Hálózatok” világuralma Avagy Globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben.

A kissé hatásvadász(nak látszó) cím alatt egy hipotézis-füzért szeretnék kifejteni összesen öt tételben. Az első tétel megkísérli újrafogalmazni azokat a teoretikus felismeréseket, amelyek az eufémisztikus önbemutatása során magát „globalizációként” megnevező lét-mód működésével kapcsolatban megszülettek. Ennek lényege, hogy szemünk láttára van kibontakozóban egy, a „valóság leváltására” irányuló folyamat, amelynek sem okait, sem következményeit nem látjuk tisztán, de az egyre valószínűbbnek látszik, hogy drámai fordulatot jelenthet mind az emberi társadalmak, mind a földi bioszféra jövője szempontjából. A második tétel azokat a tapasztalatokat igyekszik összefoglalni, amelyek a globalitás létmódját felépíteni igyekvő „birodalom” 2001. szeptember 11.-i ”akciója” óta jellemzik a világ folyamatait. Mi húzódik meg a „civilizációk összecsapása” teória mitológiai rétegei alatt, mit jelent Kína, India és az iszlám kulturális univerzumainak egyre nyilvánvalóbb kísérlete a Nyugattal szembeni történelmi pozíció-előnyük visszaszerzésére? Hogyan érinti ezt a gigantikus küzdelmet az a folyamat, melynek során kiderülni látszik, hogy a nyugatias modernitás lét-módjának ökológiai alapjait jelentő fosszilis energiahordozókkal való rablógazdálkodás korszaka a végéhez közelít? A harmadik tétel azokat a tendenciákat igyekszik feltárni, amelyek Európa válasz-reakcióit jellemzik. Azon válasz-reakciókét természetesen, amelyek a fenti nem lényegtelen kihívásokra való reagálásként értelmezhetők. Először Nyugat Európa, illetve az Európai Unió nevű „metafora” viselkedés-mintáit vizsgáljuk, majd a „rendszerváltott” Kelet és Közép Európáét. Ez utóbbi esetében igyekszünk felvázolni annak a válságfelhalmozó folyamatnak a főbb jellemzőit, amelyek viszonylag rövid időn belül a „rendszerváltás rendszerének”, mint inadekvát kísérletnek a teljes összeomlásával járhatnak. A negyedik tétel az addig leírt folyamatoknak egy Magyarország nevű „lokalitás” értékmezőiben zajló pusztító következményeit igyekszik számba venni. Igyekszünk beazonosítani az elmélyülőben lévő válság különböző rétegeit, azt az évtizedek óta (lassan egy évszázada!) fennálló „szocietális lejtőt”, amely e lokalitást egyre képtelenebbé teszi önmaga „egyszerű újratermelésére” is, és persze azokat az egyre hamisabb válaszokat, amelyeket komprádor elitjei adnak erre a kihívásra.

Végül az ötödik tételben megkíséreljük összefoglalni azokat a lehetséges „forgatókönyveket”, amelyek az itt vázolt jelenből a jövővel kapcsolatban megfogalmazhatók. Igyekszünk világossá tenni azt is, hogy a kialakult helyzet komplexitása minden képzeletet felülmúl, ezért aligha hihető, hogy viszonylag gyors, sikeres és „olcsó” választ találunk egyre súlyosabb létdilemmáinkra. Ráadásul, ahogy mondani szokás, „az idő nem nekünk dolgozik”! Első tétel, avagy a „megvalósult abszurditás” világa. Ma már unalmas közhely és bágyadt tréfák tárgya, hogy az emberiség saját élőhelyét, a Földet, mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Pontosan látja már lét-roncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását a „haladás”, a „fejlődés” és más hamis meta-fogalmakkal illetni. Ami tehát „van”, annak nem szabadna léteznie, de mégis létezik. Pontosabban, következetesen alkalmazva Hegel dialektikáját „nem létezik, csak fennáll”, de ez éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos következményekkel járjon az egész földi lét számára. Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris dimenziójú diktatúrája, de az is egyre inkább látszik, hogy ez a létmód a XX. században kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ készül adni. Az a sajátos komplexum, amely tehát félrevezető önbemutatása során magát „globalizációként” nevezte meg, olyan új lét-mód az emberiség történetében, amely, ha lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség utolsó lét-módja is lesz. A XX. század első évtizede világossá tette, hogy a nyugatias modernizáció felélte öko-szociokulturális tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos dilemmára a lét-mód urai logikailag két féle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló „de-szakralizációs” folyamatot visszafordítva, a világot a lassú „re-szakralizáció” felé terelve próbálják a létezés veszélyesen megbomlott legbelső egyensúlyát helyreállítani. (Begyógyítva azokat a „lét-sebeket”, amelyeket a „business of the business is the business” logika ütött rajta.). A másik lehetőség az „előre menekülés” volt, vagyis a de-szakralizációs lét-roncsolás kvázi-végtelen mélységekig való kiterjesztése. A XX. század közepének félévszázada alatt mindkét alternatíva megvalósítási kísérleteire láthattunk példákat. A de-szakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák „prototípusai” voltak Hitler és Sztálin konstrukciói, amelyeket aztán „visszavontak” a

modernizáció urai. Megjelentek azonban a re-szakralizáció óvatos és ellentmondásos kísérletei is, Roosevelt New Deal-je, illetve a „szociális piacgazdaság” eszméjére épülő nyugat európai „welfare state” képében. A 70-es évek végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy a techno-evolúció eddig elképzelhetetlen(nek hitt) „vívmányai” segítségével a modernitás urai egy eddig ismeretlen logikájú új lét-mód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon „globalizációnak” neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen „leváltja” a lázadni próbáló valóságot. És ezzel kezdetét veszi a „mesterséges valóság” felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka. Az emberi civilizáció, születése pillanatától kezdve három alapkérdésre keresi a választ. Mi az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a létezés e három dimenziójának közös „gravitációs központja”, a káosz-elmélet titokzatos „attraktora”, a mikro-kozmosz mínusz végtelenétől a makro-kozmosz plusz végtelenéig tartó tér „közepe”? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás deszakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja. Az elmúlt három-négy évtized során a technológiai és „pszicho-szocio-technológiai” evolúció valóban olyan lét-tereket látszik megnyitni, amelyek az emberiség számára eddig elképzelhetetlennek látszottak, lévén mesze túl a létező tudások horizontján. Az „anyag-tudományok” egész sora ontja az eddig felfoghatatlan tulajdonság-együttesekkel bíró mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás „titánja” az anyag legmélyebb szerveződési szintjeire is behatol, és olyan brutális lendületességgel tépi fel a szerveződési szinteket védő ontológiai burkokat, hogy közben teljesen perifériára szorul néhány fenyegető kérdés. A műanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén működő atombomba és „békés célú” atom-reaktor is „műanyag”) olyan technológiákat alkalmaznak, amelyeknek veszélyessége hihetetlen gyorsasággal nő. Nem is lehet másként, hiszen minél erőszakosabban tépjük fel a lét-szintek védőburkait, annál nagyobb és kockázatosabb energiákat kell felhasználni e beavatkozásokhoz. És ez csak a folyamatok „input” oldala, de értelemszerűen legalább ilyen súlyú dilemmát vet fel az „output” oldal is. A természet (a „valóságos” valóság) egyszerűen „nem ismeri fel” ezeket az anyagokat, és így nem is tudja őket visszafogadni örök körforgásába. És talán a legnagyobb, ráadásul egyelőre ismeretlen súlyú fenyegetést éppen a kettő közötti fázis, e termékek használata jelenti. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen rendkívül rövid idő alatt alkalmazkodni ahhoz, hogy néhány évtized alatt, több százezer évnyi „változás-potenciált” kell feldolgoznia. Az életünket megkeserítő allergiáktól a rákig számos

betegség legmélyebb okát nagy valószínűséggel a végtelenségig fokozódó brutális alkalmazkodási kényszer jelenti. Akár metaforának is tekinthetnénk, hogy a fogamzásgátlók többsége a női szervezetből kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszűrhetetlen „tartozékaként” kerül vissza az állati és emberi szervezetekbe, a tengernyi egyéb gyógyszer és vegyszer maradvánnyal együtt. Talán nem kell részletezni e folyamat lehetséges következményeit. A „műanyagok” már ma is áttekinthetetlen rendszere önmagában fokozódó „tömegével” is, de főként egymásra-hatásuk ismeretlen és feltáratlan „interferenciáinak” hatványozott gyorsasággal növekvő számával szédítő iramban és követhetetlenül növeli a „kockázatok és mellékhatások” veszélyét. És ez még mindig csak az a szint, ahol feltételezzük a maximális figyelmet, fegyelmet és jó szándékot. Mai világunkban azonban nem kell paranoiás gyanakvónak lenni ahhoz, hogy elképzeljük, a figyelmetlenség, fegyelmezetlenség, hanyagság, nyereségvágy, cinizmus, vagy éppen gonosz szándék az eddig említett kockázatokat végleg a kezelhetetlenség szintjére emelheti. Mindezzel analóg tendenciák vannak kibontakozóban a lét-szerveződés következő szintjén is, ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai „hackerként”, az élet kódjait tépi fel. A genetikailag módosított élőszervezetek létrehozásával az emberiség újabb ontológiai határokat készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan „körültekintő” módon, mint ahogyan az imént a műanyagoknál láttuk. (Ontológiai értelemben egyébként a genetikailag módosított élőlények is „mű” anyagoknak minősülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét „védőburkának” a nélkül zajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.) Anélkül, hogy elmerülnénk e folyamatok mélyszerkezetében, csak néhány összefüggést említenénk meg. Az emberiség tehát úgy fogott bele a most már rutinszerű génmódosított élő „termékek” előállításába, hogy az alábbi kérdésekre nem ismeri a választ. Az un. „génsebészet” (Artificial Genetical Recombination) ma úgy juttat idegen géneket egy élőszervezetben, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott gén-szekvencia hová fog beépülni. Márpedig egyre több jel utal arra, ez kezdettől fogva sejthető volt, hogy ez nagyon nem mindegy! Vagyis ma még ismeretlen mechanizmusok egészen más következményeket válthatnak ki aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló mozzanat, hogy a természetben egy gén-szekvencia soha nincs „állandóan bekapcsolva”. Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus, csak akkor „aktiválja” az adott génszakaszt, ha arra a szervezet egésze számára szükség van. Tekintettel azonban arra, hogy egyelőre egyáltalán nem ismerjük ezeket a szabályozó folyamatokat, ezért egy erőszakos beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan „be van kapcsolva”. Mivel ez az evolúció

milliárd éves történetében soha nem fordult elő, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges következmények! Ezekhez szorosan kapcsolódik az, az új felismerés, hogy a genetikai állomány döntő többségéről eddig úgy vélték, teljesen feleslegesen létezik, a régmúlt idők régen használhatatlanná vált maradványának, vagy „túlbiztosításnak” vélték. Most van kiderülőben, hogy ez a „hallgatag mély”, vagyis az állomány nagyobbik része valójában a „finom szabályozás” ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján működő komplex rendszere. Akár ennyi is elég lenne, hogy szembesüljünk azzal, hogy minden genetikailag módosított élő anyag biológiai pokolgép, amelynek időzítéséről fogalmunk sincs, és legfeljebb reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd működésbe, ahol a pusztító következményekre a legkevésbé számítunk . Ráadásul mindez csak a folyamatok „belseje”! A külső hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a nem génkezelt élőlényekkel való interakciók és interferenciák során milyen következmények szabadulnak el. Hogy az örökítő anyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész élőhelyeket, vagy láncreakciószerűen akár az egész öko-szisztémát. Mint ahogyan az is feltáratlan, hogy a manipulált élő anyagot elfogyasztó élő szervezetek hosszú távon hogyan reagálnak majd minderre. Az időzített bomba metaforája tehát mind a belső, mind a külső terekre egyenként is igaz, együttes hatásuk pedig jelentősen tovább fokozza az amúgy is óriási kockázatokat. A létszerveződés harmadik szintjét a „lélek”, az emberi tudat, tágabb értelemben az „emberi természet” jelenti. Az ember „biológiai teste”, mint élő-anyag már az előző szerveződési szinten a manipuláció tárgyává vált, itt most a mesterséges „identitás-felépítő” mechanizmusok gépezeteivel, és e masinériák lét-roncsoló tevékenységének lehetséges következményeivel foglalkozunk. Az emberi evolúció az elmúlt tízezer év során kettős szerkezetűvé vált. A „természeti” evolúció első rétegének sok millió éves folyamata tovább halad az eredeti medrében, hisz azt a civilizációt építő ember kultúra-teremtő képességének kialakulása nem befolyásolja. Az új „spirituális evolúció” azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra, hogy az emberi kultúra megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen „lét-esülni” olyan folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervező értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent.

A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció deszakralizációs korszaka. A „the business of the business is the business” szakralitással szembeforduló, pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben természet-adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlen „lecserélésére”. Ennek az identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma, beleértve a „szükséglet-termelés” egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs hatalom kettős szerkezetű. Egy felől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik „hírré” és mi nem. Más felől óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hírhierarchiában melyik hír hol foglal helyet, sugallva ezzel a világ figyelemre méltatott történés-folyamának belső fontossági hierarchiáját. Az értelmező hatalom talán még ezeknél is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalomkészlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti a világ-szervező értelem általa felfogott minőségét. Mindez egyformán érvényes a verbális és a vizuális „képi-értelmező” hatalom minden megnyílvánulására. A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetőséget kap a mesterséges lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes „tudat-cserélt” munkaerő és fogyasztóerő állatok gigantikus csordáinak „legyártására”. Ez a folyamat hasonlít a vírus patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe „az első dolga”, hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet sejtjei tehát „vírus-gyárakká” válnak. A „nyálfolyós konzum-idióta” legyártott létkaraktere így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai „kellékévé”, akinek, mint egy sajátos „bél-traktusnak” mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen átpréselje magán azt a „junk food” tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes hulladékként tételezhető. A globalitás tehát olyan új lét-mód az emberiség történetében, amelynek stratégiai célja a fentiekben vázolt „mesterséges valóság” legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a modernitás létroncsolása váltott és vált ki a világ „lokalitásainak” érték-mezőiben. Ez a lét-mód az elmúlt évtizedek folyamán komplex intézményrendszert épített fel, amelynek kiterjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus techno-evolúciós változások,

amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A terjeszkedés kulcs-szavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris hatalom-technikák, amelynek segítségével a „globalitás” felnyitja a „lokalitások” védőzárait, hogy korlátlan hozzáférést nyerjen annak értékmezőihez. Mindez a „hálózat” kifejezéssel írható le, amely egyúttal egy vészjósló metaforát idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét és fenyegető főszereplője, amelynek stratégiáját pontosan a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszavának hálózati törekvéseivel lehet a legpontosabban megjeleníteni. Ha „perszonifikáljuk” e szereplőt, valószínűleg a következő, logikailag hibátlan levezetést hallhatnánk tőle. „Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuro-endokrin szabályozórendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immun-rendszer, tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévő szervezetet, például az én javamra.” És már ki is találta a nyájas olvasó, a rák-sejtről van szó. A globalitás lét-módjának planetáris dimenziójú hatalmi rendszere a rák metaforája. Hogy aztán a globalitás urai tudják-e, és cinikus gátlástalansággal mégis „teszik”, vagy esetleg a végzetes tudatlanság okozza mindezt, az igen nehezen megválaszolható kérdés. Talleyrand híres mondása, miszerint „Ez több mint bűn, hiba” szellemesen mutat rá erre a dilemmára, amellyel még számos alkalommal kell, hogy szembenézzünk ebben a dolgozatban. Arra a dilemmára, amely választ adhatna, hogy a felvilágosodás két kulcs-fogalma, az Ész és Erény melyikének vannak inkább híján az új létmód globális és lokális kollaboráns szereplői. (Az persze más kérdés, hogy elfogadjuk-e a híres francia sugallatát, miszerint az nem baj, ha gazember vagy, az a baj, ha tisztesség ne essék szólván, hülye vagy.) A planetáris hálózatok e „szép új világa” három nagy intézmény-komplexum talapzatán nyugszik, a kényszerítő hatalom, a fegyelmező hatalom és az értelmező hatalom pillérein. A kényszerítő hatalmat, kissé leegyszerűsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok „gazdaságinak látszó” intézményi-hálózata jelenti. A modernitás tőke-viszonyának megélhetési, „testi” kényszerét ez a komplexum gyakorolja a munkaerő és fogyasztóerő állatok tömegei felett. A munkaerő tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az ő alkalmazásukban áll, egy további jelentős hányada a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg azokban a terekben, amelyeket közvetve úgy foszt ki ez a hatalmi-intézmény, hogy ehhez a lokalitások megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítőként. Az így kifosztottak sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás apologétái felhívni a figyelmet arra, hogy

milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, „kimaradnak a globalizációból”. (Pedig ez a globális „roncs-társadalom” a globalitás legjellemzőbb „anyagcsere végterméke”, tehát nagyon is „belül” van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai „odakinn” tárolják őket, így sugallható a kívül maradottság hamis látszata..). A kényszerítő hatalom szabad hozzáférést („open acces”) követel a lokalitások értékmezőihez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván fizetni, illetve a lehető legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet, a lokalitás terében érvényesülő ökológiai és szociális normákat. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a patologikus, perverz helyzet, hogy éppen ők azok, akik sikeresen „versenyeztetik meg” a lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintű újratermelésükre még megmaradó erőforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemű lepusztulásához vezet. A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fő eleme a fegyelmező hatalmak világa. Az IMF, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítő intézetek, illetve auditáló óriáscégek képezik e döntő jelentőségű institúció részeit. A fő feladatuk, hogy a ők termeljék meg azt az ideológiát, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetői által fogalmazódott meg. A stratégia lényege, hogy a lokalitások elitjeinek indoktrinációja segítségével a kompádor-kollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges kritériummá. És, hogy természetesen szigorúan büntessenek minden „elhajlást” az ideológiai kánontól. A figyelmeztetés először csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és, ha ez nem éri el célját, akkor kerülnek elő a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. (A megbélyegzési fázisban, mint látni fogjuk, a fő feladat a harmadik intézmény-együttesnek, a globális értelmező hatalomnak jut.). Ezek egyik klasszikus eszköze a „leminősítés”. A hitelminősítő intézetek tehát tevékenységükkel, akár már csak a leminősítés kilátásba helyezésével pillanatok alatt milliárddolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetővé a lokalitások értékmezőiből. A hatalmas auditáló cégek részben ellenőrző funkciókat látnak el, részben pedig igyekeznek azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy a kényszerítő hatalmakként működő multinacionális óriások tökéletes és megkérdőjelezhetetlen kontroll alatt állnak általuk. Az elmúlt évek során kirobbant globális botrányok, sok milliárddolláros csalárd csődök azonban azt látszanak bizonyítani, hogy a nagy consulting cégek ugyanolyan gátlástalanul asszisztálnak a mérlegek meghamisításához, mint ahogyan a multinacionálisok hamisítják azt. És végül a globalitás hatalom-szerkezetének harmadik intézményi elemét az értelmező hatalmak jelentik, amelyek lényegében a globális média rendszerén keresztül nyilvánul meg.

A fő feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan újraalkossa és üzemeltesse azt az értelmezési keretet és fogalom-készletet (összefoglaló néven: ”narratívát”), amely a globalitás hatalmi rendjét, mint „természeti törvényt” tünteti fel. És amelyben minden ezzel való szembeszegülés csakis a tudatlanságot, vagy destruktív törekvéseket takar, így vagy a „pedagógia”, vagy a legitim erőszak eszközeivel kell fellépni ellene. Ez a masinéria teszi lehetővé, hogy gyanús „populista, nacionalista, protekcionista stb.” elemként legyen megbélyegezhető bárki, aki csupán az adott lokalitás, mint közösség alapvető stratégiai érdekeit kívánja megfogalmazni, esetleg képviselni. És fordítva, mintaszerű „reformer, szabadelvű, demokrata stb” elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális hatalom-szerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Az értelmező hatalmi komplexum belső tagoltsága lehetővé teszi, hogy a folyamatos „identitás-csere” mindenkinél alkalmazkodjon a leépülési lejtő aktuális színvonalához. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés (dekonstrukció”) nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen „szétbontottaknak”, így számukra az „elemi ösztönök” minél primitívebb kiélhetőségének megteremtésével válhat önmagát erősítő örvényléssé mindez. A „reality show”, a primitíven és harsányan roncsoló „bulvár”, az agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztő „talk show” a létkaraktert formáló lejtőn egyre mélyebbre viszi a puszta fogyasztó-gépezetté tett, valóságos közösségeitől és identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált. A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a diszkrét beszélgető hálózatok (Trilaterális Bizottság, Bielderberg Csoport stb), amelyek a globalitás lét-módjának hatalmi berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenőmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti három évtized során látszólag semmi nem állt tehát ennek a Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman már többször idézett szlogenjére épülő („The business of the business is the business”) létroncsoló stratégia „hálózati terjeszkedésének” az útjába. 2001. szeptember 11.től kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek. Ennek rövid kifejtésével folytatjuk. Második tétel, avagy „civilizációk összecsapása”? A szeptember 11.-éhez hasonló történések valóságos mozgatórúgóit és mélyszerkezetét a dolog természetéből adódóan, soha nem tudjuk meg. Máig is így vagyunk például a Reistag felgyújtásával, vagy a Kennedy gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában lehet: az egyik, hogy ami történt, az, bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények egyszer mégis

csak „kirajzolják” azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez. Hogy a 2001. szeptember 11.-i események „úgy” bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan azt az „official version” állítja, az, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több száz, vagy akár több ezer ember több évig tartó hatalmas anyagi erőforrások koncentrálását igénylő és legalább három kontinensre kiterjedő összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja egy afganisztáni barlangból egy szál mobil telefonnal, és, hogy mindez teljesen kívül marad a dollár tíz milliárdokért éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltett szervezetek látókörén. És akkor még nem is említettük az akció-sorozat befejező aktusának roppant bonyolultságú tudást, logisztikai összehangolást igénylő feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer „belsejéből” sokan és folyamatosan segítik. (Ráadásul a hivatalos verzió erre nemcsak, hogy nem utal, de teljességgel ki is zárja!) A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az, ma már egyértelműen kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség volt, mert a birodalom-építésének soron következő feladatai végrehajtásához olyan felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés „casus belli”, azt különösebben nem is tagadta a birodalom már az esemény után sem, sőt máig is a „terrorizmus elleni háború” a hivatalos neve mindannak, ami az óta zajlik. Az tehát, hogy ma világháború folyik, az nem egy alaptalan dramatizálás, hanem a korszak „hivatalos” megnevezése. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, miért vett új fordulatot a hipotézisünk szerint Földünkön egyébként is zajló permanens planetáris polgárháború. Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk egy terminológiai kitérőt, kell tennünk. Amikor a „birodalom” kifejezést használjuk, az nem automatikusan „Amerikát” jelenti. A globalitást, mint új lét-módot igazgató „birodalom” ugyanis, szemben a történelem eddig megismert birodalmaival nem, vagy nem elsősorban a földrajzi térhez kötődő fogalom, hanem egy szimbolikus térben létező konstrukció. Az kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett „Amerika” e szimbolikus térben létező birodalom szempontjából kitüntetett „műveleti terület”, de a birodalom fontos elemei, hálózatai, intézményei nem feltétlenül itt találhatók, sőt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább indifferens. Amerika tehát kettős szerkezetű, egyrészt a „nemzet-államként” létező USA, másrészt a globalitás birodalma, amely történetesen egy USA nevű helyi társadalom fizikai terét használja „hálózati központként”. Hogy a kettő mennyire nem azonos, az jól kiderül abból például, hogy ez a

„birodalmi” Amerika gátlástalanul rabló-gazdálkodik akár saját „nemzet-testével” is. Ennek drámai bizonyítéka az afrikai szinten élő amerikai „underclass”, amelynek iszonyú helyzetéről a Katrina hurrikán következményei során, mintegy „véletlenül” értesülhettünk. És történik mindez a világ leggazdagabb országában, amelyet így aligha az erőforrások hiánya akadályoz meg a helyzet „konszolidációjában”. Bár a globalitás lét-módjának stratégiai célja a „valóságos” valóság lázadásának kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a „projekt” sikerességét az utóbbi időben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szociokulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük. A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülő világuralmát két fontos tényezőnek köszönheti. Az egyik, hogy az agresszív de-szakralizációjával szemben a világ más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energia-források felszabadítása jelentette. Először ez utóbbit érdemes alaposabban szemügyre venni. A modernitás kapitalizmusának expanziója semmiképpen nem épülhetett az emberiség által addig használt energia-források talapzatára. Az ugyanis, az emberi és állati izomerő, illetve az igen gyenge hatásfokkal használt szél és vízenergia, a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének sem össz-energia igényét, sem fajlagos energia felhasználás-intenzitási igényét meg sem közelítette. Egész egyszerűen hiányzott a „kritikus tömeg”! Bármilyen furcsán is hangzik, de, ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra és nem tanulja meg az azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus a már a 18. század során elmerül a saját maga keltette reprodukciós katasztrófák lét-örvényeiben. A két elem úgy kapcsolódik össze, hogy a kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az erőforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis lét-roncsoló szinergia alakulhatott ki. A ma létező szén, kőolaj és földgáz készletek nagyjából kétszáz millió év alatt jöttek létre, és a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el őket. A techno-evolúció tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztő dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követően feltehetőleg lassítás nélkül rohan neki a „lét falának”. A fosszilis energiák ilyen módon való felhasználása ugyanis mind az „input”, mind az „output” oldalon abszolút fizikai korlátokba ütközik. A mennyiségük véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejeződött, és néhány ezer éven belül bizonyosan nem indul újra, vagy, ha mégis, az, az emberiség számára sokkal fenyegetőbb hír lenne, mint a teljes kimerülésük. Ennél is drámaibb az „output” oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egy

milliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy cirkulációs rendszereibe, aminek potenciálisan végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szén-körzés bonyolult komplexuma több százmillió év alatt formálódott ki, és vált az elmúlt néhány tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülő struktúrává. Egymással hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévő visszacsatolásos mechanizmusok, „termosztátok”, egész rendszere gondoskodik arról, hogy a példátlanul meleg és rendkívül kiegyensúlyozott klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és az ezt eltipró globalitás e termosztátok jelentős részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idő alatt magával ránthatja a víz és lég-körzési rendszereket is, és ennek akár egy emberöltő alatt megmutatkozó következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják. Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus techno-evolúciós „krematórium”, hiszen végül is valaha élt élőlény-testvéreink holtesteit égetjük el a közvetlen anyagi haszonszerzéstől hajtott önpusztítóan cinikus gátlástalansággal, végzetesnek bizonyulhat. A globalitás „mesterséges (nem lázadó) valóság” felépítésére irányuló mega-projektje tehát a „külső természet” ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi „belső természet” tereiben is. Ha az ökológiai értelemben vett bukás végső oka a de-szakralizációval szemben spontán keletkező lázadás, akkor ez még inkább igaz a szocio-kulturális belső természeti rendszerekre, így most röviden ezeket tekintjük át. A nyugatias modernizáció kapitalizmusának világméretű diktatúrája tehát történelmileg a kettős lét-agresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szocio-kulturális értékmezőit kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, illetve hulladék-tárolóként kezelte és kezeli ma is. Mindeközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek „üledékei” ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin Amerika gigantikus latrinává változott. A három legerősebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes három civilizáció azonban, bár egészen eltérő stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sőt részben ellentámadását, amit a „re-szakralizáció” első, bár egyelőre elég fenyegető megjelenéseként értelmezhetünk. Az alábbiakban tehát Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit próbáljuk áttekinteni. Mindjárt elöljáróban nem árt rögzíteni, hogy e három civilizációnak „személyes elszámolni valója” is van a Nyugattal. Eltérő történelmi tér-időkben, de mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben a Nyugat, hogy ez feltehetőleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei

nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális univerzumokkal rendelkeztek évszázadokon, sőt évezredeken át, amelyek társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét, sőt az annak „előd-szervezeteként” felfogható Római Birodalomét is. A XXI. század döntő jelentőségű fejleménye éppen az, hogy ezek a szakrális mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszerveződési módot messze meghaladó ontoszociális értékekkel rendelkező kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció lét-módját használják fel…hogy mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani. Egyelőre csak azt látjuk, hogy az őket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat lét-roncsoló eszközeinek, techno-evolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen még hozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet felülmúl. Közben persze az is kiderülni látszik, hogy mindez roppant intenzitású létszerveződési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még mindig örző szocietális univerzum alkalmazza elképesztő lendülettel a de-szakralizálás pusztító, nyugatias technológiai értelemben vett, valamint pszicho- és szocio-technikáit. Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezet-pusztítás, és vészjósló szocio-kulturális lepusztulás is végbemegy értéktereikben. Az a tény például, hogy Kína a világ népességének 20%-át adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több, mint fele Kínában hal meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a 70%-a, az látszik megrendítő módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus „lét-mód játszma” végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó szocietális univerzumok iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében. Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország modernizációs folyamatának „take-off” periódusa nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási import keresletet teremt minden nyersanyag és energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ export piacait, leírhatatlan feszültségeket teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb deviza-tartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokol, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utca táblája elé a Great szót biggyesztve az Economist már a címlapján utal az új világ-pénz-hatalmi komplexum létrejöttének tényére. Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is Nyugat globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, visszaadva számára azokat a világhatalmi pozíciókat, amelyeket a XIX. század elejéig a Nyugattal szemben elfoglalt. Ráadásul globális

hatalmi tényezővé válásának van egy olyan dimenziója is, ahol a Nyugat tökéletesen eszköztelen a kínai szocietális iniverzum térnyerésével szemben. Ez a jobb híján „mikroglobalizációnak” nevezhető folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada meglévő alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a családi mikro-vállalkozások ma már egész Földünket átszövő hálózatát. A legszerényebb becslések szerint is legalább tíz millió kínai család él ma már az öt kontinens szinte valamennyi országába, beleértve Fekete Afrika „legsötétebb” zugait, vagy éppen Amazónia őserdeit. Az is egyre nyílvánvalóbb, hogy a Mennyei Birodalom évezredes tudásait rekonstruálhatatlanul finom hálózatokon keresztül professzionális módon használja fel e gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Akár egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ teljes termék- és szolgáltatás igényét Kína, akár egyedül is képes kielégíteni (de Indiával együtt egész biztosan!) a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentő ellenértékért. Ez azonban a Nyugat munkavállalói számára végzetes következményekkel járna. Aligha véletlenül fogalmaz úgy az Economist, hogy a „világ kapitalistái paradox módon egy kommunista diktatúrának köszönhetik jó szerencséjüket”. Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket, vagy szolgáltatást képes előállítani. Bár a három nagy komplexum közül egészen biztosan India Nyugat általi kifosztása volt a legalaposabb, ehhez képest ez a szocietális univerzum mutatja a leginkább „low profil” lázadást kifosztói ellen. Sőt, egyelőre legalább is nem látszanak nyomai a másik két rivális (különösen az iszlám!) esetében már felsejlő tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretű, és mélységű univerzum mindig is bölcs derűvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas előrenyomulásnak álcázott kétségbeesett menekülését a benne növekvő spirituális űr elől. India politikai elitjei számára részben nyílván taktikailag is célszerű az, egy másik dimenzióban szintén riválisként feltűnő, iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugattal. A szubkontinens geopolitikai helyzete, elképesztő erejű demográfiai potenciálja, és hatalmas lendületű elektronikaiinformatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sőt egyes hagyományos nehézipari globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsó sorban intenzív hagyományos és nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a XXI. század végére feltehetőleg visszanyeri a világtérben a XVII. század előtti évezred során elfoglalt pozícióit.

India nagyjából éppen a közepén fekszik annak a roppant méretű civilizációs övezetnek, amely Marokkótól Pápua Új Guineáig húzódva az iszlám kulturális dinamikáját testesíti meg. Bár az iszlám soha sem volt képes arra, amire két imént említett riválisa, hogy civilizációs univerzumát egyetlen országként „üzemeltethető” komplexummá szervezze, de világstratégiai törekvéseinek teljesítését mindez nem nagyon látszik megakadályozni. (Tegyük hozzá, ha ez valaha is sikerült volna, vagy sikerülne a jövőben, ezt követően már aligha lehetne riválisa a Földön.) Az övezet, és ez akár metafora is lehetne, mint egy varázslatos „perzsa szőnyeg” hihetetlenül színes, tarka képet mutat. Elitjei és népei, bár a Nyugat általi kifosztásuk mélysége meg sem közelíti azt, amit Kína és különösen India elszenvedett, a Nyugattal szembeni igen erős és növekvő gyanakvásuk és vagy legalább is averziójuk valójában folyamatosan nő. Ezt ugyan a legkülönbözőbb taktikai lépésekkel igyekeznek együttműködésnek álcázni, és alapvető áramlataik egyes „tér-időkben” egymás ellen is ádáz csatákat vívnak, az azonban egyre világosabban látszik, hogy a nyugatias modernitás, és az erre épülő globalitás létmódjának legmilitánsabb kihívója az iszlám. Sőt, minél inkább sikeres(nek látszik) e lét-mód benyomulása az iszlám szocio-kulturális létének hétköznapi mikro-struktúráiba, annál hatalmasabb erők ébrednek a tektonikus mély-szerkezetekben. A Nyugat iszlámmal kapcsolatos végzetes tévedésének lényege abból a tényből ered, hogy a Nyugat valóban elhinni látszik saját hatalmi ideológiáját arról, hogy a liberális demokrácia, jogállam, piacgazdaság hamis meta-fogalmaival leírható rejtett de-szakralizációra épülő erőszak és diktatúra „minden világok legjobbika”. Ahogyan, Hegel és Kant után „szabadon” Francis Fukuyama fogalmazta, az emberiség a globális liberális kapitalizmussal eljutott végső fejlettségi fokára, beköszönt az örök béke és jólét korszaka, vagyis, művének címével élve eljött „A történelem vége”. Szó se róla 2001. szeptember 11.-én egy pillanatra valóban úgy látszott, hogy vége a történelemnek, de tartok tőle, Fukuyama és követői ezt nem egészen így képzelték el. A nyugati ember súlyos, végzetes tévedése, hogy elhinni látszik, lét-módja neki magának, de egyúttal az egész emberiségnek a „természetes” állapota, és minél hamarabb éri ezt el a Föld többi része, annál jobb. Mint eddig bizonyítani igyekeztem, ez feltehetőleg nem egészen így van, sőt. Az iszlám számára mindez az emberi létezés belső egyensúlyait elpusztító lét-roncsoló szerveződési mód, és mi tagadás, ebben igaza is van. A nyugati embernek, még ha önmagát mélyen vallásosnak tartja is, a vallás legfeljebb egy „érdekes hobbi”, a többségnek pedig még ezt sem jelenti. Ez a szemléleti korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy megértse, vagy legalább átérezze, hogy más kultúrák esetében ez nem így van. A nyugati embernek eszébe sem jut, hogy vallásának „világ-szervező értelmét” és az ebből származtatható morális parancsokat a

hétköznapok során betartsa, így aztán nem tudja elképzelni, hogy vannak olyan kultúrák, ahol viszont ezek be nem tartása az elképzelhetetlen. Aminek tehát tanúi vagyunk, az nem más, mint az iszlám, és elmosódó pasztell színekkel ugyan, de Kína és India ősi kultúráinak re-szakralizációs kísérlete az emberiséget evolúciós zsákutcába hajszoló Nyugat lét-rontó de-szakralizációjával szemben. Összefoglalva most már az eddigieket, a XX. század második harmadától kezdve a nyugatias modernitás a permanens világ-polgárháború fenyegetésével nézett szembe, és így evolúciós válaszút elé került. A választás ontológiai lényege, hogy vagy egy re-szakralizációs kísérletbe fog bele, vagy a de-szakralizációt visszi kvázi végtelen mélységekbe. A válaszok nyalábja meglehetősen ellentmondásos képet rajzol ki. A Roosevelt féle New Deal és a II. világháború utáni nyugat európai jóléti állam óvatos tájékozódás a re-szakralizáció felé. Ám ezzel párhuzamosan a Nyugat „belsejéből” vezérelve és finanszírozva két szuper de-szakralizációs globális diktatúra felépítése is elkezdődött, a fasizmusé és a kommunizmusé. Ez volt tehát a globalitás „Első Birodalmának” konfúz ön-felépítési kísérlete, amely a II világháború végével le is zárult. A „Második Birodalom” nagyjából a 80-as évekig tartott, és ennek keretei között „Euramerika” folytatta óvatos re-szakralizációs kísérletét „Amerópa” azonban már elkezdte felépíteni a „valóság leváltására” alapozódó lét-modelljét. Ám miután a 80-as évektől ez utóbbira látszólag minden készen állt, a „szocializmus” oligarchikus politikai kapitalizmusa elvégezte feladatát, vagyis brutálisan letarolta a Kelet Európát még védő szakrális lét-zárakat, védtelenné tette ennek érték-tereit, előkészítve így a kifosztó hidraulika felhelyezésére, amely aztán „rendszerváltás” néven végbe is ment, elkezdődhetett a „Harmadik Birodalom” létrehozása. Kína és India hosszas előkészítés után alkalmassá vált az akkor legalább is úgy látszott teljesen „kézben-tartható” felnyitásra, és az iszlám is, a szovjet birodalom afganisztáni kalandba való ügyes belerángatásával a nyugatias globalitás jól kézben tartott eszközének tűnt fel. Tehát elérkezni látszott az idő a „reformra”. Vagyis arra, hogy a „valóság leváltása” nyomán úgy lehessen vissza-alakítani (RE-FORM!) a kapitalizmus eredeti brutalitását az egész Földön, hogy ezt már semmilyen lázadás ne kísérje. A tőke ugyanis soha nem lesz képes megszabadulni a 24 órás napi munkaidő nulla bérért konstrukció bűvöletétől, ez ugyanis a „versenyképesség” (profitábilitás) legvégső fizikai határa. A tőke tehát felesleges erőforrás pazarlásnak tart minden ettől „szoftabb” megoldást. A 80-as évek neo-liberális „re-formjai” tehát a valóság leváltásával ezeket a „reformokat” kívánták elindítani. 2001. szeptember 11.-ével azonban elkezdődött a „Negyedik Birodalom” felépítése, a globalitás urai ugyanis idő-zavarba kerültek. (Aligha véletlen, hogy a Mátrix típusú

„kibeszélő” filmek, és a Michael Crichton „Negyedik Birodalom” című „globalo-krimije” segítségével a globalitás urai igyekeznek ezeken a csatornákon keresztül is „elengedni a gőzt”. De ebbe a vonulatba tartozik most már 23. nyelven magyarul is megjelenő bestseller, John Perkins „Egy gazdasági bérgyilkos vallomása” című könyve is, amelyben a szerző több évtizedes CIA múltját feltárva részletezi, hogy a globális birodalom hogyan folytatja „üzemszerűen” a világ „lokalitásainak” szétroncsolását, a helyi elitek megfélemlítésével és/vagy korrumpálásával.). Kiderült, hogy a valóság-leváltási projekt technológiai feltételei még nem igazán adottak, és a valóság lázadási potenciálja sokkal nagyobb, sőt növekvő mértékű, mind ökológiai, mind szocietális értelemben. E kettős lázadás főbb szerkezeti elemeit próbáltuk az előzőekben felvázolni. A fosszilis energiák kettős szorítása, az inputok (források kimerülése), és az outputok (környezeti terhelhetőség, üvegház hatás, globális felmelegedés), másrészt a nyugati globalizáció ellen lázadó, a Nyugatot saját fegyvereivel legyőzni akaró, új re-szakralitást hírdető három rivális. A nyugati globalitás urainak, ha ki akartak lépni az időzavar csapdájából, lépniük kellett. Szeptember 11.-e diszkrét megtörténni engedése („let it happen”) éppen ezt a célt szolgálta. A korlátlan cselekvési szabadságra adott globális-egyetemes legitimitás. A „terrorizmus elleni háború” meghirdetésével azt is jelezte, hogy ez valóban a „JÓ” apokaliptikus küzdelme a „ROSSZ” ellen, új Armageddon tehát. Irak és Afganisztán, majd a távlati célok szerint Irán és Szíria agresszív megszállása azért látszott elkerülhetetlennek, mert ezzel átmenetileg mindkét probléma megoldódik, vagy legalább is „kezelve van”. Az egyik a három rivális (Kína, India, iszlám) közvetlen fenyegetésre épülő ellenőrzése. A Boszporusz és India közötti tér feletti totális ellenőrzés azt jelenti, hogy innen nem csak kényelmesen „belőhető” mindhárom rivális, hanem azt is, hogy egyúttal a fosszilis energiaforrások kimerülésének korszakában a legmilitánsabb rivális, az iszlám kezében lévő leggazdagabb lelőhelyeket nyers katonai erővel is kontroll alatt tartja. Ebben a pontban ugyanis a nyugatias lét-szerveződés leggyengébb elemét ismerhetjük fel. Ha ugyanis a szakrális értelemben vett legfőbb onto-szociális ellenfele ráadásul még az egész modernitást ökológiai oldalról is megalapozó fossziliákat is a kezében tartja, ráadásul az élet legnyersebb alapját jelentő demográfiai dimenzióban is letarolja a Nyugatot, akkor az egész félévezredes játszma fél évszázad alatt a Nyugat, és ezzel együtt modernitásból globalitásba átmenő lét-szerveződési módjának látványos és teljes bukásával járhat együtt. A Negyedik Birodalom” szeptember tizenegyedikével kezdődő felépülése tehát egy olyan soha nem látott bonyolultságú és kegyetlenségű planetáris dimenziójú globális háború kialakulásához vezetett, amely Irakban most egy fenyegető mindent elnyelő „fekete lyukká”

kezd válni a Birodalom számára. Anyagi és erkölcsi deficitjét pedig igyekszik a világra, főként riválisaira áthárítani. A továbbiakban azt tekintjük át, hogy hogyan érinti mindez szűkebb hazánkat, Európát, és azt a zavaros konfliktusok örvényeiben elmerülni látszó „lokalitást”, amelyet a hétköznapi diskurzusban egyelőre „Magyarország” néven szoktunk említeni. Harmadik tétel, avagy Európa elrablása. Amint azt már említettük a történelmi zsákutcába jutott nyugatias modernizáció óvatos reszakralizációs kísérletbe kezdett a számára iszonyatos áldozatokkal járó II. világháború után. Ezt kezdetben szociális piacgazdaságnak, majd jóléti államnak nevezték, amelyben legalább annyira hangsúlyos volt az ökológiai elem is, mint a szocietális harmoniára való törekvés. Az európai integrációs kísérletek az ötvenes évek során Roosevelt New Deal nevű stratégiájához hasonló módon megpróbálták meggyőzni a de-szakralizáció végtelen elmélyítése felé tájékozódó globális tőke-struktúrákat, hogy van más lét-szerveződési alternatíva is, és, hogy Európa megfelelő terepnek látszik egy ilyen modell kikísérletezésére, majd világméretű elterjesztésére. Ma sem tudjuk pontosan beazonosítani, hogy melyek voltak azok az erők, amelyek mind az USA-ban, mind Európában végül is meghiúsították ezt a történelmi kísérletet. Az azonban egyértelműnek látszik, hogy már a dollár rögzített aranyparitásának 1971-es felmondása, majd az 1974-81 közötti két menetben lezajló energia árrobban(t)ás jelezte, hogy megkezdődött a történelmi színpad (vagy inkább mutatványos-bódé) átrendezése. Majd Reagan és Thatcher hatalomra kerülése világossá tette, hogy a szépreményű próbálkozásnak vége, elkezdődött a „reform”. Hogy minek a „vissza-formálásáról” van szó? Hát természetesen annak a kísérletnek, amely a tőke de-szakralizáció lét-szerveződési logikáját próbálta volna meg visszafordítani. Az új hatalom-gazdasági ideológia, amelyet neoliberális közgazdaságtanként szoktak említeni elméleti téziseiben világossá teszi, hogy a fő ellenfél az állam. A késő modernitás állama, amely, mintegy puffer-zóna megpróbálta a „tőke” és „munka” permanens planetáris polgárháborúval fenyegető konfliktusát „kompromisszumos” megoldással enyhíteni. A nem rég elhunyt Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman, aki annak a „Chikagói iskola” nevű világhatalmi központnak a vezéralakja lett, amelyet a II. világháború után az a Hitler elől az USA-ba menekülő Leon Straus alapozott meg, aki mielőtt elhagyta Németországot még teljesen összebékíthetőnek vélte Lev Davidovics Bronstein („Trockíj”) és Adolf Schikelgruber („Hitler”) törekvéseit. Az USA mai uralmi elitjének fő bázisát jelentő „neo-konzervatívok” most már két nemzedéke máig is őt tekinti törekvései történelmi talapzatának. Friedman híres, szellemesen cinikus szlogenje, miszerint „The business of the

businesss is the business” e lét-szerveződési modell lényegét minden elméletnél frappánsabban és őszintébben fogalmazza meg. Azt jelenti ugyanis, hogy, ha a tőke képes üzemgazdasági szinten profitot termelni, akkor tökéletesen érdektelen, hogy egy, esetleg két nagyságrenddel nagyobb lét-roncsolást okoz az emberi létezés külső (ökológiai) és (belső) természetében. Akárhogyan is próbálja a globalitás világhatalmi rendszere és az annak ideológiai talapzataként működő neoliberális „main-stream” közgazdaságtan mindezt a világ hatékony üzemeltetése egyetlen üdvözítő feltételeként beállítani, a világ folyamatai inkább ennek az ellenkezőjét látszanak alátámasztani. A liberalizálj, deregulálj, privatizálj neoliberális parancsa, mint már jeleztük a mindent elpusztító burjánzás metaforája. Európa és Amerika meghasítottá vált ebben az összecsapásban, amit jól szemléltet az, az Economist címlap, amelyen egy hatalmas tektonikus törésvonal választja ketté az eddig egységes(nek látszó”) Nyugatot, azzal a drámai kérdéssel, hogy „How deep is the rift?”, vagyis „Milyen mély a törés?” Ez az egyre mélyülő törés egyúttal azt a régóta gyanítható tényt is világossá tette, hogy a „jobb és baloldal” megkülönböztetés egyre alkalmatlanabb arra, hogy segítségével a politizációs térben tájékozódni legyünk képesek. Az elmúlt két-három évtized során ugyanis a nyugat európai politikai térnek mind a „baloldali”, mind a „jobboldali” szereplői között egyaránt megtalálhatók azok, akik a globalitás apologetikáját fesztelenül kapcsolják össze a gátlástalan, cinikus kollaboráns-komprádor attitűddel, de olyanok is, aki az adott „lokalitás” stratégiai érdekeinek és értékeinek képviseletét vélik törekvéseik alapjának. Ezt az ideológiai téren is tükröződő meghasítottságot jól tükrözi a már többször említett Economist, amely szívesen tünteti fel magát a független és tárgyilagos újságírás történelmi csúcspontjaként, ám ez nem nagyon akadályozza meg abban, hogy rendszeresen a következő kifejezésekkel írja le ezt az összeütközést. Hogy a törésvonal két oldalán álló komlexumokat a „traditional statist dogmatism” és az „unavoidable economic facts” fogalmakkal illesse, vagyis tradicionalista etatikus dogmák rabjának minősítse az egyik oldalt, míg nemes egyszerűséggel a „kétségbevonhatatlan gazdasági tényekre” épülő hibátlan logikával gondolkodónak állítsa be a másikat. Nem marad el mögötte persze a globalitás értelmezőhatalmának másik „zászlós hajója” a Financial Times sem. Egy nappal az MSZP 2004. szeptemberi miniszterelnök-jelöltet választó kongresszusa előtt budapesti tudósítója úgy fogalmazott, hogy „a szocialisták holnap a magyar Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között választhatnak majd”. Nehéz elképzelni, hogy ilyen finom, differenciált és persze tárgyszerű megközelítés nyomán ne lenne képes bárki az „adekvát” vélemény kialakítására.

Lássuk most röviden az időzavarba került „Negyedik Birodalom” urai által „strukturális reformoknak”, a magyar kollaboráns elitek által inkább „államháztartási reformnak” nevezett brutális hatalom-gazdasági erőszak-intézmény fő „toposzait”, amelyeknek stratégiai lényege a valóság ellenállása következtében rohamosan növekvő birodalom-üzemeltetési fajlagos költségek fedezetének kíméletlen kiszivattyúzása a világ valamennyi lokalitásából. Annyira valamennyiből, hogy ez alól, mint említettük, maga az USA földrajzi értelemben vett „teste” sem kivétel. Ha nem lenne a „két Amerika” között különbség, elég nehéz volna megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy a világ leggazdagabb „országában”, a földrajzi értelemben vett USA-ban közel tíz millió ember él afrikai körülmények közötti elképesztő nyomorban, ahol a pl. a férfiak mortalitási és morbiditási mutatói az Ugandai szintet sem érik el. A Katrina hurrikán ideológiai értelemben vett „collateral dammage”-ként fellibbentette a fátylat erről az iszonyú világról, és néhány nyers adat világossá is teszi, hogy nincs „kivételezés”. Az USA-ban a minimálbér kb. havi 700 dollár, miközben mai áron számolva a 70-es évek elején kb. 1200 dollár lehetett, és utoljára valamikor az ötvenes évek elején volt ilyen alacsony, mint ma. A másik „pólus” minőségét jelzi, hogy a Bush kormányzat adócsökkentései nyomán az adózóknál maradó összeg 40%-a a felső 1%-nak jutott. Pedig aligha gondolhatjuk komolyan, hogy ennek a rétegnek e nélkül a 3 ezermilliárd dolláros plusz nélkül megélhetési gondjai támadtak volna. Már csak, azért sem mert míg az ötvenes években egy CEO (vezérigazgató) átlagosan 50-szer keresett többet, mint a minimálbéren lévők, ma kb. 3000-szer(!). A „strukturális reformok” fő célja a „lokalitások” védekező képességének végleges szétroncsolása annak érdekében, hogy lehetőség szerint semmi ne akadályozza az erőforrások szabad kiszivattyúzását. Vagyis a globalitás erői szabad hozzáférést („open acces”) követelnek a helyi választók által a lokalitások értékmezőinek megvédésére és gondozására felhatalmazott elitektől, amelyet fenyegetés-fegyelmezéssel, vagy korrumpálással („stick and carrot”) általában nehézség nélkül el is érnek. A liberalizálás, deregulálást, privatizálás általános parancsai mellett van néhány olyan nagy erejű kérdés is, amelyre már itt fel kell hívni a figyelmet, noha részletesebb kifejtésükre majd a magyar helyzet elemzésénél kerítünk sort. Mivel a tőke lappangó örök törekvése, a 24 órás napi munkaidő nulla bérért, konstrukció megváltoztathatatlan fiziológiai korlátokba ütközik, alkalmazása csak „minőségi” értelemben képzelhető el. Vagyis úgy, hogy a „munkaerő állat” dimenziójában a munkaerő árát folyamatos eróziónak teszik ki, ám az újratermelésének árát a „piacosító reformok” segítségével folyamatosan és gyors ütemben emelik. Az ebbe a harapófogóba egyre inkább beszorított „munkaerő állat” ráadásul a növekvő nyomás következtében kénytelen állandó

„stand by” állapotban lenni, tehát demonstratívan jelezni, hogy minden túlmunka-végzésre „készségesen” hajlandó, mert, ha nem ezt teszi, értelemszerűen ő lehet az első áldozata a következő „racionalizálás”, „out-sourcing” stb. fogalommal illetett alig leplezett erőszaknak. Az oktatás, az egészségügy és az egész nyugdíj rendszer „globalo-privatizálásának”, tehát az „államháztartási reform” fő elemeinek éppen az a célja, hogy ez a csapda minél hamarabb bezáruljon a munkaerő állatok körül. A „fogyasztóerő-állat” dimenziójában is hasonló folyamatok mennek végbe. A globális értelmező-, és tematizációs hatalmak „soft” terrorja által precízen távirányított engedelmes fogyasztó a „tudat-bővítők” hatására térben és időben végtelen felé tágítja fogyasztó-képességét, és ezzel lényegében a pénz forgási sebességét növelő „biológiai nyúlvánnyá” válik. Térben, vagyis akkor is fogyaszt, és azt is, amikor és amire semmi szüksége nincs (sőt, ami akár pusztítja épségét és egészségét!), de a karakterében raffináltan előállított hamis-szükségletek hajtó-erejének már képtelen ellenállni. Időben, vagyis, akkor is fogyaszt, ha ennek már, éppen a munkaerő állatként való növekvő arányú kifosztása következtében, nincs meg a fedezete. Erre szolgál a korlátlan hitel-felvétel, a rohamos gyorsaságú eladósodás a hatalmasra fújt „bubble economy”. A nyugat európai társadalmak és elitjeik láthatólag egyre kevésbé képesek a növekvő ökoszocio-kulturális feszültségeknek akárcsak a megfogalmazására is, a megoldásról nem is beszélve. Mindez növekvő frusztrációt, elégedetlenséget okoz, ami még tovább rontja a konstruktív diskurzus-mezők felépítésének esélyét. Nyugat Európában ez még nem vezetett el a Kelet Európában és különösen Magyarországon már vészjóslóan mélyülő „verbális polgárháborúhoz”, de ennek kockázata láthatólag Nyugaton is növekszik. A helyzet döntő fontosságú eleme, hogy az Európai Unió elitjei egyre távolabb látszanak kerülni az „adekvát narratíva” megteremtésétől. Az elitek nagy része ugyan érzi, hogy a main-stream neoliberális „elbeszélési mód” folyamatos használata egyre több „kockázattal és mellékhatással” jár, de vagy belső meggyőződésből, vagy cinikus számításból, kitart e diszfunkcionális megközelítési-mód mellett. Ráadásul a 2001. szeptember 11.-ét követő új birodalmi építkezés „elbeszélésére” való képtelenség kezd végzetes következményekkel járni. A német-francia tengely nemcsak, hogy képtelen volt megakadályozni, hogy az akkor még formálisan az Európai Unióba fel sem vett országok uralkodó csoportjai fesztelen és cinikus természetességgel csatlakozzanak a „Negyedik Birodalomhoz” a „nyolcak levelében”, de valójában még a helyzet felismerésére is képtelennek bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy döntéseiből ítélve változatlanul képtelen a kelet és közép európai társadalmak valóságos állapotának a megértésére. Mindezt jól mutatják azok a reakciók is, amelyeket a Magyarországon kialakult helyzetre adtak az elmúlt hónapok során.

Európa tehát elveszteni látszik szinte minden előnyét, amelyet a világ re-szakralizációs fordulatának esélyeit illetően a XX. század folyamán felhalmozott. Bár időnként mutatja jeleit annak, hogy képes felmérni a „Negyedik Birodalom” pusztító lét-stratégiájának végzetes következményeit, hisz az iraki invázió elleni tiltakozása, mind a neoliberális roncsolás elutasítása, vagy legalább is térnyerésének lassítása erre látszanak utalni, de a hibás narratíva újra és újra hamis irányokba tereli. Hisz nincs koherens stratégiája sem a Birodalom három riválisának kezelésére, sem a neoliberális globalo-szivattyú hidraulikájának gyilkos logikájával szemben. Sőt például a Lisszaboni folyamat nevű „reform” kezdeményezésével éppen ő maga rögzíti azt a manipulált hamis logikát, hogy Európa „van lemaradva” a neoliberális globalo-reformok terén, és ezek gyors bevezetése jelentheti Európa „felzárkózását”. Ez a tragikomikus, de hosszú távon egyértelműen öngyilkos stratégia is jól jelzi, hogy Európa nem képes kitörni a részben általa is gerjesztett hamis értelmezési keret ketrecéből. Pedig súlyosbodó népesedési helyzete, és az ezzel szorosan összefüggő bevándorlás által kiváltott roppant méretű szocio-kulturális konfliktusok olyan időzített szerkezeteknek bizonyulhatnak, amelyeknek lehetséges következményei végzetesek. Ráadásul Kelet és Közép Európa nemcsak hogy nem jutott túl a „rendszerváltás nehezén”, hanem, mint azt a továbbiakban bizonyítani igyekszünk pusztító válság közepette éppen most kezdődött el a „rendszerváltás hamis rendszerének” az összeomlása. Ennek felvázolása érdekében előbb egy futó pillantást vetünk térségbeli sorstársainkra, majd kicsit részletesebben a magyar helyzetet tekintjük át. A kelet és közép európai rendszerváltás csődje ma már közhely a régió társadalmaiban, de a hamis narratívák „ketrecébe” zárt térség népei számára ez egyelőre elbeszélhetetlennek bizonyul. Az ugyan persze logikus lépés a birodalom urai részéről, hogy ilyen ketrec megkonstruálásával próbálták/próbálják elkerülni a számukra veszedelmes narratívák elterjedését, ám ezzel a „fojtással” csak a várható robbanás erejét növelik. A rendszer valójában soha nem is volt legitim abban az értelemben, hogy ezek a társadalmak az „első szabad választásokon” csupán egy meglehetősen primitív, inkoherens és kissé „túldimenzionált” ígéret-halmazzal kapcsolatban szavazhattak arról, hogy a nagyjából ugyanazt (szabadságot, demokráciát, jogállamot, felemelkedést, jólétet és egyéb hamis metakonstrukciókat) vizionáló elit-csoportok közül melyikük programját tartják a leginkább vonzónak, vagy talán inkább legkevésbé taszítónak. A rendszer „minőségéről” és távlati esélyeiről azonban nemcsak, hogy nem kezdődött akkoriban nyílt felelős diskurzus, de ma egy ilyen közbeszéd kialakulásától távolabb is vagyunk, mint 1990 óta bármikor.

A térség országai közötti történelmileg kódolt civilizáció törésvonalak és az ezek mentén kialakult különbségek szinte semmi sem változtak, vagyis a térségen belüli általános pozíciója minden országnak ugyanaz, mint amilyen a XX. század elején volt. Európában azonban 5-7 helyet, a világban 15-20 helyet estek vissza a térség országai. Magyarország még 1938-ban is magabiztosan előzte meg Írországot és Finnországot, Spanyolországról és pláne Portugáliáról és Görögországról nem is beszélve, most pedig még a távlati esélyei sem látszanak annak, hogy bármelyiküket utolérje. Már csak azért sem, mert 1988 és 2008 között a magyar GDP növekedési üteme pontosan akkora volt, mint az európai integráció átlagos növekedése. Vagyis húsz év alatt semmit sem közelítettünk még a GDP-vel mérve sem, ha pedig a külföldi vállalatok repatriált profitját leszámítjuk, akkor a rendelkezésre álló jövedelem (GNI) terén még távolodtunk is „Európától”, mint ahogyan a mortalitási és morbiditási mutatók terén, a korrupcióban, bűnözésben, tehát az életminőség szinte minden lényeges elemében. De mivel Magyarországról majd úgyis részletesen szólunk, most lássuk röviden a térség általános válságának néhány főbb jellemvonását. Egy ország talán azért emelhető ki a régióból, mert civilizatórikus értelemben ez az ország a Habsburg Birodalom felbomlása óta eltelt idők során sem szakadt ki igazán a nyugatias létszerveződési módból. Szlovéniáról van szó, amely elitjei történelmi teljesítményének köszönhetően 1918 és 1991 között is megmaradt Ausztria egy elegáns „déli tartományának”, majd másfél évtized alatt ezt a státust az euró bevezetésével, Schengennel, és az imponáló életminőség mutatókkal maradéktalanul helyre is állította. Ez azonban inkább szabályt erősítő kivétel, mert a régió egésze számára a megpróbáltatások korszaka még csak most következik, szemben a tőlük „rugalmasan elszakadó” Szlovéniával. Érdemes először rövid pillantást vetni arra a két országra, amelyeknek történelmileg akár Szlovénia pálya-íve is nyitva állt volna, de a jelek szerint nem voltak képesek élni ezzel a most már elmúlni látszó lehetőséggel. Az egyik ország Csehország, a másik Kelet Németország. Azért illendő ez utóbbival kezdeni, mert indokolni kellene az „egységes” Németországtól való elválasztását. A tények önmagukért beszélnek, lassan húsz évvel a Berlini Fal „leomlása” után a történelmi anyagi és szocio-kulturális törésvonal mélysége és komplexitása Németország nyugati és keleti része között lényegében semmit sem változott. Egyre nagyobb a valószínűsége, hogy, akárcsak Olaszország esetében a Dél és Észak között, itt Kelet és Nyugat között marad fenn egy olyan különbség, amely nemcsak statisztikailag megragadható mutatók együttese, hanem egyfajta „lét-minőség” szerinti eltérés, és amelynek meghaladása egyelőre történelmileg nem is nagyon értelmezhető. Azzal a nem csekély különbséggel, hogy Olaszország esetében ezt most már egyik oldal sem igazán „tartja

napirenden”, Németországban viszont az idő multával inkább folyamatosan növekedőben van a zavar, a csalódottság és a frusztráció. Pedig feltehetőleg a világtörténelem egyik legnagyobb intenzitású erőforrás-transzferje bonyolódott le ez alatt a két évtized alatt, ám a jelek szerint csekély eredménnyel. Kelet Németország tehát vészjósló mementó Nyugat Európa számára. Folyamatosan azzal szembesíti, hogy ha még ilyen elképesztő méretű „segélyezéssel” sem sikerült egy jellegzetesen kelet-közép európai entitás integrációját megvalósítani, akkor mire számíthatnak a „maradékkal” kapcsolatban. Nos lássuk röviden, mire? Szlovénia és Kelet Németország mellett talán Csehország előtt nyíltak, legalább is a történelmi determinációk szintjén, a legbiztatóbb esélyek. Ma már látható, hogy bár az elitcsoportok, részben a „nemzeti karakterből” is eredő bölcs és kedélyes derűvel és kellő óvatossággal fogadták a rendszerváltás „felszabadítási” hadműveletét, az alapvető csapdák elkerülésére végül is képtelennek bizonyultak. (Az 1948-ban és az 1968-ban átélt két „oszvobozsdényije” feltehetőleg 1988-ban is mozgásba hozta az egészséges gyanakvás ösztöneit azzal kapcsolatban, hogy Európa közepének birodalmi függési-hálókkal sűrűn átszőtt világában a „szabadság” elmélete és gyakorlata milyen „megszorításokkal” értelmezhető. Újabb húsz év elteltével, 2008-ból visszatekintve elég kietlen kép bontakozik ki előttünk.) A cseh elitek a globalitás birodalmi diktátumait igyekeztek lendületes verbalitással „túlteljesíteni”, hogy közben úgy ahogy, de megvédjék értéktereiket. Ez azonban csak részben sikerült, mert az elitek közötti bizalmi hidak itt sem épültek ki, bár talán itt volt mindez a térségben a legsikeresebb. Az utóbbi évek során egyre inkább a globális stratégiát kiszolgáló komprádor-kollaboráns karakter került előtérbe, és az ebben való patologikus versengés vált uralkodóvá. A tartalékok fogytán, és a lassú leépülés itt is elkezdődni látszik. A jelenleg kialakuló patt-helyzet a „jobb és baloldali” oligarchiák között az általános kelet-közép európai helyzetet látszik tükrözni. Szlovákia elit csoportjainak cselekvési mintái követik a közép európai térségben leginkább a szovjet utódállamok alap-sémáit. Az utódpártok részben a maffia-társadalmakkal kötött „üzleti-szövetségek” irányába fordultak, részben viszont a globalitás birodalmával szembeni „nemzeti ellenállás” bázisaivá váltak. Ez utóbbi inkább egy sajátos „by product” („accidental hero”), amelynek fő oka, hogy a saját népének szocializációja inkább erre fogékony, másrészt, hogy a lokális modernitás-kori piacaik megvédése igényli is e vesztes többségnek a szinten tartását, vagy inkább lepusztulásának lassítását. Az un. „jobb oldal” a globális érdekek buzgón túlteljesítő kollaboránsává válván a legradikálisabb „reformok” végrehajtásába belebukott ugyan, de a konfúz „baloldalnak” láthatóan nincs sem ereje, sem elszántsága e reformok

„vissza-csinálására”. Így aztán Szlovákia „siker-országgá” vált, a „reformok” szocietális pusztítása még nem jelentkezett, a globális spekulatív tőke még ömlik befelé, így az összkép a main-stream szerint kitűnő. A robbanás azonban elkerülhetetlennek látszik, és nagy valószínűséggel hirtelen fog bekövetkezni. A nemzeti erők nyers és átgondolatlan nacionalizmusa hatalmas rombolást végez, hiszen primitív magyar-ellenességük lehetetlenné teszi, hogy a vesztes többség stratégiai védekezése az etnikai ellentéteket áthidalva legyen megszervezhető. Az ott élő magyarok számára így kényszerűen a kollaboráns jobboldal mellett való végsőkig való kitartás végzetes csapdája marad az egyetlen lehetőség. Lengyelország a térség egyetlen olyan országa, amely a regionális közép-hatalom státusát elérheti. A rendszerváltás Lengyelországának történelmileg kódolt súlyos ellentmondásai azonban időzített bombává látszanak változtatni az országot. A globalitást kiszolgáló erők mindkét „politikai holdingot” (az un. jobb és baloldalt) egyaránt uralják. Az utódpárt olyan készséges eszközzé vált, és végleges zsákmányszerző berendezkedését olyan biztosnak érezte, hogy a gátlástalan korrupció olyan szintjét érte el, amely már a globális hatalom-gazdaság helyi rezidentúrája számára is tolerálhatatlanná vált. Ezért aztán „hagyták” őket megbukni, sőt szétrobbanni abban a biztos tudatban, hogy a „jobb oldal” meghatározója úgy is a szélsőséges globalo-liberokrata elit lesz, amely képes maga alá rendelni a nemzeti törekvéseit elvakult antikommunista és anti-russzista indulatai miatt megvalósítani amúgy is képtelen, ezért jól manipulálható másik, nemzeti, áramlatot. De nem így történt, és ezzel elkezdődött a rendszerváltás regionális folyamatainak első olyan kísérlete, amely megpróbálja az eredetileg fel sem tett, alapvető társadalom-újratermelési, nemzet-stratégiai kérdéseket a térségben először nyíltan megfogalmazni. Bár aligha lehet kétségünk arról, hogy a globális főhatalom helyi rezidentúrája rövidesen megbuktatja ezt a kísérletet, de ez nem változtat a rendszerváltozás egyre súlyosbodó válságán, és közeledő összeomlásán. Teszi ezt a globalitás birodalma annak ellenére, hogy a németek és oroszok iránti történelmileg érthető, de nem menthető hisztérikus fóbia a térség leginkább Amerika-barát rezsimjévé teszi a jelenlegi nemzeti-keresztény erőket. A lengyel társadalom alsó két harmadának életminősége, és különösen perspektívái ugyanolyan rosszak, mint a 80-as évek elejének robbanásokkal teli világában voltak, így a következmények aligha kétségesek. A politikai tér hiszterizálódása pedig csak elodázza az ennek következményeivel való szembenézést. A Balti államok a formális makro-gazdasági viszonyaikat tekintve ugyan rendkívül sikeresnek tűnnek fel, de a mortalitási és morbiditási mutatók, a demográfiai reprodukció szinte teljes összeomlása arról árulkodik, hogy beteg és elgyötört társadalmakról van szó, amelyeknek szétroncsolt spiritualis szerkezetén mit sem változtat, a harsány amerikanizált felszín látszat

csillogása. A politizációs szerkezet részben hasonlít a lengyelországihoz, azzal a különbséggel, hogy itt a keresztény, nemzeti törekvések sokkal kevésbé voltak sikeresek. Mind a jobb oldal, mind a baloldal az ultraliberális globalo-komprádor erők ellenőrzése alatt áll, így a választásoknak semmilyen valóságos tétje nincs. A rendszer válságának felszínre törését hosszú ideig eredményesen fojthatja le, hogy az amerikai geopoltikai stratégia szempontjából kulcsfontosságú térségről van szó, így a konfliktusok artikulálódását a globalitás értelmező hatalmai eredményesen akadályozták meg. A két új uniós tag, Románia és Bulgária, ugyan a régió siker-országainak számítanak, ám ennek oka logikusan az, hogy a vesztes többség teljesen képtelen bármilyen ellenállásra, így a globalizációs birodalmi „reformok” akadálytalan könnyedséggel hajthatók végre, amelynek nyomán persze dinamikusan áramlik be a multinacionális tőke. A két ország politikai struktúrája valójában a harmadik világbeli globalo-konform diktatúrákat idézi, ahol a demokráciának és jogállamnak álcázott felszín alatt a kollaboráns elitek alig leplezett gátlástalan diktatúrája valósul meg. Érdemes még ezt a képet kiegészíteni a két „maradék” régióval. Mindkét esetben történelmi „törmelék-kupacról” van szó, az egyik a volt Szovjetunió európai utódállamainak „közelkülföldje”, a másik a volt Jugoszlávia „maradéka”. A Belorusszia, Ukrajna és a Kaukázus egy részét jelentő heterogén térség a káosz és társadalmi reprodukciós katasztrófa állapotában van. A kollaboráns komprádor elitek itt a nekik hullajtott „globalo-morzsákért” cserében olyan brutálisan kiszolgáltatták értékmezőiket, és így a vesztes többséget az eleve gyors lerablásra berendezkedő nyugati globalitásnak, hogy a helyzet bizonyos értelemben a XX. század első felének kataklizmáitól is rosszabb. Ukrajnában például már kb. kétszer annyian halnak meg minden évben, mint amennyin születnek. A demográfiai main-stream elméletei ( kettős demográfiai átmenet) tökéletesen képtelennek is bizonyulnak ennek az állapotnak a teoretikus értelmezésére, ilyen helyzet ugyanis békeidőben egy nyugatias lét-szerveződésű társadalomban még nem fordult elő. Mindennek az „előképét” valójában a Gorbacsov „tereprendezése” nyomán színre lépő Jelcin uralma jelentette, és Oroszország általános állapota alig különbözik ettől. Az elmúlt évek során, a térségen végigsöprő „színes forradalmak” nagyjából annyit értek el, hogy az addigi korrupt és gátlástalan oroszbarát diktatúrákat, korrupt és gátlástalan Amerika-barát diktatúrák váltották fel, ennek minden következményével. Ukrajnában azonban már látványosan össze is omlott ez a kísérlet, és hasonló sors vár a grúziaira is. Mindeközben folyamatos támadások érik a fehérorosz rezsimet, amely a jelek szerint nem mutathat hajlandóságot az összeomlásra,

sőt a népesség általános életminősége lényegesen jobb, és kevésbé romlott az elmúlt két évtizedben, mint bármely más utód-államban. És végül az iszlám, az ortodox és a nyugati kereszténység az elmúlt évszázadok során mindig is legérzékenyebbnek számító érintkezési pontja, a „Nyugat Balkán”. Hogy milyen intenzitású tektonikus erők dolgoznak e civilizációs ütközési térben, azt jól jellemzi a következő két, a „main-stream” által tökéletesen megmagyarázhatatlan, összefüggés. Milosevics, Mladics és Karadzsics rezsimje elleni háborúnak két igen kényes elemére figyelhetünk fel. A globális birodalom a II. világháború óta először bombázott európai földön, méghozzá nem is akárhogyan. A B1-es szuperbombázók, darabja kb 100 milliárd forint, Missouri államban szálltak fel nap, mint nap, az Atlanti óceán felett átrepülve ledobták „smart” bombáikat Budapesttől alig 300 kilométerre, délre, majd leszállás nélkül visszarepültek az USA-ba. No comment! A másik, hogy az USA nemcsak beleegyezett, de logisztikailag segítette is, hogy kb. 3 ezer főnnyi álig felfegyverzett, (az USA fő ellenségének számító) mindenre elszánt mudzsaheddin harcos amerikai szövetségesként harcoljon a Balkánon élő moszlim testvéreikért. No comment! De, ha mégis megpróbálnánk értelmezni mindezt, akkor röviden a következőket mondhatnánk. A Balkán szocietális mélyszerkezetének legbelső rétegeiben a „birodalom” saját ontológiai „inverzével” szembesült. Egy olyan „lokalitással”, amely a jelek szerint még az iszlámnál is veszélyesebb és eltökéltebb módon képes megvédeni érték-tereit, s teszi mindezt ráadásul Európa közvetlen perifériáján. A planetáris liberalizációt követelő birodalom, amely a lokalitások érték-mezőihez való abszolút szabad hozzáférést tekinti az egyetlen lehetséges világértelmezési logikának, brutális egyértelműséggel kívánta jelezni, hogy akár Európa belsejében is teljes fegyver-arzenáljával torol meg minden ehhez hasonló „elhajlást” a globális normáktól. Kelet és Közép Európa tehát egy java részt egészen újfajta fegyverekkel vívott globális háború hadszíntere, vagy legalább is „műveleti területe”. Ennek pusztító következményei nemcsak, hogy a „régi-új” eleitek minden csoportja által beígért felemelkedést, szabadságot és jólétet nem hozta el, de az itt élő társadalmak 60-80%-a véglegesen az átalakulás vesztesévé vált. Ezen belül az alsó 30% egyre elroncsoltabb állapotba kerül, az alsó 10% pedig a harmadik világbeli pária-lét felé halad feltartóztathatatlanul. A térség onto-szociális metaforája egyre inkább a „lejtő”, a lejtőn való lecsúszás nyomasztó fenyegető élménye. A Magyarország nevű lokalitás lepusztulása az egész térségen belül is a legmegrendítőbbnek tűnik fel. Ennek körülményeiről és valószínű okairól a következő fejezetben szólunk. Negyedik tétel, avagy a „magyar beteg”

Azt a történelmi válságot, amit a magyar társadalom most átél, négy „lét-rétegben” próbáljuk ábrázolni. Amit a felszínhez legközelebb eső rétegben mindnyájan átélhetünk, az a közbeszéd válsága, az elemi szintű társadalmi kommunikáció szétesése. Talán a „verbális polgárháború” kifejezés illik leginkább arra az egyre hisztérikusabb küzdelemre, amelyet a mind zavarosabbá váló „narratívák” vívnak egymással. A pszichológia romboló-konfliktusnak, a játék-elmélet negatív végösszegű játszmának nevezi az ilyen helyzeteket. Fő jellemzője, hogy mindenki veszít, sőt mindenki tudja is már, hogy mindenki veszít, de már nincs kiszállás a destruktív örvénylésből. Mivel mindennek az átélése súlyos kognitív disszonanciát okozna, ezt elkerülendő a szereplőkben eluralkodik egy igen veszélyesen patologikus logika, miszerint, ha én nagyobb kárt tudok okozni a másiknak, mint ő nekem, akkor az, számomra „nyereség”. Rég óta tudjuk, hogy egy közösség önmaga által való elpusztításának ez a legbiztosabb módja. Nehéz ma már pontosan beazonosítani, hogy mikor és hogyan kezdődött mindez, hisz valamennyi szereplő szerint a „másik” a felelős, hisz „ő kezdte”. Az elemzés végén még visszatérünk erre a kérdésre, amikor a 2006 őszi „sajnálatos események” feldolgozása során a válság-rétegek áttekintése alapján teszünk kísérletet a „hazugság”, mint központi toposz szerkezeti elemzésére. Most elöljáróban csak azt a munka-hipotézist kockáztatjuk meg, hogy egy olyan globális birodalmi alávetettségben létező „lokalitás”, mint Magyarország, a politizációs rendszerben a hazugság eleve strukturálisan kódolva van. Ez azt jelenti, hogy a saját lokalitásuk stratégiai érdektörekvései („lét-érdekei”!) és a birodalmi diktátumok kényszerítő hatalmi mechanizmusai közé szorult elitek lét-eleme a hazugság (a „színlelés”, ha így jobban tetszik). Az adott lokalitás hosszú távú érdekeiből kiindulva azonban nagyon nem mindegy, hogy a „hazugság” inkább a lokalitás érdekeinek jobb érvényesítése érdekében irányul a birodalom ellen, vagy fordítva a birodalom „komfortos” kiszolgálása érdekében irányul a saját lokalitásának lét-érdekei ellen. A verbális polgárháború mai állapotában azonban mindennek a nyílt diskurzusban való megjelenítése egyelőre lényegében teljesen kizárható. Maga a közbeszéd válsága csupán a válság-tér felszíni rétege, de önmagában is képes arra, hogy lehetetlenné tegyen minden olyan válság-kezelő mechanizmust, amely esélyt adhatna a krízisből való kikeveredésre. A válság második rétege maga a „rendszer-válság”, a „rendszer-váltás rendszerének” a válsága. Már önmagában az is árulkodó jel, hogy mindezt csak ilyen bonyolultan lehet kifejezni, hogy „a rendszer-váltás rendszere”. Arról árulkodik, hogy a rendszer-váltási mitológia legyártóink az elmúlt húsz év során még egy soványka kis „-izmusra” sem futotta

az erejükből, szemben az előző rendszerrel, amely büszkén „szocializmusnak” nevezte önmagát, noha ontológiai értelemben szinte semmi köze nem volt saját elnevezéséhez. (A cinikusok szerint a mai rendszer összebarkácsolói tudták, hogy nem is érdemes „izmust” kiagyalni arra a kis időre… ) Nyílván jó oka lehetett a rendszer urainak arra, hogy a „kapitalizmus” kifejezést lehetőleg kerüljék, és a közbeszédben való rögzülését megakadályozzák, pedig talán valóban ez a kifejezés állna a legközelebb a rendszer minőségéhez. Ám a magyar társdalom nagyobbik fele számára a kapitalizmus szó rejtett konnotatív üzenete már a „rendszer-váltás hajnalán” is inkább negatív volt, és ma még sokkal inkább az. Mint azt már jeleztük, magát a „rendszert” egyébként a társadalom soha nem is fogadta el, és már csak azért sem fogadhatta el, mert, hogy erről soha senki nem kérdezte meg. Az „első szabad választásokon” ugyanis csupán a nagyjából ugyanazt ígérő, önmagukat „kinevező” pártvezetőségek között választhattak, így döntésük aligha lehetett megalapozott. Így aztán a mai magyar társadalom nagy része úgy van ezzel, mint az idevágó viccben szereplő ember, akit 1952-ben bevittek az ÁVÓ-ra. „Megcsíptünk komám”-mondják neki az ávósok, „azt hallottuk, hogy te visszakívánod a régi rendszert”. „Én?!”-méltatlankodik emberünk, „hát alig várom, hogy ez is elmúljon!” Mivel ma már nyílván való, hogy a társadalom legalább két harmada véglegesen vesztese a változásoknak, és az alsó egy harmad pedig a történelemből kilökött réslakók roncs-, illetve pária-társadalmává vált, így a rendszer-váltás rendszere nem egyszerűen most bukik meg, hanem csak most derül ki róla, hogy „ab start meg van bukva”. A bukás fő oka éppen az, hogy a változások megtervezéséből és kivitelezéséből tökéletesen „kihagyott” többség olyan társadalom újratermelési „lejtőre” került, amely végzetes következményekkel járhat. A rendszert így „egyedül összebarkácsoló” elitek egy olyan konstrukciót hoztak létre, amely szinte teljesen képtelen volt a magyar társdalom hosszú távú reprodukciós problémáinak nem csak a megoldására, de még a stratégiai célok megnevezésére is. És mivel a rendszer-váltás kudarca egyelőre elbeszélhetetlen az egymással egyébként gyilkos csatát vívó elitcsoportokat, gyilok ide, vagy oda, cinkos érdek-egyezség kapcsolja össze a rendszer-válság eltitkolását illetően. Sőt, változatlanul éppen azon versengenek egymással, hogy melyikük tudja önmagát a rendszerváltás „igazi örökösének” feltüntetni. Ez azért tragikomikus, mert miközben hanyatt-homlok menekülniük kellene a bukott rendszer „szerzőségének” kétes dicsőségétől, éppen e kétes dicsőség megszerzéséért készek akár elpusztítani is egymást. Ebből az aspektusból szemlélve a válság első szintjeként elemzett „diskurzus-krízis” egy diszkrét ködfüggöny szerepét játssza, amely segít a közös érdekeltség pikáns tényének

elfedésében. Az elitek ugyanis azt pontosan tudják, hogy a rendszer bukása most már visszavonhatatlanul az ő kollektív bukásukat is jelentené. A válság igazán meghatározó harmadik szintje azoknak a fő társadalom-újratermelési problémáknak a bonyolult rendszere, amelyeket a rendszer-váltó elitek nem, hogy megoldani nem tudtak, de lényegében értelmesen megnevezni sem. Bukásukat, amelyet persze még igen sokáig képesek lehetnek elodázni, éppen az erre való alkalmatlanságuk és képtelenségük okozza. Lássuk akkor most már, hogy melyek is lennének ezek a nagy erejű társadalom-reprodukciós problémák, először csak listaszerűen, aztán egyenként részletesen is elemezve. Az első és legalapvetőbb kérdés a nemzet spirituális talapzatának helyreállítása. A második a magyar társadalom demográfiai egyensúlyának a visszaszerzése. A harmadik a népesség komplex értelemben vett testi-lelki egészségének a helyreállítása. A negyedik a generációk közötti elemi szolidaritási kötések helyreállítása, a társadalmi kohézió erősítése, amelynek fontos eleme az a kérdés, amely általában nyugdíj-kérdéssé szokott egyszerűsödni. Mielőtt a részletes kifejtésbe belekezdenénk, egy rövid megjegyzés arról, hogy miért nem szerepel a „gazdaság” kérdésköre az első négy nagy erejű megoldandó kérdés között. Ahogy azt már a bevezetőben is említettem, ennek döntő oka az, hogy amit gazdaságnak szokás nevezni, az csupán derivátuma a fenti komplexumoknak. A gazdaság csak akkor lesz sikeres, ha előbb hosszú távú átfogó választ adunk ezekre a kihívásokra. Amíg ez nem történik meg, addig csak illúzió minden olyan elképzelés, amely éppen fordítva, az elvont, semmiben lebegő „gazdaságtól” várja az egyre romló társadalom-reprodukciós folyamatok jobbrafordulását. Ez egyúttal arra is ráirányítja a figyelmet, hogy milyen veszélyes leegyszerűsítés a „versenyképességet” a meghatározó gazdasági szereplők profitabilitásával azonosítani, mint ahogyan azt az uralkodó közbeszéd ma teszi. A megoldandó társadalom újratermelési kérdések között első helyen kell tehát értelmeznünk azt, amit az imént a nemzet spirituális talapzata helyreállításaként említettem. Bár a spiritualitás megroppanása a globalitásba forduló nyugatias modernizáció világszerte jelentkező következménye, a magyar társadalom számára ez még súlyosabb kérdésként merül fel. Ennek fő okai között szerepel az a tény, hogy az 1918 és 1956 között eltelt időszak során több olyan hatalmas erejű trauma érte a nemzetet, amelyből évszázadonként egy is elég volna a spirituális talapzat megroggyanásához: Trianon, a Holokauszt, a világháborús pusztítás, kitelepítések és végül maga 1956. Ezeknek a megrendítő történéseknek nemcsak a feldolgozása nem történt meg, hanem ezt színlelve valójában pusztító elfojtások, elhallgatások egymásra torlódó rétegei mérgezik ma is a „kollektív tudattalant”. A neuro-immuno-biológiai

kutatások ma már meglehetősen egyértelmű összefüggést tudnak kimutatni az ilyen típusú elfojtások és a morbiditási és mortalitási ráták alakulása között. Ha egy közösség nem élheti át szabadon saját azonosságát, tehát nincs „eredet-mítosza”, „üdv-története” és „szenvedéstörténete”, akkor az előbb, vagy utóbb az egész társadalom-reprodukciós rendszer meggyengüléséhez, hanyatlásához és végül pusztulásához vezethet. Az elmúlt évszázad során a magyar nemzet szinte teljesen elvesztette ezeket a spirituális pilléreit, e komplexum fő elemeinek átélését tiltották, megbélyegezték, megalázták, vagy egyszerűen csak nevetség tárgyává tették a nyílt, vagy napjainkban inkább rejtett „értelmező és tematizációs” hatalmak. A destruktív folyamatok megállítása és a spirituális talapzat helyreállítása természetesen a lehető legkedvezőbb feltételek között is több évtizedig tartó türelmes munkát igényel, és egyelőre e munka megkezdésének szinte minden feltétele hiányzik. Azonban minél később kezdődik el, annál hatalmasabb erőfeszítéseket igényel majd, ezért döntő jelentősége van mindennek, ami ezen a téren történik. A társadalom-reprodukciós kérdések összes többi eleme valójában a spirituális talapzat megrendülésével hozható összefüggésbe, és közvetlenül kimutatható a második kérdéskörnél, a demográfiai-reprodukció komplexumánál. Ben Wattenberg amerikai demográfus kissé cinikus, de találó szállóigéje szerint „The capitalism is the best contraception.”, vagyis a legjobb fogamzásgátló, maga a kapitalizmus. Az elmúlt évszázad története kétségtelenül alátámasztani látszik mindezt, hiszen a termékenységi ráták visszaesése annál gyorsabb volt minél viharosabban zajlott le az adott társadalom westernizálása. Ahhoz, hogy egy társadalom népessége egyensúlyban legyen, a teljes termékenységi mutatónak 2,2 és 2,1 között kell mozognia. Magyarországon először a Trianon utáni évtizedben zuhant a termékenység 4,5-5.0 körüli értékről 2,5-2,8-re, és utoljára az ötvenes évek „Ratkó nemzedékénél” maradt stabilan az egyensúlyi érték felett. 1956 óta azonban mindössze két olyan év volt a hetvenes évek közepén, amikor 2,0 fölé tudott kerülni. Folyamatos süllyedés nyomán, mai értéke 1,2 körül van, és részben ennek köszönhető, hogy ma már több mint 50%-kal többen halnak meg Magyarországon, mint, amennyin születnek. Csekély vigasz, hogy a nyugatosodás mindenütt hasonló következményekkel jár. Ma már néhány ország kivételével mindenütt hasonló a helyzet Nyugat Európában, csak ezt egyelőre elfedni látszik az a tény, hogy ott egyelőre lényegesen jobbak a halálozási mutatók. A fő ok a nyugatias létmódban rejlik, amelynek lényege, hogy a gyermek-vállalás, vagy „öröm-jószág szerzésként”, vagy piaci tranzakcióként tételeződik, tehát, vagy egzotikus hóbort, vagy deficites vállalkozás, és, mint ilyen a kalkulatív mentalitás számára elfogadhatatlan. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy szétverődőben van a gyermek „természetes élőhelye” a család is. A globalizálódó gazdaság a

pénzforgási sebesség gyorsítása érdekében a fogyasztást irreálisan kiterjeszteni igyekszik, mind térben, mind időben. Ez azt jelenti, hogy az engedelmes „fogyasztóerő” (a munkaerő mintájára), azt is elfogyasztja, amire nincs szüksége (térbeli dimenzió), és (hitelben) akkor is fogyaszt, ha nincs jövedelem-fedezete, és ezzel a jövőjét éli fel (idő dimenzió). Mindez értelemszerűen hatalmas ösztönző erőt jelent a családnak, mint intézménynek a visszaszorítására. A spirituális talapzat megroppanásától a globális pénzhatalmi érdekeken át a minket körülvevő lét minden eleme szembe megy tehát a demográfiai egyensúly helyreállítására irányuló erőfeszítésekkel, így itt is hatalmas energiáknak kellene megmozdulni ennek érdekében. És az idő sürget, az emberi világ ugyanis nem ismeri a demográfiai „űr” fogalmát. A történelem során a fogyó népességű térségekbe a demográfiai vákuum kikerülhetetlenül beszippantotta azokat a kultúrákat, amelyekben népesedési „túltermelés” zajlik. A harmadik nagy kérdéskör az egyszer már érintett egészség-komplexum. Azért nem szerencsés mindezt egészségügyi kérdésként kezelni, mert az egészségügy, mint funkcionális alrendszer csupán kb. 10%-ban járul hozzá egy társadalom testi-lelki, vagyis mentális intellektuális, morális, spirituális „lét-teljességéhez”, vagyis egészségéhez. A magyar társadalom a 60-as évek vége óta folyamatosan igen rossz reprodukciós teljesítményt nyújt ezen a téren. A születéskor várható élettartam és a megbetegedési, valamint halálozási mutatók egyaránt jelentősen romlottak a 90-es évek közepéig. Azóta ugyan érzékelhető szerény javulás, de ennek fő oka, hogy az elit-csoportok általános egészségi állapota jelentősen javult, míg a többség megrekedt a ma már nemzetközi összehasonlításban is tűrhetetlenül alacsony szinten. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem azt jelenti, mint amit a mainstream narratíva sújkolni igyekszik, hogy tudni illik „az egészségügy alacsony hatékonyságú ágazat”. Erre a kérdésre egyébként egyelőre nem is lehet pontos választ adni, hiszen az egészségügyre fordított összegeket azzal a pénzben is kifejezhető „output”-tal kellene összevetni, amit a sok ezer megmentett élet, illetve a sok százezer meggyógyított betegség gazdaságilag is kifejezhető hozadéka. A vita azonban, jellemző módon a nélkül zajlik, hogy kidolgoztuk volna ezeket az „egészség-vagyon” reprodukciójával összefüggő alapkérdéseket. És, ha már van egészség-vagyon, akkor van valamilyen „amortizációs” rátája is, márpedig szinte biztosra vehető, hogy a ma Magyarországon az egészségügyre fordított teljes összeg legfeljebb a felét teszi ki ennek az amortizációnak, vagyis évtizedek óta „szűkített újratermelés” folyik az egészség-vagyon területén, ennek minden nyilvánvaló következményével. A jövőben tehát teljesen új alapokra kell helyezni a nemzet egészség vagyonának hosszú távú reprodukciós kérdéseit, mert ennek elmaradása „üzemgazdasági”

értelemben is folyamatosan olyan veszteségek forrása, amelyek önmagukban is lehetetlenné tehetik társadalmi fejlődésünket. A negyedik kérdéskör a társadalom belső kohéziója, azon belül is a generációk közötti elemi szolidaritási kötelékek megerősítése, e bonyolult háló történelmi újraszövése. Dolgozatunk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a kérdéskör minden rétegét részletesen elemezzük, így csak egy fontos, általában legtöbbször vita tárgyát képező elemét, a nyugdíjrendszer ügyét emeljük ki. A nyugdíj jellegzetesen a modernitás intézménye. A tradicionális társadalmakban ugyanis a közösségek a nagy-család keretei között működtették azokat a komplex mechanizmusokat, amelyek szabályozták a munkavégzésre már nem képes időskorúak méltó életfeltételeinek biztosítását. A modernitás ipari tömegtermelési rendszere azonban szétroncsolta ezeket a mechanizmusokat és intézményeket, így egy sok szenvedéssel járó anarchikus átmenet után kialakult az a struktúra, amit az óta általában csak nyugdíjrendszerként szokás említeni. A rendszer lényege az volt, hogy a mindenkori aktív generációk lemondanak a fogyasztásuk egy részéről, és az így felhalmozódó összeg lesz majd a fedezete annak a nyugdíjnak, amelyet aktív koruk lezárulta után kapnak. Minden ilyen logikára épülő rendszer azonban csak addig működtethető, amíg a népesség bővített újratermelése tartósan fennmarad. Tekintettel azonban a demográfiai részben már említett szlogenre, miszerint a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló, a Nyugat társadalomreprodukciós rendszerének egyik legsúlyosabb kihívását e rendszerek kikerülhetetlennek látszó megrendülése, esetleg akár összeomlása jelenti, a probléma sokkal mélyebb. Fontos azonban rögzíteni, hogy nem magával a nyugdíj-rendszerrel és annak belső logikájával van a baj, hanem a globalitás-kori western társadalmak végleg felborulni látszó népesedési egyensúlyával. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert e nélkül tovább élhet az a nagyon veszélyes illúzió, amely úgy véli, hogy a piaci alapú magán nyugdíjrendszerek megoldást kínálnak a klasszikus, helytelenül és félrevezető módon „felosztó-kirovónak” nevezett rendszerekkel szemben. Ez azért nem lehet igaz, mert a demográfiai válság ezeket a rendszereket ugyanúgy érinti, hisz éppen a piaci mechanizmusok értékelik le a keresleti –kínálati változásokon keresztül a magán-pénztári rendszerek nyugdíj ígérvényeit is. Az illúzió valószínűleg abból táplálkozik, hogy a globális nyugdíj biztosítók olyan multinacionális vállalatok részvényeibe fektetve, amelyek a világ olyan tereiben tevékenykednek, ahol éppen demográfiai túltermelés van, a munkaerő olcsó, és így extraprofit nyerhető, ennek egy részét engedik át azoknak a nyugdíjasoknak, akiknek ígérvényei a Nyugat belső tereiben folyamatosan elértéktelenednének. Ez azonban csak addig járható út, amíg ez a strukturális erőszakra épülő világhatalmi rendszer fennáll, és, hogy ez meddig lesz így, arra ma csak igen bizonytalan

válasz adható. A generációk közötti elemi szolidaritási kötések helyreállításának egyetlen módja csak a demográfiai egyensúly helyreállítása lehet. Az eddig vázolt négy kérdéskomplexum valójában ugyanannak az összefüggésnek a különböző aspektusból való vizsgálatát jelenti. Az emberi létezés „belső természetének” harmóniája nélkül minden emberi közösség széthullik, lét-teljesítménye hanyatlik, és végül elpusztul. A magyar társadalom szerencsére még nem tart itt, de a hosszú távú trendjei komoly aggodalomra adnak okot. A bevezetőben említett négyrétegű válság-tér negyedik, legmélyebb rétegét az, az összefüggés-rendszer fejezi ki, amelyről az első fejezetben szóltunk részletesen. A magyar társadalom lassan egy évszázada mélyülő reprodukciós válsága ugyanis csupán visszatükröződése mindannak, amit a „globalitás lét-módjaként” írhatunk le. Ennek újabb részletes kifejtése helyett, most azt igyekszünk áttekinteni, hogy a „sajnálatos őszi eseményekben” hogyan tükröződnek ezek a válság-szintek, és végül az ötödik, zárófejezetben a jövő kritikus elágazási pontjait próbáljuk összefoglalni. Amint azt már említettük, az elmúlt két hónap kaotikusan örvénylő eseményinek központi toposzává a „hazugság” vált, ezért akár ebből a fogalomból is kiindulhatunk. Az ember nagyjából 3 és 5 éves kora között tanulja meg a hazugság képességét, és az ezt követő kb. 70 év során átlagosan száz ezer alkalommal hazudunk életünk során. Minden jel arra utal, hogy a tudatos félrevezetés, színlelelés képessége már a fejlett szociábilitással rendelkező emlősöknél kialakul, így e tulajdonságunkat evolúciós örökségnek tekinthetjük. Bármilyen különös is, e képességünknek fontos agresszió mérséklő hatása van a közösségen belül, mert ennek segítségével késleltethetjük reakcióinkat, vagyis bármilyen kellemetlen is ezzel szembesülni, a hazugságra való képesség az evolúció során szelekciós előnnyé vált. Az a populáció, amelynek tagjai kizárólag nyers és közvetlen igazságokkal kommunikálnak, lényegesen magasabb konfliktus-nívón „üzemel”, mint amely virtuóz módon alkalmazza a hazugság/elfojtás különböző eljárásmódjait. A hazugság morális elítélése mégis döntő jelentőségű, mert e társadalom-lélektani „fék” nélkül viszont ez roncsolná, sőt akár dönthetné romba a közösség elemi szintű együttműködési rendszerét. Vagyis újra csak ahhoz az evidens felismeréshez jutunk, hogy egy komplex rendszer egyensúlyát az egymással ellentétes irányú hajtóerők dinamikus együttes jelenléte adja. A mai magyar társadalomban a társadalmi cselekvési tér hazugság-struktúráinak lényegi elemét az adja a rendszerváltást övező hazug mitológiai szerkezet adja. Az a tény, hogy aki „alacsonyabb konfliktus nívót” akar, az, jobban teszi, ha hallgatólagosan elfogadja azt a nyilvánvalóan hamis állítást, hogy a rendszerváltás a szabadság, felemelkedés,

jólét stb. irányába tett történelmi lépés, amelynek fő irányaival és elveivel a társadalom többsége egyetért, sőt kezdettől fogva cselekvően támogatja azok valóra váltását, eleve meghatározza a hazugság rendszereink lényegét. Az igazság ugyanis az, hogy valójában csupán a függés, alávetés, elnyomás, kizsákmányolás stb. konkrét formái, eszközei és intézményei változtak, vagyis egy új birodalmi „szuverenitásgazda” uralja társadalom-újratermelési tereinket. Ráadásul az is kiderült, és ennek okait már a bevezetőben igyekeztünk feltárni, hogy az új szuverenitás-gazda eszközei és intézményei sokkal hatékonyabbak és veszélyesebbek. Veszélyességüket evidens módon éppen az adja, hogy az álcázási, színlelési technikáik, manipulációs gépezetük identitás-cserélő potenciáljuk összehasonlíthatatlanul szofisztikáltabb, mint az előző rezsimé volt. Az egyén és a kisebb, nagyobb közösségek túlélési stratégiája tehát, mint az elmúlt néhány évszázad során annyiszor, a birodalmi hazugság-gépezet manipulatív állításaihoz való színlelt formális alkalmazkodásnak, és az ezzel való rejtett hétköznapi mikro-szembefordulások sűrű szövedékének összekapcsolására épül. Ha a „nyers igazságot” akarjuk kimondani, ez nagyjából annyi, hogy Magyarországon a 80-as évek vége óta kiépülőben van a globalitás birodalmi hatalom-gazdaságának diktatúrája, amely a kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszak konkrét, közvetlen alkalmazását a kollaboráns komprádor elitekre bízza. Valójában tehát, ami eddig történt, az annak a bonyolult „szivattyúrendszernek” a felépítése és beüzemelése volt, amely lehetővé teszi, hogy ez a hatalomgazdasági komplexum a birodalom működtetéséhez szükséges erőforrásoknak a Magyarország nevű „lokalitásra” kivetett „sarcként” értelmezhető részét kíméletlenül kiszívja innen. Ezt az alábbi három elemből álló számsor pontosan szemlélteti. A magyar társadalom döntő többségét kitevő „munkaerő tulajdonosok” reálbérei az 1988 és 2008 közötti húsz év során évente mindössze 0,7%-kal növekedtek, ami még szimbolikusnak is alig mondható, hisz általában évi 2%-os szint alatt a növekedés lélektanilag nem is érzékelhető. Az összjövedelem, tehát a GDP éves növekedése is kifejezetten szerény ugyan, 2,3%, de azért mégis több mint háromszorosa a bérből és fizetésből élő többség pozíciójavulásának. (Ebből persze az is kiderül, hogy e két évtized során a magyar gazdaság egyáltalán nem közeledett az európai átlaghoz, tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben semmilyen felzárkózás nem történt. Arról nem is beszélve, hogy ráadásul a GDP még „felfelé” is torzít, hisz a repatriált profitokat is tartalmazza, a valóságban tehát még ezen a formális gazdaság-technikai szinten is lemaradóban vagyunk.). Helyzetünk lényegét azonban a harmadik adat fejezi ki, mely szerint az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú, döntően transznacionális vállalatok adózás utáni profitjának éves átlagos növekedési üteme kb. 23%

volt! A rendszer egyetlen szereplőjének ilyen kirívóan magas részesedése csak úgy képzelhető el, ha nagy és rohamosan növekvő erőfölénye van, és ezzel gátlástalanul vissza is él. Jóhiszeműen azt gondolhatnánk, hogy ez az elképesztő dinamika csak a folyamat kezdetén volt nagyon magas, és az óta csillapodóban van, a helyzet azonban ennek éppen a fordítottja. 2005-ben például ez az adat 35% volt, és 2006-ban valószínűleg ennél is magasabb lesz. Az előttünk álló két év során a multinacionálisok tiszta profitja lényegében megkétszereződik, míg a fizetésből élő többség reálbérei kb. 10%-kal csökkenni fognak. Történik mindez olyan körülmények között, amikor e tőke-struktúrák képviselői minden megnyilatkozásukban arra panaszkodnak, hogy összeroppannak a rendkívüli adóterhek súlya alatt, miközben, legalább is szerintük, az állam és a lakosság éppen az ő pénzükből túlfogyaszt, pazarol, hedonizál, ami így tovább nem mehet, sürgős és radikális változásokra van tehát szükség. Nagyjából tehát így fest ma az a hazug mitológiai háttér, amelybe „berobbantak” az őszi történések. A globális értelmező erőszak hamis narratívája szerint tehát a „gazdaság jól teljesít”, de az állam és annak polgárai súlyosan eladósodtak, mert pazarolnak és túlfogyasztanak, s mindezért drasztikus erőforrás-megvonással kell őket büntetni. És, hogy ez többé ne fordulhasson elő olyan „reformokat” kell bevezetni, amelyek végleg rögzítik is az új elosztási rendet. Egyensúly és Reform lettek tehát az új kormánystratégiai fő pillérei. Ami igazán abszurddá teszi mindezt, az, az, hogy az egymással gyilkos küzdelmet vívó „jobb és baloldal” között a lényeget illetően valójában nincs különbség, hisz a hamis logika lényegét mindketten evidenciaként kezelik. Csak éppen egy hamis meta-nyelven zajló verbális polgárháborúban kölcsönösen egymást teszik a soha nem látott súlyosságú egyensúly-vesztés okává. Az ellenzék azt állítja, hogy a kormányoldal hibái és bűnei vezettek a helyzethez, a kormányoldal meg egy kicsit bonyolultabb logikával azt, hogy ő már eddig is belevágott volna a megszorításokba és reformokba, ha a cinikus-gátlástalan ellenzék nem hajszolta volna bele a pazarló jóléti intézkedésekbe, és…igen, a hazugságokba! Azt most már soha nem tudjuk meg, hogy az öszödi beszéd tudatos stratégián alapult-e, véletlen, vagy ellenzéki akció volt-e, ennek azonban most már nincs is igazán jelentősége. Hiszen csak annyi történt, hogy közvetlen „bizonyíték” keletkezett arról, amit egyébként előtte is tudott már mindenki. Arról tudni illik, hogy egy birodalmi függésben lévő ország, komprádor elitek által dominált uralmi terében a hazugság a napi rutin alapeleme. A kollaboráns elit állandóan hazudik részben saját népének, részben „kitartóinak”, a globális gazdáknak, e nélkül ugyanis egyszerűen nem lehet kormányra kerülni.

A valóságos folyamatok „elbeszélhetetlenek”, a nép már nem értené, a globalo-gazdi viszont nagyon is értené, és azonnal megsemmisítene minden olyan politikai erőt, amely nyíltan ezzel próbálkozna. Pedig ez a lényeg nagyon egyszerű. Arról van szó, hogy az állam és polgárai nem „túl-felhasználók”, hanem „alulfinanszírozottak”. A multinacionális tőke-struktúrák ugyanis minden lokalitás értékmezőit úgy akarják használni profit-termelésre, hogy ezért a lehető legalacsonyabb „használati díjat” akarják fizetni. Úgy használják tehát a „lakosság-üzem” termelvényét, a jól képzett, fegyelmezett, innovatív, kreatív, hogy azonos teljesítményért harmad, negyed annyi bért fizetnek, mint amennyi a nyugati kultúrában az ilyen minőségű munkaerő egyensúlyi ára. És úgy használják az „állam-üzem” termelvényeit, az egész komplex infrastruktúrát, amely részben a munkaerő megtermelését, részben a jogrend, közrend, környezet stb. reprodukcióját foglalja magába, hogy azért sokkal alacsonyabb adó és járulék-tömeget fizetnek be, mint, amennyit ebből a rendszerből nap, mint nap elhasználnak.Ha pedig e két „üzem” tartósan nem kapja meg tőlük az egész „lokalitás” egyszerű újratermelésének minimális fedezetét sem, akkor két dolgot tehetnek, vagy folyamatosan lepusztulnak, vagy éppen ezt a lepusztulást elkerülendő, rohamos gyorsasággal eladósodnak, annak érdekében, hogy a globális tőkestruktúrák által való kifoszthatóságukat a jövőben is fenntartsák. És valóban éppen e két stratégia roncsoló kombinációját igyekezett megvalósítani a mindenkori állam és annak polgárai. Ami most „egyensúly és reform” címén elkezdődött, az nem más, mint amikor a kifosztók arra kényszerítik az általuk eddig is kifosztottakat, hogy azonnal fizessék vissza azokat a hiteleket, amelyeket éppen azért kényszerültek felvenni, mert a kifosztók az általuk termelt „jószágok” ellenértékét tartósan nem fizették meg. A munkaerő tulajdonosok reálbéreit láthatólag végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén, hisz 2008-ban az egy keresőre eső reálbér pontosan azonos lesz az 1978-assal. A másik oldalon viszont a munkaerő-újratermelést végző intézmény-rendszer privatizálásával a humán-reprodukció költségeit globális piaci szintre viszik fel néhány éven belül. Az „öngondoskodás” hamis és gonosz mítoszával biztatják az így harapófogóba került vesztes többséget arra, hogy a jelenlegi Kádár kori szintű béreivel most szíveskedjék a „pénztárhoz fáradni” és üzleti alapon fedezni maga és családja oktatási, kulturális és egészségügyi szükségleteit. (Azokat a szükségleteket, amelyeknek fedezetét a Kádár korszakban egyszer már levonták tőle, anélkül, hogy erről értesítették volna!) Ha pedig erre valami rejtélyes okból nem lenne képes, akkor ezért csak magát okolhatja, hisz világosan „meg lett mondva”, a

Kádár korszak véget ért, „nincs több ingyen ebéd”. Nos, „mindössze” ennyit kellene a nyilvánosság elé tárni, hogy a magyar társadalomnak esélye legyen arra, hogy élve kerüljön ki abból a társadalom-reprodukciós kataklizmából, amibe elitjeinek hála, az elmúlt évtizedek folyamán belesodródott. Az öszödi beszéd és annak fogadtatása azért tragikomikus, mert a legvadabb bírálók is mindössze a lényeget vétik el. Azt tudni illik, hogy a miniszterelnök éppen akkor hazudik igazán ebben a beszédben, amikor látszólag igazat mond a megszorítások és „reformok” szükségességét illetően. Mint ahogy az is mulatságos, hogy óriási felháborodást váltott ki, hogy „másfél évig nem csináltunk semmit”. „Még szerencse”- mondhatnánk, hisz a kollaboráns liberális elitek szótárában a „csinálni valamit”, az azt jelenti, hogy „reformokat” hajtanak végre. A „reform”, meg a helyreállítását jelenti, mindannak amit a XIX. századi kapitalizmus pusztító világával már végleg meghaladottnak vélt a nyugati ember. Hasonlóan groteszk persze az is, hogy a választásokon győztes liberokrata oligarchia kizárólag azokat csapta be, akik rászavaztak, mert hittek neki, de ezek aligha tüntettek utólag ellene. A társadalmi tiltakozás részvevői kizárólag azok voltak, akik már a választások előtt is pontosan tudták, hogy szemfényvesztés az egész, így felháborodásuk hitelessége nem látszik igazán megalapozottnak. Íme a hazugság-örvények és fortélyos félelmek kegyetlen logikájának kikerülhetetlen következménye. A nemzet döntő többségének megalázott szomorú és reménytelen „némasága” nagyon is „beszédes” jel. Az 1956 ötvenedik évfordulójára „rácsúszó” felháborodási hullám alaktalan, zavaros, megformálatlan lázadása látványosan mutatta meg, hogy sem a magyar társadalom kifosztott, vesztes többsége, sem az ezek nemzet-stratégiai felemelését ígérő politikai erők nemcsak ilyen stratégiával nem rendelkeznek, de nem is értik az egész folyamat lényegét. Vagy, ami még rosszabb, nagyon is értik, de ők is a globális gazdával való „együttműködés” lehetőségét keresik, hogy mind eközben saját oligarchiájuk jólétét a nemzet felemelkedéseként ünnepelhessék. Így aztán 1956 tragikomikus „újratöltése” egyszerre volt silány paródia és vészjósló „dance macabre”. Hogy mi olvasható ki ebből a nem túl bíztató keverékből, azt a most következő zárófejezetben igyekszünk felvázolni. A most már majdnem egy évszázada megoldatlanul egymásra torlódó válság-ciklusok a magyar társadalmat egyre mélyebb és veszélyesebb szintekre sodorják. Ez az önteljesítő jóslatként magát erősítő folyamat egyre lejjebb taszít minket azon az általános társadalomreprodukciós lejtőn, amelyet egyelőre megérteni és feldolgozni sem tudunk, nem, hogy megváltozatni. Azt kellene tehát tisztázni, hogy mi lehetne az a pont, amelyből kiindulva emberségesebb irányba fordíthatnánk jövőnket.

Ha a válság legmélyebb szintjéről indítjuk a megoldásokról való töprengésünket, nem túl sok biztatót mondhatunk. A globalitás birodalom-építési folyamatai most a lét-roncsolás elkerülhetetlennek látszó gyorsulását valószínűsítik. A globális világháború valamennyi frontja csak igen bizonytalanul prognosztizálható. Bár a Nyugat globalizációs birodalma egyre látványosabban mutatja fel alkalmatlanságát és képtelenségét a világ és benne saját helyzetének megértésére, de ez az állapot egyúttal eddig elképzelhetetlen „világ-egyezségek” megkötése felé mutató kényszereket is létrehozhat. Olyan eurázsiai léptékű koalíciókat, amely Párizstól Pekingig húzódó íven kísérelné meg a nyugatias lét-mód lassú és ellenőrzött korrekcióját. Ma még nagyon nehéz lenne az ilyen koalíciók esélyeit megjósolni, de a civilizációs ellensúlyok új rendszere döbbentheti rá a nyugatias globalizáció uralmi struktúráit, hogy csak a világ valamennyi nagy kultúrájának a re-szakralizálódás irányába tett összehangolt lépései adhatnak esélyt az emberiségnek a túlélésre. Ha századunk során ez az új egyezség nem tud elkezdődni, az megpecsételheti az emberiség sorsát, és a harmadik évezred első évszázada egyben az emberiség utolsó évszázadává válhat. Mindez ma már nem pusztán sötét vízió, hanem az öko-szocio-kulturális lebomlás-szétesés megannyi jelével alátámasztható, kézzel fogható tény. A globális lét-mód kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszakra épülő rombolását megállítani azért nem egyszerű feladat, mert e struktúra számos intézménye és reprezentánsa ma már maga is nyíltan hangoztatja súlyos aggályait, vagy legalább is fenntartásait az egész rendszerrel kapcsolatban. A leghatalmasabb transznacionális vállalat-óriások vezetői, a Valutaalap és Világbank volt és jelenlegi irányítói, köztük Nobel díjas közgazdászok, a legtekintélyesebb értelmező-hatalmi komplexumok, mint például az Economist egyre szélesebb nyilvánosságot adnak az egyre mélyebb kritikáknak. A lét-berendezkedés egésze tehát mutatja jelét a konstruktív tanulásnak is. Az egész masinéria azonban részben tehetetlenségénél fogva, részben azért, mert a fenti önkritikák sokszor inkább taktikai lépéseknek bizonyulnak, mint például a Corporate Social Responsibility nevű kezdeményezés esetében, a világ folyamatainak alapvető iránya változatlanul az egyre erősödő önpusztítás. A másik súlyos ezzel közvetlenül összekapcsolódó probléma, hogy a globális birodalmi függés gyakorlatilag teljesen ehhez igazította a „lokalitások” elitjeinek egész rekrutációs bázisát. Logikus ugyanis, hogy az egész világ valamennyi lokalitásához „szabad hozzáférést” követelő fenti uralmi hármas az elmúlt évtizedek során professzionális szintre fejlesztette a kollaboráns elitek „megkonstruálását”. És mivel mindez túl jól sikerült, könnyen lehet, hogy ez önmagában is súlyos gátja lehet a lét-mód korrekciójának. A helyi komprádor rétegek ugyanis a lokalitások egész komplex újratermelési rendszerét olyan mértékben torzították

hozzá a globalitás lét-roncsolásához, hogy minden beavatkozás nyomán a rendszer újra és újra visszaállna az eredeti állapotába. A Bibó István által „hamis realizmusnak” nevezett beállítódás olyan mélyen rögzült már, hogy nagyon nehéz elképzelni minden ellenkező irányú változást. Érdemes tehát kicsit hosszabban is idézni, hogyan is írt minderrő közel hatvan évvel ezelőtt: „A politikai és társadalmi zsákutcáknak ezen a sorozatán bukdácsolt végig a magyar nemzet, amíg végül a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből álló államépítményének a romjai között újra szembekerült a valósággal. Ez alatt az időszak alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, de nem is volt szabad. Ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat. Ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, s helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérőként. Minden eltorzulás, ami ez alatt az idő alatt a magyar közösségi élet különböző területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethető az alapvető politikai és társadalmi konstrukció hamisságára. Egy hamis konstrukció, akármilyen területen, közjogi, politikai, ideológiai, társadalmi vagy gazdasági területen épül is ki, ha egyszer valamilyen szerencsétlen okból beépül az illető közösség szerkezetébe, akkor abban megindít egy fordított kiválasztást. Hosszú lejáratra pedig ez a fordított kiválasztás az egész közösség vezető rétegét kicseréli és logikusan vezet az egész uralmi szféra erkölcsi és értelmi lezülléséhez. Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus, és a feladatok belső törvényeit jól felismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságoknak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál egyszerre realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akik számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenek felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb

közösségekbe vonulnak vissza, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.” Ezeket a sorokat Bibó István 1948-ban fogalmazta meg, és elemzésének „célpontja” a kiegyezés hamis rendszere. Gondolatainak megrendítő „lényeglátása” azonban minden bizonnyal hasonlókat mondhatott volna ki az ún. „szocializmus”, de az ún. „rendszerváltozás” rendszerének hazug konstrukciójáról is. A helyzet tehát abszurdnak látszik, hiszen olyan elemek lennének a változás alapfeltételei, amelyekhez éppen a változások nyomán juthatnánk el. Ráadásul a lokalitások szintjén a politizációs tér hiszterizálása, mint nálunk is, olyan szintre jutott, hogy ez önmagában is megbénít minden korrekciót, pontosabban az abszolút erőfölényben lévő, a globális „hidraulikát” működtető erők számára tesz teljesen szabaddá a további rombolást „reformok” címén. Az egyetlen esélyt csak az adhatná, ha az Európai Unió legmagasabb hatalmi struktúrái maguk kezdeményeznék a lét-mód világméretű korrekcióját, és egyúttal összehangolt stratégia keretében hozzá is látnának a re-szakralizáció reformokhoz. Ezek a változások éppen ellentétes irányba mutatnának, mint a globarokrata erők neoliberális reformjai napjainkban. Egy újabb európai identitásra épülő „New Deal” megkötésére épülne mindez, amelynek lényege hasonló volna Roosevelt és a háború utáni európai jóléti állam és szociális piacgazdaság stratégiáihoz. A liberalizáció, dereguláció, privatizáció indoktrinációjának a rosszindulatú burjánzás metaforája helyett az élet szabályozásra és önszabályozására kellene épülnie. A helyi cselekvés, önszabályozó öko-szociális egyensúlyra épülő lokális piacok erőfölényt és az azzal való fenyegetést eleve kizáró integrációjára épülő szerves rendszer megteremtése lehet az egyetlen kiút. Az EU-nak teljes anyagi és erkölcsi támogatást kellene adnia a lokalitások sokszínű koalícióinak, és az open acces volna aritka kivétel és nem a szabály. A nacionalista, populista, protekcionista megbélyegző jelzők helyett a lokalitások helyi társadalmai egyenjogúságra épülő öntudatának pozitív jelzői lennének, hiszen eredeti jelentésük „hazaszerető, népakaratot követő, és védelmező”, csak a globális értelmező erőszak fordította ellentétébe ezt az eredeti jelentést. A folyamat egyik legkényesebb eleme a belső „kiegyezés”. A fő nehézségét az adja, hogy az elitek döntő többsége olyan mértékben azonosult már a kollaboráns-komprádor mintákkal, hogy, még ha be is következne a fent vázolt globális fordulat, a lokális szintű szocializációs determinációk, sőt fixációk újra és újra visszaterelnék a folyamatokat jelenlegi patologikus medrükbe. Ma még nagyon nehéz elképzelni, hogy a kóros beállítódás, és a verbális polgárháború során okozott sérelmek talapzatán hogyan is épülne fel az új lokális lét-mód.

Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy merő utópia a megoldási stratégia minden eleme. Ennél azonban csak az volna még utópisztikusabb, ha bárki azt képzelné, hogy a jelenlegi szerveződési mód hosszú távon is fenntartható. Hiszen paradox módon ma egyetlen dologban a végletesen hiszterizált diskurzus tér minden szereplője tökéletesen egyetért. Ez pedig az, hogy „ez így tovább nem mehet”! Mindössze egy igen jelentéktelen apróság maradt tisztázatlan még, hogy, ha így nem, akkor hogyan mehet tovább? Aligha lehet persze kétségünk afelől, hogy rövidtávon a létezés szuper-makro szintjeitől a szub-mikro szintekig bezárólag a válság-hullámok további elmélyülésére a káosz-örvények további súlyosbodására számíthatunk. A csapdába került emberi létezés egyetlen esélye, ha pánik helyett bölcs derűvel neki látunk, hogy megismerjük „csapdáink természetét”. Ez a töprengés-sor e munkához kívánt hozzájárulni.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful