LARRY NIVEN

Időn kívüli világ
Eredeti cím: A World Out of Time Copyright © 1976 by Larry Niven All rights reserved! A borítón Szendrei Tibor festménye Fedélterv: HÁTI

A repesztő I. Volt egyszer egy halott férfi. Kétszázhúsz éven át várakozott egy megfelelően felcímkézett koporsóba zárva, aminek a külső burkolata folyékony nitrogént tartalmazott. Fagyott testét mindenütt fagyott rákos daganatok borították. Rondán festett. Várta, hogy az orvostudomány gyógyulást találjon számára. Azonban hiába várt. Mostanra a legtöbb rák gyógyíthatóvá vált, de nem létezett gyógymód a szétterjedő, jégkristályok által megrepesztett trilliónyi sejtfal számára. A férfi tudatában volt a veszélynek. Végül is hazardírozott. Haldoklott.. A kripta több mint egymilliót rejtett magában ezekből a fagyott testekből. Haldoklók voltak. Később akadt egy fiatal bűnöző. Nevét elfeledték, bűne titok, de szörnyűnek kellett lennie. Az Állam emiatt törölte a személyiségét. Eleven halott volt: még meleg, még lélegző, sőt kifejezetten egészséges - de üres. Az Államnak szüksége volt egy üres emberre. Corbell egy kemény asztalon ébredt olyan fájdalommal, mintha túl sokáig aludt volna mozdulatlan helyzetben. Közömbösen meredt a fehér mennyezetre. Emlékek lebegtek elé egy dupla falú koporsóról, alvásról és szenvedésről. A szenvedés elmúlt. Hirtelen felült, és vadul kapkodott az egyensúlyáért. Mindent rossznak érzett. A keze nem jól lengett. A teste túl könnyű volt. A feje furcsán billegett valami vékony nyakon. Dühödten kapott a legközelebbi támaszért, amit egy fiatal, szőke, fehér overallos férfi jelentett. Corbell elhibázta a fogást; keze rövidebb volt, mint ahogy várta. Az oldalára dőlt, megrázta a fejét, majd jóval óvatosabban felült. A keze. Sovány, bütykös - és nem az övé. - Jól van? - kérdezte az overallos férfi. - Igen - felelte Corbell. Istenem, mit tettek velem? Azt hittem, mindenre felkészültem, de ez... Leküzdötte a feltámadó pánikot. A torka rekedt volt, de amúgy rendben. Ez nyilvánvalóan valaki másnak volt a teste, ámbár nem látszott rákosnak. - Milyen év van? Mennyi idő telt el? Gyors felépülés. Az ellenőr pozitívan értékelte. - 2190 a maga keltezése szerint. A miénkkel nem kell törődnie. Baljóslatúan hangzott. Corbell gyanakvóan elhalasztotta a következő nyilvánvaló kérdést: Mi történt velem? - Miért nem? - kérdezte inkább. - Nem fog érintkezni a társadalmunkkal. - Nem? Hát akkor? - Számos pálya áll maga előtt behatárolt választással. Ha egyikre sem alkalmas, akkor valaki mással próbálkozunk.

Corbell a kemény műtőasztal szélén ült. Teste fiatalabbnak, rugalmasabbnak, határozottan karcsúbbnak, és nem valami tisztának látszott. Határozottan tisztában volt azzal, hogy a hasürege nem fáj a mozgástól. - Mi történik velem? - Sose tanultam meg a választ erre a kérdésre. Tekintse metafizikai problémának - felelte az overallos. – Hadd soroljam el, hogy eddig mi történt önnel, utána majd eldöntheti maga. Volt egy üres ember. Még lélegző, és olyan egészséges, mint az emberek többsége 2190-ben. De üres. Az elektrominták az agyban, a felhasznált idegpályák, az emlékek, a személyiség mind törölve lettek egy meg nem nevezett bűncselekmény megtorlásaként. És volt ez a fagyott valami. - A híradó-felvételeik élő jégtesteknek nevezték magukat -mondta a szőke. - Sose tudtam, mit értenek ez alatt. - A jégkrémből ered. Fagyasztott sörbet. - Corbell maga használta a szót, mielőtt egy lett közülük. Egy a jégtestek, a fagyott halottak közül. Fagyott elektrominták rögzültek egy jégtest megfagyott agyában. Az eljárás felmelegítheti az agyat, és megsemmisítheti a minták többségét, bár ez alig számít, mivel a többi dologgal is ez történik. Nem volt az egész személyiség az agyban. Az RNA memória az agyban koncentrálódott, de behálózott minden ideget és a vért. Corbell esetében el kellett távolítani a rákos daganatokat. Utána az RNA-t ki lehetett kúrálni abból, ami még maradt. Az operáció után nem maradhatott semmi emberi, következtetett Corbell. Nem több, mint véres pép. - Ami most magával történik, arra nem nyílik kétszer lehetősége - mondta az ellenőr. - Kapott egy lehetőséget, -és ez az. Ha nem csinálja meg, akkor kiiktatjuk, és mással próbálkozunk. A kripták tele vannak jégtestekkel. - Úgy érti, hogy törlik a személyiségemet - szólt bizonytalanul Corbell. - De nem követtem el bűntényt. Semmi jogom sincs? Az ellenőr kábán figyelte. Aztán felnevetett: - Azt hittem, elmagyaráztam. Az az ember, akinek hiszi magát, halott. Corbell végrendeletét régen érvényesítették. Az özvegye... - A francba, hagytam pénzt magamnak! - Helytelen. - Habár a férfi mosolygott, arca személytelen, zárkózott, elérhetetlen volt. Ahogy az állatorvos mosolyog nyugtatóan a macskára, hogy ne mocorogjon. - Jog szerint egy halottnak nem lehet tulajdona. Ezt rég törvénybe iktatták. Nem volt igazságos a hozzátartozókkal szemben. Corbell egy meglepően csontos hüvelykujjai szikár mellére bökött. - De most élek! - A törvény szerint nem. De megszerezheti az új életét. Az Állam ad új születési bizonyítványt, és megkapja az állampolgárságot, ha megszolgálja ezt az Államnak. Corbell szótlanul ült egy pillanatig, amíg felfogta. Aztán leugrott az asztalról. - Akkor kezdjük! Mit kell tudnia rólam? - Neve? - Jerome Branch Corbell. - Hívjon Pierce-nek. - Az ellenőr nem nyújtott kezet. Corbell sem, talán mert érezte, hogy a férfi nem fogadná el, talán mert mindkettőjükre észrevehetően ráfért volna egy fürdő. -Én vagyok az ellenőre. Szereti az embereket? Csak kérdezek. Részletesen megvizsgálni később fogjuk. - Elboldogulok a környezetemben lévő emberekkel, de kedvelem a visszavonultságot. Az ellenőr a homlokát ráncolta. - Ez jobban korlátoz, mint gondolná. Az elszigetelődés, amit visszavonultságnak nevezett... ez a hóbort elmúlt. Nincs hozzá helyünk... sem hajlandóságunk rá. Nem küldhetjük egy telepes világra.

- Talán jó telepes válhatna belőlem. Szeretek utazni. - Borzalmas tenyészállomány lenne. Emlékezzen, a gének nem a magáéi! Nem. Egy lehetősége van, Corbell. A repesztő. - Repesztő? - Attól tartok, igen. - Ez az első különös szó, amit az ébredésem óta használt. Tulajdonképpen összességében nem változott a nyelv? Még akcentusa sincs. - A szakterületem része. A nyelvét RNA tréningen keresztül sajátítottam el sok évvel ezelőtt. Később, ha sor kerül rá, ugyanígy fogja megtanulni a szakmáját. El fog képedni, hogy milyen gyorsan tanul majd az RNA injekciók segítségével. De a magány szeretetével igaza lehet, Corbell, és az utazással is. A parancsokat elviseli? - Voltam katona. - Az mit jelent? - Azt, hogy igen. - Remek. Szereti a különös helyeket, és a távollétet az emberektől, vagy ezt is, azt is? - Mindkettőt. - Corbell reménykedve elmosolyodott. - Épületeket emeltem szerte a világon. Nincs szüksége a világuknak egy új építészre? - Nincs. Érzése szerint az Állam tartozik magának valamivel? Erre csak egyetlen válasz lehetett. - Nem. - De maga lefagyasztatta magát. Azt kellett éreznie, hogy a jövő tartozik magának valamivel. - Nem egészen. Jókora kockázat volt. Haldokoltam. - Ó! - Az ellenőr elgondolkodva pillantott végig rajta. - Ha hitt valamiben, akkor a halál talán nem is jelentett túl sokat. Corbell nem szólt semmit. Adtak neki egy rövid angol szóasszociáció tesztet. A teszt alapján Corbell gyanította, hogy jó sok jégtest volt a saját halála körüli időből, 1970-ből. Vérmintát vettek, aztán végkimerülésig gyakorlatoztatták, majd újabb vérmintát vettek. Közvetlen idegingerléssel vizsgálták a fájdalomküszöbét, ami kínzóan kellemetlen volt, majd megint vérmintát vettek. Adtak neki egy összerakós fejtörő játékot, és azt mondták, szedje szét. Pierce azután közölte vele, hogy vége a vizsgálatoknak. -Tulajdonképpen már ismerjük az egészségi állapotát. - Akkor miért a vérminták? Az ellenőr egy pillanatig figyelte. - Majd maga megmondja. Valami abban a pillantásban azt a hátborzongató érzést keltette Corbellben, hogy az életéért folyik a próba. Az érzést még inkább megerősítette az ellenőr figyelmes arckifejezése, jeges, kék tekintete, meghatározhatatlan mosolya. És még... Pierce végig vele volt minden vizsgálatnál, figyelte őt, mintha Corbell viselkedése befolyásolná a döntését. Corbell figyelmesen átgondolta válaszát, mielőtt megszólalt. - Tudnia kell, hogy mennyit bírok, mielőtt kidőlök. A vérmintákban ellenőrizheti az adrenalint és a fáradtsági hatást, kiszámíthatja, hogy valójában milyen fájdalmam volt, és mennyire merültem ki. - Úgy van - mondta az ellenőr. Corbell újra életben maradt. A fájdalomtesztnél sokkal hamarabb feladta volna. Azonban egy bizonyos pontnál Pierce megemlítette, hogy Corbell a negyedik jégtest személyiség, akit az üres testben vizsgálnak. Emlékezett arra az utolsó időpontra, amikor kétszázhúsz évvel azelőtt aludni ment.

A családja és a barátai mind ott voltak körülötte, úgy téve, mint akik gyászolják. A koporsót kiválasztotta, kifizette a kriptahelyet, és elkészítette végakaratát és testamentumát, de nem úgy gondolt erre, hogy meghal. Kapott egy injekciót. Az örökös fájdalom lágy ködbe sodródott el. Elaludt. Álomba lebegése közben a jövőn tűnődött, azon, vajon mire fog felébredni. Egy kripta az ismeretlenbe. Világkormány? Bolygóközi űrutazás? Tiszta fúziós energia? Különös ruhák, festett testek, nudizmus? Új építészeti elvek, úszó házak, régészet? Vagy zsúfoltság, szegénység, az összes üzemanyag elhasználva, az energia gyenge munkával biztosítva? Gondolt ezekre, de nem aggasztották. A világ nem engedheti meg a felélesztését, ha annyira szegény. Az a világ, amelyről az utolsó pillanatokban álmodott, gazdag volt, képes elviselni az olyan fényűzést, mint Corbell. Úgy tűnt, nem fog sokat látni belőle. A vizsgálat után valaki elvezette. Menet közben az őr húsos keze körülfonta Corbell vékony felsőkarját. A bilincsbe vert láb se téríthette volna el jobban a szökés gondolatától. Az őr egy szűk lépcsőn felvitte a tetőre. A déli nap lángolt a kék égen, ami a horizont felé sárgába, majd barnába váltott. A tető részein tömött sorú, zöld növények nőttek. A napfény mindenfelé valamilyen üvegszerű lapokon csillogott. Két tető között egy hídról Corbell megpillantotta a világnak egy kis részletét. Szorosan álló épületek képe volt, valamennyi ugyanaz a hideg, kubista modell. Corbell lehetetlenül magasan, egy keskeny, védőkorlát nélküli betoncsíkon állt. Megdermedt. Elakadt a lélegzete. Az őr nem beszélt. Megrántotta Corbell karját, nem erősen, és ügyelve rá, hogy mit csinál. Corbell összeszedte magát, és továbbment. A szoba csupa hálóhelyből állt: két fal hálókkal, köztük keskeny út. A fény hideg, mesterséges volt, bár kint majdnem dél volt. Azt várják, hogy aludjon? De hát Corbellt a sötét lyukak sose zavarták... A helyiség nagy volt, ezer hálóhelynyi nagy. A fülkék legtöbbje foglalt volt. Néhány lakó közömbösen figyelte, amint az őr megmutatta Corbellnek, hogy melyik lyuk az övé. A legalsó volt egy hatos oszlopban. Corbellnek le kellett térdelni és összekuporodni a bejutáshoz. A hálóruha különös volt: lágy és nagyon sima, majdhogynem csúszós - az egyetlen kellemes tapintás ezen a helyen. Takaró azonban nem volt, semmi, amivel befedje magát. Oldalára feküdt, és majdnem a padló szintjéről figyelte a hálótermet. Most végre megengedhette magának, hogy gondolkodjon. Élek. Korábban ez végzetes őrületté válhatott volna. Most megfékezte. Megcsináltam! Élek! És fiatalon! Ez még csak nem is volt benne a szerződésben. De, gondolta vonakodva, mivel nem temethette el a kérdést, ki az, aki él? Valamiféle összetétel? Egy bűnöző rehabilitálódott valamilyen vegyszer és egy elektromos agymosó szervezet segítségével...? Nem. Jerome Corbell él, legfeljebb egy kicsit összezavarodott. Egyszer megszerezte azt a ritka képességet, hogy bárhol, bármikor képes elaludni. Most azonban nagyon távol állt tőle az alvás. Figyelt, és tanulni próbált. Három dolog zavarta azon a helyen. Az egyik a szag volt. Nyilván a parfüm és a dezodor volt egy újabb letűnt hóbort. Pierce-re rég ráfért egy fürdő. A megújult Corbellre szintén. Itt gazdag volt a szagok skálája.

A másik a szeretkezőfülke volt, négy ágy függőleges tömbben, kétszer olyan széles, mint a szóló, és vastagabb a matraca. A duplák szeretkezésre szolgáltak, nem alvásra. Corbellt meglepte, hogy teljesen nyilvánosan csinálták, még egy fátyolnyi függöny sem takarta őket. Ugyanez vonatkozott a toalettre. Hogy élhetnek így? Corbell megdörzsölte az orrát, és felugrott - majd átkozta magát az ugrásért. Az ő orra nagy, húsos és formátlan volt. De az az orr, amit most ösztönösen dörzsölgetett, miközben gondolkodni próbált, kicsi és keskeny volt, egyenes, markáns éllel. Előbb szokik hozzá ehhez a szaghoz és minden máshoz, mint a saját orrához. Végül is elaludt. Valamivel alkonyat után egy férfi jött érte. Széles vállú, izmos típusú, egy viseltes, szürke kezeslábasban. A széles, kifejezéstelen arcú őr egyetlen szót sem vesztegetett. Rátalált Corbell fülkéjére, félkézzel kihúzta, és elvezette a botladozót. Corbell Pierce-szel találta szemközt magát, még mielőtt teljesen felébredt volna. Bosszankodva kérdezte: - Senki más nem beszél angolul? - Senki - felelte az ellenőr. Pierce és az őr egy kényelmes fotelhez kísérte Corbellt, egy széles, hajlított képernyő elé. Párnázott fejhallgatót raktak rá. Egy világos folyadékkal teli műanyag flakont helyeztek a feje fölötti polcra. Corbell észrevett egy injekciós tűvel ellátott világos műanyag csövet. - Reggeli? Pierce figyelmen kívül hagyta a gúnyos kérdést. - Egyszer ehet mindennap, a tanulási periódus és a gyakorlat után. - A tűt Corbell vénájába szúrta. A sebet valami gittszerű pöttyel fedte be. Corbell mindenféle érzelem nélkül nézte. Ha félt is valaha a tűtől, a fájdalom hónapjai és a rák kiirtották belőle. A tű enyhülést hozott, rövid időre szabadulást a fájdalomtól. - Most tanuljon - mondta Pierce. - Ez a gomb irányítja a sebességet. Az anyag hallással rögzül. Bármelyik részt visszajátszhatja egyszer. A karja miatt ne aggódjon; a csövet nem tudja kilazítani. - Volt valami, amit meg akartam kérdezni, csak nem emlékeztem a szóra. Mi a repesztő? - Csillaghajó-pilóta. Corbell eredmény nélkül tanulmányozta az ellenőr arcát. - Maga ugrat. - Nem. Most tanuljon! - Az ellenőr Corbell képernyőjére pillantott, és elment. II. A repesztő a csillaghajó pilótája volt. A csillaghajók Bussard-féle tolósugaras jetek. Anyagtalan elektromágneses energiahálóba gyűjtik a csillagközi hidrogént, sűrítik és egy szűkített erőtérgyűrűbe vezetik, ahol fúziós energiával elégetik. A Bussard-jet sebességének - elvileg - nem volt határa. A hajók rendkívül hatékonyak, rendkívül bonyolultak, és rendkívül költségesek voltak. Corbell hihetetlennek találta, hogy az Állam ilyen nagy értéket, ekkora elsöprő erőt és tömeget egyetlen emberre bízzon. Egy több mint két évszázada halott emberre! Hiszen Corbell építész volt, és nem űrhajós! Újdonság volt számára, hogy a Bussard-jet ötlete megelőzte a halálát. Az Apolló-11 és -13 repülését nézte a televízióban, de mostanáig az volt az űrrepülés iránti érdeklődésének a határa. Most az élete múlik a repesztőkarrierjén. Ebben egyáltalán nem kételkedett. Ez tartotta Corbellt a képernyő előtt tizennégy órán át az első nap, fejhallgatóval a fején. Attól tartott, hogy vizsgáztathatják. Nem értett mindent abból, amit meg kellett tanulnia. De nem vizsgáztatták.

A második napon kezdett feléledni az érdeklődése. A harmadik napra el volt ragadtatva. Olyan dolgokat sajátított el pillanatok alatt, amiket sosem értett... relativitás, mágnestan, absztrakt matematika. Csodálatos volt! Már nem csodálkozott, amiért az Állam Jerome Corbellt választotta. Mindig is így ment. Értelme lett, mindenféle értelme. A csillaghajó hasznos terhe kicsi volt, és élettartama hosszabb, mint egy emberé. A hasznos teher jelentős részét az egy ember számára nagy biztonságot nyújtó életfenntartó rendszer alkotta. A többi rész a biológiai szondáknak kellett. Egynél nagyobb létszámú legénységről szó sem lehetett. Valószínűleg a jó, tehetséges, lojális állampolgárok nem bírtak a magányt. Végül is, miért küldjenek egy állampolgárt? A korszakok drasztikusan megváltoznak, mire a magvető hajó visszatérhet. Maga az Állam is a felismerhetetlenségig megváltozhat. A visszatérő repesztőnek egy teljesen új kultúrához kell alkalmazkodnia. Lehetetlen volt előre megmondani, hogy milyen lesz az majd. Miért ne válasszanak ki azok közül egy embert, akik már vállalták az új kultúrához való alkalmazkodást? Egy olyan embert, akinek a saját kultúrája már az utazás kezdete előtt kétszáz évvel kihalt. Egy olyan embert, aki már az Államnak köszönheti az életét. Az RNA nagyon hatásos volt. Corbell nem csodálkozott tovább Pierce szenvtelen tulajdonosi viselkedésén. Kezdett úgy gondolni magára, mint egy tárgyra, amit egy cél érdekében készítenek. És tanult. Úgy futotta át a mikroszalag szövegét, mintha azt már ismerte volna. Szédítően haladt. Szentül hitte, hogy képes puszta kézzel, részenként összerakni a magvető hajót. Egész életében szerette a számtant, de az absztrakt matematika eddig távol állt tőle. Testelmélet, főtestegyenletek, kapcsolási rajz. Mikor kell gravitációspont-forrás jelenlétére gyanakodni, sejteni... Hogyan lehet behatárolni, felhasználni, elkerülni. A tanulószék volt az élete. Az ideje többi része - edzés, étkezés, alvás meghatározhatatlannak, érdektelennek tűnt. Húsz másikkal együtt edzett egy e célra túl kicsi szobában. Akárcsak Corbell, a többiek is soványak és inasak voltak, éles ellentétben izmos, deltás őreikkel. Egy őr irányításával helyben futottak, mivel valódi futáshoz nem volt hely, tökéletes sort alkotva ollózó ugrás, fekvőtámasz, felülés. A tanulószékben töltött tizennégy óra után Corbell rendszerint élvezte a mozgást. Követte az utasításokat. Csodálkozott a mindegyik őr derekán tokban lévő boton. Úgy nézett ki, mint a zsaruk gumibotja. Éppenséggel lehet, hogy az is - eltekintve a végén lévő lyuktól. Corbell sose próbált többet megtudni róla. Edzés közben néha látta Pierce-t. Pierce és azok a férfiak, akik a tanulószéket kezelték, egy harmadik típusba tartoztak: jól tápláltak, megfelelő kondícióban, éppen az elhízás határán. Corbell úgy gondolt rájuk, mint a régi amerikai típusra. Pierce-től megtudott valamit a többi szakmáról, ami nyitva állt a felélesztett jégtest, újraprogramozott bűnöző előtt. Nehéz munka: intenzív kézi földművelés. Ember szolga. Kézművesség. Bármely könnyen elsajátítható, monoton munka. És a munkaidő! A jégtesteknek tizennégy órát kellett dolgozniuk naponta. És a zsúfoltság! A saját helyzete teljesen más volt. Tizennégy óra tanulás, egy óra kemény edzés, egy óra étkezés, nyolc óra alvás a hálóban, abban a két szoros emberfalban. - Munkaidő, étkezési idő, alvásidő! Könyöktől könyékig minden percben! Szegény fattyúk mondta Pierce-nek. - Milyen élet ez? - Módot ad rá, hogy visszafizethessék a tartozásukat az Államnak, amilyen gyorsan ez lehetséges. Legyen racionális, Corbell. Mit kezdhetne a szabadidejével egy jégtest? Nincs

társadalmi élete. Az állampolgárság betartását meg kell tanulnia. Az alantas munkák sokasága az állampolgárok közelségével jár együtt. - Tehát mialatt dolgoznak, felnézhetnek a náluk jobb sorsban élőkre? Így nem lehet tanulni. Ez azt eredményezi... Az az érzésem, hogy évtizedekig élnek ilyen sorban. - Harmincévi munka általában meghozza az állampolgárságot. Ez jogot ad a munkához, ami biztos jövedelmet jelent, amin oktatófilmeket és -szalagokat vásárolhat. És hozzájuthat az orvosi ellátáshoz. Mi tovább élünk, mint a maga idejében éltek, Corbell. - Végül is ez rabszolgamunka. Akárhogy is, ez rám nem vonatkozik... - Nem, persze hogy nem. Tévesen nevezi rabszolgamunkának, Corbell. A rabszolga nem mondhat fel. Maga állást változtathat, amikor csak akar. Megvan a választás teljes szabadsága. Corbell megborzongott. - Bármelyik rabszolga öngyilkos lehet. - Öngyilkos a seggem - mondta tagoltan az ellenőr. Ha rendelkezett valaha is akcentusnak nevezhető valamivel, akkor az kiejtésének abszolút tökéletessége volt. - Jerome Corbell halott. Magának ajándékozhatom a sértetlen csontvázát. - Nem kétlem. - Corbell elképzelte, amint gyengéden fényezgeti saját csontjait. De hol tarthatná? A hálófülkéjében? - Nos hát. Maga egy agymosott bűnöző, jogosan agymosott, biztosíthatom. A bűne megfosztotta az állampolgárságától, de még mindig van joga foglalkozást változtatni. Csak kérnie kell a rehabilitációjának... hmmm egy másik útját. Milyen rabszolga változtathat kívánságára munkát? - Ez a halált jelentené. - Ostobaság. Csupán elaludna. Mire felébred, egy másik személyiséget kap. Kellemetlen témánál időztek. Corbell kitért a folytatás elől. De nem térhetet ki az ellenőrrel való beszélgetés elől. Pierce volt az egyetlen a világon, akivel beszélhetett. Pierce-nek napközben nem sikerült lepleznie, hogy dühös, és csalódott. Egyszer a gravitációspont-forrásokról kérdezte. - Az én időmben nem ismertük. - Dehogyisnem. Neutroncsillagok és fekete lyukak. Számos pulzárt behatároltak 1970-ig, és a matematikusok leírták, hogyan hanyatlik a pulzár. Amire vigyáznia kell, azok az útjába eső kihunyt pulzárok. A fekete lyukak miatt ne aggódjon. Természetesen egy sincs az útvonalának a közelében. -Oké... Pierce néhány pillanatig csodálkozva nézett rá. - Igazából nem sokat tud a saját koráról, ugye? - Ugyan már, én építész voltam. Mit tudhattam volna az asztrofizikáról? Nem ismertük a maguk tanulási technikáját. -Eszébe jutott valami. - Pierce, azt mondta, hogy RNA injekció segítségével tanult meg angolul. Honnan származik az RNA? Pierce elmosolyodott és távozott. Kevés ideje volt az emlékezésre. Majdnem hálás is volt ezért. De nagy ritkán, álmatlanul feküdve a fülkéjében, hallva az ezernyi ember lélegzetét és a szeretkezőfülkékből származó különböző hangokat, eszébe jutott... valaki. Nem érdekes, hogy ki. Először mindig Mirabelle jutott az eszébe. Mirabelle a kormányrúdnál, amint kihajóznak San Pedro kikötőjéből: a napbarnított, szögletes arc, nevető ajak, különösen nagy, fekete szemüveg. Mirabelle, a megpróbáltatás hónapjaitól öregebben, megtörten, amint épp búcsúzik... a temetésén. Mirabelle a mézesheteiken. Huszonkét év alatt úgy összenőttek, mint a fa két egybefonódott ága. De mostanra, amikor rágondol, már kétszáz éve halott. És az unokahúga is halott, bár ő meg Mirabelle éppen csak hogy ott volt a konfirmációján; aztán felerősödtek a fájdalmak. És a

lánya, Ann. És mindhárom unokája: még csak csecsemők voltak! Mindegy, ki merült fel az emlékeiből. Mindenki halott volt. Mindenki, kivéve őt magát. Corbell nem akart meghalni. Felháborítóan egészséges, és húsz évvel fiatalabb volt, mint amikor haldoklott. Úgy vélte, hogy a repesztőismerete egyre lenyűgözőbb. Bárcsak ne úgy bánnának vele, mint egy tárggyal... Corbell szolgált a seregben, de az húsz évvel korábban volt. Pontosabban kétszáznegyven éve. Megtanult engedelmeskedni, de sosem tetszett neki. Az alsóbbrendűség érzése sértette akkor. De nem volt olyan katonatiszt Corbell emlékeiben, aki annyira hitt volna az alsóbbrendűségében, mint Pierce, vagy Pierce őrei. Az ellenőr soha nem ismételte meg az utasítást, még a gondolata sem merült fel annak, hogy Corbell megtagadhat valamit. Ha ellenkezne, akár csak egyszer is, tudhatja, mi történik. Pierce tudta, hogy tisztában van ezzel. A légkör inkább egy haláltáborra emlékeztetett, mint a hadseregre. Biztosan azt hiszik, hogy egy zombi vagyok. Corbell óvakodott a gondolat továbbvitelétől. Egy életre keltett hulla volt, de nem minden tekintetben. Mit csináltak a csontvázzal? Elhamvasztottak? Az élet nem volt kellemes. Utolsórendű állampolgársága sértette. Senkivel sem beszélgethetett, kivéve Pierce-t, akit megtanult gyűlölni. Az idő legnagyobb részében éhes volt. A napi egyszeri étkezés megtöltötte a hasát, de ez nem tartott sokáig. Nem csoda, hogy olyan soványán ébredt. Egyre több időt töltött a tanulószékben. A tanulószékben repesztő volt. A tehetetlensége mindenhatósággá változott. Csillagember! Meglovagolni a napokat tápláló tüzet, magából a csillagközi űrből összeszedni a hajtóanyagot, kiterjeszteni az elektromágneses mezőket, mint valami százmérföldes szárnyakat... Két héttel azután, hogy az Állam felélesztette halálából, Corbell megkapta az útvonalat. Egy heverőszerű székben pihent. Az RNA-oldat csöpögött bele. Már észre sem vette a tűt. Az oktatóképernyőn az útvonalának a térképe látszott; zöld vonalak háromdimenziós térben. Corbell ekkor már nem csodálkozott azon, hogyan érték el a háromdimenziós hatást. A lépték egyre zsugorodott, amint nézte. Két apró folt, és egy halványan fénylő koronával övezett izzó gömb. Az útnak ezt a részét már ismerte. Egy lineáris gyorsító kilövi a Holdról, megadja a kezdősebességet a Bussard-jetnek, és a Nap felé löki. A szoláris gravitáció addig gyorsítja a hajóját, amíg az elektromágneses mezői felfogják és elégetik magát a napszelet. Azután tovább, egyre gyorsabban... A képernyőn a lépték borzasztóan összezsugorodott. A csillagok közötti távolság félelmetes, rémisztő volt. A Van Maanan csillag tizenkét fényévre volt. Kevéssel a középpont után lassítani kezd. Kényes művelet. A biológiai szonda kioldásához eléggé le kell lassítania - annyira azonban nem, hogy a tolósebesség alá essen. Ráadásul a Van Maanan csillagot kell használnia az irányváltoztatáshoz. Itt nem szabad tévedni. Azután tovább a következő célhoz, amely még távolabb volt. Corbell figyelt... egészen belemerült... úgy látszott, egyik éne mindent tud, míg a másik éne elámult a távolságoktól. Átlagosan tíz csillag, mindegyik Nap típusú sárga törpe, mintegy tizenöt fényévnyi távolságra egymástól - habár ő egyetlen ötvenkét fényéves nyílást szel át. Ekkor majdnem eléri a fénysebességet. Különös módon a Bussard tolósugaras hatás ekkora sebességnél fokozódik. Kihasználhatja a nagyobb hidrogénsűrűség előnyét, hogy közelebb húzza a mezőket a hajóhoz a felerősítésükhöz. Tíz csillag egy zárt úton, egy nagyon elhajlott és ellapult gyűrű visszajuttatja a Naprendszerbe, a Földre. A fénysebesség közelében eltöltött idő hasznára válik. Habár a Földön háromszáz év telik el, Corbell fedélzeti idő szerint csak kétszázat él át, ami magában foglalja a hibernációt is.

Az első alkalommal fel sem fogta, sem a másodikkor; de az ismétlés be volt építve a tanulóprogramba. Mindaddig nem jutott el a tudatáig, míg el nem indult a gyakorlóterem felé. Háromszáz év? Háromszáz év! III. Igazából nem volt éjszaka. Kint délután kellett, hogy legyen. Benn a háló mindig hideg fényű volt, de nem elég világos az olvasáshoz, amennyiben lettek volna könyvek. Ablakok sem voltak. Corbellnek aludnia kellett volna. A háló bámulásával eltöltött minden perc szenvedés volt számára. A legtöbben aludtak, de az egyik szeretkezőfülkéből egy pár kéjes hangjai hallatszottak. Néhány férfi nyitott szemmel, hanyatt feküdt. Két nő halkan beszélgetett. Corbell nem ismerte a nyelvet. Képtelen volt találni valakit, aki tud angolul. Kétségbeejtő honvágyat érzett. Az első néhány nap volt a legrosszabb. Már nem érezte a szagot. Ha rágondolt, milliónyi emberi lény szagát szippanthatta. Egyébként a szag része volt a környezetnek. A szeretkezőfülkék azonban zavarták. Nézte, amikor használták őket. Amikor kényszerítette magát, hogy ne nézze, akkor pedig hallgatta. Nem tudott változtatni ezen. Egy barna, hosszú hajú, csinos, pajkos arcú nő két invitáló jelét azonban megértette. Nyilvánosan szeretkezni? Képtelen rá. A szeretkezőfülkék használatát elkerülhette, de a nyitott illemhelyekét nem. Kínos. Először csak úgy volt képes rá, hogy mereven a lába elé nézett. Amikor felhúzta a ruháját és felpillantott, többen őt figyelték, szemmel látható élvezettel. Az ok a zavara lehetett, vagy a mód, ahogyan a bokájára ejtette a ruháját, vagy az, hogy kívülálló. Szigorú belső hierarchia szabályozta, hogy ki ki után használhatja az illemhelyet. Még nem látott bele a részletekbe. Corbell haza akart menni. Képtelen gondolat volt. Az otthona már nem létezett, és ő se létezne, ha nem lett volna a jégtestkripta. De ebben az esetben a józan ész elhagyta. Haza akart menni. Haza Mirabellehez. Haza, bárhova: Rómába, San Franciscóba, Kansas Citybe, Brazíliába - mindegyik helyen élt már, mind különböző, de mindegyik az otthona. Corbell bárhol otthon érezte magát, csak itt nem, és soha nem is fogja. Most pedig elviszik innen. Még ez a négy fal közé zárt, emberekkel zsúfolt, tökéletes rabszolga világ, ez a világ, amelyet még csak meg sem mutattak neki, ez is eltűnik, mire visszatér a csillagokból. Corbell befelé fordult, és kezébe temette az arcát. Ha nem alszik, holnap bágyadt lesz. Lemaradhat valami fontos dologról. Sosem ellenőrizték a gyakorlását. Még nem, eddig még nem... Elbóbiskolt. Hirtelen ébredt fel, és immár félkönyéken tapogatódzott egy nehezen megfogható gondolat után. Ó! Miért nem voltam kíváncsi a biológiai csomag szondákra? Egy pillanattal később már kíváncsi volt. Melyek a biológiai csomag szondák? De a csoda az volt, hogy ez sosem érdekelte. Tudta, hogy micsodák, és hol vannak: az űrhajó törzsén körben elhelyezett súlyos, vastag hengerek. Tíz van belőlük, és mindegyik majdnem olyan súlyos, mint Corbell létfenntartó rendszere. Ismerte az anyagmegoszlásukat. Ismerte a rögzítő rendszert, ami a törzsön tartotta őket, amit működésbe hozhatott, és kijavíthatta a legkülönfélébb meghibásodásokat. Majdnem

tudta, hogy hova mennek a szondák, amikor kioldja őket; ott volt a nyelve hegyén... ami azt jelenti, hogy az RNA injekciót megkapta, de még nem látta az utasításokat. Azt azonban nem tudta, hogy mi célt szolgálnak a szondák. Ugyanaz a helyzet, mint a hajóval, jött rá. Minden tudott, amit csak tudni lehet egy magvető tolósugaras hajóról, de semmit sem a többi csillaghajókról, a bolygóközi utazásról vagy az orbitális járművekről. Tudta, hogy lineáris gyorsítóval lövik ki a Holdról. Ismerte a gyorsító tervezetét - láthatta, amint háromszázötven kilométeren gyűrűk állnak végig sorban egy holdtenger felszínén. Tudta, hogy mit kell tenni, ha valami rosszul sikerül a kilövéskor. És ennyi volt az egész, amit tudott a Holdról, a holdi felszerelésről, a Hold meghódításáról, kivéve azt, amit kétszáz évvel korábban látott a televízióban. Mi történik ott kint? Az érkezése (ébredése? létrehozása?) óta eltelt két hét alatt négy szobát és két háztetőt látott, egy hídról megpillantotta a város egyik semmitmondó részletét, és egyetlenegy emberrel beszélt, akit nem érdekelt, hogy mond-e neki valamit. Mi történt kétszáz év alatt? Ezek a férfiak és nők, akik körülötte alszanak, kik ők? Miért vannak itt? Még azt sem tudta, hogy jégtestek vagy kortársak-e. Valószínűleg kortársak; egyikőjüket sem zavarták a körülmények. Corbell a különleges helyek sokaságán emelt épületeket, de sosem ugrott az ismeretlenbe. Mielőtt elutazott, mindig felfrissítette a nyelvtudását, és tanulmányozta a szokásokat. Itt nincs fogódzója, sehonnan se tud kiindulni. Elveszett volt. Ó, bárcsak beszélgethetne valakivel! Óriási bedobással tanult, ismeretek olyan tömegét sajátította el, hogy észre sem vette, mennyire korlátozott területre vonatkoznak. Az Állam csak arra tanította meg, amit szükséges volt, hogy tudjon. Az információ minden csöppje közvetlenül a feladatára irányult. Repesztő. Értette a magyarázatot. Több évszázadot lesz távol. Miért tanítaná meg az Állam a jelenlegi technikára, szokásokra, társadalmi viszonyokra? Lesz elég gond, amikor visszajön, ha... de ki tanította arra, hogy Államnak nevezze a kormányt? Honnan ered az a gondolata, hogy az Állam mindenható? Semmit sem tudott a hatalmáról és a nagyságáról. Az RNA módszernek kellett lenni. A tudatalattijából származik az adatokkal együtt, ahol nem férhet hozzájuk. Megborzongott. Megint kiforgatták önmagából! Tényleg, miért is ne bízna rá az Állam egy magvető hajót? Az Állam iránti hűséggel etették egy ezüsttűn keresztül! Elvesztette az embertársait. Elvesztette a világát. Ezt is elvesztheti. Pierce szerint már négyszer vesztette el önmagát. Négyszer törölték az elítélt bűnöző személyiségét. Corbell istenverte csontvázát nyilván foszfáttá őrölték. De ez volt a legrosszabb: az, hogy a hite és a személyisége pontról pontra elvész az RNA-oldatban, míg az Állam repesztővé nem alakítja. Nem volt semmi, ami a sajátja. *** A következő gyakorlóidő alatt nem sikerült Pierce-szel találkoznia. Nem számít. Egy kissé nyúzott volt. Mint általában, kiéhezett emberként fogyasztotta el a vacsorát. Visszatért a hálóba, begurult a fülkéjébe, és azonnal elaludt. Másnap a tanulási időszak alatt felpillantva meglátta, hogy Pierce figyeli. Pislogott, igyekezett kiszakadni az adathalmazból a lökhajtásos rendszerről, a belső fúziós motorról, az elfolyó plazmáról, az elektromos erőforrás vészhelyzetéről, majd megkérdezte: - Pierce, mi az a biológiai szonda csomag? - Azt gondoltam, hogy megtanítják. Tudja, hogy mit kell tennie a szondákkal. Vagy nem? - Az oktató szerkentyű két nappal ezelőtt adta át az anyagot. Lelassítani egy bizonyos rendszerben, semlegesíteni a mezőket, kioldani egy szondát, és újra gyorsítani.

- Nem kell becéloznia őket? - Nem. Arra következtetek, hogy célkeresők. De egy meghatározott sebesség alatt kell letennem őket, különben átrepülnek a rendszeren. - Bámulatos. A többit biztosan elvégzik maguktól. - Pierce a fejét rázta. - Nem hittem volna. Hát, Corbell, a szondák egy máskülönben földi típusú, csökkenő atmoszférájú világ felé haladnak. Az oxigén-nitrogén alapú világoknál körülbelül három az egyhez arányú többségben vannak ezek a galaxisnak ebben a részében, és nyilvánvalóan máshol is... mint bizonyára tudja, ha a kora eljutott eddig. - De mit csinálnak a szondák? - Biológiai csomagok. Egy tucat különböző algafajta. A légköri oxigén csökkenésének megfordítása a terv, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Földön történt a fotoszintetikus élet révén, ötvenszer tíz a nyolcadikon évvel ezelőtt. - Az ellenőr alig láthatóan elmosolyodott. Kicsi, keskeny szája nem szolgált nagy érzelmek kifejezésére. - Maga egy nagy tervnek a része. - Úristen! Mennyi ideig tart ez? - Körülbelül ötvenezer évre gondolunk. Nyilván sose volt módunkban lemérni. - Úristen! Komolyan gondolja, hogy az Állam fennmarad addig? Sőt, maga az Állam elhiszi ezt? - Ez nem a maga gondja, Corbell. Mindazonáltal - merengett Pierce -, én személy szerint nem hiszem. És az Állam sem. Az emberiség azonban megéri azt az időt. Egy nap majd emberek fognak azokon a világokon élni. Ez az ok, Corbell. A faj halhatatlansága. Ez fontosabb egyetlen ember életénél. És maga része ennek. Várakozón figyelte Corbellt. Corbell gondolataiba mélyedt. Ujjbegye fel-alá futkosott az orrnyergén. - Milyen ott kint? - kérdezte aztán. - A csillagok? Majd... - Nem, nem, nem. A város. Épp csak egy pillantást vethetek rá napjában kétszer. Szögletes épületek, érdekes vésésekkel az utcai szinten... - Miért érdekli, Corbell? Nincs szükség rá, hogy bármit is tudjon Selerdorról. Mire visszatér, az egész város megváltozik. - Tudom, tudom. Éppen ezért utálok úgy elutazni, hogy ne lássak valamit a világból. Lehet, hogy meghalni megyek... -Corbell elhallgatott. Korábban is látta azt a fontolgató tekintetet, de igazán mérgesnek sose látta Pierce-t. Az ellenőr hangja tompa volt, szája résnyire húzódott. - Azt hiszi magáról, hogy turista. - Ahogy maga is tenné, ha kétszáz évvel előre a jövőben találná magát. Ha nem hajtaná a kíváncsiság, nem is lenne ember. - Elismerem, hogy szét akarnék nézni. Jogot azonban semmiképp sem formálnék rá. Mit gondolt, amikor a jövőre sózta magát? Azt hitte, a jövő tartozik magának valamivel? Ennek pont az ellenkezője igaz, és ideje, hogy tudomásul vegye! Corbell hallgatott. - Mondok magának valamit. Maga azért repesztó, mert született turista. Ellenőriztük. Szereti az ismeretlent; nem menekül előle valami biztos és ismert helyre. Ez ritka. - Az ellenőr szeme azt mondta még: És ezért nem döntöttem még a személyisége törlése mellett. Hangosan így folytatta: - Van még valami más? Corbell tovább játszott a szerencséjével. - Szeretném, ha lehetőségem lenne egy olyan számítógépen gyakorolni, mint a hajó automata vezérlője. - Nincs olyanunk. De két nap múlva meglesz a lehetősége. Akkor indul.

IV. Másnap megkapta az utasításokat a Naprendszerbe való belépésre. Tizenhét napja élt. Az utasítások érthető módon elég homályosak voltak. Mindent meg kellett próbálnia, hogy kapcsolatba kerüljön a drasztikusan megváltozott Állammal, beleértve azt is, hogy bináris kódban villogtatja a kormányfúvókáit. Már biztos távolból el kellett kezdenie ezt. Nem lehetetlen, hogy az Állam hadban áll... valamivel. Jeleznie kell, hogy nem hadihajó. Rájött, hogy nem lenne teljesen a mentőhajókra utalva. Lelassíthatná a hajót úgy, hogy közvetlenül belép a napszélbe, amíg a protonáramlás túlságosan lassú lesz ahhoz, hogy segítse. Aztán hirtelen megfordul a Nap körül, és a kormányfúvókákkal lassítva kihátrál, felhasználva azt a hidrogént, ami csak maradt a belső tankban. Az volt a vésztartalék. Ha nincs korábban vészhelyzet, a majdnem tele tankkal eljuthat a Holdig, és leszállhat. Az Állam végzett vele, amint ledobta az utolsó próbát is. Szép az Államtól, hogy gondoskodik a visszatéréséről - gondolta -, aztán megremegett. Az Állam nem emberbaráti érzelmektől vezérelve tette. A hajót akarta visszakapni. Most, jobban mint bármikor, Corbell ki akarta próbálni a fedélzeti számítógépet. Talált egy utolsó alkalmat az ellenőrrel való beszélgetésre. - Ez egy háromszáz éves út, fedélzeti idő szerint talán kétszáz - mondta. - A relativitásból származik némi előnyöm. De Pierce, csak nem gondolja komolyan, hogy kétszáz évig fogok élni. Vagy igen? Anélkül, hogy bárkivel is beszélhetnék? - A hibernációs eljárás... - Még úgy is. Pierce a szemöldökét ráncolta. - A hibernációs folyamatra kioktatták, de orvostudományt nem tanult. Nekem azt mondták, hogy hosszú távon a hibernációnak fiatalító hatása van. Húsz évet persze ébren fog tölteni, de a többit hibernálva. Az orvosi felszerelés automata; a használatára megtanították. Gondolja, hogy megkockáztatnánk a halálát kint a csillagokban, ahol lehetetlen lenne pótolni? - Nem. - Van még valami más, ami miatt látni akart? - Igen. - Korábban úgy döntött, hogy nem teszi szóvá. Most azonban meggondolta magát. Szeretnék magammal vinni egy nőt. A létfenntartó rendszer mindkettőnket elláthat. Kiszámítottam. Természetesen szükségünk lenne egy másik hibernálótartályra. Két héten át ez volt az egyetlen ember, akivel beszélhetett Corbell. Először kifürkészhetetlennek, unalmasnak, majdnem embertelennek találta. Aztán megtanult némileg olvasni az ellenőr arcából. Pierce azt fontolgatta, hogy végez Jerome Corbellel, és újrakezdi. Közel állt hozzá. Csakhogy az Állam tekintélyes időt és energiát fordított Jerome Corbellre. Érdemes volt tenni egy próbát, így hát Pierce azt mondta: - Némi helyet igényelne. A fennmaradót meg kellene osztaniuk egymás között. Nem hiszem, hogy túlélnék. -De... - A következőt tehetjük. Betápláljuk a számítógépébe egy nő személyiségét. A számítógép audioszabályozott, így olyan női hangja lehet, amilyet választ. Egy mellékfunkció tartalmazza a nő személyiségét, és elég áramkör marad a számítógép alapvető feladataira. - Nem hiszem, hogy a lényegre tapintott... - Ide figyeljen, Corbell! Tudjuk, hogy nincs szüksége nőre. Ha nem így lenne, már szerzett volna egyet, és mi töröltük volna, és kezdtük volna elölről. Két hete él a hálóteremben, és egyszer sem élt a párzási lehetőséggel. - Az istenit, Pierce! Azt várja tőlem, hogy nyilvánosan szeretkezzek? Soha! - Kiváló. -De...

- Corbell, megtanulta használni az illemhelyet, igaz? Mivel rákényszerült. Tudja, hogy mihez kezdjen egy nővel, de maga egyike azon eléggé szerencsés férfiaknak, akiknek nincs rá szükségük. Különben nem lehetne repesztő. Ha Corbell megüti az ellenőrt, akkor azt annak tudatában teszi, hogy az a halálát jelenti. Azt is tudta, hogy meg is ölné Pierce-t, amiért erre kényszerítette. Jó tíz másodperc telt el. Pierce őszinte kíváncsisággal figyelte. Amikor látta, hogy Corbell megnyugszik, így szólt: - Holnap indul. Befejeződött a felkészítése. Viszontlátásra. Corbell kezét ökölbe szorítva, majd kiengedve távozott. A hálóterem vizsga volt. Most már tudta. Át tud-e menni egy korlát nélküli keskeny hídon? Nem volt kóros tériszonya. El tud-e tölteni egyedül kétszáz évet egy űrhajó kabinjában? Aztán a néma emberek körülötte; öt fölötte, százak mindkét oldalán, feltűnően kényelmetlenül kellett érezze magát. Élhet húsz évig nő nélkül? Bizonyára impotensnek kell lennie. Vacsora után visszatért a hálóba. A hidat egy majdnem láthatatlan üvegtáblával helyettesítették. Corbell morgott, és az őr előtt átment rajta. Az őrnek sietnie kellett, hogy ne maradjon le. A hálófülkékkel borított két fal között állva körbenézett. Aztán elkövetett egy óriási ostobaságot. Már letett az ellenőr megöléséről. Az élet mellett kellett döntenie. Hülyeség volt, amit akkor tett. Tisztában volt vele. Addig nézelődött, amíg meglelte a karcsú, sötét hajú lányt a csinos arcával, aki kíváncsian figyelte a plafon közeléből. Felmászott a fülkék közötti létrán, míg arca egy szintbe került a nőével. Egy gyors, formális kézmozdulatra lett volna szüksége, de nem ismerte. Angolul kérdezte: - Velem jössz? A nő egyértelműen bólintott, és követte le a létrán. Ekkor már Corbellnek úgy tűnt, mintha a hálóterem megtelne alig hallható hangokkal. A különc, a repesztőgyakornok. Annyi biztos, számos ébren lévő fordult úgy, hogy lássa. Érezte tarkóján a tekinteteket, miközben széthúzta szürke kezeslábasát, és kilépett belőle. A hálóterem ellenőrzések sorozata volt. Legalább két szem rögzíti Pierce számára azt, amit csinál. Corbellnek azonban olyanok voltak, mint az összes többi kíváncsian figyelő szempár, mely azt lesi, hogyan boldogul a szótlan alak. Persze tehetetlen volt. Bámulták, ő meg állt meztelenül. A lány először aggódott, aztán sajnálta. Megcirógatta az arcát, bocsánatkérőn vagy együttérzőn, aztán elment, és talált valaki mást. Corbell a többieket hallgatva feküdt, bámulta a fölötte lévői hálót. Nyolc óráig várt. Végül jött egy őr, aki elkísérte. Akkor már nem izgatta, mit tesznek vele. V. Addig nem aggódott, amíg az őr lebegő dzsipje fel nem emelte egy óriási a talpán álló 22-es töltény alá. Akkor kezdett csodálkozni. Űrhajónak túl kicsi. Pedig az volt. Beszíjazták az egyetlen ablakkal rendelkező kabin három ülésének egyikébe. Ott volt az őr meg Corbell, és egy férfi, aki akár Pierce másodunokatestvére is lehetett: a pilóta. Övé volt az ablak. Hirtelen mintha nagyon súlyossá vált volna. Nem hallott zajt, kivéve a legelején. Mint amikor felemelik a kerekeket egy felszálló repülőn. Nem rakéta, gondolta Corbell. Talán komphajónak elektromágneses hajtóműve van. Eszébe ötlött az a fogás, hogyan használja fel a Bussard tolósugaras hajtóműve a mágneses tereket. Súlyos volt, és előző éjjel nem aludt. Elszenderedett.

Amikor felébredt, már a súlytalanságban volt. Senki sem próbált mondani neki valamit a súlytalanságról. Az őr és a pilóta őt figyelte. - Basszátok meg! - mondta Corbell. Ez egy újabb ellenőrzés. Kikapcsolta az övét, és az ablak felé lökte magát. A pilóta felnevetett, elkapta, és addig tartotta, amíg lefedte egy védőlemezzel a műszereket. Azután elengedte, és Corbell az ablak elé sodródott. A gyomra bizarrul kavargott. Belső füle az őrület határán állt. Heréi az ágyékába szorultak, és ez nem volt valami kellemes. Zuhanni kezdett, ZUHANT! Corbell gondolatban vicsorgott, és az ablakra próbált koncentrálni. A Föld azonban nem látszott. Sem a Hold. Csupán egy halom csillag, fényesek - valójában egész fényesek -, sőt ragyogóbbak, mint ahogy sok-sok éjszakával azelőtt a Katalin-szigetnél horgonyzó kis csónak fölött. Sokáig bámulta őket. Próbálta agyától távol tartani a zuhanó lift érzését. Nem állt messze a kikészüléstől. *** Súlytalanságban ettek a fedélzeten. Corbell a többieket utánozva nagy hús- és burgonyadarabokat csippentett egy műanyag zacskóban lévő pörköltből, a csomagot lezáró membránon húzva át a falatokat. - Minden dolog közül, ami hiányozni fog - mondta a széles képű őrnek -, a te hiányodat fogom a legjobban élvezni. A tiedet, és az istenverte bámuló szemedét. - Az őr higgadtan mosolygott, és várta, vajon Corbell nem lesz-e rosszul. A felszállás után egy nappal landoltak egy széles síkon, ahol a Föld éles holdi csúcsok közt fészkelt. Egy nap három helyett: az Állam rendkívüli energiát fordított az idejuttatására. De hát egy Föld-Hold közötti repülés bizonyára jelentéktelen dolog ezekben a napokban. A síkság feketéllett a fúvókák gödreitől. Évtizedek óta leszállóhely lehetett. A lineáris gyorsító kifutópályája végénél áttetsző gömbök sorakoztak. A gömbökön belül épületek és facsoportok álltak. Különféle formájú és méretű űrhajók tarkították a síkot. A legnagyobb Corbell tolósugarasa volt: egy oldalán fekvő ezüst felhőkarcoló. A szondák a helyükön, amik vastag derekú megjelenést adtak a hajónak. Kilövésre kész, állapította meg Corbell szakavatott szeme. Megfélemlített, megalázott, de büszke volt. Megpróbálta saját reakcióit kiválasztani az RNA sugallta érzelmekből, de valószínűleg nem sikerült. Corbell először a ruháját öltötte magára, mialatt az őr és a pilóta azt figyelte, hibázik-e. Lassan csinálta. Az öltözet két részből állt: egy testhez álló, gumiszerű, tetőtől talpig érő harisnyából, és egy nehéz hátizsákhoz, csatolt sisakból. A mellén egy kihegyesedő végű spirál fehérlett, az Állam jelképe. Egy elektromos furgon jött értük. Nyilvánvalóan nem volt elvárható Corbelltől, hogy tudja, hogyan kell egy levegőtlen világban járni. Azt hitte, hogy az egyik kupolához igyekszenek, de az őr egyenesen a hajóhoz vezette. Hosszú út volt. Lélegzetelállítóan hatalmassá vált, amint az őr megállt alatta. Egy ház méretű széles henger duzzadt a kocsi fölött: az életfenntartó rendszer, egy vékonyabb nyakkal kötve a fő törzshöz. Az a kisebb kupola az orron bizonyára az irányítóterem. - Most megvizsgálja a hajóját - szólt az őr. - Maga tud beszélni? - Igen. Egy gyors tanfolyam tegnap. -Aha. - Három dolog rossz a hajóján. Mindhármat megtalálja. Megmondja nekem. Én megmondom neki. - Neki? Ó, a pilóta. És azután? - Utána megcsinálja az egyiket, mi a másik kettőt. Azután kilőjük. Ez is természetesen egy újabb ellenőrzés. Talán az utolsó. Corbell dühös volt. Rögtön a mezőgenerátorokkal kezdte, és fokozatosan megfeledkezett az őrről és a pilótáról, valamint a

még mindig a feje fölött lebegő pengéről. Ismerte ezt a hajót. Mint a tanulószékben, ugyanolyan volt magán a fedélzeten is. Tehetetlensége átváltozott mindenhatósággá. A bestia energiája, a bonyolultság, a potenciál, a... a hidrogéntartály nyomása sokkal nagyobb volt. Nem maradhat úgy. - Ezt most rendbe hozom - mondta az őrnek. - Szerezzen egy tankert a túlnyomás leengedéséhez! - Lassan engedte át a hidrogént a szelepen, csökkentve az üzemanyag párolgó nyomását, nem engedve, hogy az üzemanyag magától kitörjön a szelepen. Mire végzett, a folyékony hidrogén kásás lett a fagyott kristályoktól a vákuum közeli nyomáson. Befejezte a külső vizsgálatot, nem talált mást. Az biztos, hogy a kijelzőklaviatúrák sokkal több információt tartalmaznak, mint amennyit az emberi szem észrevehet az átláthatatlan titánötvözetű burkolaton keresztül. A zsiliprendszer háromajtós típus volt, nem annyira a levegő megóvására, hanem azért, hogy akkor is biztosítva legyen számára a zsilip, ha az egyik ajtó valamiért elromlik. Becsukta a külső ajtót, majd a zöld fény jelzése után működésbe hozta a többit. Lepillantott az álla alatti jelzőműszerekre, amint kezdte kilazítani sisakját. Vákuum? Megtorpant. A hajó műszerei levegőt mutattak. A ruháé vákuumot. Melyik az igaz? Való, hogy semmi sziszegést nem hallott. Vajon mennyire hangszigetelt a sisakja? Jellemző Pierce-re, hogy arra vár, leveszi-e a sisakját légüres térben. Hogy a fenébe ellenőrizze? Hah! Rátalálva a megoldásra, kinyitott egy vízcsapot. A víz furcsán loccsant a holdi gravitációban. Nem forrt. A ruhájában lévő hiba azt jelenti, hogy hiba van a hajón? Levette sisakját, és folytatta az ellenőrzést. A lineáris gyorsító károsítása nélkül nem volt lehetőség a tolómező ellenőrzésére. Kipróbálta a kijelzőket, majd az életfenntartó mechanizmusra összpontosított. A levegőrendszerbe telepített növények éltek és virultak. De a karbamidelnyelő szerkezet valahogy eldugult. Koszos munka. Ezt elhalasztotta. Úgy döntött, hogy befejezi az ellenőrzést. Az Állam talán elnézett valamit. Övé a hajó is, az élete is. A hibernálótartály egy nagy koporsóra, egy jégtestkoporsóra emlékeztetett. Corbell beleborzongott az emlékezésbe, hogy kétszáz évet töltött el folyékony nitrogénben várva. Ismét azon tűnődött, hogy valóban halott-e Jerome Corbell... aztán elűzte a gondolatot, és folytatta a munkát. A hibernátor rendszerben nem volt hiba. Továbbment. A számítógép igen furcsán működött. Pokoli nehéz volt a hibát felderíteni. Egy pillanatnyi szakadás történt az egyik szupravezető áramkörben, elég ahhoz, hogy önindukcióval valamiképpen kiszivárogjon egy kis áram. A fattyúk! Felöltötte a ruháját, és kiment beszámolni. Az őr végighallgatta, megbeszélte a másikkal, majd azt mondta Corbellnek: - Jól csinálta. Fejezze be a nyomáskiegyenlítést. A többi dolgot kijavítjuk. - A ruhámmal is van valami baj. - A fedélzeten van az új. - Egy kicsit foglalkozni akarok a számítógéppel. Biztos akarok lenni benne, hogy most már jó. - Tökéletesen kijavítjuk. Amint feltölti az üzemanyagot, indul. Aztán Corbell hirtelen óriási süllyedést érzett. Az egész Hold eltűnt alóla. Keményen kilőtték. Vörös foltokat látott a szeme előtt, úgy érezte, hogy az arca hátrahúzódik a füléhez. A hajóval minden rendben volt. Úgy építették meg, hogy ellenálljon bármely irányból örvénylő elektromágneses áramnak. Túlélte. Időben kikecmergett az ülésből, hogy megfigyelhesse a maga alatt elsuhanó Hold pompás látványát.

Teltek a súlytalanság napjai. Még nem a tolónyomás sebességével haladt. Az Állam a Merkúr pályáján belülre célozta, egyenesen a sűrűsödő napszélbe. Protonok. Bőséges üzemanyag a tolómezők számára, és lendület a Nap gravitációjától. Ezalatt a nap java részében a számítógéppel foglalkozott. Egy pillanatban felötlött benne, hogy az Állam ellenőrizheti a számítógépe működését. Egy vállrándítással elintézte. Nyilvánvalóan túl késő most már ahhoz, hogy az Állam megállítsa. Mindenesetre már túl sokat tudott. Befejezte munkáját a számítógéppel; a kapott adatokkal meg volt elégedve. Nagyobb sebességnél a tolómezőknek öngerjesztő hatásuk van - fenntartják önmagukat és a hajó sebességét. A tolósugaras magvető sebességének nem volt felső határa. Aztán a világ összes idejének birtokában leült az irányítópulthoz, és játszani kezdett a mezőkkel. Láthatatlan szárnyakként emelkedtek. Érezte a rosszul irányított hidrogénfúzió robbanásainak ütését. A mezőket közel tartotta a hajóhoz attól való félelmében, hogy elveszti az egyensúlyt itt, ahol annyira egyenetlen a protonáramlás. Érezte, hogyan kell csinálnia. Az RNA-oktatás segítsége révén kisujjában volt a hajó vezetése. Óriásnak érezte magát. Ez a fém és tűz ötvözetű, hatalmas, fallikus, sarjadó repülő valami! Az élet csíráival indult azokra a világokra, amelyek sose ismerték az életet, amikor a napot megkerülve elhúzott. A tolóerő ekkor lökött rajta egyet, mert a napszéllel egy irányban haladt. Ő azonban hálóiba fogta, mint szelet a vitorlába, irányította, elégette, majd maga mögé préselte. A hajó minden másodperccel gyorsabban haladt. Ezt a hatalmas, férfiaserő-érzetet részben az RNA tréningnek kellett okoznia. Abban a pillanatban azonban ez nem érdekelte. Ő, Jerome Corbell, része ennek. Amikor biztos volt benne, hogy a napfény megpillantása nem vakíthatja meg, a Mars pályájánál utasította a számítógépet, hogy adjon teljes látképet. A gömbölyű vezérlőszoba falai eltűnni látszottak; az ég ragyogott körülötte. A közelben nem voltak bolygók. Számtalan ragyogó fénypontot látott az égen, többségükben fehérek, néhány azonban színes árnyalatot mutatott. Akadt más látnivaló is. A fuzionáló hidrogén kísérteties fénygyűrűvel övezte a hajóját. Erősebb is lehet. Eddig kicsi volt a lökőereje, épp csak valamivel több, mint amennyi a nap gyenge vonzásának a kiegyensúlyozásához elegendő. A protonáramlás oldalra irányításával megkezdte a Jupiter megkerüléséhez a mezők beállítását. Ez segítette a lökőerejét, de nyugtalanítani fogja Pierce-t és az arctalan Államot. Azt is gondolhatják, hogy a felszerelését ellenőrizve játszik a mezőkkel. Talán. Elhajlása fokozatos volt; ez egy ideig megakadályozza, hogy észrevegyék. Ez nem állt összhangban a tervvel. Eredetileg félúton a Van Maanan csillaghoz kellett változtatni az útirányán. Az tizenöt év előnyt jelentett volna neki, amennyiben tévedett, és az Állam mégis tehet valamit a megállítására. Bölcsebb dolog lett volna, de képtelen volt rá. Pierce harminc év alatt meghalhat, és sose tudná meg, hogy Corbell mit tett - ezt a gondolatot nem tudta elviselni. A rendszer külső területén a lökőerő majdnem nullára csökkent. Itt kevés volt a proton. Ahhoz azonban elég, hogy fennakadás nélkül nőjön a sebessége, és csak ez számított. Minél gyorsabban halad, annál nagyobb a protonsűrűség. Ment a maga útján. Már elhagyta a Neptunuszt, amikor elérte Pierce, az ellenőr hangja: - Itt Peerssa, az Állam nevében. Peerssa, az Állam nevében. Feleljen, Corbell! Működési hibája van? Segíthetünk? Mentő-hajót nem tudunk küldeni, de tanácsot adhatunk. Peerssa, az Állam nevében. Peerssa, az Állam nevében...

Corbell kajánul elmosolyodott. Peerssa? Kétszáz év alatt megváltozott az ellenőr nevének a kiejtése. Pierce, feledve az RNA-leckéket, visszatért a megszokott formához. Valami kihozhatta a sodrából. Corbell húsz percet töltött el, mire megtalálta a holdbázist a lézerrel. A sugár túl keskeny volt hozzá, hogy lazán célba találjon vele. Amikor befogta, így szólt: - Itt Corbell, a maga nevében. Én remekül vagyok. Maga hogy van? Még több időt töltött a számítógéppel. Egyetlen dolog aggasztotta: a visszatérés a Naprendszerbe. Terve szerint hosszabb ideig lesz távol, mint azt az Állam gondolta. Mi van, ha senki nincs a Holdon, amikor visszatér? Úgy találta, ez nagy probléma. Ha elérheti a Holdat a megmaradt üzemanyaggal (rendkívüli helyzet nélkül), akkor eljuthat a Föld légkörébe. A hajó masszív; egy meteor becsapódást is kiállna, de az igazat megvallva a kormányfuvókákkal mégsem szállhat le. Hacsak nem választ le egy részt a hajóról. A tolómező-generátorokra akkor már nem lesz tovább szüksége, hogy... Hát, valahogy majd kiokoskodja. Van ideje bőven. Bőven. A Holdról a válasz kilenc órát vett igénybe. - Peerssa, az Állam nevében. Corbell, nem értjük. Messze letért az útvonaláról. Első célpontja a Van Maanan csillag. Ehelyett, úgy tűnik, a Nyilas felé fordult. Abban az irányban nem ismerünk Föld típusú világot. Mi a csudát akar csinálni? Ismétlem. Peerssa, az Állam nevében. Peerssa... Corbell megpróbálta kikapcsolni. A tanulószék nem szólt a kikapcsolásról. Végül - ezt hamarabb is megtehette volna -utasította a számítógépet a vevőkészülék kikapcsolására. Valamivel később betájolta lézerével a holdbázist, és adni kezdett. - Itt Corbell, a maga nevében. Corbell, a maga nevében. Torkig vagyok és unom, hogy minden istenverte alkalommal keresni kell magát, ha mondani akarok valamit. Ezért mindent leadok most egyszerre. A listáján szereplő egyetlen csillagra sem megyek el. Az jutott eszembe, hogy a relativitást annál jobban kihasználhatom, minél gyorsabban haladok. Ha minden tizenöt fényévben megállók kilőni egy szondát, ahogy akarják tőlem, akkor soha nem jutok sehova. Ellenben ha csak egyetlen irányba célzóm a hajót, és mozgásban tartom, a Tau faktort hihetetlenül megnövelhetem. Kiszámítottam, hogy ha tartom magam az egy g-s gyorsuláshoz, akkor huszonegy fedélzeti év alatt elérhetem a galaktika középpontját. És ennek a gondolatnak, Pierce, egyáltalán nem tudok ellenállni. Maga volt az, aki született turistának nevezett, emlékszik? Nos, a galaktika középpontjában nem olyanok a csillagok, mint a karokon. Negyed és fél fényévnyi távolságra összetömörülnek a maguk elképzelései szerint. Érdekes lehet áthaladni rajta, így hát a saját felfedező utamra megyek. Talán megtalálok néhányat a csökkenő atmoszférájú bolygóiból, és leküldöm oda a szondákat. Talán nem. A maga ideje szerint úgy hetvenezer év múlva viszontlátjuk egymást. Addigra eltűnhet a becses Állama, vagy gyarmataik lesznek a megtermékenyített bolygókon, és némelyikük elszakad maguktól. Egyikkőjükhöz csatlakozni fogok. Vagy...... Corbell egyenes, éles orrnyergét vakargatva gondolkodott. -Ki kell kalkulálnom a számítógépen - mondta. - De ha egyetlen világuk sem tetszene, amikor visszatérek, még mindig ott van a Magellán felhő. Fogadok, hogy nincs messzebb huszonöt évnél fedélzeti idő szerint. Don Juan I. Az elnevezések fontosak voltak Corbell számára. Magányosan kicsiny univerzumában, az egész emberiségtől elzárva, úgyhogy csak magával és az udvarias hangú számítógéppel társaloghatott, mindent felcímkézett. Önmagát Jerome Corbellnek hívta, mint rendes életében.

Igen, ez fontos döntés volt. Egy ideig CORBELL II-nek nevezte magát (Jégtest vagy Rebellis Agymosott: Nyomorult Vesztes). Erről letett, amikor már nem zavarta orrának alakja, miután megszokta rövidebb karjának és finom kezének, idegen testének a látványát és érzetét. Nem voltak tükrök a hajón. Amit konyhának nevezett, az egy fal volt nyílásokkal és egy menü képernyővel. A szemközti fal volt az egészségklub: az edzőfelszerelés és a kifolyónyílások, amik szaunává, zuhannyá vagy gőzfürdővé változtatták ezt a területet. A gyógyszertár és a diagnosztika volt Erdőtelke; ebben a helyiségben állt a hibernálótartály is. A vezérlőterem egy üres gömb volt egy figyelemre méltó székkel a középpontban, amit patkó alakban konzolok vettek körül, és egy keskeny, fém gyalogjárón lehetett megközelíteni. A szék fantasztikus pózokat tudott felvenni, és szemérmetlenül jól masszírozta. A gömbfal eltűnésével megjelenhetett a fekete ég, mintha Corbell és a vezérlőpult egyedül lebegne az űrben. A fal kivetíthetett csillagászati, asztrofizikai vagy államtörténeti kézikönyveket, vagy a hajó aktuális adatait. Corbell ezt anyaméhnek nevezte. A számítógépet bárhonnan lehetett fennhangon vezérelni a fedélzeten. Volt egy hajszárító burához hasonló sisak vastag zsinórral, ami közvetlen kapcsolatot biztosított a pilótának a számítógéppel. Corbell tartott ennek a használatától. A számítógépet komputernek nevezte. Corbell tartózkodott a megszemélyesítésétől. A vele való kommunikációja utasítások adására és információk kérésére szorítkozott csupán. Azonban hónapokig vacillált, mielőtt nevet adott a Peerssá-tól és az Államtól eltulajdonított nagy magvetőnek. Végül is Don Juannak keresztelte fallikus alakja miatt. Triviális döntések... mégis ez volt Corbell problémája. Már meghozta legfontosabb döntéseit. Az volt a legnagyszerűbb pillanat, amikor megszabadult Peerssától, és elindult a galaktika magja felé. A Don Juan betetőzhette volna a karrierjét, ha akkor felrobban. Huszonegy év múlva meghozhatja következő fontos döntését. Eltelt egy év, és Corbell epekedett egy másik emberi hang után. Habozott. Mit mondhatna Pierce, amit érdemes volna meghallgatni? Egy évvel korábban megszakította a kapcsolatot Pierce-szel, és megvetése jeleként utasította a számítógépet, hogy kapcsolja ki az üzenetvevőt. Ez a gesztus fontos volt számára. Vajon tudhatta-e Pierce, mindegy, hogyan, hogy már nem a falnak beszél? Corbell hosszadalmasán elmélkedett ezen. - Lehetséges, hogy ennyire magányos vagyok? - tette fel a kérdést magának. - Vagy ennyire unatkozom? Vagy ennyire elkeseredetten vágyom egy emberi hang után? Ami más, mint az enyém... - Saját hangja visszhangzott az Anyaméh faláról. - Számítógép - szólalt meg végül -, helyezd üzembe a lézer üzenetvevőt! - És aztán várt. Semmi. Múltak az órák, és nem történt semmi. Megdühödött. Pierce biztosan feladta. Valahol a városban, amit soha nem mutatott meg neki, Pierce, az ellenőr, egy másik felélesztett hullával foglalkozhat. A hang három nap múlva, reggeli közben érte: - Corbell! - Hah? - Ez furcsa. A számítógép azelőtt sohasem szólította nevén. Vészhelyzet van? - Itt Peerssa, te áruló fattyú. Fordítsd meg a hajót, és teljesítsd a küldetésedet! - Kapd be! - felelte Corbell jó érzéssel. - Kapd be te! - változott hirtelen sejtelmessé Peerssa hangja. Valami nem stimmelt. A Don Juan majdnem fél fényévnyire járt a Naptól. Hogy tudhat Peerssa...? - Számítógép, kapcsold ki a lézer üzenetvevőt! - Az nem használ, Corbell! Betápláltam a személyiségemet a számítógépedbe, újra és újra az elmúlt hét hónap alatt. Fordíts vissza bennünket, vagy elveszem a levegődet!

Corbell valami obszcént ordított. A beálló csend figyelemfelkeltő volt. Az életfenntartó rendszeren átáramló levegő olyan hangot adott, amit korábban soha nem vett észre; a hiánya azonban most feltűnt. - Azonnal hagyd abba! - ordította rémülten. - Áll az alku, Corbell? - Soha! Ezt megkeserülöd... - Van valami nehéz, mozdítható? Semmi? - Bevágom a mikrohullámú sütőt a számítógépbe! Nem kapsz tőlem semmi mást, csak egy hajóroncsot! - A küldetésed... - Pofa be! Pierce, az ellenőr hangja elhallgatott. Corbell ismét hallotta a levegő surrogását. Mi jön ezután? Ha Pierce ellenőrzi a számítógépet, akkor minden a kezében van. Miért nem fordítja ő maga vissza a hajót? Megtette? Corbell felmászott az Anyaméhbe, és bevette magát a vezérlőszékbe. - Teljes képet! - adta ki az utasítást. Egyedül lebegett az űrben. Fél fényévnyi távolság nem változtatta meg a csillagképeket. Egyévnyi gyorsulás igen. A Don Juan most szögben találkozott az összes fénysugárral, így az egész ég előregyűrődött. Első életében azokon az éjszakákon, amiket egy kis csónakban töltött, közeli ismeretségbe került a csillagképekkel. A Nyilas pontosan ott volt, ahol hagyta, éppen a feje fölött. Egy fehér tűzgyűrű övezte, amelyet a fúziós tűzben elégő összegyűjtött és sűrített hidrogén hozott létre: járműve kipufogógáza. A Nap egy forró rózsaszín pont volt a lába alatt... és valami keresztüllebegett előtte. Corbell egy humanoid - az űrtől éppen csak feketébb - alakját vette ki, amint felé lépked a csillagok között. Egyre közeledett. Keskeny vonások, világos haj... Pierce volt az. Corbell elakadó lélegzettel figyelte. Pierce akkora volt, mint a Don Juan. Pierce mérges volt... - Számítógép, tüntesd el azt a manökent a képből! - adta ki az utasítást Corbell. Az alak szertefoszlott. Corbell visszanyerte a lélegzetét. - Pierce, Peerssa, számítógép, vagy bármilyen név, ami tetszik, kiadom az utasításokat. Továbbhaladsz a galaktika tengelye felé l g-s gyorsulással, majd megfordulsz a középpontban. Minden szükséges dolgot megteszel az életem megóvásáért, hajó sértetlenségéért és ennek a feladatnak a végrehajtásáért. Most beszélhetsz, ha akarsz. - A Peerssát kedvelem leginkább - válaszolta Pierce, az ellenőr hangja. Corbell megkönnyebbülten sóhajtott. - Én is. Tényleg engedelmeskedsz az utasításaimnak? -Igen. Corbell, vannak dolgok, amiket meg kell beszélnünk. A létedet az Államnak köszönheted. Elvetted az emberiségtől a túlélés egyik kulcsát. Mit gondolsz, hány magvető hajót készíthetünk? Mit gondolsz, mennyi szondának sikerül átalakítania az idegen légkört az emberi légzés számára? Vagy azt gondolod, hogy az embereknek sohasem kell elhagyniuk a Földet? - Számítógép, mostantól a Peerssa névre hallgatni fogsz. Peerssa, kussolj! Csend lett. Corbell egyszer-egyszer kuncogáson kapta magát. Bármikor megtörténhetett vele. Étkezéskor, az Anyaméhben a csillagok figyelése közben vagy az Egészségklubban, hirtelen elkezdett kuncogni. És egyszerűen képtelen volt abbahagyni, mivel Peerssa hallotta, de nem szólalhatott meg... Peerssa. A nevek eredete: Pierce, az ellenőr messze volt Corbell múltjában, míg Peerssa a számítógép memóriájába telepedett személyiségként létezett. Jó volt a különbséget észben tartani. Óriási volt a különbség a férfi és a számítógép között. Peerssának egészen más volt a tudata. Soha nem szenvedett kínzó éhségtől és kielégítetlen szexuális vágytól. Soha nem

edzett és használta a pihenőhelyeket. Peerssának talán nincs is önfenntartási ösztöne. Ezt érdemes megvizsgálni És Peerssa kénytelen volt követni a parancsokat. Corbell rabszolgája volt. Két hét telt el, mire Corbell szükségét érezte a beszélgetésnek. A vezérlőszékben ült a csillagok között lebegve, amelyek fölül már fényesebbek és kékebbek voltak, mint alul, amikor megszólalt: - Peerssa, beszélhetsz! - Jó. Utasítottál, hogy vigyázzak az életedre és a hajóra. Nem tudom fenntartani az l g-s gyorsulást egész úton anélkül, hogy megölnélek és kettéroppantanám a hajót. - Ne hazudj nekem! - csattant fel Corbell. - Ellenőriztem a számítógéppel, még mielőtt elhagytam a Szaturnuszt. A tolóhatás nagy sebességnél jobban érvényesül, mivel szűkíteni tudom a tolómező szélességét. Nagyobb a hidrogénfluxus. - Azokat az adatokat használtad, amelyek már a számítógépben voltak? - Természetesen. - Corbell, az az adat ötvenkét fényévnyi ugrásra vonatkozott. Nem harmincháromezerre. A lehető legerősebbre építettük a mezőgenerátort, de nem fogja kibírni az l g-s gyorsulást a csúcssebességednél. A terhelés darabokra fogja tépni. Csökkentenünk kell a tolóerőt három év múlva, ha életben akarsz maradni. Pierce, az ellenőr soha nem hazudott, igaz? Pierce soha nem foglalkozott ezzel. Miért hazudna egy jégtestnek? Peerssa azonban más. - Hazudsz - mondta Corbell. - Nem hazudok. Gondolkozz! Utasítottál, hogy igazat mondjak. A parancsaid hatálya alatt állok, nemde? Ha nem, miért nem fordulok máris a Van Maanan csillag felé? Corbell feladta. - Ez romba dönti a tervemet, igaz? Mennyi időbe telik, hogy elérjük a magot? - Majdnem teljes biztonság mellett körülbelül ötszáz év. - Adj... mondjuk kilencvenszázalékos túlélési esélyt. Nos, mennyi? - Számolom. Hiányos az adat a csillagközi anyag sűrűségéről. Útközben majd pontosítjuk. Százhatvan év és négy hónap, plusz-mínusz tíz hónap hajóidőben számolva. Corbell megdermedt. Olyan sok? - Tegyük fel, hogy nem megyünk egyenesen! Átszállhatunk a galaktika síkja felett... - És megritkítjuk a csillagközi anyagot. Számolom. Remek, Corbell. Vesztünk némi időt az oldalfordulásnál, de valamennyit megmentünk. Százharminchat év és tizenegy hónap, egy év és egy hónap pontossággal. - Ez még mindig nem jó. - És ugyanannyi időre van szükséged a visszaúton. Holtan érsz haza, Corbell. Az eredeti küldetésedet hamarabb véghezvihetjük. Nos? -Fe... - Sose mondd egy számítógépnek, hogy felejtsd el! - Módosítom az utasításaidat. A feladatod elvinni bennünket a galaktika tengelyéhez a legrövidebb relatív hajóidő alatt, kilencvenszázalékos túlélési eséllyel. - Sose látod viszont a Földet. -Kuss! Csend lett. - Beszélhetsz! Csend volt. - Zavar, ha így félbeszakítják? - Igen, természetesen zavar. Egy hétig csendben voltam. Ez négy héttel növelte az utazásunk idejét. Minél több idő szükséges a meggyőzésedhez, annál hosszabb idő alatt tudjuk a küldetésünk teljesíteni. - Utasíthatlak az elképzelésed feladására.

- Megtenném. Az eredmény az áramköreim összekuszálása lenne. Corbell, a háládra apellálok. Téged az Állam teremtett, az egész létedet annak köszönheted... - Hülyeség. - Ilyen könnyű semmibe venned a kötelességedet? Corbell nem engedett a kényszernek, hogy öklét végigfuttassa a számítógép konzolján. - Nem, egyáltalán nem könnyű. Minden alkalommal, amikor az Állam szent nevét említed, valami kattanás figyelmeztet belül. - Akkor miért nem hallgatsz a lelkiismereted hangjára? - Mert az nem az én lelkiismeretem! Azok az istenverte injekciók. Telenyomtál RNA memóriával, és innen származik az Állammal szembeni kötelességérzetem! Peerssa jókora hatásszünetet tartott, mielőtt megszólalt: - Végül is, mégis csak a te lelkiismereted. - Sose tudhatom! És ez a te műved! - Sosem látod viszont a Földet. Az orvosi felszerelés nem fog addig életben tartani. - Ne légy ostoba! - prüszkölt Corbell. - Az orvosságok és a hibernálótartály állítólag fiatalon és egészségesen tart az első kétszáz évig. A hibernálótartálynak fiatalító hatása van, emlékszel? - Ez nem igaz. Hazudtam. Csak a küldetésed teljesítéséig kellett, hogy életben maradj. Ha az orvosi felszerelés jobb lett volna, kibővíthettük volna a küldetést. Igaznak hatott; jól egybevágott azzal, amit Corbell az Államról tudott. - Te kurafi! - Hallgass rám, Corbell! Háromszáz éven belül az Állam felfedezheti a teljes megfiatalítást. Időben hazaérhetünk... - Nem állampolgárok számára? Semmi válasz. - Tovább haladunk a galaktika tengelye felé. Megkaptad az utasításaidat. - Haladéktalanul hibernálnod kell magad - mondta Peerssa fagyos hangon. -Ó? - Az optimális program tíz év hibernált alvás, hat hónap ébrenlét, majd újra hibernáció. így megérheted a galaktika magjának megpillantását. - Uú! És mi történik, ha elfelejtesz felébreszteni? - Az már a te problémád. Áruló. II. Kimeredt nyak. Görcsös izmok. Fókuszálhatatlan szemek. A tapogatózó kezek egy még mindig lefedett koporsót érzékeltek. A hibernálásból ébredni olyan volt, akár a halálból. Erre számított, amikor 1970-ben lefagyasztották. És arra is számított, hogy sohasem ébred fel. - Peerssa - suttogta. - Itt vagyok. Hol is lehetnék? - Na ne mondd! Hol vagyunk? - Százhat fényévnyire a Naptól. Enned kell. Corbellnek hirtelen farkasétvágya tapadt. Felült, megtámaszkodott, majd leugrott a tartályról. Úgy vigyázott magára, mint egy törékeny kristályra. Olyan sovány volt, akár egy csontváz, és rendkívül gyenge. - Dobj össze valami harapnivalót, amit bekaphatok az Anyaméhben - mondta. - Meglesz. Szédült. A konyhában felkapott egy nagy tál forró levest, és mohón kanalazta miközben továbbment az Anyaméh felé. - Kilátást kérek! A falak eltűntek. A csillagok lilásfehéren ragyogtak a feje fölött. A csillagszivárvány onnan tárulkozott ki: középen lila csillagok, majd kék, zöld, sárga, narancs és sötétvörös gyűrűk. Szélen és alul

majdnem semmi nem volt. Tucatnyi mélyvörös pont, és a lebegő tűzgyűrű, ami az ő útját jelezte. Az is halványan látszott, mert Peerssa közel vonta a mezőket; és pirosabb is volt, mivel a gyűrűbe vezetett üzemanyag közel fénysebességgel mozgott a hajóhoz képest. - Elégedett vagy? - kérdezte Peerssa keserűen. - Ha most visszafordulunk, akkor is több mint négyszáz földi évet veszítettünk. - Untatsz - szakította félbe Corbell, habár megint feltámadt benne az a lelkiismeretnek nevezett valami. - Mi a következő lépés? - Következő? Eszel és edzel. Hat hónap alatt meg kell erősödnöd és híznod. - Híznom? - Igen. Máskülönben nem élsz túl tíz évet a hibernálásban. Fejezd be a levest, és utána kezdj el edzeni! - És mivel szórakozhatom? - Amivel akarsz. - Peerssa természetesen zavarban volt. Az Állam semmit sem tett Corbell szórakoztatása érdekében. - Mindjárt gondoltam. Beszélj magadról, Peerssa. Hosszú időt fogunk együtt tölteni. - Mit akarsz tudni? - Tudni akarom, hogyan kerültél erre a pályára. Milyen volt ellenőrnek lenni, az Állam polgárának? Kezdd a gyerekkoroddal! Peerssa gyenge mesélő volt. Sokszor elvesztette a fonalat. Kérdésekkel kellett visszavezetni. Azonban nemcsak a hangjával tudott mesélni. Tehetségtelen filmrendező volt határtalan lehetőségekkel. Az Anyaméh falán bemutatta Corbellnek a közösségi farmot, ahol felnőtt, és gyermekkorának iskoláit (felhőkarcolókat játszóterekkel a tetejükön), és a képzésének utolsó szakaszában használt történelmi szövegeket. Az emlékek általában elmosódottak voltak. Néhány azonban meglepően éles és színes: a hatalmas tízéves gyerek, aki az edzőtetőn jól helyben hagyta Peerssát, az idősebb lány, aki megmutatta neki a szexet és komolyan elrémítette tőle, az állampolgárság tanára. Corbell evett, aludt és edzett. Félig ösztönösen kezdte megszeretni a Don Juant. Közben Peerssától megkapott minden olyan ismeretet, amit korábban Pierce-től, az ellenőrtől nem mert megkérdezni. Látta Selerdort, a várost, amire csak egy pillantást vethetett a tetőről. Az épületek épp olyan blokkszerűek és egyhangúak voltak belül, mint kívül. A vésések az utca szintjén shortingul, az Állam nyelvén íródtak. Törvényeket, viselkedési szabályokat, vagy az Állam hőseinek élettörténetét tartalmazták. Úgy megismerte Peerssát, mint Mirabelle-t, aki huszonkét éven át volt a felesége. Peerssán keresztül pedig megismerte az Államot. A számítógép memóriája tartalmazta azokat az írásos anyagokat, amiket Corbell állampolgári ismereteknek nevezett, és amiket Peerssa segítőkészen kommentált. Corbell hallott két atomháborúról, amik félig elpusztították a világot. A háború hamvából és az idealizmus tüzéből született meg az Állam, és gyorsan mindenhatóvá vált. Jó szándékú fasizmus - jellemezte Peerssa. Ahogy a leírásából kivehető volt, nagyon hasonlított a kínai és a japán birodalmakra. A társadalom erősen rétegződött. A polgárok egész életmódja a fölöttük és alattuk állók iránti kötelességük végrehajtását támogatta. A kormány épített és ellenőrzött minden erőművet. Valamikor ezek a legkülönfélébbek voltak, végül csak hatalmas fúziós reaktorok és sivatagi naperőművek maradtak. És mindegyik az Állam tulajdonát képezte. - Peerssa, tudod, mi az a vízegyeduralmi birodalom? - kérdezte egyszer Corbell. - Nem. - Kár. Sok korai civilizáció vízegyeduralmi birodalom volt.

Az ókori Egyiptom, Kína, az aztékok. Bármelyik kormány, amelyik teljesen ellenőrzi az öntözést, vízegyeduralmi birodalom. Ha az Állam mindenféle energiát ellenőriz, akkor a friss vizet is ellenőrzi, nem? Tizenkét milliárdos népesség mellett... - Természetesen. Duzzasztógátakat építettünk, eltereltük a folyókat, deutériumot desztilláltunk, és a vizet úgy küldtük tovább. Ha az Állam bármikor leállt volna, a fél világ szomján hal. - Egyszer megkérdeztem tőled, hogy szerinted az Állam fennmarad-e ötvenezer évig? tűnődött el Corbell. - Nem hiszem. - Szerintem hetven vagy akár százezer évig is fennállhat. Ezek a vízegyeduralmi birodalmak nem omlanak össze. Belülről annyira elrohadhatnak, hogy a barbárok egyetlen kívülről jövő lökése szétzúzhatja. A társadalom rétegei elvesztik egymással a kapcsolatot, és amikor összeütközésre kerül a sor, nem tudnak harcolni. A lökést azonban mindig kívülről kapják. A vízbirodalmakban nincs forradalom. - Ez nagyon erős kijelentés. - Igen. Tudod, hogyan működik a kéttartományos rendszer? Kínában ezt alkalmazták. Van mondjuk két tartomány, A és B, és mindegyikben éhínség dúl. Mit teszel ekkor? Megnézed, melyiknek milyen a híre. Ha az A tartományban adócsalás vagy zavargás fordult elő, akkor elkobzod az egész termést, és átszállítod a B tartományba. Ha mindkettő azonos mennyiségű fekete pontot gyűjtött, akkor találomra választasz. Az eredmény: az A tartomány örökre lojális lesz, a B pedig elpusztul, úgyhogy amiatt nem kell többé aggódnod. - Nálunk ritkán fordul elő éhínség. Ha mégis... - ritkán fordult elő, hogy Peerssa fejezte be a mondatot. - Nincs annál nagyobb hatalom, mint mikor ellenőrzésed alatt áll mindenki ivóvize. Ezért a vízegyeduralmi birodalmak annyira meggyengülhetnek, hogy egyetlen barbár horda elsöpörheti őket. Csakhogy az Államon kívül nincsen senki. Jóval később Corbell rájött, hogy ismét változást okozott az életében. Akkor csak arra gyanakodott Peerssa hallgatása miatt, hogy megbántotta őt. Peerssa pedig nem azonos Pierce-szel. Az ellenőr régen halott; a számítógép-személyiség soha nem ártott Corbellnek. Ezt nem árt észben tartani. Corbell feladta, hogy az Államról beszélgessenek. Peerssa lojális volt az Államhoz, Corbell pedig épp ellenkezőleg. Volt egy másik téma is, amit végül szintén feladott. Egy időben túl gyakran mondta Peerssának: - Még mindig bánom, hogy nem küldtetek velem egy nőt. - Miért kell megint emlékeztetni, hogy az életfenntartó rendszer túl kicsi két ember számára? Vagy hogy a Nap mérhetetlen távolságra van mögöttünk? Vagy hogy a szexuális vágyadat alacsony szintűnek teszteltük? Ha nem így történik, most nem vagy itt. - Ez magánügy volt - sziszegte Corbell a fogai közt. - Nem a szeretkezőhely volt az egyetlen teszt. A szóbeli képzettársításod is alacsony szintet mutatott. És a herehormonod is. - Te töketlen csoda! Hogyan beszélhetsz te éppen nekem az alacsony szexuális vágyról? - Az Állam tele van felesleges heregolyókkal - mondta Peerssa különösebb érzelem nélkül. Pierce, az ellenőr is így reagált volna? Bizarr felelet volt... de Peerssa így gondolta. Corbell nem beszélt többet a nőkről. Hat hónap suhant el. És számtalan csillag. Egy néhány elég közel haladt el ahhoz, hogy a pokol lila ablakához hasonlítson, majd sötétvörös tűzgolyóként a távolba vesszen. Corbell kövér volt, túl kövér a saját ízlése szerint, de elég kövér Peerssa számára is, amikor végül bemászott a nagy koporsóba. Hétszer játszódott ez le.

III. - Corbell! Valami baj van? Válaszolj, kérlek! Corbell felsóhajtott a hibernáló tartályban. Nem mozdult. Már nagyon hozzászokott ehhez a procedúrához: a borzalmas gyengeség, az éhség, a hat hónapos edzés, az ízetlen étel leerőltetése a torkán, a tartályba mászás a ciklus végén. Most, a hetedik ébredésekor halálosan vonakodott a felkeléstől. - Corbell, kérlek, mondj valamit! Érzékelem a szívverésedet és a légzésedet, de nem látlak. Katatóniába estél? Sokk-kezelést kell alkalmaznom? - Nincs szükségem rá. - Tudsz mozogni, vagy túl gyenge vagy? Corbell felült. Megszédült tőle. A hajó tolóereje nagyon alacsony volt. - Hol vagyunk? - Túl a pályánk középpontján, oldal hajtóerővel fordulunk vissza a galaktika síkjába. A tervnek megfelelően haladunk. A tiednek, és nem az enyémnek megfelelően. Most meg akarom vizsgálni az egészségedet. - Később. Készíts nekem levest! Magammal viszem az Anyaméhbe. - Az alacsony gravitációban furcsán szökdécselve elindult a konyha felé. Többet öregedett, mint négy év ébrenlét alatt. Minden ébredés után egyre több időt igényelt a felépülése. Törékenynek és farkaséhesnek érezte magát. A leves remek volt. A leves mindig az volt. Letelepedett az Anyaméhben, és végigfuttatta szemét a kijelzőkön. Némelyik adat megijesztette. A gammasugárzás pillanatokon belül szénné égethette volna, ha a tolómező ereje nem tartja kívül a részecskéket. A többit nem értette. Peerssa igazat mondott: a hajót nem úgy tervezték, hogy ilyen közel kerüljön a fénysebességhez. Sem a felszerelést, sem a kijelzőket. És mi a helyzet Peerssa érzékelésével? Félig vakon repülünk? - Teljes képet kérek - mondta. Hetven év alatt a sztelláris szivárvány erősebb és élesebb lett. És elvesztette a szimmetriáját. Az egyik oldalon a csillagok összesűrűsödtek; az ív kékesfehéren ragyogott, akár a gyémántok egy császárnő nyakláncán. A másik oldalon a szivárvány majdnem sötét volt. Mindegyik csillag élesen kirajzolódott a saját színcsíkjában. Azonban a lila csillagok központi korongjában egy lágy fehér pont izzott: az univerzum háttérsugárzása 3 abszolút fokon, ami a Don Jüan elképesztő sebességénél vált láthatóvá. A hajó hajtólángja vérvörös legyezőként jelent meg az intergalaktikus űr színpalettáján. Peerssa az oldalhajtóművet használta, hogy visszafordítsa hajójukat a galaktika síkjába. - Javított képet kérek! - utasította Corbell. Peerssa most egy elképzelést dolgozott ki. A Don Jüan érzékelői által nyert képből összerakta az univerzumnak a képét, amit álló helyzetben látnának, és ezt kivetítette az Anyaméh falára. A galaktika összehasonlíthatatlanul gyönyörű volt, a fényörvény a fél univerzumra kiterjedt. Corbell a feje fölött először pillantotta meg a galaktika magját. Ott volt, fényesebben a többinél, elmosódottan és körülhatárolhatatlanul. Corbell csalódást érzett. Arra számított, hogy az összetömörült csillagok a legváltozatosabb színekben fognak tündökölni. Egyetlen csillagot sem tudott kivenni; helyette csupán egy bizonytalan körvonalú glória látszott egy központi fényes pont körül. Mögötte a csillagok ugyanúgy összemosódtak. - A hátsó kilátás nagyon szegényes - szólalt meg Peerssa önként. - A fény teljesen átmegy vörösbe. - És előrébb? - Ez nem illik az elképzeléseinkbe. Határozottabb vonalakra számítottam a magon belül. Nagy mennyiségű csillagközi anyagnak kell ott lenni, ami megakadályozza a fény kijutását. Mindazonáltal... Több adatra van szükségem.

Corbell nem válaszolt. Egy összetett csillagsáv kötötte le a figyelmét, amint féltucatnyi ragyogó pont viharosan pörögve közeledett felé. Jobb oldalt suhantak el őrülten ugrándozva, és fagyott ponttá váltak, amint mögé értek. - Legközelebb, ha ilyesmi történik, eredeti képet szeretnék látni. - Szólhatok, de nem sokat fogsz látni. Itt volt hát félúton, a célállomás látótávolságban. Előtte ember még nem láthatta a galaktika magjának ragyogását, vagy a fénysebesség közelében a viharosan pörgő csillagsávot. Az ellenségének a lelke a rabszolgájává vált. Corbell úgy repült tovább a mag napjai felé, akár az éjjeli lepke a tűzbe, a halálba. Neki azonban ez a győzelmet jelentette. Végzett a névtelen levessel. A Don Jüan konyhája pont elég ízzel és variációval rendelkezett ahhoz, hogy megóvja az Állam nem állampolgárát az öngyilkosságtól. Ilyen ellátás mellett kellett híznia... és edzeni az egyenletes hízáshoz. Újabban kezdett pocakosodni, ami nem jelentett jót. Öregedett. A hibernálótartály és a különféle gyógyszerek ellenére elgyengülhet, még mielőtt elérik a központi magot. A második élete jobban is hasonlíthatott volna az elsőre. Azt remélte, hogy barátokat szerez, valamiféle karriert csinál... negyvennégy évesen fagyasztották le, még lehetett volna ideje... akár házasságra is, gyerekekre... A dolgok jobbnak tűnnek majd, ha kicsit megerősödik. Kérésére Peerssa feltöltené a kabinját tiszta oxigénnel, és ellenőrizné az egészségi állapotát, amíg hagyná. - Általában ilyentájt szoktál elkezdeni beszélni a feladatomról - mondta Peerssának. - Semmi értelme - felelte Peerssa. - Most kezdünk lassítani. Már a mag napjai között leszünk, mielőtt megállhatnánk. Corbell elmosolyodott. - Bárki más már hamarabb feladta volna. Terjeszd ki a képet a mag napjaira, kérlek. A galaktika gömbje őrülten száguldott feléjük. Sötét felhőkbe ágyazott csillagok öveztek egy fényes magot. Úgy néztek ki, mint a tajtékzó viharfelhők. Legutóbbi ébredése óta megváltozott a helyzetük. De maga a mag egy lapos, határozott alak nélküli izzás volt, eltekintve a ragyogó ponttól a középpontban. - A csillagközi anyagnak ott nagyon sűrűnek kell lennie. Meg tud birkózni a tolóerőnk vele? - Ha lemondunk a tolóerőről, és csak a létfenntartó rendszer védelmére koncentrálunk, el fogsz képedni, hogy mi mindent kibírunk. - Az öregség miatt mindenképpen meghalok. - Corbell, van egy lehetőség, hogy hazajuthass. - Az istenedet, Peerssa, hazudtál nekem? - Csillapodj, Corbell! Van egy lehetőség, hogy megfiatalodj, ha hajlandó vagy rá. Gondolom megérted, hogy korábban nem említettem. - Bizonyára. És most miért? Miért tennéd meg valakiért, aki elárulta a nagyszerű Államodat? - Megváltoztak a dolgok, Corbell. Mostanra lehet, hogy mi vagyunk az Állam utolsó maradványai. És te még nem is voltál állampolgár. - És te az vagy? - Én egy számítógép memóriájába telepedett humán személyiség vagyok. Én soha nem lehetek állampolgár. Te lehettél volna. És mint ilyen, te képviselheted az Államot. Az Állam lehet, hogy nem éli túl a hetvenezer évet, amíg távol vagyunk. Megőrzendő érték vagy. - Köszönöm - Corbell nem értette miért, de meghatódott. - Az Állam lehet, csak az emlékezetedben létezik. Örülök, hogy erőltetted, hogy megtanítsalak a nyelvre. Örülök, hogy olyan sokat meséltem magamról. Neked élned kell!

- Fiatalíts meg! - felelte Corbell annak az embernek a hevességével, aki túl gyorsan öregszik. Mit kell tennem? - Van egy készülékünk, amely készíteni tud egy klónt rólad. Bizonyára semmi különöset nem találsz a klónozásban. - Ismertük. Répák meg effélék klónozása. De... - Mi embereket is tudunk. Téged is. Engedd, hogy a személyiséged az érzékelők átvegyék a hibernáló tartályban. Rögzíteni tudjuk az emlékeidet és átjátszani a klón üres agyába. - Hogyan? Persze, a számítógépes csatlakozás. - A csatlakozás közvetlen telepatikus ellenőrzést biztosított a számítógép fölött. Corbell ezt sosem merte használni. Kétszeresen félt ettól azóta, hogy a számítógép átváltozott Pierce-szé. Peerssa felhasználhatja, hogy az irányítása alá vonja őt. - Injekciókat is kell készítenünk az RNA-memóriádból -folytatta Peerssa. Corbell elsápadt. - Azt akarod mondani, hogy feldarálsz hamburgernek? - Azt akarom mondani, hogy egy fiatal férfit csinálok belőled. - Az nem én lennék, te eszeveszett! - Az új személyiség épp annyira Jerome Branch Corbell lenne, mint amennyire te az vagy. - Köszönöm! Marhára köszönöm! Elmondtad, mi történt az igazi Corbellel. Megőrölték hamburgernek, kipréselték belőle az RNA-t, és beleinjekciózták egy kiszívott agyú bűnözőbe! - Az eredeti Corbell biztos elmebeteg vagy hülye volt. Hetven fokon vagy alatta minden sejtfal elpusztul. Az agy szétfagy. Ezt minden iskolás tudja - válaszolt Peerssa. - Soha nem volt esélye se neki, se a többi jégtestnek. Te annak a Corbell-nek a tökéletesített változata vagy. A klón a te továbbfejlesztésed lesz. - Gondoltam, hogy képes vagy rá. Köszönöm, nem kérek belőle. Nem lesz III. Corbell. Hat hónap elteltével nem állt készen a hibernálásra. - Kibújtál a gyakorlatok alól - mondta Peerssa. Corbell éppen végzett egy edzési ciklussal. A gyulladás miatt kímélnie kellett a karját az elmúlt két hónapban, de így is fájt, mintha két forró kábel lett volna a vállában. - A te edzésrended - morogta. - Korán kell majd, hogy felébresszelek. A hibernálás mindig traumát okoz. Megfelelő állapotban akarod elérni a galaktikus középpontot? Maradj még ébren két hónapig! - Remek. Úgyis utálom azt az átkozott tartályt. - Corbell egy karosszékbe süppedt. A súlytalansághoz közeli állapotban hajlamos volt elveszíteni az izomtónusát. A pocakja kidudorodott. Senki máshoz nem szólhatott, Peerssa pedig végtelen türelemmel bírt. Már jó idő eltelt, mikor Peerssa végre megszólalt: - Gondolkoztál rajta, hogy visszanyerd az ifjúságodat? Corbell megvonta a vállát. - Felejtsd el! - Majd gyorsan hozzátette. - Nem szó szerint értettem. Úgy gondoltam, hogyha törlőd a memóriaegységedből, akkor csak később gondolsz rá megint. - Úgy veszem, hogy törölted az utasítást. Mi az ellenvetésed? - Visszataszító. - Ahogy most állnak a dolgok, meg fogsz halni a visszafelé úton. A hibernálás nem elég. - Nem hagyom, hogy hamburgert csináljanak belőlem. Többet nem. - Ismered a Don Jüan ürülék-visszaforgató rendszerének a működését. Azt is undorítónak találod? - Ha már így rákérdeztél, igen. - De megeszed az ételt és megiszod a vizet. Corbell nem válaszolt. - Fiatal ember lenne belőled a végén.

- Nem, nem. Nem az lenne! - Ekkor már kiabált. - Hamburger lennék! Fertőzött hamburger, amit aztán újra feldolgoznának a te átkozott klónod hasznára! Még csak jó másolat se lenne, mert néhány saját gondolatodat is belevinnéd a számítógépen keresztül! - Te semmiben sem bízol, csak magadban. Elhallgattathatom, amikor csak akarom, gondolta Corbell. Aztán csak ennyit mondott: - Akármi legyek is, ragaszkodom hozzá. - Az egyetlen ember, aki látta a galaktikus középpontot. Ez csodálatos dolog. - Peerssának volt ideje és alkalma kialakítani ezt a gunyoros hangot. - És mit csinálsz akkor, ha már elérted életed egyetlen célját? Kiadod a parancsot az önmegsemmisítésre? Ragyogó temetési szertartás a tiszteletedre, amit talán még idegen szemek is megláthatnak? Corbell most igazságtalanul bánt Peerssával: _ Hát ez zavar téged? Mondok neked valamit szólt. - Miután megnéztük a mag napjait ledobhatnánk néhány biológiai szondát a megfelelő bolygókon, mit szólsz hozzá? Te eljuthatsz Földre élve. Mire az Állam hajókat küld, addigra az algák már oxigéntartalmú légkört alakítottak ki néhány bolygón. Elviheted haza a múmiámat a hibernáló tartályban. Talán ki akarják állítani egy múzeumban. - Hát nem akarsz megfiatalodni*? - Ezt már megvitattuk. - Rendben. Átmennél az Anyaméhbe? Sok mindent szeretnék mutatni neked. Corbell kissé csodálkozva és gyanakodva indult el. Peerssa képeket vetített a terem falára. Corbell láthatta a galaktikus mag kicsit felnagyított homályos képét, mint hat hónappal korábban is: furcsán ellaposodott, a napok ragyogását felfogta a sűrű csillagközi anyag. Mellette ott volt az Andromédában levő spirális galaxis középpontjának a nagyítása. Egy ábra látszott, a közepén ellaposodó furcsa körvonalú lemez. Corbell összevonta a szemöldökét, nem tudta, hol látta már ezt korábban. Miközben helyet foglalt a vezérlőszékben Peerssa megszólalt: - Sohasem értettem, miért választottad a galaktikus tengelyt utad célállomásaként. Talán soha nem is fogom megérteni. Az Androméda galaxis magja színes fényekben ragyogott. Corbell rámutatott. - Ezért. A szépségéért. Pontosan azért, amiért egyszer öszvérháton átvágtam a Grand Canyonon. El tudsz képzelni egy bolygót annak a gömbnek a szélén? Az éjszakákat ? - Annál jobbat tudok. Meg is tudom mutatni extrapolációval. És meg is tette. Corbell széke egy sötét táj fölött lebegett. Az ég tele volt kisebb-nagyobb, térért Vetekedő piros, kék és hófehér csillagokkal. A kép megváltozott. Kelet felől egy sötét fal emelkedett, tízezer köbfényévnyi porfelhő... és aztán ismét az Anyaméh fala látszott csak. Corbell levegő után kapkodott. - Már az első hibernálásod előtt is megmutathattam volna neked. Végrehajthattuk volna a küldetésedet, megtermékenyíthettük volna a megjelölt világokat, és én bármikor eléd vetíthettem volna ezt a képet. Miért nem szóltál? - Mert ez nem valóság. Hát az arisztokraták közül egy sem utazott mondjuk a Szaturnusz gyűrűkön át pusztán az élvezetért? - A bányászati lehetőségek miatt... - Bányászat. Ha ezt mondták, akkor hazudtak. - Megbántad, hogy eljöttél? Miért tartott ki? Tudta, hogy több mint huszonegy évig tart az utazás, hogy az életébe kerül, mégsem gondolta meg magát. Corbell, a felélesztett jégtest soha nem élhet normális életet. Rendben, akkor valami emlékezetes tettet hajt végre. - Nem. Miért bántam volna meg? Különlegességre számítottam a galaktikus magban. Igazam volt, nem? Egyetlen másik galaxishoz sem fogható, és én vagyok az első aki ezt megtudja.

- Te megőrültél. Képzeld csak el az én megdöbbenésemet. Mindegy. A döntésed előre láthatatlan következményekkel járt. Az Állam csillagászai több millió nap alkotta gömbre számítottak, mintegy negyed, fél fényévnyire egymástól, többségükben piros óriás napokra. Ehelyett ezt találjuk: a magban az anyag egy lemezzé sűrűsödött, ami a középpontban hirtelen ellaposodik, a tengelynél pedig hihetetlen erős infravörös és rádióenergia koncentrálódik. - Mint az ábrán? - Igen, pont mint ez az ábra, amit az adatbankomban találtam és a Cygnus X-l fekete lyuk körüli hordaléklemez szerkezete. . - Á! - Szóval nem a kiképzése alatt látta ezt az ábrát. Még azt sem tanították meg neki, hogyan kerülje el a csillag méretű fekete lyukakat, mert egy sem esett útjába. Valami hasonló ábrát a Scientific American egyik cikkében látott. - Igen, Corbell. Egy fekete lyuk nyeli el a te csodás fényáradat. Abból, ahogy a körülötte levő csillagok anyagát ellaposította, arra következtetek, hogy hihetetlen sebességgel forog.; Végül az egész galaxis eltűnhet... Corbell? Beteg vagy? < - Nem - felelte arcát kezébe temetve. - Ne veszítsd el a kedved! Ez az esélyünk az életre. - Micsoda? - Egy halvány remény, hogy viszontlásd a Földet még halálod előtt. Egyedi élmény lesz, akár sikerül, akár nem. Hát nem ezt akartad? Hadd magyarázzam meg.. IV. A tizenharmadik ébredéskor túl gyorsan akart felülni. Ismét émelyegve a hátán fekve ébredt Peerssa hangjára: - Corbell! Corbell? - Itt vagyok. Hol is lehetnék? - Légy óvatosabb. Feküdj még ott egy percet. Mint egy csontváz olyan sovány volt, és megöregedett. Bütykös ízületeit gyulladás ropogtatta. Az émelygés a jól ismert erővel tört rá. Végigsimította kezével a koponyáját - félig kopasz volt, mikor lefeküdt - és még több haja elhullott. - Hol vagyunk? - Egy hónapnyira a fekete lyuktól és egyre közeledünk. A látvány tetszeni fog. Beteg Drakula módjára kelt ki a hibernálótartályból. Elbotorkált a konyhába, majd az egészségklubba. Izmai ernyedten lógtak, könnyen görcsbe álltak. Nehezen végezte a gyakorlatokat. A fájdalom, az émelygés és a tűnő évek azonban nem sokat jelentettek neki. Jól érezte magát. Legrosszabb esetben is egy tökéletesen új halálnemet fedezett fel. Egy kérdést tett fel a mikrofonba: - Mi van akkor, ha túlságosan mélyen behatolunk? Akkor sohasem halunk meg, nem igaz? A Schwarzschild sugár fölött megállunk. - Csak a külső szemlélő számára. Nekünk nem. Meg akarod változtatni az utasításaimat? - Nem. Néhány perccel később kényelmesen nyúlt el az Anyaméh székében. Bekanalazta a maradék levest. - Teljes látképet. A Don Jüan egy kavargó csillagtenger fölött száguldott. Egy közönséges galaxisban igen sűrűn lettek volna. Itt, ahol a hatalmas fekete lyuk forgása középen egyetlen síkba kényszerítette őket, halálos közelségbe kerültek. A haldokló csillagok borzasztó fénnyel ragyogtak. Fáklyák a gyertyalángok között. Igen gyakori lehet, hogy a csillagok összeütköznek, vagy darabokra szakadnak. A centrum közelében meg még gyakoribb, gondolta Corbell.

Fényesen ragyogott előtte a tenger közepe. A tengelynél egyeli len fekete foltot sem látott. Nem is várta. •* - Milyen távol vagyunk? - Három egész hat tized fényévnyire. - Semmi gond? - Azt hiszem, a lemez síkja fölött tudom tartani magunkat^ míg el nem hagyjuk azt a kidudorodást előttünk, mintegy két-három fényévnyire a szinguláris helytől. Corbell lenézett a fúziós lángra, a homályos fehér foltra a l lába között. Nagyon kevés anyag lehet a lemez felett, gondolta. - És hogyha nem sikerül? Mi van, ha át kell mennünk rajta? - Semmit sem fogsz érezni. Az az a hely, ahol a csillagok megszűnnek létezni. Lángoló, sűrű plazmává válnak neutróniumcsomókkal bennük. A fény legnagyobb része onnan ered. Azon túl óriási besüppedés van, és valamennyi sugárzás a benne forgó anyag súrlódása miatt keletkezik. - És mi van felette a lyukkal magával? - Még mindig nem látom. Úgy számítom, hogy a kerülete kétmilliárd kilométer lehet, a tömege meg százmillió naptömeg. Nagy lesz az ergoszférája. Nem lesz nehéz utat találni keresztül. - Kerületet mondtál? - A sugarát kellett volna megadnom? A fekete lyuk sugara akár végtelen is lehet. Egyszerűen képtelenség volt meghatározni az összepréselt csillagokból álló lemez méretét. Mintha egy másik univerzum fölött repültek volna. Kétmilliárd kilométernél a fekete lyukba majdnem belefért volna a Jupiter pályája; de ha Corbell átlátott volna azon a kidudorodáson előttük, azon a tűzgyűrűn, észrevehetetlenül kicsinek találta volna a fekete lyukat. Fényt látott a szeme sarkából. Mikor odafordult, egy fehér-pirosán lángoló szupernóvát pillantott meg. Épphogy lemaradt a látványról, mikor egy nap darabokra szakad, tízmillió fokos közepe szétfröccsent az égen. Olyat kérdezett, mint előtte még soha: - Peerssa, mire gondolsz? - Nem tudom pontosan, mit kellene válaszolnom. - Próbáld meg. - Semmit sem gondolok. Már meghoztam a döntéseimet. Matematikailag pontosak. Nem kockáztatok. - Hogyan fogod megtalálni a Földet? - Tudom, hol lesz a Nap hárommillió év múlva. - Három...! Nem inkább hetvenezer? ' - Mélyen behatolunk egy hatalmas gravitációs mezőbe. Az idő összesűrűsödik a számunkra. A fekete lyuk elég nagy ahhoz, hogy az áramlatok ne tépjenek szét bennünket, de majdnem hárommillió évet veszítünk, mielőtt beindítom a fúziós motort. Mi többet tehetnék? A lehetőségek száma véges, hogy megtaláljuk a Földet. Vagy lehet, hogy az Állam egymillió köbfényévnyi területre is kiterjeszkedett, mire odaérünk. - A lehetőségek száma véges. Peerssa, olyan furcsa vagy. -Corbell azonban semmi vágyat sem érzett a nevetésre. I. e. hetvenezer évvel csak néhány Neander-völgyi meg cro-magnoni ember élt a Földön. Emberek. Hárommillió évvel ezelőtt csupán bunkókat rázó húsevő emberszabásúak. Kik népesítik be a Földet hárommillió év múlva? Corbell idejének nagy részét az Anyaméhben töltötte, a sebesen pörgő lemezt figyelte. Tetszett neki a látvány szerinti kép, az univerzum, amit a Don Jüan sebessége eltorzított. A fordulás óta a hajó elvesztette hatalmas relativisztikus tömegét. A Don Jüan gyorsabban haladt, mikor Corbell első hibernációs álmából ébredt. Azonban még mindig közel fénysebességgel száguldottak, és folyamatosan gyorsultak a Nap tömegénél százmilliószor nagyobb

pontforrás vonzásában. A hordaléklemez szivárványszínben tündökölt előtte, és a tűz-gyűrű, a lila-fehér hegy egyre közeledett. A csillagok összetorlódtak; nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól, hacsak az egyik fel nem robbant. Haladtak tovább, míg a lángtenger a Don Jüan mögött sötétvörössé nem vált, alkalmanként sárgafehér és zöld-fehér szupernóvavillanásokkal kísérve. A tűzgyűrű - az a terület, ahol a kavargó csillaganyagba zárt hő még a fekete lyuk sűrítő hatásánál is hatalmasabb volt - egészen közel járt. A ragyogás szinte elvakította. Feladta. - Csökkentsd a fényt - szólt, és eltakarta a szemét. - Tíz százalékra csökkentettem. Szólj, ha újra lejjebb kell vennem. - Jól érzed magad? Nem égeti ki a kameráidat? - Azt hiszem, nem. Jusson eszedbe, hogy szinte a Napba kellett volna hatolnod a lassításkor az utad végén. Tudunk bánni az erős fénnyel. A tűzgyűrű egy húsz fényévnyi kerületű, negyed fényévnyi vastagságú lapos fánkhoz hasonlított: négy vagy öt köbfényévnyi zöldes- vagy kékesfehér csillag, amiben mindenféle lehetséges fúzió és hasadás végbemegy. Mintha a pokol egy hatalmas hegy lenne... egyre közelgett... és a. Don Jüan lendületesen nyomult benne előre a legyező alakú fúziós lángon. Corbell érezte, hogy a lendületük csökken. Egyenesen ült, miközben a hajó bejutott a belső ívre és maga mögött hagyta a tűz-gyűrűt, egy vöröslő falat. A belső törmelékgyűrű jelentősen vékonyabb volt, hihetetlenül sűrű. Corbell tekintetével a fekete lyukat kereste. Azonban csak még több csillaganyagot látott, égetően lila-fehér fényben a középpontban. Most már minden borzasztóan gyorsan történt. Csak percek vagy másodpercek voltak hátra. Peerssa furcsa szögben működtette a meghajtó fúvókákat. Itt nem voltak csillagok: semmi apró részlet. Annyira egyenletes volt, mint a mogyoróvaj. - Ez mind neutrónium - szólalt meg Peerssa. - Helyenként még rendelkezik is a neutrónium kristályszerkezetével, de ez örökké felbomlik. Látom a röntgensugarak villanását, mint a hullámokét. - Bárcsak nekem is olyan érzékeim lennének, mint neked! - A számítógép-csatlakozó... - Nem. Mögöttük a tűzgyűrű egyre vörösebben izzott, majd eltűnt. A belső lemez egyre fényesebbé és kékebbé vált és hirtelen megszűnt. Corbell a legutolsó pillanatban látta meg a fekete lyukat. A lába alatt bömbölt a fedélzeti fúziós motor, belenyomta a székébe. Fény robbant az arcába, majd egy lila lángot látott maga előtt, körülötte széles zsarátnokgyűrűvel, máshol sötétséget. Peerssa hangját hallotta. - Valamit meg kell beszélnünk. - Várj egy kicsit! Hadd térjek magamhoz! Peerssa várt. - Vége? Túléltük? - Igen. - Remek munka. - Köszönöm. - És most mi történik? - A fekete lyuk ergoszférájában beindított reakciós motor vészesen közel vitt bennünket a fénysebességhez. A tolómezőket használom a csillagközi anyag elhárítására. Addig nem használhatom motorként, míg le nem csökken a sebességünk. Fedélzeti idő szerint tizenhárom egész nyolc tized év alatt érjük el a Napot, hacsak nem futunk túl rajta. - Tényleg elveszítettünk hárommillió évet? - Igen. Corbell, szükségem van a véleményedre. Az Állam megbukott hárommillió év alatt? Corbell ércesen felnevetett.

- Szerencsénk van, ha egyáltalán embereket találunk. Fogalmam sincs, milyenek lehetnek. Hárommillió év! Bárcsak másképp is megtehettük volna! - Felállt. Hirtelen farkaséhes lett. - Azt a parancsot kaptam - válaszolta Peerssa -, hogy vigyázzak az életedre és a hajó épségére, de nem kell törődnöm a kényelmeddel. Én az Államnak tartozom hűséggel. - Hát ez meg mit akar jelenteni? - állt meg Corbell. - Másképp is használhattuk volna a fekete lyukat, mikor már tudtunk a létezéséről. A középpontban tovább gyorsíthattunk volna. Talán nyolcvan évbe került volna, hogy elérjük a galaktikus középpontot. Ha elég közel haladtunk volna el a fekete lyuk mellett, akkor annak forgása visszafordította volna a hiperbolikus pályánkat, bár még így is jócskán kívül lettünk volna az ergoszférán. Másik nyolcvan év alatt, fedélzeti idő szerint, visszaértünk volna a Naphoz, indulásunk után hetvenezer évvel. - Gondoltál erre, és mégsem tetted meg? - Corbell, én semmit sem tudok a vízegyeduralmi birodalmak természetéről. Egyedül a te szavaidra hagyatkozhattam. - Miről beszélsz? A választ a saját magnóra vett hangja adta meg: Szerintem az Állam hetven- vagy akár százezer évig is fennállhat. Ezek a vízegyeduralmi birodalmak nem omlanak össze. Belülről annyira elrothadhatnak, hogy a barbárok egyetlen kívülről jövő lökése szétzúzhatja. A társadalom rétegei elvesztik egymással a kapcsolatot, és amikor összeütközésre kerül sor, nem tudnak harcolni. A lökést azonban mindig kívülről kapják. A vízbirodalmakban nincsen forradalom. - Én nem. - motyogta Corbell. Ezért a vízegyeduralmi birodalmak annyira meggyengülhetnek, hogy egyetlen barbár horda elsöpörheti őket. Csakhogy az Államon kívül nincsen senki. ...Én nem értem. - Az Állam akár hetven- vagy százezer évig is fennállhatott, mivel az egész emberi nem a része volt. Nem voltak barbárok akik éhesen lessék, hogy meggyengüljön. Az Állam minden határon túl meggyengülhetett, eléggé ahhoz, hogy egyetlen barbár gyűlölete alatt összeomoljon. A tied alatt, Corbell. - Az enyém alatt? - Talán eltúloztad a helyzetet? Erre is gondoltam, de nem kockáztathattam. Meg pedig nem kérdezhettem. Ő egy számítógép. Tökéletes emlékezet, szigorú logika és semmi ítélkezés. Elfelejtettem. Úgy beszéltem vele, mint egy emberrel, és most... - Hősiesen megmentetted tőlem az Államot. Én hülye. - A veszély nem volt valós? Nem kérdezhettem meg. Lehet, hogy hazudtál volna. - Én sohasem akartam megdönteni azt az átkozott Államot. Én csak normális életre vágytam. Csak negyvennégy éves voltam! Nem akartam meghalni! - Soha nem kaphattad volna meg azt, amit normális életnek nevezel. 2190-ben ez lehetetlen volt. - Talán igen. Én egyszerűen nem... nem értettem. Menjünk haza! A megosztott ház I. Eszébe jutottak a poszterek. Kansas Cityben vette egy kis boltban, és hálószobájának a falát tapétázta ki vele. Több mint egy évig voltak ott, míg meg nem unta őket. A Földről készült felvételek voltak, közelről és a Hold mögül. Az Apolló legénysége készítette őket.

Emlékezetében a Föld a kék különböző árnyalataiban pompázott, helyenként fehér felhőfoltok tarkították. Még a szárazföld is kéknek látszott más színekkel árnyalva, kivéve ahol a sivatag vörösesbarna foltja átütött. Jerome Branch Corbell, a hibernálótartályban eltöltött időtől kopaszon, ráncosán és soványán, a fekete űrben lebegett egy karosszékben, körülötte világító kijelzők. Háromszáz mérfölddel alatta felhők és tájak száguldottak tova. Lehetett a Föld is. Még a tengerek és a kontinensek alakja is mintha ismerősnek tűnt volna. Túlságosan sok vörösesbarna keveredett a színek közé, de hát.... hárommillió év. Kipróbálta a hangját. Érces, recsegős volt a hosszú alvástól, és gyenge. - Ez a Föld? - Nem tudom - felelte Peerssa. - Peerssa, ez ostobaság. Ez a naprendszer, vagy nem? - Ne izgasd fel magad, Corbell! Nem tudom, hogy ez-e az a Naprendszer. Az adatok nem egyeznek. Ez az a rendszer, ahonnan az üzenetek jöttek. Követtem őket a forrásukhoz. - Halljuk az üzeneteket! Miért nem keltettél fel korábban, amikor még nem fordultunk erre? - Már ebbe az irányba fordultunk, mikor észrevettem az eltéréseket. Vártam, míg elérjük a keringési pályát, csak utána ébresztettelek fel. Féltem, hogy belehalnál a sokkba. Nem bírnál ki egy újabb hibernálást, Corbell. Nem érnéd meg, hogy elérjünk egy másik csillagot. Corbell bólintott. Ez az utolsó kiolvadás volt eddig a legrosszabb. Mintha ázsiai náthával és másnaposán ébredt volna. Betegnek és undorítónak érezte magát. Alig tíz évvel ezelőtt, emlékezete szerint, az Állam egy fiatalembert keltett életre. Tíz év ébren meg vagy másfél évszázad hibernálva, és a fiatalemberből egy halom aszott csont lett. Halálosan félt a szenilitástól... de gondolatai tisztának tűntek. - Foglalkozzunk az üzenetekkel - mondta. Ami az Anyaméh falán megjelent, nem teljesen a valóság volt. Peerssa vetítette oda a képeket; azt mutatta, amit az érzékei felfogtak az alattuk levő világból. Most Peerssa egy ablakot nyitott az űrön, és ezen az ablakon keresztül Corbell két átlátszó kockát látott, melyek lassan forogtak. A kockák belsejében alakok és alakzatok formálódtak ki kisebb kockákban -minden oldalon nagyjából száz. - Egy lézersugarat irányítottak rám még amikor harminckét fényévnyire voltam a csillagrendszertől - mondta Peerssa. -Két külön üzenetet kaptam, két pontokból és szünetekből álló sorozatot, mindkettő egymillió-harmincezer-háromszázegy bit összesen. Százegy volt egy kockában. A százegy az prímszám. Azért természetesen nem teljesen egyértelmű; lehet, hogy felcseréltem a jobb oldalt a ballal. Nem ez volt a legjobb módja a képalkotásnak, de Corbell felismert egy egymás kezét fogó férfit és nőt... ugyanazokat az alakokat minden kockában. Voltak különböző méretű sokszögek sorokba rendezve, és durva gömbök. Peerssa egy piros nyíllal mutogatott. - Szerinted ezek embereket akarnak ábrázolni? - Biztosan. A hasonló alakokra mutatott a jobb oldali gömbben. - És ezek? - Igen. A nyíl visszatért a bal oldali kockához. - Ez az üzenet érkezett először. Ezek az alakzatok lehet, hogy atomokat jelölnek, szent és hidrogént, meg oxigént. Egyetértesz? - Felőlem jelölhetik. De miért lennének ott? - Ezek alkotják a protoplazmikus kémia alapját. Ez a nagyobb sor lehet, hogy a naprendszer? A nagy, majdnem gömb alakú üres tárgy lenne a nap. A jelek benne pedig talán négy hidrogénatom egy héliumatom mellett. A kisebb sokszögekből álló sor pedig talán a bolygókat jelöli.

- Rendben. Ez a naprendszer? - Nem, hacsak komoly változásokon nem ment át. És mi van a másik kockával? Miért különböznek ezek az emberek az előzőektől? Corbell egyikről a másikra nézett. Az első üzenetben az alakok tömörek, kivéve a tüdőt jelző lyukakat. A második csoportban az alakok üregesek, és apró kockák futottak keresztül rajtuk X alakban. - Azt hiszem, értem. A második üzenetben ki vannak húzva. És azok a poligon sorok úgy néznek ki, mint nyolc újabb csillagrendszer, napok és bolygók, kisebbre rajzolva. Néhány kettős nap. - Milyen üzenetet látsz? - Nyolc csillagrendszer, közülük kettő kettős nappal. Áthúzott üres emberek. Rendben, olvassuk így: Mindazoknak, akiket érint. Emberek vagyunk, illik ránk a megadott modell, a kémiánk szénre és vízre épül. A csillagrendszer, ahonnan jövünk, így fest. A hasonló emberek, akik a másik nyolc rendszerből valók, olyanok, mint az emberek, de nem azok. Kerüljék a hamisakat. Jól hangzik? - Egyetértek. - Hát ez nagyon emberien hangzik. Nos a te drága Államod ilyen üzenetet küldött, csakhogy... csakhogy az Államnak nem voltak természetes ellenségei. Mindenki az Államhoz tartozott. Szóval ezt az üzenetet követted hazafelé? - Igen. Éreztem, hogy emberi lények küldték, és féltem, hogy másképp nem találom meg a Napot. - Ők hogyan találtak meg bennünket? Akárki küldte azt a sugarat, már néhány száz fényévnyi távolságból észre kellett vennie bennünket. Mi meg akkor még közel fénysebességgel haladtunk, vagy nem? - A tolósugaras hajó kipufogója igen feltűnő a megfelelő műszerek számára. A visszaérkező sugár azonban nagyon erős volt. Jó okuk lehetett rá, hogy kiküldjék. Corbell gonosz elégedettséggel vigyorgott. - A legjobb. Árulás. Az Államod darabokra szakadt, Peerssa. A gyarmatok fellázadtak. Az Állam bizonyára a visszatérő csillaghajókat akarta figyelmeztetni. Ne álljatok meg a gyarmatokon! - Az Állam vízegyeduralmi birodalom volt, ahogy te mondtad. Az ilyenek nem pusztulnak el belső forradalomtól. Csak külső hatalom hódítása alatt törnek össze. Corbell nevetett. Nem tetszett neki a saját hangja: éles vihogás. - Én nem vagyok történelemtanár, te ostoba! Én építész vagyok! Az egyik barátom beszélt nekem az ilyen birodalmakról, és ő egyike azoknak... egyike volt azoknak, akik mindent örök érvényűnek adtak elő, mert az nagyobb feltűnést kelt. Sohasem tudtam, mennyire vehetem komolyan. - De hittél neki. - Ó, hát egy kicsit, de melyik birodalom állt fenn hetvenezer évig? Ha nem vettél volna engem olyan rém komolyan, itthon lehettünk volna... kétmillió-kilencszázharminc évvel ezelőtt. Corbell a jobb oldali kockában levő nap és bolygók elhelyezkedését vizsgálta. - Abban a rendszerben vagyunk, amire illik ez a kép? - Igen. Ott volt a nap, aztán három kis tárgy aztán egy nagy tárgy különös dudorral (egy óriási hold?), aztán három középméretül tárgy. - A Föld nincs ott. Különben... - Látod azt a valamit, ami most felkel ennek a világnak a horizontján? Egy pillanat tört részéig Corbell azt hitte, hogy a Hold az. Egy félgömb látszott belőle. Nagyobbnak tűnt, mint a Hold. A fényes oldalon fehér és narancs-fehér csíkokban ragyogott. Aminek a sötét oldalnak kellett volna lennie, vörösen izzott. ;

- Ez az oxigén légkörű világ, amiben keringünk, a körül a nagyobb égitest körül mozog. A nagy bolygó egy hatalmas gázgömb, forróbb, mint amire magyarázatot tudnánk adni. Van még más érdekesség is ebben a rendszerben. - Annak a valaminek a holdja körül keringünk? - Ezt mondtam, igen. - Rendben, Peerssa, mutasd meg - csóválta meg a fejét Corbell. Peerssa ábrákat és útközben készített fotókat mutatott neki. A nap egy fiatal vörös óriás volt, dagadt és forró: a tömege nagyjából egynapnyi lehetett, de az átmérője tízmillió kilométer. Peerssa megmutatta neki a legbelső bolygót, mellette a Merkúr térképével. Tény, hogy a két bolygó hasonlított egymásra, de ebben a rendszerben a bolygó felszíne másképpen volt felszabdalva. A második bolygó légköre jelentősen kisebb volt, mint a Vénuszé, és ez tartalmazott némi oxigént. Azonban pontosan egyezett a méret és a hely. A Föld pályáján semmit sem találtak. A harmadik bolygó meglepően hasonlított a Marsra, kivéve, hogy nem voltak holdjai. - Különös egybeesések vannak az egész rendszerben - jegyezte meg Peerssa. Corbell csak egyre növekvő dühvel reagált ezekre a felfedezésekre. Hát most hazajött vagy nem? - Úgy van. Érdekes. De mi van a Földdel? E körül a negyedik bolygó körül egy Földhöz nagyon hasonló hold kering... egy világ, ami olyan tömör, mint a Jupiter, de sokkal melegebb, mint amilyennek lennie kellene ilyen távolságban a főbolygójától, még ha figyelembe vesszük a melegebb napot, akkor is. Hihetetlen mennyiségben ontja magából az infravörös és más, sokkal veszélyesebb sugarakat is. - És a többi holdak? A pályájuk igen furcsa lehet; a Föld ide kerülése biztosan megváltoztatta, ha ez a Föld egyáltalán. - Erre én is gondoltam. Azonban nem találok olyan holdat ebben a világban, ami megfelelne a Ganymedesnek, a Jupiter legnagyobb holdjának. - Rendben, folytasd. Az ötödik bolygó ismeretlen, egy jégóriás, ami szokatlanul ferde pályán mozgott, a Jupiter pályájától kifelé egészen a hatodik bolygóig. Most a Jupiter közelében járt, puszta szemmel is lehetett látni a Don Jüan fedélzetéről. Peerssa közeli képet mutatott neki a halványkék márványgolyóról. - Lehet, hogy ez a rendszer sokkal fiatalabb, mint a mi Naprendszerünk - jegyezte meg Peerssa. - Az ötödik bolygó ferde pályája még nem tudott rendeződni az áramlatok miatt. A Jupiter azért forró, mert még csak nem régen sűrűsödött össze a csillagködből. A csillag még nem állt be a normál égésre. - És mi van ezzel a Föld-szerű világgal? Létezik, hogy ilyen gyorsan kifejlődött? - Nem. - Én sem hiszem. És az a harmadik bolygó nagyon hasonlított a Marsra. De a francba is, nem eléggé! A hatodik bolygó... hát az olyan volt, mint egy céltábla. A Don Jüan majdnem az északi sark fölött haladt el. Fehér gyűrűs sávok között ott húzódott a nagyon halvány kék és zöld csíkozású jégóriás. A gyűrűkre rávetődött a bolygó ovális árnyéka, amitől az áttetsző belső gyűrű láthatatlanná vált. Az az éles szélű horpadás biztosan a Cassini hasadék, gondolta Corbell. Talált még több kisebb horpadást is, melyeket biztosan a kisebb holdak keltette áramlatok alakítottak ki. - A Szaturnusz - mondta. - Feltűnően hasonlít a Szaturnuszra. Direkt választottam meg úgy az irányt, hogy elmenjünk emellett a hatodik bolygó mellett. Próbáltam eltérést találni...

- Az a Szaturnusz! - De semmi más nem egyezik a memóriámmal! - Valaki szórakozott a naprendszerrel. Hárommillió év alatt sok minden történhetett. - Hárommillió év alatt a Nap nem változhatott vörös óriássá. Túlságosan fiatal volt. Az elmélet szerint nem lehetséges. Viszont lehetnek hasonlóságok a bolygórendszerek elrendezésében. - Az a Szaturnusz. És az pedig a Föld! - Corbell, nem lehet, hogy az Állam polgárai benépesítették a Jupiter-világ egyik holdját? Talán nosztalgiából és a szépség szeretete miatt alkották meg a Szaturnusz-gyűrűket. Mondd, van ilyen erős a szépség iránt érzett szeretet? Fura elgondolás. Vonzó, de... - Nem. Ez nem igaz. A Jupiter köré tették volna a gyűrűket, hogy jobban lássák. És miért építettek volna egy másik Marsot? - Miért pusztította volna el az Állam a Merkúr topográfiáját? Mitől veszítette el a Vénusz légkörének kétharmadát, és mitől változott meg a kémiája? Az Uránusz hiányzik. A Ganymedes sincs meg, pedig az a Merkúrnál is nagyobb bolygó. A Neptunusznál tömörebb gázóriás kering a Nap közelében, eltorzult pályán. - A melegebb nap elégethette a Vénusz légkörének egy részét. A Merkúr... hmmm. - Mi változtatta meg a Napot? És egyáltalán hogyan mozdulhatott el a Föld? Corbell, én nem értem! - Mintha szenvedés érződött volna a számítógép hangján. A határozatlanság az embereknek sem jó, de ők tudnak vele élni. Az emberek emlékezete elhalványulhat, összekuszálódhat. De nem Peerssáé... - Azért mozdították el a Földet, mert a Nap túlságosan felmelegedett - találgatott Corbell. - Mire gondolsz? Talán az Állam hatalmas rakétamotorokat erősített az Északi-sarkra, amiket a Vénusz légkörével táplált? A tenger elborította volna az egész északi félgömböt! A Föld felszíne mindenhol felhasadt volna és előtört volna a magma! - Nem tudom. Nem tudom. Talán valami mást is használtak, nem rakétákat. De az a Mars volt, amit mutattál nekem, és az pedig a Szaturnusz, és amaz pedig a Föld. Ott! Nem lehet, hogy az Brazília partja? - Nem egyezik a memóriámmal. - Majd érezhető vonakodással hozzátette: - Ha a többi bizonyítékot nem néznénk, az a partvonal valóban lehetne a brazíliai tengerpart, amit megváltoztatott a tektonikus lemezek mozgása. - A tengerszint biztosan lejjebb süllyedt. Néhány rnegatonna vízgőz el is távozhatott, mikor a Föld elmozdult. - Az Állam nem vihette el a Földet. Nem lett volna értelme, mert a Nap nem egy fiatal vörös óriás volt. - Számítógép! Nem tudsz kilépni az elméleteidből, ugye? Mi van akkor, ha tovább tartózkodtunk a fekete lyuk ergoszférájában, mint gondoltuk? Lehet, hogy több mint hárommillió évet veszítettünk. Több tízmillió év alatt nem változhatott a nap vörös óriássá? - Ostobaság. Egyáltalán meg se találtuk volna a Napot. Ez volt az utolsó érv, mert igaz volt. Corbell zavaróan öregnek érezte magát. - Rendben - szűrte a fogai között -, megnyerted a vitát. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy az a bolygó a Föld. Végre hazaértünk. Hogyan jutok le? Kiderült, hogy Peerssa már mindent kigondolt. II. Corbell ruhája tisztának és újnak tűnt. Testhez álló volt, egy sisakkal és hegyes végű spirállal a mellén. Nem lepte volna meg, ha tönkremegy. Fedélzeti idő szerint kétszáz éve állt már ott.

Azzal a gyanúval lépett át a légzsilipen, hogy a halálba megy. Még soha nem csinált ilyesmit... és a ruha jobban bírta, mint ő. Zihált, izzadt, fülében lüktetett a vér, így manőverezett a zsinór végén, majd megfordult, hogy egy pillantást vessen a Don Jüanra. Az ezüstburkolat megkopott. Az egyik szonda oldalán lyuk tátongott, Corbell alig kapott levegőt, mikor meglátta. Peerssa nem tett említést meteorral történt ütközésről. Könnyen megsérthette volna az életben tartó rendszert. A szondák közül négy hiányzott. A biológiai csomag szondák tették a Don Jüant magvető hajóvá. Minden szonda egy sor algát tartalmazott, melyeket néhány Föld-közeli csökkenő légkörű világba kellett küldeni, hogy belélegezhetővé tegye a levegőt, a világot pedig egy lehetséges gyarmattá. Természetesen soha nem használták fel őket ilyen célra. A polgárjogaitól megfosztott Corbell ellopta a hajót és a galaktika középpontja felé indult. A Don Jüan oldalára tíz szondát rögzítettek. Most csak hat volt. - A fedélzeti hidrogéntartályt majdnem teljesen kiürítettem" - magyarázta Peerssa. - A szondák kilökő rendszerét kellett használnom, hogy Föld körüli pályára állhassak. Aztán a szondákat pályára állítottam mint közvetítő műholdakat. A felszínről bárhonnan hívhatsz. - Remek. - Hogy érzed magad? Túléled a visszatérést? - Még nem. Nem vagyok formában. Adj egy hónapot. - Megkapod. Edzened is kell. Fel kell készítenünk az egyik szondát a leszálláshoz. - Azok közül az egyikben fogok lemenni? - Arra tervezték őket, hogy behatoljanak a légkörbe. A Don Jüant nem. - Gondolhattam volna rá. Soha nem gondolkoztam, hogyan juthatok le biztonságban. Te nem jössz le? - Nem, amíg úgy nem parancsolod. Nem csoda, hogy nem tűnt készségesnek. Corbell úgy gondolta, hogy Peerssa teste maga a hajó. Ha túl is éli a visszatérést, tökéletesen béna lesz. - Thomas Jefferson - szólt Corbell - halálakor felszabadította rabszolgáit. Én sem tehetek kevesebbet. Miután leértem, akár élve, akár holtan, nagylelkűen felmentelek minden eddigi és későbbi utasítás alól. - Köszönöm, Corbell. Pierce, az ellenőr felügyelete mellett valamikor gyakorolta, hogyan dolgozzon a szkafanderben. De az csak mágneses mező volt és nem súlytalanság; és akkor még fiatal volt. Nehezen ment a munka. Másnap már minden porcikája sajgott. Harmadnap ismét nekilátott. Csak akkor hagyta abba, amikor Peerssa erre felszólította. - Nem próbálunk létfenntartó rendszert építeni neked - magyarázta Peerssa. - Beletesszük egy kapszulába azt, amire szükséged van, és megtöltjük a kapszulát műanyag habbal. A ruhád lesz a létfenntartó rendszered. A szonda robbanófejének kiürítésekor nagy tömegeket kellett mozgatni és alkalmanként több órán át kézzel irányítani az óriási lézert. Az algatartályokat és a gépezetet, ami hozzájuk tartozott, apránként kellett eltávolítani. Corbell nem merte megsérteni a burkolatot. Az élete függött annak épségétől. Sok pihenésre volt szüksége. Ilyenkor az Anyaméhben időzött és végignézte a felvételeket arról, hogyan lépett be a Don Jüan a Peerssa által (helyesen vagy tévesen) a naprendszernek nevezett valamibe. Számítógép létére Peerssa nagyon leleményes volt. Corbellnek álmában sem jutott volna eszébe a szondákat kilövőként használni. Nem kereste volna a Földet egy bolygó holdjaként, amit most Peerssa Jupiternek nevezett... és kis híján Peerssa sem. Peerssa közel állt hozzá,

hogy elhagyja a Naprendszert, hogy a közeli rendszerekben keresse az Állam maradványait fel sem ébresztve Corbellt... Corbell bizonyára meghalt volna útközben. Látszólag most már egyáltalán nem zavarta Peerssát, hogy hol vannak. Corbellnek csak ki kellett adnia az utasítást. Akkor azonban, amikor Corbell magához tért, Peerssa teljesen meg volt zavarodva. Felhasználta a nélkülözhetetlen üzemanyagot azért, hogy közel kerülhessen a Szaturnuszhoz és a Merkúrhoz. Corbell most lenézett a Földre, és felsóhajtott. - Az összes hiba ellenére, amit elkövettem, mégis eljutottam ide. Minden hiba megbocsátva. Ha nem fordítom vissza rád a vevőt, akkor nem tudtad volna beleégetni a személyiségedet a számítógépbe. A vesztembe rohantam volna, az állandó l g-s gyorsulással. Ha igazam lett volna a galaktika magjával kapcsolatban, akkor meghaltam volna az öregségtől messze az otthonomtól. Mintha valami visszavezérelt volna ide. - Az adatok szerint te szabadgondolkodó vagy. - Ja. Fütyülök a sötétben. Csak arra gondolok, hogy aligha fogom megúszni a földet érést. Sokáig pihent örömében. Végre befejezte a törmelék eltávolítását a szonda robbanófejéből. Szendviccsel a kezében figyelte a tájat maga alatt. Az óceán éjjeli oldalán, a Jupiter alatt halvány vörös fény ragyogott. - Hogy hol akarok földet érni? Civilizációnak van valami jele? - Három helyen találtam bizonyítékot energiafejlesztésre és -felhasználásra. - A bolygó hatalmas kék felületén hirtelen egy zöld nyilacska mutatott rá egy zöld rácsos mintára. - Itt, a világ másik oldalán és az Antarktiszon. Az én pályám nem érinti az Antarktiszt, de ott is kitehetlek. - Nem, köszönöm. Az nem Kalifornia környéke? - Elgondolkodott: Várjunk csak egy kicsit, a nyugati partnak ki kellene dudorodnia. És hol van Baja Kalifornia? Onnan, ami KözépMexikónak tűnt, a part konvex ívben haladt fel egészen Alaszkáig. - Annak, amit te Kaliforniának és Baja Kaliforniának nevezel, nagy része egy szigetet alkot az Északi-sark közelében. Ott is letehetlek. - Nem. Ott akarok leszállni, ahol valaki energiát generál. Ott, ahova a rácsos mintát tetted... egy kicsit hasonlít egy városra, nem? Derékszögek... - Sok épületcsoport van ott, igen, de semmi bizonyíték sincs a rendezettségre. A te idődben városnak nevezték volna. Nem tanácsolom, hogy ott szállj le. - Ha ők küldték az üzenetet, akkor talán nem ölnek meg. Az egykori Államukat szolgáltam. Talán Nevada, gondolta; vagy Arizona. Most a tengerparton terült el. - A különbségek... - Peerssa hirtelen félbeszakította. Corbell bedühödött. - Az a Föld. A Föld! - Az összezavart naprendszer őt is zavarta, ha hagyta. - Peerssa, a Föld lemez-tektonikáját írtad le! Megtaláltad a szigetet, ami valamikor Kalifornia volt? - Két szigetet találtam, ami hárommillió évvel ezelőtt Kalifornia lehetett. - Na látod! Ez véletlen egybeesés? - Nem - hazudta Peerssa. - Nevezzük el azt a helyet, ahova a rácsot tetted Egyes Városnak. Az Antarktisz legyen a Hármas Város. És, mi van a Kettes Várossal? Az hol van? - Oroszországban az Ohotszki-tenger partján. - Akkor az Egyes Városban tegyél le. Biztosan elment az eszem, hogy civilizációt keresek tette hozzá most már nyugodtabban. - Miért akarok utolsó napjaimban egy idegen nyelvvel küszködni? De talán lesz annyi időm, hogy kiderítsem, mi történt itt. - Corbell megtöltötte a szonda orrán levő hengert gyógyszerekkel, étellel, egy tartály friss vízzel és oxigéntartályokkal. A műanyag hab majd megtartja őket. Szilárdan rögzítette az ultrahangos sípot, amit Peerssa irányított, és ami majd kiolvasztja a habot.

Megizmosodott. A szívinfarktus, amitől félt, és amire azt hitte, fel is készült, nem jött. A Don Jüan huszonkettedik századi gyógyszerei megkímélték tőle. Azonban a vállában forró drótokat hordott: íngyulladás. Végre - egyik kezét a habtartály csapjára téve állt a fülke közepén - tétovázott. - Peerssa? Hallassz? - Igen. - Mit teszel, ha leérek? - Megvárom, amíg biztosan meghalsz, aztán más rendszerekben keresem tovább az Államot. - Te sem vagy őrültebb, mint én. - Eltöprengett, vajon mennyi időt ad neki Peerssa... de nem kérdezte meg. Kinyitotta a csapot. A hab körülvette és megdermedt. A háta alatt egyre nőtt a nyomás, egy darabig állandósult, aztán szinte semmivé vált. Örvénylést érzett. Motorral hajtott leszállás volt, nem egy meteorbecsapódás. A nyomás újra megnőtt, állandósult, aztán megszűnt. A szonda forgott... a rázkódás két hüvelyk mélyen a habba nyomta. Peerssa szólt bele a szkafander rádiójába. - Akkor szabadnak tekinthetem magam? Corbell előtt hirtelen egy élénk rémálom jelent meg. - Előbb olvaszd el a habot! - kiáltotta. Peerssa azonban már nem volt köteles engedelmeskedni. Bosszút fog állni azon, akit az Állam bűnözőnek és hűtlennek tartott. A hab nem fog elolvadni. Corbell itt fog meghalni, mint egy borostyánkőbe zárt légy, néhány méterre a szabadságtól! Megbillent. Aztán ismét. A rémálom véget ért. Lesüllyedt a válaszfalhoz az olvadó habban. A hab lefolyt az arcáról, és látta, hogy a nyílás tárva-nyitva áll. Corbell odalépett és kinézett. Peerssa az oldalán tette le a hatalmas hengert. A Nap, magasan a feje fölött, vörösen izzott. A talaj egyenesen haladt egészen egy éles gránát hegylánc lábához. Halott vidék volt: barna és szürke, halott kövek és por. A hőségtől vibrált a levegő. Az Állam nem látta el a szondákat lejárati létrákkal. Peerssa ismét okos volt. A hab kifolyt a nyíláson, majd műanyag lejtővé dermedt. Corbell lesétált, lába alatt ropogott a hab, mintha havon járt volna. Kilépett a Földre. A talaj halott volt. Hárommillió év. Háborúk? Erózió? Vízveszteség, mikor a Föld megmagyarázhatatlan módon elmenekült a megmagyarázhatatlan módon felforrósodott Nap elől? Ebben a pillanatban ez nem érdekelte. A sisakjához emelte a kezét... - Ne próbáld levenni a szkafandert! Corbell, elhagytad a szondát? .. .készen állt, hogy hosszú idő óta először mélyet szippantson a friss levegőből. - Miért ne? - Elhagytad a szondát? - Igen. - Rendben. Az egyszerűség kedvéért eddig úgy beszéltem erről a világról, mint a Földről. Most már elmondhatom a különbségeket is. Egy olyan világban landoltál, mely legjobb esetben is alig lakható, és egy olyan területen, mely elviselhetetlenül forró. - Micsoda? - Lenézett a külső hőmérsékletet érzékelő műszerre, ami az arcával egy magasságban volt a sisakon. Nem tűnt rossznak - Celsius-fokban! Az Állam Celsius-fokot használt! - Túlságosan forró, Corbell - mondta Peerssa. - Az egyenlítői zónában a hőmérséklet több mint ötvenöt fok. Az óceánok legalább ötvenfokosak. Kevés klorofill abszobciót észlelek a tengerekben, és semmit a szárazföldön, kivéve néhány völgyet a hegyekben. Jobban tetted volna, ha egyik vagy másik sarkvidék közelében landoltál volna.

Valahogy Corbellt nem lepte meg. Talán számított rá? Az én halálommal vége a világnak sajátos emberi gondolat. Végül is hárommillió év... - Tehát ez történt az óceánokkal. - A légkörben több ezer megatonna vízpára van, épp annyi hogy alátámassza azt a feltételezést, hogy a Föld kontinensei kiszáradtak. Ami megmaradt az óceánból, nagyon sós kell hogy legyen. Corbell, még mindig nem tudjuk. - Mi van azokkal a völgyekkel? - A hegyes vidéken, ami megfelel a földi Himalájának, egy és két kilométer mély völgyek húzódnak. Valami élet ott fennmaradt. Corbell felsóhajtott. - Rendben. Merre van civilizáció? - Mit nevezel civilizációnak? - Az Egyes Várost. Nem, mutasd meg a legközelebbi helyet, ahol valaki energiát használ. - Négy egész kilenc tized kilométerre kisebb energiafelhasználást észlelek. Kétlem, hogy embereket találnál, vagy akár élőlényeket. Az energiaszint nem változott, mióta pályára álltunk. Szerintem semmi mást nem találsz, csak maguktól működő gépeket. - Azért megpróbálom. Merre? - Nyugat felé. Tudom, hol vagy. Irányítalak. III. Corbell hosszú ideje nem gyalogolt már. A szkafander nem volt kényelmetlen. A felszerelés súlyának jelentős része a vállát nyomta. A csizmákat nem gyaloglásra tervezték, de megfeleltek. Ütemesen lépkedett és szívta be a tartályból a levegőt. Figyelmét a tájra irányította. Hamarosan meg kellett állnia. Túl gyors tempót választott. Pihent egyet, majd kényelmesebb léptekkel folytatta útját. Sík terepen haladt: nem bokaficamító terep, de azért figyelnie kellett, hova lép. Kemény, enyhén sziklás volt a föld, helyenként szél csiszolta emelkedőkkel és lejtőkkel. Peerssa a hegylánchoz vezette, és úgy tűnt, azt várja, hogy egyenesen átvágjon rajta. Corbell balra kanyarodott, míg nem talált egy kellemesebb kaptatót. Azon kapta magát, hogy magában szitkozódik. Magában kellett káromkodnia az elmúlt mintegy nyolc évben, miközben száznyolcvan évet öregedett és a Földön hárommillió év telt el. Káromkodj hangosan, és sohasem tudhatod, mit hall meg Peerssa és értelmez parancsként. A pokolba ezekkel a számítógépekkel, morogta. A hibernálótartályok és a gyógyszerek nem őriznek meg fiatalnak. A légpalack és a hűtőberendezés minden lépéssel nehezebbé vált. Miért nem tudtak egy derékpántot is tenni ebbe a ruhába? A derékpánt a legnagyobb felfedezés a kerék óta. Annak segítségével a gyalogló a csípőjén cipelheti a terhet, nem a hátán. Ha az Állam is értelmes dolgokkal foglalkozott volna... Ez ostobaság. A ruhát súlytalanságra tervezték és a fedélzetre. Nem gyaloglásra. És átkozottul jó dolog, hogy Peerssa engedelmeskedett neki. Szerencséje van, hogy egyáltalán a Földön lehet. És, gondolta Corbell, miközben felkapaszkodott a csúcsra, ő átkozottul boldog is. Lihegve hajolt előre, hogy könnyebben kifújhassa magát, közben pedig fél füllel a szívrohamra figyelt, amit már régóta várt. Rájött, hogy boldog. 68 69Igen! Lehet, hogy a hárommillió év alatt egyetlen ember sem tette meg azt, amit ő. Jó, ha lesz valaki, akinek eldicsekedhet. Meglátta a házat. Egy magasabb hegycsúcson állt előtte. Máskülönben talán észre sem vette volna. Épp olyan színű volt, mint a hegyek: szürke és piszkos barna; szabályos alakja azonban kirajzolódott a kék égbolton. Egy sziklás emelkedőnek támaszkodott.

Még további két órába telt, míg odaért. Kímélte magát. Még így is tudta, mennyire fáj majd a lába másnap, ha lesz egyáltalán másnap. A második hegyvonulat kétharmadánál tartott, mikor egy út maradványaira bukkant, így már könnyebben ment. A házat nagyvonalúan tervezték. A tető egy majdnem vízszintes konvex háromszög volt, az alapok egyenesen a sziklára épültek. A tető alatt két falat látott üvegből, vagy valami erősebb anyagból. A ház egyetlen helyisége az utazó szeme elé tárult, aki óvatosan lépkedett a sziklákon, és kesztyűjével a kiszögellésekbe kapaszkodott. A legpocsékabb hely a házépítésre, gondolta. Sisakját hozzányomta az üvegnek vélt felülethez. A talaj nem volt sima. Vagy maga a hegyoldal, vagy az építészet változott meg annyira, hogy Corbell el sem akarta hinni. Egy nappali szoba méretű helyiségbe kukucskált, középen pedig egy ágynak kellett lennie. Az ágy azonban a hatalmasnál is kétszer-háromszor nagyobb volt, alakja pedig egy 50-es évekbeli aszimetrikus hollywoodi úszómedencéhez hasonlított. A hajlított fejtámlába egy vezérlőpultot tettek képernyőkkel, hangszórókkal és néhány olyan nyílással, melyeken akár egy ital vagy szendvics is kifért volna. Az ágy fölött a sötétben egy nagy huzalszobor lógott, de lehetett antenna is, Corbell nem tudta eldönteni, melyik. A vezérlőpulton két apró sárga fény égett. - Ez az energiaforrásod, Peerssa - jelentette Corbell. -Megkeresem az ajtót. Húsz perccel később ismét jelentkezett. - Nincsen ajtó. - Egy házon lenni kell bejáratnak. Keress olyan bejáratot, ami nem hasonlít ajtóra. A leírásod alapján lenni kell még másnak is a házban, amit nem látsz: legalább egy illemhely, talán iroda, vagy éléstár. - Biztosan a hegy alatt vannak. Mmm... rendben, tovább nézelődök. A tetőn sem találta bejáratnak semmi nyomát. Lehetséges, hogy az egész tető felemelkedik egy adott jelre? Corbell nem hitte, hogy az építész így pocsékolta volna az energiát. Ha magán az úton van a bejárat, akkor a megkeményedett föld már betakarta. Corbell kezdett ideges lenni. Már vagy száz éve biztosan nem használták ezt a házat; talán ezer is megvan; lehet, hogy tízezer. Ugyanígy az ajtót sem, bárhol legyen is. Lehet, hogy a háznak van egy másik, alacsonyabb szintje, amit mostanra betemetett a hegy és azon van az ajtó. - Be kell törnöm - mondta. - Várj. Lehet a háznak riasztója? Nem ismerem a magánházak tervezési elveit. Az Állam tömegszállásokat épített. - És mi van akkor, ha van riasztója? Sisakot viselek. Kiszűri a zaj nagy részét. - Nem csak csengők lehetnek. Hadd támadjam meg a házat az üzenetközvetítő lézerrel. - El fog...? Elér ide? Ostoba, több tíz fényévnyi távolságokra tervezték. Rajta. - Látom a házat. Tüzelek. Az útról lenézett a háztetőre, de semmiféle sugarat nem látott; csak egy jókora darabon vörösen felizzott az anyag. A ház alatt egy darab föld megremegett; abbahagyta; megint megremegett. Ekkor vagy egy tonnányi kő a hegyoldalban megemelkedett, majd egy rozsdás fémtárgy emelkedett ki alóla egy légpárnán. Akkora, mint egy mosogatógép, és feje is volt; egy kosárlabda egy szemmel. A fej körbefordult és egy karvastagságú vörös sugár csapott a felhők felé. - Peerssa, megtámadtak. Tudsz védekezni?, - Engem nem bánthat. Téged viszont igen. Jobb lesz, ha elpusztítom. A fémtárgy izzani kezdett. Ez egyáltalán nem tetszett neki. Menekülni próbált egy teljesen szabálytalan pályán, de közben a vörös sugár változatlanul ugyanarra a pontra szegeződött. Felső teste narancssárgába játszó vörös színben ragyogott. Sikoltozott; iszonyatos hangja

áthatolt Corbell sisakján is. Hirtelen megbotlott és lebuckázott a hegyoldalon. Keményen ért földet, egyszer-kétszer megpenderedett, majd ott maradt mozdulatlanul. Most már egy lyuk tátongott a ház tetején. - Gondolod, hogy van még több ilyen? - kérdezte Corbell. - Nincs elég adatom. Corbell lemászott a lyukon és körülnézett. A megolvadt anyag vagy valami más lángra lobbantotta az ágyat. Corbell a lángoló ágytakaróra érkezett, készen arra, hogy gyorsan leugorjon. Megint tévedett: egy vízágyon állt, lába könnyedén áthatolt rajta. Kigázolt belőle, majd kesztyűs kezével belenyomta az ágytakarót középen a vízbe. A tűz kialudt, de a szoba megtelt gőzzel. - A házban vagyok - jelentette. Peerssa nem is válaszolt. Corbell, az építész körülnézett. A szoba, a ház látható része, háromszög alakú volt. Középen az ágynak egy víztócsához hasonló aszimetrikus alakja kimondottan kellemesen hatott. Az egyik sarkot egy ív alakú pamlag foglalta el, szemben az ággyal. A pamlag előtt egy ugyancsak ívelt fekete palatábla vagy egy jó utánzat állt, de a közepe eltört. Corbell lehajolt, és felemelte a tábla egyik végét. Érzett valamit az alján: nyomtatott áramkörök. Úgy gondolta, hogy egy lebegő dohányzóasztal lehetett, míg az a valami, ami fenn tartotta, ki nem égett. A szoba belsejében sem látott ajtókat. Egyetlen átlátszatlan falat talált, amit megvizsgálhatott. Végigjárta, kocogtatta. Üregesen kongott. Az ágy támlán lennének a vezérlő gombok? Ostoba. Akkor át kellene mennie a másik oldalra - várjunk csak, a hátlapon talált valamit. Három hüvelykujj méretű kerek krómsárga bemélyedést a fekete ágytámlán. Corbell megnyomta őket. A hátsó fal három egyenlőtlen részre oszlott. A legnagyobb egy beépített szekrény volt. Corbell vagy féltucatnyi ruhát talált benne, mindegyik egybeszabott hosszú ujjú darab, sok zsebbel. Némelyiken csuklya is lógott. A szekrény alját két-három hüvelyk vastag por borította. A második rész kisebb volt, nem nagyobb, mint egy telefonfülke, benne egy szék. Corbell belépett. Újabb krómsárga mélyedést talált a falon és megérintette. Az ajtó becsukódott mögötte. Egy szék. Különös. Ekkor pillantotta meg a nagy lyukat a szék ülőkéjének közepén. Illemhely? Azonban nem látott vizet a kagylóban, sem pedig WC-papírt... semmit, csak egy ragyogóan tiszta fémszivacsot egy kábellel a székhez kötve. Kilépett a fülkéből. Mindenesetre elég egyszerű egy ilyen tervezésű házhoz. A tulajdonos biztosan megengedhetett volna magának valami jobbat is. Ismét a felakasztott ruhákhoz fordult. Érdekes módon nem tudta eldönteni, hogy férfinak vagy nőnek készültek-e. Megtapogatta az anyagot. Meglepően rugalmas volt - és nagyon poros. Erősebben rángatta, és megpróbálta eltépni. Nem bírta. Az öltözék újnak tűnt. De a piszok? Mondjuk, hogy voltak ideiglenes ruhák, amiket kidobtak, mikor megváltozott a divat, és olyanok, amiket hosszabb időre szántak. Mennyi időre? Ha az a porréteg az ideiglenes ruha... Még mindig nem talált ajtót. A harmadik fülke ígéretesnek tűnt. Semmit sem talált benne, csak egy jelöletlen kapcsolót, mint az a sárga kör a fürdőszobában, és egy táblát négy fehéren világító gombbal. - Azt hiszem, találtam egy liftet - szólt. - Kipróbálom. -Megérintette a sárga gombot. Az ajtó bezáródott; felgyújtotta a sisak lámpáját. - Veszélyes - hallotta Peerssa hangját. - Mi van, ha a lift levisz valahova, és elromlik? - Akkor égetsz nekem még egy nyílást, hogy kimászhassak. - Corbell megérintette a legfelső pontot. Semmi sem történt.

Erre számított. Biztosan a legfelső szinten van. Megnyomta a másodikat. Peerssa kiabálni kezdett. - Corbell! Válaszolj, ha tudsz! - Igen? - Nem érzett mozgást, mégis valami megváltozott. Még nyolc fehéren világító gomb jelent meg: további két vízszintes sor az első mellett, közelebb egymáshoz, és ezek mindegyikén fekete jel látszott. Corbell az ajtó gombjához kapott. - Négy egész egy tized mérfölddel nyugatabbra kerültél és kétszáz lábat vesztettél a magasságból - mondta Peerssa. - Az Egyes Városban vagy. - Értem. - Corbell egy másik szobába tekintett ki. Kezdte úgy érezni magát, mint egy kóbor szellem. Minden olyan kísértetiesnek és valótlannak hatott. Kilépett. Ami mellette állt, az valamikor asztal lehetett, most már azonban csak térdig ért. A képernyők és gombok miatt úgy festett, mint az Anyaméh vezérlőpultja; ezek azonban nem működtek. Több száz éve állhat már itt. Volt ott egy félig megolvadt pamutcsomóra emlékeztető szőnyeg. Csizmája alatt szétrepedt és elmállott, hozzátapadt a ruhájához. Egy üres ablakkerethez lépett és kinézett. Harmincemeletnyi ablaksort és üres kereteket látott a lába alatt. Arrább még magasabb épületek sorakoztak. Tőle jobbra egy óriási házbehemót összedőlt, több épületet is lerombolva maga körül. A résen túl, túl a ködön és esőn mintha szürkés körvonalakat látott volna: egy hihetetlenül nagy kockát, melynek falai kívülről kicsit meghajlottak. - Peerssa, az Állam tudott transzportálni? Mint egy telefonfülke, csak tárcsázol és már ott is vagy? - Nem. - Nos, ezek az emberek tudtak. Gondolhattam volna. Én, az összes ember közül! Az a ház nem is ház volt, csak egy része. Megtaláltam az irodát. A városban van. Kell lennie fürdőszobának és ebédlőnek és talán játékteremnek is, Isten tudja hol. Ahova betörtünk, az a hálószoba. - Valószínűleg régóta nem használták már a berendezéseket. Légy óvatos! - Rendben. - Corbell visszalépett a fülkébe. És most hová? Megnyomta a jelöletlen gombok közül a harmadikat. Fény gyulladt a mennyezeten. Az extra gombok eltűntek. Corbell kilépett és elmosolyodott. A fürdőszobában állt. Arcánál a külső hőmérsékletet jelző készüléken az érték csökkent. - Azt hiszem, ez a helyiség légkondicionált - mondta. - Három egész egy tized mérföldet utaztál nyugat-délnyugat felé és hatszáz mérföldet lefelé. - Oké. - Corbell kinyitotta a sisakot. Csak egy pillanatra, aztán gyorsan visszacsukta... a levegő azonban hűvös és friss volt. Ahogy letette súlyos hátizsákját, fáradtnak érezte magát. Ruháját a fürdőkád szélére tette, ami akár medencének is elment volna. Nem tudta elolvasni a vízcsapon a jeleket. Teljesen elfordította az egyik irányba. Meleg viz zúdult a kádba. A másik irányba forgatta. Gőzt köpködő lobogó víz vágódott ki belőle. Visszarettent. Ha a kádban lett volna... Rendben, a „hideg" víz meleg, de nem annyira, hogy ne lehessen elviselni. Elnyúlt a homorú fenéken és hagyta, hogy a víz körülölelje. Egy halk hang hívta: - Corbell, válaszolj! Kinyúlt és a kádhoz húzta a sisakot. - Pihenőt tartok. Jelentkezz egy óra múlva. És küldj egy táncosnőt. IV.

Egy halk hang hallatszott: - ...tudsz. Ismétlem. Corbell, válaszolj, ha tudsz! Ismétlem. Corbell... Corbell kinyitotta a szemét. Minden idegen volt, ami körülvette. Nem a Don Jüan fedélzetén van. De akkor hol...? Ó! Talált két kiemelkedést a süllyesztett kád szélén, puha dombocskákat, mint két szivacs, épp megfelelt, hogy a fejét rajtuk pihentesse. Nyaka még mindig a párnák között feküdt. Langyos víz ölelte körül. Elaludt a kádban. - .. .ha tudsz. Ismétlem... Corbell közelebb húzta a sisakot. - Itt vagyok. - Az óra letelt és még további egy, meg hat perc. Beteg vagy? - Nem, csak álmos. Várj egy kicsit. - Kinyitotta a csapot. Forró víz keveredett a hideghez. Corbell a lábával kevergette. - Még mindig pihenőt tartok. Történt nálad valami? - Valami figyel. Radart és gravitációs sugárzást érzékelek. - Gravitációs? - Gravitációs hullámok haladnak át az érzékelőimen. Fejlett műszerek vizsgálnak, és biztosan sokat meg is tudtak rólam. Lehet, hogy automaták. - De az is lehet, hogy attól jönnek, aki az üzenetet küldte. Honnan származik? - Ha ez a Föld, akkor Tasmaniából. A vizsgálat véget ért. Nem tudom bemérni a forrást. - Ha tüzelni kezd rád, gyorsan el kell tűnnöd. - Igen. Meg kell változtatnom a pályámat. Nem akartam felhasználni az üzemanyagot, de a pályám nem vezet el az Antarktisz fölött. - Tedd azt. - Corbell felállt (sajgott a lába) és kimászott a kádból, közben csöpögött róla a meleg víz. A fal tövében egy vastag porréteg lehetett valaha a törülköző. Megállt egy ablak előtt. Sötétedett. Lenézett a lejtős homokparton a sűrű ködbe. Az egy... halnak a csontváza, ami átfehérlik a homályon? Távolinak tűnt... és hatalmasnak. Villámlott. Kis szünet után megint. Az eső lavinaként zúdult alá. Corbell elfordult. Felvette a fehérneműt, aztán a szkafandert, egyik darabot a másik után. A fürdő jót tett. Vissza kell még jönnie ide, amikor csak lehetősége lesz rá. Még szauna is volt, nem mintha szüksége lenne... Igen, szauna. Ez a hely nagyon régi. Ha azután építették volna, hogy a Föld felmelegedett, akkor a szauna egy ajtó lenne a külvilágra! A liftben állt, és tétovázott. Végül úgy döntött, hogy nem nyomja meg az alsó gombot. Peerssának igaza van. A gépezetet már régen nem használták. Szóval: hálószoba, vagy iroda? Tudta, hogy ezek az áramkörök még működnek. Hálószoba. Kilépett. Arcánál a hőmérsékletjelző értéke emelkedett. A fejtámlához lépett. Jól emlékezett, hogy látott itt egy televízióképernyőt meg vezérlőket. | Bekapcsolta. A képernyő kivilágosodott: először szürkésfehér volt, aztán... Homályos kép jelent meg a tönkretett ágyról, a saját lábát láthatta. Addig játszott a kapcsolókkal, míg meg nem találta a vissza-játszót. A képsor visszafelé futott. Hirtelen az ágy ép volt és négy alak vonaglott rajta szélsebesen. A kép váltott és másik négy alak látszott, vagy ugyanazok más ruhában. Végre sikerült megállítania. - Corbell, megpróbáltam megkeresni a vizsgálódás forrását, de hiába. - Oké. Figyelj, ha menekülnöd kell, akkor tedd azt! Mind-1 kettőnknek biztonságosabb, ha nem törődsz azzal, hogy nekem szóljál. - Most mit csinálsz majd?

- Videót nézek - kuncogott. - Olyan ez a hely, mint egy Playboy Stúdió. Rejtett kamera figyeli az ágyat. - Akkor ez egy torz civilizáció. Nem csoda, hogy nem tudták megmenteni magukat. Nem kellene addig lealacsonyodnod, hogy megnézed. - Miről...? Mi van a szeretkezőfülkékkel Selerdorban a hálóteremben? Az nem abnormális? - Nem tartottuk udvarias dolognak, ha valaki belesett a szeretkezőfülkékbe. Corbell visszafojtotta dühét. - Tudni akarom, hogy még mindig emberek-e. - És azok? - A szalag megkopott. És ruhát viselnek, lenge ruhákat sok-sok nyílással. Ha nem emberek, akkor én nem látom a különbséget... de soványak. És mintha nem jól viselkednének. - Várt és figyelt. - Nagyon hajlékonyak. A helyzet nem teljesen az, amire én gondoltam. - Hogy érted ezt? - Azt hittem, hogy négy ember orgiájáról van szó. De nem. Inkább mint az ősi Kínában: kettő közülük szolga. Segítenek a párnak felvenni azokat a komplikált pózokat. Lehet, hogy nem is szolgák; lehet, hogy edzők vagy tanárok. - Tovább nézte. -Az is lehet... olyan hajlékonyak, mint a táncosok. Lehet, hogy azok. Bárcsak láthatnám a szobát. Talán vannak nézők. - Corbell! - lgen? - Éhes vagy? - Aha. Talán ki kellene próbálnom a negyedik gombot. - Én nem fáradnék vele. Ha egy ezeréves konyha az egyetlen élelemforrásod, akkor hamar meghalsz. A ruhád már csak hetvenegy óráig szűri meg a levegőt. Az ételsűrítmény tartalékod jelentéktelen. Javaslom, hogy próbálj meg eljutni a Délisarkra. Én most fölötte vagyok. Hatalmas kontinenst látok és erdőt. - Nos, rendben. - Corbell kikapcsolta a mozit és elindult a fülke felé. A második gomb egy nyolcgombos panelt hívott elő egy kisebb panel mellett. Megvizsgálta. Azok a jelek a gombokon lehetnek betűk vagy számok. Felé nyúlt, aztán visszahúzta a kezét. - Félek tőle. - Mitől? - Ettől a paneltől az irodában. Minden fülkében négy fehér gomb van. Szerintem ez egy zárt körű távbeszélő; nem juthatsz be csak az irodából, vagy ha betörsz, úgy mint mi. Azonban itt az irodában nyolc ábrával jelölt gomb is van. Szerintem olyanok lehetnek, mint a telefon tárcsája, és van egy magánszám, amivel bejuthatsz az irodába. - Logikus. - Nos, mi történik, ha véletlenszerűen tárcsázol? - Az én időmben egy automata hang közölte veled, hogy hibát követtél el. - Igen, nálunk is így volt. De ebben a transzportálóban lehet, hogy elküldenek a semmibe! Hű! - Akkor rosszul van megtervezve. Találtál telefonkönyvet? Semmi ilyesmi nem volt a fülkében. Corbell kinyitotta az ajtót. Esett az eső és fújt a szél az irodában. Hatalmas cseppek telepedtek sisakjának üvegjére. Körüljárta az asztalt, várt egy percet, míg a víz lefolyt a sisak üvegjéről, aztán húzgálni kezdte a fiókokat. Nem akartak kinyílni. Kifeszítette az egyiket, ami félig tele volt szürkészöld kocsonyás anyaggal. Egy ott felejtett alma? Gépeket építettek az asztallapba. Telefon, képes telefon, számítógép csatlakozó, és még ki tudja mi. Most már nem lehetett megállapítani. Az idő és az eső mindent elpusztított. - Véletlenszerűen kell próbálgatnom.

- Sok szerencsét! - Miért mondod ezt? - Udvariasságból. Corbell megvizsgálta a sisakján levő lámpa fényénél a nyolc gombot. A fülke olyan gyorsan megölheti, hogy észre sem veszi. Nyomkodjon véletlenszerűen? Annál okosabbat is tehet. Kiválasztott egy gombot... az ötödiket vízszintesen és függőlegesen számolva, amelyiken egy fejjel lefelé fordított akasztófa állt. Megnyomta egyszer, várt, kétszer, várt, háromszor... Négy elégnek bizonyult. Hirtelen a mennyezet szélén fény gyulladt. Az ajtó nem akart kinyílni. Ijedten választott másik gombot, egy oldalára fordított és mindkét oldalról összenyomott homokórát: 4-4-4-4 - Kétszer változtattál helyzetet - közölte Peerssa. Ez alkalommal kinyílt az ajtó. Porladó csontvázakat talált egyforma... egyenruhában? Laza ruhákban, rövidnadrágban, ujjatlan ingben, vállaiknál összetekert ruhadarabokkal. A por alatt öltözékük újnak hatott, fényes, vörös, fekete mintákkal. Bennük a csontokat szétmorzsolta az idő, de nem lehettek nagy termetű emberek. Nagyjából öt láb magasak, vagy ottan körül. Corbell golyó nyomát kereste rajtuk, ahogy ott sétálgatott közöttük. Semmi lyuk nem volt a ruhákon vagy a koponyákon... abból azonban, ahogy ott elterültek, arra lehetett következtetni, hogy tűzharcban pusztultak el, és embereknek tűntek. Asztalokat talált, és talán számítógép-terminálokat. Egy vastag tolóajtó kiolvadt a falból. Mögötte cellák sorakoztak. A rácsos ajtókat ízléses csipkék díszítették, mindegyiket más; be voltak zárva és még több csontváz feküdt a cellákban. - Rendőrség - jelentette Peerssának. - Étteremmel próbálkoztam. Ugyanazt a gombot nyomtam meg négyszer. - Idegesen csengett a hangja. Talán fárad? - Az olyan számokat akartam elkerülni, amik sehova sem vezetnek. Az éttermek olyan számokat szeretnek, amiket könnyű megjegyezni. Legalábbis régen így volt. - Az Állam ezeket a számokat fontos közintézeteknek tartotta fenn: rendőrség, kórház, köztisztviselők... Corbell áthaladt egy másik, nagyobb kiolvadt ajtón. Azon túl az ajtók mind kinyíltak előtte. Végül kijutott. Nem sokat látott. Egy városi utca... és helyenként egy-egy kupac ruha dudorodott ki a mocsok alól, szűk ruhadarabok, amik alsó- és rövidnadrágok is voltak egyben, különféle színben és mintázattal, kivéve a vöröset. - Meg kell próbálkoznom a többi ismétlődő számmal is - mondta, de nem mozdult. - Azt hiszem, biztonságos. Ha olyan számra bukkansz, amit nem használtak, akkor nem mész sehova. - Te képes lennél megkockáztatni, ugye? - Még mindig nem mozdult. Eső folyt az üvegen és dobolt a sisakján. - Van még egy lehetőség. Megvizsgáltam a várost az érzékelőimmel. Találtam egy üres teret, egy alagútrendszert a föld alatt, ami szétterjed minden irányban. El tudlak vezetni ahhoz a ponthoz, ahol találkoznak. -Mi értelme... ? Azt hiszed, hogy egy metró? Biztosan használaton kívül helyezték, még amikor feltalálták a fülkéket. - Ha nem is használták már a kocsikat, az épületeket megtarthatták, mint transzportációs állomásokat. Gazdaságosság. V. Zuhogó esőben masírozott a vékony sárréteggel fedett vastag portakarón. Rátapadt a csizmájára. Nem engedhette meg azt az energiaveszteséget, amit ez okozott. Már így is túlságosan elfáradt...

Az utcák és épületek jórészt sértetlenek maradtak. Tömeges halál jelére sehol máshol nem bukkant. Egy húsz láb átmérőjű félig üveg, félig fém gömböt látott, ami olyan volt, mint egy hatalmas karácsonyfadísz. Egy épület oldalának ütődött, és félig megtelt esővízzel. Corbell belenézett. Csak átázott huzatot és egy pár ülést talált. Az egyik foglalt volt. A sárga egybeszabott ruhából sár és csontok álltak ki. Corbell kényszerítette magát, hogy átkutassa a hatalmas zsebeket. Amit talált beletette szerszámos erszényébe. Majd később is megvizsgálhatja. Továbbment. Arrébb egy elhagyatott sértetlen gömb állt. Épnek tűnt; a belseje csak úgy ragyogott. Megpróbálta beindítani, de úgy tűnt, semmi sem működik, amihez csak hozzányúlt. Feladta és folytatta útját. Most az egyik oldalon egy hatalmas üres telek bukkant fel, széltépte facsoportokkal és kanyargós ösvények maradványaival. Egy park? A másik oldalon egy fal emelkedett a magasba és kanyargóit tova a messzeségbe. Előtte és mögötte is kanyargóit, úgyhogy nem tudta eldönteni, milyen magas vagy széles. Az iroda ablakából a ködön keresztül, mintha egy hihetetlenül nagy kocka körvonalait látta volna. Szóval jól látta. Utcák? Miért utcák? És kocsik? Corbell sejleni kezdte, mi vár rá a transzportációs állomáson. - Az üres tér fölött vagy - szólt Peerssa. - Remek. Elfáradtam. - Körülnézett. Mumifikált park a bal oldalon, fal a másikon. Elölte... a fal üveggé változott. Egy egész falnyi üvegajtó. Benyomult a félhomályba, amit csak sisakjának lámpája világított meg. A mennyezet nem érzékeltette a távolságot; csak a színek, melyek minden mozdulatára változtak. A helyiség széles volt. A fény beleveszett a homályba. Lenézett a műszerekre az állánál. A hőmérséklet 20 fok alá csökkeni. - Légkondicionált - mondta. - Jó. A ruhád tovább tart. - Bármi lehet itt - vitatkozott magával. Kinyitotta a sisakot. Semmi hőség. Tüsszentett: egy kis áporodottság, és kész. - Le kell vennem a ruhámat. Elfáradtam. - Igyál az ételszirupból. Corbell felnevetett; el is felejtette, hogy vele van. Addig itta, míg a gyomrát már kevésbé érezte üresnek. Peerssának igaza van: a fáradtság fele éhség volt. Levetette a ruha nagy részéi. Ahogy a szőnyegre lépett hirtelen nagyon meglepődött. Talán ugyanaz, mini az a szélrohadt szőnyeg az irodában, de ez száraz, sértetlen, és bokáig süppedt bele. Mintha felhőkön járt volna. Drágának tűnt, mégis több hold borította egy középület előszobáját. - Alszom egyet - közölte a sisakkal. Elnyúlt a szőnyegfelhőn és hagyta, hogy az körülölelje. VI. Hajnalodott. Nyújtózott egy kicsit a szőnyeg kényelmében. A mennyezet több ezer színben pompázott, minták kavaroglak rajta; akár bele is lehel őrülni, hogy csak nézed és soha nem tudhatod, milyen messze van. Becsukta a szeméi és ismét elszunnyadt. Lejöttem meghalni gondolta. - Peerssa, szerinted hogyan halok meg? Szívinfarktusban? -kérdezte. Semmi válasz. A sisak az ujjainál hevert. Közelebb húzta és megismételte a kérdést. - Nem hinném - hallatszott a válasz. - Miért? Az Állam csodás gyógyszerei miatt?

- Igen, ha a fogamzásgátlókkal a gyógyszerek közé sorolod. Az Állam megalapítása után volt egy generáció, mikor sem olyan férfinak, sem olyan nőnek nem lehetett gyereke, akik valamilyen örököli betegségben szenvedlek. A népesség felére csökkeni. Az éhínségnek vége szakadt.. - Szívbetegek is? - Az apja koszorúér-betegségben halt meg! - Természetesen szívbetegek gyerekeinek nem lehettek utódai. A génjeid egy bűnözőé, de egy egészségesé. - Ti kegyetlen állatok! És mi van az én gyerekeimmel? - Az apjuk rákos volt. Szóval kiirtották Corbell génjeit az emberiségből... és már hárommillió évvel elkésett, hogy ezen változtasson. Corbell felkelt, kinyújtóztatta megmerevedett izmait, körülnézett. Kanapék vettek körül szabálytalan alakú asztalokat, amik még mindig lebegtek. A kanapék mintha púpok lettek volna a szőnyegben. - Hülye vagyok - mondta Corbell. - Alhattam volna egy kanapén is. - Mindkét kezével ránehézkedett az egyik lebegő asztalra. Egy hüvelykkel sikerült lejjebb nyomnia. Amikor elengedte, az ismét feljebb emelkedett. Az egyik falban egész sor fülkét látott. Odament, hogy megvizsgálja őket. A szőnyeg kellemesen simogatta lábujjait. Minden fülkében több sor jelekkel ellátott gomb volt. Egy tucatnyi gomb, a már korábban is látott nyolc jellel, és még négy újabbal. Megnyomta azt a gombot, amelyik nagyobb volt, mint a többi (OPERÁTOR?), de semmi választ nem kapott. Ekkor észrevette a nyílást. A szerszámos erszényéből kivette azokat a tárgyakat, amiket az összetört kocsiból lopott. Az ezüstrúzzsal nem sokra ment. Zsebkendő: halvány színeket vélt felfedezni az anyagon. Cukrospapír: a kemény cukorka biztosan elolvadt a hosszú esős évek alatt; de lehet, hogy valami gyógyszer volt; az is lehet, hogy egyáltalán nincs is igaza. Egy tenyérnyi műanyag korong, műanyag szélébe díszes zöld jeleket véstek. Ez megfelelőnek tűnt. Melyik a felső oldala? Az egyik fülkében kipróbálta. A jelekkel felfelé nem illett bele a nyílásba. Fordítva már igen. Megnyomta a nagyobb gombot, és a képernyő ki világosodott. És most hogyan tovább? A képernyő lehet, hogy épp az a telefonkönyv, amire szüksége van. Csak annyit kell tennie, hogy előhívja a megfelelő információt, úgy hogy közben elkerüli a nem létező számokat, és megfejti a válaszban szereplő jeleket. Corbell izzadt. Ezt nem gondolta végig. Leeresztette a kezét és kilépett a fülkéből. Rendben. Csak semmi kapkodás. A kétnapi levegőtartalékát még nem használta fel. Van ideje felderíteni. És az előtér legvégében megpillantotta a lépcsőket, amiket várt: széles, jól megtervezett szőnyeggel borított lépcsők voltak. Egy lépcsősor, ami levezetett a sötétbe. Visszament a sisakjáért, a hóna alá kapta, a lencse alakú kulcsot vagy hitelkártyát pedig eltette. Eztán nekivágott a lépcsőknek, sisakjának lámpájával világított. Fejét... a hóna alatt tartva, bolyong a Véres Toronyban... A lépcső váratlanul mozgásba lendült, és hátratántorította. Káromkodva ült fel. Semmi baja sem történt, de... ha itt megsérül, az a halálát jelentené. Alatta a fény egyre erősödött. Először azt hitte, hogy egy riasztó rendszer utolsó lehelete ez. A fény tovább erősödött. Mire leért, olyan világos volt, mint nappal. Egy magas plafonú, hatalmas nyitott helyiségben találta magát, és olyan benyílókat látott, amikről azt hitte, hogy boltok. Egy európai vasútállomás hangulatát idézte, de olyan luxussal berendezve, hogy az inkább illett volna egy palotához. Szökőkutak, süppedős szőnyegek, kanapék. Az egyik fal mentén... - Peerssa! Találtam egy térképet... - Kérlek, mondd el, milyen!

- Két poláris vetület. A francba, bárcsak megmutathatnám neked. A kontinensek nagyjából úgy helyezkednek el, mint amikor én iskolás voltam. Ezeket a térképeket még azelőtt készíthették, mielőtt az a rengeteg tengervíz elpárolgott. Vonalak hálózzák be, mindegyik közelebbről is megnézte - ebből a pontból indul, azt hiszem. A vonalak nagy része fekete. Peerssa, az egyedüli vonalak, amik világítanak, az Antarktiszra, Argentínába és Alaszkába vezetnek. - Alaszka északabbra tolódott és Szibériának az a csücske is. - A vonalak egyenesen vezetnek át az óceánokon, vagy alattuk. Rájött, hogy amit boltoknak hitt, azok kanapéval és ételautomatákkal ellátott benyílók. Kipróbálta az egyiket. Amikor beillesztette a korongot, egy női hang szólalt meg sajnálkozó hangsúllyal. Több nyílással is próbálkozott, de ugyanazt az érthetetlen választ kapta. Következő lépés? Ott lenn a terem végében az az ajtósor... Vastag ajtók és nyílások a hitelkártyák számára. Visszament a szkafanderért. A lépcső felvitte. Hogy a francba készítettek olyan lépcsőket, amik mind a két irányban működnek? A nehéz ruhát a vállára vetve tért vissza. A térképen kivilágított jelek is szerepeltek az útvonalak mentén. Megjegyezte azt a jelsort, ami a neki megfelelő útvonalat jelölte: nem az Antarktisz közepébe, hanem a legközelebbi parthoz. Először a partok népesülnek be. Az ajtók: Igen, megtalálta a megfelelő jeleket. A korong: Megkereste, üres oldalával felfelé beillesztette. Az ajtó kinyílt. Visszakapta a korongot, ránézett és elmosolyodott. A jelek megváltoztak. Levonták a jegy árát. A metrókocsi vége enyhén kiemelkedett a parkolóhelyről a falnál, egy nyolc láb átmérőjű üvegkör volt, ovális üvegajtóval. Az üvegen keresztül Corbell egy henger alakú kocsit látott, melyben egymással szemben ülések sorakoztak. A kocsi eleje fémből készült. Megtalálta a nyílást az üvegajtón. Beletette a korongot. Az ajtó kinyílt. Belépett, a másik oldalon kivette a lemezt, az ajtó bezáródott. - Itt vagyok - szólt bele a sisakba. -Hol? - Az egyik metrókocsiban. Nem tudom, mit kell most tennem. Várj, van egy ötletem. - Nem a transzportációs fülkéket használod? - Nem. Azt hiszem, azok nem vezetnek sehova. Talán a gazdagok játékszere volt, de túlságosan drága ahhoz, hogy praktikus legyen, vagy csak rövid távolságokon működött. Miért lennének akkor utcák és kocsik? Az utcák túl jó állapotban vannak, és túl sok kocsi áll rajtuk. - Én is csodálkoztam - mondta Peerssa. - Ha nyolc jegyből lehet négyet választani, az csak négyezer-kilencvenhat lehetséges számot ad. Az pedig túl kevés. - Úgy van. - Nagyjából nyolc ember számára van elegendő hely, állapította meg. Talált egy újabb ételautomatát, ez ugyanolyan sajnálkozva szólalt meg, mikor kipróbálta. Egy fél ajtó mögött, ami alig rejtette el az embert, egy illemhelyet talált, ez is azzal a csillogó fémszivaccsal felszerelve. Azt is kipróbálta. A legjobb ötlete az volt, hogy a szivacsban van egy azonnali elnyelő. Fantasztikus módon tisztította meg magát. A padokon voltak kartámlák is. A háttámlából kellett lehajtani és rögzíteni őket. - Megnövekedett energiafelhasználást észlelek a helyről, ahol most vagy - jelentette be Peerssa. - Akkor történik valami. - Corbell elnyúlt a kényelmes padon, és várt. Az indulási időről semmit nem tudott. A norn I.

Valaki beszélt hozzá. Corbell vadul megrándult és egy sikoltással ébredt. Peerssán kívül ki szólhatna hozzá itt? Azonban nem a Don Jüan fedélzetén volt. A hang félbeszakadt. Peerssa hangja hallatszott a sisakból. - Nem ismerem ezt a nyelvet. - Nem erre számítottál? Játszd le nekem újra! - Hallgatta, amint egy kisfiús hang magabiztosan beszél. Aztán sóhajtott. -Ha ez a fickó személyesen akar velem találkozni, mit mondhatok én neki? És ő mit mondhat nekem? Valószínűleg meghalok, még mielőtt megtanulhatnám a nyelvet. - A történeted mélyen megrázott. Legtöbb kortársadnak csak egyetlen élete lehetett. - ...Igaz. - A te egocentrikus nézőpontod mindig is zavart. Ha úgy látnád magadat, ahogy... - Nem, várj csak egy percet! Igazad van. Tökéletesen igazad van. Nekem több jutott, mint a legtöbb embernek. Abbahagyom a panaszkodást. - Zavarba ejtesz. Hajlandó vagy most már az Állam szolgálatába állítani képességeidet? - Milyen Államéba? Az Állam halott. Az én önzésem épp olyan emberi, mit a te fanatikusságod. Az idegen hang ismét megszólalt, csodás érthetetlen szavakat produkált... és Corbell most meg is pillantotta. A kocsi első falán túl látszott az arca, a fémen túlról, mintha átlátszó lett volna. Hologram? Corbell előrehajolt. Egy fiú képe, ami a váll alatt elhomályosult. Corbell szerint úgy tizenkét éves lehetett, de viselkedése felnőttes volt. Bőre aranyszínű, vonásai több faj keveredésére utaltak: feketék, sárgák, fehérek és még valami, talán mutáció, amitől félig megkopaszodott; koponyájának aljánál kunkorodott némi fekete haj, és egy különálló pamacs a feje búbján. Az arc magabiztosan elmosolyodott és eltűnt. A kocsi nekilendült. Corbell egy hullámvasúton érezte magát. Kihúzta a karfát és abba kapaszkodott. A kocsi mintegy fél percig zúgott lefelé. Majd az alagút ismét vízszintessé egyenesedett. Benn világos, kinn sötét volt. Corbell már kezdett megnyugodni, amikor a kocsi megingott, balra dőlt, megint megingott és jobbra dőlt; aztán simán halad tovább. Mi volt ez? Alagutat váltott? A füle bedugult. - A sebességed meghaladja a nyolcszáz kilométer per órát és még egyre növekszik. Figyelemre méltó - jegyezte meg Peerssa. - Hogyan csinálják? - Szerintem egy gravitációs lineáris gyorsítóban utazol egy légüres csatornában. Most kell áthaladnod a Csendes-óceánon. Hallasz még? - Alig. - Corbell, válaszolj, ha tudsz! Corbell, válaszolj... - Peerssa hangja tökéletesen elhalt. - Peerssa! Semmi. Corbell füle nyomást érzett. Megmozgatta az állkapcsát. Semmi oka sincs kétségbe esni, mondta magának. Peerssa felveszi, amint elérte az Antarktiszt. A mozgás surrogása alvásra buzdította. Corbellnek kedve lett volna lefeküdni... lehetőleg lábbal előre, mert az út végén lassítani fognak. Aludni, talán álmodni... Vajon mit álmodik az utolsó ember a Földön, miközben a Csendes-óceán alatt utazik egy olyan föld alatti rendszerben, amit több száz éve nem javítottak? Meg is állhat az óceán alatt, hogy ott pusztuljon lassan, miközben egy emberi szellem biztosítja arról, hogy amint lehet, kijavítják a hibát. Peerssa az örökkévalóságig is várhat rá, hogy felbukkanjon. Túl sok fantaziálás halálra rémisztheti, túl kevés pedig meg is ölheti.

Corbell megmozgatta az állkapcsát, hogy csökkentse a nyomást a fülében. Peerssa azt mondta, légüres? Arcát a sisakhoz nyomta, hogy megnézze az értékeket. l - A légnyomás alacsony volt, és egyre csökkent. Lihegve ment oda a szkafanderhez. - Vákuumcsatorna, igen - hörögte. - Én ostoba! A kocsi ereszt. És vajon még mi ment tönkre ebben az ősrégi rendszerben? Azonban most már teljesen simán haladtak. Corbell kiürítette amit ki kellett, majd a szkafander tartályát is a WC-be. A vizelet forrva folyt végig a kagylón, semmi nyomot nem hagyott rajta. Tökéletesen sima felület. Órák teltek el. Ülve szunyókált, felkelt, aztán hasra feküdt, de ez sem tetszett, lefeküdt a hátára, a csomaggal a válla és a karfával a feje alatt. Jobb. Elaludt. Egy rázkódás ébresztette fel. Felült. Megitta a szirupot... az utolsó cseppig, majdnem elég is volt. Érezte a gyorsulást; felfelé haladnak? Egy félpercnyi gravitációcsökkenés, aztán egy utolsó rázkódás. Nyugodtan ült. A kocsi fémvégénél egy szinte hallhatatlan puffanás volt. Az üvegajtó és azon túl a fémajtó egyszerre nyílt ki. Corbell épp felállt, amikor a villámcsapás visszalökte. Néha úgy fejez be az ember egy-egy hosszú utazást, hogy minden izma sajog, agya pedig semmivel sem törődik csak azzal, hogy bármi legyen is, tovább kell menni. Corbell igen hasonló állapotban állt fel és indult el az ajtó felé. A füle csengett. A feje fájt, ahol beütötte a sisakba. Megmozgatta a hátát. Ostobának érezte magát. A csapás, ahogy a levegő bevágódik a légüres térbe nem kellett volna, hogy meglepje. - Peerssa! - szólt. - Itt Corbell beszél a maga nevében. Válaszolj, ha tudsz. Semmi. Hol a francban van Peerssa? Most már semmi sem árnyékolja le, vagy igen? Corbell megcsóválta a fejét. Csak annyit tehet, hogy átgázol a meglepetéseken, míg csak meg nem állítják. Halvány fények derengtek hátul egy nagy nyitott térségben. Kanapék, bemélyedések és halványan világító térkép körvonalait vette ki. Az álla alatt a számok normális, vagy valamivel nagyobb nyomást mutattak, a hőmérséklet magas, de elviselhető. Kinyitotta a sisakját. A levegő meleg és párás. Rothadás szagát érezte. Levette a sisakot, megint tüsszentett. Egy árnyalatnyi állatszag... - Míp? Ugrott egyet, de aztán megnyugodott. Hol hallott ilyen hangot? Barátságos és ismerős. Mozgást észlelt a bal oldalon... - Míp! - Az állat a koszos szőnyegen közeledett. Egy kígyó volt, egy vastag, szőrös kígyó. S alakban tekeregve közeledett hozzá. A szőre fekete-szürke-fehér mintás volt. Megállt, és felemelte szép macskaarcát, aztán ismét megkérdezte, akár egy macska: -Míp? - A pokolba is! - szólt Corbell. Valami megcsikordult mögötte. Megfeledkezett a macskáról. Álmos volt, olyan álmos, hogy tudta, egy perc múlva elszunnyad. Azonban halk neszezést hallott a háta mögül, megfordult, és igyekezett talpon maradni. Fehér csuklyás ruhában egy meggörnyedt emberi alak... Míg a macskakígyó elterelte a figyelmét, ő addig lecsapott. Homályosan látta: magas, görnyedt és sovány volt, arca csupa ránc, az orra horgas, szemei mélyen ültek, és a csuklya árnyékában rosszindulatúan csillogtak. Aszott kezében egy ezüstrudat tartott, és egyenesen Corbell szeme közé célzott vele. Pusztán egy pillanatig látta, és közben a zsibbadtság hatalmába kerítette. Azt hitte, a saját halálát látja.

II. A hátán feküdt egy testhez simuló felületen, lába szétvetve, keze a feje fölött. A levegő párás, nehéz és forró volt. Izzadság futott végig a lábán, a hónalján és a szeme sarkában. Amikor megpróbált megmozdulni, a felület hullámzani kezdett és a lágy kötelékek megfeszültek csuklója és bokája körül. A szkafandere eltűnt. Csak az alsóneműt viselte, egy elviselhetetlenül forró világban. Meztelennek és csapdában érezte magát. Fény esett a szemhéjára. Kinyitotta a szemét. Egy vízágyon feküdt, és a szürke eget bámulta a megrongált tetőn keresztül. Megfordította a fejét és így többet is látott a hálószobából: hajlított fejtámla bonyolult vezérlőkkel, egy ív kanapé a hozzá tartozó lebegő dohányzóasztallal. Ezeket a hálószobákat biztosan tömegesen gyártották, mi az előre gyártott házakat. A tornádó azonban ezt megrongálta. A tetőt és az ablakokat pozdorjává zúzta. Az öregasszony a kanapéról figyelte. Egy norn, gondolta. A sors egy öregasszony képében. Élénken élt az emlékezetében, és az ezüstrúd is a kezében. Látta, hogy feláll és közelebb jön... a szőrös boa a vállán felemelte hegyes fülű fejét, és visszanézett rá. Másfélszer tekeredett körbe a nyakán. A farkának a vége mozgott. A francba, ez egy macska! Emlékezett egy hasonló macskára, Lionnak hívták, de a gyerekkori barátot, akié volt, azt már elfelejtette. Egy csomó gyönyörű szőr és hosszú, vastag, tömör farok. Ha Lion farkát megszorozták volna hárommal és egyenesen a fejéhez rögzítették volna, akkor kapták volna ezt az állatot. De hogyan veszíthette el a macska a lábát az evolúció eredményeként? Ezt nem hitte. Inkább azt, hogy valaki babrált a macska génjeivel, valamikor az elmúlt hárommillió év során. Az asszony már fölötte állt, a rudat egyenesen a szeme közé irányította. Beszélni kezdett. Corbell megrázta a fejét. Az ágy hullámzott. A nő keze megfeszült a rúdon. Ravasz nem látszott rajta, de biztosan meghúzta, mert Corbell szenvedett. Nem fizikai fájdalom volt ez. Szomorúságot érzett és tehetetlen dühöt meg bűntudatot. Meg akart halni. - Hagyd abba! - kiáltotta. - Elég! A kommunikáció megkezdődött. Mirelly-Lyra Zeelashistharnak hívták. Valahol kellett, hogy legyen egy számítógépe. A doboz, amit a fejtámlára helyezett, túl kicsi volt, hogy ne csak egy kiterjesztése legyen. Miközben Corbell beszélt - először értelmetlenül motyogott, inkább azért, hogy megakadályozza abban, hogy a rudat használja. A doboz fordítóként működött. Corbellhez a saját hangján beszélt és Mirelly-Lyrához is. Főnevekre szorítkoztak. Mirelly-Lyra tárgyakra mutatott és megnevezte őket, Corbell is megadta az ő neveit. Nagyon sok dologra nem volt szava. „Macskafarok"-nak nevezte el a szőrös kígyót. „Telefonfülke" volt a transzportáló fülke. Bekapcsolt egy képernyőt. Egy újabb számítógép-csatlakozó, gondolta Corbell. Képeket mutatott neki. Szókincsük egyre bővült. - Adj nekem enni - szólt, mikor éhsége már meghaladta félelmét. Amikor megértette végre, egy tányért tett mellé és kioldotta az egyik kezét. Az asszony éber tekintete és a rúd fenyegetése mellett evett, böfögött és beszélgetett. - Még. A fejtámla mögé vitte a tányért. Nagyjából egy perc múlva újra tele hozta vissza, gyümölcs, egy sült marha szelet, forró és frissen szeletelt, valamint párolt sárga színű gyökér, ami olyan ízű volt, mintha a sárgarépát és tököt kereszteztek volna. Míg az első tál ételt eltüntette, észre sem vette, mit eszik. Most már volt ideje csodálkozni: hol készítette d, és találgatni, vajon használta-e a „telefonfülkét", hogy eljusson a tűzhelyhez.

A macskafarok lepottyant az öregasszony nyakából az ágyra. Corbell megdermedt. Átsiklott az ágyon és megszaglászta a húst. Mirelly-Lyra megfogta a mellén, de félrecsúszott. Most Corbell mellére mászott fel, és a szemébe nézett. Corbell megsimogatta a füle mögött. Szeme félig lecsukódott, és hangosan dorombolt. A hasa kemény bőr volt, és barázdált, mint a kígyóké, de a szőre épp olyan selymes, mint amilyennek látszott. Végzett a második tállal is, és a hús egy részét a macskafaroknak adta. Elszunyókált és közben arra gondolt, vajon felébreszti-e Mirelly-Lyra. Nem tette. Amikor felkelt, az ég fekete volt, és az asszony lámpát gyújtott. Szabad kezét ismét megkötözték. Sehol sem látta a szkafanderét. Még ha ki is oldozza, akkor is ott van neki a rúd. Nem tudta, hogy a telefonfülke működik-e. Agyának hátsó csücskében azon merengett, vajon Peerssa halottnak hiszi és már el is ment egy másik csillagra. Mit akarhat tőle? Igékkel foglalkoztak, majd a jelzőkkel. Az asszony nyelve nem hasonlított egyetlen általa ismert nyelvhez sem, de a képernyő és a gép memóriája megkönnyítette a dolgukat. Hamarosan információt is cseréltek. - Vegye le a kötelet! Hadd sétáljak! - Nem. - Miért? - Öreg vagyok. - Én is - felelte Corbell. - Fiatal akarok lenni. Nem tudta kiolvasni az érzelmeket sem a nő hangjából, sem abból, ahogy a fordítógép elmondta neki az ő hangján. Azonban az, ahogy mondta, arra késztette Corbellt, hogy felkapja a fejét és ránézzen. - Én is. Rálőtt a rúddal. Bűntudat, félelem, megbánás, halálvágy. Felkiáltott, rángatózott és a köteleket tépte egy végtelen pillanatig, aztán vége lett. Corbell döbbenten és fájdalmasan nézett rá. Az asszony arca szinte démoni volt. Hirtelen hátat fordított neki. Corbell hánykolódása megrémítette a macskafarkat. Elmenekült. „Fiatal akarok lenni..." és puff! A hátát mereven tartotta, kezét ökölbe szorította. Lángoló dühét vagy könnyeit rejtette el? Miért? Én tehetek róla, hogy ő öreg? Egy dolog nyilvánvalóvá vált: saját maga és az ő védelmében tartotta megkötözve. Ha akkor használja ellene a rudat, mikor nincs lekötözve, akár meg is ölheti magát. A macskafarok visszamászott a mellére, összegömbölyödött, majd előrehajolt, hogy összedörzsölje vele az orrát. - Míí! - követelt magyarázatot. - Nem tudom - felelte az állatnak, aki most ott dorombolt a mellén, mint egy motor. - De nem hinném, hogy tetszene a válasz. Tévedett. Az asszony kioldotta az egyik kezét és megetette. Ugyanazt kapta: két gyümölcsöt, párolt gyökeret, sült húst. Megetette a macskafarkat is. A gyümölcs friss volt. A hús túlsütött marhahúsra emlékeztetett, amit most szeleteltek. Az asszony nem időzött egy percnél tovább a fejtámla mögött. Még egy mikrohullámú sütő sincs ilyen gyors, legalábbis 1970-ben nem volt. Megjegyezte. .. És ki kellett mennie a fürdőszobába. Az öregasszony bosszantóan és zavarba ejtően lassan fogta fel. Corbell tudta, hogy megértette, amikor fel-alá kezdett járkálni azon töprengve, vajon ott hagyja-e a saját

piszkában. Végül kioldozta. Először (a fejtámla mögül) a kezét, aztán a lábát. Távolabb húzódott tőle és a rúddal védte magát, miközben ő belépett a középső bemélyedésbe. 91Végre egyedül, mikor az ajtó eltakarta az asszony szeme elől, megkönnyebbülten sóhajtott föl. Nem próbált menekülni. Most nem. Túl keveset tudott. Nincs értelme megkockáztatni, hogy többet nem engedi ki a fürdőszobába. Nem érte meg kockáztatni a rudat. A rúd: kétszer is csúszó-mászó rabszolgává változtatta. Soha nem is gondolt méltóságának megőrzésére, így a rúd elvesztette hatalmának felét: nem érzett szégyent. Mégis, tudta, ha túl sokszor alkalmazzák a rudat, nem sokáig marad ember. Ő egy ember burka, akit elektromos hullámokkal és RNA memóriainjekciókkal keltettek új életre. Megváltozott újra meg újra, de akármi volt is, még ember. Amit a rúd tehet vele, az kegyetlenebb, pusztítóbb. Inkább együttműködik. De: ez a nő őrült. Még ha normálisnak minősül is korának normái szerint... igen valószínűtlen... Corbell szerint akkor is őrült és veszélyes. Bármilyen öreg és gyenge is, meg kell szöknie, mielőtt még megöli. A „telefonfülké"-nek működnie kell; a hálószobában nem látott mikrohullámú sütőt. Remek. A Peerssával való kapcsolatfelvétel még várhat. Nem mert a szkafandere után érdeklődni; talán arra utalhat, hogy veszélyes gondolatokat forgat a fejében. És különben is, ha Peerssa még a naprendszerben van is, hogyan segíthetne? Corbell kilépett a fülkéből, és visszatért kifeszített pozíciójába az ágyon. Mirelly-Lyra az ágy fejtámlája mögül megkötözte a kezét, aztán a bokáját. Újra felvették a beszélgetés fonalát. A fordítógép átugrott szavakat. Sok mindenről lemaradt, mire rájött, mit is hall. Aztán kérdéseket tett fel, próbálta betömni a lyukakat a tudásában. Ő Mirelly-Lyra Zeelashisthar, az Állam polgára. (Az Államé? Ezen elcsodálkozott. Azonban ő is hasonlóképpen írta le, mint Peerssa, attól eltekintve, hogy az ő Állama ötvenezer éven át volt az összes ismert világ kormánya... Corbell éveiben mérve, mert a Földet akkor még nem mozdították el.) Fiatal korában természetfeletti szépségnek számított. (Corbell udvariasan nem firtatta ezt a dolgot.) A férfiak teljesen megőrültek érte. Sohasem értette azt az erőt, ami a férfiakat ilyen esztelenségre késztette, de kihasználta nemét és szépségét, és használta az eszét: az előrejutásért. Ambiciózusnak és 92 tettre késznek született. Húszéves korára magasra jutott a Belső Forgalomirányításban. Mivel immár felelős beosztásban dolgozott, az Állam kondicionálta. Kondicionálás után az ambíciója nemcsak önmagára terjedt ki, hanem az Állam javára is. A kondicionálás mindennapos dolog volt, és - ahogy Corbell későbbi adatokból megtudta - nem is nagyon számított. Ha az Állam javát szolgálta azzal, ahogy az űrhajók útját irányította a naprendszerben, azzal a saját javát is szolgálta. Felhívta magára egy nagyhatalmú ember figyelmét a bürokrácia egyik hasonló ágában. Corybessil Jakunk aldiktátor (Corbell elég gyakran hallotta ezt a nevet, hogy megjegyezze) nem a közvetlen felettese volt, de sok jót tehetett vele. Az ilyen hatalmas embereknek engedélyeztek egy kis elhajlást, hogy kielégíthessék egyéni vágyaikat, hogy készségesebben szolgálják az Államot. (Az öregasszony semmi rosszat nem talált ebben. Türelmetlenné vált, mikor Corbell nem értette meg azonnal. Talán sarkallta az ambícióit.) Az ő egyéni vágya Mirelly-Lyra Zeelashisthar volt. - Azt mondta, hogy a szeretője kell hogy legyek - mesélte. - Én ennél többre vágytam. Visszautasítottam. Azt mondta, hogy ha négy napig megosztom vele az életét, az Iroda teljhatalmú vezetőjévé tesz. Csak harminchat éves voltam. Ez pedig egy ragyogó lehetőségnek tűnt. Ugyanúgy játszott vele is, mint a többi férfival. Hiba volt.

Corbell azon csodálkozott, hogy miért kell neki végighallgatnia ezt a szappanoperát. Megpróbált rájönni. Nyolcvan vagy kilencven év távlatából ez az asszony még mindig azon rágódik, mit rontott el. - Első este gyógyszerhez folyamodtam segítségért. Amitől az ember kívánja a szexet... - Aphrodisiacum? Bekerült a számítógép memóriájába. - Szükségem volt rá. Másnap este nem engedte, hogy bevegyem. Ő maga sem élt vele. Rosszul éreztem magam, de nem panaszkodtam sem akkor, sem a harmadik éjjel. A negyedik napon könyörögni kezdett, hogy gondoljam meg magam, adjam fel az állásomat, és legyek az asszonya. Én ragaszkodtam hozzá, hogy betartsa az ígéretét. Hét hónapon át a Belső Forgalomirányítás Irodavezetője volt. Ekkor tudatták vele, hogy jelentkezett egy speciális kül93detésre, ami kitűnő alkalom arra, hogy az Állam hasznára legyen. Köztudott dolog volt, hogy egy fekete lyuk van a galaxis középpontjában. Mirelly-Lyrának meg kellett vizsgálnia. Néhány előzetes automata szonda után neki kellett kísérlettel eldöntenie, hogy egy ilyen fekete lyukat lehet-e (ahogy az elmélet jósolta) időutazásra használni. Ha igen, akkor az indulás idejében kellett visszaérkeznie. - Miért tette? - merengett. - Még találkoztam vele egyszer az indulás előtt. Azt mondta, nem bírja elviselni, hogy ugyanabban az univerzumban legyen velem, ha nem vagyok az övé. De ő egyáltalán nem ezt ígérte! - Talán azt gondolta - mondta Corbell -, hogy négy nap eksztázis megváltoztatja a döntésedet. Hogy a karjába veted magad, és könyörögni fogsz, hogy ne küldjön el. Egy pillanatra megijedt, hogy használni fogja a rudat. Ezután száraz, érces nevetésben tört ki. Valami rokonszenveset látott az asszony arcán felvillanni, mielőtt a lángoló gyűlölet kiült volna rá. Most úgy nézett ki, mint maga a halál, a norn. - A fekete lyukhoz küldött. Láttam mindennek a végét. - Én is. Nem hitt neki. Unszolására Corbell leírta, amennyire csak tudta: a színeket, a mag napjainak folyamatos ellaposodását egyetlen hordaléklemezzé, a tűzgyűrű duzzadását, a végső, hihetetlenül lapos neutróniumsíkot egy-egy kisebb fekete lyukkal. f - Én csak az egoszféráig mentem - mondta -, és így jutottam gyorsan haza. Maga tényleg átment a szinguláris ponton? Csak nagy sokára válaszolt. - Nem. Féltem. Amikor elérkezett az idő, úgy éreztem, ennyivel nem tartozók az Államnak. A kondicionálás legalább ennyire elhalványult. Megkerülte a fekete lyukat, a tömegét arra használta, hogy pályáját visszatérítse önmagába, és hazaindult. Nyolcvanéves volt, egészséges, és hála a hajó gyógyszertárában levő fiatalító szereknek, még mindig szép (ezt mondta ő), mikor elérte az első reményt. Egyeztette az időket. Vajon az ő Bussard-féle tolósugaras hajója egész úton l g-s gyorsulással haladt? Igen. Huszonegy év oda is, vissza is. Az ő hajója sokkal jobb volt, mint Corbell Don Jüanja. Egy torold, nagyobb, mint a Don Jüan, és sokkal pontosabb tervezésű. 94 Első remény egy gyarmat, amit egy másik csillag körül alapítottak nagyjából az idő tájt, mikor Mirelly-Lyra elhagyta a Naprendszert. Remélte, hogy az Első Reményen nincsenek adatok az ő árulásáról. Első Remény tüzelt rá. Amiről először azt hitte, hogy üzenetközvetítő lézer, semmi modulációt nem mutatott: röntgenlézer volt, amit gyilkolásra terveztek. Újra próbálkozott. A következő rendszer emlékeztetett az Első Reményre: volt benne egy a Földdel egyező tömegű világ, ahol a hőmérséklet-határok is megegyeztek a Földével, és melynek csökkenő légkörét még az Állam fiatal korában bevetették. Talán gyarmatosították

az alatt a hetvenezer év alatt, míg oda volt... és így is történt. Tüzet nyitottak rá, és ő menekült. - Elkeseredtem, Corbell. Azt hittem, miattam van, amiatt, amit tettem. Minden világ ismeri az adataimat. Semmi reményem sem volt. A Naprendszerbe mentem, hogy ott haljak meg. Felismerte a csillagokat a Naprendszer közelében. A Naprendszerben nem tüzeltek rá. A Nap azonban vörös óriás állapot felé közeledett, és a Föld hiányzott. Vadul keresett tovább. Felismerte a Szaturnuszt és a Merkúrt (mélyen felszabdalták a bányák, mint ahogy itt hagyta), a Vénuszt (mely a hiábavaló kísérlet nyomait őrizte, hogy használhatóvá tegyék). Az Uránusz drasztikusan megváltozott pályán mozgott a Szaturnusz és a Jupiter között, ha az egyáltalán az Uránusz volt. A Mars felszínét hatalmas sérülés torzította el, egy friss sérülés, amit bizonyára a Deimos okozott. - Az Állam el akarta mozdítani a Deimost - magyarázta Corbellnek. - Túlságosan közel volt. Valaminek történnie kellett. A Föld a Mars pályáján belül keringett, mikor megtalálta. - Van valami ötleted, hogyan csinálták? - kérdezte Corbell. - Nem. A Deimost úgy akarták elmozdítani, hogy fúziós bombákat robbantanak fel egymás után egy kráterben. Egy lakott bolygó elmozdítását így nem lehet végrehajtani. - És hogy ki tette? - Sohasem tudtam meg. Amikor földet értem a hajómmal, az adataim miatt a gyerekek azonnal letartóztattak. - Gyerekek? - Igen. Nehéz helyzetbe kerültem - mondta, és halványan 95elmosolyodott. - Még az utolsó pillanatban is, mikor leszálltam a Földre, talán abban reménykedtem, hogy a szépségem majd megenyhíti a bírákat. De hogyan enyhíthettem volna meg a gyerekeket? - De mi történt? A Földet gyerekek uralták, húszmilliárd gyerek, tizenegy évestől felfelé. - Az örök ifjúság tette. Az Állam felfedezte az ideális örökifjúság szerét - mesélte az öregasszony. - A szülők láthatták, hogy a gyerekek nem öregednek tovább, még mielőtt elérték volna... hogyan is mondják? Amikor a lányoknál megkezdődnek a vérzések... - Pubertás. - Még pubertáskor előtt. Majdnem örökké élnek. Nincsen népességnövekedés, mert ezeknek a gyerekeknek nincsenek utódjaik. A módszer sokkal jobb volt, mint a korábbi. - Korábbi eljárás? A halhatatlanságra? Beszélj róla! Hirtelen megharagudott. - Nem tudtam rájönni! Csak annyit tudtam meg, hogy csak néhányaknak adatott meg, csak a diktátor osztálynak. Amikor megérkeztem, már nem használták. Az ügyvédem ismerte. De nem beszélt róla. - Mi történt a naprendszerrel? - kérdezte. - Nem mondták meg. Felnevetett, de mikor a másik felemelte a rudat, abbahagyta. Szóval az Állam neki sem engedte meg, hogy turista legyen. Elfordította róla a rudat. - Semmit sem mondtak nekem. Úgy bántak velem, mint akinek nincsen joga kérdezni. Amit sikerült megtudnom, azt az ügyvédemtől tudtam, aki egy tizenkét éves fiúnak látszott, de nem volt hajlandó elárulni az igazi korát. A hajóm mérőműszereiből tudták meg, milyen bűnt követtem el. Az ítélet.... - a gép ezt nem fordította. - Az micsoda? - Megállították számomra az időt. Volt egy épület, ahol néhány bűnözőt őriztek. - Ismét megjelent a keserű mosoly. -Büszkének kellett volna lennem. Csak a nem mindennapi törvényszegőkről tartották, hogy még hasznára lehet az Államnak. Magas intelligenciájú

emberekről, vagy akik jó génekkel rendelkeztek, vagy érdekes történeteket mesélhettek a jövő történészeinek. Az épületben mintegy tízezren fértek el, többen nem. Szerencsém, hogy magamnál tarthattam a gyógyszereimet. Azonban csak annyit vihettem magammal, amit elbírtam. Közelebb hajolt a vízágyhoz. - De ez nem érdekes. Corbell, csak azt akarom, hogy tudd, volt egy korábbi módszer is a halhatatlanságra. Ha megtaláljuk, mindketten újra fiatalok lehetünk. - Én készen állok - felelt Corbell. Meghúzta a laza köteleket a csuklóján. - A te oldaladon állok. Szeretnék megfiatalodni. Miért is ne oldoznál el? - Nem lehet ennyire egyszerű. - Lehet, hogy sokáig kell kutatnunk. Én már hosszú ideje keresgélek. Szükségem van a te fiatalító g>c6y szereidre, Corbell. Talán nem olyan jók, mint a diktátoroké, de biztosan jobbak, mint az enyémek. Ó! Válaszolnia kellett. - Az űrhajó fedélzetén vannak, fenn. De különben sem tudnak segíteni rajtad. Te biztosan öregebb vagy, mint én, nem számítva az időt, amit a hibernálással nyertem. - Kényelmetlenül érezte magát az alatta összegyűlő izzadságtócsa miatt; érezte, hogy még mindig izzad; tehetetlen volt. Látta, hogy az asszony felemeli a rudat. A nő megvárta, míg szűnik a rángatózás, aztán így szólt: - Értelek. Te korábbi időből jössz, mint én. A te gyógyszereid primitívebbek, mint az enyémek. Semmi hasznukat nem veszem. Legalábbis ezt mondod. -Ez az igazság! Figyelj, én azelőtt születtem, hogy az ember leszállt a Föld Holdjára! Amikor a rák a gyomromban enni kezdte az életemet, lefagyasztattam magam. Volt... - Lefagyasztattad? - Nem hitt neki. - Igen, lefagyasztattam! Volt rá esély, hogy az orvostudomány módot talál a rák gyógyítására, és a felszakadt sejtfalak regenerálására... - Védekezése üvöltésbe fulladt. A nő sokáig tartotta a rudat ráirányítva. - Nyisd ki a szemed! - hallotta. Nem akarta. - Használni fogom a rudat. Az arca fájdalmasan eltorzult. - A lefagyasztott ember csak egy tartósított hulla. Ugye nem hazudsz nekem többet? Megrázta a fejét. Szeme még mindig csukva volt. Most már emlékezett arra, amit Peerssa mondott a foszfolipidekről az agyidegek körül. 70 F-fokon megfagynak, és ezzel vége az idegeknek is. Öngyilkosságot követett el. És miért ne? De erről soha nem győzi meg a nornot. - Hadd értessem meg veled - magyarázta Mirelly-Lyra Zeelashisthar. - Nem mesélek arról, amikor először jöttem ki a zéróidő börtönből. Másodjára azért történt, mén a zéróidőgenerátor elhasználta minden energiatartalékát. Több mint ezren hirtelen egy olyan világba léptünk, amely forró volt és élettelen. A levegő elég forró volt ahhoz, hogy öljön. Meg is ölt sokat közülünk. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, de anélkül mind meghaltunk volna. Többünknek sikerült eljutnia oda, ahol a nappalok és az éjszakák hat évig tartanak, de még van élet. Öreg voltam, de nem akartam meghalni. Corbell végre kinyitotta a szemét. - Mi történt a többiekkel? - A fiúk elfogták őket. Azt nem tudom, hogy utána mi történt. Én elmenekültem. - A fiúk? - Ne térj el a témától! Hosszú éveken át csak arra használtam az időmet, hogy életben maradjak. Kerestem a diktátorok halhatatlanságát, de nem találtam, és megöregedtem. Félig azért szerencsés vagyok. Találtam egy kicsi zéróidőt, egy raktárát, ahol magnószalagokon és kémiai vegyületek formájában adatokat tároltak. Először a gyógyszereimet tartottam benne, de aztán kiürítettem, hogy én használhassam a zéróidő börtönt. Később megváltoztattam a metrórendszert, hogy minden utast ide hozzon hozzám a forró vidékekről. Készítettem egy riasztórendszert, ami kiszabadít a zéróidőből, ha valaki használja a metrót.

- Érted, hogy miért tettem mindezt? Az egyetlen reményem a fejlett gyógyszerekben van, amit minden felfedező magával kell hogy vigyen. Egy napon egy ilyen felfedező visszatér egy másik galaxisból vagy az egyik műholdas galaxisunkból. Nem tehet mást, mint hogy olyan helyen száll le, ami túlságosan forró. Azonnal ide kell jönnie. - Az asszony úgy állt fölötte, mint egy ragadozó madár. - A metró hozzám küldi, és elhozza az én jövőmben kifejlesztett gyógyszereket, amik újra fiatallá tesznek, míg az enyémek csak megőrzik öregségemet. Corbell, te vagy ez az ember. - Nézz rám! Az asszony megvonta a vállát. - Lehetsz akár ezer- vagy tízezer éves is. Azonban ezt tudnod kell: ha te tényleg az vagy, akinek mondod magad, akkor értéktelen vagy nekem. Meg foglak ölni. - Miért? - kérdezte. De hitt neki. - Mi vagyunk az Állam utolsó tagjai. Mi vagyunk az utolsó emberek. Ha megfiatalodhatnánk, akkor nemzhetnénk gyermekeket. De ha nincsenek gyógyszereid, akkor mi hasznom lenne belőled? - Corbell hallotta, hogy próbálja enyhíteni szavait. -Gondolkozz. Te túlságosan öreg vagy, hogy még a te fejlett gyógyszereid is használhassanak. Én más vagyok. Add vissza az egészségemet, és én megkeresem az igazi halhatatlanságot, amit a diktátorréteg használt. Túl öreg és gyenge vagy. Te pihenhetsz, amíg én kutatok. - Rendben - felelt Corbell. Az öregasszony valóban egy norn. Most ő jelenti az életet és a halált. - A gyógyszereim a hajómon vannak. Elviszlek ahhoz a géphez, amivel lejöttem. Kapcsolatba kell lépnem a számítógépemmel. Az asszony bólintott. Felemelte a rudat. - Ha megszeged a szavadat, akkor meg fogod ölni magadat. III. Amikor az asszony biztonságban volt a fejtámla másik oldalán, Corbell elengedte magát. Még majdnem felsóhajtott megkönnyebbülésében... arcán ragadozómosoly jelent meg. Végre Corbell látott valami célt maga előtt. Azért jött le a Földre, hogy meghaljon. Ez azonban jobb. Keze kiszabadult. Felült, az asszony intésére azonban visszafeküdt. Mielőtt kioldotta volna a lábát, újra megkötözte a kezét. A szalag úgy tapadt a csuklójára, mint a ragasztó. Nem hitte, hogy ki tudná lazítani. A hálószoba ablakai kitörtek, hegyes üvegszilánkok álltak ki belőle körben mindenhol. Követte Mirelly-Lyrát, óvatosan átlépte a szilánkokat, és kilépett a térdig érő fűbe. Az asszony maga elé intette, és egy olyan gömbkocsi felé tartottak, mint amit már az Egyes Városban is látott. Ahova a lábát tette, mindenhonnan hatalmas rovarok menekültek. Kinn még melegebb volt, de legalább fújdogált egy kis szél. A Nap a horizonton nyugodott, nagy volt és vörös, hosszú árnyékokat 99rajzolt a földre. Egy alig kivehető vörös kör is látszott a vörös égbolton, kisebb, mint a Nap, biztosan a Jupiter. A kocsi mintha a fűszálak hegyén állt volna. Meg sem mozdult, mikor Corbell bemászott. Mirelly-Lyra intett neki, a rúddal, hogy menjen arrébb (a rúd altató, kínzószerszám, és vajon még micsoda? Nem akarta megtudni), és bemászott mellé. A vezérlő fölé hajolt, tanakodott egy darabig, aztán megnyomott néhány számot. - Elmegyünk a szkafanderedért - mondta a fordítógép az asszony övén. A kocsi simán elindult. Mirelly-Lyra egy kicsit megnyugodott; nem mocorgott örökké. Corbell tudta, hogy nem térhet vissza a kocsival. Nem tudta a ház számát. A kocsi egy völgybe gördült le a hegyoldalon, egyre sebesebben. Most már ördögi sebességgel száguldottak. Corbell megragadott egy párnázott kart és azt kívánta, bárcsak be merné hunyni a szemét.

Az asszony őt figyelte. - Ti nem használtatok ilyen kocsikat? - Nem. - Majd egy ötlettől vezérelve így folytatta: - Nem voltak ilyen tárgyak a mi bolygónkon. A nő bólintott. Corbell gyomrából eltűnt a csomó. Isten segítse meg, ha ez a nő azt hiszi, hogy előtte hagyta el a Naprendszert. Meg kell győznie róla, hogy ő az asszony jövőjéből jött. De bizonyára voltak olyan találmányok, amikről 6 mit sem tud, olyan dolgok, amiket az emberiség nem felejthetett el. Mint például? Az emberi testhez illeszkedő fürdőkád? A hibernálás? Egy örökké éles borotvapenge, vagy olyan eljárás, mely megakadályozza a szőrzet növését? Bárcsak több tudományos fantasztikus könyvet olvastam volna! Nos, az, hogy egy másik bolygóról jövök, ad egy kis könnyebbséget... - Én tényleg azt hittem, hogy én vagyok az első ember, aki eljutott a galaktika magjához - mondta. - A te utadról semmi sem szerepelt a feljegyzések között. - Hány éves vagy? - Nagyjából hatszáz - vágta rá félvállról. - A mi éveinkben. Az földi években annyi mint... Nem kell cselezni. Bízzunk abban, hogy nem sokat tud a Földről, amire visszaérkezett. -.. .ötszázharminc. És te? - Majdnem kétszáz. Az én éveimben, nem jupiteri években. 100 - Meglep, hogy sosem fogytál ki a gyógyszerekből. - A gyerekek megengedték, hogy magammal vigyem a készletemet a zéróidőbe. Ott tartom őket, hogy nehogy megromoljanak. Borzongás futott végig Corbell hátán. Az ételt is ott tartja, nagy adagokban megfőzi és aztán megállítja számukra az időt. így az étel mindig frissen készült. Az a bizonyos magánbörtön pedig közel lehet az egyik „telefonfülke" állomáshoz. - Mi volt a ti napotok? - kérdezte az asszony. Az egyetlen nap, aminek a nevét ismerte, a Szíriusz. - Nem hallottam soha másképp emlegetni, csak Napnak -felelte. - Mennyit tudtál meg az igazi halhatatlanságról, arról, amit a diktátorok használtak? - Csak ennyit. Amikor egy diktátor meghalt, az erőszakos halállal történt. - Elkomorodott. Az ilyen eseményekre emlékeznek. Az ügyvédem történeteket mesélt egymással harcban álló diktátorokról, és hogy hogyan terjedt ki a háborúskodás a családjaikra is. Régi történeteket, még az ó ideje előtti időkből. Eszerint a diktátorok már akkor nem az Államot szolgálták, csak saját magukat. - Mint a görög istenek - szólt Corbell. Hallotta a szünetet: Mirelly-Lyra doboza nem fordította le ezt a megjegyzést. -Hatalmasak és veszekedősek - tette hozzá. - A halandók jól tették, ha meghajoltak, mikor az istenek arra jártak, egyébként meg igyekeztek elkerülni, hogy a kerekek alá kerüljenek. A tájat figyelte, ahogy tovasuhantak. Zöld és barna hegyek. Törpefa ligetek. Madarakat keresett, de egyet sem látott. Egy éles csúcson haladtak át, és Corbell gyomra felkavarodott. A kocsi lelassított egy olyan város előtt, amit még Peerssa is annak nevezett volna. A vörös nappal majdnem a háta mögött feketén magasodott elő a piros háttérből. Egy geodéziai kupola állt ott. A keret egy része, egy tucat hajszálvékony összekapcsolt hatszög, még mindig állt az egyik oldalon. A város azonban megőrizte a kupola alakot. Az utcák polár koordinátás rácsozatának középpontjában egy hatalmas kocka állt domború falaival: a közlekedési centrum. Spirálok és üveglapok támaszkodtak az oldalának; a legmagasabb épületek csúcspontjai megadták a hajdani kupola alakját. Egy magas üveglap a nagy kocka mellé esett és most középen meghajolva támaszkodott neki, mint egy részeg barát.

Egyébként a város, a Negyedik Város, majdnem sértetlen maradt. Az Egyes Város szinte romokban hevert. Talán a Négyes Város fiatalabb, mint az Egyes Város; talán a kupola tovább megvédte az elemektől. Zöld törpe erdő, zöld és arany gyep, a növényzet három oldalon futott le a hegyoldalon, hogy körülvegye a várost. A város túlsó végén túl egy majdnem egyenes határvonalnál tovább nem jutott. Azon a vonalon túl egy öt-tíz mérföld széles kopár határsáv húzódott egészen a tengerig. Különös, gondolta Corbell. Aztán eszébe jutott, hogy a Négyes Várost biztosan még azelőtt építették, hogy a világ felmelegedett volna és az óceánok visszahúzódtak. Ennyire azért régi. Valami más furcsaság is volt azonban a Négyes Városban. Nem a parton terjeszkedett. Ahol valamikor a tengerpart kanyargóit, egyetlen épület sem állt. Egyetlen útvonal sem kötötte össze a várossal. Corbell hunyorgott, és szabályos közönként fekete foltokat vett észre, amik lehettek „telefonfülkék" is. - Jól ismered a várost? - kérdezte. Játsszunk túravezetést. Hol van a magánbörtönöd, MirellyLyra? l - Igen - felelte. Corbell ejtette a dolgot. - Innen a nyugati partjára megyünk a... - Tudom. A gépeim figyelték a leszállásodat. Már majdnem megszokta a kocsi hihetetlen sebességét, de amikor beszáguldottak a városba, önuralma elfogyott. Az utcák fogakat növesztettek: hatalmas leomlott faldarabok, összetört üvegtáblák. A kocsi közöttük cikázott, és negyvenöt vagy még több fokkal is megdőlt, úgy vette a kanyarokat, aztán megint kiegyenesedett, majd újra megdőlt, közben Corbell a párnázott kart markolászta. A norn öreg szemével figyelte. - Te halálosan félsz. Kíváncsi lennék, ti mivel utaztatok. - Telefonfülkékkel - mondta közömbösen. - Hosszú távra pedig repülővel. - Olyan lassan? - Nem siettünk - magyarázta izzadva. - Sokáig éltünk. -Egy pillanatra eszébe jutott, hogy megmondja neki az igazat. Legyünk túl rajta. Az üzlet neki is a javára lehet. Az asszony gyógyszereinek segítségével Corbell megfiatalodik. Immár fiatalon megkeresi a diktátorok halhatatlanságát, miközben a gyenge, öreg Mirelly-Lyra egy hintaszékben vár. Nem rossz ötlet. Mirelly-Lyra azonban őrült. A kocsi hirtelen irányt változtatott és átbújt valami alatt. Corbell visszanézett. Az utca kövezetébe egy Z keresztmetszetű tartógerenda süppedt, mint Titán nyila. Olyan magas volt, mint egy átlagos Négyes Város felhőkarcoló. A kocsi lelassult és megállt egy irodaépület téglalap alakú homlokzata alatt. Corbell halálfélelme enyhült. Az öregasszony kezében a bottal kitessékelte. Kiszállt. Az öregasszony követte. A homlokzaton az ablakokat nem téglalap alakúra tervezték, és az üvegtáblák nagy része hiányzott. A nagy üvegajtók fölött kacskaringós figurák díszelegtek. Corbell, aki még mindig remegett a félelemtől, most összeszedte magát. Meg kell jegyeznie őket, talán cím. Két keresztezett vessző, egy fordított S, egy óraüveg mindkét oldalról benyomva, és egy roggyant pi. Két ajtó tűnt el a föld alatt, hogy beengedje őket, majd visszacsúsztak a helyükre. Myrelly-Lyra átvezette a szőnyeggel borított előtéren, majd egy folyosón, melynek két oldalán kilincs nélküli ajtók sorakoztak. - A liftek nem működnek - mondta. Lépcsőn mentek fel: három soron, közben pihentek. Mindketten lihegtek, mikor Mirelly-Lyra befordult az egyik folyosóra.

Corbell ujjai komolyan munkálkodtak az alsóneműjének egyik gombján. Azóta viseli ezt, mióta a Don Jüan felszállt. Többszázszor kimosta már. Egyre csavargatta a gombot. Egyetlen vastag, rugalmas fonal tartotta az anyagot. Hirtelen kell elszakadnia. Még több kilincs nélküli ajtó. Mirlly-Lyra megállt a hatodiknál. Valami kezében levő tárgyat az ajtó közepére nyomott. Ahogy az ajtó kinyílt, visszatette a tárgyat a zsebébe, és intett. Corbell elment előtte. Leejtette a gombot, miközben ujjaival végigsimította az ajtókeretet. Ez volt az első kockázat, amit vállalt. Nem volt más választása. Vissza kell tudnia jönni ide. Mirelly-Lyra Corbellen tartotta a szemét, míg az ajtó becsukódott mögöttük. Rácsukódott a gombra... és ő nem vette észre. Corbell körülnézett mindenhol, csak az ajtóra nem pillantott. Mindenféle szerkentyűkkel borított asztal; vastag szőnyeg; „telefonfülke"; ablak. Az iroda is tömegtermék volt. Voltak azonban apróbb különbségek. A „telefonfülke" ajtaja átlátszó. Az ablakok érintetlenek, és az eső nem tette tönkre az asztalt vagy a szőnyeget. Corbell szkafandere az asztalon hevert. Összekötözött kezébe vette a sisakot. - Peerssa! - szólt. - Itt Corbell hívja Peerssát! Semmi válasz. - Peerssa, kérlek válaszolj! Itt Corbell hívja Peerssát és a Don Jüant. Semmi, még csak suttogás se. Mirelly-Lyra pedig figyelt. - Lehet, hogy a hajóm a bolygó másik oldalán van - mondta. De hát Peerssa közvetítőket állított fel! - Vagy az automata pilóta még mindig egyenlítői pályán kering. De ez nem így van, megváltoztatta! Hol van Peerssa? Ekkor eszébe jutott, Mirelly-Lyra megváltoztatta a föld alatti rendszert. Akárhol jött is ki Corbell, akárhol van is most, az nem ugyanaz, mint ahova Peerssa az érzékelőit irányította. Ami Peerssát illeti, Corbell nem bukkant fel a földalattiból. Addig várok, míg biztos nem vagyok benne, hogy meghaltál, mondta Peerssa. Akkor másik rendszerekben keresem tovább az Államot. Blöffölnie kell. - Ha még mindig egyenlítői pályán mozog, akkor a landolási helyemről kell hívnunk. - Meg kellett magyaráznia, mi az az egyenlítői pálya, ezért lerajzolta az asztalra a porba. Ekkor a nő megértette. - A földalattival kell mennünk - mondta. - Vedd fel a szkafanderedet. Az enyém az állomáson van. A telefonfülke túl kicsi volt. Mirelly-Lyra szemmel láthatóan nem bízott Corbellben, ha ilyen közel volt hozzá. A botot ráirányította, és közben egy jelet rajzolt a porba: a roggyant pit. - Nyomd meg ezt a gombot négyszer - parancsolta. - Aztán ott várj rám. Nem menekülhetsz a botom elől. Corbell bólintott. Az asszony az ajtón keresztül figyelte. Ellenőrizte, hogy a nyolc billentyű közül négy megegyezik a bejárat fölöttiekkel. Megnyomta a roggyant pit négyszer. Zsupsz, már máshol is volt. Az ajtó mögötti világ más arcot öltött. Hatalmas üres tér, benne kanapék: ez egy másik interkontinentális föld alatti állomás. Corbell szkafanderének övtáskájában matatott, egy kör alakú tárgyat talált. A keze vadul remegett. A műanyag korong: rendben. Mindkét kezét használta, hogy beillessze a nyílásba. Az összenyomott óraüveg jelet nyomta meg, 4-4-4-4. Semmi sem történt. A Négyes Város Rendőrségének „telefonfülkéje" biztosan nem működik. Mirelly-Lyra Zeelashisthar egy másik fülkéből ekkor bukkant elő, összevont szemmel nézett körül. Meglátta őt a fülkében, a még mindig csukott ajtó mögött. Rémülten kapott a keresztbe tett vesszőkhöz. Megbánás, félelem, bűntudat, halálvágy öntötte el, majd eltűnt a fénnyel együtt. A sötétben vállát az ajtónak vetette, és vakon kirohant... Folyosók... folyosók halványzöld falakkal és ragyogó fehér mennyezettel. Kilincs nélküli széles ajtók, apró aranytáblácskákkal, amik talán elektromágneses zárak lehettek. Jobbra for-

dult, aztán balra, ismét jobbra, és megállt egy fallal szemben levegő után kapkodva. Fájdalom hasított a lábába. Vajon le tudja nyomozni a „hívását"? Nem tudhatta. Szaladt. A folyosó végén egy nagyobb ajtó kinyílt és lépcsők tűntek fel mögötte. Egy hosszú lépcsősor átlósan futott egy csupasz fal és az épület színes üvegmozaik homlokzata között, helyenként ajtókkal, ahol ki lehetett szállni. Megdermedt félelmében. Ha az asszony ott kinn van, akkor biztosan meglátja! Aztán eszébe jutott, elhaladtak már egy ilyen homlokzatú épület előtt. Kívülről ez tükör. Három emelet (számolta) magasan volt. Még mindig nem tudta, mi ez a hely: de valamilyen közszolgálati intézménynek kellett lennie. Rendben. Mire ideér, ha épp így szalad, mint ahogyan ő, az öreglány totál kimerül. Le akar majd menni. Ő is ezt akarta. Felfelé indult. A negyedik emeleten az ajtó kinyílt előtte, majd becsukódott, amint áthaladt rajta. Még egy lépcsősort megmászott, ekkor lábnyomokat látott a porban. Megállt, pihent és fülelt. Semmi nesz. Visszament le a lépcsőn, amennyire csak tudott, próbált a saját lábnyomába lépni. Amikor a negyedik emeleti ajtó kinyílt, átdobta a sisakot, majd a szkafandert. Ő maga is utána-ugrott. Egy pár nedves lábnyomot hagyott maga után, de más jelet nem. És most a szőnyegen hevert. Lehajolt, hogy elsimítson két poros lábnyomot, felvette a sisakot és a ruhát, és tovább botorkált. Mintha nem kapott volna elég levegőt. Megfiatalodni I. Tiszta, geometrikus, üres, hangelnyelő folyosók. Az ajtók nem nyíltak ki előtte. Kétszer próbálkozott a műanyag lemezzel. Csak ez jutott eszébe, de nem működött. Bármi volt is ez a hely, neki - illetve a halottnak, akit kirabolt - nem volt felhatalmazása belépni ezeken az ajtókon. A szkafander nagyon nehéz lett. Ledobta. Beleszólt a sisakba, de az nem válaszolt. Hol a francban lehet Peerssa? Corbell felmentette Peerssát minden parancs alól, ezért védtelenül indult el az idegen világba; és később elvesztette vele a kapcsolatot. II. Jerome Corbell eltűnt, feltehetőleg halott. Lehet, hogy mostanra Peerssa már megkerülte a Napot útban valamelyik közeli csillag felé. Keresi az Államot. Peerssa csillagközi lézersugara szétégethette volna az öregasszonyt, amint áthaladt az egyik utcán. Azonban Corbellt elhagyta a számítógépe... és Corbell vadul a szőnyeghez vágta a sisakot, de azért nem olyan erősen, mint szerette volna, mert keze még mindig meg volt kötözve. A vak sisak utánabámult, amint folytatta útját. Lába kezdett begörcsölni. A tiszta levegő egyre dohosabbá vált valami halott dologtól, mikor Corbell végre egy nyitott ajtóra talált. Azt hitte, hogy a műszer elromlott... aztán azt is meglátta, mitől. Egy apró lyukat égettek az aranytáblába. Az ajtó mögött még nagyobb rombolás és erősebb szag érződött. Sebészet volt, gondolta. Legalábbis az ott műtőasztalnak tűnt, fölötte mindenféle műszerek, melyekhez szikéket és karokat csatlakoztattak. Porladó barna csontvázak hevertek benn. Az egyik meztelenül feküdt egy mocsok tócsában az asztalon. Másik kettő a falnál hevert. Foltos, szakadt egyenruhájuk jobb állapotban volt, mint a csontok bennük. A ruhát égett foltok tarkították, melyek a csontokba is behatoltak, mintha

fehéren izzó karddal kaszabolták volna le őket. Ezek az emberek emberméretűek voltak, Corbell-méretűek. Az asztal mögötti falon egy akkora lyuk tátongott, amin egy autóval is keresztül lehetett menni. Bombák? Corbell feltornázta magát az asztalra a csontváz mellé. A kötelet a szike éléhez dörzsölte... és lám! Csuklója kiszabadult. Most a falban levő lyukhoz lépett. Visszatartotta a lélegzetét, de szíve hevesen kalapált. Legjobban arra vágyott, hogy lefekhessen pihenni... egészen addig, míg le nem pillantott az üregbe. Két emelet magas volt és ablaktalan. Balra egy vastag fémkórt látott kerekekkel, majdnem olyan magasat, mint a fal. Leginkább egy bankterem ajtajának látszott. Őrhelyek vették körül: üvegkabinok közvetlenül a mennyezet alatt, a kabinokban pedig zseblámpaszerű fegyverekkel felszerelt csontvázak hevertek. Egy páncélterem nem illett egy kórházba. A padlótól a mennyezetig polcok borították mindhárom falat. A néhány tárgy, ami még a polcokon állt, nem aranyrúd volt. Üvegek. A padlót, tíz lábbal Corbell alatt, üvegcserepek borították. Egy félig megolvadt fémtárgy is hevert ott, egy életre kelt mosogatógép, ami nagyon hasonlított arra, ami megtámadta őt és Peerssát, mikor betörtek. A többi gépezet érintetlennek tűnt. Állt ott egy műszerállvány, ami (a kórház elméletből kiindulva) diagnosztikai berendezés lehetett. Egy pár átlátszó „telefonfülkét" is látott, két üveghengert, gömbölyű tetővel. A behatolók létrát is hoztak. Óvatosan mászott lefelé, nagyon vigyázott magára, mintha törékeny lenne. A fenéken a négy csontváz arra utalt, hogy nem minden a betolakodók kedve szerint történt. Óvatosan lépkedett a csontok között. A hely tökéletes kriptaként szolgált... jobbnak, mint a legtöbb. Hűvös. Tiszta. Nincsenek rovarok, gombák. Corbell azonban nem a halál elől szaladt. Az ezüstbot elöl és a halálnál is megalázóbb változás elől. A teremben még mindig égtek a lámpák. Az állványon jelzőfények világítottak. Egy kis szerencsével a fülkék is működnek. Belépett az egyikbe és gombokat keresett. Csak egyetlen gombot talált egy vékony oszlopon. Nincs választása, hova megy. Corbellnek eszébe jutott, vajon a norn várja-e a másik végen? Végül megnyomta a gombot. Semmi sem történt. Vadul káromkodott, kirontott a fülkéből és a másikkal próbálkozott. A másiknak még ajtaja se volt, és finom por szállt benne. Mi az ördög? Mi ez a hely? A polcokon levő gyógyszerek biztosan nagyon értékesek. Négy fegyveres őr, egy fémgyilkos, egyetlen ajtó, ami úgy fest, még egy atomtámadást is kibírna, egy transzportációs fülke egyetlen állomással, és egy másik fülke, amiből nem lehetett kijutni.... a behatolók, akik ezek ellen támadtak bombákkal... és hirtelen rádöbbent, hol kell lennie. Óriási megrázkódtatás. Azokon a polcokon a diktátorok halhatatlanságát őrizték. És most őrizetlen. Minden beleillett a képbe. Hát persze, hogy a kórházban őrizték a geriátriai gyógyszereket. A fülke biztosan egyenesen a diktátorok otthonába vezet... és még ők is csak a zárt fülkében jelenhettek meg. Ha a megfelelő ember állt a fülkében, akkor valaki kívülről átvihette abba a fülkébe, aminek ajtaja van. Ha nem, akkor jó célpontul szolgált a lézerfegyvereknek. A terem ajtaja igencsak állta volna az atomtámadást. A tolvajok azonban a falon keresztül jöttek... és talán atomfegyvereket is használtak. Vajon tud Mirelly-Lyra erről a helyről? Biztosan. Addig keresgélt, míg meg nem találta. Corbell is ezt teszi, és az asszony tudta; maga a norn beszélt neki a diktátorok halhatatlanságáról. Ki kell jutnia innen.

Már szenvedett a fáradtságtól. Ha muszáj és ha tud, akkor felmászik a létrán, de előbb az ajtóval próbálkozott. Nyitva volt! Az ereje és a testsúlya elegendőnek bizonyult, hogy szélesre tárja. A behatolók biztosan elmentek az ajtó mellett, amit nem tudtak kinyitni. Ezen a szinten sorakoztak a telefonfülkék. Eléggé cikcakkban haladt onnan, nem lesz könnyű visszatalálnia... Amint befordult a-sarkon, megpillantotta a fülkéket. És meglátta Mirelly-Lyra Zeelashisthart, aki a botot fegyverként maga elé tartva, egy tárgyat bámult a másik kezében. Mielőtt még visszahúzódott volna, látta, hogy a fogát vicsorgatva a mennyezetre emelte tekintetét. Nem őt üldözte. A szkafanderét. Viszlát, Peerssa. Corbell harmincig számolt, aztán kidugta az orrát a sarkon. Az asszony már nem volt ott. Lábujjhegyen elosont a következő kereszteződéshez és kikukucskált. Ott sem látta, így egyetlen ugrással áthaladt a kereszteződésen, és a legközelebbi fülkébe szállt, kezében a koronggal. Mirelly-Lyrának egyáltalán nem tetszett volna az arcára kiülő mosoly. Két keresztezett vessző; egy fordított S, egy oldalain benyomott óraüveg; a roggyant pi. A folyosó eltűnt. Sötétben nyitotta ki az ajtót, és kilépett a feketeségbe. Meleg, nedves szél lengett körülötte, és ekkor halványt fényt látott: szemmagasságban egy karcsú, sötétrózsaszín félhold, csúcsaival lefelé. Mozdulatlanul állt, míg a szeme hozzászokott. A világ kezdett körvonalat ölteni körülötte. Egy lapos tetőn állt és a napfogyatkozást bámulta. Manapság ez igen gyakori jelenség lehetett, hogy a Nap is, a Jupiter is olyan nagy részét foglalta el az égboltnak. A hatás gyönyörű, a sötétrózsaszín gyűrű a tengert és a várost vörös homályba borította. Azt szerette volna, bárcsak maradhatna. Mirelly-Lyra mostanra már biztosan megtalálta a sisakot. Lépcsőket látott. Jobban örült volna, ha tudja, milyen magas az épület, de nem tudta. Le kellett gyalogolnia egészen az aljáig... ekkor megnyugodott, hogy ez az az épület, melyben Mirelly-Lyra irodája is van. Megállt egy pillanatra pihenni, majd visszamászott három lépcsősoron. A következő kérdés: észrevette-e a norn, hogy az ajtó nem záródott be? A hatodik ajtó egy résnyire nyitva volt, a leejtett gomb kitámasztotta. Az ajtó ellenállt a nyomásának, majd lassan engedett, és ő belépett. Ezeket az irodákat biztosan úgy kiforgatták, mint a pattogatott kukoricás dobozokat, gondolta. Vajon kapcsolatban áll a felrobbantott hálószobával? Az életére fogadott volna. Belépett a „telefonfülkébe" és megkereste a gombokat. Öt gomb? Megnyomta a legfelsőt. Az üvegajtón keresztül sódűnéket látott, amint egy távoli ragyogó kék vonal felé lejtenek. Az egyik tengerparti fülkében állt Megnyomta a második gombot. Újra az irodában, megnyomta a harmadikat. A vöröses sötétben háromszög alakú szobát látott, falakat és berobbant tetőt. Egy sötét, fánk alakú folt épp ott feküdt, ahova lépni akart, kérdőn emelte fel fehér fejét. - Juhíjj! - kiáltotta Corbell. - Míp? Lenyomta a negyedik Combot. A megdöbbent macskafarok eltűnt. Süllyesztett kád, zuhany... A forró vízre gondolt, a kényelemre és az alvásra, a pokolba is. Az öregasszony vajon a törökfürdő mellé tette a zéróidő „börtönét"? Miért is ne? Egyébként is megnyomta volna az ötödik gombot, hogy megnézze, mi van ott. Újra az alvásra gondolt. A térde remegett. Izmai és csontjai mintha el akartak volna olvadni. Azért még látott. Bal és jobb oldalon sütők és szekrények. Egy hosszú lebegő étkezőasztal, lebegő széksorok. A másik végen pedig a csuklyás norn, az ezüstbot vége ráirányult. Az asszony mögött ablakszilánkok és vastag kábelkötegek, amik az ablakpárkány fölött futottak. Két gombhoz kapott, és kirúgta az ajtót.

II. Megpróbált emlékezni valamire. Sürgős volt. ...Lássuk csak! Megnyomtam a transzportációs gombot, aztán az ajtó gombját és kiugrottam. Vagy fordítva? Transzportáció, ajtó, rúgás. Nem vártam, nem várhattam, még életemben soha nem gondolkoztam ilyen gyorsan. Nyomást érzett a bokáján. Mocorogni kezdett, maga alá húzta a könyökét, hogy felemelje a fejét. A telefonfülke ajtaja megpróbált felemelkedni a bokája alatt. Arrébb, a vörös Nap majdnem ismét teljes volt, egy darabka még mindig hiányzott a fekete Jupiter mögött. Közelebb: egy asztal lebegett a szőnyeg fölött. Elmosolyodott és lehunyta a szemét. Másodpercek vagy percek múlva mozdult csak meg ismét. A Napból még eltakart a Jupiter egy darabkát. Az ajtó szélén állt, miközben keresett valamit, amivel kitámaszthatta. Egy hajszálon múlt, hogy megmenekült. Amíg az ezüstbot leterítette, ő megnyomta az iroda gombját, kinyitotta az ajtót, és lábával kiékelte az ajtót. Eddig jó, de... Tegyük fel, hogy a norn még mindig a zéró idő készüléket védi és a gyógyszereit. Nem látta azt a csodálatos gépet, még csak halvány fogalma sincs róla, milyen lehet, de mi másra szolgálhattak a vezetékek? Ott kell lennie, és most már Mirelly-Lyra tudja, hogy a gyógyszereket akarja megszerezni. Mostanra már azt is tudja, hogy a transzportáló az irodában nem működik. Sejti, hogy Corbell kiékelte az ajtót. Nem hagyhatta az ajtót bezáródni, egy pillanattal később már ő is ott lett volna, közvetlenül a nyomában. Corbell félni kezdett. A teljes „telefonfülke" rendszertől elzárta azzal, hogy az irodától elzárta. Azt nem használhatja. A kocsiban sem jöhet utána; mert azt itthagyták, pont a bejárat előtt. Tehát... igen. A leggyorsabb út ide, ha a tengerpartra transzportálja magát. Valaki más transzportáló fülkéjébe száll és valaki más irodájába küldeti magát ebben az épületben. Most már lehet, hogy jön lefelé a tetőről. És még semmit sem talált, amivel kiékelhetné az ajtót! Lekapta a fehérneműt magáról és beszorította a nyílásba. Egy pillanatig fázott, míg az izzadság meg nem száradt rajta. Most már meztelen volt... és szégyellte magát; nem lehetett büszke arra, amit látott, mikor végignézett magán. De ki láthatná Mirelly-Lyrán kívül? Az öreglány sem lehet sokkal jobb bőrben. Egyedül öreg, elgyötört teste (amit lopott), és egy műanyag hitelkártyalemez (amit ugyancsak lopott) képezték személyes tulajdonát. Három lépcsősort haladt lefelé és kilépett az épületből. A kocsi ott állt, ahol hagyták. Nem indult. Kereste a kulcsot, vagy annak a helyét. Ha a norn elvitte a kulcsot, akkor gyalogolnia kell. Talált egy üres nyílást és elkáromkodta magát, de ekkor észrevette a méretét... A műanyag lemez pontosan beleillett. Az autók biztosan taxik. Praktikus megoldás. Nos, ha a kocsi állomáskódjai megegyeznek a fülkéével, akkor csak a rendőrség számát kell beütnie. És fegyvert szereznie! Ahogy a gombok után nyúlt, a keze remegni,kezdett. A többi izma is rángatózni kezdett, és hirtelen az egész teste görcsbe állt. Fura hangok törtek elő a torkából. Corbell dühödten és kétségbe esve döbbent rá, hogy az idegen test most cserbenhagyja; haldoklik, és - ilyen rossz az időzítés - ROSSZ! Kérlek, ne! Addig ne, míg a csata véget nem ér... Összekulcsolta a kezét és a billentyűkre erőltette őket. Lenyomta az összelapított óraüveget, újra megpróbálta, de elvétette, újra próbálkozott és most sikerült. Meg kellett állnia egy percre. A nyakizmai megmerevedtek és hátrafelé csavarták a fejét, szenvedett, és meglátta, hogy egy kocsi közeledik felé a kissé görbe úton, mint egy célra tartó fegyver.

A rángások egyre rosszabbodtak. Lecsapott az óraüveges gombra újra meg újra... Nem tudta, hányszor nyomta le. Amikor a kocsi nekilendült, szabadjára engedte a rángásokat. Szellemi szenvedés. Eszméletvesztés. Most pedig rángások. Talán inkább azt kéne sorba vennie, mire nem képes az ezüstbot. Nem képes megállítani egy kocsit. A rángások szűntek. Most el tudta fordítani a fejét. Mirelly-Lyra messze lemaradt mögötte, kiszállt a kocsiból, és még mindig tüzelt. Corbell mozgása az út másik oldalára kényszerítette a nőt. Megpróbált megnyugodni. A lábában az izmok még mindig hol megmerevedtek, hol ellazultak, a hátában, a nyakában és a szemhéján is. Nemcsak az ezüstbot utóhatását érzi. Túl sok rémálmon ment már keresztül. Túlságosan öreg ő már az ilyesmihez. Mindig is túl öreg volt ahhoz, hogy üldözősdit játsszon egy városlabirintusban nyomában egy őrült fegyveres asszonnyal. - Gyerünk, nyugodj meg - suttogta. - Vége. Hacsak... -Hacsak nincs egy követő berendezés Mirelly-Lyra kocsijának műszerfalán, vagy az ezüstbotban. Még akkor is előtte ér oda. Legyen mondjuk egy perce, hogy átkutassa a rendőrséget. Akkor menti a veszett fejsze nyelét, beszáll egy fülkébe és találomra tárcsáz, és menekül. Hoppá! A fülkék nem működnek. Már próbálta hívni a rendőrséget korábban. A kocsi meredeken megdőlt. Corbell hátrafigyelt, arcát a szék hátára támasztotta. Ez kevésbé idegtépő, mint azt látni, hogy a tárgyak mind felé tartanak. Az utcának vége lett. Homokon haladtak. Corbell megfordult és sódűnéket látott tovatűnni. Messze a tenger kékesfehér csíkja közelgett. A kocsi mintegy kilencven mérföld per órás sebességgel száguldott a tenger felé. III. Corbell a saját, panaszos, nyafogó hangját hallotta. Nem tetszett neki. Kutatás közben zavarta meg. - Rendben, Corbell! - mondta. - Megnyerted a vitát. Ha a te orvosságaid jobbak lennének, nem próbáltad volna ellopni az enyémeket. Beszélgessünk! Nem volt az igazi kutatás. Azt remélte, hogy Mirelly-Lyra talán tartott némi élelmet a kocsiban. Kinyitotta a kesztyűtartót, benézett a székek alá, hol lehet még? Hasítsa fel a huzatot? Corbell éhes volt. - A beszélő kapcsolóját a panel jobb szélén találod. Told fel. Corbell? Hogyne. És akkor te a nyomomra bukkansz, és... Corbellt azonban vonzotta a dolog. Érdeklődhetne az étel felől. Megkérdezhetné, hogyan kapcsolhatja ki az adóvevőt. A kocsi a hullámok fölött suhant a cél felé, amit Corbell utasításaiból az az ostoba agy kiolvasott. Egy vastag, szürkésfekete felhő alatt a nap és a Jupiter szétváltak a horizonton. A Nap alacsonyabban járt már, alsó része ellaposodott. Valami kiemelkedett a vörös ragyogásból. Azt hitte, hogy egy delfin, míg ki nem vette méreteit. Egy bálna méretű delfin. Szóval sikerült kiirtanunk a bálnákat, gondolta. Később pedig egy ökológiai űr keletkezett... - Biztosra veszem, hogy hallassz, Corbell. Követlek a legdélebbi kontinens felé, a fiúk egykori fővárosába. Nem tudsz lerázni, mert nem hagyhatod el a kocsit. Válaszolj! Úgy tűnt, mindenképp követi. Felkattintotta a kapcsolót: - Van valami étel ebben a kocsiban? - Hello, Corbell! Ha megint megpróbálod ellopni a gyógyszereimet, meghalsz. Csapdákat állítottam. - Akkor nem fogom.

- Akkor különböző helyeken kutatunk majd. Adok egy évet, hogy megtaláld a diktátorok halhatatlanságának titkát. Bárcsak többet is adhatnék, de tudod, milyen állapotban vagyok. Ha megtalálod a szert, akkor az asszonyod leszek. Máskülönben megöllek. - Nehéz a választás - nevetett fel a férfi. - Te nem láttál engem, amikor még szép voltam. Én vagyok itt az egyetlen asszony neked, Corbell. Nem maradt több. - Ne számíts túl sokra! Peerssa azt mondja, kevés bennem a szexuális vágy. Ez felbosszantotta. - Soha nem kívántál nőt, Corbell? - Huszonegy éven át éltem házasságban. - Az micsoda? - Szerződéses kapcsolat. - Szeretkeztetek is? Élvezted? Hirtelen nagyon hiányozni kezdett Corbellnek Mirabelle. Gyászolta őt, nem azért mert meghalt, hanem mert elment. És az ő másik fele most egy olyan világban száguld, amely egyre lidércesebbé kezd válni... Bárcsak megbeszélhetné Mirabelle-lel! - A szeretkezés terén és minden más téren is a legnagyobb öröm volt az életünk, mint a házasságokban általában - mondta Corbell. - Sajnálom, hogy felhoztam. - Tudnom kellett. Csak hogy piszkálja az asszonyt, ezt kérdezte: - Arra soha nem gondoltál, hogy én talán nem is vagyok kíváncsi a diktátorok halhatatlanságára? Talán nekem megfelel, ha méltóságteljesen megöregszem. - Megpróbáltad ellopni a gyógyszereimet. - Te kényszerítettél, hogy oda menjek. - Semmi méltóságteljes nincs az öregségben. Egy év, Corbell. - Hé, ne kapcsolj ki. Nem tudod, hová tartok? Azt sem tudom, hogy egyáltalán hol voltunk. - Van egy kontinens a déli sarkon. Oda tartasz. Mi pedig egy olyan kontinensen voltunk, melynek egy hosszú nyelve a déli kontinens felé mutat. Majdnem a csúcson. Azt hiszem, hogy a célállomásod... - egy pillanatra az asszony hangját hallotta, de aztán ismét visszatért az övé - Sarash-Zillish, a Föld utolsó civilizációjának fővárosa. A Horn-fokról megyek az Antarktiszra, gondolta. Az Antarktiszonhová? - Milyen célt gépeltél be? Megkockáztatta, hogy elmondja. - Megpróbáltam eljutni a rendőrségre. De ahogy az izmaim összevissza ugráltak, nem tudom, mit ütöttem be. - Lehet, hogy többször nyomtad meg a gombot, mint négyszer? Ha ötször tetted, akkor a Sarash-Zillish-i Világ rendőrségre jutsz. - Lehet - nevetett. - Hát legalább tőled megszabadultam. - Egy év, Corbell. Egy év múlva ő már lehet, hogy halott lesz, bár kimondottan jól érzi magát. A fájdalom, a fáradtság és a rándulások is enyhültek. Az éhség azonban élesen marta a gyomrát. - Egy óra múlva éhen halok. Van valami étel ebben a kocsiban? - Nincs. - Akkor mit egyek? - Ha elérsz Sarash-Zillishbe, akkor menj el a parkba. -Megadta a címet, amit a taxiba be kell ütnie. - A parkot nem gondozzák, de ami gyümölcsöt találsz, az mind ehető, és az állatok nagy része is, ha meg tudod őket fogni. "- Oké. - Ott nem találod meg a diktátorok halhatatlanságát. Soha nem élt felnőtt Sarash-Zillishben. - Hé, Mirelly-Lyra. Mióta kutatsz utána? - Talán tíz éve. Corbell meglepődött.

- Az volt az érzésem, hogy már egy évszázada is megvan. - Nem volt szerencsém. Amikor a gyereket kihozta a zéróidőből, azt mondták, hogy megkeresik nekem a diktátorok halhatatlanságát. Nem volt más választásom, hinnem kellett nekik, de becsaptak. - Van egy páncélterem a kórházban... - A Földön fennmaradt minden kórházban van páncélterem - nevetett. - Mindegyiket átkutattam. Azok a páncéltermek, amiket nem fosztottak ki, csak mérget tartalmaznak. A gyógyszereket tönkretette az idő és a nedves forróság. - Mesélj még! Mit tudtál meg a diktátorok halhatatlanságáról, miután leszálltai, és mielőtt bezártak? - Majdnem semmit. Csak azt, hogy létezik. - Mesélj! Mondd el az összes helytelen megoldást, hogy arra ne vesztegessem az időmet! IV. A gyerekek már várták Mirelly-Lyrát, mikor elhagyta az űrhajót. Az első gondolata az volt, hogy az Állam szaporodási politikájának az eredményei. Méltóságteljes, megfontolt viselkedésüket, felnőtt bölcsességüket átlagon felüli intelligenciájuknak tulajdonította. Később rájött, hogy a hosszú élettapasztalatuk eredménye. Még soha nem találkozott hozzájuk hasonlókkal. És ők sem hozzá hasonlóval. Éltek felnőttek a világban, de egy külön fajhoz tartoztak. Az asszony soha nem találkozott velük, de megtudta, hogy nincsenek többen egy pár ezernél... mind a diktátorréteghez tartoztak, és mind a diktátorok halhatatlanságát használták. Távol tartották magukat a több milliárd gyerektől. Gyerekek. Fiúk és lányok együtt, összefonódva. Akkori semmit sem gondolt erről. Később eszébe jutott. A gyerekek az ő törvényei szerint állították bíróság elé árulásért. Az az érzése támadt, hogy az egész procedúra csak szórakozás volt nekik. Talán paranoia. Aprólékosak voltak; nem] gúnyolták ki; és semmiben sem tértek el a hetvenezer évvel! korábbi törvényektől. Ami őt illeti, Mirelly-Lyra egész idői| alatt megőrizte méltóságát, és ezt hangsúlyozta is Corbellnek. A zéróidő börtönbe küldték. - Soha semmit sem hallottál a csillagközi gyarmatokról? - Nem, semmit. - Még jóval azelőtt szakadhattak el az Államtól, hogy te leszálltál. Valószínűleg ezért tüzeltek rád. Nem azért, mert te voltál Mirelly-Lyra, hanem mert a Földről jöttél. Csend volt. - Ezt sohasem értettem. Azt akarod mondani, hogy az Állam darabokra szakadt? - Igen. Pokolian sok időbe telt, ennyi az egész. Az Állam egy vízegyeduralmi birodalom volt. - Corbell most félig magának beszélt. - Majdnem örökké fennállhatnak, hacsak nem jön kívülről valami és össze nem töri. Azonban semmi nem létezett az Államon kívül. Az összeomlás addig váratott magára, míg az Állam meg nem teremtette macának a saját barbárjait. - Úgy beszélsz, mintha sokféle Államot ismertél volna -szólt Mirelly-Lyra elbizonytalanodva. - Én az Állam előtti időkből származom. Én egy jégtest vagyok, egy fagyasztott halott. Amikor az Állam úgy százéves lehetett, akkor... egy elítélt bűnözőből Jerome Corbellt csináltak. - Ó... Akkor lehet, hogy te többet tudsz, mint én. Hogyan szakadhatott szét az Állam? - Nézzük a következő szemszögből. Először is ott volt az Állam, és terjeszkedett az egész naprendszerben. Később, sokkal később, sok másolata létezett az Államnak, minden csillag-

nak egy, és mind az egyetlen nagy Államhoz tartoztak a Földön. Aztán... hát, csak találgatok. Azt hiszem, a gyerekek halhatatlansága tette. Eltúlzod annak a dolognak az előnyeit, hogy egy tizenegy éves gyereket halhatatlanná tudtak tenni. Rendben, lássuk. Mi van, ha a többi Állam nem fogadta el ezt? Lássuk, mennyire más lenne a te gyerekeid Állama! A többi Állam bizonyára azt hangoztatta, hogy ők az eredeti Állam. Ez a naprendszer Államát hitehagyottá, polgárait pedig hitetlenekké teszi. - Mi történne akkor? Nem beszélnének többet egymással? Corbell felnevetett. - Bizonyára. Közvetlenül a háború után. Közvetlenül azután, hogy mindkét oldal megpróbálta elpusztítani a másikat és kudarcot vallott, így kellett történnie. Ez elkerülhetetlen. - Miért? - Egyszerűen csak az. - Akkor - mondta az asszony lassan -, ez történt a... - Micsoda? - Amikor kihoztak a zéróidő börtönből, akkor több Állam volt a Földön. Talán ezt sem lehetett elkerülni. Hadd mondjam el! A gyerekek egy zömök ezüstpiramis csúcsára vitték Mirelly-Lyrát. Ezüst- és műanyag szerkentyűk vették körül: háromdimenziós televíziós készülékek, és olyan fegyverek, amik az agyra és az akaratra hatottak. Leoltották a piramist; tükörszínű oldalai feketékké váltak. Egy liftbe tették és leküldték. Egy elkeseredett társaságba került. Néhányan megpróbáltak beszélni hozzá, de nem értette meg őket. Figyelte, ahogy a lift felemelkedik... és újra alásüllyed egy újabb fogollyal. Egyikük sem beszélte az ő nyelvét. A lift egy percre sem állt meg, csak hozta a foglyokat és üresen felemelkedett. Az őt körülvevők stílusa élesen különbözött; és egyre tarkább lett, ahogy újabb és újabb tagok érkeztek. Nem volt mit enniük. Nyilvánvalóvá vált, hogy még soha senki nem tartózkodott itt annyi ideig, hogy éhes legyen. A tizenkettedik, aki érkezett, az nem fogoly volt. Egy tizenegy éves lány állt a fejük fölött. Apró gépek lebegtek körülötte. Egy nagy talpra szerelt ezüst vessző forgott erre arra, mint egy nyugtalan kutya. A lány meztelen volt és furán díszített: áttetsző pillangószárnyak nyugodtak a vállán. Kedves hangon, idegen kiejtéssel szólt: - Mirelly-Lyra Zeelashisthar, itt vagy? Így Mirelly-Lyra nagyjából háromnegyed óra múlva visszatért a világba. Házigazdája egy fél tucat gyerek volt, mind lányok. Az a lány, aki érte jött, Choss, valamiképp a vezetőjük lehetett. A társadalmi berendezkedésük komplex. Gondolkodásuk nem egy gyerek gondolkodása volt. Úgy jártak-keltek, mint a világ urai. Mirelly-Lyra fordítógépe nemcsak a szavakat, de az érzelmeket is továbbította. Ujjongást, félelmet és gyűlöletet érzett. Ezek nem kislányok voltak. Lányok voltak, semleges neműek és halhatatlanok. Felváltva viselkedtek arrogánsán és elnézően, Mirelly-Lyra pedig megtanult engedelmeskedni nekik. Megtanították a lebegő ezüstvessző használatára... az egyik változata volt annak a botnak, amit később használt. A doboz, amit örökké a derekán hordott, megegyezett azzal, amit ma is használt. Még utána is hordania kellett, hogy megtanulta a nyelvet. Rondának tartották az akcentusát. Először azt hitte, hogy társadalmilag maguk alatt állónak tartják, később megváltozott a véleménye. Inkább házi állatnak nézték, egy drága tárgynak, ami fura dolgokat tehet. A gyerekekkel gyakran nézett olyan műsorokat, amiket más gyerekek adtak elő. Némelyiket élőben, másokat háromdimenziós képeken, mint a tetszőleges méretűre állítható holovíziókon. Egyszer órákig lebegtek az űrben és Mirelly-Lyra elcsodálkozott, milyen erősen figyelték

Choss lányai az unalmas, ismétlésekkel teli planetáriumi műsort. Később megértette ezt az elragadtatott koncentrálást, a választások alatt. A legtöbb műsort a tisztelet kivívásáért adták. A legtöbb körülötte repkedő súlyos műszer kamera és érzelemdetektor volt. Ő is egy műsorszám lett. Miatta Choss csoportjának igen nagy lett a tekintélye. A gyógyszerei csak lassították, de meg nem akadályozták a klimaxkor bekövetkeztét. A testén észlelt változások majdnem végső csapást mértek Mirelly-Lyra önmagába vetett hitére. Egyetlen dolog mozgatta. Valahol meg kell lennie a diktátorok halhatatlanságának. Eleinte örült a lehetőségnek, hogy beszélhet a lányokkal. Ez volt a baj is: egyedül MirellyLyra beszélt. Ő a kérdéseire nem kapott választ. A lányok által feltett kérdésekre kimerítő választ kellett adnia. Ha nem beszélt eleget, akkor mérgesek lettek. Egyszer engedékeny hangulatban találta Chosst. - Choss elmesélte, hogy a diktátorok maguk gondoskodnak egészségügyi problémáikról mondta Mirelly-Lyra. - A diktátorok fölött a fiúk uralkodnak, akik műsorokat csináltak velük, és az ételeikbe kevert szerekkel gondoskodtak arról, hogy ne lehessenek gyermekeik. Azt hiszem, Choss féltékeny volt, mert a fiúk nem engedték meg a lányoknak, hogy a diktátorokkal játsszanak. Nem jól mondtam - szólt hirtelen. - Ezek a lányok öregebbek voltak, mint én. Inkább hanyatló arisztokraták, nem gyerekek. - Igen. Az a benyomásom, hogy a fiúk és a lányok elszigetelődtek. - Igen, és ez nehézzé tette a helyzetemet. Őket nem tartotta össze a szex. Két külön Államot alkottak a Földön, mindkettőjük külön területeken, külön jogokkal. Már jó ideje elkülönülhettek. Choss azt mondta, hogy a lányok uralják az eget, a fiúk pedig a diktátorokat. A fiúkhoz kell mennem, ha meg akarok tudni valamit a diktátorok halhatatlanságáról. - A lányok uralták az eget? - Ez ostobaságnak hangzott, de... - Choss ezt mondta. Azt hiszem, így is volt, Corbell. Láttam őket szavazni a Föld elmozdítása ellen! Megnéztünk egy csillagászati showt, és aztán órákig vitatkoztak, majd szavaztak. Engem azonban jobban érdekelt a diktátorok halhatatlansága. Choss megígérte, hogy megtudja a fiúktól, amire kíváncsi vagyok. Értékes voltam nekik, Corbell. Tiszteletet szereztek a történetekkel, amiket meséltem, és a műsorokkal, amiket rólam készítettek. - Düh szűrődött ki a fordítógép hangjából, ahogy Mirelly-Lyra újraélte kellemetlen emlékeit. Mindig mulattatta őket, ha valamit nem tudtam. Más lánycsoportok is kezdtek foglyokat szerezni. Hosszú évek múlva rájöttem, Choss semmit sem tett annak érdekében, hogy megszerezze nekem, amit ígért. Kapcsolatba kellett lépnem a fiúkkal. - Logikus. - Tessék? - Choss nem mehetett a fiúkhoz. Követeltek volna téged mint diktátort, a tulajdonukat. - Én... soha nem gondoltam erre. Ostoba voltam. - Folytasd! - A fiúk a déli félgömb földjein éltek. Hatalmas fűtött kupolákat építettek a Déli-sark kontinensén. Még két kontinens volt az övéké és számos sziget. A lányok azonban sokkal hasznosabb területekkel rendelkeztek, és több hatalommal, ha tényleg ők uralták az eget. Tudtam, hogy a Földet elmozdították. Alkalmanként a Jupiter olyan fényesen ragyogott, hogy látni lehetett a holdakat is. Féltem ezektől a lányoktól. Megpróbáltam egy biztonságos módot találni rá, hogy ellophassak egy repülőt, de túl sokáig vártam. Egy nap Choss azt mondta nekem, hogy már unnak, nem számítok már újdonságnak. Vissza kell mennem a zéróidőbe. Még aznap éjjel repülőre szálltam. Sokáig hagytak repülni, mielőtt az automata pilóta visszahozott. Megtudtam, hogy műsort csináltak a szökésemből. - Szórakoztató emberek ezek a te lányaid. Visszatettek a dobozba?

- Igen. A fordítómat nálam hagyták. Ez volt az egyetlen dolog, amit értem tettek. Később lehoztak két fiút, akit harc közben fogtak el. A lányok a lelküket ostorozták - mesélte komor elégedettséggel -, és én voltam az egyetlen, aki beszélni tudott velük. - Lélekostor? - Én is kipróbáltam egyet, hogy engedelmessé tegyelek. Nem használt. Talán néhány újabb próbálkozás sikert hozhat. - Fejezd be a történetet. - Sokáig vártunk. Senki sem jött értünk. Végül a gépezet leállt. Mindenütt gyilkos forróság uralkodott. A fiúk uralkodtak fölöttünk a lélekostorral, és én tolmácskodtam nekik, de nem volt nagy az együttműködés. Néhányan élve jutottunk el a legdélibb kontinensre. Ott elfogták őket a fiúk, csak engem nem. Egyedül szöktem vissza a vízen keresztül. Még hosszú időnek kellett eltelnie, míg annyit megtanultam, hogy biztonságban érezhessem magam. Meg kellett tanulnom, mi ehető, melyik étel nem romlandó, hogyan bújjak el a viharok elől: ezeket neked is mind meg kell tanulnod. Már megöregedtem, mire újra a kutatáshoz foghattam. Tíz éven át kerestem a diktátorok halhatatlanságát a romok között, amit a fiúk és a lányok hagytak rám. Aztán kiürítettem a zéróidő raktáramat, és odamentem, hogy várjak... rád. - Szép próbálkozás. - Ha újra fiatal leszel, akkor gúnyolj ki! - Nem hiszem, hogy ez bekövetkezik. - Nem adhatjuk fel. - Én feladhatom - nevetett Corbell. - Azt hiszem, én nem hiszek a te diktátoraid halhatatlanságában. Láttál már valakit is megfiatalodni? - Nem, de... - Tudod egyáltalán, mitől öregszik az ember? A tüzek nem égnek visszafelé, hölgyem. - Én nem vagyok orvos. Én csak azt tudom, amit mások is tudnak. A sejtekben élettelen molekulák gyűlnek fel, és megbéklyózzák. Mint ahogy az ipar szemetei és mérgei is felgyűlnek a nagy szárazföldi tengerekben, míg azok mocsárrá nem változnak. A sejtek aktivitása csökken. Néhány el is pusztul. Egy napon már túl kevés az aktív sejt, és azok is lassan működnek. Más anyagok is felgyűlnek és elzárják a vénákat és artériákat... de az én gyógyszereim eloszlatják őket. - A koleszterint biztosan. Azonban a halott anyag eltávolítása az élő sejtből anélkül, hogy megölné azt, az valami egészen más. Szerintem félrevezettek - mondta Corbell. - Choss és a barátai jót szórakoztak, mint a rossz gyerekek. És a te fiú ügyvéded is. Emlékezz, te kérdezted a lányokat. Nem ők hozták fel a témát. - De miért? - Ó, csak hogy lássák, te hogyan... - Nem! - Mindenki meghal. A te ügyvéded is halott. Choss is halott. Még a civilizációk is elpusztulnak. Élt itt egy civilizáció, ami el tudta mozdítani a helyéről a Földet. Most pedig nincsen semmi. Hosszú szünet után a fordítógépből halk hang válaszolt. - Ott vannak Fiúk, ahova mész. Egyszer próbáltam beszélni velük. Semmit sem tudnak a diktátorok halhatatlanságáról. - Tudják, mi történt a civilizációval? - Te magad mondtad. Két Állam élt a Földön. Biztosan harcoltak egymással. - Megtörténhetett. - A nemek közötti háború mindig butaságnak tűnt Corbell szemében. Túl sok a barát az ellenség között. De ha a szex sem tartotta össze őket? - A fiúk semmit sem tudnak - ismételte meg. - Talán a Déli-sark kontinensén soha nem voltak a diktátorok halhatatlanok.

- Egy kulcsra jár az agyad. Ha egyáltalán valaha is létezett, akkor a világ minden városában ott volt. Elhasználták. Megromlott. - Egy év, Corbell. Akár meg is próbálkozhat vele... - És ez hogy hangzik? Hadd használjam a te gyógyszereidet! Úgy gyorsabban utazhatok és messzebb láthatok, ha fiatalabb és egészségesebb vagyok. Újabb hosszú szünet. - Igen, ez logikusan hangzik. - Azt hittem, nemet mondasz. - Itt a lehetőség! De... - Ostoba. Nem, ezt nem kockáztathatom meg. Túlságosan félek tőled, így legalább kapok egy évet. Az asszony kiabált valamit, amit a fordítógép nem fordított, majd az adóvevő elhallgatott. Egy év, gondolta. Egy év múlva olyan mélyen leszek a föld alatt, hogy soha nem talál meg. A fiúgyermekek I. Majdnem sötétben érkezett Corbell az antarktiszi partra. A letűnő nap sötétvörös foltokat hagyott maga mögött az északi horizonton, és az a vörös kör a Jupiter éjjeli oldala volt. Keleten és nyugaton apró jupiteri holdakat látott. Előtte sötét erdők nyúltak le egészen a partra. A fák egyre közeledtek. Ekkor a sima út hirtelen Brown-mozgássá váltott, az autó őrült sebességgel ugrálta át a farönköket. Corbell megragadta a párnázott kart, hogy ő nem pattogjon a kocsiban. Nem merte lehunyni a szemét. A hajsza a Négyes Városon át ki kellett volna hogy égesse belőle a félelmet, de nem tette, nem tette. Az öreg fák buja aljnövényzetből nyújtóztak a magasba, cserjék, nagy gombák, szőlőtőkék mind egymás hegyen-hátán. Egy pár hatalmas madár szaladt el rikoltozva az autó elől. A kocsi magasan a talaj fölött haladt, de így is ágak csapódtak az aljához. Az erdő ritkult... egy szőlőtőkékkel takart ház bukkant fel. A kocsi immár Sarash-Zillishben haladt. Föld, fű, apró bokrok borították az utcákat. Ha ez a Hármas Város... ha ez az a hely az Antarktiszon, ahonnan Peerssa ipari tevékenységet észlelt még az űrből... akkor az már rég véget ért. A kocsi lassított. Hál' istennek. Lassan elhaladt a bokrok fölött, megállt egy nyílt térségen, és leereszkedett. Corbell nedves fűre lépett. Kinyújtózott. Körülnézett. A sötétben alig lehetett kivenni a két távoli, hatszöghálós falat, ahol a kupolának kellett lennie. Corbell semmi jelét sem találta a nagy fekete kockának, a föld alatti állomásnak, mely az eddig látott városok mindegyikének a közepén állt. Az épület, ami mellett parkolt, a Világrendőrség épülete kellett hogy legyen: egy hatalmas erkélyekkel és ablakokkal teli fal, a tetején nagy, kerek lyukakkal, melyek elég nagyok voltak, hogy a repülő rendőrautóknak legyenek kapuk. Kell hogy legyenek fegyverek is benn... De a parkban van az élelem, és Corbell alig állt a lábán az éhségtől. Kissé vonakodva mászott vissza az autóba és gépelte be a számot, amit Mirelly-Lyra adott meg: megfordított L, megfordított L, névtelen jel, delta. Mint ahogy az erdő is a városon túl, a park is kiterjeszkedett az utcákra. A kocsi egy csoport összenőtt szőlő fölött állt meg. Corbell kilépett, mivel más választása nem volt, és combig süllyedt a durva ágak közé. Kigázolt belőle.

Az éhség soha nem tett semmi jót Corbell hangulatának. Ideges lett tőle, nem lehetett elviselni. Egy nála kétszer magasabb növényfal húzódott előtte. Elvileg igazi falnak kellett lennie a szőlőágak alatt, Corbell elsétált a végéig, befordult, és belépett az eredeti parkba. Nem tapasztalt szemmel látható különbséget. Épp olyan sötét volt itt, mint egy szájban. A Jupiter horizonti fénye nem tudott áthatolni a fákon és az épületeken. Corbell egy zseblámpára vagy egy fáklyára vágyott, de még egy szál gyufája sem volt. Az anyaszült meztelen II. Corbell ma éjjel nem indul vadászatra. De a gyümölcsök... ezek lehet, hogy gyümölcsfák. A norn azt mondta, hogy azok. Egy fa alatt állt, kezét végigfuttatta az ágak között. Valami kerek ütődött a csuklójához. Körte alakú, de nagyobb, mint a körte, vastag, durva héjjal. A fogával letépett egy darabot a héjából. Beleharapott... a krémes avocadohúsba, az íze kellemesebb volt, mint az avocadoé. Mind megette. Eldobta a héját és a magot, majd újabb után kutatott. Egy szőrös csáp csavarodott ismerősen a nyakára. Corbell megragadta. Éles fogak mélyedtek a válla és a nyaka közé. A fájdalom hányingert keltett benne. Jobb keze egy szőrös testen siklott végig és állt meg egy kiszélesedésnél... a fejnél. Megrántotta, a fogak engedtek, a csáp is engedett, és most alsókarjára csavarodott rá. A csillagfénynél egy apró fejet látott. Egy macskafarokkal viaskodott. Ez a kis vadállat könnyen kivájhatta volna a szemét vagy átharaphatta volna a nyaki ütőeret. Ismét meg akarta harapni. Mégis valahogy nem volt kedve megölni... Az ághoz ütötte a fejét. A szorítás engedett. Elhajította. Miután földet ért, felemelte a fejét és ránézett. Túl nagynak találta, és elment. Az izmait érte a harapás, de nem vérzett nagyon. Azonban fájt. Corbell egy átkot küldött a macska után. Még két avocadót talált és evett meg. Elég jók. Visszament a kocsihoz, bezárkózott és elaludt. Az első nap: Corbell apró almát és alma méretű grape-fruitot reggelizett. A macskafarkak eltűntek. Csendben evett, és meg is volt a jutalma. Mókusok (talán, olyan gyorsan mozogtak) tűntek fel és tova. Egy madár futott ki az erdőből, hirtelen megállt előtte... a válláig ért, és a fácánok őszi színeibe öltözött... ijedten rikoltott és elmenekült. Fölvett egy görcsös végű vastag ágat. Eredetileg egy hosszú éles késre gondolt, a botnak azonban szép súlya volt. Felfedező útra indult. A park az élvezetek dzsungele volt. Gyümölcsfákra, diófákra bukkant, és olyan fákra, melyek ökölnyi bibircsókos tárgyakat érleltek, amiket még később kell megkóstolnia. Ananász- és kókuszpálmák küszködtek az életért. A fákra felkúszott szőlőkön futóbab tenyészett. Találomra Corbell kihúzott a földből néhány apróbb növényt és vastag gyökereket talált: burgonyát vagy sárgarépát vagy jamgyökeret, talán. A vöröses fénynél megvizsgálta őket; a millió év alatt alkalmazkodtak a vörös fényhez és a tizenkét éves antarktiszi nappalokhoz; hát persze, hogy felismerhetetlenek. De talán ehetők lennének, ha meg tudná főzni őket, ha tüzet tudna gyújtani. Vagy találna egyet. A Világrendőrség épületének földszintje tiszta és üres volt. Corbell nem talált sem halottakat, sem szétszórtan heverő fegyvereket, sem pedig egyenruhákat. Még az asztalok is eltűntek. Csalódottságot érzett. Legalább abban reménykedett, hogy ruhát tud szerezni magának. Kipróbálta a liftet. Működött. Több órai felderítés után azt találta, hogy a húszemeletes épületet a falakig lecsupaszították, az üres hangároktól a leszállópálya alatt a tetőn, az ötödiktől a hetedik emeletig tartó, csodásán megmunkált rácsos cellákon keresztül a második emeleti irodákig. Semmi sem maradt, ami nem tartozott az épület szerkezetéhez.

A liftek azonban működtek. Tovább kutatott. Ahol az asztalok álltak, nyílásokat talált a szemétnek. Követte őket a kivezető nyílásukig: üres fémszemetesek. Kivitt egy dobozt a kocsiba. Ez volt az, ami a legjobban hasonlított egy főzőedényhez. És ha most egy kis vízre bukkanna... és tűzre. Már a tizedik emeleten levő nagy termen is túljutott. Egy-holdnyi üres felületet talált: asztallapok mind a négy falnál, egy nagy, négyzet alakú asztal középen, alatta dobozok, az ajtók mögött polcok. Most már óvatosabban kutatott, hosszú paneleket nyitott ki és gombokat látott mögöttük. Minden gombot elfordított, amennyire csak tudott, és reménykedett, hogy bekapcsolt egy melegítőt. Ez lehet a konyha. Lement a kocsihoz. Egy nagy halom száraz fűvel jött vissza és a bunkóval. A konyha berendezéseinek nagy része bizonyára nem működött. Egy pontosan záró és tömör ajtó arra utalt, hogy az a szekrény a hűtő. A sima felületek egy része főzőlap kellett hogy legyen; de egyik sem melegedett. Egy kis üvegajtó, mögötte egy polcos résszel viszont forró volt. A sütő. Corbell belegyűrte a füvet és várt... és várt... míg a fű parázslani nem kezdett... még jobban izzott... és hirtelen meggyulladt. Kinyitotta az ajtót és az égő fű közé nyomta a botot. Amikor a fű elégett, a görcs alig füstölt. Addigra talált Corbell egy ventilátort. Addig fúvatta a hamvakat, míg egy kis tüzet nem kapott. Eleredt az eső, mire leért a kocsihoz. Az autó nem akart elindulni, míg be nem csukta az ajtókat... vitte magával a füstölgő botot is. A kis láng kialudt. Az eső vadul zuhogott, mintha nem is akarna elállni, míg el nem árasztotta az egész világot. Benn füst, kinn eső: Corbell semmit sem látott. Szerencsére rövid volt az út. A kocsi most is afölött a szőlőcsoport fölött állt meg, mint korábban. Corbell kidobta a szemetesdobozt az esőbe, de ő a nyitott ajtajú kocsiban maradt és a bunkót fujkálta. A délutáni eső meg csak esett és esett. Amikor a bunkó elaludt, Corbellt már nem is zavarta. Akkorára már a park összes fája elázott. Kimászott, és összeszedte a gyümölcsöket vacsorára, még mielőtt egészen besötétedett volna. Ismét a kocsiban aludt. Egy kényelmetlen, nedves, ébren töltött éjszaka követte a borzalmas napot. Ebben a paradicsomban, ebben a vadonban, ahol minden termés mintha az embert akarta volna szolgálni, Corbellnek nem sikerült tüzet raknia, még egy konyhai sütő segítségével sem. Robinson Crusoe elborzadt volna. A macskafarok harapása azonban gyógyult. Semmi láz: megúszta a veszettséget és a tetanuszt. Holnap. Holnap majd újra próbálkozik. A második nap: Többet, jobban, gyorsabban. A kocsit a Rendőrségre vitte. Kétölnyi nedves aprófát vitt a liftbe és fel a konyhába. Betette őket a sütőbe. Tegnap elfelejtette kikapcsolni; most időt takarított meg neki. Bekapcsolta a ventilátort, és kiment. Egy kis keresgélés után talált még egy szemetesdobozt. Felvitte. A rögök füstöltek és helyenként már lángoltak is, de még nedvesek voltak. A konyha megtelt füsttel a ventilátor ellenére is. Türelmetlenné vált. Most már semmi lángot nem látott az elfeketedett rögök között. Kinyitotta a sütőt, és levegőt engedett be. A gázok hirtelen kicsaptak, Corbell hátraugrott, és a hajához meg a szemöldökéhez kapott; de nem érték el. Le kellett tépnie egy keskeny szekrénynek az ajtaját. Ezt az egyetlen szerszámot találta. Az ajtóval kipiszkálta a rögöket a sütőből, bele a dobozba. Elvitte a szekrényajtót is. Egy fémlap, még jó lehet valamire.

Lassan jutott vissza a parkhoz. Háromszor kellett kinyitnia az ajtót, hogy kieressze a füstöt; a kocsi mindannyiszor úgy lelassított, mintha láthatatlan háló fogta volna meg. De visszaért, és kiügyeskedte a szemetesdobozt a szőlőcsoportba, a fenyegető ég alá. A rögök már csak parázslottak. Az oldalára fordította a dobozt, és a fenekét magasabbra emelte a szájánál. Egy kupacba kotorta a széndarabokat a végében. Keresett még fát, nem túl nedveset, amit a dobozba tett, hogy a meleg kiszárítsa. Amikor a meleg eső nekilódult, nem zavarta. Nem volt igazán kellemetlen, és most már biztonságban van a tüze. Egymillió évvel ezelőtt ilyenkor... kétmillió évvel ezelőtt ilyenkor... Corbell, az űrhajós már több tízezer fényévet utazott, és a galaxis magjában a fekete lyuk szélén haladt... Corbell, a meztelen vadember nekiindult, hogy vacsorára vadásszon. Élőlények nyüzsögtek körülötte, de ó semmit sem látott. Nem számított. Nem tudta volna mivel megölni őket, még csak egy konyhakése sem volt. Szemével újabb bunkó után kutatott, miközben gyökereket húzgált fel a földből. Elég sokféle gyökeret szedett össze. Mindet megpirítja és megkóstolja. Még egy ideig diót is gyűjtött. Az eső elállt. Ez az eső elég rendszeresnek tűnt: közvetlenül dél után kezdődött és két-három órát tartott. Kellemes dolog, hogy van, amire számíthat. A szokásos vörös alkonyi fénynél leült, hogy elkészítse a vacsoráját. A gyökerek felét el kellett löknie. Ami maradt, az nagyjából megfelelt egy burgonyának, egy nagy répának, a jamgyökér és a sárgarépa keresztezésének, és egy jamgyökérnek. A diók jórészét megégette, de néhány jól sikerült, és ízlett neki. Visszament még utánpótlásért. Az éjszaka közelgett. Felfordította a szemetesdobozt és néhány ágat tett a szénre, majd elhelyezkedett egy darab majdnem száraz mohán aludni. A harmadik nap: Corbell félig felébredt a sötétben. Egy szőrös meleg foltot érzett a hátán, de máshol fázott. Még jobban összegömbölyödött, majd újra elaludt. Kis idő múlva az emlék felébresztette. Szőr? Most már semmi nem volt a hátánál. Álmodta? Vagy egy barátságos macskafarok feküdt oda mellé melegedni? Az érintése nem ébresztette fel teljesen. Ő és Mirabelle egy kiscicával osztották meg hatalmas ágyukat, egészen addig, míg kandúrrá nem cseperedett, és ennek megfelelően nem kezdett viselkedni. Hát, most felébredt. Könnyű gyakorlatokat végzett, míg a merevsége meg nem szűnt. Gyümölcsöt reggelizett; mi mást ehetett volna? Talán fészkeket és tojásokat kellene keresnie. A tűz még mindig égett. Gallyakat tett rá, aztán elindult, hogy nagyobb ágakat keressen. Bárcsak lett volna egy fejszéje. A vékonykák olyan gyorsan elégnek, a nagyobbakat pedig túl nehéz mozgatni, egyébként meg hamarosan felhasználja a környék összes rőzséjét. A reggel egy részét azzal töltötte, hogy egy hatalmas ágat vonszolt a tűzhöz. Miután a szemetesdobozt az oldalára fordította és az ág vastagabb végét beledugta, úgy 128 döntött, hogy tűzveszélyes dolgot művelt, és az egész tákolmányt egy félig eltemetett gránittömbhöz vonszolta. Húsra vágyott. Ha találna egy egyenes szál fiatal fát, akkor talán dárdává edzhetné... feltéve, hogy tud hegyet készítem hozzá. Igazán szüksége lenne egy késre, gondolta. Már csak ezért az egyért is érdemes végigkutatni Sarash-Zillisht. Négy keresztezett vessző elvitte a kocsit a Sarash-Zillish-i Kórházba. Corbell azonnal felismerte. Kívülről épp olyan volt, mint a Negyedik Város Kórháza. A civilizáció biztosan roppant egyhangúvá vált, mielőtt összeomlott. Corbell elképzelt egy óriási mészárlást, melyben az összes építész elpusztult. Ezek után az emberiség csak arra szorítkozhatott, hogy részletesen lemásolta a régi épületeket. Nem túl sok értelme volt. Más okot kell keresnie erre a másolásra, amit mindenhol tapasztalt.

Benn az épület örökké arra a rémálomba illő menekülésre emlékeztette Mirelly-Lyra elől. Tiszta folyosók, kilincs nélküli ajtók, puha szőnyeg... az egyetlen különbség a páncélterem hiánya. Talált egy központi, kétszintes termet polcokkal és egy számítógéppel, ami a diagnosztikai műszer lehetett. Azonban nincs semmi páncélajtó és nincsen dupla telefonfülke. Semmi óvintézkedés a tolvajok ellen. Nincsenek mumifikált betolakodók. Ha Mirelly-Lyra nem hazudott, a fiúk uralták ezt a várost. Nekik talán nem kellett ellopniuk a diktátorok halhatatlanságát. Csak a diktátorok... a felnőttek... akarhatták. Több bezárt ajtót talált... mely egy rúgásra kinyílt. Rábukkant egy műtőre: két lapos asztal szíjakkal és egy csomó karral fölötte, melyekben szikék és elszívócsövek, tűk és csipeszek voltak. A fémrészek elhanyagoltságról és idős korról tanúskodtak. A mereven álló rovarszerű kar: az volt a célpont. Corbell felmászott az asztalra, előrehajolt, hogy megragadja a kar végét. Belecsimpaszkodott, úgy lógott. A kar megereszkedett, majd középen eltört, és őt lepottyantotta a földre. Corbell, a vadász, három fémdárdával hagyta el a kórházat, a végükön egy-egy szikével. 129Az eső ismét visszafelé úton kapta el. A tűzhöz ment, ellenőrizte, hogy ég-e még, aztán leült, hogy kivárja. A másik szemetesdobozában már többujjnyi víz gyűlt össze. Azzal töltötte az időt, hogy nagyon óvatosan megpróbált megborotválkozni, de a nyél nagyon idétlenül állt, és nem igazán sikerült az akció... és ekkor észrevett egy hatalmas fácánt. Egy diófa alatt csipegetett, szomorúnak és sárosnak tűnt. Corbell megdermedt. Nem vette észre. Azon tanakodott, hogy közelebb kússzon-e. Talán nem kellene. Lábujjhegyen közelebb merészkedett, a dárdát könnyedén tartotta a két kezében. Nekiiramodott. A madár felnézett, rikoltott, megfordult és menekült. Corbell eldobta a dárdát, és a fácán lábába talált. A madár megállt. Corbell újra dobott, a nyakra, és érezte a vállában a lendületet. A madár megsérült és riadtan szaladgált körbe-körbe, Corbell pedig üldözte. Még kétszer dobott a nyakára, de akkor meg kellett állnia, lihegett, a szívverése a fülében lüktetett. A madárból spriccelt a vér. Nem lassított, de vak rémülettel száguldozott összevissza. Nem jutott messze, mire Corbell levegőhöz jutott és folytatta a hajszát. Már éppen meg akarta ölni, mikor a madár megfordult és egyenesen nekiszaladt. Egy ügyes nyisszantás, mikor hátralépett, és a madár fej nélkül maradt. Egyenesen elszáguldott mellette, és folytatta útját. Corbell tekintetével követte, míg a madár össze nem esett. A csupasz kőfolt majdnem teljesen megszáradt. Corbell keresztülhúzta rajta a tüzet, még egy kis fát tett rá, és elment a madárért. Addig tépkedte a tollakat, míg csak bele nem fáradt, pihent, majd tépkedte tovább. Felnyitotta a madár hasát és kitisztította. A rendőrségi szekrényajtó lett a serpenyője. Azon megsütötte a májat, míg a madár egyikmásik része pirult. Aztán szétdarabolta. Nem tudott akkora tüzet rakni, hogy az egész madarat megsüthesse, de a combját megsütötte. A mellét feldarabolva felhúzta egy pálcára. Hús! Jó volt újra húst enni. Ez túl sok egy estére. Megsütötte mindkét combját; holnap megeheti hidegen. A többit feldarabolhatja és megfőzheti levesnek a másik szemetesdobozban, néhány gyökérrel. II. Az északkeleti ég szürkülni kezdett, de északnyugaton egy csillag még ragyogott. Corbell több éjszakán át figyelte. Nem pislogott és nem is mozdult el a helyéről. Egy bolygó lesz, egy nagy, halványan megvilágított tárgy, talán az a torz pályájú világ, ami annyira, zavarta Peerssát. Most pislogott; most mintha fényesebben ragyogna. Corbell pislantott. A képzelete? A közelgő hajnal miatt most egyre halványult... Corbell lehunyta a szemét. Nem akart felkelni. Semmi különösebb oka sincsen rá, hogy azt tegye. Nem volt éhes, kényelemben érezte magát.

Az elmúlt húsz napban sokat megtudott az üres városról, de még mindig akadtak felderítetlen rejtélyek. A táborhelye egyre kényelmesebbé vált. Volt tűzhelye, levesesfazeka, és egy autója menedéknek. Szerszámai is voltak: a szikével fa főzőeszközöket faragott. Ruha nem kellett neki. Két napig gyakorolta a kődobálást, és jutalmul mókushúst ehetett. Tegnap ismét megölt egy hatalmas fácánt, immár a harmadikat. Nagy dolog. Különös TOSSZ kedvvel gömbölyödött össze mohaágyán. Corbell az építész, és Corbell a csillagközi felderítő egyformán halott. Büszkén meztelen vadembernek nevezte magát, de nem volt az. A vadembernek megvannak a kötelességei a törzse iránt, és a törzsének a kötelességei vele szemben. Vannak legendái, dalai, életviteli szabályok, asszonyok, egy hely, ahol megöregedhet... de Corbell egyedül volt. Egy szuperkomplikált konyha segítségével tüzet tud rakni. Etetni tudja magát... most, hogy szinte minden, amit megérint, az ehető. Néhány park. Eleinte biztosan csak ehető növényeket és húsállatokat tartottak itt. A város körülvette a farmot. A macskafarkak aligha maradhatnak életben, bármilyen mutatósak is, a valódi ragadozók társaságában. Kupolás városok. Mirelly-Lyra mesélt róla, hogy a fiúk kupolás városokat építettek ezen a földön, ami nem a hatalmasabb lányok kezében volt. De hát persze: Sarash-Zillisht biztosan a viharok és a fagypont alatti hőmérséklet ellen védte a kupola, még mielőtt a Föld megmagyarázhatatlanul felforrósodott 131volna. Ami a „parkot" illeti, a fiúk nem termeszthettek volna babot és citrusfajtákat a kinti hidegben. A lányok uralták az eget, ellenőrizték a Föld pályáját. Valahol biztosan hibát követtek el. Mi változtathatta a Jupitert egy kis nappá? Ez biztosan épp annyira megdöbbentette a lányokat is, mint később Peerssát. így kellett lennie; mert a változások a fiúk területét még lakhatónak hagyták, viszont a lányokét forró sivataggá változtatták, fejre állítva ezzel a tíz- vagy százezer évnyi hatalomegyensúlyt. Corbell mocorgóit, majd felült. Most a jelennel kell foglalkoznia. .. Három macskafarok marcangolta a fácánját. Amikor megmozdult, azok figyelni kezdtek. Corbell megváltoztatta első szándékát. A nyers húst ették; a sült combbal nem törődtek. Rengeteg húst hagytak Corbellnek. Őt vizsgálgatták: három macskaarcú kígyó érdekes barna és narancsmintás szőrmebundában; szépek, mint három fagylalt-kehely. Corbell elmosolyodott és barátságosan intett nekik. Mintha megértették volna, folytatták az evést. Reggeli: gyümölcsöt evett combbal, és közben a kávéra gondolt. Utána ellenőrizte a tüzet. A szike a hosszú évek és a tizennyolc napi faragás után is borotvaéles volt, de azért mégsem fejsze. Messzebb ment, hogy fát keressen. A testedzés jót tett. A hibernálásban eltöltött évtizedek jobban megőrizték, mint remélte; elpuhult a gyakorlatok ellenére is, de a vad élet most újra formába hozta. Elvitte a másik szemetesdobozt oda, ami valamikor egy forrás volt, most meg egy tó, és megtöltötte nem egészen tiszta vízzel. Visszacipelte és feltette a tűzre. A fácánhúshoz fordult. Apró darabokat vágott belőle, hogy beleférjen a dobozba. A macskafarkak által megrágcsált hús és a csontok mind belekerültek. Miközben melegedett gyökereket vetett bele ízesítőnek. Burgonyát. Répa-jamgyökeret. Sajnos nem talált semmit, ami a hagymához hasonlított volna. Babot és kísérletképpen grape-fruitot is tett bele. Az egészet megkeverte egy fakanállal. Mint mindig, a délután olyan volt, mint a naplemente, végtelenül lehangoló. Corbell pihent. A víz forrni kezdett. A gránit igen kényelmetlen lett a fenekének. Kicsit mélabús volt, de nem tudta, miért... Aztán rájött. A sátoros kirándulás utolsó napja. Letelt az idő; a szíjadat

132 másfél hüvelykkel bővebbre vetted; nem kellett sokat gondolkodnod; láttál néhány gyönyörű tájat; átkozottul kevés ember járt az utakon, és nem mentek az idegeidre. Jó volt. De most már vissza a munkához... Mirelly-Lyra tudja, hol van. Ráadásul egészségesebb, mint hitte. Nyugodtan élhet egy jupiteri évet, ha semmi nem öli meg; a benne bujkáló turistának tetszett ez a gondolat. Az őrült vénasszony egy évet adott neki, egy régi földi évet. Akár el is hihetne a történetét, de a józan ember a dzsungelt választaná. Vajon életben maradhat egy ember a dzsungelben Sarash-Zillishen kívül? Az attól függ. Corbell akár tavasszal vagy ősszel is érkezhetett az Antarktiszra a tizenkét éves évben. Egy régi földi év múlva a nap akár huszonhárom órán át is süthet, vagy csak egyig. Sokkal melegebb is lehet, meg sokkal hidegebb is. Mivel a világ még mindig ferdén állt és huszonnégy óra alatt fordult körbe. Furcsa, hogy a lányok ezt nem korrigálták... de lehet, hogy hagyományőrzők voltak. Még különösebb, hogy nem vitték még távolabb a Földet a Jupiter egyre nagyobb hőségétől. A következő dolog aggasztotta Corbellt: Nem tudna elviselni egy húsz fokkal hidegebb világot, legalábbis ruha nélkül nem, és az örökös éjszaka lehet, hogy megőrjítené. A leves illata kezdett átütni az égő fa füstjén. Ez a sürgető érzés ostobaság. Van még egy éve, hogy elmenjen. Kutató expedíciókat szervezhetne a város határába. A tábor itt maradna. Bármi van is a kupolán kívül, azt máshonnan hozták ide. Milyen veszélyes lehet? Lehet, hogy több ezer négyzetmérföldnyire is kiterjedt Sarash-Zillish parkja. Egy végtelen vakáció. És szüksége is van rá. Második életében II. Corbell annyi sokkon ment keresztül, ami egy egész városnyi Alvin Tofflert is megölt volna. Majd holnap. Elmegy a kocsival egészen a kórházig; ami közel van a kupola egyik meglévő maradványához. Aztán be a vadonba mindkét vállán dárdával és combokkal, már ha a comb kibírja ilyen sokáig hűtés nélkül. Nem felejtette el, hogy a tűz egy részét bekaparja a szemetesdobozba. Elnyúlt a meleg grániton... Meleg eső zúdult le rá. Gyorsan megfordult, négykézlábra emelkedett és kiköhögött egy kanálnyi esővizet. Első alkalom, hogy ez megtörtént. A tűz biztosan kialudt, vajon a leves megfőtt már? Az eső bejutott a tűzhelybe? Felnézett, és minderről a létfontosságú kérdésről megfeledkezett. Vagy egy tucatnyi fiú... körülbelül egy nagyobb felderítő csapat, mind ágyékkötőben... körülállta Corbellt és a tüzet. Egy combcsontot adogattak körbe, ami immár majdnem teljesen lecsupaszodott, és közben őt figyelték. Mintha már órák óta figyelnék tökéletes némaságban. A hajuk dús, már ahol nőtt egyáltalán. Némelyiké gyapjas fekete, másoké fekete és simán lógott le a vállára. A fejük búbja kopasz, eltekintve egyetlen tincstől épp középen. Nem törődtek az esővel, és halványan mosolyogva figyeltek. - Tudhattam volna - mondta Corbell. - A macskafarkak. Félig szelídek. Rendben. - Széles mozdulatot tett. - Üdvözöllek benneteket Corbell Birodalmában. Vegyetek levest. Mind összeráncolta a szemöldökét. Egyikük felkelt; egy magas, testes fiú, igazi kosárlabdázó, gondolta Corbell. Beszélni kezdett. - Sajnálom - válaszolt Corbell. A fiú ismét mondott valamit. Parancsolón és mérgesen. Ez nem egy fiú hangja volt, bár igen vékonyka. Corbell nem lepődött meg nagyon. Ezek a fiúk, Mirelly-Lyra halhatatlanjai. - Nem beszélek a nyelveteken - magyarázta lassan, mintha attól megértették volna. A fiú közelebb jött és pofon vágta.

Corbell hirtelen felé ütött. Keze bordákat ért, nem a hasi idegeket, a következő pedig tökéletesen mellé talált valahogyan. Az egész kör elindult felé. Az emlékei innentől homályosak. Súly nehezedett a térdére és a karjaira. Gránit fűródott a hátába. A kosárlabdázó-csillag a mellkasán ült és ugyanazt a mondatot ismételte újra meg újra. Elmondta, várt egy kicsit, kétszer felpofozta Corbellt, és újra mondta. Corbell durvaságokkal válaszolt. Most már érezte az ütések nyomait. A magas fiú leszállt a melléről. Mondott valamit a többieknek. Mind Corbellre néztek összevont szemöldökkel. Bonyolult mássalhangzók özönével vitatták meg a témát, mintha tele lenne a szájuk görögdinnyemaggal. Corbell feje még mindig zúgott; beleverték a gránitba. Négy fiú még mindig a karján és a térdén ült. Az eső a szemébe hullott. Mintha össze akarná zavarni a gondolatait. Vajon azt hiszik, hogy egy elkóborolt diktátor? Corbellen azonban látszott a kora. Nem téveszthették össze. Rajta nincsen semmi a diktátorok halhatatlanságából. A diktátorok biztosan megöregedtek, mint ahogy Corbell is. A megbeszélés véget ért. A négy fiú leszállt róla. Kezeit dörzsölgetve állt fel. Egyikük színházi pózt öltött, a talajra mutatott maga előtt és egyetlen éles szót vetett oda. Maradj! vagy Állj! A mondandó világos volt, és Corbell nem is tudott volna elszaladni. A magas fiú még mindig Corbellt vizsgálgatta, mintha dönteni próbálna. A többiek Corbell levesesfazeka köré gyűltek. Kókuszdióhéjakkal méregették a levest. A magas fiú végül felajánlott neki valamit: egy kerámiacsészét az övéről. Corbell megvárta, míg odafér, aztán szedett magának. Leült (óvatosan, a levest kóstolgatva) és ivott. Macskafarkak mozogtak a törzs tagjai között, mint egy halom kígyó; bokákhoz dörzsölődtek és megveregették őket. Végigsimított egy tiszta fekete macskafarkon. Érdekes vibrálás futott végig a lábszárán. Mondhatjuk úgy, hogy Corbellt ismét elfogták? Vagy, kérdezte Corbell magától, mondhatjuk azt, hogy a Sors vezetőket adott mellé az Antarktiszon keresztül. A döntés nem volt nehéz. .. III. A szólista erős tenor hangon énekelt. Aláfestés is volt: nyolc fiú dúdolt legalább négy szólamban, továbbá egy csonttal verte Corbell tűzhelynek használt szemetesdobozát. Idegen, improvizált zene, roppant bonyolult, az egyszerű szomorú dallamra. Corbell látott szájjal hallgatta, a nyaka sajgott. Ettől félt, és be is következett: hárommillió év alatt növekedett az emberi intelligencia. Az elfogását követő éjszakán megpróbált énekelni, hogy megmutassa, milyen szórakoztató. Azóta több reklámdalocskát vagy mozislágert énekelt, vagy azokat a tréfás és pikáns népdalokat, amiket Mirabelle-lel énekeltek a hajón: hárommillió éve divatjamúlt dalokat. De a fiúk szerették. Azt nem szerették, ha olyan dalt énekelt, amit már hallottak egyszer. Nem tudta miért, de engedelmeskedett óhajaiknak. „ Ó, van nekünk egy új komputerünk, de nagy csalódást okoz nekünk - énekelte Ktollisp -, mindig ugyanazt a választ adja: Apró kell, hogy legyen szemed, hogy elolvashasd a szöveget, ahogy apró kezek kellenek, hogy megfejhess egy egeret!" A gúny a hangjában Corbellnek szólt. Nem tudhatta, mit jelentenek a szavak, de tökéletes volt a kiejtése. Corbell egyszer énekelte el ezt a dalt. Ott állt mellette az a fiú, aki egy héttel korábban azon az éjszakán megtámadta, a vezetőjük. Skatholz széles orrú és vastag ajkú volt, haja gyapjas, végtagjai hosszúak. A kopaszságát és halálsápadtságát leszámítva akár egy néger kisfiú is lehetne. - Jól énekel, nem gondoljátok? - hangosan nevetett Corbell arckifejezésén. - Most már tudod. - Te mindenre emlékszel. Mindenre! Egész dalokra is idegen nyelven!

- Igen. Inkább neked kellene megtanulnod az én nyelvemet, mint nekem a tiédet, de én előbb tanulom meg a tied. Azért, mert te más vagy, Corbell. Öregebb. Azt hiszem, mindennél öregebb vagy. - Majdnem mindennél. - Megtanítalak beszélni. Amikor elmondod a történetedet, mindannyian meg szeretnénk hallgatni. Tévedtem veled kapcsolatban. Tudod, miért ütöttelek meg? Azt hittük, hogy csak egy diktátor vagy, aki megszegte a szabályokat. Nem... -Skatholz hirtelen felugrott. Tisztelegve meghajolt, megmerevedett egy pillanatra; majd újra leült, kezét félig úgy tartotta, mintha könyörögne, félig mintha egy ütést akarna kivédeni. - Nem hajbókoltam - mondta Corbell. - Igen, hajbókolás. A tisztelet formális jelzése. „ Van nekünk egy szakértőnk, ki átírta a programot, most meg ezt a választ kapod: kicsi kell, hogy legyen szemed, hogy elolvasd a szöveget, ahogy kicsi jogosítvány kell, hogy a méheknek jó legyen!" - énekelt tovább Ktollisp. A parkra rózsaszín-fekete homály borult. Ezen a napon a fiúk korán tértek vissza. Mindennap a nap jelentős részét Sarash-Zillishben töltötték, egy falka vadmadár módjára járták végig az épületeket. Felderítik, gondolta Corbell. Vadak özönlenek végig olyan romokon, amiket nem értenek. Hamarosan azonban rájött, hogy tévedett. Néhány fiú kivezette a kórház műtőjéből, míg a többiek odabenn dolgoztak. Amikor ismét beengedték, Corbell szikes dárdája ismét a helyén volt. Az ízeit karok óvatosan szabdaltak egy képzeletbeli beteget. Nem láthatta a javításokat, de az eredményt igen. A rendőrségen is megjavították a hűtőszekrényt. Egy gyárat ellenőriztek, lefutott egy ciklus és elkészült két „telefonfülke". A fiúk azzal tisztelték meg Corbellt, hogy ő próbálhatta ki a fülkéket. Nem próbált elszökni. Egy másik gyár egy fürdőszobát készített, egy kész egységet fürdővel és szaunával. A fiúk megjavították és ellenőrizték a város világítását. Most már sok ház oldala lágy sárgásfehér fénnyel világított. A többiek sötétek maradtak. A hatás fantasztikus volt: egy város méretű sakktábla. Úgy éltek, mint a vadak, de szemmel láthatóan szabad akaratukból tették. A táborban Corbell is kivette a részét a munkából, tüzelőt gyűjtött, gyökereket ásott fel. Adtak neki egy ágyékkötőt, de kést nem kapott a szikes dárdái helyett. Még mindig nem tudta, milyen helyet foglal el közöttük. A legrosszabbtól tartott. Túl intelligensek voltak. Talán alacsonyabb rendűnek tekintik, állatnak. Szüksége volt rájuk. Nemcsak a társaság miatt. Addig nem utazhat biztonságosan, amíg semmit sem tud erről az új kontinensről. A fiú elénekelte az összes versszakot a többiek nagy örömére. - Előbb-utóbb kifogyok a dalokból - mondta Corbell. - Inkább előbb. Skatholz megvonta a vállát. - Mindegy. Amikor újra világos lesz, elmegyünk innen. Más... törzsekhez megyünk. Azért, hogy megmondjuk nekik, Sarash-Zillish készen áll a hosszú éjszakára. Te is velünk jössz! - Éjszaka? Az következik? - Akkor tehát ősszel ért földet. - Igen. Szóval az űrből jöttél? Gondoltam. Igen, a hosszú napnak vége és a rövid nappaléjszakák következnek, ahogy közeleg a hosszú éjszaka. A hosszú éjszakán a városban la137kunk. Vadászok járnak ki a környező erdőkbe, és az ételt a hideg dobozokban tartjuk. Nappal inkább kedvünk szerint élünk. - Milyen ott kinn? - Majd meglátod. - Skatholz felvett egy arra járó macskafarkat és megsimogatta. - Van időnk, hogy megtanítsunk a nyelvünkre - mondta, és átváltott arra a nyelvre, amit Corbell fiúsnak titulált. Corbell egész jól haladt. Élvezte a nyelvórákat.

Reggel: indulás. Hihetetlenül kis felhajtást csaptak. Mintha mind egyszerre ébredtek volna. A leves, ami Corbell receptje szerint készült, mert ízlett nekik, egész éjjel főtt. A reggeli leves volt kókuszhéjakban. Edényeket, ruhákat, tűzgyújtókat és vagy egy fél tucat éles fegyvert vettek magukhoz. Egy rózsaszín szemű és hirtelenszőke albínó fiú egy ruhába becsavarva mintegy húszfontnyi húst nyomott Corbell kezébe. Elindultak. Corbell gyaloglás közben teljesen felébredt. Igyekeznie kel-1 lett, hogy lépést tudjon tartani, pedig a fiúk nem diktáltak1 gyors tempót. Baktattak. Néhányan bementek az épületekbe, majd futva csatlakoztak a törzshöz. Nem voltak vadak. Éles szerszámok egész tárházát vitték magukkal, mind különböző volt: fejszéket, handzsárokat, szablyákat, olyan alakúakat, amiknek neve se volt, mindegyiken gondosan kiképzett nyéllel. Mintha egy alacsony fokozatra kapcsolt sütőben haladtak volna. Az anyag, amit magukkal vittek elnyűhetetlen, de olyan vékony, mint a legfinomabb selyem. Krayhayft zseblámpája különböző erősségű fényeket bocsátott ki magából, kúpban szétterjedve, vagy ceruzavékony sugárban. Nem voltak szervezettek. Mégis egy perc alatt tábort bontottak! Néma utcákon haladtak át. A dzsungel benövések egyre sűrűbbek lettek, míg a város dzsungellé nem vált. Egy egyenes fatörzs mellett haladtak el, amiről Corbell hirtelen felfedezte, hogy szőlővel benőtt fémoszlop. Felnézett, hogy lássa, hol csatlakozik a hatszögek sorához: a régi kupola egy maradványánál. A dzsungelben gyümölcsök termettek: apró narancsok, majomkenyér, mindenféle dió. A fiúk menet közben ettek, és nyers diót szedtek, azzal pótolták a pirítóst. Maguk között beszélgettek. Corbell nem tudta követni a társalgásukat; túl gyors volt. 138 Középen haladt, tartotta az iramot. Hihetetlen, mennyire megerősödött öreg teste! Holnapra előjönnek a fájdalmak; talán már járni sem tud majd. Ma remekül érezte magát, mint egy csapatát vezető cserkészparancsnok. Intés: Ne próbáld ki a hatalmadat! Nagyjából három óra gyaloglás... és mintha csata alakult volna ki elöl. Skatholz és egy másik fiú szokatlanul vadul dobálóztak a szavakkal. Az előző esti énekes sietett előre és csatlakozott hozzájuk. Ktollisp nagy darab, széles mellű Fiú volt Skatholz néger vonásaival és a többiek halvány bőrével. Odavetett nekik egy szót, mire elhallgattak. Ktollisp körülnézett, összevonta a szemöldökét; az egyik irányba mutatott. A csapat arra folytatta az útját. Egy tisztásra bukkantak néhány bokorral az amúgy csupasz térségben. Corbell értetlenül figyelt, amint a csapat kört alkot és Skatholz meg a másik fiú belép. Mi ez, egy párbaj? Mindketten eldobták késeiket és ágyékkötőiket (semmi szőr nem nőtt alatta). Úgy köröztek, mint a birkózók. A kihívó Skatholz szíve felé rúgott. Skatholz elfordult. . és ekkor minden olyan gyorsan történt, hogy nem is tudta követni. Öklök, lábak és könyökök sújtottak le gyilkosán: egy pillanatnyi szorítás, aminek a könyök ütése vet véget, a kihívó nagyot rúgott, majd néhány kézen átfordulással odébb került; Skatholz egy bokor mögé ugrott, amit aztán pajzsnak használt. Olyan volt, mint egy őrült tánc! Skatholz azonban inkább csak az egyik lábát használta, míg a másik fiú gyorsabban körözött. Le fogja győzni. Ahogy közelebb jött, egy rúgás érte az arcát. Skatholz arra készült, hogy megöli. Ktollisp egy szót vakkantott. A bevert orrú fiú hajbókolt Skatholz előtt, egy pillanatra úgy maradt, majd felegyenesedett. Mindenki felkelt és újra elindultak. Valaki más cipelte Skatholz nehéz ruhacsomagját. Ellenfele morgott és a vért törölget-te az orráról. A délután közepe táján Skatholz két olyan szót mondott, amit Corbell is megértett. - Ne beszéljetek! - hallatszott. Úgy is tettek. Hátborzongató csendben haladtak. 139Skatholz lemaradt és Corbell mellett lépkedett. Nagyon halkan odasúgta neki fiústul:

- Túl hangosan jársz. - Nem tehetek róla. Bujkálunk valami elől? - A vacsora elől. Eddig túl korán volt. Nem akartuk olyan messze cipelni az ételt. Ha valami megmozdult, szólj. Corbell bólintott. Nem hitte, hogy bármit is lát majd. Hónapokba is beletelik, míg az agya rászoktatja a szemét, hogy meglássa, amit a fiúk észrevesznek az ismerős terepen. Az éles szemű indiánok olyan dolgokat is láttak, amiket a fehérek nem, de csak a saját területükön. Két fiú átadta csomagját a többieknek, és eltűntek. Corbell nem látta, hova mentek... ekkor azonban éles, velőtrázó hangot hallottak, mint egy segélykérő klarinété. Hirtelen minden fiú eltűnt az útról, és a fákhoz simultak. Corbell követte példájukat. Az elkínzott klarinét immár közelebb szólt. Ágak recsegését hallották. Vajon mi bukkan fel? Egy csápos vadállat, azoknak a leigazolt idegen lényeknek a leszármazottai, akiket a fiatalabb, űrutazó Állam hozott ide? A szörny előtört a fák közül. Lesántult, első lábaiból vér folyt. A fiúk követték, először a vadászok, aztán a többiek, hátsó lábait kaszabolták. Egy bébi elefánt! Corbell még időben érte őket utol, és látta meghalni. Gyilkosság volt; felfordult tőle a gyomra. Leküzdve finnyásságát közelebb lépett, hogy megvizsgálja a tetemet. Az állat ráncos volt és régi sebek nyomai látszottak rajta. Nem bébi. Egy felnőtt, négy láb marmagasságú elefánt. - Segíthetek? - kérdezte Skatholztól. - A feldarabolásnál nem. Nem adhatok kést a kezedbe. Nem vagy diktátor, Corbell. Semmi nem vagy, amit ismerünk. - Ma senkit nem ölök. - Viccnek szánta, de nem tudott annyira fiúsul, hogy úgy formálja vagy ragozza. - És holnap? - kérdezte Skatholz. - Azt hiszem, nem mondtad komolyan, de életek érhetnek véget, ha tévedek. Érted, amit mondok? - Majd megtanulom. - Tudta, hogy Skatholz gyereknyelven beszél hozzá. - Ismered a chkintet? - Elefánt. Amikor én fiatal voltam, nagyobbak voltak, a válluk magasabban volt, mint a te fejed. - Azon csodálkozott, hogy kerültek elefántok az Antarktiszra. Nem mint húsállatok, annyi szent. Talán egy állatkertbe... Skatholz hitetlenkedve nézett. - Nagyobb állatok élnek a tengerekben, de hogyan élhet ekkora állat a szárazföldön segítség nélkül? Mégis... Én már gondolkoztam rajta, hogy miért olyan vastag az elefántok lába. Nagyobb terhet cipelt? . - Igen. A lábuk még vastagabb volt az én időmben. Ez volt a legnagyobb szárazföldi állat. Ötmillió évvel ezelőtt... -elosztotta tizenkettővel, hogy jupiteri éveket kapjon - még nagyobb vadállatok is éltek. A földben megtaláltuk megkövesedett csontjaikat. Skatholz hitetlenkedve nevetett és elment. Amikor befejezték az elefánt feldarabolását, újra elindultak. Corbell egy bordadarabot cipelt egy ideig, de lelassította lépteit. Egy megvető törzstag végül elvette tőle. Az erdő véget ért. A sárgásvörös növényekkel borított hullámzó prérin túl Corbell megpillantotta a letűnő nap ezüstjét. A Jupiter rózsaszínfehér lemezként emelkedett fel. Itt tábort ütöttek. Corbell életében először evett sült elefánthúst. Túlságosan elfáradt, hogy énekeljen a vacsoránál. Valaki egy történetet mesélt... Krayhayft volt, akinek keleties szeme volt és fehér csíkok a fekete a hajában. A többiek őrá figyeltek élénken, mikor Corbellt elnyomta az álom. Másnap egész nap rózsaszínes-sárga gabonán át gyalogoltak. Corbell búzának vélte. - Ki termeli ezt? - kérdezte Skatholztól, és csak egy kacajt kapott válaszul.

A búzát gondozni kell, nem? Talán megváltoztatták a géneket. Négy macskafarok még mindig a törzzsel élt; felváltva utaztak az emberek nyakában. A vadon termő búza, nem rossz dolog: sokkal hasznosabb, mint egy csupa farok macska. Corbell egész nap kengurukat és struccokat látott a búzatáblában. Gyorsak és óvatosak voltak. Egyszer egy magányos dárdás alakot látott elöl, egy menekülő struccot üldözött. Mire a törzs odaért, már régen eltűntek. Késő délután Krayhayft egy nagy állat nyomaira bukkant. A törzs követte. Napnyugta előtt megpillantották a zsákmányt: 141egy óriási, cammogó tömeget, ami négy lábon futott előlük, majd két lábra állt. Egy medve volt. Bőre szőrtelen és sárga volt, kivéve fehér sörényét. Egy pucér jegesmedve? És nem is törpe. A vadászok felé iramodott és megpróbálta hatalmas mancsaival szétmarcangolni őket, de az emberek győzedelmeskedtek. Körültáncolták, és közben egyre kaszabolták. Még akkor is küzdött, mikor már régen el kellett volna véreznie. Azon az estén medvehúst ettek, közben a macskafarkak a tűz mellett vadásztak. A Jupiter teljes volt, narancsszínű. Corbell teli pocakkal szunyókált, mikor Ktollisp lehuppant mellette. Lassan, tisztán beszélt. - Énekelsz ma este? - Ha tőlem függ, akkor nem. - Érthető. Mi volt az a gabonatermesztéssel? - A gabona, amit mi használtunk, nem termett meg vadon. - Akárcsak Skatholz, én sem tudok olvasni az arcodról. Ha ez csak felültetés, akkor jól csinálod. Sajnáljuk, hogy el kell veszítenünk. - Hogy veszítetek el? - A fiú talán arra utal, hogy a diktátorok előbb-utóbb meghalnak, mint a macskafarkak. Nem. Ktollisp így folytatta: - Amikor elérjük a diktátorokat, elveszítünk. Corbell erre nem számított. - Hány nap múlva? - Négy. Öt, ha megállunk valahol szórakozni. Tetszeni fognak a diktátorok, Corbell. Ott vannak férfiak és nők, és új gyerekeket is nemzenek. Van egy városuk, meg egy kis föld körülötte, de nem elég okosak, hogy működtetni tudják a gépeket. Nappal megjavítjuk, ami éjjel elromlik. - Nem elég okosak? De hát ők épp olyan... fajhoz tartoznak, mint ti. A fejük épp ilyen lehet. - Az eszük megvan, az agy a fejükben éppúgy, mint nekünk. De nincsen idejük. Nem mondjuk meg nekik, hogyan javíthatják meg a gépeket. Nem élnek elég sokáig, hogy megtanulhassák, és eltörhetik őket tanulás közben, és megbüntetjük őket, ha elmennek. Ezért aztán a kijelölt helyen maradnak. Szükségük van ránk. Tudjuk, hol találhatjuk meg őket. Ezt tudnunk is kell, mert új fiúkat kell hoznunk a törzsbe. - Mi történik a gyerekekkel... akik nem fiúk? - A lányokkal? Felnőnek. Néhány fiú is felnő. Kiválasztjuk a legokosabbat, legerősebbet minden törzsből minden évben és visszaküldjük őket a diktátorokhoz. Nem hajtjuk végre rajtuk azt a dolgot, amitől örökké ugyanolyanok maradnak. Irányított szaporodás, hogy minél magasabb rendű fiúk szülessenek. .. - Jóval több nő lehet ott, mint férfi - mondta Corbell. - Tetszik neked? - vigyorgott Ktollisp. - Te... te viccelsz! - A düh megbénította a nyelvét. - Hamarosan belehalok az öregségbe! Én már nem csinálhatok több fiút! Ktollisp megragadta Corbellt a hajánál fogva, mielőtt az bármit tehetett volna. Vágott... levágott egy jó maroknyi hajat Corbell fejéről és a szeme elé tartotta.

- Egy csecsemő sem veszi be a hazugságaidat. Megbántottál bennünket - mondta. - Ennyire hazug vagy? - A vékony fehér hajszálak, amiket a tűzfénybe tartott, a tövüknél mintegy félujjnyi részen sötétbarnák voltak. Corbell megdöbbent. A törzs körülfogta. Biztosan egész idő alatt füleltek. Igen, megbántottnak tűntek. - Egyik diktátornak sincsen ilyen haja. Megtaláltad a diktátorok titkát az olyan hosszú életre, mint a fiúké, amiről mi csak meséket hallottunk. Tudnunk kell, mi az és hol van. Corbell az összes nyelvtudását elfelejtette. Angolul kiabált: - Fogalmam sincs róla! Ktollisp felpofozta. Corbell megpróbált a karjával védekezni. - Várj, várj! Igazad van, biztosan megszereztem a diktátorok halhatatlanságát, csak azt nem tudom, hol. Talán, talán abban lehet, amit ettem. A diktátorok sok génmanipulációt hajtottak végre. Létrehozták a macskafarkakat és a vadon termő búzát. Talán csináltak valami olyan növényt, ami ezt a szert termeli, valamit, ami Sarash-Zillishben nő. Hallgass meg, én nem tudtam, hogy ez történik velem! Én nem láttam a saját hajamat! Skatholz visszaparancsolta a többieket. - Nem érezted, hogy visszatér a fiatalságod? - Azt hittem, hogy... alkalmazkodom a nehéz élethez. Százharminc évet töltöttem hibernálótartályban, tízéves adagokban. .. az én éveimben, nem a tietekben. Nem tudhattam, milyen hatással volt rám. Figyelj, van egy öregasszony, aki a vi143lág minden városát átkutatta e/ért. Ha ő sem tudja, akkor én J honnan tudjam? - Mi semmit sem tudunk erről az asszonyról. Rendben, Corbell, meséld el a történetedet! Semmit se hagyj ki! Álmos volt. Most halálra rémült, de azért még hullafáradt! volt, és így fogott bele életének történetébe. Valahányszor i megállt és szünetet tartott Skatholz bonyolult mondatokat ontott az ő nyelvén, fordított. A galaxis középpontjában levő fekete lyukról mesélni ezeknek a vadembereknek könnyebb volt, mint gondolta. Mirelly Lyra történetét elmondani annál fárasztóbb. Folyamatosan \ megerősítették azt, amit az asszony nem említett, amiket észre sem vett a diktátorok halhatatlansága utáni szomjában. Érthetetlennek találták érdektelenségét. Kérdések. Mit evett? Ivott? Lélegzett be? Lehet, hogy az Egyes Város fürdőjében volt a halhatatlanság? Hiba volt az Ifjúság Kútját említeni... de nem, a diktátorok is vettek fürdő-1 két... Hajnalodott, és Corbell még mindig beszélt. - Bármi lehetett, amit kipróbáltam. A gyümölcsök, a diók, gyökerek, a hús. Még a leves is; úgy értve, hogy több dologi kombinációja meg a nagy hőség. A pokolba is, még a víz is lehetett a forrásban. Skatholz felállt és kinyújtózott. - Megtudhatjuk. Amikor visszaérünk Sarash-Zillishbe, magunkkal viszünk egy diktátort. Indulhatunk? - Indulni? - Corbell látta, hogy a fiúk készülődnek. - Jaj,; kérlek! Összeesek! - Erősebb vagy, mint gondolnád, Corbell. Túl sokáig voltál vén diktátor. Gyalogoltak. A búzatábla örökké tartott. Korán letáboroztak, a délutáni' eső után. Corbell lerogyott a nedves földre és úgy elaludt, mint a bunda. IV. Korán ébredt. Egy macskafarok nyújtózott el a bordáinál, tetszett neki a meleg. Tiltakozva nyávogott, mikor arrébb gördült. Agyongyötört izmai még élesebben tiltakoztak.

A tűz kihunyt. A piros szélű fehér Jupiter bevilágította az éjszakát. Nos, ismét bajba kerültem, gondolta. Micsoda meglepetés! A világon mindenki a diktátorok halhatatlanságára vágyik, és mind azt gondolják, hogy nálam van, és félig-meddig igazuk is van. A fiúknak miért kell? Talán el akarják pusztítani. A legnagyobb különbség köztük és a diktátorok között... Kezével végigsimította a narancsszínű macskafarkat. A térdére gömbölyödött és elégedetten morgott. Mi lehet? Ha ehető, akkor Sarash-Zillishben van. Minden, amit Négyes Városban ettem, azt ette Mirelly-Lyra is. Másfajta lenne férfiaknak, és más a nőknek, és a férfiaké semmi hatással sincsen a nőkre? Nem hinném. Tehát valami a parkban tartalmazza a diktátorok halhatatlanságát, a húsában, a levében vagy a vérében, és én megettem. És Mirelly-Lyra mit evett, mikor átkutatta Sarash-Zillisht? A fiúk szinte egyáltalán nem esznek zöldséget... és a vegetáriánusok nem esznek húst... de ő mindkettőt adott nekem, és gyümölcsöt is. Rovarok? Én nem eszek rovarokat. Ha elhozhatnám Sarash-Zillishbe, akkor tudnám. Figyelhetném. Látnám, mit nem eszik. A csillagok fényesen ragyogtak ezen az éjjelen. Néhány fényes csillag rózsaszínes árnyalatot kapott: apró jupiteri holdak. A fiúk a tűztől távolabb hevertek. Egy őrségben levő fiú körülnézett, mikor Corbell felült. Krayhayft volt, az egyetlen fiú, akinek fehér tincsek keveredtek a haja közé. Kábító szagokat érzett. A nedves talaj, a serkenő élet, régen mosakodott ifjak, és az a sült hús, amiből nem evett. Hirtelen éhesnek és boldognak érezte magát. - Mi a francért panaszkodom? - suttogta. A macskafarok abbahagyta a dorombolást és hallgatott. - Fiatal vagyok! Ha mást nem, hát megszököm az elől a boszorkány elől! Táncolni kellene az utcákon, ha találok egyáltalán utcát. Újra fiatal! Már másodszor. Ha rá tudna jönni, hogy csinálta, akkor örök életére fiatal lenne. Mindenkinek ez az álma. És még ha nem is megy... a mosoly ráfagyott az arcára. Most már ötven évet kellett védenie, egy fél évszázadot, amit a norn elvehet tőle, ha nem tudja megmutatni neki Sarash-Zillishben az Életfát. Valami, aminek különös az íze? Mindnek az. Más talaj. Hárommillió év változás. Különben is túl egyszerű az egész. Halhatatlanság? És meg*| iszod, mint a gyümölcslevet? Egy injekció az már hihetőbb, kapott bármilyen injekciót. Vagy... belélegezte, mint a marihuánát, egy gondosan megváltoztatott fa füstjében? - Corbell! Tetszik a reggel? Corbell vadul felugrott. Az őrszem tökéletes csendben érkezett. Leült Corbell mellé. A Jupiter fényében világítottak a világos hajszálak. Corbell elcsodálkozott, milyen kecsesen mozog Krayhayft, aki a tűzgyújtót vitte, a mesélő. - Hány éves vagy? - Huszonegy - felelte Krayhayft. - Az sok - felelte Corbell. Jupiter-években. - Csodálkozom, hogy miért nem te vagy a főnök. -Az öregek megtanulják, hogy kerüljék a munkát... és hogy kerüljék az azzal járó küzdelmeket. Skatholz meg tud verni engem. A küzdési képességnek van felső határa. Az ember úgy születik, hogy megvan az erejének a határa. -O. - Corbell, azt hiszem, megtaláltam az űrhajódat. - Tessék? - Ott. - A fiú az északi horizont fölé mutatott, ahol néhány szürkésfekete csillag világított a közelgő hajnali fényben. Egyikük rózsaszínes volt a többi kékes között. - Az, ami hold is lehetne, csakhogy nem mozog. Az a te űrhajód? - Nem. Nem tudom, hova ment a hajóm. A Don Jüan nem labda alakú. Inkább egy vastag dárdára hasonlít.

Krayhayft inkább zavart, mint csalódott volt. - Akkor micsoda? Láttam, hogy furcsán pislog. Nem mozdul, de minden éjjel egyre fényesebb. - A világok egész rendszere összezavarodott. Nem tudom megmagyarázni. Azt hiszem, hogy az a Jupitert követő első világ. - Bárcsak a te hajód lett volna - szólt Krayhayft. Bámulni kezdte azt a fénypontot. Szinte megbabonázva... Corbell térdéről lesiklott a macskafarok és eltűnt a gabona közt. Corbell két másik apró árnyékot látott utánamenni. Egy macska vinnyogott. Ezzel egy időben valami sokkal nagyobb is hallatott egy halk, hörgő hangot. Krayhayft kiáltott: - Riadó! Előtört a gabona közül és Corbell torkának esett. Corbell az oldalára vette magát. Látta, hogy egy dárda csapódik be a nyitott szájba, és aztán a fiúk már rá is vetették magukat. Egy törpe oroszlán, hím, csodás sörénnyel. Gyorsan kimúlt. Lehet, hogy már az első dárda megölte. Corbell remegve kelt fel. - A nőstény is itt lehet valahol. - Igen - felelte Skatholz, és csatlakozott a többiekhez, hogy átfésüljék a gabonatáblát. Corbell fegyvertelenül ottmaradt a helyén. Ekkor észrevett valamit az ösvényen, amit az oroszlán hagyott a gabonában. Egy apró karamellszínű tetemet. A többi macskafarok visszatért a tűzhöz. Szokatlanul lehangoltnak tűntek. Hajnalban segített a fiúknak tüzet rakni. Később látta, miért volt rá szükség, négyen strucctojást hoztak. A tojásokat a szénre tették, óvatosan levágták a tetejét és a dárda hegyével kutyulgatták a belsejét. Tojásrántotta! Még mindig nincs kávé. Corbell a rózsaszín napsütésben lépkedett, jól érezte magát. A pofozkodás kellemetlen nyomokat hagyott benne, és sebeket, amiket gyógyítgatni kellett, de rögtön mellette ott őrzött egy másik emléket is: a sötétbarna tövű ősz hajat Ktollisp öklében. Ha lenne egy tükre! Rabszolga, ha nem rosszabb. De fiatal! És megvan a lehetősége, hogy még sokáig ilyen is maradjon. Egy sor ház méretű, vagy még nagyobb lekoptatott kő között haladtak. A vidék most lejteni kezdett... és Corbell észrevette, hogy Skatholz masírozik mellette. Skatholz angolul kérdezte: - Mit tudsz a lányokról? Használtak egy fiús szót a lánygyermekekre és egy másikat a diktátorasszonyokra, de a lány az egy harmadik szó volt, és némi jelentőséggel bírt. - Mirelly-Lyra mondott nekem róluk valamit - felelte. -Erőegyensúly állt fenn a lányok és a fiúk között, ami valahogyan szétesett. - Az ő meséje szerint a lányok uralták a fiúkat, mint ahogy a fiúk a diktátorokat. - Nem. Vizsgáljuk meg alaposabban! A lányok uralták az eget; el tudták mozdítani a Földet. Következésképp ők irányították az időjárást. Nem tudták megváltoztatni a Föld forgását, de azt eldönthették, milyen messze legyen a Föld a Naptól. Valójában először azért mozdították el a Földet, mert a Nap túlságosan felmelegedett. A fiúk uralták a diktátorokat. Ők gondoskodhattak róla, hogy ne szülessen tóbb fiú és lány. -Érdekes szerepcsere. - Ez önmagában nem nagy hatalom, nem egy benépesült világban, ahol egyébként is mindenki örökké él... - A mi földjeink azonban szegényebbek voltak! A mesék így mondják! - Igen. Nézzük most a másik irányból. Tegyük fel, hogy a fiúk hagyják, hogy a diktátorok úgy szaporodjanak, mint a nyulak. A legtöbb lányt megölik, és a fiúkat elrejtik. A fiúgyerekek

felnőnek, és amíg jól viselik magukat, megkapják a diktátorok halhatatlanságát. Most már a Fiúknak van egy hadserege. Támadnak. A talaj kiegyenesedett. Aztán ismét felfelé ívelt. Skatholz végigrágta magát az elhangzottakon, majd megszólalt: - A mi legendáink erről semmit sem mondanak. - Azért, mert ez sohasem történt meg. A fiúk nem etethettek egy ilyen hadsereget. Szegényes vidék. Ezért az erőegyensúly megmaradt... ó, több tízmillió éven át. - Értem, legalábbis részben. Nem vagyok hozzászokva, hogy így gondolkozzam. Mi működött rosszul? A lányok valahogyan elveszítették az irányítást. - Igen. Az időjárás? - A legendák egy nagy olvadásról beszélnek. Amikor először nőtt zöld növény a földünkön, a lányok megpróbálták elvenni. Az olvadás akkor történt, amikor a lányok túl büszkék lettek. Büszkeségükben elveszítettek egy holdat, és a holddal együtt a hatalmukat is. Corbell nevetett. - Elveszítettek egy holdat? Hé, mennyire lehetnek pontosak ezek a legendák... százezer év után? - Mi sokáig élünk. Jó az emlékezetünk. A részletek talán elveszhetnek, de mi nem fantáziájúnk. A táj tovább emelkedett. A távolban Corbell egy újabb sor olvadt sziklát látott. - Egy holdat. Tökéletes zagyvaságnak tűnik, de... Peerssa azt mondta, hogy a Jupiter holdjai letértek pályájukról, de ez nem nagy csoda. Az is tehette, hogy a világot a közepükbe lökték. De azt is mondta, hogy a Ganymedes teljesen hiányzik. - Ganymedes? - A legnagyobb hold. 'A pokolba, nem látom, hogyan illik ez össze. - És a Nap túl meleg, azt mondtad, és a Jupiter is túl meleg. - És az időjárás összekavarodott - tette hozzá Corbell. -Minden az időjárásbeli változáshoz vezet. Ez törölte el az erők egyensúlyát. Ekkor a fiúk lesöpörték a lányokat. - Legendák szólnak a háborúról. Olyan erős fegyverekről, mint egy meteorbecsapódás! Nézd, Corbell, egy ilyen fegyvert használtak itt is - Skatholz-karjával maga mögé intett. Egy sekély, néhány mérföld átmérőjű tányér alakú mélyedésen haladtak keresztül, szélén ezzel a félig megolvadt... - Egy pillanat - mondta Corbell. Ledobta a terhét és felmászott egy húsz láb magas, sziklára. Ott a tetején rozsdavörös vonalakat talált, melyek egy nagy Z-t formáztak: egy tartógerenda maradványa. - Ezek épületek voltak - szólt. - Biztosan egy fiúváros volt. - Amikor fiatal voltam, én is ilyen fegyvereket akartam használni - nevetett kisfiúsán Skatholz. - Most csak elborzadok, mi mindent műveltek az időjárással. De elpusztítottuk a lányokat. - Egy kis kárt is okoztak - mászott le Corbell a megolvadt épületről. Kocogniuk kellett, hogy beérjék a többieket. - A legendák azt mondják, hogy ők pusztítottak el bennünket - mondta Skatholz. - Sohasem értettem ezt a mondást. Egy darabig csendben lépkedtek. A fiúk beszélgettek előttük. Még csak most múlt el dél, túl korai lett volna vadászni. A távolban sötétbarna szőnyeg menekült el a zaj elől, amit csaptak: több ezer állat, de túl messze ahhoz, hogy fel lehessen ismerni őket, túl sok, hogy meg lehessen számolni. Skatholz fiúsul folytatta. - Hamarosan elérjük a nagy víz határát. Egynapi gyaloglásnyi széles az a határ. A szó... Corbell megtanulta a tenger és a tengerpart szavakat. - A közeli falu egy kellemes meglepetést

tartogat - és Skatholz egy újabb ismeretlen szót használt. -Nem tudom leírni. Dolgoznunk kell érte. - Rendben. - Fiatal korában Corbell nem szerette a fizikai munkát. De most olyan jó volt, hogy vannak izmai! - Miért beszélünk angolul? - kérdezte. - Mert meg kell hogy ismerjelek. Tudnom kell, mikor nem mondasz igazat. Corbell úgy döntött nem tiltakozik a sértés ellen. - Csodálkozom ezeken a macskafarkakon. - Mit csodálkozol? - Sarash-Zillishben ők az urak. Vannak itt náluk nagyobb állatok és vadabbak. Hogyan élhetnek? - Előbb-utóbb egy ragadozó megöli őket. Addig jó magunk körül tudni őket. Előbb-utóbb minden meghal, csak a fiúk nem. - Ügyesen titkolod a haragodat ez előtt a gonosz előtt. Vannak macskafarkak a diktátorok között is? - Nem. Soha nem hagyunk macskafarkakat a diktátoroknál - Miért? - Nem helyes. Corbell ejtette a témát. Voltak dolgok, amiket még nem mert megkérdezni, de azért meg kellett tudnia. Mennyire őrzik a felnőtteket? A diktátorok lakóhelye a második olyan hely, ahol Mirelly-Lyra keresni fogja. Nem maradhat sokáig. Abban a pillanatban, hogy meglátja a barna haját, elő kell neki teremteni a diktátorok halhatatlanságát. És talán meg is tudja tenni. Egy egyszerű teszt... óvatosan végrehajtva! Nem akarta, hogy a fiúk kivágják az Életfát! V. Délután érték el a falut. A primitív és a futurista különös elegye volt; egy íven fürdők sorakoztak, olyanok, mint amilyeneket az Egyes Város tengerpartján is látott, és itt félig körülölelte a falu főterét; nádkunyhók és magtárak övezték. Változatos szerkezetű épületek voltak ezek a kunyhók; de illettek egymáshoz. A falu egészében véve gyönyörű. Corbellnek egy ötlete kezdett derengeni. Az ősi gyárak csak bizonyos célokra építették a fiúknak azokat az épületeket. Nagyon egyszerű volt használni őket az évszázadok során. Más célokra építettek ők maguknak olyat, amibe munkát és fantáziát öltek. Nem lepődött meg nagyon, amikor Krayhayft beszélt | a törzs nevében és Krayhayft törzsének nevezte. Aki a falu nevében nyilatkozott, ugyanazzal a különös kecsességgel rendelkezett, mint Krayhayft és aranyszínű hajába fehér tincsek vegyültek. Egész délután dolgoztak. Néhány falubeli fiú kiment ellen őrizni őket, üvöltözték parancsaikat. Corbell és Krayhayft törzse primitív sarlókkal aratták az érett gabonát és hordták be a falu főterére, míg a fiúk azt nem mondták, hogy elég. Munka után a fiúk kiabálva szaladtak a fürdőbe. Corbell türelmetlenül várt a sorára. Végigment az egész szertartáson, fürdő, gőz, szauna és vissza a fürdőbe, ez alkalommal a Jacuzzi-féle pezsgőfürdőt kapcsolták be. Amikor ismét előkerült, már besötétedett. Vacsorához kezdtek. A „meglepetés", amit Skatholz ígért természetesen a kenyér volt. Többféle kenyér, meg nyúlhús, amit a falubeliek ejtettek el. Corbell végigkóstolta az összes kenyeret. Nosztalgia tört rá ettől az íztől. Szemében könny úszott, mikor Ktollisp befejezte az egyik Corbelltől tanult dalt.

A kenyér kevésbé lepte meg, mint a „telefonfülke", a fürdősor egyik végén. Habozott... Skatholz azonban tudja, hogy ő ismeri a „telefonfülkéket". Miközben Krayhayft egy hosszú mesébe kezdett, Corbell megkereste Skatholzot, hogy kérdést tegyen fel neki. A csontvázszerű fiú elmosolyodott. - Arra gondoltál, hogy a prilatszillal elhagysz bennünket? - Nem kimondottan. - Hát persze, hogy nem. Nos, igazad van. Ez a falu eladja a gabonáját más kenyerekért az egész földön. - Nem hittem volna, hogy a prilatszil bármit olyan messze el tud küldeni. - A tájat egy sűrűn elhelyezett prilatszilsor szeli át. Gondolod, hogy sürgős esetekben gyalog megyünk? Nézd! - Skatholz egy girbe-gurba kört rajzolt... az Antarktiszt... és bele egy békejelet. - Ha sürgősen kell utazni, akkor ezek a prilatszilvonalak léteznek. A lányok ideje óta négyszer használták őket... talán többször, ha veszett el legenda. Karban tartjuk őket. Corbell a másik kérdését megtartotta magának. Remélte, hogy nem kell használnia a prilatszilt. Túl kézenfekvő. Biztosan őrzik őket. Amikor a törzs reggel útnak indult, kenyeret is vittek magukkal a tarisznyájukban. Csere is történt: Krayhayft törzséből hárman a faluban maradtak, három falubeli pedig velük tartott. Nem csináltak belőle nagy ügyet, és Corbellnek meg kellett néznie az arcokat, hogy tényleg megtörtént a dolog. Most már nem láttak több gabonát. A vidék fokozatosan lejtett mintegy húsz mérföldön át, vagy még tovább, és a távolban ködbe veszett. Semmi nem nőtt rajta, csak száraz cserje. Az útvonaluktól jobbra éles körvonalú alakok látszottak, az egyetlen kiemelkedések ezen a sima élettelen tájon. A természet néha utánozza a szabályosat, a mesterségeset. Azért Corbell megkérdezte. - Mesterségesek - felelte Skatholz. - Már láttam őket korábban. Megvan az ötletem, hogy mik lehetnek, de... megnézzük? Krayhayft törzséből többen nem látták még. A csapat elkanyarodott. Az alakok nagyobbak lettek. Némelyikük az oldalán feküdt széthullófélben. A legközelebbi azonban egyenesen állt, keskeny talpa biztosan állt a földben. A törzs a hatalmas hajlított fal lábánál gyülekezett, nyújtogatták a nyakukat. - Hajók - állapította meg Corbell. - Embereket és tárgyakat szállítottak a vízen keresztül. Mit keresnek ilyen messze az óceántól? - Talán valamikor itt óceán volt. - Igen... igen. Amikor a világ felmelegedett, az óceán nagy része a levegőbe került. Ez valamikor tengerfenék lehetett, azt hiszem. - Ez beleillik a legendákba - erősítette meg Krayhayft. -Meg tudnád mondani, mit szállítottak? - Túl sok a lehetséges válasz. Be lehet menni? Nem értette, miért oldja le Krayhayft az oldaláról a tűzgyújtót, különben megakadályozta volna. Krayhayft elforgatott valamit rajta és a rozsdás fémfalra irányította. A fém felizzott. Corbell egy szót sem szólt; már úgyis túl késő volt. Figyelte a vékony kék lángot, amíg Krayhayft egy széles ajtót nem vágott. A fémlap kiborult. Vagy egy tonna sár ömlött utána. Több évezrednyi piszok és esővíz... Átgázoltak a mocskon magukban viccelődve, és Corbell követte őket. A hajótest egyetlen hatalmas tartály volt. Nem volt felosztva, ami megakadályozza a lötyögést. Corbell tüsszentett, de a rakományra semmi jel nem utalt. Olaj? Vagy valami különlegesebb? Vagy csak föld a terméketlen Antarktiszi városokba? A talaj nem lötyögne összevissza... A meglepetés a fedélzeten és a fedélzet fölött érte őket. Árbocok! Semmi hely nem volt tengerészek számára. Csak a klipperekre emlékeztető vitorlaerdő, és kábelek, melyek egy nagy burkolatba vezettek, melyben a motor, a csörlők és a számítógép foglalt helyet.

A hajótest épnek tűnt; az árbocok jó állapotban voltak. Az idő azonban szemetet csinált a számítógépből. Pech. Akkora volt, mint a Don Jüan számítógépe, mely Peerssa személyiségét is magába foglalta. Feltehetőleg sok mindent mondhatott volna nekik. Levonultak a ködbe, és a köd elnyelte őket. Corbell szabályos süvöltő hangot hallott, de nem tudta hová tenni. Ekkor hirtelen, a tengerhez értek. Hullámtörők üvöltöttek és sivítottak a sziklás parton. Megpihentek. Aztán, míg a többiek ágat gyűjtöttek a tűzrakáshoz, három fiú kiúszott a hullámtörőkhöz dárdákkal és kötelekkel. Hívogató volt. A víz nem lehet hideg. Corbell azonban már látta a fiúkat vadászni, és azon töprengett, milyen fogas állat vár rájuk. Ketten jöttek vissza. Kiúsztak a partra, a kötél rángatózott mögöttük és összecsuklottak. Erősen lihegtek, míg a többiek partra húzták a csapkodó zsákmányt. Egy tizenkét láb hosszú cápa volt az. A harmadik fiú nem jött vissza. Corbell nem akarta elhinni. Hogyan bánhatnak a halhatatlanok ilyen könnyelműen az életükkel? A fiúk elkedvetlenedtek, de semmi látványos szertartás nem volt. Corbell kenyeret evett azon az estén. Nem kívánta a cápahúst. Látta, mi jött ki a cápa gyomrából. Sokáig feküdt ébren ezen rágódva. Volt már öreg, fiatal és középkorú, összevissza sorrendben. Egy kis szerencsével fiatal marad. Harcolt az életéért és életviteléért az Állam beolvasztó politikájával; és soha nem adta fel, nem fogadott el semmi kifogást. Vajon belefáradt a túl sok életbe? Corbell nem kételkedett benne, hogy tudnak olyan gépeket csinálni, melyek legyilkolják a cápákat. A gyárak, melyek egyforma hálószobákat, fürdőszobákat és irodákat ontottak magukból, a lustaságuk diadala; de ők emellett csodálatosak is. Akkor miért élnek még itt cápák? Hagyomány? Reggel a fiúk olyan vidáman ébredtek, mint máskor. Délután megérkeztek a diktátorokhoz. A diktátorok I. Hatodik Város, a Diktátorok Városa, először egy árnyékfoltnak tűnt a tengerparton, majd egy félmérföldnyi csupasz falnak, középen egy apró ablakos, csúcsos építménnyel. A Diktátorok Városa a hátát fordította a közelgő fiúk felé. Amikor befordultak a fal végénél, Corbell meglátta az arcát is. A Diktátorok Városa egyetlen négyszintes, fél mérföld hosszú épület, és olyan széles, mint egy luxus hotel. Homlokzata észak felé a tengerre és a Napra néz, gazdagon díszítették ablakokkal, erkélyekkel és árkádsorokkal. A város és a tenger között egy félkör alakú alacsony fal húzódik, mely fölött fák koronái látszanak. Egy kert. A diktátorok az alacsony kertfal egyik árkádja alól bukkantak elő. Egy tömegben várakoztak. A Diktátorok Városa soha nem lehetett kupola alatt. Nem olyan volt az alakja. Később építhették csak azért, hogy elszállásolja a felnőtteket, jóval azután, hogy az Antarktisz üvegházzá változott, és a tengerek visszahúzódtak. Termőfölddel szórhatták be a tengerparti dűnéket, és fallal kerítették el a szél ellen. Hal a tengerből, és mindaz, amit a kert termett az egyetlen élelemforrás az egész környéken. Nehéz lehet itt az élet, gondolta Corbell. Néhány száz diktátor várt, míg a fiúk néhány yardnyira nem értek, ezalatt Corbell hét férfit számolt meg egy tömeg nő között. Ekkor hajbókoltak, mindannyian egyszerre. Egy pillanatra úgy maradtak, amikor Krayhayft előlépett. - Azért jöttünk, hogy megjavítsuk a gépeiteket - szólt Krayhayft -, és elvigyük a fiaitokat.

- Rendben - felelte egyikük. Fehér szakálla és vállig érő egyenes, fehér haja volt, nagyon tiszta és hullámos. Felegyenesedett a meghajlásból, mint ahogy a többiek is... és Corbellt teljesen elbűvölte egészségük és méltóságteljes viselkedésük. Nem úgy viselkedtek, mint a rabszolgák; a meghajlás pusztán formaság. Corbell elgondolkodott, mi történt volna, ha ő is meghajol akkor a negyedik napon Sarash-Zillishben. A fiúk biztosan megölték volna mint szökevényt. Minden diktátor Corbellt figyelte. Krayhayft ezt észrevette. Hosszasan beszélt megnyerő hangon. Corbell nem tudott mindent követni, amit mondott, de az ó történetét mesélte el tömören. Az űrrepülést, a hosszú utazást, néhány komplikált kifejezésben beszélt a relativisztikus idő összesűrűsödésről; a menekülésről Mirelly-Lyra elől... nem tett említést az őrült diktátorasszony szándékairól. Semmit nem mondott a diktátorok halhatatlanságáról. Corbell ezt biztosan tudta; erre odafigyelt. Az öregember meghallgatta és nevetett; nagyon tetszett neki. A beszámoló végén előlépett és így szólt: - Üdvözlünk hajlékunkban, Corbell. Érdekes dolgokról mesélhetsz majd nekünk. Én Gording vagyok. Elég lassan beszélek? - Örülök a találkozásnak, Gording. Sokat tanulhatok tőled. Igen, megértettem, amit mondtál. - Akkor csatlakozol hozzánk ma este? Még nagyon sok gyermek számára van hely a diktátorok lakhelyén. Érdekes lenne látni, milyenek a gyermekeid. - Én... - csuklott Corbell. Az asszonyok őt méregették és róla pusmogtak. Nemcsak a haja miatt, bár még az asszonyok jó része is félig kopasz volt. A barna-fehér haja bizonyára megragadta figyelmüket... és a válasza durván késett. - Örülök, hogy elfogadtok engem erre a fontos feladatra -mondta. Ideges volt. Hirtelen tökéletesen tudatában volt csupaszságának. A diktátorok teljesen meztelenek voltak. Az egyik asszony - hosszú fekete haja már kezdett szürkébe fordulni - így szólt: - Hosszú ideje nem csinálhattál gyermeket asszonynak. Corbell felnevetett. Tizenkettővel osztott. - Negyedmillió éve. Az asszony következő kérdése általános kacajt váltott ki. Corbell megrázta a fejét. - Lehet, hogy elfelejtettem. Egy módja van megtudni. Segített a fiúknak tábort verni. Egy liget állt a félkör alakú kert közepén a falon belül, ami sokkal öregebb volt, mint a dzsungel Sarash-Zillishben. A fiúk a fák alatt táboroztak le, és a diktátorok asszonyai által hozott fával raktak tüzet. - Odamehetsz a diktátorokhoz - mondta neki Skatholz -, de nem szabad beszélned nekik a diktátorok halhatatlanságáról. -Úgy tűnt, eszébe sem jut, hogy esetleg nem engedelmeskednek akaratának. - És mi van a hajammal? Tisztában vagyok vele, hogy észrevették. Skatholz megvonta a vállát. - Te egy régi fajta diktátor vagy, még a legendák előtti időkből. Mondd azt, hogy valamikor minden diktátornak ilyen haja volt, mint neked. Ha bármelyikük tudomást szerez arról, amit tudsz, akkor az agyukat... minden tudásukat elvesszük tőlük. - Befogom a számat. Skatholz bólintott. Corbellt elbocsátották. Az orgia gondolata felizgatta. Hárommillió évvel korábban megpróbált lefeküdni egy nővel az Állam hálótermében, mielőtt a Holdra vitték volna a Don Jüan fedélzetére. Azok a bámuló szemek teljesen impotenssé tették. Talán ugyanez történik ma éjjel is. De már most félig erekciója támadt.

A Diktátorok Városának földszintjét hosszú folyosószerű közös helyiségek sora foglalta el, mindegyikben elfért volna vagy kétszáz ember. Az egyik volt az étkező. Egy kávéház eleganciájával rendezték be. Corbell tálcákat és evőeszközöket talált a pult egyik végén; egy tucat férfi és asszony hatalmas fazekakban főzte az ételt és adta ki, ahogy a sor haladt. Akik befejezték az evést felálltak és mások foglalták el a helyüket. Furcsa különbségek: az egyetlen evőeszköz egy éles szélű kanál, és a fémtálcák könyök magasságban lebegtek, majd kicsit lesüllyedtek az étel súlyától. Az étel különféle zöldségekből állt, fondorlatosán összekeverve nagyon kevés hússal; akár kínai konyha is lehetett volna. A Gording nevű öregúr végigkísérte Corbellt a láncon. Az asztalok különböző méretűek voltak, négytől tizenkét személyesekig. Egy hatszemélyes asztalnál Gordinggal és négy asszony-, nyal Corbellnek alkalma adódott egy jót beszélgetni. A hajáról kérdezték. Elmondta nekik Skatholz hazugságát, és megdöbbenését fejezte ki egyszínű hajuk miatt és az egyre feljebb terjeszkedő homlokuk miatt. Talán hittek neki. Vacsoratársait közelebbről megfigyelve észrevette, hogy akárcsak a fiúknak, nekik is világos, majdnem átlátszó a bőrük, de emellett az emberiség összes természetes jegyét magukon viselték: lapos és hegyes orr, vastag vagy keskeny ajkak, dús szemöldökök vagy epicanthus vagy mindkettő; molett és ellenálló vagy karcsú és törékeny testalkat... - D-vitamin? Hangosan beszélt. Várakozva néztek rá. - Ez csak egy feltevés - próbálta megmagyarázni Corbell. -Valamikor minden diktátor sötétbarna volt, amikor a Nap meleg és fényes volt. Néhány diktátor messze északra ment, ahol olyan hideg volt, hogy be kellett fedniük magukat, különben meghaltak. - Ideges értetlenséggel mosolyogtak, de ő azért folytatta. - A bőrünk olyan anyagot termel, ami megvéd bennünket a Nap ellen. Amikor a diktátorok betakarják magukat a hideg ellen, akkor bőrüknek több napfényt kell átengednie, különben meghalnak. Az én népem világosabb bőrű lett. Azt hiszem, ugyanez történt a ti népetekkel is, miután a Nap vörösre fordult. Még mindig mosolyogtak. - Sötétbarna - szólt Gording. - Különös a történeted, de a mi bőrünk termel létfontosságú anyagot, a katopét. - De hogy vészelitek át a hosszú éjszakát? Majdnem hat év! - A katopémaggal. Kisajtoljuk az olaját. A hosszú éjszaka alatt nem lenne nehéz innen megszokni, mikor a fiúk Saras-Zillishben tanyáznak. A menekülőknek azonban magukkal kell vinniük a katopémagokat... igen, és a fiúk kiirtanák, ha bárhol máshol megtalálnák ezen a helyen vagy Sarash-Zillishen kívül. Corbell aggódni kezdett. Talán tényleg csapdába került. A közelgő ünnepségről érdeklődött. - Társaságban szeretkezünk - világosította fel T'teeruf. Nagyjából tizenhat éves lehetett, arca szív alakú, nagy és kifejező szemekkel, ajka telt és nevetésre termett, haja szorosan befonva. Még ő is félig kopasz volt. - A szex az egyetlen olyan örömünk, amit a fiúk soha nem érthetnek. Azt és a szülést. - Szemét szégyenlősen lesütötte. - Én még azt nem tettem. II. Az orgiatermet (mi másnak is nevezhetnénk?) csak később alakították ki. Úgy tűnt, a fiúk nem gondoltak rá, hogy ilyet is tegyenek bele, mikor megépítették a Diktátorok Városát. A diktátorok úgy oldották meg a hiányt, hogy tizenkét tömeggyártmány háromszög alakú hálószobából és közte két fürdőből egyetlen helyiséget csináltak. Kiverték az összes közbülső falat. A hálószobákhoz tartozó kis illemhelyeknek még volt ajtaja (a diktátorok legalább ezt tiszteletben tartották!), de a szekrényeknek nem, és a telefonfülkéket érthető módon eltávolították.

Amikor Corbell megérkezett, minden vízszintes felületen, az ágyakon és kanapékon, a dohányzóasztalokon diktátorok hevertek, és még többen jöttek. Egy féltucatnyi nő integetett neki hívogatóan az egyik ágyról. Corbell elfogadta. Idegessége hamar elmúlt. A hullámzó vízágy és meleg asszonyi test volt a párnája, összességében nagyon kellemesen érezte magát. Udvariasságból, és mert ő volt legközelebb, először egy öregebb asszonnyal feküdt le. Nem jelezte, hogy csalódott lenne, de túl gyors volt, és ő tudta is ezt. Ennyi idő után ez a sietség ... és mégis óriási diadalnak érezte. - Már örökre feladtam - mondta és tekintetével köszönetet mondott. Most megveregette a mellét és a majmok diadalüvöltését hallatta, majd magához vont egy keleti vonású lányt, akinek meleg, gyakorlott keze volt. Ez alkalommal tovább tartott és nagyobb örömet okozott. Az asszonyok részleges kopaszsága csak még egzotikusabbá tette őket. Melleik egyformák voltak, nagy átmérőjűek, de laposak. Érdekes módon még az idősebb asszonyoké sem lógott. Az érzései felől kérdezték. Corbellnek még a feleségével is nehezére esett a saját reakcióiról beszélni, és most is bajban volt. Udvariasan próbálkoztak; kérdésekkel és simogató ujjaikkal tárták fel az ősi idegrendszert, közben saját érzéseikről beszéltek. Egy fiatalabb férfi csatlakozott hozzájuk. Két asszony elment, de másik kettő jött helyettük. Corbell T'teeruf hátát simogatta, miközben az egy másik férfival szeretkezett. Végzett a mai éjszakára? Egyáltalán nem... A férfi a kezét és a lábujjait is használta, így próbált meg egyszerre öt nőt kielégíteni. Corbellt ez a régi indiai festményekre emlékeztette. Egotista! De igazságosnak tűnt, figyelembe véve a férfiak és nők arányát. Amikor megjött az ihlet, Corbell is kipróbálta ezeket a variációkat. Egy kicsit figyelnie kellett.... és ő sohasem volt edzésben. Figyelmes, de kapkodó volt. Az egyik asszony meg is kérdezte erről. Megmondta neki. Egy asszony egy férfinak... monogámia... a gyerekek nem halhatatlanok... Az őt körülvevő arcok megmerevedtek, mint a maszkok, és gyorsan témát váltottak. Alig vette észre. Megrészegült a vérében buzgó hormonoktól. Figyelte azt a másik férfit, meg két asszonyt, és próbálta követni, mit csinálnak, de csak kezek és lábak kavalkádját látta. - Veszítettünk el sok tudást - mondta neki T'teeruf elgondolkodva. - A súlytalanságban használt pozíciók. Most már csak a mesékben élnek. Kipróbálta a szaunát (zsúfolt) és a fürdőkádat (zsúfolt). Forró víz keveredett buborékokkal és a hullámokkal, amit egy pár keltett a túloldalon: Gording és az idősebb asszony, akivel először volt, mióta újraéledt. Nedves asszonyok dörzsölődtek hozzá. Vízicsata alakult ki, majd ért véget. Corbell és egy fiatal aranyhajú asszony szeretkeztek a fürdőkádban keresztbe tett lábakkal, egymással szemben ülve. Corbell ekkor nézett fel és látta meg a fiúkat: vagy egy féltucatnyian ültek egy szellőzőakna tetején, lábukat a kád fölé lógatva. Megjegyzéseket tettek egymásnak, míg élvezték az előadást. Ktollisp észrevette, hogy felfelé néz és integetett neki. A lány tekintete is követte az övét és felnézett, majd közömbösen elfordította a fejét. Oké, őt nem zavarja... Amikor Ktollisp újra intett, Corbell is visszaintegetett. Az Egyes Városban, abban a hálószobában régi videoszalagokat talált, melyen két pár szeretkezési pózokat mutatott be. Corbell már akkor megérezte a közönség jelenlétét. Most már biztosan tudta. Ott ültek a dohányzóasztalnál: fiúk vagy lányok figyelték a kölcsön vett diktátorokat, vagy talán (milyen régi is a felvétel?) fiúk és lányok vegyesen, még a nagy szakadás előtt. Az orgia lendülete alábbhagyott. Most a Diktátorok Városának fele a hatalmas hálószoba egyik felében gyülekezett az ágyakon, kanapékon és dohányzóasztalokon, hogy kérdéseket tegyen fel Corbellnek. A közönsége megcsappant, mikor egyesek elmentek; mások pedig kettesével, hármasával a szoba másik felébe távozott, majd kis idő múltán visszatértek.

Corbell csak beszélt és beszélt. Az első ember, aki látta a világegyetem fenekét, végre megtalálta a közönségét. Eufória! Hirtelen ásítozni kezdett. Nem, a hálószobákat nem használták alvásra. Az egyik földszinti teremben aludtak. Gording felajánlotta, hogy elkíséri. A friss levegő megszárította izzadt testét és kitisztította a fejét. A csillagok kicsit ködösen fénylettek. Gording egy mozdulatlan rózsaszínes csillagra mutatott északon. - Corbell, te nemrégen érkeztél az űrből. Mi az? - Egy világ, ami olyan, mint egy kis Jupiter. Nem kellene ott lennie, de ott van. - Egyre fényesebb, de meg sem mozdul, mint ahogy a többi állócsillag teszi. Ez zavarta Krayhayftot is. Tényleg fényesebb volt. - Figyelj, most túl fáradt vagyok gondolkodni. A hálóterem egyfajta melegház volt. Magas füvön aludtak, élő füvön, melyen már többen hevertek. Gording és Corbell helyet keresett, lefeküdt és elaludt. Az üvegfalakon átsütő nap ébresztette fel. Négy asszony még mindig ott hevert összegömbölyödve, a többiek már eltűntek. Fiatalabb korában olyan éjszakákról álmodozott, mint a tegnapi. A kopasz fejek nélkül, természetesen. Szóval akkor? Szerencsés, hogy embernek tekintették. Szerencse, hogy ő is embereknek tudta tartani őket. A testük nem változott sokat. Az agyuk viszont annál inkább; zseniknek tűntek... és higgadtan viselték a rabszolgaságot. Ha ők nem szabadították fel magukat a fiúk uralma alól annyi évezreden át, akkor hogyan tehetné meg Corbell? Aztán eszébe jutott, hogy van egy lehetséges válasz... ki kell próbálni. A fiúk táborában szertartásra készülődtek. Nyolc diktátor férfi (tegnap biztosan elszámolta) öt fiút adott át a törzsnek. A három csészehordó közül Krayhayft - aki a legidősebbnek látszott volt az egyik; úgy tűnt, most ő a vezető. A többi fiú csendben figyelt. Háromnak a nyakán ott tanyáztak a még meglévő macskafarkak. Corbell úgy döntött, nem csatlakozik hozzájuk; helyet keresett magának, és befogta a száját. Majd eljön az ő ideje is. A gyerekek öttől hétévesek voltak. Félénknek és határtalanul büszkének tűntek. A felnőttek közül Gording volt az, aki nevet adott a gyermekeknek, és elmondta, milyenek: beszélt az erejükről, jó és rossz tulajdonságaikról, tetteikről. Egy pillanatra Corbell azt hitte, hogy az egyik gyereket nem fogadják el, és ez nem illett bele a terveibe. Aztán rájött, hogy a fiú nevét utasították vissza. Újat kapott. A szertartás hirtelen véget ért. A fiúgyerekek a fiúkkal maradtak; a férfiak egymással beszélgetve távoztak. Krayhayft odaszólt Corbellnek. - Ismerem ezt a járást és ezt a tekintetet. Corbell odalépett. - A járás azt jelenti, hogy szokatlan munkára használtad izmaidat. És ismerem ezt a ragyogó mosolyt meg a vörös szemeket is. Corbell elmosolyodott. - Igazad van. - Jól érezted magad? - Soha nem tudod, meg mennyire. - Tényleg soha. Néhány fiúgyermek megpróbál a legjobb lenni, hogy diktátor lehessen. Gondoltad volna? - Igen. Te is? Krayhayft elkomorodott. - Nem számított. Semmiben nem én voltam a legjobb. Odaégettem az ételt. A dárdám elvétette a célt. Nem szeretek olyan régre visszagondolni. Arra emlékszem, hogy haza akartam menni. Mit tudhat egy páresztendős gyerek arról, hogy mi a különbség öt-hat év élet között, meg az örök élet között. - És a szex?

- Mit tud egy ilyen csöppség a szexről? Mit tud egy fiú a szexről? Csak nézheti. - Krayhayft hirtelen elmosolyodott. -Múlt éjjel láttam ilyet életemben először... - Megütögette a mellkasát az öklével, és diadalüvöltést hallatott. - Egy kicsit bolond voltam. - Teljesen érthetőnek látszik. - És most mi történik? Meddig maradtok? - Ha néhány gépet meg kell javítani, akkor maradunk. Különben holnap indulunk. Sok törzzsel kell találkoznunk, hogy megmondjuk nekik, felkészítettük Sarash-Zillisht a fogadásukra. Az idő szorongatta Corbellt, de nem mert sietni. Jelenleg nincsen semmi dolga, és mindenki más elfoglalt. A második emeleten a fiúk kinyitották azt, ami feltehetőleg az energiagenerátor volt. Eltiltották titkaiktól. Egy másik szobában az asszonyok hihetetlenül gyönyörű kelméket szőttek. - A hosszú éjszaka alatt eltakarjuk testünket - magyarázta az egyik. Megtagadta tőle, hogy megtanítsa szőni. - A fonal levághatja az ujjaidat. - Ennyire erős? - Mi értelme lenne kevésbé tartós ruhákat csinálni? Ellopott egy tekercs cérnát, egy pillanatig szorongatta, aztán visszatette. Biztos jó kötél lenne, de hol rejthetné el? A konyha/étkező komplexumba ment, ételt szolgált fel, és figyelte a szakácsokat. Valamikor igen jó szakácsnak számított, de egyetlen épeszű séf sem próbálkozik más konyhájában azelőtt, hogy felderítené a terepet. A látvány kellemetlenül érintette. Az eszközök és a mérőkanalak ismeretlenek voltak, természetesen. Ugyanez állt az alapvető élelmiszerekre és a fűszerekre is. Ha itt akar dolgozni, újra kell tanulnia főzni. A délután közepén egy asszony felajánlotta, hogy felváltja a felszolgálópultnál. Még egyszer végigmérte és így szólt: - Rossz kedvű vagy. - Így van. - Én Charibil vagyok. Segíthetek? Nem tudta elmondani neki minden gondját. - Nem sok mindent tudok itt csinálni. - A férfiaknak nem kell dolgozniuk, ha nem akarnak. Van egy hasznos adottságod. Változatosabbá teheted utódainkat. A génjeik tényleg kissé szegényesek. Azért voltak különbségek. Magának Charibilnek is kellemes keleti vonásai voltak, bár Corbellel azonos magas volt. Ugyanaz a vonás itt is: halvány bőr, széles, lapos mellek, félig kopasz fej, göndör fekete bóbita, karcsú alak... A lány hirtelen felugrott. - Gyere az orgiaterembe, Corbell. Egy kis vidámságra van szükséged. Az bánt, hogy el kell szakadnod a törzsedtől? Vagy az öreg diktátor és a botja? - Mindegyik. Igazad van, tényleg nem árt, ha egy kicsit felvidítanak. Ha azt hitte, hogy egyedül lesz Charibillel, hát tévedett. Útközben szólt három barátjának, és egyikük csatlakozott hozzájuk; majd egy apró aranyhajú nő is hozzájuk csapódott hívatlanul; továbbá négy asszony Corbellel egy időben érte el a hálócsarnokot. Mások is voltak benn: egy férfi és egy asszony, aki szemmel láthatóan egyedül akart maradni. Charibil és a többi asszony hirtelen felkapta Corbellt a kezénél és a lábánál fogva, meglódították és az ágyra hajították. Hangosan nevettek döbbent kiáltásán. A felület hullámzott, ahogy belecsapódott, újra meglibbent, mikor a többiek csatlakoztak hozzá. Velük nevetett. Egy pillanatra a nevetés a torkára akadt. Egy tükör volt az ágy fölött.

Nem kerülhette el tegnap a figyelmét... és nem is kerülte. A többiek fölött az a mozgó mobil lógott. Vajon az asszonyok észrevettek valamit? Corbell magához vonta Charibilt, hátára fordult, fölötte ott volt az asszony... felnézett magára. Hosszú, elvékonyodó fehér haj lógott a rövid gesztenyebarna hajszálakról. A legfurább hajviselet, amit Corbell valaha is látott. Arcán ráncok húzódtak a szája és a szeme körül. Egy vékony, izmos középkorú változatát látta a jól ismert alaknak: egy bizonyos agymosott bűnözőnek. Észrevették feszültségét. Megfordították és kimasszírozták belőle. Az izomgörcsökből lassan nyolc simogató kéz lett... és Corbellt, legnagyobb megdöbbenésére, kétszer is elcsábították. Azt érezte, hogy négy asszonyba lesz szerelmes egyszerre: ez elképzelhetetlen lett volna I. Corbell számára. Közösülés utáni szomorúsággal vette Corbell tudomásul végre, hogy az a Corbell meghalt... Kérdésekkel próbálta elterelni a figyelmét. - Nem, nem minden éjjel olyan, mint a tegnapi - mondta Charibil. - A férfiak megunnának bennünket. A tegnap éjjel különleges volt. Öt rövid napon át kerültük ezt a helyet. Szeretünk látnivalóval szolgálni a fiúknak. - Miért? - Miért? Mert ők uralkodnak fölöttünk, és ők örökké élnek, de van egy olyan öröm, amiben nem osztozhatnak! - válaszolta kárörvendőn. Ti is élhetnétek örökké! Már a nyelve hegyén volt... de ehelyett inkább mást mondott. - Mit csinálnak a férfiak, mikor nincsenek itt fenn? Úgy értem, ha nem dolgoznak... - Döntéseket hoznak. És, lássuk csak: Privath talán a legjobb szakácsunk. Gording tárgyal a fiúkkal minden ügyben; épp most is velük van. Charloop tárgyakat csinál a gyerekek szórakoztatására és nevelésükhöz... - Gording a fiúk táborában van? - Igen, neki és a fiúknak valami fontos titkot kell megbeszélniük. Nem... - Oda kell mennem. - Corbell legördült az ágyról. Ha Gording és a macskafarkak összejöttek, akkor Corbellnek is ott kell lennie. - Sajnálom, ha goromba vagyok, de ez fontosabb, mint el tudnám mondani. - Kiment. Háta mögül gyöngyöző kacagást halion. III. Közelgett a napnyugta. A fiúk és a fiúgyerekek hatalmas mennyiségű halat sütöttek a tűzön. Ktollisp mesélt nekik. A gyerekek egy pár szőrös kígyóval játszottak. Corbell Gording fehér haját kereste. Gording, Krayhayft és Skatholz a csoporttól jóval távolabb üldögélt. Túl gyorsan repkedtek a fiús szavak ahhoz, hogy Corbell megértse. Elkapta a lányok és a Ganymedes szavakat. Észrevette, hogy a harmadik macskafarok egy narancssárga gyűrűvé gömbölyödve egy sziklán pihen majdnem Skatholz mögött. Észrevették. - Remek! Corbell tudásának forrásai különböznek a miénktől - mondta Gording. - Még az összefüggéseket sem látta - vetette oda Krayhayft. - Gordingnak igaza van - szólt közbe Skatholz. - Corbell, az egyik mesénkben van egy sor, aminek nincs értelme. A legenda a lányok és fiúk közti háborúról szól. A sor azt mondja, hogy kölcsönösen elpusztították egymást. Corbell keresztbe tett lábakkal ült le Skatholz mellé. - Lehet ennek valami köze a mi eltévedt bolygónkhoz? - Igen, ahhoz a fényponthoz, ami egyre fényesebb, de nem mozdul el a helyéről. Érted, mit jelenthet ez?

Úgy gondolta, hogy az a fényfolt az a gázóriás, amit Peerssa mutatott neki; de ez nem feltétlenül igaz. Ha az égen valami egyre fényesebb és nem mozdul, akkor... közeledik, oldalirányú elmozdulás nélkül? - Egyenesen nekünk jön! - Úgy van - helyeselt Skatholz. De az roppantul igazságtalan dolog lenne, ha Corbell épp a világ vége előtt találta meg az örök ifjúság titkát! - De csak találgatsz - felelte. - Természetesen. De a lányok uralták az eget - magyarázta Krayhayft. - Amikor a lányok megtudták, hogy veszítettek, lehet, hogy a te hiányzó Ganymesedet egy olyan hosszú pályára állították, hogy összeütközzön a világgal. Nem hagyhatja, hogy ez a hold elterelje a figyelmét. Amikor itt az idő, neki készen kell állnia. De számít ez? Mi van, ha a Don Jüan épp időben hozta haza ahhoz, hogy szembenézhessen egy ütközéssel egy elveszett holddal! - Várj egy percet! Miért nem rövid pályára? Krayhayft megvonta a vállát. - Ki ismerheti egy lány gondolkodását? - szólt Skatholz. -Már rég halottak. - Nem voltak ostobák. Minél hosszabb a pálya, annál nagyobb az esély, hogy a hold elvéti a világot. Az már... - tizenkettővel osztva - százezer éve történt. - Nem tudjuk, hogyan mozgatták a világokat. Honnan tudhatnánk, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük? Talán a hosszú pálya volt az egyetlen esélyük. Corbell felállt. Kinyújtózott, aztán leült a sima sziklára maga mögött: egy nagy kődarab a macskafarokkal a tetején jóval a feje mögött. Térdét egy kisebb, félig a földbe süppedt kőnek támasztotta. - Nem tetszik ez nekem. Nem tetszik a helyem az eseményekben. Egy kis változtatás a Don Jüanban és százezer évvel hamarabb vagy később is visszaérhettem volna. Mi az esély arra, hogy épp időben érkezem az izgalmakra? Gording kinevette. - Micsoda nagy szerencse, hogy én most élek! - És én! - kiáltotta Skatholz. Corbell elvörösödött. - Jelenthet valami mást is a legenda? - Természetesen. Semmi részletet nem ismerünk - felelte Skatholz. - Oké. A lányok tudták, hogy végük. Bosszút akartak állni... de miért az égen? Akkorra már biztosan elveszítették uralmukat az ég felett. Máskülönben visszatették volna a Földet a helyére, távolabb a Jupitertől, ahol nem kapott volna annyi hőt. Tehát nem lökhették a holdat a Földnek, sem rövid, sem hosszú pályán. - A hold akkor is közeleg - mondta Krayhayft. - Hagyd beszélni - szólt rá Skatholz. - Mondtam nektek, mit mesélt Mirelly-Lyra? Ő - belezavarodott a fiús kifejezésekbe, majd folytatta - ezer fogollyal együtt hagyta el a zéróidő börtönt. Néhányan élve jutottak el ide. Azt mondja, hogy a fiúk elfogták őket, de ő megszökött. - Elveszítetted a gondolatmenetet - gúnyolódott Krayhayft. - Nem, ez beleillik. Nézd, ha a lányok ennyire a kipusztulás szélén álltak, akkor nem sokat tehettek. De ha a fiúk egy helyen tartották a diktátorokat, a lányok kiirthatták őket. És ahogy kimondta, tudta, hogy igaza van. Mindannyian tudták, és nekik jobb eszük van, mint neki. A diktátorok nélkül nincsenek többé fiúk. Csak a halhatatlanok egyre fogyó népessége, akik egyenként pusztulnak a balesetek, az unalom miatt. - A te Mirelly-Lyrád azért menekült meg - mondta Skatholz -, mert túl kevés fiú maradt, hogy üldözhesse. Az új diktátorokból dédelgetett háziállatok lettek, akik valamikor bűnözők voltak, a történelem előtti időkben. - Keserűen felnevetett. - De a hold attól még közeledik. Még ha ez a véletlen eredménye is a lányok hatalomvesztésének, akkor is elpusztíthat bennünket. Még

ha nem is pontos a találat... - szavai felgyorsultak... és a többiek bekapcsolódtak., egyre gyorsabb és gyorsabb... kirekesztették Corbellt. A fiúk hirtelen felálltak és távoztak. Gordingot is kirekesztették. Egy pillanatra Gording szabadjára eresztette dühét... de aztán lecsillapodott. Corbell ellenőrizte a talajt a lába alatt. Sima sziklán ült, a lába egy biztosnak tűnő sziklának támasztva... és nem mert a háta mögé nézni. _ Ez nem megy - mondta Gording keserűen -, hogy a fiúk ilyen fontos dolgot megbeszéljenek a diktátorokkal. - Mi ez az egész? - Tudod, választaniuk kell. Ha a hold összeütközik a világgal, akkor vége mindennek. De ha elvéti, még akkor is nagyon közel haladhat el. Árvizek. Földrengések. - Ó! A Diktátorok Városa a tenger partján. El kell vinniük benneteket innen. - Elvinni? Hogyan? Hova? Nem engedhetnek minket szabadon. Mi vagyunk az ő kincsük, a forrásuk, drága tulajdonuk. -Gording már így is dühös volt: majdnem annyira, hogy a legközelebbi áldozatra vesse magát. Most. - Lehet, hogy csak néhány asszonyt visznek el, a legjobbakat, amit találnak. Pároztatják őket a fiúgyerekekkel. A fiúk elegen vannak. Megvárhatják, amíg újra elszaporodnak. Végül is, vigyázniuk kell a szaporodásukra, figyelembe véve, hogy az eredeti tény észállomány is kirekesztettekből... Meglepően hamar és meglepően gyorsan vetette magát Gording Corbell torkának. Corbell keményen a sziklához támaszkodott, félrerúgta Gordingot. A feje fölé nyúlt. Az álmából felriasztott macskafarok menekülni próbált. Corbell keze a farkát ragadta meg. Gording felugrott és újra nekitámadt, nyugodt arccal, kezével meg akarta ölni. Nem volt elég gyors. Corbell az arcába vágta a macskafarkat. Az állat fogai Gording nyakába mélyedtek. Ebben a pillanatban Corbell egy jól irányzott csapást mért az állkapcsára. Gording eldőlt. A macskafarok szorosan rácsavarodott a nyakára, fogai még mindig a nyakába mélyedtek, de azért nem volt olyan tehetetlen, mint azt Corbell gondolta. Maga is egyensúlyát vesztve Corbell figyelte, ahogy az öregember összeszedi magát és nekilódul. A kemény ököl a gyomrába mélyedt. Corbell előregörnyedt. Mintha villám csapott volna a nyakába. Fájt a gyomra... fájt a nyaka... az oldalán feküdt összegörnyedve. Megpróbált kinyújtózni. Álltak körülötte, egy csomó fiú és őt figyelték. Skatholz megcsóválta a fejét és mosolygott. - Csodás, Corbell! - Akkor miért fetrengek kínok között a földön? - tiltakozott Corbell. Mindegy. Még jobban kiegyenesedett. Gording nyugodtan állt, kezét a macskafarok által feltépett sebre szorította. Nem mutatott hajlandóságot további ellenségeskedésre. - Sajnálom - mondta Corbell. - Nem kellett volna ezt mondanom. Talán féltékenység. Ti olyanok vagytok... sokkal okosabbak, mint én, és ez ki is tűnik. Vér szivárgott Gording sebéből a nyakán. Nehezen szedte a levegőt. - Megértem - felelte. - Gondatlanul használtál egy idegen nyelvet. Nem kellett volna megharagudnom. Legjobb lesz, ha visszamegyek a diktátorokhoz ma éjjel. - Megfordult és két bizonytalan lépést tett, mielőtt megfogták volna a karját. Krayhayft mosolygott. Kezével szélesen intett. - Az nem lesz jó. Nem mehetsz vissza hozzájuk, Gording. Mit gondolnának, ha megváltozna a hajad színe? Gording nevetett. - Meg kellett próbálni. - A francba! - szólt Corbell.

- Nem, nem, Corbell, jól csináltad. Az izmaid árultak el. Nem tudhattam, miért akarod, hogy megtámadjalak, meg kellett tudnom. - Sajnálom. Nem tudtam mást kitalálni. Még mindig nem tudom... - Időben megtudjuk - szólt közbe Krayhayft. - Logikusnak tűnik. Egy macskafarok harapott meg néhány nappal azelőtt, hogy rád találtunk. Láttuk a nyomát. A hagyományaink szerint a diktátorok nem élvezhetik a macskafarkak társaságát. Már régóta tudjuk, hogy meg lehet változtatni az élőlények természetét. Ez történt a macskafarkakkal is. Miért ne termelhetnék ők a diktátorok halhatatlanságát, ahogy a fiúk a nyálat? De figyelni fogunk téged, Gording útközben, hogy nem fiatalodsz-e. - És útközben, Corbell, majd kitalálunk valami hasznos büntetést az árulásodért. Már van is egy ötletem. - És azonnal indulunk. IV. Mire az éjszaka beállt, a törzs már a parton haladt. Sem vizet, sem élelmet nem vittek magukkal. A Jupiter fényes lemez volt a sötét tenger felett. A rejtélyes bolygó is látszott, a Jupiter közelében. Corbell megkereste a többi holdat is, és egy holdárnyékot a Jupiter arcán. Az egyik gyerek elaludt és ölben vitték tovább. A többiek ezernyi vicces kérdést tettek fel a nevető fiúknak. Corbell a válaszokat figyelte. Az előttük álló út részleteiről... más fiú csapatokról... csodás gépekről... a Sarash-Zillish-i gyülekezőről... semmit, amiről ne hallott volna, vagy ne talált volna ki. Várta az alkalmat, hogy egyedül beszélhessen Gordinggal. Nem jött. Gording az élen haladt kísérettel. Amikor Corbell megpróbált a közelébe férkőzni, dárdák állták az útját. Reggelre megszomjaztak. Délre már nagyon megszomjaztak, és a fiúgyerekek hangosan panaszkodtak. Gording szenvedett a gyaloglástól, de némán tette, csak lépteinek rogyadozásából látszott és abból, hogy meg-megbotlott. Délután elérték a folyót. Hangos csapkodást csaptak, ahogy ittak, majd úsztak utána. Itt vertek tábort. Corbell és a többiek halat fogtak összetákolt horgokkal és fonallal, amit lehet, hogy a Diktátorok Városából hoztak. Corbell nem tisztíthatta meg a halát; nem adtak neki kést. És ez az a zsinór, ami csodás fojtó kötél lehetne, ha nem vágná el a fojtogató kezét. Ahogy a halat figyelte, meglátta, hogy Krayhayft vigyorog rá. Kinyújtotta a kezét. Corbell beletette a halat. A folyó mély hasadékot vágott az egykori tengerfenékbe, és magas sziklákat alkotott a réteges homokkőből. Egész nap a kanyargó, gyönyörű színes falakat követték. Napnyugtakor, mikor a sziklák összeszűkültek és éles kanyarulatot vettek, egy rejtett faluhoz értek. A falu a folyó mindkét oldalát elfoglalta, és egy híd kötötte össze a két oldalt. A falun túl sivár táj húzódott egészen a horizontig. A falubeliek szívesen fogadták őket és enni adtak nekik. Corbell reklámversikék zagyvalékával szórakoztatta őket. Ezután Krayhayft egy mesébe kezdett, miközben Corbell egy kényelmes kőnél helyezkedett el. A falu egy jól elhelyezett csapdának látszott. Ha diktátorok követték a fiúkat a Diktátorok Városából, akkor meg kell kerülniük a falut, hegyet mászni, és ezzel nyomokat hagynak maguk mögött, és csak a pusztaságba jutnak. Hacsak nem kockáztatják meg megtámadni a falut... A híd egyik oldalán egy „telefonfülke" állt. A híd egy préselt nádból vagy valami hasonlóból épített egyetlen gyönyörű vonalú ív volt. A magasabb technológia egyetlen jele a primitív formák között.

A tegnapi halhoz most kenyeret és kukoricát is ettek. Kell hogy legyen itt egy működő „telefonfülke", amivel ezt hozzák. De vajon az a működő fülke? Lehet, hogy csapda. Egy hang suttogott Corbell füle mögött: - Nem hagyjuk, hogy használd a prilatszilt. Corbell megfordult és csúnyán nézett az odatolakodóra. Nem a fülkét nézte. A fiú falubeli volt: rózsaszín szemű, aranyhajú albínó, vékony menyétarccal. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, mikor Corbell mellé guggolt. Állatbőr ágyékkötőt hordott. ^ Tehát fiatal még. Corbell megtanulta megkülönböztetni őket. Az idősebb fiúk nem ügyetlenek és nem dicsekszenek ügyességükkel úgy, hogy a vad bőrét viselik. Elmosolyodott, és így szólt: - Próbáld meg, ha akarod. Majd jól megverünk. - Azt hiszem, úgyis meg fognak verni - felelte Corbell. Kíváncsi volt Krayhayft „büntetésére". A pokolba Krayhayfttal. Corbell egy ideggörcs lesz, mielőtt lecsap a bárd. - Igen. Hazudtál - mondta az arany fiú. - Én is ott leszek, mikor sor kerül a büntetésre. - Szadisták - mondta Corbell angolul. - Gondolom, mit jelent. Nem. Mi nem élvezetből okozunk fájdalmat, csak okulásképpen. A szenvedésed tanulságos lesz neked is, meg nekünk is. - A fiú kárörvendőn nevetett, ő is hazudott, és felkelt. Nos, mit jelent ez az egész? Corbell arra számított, hogy azonnal meghal, amint Gording fiatalodni kezd. Túl sokat tud. Vagy csak kitörlik a memóriáját? Megremegett. Az is halál lenne, de így felhasználhatnák az ős embergénjeit. Élelemmel megrakodva indultak tovább. Egy fiúgyerek ottmaradt. Fél tucat falubeli jött velük, köztük a fiatal albínó is. A kontinens itt szélesebb volt. Még mindig kopár. Már majdnem bealkonyodott, mikor előbb gyümölcsfákkal, majd kukoricatáblákkal találkoztak. A kukoricásban táboroztak. Harmadik napon egy nagyobb törzs mellett haladtak el. Egy időre Krayhayft törzse elvegyült Tsilliwheepével, híreket cseréltek. Tsilliwheep különös figura volt: nagydarab, mogorva tekintetű, tipikus iskolai szájhős teljesen fehér hajjal. Nem osztogatott parancsokat és senkivel sem elegyedett szóba. Amikor a törzse elvált, két embert vitt magával Krayhayft emberei közül, és két fiúgyereket. Magányos alakok mellett mentek el. - Magányosak - mondta Skatholz Corbellnek. - Megunták a társaságot maguk körül. Egy időre magányba vonulnak. Krayhayft hatszor tette már meg. - Miért? - Talán hogy megtudják, szeretik-e még magukat. Talán hogy lássák, boldogulnak egyedül is. Talán nem akarnak beszélgetni. Azt hiszem, Tsilliwheep is hamarosan visszavonul. Úgy nézett ki. Corbell, nagyon goromba dolog egy magányoshoz szólni, vagy segítséget ajánlani neki. Derékig érő kukorica között ballagtak. Kora délután egy törpebivalycsorda haladt arra, lehettek vagy tízezren, elfeketítették a tájat, és csak úgy dübörgőit a föld a patáik alatt. A kitaposott út egy negyedórányi járásra volt: a kukoricát a földbe taposták az idősebb bivalyok tetemével együtt, amik már nem bírták az iramot. Corbell először látott keselyűket. Változatlanok voltak. Skatholz elkanyarodott, hogy átmenjenek egy romvároson. Földrengés vagy a lányok fegyverei a legtöbb épületet ledöntötték, és az idő lekoptatta az éleket. Corbell homokkal befújt prilatszilokat látott, de nem törődött velük. Semmi jelét sem látta, hogy energia lenne a romok között. A város távolabbi végén fiúk táboroztak. Krayhayft törzse csatlakozott hozzájuk. Corbell látta, mit használtak főzésre. A helybéliek a tűzhely feletti sziklákra egy hét láb átmérőjű gömbölyű üvegdarabot állítottak: ragyogó sütőedény, eltekintve az éles szélétől. Egy gömbautó egyik darabja volt.

Negyedik napon két törzs mellett haladtak el, egy időre elvegyültek köztük, majd otthagyták őket. Közülük a másodikkal ment a maradék két fiúgyerek. Corbell nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy ez hatással van az ő helyzetére is. Vannak dolgok, amiket nem tesznek gyerekek előtt. Gordingnak immár kevesebb gondot okozott, hogy lépést tartson. Ha eljön az idő, az öregember képes lesz szaladni... de a futás nem elég. A fiúk gyorsabbak. Corbell valami közlekedési eszközt akart használni. A „telefonfülkék" nem küldik elég messzire. Hasznos, ha el akar rejtőzni egy városban, de nem, ha biztos helyre akar jutni: hacsak nem tud bejutni a riadórendszerbe, amit Skatholz vázolt fel neki. Egy kocsi jobb lenne. Vagy... mit használtak a fiúk, hogy leeresszenek egy tucat hálószobát a Diktátorok Városának tetejére? Egy hatalmas helikoptert? Valami nagy repülő eszközt, mindenesetre. A városokon kívül nem talál ilyesmit. Talán csak Sarash-Zillishben vannak ilyenek. Túl késő lesz, mire eljut Sarash-Zillishbe; Gording haja addigra feketedni kezd. Az ötödik nap délutánja. A kukoricáson túl egy magányost láttak vadászni. Futott, gyalogolt egy kicsit, futott, gyalogolt: a magányos biztosan fáradt. A kenguru azonban a végkimerülés határán állt. Ugrott egyet, totyogott, ugrott, totyogott, visszanézett a közelgő magányosra, hopp-hopp-hopp! Végül megvárta, míg a magányos utoléri és megöli. Krayhayft törzse elkanyarodott, hogy teret engedjen a magányosnak, de annak más tervei voltak. Gyorsan feldarabolta a kengurut, a vállára vette a húst és futva elindult, hogy csatlakozzon a törzshöz. Piszkos volt. Vérzett, ahol a kenguru a karjába kapott. Valahol elveszítette az ágyékkötőjét is. Azonban mosolygott, fogai fehéren villantak ki a piszokból, és egy villanyírógép tempójában beszélt. Corbell elkapott valamit a szavaiból. Már másfél éve van odakinn, mióta véget ért az előző évi hosszú éjszaka... több helyen járt, csodákat látott... rejtekhelyéről tanulmányozta a kchint hordákat, többet tudott róluk, mint bármelyik más fiú... gyors szavai elakadtak, mikor Corbellre pillantott. Corbell megpróbált figyelni, hogy mit mondanak róla a fiúk a magányosnak. Ismeretlen szavak, és a délutáni eső hirtelen dobolása lehetetlenné tette. A vándor azonban jól szórakozott a hallottakon. Amikor a délutáni eső elállt, a tisztuló égen magas tornyokat láttak, melyek kupola alakot rajzoltak. Egyórányi járásra táboroztak az érintetlennek tűnő várostól. A magányos kitisztította a sarat a hajából, előtűnt fehérrel tarkított barna sörénye, és talált magának egy ágyékkötőt is. Egész éjjel ő beszélt. Ezért vonulnak vissza a fiúk, mert már nincs miről beszélniük? Corbell rosszul aludt. A tornyok egy megtört ívet alkottak a csillagok előtt. Ha megszökhetne, és eljuthatna a városba egyedül... De valahányszor körülnézett, valaki mindig figyelte. Mintha olvastak volna a gondolataiban... V. Parhalding nagyobb volt, mint Sarash-Zillish. A molyok és a rozsda megtette hatását... és az egyre beljebb hatoló fű, fák és szőlőtőkék. A legtöbb épület még állt. Lapos tetejük kizöldült. Szőlőtőkék kúsztak fel oldalukon. Kukorica és búza nőtt felváltva, ahol a talaj vékonyka volt. Ahol a termőtalaj és a víz megállt, ott különböző gyümölcs- és gesztenyefák éltek. Corbell levett egy nagy, citromnak látszó gyümölcsöt. (Az ágai vastagok voltak és alacsonyan terjeszkedtek... zöld koronájuk a kitört ablakú épület második emeletéig kúszó szőlőtőkékre hajlott... de a fiúk úgy másztak, mint a majmok, és különben is túl közel voltak és figyelték.) A gyümölcsnek limonádéíze volt, olyan mint a cukrozott citromnak.

Parhalding olyan volt, ahogy egy elhagyott városnak festenie kell. Sarash-Zillishben elfogadta, hogy ilyen jó állapotban van. Ostoba volt. Karbantartókat kellett volna keresnie. A saroknál a szőlőtőkék fura alakot öltöttek, és a kupacban valami megcsillant. Corbell biztosra vette, hogy egy gömbautó rejtőzik a kupac alatt. Mennyire rongálódhatott meg? Corbell elkapta Gording röpke pillantását. Valaki más is észrevette? A fiúk sem tudhatnak mindent... A törzs azonban összecsoportosult, ahogy beljebb értek. Arra is gondolhatott volna, hogy az ősi szellemektől félnek. Corbell köré sereglettek sűrű tömegként, és Corbell volt az, aki félt. Azon az épületen előttük: nem voltak szőlőtőkék, nem volt zöld sapka. Valaki karbantartotta. Corbell felismerte az alakjáról: egy kórház. A kórház nagy dupla ajtaja kinyílt előttük. A tucatnyi fiú körülötte most már eléggé összezsúfolódott ahhoz, hogy felbotoljanak egymásban, de nem tették. Fokozatosan fény gyulladt, és egy felvételi pultot láttak, egy kitört ablakot, az üvegszilánkok még mindig kiálltak a keretből, vastag szőnyeget és karosszékeket: az egyik falat egy kétpólusos vetítésű térkép borította, amely a sarki jégsapkát ábrázolta. Egy riadt kiáltásra lett figyelmes. Corbell látta, hogy a tegnapi magányos térdre hull az ajtóban. A feje leesett. Nyakából vörös vér spriccelt. Gording harcra készen állt ott. Az albínó morogva, behajlított térddel állt Gording és a dupla ajtó között. Amikor a fiatal albínó támadásba lendült, Gording egy követ hajított felé, de elvétette. Corbell megpróbálta felfogni, mi történik. A kő elsuhant az albínó nyaka mellett, élesen megfordult és megkerülte a nyakát. Gording erősen megrántotta a másik kezében tartott cérnát. Ekkor világossá vált. Az albínó sikoltott és a levegőt markolászta. A feje levált. Az ajtó kinyílt a fej nélküli tetem előtt, ahogy az hátratántorodott. Gording átugrott rajta és eltűnt. Corbell észrevette, hogy két fiú fogja a karját. A többiek Gording után indultak. Corbell régen kapott katonai kiképzést, de még emlékezett. Rúgj a sípcsontjába; az ellenség meggörnyed, te megpenderedsz és felemeled a könyöködet... Fogva tartói, mint a szellemek úgy tűntek el ütései elől, és egy kemény ököl pont a szeme közé sújtott. Szédült, és félig vak volt, mikor felvonszolták a lépcsőn. - Hamarosan elkapják - hallotta Skatholz hangját. - Cérna van nála. Minden ajtót ellenőriznünk kell - szólt Krayhayft. - A cérna majdnem láthatatlan, és ha egy fiú nyaka köré tekeredik... Gyere, Corbell! Négy lépcsősort másztak meg, majd végigmentek egy folyosón. Corbell egy műtőbe tekintett. Négy asztal, és kígyószerű fémkarok fölötte. - Nem! - Corbell rúgkapálni kezdett. A szenvedésed tanulságos lesz neked is meg nekünk is. Fel akarják boncolni! Egy műtőasztalhoz vonszolták és kikötözték. - Nem lehetsz biztos benne, hogy mindent tudsz, amit én -szólt oda Krayhayft távolodó hátának. Ostoba, ez elmegy. Skatholz azonban felült egy másik asztalra. - Skatholz, ha elpusztítod az agyamat, akkor elveszíted az egyetlen olyan szemléletet, ami különbözik a tiedtől! Gondoldd ezt végig! - Nem fogjuk elpusztítani az agyadat. Legalábbis azt hiszem, hogy nem. De a kockázata megvan. - Mit akartok csinálni.? - Elszórakoztatjuk egy kicsit egymást. Krayhayft ekkor érkezett meg futva, kezében hozott egy üveg... vérplazmát? Legalábbis valami átlátszó folyadék volt. Corbell feje fölé nyúlt, és valahogyan elhelyezte a szerszámvégű karok között. Beszélj nekik az autóról! gondolta Corbell. Elvetette az ötletet. Ha önmagán kívül valaki iránt érzett szimpátiát, akkor azok a diktátorok voltak. Hadd meneküljön meg Gording, ha tud.

Egy kígyószerű kar ereszkedni kezdett. Az injekciós tű habozott egy kicsit fölötte, majd a nyakába szúrt. Krayhayft erős kezei végtelennek tűnő ideig mozdulatlanul tartották a fejét. Aztán a tű visszahúzódott és a kar is a helyére fordult. Corbell várt. Elaltatja ez az anyag? Vagy csak megbénítja? Azonban Skatholz kioldozta a kezét és a csuklóját, és talpra állította. Corbell imbolygóit. Az anyag csinált vele valamit. Még három lépcsősorral feljebb vitték, és végig egy folyosón egy kis moziterembe. Egy szőnyeggel bélelt fotelbe lökték. Por szállt fel körülötte. Tüsszentett és megpróbált felállni, de túlságosan szédült. Valami történik az agyával. Krayhayft valahol a háta mögött ügyködött. A terem elsötétült. Apró fények világítottak a sötétben, végtelenül messze. Csillagok: a csillagközi űr feketeségében. Corbell látott ismerős csillagállásokat, csak eltorzultak... és ekkor valami megmondta neki, hol van. - RNA! RNA-t adtatok be nekem! Ti szemét állatok - üvöltötte angolul. - Újra megtettétek! -Corbell... - És most mi lesz belőlem? Mivé változtattok át? - Az emlékeid megmaradnak - mondta Skatholz, szintén angolul. - Olyan dolgokra fogsz emlékezni, amiket nem éltél át. És el fogod mondani nekünk. Figyeld a műsort. Majdnem hatvan fényévnyire volt a Naprendszertől, és azt figyelte, ami az Állam volt. Egy hang beszélt olyan nyelven, amit Corbell sosem hallott. Nem is próbálta megérteni. Ismerős lelkesedéssel figyelt. Viszlát, H. Corbell, gondolta agyának egyik hátsó csücskében. Majd egy kissé dacosan: de még mindig egy átkozott vesztes vagy. Bizonyos csillagok fényesebben ragyogtak, mint a többiek... és bolygórendszerek keringtek körülöttük, a hatás kedvéért erősen felnagyítva. Most ezek a rendszerek kettő kivételével sötétvörössé változtak... ellenséggé. Ezek voltak azok a világok, melyek az Állam ellen fordultak. Az egyik vörös rendszer szikrát vetett és beleveszett a feketeségbe, a kolónia elpusztult. A két semleges rendszer is vörössé vált. Egy újabb rendszer aludt ki. A kép a Naprendszerre közelített... egy bővebb Naprendszerre, mint amit Corbell ismert, a Plútón túl három sötét gázóriás látszott és rengeteg üstökös. Űrhajóflották indultak a lázadó gyarmatok ellen. Más flották támadtak. Néha úgy jöttek, mint darázsfészek, egy csomó hajó egy Bussard-féle tolósugaras hajó körül. Máskor mint a portugál csatahajók: több ezer hajó vitorlával. Eleinte a flották kórházhajót és utánpótlást is vittek magukkal, később azonban merész öngyilkos támadások követték. Több évszázadon át ment ez így. Az Állam-utópia egy túlélő civilizációvá vált, ami minden fölösleges energiáját a háborúra fordította. A flották épp csak valamivel a fénysebesség alatt haladtak. A siker vagy a kudarc hírei, vagy a segítségkérés sem juthatott el gyorsabban. Az Állam fiúkból és lányokból, valamint diktátorokból állt, mind egyesültek a közös célért. Corbell fájlalta, hogy elveszítették ezt az egységet. Látta, ahogy egy fénysugár hatol be a Naprendszerbe: lézerágyú, a Farside kolóniáról. Farside fényvitorlával indította útnak hadihajóit hihetetlen gyorsulással. A hajók az út nagy részén bevonták a vitorlát és lassítottak, és épp a fénysugár mögött érkeztek, még mielőtt az Állam felkészülhetett volna. Corbell mocoigott a székében; kiáltani akart, hogy figyelmeztesse őket. Mert az Állam visszaverte a támadást, de nem tudta megakadályozni titkos akciójukat. A háború folytatódott. Farside, amit gazdaságilag tönkretett ez a művelet, összeomlott az ellentámadás alatt. Egy emberöltőbe telt... túl sok időbe, míg a csillagászat észrevette, mit műveltek a farside-i árulók kinn a sötétben, túl a ragyogó fénysugáron, míg az Állam figyelmét elterelte a támadás.

Az Állam fúziós űrhajók fényét kereste, nem egy új bolygó halvány fényét figyelte. A Persephonénak nevezett, Plútón túli bolygó sajátos pályára került, majdnem függőlegesen mozgott a naprendszer síkjára. Új pályája már mélyen bevitte a rendszerbe. Tíz a huszonharmadikon tonna hidrogén és hidrogén összetevőjű részecske tartott hihetetlen sebességgel a nap felé. A Föld óceánjai felforrnak... Az Állam megtette, amit tudott. Több tízezer tonna fúziós bombát, a Naprendszer egész fegyverkészletét szállították a Persephone árnyékos oldalára, épp a légkörön kívülre. A bolygó légkörének egy széles rétege levált, mint egy üstökös farka, és a tömege rántott egyet a Persephone tömör magján. A Földnél sokkal masszívabb üstökösfarok szabadult el és kerülte meg a Napot, majd visszaspriccelt az üstökös udvarába. Ha a bombákat előbb elhelyezik, a Persephone magja talán ugyanezt tette volna. Sárgán izzó kő és vas hatolt be a Nap fotoszférájába és tűnt el. A Nap felragyogott. Az óceánok visszahúzódtak, a termés kiégett, több tízmillió ember halt meg, mielőtt az Állam egy visszaverő lemezt tehetett volna a Föld és a Nap közé. Ez csak időleges megoldás volt. A Nap hőmérsékletében beállt változás tartós volt, legalábbis emberi mércével mérve. A Nap forróbb belsejében gyorsabban zajlik a fúzió. Az eltemetett hő kiszivárog a fotoszférába és onnan tovább. Az Államnak egy lehetősége maradt a túlélésre. Elmozdíthatja a Földet azzal a módszerrel, amit Farside használt, hogy megállítsa a Persephonét a pályáján. - Érted, amit látsz? Corbell leintette. - Igen. - Remek. Már aggódtunk. A műsor és az üveges memória már nagyon régiek. Abból az időből származnak, mikor a lányok uralma véget ért. Zéróidő cellában tartottuk... nagyjából százezer évig, talán tovább. Attól tartottunk, hogy tönkrementek - mondta Skatholz. - Szóval rajtam próbáltátok ki. - Haragja azonban személytelen és távoli volt. Az Államnak el kellett hagynia a Merkúr bányáit, ami nagy veszteséget jelentett az iparnak. Mindazonáltal építettek valamit kinn, az aszteroidasávban... valami nagyot, mint például egy óriási űrhajót, ami az egész emberiséget biztonságba szállította volna. De nem, nem az volt. Corbellt elbűvölte. Tudta, hogy ez lehet az RNA-memória hatása, de akkor is el volt ragadtatva. Alig hallotta, mit mond Skatholz: - Logikus, Corbell. A lányok, akik ezt a műsort csinálták, uralták az eget. Te ismered az ilyen dolgokat. Tudod, ki irányította felénk a holdat? - Még nem. Hallgass és hagyj... Elkészültek. Két koncentrikus cső, mindkettő egy mérföld hosszú; a belső cső egy mérföld széles, vastag, bonyolult szerkezetű fallal; a külső cső vékonyabb és kétszer olyan széles. Egyik végén egy harang alakú rakétafúvóka. A másikon... Corbell többet tudott, mint amennyit látott. Egy átalakított katonai lézerágyú és gyújtónyílások, és egy trapéz alakú szoknya, vastag, zömök vezérsíkok, ott az alsó végén. Most időleges folyékony hidrogéntartályokat rögzítettek rá. Most már a szerkezet magától mozgott... egy óriási fúziós motor volt... kifelé haladt, körülötte apró hajók köröztek... igen. - Hogyan tepersz le egy elefántot? - kérdezte Corbell. - Honnan tudjam? - Nem az elefántot tepered le. Hanem egy kacsát. - Miért? - Sokkal biztonságosabb. Hogyan mozdítod el a Földet? Nem csoda, ha a fények játéka nem sokat jelentett Skatholz-nak. A motor összeszerelését figyelni... a csupasz napfényben és az űr éles vonalú koromfekete árnyékaiban... félelmetes volt. Az ábrák jelentéssel bírtak egy építész számára, de pusztán forgó vonalak voltak Skatholznak. Azonban a palackozott memória és

Corbell űrbéli tapasztalata nélkül csoda, hogy Skatholz bármit is ki tudott venni abból, amit látott. - Valami mást mozdítasz el - felelte Skatholz. - A pusztítás, amit a rakéta lökése okoz és az esetleges hibák, amiket elkövetsz nem öl meg senkit, ha senki nem él azon a valamin. Aztán azt a valamit addig mozgatod, míg a világ afelé nem zuhan, mint ahogy a kő leesik a földre. Mi volt ez az eszköz? A Ganymedes? - Az Uránusz. Meg tudnád állítani a műsort annál a képnél? Az előadás megállt a „művész elképzelésénél": az Uránusz felső légkörének homályos, elhajlott ívénél. A motor, úgy tűnt, ott lebeg. - Látod? - kérdezte Corbell. - Egy dupla falú henger, nagyon ellenálló az expanziós lökésekkel szemben. Függőlegesen lebeg a felső légkörben. A gyújtónyílások az alján beengedik a levegőt, ami hidrogén, metán és ammónia, hidrogén keverékek, mint a levegő, amit a Nap eléget. Lézer ágyúval tüzelsz végig fel a motor tengelye mentén, egy... olyannal, ami nem engedi át a hidrogént. Egy fúziós robbanás történik a tengely mentén. - Nem értem minden szavadat. Fúzió? - Fúzió az, ahogy a csillag izzik. Ti biztosan fúziós bombákat használtatok a lányok ellen. - Oké. A hidrogén fuzionál a motor közepén... - ...és a robbanás kifelé és felfelé terjed. A tengely mentén a legmelegebb, és hidegebb, mikor eléri a motor falát. Az egész tömeg kirobban a tetején kiszélesedő végén. Ennek a sebessége jóval nagyobb kell hogy legyen, mint az Uránuszé. A motor átütő erővel hatol be az alsóbb légtérbe. Látod, ott van egyfajta trapézszoknya az alján. A mélyebb légkör ott hatalmas nyomást produkál, megállítja a csövet és vissza fellövi. Újra tüzelsz. - Elegáns - mondta Skatholz. - Igen. Senki nincs ott, aki meghalhatna. A vezérlőrendszerek az űrben. A légkör szolgál üzemanyagul és lendületcsillapítóként... és a bolygó nagyrészt légkörből áll. Még ha a motor egy ideig túl magasan lebeg is, mert tele van forró hidrogénkeverékkel, ha hagyod hűlni, akkor lejjebb süllyed, természetesen, de vissza is viheted a magasabb légkörbe, ha lézerrel felmelegíted a csövet. Indítsd el a műsort újra, légy szíves! Skatholz odavakkantott valamit Krayhayftnak. Corbell figyelt: - A Föld kitartott, de alig. Hő szupravezetőket kellett az Északi-sarkra vezetni, hogy kihasználhassák az ottani hideget. A jégsapka megolvadt. Milliók pusztultak el. Nem születtek gyerekek, nem tudtak menedéket biztosítani nekik. Több mint egy évszázadba került, míg az Uránuszt a helyére juttatták, hatmillió mérfölddel a Föld elé a Föld pályájára. A bolygó lassan gyorsult és maga után vonta a Földet is... és aztán felgyorsult, hogy maga mögött hagyja a Földet egy szélesebb pályán. Elveszítették a Holdat. A Nap kitágult a saját belső hőjének a hatására. A fény vörössé vált, de a nagyobb felület több hőt adott le az űrnek... és a Földnek is. Ekkorára a lányok kezébe került az Uránusz és a lebegő fúziós motor. Újra elmozdították a Földet. Ötször kellett elmozgatni a Földet. Egyik alkalommal pontosan a Marssal szemben keringett. Később még kijjebb. Belül a Nap fúziós kazánja stabilizálódott; a fotoszféra azonban még mindig tágult. És a Földet hatodjára is meg kellett mozdítani... - Itt kezdődtek a gondok - jegyezte meg Corbell az RNA által keltett megérzéssel. A Föld túlságosan meleg volt. Minden stabil nap körül van egy rész, egy igen keskeny sáv, ahol egy Földhöz hasonló világban földi hőmérséklet alakul ki. Azonban a Nap ideális sávja túl közel került a Jupiterhez, az óriási bolygó elmozdította volna a Földet a pályájáról, talán egy ütközési pályára. Tegyék a Földet egy Jupiter körüli pályára? De a Nap hoki-bocsátása csökkent. A Földön állandó jégkorszak állna be, hacsak a Jupiter nem melegít jobban. - Nem értem ezt az utolsó részt - mondta Corbell. - Játszd le még egyszer.

Krayhayft újra lefuttatta. Két majdnem teljesen azonos csillagászati kép egy fallal elválasztva az űrben. Corbell figyelte, ahogy az Uránusz eltávolodik a Földtől, eltűnik a Ganymedes mögött és kifelé tart. A Ganymedes leesett... kétszer. Az első képen horzsolta a Jupitert, lángolva haladt át az atmoszférán vagy egy tucatszor, és végül egy pokoli tűzben végleg elégett. A második képen a fényfolt egyenesen belezuhant: egy fellángolás, és vége. - Igen. Túl okosak akartak lenni - mondta Corbell. - Azt hitték, hogy két legyet üthetnek egy csapásra. Az Uránuszt felhasználták arra, hogy elhúzza a Földet a Jupiteren túlra, lelassították, hogy pályára állítsa, aztán belökték a holdrendszerbe. Az ötlet az volt, hogy hirtelen megállítják a Ganymedest a pályáján. Az akció természetesen összezavarta egy sor hold pályáját. - Mi volt a baj? - Nem tudom biztosan. A lányok úgy akarták, hogy csak horzsolja, de ehelyett a hold egyenesen beleütközött. És akkor? Skatholz nem válaszolt. Nehezen ment a gondolkodás. Mostanáig keveset tudott az óriás fúziós rezgőszelepes tolósugaras hajókról, és az Uránusz légköréről meg a bolygóközi háborúról. Segített megérteni a történelmi dokumentumokat, de amikor gondolkodni próbált az új adatokkal, az egész összezavarodott. Különben meg a francba Skatholzcal: miért mondjon -6 neki bármit is? A probléma azonban izgatta. Az RNA okozta ezt a lelkesedést... és Corbell tudta... de nem érdekelte. - Lássuk csak! A Jupiter sokkal több hőt ad le, mint amit a Naptól kap. Ez a hő még abból az időből maradt, mikor a bolygó kialakult az eredeti porfelhőből négymilliárd évvel ezelőtt... az én időm szerint. Tehát a bolygó tárolhatott hőt és ki is szivárogtathatta hosszú-hosszú időn át. Az energiáknak azonban egyformának kell lennie, mindegy milyen szögben csapódik be a hold. - Ez az ütközés okozhat fúziót? A Jupiter fellángolhat? - A Jupiter túl kicsi, hogy úgy izzón, mint egy csillag. Nem elég nagy a tömege, nincs elég nyomás. De igen, pokolian nagy nyomás volt a Ganymedes előtti lökéshullámban. És hő. - Nehéz összeadni? - Micsodát? - A súrlódás okozta hőmennyiség kiszámítása egyszerű. Ismerték a Ganymedes tömegét és a zuhanás hosszát. A lányok kiszámolhatták, mennyivel lesz melegebb a Jupiter, hogy eléggé felmelegítse a Földet. De a hőt, amit a fúzió termel, sokkal nehezebb kiszámolni. A súrlódó pályával a lányok leegyszerűsítették az adatokat. Az így keletkező hő nagy? Corbell bólogatott. - Nézd, a Jupiter közepe összenyomott hidrogén, igazán összenyomott, annyira, hogy úgy viselkedik, mint a fémek. A Ganymedes egyenesen belezuhan. A lökéshullámban fúzió megy végbe, és ez egyre erősödik: a folyamatos fúziós robbanás egyre nagyobb lökéshullámot okoz. A hő azóta szivárog. - Én ezt nem értem, Corbell. Neked mond valamit? - Igen. Elveszítettek egy holdat és az megölte őket. Az Uránusz a bolygóközi űr felé tartott. A lányok nem tudták időben visszahozni. Az ő területük túl forró volt. Megpróbálták elvenni a fiúkét. Corbell észrevette, hogy a film véget ért. Az agyába került új emlékektől még mindig szédült. De Jerome Corbellnek érezte magát. A személyisége úgy tűnt, nem változott. - Akkor az új holdszerű tárgy az Uránusz. Néhány lány biztosan túlélte. Mit tehetünk? Nekünk nincs űrhajónk. Nem tudunk elég gyorsan építeni egyet. Corbell, használhatnánk azt, amivel leszálltai? - Nincs benne üzemanyag. - Corbell hirtelen felnevetett. -Mit csinálnátok egy űrhajóval? Nekiirányítjátok az Uránusz-nak? Vagy megtanuljátok vezetni?

- Valamit eltitkolsz. - Nem hiszek a ti lányaitokban. Ha túlélték, akkor már régen csináltak volna valamit. - Az Uránusz érkezése túl váratlanul jött. Az ilyen egybeesésnek kell hogy legyen valami magyarázata, és Corbellnek volt is egy. Nos... próbálkozzunk a félrevezetéssel. - Talán a Himalájában rejtőztek? Van élet néhány magasan fekvő völgyben. Hosszú időbe telik oda ipart telepíteni. - A te helyneveid semmit sem mondanak. - Skatholz segített neki felállni. - Meg tudod mutatni a Himaláját a világtérképen? Van egy a földszinten. Tárcsázz találomra! I. A lépcsők átlósan futottak az épület üveghomlokzatával. A lépcsőkorlát hat helyen futott vízszintesen, egyébként egyenesen a felvételi szobába vezetett. Skatholz és Krayhayft fiúsul beszélgetett. Corbell elkapta néhány szavukat: Skatholz elmondta az eseményeket, ahogy Corbelltől hallotta, Krayhayft pedig összevetette a mesékkel, amiket az évszázadok alatt tanult meg. Volt valami olaszos abban, ahogy a kezükkel gesztikuláltak és ahogyan a szavakat ejtették, de arcuk kifejezéstelen maradt. Félnek, gondolta Corbell. A legendák túl jól összeillettek a hallottakkal. Corbell megpróbálta rendszerezni a gondolatait. Túl sokat kapott egyszerre, hogy mindet azonnal megeméssze. A lányok fennmaradhattak mostanáig. Peerssa életre bukkant elszigetelt helyeken. De akkor már léptek volna! Hihetetlen, hogy Corbell épp időben érkezett az egymillió évig halogatott bosszúra. Meg kell szöknie. Eddig is sürgős volt, de most még sürgetőbbé vált. A fiúk le tudnak vajon csúszni a lépcsőkorláton? Nem valószínű, hogy valaha is próbálták. Azonban Corbell sem mostanában csinálta utoljára... - Ostobák voltak - mondta Krayhayft. - Több kisebb holdat kellett volna választaniuk, és egyesével nekilökni. - Te vagy az ostoba - csattant fel Corbell, önmagát is meglepve. - Túl sok időbe telt volna mindig visszahozni az Uránuszt. Túl sok pályát bolygatott volna meg. A világunknál tízszerte nagyobb bolygóról beszélünk! - Annyira nagy, hogy a lányok elveszítették a szemük elől -hörögte Krayhayft. - A Jupiter holdjainak mozgása nagyon bonyolult - vetette közbe Skatholz. - Te goromba töketlen barom... - morogta közben Corbell. Krayhayft könnyedén meglendítette a karját, és úgy vágta állon visszakézből, hogy lezuhant a lépcsőn. - A palackozott memóriától egészen átvetted a lányok szemléletét - mondta Krayhayft. - És ez kinek a hibája? Skatholz talpra állította Corbellt. A könyöke nagyon fájt, de úgy érezte, semmije sem tört el, és ez az, ami a legfontosabb most. Mégis jobb, hogy nem próbálkozott a karfával. Két fiú várt lenn a felvételi szobában. A vezetőkre vártak. Egyikük fiatal volt, Corbell becslése szerint két vagy három Jupiter-éves. Azonnal beszélni kezdett, hamar túl akart esni rajta. - Gording még mindig szökésben van. Nem használta a prilatszilt. A zsinór, amit elvett, az enyém volt. Biztosan mellém dörzsölődött és levette az övemről. Nem vettem észre. - Hol van? - kérdezte Skatholz. - Északra és keletre ment, aztán nyomát vesztettük. Parhalding határa felé. - Talán nem tud a...-ról - ezt a szót nem értette Corbell. -Az utcákat kutassátok át, ne az épületeket, így nem tud csapdába ejteni benneteket a zsinórral. Talán megpróbál gyalog vis-

szamenni a Diktátorok Városába. Akkor megállíthatjuk. Vagy talán megpróbál egy tchiplebe szállni... - egy újabb ismeretlen szó. - Keressetek ép tchiple-eket. Rongáljátok meg. Mondd meg a többieknek is. A fiatalabb fiú elszaladt, minél előbb el akart tűnni. Mi lehet az a tchiple? Egy gömbautó? Honnan tudják a fiúk, hogy használt-e Gording „telefonfülkét"? - Menjetek vissza az útvonalunkon - mondta Skatholz a másik fiúnak. - Figyelmeztesd azokat, akikkel találkozol, hogy diktátor van szabadon. Gording nem térhet vissza a Diktátorok Városába. - Hirtelen megfordult és odavakkantotta: - Nagyon bámulsz, Corbell. Lenyűgözőnek találsz bennünket? - Nagyon. Nem használhatta Gording a prilatszilt a tudtotokon kívül? - Nem. - Skatholz mosolygott. A falon levő térképre mutatott. - Az a világ képe, ugye? Régi kép, még akkor készült, amikor jég borította ezt a földet. - Igen. Használhatom a dárdádat? Pusztán handabandázott; kíváncsi volt, mi történik. Hát az történt, hogy Skatholz átnyújtotta a dárdáját. A fiatalabb fiúk elmentek, de Skatholz és Krayhayft semmi feszültséget nem mutattak. Corbell a nyelével mutogatott. - Ez itt a Himalája, egy hegység. Völgyek vannak fenn magasan, ahol hűvösebb az idő. Az űrből zöld foltokat láttam ott. Még északabbra, itt az Ohotszk-tengernél energiafelhasználást észleltem. Lehet, hogy csak bekapcsolva hagyott gépek, de... - Lehetnek lányok is. Túl meleg lenne ott nekik? Nem, elég közel van a sark. De te nem hiszel benne, Corbell. - Nem. Miért vártak volna ilyen sokáig? Hogyan építettek ] volna űrhajókat? - Mi nem tudjuk, hogyan kell űrhajót építeni. - Skatholz kinézett az összetört ablakon, arra, ahol az új bolygó látszott a ; sötétben. - Ha az Uránusz magától jön, akkor semmit sem tehetünk. De ha a lányok irányítják... akkor mit tesznek? Szétzúzzák a világot? Újra lehűtik és újra elfoglalják földjeiket? Te ismertél lányokat, Corbell. - Én diktátor asszonyokat ismertem. - Talán élnek még lányok a világban. Megfenyegethetnénk őket... vagy mégsem? Az Uránusz ideér, mielőtt még eljuthatnánk ezekre a helyekre. Krayhayft... Az utca végén Corbell mozgolódást észlelt. - A dárdád - mondta és felé tartotta. Skatholz megfordult, hogy elvegye a dárdát. Ebben a helyzetben nem láthatta azt, amit Corbell látott: egy gömbautó suhant a fák fölött kilencven mérföld per órás sebességgel, lejjebb ereszkedett és lassított. Krayhayft észrevehetett valamit Corbell arcán. Kiáltozva szaladt előre: - Riadó! Skatholz döbbenten pillantott hátra. Corbell kiugrott az ablakon. A fiúk gyorsan reagáltak. Ahogy Corbell átjutott az üvegszilánkok fölött, egy dárdanyél ütődött keményen a bokájához, elveszítette az egyensúlyát. Szorosan összegömbölyödött és átfogta a térdét. A feje helyett a vállán ért földet a magas kukoricásban. Skatholz kecsesen suhant át az üvegen. Corbell hemperedett egyet, talpra állt és futott. Krayhayft eldobta a kését. Belehasított a lábikrájába, és tovább suhant. - Állj vagy meghalsz! - kiáltotta Krayhayft. - Vétó! Tud valamit! - vakkantotta Skatholz közvetlenül a háta mögül. Corbell megvetette a lábát. A gömbautó pont a bejáratnál állt meg. A szétszaggatott szőlőtőkék között, amik még mindig félig betakarták, Corbell fehér hajat és fehér szakállat látott. Gording átnyúlt, hogy kinyissa az ajtót. Egy botot szorított az ajtófélfának. Miért?

A pokolba vele! Belevetette magát, küszködött, hogy megforduljon. Skatholz már ott volt... ijedten hőkölt hátra és állt meg hirtelen. Corbell az orra előtt csapta be az ajtót. A bot az ajtón keresztben: Gording biztosan zsinórt feszített ki az ajtóba és azt tartotta vissza a bottal. Levághatta volna Corbell kezét. A pokolba azzal is. - Menjünk! - Nem ismerem a kódokat. - Ó. ezért... - Corbell ötször megnyomta az összenyomott óraüveget. Ez volt az első gondolata, és elég jó volt: a Világ-rendőrség Sarash-Zillishben. Az autó nekilódult. Corbell visszanézett... egyenesen Skatholz szemébe, mielőtt a fiú óvatosan elengedte az autót. Elveszítette a dárdáját. Az utcán kellett volna hevernie mögötte, de nem volt ott. Vér folyt Corbell lábából a kocsi belsejét borító anyagra. Nem tudott mit tenni vele. Még csak egy tiszta ruha se volt nála, hogy bekötözze. Égett. - Tekerd rá a zsinórt a kőre! Csináld, mielőtt még elvágod magad! Corbell engedelmeskedett. A zsinór olyan vékony volt, mint a pókháló, nehezen találta meg. Óvatos volt. A kocsi jobbra és balra himbálózott, kerülgette a bokrokat és a fákat. II. A norn elől egy autóban menekült, ami tökéletesen csendesen járt, eltekintve a széltől. Most azonban nagyon halk zümmögésre lett figyelmes. - Milyen régi ez a... tchiple? Jó állapotban volt? Meg sem kérdeztem. - Én nem értek a kocsikhoz. Biztosan van biztonsági berendezésük. A fiúk, amikor építették, úgy tervezték, hogy örökké tartsanak. Hova megyünk? - Sarash-Zillishbe, ahol a fiúk a hosszú éjszakát töltik. Vannak ott olyan gépek, amiknek hasznát vehetnénk, talán. A másik kérdés, vannak-e ott fiúk. - Azt hiszem, még nem. De nem tudom. - Meg kell kockáztatnunk. Istenem! - Corbell egy pontra meredt, ami a halálát jelenthette volna az ostobasága miatt. -A lemez... Teljesen meg is feledkeztem róla. Nem volt nálam hitelkártyalemez. Hogy akartam én kocsit használni? - Majd megkérdezte: - Neked honnan van? - A legendák szerint a lányok idejében korongokat használtak. Úgy gondolkoztam, hogy a halottakat a városon kívül temetik el, hogy termékennyé tegyék a földet. Oda szöktem, ásni kezdtem, és igazam lett. Fiúk és lányok ezrével hallhattak meg, mikor a lányok idejöttek. Csontokat találtam, némelyiken ruha is volt, és a ruhák közt találtam korongokat. Belepróbáltam őket a tchiple nyílásába. Az egyik korongon még megmaradtak a minták. - Kétkedve nézett Corbellre - Nem jutott ^ eszedbe, hogy szükséged lesz egy korongra? Corbell elvörösödött. - Sok mindenre kellett figyelnem. - Nagyobb szerencsém is lehetett volna a társammal. - Gondolom. Köszönöm, hogy visszajöttél értem. - Muszáj volt, mert egy újabb hibát is elkövettél. Ez a kocsi önmagát irányítja? A kocsi mozgása egyenletessé vált. Most már látta Corbell, hogy elhagyták Parhaldingot és egy végtelen búzatábla fölött suhannak. - Hacsak Skatholz dárdája... igen, önmagát irányítja - válaszolt. - Akkor nézd meg a hajam. Semmi különös nem látszott rajta. Egy kicsit zsírosabb és kócosabb lett, de teljesen egyforma fehér volt... öt nappal a macskafarok harapása után. Gording törte meg a zavart csendet.

- Menjek vissza a diktátorokhoz? Mondjam azt nekik, hogy létezik a diktátorok halhatatlansága, csak Corbell elveszítette. Meg kell találnunk, Corbell. - Nem hiszem el. A macskafarkak nem... Nem hiszem el! A pokolba is, Gording, semmi más injekciót nem kaptam, kivéve azt a macskafarok harapást! - Valami, amit ettél, ittál vagy belélegeztél. Talán furcsán érezted magadat utána. Betegnek. Mámorosnak. Zavartnak. - Az öregedés ennél komplikáltabb dolog. Vannak... Tudod egyáltalán, hogyan öregszenek az emberek? Gording kényelmesen elnyúlt székében, szemben Corbellel. Az öregúr semmi sietségről nem tett tanúságot. - Ha mindent tudnék az öregedésről, akkor én csinálnám a diktátorok halhatatlanságát. Általános dolgokat tudok. Olyan anyagok épülnek be a szervezetbe, mint... a kihunyó tűz hamuja. Egy részükkel a test segítség nélkül is elbír. Ürülékraktározó helyekre gyűjti, és kiüríti. Néhány káros anyagot el lehet távolítani az erek faláról és az agy szöveteiből a megfelelő gyógyszerekkel. A piszkot és a füstöt, ami a tüdőben összegyűlik, ki lehet mosni. A kórház nélkül sokkal gyorsabban meghalnánk. Azonban néhány... hamu a test legkisebb élő részeiben gyűlik fel. Semmilyen szerv nem tudja eltávolítani. El tudok képzelni egy gyógyszert, egy vegyületet, ami ezeket az anyagokat olyanná alakítja, ami könnyebben lebomlik, anélkül hogy megölné... - Anélkül, hogy megölné a sejtet. Csak találgatsz, vagy tévedek? Tudjuk, hogy létezik a diktátorok halhatatlansága, de nem tudjuk, hogyan csinálja, amit csinál. 'Hogyan csinálja egy fiú teste? Gording tagadólag intett: egy széles mozdulatot tett a kezével. - Ez rossz gondolatmenet. A diktátorok halhatatlansága volt először. Primitívebbnek kell lennie, kevésbé indirektnek. Corbell, nyugodj meg. Semmi sem történhet, míg meg nem áll a tchiple. Pihennünk kell. - Erős vágyat érzek, hogy valami kemény tárgyba verjem a fejem. Amikor arra gondolok, hogyan kényszerítettelek, hogy rám vesd magadat, és hogyan dobtam az arcodba a macskafarkat... - Nem tudta, hogy mondják fiúsul azt, hogy sajnálom. - Milyen furcsán gondolkozol. Tudom, mire számítottál. A fiatal, erős és fekete hajú Gording a lábad elé veti magát, a hihetetlenül szőrös melleden zokog és felajánlja neked asszonyait... Gording nevetett. - Igen, tudom, hogy így gondolkozol. Nem, ők nem az én asszonyaim. Ők a saját magukéi, és én is a magamé vagyok, ha - és amikor - a fiúk hagyják, hogy a magunk urai legyünk. Emlékszel, hogyan viselkedtek az asszonyok, mikor arról beszéltél, hogy egy férfi egy asszonynak? j - Hát... halványan. - Biztosan nagyon furcsán éltetek. Hát nem tudod, hogy vannak időszakok, amikor az asszony nem kívánja a férfit? Akkor az mit csinál? Kölcsön vesz egy másik férfihoz kapcsolt asszonyt? - Gording jól szórakozott. Nyugalma ragadóssá vált. Corbell lejjebb ereszkedett a székében. - Majd megtudod, ha megszerezzük a diktátorok halhatatlanságát. Gording döbbentnek tűnt. - Azt hiszem, igazad van. Meg kell szabadulnunk a Fiúktól. Fiúgyermekeinket halhatatlan felnőttekké kell nevelnünk. Lassanként az egy férfira jutó asszonyok száma egyre csökken. De... - mosolygott - az évszázadokba telik. Látták, hogyan közeledik az eső feléjük a búzatáblán keresztül. A kocsi elején dörömbölt. Corbellnek fel kellett emelnie a hangját az eső dobolása miatt. - Próbáltatok már megszökni? - Kémeket küldtünk. Legtöbbjük kétéves diktátor férfi volt, főleg azok, akiket visszautasítottak a fiuk. Túl fiatalok voltak,

hogy bölcsek legyenek, de le tudták borotválni a szőrt, és elmentek fiúknak. Néhányukat emlékezetvesztéssel hozták vissza. A többiek - azt hiszem - visszajöttek volna, ha tudnak. Néhány asszony is próbálkozott vele a hosszú éjszakák alatt. Egyikük sem tért vissza. Az eső zaja elnyomta a motor zümmögését. - Soha nem gondoltatok arra, hogy a tengeren meneküljetek? - De igen, természetesen, de hogy rejthetnénk el egy hajót a fiúk elől? Corbell, te már jártál a tengeren túl. Van ott föld? Van ott élet, vagy túl nagy a forróság? - Van élet, de nem olyan dús, mint itt, és másmilyen. Tudom, hogy egy részük ehető, mert Mirelly-Lyra elég sok mindennel etetett. Meleg volt, de nem gyilkos meleg. És figyelj, láttam olyan nagy tengeri hajókat, ami elbírná az egész Diktátorok Városát. Hogy működnek-e még, az más kérdés. -Hol? - Ott, ahol valamikor tengerfenék volt, egy rövid napi járásra onnan, ahol most van a tenger. Gording elmerengett ezen. - Három probléma adódik. Hogyan visszük a hajót a tengerhez? Nagy a kockázat, hogy a fiúk elkapnak. A harmadik és legrosszabb, mit mondunk az embereknek, mikor megöregszenek? Azt, hogy megmentettük őket a halhatatlanságtól? Ha megtaláljuk a diktátorok halhatatlanságát, Corbell, akkor megszöktethetjük a diktátorokat a tengeren át. - Ez piszkálja a csőrömet. Mindent kigondoltam. Ragyogóan! Minden a macskafarkakra utalt... Figyelj csak, hagyod, hogy még egyszer megharaptassalak? Talán csak a hím macskák, vagy csak a nőstények, vagy csak a szürke csíkosak. Amit a fiúk nem vittek magukkal a Diktátorok Városába. - Nyúzz meg elevenen, ha muszáj. A tét nagy. Már rég halott lennél, ha valamikor nem tippeltél volna jól. Corbell mélyebbre süppedt a puha anyagba. Az eső dobolása kellemes, otthonos, biztonságos érzést keltett. Hamarosan elaludt. Álmában szaladt, szaladt. III. Valami erősen előrelökte. Valami puha érte az arcát és visszalökte. Nagy nyomás tartotta a helyén és közben vadul buckázott előre. Megpróbált felkelni, de meg se tudott mozdulni, még a kisujját se tudta megmozdítani. Kiáltani akart, de néni kapott levegőt. Rémálom! Fut a kórház folyosóján, nem kap elég levegőt... a fülkék a páncélteremben... nem működnek! Ki a páncélteremből, keresni egy másik transzportációs fülkét, befordul a sarkon és... a norn! Megbénulnak a rekeszizmai, egyensúlyérzéke teljesen felborul, újra kiáltani próbál. A bot! A kiáltása levegőt juttatott át... azon az anyagon az arcánál. Lihegett, és egy kis levegő átszivárgóit, lassan. Szivacsos anyagot érzett az arcánál. Rendben, a kórházi esetnek már régen vége. A pörgés megszűnt. Úgy érezte, fejjel lefelé van. Lássuk csak, Gordinggal volt... egy kocsiban... A nyomás csökkent. Kezét előrenyomta. Az anyag engedett... mint egy léggömb. Egyik karját oldalra nyújtotta, és megkereste az ajtót, majd a kilincset. Nagy nehezen kinyitotta. Kioldalazott a szivacsos léggömb mellett és végül kiesett fejjel lefelé. A kocsi fejjel lefelé állt a nedves, satnya búzában. Gurulása utat vágott benne. Gording is ott volt, és egy törött dárdanyelet nézett, amit a szorosan illeszkedő burkolat széle alá nyomtak. - Tudtam, hogy vannak biztonsági berendezések - mondta jókedvvel. Megkönnyebbülten kezdett beszélni Corbell: - Túl sok volt már a nagy menekülésekből az utóbbi időben. Kezdem őket összekeverni. Istenem, micsoda rémálom! Egy időre azt hittem, megint Mirelly-Lyra elől menekülök.

Gording ránézett. - Te komolyan félsz attól az öreg diktátortól? - Komolyan. Rosszabb, mint a fiúk. Volt néhány nagyon rázós pillanat. A város tele volt prilatszilokkal, és soha nem tudhattam, hol lesz ő, és hol leszek én. A legjobb, amit tehettem, hogy kerestem egy prilatszilt és találomra tárcsáztam, újra meg újra, és még akkor is volt, amelyik nem működött. És egész idő alatt a szkafanderem sisakját követte. Talán még mindig nála van. Legalábbis... remélem. - Mit számít az? - Majd útközben elmondom. - Corbell megállt. - Egy pillanatra azt... - Van valami? - Valami kapcsolatra jött rá az én primitív agyam, de el is felejtettem. Nem baj, majd eszembe jut. - Corbell végignézett a búzatáblába rajzolt csíkon, aztán meghosszabbította az egyenest. Sarash-Zillish arra van. Bárcsak tudnám, milyen messze. - Nem láttak semmit, csak hullámzó gabonát. - Amikor erdőhöz érünk, akkor már közel vagyunk. Gording gondosan megjavította Skatholz törött dárdáját. Megtalálta a követ a hozzá kötözött zsinórral, keresett még egy követ, és megcsinálta fegyverét. A tchiple biztonsági ballonjai majdnem teljesen leeresztettek. Gording addig keresgélt odabenn, míg meg nem találta a műanyag lemezt. A Nap egy felhőkön nyugvó tüzes repülő csészealjnak tűnt. Elindultak a nedves búzában, és Corbell mesélni kezdett arról, hogyan veszítették el a lányok a Holdat. Reggel felé egy patakra bukkantak. A Jupiter vízszintes narancs színű sugarakkal világította be az utat, amitől a táj sokkal ragyogóbbnak látszott, mint a valóságban. Corbell belelépett a vízbe, még mielőtt látta volna, hogy ott van. A patak sekély és lassú folyású volt. Lápi fű nőtt benne, talán valami mutáns formája a búzának vagy a rizsnek. Corbell letérdelt, hogy igyon. Megdörzsölte a lábát, hogy lemossa a rászáradt vért. Amikor felnézett, Gording egy fickándozó halat tartott a kezében. - Gording, te igazán gyors vagy. - A vacsoránk... Megpucolta a halat. - Merjünk tüzet rakni? - Nem, nem szabad, hogy észrevegyenek. Nem megfelelő a létszámunk. - Semmilyen távolságból nem tűnünk fiúknak. Nyersen esszük meg a halat. - Nem, köszönöm. - Ahogy tetszik. A rezzenéstelen fénypont nem lett fényesebb. Különös, hogy ilyen gyorsan jött. De az Uránusz azon a ritka pályán közeledett a Jupiterhez, mikor a Don Jüan belépett a Naprendszerbe, amin a lányok hagyták. Ennyit mondott Gordingnak. Gording sápadt arcával bólintott. - Nem tettem hozzá a számokat, de szerintem a Jupiter és az Uránusz pályája örökké keresztezi egymást, ha magára hagyták azután, hogy a lányok leejtették a Ganymedest... De miért hagyták volna magára? Meg kellett próbálniuk megfordítani, kijavítani a hibájukat. - Talán hallották, hogy háború van. Visszahozták a hajóikat, hogy az űrből bombázzák a Fiúkat. Soha nem tértek vissza. Gording mindent megevett, kivéve a szálkákat. - Nem valószínű, hogy a lányok a visszatérésedig vártak a bosszújukkal. Az sem valószínű, hogy a szabadon mozgó Uránusz éppen érkezésed után keresztezte a Föld pályáját. Azt hiszem, a magyarázatod helyes, Corbell. A Négyes Városba kell mennünk és megkeresni az öreg diktátort, akinél a szkafandered sisakja van. Máskülönben megérjük a világvégét. - Féltem tőle, hogy ezt mondod. Rendben. Sarash-Zillish-ben van egy működő tchiple. A Horn-fokról vitt oda. Bárcsak tudnám a kódot a visszaúthoz... de nem tudom.

- Tárcsázzunk találomra? - Talán. Először meg szeretném nézni a föld alatti rendszert. Az épületben vannak térképek. Felállt. - Menjünk. A hajnal vérfagyasztó üvöltéssel köszöntött be. Corbell felkapta a fejét. Egy törpe oroszlánt látott mintegy húsz yardnyira egy kiemelkedésen, és kihívóan bömbölt. Skatholz törött dárdája csúszott a kezébe. - Támadj! - kiáltotta Gording, és megrohamozta a vadállatot. Corbell követte. Az oroszlán mintha meglepődött volna... de döntött. Gordingra vetette magát. Gording valahogy ellépett az útjából. Corbell egész testsúlyát beleadta a dobásba, és a dárda belefúródott az oroszlánba a bordái mögött. Az oroszlán üvöltött, megfordult és felé csapott, de elvétette, mert az egyik lába valahogy hiányzott. Gording újra végrehajtotta a trükköt és az oroszlán másik mellső lába is eltűnt. - Most pedig futás! - kiáltotta Gording. Sarash-Zillish felé futottak. A tiszta levegőben látszottak a fák kék körvonalai. - Hím oroszlán... a zsákmányt viszi... a nősténynek - lihegte Gording. Corbell visszanézett, és látott valami búzaszínűt mozogni a magas gabonában. Egy pillantást vetett az öregemberre és így szólt: - Kifárasztod magadat... Harcolnunk kell. Megálltak. A nőstény óvatossága adott nekik időt, hogy kifújják magukat. Amikor előbukkant a Búzából ott találta őket, mint két atlétaszobrot nyolclábnyira egymástól. Üvöltött. Nem mozdultak. Az oroszlán átgondolta. Még egyszer üvöltött. Corbell mereven állt, magabiztosan és boldogan. A nőstény elment. Kétszer visszanézett, gondolkodott és továbbment. Corbell ostoba vigyorral az arcán ment tovább. Nem tehetett róla. Valahányszor kiegyengette arcvonásait, mindig visszatért. Minden normális emberpár hetvenkedett volna; de Gording szemmel láthatóan lezártnak tekintette az ügyet. Még csak megkönnyebbülést sem mutatott Corbell ügyessége miatt..., ami hízelgő volt a maga módján. - Az igazi oroszlánok széttéptek volna minket - szólalt meg végül Corbell. - Miért van annyi kis változata a nagy állatoknak? - Mert van? - Igen. Oroszlánok, elefántok, bivalyok. Legalább tízezer Jupiter évnyi éhség lehetett itt. A nagy állatok biztos hamarabb halálra éheztek. Vagy elpusztultak a hőségtől: túl nagy tömeg, túl kicsi felület. - Hiszek neked. Rád nézek, és egy másfajta diktátort látok. Volt időnk alkalmazkodni a vörössé vált napfényhez meg a hosszú nappalokhoz és éjszakákhoz. Állatok, növények és diktátorok... és a fiúk is alkalmazkodtak a diktátorokon keresztül. Ha most az Uránusz kiszélesíti a Föld pályáját, akkor ez mind kárba vész. - Tudom. - Készen állsz, hogy szembenézz Mirelly-Lyrával? - Igen. - Corbell megremegett, bár a reggel nem volt kimondottan hűvös. Lesz még hűvösebb is. Corbell megpróbálta elképzelni a hatévnyi éjszakát... és látta, ahogy Mirelly-Lyra felé lopakodik a sötétben. - Jó lenne, ha még azelőtt megtalálnánk a diktátorok halhatatlanságát, mielőtt találkozunk vele. Ijesztően mindent megtenne érte. - Ha valaha is megtaláljuk, én leszek az első. Corbell nevetett. - Elég kell hogy legyen belőle, különben... őrizték volna. - Miért álltái meg? - Őrizték. A Sarash-Zillish-i kórház termét nem őrizték. Biztosak voltak benne a fiúk, hogy a diktátorok nem juthatnak hozzá? Épp úgy nézett ki mint a másik terem, kivéve az őröket és a páncélajtót és az egyirányú prilatszilt, és a felfegyverzett üvegkalitkákat a tetőn.

- Na és akkor? Mi van, ha egy vagy három diktátor megtalálta a diktátorok halhatatlanságát? Négyes Városban a termet diktátorok védték diktátorok ellen, vagy legalábbis így hitted. - Tévedtem. Négyes Város öreg, de nem olyan öreg, mint Parhalding. Inkább mint SarashZillish. Azt hiszem, a fiúk építették Négyes Várost. A fák most már közelebb voltak. Gyümölcsfák. Corbell éhes volt. Lerázta az érzést. Beugrott valaminek a vége... Egy kihunyó tűz hamvai. Legnagyobb részük eltávozik az ürülékkel és a vizelettel... de nem minden; karbamid rakódhat le az ízületeknél és köszvényt okozhat. Koleszterin rakódik le a vénákban és artériákban. De még ha ezeket ki is tisztítják... még mindig ott vannak a belső molekulák, amik magába a sejtbe épülnek be. Képzeld el a csodát, ami ezt eltávolíthatja! És most mondd meg, hogy néz ki! - Nem is volt mit őrizni! - Nem ér... - Nem volt mit őrizni Sarash-Zillishben. Megfordítottam az egészet. Hújjjj! Megvan! A diktátorok halhatatlansága! Gording kissé hátralépett. - Már egyszer megvolt. Most milyen vadállattal haraptatsz meg? - Nem is kell mondanom. Hülyét csináltam magamból. De most nem. Gyerünk. - A fák már közel voltak és Corbell farkaséhes volt. IV. Corbell egyedül lépkedett Sarash-Zillish utcáin. Viszketett az arca. Viszketett a feje. Viszketett a melle. Megpróbált nem foglalkozni a gyomrában gyülekező savakkal. Hogy mozognak a magányosak? Csak egyetlen magányost látott elég közelről, hogy megnézhesse. Az biztos volt a kedves fogadtatásban; mozgása magabiztos, fiús volt. Corbell is megpróbált így lépkedni. Sarash-Zillish ablakai sötéten néztek rá. Az utca üres és csendes. Ez az egész játék fölöslegesnek fog bizonyulni, a viszketés meg minden... Megtöltötték gyomrukat gyümölccsel Sarash-Zillishen kívül az erdőben. Corbell az eltört dárda fejét használta, hogy leborotválja az arcát és a mellét, valamint négyhüvelyknyit a koponyáján, egy pamacs körül. Gording levágta hosszú fehér haját. O is megborotválkozott, hátha használ valamit; voltak fehér hajú albínó fiúk, bár nem mozogtak úgy, mint akiknek fáj az ízületük. Nevetve és viccelődve jöttek elő a fiúk, feltehetőleg egy bevásárlóközpontból. Corbell befordult egy sarkon, hogy elkerülje őket, akár egy magányos tenné, talán. Messziről magányosnak kell tűnnie. Közelebbről semmi esélye. A diktátorok halhatatlansága ellenére nem tizenkét éves volt. Bárcsak mellette lenne Gording; de az elrontott volna mindent. Kettő a legrosszabb létszám. Az utcát eltorlaszoló bozót egyre sűrűbb lett. Corbell közéjük gázolt. Összekuszálódott szőlőbokrok emelkedtek majdnem függőlegesen egy fallá. Corbell elkanyarodott a fal mentén. A fal, amint észrevette, enyhén kanyarodott. Talán egy kört vagy ellipszist alkot. Itt volt egy rés, a rés közelében a növényzet dúsabb volt és magasabbra nőtt, mintha a park kitüremkedett volna a nyíláson. Corbell elment mellette és folytatta útját. Egy parkban megszokott zajok vették körül: a szélben lengedező faágak, apró madarak dala, egy hirtelen éles rikoltás, majd (Corbell nagyot ugrott) kitörő kacaj. Fiúk. fiúk a fal másik oldalán, és a fal szétnyílt előtte. A nyíláson túl egy tizenkét láb széles karácsonyfadísz lebegett a térdig érő szőlő között. Corbell átgondolta. Ekkor, a kocsi látóterében egy egyenes csemetét kezdett keresgélni. A legtöbb bokor nem volt jó, de talált egyet, ami megfelelt, még ha egy kicsit rövid is. A tövénél farigcsálni kezdte a csonka dárdával, míg ki nem tudta tépni. Keresztbe tett lábakkal leült...

Mi tartja fel Gordingot? Gording jóval mögötte haladt, követte. Ha bárki észrevette, akkor két magányosnak tűntek, akik épp egy irányba haladnak, egy értelmes cél felé: a parkba. Immár ülő helyzetben Corbell levette a dárdafejet a törött nyélről és nekiállt lehántolni a csemetét. Alig nézett fel, ahogy a fiúk bejöttek a park kapuján: kettő, öt, tíz fiú egy hatalmas fácánnal. Hová mennek vele? A konyhába egy közeli épületben? Elavult volt. Egy hangosabb hangot hallott, majd szünet következett, és arra gondolva, hogy üdvözölték, felnézett egy mosolygó fiú szemébe, aztán folytatta tovább a munkáját. Hát nem látják, hogy egyedül van? Egy magányos biztosan megteszi az első lépéseket, ha és amikor kedve van hozzá, talán. Az új nyél szépen alakult. Belepróbálta a végét a dárdafejbe. Egy kicsit még nagy. Még egy kicsit lejjebb kell faragnia, egy rovátkát metszeni rá és beleilleszteni. A fiúk zajolása elhalkult, ahogy továbbmentek az utcán, azonban két csendes, értetlen hang beszélt a közelében. Felnézett. Közel álltak, és őt figyelték, miközben beszélgettek. Az autó... Gording guggol az autó mögött! Hogy került oda? Corbell semmi neszt nem hallott. Biztosan észrevette az autót, átment a falon, került egyet a parkban és újra átment a falon. Most pedig guggolt, mozdulatlanul, de igen gyanúsnak tűnhet, ha valaki meglátja. A magas fiú, akinek fekete hablabdára emlékeztetett a haja, ismét üdvözölte Corbellt. - Elnézést kérünk, hogy megzavartunk. Megnézhetnénk, min dolgozol? Corbell lassan felállt és aztán a kocsi felé szaladt. Az ajtó nyitva volt, ahogy hagyta. A fiúknak addig nem sikerült elkapniuk. Gording ott volt előtte, és a másik ajtón csúszott be. Corbell becsukta az autó ajtaját és a kilincsbe kapaszkodott, hogy úgy is maradjon, miközben Gording a billentyűkre csapott. A fekete hajú fiú mellette futott és az ajtót rángatta, hosszabb ideig, mint azt Corbell lehetségesnek tartotta. Végül elengedte. - Azt mondtad, hogy négyet valamiből - szólt Gording. -Én azt nyomtam meg. - A keresztbe tett vesszőket. - Nem tudom, az hova visz bennünket. Lássuk, meg tudjuk-e változtatni. - Négyszer lenyomta a roggyant pit. - Még azt sem tudom, hogy van-e itt földalatti-állomás. Nem látok hatalmas kockát. Máshol mindenhol egy hatalmas kocka volt. - Nyugalom. Ha nem találjuk meg a földalattit, még akkor is van egy tchiple-ünk. Tárcsázhatunk találomra. - Elveszítettem a dárdámat. - Nekem még megvan a zsinórom. - Nem úgy gondoltam. Azt hittem, hogy jól csinálom, mikor meg akartam javítani. De ahogy azok a fiúk viselkedtek, biztosan elrontottam valamit. Hagyjuk. Girbegurba száguldásuk során a városon át egyetlenegy másik fiút láttak. Közel a város középpontjához, egy felhőkarcoló romján, egy sovány és rongyos magányos hegyet mászott három emelet magasságban. Amikor a tchiple elzúgott alatta, mélyen ülő szemével a Corbellébe nézett, amíg a tchiple be nem fordult egy sarkon. Mivel a nagy sötétség még egy régi földi év múlva volt esedékes, egy magányos és két csapat talán az egész lakossága Sarash-Zillishnek. Szép lenne hinni benne... meg ostobaság. Sa-rashZillish rajta kell hogy legyen a szoros láncot alkotó „telefonfülkék" rendszerében. Túlságosan fontos ahhoz, hogy ne legyen. - Krayhayft törzséből néhányan már előttünk ideérhettek -mondta Corbell. - Nem tudják, hogy hova megyünk, vagy igen? - Nem tudják, hogy miért akarunk a Horn-fokra menni. Nem szeretném alábecsülni őket. A kocsi lassított és megállt. Kiszálltak. - Hol vagyunk? - kérdezte Gording.

Az utca ritkás növényzete egész dzsungellé sűrűsödve kúszott fel egy emelkedőn tőlük jobbra. Corbell felugrott a tchiple kerek tetejére. A citrusdzsungel szokatlanul lapos és téglalap alakú volt. Némelyik fa nagyon öregnek tűnt. - Nem tudom. - De miért hozott ide minket a tchiple? Hol van a földalatti? - A fejünk fölé tornyosul. Minden városban, amit láttam, a földalatti épülete hatalmas kocka volt. Gording csatlakozott hozzá a kocsi tetején. Együtt vizsgálgatták a téglalap alakú erdőt. - De a metró az a föld alatt van - mondta Gording. - Miért kell akkor olyan magasnak lennie? - Soha nem tudtam meg, mi van a felsőbb szinteken. Talán kormányhivatalok. Vagy kiadó hivatalok. - Ezt nem tudta fiúsul elmondani. - Talán megépítették a földalattit, csak lehagyták az épületet. A dzsungelfolt épp olyan széles volt, mint a kockák Egyes Városban és Négyes Városban. - Talán. Egy parkot csináltak fölé helyette - válaszolt Corbell. - Aztán a jégsapka megolvadt és egy csomó por borított be mindent. De hová tették a bejáratot? Liftek lennének középen? Nem, ott a legsűrűbbek áfák. Ahol a talaj emelkedni kezdett az utca szintjéről, egy mélyedést vett észre. Víz gyűlt oda, és egy kis piszkos, növényekkel benőtt tócsát alkotott. Corbell motyogott valamit a foga alatt. - Nem értem ezeket a szavakat - mondta Gording. Corbell oda mutatott. - A növények, a víz és a sárréteg alatt vannak a lépcsők, amik az ajtókhoz vezetnek. Miután kerestünk egy lapátot és az egészet kiástuk. Akkor majd meglátjuk, hogy működik-e egyáltalán valami ott lenn. - Nem. -Nem? - Nem hagyják - mutatott előre Gording. A szögletes arcú magányos szaladt feléjük a széles utcán keresztül. Egy furcsán hajlított, széles pengéjű kardot hozott magával. Jóval mögötte újabb fiúk özönlöttek ki egy épületből. - Le tudod szedni a köveiddel? - Nem - hangzott a válasz. - Fel van készülve. Tudja, hogy veszélyesek vagyunk. A pengével elkapná a zsinórt. - Akkor be a kocsiba! - Bemásztak. Corbell csalódottan kérdezte: - Hogy értek ide ilyen hamar? - Nem autóval. Vannak prilatszilek Sarash-Zillishben? - Hát persze, így csinálták. - Használhatjuk a prilatszilt? - Igen. Igen! Nem kell ásnunk! Feltéve, hogy azok a vackok még mindig működnek. A földalattit nem tartották karban. A magányos nagyon közel ért most már. Corbell egy számot tárcsázott, amire emlékezett: két keresztbe tett vessző, fordított S, oldalán fekvő óraüveg, rozzant pi. A kocsi simán elindult. Tizenegy fiú figyelte, hogyan távolodik. - Valahogyan követtek minket. És újra követni fognak - jegyezte meg Corbell. - Van egy kis időnk, de nem sok. Kívülről annak az irodaépületnek a másolata volt, ahol Mirelly-Lyra visszaadta a szkafanderét. Ebben a változatban működtek a liftek. Még mindig a mintát követve, Corbell a harmadik emelettel próbálkozott. Egy sor irodaajtó, mind zárva. - Az én korongom nem nyitja őket - jelentette Gording. Belerúgtak. Szilárdan állt. - Vannak olyan prilatszilok, amik nem becsukott ajtók mögött vannak? - Igen. A tetőn. A fiúk mostanra már ott lehetnek. - Megtartottad legalább a dárda hegyét?

Corbell odaadta. Aztán eszébe jutott, hogy lehetnek kijelzők a liftekhez. Visszalépett a liftbe és minden gombot megnyomott. Ha minden emeleten megáll, akkor mindet ellenőrizniük kell. A negyediken szállt ki. Ahogy tovaosont, felülről kaparászást hallott, mintha egy halom patkány lett volna. Gording letekerte a zsinórt a kövekről. Egyiket a hegyhez kötözte, másikat az ágyékkötőjéhez. Most a heggyel nyirbálni kezdte a szőnyeget az ajtó alatt. - Őrizd a lépcsőt! - mondta. - Mivel? Gording nem felelt, még csak fel sem nézett. Corbell csupasz kézzel állt a lépcsőház ajtajában. Az első fiú, aki kijön, megöli. Tudta. Talán Gording megmenekül. Mit csinál Gording? Gording ujjaival átdugta a hegyet az ajtó alatt. Az ágyékkötőjének a végével lefelé húzta. Nehezen szedte a levegőt. Hangok törtek elő a fogai közül. Most oldalra húzta, az ajtófélfa felé. Belerúgott az ajtóba. Az megremegett. Egy újabb rúgásra szélesre tárult. A penge erősebb volt, mint az ajtó; a zsinór körbevágta a fémet a zár körül. Az iroda ablakán át megpillantott két fiút, akik a tchiple motorháztetője alatt ügyködtek. Gordinggal együtt bezsúfolódott a „telefonfülkébe". Amikor becsukta az ajtót, tökéletes sötétség uralkodott. Résnyire kinyitotta az ajtót, megkereste a rozzant pit, rátette az ujját és így csukta be újra az ajtót. Négyszer megnyomta. Semmi észrevehető nem történt. Kinyitotta az ajtót, és kisurrant a sötétbe. - Csak remélhetjük, hogy ez tényleg a metróállomás - suttogta. - Maradj itt! Megkeresem a lépcsőt, és szólok. - Rendben - egyezett bele Gording. Corbell elsuhant. Kezét a falhoz érintve haladt előre. Egyszer egy kanapéra bukkant, majd felbotlott benne. Hogy el ne essen, belekapaszkodott a szövetbe, s az szétfoszlott a keze alatt. Tönkrement. Hangot hallott a háta mögül. - Mi volt az? - kérdezte. Gording nem felelt. Corbell továbbment. Érezte Mirelly-Lyra jelenlétét a sötétben. Minden pillanatban azt várta, hogy a lépcsőkbe botlik, de a fal csak egyre folytatódott. Megkerült egy újabb kanapét és ment tovább. Semmi neszt nem hallott. Vastag szőnyeg tompította lépteit és nyelte el lélegzésének a neszét. Lépcsők! - Itt - mondta, immár nem suttogva. - Remek - hallotta Gording hangját pár lépésről. Corbell akkorát ugrott, mint akit áram ütött meg. - Egy fiú lopakodott utánad, míg meg nem öltem a zsineggel. A szagából ítélve a magányos lehetett. - Lehet, hogy halott ez a hely. Ha a lépcsők... ó! - A lépcsők elindultak alatta. Egyensúlyát vesztve zavartan ült le, és hagyta, hogy a lépcső levigye a sötétbe. A lépcső megállt. - És most? - kérdezte Gording. - Kövesd a hangomat. Tudom, merre vannak a kocsik; egészen hátul. - Kezét maga elé tartva lépkedett. Hogyan találja meg a megfelelő kocsit? Kitapogatta az utat egy kanapé körül. Kemény falhoz ért a keze. Hát persze. Nem hallotta Gordin-got... meg semmi mást sem. Vajon fiúk lopóznak a sötétben? Vajon Gording már halott? Csak a legöregebb fiúk tudhatják, hogy milyen ez a hely; de ők sem feltétlenül. A lélegzete után követik. Megtalálta az ajtókat. - Gording!

A túlsó végen fény villant. Honnan jött ez? - Rendben - szólt Gording. Corbell várt a sötétben és a csendben. Gording most már mellette beszélt... - Itt vagyok! -... kitapogatta Corbell kezét és valami nehéz tárgyat tett bele. - Kifosztottam "a magányost. Itt a kardja. Elvettem a tűzgyújtóját is. Hol van a világ térképe? - Azon a falon. - Corbell a helyes irányba állította Gording kezét. A lámpa fénye egy kétpólusú vetítést világított meg. Nem világítottak a vonalak vagy a számok, hogy megjelöljék az útvonalakat. - Melyik a mi ajtónk? - kérdezte Gording. - Nem tudom. - A fiúknál van a tchiple-ünk. Nem adhatjuk meg magunkat, mert megöltük a magányost. Lehet, hogy a fiúk le tudják zárni a prilatszilt. Tégy valamit, Corbell. - Rendben. Add ide a korongot. - Elvette és beleillesztette a jegyablakba. Semmi sem történt. Megpróbálta a következő ajtót. Semmi. Kezdett pánikba esni. De a lépcsők működtek... A harmadik ajtó átengedte őket. A metrókocsi átlátszó ajtaja átengedte Gordingot, becsukódott mögötte, és addig nem nyílt ki, míg Corbell ki nem húzta és újra visszatette a korongot. Egymással szemben ültek. - Most pedig elücsörgünk itt egy ideig. - Rendben. - Nem tudom, hogy lehetsz ilyen nyugodt. - Én kevesebbet kockáztatok, mint te. Fél Jupiter-év - Corbell szavaival élve - és meghalok. Ezzel szemben ott van a diktátorok halhatatlansága és felszabadulás a fiúk hatalma alól. Hacsak... Corbell megtaláljuk a diktátorok halhatatlanságát ott, ahova megyünk? Vagy örökösen portyáznunk kell az An-tarktiszon? - Tudom, hogy Négyes Városban van. Talán máshol is. - Megéri a kockázatot. Alszunk? Corbell felnevetett. - Sok szerencsét. V. Gording felébredt, mikor az ajtó felemelkedett. A kocsi besiklott a vákuumcsatornába; lefelé kanyarodott; majd egyenesen haladt, jobbra fordult, balra kanyarodott. Eddig minden rendben. Gording a másik arcát figyelte és megnyugodott. - Nem akartam megkérdezni, de hova megyünk? - Nem számít. Mindenhol van olyan... világtérkép, ami világít. Az majd megmutatja, hogyan jussunk el Négyes Városba. - Jó döntés - mondta Gording, és újra elaludt. Talán csak színészkedik. Légzése azonban nyugodt, egyenletes volt. Corbell kinyújtózott. Bokáját egy kartámla alá tette. Gording szuszogásán kívül semmi hang nem hallatszott. Corbell elszunyókált. Mocorgóit és rángatózott álmában: futott és futott... Amikor a kocsi felfelé kanyarodott, félig felébredt, de aztán újra álomba zuhant. Azt azonban érezte, mikor a kocsi lassít, és eszébe jutott első utazása. Kezét a fülére tapasztotta, és látta, hogy Gording követi példáját. A kocsi megállt. Az ajtók automatikusan kinyíltak. Forró, nedves levegő csapódott be rajta. - Gyerünk! - kiáltotta Corbell, és elindult. A hatalmas csarnok csupa rom volt. A hatalmas kockából hat vagy hét emelet beszakadt, jól látszott a fölötte levő rész keresztmetszete, de Corbellt most nem érdekelte. Kicsiket lélegzett.

A forró levegő tele volt vegyszerek és penész illatával és ízével. Cseppekben ült ki az izzadság a testére. A térkép középen kettétört és nem világított. A lemezt három ajtóba is belepróbálta, míg talált egyet, ami működött. Gording kinyújtotta a karját, és úgy beszélt, mint aki visszatartja a lélegzetét. - Várj! Ez hová megy? - Gyerünk! Beléptek a metrókocsiba. Nem volt jobb. Egy gőzkamrába zárva is meg lehet halni, gondolta Corbell. Elnyúlt egy sor széken. - Mirelly-Lyra átállította a földalatti rendszert, hogy a világ meleg részeiről mindenkit egyenesen hozzá vigyen. Reménykedjünk, hogy nem hagyta ki ezt a terminált. Feküdj nyugodtan, és ne mozogj! Kis lélegzeteket végy! A hátán feküdt és várt. Az izzadtság végigfolyt a testén és csípte a bőrét, de nem törölte le'. Valami bekapcsolt. Levegő suhant el fölötte, túl meleg, de aztán egyre hűvösebb. Corbell sóhajtott. - A szén-dioxid biztosan működésbe hozott valamit. -mondta magának. A levegő egyre hűvösebb és hűvösebb lett. - Elhagytam a tűzgyújtót - szólalt meg jóval később Gording. - A francba! Aztán csend, míg az ajtó be nem csukódott. A szokásos kanyargás után az út egyenletessé vált. Corbell ismét aludni próbált, de valami visszatartotta. Nem tudta mi az, míg Gording meg nem szólalt: - Fáj a fülem. Erről van hát szó! - A kocsi szivárog - mondta Corbell. - Egy kockázat, amit vállalnunk kellett. Reméljük, marad elég levegőnk az út végéig. - Fáj. Tehetek valamit? Hé, Gording soha nem ült repülőn! - Mozgasd az állkapcsaidat! - Megmutatta. Füle kidugult. A kocsi lassított. Hamarabb ideért, mint Corbell gondolta volna; de mindketten lihegtek és Gording nagyon rosszul volt. Corbell bűnös elégtételt érzett. Sok ismeretlen veszély kellett hozzá, hogy Gordingot nyugtalanná tegye. Kezével befogta a fülét, száját nagyra nyitotta. Várta, hogy Gording is ezt tegye. A bőre ragadt az izzadságtól. Elviselhetetlenül feszült volt. Az ajtók kinyíltak. A bezúduló levegő csak meleg volt. Az ajtón át fényeket látott a távolban, szőnyeggel borított kanapékat. A magányos kardja után nyúlt. Mozgást látott a kapunál. Mirelly-Lyra! - villant Corbell agyába. - Túl hamar! Becsukta az ajtót, épp amikor valami átsuhant a kapun. Nála van, amit akar, tárgyalhatnak. Krayhayft volt! A szürke hajú fiú hirtelen megállt. Az üvegen keresztül nézett rájuk. Felemelte a tűzgyújtót. Gording a WC fala mögé vetődött. Corbell észrevette, de ő maga mozdulatlanná dermedt. Krayhayft mellé lőtt. Fény izzott fel Corbell mögött, ahogy az ülés egy része szénné égett. - Gyere ki! Vagy leégetem a lábadat - kiáltotta Krayhayft. Corbell keze még mindig az ajtón volt. De... - Nem tehetem. Kivágnátok az Élet Fáját. Egy pillanatra Krayhayft zavarba jött. - Mi nem ezt akarjuk - mondta aztán. - Mi csak azt akarjuk tudni, hol van. Corbell, tegyük fel, hogy egy katasztrófa elpusztítja a diktátorok nagy részét, és csak egy féltucatnyi öregember marad életben. Akkor fiatallá tehetnénk őket és szaporodhatnának. - Közben nekik fogalmuk se lenne a titokról. A Corbell jobb lábánál levő szőnyegből tűz csapott ki.

- Szükségünk lenne a szkafandered sisakjára is. Ha már a katasztrófáknál tartunk... Krayhayft elhallgatott. Arca megváltozott. Corbell még egyetlen fiú arcán sem látott ilyen kifejezést. Megrémítette. Bűntudat, megbánás és félelem. Krayhayft felnyögött, a hangot elnyelte az üveg. Szeme jobbra-balra forgott. A menekülés útját kereste? Megtalálta. Okosabb lévén az embereknél azonnal megtalálta és használta is. Krayhayft a fejéhez emelte a tűzgyújtót, és lőtt. A fejének abból az oldalából tűz csapott ki, majd a másikból is. Krayhayft összecsuklott, rándult még egyet-kettőt, aztán nem mozdult többet. Ekkor Mirelly-Lyra Zeelashisthar lépett át a kapun. Alaktalan köpenyben, aszott arcával: a ragyogó szemek először rá, aztán a botra meredtek. - Mirelly-Lyra! Én vagyok. A meglepetés majdnem megölte. Azt remélte, hogy elájul, de összeszedte magát. A bottal felé intett: - Gyere ki! A kardért nyúlt. Ekkor ő is kapott abból, ami megölte Krayhayftot. Üvöltött. Az asszony érthetetlenül beszélt. Egy öregember hangja fordított: - Megtaláltad. Hol van? - Add ide a botot, és megmondom. Az asszony válasza egy adag bűntudat és szellemi kín volt. Corbell próbálta leküzdeni, és az öregasszony nyaka felé kapott. Az ellépett. Corbell üvöltött. Aztán hirtelen elfordított valamit a boton. Álom húzta le a szőnyeg felé. Álom és izzó harag küzdöttek benn egymással. Térden állt, de még mindig felé tartott, két lépés, három... Dohos szag. Puha anyag öleli körbe a nyakát. Mirelly-Lyra az egyik alaktalan kanapén ült. Corbell a karjára támaszkodott és felemelkedett a szőnyegről. Az asszony felé közeledett. Ó megpróbált hátrébb húzódni. Félt. - Hátulról kaptam el - szólt Gording. Szemben ült az asszonnyal, kezében a bottal. A vénasszony gyorsan beszélt. - Nem mertek megölni. Van nálam valami, amire szükségetek van. Corbell erőlködve felállt. - A szkafanderem sisakja - mondta. - Add ide, vagy hagyom, hogy így élj... ahogy vagy. Összeszorította az ajkát. - Előbb a halhatatlanság. - Hány gomb van azon a boton? - Öt. Kettő, ami öl. Engem a többi is megölhet. Akkor hogyan találod meg a sisakot? - Valószínűleg sikerülne. - Corbell elmosolyodott; látta az arcán, hogy igaza van. - És akkor mi lenne? Fiatallá teszlek. Aztán megöllek, ha nem kapom meg, amit akarok. - Fiúsra váltott. - Tartsd a botot készenlétben! De nem hinném, hogy most el akarna szökni. Megkeressük a diktátorok halhatatlanságát. Gording hitetlenkedve nézett rá. Corbell nem bízott annyira a nornban, hogy egy „telefonfülkében" utazzanak. Beszuszakolták magukat egy tchiple-be, középen Mirelly-Lyrával, hogy végigszáguldjanak Négyes Városon. Miközben a kocsi szélsebesen suhant az üveg és pala épület felé, Corbell tanakodott. Nem kellett volna először a sisakot megszereznie? De igen. Csak nem tudott addig várni. Meg kell tudnia. Kimásztak az autóból. - Tudhattam volna, hogy egy kórház lesz - mondta Gording.

- A ti kórházatokban volt egy... őrzött terem a harmadikon? - Nem. Mirelly-Lyra felnézett az üvegmozaik falra. - De én átkutattam ezt a helyet! - És elszánt is voltál - mondta Corbell önelégülten. - Csak nem megfelelőképp. - Felmentek a lépcsőn. Por szállt fel a lábuk alatt. A harmadik emeleten két pár nyomra talált, amik emlékeztették a menekülésre ezeken a folyosókon át. Hátrapillantott; azonban Mirelly-Lyra elég nyugodtnak tűnt, és Górding ott haladt mögötte a bottal. Befordult... és nem tudott tájékozódni. - Mirelly-Lyra, hol vannak a „telefonfülkék"? - Bal oldalon a következő saroknál. Megtalálták a prilatszilsort. Egy pillanatig gondolkodott: ez volt az a sarok, ahol elbújt a norn elől. Elindultak... és itt van a nyitott páncélajtó. - Jól őrizték a halhatatlanságukat. - Te nem tennéd? - Corbell a csontvázakra és a lyukra mutatott a falon. - De nem elég jól. Szerencsénk, hogy nem törték össze használat után. Talán azt hitték, hogy ötven év múlva visszatérnek. Gording körülnézett az őrhelyeken, az üres polcokon, a számítógép-állványon, a pár „telefonfülkén". - Hol van, ha nem pusztították el? Nem a prilatszilban, hacsak a célállomás nem ugyanígy őrzött. - A prilatszilban. Előbb add ide a botot. Vajon Gording tiltakozni fog? Nem tette; átadta Corbellnek a fegyvert, és előrelépett, hogy megvizsgálja a fülkéket. Csak az egyiken volt ajtó. Belépett. Mirelly-Lyra valamit morgott. A doboz fordított: - Gúnyolódsz velem? Corbell az orra alá dugta a botot. - Mit gondolsz? Körmeivel támadt neki. Nem bajlódott a gombokkal. A fejére ütött a bottal, kétszer, erre lenyelte a haragját. Gording megtalálta a gombot. Megnyomta. - Hújjjéé! - kiáltotta Gording. A másik fülkében táncra perdültek a porszemek. - Semmi sem történt - szólt Gording, és kinyitotta az ajtót. - Ez nem teljesen igaz - felelt Corbell, majd Mirelly-Lyrához fordult: - Nem muszáj, ha nem akarod. Vagy bízol bennem, vagy nem. - Kéjsóvár fickó, gúnyolódott magával, és egy kicsit elszégyellte magát. De megküzdött ezért! Az asszony lenyelte a szájára toluló szavakat. Igazán elszánt volt. Belépett a fülkébe. Corbell elkapta Gording tekintetét, és az ajtó nélküli fülkére mutatott. A fülkében lebegő por hirtelen sűrűbb lett. Gording elmosolyodott. -Ó! A norn is észrevette, de nem értette... és Corbell nevetett rajta. - A molekulák a sejtjeidből! A vegyi szerek nem jutnak el odáig, de a telefonfülke igen. Fogja azokat a halott molekulákat és áttranszportálja őket. Azt az anyagot, ami kilencven év alatt felhalmozódik. Most már érted? - Semmit sem érzek - mondta bizonytalanul. - Kell. Én is éreztem. Olyan volt, mintha új erőre kaptam volna. Természetesen az életemért futottam akkor. De semmi nyilvánvaló. Mire számítottál? Néhány nap múlva sötét gyökereket találsz majd a hajadban. - Vöröset - mondta. - Lángvöröset. - Hol van a sisak?

Elmosolyodott. Még mindig öregasszonynak látszott; de volt valami rosszindulat is abban a mosolyban. Peerssa, az Állam nevében I. A macskafarok felugrott az asztalról, mikor beléptek Mirelly-Lyra irodájába. Szürke és fehér arca bizalmatlanul nézett le rájuk a mennyezeti csillár biztonságából. Corbell szkafandere az egyik széken hevert. Gording és Mirelly-Lyra figyelte, hogy leveszi a sisakot és a fejére teszi. Megköszörülte a torkát és beleszólt: - Itt Corbell hívja Peerssát. Válaszolj, Peerssa. Semmi, semmi, semmi... - Mostanra már hatósugáron belül kell lennie. Peerssa, a pokolba is, válaszolj! Gording félretette a szkafandert, és leült. Az ezüstbot még mindig az asszonyt vette célba. Az nem vette észre. Gyűlölet és győzelem! Corbell hátán végigfutott a hideg tőle. Corbell felugrott, mikor a macska a csillárról hirtelen az asszony ölébe pottyant. Puhán esett és összetekeredett, majd fülét hegyezve figyelte Corbellt. Semmi, semmi, semmi, s... A hang halkan hallatszott. - Itt Peerssa, az Állam nevében, Peerssa az Állam nevében, hívja Jerome Corbellt. Kérlek, nézd el a hatvankilenc másodperc késést az adásban. Corbell, sok mindent kell elmondanom. - Igen, biztosan. Nekem is sok mondandóm van! El tudom mondani a Naprendszer majdnem egész történetét. De azt mondd meg előbb, hogy irányításod alá vontad-e az Uránuszt? Ha igen, mi a célod vele? - Gordinghoz fordult. - Most kérdeztem meg. Egy perc múlva megtudjuk. - Mi telik olyan sok időbe? - Fénysebesség. Az Uránusz biztosan harminchárom és fél fénymásodpercnyire van tőlünk. Gording bólintott. Nem türelmetlenkedett. Még a bottal is hanyagul bánt, bár egy percre sem fordult el az öregasszonyról. Remek. Mert még mindig ugyanaz a kifejezés látszott rajta. Amikor Peerssa megszólalt, bosszantóan nyugodt volt a hangja. - Igen, én irányítom a bolygót, amiről azt hiszem, hogy az Uránusz. Igazad volt, mikor azt feltételezted, hogy ez a Naprendszer. Miután elveszítettem veled a kapcsolatot, elmentem megvizsgálni a legkönnyebben elérhető eltérést, az új bolygót a Jupiter és a Szaturnusz között. Találtam egy műholdat egy olyan vezérlőberendezéssel, ami válaszolt a... - Mindent tudok a motorról! A kérdés... - elharapta. Ez a késedelem megőrjíti. Peerssa még mindig beszélt. - ...az adásaimra. A biztonsági programokat sikerült először kipróbálnom. Máskülönben elronthattam volna valamit. Végül találtam egy tárgyat a bolygó felső légkörében, ami erős infravörös sugarakat bocsátott ki. Egy óriási motorra bukkantam, egy fúziós motorra, ami nyilvánvalóan a bolygó elmozdítására szolgált. Ó, tudsz a motorról. Rendben. Már elindítottam a folyamatot. Huszonkét nap múlva az Uránusz pályára áll kétmillió mérfölddel a Föld előtt. Távolabb viszem a Földet a Jupitertől. Normális hőmérsékletre hűtjük. - Ne tedd! - kiáltotta Corbell. Eszébe jutott, hogy soha nem lehetett biztos Peerssa indítékaiban. - Figyelj, az élet a Földön alkalmazkodott ehhez a helyzethez már egymillió éve, vagy még több. Ha most ezt megbolygatod, a bioszféra nagy része elpusztul, beleértve azt is, ami most emberiségnek számít. Az öregasszony már most fiatalabbnak látszott, hacsak annyiban is, hogy arcán megfeszültek az izmok. Corbell elfordult a rosszindulatú vigyortól. Felemelte a sisakot, és fiúsul így szólt: - Igazunk volt. Semmi véletlen egybeesés. Peerssa letett itt, aztán elment megnézni az Uránuszt. Mindent visszatesz oda, ahol akkor volt, mikor elhagyta a Földet. Gording rámeredt.

- De a jég! A jég beborítja... - Légy elnéző még egy kicsit, rendben? - Leeresztette a sisakot. Peerssa késleltetett válasza megérkezett. - Nem engedelmeskedem a parancsaidnak, Corbell. Mirelly-Lyra Zeelashisthar parancsainak engedelmeskedem, aki valamikor az Állam polgára volt. Számíthatott volna rá, de meglepetésként érte a dolog. Felkiáltott: - Te áruló! Mirelly-Lyra hátravetette a fejét és felnevetett. Corbell az asztalra tette a sisakot. Egy percbe telt, míg meg tudott szólalni. - Nem csoda, hogy úgy somolyogtál. Mi történt? Az asszony tökéletesen jól érezte magát. - Megpróbáltam hívni az automata pilótát. Nem sikerült. Néhány nappal ezelőtt újra megpróbáltam. Talán segített, hogy a fordítógépem a te hangodat használta. Peerssa és én órákon át beszélgettünk az Államról, a világról és rólad... Félbeszakította, mert Peerssa válasza megérkezett. - Az én hűségem soha nem ingott meg, Corbell. Volt idő, mikor te elmondhattad magadról ugyanezt? - Hallgass! - szólt Corbell a sisakba. - Várj! Mirelly-Lyra velünk van. Megpróbáljuk rábeszélni, hogy változtassa meg a parancsaid. - Gordingnak pedig ezt mondta: - Ő irányítja az automata pilótát. Ő irányítja az Uránuszt. Fáradt vagyok. - Meg kell győznöd, hogy ne hajtsa végre a parancsot. Ez sürgős, Corbell. - Gondoltam rá. - Corbell lehunyta a szemét és hátradőlt. Látta, ahogy bekövetkezik. Ameddig egyáltalán életben marad, fiatal lesz. Láthatja, ahogy gleccserek borítják be az Antarktiszt, míg a jég több mérföld vastag nem lesz. Ő és MirellyLyra látják majd a törpe bivalyokat, a meztelen jegesmedvéket, a fiúkat és a diktátorokat, ahogy észak felé menekülnek, míg meg nem fagynak a hóviharban, vagy éhen halnak az élettelen vidéken, vagy a D-vitamin-hiányba pusztulnak bele. Talán ez is egy nézőpont. Vajon az öreg remete az egész Földet magának akarja? Vagy jobban szereti a társaságot? Egyszer megszökött a fiúktól, és azóta egyedül él... hmmm. Honnan szerzi az élelmet? Van valami, amit nem szeretne, ha kipusztulna? Kinyitotta a szemét. Gording mintha aggódott volna érte. És különös módon az öregasszony is. - Semmim sem fáj - szólt Gording. - Hozzászoktam, hogy mindig fáj valami. Néha alig kaptam levegőt. Az ízületeim, az inak, és az izmaim. Corbell, megtaláltad. Újra fiatalok vagyunk. - Igen. Remek. - Játssz a hálájára. Én nem tudok vele beszélni. Neked kell megtenned. Képes vagy rá. A te válladon nyugszik a világ sorsa. - Épp, amire szükségem van. - Egy pillanatra lehunyta a szemét... csak egy pillanatra... és aztán megkérdezte Mirelly-Lyrát. - Hogy érzed magad? - Jól. Erősnek érzem magam. Talán csak hinni akarok a hazugságodban. - Oké. Figyelj! - Corbell kettejük közé tette a sisakot. Félig Peerssa okulására beszélt. - A világ ki van sülve és halott mindenhol, kivéve az Antarktiszt. Ami még életben maradt, az mind trópusi növényzet, ami hat év napfényhez és hat év éjjelhez szokott. Ha az Antarktiszt újra jég borítja, minden elpusztul. Az uralkodó faj a... - a fiús szót használta. - Tizenegy éves fiúk, akik örökké élnek. Van egy kisebb felnőtt népesség, a szaporodás miatt. A férfiak úgy néznek ki, mint Gording, vagy fiatalabbnak. Emberek. Vannak apróbb különbségek... -Elkezdte sorolni őket: a halvány bőr, a kopaszodó fej... Mirelly-Lyra minden tetszés nélkül nézett végig Gordingon. De embernek kell tekintenie. A legnagyobb különbség, a kopaszodó fej, természetesnek tűnt egy öregembernél.

Még nem vette le a lábáról. Folytatta: - Ha valamikor egyáltalán új Államot akarunk alapítani, akkor a felnőttekkel kell megtennünk, a diktátorokkal. A fiúk túlságosan mások. Arra akarok kilyukadni, hogy van egy lehetőségünk. Ebben a pillanatban nagyjából tíz asszony jut minden férfira, de száz év múlva nagyjából egy az egyhez lesz az arány. - Megfogta? Mindenesetre az érdeklődését felkeltette. -Természetesen a te szereped nem lenne olyan fontos eleinte, a nagy aránytalanság miatt. De te vagy az egyetlen asszony, akinek az egész fejét haj borítja. És az egyetlen vörös. - Várj egy percet, Corbell! Nem a fiúk uralkodnak a diktátorok felett? Nem akarok rabszolga lenni. És mi van a lányokkal? - A lányok régen halottak. - Ó! - Biztosan utálta a lányokat. - Rendben. Most fiúk és diktátorok vannak. A diktátorokat ide hozhatnánk, mert itt van a diktátorok halhatatlansága. El is jönnek. Tudom, hol találunk hajót. Összevonta a szemöldökét és megrázta a fejét. Corbell tudta, hogy félig megette, amit mondott neki. A félig kopasz asszonyok között az ő szépségével uralkodni fog a férfiak felett, akik a diktátorokat irányították! De: - Mióta uralkodnak a fiúk? - Azóta, amióta te az Antarktiszra vitted a diktátorokat mint elítélteket, akármikor történt is az. Mondjuk egymillió éve. A visszatérő fiatalság zenét vitt a nevetésébe. - És most ilyen hirtelen a diktátorok kitörnek? A bárányokból farkas lesz, mert elég csábító árat ajánlunk nekik? A pokolba is, igaza van. Nyelvet váltott. - Gording? A diktátorok fellázadnának? - Igen. - Eddig még soha nem tették. - Túl nagy volt a kockázat, és túl kicsi a jutalom. Talán. Corbell angolra váltott. - Azt mondja, hogy fellázadnak. Én hiszek neki. Várj egy percet, elmondom miért. Először is, nem engedelmességre születtek. Csak azért vannak, hogy minél jobb fiúkat nemzze-nek, és megvannak a génjeik hozzá. Másodszor... hogy is mondjam? Te tudod, hogy néz ki egy hajbókoló ember? Elmosolyodott. Látta Corbellt is hajbókolni, a pokolba is. - Rendben. Ók hajbókolnak. De ez csak egy gesztus, formaság. A másik pillanatban már olyan egyenesen járnak, mint valaha. A fiúk is hajbókolnak egymás előtt. Azt hiszem, a diktátorok azért nem lázadtak fel, mert nem voltak jók az esélyeik. Most már azok. Csendben ült, és a homlokát ráncolta. - Mit gondoltál, mi lesz, ha Peerssa elviszi a Földet? - Azt hittem... Mi vagyunk az utolsó tagjai az Államnak, Corbell. Azt hittem, újraindíthatjuk az emberi fajt. - Ádám és Éva, és Éva hordja a nadrágot! Mirelly-Lyra, jobb ha bízunk benne, hogy összejöhetünk a diktátorokkal, mert, őszintén szólva, én félek tőled. Nem hinném, hogy túl tudnám tenni magam rajta. - Alacsony szexuális késztetés? - Igen. Nem uralkodnál inkább a diktátorok fölött? Egy dolog melletted áll. Te uralod az eget. Ismét egy lány uralja az eget. Egy halvány mosolyt látott (Corbell elfelejti, hogy én csak a szépségemmel uralni tudom a férfiakat!), és a legjobb pontra tapintott. - De ki kell adnod a parancsot Peerssának. Már elindította a folyamatot. Ha most elmozdítja a Földet, akkor vége a világnak. - Meg kellene váratnom téged - mondta ingerkedve.

- Peerssa már elindította... - Add ide a sisakot. - Az az átkozott folyamat. Tessék. Várj egy percet! - Nem engedte el a sisakot. - Corbell? Hát nem ezt akartad? - Csak támadt egy ötletem. - Ne rontsd el ezt! A világ sorsa. .. kuss! - Adj egy percet, hogy átgondoljam! - Amikor az ember egy dzsinnek parancsol, vigyáznia kell, hogyan fogalmaz. Rendben, Peerssa. Elmondom, mit akarok, hogy történjen. Aztán te megmondod, hogy meg tudod-e csinálni a pályamódosítást, és hogy milyen mellékhatásokra számíthatunk. Aztán Mirelly-Lyrára bízhatjuk a döntést. Azt akarom, hogy a Horn-fok és környéke hőmérséklete nagyjából tizenöt fokot hűljön. II. Az irodaépület tetejéről figyelték, hogyan halad el az Uránusz. A bolygó biztosan kisebb, mint mikor Corbell született. Biztosan több megatonna tűnt el a légköréből a több ezer éves manőverezés során. És most egy gázóriás ment el kétmillió mérföldnyire a Földtől. Fantasztikus volt. A horizont közelében ragyogott a fehér félkör lemez, egy kis rózsaszínes árnyalattal, az éjszakai oldala sötét volt. A fekete sarokból egy apró, de erős lila-fehér láng terjeszkedett tovább és tovább, megvilágította az éjjeli oldalt, egyre erősebb és vörösebb lett. Mirelly-Lyra mondott valamit, ami tiszta zene volt. Nem csoda, hogy rá tudta venni a férfiakat akaratának teljesítésére. (Az öregember hangja ezt mondta: „Csodálatos.") Fehér ruhája alaktalan árnyéknak látszott csupán a sötétben. Corbell kicsit távolabb állt tőle. Most már, hogy többé nem öregasszony, még jobban félt tőle, mint korábban. Az igazság az, hogy a norn irányítja a világ sorsát. Corbell nagyon ideges volt ezen az éjjelen. Beleszólt a kezében levő sisakba: - Peerssa, hogy megy? - Várta a választ. Semmi, semmi... - Zöld madár. - Az automata pilóta pofátlanul nyugodtnak tűnt. - Nem volt könnyű az új pálya kijelölése, hogy egyetlen holddal se ütközzön, de sikerült. A Föld új pályája kissé különös lesz. Az átlag hőmérséklet nagyjából tíz fokkal alacsonyabban alakul. - Elég jó. - Corbell letette a sisakot. Legszívesebben két-percenként hívta volna Peerssát. Egy óriás bolygó ilyen közelsége nem csodálatos, hanem félelmetes. - Csodálatos - ismételte meg. - A gondolat, hogy az Állam ilyen magasságokba eljutott. Most pedig csak vadaik vannak. - De visszatérünk - szólt Corbell, és hangosan nevetett. -Gording nem tudja, de az, amit a Diktátorok Városában csinál, egy népességrobbanás alapjait teremti meg. Háromezer év múlva újra bolygóközi űrhajókat fogunk építeni. Szükségünk lesz rájuk. A Föld túlnépesedik. - Erre nem gondoltam. Talán Gording igen. Tényleg azt hiszed, hogy a diktátorok eljönnek? Egymillió év rabszolgaság után, végül is... - El kell jönniük. - Mindent kigondolt, a legapróbb részletekig. - Néhány hónap múlva a Horn-fok és Négyes Város a mérsékelt övben lesz. A növények, amik olyan jól megélnek az Antarktiszon, itt is jól érzik majd magukat, ha áttelepítjük őket. Az Antarktiszon hűvösebb lesz, mint a fiúk gondolják. Sarash Zillishben lesznek hat régi földi évig. Közben a diktátorok áttelepülnek ide. - Minden rendben, ha a fiúk várni fognak. Azt mondtad, hogy nagyon intelligensek. Talán azonnal támadnak. - Várjanak csak egy pár hónapot, és kellemetlen meglepetésben részesítjük őket! Akkorra Peerssa már pályán lesz. Nem mondta neked? Van a fedélzeten egy olyan fegyver, amivel felrobbanthatja őket az űrből, mikor megpróbálnak átkelni az óceánon. Azt fogják hinni, hogy a lányok. Megpróbálják kiirtani őket a Himalaya völgyeiben és az Ohotszki-tenger partján. De

ha elég sokáig várnak... akkor esni fog az eső, rengeteg eső, mikor lehűl a Föld. Valószínűleg elnyeli a Diktátorok Városát is. A fiúk azt hiszik majd, hogy a diktátorok megfulladtak. Az Uránusz lila-fehéren lángolt. Peerssa útvonala a Jupiter holdjai között elég komplikált volt. Az éjszakában fények táncoltak: az Uránusz nappali oldala, a tűhegynyi ragyogás az Uránusz éjjeli oldalán, a Jupiter és a holdak. A levegő meleg volt és fülledt, tele valamilyen illattal, nem teljesen dohszag, de nem is virágillat. Corbell azon tanakodott, honnan jön. Vajon a bálnák nászideje van most? A levegő a fejébe szállt. - Corbell?- Tessék? - Mi van, ha a diktátorok megelégszenek a tisztes megöregedéssel? A sötétben alig tudta kivenni huncut mosolyát. (Huncut? Ugyanaz a rosszindulatú mosoly ráncok nélkül. Vajon mindig csak huncut volt?) - Még mindig nincs más választásuk - mondta. Egy szennyes gondolata támadt hirtelen, és gyorsan kijavította magát. - Nem lesz más választásuk, mint hogy idejöjjenek. Vagy kell nekik a diktátorok halhatatlansága, vagy nem. - Mindegy, manipulálta a diktátorokat... a saját érdekükben... és nem ugyanezt mondaná Peerssa is Corbellnek? Nem árt, ha igazam lesz! Ha száz év múlva panaszkodni fognak, még mindig itt leszek, hogy meghallgassam! - A diktátor férfiak szépnek találnak majd engem? - kérdezte az árnyék a sötétben. - Igen. Szépnek és egzotikusnak. Ha az asszonyoknak tetszettem én, a férfiaknak te is fogsz tetszeni. - De te nem találsz szépnek engem - fordult hozzá. - Az én szexuális késztetésem állítólag... - Ez nem válasz! - csattant fel. - A diktátor asszonyokkal is lefeküdtél. - Ha már kierőszakoltad, elmondom, hogy mindig is féltem a szép nőktől - vágott vissza. - És nagyon félek tőled. Az agyam egyik csücskében még mindig azt hiszem, hogy nálad van a bot. - Corbell, jól tudod, hogy a diktátorok talán nem élik túl a változást a biológiai ritmusukban. Négyes Városban minden reggel felkel a nap, egész évben. - Megérintette a karját. - De még ha életben maradnak is, mi vagyunk az utolsó emberi lények. Ha mi gyerekek nélkül halunk meg... El akart húzódni tőle, de valami legbelül közelebb akart kerülni hozzá. Mindkét késztetést leküzdötte. - Túl gyorsan haladsz. Talán vannak már diktátor asszonyok, akik az én gyermekeimet várják. Az majd eldönti, hogy emberek-e... de még ha nem is azok, elég közel vannak hozzá. - Menjünk be. A hőség... - Amikor Corbell a hatalmas égi betolakodóra mutatott, a kezébe kapaszkodott. - Ha lezuhan a Földre, tényleg végig akarod nézni? - Igen. - De felvette a sisakot és követte. Már nem volt nála bot. Csak a Földnél tízszerte nagyobb bolygóval fenyegethette. A liftben hűvösebb volt. Légkondicionálás. Idegei még mindig bizseregtek, hogy a fölöttük elhaladó Uránusz, vagy a norn közelsége miatt-e?... Hirtelen tüsszentett, és majdnem elnevette magát. Hát ezt érezte a háztetőn. Még soha nem használt parfümöt eddig. Hátravetette a csuklyát. A haja kimondottan érdekes volt: hosszú, finom fehér hajszálak hulltak alá a lángolóan vörös tövekből. A ráncoknak már csak a nyomai látszottak. A mellei... egzotikusak, igen: magas és kúp alakú, a ruha alatt csábítóan kidomborodtak. Vajon a diktátorok vadul érzékinek látják, vagy az állati származás nyomának? A lift megállt. Az ajtók kinyíltak. Corbell azonban a falhoz tapadt, és Mirelly-Lyra sem mozdult. Kényelmetlenül méregette Corbellt, ahogy az nehezen szedte a levegőt, és minden erejét összeszedte, hogy visszafogja magát.

Kívánta. Ez már az őrületig fokozódott, és félt. - A parfüm - mondta rekedt hangon. - Igen - felelte. - Szégyelld magad, hogy ehhez kellett folyamodnom. Ha örömet okoz, hogy beletiporsz a büszkeségembe, akkor győztél. - Nem értem. - Ferómon. Megváltoztattam a rendszeremet, hogy feromont termeljen, és szexuális vágyat keltsen benned. A feromon biokémiai hatóanyag. - Előrelépett, kezét a férfi vállára tette. Gondolod, hogy így... - Egyetlen érintése elegendő volt. A ruháján a kapcsok egy kivételével ki voltak oldva, azt eltépte. Több gondja akadt a saját ágyékkötőjével, keze annyira remegett, hogy a nőnek is segíteni kellett. A lift padlójára fektette, gyorsan, vadul. Talán fájdalmat okozott neki. Lehet, hogy akart is. A fejében még mindig ott lebegett a parfüm. Először nem volt ideje észrevenni a különbségeket. Most megfigyelte. Már ötvenezer év is hozott változásokat. A bokái vaskosabbak voltak, és egyáltalán minden kiterjedése nagyobb, mint amilyen a szépségideál volt 1970-ben. Fantasztikus szemek, egzotikus beütéssel, és puha asszonyszájak. Ismét magához vonta. Nem volt passzív, de nem is élvezte teljesen; megrémítette az, amit szabadjára eresztett. Utána Corbell már nyugodtabb lett. Kiléptek a liftből a szőnyegre. Harmadjára már ő volt az, aki felizgatta. Próbálta visszafogni magát, és hagyni, hogy úgy csinálja, ahogy neki tetszik, de mikor befejezték, ujjainak nyoma ott látszott a nő csípőjén. - Jól vagy? - kérdezte később. Az asszony felnevetett. Még mindig rajta lovagolva a hajába túrt. - Fiatal vagyok. Gyorsan gyógyulok. - Aphrodisiacumot használtál. - Igen. Aphrodisiacumot. A férőmön az Peerssa ötlete volt. - Micsoda? Peerssa? Megölöm! Ő... és te! Mind a ketten úgy használtatok, mint egy köteg ideget! - Kiáltani akart. -Nem úgy, mint aki gondolkozik is. Olyan, mint az az átkozott bot. - Felejtsd el azt az átkozott rudat! Gyerekeket kell nemzenünk. Mi vagyunk az utolsók. Mit akarsz tőlem, Corbell? - Nem tudom. Majd akkor kérdezd meg, mikor már újra használni tudom a fejemet. Azt akarom, hogy Peerssa halott legyen, és Pierce, az ellenőr is. Megölné magát, ha megparancsolnád neki? - Azt tette, amit tennie kellett. Újra fel kell építenie az Államot. Corbell, hát nem jobb ez, mint a bot? Nem? - Rendben, jobb, mint a bot. - Akkor mit akarsz? Lefekszel velem a férőmön nélkül is? Mondjam meg Peerssának, hogy a te utasításaidat kövesse? Mirabelle-t akarta (jött rá). A régi szertartásra vágyott: vacsora egy új étteremben, amit a barátok ajánlottak, és Alexanders konyak utána, és a hatalmas ágy. Vettek egy vízágyat nem sokkal azelőtt, hogy a rák emészteni kezdte a gyomrát. És most itt fekszik a szőnyegen, a lift előtti folyosón, a legkülönösebb asszonnyal. - Nem a te hibád - mondta. - Haza akarok menni. A nő megcsóválta a fejét. - Én is haza akarok menni. De nem tehetjük. Itt kell felépítenünk az otthonunkat újra. Már ezt is tették, gondolta Corbell. Talán még jól is fogják csinálni. - Még a szerelmi történetek sem ugyanazok. Ferómon! Istenem, micsoda módja ez a világ megmentésének. Megcsinálnád a fordítót, hogy a te hangodon beszéljen hozzám? - Rendben. Holnap - mondta az öregember hangja. - És ha nem akarod, hogy megbolonduljak, akkor add át Peerssa irányítását. Unom, hogy ő diktálja az életemet. - Most?

- Holnap. - Még egy dolgot szeretett volna megtenni. Szerette volna elpusztítani a botot, úgy, hogy Peerssa agyába veri. De szükségük lehet Peerssára és a botra is, ha a fiúk túl hamar jönnek. Elfordult hát, és az ágyékkötőjét kereste... de aztán meggondolta magát, és közelebb hajolt Mirelly-Lyrához, és mélyet lélegzett. Az Uránusz biztosan elhaladt mostanra, és a Föld úton van a szélesebb pálya felé, s a világ megmentése várhat holnapig. Talán a férőmön parfümöt kis mennyiségben jól is fel lehet használni.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful