Első fejezet – Felejtsd el a fényt

Heart, we will forget him, You and I, tonight You must forget the warmth he gave I will forget the light When you have done, pray tell me, Then I, my thoughts, will dim Haste lest while you are lagging I may remember him Emily Dickinson

A mi fajták nem emlékezik az emberi életére túl könnyen, néha egyáltalán nem. Az emlékek eltűnnek, és mire észreveszed, hogy mennyire hiányzanak, addigra nem tudod visszahozni őket. Szóval harcolsz az elveszett dolgokért, de nem győzhetsz. Most Esme és Carlisle emlékei tűnnek fel előttem, nem mintha sok lenne belőlük.

Colombus, Ohio, 1911,július Esme gyerekkori emlékeinek maradványai, halvány képek a pásztorok Ohiójáról, zöldellő ültetvények és vidékies, méltóságteljes viselkedés. Csak 1911 nyaráról maradt olyan emléke, amit fel tudott idézni maradék nélkül.

16 éves volt és szokása volt azokon az estéken, amikor szép naplemente ígérkezett, felmászni kedvenc tölgyfájára, és onnan nézni az est leszálltát. A mai napon valami különbözött a megszokottakhoz képest. Ez volt az első nap, hogy az ismerős, vásottkölyök ruhája alatt egy felettébb kényelmetlen fűzőt viselt. Egy évig el tudta odázni ennek viselését, de most már nem tudta lebeszélni anyját. Így Esmének minden nap viselnie kellett a fűzőt, mivel már elérte a „kort”. Felérkezett a fa kényelmes részéhez, ahol már több ezerszer töltötte az idejét, de most valahogy rövidebbre nyúlt a teste, mint szokott. Az esés következménye egy törött láb lett. De nem az esés, nem a csont törése, vagy a fájdalom volt amire élénken emlékezett. Amire emlékezett a Columbusba vezető rázós utazás után, az az éjszakai műszakban dolgozó fiatal orvos volt, akit Carlisle Cullennek hívtak. Az utazás maga volt a kín. Összegömbölyödve feküdt a kocsi hátsó ülésén, a lába egy takarón nyugodott, amit az apja tett oda, de ez nem jelentett segítséget. A fájdalmat a T-Modell rázkódása okozta, ahogy a poros utakon haladt. Volt úgy, hogy a rázkódás miatt mintha a törés szilánkosabb lenne, és Esme összeszorította a fogát, mintha ez összetertotta volna törött lábát. Már egészen sötét volt mire megérkeztek, és nem sok mozgás volt a kórházban, ahogy bementek. A Az összes hang ami hallatszott, egy kutya ugatása nem messziről. Ahogy az apja leállította a motort, berohant és visszatért egy ügyeletessel. Bár csendes könnyek folytak az arcán, Esme tartózkodott a zokogástól, amíg a két férfi kiemelte az autó hásó üléséről és feltette egy hordágyra. Villanylámpa világított a kis hallban és a folyosókon, de a szobában, ahova szállították, gázlámpa égett, elég fényt adva, mégis megnyugtatóan. Elhatározva, hogy nem hisztizik, nagyokat lélegzett ahogy átemelték az ágyra, és egy nővér párnát rakott a háta és a feje mögé. Gyors szóváltás volt arról, hogy Dr. Cullen már úton van, és néhány sürgős kérdés arról, hogy miért nincs sín a lábán, amitől az apja egy kissé frusztráltnak érezte magát. Végül is, a fájdalom elviselhető volt, most hogy nem kellett kibírnia az út minden rázkódását a csontjaiban. És akkor bejött Ő. Nem tudom, hogy az emlékei ettől a ponttól tényleg tisztábbak voltak, mert az Ő jelenléte hamarosan elnyomta a fájdalom ködét, vagy mert Esme ezután mindig innen kezdte az emlékezést amikor újra végiggondolta az emlékeit, megőrizve, dédelgetve minden részletet. Vagyis, a képek teljesen tisztává váltak. Dr. Cullen volt a legelbűvölőbb lény, akit valaha s látott, és a sérült lába innentől kezdve nem nagyon aggasztotta. Csendben, elbűvölten feküdt, a fiatal doktort nézve, ahogy apja elmondta neki, hogyan is törte el a leánya a lábát. Akár Bernini is kifaraghatta volna Dr. Cullent, gondolta Esme, de talán még ő sem lenne képes rá. Egy művész sem tudná. Talán utánozni tudnák Adonis formáját márványból, vagy alabástromból, megfesteni aranyszínű haját, de nem tudnának művükbe életet lehelni. Pedig milyen élő volt! Életerős, ragyogó…. Ó, hagyd abba, csillapította magát, elszakítva róla pillantását. De hogy is tudna könnyedén továbblépni? Szerencsére Dr. Cullen még nem szólalt meg. Az egész, amit csinált csak az volt, hogy ott állt, hallgatta az apát, alkalmanként bólogatva. De a bölcsesség és a jó természet sugárzott róla. Ez nem lehet csak képzelődés, ugye? Aggodalmasan nézett végig halványsárga ruháján, bánkódva attól, hogy csupa fűfolt, a gyönyörű anyag szélei rongyosan lógtak, és ezután megrettenve gondolt arra, hogy a haja hogyan nézhet ki. Reggel Esme a mézszínű „pamacsot a fején” – ahogy apja a haját nevezte – bonyolult copf-koronába fonta, ami mostanra szétesett és kócos volt. Vad hajtincsek csüngtek könnyáztatta arca körül. Az egész, amit tenni tudott, hogy ujjaival megpróbálta rendbe tenni a megjelenését. A doktor nem nézett közvetlenül rá, de természetesen a szeme sarkából látta a mozdulatot, megértve Esme törekvését. Ezután Esme összefonta karjait , és a plafont bámulta, megpróbálva összeszedni magát. Az, ahogy erre az emberre reagált… Csak a sokk tehet róla valószínűleg, értelmezte saját gondolatait.. Csak egy doktor, csak egy ember, olyan, mint a többi. Csak szokatlanul jóképű, ennyi az egész, mondta magában.

A doktornak kérdései lesznek, meg fogja vizsgálni a lábát. Elhatározta hogy éber lesz és segítőkész, és intelligensen fog válaszolni a kérdéseire. Elhatározta, hogy nem lesz motyogó idióta. És akkor az orvos hirtelen mellette termett, a hangja vonzotta Esmét, mint a mágnes. „Nos, Miss Platt ön pedig nem néz ki fiús lánynak” – mosolygott a doktor melegen. Esme apja kétségtelenül vitatta ezt a tényt. „Oh, én, én nem- úgy értem, nem…” „Ne engedje, hogy ez a csinos arcocska megtévessze doki”- szakította félbe az apja. „Minden porcikájában fiús, nem ez az első alkalom, hogy leesett arról a fáról. Csak ez az első alkalom, hogy eltörte valamijét.” „Csak egyszer estem le eddig” – tiltakozott Esme mérgesen elpirulva. „Meg tudná hozzávetőlegesen mondani, hol van a törés?”- kérdezte a doktor. „Igen. Hallottam, amikor földet értem” – próbált Esme felülni és elérni a lábát, de feladta a szándékát, a fájdalomtól megránduló arccal. „Rendben van, elég, ha csak mondja.” „Gondolom, pár inch-re van a bal térdem alatt.” „Megengedi, hogy megtapintsam a törést?” – kérdezte a doktor egyenesen Esmére nézve. Esme szíve meglódult. Hogy tud valakinek a hangja ilyen gyönyörű lenni? A doktor hangszíne nagyon telt és melodikus volt. És azok a különleges naplemente-arany szemek….olyan mélyen nézők és megértők. Hosszú időbe telt Esmének, hogy felébredjen az álmodozásból és észrevegye, hogy a doktor válaszra vár. „Ezt érzi ?” Némán biccentett, érzékelve a felébredő vonzalmat. Ez a különleges ember valamiképp intim módon meg kell, hogy vizsgálja, méghozzá az apja előtt. Ez megdöbbentő és egy kissé megalázó érzés volt, de Dr. Cullennek, meg kellett tennie, ha kezelni akarja a lábát. Elvörösödött és gondolatban megszidta magát, hogy lehet ilyen nyilvánvaló a reakciója. „Kényelmesebben érezné magát, ha az édesapja kint várna?” kérdezte halkan Dr. Cullen. Esme idegesen nézett az apjára, kíváncsi volt mi lenne a megfelelő válasz. Esme megkönnyebbülésére, apja nem tiltakozott az orvos javaslata ellen, sőt, mosolygott, és ez nem jelentett rosszat. És hogy Esme helyzete még kényelmetlenebb legyen, az apja nem csak észrevette, hogy a doktor milyen hatást gyakorol Esmére, ráadásul még el is volt bűvölve ettől. „Rendben van, doki” – bólintott a lánya mellett álló férfi felé, nem elrejtve a vidámságot a hangjából, ahogy kiment „Csak tedd, amit mond, Esme Anne. Ne okozz neki problémát.” „Biztos vagyok benne, hogy nem fog” – mondta az orvos, szemét a lányon tartva. Ahogy az apja kiment a szobából, Esme egy kicsit sóhajtott, észre sem vette, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. „Köszönöm”- mormolta a doktornak. „Rendben van.” - mosolygott megnyugtatóan az orvos. ”Csak próbáljon megnyugodni. És kérem szóljon, ha valami fájdalmat okozok. Megteszi?” „Igen.” Esme összeszorította a szemét, émelyegve a vizsgálattól, de leginkább attól tartva, hogy felhajtják a szoknyáját. De nem így történt. A ruháját úgy hagyták, ahogy volt, az orvos az egyik kezét a bal bokája alá helyezte anélkül, hogy elmozdította volna a lábát, és a másik kezével a lábfejét fogta meg, nagyon lágyan feszítve azt. A fájdalom végighasított a csontján. „Aú” - szorította össze a fogát Esme. „Rendben” – mondta a doktor csendesen, engedve a szorításon. ”Meg tudja mozdítani a lábát? Próbáljon körözni vele.” Esme megmozgatta a lábát, grimaszolva. „Fáj, de meg tudom tenni” – mondta, kinyitva a szemét. „Jó mozdulat” – mosolygott a férfi. „Most megpróbálom levenni a cipőjét, próbáljon nyugodtan maradni.” Esme mozdulatlanná vált, a sápadt zöld mennyezetet bámulta és a lélegzetét újra visszatartotta, ahogy az orvos kikötötte a bőr bokacipőjének a cipőfűzőjét. Megfeszítette

magát a fájdalommal szemben…de nem érzett mást, mint egy hideg fuvallatot a harisnyáján keresztül. A cipő lekerült a lábáról. Sóhajtott. „Most mozgassa megint, kérem.” Megtette. „Jobb így?” „Igen. Nem fáj annyira, mint az előbb.” „Nagyon jó…És amikor így mozgatom?” – megismételte az előbbi feszítést, finoman tartva Esme ujjait. Dr. Cullen ujjai hidegek voltak, még harisnyán keresztül is, és ez kellemes volt a fájdalom okozta lángolással szemben. Mindent együttvéve nagyon kellemes volt. „Sokkal jobb.” A doktor áttette a kezét Esme bokája fölé és lágyan megszorította a lábát a harisnyán keresztül. „Mondja meg, ha fáj”- emlékeztette az orvos. Esme bólintott, azt kívánva, bár a szíve normális ütemben verne. Megkockáztatott egy pillantást a bokája fölé hajló orvosra, és amit látott, attól minden önuralmát elvesztette. Az orvos furcsa helyzetben hajolt fölé. A kezei óvatosan, az ujjai hullámzóan mozogtak, mintha feltérképeznék ami alattuk van – ez nem volt szokatlan. A szokatlan az volt, ahogy lehajolt, a füle kevesebb mint 1 inch-re volt a kezei felett, tulajdonképpen az orvos feje Esme lábán nyugodott. Esme megesküdött volna rá, hogy hallgatja a sérülést. Persze ez lehetetlen volt, ezt tudta, de biztos volt valami orvosi oka annak, hogy így csinált. Esme félrehajtotta a fejét, kíváncsian nézve Dr. Cullen pozícióját. A pillantásuk összefonódott és a doktor megnyugtató mosolyára vidáman visszavigyorgott. „Gondolom, a fára mászó napjaim véget értek” – kockáztatta meg. „Nem feltétlenül. A lába valószínűleg szépen meggyógyul. És maga mondta, hogy csak kétszer esett eddig le. Igaz ? „Igen.” „ Az édesapja azt a benyomást keltette, hogy sokszor mászott már fel arra a fára…” „Mindig” – mondta bólintva Esme, ’hat vagy hét éves korom óta.” „Két esés a több száz mászásból, ez elég jó aránynak tűnik számomra.” „De én tényleg nem fogom ezt többé csinálni.”- mormolta Esme. „Nem nőies dolog fel-le mászkálni a fákon.” „Miért mondja ezt?” Esme elgondolkodott. Nos, ahogy végiggondolta, soha senki nem magyarázta meg miért is nem nőies dolog fára mászni, azon kívül, hogy a ruhái tönkremennek. De a ruhák sok más egyéb tevékenység során is megsérülhettek, tekintetbe véve viselőjük fiatal korát. Sokkal többször szakadt el a ruhája a konyhában, mint odakinn. „Nem tudom” – mondta végül. „Csak gondolom.” „Hadd mondjak el Önnek egy kis titkot, Miss Platt,” Dr Cullen topáz színű szeme elmélyülten tekintett rá, hogy Esmének elakadt a lélegzete. „Ha az emberek nem indokolják meg, hogy miért akarják korlátozni valamiben, akkor többnyire nincs is okuk arra, hogy kotlátokat állítsanak.” Újra elmosolyodott és az egyik kezét levitte a bokájához, finoman kiegyenesítve azt. „Én is szerettem fára mászni.” Esme arca megrándult az élvezettől. „Ön húzza a lábamat.” Egy pillanatra felnevetett az orvos vizsgálat közben-„Nem, őszintén, nem…” „Bocsánat” – Esme vigyorgott. „Ez egy kicsit rossz tréfa volt, ugye ?” „Nem egészen. Örülök neki, hogy annyira jól érzi magát, hogy képes tréfálkozni.” „Csak nehéz elképzelni egy orvost, hogy fára mászik a szabadidejében.” „El tudom képzelni, tényleg nehéz lehet. De szeretem a szabadidőmet a természetben tölteni.” Esme nem tudott nem vigyorogni, elképzelve, hogy Dr. Cullen felmászik egy tölgyre, és a fa tetején van, mint egy mitikus tündérkirály. Ezután a vizsgáló kéz közelebb került a töréshez, erősebb fájdalmat okozva. „Aú” – grimaszolt Esme.

„Bocsánat ezért. Egy kicsit megszorítom….” Esme megpróbálta figyelmen kívül hagyni a fájdalmat kísérő sokkal kellemesebb érzést. Ahogy finom szorítása feljebb hatolt, a fájdalom rosszabb lett, Esme tudatta ezt a doktorral két erősödő sóhaj közben. Pont ekkor ért el a térdéig a doktor szorítása, pontosan a törés fölé, ahol nem volt fájdalom – csak a megmagyarázhatatlan, elfojhatatlan izgalom. És akkor hirtelen vége lett. „Eltört a sípcsontja kb 15 cm-el a térde alatt, ahogy gondoltam” mondta az orvos, felállva. „A jó hír az, hogy nincs sérülés a környező részen és nem szilánkos a törés.” „És a rossz hír ?” „Nos, sajnálom, de helyre kell tennem a csontot. Ez egy pillanatig fog tartani, de fájdalmas lesz. Azután teljes hosszban be kell gipszelnünk a lábát. Ezt tizenkét hétig kell viselnie, és nem szabad terhelnie. Ez azt jelenti, hogy mankóval kell járnia, úgyhogy remélem nem voltak nagy tervei a következő időszakra.” Esmének egyből az jutott az eszébe, hogy Charles az ősz fesztiválra akarta hat hét múlva elvinni, még mielőtt visszatérne az egyetemre. Akkor még fél-időnél fog tartani a gipszkorszak. „Azt hiszem, Charles valaki mást kell felkérjen táncolni.” „Charles?” Esme sajnálkozva nézett a doktorra. Egészen eddig az éjszakáig végül is könnyen vette szülei reménykedését. Az utóbbi hónapokban vette észre, hogy mennyire támogatták Charles látogatásait. Charles karizmatikus, jóképű, eléggé figyelmes, és olyan családból származott, akiket szülei tiszteltek. Esme apja jó barátságban volt velük. Egészen nyilvánvaló volt, hogy egymásnak szánták őket. Most hirtelen teljesen nyomasztó kilátásnak tűnt az egész. „Igen, Charles Evenson. Üzleti tudomány szakra jár az egyetemen, de nyárra hazajött. Ő az én….nos, a szüleink az akarják, hogy….” „Gondolom”- mondta Dr. Cullen felragyogtatva mosolyát. „Charles egy nagyon szerencsés fiatalember.” „Köszönöm” - Esme megpróbált visszamosolyogni, de csak olyan fél-szívvel sikerült ez neki. „Megkeresem az édesapját, ha megbocsát egy pillanatra.” „Igen, természetesen, Dr. Cullen.” Abban a pillanatban, ahogy becsukódott az ajtó az orvos mögött, Esmének végre lehetősége nyílt a szoknyáját lesimítani és megtörölni az arcát, mert még maszatos volt a könnyektől. Úgy érezte magát, mint akinek elment az esze, csak ahogy sejtette….mi volt ez? Kihúzott valamilyen idegen anyagot -levél, fű, gally darabkát….ez végig a hajában volt? Elnyomta feltörő sírását. Még mindig mogorván szemlélte a tenyerén levő törmeléket, bánkódva szánalmas kinézetén, amikor Dr. Cullen visszajött, elmondva a törésről a részleteket, a szorosan mögötte jövő apának. Esme gyorsan maga mellé tette a kezét, és finoman kiszórta belőle a hajából származó törmeléket. Az apja láthatóan nem volt jókedvében. Szigorúan összevont szemöldökkel ment az ágy mellé és birtoklóan megfogta lánya kezét. Dr. Cullen az ágy túloldalán állt, és a tennivalókról beszélt. „…a sérülés szerencsétlenül, - folytatta –„ de szerencsére nincs duzzanat. De ez egy-két napon belül megváltozhat, és ha ez bekövetkezik, azonnali kezelésre lesz szükség. A gipszet gyorsan le kell venni és a törést újból megvizsgálni. Ki a háziorvosuk?” „Doktor Monash”- válaszolt az apja. ”De most nincs a városban. Ezért kellett idejönnünk.” „Ez miatt és a lakóhelyük távolsága miatt továbbra is azt javaslom, hogy a lánya itt maradjon a további megfigyelés miatt.” „Biztos abban, hogy ez szükséges?” „Igen, legalább csütörtök délelőttig.” „Mit jelent az , hogy ’legalább’?” „Összegezve a megállapításokat, van még néhány ok, amit meg kell említeni.” Az orvos lemosolygott a lányra. „Van egy nővér, aki napközben eljön, és megmutatja Esmének,

hogyan tudja ellátni magát, amíg a gipsz rajta lesz. Természetesen a mindennapi tevékenységeket el kell intéznie, és gyakorlatot kell szereznie a mankó használatában, mielőtt elhagyja a kórházat. Van valaki otthon, aki tud segíteni neki a gyógyulás ideje alatt?” „Igen, az édesanyja, természetesen.” „Nos, akkor az összes teendőnk az, hogy meglássuk, Esme milyen hamar tanul meg mankót használni.” Mindkét férfi letekintett rá, és Esme elpirult. A doktor, természetesen nem érezte magát kényelmetlenül ezt látva, és egy fél mosollyal nyugtázta a pirulást. Az apja, szó szerint a másik oldalról nézve, nagyot sóhajtott, mintha azt mondta volna, hogy nem csak Esmének fáj a sérülés. „Nos, kedvesem, úgy néz ki, itt maradsz egy pár napig. Úgy gondolom, jobb, ha hazamegyek és elmondom édesanyádnak.” Esme bólintott, visszafojtva idegességét a szavakban rejlő burkolt célzástól. Még soha nem töltött házon kívül éjszakát, soha nem volt távol a szüleitől egy napnál tovább. És most egy idegen helyen fog tölteni két napot és éjszakát. „Majd csütörtökön reggel jövök érted, mindenképpen”- mondta az apja- „Szóval, jól teszed, ha rendben leszel addigra.” „Oké”- mormolta Esme. „Ez az egész?”- kérdezte, még mindig az orvosra nézve. „Oké”- mormolta Esme. Szeme az orvos felé rebbent, aki az apja után nézett jelentőségteljesen, összevont szemöldökkel. „Van még valami, amit szeretne otthonról az itt tartózkodáshoz, Esme?” kérdezte halkan az orvos. „Hmm, úgy gondolom, kellene egy fogkefe” – mormogta –„néhány hajcsat, és egy kefe, valami, amit felvehetnék…” és elcsendesedett mielőtt még egy két könyvet kért volna olvasni. Az apja Dr. Cullenre bámult, az arca ingerültségről árulkodott. Egyáltalán nem volt elragadtatva attól, hogy vissza kell jönnie, és hoznia kell néhány dolgot a lányának, és Esme nem akarta felbosszantani. „Ez az egész?”- kérdezte, még mindig az orvosra nézve. Esme bólintott, összehúzva magát a pillantások kereszttüzében. Határozottan valami kellemetlen dolog történt közöttük, mióta a két férfi visszajött az előtérből, és Esmének fogalma sem volt, hogy mi okozta ezt. „A lány rendben lesz, Mr. Platt”- mondta az orvos kinyújtva a kezét. Esme apja megfogta azt, hirtelen zavarba jőve, de a mérges villogás visszatért a szemébe. „Persze, hogy rendben, fiam.” Esme szeme a csodálkozástól tágra nyílt. Fiam? Dr. Cullen tényleg fiatal volt, de Esme soha nem hallotta, hogy az apja így nevezett volna egy orvost. Micsoda udvariatlanság! „Dr. Carlisle Cullen” – jött a higgadt válasz. „Rendben, Dr. Cullen…” Esme apja haragos tekintettel szakította meg a kézfogást. „Megyek és hozom a cuccaidat, Esme. Bejövök hozzád, amikor visszaérek.” „Rendben, apa. Köszönöm.” „Csak nőj már végre fel, és szokj le a fára mászásról”- dünnyögött, ahogy becsukódott mögötte az ajtó. Esme összehúzta magát a sértéstől. „Az édesapja csak ideges, Miss Platt” - mondta lágyan az orvos. ”Nem egészen úgy gondolja.” „De, igen. Kedves öntől, hogy másképp gondolja.” „Nem fogja azt mondani, hogy kedves vagyok, pár percen belül”- kuncogott - „amikor visszajövök, éppen ideje lesz, hogy a lábával foglalkozzak. Csak szólok a nővérnek és előkészítünk mindent. Rendben lesz addig?”- és rátette egyik kezét Esme hasán nyugvó kezeire. Esme szótlanul bólintott és izgalom futott át rajta. És Esme ezt élvezte is, főleg azt, hogy az orvos finoman megszorította a kezét. „Mindjárt visszajövök.” És megint egyedül hagyták. Sietősen kiszedett még a hajából, a füle mögül még némi ezt-azt, még kényelmetlenebbül érezve magát, de végül feladta, magában dörmögve. „Oh, hagyd már abba Esme. Nem használ úgyse semmit.”

Ha Charles nem lenne, Dr. Cullen akkor is elérhetetlen lenne számára, mint a csillagok. Az az asszony, aki az ő szívét birtokolja nem lehet kevesebb, mint tökéletes, kifinomult szépség, egyenesen egy kitűnő iskolából. Előkelő, kifinomult ízlésű, széles látókörű, nem valami bolondos, pirulós farmer-lány maszatos ruhában. De nem volt sok ideje elmerülni az önsajnálatban. A szobában lázas tevékenység kezdődött. Az első ember, aki feltűnt, különböző szerszámokat és forró vizet hozott, majd belépett a nővér. A vaskos hölgy valamilyen folyadékot hozott és átnyújtotta Esmének, hogy igya meg. „Nos, itt van.” - mondta- „Először ezt igya meg. Elég undorító íze van, de segít a fájdalom ellen.” Esme fintorogva megitta a keserű löttyöt. „Mi ez?” „Csak egy kis laudánum, kedves.” Esme végül megitta és hanyatt feküdt, ahogy a ’parancsnok’ kiment. Majd a nővér visszajött, egy pár széles sínnel. Esme nagyot nyelt, a szemei tágra nyíltak. Most vált nyílván valóvá számára, hogy a lábát nem mozdíthatják a törés miatt, és most azt ki kell szabadítani és a ruhája így tönkre fog menni. Először a harisnyáját vágták szét, majd az alsószoknyája következett. Csak bámult a cafatok után amiket egy vödörbe szórtak. Hát ezt nem lehet majd megjavítani, gondolta szomorúan. Ugyan nem voltak divatos darabok, de a kedvencei közé tartoztak. Éppen érdekelni kezdte, hogy a kényesebb részei érintetlenek lesznek-e, amikor az alsóruhát is eltávolították. Megrökönyödve nézett a nővérre. Tényleg így fogok kinézni, amikor a doktor visszajön?- gondolta. A nővér sokatmondóan mosolygott rá, és elővett egy lepedőt, amit előzőleg már odakészített. „Ne aggódjon. Betakarjuk.” És néhány mozdulattal betakarva eleget tett ígéretének. A fájdalomcsillapító hatását érezve Esme finoman belenyugodott a dolgokba. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen sok mindent kell csinálni ahhoz, hogy valakinek a lábát begipszeljék, de valahogy olyan egyértelműnek tűnt minden. Biztos a fájdalomcsillapító - gondolta. Esme jó lábát gyapjúba bugyolálták egészen a derekáig. A ruhája felső része veszni látszott, és egyáltalán nem sajnálta, hogy az az átkozott fűző is tönkremegy. Esme egészen melegen és elégedetten érezte magát, ahogy felültették, hogy ráadjanak egy fodros-csíkos kórházi köntöst. Bárcsak minden nap ilyen csodálatos lenne. Eltörni a lábadat egészen jó dolog, főleg ha sajgáson kívül nem érzel semmi mást, és azután ápoltasd magad a világ legjóképűbb, legszebb emberével. és bugyoláltasd be magad gyapjúval, mint egy selyemhernyóbábot. Boldog, boldog nap! A nővér eddigre végzett, és Esme úgy érezte magát, mint egy múmia, pedig még be sem volt gipszelve. Az egyetlen része, ami nem volt letakarva, az a törött lába volt, és a füves feje. A hatalmas kórházi köpeny fodrai és gyűrődései a kezeit is eltakarták. Éppen buzgón szemlélte a különösen csillogó csíkozást a köpeny ujján, amikor meghallotta Dr. Cullen hangját megint, és meglepődött, hogy nem vette előbb észre őt. Éppen egy lavór forró víz mellett állt, súrolta a kezeit, és halkan beszélgetett a nővérrel. Átnézett a válla felett és elkapta Esme pillantását. Esme vigyorogva integetett neki. „Hi!” „Helló újra, Miss Platt.”- vigyorgott vissza rá, kivéve a kezét a vízből és megszárítva azokat. „Nos, kellőképpen utál már?” Esme megrázta a fejét. „Soha.” A nővér kuncogott, és a semmiből feltűnt egy segéd egy kis fadarabbal a kezében, ami hat inch hosszú volt. Mi ez az egész ? Esme kíváncsi volt. Dr. Cullen közelebb jött és bólintott a nővér felé..

„Oké, kedves. Nyissa ki a száját nagyra.” - utasította a nővér. Esme megtette és a kis fadarabot betették a szájába, mint a lovak zabláját, és ott tartották, amíg a nővér gyorsan áthajolt Esme fölött és lefogta a kezeit. Esélye sem volt másra, mint hogy röviden kacagva tiltakozzon, amikor megérezte a doktor meleg kezeit a lábán, ahogy megfogta és hirtelen megszorította. Egy hirtelen belső kattanás! - hangzott a testén keresztül. A világ vakítóan fehér lett a fájdalomtól és a fogai mélyen benyomódtak a szájában levő fába. Amikor a világ újra látható lett, a fa már nem volt a szájában. De az állkapcsa fájt, és hányingere volt. A laudánum már nem vidította fel. Megpróbálta a környezetében levő dolgokat értelmezni – a nővér és a segéd csomagokat nyitott ki és beleöntötték egy tálba azt, ami bennük volt, és hosszú gézköteget tekertek le. És akkor látta, hogy Dr. Cullen beburkolta valamiféle kötéssel a törést, de közben ő arcát nézte. „Bocsánat ezért” . mondta homlokráncolva. Esme megpróbált válaszolni, de hangja elakadt. „Rendben van Esme, csak próbáljon ellazulni most. Ez egy darabig el fog tartani. Ha úgy érzi, hogy inkább elaludna, az is rendben van.” Megrázta a fejét. Nem, nem akart elaludni. Majd lesz később ideje aludni. Bár, az igazat megvallva most sem volt teljesen magánál. A sokk, a fáradtság s a laudánum együttes hatása miatt úgy érezte, mintha köd venné körül. Esme, mintha lázas fantáziaképeket látna, úgy tűnődött az este történésein. Úgy érezte, mintha a naplemente, amit látni kívánt, napokkal ezelőtt lett volna. Meleg, átázott gipszes gézrétegekkel fedték be lábát. Ez elég maszatos dolog volt. Ahogy az orvos együtt dolgozott a két másik emberrel, Esme alig érzett valamit, beleértve az orvos kezét is, de a közelsége csodálatos volt. Maradj ébren, gondolta. Nem tudta, hogy látja-e még őt amíg itt lesz a kórházban. Valószínűleg ma éjszaka dolgozni fog. És mi lesz, ha ez az utolsó alkalom, hogy láthatja őt? Nem! Esme szíve tiltakozott ez ellen a feltételezés ellen. Bár, valőszínűleg fel kell erre készülnie, eszmélt rá megremegve. Egyetlen lehetősége maradt - élvezni a közelségét, amíg lehet. Maradj ébren, maradj ébren….. Carlsile. Sóhajtotta a nevét magában. Még a neve is olyan szép. Carlisle Cullen. Doktor Carlisle Cullen. És minden akarata ellenére, Esme elszenderedett az orvos nevével a gondolataiban, aranyló szemei voltak, amit utoljára látott.

St. Francis Hospital Columbus, 1911

Ford Modellek 1911-ből