Attila kincsei

– avagy a hit misztika nélkül

Szabó Elemér: Attila kincsei /Gyártó: Alapítvány a Komplex Kultúrakutatásért, 2005, 92 perc/ c. filmje alapján

2010. január 23.

1

Mottó: „Amiben az emberek hisznek, az igaz…”(Attila) A mű kulcsfigurája Attila, a harangozó és mindenes sekrestyés, aki elhatározza, hogy a helyi parókus engedélyével kápolnát épít a szűzanyának, Máriának. A fából tákolt kultuszhely megépítése viták sorát váltja ki a falusiakban, a helyi lakosság megoszlik az emlékezésben és a múlt restaurálásban. Szabó Elemér filmjében egy csereháti aprófalu harangozójának bemutatásával szélesebb aspektusát tárja fel a társas viszonyok szerveződésének, a „laikus” hitvitákkal és a legendává vált falusi pletykákkal a filmes előtérben. Másrészt olyan mentalitást is bemutat a dokumentarista, antropológiai filmnyelv, ami az életet átszövő szimbolikát, a kultúra szakralitását tárja fel az értelmet kutató falusi lakosok napjainak rögzítésében. A film humorral, megértő módon viszonyul a világnézeti válság egy-egy aspektusához; a bizonyosság nem csak társadalmi nyomásra születik a szereplők tudatában, de a kognitív mintázatok mélyebb értelmét adják az egyház, a hívek és laikusok viszonyának. A filmnyelvi kontextust egyben szövegvilágnak tekintve a figyelmes olvasó rejtett konnotatív jelentésre bukkanhat, hiszen az „Attila kincse” cím – a készítők tudomása nélkül is - a hazai kánonban elismert történelmi tényre utal. A Pallas Nagylexikon szerint az elnevezés már „foglalt”, hiszen a bécsi császári múzeumban őriztetett, az 1884-es ötvös kiállításon fővárosunkban is kiállított Nagy-szent-miklósi aranyleletet értik rajta1. Az 1799-es árokásásnál Nakó Kristóf jószágán talált kincs révén a cím ezért arra is utalhat, hogy a „jószágvesztés” egyszersmind a „fővesztés” bűnét is megidézi a képzelt episztemé foucaultista „kiásásában”, hiszen a kutatói archeológia is találhat nyomokat a múltidézésre, a hit erősítésére és a személyes sors megtalálására. A keresés aktusa ezért a személyiség elvesztésével is járhat: a szerzett tudás újrakonstruálása életen át tartó, a teljes életvitelt átható folyamat. Szabó Elemér – maga is hívő görög katolikusként – valóban leásott a hit és a meggyőződés világába, hiszen szülőfalujában, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Rakacán forgatott filmje révén ő maga is érintett a szereplők sorsának alakításában. A film különlegessége a rendezőnek már jól ismert terep és a katolicizmus érzelmi hatása, az áldozás „rutinja”, az ösztönös értelemadás megjelenik a film korpuszában. De a sekrestyén kívül keresett bizonyosság egy erdő mélyén rejlő fakápolnában válhat a filmben valóra: „amiben az emberek hisznek, amiben bízunk, az igaz”2 – mondja a filmben Attila. S bár e furcsa
1 2

Pallas Nagylexikon /CD-Rom/, Arcanum Adatbázis Kft. Budapest, 1998 Szabó Elemér: Attila kincsei /DVD/, Alapítvány a Komplex Kultúrakutatásért, 2005, 92 perc

2

rejtőzködés nem kenyere a falusi harangozónak, a teremtés rítusa a nézők „szeme előtt”, a filmidővel egyszerre játszódó folyamat. A „saját hit” megteremtése méltán kerülhet az antropológia látókörébe, hiszen az életmódkutatások, a mentalitás alakulása részét képezi a helyi identitás kialakulásának. Egyik nyilatkozatában a rendező maga is utal arra, szándékolt a filmes életút bemutatás, amit megelőzött a tudományos kutatómunka: a filmkészítés maga is egy közösségi tudás lenyomata, epikus narratívája. „Azt gondoltam, hogy erre a témára, folyamatra, in situ portréra, illetve erre a rítusra a filmes megragadás, egy olyan filmes forma az ideális, amely ötvözi a szituációs, eseménykövető dokumentumfilm és a portréfilm elemeit. Azt a pillanatot szerettem volna megragadni, amikor a kommunikatív emlékezet átbillen egy majdnem kulturális emlékezetté. Ez az erdőmélyi történet, illetve a főszereplő impresszív alakja filmre kívánkozott, látni kell, látni való: hívja a filmes után-követést, megfigyelést”3 – olvashatjuk a szerzői instrukciót. A tipológia kényszere mégis megköveteli tőlünk, hogy döntsünk arról, vallásszociológiai, spirituális téma kibontását lássuk-e a vásznon, vagy inkább egy olyan gegsorozatnak fogjuk fel az eseménysort, ami átjárja a vidéki életet szokásaival, a józanész leleményével és az egyedi szóhasználatokkal a paraszti világban? A készítés értelmezését támogatja a filmet befogadó értelmező stratégiája is, hiszen a dokumentarista film amellett, hogy elfogultság nélkül rögzíti a vidéki megélhetés körülményeit, a hétköznapokat, ugyanakkor szórakoztat is. A fentiekben említett geg-jelleget támogatják azok a szekvenciák is, amelyekben a plató tetején „utazó” kamera a motorháztetőbe döfött böllérkést is „beilleszti” a képmezőbe, vagy amikor a pálinkázó asszonyokat mutatja a kegyhely felszentelése előtt. Ezek a humorosnak tekinthető képek teszik bájossá, esendővé a szereplőket és tetteiket: megvétózva előzetes elvárásainkat, a vidékiségről konstruált sznob képet. A humor mellett mégis erősebb a látvány plasztikussága, hiszen effektek, a vágásból adódó montázsjelleg nélkül, többnyire természetes fénnyel megvilágítva kerültek a felvételek a közönséghez. A „csupasszá vált” témafelvetés4 , ahogy az interjúban is idézik, inkább attitűd, mint az elvek gesztusa a tudomány képviselőitől: mind a képnyelv, mind a szüzsé támogatja ezt az értelmezést.

3

Szabó Elemér – Győri Zsolt: Az emlékezés filmfolyamata, az emlékezet tektonikája. Beszélgetés Szabó Elemérrel az Attila kincsei film rendezőjével. In: Filmkultúra, 2007. 08.17. Forrás: http://www.filmkultura.hu/regi/2007/articles/profiles/attilakincsei.hu.html
4

Szabó Elemér – Győri Zsolt i.m.

3

Az egyszerű falusi környezet – amellett, hogy néhányunkat olykor megnevettet –, okot ad arra, is hogy keressük benne az egyszerűség, a természet szakralitásának nyomaiként. Azonban a filmes episztemé nem támogatja a giccsbe hajló tájképek, csendéletek bemutatását: a képek nem „szépek” – a klasszikus természetfilmek profizmusa szerint. A tájképek, panorámák elvetése a koncepcióban azt sejteti, hogy a rendező vidék ábrázolását nem a külső, hanem a belső szépségben – olykor sérülékenységben – látja megmutatkozni. A falusi élet képei „csúnyák” és szánalmasan szegényes életkörülményekről számolnak be a nézőknek, a borsodi település nem járul hozzá a jólét bemutatásához a siker receptjével. A szereplők ismerősek mindannyiunknak, hiszen a film nem alkalmaz maszkot, kosztümöt és egyéb manipulatív eszköztárat a berendezésben. A képen látható figurák akár egy magyar kisváros nyugdíjasai, sekrestyései és szomszédai is lehetnének. Nem zavaró a falusi nőalakok eklektikus, a ’80-as évekbeli turkálós-stílusa az öltözködésben, az egyen-hajviselet, vagy a férfi szereplők kackiás bajusza, hanyag viselete. A köznapiság látványa mégis „megemeli” a filmet, hiszen megnő a megbízhatóság, jobban hiszünk a rendezői hitelességnek. A műanyag zacskót sapkaként használó Attila, vagy a palástot kínai pamutpólóra cserélő, sportcipőben cerebráló szemüveges pap váltakozó képe sem zökkenti ki a harmóniát, amivel az általános (lelki) szegénység filmes víziója áthatja a filmet. A tények elferdítése nélküli, őszinte elbeszélés megmutatkozik a sajátos környezetrajzban is, a kamerakezelés nem művészieskedik, néha megremeg a kézben felvétel közben is. Némileg megtöri a szakralitást a felülről kamerázott harangozás képe, ez meghökkentő lehet a figyelmes szemlélőnek, hiszen ritkán „száll” a kamera templomtoronyba, a harangozás úgy tűnik nagyon is földközelben történik a jelenetben. A támfák látványa, a lyukas tető a beugró templomépületben a szentség eltűnését sejteti a figyelmes nézőben. Ugyanezt jelzi a dróthálóra feszített ikonosztáz a görög katolikus templom szárnyas oltára helyett. Attila harangozói munkája a sekrestye gondozására is kiterjed, a pap öltöztetése, a könnyed társalgás mellett ügyelnie kell a zászlók rendezésére, a templom fűtésére és a lelkek mentésére. A szakrális alaptémája végig átszövi a filmet, főként a szűzanya megjelenésének elbeszélésében és a kápolnakészítésben. Attila kincse valójában egy gallyakból, fadeszkákból összetákolt „emlékmű”, ami Mária helyi megjelenését köszönti az erdei út mélyén. „Járnak erre a vándorok, rögtön látnak valami szépet, valami csodát” – mondja Attila saját építményére a filmben, feltételezve, hogy a búcsújárók, zarándokok figyelmét Rakacaszend többé nem kerüli el. A jelentéktelen falucska presztizsének emelése jelzi a sürgető vágyat, amit a főszereplő éreztet: nem mehet el senki az élet szentsége mellett. A férfi ikonikus jelzése valóra válik a több szólamban terpeszkedő filmes elbeszélésben is, a nők a pletykában 4

„szállnak alá”, hogy megvitassák Isten létezését. A nőszereplők markáns jelenléte amúgy is a hitelességet, a reményt sejteti: bíznak egymás igazában, és a kimondott szó hitelében is. A filmben elmesélik, ’56-ban történt az ominózus eset: egyikük meglátta a szűzanyát, majd két galamb szállt a vállára és aztán mindegyik „a kettős fára repült”. Másik csoda is megmaradt a falu emlékezetében, amikor vádaskodtak a filmidőben már idős „Mariska nénire”, aki a legendát a falunak elmesélt élményével életre keltette. „Mariska” saját emlékezetében is jelen van Mária – legalábbis a múlt ködében –, ő volt eredetileg, aki elsőként részesült a sajátos áldásban, kegyelemben. Alakja azért is hangsúlyos – bár csak mellékszereplő a filmben –, mert nem tudjuk biztosan, a látomás oka mi volt a falusiak szemében. Van aki azt emlegeti, voltak már hasonló próféták átutazóban e vidéken, a Horváth nevű nevesincs költőt hasonlítják hozzá – és Attilához –, aki arról beszélt a népnek, eljön az apokalipszis, egy sötét erő hatalomra tör a vidéken. A nők látomásait úgy tűnik nem fogadja osztatlan egyetértés, Attila szájából halljuk a valószerűbb magyarázatot: „a jelenés erőt adott neki, hogy bírjon továbbjönni…akkoriban eléggé megharcoltak a földeken (a megélhetésért, megj. Szerző) az emberek”5. A belső kincs nem kovácsolja eggyé a közösséget, az ’50-es évek diktatúrájára bár nem utalnak, ’56 említése – a véletlen egyezés miatt – kritika nélkül jelzi, hogy a hatalom mellett a nélkülözés rémülete is nyomot hagyott a vidékiekben. Antropológiai szempontból a résztvevő megfigyelés igazolást nyer a kamera által, s bár a csodákat nem találjuk, nyomokat hagynak maguk után az elbeszélők életében, zaklatott gesztusában is. A forgatás során úgy tűnik sikerült beilleszkedniük a készítőknek a kissé szegregált közösségbe, és bár nem fogadják őket átütő örömmel a kamerákkal „felfegyverkezve”, a falu megoszlása miatt már nem tartják ellenőrzésük alatt a városiból jött filmkészítőket. A pletykás nők és férfiak szolgáltatják a nyomozás hitelét és az elbeszélhetőséget: maga a falu szája, a legendák „keresztreferenciája” ad magyarázatot a mondandó felfejtéséhez. A film feltárja a bezárt ajtókat, a falusiak titkát – de talán éppen ez az a pont, ami megértésre, bizalomra szólítja fel a nézőket. Az elmondhatóság a memória ellen hat: a tér és az idő nem képez a szekvenciákban logikus rendet. A jelenetek egymásra épülése nem mindig okszerű a történetben, az éles vágások miatt fontossá válik a szereplők nyilatkozata – talán fontosabbá is, mint a filmes képnyelv. Szabó Elemér a filmben ügyel arra, hogy a falu számos felnőttjét megszólaltassa, ha csak néhány szó, hirtelen mozdulat, egy-egy félmondat révén. A képek hitelessége éppen ezért semmiképpen nem válik alapkérdéssé, az objektivitás mércéje a látástradíciók megtartása és
5

Szabó Elemér: Attila kincsei /DVD/, Alapítvány a Komplex Kultúrakutatásért, 2005, 92 perc

5

az életszerűség. A film nem spórol az előkészítéssel, hogy felsorakoztasson akár 10-15 szereplőt is, hogy a falu csodáját elmesélje: lakóhelyük bemutatása antropológiai hitelességet nyer. A filmes lejegyzés nem a kamera bravúrjában, nem a költséges világításban és a vágás átmenetében lesz alapos és hiteles, hanem abban, ahogy a kérdezőt halljuk a kisinterjúkban és ahogyan a válaszolók hezitálnak olykor a kínos percekben. Máskor – mint a fát aprító Attilát, vagy a közösségről beszélő papot bemutató jelenetben –, a statikus kamera támogatja jobban a valószerűséget. A montázs és a klipszerűség nélkülözése arra vall, hogy az operatőr kerüli az áthallásokat és a lírai képnyelvet: bízik a jelen szavának egyszerűségében. A képmezőben maradt szereplők, azok proxemikája sajnos a véletlen műve, a beszédre figyelő operatőrnek talán egy-két fős stábbal kellett dolgoznia, hogy a történetet meglesse. A néha alulról vett jelenetekben mégis összetorlódnak a szereplők, mint az egymás mellé „préselődő” három asszony a jelenés elbeszélésében. Az életükről – vagy éppen a másikéról nyilatkozók –, inkább oldalról, biciklit tolva, vagy éppen a kapuba kicsalogatva mesélnek életről, gondokról – és a többiekről. Mivel az éles vágások a lényeget keresve, és nem a szerzői „lírán” lamentálva sorakoztatják elénk a nyilatkozókat, hogy a „profi” reflexióknak ne is hagyjon teret. A tények tetten érése az egymást követő szituációsorokban árul fel: a kis világok, a falusi mikrokörnyezet kerül a témaválasztás előterébe. Az antropológus „szeme” meglátja, hogyan kerül központi toposszá a szomszédság élménye a filmben: beszélnek egymásról, anélkül, hogy tiszteletlenségből mégis kibeszélnék őket. A férfiak tájszólásának megértését olykor felirat támogatja, ebben „kakukktojás” az öngyilkos falubéli emlegetése. A „felakasztotta magát” feliratozás sajnos szembetűnő kiemelés az egyébként még érthető beszélgetés követéséhez. A filmkészítő nagyobb nyomatékkal reagált az élet önkezű bevégzésére, talán azért, mert saját vallásos szemlélete, neveltetése óva intette attól, hogy az Isten ellen való vétek felett átfussanak nézői az értelmezésben. A megszólalók hitetlensége mégis feltűnően látszik a filmben, míg Attila vakhite a kápolna „hasznában” nem hagy kétséget arról, hogy Jézus készen áll az eldugott falu megmentésére. A film egyik gyengéje, hogy bár lehetőség lett volna a megfigyelésben és a korábbi feltárásban, hogy ábrázolják a borsodi munkanélküliséget, a lázongó alaphangoltság nem jellemző a filmre. A politika „elszenvedői” helyett a mikrokörnyezet „csodáját” kényszerítik jobbára a nézőkre, hiszen a közegben a készítők „otthon vannak”, éppen ezért van valami idilli – és némi együgyűség –, a templomi hívek történetében. A traktorra ültetett asszonyok sejtésem szerint először teszik ezt – bizonyára a rendező kérésére –, a pálinka kínáláshoz is kellett instruálni őket, ha nem is a férjeiket. A templom talán nem is telik meg úgy a vasárnapi misén a kamera 6

távollétében, az úton ballagó férfiaknak talán volna több, jobb mondanivalójuk is saját szegénységükről, a munkanélküliségről vagy a betegségekről családjuk körében. Mentségére szolgáljon a készítőknek, talán kerülni akarták, hogy a magyar panaszkultúra főáramába bekerüljenek: számosan az „antropológusok” közül élnek a „nyomor leleplezésének” fegyverével. A társadalmi paradigmáktól, a szegénység statisztikáktól némileg eltérő film a dolgok működését alapjaiban sem kérdőjelezi meg, de a nejlonzacskó-sapka, a leesett bicikliláncok és az arcok alkoholgőze láthatóvá teszi, hogyan deprimálódik, pusztul el a méltóság a lelkekben. Az átgondolt stratégia miatt sajnos az esetlegesség olykor háttérbe szorul a filmben: lehet, hogy kivágták a kellemetlen beszólásokat, megjegyzéseket? A falusiak dühe mégis átsejlik olykor az áhitat keresése közben: „Mit akartok itt?” – kérdezi egy fiatal férfi hazafelé tartva az erdőben – „Kápolnát” – halljuk a rendező hangját – „Ide? Nem is tehettek…” 6– zárja a lokális tudás őrzője a szóváltást a filmben. A kutató beilleszkedése bár realisztikus terv, mégsem megy olyan könnyen: az elfogadás krízisével, a lenézéssel és a kifigurázással is szembesíti a nézőket. Sajátos egyediséget kapnak mégis a szereplők – a szociális médiában, mára a You Tube-on is keringő Szalacsi Sándor bon-mot némelyikét idézve meg –, a furcsa szóhasználat, a kimódoltság és a humor erőltetése csak megfelelési vágyat sejtet. A kutató rendeltetése mégis megmarad eredeti céljánál, hogy a kultúra szövetét felfejtse. S ha a nézőpontváltások ellenére is túljárnak az eszén a szereplők az alkalmazkodásban és a kamerának megfelelésben, a hit krízisével jól tudja szembesíteni a nézőket. A megfigyelő és a „bennszülöttek” többnyire élénk diskurzusba keverednek, de a néző tapasztalata mégis az, hogy az unalom perceit sem a látvánnyal, sem a képnyelv erejével nem sikerül elütnie. Az átpolitizáltságtól, a csalóka tudattól „megmenti” filmjét a rendező a műben, a mitikusság a szürke élet apró csodája lesz – garanciaként a hit felértékeléséhez a nézőkben.

6

Szabó Elemér: Attila kincsei /DVD/, Alapítvány a Komplex Kultúrakutatásért, 2005, 92 perc

7

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful