HAJAS TIBOR: SIDPA BARDO [SZÖVEGKÁPRÁZAT

]

Vasárnap délelőtt kivittem kisfiamat az Állatkertbe; tudtam, mit keresek ott, és nem is csalódtam. Az Állatkert egyáltalán nem ártatlan szórakozás, csak érzék és ízlés kell hozzá, hogy az élmény vagy felkorbácsoló, vagy leterítő legyen. Egy gyerek a legjobb izgatószer ehhez; különösen, ha - mint Jani - elég érzékeny a nagyszerű és hátborzongató dolgokra. Leginkább a rovarok nyűgözték le; órákat töltöttünk a kivilágított üvegkalickák előtt, ahol imitált környezetükben óriási, szőrös madárpókok gunnyasztottak, nyersgumiszerű skorpiók lapítottak, perui- és madeira-csótányok hemzsegtek, meglepő formájú sáskák kapaszkodtak elhullott társaik tetemére, felborultak, elsöpörve, maguk alá gyűrve visszataszító kis ivadékaikat. Váratlan pillantás egy alternatív kitin-világba, a teremtés egyik leghomályosabb szögletébe; a holtak ura, Ozirisz föld alatti birodalmába. Jani az iszony ellenállhatatlan magnetizmusával küzdött, elbűvölten topogott ezek előtt a lények előtt; az üveg ugyan nem nyugtatta meg afelől, hogy nem tudnak kijönni, óvatosan mégis közelebb hajolt, hátha érezni lehet a szagukat. Továbbmentünk; a majomketrecnél megint megcsapott ezeknek az emberhez annyira hasonló állatoknak a fantasztikuma. Annál inkább, mivel éppen hozzánk való hasonlatosságuk folytán ezek végre a természet elképzelhető formái közé tartoznak. A grivet türkiz színű herezacskóján tűnődve felrémlett előttem egy türkiz herezacskóval ágyban töltött éjszaka; a páviánoknál hosszan bámultuk az agresszív, vértől duzzadó ülőgumókat, a nőstény hatalmas, kifordult picsáját, és ötleteket adtunk egymásnak, milyen tárgyakat kellene beledugdosni. Közben a szomszéd ketrecben nagy kiáltozás közben kergetőzni kezdett két makákó; amikor a hím utolérte a nőstényt, elkapta és hátulról, ülve meghágta; döfölte egy darabig, aztán ellökte és bamba pofával kifelé, a látogatókra meredve önkielégített. Lopva Janira pillantottam, megjelenik-e tekintetében a kívánt zavarosság; aztán elmondtam, hogy a majmok betegségeket terjesztenek és gyakran tüdővészesek. A pumák ketrecénél megismétlődött az előbbi jelenet; a pumák üvöltve, sikoltva párzottak, az előttük állók szerint már órák óta. De az egész állatkert; a mocskos, vedlett, beteg, megnyomorított állatok és az egész terület

fölött terjengő mámorító kipárolgás; a vadállatok illata, a lehengerlő izzadság, vér-, ürülék- és dögszag! Odavoltam tőle. Egész nap leírhatatlan képek villóztak a recehártyámon; késő éjjel elcsigázva indultam a randevúra. Évinek a Lánchíd túlsó oldalán, a Lánchíd presszó előtt adtam találkát. Tudtam, hogy kocsival lesz, mert szívbeteg apját, akit megrendített az a sokk, hogy lányában huszonhat év után egy eddig ismeretlen és elképzelhetetlen szörnyeteg lassan kialakuló képét kell megsejtenie, kórházba kellett ismét szállítani; ennélfogva felszabadult a kocsi. Mégis úgy gondoltam, hogy összekavarodott agyvelőmnek jót fog tenni egy hosszabb séta a meleg nyári éjszakában; és az is tetszett, hogy érthetetlen szeszélyemhez kell igazodnia. Végigsétáltam a Duna-parton, és alig figyeltem erre a szörnyű városra; lekötött a koponyámban szabálytalan időközökben támadó széllökésekkel való viaskodás. Így indultam meg a Lánchídon is; de alig húsz méter után észre kellett vennem, micsoda elképesztő helyzetbe keveredtem. A hidat áthatolhatatlan felhő borította be rajzó éjjeli lepkékből; a levegő tele volt velük, surrogásuk, zizegésük őrjítő hangot keltett. A jelenet emlékeztetett a tiszavirágzásra, vagy sokkal inkább valami egzotikus sáskajárásra; de a rovarok rettenetesebbek voltak, az éjszaka teremtményei; és a felhő olyan sűrű volt, hogy szinte lehetetlen volt előrehaladni benne. A gomolygás a híd korlátjánál véget ért; kizárólag a hídra vonatkozó eseménynek

volt tekinthető — de a híd szinte nyögött bele. A lepkék a hajamba repültek, belekavarodtak, szemembe, nyakamra, ingemre, nadrágomra tapadtak, és ott verdestek tovább; egyre több lepke borított, mintha prémbe öltöztem volna. Lesöpörtem őket magamról, de feleslegesen; újabbak csapódtak a helyükre, és folytatták ugyanazt a remegést és vergődést a testemen, míg az maga is vibrálni nem kezdett az undortól és az izgalomtól. És a földön! Millió és millió ilyen lény hevert döglötten vagy döglődve; fetrengtek egymás hulláin, sérült szárnnyal körbe- körbe forogtak, fel-feldobták magukat a levegőbe - vastag avarként fedték a betont, szőnyeget terítettek a talpam alá, és recsegve, zsizsegve pukkantak szét, mázolódott el hájas kis testük a lépéseimtől. Iszonyú, iszonyú volt; a világítás annyira homogén és irreális volt a levegőben keringő fehéres-drapp hímporú tömegtől, annyira káprázatszerű, hogy a híd szélén álló reflektorokat csak a zsíros, fekete és bűzös füstoszlopok jelezték, amelyek felszálltak

belőlük. A lepkék szinte dőltek ezekbe a reflektorokba és szénné, sőt hamuvá égtek, hogy helyet csináljanak a többieknek; az áldozati máglyák körül olyan tolongás volt, aminek a látványa egyszerre ijesztő és felemelő. Gázoltam a rovarokban és igyekeztem levegőt kapni; magam előtt sem tagadhattam a nyugtalanító izgalmat, ami elfogott. Kinyitottam a számat; egyszerre harminc lepke repült be. Kiköptem őket, aztán levetettem az ingemet és hagytam, hogy a puszta mellemre ragadjanak. Kissé később levetettem a szandálomat is, és mezítláb tapostam a kitint és rovarhájat; időnként meg-megcsúsztam. Néhány lepke alulról berepült a nadrágszáramba, és belülről csiklandoztak; eleinte rá-rácsaptam a nadrágomra hogy szétlapuljanak, aztán hagytam őket, és megpróbáltam megbarátkozni az érintésükkel. Csakhamar levetettem a nadrágomat is, és meztelenül hatoltam előre a lepkefelhőben. A rovarok beleptek, szárnyukkal, lábaikkal kaparásztak és ingereltek, letörölték a bőrömről a verejtéket, lepotyogtak; reszketésük egyre feljebb toluló reszketést okozott bennem is, úgyhogy egyszerre csak arra ragadtattam magam, hogy levetettem magam a földre, és elkezdtem henteregni, fetrengeni abban a rettenetes kulimászban, ami ott nyüzsgött, kenődött szét alattam sikamlósan, recsegett és vibrált. A híd kihalt volt, mint egy lázálomban; ordítani kezdtem, mire nyitott számba újabb lepkék tódultak. Köhögőroham és öklendés fogott el, mert lemásztak egészen a garatomig; de hagytam. Aztán hatalmasan merev hímvesszőmhöz kaptam és maszturbáltam, dobálva magam és csúszkálva a ragacsban. Nem tudom, meddig tartott ez a tombolás; de egyszerre megcsapott az az érzés, hogy figyelnek. A túloldalon, mintha csak az én üvöltésem realizálta volna, egy ember állt és figyelt; aztán körülnézett, lelépett az úttestre és felém indult. Sötét ruhában volt, amit szintén elborítottak a lepkék; nem volt időm rájönni, hogy rendőr-e, mert a páni félelem felrántott a földről. Felkaptam a kezembe összemocskolódott ruhámat és rohanni kezdtem; a szívem dobogása elhalkította a surrogást is. Leszegett fejjel rohantam, hogy a látásom épen maradjon; meg-megcsúsztam, egyszer térdre is estem, de azonnal felpattantam és rohantam tovább, őrületes tempóban, mert hátam mögött meghallottam a másik futó lépéseit, a tompa puffogást, a fröccsenő és loccsanó hangokat, ahogy a rovarok között gázolt, hogy utolérjen; hallottam egyszer elzuhanni, de ő is felállt és folytatta az üldözést. Egyszerre csak vége

volt a hídnak. Ott álltam az Alagút előtt teljesen meztelenül, mocskosan; láttam, hogy emberek bámulnak rám. A lepkefelhő megszűnt; csak egy-két eltévedt példány kóválygott a levegőben. Észrevettem a tilos helyen parkoló kis zöld Fiatot; átfutottam az úttesten, felrántottam az ajtót és bevetettem magam az ülésre; a mozdulattal szinte egyszerre sikoltottam Évára, hogy indítson. Elég furcsán nézhettem ki, mert egyetlen pillantás rám meggyőzte őt ennek szükségességéről; indított, és észveszejtő stílusában vezetve, zegzugos utcákon bujkálva kifelé száguldott, mentett engem a városból. Egy darabig csönd volt; én lihegtem, ő nem szólt. Aztán megkérdezte, mi történt. Nem válaszoltam; hátravetettem magam az ülésen, és folytattam az önkielégítést. Érzékeltem, hogy kezd közben ő is puhulni, gőzölögni, párologni a növekvő gerjedelemtől; feltérdeltem, majd fél lábbal átlépve az ülésen a támlájára ültem, és ondómat az utat mozdulatlanul figyelő arcába fröcsköltem. Megborzongott, aztán megállította a kocsit és rám borult. Megfogtam a fejét, és arcával végigtöröltem a testemet, amit még a lepkék belei, szárnytöredékei és lábai borítottak; aztán azt mondtam neki, vetkőzzön le ő is, és maszturbáljon. Levetette a ruháit; bőre opálosan világított a sötétben. Le se állította a kocsi motorját; egy alvajáró tekintetével a picsájába mélyesztette ujjait, aztán kivette, aztán megszagolta, és lenyalta róla a csillogó váladékot; majd újból a melegbarna szőrzetbe nyúlt, és kínosan lassú, babirkáló mozdulatokkal elkezdte piszkálni, ingerelni a csiklóját, simogatni magát. Lélegzete lassan súlyosabbá vált; ekkor azt mondtam, hogy szakítsa félbe. Emlékeztem rá, hogy a csomagtartóban van egy gumitömlő; azt kivetettem vele, és a kipufogócsőre húztam; a másik végét bevezettem az ablakon. A motor még járt, a gáz ömlött a kocsiba; becsaptam az ajtót és rászóltam, hogy siessen, ha el akar élvezni még a fulladás előtt. Rettegéssel vegyes izgalom volt a tekintetében, amikor erre a kezébe fogta arcomat, és hosszan szájon csókolt; aztán megcsókolta nyakamat és a mellbimbómat. Újból elkezdte izgatni magát, de idegesebb és hevesebb mozdulatokkal, mint az előbb. Bőrén, hasán hamarosan megjelentek azok a finom, felszín alatti remegések, melyek látványát annyira szerettem. A kocsi belseje lassan egyre fullasztóbb lett. A szituáció beteg, halállal kacérkodó volta annyira felgerjesztett, hogy megint magamhoz kellett nyúlnom; és a gerjedelem olyan gyorsan nőtt, hogy időnként lassítanom

kellett, hogy Évivel lépést tartsak. Ez az érintés nélküli párzás az öngyilkosság háttere előtt lenyűgözött; szerettem volna, ha tökéletes és sikerül egyszerre elélveznünk. Erősen figyeltem és kértem, hogy szóljon, amikor úgy érzi, hogy a tetőpontra jut; de nem sikerült szólnia, csak nyögött és nyöszörgött, és akkor már lassan köhögni és fuldokolni is kezdtünk. Orgazmusa váratlan hevességű és erejű volt; hátradobta a fejét, zihált és rángatózott. Felrémlett előttem hüvelyének rángása és tátogása, és ez engem is elintézett; a kesztyűtartóra lőttem a gecit, aztán zúgó fejjel, köhögve és öklendezve kicsaptam az ajtót, botladozva megkerültem a kocsit és kirángattam a másik ajtón; félig eszméletlen volt. Elzuhantunk az ajtó mellett, és okádtunk mind a ketten; arcunk saját hányásunkba bukott. A kipufogógáz még mindig ömlött a kocsiba; mi pedig ott feküdtünk mellette meztelenül, kimerülten és tehetetlenül, kiszolgáltatva annak a lehetőségnek, hogy valaki így bukkan ránk. Az állandó izgalom, az alkohol, a kábítószerek és a nemiség vakító káprázatában lassan teljesen leváltam a világról, mint egy leprásról az orra vagy a füle; nem láttam, nem hallottam, emésztő gyöngeségemben egyetlen impulzus mozgatott, egyeden kérdés maradt, aminek a végére akartam járni; annak a kevés életnek, ami még pislákolt bennem, magnézium-lobbanássá való szítása. Látni akartam, élesebb és riasztóbb fényben, mint ahogy az természetes vagy megengedhető, azt a rejtélyt, amelyről semmiféle olvasmányélmény, szülői vagy társadalmi tanítás, kulturális örökség, ráérős keresgélés, ideológia vagy vallás nem adott használható és átélhető információt; a létezésnek, az életnek azt a ritka levegőjű magasságát vagy fullasztó mélységét, ahova az ember, beépített önvédelmi reflexeinél fogva ritkán jut el és soha megtorladanul; amelynek létezése csak az álom, a téboly, az extázis, a rémület, a katasztrófa, a vallásos egzaltáció, a halál lobogásában tárul fel. Bármi árat hajlandó voltam megfizetni ezért; és reszkető gyönyörérzettel töltött el a tudat, hogy minden számon lesz kérve rajtam; és hogy éppen ezért én is mindent számon kérhetek. A magnézium-tűz csak a sötétben működik teljes szépségében; én is nokturnális lénnyé váltam, mint egy vakond vagy egy denevér. A nappalokon hihetetlen gyötrelemmel vonszoltam keresztül magam, ólmos fáradtsággal, izomlázzal, remegő tagok-

kal, a szemem be volt dagadva és könnyezett, a fülem zúgott. Szédelegve mentem az utcán, motyogó válaszokat adtam, ha szóltak hozzám, keresztülnéztem a tárgyakon és az embereken, érinthetetlen lettem, kísértet. Igyekeztem úgy viselkedni, hogy annyit törődjenek velem, mintha már meg is haltam volna. Közben minden maradék mozgósítható energiámat az éjszakák megszervezésére fordítottam; helyszíneket kutattam fel, lakásokat és helységeket kértem kölcsön, tárgyakat és eszközöket szereztem be. Egy napon békákat keresgéltem egy külvárosi pocsolyában, és csótányokat gyűjtöttem a pincében; aztán este egy dobozban az ágy mellé helyeztem őket. Volt köztük egy varangy is. Egész nap ittam; így aztán az alkoholtól bódultnak és ihletettnek éreztem magam. Éviről már a kisszobában - melynek két ajtaja állandóan nyitva volt — letéptem a ruhát, kockáztatva, hogy valaki meglep minket. Egyáltalán nem bántam volna; már régóta készültem rá. De most még nem került sor erre. Végigcsókoltam a testét, végignyalogattam, szájamban összeösszegyűjtve a nyálat; nem felejtettem ki a legelrejtettebb zugot, a legkisebb porcikáját sem, mintegy megmosdattam, sterilizáltam, hogy ne tapadjon a bőrére semmi idegen, ha egy porszem is az, vagy akár egy érintés emléke. Segített ebben; készségesen nyílt-csukódott, tárta fel magát. Olyan kínzóan lassú és puha eleganciával reagált mindenre, hogy az leginkább növényi mozgás volt; egy gondolatolvasó, szuperszenzitív virág, vagy talán a létnek egy még egyszerűbb, elementárisabb formája, lassan feltündöklő hínár, sugárzó moszat, alga; szinte nyomon lehetett követni, sejtjei hogyan gondolják végig és kezdik elölről a történetet, hogyan épül föl a szervezete érintésem alatt, hogyan alakul ki az emlősállat, az ember, hogyan teremtem meg a bőrén végigsikló nyelvemmel, hogyan kel életre, ébred fel a létre, hogy aztán annak semmiféle formája ne elégítse ki; hogyan válik ijesztővé, hogyan zuhan fölfelé! Zuhantam én is; minden kis pórusa sokszoros nagyításban került a szemem elé, nem tudtam elég közel kerülni hozzá, hogy kigőzölgéséből elegendőt lélegezzek be, nyeljek el, hogy kipárolgását történésként érzékelhessem; a bőrfelületen minden apró kis esemény lenyűgözött, minden kis faggyúmirigy vagy pörsenés; ha miteszert találtam, azt olyan élvezettel nyomtam ki, mintha a nyakát tekerném ki valaminek, és a kirobbanó kis faggyútüske az ejakulációra emlékeztetett, azonnal felnyaltam róla, és aztán a pici sebet szívtam, addig szívtam, míg a nyirok

kiürült belőle és megjelent a vér, a környéke pedig vörös és dagadt lett. Aztán elkezdtem harapni, először gyöngéden, majd egyre erősebben, néha csak a bőrt kapva fel, néha teleszájjal, hol lassan mélyesztve bele a fogam, hol hisztérikus gyorsasággal csattantva össze az állkapcsomat; sajnáltam, hogy olyan jól ápolt, és tudtam, hogy ezentúl minden, amit testünkből a külvilágba juttatunk, egymásnak szánt ajándék lesz, eledel és ital; haraptam és haraptam, és akkor ő is elkezdett harapni, dühösen és gyönyörűséggel, fájdalmát is a saját harapásában élve meg; felsértettük egymást, és ahol vért láttunk, oda újra és újra odaharaptunk, hogy fényes kis patak induljon meg; tomboltunk, rángatóztunk, izmaink görcsbe ugrottak, és nyögtünk és kiáltoztunk; és akkor egyszerre felkaptam, és a karomban vittem át a másik szobába, mint valami vőlegény. Ott az ágyra eresztettem, lágy, sírba engedő mozdulattal; aztán föléje hajoltam, és amikor megtaláltam a tekintetét, erősen az arcába sújtottam, aztán még egyszer; a szemöldöke felrepedt, a vér a szemébe csorgott. Körmével a húsomba kapott; és ekkor meghallottam azt a kísérteties neszezést, kaparászást és motozást, ami a dobozra emlékeztetett. Fél kézzel felkaptam a dobozt, és miközben Évi körmei újabb helyeken nyitották meg a bőrömet, feltéptem a tetejét, és tartalmát a testére borítottam. A bogarak csomókban hullottak ki és zavarodottan szaladgáltak összevissza; a varangyra, ami a mellei közé esett, rögtön lecsaptam, a markomba szorítottam és a szájába tömtem. A varangy ijedtségében barnás váladékot lövelt ki magából Évi arcába, akinek volt ideje összezárni a fogsorát; ezért csak a vérző ajkak közé sikerült gyömöszölnöm. Az iszonyat és undor eufóriája gyulladt ki a szemében. Beleharaptam a varangyba, fogammal letéptem a fejét és dühöngve rágni kezdtem, másik darabját pedig Évi combjai közé csaptam, a picsájába, és benyomtam, ameddig lehetett; aztán teljes testsúlyommal rázuhantam és rápréselődtem a hasára, a mellére, hogy a köztünk rekedt rovarok recsegve pattanjanak szét; karját leszorítva dörzsölődtem és sikálódtam hozzá, hogy szétkenődjenek és összekeveredjenek a vérünkkel; a többiek az ágyon szaladgáltak, a lábunkon, a hátamon, az arcán, furcsa, egyszerre undorító és izgató bizsergést és csiklandozást okozva. Éreztem, ahogy lassan megadja magát; felengedtem, már nem szorítottam testemmel annyira az ágyhoz; erre az életben maradt szívós élőlények kifelé kezdtek iparkodni

közülünk. Feltérdeltem, vesszőmmel megprópáltam bejutni a hüvelyébe, de a varangy nem nagyon engedte. A varangyot döfködtem csak egyre beljebb, mint valami dugót. A fejét a padlóra köptem, és öklendezni kezdtem, de nem történt semmi, csak valami halálos kimerültség fogott el; összecsuklottam és hanyatt henteredtem a rovaroklakta ágyon, minden tagom valami izomlázhoz hasonló fájdalommal égett. Ekkor Évi felemelkedett, vérrel és rovarok szemetével összekenve és fölém guggolt, az arcom fölé; és kitolta magából az átlucskosodott béka-maradványt, az arcomba; és rögtön utána vizelni kezdett, vastag, bő sugárban mosva le az arcomat, homlokomat, nyakamat, hogy tiszta legyek megint és csillogó; és sírt közben, sírt megállíthatatlanul; és én ekkor élveztem el végre, hidegrázásszerű borzongással a semmibe, a levegőbe eresztve az ondót; és sírni kezdtem én is, és egyszerre nyeltem a könnyem és a csillogó vizeletcsöppeket. ...Mivel kapcsolatunk kezdetén elhatároztam, hogy pusztulnia kell, egy kora tavaszi napon, amikor a fűszeres levegő tele volt azzal az illattal, mely az enyészet legelső édességét sejteti, idejét láttam annak, hogy beavassam a sorsába. Megmondtam neki, hogy szeretném, ha meghalna, és ennek érdekében arzént teszek ételébe-italába, olyan kis mennyiségben, hogy rövid távon nem észleli a hatást. Ugyanezt a mennyiséget fogom magam is szedni; ez végre áttekinthető távlatokba fogja rendezni az életünket. Súlya lesz minden napnak, minden órának; a halál háttere előtt plasztikusabb lesz minden mozdulatunk. Külön világunk lesz, ahova nem tud belépni senki. Tisztább és magasabb rendű mámort fog okozni bármi másnál, mert hiszen semmiről sem kell lemondanunk, csak á formátlanságról. Jól számítottam, elég érett volt már; a szeme kitágult, megborzongott, aztán a lábam elé borult és megköszönte. Felemeltem, és azt mondtam, főzzön egy kávét. Kimértem két adag arzént, és ráparancsoltam, hogy tegye bele a kávénkba. Beletette; aztán lassan, tekintetét rám emelve kiitta a sajátját. Arcán félelemmel vegyes rajongás villódzott, és annyira felpuhította

a vonásait, hogy pórusaiból egy soha nem érzett szagot éreztem áradni, egy hasonlíthatatlanul vonzó illatot, a zuhanás szagát. Fényesség támadt bennem; megcsókoltam a tenyerét, és megittam a kávémat. Percekig ültünk szótlanul, egymásra mosolyogva. Amikor megmondtam neki, hogy ez nem az első adag volt, csak az első magasabb dózis. Már hetek óta mérgezem, jóformán amióta ismerjük egymást. „Miért nem szóltál róla eddig?" kérdezte. „Most még válaszolok" mondtam, „de ne kérdezz ilyesmit tőlem soha többé. Tanuld meg, hogy amit teszek, az úgy van jól; ha teljesen rám bíztad magad, csak úgy van értelme az életednek, ha azt egy istenre bíztad. Nem mondtam meg, mert még nem voltál felkészülve rá. Kérnelek kellett volna, mint egy idegent, mint egy egyenrangút; rá kellett volna beszéljelek, mint egy vevőt egy árucikkre. Ez méltatlan lett volna. Így megvártam, amíg egy előre eldöntött dologgal a saját gondolatodat találhatom ki; a te vágyadat teljesíthetem. És most menjünk át a másik szobába." Azonnal lángba borult; szemét félig lehunyta. „Csak kimondod azt, hogy menjünk át a másik szobába" mondta, „és én elájulok, hogy most mi következik..." A másik szoba műtői fehérségében eszembe jutott, mennyire izgatott, amikor egyszer régebben meggyulladt a haja, és azt mondta, szereti ezt a szagot, az égő szaru szagát. Levetkőztünk; aztán meggyújtottam egy fadarabot, és a bal kezemben tartva egy helyi érzéstelenítő spray-vel érzéstelenítettem a bal vállának egy darabját, inkább a szertartás kedvéért, mint egyébért. Hanyatt feküdt a fehér lepedőn; én ráparancsoltam, hogy izgassa és elégítse ki magát. Közben föléje térdeltem, térdeim a hónaljában helyezkedtek el; bal kezemben az égő fadarabot tartottam, jobb kezemmel az arca fölött maszturbáltam, és figyeltem az arcát, a lélegzetvételét. Igyekeztem tempót tartani vele, hogy egyszerre végezhessünk. Amikor elélvezett, abban a pillanatban a bal karjába nyomtam az égő fát,
151

erősen, hogy a sülő hús szaga felcsapjon; megrángott, aztán

sikoltani kezdett; és én ekkor fröcsköltem ondómat a sikoltó torkába. Bugyborékoló hang hallatszott; az ondó egy része a szája szélére csapódott; eldobtam a fát, és az arcára buktam. Kezem közé fogtam a kíntól eltorzult drága arcot, és megcsókoltam a száján, olyan puhán, olyan gyöngéden, olyan végtelen szerelemmel, ahogy addig talán még soha. Lecsókoltam a váladékomat róla, aztán visszacsókoltam a szemére, simogattam, csitítottam. Az eldobott zsarátnok közben felgyújtotta az asztalterítőt, az asztalon felcsapott a láng. Nem törődtem a tűzzel; Évivel voltam elfoglalva, nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, testemmel szorítottam le, hogy fel ne ugorjon, hajába szántottam az ujjaimmal. Mikor végre lecsillapodott, felálltam fölötte ugyanabban a terpeszben, és az égési sebre vizeltem. Sziszegett, oldalt rándult, aztán újból sikoltott. A szoba akkor már lángokban állt.

...Amikor kinyitottam az ajtót, a kiáramló szagból felismertem, hogy meg fogom ölni magam. Beljebb léptem; a derengő sötétségben alig lehetett látni valamit, az ondó-, verejték- és vérszag majdnem leterített. A szoba jobb oldala felől, a kiságyból ötéves kisfiam egyenletes szuszogását hallottam; a bal oldali nagy ágyon Evike sziluettje sötétlett, fejére húzott takaróval a fal felé fordulva. Lábszára kilógott a takaró alól, talpa figyelmeztetőn a levegőbe meredve megállásra intett. Térdre ereszkedtem az ágy mellett, kezembe vettem a tömpe, párnás, buta kis lábfejet és nyalogatni kezdtem, főképp a lábujjak tövénél és a lábujjak között, ahol valami kis izzadságban reménykedtem. A hirtelen inger azonban megakasztott ebben a mesterkedésben; felálltam, hogy letoljam a nadrágomat, de aztán inkább nem nyúltam hozzá; visszaguggoltam és a nadrágomba szartam, olyan könnyed 152 természetességgel, hogy boldog izgalom öntött el; áthajoltam az édes kis lábfej fölött, és az ondótól még nyirkos, halszagú lepedőn, lábait szétrántva a combok közé vetettem magam. A

leborotvált fanszőrzet éppen serkenni kezdett; arcomat a sörtékhez dörzsöltem, figyelve a pici hangra, amit a súrlódás okozott; azután ujjaimmal széthúzva a külső szeméremajkakat, nyelvemmel a csiklót kerestem. A borotválás nem volt tökéletes munka, mert nem akartam a borotvával véletlen sutaságból a nyálkahártyát megsérteni — így a rés legszélén maradt egy-két hosszabb szőrszál, valamint a végbélnyílás körül is meghagytam a szőrzet egy részét. Ez a kétértelműség hisztérikusan felizgatott; nyelvemmel a végbeléhez vándoroltam, aztán újra fel; de semmi reagálás nem érkezett, az egész vidék száraz volt, mint a tapló. Váratlan erővel a picsájába haraptam, éreztem a hús megcsuszamlását és szétrepedését a fogaim között. Erre sem érkezett válasz. Felpattantam és lerántottam róla a takarót. Nem volt feje. Tapogatózva odanyúltam, ahol a fejének kellett volna lennie; csak a vértől lucskos párnát érintettem. Villámcsapásként jutott az eszembe minden. Arcommal a nyakcsontjához hajoltam, és belecsókoltam a szétroncsolt húsba. A félig alvadt vér iszamosan kenődött a fülemig, simogatóan, mint valami kozmetikum. A farkam fájdalmasan merev volt; kigomboltam a sliccemet, és a makkal megpróbáltam valami nyílást keresni a nyakon. Beledugtam a sebbe, és dühödten döfködtem, megpróbáltam minél hamarabb elélvezni, de nem volt egyszerű; felhagytam vele és kézzel fejeztem be, a sebre fröccsentve az ondót; aztán belenyúltam és megkóstoltam a nedvet, a vér- és ondó-keveréket. A következő pillanatban rám zuhant a világ. Hányinger fogott el, öklendeztem. A homlokomhoz nyúltam; szemembe kenődött a vér. Ráhánytam a megcsonkított testre, a mellei közé; a savanyú szagú hányás végigcsorgott rajta, végig a hasán, a combjai közé. Vizelnem kellett; kisfiam ágyához botorkálva azon tűnődtem, vajon ébresszem-e fel, és a száját 153 szétfeszítve a szájába pisáljak-e; de ehhez már nem volt erőm. Így egyszerűen csak arcára irányítottam a sugarat, és vizeltem, vizeltem, végeláthatatlanul. Felriadt; sírva fakadt és felült.

Ekkor ájultam végre el, magára hagyva őt az éji pompa díszletei között.

154

79. 05. 20.

És aztán ugyanott folytatom, engesztelhetetlenül, mert egyetlen reményem, hogy kínlódsz, hogy kínozni tudlak, hogy sóvárogva várod, hogy kínozzalak; örülsz neki, gőggel tölt el, lesújt, rángat, mint egy marionett bábut; hogy rá vagy szorulva, mint a saját szívdobogásodra; és ha egy nap kimarad, levegőszomjadban végzetes őrültségeket követsz el, bűntudat és lelkifurdalás nélkül, egyiket a másik után; a külvilág hangtalan, süket robajjal omlik össze és csak 79. 05. 20. a rosszullét van; mint a lepusztult narkósok, a szenvedély gyönyörű emlékművei a Trafalgar tér vagy a Piccadily metrólejáratának lépcsőin, mocskosan, nyitott sliccel, hajukban saját okádékuk száradó darabkáival, már régóta nem emberi lényre emlékeztető arccal, az elveszettség végleges igézetében heverve, hogy egy este feltápászkodjanak és elfújja őket a szél a legközelebbi gyógyszertárig, ahol megkapják a hivatalos napi adagot; vagy reszkető, beteg, erőtlen testtel nekilássanak erőszakkal megszerezni, mert nincs alternatíva, csak a legnyomorultabb pusztulás; halottnak, nyomoréknak, roncsnak, kataton elmebetegnek akarlak látni mindaddig, amíg nem lehetsz velem, nem érinthetsz, nem melegítheted fel a véred azzal az egyértelmű és megváltó injekcióval, amit csak én döfhetek a húsodba egy gonoszul aprólékos és hosszadalmas bevezető ceremónia után, hogy nyüszíts és vinnyogj a tűrhetetlen várakozástól; és aztán egész testedben megremegj és kigyulladj; hogy én legyek a „big shot", a nirvána, én rohanjak végig az idegeiden, ereiden, mint a villanyáram; az én suttogásomra nyíljon ki a füled, az én leheletemre kezdj lélegezni, az én ondóm élessze fel kiszáradt sejtjeid, és kezdődjön el bőröd alatt a nyüzsgés és a munka; összes mirigyed lépjen működésbe, nyíljon meg, tátogjon felém; olvadj meg annyira, hogy amikor a melledre hajlok, és bimbódat lágyan a számba veszem és megszívom, induljon meg belőle a tej, a tejed, amit én

ízlelek először; szoptass meg, lakass jól belőle; pattanjon fel minden ajtód, nyíljon meg minden zsiliped, ereszkedjen meg, ernyedjen el minden záróizmod, és kezdj dőlni kifele magadból; szivárogj először, aztán csorogjon és végül ömöljön a véred, verejtéked, könnyed, a váladékod, a vizeleted, az ürüléked; kenj össze, mosdass meg, árassz el, fullassz magadba, süllyessz el, mélyen a felszíned alá, a medredbe, az iszapodba; töltsd meg kártékony és halálos gyönyörűségű fluoreszkálással a szobát, legyen ez a sugárzás a védelem, a zár az ajtón; ha valaki be akarna lépni, ütközzön 20. 79. 05. ebbe, mint falba; torzuljon el az arca, essen a földre, kapjon a torkához, rúgja az utolsókat; legyen a kipárolgásunk mérgező, fojtó, amelyben rajtunk kívül senki és semmi nem marad meg; legyünk a „Cyklon B" kétszemélyes gázkamránkban, amit az emberek iszonyattal mutogatnak egymásnak és nagy ívben elkerülnek; vegyen körül a hódolattal vegyes félelem és gyűlölet aurája; legyünk a bűn, a botrány, veszélyesek és szégyellnivalók; ne legyen szabad bennünket

életben hagyni. Nem akarok, soha többé nem akarok ember lenni, nem akarok emberi életet, nem akarok emberi halált, soha többé nem akarok kigyógyulni semmiből; a születésemmel vitatkozom, a testemet, az agyvelőmet vallatom; fel kell derítenem a bűncselekményt, amiből az az abszurdum következett, hogy két lábam van és két karom — és éppen így néznek ki —; hogy férfi vagyok és éppen most és éppen így; be kell hatolnom erre a felfoghatatlan területre, mindennek meg kell világosodnia, mielőtt túl késő. A kihallgatásnak szünet nélkül kell folynia; innen kifelé nem nyílhat út. És itt kell lenned végig, a legcsekélyebb fáradtság nélkül; te vagy a kihallgatószoba, a vallatólámpa, a papírkosár a sarokban, a rács az ablakon, a cigarettafüst, a kihallgatótiszt, a vádlott; szükségem van a vallomásodra, az ellenállásodra, a szorongásodra, az együttműködésedre; fenyíteni akarlak és hamis biztonságba ringatni, szerepet cserélni veled; azt akarom, hogy pofonomtól nekitántorodj a falnak, és hogy kicsikard belőlem a beismerést. Minden, de minden lehetséges eszközt igénybe veszek, semmiféle morális skrupulusom nincs, meg akarom oldani az ügyet bármi áron és minél rövidebb idő alatt, ha belepusztulsz, ha belepusztulok is; felhasználok minden közvetlen és közvetett módszert, a testi és szellemi befolyásolást, gyöngédséget és erőszakot, szabadságot és hipnózist; minden apró hulladékot és maradékot, minden nyomot és utalást, szavakat és fényképeket; összegyűjtöm és szívszorítóan finom, lassú, céltudatos kegyetlenséggel veszem kezelésbe őket; leteszek magam elé egy fotót, végigfuttatom ujjbegyemet a sima felületen, a bőrödön; megkaparom egy zsilettpengével, hogy érdes legyen és figyelem, mi történik a képen, mi történik bennem; keresztülnézek a filmszalagon, hogy vajon tested képének negatívja is izgalomba hoz-e? 154 Precíz és becéző mozdulattal közelítek; sósavat csöppentek rá, óvatosan feltépem egyes helyeken az emulziót, egy ölelés képében megroncsolom és szétmázolom az arcod, összeégetem a lábam;

kinyitom drága hátad, hasad, combod közét, hogy rajtuk keresztül a semmire lássak; végigmarom engem melengető lágy combod, elszakítom a karomat; leselkedem és hallgatózom, kiderül-e valami, létrejön-e egy ismeretlen kín, egy idegenszerű eufória képe, beleborzongok, megszédülök-e? Tanulok-e valamit, amit még nem tudtam, tanulsz-e te is? más, fényesebb létezésbe korbácsol-e az egymásnak és egymásban feltalált roncsolódás, ki kell-e elégítenem magam a torkodon tátongó seb láttán? Perzsel-e a magnézium pokoli lobbanása: ezzel a tapasztalattal mélyebben meggyötörve nyúlunk-e egymás testéhez, testébe, testén keresztül magunkhoz, a semmibe? Itt már nem szabad megállni, életveszélyes szünetet tartani; a húst akarom, a csontot és a vért, a teljességet, a megismerés megszakítadan utazását; nem szabad semminek feltartania.

79. 05. 21. Éjjel van megint, az én éjjelem, a gyűlölet bársonyával bélelt; mint egy nagy virág, elkezdek kilehelni. Egészségtelen dolog velem egy szobában aludni; lassan, súlyosan oszlom szét a levegőben, kúszom át az ajtóréseken, szállok ki az ablakon; ötéves kisfiam hánykolódik és nyöszörög, lerúgja a takarót, letépi az ingecskéjét, hörög; irtózattal figyelem, nem tudok segíteni rajta, el kellene vinni a közelemből, menteni. Megmérgeződik, gyógyíthatatlanul megmérgeződik tőlem; gonosz tekintettel lesem, hogyan íródnak át tiszta kis vonásai, hogyan rajzolódik ki arcán az én ijesztő képem; hogyan változik el, hogyan sötétedik. Olyan, mint amikor a sötétkamrában a hívóban ázik a kép, lassan jön elő; és az ember növekvő szorongással és izgalommal várja, mit is fog megpillantani végül; de sejti, akármi lesz is az, eláll a lélegzete. Egy jóslatot vár, egy ítéletet, mely felmutatja a sorsát, mint egy tükör; és ez fogva tartja és felszabadítja egyszerre. El kell kapnom a fejem, de nincs 155 hova; ásító üresség, szinte korog a szoba. A szorongás már

elviselhetetlen izgalomba csap át, bujkál, szaladgál valami bennem, vizelési inger fog el; hát megérkeztél, megérkeztél, legalább én meg vagyok mentve erre az éjszakára, óvatosan a tenyeremre veszem, a markomba szorítom a makkomat — puha és ernyedt, mégis majdnem elcsöppen a kétértelmű gerjedelemtől; vékony, majd bő sugárban megindul a vizelet, a tenyerembe, átpisálok az ujjaim között, az ágyba, amin fekve fantomjaiddal birkózom. A takaró beissza a folyadékot, vizes lesz, benne hempergek és egyre jobban érzem magam, mintha valami tilosat művelnék, bűnt követnék el; a takarót holnap ki kell teríteni, hogy megszáradjon, bárki szemügyre veheti, aki bejön a szobába; annál jobb! hivalkodni fogok vele. Annyira kívánlak, hogy ezt nem győzöm levezetni az emlékeimmel, a szavaiddal, a képeiddel — konkrét izgalmakba hajszolom magam, rítusként hajtok végre minden kielégülést, hogy ne felejtsek semmit, hogy ne lanyhuljak, hogy tanuljak és tapasztaljak addig is, amíg benned és rajtad használhatom fel összes tudásomat. Egyszerre vakító és sötét állapotnak képzeltelek, mégis megrázott, hogy ez nem pusztán költészet, ezt valóban meg lehet élni a húsban, a húsodban; és ezt az állapotot most már nem tudom, nem akarom és nem is lehet szüneteltetni, ki kell tartanom, hogy a büntetés benned érhessen. Naponta újból és újból képeket nyúzok le rólad, összemaszatollak és megmosdatlak a gondolataimmal, szavakkal járom végig a testedet, hogy reszkess, hogy nyitva maradj, hogy lakhassak benned; a bűnre uszítalak, hogy szabad lehessek, hogy megtudhassam, lehetséges-e egyáltalán a bűn, ez a vakító és sötét állapot, a nemiség eszenciája, legédesebb íze; a bűnre, ami ezer és ezer formában ólálkodik körülöttünk, mint tabu, mint tiltás, mint élvezet - mint költészet, mint szabadság; ezzel a bűn iránti kifinomult érzékkel süllyedek bele a combod közötti méretre készült — az én méretemre készült — meleg mocsárba, és fogom fel ott, hogy juthatok mélyebbre is; tanulom meg használni a szavakat, az érintéseket, a tárgyakat, a külvilágot. Elvetemült vagyok, és szeretem ezt; szeretni fogod te
156

is. Le fog nyűgözni. Belekóstoltál a szabadságomba, belekóstoltál a tiédbe; nem fogsz tudni leszokni róla, nem fogsz tudni megállni. Bíráidnak a szeme közé nevetsz; nem érted majd, hogy mit beszélnek — elfelejted a nyelvüket, saját hajdani nyelved. Már most elveszett vagy. Végigsimogattad ujjheggyel a pisztoly csövét, és elélveztél tőle; az ilyen ne menjen pincérnek vagy mérnöknek. Meg fogod tudni, ígérem, meg fogod tudni, mi az a bűn, és gyönyörűséget fog okozni neked. Csak tőlem tudod meg; én megérzem a tárgyakban, megszimatolom a legkisebb gesztusban, megismerem a szavakban is. Tudom, hogy melyikük merénylet, melyikük lopás, melyikük zsarolás, melyikük nemi erőszak, melyikük hazaárulás. Az én élményemet nem fogod tudni összehasonlítani semmivel, a legszebb utazásoddal sem. De itt kell legyél; a bűn érzéki dolog. És nekem sem szabad kijönnöm a gyakorlatból; a végére kell járnunk. Megfordulok a vizes ágyneműben; pattanásig feszülök; maszturbálok. A káprázatod forró levegőcsomóként borul rám, lep el; hallom a lihegésed, érzem a szagodat, drága csípőd gyűrűző mozgásának ingerét; arcom fölött picit kidugott nyálas nyelved csillog — a súlyodat, a súlyodat nem érzem! Lehetne még forróbb a picsád! érezhetném ínyemen a nyirkaid ízét, megtölthetnéd melleddel a számat! ujjam találhatna jobb helyet is a végbeled gyűrűsizmai között! hogy egyszerre érezzem mindkét testnyílásod izmos és puha és ruganyos harapdálását, tátogatását, amikor elélvezel! mennyire, mennyire folytatnám! mennyire combjaid hajlatában felejteném magam, mennyire lucskodba temetném az arcom, beláthatatlan időre, hogy mindent, de mindent kiigyak, kiszívjak, kinyaljak belőled, míg teljesen ki nem száradsz, és kínlódni nem kezdesz; hogy aztán újra megnedvesedj, és kezdhessem elölről, akár napokig egyfolytában, moccanás nélkül, és közben egyetlen táplálékom te légy! hogy felolvadj, szétfolyj a számban, hogy ellobbanj, és megint ellobbanj, és újra, a végtelenségig, hogy hamuvá ess szét! Nem bírom tovább, mindenem lángol; mit tehetnék ehhez még hozzá, mivel pótolhatnám
157

testi jelenléted fokozhatatlan izgalmát? Felkelek, mezítláb a gyerekágyhoz settenkedem, a rácsba kapaszkodom bal kézzel, és jobb kézzel folytatom a heves önkielégítést; te kavarogsz körülöttem, a hátamra tapadsz, mint maga a meleg éjszaka; talpaddal, tenyereddel, comboddal, hasaddal, melleddel súrlódsz hozzám, simogatsz, lesel, figyelsz, várod reszketve, mi történik, suttogsz érthetetlenül, hatalmas erővel tolul fel bennem az égető csiklandás, hosszú szökkenéssel jelenik meg a geci, fröccsen az alvó gyerek koponyájára, hajára, arcára; fél kézzel odakap, elkeni, másik oldalára fordul, nem ébred fel; Túlélte, túléltük. Holnap mi lesz? Jaj, édesem.

79. 05. 22. Mániás vagyok, mániás, mániás vagyok! Mennyire akartam, hívtam ezt az állapotot, mennyire könyörögtem érte; milyen régóta készültem rá! Mennyire foglalkoztattak a kerengő dervisek, a magyar honvédtiszt sorsa, aki a szabadságharc leverése után élete hátralévő negyven évét kerengő dervisként élte le, és egy kis-ázsiai derviskolostorban halt meg — mert valójában dervisnek született, és minden, ami előtte történt, tévedés volt, ennek a negyven évnek a tapasztalatához képest semmiség volt mindaz, amit addig hazáról, jogról, igazságról és történelemről tudott; és most kerengek, kerenghetek én is! Boldog vagyok és eszmélet nélkül való, mint egy naprendszer. Százféle módon kerengek; a tested körül, az emlékképeid körül, a hangod körül, a nyomaid körül; magam körül, a fizikai ingereim körül, a magamról szőtt ábránd körül; szavak és kívánságok körül, a teljes kimerülésig, az ájulásig. És éppen ez a kimerülés, éppen ez az ájulás, mindennek a kerengésnek a csúcsa és a végső értelme nem lehetséges, úristen, nem lehetséges mindaddig, míg158 tested

gravitációja nem indokolja, míg nem vagy itt, ebben a nélküled annyira rettentő szobában, ahol a takarók még mindig mohó és telheteden baszásaink szagát árasztják; nem szabad kinyitni az ablakot, nem szabad szellőztetni, nehogy egy csepp is elszivároghasson belőle, nehogy elvékonyodhasson, nehogy más is megüthessen, mint ez az egy, valaha is; azt akarom, hogy megvárjon; hogy kiérezhesd, ha egyáltalán külön akarod érezni saját illatodat a falakba ivódva, az ágyneműben leülepedve, a padlóba szívódva. Azt akarom, hogy soha többet ne nyissunk ablakot, ne kerüljön semmi idegen, semmi másnemű a szobába, ha egy molekulányi is; azt akarom, hogy saját levünkben pácolódjunk, saját illatunkban; furcsa, őrült, vég nélküli izgalmunk és megszámlálhatatlan kielégülésünk egyre áthatóbb szaga kínozzon, korbácsoljon egyre tovább, fojtson meg. Rettegek a gondolattól, hogy valaki a távollétemben szellőztethetne, kicserélhetné, kimoshatná az ágyneműt; kulcsra kell zárnom a szobát, ha elmegyek — ne lakjon ott senki más, csak ez a féltve őrzött szag, csak a féltve őrzött váladékfoltok. A tárgyak viselik még az ujjlenyomataidat, a parkettán egy rendőrségi szakértő még megtalálná meztelen talpad nyomát. Lépj bele ugyanezekbe, úgy gyere végig a padlón; hadd lássam, nem változott semmi, nem csúsztak vagy koptak el bőröd apró rovátkái, vonalai, verejtékcsatornái. Kerengek, kerengek megállás és feloldás nélkül, és a boldogság, hogy kerenghetek, a pokol maga. Milyen I lehetetlen helyzet! hogyan tapintsalak meg újra és újra, annyiszor, ahányszor gyötrő módon megkívánlak — ahányszor megkívánsz? a szavaimmal? Mennyire irodalom ez így! mennyire a szavak izgalma, az izgató szavak keresése! melyik szó honnan, milyen irányból és hogyan érint meg; hogyan lehet elérni, hogy ne fakuljanak! Mérheti ezt pusztán a saját gerjedelmem? Most, amikor ezt egyedül írom, csak abban

159

reménykedhetem, hogy az én izgalmam a te izgalmad is; hogy a mondatok, a szavak, melyeket saját vitustáncom fokozásához keresek, rád is ugyanazt a hatást teszik. Hányszor lehet ugyanazt a szót, ugyanazt a kifejezést használni? és ugyanakkor; el lehet-e hagyni, fel lehet-e cserélni másikkal büntetlenül? mennyire méltatlan és megalázó, hogy abból a teljes jelenvalóságból, abból a fizikai sugárzásból és reszketésből, ami itt nem csak be tud tölteni egy helységet, de tapintható, kézbe vehető, befolyásolható — hozzád már csak a szavak változatlansága jut el! és én meg kénytelen vagyok pusztán saját szavaim adrenalinját végigengedni a testemen, a saját szavaimra vetni magam; ahelyett, hogy a hátam mögött szóval idézett tested helyett a valódi heverne, nedvesen, széttárulva, kínálkozón. Hogy belerágnám magam! Először kifalnám a lágy belsőségeket, és amikor már tele lenne a hasam veled, elrejtenélek, hogy senki ne férjen hozzád; aztán naponta többször visszajárnék lakomázni belőled, mint oroszlán a dögre! Ez is, oszlásod soha nem tapasztalt, nem tapasztalhatott illata, mennyire izgat; és mennyire hánykolódom tőle, hogy csak a nyelv tette lehetővé! de hát a szóval nem lezárul, hanem elkezdődik a világ. A szavak arra valók, hogy valami, ami addig nem volt, ezután lehetséges legyen; nem szorongsz? ugye igen; és ugye szereted ezt? Mennyire izgat a veled elképzelt hajdani távol-keleti büntetés képe is; amikor az elítéltet rákötözték egy edényre, melyben egy kiéheztetett patkányt tartottak; és a patkány egy idő után elkezdte lassan kirágni magát, keresztül a lágy részeken! Mennyire lennék ez a patkány alattad! mennyire szétharapnám édes, részegítő picsádat, enném ki, nyelném a puha belső részeidet, hogy végül a hasadon bújjak ki; és ha addig nem pusztultál volna bele a fájdalomba, akkor most a látvány iszonyata roppantana össze! Vagy: azt is mennyire szeretném, ha te csigáznál el határtalanul, ahogy húsevő természetedhez illik! Csókold, csókold a herezacskómat, ne állj meg a felületnél; hasítsd fel, tépd fel rajta a bőrt, kéjesen nyald végig a véres heréket, vedd a szádba,

melegítsd őket a nyáladban, szopogasd, harapd ki! Aztán köpd a földre; vagy inkább rágd meg, nyeld le őket! Vagy cseréljünk szerepet; légy te a férfi, én a nő; legyünk mindketten férfiak; legyünk mindketten nők; legyünk homoszexuálisak vagy leszbikus pár fajtalankodj velem! Kövessünk el szodómiát; légy állat; légy a kecském; légy a nyalós selyempincsim! vagy leszek én; milyen állatnak kívánsz? az leszek, amit akarsz; olyan végtelen kívánság van bennem, hogy szabadon változtatom fajtámat, nememet, életkoromat; ha kell, anyagomat is! Mekkorát fogok élvezni — mekkorát fogsz élvezni te! nőstényem, kutyám, szerelmem, végállomásom!

79. 05. 23.

Édesem, édes, édes nőstényem, te állat, te drága dög, itt vagyok, hát itt vagyok megint, megérkeztem, súlyosan, visszatarthatatlanul, ellenállhatatlan erővel benyomtam az ajtót, megtölti a szobát a szag, amit árasztok magamból, annyira tele vagyok, annyira közvetlenül a robbanás előtt, hogy rengek, rázkódok bele, fényesen feszül a bőröm és szivárgok, patakzom kifelé magamból minden pórusomon keresztül, olyan vastag, olyan sűrű a légköröm, hogy azonnal rádtelepszik, megüli a melledet, nem kapsz lélegzetet; cikákolsz, ugye? és remegsz, hosszú, ernyesztő hullámokban vonul ki testedből az erő, mintha egy város lakosságát evakuálnák a hódító megérkezte előtt, mert jaj annak, aki ottmarad, máglyákban fogják elégetni őket az utcasarkokon, bajonettel vágják ki a terhes anyákból a magzatot, megskalpolják a férfiakat, hosszában fűrészelik keresztül őket, gyerekeket csapkodnak a falakhoz; ürülj ki, add meg magad, engedj utat a bevonulóknak; mindjárt megkezdődik az utcákon a nagyszerű és rettenetes ünnep - nyílj meg, tárulj ki, fordítsd ki egész testedet a végbeleden keresztül, kínáld fel ember- nem- látta belső szerveidet, hogy a markomba szoríthassam ugráló szíved,

beletúrhassak a tüdődbe, két ujjam között összepréselhessem a hólyagodat; mi lenne az, amit ne engedhetnék meg magamnak! Érzed, milyen erős vagyok — érzed, milyen kíméletlenül kemény? érints meg, ha mersz; tedd kezed a nadrágomra; lyukat égetek rajta; átolvadok a textilen, hogy minél előbb a tenyeredbe jussak, összesüssem, megroncsoljam puha dombjait, az inakat, a csontot; olvadsz már te is? azt akarom, hogy egyre terebélyesedő foltok jelenjenek meg a ruhádon, a blúzodon, nadrágodon, amint húsod fokozatosan cseppfolyóssá válik és megindul, iparkodik keresztül a szövet résein, felém — hogy beboríthass, körülvehess, mintha gipszmintát akarnál rólam venni, hogy öntőformám lehess! Öntőformái vagyunk egymásnak, azok; egymás testébe csorgunk, mint a halálfehéren izzó vas, hogy a másikban hűljünk ki, dermedjünk meg, nyerjük el végleges formánkat; egymás negatívjai vagyunk, üres láda, mely a csapolásra vár. Kíváncsi vagyok, látni akarom magam, szükségem van magamra; meg kell, hogy töltselek, benned kell kiöntenem magam. Eressz be, engedj magadba teljesen, hézagtalanul, levegőbuborék nélkül, mert tökéletlen lehetnék, törékeny. Lassan hatolok beléd, nagyon lassan. Végigjárom egész bőrödet mohó ujjaimmal; de éppen csak hogy érintelek, hogy olyan legyen, mintha magad borzonganál. Sokáig, sokáig, hogy megdagadj, laza és levegős légy, mint a kelő tészta; nyelvemmel kitöltöm addig szájüregedet, orrlyukadat, füledet; nyálam befolyik a dobhártyádra, megsüketít. Hagyom, hogy közben erős kis kezed kiformálja vesszőmet, a makkot, bonyolult koreográfiával sodorgassa az ujjai között, körmeit időnként lágyan belemélyessze, végigkarmolásszon, átalakítson a maga hibátlan ízlése szerint, tökéletesítsen — hogy csiklandjon és fájjon, elgyengítsen és hisztérikussá tegyen; nem bírom, nem bírom tartani, a tenyeredbe élvezek, az ütőeredre, ugyanazzal a frekvenciájú lüktetéssel, ahogy a pulzusod ver. Végigvonszolom magam fölötted, a szádba ereszkedem, hogy ott újból feléledjek, és abban a beteg reményben, hátha most van itt az idő, hogy belémcsikordítsd a fogad, hogy leharapd a

makkomat; és akkor többet ki sem kellene jönnöm, ott maradhatnék, a szádban vérezhetnék el, és a fájdalom vakító sugárzásán keresztül is figyelhetném, mint nyeled, kortyolod a vérem, amíg csak folyik, amíg csak eszméletlen lehetek. Nem, ez most még nem az a pillanat; de bízom benne hogy biztosan elérkezik — és nem is sokára. Újra végigvándorolok rajtad, lefelé, nyálammal nyomot húzva, mint egy csiga; szájammal elmocsarasítom a combod közét, hogy lucskos és feneketlen mélységű legyél, olyan mély, melynek puszta lehetősége is zuhanásra kényszerít. Kifeszülsz, megkeményedsz te is, olyan kemény leszel, mint a fa és akkor beléd ütöm a szöget, egymásra szögezzük magunkat. Így, kinyúlva, egymás keresztjére feszítve fekszünk mozdulatlanul, semmi sem rezdül; minden a mélyben, a legmélyebb mélységben történik, ahol forró picsád lüktetve, gyűrűző mozgással fej és harap és szív, hogy egyszerre csak rohanó áradással meginduljon belőlem az öntés, a vas, a fehéren izzó geci; bejárja minden zugodat és megtöltsön; hogy megvalósulhassunk. Eddig a pillanatig erőtlen kísértet vagyok, aki kétségbeesetten próbálkozik azzal, hogy testet kaphasson. Arra lettem ítélve, hogy napról-napra a szavaidból alakulhassak csak ki, hogy csak szavaimból alakíthassalak ki magamnak; testre vágyom, azt akarom, hogy vér folyjon az ereimben, hogy megmelegedhessek. Éktelen feladat akár már csak a szobámat leírnom neked, vagy kapkodó kísérleteim egyéb színhelyeit; pedig tudom, hogy meg kell tennem, hogy minél részletesebb legyen a kép, minél könnyebben elképzelhesd, beleköltözhess, lakhass sötét rítusaimban, melyekkel kielégítem magam; hiszen én is rá vagyok szorulva erre, látni akarlak, látni akarlak. Hurcollak magammal mindenhova, utcákon, irodákban, mosdóhelységekben párzom veled, nyögök engem el nem érő érintésed gyönyörétől buszokon és lépcsőházakban; de ezek jelenlevő helyszínek, és hozzád, a te helyszíneidre már nem tudok behatolni, már nem tudom kisajátítani, birtokba venni őket; idegen és veszélyes terepek, amíg nem ismerem, nem látom őket magam előtt, le kell hogy

válasszam a puszta lehetőségüket is rólad, szavaim, érintéseim pusztán a te birtoklásodra kell szorítkozzanak, a te testedre, a te húsodra; és még ebben is mennyire korlátozva vagyok! Egész nap veled csigázom magam, kimerült, fáradt és gyenge vagyok, pokolian fájnak a heréim, görnyedten járok, nem foglalkozom semmivel azon kívül, hogy láthatatlanul mivel érinthesselek; írás közben, éjjel kimegyek a konyhába, beleélvezek a család holnapi levesébe, hogy merényletként lehess jelen az ebédben is.

79. 05. 24.

Mennyire egynemű anyag az agyvelő és az ondó! Minden önkielégítésemmel az agyvelőm egy része fröccsen ki, szárad meg, enyészik el, érzem a szürkeállomány lassú apadását, a csökkenést, a leépülést. Egyáltalán nem bánom, nincs bennem semmi sajnálkozás; túl sok felesleges dolog van az emberi agyban, túl sok hasznavehetetlen mocsok, emlékek, tervek, adatok, tárgyak, nevek; sorra távolítom el őket, ürítem ki magamból, egyre jobban megkönnyebbülök, egyre közelebb kerülök a szabadsághoz; a fáradtság, a kimerültség közeledése rákényszerít, hogy csak a lényegre figyeljek, a puszta létigére, amelyen túl minden álnok káprázat, csalás, gonosz hallucináció, félkegyelműeknek szóló kegyes hazugság, suta kompenzáció; napról-napra kevésbé lehet megzavarni ebben, haladok a tökéletesség felé, aszkéta vagyok, egy szent; a dolgok vagy maguktól lefoszlanak, lemállnak rólam, vagy erőszakkal választom le őket — gondosan ügyelve arra, hogy ez a folyamat kirajzoljon és felmutasson egy általam pontosan és tisztán érzékelt hierarchiát; tanítás ez és áldozat, mítosz, egyfajta emberi tudás összegzésének kísérlete. Megállás, percnyi pihenés nélkül ezt az egyetlen cselekedetet, ezt a szertartást ismételgetem; még van annyi erőm, hogy egyedül szívjam le koponyámból az egyre híguló spermát, még módom van rá, hogy segédeszközöket keressek a művelet végrehajtásához, és felváltva

alkalmazzam őket; de mindinkább szükségem lesz rád, mindinkább rászorulok a segítségedre, nélküled nem lehet végigcsinálni, sietned kell, meg kell érkezned, mielőtt elbukom, hogy te pumpáld ki, fejd ki belőlem az utolsó csöppeket; benned haljanak el, te itasd fel őket; a te széttépett, vérző húsod, végsőket rángó izomrostjaid; feltépem a mellkasodat és egyenesen a szívedbe élvezek, hogy az még végigszivattyúzhassa egész keringésrendszereden, megjárja tüdődet, agyféltekéidet is. Az valóban ünnep lesz; ott megállhat a világ; ott méltó lesz befejezni. Ha szerencsénk van, akkor fog kitörni a harmadik, a termonukleáris világháború, hogy a hidrogénbombák gyönyörű fénye világítson nekünk. Mennyire várom; mennyire izgalomba hoz a puszta kép! Ügy érzem, nincs már elviselhetetlenül sok idő addig; hogy karnyújtásnyi közelségben van. Sietned kell; kemény és gyorsított kiképzést tartok én is. Néhány lelkigyakorlat a jelenlegi fázisból, a környezet elmocsarasítása. Szerezni egy kóbor kutyát az utcán, felvinni a lakásba, bezárkózni vele a fürdőszobába, rárejszolni, lepisálni, aztán a megdöbbent állatot kirúgni az ajtón. Idegeneknél, barátok, ismerősök, rokonok lakásában talált macskák, kanárik, aranyhörcsögök lefröcskölése. Kirántott fiókokba, lehetőleg fontos iratok közé; bontott üveg konyakba, borba; vacsorához felszelt kenyérre; doboz cigarettába; virágcserepekbe, hogy beigya a föld; idegen cipőkbe, papucsokba; könyvek lapjai közé; csészékbe, poharakba; tükörre, ablaküvegre; bekészített kávéfőzőbe; lemezjátszón forgó lemezre; szekrényben álló vasalt ingeimre; anyám parókájába, apám borotvapamacsára, levetett zakója zsebébe, ha aprópénzért nyúl, legyen mibe nyúlnia; fogkefémre, öcsém pipájába, gyógyszeres fiolákba, a tabletták közé, bankjegyekre; egyáltalán, módszeres merényletsorozatként mindenbe és mindenre, amiért ember nyúlhat, amit ember érinthet — hogy vagy sokkolja, vagy észrevétlenül magához vegye, mint egy úrvacsorát. Nem vagyok elmebeteg; elszánt bűnöző vagyok, pap, költő. Minden akció egyetlen irányba tart; és az út beléd és rajtad keresztül vezet. A

legközelebbi telefonnál a kagylóba fogok fecskendezni, hadd hulljon ez a sötét permet a membránra — és ez a leheletnyi ütés jusson el hozzád, a dobhártyádhoz és váljon ott földrengéssé. Fogadd fénylő gonoszságomat magadba, hadd ragyogjon fel ott; tudd, hogy sietned kell. Legyen minden, ami eljut hozzád, az én érintésem; légy olyan érzékeny, mintha megnyúztak volna. Ha nekiütődsz csípőddel véletlenül egy széknek; ha megtapintasz egy bolyhos textíliát; ha váratlanul kinyitnak vagy becsuknak egy ajtót; ha megengeded a fürdővíz csapját; ha leejted a táskád; ha elsuhan melletted egy krémszínű autó; élvezz el! Élvezz el a villany felkapcsolásától; a kirakatüvegen végigsúrló fénypászmától; a falra eső árnyéktól. Élvezz el attól, hogy meggyújtasz egy szál gyufát; élvezz el attól, ha a szemed előtt gumibottal ütnek valakit; élvezz el a mentőautó szirénájától, a fékcsikorgástól, a telefoncsörgéstől. Élvezz el attól, hogy magadra húzod a nadrágodat. Élvezz el egy rohanó ló látványára. Szobádban élvezz el a félelemtől, hogy rád nyithatnak. Élvezz el a gondolatra, hogy valami bajom esett a távollétedben. Sietned kell; addig is használj ki minden percet. Végezz el alapfokú helyzetgyakorlatokat. Képzelj el olyan tapasztalatokat, melyek erejét feltoluló szégyenérzeted megjósolja; keress olyan izgalmakat, melyeket szívesen szégyellsz, melyekkel szívesen lépsz túl a szégyenen; olyan gondolatokat, olyan kívánságokat — és ajánld fel nekem őket, kövesd el, mint nekem ajánlott merényleteket! Szerezz te is egy állatot, vidd a szobádba, szorítsd a sarokba és pisáld össze; vedd combjaid közé és dörgölőzz az ereszcsatornához; önkielégíts bonyolult és fantasztikus pózokban olyan helyeken, ahol meglephetnek; mankóval, vak ember botjával; ha megkínálnak egy pohár pezsgővel, nyúlj mélyen magadba, ujjaidról a váladékot mosd bele az italba és hajtsd fel úgy, hadd hördüljenek fel, hadd szörnyülködjenek! Hajtsd végre őket hibátlanul és ihletetten, abban a révületben, melyet megérdemlek; a kényszerű böjtöt változtasd

éhségsztrájkká! Zuhanás közben nem vesztegelhetünk; én édes, édes halálom, létezésem!

79. 05. 25.

Úgy látszik, mindent meg kell tanulnom; és hát meg is fogok tanulni mindent. Most kezdem érteni az ereklyét, a fétist; most kezdem tudni, mit jelent Mohamed hajszála, Szent István jobb keze; most kezdem felfogni ezek hierarchiáját, hogy egy használhatatlan darab a
79. 05. 25.

testből mennyivel fontosabb és drágább, mint egy használható tárgy, annyira, hogy ezért érdemes lehet nem csak a halottat, de már az élőt megcsonkítani. Egyértelmű híd ez a birtoklás és a birtokolhatatlanság, a lét és nemlét, a valami és a semmi között; csak letekinteni nem szabad erről a hídról a mélybe, mert akkor borzasztót lát az ember. Fétisek között élek, fétiseid között; kezdettől fogva gyűjtögettem őket, nekem nem emlékek kellettek, hanem eleven zsákmány, a tényleges birtoklás aktusai és bizonyítékai, egy olyan birtoklásé, mely a fogalom kvintesszenciája; meg akartam ismerni ezt a fogalmat, lejutni a mélyére, sőt kitalálni és megteremteni, mert az én háborúm a semmivel kíméletlenebb és elementárisabb, semhogy az illendőség határain belül lehetne tartani; olyan feladatokat kellett végrehajtanod, megálmodnod, akarnod és élvezned, melyek jelentőségét, izgató voltát, legfinomabb ízeit éppen kárhozatos voltuk adta, tilosságuk, a határtalan blaszfémia; fáraóként belőled akartam piramist építeni. Az egyeden tökéletes anyag voltál, hibátlanul ment minden, az épület alapjai lerombolhatatlanul állnak; most, az építkezés kényszerű szünetében mégis a kínzó türelmetlenség káprázatai játszanak velem; hogy kevés, milyen kevés az, amit ebben a pillanatban belőled kifejezetten érzéki módon érinthetek, birtokolhatok. Szerencse, milyen szerencse, hogy még az utolsó pillanatban — afféle könnyed ráadásként leborotváltam a szőrzeted; de a koponyádat nem nyírtam kopaszra! és nem rendelkezem tested egyetlen darabkájával sem; mennyire más
163

volna, ha itt lenne az asztalon néhány fogad, egy pohár vízben ázva kivájt szemgolyód; bokából lemetszett lábfejed időnként megérinteni, levágott mutatóujjad körömágyán elrévedni, szájamba, végbelembe tolni! és mennyire szívesen gondolnék én is annak a darabkámnak, testrészemnek a sorsára, melyet te őrizhetnél ugyanígy; míg ha egy balesetben veszteném el, a szemétbe dobnám! De hiszen érted ezt; ezért pisálod le a leveleidet, ezért kened rájuk a véred, a váladékod; ezért fröcskölöm én az ondómat az enyémekre! A húsunkat
79. 05. 25.

viszont nem csonkíthatjuk magányosan mindaddig, amíg reményünk lehet, hogy ezt a szertartást együtt és egymáson, vagy ha magunkon, akkor egymás jelenlétében végezzük el; míg van erőnk várni erre a lehetőségre. Akkor megmosdatjuk egymást; bemosakszunk, mint egy műtét előtt; forró vízzel, mézzel, ecettel, borral puhán végigtöröljük egymást, és újra mosakszunk. Hadd mosdassalak végig lábad elé térdelve én, aki urad vagyok; térdelj a lábam elé te is! A környezet minél fehérebb legyen, minél kopárabb; csupasz fehér falak, fehér

164

lepedők, műtőasztal, géz, tampon, csillogó orvosi műszerek; szikék, csipeszek, ollók, tűk, fecskendők, méhszájtágítók, zománctálkák, vatta; fehér maszkot kötünk, gumikesztyűt húzunk; lehet gondosan megválasztott asszisztenciánk, de még jobb, ha magunkra maradunk; és lassan, szorongó élvezettel egymáshoz látunk. Combod tövénél a bőrfelületet egy darabon érzéstelenítem; aztán felhasítom a szikével, túlszaladok az érzéstelenített területen, hogy megérkezzen a fájdalom érzete is a látvány után; csipesszel felemelem a bőrt és alája fröcskölöm az ondómat. Felnyitom a hasad, kihúzom a beleidet, hogy kétoldalt lelógjanak és a hasüreg üres maradjon; kezedről finom, aprólékos munkával lenyúzom a bőrt, végigtörlöm a testemet vele, mint egy kendővel, önkielégítek vele újra és a hasüregedbe spriccelek; kötözz le, láss neki te is lassú nyúzásomnak, hasíts fel, operálj nővé, kitépett heréimet a méhszájtágító segítségével egyenesen a méhedbe juttatjuk; nyiss sok-sok sebet rajtam, hogy legyenek helyek, ahova bedughatod az ujjad, te hitetlen Tamás, ahova bedughatod a nyelved hegyét; nyalogasd végig a napvilágra kerülő mirigyeket, érzékeld száddal az eleven hús rángását; lábszáramról hámozd le az izomkötegeket és a pusztán, fehéren villogó bunkós csontot vezesd a hüvelyedbe, döngesd vele a méhszájadat, hogy méhedben táncoljanak a herék, kivájt szemem dugaszold a végbeledbe, a szemüregen át nyúlj az agyvelőmbe, légy a Mengelém! és ordítsunk, sikoltsunk, üvöltsünk, sírjunk egymásnak közben, aztán halkuljunk el és folytassuk halotti csöndben, veszítsük el minden emberi formánkat, ne ismerjenek meg, akik ránk találnak majd; tanuljunk meg teljesen birtokolni valamit, tanuljuk meg birtokolni egymást. A gyöngédség felsőfoka; a henteskampókon, azokon szeretném látni magunkat - édes hóhérom, áldozatom.

79. 05. 26. Édes, édes, édes, édes, nyílj meg, eressz be, fogadj magadba, hadd csússzak beléd, följebb, egyre följebb, legmélyebb mélységedbe, bújtass, rejts el, engedd, hogy megmeneküljek; iparkodom beléd, mint egy giliszta a porhanyós földbe; semmi keresnivalóm itt a felszínen, ha csak az iszonyatos rettegés nem, itt védtelen és undorító vagyok, semmiféle létfeltételem nincs biztosítva sem fizikailag, sem morálisan; haza akarok jutni, milyen régóta haza akarok jutni, bódultan lebegni, keringeni, verdesni benned, abban a mélységrészegségben, amely másnak halálos veszély, de nekem, a medúzának, polipnak az egyetlen lehetséges élettér; engem nem lehet itthagyni a napon, én nem tudom, hogy kell tüdővel lélegezni, nekem nincs tüdőm; bámész parasztok és rövidnadrágos NDK turisták figyelnek émelygésükkel, hányingerükkel küszködve; jobb lett volna, ha nem látnak, de ha már így alakult, ha nem tudnak elfelejteni, akkor ezért büntetés jár, a szárazon, a napon való kínszenvedésé, ítélhetnek fölöttem; pedig ott lenn kocsonyás, nyálkás, takonyszerű állagom szükséges lenne és szép, király volnék, tisztelnének és félnének tőlem; nem a szégyenüket és szorongásukat kellene látniuk bennem, hanem a különleges halált, egy leírhatadan érzéki élményt, egy ősvilági tapasztalatot. Fröccsenj ki ide értem, moss el, ragadj magadhoz, szívj be húsod örvényébe, süllyedni akarok, fel kell puhulnom újra nedvességedben, hogy moccanni tudjak, lötyögtess meg a hasadban, ringass sötét vizeidben, hogy feléledjek és végigúszhassalak megint, belakjalak, ura lehessek annak a fantasztikus világnak, ahol a korallok és sziklarepedések között kiszámíthatatlan és élveteg riadalmak és gyönyörűségek honolnak, tengerrengések, víz alatti tűzhányókitörések, elképzelhetetlen, átlátszó, lágy és világító lények; hínárjaid közé akarok keveredni, belepni magam algáiddal és moszatjaiddal. Nyirkosságod, lucskod, cseppfolyósságod tapasztalatát akarom újra, hogy te is visszakaphasd

az enyémet; a nyáladat akarom, ami megtölti a szádat, ajkadat, fűszeres nyelved ízessé és puhává teszi; hogy amikor ráolvadok, és nyelvemet betúrom, kibuggyanjon a szád sarkán, és vékony patakban végigfusson álladon, nyakadon, füled tövéig, s onnan tovább a tarkóig, a hajszálak közé; hogy utána indulhassak és felcsókoljam, felnyalogassam, aztán meginduljak a saját nyálammal füledben, nyakadon; melleddel megtöltve a számat szétoldhassam a mellbimbódat — és közben te is spongyaként töröld végig a bőröm, keresgélve és feltalálva a legragacsosabbá tehető helyeket, hol nyelveddel, hol ujjaiddal érintve, próbálgatva; hogy csorogjon egymás testén a nyálunk, és ezek a szétszivárgó erecskék külön is csiklandozzanak, viszkessenek; juss el a combom közéig, heréimet vedd forró szádba, mosd, öblítsed őket, picit harapdáld, hogy gerinccsatornámban pici higanygolyók gördüljenek, aztán nyelved hegyét finoman megjáratva makkomon, a csúcsán lévő nyíláson és a peremén fitymámat óvatosan hátrahúzva magadba nyelj olyan megrendítő borzongást okozva nekem, hogy a túl korai kitöréstől megrémülve visszavonuljak, újból a számmal csókolgassalak, reszkető tested simogassam; kezemet végighúzva gőzölgő repedésed, gejzíred, vulkánkrátered fölött egy mágneses erő beszívjon; és hüvelykujjamat lázas picsádba, középső ujjamat a végbeledbe döfve összecsípjem, összeszorítsam a kettőt elválasztó húsgátat, hogy átszakadjon és egyetlen nyílássá váljanak és te helyezkedj és nyöszörögj, hogy még szörnyűségesebben benned lehessek; és ujjaimról a váladékokat a szádba kenjem, és magadba nyúlva ujjaidról a váladékot a számba kenjed és úgy csókolózzunk tovább; és megérezve, hogy bőséges nedved még gazdagabb, és még gazdagabb és egyre vitaminosabb lesz, kiárad, habzik, tajtékot vet combod tövében — beléd hatoljak, síkos barlangrendszeredbe, kezem vagy kezed segítsége, irányzéka nélkül, olyan erősen, olyan mélyen, hogy méhed és hasfalad átszakadással fenyegessen; és te sóhajts, húzd rám magad az ájulás lehunyódó szempillájával, lassan leereszkedő szemhéjjal, fennakadó szemmel és lélegzettel újra meg

újra; és mindig egészen kívülről kezdem, hogy a behatolás azzal az ordenáré és gyönyörűséges szörcsögéssel járjon, amely az őrületbe kerget; és időnként kihúzzam belőled, hogy megmutassam rajta csillogó, vastag, szinte elcsöppenő nyirkodat, és te azt utolérhetedenül lágy szopással lenyalogathasd, letakaríthasd róla; ami olyan izgalomba hoz, hogy egyszer már nem vagyok képes kijönni a szádból, ott maradok és a tarkódat megtámasztva egészen a garatodig nyomulok, és úgy baszlak meg a szádban, olyan pumpálással, mintha a picsádban hajtanám végre ugyanezt a műveletet, míg végül az elviselhetetlen kéj tetőfokán az ondót a torkodból egyenesen a gyomrodba lövöm, nyelni sem kell, az ízének is csak az emléke sejlik fel utána benned, én pedig, mint a villámütött, az arcodra roskadok; aztán az arcom fölé térdeltetlek, az arcomra ültetlek, és mélyen tüdőmbe szívva kábító és páratlan aromád, illatod, kielégíthetetlen éhséggel puhaságodba falok és falok újra meg újra belőled; te pedig remegni fogsz, ujjaiddal a hajamba túrsz és magadhoz húzol erősen, egyre erősebben, mintha azt akarnád, hogy tűnjön el a fejem a picsádban, hogy a beléd kúszó kígyó legyek, vagy a nyúl, akit éppen lenyel a kígyó; hogy egyszerűen egy túlméretezett, kilógó testrészed legyek — és milyen szívesen lennék! ezért időnként meg-megállok, hogy kínozzalak vele és még jobban tolj, szoríts magadba, úgy bánj velem, mintha magadhoz nyúlnál, olyan szégyentelenül és önfeledten; gyötörd ki magadból velem, mint egy eszközzel, a tébolyt, az összeomlást; roggyanj meg, szakadjon ki belőled a zihálás, amelynek puszta emlékétől is elélvezek, ess össze, zuhanj az arcomra, mint egy földrengésben összeomló épület. Édes, édes, élvezz el! élvezz el! hadd súgjam a füledbe; élvezz el! hadd parancsoljam neked; élvezz el! hadd csináljam neked újra, meg újra; élvezz el!

79. 05. 27. Milyen gyakran kúsznak elő mostanában a börtön mindeddig szunnyadó képei, milyen gyakran kavarodik fel mindaz a zavaros üledék, amely fölött mindeddig többé-kevésbé biztonságban érezhettem magam; és milyen világos és átlátszó lesz sorra minden, milyen reménytelenül és menthetetlenül értelmessé válik! Éppen elég egy tisztázatlan irányba tett fejmozdulat, egy ellenőrzés nélkül maradt perc, egy be nem kalkulált ajtócsapódás, hogy odalökjön a Markó utcai épület egyik első emeleti megőrzéses cellájába, ahol három köztörvényes bűnözővel kellett töltenem a tárgyalás előtti éjszakát; akikről nem tudtam meg semmit soha, még a kinézetüket is alig, mert közvetlenül takarodó előtt tettek be közéjük, és közvetlenül nyitás után vittek el közülük; lehettek volna rablók, gyilkosok, markecolók, gyújtogatok - de semmi esetre sem okirathamisítók vagy sikkasztók; a bűnnek mindenképp valami érzéki fajtájával állhattak kapcsolatban, elárulta ezt már a puszta szag is, ami a zárkába léptemkor megcsapott. Ütközet előtti éjszaka kellett volna legyen ez számomra, pihenni akartam. Összeszedni a gondolataimat, felkészülni minden másnapi eshetőségre, még egyszer végigpróbálni az eljátszandó szerepet, hogy hibátlan és hiteles alakítást tudjak nyújtani; aludni akartam, hogy mint egy sportoló, felkészülten és jó kondícióban jelenhessek meg, beleszólhassak a felettem hozott ítéletbe; nevetséges és ártatlan voltam. Ez az éjszaka azonban része volt annak a kemény kiképzésnek, ami leszoktatott erről, ami felnőtté tett; semmi nem lett mindabból, amit elterveztem, egy hallucinációba kerültem, amihez semmi közöm nem volt, mégis körülvett, beborított, és most derült ki, hogy a sajátommá is vált. Lámpaoltás után a sötétben az egyik fegyenc elkezdett egy mesét, egy végeérhetetlen és homályos pornográf történetet; olyan kerek volt minden mondat, annyira helyén volt minden szó, olyan folyamatosan és gördülékenyen beszélt, hogy arra

gondoltam, szó szerint megtanult regényt, mit regényt, regényfolyamot suttog monoton hadarással; egyetlen hiba, egyetlen nyelvbotlás nem akadt benne, egyetlen lélegzetvételnyi szünet vagy elhalkulás; megállíthatatlan nesz volt, ez az, egyszerűen egyfajta neszezés, olyan, mintha az ember hallhatná, ahogy egy pók szövi a hálóját; nem értettem belőle egyetlen kukkot sem, máshová akartam figyelni, azt hittem, fontosabb dologra, kínlódtam és dühöngtem ebben a csapdában; és közben éreztem, hogy épül a háló, a falakból, az éjszakából, a helységben levő tárgyakból, a szavakból, az ismeretlen és láthatatlan testek izgalmából; éreztem, hogy a levegő megtelik valami méltatlan vibrálással, miazmás, lázkeltő kipárolgással, ragályveszéllyel; kívülről, a vas függőfolyosókról görög emigráns smasszerek nemezpapucsba bújtatott csizmái dobogtak, mintha metronómmal mérnék az erjedést; egyre messzibbnek tűnt a másnap, egyre irreálisabbnak, egyre lehetetlenebbnek; egyre tapinthatóbb állagot öltött a bűn, és egyre lenyűgözőbb lett az elszánt és konok izgalom, a külön világ, a szégyentelen visszavonulás a fantazmagóriák közé; ingott és remegett a vaságy, ahogy az alattam fekvő önkielégített, kivárt, aztán önkielégített újra; a másik emeletes ágy irányából szintén a vasbetétek nyikorgása hallatszott; a mesélő hangján - bár nyilvánvalóan maszturbált közben ő is - semmiféle változás nem hallatszott, lélegzetvétele, hanghordozása egyenletes volt, mintha hangja és története függetlenedett volna a testétől, mintha ő lett volna a személytelen kísértés; és így folyt ez egészen hajnalig, anélkül, hogy engem eljuttatott volna az ejakulációig; és most azon veszem észre magam, hogy ez a sietős suttogás az én koponyámban folyik, hogy most én vagyok a mesélő, én árasztom ezt a kipárolgást magamból, ahol vagyok, ott dördülve becsapódik az ajtó, sötét lesz és elkezdődik a mese és az ágybetétek csikorgása, mint út az egyetlen lehetséges szabadulás, az egyetlen kijárat, az orgazmus felé; ami abban a pillanatban, amikor lesújt, tejfehér semmibe buktatja az embert, egy

olyan állapotba, ahonnan teljes abszurdum a visszatérés; és minél nagyobbat sújt, annál megbízhatóbb ígéret; édes, édes! te akkorát tudsz ütni rám, hogy teljesen belerendülök; amikor vállamnál fogva fenntartasz a levegőben, hogy végignézhesd arcomon a pusztulásomat, tudom, hogy akasztva vagyok és a rám szakadó pillanatban olyan megadással csuklik előre a fejem, hogy az lehessen, az legyen az általam is jóváhagyott befejezés, ott lóghassak fölötted mindörökre élettelenül; és te gyönyörködhess egy általad létrehozott, teremtett holttestben; oda szeretnék, oda akarok, oda fogok eljutni, szégyentelen önátadásom utolsó fázisához, ahonnan nem kell már újabb és újabb kísérletet tenni. Mennyire vonzott kezdettől fogva; halántékhoz szorított revolverrel járni mélyen a testedben, és az ejakuláció pillanatában meghúzni a ravaszt; hogy a sperma és az agyvelő egyszerre érjen el, egyszerre lobbanjon ki benned és rajtad; kapd meg a legnagyobb ajándékot; hogy megválthatsz engem. Úgy szeretném, ha megérintene téged ez a kép, ahogy megérint engem; szeretném, ha sikerülne pusztán szavakkal is közel húznom magamhoz, ahhoz az állapothoz, amiben vagyok; hogy rajtad is végigbizseregjen az izgalom, ami engem arra kényszerít, hogy lassan, meg-megszakítva írjak neked, nyitott sliccel, keresgélve azokat a szavakat, amelyek a leginkább megcsapnak, amelyektől a legkevésbé tudsz megszabadulni, amelyek a legmélyebben hatolnak beléd, húsom helyett; órák hosszat simogatom magam, a markom már egészen zsibbadt, árapályként jár bennem az izgalom, hogy lüktetése hátha átcsap hozzád is, hátha magával ragad; nem csak képzeletben, de valóságosan is váltogatva a helyszíneket és a pózokat, hogy képzeletem munkájából minél több maradjon rád, hogy már csak téged — csak! — kell pótoljalak; végigjárom a szobákat és a mellékhelységeket; hol a sötét konyhában találom magam az ajtó mögé húzódva, hol a fürdőszobában bámulom magam a tükörben, hol a szoba padlóján térdelek; hogy aztán megint az írógép előtt ülhessek teljesen meztelenül, összenyálazott markomban duzzadt, sötétlila makkomat szorítva, elengedve, újra meg-

szorítva, fitymámat végigsodorva rajta; hogy benedvesített középső ujjamat a végbelembe nyomva végigszaladhasson rajtam, amint te nyúlsz belém ugyanígy, mélyen, fájdalomkeltően végigmasszírozva belülről a prosztatámat, mintha egy sziklát tolnál az altestembe; és hogy a mosdókagylóra támaszkodva figyeljük közben a fölötte lógó tükörben egymás arcát; és gyötörnél-gyötörnél addig, míg nem tudnám visszatartani a nyögést, és a húgycső végében megjelenne a zavaros csepp, amit te akkor lenyalnál; és megismerhetném annak az élménynek egy részét, amit a homokosok olyan biztonságosan uralnak; és egy másik részét akkor, amikor én kúrnálak téged seggbe — milyen gondosan választottam pont ezt a kifejezést, mondhattam volna másképpen is, de talán éppen ez az érdesség horzsol majd végig — óvatosan, iparkodva minél kevesebb fájdalmat okozni, ha félsz attól, hogy a fájdalom gátolja a gyönyört; miután hosszasan csókolgattam és nyalogattam a végbélnyílásodat, ami olyan, mint egy csücsörítő száj, hogy felmelegedjen, fellazuljon, türelmetlenségérzet keljen benne; hogy bekenve krémmel vagy saját váladékoddal síkossá téve behatolhassak, felnyomulhassak benne az eleven szarig, és azt följebb tolva megjárhassalak ott is, és téged átsüthessen a behatolás kezdeti, jelentéktelen fájdalmának mélyebb, misztikus értelme; hogy elveszítsd a szüzességedet ott is; hogy örülj annak, hogy egykét napig egy kicsit vérzel és alsóneműd szennyezett lesz kissé a kicsorgó ürüléktől; mert ezen az áron megnyílsz még egy helyen, kitágulsz, és mindenütt magadba nyelhetsz. Úgy szeretném, ha olyan teljesen meztelenül olvasnál, ahogy én írok — ha eddig nem vetkőztél volna le, tedd meg most —, és simogatnád magad, végig a bőröd, hasad, csípőd; tenyeredbe vennéd a melledet, benyálazott ujjaid közé csípve, sodorva a mellbimbóidat; megérintve, végigborzolva legalább a szavaktól, az én szavaimtól szádba véve, ízlelgetve őket, mintha engem vennél a szádba az én - péniszemet? nem jó; faszomat? nem tudom megítélni; farkamat? hímvesszőmet? jaj, segíts eldönteni, melyiket szereted, melyik vibrál benned a legerősebben! — ha

megpróbálnál a szövegnek azon a pontján elélvezni, ahol én fogok; én is hogy forgatom a szavakat a számban! hogy szeretem a te használatodban azt a szót, hogy: elélvezek! nyúlj mélyen magadba, a picsádba; érted, hallod? picsádba, p i c s á d b a ; ez a közönséges szó, ha a tiédet jelenti, mennyire leterít! szinte érzem tapintását, ízét, illatát; kend szét magadon a váladékot, amit ott találsz, űzd és korbácsold magad, én is egyre gyorsabban csinálom, a hidegrázás rohangál bennem; élvezz el! élvezz el te is! és pisálj nekem, ahogy én is megteszem neked! úristen, láttál férfit sírni rajtam kívül? Valami rejtélyes, tropikus betegségem van, az biztos. Leírhatatlanul gyenge vagyok és tompult; ráz a hideg, patakokban dől rólam a verejték, bőröm fehér és nyirkos, mint a döglött hal hasa holdfényben, szemem előtt a világ ugrál homályos pulzálással, gyomromban az émelygés; viszketek és fájok, a székletem hol véres, hol vizes, koponyám parázsló gyapottal kitömve. Orvoshoz kellene menni, de az akaratlagos cselekvés lenne, kilépés a zsibbadt automatizmusból, tehát teljesíthetetlenül megerőltető; egyszerűen hanyatt kell feküdni az ágyon, a padlón, akárhol, tűrni, ahogy az élet valamelyik keretlegénye felcibál és visszapenderít a sorba, hogy a következő kanyarodónál megint el lehessen esni, várom a kiütések, fekélyek megjelenését. Hihetedenül megerőltető a levélírás is — ne érts félre, a fizikai munka, a billentyűk mozgatása az —, bár hovatovább ez az egyetlen tevékenység, amit végzek. Egész életem, egész sorsom vesztegel, romlik, sorra múlik el a dolgok szavatossági ideje, míg velem a karanténban a gyengeség káprázatai játszanak; asztalomon az írógép helyén neked kellene kuporognod felhúzott lábbal, szétnyíló combokkal, hogy amikor újra és újra megszédülök, arcommal ne a gép betűire bukjak, hanem a te melengető öledbe, lágy, idegekkel telezsúfolt húsodba, síkos, izgatott nyálkahártyádra; mennyire hazajutnék! mennyire lehetségessé válna a gyengeség, a bukás, ahogy arcomat a combod közébe törlöm; milyen boldogan nyalogatnálak, mint egy beteg borjú, milyen alaposan

kinyalnálak így, ilyen elesetten is, újra meg újra, amíg csak a leheletemből futja, hogy remegésed és lucskod legyen a párnám, ahol megnyughatok; mennyire szép volna, ha véreznél is éppen és véred is szétkenődhetne szegény arcomon; milyen lágy, anyás, ápolónői kézmozdulattal nyúlnál hozzám, túrnál hajamba, mennyire értenél; milyen szelíd határozottsággal fordítanál magadba, húznád szájam és orromat szeméremajkaid közé, szorítanál, fojtanád belém a szuszt! Tulajdonképpen minden haldoklót így kellene megölni; megadni nekik a visszaszületés esélyét, a legősibb érintést, az elsőt; én egyfolytában a te euthanáziádról álmodok, a benned elnyerhető fulladásról; amint a kórházi különszobában felpolcolt fejem fölé ereszkedsz, arcomra ülsz; amint egy utcai balesetnél, nem törődve a bamba tömeggel, lemeztelenített picsáddal mintegy kicsókolod összeroncsolt testemből a maradék kevéske oxigént; te irgalmasnővér, te szent, te gyilkos, akit magamnak akarok. Meg kell ígérned, hogy erre is felkészülsz; meg kell ígérned, hogy utolsó lélegzetemnek is jó gondját viseled. Ápolónőm leszel; lavórban megmosod a lábam, spongyával végigtörlöd a testem, végigdörzsölöd, megszárogatod; ügyelsz a felfekvéseimre, beöntést adsz, ágytálat cserélsz; az ételem megrágod előre és szádból juttatod a számba; kimosod szennyes ruhámat, az összemocskolt lepedőt; injekciót adsz, fogod a pulzusom, megismered testem minden zegét-zugát, hibás és hibátlan működését; vagy tegyem mindezt én veled? milyen áhítatos és fegyelmezett módon fogok hozzád érni, hogy mossam a lábad; pedikűrözni foglak, kozmetikusod leszek, kitanulom minden kis részleted a körömágytól a talpboltozaton keresztül az arc összes kis pórusáig; vigyázz, ha nem fogsz tudni elég feladattal ellátni, én megszerzem őket magamnak! örülni fogok minden érintésnek, amit megengedsz; hogy fürdő után krémmel kenjem a testedet, bőrödre pakolást rakjak, kitöröljem a segged; ha hányingered van, megtámasszam a homlokod; de ha nem kell hánynod, én akkor is kigyötröm belőled, ledugom torkodba mélyen az ujjam, hogy közvetlenül is kitapinthassam az öklendezésed, hogy

végigcsaphasson a kezemen az okádékod, amit szeretek; erőszakkal beöntést adok, hogy láthassam közben az arcod és hallhassam a melegvíz vonulását a beleidben — élményeim között tudhassam megkönnyebbülésed, amivel kiereszted magadból az egészet; mennyire meg foglak járni minden zugodban! ínyencként gondolok mindenre, ami a tested, hozzád tartozik vagy belőled távozhat; összefut szájamban a nyál! nem, nem is ínyenc; egy ínyenc megengedheti, hogy időben kijjebb tolja a kielégülést, és ezzel még külön csigázza magát; én pedig görcsölök a kielégületlenségtől; nem csak a mohóság kínoz, hanem a fizikai függés, a szükség is; nem ínyenced, narkósod vagyok! hol vagy? mennyire meztelen kellene lenned most! nem csak ruhádból

kicsomagolva, nyaklánc, fülbevaló nélkül; a fogtöméseidtől is meg kellene szabadulnod! ha süket lennél, a nagyothalló készüléktől, ha szívbajos, a pacemakertől, ha vesebajos, a művesétől is, leborotválva a szőrzeted, hajad kopaszra nyírva; szempillád, körmeid kitépve; gyomrod, beled kimosva; légy meztelen, mint egy kagyló a háza nélkül! és teljesen üres, hogy ondómmal tömhesselek ki, mint egy trófeát; ondómban áztathassalak, mint formalinba; tartósítson, balzsamozzon be, tegyen romolhatatlanná! végigmoslak vele kívülrőlbelülről, ússzál benne, míg megduzzadsz, megdagadsz! Vagy ellenkezőleg? ékszerekkel tele, bőségesen kifestve, tetőtől talpig tetoválva; álarc mögött, hogy éppen csak sejteni lehessen, ki vagy, hogy kísérteties legyen? kosztümben, műszívvel, műkarral, műlábbal? ügyes és ötletes kéjfokozó szerkezetek, segédeszközök használatával — vagy főképpen rájuk utalva, majdnem magányosan? mintha gépek szeretkeznének gépekkel, a test elfémesedésének ünnepe - mint egy érintés nélküli balett? ez is szép; vagy a kettő őse, korábbi fázisa: a presszóban az asztal alatt maszturbálva, te magadba nyúlsz, én kigombolom a sliccem; az asztal fölött csak egymás arcát, szemét látjuk és várjuk a megígért pillanatot, amikor lecsuklik a másik feje, besüllyed a szem; én még csak meg tudlak érinteni azzal, hogy odafröccsentem kezed fejére a spermát, rázzon meg a melegsége; de te? te kizárólag orgazmusod látványára vagy szorulva, hogy azt adhasd nekem - micsoda szépség, micsoda izgalom, így, szinte kivilágítva, a másik tapintása nélkül! telefonban, levélen keresztül! de most a tapintásodat akarom, a hangod, ízed, illatod, hőmérsékleted! édes!

79. 05. 29. Milyen tünékeny, áramló, megfogalmazhatatlan jelenség az ember, mennyire lényeg nélkül való, szinte láthatatlan mindaddig, míg nincs világos és erőteljes víziója önmagáról — vagy míg más nem kényszerít

rá egyet, mely róla szól, nem épít köréje egyet, ami aztán fixálja, letelepíti és kivilágítja! Ott a legnyilvánvalóbb ez, ahol valaki csak átmenetileg kerül képbe, kap fényt, mely nem tőle ered, melyet képtelen elsajátítani, egyszerűen csak egy tárgy, mely a légkör egy bizonyos régiójában visszaveri a sugarakat; ha odébb mozdul, magában szürkévé és érdektelenné válik. Mennyi ember kószál itt összevissza, aki egy ideig látszott valaminek; és most saját unalmas túlélésére hagyatkozva egyszerűen csak afféle maradék, morzsalék, resztli, ráadás, egy túlontúl ismert erózió mellékterméke, törmelék. Valószínűleg kényelmes és megnyugtató állapot, sőt élvezetes; a kőnek kéj lehet homokká válnia. Csábít ez a homokká válás engem is, neked pedig feltétlenül ezt a sorsot szánom; hogy beléd léphessek, belephessem magam veled, elém és alám terülj; de ez csak része a kéjről szóló víziómnak, tudatos és erőszakos cselekvéssorozat, máris fénylik attól, hogy meg lett fogalmazva; és a megfogalmazás egyúttal a végrehajtás egy módja, a vízió hízik, gyarapszik, erősödik, épül, mindinkább visszavonhatatlanná válik tőle. Nem bízom magam pusztán a képzelődésre; a fogalmazás legkülönbözőbb lehetséges eszközeit veszem igénybe, kihasználva minden rendelkezésemre álló időt; kinézek az ablakon, a szemközti ház egyik tető alatti ablakában fény ég, a félig elhúzott függöny meglebben, valaki rejtőzködik mögötte, egy kiéhezett dögevő, és lesi, ahogy maszturbálok az írógép előtt. Nem látom, férfi vagy nő; éppen csak átsejlik a szöveten, amit nem is ő, hanem a szellő mozgat érzéki lomhasággal. Farkasszemet nézek vele; meztelenre vetkőzöm, feléje fordulok, duzzadt hímvesszőmet szemközt feszítem veje; hosszan, elnyújtva önkielégítek, közben időnként le-lekopogva egy mondatot. Gonosz vagyok; hipnotizálom, mint egy kígyó, ne tudjon elszakadni a látványtól, míg be nem fejezem — és hadd legyen az írógép is szereplő a történetben, hadd kísértse, nyugtalanítsa! és holnap is álljon ugyanígy a függöny mögé bújva, várva a folytatást; így bosszulom meg, hogy engem is hipnotizál az ő megfejtés nélkül maradó jelenléte, az izgató szorongás, amit kelt bennem. Szívesen képzellek

téged oda, ebbe a kínzó és személytelen távolságba, az érintés bizonytalanságába; szívesen terhelem világosan érzékelt vonzásodat a kétértelműséggel, szívesen vállalom a biztonság nélkül maradást; az árnyékoddal közösülök, ami mögött valami idegen lappang. De hát amúgy is ezt teszem, ezekkel a mondatokkal is; tisztában vagyok azzal, hogy a megfogalmazás összes módja közül hozzád most csak a szavak közelednek; ők a közvetítő közeg, a közvetlen érzéki élmény. Szavakkal kell magamévá tegyelek; a szavak világítanak meg, fixálnak fénykörükben, tesznek láthatóvá, érzékelhetővé, ők adnak formát neked; jó viszonyban kell legyek velük, ki kell szolgálnom őket, hogy meghálálják és szolgálatomra álljanak. Kísérteties helyzet; most ők a test, ők az anyag. Már nehéz megkülönböztetni őket akár tőled, akár magamtól; hogy mindaz, amit egész nap teszek, mennyiben történik értük; a meglepő módon megalkotott onanizálások, az elfogyasztott kávémennyiség, az éjszakai munka, a világ elhárítása, az idegennemű információk tűzzel-vassal történő irtása; cserélgetem a szobákat és a pózokat naponta, nemegyszer óránként; megérzem, mikor képtelenség ugyanazokat a tárgyakat látni magam körül; de vasszigorral meghúzott kör ez, ami kívül esik rajta, az nem létezik. Kemény vallási gyakorlat, fanatikus böjt, az érzéki és a szellemi bonyolult kapcsolási rendszere; testi élményeimnek artikulálódniuk kell, hogy szavakká lehessenek, és ezek a szavak aztán téged testileg is megérinthessenek; sőt, létrehozzanak. Amíg írok, az enyém vagy — és úgy, ahogy teremtelek és alakítlak; totálisan a rendelkezésemre állsz, bekebelezlek a szövegbe, ahol változatlan is maradsz, romolhatatlan; innen már nem fogsz tudni kimozdulni, ahogy én sem; mindaz, ami itt történik, jóvátehetetlen; ha innen kilépsz, már csak előrefelé teheted; a mondatokkal vonszollak, húzlak, taszítlak előre, egyre messzebb, egyre mélyebbre; nyomokat hagyok rajtad, megbélyegezlek. Meddig bírom vajon szavakkal, meddig lehetek az imamalmod, sajátomé; meddig bírod te, hogy segíts, stimulálj a bőrömön, húsomban, idegpályáimon végigsistergő káprázatoddal, hogy izgalmammal nap nap

után felkavarhassalak, megrázhassalak, eljuttathassalak az orgazmusig, ami az enyém, amivel én gazdagodom; meddig bírod az élet csillapíthatatlanságát fenntartani, sőt fokozni bennem, hogy visszakapd, hogy a te frekvenciád se csökkenjen; meddig bírod megakadályozni, hogy magamba forduljak, hogy a testemmel való birkózáshoz ne kelljen többé a tiéd? lehet, hogy egy idő után kimerülünk, kiszáradunk a túlfeszített képzelgéstől, a csonka és speciális gyönyöröktől; hogy a honvágy már nem hazavisz? hogy az aktuális létkörülményekhez való alkalmazkodás elveszti gyűlöletességét és szükség lesz a betokozódott emlékekre is? ez nem lehet; az emlékeknek még előrefele kell történniük, még teremteni kell őket, szaporítani, megtervezni és kivitelezni; lyukat égetni a környezetbe! lyukat égetni egymásba, bélyeget, tetoválni az agyvelőnket; a képpel például, ahogy magányodban két kézzel önkielégítesz és csípődet a levegőbe feszíted, hátha a csiklóddal így elérheted a számat! A megbélyegzésnek drasztikus és finoman rafinált fajtáit fogjuk kitalálni és végrehajtani; végiggecizem a nadrágod és úgy megyünk emberek közé, ezzel az üzenettel, néma dallal; ha menstruálsz, és a testedbe falok, a vért hagyom az arcomra száradni, úgy mutatkozunk; ahova nézünk, minden a mi tükrünk lesz, nem téveszthetjük magunkat soha szem elől; megszakítatlanul gyönyörködhetünk magunkban!

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful