You are on page 1of 18

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30.

számából SAINT-GERMAIN GRÓF
Történelmi elbeszélés. Le Notre M.G.után. I. Saint-Germain grófot annak idejében sokan Rákóczi Ferencz fiának tartották, mely állításukat leginkább azzal vélték támogathatni, hogy Saint-Germain a sokféle nevek közt egy időben a Czároky nevet is viselte, mely a Rákóczy név betücseréjébőí eredt. Azonkívül Bécsben leginkább Czobor Ádám gróf és Esterházy herezeg társaságában járt s egyáltalán többnyire a magyar főurak barátságát kereste. Maga XV. Lajos franczia király állítólag meg volt győződve arról, hogy a Czároky név alatt a szerencsétlen Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelem fia lappang, Rákóczi Ferencz herczeg, a kit mint gyermeket foglyul ejtettek az osztrákok a ki Olaszországban kénytelen volt a Marchese di Santa Elnabeta nevet venni fel, s azután hirtelen nyoma veszett. Föltehető-e azonban, hogy Czobor gróf s a többi magyar urak ne ismerték volna a Rákóczi ivadékot személyesen, s föltehető-e, hogy barátságukban részeltettek volna oly egyént, a kiről tudták, hogy világcsaló ? Szerintünk erre gondolni sem lehet; s ez is több egy körülménynyel, mely Saint-Germain történetét még inkább bonyolódottá teszi. A rejtélyes grófra vonatkozó érdekes történelmi elbeszélést Le Notre jeles franczia iró ujabban megjelent műve után közöljük.  . 1757-ik év egyik nyári napján a franczia Hennegau Avesnes nevű városa végén egy négylovas hintó állt meg. Az őrség, melyet a hintót megelőző lovas futár felriasztott, fegyverével tisztelgett, a dobok peregtek, mire a hintóból egy finom kinézésű uri ember tolta ki fejét. A tisztek kardjaikkal tisztelegtek és a hintó a városba hajtott, hol a «Hotel du Nord» előtt állt meg. A hintóból kilépő egyén felöltője alól a Szent-Lélekrend kék szalagja tűnt elő, de egyébként is minden oda mutatott, hogy a megérkező vendég nagy ur. A fogadós földig hajolva azt kérdé, hogy mivel szolgálhatna, mire egyszerű semmivel válaszoltak. — Engedje meg herczegséged, ha arra figyelmeztetem, hogy innen Parisig csakis Saint-Quentinban talál jóravaló helyet. — Ez nem baj, ebédemet utánam hozzák. Egyelőre nyisson számomra szobát, hol titkárommal együtt ebédelhessek. Embereim majd felszolgálnak. — Herczegséged a nagy teremben jól el lesz helyezve. — Üres a terem ? — E pillanatban csak egy utas van, ki ma reggel érkezett és most ült ebédhez. — Kérje meg, hogy máshová menjen! — Bocsánatot kérek, de az utas előkelő uri ember, ki komornyikjával jár, nem merném. — A felelősséget magamra vállalom; mondja meg nékie, hogy a teremből menjen ki, még pedig azonnal, mert sietek. A parancsoló hangon adott utasításnak a fogadós nem mert többé ellenszegülni és süvegét kezei közt forgatva, folytonos bókok után a terembe sietett, honnan azonban néhány percz múlva ismét visszatért. — Nos! — Nos, az idegen utas nem akar tágítani; azt. állítja, hogy senki kedvéért nem háborgattatja magát és... — Majd meglássuk! Jer utánam, Balliére, ketten valamiképen tán csak elbánunk vele! És az ismeretlen nagy úr, titkárja és a fogadós által kisérve, a terembe lépett. Az utas, kinek egyszerű, de finom bérruhába öltözött komornyikja szolgált fel az asztalnál, a

Az

1

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
jövevény láttára helyéről felkelve, mélyen meghajtotta magát. Uri kinézésű java korbeli ember volt, kinek kis ujján rendkívüli nagyságú gyémánt tündökölt. —Ön az uram, — kezdé a kék szalagos utas, — ki kérésem daczára nem akarja a termet elhagyni ? —Herczegséged ellenszegülésemet meg fogja bocsájtani, — felelé a másik bizalmas udvariassággal. Véletlenül én jutottam ide elsőnek és herczegségeden kivül helyemet senki másnak át nem engedtem volna, de miután most személyesen szerencsém lett, alig hiszem, hogy e részben azonnal tisztába ne jöhetnénk. — Ön tehát ismer engem; részemről nem emlékszem, hogy valamikor láttam volna. — Én soha sem láttam herczegségedet; idegen vagyok és régóta nem jártam Francziaországban; nem, sohasem láttam, de azért ismerem. — És hogyan, ha szabad kérdezni ? A párbeszéd lefolyása alatt a kék szalagos úri ember cselédjei egy konyhakocsiról, mely a hintó nyomában megérkezett, teljesen kész ebédet vettek elő, melyet három borszesz lángú készüléken fölmelegítettek. A műtétre az idegen titkárja ügyelt, míg a többi inasok ezüst asztali készlettel terítették meg az asztalt. Herczegséged azt kérdi tőlem, honnan ismerem? Hiszen egész Európa ismeri és bámulja Vignerod Lajos-Ferencz-Armand Richelieu herczeg tábornagyot, a port-mahoni győzedelmes vezért, Hannoveria hősét. Habár Richelieu a hizelgést nem igen szerette, mindamellett jóakaró képpel fordult az utas felé. A másik újra meghajtotta magát és a mint ez uri emberek közt mindenkor megjárja, a tábornagygyal szemben helyet foglalt. — Bulhiére, -— monda Richelieu titkárjához fordulva, — tölts ennek az urnák a rózsaszinű pezsgőmből. — Bocsánatot, herczegem, nem szoktam bort inni. — Mi az ördög, tehát vízzel él! Ez esetben nem vinném önt Guyenne-i kormányzóságomba, hol az emberek nem jó szemmel néznek arra, ki borukat visszautasítja. — Bocsánatot, bátor voltam megjegyezni, hogy bort nem iszom, de ezért nem mondtam, hogy vízzel élek. — De hát mit iszik ? Sört, teát ? — Semmit. Soha sem iszom. — Semmit? — Soha sem ittam; vagy igen egyszer mégis, hogy az ivás érzését megismerhessem. — Ön — soha — sem — ivott ? — ismétlé Richelieu minden szót külön hangoztatva. — És ezen nélkülözés daczára jól érzi magát ? — Pompásan, a mint látja. —Ugy látszik, hogy ez önre valami rossz hatással nem bir. Talán ennek köszönheti jósló tehetségét, melynek imént oly fényes bizonyítékát adta? — Jóslat? Nem értem önt, herczegem. — Mindenesetre! Ön a mint monda, soha sem látott, és mégis az első találkozásra nevemen szólít. Hiszen ez boszorkányság! Tudja, valóságos boszorkányság! — Már pedig a dolog nagyon egyszerű, herczegem. Ön, a mint azt tán másoktól is hallhatta, nagyon hasonlít dicső emlékű rokonához, a nagy Richelieu bibornokhoz. Minden vonása, mozdulata, sőt még a fejtartása is . . . — Ezt értem, — veté közbe Richelieu, kit hasonlatosság felemlítése kellemesen érintett, — Ön bizonyára a bibornok többféle arczképeit látta? — Nem én, herczegem; a bibornokot több ízben személyesen láttam, sőt egyszer meg is szólított. Nagy férfiú volt, kinek nevét mindig tisztelettel említem. 2

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
A tábornagy fejét felkapta, mintha azt akarta volna látni, vajjon vendége nem tréfát üz-e vele. Ez azonban nem úgy nézett ki, mintha ilyesmire gondolna, hanem egykedvüleg egy szalonka szárnyán rágódott. — Ön uram azt akarta mondani, hogy látta, tulajdon szemeivel látta Richelieu bibornokot? — Mindenesetre, — felelé a másik, — még pedig nagyon sokszor. — Hány éves ön ? — 1630. június havában százhuszonhét éve lesz, — folytatá az utas a választ kikerülve, — hogy szerencsés voltam a bibornoknak szolgálatjára lenni. A bibornok az aviglianói szoroson átkelve meghűlt és Saluzzóban Piemontban fekvő beteg lett. Állapotát a sereg előtt titokban kellett tartani, mert különben nagy baj támadhatott volna. A beteg körül nem orvosok, hanem kuruzsolók forgolódtak, kik vagy nem akartak vagy pedig nem mertek a gyógyításhoz fogni. Érre én a bibornokig furakodtam, kit 1607-ben Rómában már ismertem és ki reám sokat tartott. Egy szóval, oly szert itattam meg vele, mely őt néhány óra múlva ismét lábra állította. Engedje meg, tábornagy úr, hogy e sültből, mely csakugyan nagyszerű, még egyszer vehessek . . . Erre az idegen jókora adagot szedett ki magának, a tábornok pedig félbe hagyta az evést. Ugy ő, mint Bulhiére, a titkár és a két felszolgáló lakáj, kik uruk széke mögött mozdulatlanul álltak, az idegenre szegezték szemeiket. — Ezen esetről én is hallottam valamit, — monda hosszabb hallgatás után a tábornagy, — de nem tudtam, hogy. . . — Ez nagyon érthető, ön nem volt ott. Tessék figyelembe venni, hogy gyógyszerem nagyon egyszerű. Metz ostrománál V-ik Károlynál szintén sikerrel alkalmaztam. Akkoriban sokan hideglázban szenvedtek; a sereg sokat nélkülözött, élelmezése nagyon rossz volt, orvosokról nem gondoskodtak, soha sem ettem oly rossz kenyeret, mint akkor! — Mint Metz ostrománál, V-ik Károly császár alatt? — Igen. — Ezerötszáz. —Ötvenkettőben, igen; én ezen időben Guise herczegnél, kivel önnek neje rokonságot tart, gyakran megfordultam. — Nos uram— kiálta fel a tábornagy, mintha valami nyomás alól akarna szabadulni, — tán a keresztes-hadjáratokban is részt vett? — Nem. Szent Lajost nem is ismertem; azon időben sokáig Angolhonban és Svédországban laktam s igy mindaz, a mi Francziaországban történt, elkerülte figyelmemet. Ismertem Frede-gairet; volt szerencsém őt munkáiban segíteni. — Fredegairet ? — dadogá Richelieu. —Igen, Fredegairet, a hetedik század történetíróját; ennél tudósb és miveltebb embert alig ismertem. A historiografusok valódi mintája volt. Mindent részrehajlás és túlzás nélkül szokott irni, a mit mások nem igen tesznek. Szegény jó barátom! Ki gondolná, hogy tizenegyszáz év óta nincsen többé. Hogyan múlik az idő! . . . Erre mintha a szomorú emlék benyomásait vigasztalni akarná, tányérjára egy jókora meleg süteményt csúsztatott. — Uram, — folytatá a tábornagy, kit az idegen hidegvére egészen kihozott sodrából, — megvallom, hogy a miket most hamarjában elmesélt, alig hihetem el. Úgy vagyok vele, mint Szent Tamás . .. — Szent Tamás? Oh, bocsánatot kérek, beszéljünk Szent Tamásról, — kiálta fel az idegen. Szent Tamást nagyon jól ismertem herczegem, már pedig tessék elhinni, hogy Szent Tamás nem volt oly hitetlen, a mint ezt róla beszélik. De azért mégis hirbe jön az ember. Lássa, Sospello ezt önnek ép úgy elmondhatja, mint én. Hallod-e, Sospello, — monda az idegen szolgájához fordulva, — beszéld el csak Richelieu herczeg tábornagy úrnak . . . 3

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
— Engedje meg, gróf úr, — felelé a komornyik alázatos hangon, — de elméltóztatott felejteni, hogy csak jövő gyertya-szentelőkor lesz ötszázhatvannégy esztendeje, mióta szerencsém van szolgálatában állani. — Menjetek mindketten a pokolba, — kiáltá most Richelieu, — hiszen itt meg kell bolondulnom. Mondja meg egyszerre, hogy ön a bolygó zsidó. Hitemre fogadom hogy ezt jobb szeretném; meguntam már önnek koholmányait hallgatni. — Herczegséged nagyon téved, — kezdé az idegen komoly hangon. — Meglehet, hogy születésem a vízözönig vezethető vissza, ezt nem tudom, mivel a korral és az idő lefolyásával soha sem törődtem. De annyi bizonyos, hogy évszázadok óta élek, még pedig egy szer segítségével, melynek reczeptjét egy Heródes korabeli bölcstől kaptam. — Tehát egy szer; de szép mese! —És azt gondolja herczegem, hogy az ember már a természet minden titkát ismeri? A világ teremtésétől kezdve a mai napig minden esztendő, sőt minden óra haladást és világosságot hozott az emberiség számára, és ön azt meri állítani, hogy mától kezdve ezen haladás egyszerre meg fog szűnni? Mire valók lennének a számtalan növények, ásványok és egyéb anyagok, melyek rendeltetését nem ismerjük. Miért adta volna ezeket Isten az embernek, ha valamire használhatók nem lennének? Nem, nem, higyje el, még sok felfedezni való marad az utókor számára; a teremtések mostanáig a teremtés csak egy nagyon csekély részét ismerik. Sőt az ember azon erők ezredik részét sem ismeri, melyeket a legfelsőbb lény rendelkezésére bocsájtott. Az ember olyan, mint egy kis gyermek, kinek korához még nem való játékot adtak, a mit csak évek múlva fog megérteni. Ismeri-e ön mind ama növényeket, melyeket hintaja kerekei az utón szétmorzsolnak. Ki mondhatja önnek, hogy ama növények leghitványabbikja nem foglalja-e magában az élet titkának folyadékát? — Engedje megjegyeznem, hogy azon esetre, ha ön ezen titkot bírja, kötelességében áll ezt mindenkivel közölni, abból mindenkit részesíteni. — Gondolja? És ha az, mi egynek használ, a másiknak ártalmára lenne ? Hát ha tapasztalásból tudom, hogy ezen szert, melyből erőmet merítem, csak én tudnám elkészíteni és beadni. Lássa, tábornagy úr, önnek élete nagyon drága, önnek a világ legnagyobb országainak egyikében fontos szerep jutott, azt hiszi, hogy oly őrült lennék ebből a szerből beadni, midőn nem tudom, ez mily hatást gyakorolna testi és lelki erejére. Nem, lássa, a titok az enyém, kizárólag az enyém. Ne irigyelje tőlem, mert hosszú életemben sokszor szerettem volna az oly embereken segíteni, kiket szerettem, kik drágák voltak előttem. De nem mertem a kísérletet megtenni, annyival kevésbbé, mivel fogadásom tartja, hogy a halhatatlanság titkát senkinek el nem árulom. — De akkor, midőn már orvosi szerek nem használnak, akkor ön semmit sem koczkáztat? — Ily esetben szerem sem használ. Teljes erőben alkalmazva, a testet fentartja, de az elveszett erőt senkinél sem pótolja. — De úgy látszik, hogy önnek szolgája mégis kapott belőle ? Sospello ? Ő az én tá rgyam, tulajdonom, vele azt tehetem, a mit akarok. (Folyt, köv.)

SAINT-GERMAIN GRÓF
Történelmi elbeszélés. Le Notre M. G. után. II. — Nem gondolt ön arra, — folytatá Richelieu herczeg, — hogy titkát érvényesítse. Hiszen ez úton gazdagabb lehetne, mint a föld összes királyai. — Gazdag? Mi ez? Gazdag voltam, és ha akarom, most is az lehetek. A gazdagság titkát szintén birom, de nem használom fel, vagyis inkább már nem használom fel. Oly gazdag voltam, a milyen gazdag ember csak lehet, de azt tapasztaltam, hogy ez éppen semmit sem ér. Az ebéd véget ért. 4

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
Richelieu nem tudott érdekes vendégjétől megválni, ki azonban a házigazda szerepét elvállalva, az asztaltól felkelt. A tábornagy parancsot adott a z elutazásra, de mialatt cselédjei az ezüstöt és egyéb asztali készletet a konyhakocsira ismét felrakták, az ismeretlennek kezét nyujtá: — Uram, soha sem fogom elfelejteni azt, mi köztünk itt történt; lehet ön valami különös tünemény, vagy egyszerű szemfényvesztő, ez nekem mindegy; egy nagyon élvezetes órát töltöttem társaságában, s ezért önnek hálával tartozom. Szíveskedjék nevét megmondani, mely előttem egészen ismeretlen, ha ugyan egyáltalán van neve. — Nekem már sok nevem volt, e perczben Saint-Germain gróf a nevem, — És Parisba utazik ? — Egy hónap múlva ott leszek : előbb Lisszabonba és Madridba kell mennem, hol az udvarnál bizonyos teendőim vannak. — No, kedves gróf, igérje meg, hogy a párisi társaságban én mutathassam be. Miután oly szerencsés voltam önnel találkozni, midőn az országba jött, hadd mutassam be versaillesi barátaimnak, kik bizonyára szívesen fogadják. — Herczegséged igen kegyes. Szives pártfogását mindenesetre igénybe fogom venni. A mi a szives fogadtatást illeti, tudom, hogy e részben is, mint egyebütt, szintén sikerrel fog eljárni. — Jó, tehát első látogatása nekem szól! — A napot és órát herczegséged lesz kegyes meghatározni. — De minek, hátha útközben valami véletlen feltartóztatná ? Hátha elkésne ? — Én soha sem szoktam elkésni! — Ördöngös ember! de úton ezerféle baj érheti! — Engem baj nem ér. — Jó; erre csakugyan kíváncsi vagyok. Ma augusztus 2-ika délután két óra. Fölkeres-e engem szeptember 9-én délutáni két órakor a versaillesi palotában ? — Szeptember 9-én délutáni két órakor herczegséged tiszteletére leendek. Néhány percz múlva Richelieu, titkárjával kocsira ült, Saint-Germain gróf a kapuig kisérte, és a herczeg új ismerősével ismét kezet fogva, az összecsődült nép éljenkiáltásai közt elutazott. Saint-Germain visszament a terembe, előhivatta a vendéglőst, kitől azt kérdezte, vájjon egy Monsba küldendő sürgönyt kire lehetne bizni? Miután a vendégjős egy lovas küldönczöt ajánlott, SaintGermain a következő sürgönyt irta: «Freder, Wolf, Magdeburg kleine Viehmarkt-Gasse 78. Lm. 7. 286 E. alptra. 32 moo, tal, 7877 novaéritottl, 6525. yanerda 20. selrep rissottg b. — Germanus.» Egy fél óra múlva a gróf maga is elutazott Paris felé. Mielőtt Saint-Germain gróf viselt dolgainak elbeszélését folytatnánk, múlhatatlanul szükséges, hogy a franczia udvar akkori állapotát (1757. évben) röviden ecseteljük. Azon időben Versaillesben oly király volt, kire senki sem hallgatott, és oly királyné, ki mindenható volt: ezt Pompadour marquisnő-nek nevezték. Mert az igazi királyné, a jó lengyel Szaniszló leánya, a vallásos és szelid Lesczinska Mária, e világon nem igen jött számba. Francziaország akkoriban ama haszontalan és költséges háborút folytatta, melyet hét-éves háború név alatt ismerünk. Ausztria nem akarta eltűrni Poroszország mindinkább növekedő hatalmát és Szilézia visszafoglalására iparkodott; Anglia Francziaország kanadai és indiai gyarmataira vetette szemeit, Oroszország II.Frigyes porosz király pártját fogta, mivel azt remélte, hogy ez Lengyelország tervezett elfoglalásánál legalább is semlegesen fogja magát viselni. Egyedül csak Francziaország viselt minden czél, indok és ész nélkül háborút, a miért aztán az összes hadi költségeket nyakába sózták. Choiseul herczeg külügyminiszter volt ugyan, de az életunt, gyanakodó király, ki senkinek sem hitt, furcsa szeszélyessége folytán kétféle külügyminisztériumot tartott. Az egyik nyilvánosan és hivatalosan Pompadour asszony felügyelete alatt működött, mig titokban Broglie gróf állt az ügyek élén. így aztán a hivatalos kormányt a titkos kormány minden 5

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
alkalommal megbénította és végre mindketten semmit sem tettek. A baj tetőzésére az ügyek élén álló szép marquisnő, a mint érdekei kívánták, kénye-kedve szerint nevezett ki és bocsájtott el tábornokokat ügynökei és követjei két kézzel markoltak a királyi kincstárba. Tizenkilencz esztendő alatt Pompadour asszony 37 millió livres-t költött. Kiadásainak lajstromában egy tétel fordul elő, mely mulatságok és apró kiadások czimén 1.338,867 frankot sorol fel. Ha Montcalm marquisnak 100 ezer frank értékű puskaport küldtek volna, Francziaország megtartja Kanadát és úr lett volna Éjszak-Amerika felett. A hét éves háború lefolyása alatt, midőn a franczia sereg éhezett és lőszerei elfogytak, a király Pompadour asszonynak egy napon hatezer frankot ajándékozott, mivel kegyesen megengedte, hogy rajta eret vágjanak. Pedig abban az időben hatezer frank nagyon sok pénz volt. Az ország nagyjai, a király kedvét keresve, naponként megjelentek a szép marquisnő lakosztályaiban, melyeket a versaillesi palota földszinti részében elfoglalt. Itt aztán a király meghitt emberei: a Duras-k, d'Ayen-ek és mások főrangú hölgyekkel egyetemben mindenről beszéltek, csak Francziaország sorsáról nem. Tetszeni, enyelegni, mulatni és mulattatni, ez volt az udvari társadalom jelszava, melynek árja ellen senki sem úszhatott. Richelieu tábornagy ama fényes körökben nagy szerepet játszott. Finom élczeivel, szeretetreméltó modorával a nőket elbájolta, míg hannoverai győzelmeivel a férfiakra gyakorolt nagy hatást. Bizonyos jelekből kivette, hogy a hatalmas marquisnő kegyeit már nem bírja oly mérvben, mint előbb, de a büszke főúr ezért nem búsult és nem aggódott, sőt úgy tett, mintha a változást észre sem vette volna. Egy napon hadjárati élményeit elbeszélve, az avesnesi találkozás is eszébe jutott. — A többek közt, — kiáltá fel nevetve, — a bolygó zsidóval találkoztam! Eleinte mindenki nagyott nevetett a jó ötleten, de miután észrevették, hogy a dologhoz valami elbeszélés fűződik, elhallgattak. — Herczegi szavamra mondom, igen tisztességes ember, ki legalább kétezer éves. de azért nagyon jól érzi magát. — Valami csaló ? — Szó sincs róla; a derék uri ember egész történetét elmondta; képzeljék csak, ő Clovis vagy Nagy Károly benső barátja volt, erre már nem emlékszem tisztán, de Szent Tamásról oly hangon beszélt, mely semmi kétséget sem hagy fönn arra nézve, hogy az apostolt nem ismerte volna. — Tábornagy úr valószínűleg álmában fogadta ama tiszteletreméltó ezer éves ember látogatását ? — Hogyan, álmomban? Hiszen nem aludtam, sőt a, mi több, együtt reggeliztünk. — És a tünemény enni is szokott ? — Azaz négyért is eszik, de nem iszik. Atyjától, ki Augusztus császár idejében jó módú polgár ember volt, valami bűvös italt kapott, melylyel életét a végtelenségig fentarthatja. Ez az ember valóságos encyklopédia. Mindent tud, mindent látott, mindenkit ismer, elannyira, hogy már azon voltam, hogy mint szótárt magamhoz veszem. — El kellett volna hozni! — Eljön! Hadd lám, úgy tudom, ma szeptember 9-ike van? — A mint mondja tábornagy, de miért kérdezi ezt? — Hát csak azért, mivel szeptember 9-én délutáni 2 órakor bolygó zsidómmal légyottom van. — Hol? — Itt Versaillesban. — Parisban lakik ? — Itt már kétszázötven év óta nem járt, de megígérte, hogy eljön és meglátogat. — Tehát Fracziaországban van ? — Szó sincs róla; ezelőtt egy hónappal Liszszabonba utazott, onnan Madridba és mit tudom, még hova kellett mennie. — Akkor csak hat hónap múlva jöhet vissza, ha csak szárnyai nincsenek, mint a madárnak. — Azt nem tudom, vannak-e szárnyai, de arról jót állok, hogy ma délután két órakor szavát be 6

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
fogja váltani, mint Eegulus, kinél a pontosság dolgában leczkéket vehetett. — Nem fogják a palotába beereszteni. — Hogyan nem eresztik be? Egy grófot, Saint-Germain grófot? — Önnel lakosztályában nem fog találkozni, az őrök pedig elutasítják. — Megtalál ő engem mindenütt; ezt az embert semmiféle őr, vagy akadály fel nem tartóztatja. Arról kezeskedem. Velem, Richelieu tábornagygyal is szembeszált, még pedig sikerrel. — Már pedig tábornagy, az ön halhatatlan embere mégis csak csaló, ki költségén nevetni akart. — Vagy pedig valami ügyes zsebmetszö, ki pénzét és ékszereit elcsente; mondja csak, nem tűntek el vele együtt önnek drágaságai vagy órái? — Van is annak eszében a lopás. Ujjain oly gyémántokat láttam, a milyenek a király kincstárában sincsenek. — Nos tehát mégis csak csaló, szemfényvesztő vagy ilyesmi; öltözzék gyászba, mert többé nem fogja látni. — Fogadjunk, hogy igen! — Szívesen! — Ezer Louis d'or! — Tartom. E pillanatban a kandallón álló parányi óra kettőt ütött és mintha csak erre várt volna, egy teremőr az ajtót felnyitva, fennhangon jelenté: — Saint-Germain gróf úr! A gróf belépve, Pompadour marquisnő előtt az akkoriban szokásos mély bókokat azonnal megtette. — Asszonyom, meg fog bocsájtani, hogy látogatásom nem egyenesen önnek szól. Richelieu herczegnek, kivel ezelőtt egy hónappal találkozni szerencsém volt, megígértem, hogy ma pontban délutáni két órakor tiszteletére leendek. Ezen ígéretem megtartása vezetett ide, mely alkalommal egyúttal azon udvarnál is megjelenhettem, hol öné az elsőbbség. Az ügyes bók oly kifogástalan modorral volt alkalmazva, hogy az udvaronczok a különben is még a legszigorúbb igényeknek is megfelelő külső csínnal fellépő idegenhez azonnal rokonszenves módon közelítettek. — Szavamra mondom, uram, — jegyzé meg Richelieu herczeg, — ön oly pontos, mint a régiek homok-órája. Kénytelen leszek önt, mint a pontosság mintaképét, a királyi csillagvizsgáló uraknak miheztartás végett bemutatni. E perczben épen önről beszéltünk, s itt sokan nem akarják elhinni, hogy ön az örökkévaló fiatalság titkát birja. — Bocsánatot, tábornagy úr, de ezen titok kizárólag csak engem illet. E szavakat a gróf oly finom mosolygással és hanglejtéssel ejté ki, hogy a jelenlévők szintén helyeselték nézetét. — Ön mindenesetre itt is sikert fog aratni, mert az udvarnál való szereplését azzal kezdte meg, hogy ön által egy ezer Louis d'oros fogadást nyertem meg, azonkívül Mirepoix asszonyság, kinek ezennel bemutatom, azt monda . . . A Mirepoix név hallatára Saint-Germain megilletődve, egyenesen ama hölgyhöz fordult. — Mirepoix asszonyság, a dicső Levis házból ? — Igen is ; a mint látom, ön leszármazásunkat jobban tudja, mint az udvar történetírói. —Ah, asszonyom, — felelé Saint-Germain,— ma 1266 óta legelőször van szerencsém ismét dicső családja egyik ivadékával találkozhatni. Azon évben Benerent alatt Guy de Lévis de Mirepoix-al együtt harczoltam. — 1266-ban? ismétlé a hölgy dadogva. — Igen; mindketten elkísértük Anjou Károlyt nápolyi útjában, sőt egy este olyasmi esett meg rajtam, mire azóta sokszor gondoltam. E szavak után mindenki tátott szájjal nézett Saint-Germain7

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
re, ki előadását legnagyobb hidegvérrel ekkép folytatá: — Egy ízben én és Levis sátrunkban játszottunk. A játszma komolyan fejlődött, és reggel felé ellenfelemnek jókora összeggel adósa lettem. Mire kivirradt, el kellett válnunk s miután a sereget rögtön elhagyta, tartozásomat le nem róhattam. Engedje meg asszonyom,hogy hat százados tartozásomat önnél egyenlíthessem ki. E szavak után Saint-Germain gróf, ujjáról egy hihetetlen nagyságú gyémánttal kirakott gyűrűt nyújtott át Mirepoix asszonyságnak, ki a drága ékszert keztyüs kezében tartván, részint meglepetésből, részint pedig babonás félelemből, nem ; tudott felelni. A teremben jelen voltak Pompadour marquisnővel együtt oda siettek, és a fejedelmi kincs láttára, ennek kiváló szépségét dicsérgették. De gróf úr, e gyémánt százezer livret ér, és talán egyetlen a maga nemében? — Egyetlen? Nem, tábornagy úr, azt nem mondhatnám, de elég csinos, és Mirepoix aszszonyság nagyon lekötelezne, ha tartozásom lerovását ily alakban elfogadná. E pillanatban egy szolgálattévő kamarás az ajtó küszöbén megjelenve, jelenté: —A király! XV. Lajos lépett a terembe. Ezüsttel hímezett violaszín ruha volt rajta és fehér tollas kalapját hóna alatt tartotta. Arcza, mint rendesen, mélabús kifejezést mutatott; a jelenlévőket szó nélkül üdvözölte, egy ablak mélyedésben foglalt helyet, mintha megjelenésével a társaság terhére lenni nem akarna. Megjelenése után a marquisnő látogatói egyenkint hátrafelé indulva, az előirt hajlongások közt eltűntek, csakis Saint-Germain nem tartotta meg a versaillesi udvari illem szabályait, a mennyiben egyszerű ünnepélyes meghajtás után, az ajtón kiment. A király Pompadour marquisnővel egyedül maradva azt kérdezte: — Ki ez? — Saint-Germain gróf, Sire ! — Nem ismerem, furcsa szemei vannak, szinte megijedtem tőle. Erre aztán a király szokott csendes modorában a kandalló tüzébe nézett. El lehet képzelni, mily lármát és feltűnést keltett az előkelő párisi társadalomban a titokzatos egyéniség szerencsés szereplése az udvarnál. Egyúttal a legfurcsább hírek keringtek róla. Sokan azt mondták, hogy a portugalli király fia, mások szerint keleten utazva, valami romokban a Harun-al-Rasid által elásott kincseket találta meg. Saint-Germain maga e hírekkel nem törődve, hallgatott. A Marais-ban egy régi ódonszerü házat bérelt, melynek azonban csak az egyik emeletét használta, hol az embereket titokzatos módon fogadta. Kik hozzá bejutottak, mindig valami görög vagy chaldeusi régi könyvek olvasgatásánál találták, melyekben — mint monda — az emberi tudományok összeségét keresgette. A régi időkben történt dolgok elmondásában nagyon óvatosan járt el, és ha véletlenül azt találta mondani: «ott voltam, ezen állítását rögtön oda módosította, hogy oly emberektől tudom, kik ezt beszélték. Mindamellett beszédjeiből azt lehetett kivenni, hogy legalább is tizennyolcz század lefolyása alatt előfordult dolgok élő tanuja volt. Nem tagadta, hogy az életet meghosszabbító ital titkát bírja és hosszas kérés után Senneterre asszonyságnak, a mint monda: megszabott áron kétszáz Louis d'orért egy parányi üvegcse elixirt adott oly kikötéssel, hogy a szer hatásáról nem kezeskedik. Egy szóval Saint-Germain teljes sikert aratott, de azért Choiseul herczeg, a király és Pompadour marquisnő minisztere nem jó szemmel nézte az idegen növekedő tekintélyét. Hiába vonta kérdőre a rendőrfőnököt, ez viszont hiába küldte legügyesebb titkos ügynökeit; valamennyi titkos kémet, ki Európa különféle udvarainál Francziaországot szolgálta, kihallgattak, de az eredményből semmiféle következtetéseket nem lehetett levonni. A rendőrség csak annyit tudott kisütni, hogy Saint-Germain gróf sokáig Ausztriában, Lengyel- és Angolországban tartózkodott, mindenütt nagy urakkal járt, gazdag ember módjára élt, anélkül, hogy jövedelmeinek forrását tudta volna és mindenhonnan eltűnt a nélkül, hogy valakit előre értesített volna. Családi viszonyairól, származásáról semmit sem lehetett megtudni. (Folyt, köv.) 8

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából SAINT-GERMAIN GRÓF.
Történelmi elbeszélés. Le Notre M. G. után. III. Choiseul herczeg egyetlen egy alkalmat sem mulasztott el, hogy Saint-Germainnek a párisi előkelő körökben naponként növekedő befolyását megrövidíthesse. Uzés herczeg palotájában, hol SaintGermain gyakran megfordult, egy ízben éppen Flamel Miklós titkos szereiről beszélgettek és mindenki a gróf szavait leste, ki az annak idején nagy feltűnést keltett dologba teljesen be volt avatva. Choiseul szintén jelen lévén, utóbb Saint-Germainhez különféle kérdéseket intézett, melyekből ez könnyen kivehette, hogy a hatalmas miniszter nem a legjobb indulattal viseltetik irányában s ezért csak kitérő feleleteket adott. — Nagyszerű gyémántjait csudálom, jegyzé meg Choiseul, szemeit Saint-Germain czipő-csatjaira szegezve. Ezekhez hasonló gyémántjai még ő felségének sincsenek. — A gyémántok csakugyan elég szépek, — felelé Saint-Germain, de azért e tekintetben a királylyal még sem állnám ki a versenyt. — Kinek haját rejtegeti e gyönyörű színű médaillonban ? — Heródes haját. — Lám, lám, Heródes királyét? Hiszen a mennyire tudom, Heródes barna ember volt, e haj pedig szőke. Az ember csalódik, és mindig tanulhat. Miután ön a nagy férfiút ismerte, mondja el kérem, milyen ember volt tulajdonképen ? — Nagyon egyszerű, sőt majdnem jelentéktelen. Alacsony termetű, szenvedélyes, és korántsem állt a helyzet magaslatán, hová sorsa emelte, különben Júdeában a helyzet nem volt valami kedvező; az első század elején ügyes, finom tapintató politikusra lett volna szükség, már pedig e tulajdonságokat nem lehetett Heródesben feltalálni. — Ön nagyon felületesen beszél, uram; nem könnyű dolog embereket kormányozni. Egyébiránt, ha Heródes önnek barátja volt, miért nem támogatta bölcs tanácsával? — Bocsánatot kérek, herczegem, én nem mondottam, hogy Heródest személyesen ismertem. A mit róla tudok, azt régi kéziratokból olvastam, miből még korántsem következik, hogy Júdea utolsó királyával egykorú legyek. Abból, hogy Legendre abbé Brunhilda királyné jellemrajzát oly híven ecsetelte, tán nem fogja valaki azt következtetni, hogy vele egy időben élt ? Choiseul herczeg, mint afféle finom diplomata, az ügyes feleletre kedélyes mosolylyal válaszolt, és a társaság felé fordulva, monda: — Önök, tisztelt hölgyeim, tán nem is hallottak ama szerencsétlenségről, mely legújabban Senneterre grófnőt érte ? — Mi az, mi az ? semmit sem tudunk! — Képzeljék csak hölgyeim, Saint-Germain gróf, ki Senneterre asszonyságot régóta ismeri, valami szeszes folyadékot adott neki, mely öt tíz, húsz, vagy harmincz évvel fiatalabbá tette volna, ha a gróf utasítása szerint egy vagy két cseppet, vagy pedig egy kávés kanállal bevesz. A grófné hetvennégy éves férje előtt valószínűleg azért akarta eltitkolni, nehogy . . . — Nem kívánunk élczeket, tessék az ügy érdeméhez szólani, — veté közbe Uzés herczegnő, ki alig várhatta, mi lett Senneterre úrral, feltéve, hogy neje ennek is néhány cséppel kedveskedett. — Csak béketűrést, hölgyeim ; Senneterre grófnő a drága kis üveget Jacob kisasszonyra bízta, ki, a mint tudjuk, az ötvenes éveken már jóval túl jár, de azért teljesen megbízható teremtés. Nos, Senneterre asszonyság tegnap Soubise herczeg tánczvigalmára hivatalos lévén, csak reggeli öt órakor vetődött haza. És mit gondolnak önök, mit látott szobájában? Egy hét, legfeljebb nyolez éves leánykát, mely egyik székről a másikra, asztalról karszékbe ugrándozva, a teremben dévajkodott. —Miféle szemtelen gyerkőcz ez? — kérdé a grófnő — hogyan jutott hálószobámba? Hol vannak 9

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
cselédjeim? —Hogyan grófnő? — felelé most a leányka vékony hangon — ön nem ismeri többé Jacob kisasszonyt, kit négy éves kora óta felnevelt?" —De mi ez? Mi történt veled? —Gyomorgörcseim lévén, Saint-Germain gróf szeréből ittam egy kis kortyot, nagyon kis kortyot. Ez aztán egészen meggyógyított. —Jó, hát szólítsa elő legalább Júliát, le akarok vetkőzni - monda Senneterre grófnő. «Júliát? hiszen itt van, nem látja?* E szavak után ismét hangos hahotára fakadva, egy alig hat hetes vagy legfeljebb két hónapos gyermekre mutatott, ki a földön ülve ujját szopogatta. «Ez Júlia, ki az egész üveget kiitta és annyira megifjodott, hogy alig maradt belőle valami.* Erre a teremben általános nevetés lett, mindenki Choiseul herczeg tréfáján kaczagott és mindazon urak és hölgyek, kik egy félórával előbb Saint-Germain szavait majdnem ájtatos figyelemmel hallgatták, most szemfényvesztőnek tekintették, söt Saint-Germain maga is jóízűen nevetett Choiseul gúnyos elbeszélésén, és úgy tett, mintha ezt egyáltalán nem venné rossz néven. — Biztosítom önöket — folytatá a miniszter, hogy a csoda használata veszélyes, — ehhez különös okosság kívántatik. Saint-Germain úr mindannyiunkat azon veszélynek tesz ki, hogy a gyermekkorba eshetünk vissza, mi azon esetben, ha pereink vagy eladó leányaink lennének, fölötte bajos dolog, mert ilyesmiről a dajka felügyelete alatt nem gondoskodhatunk. Azért uraim es hölgyeim, mindenekelőtt óvatosságot kérek! — Legyenek nyugodtak, hölgyeim, — monda most Saint-Germain gróf, — meglehet, hogy a dolog, melyet az imént Choiseul herczeg oly tréfás modorban előadott, tán mégis a lehetőség keretébe tartozik; azt még nem tudom, de mindenesetre gondom lesz rá, hogy a csoda ne ismétlődjék ! — Tehát ön komolyan hiszi, hogy csodák történnek? — Én mindent hiszek. — Ilyformán csodát is tehet ? — A természet szemünk láttára minden nap csodákat mivel, titkait nem tartom áthatatlanoknak, és ha ezeket megértettük, az utánzás úgy hiszem nem lehet nehéz. — És megértette ön e titkokat? — Egy némelyikét bizonyára. — Ez tehát azt jelenti, hogy sok esetben csodát is mivelhetne ? — Igen, ha herczegséged szavaimnak ily magyarázatot akar adni. A rövid párbeszéd lefolyása alatt a társaság ismét osztatlan figyelemmel kisérte Saint-Germain szavait, kit Choiseul faggatásai nem hoztak zavarba, mig ellenben a hatalmas miniszter izgatottsága folyton nőtt. — Nos — kezdé Choiseul egy kis szünet után, — én részemről még nem láttam csodát, és nagyon szeretném, ha ilyesmire most itt alkalom nyílnék. — Még egyszer ismétlem, herczegem, ilyesmi nem áll hatalmamban. — Ezt tudom, de viszont ama felfedezett titkok segítségével, melyeknek birtokába jutott, könnyen mutathatna valami tüneményt, vagy valamely elrejtett tárgyat kereshetne; lám, e pillanatban egy lepecsételt levél van zsebemben, melyet a most érkezett futártól vettem át, midőn Uzés herczegnőhez siettem. Nem bontottam fel és tartalmát ép oly kevéssé ismerem, mint ön ; mondja meg, mit ír nekem az ismeretlen levelező, nem ugyan a levél szavait, ezt nem kívánom, csak a levél értelmét. Ha ezt eltalálja, akkor szavamra fogadom, grófúr, hogy ön előtt térdre borulva kijelentem, én vagyok a világ legostobább embere, mert önnek hinni nem akartam. — Herczegséged nagyon sokat igér. — Meg fogja ön a levél tartalmát mondani ? — Nem csak ezt, hanem az itt jelenlevő hölgyek egyikével el fogom olvastatni. 10

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
— Erre ugyan kíváncsi vagyok. — Már pedig ezt rögtön meg fogja herczegséged látni. Saint-Germain gróf szemeit a jelenlevőkön végig futtatta, és Hinnisdal asszonysághoz, egy fiatal, sápadt, nagyszemü hölgyhöz lépett, ki a beszélgetés kezdete óta róla tekintetét le nem vette. — Asszonyom, — monda Saint-Germain, — nem lenne oly kegyes mindkét kezét az enyéimbe tenni ? — Nagyon szívesen, — viszonzá a fiatal hölgy, szemeit a grófra szegezve, ki szintén reá nézett. Egyszer csak a nő elsápadt, szemei becsukódtak, és úgy tetszett, mintha elaludt volna. A most beállott csöndben csak egyedül Choiseul nevetett, de azért ösztönszerűleg szorongatta a kabátjazsebébe eltett levelet, mintha attól félt volna, hogy azt valaki ellopja. Megjegyezzük, hogy a jelenet, mely most az Uzés-palotában lefolyt, az 1757-iki párisiakat nagyon meglephette. Egyikük sem hallotta a delejes álom vagy a somnambulizmus hírét. Erről néhány évvel utóbb Messmer utján értesültek, ki viszont a tudomány ezen nemét Németországból hozta. így tehát mindannyian feszült figyelemmel hallgatták Saint-Germain szavait. — Hallja ön, asszonyom, mit mondok? — Hallom, — felele az alvó hölgy. — Lát ön ? — Igen, látok. — Látja-e Choiseul herczeget? — Igen. — A herczeg ruhája zsebében egy levél van, látja ezt? — Igen. — Honnan jön a levél? —Messziről; végig jött Francziaországon. Egy nagy folyót, templomot, katonákat látok. Németországban vagyok, igen, a levél Németországból jött. Choiseul igenlőleg intett fejével, mire viszont Saint-Germain kezével hallgatásra kérte. A miniszter engedelmeskedett. — Asszonyom, szíveskedjék gondolataival a levelet felbontani és fenhangon elolvasni. — Felbontom, de nem olvashatom el, betűket látok, melyeket nem értek. Oly fáradt vagyok. Saint-Germain kezét az alvó hölgy felé kinyújtotta, mire ez úgy látszott újra erőt nyert. — Tud-e most olvasni ? — Igen. A táborból, a Bossbach alatti táborból. — És aztán ? — Az ellenség bennünket november 7-én megtámadott. Ő felsége a porosz király csapatjait személyesen vezényelte. A franczia hadsereget meglepték, az ellenség ütegei sorainkban borzasztó pusztítást vittek véghez.» E szavak után Choiseul herczeg kabátja zsebéből kihúzta a levelet, melyet lázas sietséggel felbontva elolvasott. Arczán a rettegés és kétségbeesés jeleit mindenki látta. — Úgy van, herczegem? - kérdé most Saint-Germain gróf. Choiseul nem felelt, de a levél remegett kezében, arczáról a verejték nagy cseppekben folyt. Az alvajáró hölgy öntudatlanul folytatta az olvasást. — «A vereség borzasztó, általános futásnak eredt a sereg; az ellenség kezei közt hét ezer foglyot hagytunk, egész tüzérségünket és lőszereinket elvesztettük. Isten óvja meg a királyt!» — Elég, elég! — dadogá a miniszter. Azonban a szomorú levél, mely rövid szavakkal a. sereg tönkrejutását jelezte, most már kézrőlkézre járt, és a mennyire látszott, a társaságot nem annyira a levél tartalma, mint inkább azon körülmény érdekelte, hogy Hinnisdal asszony annak minden szavát pontosan elolvasta a nélkül, hogy álmából felébredt vagy a levelet látta volna. Saint-Germain az alvó hölgyhöz közelítve, ennek homlokára lehelt, mire az ismét magáhoztért. 11

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
Herczegséged úgy akarta, — monda a gróf. — Ezentúl azt hiszem a csodák mivelését nem fogja kétségbe vonni, mi tulajdon szavai szerint óvatosságot igényel. A mit tettem, az csak kívánatára történt. Ezek után Choiseul feleletét be nem várva, Saint-Germain gróf Uzés herczegnő előtt magát mélyen meghajotta s a teremből eltávozott. Magától értetődik, hogy az Uzés palotában lefolyt jelenet SaintGermain tekintélyét és hirét emelte. A tizennyolezadik század könnyelmű, de azért semmit sem hivő párisi társadalom köreiben oly ember, mint Saint-Germain gróf, nemsokára számos követőre talált. Az emberek egyáltalán mindig hajlandók magukat valamely láthatatlan hatalomnak alávetni, melytől segélyt és pártfogást várnak. Saint-Germain gróf azok közé tartozott, kik a párisiakat titokzatos fellépésükkel jó darabig megigézték és akaratuknak alávetették. Egyedül Choiseul herczeg nem hajolt meg Saint-Germain bűvös hatalma előtt, hanem a minap szenvedett nevetséges vereség után benne csakis szemfényvesztő csalót keresett és valami botlás vagy hiba felkutatása czéljából egy sereg titkos rendőrt mozgósított ellene. Ámde nem akadt ember, ki magát SaintGermain által rászedettnek mondhatta volna és a gróf maga semmiféle szemfényvesztésre irányult mutatványokkal nem foglalkozott. Egész idejét könyvtárában és festményei közt töltötte, senkinek terhére nem volt és csak oly helyeken tett látogatásokat, hová formaszerüen meghívták. A rendőrség megtudta, hogy Portugalliában Montferrat marquisnak hivatta magát, Velenczében Bellamare gróf nevét viselte, Pisában Schöning lovag. Milanóban Welldone lovag, Genuában Soltikuff gróf, Schwalbacliban Czároky gróf volt, mielőtt Saint-Germain gróf neve alatt Parisba jött volna. De lehetett-e azon csodálkozni, hogy egy halhatatlan lény századról századra megváltoztatta nevét; ez nem szolgált elegendő okul arra, hogy a Bastilleba zárassék. Azonkívül a titokzatos úri ember nem tartozott azok sorába, kiket valami jelentéktelen ürügy alatt láb alul el lehet tenni; az udvarnál való befolyása folyton növekedett és Pompadour aszszony bizalmával tisztelte meg, mikor aztán a hatalmas hölgy termeiben gyakran a királylyal is érintkezhetett. Tudjuk, hogy XV-ik Lajos nagyon különös király volt. Nem ismerünk embert, ki azon időtől kezdve mostanáig felismerhette volna, hogy tulajdonképen mi lappangott a fejedelem unalmas és örökké szomorú álarcza alatt. Egykorú udvaronczai, mint például Luynes herczeg, ki úgyszólván egész életét mellette töltötte, végre kijelentette, hogy a királyt nem ismerte. Soha élénk vagy víg nem volt, szelídséget, türelmetlenséget, haragot, jó indulatot, vagy ennek ellenkezőjét nem lehetett benne feltalálni, és a mi majdnem hihetetlennek tetszik: az udvarában megjelenő hölgyek iránt sem előzékenységet, sem pedig bátorságot nem mutatott; nem volt élő lény, hanem valami unatkozó kisértet. Hölgyek társaságában leginkább arról szokott beszélni, hol és mikor szeretne meghalni, és hol találhatnának számára valami alkalmatos temetkezési helyet. Egy alkalommal Pompadour marquisnő kocsijában Parisból Crécybe utazván, az egyik lovászt a hintó ablakához intette. —Látod azt a kis dombot? Ott keresztfák vannak, s így valószínűleg temető lesz, menj oda, és nézd meg, hány frissen felhányt sírgödör lehet benne. A lovász sarkantyúba kapta lovát és rövid idő múlva a helyről visszatérve, azt jelentette a királynak, hogy a temetőben három frissen ásott gödröt talált. Erre Mirepoix asszony, ki szintén a hintóban ült, nevetve azt találta mondani: hogy az üres sírgödrök majdnem kívánatossá teszik az embernek a halált. A király, minden hidegvérüsége daczára, rossz néven vette a tréfát és az egész utón egy szót sem beszélt Mirepoix asszonynyal. Pompadour marquisnő gyakran erősen megleczkéztette a királyt, ki iránt emberei tán soha sem bírtak bizalommal, mert viszont ő sem tudott valakinek hinni. —Az embereket megbecsülhetjük, — mondá egy alkalommal a marquisnő, — még ha gyóntatok, miniszterek vagy rendőrfőnökök lennénk is. Erre a király félénk hangon azt kérdezte: hát a királyok ? — Felséged, — viszonzá a szintén jelen volt Saint-Germain gróf, — bizonyára látta a múltkori sűrű ködöt; az ember alig láthatott négy lépésnyire; ily sűrű köddel a királyok, de mindenek előtt felséged, mindig körül vannak véve. Hogyan becsülhetné meg az embereket, mikor nem is látja 12

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
őket! Saint-Germain bátor fellépése mindenkor a dolog velejét kifejező mondataival a helyzetet tökéletesen uralta. Előtte a király, nem király, hanem a halál elkerülhetetlen uralmának alávetett teremtés volt, kire rövid idő alatt döntő befolyást gyakorolt. Lassanként leszoktatta arról, hogy mindig csak az enyészetről, temetésről, sírboltokról és ehez hasonló tárgyakról beszéljen. A király nem merészelte a gróftól ennek | titkait kikérdezni, mit különben hiába is tett ! volna, mert czélzatos beszédekre nem válaszolt, egyenes kérdések pedig nem intéztettek hozzá, habár ilyenekre nemcsak a királyt, hanem mindenkit, kivel érintkezett, folyton ingerelte. Egy alkalommal szóba került SaintGermain grófnak az a titka, melylyel a gyémántok foltjait eltüntette. Hausset asszonyság emlékirataiban erre nézve a következőket olvassuk: — Jelen voltam Versaillesban, midőn a király egyszer egy nagy gyémántot hozatott szobájából. A drága kövön egy jókora folt látszott, mely értékét nagyon leszállította. A kő most hat ezer livresre van becsülve — monda a király Saint-Germain grófhoz fordulva — a folt nélkül tízezret is megérne. Nem lehetne-e ezt a hibát jóvá tenni? Saint-Germain megnézte a követ. —A folt el fog tűnni; egy hónap múlva visszahozom felségednek. A mondott időre Saint-Gormain a gyémántot csakugyan vissza is hozta. Midőn a drágakövet megmérték, előbbeni súlyából csak nagyon kevés hiányzott, és Gontant udvari ékszerész, ki azt előbb hatezer livresre becsülte, most kilenczezerhatszázat fizetett érte, de a király visszakívánta a gyémántot. Több ízben azt mondogatta, hogy egy ur, ki ilyesmikhez ért, milliókat szerezhetne, különösen még ha a mint Saint-Germain tói hallotta, kis gyöngyökből nagyokat is tud csinálni. Choiseul herczeg a gróf növekedő befolyását kaján szemekkel nézte, és minden alkalmat felhasznált, hogy Saint-Germaint a király előtt gyanússá tehesse, mert szerinte a gróf mégis csaló, kinek előbb-utóbb mindannyian fel fognak ülni. A gyöngyökre nézve, melyeknek nagyobbításához Saint-Germain annyira értett, Choiseul azt jegyezte meg, hogy a gyöngy magában véve csak a kagyló beteges kinövése lévén, nem lehetetlen, hogy valamely ügyes charlatan a betegség okát ne értse. — Ha ön nekem be tudja bizonyítani, — monda ingerült hangon XV. Lajos a herczeghez fordulva, — hogy Saint-Germain nem egyéb, mint egy közönséges szemfényvesztő, királyi szavamra fogadom, hogy rögtön a Bastilleba záratom, honnan soha többé ki nem jön. Az udvaronezok még soha sem hallottak a királytól ily erélyes szavakat, és miután Choiseul maga is elhallgatott, senki sem merészelt a tárgyról többet beszélni. A következő napon este felé Saint-Germain-nél egy udvari szolga jelent meg, ki ügyetlenül összehajtott és pecsételt levelet nyújtott át. Midőn ezt a gróf felbontotta, rendesen komoly arczán az öröm és benső diadalérzet nyomai látszottak, mert a levél gyermekes írásában XV. Lajos kezére ismert. (Folyt, köv.) SAINTGERMAIN GRÓF. Történelmi elbeszélés. Le Notre M. G. után. IV. A király levele ekép szólt : «Jelen soraimat bizalmasan intézem önhöz. Némely dolgokban tanácsát óhajtanám. Szerdán délutáni 3 órakor külön lakosztályomban leszek, hová ön, ha a kitűzött idő ellen kifogása nincsen, a hátulsó lépcsőn feljuthat, mert nem akarom, hogy látogatását a palotában megtudják. Üdvözlöm. Lajos.* Még az nap este, Saint-Germain gróf egyik futárja Parisból a la-villettei kapun át Németországba 13

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
sietett. A nála lévő sürgönyben titkos jelekkel irva a következő érthetetlen szavak állottak: «Mohrer-Steindach. 25 Bahrcnstrasse Berlin. Lu. 22. 467 mlpcdf. Freitag 210. kro-nabpplxst. 14. 17 obrzanöckt. Germanus.» Versaillesban, XV. Lajos egykori lakosztályaiban mai napig is mutatnak egy kis szoba sarkában különös szerkezetű bútordarabot. Ugyanis a fal egyik mélyedésében szekrény formájú ajtó mögött egy embernek helyet adó nyilast látunk, melyben egyszerű karszék áll. Az egészet ügyesen elhelyezett függönyök takarják, úgy, hogy a belépő sem a nyilást, sem pedig az ebben ülőt észre nem veszi. A nyilas hátsó részében az udvarra szolgáló, alig tányér nagyságú ablak látszik. így tehát a király ki a nap nagyobb részét itt töltötte, nemcsak az udvaron járó-kelő embereket vehette szemügyre, hanem egyúttal azokat is látta, kik a kis szobán keresztül az ö lakosztályába jöttek. Semmi sem jellemzi találóbban a XVIII. századbeli franczia király életét, mind ama sötét zárka. Midőn Saint-Germain grófot a kitűzött napon a királyhoz bevezették, ez utóbbi ismét a szokott megfigyelő helyén ült, honnan csak az udvari szolga távozása után lépett ki. Saint-Germain úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna és a szokásos három mély meghajtás után a király megszólítását várta. XV. Lajos zavarba jött; mint valami pajkosságon ért iskolás gyermek. — Lássa, — hebegé lassú hangon, — ezt a kis fülkét én csináltattam ... nem ülök benne gyakran, de oly kényelmes hely... Ön, a mikor tetszik, kinézhet az ablakon, vagy bátran ki s be járhat, mert szabad ember, de ha én az ablak előtt megállok, mindenki reám bámészkodik, ha pedig a házból kimegyek, testőreim sorfalat képeznek, dobok peregnek, mit tudom mi még. Én uram Istenem, mindez untat, borzasztóan untat. Ezért csináltattam a kis rejthelyet, honnan mindent láthatok, mig engem senki sem vehet észre. És a mi a legfőbb — folytatta a király, Saint-Germain grófot a kis ablak felé tolva, — innen nem kell a palota nagy óráját látnom, azt a szerencsétlen órát, mely a boldogult király halála perczében megállott s azóta nem is jár. Negyvenhárom év óta mindig háromnegyed nyolczat mutat, a mikor XIV. Lajos meghalt. Tudom, hogy az óra mutatói csak akkor fognak újra mozogni, ha én meghaltam. Már pedig ilyesmi nem valami kellemetes dolog. És most más valamit kérdek öntől. Azt mondják, hogy ön sokat látott, sokat tud, és hogy soha sem fog meghalni. Igaz-e ez ? — Síre, — felelé a gróf a kérdés második részét mellőzve, — én csakugyan sokat láttam és tapasztaltam, sok akadályt legyőztem, s ennélfogva szerény tanulmányomat Felséged rendelkezésére bocsájtom! — Rendelkezésemre? De minek? Mindenki rendelkezésemre áll, de mi hasznom van belőle ? — Minden lénynek megvan a maga ereje; minél nagyobb azok száma, annál több erő van együtt, annál hatalmasabb az ember. Ennélfogva nézetem szerint még a legcsekélyebb erőt sem kellene visszautasítani, és csakis ily értelemben ajánlom fel a királynak legalázatosb egyéniségemet. — Hatalmas! Mit ért ez alatt ? Nem áll hatalmamban, hogy az ablakhoz közelíthessek; ha hatalmas lennék, nem unnám magamat, és mennyire unatkozom! Ön soha sem unatkozott ? — Soha. — És melyek azok az erők, melyeket imént emlegetett? Choiseul herczeg nekem mindig azt mondogatja, hogy ön csaló, szemfényvesztő. Igaz-e ez? — Choiseul herczeg tudni fogja, felséges uram, miért beszél így rólam; meglehet, hogy evvel Felségednek mint hű szolgája ragaszkodását — Ragaszkodást? Choiseul úgy hiszem miniszteri állásához ragaszkodik. E czélból áruit ép úgy kirakja előttem, mint a többiek : sokat, nagyon sokat igér, a miből aztán rendesen semmi sem lesz. Ezt az országot nem ismeri; tudom, mi lesz a vége. E szavak után a király elhallgatva, arczát kezeivel eltakarta. Saint-Germain szívből megsajnálta a hatalmas, de azért mégis tehetetlen fejedelmet, ki gyámoltalansága teljes tudatában a halála után bekövetkezendő óriási mozgalom körvonalait mint 14

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
valami ködfátyolképeket maga előtt látta. — Sire, — monda végre Saint-Germain, a kínos hallgatást félbeszakítva, — minden lényt csak az általa meghódított erők teszik nagygyá. A leghatalmasabb ember az fog lenni, kinek a halál meghódítása sikerülend. — Bírja ön ezt a hatalmat ? — kérdé a király félénk hangon. — Hogyan? Felséged egy nagy ország erejével rendelkezik, harmincz millió ember fölött uralkodik, a világnak tetszése szerint háborút üzenhet, és mindezek daczára még is unatkozik ? — Királynak lenni nem hatalom, hanem szolgaság. Emberek fölött uralkodni nagyon könynyű, mert gyávák és mindig engedelmeskednek. — Tehát mit nevez hatalomnak ? — Azt, melylyel ön bir, és melyet kezében tart. Azt mondják, hogy ön az elemeknek parancsol, hogy hatalmában áll magát a természet törvényei alól kivonni, hogy csodákat tud művelni. — Talán. — Szeretném tudni — Mit, Sire ? Szeretném tudni, vájjon meghalok-e nemsokára? — monda XV. Lajos lassú hangon és szemeit félénken lesütve. Saint-Germain hallgatott s kezeivel az előtte álló ébenfa asztalt meglökve, végre felkiáltott-— Ide nézzen! A király engedelmeskedett. Az asztal, melyre Saint-Germain az imént kezeit rátette, lassan és rendes ütemben meg mozdult. A gróf nem nyúlt többé hozzá, hanem kinyújtott karokkal, kifeszített kezeivel, mereven rászegezte szemeit. Egész valójából a delejesség hatalmas sugarai látszottak kihatolni. — Mit mivel ? Állítsa meg az asztalt, — kiáltá most a király, a csengetyűzsinór után nyúlva. Saint-Germain egyetlen szava megbénította: — Csendet! Meg fogja tudni . . . És mintha valamely láthatatlan lényhez beszélne : — Szellem! a király tudni akarja, hány évig élhet még? Akarsz-e beszélni? Az asztal megroppant, újra megmozdult és kétszer megütötte a padlót. — Még ebben az esztendőben fog a király meghalni ? XV. Lajos mozdulatlanul várt, de az asztal nem mozgott. — Tehát két év múlva történik a király halála? Az asztal lassan forgott, de nem emelkedett. — Öt évnél tovább fog élni? A bútordarab még egyszer nyikorgott, mire a király azt kérdezte: — Felelt az asztal ? — Nem, csendességet! A király tiz év múlva fog meghalni ? Az asztal hallgatott. — Tizenegy, tizenkét, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat év múlva? Az asztal felemelkedett és a padlót egyszer megütötte, aztán megállt. A király mozdulatlanul állva, szemeit a megigézett asztalra meresztette, végre oly nagymérvű remegés vett erőt rajta, hogy megtörve, mintegy megsemmisülve egy karszékbe dőlt. — Tizenhat esztendő, 1774, — monda magában. — Ily formán nem leszek nagyon vén. Gróf ur! — Mit parancsol Felséged ? — Ugyebár ez csak tréfa volt? Hogyan önthet életet az ily tárgyakba ? Ez nagyon furcsa. Tizenhat esztendő, pedig annyit mondott, nemde? De ki tudja; mindenesetre a mostani állapot addig fog tartani, míg élek. Mennyire fogok ezen idő alatt unatkozni, pedig tizenhat esztendő hosszú idő. Mondja csak, mit tegyek ezen idő alatt ? — Uralkodjék Sire, parancsoljon, gyakorolja a legfelsőbb hatalmat. Intézze Európa sorsát. Csak akarnia kell. — Az igaz, — felelé a király, —a porosz felség hamar eltörpülne az oly király mellett, ki a jövő 15

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
titkait birja. — Ismeri ön a porosz királyt ? — Nincs szerencsém. —Pedig ő engem kigúnyol, Cotillon (szoknya) királynak nevez, és fejebe tette, hogy egész Európát uralja. Nagyon érdekes lenne őt e részben kissé háborgatni.Gondolja gróf, hogy ez lehetséges lenne ? — A mint felségednek már az imént mondani bátor voltam, felségednek csak akarnia-kell, hogy a világ ura legyen. — És ön erre segédkezet fog nyújtani? — Feltétlenül! — Nos, beszélgessünk e tárgyról. E szavak után XV. Lajos a grófot dolgozószobája vezette. Másnap a palotában arról beszéltek, hogy egy új korszak küszöbén állnak, mely ha nem is Francziaországra, de az udvarra nézve kezdetét vette. Ugyanis a király a vacsora alkalmával oly jó kedvet mutatott, milyet rajta még soha sem vettek észre. Mielőtt hálószobájába visszavonult volna, megparancsolta, hogy azt a bizonyos rejtélyes asztalt tüstént elégessék, ezenkívül néhány tréfás élczet is mondott a porosz királyról, stb. — Harmadnapra egy minisztertanácsban elnökölt, melyben a háború ügyeiről beérkezett jelentéseket meghallgatta, mit eddigelé soha sem tett. Tudni akarta, hol állnak seregei, menynyire mentek a béke alkudozásokkal, és milyenek a háború esetleges folytatására a kilátások. Mindenki csak arról hallotta beszélni, hogy a rossbachi kudarczért boszút kell állni, hogy Poroszországot szét fogja darabolni, mihelyt azt egy-két csatában legyőzi. E hirek annyira elfoglalták a közönséget, hogy senkinek sem tűnt fel ama titokzatos egyéniség rögtöni eltűnése, ki Parisban két év óta oly kiváló szerepet játszott. Már pedig Saint-Germain gróf eltűnt. A Marais-utczában lévő háza légmentesen el volt zárva, elannyira, hogy még meghitt emberei sem vették észre elutazását. Egyébiránt a rejtélyes grófról ilyesmit könnyen el lehetett gondolni és mindenki azt várta, hogy egy szép napon ismét ily különös módon újra Parisban fog teremni. Choiseul herczeg volt az egyetlen ember a versaillesi udvarban, ki Saint-Germain eltűnését más szempontból fogta fel és legügyesebb ügynökeit mozgósította, kiknek meghagyta, hogy az idegen nyomában elindulva, róla biztos hírt hozzanak. Egy napon Choiseul herczeg ismét részt vett a miniszter-tanácsban, mely most hetenként kétszer, a király különös parancsára meg szokott tartatni. — Nos, itt van Choiseul, ki bizonyára jó híreket hozott, még pedig Hollandiából ? — Bocsánatot, Sire, — felelé a miniszter, — de Affry ur futárja csak közömbös dolgokról beszél. — Ah ! Affry, Affry! monda a király gúnyosan mosolyogva. — Igen, Sire, Affry, ki Francziaországot Hágában képviseli és onnan, ha valami érdekes történik, ezt bizonyára tüstént futárja által jelentette volna. — Nos, kedves herczegem, Affry ur nagyon keveset tud. Én részemről annyit mondhatok, hogy Hágában oly események fordultak elő, melyeknek eredménye reánk nézve csak kedvező lehet. — És melyek azok, Sire ? — Anglia, mely Németalföldet megszállva tartja, Poroszországot pedig gyűlöli, velünk szívesen szövetségre lépne, mi a porosz királyt nagyon bántaná. — És hol állapították meg ezt a nagy fontosságú diplomácziai lépést? — Hágában. — Affry nagykövet tudta nélkül ? — Mihelyt ön azt mondja, hogy önnek semmit sem izent, magától értetődik, hogy a dologba be nem folyt. Ha önnek bizalmas emberei vannak, én is gondoskodtam ilyenekről. — Bocsánatot kérek, Sire, de az egyszer nem választotta meg helyesen bizalmas embereit. — Mit akar ezzel mondani ? — Csak azt, hogy ha XV. Lajos király Hollandiában kémeket tart, akkor Frigyes porosz királynak 16

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
Francziaországban is megvannak a maga kémei. — Mit mond ? — Ez, tény. Tegnap egy sürgönyt kaptam Westfaliából, mely szerint őrszemeink egy Berlinbe induló futárt elfogtak. Ennél egy titkos jelekkel írt sürgönyt találtak, melyben az van írva: *Petrus Magdeburg. Kleine Bárenstrasse Berlinlm molprg. Gal. 726 tbd 3. tdk. Germanus. — Hát ki érti ezt ? — Én, felséges uram! még pedig a titkos jelekhez való kulcscsal, melyet egy bizonyos helyen Saint-Germain gróf lakásán megtaláltam. — Hogyan, Saint-Germain gróf lakásán ? — Igenis ott, mert daczára annak, hogy a gróf felséged meghitt, bizalmas embere volt, nekem egészen más véleményem volt felőle, mely, a mint most kitűnt, helyesnek is bizonyult, a mennyiben kétséget nem szenved, hogy Saint-Germain gróf a porosz király titkos ügynöke és kéme volt. Megvallom, nem csekély fáradságba került a háromezer szóból és ugyanannyi számból álló jelkulcs megfejtése, de végre jó akarattal és kitartással mégis rájöttünk. — Tehát mi áll a sürgönyben? — íme olvassa el Felséged maga: A franczia sereg demoralizálva van. hadi szerei nincsenek. Ezt bizton tudom. Cotillon királylyal személyesen érintkeztem, ki bennem feltétlenül megbízik. Feleljen egyenesen Hágába az onnan érkezett kérdésekre. Mindent el fogok intézni. írjon. — Germanus. — Ki az a Germanus ? — Germanus németül annyit tesz, mint francziául Germain. Azt is tudom és határozottan állítom, hogy a híres Saint-Germain gróf egy strasszburgi zsidó orvos fia, 1704-ben született s így ma 54, nem pedig 1758 éves, neve: Wolf Dániel, foglalkozása: a porosz király fizetett kéme. — Tehát ily formán engem megcsalt ? — Hogyan érti ezt felséged ! — kérdé Choiseul ájtatos képpel. — Hát csak úgy. mivel Saint-Germaint én küldtem Hágába. Ő maga ajánlkozott, hogy Frigyes király ellen kezemre fog járni. Hiszen azt az embert el kell fogni. Jaj, csak ne keveredtem volna ezekbe az unalmas dolgokba! — Igenis, elfogatjuk Sire, — tegnap Affry nagykövetünknek erre nézve határozott utasítást küldtem különös futár utján. Két hét múlva Saint-Germain a Bastilleba fog jutni. — Honnan soha többé ki nem szabadul. Erre esküszöm! E szavak után XV. Lajos megkönnyebbült lélekkel ott hagyta minisztereit és régi megszokott helyén a szűk fülkében leülve, unatkozásait újból folytatta. Saint-Germain kiadatását a hágai korinai iv-tól hiába követelték. Lord Bontinek, az angol kabinet ottani megbízottja, mindenekelőtt megsúgta Saint-Germainnek az ellene készülődő bajt, mire a gróf rögtön Angliába utazott, hol teljes biztonságban érezhette magát, mert tudjuk, hogy Frigyes király elég ügyesen Angliát a versaillesi udvar ellen uszította, habár annak érdeke ez alkalommal mást kivánt volna. Mindamellett Kauderbach báró, a szász udvar hágai megbízottjának hátrahagyott emlékirataiból kitűnik, hogy Saint-Germain mindenesetre oly különös rejtélyes múlttal biró ember volt, kiről Choiseul herczeg nézete és véleménye mindenesetre tévesnek bizonyult. Ugyanis a hágai államtanács egyik hetven eves tagja kijelentette, hogy Saint-Germain grófot atyja házánál látta, midőn ő maga még gyermek volt, és akkor is úgy nézett ki, mint jelenleg. Az egykorú írók nézetei e részben annyira eltérnek egymástól, hogy a titok felfedezését lehetetlennek tartjuk. Sain-Germainról csak annyit tudunk még, hogy Hágából Angliába, onnan Német- és utóbb Oroszországba jutott. 1762-ben pedig Szent-Pétervárott részt vett abban a tragédiában, mely II. Katalin czárnét a trónra emelte. Utoljára Hamburgban és Altoná-ban lakott. Károly hesseni herczeg az utóbbi városban ismerkedett meg vele és Kekem fördbe vitte magával, hol megbetegedett. 17

A Vasárnapi Ujság 1891. évi (XXXVIII. évfolyam) 27-28-29-30. számából
Élete utolsó napjaiban — irja a hesseni herczeg, — szemlátomást megfogyott. Ritkán beszélt és azt mondta, hogy halála után kezében egy levelet fogok találni. De a levél nem volt ott, valószínűleg hűtlen kezekre bizta. Gyakran azt kérdeztem tőle, hogy mi lesz abban a levélben, mire azt monda: mily szerencsétlen lennék herczegem, ha beszélni mernék! Vallásos dolgokban tisztán a materializmus elveihez ragaszkodott. Halálos ágyán, távollétemben, Lossan orvosnak meghagyta, hogy nekem hirül adja, miszerint Istennel kibékült. így múlt ki az az ember, ki magát halhatatlannak mondotta; ki volt, honnan jött, ezt senki sem tudja, bámulatos életét mai napig mély titok fedi, kilétének megállapítása ama történelmi rejtélyekhez tartozik, melyeknek földerítése soha sem fog sikerülni. Vége

18