Professional Documents
Culture Documents
LISELOTTE WELSKOPF-HENRICH
NEGYEDIK KIADÁS
TARTALOM
Jack, a ponka
Cate a prérin
Adams, a prérilovas
A fegyvercsempészek
Az ifjú főnök
Uinonah
A fogoly
A regény olvasóihoz
Mikor elmúlt az éjszaka, és ismét felkelt a nap, már útra készen állt az erőd kapuja
előtt egy kis dragonyoscsapat, hogy Yanktonba nyargaljon. Roach hadnagy fekete
ménjét Pitt fogta kantárszáron: ő maga már a lován ült. Előtte Jack és Bobby álltak.
Pitt, aki Smith őrnagy futárának tekintette magát, meg akart szabadulni minden
néven nevezendő terepfelderítő szolgálattól, s még a reggelinél rávette Roach
hadnagyot, hogy kövesse parancsnoka tanácsát, és fogadja fel a négert meg a
ponkát terepfelderítő gyalogfutárnak. Noha Fort Randalltől a Missouri partján fekvő
Yanktonig veszélytelennek ígérkezett az út, Smith őrnagy jelentései
ráeszméltették a nyalka hadnagyot, hogy mégiscsak közel van a határövezet. Pitt
tanácsa ezért nyitott fülekre talált Roach-nál.
Göndörhajú Bobby, az atlétatermetű, nyájas néger a hadnagy lova és Pitt
mellett állt, s a kapu felé tekintve várta, hogy kilépjen rajta Roach. Nemsokára már
hallatszottak is a hadnagy léptei. Roach szokott hanyag modorában viszonozta az
őr tisztelgését, fekete paripájához lépett, s könnyed mozdulattal, amely még
jobban kiemelte választékos külsejét, a nyeregbe pattant. Miközben elindította
lovát, lovaglókorbácsával jelt adott a két felderítenek, hogy fussanak előre. Az
egykori néger rabszolgák jól ismerték ezt a parancsoló mozdulatot. Bobbyban
egyszerre felébredtek nehéz gyermekkorának nyomasztó emlékei. Szinte érezte,
mint égeti testét az a régi korbácsütés, amelynek nyomát egy hosszú f orradás
őrizte, s ha Roach hadnagy veszi magának a fáradságot, hogy Bobby arcába
pillantson, most korántsem látta volna ezt az arcot barátságosnak. A ponka arcáról
azonban most sem tudott volna semmit leolvasni. Roach megjelenése előtt az
indián egykedvűen várt, míg a hadnagy ki nem lépett a kapun. Most pedig nem
várta meg a jeladást, hanem nekiiramodott, még mielőtt Roach intett volna
korbácsával. Az indián újonnan átfestett ábrázattal jelent meg, arcát teljesen
elfedte a gondosan felrakott fekete, kék és fehér festék. Bobby meztelen
felsőtesttel futott, Jack azonban nem vette le ingét, sőt még egy ponchót is
felhúzott rá, a négyszögletes indián posztóköpeny közepén kibújtatva fejét.
Jack futott elöl, Bobby a nyomában. Az izmos, hosszú lábú indián kitűnő futó
volt, s a néger sem maradt el mögötte. Úgy futottak, mint a gyorsan ügető lovak, s
ezt az iramot órákig bírtak. Időnként előreszaladtak, hogy felderítsék a terepet a
lovasok számára. Pitt és Roach nagyon elégedettek voltak a két felderítővel.
Friss hajnali fuvallat cirógatta a dombos vidéket.
Roach hadnagy élvezettel szívta a reggeli levegőt. Pompás hangulatban volt.
Joggal remélte, hogy Jackman ezredesnél, aki jó barátságban volt apjával,
eredményt fog elérni. Yanktonban emellett az a feladat is várt rá, hogy átadja
közvetlen feljebbvalója feleségének, Jonesné asszonynak férje üdvözletét, s végül
azt is tudta Anthony Roach, hogy menyasszonya, Cate Smith – Smith őrnagy lánya
– szintén megérkezett Yanktonba.
Yankton a dakotai territórium déli részén, a Missouritól északkeletre terült el.
Még kis város volt, s csak több mint egy évtizeddel később tett szert olyan
jelentőségre, hogy egy újonnan alakuló állam fővárosa lehetett. A vagyonosabb
családok vagy azok, amelyeket a családfő politikai vagy katonai megbízatása
kötött ide, ugyanabban a városnegyedben telepedtek le.
Ennek a negyednek egyik családi házában éppen vacsoránál ültek. A lenyugvó
nap sugarai még bearanyozták a kis kertet, befedett virágágyaival. A csillogó
ablaktáblákon betűző napsugarak fénycsíkokat rajzoltak az asztalra, a
damasztabroszra, s ott táncoltak az ezüst evőeszközön és a fehéren ragyogó
porcelán edényeken. Két idősebb hölgy és egy fiatal lány ült a kerek asztalnál.
– Igazán örülök, kedves Cate, hogy viszontláthatod nálunk a vőlegényedet! –
szólt vendégéhez Jonesné, a ház kövér úrnője, aki szemlátomást jó étvágynak
örvendett, s éppen barátságos hangulatban volt.
– Milyen kedves a nénitől, hogy lehetővé akarja tenni számomra ezt a
találkozást Anthonyval! – felelte illedelmesen a fiatal lány, s közben nem
feledkezett meg arról sem, hogy a másik, ugyancsak koros, de kevésbé
barátságosan ható hölgynek átnyújtsa a sótartót.
– Még semmi sem biztos! – jegyezte meg az a másik hölgy, aki erősen púderozta
ráncos arcát.
– Tudom, Betty néni – válaszolta a sápadt arcú fiatal lány. – Tudom, hogy nem
biztos, és ha netán az a csalódás ér, hogy mégsem láthatom viszont Anthonyt,
uralkodni fogok az érzelmeimen.
– Az ilyen önuralom inkább férfiaknak való, Cate – mondta leckéztető hangon a
nagynéni. – Te azonban fiatal lány vagy, és véleményem szerint egyáltalán nem
volna szégyen, ha olykor egy-egy könnycseppel elárulnád érzelmeidet. Sokszor
túlságosan hidegnek látszol.
– Értem, Betty néni, majd gondolkodom a dolgon.
– Ne légy már olyan komoly, Cate! – kiáltotta a ház kövér úrnője. – Ha Roach úr
jön, vidám menyasszonyt akar látni. És ne félj! Ha mégsem tud Yanktonba jönni,
majd befogatok, és mi hajtatunk el Randallbe.
– Az ég szerelmére! – csapta össze a kezét Betty néni, s ijedtében elvörösödött,
– Csak nem akartok keresztülutazni a prérin?
– Ez az útszakasz teljesen biztonságos, kedves húgom. Valóságos gyönyörűség
lesz ez a kis sétakocsikázás! Van egy új négyes lógatunk; egykettőre odaröpít
minket!
– No de ezt az áldozatot már igazán nem fogadhatjuk el. Hogy miattunk maga
is…
– Ugyan, drága Betty, az én számomra a legnagyobb élvezet lesz, ha
elkocsikázhatok Fort Randallbe az új fogaton, és meglephetem a férjemet. Ha
tudná, mennyire szereli az ilyen meglepetéseket.
A hölgyek nekiláttak a meleg pudingnak.
Ez az ünnepélyes aktus megszakította a beszélgetést, s a beálló csendben jól
lehetett hallani, hogy odakint, a poros utcán lovak patái dobognák. Mindnyájan
felfigyeltek. Cate arccal az ablak felé fordulva ült, és kilátott az utcára. Azért került
éppen ide, mert a lenyugvó nap itt az ember szemébe tűzött, s ezért a két idős
hölgy nem tartott igényt erre a helyre, Cate először két futó alakot pillantott meg
az utcán, amint elsuhantak az ablak előtt; csak aztán jelent meg a kis lovascsapat,
élén egy hadnaggyal.
A fiatal lány szemében még félreismerhetetlen rémület ült, mikor kint az utcán
Anthony Roach hadnagy kissé lehajolt lováról, és az ablakon át beköszönt. A
hadnagy arcán némi zavar tükröződött; s ez érthető is, hiszen nem tudhatta, vajon
hirtelen megjelenése nem keltett-e rémületet menyasszonyában. A két idős hölgy
fejbólintással üdvözölte, s ez a köszöntés még véget sem ért, mikor a hadnagy
dragonyosaival együtt már rég eltűnt.
Cate némileg már összeszedte magát, mikor az asztalnál ülők ismét őt
méltatták figyelemre.
– Igazán elragadó! – kiáltotta Jonesné. – Mindjárt üzenek Roach hadnagynak,
hogy tisztelgő látogatást tehessen nálunk.
Csöngetett, s a belépő néger szolgálónak rövid utasítást adott.
– Mondd csak – kérdezte aztán –, mi ijesztett még annyira? Egyszerre
halálsápadt léttél!
– Semmi, semmi…
– Nekem elárulhatod, gyermekem.
– Kérem, bocsásson meg. Olyan ostoba vagyok. Anthony csapata előtt két
gyalogfutár suhant el az ablak alatt. Egyikük indián volt.
– Hát ilyesmit bizony gyakran látni még a Missouri vidékén – mondta kissé
elkedvetlenedve a ház úrnője.
– Olyan félelmetesen volt befestve az arca!
– Le kell szoktatnunk róla ezeket az embereket! Kétségtelenül barbárságra valló,
pogány szokás. Szólj majd a vőlegényednek, kedves Cate, parancsolja meg annak
az embernek, hogy szedje le az arcáról a festéket. Meg fogja tenni. Ilyen szokások
ma már csak Cooper úr regényeiben léteznek! Hát nem vagy boldog, Cate, hogy
viszontláthatod a vőlegényedet?
– De nagyon boldog vagyok.
– Mikor legyen az esküvő?
A fiatal lány tétova pillantást vetett Betty nénire.
– Nem olyan sürgős, nem olyan sürgős! – felelte nyomatékkal Betty néni. – Cate
és Anthony még csak egy éve jegyesek. Azt hiszem, helyes lesz még két évig
várni. Igen, hároméves jegyesség éppen megfelelő lesz.
A fiatal lány elfojtotta sóhaját, s Jonesné asszony részvéttel nézte Cate-et. Cate
már húszéves volt. Legfőbb ideje lett volna, hogy bekössék a fejét, de Betty néni
nyilván nem szívesen vált meg egy ilyen engedelmes ingyen komornától.
Cate szegény lány volt; családja örökölt ugyan nagyszüleitől egy farmot
búzaföldekkel és épületekkel, de 1862-ben, a kelet-dakotai felkelés idején a farm
leégett, és minden a tűz martaléka lett. Cate apja, Smith őrnagy nem csinált
karriert, és Betty néni, egy gazdag malomtulajdonos özvegye megkövetelte
majdani örökösétől, hogy kora reggeltől késő estig kiszolgálja.
A ház úrnője egyetlen szóval sem árulta el, mit gondol Betty néniről.
Egy órával a vacsorai beszélgetés után Anthony Roach hadnagy megjelent a kis
házban; sietve jött, szinte repült. Bocsánatot kért, amiért ilyen szokatlan órában
állít be, minden lehető módon igyekezett kimutatni, milyen boldog, s mennyire
felajzotta a viszontlátás öröme; a helyzethez illő bókokat mondott a két idős
hölgynek, különösen pedig a gazdag Betty néninek, s végül üdvözölte
menyasszonyát. Érezte, milyen hideg Cate keze. Az sem kerülte el figyelmét, hogy
a lány sápadt, s hogy szája köré már, finom ráncokat rajzolt a fáradtság és a
csalódottság. Ez nem tetszett Roach hadnagynak, mert a nagynénitől várható
gazdag örökség mellé csinos és életvidám feleséget is szeretett volna kapni, aki
nincs terhére szeszélyeivel. Elhatározta, hogy kifürkészi, miért ilyen sápadt Cate,
és miért oly hideg a keze, s e célból szövetkezett Jonesné asszonnyal. A ház
úrnőjének sikerült néhány percre átcsalnia Betty nénit egy másik szobába, s így a
jegyesek kettesben maradtak.
– Mikor, esküszünk? – szegezte Roach menyasszonyának a kérdést. – Beszéltél
Betty nénivel?
– Igen, beszéltem – felelte Cate lassan, egészen más, mélyebb hangon, mint
ahogyan nagynénjével szokott beszélni. – Betty néni kijelentette, hogy legalább
két évig várnunk kell.
– De hiszen ez képtelenség! Betty néni a bolondját járatja velünk! Most már
értem, miért vagy ilyen sápadt… Mit tehetnénk? Nincs valami ötleted?
– Mi volna, ha te magad beszélnél Betty nénivel, Anthony? Te jobban tudnál rá
hatni, mint én. Apám beleegyezne abba is, hogy azonnal megtartsuk az esküvőt.
– Hm… Hát igen, már látom, hogy magamnak kell kézbe vennem a dolgot! Azt
mondod, az apád beleegyezne? Kitűnő! Akkor hát… hm… Lehetséges, hogy mind a
hárman eljöttök látogatóba Fort Randallbe?
– Jonesné asszony nagyon lelkesedik azért a tervért. Szeretné kipróbálni az új
fogatot, és meglepni férjét az erődben.
– Majd gondom lesz rá, hogy sor kerüljön erre a látogatásra. Magam fogom a
hintót Randallig kísérni a dragonyosaimmal. Fort Randallből pár nap múlva egy
lőszerszállítmánnyal útnak indulok apádhoz, a Niobrara-parti állomásra. Eljönnél
velem oda, Cate? Megszerezzük apád beleegyezését. Ha ő már áldását adta, Betty
néni nem gördíthet többé akadályt az utunkba. Az örökségből csak nem fog
kitagadni egy ilyen lépés miatt!
– Anthony! Anthony! – A fiatal lány fülig pirult, alakja kiegyenesedett. Legtöbb
vágya volt, hogy véget érjen az a sivár jelet, amelyre gazdag nagynénje
kárhoztatta.
– Látod, Cate, így tetszel nekem! Tehát ebben maradunk! Betty néninek persze
nem szabad megbeszélnie a dolgot. Lovaglóruhát nem viszel magaddal Randallbe;
mint engedelmes unokahúg utazol a két öreg hölggyel a hintóban.
Roach hátrált egy lépést, mert kinyílt a szomszéd szoba ajtaja. Jonesné asszony
és Betty néni visszatértek.
– Roach úr! – szólt a ház úrnője szokott élénk beszédmodorában. – Remélem,
rávette menyasszonyát, hogy fogadja el meghívásomat, és jöjjön velünk
Randallbe.
– Nemcsak rávettem, asszonyom, hanem magam kísérem a négyes fogatukat
Fort Randallbe a dragonyosaimmal.
– Hát ez aztán gáláns ajánlat! Nagyszerű gondolat! Nemde, Betty?
– Nem rossz ötlet – ismerte el Betty néni is, jóval tartózkodóbban, de
szemlátomást megnyugodva.
– Volna azonban egy kérésem, Roach úr – szólt mosolyogva Jonesné. – Legyen
szíves, parancsoljon rá az indián gyalogfutárjára, hogy szedje le a fizimiskájáról a
festéket. Halálra rémítette a kedves menyasszonyát azzal az összemázolt képével.
Roach udvariasan, de kissé kényszeredetten mosolygott.
– Cate alapjában véve bátor lány. Nem kétlem, hogy hamarosan megszokja ezt
a vadnyugati légkört.
Mikor Jack-Harry, az indián elhagyta a festő szobáját, már tudta, hogy a mérnök
mindjárt bekopogtat Morrishoz: az ablakon át látta közeledni. Ezért ahelyett, hogy
lement volna a torony lépcsőjén, az ellenkező irányba tartott, felfelé. Amint Henry
becsapta maga mögött az ajtót, az indián nesztelenül visszaosont, s hallgatódzott
az ajtó előtt.
Jack tehát pontosan tudta, miféle beszélgetés zajlott le Morris és Henry közt.
Röviddel azelőtt, hogy Henry elhagyta a festő szobáját, ő is kisomfordált a
toronyépületből. Visszatért az istállóba, ahol Göndörhajú Bobbyval az éjszakát
töltötte. A néger még ott gubbasztott az istálló sarkában. Az indián leült mellé.
– Henry holnap réggel útra kel a Niobrarához – szólt a dakoták nyelvén, –
Levelet visz Smithnek. Mi ketten kísérjük el. Az a levél nem fog megérkezni.
Bobby nem válaszolt. Henry túlságosan kis hal volt az ő számára.
Az indiánnak és a négernek mint futároknak természetbeni ellátás járt.
Göndörhajú Bobby már mindkettőjük napi fejadagját elhozta, s most egy darab
konzervhúst rágcsált, az indián pedig csontot szopogatott.
– Itt az erődnél kezdődik az egyik rezervátum, amit a dakoták számára jelöltek
ki. Ez a keleti sarok – szólalt meg egyszerre Göndörhajú Bobby.
– Más semmit nem sikerült megtudnod?
– Dehogynem. Több rezervátumot rendeztek be, és szét akarják szórni a
dakoták törzsét. Fort Robinson mellett barakkokat építenek a felügyelők részére.
Ott lakik majd a dakota harcosok egyik parancsolója is. Az itteniek már
megállapodtak abban, hogyan osztják fel maguk között a zsákmányt. Jones őrnagy
nyugdíjaztatja magát, és felcsap rezervátumi biztosnak. Nem kell állandóan azon a
kietlen pusztaságon élnie; majd helyettest vesz maga mellé. Johnny, a kövér
kopasz fogadási ügynök vendéglőt akar nyitni Jones körzetében; Anthony Roach
arra számít, hogy előléptetik kapitánnyá, és ő lesz a katonai parancsnok. A
fogatlan Ben azzal a tervvel foglalkozik, hogy a niobrarai erődöt ismét
kereskedelmi állomássá alakítja át, ha már nem lesz oka félni tőlünk. De a
rezervátumok határai még mindenütt nyitva állanak. Egyelőre csak dragonyosok
és prérilovasok fognak cirkálni a rezervátumok körül, hogy a dakotákat betereljék
istállójukba, és ott biztos őrizet alatt tartsák őket.
– A határokat csak a térképen lehet látni, a prérin nem. Az lírák kihagytak
bennünket a számításból. Ha előjött volna az a nyolcvan harcos, akiket a
törzsfőnökeinktől kértem, a gyeplabdamérkőzés alatt kiforgattam volna sarkaiból
az egész randalli erődöt.
– Ez nem kétséges. De az a nyolcvan harcos nem volt ott, s így meg kellett
elégedned azzal, hogy a játék szüneteiben belekukkanthattál néhány iratba, és
egy jó cigarettát szerezhettél magadnak. A randalli erőd éppoly szilárdan áll, mint
a mérkőzés előtt. Tudod, testvér, attól tartok, hogy a dakoták nagy hibát követtek
el. Mind a mai napig csak bölényre vadásztak. De egyre kevesebb a bölény, és a
dakoták nem tanulták meg az állattenyésztést.
– Hát te hogy állsz a lótenyésztéssel, Göndörhajú Csapa?
– Hiszen tudod. Két csikóm megdöglött, és a harcosok azt mondják, hogy a te
fakó méned, amelyet vadon fogtál el, minden musztángot felülmúl.
– Gondolod, Csapa, hogy ezen a nyáron elkezdhetünk komolyan foglalkozni a
bölények szelídítésével?
– Nem, ezen a nyáron a fegyvereké lesz a szó, ezt világosan látom. De mi lesz
velünk aztán?
– A rezervátumban? – kérdezte az indián. Hangja megváltozott; a gyűlölet áttört
önuralmán.
– Ezekben a rezervátumokban, amelyeket a Nagy Atya kijelölt számunkra, mint
farmerek sem tudnánk önállóan megélni. Túlságosan kicsinyek, és a föld nagy
része terméketlen. De a bölényvadászat sem tart örökké. A legutóbbi két nyáron
már a felére csökkent a bölények száma.
Az indián válasz nélkül hagyta ezt a megállapítást.
– Mitévők legyünk tehát? – kérdezte Göndörhajú Csapa.
– Az a fontos, hogy szabadok maradjunk. Meg kell tanulnunk valamit. De csak a
szabad ember tud igazán tanulni. Most már elég nagy tekintélyre tettem szert
ahhoz, hogy latba vethessem a szavam érted és a terveidért, amint a harc véget
ér.
Göndörhajú Csapa társa vállára tette a kezét.
– Jól van, helyesen szóltál. Apám mint rabszolga menekült hozzátok. Nem
akarok veletek együtt ismét rabszolgasorba süllyedni.
– Még mehetsz, ahova akarsz, senki sem akadályoz.
– Magadról is elmondhatnád ugyanezt, testvérem. Tíz nyarat és tíz telet töltöttél
távol tőlünk. Csak két nyár múlt el azóta, hogy visszatértél, hogy a harc nehezét
velünk együtt vívd meg, és utunk végső, leggöröngyösebb szakaszát velünk együtt
tedd meg. Te el tudod képzelni rólam, hogy megszököm tőletek, és elfelejtelek
benneteket? Még ha akarnám, sem tudnám megtenni. Szeretem a sátrainkat, az
asszonyainkat és gyermekeinket, szeretem a barátaimat és harcostársaimat,
jobban szeretem őket, mint az életemet.
Mindezt nagyon csendesen mondta Göndörhajú Csapa. Az istálló falának egyik
deszkájára meredt, hogy tekintete el ne árulja ellágyulását és a benne dúló
érzelmeket.
Csaknem egy órán át némán ültek egymás mellett.
Mikor bealkonyodott, kimentek a kapu elé, hogy az erődön kívül, az indiánok
táborában töltsék az éjszakát, és még egyszer együtt legyenek csapataik
játékosaival.
Pitymallott már, mikor elhaltak a dal utolsó akkordjai. A két férfi a hajnali
szürkületben visszatért társaihoz, s a négy lovas folytatta útját. Egész nap
nyargaltak kitartó vadlovukon, s csak a harmadik nap derekán értek az erőd
közelébe.
A folyóvölgy egyik kanyarulata mögött voltak, s az őrállomásról még nemigen
vehették észre őket. A főnök elvált Csapától, s két tanácsadójával fellovagolt egy
dombtetőre, ahonnan szabad kilátás nyílt az őrállomásra.
Tokei-ihto a saját szemével láthatta, amit kémei már jelentettek neki az erőd
újjáépítéséről. A kárt, amit Tokei-ihto merész rajtaütése okozott, hamar
helyrehozták a fehérek. A két gerendaházat újjáépítették, nagyjából az eredeti
alaprajz szerint, de most még nagyobbak és tágasabbak voltak. Ismét felépítették
a tornyot is, de elválasztották a parancsnoki épülettől. A folyó vize már nem ért a
cölöpökig; visszahúzódott medrébe.
Az állomásról nyüzsgő életre valló zsivaj szűrődött ki: emberi hangok, lovak
horkantása, paták dobogása, lépések zaja, kiáltozás. A megerősített védőőrség
nyilván alig fért el a kerítésen belül; de úgy látszik, mégis szükségesnek tartották,
hogy mindenkit az állomás területén helyezzenek el, embereket és lovakat
egyaránt. A dakota hallani vélte, amint megcsikordul a nyugatra nyíló kapu nagy
zárja. Nyikorogva tárultak a kapuszárnyak, s kiözönlöttek a kapu mögött várakozó
lovasok. A dakota főnök messziről is mindjárt felismerte az egyenes tartású, ősz
hajú őrnagyot ficánkoló sárga kancáján. Mögötte három tiszt ült mozdulatlan
lován, de az indián csak az egyiket ismerte közülük: Anthony Roachot. Megint
vadonatúj egyenruhában feszített; kifogástalan szabású uniformis volt, mintha
csak ráöntötték volna.
Smith őrnagy könnyű vágtára fogta sárga kancáját, s három kísérőjével együtt
felnyargalt a dombtetőre. Üdvözölte a főnököt.
– Eleget tettünk a Hosszú Kések meghívásának – válaszolta lassan a dakota. –
Smith őrnagy ismeri a beszélő bőrt, amelyet a dakoták tanácsa Tobias hírszerző
útján küldött neki. Az az üzenet egy kérdést is tartalmazott.
Az őrnagynak arcába szökött a vér.
– Igen, egy kérdést is tartalmazott. Azt reméltem, hogy Tokei-ihto nem fog
élőszóval is visszatérni erre a kérdésre. Hallatlan sértés a hadseregünkre nézve!
– Módjában áll-e Smith őrnagynak férfiúi becsületével kezeskedni érte, hogy ez
a találkozó mentes lesz minden ármánytól és fondorlattól? Hogy Tokei-ihto és a
dakoták harcosai ugyanolyan szabadon vonulhatnak el, mint ahogyan jöttek,
bármikor, amikor ők jónak látják?
– Úgy van. Ezért a saját személyemben éppúgy kezeskedem, mint mindenki más
is.
– Tokei-ihto és harcosai követnek téged az erődbe.
A két csoport – a tiszteké és az indiánoké – most lefelé léptettek a lejtőn, aztán
vágtatva folytatták az utat egyenesen az erőd felé.
Mihelyt valamennyien belovagoltak, az őr bezárta a kaput, s összekapcsolta a
két kapuszárnyat a súlyos, csikorgó lakattal. Az indiánoknak egy arcizma sem
rándult, de bizalmatlan pillantással nézték a rengeteg fegyverest. Miután Smith és
tisztjei leszálltak lovukról, ők is lesiklottak musztángjukról. Néhány katona
parancsot kapott, hogy vezesse el a lovakat.
Mikor egyikük meg akarta ragadni Tokei-ihto kantárszárát, a vad mén a karja
után kapott. A katona ijedten visszahőkölt. Tokei-ihto fürkészve nézett körül.
– Hol van Tobias, a hírszerző? Neki majd engedelmeskedik a ló.
– Tobias! Hé, Tobias! – harsogta a dragonyos az udvaron át. A körülöttük
ácsorgó tömeg hátterében, a cölöpkerítés előtt felbukkant a hírszerző magas
alakja. Tobias keresztülfurakodott a tömegen. Az a bőröltözék volt rajta, amit
Uinonah és Villámfelhő varrtak a számára, de a kígyóbőr helyett megint zöld kendő
kötötte le a haját. Arca ismét ugyanolyan kifejezéstelen és közönyös volt, mint
azelőtt. Nem is üdvözölte a főnököt, csak megfogta a kantárszárat; a sárga mén
Tokei-ihto egyetlen szavára engedelmesen követte a hírszerzőt.
Smith őrnagy a főnök társaságában megindult a parancsnoki épület felé; tisztjei
és az indiánok mögöttük lépkedtek.
Az épület legalsó gerendái közül némelyiken még láthatók voltak a tűzvész
nyomai. Tokei-ihto egy hosszúkás helyiségbe lépett, amelyet a keskenyebbik oldal
kétharmadáig kettéválasztott egy fél magasságig érő válaszfal. A helyiségnek két
ajtaja volt: az, amelyik a keskenyebbik északi oldalon az udvarról nyílt, és egy
másik, amely a szemközti keskenyebbik oldalon egy mellékhelyiségbe vezetett. A
harmadik ajtót megszüntették, mivel az épület már nem volt összekötve a
toronnyal. A helyiség elülső része, ahova a bejárati ajtó nyílt, üres volt. Ajtó nélküli
hátsó felében, a válaszfal mögött megint ott állt a súlyos fából ácsolt régi asztal,
az elszenesedett tölgyfa lappal; a leválasztott helyiségnek csaknem teljes
szélességét elfoglalta, és három oldalról falilócák övezték. A helyiségnek egyetlen,
nyugatra néző ablaka volt, ezen keresztül kapta a fényt az asztal meg a három
pad; ezenkívül néhány lőrést is vágtak a vastag gerendafalakba.
Hét tiszt ült a falilócán, háttal a külső falnak és a masszív belső falnak. Kiterített
térkép feküdt előttük az asztalon. Most felálltak. Tokei-ihto felismerte közülük
egyenruhájáról az ezredest. Smith és Tokei-ihto közvetítésével kölcsönösen
bemutatkoztak egymásnak a tisztek és az indián küldöttek. Jackman ezredes
kimérten üdvözölte a főnököt, s felkérte, hogy harcosaival együtt foglaljon helyet.
A dakoták és Smith őrnagy leültek az egyetlen szabad lócára, vagyis háttal a
válaszfalnak. Tokei-ihto azt gyanította, hogy szándékosan hagyták éppen ezeket a
helyeket szabadon számukra, mert innen nem láthatják az udvarra nyíló ajtót. A
főnök feltűnés nélkül szemügyre vette tárgyalópartnerének külsejét. Középmagas
termetű, kurta nyakú férfi volt az ezredes; arcvonásai mérsékelt intelligenciáról és
kielégítetlen becsvágyról tanúskodtak, összehúzott szája a ridegség hatását
keltette. Tekintetét kissé idegesen jártatta ide-oda, mint aki nem tud teljesen úrrá
lenni nyugtalanságán; elnézett a dakota mellett.
Tokei-ihto léptek zaját hallotta. Kinyílt az ajtó, emberek tódultak be a kamra
üres részébe; nehéz csizmájuk alatt dongott a föld. A beözönlő embereknek
mintegy a fele a válaszfal mellett haladt el. Prérilovasok voltak; kalapot egyikük
sem viselt, úgyhogy látni lehetett szőke, barna, vagy fekete hajukat. Övükben a
szokásos fegyverek: kés és revolver. Egyre többen jöttek. Mire az utolsó is
belépett, Tokei-ihto tizennégyet számlált össze: ennyien voltak összesen azok,
akiket látott, és akiknek lépteit hallotta. Az utolsónak belépő becsapta maga
mögött az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Hosszú léptekkel egyenesen az asztal
alsó vége felé tartott. Keze nagy és izmos volt, mint egész teste. Mielőtt ismét
leeresztette szempilláit, egy pillantást vetett a dakotára, s hanyag mozdulattal
más helyekre irányított két prérilovast: olyan helyekre állította őket, amelyek még
kedvezőbb lesállásul szolgálhattak arra az esetre, ha orv merényletet terveznek az
indián küldöttek ellen.
Tokei-ihto felismerte halálos ellenségét.
Jackman ezredes Red Fox felé biccentett; nyugtalansága mintha elszállt volna.
– Örülök, hogy a dakoták főnökei pontosan megjelentek a megbeszélt órában –
szólalt meg Tokei-ihtóhoz fordulva. – A tárgyalások anyagát előkészítettem, s
remélem, hamarosan egyezségre jutunk. Talán kezdhetjük is?
Tokei-ihto igenlően bólintott.
Jackman egy lepecsételt okmány után nyúlt, amely a térkép mellett hevert az
asztalon. Feltörte a pecsétet, és óvatosan szétnyitotta az okmányt.
– A Nagy Fehér Atya üzenete Washingtonból a dakoták főnökéhez! – kezdte
felolvasni a szöveget. Lassan, érthetően olvasta. A bevezetés után, amelyben
békéről, igazságról és jóakaratról volt szó, az üzenet a tárgyra tért. Tokei-ihto
figyelmesen hallgatta, s tekintete közben végigsiklott az asztalra kiterített
térképen és a térképbe berajzolt fekete vonalakon. Jackman ezredes befejezte a
felolvasást. Az indián egy szót sem szólt.
Az ezredes szemlátomást azt hitte, hogy a dakota nem értette meg az üzenet
tartalmát.
– Az okmány, amelyet az imént felolvastam, a dakoták számára kijelölt
rezervátumok határait adta meg – kezdte magyarázni. Kivette szájából a pipát, s
verteién ajkának bal sarkában fityegtette; ezáltal úgy hallatszott a hangja, mintha
az orrán át beszélne.
– Maguk a rezervátumok és határaik nem képezhetik semmiféle egyezkedés
tárgyát; ezek már véglegesen eldöntött kérdések. A dakoták főnökei aláírásukkal
igazolni fogják, hogy ezt a döntést tudomásul vették. Nekünk itt arról kell
tárgyalnunk, hogy a dakoták még késlekedő csoportjai hogyan juthatnak el a
lehető leggyorsabban a számukra kijelölt lakhelyekre, és milyen határidőn belül
tartoznak ott letelepedni. Tud Tokei-ihto térképet olvasni?
– Tudok.
– Akkor szíveskedjék ide nézni! – Jackman az asztal fölé hajolt, és ujját
végighúzta a térképen, mutatta: – A fekete vonalak azokat a területeket határolják
körül, amelyeket a Washingtonban székelő Nagy Atya országának földjéből…
– A mi földünkből – javította ki Tokei-ihto. Az indiánok illemszabályai szigorúan
tiltják ugyan, hogy félbeszakítsák azt, aki beszél, de a f önök ezúttal szándékosan
túltette magát ezeken a szabályokon.
Jackman kissé feszesebb pózba vágta magát. Mozdulata bosszúságot árult el.
– A Washingtonban székelő Nagy Atyáé minden föld az Atlanti-óceántól egészen
a Csendes-óceánig. De a Nagy Atya hajlandó ebből a területből egyes igen jó
földdarabokat, átengedni a dakoták törzsének, ha a főnökök kötelezik magukat,
hogy megóvják a békét.
Tokei-ihto is félretette pipáját.
– Jackman ezredes téved. A rézbőrűeké minden föld attól a Nagy Víztől, amely
felett a nap felkel, egészen addig a Nagy Vízig, amely felett a nap lenyugszik. De
hajlandók meghagyni a Nagy Atyának mindazokat az igen jó földterületeket,
amelyeken már fehér emberek laknak. Arra is hajlandók – és ezért jöttünk ide –,
hogy megtanácskozzák a fehér emberekkel, vajon szükséges-e és lehetséges-e
további területeket is átengedni a Washingtonban székelő Nagy Atyának és
népének abból a célból, hogy a Nagy Atya táplálékkal láthassa el a fehér férfiak,
nők és gyermekek nagy seregét. De a dakoták főnökei semmiképpen sem
mondhatnak le arról, hogy az ő harcosaiknak s e harcosok asszonyainak és
gyermekeinek szintén elegendő termékeny föld jusson, annyi föld, amennyi
szükséges ahhoz, hogy ők is megélhessenek, és sátraikat maguk elláthassák. Nem
sok tél múlt el azóta, hogy a fehér emberek esküvel megerősített szerződésben
örök időkre szavatolták nekünk a Niobrarától a Missouri felső folyásáig terjedő
földterületet.:
Csend támadt.
Jackman ezredes az asztal lapjára meredt.
– A viszonyok azóta rohamosan megváltoztak. Aranylelőhelyeket fedeztek fel,
vasutak épülnek, városok keletkeznek… Civilizáljuk a földeket. – Kivette szájából a
pipát, kiverte belőle a hamut, letette, ujjai idegesen doboltak az asztalon.
Végre ismét összeszedte magát.
– Az, amit az előbb mondtál, a lázadás és józanság különös vegyüléke.
Hátradőlt a padon, sípoló hangot hallatva kiengedte ajkai közül a levegőt, s
intett a körülötte álló prérilovasoknak. Ketten közülük eltávoztak, s csakhamar
whiskyvel és talpas poharakkal tértek vissza. A poharakat lerakták az asztalra,
Jackman töltött az asztal körül ülőknek.
– Egy kis drink – mondta könnyednek és fesztelennek szánt hangon, mivel
azonban rideg lényéhez sehogy sem illett ez a modor, szavai inkább kellemetlenül
hatottak. – Nyugodtan kell megközelítenünk ezt a kérdést. Jó lesz tehát, ha előbb
egy kis erősítőt veszünk magunkhoz. A tüzes víz, ahogy ti, rézbőrűek nevezitek,
még jobban fellazítja az emberek kedélyét, mint a dohány. Hiszen már ti is egész
szépen megbarátkoztatok ezzel a folyadékkal. Legalábbis így hallottam.
Jackman már megfogta a talpas poharat, mivel azonban Tokei-ihto még nem
nyúlt a magáéhoz, az ezredes is várt, egyelőre nem emelte fel poharát.
– A “tüzes víz" elnevezés nem a rézbőrűek gondolataiból fakad – válaszolta
hűvösen a főnök. – A fehér emberek adták az ajkunkra. A dakoták harcosai ezt a
vizet “mini vaken"nak nevezik, vagyis “szent víznek".
Jackman ezredes és tisztei felnevettek. Smith őrnagy komoly maradt.
– Szent víznek? – vette fel az ezredes a feléje dobott fonalat. – Miért éppen szent
víznek?
– Fülünk hallotta, hogy a fehér emberek ilyen vizet isznak azokon a helyeken,
ahol a Nagy Szellemet imádják.
– A templomban?… Hogy a csudába?… Aha, már értem: a bort gondoljátok…
Jackman zavarba jött.
– No igen, de az megint más, mint a brandy, noha attól is le lehet részegedni.
Úgy, szóval szent víz… No de mindegy, ez a hely nem alkalmas prédikációra.
Inkább igyunk egyet. Nos, mi a véleményük a mi rézbőrű barátainknak? Nem
kockáztatnának meg végre egy kortyot?
– Mi nem iszunk, fogadalmunk tiltja. De Jackman ezredes ne zavartassa magát.
Mi szívesen nézzük.
– A mértékletességet nem helyes túlzásba vinni. Az egyoldalú ivás nem ivás.
Nem vagytok valami kedélyes társaság! Hát csakugyan meg sem kóstoljátok?
– Köszönjük, nem.
Jackman kedvetlenül tolta odébb poharát.
– Antialkoholista egyesület a dakotáknál! – próbált gúnyolódni. Be kellett látnia,
hogy a csel nem sikerült. – Akkor hát kénytelenek vagyunk szárazon tárgyalni! –
sóhajtott fel az ezredes, s mindkét kezét az asztalra fektetve, megjátszott
bizalmaskodással előrehajolt, hogy előkészítse a következő átkaroló
hadmozdulatot. – Hidd el, nem vagyunk mi szörnyetegek! Kell hogy olyan
megoldást találjunk, ami valamennyiünk szempontjából méltányos.
– Van valami javaslata Jackman ezredesnek?
– A béke reményében száz javaslatom is van. Csak előbb tudni kellene, mit is
akarsz tulajdonképpen.
– Ezt már elmondtam a nyelvemen.
– No persze, persze. Hiszen mi nem az életetekre törünk. Te igen nagy
képességű ember vagy. Alkalmunk volt itt megismerni téged… szédítő, miket
hallottunk rólad! Csak azt mondhatom rá: szédítő! Hogy valaki egymaga a
levegőbe röpítse az egész erődöt… Világos, hogy olyan tárgyalófelet látunk
benned, akit komolyan kell venni. Bármilyen fiatal vagy még. Hiszen a saját
embereid, úgy látom, kellő bizalommal viseltetnek irántad… Mire is terjed ki a
meghatalmazásod? – Az utóbbi kérdéssel Jackman ezredes hirtelen, mintegy lesből
csapott le.
– Arra, amit a tanácsgyűlés beszélő papírja megjelölt. Azt az utasítást kaptam,
hogy fülem hallgassa meg a Hosszú Kések javaslatait, s nyelvem ismételje meg
azokat a dakoták főnökei és vénei előtt.
– Ah, vagy úgy… hm… Arra tehát nem is vágy feljogosítva, hogy valamennyi
dakota nevében aláírd vagy elutasítsd a megállapodást?
– Nem.
– Ó… ezek szerint az imént teljesen fölösleges módon került volna kenyértörésre
a sor köztünk. Ilyen körülmények között valóban céltalan volna az egész
kérdéskört felölelő tárgyalásokba bocsátkozni. Hát ez igazán… nyíltan meg kell
mondanom, hogy enyhén szólva illetlenség alárendelt személyt küldeni hozzám
tárgyalásra olyan valakit, akinek nincs korlátlan meghatalmazása… Hát mit
képzelnek voltaképpen nálatok, miféle ember egy ezredes?
– A Hosszú Kések egyik vezetője, aki főnökének, a Nagy Atyának és véneinek
megbízásából meghívta ide az erődbe Tatanka-jotankát és Tokei-ihtót. A fehér
emberek hívtak engem ide. De ha nem tetszik nekik az arcom, elmehetek.
Olyan nyugodt, elutasító hangon beszélt, hogy Jackman ezredes kínosan
feszengett.
– Ne verekedjünk már megint, elég egyszer egy nap összemérni a kardunkat.
Azért hívtunk téged, mert úgy láttuk, rendkívül nagy a híred és tekintélyed a
dakoták közt. Azt hisszük, képességeid alkalmassá tesznek arra, hogy második
Pontiac legyen belőled. Teljesen érthetetlen számomra, hogy egy ilyen embernek
nem adtak szélesebb körű meghatalmazást. Mi a magunk részéről habozás nélkül
hajlandók volnánk végleges szerződéseket kötni veled. Hiszen legalábbis a Medve-
banda főnöke vagy.
– A Nagy Medve Fiainak hadifőnöke.
– Értem. Most azonban hadban állunk, tehát te vagy a főnök. És a Medve-banda
nevében mindenesetre jogod van beszélni, nemde?
– A tanácsnak ezzel a két öreg tagjával együtt, akiket itt látsz mellettem, jogom
van átvenni a javaslataitokat.
– Nagyon helyes. Ezen az úton már előbbre juthatunk. Az előbb elég világosan
kijelentetted, hogy nem kötöd magad meghatározott vadászmezőkhöz, hanem
hajlandó vagy engedményeket tenni, igaz? Jelenleg a Horse Creek partján és
környékén éltek. Nem lakhatnátok éppúgy a White River partján?
– Ott a dakoták más csoportjai ütötték fel sátraikat.
– Lehetséges. De azokhoz neked semmi közöd. Magad mondtad, hogy az ő
nevükben nem beszélhetsz. Maradjunk tehát csak a Medve-bandánál.
Letelepedhetnétek például itt… itt ni, látod? És neked személyesen magasabb
járadékot fizetnénk. Nos?
– Tudja-e Jackman ezredes, hogy most megsérti Tokei-ihtót, vagy nem tudja?
Jackman ezredes megkérdezheti a scoutját, Fred Clarke-ot, vajon szüksége van-e
Tokei-ihtónak a járadékotokra.
Az ezredes zavartan és kissé bosszúsan tekintett Fred Clarke-ra, a dakota ajkán
alig észrevehető gúny suhant át, mikor látta, milyen mérges pillantásokat lövell
ellenségére Red Fox. Nyilván attól félt, hogy Tokei-ihto szóba hozza a
fegyvercsempészést. De a dakota hallgatott, s ismét Jackman vette át a szót.
– Ó, szóval lemondasz róla? Meg kell adni, valóban fennkölt lélek vagy. De a
harcosaidnak azért mégiscsak szeretnél kövér legelőket biztosítani, nemde? Ezt
nem tekinted méltóságodon alulinak?
– Milyen harcosoknak?
– Hát a Medve-banda harcosainak! Hiszen róluk beszélünk, ha nem felejtetted el
már megint. Hányan vagytok? Úgy harmincan-negyvenen? Asszonyokkal és
gyermekekkel együtt száz-százötvenen, mi?
– Úgy látom, Jackman ezredes már megszámlált minket.
– Többen nem lehettek. Ezt a maroknyi embert ne lehetne tisztességesen
elhelyezni? Keress ki a térképen bármilyen területet nekik, amelyiket csak akarod!
Nemcsak rossz föld van itt a fekete vonalak közt, akad egypár egész használható
földdarab is, amiből ki lehet hozni valamit.
– Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy csak magamnak és a Nagy Medve
Fiainak válasszak ki földet.
– Felhatalmazva! Felhatalmazva! Nem a jogi szőrszálhasogatások a fontosak itt,
hanem a tények! A dakota főnökök egész sora külön-külön megállapodott velünk…
– Kivel?
– Hát nem személyesen velem, de megmutathatom neked az aláírásokat, ha
érdekel.
Jackman kinyitott egy irattartót, amely mellette hevert a padon, és kivett belőle
néhány papírlapot.
– Tessék! – nyújtotta át a lapokat Tokei-ihtónak. – Bizonyára megismered
különböző kollégáid totemjét, akik nem tudnak írni.
Az indián átvette a papírlapokat, és sorra elolvasta mindegyiket. Halkan
lefordította két kísérőjének is az iratok tartalmát. Jackman nem túlzott. Vagy fél
tucat eladási szerződésen, amelyek dakota földet ruháztak át, már rajta volt a
szabályszerű aláírás; az aláírások közt szerepelt az egyik nagy főnöké is, aki
jelentős területet engedett át.
Az ezredes diadalmasan mosolygott.
– Most már elhiszed, Tokei-ihto? A dolog folyamatban van, nincs többé megállás.
Hamarosan meg kell egyezned velünk, ha nem akarsz rosszul járni. Beszéljünk
egymással nyíltan, mint férfi a férfival. A ti ügyetek elveszett! Olyanok vagytok,
mint a vízbe fúló: mindenkinek a saját bőrét kell menteni, belekapaszkodnia az
első szalmaszálba. Határozd el magad gyorsan! A te számodra is tartogatok egy
ilyen szerződést.
A dakota még mindig az aláírt lapokra meredt.
– Ezek az emberek brandyt ittak, mielőtt aláírták ezeket a szerződéseket –
szólalt meg aztán. S mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, összetépte a
szerződéseket, s a széttépett lapokat az asztalra dobta.
Jackman felugrott.
– Te vörös kutya! Hogy merészelted? Mi volt ez?!
– Meggátoltam egy árulást!
– Hogyhogy árulást?! Ezek az igen tiszteletreméltó férfiak jogérvényes
szerződéseket kötöttek velünk. Amit tettél, több mint arcátlanság: nyílt lázadás!
Mint zendülőt foglak megbüntetni, úgy, ahogy a mi törvényeink előírják!
– A dakoták földjén vagyunk, és a fehér emberek nem ítélkezhetnek felettünk –
felelte teljes nyugalommal a főnök. – A szerződések, amelyeket eltéptem,
különben sem voltak jogérvényesek. Azoknak az árulóknak, akik ezeket a
megállapodásokat aláírták, a mi törvényeink szerint nincs joguk a tanácsgyűlés
hozzájárulása nélkül ilyen szerződéseket kötni. Ha Jackman ezredes becsületes
ember, maga is csak megvetéssel gondolhat az ilyen eljárásra.
– Vigyázz a nyelvedre, rézbőrű! – rivallt rá Jackman, és arca rákvörös lett. – Itt a
szerződés, amely kijelöli az örök időkre szóló rezervátumaitokat, és megszabja a
járadékok összegét. Fogd be a szád, és mázold alá a totemedet! írd alá, de rögtön!
– Nem írom alá! Nézd meg a térképedet! A mi hatalmas területünkből csak
kisült, víz nélküli, terméketlen prériket akartok nekünk meghagyni. A
bölényvadászat kemény munka volt. Mi hajlandók vagyunk megtanulni a fehérek
könnyebb munkáját, de mint szabad emberek és termékeny földön. Nem vonulunk
be egy istállóba, ahol úgy tartanak és úgy is etetnek minket, mint a ketrecbe zárt
nyulakat, és ahonnan hamarosan továbbterelnek bennünket egy még szűkebb és
még rosszabb istállóba. Tudjuk már, mit jelent az, amit a fehér emberek úgy
mondanak: “örök időkre szóló". Ezek az “örök idők" csak néhány évig tartanak.
Nincs felhatalmazásom arra, hogy bármit is aláírjak, és nem teszek semmi olyat,
ami ellenkezik törzsem tanácsgyűlésének döntésével. Beszéltem, hau!
Jackman ökölbe szorította jobbját. Reszketett dühében *
– Nem írod alá, hogy hajlandók vagytok a számotokra kijelölt rezervátumokba
vonulni?! Ez az elnök rendelete, és ti engedelmeskedni fogtok… mert ha nem,
akkor lázadók és gonosztevők vagytok! És úgy is fogok veletek elbánni, mint
gonosztevőkkel!
– Mit jelentsenek ezek a szavak?
– Azt, hogy aláírod – vagy a foglyom vagy!
A főnök nem válaszolt Jackman ezredesnek. Tekintetét Smith őrnagyra szegezte.
Az ősz hajú őrnagy felállt, s az ezredeshez lépett, úgyhogy Fred Clarke és a másik
két prérilovas, akik ott álltak az asztal alsó végénél, kénytelenek voltak néhány
lépést hátrálni.
– Jackman ezredes, legyen szabad szót emelnem ebben az ügyben. Azon a
meghíváson, amelyet a dakoták főnökeinek küldtünk, az én aláírásom is szerepel.
Ebben a levélben felkértük a főnököket, hogy megbeszélés céljából jöjjenek ide, s
egyben határozott ígéretet tettünk nekik, hogy bántatlanul jöhetnek, és szabadon
elvonulhatnak, amikor jónak látják. Ezt az ígéretet nem kötöttük semmiféle
feltételhez vagy fenntartáshoz…
– Smith őrnagy, nem kérdeztem a véleményét – vágott közbe roppant ingerülten
Jackman ezredes. – Nem tartok igényt további fejtegetéseire! – Az ezredes ismét
Tokei-ihtóhoz fordult. – Nos, hogy állunk? Rászántad magad, hogy bocsánatot
kérsz, és aláírod a szerződést?
– Nem írom alá! Harcosaimmal együtt tüstént elhagyom ezt az erődöt.
– Egyelőre foglyok vagytok! Adjátok át a fegyvereiteket!
Még el sem hangzottak ezek a szavak, máris húsz revolver és pisztoly csöve
meredt fenyegetően az indiánokra. A dakoták meg sem moccantak.
– Jackman ezredes! – kiáltotta Smith. – Fel van ön hatalmazva ilyen lépésre?
– Igenis, ha tudni akarja!
– Jackman ezredes, én kezeskedtem érte mint férfi és mint katonatiszt, hogy itt
semmi olyasmi nem fog történni, ami a becsületbe és a jogba ütközik, még akkor
sem, ha csupán piszkos indiánokkal állunk szemben! Kérem önt, gondolja meg
még egyszer, mit beszél. Itt nemzetünk becsületéről van szó!
– Nemzetünk érdekeiről! Hallgasson, Smith őrnagy!
– Nem hallgatok! – Az őrnagy leoldotta kardját, és az ezredes lába elé dobta. –
Tessék… miután az ön magatartása arról tanúskodik, hogy gazemberek és
hitszegők vagyunk.
Jackman felnevetett.
– Nagyon helyes, adja csak át a kardját, őrnagy! Úgyis kénytelen leszek eljárást
indítani, ön ellen. Egyszer már módot adott ennek a dakotának arra, hogy kereket
oldjon, hálából, amiért rajtaütött a lőszerszállítmányunkon. Roach hadnagy
mindenről beszámolt. Smith őrnagy… ön is fogoly!
Az őrnagy leroskadt egy székre, válla meggörbedt, kezét arcába temette.
Roach még valami megjegyzést akart tenni. De a dakota olyan pillantást vetett
rá, amely ezt a lelkiismeretlen törtetőt is elnémította.
Az indiánok ezután szó nélkül lerakták fegyvereiket a nagy asztalra. Tokei-ihto
először a puskáját tette le, keresztbe fektetve a fekete vonalakkal telerajzolt
térképen; majd kivette övéből a revolvert és végül a kést is. Uralkodott magán,
nem engedte, hogy tekintetéből bármi is kiolvasható legyen, sem pedig, hogy keze
tétovázzon. Jackman figyelmesen és ellenséges pillantással kísérte minden
mozdulatát. Az ezredes vizenyős kék szeme most leplezetlen kíváncsisággal a kés
nyelére tapadt.
– Szertartási kés ősi faragásokkal – állapította meg. – Északnyugati kultúra!
Hogy kerül ez egy dakota kezébe?
Intett embereinek, mire azok bilincsekkel és szíjakkal kezükben az indiánokhoz
léptek. Red Fox nem mondott le arról az élvezetről, hogy maga bilincselje meg
Tokei-ihtót.
Mialatt ez történt, mozgolódás támadt.
Smith őrnagy erőlködve feltápászkodott, s ismét előrelépett. Halántékán
lüktettek a szerteágazó erek.
– Jackman ezredes – szólalt meg zihálva –, elég volt ebből a gyalázatos játékból!
Látom, ön erőszak alkalmazásával akarta fenyegetni a főnököket, hogy ily módon
bírja rá őket a szerződés aláírására. Szeretném hinni, hogy csupán ez volt a
szándéka. A játék nem sikerült; a főnökök nem adták be a derekukat. Hagyja tehát
abba ezt a komédiát, és térjen vissza a szabad tárgyalások komolyabb síkjára.
Jackman zajosan visszaejtette az asztalra Tokei-ihto kését, amellyel
játszadozott.
– Smith őrnagy! Kérem, ne beszéljen többet ezekről a dolgokról; árt az
egészségének. És az ön ellen meginduló eljárás során sem fogják a javára írni,
hogy megint pártját fogja ennek a dakotának. Ezt az ügyet végleg lezártuk.
– Nem tűröm, amíg csak élek! Közönséges gaztett! A felindulástól ismét
kiegyenesedve, Red Foxhoz lépett, aki éppen Tokei-ihto csuklója köré csatolta a
bilincset.
– Ereszd el!
Keményen megragadta a prérilovas karját. Red Fox elengedte a dakotát, s
öklével mellbe vágta Smith őrnagyot. Az őrnagy megtántorodott.
– Te kutya! Ezt mered velem… – Ajka elkékült, szeme kifordult, s
hátrahanyatlott. A jelenlevő tisztek odaugrottak, elkapták, és lefektették a földre.
– Watson! – kiáltotta valaki.
Az egyik prérilovas elhagyta a helyiséget, hogy a felcserért szaladjon.
Red Fox közben ismét a főnökhöz lépett, és a lábát is megbilincselte. A két öreg
dakotát már megkötözték; ezeknek szabadon hagyták a lábukat. Most elvezették
őket. Még egy utolsó pillantást vetettek főnökükre, s tekintetük találkozott Tokei-
ihtóéval.
Tokei-ihtót ott tartották a dolgozószobában. A terem kiürült. Red Foxon kívül
csak még egy prérilovas maradt ott. Lehajolt, s felemelte a padló egyik deszkáját,
mint valami fedelet. Red Fox megragadta a főnököt, s odavonszolta: sötétlő lyuk
tátongott az indián lába előtt. Red Fox felemelte a megbilincselt foglyot, s bedobta
a lyukba.
A pincehelyiség meglehetősen mély volt. Tokei-ihto kemény, száraz, poros
földre esett. Rögtön felült és körülnézett. Nagy pince volt, ahova lezuhant. Egy kis
pinceablak, amely az udvarra nézett, némi világosságot engedett be. Ezenkívül
felülről, a parancsnoki szoba padlónyílása felől is beszűrődött egy kis fény.
A dakota felnézett.
– A létrát! – harsant fel odafent egy kiáltás, s Tokei-ihto hallotta, amint kinyílik a
külső ajtó, s nehéz csizmájában kibaktat egy prérilovas. De úgy látszik, Red
Foxnak nem volt türelme megvárni, míg a prérilovas visszatér a létrával: leugrott a
pincébe. A lábával felvert por sötéten kavargóit a térde körül.
– No megvagy végre! – szólalt meg Red Fox, s karjánál, fogva megragadta a
megbilincselt Tokei-ihtót, a pince keleti, hosszanti falához hurcolta. A fal egyik
vastag gerendájára vasgyűrűvel felszerelt lánc volt rögzítve. Red Fox szorosan a
dakota teste köré csavartam láncot, és lakattal a falhoz erősítette; a fal és a fogoly
közt vagy egyméternyi mozgástere volt a láncnak. A vörös hajú még egyszer
alaposan megvizsgálta a fogoly kezén az acélbilincseket és lábán a bőrbéklyót.
Szemlátomást mindent rendben talált.
Tokei-ihto azt remélte, hogy ellensége ezek után eltávozik. Red Fox azonban ott
maradt. Szétterpesztett lábbal állt Tokei-ihto előtt.
– Jól van, Harry – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Ez hát a vég. –
Hüvelykujjával a pinceablak felé bökött. – Ha oda felnézel, láthatsz valamit az új
házból… úgy értem, abból a házból, amely azon a helyen van, ahol a fogatlan Ben
annak idején letelepedett. Ott döglött meg az öreged. Vigaszul szolgálhat
számodra, hogy ugyanazon a helyen halsz meg te is.
Tokei-ihto némán meredt maga elé.
– Kemény koponyád van. A sok neved közül az egyik úgy hangzik: Kétszarvú Kő.
Méltán kaptad ezt a nevet – folytatta Red Fox az egyoldalú beszélgetést. – Alapos
megfontolás után úgy határoztam, hogy nem zaklatlak többé fölösleges
ajánlatokkal, kedves Harry. De miközben odafent lótok-futok a napfényben,
gyönyörűség lesz számomra arra gondolni, hogy te itt sorvadsz el a sötétben. Igen,
itt fogsz senyvedni napokig és hetekig és hónapokig, sőt ha nem akasztanak fel
mint megszökött hírszerzőt, lázadót és orgyilkost, még évekig is.
Red Fox egy kis szünetet tartott. A dakota kifelé nyugodtnak és közönyösnek
mutatkozott ugyan, de lelke mélyén megborzongott ellenségének szavaira.
Tekintete már végigfürkészte a pincehelyiséget: üres és sivár volt. A falakat vastag
fatörzsekből ácsolták; a derengő félhomályban felismerhetők voltak a köblyukak is.
Hogy itt kell senyvednie hónapokig… évekig – vagy a bitóra kerül… A dakota
erélyesen elhessegette magától ezt a gondolatot.
Red Fox újra megszólalt. Hangja megváltozott:
– Pénz nincs nálad? – kérdezte. – Hasznát tudnám venni!
Átkutatta a fogoly tarsolyait. Az indián egyetlen arcizmával sem árulta el,
mennyire szenved megalázó tehetetlenségétől
– Aha! – Red Fox egy pénztekerccsel megtöltött bőrzacskót talált. Kiszedte a régi
dollárérméket, s csörgetve hullatta át egyik tenyeréből a másikba. Aztán magához
vette az egész tekercset. – Ebből telik egy-két pohárkára. Inni fogok az
egészségedre, dakoták főnöke!
Még most sem távozott.
– Nézzük csak a tollaidat! – mondta, s levette a megbilincselt fogoly fejéről a
sastoll díszt. – Kár, hogy nem az uszályos fejdíszt hoztad magaddal, az
tulajdonképpen még jobban állt volna neked. Bennünket nem méltattál arra, hogy
azzal ékesítsd fel magad? Na mindegy, elégedjünk meg azzal, ami van. Ez sem
kutya. Hol a csudába hajszoltál fel ennyi sast? Vagy talán még a kedves papáról és
nagypapáról maradtak rád ezek a tollak? Jackman gyűjti az ilyen vackokat.
Elviszem neki, nagyon fog örülni. Fukar az öreg, de pár dollárt mégiscsak fog
fizetni. Nélkülem sohasem ütötte volna nyélbe ezt a dolgot. Jó tanácsadója voltam,
ezt el kell ismerned. Én nem vagyok olyan tökkelütött, mint te. Akit egyszer
becsalogattam a házamba, azt nem hagyom többé futni!
Red Fox szavaiból megállapította a dakota, hogy jól sejtette: a hitszegést
gondosan előkészítették. Erre vallott az is, hogy a pincehelyiség teljesen üres volt.
Cseppet sem volt valószínű, hogy ezt a helyiséget semmire sem használták. Csak
erre a célra ürítették ki.
– Élj boldogul, és hagyj fel minden reménnyel! – búcsúzott Red Fox. Éppen akkor
eresztették le nagy zajjal a vékony, de erős nyírfatörzsekből összetákolt létrát. Red
Fox felkapaszkodott, felhúzta maga után a létrát, és rácsapta a padlónyílásra a
fedelet.
Tokei-ihto egyedül maradt.
Bilincsei ellenére is kiegyenesedett, és felpillantott a mennyezetre. Becslése
szerint kinyújtott karral is csak ugorva érhette volna el. Felmérte tekintetével a
helyiség szélességét és hosszúságát; tágas pince volt, a jelek szerint két szoba
alatt húzódott végig: a parancsnok dolgozó- és hálószobája alatt. A pinceablak a
hálószoba alatt nyílt. Kora délután volt még, s a ferdén beeső fénynyaláb a pince
poros padlójáig világított. A dakota jól ki tudta venni az ide-oda futkosó tisztek
lépteit és hangját; még mindig Smith őrnagy körül foglalatoskodtak. Amennyire a
dakota meg tudta állapítani, az eszméletlen őrnagyot végül a szomszéd szobába
vitték; valószínűleg a tábori ágyra fektették.
Elsiető katonák csizmáját látta az ablakon át a fogoly. Egymásnak felesélő
kiáltások hallatszottak, haragos és gyűlölködő hangok. Úgy látszott, nem valami jó
a hangulat odakint. Az őrnagy régi katonái nem titkolták felháborodásukat. Az idő
már jócskán előrehaladt, és a fénysugarak elhalványultak, mikor Tokei-ihto
elkeseredett vitát hallott az udvarról, a nyikorgó szivattyú mellől. Végül parancsoló
hangok avatkoztak a vitába, s helyreállt a nyugalom. De csak átmenetileg: mikor
leszállt az alkony, a legénységi épületben vad verekedés lármája verte fel a
csendet. A dörömbölés és a kiabálás később az udvaron folytatódott, s arra
engedett következtetni, hogy Thomas, Theo és Adams végül Roach híveinek nagy
részét kidobta az épületből. Ezután lövések dördültek. Ez nyilván megijesztette és
lehűtötte a felhevült kedélyeket; talán súlyos sebesülések is történtek. A lárma
lecsillapodott, s lassacskán teljes csend lett. Sötét éjszaka volt.
A parancsnok dolgozószobájába nyíló csapóajtó felől mozgás hallatszott. Valaki
felemelte a padlónyílás fedelét, és leeresztette a létrát. Két láb botorkált lefelé,
majd egy egyenruhás alak bontakozott ki a sötétből. Kezében petróleumlámpát
tartott, s ennek fényénél Anthony Roach sima képét ismerte fel a fogoly. A
hadnagy közelebb lépett.
– Nos? – kérdezte. – Nem gondoltad meg a dolgot? Mi volna, ha mégis aláírnád
azt a szerződést? Tokei-ihto válaszra sem méltatta.
– Még mindig ilyen fennen hordjuk az orrunkat? Jól fontold meg, dakota! A
rezervátumba így is, úgy is be kell vonulnotok. Ha aláírod, talán még élve kerülsz
ki ebből a lyukból. Ha nem, itt döglesz meg, mint patkány a csapdában! Lassan, de
biztosan. Nos? Nincs semmi mondanivalód?
– Csak annyi, hogy megvetlek, Anthony Roach!
– Nagyon szépen köszönöm. Ez csak használhat a karrieremnek. Jackman már
magával hozta kapitányi kinevezésemet. És ha mégis észre térsz, tudasd velem!
A főnök elfordult, mintha Roach már ott sem volna.
– Tökfilkó! – dörmögte az elutasított hadnagy, s felkapaszkodva a létrán,
kikecmergett a pincéből.
Tokei-ihto ismét magára maradt. Várt néhány órát. Mikor már bizonyos volt
benne, hogy éjfél is elmúlt, vagyis elérkeztek azok az órák, amelyekben az erőd
őrsége legmélyebb álmát alussza, összetekeredett, mint egy sündisznó, s
megtapogatta lábbéklyóit. Szorosan meg voltak feszítve a bőrszíjak, annyira, hogy
Tokei-ihto vérkeringése akadozott, s a lába egyre jobban megdagadt. Tokei-ihto
próbálgatta, nem tudná-e megbilincselt kézzel is lazítani a csomókat. Úgy látszott,
megy a dolog, bár nagyon nehezen. Órákon át türelmesen dolgozott a fogoly, míg
végül lazábban simultak lábára a béklyók. Megoldani nem akarta őket, mert
csuklója acélbilincsben volt, amelyet természetesen nem tudott volna kinyitni, s
éppoly kevéssé tudta volna segítség és különleges szerszámok nélkül a láncot is
eltávolítani testéről. Várnia kellett, míg Csapa cselekszik, s addig nem akart
semmiféle gyanút kelteni. Valószínűtlen volt, hogy hűséges fegyvertársa már ma
éjszaka valamiféle vállalkozásba kezd, mert a kiszabadítási kísérlethez igen
kedvezőtlen volt a helyzet. Göndörhajú Csapának először is alaposan fel kellett
derítenie minden körülményt, s alaposan előkészíteni a dolgot. Ez esetleg heteket
vehetett igénybe.
Tokei-ihto aludni próbált, mert fontos volt, hogy jó erőben maradjon. Reggel már
igen korán felébredt. Odakint sütött a nap, de sugarai nem hatoltak be a pincébe.
A szivattyú felől lármát és durva tréfálkozást hallott a fogoly, emberek fröcskölték
és csapkodták, a vizet. Mosakodtak a prérilovasok és a katonák. A dakota – mint
törzsbelijei általában – gyermekkora óta megszokta, hogy minden reggel beugrik a
patakba, alámerül a vízben, és úszik egyet. Hiányzott neki a frissítő, hús víz és a
tisztaság. A pince padlója csupa piszok és por volt; hamumaradványok keveredtek
a kiszáradt földdel.
Déltájban felemelték a pince fedelét. Tenyeres-talpas prérilovas jelent meg.
Levette a fogolyról a lábbéklyókat, s vizet és sózott húst hozott neki.
– Most mindennap le kell ide botorkálnom – közölte szemrehányó hangon, s
Tokei-ihto megfigyelte, hogy valami örökös elégedetlenség nyomta rá bélyegét
ennek az embernek az arcára.
Ólmos lassúsággal múltak a délutáni órák. Tokei-ihto minden neszre fülelt, ez
volt az egyetlen elfoglaltsága. A védőőrség létszáma még mindig igen nagy
lehetett, úgy látszik, egy részük most az erődön kívül táborozik. Szüntelenül
csikorgóit a nyugati kapu, emberek jártak ki és be. Zümmögéssé szűrődő távoli
zsibongás és kiáltozás keveredett a folyó mormolásával. Lovak nyihogtak
egymásnak valami nagy ménesben, s tompán dongott a préri a kirajzó és
visszatérő csapatok lovainak patái alatt. Egyszer kalapácsütéseket is lehetett
hallani és szabadon lengő sátorlapok csattogását. Milyen jól ismerte az indián a
tábori életnek ezeket a zajait!
Mikor besötétedett, a főnök ismét erőszakkal fojtotta magába a gondolatait.
Befogta a fülét, hogy ne hallja a préri hangjait, a farkasok üvöltését és a folyó
zúgását, s elaludt. Eltelt fogságának első napja.
Így követték egymást a napok, sivár egyhangúságban. Beszűrődött a pincébe a
naptalan fény, csikorgóit a szivattyú, nyikorogtak a katonacsizmák, s ha eljött az
étkezés ideje, csörömpöltek a csajkák. Az emberek tereferéltek és szitkozódtak,
kiabáltak és énekeltek, vezényszavak harsantak fel. A lépésekről és hangokról
legalább negyven embert tudott már megkülönböztetni egymástól a fogoly.
Legkönnyebben Thomas és Theo hangját lehetett felismerni; a dakota szavaikat is
megértette, s kivette belőlük, hogy Smith őrnagynak fogják pártját. Mikor delet
ütött az óra, megjelent a tenyeres-talpas porkoláb, és hozta a sózott húst.
A fogoly kimérte, hány lépést enged számára félkörben a lánc; kiderült, hogy a
pinceablak felé tíz lépést tud megtenni, visszafelé csak hetet, mert amikor
megfordult, az odarögzített lánc megrövidült. A fogoly oda-vissza futott ezen a kis
félkörön, leült, összetekeredett, majd kinyújtózott, és ismét felállt. Ezek voltak az
egyedüli mozdulatok, amelyekre megbilincselt kézzel és megláncolva még módja
volt.
A napokból hetek lettek, s a hetekből az első hónap. Telt-múlt az évszak, s a
pincébe behatolt a nyár melege. Az apadó folyó zúgása egyre halkult, s végül
teljesen elnémult.
A tenyeres-talpas porkoláb, aki napról napra ellátta a foglyot, s bár többé nem
szólt hozzá egy szót sem, nem is bántotta, most megváltozott: minden lehető
módon kellemetlenkedni kezdett. Nem hozta idejében az ebédet, néha
egyáltalában nem hozta, s gyakran megfeledkezett az ivóvízről. A pince
takarítására még kevesebb gondot fordított, mint azelőtt. Morgóit és
zsémbelődött, nem fukarkodott a káromkodásokkal, amelyekkel egy prérilovas
kifejezést adhatott rossz hangulatának, sem pedig a becsmérlő szavakkal,
amelyekkel a fehérek oly szívesen illették az indiánokat. Lökdöste, rugdosta,
ütlegelte foglyát. Tokei-ihto olyan érzéketlenül fogadta ezeket a bántalmakat, akár
egy halott. Nem akarta megszerezni fehér börtönőrének azt az élvezetet, hogy
meddő védekezésével eléje tárja tehetetlenségét. Ám ez a megváltozott
bánásmód valami reményt ébresztett benne. Talán vereséget szenvedtek a Hosszú
Kések a háborúban, s a porkoláb ott töltötte ki haragját, ahol legkevésbé kellett
ellenállástól tartania? A dakota megpróbált érre vonatkozóan valami felvilágosítást
kicsikarni a tenyeres-talpas őrből.
– Tudom, miért akarsz megütni – mondta egy este. – Mert a dakoták harcosai
megverték a csatában a tábornokaitokat.
– Te rühes dög… ki mondta ezt neked?! – emelte a tenyeres-talpas fenyegetően
a magasba a kezében levő fazekat. Tokei-ihto mosolygott.
– No rajta, üss! Azzal a fazékkal! Tudják is a fehérek, mi az a kínzás!
– Még szemtelenkedsz? Nem érzed jól magad, ha nem csipkedik tüzes fogóval a
húsodat, mint ahogy tifelétek szokás bánni a foglyokkal? Te kutya, te vörös kutya!
Ha arra gondolok, hogy a cinkosaid valamennyi emberével együtt lemészárolták a
mi Custer tábornokunkat, legszívesebben itt helyben kitekerném a nyakad! De
korai még az öröm, nem sok hasznod lesz belőle! Mielőtt kiszabadíthatnak, lógni
fogsz! Ezt azért mondom, hogy tudd, milyen jövő vár rád! Nem felejtettük el, hány
emberünket döfted le, és lőtted agyon orvul. Te szökött hírszerző, te alattomos
áruló!
A tenyeres-talpas odavágott a fazékkal, de mintha csak egy fatörzset püfölt
volna! Tokei-ihto meg sem moccant, csak gúnyosan mosolygott.
– Nem sok erő van benned, mondhatom – csúfolódott. Régi szokás volt az
indiánoknál, hogy a fogoly ingerelte legyőzőjét, mert be akarta bizonyítani, hogy
nem fél tőle.
– Hogy énbennem nincs erő? Hát ezen csak hápogni tudok! Mit képzelsz
tulajdonképpen? No de ne félj, majd a kedvedet szegem én! Erre mérget vehetsz.
Egyelőre jó éjszakát, de készülj fel arra, ami holnap jön!
A tenyeres-talpas elvonult. Tokei-ihto megkönnyebbülten lélegzett fel. A
dakoták nagy diadalt arattak valamelyik csatában. A prérilovas fenyegetődzésétől
nem félt a főnök, dühe csak elégtétellel töltötte el, mert azt mutatta, hogy a
dakoták még veszedelmes ellenségnek számítanak, félnek tőlük a fehérek, és
ezért gyűlölik őket.
Leszállt az éj, s az indián első ízben vette fel a harcot bilincseivel. Esze azt
súgta, hogy egyedül nem tudja magát kiszabadítani, de azért megkísérelte. A
csípőjén át akarta lehúzni magáról a láncot. Megbilincselt, fájó karjának minden
erejét összeszedte, és azt sem bánta volna, ha ruháival együtt a bőrét is lehúzza.
Csak kiszabadulni!
Három éjszakán át folytatta az indián ezt a próbálkozást.
Arcvonásain megváltozott valami, mikor a harmadik éjszaka is elmúlt. Most már
végérvényesen tudja, hogy saját erejéből nem tud segítem magán.
Múltak a nyári napok. A nap heve megaszalta a préri füvét; a csermelyek és
patakok elapadtak; a faházak felhalmozták a hőséget. Porzó homokfelhőket
zúdított a vihar a gerendaházakra. A madarak dala elhallgatott, a lovak nem
nyihogtak már. Egyre bűzlőbb szagot árasztott a sózott hús, amely iránt szinte
leküzdhetetlen undort érzett a fogoly. A védőőrség nagy része elvonult. Csak nem
feledkezett meg Csapa a főnökéről? Most kedvezőbb volt az alkalom a
kiszabadítására.
Ismét tikkasztó nap köszöntött be, azoknak a perzselő hőhullámoknak egyike,
amelyek nyár végéig oly könyörtelenül gyötörték az erdőtlen vidéket. Forró szél
fújt; a pince elhasznált levegője fullasztó volt a hőségtől, s lidércnyomásként
nehezedett az ember mellére. A pince padlóját mintha nem is közönséges por,
hanem lőpor borította volna. Égés szaga terjengett. Valahol nyilván tűz száguldott
végig a megaszalt sztyeppén. A szél idehozta a szagát.
Az udvarról ismét behallatszott a fakó musztáng ficánkolása és toporzékolása,
elárulva, hogy makrancosán viaskodik egy idegen lovassal. Egy több ágú
bőrkorbács csattogott kegyetlenül a ló testén, s a dakota megvonaglott és a
bilincseit harapdálta, mert úgy érezte, mintha őt magát korbácsolták volna.
Odakint a lovas lerepült a makrancos musztángról, s elvitték. Egy férfi, akinek
puha mokasszin volt a lábán, nagy nehezen elcsípte a dühöngő musztángot.
Estefelé ismét vihar kerekedett. Vadul rázta a cölöpkerítést és a
gerendaházakat. Egy szempillantás alatt nagy robajjal az udvarra zuhantak a
toronytető deszkái. Hangok hallatszottak, amelyeket félig elsodort a préri süvöltő
lehelete. Már koppantak az első esőcseppek, s egy pillanatig úgy tűnt, mintha
meghasadt volna a felhős égbolt; súlyos víztömegek zuhogtak alá. A víz
másodpercek alatt elárasztotta az udvart. A pinceablakon át belövellt egy
vízsugár, megnedvesítette a poros földet, amely nem akarta felszívni a vizet.
Hallani lehetett a háztetőkön a zápor dobolását.
Amilyen váratlanul jött a zivatar, ugyanolyan gyorsan el is múlt. Alig két perc
múlva alábbhagyott az eső, majd teljesen meg is szűnt; a szél is elült. A
háztetőkről békésen szivárgott a felgyülemlett víz az elárasztott udvar tócsáiba. Az
emberek megint kimerészkedtek a szabadba; vízben gázoló csizmájuk
szétfröcskölte a tócsákat. Mivel a vihar letépte a háztetőt, élesebben hallatszott a
kiáltozásuk. A deszkákat szedték össze; Tokei-ihto megértette, hogy nyomban
hozzáláttak az épület helyreállításához.
A jelek szerint a víz már lefolyóban volt az udvarról; a pincébe betört vízsugár
vékonyabb lett, s végül cseppekké apadt. Tokei-ihto beszívta a fűszeres levegőt,
amely hűsen és üdítően hatolt le hozzá is, bilincsektől megkínzott testét cirógatva.
Este leemelte valaki a pince mennyezetén, levő nyílás fedelét. Leeresztették a
nyírfa létrát, s Tokei-ihto egy pár lovaglócsizmát pillantott meg a létrafokon.
Tüstén felismerte, hogy ez nem a tenyeres-talpas porkoláb csizmája. Tekintetével
követte a létrán alászálló embert, míg végül ennek szőke üstöké is láthatóvá vált.
A dakota ismerte ezt a prérilovast: Adams volt. Valami bizonytalan várakozás
keveredett a fogolyban a mélyen gyökerező bizalmatlansággal.
A fiatalember vizet és sózott húst hozott.
– Csakhogy már itt tartunk! – szólalt meg. – Thomas és Theo mindent
előkészítettek. Nem hagynak nyugodni, mindketten ismertek gyermekkorodban, és
ki akarnak szabadítani. Éjjel-nappal rágják a fülemet. Tessék – húzott elő a
zsebéből egy szerszámot –, vedd el ezt a vasreszelőt. A kulcshoz nem tudtunk
hozzáférkőzni. Át kell reszelned a láncodon az egyik szemet; nem vastag a lánc,
éjfélig elkészülhetsz vele. Akkor aztán állj készenlétben. Ravasz Hód embereit már
értesítette Thomas. Kelet felől elterelő támadást indítanak, hogy lekössék az
őröket. Eközben Ravasz Hód a nyugati kapun egyedül belopódzik a pince udvari
ablakához, és kisegít innen. A toronyban én leszek az őr; az első udvarban, a
kapunál Tobias; a lovak őrzését éjfél után Thomas és Theo veszi át. Nem látom be,
miért ne sikerülne a dolog. Benne vagy?
– Igen. Mi lett a két öreg tanácsadómmal, akik velem együtt jöttek az erődbe?
– Még aznap meggyilkolták őket. Olyan esztelenek voltak, hogy még védekeztek
is.
– Red Fox itt van?
– Igen. Fenn alszik a parancsnoki épületben. Ez az egyetlen veszély. De a
támadás majd eltereli a figyelmét, legalábbis remélem. Tehát éjfél után. A
vasreszelőt vidd magaddal; az enyém, fölösleges, hogy utána itt találják.
Tokei-ihto fürkészve nézett a szőke prérilovasra.
– Miért akarsz nekem segíteni?
– Hogy miért? Mert aljasság, ami itt történt… Thomasnak és Theónak igazuk
van.
– Smith még él?
– Félig bénán és félig eszméletlenül. Szélütés érte. Nyomorúságos élete van.
Fogolynak tekintik. A lánya mellette ül. Most már ő is otthontalan árva. De bátran
viselkedik az a lány. Alapjában véve nemes természet.
– Te aranyat keresel, Adam Adams.
– Még mindig emlékszel rá, hogy egyszer ezt mondtam neked?
– Igen, emlékszem. Gondolod, hogy Tokei-ihto megfizeti a segítségedet?
Adams felfortyant.
– Ne mondd ezt még egyszer, dakota! Nem vagyok én aljas.
– Jól van. De tudod-e, mit teszel? Elárulod a fehér embereket, akikhez tartozol.
– Nevezd, aminek akarod.
– Elárulod őket, és mégis náluk akarsz maradni?
– Hát igen. Azért, mert valaki jóvá akar tenni egy gaztettet, még nem kell
mindjárt megszöknie az övéitől. Végtére is én nem vagyok indián.
– Hau! Ha sikerül a szökés, magammal viszem a reszelőt, nehogy leleplezzenek.
Adams bólintott, és eltávozott az edénnyel meg a korsóval.
Gyorsabban lüktetett a vér a fogoly ereiben. Egyelőre mozdulatlanul ült tovább
a gerendafalnál, míg teljesen besötétedett, és kint minden elcsendesedett. Akkor
elővette a reszelőt, s megbilincselt kezével munkához látott. Nehezen ment így, de
Tokei-ihtónak több óra állt rendelkezésére, hogy megvalósítsa célját. Még éjfél
előtt szét tudta szedni a láncot. De a kézi bilincset nem tudta kinyitni.
Tokei-ihto várt. Készen állt a szökésre.
Pontosan két órával éjfél után nyugtalanság támadt odakint. Puskalövés dördült,
fent a toronyban riadót jelzett Adams, s a fogoly hallotta, mint nyílik ki a
legénységi épület kapuja, s mint tódulnak ki rajta a szitkozódó prérilovasok.
Szemlátomást egyik sem tudta igazán, miféle veszély fenyeget, és mi a teendő. A
hátsó udvaron nagy volt a zűrzavar. A parancsnoki épületből is odasiető léptek
zaja hallatszott, s Tokei-ihto fülét megütötte a parancsokat osztogató Red Fox
ordítása és Roach raccsolása. A préri felől felharsant a dakoták csatakiáltása: “Hí-
jip-jip-jaah!" Élesen hasított bele a kiáltás a holdtalan, de csillagos éjszakába.
Újabb lövések dördültek, s az udvarról hangzó kiáltozásból Tokei-ihto kivette, hogy
a dakoták gyújtónyilakat is lőttek ki. Vizes hordókat hurcoltak a helyszínre.
Tokei-ihto az udvarra nyíló pinceablaknál állt. Megpróbálta ugrással elérni az
ablakot, hogy aztán megbilincselt kezével megkapaszkodjon, de nem sikerült. Meg
kellett várnia Csapa segítségét. Végre megjött a hűséges fegyvertárs. Nagy
nehezen keresztülnyomta a fejét a keskeny ablaknyíláson, s kinyújtotta a karját.
Tokei-ihto odanyújtotta megbilincselt kezét, s ugrott egyet, hogy Ravasz Hód
könnyebben felhúzhassa. Ám ebben a pillanatban történt valami az udvaron, ami
mindent megváltoztatott.
Tokei-ihto felismerte a hátsó udvarról odasiető Red Fox hangját és alakját.
Rögtön elengedte társa kezét, s visszaugrott a pincébe.
– Red Fox! – kiáltotta oda Csapának, hogy figyelmeztesse a háta mögött
közeledő veszélyre.
Göndörhajú Csapa nagyot szökkent, s még éppen annyi ideje volt, hogy szemtől
szembe forduljon támadójával, mielőtt még ez megragadhatta volna hátulról.
Tokei-ihto csak a dulakodók lábát látta. Még kísérletet tett, hogy egyedül kijusson
a pinceablakon, de az ablak túl magas és túl szűk volt. Lehetetlennek bizonyult
megbilincselt kézzel így megszökni. Red Fox valami parancsot ordított, de Tokei-
ihto nem értette pontosan, mit. Annyit mindenesetre megértett, hogy róla van szó.
A parancsnoki dolgozószobából a pincébe vezető nyíláson két férfi ugrott le. Tokei-
ihto tisztában volt vele, hogy hatékonyan nem tud ellenük védekezni. Ezért ismét
leült a fal mellé, nehogy meglássák, hogy eloldotta láncát.
Az egyik férfi felemelte puskáját; eszeveszett dühvel meglóbálta, s a
puskatussal lesújtott a fogolyra. Tokei-ihto elvesztette az eszméletét.
Odakint tovább folyt a küzdelem. Ravasz Hódnak sikerült leráznia magáról Red
Foxot, de most már nem maradt más hátra, kénytelen volt visszavonulót fújni, öt
harcosa elesett, a többieknek semmi reményük nem volt már arra, hogy
megállhatják a helyüket az ellenük mozgósított túlerővel szemben. Csapa
örülhetett, ha maroknyi csapata elkerüli a további veszteségeket. A vadmacskák
ügyességével mozgó dakotáknak sikerült keresztülvágniuk magukat, és túljutni a
cölöpkerítésen. De keserves volt számukra, hogy harci erényeiket menekülésre
kénytelenek kiaknázni, és fogságba esett főnöküket az ellenség karmai közt kell
hagyniuk. Gyermekkoruk óta arra tanították őket, hogy sem a halottakat, sem a
sebesülteket nem szabad az ellenség kezén hagyni.
Magát Red Foxot súlyosan megsebesítette Ravasz Hód kése, s így személyesen
nem vehetett részt a dakoták üldözésében. Roach sokkal gyávább volt, semhogy
csapatát ki merje vezetni az éjszakai préri sötétjébe. Magához hívatott néhány
embert, köztük azt a két prérilovast is, akik Red Foxtól azt a parancsot kapták,
hogy öljék meg Tokei-ihtót. Meg akarta beszélni velük a helyzetet.
– Az a vörös disznó tehát nem él már? – kérdezte rekedt hangon.
– Ha nem hiszi, kapitány úr, menjen le, és győződjön meg róla személyesen.
Vérben úszik, mert akármilyen kemény volt a koponyája, az én puskaagyam
megbirkózott vele.
– Van itt egy másik kérdés – szólt a másik prérilovas, s felmutatta Adams
vasreszelőjét. – Kitől kapta ezt az a vörös bandita? A lánc el volt fűrészelve.
– Aljas árulás! Ki volt az?!
Adams, aki szintén jelen volt a megbeszélésen, de a háttérben tartózkodott,
csendesen kiosont az ajtón. Kint a megvilágítatlan udvaron nagy izgalommal
fogadta Thomas:
– Adams, gyere már ki végre abból a patkányfogóból. Úgy látszik, Tokei-ihto
meghalt. Most megtalálták a reszelődet…
– Tudom.
– No, iszkolj innen, mielőtt felakasztanak! A torony tetején Tobias áll őrt, a kapu
előtt Theo.
– Hol van a lány, Cate? El akarok búcsúzni tőle.
– Hagyd már ezt a badarságot, majd én átadom az üdvözletedet. Nincs veszteni
való idő, indulj!
Thomas megragadta Adams karját, hogy gyorsan magával vonszolja. Adams
azonban kitépte magát, s mit sem törődve a noszogatással, a kamra felé sietett,
ahol tudomása szerint a magatehetetlen őrnagy és lánya tartózkodott.
A parancsnoki szobából nagy dérrel-dúrral kirontott néhány katona.
– Hol van Adams… az a kém?!
Thomas meglepetést és kíváncsiságot színlelve nyújtotta előre a nyakát.
– Adams? Mi bajotok vele? Már megint kígyót-békát kiabáltok egymásra?
– Hagyd ezt a fecsegést… lógni fog a gazember!… Az imént ment ki az ajtón…
neked látnod kellett…
– Láttam is, hogyne láttam volna! Gondjaiba akarta venni odakünn a lovakat, és
mivel a kaput nem tudta elég gyorsan kinyitni, átvetette magát a cölöpkerítésen.
Hiszen nem tudhatja az ember, mit terveznek még a dakoták a mi gebéinkkel…
– Aha! Átvetette magát a cölöpkerítésen! Átkozott csirkefogó! De még kézre
kerítjük!
Az üldözők azonban nem a kapu felé siettek, mint ahogy e kiáltás után várható
volt, hanem vissza a parancsnoki szobába, hogy jelentsék, amit hallottak. Cseppet
sem volt ínyükre, hogy ebben a vaksötét éjszakában elhagyják az erődöt, mert kint
még mindig leselkedhettek bujkáló dakoták, márpedig a dakoták jó lövészek
voltak.
Mialatt ezek az események zajlottak, Adams háborítatlanul bejutott a
betegszobába. Amint belépett, első dolga volt, hogy eloltsa a szobában égő
gyertyát. Smith őrnagy hörögve lélegzett, félig aludt, félig már eszméletlennek
látszott. Cate az ágy szélén ült; mikor fel akart állni, Adams visszanyomta helyére.
– Csak semmi nyugtalanság – szólalt meg halkan, lassan. – Rajtavesztettünk.
Jobb lett volna, ha hozzá sem látunk a dologhoz, akkor még élne a fogoly, és én itt
maradhatnék. Most el kell távoznom innen. Keresnek.
– Hallottam, hogy a nevét kiáltozzák. Bitóra akarják juttatni.
– Csak azt akasztják fel, akit el is csípnek. Isten áldja, Cate kisasszony!
– Hova megy? Hol tud elrejtőzni?
– Nagy ez az Amerika. Csak az a szomorú, hogy mindig újra vándorbotot kell
fognom. Hiába, nincs szerencsém!
– Bátor szíve van magának, Adams.
– Ezt a dicséretet magammal viszem útravalónak.
– Ne feledjen el egészen…
– Magának sincs szerencséje, mégis jobb, mint én, Cate. Bárcsak magammal
vihetnem…
– Az apámnak még szüksége van rám.
– De megengedi, hogy egyszer hírt adjak magamról?
– Igen, Adams, adjon hírt magáról. Nekem örömet szerez vele.
– És ha netán Thomasszal és Theóval nem tudnék már beszélni, mondja meg
nekik, hogy tűnjenek el, amint csak lehet. Roach mellett nem lesz többé jó dolguk.
Roach tudja, hogy a barátaim, és gyakran szót emeltek a dakota érdekében.
– Majd figyelmeztetem őket. Nem ütközik semmi nehézségbe.
Adams fülelt.
– Úgy látszik, tiszta a levegő. Megpróbálok kijutni a kapun vagy a kerítésen,
amíg Theo a kapuőr, és Tobias a toronyőr…
Ezzel eltávozott.
Cate ülve maradt az apja ágya szélén, figyelte a lélegzetét, s összekulcsolta a
kezét. Volt min tűnődnie.
A búcsú pillanatában bevallotta magának, hogy szereti Adamset. Sok
mindenben idegen volt még neki ez a keményen, szinte kegyetlenül keményen
nevelt farmerfiú, akinek mintha a paraszti munka lett volna minden álma. De a
lány érzelmeit és gondolatait mégis ő foglalkoztatta. Úgy látta, ez a fiú az ellentéte
mindannak, amit annyira meggyűlöltettek vele keserves tapasztalatai. Nem
nagyravágyó, nem kétszínű, nem gyáva. Becsületes férfi. S ha volt is idő, mikor
talán túlságosan józannak és számítónak tűnt, most az életét kockáztatta, hogy
segítsen egy emberen, mégpedig egy indiánon, s ezt pusztán igazságérzetének
sugallatára cselekedte. Nagy elhatározás volt ez – gondolta Cate –, s méltó az ő
öreg édesapjához, akihez oly mély gyermeki szeretet fűzi. S most, mikor Cate
gondolatai Adams körül jártak, belé helyezte fiatal szíve minden bizalmát.
Elhatározta, hogy türelmesen várja azt a napot, mikor Adamstől megérkezik a
remélt üzenet.
Odakint nyugalom volt. Minden jel arra mutatott, hogy az ifjú prérilovasnak
sikerült megszöknie.
UINONAH
A préritűznek, amelynek szaga a fogoly pincebörtönébe is behatolt, nyugat felé
sok mérföld távolságban martalékául estek a kisült rétek. Tizenhárom esztendeje
nem tombolt ilyen pusztító tűzvész a füves prérin.
A Lóitató-patak partján felütött sátrak közt ott állt Villámfelhő, kezében egy
petyhüdt víz-zsák. Tekintete a sátorfalutól nyugatra elterülő prériket kémlelte.
Ameddig csak a szem ellátott, mindenütt elemésztette a tűz a merev fűvel benőtt
legelőket. Messze délnyugaton még vöröslőit a látóhatár a lángoktól, és feketéllett
a füsttől. Ott az ellentűz harapódzott tova, amelyet a Medve-csapat gyújtott, hogy
a közelgő tűzvészt megfossza táplálékától, és elfojtsa, még mielőtt átcsap a
folyón, és eléri a sátrakat. Az erős északi szél, amely maga előtt hajtotta a tüzet,
még mindig fújt, a felkavart homokot és hamut a dakota lány szemébe és hajába
csapva, majd továbbrepítve a Sziklás-hegység lábánál elterülő fátlan prérik felé.
Villámfelhő az előhegység erdei felett is gomolygó füstfelhőket látott. A préri
felől terjedő tűz beleette magát a faállományba. Ott senki sem fékezte meg a
tüzet.
A lány futva megindult a víz-zsákkal; kelet felé tartott, a Lóitató-patak
kanyarulata mentén. Ezekben a nyári hetekben a patak sekély csermellyé apadt, s
Villámfelhőnek jó darabot kellett mennie, míg elég vizet talált a patak medrében.
Miután teletöltötte a víz-zsákot, a sátrak felé cipelte. Körös-körül még elégett vagy
megpörkölt, félig elszenesedett állatok, madarak, antilopok, bölények, musztángok
hevertek a felperzselt réteken; ezeket kétségbeesett menekülésük közben érte
utol a tűzvész, vagy esetleg beleszaladtak a lángokba. Asszonyok jöttek szembe,
hogy elvigyék az elégett állatok még használható húsát. Villámfelhő felismerte
köztük nénjét, Mézvirágot; Mézvirág a víz-zsákot cipelő lány felé pillantott.
– Jól van, Villámfelhő! – kiáltotta oda neki. – Látom, teletöltötted a zsákot, ahogy
illik!
– Uinonahnak és Uncsidának viszem a vizet! – kiáltotta vissza Villámfelhő, s nem
sokat törődött vele, milyen megrökönyödött képet vág Mézvirág.
A lány elhaladt a ménes mellett, aztán a főnöki sátorhoz ért és belépett. A tipi
üres volt. A tűzhelyen sok hamu volt és kevés parázs. Villámfelhő otthagyta a teli
víz-zsákot, s kiment a sátorból, majd a faluból is. Hajnalodott. A derengésben jól
lehetett látni a délen és nyugaton villogó tüzet. A távoli lángtenger már nem
veszélyeztette a falut, vörös fénye mégis fenyegető és félelmetes látvány volt.
Villámfelhő tanácstalanul állt meg. Tudta, hol találhatja meg Uinonahot és
Uncsidát, s éppen hozzájuk készült, azzal a szándékkal, hogy mellettük maradjon,
de szégyellte magát. Úgy érezte, egy olyan lánytól, mint ő, túlságosan nagy
merészség kimutatni, mennyire szereti Uinonahot, s mennyire osztozik a főnök
húgának és nagyanyjának szenvedésében. Zavart szégyenkezésénél azonban
végül is erősebbnek bizonyult az a vágya, hogy együtt lehessen ezekkel a nőkkel;
ismét nekiiramodott, és kelet felé futott, be a préribe, jóval messzebbre, mint
ameddig a víz-zsákkal ment.
Énekszót hallott a hajnali csendben, s egy magaslaton felismerte a két nőt, akit
keresett. Hevesen dobogott a szíve. Lassan, mintha a Nagy Szellem megszentelt
helye felé közeledne, felkapaszkodott a füves lejtőn, és csatlakozott Uinonahhoz és
Uncsidához. Velük együtt meredt ő is kelet felé. Hatalmas nyári záporok csíkos
árnyai nyúltak le az égről a földre, s a hajnali nap sugarai nem tudtak áthatolni
rajtuk. Valahol messze, a záporokon és a felhőkön túl volt az az erőd, ahol fogva
tartották Tokei-ihtót. Uinonah és Uncsida halkan énekeltek. Gyászos és panaszos
dalokat énekeltek, de hangjuk és szavaik többet fejeztek ki, mint panaszt, inkább
haragot és lázadást. A két nő aggódott a főnökért, de remélték, hogy hamarosan
kiszabadul. Nemcsak Csapa és kísérői voltak elszánva arra, hogy harcolnak a
főnökért. Tatanka-jotanka és Tasunka-vitko vezetésével nagy dakota seregek
vonultak hadba, s megverték és lemészárolták azokat a Hosszú Késeket, akiket
Custer tábornok vezetett északon a dakoták ellen. A nők tehát azt remélték, hogy
nemsokára kiűzik a fehér támadókat a prériről, a szabad dakoták utolsó
menedékhelyéről.
Villámfelhő csengő hangja is bekapcsolódott az énekbe.
A virradatot követő első két óra elmúltával a nők visszatértek az elárvult főnöki
sátorba. Villámfelhő tétovázva kísérte őket a bejáratig. Mikor Uinonah látta, hogy a
lány nem mer belépni, átkarolta vállát, s magával vonta. Uncsida megpillantotta a
teletöltött víz-zsákot. Igen barátságosan pillantott Villámfelhőre, s megengedte a
lánynak, hogy valami varrnivalót keressen magának a főnöki sátorban.
Villámfelhő szívét és elméjét bánat és várakozás töltötte el, de elszántság is, és
az a friss remény, amelyet a közös ének gyújtott fel benne.
Most már minden reggel kisietett Villámfelhő munka előtt arra a dombra,
amelyen Uinonah és Uncsida énekeltek, s ahonnan fürkészve meredtek kelet felé,
várva, nem tér-e vissza Göndörhajú Csapa és harcosainak csapata a kiszabadított
főnökkel. Félénk, kislányos rajongással csüggött Villámfelhő a főnök évekkel
idősebb húgán. Otthon csendes és szorgalmas volt, s engedelmeskedett
nagyanyjának, elhunyt anyja nővéreinek és saját nénjének. Élénk, olykor kapkodó
és nyughatatlan természete, amelynek a Villámfelhő nevet köszönhette,
kiegyensúlyozódott; okos kis arcát is megszépítette, s valami új csillogást adott
fekete szemének. Egész lényét kitöltötte az a boldog tudat, hogy reggelenként
együtt énekelhet Uinonahhal és Uncsidával, s a nap többi órája csupán arra
szolgált, hogy elábrándozzon arról, amiben reggelenként része lehet. Villámfelhő
számára az ének több volt, mint az öröm, a bánat vagy a vágy kifejezése: titok és
szent szertartás volt számára.
Öt nappal a préritűz után a három nő ismét ott állt a hajnali dombon, mikor
észrevették, hogy kelet felől lovascsapat közeledik. Előbb fedezték fel a lovasokat,
mint azok a fiatal legények, akik felderítő szolgálatot teljesítettek. Hosszú sorban
közeledtek a lovasok, vagy tizenöten. Vágtatva jöttek. Hallani lehetett a lovak
patáinak ütemes, tompa dobogását. Nemsokára azt is felismerte Villámfelhő, hogy
a lovakon a Medve-csapat hazatérő emberei ülnek, s hogy Göndörhajú Csapa
vezeti őket.
Uinonah és Uncsida félbeszakították az éneket, s Villámfelhő is elnémult.
Uncsida sarkon fordult, s ezzel jelt adott, hogy térjenek vissza a faluba, a főnöki
sátorba. Villámfelhő megértette a szándékát. Ravasz Hód Tokei-ihto sátrába fog
jönni, ott számol be a dolgokról, csak előbb jelentést tesz a varázslónak és Vén
Hollónak. A türelmetlenség ellentétben állt volna a szokásokkal és az
illendőséggel, s így a két nő jellemével is, amelyet ezek a mélyen gyökeredző
szokások és illemszabályok formáltak. Villámfelhő is érezte ezt a rejtett, remegő
izgalmat, amely Uncsidát és Uinonahot elfogta, de ő sem szólt egy szót sem. A
három nő egyelőre várta, milyen híreket hoz Ravasz Hód Tokei-ihtóról.
Göndörhajú Csapa Villámfelhő nagybátyjának számított, a lány a saját sátrában
is találkozhatott volna vele, hogy ott esetleg megtudjon valamit. De még gondolni
sem tudott arra, hogy előbb tudjon meg valamit Tokei-ihtóról, mint Uinonah, vagy
hogy ne az ő jelenlétében értesüljön Tokei-ihto sorsáról.
A nők leültek. Uinonah felszította a tüzet.
Talán fél órát sem kellett várni, míg Göndörhajú Csapa megjelent. Bebújt a
sátorba, és letelepedett a tűz mellé. Uncsida és Uinonah közelebb húzódtak,
Villámfelhő szerényen a háttérben maradt. A tűz körül ülők egymásra néztek.
Göndörhajú Csapa hamuval hintette be lesoványodott arcát, amely így még
sötétebb lett.
– Meghalt. – Ezek voltak az első szavai. Kertelés nélkül kimondta.
A nők hallgattak, s Villámfelhő meg sem moccant.
– Ki akartuk szabadítani – folytatta beszámolóját a harcos, és a fiatal dakota
lánynak úgy rémlett, hogy ezek nem is valóságos szavak, és valahonnan nagyon
messziről hatolnak el a füléhez. Nem akarta hallani, amit Göndörhajú Csapa mond,
de mégis meg kellett hallania. – Főnökünknek, Tokei-ihtónak sikerült megoldani a
láncát, és egészen a pinceablakig jutnia. Már meg is ragadtam megbilincselt kezét,
hogy kisegítsem az ablakon. – Csapa magasra emelte mindkét kezét,
összekulcsolta és szétnyitotta, mintha még egyszer meg tudná ragadni főnökének
és gyermekkori pajtásának kezét, és ismét kénytelen volna elereszteni. – Mikor
Red Fox megtámadott, egyidejűleg leküldött a pincébe két embert, hogy Tokei-
ihtót is meggyilkolják. Puskatussal verték agyon főnökünket, így beszélte el nekem
Thomas, aki fivérével, Theóval és a szőke Adamsszel együtt még ugyanazon az
éjszakán megszökött. – Göndörhajú Csapa elhallgatott. Végül halkan hozzátette: –
Öt harcosunk elesett.
– Hol van az én fiam fiának holtteste? – kérdezte Uncsida. Hangja nyugodtan
csengett, de Villámfelhő látta, hogy Uncsida szemhéja és ajka megvonaglik, mikor
ezeket a szavakat kiejti.
– Thomas tudatta velem, hogy a Hosszú Kések el akarják földelni Tokei-ihto
holttestét.
Miközben ezeket a szavakat mondta, Göndörhajú Csapa kibontott egy kendőt,
amelyet magával hozott. Tokei-ihto sastoll fejdísze bukkant elő a kendőből.
– Mindössze ennyit tudtam megmenteni nektek Tokei-ihtóból – szólt a harcos. –
Red Fox elrabolta a sastollakat, miután főnökünket rabul ejtették. Ez a gyilkos és
hitszegő el akarta adni a sastoll fejdíszt Jackmannek, ez azonban nem fizetett érte
eleget, s így Red Fox inkább megtartotta magának zsákmányát. A harcot követő
zűrzavarban Tobias, a delavár megtalálta a sastollakat Red Fox holmija közt, s
magához vette. Odaadta Thomasnak, ő pedig nekem. Tokei-ihto fegyverei azonban
Red Fox vagy Jackman kezei közé kerültek.
Uinonah átvette a sastoll díszt, s óvatosan megsimogatta a szép, hosszú
tollakat.
– Olyan sas tollai ezek, amelyeket, bátyám jól ismert – mondta –, és ezt a díszt
tette fel fejére azon a napon, mikor hadifőnökké választották.
Felállt, hogy elrakja a fejdíszt.
De nem tudta végrehajtani szándékát. Nyugalma egyszerre összeroppant, mint
egy fa, amelyet kitartóan ostromol az ágaiba kapaszkodó, pusztító erejű vihar.
Tagjai rángatóztak, s a sastoll fejdísz kihullott kezéből. Uinonah elvágódott a
földön, s hangosan felüvöltött. Üvöltése alig volt már emberi hangnak nevezhető;
farkasvonításra emlékeztetett ez az elnyújtott üvöltés, amely panaszosán hasított
bele a sátrak csendjébe, s Villámfelhő úgy érezte, mintha erre a hangra benne is
megszakadna valami. Uinonah vonagló testtel fetrengett a padlón, s ez a vonaglás
már független volt az ő akaratától. Homlokával a földet verdeste, ujjai saját húsát
marcangolták. Az üvöltésből végül két szó bontakozott ki:
– Nem igaz!
Uncsida felállt, és támolyogva a lány felé indult. Uinonah hirtelen felült, s két
kezére támaszkodott. Tágra nyílt szemében az iszonyat merev kifejezése ült, de
valami izzott is benne, ami kitörni készült. Talán az őrület fenyegető előjele volt ez
az izzás. Uncsida némán állt a lány mellett. Nem merte megérinteni Uinonahot,
sem pedig megszólítani.
Uinonah végre talpra állt. Ismét a sastoll fejdíszhez nyúlt és elrakta, sietség
nélkül, de mégis olyan gyors és ügyes mozdulattal, ami az előzmények után
nemcsak különösen, hanem ijesztően is hatott. Aztán a tűzhelyhez lépett. Csapa
már feltápászkodott helyéről. A lány szemtől szemben állt vele. Ránézett Csapára,
s Csapa összerezzent. De nem tért ki a tekintete elől.
A főnök húga beszélni kezdett, nyugodtan, mintha valami idegen hang szólna
belőle.
– Így cselekedtetek ti, harcosok a dakota-oglalák törzséből! – mondta. –
Hadifőnökké választottátok bátyámat, Tokei-ihtót, s felszólítottátok, hogy
harcoljon, és vezessen benneteket a harcba. Ő harcolt, és jó vezéretek volt.
Amikor megnőtt a veszély, és közeledett a végső viadal, elküldtétek Tokei-ihtót.
Arra kényszerítettétek, hogy nyitott szemmel besétáljon a csapdába. Apám
gyilkosának kezére adtátok bátyámat. Tudtátok, mit tesztek. Feláldoztátok
bátyámat, s ő engedelmeskedett nektek, és feláldozta magát, mert még mindig
azt suttogtátok róla, hogy áruló fia. Most azt mondjátok, Tokei-ihto meghalt, s ölbe
tett kézzel ültök, ahelyett hogy fegyvert ragadnátok. De én nem hiszek nektek, és
azt mondom, hogy Tokei-ihto vissza fog jönni. Várok, míg bátyám személyesen
szól hozzám, akár holtan, akár elevenen.
Csapa némán hallgatta végig.
– Uinonah… – mormogta aztán.
Villámfelhő aggódva nézte Uinonahot: arra gondolt, hogy talán valami szellem
szállta meg. Vajon jó vagy rossz szellem?
Uncsida gyengéden megérintette Csapa vállát. A harcos Mattotaupa anyja felé
fordult.
– Csapa, látta ez a Thomas holtan az én Tokei-ihto fiamat?
– Thomas a harc után lent volt a pincében, és látta, hogy a mi főnökünk vérben
fekszik – válaszolta Csapa nagyon halkan, s Villámfelhő egyre jobban aggódott
Uinonahért, aki elnémulva, üveges tekintettel állt ott, és hallgatta ezt a
párbeszédet.
Uncsida keze lehanyatlott, s leeresztette szempilláit.
– Nem a te hibád, Csapa.
Kint felhangzott a halottsirató ének az öt harcosért, akik Csapával együtt
vonultak harcba, s nem tértek vissza többé.
Uncsida kilépett a sátor elé, hogy ő is énekelje a halottsiratót Tokei-ihtóért,
fiának fiáért. Csapa ismét Uinonah tekintetét kereste, de hiába, s így kisomfordált.
Lekuporodott a sátor bejárata előtt Uncsida mellé, s harsány, erőteljes,
szenvedélyes hangon azokat az ősi szavakat énekelte, amelyeket anyja távoli
hazájában, Afrikában tanult, mielőtt a fehér emberek megragadták, és mint
rabszolganőt áthurcolták a Nagy Víz túlsó partjára. Villámfelhő is ismerte ezt az
éneket.
Uinonah is kiment a sátorból, s Villámfelhő követte, mint az árnyék. A főnök
húga elhaladt Uncsida és Csapa mellett, s futva hagyta el a sátorfalut, hogy
felkapaszkodjon arra a dombra, amelynek tetején napról napra várta bátyja
visszatérését. A dombtetőn halkan énekelni kezdett, mint eddig is minden reggel.
Zűrzavaros gondolatok viharzottak benne, s eltökélte, hogy addig nem nyugszik,
míg Tokei-ihto meg nem jelenik előtte, és nem szól hozzá, akár elevenen, akár
holtan, álmában.
A felperzselt föld, a haldokló erdő felett még mindig gomolygó füstfelhő és a
falut betöltő halottsirató adta meg ennek a napnak és ennek az éjszakának sajátos
arculatát és hangját. Ezek voltak azok az órák, amikor Villámfelhő végképp búcsút
mondott gyermekkorának.
A következő napokban megtudta Villámfelhő az ifjú felderítőktől – meg a
sátrakban folyó beszélgetésekből is –, hogy a Hosszú Kések újabb seregei hatoltak
be a dakoták földjére. Találkozott a kacsázó járású Csaszkével, Hapedah
barátjával, a Kölyökkutyák másik vezetőjével. Csaszke és Villámfelhő kora
gyermekéveikben játszópajtások voltak; együtt gyúrtak agyagból bölényt, s abban
a kis gyermektársaságban, amelyhez kettőjükön kívül Hapedah és Villámfelhő
barátnője, Fürge Gyík is hozzátartozott, igen okosan beszélgettek arról, milyen
kalandokban lesz részük a fiúknak, majd ha felnőtt harcosok lesznek. A
gyermekkori játékok emléke még most is egymáshoz fűzte Villámfelhőt és
Csaszkét, s ezenkívül közel hozta őket egymáshoz még egy sajátos körülmény is,
amelyről sohasem beszéltek: Villámfelhő – mint Hapedah egyszer a szemére
lobbantotta – “áruló asszonyok sátrából való" volt. De Csaszke is elárvult, és
nagybátyjának, Szonkának a sátrában kellett élnie, akit pedig gyűlölt. Ezek a
keserű élmények a kisfiút is, a kislányt is korán megérlelték: érzelmi és értelmi
világuk fejlettebb és egész lényük komolyabb volt, mint sok társuké.
Csaszke éppen a Kölyökkutyák tanácskozásáról jött, amelyet a patak túlsó
partján, egy réten tartottak a fiúk.
– Mi lesz? – kérdezte a kislány.
– Semmi – felelte Csaszke, s a szürke messzeségbe meredt, hogy minél
kevesebbet áruljon el arról, ami benne zajlik. – Semmi. A nagy csatákat már
megvívták a Fekete-dombok északi lejtőin. Ezekben a csatákban a dakoták
győztek. Csetanszapa is ott volt. Meg kell várnunk, míg hazatér embereivel, a
Vörös Szarvas-szövetség harcosaival.
Napról napra várták Csetanszapa hazatérését a lányok és a fiúk, az asszonyok
és az öregek s az a néhány fegyverbíró férfi, aki még itthon maradt.
Végre megérkezett.
Tíz harcosával vágtatott faluja felé a felperzselt prérin. Villámfelhő is látta a
patak partjáról a közeledő csapatot. Kitörő örömmel ismerte fel a győzelmi
trófeákat, amelyeket Csetanszapa és harcosai magukkal hoztak. De aztán
megpillantotta a csapat vezérének komor arcát, s örömét ismét lehűtötte a félelem
és a bizonytalanság.
Csetanszapa leugrott lováról, s Hapedah kezébe nyomta a kantárszárat, hogy
vezesse musztángját a méneshez. Mielőtt elindult saját sátrába, s mielőtt
felkereste volna Havandzsitát, a varázslót, félrevonta Göndörhajú Csapát, aki a
fiúval együtt fogadta a ménesnél. A két harcos átgázolt a patak homokos medrén,
hogy négyszemközt beszéljen. Villámfelhő a parton ült, s látta a közeledő férfiakat.
Nem mozdult helyéről, s mivel nagybátyja, Göndörhajú Csapa sem küldte el, ülve
maradt, és hallotta a beszélgetést.
– Hol van Tokei-ihto? – volt Csetanszapa első kérdése.
– Meggyilkolták az erődben.
Csetanszapa keze önkéntelenül ökölbe szorult.
– És ti? Miért nem foglaltátok el az erődöt?
– Nagyon erős a védőőrség. Red Fox tudja, mit csinál,
– Ó, az a Vörös Róka!
– Nálatok mi történt? – kérdezte Ravasz Hód.
– Győztünk, és a Hosszú Kések közül sokat megöltünk. Aztán elfogyott a
lőszerünk. A Hosszú Kések viszont újabb csapatokat küldtek, nagy seregeket, egy
új tábornok vezetésével. Most ott nyargalnak a prérijeinken. Tatanka-jotanka és
Tasunka-vitko legvitézebb harcosainkkal észak felé vonulnak vissza, a Sárgakő-
folyó irányába. Sátorfalvaink közül azonban sok már megadta magát, s lakóik úton
vannak a rezervátum felé.
– Tudtam, hogy ez bekövetkezik – szólt Csapa jól hallhatóan, noha inkább csak
magának, mint a másiknak.
– És most mi lesz?
– A Hosszú Kések még nem jártak itt sátrainknál?
– Még nem.
– Akkor nemsokára jönnek. A rezervátumba akarnak terelni minket, a Rossz
Földre.
– És ha ott leszünk?
– Ha ott leszünk?! – Csetanszapa halkan beszélt, mégis úgy hangzottak ezek a
szavak, mintha kiabálna. – Nem leszünk ott! Hát azért vertük meg a csatában a
Hosszú Késeket, azért esett el annyi harcosunk? Sátrainkkal együtt az északi
prérikre vonulunk, amelyek még szabadok: Tatanka-jotankához és Tasunka-
vitkóhoz. Csak azért hagytam el Tasunka-vitko seregét, hogy elvigyelek titeket.
Bár már előbb útnak indultunk volna. Vörös Róka valamennyiünket tőrbe csalt,
amikor Tokei-ihtót meghívatta Jackman ezredeshez.
Napok, hetek, hónapok múltak el. Megint este volt, s a fiúk és lányok megint ott
ültek Tokei-ihto húgánál. Uinonah most már csak ritkán dolgozott. Ezen az estén is
ölbe tett kézzel ült. A gyerekek nem beszélgettek egymással, mert nemigen volt
megbeszélnivalójuk, de egymásban kerestek támaszt. Ez hozta össze újra meg
újra négyüket: Csaszkét és Hapedahot, Villámfelhőt és Fürge Gyíkot.
Már sötétedett, mikor lódobogás hallatszott odakünt, izmos, friss lovak patáinak
dobogása. Ezek csak idegen lovasok lehettek. A fiúk és lányok füleltek.
A lovasok a falu teréig vágtattak, ott abbamaradt a lódobogás. Hatan lehettek,
Csaszke mindjárt megállapította. A gyerekek hallották, mint ugranak le lovukról, s
mint közelednek Csetanszapa sátra felé. A lányok és fiúk továbbra is ott ültek
Uinonah mellett. Mongszongszah egyedül gubbasztott a háttérben, az üres puttony
fölé hajolva. Hirtelen félrerántották a bejárati függönyt. Szonka bújt be, mögötte
még öten tolongtak: négy idegen harcos és egy fehér ember. Ez a fehér ember
civil ruhát viselt. Tatokano olyan egyenruhában feszített, amilyent még nem láttak
a gyerekek.
– Felszítani a tüzet! – parancsolta a fehér ember, aki nyilván az ügynökség
alkalmazottja volt. Gyenge hangján érezni lehetett, hogy túlerőltette a sok
rikácsolás.
Tatokano tolmácsolta a parancsot. Villámfelhő felszította a tüzet. Meg akarta
kímélni Uinonahot attól, hogy engedelmeskednie kelljen egy ilyen ugató sakálnak.
Villogó lángok csaptak fel, s megvilágították a sátorban tartózkodókat.
– Ki innen taknyosok! – sziszegte a fehér ember a gyerekek felé. A fiúk és lányok
nyugodtan, büszke méltósággal álltak fel. Lassú léptekkel a kijárat felé indultak,
amelyet a hívatlan vendégeknek előbb szabaddá kellett tenniük.
Szonka fenyegető pillantást vetett nevelt fiára, Csaszkéra, aztán megragadta
Hapedah karját.
– Te itt maradsz!
A fiú ellenkezés nélkül megállt, de dacosan hátraszegte a nyakát.
Villámfelhő, Fürge Gyík és Csaszke kibújtak a sátorból. De a sátor közelében
maradtak, mert legalább hallani akarták, mi történik odabent.
Hapedah szemtanúja volt mindannak, ami ezután a tipiben lejátszódott.
Szonka szemügyre vette Uinonahot és Mongszongszahot.
– Felállni! – rivallt rájuk, tolmácsolva a fehér ember angolul rikácsolt parancsát.
A két nő felállt.
– Átkutatjuk a sátrat!
A nők némán álltak helyükön.
– Hová bújtattátok Csetanszapát, ezt a gyilkos árulót? Le fogjuk tartóztatni!
Lógni fog a disznó! Vörös Szárny belehalt ennek a lázadónak a késszúrásába!
A két nő hallgatott.
A tábori rendőrök felkapták a földről és szétdobálták a takarókat.
– Ó! – szólt Szonka, s Uinonahhoz lépett. – Milyen jó melegen tartod a lábadat.
Lépj csak le arról a medvebundáról! Uinonah odébb húzódott három lépéssel,
szabaddá téve az összehajtott bundát. A fehér ember Szonka segítségével
szétnyitotta a súlyos, szürke prémet. Hapedah most látta először, mit őriz Uinonah
a prémben: egy hosszú, rituális pipát, olyat, amilyent lakoma előtt szoktak
körbeadni a főnök sátrában, egy sastoll fejdíszt, egy félig kész bivalybőr bekecset,
egy prémes mokasszin kiszabott darabjait és hótalphoz való kereteket.
Szonka és a rikácsoló hangú kis emberke gúnyosan elfintorították az arcukat.
– Csetanszapát akarjátok felruházni?
Sem Szonka, sem a másik négy indián nem tételezte fel, hogy a nők válaszolni
fognak a kérdésre. Csak a fehér ember várta a választ. De a két nő néma maradt.
– Hol van Csetanszapa? – A fehér ember hangja megbicsaklott. Olyan testből jött
ez a hang, amelyet nem a fárasztó munka sorvasztott el, hanem bűnös
szenvedélyek.
A két nő nem válaszolt.
Szonka vállon ragadta Hapedahot, s anyja elé tuszkolta.
– Hallod-e, te, ezt a kis sakált magammal viszem, ha nem mondod meg, kinek
varrod a kabátot! Mongszongszah remegni kezdett.
– Nem én varrom.
– Nem te varrod?! – Szonka elengedte Hapedahot, és Uinonah elé lepett. –
Szóval te varrod! – tolta feléje az állat. A fehér ember közben magához vette a
kabátot.
– Hau! Én varrom – felelte Uinonah új, tompa hangon, amely oly idegenül hatott.
Mindenki meglepődött, hogy egyáltalában megszólalt.
– És hótalpakat akarsz erre a keretre feszíteni?
– Hau! Rá is fogom feszíteni.
– És mokasszint varrsz?
– Hau! Mokasszint varrok.
– És te vagy az a nesztelenül lopakodó nőstény farkas, aki ilyen módon segíti és
életben tartja ezt a Csetanszapát?
– Nem.
A fehér ember elvesztette maradék türelmét is.
– Vágj a pofájukba azoknak a nőknek! Verd egymáshoz a fejüket, hogy
megemlegessék az átkozottak! Pokolra való, hazug népség! Mit karattyol az a
koszos némber? Kinek varrja a kabátot?
– Kinek varrod a kabátot? – rivallt Szonka ismét Uinonahra.
– Tokei-ihtónak.
Szonka visszahőkölt, s gyanakodva nézett a lányra.
– Megszállt a Gonosz Szellem?
Uinonah hallgatott.
– Kinek varrod a kabátot?
– Már megmondtam.
– Hazudsz! Az, akiről beszélsz, már réges-rég bűzlő tetem!
– Én beszéltem vele.
Szonka még egy lépést hátrált.
– Ne hazudozz ilyen szemtelenül! – Odavonszolta Hapedahot. – Ha megtudom,
hogy segítitek Csetanszapát, megölöm ezt a kis sakált! Megértetted?
Mongszongszah felüvöltött, mint egy sebzett állat:
– Az én gyermekemet!
Uinonah hallgatott.
– Megértetted?! – lépett Szonka ismét közelebb Uinonahhoz.
Uinonah hallgatott.
– A te bátyád megdöglött, és elföldelték! Megértetted?
– Beszéltem vele.
Szonka zavartnak látszott.
A fehér embert elfutotta a méreg.
– Elég legyen ebből! – förmedt Szonkára. – Nem tudsz zöldágra vergődni ezzel a
nőszeméllyel? Úgy látom, magamnak kell közbelépnem! Lewis a nevem, és a
Meyer-cirkusznál tanultam meg, hogy kell vörös disznókat idomítani!
Uinonah a fehér emberhez lépett, s mire az észbe kapott, már kiragadta kezéből
a bundát. A medveprémre terítette és ráült.
– Tolvajok vagytok! – mondta Szonkának és a Lewis néven bemutatkozó fehér
embernek. – Ez a kabát Tokei-ihtóé!
A fehér ember az indiánra nézett.
– Hat fegyveres férfi egy ilyen némber ellen, és a némber győz! – Nevetni akart,
de csak fütty hagyta el az ajkát. – Egyikőtök megbolondult: vagy ez a nőszemély
itt, vagy te!
– Ez a nőszemély! – felelte Szonka. – Megtébolyodott. Igézni is tud a boszorkány!
– Ez itt?! – A fehér ember egy lépést tett előre, de hirtelen megállt: ő is
megijedt. Uinonah rászegezte merev tekintetét. A fehér ember lassan hátrált, s
félig Szonka háta mögé bújt. – Csakugyan olyan tekintete van, mint aki szemmel
ver – mormogta, s most először lett a hangja bizonytalan: mert ha nem is hitt
semmiben, a babona nagyon mélyen gyökerezett benne. Hátrapillantott
Mongszongszah felé. Mikor Uinonah leült, Mongszongszah is visszatelepedett
helyére, és gyengéden simogatni kezdte a fekete tollakkal teletöltött puttonyt. A
fehér ember ujjával a homloka felé bökött.
– Mind a kettő őrült! Gyerünk innen! De jegyezd meg magadnak, te kölyök –
fordult elmenőben Hapedah felé –, hogy abban a pillanatban, amint kicsempészel
valamit az apádnak, akasztófa vár rád! Visszajövünk még! Ne áltassátok
magatokat hiú reményekkel! A főnökötök, Crazy Horse vagy Tasunka-vitko, ahogy
ti nevezitek, harcosaival együtt megadta magát; Miles tábornok megtanította
móresra. Crazy Horse kétezer összefagyott és kiéhezett emberével úton van az
ügynökség felé. Ezt csak azért közlöm, hogy tudjátok mihez tartam magatokat!
Szonka kegyetlen kárörömmel tolmácsolta Lewis szavait.
Az öt indián a fehér emberrel együtt elhagyta a sátrat.
Csaszke, Villámfelhő és Fürge Gyík még ott álltak a sátor előtt.
– Kotródjatok innét, taknyosok!
Szonka belerúgott Csaszkéba, ezzel is bebizonyítva, hogy a fehér emberektől
nem a jót, hanem csak a rosszat akarja eltanulni.
A két lány meg a fiú kissé odébb vonultak, s tekintetükkel követték a lóra
pattanó gyűlölt árulót és a fehér embert. Ott álltak még akkor is, mikor az
elnyargaló lovasok már eltűntek szemük elől. Körös-körül némán terült el a
terméketlen vidék, fölöttük csillagok hunyorogtak a téli égbolton.
A sátrakban még mozgolódás volt, mert senki sem tért aludni, míg a tábori
rendőrség el nem hagyta a falut. Csetanszapa sátrából kibújt Hapedah, és
csatlakozott Csaszkéhoz meg a két lányhoz. Megkérte a lányokat, hagyják magára
Csaszkéval, mert fontos megbeszélnivalója van vele. Villámfelhő és Fürge Gyík
nem sértődtek meg, szó nélkül távoztak. Megértették, hogy Hapedahnak olyan
titkai vannak, amelyekbe nemigen avathat be másokat.
Mikor a két fiú egyedül maradt, Hapedah barátjához fordult.
– Csaszke! Benned megbízom, akárcsak saját magamban, Amit most elmondok
neked, a kettőnk titka maradjon!
– Hau! A kettőnk titka marad.
– Először is: Tasunka-vitkót megverték. Harcosaival a rezervátum felé vonul.
Csaszke egy szót sem tudott szólni. A könnyeivel küszködött.
– Másodszor – suttogta rekedten Hapedah –, tudnod kell, hogy apám ma éjszaka
eljön. Valami ennivalót kellene adnom neki; de semmink sincs a sátorban, és
anyám nem mer másoktól kérni, miután Szonka és az a Lewis nevű gonosz férfi
azzal fenyegették, hogy bosszúból engem ölnek meg. Segítened kell, Csaszke!
Szonka sátrában, ahol felesége, Jácint, a te meghalt édesanyád nővére lakik,
semmiben sincs hiány. Ott van elég hús. Menj el Jácinthoz, a nevelőanyádhoz,
mondd neki, hogy éhes vagy, és kérj tőle húst!
– Inkább leharapnám a nyelvemet, semmint annak az áruló sakálnak a
feleségétől kolduljak most, miután Tasunka-vitkót legyőzték.
– De azért mégis megteszed, Csaszke?
– Mégis megteszem, hau!
Csaszke elindult erre a számára oly nehéz útra. A sátor felé tartott, amelyben
Jácint lakott, s amely Csaszke otthona is volt, bár ő ritkán tartózkodott ebben az
otthonban. Jácintot, Szonka feleségét mindenki kerülte a faluban.
A sátorbejárat résén még halvány fény szűrődött ki; ez azt jelentette, hogy még
nem oltották el a tüzet a sátorban, s Csaszke bebújt, mégpedig igen gyorsan,
nehogy ideje legyen megbánni elhatározását. A sátorban néhány lépést tett, aztán
megállt.
Jácint a tűz mellett ült, és egy övet hímzett. Egy idő után felpillantott, Csaszkéra
nézett, s miután ez nem volt hajlandó megszólalni, megkérdezte tőle:
– Mit akarsz?
– Húst! – felelte kurtán Csaszke. Úgy hangzott ez a szó, mintha kiköpte volna a
szájából.
– Úgy. Tehát ezért teszed be egyszer a lábad ebbe a sátorba.
– Ezért.
Jácint végigcsúsztatta tenyerén az övet, amelyet hímzett. Szemlátomást
vívódott magában.
– Kinek kéred azt a húst?
– Nem magamnak – felelte dacosan Csaszke. – Hát nem tudod, hogy mindenki
éhezik? Csak a te sátradban akad bőven ennivaló!
Jácint ismét végigmérte a fiút, látszólag ellenségesen, de egyszersmind
szégyenérzettől is gyötörve. Majd hirtelen felállt, elővett négy konzervet, és a fiú
kezébe nyomta.
– Nesze. Vidd. Nem kérdezem, kinek viszed.
Azzal visszaült a tűzhöz, hogy tovább hímezzen.
Csaszke nem vesztegette tovább a szót. Fürgén, mint egy menyét, kisurrant
zsákmányával a sátorból.
Jácint magára maradt a tűz mellett. Nem dolgozott tovább. A félig kihímzett öv
kiesett ujjai közül; félig nyitott keze tétlenül pihent ölében. Maga sem tudta, hova
mered a tekintete. Nem látta a tüzet, nem látta a sátor falát, nem látta sem a
takarókat, sem a hálóállványt, sem az edényeket. Tekintete és gondolatai a
múltban kalandoztak, azokban az időkben, amikor ő még fiatal lány volt és
Uinonah játszópajtása. Akkor még derűs, vidám és boldog volt. Szenvedései azon a
napon kezdődtek, amikor Szonka magával vitte sátrába. Szonkát nem kedvelték a
falu harcosai; feleségével szemben is nyersen és zsarnoki módon viselkedett.
Amint Jácint Szonka felesége lett, Tokei-ihto húga, Uinonah visszahúzódott tőle.
Most teljesen magányos volt. Szonkát mindenki megvetette. A feleségével sem
álltak szóba. Mintha légüres tér vette volna körül Jácintot, amelyen egyetlen szó,
egyetlen mosoly, egyetlen gesztus, egyetlen pillantás sem tud keresztülhatolni.
Jácint teljesen egyedül volt a sátorfaluban. Csaszke, aki árva gyerek volt, és
Szonka sátrához tartozott, szintén alig mutatkozott otthon, s amióta Szonka a
fehérek szolgálatába állt, Csaszke sem állt szóba Jácinttal. Csak most, mikor húst
kellett kérnie, szólt hosszú idő után ismét egy szót nevelőanyjához.
Férjének még sohasem tett célzást Jácint arra, milyen örömtelen az ő élete.
Keveset evett, keveset aludt, s csak hébe-hóba dolgozott. Néha olyan érzés fogta
el, hogy már tulajdonképpen halott, csak a Medve-csapat férfiai és asszonyai
elfelejtették eltemetni.
Mikor most Csaszke megszólította, Jácint megrémült. S miután a fiú elment,
visszasüppedt búskomor hangulatába, amelyből sehogy sem tudott kilábalni.
A fiú Villámfelhőhöz sietett, hogy neki adja az egyik húskonzervet. A lány
felragyogó szénié mondott köszönetet érte. Két konzervet barátjának, Hapedahnak
vitt el Csaszke. Titokban adta át neki az ajándékot, a sátorfalun kívül, egy
sziklabarlangban, amely közös rejtekhelyük volt. Az utolsó konzervet Hapedah
anyja, Mongszongszah kapta, s a fiú tudta, hogy Mongszongszah meg fogja osztani
a húskonzervet Uinonahhal és Uncsidával.
Valami homályos érzés arra ösztökélte Csaszkét, hogy mivel Szonka felesége,
Jácint mégiscsak jót tett, hosszú idő után ismét az ő sátrába menjen aludni.
Fekhelyét megvetve találta.
Csend szállt a falura. A csillagos ég alatt, az aszott, puszta vidéken nyugovóra
tértek az emberek. Úgy aludtak, ahogy a foglyok szoktak aludni: éhesen, fáradtan,
kétségektől gyötörve, zaklatottan, olyan remények és álmok közt hánykódva,
amelyekben nem mertek hinni, de lemondani sem tudtak róluk.
Végre Hapedah is bebújt a tipibe, és lefeküdt hálóhelyére. Sokáig nem tudott
elaludni. Szüntelenül Tasunka-vitkóra, a legyőzött nagy főnökre kellett gondolnia –
akinek ezentúl szintén a fehér emberek fognak parancsolni, éppúgy, mint neki,
Hapedahnak – meg apjára, a számkivetett, üldözött harcosra, aki gennyező
sebeivel, pusztulásra ítélve bujdosik a pusztaságban. Hapedah mind a két
húskonzervet apjának akarta adni, de Csetanszapa csak az egyiket fogadta el.
Hapedah még most is maga előtt látta apja beesett arcát és lobogó szemét. Ezen
az éjszakán nemcsak Uinonah, hanem Hapedah is azt álmodta, hogy Tokei-ihto
még él, és hazakészül, hogy; segítsen törzsén. Ez a hő vágy szabott irányt
Hapedah gondolatainak, s amikor elaludt, ez öltött testet álmában.
Távol a Bad Landstől, a Rossz Földtől, a Missouri partjai fölött is sötét volt, s itt is
hunyorogtak a csillagok. Aztán lassan elmúlt az éj, és beköszöntött a reggel, de a
nappali fény bágyadt és opálos maradt. Mikor a nap túljutott delelőjén, mintha
teljesen elvesztette volna sugarait. Mint valami vörösen izzó korong, úszott a köd-
és páratengerben. A Missouri iszapos vize szélesen, nyugodtan hömpölygött,
elrejtve alattomos örvényeit. Az őszi esők már régen alázúdultak. Az éjszakai hideg
keményre fagyasztotta a füves talajt.
A randalli nagy katonai erődben a jól végzett munka után üti hangulat
uralkodott. Az egyik szobában, amely az erőd viszonyaihoz mérten elég
kényelmesen, de egy városi lakáshoz képest szerényen volt berendezve, Jonesné,
Jones szolgálaton kívüli őrnagy felesége búcsúteára téríttetett. Nyájasan
mosolygott, mint mindig, s szemügyre vette az asztalt, öreg néger szolgálója
mindent szépen elrendezett. Csészék és tányérok sorakoztak az asztalon hat
személy részére. Az ezüst evőeszközök csillogtak a tolóablakon át behatoló opálos
fényben, s ragyogóan fehérlett az asztalon a damasztterítő. Ütött az óra, várták a
vendégeket. Jones úr néhány perccel előbb érkezett; civilbe volt öltözve. Felesége
elmagyarázta neki az asztali rendet:
– Betty néni mellé kell ülnöd, Dick, bele kell nyugodnod…
Jones úr megszokta, hogy az ilyen dolgokban megadással engedelmeskedjen.
Betty néni, a dúsgazdag malomtulajdonos özvegye valóban elvárhatta, hogy
minden a kedve szerint történjen. Dick meg sem próbált ellenkezni, csak bólintott.
– És még valami, nem tudom, mit szólsz hozzá. Már nem értelek el idejében, így
hát a saját felelősségemre meghívtam ezt a színesbőrűt is, akit Morris úr
elválaszthatatlan kísérőjének tekint…
– Hosszú Lándzsát? Tisztességesen és szerényen fog viselkedni, nem fog túl sok
foltot ejteni az abroszon, sem pedig túl sok rumot önteni a teájába. Mit tegyünk, ha
ennek a híres festőnek az a bogara, hogy mindenhova magával cipelje ezt a
csejent? De legalább jól megnevelte. Helyesen tetted, Kitty.
Jonesné boldog volt, hogy ismét kiérdemelte férje megelégedését, és még
nyájasabban mosolygott.
– No és mit csinálunk Joe Brown főmérnökkel? Noha csak tegnap érkezett meg,
és nagyon fáradt, mégis elfogadta a meghívást.
– Melléd ültetjük, Kitty. A Union Pacific pionírkorszakának híres emberei közül
való. Igaz ugyan, hogy nem hajlandó mesélni az élményeiről, azt mondják,
harapófogóval sem lehet kihúzni belőle egy szót sem.
– Majd meglátjuk, Dick!
Megérkeztek a vendégek. Mikor Jones úr be akarta őket mutatni egymásnak, a
két férfivendég, Morris festőművész és Brown főmérnök kijelentették, hogy már
ismerik egymást.
– Tegnap óta? – kíváncsiskodott Betty.
– Nemcsak tegnap óta – válaszolta udvariasan Morris, miután helyet foglalt a
testes, agyonpúderozott és kíváncsi özvegy jobb oldalán. Ellentétesebb
jelenségeket el sem lehetett volna képzelni, mint ez az egymás mellett ülő két
ember.
– Ó! Morris úr! Brown úr! Önök talán már a mi Vadnyugatunk őskorában
ismerkedtek meg? Akkor sok érdekeset tudnak mesélni azokról a barbár időkről!
Mivel a vendégek közül egyik sem válaszolt, Jones szolgálaton kívüli őrnagy
megjegyezte:
– Azok a barbár idők szerencsére már elmúltak. Kedvező híreket kapok a
rezervátumból. A dakoták megbékéltek. Egész csoportok álltak nyíltan mellénk, és
most már azzal a gondolattal foglalkozhatom, hogy hivatalos indián tábori
rendőrséget szervezzek. Vademberek, bestiák voltak ezek az indiánok. De a
banditákat megöltük, a többieket pedig megszelídítjük.
– Ön lett tehát a rezervátumi biztos?
– Igen.
– Hogyan is vállalkozhatott ilyen feladatra? – kérdezte elszörnyülködve Betty. –
Abban a vadonban, ezek között a barbárok között… És ráadásul az a rémes
felelősség, ha valami baj történik! Hiszen még a saját élete sincs egy pillanatig
sem biztonságban!
– Az már régen volt – mosolygott elnézően Jones.
– Már internátust is nyitottunk az indián gyermekek számára, hogy civilizált
emberekké neveljük őket – magyarázta Jonesné, hogy támogassa férjét. – Sok
tennivalónk van még ott. Azt mondták nekem, hogy ágyakat is be kellene szerezni,
noha ezek a vadak odahaza is a puszta földön aludtak… én legalábbis úgy
képzelem… A lényeg mindenesetre az, hogy a tanítás már folyamatban van,
miután néhány makrancos fiút elkülönítettünk, és a rezervátumon kívül, néger
iskolákban helyeztünk el.
– Szóval mégiscsak vannak bajok és kellemetlenségek – szögezte le Betty,
állításának igazolására. – Csak nem fogtok odaköltözni, egy ilyen ügynökségre,
Kitty?
– Dehogy fogunk, Betty, hova gondolsz? Saint Louisba költözünk, ahol házunk
van. Az ügynökségre megbízható helyettest nevezett ki a férjem.
Betty hallhatóan fellélegzett.
– Saint Louisba! Hiszen ott meg is látogathatlak titeket!
– Nagyon fogunk örülni – biztosította Jones úr.
A beszélgetés elakadt. Jones és Brown urak inkább a rumnál maradtak, Morris úr
a sajtos süteményt részesítette előnyben. Hosszú Lándzsa, a csejen a teájába
bámult, amely aranybarnán csillogott a csészében. Bettyt kínosan érintette a
hallgatás, és kötelességének érezte, hogy megtörje.
– Hallották? Végre megint emelkednek a részvények! A rézbőrű banditák felett
aratott győzelmünk és Black Hills természeti kincseinek a feltárása máris érezteti
hatását az üzletmenetben. Micsoda roppant feladatok várnak még a női győzelmes
republikánus pártunkra!
Jones úr megkönnyebbült, hogy ismét megindult a társalgás, és sietett kifejezni
egyetértését:
– Úgy van! De nálunk mindig a nagy feladatokon nőttek naggyá az emberek. És
milyen markáns egyéniségek ezek, mindegyik egy-egy külön típus: a nyugati
pionírok, a katonák, a tisztek, a mérnökök, a vállalkozók, vagy akár a művészek…
Milyen érdekes portrékat festett például ön az élete kockáztatásával az indián
főnökökről, Morris úr… Az ön hajmeresztő pionírkalandjairól pedig, Brown úr,
amelyekben a Union Pacific építése során volt része, még most is beszél az egész
ország.
– Csak megtudhatnám, mi lett Henryvel! – szólalt meg Brown úr, áttörve az üres
locsogást. Minden tekintet a nagy vasútépítkezések főmérnöke felé fordult.
– Ó, ön nyilván az eltűnt fiát keresi? – érdeklődött Jones úr.
– Az unokaöccsét, nemde? – helyesbítette Jonesné.
– Nem az unokáját? – találgatta fojtott hangon Betty néni is.
– Mindenkim megvan valahol, és őszintén szólva nemigen kutatom, hol –
mondta Brown úr, és szája körül mélyen lehúzódtak a ráncok. – Egy Henry nevű
fiatal barátomat keresem. Itt veszett nyoma Fort Randallnél.
Hosszú Lándzsa, a csejen mereven ült az asztalnál, mint valami szép
bronzszobor. Barna arca sima és mozdulatlan volt, sötét szeme most az ablakon át
a dombok és az égbolt felé meredt. Arckifejezése a mérnök szavaira sem változott
meg. Morris, a festő azonban fülig pirult.
– Henry tavaly kora tavasszal nyugat felé lovagolt, ki a prérire, a Niobrarához –
világosította fel a mérnököt. – Mint sajtótudósító utazott, és futárpostát is vitt
magával. Egy nappal az indulása előtt még beszéltem a fiatalemberrel, és
nyomatékosan óva intettem ettől az úttól, de minden szavam falra hányt borsó
volt: Henry két scout kíséretében elindult.
– Hasonló tájékoztatást kaptam tegnap a parancsnoktól is, csak ő, úgy látszik,
nem tudott arról, hogy Henryt óva intették ettől az úttól, vagy hogy valami veszély
fenyegette volna. De annyi bizonyos, hogy úti céljához, a niobrarai állomáshoz
sohasem érkezett meg Henry. Nyomtalanul eltűnt, és a scoutjait sem látták azóta.
– Az egyik scout valójában Tokei-ihto volt, egy dakota csoport fiatal főnöke.
– Hihetetlen, hátborzongató! – Betty a kelleténél nagyobb zörejjel ejtette vissza
a csészealjra a teáskanalat. – Ezek az állítólagos scoutok tehát megölték és
megskalpolták Henry urat?
– Nem biztos, hogy gyilkosság történt – igazította helyre Brown. – Semmit sem
tudunk.
– De a lőszerszállítmányon, amely akkor a Niobrara felé tartott, rajtaütöttek az
indiánok, és mindenkit lemészároltak – fontoskodott megint Betty. – Micsoda véres
idők voltak azok. Napról napra újabb nyugtalanító hírek érkeztek, és mennyi
szerencsétlenséget és gyanakvást hozott ránk örökségül az az időszak!
Jonesnéban is feltámadt a múlt.
– Ó, Betty, emlékszel még rá, amikor egy tavaszi napon együtt teáztunk
Yanktonban Cate Smithszel, a te bájos kis unokahúgoddal? Roach hadnagy, a
vőlegénye éppen arra nyargalt a dragonyosaival. Akkor még nem sejtettük, milyen
dolgok fognak lejátszódni a következő hónapokban!
– Hogy nem sejtettük, Kitty? Én mindig tudtam, hogy Cate rosszul fogja végezni.
A magam részéről cseppet sem voltam elragadtatva tőle. Mindig hálátlan és
figyelmetlen volt. Mennyit fáradoztam, hogy megneveljem, de sajnos, végzetes
hatással volt rá az apja… apropó, él még Smith őrnagy, az unokaöcsém? – Az
utóbbi kérdés Jonesnak szólt.
– Nemrég halt meg a niobrarai erődben. Tekintettel arra, hogy a rézbőrűek iránt
tanúsított úgynevezett igazságszeretetének túlhajtása bizonyos szolgálati
vétségekbe kergette, alighanem jobb is így. Nem ebbe a világba való volt.
– Isten nyugosztalja szegényt, de pénzzel nem tudott bánni, és a lánya
neveléséhez sem értett. Lovagolni, kocsit hajtani meg célba lőni tanította Cate-et!
Nem csoda, hogy most, mint hallom, valami Adams nevű prérilovasba bolondult
bele!
– Reméljük, hogy Cate Smith még főkötő alá jut. Most, hogy az általános helyzet
tisztázódik, ezeknek a viharos életutaknak is el kell rendeződniük. – Jones úr a
konvenciók híve volt, és minden szabálytalanság esküdt ellensége. – Nem lehetne
szó arról, hogy Cate mégis kibéküljön Roach kapitánnyal?
Jonesné az ajkát csücsörítette, és kissé megnedvesítette.
– Nem, ez teljességgel lehetetlen! Ez a jegyesség végképp felbomlott, és én
kitagadtam Cate-t az örökségből. – Betty néni ismét tűzbe jött. – Nem, Cate
sohasem lehet haszonélvezője minnesotai malmaimnak! Cate az apja lánya volt,
és az is maradt. Először egyszerűen megszökött tőlem, és a lőszerszállítókkal az
apja erődjébe utazott, a Niobrarához… hiszen tudod, Kitty… súlyos szívrohamot
kaptam, mikor megtudtam a dolgot. Cate meghalt, nem létezik többé a számomra.
Ám lássa, mire jut nélkülem!
– De ha az ön számára nem is, valahol mégiscsak létezik ez a Cate, és el tudna
nekem mondani egyet-mást a lőszerszállítmány megtámadásáról, amelynek
közvetlen tanúja volt, nemde? – kérdezte Brown.
Betty néni magában megállapította, hogy ez a Brown faragatlan fráter, olyan
modora van, mint egy cowboynak.
– A dolgok jelenlegi állása mellett legfeljebb az indiánoktól tudhatnánk meg
valamit a feltételezett gyilkosságról – vélte Jones úr. – De szerintem minden ilyen
kísérlet kilátástalan. Az efféle kérdésekben roppant konokul viselkednek a
dakoták. Maga Tokei-ihto, aki annak idején mint scout lóvá tett minket, majd pedig
a lőszerszállítók ellen intézett támadást vezette, úgy tudom, már nem él. Ez
egyébként nagy szerencse. Elképzelni is rossz, mit művelne egy rezervátumban ez
az orgyilkos, aki egy iszákos apa mellett nőtt fel… Valóságos katasztrófa volna!
– Nincs sok időm – zárta le Joe Brown a témát. – Azok után, amiket itt hallottam,
egyelőre felhagyok a további kutatással. Talán a véletlen majd nyomra vezet
egyszer.
A háziasszony legnagyobb sajnálatára Morris röviddel ezután elbúcsúzott, s
ezzel jelt adott a teadélután befejezésére. A Jones házaspár és Betty néni azonban
még egy darabig együtt maradtak.
Mialatt Kitty és Dick Jones, valamint Betty folytatták azt, amit ők társalgásnak
neveztek, Morris kísérőjével, Hosszú Lándzsával és Joe Brownnal együtt
végigbandukolt az udvaron. Mindhárman megkönnyebbülten szívták be a hűs
levegőt.
– Nem jönne fel hozzánk egy kicsit? – invitálta Morris a mérnököt. –
Bemutathatok önnek valakit, aki talán tud valamit Henryről. Egy indiánt, aki
tegnap érkezett a niobrarai erődből, postát hozott.
– Igazán? Jó, jövök!
A festő és Hosszú Lándzsa a világos toronyszobába vezették Brownt; már jó
ideje itt laktak mint a parancsnok vendégei. A mérnök letelepedett az egyik
sarokban, rágyújtott egy jó szivarra, s a megváltozott környezetben mindjárt
élénkebb lett.
– Hálás vagyok önnek, hogy elhozott onnan! – mondta a festőnek. – Nem bírom
ezt a társaságot, sem Jones urat, sem azokat az ízetlen asszonyokat az üres
fecsegésükkel. Ez a Betty nevű hölgy és “a mi győzelmes republikánus pártunk”!
Lincoln megfordulna a sírjában, ha látná, mi történik itt! Milyen jellemző az is,
amivel ez a délutáni társalgás megindult: a rezervátum biztosa, Jones szolgálaton
kívüli őrnagy Saint Louisba költözik, hogy ott nyugodtan elköltse a pénzét!
Törvényt kellene hozni az ilyen lelkiismeretlenség ellen. Mikor vetünk már véget
annak a felelőtlenségnek, amely a polgárháború óta úgy elharapódzott nálunk?
Hát ezért dolgoztunk, ezért harcoltunk?
– A szívemből beszél, Brown úr! De önnek legalább olyan munkaterülete van,
ahonnan mégsem lehet száműzni a precizitást.
– Úgy látom, már régen nem olvasott újságot, Morris. Több vasúti balesetet az
indiánok sem okozhattak volna, mint amennyit a mi nyereséghajhászó
vállalkozóink elsietett munkájának köszönhetünk. Világraszóló botrány! Örülök,
hogy ön is úgy gondolkodik, mint én. De változtatni egyelőre nem tudunk ezeken a
dolgokon. Reménykedjünk a következő választásokban. Nos, hol az az indián, akit
be akar mutatni?
Hosszú Lándzsa felállt.
– Mindjárt idehívom.
Alig tíz perc múlva már hozta is a csejen az indiánt. Magas, karcsú férfi volt, aki
Hosszú Lándzsa társaságában belépett: harminc éven felülinek látszott. Indián
módra hímzett bőrkabátot viselt, bársonynadrágot és zöld homlokkötőt.
– Tobias – mutatta be a csejen. – Több mint két éve a niobrarai erőd hírszerzője.
– Tehát már a kérdéses időpontban is az volt! – Joe Brown szivarral kínálta az
indiánt. Ez örömmel elfogadta. De nem gyújtott rá, s leülni se volt hajlandó, mikor
később felszólították, hogy foglaljon helyet.
– Ahogy tetszik – szólt a mérnök. Kissé haragudott magára, mert belátta, hogy
lebecsülte ezt az indiánt. – Én Henryt keresem. Ismered ezt a nevet?
– Igen.
– Henry tavaly tavasszal eltűnt. Egyik scoutjáról állítólag kiderült, hogy egy
Tokei-ihto nevű dakota főnökkel azonos.
– Igen.
– Vajon összefügg-e ez a dolog annak a lőszerszállítmánynak a
megtámadásával, amelynek érkezését Henry Henrynek kellett volna jeleznie a
niobrarai erődben?
– Igen.
– Tudsz valami közelebbit az ügyről?
– Nem.
– Semmit sem tudsz ezzel kapcsolatban mondani?
– Azt hiszem, hogy Henry halott.
– Te láttad a holttestét?
– Talán.
– Nem tudtad biztosan felismerni? Miért?
– A sakálok és a dögkeselyűk szétmarcangolták.
Joe Brown erőt vett felindulásán.
– Megskalpolták?
– Nem.
– Ezt tehát nem tették meg vele.
– Nem.
Joe Brown szivarja kialudt. Betette a hamutartóba. Hosszú szünet után ezt
kérdezte:
– Tobias, hol találhatnék még egy élő embert, aki valami biztosat tud Henryről,
és hajlandó is nekem felvilágosítást adni?
– Sehol.
– Ki vezette a lőszerszállítmány ellen intézett támadást?
– A Medve-csapat főnöke, akit a fehér emberek régebben, mikor még a scoutjuk
volt, Harrynak vagy Jacknek is neveztek. A dakotáknál a Tokei-ihto nevet viselte.
– Harry? A scout? A dakota? – pattant fel Joe Brown. – De hiszen ezt az embert
jól ismertem, és ön is ismerte, Morris, mikor még egészen fiatalon scout volt a
vasútnál! Még az életemet is megmentette egyszer. De aztán…
– … aztán Red Fox meggyilkolta Harry apját, Mattotaupát!
– És most már maga Harry sem él?
– Őt is meggyilkolták – felelte Morris. – Apja halála után visszatért a törzséhez. A
nyár elején a törzse őt küldte ki tárgyalni a niobrarai erődbe. Itt Red Fox
sugallatára hitszegő módon foglyul ejtették, és agyonverték a pincében. Red
Foxnak nem kell többé félnie Mattotaupa fiának vérbosszújától!
– Micsoda gazság! – kiáltotta Brown. Hangjából őszinte felháborodás csendült ki.
Tobias, a delavár a mérnök szavai után leeresztett szempillái mögül fürkészve
végigjáratta tekintetét a három férfin. Aztán megkérdezte:
– Nem jó, hogy Harry Tokei-ihtót, az ellenségeteket elárulták, foglyul ejtették és
agyonverték?
– Hogy nem jó-e? – Morris halántékán kidagadtak a kék erek. – Hát lehet az jó,
ha hitszegő módon tőrbe ejtenek egy tárgyalásra küldött követet, és aljasul
legyilkolnak egy foglyot? A cél nem szentesíti az eszközt!
Tobias különös, mélabús, hosszú pillantást váltott a csejennel, majd látszólag
minden összefüggés nélkül megjegyezte:
– Roach kapitány nagyon szigorú kapitány.
– Szennyes alak – jelentette ki határozottan Morris. – Smith őrnaggyal szemben
tanúsított viselkedésével világosan bebizonyította ezt. Tönkretette és a szó szoros
értelmében halálba kergette ezt a becsületes férfit. Hány emberi tragédia
játszódott le az utolsó két évben… de a részvények megint emelkednek!
Tobias egy könnyed mozdulattal ismét magára irányította a figyelmet.
– Van még valami kérdésed hozzám? – nézett rá fürkészve Morris.
– Igen. Úgy értsem, amit most hallottam, hogy a fehér emberek nem mindig
igazságosak?
– Sajnos, sokkal gyakoribb eset, hogy igazságtalanok.
– Néha igazságtalanok – erősítette meg Tobias. – És cseppet sem jó
megfigyelők.
– Az biztos, hogy nincs olyan szemük és fülük, mint nektek. De miért mondod
ezt?
– Harry Tokei-ihto még él.
– Micsoda?!
– Még él.
– Hogy lehet ez? Hol él?
– A pincében.
– De hiszen ezt másoknak is tudniuk kellene. De furcsa dolog ez! Hihetetlenül
hangzik! Beszélj!
– A harcosai ki akarták szabadítani. Mialatt folyt a harc, Red Fox utasítására két
prérilovas leugrott a pincébe. Mikor a harc után a pincébe mentünk, Tokei-ihto
vérben feküdt, és mindenki azt hitte, hogy meghalt. Egyikük, egy Thomas nevű
prérilovas, aki aztán fivérével és Adam Adamsszel együtt megszökött, ezt a hírt
közölte a dakotákkal. Thomas és Theo ugyanarról a farmról jöttek, ahonnan az ifjú
Adams; ezek hárman összetartottak; Smith pártján álltak, és segíteni akartak
Tokei-ihtónak, akinek Smith szabad elvonulást ígért. Miután Roachnál gyanúba
keveredtek, menekülniük kellett. Tőlük származik az az álhír, hogy Tokei-ihto
halott; és senki sem mondja, hogy a hír nem igaz. De valójában Harry Tokei-ihto
nem halt meg. Néhány nap múlva magához tért. A sebei lassan begyógyultak.
Egyelőre még él.
– De ha így van, mindenkinek tudnia kell az erődben.
– Mindenki tudja az erődben.
– Tulajdonképpen milyen jogon tartja Roach fogva ezt a dakotát? Jelentette
valaha az ügyet valamelyik felettesének?
– Jackman ezredes jelentette, hogy Tokei-ihtót további intézkedésig internálta.
Harry Tokei-ihto főnök volt, akit tárgyalások céljából hívtak meg, de széttépte a
neki mutatott szerződéseket, amelyekben a dakota főnökök totemükkel hitelesítve
elismerték, hogy önként átengedtek dakota területeket. Ezért a Hosszú Kések
bírósága elé akarták állítani Tokei-ihtót. Azt a vádat is emelték ellene, hogy még
régebben mint hírszerzőjük elárulta őket; hogy megszökött tőlük, és visszatért a
törzséhez; hogy meggyilkolta a niobrarai helyőrség több emberét, köztük Henry
Henryt is; hogy lemészárolta a lőszerszállítmány kísérőit; hogy lázadó és orgyilkos.
Jackman ezredes azt javasolta, hogy mindezekért állítsák törvényszék elé, és
akasszák fel.
– És miért nem történt ez meg?
– Jackman még nem kapott választ a javaslatára, Roach pedig jobbnak látja, ha
egyszerűen holt hírét költik a dakotának, mert így szabad keze van.
– Az ifjú dakota mégis él?! Hát nem akadt senki, aki ezt megírja vagy jelentse az
illetékeseknek?
– Senki. Tokei-ihto hosszú időn át veszélyt jelentett az erődre, és sok embert
megölt. Akik megmaradtak, gyűlölik, és csak örülnek, ha minél többet szenved,
miközben lassú halállal elpusztul. Már azt sem tartják érdemesnek, hogy Tokei-
ihtót elszállítsák az erődből. Különben pedig Roach kapitányon kívül senkinek sincs
joga ilyesmit megírni, vagy jelenteni, ő azonban nem teszi meg, és talán éppen
Roach kapitány fél legjobban Tokei-ihtótól, és ő gyűlöli leginkább valamennyiük
közt.
– Ha én most odalovagolnék, módom volna megkérdezni a fogolytól, mit tud
Henry haláláról?
– Nem. Ezt semmi esetre sem engedné meg Roach kapitány. A fogollyal nem
lehet beszélni.
– Tehát akkor?
– A dakota meg fog halni.
– Cinikus gyilkosság! Ezt meg kell akadályoznunk, Brown! Mi a véleménye a
dologról? Háború volt. Harry Tokei-ihto a népéért harcolt. Ezért nem végezhetik ki.
Ez az ember nem gonosztevő! – – Teljesen egyetértek önnel, Morris. De minden
lépés teljesen céltalan. Harry nem az igazságszolgáltatás kezében van, hanem
halálos ellenségeinek karmai közt. Ha bármilyen lépest teszünk, csak siettetjük a
halálát.
– Nekem más a véleményem! Ha már a dakotákért, akik a barátaim voltak, és
akiknek a vendégszeretetét oly sokszor élveztem, nem is tehetek semmit,
legalább ebben az egy esetben felemelem a szavamat, és ha kell, akár
Washingtonba is elmegyek. Jackman javaslatára egyelőre nem érkezett meg a
döntés. Még van idő.
Brown és Tobias meglepetten pillantottak a festőre.
– Ön álmodozó, Morris – mondta Brown –, de semmi esetre sem beszélem le
arról, hogy lelkiismerete szavát kövesse. Én Henryt kerestem. De Henry már nem
él; most már bizonyos vagyok ebben, ön azt az embert akarja megmenteni, aki
Henryt megölte; ezzel a valóban elképesztő eredménnyel végződött a
beszélgetésünk, ön álmodozik, Morris… Bárcsak én is tudnék még álmodozni…
valami másról is, mint vasúti vágányokról és viaduktokról és határidőkről…
– Egy ember, legalább egy ember!
– Aki önhöz tartozik…
Brown elhárító kézmozdulatot tett.
– Aki hozzám tartozik? Talán Henryre gondol? Igaz, azért tettem meg ezt a
hosszú utat idáig, hogy megtudjam, hol és hogyan fejezte be életét. Hogy mi lett a
testével, amelyről olykor azt hittem, hogy fiatal, friss szellem lakozik benne. Persze
már régen tudom, hogy… – Brown elharapta a szót. – Henryből kisstílű csirkefogó
lett, intrikus – tette hozzá halkan. – Csak nem volt olyan ügyes, mint az a Roach
kapitány, és többet ivott a kelleténél. Amit még szeretek, csak egy emlék, amelyet
Henry névre kereszteltek. Magányos lettem.
Morris nem felelt. Whiskyt töltött Joe Brownnak.
– Visszatérek a munkámhoz – szólt a mérnök megváltozott hangon. – Építjük a
Northern Pacificet. Holnap itt hagyom ezeket a békés és nyálkás deszkabódékat,
és oda megyek, ahol még süvít a szél.
– Én pedig felveszem a harcot egy ember életéért – mondta Morris tűnődve,
inkább csak magának. – Akkor is, ha nincs más fegyverem, mint a tollam és a
gyenge hangom, és akkor is, ha csak egy ifjú dakota életéről van szó, aki
meggyűlölt bennünket, és sokat megölt közülünk. Az apja sátrában találkoztam
vele először, mikor még gyermek volt. Nemes emberek voltak…
A FOGOLY
Régen elmúlt a karácsony és a napéjegyenlőség is. A nappalok már hosszabbak
voltak, mint az éjszakák, de a tél csak későn mutatta ki a foga fehérjét, a hideg
makacsul tartotta magát, s a zord prérik lakói még nagy havazásokra számítottak.
Magányosan és elhagyatottan állt a kis erőd a Niobrara partján. A torony tetején a
bundába öltözött Pitt állt őrt. Nem erőltette meg túlságosan a figyelmét; szinte
szórakozottan nézte a homokkal és alacsony fűvel borított, sztyeppszerű, dombos
tájat, a sekély folyót és a tavaszi meg őszi esőzésektől kimart partokat, merengve
bámult bele az örvénylő hókristályokba és a levegőben kavargó homokba. Eszébe
jutott az a nap, mikor először nyargalt a prérin át e felé az előretolt őrállomás felé.
A naptár szerint akkor is tavasz volt már, de akkor tombolt még a hóvihar és a
homokförgeteg. Pitt megállapította magában, hogy az elmúlt év folyamán több
rosszban, mint jóban volt része, Fort Randellben, a Missouri mellett éppúgy, mint
ebben a kis niobrarai erődben. Elhatározta, hogy amint lehet, otthagyja a
szolgálatot, és átlovagol a dakoták új rezervátumának ügynökségére. Ott talán
kedvezőbb lehetőségek nyílnak egy kisember számára. Red Fox, ez a tapasztalt
prérivadász és minden hájjal megkent csirkefogó legalábbis ezzel kecsegtette a
csonka orrú Pittet.
Miközben Pitt az eseménytelenné és veszélytelenné vált őrszolgálatot látta el,
Anthony Roach a parancsnoki szobában ült; ő is gondolataiba merült, s ezek a
gondolatok némely tekintetben megegyeztek a kurta orrú Pittéivel. Roachnak is az
volt a szándéka, hogy mihelyt lehetséges, hátat fordít a Niobrarának. Azt remélte,
hogy áthelyezik a hátország valamelyik kellemes helyőrségére, miután – saját
megítélése szerint példásan teljesítette kötelességét az indiánok ellen vívott
háborúban.
Mint mindig, most is kifogástalanul szabott, makulátlan egyenruhában feszített
Anthony Roach. Arca simára volt borotválva, körmei ápoltak voltak. A kapitány
hátradőlt karosszékében, s ismét megállapította, hogy ez a karosszék, amelyet ő
csináltatott, pontosan illik az alakjához. Jobbjában nyitott noteszt tartott, baljával
kivette szájából a cigarettát. Előrehajolt, hogy elnyomja a cigarettát a
hamutartóban, s most minden figyelmét jegyzeteire összpontosította. Az egyik
ceruzát túlságosan tompának találta; kikeresett egy másikat, Faber gyártmányút.
Éppen azon volt, hogy újabb bejegyzéseket írjon noteszába, mikor a viharos szél
vadul megrázta a cölöpöket és a falépületeket. Remegett a tolóablak. Roach
megrovó pillantást vetett az ablak felé, majd hozzálátott, hogy ceruzája és notesza
segítségével rendszerezze gondolatait.
“Az Úr 1887. évében, április havának 21. napján.
Először: törekvéseinket siker koronázta.
Az ellenséges dakotákat végképp megvertük, és a rezervátumba tereltük."
Gondolatainak titkos sugallatára Roach egyenes, szabatos vonással törölt egy
tételt noteszából.
“Másodszor: töröljük Samuel Smith őrnagyot, a becsület és lelkiismeret lovagját,
aki még velem szemben is védelmébe vette a vörös disznókat. Meghalt, végképp
átadta nekem a helyét. Az ellene megindított eljárás fölöslegessé vált."
Anthony még egy vonást húzott, lassan, kegyetlenül, élvezettel. Arra gondolt,
hogy jobb kezén még ott van a sebhely, amely az elhunyt őrnagy pisztolylövésétől
származik. Nos, most ugyanez a kéz kihúzhatja Samuel Smith nevét.
A ceruza hegye ismét ott körözött a notesz felett.
“Harmadszor: töröljük Cate Smitht, az őrnagy lányát, egykori
menyasszonyomat, nagynénje, özvegy Betty Johnson malomtulajdonosnő
örökségének egykori várományosát, aki azonban ma már nem várományosa
semmiféle örökségnek, nem menyasszonyom, egyszóval teljesen fölösleges
személy. A következő szállítmánnyal visszaküldjük a Missourihoz…" Roach hanyag,
nem nagyon egyenes vonással húzta ki a nevet.
“Negyedszer…"
Itt félbeszakították Anthony Roachot.
Kitárult a parancsnoki szoba udvarra vezető ajtaja. Süvöltve tört be a vihar,
kifújta a hamut a hamutartóból, s megborzolta a kapitány pomádéval lenyalt
frizuráját. Talpig bőrbe öltözött, hatalmas szál ember lépett be a szobába, s
viaskodva a viharral, behúzta maga mögött az ajtót. Döngő léptekkel közeledett az
íróasztalhoz. Köszönés nélkül ledobta Roach elé az asztal lapjára a futártáskát.
Aztán lerogyott a lócára. Kinyújtotta lábát, s elővette pipáját.
Roachban berzenkedett a kapitány. De nem akarta ezt elárulni, tapintatosabb
módszerekkel akarta megőrizni az illő távolságot, a rendet és kapitányi tekintélyét.
Lefújta az asztalról a szétszórt hamut, pillantását ismét a noteszra szegezte, s
most már hangosan folytatta monológját, mint aki tudomást sem vesz a másik
jelenlétéről.
– Negyedszer: töröljük az indián foglyot. – Ceruzája hegyével a padlóba illesztett
fedél felé mutatott, amely a parancsnoki szoba alatt húzódó pincehelyiség nyílását
takarta el. – Nyolc napja éhségsztrájkot folytat az a fickó ott lenn.
A lócán ülő bőrruhás közben rágyújtott pipájára, s miközben a pipa a szája jobb
sarkában fityegett, fogott egy legyet, agyonnyomta, s erős állának mozdulatával
figyelmeztette Roachot, hogy kevesebbet beszéljen, inkább bontsa ki a táskában
hozott leveleket.
Anthony Roach önkéntelenül is engedelmeskedett. Kinyitotta a futártáskát, a
papírvágó kés után nyúlt, nagy gonddal felvágta a borítékokat, és kivette belőlük a
leveleket. Olvasni kezdett. Elfintorította az orrát, az egyik papírlapot kisimította a
tölgyfa asztal lapján, míg a többit ismét összehajtotta. Fakó arcába szökött a vér.
– Szabadlábra helyezési parancs! – sziszegte Roach.
A bőrruhás hüvelykujjával a pincenyílás fedele felé bökött.
– Szabadlábra helyezés? Csak nem azt a fickót akarják szabadlábra helyezni?
Anthony Roach dühösen, de egyben kárörvendően is mosolygott.
– És éppen Red Fox hozza nekem ezt az iratot!
A bőrruhás felugrott a lócáról, odalépett Roachhoz, s kiköpte a pipáját a tölgyfa
asztal lapjára, amely a régi tűzvész alkalmával kissé megszenesedett.
– Hiszen ha tudtam volna, mi van abban az iratban! Átkozott dögevők, annyi
eszük sincs, mint egy mosómedvének! Szabadlábra helyezni?! – Hüvelykujjával
ismét a pincenyílás fedele felé bökött. – Ezt itt?… Ezt?!…
Roach újabb cigarettára gyújtott. Nagyon ideges volt, s csak harmadszorra
gyulladt meg a cigaretta.
– Te Red Fox vagy! Ne bőgj, mint egy csecsemő!
De a másik nem mérsékelte a hangját.
– Zöldfülűek azok az urak ott a városban, akik ott ülnek az íróasztaluk mellett!
De én ismerem a prérit és azt a legényt ott lent: mesterlövész, és veszedelmes
késelő, vadászvér kering az ereiben, törzsfőnöki becsvágy és bosszúszomj ég
benne! – Red Fox magából kikelve dobbantóit.
Anthony Roach gyönyörködött a másik dühében, ez enyhített a saját
rosszkedvén. Lassan beszélt, minden egyes szót megnyomva:
– Te ölted meg az öregét, nem én.
– De te voltál az, Anthony Roach, aki elfogattad, mikor idejött mint parlamenter!
Ha ezt a fickót valaha is szabadon bocsátják, egy hosszú tőrrel fogsz álmodni
minden éjjel, Anthony!
Roachot elragadta a hév.
– Elég időd volt arra, hogy kitekerd a nyakát! – Leverte cigarettájáról a hamut, s
nyugalmat erőltetett magára. – Ha parancsot kapok… teljesítem. A többi… a te
dolgod.
– Sajnos, nem csupán az enyém, hanem az övé is. – Red Fox megint megpróbált
elkapni egy legyet, de ezúttal nem sikerült. – No, majd meglátjuk. De egy biztos,
Anthony Roach: ezt a fickót nem engeded ki élve a pincéből. Megértetted? – Ismét
kezébe vette pipáját.
Roach a ceruzájával játszadozott, ujjai kissé reszkettek.
– Viselkedj úgy, ahogy illik, te prérifarkas! Egyelőre még én vagyok a kapitány, s
te semmi se vagy! Ezt a témát lezártuk. Most küldd be Tobiast.
Red Fox levegőt fújt ki az ajka közt.
– … de utoljára vagyok a kifutód! Vége az indián háborúnak, itt hagyom a
szolgálatot, nem leszek többé scout. A rezervátumban a helyettes biztos
helyettesének ügyes tolmácsra van szüksége, aki tud a dakoták nyelvén beszélni
Crazy Horse-szal és az embereivel, és ha kell, lőni is tud. Elmegyek, és magammal
viszem a kurta orrú Pittet is. Élj boldogul, Anthony, cölöpökkel körülvett
kutyaóladban!
Red Fox kiverte pipáját az asztalra. Rőt haja felborzolódott a tarkóján, mint egy
felingerelt kutyáé. Elhagyta a szobát, s becsapta maga mögött az ajtót.
Roach ismét egyedül volt. Felállt a székről, s fel-alá járkált. Felháborodva nézte
Red Fox pipájának hamuját az asztalon: nem szerette a rendetlenséget. De
rendszeretete és méltósága azt is tiltotta, hogy lefújjon a földre ennyi hamut. Red
Fox a cinkosa volt ugyan, de ami sok, az sok: nagyon elszemtelenedett ez a fickó!
És ezek az elképesztő levelek! Hogy jutott egyáltalán eszükbe ilyeneket írni?
Roach nagyon bízott felettesei jóindulatában; azt remélte, hogy továbbra is felfelé
ível a pályája, és gyors karriert fut be.
A kapitány visszasétált az asztalhoz; a két levelet, amelyeket már
összehajtogatott, hegyes ujjaival megint szétnyitotta, az egyiket megragadta a
csücskénél, és ide-oda húzta az asztalon, mint aki egy döglött egeret vonszol a
farkánál fogva.
Kinevezésről szó sem volt ebben a levélben; áthelyezésről igen, de csak az
ügynökséghez… “Nagyobb feladatokra"!… Megint csak ezen a rohadt prérin, az
átkozott indiánok közt!…
Roach visszatette a két levelet a borítékba. A végére kell járnia, mi rejlik ezek
mögött az érthetetlen döntések mögött. A harmadik levél nem Washingtonból jött,
és nem is hivatalos leirat volt a kapitány feletteseitől. A Missouri melletti Fort
Randall parancsnoka írta, s figyelmeztette benne Roachot egy Morris nevezetű úr
cselszövéseire. Talán még változtatni lehetne ezeken a rendkívül meglepő és
kellemetlen parancsokon és döntéseken – írta –, ha megfelelőbben tájékoztatják az
illetékes fórumokat.
Miért nem jön már az a Tobias?
Anthony Roach megrázta a csengőt, amely ott állt a megszenesedett tölgyfa
asztalon, még abból az időből, mikor Smith volt a parancsnok. Ez a csengő
átvészelte a harcot és a tűzvészt, elegáns és szívós volt, mint maga a kapitány, és
mindenkinek a kezében a kívánt hangot adta.
Belépett Tobias, a hírszerző. Ezt a scoutot Roach kapitány az elmúlt idők
kelléktárához tartozónak tekintette, akit azonban egy s más dologra békeidőben is
jól lehetett használni, mert mindig szolgálatkész volt, és nem fecsegett. Roach
megszokta Tobiast, gyakran adott neki egy-egy dollár borravalót, hogy biztosítsa a
hűségét; különben is szívesen játszotta a nagyurat, ha ilyen olcsón tehette.
A kapitány leült, rágyújtott a harmadik cigarettára, s finom füstkarikákat
eregetve, hátradőlt karosszékében.
– Tobias! Miféle idióta fecseghetett mostanában arról az átkozott fickóról, akit
lent a pincében őrzünk?
– Az valóban csak valami idióta lehetett, kapitány.
– Ki az a Morris nevezetű úr?
– Egy bolond festő, aki mindig indiánokat festett, kapitány.
– Ez a bolond olyasmibe üti az orrát, amihez semmi köze. Talán ezt a Harry
Tokei-ihtót is lepingálta valamikor?
– Talán igen, kapitány, talán nem. Én nem tudok róla.
– Parancsot kaptunk, hogy ezt a vörös disznót engedjük ki a pincéből, és
hagyjuk futni. Hívd be a felcsert…
– Igenis, kapitány!
– Fél órával rá küldd be Smith kisasszonyt is!
– Igenis, kapitány!
Tobias eltávozott, hogy teljesítse a parancsot, s nemsokára a felcserrel tért
vissza. Roach kapitánynak rossz emlékei voltak erről a felcserről: az elmúlt év
tavaszán ő kezelte az akkor még hadnagyi rangban levő Roach átlőtt kezét, s a
páciens véleménye szerint igen brutálisan. De most éppen ilyen kuruzslóra volt
szüksége.
– Tudni szeretném, mi a vélemény a foglyunk egészségi állapotáról – mondta a
parancsnok a belépő felcsernek. – Tobias, emeld fel nekünk a padlónyílás fedelét,
ereszd le a létrát, aztán kotródj!
– Hol a kulcs, kapitány?
– Miféle kulcs?… Hja persze! – Roach egy kis faliszekrényre mutatott. – Ott!
Nyisd ki!… igen, ott… balra, abban a kis dobozban. Megvan?
Tobias megtalálta a kis kulcsot. A sikertelen kiszabadítási kísérlet óta fokozott
éberséggel őrizték a foglyot a parancsnoki szoba alatt húzódó pincében. Az
udvarra nyíló pinceablakot berácsoztatta Roach, a padlónyílás fedele pedig most
már csapóajtó volt, sarokvassal és lakattal. Tobias kinyitotta a lakatot, és felemelte
a csapóajtót. Leeresztette a létrát, majd eltávozott, úgy, ahogy parancsolták neki.
Roach feltápászkodott.
Először a szakállas felcser indult lefelé a létrán. Roach követte, kissé aggódva,
nem esik-e folt makulátlan egyenruháján.
A kapitány lába végre földet ért. Miután szeme hozzászokott a félhomályhoz,
szemügyre vette a foglyot.
A dakotát állva találták. Arcát a pinceablak felé fordította, amelyen át a fehéres
fénynek csak egy ferde csíkja hatolt be az udvarról. Háttal állt a pincébe alászálló
két férfinak.
Watson, a felcser az indiánhoz lépett. A dakota egy fejjel magasabb volt, mint
két látogatója. Még mindig ugyanaz az öltözék volt rajta, amelyben foglyul
ejtették: dúsan hímzett köntös, öv, legging, mokasszin. Haja és bőrruhája csupa
por volt és mocskos a rászáradt, összetapadt vértől. Mindkét keze hátrabilincselve,
csípője körül szoros lánc; lábbilincsei csak apró lépéseket engedtek meg. A felcser
csodálkozott, hogyan maradhatott életben ilyen sokáig egy ember, akit így vasra
vertek. Hiszen az egész vérkeringésnek és anyagcserének akadoznia kellett, nem
is szólva arról, hogy a fogoly nyilván szüntelenül szédült és émelygett, éjjel-nappal
fájdalmak gyötörték.
– Hé! – kiáltott az indiánra Roach.
Az ifjú főnök rá sem hederített. Továbbra is ott állt a pinceablak felé fordulva,
egy rabul ejtett sas mozdulatlanságával.
Watson intett Roachnak, hogy ne fáradjon tovább. Felhajtotta a fogoly köntösét
a válláig, s most már nemcsak elcsigázott arcát és csontos kezét látta, hanem
ijesztően lesoványodott testét is, amely már csupán a kemény izmoknak és
inaknak köszönhette, hogy ellen tud állni a bilincsek nyomásának. A felcser előbb
a fogoly mellére, majd a hátára tapasztotta fülét, s érezte a lázas test forróságát. A
szívverés szabálytalan volt, a tüdő már nem engedte át szabadon a lélegzetet.
– Mindenesetre készülődő mellhártya- és tüdőgyulladás és a vele járó láz –
tájékoztatta a felcser a kapitányt. – Ezenkívül súlyos bronchitis. Valószínűleg
gümőkór is, de ennek a megállapításához további vizsgálatokra volna szükség.
– Köszönöm! Amit mondott, egyelőre elég. Életveszélyes az állapota?
– Okvetlenül meg kell szabadítani az indiánt a bilincseitől, és el kell szállítani a
pincéből, máskülönben néhány nap alatt vége van.
– Nem tanácsokat kértem magától, hanem a diagnózist kérdeztem.
Watson elengedte a füle mellett ezt a rendreutasítást.
– Ez az indián teljesen kiszáradtnak látszik. Miért nem kap inni?
– Majd intézkedem, hogy a jövőben ne feledkezzenek meg az ivóvizéről.
– Egyszer ki is takaríthatna itt valaki. Ilyen piszokban tartani egy foglyot már
magában véve is felér az emberkínzással.
– Az indiánok szeretik a koszt. Kérem, Watson, ne felejtse el, hogy itt nem egy
tiszteletre méltó törzsfőnökről van szó, hanem egy szökött hírszerzőről és
közönséges orgyilkosról. Ez az indián nemcsak közkatonákat, hanem tiszteket is
lemészárolt, és ezzel alaposan rászolgált a büntetésre. Többet érdemel, mint a
gyors halált.
– Háború volt.
– Úgy érti, lázadás?! Watson, óvakodjon az elhunyt Smith őrnagy hamis
nézeteitől, mert könnyen megjárhatja!
Roach nagyon elégedetlen volt a felcser magatartásával, a véget vetett a
beszélgetésnek, ő mászott fel elsőnek a létrán. A felcser követte, felhúzta maga
mögött a létrát, és bezárta a csapóajtót. Roach visszatette a kulcsot a kis dobozba
és a faliszekrénybe.
Mialatt a felcser szó nélkül eltávozott, a kapitány leült karosszékébe, s ekkor
pillantotta meg Cate Smitht, aki vele szemben állt, a falhoz támaszkodva.
A kapitány nem emlékezett rá hirtelenében, miféle parancsot is adott ki.
– Ó, Smith kisasszony! – kapott aztán észbe.
A lány arca sápadt volt, keze vértelennek látszott. Egyszerű fekete ruhát viselt:
az apját gyászolta. Arckifejezése furcsa, idegenszerű volt.
– Kissé korán jött, Smith kisasszony… Épp most néztük meg a foglyot, akinek a
sorsát annyira a szívén viselte az édesapja.
Cate nem válaszolt. Várt.
– Röviden végzünk, Smith kisasszony. Üljön le! – Roach tanítóbácsis modort vett
fel, hogy palástolja zavarát.
Cate nem vett tudomást a felszólításról, állva maradt.
Roach a cigarettát forgatta sárga ujjai közt. Óvatosan, kissé bizonytalanul
folytatta:
– Bizonyára megérti…
– Természetesen. – Hangján nyoma sem érződött a felindulásnak, mintha nem is
egykori vőlegényével beszólt volna. Roach a lányra pillantott. Az akaratlan tisztelet
a lényéből fakadó szemtelenséggel keveredett ebben a pillanatban.
– Bizonyára megérti…
– Egy évvel ezelőtt meg kellett értenem, Roach, hogy maga gazember.
Áskálódásai apám életébe kerültek. – Hangja továbbra is egyszerű maradt,
cseppet sem volt patetikus. – Ma már azt is tudom, hogy kisstílű gazember, hogy
nagyon középszerű gazember. Elmegyek innen.
Ezzel a szóval: “középszerű", Roach elevenére tapintott a lány. Roach szeretett
volna visszavágni:
– Nagyszerű! Én már intézkedtem, szállítóeszközről is gondoskodtam. Készüljön
fel, hogy két héten belül indulhasson, örökségre vagy más ellátásra, mint Smith
őrnagy lánya, nem számíthat. Talán elhelyezkedhetik majd mint mosónő, vagy
valami más szakmában, ami éppen megfelel magának…
– Nincs szükségem a gondoskodására, kapitány. – A lány elfordította tekintetét
Roachról, s még egyszer körülnézett a teremben, amelyben az elmúlt tavasszal
hitszegő módon tőrbe ejtették az indián küldöttet, s amely a Cate apja és Anthony
Roach közt lezajlott utolsó heves összecsapás színtere volt.
Akkor még nem állt semmiféle karosszék ebben a sivár helyiségben. Roach
távolította el a tölgyfa asztal egyik oldaláról a falilócát, hogy a karosszéket állítsa a
helyére. Cate úgy érezte, hogy az egész erődöt megmérgezte Roach jelenléte és
ténykedése. Elhagyta a szobát.
A vihar kissé alábbhagyott. Cate a fejére vetette vállkendőjét, s az udvaron át a
cölöpkerítés nagykapuja felé tartott. A kapuőr minden további nélkül kiengedte. Az
őrök már megszokták, hogy Cate naponta felkeresi a cölöpkerítésen kívül
eltemetett apja sírját.
Most is a sírhoz látogatott el Cate. Egyszerű sír volt, nem díszítették virágok,
sem koszorúk. A lány megállt a fakereszt előtt. Vállát és fejét már belepték a
hópelyhek. Réveteg tekintettel nézett maga elé. Valójában nem is a környéket
látta, csak emlékképeket apjáról.
Mikor Tobias felriasztotta merengéséből, már hideg volt a keze, egyszerre jeges
borzongást érzett egész testében.
– Menjen be, Miss Cate – mondta Tobias. Úgy beszélt a lánnyal, mintha a bátyja
volna. – Fontos hírt hoztam. Ma este felkeresem a szobájában. Szükségünk van a
segítségére.
– Jól van, Tobias.
Cate visszatért az erődbe, s ott a kamrájába vonult. Ebben a kis kamrában halt
meg apja. Elővett valami varrnivalót. Mivel a közeli napokban végleg távozni
készült az erődből, rendbe kellett hoznia egyet-mást.
Mikor belefáradt a varrásba, félretette munkáját. Egy darabig azt a rajzot
nézegette, amelyet apja sírjáról készített magának, majd egy gondosan őrzött
levelet vett elő. Nehézkes kézzel, de jól olvasható betűkkel írt levél volt. Adams
írta, a prérilovas, aki az utolsó pillanatig kitartott Samuel Smith mellett, és
megpróbálta kiszabadítani a tőrbe csalt indiánt; végül két kenyeres pajtásával,
Thomasszal és Theóval együtt el kellett menekülnie Roach bosszúja elől. A
levélben azt írta, hogy Cate várja meg az ő további értesítését; számíthat Adams
segítségére, amint elhagyja az erődöt.
A levél hónapokkal ezelőtt íródott. Thomas titokban adta át Cate-nak. Vajon még
most is gondol rá Adams?
A lány újabb munkát vett elő. Hosszúnak tűntek a várakozás órái. De végül ez a
nap is elmúlt, A felhős égből tompán csillogó hópelyhek szállingóztak még alá a
sötétségbe borult földre. Katonák vacsorájukért mentek; Cate hallotta nehéz
lépteiket, néhány szó és kiáltás is felharsant, aztán teljes csend lett. A lány nem
gyújtott lámpát, a kivilágítatlan szobában várta Tobiast.
Végre kinyílt az ajtó, s nesztelenül belépett a hírszerző. Az ablaktól távol tartva
magát, a falhoz lapult. Cate összehúzta a függönyt.
– Mit mondott Watson a dakotáról? – kérdezte Tobias. – Magának hallania
kellett. A csapóajtó nyitva volt. Mialatt Watson és Roach a pincében tartózkodtak a
fogolynál, maga már ott ült a parancsnoki szobában.
– Szükségtelen ezt bizonygatnod, Tobias. Elmondom, amit hallottam. Miért is
hallgatnám el? Tokei-ihto napokon belül meghal, ha továbbra is ott tartják
megbilincselve a pincében. Most már legalább annyit megígértek, hogy újra kap
inni.
– Parancs érkezett, hogy engedjék szabadon. Morris, a festő harcolta ki. Még
mint gyermeket ismerte meg Harry Tokei-ihtót, apja sátrában. Roach még
levelezgetni akar a feletteseivel, hogy különféle hazugságokat tálaljon fel, és ezzel
időt nyerjen. De én vagyok a küldönc, és ismerem a fehér embereket. A parancs:
parancs, és írásban kiadott parancsot sohasem vonnak vissza. A vége csak az lesz,
hogy megerősítik a szabadlábra helyezési parancsot, Roachot pedig
rendreutasítják.
– De addig meghal Tokei-ihto.
– Egy indián akkor hal meg, ha meg akar halni. Cate, a maga apja a tárgyalások
előtt szavát adta a főnöknek, hogy szabadon elhagyhatja ezt az erődöt. Közölnie
kell Tokei-ihtóval, hogy itt van a parancs, amely elrendeli a szabadon bocsátását.
Akkor majd élni akar a főnök.
– Én közöljem vele?
– Igen, maga! Roachékon kívül maga az egyetlen ember, akinek kulcsa van a
parancsnoki szobához. Bizonyára megtalálta az apja holmijai közt.
– Ez igaz. Odaadhatom neked a kulcsot.
– Ne adja ide! Nekem Randallbe kell lovagolnom Roach levelével; a musztángom
készen áll. Már eddig is sok időt vesztettem, hogy indulás előtt még beszélhessek
magával. Osonjon be ma éjszaka a parancsnoki szobába, és menjen le a pincébe.
A csapóajtó kulcsa a faliszekrényben van, ezt maga is látta. Ha valaki rajtakapja,
mondja azt, hogy apja szelleme hívja, és nem hagyja nyugodni. Senki sem fogja
megbüntetni, ha esetleg balul üt ki valami. Legfeljebb elküldik innen, de ez amúgy
is megtörténik. Ellenben a fogolyra való tekintettel óvatosnak kell lennie, Roach
ürügyet keres, hogy megölhesse a dakotát, még mielőtt kénytelen volna szabadon
bocsátani.
– Tobias! Nemcsak Roach alszik a pince fölött a hálókamrájában. A parancsnoki
szobában minden éjszaka őrködik valaki!
– De ma éjszaka nem. Tudtára adtam annak a legénynek, hogy ma éjjel távol
kell maradnia a parancsnoki szobától, mert Roachnak ez a kívánsága. Azt
mondtam neki, hogy Roach magával akar tölteni egy éjszakát, még mielőtt
elutazik.
– Tobias! Megőrültél?!
– Ma éjszaka üres a parancsnoki szoba! Ebben biztos lehet. Magánál van a kulcs.
Senki sem fogja feltartóztatni.
A hírszerző nem tudhatta, mi megy végbe Cate-ban, hiszen az arcjátékát nem
láthatta a sötétben.
– Vállalom – szólt végül a lány. – Apám azt kívánná tőlem, hogy tegyem meg.
– Helyes.
Tobias még nem távozott. Egy levelet vett elő, s átadta Cate-nak.
– Az ifjú Adams várja, hogy elhagyja az erődöt – mondta. – Feleségül akarja
venni, ha maga hajlandó elmenni vele Kanadába. Adams becsületes fiú. Bízzon
benne, és olvassa el alaposan ezt a levelet. Hiszen ismeri Adamset. Mindig hű
maradt a maga apjához.
– Úgy van, ahogy mondod, Tobias – felelte Cate fellélegezve. – Találkozol még
Adamsszel?
– Elvihetem neki a választ.
George – dzsórdzs
Göndörhajú Csapa vagy Göndörhajú Bobby – más néven: Ravasz Hód
grizzly – szürkemedve
Jack – dzsek
Jackman – dzsekmen
Jim – dzsim, Fred Clarke álneve
Johnson, Betty – dzsanzon, beti
Jones, Dick – dzsónz, dik
Joseph – dzsózif
Ohio – ohájó
Warner – vórner
Watson – watszon
White River – vájt river, más néven: Fehér folyó