You are on page 1of 290

Szokolay Zoltán BETILTHATÓ BONCTECHNIKA válogatott versek

1

© Szokolay Zoltán

2

Szokolay Zoltán

BETILTHATÓ BONCTECHNIKA
válogatott versek (1970-2010)

Írmag Könyvkuckó

3

Üdvözlet az Olvasónak! Aki kezébe vette ezt a könyvet, két dolgot mindenképp végig kellett gondoljon hirtelenjében. Egyrészt bizonyára őriz valamiféle emléket rólam, hiszen valószínűleg úgy lett a kötet előfizetője, hogy Szokolay Zoltán közeli és távoli ismerősei kaptak erre egy felkérő levelet. Az az emlék pedig, ami most eszébe jut, lehet jó is, rossz is. Kérdés, hogy abból a régi jóból tud-e erőt és szeretetet meríteni a mába, s hogy a rosszat meg tudja-e majd bocsátani e könyv segítségével. Másrészt mindenkinek át kell gondolnia a VERS-hez való viszonyát. Mi a vers, mire jó a vers? Hogyan és miért lehet írni-olvasni-szeretni a verset? 2010-ben a világ nem kedvez e kérdéseknek. A könyvben időrendben haladunk: a versek varázserőterétől (amelyben nevelkedtem) a mai állapotokig. Köszönöm édesanyámnak, édesapámnak az életemet, a szeretetüket és az érzékenységemet. Köszönöm Dinnyés Józsefnek, Ratkó Józsefnek, Kiss Benedeknek, Ószabó Istvánnak, Kálnoky Lászlónak, Lator Lászlónak, Szilágyi Domokosnak, Hervay Gizellának, Lászlóffy Aladárnak, Kányádi Sándornak és még sokaknak, hogy tanulhattam tőlük „verssé válni”. Köszönöm e könyv minden megrendelőjének és előfizetőjének, hogy bízott bennem és hetekkel korábban kifizette egy olyan tárgy árát, mely akkor még nem létezett. Külön köszönöm Dr. Gémesi Györgynek, Gödöllő polgármesterének, Harazin Istvánnak, Ecser polgármesterének, valamint Dránovits Istvánnak és Dr. Sződy Szilárdnak a támogatást. Vesztergom Andreának pedig azt, hogy naponta ösztökélt e könyv kiadására és oldotta félelmeimet.

Szokolay Zoltán

4

A KAMASZFIÚ FÜZETÉBŐL 1970-1975

Legyenek elnézőek a most következő fejezetben található parányi versek szerzőjével. Sutácska kamaszfiú volt Egerben., hirtelen felcsapó érzelmekkel, mint akkoriban mindannyian. Tanulgatta csupán a költői hivatást, próbálgatta az önkifejezést - és persze folyton szerelmes volt.

5

Május
Pipacs-kórus az árokpart dobogóján. Áhítat. Szél se mer moccanni már. Felzümmög a fehérfrakkos kilométerkő, megadja a hangot. Első szám: útszéli madrigál.

Június
Kamilla nénje, Margaréta nem csitri már, lenézni nem szabad, Utánafordulnak a kerítéslécek, mikor mellettük büszkén elhalad. Suttog a kóró: - Megint a szomszéd kardvirághoz… S kacag: - Szeplőzné csúffá bár a Nap!

Július
Fényfűzfaág hajlik földön fekvő arcig. Szomorú a világ, látja magát benne.

Augusztus
Ma sem szólt Isten, hogy látni kívánja foglyát. Nem nyílik a sötétség cellája. Csörren a csillaglánc az égen. Megfordul álmában Magyarország.

6

Szeptember
Kényestükrű tó vagyok, gyűrűzzetek, bánatok, kő hullt a vízbe, álnok párom szíve.

Október
Sárga alma héja göndörödve hull, semmim se marad már hámozatlanul, olyan egymagamban, szinte Nélküled járkálok, lélegzem, hallgatok, hiszek.

November
A hallgatásodnyi messzeségen át mivé másul szemedig szemem, hogy télivé váltod nézésed tavát, s hajlinkózom hajlós jegeden?

December
Piheg a pihe, szállni gyenge, pihenni hull le ujjhegyemre, meg sem él egy hópehelyöltőt, fölfénylik s meghal – akár a költők.

7

Szeretni megyek, szép arcom add reám
Hová mégy, kedvesem? Ezüstös esőbe. Csillámló, virágzó, záporos időbe. Hová mégy, hajnalom? Elmegyek az útra. Láthatatlan korsóm meríteni kútba. Hová mégy, gyönyörűm? De hisz csak itt állok. Szám szélén falevél, szememen virágok. Itt maradsz, életem? Nem is tudok járni. Nem tudok már néked gyöngyöket találni. *** Fölösleges vezényszavak ostorai vágnak számból a szívemre, mert ennél szaporábban már úgysem kapkodhatja patáit utánad, mert oly agyonhajszolt ez a kicsi állat mióta a szerelmemet húzza, hogy a híres csillaglovak is megsajnálják, vágtat, kifut alóla a világ, s nem tudhatom, hol hajtod füledet a földre hallgatni szívdobogásomat, nem sejthetem, milyen rejtekben bújik meg álmából fölriasztott életed,

8

űző kiáltásom ostora csattog, pedig nem vagyok én kegyetlen: harminc ezüstpénzzé az igazság, test szolgájává a lélek nem gyűrődik a vágyaimban, szánom én a szívemet is, könnyeim hintáznak lobogó sörényében, de utol kell érjelek, meg kell találjalak, ha táltosom lábai összeakadnának, szerelmem kerekei az ég felé fordulnának is, ne félj tőlem, bújj elő bátran, jóhírt hozok: börtönükből az országnyi titkok mind kiszabadíthatók, holnap indulok a harcba, már nálam vannak a cellakulcsok, s halálom napján győztesen térek vissza, tudom, ha addig valaki naponta kicsókolja sebeimből a fájdalmat, s fáradt szívemet esténként az ölelés jászolához vezeti, testével lecsutakolja, lelkével álomba simogatja. *** Júlia! Celia! Lilla! s a barna szemöldökü Lolli! Ábránd hű Laurája! S Júlia újra, a másik! Jaj, Gina, ködbeveszően! Léda, a Léda a bálban! Jaj, örök Anna! Flóra! S az ősz Lászlóval a Margit! Néma vagyok még téged ölelvén, néha bocsásd meg. *** Szemedben, szemedben, szembéli szép éjszakádban őrködöm, őrködöm megszarvasodott hold gyanánt.

9

*** Csordultig az éjszakával meg ne remegj, két tenyér! Hajnalra majd elszivárog, ahol két ujj összeér. Mindenható, fehér kezek tartják ezt a versemet, megbújnom most azért lehet ölén annak, ki szeret. S reggelre a szép világnak fázó, hűvös tenyerén ketten maradunk csak: két csepp félve tündöklő remény. *** Jöhet álom vagy halál, hátrahanyatló fejem alatt immár mindig ölednek képzelem a párnát. *** Halántékomon áthaladnak hetek, hónapok. Harangok hangján hívlak, hamari hamvas kedves, hallod-e még? Hasztalan hallózok megnémult szerelmünk kagylójába. ***

10

Mert elhagytál, a lelkedet álmomba vinni nem szabad. Felőled érkező jelek örökkig ébren tartanak. S hogy őrizzem az éj felett hajló, hajnalló arcodat, fénypálcikákat tördelek, kitámasztom szemhéjamat. Így fekszem majd a sírban is: halottas kertbe bújtatott, ki megtagadta álmait, virrasztván porladó halott.

Korall
tenger a szerelem tenger jaj addig ültem én ebben a szóban föltartott fejjel mozdulatlan míg zsupssz! egy üveg encián tinta a hajnalból arcomra borult tenger a szerelem tenger kékreverendás postásoktól várom az áldást nékik gyónok imáim gyűlnek a hírlap égen felhőre felhő rímre rím hullámok álmai halak fölöttem lassan szálljatok

11

Ma éjjel
gyertyák szagát ontja az ég s koppannak lépteink ma éjjel földbe ugranék ma föld lennék megint hídfőit vesztett híd az út s koppannak lépteink odalenn bomlás habja zúg s ma föld lennék megint elejtem szavam cigarettám koppannak lépteink megérintem még léted aztán ma föld lennék megint lépdelsz mellettem hunyt reménnyel koppannak lépteink minden kétségbe belenézel s ma föld lennék megint lennék léleknél bölcsebb sárrá koppannak lépteink kezem ha kezed nem találná ma föld lennék megint

Tisztán
Rakod, csak rakod. Ellenemre! Világot építesz közénk. Hiába zúzom, rontom egyre, megépül, Déva váraként. S fejem támasztom hűvös falnak. Gondold meg minden léptedet. Egyet se véts, mert tisztán hallak. Élni is tisztán éltelek.

12

AZ ÉLŐ HAL 1975-1980

Az egyetemista éveim során született versek egy részét tartalmazta az a fekete füzet, melyet az „Eötvös Könyvek” sorozat első darabjaként jelentetett meg az ELTE Közművelődési Titkársága, 1500 példányban. Lektorálta Czine Mihály és Csűrös Miklós, felelős kiadó: Vasy Géza. Ez a kis füzet volt az első kötetem (többen mondták, hogy nem is kötet, majd pár évvel később, a Magvetőnél megjelent másodikra ugyanők, hogy az már nem az első.)

13

Vonulás
Mióta már nem száll föl egy se! Kővé meredve, mozdulatlan áll, teremtőink vezeklését őrzi megannyi szárnyatárt madár. Majd nem látunk, s nem marad egy se. Majd nem hallunk, s vijjogva száll Nap felé a vadkereszt-csapat. Elnémulunk. Nincs semmink már.

Ablakot nyitok
Ablakot nyitok hajnalonta s viszem óvatosan a frissen írott verset, mutatom neki a nyarat, alvó ország kőpárkányán tanítgatom a szabadságra, lendítem, álomról álomra hadd röpüljön, de visszahull, mindig visszahull, tárt szárnnyal fekszik a papíron, elgázolt feketerigó.

Áradás
függő vizek jőnek zengő esőzések elvétett szerelmek elszeretett vétkek életünk partjait mossa lelkünk árja hánykódó habjaink nincs ki zabolázza

14

iszappal borul bé valahány reményünk könnyel teljes arcunk valamíg csak élünk homokzsák hazugság gátja épül végül megvédjük magunkat bolondul vitézül s mikor az árvizek szívünkbe megtérnek fölszárad a bánat megszólal az ének

Romlás ellen való ének
Lelkünk tán a sírba hajnalban tétetik, s főtől való fául csak a csönd tűzetik, s addig is, sorsunk tán könnyet könnyre perget, nem hagyjuk, őrizzük a legszebb szerelmet. Őrizzük, öleljük. Lidércálmok pedig törékeny kezünket lánccal rettegtetik. Dacos nyelvünk mégis madárnak felelget, világgá dalolja a legszebb szerelmet. A fehér papírra rácsordul a vérünk, romlás ellen való énekekben élünk. S ítélő szemünkre haraggal ha néznek, bujdoktában szépül igazzá az ének.

15

Part
fodrozódik a szeretet kopoltyús kések úszkálnak mélyében és álnokságunk gyötri a tükrét az mond igazat ki a fényen jár méregeti elbírja-e egyetlen sugár aztán egyenestörzsű fa két vízszintes ágán szögalakú vasrügyek a költő kiakasztotta magát száradni

Alkony
kiket csattogtat odakint a szél uram te meztelen téglafal valld be kik állnak kalimpáló kék lámpák alatt sárga röhögés csap ki a kirakatból és végigcsorog rajtad ó uram te vagy minden fölösleges konvenció vége és újjászületése reinkarnálódnak cigarettát tartó ujjaink is mert félünk kőgörgeteget nincs ki megállítson meztelen csuklónk jelzi az időt

16

Akvarell
kimerészkedik spirális mészházából az ősz falióra diófa-dobozára gondol délelőtt az ember borostás állához szorítja valahai születését zene piros pallóján lopakodna a szőlőhegy felé szálka szorult a hatalmas körömház alá foszló csiganyálat húznak maguk után a piacra igyekvők az ablakban a muskátli csónaklakk-szagot áraszt távirat a szülőknek távirat a gyermekeknek falhoz támasztott létrák félrecsúsznak

Naptárkép
frissen meszelt falak között siklik tekereg a karácsony-illat piros dunyha tetején macska alszik csattognak az ünnepi ollók zümmögnek a filmfelvevőgépek telefonkagylóba kiáltjuk: jól vagyunk csonttá fagyott csíkos vásznak a padláson sós latyak a mozdíthatatlan kertkapu előtt sziszegve siklik a karácsony ezüstpikkelyek halogén fényében csapó csattintja össze fogsorát

Vonaton
csikk égeti ujja hegyét ultimó jaj ultimó ha meghalnánk feltámadnánk ki elől jaj ki elől künn a világ omlik reszket szívünk száll le senki más az öreg elrejti kezét megtisztulnánk hull a hó üveg mögött szalad hazánk villanypózna is ledől intsünk a kék baktereknek nyílegyenes sín a gyász

17

Cantio de Francisco Rákóczi
Éltem-e már egy pillanatot, s micsoda átok, miféle időtlenség szakadt ránk, hogy három nap se múlt még 1735 nagypénteke óta? Hómezőket ropogtató fekete csizmák, mordság éje letapodja vérünk, a virradat vitéz karmazsinhada földben! Elvajúdhat szívem föltámadtodért, töredék az álom, romlandó cserép. *** Égenfutókká tett, kisemmizett, árva vándorcsillagoknak kenyeres pajtása mindenik legényed. Megkomorul tüstént szép lány ha ki látja, kiáll a Kárpátok cifra kapujába, s íves nyaka köré hullongó igazgyöngy enszomorúsága. *** S ihol az ő éneke csodatévő:

18

„Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár, kék a lába, zöld a szárnya, jaj be gyöngyen jár. Búbánatnak szárnyával jár mind akire száll, énreám is reámszállott három napja már. Jobb vállamtól bal vállamig sebbé legyek bár, csak míg minden bátyám, fiam vigalmat talál. Megcsöndesült reménységük sírván siratom, könnyeimmel harmadnapon föltámasztatom.”

Hazám sarkából figyelem őt
Ide minden idelátszik. Az is, keleten aviatikákkal játszik, túl a LEHET-en, fölfelé a messzeségnek fény-kötelein kapaszkodik, tart az égnek Szergej Jeszenyin.

19

Kiszámoló
rajzoltam egy királyt nem volt neki nyele úszott a folyóban föl a kamerákig szerettem egy tésztát gyakran levetkőzött borotvapengéken tanult velem élni betörtem a boltba mindent odavittem hadd legyen szabadság boruljak a földbe szalagok pörögtek csontig elzsibbadtam neonszemű isten nézett rám kabátot tehervonat voltam alámbújt egy térkép késtem vagy siettem aludjatok bátran

20

Tánc

Döngő pirkadat, csizmás léptek, szívverésemnél szaporábban, látható hangok, robaj-fények, előszüremlő roncsolódás, kinek kezéből hemzseg énrám, kinek markából özönlik rám ez a csillámhad? zseblámpafény pásztázza át az ifjúságom, vakító csóva, csizmás léptek kinek a közeledtét jelzik, ki törhet rám, hogy elkobozza tintavonalak hálójában verdeső töprengéseim? honnét ver ez a köves eső? micsoda sugárzás okozza minden remények lézióját? kinek parancsa üti széjjel az álmot ének-zúzalékká? micsoda fénykör motozza meg szerelmek szilánkhalmazát? ez már a huzatos csatorna, ez ama hatalmas csatorna túlvége volna? látszik a halál? az világít át? az azon túli? az süt át rajtam, ami NINCS? Négy dobókockát elpörgettem, három hatos lett és egy hármas. Huszonegy évig úgy szerettem benned, világ, hogy megutálhass?

21

Csavarogván még szent időmben kék labda huppant lábom elé, égig rúgtam és eltűnödtem: ha most utána iramodnék, ki könyörögne vissza onnét; de magas fára másztam máris, bőrömet ágak hasogatták, a piactérről hazafelé elejtettem a tejeskannát, pocsolyás tél lett körülöttem, égve feledtem minden lámpát, egyedül játszottam karácsonyt, pirostojásos áprilisban mosóport szórtam szökőkútba, hajamat nem hagytam lvágni, kuncogtam barackfára bújva, odébbtoltam a térképeken piros tollal az országhatárt, később csak köröket rajzoltam, üvöltve, hogy a FÖLD enyém, s rámzárták annyiszor az ajtót, ahányszor bolondokra csak, idegen lánnyal csókolóztam száguldó expresszvonaton, magamban éneket motyogtam kölyökeszmékről, szabadságról, megismerkedtem borotvával, cigarettával, hazugsággal, gyógyszerrel és más gyilkosokkal, hűtlen cinkosa önmagamnak: mindenkit próbáltam becézni, s pörgött-forgott a dobókocka, hol voltam, hol nem voltam árva, pántok, szalagok tépdesője, törvényeket leráncigáló ünnepi kedvek lobogása, átgyalogoltam, általégtem

22

ezer önkéntes éjszakázást, nem soroztak be katonának, ritkán ríkatott meg az élet, szívemig csak a bajban társak ölelésének bársonyán át szivárogtak a szenvedések; pörgött a kocka, hétfő-szerda, zördült a vekker, szerda-péntek, szégyenek gyúltak s lázadások, jakobinusi gyertyafények; szülőhazámat ott kerestem, hol a reteszek mind kivesztek, s hittem: lakható énekekben majdan fiam is megszülethet; ezerkilencszázhetvenhétben költészet napján buktam orra a sínek között Kelenföldön, talán az akkor elfolyt vérrel szökött meg minden vakmerőség, talán az akkor nyílt seben bújt homlokomba a félelem; mikor K. meghalt, benyakaltunk H. Pistával egy üveg vodkát és énekünket vágtuk földhöz, akár az üres üveget - - késő már Kormost költeni elrongyolódott mindene széthullvák arca völgyei két óceán a két szeme - - - de a világunk tovább pörgött, alvatlan arcom füst ölelte, elgémberedett jobbkezemmel szorítottam egy sötét kagylót, hasztalan hallóztam az éjbe, megvallattam a membránzúgást: éllek-e, hallak-e, halló lélek, pillantásom, az egykor pajkos,

23

hasonlatossá lesz maholnap országútmenti kutyahullák bevérzett, üveges szeméhez? s távoli lányhang azt felelte: porndos mélység peremén járj, átokkal illess árulókat, ne félj a daltól, az igazság világgá énekelhető, s elzuhanásod színhelyétől föltámadásnyi járóföldre lesz csak temető; s őrülten pörögtek az órák, halántékomhoz szikla röppent, égbolttal tülköltek fülembe, gyomromba méreg harapott, s közeledtek a csizmás léptek, szívverésemnél szaporábban, sokasodtak a lámpafények hétköznapjaim zegzugában, de éltem, égtem, töltőtollam spirált rajzolt vagy fekvő nyolcast, madarak által bátorítván tusakodott a végtelennel, pörgött-forgott a dobókocka, lassúdván már a negyedik… vakító csóva, csizmás léptek, lélegzetemnek őrei, új kockát kérek, hajnalok peremén piruettezőt, életet, kockázatosat.

24

Véletlen
Nagyon siethettem valakihez, mellézártam reggel a verset. Távolodóban már hallottam, hogy csapkodja a szél az utolsó sorokat. Most itt vagyok újra, minden kihűlt, a padlón falevelek, madártollak, zoknik, újságpapírok, a zöld kabát zsebéből eltűnt öt ropogós szó, a tintaceruza összefirkálta a falakat, de akit egész nap hiába kerestem, ott alszik összegömbölyödve az egyik bolyhos melléknév alatt.

A satu szorítása
Piros füst dől annak orrlikából, édes lányom, ne merészkedj a közelébe. Tályogok hörögnek a selymei alatt, édes fiam, tartsd távol magadat tőle. Nincsen annak tíztükrős barlangja, künn hál az a szabad ég alatt. Hazaviszi az még a szőlőkarókat is, de kivetne téged a lába közül. Két kézzel ásod, édes lányom, az én eleven gödrömet. Szívemet, májamat, édes fiam, odahajítod a macska elé.

25

A leopárd
Ideje volna abbahagyni már, betiltandó, veszélyes ártatlanság, hogy életem csak érintések tartsák jelen időben, s térdeljek sivár rögeszméimnél szöges zsámolyon. Találgatom, hogy minek képzelsz minket, ha szorzod-osztod vélt szeszélyeinket és jót nevetsz e „régimódomon”. Ideje volna abbahagyni már, betiltandó, veszélyes ártatlanság, hogy otthon, rend, hogy szép, hogy oltalom. De azt a tényt, hogy majd a leopárd egyszerre ejti kettőnkre a mancsát, pátosz nélkül tán eldadoghatom.

Sikolts föl
Megfélemlít a meghittség. Tehát: a legbátrabb itt én vagyok, ha élek. De élek-e? Mert az, ki tetten érhet, nem bizonyít be mást, csak önmagát. Varázslatokkal töltvén poharát, a vígasztól ha kapatos a lélek, levélrezgést is háborúnak vélhet. Örömből már egy fél korty is megárt. S válladra hullna mégis homlokom! Nagy szégyen ez, mert el nem oldozódhatsz. Minek tudom, ha hasztalan tudom, hogy elménk csak az önzés marja ki! Sikolts föl hát, hisz testedre fonódtak szonettem sóvár polipkarjai!

26

Kövek
Rendetlen vagy, Te minden kőben égve hagytál valamit: egy kislámpát, vagy két szál gyertyát, vagy kandallók tüzét. Nagy felelőtlenség volt. Vagy büszkeség? Pazarlás, önpocsékolás? Elég bolond lehettél arra gondolván, hogy annak a Miskin hercegnek jelet hagyj, ki majdan egyszer tán a kőbe lép. Mert mit tudod te, ki lesz az a Miskin, kavicsra lelsz, ha őt épp nem leled, körülnézel: csak benn lehet, ha nincs kinn, és bemerészkedsz, adsz egy fényjelet, vizet csobogtatsz, húst sütsz, „még jöhet”, és elrohansz, mert várnak új kövek.

Majd
majd múzeumba is megyünk, igen, tilosra váltó későőszi fényben szabálytalanul vágunk át a téren, mert nem jár arra akkor senki sem. egy szalmabábot hintáztat szivem, sikong a báb, én földre ejtem, s éppen kihull a csikk kezedből észrevétlen, s a lángot eltapossuk sebtiben. és mégsem látjuk már a képeket, csak egymás arcán sok kis hólyagocskát, és pánik tör ki, ég a múzeum, madonna-ölben hamvadó gyerek kiált: fogják el, ők a tettesek, a szalmabábot élve eltaposták!

27

Utóirat
Nem akartam, csak eltűrtem, hogy túlélem ezt is. Mégse hidd egésznek azt, mi lassan elfogy, s biztonságosnak érveid. Legendát nem teremt az ép agy, s a kéz növeszti körmeit. Hogy éljek: nem látom, ha szép vagy. Feldönt, ha léted fölsegít. Csak önnön pillád hullt szemedbe, attól a könny, a gúny, a vád. Levelet írsz még kéthetente, s dúdolod versek dallamát. Melyikünk hát, ki elvesztette „két önzés titkos párbaját”?

Kavics?
Minden magaslatról legurítja testét, halántékán, vállán véraláfutások, minden ölelésben áldozat vagy vendég, minden vallomása öncsalás vagy átok. Hozzád, gyilkosomhoz, elvisz hajnalonta, zárt ablakod által arcom fölhasítja, bekötöz, lefektet forró homlokodba, én ő vagyok, ő én, béke tudatunkra.

28

Hátradobva
Nyitva hagytad a láz rózsáit, szédülések az izmokban, évszakokban, tócsára ereszkedő bankók az utcán, mégis naponta visszafordulok, nyitva hagyott arcodon át kezem másáig mászik a kezem. Azt akarom, hogy aludj, öntudatlanul összegömbölyödj, kávé boruljon naptárodra, soha ne ürítsd ki a hamutartót, hátad tükre lett tükröm háta és levedlette foncsorát. Kifut majd egy vonat, kifut majd a tej, hiába integetsz a számládért, sűrűdő homályban hasztalan hadonászol, nem szabadulsz, ha magadból kifutsz, jegyet se váltasz, fölmondják majd utolsó albérletedet. Tárgyak zsibongása elcsitul aztán, majd lárva leszel, küszöbökben hallgatsz, majd már csak gyereket akarsz, már azt se, mondataid végét, majd mindig hagymát vágsz, ríkató időt.

D. város, K. utca 8.
je suis mort többé már nem talállak otthon • lábujjhegyen hogy zajt ne csapjak • leóvakodom a lépcsőházból a pincébe • kilopom egy gyerekkocsiból a pokrócot • műgonddal az olajfoltos betonra terítem • november van • fagypont körül a hőmérséklet

29

Ruhástul
alszom vállon visznek négyen elől a lábam hátul a fejem tarkóm alatt zsivaj torkomban csődület két szememen két pohár talpukkal fölfelé ruhástul alszom most már jól látok most már látlak nem sírsz

Most arról
belépett egy szemüveges ember (ilyenkor mindig szemüveges emberek szoktak belépni) elfelejtetted befejezni a mondatot (este hét után mindig elfelejted befejezni) a mártíromság a lélek legkönnyebben elérhető - tehát legolcsóbb – méltósága (nagyapámnak volt jó: ő csak szögelt és ivott és gyalult és ivott otthon várta az asszony az alkony a hajnal sosem akarta megölni magát mindig kibogozta valaki a csomót a bakancsán) most ne gyújts rá most figyelj arról beszélek elrákosodik körülöttünk a világ

30

Hírek
Eltorlaszolt kijáratok szapora lélegzetvétele. Baltával hasítjuk szét egymás szerelmét. Bezúzatlan kirakatüveg: csillogó sima űr. Szilánkokra szétvert ajtók: nincs járat, nincs értelmezés. Menetelnek a menetek raffinált menetrend szerint. Eltitkolt lobogás: szégyenkezik a születésnap. Színes rongyok lődörögnek az utcán. Idén a karácsony elmarad.

Messzelátó
Fröccsen az ember a sárra, béke van, béke van nagyon. Harckocsik szenvedélyes násza erjedő emberi agyon. Sírás, sírásás, sírbatétel. Tételek, filozófiák. Titkos távcsövek üvegével köd-kendert tiloló világ.

31

Egység
ünnepre veretik a dobokat szakadatlan a holtak feje is belefájdul hiába nyeldesik a port félnek a holtak : tán épp enfiuk fölfeszített bőre dübögi idegenek diadalát 1977. április 4. ünnepre veretik a dobokat szakadatlan ideje öltöznöm koromfeketébe lobogó fáklyáját minden házra föltűzte már Néró

Élők napja
Az odalenti tavasz ünnepén, akkor, tavaly november elsején – csak a földig? a rab rögök testén a fagy köteleit csak épphogy meglazítva? csak a sírokig? csak ebben az anyagban, időben? evilági hatalmuknál nem tovább? csak önnön csonkukig égtek a gyertyák? Vagy lehatoltak a mélybe. Omladozó koponyákban forradalmat lobbantottak-e? Tömegsírok közhalott lakosai által ezerfelé tépették a tábornoki bársonyt? Üzentünk-e gyertyáinkkal - lenti mának a lenti holnap – a halandók, az utód-halottak jogán?

32

Ősz van most odalenn. Élőknek napja tartatik. Karcsú lángokkal fölékesítve a föltámadottak kertje. Idefönn április nyüzsög, új terek, kaszárnyák, utak, épülnek új óvintézkedések. Szigetelők, betonozók, munkátok mindhiába!

Három kihúzott mondat egy hadikrónikából
---------------------------------------------Az ostromló sereg tisztjei már várvédő korukban is képzett és fegyelmezett katonák voltak. ---------------------------------------------Talán csak a túl szűk lőrések okozzák, hogy a falakon belüli közvitézek egy része feltűnően rosszul céloz. ---------------------------------------------A lenti ágyúk, a fönti ágyúk és a még föntebbi zivatar közt – a dörgések tökéletes egyidejűsége ellenére – tagadható az összefüggés.

1977

33

Rév
Cölöpök a vízben, talán alszom, nem hallatszik át az asztal túlsó partjáról az öngyújtókattanás, kenyérhéj-darabok hullnak, a rádión állomást keres valaki, autóknak integetek, nem hallatszik át az asztal túlsó partjáról a kérdő mondat, soká lesz ez a mostani perc, talán ébren vagyok, fehér por, szokatlanul sűrű félelem, talán túl soká, a túlsó part túlsó oldaláról nézve egyedül, a zsoldosok mindig a várat védik, az ostromlók épp oly kegyetlenül a soraikat, fehér film-havazásból egy nap, túl soká, nem hallatszik át arctól arcig a csönd, már az ostromlók is a várat védik, kerítéslécek a vízben, pirosra sült hús hátában kések, elegáns fehér gépkocsi gurul bikinis fekete lány fényképére, nem röpül át a túlsó partra levél, nem hallom - - talán zörgetett valaki?

34

Bankett
Ez a dróthálóba kapaszkodó kis pedagógus régen kóstolt már meggyeslepényt. Arcán a véraláfutások szervezettek, mint egy terrorbrigád. A tanév, akár a csatorna vize: sötétkék papírhajókat sodor az Ó-t artikuláló betonszájba. Szárnyas, püffedt béka a nyár, már a kifutópályára visszazuhan. A kisvendéglőben a történelemkönyv szemléltetőábrái razziáznak. Érik a meggy. A dróthálóra rászáradtak a piros csíkok.

Tanács
Ha megszédülnél, kapaszkodj a rácsba.

Töredék egy eclogából
hány credo quia absurdum hull át ama szűk kis torkon a mélybe, amíg odaomlik az ember egészen; hány buta hasztalan ábránd-szemcséből van a testünk; mért hogy a súlyosak elfogynak hamarébb ideföntről, s félútnál ha lehetnénk párosan újra egésszé, össze se érünk csak két vastag üvegfalon által, s meg nem fordul a zsarnoki bölcs homokóra sem immár; ennyi az élet: hullni örömmel a lenti edénybe - - -

35

Hangyahadgyakorlat
Hajnóczy Péter emlékére I. soh seha jolá tav ilá gons emőr ajt avi ----- ----- lág Túladagoltam magamnak a vaskerítést. atá born okór ájá rap illa ntot tés kef (rem) (nem) élt Bejelentettek, mint egy erőfitogtató hadgyakorlatot. kie zaze rekt ívd árd ásis tene csk eit ----- ----- ten Később történik rólam intézkedés. soh seha jolo kát avi lágo nsem énr ajt amav ----- -----Gyertyák a tortán: iiii iii. II. Fegyelmezettebben kellett volna keresni: nem imitálni, hogy megtalálható. Mentség, ha felfigyeltünk a kavicsot dobáló kisgyerekre. A terasz nádszékei oktalanul recsegtek, sajnos ezt is túl korán döntöttük el.

36

Mihez képest? Az emberiség legokosabb kérdése. Minden válasz méltatlan. A közlekedési lámpáké is. A vöröshajú nő épp a saját két szétvetett térdét simogatta. Nincs mit folytatnunk. Harsog a zene. III. Euthanázia fürdik. Értelme látens. Addig sem nyújtózik, ameddig a sziklái érnek. Éjfél után jár haza. Kér még valamit? IV. Három hosszúszoknyás nőszemély: Eufória, Euthanázia és Empátia kisasszonyok (a legutóbbit hírből talán ismerhetjük is) váratlanul átlendültek a vaskerítésen. Jogosan vetődött fel a kérdés, hogy van-e további esélyünk --- és ettől (valamennyi lehetséges választ számításba véve) persze rögvest meg kellett inni napunk második korsó sörét. A szövőlányok rágógumit rágtak (legprimitívebben talán Euthanázia) és (ha vakmerő szeretnék lenni, bevallanám) a politikai gazdaságtanról beszélgettünk. Hirtelen távoznom kellett? Vagy éppen vissza kellett térnem egy távozásból? A szemrebbenés, amikor véletlen rádöbbentem, hogy ezek a vendéglátóipari székek bizony vérvörösek - kategorizálhatatlan. Csak arra emlékszem, hogy pontban éjfélkor, amikor bordó könyvecskével kellett bizonyítanom (lehet-e?), hogy én vagyok én, Eufória, Euthanázia és Empátia kisasszonyok, vétkem egyetlen lehetséges tanúi már fizettek és elsiettek. A többi csak dal a zenegépen, szabad (mihez képest?) játék a flipperen, nem több, ennyi, egy távirat anyámnak, agyő.

37

V. Az ébrenlétre vonatkozó rendszabályok behatárolhatóságát likvidálta bizonyos (behatárol) hatóság ma is. Találom szerinti találkozások. Kérdések, mint a körzeti rendelőben. Elzümmög egy manipulált szúnyog. Esetleges a diagnosztika. VI. Ne kapálózz. Elindultam épp ahhoz a ponthoz. Most ne nézz. Te még azon sem botránkoznál meg, hogy csuklom, mint egy arisztokrata. Citrommal a szájában, szalonnával megsütve, vörösborral leöntve: hallgat az eszme. Te is hallgass. Ne kapálózz. Ne élj. „Maradj fölöslegesnek”. Kedvenc csapatod győzött, az újság részletesen leírja góljait, leírja - mondom - részletesen. Ropog a kocka a fogad alatt. Forgandó, dühöngöd, forgandó.

Csatok, kulcsok, csalatkozások
Titkos üzenet értelmében csámpázott ki a zászlókkal fölfegyverzett pályaudvarra. Vitt két szál cigit, gyufát, egy fekete baboskendőt és egy Strindberghez illő nőt. Félúton mindent lecsatolt és elveszített, hátha mégsem igazoltatják. Tízre ígérte. Tulajdonképpen mindannyian tízre ígértük.

38

Az érvényüket tévesztett plakátok sosem akarnak lemászni a falról. Fázott, a nőket megsajnálta, sokáig babrált szavaimmal aznap. Akadnak persze eszmék is horogra. Legnagyobb tét a hármas befutón. Vendéglőt képzelsz arcod csapdájának, s azzal fizetsz, hogy elszelelsz. Elveszett – I’m sorry – a kréta, ahol a füst konzerválja az automatizmust. Bádogvödörből öntik utcára a szőke sósavat, mindenki örömére. Kék a legszebb kisautó, játszik vele négyéves neuraszténiás. Nem rímel. Nincs is dallama. Nevel.

A házak közt
A házak közt már céltalan jár, gyanakvó arc az ég fölötte. Megáll a fénylő félszavaknál, csikket köp kék neonkörökbe. Zsebében hord egy más vidéket, de azt már végleg összegyűrte. Odébbrúgja a gesztenyéket, beléakad tüskés betűkbe. Köztünk élt hajdan – azt beszélik, kik már helyette énekelnek. Most elbotorkál még a télig, s a hóban ás magának vermet.

39

Sláger
hagyd őt – hisz mondom: mit se számít egy most az ábránd és a tett adj neki eget encián színt ne sírja: elvégeztetett aztán majd éljünk szót nyakaljunk teremtés tiltás té-betűs sosem volt közös sátoraljunk csupán a bagzás mélye hűs hagyd őt megőrült – hadd tudassuk szemhéját lepte furcsa hab síkos tükrön mi méla hattyúk az úszás fuldkoklás marad ő álmok esszék híg románcok megint egy jóslat eltörött s a gyermek hátán égő tályog zászlónkra pöttyöket köpött plafonról lógó villanykörtét két eltépett vonatjegyet a túlpartot ahol csak zöld ég hitették danászó legyek nyers hús napfényben csorba tányér szaturnusz-gyűrűnk elgurult huszonöt év a vak is átér odébbtaszít egy háborút lépjünk magunkhoz tisztelegjünk kedveskénk hétkor újra nyit földben maradni semmi kedvünk mutassa föl papírjait

40

Telefon
mikoron Picabia vitéz kihasíthatatlan világoskék esernyőjével a nyelvlökéses nyelés fölé ereszkedett és mikoron Isidore Isou vitéz rohammal elfoglalta az anyag üregeit mint sokgyermekes család egy mosókonyhát mikoron Francoise Villon széthullt vasláncából a legszebb szem Ladik Katalin köldöke lett akkor csengett először a zárt kő belsejében

Időtlenített szerkezetek
1. A bonckés útja. Az örökbe fogadott gyanakvás. A szertartások koreográfiái. Két ember, amint a víztükörben kémlelik egymás fodros arcát. Az alapjelek áhitatos orvoslása. Az átlósan 2. szétszakadó vászon. A feladni sosem mert levél. Meghitt tornagyakorlat, heveny álom. Védelmi mechanizmus, mint 3. Herzen lányának arcán a kloroformmal átitatott vatta. De még egy pillanat: magában 4. beszélő gyerek a zsúfolt autóbuszon.

41

Hazáig
kikönyökölsz az expressz ablakán hadd lobogtassa arcodat a szél hazáig élve el nem érsz míg élsz az expressz meg nem áll kikönyökölsz egy ablakon lobogtatsz forradalmakat hazádig el nem élsz az expressz meg nem áll lobogtatsz márciust a földön körbefut hazád a föld és meg nem állsz nem múlik el legyőz a láz lobogsz leszállsz

Későn
Későre jár, elhulltak figuráid, összemosódnak előtted mind a mezők. Szeretted magad Miskin hercegnek látni a tükörben, hát most söpörd össze az asztalról a kenyérmaradékot. Jézus születésnapján levelet írsz egy pohár víznek, azt írod: megszámolják egymást a fésű fogai. Tavaly még vetkőzni kértél idegen lányt, nem tudhattad: a selymek alatt csak újabb selymek, s végül a világba visszajutsz. Megy a vonat és nincs időd leszállni, elárvult városok csigolyasorára fut rá az alapfogalmak szerelvénye. A szomszéd jászolban köhögés fojtogat egy zászlót, a szomszéd évszak melléből elapadt a tej. Késve jöttél, saját homlokodban éjszakázz.

42

A FŰ MAJD ÚJRANŐ 1980-1985
Második verseskötetem a Magvető Könyvkiadónál jelent meg, 1985-ben, Parancs János szerkesztésében. Idézem a fejezetek mottóit. „fejest kell ugrani, majd megtanulok úszni, vízben tudok úszni! az ár ellen akartam tempózni, nagyon kifulladtam a Dunán” (József Attila) „Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve, mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve. Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk, egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.” (Babits Mihály) „Átutazóban az emberiségben - félek, még sosem jártam itt! Segítség, álomszép álom! Legyen most rajtad a sor ennyi megismert, megértett nappal után.” (Lászlóffy Aladár)

43

Sanzon a bizalomról
Azt mondd el, állt-e valaki a kő-ütötte résben, alig lehessen hallani, suttogva mondd, de értsem. Nem tudom, állt-e valaki a kő-ütötte résben, ezért hát kezdd el vallani: talán, tulajdonképpen. Azért csak kezdj el játszani, hintázgassunk eképpen, lássuk meg, állt-e valaki a kő-ütötte résben. Mert mégis ott állt valaki a kő-ütötte résben, úgy próbált kőnek látszani, hogy réssé vált egészen.

44

Induló
most a síkból át a térbe most miként ha mostohát vidd a tested más vidékre énekelni nincs tovább egy osztást még! meg se botlott betongödörbe zuhant érthetetlen talpig-foglyok adieu monsieur adjudant világoskék szalag bomlik orsócsontról lepereg egy körig még! semmi pontig! bonthatatlan levelek naptár csördül fogsor csattan valaki más szavait énekeljük zárt etapban adieu aki hazavitt monsieur étoilé dumája jól megfontolt rothadás napnyugtáink színe álca sír a horgász: volt kapás volt egy sáppadó szerelmed krétás kézzel fogtad őt konyhájában tészta dermedt forró lében krumpli főtt most a térből át magadba törjék mások tükrüket széttágítva már szabadra s kong az üres szájüreg

45

Forgószínpad
tegnap életem koradélutánján amikor összetorlódtak a téren és tülköltek egymásra a türelmetlen történelmek már végleg nem voltam hasonlatos a pórázon vezetett voltaképp szabadnak is tekinthető piros palotapincsihez és tél volt általában délelőtt korán zsírosodott a haj nyűgösen ébredtek a szeretők furcsa passziánszokat játszottak fogalmainkkal egész életmódunk ott lebegett valahol a nyilvánvaló ritmusok között ott erőszakoskodott az estihírlapárus mégis csak egy fekete forróvizet rendeltem én a megrögzött táppénzcsaló együgyű kopogások támasztották mindhárom oldalról gyanakvásomat lehet hogy ez a sztaniolborítású basszusgitár most mégis eltűnik a téglaporban mert a bizonyos nemzedékből sajnos nincs aki fátyolos hangon megátkozná az 56 szülötteit megalázó eleven időt voltak színésznők akiket megkívántam szégyellve bevallom voltak itt tornászlányok is mégis ahogyan örvénylett a válság akként ingereltem nevetésre egyetlen látszólag önmagam senkinek sincs érvényes szava ez ellen a tétova gesztus ellen papírrepülőket osztok a tévelygőknek kilép a kirakatból tükörképem csuklóját fogom és 90-ig számolok

46

a szomszéd asztalnál az isten konyakozik persze ha van persze ha kénytelen számláim goromba postásává átlényegülni nem messze innen nyit egy templom kamaszkorom keresem a romok között stilizált koponyahalmok közt visz az út szállnak fölötte kötelékben ostoba fővárosi gőgök kétoldalt sárgán-pirosan lobognak a fák és zúg a büszke centrifúga hullanak hírhedt röplapok

Peron
Ülsz a padon, beismered a tested. Pedig csak épp annyira vagy itt (időben) bizonyítható, mint a rácsozat, amely az ésszel bérbevett világ celláit egymástól vertikálisan elválasztja. Sok a titkod. Hőmérséklet, térfogat, halmazállapot és az a szívtáji éles fájdalom, amelyről hajdan, barbárabb korokban, tereket s templomokat neveztek el büszkén. Várod a vonatot. Farkasszemet nézel a Fallal. Kell hogy legyen egy másik bolygó, amely hasonlít erre a bolygóra. Különben elvesztünk. Van valahol egy másik tested. Tetten érted, hogy itt ülsz, tehát beismered. Bűntudatot érzel, mint az Isten anyaggá süllyedésének pillanatában. Szól a hangszóró, torlódik a tömeg. Kell egy test, amely itt marad helyetted.

47

Kávézó lány az állomáson
Lám csak, mégsem buktál mozdony alá, te törékeny, most szabadulsz meg végleg fényes jelmezeidtől, alvó sínek mentén sétál föl-le a rendőr, csészék szélén koccannak szép kiskanalacskák, szürkül az arcod, várja lekésett csatlakozását, zárva a pénztár, nyitva a táskád, nyitva a tested. Itt vagy, mégsem buktál mozdony alá, kavaroghat lelked a züllött Isten szájöblében unottan, íme a hűség, fönn hunyorognak az égen az élők, fönn szökdécsel a másodpercmutató a nagyórán, hallod, kedves, most koccannak kőhöz a csészék, most koppan majd vétlen talpfán tenkoponyád is.

Különneműek
elárvultak fogalmaink szánk szélén halál-lepedék csak nézzük egymást majd amint türelmünk felragyog s kiég már legmeghittebb éjszakánk vicsorgó alkalmazkodás szétbontjuk egymást mint a rák hitünk gyászoljuk mint az ács szerpentinösvény életünk örömtől undorig vezet de irgalmaddal légy velünk te túlélő emlékezet

48

Tarantizmus
Tudja, kedves MCMLXXIX kisasszony, gyáva vagyok már, csilingelősre földíszített örökzöld családi békében hinnem önvesztő ostobaság, látja, ez a megszólítás is cicomásan fanyarrá (avagy konyakszagú arc-emlékek sugdosása szerint pókhálós finomkodóvá) kerekedett, nem tudom, hová kellene költöznöm, őszintén szólva: nem is érdekel; lassan lehiggadnak utam mentén mind a látszatra hisztérikus drótkerítések, higgye el, hársillatú dáma, már csak egyedül közelíthetem meg azt, aki bőrömben él, kérdezhetné most: mire való a kés, kérdezhetné: kit jelképez a vonatablak, s felelhetném, hogy hízik a hold, felelhetném, hogy hajnalonta kimerészkedik a puszta agyból, kilopódzik a hajhagymákig s kacag, eufórikus gonoszsággal táncol a mért idő, mert halni hasztalan. Jól mondja: élnek itt ösztönös védelemben növényi lélek-szinten emberek, jól tudja: közéjük tartozni fájdalommentes tüneti kezelés, de mit kezdjek a halántékomon le-lefutó alattomos izzadságcseppekkel, mit kezdjek megszólíthatatlan árnyékommal, mely mindig épp az Ön sáppadó arcára vetül - - - Bizony, kissasszony, itt alszom lenn az utcán, most oltja majd el olvasólámpáját Ön is, csak az Aldebaran marad égve félrecsukló fejem fölött.

49

Tíz palack a sziget felől
(1979) első még mindig hallom az ablak alatti lombot még mindig azt hiszem otthon vagyok veszélyes így a szemközti erkélyhez létrát támasztottak a sötétítő függöny zsinórja jobbra-balra leng nem szabad figyelnem a mozdulatokra a legtávolabbi szekrénybe trikók gatyák közé rejtettem az órát talán már ott is megállt nem tudom és ez a nemtudás végre jó ez végre gyógyír ez végre gyógyulással áltat ez most én vagyok félremagyarázhatatlan két ujjam közül a billentyűkre hull a hamu önmaga ellentéteként föl nem használható második csak egy korty vízért indultam, ha jól számolom, ez most a harmadik alkonyodás (kettőre bizonyosan emlékszem, tehát az első vagy a második nem lehet), csak egy korty vízért indultam, addig vagy akkor semmi sem történt, senki nem szólt hozzám, magam sem, honnét hát ez az émelyítő pánik, ez a hirtelen serkent önsajnálat, hogy fölegyenesedvén a mosdókagylótól rámfogja tekintetét egy hadifogoly-arc - - - - - vagy most tévedek, amikor már tudom: csak a gyérülő fény, meg a vízcseppek,

50

meg a száj körüli borosták trükkje volt és nem, sohasem, csakazértsem (még ha sose láthattam hadifoglyot, akkor sem) a te hiá--harmadik kinyitom a kék füzetet, fölnézek, becsukódik, te az ablakpárkány valamelyik petúniájából figyelsz, lekattintom a lámpát, szégyenkezem, senki sem tudhatja meg, hogy itt vagy, kinyitom a kék füzetet, fölírlak, elmosódik, te a kihúnyt villanykörte forró wolframszálában kuncogsz, fölkattintalak, az öngyújtóba menekülsz, fölkattintalak, fényképként fekszel naptáromban, senki sem tudhatja meg, hozzátapadtál áprilishoz, fölkattintalak, kitéplek negyedik kirekesztenek titkaikból a kékreverendás postások a sok levéltől tintaszínű egyenruhát viselő szentek s a kilincs sem hajlik korán van késő van nincs az ajtó mögött senki csak egyetlen hajadszála szökik be hozzám a résen egészen ide a csuklóm köré és barnából vörösbe vált nyolc négyzetméter szabadság kibontom papírjából a pengét a csokoládét fölkelek lefekszem korán van késő van délelőtt tízkor már alkonyodik

51

ötödik
elsod ródo tt

hatodik legjobb ha reggel indulunk és megyünk egész éjszaka tegnap estére odaérünk ingünk ujját kigomboljuk csöngetünk kopogtatunk legjobb ha a lépcsőházban alszunk legjobb ha reggel indulunk tegnapelőtt estére odaérünk ingünk gallérját kihajtjuk zörgetünk kiáltozunk legjobb ha a kertkapuban alszunk hetedik palacsintát sütöttem volna fiad nevét dúdoltam volna daráltam volna mákot meg diót küldtem volna magamat boltba kabát nélkül a teliholdba elcsenni minden földi jót de csak egy hajszáladdá váltam kihullott hajszáladdá váltam földre fésültek ujjaid nyolcadik a zuhanó emberi test két emelet közt megáll a levegőben hogy a toronyház végre nőni kezdjen

52

az asztal fölött a cigarettafüst két arc közé szorul lepréselődik mint a beszélgetések múltad vagy jövőd által mozdulhat jelenem valaki föláll árnyéka elsötétíti az üres mozivásznat kilencedik még mindig az ablak alatti lomb mintha itt köröznének a motorkerékpárok éhesen szeptember kistányérba száradt sárga elsején utolsó két levelemet egy macskának írtam de azt a macskát elütötte az autóbusz múlt szombaton el is késtem miatta vasárnap a meccsről átjött hozzám valaki piros pongyolában de bekapcsolta a televíziót s a filmben valahai szerelmem új szeretője játszott lyukas kavicsban laknak az ideák maguk vájtak maguknak kuckót azonosultak üregeikkel nem látszanak még mindig az ablak alatti lomb de azt a macskát elütötte az autóbusz s a filmben nem látszanak tizedik Ha tény vagy is, lehetőségnek látszódj. Mindenkit elveszítesz máskülönben.

53

Palackok a sziget felől
(részletek egy versciklusból) (E kötetben Kardos Tiborc emlékének ajánlva, aki énekelte-szavalta ezeket a verseket)

1. Szenderedj el ezen az asztallapon, condrás koponya, szenderedj el, mert havas hegyoldal nyugszik benned, lesiklik rajta bátran sítalpas Aphrodité, aki aranyláncon viseli két melle közt a borsószemnyi Földet és ágyékának szőke pihéi fölött tetoválás: ALAMOGORDO. Agyaggal tapaszd be szemgödreid: ökleiddel, a sűrű és mindenható nyárral, mert együgyű szórakozás volt hajszálvékony fonalakon mozgatni cellád belsejét és pontosan számontartani: Csajkovszkij hegedűversenye percenként hányszor repül neki a kék ablaküvegnek. Szenderedj el ezen az asztallapon, mert itt kevertek vágyaidba cukrot, itt kenték haragod kenyérre, itt landolnak a behavazott bőrű álnok áhitatok, erre a deszkára lép ki holnap tested tárt kapuján a vér.

54

2. Fagyott, kibelezett csirkék a hűtőpult mélyén, állok a sorban, zöld mancsával vállon csap a zavaros víztömeg, amikor még platán-koromban éltem itt, nem tudhattam, de később sem, amikor már kentaur-koromban, levegő habján hánykódó galambként sem, némaságot fogadott vándorként sem, később vakvezető kutyaként sem, csigalépcsőn fölkapaszkodó müezzinként sem több, csak a szavakba önthetetlen sejtés nyüszített nyelvemet harapdálva, s lezuhantam a kecses toronyból, hogy másnap kövön napozó gyíkként, hetednap szénacsűr fölött köröző tüzessárga szemű verebészkarvalyként, majd elborult elméjű csillagászként se tudjam, állok a sorban, augusztusi hőség, halkul az utcán a szirénaszó, most kellene átszöknöm fenyőfává, denevérré vagy fekete macskává, még mielőtt a véres kötényű hentes tanácstalan arcom felé fordul. 3. a félelem: ahogy a homokkőből faragott madárka lószőrből sodort fonálon függve arcodnak gőgösen hátat fordít aztán a föld amelyen ülsz mohón kortyolja a fölbolydult eget aztán a sírás: maga a tudás mert hanyattdönt a tehetetlenség mert átlényegíti egymásba árkaid az előre megsejtett idő

55

4. te ne szólj bele lapátold csak némán a földet egyik halántékomból a másikba mozdulatlan volt az abroszon a kezem világos hogy közelebb mászott hozzá a vérfolt te ne szólj bele kavargasd csak tovább a kannányi vaníliafagylaltot tapsoltak tisztán hallottam nagy kört kellett leírnom a vérfoltok vérszomjasak 5. hol vagy? melyik kő repedései közt? milyen zajban? kik miatt? miért? a teknősbékák mind a zöldbe bújtak a dobpergés is elmúlt béke van de téged mégis kiver a verejték fehér a zászlód: vesztettél 6. talán csak mert ismeretlen címzett halálos táviratát láttam, talán csak ma csókoltam reményed óta mást, talán omlatag szállodák sóhaját kívántam huroknak éveim köré, talán elbújdostam egy zuhatag nevű kristály labirintusos szerkezetében,

56

talán féltem magamtól, talán nem tudtam kikeverni lepkeszárnyakból Csontváry színeit, talán az elnöki asztalok drapériáin végképp kialudtak a vizeskancsók, talán megszomjaztam november dérlepte, vékony combjai között és arcom csak sózott kenyeret dadog, talán téged a földbe szúrtak emlékem jeléül és telve pórusaid margarétával, krizantémmal, talán fájdalmas közöm van minden méreghez, halánték-horpadáshoz, talán mert én ma tudom, hogy kivé leszel holnap, mert így lesz minden, mint te, áttetszővé, mert kő koppan kicsi ablakunkon, mert mindig kései vendég a maszületettek fölsírása, talán félek, talán szomjazom, hát bocsáss - - 7. hallod kicsi tavasz hallod ütik a falat a barbárok szaporán kopognak a kalapácsok késik a véred elbizonytalanodtál ott áll a kapuban az osztály tenyerükben a bizonyítvány homlokodon az íves karmolás ne láss itt lapátolom a földet keresem a szavakat nem fogy mindig visszaomlik el kell jutnom párizsig titokzatos sikátorokon át a te torkodon át

57

ki kell bontsalak fehér selymeidből fulladok dadogok összeharapdálom a levegőt 8. állsz veszekszel cigarettázol azt kiáltod: gyönyörködtessen! tessék: írok ide egy rózsakertet most jó? állsz sírsz gúnyosan nézel azért könyörögsz: lelkesítsen tessék: körülírom a zászlót most szent? rácstól rácsig sétálsz a fejemben koronatanúja vagy a dadogásnak viszem a verset a postára öltözz 9. Nem te laktál a jajveszékelés odvában, nem miattad csavarta ki a Kéz a gyámoltalan fűzfát. Langyos déli szél csapkodja a kertkapukat, most jön a kreolbőrű istennő szemére álom. Papírból hajtogatott hadihajókat sodor a patak, nem te fekszel a fűrészfogas fűszálak között, nem a te homlokod felett köröznek a hollókeresztek, hajlékuk vesztett mítoszok hajolnak izzadtan a világot körülölelő lánctalpnyom fölé. Kortyold nyugodtan a frissen fejt tejet, nem téged csapkod ostorával a felfedező, nem a te szeretőd száműzetett a hegy gyomrába.

58

10. gyerünk március szeretkezzünk februártól úgyis elhidegültem amit most mívelünk az tehát nem nevezhető már hűtlenségnek elbódít odaadásod jelszó-illatú köldököd szebb vagy mint egy álmatlan pályaudvar homlokon csókol téged óránként az életösztön kedvenc hónap folyótükörben mária hiába vagy te félmeztelen üresre söpörtek mint egy aluljárót bedőltél az akcelerációnak szétszopták pajkos rügyeid 11. trapéz alakú hatalmas tükör hangosan ketyeg a falon s a kutya ugat mint lakótelepi konyhák hűvös huzatában éjjel a mosatlan edény kifordítom a léggömböt meguntam lakni a belsejében nincs bizonyíték arra sem amiről az éjszakai járatok mindenre elszánt ellenőrei prédikálnak a borostás részegekhez csak felkacag végre az azúrkék hétköznapi este tust húz a világpolitika a bölcsődeavatás a gól és a szórványos esők

59

terítőt horgolnak otthon a népművelők trapéz alakú tükör előtt ingatják madárfejüket kifordítom a léggömböt meguntam lakni a belsejében 12. szaglászom isten után viszem a lopva ejtett fényképet amelyen a fekete bársonnyal bevont emelvényről dolgos háziasszonyoknak integet senki sem ismeri föl rendelek nekik egy kör konyakot fokozatosan elbizonytalanodnak talán már látták valahol ezt az arcot tegnap egy másik felelőtlen elemmel önmagáról beszélgetett rendelek nekik egy kör konyakot voltaképp eleve gyanús volt az isten tehetetlenül egymás közé sodródott epizódok: maga a tiszta összefüggés előbb-utóbb elfogy a pénzem hamarosan majd el is alszom de addig gyűjtök néhány terhelő tanúvallomást 13. ma egész nap rosszul bántam a holnapi nappal éheztettem kötéllel vertem bezártam a szennyesládába elismerem

60

de mért nem csöngettek mért nem kopogtattak ezek itt ketten és hová viszik a holnapomat aki mégiscsak enyém zseblámpát gyújtanak felvilágosodom a holnap fejlődése általam nem biztosított tehát az állami gondozásba vétel szükségszerű és még megátalkodott is vagyok mert hétfőn kegyetlenül bánok a keddel kedden kínzom éheztetem a szerdát szombaton elzüllesztem a vasárnapot napjaimat tehát sorra állami gondozásba veszik köszönöm 14. becsókolt egy üveg vodkát szív-szerelmed április minden tócsán rőt habot látsz önmagadra rápiríts kapcsold ki a melltartókat tanok s tankok útja ez fekszik rajtad elvágólag kiről mégse révedezz fürtjeid az ég ma végre hintőporral szórja be meg ne kérdezd soha élve ölni itt ma voltak-e

61

15. Engedd el a poklot. Damilszálon az idő pofája elé lógatni még a nyomort is fölösleges, nemhogy a lelkifurdalást. Vegyél magadhoz ostyákat, hátha por támad, nem tudsz hazamenni, csak ha apránként lenyeled a keserű utat. Engedd el azt a horgas képet. Parazsakat villázó állat üres mocsárnak nem csalétek. Ülj le erre a hideg kőre. Vegyél magadhoz könnyeket. Tágranyílt szájjal bukj előre. 16. Félszeg áhitattal merülsz majd le titkos mélyébe a gömbölyű gyümölcsnek, kezed is imára kulcsolja valaki, ajkad is imára kulcsoltatik, eget karistoltak hajdan repülőid, sorra kirázod agyadból őket, mint a tetveket. Írsz még, de már senki se fogja a kötél másik végét, tükröt képzelsz magad elé, eligazítod benne koravén ráncaidat. 17. Ne szólj létező nyelven. S ha mégis, ne nekik.

62

Ebben az áttetsző időben végleges vékony vonalat hagy minden múlandó mozdulat. Ha megtaláltad homlokod mögött az emberiség-előtti ritmust, boldog lehetsz, mert többé itt úgyse boldogulsz. Nem veled él már a hajnali fénnyel büszkén bíbelődő színes madár sem, csak fodros felszíneden sodródik, mint őszi levél, vissza a tenger felé. Ne szólj létező nyelven. S ha mégis, ne nekik. Hasztalan teljesített kötelesség, vak alázat: magad jelöltetsz itt meg tüzes bélyeggel, ha bármit megjelölsz. Halandó vagy, mert megtudod: volt valaha egy másik mindenség is.

63

Átutazóban
Jártam egyszer átutazóban itt is, fölriadtam éjjel a lépcsőházban, macska surrant, megsimogattam volna, s visszafeküdtem. Mostanában perceket alszom át csak, lassan múlónak hiszem azt, mi száguld, válltáskámban fogkefe, fogkrém, gyertya s tengeri kagyló. Nem didergek télbe fehérült parkban, inkább körbejárom a szende várost, hátha még ma végleges ágyba bújok, nincs lehetetlen. Mondogatják – hallom – az ablakokban: szép karácsony, boldogan él az ember, s visszaülnek mély fotelükbe gyorsan, s villan az angyal. Én is mondom: szép a karácsony, éljünk mától fogva több szeretetben, mint rég; síkos járdán csusszan a lábam, csak most el ne zuhanjak. Van már új törvény a lakásokról is, rántott kishalat vacsorázik, s bólint: szép karácsony, tátog a boldog nagyhal és tovaúszik. Vállamon kis táska, huszonhat éve éldegélek átutazóban, ébren, mától fogva félreteszek naponta ennyi forintot. Nem lakásra gyűjtöm a pénzt, csak ágyra, szép karácsony ez, Magyarország, élek, így szeretnék összefagyott földedbe visszafeküdni.

64

Nahát
Vasárnap volt-e aznap, nem tudom. Az egyik vers, talán a legszelídebb elindult reggel (láttátok, irigyek!) s pucéran sétált át a városon. A járdán még az éji zápor fénylett és túl a táskult vakolatokon krákogva ébredt minden hatalom, mert lusták voltak akkor még a tények. Mondhatnék többet most, vagy épp csak ennyit, hisz szavaink már rég nem azt jelentik, amit szerettünk volna mondani. A szóbanforgó (tán vasárnapi?) szemérmetlen kis vers a nyárra gondolt s így tüntetett. Kabátod jól begombold!

Függő lépés
Gyanútlan voltam én is egykoron, s a botra tűzve tikkadó ruhák nem árulták el: itt az alkalom a keskeny résen élve szökni át; s ha olvastam a belpolitikát, konvenciózus sóhajok helyett csak jószerencsém áldottam, kivált ha leáztattam néhány bélyeget. Egy váratlanul érkező levél arról szól majd, hogy címzettje nem él. Mecénásom, nemlétező rokon, naponta vártam telefonodat, lestem kihalt kis állomásokon, hogy hátha meghoz téged egy vonat; nem gyűjtöttem hazátlan lányokat, fakérgeken sem ejtettem sebet,

65

lakásom sincs, sötét árkád alatt lelünk magunknak titkos fekhelyet. Egy rőt pecséttel ellátott levél arról szól majd, hogy címzettje nem él. Reflektor pásztáz kócos bokrokon, szájukban hordják böllérek a kést, az alvadt vér a biztos oltalom, s a nyakamba akasztott hirdetést megbámulták, mint minden szenvedést, de eddig senki sem jelentkezett, így hát a boldogító büntetést halasztanom tovább már nem lehet. Egy jogcím nélkül felbontott levél arról szól majd, hogy címzettje nem él.

Egy kisváros szélén
Nem jön több autó, éjbe veszett az út. Nyárfák lombozatát szél se zizergeti. Ostorlámpa sovány árnya legyinti rám: Nem juthatsz haza már, fiú. Fölgyúl Aldebaran, múlik az életem. Boldogságom elől megfutamodtam-e? Szendergő szociáltávlati gondozók bennem kedvüket így lelik. Szám szélére kiül s fázik e versezet, formáját nyeri így s eldideregheti: áldottak legyenek mindama vándorok, kik testére ez út simult. Ezrek nyugszanak itt, nincs kinek intenem, sündisznócska fut át régi idő fölött, tudván tudja talán: félnie nincs miért, nem jön több autó ma már.

66

Emlékezni nehéz, sejteni egyszerűbb: ördöngős hatalom hányfele hányt-vetett, bujdokló soraim hány füzet őrzi meg, s hány útpadka a lépteim. Gyűlik lassan a fény, készül a virradat, ritkulnak szavaim, dér lepi üstököm, eljön majd a sötét, négykerekű halál, fölvesz tán s hazavisz, haza.

Nem elégia
Lesz visszaút az agyban álló tűzfal gyermekké változik egy csapzott asszony kegyelméből más esztendőkbe omlik át jó lesz az istenlátta kertben egyedül húnyót játszani jobb lesz aludni fűben kúszni lassúdan elgurult szekér nyomát a homlok hadd törölje talán ott nem lesz közlemény a szájszögletben málna érik a körmök alján barna föld talán a rozsdás vasgolyókat egy ürgelyuk majd elnyeli Feszített fény a két idő közt fölötte nem fogyó tömeg magam sötét medence mélyén dohányzom rossz bort kortyolok a világváros zöld szögesdrót betonra nőtt hínársereg húsz éve hordott mondatoknak császármetszés az alkohol most még sebészkés lámpa pólya hanyattfekvés nem végleges

67

ki rajzolt kézfejemre lepkét ha rápillantok eltűnik hová repülsz te fürge szárnyú kacér kis transzcendencia Amott barackfa árnyas ágán gyanútlan macska szendereg s a porba gyermekarcot rajzol a még gyanútlanabb veréb nincs félelem az axiómák hátukra forduló kövek volt rejtekükből szertefutnak görög latin cirill betűk elszökött léggömb ott a lélek és mind messzebbről látszanak a kondenzcsíkok hálójáig felörvénylő cseréptetők vagy mégsem jutok vissza hozzád te másik város tűnt időm Fűtetlen lépcsőházban hálok fölrezzenek ha lámpa gyúl nem kaphatok már itt se ott se tartózkodási engedélyt minden csak önmagát jelenti a hírhedt honvágy elcsitult zsibbadt szemhéjam horgok tartják vörösréz paragrafusok párbajra hívni kár e törvényt mert ő választ fegyvernemet inkább a falnak vetem hátam kivégzendő esélytelen csak szám sarkában fakad málna csak körmöm alján barna föld

68

A fehér mancs
Válasz A képzelt idő című versre Tandori Dezsőnek Ha nyári égből hullnak tollpihék, s „negant redire quemquam” - hallani, az ember hű volt addig bármiképp, jövőjét kénytelen beosztani. Hű volt? Mihez? Csak épp ahhoz, ami annyit jelent, mint serkedő szakáll? Képzelt időben lámpát gyújtani, hogy féljen az, ki holnap ott talál? A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért, a márkajelzés öt betű: MIÉRT. A változást nem éltetik igék, miért zavarnám éppen Önt velük. November volt, kővé fagyott vidék, tizennyolc éves macskám ott feküdt, kis teste halhatatlanná lehűlt; most július van, lomha macskanyár, kerengve hullnak tollpihék, betűk, s az ember egy tükör előtt megáll. A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért, a márkajelzés öt betű: MIÉRT. Hiába múlik perc, nap, hónap, év, körülvehet már engem társaság, vagy sok halaszthatatlan semmiség: nem háborítják útjaim porát. S egy reggel majd, bár nem tudom okát, a macskához, ki rég temetve már és testét szürke hólé mosta át, passer domesticus - lelkem leszáll. A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért, a márkajelzés öt betű: MIÉRT.

69

Most kapkodás: időm ki törte szét? Szelíd részekre osztanám magam. Beszélgetés, tűnődés, ténykedés: oly éles mind és oly aránytalan. S ha elhagynám mindazt, mi hátra van, ki lenne az, ki tűnt vállamra száll, ki venne észre ezt-azt általam, s ki nem, hogy minden lényben óra jár. A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért, a márkajelzés öt betű: MIÉRT. Véletlenek, szabályok, elvetélt találkozások: ennyi volna csak amennyit ember össze-vissza élt, s minden lélekre macska mancsa csap? Borotvahab virágzik: pillanat, magába zár a hófehér homály. De két kérdés válasz nélkül maradt: - Tart madarat madár? Tart vállat váll? A friss pengén, mely arcbőrömhöz ért, a márkajelzés öt betű: MIÉRT.

Találkozás
Kormos Istvánnak Megyek hozzád. Az égszínkékben egyre mélyebbre supped léptem. Távol lehetsz. A kondenzcsíkok keresztülhúztak minden titkot. Senkit sem vársz. Fekszel fehéren, csak arcod pírja jelzi szívverésem. Tiltott körök. Forgásuk hó csitítja. Rám ismersz majd, Világvég Pontonhídja?

70

Senkiföldjén
Kányádi Sándornak mert nincsenek vidékek már ahol a földobott kő híven visszahullna nem létezik az a tájék sehol ahol e mondat nem záródna kulcsra megalvadó piros szökőkutak borospohárrá eltorzult karácsony s karambol van de nincsenek utak az arcon rács de nincsen rés a rácson van még embernek égi páholya vannak hajfürtök büszkén ondoláltak jut még a szájra csóknyi áfonya de hét naponként nincsen már vasárnap vannak vidékek tudjuk nincsenek aláaknázott senkiföldjén járunk lődöznek ránk a gyarló istenek verejtékárban úszik hajlott hátunk

71

1985 október
pereg a csönd pereg ama FAL kórságos vakolata ne is kérdjem neved hol van fuldoklik a meszes porban nyolc esztendőt fútt ránk az ég október ez s nem a tiéd rigók csízek hullámlanak csak a remény omlatagabb csak ritkul a lombok árnya gyermekek süppednek sárba síró sárban sokasodnak piciny leendő halottak október ez a századé a huszadik gyalázaté humanizmus koholt pere emberiség októbere rigók csízek hullámlanak de torkukba hull a salak pereg a csönd pereg ama FAL kórságos vakolata koponyádba kapaszkodik ez a világ szegény Yorick nyolc éve hogy nem vagy velünk lesz-e mégis decemberünk

72

A fű majd újranő
Az ablak hajnal óta nyitva van, fűnyírógép dorombol lenn a parkban, s egy vétlen felhő által eltakartan sunyítva süt a nap, ma nem vakít. Szótlan vagyok, fűillat andalít, kihűlt kávét kavargatok riadtan, s bár elhiszem, hogy semi sincs miattam, gondatlansággal vádolom magma. Jelző, jelzett szó, jelzős szerkezet szabályszerűen szám szélére csúszik (egy felhőárny a nyírott fűben kúszik) s kimondom végre: hirtelen halál. Efféle hírt cask újságban talál ilyen szavakkal, ily szolgálatkészen az olvasó, s ha nem hinné egészen, akkor se tudna ellenérveket. Már délelőtt van, minden részegek föltámolyogtak ócska vackaikról, egy házmesterné korlátot suvickol, lányok lapoznak súlyos könyveket. Vitatkoznék már: így ezt nem lehet, bár több a holt, az élőkön segíts még, az nem lehet, hogy adattá feszítsék örökmozgó, önzetlen lelkedet. Te mondtad egyszer (éj volt, éber éj, talpas pohárban grúz konyak sötétlett s hárman latoltuk, mennyit ér az élet): türelmesen, de bátran éljetek, áztassatok le minden bélyeget, maradjatok csak annyi, éppen annyi, amennyi épen meg tudtok maradni, mert egyre több a váratlan veszély. Fábián Zoltánnak

73

Most szégyellem csak, mennyi hasztalan elrévedéssel múlattam időmet, míg csorba ásók forgatták a földet hol itt, hol ott, mindegyre új helyen, s én azt sem tudtam, hol vagyok jelen, kockát pörgettem, harsányan kacagtam, mindent elkezdtem, mindent félbehagytam, percek burkába rejtettem magam. Szótlan vagyok, fűillat andalít, kihűlt kávém kavargatom riadtan: késő-e már, hogy titkom így kiadtam, s hogy hallom szárnyak rebbenéseit? Hív angyalok vigyázzák lépteid, ha önzetlenkedsz másutt, más alakban, mert őrzik ők, embernél gondosabban lelkünk önkéntes napszámosait.

HÁZ

és H.Z. már a házé

• Távolodó lovak. Mímelt tor. Mocsár. Mindent látott: látta a női sikolyokat is. Fújtat, liheg az erőgép. Ébred egy akt. Gyökerestül kifordulnak egymásból a színek. • Naftalinszagú méltósággal igazít meg egy bársonyfüggönyt. Nem mer a pörgő kerekek közé nézni, bár mind gyakrabban vinné rá a lélek. Már az alkoholisták sem ismerik: kibonthatatlan fekete kendő. Mosollyá ránduló aszkézis. • Visz valamit? Hoz valamit? Egyedül szökött át a rácson? Ereszkedik a medencébe? Milyen gyakran etetik az oroszlánokat?

74

Ükunokáinak
Tudja-e? tudhatja-e? s van-e értelme tudnia: ki lakott abban az ideiglenes szerkezetben, amely egyszer talán azokon a köveken is végighaladt, ahol az Önök ideiglenes szerkezetei járnak általában? Itt most ősz van, nyálkás, ködös reggelekre ébred az ember és otrombán szipog. Tegnap a pénzem felét élelemre, másik felét fegyverre költöttem, ma már kétszer annyit kényszerülök fegyverre áldozni, mint tegnap. Itt most ősz van, késnek a vonatok, sínek mentén ácsorgó szerelmesek elunják a várakozást. Tudja-e? tudhatja-e? s van-e értelme tudnia: hogyan bomlott vissza elemeire az az ideiglenes szerkezet, amely ezeket a jeleket önkényes sorrendbe állította, s amely állítólag eredendően hasonlatos vala az Önök ideiglenes szerkezeteihez? Álmomban láttam, amint a három fejű, három vörös hajkoronás meztelen erkölcs a középső nyak szirtjétől ágyékig végighúzta magán a villámzárat és szétnyílt, kibuktak közénk véres, hártyás, lüktető belső részei. Tudja-e? tudhatja-e? s van-e értelme tudnia: hogy az Önökhöz hasonló ideiglenes szerkezetek miféle folyamatok során, mifajta művelet alapján állítják elő - önmaguk mintájára az újabb ideiglenes szerkezeteket? Költő. De él-e még Önök között?

75

Athén, 1984.

76

A GYILKOS MEGBOCSÁT 1985-1987

77

Romlás ellen való
(Egy nagyon régi nóta két változata: az elsőt még 1971-ben, 15 évesen írtam, a másodikat 1986-ban, 30 esztendősen.)

DINNYÉS JÓZSEF dallamára 1. Lelkünk tán a sírba hajnalban tétetik, s főtől való fául csak a csönd tűzetik, s addig is, sorsunk tán könnyet könnyre perget; nem hagyjuk, őrizzük a legszebb szerelmet. Őrizzük, öleljük. Lidércálmok pedig törékeny kezünket lánccal rettegtetik. Dacos nyelvünk mégis madárnak felelget, világgá dalolja a legszebb szerelmet. A fehér papírra rácsordul a vérünk, romlás ellen való énekekben élünk. S ítélő szemünkre haraggal ha néznek, bujdoktában szépül igazzá az ének. (1971) 2. Lelkünk ágról ágra madárnak tétetik, de ha van is szárnya, bűnnek alíttatik. Akárki tekint ránk s mézet-mázat perget, sohase érezzük a legszebb szerelmet. Ne hagyjuk, ne higgyük. Álmainkban pedig életünkbe másik élet kapaszkodik. Boldog madárdalnak rikoltás felelhet, irántunk csak héják éreznek szerelmet. Hosszú hómezőre csordul forró vérünk, énekünk utolsó omlásáig élünk. Akiket szerettünk, utánunk se néznek, jusson nekik mégis irgalmas ítélet. (1986)

78

Énekek összekapaszkodása
Hej tulipán tulipán Nincsen apám se anyám teljes szegfű szarkaláb se istenem se hazám teli kertem zsályával se bölcsőm se szemfedőm szerelemnek lángjával se csókom se szeretőm Harmadnapja nem eszek Isten áldd meg a magyart se sokat se keveset nyújts feléje védő kart Szegénylegény vagyok én húsz esztendőm hatalom erdőn-mezőn járok én húsz esztendőm eladom Hogyha nem kell senkinek hej tulipán tulipán hát az ördög veszi meg nincsen apám se anyám tiszta szívvel betörök bal sors akit régen tép ha kell embert is ölök megbűnhődte már e nép Elfognak és felkötnek futtam mint a szarvasok áldott földdel elfödnek famardosó farkasok teli kertem zsályával s halált hozó fű terem szerelemnek lángjával gyönyörűszép szívemen

79

A mértékletességről
1. Segítőtársam gyakran változtatja alakját. Legszívesebben az épp közelemben lévő növények egyikét szemeli ki prédikációja színhelyéül, de akadt már példa arra is, hogy a füveknél, cserjéknél, fáknál közismerten nyugodtabb - mondhatni pipogya - természeti vagy használati tárgyak, avagy a sokkal mozgékonyabb - akár izgágának is nevezhető - állatok valamelyik egyedét öltötte magára, mintegy hangszóró gyanánt. Eleinte nem hittem, hogy egy és ugyanazon személyről van szó, arra gondoltam, kegyeltje vagyok a világnak. Az intelmeket azonban mindig ugyanaz a rekedt hang mormolta el, amelynek közelsége és különössége dacára sem tudtam ezidáig megállapítani, milyen nemű az illető, aki szívén viseli sorsomat. Huszonnyolc év után sem büszkélkedhetem többel, mint hogy lassacskán kiismerem a stílusát, kezdek hozzászokni váratlan megjelenéseihez. S hogy megfogadom-e a tanácsait? Talán igen, bár sosem kéri számon. Különben is: újabban többes szám második személyben beszél, és mintha nem ismerné a mértékletességet, mintha elsajátított volna néhány olcsó stúdiós trükköt, hatalmas koncertet csapott a minap.

80

2. Túlzásokba bocsátkoztok - szólalt meg a szikkadt rög -, nincs olthatatlan szomjúság, nézzétek, milyen türelmesen várakozom. Túlzásokba bocsátkoztok - énekelte a kakukkmadár -, nem hiszitek, hogy rejtett utakon valamelyest örökletes az alkat, a jellem és a szellem. Túlzásokba bocsátkoztok - sugározta saját szemüvegem -, karnyújtásnyira álltok a végtelentől, elérhetetlen távol magatoktól. Túlzásokba bocsátkoztok - súgta a holtág-széli sás -, belévesztek a tükrös hívságokba, csak pár buborék, majd az se már, mi jelzi távozásotok. Túlzásokba bocsátkoztok - füstölögte a cigaretta -, minek az óramutatókat kapkodva tekerni naponta ezerszer hol hátra, hol újra előre. Túlzásokba bocsátkoztok - búgta lábam alatt a betonút -, olyik közületek büszkén tapos a gázpedálra s tovaszáguld, míg más a sivár árokpart mentén lassúdan hazagyalogol. Túlzásokba bocsátkoztok - intett a magányos akácfa -, jobban szeretitek egymást, mint vélnétek, de ti fegyvernek láttok minden tűhegyes kiszögellést. Túlzásokba bocsátkoztok - zengte egyként megannyi aranyló varjúháj -, kihúny lelketek, elfeketül már a szokatlanul szoros összekapaszkodástól. Túlzásokba bocsátkoztok - nyögte egy hangya a terhe alatt -, száll az idő, mint a porszem, múlandó az egyéniség. Túlzásokba bocsátkoztok - szólalt meg egy elgázolt macska teteme -, pedig aki bátran átfut a fények előtt, az halhatatlan. Túlzásokba bocsátkoztok - sóhajtotta és eltűnt a minap a levegőég.

81

A színjátszásról
1. Segítőtársam nem fedi föl kilétét. Bizonyára másoknak is szolgálatában áll, mert olykor hónapokra eltűnik. Tartós távolléte rendszerint helytelen viselkedésre késztet engem, alig tudom kimosni nadrágomból a fűfoltokat, fekete ingemből a füstöt és a pálinkaszagot. Ha meghallom segítőtársam kissé rekedt hangját, erősebben szégyellem magam, mint ha pofon legyintettem volna aznapra rendelt szívszerelmemet. Érthetetlen szégyen, hiszen Ő okosabb a taktikus nőknél: sosem fejezi ki rosszallását. Nem fedi föl kilétét: idegen testekbe bújik, hogy kellő hatásfokkal perelhessen velem. Kedvenc parki padomon ültem a minap, s mire fölfedezhettem volna Őt, mint verebet, már vadgesztenye képében koppant le elém. Emberek által szólni nem szokott, méltatlannak érzi magához azt a jelmezt. Holdtöltekor általában szorgalmasabb, újholdkor szinte mindig hallgat, de most például, ezerkilencszázvalahány augusztusában nem törődött a fázisokkal, minduntalan itt fontoskodott körülöttem. Súlyos bajt érzett? Vajon kár volt-e aggódnia?

82

2. Elvétitek a szereposztást - dörmögte egy korhadt fatörzs -, stilizált szívet s lánynevet véstek oldalamba, pedig a harkály harkály, s a kukac csak kukac. Elvétitek a szereposztást - zsörtölődött a fűnyírógép -, kannibálok mészárszékét, kijelölt gyalogátkelőhelyet festetek föl a mámor elé. Elvétitek a szereposztást - kajánkodott üveg mögött a kaméleon -, szélvész támad az ünnepeken, a zászló becsavarodik. Elvétitek a szereposztást - nyikorogta a játszótéri hinta -, nem két égtáj közt, hanem köztetek visongat, szálldos minden kisded eszme. Elvétitek a szereposztást - csattant a falhoz a pohár -, csapodár világ, csak kísérd haza gazdád, szerelmet vall majd és többé nem iszik. Elvétitek a szereposztást - káromkodott a horgon az angolna -, kakaót főztök szombat reggelenként, későn köpnétek ki a véres csalétkeket. Elvétitek a szereposztást - sikongatott egy csalánbokor -, egymás közé úgy gázoltok, ahogy a benőtt ösvény engedi. Elvétitek a szereposztást - suttogta fehéren a pólya -, katonát rejtek úgyis, s ha nem, katonák szeretőjét. Elvétitek a szereposztást - gurult elém egy sáros koponya -, nem Yorické vagyok én, hanem a tiéd. Elvétitek a szereposztást - dorombolta a dízelmozdony -, és átgördült a makacs nézőtéren.

83

Aranypor
az innovációs láncon jól végigvezetett költemény minden betűje gomblyuk amelyben miniatűr színes képernyő virít az innovációs láncon jól végigvezetett költemény kérés nélkül is készséggel kimutatja hogy sosem lesz szüksége fogszabályozóra az innovációs láncon jól végigvezetett költemény aktívabb szociálpolitikát hirdet mint elődei két ujjal kicsippent magának valakit a tömegből és fényesre dörzsöli mint falusi tanítónők éjjelente a nektártermő titkos kis csillagukat az innovációs láncon jól végigvezetett költemény óvatosan széthúzza saját két sorát hogy anyanyelved csonkjával bocsátkozz lényegébe az önként billegő hermafrodita haszonelvűségbe az innovációs láncon jól végigvezetett költemény önmagát alulról újratöltő demokratikus pezsgőspalack amelyből évente egyszer parányi táncosnők röppennek ki hogy fekete neccharisnyás combjaikat nyitogassák a bizakodva mosolygó miniszter orra hegyén az innovációs láncon jól végigvezetett költemény folyamatosan csökkenti részesedését a közjavakból autogám szaporodik akár az árpa meg a búza csúcsok csúcsa kis költeményecskéket klippent szét magából minden hó elején a vigaszra leginkább rászorulók közé miközben a nézete szerint ráfizetéses Művek lassú de következetes szanálásáról álmodozik

84

az innovációs láncon jól végigvezetett költemény értől az óceánig bárhol előfordulhat méretkorlátozás külön engedély és antenna nélkül fogható de izgalmunk esetén kisiklik túllubrikált tenyerünkből és feladatának abszurditásához képest rendkívül mondhatni velejéig korrekt amikor más költemények fajlagos tilalmi idejét egyetlen kecses uszonycsapással határozza meg az innovációs láncon jól végigvezetett költemény rosszalló fej- sőt fark- sőt rímcsóválással illeti élvezőit ha azok felelőtlen andalgás közben netán párnapos csecsemő holttestébe botlanának a központi tehát legális szeméttelepen ahol ő mármint az innovációs láncon jól végigvezetett költemény jól végigvezetettsége dacára sohasem járt

85

Előszó
Akihez beszélek, rég halott már, önzetlen termőfölddé változtak gyarló izgalmai, de akinek nevében beszélek, ragadozó, mert hamarosan megszületik. Akihez beszélek, boldog volt, fürge nyelvű, ujjai köré selymes hajtincsek tekeredtek, de akinek nevében beszélek, befogadó, bókért bárkinek szállást ad önmagában. Fázz, világ, dermedj a vers fölé, jégtűk ereszkedjenek a képlékeny mélybe, kanyarogj velem, éjszakai autóbusz - - csak az igaz, mi átlyuggattatik. Akihez beszélek, egyszerű volt, tudom, hogy várja soraimat. Akinek nevében beszélek, megszületik, rólam sincs, másról sincs tudomása. Akihez beszélek, nem hagy magamra, mindenütt ott van: szétszóródott. Akinek nevében beszélek, felelőtlen: áttelefonálgat esténként Transzcendenciából. Formalin vagy, jelen idő, szigorúan őrzöd az összegörbedt - de tán tetszhalott – harmóniát, s nem okulásul, csak félelmed okán. Amíg beszélek, semmi el nem múlik, látogatók őgyelegnek a múzeumban, csupán a kulcs méltatlankodik zsebem mélyén: maradj, ameddig akarsz, én hazamegyek.

86

Kirándulás
Igazat vallok, épp azóta szürkült így el a büszke boltozat, amióta titkos rituálékat kénytelen végrehajtani alatta az ember. Ez itt, látod, költöző madarak elhagyott tavalyi fészke, jeltelen; az meg ott egy durva drótháló, önként feszült ki két szép arc közé. Áss árkot lefelé a domb tetejéről s hagyd ott őrizetlen – reggelre majd színültig telik csillogó konzervdobozokkal, bontsd föl bármelyiket, mind üres. Akármily tapintatosan kérdezed is, ki vagy, mivégre születtél - - zavartan konfabulál a világ, mint frigid nők a maszturbációról. Jelképességeitől túlterhelt tájon vándorló egyértelmű csigabiga, vers, eredj, légy gyanútlan áldozat a dokumentumfilmben, roppant lánctalp alá való.

87

Csatlakozás
Három nő ül a számítógép terminálja előtt, testükön csak egy-egy habfehér bugyi. Nem sejthetik, hogy én zavartam össze minden feldolgozandó információt. Kiszabadítom a verset az összefüggések közül, bebizonyítom, hogy nem vagyok félresodorható. Kimenekszem a cuppogó biztonságból, monotón népszerűsítem az aritmiát. Nagymellű angyalokkal utazom együtt a gyorsvonaton, megkörnyékezném őket, ha lenne feladatom. Eltitkolom, hogy láttam testükről röntgenképeket, nem célszerű manapság a kifejtett realitás. Klóthó, Lakhesis és Atropos ül a terminál előtt, kívánják egymást szolgálatban is. Nem nyughat sorsom a pszichedélikus űrben, táviratban értesítem távozásomról magam. Rutinos szerkesztők, heves konstruktőrök nevezik eklektikusnak csörgedező vérem. Áll az itatónál három sárga kanca, órámból kifogy az elem, nyílt pályán fékez a vonat.

88

Csigavonal
Betérek az általánosítóba, rámszól a szép hölgy: ma nincs félfogadás, azt felelem: én egész vagyok, nem félek, egészen bizonyos. A célkereszt épp ilyen bizonyos, főképp úgynevezett válságidőben, vaskerekek nyomai az arcon, verses füzet lapján lábnyomok. Miféle fehér lábnyomok borítják be az utakat hazáig; nem hozza vissza az idomárnak, kihullt a szó szájából a pálca. Megállok olykor némely borozóban, nem mintha innék, nem minthogyha írnék, csak mert hátha éppen ott szeretnének panaszkodni a kiszolgáltatottak. Gyermekeikre gondolnak a kiszolgáltatottak, földre pöccintik a versek hamvát, rendelnek néhány pohár általánosítást, fölhajtják lassan, ébren alszanak. Honnan tántorogsz, Magyarország, Budapest nevezetű májad meddig bírja, meszes lábnyomok kanyargó sora: építési terület közepén csigavonal. Jönnek statisztikák, mint a mentőautók, keresztülszáguldanak rajtunk szirénázva, piros zsibbadtság önti el a közvéleményt, hadd vigyék kórházba a tényeket. Hörögnek a tények az elfekvőben, kényszeredetten borotválja őket a borbély, szép hölgy akasztja ágyuk végére a táblát, begördül a vizit: újratervezés.

89

Csalétek
olvadozgat a nyalka műgond bármely édesség valósága logikus mint a mozgólépcső céljához jutván kimerül emlékek elkaparta hű pont falánkul tapad zsarnokára van-e még csók mely nem a végső kit választottam étkemül bármely ékesség csalók fátyla ember mondata szájba roskad keringélünk a nagy lámpához kecsesen rázzuk potrohunk szemhéjunk lucskos merő hátha megannyi sorsot szertemostak valós cukrokhoz visszatávozz árokba minden ott borult hajók szeszélyek hallgatások arctáblák közt lavírozó hit ne higgy költő a könnyű testben elszenderedsz és megcsalatsz egy herceg egykor dalt talált ott szénné égette átkozóit bújdosik most a hűlt kövekben ha rátalálsz is elszaladsz

Pályakép
hideg tejet hideg tejet hideg te mondja tudván hogy senki pontja sem tűnik messzinek

90

az élbolyt éri el utolsó kör kolomp szól tejet hideg te gondol célra igéivel s forog forog forog a jelabroncsozatban előnyt behozhatatlant utolsó kör kolomp

Próba
először csak az állkapocs aztán a nyak aztán a törzs felső és alsó végtagok merevednek nekem is tölts kevesebb jéggel mint imént szederjes foltok most figyelj vesszük hogy festesz férfiként nyomásra halványulnak el sikolyt később egy fél pohár véralvadék a száj alatt hajtsd föl szoknyád ne most utálj borostyánkőszín árnyalat az életcélt tövig tövig belülről épp ilyen a föld a has bőrén kiütközik a vasszulfid a sárga-zöld megalkuvás még egy mosolyt bádogon kétszer annyiért kerek legyél akár a hold s halhatatlan ki átkísért

91

Honnan kiáltok?
Növekvő fordulatszámú horizont a zöld szőnyegpadlóra hanyatlott egyetlen emberfő körül Radikális kicsapongás a verssorokból IGÉK Bestiális kicsapatás a Kertből (Arra ébredtem katona vagyok aki sose voltam caplatok az idő bélsarában aki sose leszek hol az ezredem? tejet kenyeret kellett hozni a boltból elnehezült érzelmeket lecsatolni végtagjaink vegyértékeink hiányára nyitjuk szemünket reggelente nem jelentkezik parancsnokság legfőbb erény az öntudat húnyjuk szemünket nappalonta ezüst kereszt a pénztáros nyakán feszes celofánréteg a bőrön a lelken lecsatolt üres könnygázos palackok: könnyezni vágyunk estelente otthon a végtelen aszályban nem szöktem meg! aki sose leszek nincs mit földerítsek aki sose voltam ismerni születtem kötelességeimet mint a rózsák oleánderek madarak meztelen csigák a kertben mint a rózsák a csatornában áruházi gondolák az ágyban édes két test két drága ajándékkosár mint tej tej tej kenyér akna kenyér DÖGCÉDULA az ezredem)

92

Sűrűsbödnek az elektromos kisülések Sziporkázó mennyezetre már-már holmi metafizikára lát a leendő áldozat A tolvajlás csak radikális segélykérelem A gyilkosság csak radikális pedagógia A szerelem csak radikális önkielégítés A politika csak radikális költészettan Bicikliküllők Nekilendülök IGÉK örvényében tovatűnő véres kisdedek (Mindig a kisülésen ültem Lénárt Sándor BOGNÁRMESTERHEZ igyekeztünk deres lovak dobrokoltak az árusok között átpedálozott velem édesapám az orosházi nagypiacon nem érhetem itt a villanymozdonyt dér lepte a vasúti töltést jótétemények lepték a meséket mint később mártíromság minden magyar verset nem érthetem ezt a villanymozdonyt salakos pályán szakadó esőben kifulladásig rohangáltam hemperegtem a vörös sárban az Időőőőő elcsúszó bélsarában s a fejem búbjáról csusszant hálóba mégis véletlenül az egyetlen góóóóóóóóól nem érthetem én a villanymozdonyt állok a deres kamerák előtt csalánnal csapkodja lumbágós tagjaimat a rendező hogy eltévesszem a naptárlapozást de itt érem élvefelejtve a válság végét

93

gyaluforgáccsal csiklándani bognár nagyapám borvirágos orrát ébresztő TATA! néhai presbiter úr! nem szöktem meg de a hódítókat elvitte mind [elvitte-e?] a gyorsvonat) Búgócsiga-moralitás Körfűrész-moralitás Majálisi sörös moralitás Kokárda-specialitás Fölkel a zöld szőnyegpadlóról kimenekül a horizont szorításából tükrös kisvendéglő étlapján IGÉKET keres nem talál az illedelmes leendő áldozat Föltekint a színes neonreklámra Rendel egy radikális rezisztenciát veled dadogja ez csak ez a győ- a győ- a győa győ- a győzelem ---

Visszatérő álmaim
1. mintha kissé megkésve érkeznék bizonyos ünnepélyes alkalomra végigfutok az üres téli utcán nyitom a díszes ajtót térdemhez csapom kalapomat hogy leperegjen róla a hó zihálva kaptatok fölfelé a széles márványlépcsőkön a teremhez ahol valakik várnak de végül megcsúszom

94

visszagurulok a bejáratig elmenekülnék csakhogy az ajtókat azóta bezárták négykézláb mászom egész éjjel az épület üres 2. sokan álltak még előttem vártuk hogy kifizethessük a gyógyszereket két bágyadt légy őgyelgett az üres üvegkancsó homályos pocakján nincsenek testvéreim súgtam hirtelen a jobbkezem középső ujján látható tintafoltnak mind kevesebb fény szüremlett be a gyógyszertárba nem haladt a sor de senki sem türelmetlenkedett órákon át csak álldogáltak hallgattak mozdulatlanul az emberek - most mindezt egy fehérköpenyes szőke kamaszlánynak mesélem de csöngetnek és ő megijed ágyam szélére ejti fésűjét 3. barátom orosz herceg a játszótéren túli mellékutca utolsó házában lakik tatarozzák azt az épületet hajnal van rossz a kaputelefon ablakáig mászom az állványokon nem vagyok részeg mégse félek követ a telihold fénye mint egy fejgép látom barátomat a kis szobában télikabátban dőlt végig az ágyon tátva szája üzenetet kaparászok a jégvirágos üvegre nem tévesztem el a tükörírást

95

4. épp a meccs végére állt el az eső csatakosan futok az öltözőbe üvegcserepek borítják a padlót valaki egy sárga műanyagzsiráfot csempészett zakóm zsebébe csak a feje kandikál ki most veszem észre hogy vérzik az orrom fehér mezemre piros cseppek hullnak 5. nyílt pályán fékez a vonat rozsdás vasrács az ablakokon egyedül ülök egy hideg fülkében hólepte távoli dombháton áll az édesapám távcsővel figyelem amint hegedűt emel föl a lába elől felém fordul és játszani kezd

Látogatások
1. Elalkalmiasultam dudorászta miközben saját kézfejét simogatta hol a ballal a jobbot hol a jobbal a balt kevés a konyhai lámpa fénye nem találom a már leírt betűket zsíros arcbőre fölragyogott sok halott hull ki a menetből futok hozzájuk fagyasztó szavakkal rámnézett hozzám te szaladj mit értek én ehhez - fontolgattam s hogy énhozzám is egyszer KÉSVE valaki - - - végül csak egy pohár vizet fogadtam el magamtól szótlanul s az ajtóból se pillantottam vissza gyomromban jéggolyó pörög

96

2. Szőkék, egyformák, hárman vannak. Szeméremszőrzetük arany. Gurigáznak egy piros gombolyaggal. A többiek, ügyet se vetve rájuk, esznek-isznak elegáns öltözékben, ténferegnek az egybenyílt szobákban, eszmét cserélnek halálról, haladásról, s ahogy érkeznek, oly diszkréten távoznak el, míg jönnek mások. Ám hirtelen egy hang: Jaj, kérem, én csak ebben az ablakmélyedésben álltam és rajzolgattam volna - - s egy puffanás a frissen hullt havon, s gurul tovább a piros gombolyag felém, ki épp egy ablakmélyedésben 3. Teát? 1. e4, c5 és hány cukorral? 2. Hf3, Hc6, 3. d4, Nevetséges volna egy nő miatt cd: 4. Hd4; Hf6 két - úgyszólván igazi - barátnak 5. Hc3, d6, 6. Fc4, A politika persze e6 mindig más 7. Fb3, Fe7, én például 8. 0-0, 0-0 AZT KÉRDEZTEM, HOGY HÁNY CUKORRAL! 9. Kh1, Ha5 Nem válaszolsz, te nyomorult?! - - - Mutatóujjam se húztam végig észrevétlen a könyvespolcodon Csuklóm köré se tekeredett hosszú fekete hajszál Tehát a figurák? Tehát a figurák némelyike manapság álruhát visel! (Mellékdal: Szemüvegem földre hullt, a tábla fölborult, a játszma megszakad, a zárójel bezárul.)

97

4. Afféle nemzetközi menhely lehetett az a ház, amelyre ma délután a tűzhányó tövében bukkantam és - - és becsöngettem Vladimir Holanhoz (semmi válasz) és becsöngettem Paul Celanhoz (semmi válasz) és becsöngettem Jorge Luis Borgeshoz (csak az üzenetrögzítő hadart el valami mentegetőzést) és kopogtam (rossz volt a csengő) a T. S. Eliot feliratú ajtón (csak a macskák kaparásztak bentről) és becsöngettem Kormos Istvánhoz (semmi válasz, de cetli az ajtón: SEMMI VÉSZ) s a D. Thomas s a Pilinszky J. s az A.E. Baconsky s a Szilágyi D. s a többi névtábla mögött sem egyik emeleten sem s a házmester sem (ki özv. J. Attila) - - - - - - irány tehát a kráter hátha ottrekedtek 5. Dühösen csapok az ajtóra nyílik de csupán résnyire nem engedi tovább a lánc a résen át csak annyit látok piros a nő pongyolája gesztenyebarnák fürtjei kisbaltát emel jobbkeze s az alvó macskát fejbevágja felém fröccsen az agyvelő

98

6. Stigmákra gézlapot gyertya lángja fölé papírlapot pohárba pókot a mennyezetről kenyérre sót tükörre semmit szóra szót és testre testet csak a kulcsot nem tudjuk csak azt nem hogy a kulcsot kinek a kezébe 7. Már a gyermek is termésköveket emelint föl futkos-e alattuk bogár *

99

Részlet a RÉSZLET című versből
Zarándokútja első állomását éhségtől szédelegve érte el. Patkány inalt az árok gyér füvében, s egy tévétorony látszott messziről. Mint olcsó hotdogból a vizes mustár, csorgott alá az őszi alkonyat. Hogy eltitkolja, mért kapott kegyelmet, egy buszmegálló padjára feküdt. Zsebében színes fényképet találtak: szakállas férfi kishalat pucol. Ki tétován a liftközépre álltam, hogy fölrepüljek biztonságosan, s a vacsorára pirított kenyérből boldogan tettem félre falatot, s hogy annak-é, ki elvevé, ne kérdezd, csak ropogtasd, mint föld a csontokat, míg majd szederjes fényhártyát feszítnek kettőnk közé az elhangzó szavak, s a mesének se kezdete, se vége, csak volt s leendő próbatételek. A boncteremből megszökött a főhős, s egy elhagyatott fürdőhelyre ment, hol szél hisztériázgatott a parton, akár a hentesnél az asszonyok. Már sportújság vagy filmplakát takarta a széttaposott homokvárakat, már nem viselték fürdőruhák foltját a kékre festett napozópadok, de ott csillogtak még a deszkamólón a fához tapadt apró pikkelyek. Eszembe jut: ha átsuhamlanának. Mióta hordom ezt az egy igét, hogy hátha egyszer feltételes módban, többes szám harmadik személyben, így

100

leírhatom, s te olvasod, miközben a deszkán üldögélsz, fejed fölött javíthatatlan zuborász a tartály, állandósult a szivornyahatás, és azt morgod, hogy impresszionizmus, hogy minden eset egyedi eset. Kalózhajóra szállt a kikötőben, s a korlát mellett émelyegve állt, kockás rongyot kötött a félszemére, Mozartot fütyörészve dolgozott, tudott előre minden lázadásról, dobott a vízbe kapitányokat, nem érdekelte pénz, se rang, se kártya, se olcsó rum, se pornóvideó, de álmatlan feküdt a szalmazsákon, ha közelgett egy lakatlan sziget. Mondom, forognak mafla életek, nézd, kié egy ágy, kié egy elv körül, kié nagyapja műhelyét keríti, kié, mint légy, a presszóasztalon mászik meg ottfelejtett kockacukrot, másé az alvó gyermeket lesi, hogy másnap minden rezdülést jelentsen, másé meg csak a naptár lapjait, s a végtelenített kalandregényből tepsibe szakad egy-egy epizód. Az ablakból a hegy medvének látszott, egérfogó csattant az ágy alatt. „Nyugodtan alszom. Isten Önnel” - írta, s a zöld levélpapírra ráborult. „Talán 1988-ban - motyogta még - a főváros helyén mélységes mély...” - de mélyebb lett az álom, hatott a méreg gyorsan, pontosan. Föltámadott a kettészelt egérke, megnyúzatott és elrohadt a hegy.

101

Biztonság
(Montázs 1980-ból. Forrásai: Bonctechnika tankönyv, Honvédelmi zsebkönyv, egy szakácskönyv és Balassi Bálint verseskötete) Boncoláskor a boncasztalon fekvő hulla jobboldalán állunk. Az egyes szervek boncolása meghatározott sorrendben történik: kezdjük a koponya boncolásával, majd folytatjuk a mellkasi, hasi szervek vizsgálatával. A könnyebben romló részeket (belsőség, apró húsok) hamarabb kell felhasználni, míg a nagyobb darab húsok tovább eltarthatók jégen, hűtőszekrényben. A fegyveres harc célja nem merülhet ki az ellenséges fegyveres erők megsemmisítésében, hanem a végső döntésre törő katonapolitikai célt csakis és elsődlegesen az ellenség hadászati eszközeinek megsemmisítésével, gazdasági és politikai bázisának szétrombolásával lehet elérni. Az agyvelő kivételéhez úgy kezdünk hozzá, hogy az agy homloklebenyét a bal kéz kampószerűen meggörbített ujjaival megemeljük. Főzés közben a velő megszilárdul, tehát jobban tudunk vele bánni. A modern tömegpusztító eszközök alkalmazása következtében várható rendkívüli fizikai, pszichikai és erkölcsi megterhelés nagyfokú erkölcsi-politikai szilárdságot, kitartást, győzni akarást igényel. Az jó hírért, névért S az szép tisztességért Ők mindent hátra hadnak; Emberségről példát, Vitézségről formát Mindeneknek ők adnak, Midőn mint jó solymok Mezőn széllyel járnak, Vagdalkoznak, futtatnak. Előfordul, hogy a koponyatető nem válik le. Ennek oka rendszerint az, hogy nincs a csont tökéletesen körülfűrészelve. A gyakorlat célja az volt, járuljon hozzá a népeink, hadseregeink közti együttműködés és őszinte fegyverbarátság erősítéséhez, egymás jobb megismeréséhez. Szükség esetén az orrnak és melléküregeinek, valamint a szemgolyóknak vizsgálatát is el kell végeznünk. Ha a hadköteles - a katonai szolgálati kötelmekkel összefüggő baleset következtében - meghalt, hozzátartozóit özvegyi nyugdíj, árvaellátás vagy szülői nyugdíj illeti meg. Helytelen a hurkát sütés előtt villával megszurkálni, mert a szúrás helyén a bél könnyen kireped. Ha a hurka túl szorosra van töltve, akkor vékony tűvel megszurkálhatjuk, hogy a gőz ne repessze szét.

102

Híradásunk tartalmából
Mért lepi el most vadtetemek perzsbűze az erdőt? Kik menetelnek amott? Messze-e még a patak? Reggel hoznom kell kenyeret, tejet újra a boltból, házak dőlnek elém, vértől síkos az út. Kurjongatnak a hajtók, míg én alszom az ágyon, táskájukban a pénz mézesen összeragadt. Szűzlány nézi a kék képernyőből kitüremlő drága rakétafejet, s megsimogatja sután. Állok a sorban a pultnál, égeti nyelvem a kérés, érzem a vadtetemek perzsbűzét s lerogyok. Jóreggelt, felelősség, nyugton hagyd a világot. Ennyit mond a madár. Boldog békeidő.

Négy ász
Tavasz van, verejtéktől fényes fejét a vers engedelmesen hátrahajtja, hogy öklömnyi széndarabot tömhessen torkába az iskolából kirohant ifjúság. Nyár van, a közízlés régóta szeretné meglesni fürdőkádban maszturbáló főbérlőasszonyát, de csak a kilincsre akasztott pongyolát mutatja estelente a kulcslyuk. Ősz van, hogy senki ne gondolhasson egy másik őszre, miközben kéjesen feltételezzük egymásról, hogy talán mind egy másik őszre gondolunk. Tél van, elakadnak híreinkkel a vonatok, mintha zárt határon szeretnénk magunkat átcsempészni, pedig csak tél van, magyarázat nélkül, egyszerűen.

Primőr
Nincs még itt az idény, de vidáman telnek a ládák: fóbia-sátrak alatt nőttek e szívrohamok!

103

Rend
Szétcsuszamló koponyahalomnak az egyik, menekülés közben eltalált állatnak a másik, háztetőkre hulló első hónak a harmadik, templomajtóban leboruló öregasszonynak a negyedik, távolodó gyorsvonat zajának érzi magát az ötödik. Átrendezzük valahogy vackainkat és engedelmesen lefekszünk mind. A szereteten, amelyet eleinktől örököltünk, és amelyet ma is elmulasztottunk egymásnak fölmutatni, tovább repedezik a régi aranyozás.

Megállóhely
Záróra van már mindenütt. Fogasról lehulló kabát. A bölcs a földön elterült. Az ember áldja meg magát. Üvöltöznek a slágerek. Elnyugszanak a razziák. Szűkülnek mind a tág erek. Megkötjük sorsunk masniját. Reggel az ige testet ölt. Kapkodva borotválkozik. Moccan, ha már a lámpa zöld. Jéghideg fogantyút szorít.

104

Bűntény
A gyilkos köztünk van, a gyilkos köztünk van, suttogtuk tegnap is a bársonypamlagon. Aztán a parlament, a gyors himnuszfutam, s a még beljebb, a jó, a most szoríts nagyon. Öregszik boldogan, tisztes kort ér meg itt, szakad ránk hajnalpír, miközben öltözünk. Lehet, hogy ártatlan, halljuk hát érveit, egymáshoz is csak így lesz majd, ha lesz, közünk. A gyilkos megbocsát, a gyilkos megbocsát, hangszórókat repeszt konok szónoklata. Szánk szélén csontszilánk, vállunkon rossz kabát, tudjuk, kihez megyünk, meddig megyünk haza. Izgalmas film a sors, ostyát rág, vár a nép, mosdatlan üldögél a bársonypamlagon. Aztán egy híradás, néhány csepp váladék, s a most már legjobb lesz, ha égve is hagyom.

Vásár
A jokulátor éljenzi a népet. Kalácsot visz az öreg néninek. Figurája új mezőre léphet. A tábla alatt néhány évtized. Maszkot cserél az eszme terminálja. Sikoltoznak a földgömbárusok. Szűzlány és medve szerelmi viszálya. A csatornában békesség zubog.

105

Szaporulat
A megtermékenyítést önként vállalók szilárd erkölcsű, jólmegtermett fantomkocára ugratják a verset, hogy kinyerjék a mondanivalót. Tudjuk, mindig hibátlan lesz a vérvonal, hisz nem születhet véletlen a gyermek, ki majd – hallják a vályúk, vermek – kövéren, szépen mindent elszaval.

Zápor
Kőfal mögül lilállik át a nyárelő, ijedten ül biciklijén az olvasó, vihart jósol a lassan gyűlő égi dal, bár fény dőzsöl, tréfál az út buckáival. Már megcsapdos, már földre szállt a hűs veszély, pedált tapos, gurul az olvasó, ne félj, kerülgeti a vers tükörszilánkjait, otthon pedig egész tükrökről álmodik.

106

Csak
csak annyit tud hogy valamely kettéhasított felülettel szemben ültették le s a rést kell néznie amelyen át majd egyszer anyatej szivároghat mint hangulat a renden s a tettes ő lesz mert kezében szike corpus delicti hagyományos ügy titkon előírt bűntudat célszerűen bolyhos puha kárpit később vezényszó hallgass és feküdj nem futhatunk el nem vagyunk nyulak bár koponyánkba bárki bevilágít

Fény
Lámpást kezed hiába tart, ha mint rovart begyűjtenek. Az ver, ki áld – kiált a fű. s testeden tű fúródik át. Üveglap vár, éteri csend, embernyi szentjánosbogár.

107

És hogy
Ezek a ma is hihetetlenül felkunkorult röppályaívek meg a nem mindegy ki neve kerül előbbre kapaszkodni hívek avagy az ég már egy eszmét se bír meg önként a barna latyakba merül és hogy örülhess majd egy halálhírnek elmatarászgatsz sorsodon belül Ezek az egymást ellenőrző hálózatrétegecskék mint a géz látszódj ne látszódj eltűnsz visszatérsz fertőtlenítetten fertőző átvérző korrekt elvhű tiszta kéz ha katapultált részből az egész

Azt is
Egy vidámparkban lépsz mögénk először bordáim közt érzem majd érveid ne még - suttognám - hagyd itt mégse vidd eljátszhatod hogy épp csak levegőzöl s a gyorsbüféreklámok fényeit vizsgálgatod hisz kitelik idődből vagy betlehemi csillagokat lősz föl fillérekért megrendelés szerint de megteheted azt is majd hogy nem vársz és két ujjal a koponyámba nyúlsz és körmöddel egy vércsatornát elvágsz aztán gyöngéden gyermekemre fújsz hogy még gyorsabban forogjon vele a forradalmak óriáskereke

108

Hogy nem
Bizalmasunk, a jelszó, ki pedig sürgős teendők hírét hozta volna, hanyatt fekszik, s míg mi, fölé hajolva lessük utolsó rezzenéseit, fönnakadt szemmel arról álmodik, hogy olvassák a testét szótagolva, hogy tudja minden érzék, mi a dolga; vérről szörpre a hős is átszokik. Betűi később szerteszét szaladnak, keresnek új élethez társakat. Csak mi másztunk négykézláb kőfalaknak, hogy megtévesszünk szorgos szájakat, s utolsóként hittük, hogy nem tapadhat erényhez bűn szemvillantás alatt.

És nem
üveglapok közé szorítva őriz nem volt és nem lesz pillanatokat csavart szervákat visszaadogat tűri hogy hulldogáljon rá az onix képzeletébe gyakran másik nőt visz kucorog kuncog piros pad alatt kurrogva kopaszt játékmadarat őt ábrázolja minden égi kődísz nevét kiáltja minden mágia s ha egyszer jóhírt hall a rádióban és nem gyanakszik arra hogy valótlan vonatra száll az üres állomáson ablakhoz ül hogy biztosan kilásson de nem kell többé exponálnia

109

Ma sem
- - - Először egy repedt lavórra néz, aztán miránk, bicsakló lábainkra. Fakult-e már dalának sárga szirma? Angyalt utánoz: elröppent a kéz. Hová is lendülhetne át a hinta? A játszótéren éles késre lépsz; egy Résszé forrott össze két Egész, míg szétbomlottál vékony szálaidra. Talán a tánc sötétben ropható, talán repedt időbe hullt a titka, s a magyarázat versbe vonható: megcsalták őt a társai, de mintha sellők szolgálnák ott, ahol ma él - - - - - Nem, Atlantiszból ma sem jött levél.

Míg nem
és FIRE EXIT hirdetik fehér betűk a homlokán nem észleled ha megszitál saját cseledbe fúlsz bele s a szolga népek szúrt sebe kis vörös fekélyfesztivál és FIRE EXIT ki szerint az utolsó élgörcs jogán pazar пожар e hitvita két (három) új lator között míg nem mindegy ki kit visz a jótékony árnyak sorközök alá egy elbeszélgetés tüzébe - - - mely csak tévedés

110

Mígnem
hisz itt minden oly emberi reális propagandakép a gyilkos mindig elnyeri a legérzékibb nők kezét a bugyit eszme hántja le a tampont eszme rántja ki s a hirtelen halál jele hogy fölgyorsult a gépkocsi mígnem egy fa egy kőkereszt egy transzparens egy sziklafal - - - és hamarosan zöld lehetsz és hamarosan fiatal s a hereföld sötétvörös (a szonett tizennégy soros)

Ott majd
Időd köré dagad az álszent válasz arra, mit nem kérdeztél senkitől. Tiszteld a fát, ha véletlen kidől, de félj attól, ki biztonságot áraszt. Nincs több leckéd, hát tanulj ennyiből, inkább, mintsem a törvénykönyvet nyálazd; légy gazdaságos, tested el ne fáraszd, csak senkiföldjén lehetsz már vadőr. Vigyázz magadra, ott majd az leszel, akit képzeltél pajkos kisfiadnak, kit elvesznek és holtan visszaadnak, mert van belőle élve százezer. S ha nincs kérdés, mely mindent átvilágít, hagyd el, míg mered, szűkebb pátriáid.

111

Hopp
Szívtáji lápba fúl az Isten, agóniája cirkuszunk, s porondi rend szerint futunk cukráért fakó dresszeinkben. A csörgősipkás bölcs szerint sem oldoz föl mindaz, mit tudunk, s vidáman körbetrappolunk, mert ott kering már ereinkben a megtestesült idomár, tánc- , illem- és jellemtanár: hunyászkodó önnönmagunk. S a ránk ragasztott, el nem únt plakát szerint életre szóló produkció: Homo & Homo.

Tájfilm hentergő kamerával
szóraj szórajt követ figyelem röptüket csücsöri fészkekből menekülnek délre lelövöldözendők isten levesébe kellene a májuk szétszakad a szárnyuk idelentről minden szánalmasnak tetszik ahogy igyekeznek feketére festik a tiszta ív eget szóraj szórajt követ két botból keresztet eszkábál a gazda kész az új próféta bőrkabát leng rajta

112

Koratavaszi éjszaka
Az arc mögül előkerül a múlt idő jele, s gyermekkorommá édesül vén Thalesz tétele. Az égen úgy leng fenn a csend, halálom tudhatom, mint láncon színezüst kereszt, átokra alkalom. Véletlen tört el egy pohár, véletlen létezünk, szerelmeskedni kár, ha már szög verte át kezünk. Szabályaimba úgy futok, akár az üldözött, s hiába bontom, nincs titok fehér falak mögött. Fohászok, fogalmak, jelek, tudássá lényegült emlékkörök, a feledett kövön kövér betűk. Ikszipszilonra gondolok, száz éve láttam őt. Mivé olvadtok, elhagyott, tilalmas hómezők?

113

Március
Precíz eső rongyolja most fehér buckáidat. Aludj, ha tudsz. Erős vagyok. Maradj, ha mersz, hanyatt. Futtod elúnván visszahullsz, te vékony vérfonál, ne kárhoztasd e márciust, hol húnyt szemem csodál. Kagyló mélyén hallózó test, bemocskolt meztelen. Tavasz tapos egy hanglemezt, nem énekelsz velem. Órád ha áll is, élni kell. Iksz éve láttalak. Ágaskodnak, nem érik el szavak halálodat. Cáfolhatatlan képletek, fölös vershalmazok. A virradat ma hó helyett megint esőt hozott.

114

Kolostor
Ha egy-egy pont, akár a csillag, két arc között át is hevül, nem érthetjük, miféle hírt ad, visszfénye nem gyúl már belül; csak fölsoroljuk bűneink és mutatjuk apró sebeink, aztán a riadt széttekintés következik: mi lesz? megint győznek a kölcsönös szánalmak: csatakos, gyűrött lepedők - - avagy a száj szélére alvadt csíkot látjuk? a múlt időt? s ha jó is olykor egymás mellett elüldögélni fullasztó füstben - - - feledtük már a nyelvet, röptét elúnva hull a szó, pecsétes lesz a büszke abrosz, projekció a tiszta vágy, s hasonlatossá korsó habhoz a hit, hogy nem hiszünk szabályt; mert minden pont, akár a csillag, csak áthevül, aztán kihúny, s vaksággá oltja álmainkat e kies dormitórium.

115

Pontatlan időjelzés ezerkilencszázvalahányból
A szokás lényege az ébredés előtti legutolsó kesernyés ízű gyermekálom; borostás arcunk egy-egy részletévé inkarnálva látni az eljövendő világkatasztrófát: csöndet, romok közé hányt emberholmikat. Diderget ez a tél, köszönöm, ha szólhatok az emlékezetemben élő valamelyik perchez: kapcsolja, kérem, a legközelebbi idegen civilizációt, sokszorosan sürgős ez a hívás. Arra ébredtem, verssorokat kell papírra vetnem, de csak egy sebzett lábú korcs kutyát rajzolok, nincs szavam. Nem értem én már utódaink nyelvét, riasztóan sok törmeléken kellene átbukdácsolnom, hogy titkos táborhelyükhöz érjek. Marad egy mentőöv, kávéfőzés szombat reggelenként, néhány hétköznapi levelezés émelyítő búcsúszavai és talán egy szecessziós paplanhuzatdísz. Vértócsák a tágas játszótéren, álom, rejtjelek minden hajnal címlapján, romok közé hányt végtagok, csönd, a szokás lényege. Elcsuklott, nem folytatható.

Utolsó járat
Sáros a busz kereke, hosszú az út, ne gyere egyedül haza. Tarkón vág a fagyhalál, deres testű, csupaszáj nő az éjszaka. Lesheted, hogy rezzen-e szöggel átvert tenyere annak, aki él;

116

precíz menetrend szerint előzzük meg elveink & “szikrádzik a szél”; ne válts érvényes jegyet, nézd el, amint integet mindaz, ami volt; húnyjanak a fönt hagyott kérdezetlen csillagok, zár az égi bolt: sáros a busz kereke, hosszú az út, ne gyere haza egyedül, nézd, a sűrű űrre a léha lelkek szürrealizmusa vetül; életeddel játszanak, fulladozz az átszakadt gátakon belül; mindhiába vár ama parton ájulás, puha párna, (f)eleség, hogyha míg az út haladt, gyász- vagy írógépszalag futott szerteszét. Sáros a busz kereke, homlokod is fekete, szádnak nincs szava, ezer éve létezett másodat se kérdezed, hová ért haza.

117

Elátkozott völgy
most még a lassú mozdulat ahogy szembefordulok benned önmagammal hirtelen megszakad a kövekből sugárzott zene látszólag közönyösen figyeli egyik arcom a másikat de már ugrásra kész remény a szemgolyók mögött de már mindkét jobbkezem a pisztoly markolatján aztán két egyidejű dörrenés két egyidejű puffanás és tűzhet erre a bájos tájra tovább a Nap míg egyszer megérted végre mindazt ami történt és eltévednek és elpusztulnak az akkori utazók mert csak fehér csontok világítanak a hideg éjszakában

ABC-részlet
Embert se látott, állt csak a sorban itt, mocskos kosárban margarin és kenyér, két észrevétlen könnye lassan - elnehezült fogalom - legördült. Fémpénz gurult szét, munkaköpeny mögül sejlett a szeplős, elhanyagolt idő, tessék vigyázni, mondta halkan, meg ne vehessem a fél világot. Gondoltuk akkor, dér lepi vállait, később a két folt angyalian kinyílt, utcát repült át, parkot, erdőt, s reggelizik valahol, remélem. Hagyjál, ne nyújtózz, kérem a rádiót, biztos bemondják, végre ma visszatért onnét, ahonnét senki eddig, vissza - ha nem titok - egy halandó. Innám a kávét, s hűlve kavargatom, én is lehettem, hátha a második sorsomba értem, mert az elsőt éjjel a párna alatt feledtem.

118

Jajszót ha hallasz, nyisd ki az ablakod, szárnyam levetni óvatosan segíts, habzó pirossal fröcskölöm szét énekeim neked, eltaláltak.

További részletek
Sugárban dőlt a vér a sebből, a képernyő azonnal átszakadt, s miközben tócsa gyűlt az ágy alatt, s „ma minden hipotézis megdől” – süvöltötte a főhős, nincs panasz, pörgettük át a szombat estét, s alkalmi szöszke ismeretség, tehozzád szállt az ösztönös fohász, hogy míg vetkőzöl, addig is magázz. Gyanútlan ébredtünk, mint holtak, kik azt hiszik, hogy őrzi sírjuk a fésült bundájú félmázsás kutya, s te már a krumplit daraboltad, vagy azt kérdezted, hol van még gyufa, mikor a párás kistükörben, hová, hogy nyelvemet kiöltsem hajoltam csak, egy férfi zokogott. Így élj eztán, ha nem rád gondolok. Magaddal játssz, ne olvass verset, gyűrött rongyot vasalj, amíg rekedt bemondók olvassák a híreket, s a földről minden morzsát felszedj, nehogy, mint kővé száradt bűnjelek, galamb világod begyébe kerülvén csörögjenek, sok kényszerű körülmény, és fölébredj… de kár aggódnia, a tettes Ön. Tessék, a holmija.

119

Átok
Alkalom jön az örömre tehát alkalmi öröm fekteti a fejem tönkre belül bizonyos körön Alkalom a szabadságra csonkolja két alkarom hűlt helyemen marad hátra konténernyi tarka lom Alkalmazott elméletek tépik zsigereimet s repülök mint pudvás retek neki majd a semminek S ama jeles alkalomból midőn végleges hideg forma lesz a tartalomból álljon meg a te szíved

Közben
Míg a tévé képernyőjén vibrálnak a gyilkosok, s hull fejükre bőven tömjén, s a miénkre híg lucsok; míg az utcán hömpölyögtet idegenek özöne, és ha köszönsz egy kölyöknek, lesheted, hogy köszön-e; míg odafenn robbanások rövidítik az időt, hogy idelenn meg se ásott sírba térjünk mielőbb;

120

míg önvádak s koholt vádak tizedelhetik a jót, s ellephetik mohó nyájak már az egész földgolyót; míg a szavak jelentése szájról szájra változik, s állához az est zenésze nem hegedűt - kést szorít; míg az automatákból gombnyomásra kilövell ondó, csokoládé, jelszó, költemény és anyatej; míg a bicskás gavallérok nyeshetik a parkokat, s az elpuhult tartalékok hite régen elrohadt; addig egymást átölelve dünnyöghetjük álmatlan: testesülj meg, elvek elve, emberséges tárgyakban; addig (mert hisz közben élünk) szerelem a menedék, s közben, ami volt a részünk, közös tüzeken elég; addig (mert hisz élünk közben) hadd csókoljam melledet, hihessünk most más időkben, miknek vége nem lehet; s míg, mint állat, riadalmas menekvő a gondolat, húzódjunk meg egy hatalmas vasbeton boltív alatt.

121

Aequo animo
Fegyelmezetten várom azt a csendet, türelmes szívvel, moccanatlan kézzel számolgatom, melyik másodperc hányadik. Közel vagy már, de testemig nem érsz el, csak izgatott lélegzeted melenget, szemed bocsátja rám a tárgyak árnyait. Az önzetlenség löki mindig félre avagy az önzés - titkos, jobbik énünk? A kő, miközben gördül, elgondolkodik. Az ember - hogyha új utakra térült és önmagát belülről látni vélte gyávább: egy arcvonása meg nem változik. Külön kerülni életünk sodrától és megpihenni ösztönös reményben, ha percre csak! - ki vállal ily kockázatot? Hisz vesztünk úgyis - vámon avagy réven -, hisz félünk minden lélekváltozástól, hisz hadd paskoljanak a megszokott habok. Rég láttalak, eltelt azóta nyolc nap. Ismersz-e, mondd! Magadnak nem hiányzol? Ajtók csapódnak itt, ártalmas környezet. Tudd vagy ne tudd: én nem játszom. Te játszol? Ismerlek-e? Találgatom, hogy hol vagy. Megalkuvó vagyok, ha nem vagyok veled. Száműztem már a zsongó külvilágot, jeltárát átadtam a képzeletnek. Téged talállak égve, lámpát, mindenütt; neked bocsátom meg, ha nem szerethetsz; talpam fölsebző zöld üvegszilánkok, minden te vagy: az is, ki gyűlöl és megüt.

122

Rég láttalak. Szégyen, ha téged látlak megtestesülni minden szenvedésben, pedig tudom, nem bántanál, csak nem vagy itt. Álmatlan élek, ébren tart e szégyen. Nyugtass, ha mersz: leszünk majd egyszer bátrak, s mit addig elkövettünk, megbocsáttatik. Fegyelmezetten várom azt a csendet, türelmes szívvel, moccanatlan kézzel számolgatom, melyik másodperc hányadik. Közel vagy már, de testemig nem érsz el, csak izgatott lélegzeted melenget, szemed bocsátja rám a tárgyak árnyait.

Maradj még
ne játssz tovább azzal az üres gyufásdobozzal s az abrosz rojtjait se csomózgasd össze hallgatagon a halál nem más mint egy végtelenített elektrosokk amelyből – szerelmeit feledve – mindenki fölkél egy más dimenzióban addig hintázó mosolyod két sarkára akasztva méri egymást ami történt s ami még megtörténhetik addig váratlan ajándékokat ejthetnek eléd az egyenes napsugarak titkos vonzalmat érezhetsz egy kavics egy zsiráf egy papírrepülő iránt aztán majd úgyis szétszélednek az evilági gyarlóságok kellékei esőcseppekbe füvekbe széntömbökbe költözik leendő ápoltak emlékeivé menekül aki voltál talán csak a leghűségesebb versek – vagy azok sem – vihetők át

123

Rövid óda
Hová türemlik át és ott kié lesz a végtelen időből durván kiszakított szalagdarab, min együtt mentünk végig, kihez kerül, ha már agyunkat nem táplálja vigasztaló, varázsos oxigénnel, s masszív magánnyá hűl, nem fáj a test? Majd összebújnak mások, nevük ne kérdezd, csak annyit tudnak rólunk, amennyit bizonyított a puszta létük, nevünket ők se kérdik, csak hullámzanak pulzárok ritmusára és töltekeznek a hasztalan reménnyel, s tőlük se kérdi senki: cui prodest?

Nyílt pályán
szirénaszóra ébredek fegyelmezetten öltözöm szederjes néma testemet fehér mezőkbe göngyölöm hazátlan boldog múmia hogy mikor élt nem érdekes L. Éva egyszülött fia diákoknak ma ingyenes ki gyorsvonaton szendereg s valószínűleg én vagyok oly könnyen átgondolja ezt mint kislányának elhagyott

124

babái a bonctechnikát a játszótér deres füvén s füzetéből a delirált mázsányi súlyú költemény ha kizuhan most hirtelen s a töltésről továbbgurul végig a ferde földeken s az isten lábnyomába hull nem múzeum de mészárszék nem tárlók hanem vaskampók és véres bárdok képzetét keltik sündörgők andalgók akik hogy ölelkezzenek azt hazudják hogy van öröm de én magamra ébredek fegyelmezetten öltözöm hazátlan boldog múmia szeretett-e nem érdekes L. Éva egyszülött fia itt látható és ingyenes jöjjetek hát és nézzetek csak érinteni nem szabad mert arcom széthull elpereg nem tűr becéző ujjakat alattomos cicáskodást amelyből végül vér fakad ez az egyetlen állomás nyílt pályán fékez a vonat

125

Tudósítás
A képernyőn most katonákat lát, kik átszellemült arccal kelnek át a film kedvéért megáradt folyón. Nem tudatja, mit jól tud, az időt, mióta tűnődik e légión, csak levetkőzik lassan, mielőtt verejték öntené el homlokát. A kéklő kép most magától kihúny, a vakság, mondja, pillanatnyi gúny, s már teremt is egy repülőteret, érzi a gyűlő kerozinszagot, mit otthon, sajnos “egyebek” helyett áraszthatnak a vaskos bútorok. Fohászkodik: nehogy korán megunj engem, utast, hatalmas gépcsodák ügyintézője, hűvös külvilág, tíz-húsz járatra juttass még jegyet... és végigdől a barna pamlagon, hessent hasáról szemtelen legyet, mert hadonászni akad alkalom, hogy védelmezze ki-ki önmagát. A képernyőn most lányok láthatók, s a testükről lecsúszó takarók hóolvadáshoz hasonlatosak; mohák, bimbók, ágaskodó rügyek hitetik örök valóságukat, de ő dohog: ki vet rájuk ügyet, ha úgy döglünk, akár az állatok, s ha vér-, kerozin- s izzadságszagot keverve eggyé ma is áthatott mindent az esti meditáció,

126

mely sterilizálja a vágyakat, hogy síkos bundájú projekció lapulhasson a mozgó ágy alatt, s letéphessünk még egy naptárlapot. Most azt képzeli, hozzád menekül a szétcsuszamló panelok közül, hozzád, akit nem láthatott soha, kiről csak sejti, hogy ezt olvasod, s lehetsz akár leendő gyilkosa, vagy benned tisztel új áldozatot, ha változatlan élni kényszerül. A versképernyőn most műsorszünet, gépek nyögik ki édes terhüket, süvegcukrot, banánt, fehér golyót és mandulát, de átvitt értelműt hullajtanak e modern léghajók, hogy könnyebb legyen fönt az életük, s hogy ne gyúljanak lent túl nagy tüzek. Aztán megint a lányok, katonák, mert folytatódik másnap is tovább, s Hamlet csak fekszik szótlan, meztelen, Hamlet, Miskin vagy N.N. - bárkinek szólíthatod; ha rálelsz, nincs jelen, hozzáérhetsz, a teste jéghideg, üzeneted a szó nem adja át, a korpulens jel telhetetlenül behabzsol mindent, aztán elterül a fölszántatlan barna pamlagon a kifutók s a befutók között, s ketyegve vár, míg jő az alkalom, és köhintvén ránk rózsaszín ködöt a kéklő képernyőbe átrepül.

127

Tábla
Serény utód, a végeérhetetlen mélység mi volt kezdetben? Semmi több, csak egy véletlen hajszálrepedés. Ezernyi hangot hordott a szél, s azok homokszemcsék gyanánt csiszolták, nyitották, tárták rését tágasabbra, öntudatlan munkávak képezték ki okos csapdává, titkos lényegünkké. Felelj rá bármit, meg se hallja már.

Határ
Ennél a nyílt kőnél kezdődik minden anyanyelvek birodalma. Itt élnek majd, akikkel nincs közös időnk. Csak a Napot kérlelhetjük: fussa át őket egyszer a tűz, ne feledkezzenek el mirólunk, nekünk, nyugodni vágyóknak köszönhetik a csend fogalmát. Őszi esőtől indigószínű lány közeledik mezítláb, egyszál ruhában, de ezen a nyílt kövön ő sem jut túl, itt ereszkedik térdre, itt próbálgatja hasztalan széttört arcomat újra összerakni. S nem segíthetek. Fényes mosdó csempéjének buktam, gyorsvonat lüktetett át rajtam, elfelejtettem fölébredni,

128

fehér fal elé állítottak, égbe katapultált a szívem, széttéptek a mesterséges macskák, nem segíthetek. Ennél a nyílt kőnél kezdődik minden anyanyelvek birodalma. Itt élnek majd, akikkel nincs közös időnk. Csak a Napot kérlelhetjük: fussa át őket egyszer a tűz, ne feledkezzenek el mirólunk, nekünk, megnyugodottaknak köszönhetik a csend fogalmát

Capriccio
Tudnom kell, kit visz magával, ha valamelyik reggel eltűnik. Tudnom kell, talán már ki is szökött az egyik úton, nem vigyáztam és én még itt vagyok. Élt, aki semmi más tétet, csak a gondolatait kockáztatta, mint a tájat a benne lakók. Az órákat néha átállítjuk számunkra kedvezőbb időre, kacskaringós vonalak kanyarulatait biztos kézzel egyszerűsítjük. Az őszi erdőből hegedűszóló úszik át a terhét közönnyel cipelő folyó fölé. Vajon miféle hangokat sodor majd hervatag füzeteimből tifölétek a szél? Állnak tehetetlenül a fák, csomagol Paganini, ballag a szomszédos kerek évszázadba. Itt már feljött a Nap.

129

X.Y.
„Non ero, terra, tuus” (Publius Ovidius Naso: Tristia, 4,10,130) Talán kijössz – igenis kijöhetsz – onnan – igenis ott vagy – közénk. Egyedül te. Senki nem kérdezhette tőlünk, nem is feleltük tehát senkinek, hogy ott vagy. Akvarellek összemosódó színeinél egyszerűbbek ezek az éles kontúrok: töppedt házak az út mentén, feszes villanyvezeték, varjúcsapat. Várakozásra szánt időnket lassan elfogyasztjuk, nem tanultuk meg, értelmezhető-e a tartalmas végtelenség. Talán kijössz – igenis kijöhetsz – épen onnan, észleled a rést, melyen át besütünk hozzád, s amelyen már – annyi év után – átférsz, visszaférsz sértetlenül. Méltóságteljesen gördül végig egy néma fekete gép, integetnek a maszatos kezű és arcú kisgyerekek. Kijössz épen és onnan – igenis éppen onnan - , egyedül te, az út alól. Neved se tudom, sose láttalak, lehetséges, hogy nem is jártunk ugyanabban az évszázadban. Talán kijössz – igenis kijöhetsz – onnan közénk. Többet titkolsz te rólunk, mint a fényes pofájú óraművek.

130

HIDEG VAN
Kollázs Weöres Sándor első könyvének soraiból Nyújtott tenyérrel a templom előtt a mindenségben elsimulva hiába kérdeném: ismersz-e, mondd? Az ember gyönge lesz megint, méltóan az ínyenci kegyre, kovakővel tördeli ki a fogaimat. Ne mondjátok, hogy nem vagyok. Véres az ég ajaka, térületlen merülök formák közül a sugarak közé és hátad árnyékát a falra vetem Nem tartja titkát senki sem, holt idomaikból kikeltek a fák. Ablakomon a hajnali tűz: az Isten, mint a vérrózsa, kacagva kivirágzik!

131

Legenda
Túl hetedhét láthatáron, nyolcadrét hajlott világon, óperenciás Dunánkon, s túl megannyi büszke házon, hol e népet megszámlálják, van egy dombvidék: ragadozó rét. S ama rétnek egy zugában, végső kisded parcellában, Mária-fa árnyékában jászlat rejt a sár. Leszállunk a villamosról, megyünk síró mesterünkhöz, dehogyis vagyunk királyok, lyukas a zsebünk. Gáspár csak a földet nézi, s mondogatja: lassan lépni, mert a nagy pört meg kell érNI. Lajos lépdel Gáspár megett, hómezőknek festőjétől kapott kölcsön Menyhért nevet. Leghátul én, a szerecsen, ki már egyszer arcra bukott, végül mégis ide jutott. Megállunk a szent jászolnál, szemüvegünk pára lepi, húsvét van-é vagy karácsony, nem tudhatja bizton senki. Sírdogál az Istenfia, üdvözöljük illendően; őrzi fácska-nagymamácska, valahai Ujj Mária a megfordult, új időben.

132

Vendégség

Tandori Dezsőnek

Csak ráadás lehet egy episztola (ahogy magamra ráadom az inget, s a két ujj mindig másfelé tekinget, s a hát, a zseb, a gallér és a gombok szétugranak, hogy belőlem bolondot…), félszét az ember gyakran eltitkolja, s bár jó tudni, hogy néjol Egyik s Másik az egymásért vállalt (sokszor csalóka) szolgálattétel közben el nem vásik, mert a körülmény maga már a dolga, írom: rettenve látok összeomlott tornyot bensőmben, elmúlt perceinket. Ha majd hivatlan arra tévedek, ki csak magammal „fújok egy követ”, hadd lám, hol él a vállra szállt csapat, mért nyer hűségből bajnokságokat. Rám is hárulnak fontosabb teendők a fontosaknál (mondjuk: sorbaállás, ínség-sugallta üvegvisszaváltás, ábrándozás egy totónyereményről, kisomfordálás katedrányi fényből), egyszóval nincs mód élni elegendőt, s bár olvasom, hogy néhol Egyik s Másik együtt gondozhatják az eljövendőt, míg át nem jutnak tény- és tollhullásig, hogy az terítsen rájuk furcsa kendőt; írom: a pázsitokra nem remény dől, az ember lel csak ott (s alattuk) szállást. Ha majd hivatlan arra tévedek, s a „küszöbön” tán át is léphetek, hadd lám, hol él a vállra szállt csapat, mért nyer hűségből bajnokságokat.

133

Kellene tudnom, mit akar a macska? Azért bóklászik parki cementjárdán, s ha nyakon csípik, azért lóg a spárgán, amiért mia verseinket írjuk, tudván tudva, vékony kötélnyi hír jut, ha hallgatunk az utolsó parancsra… ? S bár hihetném, hogy néhol Egyik s Másik együtt vigyázzák, nehogy fölrobbantsa a Földet az, ki jótevőnek látszik, s nehogy lenyúljon értünk gazdi mancsa; írom: telt szatyrainkat mégse bírjuk, elvesztünk mindent: szón, poháron, kártyán. Ha majd hivatlan arra tévedek, s leáztak rólam mind a „bélyegek”, hadd lám, hol él a vállra szállt csapat, mért nyer hűségből bajnokságokat. Csak ráadás volt ez az episztola, elveszett kulcs a lakatlan jelenhez, mert senki nem mondhatja: néki kedvez, hozzá kegyes, kit nem szólítunk társnak (hisz életünk oly könnyen gödröt áshat); merszét az ember gyakran eltitkolja, s olvassa csak, hogy néhol Egyik s Másik fölváltva jár a Semmiért a boltba, s előre enged egy-egy nénit, bácsit, s nem dől le még a lassú mérgek polca; írom: kitéve mind a támadásnak, térhessünk meg a gyors madárszívekhez! Ha majd hívatlan arra tévedek, én fejtem meg az alapképletet, látván, hol él a vállra szállt csapat, mért nyer hűségből bajnokságokat.

134

Papírrepülő
Kálnoky Lászlónak Tudtad, az álhír gyorsan terjed, az álkoporsó megácsoltatik, szökhetsz közülünk Napnál-feljebb épített láthatatlan váradig, mely hasonlít az egri várra, zajos turisták mégsem érik el, időtlen állhat minden bástya szemben a jövő fegyvereivel, s mi becsapottak, búcsút véve azt hisszük, élünk, pedig csak te élsz, mert könyvtár, templom, búzakéve, lányarc kezünkben robbanásra kész, s neked, szerencsés pályatársunk, bántódásod már többé nem esik, nem láthatunk, vakít a gyászunk, te mégis tudd meg minden bűneink, s ha letekintesz lassuló kis mindenségünkre, végvárkapitány, látod, az ezredfordulóig, eleven holtak, eljutunk talán, talán kortalan jobbkezeddel elkapod még e papírrepülőt, talán ahová most igyekszel, kaphatsz mindétig tiszta levegőt.

135

Tiszta beszéd
Délután a hídon átvonuló katonavonatokat néztük szótlanul. Este a színjátszók tüzet raktak a Duna partján, nyársakat faragtak, borosüvegeket cipeltek. Állt Montágh Imre a sürgés-forgás szélén, kívül a lángok fénykörén, hogy ez egyszer senki se figyeljen szavaira. Állt Montágh Imre, s Papp Tibor Párizsban élő magyar költő Pogány istentiszteletét mondogatta magának: „Tiszta az ünnepi tisztás / kard-hegye éles a hold / fákon lóg a sötétség / kör közepében a tűz”. Fejét kissé oldalra hajtotta, észrevette, hogy ott guggolok a közelben. „Mit piszmogsz azzal a szalonnával, öcsém?” – szólalt meg hangosabban – és felém nyújtotta zsebkését. Vér fakadt az ujjamból kamaszos zavaromban. Később – már a parazsak mellett – népdalokat énekelt, Arany János verseit mondta Montágh Imre. Azóta csak kéklő derengésben, parányi képernyőkön láttam. Röstellem, hogy kilestem titkos szertartását. Széthordta szorgos szél a hamudombot, Dunaföldvárt, Magyarországot; háromszor háromszázhatvanöt napra szállt egy-egy szürke lepke. S pogány táborozók, sámántalanul maradottak, most már mind ott guggolunk, ott piszmogunk azzal a szalonnával a sötétben.

136

Ítéletidő
(Illyés Gyula szekszárdi szobra előtt) Ez az eső már nem kegyelmez se élőnek, se holtnak. Tócsába zuhant anyanyelved papírmoszattá olvad. Hömpölygő dombok: temetőid. Deszkák a zöld latyakban. S a part, amelyre kivetődik két évszám, lakhatatlan. Ez az eső már gennytüszőkből szakad az emberekre, újszülött homlokán zörömböl, hogy apját feljelentse. Csuk és nyit égi csatornákat, nem ismer ellenérvet, naponta teletömi szádat, élvezd, éleszd e pépet. Ez az eső már nem jelképez időket, ideákat; ha megszülettél, meg-megtévedsz, s belőled bűzlik, árad. A betonjárdán szőke, csapzott tanítónők szaladnak. Őrhelyed most már mégse hagyd ott. Felelj, ha mersz, magadnak.

137

Égboltom, tanítványaim
(Angyalföld, Szekszárd, Békéscsaba, Vecsés)

Forgatja majd, mint hű diák, fölázott föld a testemet. Fekete lé öblíti át, hogy itt járhattam köztetek. Gyermek kacag, zászló lobog. Minden pontosan működik. Szervetlen anyaggá szökik, ahogy én láttam arcotok. Mert egy szavunkkal megbukunk, mert mi előre zuhanunk, s kettéhasítja homlokunk az első padsor pereme. Mert a mesék, a pillangós batárok már csak titeket visznek tovább, s az iszapos idő velünk nem háborog, lustán terül szét, s betemet hivatástudatot, hitet, jegyzetet és érdemjegyet; s taníthatjátok bárkinek az ábécét, az etikát, játszhattok körjátékokat, kezünkből sarjad vadvirág, rajtunk csattog a gyorsvonat, mert mi előre zuhanunk, a sínpár szempárok sora, előbb-utóbb mind megbukunk, bár minden képletet tudunk, mégsem felelhetünk soha. Papírlapok, keresztnevek, esendő kis emlékrögök, s ti, csillagok, kik égtetek

138

a bőrünkön kiütközött borostyánkőszín árny felett: lányok, szétpergő fénycsapat, fiúk, titokzatos jelek, égboltom, tanítványaim, csak egyszer még figyeljetek! Lássátok, ahogy állok itt ünneplőben, fegyvertelen, s készíti boncszerszámait a steril törvény ellenem; mert minden kínált oltalom kegyetlenségre alkalom, s a kő az égen fönnakad, hiába várjuk itt alant, hogy hozzon olajágakat. Így űzte el Róbert Gidát pagonyából a rettenet, így marta meg programozott robotkígyó a herceget. Beszélek még, s a mikrofon már szederjes, már mályvaszín. Panaszra persze nincs okom, égboltom, tanítványaim, csak egyszer még figyeljetek, hajoljatok fejem fölé, növendéketekké leszek, avagy leszek a Semmié, s forgatja majd, mint hű diák, fölázott föld a testemet, fekete lé öblíti át, hogy itt járhattam köztetek. Minden pontosan működik: gyermek kacag, zászló lobog. Szervetlen anyaggá szökik, ahogy én láttam arcotok.

139

Öröktavasz, örökősz
sehányak mi sehanyasok csak hányások friss kupacok születésünk után azonnal bevetették velünk és ellenünk az Eseményt s azóta mind várjuk hogy mégis megfoganjunk lélekben testben itt maradjunk hol sehányak sehanyasok sem arctalan sem jeltelen de torlódó fegyvertelen vershányások földkupacok cím boríték bélyeg híján föl sem adott vagy feladott jelentések gondolatok hogy kivel miért nem vagyok és mért nem kaphattunk lapot sehányak mi sehanyasok velünk emelte tétjeit a győztes is a vesztes is minket lökdöstek át meg át a foltozott agyonmosott szent vásznon mely az abroszunk lepedőnk zászlónk igazunk ismerjük minden oldalát vannak ügyes játékosok mi sehányak sehanyasok csak elvénhedett magzatok nénénk biszex húgunk szipus egyik bátyánk politikus másik világot látni ment másik eget karistolgat káromkodik úgy mond igent más boltokban vásárolhat

140

öcsénk a lépcsőházban él rendszeres nemi életet foszforeszkál bőrdzsekijén vöröscsillag horogkereszt sehányak mi sehanyasok szüleink már nyugdíjasok tepertőt rág protézisük ásó kapa eszme szerint egyformára lapítgatott vershányások földkupacok mélyén rohadnak elveik szélben imbolygó lelkeket utánoznak ammóniák és jézust a sírkert felett egy baráti hangrobbanás sehányak mi sehanyasok selejtes évjárat fehér világfán fekete levél neki kell elsusogni a törvényt arról hogy nincs joga sem nőnie sem hullnia csak helyét el nem hagyni s a saját ágán hintáznia

141

Naplójegyzet 1986. szeptember 9-én
tegnap először autóversenyző voltam közeledett a kockás zászló fölismerhetetlenné roncsolódott az arcom elfordulok mindenkitől aki tetszik mindentől ami tetszik elfordulok csak a csatornarácson mászó hangyát nézem amikor a busz ajtaján kibuggyan a nép voltam tegnap hosszúhajú gimnazista srác is nagyszünetben kiszöktem a piacra egy lángosért zsírtól fénylett arcom sörhabtól a bajszom senkivel se táncoltam a farsangi bálon csak ezt a verset képzeltem el miközben a dübörgő hangfalnak támaszkodtam csak ezt a verset ezt a plusz tizenöt évet amit most innen mínusz tizenötnek látok tegnap aztán elszáradt szőlőlevélen alvó lassacskán halálba fagyó eszmebogár is voltam Vivaldi-zene szivárgott a föld mélyéből tavasz nyár ősz tél időgyászinduló a szüretelő kamaszlányok léptei alól senki sem vett föl a mutatóujjára alig fér el harminc pötty a hátamon és voltam tegnap nyálkás testű horgász s a horgász horgán öltönyben a hal beszédet kellett mondanom egy közgyűlésen a családról a hordáról a nemzet jövőjéről és tátogtam s a hallgatók feszengtek ajkuk nyaldosták ágyékuk vakarászták méltóságteljesen duzzadozott végül felrobbant a néma mikrofon

142

kövér cseppek másznak lefelé az ablaktáblán egy artistának maximum nyolc-tíz trükkje van egy futballcsatárnak legföljebb négy-öt jó csele ennyit variálnak egy életen át csak a mezeket cserélik mosatják cserélik mosatják cserélik mosatják születhetek tanulhatok és meghalhatok 1956-ban és 1971-ben és 1986-ban ugyanazon a piros padon ülök ugyanazon szobor körüli parkban ugyanabban a bálban állok a hangfal előtt és még mindig azt a szerelmes verset írom csak az arcom csak az arcom csak tegnapról ma hajnalra az arcom fölismerhetetlenné roncsolódott tátog tátog fölolvas tátog mínusz tizenöt esztendőben lassacskán halálba fagy elszáradt ágy zizeg alattam elszáradt ágy zizeg alattunk elszáradt magyarázat zizeg az alvó hős alatt interszubjektív interperszonális túlintézményesített kompromisszum piaci áru mint a marhahús tel - je - sít - mény - cent - ri - kus fölébred állott vizet kortyol gondosan odakészített pohárból bekapcsolja a gondosan odakészített s a Hálózatba precízen kötött rádiót gyürkőzik tükörbe ütközik mosdókagyló fölé görnyed vérrel vegyes virágot hány

143

csipkefa bimbója kihajlott az útra arra megy Jánoska szakajt egyet róla happy birthday te mesebeli поздравляю с днём рождения üveghez koccan homlokom tegnap reggel kapkodva zoknit stoppoló főiskolai tanársegéd voltam Magyarországon tegnap délelőtt meg lesántult cirkuszi póniló akinek az árából rumot vesz majd a vándortársulat és miközben a buszmegállóban álltam néha egy-egy pillanatra ez a vers is voltam meg néha egy-egy pillanatra az a kamaszkori másik fordítva teszem az indigót a papírok közé anyaszült meztelenül ülök az írógép előtt így hát most ugyanazokra az A/4-es lapokra mind a kettőt egyidejűleg legépelem csak mert gátlástalanul kíváncsi vagyok melyik változat lesz kedvesebb a szerkesztőknek a tükrös vagy a tükör nélküli és voltam tegnap zúzmarás szalmabáb mert “méltatlan hozzád ez a primitív környezet” affektálta a messziről futólag érkezett művészöcsi mielőtt ölébe szállt a nagymellű szőke muslincafelhő egy konyakért egy kamu konyakért ne rángasd a kabátom gallérját szabadság lépj le a lábamról szabadság ne verj át ötven forinttal szabadság ne kapaszkodj a galléromba szerelem ne köpd magad a bajszom alá szerelem ne verj át ötven forintért szerelem csak a csatornarácson mászó hangyát nézem amikor a busz ajtaján kibuggyan a nép

144

és eldúdolom végre hogy aszongya föltéphető uccakő mindenható macskakő súlyosbodik az üldözési mániánk hogyha köztetek gyanúsan szorgalmas kulik cipelik a rácson a lepkeszárnyat hiszen a csonka lepketest lehetnék olyan ösztönösek és fölöslegesek mozdulataim nem vagyok már Diderot zongorája melynek ha megrezdül egyik húrja rezonanciát kelt a többiben is rendelni kéne telefonon egy tehertaxit vigyék innen ezt az ormótlan fekete fadobozt vigyék és ássák el künn a határban nem győzöm naponta törölgetni magamról a port nem győzök naponta fölébredni fölöltözni fölzengeni végigfutni a szétlazult billentyűzeten tegnap először egy lakatlan szigetre költöztem csak a legszükségesebb korkellékeket bírta el a szőlőlevél írógép lemezjátszó kávéfőző automata-mosógép ott alakítottam pártot automata pártot ott nyertem meg a választást ott hoztam törvényt a kötelező szerelemről szórakozottan követtem tekintetemmel a sétahajókat de alkonyatkor két csontvázat találtam a parton egymáshoz voltak szíjazva szorosan sokszorosan és összekapcsolódtak állkapcsaik mint ördöglakat megfontoltan tempózok visszafelé nagy a sodrás türelmetlen a tömeg ellepik a tengerszürke betonjárdát minden sejtmag mélyén ott tekereg az ige nukleoszomális elrendezettségű tehát csak önmagát választhatja

145

fegyelmezetten viselem hátamon a zsákot nem állíthat meg senki semmi csak az újságárus bódéjánál fáradok el belekapaszkodom a legfrissebb hazai magazinba látjátok ezt a fekete nyelű konyhakést ezzel vakarom le rólatok az ezüstös pikkelyeket ezzel vésem a parki piros padba hogy az is fasizmus amikor az erkölcs egyetlen erénnyé emeli a szimmetriát világoskék léggömböket kellett volna dobálnom esetleg rágógumit a táncolók közé de ott ült egy forgófotelban az ügyeletes népművelő tudtam hogy kecsesen összecsattintja tenyerét és parányikat sikkantgat enyhén szétnyílt szájjal ahogy a pornóvideók főhősnőitől elleste viola elúnta a sarkon a várakozást fölszaladt a lépcsőn tubarózsához a cifra palotába reszketve bontogatják egymás harmatos szirmait kimásznak a legfelső zöld ablak párkányára onnan ugranak együtt boldogan a mélybe csomagolópapír alatt várják az új tavaszt toronyház tetején tétováztam tegnap tizenöt esztendősen én is most meg már csak arra vigyázok rám ne zuhanjon valaki más szuggesztív terápiát alkalmazol szabadság undorodom a szerelemtől szabadság csak az emlékezet követelőzik reggelente hatásos analízist használsz szerelem visszautasítom az amnesztiát szerelem csak a memória mélyén bizsereg a fölismert szükségszerűség

146

bezzeg a szükségszerűség mindig harmóniát sugároz harminc reményfutam után sem roncsolódik cirógathatatlanná az arca bezzeg ez az árnyaltan ábrázolt pozitív hős ügyesen kisiklik az elvetemült üldözők gyűrűjéből s a korzón tülekvő tömegben elmerülvén hibátlan fogsorral mosolyog ha fölismerik pompázatos finálét üthetnék ide fekete szalaggal volna benne citromsárga rózsaszín sőt vörös fátyol úgy riszálnák le magukat a szavak az olvasóhoz mint műlépcsőn a fáradhatatlan revütáncosok de narkotikumnak holnapra épp elegendő lesz ez a se kicsi se nagy közepes karácsony üres doboz körül zizegő papír amit hamarosan elvisz ugyan a kukáskocsi csakhogy a költészet túlsó parti lényege már mégse lesz tagadható felséges királyom (dúdolom a kőnek) életem halálom (névszói állítmány) kezedbe ajánlom (egyre gusztustalanabb ajánlatokat lettünk - mint mondják - kénytelenek tenni) ketyeg a sakkóra közeleg a zászló harminc éve gondolkodom az első lépésen szabadság szerelem szigetek buszmegálló szigetek zsírcsepp sörhab farsangi bál kétéves kislányom Szokolay Eszter combját máris játékkatonák markolásszák nem sír mert a többi lány kinevetné nínó-nínó köszön szépen a mentőautónak amelyen öntudatosan leng a leng a leng a nemzetközi négyzetgyök zászló (kezdetben még érezte később már csak éhezte maradék idejét az utas)

147

boncmester fűrésze csikordul de te hiába dörgölődzöl a pénzespostás pöttyös nadrágszárához bolhás etika messze a hentes lusta a gazdád se tüdő se máj se szív a mélyhűtőrekeszben fogjál ha mersz még egeret ne szeress belsőségeket holnap ez a vers útlevélkérelmet nyújt be önökhöz holnapután ez a vers ékszereket aggat magára de a repülőgép (avagy űrhajó) indulásának pillanatában a sámlit kirúgják alóla boldogan lobog a fogyó levegőben fut vele a rossz fehér szekér sicc sicc sicc surrog a földgolyó presztizsét vesztett hivatásomban lapulok félek a háziasszonyok cirokseprűjétől színes magazinokban nézegetem az állatképeket zsebemben az üres jegyzettömb átitatódik izzadsággal csak a csatornarácson mászó hangyát látom amikor a busz ajtaján kibuggyan a nép

148

KIÉ EZ A BÉKE?

149

Ballada
Rajk tudta Kádárról. Kádár tudta Rajkról. Rákosi tudta Rajkról is, Kádárról is. Mindig az győz, aki többet tud. Kádár eleinte nem tudta, hogy Rajk már tudja róla. Egy darabig Rajk sem tudta, hogy Kádár tudja róla. Azt ugyan mindketten sejtették, hogy Rákosi tudja róluk... (később már azt is gyanították - egymásra gondolva, tehát helyesen -, hogy kitől), ám arra gondolni se mertek, hogy Rákosiról is tudni lehetne ugyanazt, amit róluk. Akkoriban - visszamenőleg is bátornak, rendíthetetlenül szilárdnak illett mutatkozni. Éppen ezért egyre többen vették maguknak - bizonyára jó pénzért - a bátorságot, hogy megtudják - visszamenőleg is - , amit vagy a maga idejében kellett volna, vagy soha. Nagy Imre például kezdetben nem tudta se Rajkról, se Rákosiról, se Kádárról. Később megtudta mindhármójukról, de akkor épp az egész nem érdekelte. Ez már azonban egy másik ballada.

150

Ismeretlen személy titkos naplójából
Ha egy lakatlan szigeten élnék, biztos nagyon liberális lennék. Én lennék ott a legliberálisabb. Mindent megengednék magamnak, ami csak emberi természetemből fakad. Mint köztudomású, aki liberális, azt mondja: én ember vagyok, hadd legyek egészen szabad, hadd legyen a szabadságom határa csak a másik ember szabadságának határa. Ezek a szabadság legkisebb körei (melyek sohasem koncentrikusak). Ha mégsem jutnék el a lakatlan szigetre, de mégis liberális lennék, sajnálnám, hogy egyre többen vagyunk. Nincs ugyanis köztünk senkiföldje! A másik ember szabadságának határa nem más, mint az én szabadságom határa, vagyis az, amit én akarok. Lássuk tehát, hogy melyikőnk akarata erősebb! Aki győz, azé lesz a nagyobb szabadság. Ez a híres liberalizmus lényege. Szabadon taposhatok a tyúkszemedre, mert ahol állsz, az veszélyezteti az én szabadságomat. Húzódj innen, vond összébb a te szabadságod határait, amíg szépen mondom. Nagyon toleráns vagyok hozzád, sőt többletjogokat biztosítok neked, amikor kizárólag szakmai szempontok szerint rúglak félre. Úristen, lehet, hogy mégsem akarok liberális lenni? Lehet, hogy szeretem az embereket?

151

(Naplójegyzet, 1993-94) Korán elhunyt barátom nem segíthet. Testi valója könnyű füstként menekült az égbe, tiszta szándékú és hibátlan logikájú érvelését éles szikével és boncmesteri szakszerűséggel metszették ki az efféle munkákra mindig oly készségesen vállalkozó ideológuskezek a nélküle is folytatódó korszak gondolatvilágából. Szelleme hiányzik a közösnek nevezhető emlékezet manapság engedélyezett típusaiból, s emiatt - bármily sajnálatos - hiányoznia kell az önámítás nélkül remélhető jövőből is. Lényét nem hívhatjuk, lényegét nem idézhetjük, mert ez az idő már nem az ő ideje. Azt sem tudhatjuk, mire jutott volna párbeszédében a korral, ha máig - legalább ma reggelig, eddig a borongós, csalóka tavaszi virradatig - itt engedtetik élnie köztünk. Csak azt a Tompa Mihálytól származó, szállóigévé lett költői képet idézhetjük már fel az ő hangján, s azt is csak magunkban, hogy széthullunk, mint oldott kéve. Egy presszóban ismételgette nekem makacsul ezt a verssort, valamikor három óra és fél négy között, a taxisblokád második hajnalán. S aki kötné, az is oldja - tette hozzá. Kelemér községben, ezen az Árpád-kori gyökerű településen, ahol hajdan Tompa Mihály lelkész és költő szolgált, a régi temető még puritán volt. A sírok egyenletesen olvadtak a környezetbe, a fából faragott tulipános fejfák együtt korhadtak el, a valahai kortársak együtt hulltak a régmúlt idő homogén mélyébe, s a végtelennek tetsző gyepszőnyeg alatt éppen ezért egy halhatatlan közösség nyugodott. Ma már ott is mind magasabbra törnek a síremlékek, eltakarják egymást, hivalkodva tülekszenek az ég felé, mintha nem lenne épp elég odafönn a hely. Mi meg itt a nagyvárosok betonján lökdösődünk, fenyegetőzünk és irigykedünk. Szerteriadó külön kis életekre, titkos túlélési kísérletekre vállalkozunk naponta új recept szerint. Vigyázunk, hogy szemérmesen eldünnyögött énekeinket lehetőleg ne hallja senki, mert bizonyára viszszaélne azzal, amit megtud rólunk. Beszélünk, beszélünk, reggeltől estig be nem áll a szánk, hadarunk, mint egy ifjú pártelnök, de egyetlen szavunk sincs egymáshoz. Minek, ha úgyis félreértik. Megtanultuk, hogy minden kínált oltalom kegyetlenségre alkalom.

Tolmácsgép

152

Mondják, Magyarországon a vesztes forradalmak után szokás az ilyesmi. Itt pedig forradalom nem volt, hát el sem is veszhetett. Mi mégis magunkra maradtunk ebben a bizonyos utóbbi időben. Magunk együtt is, külön - ha együtt is. Magunk vagyunk akkor is, ha kisebb-nagyobb alkalmi gyülekezetekbe sodródunk. Magunk maradunk szárnyakban, irányzatokban, körökben, platformokban, pártokban, koalíciókban, szövetségekben, szigorú szektákban is. Magunk vagyunk egy népcsoporthoz tartozván, magunk egy nép alkotóelemeiként. Egyénenként egyre embertelenebbül egyedül - az egyre erősebben egységesülő emberiségben. Magunk vagyunk, mert kevés a hitünk, mert nincs közös nyelvezetünk. Magunk, mert Eurázsiának ezen a tájékán az internacionalista segítséggel lebonyolított rendszerbolydulással egyidejűleg (és talán éppen a felülről bolydítók szándéka szerint) beszennyeződtek az éltető elemet jelentő fogalmak. Az együvé tartozás biztos tudatát jelentő reményt nincs aki újra meghatározza, azaz ha akad is (ahányan vagyunk, szinte annyi) önkéntes ajánlkozó, vélekedését zsinórmértékként nincs még egy, aki elfogadná. Kényszerűségből választunk közülük egyet-egyet, de tudjuk, hogy valójában magunkra maradtunk a szavakkal, egymáshoz intézendő szavainkkal, melyekről egyikőnk se tudja már, hogy voltaképp mit is jelentenek. Volt az én barátomnak egy tolmácsgépe. Hasonlatos azokhoz a manapság népszerű menedzser-kalkulátorokhoz, melyek billentyűzetén ha leütögetjük az ismeretlen szót, a digitális kijelzőn rögvest megjelenik a szó jelentése és bólinthatunk boldogan, mert értjük. Yellow = sárga, blue = kék, red & white & green = piros-fehér-zöld. Zsarnok = zsarnok, a szabadságszerető egyenlő a szabadságot szeretővel. Csakhogy az én barátom készüléke, alkalmazkodván az összekuszálódott korhoz, nem akármilyen tolmácsgép volt. Magyarról magyarra fordította a beszédet. Digitális kijelző helyett a szeme villant olykor, kivált ha világhírt hódító (és lódító) pályatársai bátran belemerengtek a megtiszteltetéstől remegő kamerákba és az úgynevezett írástudók úgynevezett felelősségéről értekeztek. - Írástudók... - mormogta, - az urak e kétségtelen tényt olyan hangsúllyal állítják magukról, hogy ezzel a gesztussal mindenki mást rögtön analfabétává minősítenek vissza.

153

Magyarról magyarra kellene fordítani a gondolataikat. Az írástudók felelősségét illetően ugyanis az én korán elhunyt barátom szigorúbb volt önmagához, mint pályatársai. Vádolhatják most kapkodással, szellemi hebehurgyasággal. Emlegethetik a két végén (két szélsősége felől) égetett gyertyát, mint jelképet, vele kapcsolatban. Nevezhetik eltékozoltnak, káros szenvedély rabjának az egész rövidke életét. Minél nagyobb a hangzavar, a kultúrpiaci zsivaj, annál bizonyosabban tudom: ő azért, csak azért hallgat 1991 áprilisa óta, mert úgy gondolja, nincs hely, nincs fórum, ahol őszintén, az őszinteség precizitásával fogalmazhatna. Míg élt, akár naponta többször megkérdezte a gépet: mi az, hogy haza, mi az, hogy szabadság, mi az igazság; mert félt attól, hogy akaratlanul is, véletlenül is félrevezet valakit. Elég egy rossz szó, egy öntudatlanul tett mozdulat, egy tévesen használt fogalom. Elég csak egyetlen megtévesztett felebarát... és máris bőven van okunk a szégyenre. S akik - mint született pesszimisták - a véletlenektől ily nagyon tartanak, azok különösen hajlamosak a szégyenkezésre. Sokkal inkább, mint a „talán nem véletlenül”-szerű, milliónyi olvasó számára erőteljesen terjesztett cinizmus bodoran optimista és rátarti gazdái. Barátom nem hagyta ránk a tolmácsgépét. Magával vitte, vele enyészett el a tűzben, vele szállt fel az égbe. Ott fenn (más alakban, egy másik élet végtelen idejében) már nem lesz többé szüksége rá. Hunyadi Jánossal, Pázmány Péterrel, Zrínyi Miklóssal, Bem apóval, Tompa Mihállyal, az öreg Kossuthtal, Tamási Áronnal enélkül is szót ért. Antall Józseffel is, teszem hozzá egy évvel később, a kézirat gépelésekor, most már vele is, bizonyára. Nekünk idelenn nehezebb a dolgunk egymással. Az értelmezés gyötrelmes művelete egyénenként és szavanként külön-külön vár mindegyikőnkre. Ez a munka csak magányosan végezhető el. Csapatokba verődve, kollektív politikai szeánsz keretében hozzákezdeni sem tanácsos. Csak az egyedül megszerzett életértelem, csak az önállóan megtalált hit segítségével találhatunk vissza egymáshoz. Nagy tragédiák, dúlásos korszakok elmúltával, a lerombolt hitet, az összezavart nyelvet mindig egyénenként építettük újjá, hogy azután ismét együtt használhassuk, egészen a következő nagy tragédia kezdetéig.

154

Kicsi kezek felépítik, hatalmas lábak széttapossák, erről szól a homokvárak történelme. Ám építkezhetünk betonból is, a képlet ugyanaz, legfeljebb a lábak mérete változik még nagyobbra. Az eleve csak közösen értelmezhető szavak mindig gyanúsak, gyaníthatóan mindig valami más jelentést takarnak. Különösen, ha egymillió ember olvassa. Különösen, ha többmillióan látják vibrálni a képernyőkön. Legfőképpen pedig akkor, hogyha gyanútlan páriák milliárdjai nézik egyenes adásban, mint a kuvaiti villámháborút vagy az amerikai elnökválasztást. Amikor azt mondom, nem értjük egymást, amikor fölpanaszlom, hogy elveszett a szavak eredeti jelentése, akkor mégsem a modern tömegkommunikáció gyakorta emlegetett áldásairól és átkairól szeretnék szólni. Nem a tömegmanipuláció egységesülő világbirodalmára utalok, nem a mikrofonokba pottyantott erkölcsevő vírusokra gondolok, hanem a barátom tolmácsgépére. Nem a világot akarom ezzel a kapkodva papírra vetett naplójegyzettel megváltani, hanem én is csak önmagammal beszélgetek. Korán elhunyt barátom örökre elveszett tolmácsgépére gondolok, amelyhez hasonlót mindannyian őrzünk magunkban és amelynek információit követve megtisztíthatnánk a szavakat. Ez a tavaszi nagytakarítás azonban csak egyedül végezhető el. Plakátok hiába hirdetik, jelszóvá hasztalan emeljük. Csönd kell hozzá és fegyelmezett elkülönülés. Térjünk haza otthonainkba, s egy, a köztársasági elnöki kerítésen pózoló volt műfordító tanácsát átmenetileg megfogadván, kapcsoljuk ki a televíziót és a rádiót, heverjünk végig az ágyon vagy álljunk meg a tükör előtt - és szépen artikulálva, lassúdan mondjunk ki egyenként néhány fontos szót. A falaknak már nincs fülük, mondhatnánk tehát hangosan, én mégis a suttogást ajánlom. Első szavak gyanánt pedig a manapság legcsábítóbb, legdivatosabb, legfontosabbnak hirdetett alapfogalmak, az úgynevezett általános emberi normák közismert nyelvi jeleit javaslom. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Hazaszeretet, kisebbségvédelem, humanizmus, liberalizmus, demokrácia. Válasszunk egyet ezek közül. Csak egyet, hiszen egyetlen szó vizsgálata is eltart néhány hétig.

155

Vigyük magunkkal mindenhová, hordozzuk a homlokunk mögött, sőt akár a nyelvünk hegyén, de nagyon vigyázzunk arra, nehogy kimondjuk tisztátalanul. Csak gondolkozzunk néhány hétig ezen a szón. S ha már legalább ötszáz emberi helyzetben némán kipróbáltuk, ha már legalább ötszáz különféle alkalom adódott arra, hogy eltöprengjünk a számunkra, csakis számunkra elfogadható jelentésén, akkor végre színről színre fogjuk látni, hogy mennyi mindent nem jelent ez a szó. Gondosan tisztítsuk meg a rárakódott mocsoktól, a sanda asszociációktól, és rétegről rétegre haladva közelítsünk az eredeti értelméhez. Ha eljutottunk idáig, ezzel a szóval már nem csaphatnak be minket. Jelszó ebből hiába lesz, mi többé nem fogjuk úgy követni, mint csorda a kolompot. S folytathatjuk a következővel, azután a harmadikkal, a negyedikkel. Ne siessünk, ne kapkodjunk. Hamar munka sose jó. Időnk is van még bőven, szó is jut elég. S ha egy szép napon, mondjuk nyolcadikán, úgy gondolnánk, hogy végeztünk azzal a munkával, amit a Sors reánk kiszabott, és fáradtan borulnánk le az asztalunkra, akkor meglepődve tapasztaljuk majd, hogy a legutoljára hagyott szóról minden tisztátalanság lepereg. Azt a Szót nem kell megtisztítanunk. Azt a Szót már előbb meg kellett volna találnunk. Azt a Szót mindenkinek nagyon régen meg kellett volna találnia és értenie. S ekkor már jön is felénk, tiszta fehér fénnyel. Ilyen fényt még sohasem láttunk. És átölel, és nem neheztel azért, hogy Őt hagytuk utoljára, hanem körülvesz a szeretetével. Nem szavakkal szól hozzánk, mégis - vagy talán éppen ezért - pontosan értjük. Azt kérdezi tőlünk, mire használtuk az életünket. Sem szemrehányás, sem gúny nincsen ebben a kérdésben. Nem nevez minket lábszagúnak, prosztónak, mucsainak vagy dilettánsnak. Mi akkor mégis szégyellni fogjuk magunkat, egészen kétségbeesünk (mert hiszen mihez is kezdtünk eddig az életünkkel...), de Ő megvígasztal, miként megvígasztalta a barátomat is.

156

Vár ránk valahol türelmesen
(Elhangzott Szekszárdon, 1993. április 8-án, Csengey Dénes szerzői estjének bevezetőjeként) Keresünk egy negyvenéves férfit. Vélt tartózkodási helyei: Szekszárd és környéke, Keszthely és környéke, Budapest és környéke, Magyarország és környéke. Különös ismertetőjegye, hogy szigorú a gondolataihoz. Egy gondolatnak (legyen az akár a leghétköznapibb, avagy akármilyen ünnepélyesen elvont, hogy például „segítek a fiamnak fölbontani ezt a konzervet”, avagy „ezt a történelmet”), nos, egy gondolatnak, véli a keresett férfi, nemcsak a gondolkodás szabályait kell tisztelnie, hanem bizonyos erkölcsi követelményeket is. Jól értették: erkölcsi követelményeket: már a gondolatoknak is! Erkölcsi követelményeket, amelyek éppen az emberi ésszel fölmérhető és besugározható világ határán találhatók, szinte a senki földjén, a mindig másén, már-már örökérvényűen, de a fogyó energiájú szavak számára mindenképp elérhetetlenül. A keresett férfi tehát csak hosszadalmas alkalmassági vizsgák után meri megosztani velünk egy-egy gondolatát. Az utóbbi két esztendőből már nem is tudunk egyetlen ilyen esetet sem említeni. Mindez azonban nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az említett személy nem gondolkodik. Keresünk tehát egy negyvenéves, töprengő férfit, egy ritkuló szavú, ám e percben is figyelmesen hallgató embert, aki szégyellné, ha félreérti bármelyik gesztusunkat, és nagyon szégyellené, ha pontatlanul értjük az ő mondatait. Elég egy rosszul kiválasztott szó, egy öntudatlanul tett mozdulat, egy tévesen használt fogalom. Elég csak egyetlen elámított felebarát és máris bőven van ok - előbb a gyűlölködésre, később a szégyenkezésre, kinek-kinek csak ízlése és vérmérséklete szerint. Ez az ember azonban gyűlöli a félreértéseket és félti az övéit (azaz mindannyiónkat) attól a gyűlölettől, amely a kölcsönös és szándékos félreértések sűrű szövevényeiből sarjad. Volna mit mondania, látván és hallván pályatársait, de ő hallgat, mert tudja, hogy ez az idő most nem az ő ideje. Inkább vár illendően.

157

Vár ránk valahol türelmesen. Keresünk tehát egy negyvenéves, töprengve várakozó férfit, aki nem sorozható be semminő seregbe, aki polgárháborúra már nem fogható, mert a kabátját panyókára vetve kiballagott a magyar közélet szervezeti kereteiből. Ahogy most elnézem magunkat, megvolt az oka rá, bizonyára. Zászlóra ne írják, plakátra ne fessék, jelszó gyanánt ne lógassák a dísztribün fölé. Vele mostanában csak rendkívül bensőségesen lehet beszélgetni. Csak négyszemközt. És a vétkeinket, a gyöngeségeinket sem leplezve többé. Előtte ugyanis minek. Keresünk tehát egy férfit. Nincs a dologban szemernyi titokzatosság sem. Nem illik bele ez a sztori sem a felkapott tévésztár pénzért vörösre tapsolt show-műsorába, sem a Bibliába. Nagycsütörtök este van ugyan, s ez már hagyományosan igen kedvező ideje a hitványságnak és az árulásnak, ám ne higgyenek holmi hétvégi csodában! Fel-feltámadni e tájon mostanában különben is a latrok szoktak. Akit mi keresünk: egy halandó. Hölgyeim és Uraim! Ha Önök közül bárki, bármikor megtalálja őt önmagában, szólítsa testvérének, szólítsa jobbik énjének, és beszélgessen el vele erről a gyalázatosan rövid, szeretetben fölöttébb szűkölködő, szorongásokban viszont egyre bővelkedőbb életről, az életünkről.

Egy elfelejtett vértanú emlékére
(2008. október)

Nem hívott ugyan, de a minap megint kimentem hozzá a Farkasréti temetőbe. A sírnál senki sem állt. Harmincegy év nagy idő, elég a feledéshez. Engem is talán csak a bűntudat vezetett, hiszen a könyveit már hetek óta nem vettem elő. „Utánunk igazabbak jönnek” - írta egykoron. Nem jöttek. Harmincegy év ehhez kevés volt. Nem tudom, mikorra jövendölte, de egyelőre - úgy látszik, tévedett. Nem vesztek ki sem a hazugság máltai lovagjai, sem az eszméktől örök nyavalyatörősek, sem az ingujjból pikkászt varázsolók, sem a búzaföld-dézsmáló varjak, sem a rókák.

158

A szavaknak már nincs is első jelentése, nemhogy fiúk s lányok volnának, akik mondanák. Mostanában a szavak legalattomosabb jelentését szokás csak megérteni. 1977 őszén huszonegy éves voltam. Bölcsészkollégista a Ménesi úton. Sem október 6-án, sem az azt követő négy napon nem aludtam bent a kollégiumban. Mitagadás, egy frissen szerzett hölgyismerős volt a kirívó fegyelmezetlenség oka, de részletekre már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy Kormos István október 6-i halálának hírét csak jóval később, kórházban fekvő édesanyámtól tudtam meg, ő hallotta fülhallgatós rádióján a gyászhírt, s meg is könnyezte néhányszor a Vackor költőjét. Arra is emlékszem, hogy amikor az ötödik napon visszatértem a kollégiumba, ott várt egy kitépett noteszlap, melyen a portás keze írásával az alábbi üzenet állt: „Kormos István kereste telefonon, kéri, hogy a könyvkiadóban hívja vissza”. A dátum a papíron: október 6. Nem tudom, mit akart tőlem, hiszen alig ismertük egymást. 1975 és 1977 között összesen talán ötször találkoztunk. A kollégiumi telefonszámot néhány héttel korábban adtam meg neki. Szó volt bizonyos futballmeccsről, melyre együtt fogunk kimenni. Szó volt egy verseskötetről, amely aztán végül 1982-ben jelent meg. Azt hitte - és elhitette velem is -, hogy költő lesz belőlem. Isten bocsássa meg neki a tévedését. Nemcsak rajtam múlott. Azt viszont nem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem talált ott ama napon a kollégiumban. Kálnoky László utólag elmesélte, hogy 1977. október 6-án este Kormos István az ő kezei között halt meg, ő vette ölébe a fejét és nézett utoljára a szemébe, miközben az asszonyok futva kerestek működő telefont az Őrmezei lakótelepen. Engem Kormos István korábban sohasem keresett telefonon. Ki tudja, ha akkor megtalál, másképpen alakul-e az a délután és az az este. Orvost és mentőt mindenesetre talán hamarabb sikerült volna hívnom. Utólag könnyű kibújni a felelősség alól, de könnyű egy happy endről, azaz boldogabb végkifejletről fantáziálni is. Száraz tény csupán a noteszlap, a Kormosnál igazabbak hiánya, valamint a farkasréti csönd, amelyből már a rigók is eltűntek.

159

Kié ez a béke?
de jaj tudunk-e énekelni még kérdezte hetven éve R.M. most hó helyett kövér korompihék szállonganak - segíts szerelmem búgja a videoklip hőse fülönfüggője műribizlifürt éjét a békebárban töltse ne ahhoz nyúljon aki már kihűlt torlódj tömeg jut minden húsba hús ököl csap állon vagy petárda és épülhet tovább a csúcsra csúcs érzések technológiája csak hívjon föl egy titkos számot és annyit mondjon gyorsan fityfiritty és bonganak és bomlanak az álmok és pénzt hullajt egy óriás dülmirigy s a trikolórt is szöszke kiscsibék hozzák erőltetett menetben de jaj tudunk-e énekelni még kérdezte hetven éve R.M.

160

Kaleidoszkóp
(Eger, 1987)

Lassan jövök lefelé a lépcsőn. Most a legapróbb részletek is fontosak. Talán minden repedéshez oda kellene hajolnom. Tizenkét esztendeje sétáltam itt utoljára. Azóta csak átrohantam olykor a városon, emberi szó helyett tétova biccentéssel illettem néhány ismerősnek vélt arcot. Álmomban a tornyok fölött úszott és rongyolódott a testem, mint műrepülők által húzott színes reklámszalag. Lassan jövök lefelé a lépcsőn. Kétszer nem léphetek ugyanarra a kőre. 4383 napja érettségiztem. Kik pihentek, csókolóztak, civakodtak azóta ebben a fordulóban? Kik álltak meg egy-egy kézfogás, hogyvagy erejéig? S akik valaha megálltak, vajon ma is tudnak-e még valamit egymásról? A köveket hiába kérdezem, külön-külön csak látszatra azonosak korábbi önmagukkal, együtt pedig titoktartást kellett fogadniuk. 105192 óra vált számomra hozzáférhetetlenné, süllyedt itt az anyag közös emlékezetébe. Másutt töltött tizenkét esztendőmért hasztalan kérem e városét cserébe, nincs egy porszem, amellyel megköthetném a boldog alkut. Most a legapróbb részletek is fontosak. Könyvtári kölcsönzőcédula, amelyen még enyém az utolsó aláírás. A postás bácsi falhoz támasztott kerékpárja. Tízévesforma maszatos kölykök, akik rendületlenül horgászgatnak a patakparton. Szépreményű futballcsapat kilátástalan kapaszkodása, majd korai beletörődése a kiesésbe. Fényképek, verstöredékek, magnófelvételek tizenkét évvel ezelőttről. Két tenyérrel emelintem a tiszta emlékeket, de szétszivárog minden az ujjak rései közt, s arcomat már csak a zavaros jelen ürességébe meríthetem. Nézem a mostani lépcsősort: vajon a kövek rejtik-e hajdani énem? Talán minden repedéshez oda kellene hajolnom.

161

Kedvenc játékom volt a kaleidoszkóp. Szememhez emeltem, forgattam szinte révületben, akár egy titkos varázstávcsövet. Hittem, hogy smaragdzöld, zafírkék, rubinpiros, ametisztlila drágaköveket látok újabb és újabb középpontos szimmetria szerint rendeződni. Láttam a szimmetriát, ami most sehol. Maszatos képpel álltam a patakparton, vizslatgattam csodásnak vélt műszeremmel a felnőtteket. Hibátlan mozaikmaszk mögé bújt minden arc. Egyszer aztán a szomszéd fiú kisbicskájával szétfeszegettem az ámulatot. Színes műanyagszemcsék szóródtak csupán a kövezetre. Tizenkét esztendeje sétáltam itt utoljára. Nyárfák pelyheit fésülte ki hajából mellettem egy lány. Olyan hirtelen hajoltam arcához, hogy egyik kezét tarkóján felejtette, csak a másikkal ölelt. Üres most a lépcsőforduló, vizeletszag terjeng a fal mentén, s a termésköveken sem jámbor gyíkok napfürdőznek, hanem sörösüvegszilánkok, összegyűrt cigarettásdobozok. Vajon ki taposta szét azt a csíkos házú kiscsigát, aki 4383 nappal ezelőtt egy fűcsomó felé igyekezett? Elmosolyodtunk akkor rajta, halhatatlannak hittük, mint önmagunkat. Azóta csak átrohantam olykor a városon, emberi szó helyett tétova biccentéssel illettem néhány ismerősnek vélt arcot. Iden-titás, iden-titás, iden-titás – hallatszik messziről a vonatkerekek zaja. Fáradt vagyok, pihennem kell, ez már a lépcső alja. Két karomat mintha bőröndök húznák, hátamat mintha puttony görbítené. Álmomban pedig a tornyok fölött úszott és rongyolódott a testem, mint műrepülők által húzott színes reklámszalag. Óvodás gyermek telepszik mellém a kőre. Kezében sértetlen kaleidoszkóp.

162

Ködfal
Párolgó, sűrű, földszagú időt még. Fölé madárraj-felezte kék teret. Két szót, Uram, mik életem kitöltsék, s ne higgyem el, hogy beesteledett. Hajnalig égsz, mint röntgenképen utat sejtető gerinclámpasor. Szólnék, de ködfal csapódik elébem, melyen az ige át már nem hatol. Így testem többé haza nem találhat. A ház, hol éltem, egyre távolabb. Élve felejtett ember, kóbor állat keres fosszilis maradványokat. Saját nevét se tudja végül, aki a tartályoknál állva kitátott szájjal beleszédül az ártatlanság humuszába.

Kép
egy lógó szárnyú angyal ült az immanens homályban s a hüppögését hallgattuk estétől hajnalig most ott áll már az udvaron nyugodtan engedelmesen taglóra vár mert feltétlen szeret

163

Silentium
Kinek válaszol ez a kibicsaklott létige, visszaverődve a tudhatatlan falról? Kit szólongat menekültében ez a megszökött rab? Áthajszoltak bennünket a történelmen, ceruzával rajzolt keresztek üzenik a feltámadást. Jó vicc – kacsint a rendszerfüggetlen verőlegény, s kiköpi fogai közül a szotyolahéjat. Nyitott üvegládákban alszunk, sóvár arccal hajol fölénk a pálinkaszagú hajnali ég.

Határvázlatok
Elnyújtott hang forgó tölcsére, azonosíthatatlan jelek sorozata a ködben, zsíros ujjnyomok az emlékeink áttetsző falán. Odaát egyenes vonalak kizárólagossága, vak hűség, elvek szerinti rendeződés, mozdulatlan, végtelen szimmetria. Itt a szomszédos ablakok szárnyait kiszámíthatatlan időközönként egymáshoz csapja a huzat, s a ház kinyújtja súlyos brokátnyelveit az ég felé. Vétkezünk, ha vágyakozunk. Minden vágy választás. Minden választás ítélet. Vétkezünk, mert ítélkezünk. Esténként mélyeket lélegzem, elfér bennem a kőtömb, amely alatt a világ nyugszik. Lekuporodik elé a csönd, eljátszik színes bogarakkal, repedésekből kapargatja a földmorzsákat,

164

belenyugszik a veszteségbe, már szinte mosolyog. Bármerre nyújtja a kezét, nem jut ki, középső ujja hegyénél kezdődnek határai. Más héj megtestesült bizonyosság, belülről széttörhető, de a lélek háza rugalmas burok, akarattalan forog benne s bolyong vele az ember a táguló mindenségben. Teremtő ereje elhagyja, mire hozzáérne. Egymás szabaduló sikolyait se halljuk, humanoid buborékok.

Régi
szavaimból most életem végén hirtelen fény ömlik át az örök éjbe lassan forog csorog vegyül lefelé a mérhetetlen mélybe szétfolyik eloszlik e sűrű pasztaszerű s az idő kezdete óta egyforma fénytelenségben vékony egyre vékonyabb szálai szerpentinutak ezt mind én mondtam én írtam valaha de már nehéz vagyok nem bírnak el nem juthatok föl rajtuk a Végtelen Urához nem tudom levetni a testem nincs aki megbocsásson ez volt az utolsó esély

165

Míg elkerüli
Különös hangot hallhatsz hajnalonta: az a szúette lépcső nyikorog, melyen lejöttem (négyéves vagyok) a padlásról, és senki sincs azóta, negyvenhat éve nincs, kibe fogódzva megérteném, hogy élni mért hagyott engem s magát, ki szült, s miért adott ennyi időt, figyelni kuporogva, hogyan feszül a szárítókötél; ő meghalt végül, de a fia él, és éjjel-nappal Tehozzád beszél, akit csak ötvenévesen talált, hogy újjászüld és szeresd, legalább míg elkerüli Veled a halált.

Elégia arról
hogy 30 év után újra, tehát most másodszor ugyanazon a teraszon, közel a ferencesek templomához, az akkori éles fényeket, az 1970-es évek végének már a délutáni Nap hatalmából kicsúszott, zabolázhatatlan sugarait utólag csak szelídnek, a megváltandó lélek otromba tartályát gyöngéden körbeívelőnek látva, míg e mostani fullasztó, sűrű fénymasszát, ami ellep, amiben összemosódnak színek, arcok, mai reklámok és hajdani szerelmek, amiben soha nem ismer magára az árva ember, amiben lélegezni úgy, ahogy tanulta, senki nem mer, ezt meg - holott jót akar, javunk akarja, minden javunk - ezt meg, ahogy tonnás tömbjeit fejünkre vágja, már csak viselik, viseljük, elviseljük

166

engedelmesen mind, egymást a sűrű, ikrás közegben meg se látva; amaz - mondom most, 30 évvel később - csak nyiszált, parcellázott, egy-egy szúrással eltalált, mi persze belementünk a játékba, felszisszentünk, de közben okosan egymásra nevettünk, lazák voltak az izmaink, hibátlannak hitt téridő játszott, akkor először azon a teraszon, az egyetemi könyvtárral átellenben, közel a ferencesek templomához, valami véletlen mindannyiónkra vigyázott, de hogy vigyázott? és meddig vigyázott? - - - mert akikkel itt aznap ültem, meghaltak mind, mind, mind, elsiettek ebből az egyre fojtogatóbb levegőjű világból, poharaik még itt párásodtak utánuk egy ideig - - s hullott az asztalra őszi levél, hó és megszámlálhatatlan fekete betű, jelszavak, vádak és viszontvádak, vezércikkek, pamfletek, tanúvallomások, aztán már csak az új vendégek pincércéduláit sodorta testük itthagyott helyére az azóta egyre gyakrabban föltámadó budapesti szél, elmentek mind, mind, mind, J. és G. és T. és --- de hallgassak, július tonnás tömbjei zuhannak fölöttem egymásra, más nyár ez: mintha mézes ketrecből látnék múltra, jövőre, előre, oldalra, hátra, fizetnem kell, másodszor ugyanazon a teraszon, közel a ferencesek templomához, nevükön se szólíthatom e versben őket, talán csak ha majd itt leszek harmadszor, utoljára, fizetnem kell, volt hat vers, és volt kétszer hat pohár hideg, buborékos ásványvíz, amit amikor kihozott, még szódának nevezett e világ felszolgálólánya.

167

Csendharang
Nem szólsz többé, de utolsó hangod, ama hosszan kitartott Á lecsüngő kötelébe kapaszkodva hintázom hunyt szemmel, a kifordult ünnepnap után, mikor a belváros díszkövezetét sárga gépek söprik, fegyelem, fegyelem, értesítjük a lakosságot, fémdobozok koccannak a járdaszegélyhez, redőnyök zuhannak, spaletták csukódnak hirtelen, védik az emberek, amijük még lehet, jönnek már, jönnek már, idegen igenek rácsokon, köveken, fényágyú köréből kilengek, csapódom, verődöm hálóhoz, időhöz, helyetted, helyetted, érted és általad fogódzom erősen, hogy le ne zuhanjunk, tartasz és tartalak, hallak míg értelek, magyarul, egyedül. Kongó csend maradsz, rám borult csendharang.

Árnyéka nő
Árnyéka nő a bűntudatnak kilép a vékony fényvonalból szennyszürke maszattömb növekszik végigterül a ferde tájon felfut a frissen meszelt égre amit tudhattunk elborítja amit sejtenénk eltakarja csuromirgalmas teste fordul lassan akár a templomajtó hogy a világot visszazárja a lét előtti üdvösségbe

168

Resurrexit
Feltámadni megyünk. Óbuda homlokán kettétört hegedű. Arccal a föld felé fordít most le az őr, s mennyei rabruhám szétszaggatja a lámpafény. Súlyokkal telitöm két laikus barát. Elvernek cudarul, fekszem az út kövén. Kék küllőkerekek közt szökik életem, Isten pengeti hangszerét. Pompás helycsere ez: száll fel a sok bitang! Pokróccal letakart hontalanok helyén átvérzett levegő tömbje az új hazám. Hörgök, mint aki létezett. Megváltást imitál, lám, ez a rossz fiú, s megkörnyékezi majd dögkutak angyalát: tűz habzsolja fel azt mind, aki hagyta itt feltorlódni a bűneit.

Infúzió
Vizenyős szombat, hajnali fél hat. Délkelet felé távolodó repülőgép. Meztelen talpam a konyhakövön. Rántottát eszem kanállal, sebtiben. - Én már akkor mondtam, kisfiam hallom az anyám hangját. Mélyről jön, nagyon mélyről, árvácskák, föld, kő, betontörmelék, időrétegek, szélfútta szemét, sűrű sár alól. Ma egész nap velem lesz, mondja. Nem hasonlít már e világra: nincs a hangjában szánakozás. Nyaggatásomra megszán, üzen öt számot, állok a sorban, tudom, hogy hasztalan, de beikszelem. Estig elég lesz.

169

És fényképek se
és fényképek se kellenek már maradhatnak mind a fiókban gyermekeim születésnapi mosolyai szüleim nagyszüleim aggódó tekintete szemem felé félúton visszapattanva a dimenzióhatárról ismeretlen nők síkká silányult combjai melyekről valaha oly szépet tudtam álmodni és utak bokrok dombhátak kőkeresztek jelentéktelen vasútállomások a lébényi és az exeteri dóm nem jöhet velem mert nem jöhet az exponálás pillanata sem belevész mind a közös téridő kocsonyás masszájába amint a magam világszámítását test nélkül valahol egyedül újrakezdem

170

HÓTAKARTA TADZSIK LELKEK

Az ember elveszettnek érzi magát, tehát elvész. Keresi hajdani eszményeit, a kamaszkorában még oly szent célokat. Kanyarog a társadalom útvesztőiben, de nincs hová hazamennie, mert honvágy kínozza saját hazájában is. Elmúltam már 40 éves, amikor elutazhattam Közép-Ázsia legkisebb köztársaságába, Tadzsikisztánba. Ott békesség volt és költészet. Onnan visszajőve könnyebb lett megérteni Magyarországot is. Jártam a tadzsikoknál már a múlt század ’70-es éveiben, egyetemistaként. Fordítottam tadzsik és perzsa verseket, meséket már fiatalon. Mindannyian tudjuk, hogy más világrend uralkodott azokban az évtizedekben. Tadzsikisztán a Szovjetunió legkisebb tagállama volt, de akkor is, ott is emberek éltek és úgy igyekeztek megmaradni, kultúrájukat megőrizni, ahogyan lehetett. A közösség, amely fogadott a tadzsik fővárosban, Dusanbeban, a „magyar kultúra barátainak” nevezi magát. Még egy ősi legendát is előkerestek, amellyel azt kívánják bizonyítani, hogy a honfoglaló hét vezér egyike, Töhötöm tadzsik származású. A tadzsik nyelv a perzsa egyik változata. Csak Sztálin (aki köztudomásúlag nyelvész is volt) neveztette el 1932-ben hatalmi szóval tadzsik nyelvnek, hogy szétválassza a közép-ázsiai népeket az iráni perzsáktól. 1928-ig a perzsaarab írásformát használták, erről kellett áttérniük (a már említett diktátor parancsára) előbb a latin, majd a cirill betűs írásmódra. A tadzsikok összenéztek és megmaradtak, „ahogy lehet”.

171

AZ ŐR
minden nap mécsest gyújt egy név alatt leül kivárja mozdulatlanul ahogy a szó felizzik mint a kő s a ráhullt könny pörögve sistereg mint tűzhely lapján forgó cseppgolyó a nyelvben rejlő ősemlékezet a karnyújtáson túli zárt idő hogy VAN perzsául hunul magyarul mit tudni már csak legbelül szabad minden nap mécsest gyújt egy név alatt

INDULJ RUBÁIDDAL
Nincs út Ninivébe soha többé Allah pávák kacagását se vezényli Allah fényár a világot beteríti bőven fuldoklik az ember ha a lelke hallgat Ültél parazsakra s követelték hallgass kincstárkiürítők kiabálták hallgass orv áramütések kanyarítnak görcsbe fuldoklik az ember ha a lelke hallgat Ez hírneves ország Magyarisztán vége erkölcsi kufárok mocsaras vidéke adják-veszik itt már törekért a jó szót indulj rubáiddal inkább Ninivébe

172

PÁRBESZÉD RÚDAKIVAL
Nem lesz e világon homogén emberiség, sírók sokasodnak, csak a zsarnok szeme ép, bölcs Rúdaki mester, ne tetézd már a hiányt, csapjad fel az égig a koporsód fedelét! Bár nélkülem elszállt az időből ezer év, hű tadzsikok őrzik szavaim jó erejét, élek! De te honnan kanyarodtál ide át, ébreszteni engem, idegen, mondd ki, miért?! Futtam, menekültem maradék sorsomon át, fennsík magasában kicsi nép asztala várt, hajdan Magyarisztán fia voltam, de hazám űzött a Pamírig, s lelek itt majd nyugovást.

SZERPENTINÚT
Isten tenyeréből eledelt senki se kap, áhítsz a nagy égről pici pont csillagokat. Föntebb a Pamírnál soha nem lesz a tiéd, izzó köveket látsz, meg az Isten tenyerét. Fényes bizonyosság, feszülő hajnali ég. Rádbízta ma lelkét ez a jámbor kicsi nép, kátyús hegyi úton zötyögünk át az időn, békélj meg a sorssal, ne szidalmazd, ami jön.

173

PERZSA KÖZMONDÁSOK
a bölcs mindig a szőnyeglyukra ül te se mutasd hogy milyen legbelül a folytonosság kelt csodálatot ami titok az maradjon titok ha rózsát akarsz tiszteld tövisét fényes hegyes csodáld és dícsérd s ha ujjadból egy vércsepp bújt elő e kis rubinkő mily előkelő szűk házban se búsulj estelente és ne töprengj a gazdagabbakon nagyobb tetőre több hó hull telente és olvadáskor több lé önt nyakon ha víz lepett el úgyse számít hogy egy öllel avagy százzal süllyedsz a sorsod legaljáig és megbékélsz a fulladással ha vallomásodat nem kísérte siker ne hidd hogy ugyanott ismét dalolni kell kár újabb ihletért üldözni a múzsát aki árpát vetett nem arathat búzát a küzdelemben részt vettél de sértetlen maradtál egy jókor lelt kő többet ér száz rosszkor jött aranynál

174

REJTEKEZVE

Amikor - két évtizednyi hallgatás után - egy kollégám unszolására előmerészkedtem legalább az internetes nyilvánosság elé verseimmel, néhány hét után mindig felbukkant valaki, aki szidalmazni kezdett. Írói neveket kényszerültem használni miatta. A magyar irodalomban nem ritka az efféle szerepjáték, mely - ha mesterségbeli tudással párosul - talán megbocsátható. Adorján Botond egy Amerikába utazgató magyar srác személyiségét formázta; Ilmenko Igor tengerész volt és fülig szerelmes a párjába, Natasába; Lakatos Rigó Réka - ki valójában is létezik - egy főiskolás lány; Bognár Gábor és Csapó Balázs pedig kísérletező kedvű pályakezdő költők innen, Pestszentlőrincről. ;-) Remekül mulattam, amikor egy szerkesztő elfogadta ugyanazt a verset, melyet előzőleg Szokolay Zoltán néven beküldve visszautasított.

175

Nature’s Dream Play
Idén is mélyen öntudatlanul indulok hozzád Zsófia tudod Kislámpa fényénél dobok pár frissen mosott göncöt a sporttáskába csak amennyi két napra elég Aztán hanyatt a duplaágyon fejem alá a degeszre tömött párna két halántékom közt cirkál a félliter campari s a pörgő dzsesszdobos sem csitul reggelig és készülhetsz várhatsz az álló vagonoknál magyar virág a brooklyni vastraverz alatt csatok szorítják sapka alá a hajad mint minket a földhöz az ágyhoz (ó mindenható Google Earth) a szabadság brutális kényszere Éjfélkor az óramutatók összesimulnak mintha ünnepélyesen állna az idő és mi nem lennénk egyik évben sem Végül fölébredsz fölébredek hátad íve a hajnali ég tenyeremben a Bermuda-szigetek „Jövőre, ilyenkor, megint” villogják kávéházi fények és nevetsz: „Bye Boti, te virtuálisan egyetlenegy”

ADORJÁN BOTOND

176

Körúti hajnal odaát
The dawn was filthy, blind and gray – szavaltam a szennyes, szürke járdán Manhattanben, hol reklámtócsa locsogott alattam és 30 dollár röhögött zsebemben. A ragrímért ha Tóth Árpád megróna, én szégyenemben szerteszét gurulnék, de ő sehol, hát rászóltam Pedrora, aki a söntéspult mögött tunyult még, hogy hozná már a söröm sebesebben. A Fénynek földi hang itt nem felelhet, The Light received no earthly answer, Árpád, de annyit tudj: míg poharam emeltem, az ég alján egy láthatatlan gyermek kezében láttam láthatatlan lámpád.

ADORJÁN BOTOND

177

Egy sör a hontalanság fővárosában
(Königsberg, mai nevén Kalinyingrád. Orosz fennhatóság alatt lévő város, beékelődve Litvánia és Lengyelország közé.)

(Szőcs Gézának)

A kikötőben néma flották s egy ferde tábla: Калининград ILMENKO IGOR moccanni itt a tenger sem mer alkalmazkodik minden ember a történelmi szürkületben virág se nő sirály se rebben határsorompók minden zárva innál egy sört még utoljára bádogredőnyök rozsdás rácsok két oldalán ugyanazt látod tanácstalanság senkiföldje baktatsz a járdán elgyötörve szemedbe vörös betűk vájnak reménysugarat DISCO NIGHT CLUB a lomha portás come in-t morran a pincér száján hét vigyor van szédülten ülsz a magas székre welcome testvér itthon vagy végre csak nézd ahogy ütemre rázzák a buborékok vitustáncát mimózalelkű műledérek lesik mikor kell húzni délnek vigyázz a Madám elbocsáthat ex-KGB-sek razziáznak 10 dollárért már full megkaphatsz reng alattunk a foltos matrac

178

szamóca citrom alma körte forog a gépen körbe-körbe horpadt oldalú régi bútor egy táncot még a félkarútól a hangzavar már elképesztő mikor belép a szívdöglesztő kalinyingrádi maffiózó tetszési index ezres szorzó ILMENKO IGOR bankókötegét pultra vágja ő itt az éjszaka királya jól bezselézte felsőtestét biccentve kíván dögös estét lassan fordul hogy lányok lássák izmos bicepszét széles vállát mellére százezer fénypókot lőnek rögtön a stroboszkópok Yes! Da! Igen! ez Európa aki nem táncol idióta Ana behibak! Doset daram! Te iubesc! I love You! tessék? mi van? dik mál ez itt egy magyar csávó minek gyütt ide ez a gádzsó reggel a szél a betont söpri hányástócsák közt lassan jössz ki kerülgetnek a búcsúfények túlélted vége ez a lényeg gyűrt képű koldus görnyed hétrét odaveted utolsó érméd s Immanuel Kant szobra mellett felejted végleg Königsberget

179

Égen szétbomló
A Boszporusz, a Dardanellák, füstölt hal, polip, méz és szegfűszeg. Hajókajütnyi dalba elzárt tengermagányról szólnom sincs kinek. Úgy feküdtem ott, mint kisgyermek, mint anyja karján párhetes baba. Konstantinápoly, háremtermek. Az őr köszön harsányan: merhaba! A Boszporusz, a Dardanellák, a dokkok matrózpénisz-illata. Árbockosárban állva ellát az ember messze, még akár haza, még haza is, a nagymamáig, ki úgy nevelt, hogy legyek jó magyar, észak felől most felszikrázik kontyán a kék csat, verseket szaval, Arany János és Kosztolányi kipenderülnek szemhéjam mögül, meg sem állnak a palotákig, s „Igorkám, lelkem” – nagymama örül, ezerkilencszázvalahányból, időn és téren át idáig él, szótagokat az ujján számol, nyílik felette mázsás sírfedél. Hajnalban szedjük fel a horgonyt, gyermekkorom a sűrű köd nyeli. Mama, te égen szétbomló konty, eső szitál, unokád könnyei. Indulunk. Nem éltem hiába. Hát Kosztolányi s Arany hova tűnt? A Dolmabahce palotába teázni hívta őket Atatürk.

ILMENKO IGOR

180

Rosztov felé
Sűrű a Don mentén ma az éj, átszeli mégis a jó Lada Níva, surrog a vén gumiabroncsunk, Don-dodo-Don, dododon, vársz-e, Marína? Már csak az emlék villan elő, combod közt az a völgy ha kinyílna, húsz év kényszermunka után, Don-dodo-Don, dododon, vársz-e, Marína? Nincs mese, hordani kell a követ. Bírja a férfi, ha...? Bírja, ha bírja. Ám vajon hű-e a nő, ha szeret? Don-dodo-Don, dododon, vársz-e, Marína? Nyeltem a könnyem elégszer, mindig utolsó versemet írva, hátha velem megelégszel, Don-dodo-Don, dododon, kék, puha pamlagodon vársz-e, Marína?

ILMENKO IGOR

Jegy

(Úton a Jóreménység foka felé)

Két kicsi kereszt között többezer mérföld is lehet, mégsem nagyobb ez a távolság, mint amikor legutóbb öleltelek. Nézek kifelé a kerek ablak sötétjén, álmatlan úszunk az újabb virradatba. Gyűrött törlőrongy a derengő deszkán: összegömbölyödött a fedélzeti macska.

181

Budapesten talán reggel 7 óra, most kíséred iskolába a gyerekeket. Te tartasz életben, akit vékony ezüstszálon viselek, mert tudom, hogy engem Te is elszakíthatatlan ezüstszálon viselsz, boldogan vállalt keresztedet. ILMENKO IGOR

Aranymálinkó
Aranymálinkó – így szólítalak egy esős októberi reggelen mikor majd ott állsz meztelen a pálmafákat vitorlásokat ringató Hawaii Sunshine Beach feliratú égszínkék fürdőszobaszőnyegen Aranymálinkó – remeg a kezem a capuccinot kilötyögtetem és te csak állsz ott anyaszült meztelen a vízcseppek mint apró igazgyöngyök csillognak dús szeméremszőrzeteden és rímelnek rá alulról fölfelé a forró barna kávépöttyök lábfejemen Aranymálinkó – megint elkésünk dünnyögöm kívül az eső vígasztalan zuhog azon a 2018 októberi reggelen mikor megállok kezemben a Welcome to Hungary feliratú bögrével amit még a Hortobágyon vettem neked első szeretkezésünk másnapján egy fehértornácú csárdában azt hiszem Aranymálinkó – ízlelgetem a szót mint ha most mondanám ki először lehetne ukrán név – ükapám szeretője lehetne székely – a te dédnagyanyádé lehetne étel – egy galuska neve

182

vagy valami édes habos rád emlékeztető de lehetne gyógynövény is amit felírnak a reggeli depresszió ellenszere és talán lehet egy énekesmadár amely a bozontos fészekben lakik és boldog dallamokat fütyörész neked Aranymá --- eljár felettünk az idő melled még feszes bőrén vízcseppek helyett csak évek évtizedek gurulnak félrehajtott fejjel hajad törülgetve állsz a tocsogós tengerrel kecsegtető fürdőszobaszőnyegen --- linkó szólj! még ma válaszolj nekem megöregszünk-e együtt kedvesem

ILMENKO IGOR

Végre itthon, vasárnap reggel
Ébredezel már, illan az álmod, nyújtod a lelked föl, föl a fénybe, s várod a csókom visszahajolva. Itt a te párod, holtig a társad, hoztam a forró, friss kapucsínót, áll az idő most, bújj ide vissza, hangszer a csípőd, gyors futamokkal zsongja, hogy élünk, nincs lehetetlen, szebb a világ így, szebb Magyarország, régi sebek most mind behegednek, gyermeki kedvünk újrateremtjük, orgona zeng így templomi csendben, mert a mi vágyunk teljesülése egyidejűleg lobban az égig, s itt pihegünk majd, ringat a tenger.

183

IC
pályaudvar betonalját gulyásfoltok letakarják kóbor isten öreg alkesz csak féldekás vegyes dalt vesz LAKATOS RIGÓ RÉKA kurgó kölykök csumi csávók csócsálják a rigli rágót fékevesztett eszmerendszer kék fényétől nem menekszel west end city nyugat dokkja dél és kelet visszalopja csak a sunyi mosoly áhít történelmi posotyarit kétszáz kiló tesztoszteron kacsázik át a flaszteron félreálltál melléd nyúltak azt hitték hogy beájultad hol a grafitti-keresztek mellett hangod kiereszted e hazát is hazarántja romlott angyal tangapántja s lódulsz – mindegy kik mennyien lesznek veled european

184

Pszt
este ha nincs veronálom verssoraim ledobálom Kálnoky lenge imázsát s Jékely vendeli mását s trombita fújja az égig Tandori tolla pihéit s énekelem ha megállok fel Weöresek dromedárok így vigadozgatok ébren én aki hittem igékben látom a líra csak ennyi csontig meztelenedni s végül a csontokat is mind benn se keresd ami nincs kint majd ha magam levetettem semmi se lesz lehetetlen múzsai csók tüze sem kell csak brekegek türelemmel (s Réka kezében elalszik békakirály vigavendel) LAKATOS RIGÓ RÉKA

185

Vizsgadrukk
csak a kvantumfizikáról ne beszéljünk könyörögtem az a rezgés az a hullám olyan érzést manifesztál amitől már e világon soha meg nem szabadulhat maturandus larigore (kettőt kondult ekkor a nagytemplom harangja, ott éreztem legbelül, fehér blúzom két pici halma alatt) csak a kettes megadassék csak a térdem ne remegjen csak a szoknyám hasadékába a tételt betehessem (és háromnegyedkor hármat kondult a harang, érett mosollyal léptem ki a júniusi fénybe) sose látott menedékem az a túlsó Univerzum hol a törvényhez a lélek lebegésében a képlet ha sietnék odaérnék idejében --- odaérjek? (félrevert harangok hirdetik az utolsó vizsga végét, requiescat in pace, tanár úr)

LAKATOS RIGÓ RÉKA

186

HÉT gyenge a tűz már néma parázson sülhet a krumpli körbeguggoljuk jó nagyanyánk és hét unokája hamvad a rönkfa hajlik a lángnyelv füstje kanyargó szűk csigalépcső az visz az égbe Jézus urunkhoz bírta-e lábad el se mesélted vágysz a magasba sírtam az éjjel nagymama hol vagy mondd ki hogy élsz még s hét év múltán hét unokádhoz visszaereszkedsz nincs lehetetlen szítja a verset új tüzet éleszt vár larigore

LAKATOS RIGÓ RÉKA

187

Cs.V.M.
Elabortált choriambus a vödörből szabadulván kimerészkedne a térbe s kikerülvén a Nagyerdőt viszi lábam sietősen Ki születtél ahol én is csak a szobrodra találtam de a szobrod megölelném hazamennék hideg éj van a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze sincs már de te Miskám sose vetsz meg ionicus a minore köhögésed dobogásod idehajlik füzetembe köszönettel larigore LAKATOS RIGÓ RÉKA

Síró rigó
Tizenhat voltam, nem tizenhét, készítettem a kerti szentélyt, belemámorult, aki kint járt, írtam a versek labirintját, küszöbbe ojtott nyírfaágak várták a sátáni patákat, rozmaring füstölt és boróka, borzadva gondoltam a csókra, a rémülettől félig holtan varázsigéim elmormoltam, walpurgis-éj, e szűz erkölccsel egyszer a médiát is töltsd fel,

188

április 30, jaj, csütörtök, a versgyalázó őskanördög poklától elhatárolódva, rozmaring füstöljön s boróka. S az ég ormán, ahol a hold ég, őrködtek hű poétaportrék, ódon könyvekből kimetszettek ritmust kopogtak, rímet szedtek, odahagyták a vásott bárdok Farkasrétet s a Házsongárdot, s az égre kelt poétalelkek csak énekeltek, énekeltek, úgy indultak a pincesorra, feltámadván pár icce borra, s egy régi költő asztrálteste főszerkesztőket kasztrált este, mutassa meg, kié a pálya, a hosszú rímek éjszakája, az ének absztrahálni nógat, óvjuk az aranymálinkókat; … de jött a hajnal, kék derengés, képernyőn forgó, vérespengés posztmodern bulvármédiátum, így telt be rajtunk minden fátum, lettünk akárki kapcarongya, dögkútba küldve vagy toronyba, s a költészetünk: integráltan síró rigó egy macskaszájban.

LAKATOS RIGÓ RÉKA

189

Szólószonáta
Zsírcsend, tacsakos, langyos. Megszokjuk? Meg. Fulladozom, de mérem jobbik szememmel: a tornyok fölött még legalább két toronymagasságig tart. Része vagyunk egy tervnek. Igen, este majd besűrűl, bekásásodik. Nem ikrásan, mint a méz, hanem konszenzusosan, mint a társadalom. Te tanítottál, Atyám, arra, hogy semmi sem lehetetlen idelentről. S hova jutottál? Még lejjebb. Csak a lelkeddel kanyarodott vakvágányra a galaktika, föl, föl, radarok, telefonok hatókörén túlra, mert messzebbről szebbek lehetünk. Sötét szőrcsomó, büszke vadállat haldoklik engedelmesen a szélső tölgyfa alatt. Zúzott mellkasát fölveti, véres mancsával még odaint a pataknak, víz, víz, tiszta víz, bocsáss meg. Elhallgat a rigó jajszava is, kegyelem pillanata. Korszakhatár. Rubikon. Új paradigma. Globali - - - inkább leveszem a hangot. A másik csatornán egy próbababa vetkőzik. Egyre sűrűbb, egyre biztosabb. Homogén közeg leszünk. Hallgatok arról, amit még őrzök, mint nagyszüleim a feketevágásról. Párszáz vers szavai, Bach-fúga, Paganini-dallam, Jaco Pastorius gitárszólója, s a Te fotód, ahogy a Margitszigeten álltál olcsó narancssárga dzsekidben. Ezek mind egyetlen titkos neuronom mélyére szorulnak. Nagy levegő. Türelem.

BOGNÁR GÁBOR

190

Viszonzatlan (zeneréteg)
„egy egész tenger zúgja mégis vissza” (P.J.) viszonzatlan dróttekercsek és csokorroncsok a hótakarta kertben olvasatlan írásjegyek láncolata a színlelt bűntudat dombívén de leszáll egy kéz hogy a lelked valahogy mégis kihalássza a kőlapok közt kocsonyássá esteledő elszürkült fényből mielőtt a két engedélyezett kyrie eleison-t hallathatná érte a kerítésre kötözött kitömött madár BOGNÁR GÁBOR

Százszor makacsul (zeneréteg)

R.S.-nek

„Zdme , Circulus” – lihegi „Vanyjuk, Vitiosus” - lihegem menekülőkámzsában futunk sebzett patkányok bosszúra szomjas serege elől Ferenciek tere Budapest itt verték félholtra azon az őszön a barátomat két nappal azután hogy itt ettünk mákfagyit azzal a pszeudomellű vaníliasárgapólós leánnyal pici fekete ópiumpettyek a betűk hol zsarnokság van ott zsarnokság van forogsz vándorolsz a Föld abroncsozatában Kutna Hora csonttemploma is te vagy atyáid kihullott hajszálaiból szövik utad nyitott szemmel feküdj halni a magyar vastraverzek alá százszor makacsul újjászülető Ambrose Bierce

191

scherzo
napok melyek nem szerepelnek az ördögember nyilvántartásában sikátor végén lépcsősor mely senkit sem vezet haza fluoreszkáló csengőfüzér tyúktojásnyi koponyákból csak öt verssor de ha felolvasod átólálkodik véreden a lomha utolsó éj jogerőre emelkedett ítélet: nem szakíthatod át a tér sztaniolját

CSAPÓ BALÁZS

szégyen
kéz üt a szájra kéz üt a szájra ütő kézre kéz üt a mindezt lekopogó írógépre írógép üt a hengergő emberi agyra tárgy üt a tárgyra kő üt a kőre írógép kopogása üt át a világon mindent elnyel a feketelyuk

keleti dallam
dó szó lá szó mi fá mi szegényvonat jobbról a második szegény vonat jobb ha más értesítjük kedves dó szó lá szegény

a pénteki személyen
--- kor már itt vagyunk már itt se képzelődünk csak a jegy kallódott el valahová a mélybe csikkek és söröskupakok közé köszöntjük

192

illendően az ablakkal kontrázó huzatot nyílt pályán nyílt sebek közé feszített fényes sínen visszük a zsebbegyűrt költőképeket az elpuhult hisztériás kertnek selyemre és ordítunk hogy a savanykás szagú göndör sötétség is tudja meg itt döcögnek sehová akik CSERÉLIK A TÜZES LOVAKAT MEGISSZÁK A PIROS BOROKAT mert nem értük el sem az előző sem a következő csatlakozást csalatkozást hadd tudják a fekete göndör partok ELŐLRŐL HÁTULRÓL FOGD MEG ÜSD MEG nincs egyebünk EGÉR FUT A BAKANCS ALATT letöltjük még nyílt pályán ezt a maradék időt ahol ---

CSAPÓ BALÁZS

béke
Rád gondol, kihull keretéből. Végtelen, véreres üveg. Nem meri veszélybe hozni a heveny kártyacsatákat. Megfejthetetlen mozaikszó, tisztázott alapelemek. Kívülről tudja a menetrendet, átlósan reped négyfelé. Rád gondol: menj ki az utcára. Esős a hajnal, mállik a plakát. Járdaszegély vagy, rajtakapnak, sunyin a falhoz araszolgatsz. Átfutó felhők. Golyózápor. Kapod kabátod, elrohansz. Hó szakad fekete kendődre, s a füst eloszlik, béke van.

193

parlando
Az erdő fái kicsavarták egymást. Itthon vagyok. ••• Nem zavarsz. Égnyi kék kendővel takarom be arcod bizonytalan körvonalait. ••• Elfelejtem az írást. Előrehajló homlokom láttán szerteszéledt a papír. ••• Mentőautók sírnak. Az ablakból a sztrádára látni. Üres poharakat ebédelek.

CSAPÓ BALÁZS

csak
bocsánat ezt a fából készült kockás kárpitú négylábút el innen ahol a nap süt most rá csak épp ide csak kissé jobbra ahol hűvösebb hadd lehessen vagy azt a lámpát inkább azt a lámpát egy másik félhomályba ha nem zavarná elvinném most talán figyel rám nem haragszik megjövök majd ha elmegyek

194

élesen belevág
hiába gyötröm magam nem emlékszem hiába sóvárgok soha nem fogom megtudni elhomályosult az első négy sora annak a versnek amit álmomban olvastam és akkor élesen belevág a hóhér ez volt az ötödik sor erre esküszöm egy váróteremben kóvályogtunk lekéstük az utolsó csatlakozást megszomjaztál nekem még maradt fél üveg langyos ásványvizem miközben kortyoltad néztem a nyakad és akkor élesen belevág a hóhér a falon keretben lógott a menetrend annak légypiszkos üvegére kívülről ragasztva a vers --- közelebb léptem és felolvastam álmomban neked nem érdekel hová utaztunk volna az se hogy élsz-e még szerettelek lehet hogy én rögtönöztem azt a verset első szeretkezésünk után pár órával évfolyamtársnődnek egy másik kontinensről küldtél karácsonyi üdvözletet nekem semmit nekem soha semmit átláthatatlan szürke lé az idő nincs mivel belevágjon az ember széthömpölyög áthullámzik évtizedeken bemocskolja az arcod az arcom elsüllyeszti a menekülő földrészeket

CSAPÓ BALÁZS

195

péntek reggel
Békalencsezöld arcszilánkok egy előző életből körém hullva bizonytalan lélekcsörrenések de mire valóban felébredek már csak vérző kezemet látom a hajszálvékony vágásokat ujjaimon CSAPÓ BALÁZS Anyám rámhagyta a botját most az segít ki a postaládához de a mai boríték is üres két hete minden nap ír nekem a semmi be akarja hajtani a tartozásom Két kocka cukor a teáscsészébe Citromlevet nem öntök Némán felvonuló kivégzőosztag Öltöny fehér ing nyakkendő Na jöjjön Csapó

mondja
mondja téged a legjobban miközben ujjaival a csigolyáidon számolja hányadik vagy akinek ezt mondja fejlődés relativitás úgy kellenek ezek a szerelmesversbe mint mazsolába a kalács teóriája részben az egész cseppben a tenger orgazmusban a világ teremtése mondja egyetlenem

196

Ej no lám
ej no lám milyen aranyos kis diktatúra szép példány 5 és fél méteres mivel etetitek? hol vettétek? érdekes legutóbb istenem de régen jártam itt van annak 15 éve is cipős dobozba belefért azt mondtátok hogy nektek ugyan pfuj nem kell csatornaszagot áraszt és mindent felzabál most meg itt lakik veletek a nappaliban a farka már kilóg a teraszra s a feje a tévéhíradó alatt szerencsétek hogy senki nem mer szólni érte igazán toleráns szomszédaitok vannak ha ugyan élnek még

CSAPÓ BALÁZS

A.P.
a költészet ammónia legalábbis ammónia-illat Petri ehhez képest anómiát gajdolt Csokonai ambróziát írt Hajnóczy embóliát ma már nekik mind igazuk van nekünk nincs mi csak bele(vagy bele se?) szagolunk

197

EZ BIZTOS HAT
Van hogy. Kérdezi, hogy van. Csuklik. Nincs akadálya. Jön-megy. Koccan. S elkukorelliasulnak a dolgok. CSAPÓ BALÁZS Van hogy van kimeredten. Máris. Csukja, ha tátja téridejét. Temetetlen. Szűnik. Látod a foltot? Versfolt. Térfolt. Szívedig elsodródik a csónak. Van hogy nincs ott. Kérdezik, ott van. Hívja Csapónak.

béke lesz
ezek az egymásra dobált fénylő fémhasábok a ferde parton - ha önbizalmad mint a levegő fogytán már a sátán bizonyosságát hirdetik még visszafordulhatsz még nekifeszülhetsz az időnek még hihetsz abban amiben édesanyád de a birodalom már elesett

198

tumultus
na írjad írjad már repül a fejemnek ne kéresd magad csattog azzal az idétlen szárnyaival meddig vacakolsz még a verssel lírai felütésnek elég annyi hogy kedden a westendben álltál a szokásos juhtúrós sztrapacskádért amiről a mostanában trendi magyar-szlovák viszony ellenére sem vagy hajlandó lemondani és akkor jött ő átfurakodott a soron és megbillent a tálcája és valami zsíros vörös lével leöntött de te csak rámosolyogtál félrehajtott fejjel nézted a mellét miközben zakód oldalán a vörös cseppek elszántan gurultak lefelé Ádám csak akkor lett férfivá amikor kivált belőle a nő szerelmes vagy fiacskám már a versbe is beleviszed hess innen angyal míg élek tagadok

CSAPÓ BALÁZS

199

Dizájnia
letisztult egyszerű formavilágod halál egyre vonzóbb az átlagfogyasztók körében egy sétát megér hümmögi mindegyik így nyár elején és végigandalognak ujjaik a színes prospektusokon van légpárnás digitális EU-kompatibilis energiatakarékos push-up-os variálható a szerkesztők persze nem aggódnak aki elmegy mind névtelen nekrológírókat nem kell riasztani az elit igényes: egyre jobban ÉL ezek meg itt csak tolonganak hitelkártyájuk szorongatják berendezik veled halál a jövőjüket

CSAPÓ BALÁZS

200

BÁRHOGY VIGYÁZOL

201

Manhattani pontosidő The Exact Time in Manhattan
Pókfo ...........n ............á .............l .............o ..............n ................e .................r ..................e ..................sz ....................kedik arcodig Isten igéje. János jelenéseiből idelengő strasszos gigászi ökörnyál, szélben szállongó impresszió. Gyűrött tízdolláros a sorsod a járdán, gyilkos apáid átka, két repülőgép hollóárny-keresztje a lábad előtt. God’s Will descends on............................ a............................... s................................. p................................. i................................... d.................................. e.................................. r................................... thread to your face. Impressions in a wind: rhinestoned giant gossamer waves here from John’s Revelation. Your life is a creased tenner on the pavement. Two planes, damn of your murderous fathers, raven-shadow crosses before your feet.

202

EAST CREDIT
A lázadást a bankománok ellen egy gyermek kezdte, csak egyetlenegy. S bár nem tett kárt a nagy portálüvegben a kis kavics, mit dobott, egyremegy. Hisz nagyobb bajt is okozhatott volna! Az „emberiség” kivetette őt, s a nevelési elvet megfontolva, egy sorozatot rögtön belelőtt. Majd médiahírt konstruáltak róla. A diktátor úr (szerény, tiszta jellem) a gyászoló családot felkarolta, kaptak hitelt, járhattak templomokba (az Úr kegyelme mindig véghetetlen), és törleszthették hosszú részletekben, hogy lázadtak a bankománok ellen.

203

Bárhogy vigyázol
(az EVILÁGI VILLANELLÁK ciklusból) Egy lábdarab, pár véres húscafat, mit félreköp a turbinalapát, a jövőből már ennyi sem marad? Bárhol megnyílhat lépteink alatt a vasfedél. Ki védi meg magát? Egy lábdarab? Pár véres húscafat? A bankok most növelték hasznukat, ha éhenhalni nem vágysz, tartsd a szád, a jövőből még ennyi sem marad. Az élményfürdő mélyén ott ragad a gyorsan visszatérült milliárd, s egy lábdarab, pár véres húscafat. Bárhogy vigyázol, beszippantanak a gombnyomásra forgó turbinák, a jövőből már semmid sem marad, mindent elnyel a zsarnok pillanat, s hogy megnevezd egy gyermek gyilkosát, jogod talán már arra sem maradt, te népdarab, te véres húscafat?

204

Ariék
Hogyha rendetlen Ariadné, pedáns-e párja, Ariad, avagy ha rájön az ihatnék, mindig a káoszra riad, s a zoknit, amit Ari fellel pormacskák közt az ágy alatt, Tomi Kristállyal, Ariellel, kimoshatják-e néhanap; lesz-e tányér a csirkepörkölt alá, vagy kondérból eszik, isszák-e literszám a törkölyt, hogy elbutuljon mindegyik, és ébredvén, a migrén ellen bekapnak pár szem aszpirint, vagy Isten által elrendelten zárul rájuk a labirint, s tévéműsorban ordibálva találnak önmagukra majd, hol Dionysos orgiája okoz posztmodern hangzavart.

205

Digitális capriccio
paganini.mp3 túl hetedhét hanghatáron zip-cirippel tömörítve térít ördögöt a hitre pálfordulás nyilvánvaló sátán fülén fülhallgató s a hegedű futamára szelídül a buta pára s hunyászkodik lábhoz kushad csodálja a kritikushad

A vers
A vers az Isten csőgörénye, mit néha kölcsönkér a költő, s tekergeti eldugult fénybe előre-hátra, jobbra-balra. Kell még a vershez némi karma, duende, mámor, holdcsomópont, spirál a végtelenbe veszni, wifikártya vagy papírfecni, s a feltorlódott érzemények sűrű zsírja az élet végén, ahol a vers csak forgó hóbort, veri az áthatolhatatlant. (Ezüstvasárnap, ádvent lévén kétkancsós napot tartott Isten, ittam én is egy pohár óbort, mikor a görényt visszavittem.)

206

Egy online netszatírra
Most kérkedik, hogy térdéig sem érek, ki nemrég buzgón nyalta volna talpam, s a neten trendi cuppogó talajban csúszott-mászott, mint irodalmi féreg. Hogy eltapossam, nem vitt rá a lélek, bár (nem tagadom) volt, mikor akartam, ha ágyékát egy laptoppal takartan kínálgatta a kékharisnya népnek, vagy ihletért a hold képébe révedt, s a kamunickációs zűrzavarban tangákig csordult szájából az ének. Iszom söröm, s találgatom magamban, szerelmes verset ma még hányan írnak e mindörökké online netszatírnak.

Ujjgyakorlat

a szorgos haikurászoknak

5 meg 7 meg 5 szótagnyi textúrákat hazudnak versnek sok trendi placcon exhibicionisták és dilettánsok. Éjt nappá téve onlájn sorokkal haikurásszák a sikert. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap írnak.

207

Olyan ez, mint a svédasztalon a buggyant kaviárminta: messziről szép, de közel hajolva markáns illatát érzed. Az álszerénység gúnyát gyilkos fegyverként csak abban tudják szívig hatolva forgatni útonállók, ki maga is fél. Tapogatódzva keresik azt a pontot, hová szúrhatnak. Elmehullámzást ki megtör bármi gáttal, az nem poéta. Fájdalom s gyönyör nem minden költeményben klim-klim kalimpál. ÓM, HAM, JAM, RAM, VAM és LAM (lám, a gyökéré): hat csakramantra. Csak a csokorba szedett nadragulyától óvjon az Isten! Nézzen alantra fentről, s lássa, hogyan jut lantra a mantra.

208

Bejöttek a kijáraton pokolra küldött bandi bárd minap akinek minden sicko jedno itt rendszerre rendszer jöhet bárhogyan csak legyen elég hideg sör neki nabazmeg írja versbe céltalan és elégedett nagy kicsi lajos a partin rőt habot vet posztmodern megélhetési líra nexusa csordát terelget szivarbűz gabi szakálla mélyén apró állatok Jézus nevének láttán felröhög bocsát versemre vörös párttüzet mozgó célpontok víg panoptikum kik minden könyvhét díszvendégei versről törvényről bátran döntenek fénylik szájukon obligát mosoly Biológiai önképző (talált tárgy) (Gondolat Kiadó, 1977) „Az újszájúak az ősszájúakkal közös, féregszerű ősöktől származnak.”

209

Torkolat
élni tanítasz holnapután teleírod a füzetemet érvényük vesztő szabályokkal átölelsz együtt zuhanunk a lebombázott terepasztal szélén még köröz a vonat nem döntik le a szobrocskákat minden romlakó elégedett milyen édesek – súgod éjjel cókmókjaikat hazahiszik ükapjuk – én – megül az ágyon halántékán a pisztolycső

Ugyan, nagyúr
Ugyan, nagyúr, az Ön bocsánatát kérnem minek, hisz százszor többre vitte: csak Önt emelte halhatatlan szintre a fa körül kelt varjúkárogás, hőssé avanzsált, mártírpózba állt, s magát költőknél költőbbnek tekintve mutathatja, hogy nem hajlik gerince, és hány érdemrend még, ami dukál. Itt lázítottak mások is, nagyúr! S az irodalom kivetette őket, és elvesztették egzisztenciájuk, és legtöbbjük a kerekek alá hullt, vagy túszaivá lettek az időnek. Hol zsarnokság van változatlanul, ott azt szolgálja már Ön is, nagyúr.

210

Tánclépések
Reformulákat mormolok védenceim már boldogok tükröződöm a füstüvegen illegitim fejem illegetem Reformulákat mormolok velem lesztek ti boldogok tükröződöm a füstüvegen illegitim fejem illegetem Reformulákat mormolok velem se lesztek boldogok tükröződöm a füstüvegen illegitim fejem illegetem

Kétlem
Kétlem, hogy véget ért a varjú emberöltőnyi emlékezetkiesése. Hajnalban megint lopott egy pohár friss tejfölt a bolt elől. A játszótéren azok igyekeznek föltűnni ártatlannak, akiket mintha már tavaly is ugyanitt, ugyanilyen fehér csőrrel láttunk volna. A felelős üzletvezetők gondterheltek. Nemkülönben a családapák. Ki választotta ezt a varjút? Süt a Nap, de foga van - didergi a guberáló néni. Sétálni mennek majd az óvodások. Ki választott minket e varjú köré?

211

Nincs
Nincs változás, mit elmondhat előre bármely leendő égi résztvevője. Hibátlan dolgozik a gép. S ha mégis elszakítja majd a filmet, az újságban csak három sornyi hír lesz, mélységbe lógó szürke nyakkendő, avagy egyetlen vers, misztikus Mőbiusz-szalag. Vakok, szorítjuk Istenünk kezét.

Címke
Ha kétszer egymás után a sárga gombot nyomja meg, lódobogást hall. Ha kétszer a feketét, felolvassuk a nemzeti gázömlés után életben maradott nemzőképes magyar férfiak névsorát. A pillanatmegállító a készülék jobb felső sarkában található. Kétszer a pirosat, kétszer a zöldet: puszi jobbról, tasli balról, kisvártatva tasli jobbról, puszi balról, komplex személyiségfejlesztő program. Munkájához hosszú életet kívánunk. Várjon tőlünk további utasítást.

212

MAGYAR HANGJA

Műfordításaim közül csak a hat legkedvesebb szerepel ebben a könyvben, az eredeti versekkel együtt.

213

SAMUEL TAYLOR COLERIDGE

A Természethez
Talán csak játszi képzelgésem ez, mit érzek minden teremtmény iránt szívem mélyén, hol fű, fa és virág arra tanít, hogy mi a szeretet, s a buzgó áhitatra rávezet. Legyen hát így! Kacagja nagyvilág a jámbor hívőt, engem legkivált. Az sem zavar, ha gúny mar, bú övez. Széles mezőn majd oltárt emelek, kék égbolt lesz a templomkupola, és száll Feléd a tömjénfüst helyett a vadvirágok édes illata. Így áldozok majd Néked, Istenem, ne botránkozz meg szegénységemen. ROBERT BROWNING

Találkozás
A tenger szürke, a partvidék sötét; nagy, sárga félhold úszik mélyen lenn, s öbölbe lassult csónakom alatt a sok kis hullám álmából riad, és partra lök, majd újra elpihen a homokban, ameddig elkísért. S egy mérföld még, a föveny sós, meleg, átvágni három telken, imhol a tanya, és megkocogtatván az üveget, gyufa kék lángja villan odabent, s az öröm visszafojtott sikolya őriz két összedobbanó szivet.

214

SAMUEL TAYLOR COLERIDGE To Nature It may indeed be phantasy, when I Essay to draw from all created things Deep, heartfelt, inward joy that closely clings ; And trace in leaves and flowers that round me lie Lessons of love and earnest piety. So let it be ; and if the wide world rings In mock of this belief, it brings Nor fear, nor grief, nor vain perplexity. So will I build my altar in the fields, And the blue sky my fretted dome shall be, And the sweet fragrance that the wild flower yields Shall be the incense I will yield to Thee, Thee only God ! and thou shalt not despise Even me, the priest of this poor sacrifice. ROBERT BROWNING Meeting The gray sea and the long black land And the yellow half-moon large and low And the startled little waves that leap In fiery ringlets from their sleep As I gain the cove with pushing prow And quench its speed in the slushy sand. Then a mile of warm, sea-scented beach Three fields to cross till a farm appears A tap at the pane, the quick sharp scratch And blue spurt of a lighted match And a voice less loud, through its joys and fears Than the two hearts beating each to each.

215

ANDREJ GYEMENTYEV

Vrubel monológja
Hogyha elhagysz, kedvesem, hogyha tőlem máshová futsz, én azt éppúgy nem hiszem, mint ha dér lepné a májust. Hogyha elmégy, kedvesem, hogyha elhagysz végleg engem, záporrá válsz hirtelen, mélyen kéklő nyári esten. Mert ott voltunk boldogok, hajdan együtt arra jártunk, zengett az ég, zuhogott, s tócsák hűse mosta lábunk. Hogyha elhagysz, kedvesem, s tovatűnsz a messzeségbe, megátkozlak … jaj, de nem, mindörökre áldott légy Te! Mint templomban szent ikon, úgy maradsz meg bennem, drága, mint a freskók a falon, mint a rózsa vörös lángja. S holtomiglan kérem azt hajnalonta, éjjelente - hallgasd meg fohászomat: hadd lopózzak húnyt szemedbe! Fölriadsz majd könnyesen, s mint rég, úgy tudsz rámnevetni… Visszatérted, kedvesem, hűlt porom már úgyse sejti.

216

AНДРЕЙ ДЕМЕНТЬЕВ Монолог Врубеля Даже если ты уйдешь, Если ты меня покинешь, Не поверю в эту ложь, Как весною в белый иней. Даже если ты уйдешь, Если ты меня покинешь, О тебе напомнит дождь, Летний дождь и сумрак синий. Потому что под дождем Мы, счастливые, ходили. И гремел над нами гром, Лужи ноги холодили. Даже если ты уйдешь, Если ты меня покинешь, Прокляну тебя... И все ж Ты останешься богиней. Ты останешься во мне, Как икона в божьем храме. Словно фреска на стене, Будто розы алой пламя. И пока я не умру, Буду я тебе молиться. По ночам и поутру, Чтоб хоть раз тебе присниться. Чтоб проснулась ты в слезах. И, как прежде, улыбнулась... Но не будет знать мой прах, Что любимая вернулась.

217

ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ NEKED József Attila motívumaira Én úgy szeretlek, amikor a vállad, hangod, hátad íve magával ránt, s a Mindenségbe mint vízesés, röpít, sodor! Őrzöm sorsod, félelmeid, tartalmaidban ott bolyongok. Vérköreid, akár a bokrok, hallatják titkos neszeik. Nyugodjék meg sajgó öled, s méhed gyümölcse legyen áldott, Te egyetlen, kit milliárdok közül is kiszemeltelek! Susogva, keccsel lengenek lombos tüdődnek szép cserjéi, s hallhatom szerveidet élni, mert szent és tiszta mindened. Azért születtem, úgy lehet, hogy a poháron egyik reggel kezed a finom erezettel én lássam meg, ha földereng.

218

АНДРЕЙ ВОЗНЕСЕНСКИЙ ТЕБЕ (По мотивам А.Йожефа) Я так люблю Тебя, когда плечами, голосом, спиною, меня оденешь ты собою как водопадная вода! Я обожаю быть внутри Твоей судьбы. Твоих смятений, неясный шум Твоих артерий как сад растущий раствори. Да будет плод благословен Твоего тонущего лона! Из всех двуногих миллионов Ты мною выбрана затем. И легкие, как два куста, в Тебе пульсирует кисейно. Я слышу печень и кишечник, Ты вся священна и чиста. За что же жребий мне такой? Я родился, чтоб утром рано увидеть руку со стаканом, с Твоею жилкой голубой.

219

Fjodor Ivanovics Tyutcsev: SILENTIUM Hallgass, rejtőzz, titkolva itt Érzelmeid és álmaid A lelked legmélyébe zárd Megannyi gyúló csillagát, S ahogy mind némán éjbe hull, Gyönyörködj bennük - szótlanul. Mit mond a szív, ha megremeg? Téged ki más érthetne meg? Ki fogja fel, hogy élsz te is? A kiejtett szó mind hamis. Van forrás, szomjad csillapul, Kortyolj vizéből - szótlanul. Csak tudj befelé élni még, Lelkedben ott a mindenség, Titkos-varázslatos csodák Elfojtaná a külvilág, és napfény szórná szét vadul, de hallgasd daluk - szótlanul! ... Anna Ahmatova FALIÓRA KAKUKKJA Falióra kakukkja vagyok, nem irígylem, akik szabadok. A rugó ahogy enged, dalolok - de e terhet vihetik, kik az elleneim.

220

Федор Иванович Тютчев SILENTIUM! Молчи, скрывайся и таи И чувства и мечты свои Пускай в душевной глубине Встают и заходят оне Безмолвно, как звезды в ночи,Любуйся ими - и молчи. Как сердцу высказать себя? Другому как понять тебя? Поймёт ли он, чем ты живёшь? Мысль изречённая есть ложь. Взрывая, возмутишь ключи,Питайся ими - и молчи. Лишь жить в себе самом умей Есть целый мир в душе твоей Таинственно-волшебных дум; Их оглушит наружный шум, Дневные разгонят лучи,Внимай их пенью - и молчи!.. Анна Ахматова Я живу, как кукушка в часах... Я живу, как кукушка в часах, Не завидую птицам в лесах. Заведут - и кукую. Знаешь, долю такую Лишь врагу Пожелать я могу.

221

222

CSOMAGOLÁS KÖZBEN

„Csak a legfontosabbakat”

223

Út
(Annak az ősz férfinak, P.J.-nek, aki egyszer tüzet kért tőlem, húszéves fiútól, a Hajós utca sarkán, 1976-ban. Megköszönte és ott állt, mozdulatlan parazsával világítva az éjben, azután is, hogy az Operán túlról visszanéztem.) Közömbös adat, meddig jutunk a keskeny ösvényen, a forrást emlegetve, mit soha el nem érünk. Alkonyattól parányi ékkő világít, de nem a lépteink vigyázza, csak a kétségbeeséstől ment meg. Mint delejes testek, gurulunk aztán visszafelé, ég iránt késve ránduló szomjúhozással, végre ártatlanul.

224

Égi kántor
Fenn ül már az égi kántor. Zúzos, jeges glóriája rácsúszik a homlokára, keze billentyűkön táncol, lába ráfagy a pedálra, de lelkében öröm lángol, azzal tekint utoljára ránk, az itthagyott világra, télből tavaszt így varázsol, angyalt, ó, a kisleányból és bűnbánót a vagányból, ahogy Isten prédikálja, úgy zendít rá a zsoltárra, szivárványon orgonálja azt, hogy itt élsz, nem akárhol, elvágyódnod mindhiába, innen soha nem szökhetsz meg, itt hűségnek, szeretetnek nincs kottája, nincs szabálya, csak ahogy az ember érzi, csak ahogy a szív diktálja: Illés Lajos égi kántort Magyarország visszavárja.

225

Csemői nóta
nem lapozódik a naptár Miska magadra maradtál rágja elárvult bütyköd csontig a nemzeti füstköd nem jársz hébe se hóba földi se égi csehóba nem vagy semmilyen ista legfeljebb humanista csörren a taps-szinkópa zajlik a nagy sinkófa állami áldumásoknak csak a zászlai mások vágja a néped az estráng hagytad a verseidet ránk sírni nevetni ha fáj árva Ladányi Mihály

226

Forog tovább az örökbéke
„mert van idő arra hogy egymást belökjük a kés alá de aki megérti hogy működik az egész: szájában a szóval zuhan mert a kések figyelnek” (Hervay Gizella) bízni a gépben kötelesség ez itt a gépköztársaság kések ügyelnek szó ne essék arról ha látjuk a halált akit darálnak engedelmes a rendszer mindig zárt marad engedélyt kapsz hogy megfigyelhesd mert addig sem véded magad de mire értenéd az elvét nyelved már nem moccan beszédre reménykedsz még hogy téged elvét aztán szétszóródsz vége vége

227

Moziba
Hervay Gizellának (1934-1982) és Lénárt Évának (1934-1999), akik sohasem találkoztak

kiadhatatlan verssorok fehér csíkok a sorközök itt-ott pirosba váltanak B-Rh-pozitív szavak ki Magyarország özvegyét karoltam aznap moziba ezerkilencszáznyolcvanegy Göncölszekér a Szamoson a Jelenkor is közli majd kisdedek küllőkerekek nem mondhatjuk mert elforog előlünk mindig az idő a Szamos partját látni kell kihagyhatatlan verssorok s a ferdén félretaposott tavasziszapos lakkcipő gyermekláncfüves Krisztusok Mária kendertiloló vigyázz magadra kisfiam fehér csíkok a sorközök az égő város bekerít egyszer minden film elszakad Pesten Kolozsvár szendereg és minden srác lehet Kobak fölszáll a lift és visszamegy mutatóujj a kopjafa fekete vásznon átgurul közölhetetlen koponya vagyok én életkerülő titokban két anya fia az egyiket most karolom a másik mindig hazavár ezerkilencszáznyolcvanegy nem sírunk megyünk moziba

228

A hold alatt
sírom felett kerek medál a hold egy szép napon megáll mondhatjátok hogy kődarab de az lesz majd a pillanat mely lezárt szemem nyitja meg nyárvégi éj lesz langymeleg és ott állsz majd te bűntelen és felsegítsz ahogy sosem kezedbe kapaszkodhatok ígérem nem leszek halott és ott állunk a hold alatt és azt súgom: feloldalak

Másodszor
Kit másodszor szólít nevén, azt már akkor el is viszi, hiába int, bólint, szerény kincsét hiába rakja ki, nem alku tárgya már a tér, a jázminbokrok illata, napszikkasztotta árkú ér mentén se ballaghat haza, esélyei lent nincsenek, az ég homályos fólia, felnéz, hogy Isten mentse meg, s az leszól: kár aggódnia.

229

Körjárat
zuhanni zuhanni tátott szájjal karral lábbal valami sötét hideg szemcsés anyagban többször megfordulva saját tengelyem körül aztán egy kopár hegygerincen érni földet sértetlen és ekkor csak ekkor ebben az egy pillanatban érezni azt a boldogságot amelyért világra jönni érdemes volt de rögtön gurulni gurulni tovább most már test mellé szorított végtagokkal végig a vízvájt régen kiszáradt mederben a völgy legmélyébe ahol vársz és felemelsz engem ki lábadban elakadtam horzsolásaim számolod szánod két tenyered közé véve ringatsz vétségeimről szót sem ejtesz már súlytalan vagyok semmim se fáj nevem se tudom és visszaröpítesz a magasba hunyorogsz utánam mosolyogva és kezdődik minden előlről a zuhanással

230

Kontraszt
A folyosó fehér fala, amelyen hajnali kettőkor meglátom árnyad, békét kínál és némaságot. Időn kívüli időt. Mennék. Maradnom kell? Szükséged van az emlékezetemre ahhoz, hogy ne tévedj el ebben a számodra idegen közegben? Botra támaszkodsz, hajlott a hátad. Nem ismered a házat, megrezzensz minden neszre, elfáradtál, de nincs hová leülj. Tíz év anyagonkívüliségre ítélt az Úr. Surrog a télvégi éjszaka, mint az elszakadt filmszalag az orsón. Gondolkodom vagy gondolkodni látszom. Magam számára töprengőnek tűnök, holott csak a látszattal fennhéjázom: írok, azt írom: egyetlen szó sincs a monitor mezején. Pörgeti az órákat a pillanat: közelebb jössz kíváncsian, félrelibbented arcom, lássad, sírok-e, amikor súgod, Anya, hogy megbocsátasz.

231

Fél három, fél négy
Kevés elég már, egyre kevesebb. Por és forró víz, üres levesek. Álom helyett csak órajel cikáz. Fél három, fél négy. Csontváz, csigaház. Ablak pislákol. Hinni semmiben. Mindig hamisan hangzott az igen. Levegőt kérve rándul, kiszakad arcból magyar szó. Ütnek, védd magad. Törés, szilánkok, ikszek, vonalak. Égen átvérzett seb már csak a Nap.

232

Térerő
Lábbal előre kivittek a létből, ünnepi pompát nem mutatott az a perc, csak a szél rángatta a fákat, csattogtatta az erkély korlátjára kitűzött nemzeti zászlót, mentem utánad, apám, s menekülnék át oda hozzád most is, csengetsz, hallom a hívást, hallom s nem vehetem fel, ez úgysem lenne reális, senki se bízhat az isteni rendszer térerejében, mégis honnan hívsz most, halló, mennyi idő telt, nap süt, csattog a zászló, megszakadok, lemerültem.

Az ajándék
az ajándék becsomagolva fényes festett fadobozban érkezik földről az ember - szól az ének amikor csengetnek neked mellé guggolsz kibontod az arcod ősöreg a lelked gyermeki emeled öleled megpuszilod édes kicsi istenbaba aztán már csak a sajgó űr s a panaszra görbülő ajak nem tudom újraindítani nem hagytatok benne életet elmerevült végtagokkal holtan repül ez is a többi közé és becsapott isten ott ülsz csalódottan szemed sarkában galaktikányi könny

233

Harmadik nap
Nem én vagyok, aki itt fekszik. Sem ő, se más. Talán a tér maga és köré dermedt burokként a pillanat. A lényegemtől fényévekre. Végleg. Mint képernyőn a kép megáll, lefagy. Innen nincs út, nincs hír, nincs szó. Itt senkinek már nincs neve. Jöttek mosolygó egyenruhások, mint a gépek, azonosító jeleinket összeszedték. Karunkról a tetovált ábrákat, szánkból a kedves ízeket, az otthont, a hazát, szemünkből a levetíthető rövid videókat, mindet egy zsákba összeöntve gyorsan. Még eszembe jutott, nehezen fogjuk szétválogatni szabaduláskor, tumultus lesz majd, sokáig tart. Fekszünk? Nem tudom. Bocsásd meg, pontatlan vagyok. Itt nincs vízszintes, nincs függőleges. Helyzetemet mihez viszonyítsam? Hogy élek, az még így is bizonyos, mert látom néhány mozdulatodat, most arcod elé bukik a hajad, hallom sírásod, sejtem légzésed ritmusát, de már sűrűsödik, sürget az idegen anyag és belé kell vesznem észrevétlenül, elemenként elkeveredve, elbujdosva, mély illegalitásba rejtőzve a hivatásos gyilkosok elől. Ők győztek? Vagy én? Vagy egyikünk se. Nem adom fel. Marad egy titkos kapcsolat, egy riadólánc. Kihagy a figyelmük, összeszedem magam azonnal. Találkozunk.

234

Jó itt
Hol igent-nemet összeérni véltünk, a bizonytalan istenkézzel rajzolt látóhatáron tegnap este hétkor egyensúlyát veszítve átbillent a táj, és hullt, amerre mindig hullni vágyott, a téridő mögé, a fel nem foghatóba; műtárgyak, árnyak lassan egybecsúsztak, csillár kilengett, dőltek bútorok, szótárok állományát nyelte örvény, alapfogalmak nyígtak, kergetőztek, illúzió, kelepce, csapda tárult, kapkodva szedtük agybéli motyónk, nevemre ugyan nem emlékszem, de pántoltam, átkaroltam, vittem mindent, mi volt az életemben, azt hívén, kell még valahol; egy fehér jelnél hirtelen megálltál, még utoljára megnéztem az arcod, és szálltam tovább, sodort egy őserő. Jó itt, ahonnan üzenek. Ez is világ, ne nyugtalankodj. Ez is élet, túlélhető.

235

Feljegyzés a parton
időhullámok sok külön végtelenbe sodorják lelkünk emlékeinkért messziről kell tempóznunk de visszatérünk megismerjük majd a tenger biztonságát a ritmusáról

Első jelentés
és töltöttek, és veregették vállam, gyerünk, Zoltán, igyál velünk bátran, napfény vibrált a függönycsíkozásban, és koncentráltam, hogy arcukat lássam, de szédültem, és azt figyeltem már csak, hogy szavaimmal senkinek se ártsak, aztán hanyatt a zúgó hallgatásban, imént reggel volt, most már délután van, s halántékomon alvadt vért találtam, Baján, a szigeten, egy szállodában, csuklómat egy csőhöz bilincselte a BM állambiztonsági szerve, és hagytak ott feküdni mind a hárman, és röhögtek: „majd megnézzük, hogy élsz-e”, de ennek is már 20-22 éve, nem panaszképp, csak általánosságban említem most, mert nem tudom, hogy élek, vagy azóta is tart az az ítélet, hogy feküdnöm kell ismeretlen ágyban,

236

zárt szájjal, végtelen magányban, és nem mozdítva se kezem, se lábam, agyamban ban-ban ragrímet kongatva, s a felébredést végleg elmulasztva ------------------------aztán az egyik visszajött kacsintva, hogy ezek hülyék, de ő a jó, a tiszta, a titkos, nemzeti, beépült, ma sem felejtem fénylő, kielégült arcát, ahogy sorolta, miért kell csínján bánni bizonyos igékkel, és pluralizmust játszatni a néppel, és legfontosabb szavunk lesz a „mintha”, de ki ne mondjuk, csak tegyünk úgy, mint ha mindannyian közmegegyezéssel ájultunk volna, semmi kényszer nem kényszerít majd arra, hogy segítsek azon, ki, íme, rajtam most segített, és ne higgyem, hogy ő már ezzel számol, örül, ha egy jó szót ejtek igazáról, elég lesz, ha néha megnézem, hogy él-e, ha számít majd a szavak első jelentése ------------------------ám ez most már egy mintha jogállam 2007 hűvös tavaszában, nem mozdítom se kezem, se lábam, másokon röhögnek azok hárman, én meg itt lent behunyt szemmel nézem, hanyatt fektetve deszkámra egészen: napfény vibrál a rendszer ketrecében, s ha éltem eddig, ennyit ért az éltem.

237

AGY
A posztaczéli célkereszt talált ma rám. Ki érted ezt, e tájon bennszülött lehetsz, de szabad már soha. Ha jámbor lélek száll a földbe itt, tapsol, visong a régi-új elit, s egy boldog brávót még utánaint irgalmas gyilkosa. Precíz a nagyhatalmi gép, a célkeresztes tar pribék nem véti el költők szivét, akármennyit kilő. Lehet más, mondja, bármi más lehet, lesz áltatás az altatás helyett, látás helyett meg itt a látlelet, vakkútba hullt idő. A posztaczéli cél ma pang: pár mandátumnyi ócska rang, dezinformációs harang és kocsmaismeret. Csupán titkos visszfénye nő, így rendelkezhet éppen ő a minden agyban ott levő anandamid felett.

238

Apokrif énekek
I. azonképpen itt e földön jegyzetfüzet mintabörtön sorok drótjában az áram őrtorony a miatyánkban lélekfogytig ugyanabban menetelve szakadatlan védő vádolt vádló védett és továbbszáll az ítélet örökli majd lányom fiam unokáim mindannyian írva lesz a nagykönyvekben amit el sem követhettem II. kifosztott áldozat kering a tűz körül reménye nem maradt hiába üdvözül ereje semmi már párját nem éri el attól a széltől száll amit a láng lehel mázsányi test se más csak lepkényi korom színlelt feltámadás hogy kié nem tudom

239

III. nem én halok meg itt talán inkább önök a szende mindenség kívánkozik belém sem kőre koppant fej sem eltűnődő szív szederjes szájszegély nem kényszerítheti hogy nincs mi érdemes s fiam indulj tovább hagyd itt e rothadó apádat és hazád nem én halok meg itt talán inkább önök tetszettünk volna bár a forradalmat is ahogy az írva van kilencszázvalahány gyötrelmes tavaszán a puszta kéz kevés valami cselt mutass de álltunk szeppenők a mikrofon előtt és ömlött ránk a szenny tetszettünk volna bár a várótermi fényt s a csípős húgyszagot örök katarzissá emelni akkor ott ne háborogj fiam nem voltunk annyian mi mindig kevesen

240

mi elegen sosem a vers is épp csak így segít hogy élni higgy ha már nem is leszek csak felkanyargott füst kertvégi kis halom te még maradj ha tudsz neked jut alkalom a boncmester kezét lefoghatod akár talán egy percre is és visszaszökhetek magamnak mondani a számon vaslakat mit szétfeszítenek az utolsó szavak tetszhettem volna úgy tetszhettem volna így tetszettem volna ezt tetszettem volna azt írhatnék verseket lehetnék tetszhalott feküdnék ébren itt két téridő között de menni célszerűbb tisztább irgalmasabb mint tudni bárkinek eltitkolt vétkeit nem én halok meg itt talán inkább önök akik kitüntetik mosolygó gyilkosom

241

Színről színre
1. Az óceánon nem juthattam át. Kezdetben minden mozdulattól féltem: indítanám, de az lesz majd a vétkem, s a szégyen súgja, válasszak halált. A balta kinn, a fáskamrában állt a gyújtósvágó tönk mellett. S ha éppen balról esett a fény, csillanta szépen, hogy összevérezné velem magát. A hétesztendős kisfiú kezébe nem illett az. Se tű, se gyógyszerek. Hogy halni vágyott, ne vessék szemére szüleinek, hisz ők már nincsenek. Mindkettőjüket ártatlannak lássa az emlékezet halszemoptikája. 2. Az emlékezet halszemoptikája körülkeríthet múltat és jelent, hibátlan, teljes összhangot teremt, az elfelejtett kulcsot megtalálja, mit gyermekként rejtettem, mélyre ásva, fenyő tövébe, hol a gyökerek vigyáztak rá, de azzal sem lehet belépni tűnt mesékbe vagy csodákba. A könyvespolcon nem laknak tündérek, elcsavarogtak, nem segítenek, s a nők szemében könnyű vágyak égnek. Útját a férfi nem tagadja meg. Kanossza volt? Ha járta, érted járta. S feléd fordítja, hogy végleg lezárja.

242

3.

Feléd fordítja, hogy végleg lezárja vonásaim a szigorú idő. Az élő hal, a fű majd újranő, ének kapaszkodik, de már hiába, tettét a gyilkos bátran megbocsátja az áldozatnak, kiről terhelő bizonyítékok bukkannak elő és jutnak „véletlen” a médiába. A múlt azé, ki megművelheti. Felejtsem el, hogy párszor hasba rúgtak a részeg tisztek, oda se neki, most történelmet formálnak maguknak, és ők hirdetik tanulság gyanánt kudarcaimnak magyarázatát.

4.

Kudarcaimnak magyarázatát mindig kerestem, soha nem találtam, ennek keresztje görbítette hátam, hol „pusztulj innen”-t éppen az kiált, ki komprádorként kapja baksisát, mert ez a divat nálunk mostanában. Szülőhazámban így lettem hazátlan, s gyötört a honvágy harminc éven át. Ne hidd, hogy hallod hívó hangomat! Mint lávafolyam megkövesedése elrejtve őriz gondolatokat, a tűz emlékét, mintha mindig égne – csak így hagyom Rád életem nyomát. Most indulnom kell. Bárhová. Tovább.

243

5.

Most indulnom kell. Bárhová. Tovább. Nem számít égtáj, tábla, koordináta, sem az, hogy hány ígéret ejt pofára, és hányszor tíz év penitenciát ró még ki rám e renitens világ. Szelíden éltem, senkinek sem ártva, de utolért a terrorállam átka és felém bökött: – szedje holmiját! Hol következmény nélkül csalhat, lophat a rendfenntartó, talpig büszke szerv, miközben törvényt, alkotmányt lobogtat, ott száz szonett is hasztalan keserv, s a vers papírra, képernyőre szállva utolsó szó, számból utolsó pára.

6.

Utolsó szó, számból utolsó pára: képzelt szentesték gyantaillatát hajlítgatom az éj rácsain át, míg rám nem roskad két nagy oszlop árnya. Sziklák ezek? egy zsarnok csizmás lába? vagy parti plázák, posztmodern csodák? Szűk végtelen, mely nem bocsáthat át és itt kell várnom ember irgalmára? Pedig csak otthont képzeltem magunknak, könyvekkel zsúfolt dolgozószobát, s hogy bátran őrzik íróasztalunkat lyukas kavicsban lakó ideák. Kiáltozom az örvénylő homályba: ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára.

244

7.

Ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára! Vagy utam most a végtelenbe ejt, s hiába mondom, nem vagyok selejt, amelynek másfél Euró az ára. Azt várd, kinek csak egy szükséghazára, volna szüksége, s mindent elfelejt. Ajtód felől ha hallasz egy zörejt, a rám sütött rőt bélyegek dacára talán beengedsz, asztalt is terítsz, aztán majd ágyat, hársillatú párna, s ahogy csípőddel sok kis kört leírsz, s a szerelem legősibb dallamára alszunk majd el… az Isten megbocsát. Egy életen át nem tarthat a vád.

8.

Egy életen át nem tarthat a vád. Kinek görbült miattam haja szála? Kérdőre vontam (figyelj válaszára) a hét főbűnnek altábornagyát. „Te Szokolay, fogd be a pofád, te önmagadnak erkölcsi hullája.” – S a sorsomba, mint kisfiúk útjába, masíroztak az ólomkatonák. Amíg nagyobb lehettem, elviseltem, a méretarány később változott. Kimondtam végül egyik decemberben: nem én játszom, már velem játszotok játszmás ügyet, mely végigkerget, éget egy életen… de hol van már az élet?

245

9.

Egy életen… de hol van már az élet, kezdettől fogva tudtam, ennyi lesz, az idő széthull, bárkihez sietsz, mint ócska kémfilm, úgy ér minden véget, adásszünetben képernyőre téved egy filmfoszlány: „ma végre megfizetsz”, s egy sikoly még, utána semmi nesz, csak néma, sűrű szaga száll a vérnek. A hajdan halni vágyó kisgyerek, s a bölcs, ki most int fityiszt a halálnak, nem engedik, hogy elveszítselek, kit valójában már nem is talállak. A számvetések éjszakája van, a végső parton állok egymagam.

10.

A végső parton állok egymagam, ez itt ma London, Brüsszel, Moszkva, München, és Békéscsaba, Gyula száll előttem, és Zirc, Veszprém és Alsóörs, Tihany, s a Kaukázust köszönöm, Uram, és Erdélybe is hányszor vitt az Isten, és Dushanbe és Pendzsikent ma innen egy karnyújtásnyi távolságra van, és Prágában a Hradzsin most is ott vár, és Orosháza, Eger, Budapest és Szekszárd, Vecsés, Pécel és Soroksár, s mikor fáradtan elcsitult a test, akkor már kétszer huszonegy gramm lélek az őrtoronyból régen szerteszéledt.

246

11.

Az őrtoronyból régen szerteszéledt harangzúgás hullámán ülve sírsz, nincs térerőd, hálózat, melyre bízz egy mondatot: indulj, itt várlak téged. S a mélyben lent, hol örök rend sötétlett, már fodrozódik, hív a szürke víz, mint zongorából szálló Für Elise, és elmerülnek benne mind a vétkek, de fönn maradnak életünk helyett a feltámadás elvi akadályát elhengerítő cselekedetek. A célhoz értek megnyugvása jár át: sós víz koptatta, zöld, visszhangtalan kövekre hull alá minden szavam.

12.

Kövekre hull alá minden szavam, lassú beszéd, de ott fut ritmusában az időmérték, mint a villanyáram. A számvetések éjszakája van. Én ártatlannak nem vallom magam, de vádlóimnak vétkeit is láttam, és tettét annak kell ma megbocsássam, ki addig üt, míg szemem nyitva van. A túlvilági szintézistörekvés csak annyi lesz, hogy oszladozni kell. Íródik néhány jegyzőkönyv, jelentés, aztán a csönd. – Te itt vagy? Mondd: kivel bújócskázol? Vagy eltűntél egészen? Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen!

247

13.

Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen egy felhő szélén ott guggolsz, tudom, fényszál fut végig íves combodon, és Pál apostoltól idézed éppen, hogy homályosan látunk e vidéken, de színről színre majd egy szép napon, talán már pénteken vagy szombaton, ha megtaláltuk egymást az igékben és felfedeztünk egy hatalmas erdőt, hol tébolyító csapdák nincsenek, és fegyverekkel nem játszik a felnőtt, s nem fél, ki voltunk, az a kisgyerek. Azt kéri ő is, szólítsalak szépen és olvadjak fényedbe észrevétlen.

14.

És olvadjak fényedbe észrevétlen, mert visszabékül minden, úgy örök, rejtsék bár égi-földi csöndrögök, nem múlik el, kering a Mindenségben; így őrködünk majd éjjel-nappal ébren az öntudatlan csillagok fölött, hogy torzonborz, diverzáns ördögök ne rombolják hitünk a Nagy Kerékben. Ma, 2010. május elsején, mikor már szépen szólhat csont a csonthoz, talán itt szállsz, Soroksár főterén, és szárnytolladban megkapaszkodom, hogy tanulhassam az aviatikát. Az óceánon nem juthattam át.

248

15.

Az óceánon nem juthattam át. Az emlékezet halszemoptikája feléd fordítja, hogy végleg lezárja kudarcaimnak magyarázatát. Most indulnom kell. Bárhová. Tovább. Utolsó szó, számból utolsó pára. Ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára! Egy életen át nem tarthat a vád. Egy életen… de hol van már az élet, a végső parton állok egymagam, az őrtoronyból régen szerteszéledt kövekre hull alá minden szavam. Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen, és olvadjak fényedbe észrevétlen!

249

ZÁRSZÓ HELYETT
Köszönöm, hogy szánsz rám még egy kis figyelmet. Az idő kegyetlen. Nekilódulnak az órán a mutatók, s mintha szélvész kerekedne, maguktól pörögni kezdenek a naptárlapok. Észre se vesszük, hogy hirtelen letelt az életünk. Csak szemünkön kívülre csukódik a világ, elszenderedünk, megfogalmazhatatlan hiányérzettel a szívünkben és ismeretlen, evilágon túli ízzel a szánkban. Kezdjük legalább képzeletben másképp. Sétálok Veled egy folyó partján (vannak még folyók?), letelepszünk egy fa alá, figyeljük, ahogy a szél fodrozza a vizet, elmosolyodunk egy távoli kutyaugatás hallatán. Hirtelen elkomorulok, 2007. április 23-a óta halott kutyám, Johanna jut eszembe, az a sokszor átélt pillanat, amikor hazaérek, nyitom a kaput, belépek, s körülugrál örömében, s én megkérdem tőle: milyen kutya voltál, mire ő még gyorsabban ugrándozik. Most is vár valahol, végtelen türelemmel, de válaszolni nem tud. S mi magunk, emberek, vajon jók voltunk-e? Jók-e akkor is, amikor az ösztöneink vezettek, jók-e, ha féltünk, féltettünk? Jók-e a sarokba szorítottság pillanataiban? Ülünk a folyóparton, hallgatunk hosszasan ott a fa alatt, végül komolyan egymásra nézünk, látom magam a szemed tükrében, látod magad a szemem tükrében. Két ember, akik bíznak egymásban, hiszen ha nem bíznál, miért is vetted volna kezedbe ezt a könyvet. Hallgatunk hosszasan, arra gondolunk, hogy sokkal többet kellett volna beszélgetnünk az életünk során. Lehajtom a fejem, és végre elkezdem. Valahogy így. Elmondom Neked az életemet, ahogyan innen, az ötvenharmadik születésnapomon túlról vissza tudok gondolni rá. Néhány epizódot ismersz már a versekből vagy személyes találkozásainkból, de együtt az egész talán teljesebb képet ad arról a sistergő örvényről, amely elnyelt, s amelyből Feléd nyújtom most a soraimat. Tudod, nekem nincs testvérem. Ahogy múltak az évek, egyre többször éreztem, hogy nagyon jólesne, ha mégis szólhatnék hozzá, húgomhoz, öcsémhez, nővéremhez, bátyámhoz, valakihez, aki meghallgat és minden körülmények között kitart mellettem. Nincs, nincs, nem született. Nem élnek már a szüleim se. Hol vannak a barátaim? A legtöbbje meghalt, mások elsodródtak a forgatagban, s ha bármelyikükkel is szembehoz újra a véletlen, már nem jön ki szó a számon. Olykor elgondolkodom azon is, hogy volt-e valaha is valaki úgy istenigazából a barátom. A társtalanságot is meg kellett szoknom az utóbbi három évtized során. Volt három feleségem: az első csak nagyon rövid ideig, a második papíron 16 évig, de mielőtt elváltunk volna, már több mint öt éve nem éltünk együtt, csak laktunk egy eladhatatlan ház két különböző szintjén, élve fogó csapdában. A harmadikról – már alig élve, valamiféle öntudatlan állapotban döntve – azt hittem, hogy megment, életben tart, hiszen az a foglalkozása, megszeretjük egymást, összekapaszkodott lélekkel öregszünk meg. Aztán gyorsan kiderült, hogy nem is akart a feleségem lenni, csak átmeneti munkavállalási lehetőséget keresett Magyarországon, s hogy részéről színjáték volt az egész.

250

Eszter és Domokos. A lányom és a fiam. Két szép és okos gyermek. Őértük, őmiattuk érte meg mégis ez az egész út. Életük egy-egy szakaszában egyedül neveltem őket. Felnőttek már mindketten és nagyon büszke vagyok rájuk. Közel hozzám a kijárat ebből a téridőből. Kezem ügyében bármikor. Aztán ostoba pletykák szállnának arról, hogy miért tettem. Kevesen tudnák a valós magyarázatot. Amikor hatalmába kerít ez az érzés, rögtön harcolni kezdek magamban ellene. Ürügyeket keresek, pici evilági örömöket a maradásra, egy könyvet (milyen jó is régi verseskötetekkel bóbiskolni a fotelban), egy étket (ó, azok a vasárnapi gőzölgő húslevesek!), vagy egyszerűen csak távoli tájak fotóit nézegetem albumokban vagy az interneten, szóval gyarló evilági vágyakat pörgetek indokolásként a halasztási kérelemhez. A hagyatékomba szánt költeményeket, novellákat, szövegtöredékeket is csak afféle improvizációs gyakorlatként billentyűzöm a képernyőre, s a végén szeszélyesen döntök arról, hogy elmentsem-e vagy töröljem a gépről. Édesapám nyelvtanár volt, emellett verseket írt és fordított. Érzékeny, hirtelen haragú és igen könnyen sértődő ember, aki akkor is védekezett, amikor nem támadta senki. Sarokba szorítva érezte magát és félt, ettől remélte, hogy jobban fogják szeretni, hogy végre szeretni fogja valaki. Élete legnagyobb sokkja, melyet haláláig sem hevert ki, hogy a két évvel fiatalabb öccsét, aki bukdácsolt a gimnáziumban és magatartási problémái is voltak (ma úgy mondanák: sajátos nevelési igényű nebuló), pár hét alatt csodagyereknek kiáltották ki, híres zeneszerzővé emelték, huszonévesen díjakkal halmozták el. Igen, édesapám öccse, egyszersmind az én keresztapám Szokolay Sándor zeneszerző, aki 1955-ben (24 évesen), ’57-ben és ’59-ben VIT-díjas, 1960-ban (29 évesen) Erkel-díjas, 1966-ban Kossuth-díjas. Jöttek a világ minden tájáról, számunkra elérhetetlen városokból a képeslapok: „Óriási siker!!! Millió csók: Sanyi”. Karácsonyi ajándék gyanánt pedig megkaptuk dedikálva több éven át mindig ugyanazokat a bakelitlemezeket. Én, mint a keresztfia, felcseperedvén később már bőkezűbb figyelemben és szeretetben részesültem: budapesti egyetemista éveim során kétszer is meghívott a keresztapám ebédelni egy belvárosi vendéglőbe. Édesapám az ’50-es évek elejétől fogva – és egész életében – úgy érezte, hogy nem vitte semmire, a szülei nem szeretik, neki örökké bizonyítania kell – ami persze sosem sikerült úgy, ahogyan szerette volna. Főiskolai tanár lett, az irodalomtudományok kandidátusa, beszélt hat nyelven, fordított angolból, oroszból, lengyelből, németből, spanyolból. Ígéretesen indult a pályája, az 1940-es évek végén az akkori vezető irodalmi lapokban (a Válaszban, a Csillagban, a Tiszatájban) publikált, Szabó Lőrinccel, Weöres Sándorral, Füst Milánnal levelezett. Aztán látszólag abbahagyta, s ebben mintha követtem volna példáját én is a magam életében. Írt és fordított pedig tovább, hébe-hóba meg is jelentek munkái, de az irodalmi életből kikerült. Kéziratos hagyatéka itt van nálam, rendezni kellene és kiadni. Apai ágon egyébként csupa nemesből, zenészből, katonából – ahogy Orosházán, ahol éltünk, mondani szokás: „nadrágos emberből” – állt a család, szánalmasan kevés vagyonnal, de bőséges öntudattal.

251

Édesanyám egy erős orosházi bognármester és egy felmenőit tekintve székely származású asszony negyedik, legkisebb gyermeke. Tizenhat éves korában már családfenntartóként dolgozott. Szülei örültek, amikor egy tanárember kérte meg a kezét. Nagy kiemelkedés ez, az ilyen kérőt meg kell becsülni. Rossz döntés volt. Folyton veszekedtek. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig volt valami ok a kiabálásra, a gyűlölködésre, a bizalmatlanságra, a vádaskodásra. Ezt a példát hoztam magammal. Köztudomású: a kisgyermekek fogékonyak arra, hogy viselkedésmintákat, magatartásformákat lessenek el a szüleiktől. Magányos kisfiú voltam, mindig egyedül játszottam otthon, illetve még gyakrabban az anyai nagyszüleimnél, bognár nagyapám műhelyében. A nagymamám, Mikó Julianna, az utolsó pár hónapban, mielőtt meghalt volna, megtanított írni-olvasni. Négyévesen már villámgyorsan róttam a dülöngélő nyomtatott betűket és folyékonyan olvastam az újság híreit. 1960-at írtunk, a Kádár-diktatúra évei voltak. A nagymama ott halt meg a konyhában, ebédfőzés közben, a tűzhely előtt. A szíve dobbant egy nagyot, és már vitte is át egy boldogabb világba. Ma is fel tudom idézni a szoknyájának, kötényének, hímzett huzatú díszpárnáinak illatát, s a hangját, ahogyan behívott az udvarról ebédelni. Jól emlékszem nagyapámra, Lénárt Sándor bognármesterre is, arra, ahogy átölelt és felemelt, a borostákra az arcán, a bajsza alatti mosolyra. Ott, a nagyszülőknél béke volt, édeni boldog állapot. Nagy szegénységben éltek, és bizonyára megvolt nekik is a maguk baja egymással és a világgal, de soha később nem éreztem magamat olyan biztonságban, amilyenben ott. Forgácsokkal játszottam a műhelyben, egy fehérfoltos fekete kiskutyával az udvaron, elüldögéltem a fehér kemence padkáján és olvastam a mesekönyveket vagy a kalendáriumokat. Tavasztól őszig sokat csatangolhattunk az árokpartokon is. Kis barátaimmal, Urszuly Petivel és Wiegandt Petivel gyűjtöttünk békát (vöröshasú unkát) és piócát. Otthon más volt. Családi perpatvarok, vádak és viszontvádak, sírás, kiabálás. Azután csönd, hosszú csönd. Csak a vasaló prüszkölt az ingeken. Néha édesanyám is nyers szavakkal beszélt, de ne gondold őt műveletlennek. A legszebb zenét és verset mindig ő mutatta nekem. Vivaldit, Bachot, Tóth Árpádot, Kosztolányi Dezsőt, Szabó Lőrincet – mint első élményt – neki köszönhetem inkább, mint a zeneértő és költészettel foglalkozó, mások gyermekeit hatékonyan tanító édesapámnak. Apám az egész házassága alatt, 44 éven át a maga jóságát, tökéletességét, finomságát, tehetségét igyekezett bizonyítani. Ezer hibával (közönségességgel, érzéketlenséggel, hűtlenséggel, kicsinyes takarékoskodással) vádolta a hitvesét, aki pedig soha nem csalta meg és engedelmes, gondos háziasszony volt mellette. Újabb és újabb kapcsolatai éppen apámnak voltak, ennek kapcsán füllentésekbe is keveredett, előfordult, hogy összecserélt két levelet, nem annak a címzettnek küldte el egyiket sem, akinek szánta, s a szeretőjének írt gyengéd sorok édesanyám kezébe jutottak. Mégsem váltak el, egymást vádló indulataik 30-35 évnyi közös boldogtalanság és harc után elcsitultak, szépen beletörődtek egymásba, meg a saját elhibázott életükbe, s úgy hagyták itt 1999-ben és 2000-ben, sorban egymás után e világot. Bizonyára szerették egymást a maguk módján, de ma már erről csak a megsárgult fényképeket tudnám megkérdezni. Emlékszem, igyekeztek eleget tenni a családi és társadalmi elvárásoknak, ám kölcsönös, valódi szeretetnek ez semmiképp se volt nevezhető.

252

Hódmezővásárhelyen születtem 1956. szeptember 9-én, délelőtt 9 órakor. Orosházán voltam kisgyermek, ahol a Könd utcában, a piac közelében laktunk, egy ikerház kétszobás lakásában, de az én igazi otthonom az udvar volt, meg a fáskamra. Az udvaron málnabokrok és egy roskadozó barackfa, a fáskamrában pedig a pókjaim. Gyönyörű keresztespókokat tenyésztettem! Istenem, ha még egyszer elbújhatnék ott! Idén láttam, hogy nincs már meg úgy az udvar, s a házat is átépítették, üzlet lett belőle. Négyéves lehettem, amikor Édesanyám egyszer annyira elkeseredett, hogy elhatározta, inkább haljunk meg mindketten. Nem ment munkába, otthon maradt velem délelőtt, csak sírt, sírt, nem értettem pontosan, hogy miért, aztán kötelet hozott a fáskamrából, felkapott engem, felvitt a padlásra. A cserepek között beszűrődött az erős napfény, máig emlékszem a csíkokra, a különös vibrálásra. Már én is sírtam, átöleltük egymást, kiabáltam neki, hogy szeretem, menjünk inkább világgá együtt, ketten… Nem tudta megtenni, hogy felakassza mindkettőnket vagy magát. Piacnap volt, a visításomat meg is hallhatta valaki, megállt a kapunál és becsöngetett, majd miután nem nyitott ajtót senki, továbbment. Elcsöndesedtünk, sokáig ültünk még a gerendán, aztán levitt, melegített egy kis lebbencslevest, megebédeltünk, kérlelt, hogy bocsássak meg neki. Mikor már nagyobb lettem, többször elmesélte nekem ezt a történetet, azzal, hogy megmentettem az életét. A fáskamrában állt egy balta is. Egyszer az édesapám gyújtóst vágott, és véletlenül az ujjára csapott vele. Vérzett nagyon. Bejött, hogy megmutassa, aztán ránézett a saját sebére és elájult. Azt hittem, most akkor meg fog halni, de aztán jobban lett, édesanyám bekötözte a sebét. Attól fogva titokban kijártam a fáskamrába, beszélgettem a baltával. Mágikus tisztelet és félelem keveredett bennem. A József Attila Általános Iskolában lettem elsős. Év végén már szerepeltem az ünnepségen, az igazgató néni felemelt a mikrofonhoz. 1965-ben édesapám Egerbe került tanítani, a főiskolára. Megpályázott és elnyert egy nyelvtanári állást. Albérletben lakott, kéthetente járt haza hozzánk. Nagyon boldog időszak volt ez. Esténként nem volt kiabálás, Vivaldi, Bach, Corelli, Telemann, Mozart muzsikáját hallgattuk édesanyámmal, verseket és régi történeteket, meséket, legendákat olvasott nekem. Ahogy a hétvége közeledett, lehetett várni édesapámat (ahogy akkoriban neveztem: Aput), levelet írni neki és találgatni, melyik vonattal érkezik, hoz-e meglepetést. Utólag tudom, hogy ekkor (1965-67 között) komolyan felvetődött közöttük a válás, apám feleségül akart venni valaki mást. Végül mégis mellettünk döntött, mi is Egerbe költöztünk, s az általános iskola felső tagozatát, majd a gimnázium négy évét már ott jártam ki. Hosszú, hullámos hajú, Rákóczi-féle pödrött bajszú serdülő fiúként száguldoztam és lobogtam az egri vár tövében. Fociztam a korosztályos csapatban, országos középiskolai tanulmányi versenyeket nyertem, igazgatói dícséretet és megrovást kaptam ugyanazon ellenőrzőkönyv két szomszédos oldalára, játszottam a színjátszó

253

csoportban, ízlelgettem a kamasz-szerelmeket, kerestem az igazi arcom – és ontottam a verseket, melyek rendre meg is jelentek. Talán csupán ez a néhány év volt az éle-temben, amikor lendületesen éltem, jól láttam a céljaimat és hittem abban, hogy elérem mindet. Ha váltakoztak is a sikerek és a kudarcok, alapvetően boldog voltam. Tizenhárom éves koromban – miután a szüleim vendégei által meghagyott kávét (lehetett vagy négy adag) megittam – volt egy eszméletvesztéses rosszullétem, az epilepsziások Grand Mal rohamához hasonlóan zuhantam el. Kórházba vittek, de egyetlen vizsgálat sem igazolta, hogy epilepsziás lennék. A betegség nem is tért viszsza többé – csak felnőtt korom legválságosabb pillanataiban, s akkor is mindig úgy, hogy erős kávék váltották ki a rosszullétet. Ma már egyáltalán nem iszom kávét. Az a 13 éves kori kórházi zárójelentés viszont jó volt arra, hogy megússzam a kötelező sorkatonai szolgálatot. Az egyik gimnáziumi lázadás nagy port vert fel: másodikos voltam, amikor egy negyedikes társammal aláírásokat gyűjtöttünk a diákok körében a házirend megváltoztatása érdekében. Világmegváltó céljaink voltak: engedélyezzék a hosszú hajat, ne legyen kötelező a köpeny és 10 órakor, a nagyszünetben kimehessünk a piacra lángosért. Nem voltunk olyan jól szervezettek, mint manapság a pártok, elbuktuk a referendumot. Az igazgató szerint (Isten nyugosztalja azóta őt is) megfélemlítettük és félrevezettük a Gárdonyi Géza Gimnázium diákjait, kijár nekünk az igazgatói megrovás. Édesapámat a megyei pártbizottságra hivatták be lázadó fia ügyében, holott nem is volt párttag. A lavinát azonban már nem lehetett megállítani: az iskolai, a városi, a megyei diákparlament is engem választott küldötté az országosra, a „hivatalos” jelöltekkel szemben. Egy év múlva, amikor sorra nyertem a versenyeket, minden elcsitult az iskolában. Csak apám nem kapott jutalmat akkoriban. Találtam egy költő-példaképet is, Ratkó József személyében. Sokszor útrakeltem hozzá Egerből Nagykállóba, motorral vagy autóstoppal. Jóska tanított meg a költői látásmódra, a képalkotásra. És persze a horgászatra is. Dinnyés Jóska országjáró és énekmondó útjaira is elszegődtem iskolai szünetek idején. Cigány nyelvre Mészáros György tanított Egerben. Versmondásra pedig Virágh Tibi, Ráduly Margit, Jónás Zoli – remek versmondó műhely és irodalmi színpad működött a Minaret tövében, a Művelődési Házban. Meg kell emlékezzek gimnáziumi irodalomtanáromról, Szabó Gábor bácsiról is, aki Sík Sándor tanítványa volt Szegeden és személyes élményeit tudta elmesélni Juhász Gyuláról. Farmernadrágból varrt tarisznyával a vállamon, másodikos gimnazistaként, egy nyári hétvégén Szilágyi Domokost kerestem és találtam meg Kolozsvárott. Ültünk egymással szemben a Káposztás nevezetű étkezdében, kanalaztuk a lucskos káposztát, ittunk egy fröccsöt előtte is, utána is. Hamarosan meghalt, felballagott a Kányafőre és elbúcsúzott ettől a világtól. „Elzártam magam elől az utolsó utat”, „Halál elől ne meneküljön, azki meghaló” – visszhangoznak most bennem a sorai. Az egyetemen róla írtam a szakdolgozatomat, Czine Mihály professzor úr volt a konzulens oktatóm. Az a Czine Mihály, aki bástyaként, jelképként magasodott a népi irodalom végvárán. Élete végére aztán elfáradt, elszürkült ő is, túl sok kompromisszumot kellett volna kötnie a kommunistákkal és az úgynevezett urbánusokkal egyaránt.

254

Nem vállalta, félre is lökdösték díjaktól, tisztségektől, s inkább prédikált református hittérítők hangján egy fehér asztalnál, mint hogy megalkudjon a 70-es-80-as évek irodalmi uraival. Elfátyolosodott, elszürkült a hangja, könnyek szöktek a szemébe. Akkor is, amikor a könyvét dedikálta nekem: „Zoltánnak, jó reményünknek: Czine Miska”. Elindultam a világba. Vajon milyen útravalóval? Kaptam-e elegendő muníciót? Szellemileg és érzelmileg hamar és könnyen önállósultam, szívesen függetlenedtem a szüleimtől. A leválás látszatra fájdalommentes volt, legalábbis ami az én érzéseimet illeti. Sőt: örültem, hogy kiszabadulok a negédes látszatok és alattomos indulatok fojtogató levegőjéből. El is határoztam, hogy az én életem őszintébb és boldogabb lesz. Mind így kezdjük, alighanem. S aztán jutunk-e többre, jobbra? Jutnak sokan, úgy látom most, a szerencsésebbeknek, szebbeknek sikerül. A kölcsönös bizalmon alapuló, egyenrangú partnerkapcsolatok szabályait nem volt alkalmam megismerni, a szerelem iskoláját egyedül kellett kijárnom. Édesapám még arra sem volt hajlandó, hogy elbeszélgessen velem a „lányokról”, s a magam ágaskodó vágyairól. A közelemben felbukkanó, lakásunkba látogatóba érkező, illedelmesen köszönő barátnőket – távozásuk után – gúnyos megjegyzésekkel illette, avagy inkább engem csúfolt velük, rigmusokat költve arról, hogy „Zolika már megint szerelmes”. Édesanyám reagálása sem volt kellemesebb: ő aggodalmasan féltett mindenkitől, akihez kötődni kezdtem. Óva intett az elhamarkodott döntésektől, hosszan sorolta a rám leselkedő veszélyeket, amelyek bárki képében megjelenhetnek mellettem, de a harmonikus kapcsolathoz (barátsághoz, szerelemhez) szükséges pszichés érettséget tőle sem szereztem meg. Elhagytam hát a szüleimet, türelmetlenül, indulatosan. Egyetemista lettem Budapesten, havonta egyszer utaztam csak haza Egerbe. Gondosan ügyeltem arra, hogy azon a hétvégén, amikor érkezem, otthon játsszon az egri futballcsapat, amelynek hajdan kölyök játékosa és labdaszedője voltam én is. Péntek este vagy szombat reggel érkeztem, édesanyám kimosta az ágyneműmet, ebédet főzött, süteményt sütött (ez az ő nagy művészete volt), aludtam egy nagyot, aztán vasárnap délután kimentem a futballmeccsre, s már indultam is vissza – stoppal vagy vonattal – Pestre, ahol albérletben laktam. A diákévek alatt volt vagy öt albérletem, és egy évig az Eötvös Kollégiumban kaptam helyet a Ménesi úton, átellenben azzal az épülettel, ahol a Fidesz mai vezetői koptatták a köveket. Az egyetem könnyen ment. Minimális szorgalommal készültem a vizsgákra, viszont gyorseszű voltam és találékony. Egyébként se mert volna megbuktatni senki: az akkori napilapokban, legrangosabb irodalmi folyóiratokban publikáltam. Ma már hihetetlenül hangzik, nevetséges egyáltalán említeni, de tény, hogy nemzedékem legjobbjaként emlegettek. Amit az anyanyelvével, mint eszközzel megtehet az ember, arra képes voltam. Ócska hencegésnek hat elmondanom, kikkel koccintottam és beszélgettem e pár év alatt. Egy embert mégis megemlítek, hiszen a halála előtt néhány hónappal egy kusza éjjelen mágikus-babonás jelentőséggel emlékeztünk meg a Búsuló Juhászban arról, hogy 1956. szeptember 9-én, vagyis pontosan az ő huszonötödik születésnapján születtem: Latinovits Zoltán.

255

– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle, amikor elhúzódva a társaságtól, egyedül ült egy asztal végében. – Nézem a nőket – válaszolta. – Szeretném, ha valamelyik szülne nekem egy gyereket. Sok pénzt kerestem a versekkel és el is herdáltam hamar. Nem a sikerek részegítettek, hanem a magány. Visszataszítónak láttam magam, azt hittem, engem csak ilyen gnómnak, afféle undort keltő alaknak teremtett az Isten, s úgy értelmeztemmagyaráztam a sorsom, hogy minden lány csak a költőt öleli bennem, nem a férfit. A hírnevet és nem engem. Hajszoltam a testi boldogságot, önigazolásként is számolgattam, hogy hány nővel csókolóztam, hánnyal szeretkeztem, de a lelkem mindig magányos maradt. Gyűlt a lista, gyűltek a bizonyítékok arról, hogy mégis ember és férfi vagyok, viszont néhány nap után mindig én éreztem idegennek azt, aki mellettem ébred. „Tavaly még vetkőzni kértél idegen lányt, nem tudhattad, a selymek alatt csak újabb selymek, s végül a világba visszajutsz.” – írtam magamról az egyik versben. Két-három hónap a legtöbb, ameddig ha tartott, hogy megmaradtam valaki mellett. Egyetlen olyan szerelmem volt egyetemi éveimben, aki zárványként belenőtt a lelkembe és az emlékét a mai napig őrzöm. Ha vele sikerült volna megtartanunk egymást, akkor talán mindkettőnk élete másképp alakul. Másodperceken múlott, hogy szétkanyarodott mégis két irányba az életünk. Forrt körülöttem a levegő a közéletben is, hiszen soha nem voltam a magát szocialistának és népi demokratikusnak nevező rendszer híve. Zsarnokságnak – egy szűk elit uralmának – tartottam akkor is, de annak látom ma is. Költői képek mögé bújtatva küldtem a lázadás üzeneteit. Április 4-én, a vörös zászlók erdejében például így: „lobogó fáklyáját minden házra föltűzte már Néró.”. Félreértés ne essék, az orosz kultúrát, az orosz embereket szerettem nagyon, orosz szakos diákként bejártam a Szovjetuniót, de az elvtársi passzióból zsarnokoskodó hazai helytartókat megvetettem. Egyértelmű volt számomra, hogy gyarmati sorban élünk, s azt legfeljebb egy másik gyarmati sorra cserélhetjük majd le, s a komprádor elit is mindig összezárul, védi sorait a köreiken kívüliekkel szemben. Ma már tudom, hogy kik figyeltek ezidőtájt, s mit írtak rólam az állambiztonsági szolgálatnak. Elolvastam a Történeti Hivatal kegyesen kiadott dokumentumait. Egy ízben még azt is jelentette a buzgó informátor, egykori társbérlőnk, hogy melyik hölgy (éppenséggel egy Györgyi nevű) aludt ott az albérletemben, s hogy milyen hangosan sikoltozott, amikor kielégült. Valóban, ahogy most utólag felidézem az emlékét, Györgyike különösen intenzíven élte át az orgazmusait, a jelentéstevőnek tehát igaza volt. Más kérdés, hogy ezzel a renitens cselekedettel vajon együtt is veszélyeztettük a rendszer stabilitását, avagy csak én, aki kiváltottam a szokásostól eltérő hangokat. Azzal is tisztában vagyok így utólag, apró mozaikokból összerakva a történteket, hogy az alternatív békemozgalmak megalakulásakor, amidőn „Fröccsen az ember a sárra, béke van, béke van nagyon...” - kezdetű verset jelentettem meg az Egyetemi Lapokban, egy gondos társadalmi kapcsolat, Feitl István, az ELTE KISZ-titkára hívta fel rám a szerv figyelmét. Ugyanő a Kardos Tiborccal közösen szerkesztett és rendezett József Attila-estünket is eltanácsolta a nyilvánosságtól, csupán a Műszaki

256

Egyetem R-klubjában, majd egy magánlakáson adhattuk elő. A bűnünk az volt, hogy nem a kor kívánalmainak megfelelően mutattuk be József Attila és a kommunista párt kapcsolatát. Ma is részben feltáratlannak találom a költő élettörténetének ezt a részét, melyben egy féltékenységi dráma (Hidas Antal – Szántó Judit – József Attila) is befolyásolta az eseményeket. Az alkohol majdnem foglyul ejtett ezekben az években. Ha volt pénzem, márpedig többnyire volt, esztelenül rohantam bele az italozásba. Ez is mutatja, hogy beilleszkedtem a művészvilágba. Nem vettem észre a hamis szerepeket. Estéimet rendszerint a Fiatal Művészek Klubjában töltöttem, éjszakai buszjáratokkal vagy taxival mentem haza, ruhástul az ágyra rogytam és délig aludtam. A szüleimhez egyre ritkábban tértem vissza, éltem a magam – életnek hitt – életét. Édesapám a kandidátusi disszertációján dolgozott, s eközben, élete ötvenedik évében, egy szerencsétlen ügyben tanúként bírósági tárgyalásra kényszerült. Követték és lefényképezték, amikor egy könnyűvérű hölggyel találkozott. Erről kellett beszélnie apámnak a Markó utcában, a bíróságon. Anyám elolvasta az asztalon felejtett idézést, amelyből persze nem derült ki a lényeg – és megkért, legyek ott a tárgyaláson. Mit tehettem, ott álltam a nyolc-tíz fős, többnyire joghallgatókból álló közönség között, remélvén, hogy az apám nem vesz észre. Meglátott, de utána hónapokig nem szólt hozzám, nagyon szégyellte a történteket. A pokol legmélyebb bugyra az 1981-82-es esztendőpár volt, már diplomásan. Egy angyalföldi kollégium nevelőtanáraként dolgoztam, s a dicső tantestület is szeretett koccintgatni. Önpusztító életmódot követtem: olcsó tömény szeszekkel, borokkal, sörökkel, zűrökkel, emlékezetkihagyásos kalandokkal. Elestem, bevertem a fejem, összekapcsolták a baleseti sebészeten. Máskor annyira berúgtam, hogy nem találtam haza, kibotorkáltam a pályaudvarra, jegyet váltottam – és hajnalban az én legkedvesebb városom, kincses Kolozsvár pályaudvarán ébredtem fel, fázósan gyalogoltam a Horea utcán a központ felé. Amíg ki nem józanodtam, nem mertem senki ismerősöm szeme elé kerülni. Megfogyatkoztak, elmaradoztak körűlem a lányok is. Vitték őket a divatosabb, szebb, gazdagabb – és kiegyensúlyozottabb fiúk. Ez utóbbi okot nem igyekeztem tudomásul venni, az első három viszont agresszívvá tett mindenféle divattal, szépséggel, gazdagsággal szemben. A magam korábbi csapongásait nem bántam meg, a lehetett volnákat és a talánokat sem számolgattam. A lányok elvarázslásának eszközévé léptettem elő a költészetet. Úgy gondoltam, esendő küllememet azzal az egy dologgal tudom ellensúlyozni, amihez értek: a szavakkal, rímekkel, hasonlatokkal, metaforákkal. Kötött formájú, erős zeneiségű versben (különösen szonettben, gázelban, rondóban) könyörögni, hízelegni, lelket cirógatni, az ölelést megköszönni és újabbat kéregetni nagyon tudtam. Kár, hogy ezeknek a kéziratoknak legtöbbje elveszett, mivel a személyes indíttatású verseket nem publikáltam, mondván: csak kettőnkre tartozik, arra, akinek írtam és énrám. Életem egy későbbi fordulópontján, amelyről még szót ejtek majd, egyébként is elégettem minden füzetemet és kéziratos dossziémat, így hát túlnyomórészt csak azok az írásaim maradtak meg a 70-es, 80-as évekből, amelyek nyomtatásban is megjelentek. Ez sem kevés, hosszú lenne a bibliográfia, ha valaki összeállítaná. Megvan minden, fiókos fekete szekrények rejtik, de nincs erőm sorba rendezni.

257

Gyakran került versem a legjobb műveket havonta tallózó Látóhatárba is. Csak a Szép Versek antológiába nem sikerült soha bejutnom, holott aki abból kimarad – véltem –, az nem is igazi költő. Alföldy Jenő és Bata Imre, a két szerkesztő azonban nem kegyelmeztek nekem. Akkor sem, amikor nem kisebb költők javasoltak, mint Kálnoky László, Somlyó György. Fájt, nagyon fájt. Mint ahogy az is, néhány évvel később, hogy Csordás Gábor, a Jelenkor szerkesztője kihajította a folyóiratból a már betördelt, korrektúrázott Későn című versemet, állítólag pártutasításra (friss MSZMP tagkönyv lapult a zsebében), mert a karácsonyt „Jézus születésnapjának” neveztem. Fájt, és talán magamnak okoztam bajt azzal, hogy nem tudtam megbocsájtani. Annak az évnek a végén szegényre és magányosra sikeredett a születésnap. A lányokra visszatérve, két véglet között ingadoztam: hol a világ áldozatának tekintettem magam, hol pedig kincskereső kalandornak. Bármelyik szeretőmre gondolok, mindegyiktől tanultam valamit, hiszen nincs két egyforma lény a világon, s egymás megismerésének legszebb, legkomplexebb formája az, amikor nemcsak a gondolatok, hanem az érintések és a mozdulatok is találkoznak. A Mindenséget azonban nem találtam meg. Valami mindig hibádzott. Valami mindig idegen volt. Néha csak egy szó, néha a kéz rebbenése. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd az én párom. Kerestem, ahogy Reményik mondja híres versében a földre szálló léleknek, hogy keresse a párját: „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.” Igen, akkor még, 1979-80-ban ha megtalálom a lelkem párját, mi ketten a végtelent is körré tudtuk volna hajlítani. Mindezt azonban a ’80-as évek elején már egyre ritkábban élhettem át. Kölcsönös szánalmak tornagyakorlatai maradtak, csípős emlékek, áporodott leheletű ébredések. A világ csupaszon. A szüleim példáját – és immár a magam sorsát is beleértve – így fogalmaztam meg: elárvultak fogalmaink szánk szélén halál-lepedék csak nézzük egymást majd amint türelmünk felragyog s kiég már legmeghittebb éjszakánk vicsorgó alkalmazkodás szétbontjuk egymást mint a rák hitünk gyászoljuk mint az ács szerpentinösvény életünk örömtől undorig vezet de irgalmaddal légy velünk te túlélő emlékezet Tudtam, hogy meg kell kapaszkodnom valamiben, nem zuhanhatok tovább. Szekszárdon a tanítóképző főiskola magyar szakos tanárt keresett, a pályázatot megnyertem. A könyveim dobozokban, a ruháim zsákokban Pesten maradtak egy barátomnál, de a hétköznapokat Szekszárdon, a főiskola tanszéki vendégszobájában

258

töltöttem. Fegyelmezetten megtartottam az óráimat (beszédművelés, gyermekirodalom, anyanyelvi tantárgypedagógia), szerettem nagyon tanítani, aztán délután az épület kiürült, csönd lett, olvastam, írtam, aludtam sokat. Ritkán merészkedtem ki a kuckómból, Szekszárd belvárosa félóra alatt körbesétálható, a csönd visszavár. Néha egy korsó sört is engedélyeztem magamnak, de az ámokfutó italozásnak végleg vége szakadt. 26 éves voltam ekkor, elsőkötetes költő, főiskolai tanársegéd. A világban és az országban tudtam, hogy hol a helyem, de az otthonomat sehol sem találtam. Valahová már nagyon hazavágytam. Gyermeket szerettem volna, akit majd szerethetek és aki szeretni fog… s akit másképpen nevelhetek, mint engem hajdan a szüleim. Különös, hogy ez így meg is fogalmazódott bennem, hiszen férfiakban ritkán tudatosul. Az ószövetségi ige szerint: „És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” (I. Móz. 2:18.). Nos, hát az én hirtelen társkeresésem nagyon csacskán kezdődött. A helyi művelődési házban valamilyen zenés irodalmi előadás volt, unatkoztam, beültem a hátsó sorok egyikébe. Arra lettem figyelmes, hogy egy hölgy az általam korábban írott szavakat mondja a mikrofonba. Az idézetre már nem emlékszem, újságcikk-féle lehetett, a megyei lapból került elő. Előadás után odamentem a hölgyhöz, a tőlem telhető eleganciával kezet csókoltam neki és – mint szerző – bemutatkoztam. Rövidre fogva a történetet: hamarosan megfogant a lányom, Eszter. Ágnes, aki az első feleségem lett, akkor már elvált asszony volt, az első házasságából született lányával, az akkor 4 éves Krisztával élt egy garzonlakásban. A kislánnyal hamar összebarátkoztam, szívesen játszott velem, rendszerint együtt mentünk óvodába. Az édesanyjával viszont csak pár hónapig éltünk együtt férj-feleségként, a szüleim összekuporgatott pénzéből vett másfél szobás lakásban (a garzon tanácsi volt, azt le kellett adnia). Terhessége utolsó hónapjaiban kezdte mondogatni nekem és anyósomnak, hogy a méhében hordott magzat nem tőlem származik. Az első férje után, akitől hamar elvált, volt egy nagy szerelme, egy orvos, aki elvenni ugyan nem akarta, de néha találkoztak, és a szerelmüknek emléket kellett állítani, nos hát íme: az az emlékmű ficánkol most a pocakjában. 1984. július 27-én megszületett Szokolay Eszter. Nem érhettem hozzá, nem vehettem a kezembe. A feleségem váltig azt állította, hogy nem az én gyermekem. Mélységesen megalázottnak éreztem magam. Hosszú és viharos pereskedés után rendeződött a sorsunk. Az első válóperi tárgyaláson, amikor a bíró szólított, felálltam és szép nyugodtan azt mondtam: – Tisztelt Bíróság, kérem Eszter nálam való elhelyezését. Öldöklő, idegborzoló csata kezdődött, melynek minden részletére most nem térek ki. Őrzik az iratok. A kor színvonalán elvégzett vizsgálatok egyértelműen az én apaságomat igazolták. Felperes azt állította, hogy nem vagyok alkalmas a gyermeknevelésre, holott ő a két gyermek nélkül költözött el átmenetileg otthonról, s így hetekig egyedül neveltem Krisztát is, Esztert is, csak másfél hónappal később költöztette őket magához.

259

Azt igyekezett bizonyítani, hogy alkoholista vagyok, de az általa beidézett tanúk ennek ellenkezőjét vallották. Egy kivétel volt: Dr. Töttős Gábor helytörténész, akihez korábban barátság fűzött, akivel – már 1983 tavaszától fogva – szombat esténként lejátszottunk néhány sakkpartit, megittunk egy üveg bort (ettől még nem nevezhető alkoholistának az ember), s közben elkvaterkázgattunk a világ megválthatatlanságáról. A világ, nos, a világ már akkor is megválthatatlannak tűnt, hát még azóta... s ezen a fanyar nedű sem segített. És akkor most ennél a derék, nagybajúszú helytörténésznél meg kell állnunk kicsit, mert áldásosnak a legnagyobb jóindulattal sem mondható tevékenységének két és fél évtizeden túlra, egészen máig nyúló hatása mutatkozik. Politizáltunk. A rendszer nyikorgott, hajszálrepedések keletkeztek rajta, de semmi jel nem mutatta még az összeomlást. Többpártrendszernek, pluralizmusnak, demokráciának jele sem volt, efféle terveket akkor még megtévesztő szándékkal sem szövögetett az uralkodó egypárt, az MSZMP. Hetente-kéthetente felutaztam Pestre, tagja voltam a Magyar Írószövetség választmányának és a Művészeti Alap vezetőségének, sőt egy évig – bármiféle választás nélkül – az írószövetségi KISZ-szervezet titkári tisztségét is betöltöttem. Bohóctréfa volt ez a KISZ-titkárkodás, de igen praktikus. Szervezet akkor már nem létezett, elődeim (Mózsi Ferenc, Csajka Gábor Cyprian) idején szerteszéledt, viszont azt felfogtuk, hogy a korabeli szabályok szerint a Művészeti Alap segélyosztó grémiumában egy szavazatot jelent, ha van KISZ-titkár. Így hát egy szerény ebéd alkalmából tartott „taggyűlésen” úgy döntöttünk, ha szervezet nincs is, a funkciót megtartjuk és rotációban betöltjük. Aztán amikor rám került a sor, a KISZ szorgalmasan fizette a Szekszárd-Budapest közötti vonatjegy árát, én meg utazgattam, amire a saját pénzemből nem tellett volna. Az Alapnál annyi segélyt kiosztottak a javaslatomra, amennyit csak lehetett. Kapott például Kukorelly Endre is. Tíz hónap után végül Csajka Gábor Cyprian visszavette a „funkciót”, a továbbiakban ismét ő járt el a fiatal írók segélyezése ügyében. Töttős Gábor úr rendszerint az utazásaim utáni napon jelent meg nálunk vagy invitált át könyvektől roskadozó falú lakásába egy koccintásra. – Mi újság az írók között? – kérdezte. Tudom, kitalálod: jelentette a tőlem kapott információkat. Lényegében igen, de szakmailag nem ilyen egyszerű volt a dolog. A titkosszolgálati profik úgy nevezik ezt a módszert, hogy „idegen zászló alatt szerzett információ”. Egy képtelen példával megmagyarázom, mint jelent ez. Mint hogyha például én megtudnám, hogy Te különösen rokonszenvezel az izlandiakkal, odasomfordálnék Hozzád és az izlandi titkosszolgálat nevében kérdeznék bizalmas információkat, Te lojálisan válaszolnál, én azonban a válaszaidat valójában a mongolokhoz juttatnám el. Töttős Gábor arra vett rá, hogy a Pesten tapasztaltakról, a rendezvényekről, műsorokról írjunk együtt tudósításokat nyugati magyar nyelvű rádióadóknak és lapoknak. Írjam le, mi történt a választmányi üléseken, milyen fontos események zajlanak az irodalmi életben. A kapcsolatokat majd ő biztosítja, vannak ismeretségei, az írások eljutnak a megfelelő helyre és az állásomat se veszítem el. Láss csodát, így is lett! Apróbetűs írógépemen lekopogtam a tudósításokat, rendszerint csak 15-20 sort, alákanyarítottam a nevem, s néhány valóban elhangzott a Szabad Európában, a nevem említése nélkül. Az előszobánkban a fogason ott lógott egy

260

táskarádió, azon fogtam a Szabad Európát, hallgattam is szorgalmasan. Még pénzt is küldtek érte, Gábor hozta, nyugatnémet márkában. Mitagadás, jól jött. Nyugodt maradtam, az állásom se veszítettem el, s az írásaim is eljutottak a megfelelő helyre. El bizony: T.G. úr jóvoltából a Belügyminisztérium III/III. főcsoportfőnökségére. Jelentette tehát: az én nevemben és a maga nevében. Az úgynevezett „T-pénzt” (találkozási pénzt) pedig talán ily módon osztotta meg velem, avagy máshonnan teremtett rá forrást, nem tudom. Akkor persze erről fogalmam se volt, tetszett a móka, afféle forradalmi romantikát éreztem benne. Itt muszáj elmondanom, hogyan értelmeztem akkoriban a világot és az úgynevezett irodalmi életet. Amíg ugyanis Töttős nem lepleződött le a szememben, addig őszinte voltam hozzá. Azt hittem, együvé tartozunk. A ’80-as évek első felében már összesűrűsödött az az értelmiségi mag, amely később a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, majd a Szabad Demokraták Szövetségét alkotta. Éles ellentét alakult ki az irodalmi életben is a népi-nemzeti hagyományokat követő írók és a modernebb irányzatokba kapaszkodók között. Nyilvánvaló, hogy én az előbbihez tartozónak éreztem magam. Spiró György például így írt rólunk 1984-ben: „jönnek a mélymagyarok a szarból”. Hát jöttünk, jődögéltünk, de a másik oldal térnyerése, kanonizálódása erőteljesebb volt. Ők szinte napi egyeztetett kapcsolatban álltak Aczél Györggyel, aki akkor a kultúrpolitika és a titkosszolgálatok ura volt. Emlékszem, a 2-es villamos Kossuth téri megállójában ácsorogtunk és beszélgettünk egy este, Csengey Dénes, Csajka Gábor Cyprian, Kornis Mihály és jómagam. – Lapot akartok? – kérdezte Kornis. – Megbeszéljem Gyuri bácsival? Nem kis része volt a Spiró-versnek és az imént idézett Kornis-beszólásnak abban, hogy őket egyértelműen a hatalom oldalára, míg magamat a hatalommal szemben állók közé soroltam. Így rendeződtek el fejemben a kulturális közélet frontvonalai. Lapot, igen, lapot akartunk. Hogy az ember ne legyen olyan kiszolgáltatott a szerkesztőknek, cenzoroknak. A József Attila Kör, a fiatal írók szervezete lapot szeretett volna kiadni. Lapot, amely független a hatalomtól, sőt szembenáll azzal. Kukorelly Endre – ma már agyondíjazott író és költő, aki az ezredforduló után Kóka János meghívottja az SZDSZ rendezvényein, és számtalan ösztöndíj boldog birtokosa, sőt az LMP színeiben 2010-től parlamenti képviselő – azonban meghiúsította ezt az egységes fellépést. Az első lapkezdeményezés a Dolog és Szellem volt, ha nem is ezen a néven. Kukorelly mostani visszaemlékezéseiben elfelejti, hogy az általa viszolyogva „kvázi népi”-nek nevezett vonulat már évekkel korábban lapengedélyért folyamodott (gondoljunk csak Csoóri kezdeményezésére a Hitel-lel, melyet Csengey Dénes is támogatott), egyáltalán nem nemzedéki alapon, hanem a szellemi rokonság okán. Amikor ez a követelés a József Attila Körön belül is megszólalt, Kukorellyék villámgyorsan megszervezték az ellentábort. Igen, bizony maga Kukorelly javasolta az osztódást, az ő fellépése vált az aczélgyörgyi „oszd meg és uralkodj” eszközévé. Akár tudatos volt ez a részéről, akár nem, tény. Mint ahogy az is, hogy a JAK kezdetben nem a Kukorelly által gúnyosan „népfrontosnak” nevezett, az irányzatokat összemosó fo-

261

lyóiratban gondolkodott, hanem egységes volt abban a tekintetben, hogy az új lap, ha megjelenik, szembenáll majd az aktuális kultúrpolitikával. Ezt az egységet sikerült Kukorellyéknek ügyesen megbontaniuk. Így már, s az MSZMP néhány vezetőjével is háttéregyeztetve (ha jól sejtem, Kornis Mihály mellett Kőrössi P.József volt az egyeztető), kecsegtetni lehetett a fiatalokat A LAP-pal. Gondos előkészületek után sor került egy manipulált szavazásra a JAK-ban, melyet az apolitikus posztmodern csacsiskodást folytató ‘84-es kijárat megnyert: az évi 12 számból 6-ot ők szerkeszthettek. 4 szám jutott a “Dolog és Szellem”-nek, valamint 1-1 a Polisznak és az Új Hölgyfutárnak. Összegezve: 7 az olvasóréteget minimálisra leszűkítő, tehát a fennálló társadalmi rendre elenyészően kevéssé veszélyes, posztmodern-neoavantgard lapoknak és 5 az úgynevezett „népi-nemzetieknek”, melyektől Kukorelly már akkor úgy undorodott. Társadalmi kérdésekkel, a Kádár-rendszer kritikájával viszont kizárólag ez a kettő, tehát a Dolog és Szellem, valamint a Polisz foglalkozott volna. Elek István, Csengey Dénes, Márton Gyöngyvér, Lezsák Sándor, Turcsány Péter, Szervác József, Bertha Zoltán, Tóth Erzsébet és társaik azonban vereséget szenvedtek és fokozatosan kiszorultak az irodalomból. Ki itt, ki ott keresett még kiutat, akár a poli-tikában (elvégre jött a rendszerváltozás), akár más szakmákban, vagy a halálban. Ma már mindegy. Ma már az irodalom 100 %-ban a kukorellyeké. Küldetésüket teljesítették. Nincs okuk aggodalomra. Ezekről az eseményekről sokat beszélgettünk Töttős Gáborral, aki buzgón egyetértett velem, sőt biztatott: olyan pozíciókat kell szerezni, mondta, ahonnan ténylegesen befolyásolni tudjuk az eseményeket. Döntésközeli, netán döntéshozói helyzetbe kell jutni. 1985-ben, az országgyűlési választásokon néhány szekszárdi barátom (mindenekelőtt Dránovits Pista) jelölni szeretett volna engem. Elfogadtam. Akkor – egyfajta látszat-demokrácia gyanánt – az volt az eljárás rendje, hogy a jelölőgyűléseken kellett megszerezni a jelenlévők szavazatait, azzal kerülhetett volna fel az ember neve a szavazólapra. A terv végül meghiúsult. A Babits Mihály Művelődési Központ színháztermében láthatóan kevesebben voltunk, mint a kivezényelt munkás- és munkásőr sokadalom. Elálltunk a szándékunktól. Töttős Gábor még aznap este felkeresett, mindenről tudott, holott vele erről nem beszéltem, és helyeselte a visszalépést. Nem tudom, ez akkor miért nem vált gyanússá a számomra. Még akkor se kezdtem gyanakodni, amikor arról beszélt Töttős „barátom”, hogy az ellenzék már kezd beépülni a politikai rendőrségbe (1985-ben!), ő tudja: itt, Szekszárdon is van olyan tiszt, aki népi-nemzeti érzelmű, rosszallja az Aczél György által pártolt irányzatok és személyek térnyerését. Majd ő összeismertet vele, dolgozzunk együtt, jó, ha az állambiztonság nem csak egyoldalú információkhoz jut, hanem látja az érem másik oldalát is. Jött is a tiszt: a főiskola kapujában várt egy bambaképű nagy darab férfi (a sors különös játéka, hogy 18 évvel később érettségi elnöke voltam a fiának). Erőltetett közvetlenkedéssel hívott meg egy sörre, ostobán viccelődött és kért egy dedikált példányt a verseskötetemből, miközben lerítt róla, hogy soha nem olvas verseket. Ő lenne hát a beépült demokrata – gondoltam viszolyogva. Később, valahányszor keresett, időhiányra hivatkozva röviden lezártam a beszélgetést. Átmenetileg leszokott rólam, egy ideig csak telefonon hívott fel néha.

262

Inkább a születésem előtti időkkel, az 1945-56 közti évekkel foglalkoztam. Találtam egy izgalmas témát, az úgynevezett „bajai összeesküvést”, amely tipikusan koncepciós ügy volt, többszáz szereplővel. Akkor persze még keveset tudtam az egészről, de gondoltam, regényt írok belőle. A helyi futballmeccs szünetében szóba elegyedtem egy öreg szurkolóval, aki – a nyolcvanas évekbeli nyilvánossághoz képest – sokat tudott az ÁVH-ról. Nyíltan ezekről a kérdésekről akkor még nem lehe-tett úgy beszélni, mint manapság, s a publikálásra se volt sok esély. Töttős Gáborral minden kapcsolatot megszakítottam, miután a felperes tanújaként jelent meg a válóperi tárgyaláson. Hogy utasításra tette-e vagy érzelmi indíttatásból, ma sem tudom, mindenesetre a város közismert alkoholistájának nevezett, garázdasággal vádolt és alátámasztani próbálta, hogy Eszter nem tőlem származik, hanem attól a bizonyos orvostól. Nem adtak hitelt a szavainak, sőt a felperes is elvesztette szavahihetőségét. A tények, miként a szakértői vizsgálatok is, engem igazoltak. Eszter már két és fél éves volt, rövid szünetektől eltekintve egyéves korától velem lakott, én neveltem, tőlem tanult meg beszélni, hordtam naponta bölcsődébe, és esténként mostam, vasaltam a ruháit. Élveztem, ahogy nyíladozik az értelme. Erről szólt az életem (végre megint szólt valamiről). A mindennapos rettegést leszámítva, hogy mi lesz a perben, s hogy a hónap végén lesz-e elég pénzünk, tulajdonképpen boldog voltam. Kisgyermekét egyedül nevelő apa. Nyertünk. Jó döntés volt, hogy ragaszkodtam a lányomhoz. Ma is úgy érzem, hogy becsülettel felneveltem, kitűnően érettségizett az ország egyik legjobb gimnáziumában, angolból felsőfokú nyelvvizsgája van. Hogy azóta csak ritkán látom, az élet szokásos forgatókönyve szerint való. Abban már alighanem engem büntet a Sors azért, mert annak idején én is elhagytam a szüleimet. 1987 nyarára tehát maradt egy fél lakásom, párezer könyvem, két bőröndnyi ruhám és egy pici lányom. Szekszárdról menekülni kellett, méghozzá nemcsak a vagyonmegosztás következtében (a szüleim pénzéből vásárolt lakást gondosan elfelezte a bíróság), hanem az állambiztonsági szervek miatt is. Az utolsó két szekszárdi évben (1985-1987) ugyanis újra megjelentek körülöttem, immár ketten: a bambaképű demokrata (Hajnal József) és egy másik, aki Havasi Zoltán néven mutatkozott be (feltételezésem szerint, ahogy most látom, ő Gál István volt, de ezt akkor nem tudtam). Öltönyös, nyakkendős, kopaszodó férfi, 30 és 40 közötti. Először csak figyelmeztettek: tudomásukra jutott, hogy államtitkoknak kerültem birtokába és félre akartam vezetni őket, mint hatóságot. Ez büntetendő, s ha büntetett előéletű leszek, akkor nem nevelhetem a lányom, elveszik tőlem, az anyjához vagy állami gondozásba kerül. Alá kell írnom egy titoktartási nyilatkozatot és együtt kell működnöm velük. Vegyem úgy, hogy ez jótanács. Jóindulatuk jeleként autózni vittek, vendéglőbe invitáltak, etettek, itattak és a végén gálánsan fizettek a pincérnek. Több ilyen találkozás volt, de mindig tudatosan ügyeltem arra, hogy senkiről, soha semmiféle érdemi információt ne mondjak. Figyeltem őket, minél többet meg akartam tudni a szervezet működéséről. Már terveztem azt is, hogy valamiképpen a nyilvánosság elé kell majd tárnom az egészet, ehhez azonban bizonyítékokra lesz szükségem. Csengey Dénessel Budapest és Szekszárd között a vonaton beszélgettünk erről. Azt mondta: az egyetlen kiút a dekonspirálódás lett

263

volna, most már azonban, ha bármi terhelőt tudnak rólam, akkor ez is késő, zsarolni tudnak majd vele. Változtassak a környezetemen, az életrendemen, ha tudok. S ha őróla kérdeznek, ne válaszoljak rögtön, teremtsek rá alkalmat, hogy megbeszéljük. Jobb egy olyan információs csatorna, amelynek – legalább részben – mi szabályozzuk a forgalmát, mint egy olyan, amelynek nem is tudunk a létezéséről. Hamarosan kiderült, hogy ez már nem játék, hanem komolyra fordult játszma. Rendszerint a főiskola előtt vártak egy AK-s vagy AJ-s rendszámú Zsigulival. Az esetek többségében telefonáltak vagy levélüzenetet hagytak a találkozó várható időpontjáról, de előfordult az is, hogy váratlanul bukkantak elém, amikor az óráim után hazafelé gyalogoltam. A leveleket Havasi írta alá. Azt üzenték, fontos hírt szeretnének közölni. Zajlott a gyermekelhelyezési per, nem mertem kitérni. Előfordult, hogy az említett két úrhoz csatlakozott egy harmadik is, aki állítólag Budapestről jött, Kazai Zoltán néven. Elmagyarázták, hogy a „Havasi” bármelyiküket jelentheti. Aki szabadságon van, így is helyettesítheti a másikat. Tartsuk titokban, hogy találkozunk, mert nem mindenki nézné jó szemmel – mondták. Hajnal azt is megkérdezte, nem akarok-e nőt, aki jól szopik. Ők majd befizetnek egy menetre. Elutasítottam az ajánlatot. Más „költőkkel”, mint például a Szép Versek 1989-ben szereplő Szabó Antallal ellentétben, én világéletemben mindig viszolyogtam a prostiktól. Megdöbbentett, hogy a tiszt urak kamaszkori eszméletvesztéses rosszullétemről is tudtak. Ismerték édesapám szokásait is, azt, hogy Egerben hová szokott járni tanítás után. Nevetve említették, hogy „a kollégák szokták látni a Papát a Kazamatában”. Egyszer Baján, a szigeten, egy szállodában nagyon berúgattak, csak a történet elejére és a végére emlékszem, közben feltehetőleg elvesztettem az eszméletemet, ők pedig levetkőztettek alsónadrágra, a csuklómat egy csőhöz bilincselték és magamra hagytak. Nagyon fáztam és fájt a fejem. Később Havasi visszajött, hogy kiszabadítson. „Ezek hülyék” - mondta. A legközelebbi találkozáskor viszont fényképeket mutatott arról, ahogy ott feküdtem Baján, alsónadrágban, láthatóan ittasan. Rosszul járnék, ha ez nyilvánosságra kerülne - tette hozzá. Máskor Dunaföldvár határában dobtak ki az autóból, akkor is hárman voltak, öszszevesztünk, észrevették, hogy a Dinnyés Jóskától kölcsönkapott kismagnóra felvettem a beszélgetést, dulakodtunk, elvették a kis kazettát. A hátsó ülés jobb oldalán ültem, a sofőr a padkára húzódott a kocsival, kiszálltak, kiszállítottak és percekig pofoztak, rugdostak. Egy kőre estem. Végül otthagytak, hajnalban ébredtem az árokparton, fűfoltokkal a farmernadrágom térdén, vércseppekkel az ingemen. Felrepedt a szám és eleredt az orrom vére. Csaknem két évig tartott ez a sajátos viszony, melyből kilépni a válás és a gyermekelhelyezési per miatt nem mertem. Minden gondolatomat a kislányom töltötte ki. A titoktartási nyilatkozatot kétszer is aláírtam (miért is ne?), miután elkértem tőlük és betekintésre megkaptam a vonatkozó jogszabályokat. Pénzt viszont tőlük soha nem vettem át. Ha a nevemre könyvelték, akkor az valahová máshová került. Tudtam, hogy magnóra veszik a velem folytatott beszélgetést (mindig ott volt egy Sokol zsebrádió a közelben, de sosem kapcsolták be), s továbbra is ehhez a módszerhez próbáltam folyamodni én is. Néhányszor sikerült.

264

Elmondták, hogy befolyásolni tudják a bírósági ítéletet (ebben egyébként nem is kételkedtem), elveszíthetem a lányom, ha szakítok velük. Szó sem volt már demokráciáról és nyugat-európai nyilvánosságról. A Tolna megyei ügyészség vizsgálatot is indított ellenem hamis tanúzásra való rábírás gyanújával, azt állítván, hogy befolyásolni próbáltam azokat, akik mellettem szóltak a bíróságon. Később elejtették ezt a koncepciót, amelyet – utólag úgy látom – a megfélemlítésemre szántak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem Münchenbe, hogy segítséget kérjek. A Szabad Európa Rádió munkatársaival szerettem volna kapcsolatba kerülni, de végül először a Nemzetőr című lap főszerkesztőjét, Tollas Tibort kerestem fel egy szanatóriumban. Ő azt tanácsolta (áldja meg a Jóisten az emlékét is!), hogy ne ellenkezzek velük, ne próbáljam átverni őket, ne kezdjek magánakciókba, én egyedül vagyok, kicsi porszem a gépezetben, mögöttük meg ott az egész államapparátus, viszont egyrészt költözzek el minél messzebb Szekszárdtól, másrészt szakítsak meg minden kapcsolatot azzal a közeggel (mindenekelőtt az irodalmi élettel), ahonnan ezek az emberek információt remélnek szerezni általam. Ha nem érintkezem írókkal, művészekkel, nem fogom érdekelni őket. Ha mindenképpen ragaszkodnának hozzám, mondjam azt, hogy csak külföldi hírszerző munkát vállalnék, de arra meg úgysem tartanak alkalmasnak. Megfogadtam a tanácsát. A költözés előtt jelképesen is elbúcsúztam írói mivoltomtól, elégettem a kézirataimat. Békéscsabára költöztünk Eszterrel, egy verspályázaton nyert pénzből vettünk gyermekbútort, mosógépet. Ahogy Szekszárdon, úgy Békéscsabán is a tanítóképző főiskolán tanítottam anyanyelvi tárgyakat. A könyvek dobozokban porosodnak, a mosogatás nehezemre esik, délutánonként sietnem kell az óvodába, aztán otthon sokáig játszunk a szőnyegen. Megkönnyebbültem, örültem, hogy nyugalom van bennem és körülöttem. Észre se vettem, hogy mennyire elgyötört és kiszolgáltatott, sebezhető vagyok. Azt hittem, győztem, s a győztesek mindig óvatlanok. Megharcoltam a lányomért, leráztam a titkosszolgálatot, állásom van, lakásom van. Többé-kevésbé rendeződött a szüleimhez való viszony is, mindketten – különösen anyukám – sokat segítettek, gyakran jöttek el unokázni, keresztülutazták busszal-vonattal a fél országot, hogy Esztert láthassák. Békéscsabán nagy szegénységben éltünk Eszterrel kettesben, mert a Szekszárdról való dacos távozás és az 1986-os írószövetségi közgyűlésen való felszólalásom miatt nem jelenhettek meg az írásaim, a nyilvános írói-költői pályafutásomnak vége szakadt. A közgyűlésen a Tiszatájjal szembeni intézkedések ellen tiltakoztam. A szilenciumot eleinte nem értettem, lázadoztam a büntetés ellen és kerestem az okait. Hatvani Dániel, aki akkor a Kecskeméten megjelenő Forrás főszerkesztője volt, később pedig együtt dolgozott velem Békéscsabán, utólag mutatott egy 1986os keltezésű levelet, amelyben az MSZMP tisztségviselője felsorolta, kiknek a szerepeltetése nemkívánatos a lapnál. Köztük voltam. Én csak az irodalmi közéletben való részvételről, a pályatársakkal való találkozásokról akartam leszokni, a publikálásról nem. Tizennégy éves korom óta arra készültem, az tartotta egyben – már amennyire – a személyiségemet, hogy jól bánok az anyanyelvvel és megfogalmazom az érzéseimet.

265

Szenvedélyem volt az írás, most pedig még a versfordítás lehetőségét is elvesztettem. Hogy szerettem pedig orosz verseket fordítani! Írhattam és fordíthattam volna ugyan, csituló lelkesedéssel ezt meg is tettem, de a publikálás, a visszaigazolás elmaradt. És hát persze a honorárium is, amiből emberibb életet lehetett volna teremteni a számunkra kirótt 40 négyzetméteren. Rájöttem aztán, hogy – mint mindenről, úgy erről is – le lehet mondani. Vannak az önkifejezésnek más eszközei, ha már mindenképpen mutogatni akarja magát az ember. Beletörődni mégse tudtam, ezért nemcsak a magyarázatot kerestem, hanem a kitörési pontot is. A rendszer közben csikorgott, nyöszörgött, roskadozott. Már lehetett sejteni, hogy nem tart örökké. „Havasi Zoltántól” Békéscsabán is több levelet kaptam, a postaládámba dobva, bélyeg nélkül. Nem reagáltam. Pár hónap múltán jelentkezett az állambiztonság személyesen is, de megyei vezetőjükkel, Virág Sándorral kulturáltan, udvariasan és nyilvánosan beszélgethettem. Semmit nem kérdezett a múltban történtekről, noha nyilvánvalóvá tette, hogy ismeri az előzményeket. Semmiféle együttműködést nem kért tőlem. Magam ajánlottam fel, amit Tollas Tibor tanácsolt, a külföldi orientációt: hogy figyelemmel kísérem a Magyarország ellen irányuló romániai jelenségeket és ha valami rendkívülit tapasztalok, akkor felhívom. Erre azonban nem került sor. A szívemnek oly kedves Erdélyország nagyon közel volt. Csak fel kellett ülni Csabán a vonatra. Néhányszor jártunk kinn Eszterrel Kolozsvárott, Marosvásárhelyen. A plüssjátékai hasában jól elfért az antibiotikum, melynek híján voltak az ottani gyermekorvosi körzetek. Többször előfordult, hogy egyedül utaztam, ilyenkor édesanyám jött el Egerből, hogy vigyázzon az unokájára. Máskor főiskolások bébiszitterkedtek a lányom mellett. Valahogy szabadidőt kellett teremtenem magamnak egy-egy versmondó est, konferencia vagy más program kedvéért. Lakitelken felállították már az MDF sátrát, Pesten a Jurtában izgalmas vitaestek zajlottak. A főiskolások közül egyedül Kiss Évikét fogadta el játszótársnak a lányom. Közösen választottuk ki feleségemül. Megfogott az a természetes egyszerűség, az a tiszta falusi környezet is, amelyet tükrözött a lelke. Nem mondhatom, hogy nem voltak barátnőim a válásom óta, de nem henceghetek azzal sem, hogy dúskáltam a nőkben. Egy-egy régi ismerős meglátogatott hétvégén, és hát – mivel Békéscsaba messze van – mit volt mit tennie, ott aludt mellettem. És persze szépszemű ártatlan leánygyermekem, Esztuska is gátolta az újrakezdést, egyrészt mert lekötötte minden érzelmi energiámat, másrészt mert szörnyen féltékeny volt. Nevetve szoktuk elmesélni egymásnak, ez ugyan még hároméves korában, Szekszárdon történt, hogy Pista „bácsit”, akivel egy műsor forgatókönyvét állítottuk össze jó pénzért, mindig haza akarta zavarni. Eredj innen a te apukádhoz… – mondta neki. Éppen ezért tűnt jó választásnak Éva, aki azonnal beférkőzött a bizalmába és megtalálta vele a hangot. Én is nagyra értékeltem az előítéletektől mentes, mégis konzervatív gondolkodását, világra csodálkozó szemeit. Ebben a nőben bízni lehet – gondoltam, vele fölnevelhetjük a lányom, ő soha nem csap be. Építsük hát fel a közös életünket! Így fogant Domokos, ki megszületése után a keresztségben Szilágyi Domokos erdélyi költő keresztnevét kapta.

266

Intő jeleket nem vettem észre. Nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy Éva nem szeret csókolózni, sőt, az első mozdulat (egy elmaszatolt puszi) után – mely még az ismerkedésünk idején volt – mindig elhárítja a szánk találkozását. A kezével is alig ért a kezemhez, az utcán is csak kullogtunk egymás mellett. Azt sem találtam riasztónak, talán inkább csak különösnek, hogy kizárólag koromsötétben ölel át, s ha beszűrődik némi fény az ablakon, akkor a kezével eltakarja a szemét. Így szokta meg, ilyen a természete – gondoltam. Minden ember egy külön csoda, minden embert meg lehet tanulni. Ezúttal eszembe sem jutott, hogy esetleg talán tőlem undorodna, s valaki mást képzel a helyembe. Pedig lehet, hogy ez volt a helyzet. Domokos már javában ott vackolódott Éva hasában, amikor 1988 októberében összeházasodtunk. Közben zajlott a rendszerváltozás, a békéscsabai, majd a megyei MDF elnöke lettem, hatalmas energiák szabadultak fel bennem, szerveztem, rohantam, beszéltem minden mikrofonba. „Keresem, akit képviseltem” című könyvem tartalmazza ezeknek a beszédeknek egy részét (Írmag Könyvkiadó, 1994). Mitagadás, a bosszú is űzött, nem tudtam feledni azokat a méltánytalanságokat, amelyek íróként, illetve Szekszárdon értek. Ha a múlófélben lévő rendszer ilyen aljasságokra volt képes, akkor köszönöm, nem kérek belőle. 1989. január 28-án megszületett a fiam. Országos választmányi ülés. Hazahoztuk Domokost a kórházból. Kerekasztal-tárgyalások Békéscsabán. Időközben Moszkvában is voltam egy delegációval, melynek tagjai későbbi miniszterek, bankelnökök. A választási program fejezeteit fogalmaztam. Új rendszer születik, a szovjet csapatok menjenek haza (történelmi tévedés, hogy ezt Nagy Imre újratemetésén Orbán Viktor mondta ki először… jó-jó, ő többmillió ember füle hallatára, én meg talán kétszáznak Békéscsabán, nem voltak egyformák a mikrofonjaink). 1989. március 15-ére, lelkesen lobogó beszédet írtam, amelyet többezer ember előtt mondtam el Békéscsabán, a Kossuth-szobor előtt. Ugyanazon esztendő végén mint valami filmet, néztük az élőben közvetített romániai rendszerbolydulást. Bizonyítékok vannak arra, hogy ebben az időszakban is folyt ellenem a törvénytelen megfigyelés. A rendőrtábornokok (Pallagi Ferenc, Horváth József) elleni per anyagában, a vádiratban bizonyítékként szerepel, hogy lehallgatták a főiskolai dolgozószobámban lévő telefont. Folytatódott a levélellenőrzés, de nyilván dolgoztak körülöttem az informátorok is. Egy ízben, amikor a Kőrös Szállóban találkoztam volna egy külföldi ismerősömmel, arra lettem figyelmes, hogy az épület előtt, ahol csak személygépkocsik szoktak parkolni, áll egy tréler, s amint átmegyek a parkon, a vezetőülés magasából szorgosan fotózni kezd engem a sofőr. A szálloda portáján aztán egy üzenet várt: az ismerősöm nem tud jönni, máshová kellett utaznia. Titkosszolgálati kapcsolatomról és mindarról, amit a működésükről megtudtam, beszélgettem Fónay Jenővel, a POFOSZ elnökével, valamint Csurka Istvánnal. Utóbbinak egy 8 oldalas írásos anyagot is adtam, melyet soha nem láttam viszont, elsüllyedt a táskájában. Kértem Szőcs Géza segítségét is, talán még emlékszik rá. 1990-ben parlamenti képviselő lettem, heti három napot Budapesten kellett töltenem, miközben a kisfiam otthon a fényképemet puszilgatta, mert hiányoztam neki. Ingáztam szorgalmasan. Az ezredfordulón túlról nézve vissza akkori magunkra, nem

267

többet, csak don-quijotei nekibuzdulásokat látok. Bizony, akkor még sokan voltunk, akik hittünk Magyarország felszabadulásában. Nem tudtuk, hogy ez a rendszerváltozás inkább csak módszer- és gengszterváltás. Ám nem politikai esszét írok, ezért erről inkább majd másutt, máskor. Nagy lendülettel dolgoztam. Nem állítom, hogy igazabb voltam bárkinél, de azt igen, hogy mindig az igazságra törekedtem. A Nemzetbiztonsági Bizottság alelnökeként beleláttam a közélet legárnyékosabb, legdohosabb zugaiba. Költségvetési ügyekben az a Dr. Stefán Géza „konzultált” velem, aki 1990 előtt a belpolitikai elnyomó feladatot ellátó állambiztonsági szervezet egyik kulcsfigurája volt, s aki a dezinformáció, a játszmás ügyek egyik világszerte ismert szakértője. Szinte heti rendszerességgel kérte, hogy találkozzunk, rendszerint a Szent István körút környékén, a Szlovák sörözőben vagy a Szerb vendéglőben. A pesti bérelt lakásomban, ahová csak aludni jártam, lehallgatókészülék volt beépítve. A régi III/III-asok közül igyekezett a bizalmamba férkőzni Bozsikné Bárányos Krisztina és Szekeres László „újságíró” is. Utóbbi az átvilágítás-vitában elmondandó felszólalásom kéziratára volt kíváncsi, még Békéscsabára is leutazott, hogy megszerezze, sikertelenül. Végül felbukkant a Szekszárdról már ismert Kazai Zoltán, mégpedig egészen közönséges módon. A képviselői irodaházban üzenetet hagytak nekem egy hölgy nevében – kiről utóbb megtudtam, hogy külföldön él és már évek óta nem is járt itthon Magyarországon, tehát nem lehetett az üzenet feladója. Találkozni szeretne velem, fontos ügyben. A Batthyány-tér közelében jelölt meg egy presszót. Odamentem, s persze senki sem várt. Félóra múlva már visszafelé ballagtam a metróhoz, amikor „véletlenül” szembejött Kazai. – Micsoda meglepetés! – vigyorgott. Később azonban agresszívvá vált, a fogai közül vetette oda, hogy próbáljak tisztességesen viselkedni, ha eddig nehezemre is esett. A cég nem felejti el, amit tettem, és percek alatt erkölcsi hullát tudnak csinálni belőlem. Lám csak, gondoltam, hát mégis zsarolhatóvá válnak mindazok, akik bárhogyan is kapcsolatba léptek valaha a titkosszolgálattal. Éppen a cég zsarolja őket, mert ez a cég ugyanaz, mint az előző, örökölte a módszereit, az apparátusát, az információs állományát. „A rendszer zárt, a rendszerbe nem lehet beavatkozni”. 1991 őszén – amikor már napirenden volt az első átvilágítási törvényjavaslat – megérkezett Csurka István „válasza” is. Írásban, zárt borítékban, képviselői fejléccel. Figyelmeztetés költői nyelven, metafórába rejtve. „A nem igazolt rendőrtiszteknek nem jár nyugdíj. Vagy újraigazolni, vagy eltörölni: Törvény!” Sokszor elolvastam az évek során. Ma sem tudom másképp értelmezni, csak úgy, hogy be kell állni a sorba, szolgálni kell az új hatalmat, visszaállni a titkosszolgálat kötelékébe. Rendőrtisztekről vagy nyugdíjakról szóló törvényjavaslat akkoriban nem volt napirenden. Én azonban nem találtam és nem is kerestem, hogy kivel és hogyan kellene kompromisszumot kötnöm. A Kormány elengedte a kezemet. A magam kútfőjéből igyekeztem meríteni, kitalálni, hogy ki mit miért mond, kik a „beszervezettek”. Úgy tettem, mintha sokat tudnék, s ez a számításom bejött, egyre többen fordultak hozzám a maguk tudásával, hogy megosszák azt velem.

268

Mókás történeteket éltem át. Blöffölgettem, mint egy pókerjátékos. Az egyik honatya vígan szidta a büfében az ügynököket, mire csendesen megjegyeztem, hogy az ellenük való eljárás azért nem lehet egységes, mert bizonyos megyékben - s itt példaként említettem az ő megyéjét - minden irat megmaradt, másutt meg nem. Meghívott egy ebédre, mely közben elmondta megtévedése történetét, beszervezésestül, tartótisztestül. Később C-típusú átvilágításon esett át ez a derék ember és természetesen makulátlannak találták, tehát a rá vonatkozó iratok vélhetően mégse maradtak fenn. 1991. november 25-én jött el annak a napja, hogy ügynök-ügyben megszólalhattam a Parlamentben. A nap során többször is elhalasztották, későbbre tolták a hozzászólásomat, hogy mindenképpen kicsússzon a televíziós közvetítésből. Így végül csak az URH-n sugárzott rádióadásból hallhatták, akik azt fogni tudták. Hol van Metternich? (Elhangzott az Országgyűlés 1991. november 25-i ülésén) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ősi mesterség művelői felett ítélkezünk, miként az korszakváltások idején rendszerint szokás. Titkosszolgálatok voltak, vannak és lesznek, s róluk általában történelmi cezúrák után szoktak törvényt hozni. Annak idején Mózes tizenkét főrangú férfiút küldött hírszerzőnek Kánaánba. Névsoruk a Bibliában megtalálható. Küldetésüket teljesítették és visszatértek. Ám mivel nemcsak kedvező híreket hoztak, hanem kedvezőtleneket is, ezért tízüknek pusztulnia kellett. A megítélés alapja egy új közös akarat, egy új haza fantomképe, sőt, mondhatni: egy új rendszerváltozás volt. Csak Józsué és Káleb maradhatott életben. Ők ugyanis az Úr s a nép előtt leborulván, meghasogatták ruháikat. Ez volt az ára az életüknek.

269

A példák sora innentől szinte vég nélkül folytatható. Akár az egész történelmet tekinthetjük, kis túlzással, az információszerzés és -elemzés váltakozó sikerű vetélkedősorozatának. Titkosszolgálat-történelemnek, ha úgy tetszik. S talán megbotránkoznunk sem kellene, amíg népek, nemzetek viszonyáról, érdekversenyéről van szó, avagy az emberiség alapvető értékeinek védelméről. Az elmebaj első jelei azonban a XX. század elején mutatkoztak. Akkor, amikor a titkosszolgálati tevékenység az ideológiai harc alapvető eszközévé vált, azaz egy világhódításra törekvő eszmerendszer legrafináltabb élcsapatává. Lenin a hatalomra kerülése harmadik napján utasította Alekszej Rikovot a kommunista titkosszolgálat alapjainak lerakására. Ezeket az alapokat úgy sikerült lerakni - és ez sem tanulság nélkül való -, hogy közben 90 %-ban átvették az esküdt ellenség, a cári Ohrana állományát. Rikovot követte Grigorij Petrovszkij, majd őt - még ugyanebben az évben - Feliksz Dzerzsinszkij, s végül megalakult (az emberiség jótevőjének szerepében tetszelegve) az első kommunista államvédelmi (bocsánat, nem is államvédelmi, hanem eszmevédelmi) szervezet. Nos, mindez a gyökereket illetően van összefüggésben a mi mostani törvényjavaslatunkkal. Tudniillik, az a titkosszolgálati filozófia és mechanizmus, amellyel mi most szakítani kívánunk, alapvetően a dzerzsinszkiji hozzáállásból növekedett ki - és uralkodott hazánkban is 45 éven keresztül. Ettől próbálunk most, tisztességes nekibuzdulással - bár meglehetősen amatőr módon - megszabadulni. Előrebocsátom, hogy lassan fog menni, sajnos. Ám hadd térjek vissza egyetlen mondat erejéig még Dzerzsinszkijékhez. Az akkoriban általuk hőn óhajtott világforradalom elmaradt, az ország elszigetelődött. Ebből a helyzetből következően a titkosszolgálati tevékenységet mintegy „kifordították” és két, egészen abszurd irányba fejlesztették monumentális méretűvé. Egyrészt aktív játszmákkal és propagandával kifelé, a forradalom exportja érdekében, hírszerzés helyett az ideológiai „megrontás” szándékával, s a „nemzetközi munkásmozgalom” fedőnév alatt; másrészt elhárító jelleggel befelé, vagyis az ellenséget beljebb és egyre beljebb keresve. Nos, ez az utóbbi reflex él igen élénken bennünk, magyarokban is. Ha rosszul mennek a dolgok, akkor mindig árulást szimatolunk, s mindig a közvetlen közelünkben, a leghívebb szövetségeseink között keressük az ellenséget. Attól tartok, még mindig bennünk él Sztálin hírhedt mondása, miszerint az osztályharc fokozódik. Hát fokozódott is, évtizedeken keresztül, akárcsak az éberség, amely esztelen, szélsőséges bizalmatlanságba csapott át és komoly emberáldozatokat követelt. Hadd ne mondjak most részletes adatokat. Nem ennek a törvénynek a vitájában, hanem az életüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor lesz majd célszerű megvizsgálni, hogy a politikai okokból eljárás alá vontak számát összevetve a lakosság lélekszámával és a rendelkezésre állt idővel, vajon lepipáltuk-e Dzerzsinszkijéket, avagy sem. Egy biztos: az osztályharc éleződésének elmélete, a belső ellenségkeresés elrákosodása ‘45 után minket is elért. A magyar biztonsági szolgálatok is lényegében az ideológiai diverziók elhárítására szakosodtak - hasonlóan a KGB-hez, sőt részben annak irányítása alatt. Ne feledjük, hogy Magyarország titkosszolgálati szempontból is 1945-től a ‘80-as évek végéig - lényegében félgyarmati sorban volt, s ennek a

270

félgyarmati sornak az utóhatásai ma is érzékelhetők. Nem véletlenül említettem ezeket az összefüggéseket. Okulhat belőle ki-ki szája íze szerint: a törvényjavaslat hívei és ellenzői egyaránt levonhatják a számukra kedvezőnek vélt következtetéseket. Azt mindenekelőtt, hogy volt egy párt (hosszú ideig egy másik, egy még nagyobb párt hazánkba kihelyezett alegysége), amely közvetlenül vagy közvetve a titkos információkat és a legnagyobb belpolitikai akciókat megrendelte és végrehajtatta. Volt egy párt, amelynek legfelsőbb vezetői - ma is bizonyítható, hogy kikről van szó - a jelentéseket rendre megkapták, és az egész állambiztonsági rendszer súlyosan alkotmánysértő tevékenységéről tudomással bírtak. Végső soron ők maguk alakították alkotmánysértővé ezeknek a szervezeteknek a működését. Épp ezért: a rejtett történelem feltárását felülről kellett volna kezdeni! A működtetőktől. Az ősi szakma felett uralkodni illetékes egykori KB-titkároktól. Az állambiztonsági vezetőkkel informális baráti kapcsolatot tartó legfőbb haduraktól (bocsánat: hadelvtársaktól), kik, akárcsak hajdan Metternich herceg, állományilag ugyan soha nem tartoztak a „Cég”-hez, de a kéréseiknek nem lehetett ellenállni. Sőt, továbbmegyek. Ma még csak jámbor óhaj, de egyszer talán valamilyen történelemkönyvben, talán a gyermekeimében vagy az unokáiméban, az is olvasható lesz, hogy a XX. század második felében Magyarország magasrangú és nagyhatalmú politikusai közül kik tartoztak egyik-másik, valamelyik külföldi titkosszolgálat állományába. Kik azok a pártvezetők, akik idegen hatalmak hírszerző szerveinek zsoldjába szegődtek? Voltak-e vajon ilyen politikusaink? Ne mosolyogjunk a feltételezésen. Kis ország vagyunk, mindig védtelenek voltunk, ezért ezzel a lehetőséggel is számolni kell. S ahogy alakul, hál’Istennek, a világpolitikai helyzet, úgy lesz több puszta illúziónál, hogy a történészek eljutnak ezekhez az adatokhoz. S ha eljutnak, s ha lesznek ilyen adatok, akkor az bizony jelentéktelenné teszi az ügynökökről szóló törvényt. Még egy fontos momentum, amelyről nem feledkezhetünk el. A szakma igazi sikerágazatává az utóbbi évtizedekben már nem is az információk gyűjtése és elemzése vált, hanem a tudatos dezinformáció! A félretájékoztatás ördögi gépezete, a tömegmanipulálás, a provokációk, az aktív intézkedések sora (akadt, ahol erre külön osztályt hoztak létre), a belpolitikai játszmás ügyek sorozata. Következett ez is az ideológiainak nevezett harcból, másrészt a tömegkommunikáció technikai forradalmából. Elegendő, ha csak arra gondolunk, amivel az utóbbi hetekben tele van a világsajtó. Az egyik az a hír, miszerint a Spiegel hasábjait a KGB éveken át használta dezinformációs célokra. Tessék megnézni ezzel összefüggésben, hogy mit írt a Spiegel ‘56-57-ben Magyarországról, s milyen fényképeket közölt például Mosonmagyaróvárról! Későbbi Spiegel-számokat, így például a magazin 1991. augusztus 5-i számát, amelyet már egy képviselőtársunk említett e Házban, nem vonok e körbe. A másik hír az angol parlamentből érkezett, és egy neves sajtómágnás többirányú titkosszolgálati kapcsolatairól szólt. De más ilyen sajtómágnásokat is lehetne említeni, akikről föllángolnak ezek a viták. Mármost, ami a dezinformációs rendszert illeti, ahhoz nem volt szükség többé egy mesterségesen földuzzasztott és nehezen kezelhető laikus hálózatra.

271

Nem kellett többé értelmetlenül nagy számban beszervezni embereket, mint például néhány volt szocialista országban, avagy nálunk is az ‘50-es években, szóval, a tömegmozgalommá terebélyesedő össznépi besúgósdi idejében. Arra volt inkább szükség, hogy kulcspozíciókban, mindenekelőtt az írott és elektronikus sajtó vezető posztjain, vagy egyes alapítványok élén, a tudományos intézetek második-harmadik vezetői posztján - és főleg a legfontosabb gazdasági döntések közelében ott legyenek a megfelelő emberek, akik intézkedni tudnak, akiket fel lehet hívni telefonon. Hack Péter említette múltkoriban a „tyelefonnoje pravo”, a telefonjog szokását. Hát így, avagy így is működött a legfontosabb szférákban ez a hatalmi gépezet, és ezen belül az utólagosan talán túldimenzionált III/III-as hálózat is. Ilyen olajozottan és aczélosan. Azért mondtam, hogy talán túldimenzionált, mert igen sok fontos ügyet (és nem kevésbé nemtelen ügyeket) az úgynevezett társadalmi segítők útján intéztek el, vagy az úgynevezett hivatalos kapcsolatok útján intéztek el. Erre egyébként a szupertitkos 6000-es Mt-rendelet egyik passzusa minden állami, szövetkezeti vezetőt kötelezett. Avagy még egyszerűbben, az állambiztonságot kihagyva a dologból, pusztán pártvonalon intézkedtek. Pártvonalon, de akkor is titkosan. Ez utóbbiakra pedig ilyen átvilágítós, lusztrációs jellegű törvényt hozni most nem tudunk, hacsak nem akarnánk azt kimondani, amit Horn Gyula két hete már tulajdonképpen sugallt, s amit határozottan ellenzek, hogy mindenki kollaboráns volt. Ez azt is jelentené, hogy minden egykori MSZMP-tag egyaránt bűnös volt és minden pártonkívüli pedig egy potenciális ügynök. Hazudnánk, ha ezt állítanánk! Ugyanakkor az sem megoldás, hogyha „eljárási nehézségekre” hivatkozván, besöpörjük a szőnyeg alá az egész problémát. A nagy mulasztást akkor követtük el mindannyian, amikor a múlt tavasszal nem hoztuk létre a politikai felelősséget vizsgáló bizottságot! Nagy mulasztás volt az is, hogy nem folytattuk annak a vizsgálóbizottságnak a munkáját, mely az elmúlt rendszer egyes volt vezetőinek vagyoni helyzetét, vagyonának eredetét igyekezett felkutatni! Itt kellett volna kezdeni az igazságtételt és eljutni az ügynöktörvényig. Mit tettünk ehelyett? Elkezdtünk egy másfél éves, kampányízű vitát, amely kölcsönös bizalmatlanságon alapult. Elkezdtünk egy számháborút, avagy pókerpartit, azzal a jelszóval, hogy ki tud többet a szemben lévők soraiban megbúvó egykori volt ügynökökről. Tudhattuk volna, hogy a kommunista titkosszolgálat ebben, tehát a belső ellenség keresésében is a totális elhárításra szakosodott, tehát minden közösséget igyekezett szemmel tartani, ellenőrzés alá vonni. 1988-89-ben visszahúzódni, leépülni is az eredeti arányoknak megfelelően kezdtek. Ebből következik, hogy a nyomaik is a pártokban (kivéve természetesen az ebből a szempontból is ártatlan MSZP-t) nagyjából hasonló mértékben találhatók. Hacsak nem hiszünk Demszky Gábor úrnak, aki a Magyar Hírlap 1990. szeptember 4-i számának tanúsága szerint egy parlamenti sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy van-e SZDSZ-es az egykori hálózati személyek között, imigyen válaszolt - idézem: „Lejárató szándékú rágalmazásról van szó, hiszen sem a demokratikus ellenzék, sem pedig az SZDSZ vezetői között nincs olyan személy, aki dolgozott volna a hálózatnak”.

272

Itt tartunk most, amikor ugyan még mindig a másik végén fogjuk meg a dolgot, de legalább már hozzáfogtunk az úgynevezett ügynöktörvény megalkotásához. Félreértés ne essék, remélem, hogy mihamarább elfogadjuk ezt a törvényt, remélem, hogy ennek alapvető céljaival, indíttatásával mindenki egyetért e Házban. Hiszem, hogy a pártállam-biztonsági módszerektől minden parlamenti párt, így az MSZP is, elhatárolja magát. Remélem ugyanakkor, hogy a módosító javaslatok logikusabbá és főleg jogszerűbbé teszik az eljárást, tisztázzák a vizsgálat kritériumait. Azt is egyfelől, hogy meddig, milyen szervezetekre, egységekre vonatkozóan kívánunk a múltba visszanyúlni, másfelől, hogy a jelenlegi beosztások, pozíciók közül melyek azok, amelyekre ki szeretnénk terjeszteni a vizsgálatot, azaz melyek azok a tisztségek, amelyek betöltőivel szemben követelmény a tiszta múlt. Számos módosító indítvány érkezett, ezekről a részletes vitában fog beszélni a Parlament. Néhány javaslatot a vizsgálatot illetően hadd tegyek. Tudjuk, hogy az állomány és a hálózat nyilvántartása mindig átöröklődött a jogutód szervezetekre. Mégis azt hiszem, akkor járunk el helyesen, ha a törvény 1.§-ában nem kizárólag a nyilvántartásban való szereplést jelöljük meg kritériumként, hanem a taxatíve felsorolt szervezetekhez való tartozásnak a tényét. Úgy, ahogyan Hack Péter képviselő úr hajdani 482-es számú indítványa fogalmazott, tehát az állományhoz, illetve a hálózathoz tartozást jelölve meg. Igaz, Hack Péter csak az 1971 júniusában létrejött III/III. csoportfőnökség vonatkozásában. Ő tehát az ávéhásokhoz például nem kívánt visszanyúlni, avagy az ‘56 utáni politikai nyomozó osztályokra ő és pártja nem kívánt visszatekinteni. Nyilván figyelmetlenségből. Pedig az említett szervezetek is rendelkeztek titkos állománnyal és hálózattal, nem is akármekkorával. Csak egy adat ennek bemutatására: 1950-ben az ÁVH Hálózati osztály bizalmi kiadásaira, a beépített emberek fizetésére 12 millió forintot fordítottak. Ez valorizálva a mai áron mintegy negyedmilliárdot jelentene. Azt is tudhatjuk, hogy 1963-ig egy-egy besúgás következménye akár halál is lehetett. Nem csupán egy szelíd, szóbeli rendőri figyelmeztetés, vagy egy soha ki nem fizetett pénzbírság, mint mondjuk a nyolcvanas évek második felében. Más volt a tét - és ezzel mindannyiunknak tisztában kellene lennünk. Differenciált megítélés alá kellene, hogy essen a beszervezés módja is. Hiszen óriási különbség volt aláírni egy beszervezési nyilatkozatot mondjuk a Gyorskocsi utcai fogházban, vagy a Kozma utcában, mint mondjuk egy osztályvezetői dolgozószobában, vagy egy éjszakai bár félreeső zugában. Nagy különbség volt: elfogadni a család viszontlátásának reményét, mint például a család elől is eltitkolandó havi ötszáz forintot. És az sem mindegy, hogy mit adott ezért cserébe az ügynök, hogy adott-e valamit egyáltalán. Az sem mindegy, honnan, milyen körből. Egy ötszáz lelkes falu kocsmájából, avagy például a Petőfi-Körből, egy minisztériumból, vagy egy nagykövetségről érkezett az információ. A bizottság jelentéséből kiderül az is, hogy a vizsgálat csak közvetett bizonyítékok felsorakoztatásával végezhető el, ugyanis nagyon sok dokumentum megsemmisült. Nyilván nem véletlenül és nem minden koncepció nélkül. A bizonyításnak viszont az együttműködés tényére, körülményeire és tartalmára kell irányulnia, nem pusztán egy feltehetőleg manipulált nyilvántartásban való szereplésre.

273

Hiszen Horn Gyula is utalt rá, hogy történhettek manipulációk. Kérdés, hogy mikor, kinek a kormánya idején. A bizonyítás aprólékos munka, de ha tisztességes törvényt szeretnénk hozni és végrehajtani, olyat, amely kizárja a további manipulációkat, akkor vállalnunk kell ezt a feladatot. Differenciált vizsgálatot javaslok tehát, s akár eseti mérlegelésen alapulót. Ehhez pedig, miként többen javasolják, parlamenti vizsgálóbizottság szükséges. Hogy miért kell mérlegelni? Azért is, amit Giczy György, a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka mondott: „Akadt, aki gyöngeségében is övéit védte”. Igen, akadt. És én óriási különbséget érzek az említett példa főszereplője - és mondjuk egy olyan pap között, aki vasárnap prédikált a templomban, majd hétfőn jelentette, hogy kik voltak ott a szertartáson. Vagy hogy szárazabb példát mondjak: más volt a feladata egy szigorúan titkos tisztnek egy erőműben, mint a Televízió szerkesztőjeként. Előbbinek azt kellett volna alkalomadtán jelentenie, ha veszélyezteti valami az energiaellátást, utóbbinak viszont arra kellett naponta ügyelnie, hogy ne veszélyeztesse senki és semmi a Kádár-rendszert! Úgy gondolom, ez elég jelentős különbség, amit tekintetbe kell vennünk. S hogy van-e elegendő dokumentum a mérlegeléshez? Igen, Tisztelt Félház, van. A közhiedelemmel ellentétben, az iratmegsemmisítés nem volt teljes. Több mázsányi dokumentum áll rendelkezésre. Maradtak sokatmondó pénzügyi bizonylatok. Ösztöndíjak és külföldi jutalomutaztatások áruló jelei. Maradtak, noha csekély számban, „B” és „M” dossziék is, utóbbiban szép, kézzel írott jelentések. Maradtak operatív anyagok, különféle alosztályok, vonalak összefoglaló jelentései, avagy az úgynevezett objektum-dossziék, amelyekben az egy-egy intézménnyel kapcsolatos információkat gyűjtötték. Maradtak bizalmas nyomozások anyagai - és jónéhány nagyobb ügy páncélszekrény-polcnyi iratkötege. Amikor a Nemzetbiztonsági Bizottság látogatást tett a BM archívumában, biztattak bennünket, hogy fújjuk csak le a port egy-két dossziéról. Mécs Imre képviselőtársam találomra kiválasztott egyet, s az éppen a demokratikus ellenzék egyik szellemi műhelyéről, az úgynevezett repülő egyetemről szólt. A befűzött lapokon efféle mondatok tündököltek (nevekre nem emlékszem, a példa költött, elnézést kérek): „Vas fedőnevű titkos megbízott jelentette, hogy a következő találkozó X.Y. lakásán lesz, ekkor és ekkor.” Lejjebb: „intézkedés: tájékoztattuk N.N. elvtársat (itt egy közismert MSZMP-politikus neve szerepelt), aki a program átalakítását kérte”. Úgy gondolom, hogy az efféle anyagokból, ha az említett költött példánál több is maradt, igen sok következtetés levonható ma is, és még mindig. Úgy gondolom továbbá, hogy az igazságtételt még jobban szolgálná, ha néhány nagyobb ügy iratanyagát felszabadítanánk és a nyilvánosság elé tárnánk egy-egy könyv formájában. Lenne vevő ezekre a könyvekre. Vevő lenne rá a társadalom, ha így mutatnánk fel az igazságot a közelmúltról. Egyes konkrét eseteken keresztül jobban be lehet mutatni a mechanizmus működését, és hitelesebben lehet képviselni a korszaktól való elhatárolódást is. Én ezúton is kérem belügyminiszter urat, járuljon hozzá ehhez a kutatáshoz, ehhez a szakmai munkához.

274

Végezetül: nehogy azt higgyük, Tisztelt Ház, hogy ennek a törvénynek az elfogadásával feltártuk a rejtett történelmet, megtisztítottuk demokratikus közéletünket. Nem, Tisztelt Ház, béfejezve nem lesz még a munka. Sokan lesznek, akiknek minden nyoma eltűnt. S ami ennél is nagyobb baj: meglehet, hogy az egykori működtetők és tartalmi inspirálók most kajánul vigyorognak. Róluk ugyanis mintha megfeledkeztünk volna! Márpedig a múlt lezárása nem lesz lehetséges anélkül, hogy szó ne essék a nyilvánosság előtt arról, miképp hatott a magyar titkosszolgálatok profiljára, munkájára - csak például Biszku Béla, Pap János, Marosán György, Földes László, Piros László, Apró Antal, Aczél György nevű személyek ténykedése. Arra az Aczél Györgyre gondolok itt utoljára, aki szerint a magyar politika 1956 után nem lépte át saját jól szabott határait. Idézem: „Nem próbált belenyúlni az egyének életének finom belső mikroorganizmusaiba és szabályaiba.” Eddig az idézet 1981-ből, Aczél Györgytől. Tisztelt Ház! Még egy apró, félperces történelmi példát engedjenek meg. A múlt század második negyedében Metternich herceg és Sedlnitzky rendőrminiszter mindig nagy érdeklődéssel, sőt élvezettel olvasták a Wesselényi Miklósról szóló titkos jelentéseket. Mindig akadt egy Cserey őrnagy, akár kétkulacsos is, aki megtudta, amit kellett, és akadt egy Ferstl rendőrtanácsos, aki jelentésében összefoglalta, ahogy kellett, ahogy az Metternich számára érdekes és élvezetes olvasmány volt. Akadt továbbá mindig egy Istvánffy Antal is, aki viszont napi öt forintért Csereyt jelentgette fel, éppen a Wesselényihez fűződő rokonszenve miatt. Akadt olyan ügynök is, aki félrevezető jelentéseket írt a Pozsonyi Diétáról, s olykor sikerült átvernie Ferstl rendőrtanácsos urat. Az sem mellékes körülmény, hogy bécsi ismerősei révén néhány nap késéssel maga Wesselényi is hozzájutott a róla szóló jelentésekhez. Tisztelt Ház! Wesselényi, Cserey, Istvánffy és a többiek utódai itt élnek közöttünk, mert hiszen örök emberi magatartásformákat jelképeznek. A rendőrminiszterek nyugállományba vonultak, kettő ellen bírósági eljárás folyik. Ámde hol van Metternich? Bécsben talán? Egy kényelmes budapesti lakásban? Ha a fejemet követelik érte, akkor is megkérdezem: hol pihennek és miről hallgathatnak háborítatlanul a metternichek? Ennek a beszédnek is köszönhető, hogy hamar kihajítottak. Szerkesztettek és rendeztek egy történetet, amelynek kapcsán le kellett mondanom a mandátumomról. Ez volt az a híres-hírhedt gombnyomási botrány, 1991. december 12-én. – Erkölcsileg így a legjobb neked is, az MDF-nek is – mondta szobájában a miniszterelnök. S hozzátette: – 1998-ban majd visszatérhetsz. Antall József azt is megkérdezte, miben segíthet, de már kész volt a válasszal: – Budapesten fogsz dolgozni, az 1956 előtti történelemmel, rendezvényekkel, civil szervezetekkel foglalkozol a Belügyminisztériumban, a békéscsabai lakásodat elcseréled egy pestire. Hamarosan felköltöztünk a fővárosba. Életemben először kirakhattam polcra az összes könyvemet. Eszter és Domokos is a helyére került (egyikük az iskolába, másikuk az óvodába) és Éva is ugyanazon iskola pedagógusa lett. Nem tudatosult bennem, de éreztem, hogy sok volt neki ennyi hirtelen változás pár év alatt: a nyilvánosság, a főváros nyüzsgése, a politika.

275

A gyerekek cseperedtek, mi meg éltük az átlagos életünket, tettük a dolgunk: ő tanítónőként egy osztályteremben, én pedig ott, amerre vitt a magyar közéleti hullámvasút. A BM-ből egy vecsési iskola igazgatói székébe, onnan az oktatási tárcához, majd a honvédelmihez, aztán … de ne szaladjunk ennyire előre az időben! Hadd pihenjek meg itt most írás közben. A halál csupán itt, ahol most vagyunk, ebben az anyagi világban létezik, mert ennek a téridő-kontinuumnak a törvényszerűsége. A születés, a felcseperedés, a betegségek, az öregség és a halál: mind-mind csak ennek a világnak a jellemzői, csak ezen a fogalmi körön belül értelmezhetők. Önmagunk azonosítását tévesztjük el. Azt hisszük, hogy csak ez a test a lényegünk. A 20. század végére kialakult amerikomán „kultúra” nagy lendülettel igyekszik hozzászoktatni bennünket ehhez a hamis tudathoz. Így leszünk „valósítsd meg önmagad” jelmondatú konzumidióták, habzsoló vásárlásra rávehető áldozatok („mert megérdemlem”), akik elfelejtettük, hogy lelki lények vagyunk, Isten szerves részei. A lélek örök és nem semmisül meg a test elmúlásával. Így a halál hatalma csak a testre hat, de sosem ránk, lelkekre. Hogy ezt mi mégis tragédiának éljük meg, az azért van, mert tévesen az anyagi testtel azonosítjuk önmagunkat. Azt is megtapasztaltam, hogy a hang, az érintés és a látás nem kizárólagos módjai a kommunikációnak. Különösen érzékeny emberek átléphetik e világ határait. A halál igen nagy csapás mindenki számára, viszont nem az annak, aki megértette és meg is valósította, hogy nem a test az önállóan is létezni tudó, hanem a lélek. Ha megnézed egy átlagember elméjét, felismered, hogy legtöbben csak versenyeznek egymással. Akár anyagilag, akár intelligenciában, akár a szépség terén. Egyszerűen képtelenek megérteni, hogy a világ dolgai éppen olyan múlandók, mint maga az élet. Ha eltávolítod az életedből a versengésre késztető vágyakat és csak élsz a saját békédben, az idő a Tiéd lesz és egyszerű dolgokban is örömet lelsz. Nem most gondoltam végig ezeket, hanem már régen. A probléma csak ott van, hogy vannak versenyek, amelyekből nem lehet kiszállni. Utódaink öröklik az előnyünket vagy a hátrányunkat, erkölcsi és anyagi hitelállományunkat és örök adósságainkat. S vannak olyan hálózatok, viszonylatrendszerek is, amelyektől nem lehet megszabadulni. Utánad jönnek, bárhová menekülsz. Talán Gyimesközéplokra is, talán Tadzsikisztánba is utánam jönnének, s diszkréten a fülembe súgnák: itt vagyunk, tudunk rólad, a kezünkben vagy, a mi jóindulatunkon múlik, hogy mi történik veled. Értetlenkedve néznék rájuk: dehát nekem tihozzátok semmi közöm. Azt felelnék: azt is mi döntjük el, hogy van közöd hozzánk, vagy nincs. Már 1991-ben, képviselőként szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy az voltam, ami nem voltam: a kádári kommunista rendszer állambiztonsági szervezetével együttműködő, holott én addig és azóta is velük szembenállónak tudtam magam. Boross Péter miniszter úr mutatott egy gépelt listát pár tucat névvel és azonosító adattal. Antall József kapta Németh Miklóstól. Rendszerváltozási ajándék. Közéleti szereplők, akik ügynökök vagy szigorúan titkos tisztek voltak. Nem mondok most neveket. Bővebb lista volt ez, mint ami 2005 tavaszán az interneten megjelent. Ha-

276

táron túli magyarok is voltak rajta, nem mondok neveket. Engem is felsorolt az ismeretlen szerző, azaz nyilvánvalóan maga a szolgálat. Hozzáteszem innen, 2010ből: felsorolt még többeket, közismert személyiségeket, olyanokat, akiket azóta átvilágítottak és makulátlannak nyilvánítottak. Nem tudom, milyen kompromisszumot kellett volna megkötnöm ahhoz, hogy minden gyanú felett álljak. Velem senki sem közölte az alku tárgyát. Talán ott követtem el a hibát, hogy cáfoltam, védekeztem és ezt hazugságnak vélték? Pedig a legjobb tudásom szerint válaszoltam, hiszen akkor még az iratokat nem ismerhettem. Mélységes szomorúsággal tölt el, hogy annak a hatalomnak a szolgálatába állítanak utólag, amellyel szembeszálltam, s amely megnyomorította az életemet. 2000 őszén, egy kormányülés szünetében Torgyán József állítólag már azt mondta, hogy Szokolayt azért kellett kirúgni a Honvédelmi Minisztériumból, mert román kém volt. Nagyon szégyelltem volna édesanyám – és főleg Mikó-nagymama – előtt, ha ez a fülébe jut. És nagyon röstelltem volna a munkanélküliségemet is, amely csaknem két évig tartott. Hiába gyártottam a pályázatokat, az egyik nemzetbiztonsági szolgálat – talán éppen ugyanaz, amelyik azóta is, időről időre előhúz egy-egy listát – mindig előttem járt. Nincs üldözési mániám, pontosan tudom, hogy mi történt! Ez a diszkrét felügyelet csak 2002 nyarán csillapodott. Inkább csak elslamposodott. Csak ekkor juthattam teljes álláshoz: 2003. január elsejétől Pécel, Isaszeg és Ecser oktatási referense lettem. Öt évig dolgoztam Pécelen, több ember helyett. 2005-ben a település megbízott jegyzője voltam. Külön fejezetet érdemelne ez az alvó kisváros, Pécel. Hadd nevezzem most ebben az írásban a szüleimet úgy, ahogyan a gyermekeim nevezik: a Mama és a Papa. Élénken élnek az emlékezetükben, valahogy úgy, ahogyan nekem az anyai nagyszüleim. A Mama 1999-ben halt meg. Előzőleg, 1997-98-ban hosszú, mély beszélgetéseket folytattunk, bepótolva azt, amit évtizedekig elmulasztottunk. Mintha tudta volna, hogy kevés az ideje és mindent ebbe a maradékba kell sűríteni. Élete utolsó hónapjaiban már nagyon beteg volt. Szeptemberben és októberben hetente, később naponta lementünk hozzá Esztivel. Reggel a lányom iskolába, én dolgozni siettem, aztán délután autóba ugrottunk és száguldás Egerbe. Megetettük-megitattuk a Mamát. Végül ennivalót már csak Esztitől fogadott el. A leukémia egy sajátságos válfaja és a sclerosis multiplex együtt gyötörte és ölte meg. Ma már – drága pénzért, Amerikában – mindkét betegség gyógyítható, legalábbis enyhíthető lehetne. Aki gazdag, hadd éljen, aki szegény, pusztuljon. Szép új világ. Eladtunk Egerben mindent és a Papa felköltözött hozzánk Budapestre. Néhány hónap múlva ő is meghalt. Elvitte élete második infarktusa, mely Alsóörsön, a Balaton vizében érte. Kihozták, mentőt hívtak. Ott álltunk a parton körülötte, miközben a mentősök újraéleszteni próbálták, sikertelenül. Domokos fiam még évek múltán is beleborzong, ha felidéződik benne ez a történet. Ült ott a parton egy nő, szakasztott olyan, mint édesanyám volt huszonéves korában, a fényképek alapján. Nem jött közelebb, nem szólt semmit, csak ült és nézte, hogy mi történik. Nem tudom, ki volt és honnan került oda. Amikor a hullaszállító

277

autó elvitte az apámat, ott kellett elmennem az ismeretlen nő előtt. – Ki halt meg? – kérdezte. – Az édesapám – feleltem. – Sajnálom – mondta. Felállt és elment, végig a parton, egyedül, lassan. A járása is olyan volt, mint az anyámé. Egy éven belül árva lettem. Azóta folyvást fogyatkoznak, vékonyodnak és elszakadnak a szálak, amelyek az élethez kötnek. A házat, amelyben lakunk, az édesapám választotta, miután megnéztünk többet is, hirdetések alapján. Nagyon készültünk a költözésre, mégse költöztünk be teljesen, tán a mai napig se. Nem sikerült az otthonunkká tennünk ezt az épületet. Nem a tárgyak összhangja bomlott meg, nem a tér hiányzott, hanem a szeretet. Az emberek összhangja, az embereké, akik a tárgyak között élnének. A feleségemnek és nekem, akik a család fő pillérei kellett volna legyünk, kevés közünk volt már egymáshoz. A gyermekek nőttek és önállósodtak, a munkahelyi feladatainknak eleget tettünk, az érkező számlákat igyekeztünk kifizetni. Sétákra, beszélgetésekre, kirándulásokra, befogadó figyelemre nem maradt energiánk. Éltünk egymás mellett, egymástól karnyújtásnyira, de karjaink a hétköznapi feladatok teljesítésével voltak elfoglalva, s a feladatok közé nem volt felírva a szeretet. Még a konyhai üzenőtáblára se. Két ember kapcsolatának leépülése esetén soha nem szabad az egyik vagy a másik nyakába varrni a felelősséget. Mindketten követnek el hibákat, mindketten megbántják-fölsebzik a másikat, mindketten hozzájárulnak a harmónia felbomlásához. Ha közösen belátnák is, hogy valami fontos érdek (például a gyermekek) a házasság megmentése mellett szól, és elhatároznák, hogy együtt maradnak, az csak úgy sikerülhet, ha mindkét fél látni meri a maga hibáit. Mi már feladtuk. Tudat alatt kifelé igyekeztünk a házasságból, csöndesen szabotálva az együttélést, módszeresen leépítve a közös programokat és a kommunikációt. Egymáshoz se érve, egymásra se nézve laktunk a közös házban. 2000 őszén ért még egy nagy ütés: a munkám elvesztése. A történet közismert, zengett tőle a média. A Honvédelmi Minisztérium sajtófőosztályának éléről kerültem utcára, 24 óra alatt, mert a Torgyán-gyermek érdekeit sértő döntésre tettem javaslatot. Ez volt az a hírhedett „Kis Újság-ügy”, a minisztérium (továbbá a főldművelési és a környezetvédelmi tárca is) 800-800 ezer Ft-tal támogatta a kisgazda újságot kiadó Kft-t, s ebből a pénzből 200-200 ezret kapott Dr. Torgyán Attila is, mint jogász, átalánydíjként, hogy álljon készenlétben, ha jogi problémák támadnának a lapban a tárca tevékenységéről megjelenő cikkekkel. Probléma nem támadt, mivel cikkek is alig voltak. Hát én ezt a családi támogatást, ezt a havi 600 ezres apanázst meg szerettem volna szüntetni. Az igazi probléma azonban alighanem más volt: a Katonai Biztonsági Hivatal vezetője, Dr. Stefán Géza (aki 1994-től 2009. június 21-én bekövetkezett haláláig ott ült e poszton, minden kormányváltást túlélt, és kevesen tudják róla, hogy az elsinkófált rendszerváltozás egyik kulcsfigurája, egykori állambiztonsági szakember, aki rólam és az én ellenszegülésemről, a szervezethez való hűtlenségemről is tudott). A nyakamra küldte Szelezsán Olgát, aki szintén a hajdani politikai rendőrségtől nyergelt át katonai vonalra. Ők konzultáltak Torgyánnal, majd Szabó Jánossal, a honvé-

278

delmi miniszterrel, valamint prof. Szabó János humánpolitikai államtitkárral (akit 2010-ben, mint a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem rektorát, letartóztattak) és döntöttek a kirúgásomról, a további megfigyelésemről és akadályozásomról. Két évig nyomoztattak utánam, de emberükre akadtak, mert már nem az a tudatlan vidéki pedagógus voltam, elolvastam a titkosszolgálati eszközökről és módszerekről mindent, amihez csak hozzáférhettem. Volt eset, hogy meglátogattam valakit, s amikor kiléptem tőle az utcára, észrevettem, hogy követnek. Egy régi ismerős, P. Tamás volt. Felszálltunk a villamosra, szándékosan odafurakodtam a közelébe. Meglepetést színlelve köszönt. – Mit kell megtudnod? – kérdeztem. – Segítek, egyszer legalább írjál már egy normális jelentést. – Azt hittem, ott ájul el. Folyni kezdett halántékán a verejték. A következő megállóban elköszönt és leszállt. Mi lehetett a kiváltó ok? Mi volt a motiváció? Nem találok más magyarázatot, mint hogy a szavaimat hiteltelenné kell tenniük, mert attól tartanak, hogy valami olyan közlés hagyná el a számat, amely sérti az érdekeiket. Felkerestem Dr. Stefán Gézát. Az irodájában fogadott. Mielőtt kedélyeskedni kezdett volna, megkérdeztem: – Mit akartok még tőlem, Géza? – Be kellene látnod, hogy nem mehetsz a nyilvánosság közelébe – válaszolta. – Mi már nem foglalkozunk veled. Biztosan a Dobokaiék – célzott a Nemzetbiztonsági Hivatalra. Kértem, hogy hagyjon futni. – Ahová te futni akarsz, az már nem létezik – mondta. – Erkölcsileg elhasználtad magad és erről nem a Szolgálat tehet. A csaknem két esztendőnyi munkanélküliséget megszenvedtem lelkileg is. Gyártottam a pályázatokat és gyűjtöttem az elutasításokat. Maga jobboldali, baloldali, pocakos, barnaszemű, túlképzett (eh, be szép szó!), érdeklődjön jövőre, már betöltöttük, meg se hirdettük, na menjen innen. Egy különös epizód: az a Feitl István, aki hajdan az ellenfelem volt, a Kardos Tiborccal közös műsorunkat betiltotta, évtizedekkel később, 2001-ben megakadályozta, hogy elnyerjek egy állást a XVIII. kerületben. Az oktatási bizottság elnökeként azt mondta nyilvánosan egy képviselőtestületi ülésen, szépen bele a mikrofonba, hogy Szokolay Zoltán középiskolai végzettséggel rendelkezik. Ekkor már két diplomám volt, közigazgatási szakvizsgám, valamint tanügyigazgatási szakértői igazolványom. Szót nem kaptam, nem helyesbíthettem ezt a nyilvánvaló hazugságot. Itthon semmi sem változott. Folytatódott az életünk egymás rabságában. Ideges voltam, ettem, ittam, más örömöm nem maradt. A gyerekek is fulladoztak ebben a légkörben. Eszter, amint tehette, el is menekült, amint betöltötte a 18. évét, elköltözött. Döntött, joga volt hozzá, hogy válasszon. Itthon már úgyis csak ezt a fagyott, abnormális viszonylatrendszert találta. Ez már nem család, ide nem tartozhat. Megbuktam, íme, mint apa is, mondtam magamnak. Közben átmenetileg lehetetlenné vált a házunk eladása is. Egy nő pereskedni kezdett velünk, mondván, az előző tulajdonostól ő is megvette, a vételárat is kifizette, csak éppen a földhivatal nem jegyezte be a tulajdonjogát. Kiderült, hogy nekünk van igazunk, a teljes vételárat mégsem fizette ki, így jogszerűen vettük meg mi a házat, de az eljárás még évekig folyt, a tulajdoni lapon ott díszelgett a perfeljegyzés. Így nem adhattuk el, nem volt olyan bolond, aki megvette volna. Éltünk hát egymás mellett ebben az élvefogó csapdában, amely rácsapódott az én életemre.

279

Joggal kérdezheted, hogy kerestem-e más kapcsolatokat, s ha nem, hát miért nem. Ameddig megmenthetőnek éreztem a házasságot, addig nem kerestem. Azután viszont igen. Eleinte csak az ártatlan virtuális világba kapaszkodtam. Virrasztottam éjszakánként (miért is feküdtem volna az elsötétített szobában mozdulatlanul, mint egy kriptában?!), inkább interneteztem, távoli és ismeretlen emberekkel beszélgettem. Soha nem engedtem őket közel magamhoz, soha nem tudták az igazi nevem. Az interneten bárki bármiféle szerepet felvehet. Különös világ ez, különös szabályokkal. Megtanultam, aztán beleuntam. A kommunikációs szomjúságomat kielégítette egy ideig, jól megtanultam csetelni oroszul is, az önbizalmamnak is jót tett, hiszen könnyen és gyorsan fogalmazok (íróféle volnék vagy mifene), személyesen pedig senkivel se találkoztam. Hová legyen az az ember, aki már senkihez sem méltó? Mit kezdjen a világ a szeretetre méltatlanná vált egyedekkel? Van-e olyan eszmerendszer, amely lehetővé teszi a kivégzésüket? Vonatkozik-e erre az euthanázia? Amikor aztán a fiam édesanyja végre megtalálta élete nagy szerelmét kerületünk egyik első számú vezetőjének – egy családos embernek – a személyében, akkor elváltunk. A házat „elosztottuk”, én az alsó szinten, ő a fölsőn, a konyhában pedig elkerüljük egymást. Így éltünk. Éltünk? A válás ellenére nem tudtunk eléggé elszeparálódni, mindennaposak voltak a konfliktusok. Bármit el tudtam volna fogadni, csak legyen béke, csak szabaduljak valahogyan. Arról is ábrándoztam, hogy elbujdosom Magyarországról. Többször voltam Tadzsikisztánban, jártam Oroszországban, a Kaukázus környékén (még Csecsenföldön is), voltak ismerőseim, barátaim … de miből élnék ott? S hogyan? És hogy vinném ki a kedves tárgyaimat, ezt a tízezres könyvtárat, a kéziratokat, a képeket… Pedig ott számomra elfogadhatóbb értékrendű, hagyományos, kedves emberek vannak – gondoltam. Amit megoldásnak véltem, mint ismét kiderült, tévesen, azt végül közelebb találtam meg. Felbukkant az interneten egy régi ismerős. Megszólított. Még a hajdani marosvásárhelyi útjaim egyikén találkoztunk, akkor ott volt orvostanhallgató, most pedig egy megyei kórház újszülött osztályának főorvosa. Meglátogattam. Hamar megbeszéltük, már az első találkozáskor, hogy áttelepülne Magyarországra, a nagyobbik lánya és a veje már itt él, munkát vállalna ő is itt valamelyik kórházban. Ehhez azonban össze kellene házasodni. Ő majd megveszi Éva részét a házból és minden rendbejön. Elfogadtam. Azt hittem, boldog vagyok. Még egy verset is írtam neki, és kiszabadítván magamat a kényszerű publikációs tilalomból, megjelentettem a Népszabadságban, az 50. születésnapomon. Nagyon hamar csalódnom kellett. Kapcsolat még ilyen csúful nem ért véget az életemben. A doktornő beköltöztette bútorait a házba, látványos esküvőt tartottunk Pécelen, a Ráday-kastélyban, ám aztán mégsem élt együtt velem. Nem sikerült beilleszkednie sem a családba, sem az országba. A munkahelyein sorra felmondtak neki, ócsárolta a magyarországi állapotokat. Villámgyorsan eljutottunk addig, hogy egymáshoz semmi közünk, sem mint férfi és nő, sem mint beszélgetőpartner, sem mint üzleti társ nem létezünk. Hónapokig nem találkoztunk. Rettegve néztem naponta a

280

bankszámlát, hogy leemel-e róla valamit. Végül aztán elköltözött, mindent elvitt, nemcsak azt, amit hozott, hanem azt is, amiről úgy gondolta, hogy közös. Talpra álltunk Domokossal, vettünk hűtőt, mosógépet, tűzhelyt, konyhai eszközöket, s úgy-ahogy megpróbáljuk fenntartani és működtetni a háztartást. Hogy a főorvos asszony hová lett, nem tudom. Talán visszament Romániába, talán máshová Európában. 2007-ben, a beköltözésekor a követelése volt, hogy itt kutya nem lehet. Ez nem kutyaól. Abba sem egyezett bele, hogy a kutya az udvaron legyen. Johanna öreg és beteg volt, rákos csomók a mellén. Sírdogált a fájdalomtól. Eszter lányom rábeszélt, hogy altassuk el. Nem hagyták azt sem, hogy másutt szerezzek helyet neki, valamelyik ismerősömnél, ahol naponta meglátogatnám. Nem volt visszaút. 2007. április 23-án elaltatták szegényt. Pedig még élhetett volna, akár több hónapig. Ezért is bűnhődnöm kell. fojtó nyakörvet tettél rám úgy vezetsz kifelé e téridőből megyek utánad engedelmesen halott kutyám Az egyre erősebb hullámokban érkező kudarcok végül teljesen lebontják az ember bátorságát. Az önbecslés, ha szikla volt is hajdan, két maréknyi porrá omolhat. Amit felsoroltam a velem történtekből, annak a töredéke is elég lenne egy középkorú férfi infarktus-rizikófaktor-gyűjteményéhez. Tudtam, hogy újrakezdésre mindig van remény, de ahhoz szükség lett volna némi magabiztosságra is. Ehelyett folyvást azt elemeztem, hogy eddigi életemben mikor és hányszor döntöttem rosszul, s ezeknek a döntéseknek hogyan viselem máig a következményeit. Néha azt a magyarázatot találom ki, hogy egy felsőbb hatalom rendelte el a sorsom: nekem vezekelnem kell az ifjúkori gyarlóságaim miatt. Amiatt például, hogy ostobán megsértődtem és hónapokig feléje se néztem a szüleimnek (a halála után elolvashattam édesanyám naplóját, naponta fohászkodott értem, annyira hiányoztam neki). Avagy amiatt, hogy huszonévesen Budapesten hírhedett italozó életmódot folytattam, szórtam a pénzt és ámítottam a lányokat. Avagy amiatt, hogy idegesen felpattantam egy asztaltól és köszönés nélkül otthagytam valakit, ki pedig óvott és segített volna a szeretetével, s amikor napokig keresett és várt, picire kucorodva a lépcsőn, akkor feléje se néztem, dacosan csavarogtam a magyar fővárosban. Avagy amiatt, hogy mindenáron, az eszközökben sem válogatva ragaszkodtam a lányomhoz. Ki az, aki nem tette volna meg ugyanezt? Avagy amiatt, hogy hagytam elaltatni a beteg kutyámat. Úgy nézek most a saját életemre, ahogyan őrá akkor, amikor utoljára láttam. Megsimogattam, de elfordította a fejét. Jó író lehettem volna, az anyanyelvemmel jól bánok, és még ma is megálmodok olyan történeteket, olyan verseket, amelyekből sokezer példányban eladható könyv lehetne.

281

A biztos háttér, a szeretet és a kitartás hiányzott eddig ahhoz, hogy megírjam ezeket a könyveket. Talán a tehetség is hiányzott? Kire-kire rábízom a tanulságok levonását. Köszönöm, hogy elolvastad. Köszönöm, hogy elmondhattam Neked. Már azzal is könnyebb, hogy leírtam ezeket a mondatokat. Késő van megint, makacsul fekete az ég, de most ez sem keserít el, kinézek az ablakon, látom az ívét, megnyugszom: egyelőre még ugyanaz a boltozat borul Rád is, rám is. Döntöttem: elindulok továbbgondolni magam. Ez a könyv nagyon sokat segített. Köszönöm mindazoknak, akik megrendelték, megelőlegezték az árát – és ezzel lehetővé tették a kinyomtatását. Köszönöm Vesztergom Andreának, hogy nem hagy depresszióba süllyedni, nem hagyta, hogy kidobjam a kézirataimat, írásra ösztönöz és mindent megtett e kötet megjelenéséért. Azóta is mindent megtesz azért, hogy emberi életem legyen. Kinézek az ablakon: nő a fű, süt a nap. „A közügyek nem alapvetőek: nő a fű, a nap süt, szépek a lányok, futball és sörözés a barátokkal, ezek az igazi nagy dolgok.” – nyilatkozza most (168 óra, 2010. február 27.) Kukorelly, immár az LMP parlamenti képviselőjelöltjeként. Hát persze, hogy semmi gondja nincsen! Ünnepelt szerző, író és celeb, boldogan lubickol a maga szabadságában. József Attila-díjat, babérkoszorút és lovagkeresztet és vastag apanázst hozott neki az „új” rendszer, holott az előző megváltoztatásáért egy szalmaszálat nem mozdított. A közügyek a hatalmon lévők számára sosem voltak és sosem lesznek „alapvetőek”. Mi meg, akik számára azok voltak, kikoptunk belőlük. Hacsak … meg nem alapítjuk megint a magunk országát. Elférünk a Nap alatt, ugye?

282

TARTALOM
A kamaszfiú füzetéből Május Június Július Augusztus Szeptember Október November December Szeretni megyek, szép arcom add reám Korall Ma éjjel Tisztán Az élő hal Vonulás Ablakot nyitok Áradás Romlás ellen való ének Part Alkony Akvarell Naptárkép Vonaton Cantio de Francisco Rákóczi Hazám sarkából figyelem őt Kiszámoló Tánc Véletlen A satu szorítása A leopárd Sikolts föl Kövek 6 6 6 6 7 7 7 7 8 11 12 12 14 14 14 15 16 16 17 17 17 18 19 20 21 25 25 26 26 27

283

Majd Uróirat Kavics? Hátradobva D. város, K. utca 8. Ruhástul Most arról Hírek Messzelátó Egység Élők napja Három kihúzott mondat egy hadikrónikából Rév Bankett Tanács Töredék egy eclogából Hangyahadgyakorlat Csatok, kulcsok, csalatkozások A házak közt Sláger Telefon Időtlenített szervezetek Hazáig Későn A fű majd újranő Sanzon a bizalomról Induló Forgószínpad Peron Kávézó lány az állomáson Különneműek Tarantizmus Tíz palack a sziget felől Palackok a sziget felől Átutazóban Nahát Függő lépés

27 28 28 29 29 30 30 31 31 32 32 33 34 35 35 35 36 38 39 40 41 41 42 42 44 45 46 47 48 48 49 50 54 64 65 65

284

Egy kisváros szélén Nem elégia A fehér mancs Találkozás Senkiföldjén 1985 október A fű majd újranő Ház Ükunokáinak A gyilkos megbocsát Romlás ellen való Énekek összekapaszkodása A mértékletességről A színjátszásról Aranypor Előszó Kirándulás Csatlakozás Csigavonal Csaléterk Pályakép Próba Honnan kiáltok Visszatérő álmaim Látogatások Részlet a RÉSZLET című könyvből Biztonság Híradásunk tartalmából Négy ász Primőr Rend Megállóhely Bűntény Vásár Szaporulat Zápor Csak

66 67 69 70 71 72 73 74 75 78 79 80 82 84 86 87 88 89 90 90 91 92 94 96 100 102 103 103 103 104 104 105 105 106 106 107

285

Fény És hogy Azt is Hogy nem És nem Ma sem Míg nem Mígnem Ott majd Hopp Tájfilm hentergő kamerával Koratavaszi éjszaka Március Kolostor Pontatlan időjelzés Utolsó járat Elátkozott völgy ABC-részlet További részletek Átok Közben Aequo animo Maradj még Rövid óda Nyílt pályán Tudósítás Tábla Határ Capriccio X.Y. Hideg van Legenda Vendégség Papírrepülő Tiszta beszéd Ítéletidő Égboltom, tanítványaim Öröktavasz, örökősz

107 108 108 109 109 110 110 111 111 112 112 113 114 115 116 116 118 118 119 120 120 122 123 124 124 126 128 128 129 130 131 132 133 135 136 137 138 140

286

Naplójergyzet 1986. szeptember 9-én Kié ez a béke? Ballada Ismeretlen személy titkos naplójából Tolmácsgép Vár ránk valahol türelmesen Egy elfelejtett vértanú emlékére Kié ez a béke? Kaleidoszkóp Ködfal Kép Silentium Határvázlatok Régi Míg elkerüli Elégia arról Csendharang Árnyéka nő Resurrexit Infúzió És fényképek se Hótakarta tadzsik lelkek Az Őr Indulj rubáiddal Párbeszéd Rúdakival Szerpentinút Perzsa közmondások Rejtekezve Nature’s Dream Play Körúti hajnal odaát Egy sör a hontalanság fővárosában Égen szétbomló Rosztov felé Jegy Aranymálinkó

142 150 151 152 157 158 160 161 163 163 164 164 165 166 166 168 168 169 169 170 172 172 173 173 174 176 177 178 180 181 181 182

287

Végre itthon, vasárnap reggel IC Pszt Vizsgadrukk HÉT Cs.V.M. Síró rigó Szólószonáta Viszonzatlan (zeneréteg) Százszor makacsul (zeneréteg) Scherzo Szégyen Keleti dallam A pénteki személyen Béke Parlando Csak Élesen belevág Péntek reggel Mondja ej no lám A.P. Ez biztos hat Béke lesz Tumultus Dizájnia Bárhogy vigyázol Manhattani pontosidő East Credit Bárhogy vigyázol Ariék Digitális capricció A vers Egy online netszatírra Ujjgyakorlat a szorgos haikurászoknak Bejöttek a kijáraton Biológiai önképző

183 184 185 186 187 188 188 190 191 191 192 192 192 192 193 194 194 195 196 196 197 197 198 198 199 200 202 203 204 205 206 206 207 207 209 209

288

Torkolat Ugyan, nagyúr Tánclépések Kétlem Nincs Címke Magyar hangja Coleridge: A Természethez Robert Browning: Találkozások Andrej Gyementyev: Vrubel monológja Andrej Voznyeszenszkij: Neked Tyutcsev: Silentium Ahmatova: Falióra kakukkja Csomagolás közben Út Égi kántor Csemői nóta Forog tovább az örökbéke Moziba A hold alatt Másodszor Körjárat Kontraszt Fél három, fél négy Térerő Az ajándék Harmadik nap Jó itt Feljegyzés a parton Első jelentés AGY Apokrif énekek Színről színre Zárszó helyett

210 210 211 211 212 212 214 214 216 218 220 220 224 225 226 227 228 229 229 230 231 232 233 233 234 235 236 236 238 239 242 250

289

Írmag Könyvkuckó
Felelős kiadó: Szokolay Zoltán zoltan@szokolay.net ISBN: 978-963-88894-0-9 Minden jog fenntartva!

290