Szövegszerűség; a szöveget összefüggővé tevő tényezők

A szöveg definitív jegyei
Önállóan képes betölteni egy kommunikatív funkciót Nyelvi természetű A szöveg domináns jellemzői Összefüggőség Szerkesztettség

A szerkesztettség hiánya miatt szövegszerűtlen szöveg
Magyarországon az epigramma első nagy mestere Kazinczy Ferenc (Tövisek és virágok). Két részből áll az epigramma: az első az érdeklődést felkeltő, valamely tényt vagy megállapítást közlő expozíció, a második az azzal többnyire ellentétes, szellemes és meglepő konklúzió. A 19. sz. első felének egyik kedvelt műfaja volt az epigramma; Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor stb. epigrammái a reformkor politikai és irodalmi harcaihoz kapcsolódnak. Jellegzetes (bár nem kizárólagos) versformája az epigrammának a disztichon. Eredetileg az epigramma (az ógörögöknél) sírkövekre és emléktárgyakra vésett verses felirat, mely később – az i. e. 6. sz. táján – önálló lírai műfajjá alakult, legfőbb sajátságaként továbbra megtartva a szűkre szabott voltából következő) tömör, lakonikus jelleget. Kedvelte az epigrammát a reneszánsz ( C. Marot) és a felvilágosodás (Lessing, Goethe, Schiller) irodalma is. Az epigramma rövid, csattanós formában fejez ki egy gondolatot. Az ógörög epigramma (melynek legkiválóbb művelője Szimonidész volt) általában komoly, nemegyszer érzelmes hangulatú; későbbi, túlnyomóan szatirikus jellegét a műfaj csak a római irodalomban (mindenekelőtt Martialis epigrammáiban) nyerte el.

Megszerkesztettség – beszerkesztettség
Az önmagukban megszerkesztett szövegszerkezeti egységek beszerkesztettek is: a kisebb nyelvi egységek be vannak ágyazva a nagyobbakba, vagyis például a mondatrészek sorrendje a mondatban függ a megelőző és a következő mondat információértékétől, a mondatok sorrendje a mondattömbben függ a szövegelőzménytől és a folytatástól stb. A beszerkesztettség lehetővé, sőt szükségszerűvé teszi a redundáns elemek elhagyását, a mondat másképp szerkesztődik, mint a szöveg.

1. epigramma ágörñ: eredetileg (az ógörögöknél) sírkövekre és emléktárgyakra vésett verses felirat, mely később – az i. e. 6. sz. táján – önálló lírai műfajjá alakult, legfőbb sajátságaként továbbra megtartva a (kezdetben a hely szűkre szabott voltából következő) tömör, lakonikus jelleget. [Lexikonba illő szócikknek tűnik, ezért a címszóval indítunk.] 2. Az ~ rövid, csattanós formában fejez ki egy gondolatot. [Talán el is lehetett volna hagyni az alanyt, bár a Magyar irodalmi lexikonban így található meg.] 3. Két részből áll [Elmaradt a változatlan alany: az epigramma.]: az első az érdeklődést felkeltő, valamely tényt vagy megállapítást közlő expozíció, a második az azzal többnyire ellentétes, szellemes és meglepő konklúzió. Jellegzetes (bár nem kizárólagos) versformája a disztichon. [A hiányzó birtokos jelzőre a birtokszón meglévő birtokos személyrag utal: az epigrammának a versformája.] 4. — Az ógörög ~ (melynek legkiválóbb művelője Szimonidész volt) általában komoly, nemegyszer érzelmes hangulatú; későbbi, túlnyomóan szatirikus jellegét a műfaj csak a római irodalomban (mindenekelőtt Martialis epigrammáiban) nyerte el. [Az epigramma szótmeg kell ismételni, mert ebben a mondatban újból alanyként szerepel, és nehogy a gondolat tévesen a versformára, a disztichonra vonatkozzék.]

5.

6.

7.

Kedvelte az epigrammát a reneszánsz (C. Marot) és a felvilágosodás (Lessing, Goethe, Schiller) irodalma is. [Hogy ne csupán az ókori epigrammára, hanem általában magára a műfajra legyen érvényes a kijelentés, az epigramma szót tárgyragos alakjában ismét ki kell tenni.] Mo.-on az ~ első nagy mestere Kazinczy Ferenc (Tövisek és virágok). [Az epigramma szó megismétlése itt nem szükségszerű, legfeljebb az indokolhatja, hogy birtokos jelzői szerepű és nem tárgyesetű, mint az előző mondatban.] A 19. sz. első felének egyik kedvelt műfaja volt; Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor stb. epigrammái a reformkor politikai és irodalmi harcaihoz kapcsolódnak. [Az időrend miatt ez a mondat zárja a szócikket.]

Szuperstruktúra
A sorrend megállapításánál figyelembe vettük a lexikonszócikk szuperstruktúráját is Szuperstruktúra: egyes szövegtípusok tartalomtól független, invariáns elemekből álló, elvont szerkezete kötött szövegtípusok: pl. önéletrajz

A szemiotika szempontjainak alkalmazása a szövegtanban
a jelölők egymáshoz való viszonya: szintaxis a jelek és a jelentések viszonya: szemantika a jelek, a jelentések és a jelhasználók viszonya: pragmatika E hármasság alapján a szöveget alkotó jelek/jelelemek közötti viszony vizsgálata a szöveggrammatika, a szövegszintaxis tárgya a szöveg jelei és a hozzájuk rendelhető jelentések vizsgálata a szövegszemantika feladata a szövegek és a beszélők közötti kapcsolat feltárását pedig a szövegpragmatika végzi

a szöveg-összefüggőségben grammatikai, jelentéstani és nyelven kívüli tényezők is szerepet játszanak: mindhárom szintet vizsgálnunk kell. a szintek elkülönítése csak elméletben lehetséges, a gyakorlatban az itt különválasztott tényezők egymással szoros kapcsolatban működnek

Szintaktikai szint – a szöveget alkotó nyelvi jelek közötti grammatikai-szintaktikai viszonyok által létrejövő kapcsoltság a szöveg konnexitása. (A szöveg konnex.) Szemantikai szint – a szöveg jelentéselemei közötti kapcsolatok teremtik meg a szöveg kohézióját. (A szöveg kohezív.) Pragmatikai szint – a szöveg koherenciájának biztosításában pedig a szövegalkotást és -befogadást kísérő nem nyelvi tényezők játszanak szerepet. ( A szöveg koherens.)

Az összefüggőséghez hozzájáruló egyéb tényezők
szerkezeti egységek kapcsolata a szerkezeti konnexitás a stilisztikai szintű összefüggés, a nyelvi jelek stiláris kapcsolata a stíluskohézió a hangzó szövegnek a fonetikai-prozódiai egybetartozást biztosító akusztikus kohézió, írott szövegnél pedig a vizuális kohézió, az egybetartozás jelöltsége azt az összefüggést, amellyel beépül a többi szöveg közé, amely esetlegesen más szövegekhez is fűzi az az intertextuális kohézió

A szöveg viszonya a „valósághoz”
Referencia: egy nyelvi jel valóságra vonatkozását, az egy adott valóságdarabra való utalás Korreferencia: a referenciálisan azonos, vagyis azonos jeltárgyra, azonos valóságdarabra vonatkozó nyelvi jelek egymással korreferensek, a közöttük lévő viszony

A szöveg mint komplex jel
A szöveg részekből, nyelvi jelekből felépülő szerkesztett egység, másrészt azonban önmaga is felfogható mint egységként jelölő jel, jelkomplexum, hiszen a szöveg egésze az, ami megjelenít egy valóságdarabot. → szemiotikai nézőpont

Utalás: a szöveg elemei közötti kapcsolatok
az előzményre, visszafelé utalás: anafora Péter az egyik legjobb barátom. Sokat tanultam tőle. az előre, a szövegben később következő elemekre való utalás: katafora Ezt mindenképpen el kell mondanom neked. Tegnap találkoztam egy közös barátunkkal. a rámutatás, egyrészt a szöveg egy pontjára, vagyis a kontextusra (1), másrészt a szituáció, a beszédhelyzet egy elemére (2) történő utalás: deixis (1) Nagyon sok kérdés maradt megoldatlan. Itt (azaz a szövegnek ezen a pontján) kell megjegyeznem, hogy erről mindannyian tehetünk. (2) Most be kell fejeznünk a megbeszélést, holnap ugyanitt találkozunk.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful