PAUL JOHNSON

A ZSIDÓK TÖRTÉNETE

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2001

A FORDÍT[S A KÖVETKEZŐ KIAD[S ALAPJ[N KÉSZÜLT: PAUL JOHNSON: A HISTORY OF THE JEWS A PHOENIX GIANT PAPERBACK FIRST PUBLISHED BY WEIDENFELD & NICOLSON LIMITED COPYRIGHT © 1987 PAUL JOHNSON HUNGARIAN TRANSLATION © SZ[NTÓ JUDIT, 2001 FORDÍTOTTA: SZ[NTÓ JUDIT A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓN[L EDDIG MEGJELENT: ÉRTELMISÉGIEK A KERESZTÉNYSÉG TÖRTÉNETE

Aj{nlom ezt a könyvet Hugh Fraser, az igazi keresztény úriember és a zsidók életfogytiglani bar{tja emlékének

TARTALOMJEGYZÉK
TARTALOMJEGYZÉK ................................................................................ 4 KÖSZÖNETNYILV[NÍT[S ...................................................................... 8 ELŐSZÓ ........................................................................................................ 9 ELSŐ RÉSZ – AZ IZRAELIT[K A M{chpel{-barlang jelképisége – „Idegen és jövevény vagyok” – Újfajta Isten – Az özönvíz erkölcsisége – [brah{m és az ő történelmi újj{születése – A monoteizmus csíra form{ban – A v{lasztott nemzet – A hom{lyos Ígéret földje Törzsek és amphiktüóni{k – József, az első szürke eminenci{s – Gyermeki szolgas{g, kivonul{s a felnőttkorba – Mózes, a szellem totalit{riusa – A törvények: isteni uralom, emberi szentség – A demokratikus teokr{cia – Józsué, a hódító és a régészeti bizonyítékok – A bír{k: a karizmatikus vétkesek – S{muel és az {llami prófétas{g – Saul és a nagy alkotm{nyos vita – D{vid, a pap-kir{ly – Salamon, a kir{lyi abszolutizmus és a templom-{llam – Illés csendes hangja – [mosz és az oszt{lyharc – Hóse{s és a szív vall{sa – A szigor győzelme – Ésai{s és a lelkiismeret megszületése – Jeremi{s, az első zsidó ..................... 12 M[SODIK RÉSZ – A JUDAIZMUS Ezékiel és a Csontok völgye – Nehémi{s m{sodik temploma – Ezsdr{s, az írnokok és a k{non – A zsidók mint történetírók – Jób, Isten és a theodicaea – Görögök a zsidók ellen – A Makkabeusok feltal{lj{k a vértanús{got – A m{sodik {llamszövetség: a tisztas{gtól a korrupcióig – A farizeus judaizmus felemelkedése – Nagy Heródes filantróp zsarnoks{ga – A Templom a maga félelmetes dicsőségében – D{niel apokaliptikus forradalma – A Messi{s eszméje – Jézus: szenvedő szolga vagy l{zadó vén? – P{l és a zsidó egyetemesség elorz{s a – Antiszemitizmus a pog{ny ókorban – Josephus és a nagy l{zad{s – Simon b{r Kochb{ zord kis kir{lys{ga – Keresztények a zsidók ellen – Javne és a rabbinikus judaizmus – T{rm{it{k és {mór{k; a Misna és a Talmud – A zsidó erkölcsteológia érési folyamata – A t{rsadalmi felelősség szükségessége – Az erőszak megtagad{sa – A babilóniai exilarch{k – A korai keresztény antiszemitizmus – Az iszl{m eretnekség ......................................... 102 HARMADIK RÉSZ – KATEDOKR[CIA Tudelai Benj{min vil{ga – A zsidók és a sötét sz{zadok v{rosalapít{sai – Erkölcsi vita a kamatszedésről – Zsidók az iszl{m uralma alatt: a dhimmi-k. – A tudósok uralma – A csal{d és az akadémiai rangsor – Maimonidesz mint a zsidó történelem központi alakja – A kairói geniza – A

középkori zsidó racionalizmus célja – Az irracionalizmus mint ellensúly – Miszticizmus és a kabbala – Júda h{Lévi és N{hm{nidész – A Zoh{r – A zsidók és az orvostudom{ny – A középkori zsidós{g t{rsadalmi struktúr{ja – A zsidó vall{si infrastruktúra Zsidók a latin kereszténység területén – Zsidóellenes démonológia – A keresztes hadj{ratok pogromjai – Az első vérv{d – Pénzkölcsönzés és a zsidók megadóztat{sa – Zsidók, szerzetesek és a fekete hal{l – Spanyolorsz{g és a „zsidókérdés”: a vit{k – A zsidó szellemi élet hanyatl{sa – Zavarg{sok és Tortosa – A conversó-k és az inkvizíció – A spanyol zsidós{g megsemmisítése – A menekültek és a Judensau ............... 205 NEGYEDIK RÉSZ – A GETTÓ Ibn Verga és a zsidógyűlölet öröksége – Velence, az első gettó színhelye – A zsidók mint vit{zó felek és mint rabszolg{k – A renesz{nsz, a reform{ció és a zsidók – A zsidók mozg{sa és a v{llalkoz{sok kiterjesztése – A pénz racionaliz{l{sa – A zsidók Kelet-Európ{ban – Hogyan fizetett a harmincéves h{ború? – Az udvari zsidó felemelkedése és buk{sa – Az 1648-as katasztrófa és következményei – A Luria-féle kabbala és a demokratikus miszticizmus – A m{gia és a Messi{s – S{bb{t{j Cvi, G{zai N{t{n és az ozmotikus gnoszticizmus – J{kov Frank mint az ökuméne képviselője – Manasszé ben Jiszr{él és a zsidók visszatérése Angli{ba – Zsidók New Yorkban – Új jelenség: az amerikai zsidós{g – A zsidók és a kapitalizmus kibontakoz{sa – Racionalizmus és racionalizmusellenesség a gettóban: Rossi és K{ró – Spinoza, a panteizmus és az ateizmus A 18. sz{zadi zsidó pietizmus: a B{’{l Sém Tóv és a h{szid-ok – A vilnai g{on és az érdem szerinti üldözés – Mendelssohn és a zsidó felvil{gosod{s – A zsidók megreform{l{sa és a modern antiszemitizmus megszületése 284 ÖTÖDIK RÉSZ – AZ EMANCIP[CIÓ Kísérletek a „zsidókérdés” megold{s{ra: az {ttérés – A Rothschild-féle megold{s – Anglia, a filoszemita t{rsadalom – A damaszkuszi ügy – Disraeli és a zsidó kereszténység – Zunz és „a judaizmus tudom{nya” – Hirsch és a neoortodoxia – Krochmal, Graetz és a zsidós{g történelme – Geiger és a reformzsidós{g – Luzzatto és a héber mint megold{s – A jiddis alternatíva – A vil{gi zsidó értelmiségi megjelenése: Heine és a zsidó öngyűlölet – Marx és a zsidó antiszemitizmus – Az asken{zi népességrobban{s – A c{rizmus zsidóügyi politik{ja – Az 1881 ut{ni oroszorsz{gi exodus és következményei – Mordecai Noah, a reformzsidó és a német-zsidó Amerika – Emma Lazarus és a New York-i zsidó tömegek – A cionista elképzelés: Moses Hess – Daniel Derond{ra v{rva – A modern rasszizmus, Dreyfus és a franci{k – Lazare, Reinach, Proust és az értelmiség politikai hatalm{nak

kibontakoz{sa – Herzl és a német antiszemitizmus – A zsidó {llam és a cionista mozgalom – A keleti zsidók és Weizmann – A cionizmus vall{si ellenzéke – A német-zsidó szerelmi viszony: Cohen, Rosenzweig és Rathenau – A zsidók és a modernista kultúra: Mahler, Schönberg és a zene – Bakst, Chagall és a zsidó l{t{smód – Freud: a modern zsidó gnoszticizmus – Einstein és a zsidó racionalista szellem – Kafka és az eltévedt lelkek ............................................................. 376 HATODIK RÉSZ – A HOLOKAUSZT Az első vil{gh{ború és a zsidók – Weizmann és az angol hatalmi berendezkedés – Rothschild és a Balfour-nyilatkozat – A palesztinai zsidó települések Zsabotinszkij és a zsidó önvédelem – Az arab nacionalizmus megerősödése – A mand{tum, Samuel és a mufti – Zsidó bev{ndorl{s a mand{tum idején – Ben Gurion és a szocialista cionizmus – Brit politika a két vil{gh{ború között Luxemburg, Trockij és a nem zsidó zsidók – Iszaak Babel esete – A Cion bölcsei és a zsidó bolsevizmus következményei – Angli{ban – Franciaorsz{gban Amerik{ban – Brandeis és a Legfelsőbb Bírós{g – Zsidók a Broadwayn és Hollywoodban – Zsidók a bűnözésben – Baruch és a pénzügyi elit – Lippmann és a feltűnés kerülése – Zsidók a h{ború ut{ni Németorsz{gban – Hitler antiszemitizmusa – Di{kok, egyetemek és a zsidók – A zsidók, erőszak a médi{ban és a weimari kultúra – Walter Benjamin esete – Hitler a hatalomban és a kétarcú antiszemitizmus – Lépések a holokauszt felé – A h{ború: kiéheztetés és hal{lra dolgoztat{s – A megsemmisítőprogram eredete – A mozgó tömeggyilkos egységek – A hal{lt{borok – A német nép szerepe – Osztr{kok, rom{nok, franci{k, olaszok – Az angolok és az amerikaiak szerepe – A zsidók passzivit{sa és ellen{ll{sa – Az antiszemitizmus tov{bbélése – A bűnösök megbüntetése – Az {ldozatok k{rpótl{sa.......................................... 506 HETEDIK RÉSZ – CION Katasztrófa és gondviselés a zsidó történelemben – Anglia és a cionista {llam Begin és a zsidó terrorizmus – Az angolok kivonulnak – Amerika, Oroszorsz{g és az egyszeri alkalom – Izrael függetlenségi h{borúja – Deir Jasszin és a menekültek – Arabok és zsidók – Cion hat{rai – A maxim{lis biztons{gra épülő {llam – A sínai hadj{rat – A hatnapos h{ború – A jóm kippúri h{ború – Békekötés Egyiptommal – A zsidó meghat{roz{sa – A nép összegyűjtése – A héber mint modern nyelv – A szecialista korporatív {llam – Ben Gurion és Begin – A vall{si p{rtok – S{bb{t, közoktat{s. h{zass{g – A Templom-hegy – Az Eichmann-per – A tov{bb élő diaszpóra – Egzotikus szekt{k – Az európai diaszpóra – Az amerikai zsidós{g különleges szerepe – Az orosz zsidós{g és a szt{lini

antiszemitizmus – Dél-Afrika és a „cionista imperializmus” eredete – A modern szovjet anticionizmus – Az arab antiszemita hadj{rat – Az ENSZ, a terrorizmus és Izrael reakciója – A vil{gi Cion mai szerepe ......................................................................................................... 619 UTÓSZÓ .................................................................................................... 697 GLOSSZ[RIUM ....................................................................................... 700 NÉVMUTATÓ .......................................................................................... 705 FORR[SJEGYZÉK ................................................................................... 724

KÖSZÖNETNYILV[NÍT[S
Ez a könyv a zsidós{g történelmének személyes értelmezésén alapul. A kifejtett nézetek (és az esetleges tévedések) a saj{tjaim. Aki azonban belepillant a forr{sok jegyzékébe, l{thatja, mennyivel tartozom sz{mos tudósnak. Különösen h{l{s vagyok az Encyclopaedia Judaica szerkesztőinek, mert nélkülözhetetlen vezérfonalat adtak a kezembe, valamint a H. H. Ben Sasson szerkesztésében megjelent, A History of the Jewish People című értékes össze{llít{snak. A t{rgy mélyebb megértéséhez segítettek hozz{ S. W. Baron, S. D. Goitein és G. G. Scholem monument{lis munk{i. Nagy segítséget kaptam Cecil Roth, Alexander Marx, Alexander Altmann, Hyam Maccoby, Jonathan I. Israel, Michael Marrus, Ronald Sanders, Raul Hilberg, Lucy Davidowicz, Robert Wistrich és Martin Gilbert történészek műveitől is. A zsidó hiedelmek és vélemények megismeréséhez különösen hasznos könyveket tal{ltam Samuel Belkin, Arthur A. Cohen és Meyer Waxman toll{ból. Chaim Raphael és Hyam Maccoby segítőkészen elolvasta az egész szöveget, és sz{mos hasznos javaslattal, valamint helyesbítésekkel szolg{lt. Nagy h{l{val tartozom Peter James kéziratelőkészítőnek és fiamnak, Daniel Johnsonnak, akik mindketten sokat dolgoztak a szövegen, különösen pedig Linda Osbandnek, aki a Weidenfeld & Nicolson kiadó részéről gondozta a könyvemet, és ez alkalommal csakúgy, mint m{r kor{bbi esetekben is, felbecsülhetetlen szolg{latokat tett. Végül köszönetet kell mondanom Lord Weidenfeldnek a b{tors{g{ért, amellyel lehetővé tette, hogy belev{gjak ebbe a hatalmas és erőt prób{ló feladatba.

ELŐSZÓ
Miért írtam könyvet a zsidók történetéről? Négy ok bírt r{. Az első a merő kív{ncsis{g. Mialatt A kereszténység története című művemen dolgoztam, életemben először eszméltem r{, milyen sokkal is adósa a kereszténység a zsidós{gnak. Engem arra tanítottak, hogy az Újtestamentum felv{ltotta az Ótestamentumot, ez azonban nem így volt; kiderült, hogy a kereszténység csak új értelmezést adott a monoteizmus egy régi form{j{nak, és fokozatosan új vall{ss{ fejlődött, {m ennek sor{n nagyon sokat vett {t elődje erkölcsi és dogmatikus teológi{j{ból, liturgi{j{ból, intézményeiből és alapvető elképzeléseiből. M{r ekkor elhat{roztam, hogy mihelyt alkalom adódik r{, könyvet írok arról a népről, amely az én vall{somat életre hívta, felt{rom történelmét a kezdetektől fogva egészen a mai napig, és kidolgozom a magam véleményét szerepéről és jelentőségéről. A vil{g a zsidókban olyan fajt l{tott, amely az ókorban ön{lló {llamot alapított, és krónik{j{t a Bibli{ban alkotta meg, ezut{n sok sz{z évre illegalit{sba vonult, majd amikor végre előbukkant, a n{cik lemész{rolt{k, azt{n a legvégén megteremtette sokat vitatott és mindenfelől szorongatott {llam{t. Ezek azonban csak a legnevezetesebb epizódok. Én arra törekedtem, hogy összekapcsoljam a fenti epizódokat, hogy megtal{ljam és megvizsg{ljam a hi{nyzó részeket, egésszé tömörítsem őket, és a végeredményt egészként is értelmezzem. A m{sodik ok abban az izgalomban rejlett, amelyet a zsidó történelem puszta időbeli kiterjedése kín{lt. Az [brah{m kor{tól a jelenig ívelő korszak kevés híj{n négy évezredet fog {t – a civiliz{lt emberiség egész történelmének több mint h{romnegyedét. Magam olyan történész vagyok, aki hisz a hosszú kontinuit{sokban, és örömét leli felidézésükben. A zsidók majdnem valamennyi, napjainkban még létező népnél kor{bban teremtettek maguknak külön és saj{tosan jellemző önazonoss{got, és azt elborzasztó viszontags{gok közepette mindm{ig megtartott{k. Honnan eredt ez a rendkívüli tűrőképesség? Miben {llt a saj{tos ereje annak a mindent lebíró eszmének, amely a zsidókat mindenkitől különbözővé tette, és megőrizte homogenit{sukat? Vajon miben rejlett ennek az eszmének a folyamatos hatalma: lényegi v{ltozatlans{g{ban vagy alkalmazkod{si képességében, net{n mindkettőben? Megannyi erős, nem könnyen kezelhető téma, amelylyel birokra kell kelni.

A harmadik ok az volt, hogy a zsidó történelem nemcsak hatalmas időközökre terjed ki, hanem hatalmas területekre is. A zsidók sz{mos t{rsadalomba hatoltak be, és mindegyiken rajtahagyt{k kézjegyüket. Aki a zsidók történetével foglalkozik, többé-kevésbé vil{gtörténelmet ír, természetesen egy fölöttébb saj{tos szemszögből egy művelt és értelmes {ldozat szemszögéből. Következésképpen ha meg akarjuk ragadni a történelmet úgy, ahogyan a zsidók l{tt{k, megvil{gosító erejű felismerésekre jutunk. A n{ci börtönben sínylődő Dietrich Bonhoeffer ugyanezt a hat{st fedezte fel. „Megtanultuk írta 1942-ben – , hogy a vil{gtörténelem nagy eseményeit alulról nézzük, azoknak a perspektív{j{ból, akiket kirekesztenek, gyanúsítanak, b{ntalmaznak, akiket megfosztattak minden hatalomtól, elnyomnak és megvetnek – egyszóval a szenvedők perspektív{j{ból.” És hozz{tette, hogy „ez az élmény felbecsülhetetlen értékű”. A történész hasonló előnyt fedez fel abban, hogy elmondja a zsidók történetét: a feladat az örökkön alul maradó fél új és megvil{gosító dimenziój{val gazdagítja a történelmet. Végül a könyv lehetőséget adott r{, hogy objektíven, egy majd négyezer évet {tölelő vizsg{lód{s fényében vegyem újra szemügyre minden emberi kérdések közül a legnehezebben megv{laszolhatót: mi végre vagyunk ezen a Földön? Igaz-e, hogy a történelem olyan események sorozata, amelyek végösszege minden jelentésnek híj{n van? Valóban nincs alapvető erkölcsi különbség az emberi faj története és mondjuk, a hangy{k története között? Vagy létezik egy olyan gondviselésszerű terv, amelynek ha mégoly szerényen, mégis mi vagyunk a kivitelezői? A zsidókn{l szil{rdabban soha egyetlen nép sem ragaszkodott ahhoz a meggyőződéshez, hogy a történelemnek célja és az emberiségnek sorsa van. Kollektív létüknek m{r igen korai szakasz{ban hittek benne, hogy felfedezték az emberi faj sz{m{ra rendeltetett isteni tervet, és elhat{rozt{k, hogy ennek a tervnek az ő t{rsadalmuk lesz a legfőbb megvalósítója. A legnagyobb részletességgel dolgozt{k ki a maguk szerepét, és a legszörnyűbb szenvedések közepette is hősi kitart{ssal ragaszkodtak hozz{. Sokan közülük még ma is hisznek ebben a szerepben. M{sok prométheuszi erőfeszítésekké form{lt{k {t, amelyek arra ir{nyultak, hogy emberi {llapotunkat puszt{n emberi eszközökkel tegyék nemesebbé. A zsidó l{tom{s prototípusa lett sok m{s hasonló, az emberiséget érintő isteni vagy emberi fogantat{sú nagyszab{sú tervnek, s ennek következtében a zsidók központi helyet foglalnak el azokban az örök kísérletekben, amelyek az emberi életet a cél adta méltós{ggal akarj{k felruh{zni. Tal{n saj{t történelmük su-

gallja, hogy érdemes ilyen kísérletekbe bocs{tkozni? Vagy ellenkezőleg, éppenséggel leleplezi e kísérletek lényegi értelmetlenségét? Az al{bbiakban következő besz{moló, úgy is, mint saj{t ez ir{nyú vizsg{lód{som végeredménye, remélhetőleg hozz{segíti olvasóit, hogy ezekre a kérdésekre megtal{lj{k a maguk v{lasz{t.

ELSŐ RÉSZ – AZ IZRAELIT[K
A M{chpel{-barlang jelképisége – „Idegen és jövevény vagyok” – Újfajta Isten – Az özönvíz erkölcsisége – [brah{m és az ő történelmi újj{születése – A monoteizmus csíra form{ban – A v{lasztott nemzet – A hom{lyos Ígéret földje Törzsek és amphiktüóni{k – József, az első szürke eminenci{s – Gyermeki szolgas{g, kivonul{s a felnőttkorba – Mózes, a szellem totalit{riusa – A törvények: isteni uralom, emberi szentség – A demokratikus teokr{cia – Józsué, a hódító és a régészeti bizonyítékok – A bír{k: a karizmatikus vétkesek – S{muel és az {llami prófétas{g – Saul és a nagy alkotm{nyos vita – D{vid, a pap-kir{ly – Salamon, a kir{lyi abszolutizmus és a templom-{llam – Illés csendes hangja – [mosz és az oszt{lyharc – Hóse{s és a szív vall{sa – A szigor győzelme – Ésai{s és a lelkiismeret megszületése – Jeremi{s, az első zsidó A zsidók a történelem legszívósabb népe – amint azt Hebron péld{ja is bizonyítja. Hebron Jeruzs{lemtől húszmérföldnyire délre terül el, h{romezer l{b magasan a júdeai dombok között. Ott, a M{chpel{-barlangban vannak az Ősaty{k sírjai. Az ősi hagyom{ny szerint az egyik, ugyancsak ősrégi sír [brah{mnak, a zsidó vall{s megalapítój{nak és a zsidó faj ősapj{nak földi maradv{nyait z{rja mag{ba; mellette felesége, S{ra nyugszik. Az épületen belül van fi{nak, Izs{knak és Izs{k feleségének, Rebek{nak a sírja. A belső udvaron ugyancsak két sír helyezkedik el, [brah{m unok{j{é, J{kobé és az ő feleségéé, Le{é. Közvetlenül az épületen kívül nyugszik fiuk, József. 1 Itt kezdődött – amennyiben időben és térben egy{ltal{n meg lehet hat{rozni – a zsidók négyezer éves története. Hebron szépsége tiszteletet parancsol; az ősi szentélyek jellegzetes békessége és nyugalma lengi körül. Kövei azonban szüntelen harcok, négyezer éven {t tartó vall{si és politikai visz{lyok néma tanúi. A maga idején felv{ltva volt héber szentély, zsinagóga, biz{nci bazilika, mecset, a keresztesek temploma, majd újra mecset. Nagy Heródes fenséges, mindm{ig fenn{lló fallal vette körül; a fal majdnem negyven l{b magasra sz{rnyal, impoz{ns kőtömbjei között van, amelyik huszonh{rom l{b hosszú. Szaladin szószékkel díszítette a szentélyt. Hebron egyar{nt tükrözi a zsidók hosszú és tragikus történetét, valamint p{ratlan képességüket, hogy túléljék szerencsétlenségeiket. D{vidot itt kenték fel először Júda (2S{muel 2:1-4), majd egész Izrael (2S{muel 5:1-3) kir{ly{v{. Jeruzs{lem eleste ut{n a zsidókat elűzték Hebronból, és edomit{k telepedtek helyükre. Azt{n Hebront meghó-

dított{k a görögök, majd a rómaiak, a v{ros {talakult, később kifosztott{k a zelót{k, felégették a rómaiak, majd egym{s ut{n sz{llt{k meg az arabok, a frankok és a mamelukok. 1266-tól a zsidóknak megtiltott{k, hogy a barlangban im{dkozzanak; csak hét lépcsőfokot tehettek meg a keleti fal oldal{n. A negyedik lépcsőn elhelyezték Istenhez intézett kérelmeiket egy kőbe v{jt, hat l{b hat hüvelyk mélységű lyukba; a papírdarabk{kat bottal lökdösték beljebb, amíg végül a barlangba hullottak2. A kérelmezők még ilyen körülmények között is veszélyben forogtak. 1518-ban a törökök iszonyú mész{rl{st rendeztek a hebroni zsidók között, {m hamarosan ismét működni kezdett, ha tengődve is, a j{mbor tudósok gyülekezete, amely hol ortodox talmudist{kból, hol a misztikus Kabbala tanulm{nyozóiból {llt, hol pedig éppenséggel zsidó aszkét{kból, akik önmagukat korb{csolt{k, hogy vérük a megszentelt kövekre fröccsenjen. Hebronban mindig voltak zsidók, hogy fogadj{k az 1660-as években S{bb{t{j Cvit, az {lmessi{st, az első modern keresztény zar{ndokokat, akik a 18. sz{zadban érkeztek, sz{z évvel később a vil{gi zsidó telepeseket, majd 1918-ban a brit hódítókat. A hebroni zsidó közösséget, amely soha nem volt nagy létsz{mú, 1929-ben, majd 1936-ban brut{lisan megt{madt{k az arabok, és a m{sodik alkalommal lényegében meg is semmisítették. Amikor 1967-ben, a hatnapos h{borúban az izraeli katon{k behatoltak Hebronba, ott egy nemzedék óta m{r egyetlen zsidó sem élt. 1970-ben azonban ismét létesült egy szerény település, amely a félelem és a bizonytalans{g légkörében is felvir{gzott. Így h{t napjainkban, ha a történész felkeresi Hebront, azt kérdezi mag{tól: hov{ lett az a sok nép, amely egykor e helyet birtokolta? Hol vannak a k{na{nit{k? Hol vannak az edomit{k? Hol vannak az ókori görögök és a rómaiak, a biz{nciak, a frankok, a mamelukok és a törökök? Jóv{tehetetlenül belevesztek a múló időbe. [m a zsidók még mindig ott vannak Hebronban. Hebron ekként a négyezer éves zsidó makacss{g eleven péld{ja, és egyszersmind kifejezi, milyen különös ambivalenci{val viseltetnek a zsidók a föld birtokl{sa és megsz{ll{sa ir{nt. Nincs még egy faj, amely ily hosszú időn keresztül ilyen érzelmesen ragaszkodott volna a vil{g egy meghat{rozott zug{hoz; de egyetlen m{s faj sem tanúsított ilyen erős és kitartó v{ndorösztönt, ilyen b{tors{got és ügyességet, hogy gyökereit kitépje, és m{sutt eressze a talajba. Saj{ts{gos tény, hogy fajként való létezésének h{romnegyed részében a zsidós{g jelentős többsége mindig a saj{tj{nak nevezett föld hat{rain kívül élt, és ez ma is így van.

Hebron az első nyilv{ntartott földszerzés színhelye. A Genezis (Teremtés) 23. fejezete sz{mot ad róla, hogy [brah{m, felesége, S{ra hal{la ut{n, elhat{rozta: megveszi a M{chpel{-barlangot és a földeket, amelyek körülveszik, hogy először S{r{t hantolja előtt, majd később maga is oda temetkezzék. Az ezzel foglalkozó részlet az egész Biblia egyik legfontosabb része, mivel az egyik legősibb és legszívósabban őrzött zsidó hagyom{nyt jeleníti meg, amely a zsidók sz{m{ra természetesen nagyon becses és sorsdöntő jelentőségű. Tal{n az első olyan passzus ez a Bibli{ban, amely ténylegesen lezajlott eseményt rögzít; olyan eseményt, amely a kort{rsaktól kiindulva szóbeli hagyom{nyként sz{llt nemzedékről nemzedékre, és így hiteles részleteket is megőrzött. A szöveg aprólékosan írja le az üzleti t{rgyal{st és a v{s{rl{s szertart{s{t. [brah{m, noha régóta élt Hebronban, mai szóhaszn{lattal idegen volt, és ahhoz, hogy szabad tulajdonban lévő földet mondhasson mag{énak, nemcsak v{s{rlóerőre volt szüksége, hanem arra is, hogy a közösség nyilv{nosan beleegyezzen az üzletbe. A föld eredeti birtokosa egy helyi előkelőség, a hitteus Efron habiru és nyugati semita volt.3 [brah{mnak, hogy az üzlet lebonyolódhasson, először meg kellett nyernie a közösségnek, „Héth fiainak”, „a föld népének” hivatalos beleegyezését, majd meg kellett alkudnia Efronnal a vétel{ron, amely négysz{z, „kalm{rokn{l kelendő” ezüstsiklusra (vagy sékelre; a. m. „darab”) rúgott, ezut{n pedig lemérette és a közösség vénei előtt {tadta az összeget. Emlékezetes esemény volt ez egy kis közösség életében; nemcsak a tulajdonjog {truh{z{s{ról volt szó, hanem a st{tus megv{ltoz{s{ról is, és a bibliai elbeszélés ragyogóan adja vissza a ritu{lis meghajl{sokat, a színlelést és a hamis udvariaskod{st, a keménységet és az alkudoz{st. Az olvasóra azonban a legmélyebb és a legmaradandóbb hat{st azok a megragadó szavak teszik, amelyekkel [brah{m az üzleti t{rgyal{st megnyitja: „Idegen és jövevény vagyok közöttetek”, majd miut{n az üzlet megköttetett, ismét hangsúlyozza a szöveg: „Így erősítteték meg a mező és a benne lévő barlang [brah{mnak (<) örökségül a Héth fiaitól” (Genezis 23:20). A zsidó történelemnek ebben az első igaz epizódj{ban nagy hat{ssal elevenednek meg az egész faj komplexit{sai és szorong{sai. Ki volt ez az [brah{m, és honnan jött? Egyedül a Genezis könyve és az ide vonatkozó bibliai utal{sok bizonyítj{k, hogy élt, m{rpedig ezek ír{sos form{ban tal{n ezer évvel [brah{m feltételezett létezése ut{n keletkeztek. Kétsz{z év óta tart a szenvedélyes vita a Bibli{nak mint történeti forr{snak az értékéről. Körülbelül 1800-ig az

uralkodó {ll{spont mind a tudósok, mind a laikusok körében fundamentalista volt, azaz úgy tartott{k, hogy a bibliai elbeszélések isteni ihletésűek, és mind egészében, mind részleteikben igazak, b{r egyszersmind sz{mos tudós, zsidók és keresztények egyar{nt, évsz{zadokon keresztül r{mutatott, hogy a Bibli{nak különösen a korai könyveit ink{bb szimbólumként és metaforaként, nem pedig betű szerint kell értelmezni. A 19. sz{zad első évtizedeitől kezdve főleg német tudósok jóvolt{ból új és egyre professzion{lisabb „kritikai” megközelítésmód bontakozott ki, amely megtagadta a történeti értéket az Ótestamentumtól, és terjedelmes részeit vall{si mítosznak nyilv{nította. Mózes öt könyve ebben a felfog{sban különböző héber törzsek sz{jhagyom{ny útj{n terjedő legendagyűjteményeként jelent meg, amelynek ír{sos form{ja csak a babilóniai sz{műzetés ut{n, a Krisztus előtti első évezred m{sodik felében keletkezett. A gondolatmenet szerint ezeket a legend{kat nagy gonddal szerkesztették, illesztették egym{shoz és alakított{k {t, hogy a sz{műzetés ut{ni korszak zsidó uralkodó oszt{ly{nak vall{si hiedelmeit, gyakorlat{t és rítusait történelmileg igazolj{k és isteni jóv{hagy{ssal l{ss{k el. Ennek megfelelően a korai könyvekben {br{zolt személyek nem valós{gos emberek voltak, hanem mitikus hősök vagy egész törzseket jelölő összetett alakok.4 Ekként nemcsak [brah{m és a többi ősatya, hanem Mózes és [ron, Józsué és S{mson is beleolvadt a mítoszba, és semmivel sem sz{mított valós{gosabbnak, mint Héraklész és Perszeusz, Priamosz és Agamemnón, Odüsszeusz és Aeneas. Hegel és tudós követői hat{s{ra a Bibli{ban bemutatott zsidó és keresztény revel{ciót úgy értelmezték újj{, mint determinista szociológiai fejlődést a primitív törzsi babon{ból a kifinomult urb{nus egyh{zi konstrukció felé. A zsidók p{ratlan és isteni elrendelésű szerepe h{ttérbe szorult, a mózesi monoteizmus nagy teljesítménye mindink{bb elmosódott, és az ótestamentumi történelem {tír{s {t {tj{rta valami finoman {rnyalt antijudaizmus, amelybe még nyílt antiszemitizmus is vegyült. A német Bibliakutatók kollektív teljesítménye akadémikus ortodoxi{v{ v{lt, amely Julius Wellhausen (1844-1918) tanít{s{ban magas szintű meggyőző erőt és komplexit{st ért el; Wellhausen figyelemre méltó könyve, a Bevezetés az ókori Izr{el történetébe először 1878-ban jelent meg németül.5 Fél évsz{zadon {t Wellhausen és iskol{ja uralta a bibliai kutat{sok egész megközelítési módj{t, és sz{mos gondolata még ma is hat{ssal van a történészek Biblia-értelmezésére. Néh{ny kiemelkedő 20. sz{zadi tudós, mint péld{ul M. Noth és A. Alt, megőrizték ezt a lényegében szkeptikus megközelítési módot: a hódít{s előtti hagyom{nyokat mi-

tikusnak nyilv{nított{k, és azt fejtegették, hogy az izraelit{k csak K{na{n földjén v{ltak néppé, mégpedig nem előbb, mint a Kr. e. 12. sz{zadban, a hódít{s pedig – amelyet elsősorban békés besziv{rg{sként kell értékelni6 – nagyrészt maga is a mítosz tartom{ny{ba sorolandó. M{sok úgy vélték, hogy Izrael eredete arra a vakbuzgó vall{si közösségre vezethető vissza, amely kivonult a romlottnak tekintett k{na{ni t{rsadalomból.7 Az ilyen s ehhez hasonló elméletek szükségképpen nyilv{nított{k teljes egészében vagy nagyobbrészt fikciónak a Bír{k könyvét megelőző bibliai történetír{st, és mag{t a Bír{k könyvét is fikció és tények keverékének ítélték. Érvelésük szerint az izraelit{k története lényegi igazs{gtartalomra csak Saul és D{vid kor{ban tesz szert; ettől fogva tükrözi a bibliai szöveg az udvari történetír{s és feljegyzések valós{g{t. A történészek sajnos ritk{n olyan t{rgyilagosak, mint amilyennek magukat mutatni szeretik. Különösen nehéz, ha ugyan nem lehetetlen objektivit{st tanúsítani a bibliai történetír{s területén, amely keresztények, zsidók és ateist{k szempontj{ból egyar{nt lényünk legmélyebb gyökereiig hatoló hiedelmeket vagy előítéleteket mozgósít. Ezen túlmenően a tudom{nyos szakterületek művelésének {ltal{ban megvannak a maga szakmai torzul{sai. A 19. sz{zadban és a 20. sz{zad nagy részében a bibliai történetír{st a szövegelemzők vették birtokba, akiket ösztönük és képzettségük arra sarkall, hogy atomiz{lj{k a bibliai narratív{kat, felt{rj{k össze{llítóik forr{sait és indítékait, ezen az alapon v{logass{k ki a kevés hiteles töredéket, majd az eseményeket az összehasonlító történelem fényében rekonstru{lj{k. A modern tudom{nyos régészet fejlődésével azonban kifejlődött egy, az előbbi tendenci{t ellensúlyozó erő, mivel az archeológusok a maguk részéről annak az elfogults{gnak hódolnak, hogy az ősi szövegeket mintegy vezérfonalnak tekintsék és a fizikai maradv{nyokban keressenek hozz{juk megerősítést. Amikor Görögorsz{gban és Kis-[zsi{ban felfedezték és ki{st{k Trój{t, Knosszoszt és Kréta egyéb minoszi lelőhelyeit, valamint a Peloponnészosz félsziget mükénéi v{rosait, tov{bb{ megfejtették a néh{ny ilyen lelőhelyen tal{lt ősi udvari feljegyzéseket, rehabilit{lt{k a homéroszi elbeszélések történeti értékét is, és a kutatóknak módjuk nyílt r{, hogy a legendai m{z alatt mind nagyobb sz{mban valós{gelemeket is felt{rjanak. Hasonló folyamat j{tszódott le Palesztin{ban és Szíri{ban: az ősi lelőhelyek felt{r{sa, valamint a hatalmas mennyiségű jogi és adminisztr{ciós feljegyzés előkerülése és lefordít{sa azt eredményezte, hogy a korai bibliai könyvek mint történeti narratív{k ismét felértékelődtek. Különösen W. F. Albright és

Kathleen Kenyon munk{ss{g{nak köszönhető, hogy ismét megerősödött a hitünk a korai ótestamentumi könyvek helyszíneinek és eseményeinek tényleges létezésében.8 Ami legal{bb ugyanilyen fontos: a Kr. e. harmadik és m{sodik évezred egykorú iratt{rainak felfedezése addig hom{lyos bibliai részleteket helyezett új megvil{gít{sba. Míg ötven évvel ezelőtt a Biblia ak{rmelyik korai részletét vagy mitikusnak, vagy szimbolikusnak feltételezték, a bizonyít{si teher most {thelyeződött: a tudósok mindink{bb abból indulnak ki, hogy a szövegben ott rejlik az igazs{gnak legal{bb egy csír{ja, és szakmai kötelességüknek tartj{k, hogy ezt a csír{t kibontakoztass{k. Mindez azonban kor{ntsem könnyítette meg a Biblia történeti értelmezését. Mind a fundamentalista, mind a „kritikai” megközelítésnek megvoltak a maguk megnyugtató leegyszerűsítései. Manaps{g a bibliai szövegeket az igazs{ghoz vivő igen bonyolult és többértelmű vezérfonalnak tartjuk – de a hangsúlya „vezérfonalon” van. Ekként a zsidós{g a mai vil{g egyetlen népe, amely a maga múltj{t történetileg – ha helyenként hom{lyosan is – oly módon dokument{lhatja, hogy e forr{s segítségével igen t{voli korokig vezetheti vissza eredetét. Azok a zsidók, akik a Bibli{t a maihoz nagyj{ból hasonló form{ba öntötték, nyilv{nvalóan úgy gondolt{k, hogy [brah{m alapította fajuk, még az övénél is ősibb korokig vezetheti vissza elődeit, és az első ősap{t [d{mnak nevezték. Mai tud{sunk alapj{n azt kell feltételeznünk, hogy a Genezis könyvének legelső fejezetei sokkal ink{bb sematikusak és szimbolikusak, semmint tényszerű leír{sok. Az elsőtől az ötödikig terjedő fejezetek, amelyek többek között a tud{s, a gonosz, a szégyen, a féltékenység és a bűn fogalmait tiszt{zz{k, ink{bb magyar{zatok, mint megtörtént epizódok, b{r fennmaradt emlékek így is rögzülnek bennük. Nehéz péld{ul elhinni, hogy K{in és [bel története merő fikció volna; K{in v{lasza: „Avagy őrizője vagyok-é én az én aty{mfi{nak?”, hitelesen cseng, és a bűntől megjelölt, megszégyenített és üldözött ember fogalma olyan erős, hogy történeti alapra utal. Ha a teremtésről és az első emberekről szóló zsidó leír{st pog{ny kozmogóni{kkal vetjük egybe, feltűnik, milyen kevéssé érdekelte a zsidókat a vil{g és teremtményei keletkezésének mechanizmusa, amely szempont az egyiptomi és mezopot{miai elbeszélőket olyan nyakatekert és torz feltételezésekre késztette. A zsidók egyszerűen feltételezik egy mindenható Isten előzetes létezését, amely Isten cselekszik, de leírva vagy jellemezve sehol nem l{tjuk, mi{ltal olyan hatalmas és olyan l{thatatlan lesz, mint a természet maga. Sokatmondó tény, hogy a Genezis könyvének 1. fejezete, ellentétben minden m{s

ókori kozmogóni{val, lényegében tökéletesen egybev{g a vil{gegyetem keletkezésének modern tudom{nyos magyar{zataival, nem utolsósorban a „nagy robban{s” elméletével. Ez nem jelenti azt, hogy a zsidó Istent b{rmilyen értelemben a természettel azonosítan{k, éppen ellenkezőleg: Isten, b{r soha nincs vizualiz{lva, hangsúlyosan személyként körvonalazódik. A Deuteronomium könyve péld{ul nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy megkülönböztesse a természetet és természet-isteneket im{dó, megvetett pog{ny népeket a zsidóktól, akik Istent mint személyt im{dj{k, és ekként figyelmezteti őket: „Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy megl{sd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne t{ntorodj{l, és le ne borulj azok előtt<”9 Ez a személyes Isten tov{bb{ a kezdetektől fogva egyértelmű erkölcsi distinkciókkal él, amelyeket teremtményeinek be kell tartaniuk, mi{ltal az első emberek zsidó verziój{ban a kezdet kezdetétől parancsoló erővel vannak jelen az erkölcsi kategóri{k, s ez ismét élesen megkülönbözteti ezt a v{ltozatot valamennyi pog{ny leír{stól. A Biblia történelem előtti szakaszai ekként egyfajta erkölcsi fundamentumot alkotnak, amelyen az egész ténybeli struktúra nyugszik. A zsidók még legkezdetlegesebb előtörténetükben is olyan lényekként jelennek meg, akik képesek jó és rossz között abszolút különbségeket érzékelni. A fizikai vil{gegyetem fölé helyezett erkölcsi univerzum fogalma hat{rozza meg a Biblia első, valóban történeti epizódj{t, az özönvíz leír{s{t a Genezis könyvének 6. fejezetében. Ma m{r nem lehet kétséges, hogy Mezopot{mi{ban valóban volt valamilyen hatalmas {rad{s. A bibliai besz{molót első ízben 1872-ben t{masztott{k al{, amikor a British Museumban működő George Smith az özönvíz egy v{ltozat{t fedezte fel azokon az ékír{sos t{bl{kon, amelyeket A. H. Layard tal{lt 1845-51-ben Kujundzsikban, Szanhérib palot{j{nak könyvt{r{ban, s amelyeket az Aszurbanip{l palot{j{ban tal{lt tov{bbi t{bl{k is megerősítettek.10 Ez valój{ban egy kései asszír v{ltozat volt, amelyet a Gilgames néven ismert, Uruk egy ősi, a Kr. előtti negyedik évezredben élt sumer uralkodój{val foglalkozó, sokkal kor{bbi epikus mű végére toldottak be. Az asszírok előtt m{r mind a babilóniaiak, mind a jóval kor{bbi sumerok is őrizték egy nagy {rad{s emlékeit. Az 1920-as években Sir Leonard Woolley megtal{lta Urt, a Kr. e. negyedik és harmadik évezred jelentős sumer v{ros{t, és {sat{sokat folytatott a helyszínen; ezt a v{rost a Biblia is említi, a történelem előtti időkkel foglalkozó szakasza legvégén.11 Woolley, mialatt Ur kor{bbi régészeti szintjeit kutatta, hosszú időn {t arra törekedett, hogy napvil{gra hoz-

za egy dr{mai erejű {rad{s fizikai bizonyítékait. Tal{lt is egy nyolcl{bnyi alluvi{lis lerakód{st, amelynek kor{t a Kr. e. 4000-3500 évekre helyezte. Suruppakban újabb, tiszteletet parancsoló alluvi{lis lerakód{sba ütközött, majd tal{lt egy tizennyolc hüvelykest is, egy hasonló rétegben, Kisben. [m ezek időbeli meghat{roz{sai nem egyeztek az urbeliekkel.12 Sir Max Mallowan, amikor az 1960-as évek elejéig felt{rt különféle lelőhelyeket felülvizsg{lta, arra a következtetésre jutott, hogy valóban lezajlott egy hatalmas méretű {rad{s. 13 Ezut{n, 1965-ben a British Museum tov{bbi felfedezésre jutott a lerakód{sokban: előkerült két, az özönvízre utaló t{bla, amelyek Szippar babilóniai v{rosban íródtak, Ammiszadukva kir{ly uralkod{sa idején, Kr. e. 1646-1626 között. Ennek az utolsó felfedezésnek a jelentősége abban {ll, hogy {ltala mag{nak Noénak az alakj{ra összpontosíthatjuk figyelmünket. A szöveg ugyanis elbeszéli, hogy az Isten, miut{n megteremtette az emberiséget, megb{nta tettét, és elhat{rozta, hogy {rad{ssal semmisíti meg teremtményeit, {m Enki, a víz-isten, el{rulta a szörnyű tervet bizonyos Ziuszudra nevű pap-kir{lynak, aki b{rk{t épített mag{nak, és így túlélte a katasztróf{t. 14 Ziuszudra minden kétséget kiz{róan létező személy volt, Suruppak dél-babiloni v{ros kir{lyaként élt Kr. e. 2900 körül, és ebben a minőségében szerepel a sumer kir{lyok list{j{nak legkor{bbi oszlop{ban. A suruppaki lelőhelyen is felfedezték egy hatalmas {rad{s bizonys{g{t, b{r az időpont meghat{roz{sa nem egyezik Woolley urbeli {rvizével.15 A Bibli{ban Noéként szereplő Ziuszudra megv{ltói alakja ekként az első független megerősítése valamely bibliai szereplő tényleges létezésének. Van azonban egy alapvető különbség az özönvíz bibliai {br{zol{sa és a babiloni-sumer epikus művek között. Ziuszudr{val ellentétben Noé mor{lis lény, akinek gyökerei szil{rdan a Genezis könyvében a kezdetektől meghat{rozott értékrendszerbe kapaszkodnak. Tov{bb{, míg a Gilgames-történet egym{stól elszigetelt epizódokat beszél el, és nélkülözi az egységesítő erkölcsi és történeti összefüggésrendszert, a zsidó v{ltozat minden eseménybe belel{tja az erkölcsi kérdéseket, és az események összességét olyb{ tekinti, mint amely egy isteni terv létéről tanúskodik. Így jelenik meg a különbség a vil{gi és a vall{si irodalom, a puszta folklór és a tudatos, determinista történetír{s között. Tov{bbmenően, nem csup{n arról van szó, hogy Noé a zsidó történelem első hús-vér embere: története a zsidó vall{s fontos elemeit vetíti előre. A b{rka építésében és benépesítésében egyar{nt jelent-

kezik a zsidó isten rögeszmés foglalkoz{sa a részletekkel. Felbukkan tov{bb{ az egyetlen igaz ember eszméje, s ami még fontosabb: az emberi életnek kiemelkedő jelentőséget tulajdonító zsidó szemlélet, amely az embernek Istenhez fűződő saj{tosan képzeletgazdag viszony{n alapul, úgy, ahogy ezt a Genezis könyve 9. fejezetének kulcsfontoss{gú 6. verse meghat{rozza: „A ki ember-vért ont, annak vére ember {ltal ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.” Ezeket a sorokat a zsidó vall{s központi tan{nak tekinthetjük, és sokatmondó tény, hogy éppen az özönvízzel kapcsolatban jelenik meg – vagyis az első olyan történelmi eseményhez kötődik, amelyet Bibli{n kívüli forr{s is megerősít. Az özönvízzel kapcsolatos részekben említődik először a szövetség gondolata, és itt hangzik el az első utal{s K{na{n földjére, 16 ezek a tém{k azonban sokkal hangsúlyosabban térnek vissza, ha az özönvíz ut{ni kir{lyok list{j{t {ttekintve elérkezünk az ősaty{khoz. És most visszakanyarodhatunk az [brah{m kilétére és sz{rmaz{s{ra vonatkozó kérdésünkhöz. A Genezis könyvének 11-25. fejezete szerint [brah{m, akit eredetileg [br{mnak hívtak és legt{volabbi őse Noé volt, „a k{ldeus Urból” v{ndorolt el először H{r{nba, majd K{na{n különböző részeire; egy éhínség miatt Egyiptomba is ell{togatott, de ut{na visszatért K{na{nba, és életét abban a Hebronban fejezte be, ahol az első földtulajdont megv{s{rolta. Ezen bibliai besz{moló lényege történelmi tény. A kaldeusokra való utal{s anakronisztikus, mivel a kaldeusok csak a Kr. e. m{sodik évezred vége felé hatoltak be Mezopot{mi{ba, [brah{m pedig sokkal régebben, a m{sodik évezred eleje körül élt. A szöveg azért említi a kaldeusokat, hogy a Kr. e. első évezred Biblia-olvasói így jobban r{ismerhessenek Urra.17 De semmi ok r{, hogy kétségbe vonjuk a Biblia {llít{s{t, miszerint [brah{m Urból jött, és h{la Woolley és követői munk{ss{g{nak, m{r ez a tény is sokat elmond a p{tri{rk{ról. Először is a nevéhez nem sivatagot, hanem egy jelentős v{rost t{rsítunk. Az olyan hegeli{nusok, mint Wellhausen és tanítv{nyai, akik determinista fejlődést tételeztek a primitívből a kifinomult, a sivatagból a v{ros felé, kezdetben a lehető legegyszerűbb {llattenyésztőknek tartott{k a hébereket – csakhogy a Woolley {ltal felt{rt Urban a kultúra viszonylag magas színvonalú volt. „Meszkalamdugnak, a Jó Föld hősének” sírj{ban Woolley pomp{s, tömör aranyból készült sisakot tal{lt, amely parók{t form{zott, dombormű szerűen ut{nozta a hajfürtöket, és kagylókkal meg lapis lazulival volt kirakva; vall{si felvonul{sokon kegyt{rgyként szerepelt. Woolley tal{lt egy óri{s zikkuratot is, azaz

sz{mos emelvényen nyugvó templomot, és indokolt a feltételezés, miszerint ez a t{rgy ihlette volna a B{bel torny{ról szóló elbeszélést. A zikkurat a harmadik dinaszti{hoz tartozó Ur-Nammunak (Kr. e. 20601950), a nagy törvényadónak és építtetőnek a nevéhez fűződik, aki önmag{t egy töredékes form{ban r{nk maradt sztélén mint cs{k{nynyal, vakolókan{llal és mérőkörzőkkel felszerelt munk{st {br{zoltatta. Valószínű, hogy [brah{m e kir{ly uralkod{s{t követően hagyta el Urt, és mag{val vitte az eget ostromló zikkuratról szóló k{na{ni elbeszéléseket, valamint a sokkal kor{bbi özönvíztörténetet. Hogy erre az utaz{sra mikor került sor? Az ősaty{kat időhöz kötni nem olyan reménytelen feladat, mint azt egykor feltételezték. A Genezis könyvében az özönvíz előtti keltezések természetesen ink{bb sematikusak, mint tényszerűek, de a genealógi{k csakúgy, mint az ókor többi korai kir{lynévsora, kor{ntsem megvetendő forr{sok. A f{raólist{k, amelyeket többek között a hellenizmus idején, Kr. e. 250 t{j{n élt Manetho nevű egyiptomi pap {llított össze, lehetővé teszik, hogy az egyiptomi történelmet ésszerű biztons{ggal vezethessük vissza egészen a Kr. e. 3000 körül uralkodott első dinaszti{ig. Berosszosz babiloni pap, aki nagyj{ból Manethónak felel meg, hasonló uralkodói list{t hagyott r{nk Mezopot{mi{val kapcsolatban, és a régészet tov{bbi list{kat hozott felszínre. Ha megvizsg{ljuk a Genezis könyvében szereplő özönvíz előtti és özönvíz ut{ni nevek list{j{t, két csoportot tal{lunk, mindegyikben tíz-tíz névvel, hab{r a majdnem eredeti héber masszoretikus szövegek, a görög Septuaginta és a szamarit{nus Plutateuchus m{sm{s keltezéseket sugallnak. Ezek a csoportosít{sok hasonlítanak a Bibli{n kívüli irodalmi feljegyzésekhez, a bibliai „hosszú” keltezések pedig rokonok a suruppaki, {rad{s előtti sumer kir{lyok életrajzaival. A legkor{bbi kir{lyi névsor csak nyolc özönvíz előtti kir{lyt sorol fel, de Berosszoszn{l, a Genezis könyvének sém{j{hoz illeszkedve, tíz név szerepel. A kettő közötti kapcsolatról tal{n [brah{m gondoskodott, aki mag{val vitte a hagyom{nyt. A mezopot{miai kir{lyi névsorokat, ak{rcsak az egyiptomiakat, nehéz időben pontosan meghat{rozni, de a m{ra kialakult egyezményes sz{mít{s Szargont és a korai akk{d időszakot Kr. e. 2360 és 2180 közé teszi, a törvényalkotó Ur-Nammut és az uri harmadik dinaszti{t a m{sodik évezred végére vagy az első kezdetére, Hammurabi, a vitathatatlanul hiteles {llamférfi és törvényszerkesztő uralkod{s{t pedig két pontos d{tum, 1728 és 1686 közé helyezi. A felt{rt bizonyítékok szerint a Genezis könyvében szereplő ősaty{król szóló elbeszélések az Ur-Nammu és Hammurabi közötti korszakban keletkeztek, legkor{b-

ban Kr. e. 2100, legkésőbb pedig Kr. e. 1550 között; ez az időszak a középső bronzkornak felel meg. Később, azaz a kései bronzkorban semmiképpen sem keletkezhettek, mivel ez a feltételezés az egyiptomi új kir{lys{g birodalm{hoz kapcsoln{ őket, m{rpedig az ősaty{król szóló szakaszok nem tesznek említést arról, hogy K{na{nban érzékelhető lett volna az egyiptomi birodalom jelenléte. Albright tudom{nyos munk{ss{ga jó részében [brah{m időbeli meghat{roz{s{nak problém{j{val küszködött, ide-oda tologatva a p{tri{rk{t a Kr. e. 20. és 17. sz{zad között, majd végül arra az eredményre jutva, hogy [brah{m nem élhetett a 20. sz{zad előtt vagy a 19. sz{zad ut{n. Ez az időbeli meghat{roz{s ésszerűnek l{tszik.18 Az, hogy az ősaty{k hozz{vetőleges időbeli meghat{roz{s{ra imm{r mód nyílt, lehetővé teszi, hogy kapcsolatot teremtsünk köztük és részben a régészeti leletek, részben a bronzkori Szíri{ból és Mezopot{mi{ból elő került iratt{rak között. Ez utóbbiak azért fontosak, mert lehetőséget nyújtanak, hogy ne csak hitelesítsük a p{tri{rkatörténetek egyes epizódjait, hanem meg is magyar{zzuk őket. A régészeti felt{r{sok sor{ban említendő a Kathleen Kenyoné, aki a Genezis könyvének 23. fejezetében és a 35. fejezet 19-20. verseiben szereplő barlangsírokhoz hasonló, Jerichón kívüli út menti sírokat kutatta, valamint a Nelson Gluecké, aki a Negev régészeti felt{r{sa sor{n sz{mos, a p{tri{rk{kéhoz hasonló jellegű, középső bronzkorbeli települést tett hozz{férhetővé. 19 Glueck megemlíti, hogy sz{mos ilyen települést valamivel Kr. e. 1900 ut{n pusztítottak el, ami megerősíti a Genezis könyvének 14. fejezetében leírt h{borús dúl{sok tényét. Az irodalmi leletek fölöttébb tekintélyesek és sokatmondóak. 1933-ban A. Parrot {sta ki az Eufr{tesz partj{n épült s a szíriai-iraki hat{rtól tizenhét mérföldre északra fekvő ősi Mari v{rost (a mai Tell Hararit), és ott egy 20.000 tételre rúgó iratt{rat tal{lt. 20 Ezt követte a Kirkuk melletti ókori Nuziban egy hasonló, agyagt{bl{kból {lló iratt{r felfedezése és {tír{sa; Kirkuk a hurrit{k – a bibliai horreusok – v{rosa volt, része a Mitanni kir{lys{gnak. 21 Egy harmadik, 14.000 t{bl{ból {lló archívumot az észak-szíriai Ebl{ban (a mai Tell Mardikhban) fedeztek fel.22 Ezek az archívumok nagy időközt fognak {t: az eblai valamivel a p{tri{rk{k előtti korból való, a nuzibeli valamivel későbbi, a Kr. e. 16-15. sz{zadban keletkezett, míg a maribeli – ennek időbeli elhelyezése tűnik az ősaty{k kor{hoz a legközelebbinek – a Kr. e. 19. sz{zad vége és a 18. sz{zad közepe közötti korszakból ered. E h{rom iratt{r együtt hozz{segít, hogy képet alkothassunk a bibliai szövegből kibontakozó patriark{lis t{rsadalomról. Amikor Wellhausen és m{sok

azt {llított{k: a Biblia korai könyveit úgy {llított{k össze és szerkesztették meg, hogy összhangban legyenek egy sokkal későbbi korszak vall{si hiedelmeivel, az egyik legerősebb ellenérv az volt, hogy e könyvek sz{mos epizódj{ról ez egy{ltal{n nem mondható el. Ezek olyan szok{sokat testesítenek meg, amelyek a Kr. e. első évezred szerkesztőinek a szemében természetszerűleg különösnek és megmagyar{zhatatlannak l{tszottak, de a r{juk sz{llt szöveg és az örökölt hagyom{nyok ir{nti tiszteletükben egyszerűen {tm{solt{k őket anélkül, hogy észszerű megfejtésükre törekedtek volna. Néh{ny részlet sz{munkra is titokzatos marad, sok m{s részlet azonban a t{bl{k fényében m{ra értelmezhetővé v{lt. Így péld{ul mind az eblai, mind a mari t{bl{k között vannak olyan adminisztratív és jogi dokumentumok, amelyek a p{tri{rk{kkal azonos nevű emberekre utalnak, péld{ul [br{mra, J{kóbra, Le{ra, L{b{nra és Ism{elre, emellett a szövegekben sok a megelevenítő erejű, héberrel rokon kifejezés és kölcsönszó.23 Tov{bb{ a Kr. e. m{sodik évezred kezdetének ezek az ismeretlen pereskedői ugyanazokkal a nehézségekkel – gyermektelenség, v{l{s, örökség, elsőszülöttségi jog – tal{lt{k szembe magukat, mint bibliai névrokonaik. [brah{m kétségbeesett terve, hogy mivel saj{t gyermek nem adatott neki, egyik szolg{j{t tegye meg örököséül, és javaslata, hogy örökbe fogadja Eliézert, mint majdani örököst, a nuzi gyakorlatot követi. A nuzi t{bl{kon emellett pontos p{rhuzamok tal{lhatók [brah{mnak és feleségének, S{r{nak egyezkedésére, majd arra, ahogy [brah{m felesége szolg{lój{t, H{g{rt veszi maga mellé törvényes {gyasként, mivel S{ra nem szülhetett néki gyermeket, tov{bb{ az ezt követő szerencsétlen csal{di következményekre. A nuzi h{zass{gi szerződések külön is megszabj{k, mi a teendő ilyen körülmények között. Az egyik nuzi t{bl{ból kitűnik, hogy egy idősebb fivér eladja öccsének a maga elsőszülöttségi jog{t h{rom juhért, szakasztott úgy, ahogy Ézsau egy t{l lencséért ruh{zta {t J{kóbra a maga jogait.24 Egy m{sik nuzi t{bla olyan esetet t{r fel, amely a hal{los {gyon tett {ld{s form{j{ban kinyilv{nított szóbeli végrendelkezés kötelező érvényét bizonyítja – ekként r{vil{gítva a Genezis könyvének 27. fejezetében tal{lható figyelemre méltó jelenetre, amelyben J{kób és anyja, Rebeka összeesküsznek, hogy megtévesszék J{kób atyj{t, Izs{kot, és elérj ék, hogy az hal{los {gy{n J{kóbot tegye meg örökösévé. S ami minden példa közül a legfeltűnőbb: a nuzi iratt{r magyar{zattal szolg{l J{kób és L{b{n viszony{nak meghökkentő bibliai leír{s{ra, amelyről ma m{r tudjuk, hogy egy elterjedt örökbefogad{si problém{t rejt mag{ban: az örökös

nélkül maradt L{b{n örökbe fogadta J{kóbot mint fi{t s egyszersmind a vejét, majd később maga is fiakat nemzett. Egy nuzi t{bl{n a következők olvashatók:
Nasvinak, Arsenni fi{nak örökbefogad{si t{bl{ja. Örökbe fogadta ő Wullut, Pohiszhenni fi{t< Ha Nasvi meghal, Wullu lesz az örököse. Ha Nasvi fiút nemzene, az egyenlő ar{nyban fog osztozkodni Wulluval, de Nasvi fia veszi mag{hoz Nasvi isteneit. [m ha Nasvinak nem születne fia, Wullu veszi mag{hoz Nasvi isteneit. És Nasvi feleségül adta l{ny{t, Nuhuy{t Wulluhoz. És ha Wullu még egy feleséget venne maga mellé, úgy elj{tssza Nasvi földbirtok{t és épületeit.25

A nuzi t{bl{kból kitűnik, hogy a csal{di istenek mintegy jelképes jogi érvénnyel felruh{zott birtokleveleknek sz{mítottak, és most m{r értjük, miért lopta el R{chel L{b{n h{zi b{lv{nyait: így akarta jóv{tenni apja mélt{nytalannak tartott jogi elj{r{s{t. A mari t{bl{k ugyanakkor péld{kat sorolnak fel arra a jogi eredetű rítusra, amely egy {llat leölésével szentesít egy szövetséget, szakasztott úgy, ahogy [brah{m megerősítette Istennel kötött szövetségét, a Genezis könyve 15. fejezetének 9-10. verseiben.26 Most m{r nekil{thatunk, hogy [brah{mot és ivadékait elhelyezzük a maguk valós{gos történelmi összefüggésrendszerében. A Kr. e. harmadik évezred végén a civiliz{lt nemzetközi t{rsadalmat elsöpörték a Keletről érkező t{mad{sok. Ezek a t{mad{sok nagy zűrzavarhoz vezettek Egyiptomban, míg az {zsiai lakott településeken, olyan v{rosokban, mint Ugarit, Büblosz, Megiddo, Jerichó és az ősi G{za, a fosztogat{s és a v{rosok elnéptelenedése miatt – ahogy azt a régészek felt{rt{k – megszakadt minden folyamatoss{g.27 Ezek a népek, amelyek Mezopot{mi{ból kiindulva nyomultak a Földközitenger térségei felé, nyugati semita nyelveken beszéltek, amelyek közé a héber is tartozik. Külön{lló csoportra utal a mezopot{miai t{bl{kon és feliratokon a SA.GAZ ideogramma vagy a Hapiru, Habiru szó. Késő bronzkori egyiptomi forr{sok ugyancsak Abirut vagy Habirut emlegetnek. Ezzel a meghat{roz{ssal nem beduinokra vagy m{s sivatagi népekre utalnak, amelyek akkor is léteztek, éppúgy, mint napjainkban, mert ezt a csoportot m{s elnevezéssel illették. A habiru a jelek szerint sértő tartalmú szó volt, és az egyik helyről a m{sikra v{ndorló, örökösen bonyodalmakat okozó, romboló magatart{sú csoportokra alkalmazt{k, amelyek tagjai nem v{rosokban éltek. Ezek nem voltak szab{lyszerű törzsek, amelyek ny{jaikkal az évszaktól függően rendszeresen vonultak m{s t{jakra, ahogyan azt Kis-[zsia és Perzsia területén mindm{ig teszik; kultúr{juk is magasabb rendű volt a legtöbb

sivatagi törzsénél. [m éppen mivel nehéz volt őket valamilyen csoportba sorolni, meghökkentették és bosszantott{k a konzervatív egyiptomi hatós{gokat, amelyek nagyon jól tudt{k, miként kell b{nni az igazi nom{dokkal. Néha zsoldosként szolg{ltak vagy korm{ny tisztviselők lettek, de dolgoztak mint szolg{k, üstfoltozók vagy h{zalók is. Szam{rh{ton vonultak, karav{nokba tömörülve vagy kereskedőként. Néha jelentős jómódra tettek szert, ami ny{jaik sz{m{ban, valamint követők nagyobb csoportj{ban fejeződött ki; előfordult, hogy le is telepedtek, földet szereztek, és jelentéktelen kis kir{lys{gokat hoztak létre. Minden habiru csoportnak megvolt a maga sejkje vagy hadvezére, aki alkalomadt{n ak{r kétezer követővel is indíthatott t{mad{st. Amikor lehetőségük nyílt letelepedésre és építkezésre, vezérük kir{lynak nevezte mag{t, és ilyenkor az egész csoport az adott vidék főkir{ly{hoz csatlakozott. Eltekintve Egyiptomtól, amely m{r a Kr. e. 19. sz{zadban is ősrégi hagyom{nyokon nyugvó központosított autokr{cia volt, önmag{ban egyetlen kir{ly sem volt hatalmas. A babiloni Hammurabi kíséretében péld{ul mindig volt vagy tíz-tizenöt kir{ly; és a helyi uralkodó {rnyalt ítélőképességén múlt, hogy elkergette-e a habiru kir{lyokat, avagy megengedte, hogy ezek letelepedjenek, és (ténylegesen) hűbéresekké v{ljanak. 28 Ugyanezzel a dilemm{val kerültek szembe azok a m{r letelepedett, jelentéktelen helyi kir{lyok, akik egy kor{bbi bev{ndorl{si hull{mnak voltak résztvevői. Az egyik ilyen bev{ndorló habiru csoportnak volt tekintélyes és jómódú vezére [brah{m, akinek „h{romsz{ztizennyolc jól képzett cselédje született a h{z{ban”. A Genezis könyvének 12. fejezetében l{tjuk, amint egy nagy tekintélyű hatalommal, Egyiptommal t{rgyal; a 14. fejezetben pedig ő és emberei zsoldosokként szolg{lj{k Sodoma jelentéktelen kir{ly{t. A kisebb vagy nagyobb jelentőségű letelepült hatós{gokhoz fűződő viszony{ban mindig volt bizonyos feszélyezettség, és a csal{stól sem idegenkedett, így péld{ul feleségét, S{r{t több ízben is a húg{nak mondta: ma m{r tudjuk a t{bl{król, hogy az olyan feleség, aki jogi st{tusa szerint nőtestvérnek is tekintendő, nagyobb védettséget élvezett, mint a közönséges feleség.29 A legelőterület korl{tozott volt, és gyakran vízben is szűkölködtek. Ha valamely habiru csoport letelepedett és felvir{gzott, puszta jómódja is visz{lyok forr{s{v{ v{lt – szinte kísérteties előrejelzése ez a diaszpór{ban élő zsidós{g későbbi problém{inak. A Genezis könyve 13. fejezetének 6-11-ig terjedő versei bemutatj{k, hogyan kényszerül megv{lni egym{stól [brah{m és unokaöccse, Lót: „És nem bír{ meg őket az a

föld, hogy együtt lakjanak, mert sok jósz{guk vala, és nem lakhat{nak együtt.” A Genezis könyve 21. fejezetének 22-31-ig terjedő versei bemutatj{k, ahogy [brah{m Beérseb{ban összetűz [bimelech, a helyi kir{ly embereivel a vízjogokon, majd a vit{t {llat{ldozattal megpecsételt szövetség oldja fel. [brah{m viszonya [bimelechhel békés, b{r néha feszült és jog{sziaskodó volt. A letelepült kir{lyoknak néha érdekükben {llt, hogy megtűrjék a habirukat, akik közül zsoldosokat toborozhattak. Ha azonban az „idegenek és jövevények” túls{gosan elszaporodtak, és túl nagy hatalomra tettek szert, a helyi kir{lynak saj{t érdekében t{voz{sra kellett őket felszólítani, mert különben a fejére nőttek volna. Így közli [bimelech [brah{m fi{val, Izs{kkal: „Menj el közülünk, mert sokkal hatalmasabb{ lettél n{lunkn{l.”30 A Genezis könyvének ez az egész anyaga, benne a bev{ndorl{s, a vízforr{s ok, a szerződések és az elsőszülöttségi jog v{ltozatos problém{ival azért nyűgöz le, mert a p{tri{rk{kat szil{rdan be{gyazza a maguk történeti környezetébe, s egyszersmind a Biblia ősi eredetéről és hitelességéről is tanúskodik. Ez az anyag azonban két m{s típusú anyaggal elegyedik, és ezekben fedezhető fel a bibliai elbeszélések igazi célja: egyfelől erkölcsi kontextusba helyezik s ennek megfelelően {br{zolj{k az egyes embereket, a nép őseit, és m{sfelől, ami még fontosabb, felt{rj{k az Istenhez fűződő kollektív kapcsolat eredetét és fejlődését. A Bibli{nak tal{n legfigyelemreméltóbb aspektusa az az élénkség és az a realizmus, amellyel ezek az ősi elbeszélések az ősaty{kat és csal{djukat {br{zolj{k, és ennyiben a Biblia p{rj{t ritkítja az ókor egész irodalm{ban. Megtal{ljuk benne az archetípusokat, mint Ism{elt – „Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene (<)” –,31 de sztereotípi{kkal soha nem akad dolgunk: minden szereplő vibr{ló elevenséggel kel életre a mű lapjain. Még figyelemreméltóbb a nőknek szentelt figyelem, a vezető szerep, amelyet sok esetben j{tszanak, valamint elevenségük és érzelmi erejük {br{zol{sa. S{ra, [brah{m felesége a történelem első olyan alakja, akiről megtudjuk, hogy nevet. Amikor m{r öregkor{ban tudom{s{ra hozz{k, hogy a közeljövőben végre megszüli rég óhajtott fi{t, nem hitte el, hanem „nevete azért (<) ő mag{ban, mondv{n: Vénségemre lenne-é gyönyörűségem? Meg az én uram is öreg!” (Genezis 18:12.) Keserédes ez a nevetés, szomorú, ironikus, még cinikus is, érződik benne a sz{zadokon {tcsendülő jellegzetes zsidó nevetés előíze. Amikor pedig Izs{k, a fiú megszületett, „(<) monda S{ra: Nevetést szerzett az Isten énnékem; aki csak hallja, nevet rajtam” és ez az

örömteli, diadalmas nevetés négyezer éven {tívelve tudósít bennünket szívbéli jókedvéről. Azt{n itt van a történet, ahogy a szelíd és meditatív alkatú Izs{k, aki mélységesen szerette anyj{t, a félénk, de jólelkű és gyengéd Rebeka személyében feleséget szerez mag{nak anyja helyébe; és ez az első olyan bibliai történet, amely megindít bennünket. Még felkavaróbb – ha szigorúan véve nem is az ősaty{k idejéből való – Ruth könyve, amely két gy{szoló, mag{nyos asszony: Naómi és a menye, Ruth közötti szeretetteljes és {ldozatos kapcsolatot {br{zolja. A két nő érzelmeit a szöveg olyan szeretetteljesen és hűségesen adja vissza, hogy az ember ösztönösen úgy hiszi: a történet egy nő toll{ból ered; Debora éneke pedig, amely a Bír{k könyvének 5. fejezetét alkotja, a maga sokszínű nő{br{zol{s{val, valamint a női erő és b{tors{g diadalmas hirdetésével, szinte bizonyosan egy női költőtől sz{rmazik. Ugyanakkor a szöveg több jegye arról tanúskodik, hogy ez a Biblia egyik legkor{bbi része volt, amelyet többé-kevésbé a jelenlegi form{j{ban jegyeztek le legkésőbb Kr. e. 1200-ban.32 Ezek a korai bibliai feljegyzések tanúsítj{k, milyen alkotó szerepet j{tszottak a nők a héber t{rsadalom kialakul{s{ban, milyen szellemi és érzelmi erő lakozott bennük, és milyen mélységes komolys{ggal képviselték {ll{spontjukat. A Biblia korai részei mindazon{ltal elsősorban teológiai kinyilatkoztat{sok; leírj{k, milyen közvetlen, gyakran bensőséges viszony {ll fenn a nép vezetői és Isten között. E tekintetben meghat{rozó [brah{m szerepe. Őt a Biblia úgy {br{zolja, mint a héber nép közvetlen ősét és a nemzet megalapítój{t, aki egyszersmind a jó és igaz ember magasztos péld{ja is. Békeszerető (Genezis 13:8-9), b{r elveiért harcolni is kész és a győzelemben nagylelkű (14:22), odaadóan szereti csal{dj{t és vendégszerető az idegenekkel szemben (18:1), aggódik embert{rsai jólétéért (18:23), mindenekelőtt pedig istenfélő és engedelmesen fogadja az isteni parancsot (22:12; 26:5). Ugyanakkor mégsem elvont példakép, hanem mélységesen emberi, hiteles személyiség, aki időnként szorong, kételkedik, sőt még szkeptikusnak is mondható, noha végül mindig győz benne a hit, és végrehajtja Isten utasít{sait. Ha a héber nemzet megalapítója [brah{m volt, vajon a héber vall{st is ő alapította? A Genezis könyvéből úgy l{tszik, mintha ő kezdeményezte volna az egyetlen és mindenható Istenhez fűződő saj{ts{gos héber viszonyt. Nem vil{gos azonban, hogy tal{lóan nevezhetjüke az első egyistenhívőnek. Wellhausen hegeli elképzelését az [brah{m jelképezte zsidókról, amint kiemelkednek primitív sivatagi h{tterükből, bízv{st mellőzhetjük. [brah{m olyan ember volt, aki isme-

rősen mozgott a v{rosokban, eligazodott a bonyolult jogi formul{k és a maguk kor{ban szofisztikusnak sz{mító vall{si elképzelések között. Salo Baron, a nagy zsidó történész protomonoteist{nak l{tja, aki egy olyan központból jött, amelynek vir{gzó holdkultusza fokozatosan {talakult az egyistenhit egy nyersebb form{j{v{. [brah{m sz{mos csal{dtagj{nak neve, péld{ul a S{ra, a Mic{h, a Th{ré (Terach), a L{b{n a holdkultusszal volt kapcsolatban. 33 Józsué könyvében titokzatos utal{st tal{lunk [brah{m b{lv{nyim{dó elődeire: „Th{ré, [brah{mnak atyja és (<) idegen isteneknek szolg{ltak vala.”34 Ésai{s (jesaj{) könyve pedig, egy ősi, de a Bibli{ban m{sutt nem említett hagyom{nyt felélesztve azt mondja, hogy Isten „megv{lt{ [brah{mot”.35 A semita népeknek nyugat felé, a termékeny félhold ívén való halad{s{t {ltal{ban úgy tartj{k sz{mon, mint a gazdas{gi erők nyom{s{nak következményét, {m fontos, hogy megértsük: [brah{m késztetése vall{si természetű volt – olyan felszólít{snak engedelmeskedett, amely hite szerint egy nagy, mindenható és mindenütt jelen lévő Istentől eredt. Bízv{st {llíthatjuk, hogy – b{r a monoteizmus fogalma még nem fejlődött ki tudat{ban a maga teljességében – ebbe az ir{nyba törekedett, és a mezopot{miai t{rsadalmat éppen azért hagyta el, mert az spiritu{lis zs{kutc{ba jutott.36 [brah{mot a legpontosabban tal{n henoteistaként írhatjuk le, vagyis olyan emberként, aki hitt az egyetlen és egy meghat{rozott néphez kötődő Istenben, de ugyanakkor elismerte, hogy m{s fajok is ugyanígy ragaszkodhatnak a maguk isteneihez. Ezzel a megszorít{ssal valóban ő a héber vall{si kultúra megalapítója, mivel ő képviseli elsőként annak két kiemelkedő jellegzetességét: az Istennel kötött szövetséget és a föld adom{nyoz{s{t. A szövetség fogalma rendhagyó gondolat, amelynek az ókori Közel-Keleten nem tal{lni p{rj{t. Az igaz, hogy [brah{mnak Istennel kötött személyes jellegű szövetsége nem éri el a Mózes {ltal az egész nép nevében kötött szövetség komplexit{s{t, de a lényegi elemek így is megtal{lhatók: az egyik fél engedelmességet fogad a m{sik különleges kegyei fejében, mi{ltal a történelemben első alkalommal jelenik meg egy erkölcsös Isten, aki jó sz{ndékú alkotm{nyos uralkodóként j{r el, akit kötnek a maga mélt{nyos egyezségei.37 A Genezis könyvének besz{molója, benne [brah{m és Isten meg-megújuló p{rbeszédével, arra utal, hogy [brah{m csak fokozatosan értette meg és fogadta el az egyezség nagy horderejű implik{cióit, mint ahogy az isteni akarat olykor csak apr{nként, szakaszosan t{rul fel az ember előtt. A Genezis könyvének 22. fejezete írja le, ho-

gyan eszmél r{ végül [brah{m az igazs{gra akkor, amikor Isten prób{ra teszi, és megparancsolja, hogy {ldozza fel egyetlen fi{t, Izs{kot.38 Ez a részlet fontos mérföldköve a Bibli{nak, mint ahogy egyszersmind az egész vall{störténet egyik legdr{maibb és legtitokzatosabb epizódja, mivel első ízben veti fel a theodicae{nak, Isten igazs{gérzetének kérdését. Sz{mos zsidó és keresztény oktalanul túlméretezettnek ítélte ezt a részt, mivel [brah{mtól Isten olyasmit kér, ami nemcsak kegyetlen, hanem ellentmond az ember{ldozat elutasít{s{nak, ami pedig alaptétele a héber etik{nak és a zsidó-keresztény istenhit minden későbbi form{j{nak. Több nagy zsidó filozófus küszködött, hogy a történetet összhangba hozza a zsidó etik{val. Philo szerint a történet arról tanúskodik, miként szakadt el [brah{m a szok{stól és az Isten szeretetén kívül minden m{s uralkodó szenvedélytől, mert felismerte: azt kell odaadnunk Istennek, amit a legtöbbre becsülünk, bízva abban, hogy Isten igazs{goss{ga következtében végül mégsem kell elveszítenünk. Maimonidész elismerte, hogy a történet valóban prób{ra teszi az Isten {ltal jogosan megkövetelt szeretet és félelem legszélső hat{rait, N{hm{nidész pedig az isteni előre tud{s és az emberi szabad akarat összeegyeztethetőségének első péld{j{t l{tta benne. 39 1843-ban jelentette meg Søren Kierkegaard ennek az epizódnak szentelt filozófiai tanulm{ny{t, a Félelem és reszketést, amelyben [brah{mot „a hit lovagjaként” {br{zolja, olyan emberként, akinek Isten kedvéért nemcsak a fi{ról, de erkölcsi eszményeiről is le kell mondania.40 A legtöbb zsidó és keresztény erkölcsteológus elveti ezt a szemléletet, r{mutatva, hogy elfogadhatatlan konfliktust t{maszt Isten akarata és az erkölcsi eszmények között, b{r m{sok úgy vélték, az epizód figyelmeztet r{, hogy a vall{s nem szükségképp tükröz naturalisztikus etik{t.41 A történész szempontj{ból az elbeszélés tökéletesen érthető, mivel – az egykorú iratt{rakból kitetszően – [brah{m kor{bban olyan jogi környezetben élt, ahol a szerződést vagy szövetséget kötelezően valamilyen {llat fel{ldoz{s{val kellett megpecsételni. Az Istennel kötött szövetség viszont olyan elsöprő transzcendenci{val bírt, hogy ennél többet követelt: az embernek itt a szó legteljesebb értelmében azt kellett fel{ldoznia, ami sz{m{ra a legkedvesebb, jóllehet, mivel az {ldozat t{rgya egy emberi lény volt, a parancsot végül visszavont{k, vagyis érvényes maradt, de csak form{lis-ritu{lis alakban és nem ténylegesen. Izs{kot az Isten nemcsak azért szemelte ki, mert [brah{m legértékesebb tulajdona volt, hanem azért is, mert a szövetség értelmében Isten különleges aj{ndék{nak sz{mított, és ugyanúgy Istené maradt, mint a többi adom{ny, amellyel Isten az embert megaj{ndé-

kozza. Mindez kiemeli az {ldozat tulajdonképpeni célj{t, vagyis azt, hogy az {ldozat jelképesen arra emlékeztet: az ember minden tulajdona és birtoka Istentől való, aki b{rmelyik percben visszakövetelheti. Ezért nevezte el [brah{m a végletes engedelmesség aktus{nak színhelyét az Úr hegyének, amely név előre vetíti a Sínai-hegyet és a majdani nagyobb szab{sú szerződést.42 Az esemény jelentőségét mutatja, hogy a bibliai elbeszélés most első ízben t{gítja egyetemessé Isten ígéreteit. Most m{r nemcsak [brah{m ivadékait akarja megsokszorozni, hanem hozz{teszi: „És meg{ldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei.”43 Most m{r közelítünk a v{lasztott nemzet fogalm{hoz. Feltétlenül meg kell értenünk, hogy az Ótestamentum elsősorban nem az igazs{gról mint elvont fogalomról szól, hanem Isten igazs{g{ról, amely Istennek a maga v{laszt{sain alapuló cselekvéseiben nyilv{nul meg. A Genezis könyvében különböző péld{it l{tjuk az „igaz embernek”, sőt az egyetlen igaz embernek, péld{ul Noénak és az özönvíznek avagy Sodoma elpusztul{s{nak történetében. [brah{m is igaz ember, de semmi nem utal r{, hogy Isten azért v{lasztotta volna, mert egyedül ő volt igaz, vagy mert b{rmilyen értelemben érdemeket fedezett fel benne. A Biblia nem az ésszerűségről szól, hanem történeti mű, és olyan eseményekkel foglalkozik, amelyek sz{munkra titokzatosak, sőt megmagyar{zhatatlanok – azokkal a nagy horderejű döntésekkel, amelyeket Istennek tetszett meghozni.44 A zsidó történelem megértéséhez lényeges megérteni, mekkora jelentőséget tulajdonítottak a zsidók mindig is annak, hogy Isten korl{tlan ura és gazd{ja a teremtésnek. Sz{mos zsidó hiedelemnek az volt a rendeltetése, hogy ezt a központi tényt dr{mai form{ba öntse. A v{lasztott nép fogalma hozz{tartozott Isten azon célj{hoz, hogy minden teremtett dolog birtoklójaként jelenjen meg. A zsidó bölcsek ezt tanított{k: „Öt tulajdon{t vonta különösen közel mag{hoz az Úr, {ldassék a neve. Ezek: a Tóra, az Ég és a föld, [brah{m, Izrael és a Szentek Szentje.”45 A bölcsek úgy hitték, hogy Isten bőkezűen juttatott a teremtésből, de egyszersmind mindent megtartott a maga örök tulajdon{ban, egyes kiv{lasztott elemekkel pedig különleges birtokosi viszonyban maradt. Ekként olvashatjuk a következőket:
Az Úr, {ldassék a neve, megteremtette a napokat, és mag{hoz vette a szombatot; megteremtette a hónapokat, és mag{hoz vette az ünnepeket; megteremtette az éveket, és kiv{lasztotta mag{nak a szombatévet; megteremtette a szombatéveket, és kiv{lasztotta mag{nak a jóbélévet; megteremtette a nemzeteket, és kiv{lasztotta mag{nak Izraelt (<)

Megteremtette a földeket, és mag{hoz vette Izrael földjét, mint az öszszes többi föld adom{ny{t, ahogyan írva van: „A föld és annak teljessége az Úré.”46

A bibliai történelem{br{zol{sban elv{laszthatatlan egym{stól a különleges szerep, amelyre az isteni Gondviselés [brah{mot és lesz{rmazottait kiv{lasztotta, és a föld adom{nyoz{sa. Mindkét aj{ndék tov{bb{ csak bérleti form{ban és nem örökös jogcímen lett oszt{lyrészükül: a zsidók kiv{lasztattak, a föld az övék, de csak az Isten kegyelméből, amely b{rmikor visszavonható. [brah{m egy személyben valós péld{ja és örökös jelképe a zsidók birtokosi érzetét {tható sérülékenységi tudatnak és szorong{snak. [brah{m „idegen és jövevény” volt, és az is maradt még azut{n is, hogy Isten kiv{lasztotta, ő pedig oly gondosan és körülményesen megv{s{rolta mag{nak a M{chpel{-barlangot. A tulajdonl{s bizonytalans{ga, ahogy erre a Biblia több ízben is emlékeztet bennünket, valamennyi utód {ra tov{bbsz{ll. Így péld{ul Isten így szól az izraelit{khoz: „A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti n{lam”; m{sutt a nép ismeri el: „Mert mi csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, a mint a mi aty{ink is egyenként”, a Zsolt{rokban pedig D{vid kir{ly szól ekként: „Mert én jövevény vagyok te n{lad, zsellér, mint minden én ősöm.”47 Mindennek ellenére a föld odaígérése [brah{mnak nagyon is pontosan meghat{rozott, és a Biblia legősibb rétegében esik róla szó: „A te magodnak adom ezt a földet, Égyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufr{tes folyóvízig. A Keneusokat, Kenizeusokat, és a Kadmoneusokat. A Hittheusokat, Perizeusokat, és a Refeusokat. Az Emoreusokat, Kananeusokat, Girgazeusokat, és a Jebuzeusokat.”48 A hat{rokat illetően van bizonyos zavar, mivel egy későbbi szakaszban Isten a nagyobb adom{nynak csak egy részét ígéri oda: „És adom tenéked és a te magodnak te ut{nad a te bujdos{sod földét, Kana{nnak egész földét (<).”49 M{sfelől viszont ezt a későbbi aj{ndékot „örök birtokul” adja. Itt is csak úgy, mint a későbbi részekben adódik a következtetés, miszerint Izrael kiv{laszt{sa visszavonhatatlan, még ha az emberi engedetlenség időnként fel is függesztheti. Mivel az Úr ígérete vissza nem vonható, a föld végül visszakerül Izrael birtok{ba, még ha egy időre el is kell hogy veszítse. 50 Az Ígéret földjének fogalm{t csak az izraelita vall{s ismeri, és az izraelit{k, majd később a zsidók szemszögéből éppen ez a vall{s legfontosabb eleme. Sokatmondó tény, hogy a zsidók a Biblia öt korai könyvét, azaz Mózes öt könyvét tették meg Tór{juk, azaz hitük központj{v{, mivel ezek a könyvek

szólnak az odaígért földről és az ígéret bev{lt{s{ról. A későbbi könyvek, b{rmily ragyogóak és érthetőek legyenek is, soha nem tettek szert ilyen jelentőségre; revel{ció helyett ink{bb a revel{ció komment{rjai, amelyekben a beteljesült ígéret tém{ja uralkodik;51 és a legfontosabb bennük a föld kérdése. Míg ezeket az alapvető mozzanatokat [brah{m juttatta érvényre, unok{j{ra, J{kóbra h{rult a feladat, hogy életre hívjon egy meghat{rozott népet, Izraelt.52 Mivel később őt mag{t is Izraelnek hívt{k, saj{t neve és a faj neve felbonthatatlanul összekapcsolódott. Mindig vitakérdés volt, hogy minek kell nevezni a zsidók őseit. A „héberek” kifejezés, b{r gyakran szükség van r{, nem kielégítő, mert a „habiru” szó, amelyből feltehetően kifejlődött, ink{bb életmódot hat{roz meg, semmint egy saj{tos faji csoportot, és r{ad{sul pejoratív mell ék íze is volt. A „héber” kifejezés valóban előfordul Mózes könyveiben, és „Izrael fiait” jelöli, de csak ha az egyiptomiak vagy egyiptomiak jelenlétében az izraelit{k maguk haszn{lj{k. Nagyj{ból a Kr. e. 2. sz{zadtól, amikor is Ben Szira ilyen értelemben haszn{lta, a „héber” jelzőt a Biblia nyelvére, illetve minden későbbi, e nyelven íródott műre alkalmazt{k. Ebben a minőségében a szó fokozatosan elvesztette pejoratív felhangj{t, minek következtében mind maguk a zsidók, mind a velük rokonszenvező keresztények szívesebben haszn{lt{k, mint a faji meghat{rozóként kialakult „zsidó” kifejezést. A 19. sz{zadban péld{ul gyakran haszn{lta a „héber” szót az egyesült {llamokbeli reformmozgalom; így születtek az olyan elnevezések, mint a Héber Unió Főiskola vagy az Amerikai Héber Kongreg{ciók Szövetsége. A zsidók ősei azonban saj{t akaratukból soha nem nevezték magukat hébereknek. Amikor r{ébredtek nemzeti identit{sukra, attól kezdve a Bibli{ban normatív szerepű „izraelita” vagy „Izrael fiai” kifejezést haszn{lt{k, és éppen ezen alapul J{kób legfőbb jelentősége. Ugyanakkor érdekes és jellemző a zsidó identit{st és nómenklatúr{t mindenkor körülvevő nehézségekre, hogy a kifejezés első ízben akkor bukkan fel, amikor J{kóbot az isteni akarat Izraelnek nevezte el – teh{t a nemzet megszületésének pillanat{ban –, és tetejébe az egész Biblia egyik legtitokzatosabb és leghom{lyosabb részletében: akkor, amikor J{kób egész éjjel az angyallal küzd. Az „Izrael” szó egyar{nt jelölheti azt, aki harcol az Istennel, azt, aki Istenért harcol, azt, aki ellen Isten harcol vagy azt, akit az Isten ir{nyít, avagy Isten becsületes emberét vagy az igazs{gos Istent. Megegyezésre nem sikerült jutni: még senki nem adott kielégítő magyar{zatot az epizód megértéséhez, mint ahogy az is nyilv{nvaló, hogy a legkor{bbi szerkesztők és biblia-

{tírók sem értették. Ugyanakkor viszont felismerték benne történelmük egy jelentékeny mozzanat{t, és ahelyett, hogy a maguk saj{tos vall{si értelmezéséhez alkalmazt{k volna, szóról szóra {tvették, mivel a Tór{hoz tartozv{n szentnek sz{mított. A Genezis könyve hosszadalmasan írja le J{kób valóban figyelemreméltó p{lyafut{s{t. J{kób alaposan el ütött nagyapj{tól, [brah{mtól: nagy színlelő volt, igazi machiavellista, ink{bb stratéga, mint harcos, amellett politikus és bonyolító, csakúgy, mint {lmodozó és l{tnok. J{kób nagy vagyonra tett szert, és sokkal tehetősebb ember lett, mint nagyapja, [brah{m vagy apja, Izs{k. Élete végén úgy rendelkezett, hogy temessék ősei sírja mellé, de ezt megelőzően széles területen építtetett oszlopokat és olt{rokat. Nagyapj{hoz és apj{hoz hasonlóan még mindig „idegennek” sz{mított K{na{nban53 és valóban: valamennyi fia, az egy Benj{mint kivéve, a jelek szerint Mezopot{mi{ban vagy Szíri{ban l{tta meg a napvil{got. Ezeket a keleti és északi kötődéseket azonban éppen az ő életében v{gt{k el, és J{kób utódai m{r úgy tekintettek magukra, mint akik bizonyos {llandós{ggal kötődnek K{na{nhoz, teh{t még ha éhínség idején Egyiptomba mennek is, Isten rendeléséből törvényszerűen mindig visszatérnek. J{kób-Izrael mint névadó nemzeti vezető egyben atyja volt a nemzetet elméletileg alkotó tizenkét törzsnek is. Ezek a törzsek – Rúben, Simeon (Lévi), Júda, Izsakh{r, Zebulon, Benj{min, D{n, Naft{li, G{d, [ser, Efr{im és Manasszé – a bibliai hagyom{ny szerint mind J{kóbtól és fiaitól sz{rmaztak.54 [m Debora énekében, amelyről m{r meg{llapítottuk, milyen ősi, csak tíz törzs szerepel: Efraim, Benj{min, M{kir, Zebulon, Izsakh{r, Rúben, Gile{d, D{n, [ser és Naft{li. A szövegkörnyezet nagyon harcias, és lehetséges, hogy Simeont, Lévit, Júd{t és G{dot Debora csak azért nem sorolta fel, mert őr{juk nem v{rt a harcban semmilyen szerep. A tizenkettes sz{m tal{n közös megegyezésen alapul; ugyanaz a sz{mjegy szerepel Ism{el fiainak, valamint N{khornak, Jokt{nnak és Ézsaúnak kapcs{n is. 55 A tizenkét (olykor hat) törzsből {lló csoportok a kései bronzkorban mindennaposak voltak a Földközi-tenger keleti partvidékén és Kis-[zsi{ban. A görögök „amphiktüon”-nak nevezték őket, amely elnevezés eredetileg „Ott lakók”-at jelent. Az egyesítő tényező nem feltétlenül a közös ősökben rejlett; sz{rmazhatott ugyanannak a szentélynek közös kultusz{ból is. Sz{mos 19. és 20. sz{zadi szövegelemző tagadta a J{kóbtól való sz{rmaz{s fogalm{t, a törzsi csoportoknak a régmúltba visszanyúló és egym{stól elütő sz{rmaz{st tulajdonított, és úgy vélte, ezek a csoportok amphiktüonként szerveződtek az akkoriban kialakuló izra-

elita szentélyek köré.56 [m valamennyi, K{na{nba költöző nyugati semita csoportnak közös volt az eredete, és egym{shoz rokoni kapcsolatok is fűzték őket; sok volt a közös emlékük, a hagyom{nyuk, és ugyanazokat az ősöket tisztelték. Valamennyi, a Bibli{ban említett csoport törzsi történetének kidolgoz{sa a lehetetlenségig bonyolult feladat lenne, még akkor is, ha el lennénk l{tva forr{sokkal.57 A perdöntő mozzanat abban {ll, hogy J{kób-Izrael személyét ahhoz a korhoz t{rsítjuk, amelyben az izraelit{k első ízben ébredtek közös identit{suk tudat{ra, ez azonban egy m{r ősi és sz{mukra kedves törzsi rendszer keretében történt. A vall{si és a csal{di kapcsolatok egyenlő erősek és a gyakorlatban felbonthatatlanok voltak, mint ahogy ez majd a zsidók egész történelme folyam{n is jellemző marad. J{kób idejében az emberek még mindenhov{ magukkal vitték h{zi istenségeiket, de m{r lehetővé v{lt, hogy egy nemzeti Isten aspektus{ból is gondolkozzanak. [brah{mnak megvoltak a maga vall{si hiedelmei, de „idegen és jövevény” lévén udvariasan lerótta adój{t az {ltal{noss{gban „Él” néven ismert helyi istenségeknek is; így fizetett tizedet a jeruzs{lemi Él Eljonnak, mint ahogy elismerte a hebroni Él S{dd{jt és a beérsebai Él Ol{nt is.58 Amikor J{kób felveszi az Izrael (vagy Izra-el) nevet, ez lesz az a pont, ahonnan sz{mítva [brah{m Istene gyökeret ereszt K{na{n földjében, azonosul J{kób lesz{rmazottaival, az izraelit{kkal, és hamarosan {talakul a mindenható Jahvév{, a monoteizmus istenévé. Jahvénak, mint az izraelita vall{s parancsoló erejű gyújtópontj{nak – s a mai zsidók, keresztények és muszlimok {ltal tisztelt egyedüli „Isten” prototípus{nak – dominanci{ja a nép történelmének soron következő szakasz{ban: az Egyiptomba való költözés és az egyiptomi szolgas{gból való dr{mai menekülés sor{n egyre erősödött. A bibliai narratíva, amely a Genezis könyvében József hal{l{val végződik, az Exodus (a Kivonul{s) könyve elején pedig folytatja a történetet annak minden tragikus következményével egyetemben, mintha arra utalna, hogy az egész nemzet {ttelepült Egyiptomba; ez azonban félrevezető. Teljesen vil{gos, hogy még J{kób idejében sz{mos habiru vagy héber – akiket imm{r izraelit{knak kell neveznünk – telepedett meg tartósan K{na{nban, sőt erőszakkal is hódítottak ott területet. A Genezis könyvének 34. fejezetében azt olvassuk, hogy J{kób két fia, Simeon és Lévi brut{lis, de sikeres t{mad{st intézett Sichem v{rosa és kir{lya ellen. Valószínűleg ez volt az első alkalom, amikor egy nagyobb v{ros is izraelita tulajdonba került, és könnyen lehet, hogy Sichem lett a nemzeti Isten legkor{bbi székhelye.59 Sichem m{r a Kr. e. 19. sz{zadban is v{-

ros volt, ekként említi egy egyiptomi dokumentum III. Szeszosztrisz uralkod{s{nak idejéből (Kr. e. 1878-1843), és később ciklopszfallal is körülvették. Egyszersmind ez az első olyan k{na{ni v{ros, amelyet a Biblia név szerint megemlít (Genezis 12:6-7), és [brah{m itt kapta meg Isten ígéretét. Sichem közel van a modern Nabluszhoz, amelynek neve a Neapolis – új v{ros – szóból ered; az utóbbit Vespasianus építtette Kr. u. 72-ben, Palesztina visszafoglal{sa ut{n. A helyszín felismerhető a Kr. u. 90 körül alkotó Josephus és a Kr. u. 340 előtt alkotó Eusebius utal{saiból; az utóbbi megjegyzi, hogy a régi Sichem Neapolis külterületén tal{lható, J{kób kútja közelében. Vil{gosan kitetszik, hogy Sichem elfoglal{sa ut{n is J{kób csal{dj{nak tulajdon{ban maradt, mivel J{kób a hal{los {gy{n József fi{ra hagyta: „Én pedig adok néked egy oszt{lyrészt a te aty{dfiainak része felett, melyet az Emoreustól vettem fegyveremmel és kézívemmel.”60 Egészen bizonyos, hogy az izraelit{knak egy tekintélyes része K{na{nban maradt, és hogy ezek tevékenyek és harciasak voltak, azt külső forr{sok is megerősítik. Az Amarnai levelekként ismert egyiptomi dokumentumok meglehetős pontoss{ggal a Kr. e. 1389-1358-as évekről keltezhetők, abból a korszakból, amelyben az egyiptomi Újbirodalom f{raói névlegesen még birtokolt{k Palesztin{t, b{r hatalmuk m{r fogyatkozóban volt. A dokumentumok foglalkoznak a helyi vazallusokkal és környékbeli ellenségeikkel is, néh{ny közülük pedig utal egy Labaja vagy Oroszl{nember nevű héberre, míg m{s dokumentumok éppenséggel tőle erednek. Ez a héber sok kellemetlenséget okozott az egyiptomi hatós{goknak és szövetségeseiknek, s mint egyiptomi tapasztalat szerint a habiruk {ltal{ban, nehezen volt kézben tartható, és sok borsot tört ellenfelei orra al{, mígnem Ehnaton f{raó uralkod{sa alatt erőszakos hal{llal veszett el. Életében azonban ő ir{nyított egy kis kir{lys{got Sichem környékén, és fiai örökölték birtokait. Amennyire tudható, az izraelita-héberek mindvégig, amíg testvéreik egyiptomi rabszolgas{gban voltak, ellenőrzésük alatt tartott{k Sichemet. Sehol nem tal{lkozunk olyan utal{ssal, amely arról tanúskodna, hogy Józsué hódít{sai idején ezt a v{rost is elfoglalt{k volna; azt viszont tudjuk, hogy mihelyt az izraelita t{madók elhatoltak a Jeruzs{lemtől északra elterülő dombokig, megrendezték vagy újra megrendezték a sichemi szövetség szertart{s{t, azon a helyen, ahol [brah{m a szövetséget megkötötte;61 ebből pedig egyenesen következik, hogy a v{ros m{r régóta olyanok birtok{ban volt, akiket a t{madók elismertek mint saj{t vall{suk híveit és faji rokonaikat. Ekként Sichem

bizonyos értelemben az izraelita K{na{n eredeti fő szentélye és főv{rosa volt. A kérdés lényeges, mert ha elfogadjuk, hogy [brah{m megérkezése és az Egyiptomból való visszatérés között Palesztin{ban mindvégig folyamatosan létezett egy meglehetősen nagysz{mú izraelita népesség, akkor sokkal hihetőbbé v{lik mind az Exodus könyve, amely egyértelműen a fajnak csup{n egy részével foglalkozik, mind pedig a Józsué könyvében elbeszélt hódító hadj{rat.62 Az Egyiptomban tartózkodó izraelit{k mindvégig tudt{k, hogy van egy haz{juk, ahov{ visszatérhetnek, s ahol a lakoss{g egy része természetes szövetségesük; és ennek az orsz{gon belüli ötödik hadoszlopnak a léte reményteljesebbé tette a v{llalkoz{st, melynek keretében egy v{ndorló népesség akarta mag{hoz ragadni K{na{nt. Következésképpen az egyiptomi tartózkod{s, majd az Egyiptomból való kivonul{s és a sivatagi v{ndorl{s az izraelita nemzetnek csup{n egy bizonyos h{nyad{t érintette, {m ez a szakasz mégis kiemelkedően fontos szerepet j{tszott vall{si és erkölcsi kultúr{juk kialakul{s{ban. Mi több: egész történelmük központi epizódja volt, és a zsidók így is tartott{k sz{mon, mivel itt jelent meg először a maga transzcendens pomp{j{ban az {ltaluk tisztelt egyetlen Isten, itt nyilv{nult meg az a képessége, hogy kiszabadítsa őket a vil{g legnagyobb birodalm{nak hatalm{ból, és gazdag földet, saj{t orsz{got aj{ndékozzon nekik; m{sfelől ez alkalommal derült fény Isten nagyigényű kív{ns{gaira, amelyek teljesítését viszonz{sul elv{rta tőlük. Mielőtt Egyiptomba költöztek volna, a zsidók alig különböztek a többi kis néptől, jóllehet m{r ekkor is dédelgették magukban a majdani nagys{g ígéretét. Hazatérésük ut{n azonban olyan néppé v{ltak, amelynek rendeltetése és programja volt, és üzenete a vil{g sz{m{ra. A korszak kezdetét és végét József és Mózes személyében két olyan férfi jelzi, aki a zsidók történetének legvar{zslatosabb alakjai közé tartozik; archetípusai annak a fajta személyiségnek, amely a maga erejével és teljesítményével korszakonként újra meg újra beragyogta a zsidó történelmet. Mindketten apjuk ifjabb fiai közé tartoztak, részei teh{t annak a csoportnak – tov{bbi péld{kat [belben, Izs{kban, J{kóbban, D{vidban és Salamonban fedezhetünk fel –, amelyet a Biblia mintegy célzatosan magasztosít fel. A Bibli{ban bemutatott legtöbb vezető nem született előkelő sorba vagy hatalmi helyzetbe, de mint az isteni kegyelem hordozói saj{t erejükből küzdik fel magukat.63 A Biblia éppenséggel saj{tos erényt l{t a hatalom hi{ny{ban, ahogy ez illik az olyan néphez, amely ritk{n jutott hatalomhoz, és sokat szenvedett a hatalom gyakorl{s{tól; de éppúgy erényt l{t a telje-

sítményben és a teljesítményt az erény jeleként értékeli, kiv{lt ha e teljesítmények létrehozói egykor alacsony sorsúak és gyengék voltak. Sem Józsefnek, sem Mózesnek nem voltak születési kiv{lts{gai, és éppen hogy {tvészelték sérülékeny gyermek- és ifjúkorukat, de mindkettőben megvoltak azok az Isten adom{nyozta tulajdons{gok, amelyek révén kiküzdötték maguknak a nagys{got. Itt azonban véget is ér a hasonlós{g. József kiv{ló főminiszter volt – egy idegen uralkodó szolg{lat{ban {lló {llamférfi, előképe a következő h{romezer év sz{mos, ilyen funkciót betöltő zsidó személyiségének. Okos volt, gyors észj{r{sú, éles szemű, képzeletgazdag; {lmodozó, de több is ann{l: olyan férfi, akinek alkotóképessége volt r{, hogy bonyolult jelenségeket értelmezzen, aki előre tervezett és előre l{tott, terveket kov{csolt, és megvalósította azokat. József csendes volt és szorgalmas, gazdas{gi és pénzügyekben j{ratos, mestere sokféle titkos tudom{nynak; értett hozz{, hogyan szolg{lja a hatalmat, és hogyan haszn{lja ki azt népe érdekében. Ahogy a f{raó mondta neki: „nincs hozz{d fogható értelmes és bölcs ember”.64 József tekintélyes helyet foglal el a Genezis könyvében, és érzékelhetően lenyűgözte a korai írnokokat is, akik először kiemelték a nagysz{mú, vele kapcsolatos történetet, és ut{na tiszteletet parancsoló művészi ösztönnel és a szimmetria ir{nti érzékkel eggyé szerkesztették őket. József alakj{nak történeti hitelességéhez azonban nem fér kétség, sőt, élete néh{ny romantikus epizódj{nak az egyiptomi irodalomban is megvannak a visszhangjai. Az az epizód péld{ul, amelyben Pótif{r felesége megkísérli elcs{bítani, majd a visszautasít{son felbőszülve r{galmaz{shoz folyamodik, és börtönbe juttatja, előfordul a Két fivér története című ősi egyiptomi elbeszélésben, amely először egy Kr. e. 1225-ben keletkezett papiruszon nyert ír{sos form{t. Egyébként gyakran megtörtént, hogy idegenek magas pozícióba kerültek az egyiptomi udvarn{l. A Kr. e. 14. sz{zadban péld{ul a Józseféhez hasonló p{ly{t futott be egy Janhamu nevű semita, aki Ehnaton f{raó uralkod{sa alatt birodalmi főbiztos lett. Később, a 13. sz{zadban Merneptah f{raó udvari marsallja egy m{sik, Ben Ozen nevű semita volt.65 A József-elbeszélés legtöbb egyiptomi vonatkoz{sú részlete autentikusnak l{tszik. Az is bizonyos, hogy nyugati semit{k nagy sz{mban érkeztek Egyiptomba. M{r a Kr. e. harmadik évezred végén behatoltak a Nílus delt{j{nak vidékére. Ezek a bev{ndorlók {ltal{ban békés körülmények között érkeztek, néha szabad akaratukból, hogy kereskedjenek vagy munk{t tal{ljanak, m{skor az éhség hajtotta őket – a Nílus gondoskodott ugyanis a legrendszeresebben a gabonafölöslegről –, ismét m{s-

kor rabszolgaként kerültek ide. Az Anastasi VI. jelzésű egyiptomi papiruszon van egy híres részlet, amelyben egyiptomi hat{rőrök értesítik a palot{t egy legelőt és vizet kereső törzs {tvonul{s{ról. A Szentpéterv{ron tal{lható 1116a sz{mú papirusz bemutat egy nagylelkű f{raót, aki búz{t és sört méretett ki az Askelonból, Hazorból és Megiddóból érkezett munkavezetőknek. Egyiptomban egy ideig, a Kr. e. 18. sz{zadtól a 16. sz{zadig egy külföldi dinasztia uralkodott: a hükszoszoké. Néh{nyuk neve – péld{ul a Khian vagy a Jakubher – semit{nak l{tszik. A Kr. u. 1. sz{zadban Josephus, a zsidó történész tényekkel akarta al{t{masztani a kivonul{sról szóló történetet, és Manethót idézte, hogy összekösse az exodust a hükszoszok elűzésével, amelyre a 16. sz{zad közepén került sor. Igaz, a Bibli{ban tal{lható egyiptomi adalékok ink{bb egy későbbi időszakhoz illeszkednének, tudniillik meggyőző bizonyítékok tanúsítj{k, hogy az egyiptomi elnyom{s, amely az izraelit{kat végül l{zad{sra és menekülésre késztette, a Kr. e. m{sodik évezred utolsó negyedére, mégpedig majdnem bizonyosan a híres II. Ramszesz uralkod{sa idejére (Kr. e. 1304-1237) tehető. Az Exodus könyve elején azt olvashatjuk az egyiptomiakról: „Rendelének azért föléjük robotmestereket, hogy nehéz munk{kkal sanyargass{k őket. És építe a F{raónak gabonatartó v{rosokat, Pithomot és Ramszeszt.”66 II. Ramszesz, a XIX. dinaszti{hoz tartozó új birodalombeli uralkodók között a legnagyobb építtető – sőt az óbirodalom piramisépíttetői óta a legnagyobb –, hatalmas építkezéseket kezdeményezett Pithomban, a mai Tell er-Ratab{ban, a Tummilatv{din{l, és abban a v{rosban, amelyet önmag{ról Ramszesznak vagy Pi Rameszunak nevezett el, és amely a Nílus tanaiszi {ga mentén helyezkedik el; modern neve S{n el-H{g{r.67 A XIX. dinasztia f{raói erről a vidékről sz{rmaztak, és ide helyezték {t korm{nyzati székhelyüket, a bibliai Gósen földjének szomszéds{g{ba. Az építkezéseken hatalmas tömegű kényszermunk{st vagy rabszolgamunk{st alkalmaztak. A Leiden 348 nevű, II. Ramszesz kor{ból sz{rmazó papirusz így rendelkezik: „Osszatok gabonafejadagot a katon{knak és ama habiruknak, akik köveket sz{llítanak Ramszesz nagy pilonj{hoz.”68 Az azonban nem valószínű, hogy a kivonul{s éppen Ramszesz uralkod{sa idején zajlott volna le; valószínűbb, hogy az izraelit{k utóda, Merneptah idején törtek ki. Ennek az uralkodónak megmaradt az egyik győzelmi sztéléje, amelynek keletkezési idejét Kr. e. 1220-ra teszik. A szöveg szerint ez a f{raó csat{t nyert a Sínai-félszigeten túl, K{na{nban, és a vesztest „Izrael”-nek hívj{k. Lehetséges, hogy Merneptah nem győzött – a f{raók gyakran {llított{k be diadalnak vereségeiket vagy el-

döntetlen ütközeteiket –, annyi azonban vil{gos, hogy összecsapott az izraelit{kkal, mégpedig saj{t területén kívül, amiből következően az ellenfél m{r elhagyta Egyiptom területér. Ez egyszersmind az első olyan utal{s Izraelre, amely nem a Bibli{ban tal{lható. Ha pedig együtt vesszük tekintetbe m{s bizonyítékokkal, péld{ul a Kir{lyok első könyve 6:1-gyel és a Bír{k könyve 11:26-tal,69 szinte bizonyosra vehetjük, hogy a kivonul{s a Kr. e. 13. sz{zadban zajlott, és nagyj{ból Kr. e. 1225-re be is fejeződött. Az Egyiptomot ért csap{sok és a többi, az izraelit{k kitörését megelőző csod{k és csodaszerű történetek mint olvas{sélmények anynyira elnyomt{k tudatunkban az Exodus könyvének egyéb eseményeit, hogy néha szem elől tévesztjük, hogy itt egy rabszolganép sikeres l{zad{s{ról és meneküléséről esik szó, holott az ókorban ilyen esetre nem volt m{s példa; és az akcióban részt vevő izraelit{k sz{m{ra is elsöprő erejű emlék maradt. Azoknak a tudat{ban, akik hallottak, majd később olvastak róla, a kivonul{s, mint a zsidó történelem központi, meghat{rozó eseménye, fokozatosan kiszorította még a teremtést is. Egyiptom hat{rai mentén olyasvalami történt, ami meggyőzte róla a szemtanúkat, hogy Isten közvetlenül és perdöntő módon avatkozott be sorsukba. És a történet elbeszélt, majd később leírt v{ltozat{ból az egym{st követő nemzedékek is meggyőződtek róla, hogy Istennek ez az ő javukra fordított hatalma a legfigyelemreméltóbb esemény valamennyi nemzet történelmében. A sokéves intenzív kutatói munka ellenére igaz{ból nem tudjuk, hol mentette meg az Úr Izraelt a f{raó had{tól.70 A kritikus meghat{roz{s: „a s{stengernél” vagy „a tengernél” (esetleg „a tón{l”). Ez a meghat{roz{s éppúgy jelölheti valamelyik sós tavat vagy a Szueziöböl északi végét, sőt még az Akabai-öböl felső végét is; tov{bbi lehetőség a Sirbonis-tó a Sínai-félsziget északi részén, amely valój{ban a Földközi-tenger egy lagún{ja.71 Tudjuk viszont, hogy a hat{rt helyenként nagy erőkkel védték, és mindenütt őrség felügyelte. Az epizód, amely megmentette az izraelit{kat a f{raó haragj{tól, és amelyben ők az isteni megv{lt{s jelét l{tt{k, olyan döbbenetes volt, hogy sz{mukra és utódaik sz{m{ra egész spiritu{lis létezésük dinamikus hajtóerejévé v{lt. Mózes így szólt népéhez: „Mert tudakozzék csak a régi időkről, a melyek te előtted voltak, ama naptól fogva, a melyen az Isten embert teremtett a földre (<), ha történt-é e nagy dologhoz hasonló, vagy hallatszott-e ehhez fogható? (<) Avagy prób{lta-é azt Isten, hogy elmenjen és v{lasszon mag{nak népet valamely nemzetség közül, kísértésekkel, jelekkel, csud{kkal, haddal, hatalmas kézzel, kinyújtott karral,

és nagy rettenetességek {ltal, a miképen cselekedte mind ezeket ti érettetek az Úr, a ti Istenetek Égyiptomban, szemeitek l{tt{ra?” A Kivonul{s könyvében pedig Mózes mag{val Istennel mondatja ki tetteinek döbbenetes csodaszerűségét, és azt is kihirdetteti vele, hogy ezek a csud{k hogyan kapcsolódnak a tervekhez, amelyeket Isten az egész nép sz{m{ra tartogat: „Ti l{tt{tok, a mit Égyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas sz{rnyakon és magamhoz bocs{tottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartj{tok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.”72 Ehhez a lenyűgöző eseménysorhoz jól illett az a rendkívüli férfi, aki az izraelita l{zad{s vezérévé ki{ltotta ki mag{t. Mózes a zsidó történelem tengelyében {lló személyiség, az a sarokp{nt, amelyen minden megfordul. Ha [brah{m a faj őse volt, Mózes volt az igazi teremtőerő, a nép {talakítója; alatta és {ltala v{ltak saj{tos, m{soktól elkülöníthető néppé, olyan nemzetté, amelynek jövője van. Zsidó archetípus volt ő is, ak{rcsak József, de amattól merőben különböző és sokkal félelmetesebb. Próféta volt és vezér; a döntő tettek bajnoka, akiből m{gneses hat{s {radt; a mennydörgő harag és a könyörtelen elsz{nts{g embere, akit ugyanakkor mélységes spiritualizmus fűtött: szerette, ha a vidék eldugott zugaiban mag{nyosan t{rsalkodhat önmag{val és az Istennel, l{tom{sokban, revel{ciókban és apokalipszisekben volt része, és ugyanakkor mégsem volt remete, hanem aktív spiritu{lis erőként működött a vil{gban, gyűlölte az igazs{gtalans{got, szenvedélyesen tört egyfajta Utópia megvalósít{s{ra. Olyan férfi volt, aki azon túl, hogy közvetítőként lépett fel Isten és ember között, arra törekedett, hogy a legmélyebb idealizmust gyakorlatias {llamférfiúi tevékenységre v{ltsa {t, a nemes eszméket pedig a mindennapi élet részleteinek nyelvére fordítsa. Mindenekfölött pedig törvényalkotó és bíró volt, a szellem totalit{riusa, akinek az volt a célja, hogy nagyszab{sú és egységes szerkezetbe foglalja a helyes nyilv{nos és mag{néletbeli magatart{s minden vonatkoz{s{t. A tevékenységéről besz{moló bibliai könyvek, különösen Mózes m{sodik, harmadik és negyedik könyve mintegy hatalmas vezetékként {br{zolja Mózest, akin keresztül az isteni kisug{rz{s és ideológia a nép szívébe és tudat{ba {rad. Mózesben azonban egyszersmind különösen eredeti személyiséget is kell l{tnunk, aki fokozatosan, félelmetes és felemelő élmények révén v{lt szilaj és szenvedélyes alkotóerővé, aki felforgatta a vil{got, és megújította a sz{mtalan nemzedék

{ltal gondolkod{s nélkül elfogadott mindennapi fogalmakat, minek következtében a vil{g is gyökeresen {talakult, és a régi l{t{smódhoz való visszatérés lehetetlenné v{lt. Mózes péld{ja igazolja a nagy történészek {ltal mindig is elismert tényt, miszerint az emberiség nem mindig észrevehetetlen, apró lépésekkel halad előre, hanem olykor hatalmas ugr{sokkal, gyakran egy mag{nyos és kiemelkedő személyiség dinamikus hajtóerejének hat{s{ra. Wellhausen és iskol{ja azt {llítottak, hogy Mózes alakja későbbi fikció, a mózesi törvénykönyv pedig a sz{mkivetés ut{ni papoknak a Kr. e. első évezred m{sodik feléből sz{rmazó kital{l{s a; ez azonban nem m{s, mint a fanatizmusig eltúlzott szkepticizmus, amely vand{l módra eltörli az emberi teljesítményt. Mózest nem tal{lhatta ki az emberi képzelet; ereje kisug{rzik a bibliai narratíva lapjairól, mint ahogy egykoron meghódított egy akadékoskodó, megosztott népet, amely gyakran nem sokkal volt több rémült csőcseléknél. Mindazon{ltal feltétlenül meg kell jegyezni, hogy Mózes ugyan kiemelkedő személyiség volt, de semmiképpen sem emberfölötti. Az ókorban erős volt a hajlam az alapító személyiségek istenítésére; ezért egyes zsidó szerzők és bölcsek mindent elkövettek, hogy kidomboríts{k Mózes esendőségét és emberi gyengéit. Ez azonban fölösleges volt, lévén, hogy a róla szóló feljegyzésekben mindez benne van. A bibliai {br{zol{s tal{n legink{bb meggyőző aspektusa az, ahogyan Mózest m{r-m{r a gy{vas{gig menően tétov{nak és bizonytalannak, téveszméihez csökönyösen ragaszkodónak, meggondolatlannak és lobbanékonynak festi, és ami még figyelemreméltóbb: bemutatja azt is, hogy a hős tudat{ban van hib{inak, és keserűen gyötrődik miattuk. Valóban ritk{n fordul elő, hogy egy nagy ember bevallja: „(<) mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok”.73 A tiszta beszéd hi{nya az a fogyatékoss{g, amelyet egy törvényalkotó és {llamférfi a legkevésbé hajlandó elismerni. Még feltűnőbbek azok a képek, amelyek Mózest elszigetelt, meglehetősen kétségbeesett és tehetetlen alakként {br{zolj{k, amint küszködik a hatalmas szereppel, amelyet vonakodva fogadott el, és amelytől fog{t összeszorítva prób{lna szabadulni. Az Exodus könyvének 18. fejezete úgy mutatja be a vezért, mint aki lelkiismeretesen bír{skodik: hajnaltól alkonyatig hallgatja meg a nép {ltal elé terjesztett ügyeket. Apósa, Jethro, ottj{rtakor méltatlankodva kérdezi: „(<) miért ülsz te egymagad, mind az egész nép pedig előtted {ll reggeltől estig?” Mire Mózes f{radtan így felel: „Mert a nép Isten akarat{t tudakolni jön hozz{m. Ha ügyök-bajok van, én hozz{m jőnek és törvényt teszek az ember között és felebar{tja között és tudt{-

ra adom az Isten végezéseit és törvényeit.” Jethro erre így felel: „Nem jó az, a mit te cselekszel. Felettébb kif{radsz te is, ez a nép is.” Ezért azt javasolja, hogy hozzon létre Mózes rendszeresen ülésező, képzett bírói kart, a sok tekintetben szerény Mózes pedig, aki volt olyan nagylelkű, hogy kikérje és meghallgassa a bölcs tan{csot, megfogadja az öregember szavait.74 Mózes, ahogy a Bibli{ból megismerjük, hősinek és emberinek kivételesen vonzó elegye, aki félelmetesen biztos volt a dolg{ban, {m ez a bizonyoss{g sokfajta kétséget és néha zavarodotts{got leplezett. Helyzetéből következően b{tran el kellett j{tszania a mindentudót, és mert össze kellett tartania a maga egyre szaporodó ny{j{t, kénytelen volt magabiztosan mennydörögni, még ha bizonytalan volt is, és a nyilv{noss{g előtt könyörtelennek l{tszani, ami idegen volt természetétől. Komor képet sug{rzott mag{ról, s jelmondata az volt: „Hajlítsa meg a Törvény a hegyet.” A korai {gg{dai hagyom{ny semmi kétséget nem hagy felőle, hogy [ron népszerűbb volt, mint n{l{n{l sokkal jelentősebb fivére: amikor [ron meghalt, mindenki sírt, de amikor Mózes halt meg, csak a férfinép gy{szolta. 75 A Biblia mai olvasóinak, meglehet, tiszt{bb képük van Mózes jelleméről, mint azoknak a férfiaknak és nőknek, akik annak idején a követői voltak. Mózes nem csup{n a Krisztus előtti ókor legnagyobb befoly{sú zsidó személyisége volt, hanem az egyetlen, aki nagy hat{st gyakorolt az egész ókori vil{gra. A görögök eggyé olvasztott{k saj{t isteneikkel és héroszaikkal, különösen Hermésszel és Muszaiosszal; neki tulajdonított{k a héber ír{s megalkot{s{t, és munk{ss{g{ban l{tt{k a föníciai és ez{ltal a görög ír{smód előzményét is. Eupolémosz azt mondta, hogy Mózes volt az első bölcs az emberiség történetében. Artapanosz szerint ő volt az egyiptomi korm{nyzati rendszer megszervezője és sz{mos h{borús és ipari gépezet feltal{lója. Arisztobulosz úgy vélte, Homérosz is, Hésziodosz is ihletet merített munk{ss{g{ból, és az ókori írók között elterjedt volt a nézet, miszerint az emberiség {ltal{ban és a görög civiliz{ció különösen nagyon sokat köszönhet a mózesi eszméknek.76 Nem meglepő, hogy az ókori zsidó szerzők is {tvették ezt a hagyom{nyt, amely Mózest az ősi kultúra vezető egyéniségének tartja. Josephus szerint még a „törvény” szót mag{t is ő tal{lta ki – az akkori görögöknek nem volt r{ szavuk –, és ő volt a vil{gtörténelem első törvényalkotója.77 Philo mind a filozófusokat, mint a törvényalkotókat azzal v{dolta, hogy Mózes eszméit m{solj{k vagy orozz{k el, és a legfőbb bűnösöknek e tekintetben Hérakleitoszt és Platónt tartotta. 78 Még l{tv{nyosabb a Kr. u. 2. sz{zadban élt pog{ny szerző, apameai Nume-

nius {llít{sa, miszerint Platón nem m{s, mint egy görögül beszélő Mózes.79 Az ókori írók nemcsak hogy meg voltak győződve Mózes létéről, hanem a vil{gtörténelem egyik alakítój{t l{tt{k benne. Volt azonban a Kr. e. első évezred m{sodik felétől a pog{ny szerzők körében egy m{sik {ramlat is, amely Mózesben k{rtékony alakot l{tott, mondv{n, hogy az {ltala megteremtett vall{s idegenszerű, szűk l{tókörű, kirekesztő jellegű és antiszoci{lis. Sokan kötötték össze alakj{t a módszeres antiszemitizmus legkor{bbi megnyilv{nul{saival. Abderai Hekateiosz (Kr. e. 4. sz{zad), egy m{ra elveszett Egyiptom-történet szerzője, azzal v{dolta, hogy követőit elkülönítette a többi embertől, és szította az idegengyűlöletet. Manetho (Kr. e. kb. 250) terjesztette el elsőként azt a rendkívül szívós legend{t, mely szerint Mózes nem is zsidó, hanem egyiptomi volt, reneg{t heliopoliszi pap, aki megparancsolta a zsidóknak, hogy öljék le valamennyi szent egyiptomi {llatot, és megalapozta az idegen uralmat. 80 Ez az alak, a l{zadó egyiptomi papé, aki törvényen kívüli elemekből, köztük lepr{sokból és négerekből szervezett felkelést, lett az antiszemitizmus alapképlete, az ősr{galom, amelyet az évsz{zadok sor{n rendkívüli szívóss{ggal cifr{ztak és ismételgettek. Így péld{ul kétszer is szerepel Karl Marx Engelshez írott leveleinek antiszemita passzusaiban.81 Különös az is, hogy az antiszemit{nak legkevésbé sem mondható Sigmund Freud utolsó, Mózes és az egyistenhit című művét Manetho meséjére alapozta, arra teh{t, hogy Mózes egyiptomi volt és pap, és – sok ténynek {lc{zott balgas{ggal együtt – hozz{tette a közkeletű feltételezést is, miszerint Mózes a maga vall{si eszméit Ehnaton monoteista napkultusz{ból merítette volna.82 B{rhonnan szerezte is Mózes a maga vall{si és törvénykezési eszméit (és a kettő az ő tudat{ban elv{laszthatatlan volt egym{stól) – az biztos, hogy nem Egyiptomban tal{lt r{juk, mi több: egész munk{ss{ga az ókori Egyiptom eszmevil{g{nak gyökeres tagad{saként értelmezhető. Mint ahogy [brah{mnak Urból és Har{nból K{na{nba való költözését sem tudhatjuk be kiz{rólag gazdas{gi okoknak, ugyanez az izraelit{k egyiptomi kivonul{s{ról sem feltételezhető. Többről volt itt szó, mint menekülésről a mostoha körülmények közül, sőt a Biblia helyenként éppenséggel arra utal, hogy a körülmények elviselhetőek voltak: a kivonulók gyakran sóv{rogva gondoltak vissza „az egyiptomi húsos fazekakra”. Egyiptomban a Kr. e. m{sodik évezred folyam{n {ltal{ban kellemesebb volt az élet, mint az ókori Közel-Kelet b{rmely m{s pontj{n. Az exodus alapvető indítéka politikai volt. Az Egyiptomban élő izraelit{k nagy létsz{mú és egyre sza-

porodó, kellemetlen kisebbséget alkottak. Az Exodus könyvének elején a f{raó azt mondja „az ő népének”, hogy az izraelit{k népe „több és hatalmasabb n{lunkn{l. Nosza b{njunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék.”83 Az egyiptomiaknak az izraelit{k elszaporod{s{tól való félelme volt az elnyom{s legfőbb indítéka, és az elnyom{s éppen azt célozta, hogy csökkentse létsz{mukat. Megdöbbentő p{rhuzamok is adódhatnak: a f{raó {ltal elrendelt rabszolgamunka a maga sötét módj{n Hitler rabszolgamunka-programj{t, sőt mag{t a holokausztot is előrevetítette. Így h{t a kivonul{s a politikai különv{l{snak és az ellen{ll{snak volt a megnyilatkoz{sa, {m elsősorban és mindenekelőtt vall{si aktus volt. Az izraelit{k ugyanis külön úton j{rtak, ezt pedig az egyiptomiak jól l{tt{k, és tartottak is tőlük, éppen azért, mert az izraelit{k elvetették az egyiptomi istenek egész fura és nyüzsgő panteonj{t csakúgy, mint az egyiptomi spiritualizmus egész szellemiségét, amely a maga módj{n éppolyan intenzív és mindent {tható volt, mint Izrael bontakozó vall{sa. Mint ahogy m{r [brah{m megérezte, hogy az uri vall{s zs{kutc{ba jutott, ugyanígy az izraelit{k és vezérük, a többieknél élesebb szemű Mózes is fojtogatónak, tűrhetetlennek, gyűlöletesnek és gonosznak tal{lt{k az egyiptomi hitvil{got. Egyiptom elhagy{sa nemcsak a fizikai rabszolgasorsból való kitörést jelentette: egyszersmind egy levegőtlen spiritu{lis börtönből is menekültek. Az Egyiptomban élő izraelit{k az igazs{g oxigénjét szomjúhozt{k, és az ottanin{l tiszt{bb, szabadabb és felelősebb életmódra v{gytak. Az egyiptomi civiliz{ció nagyon ősi és nagyon gyermeteg volt, és az izraelit{k t{voz{sa egyszersmind a felnőtt létre való törekvés jelének tekinthető. E felnőtté érés sor{n az izraelit{k, hosszabb t{von, nemcsak önmaguk jav{ra, hanem az egész eljövendő emberiség érdekében cselekedtek. A monoteizmus felfedezése a történelem egyik nagy, ha nem a legnagyobb fordulata, és nem is csak a monoteizmusról volt szó: egyszersmind olyan egyedüli, mindenható Istent fedeztek fel, akit erkölcsi elvek mozgatnak, és aki módszeresen törekszik r{, hogy ezeket az elveket az emberekbe is beültesse. Hogy mekkora fordulat zajlott itt le, vil{goss{ v{lik, ha szemügyre vesszük az izraelit{k {ltal elutasított egyiptomi vil{gszemléletet. Az egyiptomiak kivételes ügyességgel haszn{lt{k a kezüket, és vizu{lis ízlésük is kifog{stalan volt, de intellektu{lis mércéik a végletek ig archaikusak maradtak, és az {ltal{nos fogalmakat nehezen vagy egy{ltal{n nem értették meg. Kevés érzékük volt a halmozódó, teh{t nem önismétlő idő ir{nt, és így a történelmet sem tudt{k igaz{n felfogni. Érthetetlen volt sz{mukra a line{ris fejlő-

dés fogalma is. Élet és hal{l kérdését, illetve az emberi, az {llati és a növényi vil{g közötti fogalmi megkülönböztetést csak töredékesen és bizonytalanul érzékelték: Vall{si hiedelmeiknek több közük volt a keleti és afrikai ciklikus és animista vall{sokhoz, mint ahhoz, amit Nyugaton vall{son értünk. Ég és föld csak fokozatban, nem pedig jellegében különbözött egym{stól, az egekben pedig olyan kir{ly uralkodott, akiben testet öltött a teremtő, és akinek földi képviselője a f{raó volt. A t{rsadalom mind az égben, mind a földön szükségszerűen {llandó és statikus volt, és a v{ltoztat{s minden form{ja tévelygőnek és gonosznak minősült. Rendkívül jellemző, hogy e statikus t{rsadalomnak a személytelen törvényhez nem volt érzéke, ezért azt{n tartózkodott a rendszerbe foglalt törvényektől, és még ink{bb az ír{sban rögzítettektől. A törvény forr{s{nak és ur{nak a f{raót tekintették, bír{i pedig – mert bírós{gok természetesen voltak mintegy a f{raó képében érvényesítették az ő önkényes ítéleteit. Merőben m{s volt az a vil{gnézet, amelyet a Kr. e. harmadik és m{sodik évezredben a mezopot{miai kultúr{k tükröztek. Ez a szemlélet sokkal dinamikusabb, de egyszersmind zavarosabb is volt. Az egyetlen istennek mint a hatalom végső forr{s{nak eszméjét elvetették. Ellentétben az egyiptomiakkal, akik teológiai problém{k felbukkan{sakor rendre új meg új istenekkel gazdagított{k panteonjukat, a mezopot{miaiak hite szerint m{r valamennyi főisten meg teremtődött. Az isteneknek ez a közössége képviselte a főhatalmat, megv{lasztotta a panteon fejét (így péld{ul Mardukot), és szükség esetén az embereket is halhatatlann{ tette. Ekként a menny, ak{rcsak az emberi t{rsadalom, szüntelenül a nyugtalans{g {llapot{ban volt, sőt a kettő valój{ban egym{st m{solta, s az összekötő kapocs a zikkurat volt. A földi uralkodó azonban nem volt isten – a mezopot{miai t{rsadalmak a fejlődésnek ebben a szakasz{ban csak ritk{n hittek az isten-kir{lyokban –, tov{bb{ a hatalma sem volt abszolút: az isteneknek tartozott felelősséggel.84 Az uralkodó sem bocs{thatott ki vagy szolg{ltathatott törvényt önkényesen, sőt: az egyes embert a kozmikus törvény védte, az pedig megv{ltoztathatatlan volt. 85 Az ókori mezopot{miai t{rsadalom dinamikus volt, és ezért hitt a halad{s eszméjében; következésképpen az ir{nyadó eszmék sokkal kielégítőbbek voltak, mint az egyiptomi pang{s: reményt kín{ltak az Egyiptom {ltal oly l{tv{nyosan képviselt afro{zsiai norm{k beletörődésével vagy fatalizmus{val szemben. Míg a piramis a halott istenkir{lyok sírja volt, a zikkurat-templom eleven kötést jelentett föld és ég között. M{sfelől ezek az eszmék mellőzték az élethez való erkölcsi

alapokat, és teljes bizonytalans{gban voltak afelől, hogy mit is képviselnek vagy óhajtanak az istenek: elragadtat{suk és haragjuk egyar{nt önkényes és ezért megmagyar{zhatatlan volt; az emberek pedig örökösen és vakon arra törekedtek, hogy {ldozatok bemutat{s{val megbékítsék őket. Ezek a nyugat felé terjeszkedő mezopot{miai t{rsadalmak egy lényeges tekintetben egyre kifinomultabbak lettek. Olyan ír{sform{kat fejlesztettek ki, amelyek sokkal hatékonyabbak voltak az egyiptomi hieroglif{kn{l és sz{rmazékaikn{l, és teljes joggal érezték úgy, hogy felfedezésükben a hatalom forr{sa buzog. Ezért hittek benne, hogy ha egy törvényt ír{sba foglalnak, azzal mintegy megszil{rdítj{k, sőt isteni fogantat{súv{ teszik. A harmadik évezred végétől kezdve a jogi rendszerek egyre tömörebbek és bonyolultabbak lettek, és nem csup{n az egyedi jogi dokumentumok tömegében nyilv{nultak meg, hanem az ekkortól keletkező ír{sos törvénykönyvekbe is bekerültek; az akk{d ír{smód és nyelv elterjedése arra b{torította az uralkodókat, hogy kiki gyűjteménnyé form{lja a maga törvényeit. Így történt ez még az olyan, egym{stól élesen elütő t{rsadalmakban is, mint Elam és Anatólia, Ugarit és a földközi-tengeri partvidék, valamint a hurrit{k és a hettit{k körében. A mózesi kódex legkor{bbi v{ltozata, amelyet feltevésünk szerint Kr. e. 1250 t{j{n léptettek érvénybe, ekként ősi hagyom{nyt folytatott. A legelső törvényt{r, amelyet az isztambuli Ókori Keleti Múzeum szövegei között tal{lhatnak, Kr. e. mintegy 2050 körül keletkezett, és a harmadik Ur-dinasztiabéli Ur Nammunak, „Sumer és Akk{d kir{ly{nak” volt a műve. A szöveg többek között meg{llapítja, hogy Ur Nammut Nanna isten v{lasztotta uralkodónak, ő pedig megszabadult a tisztességtelen hivatalnokoktól, és pontos súly- és mértékrendszert léptetett életbe. [brah{mnak minden bizonnyal ismerősek voltak ezek a rendelkezések. Egy tov{bbi kódex, amelyet az ősatya ismerhetett, Kr. e. körülbelül 1920-ban keletkezett. Az iraki múzeumban most két olyan t{bla l{tható, amely az ősi Esnuna kir{lys{gból eredt, és akk{d nyelven sorol fel mintegy hatvan birtokszab{lyoz{si törvényt, amelyet Tiszkpak isten rendelt el, és léptetett életbe a helyi kir{ly közvetítésével. Sokkal {tfogóbbak azok a Kr. e. 19. sz{zadból való t{bl{k, amelyek zöme jelenleg a pennsylvaniai egyetemen tal{lható; ezek Lipit-Ist{r idi kir{ly törvénygyűjteményét tartalmazz{k, amely (ak{rcsak az Ur Nammué) sumer nyelven íródott. És itt van még mind közül a legérdekesebb, Hammurabi akk{d nyelvű kódexe, amelyet 1901-ben, Szúsz{ban, Babilontól keletre tal{ltak meg egy hat l{b hosszú

dioritt{bl{n; a Kr. e. 1728 és 1686 között keletkezett törvényt{r86 jelenleg a Louvre-ban l{tható. Az egyéb és későbbi törvénygyűjtemények között van egy, a középső asszír időszakaszból sz{rmazó agyagt{blasorozat, amelyet német régészek b{ny{sztak elő az első vil{gh{ború előtt Qalat Sergatban (az ókori Asurban); a t{bl{k valószínűleg a Kr. e. 15. sz{zadra nyúlnak vissza, és az időpontot tekintve tal{n ők {llnak a legközelebb az eredeti mózesi kódexhez.87 Mózesnek teh{t, midőn összegyűjtötte és rendszerezte az izraeli törvényeket, bőséges forr{sanyag {llt rendelkezésére. Az udvarn{l nevelkedett, és ír{studó volt. Amikor a törvényt ír{sba foglalta és kőbe vésette, ez része lett a törvénykönyvet nem ismerő Egyiptomból való felszabadító menekülésnek; így indultak vissza [zsi{ba, ahol az ilyen törvénygyűjtemények m{r megszokottak voltak. Mindazon{ltal – hab{r a mózesi kódex ebben az értelemben egy közel-keleti hagyom{nyhoz csatlakozott – az összes többi ókori kódextől alapvetően és a részletekbe menően olyannyira különbözött, hogy merőben újszerű alkot{snak tekinthető. Először is a többi törvénykönyv ugyan isteni ihletésre hivatkozott, és szövege az egyes kir{lyoktól eredt, amilyen péld{ul Hammurabi vagy Ist{r, de éppen ezért a gyűjtemény visszavonható és v{ltoztatható volt, és jellegzetesen vil{gi terméknek minősülhetett. Ezzel szemben a Bibli{ban maga Isten írja a törvényt – Mózes öt könyvében minden meghozott törvény Isten alkot{sa –, és egyetlen zsidó kir{lynak sem volt megengedve, hogy törvénykönyvet fogalmazzon meg; ilyen ir{nyú kísérletre nem is került sor. Mózes (és sokkal később Ezékiel *Jehezkél+, aki a törvénykezési reformokat közvetítette) próféta volt, nem kir{ly, és ink{bb isteni közvetítő, semmint szuverén törvényhozó. Ezért van az, hogy kódexe nem hat{rolja el egym{stól a vall{si és a vil{gi elemeket, amelyek a kodifik{tor sz{m{ra egységet jelentenek, mint ahogy nem tesz különbséget a polg{ri, a büntető- és az erkölcsi törvények között sem. 88 Ennek az oszthatatlans{gnak jelentős gyakorlati következményei lettek. A mózesi jogelmélet szerint minden törvénysértés az Istent sérti. Minden bűn vétség, a szó erkölcsi értelmében, és minden vétség bűn. A kih{g{sok abszolút sértések, amelyeket az ember segítség nélkül sem meg nem bocs{that, sem el nem törölhet. Ha valaki jóv{teszi a halandó ember ellen elkövetett bűnt, azzal még semmit sem ért el; Isten is jóv{tételt követel, és ez olykor könyörtelen bűnhődéssel j{rhat. Az ókori Közel-Kelet legtöbb törvénygyűjteményének a tulajdon {ll a középpontj{ban; még az emberek is tulajdont képviselnek, amelynek értéke felbecsülhető. A mózesi kódex istenközpontú. Így péld{ul m{s

kódexekben a férj megbocs{that a h{zass{gtörő feleségnek és szeretőjének; a mózesi kódex azonban mindkettő hal{l{t követeli.89 Hasonlóképpen, míg a többi kódex mag{ba foglalja a kir{ly abbéli jog{t, hogy még főbenj{ró bűn esetében is megbocs{sson a bűnösnek, a Biblia nem nyújt ilyen lehetőséget, sőt főbenj{ró esetekben elveti a „gazdag ember törvénye” fogalm{t: a leggazdagabb gyilkos sem v{lthatja meg a kivégzését, még akkor sem, ha {ldozata cseléd vagy rabszolga. Ezen túlmenően még sz{mos olyan bűn van, amely annyira megharagítja Istent, hogy semmilyen anyagi k{rpótl{s nem csillapíthatja indulat{t. Ha ezzel szemben a bűnösnek nem {llt sz{ndék{ban, hogy a m{sik embert megsebesítse vagy megölje, és az elkövetett bűn csak meggondolatlans{gból vagy könnyelműségből fakad, ott Isten sértettsége csekélyebb, és alkalmazhatók a k{rpótl{s szab{lyai. A vétkes ez esetben annyit fizet, „amennyit re{ a bír{k kivetnek”. Vonatkozik ez a mózesi törvényt{r szerint péld{ul arra, ha egy férfi úgy lök meg egy asszonyt, hogy az idő előtt megszüli gyermekét, vagy ha egy elítélendő összetűzés hal{llal végződik; ezért és a csekélyebb balesetekért is a büntetés „szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, l{bat l{bért”90; ezt a paszszust mellesleg gyakran félreértették, holott egyszerűen csak azt jelenti, hogy a sérelemért szigorú k{rtérítés j{r. M{sfelől, ha a sérelem bűnösségi fokozata véletlenszerű ugyan, de mégis bűnön alapul, a hal{lbüntetésnek van helye. Így péld{ul ha egy ökör felöklel egy embert, és a hal{l{t okozza, csak az ökör lakol életével, a gazd{ja büntetlen marad; de ha a gazda tudta, hogy az {llat veszélyes, mégsem hozott megfelelő intézkedéseket, és emiatt egy ember meghalt, a gazda is életével fizet.91 Ebből az utolsó intézkedésből, amelyet „Az öklelő ökör törvényének” neveznek, kitetszik, milyen óri{si jelentőséget tulajdonított a mózesi törvénykezés az emberi életnek. A sorok között paradoxon bujk{l, mint minden olyan esetben, amikor a hal{lbüntetés etikus alkalmaz{sa kerül szőnyegre. A mózesi teológia értelmében az ember Isten képére teremtődött, és ezért élete nemcsak értékes, hanem szent is. Valamely ember megölése olyan súlyosan sérti Istent, hogy a végletes büntetést, vagyis a kivégzést vonja maga ut{n; a pénz itt nem elegendő. A kivégzés iszonytató ténye mintegy kidomborítja az élet szentségét. A mózesi törvény értelmében teh{t sok olyan férfi és nő lelte hal{l{t, akiket a környező t{rsadalmak vil{gi kódexei puszt{n arra ítéltek volna, hogy k{rpótolj{k {ldozataikat vagy azok csal{dj{t. [m ugyanebből az axióm{ból kiindulva az ellenkezője is igaz. Míg m{s törvénykönyvek hal{lbüntetéssel sújtott{k a tulajdon elleni

bűnöket, mint péld{ul a tűzeset alatti fosztogat{st, az idegen h{zba való betörést, a sötétség leple alatt elkövetett birtokh{borít{st avagy m{s ember feleségének az eltulajdonít{s{t, a mózesi törvények értelmében a tulajdon terhére elkövetett sérelem nem sz{mít főbenj{ró bűnnek. A tulajdon elleni vétség eltörpül az emberélet szentségéhez képest. Megtagadja a mózesi kódex a helyettesítő bűnhődést is: a szülők vétségét nem lehet fiaik vagy l{nyaik kivégzésével büntetni, és a férj bűnét sem lehet ellensúlyozni azzal, hogy a feleség prostitu{lja mag{t.92 Ezen túlmenően nemcsak az emberélet szent – az Isten képére form{lt emberi lény is nagy becsben {ll. Míg péld{ul a középasszír törvényt{r testi büntetések elborzasztó sorozat{t rögzíti, az arc megcsonkít{s{tól a kiherélésen {t a karóba húz{sig és a hal{lra korb{csol{sig, a mózesi kódex tiszteletben tartja az emberi testet. A fizikai kegyetlenség a minim{lisra korl{tozódik. Még a korb{csol{st is legföljebb negyven ütésben szabt{k meg, és végrehajt{s{nak a bíró „színe előtt” kellett megtörténnie: „negyvenet üttessen r{, ne többet, hogy netal{n, ha ennél több ütést üttet re{, al{valóv{ legyen előtted a te aty{dfia.”93 Tény és való, hogy a mózesi kódex sokkal emberségesebb volt az összes többinél, mivel istenközpontú lévén emberközpontú is volt. A mózesi törvényt{r szíve a Tízparancsolat volt, Istennek Mózes {ltal tolm{csolt kinyilatkoztat{sai (Deuteronomium 5:6-18), amelyek a „tíz rendelés és végzés” címet viselték (Deuteronomium 4:13); míg a parancsolatok {llítólag eredeti v{ltozatai az Exodus könyvének 20:214-ig terjedő részében tal{lhatók. A szövegekben sok a megoldatlan probléma és a hom{ly. Valószínűnek l{tszik, hogy a parancsolatok a maguk eredeti form{j{ban egyszerűek, sőt túltömörítettek voltak, és csak később fejtették ki őket részletesebben. A legkor{bbi forma, amely közvetlenül Mózestől eredt, az al{bbiak szerint fogalmazódott {t és képezett h{rom csoportot: az elsőtől a negyedikig Isten és ember viszony{val foglalkoznak, a hatodiktól a tizedikig az emberek egym{shoz való kapcsolat{val, míg az ötödik, mintegy hídszerepet betöltve, szülőkről és gyermekekről szól. Ekként a következő szöveget kapjuk: „Én, az Úr, vagyok a te Istened; Ne legyenek néked idegen Isteneid én előttem; Ne csin{lj magadnak faragott képet; az Úrnak, a te Istenednek nevét hi{ba fel ne vedd; Megemlékezzél a szombat napról; Tiszteld aty{dat és any{dat; Ne ölj; Ne par{zn{lkodj{l; Ne lopj; Ne tégy hamis tanúbizonys{got; Ne kív{nj semmit, a mi a te felebar{todé.”94 A szóban forgó erkölcsi szab{lyok némelyike m{s ókori közelkeleti civiliz{ciókban is elterjedt; itt van péld{ul a negatív konfesszió,

„az {rtatlans{g kinyilv{nít{sa” néven ismert óegyiptomi szöveg, amelyben egy halott lélek a vég ítélet napj{n elősorolja azokat a vétkeket, amelyeket nem követett el.95 [m ami az Istennel és az emberrel szembeni helyes magatart{s {tfogó summ{zat{t illeti, amelyet egy egész népnek felkín{lnak, a nép pedig elfogadja és a szívébe vési, elmondható, hogy a Tízparancsolatnak az egész ókorban még csak halv{ny m{sa sem létezik. A Tízparancsolat az Istennel kötött szövetség alapja volt. Ezt a szövetséget elsőnek [brah{m kötötte, később J{kób megújította, most pedig Mózes és az egész nép újította meg ismételten, nyilv{nos és ünnepélyes form{ban. A modern kutat{sok kimutatj{k, hogy a mózesi szövetség, amelyet az Exodus könyve röviden, Mózes ötödik könyve (Deuternomium) pedig részletesebben ismertet, az ősi közel-keleti szerződések, péld{ul a hettit{k szerződéseinek mint{j{t követi. Van egy történelmi bevezetése, amely kitűzi a célt, ezt követi a v{llalkoz{s természetének, az isteni tanúknak, az {ld{soknak és az {tkoknak megnevezése, majd a szöveg és végül a szöveget tartalmazó t{bl{k lelőhelye.96 A mózesi szövetség azonban a maga nemében p{ratlan, mivel benne nem {llamok kötnek egyezséget, hanem Isten és a nép. Ebben a szövetségben az ókori izraelita t{rsadalom egyesítette a maga érdekeit Istenéivel és, cserébe a védelemért és a jómódért, elfogadta Őt, ak{r egy totalit{rius uralkodót, akinek kív{ns{gai életük valamennyi aspektus{t meghat{rozt{k. Ekként a Tízparancsolat csup{n a legbelső magva annak a bonyolult isteni törvényrendszernek, amelyet Mózes m{sodik, ötödik és negyedik (Numeri) könyve kifejt. Az ókor kései szakasz{ban judaista tudósok 613 parancsolatba sorolt{k a törvényeket, amelyek közül 248 kötelező érvényű parancsolat, 365 pedig tilalom volt.97 Ez a mózesi joganyag tém{k végtelen sk{l{j{t fogja {t. Semmiképpen sem keletkezett valamennyi rendelkezése Mózes kor{ban, és még kevésbé abban a form{ban, ahogy r{nk sz{llt. Az anyag egy bizonyos része péld{ul a letelepedés ut{ni mezőgazdas{ggal foglalkozik, teh{t csak a K{na{n meghódít{sa ut{ni korszakban jöhetett létre. Egyes feltételezések szerint ezeket a részeket egyszerűen {tvették a k{na{ni törvényekből, teh{t végső soron sumer, babiloni, asszír és hettita eredetűek.98 Erre az időre azonban az izraelit{kban erős jogi érzékenység fejlődött ki, teh{t nagyon is képesek voltak újít{sokra vagy arra, hogy a környezetükben tal{lt fogalmakat alapos {tdolgoz{ssal újszerűvé alakíts{k. Most m{r lesz{molhatunk a régi elmélettel, miszerint a mózesi anyag zöme a sz{mkivetés ut{ni időkben keletkezett.

Mózes harmadik, technikai adatokkal zsúfolt és erősen ritualiz{lt könyve (Leviticus), amely megteremti az izraelit{k szervezett vall{si és polg{ri életének jogi alapjait, pontosan illeszkedik mindahhoz, amit a Kr. e. 12. és 13. sz{zadban élt izraelit{k politikai történetéről tudunk. Ugyanezt mondhatjuk el az ötödik könyvről is, amely a nagyközönség sz{m{ra értelmezi népszerű form{ban a harmadik könyv papi ír{sait. Az anyag olyan tém{kat érint, mind az étrend, az orvosl{s, a tudom{ny elemi fogalmai, a hivat{s gyakorl{sa és a törvény. Sok részlete b{mulatosan eredeti, de egyszersmind összefér a hasonló tém{kat feldolgozó nem bibliai anyagokkal is, amelyek vagy a késői bronzkorban keletkeztek a Közel-Keleten, vagy m{r évsz{zadok óta forgalomban voltak. [m a mózesi időkben élt zsidókon, jóllehet koruk jellegzetes emberei voltak, m{r kezdtek kiütközni bizonyos hat{rozott jellemvon{sok. A mózesi törvények nemi kérdésekben igen szigorúak voltak. Hogy ellenpéld{t említsünk, a Rasz Samra-i t{bl{król ismert ugariti törvények bizonyos körülmények között megtűrték a par{zn{lkod{st, a h{zass{gtörést, az {llatokkal való fajtalankod{st és a vérfertőzést.99 Az {llatokkal való fajtalankod{s bizonyos form{it a hettit{k is engedélyezték (a vérfertőzést azonban nem). Az egyiptomiak a vérrokonok közötti nemi kapcsolatot viszonylag jelentéktelen kih{g{snak tartott{k. Az izraelit{k ezzel szemben a nemi kapcsolat minden szab{lytalan form{j{t sz{műzték, és list{t {llítottak össze a h{zass{gi tilalmakról, amely mag{ban foglalta mind a vérrokons{got, mind a nem vérségi rokoni kapcsolatot.100 Néh{ny, az étrend re vonatkozó törvényt az izraelit{k a jelek szerint az egyiptomiaktól vettek {t, de ugyanakkor sok volt a különbség is. Mindkét nép sz{m{ra egyar{nt tilalmasak voltak az uszony és pikkely nélküli tengeri élőlények, a j{mborabb egyiptomiak viszont egy{ltal{n nem ehettek halat; ezzel szemben sokféle vízi sz{rnyast fogyaszthattak és fogyasztottak is, míg az izraelit{k sz{m{ra ez tiltva volt. Ehettek viszont, az egyiptomiakhoz hasonlóan, galambot, lib{t és m{s h{zisz{rnyast, tov{bb{ foglyot és fürjet. A legtöbb mózesi szab{ly nem puszt{n a babon{ra t{maszkodott, hanem a jelek szerint volt bizonyos tudom{nyos alapjuk. A ragadozó és húsevő {llatok fogyaszt{sa kock{zatosnak és ezért tiltottnak sz{mított; a „tiszta” {llatok {ltal{ban növényevők voltak, hasadt pat{júak és kérődzők, amilyen a muflon, az antilop, az őz, a vadkecske, a d{mvad s a gazella. A disznó tilalmas volt, mert ha nem főzték meg eléggé, élősdi organizmusok tenyésztek hús{ban. Nem nyúltak az izraelit{k a ragadozó

madarakhoz és a keselyűkhöz sem. Tiszt{talannak bélyegezték főleg értéke miatt a tevét is; de hogy miért tiltott{k a mezei és a h{zinyulat, azt m{r nehezebb megérteni. Az izraelita higiéniai törvények {ltal{ban az egyiptomi gyakorlatot követték. A mózesi anyagban sok az orvosi ismeret, és ennek jelentős része ugyancsak Egyiptomból való, amelynek orvosi hagyom{nya legal{bb Imhotepig, a Kr. e. 2650-es évek ig nyúlik vissza. A négy legfontosabb egyiptomi orvosi papirusznak még a r{nk maradt m{solatai is régebbiek a mózesi kom{l vagy legföljebb egyidősek azzal. A Kr. e. m{sodik évezred ősi törvénykönyveiben gyakran jutott tér a kuruzsl{snak; így volt ez péld{ul Hammurabi kódexében is, amely mintegy ötsz{z évvel Mózes előtt íródott. P{ratlan viszont a Bibli{nak az a híres passzusa, amely a lepr{val foglalkozik, és rögzíti ezzel kapcsolatban egy különleges papi csoport diagnosztikai és ter{pi{s kötelességeit. Egyedül{lló az a fontoss{g is, amelyet az izraelit{k a körülmetélésnek tulajdonítanak; a szok{s m{r Mózes idejében is hosszú múltra tekintett vissza, de nem alkalmazt{k sem a k{na{nit{k, sem a filiszteusok, sem az asszírok vagy a babiloniak; viszont az edomit{k, a moabit{k és az ammonit{k éltek vele, csakúgy, mint az egyiptomiak is. [m e t{rsadalmak közül egy sem tulajdonított a szok{snak transzcendens jelentőséget, és az embernek az a benyom{sa t{mad, hogy a Kr. e. m{sodik évezredben m{r {ltal{ban kihalófélben volt. Ez m{r önmag{ban is az izraelita szok{s ősi eredetéről tanúskodik; a Biblia első ízben [brah{mmal kapcsolatban említi, mint az eredeti szövetség j{rulék{t. De Vaux atya, a nagy francia tudós szerint az izraelit{k mint h{zass{g előtti beavat{si rítust alkalmaztak. 101 Ez volt a funkciója minden olyan ősi t{rsadalomban, amely gyakorolta a szok{st, és körülbelül tizenh{rom éves korban hajtott{k végre. Mózes fi{t azonban születésekor metélte körül az anyja, Cippora (Exodus 4:24-26), és ezut{n került a mózesi törvénybe az előbőrnek a születést követő nyolcadik napon való szertart{sos elt{volít{sa. (Leviticus 12:3). Ekként az izraelit{k különv{lasztott{k a rítust a férfiv{ való serdüléstől, és összhangban a szok{sok historiz{l{s{ra ir{nyuló, m{r kialakult hajlamukkal, a történelmi szövetség és a v{lasztott néphez való tartoz{s eltörölhetetlen jelképévé avatt{k.102 Megtartott{k azt az [brah{mig viszszanyúló hagyom{nyt is, miszerint a rítushoz ősi kovakő kést kell haszn{lni.103 Miut{n a többi korai t{rsadalom m{r rég elhagyta a szok{st, az izraelit{k tov{bbra is ragaszkodtak a körülmetélés törvényéhez, mint a nép és vall{sa egységének eltörölhetetlen jegyéhez. A tör-

vénynek nemcsak az volt a rendeltetése, hogy a zsidókat – ahogy Tacitus gúnyosan {llította: – a többi néptől megkülönböztesse, de természetesen ez is hozz{tartozott, és újabb elemként illeszkedett bele az antiszemitizmus kialakuló sém{iba.104 A s{bb{t volt a m{sik nagy és ősi intézmény, amely megkülönböztette az izraelit{kat a többi néptől, és ez is a majdani népszerűtlenség kiv{ltói közé tartozott. Az ötletet, úgy tetszik, a babiloni csillag{szatból merítették, de a Mózes m{sodik és ötödik könyvében tal{lható magyar{zat többféle alapot tulajdonít neki: eszerint a s{bb{t megemlékezik Istennek a teremtés ut{ni pihenőnapj{ról, Izraelnek az egyiptomi rabszolgas{gból való szabadul{s{ról, valamint eleget tesz annak a humanit{rius igénynek, hogy a munk{sok, különösen a rabszolg{k, valamint a teherhordó {llatok némi pihenőhöz jussanak. A pihenőnap egyike az emberiség kényeiméhez és boldogs{g{hoz való nagy zsidó hozz{j{rul{soknak, de nemcsak pihenésre fordított{k; egyszersmind szent nap is volt, amely a nép tudat{ban mindink{bb az Isten v{lasztott nemzetébe vetett hithez t{rsult, olyannyira, hogy Ezékiel az Istennel mondatja ki: „adtam nékik szombataimat is, hogy legyenek jegyül köztem és ő közöttök; hogy megtudj{k, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjök.”105 Így ez az elem is bekerült m{s népek azon meggyőződésébe, miszerint a zsidók különbnek tartj{k magukat az emberiség többi részénél. Az izraelit{k folyamatosan v{ltak élesen megkülönböztethető néppé, és több fontos szempontból is spiritu{lisan megelőzték a korukat. [m Kr. e. 1250 körül a fejlett t{rsadalmak mércéjével mérve még mindig primitív nép voltak. Spiritu{lis arculatuk is őrzött elmaradott elemeket, és ez évsz{zadokon {t így maradt. Erős történelmi és jogi érzékük miatt hajlottak a form{lis gondolkod{sra, és kitartottak a régi babon{k mellett. Sz{mos tabut ismertek, péld{ul a nemiséget, a vért és a csat{t illetően.106 A m{gi{ba vetett hitük intézményesített form{t öltött, és mindenütt jelen volt. Mózes, azon túl, hogy Istennel szemtől szembe tal{lkozott és beszélt, és k{pr{ztató csod{kat művelt, var{zslatokat is űzött. A kígyóv{ v{ltozó botok és p{lc{k, az ókori közel-keleti m{gikus közhelyek az izraelita vall{snak is részei voltak, és Mózes és [ron kor{tól kezdve szentnek tekintették őket. A kor{bbi prófét{któl legal{bbis elv{rt{k az ilyen produkciókat, és ezek gyakorta teljes var{zslói díszben jelentek meg. Olvasunk péld{ul arról, hogy Illés (Elij{hu) próféta karizmatikus köpenyt vagy pal{stot viselt, és Elizeus (Elisa) örökölte tőle. Sédéki{s (Cidkij{hu) két m{gikus vasszarvat csin{ltatott mag{nak. 107 S{mson (Simson) azt a hiedelmet illusztr{lta,

miszerint a hajban hatalom fészkel, és ez tükröződött a ritu{lis tonzúr{ban is.108 A prófét{k gyakran kerültek eksztatikus {llapotba, és lehetséges, hogy tömjénnel és narkotikumokkal értek el komoly hat{st.109 Egyetlen bibliai könyvben egyszerre szerepel egy m{gneses mutatv{ny, egy mutatv{ny a vízzel, amely betegséget t{maszt és azt{n ki is gyógyít belőle, egy méreg elleni szer, egy felt{maszt{s, egy parancsra lecsapó vill{m, egy olajos korsó terjedelmének megnövelése és egy egész tömeg jóllakat{sa.110 Mindamellett mégis az izraelit{k voltak az első olyan nép, amely módszeresen haszn{lta az értelmét vall{si kérdésekkel kapcsolatban. Mózes kor{tól kezdve egész történelmükön {t a racionalizmus a zsidó hit egyik központi eleme volt – bizonyos értelemben maga a központi elem, hiszen a monoteizmus egymag{ban is egy racionaliz{l{si folyamat eredménye. Ha létezik természetfölötti, nem e földről való hatalom, hogyan sug{rozhatna ki az erdőkből és a forr{sokból, folyókból és szikl{kból? Ha a nap, a hold és a csillagok mozg{sa megjósolható és mérhető, hogyan lehetnek, mint egyértelműen természeti jelenségek, természetfölötti hatalom forr{sai? És ha ez így van, honnan ered a hatalom? Ahogy az ember megtanulja, hogy uralkodjék a természet, az élő és az élettelen fölött, nem kell-e az isteni hatalomnak is a fortiori élőnek és személyesnek lennie? És ha Isten él, hogyan oszolhat meg a hatalma önkényesen és egyenlőtlenül egy egész panteon istenségei között? A korl{tozott hatalmú isten eszméje önmag{ban való ellentmond{s. Mihelyt az istenségre alkalmazzuk az értelem munk{lkod{s{nak folyamat{t, természetszerűleg következik belőle egy egyedüli, mindenható, személyes Isten léte, olyan Istené, aki hatalom és ezért erény tekintetében összehasonlíthatatlanul magasabb rendű az embernél, és cselekedeteiben rendszerbe foglalt etikai alapelvek vezérlik. A 20. sz{zad t{vlat{ból visszanézve a judaizmus tűnik a legkonzervatívabb vall{snak – {m kialakul{sakor éppenséggel a legforradalmibb volt. Az etikus monoteizmus indította el azt a folyamatot, amely az ókori vil{gképet megsemmisítette. Amikor az izraelit{k eljutottak egy egyedüli, mindenható Isten koncepciój{hoz, teljes joggal következtették, hogy a pog{ny istenekkel ellentétben ez az Isten nem lehet a vil{g része, sőt még maga az egész vil{g sem; mint ahogy nem tartozott a vil{got fenntartó erők közé sem, sőt még ezeknek az erőknek az összessége sem lehetett. Ennek az Istennek a dimenziói összehasonlíthatatlanul t{gasabbak; az egész vil{gegyetem az ő alkot{sa. Az izraelit{k ezért az ókor minden m{s vall{s{hoz képest jóval hatalmasabbnak és t{volibbnak tartott{k a maguk

Istenét. Isten minden dolgok oka, a földrengéstől a politikai és katonai katasztróf{kig. M{s hatalmi forr{s nem létezik; a démonokat is az Isten mozgatja. Az istenség oszthatatlan, egyedül{lló, p{ratlan. És mivel Isten nem puszt{n nagyobb, hanem a végtelenségig nagyobb a vil{gn{l, teljes képtelenség, hogy megprób{ljuk {br{zolni őt.111 Ebből pedig logikusan következik, hogy aki képet akar alkotni róla, m{r a sz{ndékkal is megsérti. Az izraelit{knak a képi {br{zol{sra vonatkozó tilalma nem a legősibb része vall{suknak, mégis igen régi, és nem sokkal a monoteizmus intézményesítése ut{n kialakult. Ez lett a vall{s purit{n fundamentalist{inak l{ngoló szimbóluma, ugyanakkor az a mozzanat, amelyet az egész nemzettel a legnehezebb volt elfogadtatni, és amely a legl{thatóbb, legnyilv{nvalóbb különbség lett az izraelita vall{s és az összes többi között; egyszersmind pedig az a dogma, amelyet a vil{g többi részében a legink{bb zokon vettek, mivel azt jelentette, hogy a vall{sukhoz igaz{n ragaszkodó izraelit{k és később a zsidók nem adózhattak tisztelettel a maguk isteneinek. A tilalom szorosan kapcsolódott nemcsak az izraelit{k kiz{rólagoss{gi igényéhez, hanem az agresszió fogalm{hoz is, mivel vall{suk tanít{sa szerint nem volt elég, ha ők maguk lemondanak a képi {br{zol{sról, hanem azt mindenütt el is kellett pusztítaniuk:
Hanem olt{raikat ronts{tok el, törjétek össze b{lv{nyaikat, és v{gj{tok ki berkeiket. Mert nem szabad im{dnod m{s istent; mert az Úr, a kinek neve féltőn szerető, féltőn szerető Isten ő. Hogy valamiképpen szövetséget ne köss annak a földnek lakosaival, hogy amikor isteneiket követvén par{zn{lkodnak és {ldoznak az ő isteneiknek, és meghívnak téged, egyél az ő {ldozatukból. És feleséget végy az ő le{nyaik közül a te fiaidnak, hogy amikor par{zn{lkodnak az ő le{nyaik isteneiket követvén, a te fiaidat is par{zn{lkod{sra vigyék, az ő isteneiket követvén.

Az Exodus könyvének ez a szakasza irtózatos félelmet és fanatizmust tükröz.112 Tov{bbmenően az izraelit{k tévesen hitték – ha egy{ltal{n hitték –, hogy a képek haszn{lata a vall{si infantilizmus egy form{ja. Az ókor legtöbb közel-keleti vall{sa önmagukban nem tekintette isteneknek a f{ból, kőből vagy bronzból mint{zott b{lv{nyokat; a kép az ő szemükben gyakorlatias megold{s volt, amelynek segítségével az egyszerű, köznapi hívők el tudj{k képzelni maguknak az istenséget, és spiritu{lis közösségbe kerülhetnek vele. A római katolikus vall{s mindig is ezzel igazolta a képek – s nem csup{n az Istent, hanem a szenteket is {br{zolók – haszn{lat{t. A pog{nys{gtól elforduló zsidóknak teljesen igazuk volt, amikor az istenség fokozottabb intellek-

tualiz{l{sa, az elvonatkoztat{s felé való elmozdul{s mellett {lltak ki; ez része volt vall{si forradalmuknak. Az intellektualiz{l{s azonban nem könnyű dolog, és maguk az izraelit{k sem vetették meg a vizu{lis t{maszt, ha csak szóképek form{j{ban is. A Biblia bővelkedik az istenség antropomorfiz{l{s{nak kísérleteiben. Van itt azt{n egy tov{bbi ellentmond{s is. Hogyan teremtődhet az ember Isten képére, ha Isten képe elképzelhetetlen és ezért tilalmas? Pedig h{t az isteni képm{s mint{j{ra form{lt ember éppolyan központi eleme a vall{snak, mint a b{lv{nyokra vonatkozó tilalom, és mivel mint elv kivételesen {tfogó jellegű, a vall{s erkölcsisége is re{ épül.113 Mivel az ember Isten képére teremtődött, az ember Isten tulajdona; és ez az elképzelés segíti az embert annak megértésében, hogy még saj{t személyének sem valódi és {llandó birtokosa, nemhogy mindazon dolgoknak, amelyekkel Isten a maga bőkezűségében megaj{ndékozta. A testét csak haszonbérletbe kapta, és azért, amit kezd vele, Istennek tartozik felelősséggel. Ugyanebből az elvből következik azonban, hogy a testet – az embert – tiszteletteljes és méltós{g{t szem előtt tartó b{n{smód illeti meg. Az embernek elidegeníthetetlen jogai vannak. A mózesi törvények nemcsak kötelezettségeket és tilalmakat tartalmaznak, hanem, ha csak embrion{lis form{ban, jogokat is magukban foglalnak. És még ennél is többről van szó: Mózes kódexe primitív form{jú egyenlőségi nyilatkozat. Nemcsak az ember mint kategória teremtődött Isten képére, hanem ugyanez vonatkozik minden egyes emberre is – ebben az értelemben teh{t minden ember egyenlő. És ez az egyenlőség nemcsak fogalmi jellegű, hanem egy mindent {tható értelemben valós{gos is. Minden izraelita egyenlő Isten előtt, teh{t Isten törvénye előtt is. Függetlenül egyéb létező egyenlőtlenségektől, az igazs{gszolg{ltat{s mindenkinek kij{r. A mózesi kódexben mindenféle kiv{lts{g benne foglaltatik, de a lényeges kérdések tekintetében nem tesz különbséget a hívők egyes csoportjai között. Valamennyiüknek része van a szövetség elfogad{s{ban; ez pedig népi, sőt demokratikus döntés volt. Ekként az izraelit{k újfajta t{rsadalmat teremtettek. Josephus később a „teokr{cia” kifejezést haszn{lta, amelyet ekként hat{rozott meg: „a szuverenit{st Isten kezébe helyezi”.114 A bölcsek m{s nevet tal{ltak: „felvenni a Mennyei Kir{lys{g ig{j{t”.115 Az izraelit{knak lehettek ilyen vagy olyan vezető tisztségviselőik, de hatalmuk csak m{sodlagos volt, mert a törvényt Isten alkotta, és rendszeresen közbe is

lépett, hogy gondoskodjék végrehajt{s{ról. Isten uralma gyakorlatilag az isteni törvény uralm{t jelentette. És mivel a törvénynek mindenki egyenlő mértékben volt al{vetve, ebben a rendszerben öltött először testet a törvény uralm{nak és a törvény előtti egyenlőségnek kettős érdeme. Philo a rendszert „demokr{ci{nak” nevezte, amelyet úgy jellemzett, mint „a legtörvénytisztelőbb és legjobb alkotm{nyt”. Demokr{ci{n azonban nem a nép uralm{t értette, hanem olyan korm{nyzati formaként hat{rozta meg, amely „tiszteletben tartja az egyenlőséget, és az uralkodókat is al{rendeli a törvénynek és az igazs{gszolg{ltat{snak”.116 Még pontosabb lett volna, ha a zsidó rendszert „demokratikus teokr{ci{nak” nevezi, mint ahogy lényegében valóban az is volt.117 Mózes kor{ban teh{t az izraelit{k megerősítettek és megszil{rdítottak egy olyan tendenci{t, amely – mint arra m{r r{mutattunk felforgatta a létező rendet. Egy szolgasorban lévő nép kelt fel egyiptomi gazd{ja – a vil{g legősibb autokratikus monarchi{ja ellen. A sivatagba menekültek, és az egész nép tömeggyűlése előtt kapt{k meg törvényeiket, mégpedig nem valamilyen nagy múltú v{rosban, hanem a puszta hegyoldalon, egy szilaj vezértől, aki még csak kir{lynak sem nevezte mag{t. Nem tudjuk, hol terülhetett el Mózes Sínai-hegye; elképzelhető, hogy egy még működő vulk{n volt. A jelenlegi sínai monostort mindig keresztények lakt{k; bizonyos, hogy története a Kr. u. 4. sz{zadba nyúlik vissza, sőt ennél tal{n még kétsz{z évvel idősebb, de még ez is 1450 évvel azut{n volt, hogy Mózes lejött a hegyről. Valószínű, hogy miut{n az izraelit{k letelepedtek K{na{nban, a mózesi Sínai nemzedékekre szólóan zar{ndokhely maradt. De a hagyom{ny végül elsorvadt, a hely kihalt az emlékezetből, és fölöttébb valószínűtlen, hogy a korai keresztények a megfelelő földrajzi pontot tal{lt{k volna meg. A helyszín azonban még így is dr{mai, s a maga büszke, vad szépségében megvan a saj{tos költői értéke. Éppen megfelelő díszlet egy olyan forradalmi nép önmegvalósító aktus{hoz, amely nem ismerte el az egykorú v{rosokat, hatalmakat, vagyonokat, viszont felismerte, hogy létezik egy, a vil{g rendjénél magasztosabb erkölcsi rend. Később, egy dr{mai passzusban Ézsai{s az Úr szenvedő, de végül győzedelmes szolg{ja személyén {t kifejezte a hatalomnélküliség zsidó felmagasztosít{s{t; és még később egy szektari{nus zsidó, Szent P{l feltette a kérdést: „Nemde nem bolonds{gg{ tette-é Isten e vil{gnak bölcseségét?”, és ekként idézte a Szentír{st: „Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcseségét és az értelmeseknek értelmét elve-

tem.”118 De ennek a hagyom{nynak a forr{sa a Sínai-hegyen kezdett buzogni.119 Az izraelit{knak, mint idegeneknek és jövevényeknek, olyan régi tapasztalataik voltak, hogy sz{mukra az Egyiptomból való kivonul{s és a Sínai sivatag{ban és hegyvidékén való v{ndorl{s nem jelentett újdons{got. De ez a tal{n félsz{z évig tartó epizód mindenképpen megerősítette őket különösségük, antinomizmusuk, külön{ll{suk tudat{ban. Ahogy Salo Baron zsidó történész r{mutatott: furcsa, hogy az Isten, akit im{dtak, a Sínai-hegyen való megnyilatkoz{sa ellenére sz{llítható maradt, ak{rcsak [brah{m idejében: vagy a frigyl{d{ban, egyfajta jókora, különlegesen kidolgozott kutyaólban lakott, vagy jelen volt a s{tor tabern{kulum{ban, vagy az Urim és Tummim nevű sorshúz{son keresztül nyilv{nult meg.120 Ez a sz{llítható lényeg még a Templom időszak{ban is megmaradt, a Templom eleste ut{n pedig könnyű volt a visszatérés a gondolathoz, miszerint Istennek nincs meghat{rozott lakhelye; ez a gondolat azóta is kiemelkedő helyet foglal el a judaizmusban, hiszen természetesebben illeszkedik az egyetemes és mindenütt jelen lévő, de l{thatatlan Isten zsidó elképzelés éhez. Emellett tükröződik benne a nép rendkívüli alkalmazkodóképessége: nagy ügyességgel és rövid idő alatt eresztenek gyökeret, majd éppoly gyorsan kitépik azt, hogy m{sutt keressenek megfelelő talajt – b{mulatos szívóss{ggal ragaszkodnak a kitűzött célhoz, úgyszólv{n függetlenül a környezettől. Ahogy Baron megfogalmazta, „a zsidó hit és gyakorlat sarokköve elsősorban a kitart{s vall{si és etnikai ereje lett, nem pedig a terjeszkedés és hódít{s politikai ereje”.121 Mindazon{ltal újból hangsúlyozni kell, hogy az izraelit{k, b{r hajlamuk volt a nyughatatlans{gra, sem sz{rmaz{sukn{l, sem hajlamaikn{l fogva nem voltak sivatagi nom{dok. Még a Sínai-félszigeten való v{ndorl{suk sem volt igaz{n nom{d jellegű. Az Exodus könyvének legtöbb elbeszélése, amely körülbelül harminchét évet fog {t, K{des vagy Qades meghódít{s{val foglalkozik; ezt a gazdag, ivóvízben bővelkedő települést a letelepedett életmódot folytató am{lekit{któl ragadt{k el. Később m{s, a könyvben említett helyszíneket is igyekeztek azonosítani, de ha a v{ndorl{sok útvonal{t a térképen akarjuk követni, ez ugyan szórakoztató prób{lkoz{s, de legföljebb csak tal{lgat{sokhoz vezethet. 122 Az egyik érdekes elmélet szerint a lévit{k törzse, amelyhez maga Mózes is tartozott, és amely csakhamar azt követelte, hogy a papokat közülük v{lassz{k, elsőnek telepedett le Kadesban, és ott új vall{st dolgozott ki. A többi törzs ekkor m{r K{na{nban tartózkodott. Utolsónak József Egyiptomból sz{rmazó törzse

hatolt be az Ígéret földjére, és megérkeztek a kadesi lévit{k is, akiket Mózes újj{szervezett, mint Jahve eksztatikus kultusz{nak közvetítőit. Ennek a dinamikus ösztönzésnek a hat{s{ra született meg az új izraelita t{rsadalom, amelynek kataliz{tora a vall{s volt.123 Az elmélet hihető, de bizonyíthatatlan. A K{na{nba való behatol{ssal és a terület meghódít{s{val azonban lassan tiszt{zódnak a történelmi események, mivel a bibliai feljegyzéseket egyre több régészeti bizonyíték t{masztja al{. Józsué könyvét, amelyet az izraelit{k első nagy katonai parancsnok{ról neveztek el, m{ra lényegében – ha jelentékeny megszorít{sokkal is történelmi hitelű besz{molónak nevezhetjük. Józsué, Nún fia, Efr{im törzsének tagja, Mózes biztons{gi főnöke volt; ő {llt testőrként Mózes mellett a Sínai-félszigeten, és ő parancsolt a s{tor őreinek. Katonai hírnevét a v{ndorl{sok sor{n alapozta meg, akkor, amikor Refidimben elkeseredett csat{t vívott az [m{lek sejk vezette band{val. Mózes megparancsolta Józsuénak, hogy „menj el, ütközzél meg [m{lekkel”, ő pedig majd „a halom tetejére” {ll, „és az Isten p{lc{ja” lesz a kezében. Ez alatt [ron és Húr tartotta a magasba az öreg próféta két kezét, hogy b{torítsa a harcosokat, és „felemelve marad{nak kezei a nap lementéig (<) Józsué pedig leveré [m{leket és az ő népét fegyver élivel.”124 Röviddel hal{la előtt Mózes {truh{zta a vezéri tisztséget Józsuéra, és őt, ünnepélyes nyilv{nos szertart{s keretében, „az egész gyülekezet fölé” emelte. Józsué ekként nemcsak hadvezér lett, hanem próféta is: „Józsué, a Nún fia pedig beteljesedék bölcseségnek lelkével; mert Mózes tette vala ő re{ kezeit.”125 Így fogott neki Józsué K{na{n meghódít{s{nak, és a feladat java részét el is végezte. Lehetséges, hogy különösen a kezdeti időkben nem ő parancsolt minden izraelit{nak; mint ahogy nagyszab{sú, {tfogó hadj{ratot sem indított. A betelepülést ink{bb besziv{rg{si folyamat készítette elő, m{s esetekben pedig a hódítók erősítést hoztak a rokon törzseknek, amelyek – mint arról m{r szó esett – kézben tartottak néh{ny v{rost, péld{ul Sichemet. Sz{mos összecsap{sra és néh{ny l{tv{nyos ostromra azonban így is sor került. A k{na{nit{k az izraelit{kén{l sokkal fejlettebb anyagi civiliz{cióban éltek, és minden bizonnyal jobb fegyvereik és megerődített, kőből épült v{rosaik voltak. Az izraelit{k hódító h{borúj{t bizonyos elkeseredettség jellemzi, és ez hozz{segít annak megértéséhez, hogy miért j{rtak el olyan könyörtelenül egy-egy v{ros bevétele ut{n.

Miut{n {tkeltek a Jord{non, elsőnek Jerichót, a vil{g egyik legősibb v{ros{t foglalt{k el. Kathleen Kenyon {sat{sai és a karbonnal* történő kormeghat{roz{s arról tanúskodnak, hogy a v{ros történetének kezdetei a Kr. e. hetedik évezredre nyúlnak vissza. A korai és középső bronzkorban hatalmas falai voltak, és védelmi erejének jellemzéséből az egész Biblia egyik legelevenebb részlete kerekedik ki. Józsué, a próféta hadvezér elrendelte, hogy a papok hat egym{st követő napon kosszarv kürtöt fúvó muzsikusaikkal vigyék körbe a frigyl{d{t a v{ros körül; és a hetedik napon, amikor „kürtölnek vala a papok a kürtökkel”, Józsué megparancsolta a népnek, hogy „ki{ltsatok, mert néktek adta az Úr a v{rost”. Ekkor „ki{lta a nép nagy ki{lt{ssal, és leszakada a kőfal mag{tól, és felméne a nép a v{rosba.”126 Kenyon kutat{sai a föld eróziója miatt nem deríthettek fényt r{, hogy mitől omlottak le a falak; a régésznő azt feltételezi, hogy földrengés pusztíthatott, amelyet az izraelit{k az isteni beavatkoz{snak tulajdoníthattak. A bibliai elbeszélés így folytatódik: „És teljesen kipusztít{nak mindent, a mi csak vala a v{rosban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig és a szam{rig, fegyver élivel.” Kathleen Kenyon meg{llapította, hogy a v{rost ebben az időben minden bizonnyal felgyújtott{k, és ut{na nagyon hosszú időn {t lakatlan maradt, ami összecseng Józsué feltett sz{ndék{val, hogy Jerichót senki sem építheti újj{, és fenyegetésével: „[tkozott legyen az Úr előtt az a férfiú, a ki felkél, hogy megépítse e v{rost, Jerichót!”127 Józsué, ha tehette, soha nem rohamozott meg v{rosokat. Azt szerette, ha t{rgyal{son {llapodnak meg a fegyverletételben, vagy amit még kedvezőbbnek tartott – szövetséget kötnek és az izraelit{k békésen letelepedhetnek; ez történt péld{ul Gibeonban. Csakhamar azonban r{jött, hogy a szövetségről folytatott t{rgyal{sokon a v{ros lakói becsapt{k, és b{r megmentette őket az izraelit{k bosszúj{tól, „tevé őket azon a napon fav{gókk{ és vízhordókk{ a gyülekezethez”.128 Gibeon a Biblia szerint „nagy v{ros” volt, „egyike a kir{lyi v{rosoknak”; pontos helyét a m{sodik vil{gh{ború ut{n {llapította meg James Pritchard amerikai archeológus. A Biblia nem kevesebb, mint negyvenöt utal{st tartalmaz Gibeonra, és Pritchard sokat közülük meg tudott fejteni. Neves bortermelő vidéknek volt a központja, a bort pedig föld alatti pincékben t{rolt{k, kilencgallonos tart{lyokban; Pritchard nem kevesebb, mint huszonöt ilyen tart{ly fogantyúj{n tal{lta meg a gb’n betűket – a Gibeon rövidítését.129 A v{ros eleste akko*

C-14 izotópos kormeghat{roz{ssal (a dig.)

ra veszteségnek sz{mított, hogy öt amorita kir{ly prób{lta visszafoglalni. Józsué Gilg{lból sietett oda, hogy felmentse a v{rost, és vele jött „az egész hadakozó nép (<) és a seregnek minden vitéze” – akkor m{r kicsiny, de hivat{sos sereg {llt rendelkezésére –, és egy jégeső alatt gyors csat{ban megverte az amorit{kat: „Többen val{nak, a kik a jégeső kövei miatt haltak vala meg, mint azok, a kiket fegyverrel öltek meg Izr{el fiai.” Ezut{n a Biblia tanús{ga szerint dr{mai jelenet következett. Józsuénak, hogy végképp megsemmisítse az amorita hadat, nappali fényre volt szüksége, ezért az Úrhoz im{dkozott, hogy adjon vil{goss{got: „[llj meg, nap, Gibeonban, és hold az Ajalon völgyében! És meg{lla a nap, és vesztegle a hold is, a míg bosszút nem {lla a nép az ő ellenségein.”130 Józsué ennek ut{na még jelentősebb győzelmet szerzett J{bin, H{cor kir{lya fölött, aki K{na{n északi területén koalíciót akart szervezni az izraelita hódítók t{voltart{s{ra. Hatalmas sereget gyűjtött – „sok nép, olyan sok, mint a fövény, a mely a tenger partj{n van” –, de az Úr úgy rendelte, hogy „szekereiket pedig égesd meg tűzzel”, „majd visszafordula Józsué ugyanazon időben és bevevé H{cort, kir{ly{t pedig fegyverrel megölé. (<) És lev{g{nak minden lelket, amely benne vala, megölvén őket fegyver élével; nem maradt meg egy élő sem; H{cort pedig tűzzel égeté meg.”131 H{cor területén igen alapos {sat{sokat végzett 1955-59-ben Jig{él Jadin, az izraeli régész-t{bornok. Hatalmas és nagyszerű v{rost tal{lt, amely egy 200 acre-nyi* alsó területből és egy 24 acre-nyi fellegv{rból {llt, és körülbelül 50.000 ember lakhatta. A v{rosnak erős kapui és tömör falai voltak. A bizonyított tény, hogy ezt a v{rost a Kr. e. 13. sz{zadban, az izraeli hódít{s idején felégették és elpusztított{k, tökéletesen egybecseng a bibliai feljegyzésekkel. A romok között Jadin r{tal{lt Ba{l H{mm{nnak, a holdistennek sz{ndékosan megcsonkított sztéléjére, amelyen az isten felemelt keze jelképezi feleségét, Tanitot; így h{t Józsué emberei engedelmeskedtek a felszólít{snak, hogy rombolj{k le az ellenség olt{rait. 132 Józsué l{tv{nyos győzelmei ellenére hal{la idején még kor{ntsem v{lt teljessé K{na{n meghódít{sa. Az izraelita betelepülés megszil{rdít{sa, a megmaradt v{rosok legyőzése és a tengerpart végső elfoglal{sa több mint két évsz{zadot vett igénybe, és Kr. e. 1200-tól 1000-ig tartott; csak ekkor, az évezred vége felé jött létre az egységes izraeli kir{lys{g. A különböző izraelita törzsek egym{stól függetlenül cselekedtek, és néha ön{llóan is harcoltak. Ellenségeik szép sz{mmal
*

1 acre = 4047 m2 = 0,7 kat. hold (a szerk.).

voltak: a k{na{nit{k, a be-behatoló beduin törzsek és az új veszélyforr{s: a tengerpart felől nyomuló filiszteusok. A megfutamított k{na{nit{któl {t kellett venniük a v{rosok újj{építését, a föld megművelését is. Józsué könyvében Isten így szól hozz{juk: „És adék néktek földet, a melyben nem munk{lkodt{l, és v{rosokat, a melyeket nem építettetek vala, mégis bennök laktok; szőlőket és olajf{kat, a melyeket nem ti ültettetek, de esztek azokról.”133 Mindezt bőségesen al{t{masztj{k azok az {sat{sok, amelyekből kiderül, hogy a polg{ri élet technológi{ja, különösen az építészet és a fazekass{g területén az izraelit{k feltűnően gyengébbek voltak k{na{nita elődeiknél.134 Izrael gyermekeinek még sok volt a tanulnivalójuk. Emellett Palesztina, b{rmilyen kicsi is, rendkívül sokarcú orsz{g, amely negyven különböző földrajzi-éghajlati egységre osztható135; többek között ezért is oly kivételesen lenyűgöző és szépséges ez a föld. Részben azonban ez is indokolja, hogy a törzsi nézeteltérések oly hosszú életűek, és az egység elé akad{lyok tornyosulnak. Az egyenlőség ekkorra m{r meggyökeresedett izraelita hagyom{nya, a kollektív vit{k, az elkeseredett okoskod{sok és nézeteltérések szembe{llított{k a népet egy központosított {llam eszméjével, amely {llam súlyos adókat követel egy {llandó és hivat{sos hadsereg fenntart{sa fejében; az izraelit{k jobban szerették a törzsenkénti soroz{sokat, amelynek keretében a katon{k zsold nélkül szolg{ltak. A Bír{k könyvéből, amely a letelepülés első kétsz{z évét fogja {t, úgy tetszik, hogy az izraelit{knak m{ris több volt a vezetőjük, mint amennyit hajlandók voltak eltűrni. A „bír{k” nem voltak nemzeti uralkodók, akik tov{bb örökítették a hatalmat. Rendes körülmények között ki-ki csak egy törzsnek parancsolt, és néh{nyan egym{s kort{rsai lehettek. Ezért minden katonai koalícióról ad hoc alapon kellett egyezkedni, úgy, amint ezt B{r{k, a Kedes-N{ft{li törzs feje mondja Debor{nak, a harcos prófétanőnek: „Ha velem jösz, elmegyek; de ha nem jösz el velem, én sem megyek.”136 A Bír{k könyve, b{r történelmi hitele kétségtelen, és hemzseg a késő bronzkori K{na{nra vonatkozó lenyűgöző adatoktól, egyszersmind bővelkedik mitikus és képzelet szülte anyagokban is, és zavaros előad{smódj{ból nehezen fejthetjük ki a korszak összefüggő történetét. Ez azonban nem olyan nagy baj, mivel sokkal fontosabb, amit a Bír{k könyvéből valóban megtudhatunk. Először is megvil{gítja az izraelita t{rsadalom lényegileg demokratikus és meritokratikus természetét. Tele van karizmatikus hősökkel, akiknek legtöbbje alacsony sorban született, és akik saj{t energi{juknak és képességeiknek kö-

szönhették előrejut{sukat, amelyhez az isteni kegy és az elhivat{s juttatta őket. Így, amidőn Eglon, Mo{b kir{lya, „a p{lm{k v{rosa” o{zis{nak sejkje elnyomta Benj{min törzsének egy részét, „az Úr szabadítót t{masztott” nekik, a „suta” vagyis balkezes Ehud személyében; ez a fogyatékoss{g, kiv{lt ha szegény embert sújtott, akkoriban komoly hi{nyoss{gnak sz{mított. Ehud olyan szerény sz{rmaz{sú volt, hogy még fegyverre sem telt neki, így h{t készített mag{nak egy kétélű tőrt, „egy singnyi hosszút”, és elrejtette „a ruh{ja alatt”, majd r{vette a helyi izraelit{kat, hogy adjanak össze pénzt az aj{ndékra, melynek segítségével bejuthat a sejkhez. Eglon, aki „igen kövér ember vala”, „épen az ő hűsölő felh{z{ban ült mag{nyosan”. Ehud kihúzta h{zi készítésű fegyverét, belem{rtotta a sejk has{ba, és „berekeszté a h{j a fegyver vas{t, mert nem vonta ki a tőrt annak has{ból, sőt {tment annak vékony{n”. Ez a sikeres politikai gyilkoss{g, amelyet nagy merészséggel és ügyességgel hajtott végre, helyi parancsnokk{ avatta Ehudot, aki ut{na meghódította egész Mo{bot, „és megnyugovék a föld nyolcvan esztendeig”.137 Nemcsak szegény, balkezes férfiakból v{ltak hősök, hanem nőkből is, akik ugyancsak vezéri posztot küzdöttek ki maguknak. Debora, az o{zisok földjének egy m{sik szülötte, a szenvedélyes vall{si miszticizmus megsz{llottja volt, aki jövendőt mondott, és énekelt. Egy p{lmafa alatt lakott „és ide jöttek fel hozz{ az Izr{el fiai törvényre”. Ez a rendkívüli teremtés, felesége bizonyos Lappidotnak (akiről semmi m{st nem tudunk meg), szövetséges hadsereget szervezett J{bin, az egyik legfőbb k{na{ni kir{ly ellen, és elpusztította seregét. És mintha ez még nem lett volna elég, Sisera, a megvert k{na{ni hadvezér, egy még megsz{llottabb izraelita nő, J{hel, „a Keneus Kain-eus – Héber felesége” s{tr{ban keresett menedéket. J{hel fekhellyel kín{lta, megv{rta, amíg elalszik, majd kihúzott egy s{torszöget, „és pörölyt vőn kezébe, és beméne ő hozz{ halkal, és beveré a szöget hal{nték{ba, úgy, hogy beszegeződék a földbe”.138 Mire Debora, a prófét{kat jellemző k{nt{ló hangon, győzelmi himnuszra zendít, egy vad és szépséges költeményre, amely erről a megdöbbentő és csal{rd erőszakcselekményről {radozik. Itt volt azt{n Jefte, mind közül a legalacsonyabb sz{rmaz{sú, egy prostitu{lt fia, akit még fiatalon elkergettek apja h{z{ból a b{tyjai, anyja mestersége miatt. Jefte nem tehetett m{st: letelepedett egy terméketlen vidéken, és csapatot gyűjtött maga köré; „és henyélő emberek gyűltek össze Jefte körül, és együtt porty{ztak”.139 Amikor az ammonit{k t{mad{sba lendültek, a természetes rend megfordul{s{-

nak Izr{el történetében egyre tipikusabb folyamata keretében, a helyi izraelita t{rsadalom előkelőségei éppen ezt a haramiavezért keresték fel, és arra kérték, legyen a hadvezérük. Jefte beleegyezett azzal a feltétellel, hogy békében is vezér marad. Jefte először meglepő módon békés egyezségre akart jutni – a Bír{k történeteiben {llandóan ismétlődnek a v{ratlan fordulatok, és ez a részlet izgalmas betekintést nyújt az egykorú diplom{ciai és vall{si elj{r{sokba –, de ezut{n nagyszab{sú esküvel fordul az Úrhoz, a segítségét kérve. Az Úr teljesíti a kérést, Jefte pedig megveri az ellenséget a csat{ban, és „nagy véront{ssal” elfoglal húsz v{rost. Esküjében azonban megfogadta, hogy ha majd hazamegy, fel{ldozza az Úrnak azt, aki először lép ki elé h{za kapuj{n; ez pedig nem volt m{s, mint egyetlen gyermeke, egy le{ny, aki „dobokkal és t{ncoló sereggel” jött elő fogad{s{ra. E különös és h{tborzongató történet folytat{saként Jefte kötelességének érzi, hogy fogadalm{t bev{ltva fel{ldozza gyermekét, a le{ny pedig engedelmesen törődik bele végzetébe, csak két hónap haladékot kér, „hadd menjek el és vonulhassak félre a hegyekre, hogy sírjak szűzességemen le{nybar{taimmal”.140 Ennek az {rtatlan és tragikus sorsú teremtésnek még a nevét sem tudjuk. Mind közül a legkülönösebb azonban a Bír{k könyvének az a néh{ny fejezete, amely S{mson emelkedését, buk{s{t és vértanúhal{l{t mutatja be. Ő is a t{rsadalom alacsony rétegéből született, nazireus volt, hosszú, {polatlan hajjal, és valamilyen, sz{munkra ma m{r hom{lyos módon, Isten szolg{lat{ra kötelezték el. Vita sem fér hozz{, hogy S{mson, az elbeszélés mitikus, őt izraelita Hérakléssz{ form{ló elemei ellenére, létező személy volt, fiatalkorú bűnöző és hős, izomkolosszus és félkegyelmű saj{ts{gos keveréke, aki paranoi{s módon vonzódott az erőszakhoz, szerette a rombol{st meg a gyújtogat{st, és cs{bító hat{ssal volt r{ a kicsapong{s és a rossz nők t{rsas{ga. Személyében kiemelkedő péld{j{t l{thatjuk a Bír{k könyve ama, újra meg újra hangsúlyozott tételének, miszerint az Urat és a t{rsadalmat gyakran bűnöző hajlamú, törvényen kívüli, alkalmazkod{sra képtelen egyének szolg{lj{k a legjobban, olyan rendhagyó alakok, akik kiemelkedő tetteiknek köszönhetően népi, majd vall{si hősökké v{ltoznak. Izrael vall{sa jellegénél fogva purit{n t{rsadalom volt, ennek fényében még feltűnőbb, h{nyszor fordul az Úr bűnösök felé, illetve h{nyszor v{laszol nekik kegyesen, ha ők fordulnak hozz{. Így S{mson is mindenkitől elhagyatva, vakon, rézbilincsbe verve ekként ki{lt az Úr felé: „Uram, Isten, emlékezzél meg, kérlek, én rólam, és erősíts meg engemet csak még ez egyszer, óh Isten! hadd {lljak egyszer bosz-

szút a Filiszteusokon két szemem vil{g{ért!”141 Isten a jelek szerint meghallgatta S{msont, b{r a Biblia ezt nem fogalmazza meg egyértelműen. S{mson némely hőstette a Bír{k könyvének legvalószínűtlenebb epizódjai közé tartozik, de a történet h{ttere hiteles. A tengerpart felől előrenyomuló filiszteusok nyom{sa éppen ekkoriban kezdett érződni, de ennek ellenére nem h{borúskodtak az izraelit{kkal, és S{mson nem is parancsolt hadseregnek. Ellenkezőleg: a két nép között {llandó a kapcsolat, kereskednek egym{ssal, még h{zast{rsat is v{lasztanak egym{s népéből; ezt a régészeti kutat{sok is bizonyítj{k, péld{ul az izraeli Bét-Semes v{rosban felt{rt filiszteus t{rgyi leletek.142 A Bír{k könyvének csod{i mindig az igazs{g alrétegére épülnek. Innen jutunk el a korszak m{sik problém{j{hoz. Az izraelit{k egyre nagyobb tökélyre fejlesztették a m{r az eddigiekben is megismert képzelőtehetségüket, és ebből a szemszögből nézve a Bír{k könyve az egész vil{girodalom egyik legnagyszerűbb novellagyűjteménye. Az alapul szolg{ló tematika egységes, de b{mulatosan gazdag epizódokban, és az eszközök csod{latra méltó ökonómi{val vannak megv{lasztva. Egy-két von{sból eleven, valós{gízű jellemek kerekednek ki, egy-egy leleményesen kiv{lasztott részlet életre kelti az egész h{tteret, s az elbeszélés menete gyors és pergő. Felötlik még a Biblia egy tov{bbi jellemző von{sa, amely első ízben itt mutatkozik meg: a fölösleges, de feledhetetlen részletek előfordul{sa. Így a 12. fejezetben megtudjuk, hogy a menekülő efraimit{kra, akiket a Jord{n {tkelőinél fogtak el, a gile{dbeli izraelit{k r{parancsoltak, hogy mondj{k ki a „Sibbolet” szót, mert a gile{dbeliek tudt{k, hogy a sziszegő hanggal nehézségeik vannak, és „Sibbolet” helyett „Szibbolet”-et fognak mondani. Innen azt{n r{juk ismertek, és lemész{rolt{k őket.”143 A részletnek a történet szempontj{ból semmi jelentősége, de az elbeszélőt – ak{rcsak ma bennünket – úgy megérintette, hogy nem volt szíve kihagyni. Ugyanez az ösztön munk{l a S{muel első könyve elbeszélőjében, amikor az ifjú D{vid fölkeresi [khist, G{t kir{ly{t, őrültséget színlel előtte, és „irk{l vala a kapuknak ajtaj{n, ny{l{t pedig szak{ll{n folyatja al{”, mire [khis így fakad ki mérgében: „Szűkölködöm-e őrültekben, hogy ide hozt{tok ezt, hogy bolondoskodjék előttem?”144 Vagy itt van S{muel m{sodik könyvének remek szerzője, aki szükségét érzi, hogy megaj{ndékozza az olvasót néh{ny izgalmas részlettel Salamon Ben{ja nevű, Jójad{tól sz{rmazó tisztjével kapcsolatban, aki „vitéz ember”, „nagytehetségű” volt; „ez ölé meg a Mo{bit{knak két fővitézét. Ugyanő elmenvén, az oroszl{nt is megölé a veremben, télen. Ugyanő ölt meg egy Égyiptomból való

tekintélyes embert. Az égyiptomi kezében d{rda vala, és ő csak egy p{lc{val méne re{; és kivevé az égyiptomi kezéből a d{rd{t, és megölé őt a maga d{rd{j{val.”145 A késztetés nem puszt{n vagy elsősorban irodalmi volt, hanem történelmi. Az izraelit{k előtt olyan kedves volt a múlt, hogy elbeszéléseiket telezsúfolt{k festői részletekkel, még olyankor is, amikor a didaktikai cél hom{lyos volt, vagy esetleg teljességgel hi{nyzott. A Bír{k és S{muel könyveiben tal{lható történetek nem egyszerűen rövid elbeszélések – a történelem lüktet bennük, és S{muel könyvei m{r nagyszab{sú történelmet dolgoznak fel. A korszak izraelita-zsidó irodalm{ban nyoma sincs a pog{ny mítoszok és krónik{k céltalans{g{nak. Az elbeszélés ír{sba foglal{s{t elsöprő erejű céltudatoss{g vezérli: az alkot{snak felemelő s egyszersmind fenyegető módon kell {br{zolnia egy népnek Istennel való kapcsolat{t, és mivel a cél ennyire komoly, a történet is pontos kell hogy legyen – azaz a szerzőnek szíve legmélyéig hinnie kell benne. Történelemről van teh{t szó, és ez a történelem, amely egyar{nt foglalkozik az intézmények fejődésével, valamint h{borúkkal és hódít{sokkal, különösen tanuls{gos a sz{munkra. Érdemes belegondolni, hogy a Bír{k könyve, b{r bizonyos vonatkoz{sokban naivnak mondható, m{s szempontból nézve az alkotm{nyos fejlődést {br{zolja: bemutatja, miként kényszerítették a nyers tények az izraelit{kat arra, hogy a maguk demokratikus teokr{ci{j{t módosítva korl{tozott hatalmú kir{lys{got alapítsanak. A könyv elején, a 6.-tól a 8. fejezetig ismerkedhetünk meg Gedeonnak, egy újabb alacsony sz{rmaz{sú, szegény embernek a történetével: őt, aki kezdetben „búz{t csépelt a pajt{ban”, Isten arra sz{nja, hogy az ő erős embere legyen. Gedeon eleinte csak szerény helyi parancsnok volt, aki mögött alig h{romsz{zan {lltak, de később olyan sikerek kísérték p{ly{j{t, hogy Izrael történetében őt kín{lt{k meg először az örökletes kir{lys{ggal: „És mond{nak az Izr{el férfiai Gedeonnak: Uralkodj{l felettünk te és a te fiad és a te fiadnak fia, mert megszabadított{l bennünket a Midi{nit{k kezéből”, Gedeon azonban így felelt: „Én nem uralkodom felettetek, sem az én fiam nem fog uralkodni rajtatok. Az Úr uralkodik ti felettetek!” Ez a becsületes és szerény férfiú a korona elutasít{s{val r{mutatott, hogy Izrael még mindig a teokr{cia orsz{ga. Egyes történészek még így is feltételezik, hogy Gedeon h{za {talakulhatott volna Izrael kir{lyi h{z{v{, ha Gedeon fia, [bimelech nem fajul szörnyeteggé, és nem követi el az egész Biblia egyik legelké-

pesztőbb bűntettét: Ő mész{rolta le apja hetven fiúgyermekét. 146 Ezzel ez a tragikus végzetű csal{d m{r nem jöhetett szóba mint leendő dinasztia, de a Bír{k könyvének egyéb részletei közvetve r{mutatnak a megosztó jellegű törzsi rendszer h{tr{nyaira, és többször is levonja az erkölcsi tanuls{got: „Azokban a napokban Izr{elben nem volt kir{ly, és minden ember úgy cselekedett, ahogy azt maga helyesnek tal{lta.” Jefte története az izraelita polg{rh{ború egy rövid és erőszakos epizódj{val ér véget. A könyv h{rom utolsó fejezete elbeszéli, hogyan erőszakolt{k meg egy lévita {gyas{t a benj{minit{k lakta Gibea v{ros{ban (a nőt a lévita hazatérésük ut{n meggyilkolta), és az eset nyom{n könyörtelen visz{ly – egyfajta miniatűr trójai h{ború – robban ki Benj{min törzse és a többi törzs között. Miközben ily módon Izrael törzsei egym{ssal harcoltak, egyre növekedett a filiszteusok részéről fenyegető veszély. Egyes tudósok azt {llítj{k, hogy a tények {br{zol{sa valószínűleg ex post facto kir{lyp{rti propaganda, {m ezek a tények magukban is elég vil{gosak. A külső ellenség közel hozta egym{shoz a törzseket, és Izrael, m{s alternatíva nem lévén, központi hadvezetési rendszert hozott létre. A filiszteusok sokkal félelmetesebb ellenfelek voltak az őshonos k{na{nit{kn{l, akiket az izraelit{k folyamatosan forgattak ki vagyonukból vagy kényszerítettek helótasorba. A Biblia több ízben is utal r{, hogy az izraelit{knak bűntudatuk volt a k{na{nit{k földjének eltulajdonít{sa miatt,147 ami furcsa módon vetíti előre az izraeliek 20. sz{zad végi rossz érzéseit a hontalan palesztinai arabokkal kapcsolatban. Az izraelit{k azonban azzal a hittel leplezték bűntudatukat, hogy a hódít{s j{mbor és kegyes cselekedet: „<e népeket az ő istentelenségökért űzi ki te előled az Úr.”148 A filiszteusok azonban maguk is agresszorok voltak; velük kapcsolatban belső kétségekre nem volt semmi ok. A kései bronzkor legragadozóbb faj{hoz, az úgynevezett „tengeri népekhez” tartoztak; ezek rombolt{k le mindazt, ami a mínoszi civiliz{cióból Krét{n még megmaradt, és kis híj{n Egyiptomot is leig{zt{k. Amikor III. Ramszesz, a XIX. dinasztia nagy f{raója a Karnakban oly nagyszerűen {br{zolt csat{k sor{n kiűzte a Nílus vidékéről ezeket a pulesztusz-okat, ők északkelet felé fordultak, és letelepedtek a tengerparton, azon a vidéken, amelyet nevükről m{ig is Palesztin{nak hívnak. Az {ltaluk ott felépített öt nagyv{rosban: Askelonban, Asdodban, Ekronban, G{tban és G{z{ban még nem került sor rendszeres {sat{sokra, és kultúr{jukról egyelőre még keveset tudunk; harciass{gukhoz azonban nem fér kétely. Fegyvereik m{r vasból készültek, és a feud{lis-katonai arisztokr{cia nagy fegyelemmel szervez-

te meg az egész t{rsadalmat. Kr. e. 1050 körül m{r kiirtott{k a tengerparton élő k{na{nit{kat, és nagyszab{sú hadműveletet indítottak a belső dombok és hegyek vidéke ellen, ahol ekkorra m{r főleg izraelit{k laktak. Úgy tűnik, délen Júda nagy részét meg is hódított{k, {m a Jord{ntól keletre, valamint az északi Galile{ba nem jutottak el. Benj{min törzse szenvedett tőlük a legtöbbet, és élharcosa is lett az ellen{ll{snak.149 A filiszteusok elleni nemzeti hadj{rattal kezdődő korszakot kivételesen gazdag dokument{ció kíséri. Erre az időre az izraelit{kban kifejlődött a történetír{s szenvedélye; ennek az anyagnak jelentős része azonban elveszett. A Bír{k könyve ingerlően utal bizonyos eltűnt krónik{kra. Hallunk a sz{mos munka közül „Izr{el kir{lyainak krónik{s könyvéről”, „Júda kir{lyainak könyvéről”, „Salamon cselekedeteinek könyvéről”. De ami fennmaradt, különösen S{muel két könyve és a Kir{lyok két könyve, nagyszab{sú történetír{s, amelynek helye van az egész ókor legnagyobb művei között. Helyenként magukba foglalj{k a kir{lyi levélt{rak anyagait is, péld{ul a korm{nytisztviselők és a tartom{nyi korm{nyzók névsor{t, sőt esetenként még a kir{lyi konyh{k étrendjeit is.150 Ezekből a korokból szinkronizmusokat {llíthatunk fel a Bibli{ban szereplő kir{lylist{k és a nem bibliai forr{sok, péld{ul az egyiptomi f{raói k{nonok és az asszír limmu-k vagy névadó list{k között, és az összehasonlít{s révén eljuthatunk a pontos d{tumokhoz. A kir{lys{g korai időszak{ban a hibahat{r tíz év körül lehet, de a későbbi korokra nézve az adatok m{r jóform{n abszolút érvényűek. Ekként meglehetősen bizonyoss{ggal tudhatjuk, hogy Sault Kr. e. 1005 körül ölték meg, hogy D{vid körülbelül Kr. e. 966-ig uralkodott, és hogy Salamon Kr. e. 926-ban vagy 925-ben halt meg. Ezen túlmenően a bibliai feljegyzések b{mulatosan eleven portrékat festenek a nemzeti dr{ma főszereplőiről; ezek az arcm{sok versengenek az ezer évvel későbbi nagyszerű görög történészek jellem{br{zol{s{val, sőt még felül is múlj{k azokat. A szereplők hitelesen illeszkednek be egy összefüggő etikai rendszerbe, {m ezekben a történelmi moralit{sokban nemcsak a jót és a rosszat fedezhetjük fel, hanem a viselkedés minden {rnyalat{val tal{lkozhatunk, mindenek fölött pedig p{tosszal, mélységes szomorús{ggal, emberi szeretettel és szerelemmel a maga teljes összetettségében – csupa olyan érzelemmel, amelyeket addig ember még nem öntött szavakba. Megérint bennünket tov{bb{ az elvont intézmények ir{nti tisztelet, valamint a közös nemzeti elhat{roz{sok és alkotm{nyos problém{k egész köre.

A feljegyzésekből kiderül, hogy a megsemmisítésükkel fenyegető filiszteus hatalom kihív{s{ra az izraelit{k ugyan a kir{lys{ghoz folyamodtak, a döntést azonban kelletlenül hozt{k meg, egy kor{bbi intézmény, a prófétas{g közvetítésével. Próféta volt m{r [brah{m is, Mózes pedig minden prófét{k közül a legnagyobb. Ez volt az izraelit{k legrégebbi tisztsége, és sz{mukra különösen fontos, mert egy, az övékhez hasonló teokr{ci{ban a próféta, vagyis az a médium, akin keresztül Isten kinyilv{nítja parancsait, központi helyet foglal el a t{rsadalomban. A n{bi szó eredete hom{lyos; jelenthette az „elhivatottat” éppúgy, mint a „bőbeszédűt”. S{muel egyik fontos szövege így hangzik: „Őt, akit most n{bi-nak neveznek, kor{bban roé-nek (a. m. l{tnok) hívt{k.” A prófét{kat jövőbe l{tó képességük szerint ítélték meg. Ilyen személyek az ókori Közel-Keleten mindenütt akadtak. A harmadik évezred kezdetétől az ókori Egyiptom történelmének egyik nagy {ramlata az or{kulumok és próféci{k történetéből tevődik össze. Egyiptomból vették {t a jelenséget a föníciaiak, majd tőlük a görögök. Platón Phaidrosz-a szerint a prófét{l{shoz nincs szükség emberi okoskod{sra, mivel az isten megsz{llta ember puszta közvetítő, akinek {llapot{t „lelkesültségnek” vagy isteni őrületnek nevezték. Ilyen médiumként szerepeltek az izraelita prófét{k is, akik révület vagy téboly {llapot{ban egyhangú, olykor üvöltésbe {tcsapó k{nt{l{ssal adt{k elő isteni l{tom{saikat. Az ilyen {llapotot zenével is ki lehetett v{ltani. S{muel így írja le a folyamatot: „<a prófét{k seregével fogsz tal{lkozni, kik a hegyről jőnek le, előttök lant, dob, síp és h{rfa lesz, és ők magok prófét{lnak.”151 Zenét kért Elizeus (Elisa) is: „Hozzatok ide egy énekest. És midőn énekelt előtte az éneklő, az Úrnak keze lőn ő rajta.”152 De éltek a prófét{k tömjénnel, k{bítószerekkel és alkohollal is, sőt olykor vissza is éltek velük, ahogy Ésai{s (Jes{j{) r{mutat: „<pap és próféta t{ntorog részegítő ital miatt, a bor elnyelte őket, szédülnek a részegítő ital miatt, t{ntorognak a jövendől{t{sban, és inognak az ítéletmond{sban.”153 Az izraelita t{rsadalomban azonban a próféta sokkal többet jelentett, mint olyan embert, aki révületbe esve jövendölni prób{l. Ezen túlmenően sz{mos spiritu{lis funkciója is volt. Akadtak köztük vall{si bír{k, mint Mózes és Debora. M{sok közösséget alkottak egy-egy szentély körül; ilyen volt a silói is, ahov{ Hanna, az édesanyja a csecsemő S{muelt is elvitte, hogy az Úrnak aj{nlja. Ott „szolg{l vala az Úrnak, mint gyermek, gyolcs efóddal körül övezve” – szakasztott, mint a papok, anyja pedig minden évben új kis felsőruh{t hozott neki, „mikor férjével felment az esztendőnként való {ldozat bemutat{-

s{ra”.154 Ekként sz{mos szentélyben működtek együtt a papok és a prófétaközösségek, és egy{ltal{n nem volt szükségszerű, hogy visz{ly törjön ki közöttük. Ugyanakkor azonban a prófét{k a kezdetektől fogva nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a tartalmi kérdéseknek, mint a vall{si formas{goknak, ezzel utat nyitva a zsidó történelem, sőt a vil{gtörténelem egyik nagy tém{j{nak. Ahogy maga S{muel fogalmazta: „Imé, jobb az engedelmesség a véres {ldozatn{l és a szófogad{s a kosok kövérénél!”155 A prófét{k a vall{s purit{n és fundament{lis elemei mellett törtek l{ndzs{t, elvetve a papok üres szertart{sait és véget nem érő {ldozatait. De amint a papok hajlamosak voltak a gépies vall{soss{gra, úgy kísértette meg a prófét{kat a szektarianizmus. S{muel is, S{msonhoz hasonlóan, a nazireusok szekt{j{hoz tartozott, akik vad küllemű, nyíratlan hajú és hi{nyos öltözékű férfiak voltak. Előfordult, hogy ezek a szekt{k eretnekségre hajlottak, vagy merőben új vall{st alakítottak ki. A nazireusoknak sok közös von{suk volt az ultrakonzervatív és kegyetlen reh{bit{kkal, akik, ha alkalom nyílt r{, lemész{rolt{k a visszaeső bűnösöket. Az ilyen szekt{k tagjai szélsőséges monoteist{k és b{lv{nyrombolók voltak. Előszeretettel folytattak félnom{d életmódot a sivatag peremén, és ez a siv{r, arctalan t{j kedvezett a szigorú egyistenhitnek. Ebből a h{ttérből emelkedett ki a zsidó szektari{nus eretnekségek legnagyobbika az iszl{m.156 Prófét{kból teh{t igen sok volt, köztük – ahogy a Biblia gyakran r{mutat – sz{mos hamis próféta is. Ha egy próféta fontos szerepet akart betölteni, kerülnie kellett a szektarianizmus végleteit, és kapcsolatban kellett maradnia az izraelita élet fő sodr{val. Első sz{mú funkciója az volt, hogy közvetítő legyen Isten és a nép között, és ennek érdekében el kellett vegyülnie a tömegben. Amikor S{muel felnőtt, bíró lett, és ebben a minőségében j{rta az orsz{got.157 Amikor a jelentős filiszteus erők nekit{madtak az izraelita településeknek, megal{zó vereségeket mértek lakóikra, sőt még a frigyl{d{t is megkaparintott{k, és (a jelek szerint) a silói szentélyt is elpusztított{k, a nép úgyszólv{n mag{tól értetődően fordult S{muelhez, neki pedig a v{ls{gos helyzetben döntenie kellett: szerveződjenek-e a kétségbeesett izraelit{k kir{lys{gg{, és ha igen, mi módon? S{muel első könyve izgalmas bepillant{st enged a kérdéssel kapcsolatos, agg{lyoskodó alkotm{nyügyi vit{kba. Volt egy úgyszólv{n természetes jelölt, a Benj{min törzséhez tartozó gerillavezér, Saul személyében. Saul jellegzetes péld{ja volt azon karizmatikus izraelita vezéreknek, akik alacsony sorból küzdötték fel magukat, részint saj{t tetterejüknek, részint az isteni kegyelemnek köszönhetően. Saul azon-

ban a Dél szülötte volt, és hi{nyzott belőle a diplom{ciai érzék, hogy megbékítse az északiakat, akik mindvégig csak fél szívvel t{mogatt{k. A Biblia nagyszerűen mutatja be sötét és zord természetét: a kisz{míthatatlan s tal{n m{ni{s depresszióban szenvedő keleti banditahatalmass{g folyton ingadozott a hirtelen nagylelkűségi rohamok és a féktelen dühkitörések között, s b{r mindvégig b{tran viselkedett, és hat{rozottan tehetséges hadvezér volt, {llandóan a téboly peremén ingadozott, és olykor {t is billent az őrületbe. S{muelnek igaza volt, amikor tétov{zott, hogy fölkenje-e. Emellett a népet is emlékeztette r{, hogy még soha nem volt kir{lyuk – a prófét{k funkciói közé tartozott, hogy népszerű történelmi leckeór{kat tartsanak –, és egy teokr{cia keretében kir{lyt v{lasztani bűnös tett, mert megvonja Istentől az uralkod{s jog{t.158 S{muel körvonalazta a nemzet alkotm{nyos történetét, és „beír{ egy könyvbe, és letevé az Úr előtt” – azaz egy szentély őrizetére bízta.159 Hajlandó volt fölkenni Sault mint karizmatikus vezetőt vagy n{gid-ot, oly módon, hogy olajat öntött a fejére, de habozott, hogy melek-ké, azaz örökletes kir{lys{g ur{v{ tegye-e, ami többek között arra is jogot adott, hogy az uralkodó a törzsekből katon{kat toborozzon.160 S{muel figyelmeztette a népet a monarchia valamennyi h{tr{ny{ra: a hivat{sos hadseregekre, a büntető jellegű adókra, a kényszermunk{ra. Úgy tetszik, ami Saul feladatkörét és hatalm{t illeti, többször is meggondolta mag{t, de végül Saul korai győzelmei és feltűnő külseje – kivételesen magas és jóképű férfi volt – megnyerték a nép elismerését, S{muel pedig, ha vonakodva is, de engedelmeskedett, és isteni sugallatra hivatkozott: „És monda az Úr S{muelnek: Hallgass szavokra, és adj nekik kir{lyt!”161 Az {llamformav{lt{snak ez a korai kísérlete katasztrof{lisan végződött. Egy évvel Saul megkoron{z{sa ut{n az Eszdraelon síks{g{n {ttörve megjelent egy nagy filiszteus sereg, és Gilboa hegyénél tönkreverte az új kir{lyi hadat; a csat{ban Saul és fia, Jon{t{n is elesett. Saulból nyilv{nvalóan hi{nyzott a képesség, hogy céljai érdekében egyesítse az orsz{got, de kudarc{nak fő oka az volt, hogy nem rendelkezett a szükséges katonai h{ttérrel. Megmaradt korl{tozott hat{skörű ellen{ll{si vezetőnek, és b{r mint kir{ly, hozz{l{tott egy zsoldoshadsereg toborz{s{hoz, a nagy regul{ris erők ir{nyít{sa azonban meghaladta képességeit. [m a paps{g t{mogat{s{t és S{muel bizalm{t m{r a végső katasztrófa előtt elveszítette. S{muel első könyvének 15. fejezetében tal{lunk egy eleven és megrendítő jelenetet, amelyben az öreg próféta r{t{mad a kir{lyra, amiért a zs{km{nyszerzés kedvéért nem engedelmeskedett Istennek. A megszégyenült kir{ly

elismeri bűnét, de könyörög S{muelnek, hogy uralkodói tiszte megerősítése érdekében {lljon ki mellette a nép előtt. S{muel engedelmeskedik, de dühében és csalódotts{g{ban nekit{mad egy nyomorult kir{lyi fogolynak, Ag{gnak, Am{lek kir{ly{nak, aki „elméne kényesen ő hozz{”, és reménykedve így szólt: „Bizony{ra elt{vozék a hal{l keserűsége”; S{muel azonban „darabokra vagdal{” az olt{ron. S{muelt mindig bizonyos fanatizmus jellemezte, különösen ha az am{lekit{król volt szó, akiket írmagostul el akart pusztítani. 162 S{muel ettől fogva nem volt hajlandó Saul kir{llyal újra tal{lkozni, a bibliai szöveg azonban hozz{teszi, hogy amikor Sault megölték, S{muel meggy{szolta, az Úr pedig így szólt: „megb{ntam, hogy Sault kir{lly{ tettem” Izr{el fölött. A Saul toborozta zsoldosok között volt D{vid is; ez megfelelt Saul azon elvének, hogy „a hol csak l{tott egy-egy erős vagy egy-egy b{tor férfit, azt mag{hoz fogadta”.163 A bibliai szöveg azonban a maga jelenlegi form{j{ban összekeveri D{vid katonai p{lyafut{s{nak két hat{rozottan eltérő szakasz{t. Eredetileg p{sztor volt, lesz{rmazottja Ruthnak, a szerény és elbűvölő mo{bita asszonynak. Amikor először szemelt ék ki katon{nak, még semmit sem értett a fegyverforgat{shoz. P{n célt öltött, és karddal övezte fel mag{t, de kijelentette: „Nem bírok ezekben j{rni, mert még nem prób{ltam.”164 Amikor azt{n végrehajtja első nagy hőstettét, a filiszteusok erős emberének, Góli{tnak a megölését, sokkal primitívebb fegyvert: paritty{t haszn{l. Egy m{sik v{ltozat szerint D{vidra azért hívj{k fel Saul figyelmét, mert „tud h{rf{zni”, tov{bb{ „erős vitéz és hadakozó férfiú, értelmes és szép ember”.165 A jelek szerint az igazs{g az, hogy D{vid különböző időszakokban szolg{lta Sault, de hivat{sos katonai kiképzését akkor kapta, amikor zsoldosként maguk a filiszteusok foglalkoztatt{k, és ekkor eltanulta hadviselési módszereiket, s ezen belül az új vasfegyverek haszn{lat{t; olyan sokra vitte, hogy [khis, G{t kir{lya hűbérbirtokkal aj{ndékozta meg. Ak{r végképp elkötelezhette volna mag{t a filiszteusoknak, de végül mégis Júda trónj{t v{lasztotta. Részben mint filiszteus parancsnok, részben mint a hib{t hib{ra halmozó Saul ellenzékének vezetője, hivat{sos lovasokból és katon{kból szervezett maga köré olyan csapatot, amelynek tagjai hűségesküt tettek neki, személy szerint is kötődtek hozz{, és arra sz{mítottak, hogy jutalmul majd földbirtokot kapnak. Ez volt az az erő, amely lehetővé tette, hogy Saul hal{la ut{n D{vidból Júda kir{lya legyen. Ezut{n kiv{rta, amíg kitör az ellenségeskedés Izraelben, az északi kir{lys{gban, és amíg Saul ottani utód{t, Isbósetet meg nem gyilkolj{k. Ekkor Izrael vénei alkot-

m{nyos szövetség keretében felaj{nlott{k neki Észak trónj{t is. Fontos, hogy megértsük: D{vid, legal{bbis eleinte, nem egy egységes nemzet, hanem két külön{lló nemzeti entit{s fölött uralkodott, amelyeket két egym{stól független szerződés kötött személyesen őhozz{.166 D{vid lett Izrael legsikeresebb és legnépszerűbb kir{lya, az archetipikus uralkodó, minek következtében hal{la ut{n több mint kétezer évvel is az ő uralkod{s{t tekintik a zsidók a maguk aranykor{nak. Annak idején azonban ez az uralom mindvégig ingatag l{bakon {llt. D{vid legmegbízhatóbb erői nem az izraelit{k közül kerültek ki, hanem idegen zsoldosokat – kereleusokat és peletheusokat – tömörítő személyes testőrségének tagjaiból. Hatalma a hivat{sos hadseregre épült, amelynek tisztjeit birtokadom{nnyal kellett jutalmazni; a tisztek azt{n hűbérbirtokként tov{bb adhatt{k a földet embereiknek. Ahhoz azonban, hogy D{vid földet adom{nyozzon, földre volt szükség, és a föld birtokl{s{hoz nem mindig a hódít{s volt a kín{lkozó út. Ezért tört ki D{vid uralma ellen annyi l{zad{s és összeesküvés, amelyek közül a legveszélyesebbet saj{t fia, Absalom vezette. A törzsek ösztönösen még mindig szeparatist{k voltak. Zokon vették D{vid hadj{ratainak költségeit és tal{n még ink{bb az {ltala felgyorsított központosító törekvéseket, mint ahogy nem volt ínyükre a keleti kir{lys{gok mint{j{ra bevezetett appar{tus sem: a kancell{ria és a titk{rs{g, a h{rem, a kényszermunka, a hierarchikusan szervezett udvar. A vidékiek úgy érezték, nekik semmi sem jut az új stílusú {llam előnyeiből, és visszhangozt{k a Benj{min nemzetségéből való Séba panasz{t, aki „trombit{t fuvata és monda: Nincsen nékünk semmi közünk D{vidhoz, és semmi örökségünk nincsen az Isai fi{ban, Azért oh Izr{el, oszoljatok el, kiki az ő s{tor{ba”. 167 H{la D{vid katonai gépezetének, mindezeket a l{zad{sokat leverték, de negyven esztendőn {t tartó uralma soha nem volt zavartalan, és a trónöröklés körüli h{rembeli cselszövények – amelyek a kir{lyi többnejűségtől mindig elv{laszthatatlanok – egészen D{vid hal{l{ig tartottak.168 D{vid mindezek ellenére nagy kir{ly volt, mégpedig h{rom okból. Először is, amit Saul soha meg nem tehetett, összeolvasztotta a kir{lyi és a főpapi hatalmat. S{muelnek nem volt közvetlen utóda, és spiritu{lis tekintélye javarészt D{vidra sug{rzott {t. D{vid, időnkénti gonosz tettei ellenére mélységesen vall{sos ember volt, és ak{rcsak fia és örököse, Salamon, sokoldalúan tehetséges; így péld{ul fejlett művészi képzelőereje volt. A hagyom{ny, miszerint zenészként, költőként és zsolt{ríróként is kiemelkedőt alkotott, olyan erős, hogy nemigen lehet kétségbe vonni. A Biblia feljegyzi, hogy a ritu{lis t{ncokból is ki-

vette a részét. A forr{sok szerint a nyers katonai szükségszerűségből teremtett trónt ragyogó fényű intézménnyé fejlesztette, amelyben a vall{si jóv{hagy{s egyesült a keleti fényűzéssel és az új kultur{lis mércékkel. Meglehet, hogy mindez nem volt kedvére a konzervatív vidéki főnököknek, de a népi tömegeknek tetszett, mert izgalmasnak és helyénvalónak tal{lt{k. M{sodszor: mivel D{vid tiszt{n katonai teljesítményei p{ratlanok voltak, úgy tetszett, hogy pap-kir{lyként bírja Isten {ld{s{t. Döntő győzelmet aratott a filiszteusok fölött, és beszorította őket, mégpedig hosszú időre, egy keskeny parti s{vba. Saul is sokat tett azért, hogy a megmaradt k{na{nita enkl{vékat izraelita települések vegyék körül, D{vid azonban bevégezte ezt a folyamatot. Ezut{n keletnek, délnek és északnak fordult, és kiterjesztette hatalm{t Ammonra, Mo{bra, Edomra, Aram-Cob{rra, sőt a messzi északkeleten épült Aram-Damaszkuszra is. Katonai sikereit diplom{ciai szövetségek és dinasztikus h{zass{gok tették teljessé. A vir{gzó kis izraelita birodalom bizonyos értelemben egy történelmi véletlennek köszönhette létét. A dél felől hat{ros nagy birodalom, Egyiptom sokat vesztett jelentőségéből; a keletre elterülő birodalmak, Asszíria és Babilon még nem erősödtek meg. Ebben a v{kuumban bontakozott ki és erősödött meg D{vid kir{lys{ga. Ugyanakkor azonban saj{t tehetsége és tapasztalts{ga, széles körű műveltsége, utaz{sai, valamint a gazdas{gi tényezők ismerete is hozz{j{rultak terjeszkedési politik{j{nak sikerességéhez. Felismerte, mit jelent az, ha a környék nagy kereskedelmi útvonalai az ő fennhatós{ga al{ kerülnek, és ő kezdeményezte a gazdas{gi és kultur{lis kapcsolatokat Türosszal, a gazdag kir{lyi v{rossal. Míg a kor{bbi izraelita vezetők szűkl{tókörű region{lis hatalmass{gok voltak, D{vidot joggal nevezhetjük internacionalist{nak. Harmadszor: D{vid nemzeti és vall{si főv{rost alapított, amelyet maga is hódított meg. Az izraelit{knak több mint kétsz{z éven {t nem sikerült bevenniük Jeruzs{lemet, jóllehet az orsz{g belsejében ez volt stratégiai szempontból a legfontosabb v{ros: „A Jebuzeusokat pedig, Jeruzs{lem lakóit, Júda gyermekeinek nem sikerült kiűzniök onnan; de a Jebuzeusok mind a mai napig együtt laknak Júda gyermekeivel.” Jeruzs{lem ellenőrizte az orsz{g belsejében a fő észak-déli utat, és természetes összekötő kapocs volt észak és dél között. Bevehetetlensége volt az egyik fő ok, amiért az izraelit{k két csoportra szakadtak, amelyek közül később az északit Izr{el kir{lys{g{nak, a délit Júda kir{lys{g{nak nevezték. D{vid szil{rdan hitte, hogy ha beveszi Jeruzs{lemet, eggyé tudja kov{csolni a két kir{lys{got, és vil{gos,

hogy az ostrom tudatos politikai és katonai művelet volt. A hadműveletben csak „a kir{ly és az ő népe”, teh{t a hivat{sos h{zi csapatok vettek részt, és a törzsenként besorozottak kimaradtak belőle – ekként D{vid saj{t hódít{s{nak ki{lthatta ki az akciót, olyannyira, hogy Jeruzs{lemet attól fogva mindvégig „D{vid v{ros{nak” is nevezték. A v{rost egyetlen vakmerő csap{ssal vették be; az ostrom hőse pedig D{vid hadvezére, Jo{b volt. Jeruzs{lem óv{rosa, ahogyan ma ismerjük, h{rom völgyben épült: a nyugatit Hinnomnak, a keletit Kidronnak és a középsőt Türopoenomnak hívj{k. A h{rom völgy a Kidron-patakn{l tal{lkozik. A sokkal kisebb jebuzita v{ros csup{n a keleti hegyfokot foglalta el; ez a rész volt az egyetlen, amely a Gihon-forr{s jóvolt{ból {llandó vízut{npótl{st élvezett. H{la Kathleen Kenyon {sat{sainak és S{muel m{sodik könyvének, pontosan tudjuk, mi történt, amikor D{vid megostromolta a v{rost. A jebuzeusok, ak{rcsak m{s palesztin v{rosok, mint Gézer, Gibeon és Megiddó egykorú lakosai, titkos alagutat építettek a belső v{ros és a forr{s közé, hogy a vízell{t{s az ostrom alatt is folyamatos legyen, és úgy érezték, ebben a megold{sban rejlik az erejük. Annyira bíztak a D{vid elleni győzelemben, hogy az izraelit{k felbőszítésére m{gikus-ritu{lis felvonul{st rendeztek, amelyen a s{nt{k, a vakok és m{s testi fogyatékosok vettek részt. Ez azonban csak a gyengeségükről vallott, mert a kir{ly tudott az alagútról, és önkéntes jelentkezőket kért a nagy v{llalkoz{shoz: „Mert azt mond{ D{vid ama napon: Mindenki, a ki v{gja a Jebuzeusokat, menjen fel a csatorn{hoz, és v{gja ott a s{nt{kat és a vakokat, a kiket gyűlöl a D{vid lelke, és vezér és fejedelem lesz abból.”169 Jo{b és emberei végrehajtott{k ezt a hősi tettet: a vízzel teli csatorn{n keresztül bejutottak a falak mögé, és meglepetésszerűen elfoglalt{k a v{rost. 170 D{vid ezt követő viselkedése megerősíti, milyen politikai jelentősége volt szemében a v{rosnak. Nem gyilkolta le és nem is űzte el a lakoss{got; ellenkezőleg, úgy tűnik, arra törekedett, hogy Jeruzs{lem polg{rait hűséges p{rthíveivé tegye. Megerősítette a falakat és Milló teraszos építményeit, elfoglalta a Cionnak (Sion) nevezett fellegv{rat, kasz{rny{t emeltetett „erős embereinek”, palot{t önmag{nak, és a v{ros utolsó uralkodój{tól megv{s{rolta azt a telket, ahol fel{llíthatta az egész izraelita nép központi szentélyét. Ezut{n Jeruzs{lembe hozatta a frigyl{d{t, az izraelit{k egységének jelképét és egyben legbecsesebb vall{si ereklyéjüket, és elhelyezte a maga v{ros{ban, trónj{nak és mag{nhadseregének oltalma al{. Mindezen tettei arra szolg{ltak, hogy egyrészt megerősítse a maga személyes pozíciój{t, m{srészt a nemzeti

vall{st, az egész népet és a koron{t önmag{val és lesz{rmazottaival azonosítsa. [m amit nem tett meg, az legal{bb olyan fontos volt, mint amit elvégzett. A jelek szerint D{vid sokkal jobban megértette az izraelita vall{s és közösség természetét, mint ak{r elődje, Saul, ak{r saj{t utódai, és Gedeonhoz hasonlóan ő is felmérte, hogy Izrael nem olyan, mint a többi {llam, hanem teokr{cia; ezért a kir{ly soha nem lehet a szó közel-keleti értelmében abszolút uralkodó, mint ahogy – b{rmiként korm{nyozz{k is – az {llam sem lehet abszolút. Az izraelita törvény m{r ebben a korszakban is visszavonhatatlanul mag{ba foglalta, hogy b{r mindenkinek felelőssége és kötelességei vannak a t{rsadalom mint egész ir{nt, a t{rsadalom – vagy képviselője, a kir{ly vagy pedig az {llam – semmilyen körülmények között nem gyakorolhat az egyes emberrel szemben korl{tlan hatalmat. Ez a jog csakis Istent illeti meg. A zsidók, ellentétben a görögökkel, majd később a rómaiakkal, nem ismerték el, hogy az olyan elvont fogalmak, mint v{ros, {llam, közösség jogi személynek sz{míthatnak, tov{bb{ saj{t jogaik és kiv{lts{gaik lehetnek. Lehetett vétkezni a m{sik ember és természetesen Isten ellen is, és ezek a vétségek bűnsz{mba mentek; de {llam elleni bűn és vétség nem létezett.171 Az előbbiekből központi jelentőségű dilemma adódik az izraelita – később judaista – vall{ssal és a vil{gi hatalomhoz fűződő viszony{val kapcsolatban. A dilemma egyszerűen megfogalmazható: létezhet-e egym{s mellett a két intézmény anélkül, hogy az egyik végzetesen gyengítené a m{sikat? Ha a vall{s követelményeit erővel vinnék keresztül, az {llamhatalom egészen a működésképtelenségig meggyöngülhetne. M{sfelől ha az {llamot hagyn{k szab{lyszerűen, természetének megfelelően működni, részben felszívn{ mag{ba a vall{s lényegét, és a vall{st terméketlenné tenné. Mindkettőhöz szervesen hozz{tartozott a hajlam, hogy élősdiként telepedjék r{ a m{sikra. Ha az izraelit{k egyszerűen vall{si közösségként prób{ltak volna fennmaradni, előbb vagy utóbb r{juk t{madt volna valamelyik ellenség, és a szétszórat{s, illetve a helyi pog{ny vall{sokba való beolvad{s v{rt volna r{juk; Jahve tiszteletét teh{t megdöntötte volna a külső t{mad{s, mint ahogy a filiszteusok beözönlése éppen ezzel fenyegetett, és az összeoml{s be is következik, ha az izraelit{k nem fordulnak a kir{lys{g és az {llami egység vil{gi mentsv{r{hoz. M{sfelől viszont ha a kir{lys{g és az {llam léte {llandósul, ezek szükségszerű tulajdons{gai és követelményei önkényesen csorbított{k volna a vall{s jogait, és Jahve tiszteletét szétroncsolja a belső korrupció. A dilemm{val ered-

ménytelenül birkózott mind az első, mind a m{sodik {llam, és épp ilyen megoldatlan maradt a mai Izraelben is. Az egyik megold{si lehetőség az lett volna, ha az izraelit{k csak nagy veszélyek idején, péld{ul a filiszteusok benyomul{sakor hívj{k segítségül a kir{lys{g és az {llam intézményét. A bizonyítékok arra utalnak, hogy D{vid nagyon is szívesen tette volna mag{év{ ezt a módszert, de végül mégsem tal{lta célszerűnek. Ha népét és annak vall{s{t meg akarta védeni, hogy biztons{gban legyenek a külső ellenséggel szemben, nemcsak kir{lyi {llamot kellett alapítania, hanem a környező népeket is meg kellett bénítania; ez pedig azt jelentette, hogy megalapítja és megszil{rdítja D{vid h{z{t, amelynek Jeruzs{lem a főv{rosa és legfőbb szentélye. Nyilv{nvaló azonban, hogy a maga kir{lys{g{t rendhagyó jelenségnek tekintette. Tökéletesen megértette Jahve vall{s{t, önmag{t hívő embernek tudta, emellett mint próféta és pap kiegészítő szerepet is v{llalt, és gyakran közreműködött saj{t zenéje, ír{sai és t{ncai előad{s{ban. Sokatmondó körülmény, hogy az örökletes kir{lys{got bevezette ugyan, de mellőzte az elsőszülöttségi jog kinyilv{nít{s{t. Idősebb fiai közül h{rman, Absalom, Amnon és Adónia, akik örökösei lehettek volna, szakítottak vele, és erőszakos hal{llal végezték. Öregkor{ban D{vid kijelölte utód{t. A v{lasztott fiú, Salamon nem volt hadvezér, hanem a mózesi hagyom{ny szellemében vett tudós és bíró – D{vid fiai közül az egyetlen, aki képes volt a kir{lys{g vall{si kötelességeinek teljesítésére. D{vid nyilv{nvalóan úgy érezte, hogy ez a funkció lényeges az izraelita alkotm{nyos egyensúly megőrzéséhez. Jelentős körülmény tov{bb{, hogy amikor D{vid a frigyl{d{t Jeruzs{lembe hozatta, és ekként főv{ros{t vall{silag is hitelesítette, nem építtetett az ereklye sz{m{ra pomp{zatos templomot, hogy az hirdesse koron{ja és kir{lyi h{za dicsőségét. A frigyl{da szerény vall{si kegyt{rgy volt, amelyben eredetileg mag{t a szövetségi szerződést őrizték; kedves volt minden izraelita szemében, mert emlékeztette őket egyszerű sz{rmaz{sukra, és mintegy jelképezte teokratikus hitük ősi ortodoxi{j{t és tisztas{g{t. A Biblia besz{molója később igazolni akarja, miért nem épített D{vid templomot a frigyl{da sz{m{ra: Isten nem engedte, mivelhogy ő, D{vid mindenekelőtt harcos volt, „a vér embere”, meg azt{n túls{gosan is lefoglalja idejét a h{borúskod{s.172 Az első kifog{s mindenképpen hiteltelenül cseng, mert a h{ború és az izraelita vall{s szorosan összefüggött egym{ssal. A papok külön harci felhív{st hallattak a kürtjükön, a frigyl{d{t pedig időnként a h{ború emblém{jaként a csatatérre is kivitték; D{vid h{borúit pedig éppen-

séggel isteni {ld{s szentesítette.173 A m{sodik kifog{s m{r hihetőbb, D{vid azonban harminch{rom esztendőn {t uralkodott Jeruzs{lemben, ezek között pedig sok volt a békés esztendő; és mivel ezalatt nagyszab{sú építkezéseket kezdeményezett a v{rosban, ha éppen templomot akart volna építeni, minden bizonnyal ez a feladat kap elsőbbséget. Sokkal valószínűbb, hogy D{vid úgy érezte: egy központi kir{lyi templom megv{ltoztatn{ az izraelita vall{s természetét és belső egyensúly{t, és ezt mindenképpen el akarta kerülni. A régi időkben a frigyl{da, mint a teokratikus demokr{cia jelképe, az izraelita vall{si kultusz fizikai gyújtópontj{ban {llt. Mihelyt az izraelit{k letelepedtek K{na{nban, h{l{t adtak az Istennek, és vagy „magaslati helyeken”, dombokon és hegyeken épült nyílt olt{rokon vagy bonyolultabb szerkezetű történelmi szentélyekben mutatt{k be {ldozataikat; az utóbbiak köré {ltal{ban fedett épületek vagy templomok épültek. Mintegy tucatnyi ilyen szentélyről – péld{ul Silóról, D{nról, Bételről, Gilg{lról, Micp{ról, Betlehemről, Hebronról – tudunk, valamint tov{bbi öt kisebbről; elhelyezkedésük az orsz{g északdéli tengelyét követte. Ezek az építmények bizonyos fokig decentraliz{lt{k az izraelita vall{si kultuszt, és egyszersmind a múlttal való kapcsolat folyamatoss{g{t is bizonyított{k; az {jtatoskodók sz{m{ra mind különös jelentőséggel bírtak. Valószínű, hogy D{vid egyfelől a közösség hatékony védelme érdekében megfelelő mértékben centraliz{lni akart, m{sfelől azonban nem akarta még jobban megcsonkítani a rendszer demokratikus alapjait; ezért vonakodott attól, hogy kora m{s kir{lyi despot{i módj{n a maga birodalm{t kir{lyiszakr{lis {llamm{ v{ltoztassa. Gyanítható, hogy ezért is szólította fel hal{los {gy{n kijelölt utód{t, a tudós Salamont, hogy kövesse a mózesi törvényt a maga teljes tisztas{g{ban: „És őrizd meg az Úrnak, a te Istenednek őrizetit, hogy az ő útain j{rj, és megőrizzed az ő rendeléseit, parancsolatit és ítéleteit, a mint meg van írva a Mózes törvényében<”, majd hozz{tette: a trón fennmarad{s{nak egyetlen módja, ha a törvény a maga teljességében és minden szigor{val ellensúlyozza az új {llam követelményeit.174 Későbbi nemzedékek megérezték, milyen mélyről kísérte D{vid {llamférfiúi erényeit a vall{soss{g hevülete; és tal{n ez volt az igazi ok, amiért olyan {hítatosan tisztelték az emlékét, és kív{nt{k vissza uralkod{s{t. Semmiképpen sem véletlen, hogy az Ótestamentumban egyetlen uralkodó sem foglal el akkora helyet, mint ő. Örökösét, Salamont azonban egészen m{s f{ból faragt{k. D{vid szenvedélyes egyéniség volt, indulatos, akaratos, bűnre is hajló, de

mindig tudta, hogy vétkezik, és mindig kész volt a megb{n{sra, mert szívében végső soron tiszta és istenfélő ember volt. Vele ellentétben Salamon ízig-vérig vil{gi személyiségnek mondható: szíve mélyéig (m{rmint ha volt szíve egy{ltal{n) a maga vil{g{nak és kor{nak embere. A zsolt{rok, amelyeket a Biblia D{vidnak tulajdonít, hangnemükben és tartalmukban elsőrendűen spiritu{lisak; közel {llnak a jahvei vall{s legmélyebb lényegéhez. M{sfelől a Salamon nevéhez t{rsított bibliai irodalom, a példabeszédek, valamint a buj{n költői Énekek éneke, b{r a maguk nemében igen színvonalasak, mégis sokkal közelebb {llnak a korszak m{s közel-keleti ír{saihoz; hi{nyzik belőlük az izraelita-zsidó transzcendencia és Isten jelenlétének érzékelése. Salamonból kiemelkedően ügyes közel-keleti uralkodó lett, de bölcsességének hírét kegyetlenségének is köszönhette. B{r m{r apja életében kir{lly{ koopt{lt{k, mihelyt D{vid hal{l{val egyedüli uralkodó lett, elt{volította apja valamennyi kor{bbi miniszterét, néh{nyukat gyilkoss{ggal. Alaposan megv{ltoztatta a katonapolitik{t is. Amikor S{muel m{sodik könyve Absalom l{zad{s{t taglalja, különbséget tesz a törzsekből besorozott „Izr{el népe”, azaz a fiú t{mogatói és „D{vid szolg{i”, a kir{ly védelmezői között.175 Ugyanezek a szolg{k biztosított{k Salamon egyedüli utódl{s{t, és lehetővé tették, hogy m{r uralkod{sa elején lesz{moljon ellenfeleivel. D{vid, aki kiépítette a maga zsoldoshadseregét, a fősereg magvaként még felhaszn{lta „Júda népét”, azaz a törzsekből sorozott déli harcosokat is. Az északi besorozottak, azaz „Izr{el népe” azonban semleges maradt vagy épp ellenségesen lépett fel a koron{val szemben, és Salamon elhat{rozta, hogy mindenestül lesz{mol velük. Salamon bevezette a kényszermunk{t, mégpedig részben a k{na{nita területeken, részben a kir{lys{g északi részén – Júd{t mentesítette alóla. A nemzet szolg{lat{t tekintve a kényszermunka megal{zóbb volt és nehezebb is, mint a törzsi soroz{s, és ezért az emberek berzenkedtek ellene. Salamon főleg építkezéseihez haszn{lta ezeket a kényszermunk{sokat. A Kir{lyok első könyve korm{nyfeljegyzésekre t{maszkodva {llítja, hogy a kőb{ny{kban nyolcvanezren dolgoztak, és h{romezer-h{romsz{z tiszt felügyelt r{juk; tov{bbi hetvenezren cipelték a köveket az építkezésekhez, és harmincezren vonultak, tízezres v{lt{sokban, Libanonba, hogy az épületf{t deszk{v{ apríts{k. 176 A munk{latok sor{n kibővítették és dicsőségesebbé avatt{k D{vid meglehetősen elemi színvonalú kezdeményezését, hogy Jeruzs{lemet nemzeti és vall{si kir{lyi központt{ tegye; de felépítettek h{rom új megerődített kir{lyi v{rost is az orsz{g különböző részein: „És ez az

összege annak az adónak is, a melyet kivetett volt Salamon kir{ly, hogy megépíthesse az Úr h{z{t, és a maga h{z{t, és Millót, és Jeruzs{lem kőfalait, és H{cort, Megiddót és Gézert.”177 Ez utóbbi, stratégiai elhelyezkedésű h{rom v{rost Salamon úgyszólv{n teljesen elölről építette fel; a nehéz testi munk{hoz izraelit{kat alkalmazott, de a szakmunk{t külön kőművesekre bízta. Az {sat{sok sokkal fejlettebb szak munk{ról tanúskodnak, mint amilyen az izraelit{któl addig kitelt, és az is kiderül belőlük, hogy a v{rosok elsőrendűen katonai célból épültek fel, mégpedig azért, hogy Salamon új, szekeres harcmodor{hoz t{maszpontul szolg{ljanak.178 D{vidnak soha nem voltak harci szekerei, holott abban a korban ez hozz{tartozott a jelentősebb {llamok hatalm{hoz; Salamon viszont a maga különböző ist{llóiban ezerötsz{z szekeret és négyezer lovat tartott. 179 A stratégiai szempontból legfontosabb Megiddóban, amely a később elnevezett armageddoni síks{gra nézett, magaslati, jól védett kir{lyi negyedet építtetett, p{ratlanul megerődített kapuzattal és olyan épületekkel, amelyekben sz{zötven szekér és négysz{z ló fért el. Hasonlóképpen gyarapodott az addig elhagyatott H{cor is kir{lyi negyeddel, kapuzattal, falakkal és hatalmas ist{llókkal. A hozom{nyul kapott Gézert, ahonnan az Egyiptomba vezető utat ellenőrizték, ugyancsak {tv{ltoztatta a kir{lyi harci szekerek v{ros{v{. 180 A nagy erőkkel védett s a v{ros közönséges h{zai fölé magasodó kir{lyi „negyedek eleve t{mad{st jelentettek az izraelita teokratikus demokr{cia ellen. Salamonnak két okból volt szüksége ezekre a gondosan elhelyezett szekérközpontokra: így védte meg kereskedelmi útvonalait és mag{t a birodalmat is külső t{mad{ssal szemben; de így tartotta fenn a belső rendet is, mégpedig igen hatékonyan, a törzseknek nem lévén szekereik. Becsv{gyó munk{lataihoz Salamonnak nemcsak munkaerőre, hanem pénzre is szüksége volt; ezért a törzseket is megadóztatta. D{vid a maga népsz{ml{l{s{val m{r előkészítette az utat ehhez a kezdeményezéshez, de súlyos bír{latok érték, amiért tervezete ellentmond az izraelita vall{snak, és ő bel{tta bűnét. Az epizód jellemző volt tétovas{g{ra és arra a többértelműségre, amely {llamépítő munk{ja és annak a hithez való viszonya között feszült. Salamonnak nem voltak ilyen g{tl{sai. A népsz{ml{l{si eredmények alapj{n az adóz{s szempontj{ból tizenkét körzetre osztotta az orsz{got, és tov{bbi adókat vetett ki, hogy szekérközpontjait és egyéb kir{lyi rakt{rait mindennel ell{thassa.181 [m a kir{lys{g erőforr{sai nem voltak elegendőek, ezért Salamon az ésszerűség nevében {tszervezte apja hódít{sait; Da-

maszkuszt, amelynek védelme túl költséges lett volna, feladta, m{s északnyugati területeket pedig {tengedett Hir{mnak, Türosz kir{ly{nak, akit szakképzett iparosaiért és m{s ell{tm{nyaiért cserébe szil{rd szövetségesévé tett. Ugyanakkor a kereskedelmet is kibővítette; „kir{lyi kalm{rjai” révén a saj{t haszn{ra működött, és buzdította a hazai és külföldi kereskedőket, hogy csak az ő útjait haszn{lj{k, természetesen adó ellenében. A Közel-Kelet gazdas{ga imm{r mindenestül {tlépett a vaskorba – körülbelül ettől az időtől kezdve tal{lkozunk a sz{n t{shoz haszn{lt első vaspengékkel –, és a vil{g gazdagodott. Salamon különféle módokon arra törekedett, hogy kir{lyi h{z{nak fejedelmi ar{nyban jusson ebből az újfajta prosperit{sból. A kereskedelmet bővítette ki azzal is, hogy feleségül vette a szomszédos fejedelmek le{nyait, azzal a jelszóval, hogy „a menyasszonyt követi a kereskedelem”. „Sógors{got szerze azut{n Salamon a Faraóval, az Égyiptombeli kir{llyal, és elvevé a Faraó le{ny{t” – így jutott Gézer v{ros{hoz. A Biblia besz{mol m{s h{zass{gkötéseiről is, mondv{n: „Salamon kir{ly pedig megszerete sok idegen asszonyt, még pedig a Faraó le{ny{n kívül a Mo{bit{k, Ammonit{k, Edomit{k, Sídonbeliek és Hitteusok le{nyait.”182 Diplom{ciai lépései és kereskedése egym{shoz kapcsolódtak. Kereskedelemről volt szó a Dél-Ar{bi{ból érkezett s{bai kir{lyné l{togat{s{n is, mert az ar{biai kereskedelmet, különösen a mirha, a tömjén és a fűszerek forgalm{t ugyancsak Salamon ellenőrizte. Josephus mondja el, hogy Salamon rejtvényversenyeket rendezett Hir{m türoszi uralkodóval, aki ugyancsak a híres kalm{r-fejedelmek közé tartozott. A korai vaskorban ez elég gyakori módja volt a diplom{ciai érintkezésnek; hozz{tartozott a cserefolyamathoz, és nagy összegek – olykor v{rosok – kock{ztat{s{val j{rt. Salamon és Hir{m közösen működtetett egy hajóhadat a déli Ecion-Gébertól Ofirig, ahogy Kelet-Afrik{t nevezték. A két kir{ly egyar{nt kereskedett ritka {llatokkal és madarakkal, szant{lf{val és elef{ntcsonttal; emellett Salamon fegyverkereskedő is volt. Lovakat v{s{rolt Kiliki{ból, amelyeket azt{n harci szekerekért cserébe eladott Egyiptomnak, utóbb pedig a szekereket tov{bbadta a tőle északra elterülő kir{lys{goknak. Salamon a Közel-Kelet jelentős részének volt a fegyversz{llítója. Ecion-géberi kikötője mellett Nelson Glueck amerikai régész megtal{lta Khirbet el-Kheleifeh szigetén – ahol az uralkodó erős szélj{r{s a primitív olvasztókemencéket működtette – a Salamon építette rézfinomítót, ahol nemcsak rezet, hanem vasat is finomítottak, és kész cikkeket termeltek.183

Salamon vagyon{nak jelentős része a kereskedelemből és az adókból sz{rmazott, amelyek bevételeit a kir{lyi főv{rosba ömlesztette. Fényűző kir{lyi palot{t építtetett, nagy oszlopcsarnokkal, amely a f{raók memphiszi, luxori és egyéb palot{it ut{nozta; a cédrusfa tetőt negyvenöt hatalmas faoszlop t{masztotta al{; a Biblia ezt nevezi „a Lib{non erdő h{z{nak”. Külön palot{t emeltetett első sz{mú feleségének, az egyiptomi asszonynak, aki megtartotta a maga pog{ny vall{s{t: „Nem lakhatik az én feleségem az Izrael kir{ly{nak, D{vidnak h{z{ban, mert szentséges hely az, mivel az Úr l{d{ja abba vitetett.”184 A palota és a kir{lyi negyed, a kasz{rny{k és a belső erődítmények közel voltak az új megszentelt helyhez, a Templomhoz; hogy mindez elférjen egym{s mellett, Salamon kelet felé mintegy 250 yarddal* terjesztette ki D{vid v{ros{nak területét. Salamon Jeruzs{leméből m{ra semmi sem l{tható; a köveket vagy maguk al{ temette a Nagy Heródes {ltal később építtetett hatalmas Templom épülete, vagy elsz{llított{k őket a rómaiak.185 Ha le akarjuk írni, milyen volt Salamon Temploma, teljes mértékben irodalmi forr{sokra, a Kir{lyok első könyvének 6. és 7. fejezetére vagyunk utalva. Az itt olvasható részletek azonban azt sejtetik, hogy a Templom hasonlított a késő bronzkori k{na{ni templomokhoz, a lachisihez és a Bét Se’{n-ihoz, valamint ahhoz a valamivel későbbi, Kr. e. 9. sz{zadi templomhoz, amelyet a szíriai Tel Tainetben {stak ki. Ezek mint{j{ra Salamon templom{nak is h{rom helyisége volt, mindegyik 33 l{b széles, közös tengelyre fűzve: a 16 l{b hosszú ulam vagy torn{c, a 66 l{b hosszú Héch{l vagy szent szoba, és a szentek szentje, egy 33 l{b hosszús{gú négyzet, amelyet teljes sötétség borított, ak{r az egyiptomi templomok belső szentélyét. Az épület szerkezete és felszerelése merőben idegen volt az izraelit{któl. A faragott kőfalakat föníciai kőművesek emelték. Türoszi Hir{m küldött egy bronzszakértőt is, egyébként névrokon{t, aki a templom szertart{si edényeit öntötte form{ba. Ezek között volt egy talpakon gördülő medence, egy bronzból készült, {llv{nyra helyezett mosdóüst, hasonló azokhoz a pog{ny kegyt{rgyakhoz, amilyeneket Megiddóban és Cipruson tal{ltak, és a nagy „öntött tenger”, benne kétezer b{t vízzel – ezt a papok az engesztelő {ldozathoz haszn{lt{k, és tizenkét ökrön {llott. Két bronzoszlop, az egyenként majdnem negyven l{b hosszú J{chin és Bo{z, amely tal{n a k{na{ni szentélyek {lló monolitjainak felelt meg, védte az arannyal borított olt{rt, ame*

yard = 0,9144 m (a szerk.).

lyen tíz arany gyertyatartó ragyogott. A szentek szentjének az elv{lasztó fala is felfüggesztett aranyl{ncokból {llt, a padlót és a falakat cédrusfa borította. Az ugyancsak arannyal borított szentek szentje, a maga védelmező fakerubjaival úgy épült, hogy elférjenek benne Jahve ősi vall{s{nak nagy becsben tartott kultikus ereklyéi: legelsősorban a szövetségi frigyl{da, azt{n (a talmudi hagyom{nyhoz híven) Mózes botja, [ron vesszeje, a mann{s edény és a p{rna, amelyen J{kób feje nyugodott, amikor a lajtorj{ról szóló {lmot l{tta. 186 De mire Kr. e. 587ben Jeruzs{lem elesett, mindezek a t{rgyak régen eltűntek, és kétséges, hogy valaha is ott voltak-e. Ami viszont bizonyos: Salamon Templom{nak, e hatalmas és pomp{zatos építménynek, amely a kir{lyi felső v{ros vagy akropolisz megerődített falain belül helyezkedett el, igen kevés köze volt Jahve tiszta és egyszerű vall{s{hoz, amellyel Mózes előjött a vadonból. A zsidók később úgy j{rultak ide a Templom megtekintésére, mintha az építmény szervesen hozz{tartozna korai hitükhöz, de a kir{ly szűk körén kívül {lló j{mbor emberek annak idején bizony{ra m{sként gondolkodtak. Új volt ez is, ak{r a kényszermunka, az adókörzetek, a harci szekerek, és sok tekintetben egyszerűen m{solat volt, amely a Földközi-tenger partvidékének vagy a Nílus völgyének fejlettebb pog{ny kultúr{i nyom{n készült. Salamon tal{n nem a pog{nys{got p{rtolta a maga idegen asszonyaival, központosított monarchi{j{val és a régi törzseket sújtó könyörtelen politik{j{val? Nem a b{lv{nyim{datnak és a t{rgyak kultusz{nak volt-e színhelye az új Templom? Maga a frigyl{da is idegenszerűnek tűnhetett ebben a pazar környezetben, hiszen csak egyszerű fal{da volt, 4 l{b hosszú, 2 l{b 6 hüvelyk mély, és az oldalain lévő gyűrűkön {thúzott rudakkal sz{llított{k. Belsejében voltak a törvényt{bl{k. Az izraelita hit értelmében a frigyl{da egyszerűen Isten parancsolatainak az elhelyezésére szolg{lt, s nem volt kultikus t{rgy, amelyet im{dni kell. Mégis, az izraelit{k e tekintetben is bizonytalanok voltak, ak{rcsak abban a hitükben, hogy Isten, b{r {br{zolhatatlan, mégis a maga képére form{lta az embert. D{nban, az egyik ősi, primitív templomban éppenséggel volt egy, az Istent {br{zoló szobor.”187 És b{r a frigyl{d{t azért készítették el, hogy legyen helyük a t{bl{knak, az izraelit{k isteni hatalmat tulajdonítottak Isten szavainak, teh{t bizonyos értelemben mégiscsak úgy hitték, hogy az istenség a frigyl{d{ban lakik. Ennek megfelelően idézték fel a vadonban töltött éveket is: „Mikor pedig el akart{k indítani a l{d{t, ezt mondja vala Mózes: Kelj fel, Uram, és széledjenek el a te ellenségeid, és fussanak el előled a te gyűlölőid. Mikor pedig meg{ll vala, ezt

mondja vala: Fordulj vissza, Uram, Izr{elnek tízezerszer való ezereihez.”188 Salamon ezt a bizonytalans{got a maga jav{ra fordította. Vall{si reformja a kir{lyi abszolutizmust célozta meg – a kir{ly tartotta kezében az egyetlen olyan szentélyt, ahol Istent valóban im{dhatta a nép. A Kir{lyok első könyve 8. fejezetében Salamon kiemelte, hogy Isten az {ltala épített templomban lakik: „Építve építettem h{zat néked lak{sul; helyet, a hol örökké lakj{l.” A szavak m{r-m{r Salamon pog{nys{g{ra utaln{nak, ez azonban tévedés: ha valóban pog{ny lett volna, nem z{rja ki pog{ny feleségét a szent körzetből. Emellett tiszt{ban volt vall{s{nak teológi{j{val is, mert azt kérdezte: „Vajon gondolható-e, hogy lakozhatnék az Isten a földön? Ímé az ég és az egeknek egei be nem foghatnak téged; mennyivel kevésbé e h{z, a melyet én építettem?” A tov{bbiakban kompromisszumot kötött {llam{nak igényei és a sz{m{ra természetes izraelita monoteizmus között, azon az alapon, hogy a Mindenható nem testi valój{ban, hanem jelképesen van jelen a Templomban: „Hogy a te szemeid e h{zra nézzenek éjjel és nappal, e helyre, a mely felől azt mondottad: Ott lészen az én nevem.” Ebben a szellemben illesztették a Templomot vall{sukba a későbbi nemzedékek is; eszerint Istennek a szentek szentjében jelen lévő neve olyan erőteljes isteni sug{rz{st bocs{t ki – ezt hívj{k sechin{-nak –, amely elpusztít minden illetéktelen behatolót. Akkoriban azonban a központi kir{lyi templom gondolata taszító volt sok izraelita purista sz{m{ra. Ők alapított{k a Jahve vall{s{n belül kialakuló nagysz{mú szeparatista szekta közül az elsőt, a reh{bit{két.189 Északon is sokan vették zokon, hogy a vall{s Jeruzs{lemre és annak kir{lyi templom{ra összpontosult, mivel a templomban szolg{ló paps{g hamarosan abszolutisztikus követelésekkel jelentkezett, ragaszkodv{n ahhoz, hogy csak az ő szertart{saik érvényesek, míg a régebbi szentélyek és templomok, a magaslati helyek és az ősaty{k kora óta tisztelt olt{rok a vall{si eretnekség és a gonoszs{g fészkei. Ezek az {llít{sok a későbbiekben felülkerekedtek, és bibliai ortodoxi{v{ lettek, de a maguk idejében északon erős ellen{ll{sba ütköztek. A salamoni vall{si v{ltoz{sokkal szembeni ellenségesség, egyesülve a kir{ly abszolutista hajlamaival és· követeléseivel, hosszú t{von fenntarthatatlann{ tette az apja {ltal felépített egyesült kir{lys{got. Salamon szakértelme és sikerei egy darabig összetartott{k, de a feszültség jelei m{r az ő uralkod{s{nak utolsó éveiben is megmutat-

koztak. A múltra nagyon is fogékony izraelit{k különösen a kényszermunka rendszerét gyűlölték, mert az egyiptomi rabszolgas{gra emlékeztette őket, és gondolkod{sukban a szabads{g és a vall{s elv{laszthatatlan volt egym{stól. Amikor Salamon a vall{si kultuszt Jeruzs{lemben összpontosította, ezzel lefokozta az olyan északi szentélyeket, mint az [brah{m nevével összeforrt Sichem és a J{kób nevéhez t{rsított Bétel. Az északiak teh{t Salamonban és egész h{z{ban nemcsak vil{gi elnyomóikat l{tt{k, hanem mindink{bb spiritu{lis rombol{ssal is v{dolt{k őket. Így azt{n, amikor Salamon Kr. e. 925-26-ban meghalt, az északiak nem voltak hajlandóak r{, hogy utód{t, Robo{mot közös nemzeti alapon koron{zz{k meg Jeruzs{lemben, hanem azt követelték, hogy utazzon északra, és Sichemben nyerje el a koron{t. Némelyek, köztük Jerobo{m is, akik Salamon alatt sz{műzetésbe menekültek, most viszszatértek, és alkotm{nyos uralkod{st követeltek, különös tekintettel a kényszermunk{ra való soroz{sok és a magas adók eltörlésére: „A te aty{d igen megnehezítette a mi ig{nkat, de te most könnyebbítsd meg aty{dnak kemény szolg{lat{t, és a nehéz ig{t, a melyet mi re{nk vetett, és szolg{lunk néked.”190 A bibliai elbeszélésből úgy tetszik, mintha Sichemben teljes létsz{mú politikai tan{cskoz{st tartottak volna, amelynek sor{n Robo{m, meghallgatva apja öreg tan{csadóit, elvetette békítő célzatú javaslataikat, és fiatal lovagjaira t{maszkodva a kemény vonal mellett döntött. Ennek sor{n így szólt az északiakhoz: „Ha az én aty{m megnehezítette a ti ig{tokat, én még nehezebbé teszem azt; ha az én aty{m ostorral fékezett titeket, én skorpiókkal ostorozlak benneteket.”191 Robo{m azonban tévesen ítélte meg a helyzetet, és könnyelműsége felbomlasztotta az egyesült kir{lys{got. Ahhoz, hogy {llam{t erőszakkal összetartsa, nem voltak meg sem a katonai eszközei, sem a szakértelme; az északiak kiszakadtak az egyesülésből, és visszatértek saj{t kir{lyi h{zukhoz, és abban a korban, amikor egym{st követték a feltörekvő birodalmak – a babilóniaké, majd az asszíroké –, a két kis kir{lys{g, délen Júda, északon Izrael, külön úton haladt végzete felé. A hanyatl{s folyamata azonban több évsz{zadon {t tartott, és ezalatt az izraelita vall{si kultúra fontos v{ltoz{sokon ment keresztül. Először is az északi kir{lys{g vir{gzott fel: népesebb volt, mint a Dél, a földje termékenyebb, és közelebb is helyezkedett el a kor kereskedelmi központjaihoz. A déliek ig{j{ból kiszabadulva mindink{bb gazdagodott, és paradox módon éppen a Salamon {ltal szükségesnek

ítélt alkotm{nyos és vall{si v{ltoz{sokat p{rtolta – azokat a v{ltoz{sokat, amelyeket a Dél kor{bban hi{ba prób{lt r{juk kényszeríteni. D{vid h{z{hoz hasonlóan az északi Omri-h{z is a centraliz{l{s mellett döntött, és ut{nozta a sikeres szomszéd {llamok politikai és vall{si sém{it. Omri maga erős és félelmetes kir{ly volt, akinek hőstetteit b{natosan sorolja fel egy K{mosnak, a mo{bit{k istenének szentelt t{bla, amelyet 1866-ban fedeztek fel, és amely „mo{bita kő” néven ismert: „Omri, Izr{el kir{lya (<) sok napon keresztül nyomta el Mo{bot, mert K{mos megharagudott az ő orsz{g{ra. És követte őt a fia, és ő is azt mondta, hogy el fogom nyomni Mo{bot.” Ak{rcsak Salamon, Omri is előnyös külhoni h{zass{gokkal erősítette meg hatalm{t. Fi{t, [ch{bot Szidón kir{ly{nak le{ny{val, Jézabellel h{zasította össze, mi{ltal a maga sz{razföldi kir{lys{g{t összeköthette a tengerrel és annak kereskedelmi útjaival. Salamonhoz hasonlóan Omri is nagy építtető volt. Egy szam{riai dombon, ahonnan l{tni lehet a húsz mérföldre lévő tengert, új v{rost alapított és épített fel; még azt is tudhatjuk, hogy az alapít{sra megközelítőleg Kr. e. 875-ben került sor. Ennek a v{rosnak is, ak{r Salamon kir{lyi v{rosainak, megerődített kir{lyi akropolisza volt. Nagy építtető volt [ch{b is. Szam{ri{ban – a Biblia kifejezését idézve – „elef{ntcsont h{zat” építtetett, azaz olyan palot{t, amelynek trón termében a falakat síkdomborműszerűen vésett elef{ntcsont burkolta – ilyen fényűzést csak a kor leggazdagabb kir{lyai engedhettek meg maguknak. Amikor Szam{ri{t 1931 és 1935 között felt{rt{k az {sat{sok, a törmelékben meglelték ennek az elef{ntcsont díszítésnek egyes darabjait. [ch{b, ak{rcsak apja, Omri, rendkívül sikeres katona-kir{ly volt, aki huszonöt évig uralkodott, és kétszer is legyőzte a damaszkuszi kir{lyt, mígnem, ahogy a Bibli{ban {ll, a harci szekerek egyik ütközetében „egy ember csak úgy tal{lomra kilövé az ő kézívét”, a nyíl pedig [ch{b p{ncélj{nak az illeszkedései között hatolt be, és végzetes sebet ejtett a kir{lyon.192 Omri h{za azonban, b{r Salamonhoz hasonlóan vil{gias és sikeres volt, hat{rozott t{rsadalmi és erkölcsi ellenérzéseket keltett. A gazdagok és szegények közötti szakadék egyre mélyült. A parasztok eladósodtak, és amikor fizetésképtelenek lettek, a földjüket kisaj{tított{k. Ez ellene mondott a mózesi törvény szellemének, ha a betűjének szigorúan véve nem is, hiszen {tkozottnak mondja azt, „a ki elmozdítja az ő felebar{tj{nak hat{r{t”.193 A kir{lyok ellenezték, hogy a t{rsadalmi elit elnyomja a szegényeket, mert hadseregükhöz és munkacsapataikhoz szükségük volt r{juk, de a szegények ügyében tett lépé-

seikből hi{nyzott az erő. A papok, akik Sichemben, Bételben és m{s szentélyekben működtek, fizetést húztak, és messzemenően azonosultak a kir{lyi h{zzal, amellett lefoglalt{k őket a szertart{sok és az {ldozatok; nem csoda, ha – amint azt bír{lóik hangsúlyozt{k – nem érdekelte őket a szegények nyomorús{ga. Ilyen körülmények között a prófét{k v{llalt{k, hogy hangot adjanak a t{rsadalom lelkiismeretének. S{muelhez hasonlóan őket is feszélyezte a kir{lys{g intézménye, amelyet lényegénél fogva összeegyeztethetetlennek tartottak a demokratikus teokr{ci{val. Északon Omri h{z{nak uralkod{sa idején v{ratlanul új erőre kapott a prófétai hagyom{ny, Illés (Elij{hu) b{mulatos személyiségének köszönhetően. Illés egy Tisbi nevű meghat{rozhatatlan helyről jött, a Jord{n keleti partj{n, a sivatag szélén épült Gilg{l vidékéről. Reh{bita volt, tagja ennek a kivételesen zord, vad és fundamentalista szekt{nak, „egy szőr-ruh{s ember, derek{n bőr övvel felövezve”. Mint csaknem minden zsidó hős, a szegények sor{ból sz{rmazott, és értük emelt szót. A hagyom{ny szerint a Jord{n mentén élt, és a hollók t{pl{lt{k.194 Bizony{ra hasonlíthatott a n{la ezer évvel később élt Keresztelő J{noshoz. Csod{kat művelt a szegények érdekében, asz{ly és éhínség idején volt a legtevékenyebb, akkor, amikor a szegények még ink{bb szenvedtek. Illés azonban, Jahve m{s kérlelhetetlen híveihez hasonlóan, nemcsak t{rsadalmi okokból bír{lta Omri h{z{t, hanem mindenekelőtt vall{si indítékokból. [ch{b ugyanis elhanyagolta Jahve kultusz{t, és ehelyett felesége Ba{l-kultusz{hoz csatlakozott: „Mert bizony{ra nem volt [ch{bnak m{ssa, a ki mag{t arra adta volna, hogy csak gonoszs{got cselekedjék az Úr szemei előtt, a melyre az ő felesége, Jézabel ösztökélé őt. Mert igen út{latos dolgot cselekedék, követvén a b{lv{nyokat<”195 Ugyancsak Jézabel vette r{ [ch{bot, hogy zsarnoki hatalm{val élve tulajdonítsa el N{bót szőlejét, úgy, hogy a tulajdonost kivégeztette – amely bűntett az izraelita teokr{cia egész éthosz{nak ellentmondott. Nyilv{nvaló, hogy Illés tömegeket tudott felvonultatni, különösen a nehéz időkben, amikor sok{ig nem hullott eső. A Kir{lyok első könyvének 18. fejezete leírja a dr{mai jelenetet, amikor a próféta izraelit{k hatalmas tömegét gyűjtötte össze a K{rmel-hegyen, és esőcsin{ló versenyre hívta ki Ba{l papjait, valamint „a liget prófét{it”, „a kik a Jézabel asztal{ról élnek”. A célja az volt, hogy a nép vall{s{t egyszer s mindenkorra megszabja, és ezért így szólt hozz{juk: „Meddig s{ntik{ltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Ba{l, kövessétek azt.” Ba{l papjai valamennyi rítusukkal megprób{lkoztak, „ké-

sekkel és borotv{kkal metélték magokat, míg csak ki nem csordult a vérök”, de nem történt semmi. Ekkor Illés megépítette a maga olt{r{t, és {ldozatot mutatott be Jahvénak, és „al{sz{lla az Úr tüze, és megemészté az égő{ldozatot”. Ekkor az egész nép „arcra borult, és monda: Az Úr az Isten! az Úr az Isten!”, Illés és követői pedig elvitték a pog{ny papokat a Kison patakhoz, és „megölé ott őket”. Ezut{n Illés újra im{dkozott a K{rmel tetején, és „egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere jő fel a tengerből”; majd hamarosan „besötétedett az ég a fellegektől és a széltől, és nagy eső lett”. Hatalm{nak e diadalmas prób{ja ellenére Illésnek nem sikerült kiirtania a pog{nys{got, és Omri h{z{t sem tudta elpusztítani, b{rha buk{s{t megjósolta. Mag{nyos lény volt, olyan karizmatikus személyiség, aki egy hatalmas tömeget meg tudott nyerni, arra azonban, hogy p{rtot vagy udvari klikket szervezzen maga köré, alkalmatlan volt. Illés az egyes ember lelkiismeretét képviselte, tal{n elsőnek a zsidó történelemben; Isten nem a mózesi korszak mennydörgésével, hanem „halk, csendes hangon” szólt hozz{. Amikor N{bót megölése miatt meg{tkozta [ch{b nemzetségét, azt hangoztatta, hogy a kir{ly viselkedése semmiben sem különbözhet az {tlagos emberétől: a kir{lyt is erkölcsi elveknek kell ir{nyítaniuk; és azt hirdette, hogy a politika nem a hatalomról, hanem a jogról szól. Illés azonban, b{r az ellenzék legelső profetikus vezére volt, nem volt politikus. Élete legnagyobb részében üldözői elől menekült, és utolsó napjait a vadonban töltötte. A Kir{lyok m{sodik könyvének m{sodik fejezete elmondja, hogyan kente fel utód{t, Elizeust (Elis{t), ott hagyv{n neki a pal{stj{t, mielőtt a szélvész mag{val nem ragadta, és tüzes szekéren fel nem röpítette az égbe. Elizeust azonban m{s f{ból faragt{k. A bibliai elbeszélés bemutatja nevezetes tetteit: amikor „apró gyermekek” (vagy tal{n neveletlen tizenévesek) kicsúfolt{k, két nőstény medvét rendelt oda az erdőből, amelyek nem kevesebb, mint negyvenkét bűnöst szaggattak darabokra.196 Elizeus azonban nem egyedül működött. Csapatot szervezett maga köré, afféle prófét{kból {lló testületet, és a vil{gi hierarchi{ban is akadtak szövetségesei, hogy kivívja az Illés követelte vall{si reformokat. [ch{b megtartotta, sőt kibővítette Salamon északi szekérv{rosait. Ő és utódai népes hivat{sos hadsereget tartottak fenn, amely egyszerre volt forr{sa az erőnek és a gyengeségnek. A szekérről vívott csat{k egyik sikeres hadvezére volt Jéhu, Nimsi fia, aki „mint egy őrült, úgy hajt”. Elizeus vall{si-katonai összeesküvést szőtt Jéhuval, felken ette leendő kir{lly{, és ezzel elindította a történelem egyik leg-

véresebb {llamcsínyét.197 Jéhu megparancsolta Jézabel heréltjeinek, hogy dobj{k ki úrnőjüket palot{ja ablak{n, és „az ő vére szétfecskendezett a falra és a lovakra, és eltapodtat{ őt”. [ch{b hetven fi{t lefejezték, és „két rak{sba” halmozt{k fejüket a kapu előtt. Jéhu lemész{roltatta [ch{b egész kir{lyi h{z{t, „és minden főemberét, egész rokons{g{t és minden papj{t, míg csak ki nem irtotta a maradék{t is”. Ezut{n összegyűjtötte és lev{gatta Ba{l valamennyi papj{t is, „és lerontott{k a Ba{l képét is templomostól együtt, és azt {rnyékszékké tették mind e mai napig”.198 Meglehet, hogy ez a fékevesztett vall{si tisztogat{s egy időre vissza{llította Jahve hivatalos és kiz{rólagos kultusz{t, de nem oldotta meg az örökös konfliktust: a minden{ron megőrizendő vall{si ortodoxia – mint a nép egységének z{loga – és a vil{ghoz való alkalmazkod{s – mint az {llam fenntart{s{nak eszköze – között. Jéhu, amint ez előre l{tható volt, hamarosan éppolyan önkényesen uralkodott, mint Omri h{za, sőt lényegében Izrael valamennyi kir{lya előbb vagy utóbb szakított a vall{si purist{kkal. Ha a kir{ly meg akarta tartani hatalm{t, olyan dolgokat kellett művelnie, amelyeket Jahve igazi követői nem v{llalhattak. N{bót szőlejének esete, mint a spiritu{lis és a vil{gi elem konfliktus{nak jelképe, ékes bizonyíték erre. Híres részlete a Bibli{nak az, amelyben Illés Isten sugallat{ra megkérdezi: „Nemde megölted-é és nemde el is foglaltad-é (ti. a szőlőt)?”, mire [ch{b így felel: „Megint r{m tal{lt{l, ellenségem?”199 És hi{ba ültek [ch{b fiainak helyére Jéhu és fiai, ez mag{ban még semmit sem oldott meg. A probléma, ha meglehetősen eltérő form{ban is, újra felmerül [mosznak a 8. sz{zadból eredő könyvében. Ez a könyv egyidős Hésziodosz Munk{k és napok című művével, amely a Homérosz ut{ni Görögorsz{gban íródott, és Hésziodosz könyvéhez hasonlóan félti az elvont igazs{got, b{r [mosz esetében ez az aggodalom karöltve j{r Jahve tiszteletével. [mosz a déli vidéken, Júd{ban született, és ott szikomorf{kat nevelt, mígnem felment északra, Izr{elbe, hogy t{rsadalmi igazs{got hirdessen. Ezenközben erőteljesen hangsúlyozta, hogy ő nem született prófét{nak, és semmiféle testületnek nem tagja, hanem egyszerű dolgozó ember, aki l{tja az igazs{got. Tiltakozott az északi Bétel szentélyében rendezett bonyolult papi szertart{sok ellen, mint amelyek gúnyt űznek a szegények elnyomat{s{ból és éhezéséből, Isten sz{j{ba pedig a következő szöveget adja: „Gyűlölöm, megvetem a ti ünnepeiteket, és nem gyönyörködöm a ti összejöveteleitekben. (<) T{voztasd el tőlem énekeid zaj{t, h{rf{id pengését sem hallgathatom. Hanem folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazs{g, mint a bővizű patak.”200 Am{zia, Bétel fő-

papja hat{rozottan kikelt [mosz tevékenysége ellen. A szentély, mint mondotta, a kir{ly k{poln{ja, része a kir{lyi udvarnak; a papok kötelessége pedig az, hogy kellő méltós{ggal tarts{k fenn az {llamvall{st; nem az ő dolguk, hogy j{tszadozzanak a politik{val, és beavatkozzanak a gazdas{gi folyamatokba. [moszhoz pedig így szólt a főpap: „Menj el, próféta! Fuss el a Júda földére; ott egyed kenyered és ottan prófét{lj!” A kir{ly előtt azzal v{dolta [moszt, hogy „p{rtot ütött ellene az Izr{el h{z{ban”, és még hozz{tett egy jelentős mondatot: „nem tűrheti az orsz{g az ő mindenféle beszédét”.201 A vita akkor sem volt érdektelen, és ma sem az. A későbbi zsidó l{tnokok, majd a maguk idején a legtöbb keresztény mor{lteológus [mosz nézeteit tették magukév{. A Talmud kinyilv{nította: „Az igazs{g parancsolata többet nyom a latban, mint az összes parancsolat együttvéve.”202 A talmudist{k azonban nem viseltek felelősséget az {llam összetart{s{ért; akkorra mindez m{r rég a múltba veszett, és most megengedhették maguknak az erkölcsi abszolutizmus fényűzését. Am{zia kor{ban azonban az {llam fennmarad{s{hoz szükség volt a vil{gi és a spiritu{lis főhatós{gok kompromisszum{ra. Ha a délről jött prófét{k szabadon és Isten nevében szíthatt{k szerte Izraelben az oszt{lyharcot, a közösség végzetesen meggyöngül és szabad préd{ja lesz külső ellenségeinek, akik majd mindenestül eltörlik Jahve kultusz{t. Erre gondolt Am{zia, amikor azt mondta, az orsz{g nem tűrheti el [mosz keserű szavait. Asszíria hatalma a 9. sz{zad folyam{n egyre gyarapodott. Salman{z{r Fekete Obeliszkje bizonyítja, hogy Izrael m{r Jéhu idejében is adófizetésre kényszerült. Izrael egy időre megv{s{rolta mag{nak a békét, vagy m{s kis {llamokkal lépett koalícióra, hogy meg{llítsa az asszírok előrenyomul{s{t. Kr. e. 745-ben azonban a kegyetlen III. Tigl{t-pilézer foglalta el az asszír trónt, és harcias népéből imperialista nemzetet kov{csolt. Az ő újít{sa volt, hogy a meghódított területekről tömegesen deport{lja a lakoss{got. 740-ben az évkönyvek arról tudósítanak, hogy „Men{chemet (Izr{el kir{ly{t) elfogta a rettegés (<) elmenekült, és hódolt előttem (<) és ezüstöt, színezett gyapjú ruh{kat és v{szonruh{kat< kaptam tőle adó fejében”. 734-ben Tigl{tnak sikerült kitörnie a tengerpartig, majd onnan tov{bb nyomult „Egyiptom patakj{ig”. A t{rsadalom előkelőit, a gazdagokat, a kereskedőket, az iparosokat, a katon{kat elsz{llított{k Asszíri{ba, és ott letelepítették őket; a helyükbe k{ld és ar{mi törzseket telepítettek Babilóni{ból. Ezut{n az asszír uralkodó a sz{razföld belseje felé nyomult tov{bb. Izrael, a vall{si és t{rsadalmi megosztotts{gtól sújtott északi kir{lys{g pe-

dig nem volt olyan {llapotban, hogy ellen{llhasson. 733-734-ben Tigl{t-pilézer meghódította Galile{t és Transzjord{ni{t, és m{r csak Szam{ri{t hagyta meg. Ő maga 727-ben meghalt, de utóda, V. Salman{z{r 722-721 telén Szam{ri{t is bevette, a r{ következő évben pedig utóda, II. Szargon, betetőzte az északi kir{lys{g megsemmisítését: az egész t{rsadalmi elitet elt{volította, és telepeseket küldött a helyükbe. „Megostromoltam és elfoglaltam Szam{ri{t – jegyzi fel Szargon a korszab{di évkönyvekben –, és elsz{llíttattam lakoss{g{ból 27.290 főt.” A Kir{lyok m{sodik könyve gy{szosan visszhangozza az {llít{st: „Így hurcoltatott el fogs{gra az Izr{el az ő földéből Assziri{ba mind e mai napig. És m{s népet telepített be Assziria kir{lya Babilóni{ból, Kut{ból, Av{ból, Ham{tból és Szef{rvaimból, és besz{llít{ őket Szam{ria v{rosaiba az Izr{el fiai helyett, a kik birtokba vették Szam{ri{t, és annak v{rosaiban laktak.”203 A régészeti felt{r{sok gazdagon dokument{lj{k ezt a katasztróf{t. A szam{riai kir{lyi negyedet mindenestül lerombolt{k. Megiddót a földdel tették egyenlővé, és a romokon új, asszír stílusú épületeket emeltek. H{cor falait ledöntötték, Sichem és Tirca pedig eltűnt a föld színéről. Így zajlott le a zsidó történelem első nagy tömegszerencsétlensége, amelyen nem enyhített egy későbbi újj{születés sem. Izrael északi népének holokausztszerű szétszórat{sa végérvényes volt. Attól kezdve, hogy megtették a maguk kényszerű útj{t Asszíri{ba, a tíz északi törzs a történelemből {tlépett a mitológia területére. Még tov{bb éltek a későbbi zsidó legend{kban, de a valós{gban egyszerűen beleolvadtak a környező arameus népességbe, elveszítve vall{sukat és nyelvüket; és az arameus nyelvnek mint az asszír birodalom közös nyelvének nyugat felé terjedése hozz{j{rult letűntük elkendőzéséhez. Szam{ri{ban maradtak izraelita parasztok és kézművesek, és összeh{zasodtak az új telepesek fiaival és l{nyaival. A Kir{lyok m{sodik könyvének 17. fejezete, amely besz{mol ezekről a f{jdalmas eseményekről, azt {llítja, hogy az Asszíri{ba sz{műzött előkelő rétegek tov{bbra is Jahvét im{dt{k, és visszaküldték egyik papjukat Bételbe, hogy tanítsa a vezetők nélkül maradt népet. Mindazon{ltal a bibliai szöveg hozz{teszi: „De azért mindenik nép külön isteneket csin{lt mag{nak, és behelyezték azokat a magaslatok h{zaiba, a melyeket a szamarit{nusok építettek”, majd félelmetes képet fest a kusza pog{ny hitről, amelybe az északi kir{lys{g lakói zuhantak. Júd{ban mindig is gyanús volt a mód, ahogyan Jahvét északon tisztelték. Az északi ortodoxi{ban való kételkedés híven tükrözte az izraelit{knak azt a megosztotts{g{t, amely az egyiptomi betelepülés idején alakult ki, és az

exodus és K{na{n meghódít{sa ut{n sem enyhült. Jeruzs{lem és az ottani papok szerint az északiak mindig is elvegyültek a pog{nyokkal. Később pedig az északi kir{lys{g buk{s{t és szétszórattat{s{t, valamint az ott maradottaknak az idegenekkel kötött h{zass{gait arra haszn{lt{k, hogy megtagadj{k a szam{riabeliektől a maguk ősi izraelita örökségét. Ettől kezdve a zsidók soha többé nem ismerték el azt az igényüket, hogy magukat a v{lasztott néphez sorolj{k, és hogy teljes jogú birtokosként éljenek az Ígéret földjén. Az Észak azonban mégis hagyom{nyozott valamit a Délnek, és ebből lett az a csíra, amelyből kialakult Jahve vall{s{nak új korszaka, és amely a régi Jeruzs{lem utolsó napjai alatt hozott termést. Szam{ria eleste ut{n néh{ny ír{studónak sikerült a deport{l{s elől délre menekülnie, ahol befogadt{k és Jeruzs{lembe telepítették őket. Egyikük mag{val hozta egy Hósea nevű alig ismert próféta ír{sait, amelyek végleges alakjukat egy déli mester kezéből kapt{k.204 Hóse{s prófétai tevékenysége és könyvének keletkezése az északi kir{lys{g pusztul{s{nak előestéjére tehető. Ő volt az első izraelita, aki tiszt{n l{tta, hogy a katonai és politikai kudarc Isten elkerülhetetlen büntetése volt, amelyet pog{nys{guk és erkölcsi romlotts{guk miatt mért a v{lasztott népre. Ragyogóan fogalmazott, gyakran költői sorokban jósolta meg Szam{ria elestét. Isten darabokra fogja törni b{lv{nyaikat: „Mert szelet vetnek és vihart aratnak.” És inti Jahve valamennyi bűnbe esett hívét: „Istentelenséget sz{ntottatok, {lnoks{got arattatok.”205 Hóse{s titokzatos személyiség, és ír{sa bizonyos szempontból a Biblia leg{tl{thatatlanabb szövegei közé tartozik. Hangneme többnyire sötét és borúl{tó. M{r benne is megvolt a később annyi zsidó íróra jellemző képesség, hogy érzékeltesse múltbeli szenvedéseit, és közben mégis felvillantsa a remény apró, kiolthatatlan szikr{j{t. Meglehet, hogy jó útra tért isz{kos és szoknyavad{sz volt, s ezért panaszkodik: „Par{znas{g, bor és must elveszi az észt!”206 Különösen a szexualit{s gerjeszti szenvedélyes ut{lkoz{sra. Azt mondja: Isten parancsolta neki, hogy vegye el a Gómer nevű szajh{t, és nemzzen vele gyermekeket – Gómer itt egyszerre képviseli a pog{ny templomok ritu{lis prostitu{ltjait és Izraelt mag{t, aki elhagyta törvényes férjét, Jahvét, hogy Ba{llal par{zn{lkodjék. Hóse{s leleplezi Észak valamennyi intézményét, sőt szerinte az északi {llamnak soha létre sem kellett volna jönnie, hiszen Izr{el és Júda valój{ban összetartoznak. A politikai megold{sok értelmetlenek; Jéhu tisztogat{sa merő gonoszs{g volt, a szervezett paps{g léte pedig maga a botr{ny: „miképen tolvajok leselkednek, úgy tesz a papok szövetkezete; gyilkolnak a sichemi

úton; bizony gonosz dolgokat cselekednek.” És nem jobbak a prófét{k testületei sem, amelyek a kir{lyi szentélyekben és m{sutt működnek: „elesik veled a próféta is éjjel (<) Bolond a próféta, őrült a léleknek embere<”207 Izrael teh{t a maga intézményeivel pusztul{sra van ítélve, és a népét sz{műzetésbe hurcolj{k; hosszú t{von azonban ennek sincs jelentősége, mert Isten szereti az ő népét. Büntetett, de meg is bocs{tott: „megsebesített, de bekötöz minket!” És azt{n egy döbbenetesen l{tnoki mondat következik: „a harmadik napon felt{maszt minket, hogy éljünk az ő színe előtt.”208 Nem az anyagi felkészülés a fontos, hanem az emberi szívekben lezajló v{ltoz{s. Izrael megv{lt{sa az Isten ir{nti szeretet, Isten szeretetének viszonz{sa révén következik majd be; ez{ltal v{lik képessé a megtisztított és megtisztult maradék arra, hogy a hitet {tvigye a jövőbe. Ebben a figyelemre méltó üzenetben első alkalommal idézi fel izraelita gondolkodó a szív vall{s{t, amely független egy meghat{rozott {llamtól és a szervezett t{rsadalomtól. Ez az üzenet jutott el most Júd{ba, amelyet elborzasztott északi szomszédj{nak összeoml{sa, és amely rettegett, hogy r{ is hasonló sors v{r. Júda szegényebb volt, mint az Észak, vidékiesebb; kevésbé uralkodott el rajta a katonai hatalmi politika, és közelebb maradt Jahve kultusz{nak gyökereihez, hab{r mind a bibliai elbeszélés, mind az 1961 és 1967 közötti jeruzs{lemi {sat{sok arról tanúskodnak, hogy Júda lakóitól sem volt idegen a pog{nys{g. A föld egyszerű népe, az {m h{{rec Júd{ban nagy szerepet j{tszott. A történelemben először Kr. e. 840-ben léptek fel, amikor megbuktatt{k At{li{t, a zsarnoki özvegy kir{lynét, aki megkaparintotta a trónt, és meghonosította a Templomban a Ba{l-im{datot. A Kir{lyok m{sodik könyve egyértelművé teszi, hogy az ezt követő alkotm{nyos restaur{ció sor{n felélesztették a teokratikus demokr{cia fogalm{t. A népi felkelést ugyanis Jójada pap vezette, ő pedig ragaszkodott hozz{, hogy a népet is elismerjék politikai és alkotm{nyos erőnek: „És kötést tőn Jójada az Úr, a kir{ly és a nép között, hogy ők az Úrnak népe lesznek; és külön a kir{ly és a nép között.”209 Ebben a korban a Közel-Kelet egyetlen m{s orsz{g{ban, de még a későbbi Görögorsz{gban sem fogalmazódhatott volna meg ilyen újszerű egyezség. Mi több, amikor az imperializmus {rnyéka m{r Júd{ra is r{vetült, az {m h{{rec-é lett a kiv{lts{g, hogy ha a trónöröklés kérdése bizonytalann{ v{lik, ők v{laszthass{k meg a kir{lyt.

Amikor Izrael elesett, Hizkij{hu (Ezéki{s), Júda kir{lya, akinek hivat{sos hadserege kicsiny volt és sokkal gyengébb az Észak régi harci szekeres had{n{l, az {m h{{rec t{mogat{s{val erődítette meg Jeruzs{lemet oly módon, hogy a nyugati hegyfokn{l új falat építtetett; „és felb{torodv{n, megépíté a v{ros leromlott kerítését, felemelvén a tornyokig, és kívül m{sik kőfalat is emelt”. Felkészült az asszírok ostrom{ra is: {tfúratta a Szilo{m-alagutat, hogy a Gihon-forr{s vizét egy, a szikl{ba v{gott cisztern{ba vezesse, ahonnan a felesleget csatorna sz{llította a Kidron-patakba. A v{ros így hozz{férhetett a hatalmas cisztern{hoz, anélkül hogy az ostromlóknak erről tudom{suk lett volna. A Biblia erről is sz{mot ad,210 és amikor az alagutat 1867-70-ben megvizsg{lt{k, az utókor meggyőző bizonyítékot kapott az elrendezésről. A falon tal{ltak egy, a munk{latok befejezéséről tanúskodó, héber nyelvű feliratot:
Íme a fúr{s története: mialatt (az alagút készítői felemelték) a cs{k{nyt, kiki t{rsai felé, és amikor még h{romkönyöknyi (volt h{tra, hogy) {tfúrj{k, egy férfi hangja (hallatszott), aki a t{rs{t szólongatta, mert jobb kéz felől is és (bal kéz felől is) hasadék volt a szikl{ban. És az {tfúr{s napj{n a munk{sok lecsaptak a cs{k{nnyal, ki-ki a t{rsa ir{ny{ba. És a víz folyni kezdett a forr{sból a vízgyűjtő medencébe, ezerkétsz{z könyöknyi úton. 211

Kr. e. 701-ben Jeruzs{lem valóban {tvészelt egy kemény ostromot, amelyet Szanhérib asszír kir{ly indított ellene, b{r szerencséjüket a v{ros lakói nem annyira az új falaknak és a cisztern{nak köszönhették, hanem az asszír t{borban kitört, az egerek {ltal terjesztett súlyos bubópestis j{rv{nynak, amelyre később Hérodotosz görög történetíró is utalt. A Kir{lyok m{sodik könyve mint csod{ra utal az esetre: „És azon az éjszak{n kijött az Úr angyala, és lev{gott az Assziriabeli t{borban sz{znyolcvanötezret, és mikor jó reggel felkeltek, ímé mindenütt holttestek hevertek.”212 Júda uralkodói különféle szövetségeket is kötöttek, biztons{guk érdekében, a kis szomszédos {llamokkal, sőt még a hatalmas, de meggyengült Egyiptommal is, ezzel a „törött n{dsz{llal”, amelyhez, az asszírok gúnyos megjegyzése szerint, „ha ki t{maszkodik, bemegy az ő kezébe és {ltallikasztja”.213 Júda uralkodói és népei azonban mindink{bb az akkoriban elterjedt teológi{val és erkölcsi magatart{ssal kötötték össze eljövendő politikai és katonai sorsukat. A jelek szerint meggyökeresedett az elképzelés, miszerint a népet csak a hit és a munka mentheti meg, azaz vall{si megold{st kerestek a fennmarad{s nemzeti problém{j{ra – éppen ellenkezőleg, mint annak idején Izraelben, ahol a filiszteusok in-

v{ziója ok{n döntöttek a kir{lys{g mellett. Az új elképzelés azonban Júd{t két egym{stól eltérő ir{nyba sodorta. Hogyan lehetne Jahvét a legeredményesebben kiengesztelni? A jeruzs{lemi Templom papjai szerint az egyetlen út az, ha egyszer s mindenkorra felsz{molj{k a régi magaslati helyek és vidéki templomok gyanús vall{si praktik{it, és Isten tiszteletét egyedül Jeruzs{lemben koncentr{lj{k, ahol az ortodoxia a maga teljes tisztas{g{ban fenntartható. A folyamat Kr. e. 622-ben gyorsult fel, amikor a Templomban végzett munk{latok közben Hilkija, a főpap r{tal{lt egy ősi ír{sokat tartalmazó könyvre, tal{n Mózes öt könyvének eredeti szövegére, tal{n csak az ötödik könyvre (Deuteronomium), amely az Isten és Izr{el közötti szövetséggel foglalkozik, és a 28. fejezet iszonytató {tkaiban csúcsosodik ki. A felfedezés p{nikot keltett, mert megerősítette Hóse{s prófétai intelmeit, és arra utalt, hogy az Észak sors{t a Dél sem kerülheti el. Jósi{s (Jósij{hu), a kir{ly „megszaggat{ az ő ruh{it”, és parancsot adott a kultusz teljes megreform{l{s{ra. Minden képm{st elpusztítottak, a „magaslati helyeket” megszüntették, a pog{ny, heterodox és eretnek papokat lemész{rolt{k. A fundamentalista reform csúcspontjaként olyan nemzeti ünneppé avatt{k az az évi pész{chot, amilyen „csak Jósi{s kir{ly tizennyolcadik esztendejében szereztetett az Úrnak”.214 A nemzet vall{si gyökereihez való visszatérés legfőbb haszonélvezője teh{t, különös paradoxonként, az a jeruzs{lemi Templom lett, amelyet Salamon afféle pog{ny ízű újít{sként hozott létre. A Templom v{lt minden vall{si igazs{g nemzeti – vagy legal{bbis hivatalos – döntőbír{j{v{, és papjainak hatalma nőttön-nőtt. [m ebben a nyomasztó és fenyegető helyzetben egy m{sodik, nem hivatalos gondolkod{si {ramlat is kibontakozott. Ez az {ramlat egészen m{s ir{nyban kereste az orsz{g üdvét, és végül ezt fogadta el a közvélemény. Kor{bban Hóse{s volt az, aki a szeretet hatalm{ról írt, és felszólított az emberi szívek {talakul{s{ra. Egy ifjabb déli kort{rsa most tov{bbfejlesztette ezeket a gondolatokat. Ésai{s (Jes{j{) akkoriban élt, amikor az északi kir{lys{gra m{r kimondatott a hal{los ítélet. A Biblia legtöbb hősi alakj{val ellentétben ő nem szegény csal{dból született: a babilóniai Talmud hagyom{nya szerint Am{zi{nak, Júda kir{ly{nak volt az unokaöccse.215 Elképzelései azonban populist{k vagy demokratikusak voltak. Nem hitt sem a hadseregekben és a falakban, sem a kir{lyokban és a fényűző templomokban. Az ő munk{ss{ga fordulópontot jelent: ettől fogva kezdett az izraelita vall{s spiritualiz{lódni, és egy térben és időben meghat{rozott szintről felemelkedni az egyetemesség felé. Könyve két részre oszlik: az 1.-től a 39.-ig

terjedő fejezetek a Kr. e. 740-től 700-ig tartó időszakon {t foglalkoznak életével és jövendöléseivel, míg a 44.-től a 66.-ig terjedő fejezetek – az úgynevezett Deutero-Ésai{s – sokkal későbbiek, és b{r az eszmék kifejtése elég logikus, a két rész közötti történeti összefüggés nem vil{gos. Ésai{s nemcsak a legkiemelkedőbb a prófét{k közül, de az Ótestamentum szerzőinek sor{ból is fejjel kimagaslik. Minden bizonynyal ragyogó prédik{tor volt, de az is valószínű, hogy ő maga rögzítette ír{sban szavait. Annyi bizonyos, hogy ezek az ír{sok m{r igen kor{n elterjedtek, és a szent ír{sokat tekintve később is a legnépszerűbbek közé tartoztak: a m{sodik vil{gh{ború ut{n Kumr{nban tal{lt szövegek között volt egy 23 l{b hosszú bőrtekercs, amely ötven héber nyelvű has{bban Ésai{s egész könyvét tartalmazta, és a r{nk maradt bibliai kéziratok közül a legépebb és a leghosszabb.216 A korai zsidók szerették a próféta ragyogó képekben gazdag, szipork{zó próz{j{t; képeiből igen sok azóta minden civiliz{lt nemzet irodalm{ba bekerült. A nyelvnél is fontosabb azonban a gondolat: Ésai{s új erkölcsi felfedezések felé terelte az emberiséget. Ésai{s tém{i mind kapcsolódnak egym{shoz. Hóse{shoz hasonlóan ő is figyelmeztetni akar a katasztróf{ra. „Vigy{zó! meddig még az éjszaka? – kérdezi. – Meddig még ez éj?” Az ostoba emberek nem törődnek ezzel; ők azt mondj{k: „együnk, igyunk, mert holnap meghalunk!” – vagy pedig erődökbe és szövetségekbe vetik bizalmukat, ahelyett hogy megszívlelnék az Úr parancs{t: „Rendezd el h{zadat!” Ez a szív erkölcsi megv{ltoztat{s{t jelenti, vagyis belső reformra szólítja fel mind az egyes embert, mind a közösséget. Az elérendő cél a t{rsadalmi igazs{goss{g. Az emberek nem hajh{szhatj{k tov{bb a gazdags{got, mint az élet fő célj{t: „Jaj azoknak, a kik a h{zhoz h{zat ragasztanak, és mezőt foglalnak a mezőkhöz, míg egy helyecske sem marad.” Isten nem fogja tűrni a gyengék elnyomat{s{t, hanem megkérdezi: „Mi dolog, hogy népemet összezúzz{tok, és a szegények orc{j{t összetöritek? ezt mondja az Úr, a seregeknek Ura.”217 Ésai{s m{sik tém{ja a bűnb{nat. Ha az ember hajlandó megv{ltoztatni szívét, az Úr mindig megbocs{t. „No jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! ha bűneitek sk{rl{tpirosak, hófehérek lesznek (<).” Isten azt követeli, hogy az ember felismerje és visszhangozza az ő szentségét: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!” – és Ésai{s képzeletében az angyalok tüzes szénnel érintik meg az emberek ajk{t, hogy leégessék róla a bűnt. És

amikor a bűnös ember megv{ltoztatja a szívét, és gazdags{g, hatalom helyett a szentséget keresi, akkor Ésai{s előhozakodik harmadik tém{j{val: egy békés korral, amelyben az emberek „csin{lnak fegyvereikből kap{kat, és d{rd{ikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakoz{st többé nem tanul”. Ebben az eszményi korban „örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztas{g és virul mint őszike”.218 Ésai{s azonban nem egyszerűen új etikai rendszert prédik{l. Történelmi léptékben gondolkodó nép fiaként úgy l{tja, Isten akarata, az ok és az okozat, a bűn és a megb{n{s line{ris ir{nyban fejlődik. Ezért a jövőről is van l{tom{sa, amelyet jól felismerhető szereplők népesítenek be. Így fejlik ki a próféta negyedik tém{ja, amelyben nemcsak a közösség fordul el a bűntől, de egy megv{ltó saj{tos alakja is megjelenik: „Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Imm{nuelnek.” Ez a gyermek fontos szereplője lesz a béke kor{nak: „És lakozik a farkas a b{r{nnyal, és a p{rduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszl{n-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat.” De a gyermek egyszersmind nagy uralkodó is lesz: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő v{ll{n lészen, és hívj{k nevét: csod{latosnak, tan{csosnak, erős Istennek, örökkévalós{g atyj{nak, békesség fejedelmének!”219 Ésai{s nemcsak írt, hanem prédik{lt is a Templomban. Az {ltala hirdetett vall{snak azonban nem volt köze a hivatalos kultuszhoz, a véget nem érő {ldozatokhoz és a papi ceremóni{khoz: ő {tnyúlt a papok feje fölött, hogy a néphez jusson el. Egy erőteljes talmudi hagyom{ny szerint a b{lv{nyim{dó Manasszé kir{ly uralkod{s{nak idején gyilkolt{k meg; de az ortodox paps{g, a Templom hangadói sem kedvelték. A vértanús{g tém{ja egyre hangsúlyosabban jelentkezik az izraelita ír{sokban. Ésai{s könyvének m{sodik részében új szereplő jelenik meg, aki kapcsolódik az első rész megv{ltófigur{j{hoz: Isten Szenvedő Szolg{ja, aki az egész közösség bűneit hordozza, és {ldozat{val megtisztítja azokat, és aki ezen túlmenően megszemélyesíti és a diadalmas beteljesülésig vezeti a nemzet küldetését.220 Isten Szolg{ja Ésai{s tulajdon hangj{t és sors{t visszhangozza, és így a könyv egységesnek hat, annak ellenére, hogy a két rész ír{sba foglal{s{t két teljes évsz{zad v{lasztja el egym{stól. Ésai{s könyve mint egész arról tanúskodik, hogy Jahve vall{s{ban figyelemre méltó érési folyamat ment végbe. Ez a vall{s imm{r az igazs{gra és az ítélkezésre ir{nyul: a nemzetek és az egyes emberi lelkek megítélésére. A hangsúly, különö-

sen a Deutero-Ésai{sban, {ttevődik az egyénre, aki mint a hit hordozója, független lesz törzstől, fajtól, nemzettől. A lelkiismeret „csendes, halk hangja” nemcsak Illésben szólal meg, hanem valamennyiünkben, és ez szervesen hozz{tartozik az egyén felfedezéséhez – óri{s lépés az emberi önismeret fejlődésében. A görögök hamarosan ugyanebbe az ir{nyba indulnak majd el, de az elődök az izraelit{k, vagy ahogy hamarosan nevezzük majd őket, a zsidók voltak. Az izraelit{k azonban különböztek is a görögöktől: Ésai{s ihletésére egyre közelebb jutottak a tiszta monoteizmushoz. A Biblia kor{bbi részeiben sz{mos olyan helyet tal{lunk, ahol Jahve nem annyira az egyetlen, mint ink{bb a legnagyobb hatalmú istenként jelenik meg, aki m{s istenek területén is cselekvőképes.221 A Deutero-Ésai{s azonban m{r tagadja m{s istenek létét, mégpedig nemcsak a gyakorlatban, hanem az ideológi{ban is: „Én vagyok az első, én az utolsó, és rajtam kívül nincsen Isten.”222 A szöveg imm{r egyértelműen kifejezi, hogy Isten egyetemes, mindenütt jelen lévő és mindenható; ő és egyedül ő az egész történelem mozgatója. Ő teremtette a vil{gmindenséget, ő ir{nyítja, és megszüntetni is ő fogja. Izrael része a tervének, de csak úgy, mint mindenki m{s. Ha teh{t az asszírok lesújtanak, az ő parancs{ra teszik; és ha a babilóniaiak sz{műzetésbe hurcolj{k az orsz{got, ez is Isten akarata. Mózes vadonban fogant vall{sa kifinomult e vil{gi hitté érik, amelyhez bízv{st fordulhat az egész emberiség, ha v{laszokat keres.223 Ésai{s üzenete – ebben nem kételkedhetünk – még Jeruzs{lem eleste előtt behatolt az emberek tudat{ba. [m a katasztróf{t megelőző évtizedekben Ésai{s nagy erejű hangj{hoz egy m{sik élő hang t{rsult, amely ha kevésbé költői is, éppoly meggyőző. Jeremi{sról (Jirmij{hu) többet tudunk, mint b{rmelyik m{s sz{műzetés előtti szerzőről, mert beszédeit és önéletrajz{t tollba mondta tanítv{ny{nak, B{ruchnak, az írnoknak.224 Élete szorosan összefonódott orsz{ga tragikus történetével. Papi csal{dból született, Benj{min törzsének tagjaként, egy Jeruzs{lemtől északkeletre elhelyezkedő faluban. Kr. e. 627-ben kezdett prédik{lni Hóse{s és részben Ésai{s hagyom{nya szerint, és ő is bűnösnek l{tta a végroml{s felé siető nemzetet: „De ennek a népnek szilaj és dacos szíve van.” Azonban ellentétben Hóse{ssal, ő nem vesztegette az idejét a vall{si elitre, lettek légyen a tagjai papok, írnokok, „bölcs emberek” vagy templomi prófét{k: „A prófét{k hamisan prófét{lnak, tetszésök szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekszenek majd utolj{ra?!”225 A Jósij{hu {ltal véghezvitt nagy Templom-p{rti reform Jeremi{s szerint teljes egészében kudarcot

vallott, és Kr. e. 609-ben, nem sokkal a kir{ly hal{la ut{n elment a Templomba, hogy indulatos prédik{cióban kifejtse ebbéli véleményét, amiért kis híj{n megölték, majd pedig a Templomnak még a környékéről is kitiltott{k. Ellene fordult saj{t faluja, de még a csal{dja is. Nősülni nem nősülhetett, tal{n nem is akart. Az elszigeteltség mag{ny{ban született ír{sok – mai szóhaszn{lattal élve – a paranoia jeleit mutatj{k. „[tkozott az a nap, a melyen születtem” – írja, majd m{sutt: „Miért lett szünetlenné az én f{jdalmam, és hal{loss{, gyógyíthatatlann{ az én sebem?” Úgy érezte, ellenségek veszik körül, és „terveket szőnek ellene”, ő pedig olyb{ tűnt, „mint a mész{rszékre hurcolt szelíd b{r{ny”.226 És ebben volt is igazs{g: Jeremi{st nemcsak a prédik{l{stól tiltott{k el, hanem ír{sait is elégették. Jeremi{s népszerűtlensége érthető volt. Abban az időben, amikor „az északi ellenség”, azaz Nabukodonozor és serege egyre fenyegetőbbé v{lt, és a kir{lys{g minden lakosa l{zasan keresett valami kiutat a szerencsétlenségből, nagyon is úgy tetszett, mintha Jeremi{s defetizmust prédik{lna. Azt mondta, a nép és uralkodói gonoszs{gukkal maguk idézték elő a veszélyt, az ellenség pedig csak eszköze Isten haragj{nak, és ezért szükségképpen győzni fog Júda fölött. E sötét fatalizmusról nevezték el siralmait később „jeremi{d{knak”. Ann{l ink{bb igényelték volna a kort{rsak az üzenet m{sik felek ént a reményre jogosító okok felsorol{s{t. Jeremi{s ugyanis azt {llította, hogy a kir{lys{g pusztul{sa mit sem sz{mít – Izrael tov{bbra is az Úr v{lasztott népe marad, és Isten adta küldetését a sz{műzetésben és a szétszórattat{sban is éppúgy teljesítheti, mint a nemzet{llami lét szűk keretei között. Izraelnek az Úrral való kapcsolata túl fogja élni a vereséget, mert ez a kötelék érinthetetlen és ezért elpusztíthatatlan. Jeremi{s nem a vereséget prédik{lta, ellenkezőleg: arra készítette fel a közösséget, hogy nézzen szembe a kétségbeeséssel, és kerekedjen fölé. Meg akarta tanítani a népet arra, hogyan legyenek zsidók: vessék al{ magukat a hódítók hatalm{nak, és alkalmazkodjanak hozz{; alkudjanak meg, ahogy lehet, a sorscsap{sokkal, szívükben pedig dédelgessék az isteni igazs{gszolg{ltat{s hosszú t{vú bizonyoss{g{t. Erre a tanít{sra nagy szükségük volt az izraelit{knak, mert az első {llamközösség veszte m{r előrevetítette {rnyék{t. H{rom évvel Jeremi{s templombeli beszéde előtt az asszír birodalom hirtelen összeomlott, és az {ltala hagyott űrbe az új babiloni hatalom nyomult be. Kr. e. 605-ben Babilon megnyerte a döntő karkemisi csat{t, elpusztítva Egyiptom, „a törött n{dsz{l” hadseregét. Jeruzs{lem Kr. e. 597-ben esett el, s a jelenleg a British Museumban l{tható Babilóniai Krónika

feljegyzi: „A hetedik évben, Kiszlev hav{ban, (Nabukodonozor) szemlét tartott seregei fölött, és {tvonulva a hattik orsz{g{n ostrom al{ vette Júda v{ros{t, majd [d{r hav{ban bevette a v{rost, és fogs{gba ejtette a kir{lyt. Ezut{n kinevezte az {ltala kiszemelt új kir{lyt, elfogadta a v{ros súlyos adój{t, és elküldte (őket) Babilonba.” Így megkapjuk a szomorú esemény pontos idejét: eszerint a v{ros m{rcius 16-{n esett el. A Kir{lyok m{sodik könyve hozz{teszi, hogy Júda kir{ly{t, Jo{kimot is Babilóni{ba vitték, „és elhurcolta az egész Jeruzs{lemet, összes fejedelmeit és minden vitézeit, tízezer foglyot, az összes mesterembereket és lakatosokat, és az orsz{g erős vitézeit fogs{gba hurcolta Jeruzs{lemből Babilóni{ba, úgy hogy a föld szegény népén kívül senki sem maradt ott.” A Templom aranyedényeit is „darabokra vagdalt{k” és elvitték.227 És ezzel Júda megprób{ltat{sai még kor{ntsem értek véget. Sédéki{s (Cidkij{hu), a babilóniaiak {ltal kijelölt és nekik hűségesküt tett izraelita uralkodó alatt a v{ros fell{zadt, ezért ismét ostrom al{ került. 1935-ben J. L. Starkey archeológus ki{sta a l{chisi kapush{zat, és ott feliratos cserépdarabokat tal{lt, amelyeket ma „l{chisi levelek ként” tartanak nyilv{n. A lelet Kr. e. 589-ből való; a jelentéseket, amelyek Jeruzs{lem szabads{g{nak utolsó szakasz{ról tudósítanak, egy előretolt {ll{sból küldték az egyik l{chisi vezérkari tisztnek. Az egyik jelentés „egy prófét{ra” utal, aki tal{n maga Jeremi{s volt. Egy m{sik meg{llapítja, hogy imm{r csak Jeruzs{lem, L{chis és Azekach maradt meg enkl{véként az izraelit{k kezén. Kr. e. 587-586-ban Jeruzs{lem falait lerombolt{k, és az éhező v{ros megadta mag{t. Egy elborzasztó jelenetben Cidkij{hu gyermekeit apjuk szeme l{tt{ra v{gj{k le, és miut{n az uralkodó végignézte ezt a szörnyűséget, a babilóniaiak megvakított{k – ez volt a szok{sos büntetése az esküjét megszegő hűbéresnek. A Templomot lerombolt{k, a falakat a földdel tették egyenlővé, a v{ros nagy h{zait szétverték, és Milló ősi, még D{vid hódít{sai előtt épült v{rosa a szakadékba omlott.228 Volt azonban egy lényeges különbség Júda babilóniai meghódít{sa és az Északot szétzúzó asszír erők között. A babilóniaiak kor{ntsem voltak olyan kegyetlenek, mint az asszírok. Nem telepítették be újonnan az orsz{got; nem költöztettek be különös keleti törzseket, hogy az Ígéret földjét pog{ny szentélyekkel szórj{k tele. A szegények, az {m h{{rec vezetők nélkül maradtak, de valamelyest ragaszkodhattak a vall{sukhoz. Tov{bb{ a Kr. e. 588 körül meghódolt benj{minit{kat nem sz{műzték, és v{rosaikat: Gibeont, Micp{t és Bételt érintetlen hagyt{k. A nemzet azonban így is szétszóródott. A Babilóni{ba

hurcoltakon kívül diaszpóra létesült Északon is, mert sokan menekültek Szam{ri{ba, vagy az edomit{k és a mo{bit{k közé, míg m{sok, köztük Jeremi{s is, Egyiptomba mentek. A próféta igen b{tran viselkedett Jeruzs{lem végnapjaiban, miközben csökönyösen hirdette, hogy az ellen{ll{s hi{bavaló, Nabukodonozor pedig az isteni akarat végrehajtója, akit azért küldött el az Úr, hogy megbüntesse Júd{t. Így azt{n Jeremi{st börtönbe csukt{k. A v{ros eleste ut{n ott akart maradni, hogy osztozzék a szegények sors{ban, de a polg{rok egy csoportja mag{val cipelte. Az egyiptomi hat{r közelében telepedett le, és aggasty{n kor{ig ostorozta a bűnöket, amelyek az Úr bosszúj{t kiv{ltott{k. Minden hitét a túlélőkbe helyezte, akik „sz{m szerint kevesen” vannak ugyan, de l{tni fogj{k, miként igazolja szavait a történelem. És ezzel az első zsidó hangja a némas{gba veszett. 229

M[SODIK RÉSZ – A JUDAIZMUS
Ezékiel és a Csontok völgye – Nehémi{s m{sodik temploma – Ezsdr{s, az írnokok és a k{non – A zsidók mint történetírók – Jób, Isten és a theodicaea – Görögök a zsidók ellen – A Makkabeusok feltal{lj{k a vértanús{got – A m{sodik {llamszövetség: a tisztas{gtól a korrupcióig – A farizeus judaizmus felemelkedése – Nagy Heródes filantróp zsarnoks{ga – A Templom a maga félelmetes dicsőségében – D{niel apokaliptikus forradalma – A Messi{s eszméje – Jézus: szenvedő szolga vagy l{zadó vén? – P{l és a zsidó egyetemesség elorz{s a – Antiszemitizmus a pog{ny ókorban – Josephus és a nagy l{zad{s – Simon b{r Kochb{ zord kis kir{lys{ga – Keresztények a zsidók ellen – Javne és a rabbinikus judaizmus – T{rm{it{k és {mór{k; a Misna és a Talmud – A zsidó erkölcsteológia érési folyamata – A t{rsadalmi felelősség szükségessége – Az erőszak megtagad{sa – A babilóniai exilarch{k – A korai keresztény antiszemitizmus – Az iszl{m eretnekség A Kr. e. 597-ben babiloni sz{műzetésbe kényszerített elit első csoportj{ban volt egy Ezékiel nevű tekintélyes és tudós pap. Felesége meghalt a v{ros utolsó ostroma alatt, ő pedig mag{nyos sz{műzöttként élt és halt meg a Babilon melletti Cheb{r-csatorn{n{l.1 Ahogy kétségbeesésben megkeseredve ült a csatorna partj{n, isteni l{tom{sban volt része: „< és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egym{st érő vill{ml{ssal, amely körül fényesség vala, közepéből pedig izzó érc l{tszott volna ki, tudniillik a vill{ml{s közepéből.”2 Ezt az első l{tom{st egész sorozat intenzív vizu{lis élmény követte, amelyek a maguk kirobbanó színeivel és k{pr{ztató fényeivel p{ratlanok a Bibli{ban, Ezékiel pedig l{tta és feljegyezte őket, egész szókészletét csatasorba {llítva: a színek a top{zt, a zafírt, a rubint idézik, a fény vill{mló és sug{rzó, szikr{zik, csillog, vakít és éget l{ngoló melegével. Terjedelmes könyvét zavaross{ teszik az {lomszerű képi l{ncolatok és a félelmetes képek, a fenyegetések, {tkok és heves kitörések. Egyike ő a Biblia legkiemelkedőbb íróinak, és egyike a legnépszerűbbeknek is, annak idején csakúgy, mint azóta. Ugyanakkor misztériumokba és rejtélyekbe burkolózik, jóform{n akarata ellenére. Miért kell nekem mindig rejtvényekben beszélnem, kérdezi. Mindamellett ennek a különös, szenvedélyes férfinak szil{rd és erőteljes mondanivalója volt: a zsidós{g üdvének egyetlen forr{sa a vall{si tisztas{g. Az {llamok, a birodalmak, a trónok hosszú t{von mit sem sz{mítanak; Isten hatalma majd elveszejti őket. Nem sz{mít m{s, csak az a teremtmény, akit Isten a saj{t képm{s{ra alkotott: az ember.

Ezékiel elmondja, hogy Isten elvezette őt egy völgybe, amely tele volt csontokkal, és ott megkérdezte tőle: „Embernek fia! Vajon megélednek-é ezek a csontok?” Azt{n, a rémült próféta szeme l{tt{ra a csontok zörögni és r{zkódni kezdenek, és egybe{llnak; Isten pedig inakat, húst és bőrt adom{nyoz nekik, majd lelket lehel beléjük, „s megéledének, és {ll{nak l{baikra, felette igen nagy sereg”.3 A keresztények később a holtak felt{mad{s{nak képeként értelmezték ezt a félelmetes sereget, Ezékiel és hallgatós{ga sz{m{ra azonban Izrael felt{mad{s{t jelentette, mégpedig egy olyan Izraelét, amely közelebb {llt Istenhez és jobban ragaszkodott hozz{, mint valaha, amelyben minden Isten alkotta férfi és nő egyénileg felelős neki, és mindegyik születésétől fogva köteles törvényeinek egész életén {t engedelmeskedni. Ha az első zsidó Jeremi{s volt, a judaizmus kialakul{s{nak dinamikus lendületét Ezékiel és az ő l{tom{sai adt{k meg. A sz{műzetés szükségképpen mag{val hozta a törzsi múlttól való elszakad{st. Tíz törzs ekkorra m{r meg is szűnt. Ezékiel, ak{rcsak Hósea, Ésai{s és Jeremi{s, azt hangoztatta, hogy a zsidókat sújtó csap{sok a Törvény bűnös megszegésének közvetlen és megkerülhetetlen következményei. Míg azonban a kor{bbi elbeszélések és próféci{k a kollektív bűnösséget hangsúlyozt{k, és a kir{lyokat és vezetőket tették felelőssé a mindenkire r{zúduló isteni haragért, a sz{műzött zsidók csak önnönmagukat mint egyéneket hib{ztathatt{k. Ezékiel szerint Isten többé nem büntet egy egész népet vezetői bűnéért, sem az akkor élő nemzedéket ősei vétkeiért. Isten mennydörögve ismétli el a régi izraelita mond{st: „Az aty{k ették meg az egrest, és a fiak foga v{sott meg bele”, mint amely m{r nem érvényes; elavult, és meg kell szabadulni tőle. „Ímé – mondja Ezékielnek Isten –, minden lélek enyém”, és egyénileg felelős Isten előtt: „amely lélek vétkezik, annak kell meghalni”.4 Az egyes ember eszméje természetesen mindig is jelen volt a mózesi vall{sban, mivel a hithez hozz{tartozott, hogy Isten minden férfit és nőt a maga képére teremtett. Ésai{s könyve erőteljesen kibontakoztatta ezt az eszmét, Ezékielnél pedig m{r döntő jelentősége van; ettől kezdve az egyéni felelősség szervesen hozz{tartozott a zsidó vall{s lényegéhez. Ennek a lényegi elemnek sz{mos folyom{nya lett. Kr. e. 734 és 581 között hat jól megkülönböztethető hull{mban telepítették ki az izraelit{kat, és egyre többen menekültek Egyiptomba, valamint a Közel-Kelet m{s vidékeire. Ettől az időtől a zsidók többsége az Ígéret földjén kívül élt. A szétszórt, vezető híj{n maradt zsidóknak nem volt sem {llamuk, sem a saj{t korm{ny {ltal biztosított megtartó ap-

par{tusuk, teh{t arra kényszerültek, hogy egyéb lehetőségeket keressenek identit{suk megőrzésére. Így fordultak saj{t ír{saikhoz – törvényeikhez és a múltjukról szóló feljegyzésekhez. Ettől az időtől kezdve egyre többet hallunk az írnokokról, ír{studókról, akik kor{bban csak titk{rok voltak, mint B{ruch is, és azzal foglalkoztak, hogy ír{sban rögzítsék a nagyok szavait. Most viszont fontos kaszt lett belőlük, akik ír{sba foglalt{k az or{lis hagyom{nyokat, m{solt{k a megrong{lt Templomból sz{rmazó értékes tekercseket, rendezték, szerkesztették és tömörítették a zsidó iratt{rak anyagait. Egy ideig még a papokn{l is fontosabbak voltak, mivel ez utóbbiaknak nem volt templomuk, amely dicsőségüket és nélkülözhetetlenségüket kiemelhette volna. A sz{műzetés elősegítette az ír{studók ügybuzgalm{t. A zsidókkal Babilonban tisztességesen b{ntak. A régi v{ros Ist{r-kapuj{n{l tal{lt t{bl{k felsorolj{k a foglyoknak kiutalt fejadagokat; a megnevezettek között van „J{uchin, J{hud földjének kir{lya” azaz Jehoiakim is. A zsidók közül néh{nyan kereskedők lettek, és az írnokok ír{sba foglalt{k a diaszpóra első sikertörténeteit. Munk{juk anyagi fedezetét csakúgy, mint a zsidóknak hitük melletti kitart{s{t a kereskedésből szerzett vagyon biztosította. Ha az egyes ember felelős azért, hogy engedelmeskedik-e a Törvénynek, akkor ismernie kell azt. A Törvényt teh{t nem elég ír{sba foglalni és m{solni, hanem tanítani is kell. Mindezeknél fogva a sz{műzetés alatt szoktatt{k r{ az egyszerű zsidókat vall{suk rendszeres gyakorlat{ra. Szigorúan ragaszkodtak péld{ul a körülmetéléshez, amely eltörölhetetlenül megkülönböztette őket a körülöttük élő pog{nyoktól; a körülmetélés aktusa szertart{ss{ v{lt, és ekként része lett a zsidó életciklusnak és a zsidó liturgi{nak. A s{bb{t fogalma, amelyet megerősítettek a babilóniai csillag{szatból levont tanuls{gok, a zsidó hét fókusz{ba került, és a sz{műzetésben kialakult új nevek közül a legnépszerűbb a „S{bb{t{j” lett. A zsidó évet most először tagolt{k módszeresen az előír{sos ünnepek: pész{chkor a zsidó nemzet megszületését ünnepelték, s{vuótkor a törvények kihirdetését, azaz a zsidó vall{s létrejöttét; s{toros ünnepkor (szukkót) a sivatagban való v{ndorl{st, amelynek sor{n a nemzet és a vall{s egym{sra tal{lt; és ahogy az egyéni felelősség tudata behatolt a lelkekbe, úgy kezdték megülni az újévet (ros h{s{n{) is, a Teremtés emlékére, valamint az Engesztelés napj{t (jóm kippúr) az ítéletre való felkészülés jegyében. Ennek az évről évre ismétlődő vall{si konstrukciónak a rendszeresítéséhez és intézményesítéséhez ismét csak segítséget nyújtott a babilóniai tudom{ny és a szakavatott napt{rkészítés. A sz{műzetésben v{ltak elsőrendűen fontoss{ a hit azon

szab{lyai, amelyek a lelki és a testi tisztas{ggal s az étrenddel foglalkoztak. Valószínűleg ebből a korszakból sz{rmazik a Mózes ötödik könyvében (Deuteronomium) olvasható parancs: „És ez igék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te h{zadban ülsz, vagy mikor úton j{rsz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te h{zadnak ajtófeleire, és a te kapuidra.5 A sz{műzetésben az {llamuktól megfosztott zsidók nomokr{ci{v{ v{ltak: önként vetették al{ magukat a Törvény uralm{nak, amelyet csak a beleegyezés alapj{n lehetett keresztülvinni. Ilyesmi addig nem fordult elő a történelemben. A sz{műzetés rövid volt, amennyiben Júda végső buk{s{t követően csak félsz{z évig tartott – e korszak alkotóereje azonban lenyűgöző. Itt a zsidó történelem egy lényeges pontj{hoz érkezünk el. Mint m{r megjegyeztük, a vall{s és Izrael {llama között szerves konfliktus feszül. Vall{si szempontból a zsidó történelemben négy nagy, a fejlődést meghat{rozó korszak van: [brah{m kora, Mózes kora, a sz{műzetés és közvetlen utókora, valamint a M{sodik Templom lerombol{s{t követő időszak. Az első kettő hozta létre Jahve vall{s{t, a m{sodik kettő pedig tov{bbfejlesztette és -finomította, hogy kialakuljon belőle a judaizmus. [m a zsidóknak e korszakok egyikében sem volt független {llamuk, annak ellenére sem, hogy a mózesi korszakban ténylegesen senki sem uralkodott fölöttük. Ezzel szemben figyelemre méltó az a tény, hogy amikor az izraelit{k és később a zsidók meg{llapodott és vir{gzó {llamszervezetben éltek, vall{sukat csak a legnagyobb nehézségek {r{n tarthatt{k meg a maga romlatlan tisztas{g{ban. Józsué hódít{sai ut{n hamarosan bekövetkezett a hanyatl{s, amely később, Salamon uralma alatt ismét jelentkezett, mégpedig mind az északi, mind a déli kir{lys{gban, különösen ha gazdag és hatalmas kir{lyok uralkodtak, és békés idők j{rt{k; ugyanez a séma tér vissza később a hasmóneusok, valamint a Nagy Heródes-szerű hatalmass{gok idejében. Amikor saj{t korm{nyzatuk alatt, jómódban éltek, a zsidók mintha mindig a szomszédos vall{sokhoz – a k{na{nit{kéhoz, a filiszteus-föníciaiakéhoz vagy a görögökéhez – vonzódtak volna; és csak a bajban ragaszkodtak elsz{ntan a maguk alapelveihez, akkor fejlesztették ki a maguk kivételes vall{si képzelőerejét, eredetiségét, közérthetőségét és hitbuzgalm{t. Ebből következően meglehet, hogy jót tett nekik, ha nem volt saj{t {llamuk; minden jel szerint szívesebben engedelmeskedtek a törvénynek

és félték az Istent, ha korm{nyz{suk lehetőségeit és kísértéseit m{sok birtokolt{k. Jeremi{s fedezte fel elsőnek, hogy a hatalom hi{nya és a jós{g valamiképpen karöltve j{r, és az idegen uralom kedvezőbb lehet, mint a saj{t korm{nyz{s; ő m{r közel jut ahhoz a felfog{shoz, miszerint az {llam lényegéből fakadóan rossz. Ezeknek a gondolatoknak mély gyökereik voltak az izraelita történelemben; eredetük visszavezethető a nazarit{khoz és a reh{bit{khoz. Szervesen benn foglaltatnak tov{bb{ mag{ban a jahveizmusban is, amely szerint nem az ember, hanem Isten uralkodik. Bizonyos korokban a Biblia mintha arra utalna, hogy az igazs{goss{g célja nem m{s, mint a fenn{lló, ember teremtette rend megdöntése: „Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom al{sz{lljon.”6 S{muel első könyvének 2. fejezetében S{muel anyja, Hanna Isten nevében diadalmas himnuszt énekel a felforgat{sról és az isteni forradalomról: „Felemeli a porból a szegényt, / És a s{rból kihozza a szűkölködőt, / Hogy ültesse hatalmasok mellé.”7 Szűz M{ria később ugyanezt a tém{t visszhangozza a Magnificatban. A zsidók voltak az élesztő, amely bomlasztotta a fenn{lló rendet, ők voltak a t{rsadalmi v{ltoz{s kémiai {gensei – s ha ez így van, hogyan is lehettek volna a rend és a t{rsadalom fenntartói?8 Mindezek következtében ettől fogva figyelhetünk fel arra, hogy a zsidók körében kialakult egy, a sz{műzetés és a diaszpóra létéből fakadó mentalit{s. A babilóniai birodalom helyén hamarosan kialakult a Nagy Kürosz {ltal létrehozott szövetség perzs{k és médek között, Kürosz pedig a legkevésbé sem óhajtotta tov{bbra is őrizetben tartani a zsidókat. Sok zsidó azonban, sőt meglehet, hogy a többségük, ink{bb ott maradt Babilonban, amely ezerötsz{z évre jelentős zsidó kultur{lis központt{ v{lt. M{s zsidó közösségek Egyiptomban telepedtek meg, mégpedig nem csup{n a hat{r túloldal{n, mint tette Jeremi{s, hanem olyan messzire jutottak a Nílus mentén, mint az Elephantiné sziget az első vízesésnél; onnan maradt fenn, m{s dokumentumok között, egy papirosz, amelyben a zsidó közösség engedélyt kér temploma újj{építésére.9 Még a Júd{ba visszatérők között is voltak hívei a sz{műzetésnek, akik Jeremi{ssal együtt vallott{k, hogy a sz{műzetésnek, mindaddig, amíg a tökéletes tisztas{g napja fel nem virrad, igenis vannak erényei. Ezek a sivatag szélén telepedtek meg, és úgy tekintettek magukra, mint akik belső sz{műzetésben élnek „Damaszkusz földjén”, azaz mintegy kitelepítve, Jahve szentélye körül; így v{rt{k a boldog időket, amikor egy csillag és egy szent vezető visszaviszi őket Jeruzs{-

lembe. Ezek a sz{műzetésp{rtiak a reh{bit{k utódai és a kumr{ni szekta előfut{rai voltak.10 Meglehet, hogy ezt a visszatérést maga a perzsa kir{ly, Nagy Kürosz kezdeményezte. A perzsa uralkodó oszt{ly vall{sa etikus és egyetemleges volt, merőben m{s, mint a kor{bbi terjeszkedő hatalmak intoler{ns, szűk l{tókörű nacionalizmusa. Kürosz maga Zoroaszter tanait követte, és hitt egy egyedülvaló, örök, jótét lényben, „aki a szent szellem révén minden dolgok teremtője”.11 Kürosz uralma alatt a perzsa birodalom olyan vall{si politik{t fejlesztett ki, amely alapvetően különbözött az asszírokétól vagy a babilóniaiakétól. Készségesen elismerték a nekik al{vetett népek vall{si hitét, feltéve, hogy ez a hit nem mondott ellent uralmuk elfogad{s{nak. Mi több, a jelek szerint Kürosz vall{si kötelességének tekintette, hogy jóv{tegye elődei könyörtelen kitelepítési politik{j{t és templomrombol{sait. Az úgynevezett Kürosz-feliraton, amelyet a 19. sz{zadban tal{ltak meg a babiloni palota romjai között, és amely most a British Museumban l{tható, ekként fogalmazta meg politik{j{t: „Én vagyok Kürosz, a vil{g kir{lya< Marduk, a nagy isten, örömét leli j{mbor tetteimben< Összegyűjtöttem egész népüket, és visszavezettem őket lakhelyükre< az isteneket pedig< Marduknak, a nagy úrnak parancs{ra, nagy öröm közepette visszahelyeztettem szentélyeikbe< Vajha mindazon istenek, akiket visszavezettem v{rosaikba, (naponta im{dkozn{nak) hosszú életemért.12 Az ekkoriban szerkesztett Deutero-Ésai{s szerint Kürosz viszszatelepítési politik{j{t az Úr rendelte el, és ugyanitt a szöveg Küroszról mint „az Úr felkentjéről” beszél.13 Ezr{nak (Ezsdr{snak), az írnoknak a visszatérésről szóló elbeszélésében Kürosz így szól a babilóniai zsidókhoz: „Az Úr, a mennynek istene e föld minden orsz{gait nékem adta, és ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki h{zat Jeruzs{lemben, mely Júd{ban van. Valaki azért tiköztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzs{lembe, mely Júd{ban van, és építse az Úrnak, Izr{el Istenének h{z{t.”14 Kürosz t{mogat{sa és utasít{sa ellenére az első, 538-ban bekövetkezett visszatérés, amelyet a kor{bbi kir{ly, Jehoj{kim fia, Sen{z{r vezetett, kudarcot vallott, mert a Jeruzs{lemben h{trahagyott szegény zsidók, az {m h{{rec-ek, ellen{ll{st tanúsítottak, és egyetértésben a szamarit{nusokkal, az edomit{kkal és az arabokkal nem hagyt{k, hogy a telepesek falakat emeljenek. A m{sodik kísérletet, amelyre Kr. e. 520-ban Kürosz utód{nak, Dareiosznak egyértelmű t{mogat{s{val került sor, hivatalos minőségben Zerub{bel vezette, aki D{vidig vezette vissza sz{rmaz{s{t, és tekintélyét tov{bb gyarapította, hogy egy-

szersmind Júda perzsa korm{nyzój{v{ is kinevezték. A Biblia feljegyzi, hogy Zerub{bellel 42.360 sz{műzött tért vissza, köztük nagysz{mú pap és ír{studó is. Velük vonult be Jeruzs{lembe egy újfajta zsidó ortodoxia, amelynek tengelyében egyetlen, központi templom és annak törvényes tisztelete {llt. Megérkezésük ut{n azonnal nekikezdtek a Templom építésének. Ahogy a H{gg{j (Aggeus) 2:2-ben olvasható, szerényebb stílust alkalmaztak, mint Salamon kor{ban, hab{r ezúttal is libanoni cédrussal dolgoztak. A szamarit{nusoknak és m{s, eretneknek tekintett zsidóknak tilos volt részt venni a munk{ban: „Nem veletek együtt kell nékünk h{zat építeni a mi Istenünknek, hanem mi magunk fogunk építeni az Úrnak.”15 Az, hogy a hazatérő sz{műzöttek kolóni{ja nem virult fel, tal{n éppen e kiz{rólagoss{gi igénynek tudható be. Kr. e. 458-ban mindenesetre sz{mban tov{bb erősödtek, mert megérkezett a harmadik hull{m, amelyet Ezra (Ezsdr{s), a nagy műveltségű és nagy tekintélyű pap és írnok vezetett. Ezra sikertelenül prób{lkozott az olyan jogi problém{k tiszt{z{s{val, amelyek a heterodoxi{ból, a rokonok közti h{zass{gokból és a vitatott földbirtokl{sokból sz{rmaztak. Végül, Kr. e. 445-ben csatlakozott Ezr{hoz egy újabb népes csoport, amelynek élén egy Nechemj{ (Nehémi{s) nevű zsidó vezető, egyszersmind tekintélyes perzsa {llami tisztviselő {llt; őt nevezték ki Júda korm{nyzój{v{, azzal a megbízat{ssal, hogy szervezze a területet a perzsa birodalmon belüli független politikai alakulatt{.16 Ez a negyedik hull{m végre stabiliz{lta a kolóni{t, főleg azért, mert Nechemj{, aki egy személyben volt a tettek embere, valamint diplomata és {llamférfi, dicséretes gyorsas{ggal építette újj{ Jeruzs{lem falait, és így biztons{gos enkl{vét hozott létre, ahonnan hatékonyan lehetett ir{nyítani a tov{bbi betelepülést. Emlékirataiban, a zsidó történetír{s e ragyogó péld{j{ban elbeszéli, mit s hogyan végzett. Értesülhetünk róla, hogyan tartottak titkos éjszakai szemlét a ledöntött falak fölött; olvashatjuk a dicsőségt{bl{t, amely felsorolja, kik vettek részt a munk{ban, s ki mit épített fel; hallunk az arabok, az ammonit{k és m{s népek kétségbeesett prób{lkoz{sairól, hogy a munk{latokat megakad{lyozz{k, arról, hogyan folytatt{k az építkezést fegyveres őrség felügyelete alatt – „Akik pedig építének, azoknak fegyverök derekokra volt felkötve és így építének”17 –, a v{rosba való éjszak{nkénti visszatérésről („és sem én, sem az én aty{mfiai, sem legényeim, sem az őrizők nem vetjük vala le ruh{inkat; kiki csak mosód{skor teszi vala le fegyverét”) s végül a diadalmas befejezésről; Nechemj{ szerint ötvenkét nap alatt végeztek a munk{val. Az újj{épí-

tett v{ros kisebb volt, mint Salamoné, amellett szegény is és eleinte gyéren lakott. „A v{ros pedig felette igen széles vala és nagy, s a nép kevés lévén benne, h{zak nem épültek” – írja Nechemj{. Ekkor azonban egész Júd{ból sorshúz{ssal kiv{lasztott csal{dokat telepítettek {t Jeruzs{lembe. Amikor a 20. sz{zadban újból betelepültek Palesztin{ba a zsidó aktivist{k, Nechemj{ energi{ja és leleményessége ösztönző hat{ssal volt r{juk. [m mihelyt Nechemj{ befejezte művét, hirtelen nyugalom lesz, és a zsidós{gra teljes csend borul. A Kr. e. 400 és 200 közötti évek a zsidók történelmének elveszett sz{zadai. Nem voltak sem nagy események, sem keserves megprób{ltat{sok, amelyeket fontos lett volna megörökíteni. Meglehet, hogy elégedettek voltak, mint ahogy sz{mos jel mutat r{, hogy a rajtuk uralkodó idegenek közül legink{bb a perzs{kat kedvelték. Soha nem l{zadtak fel ellenük, ellenkezőleg: zsidó zsoldosok segítették a perzs{kat az egyiptomi zendülés elfojt{s{ban. A zsidók szabadon gyakorolhatt{k vall{sukat ak{r otthon, Júd{ban, ak{r a perzsa birodalom b{rmelyik pontj{n, és nemsok{ra zsidó települések jelentek meg szerte a hatalmas földterületen; ennek a diaszpór{nak a visszhangja szólal meg Tóbit (Tóbi{s) könyvében, amely valószínűleg Médi{ban, a Kr. e. 5. sz{zadban keletkezett. Tov{bbi bizonyíték az a hatsz{zötven ékír{sos üzleti dokumentum, amely Kr. e. 455 és 403 között keletkezett Nippur v{ros{ban (ennek közelében élt Ezékiel); e szövegekben a nevek nyolc sz{zaléka zsidó. 18 Az Elephantiné szigeti kolóni{ból két zsidó csal{di iratt{r maradt fenn, amelyek fényt derítenek az ottani életre és vall{sra.19 Úgy l{tszik, a diaszpór{ban élő zsidók zöme jól boldogult, és híven gyakorolta vall{s{t, azaz az új ortodoxi{t: a judaizmust. A kétsz{z elveszett év hallgat{sba süppedt ugyan, de kor{ntsem volt improduktív. Ekkor alakult ki az Ótestamentum, többékevésbé a ma ismert form{j{ban; az izraelita vall{snak az az új, judaisztikus v{ltozata tette szükségessé, amelyet Nechemj{ és Ezra alakított ki az újj{épített Jeruzs{lemben. Nechemj{ könyvének 8. fejezete leírja, hogyan gyűlt össze a v{ros valamennyi polg{ra a „vizek kapuj{n{l”, hogy meghallgass{k „Mózes törvényének könyvét”. A tömeg vezére Ezra, az írnok volt, aki „egy ezen célra csin{lt faemelvényen” {llt. A lelkeket felkavaró olvasm{ny hat{s{ra új, ünnepélyes szövetség jött létre, amelyet mindenki felv{llalt és al{írt: férfiak és nők, fiaik és l{nyaik, mindazok, akik magukat ortodoxnak vallott{k „mindenki, akinek értelme és okoss{ga vala”.20

Röviden szólva az új szövetség, amely a judaizmust hivatalosan és törvényesen szentesítette, nem revel{ción vagy prédik{ción, hanem egy írott szövegen alapult; ehhez pedig hivatalos, engedélyezett, pontos és ellenőrzött v{ltozatra volt szükség – amihez viszont rendszerezésnek, v{logat{snak és szerkesztésnek kellett al{vetni azt a hatalmas történeti, politikai és vall{si irodalmat, amelyet a történelmük m{r igen korai szak{ban ír{studó zsidók addigra felhalmoztak. A Bír{k könyve szerint amikor Gedeon Sukkótban j{rt, tal{lkozott egy fiatal fiúval, és kifaggatta v{ros{ról, a fiú pedig leírta neki valamennyi helyi földtulajdonos, valamint Sukkót véneinek nevét, összesen hetvenhét férfiúét.21 Valószínű, hogy a legtöbb gazd{lkodó értett valamit az olvas{shoz.22 A v{rosokban ez a képzettség magas színvonalat ért el, és sok volt az íróféle ember, aki ír{sba foglalta a hallott elbeszéléseket vagy saj{t kalandjait és élményeit, mind a spiritu{lis, mind a vil{gi jellegűeket. Prófét{k sz{zai írt{k vagy íratt{k le a maguk mond{sait, és rengeteg történeti leír{s és krónika is készült. Izrael népében nemigen termettek nagyszerű kézművesek, festők vagy építészek, de az ír{s nemzeti szok{ssz{mba ment, s valós{gos rögeszméjükké v{lt. Valószínűleg m{r csak mennyiség szerint is ők alkott{k meg az ókor legnagyobb irodalm{t, amelynek az Ótestamentum csak szerény töredéke. M{sfelől a zsidók az irodalomban didaktikus és közösségi célú tevékenységet l{ttak, teh{t t{vol {llt tőlük, hogy egyéni kedvtelésnek fogj{k fel. A Biblia legtöbb könyvét név szerint ismert szerzők írt{k, de a zsidók az {ltaluk elfogadott könyveket közösségi jóv{hagy{ssal és jelentőséggel ruh{zt{k fel. Irodalmuk legbecsesebb darabjai mindig nyilv{nosak voltak, s mindig al{vetették őket a t{rsadalom ellenőrzésének. Contra Apionem című vall{si apológi{j{ban Josephus így jellemzi ezt a megközelítést:
N{lunk nem a saj{t szabad elhat{roz{stól függ a feljegyzések készítése. (<) Hiszen mindent a prófét{k írtak meg, akik a legt{volabbi múltat is az isteni sugallatból ismerték, saj{t koruk eseményeit pedig úgy, ahogy azok történtek. (<) Min{lunk nem készült sz{mtalan egym{snak ellentmondó, egym{ssal vit{zó könyv. Mindössze 22 kötet [biblion] az, amely az eddig eltelt idő eseményeit jegyzi fel, s amelyeket mélt{n tekinthetünk hitelesnek.23

A „mélt{n hitelesített” jelző Josephusn{l „kanoniz{lt”-at jelentett. A kanon szó ősi eredetű, a sumerok így nevezték a n{dat, és a szó innen merítette az „egyenes” jelentést, míg a görögöknél szab{lyt, hat{rt vagy mércét jelentett. A zsidók voltak az elsők, akik vall{si szö-

vegekre alkalmazt{k a „k{non” szót, amely sz{mukra vitathatatlan tekintélyű isteni kinyilatkoztat{st vagy isteni ihletésű profetikus ír{st jelölt. Ezért a k{nonba csak az olyan könyv kerülhetett be, amelynek elismert igazi próféta volt a szerzője.24 A k{non akkor kezdett kibontakozni, amikor Mózes öt könyve, azaz a Pentateuchus, amelyet később a zsidók Tóra néven ismertek, elnyerte a maga leírt form{j{t. Legprimitívebb v{ltozat{ban a Pentateuchus valószínűleg S{muel idejéből való, de sz{munkra ismert form{j{ban a szöveg öt és tal{n még több elemből van kompil{lva: van egy déli forr{sa, amelyik Istenre Jahveként utal, és visszanyúl az eredeti mózesi ír{sokhoz; egy északi forr{sa, amely szintén igen régi, és Istent Elohimnak nevezi; az V. vagy „elveszett” könyv, amelyet egészében vagy részleteiben a Templomban tal{ltak meg Jósij{hu reformjai idején; és két tov{bbi külön{lló törvénykönyv, amelyeket a tudósok Papi Törvénykönyvként, illetve a Szentség Törvénykönyveként ismernek – mindkettő abból a korból sz{rmazik, amikor Isten tisztelete szertart{sosabb lett, és a papi kasztot szigorú fegyelem jellemezte. A Pentateuchus teh{t nem homogén alkot{s; {m a német kritikai hagyom{ny egyes tudósainak {llít{s{val ellentétben nem is azoknak a sz{műzetés ut{ni papoknak tudatos hamisít{sa, akik úgy akart{k r{erőltetni a népre a maguk önérdekű vall{si tételeit, hogy azokat Mózesnek és kor{nak tulajdonított{k. Nem hagyhatjuk, hogy a szóban forgó szövegekről alkotott nézeteinket eltorzíts{k azok az akadémikus előítéletek, amelyeket a hegeli ideológia, az antiklerikalizmus, az antiszemitizmus és a 19. sz{zadi szellemi divatok gerjesztettek. Minden belső természetű bizonyíték arra utal, hogy azok, akik a sz{műzetésből való visszatérés ut{n ezeket az ír{sokat lejegyezték és összeolvasztott{k, teh{t a k{nont megszerkesztették, valamint az ír{studók, akik ezeket az ír{sokat lem{solt{k, fenntart{s nélkül hittek az ősi szövegek isteni ihletettségében, mélységes tisztelettel és a lehető legnagyobb pontoss{ggal foglalt{k őket ír{sba, beleértve sok olyan részt is, amelyet nyilv{nvalóan meg sem értettek. A Pentateuchus kétszer is ünnepélyesen tolm{csolja mag{nak Istennek a figyelmeztetését, amely óva szöveg megm{sít{s{tól vagy a hamisít{soktól: „Semmit se tegyetek az igéhez, amelyet én parancsolok néktek, se el ne vegyetek abból.”25 Minden rendelkezésre {lló bizonyíték arra vall, hogy a m{solók vagy írnokok – a héber elnevezésük szófér – kitűnő szakemberek voltak, akik nagyon komolyan vették kötelességüket. A szó először Debora ősi énekében jelenik meg, és hamarosan m{r örökletes írnoki testületekről hallunk, amelyeket a Krónika első könyve „tudós embe-

rek h{znépeinek” nevez.26 Legmagasabb rendű kötelességük az volt, hogy megőrizzék a k{nont a maga megszentelt teljességében. Először a mózesi szövegek kerültek sorra, amelyeket a könnyebb kezelhetőség kedvéért öt külön tekercsre jegyeztek fel: innen sz{rmazik a nevük is (b{r maga a Pentateuchus szó és a könyvek közismert elnevezése: Genesis, Exodus, Leviticus, Numeri és Deuteronomium görög). Ezekhez csatlakozott a bibliai könyvek m{sodik csoportja, a Prófét{k, héberül Nevi im, amely ismét két csoportra oszlik: a „kor{bbi” és a „későbbi prófét{kra”. Az első a főként narratív és történeti jellegű művekből {ll – Józsué, a Bír{k, S{muel és a Kir{lyok könyvéből, az utóbbi pedig a profetikus szónokok ír{saiból, amelyek ismét csak két részre tagolódnak: a h{rom nagyobb prófét{ra (a jelző az ír{sok terjedelmére s nem jelentőségére utal) Ésai{sra, Jeremi{sra és Ezékielre – és a tizenkét kisebbre: Hóse{ra, Jóelre, [moszra, Abdi{sra, Jón{sra, Mike{sra, N{humra, Habakukra, Sofóni{sra, Aggeusra, Zakari{sra és Malaki{sra. Ezut{n következtek a harmadik csoportba sorolt munk{k, a Ketuvim vagy „ír{sok”, amelyeket gyakran hagiogr{phi{knak is neveznek; ez a csoport a Zsolt{rokból, a Példabeszédekből, Jób könyvéből, az Énekek énekéből, Ruth könyvéből, Jeremi{s siralmaiból, a Prédik{tor könyvéből, Eszter, D{niel, Ezra és Nechemj{ könyvéből, valamint a Krónika r. és II. könyvéből {ll. Ez a h{rmas tagol{s nem annyira tudatos oszt{lyoz{st tükröz, ink{bb a történeti fejlődésnek felel meg. Amilyen mértékben a nyilv{nos felolvas{s része lett a zsidó istentiszteletnek, úgy j{rultak tov{bbi szövegek a felolvasott anyaghoz, és az írnokok ezeket is lem{solt{k. A Pentateuchus vagy Tóra m{r Kr. e. 622-ben bekerült a kanoniz{lt szövegek közé. Apr{nként csatlakoztak hozz{ a tov{bbi könyvek, mígnem körülbelül Kr. e. 300-ra a folyamat kiteljesedett és lez{rult, hab{r a k{non össze{llít{s{nak kritériumait egyedül a Tóra esetében ismerjük; mindenesetre a jelek szerint szerepet j{tszott a közízlés csakúgy, mint a papok és a tudósok megítélése. A Megillaként ismert öt tekercset a nagy ünnepekkor olvast{k fel a nyilv{noss{g előtt, a Salamonnak tulajdonított Énekek énekét pészachkor, Ruth könyvét s{vuótkor, a Prédik{tor könyvét a s{toros ünnepen, Eszter könyvét púrimkor és Jeremi{s siralmait Jeruzs{lem pusztul{s{nak ünnepén (Tisa be{v) – ezek a szövegek teh{t népszerűek lettek, és ezért foglalt{k bele őket a k{nonba. Az Énekek éneke, eltekintve attól, hogy egy nagy kir{lyhoz kötődik, nyilv{nvalóan szerelmi költemények antológi{ja, ennélfogva a k{nonba való beillesztés ének nincsenek szerves okai. A rabbinikus hagyom{ny szerint a kora keresztény időszakban lezajlott jamniai

vagy javuei tan{cskoz{son, amikor a k{nont végérvényesen meghat{rozt{k, rabbi [kív{ így szólt: „Mert az egész vil{gon nincs semmi, ami felérne a nappal, amelyen Izrael megkapta az Énekek énekét, mert minden ír{s szent, de az Énekek éneke a szentek szentje.” Figyelmeztetésül azonban hozz{tette: „Annak, aki a szórakoztat{s kedvéért prof{n énekként adja elő, nem lesz helye az elkövetkező vil{gban.”27 Valamely irodalmi mű fennmarad{s{nak egyetlen biztos módja az volt, ha helyet kapott a k{nonban, mert az ókorban – hacsak nem m{solt{k le újra meg újra – a kéziratok egy nemzedék életén belül többnyire nyomtalanul eltűntek. Így h{t vagy ezer éven {t az írnoki csal{dok gondoskodtak a bibliai szövegek megmarad{s{ról, majd ezeket követték a m{szorét{k vagy ír{studók csal{djai, amelyek a bibliai szövegek ír{smódj{nak, helyesír{s{nak és pontoz{s{nak voltak a szakértői. Ők készítették el a Biblia hivatalos, kanoniz{lt v{ltozat{t, amely m{szóretikus szövegként ismert. Tudni kell azonban, hogy nem csak egy k{non volt, és ezért az ősi szövegnek is több v{ltozata van. A szamarit{nusok, akik a Kr. e. első évezredben v{ltak el Júd{tól, csak az öt mózesi könyvet őrizték meg, s mivel a későbbi ír{sok kanoniz{l{s{ban nem vehettek részt, azokat nem is ismerték el. Ott van azt{n a Septuaginta, az Ótestamentum görög v{ltozata, amelyet az alexandriai zsidó diaszpóra tagjai {llítottak össze a hellenisztikus időszakban. Ez mag{ban foglalta a héber Biblia valamennyi könyvét, de m{s csoportosít{sban, tov{bb{ tartalmazta az apokrif{k és pszeudepigr{phi{k egyes könyveit, mint az Ezsdr{s I. könyve, az úgynevezett Salamon bölcsessége, Ben Szir{ vagy Ecclesiasticus bölcsessége, tov{bb{ Judit, Tóbit, B{ruch és a Makkabeusok könyvei – csupa olyan szöveg, amelyet a jeruzs{lemi zsidók tiszt{talannak vagy veszélyesnek tartottak, és ezért elvetettek. Végül az említett v{ltozatokhoz j{rulnak napjainkban a Holt-tenger melletti barlangokban fellelt tekercsek, amelyeket a kumr{ni szekta m{solt le és őrzött meg. A holt-tengeri tekercsek a maguk egészében azt tanúsítj{k, hogy a sz{mos tévedés és vari{ció ellenére milyen pontosan m{solt{k a Bibli{t évsz{zadokon {t. A szamarit{nusok kijelentették, hogy az ő szövegük [ron dédunok{j{ig, Abisu{ig vezethető vissza. Ez a szöveg nyilv{nvalóan nagyon is ősi és {ltal{ban feltűnően rontatlan, hab{r bizonyos pontokon a zsidó hagyom{nyokkal ellentétes szamarit{nus hagyom{nyokat tükrözi. Körülbelül hatezer esetben tér el a Pentateuchus m{szóretikus szövegétől, ezek közül körülbelül ezerkilenc-

sz{z esetben megegyezik a Septuaginta v{ltozat{val. De akadnak vari{ciók a m{szóretikus szövegekben is. A legkor{bbi fennmaradt szövegek közül a kairói karaita zsinagóga birtok{ban van egy, a prófét{k szövegeit tartalmazó kódex, azaz bekötött könyv, amelyet Kr. u. 895ben m{solt le ben [ser, az egyik leghíresebb m{szóréta csal{d feje. A teljes [ser-féle szöveget, amelyen a csal{d öt nemzedéke dolgozott, és amely most Szentpéterv{ron tal{lható, 1010 körül m{solta le egy Smuél ben J{kov nevű m{szóréta. Egy m{sik híres m{szóréta szöveg, amelyet a ben N{ft{li csal{d m{solt le, egy 1105-ben készült m{solatban maradt r{nk; a szöveget, amely Reuchlin-kódexként ismert, jelenleg Karlsruhéban őrzik. A legkor{bbi fennmaradt keresztény v{ltozat, a Kr. u. 4. sz{zadból való Codex Vaticanus a Vatik{nban tal{lható, míg a csonka 4. sz{zadi Codex Sinaiticus és az 5. sz{zadi Codex Alexandrinus a British Museumba került. Létezik egy szíriai v{ltozat is, amely egy Kr. u. 464-ben keletkezett kéziratban tal{lható. Mind közül a legrégebbi bibliai kéziratok azonban 1947-48-ban a holt-tengeri tekercsek között kerültek elő. E tekercsek a k{non mind a huszonnégy könyvéből tartalmaznak héber nyelvű töredékeket, lesz{mítva Eszter könyvét és Ésai{s teljes szövegét; megtal{lhatók azonban bennük a Septuaginta egyes töredékei.28 Nagyon is lehetséges, hogy a jövőben még tov{bbi korai szövegeket fedeznek majd fel mind a júdeai sivatagban, mind Egyiptomban, és bizonyosak lehetünk benne, hogy a tökéletes szövegek ut{n az idők végeztéig kutatni fognak. Nincs olyan irodalmi mű, amely a hiteles szöveg kutat{sa sor{n mind az exegézis, mind a hermeneutika, mind a komment{rok szempontj{ból csak hozz{vetőlegesen is annyi figyelemben részesült volna, mint a Biblia – és ez az érdeklődés kor{ntsem ar{nytalan, hiszen minden könyvek közül ennek volt a legnagyobb hat{sa. A zsidóknak mint ókori szerzőknek két egyedül{lló jellemvon{suk van. Ők voltak az elsők, akik következetes, lényegre törő és értelmező történetír{ssal foglalkoztak. Többen r{mutattak ugyan, hogy a történetír{st egy m{sik, ugyancsak történeti szemléletű néptől, a hettit{któl vették {t, de nyilv{nvaló, hogy m{r a legkor{bbi időktől valós{ggal megigézte őket a saj{t múltjuk. Tudt{k, hogy különleges nép az övék, amely nem egyszerűen kifejlődött valamilyen hom{lyba süllyedt múltból, hanem isteni cselekvések saj{tos sorozata hívta életre, bizonyos meghat{rozott célok érdekében; ők pedig egész közösségük feladat{nak tekintették, hogy ezeket az isteni cselekvéseket meghat{rozz{k, feljegyezzék, komment{lj{k és értelmezzék. Nincs még egy nép, kiv{lt az ilyen t{voli múltban, amelyet ilyen erős kényszer sarkallt volna saj{t eredeté-

nek kutat{s{ra. A Biblia szüntelenül kín{lja e fürkésző történeti szellemiség péld{it: mondjuk azt, hogy miért volt kőrak{s Ai v{ros{nak kapuja előtt, vagy mi a jelentése a tizenkét gilg{li kőnek. 29 Ez az etiológiai szenvedély, a magyar{zatoknak ez az örökös keresése szélesedett {ltal{nos szok{ss{, amelynek értelmében a jelent és a jövőt a múlt kategóri{iban szemlélték. A zsidók mindent meg akartak tudni önmagukról és a sorsukról. Meg akart{k ismerni az Istent, s az ő sz{ndékait és kív{ns{gait. Mivel teológi{jukban Isten volt minden történés egyedüli oka – ahogy [mosz fogalmazta: „Vajjon lehet-é baj a v{rosban, amit nem az Úr szerezne?” –, és ezzel egyszersmind a történelem alakítója, ők pedig Isten hatalmas dr{m{inak kiv{lasztott színészei, a történelmi események feljegyzése és tanulm{nyoz{sa volt sz{mukra a kulcs mind az Isten, mind az ember megértéséhez. Ennélfogva a zsidók mindenek fölött történetírók voltak, a Biblia pedig elejétől végéig történelmi mű. A zsidók félezer évvel a görögök előtt fejlesztették ki azt a képességüket, hogy tömör és dr{mai történeti narratív{t alkossanak, és mivel történeti feljegyzéseiket szüntelen gyarapított{k, olyan mély érzék fejlődött ki bennük a történelmi perspektív{k ir{nt, amilyennel a görögök soha nem büszkélkedhettek. Ami a jellem{br{zol{st illeti, a bibliai történészek e téren is olyan érzékenységről és {br{zolókészségről tettek bizonys{got, amelyet még a legjobb görög és római történészek sem értek utol. Thuküdidész nem kelhet versenyre D{vid kir{ly mesteri {br{zol{s{val, amely nyilv{nvalóan egy, a kir{ly udvar{ban élő szemtanú műve. A Biblia bővelkedik éles metszésű jellemportrékban, s gyakran fordul elő, hogy mellékszereplőket egyetlen kifejezés avat emlékezetessé. Ugyanakkor azonban a szereplők kiemelése soha nem borít {rnyékot a nagy emberi-isteni dr{ma folyamatos fejlődésére-alakul{s{ra. A zsidók, jó történészhez illően, ügyeltek az életrajz és az elbeszélés közti egyensúlyra. A legtöbb bibliai könyvnek történelmi struktúr{ja van, amely beilleszthető abba a szélesebb struktúr{ba, amelynek ezt a címet adhatn{nk: „Isten története az emberhez való viszony{nak tükrében”; de még a vil{gos történelemírói sz{ndék híj{n lévő könyvek is, beleértve az olyan költői alkot{sokat, mint a Zsolt{rok, folyamatosan tartalmaznak történelmi utal{sokat, olyannyira, hogy a h{ttérből szüntelenül érzékeljük a sors mozg{s{t, amely könyörtelen céltudatoss{ggal halad a teremtéstől „az idők végezete” felé. Az ősi zsidó történetír{s egyszerre intenzíven isteni és intenzíven humanista fogantat{sú. A történelem eszerint Isten alkot{sa, Istené, aki vagy ön{llóan, vagy az emberen keresztül működik. A zsidó-

kat nem érdekelték a személytelen erők, és nem is hittek ilyenekben. A teremtés fizik{ja az ókor minden m{s ír{studó faj{n{l kevésbé foglalkoztatta őket. H{tat fordítottak a természetnek, és megnyilv{nul{saival csak annyiban törődtek, amennyiben azok tükrözték az isteniemberi dr{m{t. Az elképzelés, miszerint a történelmet hatalmas földrajzi vagy gazdas{gi erők determin{lj{k, sz{mukra merőben idegen volt. A Bibli{ban sok a természeti leír{s, némelyik szépsége valóban b{mulatos, de ez csak díszlete a történelmi színj{téknak, puszta h{ttérv{szon a szereplők mögött. A Biblia azért vibr{l az életszerűségtől, mert elejétől végig eleven alakokról szól; és mivel Istent, ha él is, nem lehet leírni, sőt elképzelni sem, a figyelem szüntelenül a férfiakra és a nőkre összpontosul. Innen ered az ókori zsidó irodalom m{sodik p{ratlan jellemzője: az emberi személyiségnek a maga teljes gazdags{g{ban és bonyolults{g{ban való verb{lis bemutat{sa. A zsidók voltak az első olyan népközösség, amely szavakat tal{lt a legmélyebb emberi érzelmek kifejezésére. Különösen vonatkozik ez a testi vagy lelki szenvedés t{pl{lta érzelmekre, a szorong{sra, a spiritu{lis vigasztalans{gra és kétségbeesésre, valamint azokra az érzelmekre, amelyeket az emberi tal{lékonys{g e bajok orvosl{s{ra fordított: a reményre, az elsz{nts{gra, az isteni segítségben való bizakod{sra, az {rtatlans{g vagy mélt{nyoss{g tudatos felismerésére, a töredelemre, a b{natra és az al{zatoss{gra. Ebbe a kategóri{ba sorolható a kanoniz{lt Zsolt{rok könyvébe tartozó sz{zötven rövid költemény vagy zsolt{r közül mintegy negyvennégy.30 Vannak köztük remekművek, amelyek mindenütt, minden korban visszhangra lelnek az emberi szívekben: a segítségért ki{ltó 22. zsolt{r, a 23. a maga egyszerű bizodalm{val, a 39., mint a bizonytalans{g és szorong{s sűrítménye, az irgalomért esdő 51., a 91., mint a magabiztoss{g és elégedettség nagyszab{sú költeménye, a 90., a 103. és a 104., amelyek a Teremtő hatalm{t és fenségét, valamint az Isten és ember közötti köteléket magasztalj{k, tov{bb{ a 130., a 137. és a 139., amelyek az emberi nyomorús{g mélységeibe {snak le, és a remény üzenetét tolm{csolj{k. A zsidó lélek{br{zol{s nem csup{n ezekben a szenvedélyes költeményekben fejeződött ki, hanem lecsapódott a tömegesen fellelhető népszerű filozófiai ír{sokban is, amelyek egy része a k{nonba is bekerült. Ezekben a zsidók nem alkottak olyan különlegeset, mivel közmond{sokat és bölcs mond{sokat a harmadik évezredtől kezdve az ókori Közel-Keleten is feljegyeztek, különösen Mezopot{mi{ban és Egyiptomban, és e bölcsességirodalom egyes alkot{sai nemzetközi

hírnévre tettek szert. A zsidók bizonyosan ismerték az Amenope bölcsessége című klasszikus egyiptomi művet, mivel a Példabeszédek könyvében közvetlenül {tvették egyes részleteit.31 Mindazon{ltal a zsidók bölcsességgel foglalkozó szövegei {ltal{ban magasabb színvonalon {llnak, mint elődeik és modelljeik, mivel az emberi természet mélyebb megfigyelésén alapulnak, és etikai szempontból is következetesebbek. A Prédik{tor könyve, amelyet a Kohelet vagy „összehívó” írt, ragyogó, az ókori vil{gban p{ratlan munka. Hűvös, szkeptikus, időnként cinizmusba hajló hangneme, amely oly erős ellentétben {ll a zsolt{rok szenvedélyes komolys{g{val, jól tükrözi a zsidó irodalom kivételesen széles sk{l{j{t, amellyel csak a görögök kelhettek versenyre. [m még a görögök sem alkottak olyan nehezen kategoriz{lható dokumentumot, mint amilyen a maga titokzatoss{g{ban és megrendítő volt{ban egyedül{lló Jób könyve. Ez a nagyszab{sú theodicaeai és a gonosz problematik{j{val foglalkozó esszé több mint kétezer éven {t nyűgözte le és hozta zavarba mind a tudósokat, mind az egyszerű embereket. Carlyle szerint „az egyik legnagyszerűbb alkot{s, amelyet valaha ír{sba foglaltak”, és valamennyi bibliai könyv közül a legink{bb hatott m{s írókra; {m senki sem tudja, honnan ered, és mikor írt{k le. Több mint sz{z olyan szó {ll benne, amely sehol m{shol nem fordul elő, és minden bizonnyal leküzdhetetlen nehézségeket okozott az egykori fordítóknak és ír{studóknak. Egyes tudósok szerint edomi eredetű – csakhogy az edomit{k nyelvéről nagyon keveset tudunk. M{sok a Damaszkusz melletti Harant jelölték meg a könyv keletkezési helyeként, és vannak bizonyos szerény p{rhuzamai a babilóniai irodalomban is. Theodorosz (Mopszvesztiai) keresztény tudós m{r a Kr. u. 4. sz{zadban azt bizonygatta, hogy a Jób könyvének eredete a görög dr{m{ra nyúlik vissza, ismét m{sok szerint arabból fordított{k héberre. Paradox módon éppen az eredetre vonatkozó tételek és hat{sok v{ltozatoss{ga tanúskodik a mű egyetemes jellegéről. Elvégre Jób az alapvető kérdést teszi fel, azt, amely minden emberben és különösen az erősen vall{sosakban felmerül: miért művel velünk az Isten annyi szörnyűséget? A Jób könyve egyar{nt szólt az ókorhoz és szól a jelenkorhoz, kiv{ltképpen pedig a v{lasztott és h{nyatott sorsú néphez, a zsidókhoz – és mindenekelőtt a holokausztról van mondanivalója. 32 Jób könyve a zsidó irodalom különleges remeke. Nincs a Bibli{ban olyan mű – az egy Ésai{s könyvét lesz{mítva –, amely mindvégig a hatalmas erejű ékesszól{snak ezen a szintjén {llna; ez illik a tém{hoz, vagyis az isteni igazs{goss{g kérdéséhez. Mint erkölcsteoló-

giai mű, a könyv csődöt mond, mert szerzőjét, ak{rcsak a többi embert, zavarba ejti a theodicaea; ugyanakkor azonban ki is szélesíti a problém{t, és kérdéseket tesz fel a vil{gegyetemmel és annak kív{natos szemléletével kapcsolatban. Jób könyve tele van költői form{ba öltöztetett természettörténettel, és lenyűgöző katalógust {llít fel bizonyos szerves, kozmikus és meteorológiai jelenségekről. A 28. fejezetben péld{ul az ókori b{ny{szat különleges leír{s{val tal{lkozhatunk, s e kép révén fogalmat alkothatunk az emberi faj szinte korl{tlan tudom{nyos és technológiai lehetőségeiről, amit azt{n a könyv ellentétbe {llít az ember javíthatatlanul gyenge erkölcsi potenci{lj{val. A könyv szerzője szerint a teremtésben két rend van: a fizikai és az erkölcsi. De nem elég, ha megértjük és ir{nyítjuk a vil{g fizikai rendjét: az embernek el kell fogadnia az erkölcsi rendet is, és tartania kell mag{t hozz{. Ahhoz, hogy erre képes legyen, el kell saj{títania a bölcsesség titk{t, és ez a tud{s alapvetően különbözik péld{ul a b{ny{szat technológi{j{nak ismeretétől. Jób hom{lyosan felismeri: az ember nem az{ltal lesz bölccsé, ha megkísérli ésszel felérni, milyen érvek és indítékok vezérlik Istent, amikor f{jdalmat okoz; az egyedüli út a bölcsességhez az engedelmesség, mint az erkölcsi rend igazi fundamentuma: „Az embernek pedig mond{: Imé az Úrnak félelme: az a bölcsesség, és az értelem: a gonosztól való elt{voz{s.” Ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza Ben Szir{ is, a bölcsességről szóló költeménye, az Ecclesiasticus 24. fejezetében, amikor azt mondja: a buk{s ut{n Isten új tervet alkotott, és titk{nak Izraelben adott lakhelyet.33 A zsidók hivat{sa, hogy a bölcsességhez az Istennek való engedelmességen {t jussanak el, és péld{jukkal ugyanerre buzdíts{k az emberiséget; meg kell dönteniük a fenn{lló, fizikai, vil{gi rendet, és helyébe az erkölcsi rendet kell {llítaniuk. Ezt a mondanivalót visszhangozza nagy erővel, b{r paradox módon Szent P{l, az eretnek zsidó, amikor a Korinthusbeliekhez írott első levelének dr{mai hat{sú nyitó fejezetében az Urat idézi: „Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem”, majd hozz{teszi: „Mert az Isten bolonds{ga bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél. (<) Hanem a vil{g bolondjait v{lasztotta ki mag{nak az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a vil{g erőtleneit v{lasztotta ki mag{nak az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.”34 Ezért Jób könyvének hom{lya és tan{cstalans{ga valój{ban újabb kinyilv{nít{sa a zsidók Istentől kapott szerepének: az ő dolguk, hogy megdöntsék a fenn{lló rendet és a dolgok vil{gi szemléletét.

A Jób könyve teh{t része a zsidó filozófia fő {ramlat{nak, és ez az {ramlat imm{r {radatt{ duzzadt. A judaizmus {talakul{sa „a Könyv első vall{s{v{” kétsz{z évet vett igénybe. Kr. e. 400-ig a k{nonra való egyetlen utal{ssal sem tal{lkozhatunk; Kr. e. 200-ra pedig m{r ki is alakult, ha nem is a maga teljes és végérvényes form{j{ban – de a kiteljesedés folyamata m{r megkezdődött, és gyorsan haladt. Ez a folyamat több következménnyel j{rt. Először is a k{non kidolgozói nem p{rtfogolt{k a tov{bbi bővítéseket; a próféci{k csakúgy, mint maguk a prófét{k kegyvesztettek lettek. A Makkabeusok első könyvében utal{s tal{lható „a napra, amelytől fogva több próféta m{r nem jelent meg.”35 Azokat, akik prófét{lni szerettek volna, elhallgattatt{k mint {lprófét{kat. Amikor Simon Makkabeust vezérré v{lasztott{k, hivatali idejét nem hat{rozt{k meg pontosan: addig tartson, „amíg egy igazi próféta meg nem jelenik”. Zakari{s könyvében egész tir{da tal{lható a prófét{k ellen: „És úgy lesz, ha prófét{lni fog még valaki, azt mondj{k annak az ő apja és anyja, az ő szülői: Ne élj, mert hazugs{got szólt{l az Úr nevében!” A prófét{k „a bűn és tiszt{talans{g” képviselői.36 Ben Szir{, a zsidó filozófus valamivel 200 ut{n azzal kérkedett: „Ismét ontom majd a tant, mint próféci{t, és eljövendő nemzedékekre hagyom{nyozom.”37 A zsidók azonban nem vették be a k{nonba, mint ahogy kiz{rt{k a valamivel később (Kr. e. 168-165 körül) alkotó D{niel könyvének egyes részeit. Nem kedvezett a kanoniz{l{s folyamata a történetír{snak sem. Nem irtotta ki ugyan teljesen a történetír{s zsidó szenvedélyét, sőt még hatalmas erejű fell{ngol{sokra is sor került péld{ul a Makkabeusok könyveiben vagy Josephus életművében. A nagy dinamizmus azonban lelassult, és mire a k{nont a korai keresztény korszakban szentesítették, a zsidó történetír{s, az ókor egyik legdicsőbb teljesítménye, m{sfél évezredre megszűnt létezni. Míg azonban a kanoniz{l{s egyik következményeként lefékeződött a zsidó szent irodalom alkotói lendülete, egy m{sik következmény hatalmas ar{nyokban növelte az elfogadott szövegek ismeretét és a zsidó népességre gyakorolt hat{sukat. Az elismert, rengeteget m{solt és széles körben terjesztett könyveket imm{r módszeresen tanított{k is. A zsidók fokozatosan tanult néppé fejlődtek, mint ahogy ezt a népek papjaiként betöltendő isteni szerepük meg is követelte. Megjelent egy, a vall{s történetében merőben új és forradalminak nevezhető intézmény: a zsinagóga – a templomnak, a k{poln{nak és a mecsetnek ez a prototípus a –, ahol a Bibli{t módszeresen olvast{k és tanított{k. Ilyen helyek tal{n m{r a sz{műzetés előtt is léteztek, Jósij{hu (Józsi{s) reformj{nak eredményeként, és a sz{műzetés évei

alatt, amikor a zsidó elitnek nem volt temploma, bizony{ra tov{bb is fejlődtek; a visszatéréskor azonban, amikor minden vall{si tevékenységet szigorúan a jeruzs{lemi Templomban összpontosítottak, és a vidéki templomok és kultikus helyek végül elsorvadtak, helyükbe léptek a zsinagóg{k, hogy terjesszék a templomi ortodoxi{t, amelyet a kanoniz{lt Biblia mag{ba foglalt.38 Mindennek volt egy tov{bbi fontos következménye is. Amikor a szent irodalmat k{nonba sűrítették, a k{nont pedig egy központi fókuszból módszeresen oktatt{k, a judaizmus jóval homogénebbé v{lt – ez a homogeneit{s pedig hangsúlyozottan purit{n és fundamentalista jellegű volt. A zsidók történetében többnyire a rigorist{k kerekednek fölül. A birodalmak t{mad{sait nem a kompromisszumokra kész Izrael, hanem a rigorózus Júda élte túl; és sz{műzetésből hazatérő rigorista babiloni közösség kényszerítette r{ akarat{t a többi zsidóra, sokakat kiz{rva, sokakat alkalmazkod{sra bírva. A k{non és a zsinagóga ennek a kérlelhetetlenségnek lettek az eszközei, és erre a szellemiségre még sok győzelem v{rt. A folyamatot, amely a zsidók történelmében újra és újra megismétlődik, kétfelől lehet szemlélni: felfogható úgy, mintha a megtisztult judaizmus gyöngyszemként bontakozna ki a vil{g és a vil{giass{g rothadt osztrig{j{ból; és felfogható a szélsőségesek győzelmeként is, akik r{kényszerítik a többiekre a kiz{rólagoss{got és a fanatizmust. [m ak{rhonnan szemléljük is, annyi bizonyos, hogy a judaizmusnak ez a rigorista ir{nyults{ga egyre több probléma elé {llította mind magukat a zsidókat, mind szomszédaikat. A perzs{k jóindulatú uralma alatt, melyet a zsidó szövegek nem győztek dicsérni, a zsidók összeszedték magukat, és közösségeik felvir{goztak. Ezra szerint a sz{műzetésből 42.360 zsidó tért vissza, tov{bb{ 7.337 férfi és női szolga, valamint 200 „éneklő férfi és nő”. Az újraalapított Júda összlakoss{ga nem lehetett több 70.000 személynél – és mégis, a Kr. e. 3. sz{zadra csak Jeruzs{lem lakoss{ga 120.000 főt tett ki.39 A zsidók, m{r csak erős vall{si érzékük és törvény tiszteletük miatt is, fegyelmezettek és szorgalmasak voltak. Hamarosan tov{bbterjeszkedtek a Júd{val hat{ros területekre, különösen Galile{ban, Transzjord{ni{ban és a tengerparton. A diaszpóra folyamatosan bővült. A zsidók új híveket szereztek vall{suknak, és mindink{bb térítő erőként jelentek meg. Mindamellett tov{bbra is kis nép voltak a nagy birodalmak kor{ban, megalkuv{st nem ismerő vall{si és kultur{lis egység a vil{g nagy zúzómalm{ban.

A gondok Kr. e. 332-től kezdve jelentkeztek, amikor is Nagy S{ndor úgy roppantotta szét a perzsa birodalmat, mint egy rothadt toj{st. Ez volt az első, [zsia ellen intézett európai inv{zió. A Kr. e. harmadik évezredben és a m{sodik évezred nagy részében nem létezett ilyen hasad{s a két kontinens között: a tenger ink{bb összekötő erőként működött a nagyrészt közös nemzetközi kultúr{ban. Ezut{n következett azonban a Kr. e. 12. és ll. sz{zad barb{r anarchi{ja és a sötétség hosszan tartó korszaka. Amikor a vil{g megtal{lta a kibontakoz{st a vaskori civiliz{ció form{j{ban, m{r megjelent a Kelet és a Nyugat közötti megoszl{s, és a nyugati oldalon feltűnt minden idők egyik leghatalmasabb kultur{lis ereje: a polisz, a görög v{ros{llam civiliz{ciója. A görögök, akik folyamatos túlnépesedéssel küzdöttek, megteremtették a mindenhov{ el{gazó tengeri kereskedelmet, és a Földközitenger egész partvidékén kolóni{kat alapítottak. Nagy S{ndor idején benyomultak [zsi{ba és Afrik{ba is, S{ndor utódai pedig ebből a birodalomból terjedelmes kir{lys{gokat hasítottak ki: Ptolemaiosz Egyiptomban, Szeleukosz Szíri{ban és Mezopot{mi{ban, majd később Attalosz Anatóli{ban. Kr. e. 332-től 200-ig a zsidók fölött a Ptolemaid{k, ut{na a Szeleukid{k uralkodtak. A zsidók között az új uralkodók nagy tiszteletet és rettegést keltettek. A görögöknek rendelkezésükre {llt a phalanx félelmetes és akkoriban legyőzhetetlen fegyvere. Egyre hatalmasabb h{borús gépezeteket, lenyűgöző méretű ostromgépeket és hadihajókat, bevehetetlen erődöket építettek. D{nielnél l{thatjuk, milyen képet alkottak maguknak a zsidók a görög militarizmusról: „<és imé, negyedik {llat, rettenetes és iszonyú és rendkívül erős; nagy vasfogai val{nak, falt és zúzott és a maradékot l{baival összetaposta.”40 A zsidók, akik ugyanúgy elszegődtek a görögökhöz zsoldosnak, mint kor{bban a perzs{khoz, mindent tudtak a görög militarizmusról. A görög katonai kiképzés a gümnaszionban, a polisz e legfőbb oktat{si intézményében kezdődött; {m nem ez volt a gümnaszion egyetlen funkciója. Legfőbb célja az volt, hogy terjessze és gyarapítsa a görög kultúr{t, mint ahogy erre törekedett a többi intézmény is, amellyel minden polisz rendelkezett: a stadion, a szính{z, az odeion, a lükeion, az agora. A görögök nagyszerű építészek voltak, emellett szobr{szok, költők, muzsikusok, dr{maírók, filozófusok és szónokok. Csod{latos előad{sokat rendeztek, és ezen túlmenően kiv{ló kereskedőknek is bizonyultak. Ahol megjelentek, vir{gz{snak indult a gazdas{g, és nőtt az életszínvonal. A Prédik{tor felpanaszolja a jómód ut{ni hajsz{t, amely a görög uralommal együtt j{rt. Mi haszon

sz{rmazott valaha is a hatalmas vagyonok felhalmoz{s{ból, kérdezi.41 A legtöbben azonban úgy vélték, nagyon is sok jó sz{rmaznék belőle, feltéve, hogy a vagyon az övék. A Közel-Kelet kevésbé kifinomult t{rsadalmainak nagyon is tetszett a görög gazdas{g és a görög kultúra, olyasform{n, ahogy a 19. sz{zadi [zsia és Afrika is ellen{llhatatlannak tal{lta a nyugati fejlődést. A görög telepesek teh{t el{rasztott{k Nyugat-[zsi{t, mindenütt felépítették a maguk v{rosait, és azok a helybéliek, akik osztozni akartak gazdags{gukban és követni akart{k életmódjukat, csatlakoztak hozz{juk. Szíri{ban és Palesztin{ban különösen erős volt a görög betelepülés, és az eredeti lakoss{g gyorsan helleniz{lódott. A görög uralkodók a polisz jellegű v{rosoknak, péld{ul Türosznak, Szidónnak, G{z{nak, Sztratón Torny{nak, Büblosznak és Tripolinak bőkezűen osztogatt{k a szabads{gjogokat és kiv{lts{gokat, ezek pedig az orsz{g területén bolygóv{rosokat létesítettek; ilyen épült Sichem mellett, délen, Marissz{n{l, m{sok Philadelphi{n{l (Amman) és a Jord{non túli Gamalban jöttek létre. A zsidó Szam{ri{t és Júd{t, amelyek falusias és elmaradott hegyvidéki régióknak minősültek, hamarosan gyűrűbe fogt{k az ilyen, görögök és félgörögök lakta v{rosok. A görög érdekszfér{ban sz{mos efféle fura „templom-{llam” volt tal{lható, meganynyi őskori túlélő, testet öltött anakronizmus, amelyet hamarosan elsöpört a hellén eszmék és intézmények ellen{llhatatlan, modern {ramlata. Hogyan reag{ltak a zsidók erre a kultur{lis inv{zióra, amely egyszerre jelentett alkalmat, kísértést és fenyegetést? Nos, a v{lasz: különböző módokon reag{ltak. B{r a rigorista ir{nyzat a sz{műzetés előtt, alatt és ut{n egyar{nt diadalmaskodott, és a k{non oktat{sa révén biztosította a maga tov{bbélését, volt egy, m{r említett, ellentétes hat{sú erő is, amely az egyéni lelkiismeret növekvő szerepét emelte ki. Ez a spiritu{lis individualizmus nézeteltérésekhez vezetett, és erősítette azt a szektarianizmust, amely a judaizmusban latensen mindig, olykor pedig tevőlegesen is jelen volt. Az egyik végleten a görögök érkezésének hat{s{ra még több fundamentalista vonult ki a sivatagba, hogy csatlakozzon a rehabita és nazarita hagyom{nyokat ébren tartó abszolutista csoportokhoz, amelyek Jeruzs{lemet m{ris jóv{tehetetlenül romlottnak tartott{k. A kumr{ni közösségben tal{lt legkor{bbi szövegek körülbelül Kr. e. 250-től kezdve keletkeztek, amikor Júda körül először kezdett szorulni a görög v{rosok alkotta hurok. Az elképzelés az volt, hogy ki kell vonulni a vadon pusztas{gba, fel töltekezni az ősi mózesi lelkesedéssel, és ut{na újult erővel visszatérni a v{ros-

okba. Egyesek, így az esszénusok, úgy gondolt{k, hogy mindez békésen, egyedül a szó hatalma {ltal is végbemehet, és a sivatag szélén elterülő falvakban prédik{ltak: Keresztelő J{nos később ezt a hagyom{nyt követte. M{sok, mint a kumr{ni közösség is, a kardba vetették hitüket: egy jelképes értelmű tizenkét törzsből {lló struktúr{ban h{borúra szervezkedtek, és az volt a tervük, hogy ha majd egy jel véget vet sivatagi korszakuknak, a Józsuééhoz hasonló rohamot intéznek a v{rosi területek ellen, hasonlatosan egy mai gerillamozgalomhoz.42 A m{sik végleten sok zsidó, akik között igen j{mborak is akadtak, irtózott az izolacionizmustól és az {ltala gerjesztett fanatizmustól. Ezek még a k{nont is gyarapított{k, mégpedig Jón{s könyvével, amely abszurdit{sai és zűrzavaros részletei ellenére valój{ban felhív{s volt a toleranci{nak és a bar{ts{gnak az idegenekre való kiterjesztésére. Isten úgy fejezi be a könyvet, hogy szónoki kérdést intéz Jón{shoz: nem igazs{gos-e, ha megbocs{tunk Ninivének és népes lakoss{g{nak, „akik nem tudnak különbséget tenni jobb- és balkezük között, és barom is sok van?”43 A kérdés előrevetítette Krisztus szavait: „Bocs{ss meg nékik, Aty{m, mert nem tudj{k, mit cselekednek”, és egyszersmind arra szólított fel, hogy el kell vinni a Tór{t az idegenek közé is, teh{t téríteni kell. Minden bizonnyal sokan gondolkodtak így, tal{n a diaszpórabeli vall{sos zsidók többsége. Ezek a diaszpórabeli zsidók mag{tól értetődő módon saj{tított{k el a görög nyelvet, hogy hatékonyabban űzhessék mesterségüket. Amikor eljött az ideje, görögre fordított{k a Szentír{st – így jött létre a Septuaginta –, és főleg ennek révén toborozt{k a konvertit{kat, a prozelit{kat. Alexandri{ban péld{ul a görög gümnaszion, amely eredetileg azért létesült, hogy megóvja a görög telepeseket az elfajul{stól, és attól, hogy a helyi nyelveket és szok{sokat tegyék magukév{, megnyílt a helybéli nem görög lakosok előtt is (az egyiptomiakat kivéve), és a zsidók lecsaptak erre a lehetőségre; később Philo, a zsidó filozófus mag{tól értetődőnek tekintette, hogy a módos zsidó kereskedők fiai l{togass{k az ilyen intézményeket.44 A zsidók helleniz{lt{k a nevüket is, vagy pedig kétféle nevet haszn{ltak: hellént az utaz{sok közben és az üzleti életben, hébert az istentiszteletekre és otthon. Ugyanez a tendencia nyilv{nult meg a palesztinai judaizmuson belül is. A héber-arameus zsidó nevek helleniz{l{sa jól megfigyelhető a feliratokban és falfirk{kban. Emellett sok tanultabb zsidó mélységesen vonzónak tal{lta a görög kultúr{t. A Koheletnek, a Prédik{tor könyvének szerzője éles konfliktust él meg öröklött j{mbors{ga és az új, idegen eszmék, a konzervativizmus és a kritikai szellem között. A

hellenizmusnak a művelt zsidókra gyakorolt hat{sa sok tekintetben hasonló volt ahhoz a hat{shoz, amelyet a felvil{gosod{s gyakorolt a 18. sz{zadi gettóra. Felébresztette a templom-{llamot a maga elvar{zsolt {lm{ból. Spiritu{lis tekintetben destabiliz{ló erő volt, olyan, amely mindenekelőtt az elvil{giasod{s, a materializmus ir{ny{ba hatott.45 Palesztin{ban, csakúgy, mint m{s, a görögök {ltal meghódított területeken főként a felső oszt{lyok, a gazdagok, a rangosabb papok éreztek kísértést új uralkodóik majmol{s{ra; a kolóni{kra {ltal{ban is jellemző ez a jelenség. A görög kultúra elsaj{tít{sa útlevél volt az első oszt{lyú {llampolg{rs{ghoz, olyas form{n, mint később a keresztség. Volt néh{ny nevezetes zsidó sikertörténet is. Mint ahogy József is miniszterként szolg{lta a f{raót, úgy emelkedtek most egyes éles eszű, v{llalkozó szellemű zsidók a birodalmi hivatalnoki kar magas posztjaira. Egy, a Kr. e. 2. sz{zadban keletkezett szöveg, amelyet Josephus belefoglalt A zsidók története (Antiquitates Judaicae) című könyvébe, elmondja, hogyan ment el József, a t{rsadalom felső rétegéhez tartozó Tóbi{s csal{d fia (az édesanyja a főpapnak volt a nőtestvére) egy adóbérleti {rverésre, amelyet a Ptolemaid{k rendeztek Alexandri{ban: „Történt m{rmost, hogy ebben az időben Szíria és Phoinikia valamennyi főembere és uralkodója felment a maga v{rosaiból, hogy alkudjon az adóbérletekre, mert a kir{ly minden évben a v{rosok leghatalmasabbjainak adta el azokat.” József azért győzhetett, mert bev{dolta vetélyt{rsait, hogy kartellbe tömörülnek az {rak leszorít{sa érdekében. Huszonkét éven {t birtokolta a szerződést, „és a zsidókat a szegénységből és a nyomorból kiemelve jobb élethez segítette”. József túlsz{rnyalta még f{raó korabeli névrokon{t is, és mint az első zsidó bank{r, egy m{sik archetípust teremtett meg. 46 Ebben a minőségben képviselte a helleniz{ció elvét a Kr. e. 2. sz{zad Júd{j{ban. Az izolacionist{k és a helleniz{lók között helyezkedett el a j{mbor zsidók nagy csoportja, amely Ezékiel és Ezra hagyom{ny{t követte. Közülük sokan elvben nem ellenezték a görög uralmat, mint ahogy kor{bban a perzs{k ellen sem emeltek kifog{st, mivel többé-kevésbé elfogadt{k Jeremi{s érveit, miszerint a vall{s és a j{mbors{g szebben virul, ha a korm{nyz{s korrump{ló mestersége a pog{nyokra h{rul. Ezek a zsidók készséggel megfizették a hódító követelte adókat, feltéve, ha ők békén gyakorolhatj{k a maguk vall{s{t. E hagyom{nyt képviselték később a farizeusok, akik egyértelműen osztott{k a fenti {ll{spontot. A j{mbor zsidók bizonyos hat{rokon belül készek voltak tanulni a görögöktől, és sokkal több hellenisztikus eszmét szívtak ma-

gukba, mint amennyit hajlandóak voltak elismerni. A görög racionalizmus jóform{n öntudatlanul erősítette a mózesi törvénykultuszban és teológi{ban eleve benne rejlő racionaliz{ló elemet. Így alkott{k meg a farizeusok a lényegében racionalista Szóbeli Törvényt, annak érdekében, hogy az archaikus mózesi törvényt az adott korhoz alkalmazz{k. Sokatmondó tény, hogy ellenségeik, a szadduceusok, akik mereven ragaszkodtak az írott törvényhez, és nem tűrtek semmiféle kazuisztik{t, azt {llított{k: a farizeusok logik{j{nak következtében a nép többre tartja majd „Homérosz könyvét” (azaz a görög irodalmat), mint a Szentír{st.47 Görögök és zsidók ésszerűen kényelmes együttélését azonban meghiúsította annak a zsidó reformp{rtnak a kialakul{sa, amely önkényesen fel akarta gyorsítani a helleniz{lód{s ütemét. Erről a reformmozgalomról keveset tudunk, minthogy történetét diadalmaskodó fundamentalista ellenségei írt{k meg, de annyi bizonyos, hogy legink{bb Júda félig m{r helleniz{lt uralkodó oszt{lya körében gyökeresedett meg, amelynek tagjai mindenképpen {t akart{k terelni a kis templom{llamot a modern korba. Indítékaik elsőrendűen vil{giak és gazdas{gi jellegűek voltak. Akadtak azonban a reformp{rtiak között vall{sos értelmiségiek is, akik bizonyos tekintetben a Kr. u. 1. sz{zad keresztényeivel rokoníthatók; ők emelkedettebb célokra törtek. Magasabb fokra akart{k fejleszteni a judaizmust, hogy minél messzebb jusson azon a logikai p{ly{n, amelyen hitük szerint elindult. DeuteroÉsai{s nyilv{nvalóv{ tette a monoteizmusban eleve benn foglalt egyetemességet. Az egyetemes monoteizmussal a zsidós{g elsöprő erejű új eszmét kín{lt a vil{gnak. M{rmost a görögöknek is volt a tarsolyukban egy nagyszab{sú, {ltal{nos eszméjük: az egyetemes kultúra. Birodalm{t megalkotva Nagy S{ndor egy eszményt valósított meg: eggyé akarta olvasztani a fajokat, és „elrendelte, hogy minden ember saj{t haz{j{nak tekintse a vil{got (<), rokonainak minden jó embert és idegennek a rosszakat”. Iszokratész szerint „a »hellén« megjelölés többé nem sz{rmaz{s, hanem magatart{s kérdése”, és úgy vélekedett, hogy azoknak, akiket a nevelés tett göröggé, több jogcímük van az {llampolg{rs{gra, mint azoknak, akik „születésük jog{n görögök”.48 Nem lehet-e az egyesült oikumené, a vil{gciviliz{ció görög fogalm{t t{rsítani az egyetemes Isten zsidó fogalm{hoz? Nos, a reformista értelmiségieknek éppen ez volt a céljuk. Újraolvast{k a Biblia történeti könyveit, és megkísérelték, hogy kiszűrjék belőle a provincializmust. [brah{m és Mózes, ezek az „idegenek és jövevények”, valój{ban nem voltak-e nagy vil{gpolg{rok? Ezzel kez-

dődött meg a bibliakritika: a Törvény, az új felfog{s szerint, nem volt túls{gosan régi, és semmiképpen sem nyúlt vissza Mózesig. A reformist{k azt bizonygatt{k, hogy az eredeti törvények sokkal egyetemesebbek voltak. Ekként a reformmozgalom, amint az v{rható volt, a Törvény elleni t{mad{ss{ szélesedett. A reform képviselői szerint a Tóra tele van mesékkel, valamint lehetetlen követelésekkel és tilalmakkal. Ezeket a t{mad{sokat az ortodoxok panaszaiból és {tkaiból ismerjük. Philo kikel azok ellen, „akik elégedetlenségüket nyilv{nítj{k az őseik {ltal alkotott jogszab{lyokkal kapcsolatban, és szüntelenül bír{lj{k a törvényt”, a l{tnokok pedig hozz{tették: „[tkozott legyen a férfi, aki disznót nevel, és {tkozottak legyenek azok, akik fiaikat a görög bölcsességre oktatj{k.”49 A reformerek nem akart{k a Törvényt a maga teljességében megdönteni; ők csak arra törekedtek, hogy megtisztíts{k azoktól az elemeitől, amelyek ellene hatottak a görög kultúr{ban való részvételnek – ilyen volt péld{ul a meztelenség tilalma, amely a j{mbor zsidókat elz{rta a gümnasziontól és a stadiontól –, és vissza akart{k vezetni a maga etikai lényegére, és ez{ltal egyetemessé avatni. És hogy előmozdíts{k végső céljukat: a vil{gvall{s megalapoz{s{t, haladéktalanul össze akart{k olvasztani a görög poliszt és a zsidók mor{lis Istenét. Sajn{latos módon azonban ez contradictio in adiecto volt. A görögök nem monoteist{k, hanem politeist{k voltak, Egyiptomban pedig elsaj{tított{k a szinkretizmust is, azaz a sz{mtalan, egym{st részben {tfedő istenség ésszerűsítését az{ltal, hogy szintetikus többistenséggé gyúrt{k össze őket. Ilyen mut{ns volt péld{ul Apollón-HélioszHermész, a napisten. Saj{t dionüszoszi rítusaikat összeolvasztott{k az egyiptomi Ízisz-kultusszal. Gyógyító istenüket, Aszklépioszt egyesítették az egyiptomi Imhoteppel. Első sz{mú istenük, Zeusz azonos volt az egyiptomi Ammonnal és a perzsa Ahura-Mazd{val, sőt az sem zavarta őket, hogy a zsidó Jahvéval is összeboron{lj{k. Mondani sem kell, hogy a j{mbor zsidók ezt egy{ltal{n nem így l{tt{k. Az igazs{g természetesen az volt, hogy az istenségről alkotott görög elképzelés jócsk{n alatta {llt a korl{tlan isteni hatalomról alkotott zsidó koncepciónak; a zsidók abszolút módon megkülönböztették az emberit az istenitől. A prométheuszi hajlamú görögök szüntelenül felmagasztosított{k az emberi elemet, és lealacsonyított{k az istenit. Az ő szemükben az istenek nem voltak sokkal többek köztiszteletben {lló, sikeres elődöknél. A legtöbb ember az istenektől sz{rmazott, ezért sz{mukra nem volt túl nagy ugr{s, hogy egy uralkodót istenné avassanak; és meg is tették, mihelyt a Kelettel közelebbi kapcsolatba kerül-

tek. Miért ne menne {t apoteózison a jelentékeny életművet alkotó ember is? Arisztotelész, Nagy S{ndor nevelője, Politika című művében így érvelt: „Ha egy {llamban létezik olyan kiemelkedően erényes egyén, akinek erényével és politikai tehetségével egyetlen m{s polg{r sem versenghet (<) az ilyen embert úgy kell becsülni, mint istent az emberek között.” Fölösleges hangsúlyozni, hogy az ilyen elképzelések minden zsidó sz{m{ra elfogadhatatlanok voltak, mint ahogy soha nem is volt lehetőség a judaizmus és a görög vall{s, mint olyan, összeolvaszt{s{ra. A reformerek igaz{ból azt akart{k, hogy a judaizmus, a görög kultúr{t {thatva, egyetemessé v{ljék, ez pedig egyet jelentett a polisz elfogad{s{val. Kr. e. 175-ben a zsidó reformmozgalom lelkes, de veszélyes szövetségesre tal{lt az új szeleukida uralkodó, Antiokhosz Epiph{nész személyében. Az uralkodó nagyon szerette volna felgyorsítani az uralma alatt {lló területek helleniz{lód{s{t, részben {ltal{nos politikai okokból, de azért is, mert ettől v{rta az adóból sz{rmazó jövedelmek emelkedését – m{rpedig soha nem volt annyi pénze, amennyi a h{borúihoz kellett. Antiokhosz teljes hatalm{val t{mogatta a reformp{rtiakat, és III. Oni{sz, az ortodox főpap helyébe azt a J{szont ültette, akinek m{r a neve – a Józsué helleniz{lt v{ltozata – el{rulta p{rt{ll{s{t. J{szon nekil{tott az Antiokhi{v{ {tkeresztelt Jeruzs{lem polissz{ alakít{s{hoz, s e célból először gümnasziont építtetett a Templom-hegy l{b{n{l. A Makkabeusok m{sodik könyve indulatosan jegyzi fel, hogy a Templom papjai „nem mutattak többé érdeklődést az olt{r körüli szolg{lat ir{nt; a Templom ir{nti megvetésükben, Isten tiszteletét elhanyagolva siettek részt venni a testedző p{ly{n zajló törvénytelen gyakorlatokban”.50 Következő lépésként elhat{rozt{k, hogy a Templom pénzalapjait többé nem fordítj{k a véget nem érő {ldozatok tetemes költségeinek fedezésére, és ink{bb a polisz olyan jellegzetes tevékenységeit t{mogatj{k, mint amilyenek a nemzetközi j{tékok és a szính{zi versenyek. A közpénzeket a főpap ellenőrizte, mivel hozz{ folytak be az adók, tőle pedig az adóbérlőkhöz (valamennyiüket rokoni kapcsolat fűzte egym{shoz), és így a lakoss{g szempontj{ból a Templom kincst{ra afféle {llami letéti bank szerepét töltötte be. Antiokhoszt erős kísértésbe hozta a lehetőség, hogy nyom{st gyakoroljon a Templomot ir{nyító, helleniz{ló hajlamú szövetségeseire, és egyre több és több készpénzre tette r{ a kezét, hogy h{rom evezősoros hajókat és hadi gépezeteket építtethessen, minek következtében a reformp{rtiakat nem csup{n a megsz{lló hatalommal, hanem a kizsigerelő adókkal is azonosított{k. Kr. e. 171-ben Antiokhosz célsze-

rűnek l{tta, hogy J{szont mint főpapot a még ink{bb görögp{rti Menelaosszal v{ltsa fel, és azzal szil{rdította meg a jeruzs{lemi görög hatalmat, hogy egy, a Templomn{l is magasabb erődöt, azaz akropoliszt (Akra) építtetett.51 167-ben a konfliktus tov{bb éleződött: a hatalom kiadott egy rendeletet, amely végeredményben eltörölte a mózesi törvényt, és helyette vil{gi törvénykezést léptetett életbe, ugyanekkor pedig a Templomot ökumenikus vall{si intézménnyé fokozta le. Ennek következtében a Templomba szobor képében bevittek egy felekezetközi istent, akinek görög nevét – az olümposzi Zeuszt – a rigorista zsidók {tgyúrt{k „a vigasztalans{g ut{latoss{g{v{”. Nem valószínű, hogy a szóban forgó rendeletet maga Antiokhosz alkotta volna; ő semmi érdeklődést nem tanúsított a judaizmus ir{nt, és a görög korm{nyzatok a legritk{bb esetben erőltettek r{ az emberekre valamilyen meghat{rozott vall{st. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a kezdeményezés ink{bb a szélsőséges zsidó reformist{któl eredt, akiknek vezére, Menelaosz úgy gondolta: ez a drasztikus lépés az egyetlen módja, hogy egyszer s mindenkorra megtörjék a Törvény és a Templom kultusz{nak obskurantizmus{t és abszurdit{s{t. Nem annyira a Templom pog{ny megszentségtelenítéséről volt szó, sokkal ink{bb a milit{ns racionalizmus kinyilv{nít{s{ról; p{rhuzamként a forradalmi Franciaorsz{g republik{nus deist{inak keresztényellenes színj{tékai ötlenek fel. Egy rabbinikus legenda szerint egy Miriam nevű nő, aki ugyanabból a papi csal{dból sz{rmazott, mint Menelaosz, és egy szeleukida tiszthez ment nőül, berontott a Templomba, és „saruj{t az olt{r sark{hoz v{gva így szólt: »Ó, te farkasok farkasa, eltékozoltad Izrael gazdags{g{t!«„52 [m Menelaosz t{mogat{s{nak jelentőségét mind a görögök, mind maga az érintett túlbecsülték: Menelaosz templomi tevékenysége nagy felzúdul{st keltett. A papok véleménye megoszlott. Az írnokok csakúgy, mint a legtöbb j{mbor zsidó vagy h{szid, Menelaosz ortodox ellenfeleinek a p{rtj{ra {lltak. Volt a zsidóknak egy népes csoportja, amelyet a reformist{k a p{rtjukra {llíthattak volna: az {m h{{rec-ek, a szegény és egyszerű vidékiek. Amikor, a júdeai elitnek a sz{műzetésből való visszatértekor, Ezra, a perzsa birodalomtól kapott teljhatalom birtok{ban, keresztülvitte a vall{s szigorú értelmezését, ez a réteg lett a legfőbb {ldozat; Ezra ugyanis lekezelő módon különbséget tett a „Sz{műzetés istenfélő, igaz népe”, a bné hagol{ és az {m h{{rec-ek között; az utóbbiak szerinte alig minősültek zsidóknak, mivel sok esetben érvénytelen h{zass{gokból sz{rmaztak, és Ezra minden

g{tl{s nélkül szabott ki r{juk szigorú büntetéseket.53 Attól fogva ezt a nagyrészt ír{studatlan és a Törvényt nem ismerő réteget m{sodrendű {llampolg{rokként kezelték, vagy éppenséggel kirekesztették a t{rsadalomból. Ha a küzdelemben a rigorist{k maradtak volna alul, és a Törvényt ésszerűsítik, ők nyerték volna a legtöbbet. [m hogyan is fordulhattak volna a rigorist{k feje fölött a köznéphez a reformerek, akiknek zöme a jómódúakból és a zsíros {ll{sokat betöltőkből került ki? Mi több: hogyan reménykedhettek volna e kapcsolat sikerében, amikor testületileg azonosított{k őket a szegényeket sújtó legnagyobb csap{ssal, a magas adókkal? Ezekre a kérdésekre nem volt v{lasz, és így k{rba veszett az alkalom, hogy az egyetemességet népi b{zisra helyezzék. Ehelyett Menelaosz arra törekedett, hogy a reformot fölülről, az {llamhatalom bevetésével vigye keresztül. A rendelet hatékonys{ga érdekében nem volt elég, ha véget vetnek a régi templomi {ldozatoknak – ezt önmag{ban sokan üdvözölték. [m ezen túlmenően a j{mbor zsidókat arra is r{kényszerítették, hogy újmódi jelképes {ldozatokat mutassanak be a pog{nynak tekintett olt{rokon. A h{szid-ok félresöpörték a reformp{rtiak érvelését, miszerint ezek a szertart{sok az egyetlen Isten mindenütt jelenvalós{g{t fejezik ki, lévén, hogy ezt az egyetlen Istent nem lehet egy bizonyos, ember kijelölte helyhez kötni – a j{mborok szemében nem volt semmilyen különbség az új egyetemesség és az ír{sokban annyiszor k{rhoztatott régi Ba{l-kultusz között. Ezért megtagadt{k, hogy engedjenek a reformnak, és az ellene vívott harcban ak{r életüket is készek voltak fel{ldozni. A reformist{k következésképpen r{kényszerültek, hogy vértanúkat gy{rtsanak; ilyen volt a kilencvenéves Ele{z{r, jellemzése szerint „az egyik legfőbb írnok” is, akit agyonvertek, vagy a hét fivér, akiknek h{tborzongató lemész{rl{s{t a Makkabeusok m{sodik könyve írja le. Ettől az időponttól kezdve jelenik meg a vall{si vértanús{g fogalma, és az első vértanútörténeteket éppen a Makkabeusok könyveiben tal{ljuk, amelyekben a hűségesek szenvedései összekapcsolódnak a vall{si tisztas{g és a zsidó nacionalizmus propagand{j{val. Ekként nem a reform p{rtiak, hanem éppenséggel a rigorist{k húzhattak hasznot a Biblia mélyen gyökerező ösztönös tiszteletéből a fenn{lló rend megdöntése érdekében, és ily módon a vall{si vit{t a megsz{lló hatalom elleni l{zad{ss{ alakított{k. Mint a legtöbb gyarmati konfliktus, ez sem a helyőrség elleni t{mad{ssal, hanem a rendszer egyik helyi t{mogatój{nak meggyilkol{s{val kezdődött. A júdeai dombok között lévő Modiin v{ros{ban, Lüdd{tól (Lod) keleti ir{ny-

ban hat mérföldre, M{thj{hn H{smon, egy ősi papi csal{d feje a jeruzs{lemi Templomból, Jehoiarib fia, megölt egy zsidó reformert, aki az új hivatalos szertart{s főfelügyelője volt. Ezut{n az öreg öt fia, Júda Makkabeusnak, a „Kalap{csnak” a vezetésével gerillah{borút indított a szeleukida helyőrségek és zsidó t{mogatóik ellen. Két év alatt, Kr. e. 166-tól 164-ig, Jeruzs{lem környékéről elűztek minden görögöt. Mag{ban a v{rosban a reformist{kat a Szeleukid{kkal együtt az Akr{ba, a fellegv{rba z{rt{k, és megtisztított{k a Templomot a szentségtörésektől: egy ünnepélyes szertart{son – amelyről a zsidók H{nukk{ vagy a Megtisztul{s ünnepén mindm{ig megemlékeznek Kr. e. 164 decemberében ismét felaj{nlott{k Jahvénak. A Szeleukid{k, akiknek épp elég m{s bajuk volt, nem utolsósorban Róma növekvő hatalm{val, nagyj{ból úgy reag{ltak, mint a 20. sz{zad közepén a modern gyarmatosító hatalmak, azaz ingadoztak a kemény megtorl{s és a megnövelt önkorm{nyzati jogkör között, mire a l{zadó nacionalist{k az utóbbiból még többet követeltek. Kr. e. 162ben Epiph{nész fia és utóda, V. Antiokhosz Menelaosz ellen fordult, mint aki „minden bajért felelős”, és aki, Josephus szavaival, „r{bírta apj{t, hogy kényszerítse a zsidókat Istenük hagyom{nyos tiszteletének felad{s{ra”, és kivégeztette.54 A Hasmóneus-csal{d v{laszképpen Kr. e. 161-ben szövetséget kötött Róm{val, amelyen belül úgy kezelték őket, mint egy független {llam uralkodó dinaszti{j{t. Kr. e. 152-ben a Szeleukid{k felhagytak Júda erőszakos helleniz{l{s{nak kísérletével, és elismerték főpapnak Jon{t{nt, az akkori csal{dfőt; ettől fogva sz{ztizenöt éven {t a Hasmóneusok töltötték be ezt a tisztséget. Kr. e. 142ben pedig az adómentesség kimond{s{val lényegében elismerték Júda függetlenségét, és Simon Makkabeus, aki követte fivérét a főpapi tisztségben, ethnarkhosz és uralkodó lett: „És Izrael népe hozz{l{tott iratainak és szerződéseinek lem{sol{s{hoz, »Simon főpapnak, katonai parancsnoknak és a zsidók vezetőjének első évében«.”55 Ekként Izrael négysz{znegyven év ut{n ismét független lett, b{r az Akr{ba z{rt kétségbeesett és éhező reformp{rti zsidók csak a r{ következő évben adt{k meg magukat, hogy azt{n elűzzék őket a v{rosból. Ekkor a Hasmóneusok behatoltak az erődbe, „kezükben p{lma{gakkal, a h{rf{k, cimbalmok és citer{k hangjaira, himnuszokat és h{laadó énekeket zengve, mivel nagy ellenséget sikerült összezúzni és kivetni Izraelből”.56 A nacionalista érzelmek felbuzg{sa közepette a vall{si problém{k h{ttérbe szorultak, {m a görög univerzalizmus ellen vívott hoszszú függetlenségi harc eltörölhetetlen nyomot hagyott a judaista jel-

lemen. A Törvény elleni t{mad{s és a reformereknek az Akr{ból való végső kiűzetése között harmincnégy keserves és gyilkos esztendő telt el. A Törvény megt{mad{s{t {tható szenvedélyes buzgalom ugyanilyen szenvedélyt v{ltott ki a Törvény védelmezői részéről; ennek következtében a zsidó vezetők l{tóköre beszűkült, és egyre ink{bb elkötelezték magukat egy Tóra-központú vall{snak.57 A reformist{k kudarca mag{nak a reformnak a fogalm{t is hiteltelenítette; ezut{n a zsidó vall{s természetét és ir{nyults{g{t még csak vitatni sem volt szabad. Az ilyen vit{kat minden hivatalos szövegben egyenesen hittagad{snak és az idegen elnyom{ssal való együttműködésnek bélyegezték, és nem jutottak szóhoz még a mérsékeltek vagy azok a nemzetközi kitekintésű prédik{torok sem, akik tov{bb l{ttak az ortodox judaizmus szűk enkl{véj{n{l. A Hasmóneusok a judaizmuson belül mélységesen reakciós szellemiséget képviseltek. Erejük az atavizmusban és a babon{ban rejlett, amely a t{voli izraelita múltban, a tabuknak és az istenség brut{lis fizikai beavatkoz{s{nak kor{ban gyökerezett. Ettől kezdve a Templomnak és szentélyeinek ügyeibe való b{rminemű külső beavatkoz{s azonnal felszította a jeruzs{lemi vall{si szélsőségesek és a hozz{juk csapódó csőcselék izgatott dühét. Ez a csőcselék a jeruzs{lemi közélet fontos szereplőjévé v{lt, és alaposan megnehezítette, hogy a v{rost, következésképpen egész Júde{t b{rki is korm{nyozhassa – lett légyen szó görögökről vagy helleniz{lókról, rómaiakról vagy a tetrarkh{ikról, vagy, nem utolsósorban, magukról a zsidókról. A vall{sos csőcselék szellemi terrorj{val a h{ttérben a zsidó művelődési központokból sz{műzték a görög gümnaszionokban és akadémi{kban vir{gzó vil{gi szellemiséget és intellektu{lis szabads{got. A görög műveltség elleni harcukban a Kr. e. 2. sz{zad végétől kezdve a j{mbor zsidók hozz{l{ttak egy nemzeti oktat{si rendszer kifejlesztéséhez. A régi írnok iskol{khoz fokozatosan olyan helyi iskolah{lózat t{rsult, ahol, legal{bbis elméletben, minden zsidó fiú elsaj{títhatta a Tór{t.58 Ez nagy jelentőségű fejlemény volt mind a zsinagóg{k elterjedésében és megerősödésében, mind a farizeuss{g, mint a népi művelődésben gyökerező mozgalom kialakul{s{ban, mind pedig a rabbin{tus felemelkedésében. Ezek az iskol{k kiz{rólag vall{si képzést nyújtott{k, s a Törvényen kívül a tud{s minden m{s form{j{t elvetették, b{r m{sfelől elmondható, hogy legal{bb a Törvényt viszonylag hum{nus szellemben oktatt{k. Azt az ősi hagyom{nyt követték, amelyet a Deuteronomium egy obskúrus szövegrésze – „adjad azt sz{jokba”59 – ihletett: eszerint Isten az írott Törvényen kívül egy szóbeli Törvényt is bízott Mózesre, amelynek segítségével a tanult vé-

nek értelmezhetik és kiegészíthetik a szent parancsolatokat. A szóbeli Törvény gyakorlata tette lehetővé, hogy a mózesi törvényszövegeket a v{ltozó körülményekhez idomíts{k, és realisztikusan alkalmazz{k. Ezzel ellentétben a Templom papjai, élükön a szadduceusokkal, akik C{doktól, D{vid kor{nak vezető főpapj{tól sz{rmaztak, azt hangoztatt{k, hogy a törvények csak ír{sos form{ban és a maguk teljes v{ltozatlans{g{ban érvényesek. Nekik is megvolt a maguk kiegészítő szövege, a Rendeletek könyve, amely rendszerbe foglalta a büntetéseket, és eldöntötte, kiket kell megkövezni, kiket elégetni, kiket pedig lefejezni vagy megfojtani. Természetesen ez a könyv is írott alakban létezett, és szentnek sz{mított: a papok tagadt{k, hogy a szóbeli oktat{s alkotó módon fejleszthetné tov{bb a Törvényt. A szadduceusok mereven ragaszkodtak a mózesi örökséghez, a Templomot tartott{k a júdeai korm{nyzat egyetlen forr{s{nak és központj{nak, és örökletes alapon töltötték be a Templom különböző tisztségeit; mindezek következtében természetes szövetségesei voltak az új hasmóneus főpapoknak, annak ellenére, hogy az utóbbiak e pozícióban nem hivatkozhattak sz{rmaz{si jogcímre. A Templom ügyintézésének keretében az örökletes főpap egy vil{gi uralkodó funkcióit is betöltötte, és a szanhedrinnek nevezett vének bizotts{ga l{tta el a vall{si és jogi feladatkört; e merev rendszeren belül a szadduceusokat hamarosan azonosított{k a hasmóneusi uralommal. Hogy a Templom főhatalm{t kidomborítsa, Simon Makkabeus nem érte be azzal, hogy ledöntette az Akra falait, hanem – Josephus szerint – „a földdel tette egyenlővé a magaslatot, amelyen a fellegv{r {llt, hogy a Templom magasabbnak l{ssék”. Simon volt a Makkabeus fivérek közül az utolsó. A Makkabeusok b{tor, mindenre elsz{nt, fanatikus, heves, testben és lélekben erős férfiak voltak, akik magukat Józsué kor{ba képzelték vissza, s ennek jegyében törekedtek r{, hogy az Úr közvetlen t{mogat{s{val visszahódíts{k a pog{nyoktól az Ígéret földjét. Irgalmat nem ismerő j{mbors{gukban kard {ltal éltek, és kard {ltal vesztek el; a legtöbbjük erőszakos hal{lt halt. Simon sem volt kivétel, őt, két fi{val egyetemben, a Ptolemaid{k ölették meg orvul. Simon vérszomjas ember volt, de a maga módj{n tisztességes, és semmit sem tett önös érdekből. Noha diadalmasan beiktatt{k a főpap és az ethnarkhosz tisztségébe, megmaradt vall{si gerillavezetőnek; a hősies j{mbors{g karizm{ja lengte körül.

Simon harmadik fi{t, Joh{n{n Hürk{noszt, aki Kr. e. 134-től 104-ig uralkodott apja utódaként, m{s f{ból faragt{k: ő eleve uralkod{sra termett. Saj{t pénzt veretett „Jechoh{n{n, a főpap és a zsidók közössége” felirattal, és fia, Alexandrosz J{nn{j – Kr. e. 103-76 – a maga pénzén m{r „Jon{t{n, a kir{ly”-ként szerepelt. Az {llam és a kir{lys{g újj{teremtése, amely eredetileg és hangsúlyosan a tiszt{n vall{si fundamentalizmusnak – a hit védelmének – alapj{n {llt, hamarosan felélesztette a kor{bbi monarchia minden belső problém{j{t, különösen a megoldhatatlan ellentétet az {llam céljai és módszerei, illetve a zsidó vall{s jellege között. Ez a konfliktus tükröződik maguknak a Hasmóneusoknak az élettörténetében is; felemelkedésük és buk{suk története a hübrisz emlékezetes péld{ja. Vértanúk megbosszulóiként kezdték p{lyafut{sukat, hogy azt{n maguk is vall{si elnyomókként végezzék. Lelkes gerillacsapat élén kerültek hatalomra, és zsoldosoktól körülvéve buktak el. A hűség jegyében alapított kir{lys{guk az istentelenség légkörében dőlt meg. Joh{n{n Hürk{noszt {thatotta az a fundamentalista elképzelés, hogy Isten akarat{ból neki kell helyre{llítania a d{vidi kir{lys{got. Ő volt az első zsidó, aki Józsué és S{muel könyveit összeolvasztva katonai ösztönzést és geopolitikai vezérfonalat keresett a Biblia ősi történeti szövegeiben. A maga szó szerinti értelmezésében egész Palesztin{t a zsidó nemzet isteni örökségének tartotta, és a terület meghódít{s{t nemcsak jogként, hanem kötelességként is tekintette. E cél érdekében modern zsoldos hadsereget szervezett. Emellett azt vallotta, hogy a hódít{snak, ak{rcsak Józsué idején, most is ki kell irtania az idegen kultuszokat és a heterodox szekt{kat, sőt szükség esetén le is kell mész{rolnia az ilyen eltévelyedésekhez ragaszkodókat. Joh{n{n hadserege eltaposta Szam{ri{t, és a földdel tette egyenlővé a Gerizim-hegyen {lló szamarit{nus templomot. Egy évig tartó ostrom ut{n mag{t Szam{ria v{ros{t is megrohamozta, „mindenestül lerombolta és vizes{rkokat {satott, hogy el{rassza a v{rost; a legapróbb jegyet is elt{volította, amely arra utalhatott volna, hogy itt valaha v{ros {llt”.60 Ugyanígy dúlta szét és perzselte fel a Szküthopolisz nevű görög v{rost is. Joh{n{n tűzzel-vassal vívott h{borúiban egész v{rosok lakoss{g{t irtotta ki, amelyek egyetlen bűne az volt, hogy görögül beszéltek. Meghódította Idumaeia (Edom) tartom{ny{t is, és a két nagyv{ros, Adora és Marissza lakoss{g{t erőszakkal {ttérítette a judaizmusra; aki ez ellen tiltakozni merészelt, azt lekaszabolt{k. Ami ezt a terjeszkedési politik{t és a vele j{ró erőszakos térítést illeti, Alexandrosz J{nn{j, Joh{n{n fia még apj{t is túlsz{rnyalta. Meg-

rohanta a Dekapolisz nevű területet, amely tíz, a Jord{n köré épült, görögül beszélő v{ros szövetségéből {llt. Betört Nabatei{ba és elfoglalta Petr{t, „a rózsaszínű v{rost, amely egyidős az idővel”. Bevonult Gaulanitisz tartom{ny{ba is. A Hasmóneusok északi ir{nyban benyomultak Galile{ba és Szíri{ba, nyugat felé előretörtek a tengerpartig, dél és kelet felé pedig a sivatagba. Mindenkori hat{raik mögött térítéssel, öldökléssel vagy kiűzetéssel sz{molt{k fel a nem zsidó népek csoportjait. A zsidó nemzet teh{t gyors iramban hatalmas területeket hódított meg az ott élő tömegekkel egyetemben, ennek sor{n azonban rengeteg olyan emberrel gyarapodott, akik névleg ugyan zsidók voltak, de egyszersmind félig helleniz{ltak, sok esetben pedig pog{nyok vagy éppen vademberek. Ezen túlmenően az uralkodóv{, kir{lly{ és hódítóv{ előlépett Hasmóneusok a hatalom korrump{ló hat{s{nak is ki voltak téve. Joh{n{n Hürk{nosz minden jel szerint meglehetősen jó hírnek örvend a zsidó hagyom{nyban. Josephus elmondja, hogy Isten „h{rom nagy kegyelemre méltatta: uralkodója lett népének, viselte a főpapi méltós{got, és megkapta a prófétas{g adom{ny{t.”61 Alexandrosz J{nn{j azonban a rendelkezésünkre {lló bizonyítékok alapj{n zsarnokk{ és szörnyeteggé fajult, és {ldozatai között ott voltak azok a j{mbor zsidók is, akikből csal{dja hajdan az erejét merítette. Mint ekkoriban minden közel-keleti uralkodóra, r{ is a túlsúlyban lévő görög eszme{ramlatok voltak hat{ssal, és od{ig jutott, hogy megvetette Jahve kultusz{nak egzotikusabb ízű, a görögök szemében barb{rnak tetsző elemeit. Amikor egy ízben Jeruzs{lemben a s{toros ünnepet ülték, főpapként nem volt hajlandó a ritu{lis szok{snak megfelelően bemutatni az ital{ldozatot, és a j{mbor zsidók megdob{lt{k etroggal.* „Ettől dühbe jött – írja Josephus –, és mintegy hatezrüket leölette.” Neki is, mint két gyűlölt elődjének, J{szonnak és Menelaosznak, a rigorist{k {ltal szított belső l{zad{ssal kellett megbirkóznia. Josephus szerint a polg{rh{ború hat évig tartott, és ötvenezer zsidó életébe került. Ebben az időben hallunk először a Perusim-ról vagy farizeusokról, „akik elkülönültek a többiektől”. Ez a vall{si p{rt szemben {llt a kir{lyi-vall{si vezetéssel, beleértve legfőbb hordozój{t, a főpapot is, a szadduceus arisztokr{ci{val és a szanhedrinnel, és a vall{si szab{lyok betart{s{t előbbre valónak tartotta a zsidó nacionalizmusn{l. Rabbinikus forr{sok megemlékeznek az uralkodónak és ennek a csoportnak a küzdelméről, amely egyszerre volt t{rsadalmi, gazdas{gi és vall{si jel*

Citrusféle, haszn{lata a szertart{s része (a szerk.).

legű.62 Ahogy Josephus feljegyezte: „a szadduceusok követőiket csak a gazdagok soraiból toborozz{k, és a nép nem t{mogatja őket, míg a farizeusoknak népi szövetségeseik vannak”. Ugyancsak Josephus sz{mol be róla, hogy a polg{rh{ború végén Alexandrosz diadalmasan vonult be Jeruzs{lembe, foglyai között sz{mos zsidó ellenségével, és ekkor „a vil{g egyik legbarb{rabb dolg{t művelte (<) mert miközben {gyasaival lakom{zott az egész v{ros színe előtt, megparancsolta, hogy foglyai közül nyolcsz{z embert feszítsenek keresztre, és amíg még éltek, gyermekeik és asszonyaik tork{t a szemük l{tt{ra v{gatta el”.63 Az egyik kumr{ni tekercs hivatkozik erre a szadista epizódra: „a harag oroszl{nja (<), amikor élve akasztatja fel az embereket<” Ennélfogva midőn Alexandrosz Kr. e. 76-ban meghalt – azok ut{n, hogy, Josephus szerint, „a sok iv{stól kedélybetegségbe esett”-, a zsidós{g súlyosan megosztott volt, és b{r sz{mszerűen jócsk{n megszaporodott, sok, lélekben csup{n félig zsidó polg{ra csak szelektíven fogadta el a Tór{t, és vall{soss{gukhoz erős gyanú fért. A hasmóneusi {llam, ak{r prototípusa, a d{vidi kir{lys{g, a nagy birodalmak közötti szélcsendes korban vir{gzott, és akkor terjeszkedett, amikor a szeleukida rendszer m{r a reménytelen felboml{s {llapot{ban volt, de Róma még nem volt olyan erős, hogy a görögök helyébe lépjen. Alexandrosz hal{lakor azonban az előrenyomuló római birodalom m{r felsejlett a zsidók horizontj{n. Amikor a zsidók a régi görög birodalom ellen harcoltak, Róma szövetségre lépett velük, és {ltal{ban is eltűrte a gyenge kis{llamok létét, sőt viszonylagos függetlenségét is. [m egy expanzív, irredenta zsidó kir{lys{got, amely erőszakosan térítette {t szomszédait a maga nagyigényű és intoler{ns hitére, a római senatus m{r nem tűrhetett el. Róma egy ideig a ki v{r{s taktik{j{val élt, arra sz{mítva, hogy a zsidó {llamot – ak{r kor{bban a szeleukida birodalmat – előbb-utóbb sebezhetővé teszi a belső megosztotts{g. Alexandrosz ut{n egy ideig özvegye, Salome uralkodott, aki tiszt{ban volt a rómaiak sz{ndékaival, és megkísérelte helyre{llítani a nemzeti egységet; ennek érdekében felvette a farizeusokat is a szanhedrinbe, és elismerte szóbeli törvényüket a kir{lyi igazs{gszolg{ltat{son belül. [m Salome Kr. e. 67-ben meghalt, és fiai egym{snak estek az utódl{son. Az egyik igénylőnek, Hürk{nosznak volt egy nagy hatalmú főminisztere, Antipater, egy, a Hasmóneusok {ltal erőszakkal {ttérített idumeiai csal{d sarja, aki félig zsidó volt, félig helleniz{lt. Az ilyen személyek szinte természetszerűen jutottak egyezségre Róm{val, az új szuperhatalommal, amely legyőzhetetlen katonai technológi{t egyesí-

tett görög kultúr{val. Antipater úgy vélte, a polg{rh{borún{l többet ér a Róm{val való egyezkedés, amelynek keretében az előkelő csal{dok, köztük az övé is, új vir{gz{snak indulhatnak. Így Kr. e. 63-ban szövetségre lépett Pompeius római hadvezérrel, és Júd{ból római cliens{llam lett; majd Antipater fia, aki Nagy Heródes néven v{lt ismertté, erős kézzel beillesztette a zsidó {llamot a római birodalom adminisztr{ciós rendszerébe. Heródes Kr. e. 37-től a keresztény idősz{mít{s előtt négy évvel bekövetkezett hal{l{ig volt Júda és sz{mos tov{bbi terület uralkodója, és uralkod{sa olyan epizódja a zsidó történelemnek, amellyel zsidó és keresztény történészek egyar{nt nehezen birkóznak meg. Heródes egyszerre volt zsidó és antizsidó; a görög-római civiliz{ció szellemének t{mogatója és felvir{goztatója és keleti barb{r, elképzelhetetlen kegyetlenkedések elkövetője. Ragyogó politikus volt, és némely tekintetben bölcs és széles l{tókörű {llamférfi, amellett nagylelkű, konstruktív és b{mulatosan eredményes; de ugyanakkor naiv, babon{s, a groteszkségig önelégült – a téboly hat{r{n imbolygott, és néha {t is lépett ezen a hat{ron. Egy személyben egyesítette Saul tragédi{j{t és b{lv{ny{nak, Salamonnak sikeres materializmus{t; valóban óri{si k{r, hogy a környezetében senki nem örökítette meg jellemét és p{lyafut{s{t olyan nagyszerűen, mint a Kir{lyok első könyvének szerzője.64 Heródes akkor hívta fel mag{ra a figyelmet, amikor apja Galilea korm{nyzója volt. Ott, a római uralkod{si stílus hamisítatlan szellemében legyőzött egy félig vall{si jellegű gerillaband{t, amelyet bizonyos Ezéki{s vezetett, és anélkül, hogy b{rminemű zsidó vall{si bírós{got igénybe vett volna, önhatalmúlag kivégeztette a banda vezetőit. Ez a zsidó törvények értelmében főbenj{ró bűnnek sz{mított, és Heródest maga elé idézte a szanhedrin; az elmarasztal{st és az ítéletet csak testőrei akad{lyozt{k meg, akiknek jelenléte megfélemlítette a bírós{got. Négy évvel később, Kr. e. 43-ban Heródes hasonló vall{si bűnt követett el, amikor kivégeztetett egy m{sik fanatikus zsidót, bizonyos Malchust, aki megmérgezte az apj{t. Heródes csal{dja természetesen t{mogatta az ekkor II. Hürk{nosz {ltal vezetett Hasmóneus-p{rtot, és ő maga is a csal{dból h{zasodott, amikor Mariamnét nőül vette. Kr. e. 40-ben azonban a riv{lis p{rt, amelyet egy unokaöcs, Antigonosz vezetett, a parthusok segítségével elfoglalta Jeruzs{lemet. Heródes fivérét, Phazaelt, Jeruzs{lem korm{nyzój{t letartóztatt{k, és az a börtönben öngyilkoss{got követett el, míg Hürk{noszt úgy megcsonkított{k, hogy alkalmatlann{ v{ljon a főpapi tisztségre: maga Antigonosz harapta le nagyb{tyja két fülét.

Heródes maga, aki csak hajsz{l híj{n menekült meg, sietve Róm{ba j{rult, hogy ügyét a senatus elé terjessze. A senatorok v{laszképpen kinevezték b{bkir{lly{, megaj{ndékozva a rex socius et amicus populi Romani, „a római néppel szövetséges kir{ly és jó bar{t” címével. Ezut{n egy harmincezer gyalogosból és hatezer lovasból {lló római sereg élén visszatért Keletre, elfoglalta Jeruzs{lemet, és merőben új rendszert vezetett be. Politik{ja h{rmas célt követett. Először is latba vetette jelentékeny politikusi és diplom{ciai tehetségét annak érdekében, hogy b{rki van hatalmon Róm{ban, az őt t{mogassa. Amikor Marcus Antonius csillaga tündökölt Róma egén, Heródes az ő bar{tja és szövetségese volt; amikor Marcus Antonius csillaga lehanyatlott, Heródes nagy sietve békét kötött Octavius Caesarral. Augustus cs{sz{rs{ga idején Heródes volt Róma keleti csatlós-kir{lyai közül a leghűségesebb és a legmegbízhatóbb; könyörtelen és hatékony irtó hadj{ratot folytatott a kalózok és a bandit{k ellen, és Róm{t minden hadj{rat{ban és vit{j{ban t{mogatta. Nem csoda, hogy a legbőkezűbb jutalom is őt illette; Róma t{mogat{s{val a hasmóneusi hat{rokig, sőt még azokon is túl terjesztette kir{lys{g{t, amelyet a Hasmóneusokn{l sokkal biztons{gosabban korm{nyzott. M{sodszor, legjobb képessége szerint irtotta a Hasmóneusokat. Antigonoszt a rómaiak kezére adta, és ők kivégezték. Felesége, Mariamne, Alexandrosz J{nn{j dédunok{ja ir{nt Josephus leír{sa szerint féltékeny szenvedélyt t{pl{lt, majd később ellene és rokons{ga ellen fordult. Arisztobuloszt, Mariamne fivérét Jerichóban egy fürdőmedencébe fojtatta. Mag{t Mariamnét, akit azzal v{dolt, hogy meg akarta őt mérgezni, egy csal{dtagjaiból {lló bírós{ggal elítéltette, és kivégeztette. Ezut{n Mariamne anyj{t, Alexandr{t marasztaltatta el felség{rul{sért, és őt is kivégeztette. Végül saj{t két, Mariamnétól született fi{t v{dolta gyilkos sz{ndékú összeesküvéssel; a fiúkat is bírós{g elé {llítatta, elítéltette és megfojtatta. Josephus így írt: „Ha élt valaha csal{dj{t szerető ember, az Heródes volt.” Ez annyiban volt igaz, amennyiben a saj{t csal{dj{ra vonatkozott, mert az {ltala alapított v{rosokat apj{ról, anyj{ról és fivéréről neveztette el; {m a Hasmóneusok vagy b{rki ir{nt, aki sz{rmaz{sa jog{n az {ltala birtokolt területekre igényt tarthatott – így D{vid h{z{nak tagjai ir{nt is –, paranoi{s gyanakv{st t{pl{lt, és g{tl{stalan brutalit{ssal sz{molt le velük. Az {rtatlanok lemész{rl{s{nak története némiképp túlzott ugyan, de történelmi hitele Heródes tetteiben gyökerezik. Heródes harmadik politikai célja az volt, hogy {llam és vall{s különv{laszt{s{val, illetve a diaszpórabeli zsidós{g mozgósít{s{val

meggyengítse a rigorózus judaizmus rombolóerejét. Amikor Kr. e. 37ben Jeruzs{lemben mag{hoz ragadta a hatalmat, első lépése az volt, hogy kivégeztette a szanhedrin negyvenhat vezető tagj{t, akik mind vele, mind m{sokkal szemben, vil{gi ügyekben is fenn akart{k tartani a mózesi törvény hat{ly{t. Ettől fogva a szanhedrin csak vall{si ügyekben ítélkezhetett. Ő maga meg sem kísérelte, hogy felöltse a főpapi tisztséget, és azt hivatali tisztséggé alakítva elv{lasztotta a koron{tól; ettől kezdve az övé volt a kiv{lts{g, hogy kineveztesse és elcsapassa a főpapokat, akiket elsősorban az egyiptomi és babilóniai diaszpóra tagjai közül v{lasztott ki. Heródes, mint a legtöbb zsidó, történelmi szemléletű volt, és nem fér hozz{ kétség, hogy Salamont tekintette mintaképének. Arra törekedett, hogy saj{t emlékét hatalmas épületekkel és adom{nyokkal, nagyszab{sú közérdekű befektetésekkel és péld{tlan jótékonykod{ssal örökítse meg, amivel egy m{sik jellegzetes zsidó archetípus, a nyereséghajh{sz filantróp első képviselője lett. Salamonhoz hasonlóan ő is úgy akn{zta ki a fennhatós{ga al{ tartozó kereskedelmi utakat, hogy megadóztatta a kereskedelmet, és ő maga is szerepet v{llalt az üzleti életben. Bérbe vette Augustus cs{sz{rtól a ciprusi rézb{ny{kat, mag{nak tartva meg a kitermelt {ru felét. Hatalmas területen bérelte az adóbehajt{st, majd a hasznon osztozott Róm{val. Josephus szerint többet költött, mint amennyi pénze volt, ezért keményen b{nt alattvalóival; s való igaz, hogy hatalmas mag{nvagyon{ra főleg az {llam ellenségeinek kiki{ltott ellenfelei, köztük a Hasmóneusok tulajdon{nak elkobz{s{val tett szert. Ugyanakkor azonban a palesztinai terület prosperit{s{nak {ltal{nos szintje mégis megemelkedett uralkod{sa alatt, köszönhetően a külső békének, a belső rendnek és az egyre izmosodó kereskedelemnek. A zsidók – mind a zsidónak születettek, mind az {ttérítettek – sz{ma mindenütt gyarapodott, olyannyira, hogy Kr. u. 48-ban, a Claudius-féle népsz{ml{l{s idején, mintegy 6.944.000 zsidó élt a birodalom hat{rain belül, és ehhez j{rultak még a birodalmon kívül, Babilóni{ban és m{sutt élők Josephus kifejezésével – „miri{djai és miri{djai”. Az egyik sz{mít{s szerint a heródesi korszakban mintegy nyolcmillió zsidó élt a vil{gon, közülük 2.350.000-2 500.000 Palesztin{ban, vagyis a zsidók a római birodalom népességének mintegy tíz sz{zalék{t tették ki.65 Ez a terjeszkedő nemzet és a diaszpór{ban nyüzsgő milliók alapozt{k meg Heródes gazdags{g{t és befoly{s{t. Heródes nagyon is tudat{ban volt a zsidók és a judaizmus mind szapor{bb terjeszkedésének, és erre, valamint saj{t faji és vall{si büsz-

keségére építette egész politik{j{t. Ak{r a helleniz{lt zsidók, ő is hősi reformernek hitte mag{t, aki megkísérelte, hogy egy csökönyös és konzervatív közel-keleti népet ha kell, erőszakkal vezessen {t a modern vil{g felvil{gosult köreibe. Róma hatalma és első cs{sz{ra alatt helyre{llított egysége lehetővé tette, hogy új korszak kezdődjön, amely a nemzetközi béke és az egyetemes kereskedelem jegyében {llt, és olyan gazdas{gi aranykor következzék el, amelyből Heródes sz{ndéka szerint az ő népének is ki kellett vennie a részét. Ahhoz azonban, hogy a zsidók elfoglalhass{k az őket megillető helyet egy jobb vil{gban, Heródesnek el kellett takarítania a múltból itt ragadt, gyengítő hat{sú elemeket, elsősorban pedig meg kellett szabadítania a zsidó t{rsadalmat és vall{st a mindkettőt kizs{km{nyoló önérdekű csal{di oligarchi{tól. Mindezt egymaga vitte végbe; paranoi{j{hoz és könyörtelenségéhez jó adag idealizmus is t{rsult. Heródes tov{bb{ meg akarta mutatni a vil{gnak, hogy a zsidók között sok a tehetséges és civiliz{lt ember, aki jelentékeny mértékben képes gazdagítani a mediterr{n vil{gciviliz{ció új, expanzív szellemiségét; következésképpen, a jeruzs{lemi csőcseléken és a fanatikusokon {tlépve a diaszpóra zsidós{g{val kereste a kapcsolatot. Heródes közeli bar{ts{gban volt Augustus legfőbb hadvezérével, Agripp{val, és ez a bar{ts{g biztosította Róma különleges védelmét a római vil{gban szétszórt, népes és olykor fenyegetett zsidó közösségek sz{m{ra. A diaszpóra zsidós{ga Heródesben a legjobb bar{tj{t l{tta, mint ahogy mecén{sként is p{rj{t ritkítóan bőkezű volt. Zsinagóg{kat, könyvt{rakat, fürdőket és jótékonys{gi alapokat l{tott el pénzzel, m{sokat is hasonló szerepv{llal{sra bíztatva; Heródes idejében v{ltak először híressé a zsidók az {ltaluk megszervezett miniatűr jóléti {llamokról. Az alexandriai, római, antiokhiai, babiloni és egyéb közösségek gondoskodtak a betegekről és a szegényekről, az özvegyekről és az {rv{król, l{togatt{k a bebörtönzötteket, és eltemették a holtakat. Heródes volt olyan bölcs, hogy ne csak a diaszpór{t részeltesse bőkezűségében, és szerte a birodalom keleti részében sz{mos soknemzetiségű v{rosnak v{lt jótevőjévé. T{mogatta és pénzelte a görög kultúra terjesztésére hivatott valamennyi intézményt, nem utolsósorban a stadionokat, mert egyebek között lelkes sportember is volt: vakmerő vad{sz és lovas, szenvedélyes gerelyhajító és íj{sz, s nem kevésbé lelkes néző. Csakis az ő pénzének, valamint szervezőkészségének és energi{j{nak volt köszönhető, hogy az olimpiai j{tékok megmenekültek a hanyatl{stól, és rendszeresen, kellő pomp{val meg lehetett rendezni őket; ezért is övezte Heródes nevét tisztelet sz{mos kis görög

szigeten és v{rosban, amelyek az életfogytiglani elnöki címet adom{nyozt{k neki. Jóléti és kultur{lis célokra nagy összegeket adom{nyozott Athénnak, Lüki{nak, Pergamonnak és Sp{rt{nak. Újj{építette a rhodoszi Apollón-templomot, új falakkal vétette körül Bübloszt, fórumot építtetett Türoszban és Bejrútban, Laodice{nak vízvezetéket adom{nyozott, szính{zakat építtetett Szidónban és Damaszkuszban, gümnaszionokat Ptolomaiszban és Tripoliban, szökőkutat és fürdőt Askelonban. Antiokhi{ban, amely akkoriban a KözelKelet legnagyobb v{rosa volt, kiköveztette a két és fél mérföldes hoszszús{gú főutc{t, és elejétől a végéig oszlopcsarnokot emeltetett, hogy megvédje a v{ros polg{rait az esőtől, és a nagyszab{sú munk{latokat csiszolt m{rv{nnyal fejezte be. Az említett helységek legtöbbjében zsidók is éltek, akik sütkéreztek nagylelkű hitsorsosuk dicsőségének visszfényében. Heródes mag{ban Palesztin{ban is folytatni kív{nta ezt a bőkezű univerzalista politik{t, és a maga p{njudaizmus{ban p{rtj{t fogta a kiközösített vagy heterodox elemeknek. Szam{ri{t, amelyet Joh{n{n Hürk{nosz leromboltatott, és vízzel {rasztott el, újj{építtette, és patrónus{nak, Augustusnak görög elnevezéséről Szebaszténak keresztelte. A v{rosnak templomot, falakat és tornyokat, valamint egy oszlopcsarnokok szegélyezte utc{t adom{nyozott. A tengerparti Banijaszban újabb templomot építtetett egyiptomi gr{nitból, és ugyancsak a tengerparton, Sztratón Torny{nak a helyén, erős nagyv{rost emeltetett Caesarea néven. Josephus szerint a v{ros részére mesterséges kikötőt is terveztetett, amely „nagyobb volt a görögorsz{gi Pireuszn{l”; mérnökei „húsz öl mélységű vízben kőtömböket helyeztek el, amelyek többsége ötven l{b hosszú, tíz öl széles és kilenc öl mélységű volt, egyes esetekben még ennél is nagyobb”; ez volt az alapja a 200 l{b széles, hatalmas hull{mtörő g{tnak. A kétsz{z angol hold területű v{rosnak mészkőből épített szính{za, piactere és korm{nyépülete volt, és szépséges amfite{truma, ahol négyévente pazar j{tékokat rendeztek. Az amfite{trumban Heródes hatalmas Caesar-szobrot {llíttatott fel, amely Josephus szerint nem maradt el az olümposzi Zeusz-szobor, az ókori vil{g hét csod{j{nak egyike mögött. Amikor Heródes hal{la ut{n birodalma is szétesett, szinte mag{tól értetődött, hogy Caesarea legyen Júde{ban Róma új adminisztratív központja. Emellett Palesztina-szerre megtal{lhatók voltak Heródes erődei és palot{i, köztük az Antonia-fellegv{r Jeruzs{lemben, amely a Jon{t{n Makkabeus {ltal épített hasmóneusi Barisz-erőd fölé épült, csak éppen – hamisítatlan heródesi szellemben – nagyobb, erősebb és pomp{zatosabb volt. Az új

építmények közé tartozott még a Herodium, az anyj{ról elnevezett, Jerichó melletti Küprosz, a Holt-tenger keleti partj{n lévő Makhaerosz és a m{sz{d{i szikl{kból kiv{gott, csod{latos sivatagi kil{t{st nyújtó villa- és erődegyüttes. Heródes elgondol{sa szerint a jeruzs{lemi Antonia-erőd megépítése politikai, sőt geopolitikai célt is szolg{lt. Amikor Kr. e. 37-ben a légiók segítségével elfoglalta a v{rost, csak nagy nehézségek {r{n sikerült lebeszélnie római szövetségeseit arról, hogy elűzzék a teljes lakoss{got, és lerombolj{k Jeruzs{lemet, mert egykettőre arra a véleményre jutottak, hogy a v{ros korm{nyozhatatlan. Heródes azt javasolta, hogy ink{bb tegyék nemzetközibbé; felaj{nlotta, hogy új zsidó csoportokat telepít be, amelyek kiegyenlítik az őslakoss{g fogyatékoss{gait, és azt is tervezte, hogy Jeruzs{lemet nemcsak Júdea, hanem az egész zsidós{g főv{ros{v{ avatja. A diaszpórabeli zsidókat felvil{gosultabbnak, a görög és római eszmékre fogékonyabbnak tartotta, mint a palesztinaiakat, és úgy gondolta, a jövevények Isten tiszteletének olyan form{it p{rtolj{k majd, amelyek összeegyeztethetőek a modern vil{g szellemével. A főv{ros közhivatali posztjait a diaszpórabeli zsidók közt osztotta szét, és hogy tekintélyüket megerősítse, m{s diaszpórabeli zsidókat arra buzdított, hogy keressék fel rendszeresen Jeruzs{lemet. Elméletben a Törvény úgy írta elő, hogy a zsidók h{romszor egy évben zar{ndokoljanak el a Templomba: pész{chkor, s{vuótkor és a s{toros ünnepen (szukkót).66 Heródes úgy döntött, hogy t{mogatja ezt a szok{st, különösen a diaszpórabeli zsidók esetében, és ezért ell{tta Jeruzs{lemet egy modern római-görög v{ros minden kényelmi berendezésével; elsősorban pedig úgy építette újj{ a Templomot, hogy az feltétlenül megtekintésre érdemes l{tv{nyoss{g legyen. Heródes nemcsak jeles filantróp volt, hanem ihletett propagandista és nagy l{tv{nytervező is. Módszeresen és megfontoltan l{tott neki Jeruzs{lem – a vil{g leggyanakvóbb és legingerlékenyebb v{rosa – {talakít{s{nak. Az Antonia felépítésével megszil{rdította uralm{t a v{ros fölött, és hogy tov{bb növelje helyzete biztons{g{t, h{rom erős tornyot is emelt: a Phazaelt (amely később „D{vid tornya” néven v{lt ismertté), a Hippicust és a Mariamnét (amely még felesége kivégzése előtt készült el). Miut{n ezekkel a munk{kkal elkészült, m{r megengedhette mag{nak, hogy szính{zat és amfite{trumot is építtessen, b{r ezeket elővigy{zatoss{gból a Templom körzetén kívül helyezték el. Ezut{n, Kr. e. 22-ben orsz{gos gyűlést hívott össze, és bejelentette élete főművét: a Templom minden eddiginél pomp{sabb, még Salamon dicsőségét is

túlsz{rnyaló {tépítését. A következő két évben összegyűjtötték és kiképezték az építkezéshez szükséges tízezer munk{st és ezer papi felügyelőt, akik azt{n a tiltott területeken szakiparosként maguk is munk{ba {lltak. Ezekre a hosszadalmas és gondos előkészületekre azért volt szükség, hogy a jeruzs{lemi zsidók megnyugodjanak: a régi Templom lerombol{sa csup{n előj{ték egy új és sokkal nagyszerűbb isteni hajlék felépítéséhez.67 Heródes különösen ügyelt r{, hogy ne adjon t{pot a rigorist{k vall{si agg{lyainak: az olt{rhoz és r{mp{j{hoz péld{ul megmunk{latlan kődarabokat haszn{ltak, hogy vas ne érintse őket. Mindössze m{sfél évbe telt, hogy a Templom működő {ldozati hellyé v{ljék; ezalatt a szentélyt bonyolult függönyrendszer óvta a prof{n tekintetektől. [m az egész hatalmas épület elkészülése teljes negyvenhat évbe került, és alig készültek el a kőművesek a díszítőmunk{latokkal, amikor, Kr. u. 70-ben, a rómaiak az egészet lerombolt{k, úgy, hogy kő kövön nem maradt belőle. Heródes Templom{ról leír{sok {llnak rendelkezésünkre 68 Josephus A zsidók története és A zsidó h{ború című műveiben, valamint a Middót, T{mid és Jóma című talmudi trakt{tusokban; ezeket a forr{sokat a közelmúlt régészeti kutat{sainak eredményei egészítik ki. Heródes, hogy a kív{nt nagyszab{sú hat{st elérje, megkettőzte a Templom-hegy területét: hatalmas t{mfalakat építtetett, és ezek közeit törmelékkel töltette ki. Az így keletkezett nagyméretű udvar körül oszlopcsarnokokat emeltetett, és az egész komplexumot hidak segítségével kötötte össze a felsőv{rossal. A plató egyik végén felépített szentély sokkal magasabb és szélesebb volt, mint Salamoné (hatvan könyökkel szemben sz{z könyök). Mivel azonban Heródes nem sz{rmazott papi csal{dból, és ezért még a belső udvarba sem léphetett be, a szentély belsejével nem sokat törődött, és a szentek szentje, b{r belül arannyal rakatta ki, kop{r maradt. Ann{l több pénzt költöttek a külső elemekre, kapukra, szerelvényekre, díszítésekre, amelyeket arany- és ezüstlemezek borítottak. Josephus szerint a kő „rendhagyóan fehér” volt, és a kő csillog{sa, az arany ragyog{sa, amelyet az erős napfény sok mérföldön {t megsokszorozott, m{r messziről lenyűgözte azokat az utasokat, akik a Templomot első ízben pillantott{k meg. A csod{s plató, amelynek területe harmincöt angol holdat, kerülete pedig egy mérföldet tett ki, kétszer olyan magas volt, mint amilyennek ma a völgy mélyéből l{tni, mivel a nagy kőtömbök alsó sorait évsz{zadok törmeléke takarja. Josephus szerint e kőtömbök egy része negyvenöt könyök hosszú, tíz könyök magas és hat könyök széles volt, és külföldről hozatott kézművesek dolgozt{k ki őket szokatlanul

magas színvonalon. A plató legfölső negyvenl{bnyi része boltíves folyosókat fedett, és fölöttük, mag{n a platón, voltak az oszlopcsarnokok, huszonhét l{b magas korinthoszi oszlopok sz{zaival; ezek az oszlopok, írja Josephus, olyan vastagok voltak, hogy h{rom férfi is alig érhette őket körül. Az építmény, teszi hozz{, olyan magas volt, hogy az oszlopcsarnokokból lenézve az ember elszédült. A zar{ndokok, akik egész Palesztina területéről és a diaszpór{ból sz{zezrével sereglettek a v{rosba a nagy ünnepekre, a v{ros felől egy hatalmas lépcsőn és a fő hídon {t közelítették meg a platót. A falakon belüli külső udvar mindenki sz{m{ra nyitva volt, és a kapukban meg az oszlopcsarnokokban pénzv{ltók v{rt{k a l{togatókat, hogy a vil{g minden t{j{ról magukkal hozott pénzeket, a Templom költségeire sz{nt „szent sékeleket” beszedjék – ők v{ltottak ki heves indulatokat Jézusból –, és galambokat is {rultak {ldozati célokra. A külső udvaron belüli falon és kapun kőbe faragott, latin és görög nyelvű figyelmeztetés tiltotta el hal{lbüntetés terhe alatt a nem zsidókat útjuk folytat{s{tól. Ez az újabb fal z{rta mag{ba a nők udvar{t, míg a nazireusoknak és a lepr{soknak külön sarkokat jelöltek ki, és ezen az udvaron belül volt az izraelit{k udvara, a zsidó férfiak sz{m{ra. A belső udvarok mind emelt szintűek voltak, és lépcsőkön lehetett megközelíteni őket; végül magasabb lépcső vezetett az {ldozatok színhelyéhez, m{s néven a papok udvar{hoz és az erről az udvarról nyíló szentélyhez. A Templom körzetében sok ezer pap, levita, írnok és j{mbor zsidó dolgozott. A papok feleltek a rítusok ért és a szertart{sokért, a levit{k közül kerültek ki a kórustagok, a zenészek, a takarítók és a mérnökök. Huszonnégy csoportban dolgoztak, és a nagy ünnepek l{zas nyüzsgésének idejére egész Palesztin{ból és a diaszpór{ból érkezett, papi vagy levita csal{dokból sz{rmazó férfiak egészítették ki soraikat. A papok legfőbb kötelessége a szentély karbantart{sa volt. A zsidók {tvették az egyiptomiaktól az olt{ron örökké égő tűz gondolat{t, és a szentély sz{mos l{mp{s{t is folyamatosan kellett gondozni és feltölteni. Ugyancsak Egyiptomból sz{rmazott az a szok{s is, hogy a legsötétebb és legtitkosabb zugokban tömjént égessenek. A Templom évente hatsz{z font tömjént fogyasztott; a költséges anyagot az Avtina nevű papi csal{d {llította elő titkos recept alapj{n; a csal{d nőtagjai nem haszn{lhattak illatszert, nehogy korrupcióval v{dolhass{k őket. A tömjént m{skülönben összetört tengeri kagylóból, szodomai sóból, különleges cikl{menből, mirh{ból (azaz k{mforos mézgagyant{ból), fenyőtömjénből (azaz terebintfa mézgagyant{j{ból), fahéjból, kasszi{-

ból, n{rdusból, s{fr{nyból, mézgabalzsamból, valamint egy m{{l{ {s{n nevű titokzatos anyagból {llított{k elő; az utóbbi hat{s{ra sz{llt magasba a tömjén füstje. Szok{sos napi szertart{sként minden hajnalban és minden napnyugtakor két-két b{r{nyt {ldoztak fel; mindegyik rítushoz tizenh{rom papra volt szükség. Közönséges zsidó férfiak természetesen nem léphettek a szentélybe, de az {ldozat alatt a szentély kapuj{t nyitva tartott{k, hogy ők is l{thass{k, mi történik odabenn. Az istentisztelet mindig ritu{lis boriv{ssal, a szent szövegek valamelyikének felolvas{s{val, valamint himnuszok és zsolt{rok eléneklésével z{rult. A karéneket kísérő zenekar dupla sípból, tizenkét húros h{rf{ból, tíz húros lantból és bronzcimbalmokból {llt, az ezüsttrombita és a kosszarvból faragott sóf{r megfúj{s{val pedig a liturgi{t tagolt{k. A ritu{lis {ldozatot a l{togatók egzotikusnak, sőt barb{rnak tal{lt{k, mivel a legtöbb idegen a nagy ünnepekre érkezett, amikor töméntelen {llatot {ldoztak fel. Ilyenkor a Templom belső része félelmetes hellyé v{ltozott: a rémült {llatok bőgésébe és hörgésébe ritu{lis ki{ltoz{s és k{nt{l{s, a kürt meg a trombita harsog{sa vegyült, és minden csupa vér volt. Az Ariszte{sz levelének szerzője, egy Alexandri{ból Jeruzs{lembe zar{ndokolt férfi azt írja, hogy az {ldozatokat hétsz{z pap mutatta be, akik csendben dolgoztak, szakavatott ügyességgel kezelték a súlyos testeket, és mindig az olt{r megfelelő részére helyezték őket. Az {llatokat nagy sz{muk miatt gyorsan kellett lev{gni, kivéreztetni és feldarabolni. Hogy a nagy mennyiségű vértől megszabaduljanak, a plató üreges volt, és hatalmas tisztítórendszerként működött. Harmincnégy cisztern{ja közül a legnagyobbikba, a Nagy Tengernek nevezettbe több mint kétmillió gallon víz fért. Télen ezek a cisztern{k az esővizet t{rolt{k, ny{ron pedig tov{bbi vízmennyiséget vezettek beléjük a Silo{m medencéjéből. Sz{mtalan cső sz{llította a vizet fel a plató szintjéig, és ugyancsak nagysz{mú csatorna vezette el a vér{radatot. Ariszte{sz így írt erről: „Az olt{r alj{n sok nyíl{s van a víz sz{m{ra, amelyeket csak az {ldozatok bemutatói l{tnak, és így a sok vért szemhunyorít{snyi idő alatt összegyűjtik, tiszt{ra moss{k, és elvezetik.” Ünnepek alatt a Templomban tolongott a nép, és a kapukat m{r éjféltől ki kellett nyitni. A szentek szentjébe csak a főpap léphetett, ő is csak egyszer egy évben, az Engesztelés napj{n, de ünnepek idején a függönyt felhúzt{k, és így a zsidó férfi zar{ndokok beleshettek a szentély kapuj{n, a szent edényeket pedig kihozt{k megtekintésre. Min-

den zar{ndok legal{bb egy {ldozati {llatot vitt mag{val – ezért volt olyan irdatlanul sok az {llat –, és ebben a kiv{lts{gban pog{nyok is részesültek. Heródes Temploma Josephus szerint vil{ghírű volt, és nagy megbecsülésnek örvendett; ezért jelentős nem zsidó személyiségek is gyakran mutattak be itt {ldozatot, részint j{mbors{gból, részint hogy a zsidó közvéleményt megbékítsék. Kr. e. 15-ben péld{ul Heródes bar{tja, Marcus Agrippa nagyvonalúan egy egész hekatomb{t (sz{z {llatot) aj{nlott fel.69 A Templom elképesztően gazdag volt, legal{bbis két fosztogat{s között. Külhoni kir{lyok és {llamférfiak Artaxerxésztől Augustus cs{sz{rig hatalmas mennyiségben adom{nyoztak aranyedényeket, amelyeket az épület legmélyén, különlegesen biztons{gos rakt{rhelyiségekben t{roltak. A diaszpóra zsidói is csak úgy ontott{k a pénzt meg az arany- és ezüstlemezeket, amiképp ma Izrael jav{ra adakoznak, és Josephus azt írja, hogy így lett a Templom „az egész zsidó gazdags{g kincst{ra”, Hürk{nosz, a gazdag adóbérlő Tobi{s csal{d feje péld{ul „itt helyezte el h{zuk egész vagyon{t”70. De a legfőbb és legrendszeresebb bevételi forr{s az a félsékelnyi adó volt, amelyet minden huszadik évét betöltött zsidó férfinak le kellett rónia. Heródes kivételes bőkezűséget tanúsított a Templom ir{nt, hiszen az egész új építményt a saj{t zsebéből fizette. Amikor lefokozta a gyűlölt szadduceus főpapot, ezzel automatikusan megnövelte helyettesének, a farizeus szeg{n-nak a jelentőségét; az utóbbi ellenőrizte a Templom rendszeres tevékenységét, és ügyelt r{, hogy még a szadduceus főpapok is a farizeusok módj{n tegyenek eleget liturgikus kötelezettségeiknek. Mivel a farizeusokkal Heródes meglehetősen jó viszonyt {polt, {ltal{ban került minden konfliktust korm{nya és a Templom között. Ez a szövetség azonban uralkod{sa utolsó hónapjaiban felbomlott. Heródes, a Templom ékítményeiről gondoskodva, a főbej{rat fölé aranysast {llíttatott. A diaszpórabeli zsidós{gnak nem is volt semmi baja ezzel a megold{ssal, {m a főv{ros j{mbor zsidói, a farizeusokat is beleértve, hevesen tiltakoztak, és a Tóra-iskol{k növendékeinek egy csoportja felm{szott a falra, és darabokra zúzta a sast. Heródes, noha m{r betegeskedett Jerichó melletti palot{j{ban, ez esetben is szok{sos energi{j{val és könyörtelenségével j{rt el. A főpapot elmozdította hivatal{ból, a di{kokat pedig, miut{n kilétükre fény derült, letartóztatt{k, megl{ncolva Jerichóba hurcolt{k, az ottani római szính{zban bírós{g elé {llított{k, és elevenen megégették. Ennél kevesebbel Heródes sértett mecén{si büszkesége és önbecsülése nem

érhette be. Még füstölt az {ldozatok m{gly{ja, amikor hord{gyon a callirrhoei hőforr{sokhoz sz{llított{k, ahol Kr. e. 4 tavasz{n meghalt. Heródes hi{ba rendelkezett kir{lys{g{ról, sz{mít{sai nem v{ltak be, mert örökösei, az első, nabateiai feleségétől, Dorisztól született fiai nem igazolt{k reményeit. Arkhelaoszt, akire Júde{t hagyta, Kr. u. 6-ban a rómaiaknak kellett elmozdítaniuk, s az orsz{got ezut{n közvetlenül a Caesare{ban székelő római procuratorok korm{nyozt{k, akik viszont az Antiokhi{ban működő római legatusnak feleltek. Az öreg kir{ly unok{ja, Heródes Agrippa viszont r{termett férfiú volt, és Kr. u. 37-ben a rómaiak neki adom{nyozt{k Júde{t. Heródes Agrippa azonban Kr. u. 44-ben meghalt, Róma pedig, m{s v{laszt{si lehetőség híj{n, ismét a közvetlen uralomhoz folyamodott. Nagy Heródes hal{l{val teh{t lényegében vége szakadt a folyamatos és stabil palesztinai zsidó uralomnak, egészen a 20. sz{zad közepéig. Ehelyett a térségben {llandósult, sőt nőtt a feszültség, ami római fennhatós{g alatti területeken kivételes {llapotnak sz{mított. A rómaiak liber{lisan korm{nyozt{k birodalmukat, s amíg lényegi érdekeiknek nem mondott ellent, tiszteletben tartott{k a helyi vall{si és t{rsadalmi intézményeket, sőt még a politikaiakat is. Igaz, hogy a nagyritk{n előforduló felkeléseket nagy erővel és kérlelhetetlenül tiport{k el, de a legtöbb földközi-tengeri és közel-keleti nép felvirult uralmuk alatt, és sokkal kedvezőbbnek ítélték ezt az {llapotot, mint b{rmit, amit helyette elérhettek volna. Így gondolkodott a diaszpóra jó hatmilliónyi zsidós{ga is, kivéve egyetlen alexandriai esetet, amely a palesztinai v{ltoz{sok hat{s{ra következett be. Fölöttébb valószínű, hogy sok, tal{n a legtöbb zsidó még a zsidó haz{ban sem l{tott a rómaiakban elnyomót vagy vall{sa ellenségét, de egy népes palesztinai kisebbség nem tudott megbékélni a kitteusoknak (kittim) nevezett rómaiakkal, ezek időnként még a heves ellenszegülést óhatatlanul követő szigorú megtorl{stól sem riadtak vissza. Kr. u. 6-ban Gamalai Júd{s vezetésével felkelés tört ki a Nagy Heródes hal{l{t követő közvetlen uralom ellen, majd hasonló okokból újabb l{zad{sra került sor, amikor Kr. u. 44-ben, Heródes Agrippa hal{l{t követően, újra bevezették a közvetlen római uralmat. Ezt a m{sodik l{zad{st egy Theudasz nevű férfi vezette, aki egy gyülevész tömeg élén menetelt végig a Jord{n völgyén. Következett a harmadik l{zad{s Felix procurator idejében (Kr. u. 52-60), amikor négyezer ember sereglett össze az Olajf{k hegyén, arra sz{mítva, hogy Jeruzs{lem falai ugyanúgy ledőlnek, mint kor{bban Jerichóéi. Végül újabb nagyszab{sú felkelések törtek ki Kr. u. 66-ban és 135-ben, amelyek m{r az egész keleti birodalmat megr{z-

kódtatt{k. B{rmilyen területeket tartott hatalm{ban Róma, sehol sem volt példa hasonló méretű eseménysorra. Miért voltak a zsidók ilyen nyughatatlanok? Nem azért, mintha esetükben is olyan nehezen kezelhető, harcias, elmaradott, törzsi jellegű t{rsadalomról lett volna szó, mint a parthusoké, amely a birodalom keleti hat{rain szüntelen zaklatta a rómaiakat, ak{r később a pathanok és afg{nok az angolokat India északnyugati hat{r{n. Ellenkezőleg: a zsidókkal éppen az volt a baj, hogy túl fejlettek és szellemileg túl öntudatosak voltak az idegen uralom elviseléséhez. A görögök ugyanilyen módon kerültek szembe Róm{val, de a maguk módj{n oldott{k meg a problém{t: külsőleg behódoltak, intellektu{lisan azonban ők kerekedtek a rómaiak fölé. Kultur{lis tekintetben a római birodalom, különösen a Keleten, elgörögösödött. A tanult emberek görögül beszéltek és gondolkoztak; a művészetben és az építészetben, a dr{m{ban, az irodalomban és a zenében a görög mint{k lettek a mérvadóak; ezért a görögök soha nem érezték úgy, hogy kultur{lis téren al{ voln{nak vetve Róm{nak. És ebben rejlett a zsidók fölötti uralom problém{ja. A zsidók kultúr{ja régebbi volt, mint a görögöké. A művészetek terén és néh{ny m{s területen nem versenghettek a görögökkel, de irodalmuk több műfajban is magasabb rendű volt. A római birodalomban nagyj{ból ugyanannyi zsidó élt, mint görög, és a zsidók között nagyobb volt az ír{studók sz{ma. És mindennek ellenére a görögök, akik a római birodalom kultur{lis politik{j{t ir{nyított{k, egy{ltal{n nem ismerték el a héber nyelvet és kultúr{t. Figyelemre méltó tény, hogy a görögök, akik oly kív{ncsian faggatt{k a természetet, és oly gyorsan saj{tított{k el az idegen technológi{t és művészi tud{st, az idegen nyelvek ir{nt teljesen közönyösek voltak. Ezer éven {t éltek Egyiptomban, de soha semmit nem saj{títottak el a kereskedelemmel összefüggő démotikus ír{son kívül; minden jel szerint Püthagorasz volt az egyetlen görög tudós, aki értette a hieroglif{kat. Ugyanilyen érzéketlenek voltak a héber nyelv, a héber irodalom és a zsidó vall{sfilozófia ir{nt is; mindezeket legföljebb pontatlan híresztelésekből ismerték. Ez a görög részről megnyilv{nuló kultur{lis megvetés, valamint az a komplex, gyűlöletből és szeretetből kevert viszony, amely sok művelt zsidót a görög kultúr{hoz fűzött, {llandó feszültségnek lett a forr{sa. Görögök és zsidók ókori viszonya bizonyos értelemben rokonítható azzal a kapcsolattal, amely a 19. sz{zadban és a 20. sz{zad ele-

jén a zsidók és a németek között létrejött, b{r a p{rhuzamot semmiképpen sem szabad túl messzemenően értelmezni. A görögöknek és a zsidóknak sok volt a közös von{suk: így péld{ul mindkettejük univerzalista felfog{sa, tov{bb{ racionalizmusuk és empirizmusuk, elképzelésük a kozmosz isteni elrendezéséről, etikai érzékük vagy szenvedélyes érdeklődésük az ember ir{nt – de adott esetben a különbségek, amelyeket a kölcsönös félreértések még tov{bb éleztek, fontosabbnak bizonyultak.71 Mind a zsidók, mind a görögök meggyőződéssel {llított{k, hogy hisznek a szabads{gban, de míg a görögöknél az önmag{t korm{nyzó, törvényeit és isteneit ön{llóan megv{lasztó közösségben testet öltő szabads{g, önmag{ban vett cél volt, a zsidók csak eszközt l{ttak benne – olyan eszközt, amely megg{tolja, hogy az Isten {ltal elrendelt és ember {ltal megv{ltoztathatatlan vall{si kötelességekbe b{rki is beleavatkozzék. A zsidók csakis akkor békéltek volna meg a görög kultúr{val, ha a körülmények megfelelő alakul{s{val {tvehették volna – ami végül a kereszténység form{j{ban be is következett. Ezért meg kell értenünk, hogy a Róma elleni l{tszólagos zsidó l{zad{s legmélyén a zsidó és a görög kultúra közti összecsap{s munk{lt. Mi több: ez az összecsap{s könyvekből eredt. Akkoriban csup{n két nagy irodalom létezett, a görög és a zsidó, mert a görög mint{t követő latin szövegek még csak úton voltak afelé, hogy ön{lló egységet alkossanak. Egyre több lett az ír{studó, különösen a görögök és a zsidók között, akiknél létezett alapfokú oktat{s. Az írók mindink{bb személyiségként léptek fel; nem kevesebb, mint ezer hellenisztikus szerző nevét ismerjük, és a zsidó írók közül is egyre többen t{rt{k fel kilétüket. Megjelentek a nagy {llami és mag{nkönyvt{rak is – az alexandriainak hétsz{zezernél több tekercs volt birtok{ban. A civiliz{lt nemzetközi t{rsadalom a görög irodalmat tekintette mag{énak, a zsidók azonban sokkal szorgalmasabban m{solt{k, terjesztették, olvast{k és tanulm{nyozt{k a maguk szent szövegeit. Való igaz: a héber irodalom sok tekintetben lényegesen dinamikusabb volt a görögnél. A görög szövegek, Homérosztól kezdve, az erény, az illendőség és a különböző gondolkod{smódok felé kalauzolt{k az olvasót, a héber művekben viszont erős volt a hajlam, hogy a cselekvéshez nyújtsanak vezérfonalat; r{ad{sul ez a dinamikus elem egyre erősödött. A héber irodalom sz{ndék{ban propagandisztikus, hangnemében polemikus volt, és mélyreható idegengyűlölet jellemezte, amelyen belül a legellenségesebb indulat a görögök ellen ir{nyult. Megfigyelhető volt benne tov{bb{ a Makkabeusok harcainak következményeként a vértanús{g hangsúlyoz{sa. Az egyik legjellegzete-

sebb művet egy Kürénéi J{szon nevű zsidó írta; az eredetileg ötkötetes munka tartalmi kivonatként maradt r{nk, a Makkabeusok m{sodik könyve címen, és b{r felhaszn{lja a görög próza minden retorikai fog{s{t, lényegében görögellenes t{madó irat és egyszersmind gyújtó hat{sú martirológia. A m{rtírtörténeteknél is fontosabb az az apokaliptikusnak nevezett új irodalmi ir{nyzat, amely a Makkabeusok fellépésétől kezdve tölti ki a zsidó tudatban azt az űrt, amelyet a profetikus irodalom elsorvad{sa hagyott. A szó maga „revel{ciót” jelent. Az apokaliptikus szövegek olyan misztériumokat prób{lnak felt{rni, amelyek túl vannak az emberi tud{s vagy tapasztalat hat{rain, és a nagyobb hitelesség érdekében gyakran hivatkoznak halott prófét{k nevére. Ezek a szövegek, a Makkabeus-v{ls{g hat{s{ra, a Kr. e. 2. sz{zadtól kezdve nagyobbrészt eszkhatologikus tém{kra összpontosítanak: a jövőre vetítik ki a zsidók megrögzött rajong{s{t a történelem ir{nt, és megjövendölik, mi történik majd „az idők végeztével”, amikor Isten véget vet a történelmi korszaknak, és az emberiség belép az összegezés kor{ba. Ezt a pillanatot nagy kozmikus megr{zkódtat{sok kísérik majd, Armageddon végső csat{jaként, és ahogy az egyik kumr{ni tekercs írja: „az égi gazda nagy hangon szólal meg, a vil{g alapjai megrendülnek, és az ég hatalmass{gainak h{borúja az egész vil{gra kiterjed”.72 Ezeket az eseményeket szélsőséges erőszak kíséri; élesen elkülönül egym{stól a jó (a j{mbor zsidók) és a gonosz (a görögök, később a rómaiak), és a szöveg arra is utal, hogy ez az időszak úgyszólv{n küszöbön {ll. A szóban forgó könyvek közül a legnagyobb hat{st a korai Hasmóneus-időkbeli D{niel könyve v{ltotta ki, részint mert sikerült bekerülnie a k{nonba, részint mert sz{mos m{s munk{nak lett a prototípusa. A könyv az asszír, babilóniai és perzsa időkből vett történelmi péld{kkal szítja fel a gyűlöletet {ltal{ban a pog{ny imperializmus, különösen pedig a görög uralom ellen, és megjósolja a birodalom végét és Isten kir{lys{g{nak eljövetelét, amelyet tal{n egy felszabadító hős, az Ember Fia ir{nyít. A könyv valós{ggal lüktet az idegengyűlölettől és a vértanús{gra való felszólít{soktól. Ezeket az apokaliptikus könyveket a valós{g különböző szintjein lehetett értelmezni. A mérsékelt gondolkod{sú j{mbor zsidóknak valószínűleg a többségnek –, akik Jeremi{s és Ezékiel ideje óta nagyj{ból elfogadt{k, hogy vall{sukat egy liber{lisnak mondható idegen uralom alatt is gyakorolhatj{k, sőt tal{n nincs is ennél kedvezőbb

helyzet, D{niel nem a történelmi, tényleges, a D{vidéhoz hasonló kir{lys{g vissza{llít{s{t ígérte; helyette merőben m{s jellegű végső kimenetelt jövendölt, tudniillik a felt{mad{st és a személyes halhatatlans{got. A farizeusokat különösen megragadta D{niel könyvének az a végső {llít{sa, miszerint „megszabadul a te néped (<) És sokan azok közül, akik alusznak a föld por{ban, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyal{zatra és örökkévaló ut{latoss{gra.”73 D{nielnek ezt az elképzelését erősítette meg az úgynevezett etiópiai Hénoch-könyv, amely a Kr. u. 1. sz{zad elején keletkezett, és „a végső napról” meg „az ítélet napj{tól” beszél, amikor is a „v{lasztottak” részesülnek majd előnyben, és elfoglalhatj{k a maguk kir{lys{g{t. A hal{l ut{ni megítéltetés és az érdem szerint adom{nyozott halhatatlans{g tan{t több mint ezer évvel kor{bban Egyiptomban dolgozt{k ki. Zsidónak nem minősülhetett, mert nem került be a Tór{ba, a szövegeikhez ragaszkodó szadduceusok pedig minden jel szerint elvetették a hal{lon túli élet fogalm{t. A gondolat azonban embrion{lis form{ban m{r Ésai{sn{l megtal{lható, és a farizeusok mohón tették magukév{ az apokalipszisnak ezt az aspektus{t, mivel nagyon is megfelelt az etikai igazs{gszolg{ltat{s ir{nti erős érzéküknek. Jób m{r bebizonyította, hogy a theodicaea problém{j{ra nem adható földi v{lasz; de ha ezen a vil{gon nincs igazs{g, majd lesz a túlvil{gon, ahol az isteni bíró megjutalmazza az igazakat, és elítéli a gonoszokat. A végítélet gondolata nagyon is megfelelt a törvény uralm{ról kialakított judaisztikus elképzelésnek. A farizeusok éppen ezt a tant oktatt{k, és egyszersmind racion{lis módon közeledtek a Törvény betart{s{hoz, tanít{suk értelmében az üdvözülés teh{t elérhetővé v{lt; éppen ezért vonzottak annyi követőt a farizeusok, mégpedig elsősorban a j{mbor szegények közül, akik keserű tapasztalataikból tudt{k, menynyire valószínűtlen a hal{lon inneni boldogs{g.74 Míg a farizeusok (ak{rcsak később Szent [goston) különbséget tettek az égi és a földi kir{lys{g között, m{sok betűhívebben értelmezték az apokalipszist. Ők elhitték, hogy az igazs{g birodalma valós{gos, és hamarosan el is következik, s kötelességüknek tartott{k, hogy siettessék eljövetelét. A legerőszakosabb csoportot a római megsz{lló erők sicariusoknak hívt{k; ezek tőrt rejtegettek ruh{jukban és megölték a zsidó kollabor{nsokat, különösen olyankor, ha az ünnepek alkalm{val nagy tömegek verődtek össze. A sicariusok azonban csak egy nagyobb mozgalomnak, az úgynevezett zelót{kénak voltak az ultraradik{lis, terrorista sz{rnya. A zelóta név Mózes negyedik könyvének (Sz{mok, Numeri) Fine{szról szóló epizódj{ból ered. Fine{sz úgy

mentette meg a zsidókat a pestistől, hogy d{rd{j{val {tdöfött egy istentelen embert a feleségével egyetemben, és ezzel buzgós{g{ban (zelót{k a. m. túlbuzgók) „meg{llta Isten bosszúj{t”.75 Josephus szerint a mozgalmat Kr. u. 6-ban Galileai Júda alapította, amikor felkelést szervezett a közvetlen római uralom és az adóztat{s ellen. Júda valószínűleg egyfajta korai rabbi volt, aki azt az ősi tant terjesztette, mely szerint a zsidó t{rsadalom teokr{cia, amely csak Isten uralm{t ismeri el. Josephus megkülönbözteti egym{stól az erőszakot prédik{ló és gyakorló zelót{kat és az {ltala sz{mon tartott h{rom m{sik fő szekt{t, a farizeusokat, a szadduceusokat és az esszénusokat, akik minden jel szerint {ltal{ban elfogadt{k az idegen uralmat. 76 [m az a tény, hogy Galileai Júda helyettese, C{dok farizeus volt, azt jelzi, hogy a hat{rvonalakat nem lehetett élesen meghúzni, és a Kr. u. 1. sz{zad előrehaladt{val egyre több j{mbor zsidó, köztük a farizeusok is mintegy elismerték, hogy az erőszak bizonyos esetekben elkerülhetetlen. Ez az egész kérdéskör azonban hom{lyos, mert Josephus, aki a legfőbb forr{sunk, maga is érdekelt fél volt. Ő a zelóta meghat{roz{st tiszteletre méltó címnek tartotta, és ezért vissza is vonta, valah{nyszor a zelót{k tevékenységét terrorist{nak vagy t{rsadalomellenesnek ítélte. A kérdést, hogy jogosult-e a terrorizmus, ha a tiltakoz{s m{s form{i csődöt mondanak, akkoriban éppoly szenvedélyesen vitatt{k, mint napjainkban, és ha felmerül a probléma, hogy pontosan milyen szerepet is j{tszottak a zelót{k és a sicariusok, akik a sz{zad minden felkelésében tevékenyen részt vettek, a tudom{ny tov{bbra is csak feltételezésekbe bocs{tkozik.77 Még több vita övezi a sivatag szélén élő különféle millenniumi szekt{kat, amelyeket Josephus (ak{rcsak Philo és Plinius) összesítve esszénusoknak nevez. Valój{ban sokféle eltérő kategória létezett. A legismertebbek a kumr{ni szerzetesek, mivel a Holt-tenger partj{n lévő kolostorukat G. L. Harding és de Vaux atya 1951 és 1956 között felt{rta, az ott tal{lt nagysz{mú ír{st pedig azóta is folyamatosan elemzik és teszik közzé. A szerzetesek nyaranta s{trakban éltek, télen pedig barlangokba húzódtak. A ritu{lis tiszt{lkod{st szolg{ló központi épületeikben fejlett vízvezetékrendszerük volt, és megtal{lhatjuk konyh{jukat, pékségüket, ebédlőjüket és fazekasműhelyüket, tov{bb{ gyülekezőhelyiségüket is. A szekta péld{j{n l{tható, milyen fontos szerepet j{tszott ezeknél a szélsőséges csoportokn{l az irodalom, mert volt jól felszerelt író- és m{solóhelyiségük csakúgy, mint nagy könyvgyűjteményük, amelyet a biztons{g kedvéért nagy korsókba z{rva rej-

tettek el a közeli barlangokban, amikor a Kr. u. 66-ban kitört l{zad{s sor{n a rómaiak fenyegették a közösséget. Ugyanakkor a leletek fényt derítenek arra is, hogyan szította az irodalom az erőszakot: az apokaliptikus vonatkoz{s ú k{noni szövegek (péld{ul Ésai{s) mellett a szerzetesek maguk is alkottak eszkhatologikus szövegeket, mégpedig ugyancsak forradalmi és harcias jellegűeket. Az a dokumentum, amelyet mi „A vil{goss{g fi{nak a sötétség fiai ellen” címen ismerünk, nem puszt{n ködösen apokaliptikus, hanem részletes kiképzési kalauzt is nyújt egy közelinek vélt csat{hoz. A szerzetesek t{bor{nak elrendezése védekező jellegű volt, s {llt benne egy őrtorony is; amikor Kr. u. 66-70-ben elkövetkezett „az idők vége”, a rómaiak minden jel szerint valóban megt{madt{k és elpusztított{k.78 A kumr{ni milit{ns közösség azonban csak egy volt a sz{mos esszénus jellegű közösség sor{ban. Valamennyit megérintette az apokalipszis, de nem mind p{rtolt{k az erőszakot, sőt volt köztük néh{ny egyértelműen békés jellegű is. Akadtak köztük barlanglakó remeték, mint az Egyiptomból jött therapeut{k; Egyiptomban legal{bb kétezer évig léteztek ilyen sivatagi közösségek. Barlanglakó szerzetesek voltak a szíriai margheri{nusok is, csakúgy, mint a Jord{n mellett élő keresztelő csoportok, amelyek tagjai közül Keresztelő J{nos és követői a legismertebbek. Keresztelő J{nos többnyire Galile{ban és a Pere{ban élt és működött; ezt a területet akkorra m{r túlnyomórészt zsidók lakt{k, de kor{bban, a Makkabeus-időkben tűzzel-vassal – és gyakran erőszakos térítéssel – kapcsolt{k Júde{hoz. A szenvedélyes ortodoxia és a különféle heterodoxi{k egyar{nt jellemezték, és színhelye volt az {llandó vall{si és politikai forrong{soknak. A terület nagy részét feldúlt{k a Heródes hal{l{t követő, illetve a Kr. u. 6-ban kitört zendülések, és Heródes Antipas, a nagy ember fia, akit a rómaiak korm{nyzóv{ tettek, úgy prób{lta meg újj{építeni, hogy új, görög mint{jú v{rosokat alapított. Kr. u. 17 és 22 között új adminisztratív központot létesített a Galileai-tó melletti Tiberiasban, és hogy benépesítse, r{kényszerítette a környéken élő zsidókat, hogy adj{k fel gazdas{gaikat, és költözzenek a v{rosba; de ugyanígy telepítette be a szegényeket és az egykori rabszolg{kat is. Tiberias ekként ritka és rendhagyó alakulat lett, mint az egyetlen olyan görög v{ros, ahol többségben voltak a zsidók. Antipast azonban elsősorban m{s okokból bír{lt{k. Gyanút v{ltott ki m{r judaizmus{val is, mivel az anyja szamarit{nus volt, ő maga pedig b{tyja feleségét vette nőül, amivel {th{gta a mózesi törvényt. Keresztelő J{nos bebörtönzéséhez és kivégzéséhez éppen az vezetett, hogy prédi-

k{lt e bűntett ellen.79 Josephus szerint Antipas úgy érezte: J{nos t{bora oly félelmetessé duzzad, hogy ereje előbb-utóbb l{zad{sba torkollik. Keresztelő J{nos hitt a zsidók {ltal Messi{snak nevezett tünemény eljövetelében. Küldetése két könyvön alapult: Ésai{sén és Hénochén. Nem volt sem remete, sem szeparatista, sem pedig kirekesztő, épp ellenkezőleg: valamennyi zsidónak azt prédik{lta, hogy közeleg az elsz{mol{s napja, teh{t mindenkinek fel kell készülnie az Utolsó Ítéletre; ezért minden embernek meg kell vallania bűneit, bűnb{natot kell gyakorolnia, és a vezeklés jelképe gyan{nt vízzel meg kell keresztelkednie. Saj{t feladat{nak azt tartotta, hogy v{laszoljon Ésai{s felhív{s{ra: „A puszt{ban készítsétek az Úrnak útj{t”,80 hirdesse az idők végeztének közeledtét és a Hénoch {ltal az Ember Fi{nak nevezett Messi{s eljövetelét. Az Újtestamentum szerint J{nos rokons{gban {llt a n{z{reti Jézussal, megkeresztelte, és felismerte benne az Ember Fi{t; és Jézus nem sokkal J{nos kivégzése ut{n lépett r{ küldetése útj{ra. Mi volt ez a küldetés, és Jézus vajon mit tartott önmag{ról? A Messi{sról szóló zsidó doktrína abban a hitben gyökerezett, mely szerint D{vid kir{lyt arra kente fel az Úr, hogy ő és utódai az idők végeztéig uralkodjanak Izrael fölött, és idegen népeket is hódoltassanak.81 A kir{lys{g buk{sa ut{n ez a hit profetikus v{rakoz{ss{ alakult: a zsidók imm{r arra sz{mítottak, hogy D{vid H{za csodaszerűen újj{éled majd.82 Ehhez illeszkedett Ésai{s leír{sa erről az eljövendő kir{lyról mint igazs{gosztóról, és tal{n ez volt a Messi{s-hit leglényegesebb eleme, lévén, hogy a Biblia valamennyi könyve közül Ésai{sét csod{lt{k és olvast{k a legszélesebb körben, mint ahogy az is kétségtelen, hogy mind közül ez van a legszebben megírva. A Kr. e. 2. és 1. sz{zadban a d{vidi típusú uralkodónak ez az igazs{gosztó reinkarn{ciója éppen beleillett abba az elképzelésbe, amely D{niel és Hénoch könyve, valamint m{s apokaliptikus művek nyom{n az idők végeztéről és a Négy Végső Dologról – a hal{lról, az ítéletről, a pokolról és a mennyorsz{gról – kialakult. Ebben a viszonylag kései szakaszban nevezték első ízben Messi{snak vagy „a felkentnek” (ti. felkent kir{lynak) ezt az Isten {ltal kiv{lasztott, karizmatikus személyiséget. A szó eredetileg héber, majd arameus volt, később pedig egyszerűen {t írt{k görögre, messi{s-ként; a „felkent” görög megfelelője azonban khrisztosz, és sokatmondó tény, hogy Jézus nevéhez nem a héber, hanem a görög címet t{rsított{k. A bonyolult, sőt ellentmond{sos eredetű messianisztikus tan nagy zűrzavart keltett a zsidók gondolkod{s{ban. Úgy l{tszik azon-

ban, a legtöbben abból a feltételezésből indultak ki, mely szerint a Messi{s politikai-katonai vezető lesz, és eljövetelével egy tényleges, földi {llam valósul majd meg. Az Apostolok cselekedeteiben van egy fontos részlet, amely leírja, hogyan beszélte le az idősebb G{m{liél, Hillél unok{ja és egy ideig a szanhedrin elnöke a zsidókat a korai keresztények megbüntetéséről: azzal érvelt, hogy Messi{suk hitelességét majd a mozgalom sikere dönti el. G{m{liél hivatkozik Teud{s esetére, aki azzal kérkedett, „hogy ő valaki”, de megölték, „és mindny{jan, akik csak követték őt, eloszlottak és semmivé lettek”. Ott volt azut{n, „az összeír{s idején”, a Galileai Júd{s – „ez is elveszett, és mindazok, akik őt követték, szétszórattak”. Ezért, mondotta, a keresztényeket is békén kell hagyni, mert ha küldetésüket nem kíséri Isten jóv{hagy{sa, „e dolog semmivé lesz”.83 A zsidók többi vénét meggyőzte G{m{liél érvelése, mert őelőttük is egy, a korm{nyz{s megv{ltoztat{s{t célzó felkelés eszméje lebegett. Amikor Nagy Heródes értesült róla, hogy a Messi{s vagy a Krisztus megszületett, olyan indulatosan fogadta a hírt, mintha dinaszti{j{t fenyegetné súlyos veszély. Valah{ny zsidó csak l{tott olyan embert, aki mag{t Messi{snak mondta, természetesnek tartotta, hogy az illetőnek valamilyen politikai és katonai programja van. A római korm{ny, a zsidó szanhedrin, a szadduceusok, sőt a farizeusok is eleve feltételezték, hogy egy Messi{s megv{ltoztatn{ a fenn{lló rendet, amelynek ők mind részei voltak. A júdeai és galileai szegények is biztosra vették, hogy az alapvető v{ltoz{sokat emlegető Messi{s nem vagy nemcsak spiritu{lis és metafizikai v{ltoz{sokra gondol, hanem a hatalom realit{sait – a korm{nyz{st, az adórendszert, az igazs{gszolg{ltat{st – is {t akarja form{lni. M{rmost minden rendelkezésre {lló bizonyíték arra vall, hogy a n{z{reti Jézus a legkevésbé sem alkalmazkodott ehhez a messi{si sém{hoz. Nem volt zsidó nacionalista – ellenkezőleg, zsidó univerzalista volt. Keresztelő J{noshoz hasonlóan őr{ is hatottak az esszénusok békés képviselőinek tanít{sai, és ugyancsak J{noshoz hasonlóan hitt benne, hogy a bűnb{nat és az újj{születés programj{t, amelyet Ésai{s könyvének 53. fejezete megjövendölt, tov{bb kell adni a tömegeknek. Az igaz út mesterének nem az a dolga, hogy a sivatagban vagy barlangokban rejtőzködjék. de az sem, hogy helyet foglaljon a hatalmasok között, péld{ul a szanhedrinben. Az ő küldetése az, hogy mindenkinek prédik{ljon, az – ak{r mérhetetlen szenvedéseket is követelő – Isten ir{nti al{zat szellemében. A személy, akiről Ésai{s írt, olyan volt, mint a „vesszősz{l”, „ut{lt és emberektől elhagyatott”, „f{jdalmak

férfia”, aki „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért”, „kínoztatott, pedig al{zatos volt, és sz{j{t nem nyitotta meg”; az Úr e szenvedő szolg{ja „a fogs{gból és ítéletből ragadtatott el”, „mint b{r{ny, mely mész{rszékre vitetik”, „és a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos hal{l ut{n”. Ez a Messi{s nem {llt a csőcselék élére, nem volt sem demokrata, sem gerillafőnök, még kevésbé leendő földi kir{ly vagy a vil{g ura; sokkal ink{bb teológus volt és {ldozat, aki beszédével és személyes péld{j{val, életével és hal{l{val egyar{nt tanított.84 Ha Jézus teológus volt, miben {llt és honnan eredt a teológi{ja? A h{ttér, amelyből kiemelkedett, a heterodox judaizmus és a mindink{bb helleniz{lt Galilea volt. Apja, foglalkoz{s{ra nézve {cs, meghalt, még mielőtt Jézust Kr. u. 28-29-ben megkeresztelték volna. A görög nyelvű Újtestamentumban Józsefnek héber neve van, de Jézus anyj{t M{ri{nak hívj{k, a Miriam görög alakja nyom{n. Fivérei közül kettőnek, Júd{nak és Simonnak héber alakban írott neve volt, de két m{siknak, Jakabnak és Józsefnek m{r nem; a Jézus pedig a héber Józsuénak volt a görög alakja. A csal{d D{vidtól sz{rmaztatta mag{t, és könnyen lehet, hogy túlnyomórészt konformist{k voltak, mivel az Újtestamentum utal r{, hogy Jézus tanít{sa csal{di feszültségeket gerjesztett – b{r hal{la ut{n a csal{d m{r elfogadta missziój{t. Jakab fivére lett Jeruzs{lemben a szekta feje, és miut{n a szadduceusok Jakabot kivégeztették, Jézus Simon nevű unokatestvére lépett a helyébe; Traianus idejében pedig fivérének, Júd{nak az unok{i ir{nyított{k a galileai keresztény közösséget. A meglévő bizonyítékok alapj{n kiderül, hogy noha Jézusra hatott az esszénusok tanít{sa, és lehetséges, hogy egy ideig köztük is élt, és noha személyes jellegű kapcsolat fűzte a keresztelők szekt{j{hoz, lényegében a h{k{mim, a vil{gban otthonosan mozgó j{mbor zsidók közé tartozott, és minden csoport közül a farizeusokhoz {llt a legközelebb. Ez az {llít{s félrevezetőnek tűnhet, mivel Jézus nyíltan bír{lta a farizeusokat, elsősorban „képmutat{suk” miatt; {m közelebbi vizsg{lat ut{n kitűnik, hogy ez az elítélés kor{ntsem olyan szigorú vagy {tfogó, mint amennyire az evangéliumi elbeszélés, amelyben foglaltatik, sejteti. Lényegében hasonlít azokra a bír{latokra, amelyeket először az esszénusok, majd a későbbi rabbinikus bölcsek fogalmaztak meg a farizeusok címére; az utóbbiak élesen megkülönböztették a h{k{mimot, akikben elődeiket l{tt{k, „a hamis farizeusoktól”, akiket az igazi judaizmus ellenségeinek tekintettek. 85

Az igazs{g minden valószínűség szerint az, hogy Jézus részt vett abban a gyorsan elharapódzó vit{ban, amely a j{mbor zsidók közösségén belül zajlott; ehhez a közösséghez pedig különböző felfog{sú farizeusok is tartoztak. A h{k{mi mozgalomnak az volt a célja, hogy elősegítse és {ltal{noss{ tegye a szent életvitelt. Hogyan lehet ezt megvalósítani? A vit{nak két alapkérdése volt: a Templom központi helye és nélkülözhetetlensége, illetve a Törvény tisztelete. Az első pont kapcs{n Jézus nyilv{nvalóan azokkal tartott, akik a Templomban a szent életvitel elterjedésének akad{ly{t l{tt{k, mivel úgy vélték, hogy a figyelemnek a tényleges épületre s a hozz{ tartozó hierarchi{kra, többnyire örökletes kiv{lts{gokra és vagyonszerzésre való összpontosít{sa elv{lasztja a Templom híveit a néptől, sőt falat emel közéjük. Jézus ugyan prédik{ciói színhelyéül haszn{lta a Templomot, de előtte így tett m{r a Templom több ellenfele is; gondoljunk elsősorban Ésai{sra és Jeremi{sra. A gondolat, miszerint a zsidók a Templom nélkül is elboldoguln{nak, kor{ntsem volt új keletű, hanem nagyon is ősi múltra nézett vissza, és hirdetői joggal hivatkozhattak arra, hogy az igazi zsidó vall{s, jóval a Templom felépítése előtt, egyetemességre törekedett, és nem volt helyhez kötve. Jézus, sok m{s j{mbor zsidóhoz hasonlóan, úgy vélte, hogy a szent életvitel tanít{sa az alapfokú oktat{son és a zsinagóg{kon keresztül jut el az egész néphez; de egyszersmind túl is lépett legtöbb, hasonlóan gondolkodó t{rs{n, amikor a Templomban a gonosz forr{s{t l{tta, és megjövendölte pusztul{s{t, tov{bb{ a templomi hatós{gokat csakúgy, mint a judaista adminisztr{ció egész központi rendszerét néma megvetéssel kezelte.86 Ami a m{sodik problém{t, a Törvénynek való engedelmeskedés mértékét illeti, az eredeti vita, amelyben a kiz{rólag az írott Pentateuchust elismerő szadduceusok {lltak szemben a Szóbeli Törvényt oktató farizeusokkal, Jézus kor{ra kiegészült egy tov{bbi, a h{k{mimot és a farizeusokat szembe{llító nézeteltéréssel. Az egyik iskola, amelyet az idősebb S{mm{j (Kr. e. 50 körül – Kr. u. 30 körül) vezetett, különösen a tisztas{g és a tiszt{talans{g kérdésében foglalt el rigorista {ll{spontot; ez robban{sveszélyes terület volt, mivel eleve megnehezítette, hogy a köznapi szegény emberek is eljuthassanak a szent életvitelig. A Samm{j-féle iskola rigorizmusa végül el is szigetelte S{mm{j lesz{rmazottait és követőit a rabbinikus-judaista hagyom{nytól, mígnem azt{n éppúgy eltűntek a színről, ak{rcsak a szadduceusok. A m{sik iskol{t S{mm{j kort{rsa, az idősebb Hillél vezette, aki a diaszpór{ból érkezett, és később „babilóniai Hillélként” emlegették,87 ő a Tóra értelmezésének hum{nusabb és egyetemesebb

v{ltozat{t hozta mag{val. S{mm{j szemében a Tóra lényege a részletekben rejlett; ha a részletek nem voltak pontosak, az egész rendszer értelmét és létjogosults{g{t veszítette. Hillél viszont a Tóra lényegét a szellemében l{tta: ha a szellemet helyesen értelmezik, akkor a részletek mellőzhetők. A hagyom{ny Samm{j indulat{t és szőrsz{lhasogat{s{t szembe{llította Hillél al{zatoss{g{val és emberségével, de mindennél emlékezetesebb maradt Hillélnek az a törekvése, hogy a törvénynek való engedelmeskedést minden zsidó és minden konvertita sz{m{ra hozz{férhetővé tegye. Amikor egyszer egy pog{ny kijelentette, hogy hajlandó zsidóv{ lenni, ha a Tór{t fél l{bon {llva is elsaj{títhatja, Hillél {llítólag így v{laszolt: „Amitől magad irtózol, azt ne cselekedd felebar{toddal sem – ennyiben {ll a Tóra. A többi mind csak komment{r – menj és tanulm{nyozd.”88 Jézus Hillél iskol{j{hoz tartozott, és tal{n valóban helyet is foglalt Hillél sz{mos tanítv{nya között. Elismételte Hillélnek ezt a híres mond{s{t, és lehetséges, hogy m{s dictum-okat is felhaszn{lt, lévén, hogy Hillél híres volt aforizm{iról. M{sfelől, ha szó szerint vesszük, Hillél {llít{sa a Tór{ról nem {llja meg a helyét. Az, hogy úgy b{njunk m{sokkal, ahogy szeretnénk, ha velünk b{nn{nak, kor{ntsem meríti ki a Tóra lényegét. A Tóra csak részben etikai kódex, ugyanakkor és elsősorban abszolút érvényű isteni parancsok sorozata. Ezek a parancsok tevékenységek egész sk{l{j{ra vonatkoznak, és e tevékenységek tekintélyes részének semmi köze az emberek közti viszonyokhoz. Az sem igaz, hogy „a többi mind csak komment{r”. Ha így lett volna, a többi, nép, különösen a görögség, sokkal könnyebben el tudta volna fogadni. „A többi”, a körülmetéléstől az étrenden {t az érintkezés és a tisztas{g szab{lyaiig, kor{ntsem volt komment{r, hanem megannyi ősi utasít{s, amely éppenséggel elv{lasztotta a j{mbor zsidókat az emberiség többi részétől. Itt keresendő a legfőbb akad{ly, amely nemcsak a judaizmus egyetemessé tételét nehezítette meg, de még a zsidók közül is sokakat elz{rt a Tóra tanít{s{nak gyakorlati megvalósít{s{tól. Tanítói p{lyafut{sa sor{n Jézus Hillél aforizm{j{t mor{lis teológiai rendszerré fejlesztette, és ennek sor{n a törvénynek csak mor{lis és etikai elemeit hagyta érintetlenül. Nem mintha Jézus gyengekezű vagy engedékeny lett volna, éppen ellenkezőleg: nem egy tekintetben sok bölcsnél szigorúbb volt. Így péld{ul nem volt hajlandó elismerni a v{l{st, ami a későbbiekben, egészen napjainkig, kivételes fontoss{gra tett szert. De amiként a Templomot sem fogadta el, ha oda{llt Isten és

az embernek a szent életvitelre ir{nyuló törekvése közé, úgy tagadta meg a Törvényt is, ha el{llta az Istenhez vezető utat. Jézus a maga rigorizmus{ban a logikai végkövetkeztetésig fejlesztette tov{bb Hillél aforizm{j{t, és ennek sor{n imm{r semmilyen értelemben nem volt ortodox bölcsnek tekinthető, sőt zsidó sem volt többé. Sui generis vall{st teremtett, amelyet joggal neveznek kereszténységnek. Etikai judaizmus{ba nagy hat{s ú konglomer{tumban építette be az Ésai{sn{l, D{nielnél és Hénochn{l tal{lt eszkhatológiai elemeket, valamint mindazt, amit az esszénusok és Keresztelő J{nos tanít{s{ból hasznosnak tal{lt, oly módon, hogy vil{gos perspektív{t nyithatott a hal{lra, az ítéletre és a túlvil{gi életre. És ezt az új teológi{t mindenkinek felkín{lta, akit csak missziója sor{n elérhetett: a j{mbor zsidóknak, az {m h{{rec-nek, a szamarit{nusoknak, a tiszt{talanoknak, még a pog{nyoknak is. Ugyanakkor, sok m{s vall{si újítóhoz hasonlóan, volt egy nyilv{nos tanít{sa a tömegek és egy bizalmas a közvetlen követői sz{m{ra. Az utóbbi arra vonatkozott, hogy mi történik majd vele mint emberrel, az életben és a hal{lban, és ebben rejlett messi{si mivolt{nak legfőbb jogcíme – nem egyszerűen Isten Szenvedő Szolg{ja volt, hanem ennél sokkal jelentősebb személyiség. Minél alaposabban vizsg{ljuk Jézus tanít{s{t és tevékenységét, ann{l nyilv{nvalóbb{ v{lik, hogy több értelemben is végzetes csap{st mért a judaizmusra, és ez{ltal elkerülhetetlenné v{lt, hogy a zsidó hatós{gok letartóztass{k és perbe fogj{k. A Templommal szembeni ellenségességét még a templomi kultusz központi szerepét bizonyos mértékig elfogadó liber{lis farizeusok sem nézhették jó szemmel. Ugyancsak alapvető jelentőségű volt a Törvénytől való elhat{rolód{sa. M{rk elbeszélése szerint Jézus, „előszólítv{n az egész sokas{got”, ünnepélyesen így szólt: „Nincs semmi az emberen kívülvaló, ami bemenvén őbelé, megfertőztethetné őt; hanem amik belőle jőnek ki, azok fertőztetik meg az embert.”89 Ezzel nyíltan tagadta a Törvény szerepének jelentőségét az üdvözülés és az igazol{s folyamat{ban. Azt {llította, hogy legyen az ember mégoly szegény, tudatlan és bűnös, akkor is közvetlen kapcsolata lehet Istennel; Isten készségét nem a Tór{nak való engedelmesség v{ltja ki, hanem Istennek az emberek ir{nti hajlandós{ga, amely mindazokra kiterjed, akik hisznek benne, és ezért betartj{k parancsait. A legtöbb művelt zsidó hamisnak tartotta ezt a doktrín{t, hiszen Jézus lekicsinyelte és figyelmen kívül hagyta a Tór{t, és azt hangoztatta, hogy az Utolsó Ítélet egyre közelgő napj{n az üdvözüléshez

nem a Törvénynek való engedelmességre, hanem egyedül hitre van szükség. Ha Jézus vidéken marad, nem érte volna semmi baj. Amikor azonban követői élén Jeruzs{lembe érkezett, és ott nyíltan hirdette tanít{s{t, maga idézte fejére a letartóztat{st és a pert, különös tekintettel a Templom elleni {ll{sfoglal{s{ra – és ellenségei éppen ezt {llított{k a v{d központj{ba. 90 A hamis tanítókat rendes körülmények között valamilyen t{voli körzetbe sz{műzték; Jézus azonban a perben tanúsított viselkedésével maga hívta ki maga ellen a sokkal súlyosabb büntetést. A Deuteronomium 17. fejezete, különösen a 8.-tól a 12.-ig terjedő versek azt fogalmazz{k meg, hogy jogi és vall{si természetű nézeteltérésekben teljes körű vizsg{latot kell folytatni, majd többségi döntést kell hozni, és aki az érintettek közül nem fogadja el a döntést, az hal{llal lakol. A vit{zó kedvű és erős akaratú, de a törvény uralma alatt élő zsidós{g ennek a kikötésnek, amely „a l{zadó vén” bűneként v{lt ismeretessé, alapvető jelentőséget tulajdonított a t{rsadalom összetart{s{ban. Jézus tanult ember volt; ezért nevezte letartóztat{sa előtt Júd{s „rabbinak”. Ezért, amikor a szanhedrin – vagy m{s bírós{g – elé került, ő is „l{zadó vénnek” minősült, és amikor nem volt hajlandó védekezni, a bírós{g megsértésének bűnét is elkövette, és hallgat{s{val maga marasztalta el mag{t. Elsősorban a templomi papok, a s{mm{jita farizeusok és a szadduceusok érezték úgy, hogy Jézus tanai őket fenyegetik, és ők követelték, hogy az Ír{ssal összhangban végezzék ki. Jézus azonban nem lehetett bűnös, legal{bb is nem abban az értelemben, ahogyan a bűnt később Maimonidész a maga judaisztikus kódexében meghat{rozta, az pedig végképp tiszt{zatlan volt, hogy a zsidóknak joguk van-e végrehajtani a hal{los ítéletet. A kétségek eloszlat{sa végett küldték {t Jézust mint {llamellenes bűnöst Pilatushoz, a római procuratorhoz. Az ellene emelt v{d al{t{maszt{s{ra nem volt semmilyen bizonyíték, legföljebb az a feltevés, hogy a magukat Messi{snak mondók előbb-utóbb felkeltek az {llam ellen; ezért ezeket az önjelölt messi{sokat, ha valóban zavart keltettek, {ltal{ban tov{bbadt{k a római hatós{goknak. Pilatus vonakodott az elmarasztaló ítélettől, {m politikai okokból mégsem tehetett m{st. Ezért történt, hogy Jézust nem megkövezték, ahogy a zsidó törvény dikt{lta volna, hanem római szok{s szerint keresztre feszítették.91 A Jézus perét vagy pereit kísérő körülmények, abban a form{ban, ahogy az Újtestamentum evangéliumaiból ismerjük őket, valószínűleg szab{lytalanok voltak; 92 m{sfelől az is igaz, hogy kevés ismeretünk van a korabeli egyéb perekről, és amit tudunk, az is ugyanilyen szab{lytalannak tetszik.

Igaz{ból nem Jézus hal{l{nak a körülményei sz{mítanak, hanem az a tény, hogy széles körben egyre többen és egyre makacsabbul hittek a felt{mad{s{ban; ez pedig azon túl, hogy óri{si jelentőséggel ruh{zta fel erkölcsi és etikai tanít{sait, al{t{masztotta azt az {llít{s{t is, miszerint ő Isten Szenvedő Szolg{ja, tov{bb{ saj{tos eszkhatológi{j{t is hitelesítette. Jézus közvetlen tanítv{nyai felmérték hal{l{nak és felt{mad{s{nak fontoss{g{t mint „új testamentumét”, azaz az isteni terv mellett szóló tanús{gtételként, amelynek alapj{n minden ember új szövetséget köthetett Istennel. [m ha ezt az evangéliumot tov{bb akart{k terjeszteni, csak az {llt módjukban, hogy elismételjék Jézus mond{sait, és újra meg újra elmeséljék élettörténetét. Az igazi evangeliz{ló munk{t egy, a diaszpór{ból, nevezetesen Kiliki{ból sz{rmazó zsidó, a tarszoszi P{l végezte el, akinek csal{dja Galile{ból sz{rmazott, és aki visszatért Palesztin{ba, hogy az idősebb G{m{liélnél tanuljon. Farizeus neveltetése eredményeként megértette Jézus teológi{j{t, és mihelyt bizonyítva l{tta, hogy a felt{mad{s igaz, és Jézus joggal mondotta mag{t Krisztusnak, magyar{zni kezdte a tanokat. Gyakran {llítj{k, hogy P{l valój{ban „feltal{lta” a kereszténységet, amikor Jézus etikai tanít{sait {tültette egy új, a helleniz{lt diaszpóra szellemiségében gyökerező teológi{ba. A „hús” és a „szellem” közötti megkülönböztetését Philo test-lélek dichotómi{j{hoz hasonlított{k,93 tov{bb{ arra hivatkoztak, hogy a Krisztuson P{l olyasmit ért, ami megfelel Philo „logosz{nak”. Philo azonban absztrakciókban gondolkodott, P{l sz{m{ra pedig Krisztus valós{g volt.94 Amikor testről és lélekről beszélt, Philo az emberi természeten belül lej{tszódó küzdelemre gondolt, P{l viszont szellemről és húsról beszélve a külvil{gra utalt – a hús az ember volt, a szellem pedig Isten – vagy Krisztus.95 Az igazs{g minden bizonnyal az, hogy Jézus is, P{l is a palesztinai judaizmusból v{lt ki. Egyikük sem a helleniz{lt diaszpóra fogalmait képviselte. Mindketten új és lényegében azonos teológi{t hirdettek. Jézus új testamentumot jövendölt, saj{t, „sokakért” kiontott vére és felt{mad{sa {ltal.96 P{l azt tanította, hogy a prófécia beteljesült, hogy a Krisztus Jézusban öltött testet, és hogy ez{ltal Új Szövetség jött létre és terjed ki mindazokra, akik hisznek benne. Sem Jézus, sem P{l nem tagadta a Törvény erkölcsi vagy etikai értékét; puszt{n csak kiemelték lényegét a maga történelmi kontextus{ból, amelyet mindketten elavultnak tartottak. Durva leegyszerűsítés azt mondani, hogy a tettek {ltali (azaz a Törvény betart{s{val elért) üdvözüléssel szemben P{l az isteni kegyelem {ltali üdvözülést prédik{lta. P{l valój{ban azt mondta, hogy az ember jótetteivel v{lik alkal-

mass{ az Új Szövetségre, de a jótettek önmagukban még nem vívj{k ki az üdvözülést, amelyet Isten kegyelméből lehet elérni. Mind Jézus, mind P{l igazi zsidók voltak abban az értelemben, hogy a vall{st történelmi eseménysorként fogt{k fel, de megszűntek zsidók lenni, amikor ehhez a sorhoz új eseményt illesztettek. Ahogy P{l mondta: amikor a Krisztus Jézusban testet öltött, a Tóra alapjai megsemmisültek. Volt idő, amikor az isteni kegyelmet az eredeti zsidó szövetség eszközölte ki – ez azonban többé nem {llja meg a helyét. Isten terve megv{ltozott. Az üdvözülés mechanizmusa imm{r az Újtestamentumban, a Krisztusba vetett hitben keresendő. A szövetség keretében [brah{mnak tett ígéretek m{r nem vonatkoznak [brah{m mai lesz{rmazottaira, hanem egyedül csak a keresztényekre: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, teh{t az [brah{m magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.”97 Jézus vitatta, P{l pedig nyomatékosan tagadta a judaizmus alapvető üdvözülési folyamat{t: a kiv{lasztotts{got, a szövetséget, a Törvényt. Mindezek hat{lyon kívül kerültek, fölöslegessé v{ltak, érvényüket vesztették. A komplex teológiai folyamat egyszerűen summ{zható: Jézus feltal{lta a kereszténységet, P{l pedig hirdette. Krisztus és a keresztények ekként megfosztott{k a judaizmust potenci{lis egyetemességétől és örökségétől. Jézus Krisztus maga arra törekedett, hogy betöltse a megjövendölt isteni küldetést: „Tebenned {ldatik meg a föld minden nemzetsége.” P{l ezt az evangéliumot terjesztette a diaszpóra zsidós{ga között és a mellettük élő pog{ny közösségekben. Elfogadta Jézus palesztinai univerzalizmus{nak logik{j{t, és {ltal{nos univerzalizmuss{ fejlesztette, de ezen túlmenően tagadta a régi kategóri{k létezését. „Levetkezte” „amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt”, kiiktatta a kor{bbi kiv{lasztotts{got és a Törvényt, és „felöltötte” az Új Szövetséget, és új v{lasztottj{t, az „új embert”, akit Isten a maga képére teremtett, és akit egyedül ez hat{roz meg. Az emberek egyedül emberi mivoltuk révén esélyesek a hitre és a kegyelemre: „Ahol nincs többé görög és zsidó, körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.”98 Bizonyos értelemben teh{t megjelent az az univerzalista reformprogram, amelyet a szeleukida korszak hellenisztikus reformerei képviseltek. De míg Menelaosz és szellemi szövetségesei fölülről akart{k megvalósítani az egyetemességet, szövetségben a hatalommal és a gazdags{ggal, a hadseregekkel és az adószedőkkel – és ezzel a közösség java részét, nem utolsósorban a szegényeket törvényszerűen taszított{k a Tóra rigorist{inak karj{ba –, Jézus és P{l alulról l{ttak neki az

egyetemesség érvényesítésének. Jézus tanult zsidó volt, aki azt mondta, hogy nincs szükség tanul{sra; aki a Törvény lényegét nem annak betűiben, hanem a szellemében l{tta; és aki mindennek következtében a tanulatlanokat, a tudatlanokat, a lenézetteket, az {m h{{rec-et ölelte mag{hoz, sőt őket tette meg a maga kiv{lts{gos v{lasztóiv{. P{l pedig elvitte ezt az üzenetet azokhoz, akik mindenestül kívül {lltak a törvényen. A helleniz{ló reformerekkel ellentétben ő utat tal{lt egy olyan érzelemhez, amely mélyen gyökerezett a judaizmusban, Jahve ősi vall{s{ban, egy olyan erőhöz, amely a szövetségbe vetett hitnek úgyszólv{n a lényegi p{rlata volt: ahhoz a gondolathoz, mely szerint Isten majd felborítja a vil{g fenn{lló rendjét, gazdagg{ teszi a szegényeket és erőssé a gyengéket, az {rtatlant segíti a bölccsel szemben, és felemeli az alacsonyrendűeket. Ezt a mozzanatot egyetlen zsidó sem ecsetelte olyan ékesszólóan, mint P{l, aki e téren még Jézust is túlsz{rnyalta. Így h{t az a vall{s, amelyet P{l prédik{lt, nemcsak egyetemes volt, hanem forradalmi is – hab{r ez a forradalom spiritualiz{lt volt, és nélkülözte az erőszakot. Ezt az üzenetet hatalmas sokas{g v{rta befogad{sra készen. A diaszpóra, amelyet P{l és m{sok oly lelkesen bej{rtak, rendkívül kiterjedt volt. Sztrabón római földrajztudós szerint a zsidós{g az egész lakott vil{gban jelentékeny hatalom. Csak Egyiptomban egymillió zsidó élt. Alexandri{ban, amely Róma ut{n valószínűleg a vil{g legnagyobb v{rosa volt, öt negyedből kettőben ők voltak többségben, de sz{mosan éltek Kürénében és Berenikében, Pergamonban és Milétoszban, Szardiszban, a phrügiai Apame{ban, Cipruson, Antiokhi{ban, Damaszkuszban és Epheszoszban, valamint a Fekete-tenger mindkét partj{n. Róm{ban m{r kétsz{z évvel kor{bban letelepedtek, és tekintélyes kolóni{t alkottak, Róm{ból pedig kirajzottak az it{liai v{rosokba, majd Galli{ba és Hispani{ba, és a tengeren {t Északnyugat-Afrik{ba is. A diaszpóra zsidós{g{ból sokan mereven j{mborok voltak, és hívek maradtak a maga teljes szigor{ban értelmezett Tór{hoz, m{sok azonban alig v{rt{k, hogy meggyőzzék őket: hitük lényege megmarad, sőt megerősödik akkor is, ha elhagyj{k a körülmetélést és a seregnyi régi, mózesi törvényt, amely megnehezítette az életet a modern t{rsadalomban. Még ink{bb megértek az {ttérésre azok a j{mbor pog{ny tömegek, amelyek közel éltek a diaszpóra zsidó közösségeihez, de eddig elz{rkóztak tőlük, éppen mert nem tudt{k elfogadni azokat a szab{lyokat, amelyeket most a keresztények fölöslegesnek nyilv{nítottak. Eljött az etikai monoteizmus ideje. Ez zsidó eszme volt, a kereszté-

nyek azonban elterjesztették a nagyvil{gban, és ezzel megfosztott{k a zsidókat elsőszülöttségi joguktól. A kereszténység és a judaizmus ketté{gaz{sa fokozatosan ment végbe, és a folyamatot bizonyos mértékig maguknak a zsidóknak a tettei hat{rozt{k meg. A Makkabeusok reformprogramj{nak eltipr{sa ut{n a judaizmus a mózesi törvény szigorú és erőszakos alkalmaz{sa körül konszolid{lódott; e h{ttér előtt született meg és eresztett mind mélyebb gyökereket a zsidó kereszténység. Ugyanekkor a zsidó rigorizmus mindink{bb hajlott az erőszakra, és amikor Kr. u. 66-70ben a zsidók törvényszerűen összecsaptak a görög-római vil{ggal, a judaizmus keresztény {ga végleg elszakadt a zsidó törzstől. Jézus Krisztus legkor{bbi jeruzs{lemi követői minden kétséget kiz{róan zsidónak tekintették magukat, és még Istv{n is, aki közülük a legszélsőségesebb volt, beérte azzal, hogy felt{masztotta a régi reformprogram némely szellemi alapelvét. A szanhedrin előtt elmondott hosszú védőbeszédében a reformereknek azt a nézetét hangoztatta, hogy Istent nem lehet a Templomban helyhez kötni: „De ama Magass{gos nem kézzel csin{lt templomokban lakik, mint a próféta mondja: a menny nékem ülőszékem, a föld pedig az én l{baimnak zs{molya: micsoda h{zat építhettek nékem? azt mondja az Úr, vagy melyik az én nyugodalmamnak helye?” De m{r következő mondat{ban „körülmetéletlen szívűeknek és fülűeknek” – azaz rossz zsidóknak – bélyegzi v{dlóit, és mind Istv{nnak ez a t{mad{sa, mind a megkövezés {ltali kivégzése a judaizmus keretein belül helyezkedik el.99 Az Apostolok cselekedeteinek 15. fejezete vil{goss{ teszi, hogy P{l missziój{nak kezdetén a jeruzs{lemi keresztények között sok volt a farizeus, aki úgy vélekedett, hogy még a pog{ny konvertit{kat is körül kell metélni, és P{l csak nagy nehézségek {r{n szerzett mentességet a maga ny{j{nak.100 Júde{ban Krisztus zsidó követőit – mert ők minden bizonnyal így nevezték volna magukat – tov{bbra is körülmetélték, és egészen a Kr. u. 66-70-ben bekövetkezett katasztróf{ig sok tekintetben a mózesi törvényt is betartott{k. A római uralom elleni két nagy zsidó l{zad{st nem csup{n úgy kell szemlélnünk, mint egy gyarmatosított népnek a vall{si nacionalizmus {ltal ihletett felkelését, hanem úgy is, mint zsidók és görögök közti faji és kultur{lis összeütközést. A zsidó irodalomra a Kr. e. 2. sz{zadtól fogva oly jellemző idegengyűlölet és hellenizmusellenesség teljes mértékben viszonz{sra tal{lt. Ókori antiszemitizmusról beszélni nem volna szabatos, hiszen mag{t a kifejezést is csak 1879-ben tal{lt{k ki. Mindazon{ltal antiszemitizmus, ha nem nevezték is így, létezett, és

jelentősége egyre nőtt. „[brah{m gyermekei” az ókor legősibb szakasz{ban is „idegenek és jövevények” voltak, és magukat annak is tekintették. Sz{mos ilyen csoport volt – az izraelit{kat mag{ban foglaló habiri csoport csak egy volt a sok közül –, és egy sem örvendett népszerűségnek. A zsidók ellen ir{nyuló specifikus ellenségesség azonban, amely a Kr. e. első ezredév m{sodik felében kezdett kibontakozni, a zsidó egyistenhitnek és t{rsadalmi következményeinek volt az eredménye. A zsidók nem ismerhették és nem is ismerték el m{s istenek létét, és nem is tanúsítottak ir{ntuk tiszteletet. A zsidó hit m{r Kr. e. 500-ban is felettébb ősinek sz{mított, és olyan ókori elj{r{sokat és tabukat őrzött, amelyekről m{sutt m{r rég letettek, de a zsidók, egyre merevebb vezetőik ösztönzésére, tov{bbra is tiszteletben tartott{k őket. A körülmetélés mindenki m{stól megkülönböztette őket, a görög-római vil{g pedig barb{rnak és undorítónak tal{lta ezt a szok{st, b{r a körülmetélés legal{bb nem g{tolta meg a t{rsadalmi érintkezést – az étrendre és a tisztas{gra vonatkozó ősi zsidó törvények azonban éppen ehhez az eredményhez vezettek, és ez a tényező tal{n minden m{sn{l ink{bb gerjesztette a zsidó közösségek ir{nti ellenséges indulatokat. Az ókori antiszemitizmus gyökerét teh{t, egy szóba sűrítve, az „idegenségben” kell keresnünk – a zsidók nemcsak hogy bev{ndorlók voltak, de még el is hat{rolódtak a többiektől.101 Abderai Hekateiosz, aki a Kr. e. 4. sz{zad vége előtt – sz{zötven évvel a Szeleukid{kkal való összeütközést megelőzően – alkotott, sok szempontból elismerően szólt a zsidókról és a judaizmusról, de g{ncsolta őket rendellenes életmódjukért, amelyet „bar{ts{gtalan és emberellenes életform{nak” nevezett.102 Ahogy mind szélesebb körben terjedtek az emberiség egységét hirdető görög eszmék, úgy tekintettek mindink{bb ellenszenvvel a zsidóknak arra a szok{s{ra, hogy a nem zsidókat tiszt{talannak minősítsék és tilts{k a velük való h{zass{gkötést; ilyenkor gyakran sújtottak őket a „mizantróp” jelzővel. Figyelemre méltó, hogy Babilóni{ban, ahov{ a görög eszmék nem hatoltak be, nem vették rossz néven a nagy zsidó közösség elkülönülését – Josephus szerint ott nem honosodtak meg a zsidóellenes érzelmek.103A görögök a maguk oikumenéjét, azaz a civiliz{lt vil{got (mint az azon túl uralkodó chaos ellentétét), ahol az ő eszméik kerekedtek felül, sok fajból {lló, soknemzetiségű t{rsadalomként fogt{k fel, azokat pedig, akik ezt a vil{got nem voltak hajlandók elfogadni, az ember ellenségeinek tartott{k. A mózesi judaizmus elleni nagy offenzív{j{ban Antiokhosz Epiph{nész megesküdött r{, hogy eltörli „az emberiséggel szemben ellenséges” zsidó törvényeket, és disznót {ldozott a zsidó

szent könyvek fölött.104 Kr. e. 133-ban Antiokhosz Szidétész szeleukida uralkodónak tan{csadói azt javasolt{k, hogy Jeruzs{lemet le kell rombolni, a zsidó népet pedig meg kell semmisíteni, mivel ők a föld egyetlen népe, amely nem hajlandó közösködni az emberiség többi részével. Az irodalomba besziv{rgó antiszemita érzületet jelentős részben az az agresszívnek tartott mód v{ltotta ki, ahogyan a zsidók vall{suk történetét {br{zolt{k. A Kr. e. 3. sz{zadban Manetho egyiptomi pap megírta orsz{g{nak történetét; a munka néh{ny részlete Josephus A zsidók története című munk{j{ban maradt r{nk. Manetho többek között az exodusról szóló zsidó besz{molót t{madja; ő és m{s egyiptomi értelmiségiek minden bizonnyal mélyen sértőnek tal{lt{k ezt a verziót, és ugyanebben a hangnemben v{laszoltak r{. Manetho {br{zol{s{ban az exodus nem csodaszerű megmenekülés volt, hanem egy lepratelep lakóinak és m{s fertőzött csoportoknak a kiűzetése. Amikor Manetho szerint Mózes (akit ő reneg{t egyiptomi papnak {br{zol, Osarsiph néven) elrendelte, hogy a zsidók „csak saj{t szövetségük tagjaival tarthatnak kapcsolatot”, a görög v{dat visszhangozza a zsidók „mizantrópi{j{ról”; de nyilv{nvaló, hogy az egyiptomi antiszemitizmus megelőzte Egyiptom görög meghódít{s{t. Manetho kor{tól keltezhetjük az első antiszemita r{galmakat és kital{ciókat. Ezeket különböző görög szerzők visszhangozt{k és fejlesztették tov{bb, azt {llítva, hogy a mózesi törvények parancsa értelmében a zsidók semmilyen néppel, de különösen a görögökkel szemben nem tanúsíthatnak jóindulatot. A zsidóknak címzett bír{latok hangja különösen felerősödött, amikor létrejött a hasmóneus kir{lys{g, és vall{si elnyom{st gyakorolt a görög-pog{ny v{rosok felett. Széles körben terjesztették az egyiptomi r{galmakat, és arra hivatkoztak, hogy a zsidóknak nincs semmiféle jogcímük Palesztin{ra – mindig is haz{tlan v{ndorok voltak, és júdeai tartózkod{suk múló epizód csup{n. A zsidók v{laszképpen azt hangoztatt{k, hogy Izrael orsz{g{t Isten aj{ndékozta a zsidóknak: a Kr. e. 1. sz{zadban keletkezett apokrif Salamon bölcsességének 12. fejezete a föld eredeti lakóit gyermekgyilkosoknak, kannib{loknak és gyilkosoknak, leírhatatlan dolgok művelőinek, „a kezdetektől fogva el{tkozott fajnak” bélyegzi.105 A zsidókról szóló meséket, ak{rcsak a modern korban, valahogy an kiötölték, hogy azt{n vég nélkül ismételgessék őket. A meg{llapít{s, miszerint a zsidók szamarakat im{dnak, és a Templomukban szam{rfejet tartanak, legal{bbis a Kr. e. 2. sz{zadra nyúlik vissza. Felhaszn{lta m{r Apollóniosz Molon, aki elsőnek írt kiz{rólag a zsidók

ellen ir{nyuló tanulm{nyt, később pedig szerepelt Poszeidónioszn{l, Démokritoszn{l, Apionn{l, Plutarkhoszn{l és Tacitusn{l – az utóbbi annak ellenére ismételte meg, hogy nagyon jól tudta: a zsidók soha nem im{dtak képm{sokat.106 Egy tov{bbi legenda szerint a zsidók titkos ember{ldozatokat mutatnak be a Templomukban: ezért nem léphet be oda senki. Tov{bb{ azért kerülik a disznókat, mert hajlamosabbak a lepr{ra – ebben a v{dban Manetho r{galma visszhangzik. Tov{bb{, ismét csak mint a modern időkben, az antiszemitizmust nem csup{n a közönséges mendemonda, hanem az értelmiség tudatos propagand{ja is fűtötte. A Kr. e. 1. sz{zadban a folyamatosan növekvő zsidóellenes érzületet nagymértékben az írók, közülük is többnyire a görögök szított{k. A rómaiak, egykor a zsidók szövetségesei, kezdetben kiv{lts{gokat adom{nyoztak a nagyv{rosi zsidó közösségeknek – péld{ul a s{bb{ti munkaszünet jog{t. 107 Amikor azonban létrejött a cs{sz{rs{g és bevezették a cs{sz{rok im{dat{t, a kapcsolatok gyorsan megromlottak. A zsidók elutasított{k az {llami kultusz formas{gait, a rómaiak pedig ebben nem puszt{n a görögök {ltal is felh{nytorgatott zsidó elz{rkóz{s és udvariatlans{g jelét l{tt{k, hanem az aktív illojalit{s megannyi péld{j{t; a görög értelmiség pedig mohón korb{csolta fel a hivatalos római ellenségességet. Alexandria, ahol a zsidó közösség kivételesen népes és a görög-zsidó viszony különösen feszült volt, az antiszemita propaganda központj{v{ v{lt. Hírhedett bajkeverő volt Lüszimakhosz, az alexandriai könyvt{r vezetője. Egy ottani zavarg{s ut{n Claudius cs{sz{r megerősítette ugyan a zsidók jogait, de nyilv{nosan figyelmeztette a zsidókat, hogy ésszerűbb magatart{st kell tanúsítaniuk m{sok vall{sa ir{nt. 108 Fennmaradt egy papüroszra írt rendelete, amelyet Alexandri{ba küldött; ebben közli a zsidó közösséggel, hogy amennyiben vall{si türelmetlenséget tanúsítanak, úgy b{nik majd velük, mintha „pestist terjesztenének szerte a vil{gban” – íme Manetho v{djainak újabb visszhangja.109 Az antiszemita görög értelmiség nem érte be, Apion módj{n, v{dak terjesztésével, hanem módszeresen mérgezte az uralkodók gondolkod{s{t is. Nero cs{sz{r péld{ul személy szerint nem mutatott ellenségességet a zsidók ir{nt, sőt egy talmudi hagyom{ny prozelit{nak {llítja be – {m görög tanítója, Chaeremon közismert antiszemita volt. Nagy Heródes hal{l{tól kezdve a zsidók és Róma közti viszony növekvő mértékben romlott, b{r unok{j{nak júdeai uralma rövid időre meg{llította ezt a folyamatot. A l{zad{s m{r a cs{sz{rkultuszt erőszakkal kikényszerítő Caligula uralkod{sa (Kr. u. 37-41) alatt bekövetkezhetett volna, ha a cs{sz{r jókor jött meggyilkol{sa nem veszi

elejét. A fejleményekben kétségkívül szerepet j{tszott az apokaliptikus zsidó nacionalizmus is, ahogy Tacitus ezt egyértelműen meg is fogalmazza: „A legtöbb zsidó meggyőződése szerint az ősi papi ír{sokban meg van írva, hogy azokban az időkben a Kelet hatalma gyarapodni fog, és a Júde{ból sz{rmazóké lesz a vil{g.”110 De ugyanilyen fontos volt a görögök és a zsidók között egyre növekvő gyűlölet. A palesztinai elit a helleniz{lt pog{nyok közül került ki; nem a zsidók adt{k a gazdagokat és a kereskedőket, hanem ők, mint ahogy ők voltak a helyi köztisztviselők és az adószedők is. A római helyőrségek legtöbb katon{j{t is a helleniz{lt v{rosok, mint Caesarea és a szamarit{nus Szebaszté pog{ny lakosaiból toborozt{k. M{rmost ak{r az alexandriai görögök, a palesztinai hellének is híresek voltak antiszemitizmusukról: Caligul{t javnei és askeloni görög nyelvű személyek vették r{ zsidóellenes rendszab{lyaira.111 Róma elég oktalanul ragaszkodott hozz{, hogy júdeai procuratorait görögül beszélő pog{ny körzetekből v{laszsza ki – az utolsó és legérzéketlenebb, Gessius Florus a görög Kis[zsi{ból sz{rmazott. A római uralom a Kr. u. 1. sz{zad Palesztin{j{ban otromba volt és sikertelen. Amellett Róma idült fizetésképtelenségben is szenvedett, és időnként nagy felh{borod{s közepette csapolta meg a Templom kincst{r{t, {llítólagos adóelmarad{sra hivatkozva. Sz{mos rablóbanda gar{zd{lkodott büntetlenül; létsz{mukat csak növelték a csődbe jutottak és a politikai elégedetlenkedők. Sok gazda reménytelenül eladósodott. A vegyes, görög és zsidó lakoss{gú v{rosokban a légkör érezhetően feszült volt. Ennek megfelelően a l{zad{s Kr. u. 66-ban nem Jeruzs{lemben, hanem Caesare{ban tört ki, egy görög-zsidó pert követően, amelyet a görögök nyertek meg. Ennek örömére a zsidó negyedben pogromot rendeztek, amelyet a görögül beszélő római helyőrség tétlenül eltűrt. A hír nagy felzúdul{st keltett Jeruzs{lemben, és a nyugtalans{g csak fokozódott, amikor Florus ezt a pillanatot v{lasztotta a Templom kincst{r{nak újabb megdézsm{l{s {ra. Kitört a harc, a római csapatok fosztogattak a felsőv{rosban, a Templom papjai beszüntették a Róma népe és cs{sz{ra tiszteletére rendezett {ldozatokat, és a mérsékelt és milit{ns zsidók között heves vit{k dúltak. Jeruzs{lem megtelt dühös és bosszúszomjas zsidó menekültekkel, akiknek v{rosaiban a görög többség megt{madta a zsidó negyedeket, és felégette h{zaikat. Ez a mozzanat a szélsőségesek jav{ra billentette a mérleget: a római helyőrséget megt{madt{k és lemész{rolt{k. Így h{t a nagy l{zad{s görögök és zsidók faji és polg{rh{borúja volt. Polg{rh{ború tört ki azonban a zsidók között is, mert, ak{rcsak a Makkabeusok idején, a nagy

részben helleniz{lt zsidó felsőbb rétegeket a görögök bűneivel azonosított{k. Amikor Jeruzs{lemben a radik{lis nacionalist{k kerekedtek felül, nyomban a gazdagok ellen fordultak, s egyik első lépésük az volt, hogy felgyújtott{k a Templom iratt{r{t hadd vesszen oda minden adóss{glevél. A Kr. e. 66-ban kirobbant nagy l{zad{s és Jeruzs{lem ostroma a zsidó történelem egyik legfontosabb és legszörnyűségesebb eseménye, amely sajn{latos módon igen hi{nyosan van dokument{lva. Tacitus hosszú besz{molót hagyott a h{borúról, {m ebből csak töredékek maradtak fenn. A rabbinikus besz{molók anekdot{kból {llnak, amelyek történelmi kontextusa hom{lyos vagy puszt{n a képzelet szülötte. Nagyon kevés az epigrafikus vagy régészeti bizonyíték is.112 Egyetlen forr{sunk lényegében Josephus, ő pedig elfogult, ellentmond{sos és mindenestül megbízhatatlan. Az események menete nagyj{ból a következő. A jeruzs{lemi helyőrség lemész{rl{sa ut{n Cestius Gallus, a Szíri{ban székelő római legatus, nagy haderőt gyűjtött össze Akkóban, és megindult a v{ros ellen. Amikor elérte a külső negyedeket, meghökkentette a zsidó ellen{ll{s ereje, és elrendelte a visszavonul{st, amely fejvesztett meneküléssé v{ltozott. Ekkor Róma a kezébe vette a dolgokat, és hatalmas erővel lépett fel: nem kevesebb, mint négy légiót összpontosított Júde{ra – az ötödiket, a tizediket, a tizenkettediket és a tizenötödiket –, élükre pedig a birodalom egyik legtapasztaltabb hadvezérét, Titus Flavius Vespasianust nevezte ki. Vespasianusnak nem volt sürgős; mag{ra hagyta Jeruzs{lemet, amíg meg nem tisztította a tengerpartot és helyre nem {llította hadt{pvonalait; ezut{n elfoglalta a zsidó kézen lévő erődítmények többségét, és pacifik{lta a vidéket. Kr. u. 69-ben Vespasianust cs{sz{rr{ v{lasztott{k, ő pedig az év végén visszautazott Róm{ba, a hadj{rat végső f{zis{t legidősebb fi{ra, a huszonkilenc éves Titusra hagyva, aki Kr. u. 70-ben, {prilis és szeptember között, ostrom al{ vette, majd elfoglalta Jeruzs{lemet. Josephus kiemelkedő szerepet j{tszott ezekben az eseményekben, és két különböző besz{molót hagyott róluk. A zsidó h{ború című munk{ja, amely részletes leír{st ad a 66 és 70 közötti eseményekről, és bevezetőként feldolgozza a palesztinai zsidók történetét a Makkabeusoktól kezdődően, nagyrészt még a Vespasianus örökébe lépő Titus életében íródott. Ezut{n, mintegy húsz év múlva, Josephus befejezte m{sik, A zsidók története című munk{j{t, amely a Teremtéstől kezdve (s főképpen a Bibli{ra alapozva) Kr. u. 66-ig írja le a zsidók egész történetét, de függelékként egy önéletrajzi jellegű Vit{-t is tartalmaz. A H{ború és az Önéletrajz között sok az ellentmond{s.113 Az ókor legtöbb

történésze tendenciózus indítékok alapj{n dolgozott. Josephusszal az a baj, hogy a két munka között megv{ltoztak az indítékai. Az Önéletrajzban péld{ul v{laszolt arra a t{mad{sra, amely Tiberiasi Justus zsidó szerző részéről érte.114 A szemléletv{lt{s legfőbb oka azonban abban rejlett, hogy Josephus eleven péld{ja egy olyan jelenségnek, amely a sz{zadok folyam{n szinte mindennapiv{ v{lt: tehetséges zsidó fiatalemberek ifjúkorukban elfogadt{k a kor modernségét és kifinomults{g{t, hogy azt{n idősebb éveikben visszatérjenek zsidó gyökereikhez. Josephus római apologétaként kezdte irodalmi p{lyafut{s{t, hogy azt{n m{r-m{r zsidó nacionalistaként fejezze be. Ezért, ahogy Josephus egy közelmúltbeli elemzője megjegyezte, könnyű besz{molója hitelét al{{sni, de jószerével lehetetlen egy helyt{lló besz{molóval pótolni.115 Milyen megvil{gít{sban mutatja h{t be Josephus a zsidó történelemnek ezt a tragikus fejezetét? Az {tfogó benyom{s az, hogy a zsidók mindvégig kibékíthetetlenül meg voltak osztva, és sz{mos p{rthoz tartoztak. A helyőrség lemész{rl{sa, amelylyel az események megkezdődtek, egy törpe kisebbség műve volt. Az arisztokrata elemek csak akkor hat{rozt{k el, hogy sereget gyűjtenek. amikor Cestius Gallust visszaverték és haderejét elpusztított{k; de indítékaik még ekkor is eltérőek voltak. Céljuk minden bizonnyal az volt, hogy tov{bb korm{nyozzanak, kiv{rva a fejleményeket. Ez okból bronz pénzérméket öntöttek – sékelt, félsékelt és aprópénzt. Josephust, aki főbb rangú papként az egyik arisztokrata, Ele{z{r ben Anani{sz h{z{hoz tartozott, két m{sik pappal együtt Galile{ba küldték, hogy felkészítsék a lakoss{got az összecsap{sra. Josephus azt tapasztalta, hogy alakoss{g zöme ellenzi a h{borút. A parasztok ugyanis gyűlölték a bandit{kat (köztük a zsidó ultranacionalist{kat), mint a v{rosokat. Igaz, a rómaiakat sem kedvelték, de hadakozniuk sem akaródzott ellenük. A v{rosok közül Szephorisz rómaip{rti volt, Tiberias megosztott, Gabara pedig a felkelők egyik vezérének, Giszkalai J{nosnak a p{rtj{n {llt. Josephus azt mondja, ő megprób{lta egyesíteni a v{rosokat, a parasztokat és a harami{kat, de kudarcot vallott; a parasztok nem akartak be{llni a hadseregbe, és ha besorozt{k őket, megszöktek. Ezért visszavonult Heródes régi, jotapatai erődjébe, majd jelképes ellen{ll{s ut{n megadta mag{t Vespasianusnak. Ettől kezdve a rómaiakat szolg{lta, először mint tolm{cs Jeruzs{lem ostrom{n{l, később mint propagandista. Ugyanazt hirdette, mint Jeremi{s Jeruzs{lem első meghódít{sakor: minden Isten akarat{ból történik, és a rómaiak csak Isten eszközei – ezért ellenük harcolni nemcsak ostobas{g, hanem bűn is.116

Amikor Josephus ezt a hosszú, kegyetlen és katasztrof{lis h{borút a két félen belüli csekély sz{mú, rosszindulatú kisebbség művének tekintette, valószínűleg igaza volt. Később bel{tta, milyen erőteljes a vall{si és politikai jogokra t{masztott zsidó követelés, bizonyos tisztelet ébredt benne a Makkabeusok ir{nt, és büszke örömmel szemlélte a zsidó külön{ll{si törekvéseket. Mindazon{ltal eredeti {llít{sa, mely szerint Jeruzs{lem ellen{ll{sa esztelenség volt, érvényes marad. Titusnak hatvanezer ember és a legmodernebb ostromfelszerelés {llt rendelkezésére, tov{bb{ bízhatott az éhínségben és a zsidók megosztotts{g{ban is. A védőknek huszonötezer főnyi, de csoportokra bomlott haderejük volt. Az Ele{z{r ben Simon vezette zelót{k tartott{k az Antonia-erődöt és a Templomot; a szélsőséges Simeon ben Giora és sicariusai uralt{k a felsőv{rost; és Giszkalai J{nos alatt harcoltak az idumeiaiak és a vezér m{s p{rthívei. A polg{rok és menekültek tömegei tehetetlenül vergődtek ennek a megosztotts{gnak a csapd{j{ban. Josephus h{tborzongató részletességgel sz{molt be az ostrom végső szakaszairól. A rómaiak minden lépésnél harcra kényszerültek. Megrohamozt{k az Antonia-erődöt, majd bevették és felgyújtott{k a Templomot, egy hónappal később pedig Heródes fellegv{r{t. Az embereket eladt{k rabszolg{nak, leöldösték vagy arra a célra tartogatt{k, hogy a caesareai, antiokhiai és római arén{kban pusztuljanak el. Simeon ben Gior{t élve fogt{k el, majd Róm{ba sz{llított{k Titus diadalmenetéhez, hogy azt{n a Forumon kivégezzék. A Forumon még ott {ll Titus diadalíve, amelynek kövébe többek között belevésték az {ltala lefoglalt templomi menóra képét. Palot{j{ban ezen kívül ott őrizte a szentek szentjének elv{lasztófüggönyét és az ír{sok egy m{solat{t – b{rcsak fennmaradtak volna! Jeruzs{lem eleste ut{n csak h{rom zsidó ellen{ll{si központ maradt meg: Heródium, amelyet hamarosan ugyancsak bevettek a rómaiak; Machareus, amelyet Kr. u. 72-ben foglaltak el; és M{sz{d{, a júdeai sivatag szélén {lló l{tv{nyos, 1300 l{b magas szikla, amelyet Heródes Kr. e. 37 és 31 között nagyszab{sú erődítménnyé épített {t, és amelyet csak a Josephus {ltal „kígyóösvénynek” nevezett úton lehetett megközelíteni. A zsidók 66-ban foglalt{k el egy „hadicsel” segítségével; az epizód hőse Men{chem volt, a zelót{k alapító vezérének, a később forradalm{rként kivégzett Galileai Júd{nak a fia.117 Men{chemet azonban az {llandó jeruzs{lemi hatalmi harcok egyik szakasz{ban megölték, és a M{sz{d{ parancsnoki tiszte unokaöccsére, Ele{z{rra sz{llt. Amikor Flavius Silva római hadvezérnek Kr. u. 72 végén mégiscsak sikerült az erődöt körülz{rnia, odabenn kilenc-

sz{zhatvan felkelő és menekült volt, férfiak, nők és gyermekek egyar{nt. 1963 és 65 között Jig{él Jadin vezetésével egy csapat régész és a vil{g minden t{j{ról érkezett több ezer önkéntes részvételével alapos {sat{sok folytak a helyszínen, ezek eredményeként megelevenedtek az ostrom részletei. Silv{nak rendelkezésére {llt az egész tizedik légió, segédcsapatokkal és a zsidó hadifoglyok közül kikerült több ezer munk{ssal. M{sz{d{ bevétele lényegében hadmérnöki művelet volt, éppen olyan jellegű, amelyben a rómaiak közismerten jeleskedtek. Az erőd bevétele elkerülhetetlen volt, és amikor ez nyilv{nvalóv{ v{lt, Ele{z{r r{beszélte vagy r{kényszerítette a megmaradt védőket, hogy tömeges öngyilkoss{got kövessenek el; Josephus közli {llítólagos utolsó beszédét is. Két asszony és öt gyermekük egy barlangba rejtőzve élte túl a tragédi{t. A rakt{rhelyiségeket érintetlenül hagyt{k, hadd l{ss{k a rómaiak, hogy a tömeges öngyilkoss{got nem az élelmiszerhi{ny v{ltotta ki. Ruhafoszl{nyok, saruk, csontok és egész csontv{zak, kosarak, személyes t{rgyak töredékei, tov{bb{ a nacionalist{k {ltal vert pénzérmék, vértpikkelyek és nyilak a néma tanúi az ostromnak, és mindezek sokkal ékesszólóbban tanúskodnak a védők reménytelen hősiességéről, mint Josephus mégoly erőteljes leír{sa. A cserépdarabok között megtal{lt{k azokat is, amelyekkel valószínűleg az utolsó tíz túlélő kock{t vetett, hogy eldöntsék: melyikük legyen az, aki megöli a m{sik kilencet, és végül önmag{t. Bőséges bizonyítékok maradtak fenn az erőd zsinagóg{j{ban tartott istentiszteletekről; emellett tizennégy, bibliai, szekt{s és apokrif könyveket tartalmazó tekercs maradv{nyai tanúsítj{k, hogy a helyőrség katon{i istenfélő emberek voltak, akikre mély hat{st tett a zsidó irodalom rettenetes ereje.118 Jeruzs{lemből és falaiból az ostrom végére csak romok maradtak, a Templom elpusztult. [m a hét véres esztendő gy{szos élménye sem vetett véget a görög-zsidó összeütközésnek, és tov{bbra is élt a vall{sos érzés, amely a j{mbor zsidókat, öregeket és fiatalokat egyar{nt arra ösztönözte, hogy hevesen, b{r reménytelenül védelmezzék hitüket. Tov{bb terjedt az antiszemita gondolkod{s is. Jeruzs{lem elestét úgy emlegették, mint bizonyítékot arra, hogy Isten gyűlöli a zsidókat. Philosztratosz azt írja Vita Apollonii című művében, hogy amikor Júdeai Helena a v{ros bevétele ut{n győzelmi koszorút aj{nlott fel Titusnak, a cs{sz{r azzal utasította el az aj{ndékot, hogy nem érdem legyőzni egy olyan népet, amelyet még saj{t Istene is elhagyott. Ez a mond{s meglehetősen valószínűtlenül hangzik egy olyan hivat{sos katonai parancsnok részéről, aki kemény h{borúban nézett szembe egy fölöttébb elsz{nt ellenséggel – de jellegzetes péld{ja an-

nak az antiszemita propagand{nak, amely imm{r mindenütt felütötte a fejét. Horatius és Martialis tartózkodó volt a zsidók bír{lat{ban, Tacitus azonban valamennyi görög r{galmat összefoglalta. Kr. u. 100-tól kezdve a zsidókat egyre hevesebben t{madt{k, amiért fell{zítj{k az alacsonyabb néprétegeket, és új, romboló hat{sú eszméket terjesztenek – amely v{d a későbbi sz{zadokban is nagy visszhangot vert.119 Így a diaszpóra v{rosaiban egym{st érték a zavarg{sok, különösen a 115 és 117 közötti időszakban. Az utolsó zsidó felkeléseket a korm{nyzat ellenségességének az a hull{ma v{ltotta ki, amely a 128 és 132 között Keleten tartózkodó Hadrianus cs{sz{r alatt öntötte el a vidéket. A cs{sz{r, aki kezdetben rokonszenvezett a judaizmussal, később – tal{n Tacitus körének hat{s{ra – ellenségessé v{lt. [ltal{ban is elítélte a keleti vall{sokat, és különösen a körülmetélés keltett benne ut{latot, mert a kasztr{ció, az öncsonkít{s egy v{ltozataként fogta fel, és hal{lbüntetés terhe alatt tiltotta meg ezt a gyakorlatot. Hadrianus az egész Keleten p{nhellén politik{t vezetett be, és egyik terve az volt, hogy Jeruzs{lem romjain új, pog{ny polisz-t létesít, a Templom-hegyen pedig római templomot építtet Jupiternek. Cassius Dio, az a római történész, aki ezekre az évekre vonatkozóan a legfőbb forr{sunk, azt mondja: amíg Hadrianus Keleten tartózkodott, a zsidók nem mertek fölkelni, hab{r titokban fegyverkeztek, és rejtett erődítményeket is építettek. A területen két légió {llom{sozott. Mihelyt azonban Hadrianus elt{vozott, a júdeai zsidók lecsaptak, és Cassius Dio szerint „felkelt az egész vil{g zsidós{ga is, hogy csatlakozzék hozz{juk, és titokban vagy nyíltan sok bajt szerzett a rómaiaknak; sőt, még sok pog{ny is a segítségükre sietett.”120 A l{zad{s négy éven {t tartott, és Róma, ahogy Cassius Dio írja, súlyos veszteségeket szenvedett. Az egész birodalom területéről, így Britanni{ból és a Duna vidékéről is Palesztin{ba kellett ir{nyítani több légiót, minek következtében a zsidók végül nem kevesebb, mint tizenkét légióval néztek szembe. A római módszer ezúttal is lassú, de alapos és hatékony volt: először elv{lasztott{k egym{stól a l{zadók erőit, és az egyes bekerített tűzfészkeket a megad{sig éheztették, majd az ellen{ll{s megmaradt központjait is fokozatosan körülz{rt{k. A zsidók egy időre Jeruzs{lemet is megsz{llt{k, de a fal nélkül maradt v{ros védhetetlenné v{lt. Különböző erődök is voltak a kezükön; alagútrendszerüket, péld{ul a heródiumit, azóta felt{rt{k az {sat{sok. Főhadisz{ll{sukat a jelek szerint a főv{rostól délnyugatra elterülő júdeai dombvi-

déken, az akkori Bet{r v{ros{ban rendezték be; ez az utolsó erődítmény Kr. u. 135-ben jutott a rómaiak kezére. A l{zad{s méretei és kezdeti sikerei annak tudhatók be, hogy ez egyszer a zsidók vagy legal{bbis a harcban részt vevő elemek egységesek voltak, és egyetlen erős egyéniség vezette őket. Simon b{r Kochb{ vagy Kosziv{ a zsidó történelem egyik legrejtélyesebb alakja; m{r a neve vagy nevei is intenzív, de eldöntetlen vit{ra késztették a tudom{ny képviselőit. A v{llalkozóbb szellemű zsidó l{zadók, mint Galileai Júda, Messi{snak nevezték magukat, hogy több követőt toborozzanak – ez volt a legfőbb ok, amiért a rómaiak hajlandóak voltak keresztre feszíteni Jézus Krisztust. Az egyik ellenséges keresztény forr{s, Eusebius püspök szerint Simon is igényt tartott a Messi{s címére, és a Kochb{ vagy „csillag” név a Mózes negyedik könyvében tal{lható profetikus jövendölésre utalt: „Csillag sz{rmazik J{kóbból, és kir{lyi p{lca t{mad Izr{elből; és {ltalveri Mo{bnak oldalait, és összetöri Sethnek minden fiait.”121 Az egyik rabbinikus forr{s szerint a kor legnagyobb tudósa, [kív{ ben Joszéf rabbi122 (kb. Kr. u. 50-135) elismerte Simont Messi{snak. [kív{ t{rsadalmi szempontból érdekes eset, mert nagyon szerény sorból, az {m h{{rec-ből sz{rmazott, ír{studatlan csal{dból, és maga mondja, hogy hosszú időn {t p{sztorként kereste kenyerét, és irtózott a tudom{nyoktól. Később azt{n elképesztő tud{sra tett szert, de tov{bbra is szenvedélyesen érdeklődött a szegények sorsa ir{nt; tal{n ezért is csatlakozott a l{zad{shoz (m{rmint ha csatlakozott; a hagyom{nyt erősen vitatj{k). [m m{s rabbik nem követték péld{j{t. A jeruzs{lemi Talmud szerint, amikor [kív{ azt mondta Simonról, „Ez az ember a Messi{s, a kir{ly”, Joh{n{n ben Torta rabbi így v{laszolt: „Ó, [kív{, neked m{r régen fű nő az {llkapcsodból, és D{vid fia még mindig v{rat mag{ra.”123 Simon önmag{t nem „csillagnak”, hanem „Kosziv{nak” nevezte, és az {ltala veretett érmék nem tesznek említést a Messi{sról, hanem „Simon, Izrael n{szija” -ként (a. m. Izrael fejedelme) utalnak r{. Legfőbb szellemi tan{csadója nem [kív{ volt, hanem a nagyb{tyja, Modini Ele{z{r, akinek neve Simon néh{ny érméjén is megtal{lható; de a l{zad{s utolsó szakasz{ban a két férfi összekülönbözött, és az unokaöcs meggyilkoltatta Eleaz{rt.124 A töredékes bizonyítékokból úgy tűnik, mintha Simont a tanult zsidók igen csekély t{mogat{sban részesítették volna, és a végén elvesztette azt is, amit megszerzett. Az 1952 és 1961 között a júdeai sivatagban dolgozó régészek különböző helyeken, elsősorban az úgynevezett „levelek barlangj{ban” tal{ltak a felkeléshez kapcsolódó t{rgyakat és dokumentumokat. Sok héber,

arameus és görög nyelvű dokumentumot Simon nevében fogalmaztak és írtak al{. A leletekből kitetszik, hogy a l{zadók ortodox zsidók voltak, akik a kétségbeesett helyzet ellenére is azon f{radoztak, hogy betarts{k a mózesi törvényt – péld{ul a s{bb{tot, az ünnepeket, a papok és levit{k j{randós{g{nak kifizetését. De semmilyen jel nem utal arra, hogy Simon mag{t Messi{snak, felkentnek vagy b{rmilyen értelemben vett spiritu{lis vezérnek tartotta volna. A levelek azt mutatj{k, hogy kiterjedt területen uralkodott, és egyar{nt foglalkozott birtokok bérletével, a mezőgazdas{gi ell{t{ssal, valamint a vidék mozgósít{s{val annak érdekében, hogy h{borúj{hoz embereket és élelmet szerezzen. Minden tekintetben vil{gi uralkodó volt, „n{szi”, ahogy leveleiben mag{t nevezi, nyers, gyakorlatias, hajthatatlan és kegyelmet nem ismerő: „Tanúul hívom az Eget”, „l{ncra veretlek”, „ha nem engedelmeskedsz, megbűnhődsz érte”, „Jól élsz, eszel és iszol Izrael h{z{nak tulajdon{ból, és nem törődsz a testvéreiddel”.125 A „Csillag Fia” köré szőtt későbbi rabbinikus legend{knak a jelek szerint nincs valós{galapjuk. Simon ink{bb a modern cionista harcosnak volt a prototípusa: professzion{lis és mentes minden romantik{tól, olyan férfi, aki életében és hal{l{ban egyar{nt gerilla és nacionalista volt és maradt. Simon elesett Bet{rn{l. [kív{t elfogt{k, bebörtönözték, s végül hal{lra kínozt{k; a húst „vas fésűkkel” szaggatt{k le testéről. Cassius Dio szerint a l{zadókból „nagyon kevesen maradtak életben”. A rómaiak bosszúja félelmetes volt. Elpusztítottak ötven erődöt, ahol a l{zadók ellen{lltak, tov{bb{ kilencsz{znyolcvanöt v{rost, falut és mezőgazdas{gi települést. Cassius Dio azt írja, ötsz{znyolcvanezer zsidó halt meg a harcokban, „és sz{molatlanul vesztek el az éhezésben vagy tűz és kard {ltal. Jóform{n egész Júdea parlagon hevert.”126 A 4. sz{zad végén Szent Jeromos jegyzi fel Betlehemből: a hagyom{ny szerint a vereség ut{n annyi volt az eladó zsidó rabszolga, hogy egy emberért kevesebbet adtak, mint egy lóért. Hadrianus engesztelhetetlenül valósította meg azt a tervét, hogy a romba dőlt Jeruzs{lemet görög polisz-sz{ v{ltoztassa. Az óv{rosban hulladékkal töltette ki a gödröket, hogy a talaj egyenletes legyen. A v{ros hat{rain túlra sz{llíttatta a romokat, hogy az alattuk lévő szikl{hoz jutva terméskőre tegyen szert a fel{llítandó középületekhez. Az új v{ros épült elsőnek nagyj{ból azon a helyen, ahol most a jeruzs{lemi óv{ros {ll. Az északról Jeruzs{lembe vezető főút a mai Damaszkuszi kapun{l torkollt a v{rosba; a keleti főkaput, amelyet később Szent Istv{n kapuként ismertek, diadalív keretezte – ennek romjai ma is l{thatók. Az új v{ros neve Aelia Capitolina lett, és görög

nyelvű lakoss{ggal telepítették be; zsidóknak hal{lbüntetés terhe mellett tilos volt a belépés. Meglehet, ezt a rendelkezést nem vették túl komolyan, és a 4. sz{zad közepén, a pog{nys{gba visszaeső Julianus cs{sz{r alatt el is törölték. Annyi bizonyos: a zsidók módj{t ejtették, hogy a v{ros lerombol{s{nak évfordulój{n felkeressék a régi romoknak azt a részét, amely ma Siratófalként ismert. Jeromos a Sofóni{shoz írott Komment{rj{ban megrendítő és brut{lis képet fest erről a zar{ndoklatról:
Jeruzs{lem pusztul{s{nak napj{n szomorú menet érkezik l{togatóba: roskatag, töpörödött nők és rongyokba öltözött, az évek súlya alatt görnyedő öregemberek, akik testükön és ruh{zatukon viselik az Úr haragj{nak nyomait. A sz{nalmas teremtmények nagy tömegben gyűlnek össze, és az Úr ragyogó keresztf{ja és szipork{zó felt{mad{sa alatt, egy, az Olajf{k hegyéről odafénylő, kereszttel díszített hull{mzó z{szló előtt sírnak a Templom romjai fölött. És mégsem érdemelnek sz{nalmat. 127

A 70-es és a 135-ös évnek ez a két katasztróf{ja véget vetett az ókori zsidó {llamis{g történetének. Az összeoml{s két azonnali és nagy történelmi jelentőségű következménnyel j{rt. Az első a judaizmusnak és a kereszténységnek végérvényes kettév{l{s a volt. P{l, akinek ír{sai a Kr. u. 50 körüli évtizedből sz{rmaznak, ténylegesen megtagadta a mózesi törvényt mint az igazol{s és az üdvözülés eszközét; ebben (mint azt m{r l{ttuk) Jézus tanít{s{t követte. Amikor Jeruzs{lemben tal{lkozott a zsidó-keresztény vezetők kel, jogot kapott r{, hogy pog{ny {ttértjeit mentesítse a zsidó vall{si követelmények alól. Ez azonban még nem jelentette szükségképpen, hogy a zsidók és a keresztények egym{st kölcsönösen kiz{rónak tarts{k a hitüket, és követőiket egym{s ellenségeinek tekintsék. Luk{cs evangéliuma, amely tal{n a hatvanas években íródott, bizonyos tekintetben hasonlít a diaszpóra helleniz{lt zsidóinak ír{saihoz, amelyek a potenci{lis zsidó konvertit{khoz szólnak. Luk{cs célja az lehetett, hogy összefoglalja és egyszerűsítse a Törvényt, amelyet a zsidó szok{sok felvil{gosult együttesének – egy meghat{rozott nép etik{j{nak tartott. Zsidók és pog{nyok j{mbors{gukban nem különböztek egym{stól: mindkét hit felkészítette a lelket az evangélium befogad{s{ra. A pog{nyoknak is megvoltak a maguk becses szok{sai, és Isten nem bélyegezte meg azokat, akik nincsenek a Törvény, vagyis a zsidó szok{sok birtok{ban. De Isten a zsidók ellen sem alkalmazott h{tr{nyos megkülönböztetést. Mindkét csoport a hit és a kegyelem {ltal üdvözül.128

Az az elképzelés, amely szerint pog{nyok is, zsidók is magukév{ tehetik az egyfajta szupervall{sként felfogott kereszténységet, nem élhette túl a 66 és 70 közötti eseményeket, amelyek nyom{n elpusztult a régi jeruzs{lemi keresztény-zsidó egyh{z.129 Legtöbb tagja minden bizonnyal odaveszett, a túlélők pedig szétszóródtak. Hagyom{nyuk mindenképpen eltűnt a kereszténység fő sodr{ból, és csak az ebionit{k igénytelen szekt{j{nak form{j{ban élt tov{bb; a szekt{t később eretnekké is nyilv{nított{k. Az így létrejött űrben kivirult és új egésszé lett a kereszténység. Ennek következtében a keresztény hit még erősebben összpontosított Krisztus hal{l{nak és felt{mad{s{nak mint az üdvözülés mechanizmus{nak tan{ra – amelyet m{r Jézus tanít{sa előrevetített – és a felkent megv{ltó természetére. Hogy Jézus minek tartotta mag{t? Ő mag{ra legtöbbször „az Ember Fia” kifejezést alkalmazta, és sokan m{sok is így nevezték. A kifejezés éppúgy lehetett sokatmondó, mint jelentőség nélküli; utalhatott puszt{n csak arra, hogy Jézus embernek, mégpedig egy saj{tos küldetés emberének vallotta mag{t.130 Védhető az az {ll{spont is, mely szerint Jézus mag{t mindössze egy karizmatikus zsidó h{szid-nak tartotta.131 M{sfelől m{r az apostoli kereszténység legkezdetétől jelen volt Jézus isteni mivolt{nak fogalma is: ott rejlett felt{mad{s{ban, amelyet előre megjósolt, valamint a felt{mad{s ut{ni megnyilatkoz{saiban; és ugyancsak a kereszténység legkoraibb szakasz{ból sz{rmazik az {ltala bevezetett eucharisztikus szertart{s, amely a bűnért való vezeklésként előrevetíti hal{l{t és felt{mad{s{t, és amelyben a hús és a vér (mint az {ldozat szubsztanci{ja) a kenyér és a bor form{j{t ölti fel. Az eucharisztia, „e szent és tökéletes {ldozat” megjelenése mint az összes zsidó {ldozati forma keresztény megfelelője megerősítette Jézus apoteózis{nak tan{t. A kérdésre teh{t, hogy vajon Jézus Istene avagy ember, a keresztények azzal v{laszoltak, hogy mind a kettő. 70 ut{n pedig a v{laszuk egyöntetű és egyre hangsúlyosabb lett; ez pedig elkerülhetetlenné tette a judaizmussal való teljes szakít{st. A Templom decentraliz{l{s{t a zsidók még el tudt{k fogadni: sokan m{r régóta így gondolkodtak, és nemsok{ra valamennyien r{ is kényszerültek ennek a tételnek a bel{t{s{ra. Ugyanígy fogadhatt{k el a Törvény megv{ltozott szemléletét is. Nem fogadhatt{k viszont el, hogy lemondjanak Isten és ember kivételt nem ismerő megkülönböztetéséről, mert ez volt a zsidó teológia lényege, az a hit, amely minden m{s tann{l ink{bb elv{lasztotta őket a pog{nyoktól. A keresztények, amikor ezt a megkülönböztetést elvetették, egyszersmind jóv{tehetetlenül elszakadtak a judaisztikus hittől is, mégpedig olyan módon, hogy ez{ltal az egyistenhit két form{ja közöt-

ti antagonizmus elkerülhetetlenné, kibékíthetetlenné és mind f{jdalmasabb{ v{lt. A zsidók hitük központi tantételét tagadt{k volna meg, ha elismerik Jézusnak mint Isten alkotta embernek az istenségét; a keresztények pedig mozgalmuk lényegét és célj{t tagadt{k volna meg, ha elismerik, hogy Jézus kevesebb, mint Isten. Ha Krisztus nem Isten, akkor a kereszténység nem létezik; ha pedig Krisztus Isten, akkor a judaizmus tévtan. Ebben a kérdésben egyik fél részéről sem lehetett megalkudni; következésképpen mindkét hit fenyegetést jelentett a m{sikra nézve. A tusakod{s csak még elsz{ntabb lett az{ltal, hogy a két hit „csup{n” a lényegben tért el egym{stól; m{skülönben szinte mindenben egyetértettek. A keresztények {tvették a judaizmusból a Pentateuchust (erkölcsi és etikai tanít{s{val egyetemben), valamint a prófét{k és a bölcsességek könyveit, és az apokrif ír{sokból is jóval többet, mint amennyit a zsidók hajlandóak voltak beemelni a k{nonba. [tvették a liturgi{t, hiszen még az euchariszti{nak is megvoltak a maga zsidó gyökerei. [tvették a s{bb{t és az ünnepnapok fogalm{t, a tömjént és az égő l{mp{sokat, a zsolt{rokat, a himnuszokat és a kóruszenét, a papi díszruh{t és az im{kat, a papokat és a vértanúkat, a szent könyvek felolvas{s{t, a zsinagóga épületét (imm{r templom néven). [tvették még az egyh{zi hatós{g fogalm{t is – amelyet a zsidók hamarosan módosítottak –, b{r az ennek keretében {tvett főpapi tisztséget a p{tri{rk{k és a p{pa tisztségévé alakított{k. A krisztológia kivételével a korai egyh{zban semmi sincs, amit a judaizmus ne vetített volna előre. Végül, de nem utolsósorban, a keresztények a zsidó irodalmi hagyom{ny folytatói voltak, és ezért, többek között, a zsidók vall{si polemik{j{t is megörökölték. Ez a polemika, mint m{r l{ttuk, a Makkabeus-martirológi{kból öröklődött {t, és a Kr. u. 1. sz{zad judaisztikus ír{saiban igen fontos szerepet j{tszott. A legkor{bbi keresztény ír{sok {tveszik azt az ellenséges hangnemet, amellyel a zsidó szekt{k tagjai egym{st megszólított{k. És mihelyt a kereszténység és a judaizmus között {thidalhatatlann{ v{lt az ellentét, a polémia lett a p{rbeszéd egyetlen lehetséges form{ja. A négy evangélium, amely igen hamar a kereszténység Tór{j{v{ v{lt, mag{ban foglalta a zsidók polemikus-szekt{s hagyom{nyait. Nyelvük e tekintetben nagyon hasonlít némely holt-tengeri tekercséhez, és ak{rcsak a tekercsekben, bennük is a zsidós{gon belül zajló vit{t kell l{tnunk. A „zsidók” szó M{té és Luk{cs evangélium{ban ötször, M{rkn{l hatszor és J{nosn{l hetvenegyszer fordul elő, ami nem szükségképpen fakad abból, hogy

J{nos evangélium{t csak később foglalt{k ír{sba, és ezért ellenségesebb a judaizmussal szemben; még az is lehetséges, hogy J{nos evangéliuma eredeti form{j{ban a négy közül a legrégibb. J{nosn{l a „zsidók” szó sok mindent jelent: jelenti a szadduceusokat, a farizeusokat, vagy a kettőt együtt, mint ahogy jelenti a Templom őreit, a zsidó hatalmi rendszert, a szanhedrint, a zsidó uralkodó oszt{lyt – de a népet is. Leggyakoribb jelentése azonban a „Jézus tanít{s{nak ellenségei”.132 J{nos polémi{ja egyszerűen az eretnekség ellen ir{nyul. Amikor a kumr{niak „Beli{l fiairól” írnak, a judaizmuson belüli ellenfeleikre utalnak, és voltaképpen ugyanazt mondj{k, mint J{nos: „Ti az ördög aty{tól valók vagytok.” Tov{bb{ amikor a Kumr{nban tal{lt Damaszkuszi Irat az ez idő szerint túlsúlyban lévő zsidó ellenfelekről beszél, szakasztott ugyanúgy haszn{lja a „zsidók”, a „Júda orsz{ga” és a „Júda h{za” kifejezéseket, mint J{nos.133 A legink{bb t{madó hangvételű és hat{s{ban leg{rtalmasabb szakasz a négy evangélium közül a M{tééban tal{lható, annak ellenére, hogy ezt a szövegrészt néha úgy idézik, mint az Újtestamentum legink{bb „zsidóp{rti” részét. Eszerint miut{n Pilatus mosta kezeit, „az egész nép” így ki{lt fel: „Az ő vére rajtunk és a mi magzatainkon.”134 Ez a mondat ugyanis egyértelműen tanúsítja, hogy a zsidók úgy fogadj{k el Jézus hal{l{t, mint terhet, amelynek súlya ivadékaikra h{rul. Az epizód még hangsúlyosabb az apokrif „Péter evangélium{”-nak a passióról szóló elbeszélésében. 135 Ezt a professzion{lis vall{si vit{t, az odium theologicum körüli irodalmi gyakorlatokat később sajn{latos módon kiemelték szövegösszefüggéseiből, és megtették a zsidó néppel szembeni {ltal{nos keresztény elmarasztal{s alapj{nak. Ennek sor{n m{r mellőzték a polémi{t; Erasmus későbbi szavaival azért, „mivel a szavak és ír{sok hoszszú h{borúja ütések be torkollik”. A kollektív bűnösségről szóló, M{tén{l fellelhető v{dat és J{nosnak „az ördög fiai” ellen szegezett v{dj{t később összekapcsolt{k, hogy megalapozz{k az antiszemitizmusnak egy saj{tos keresztény v{lfaj{t, amelyet azt{n összevegyítettek az ősi és szerte{gazó pog{ny antiszemita hagyom{nyokkal; idővel ebből a p{rosít{sból alakult ki a gyűlölet nagy erejű gépezete. A zsidó-keresztény egyh{znak 70 ut{n bekövetkezett összeoml{sa és a hellenisztikus kereszténység diadala a zsidókat arra indította, hogy ők is ostorozz{k a keresztényeket. A zsidóknak az eretnekek és m{s opponensek ellen ir{nyuló mindennapi im{i a Krisztus előtti 2. sz{zad hellenisztikus reformprogramj{nak idejéből sz{rmaztak; az Ecclesiasticus, Ben Szir{ rigorist{nak a bölcsességpolémi{ja (amelyet magukn{l tartottak a M{sz{d{ sicariusai) arra kéri Istent: „Ébreszd fel

haragodat, öntsd ki dühödet, pusztítsd el a szemben {llót, semmisítsd meg az ellenséget.”136 Ez az eretnekek ellen szóló ima, amelyet eredetileg úgy ismertek, mint „[ld{st Őhozz{, aki megal{zza a dölyfösöket”, mint tizenkettedik {ld{s, része lett a mindennapi istentiszteletnek vagy {mid{nak. Volt idő, amikor egyértelműen a szadduceusok ellen ir{nyult. R{bb{n G{m{liél uralkod{sa idején (kb. Kr. u. 80 – kb. 115) a tizenkettedik {ld{st vagy Birk{t h{Minimet („Eretnekekkel kapcsolatos {ld{s”) úgy írt{k {t, hogy a keresztények ellen ir{nyuljon, és úgy tűnik, ez volt az a történelmi pillanat, amikor Krisztus megmaradt zsidó követőit is kitiltott{k a zsinagóg{ból. A 132-es felkelés idején keresztények és zsidók m{r nyílt ellenfeleknek, sőt ellenségeknek sz{mítottak. A palesztinai keresztény közösségek ekkor m{r hivatalosan arra kérték a római hatós{gokat, hogy a zsidókétól független vall{si st{tust kapjanak, és Justinus vértanú, a keresztény szerző (kb. 100 – kb. 165), aki Neapolisban (Nablusz) élt, feljegyezte, hogy Simon b{r Kochb{ követői nemcsak a görög, hanem a keresztény közösségek soraiban is vérfürdőt rendeznek. Ettől a korszaktól kezdve jelenik meg a zsidó Biblia-komment{rokban a keresztényellenes polémia. Az {llami judaizmus végső buk{s{nak m{sodik következményeként mélyreható v{ltoz{s {llt be a zsidók tevékenységének jellegében és kiterjedésében. Kr. u. 70-től és még ink{bb 135 ut{n a judaizmus a szó anyagi és l{tható értelmében nem volt többé nemzeti vall{s, és a zsidók elvesztették haz{jukat. Ekkortól a zsidós{g fogalma csakúgy, mint a judaizmus, egyértelművé v{lt a Tóra tanulm{nyoz{s{val és tiszteletével. A zsidók történelmét nehéz a nemzeti és vall{si fejlődés b{rmilyen {ltal{nos rendszertan{ba illeszteni, minthogy egyedül{lló jelenségről van szó, és a történész folyamatosan szembesül a problém{val: miképpen kategoriz{ljon egy olyan folyamatot, amelyre sehol m{sutt nem akad példa? A judaizmusnak és a zsidó nemzetnek a Tór{ra való koncentr{l{sa m{r a d{vidi kir{lys{g utolsó f{zisa óta folyamatosan fejlődött. Jósij{hu reformjai, a sz{műzetés, a sz{műzetésből való visszatérés, Ezra munk{ss{ga, a Makkabeusok diadala, a farizeizmus kibontakoz{sa, a zsinagóga, az iskol{k, a rabbik – mindezek a fejlemények először kialakított{k, majd fokozatosan megszil{rdított{k a Tóra abszolút dominanci{j{t a zsidók vall{si és t{rsadalmi életében. 135 ut{n pedig, mivel minden egyéb elveszett, ez a dominancia teljes lett. A rigorist{k, részint sz{ndékosan, részint az {ltaluk előidézett katasztróf{k következtében, minden m{st elvetettek. Üdvös volt-e ez a fejlemény vagy sem? A Kr. u. 2. sz{zad rövid t{vú perspektív{j{ból nézve úgy tetszett: a zsidós{g hosszú időn ke-

resztül nagy hatalmú nemzeti és vall{si csoport volt, amely addig j{tszott a tűzzel, amíg az mindent fel nem perzselt. Az 1. sz{zad nagy részében a zsidók a birodalom lakoss{g{nak egy tizedét alkott{k, egyes nagyv{rosokban pedig ez az ar{ny még sokkal magasabb volt – {m ezen túlmenően a zsidós{g még terjeszkedett is. Ők birtokolt{k a kor új, transzcendens eszméjét: az etikai monoteizmust. Majdnem mind ír{studóak voltak. Minden t{rsadalmi csoportban, a legmagasabb körökben is voltak konvertit{ik. Könnyen megeshetett volna, hogy a Flavius-dinasztia egy vagy ak{r több cs{sz{ra is {ttér a zsidó hitre, mint ahogy kétsz{zötven évvel később Konstantinból is keresztény lett. Josephus joggal kérkedhetett: „Nincs egyetlen v{ros, ak{r görög, ak{r barb{r, s nincs egyetlen nemzet sem, ahol ne tartan{k be a hetedik napnak, a minden munk{tól való tartózkod{snak a szok{s{t, ahol ne böjtölnének és ne gyújtan{nak gyerty{t (<) és ahogy Isten {thatja a vil{got, úgy tal{lt utat a Törvény minden ember szívébe.” Sz{z évvel később az egész folyamat vissz{j{ra fordult. Jeruzs{lem nem volt többé zsidó v{ros. Alexandria, ahol valaha a lakoss{g negyven sz{zaléka volt zsidó, teljesen elvesztette zsidó színezetét. Tal{n eltúlzott a hatalmas veszteség, amelyről Josephus, Tacitus és Cassius Dio a két l{zad{s mérlegét megvonva tudósít (Tacitus szerint csup{n a 66-tól 70ig tartó harcokban 1.970.000 zsidó esett el vagy v{lt rabszolg{v{), de annyi nyilv{nvaló, hogy Palesztina zsidó lakoss{g{nak létsz{ma ebben az időszakban rohamosan csökkent. A diaszpóra keresztény közösségei, túl azon, hogy elorozt{k a zsidók legjava teológiai és t{rsadalmi eszméit és ezzel „a pog{nyok megvil{gosod{s{t”, egyre sűrűbben hatoltak be a zsidó tömegek közé is, és a diaszpórabeli zsidós{g a kereszténység ut{npótl{s{nak egyik legfőbb forr{sa lett.137 A zsidó lakoss{g sz{ma teh{t mind az orsz{gban, mind a diaszpór{ban dr{maian megfogyatkozott, de ugyanilyen dr{maian szűkült be a zsidók l{tóhat{ra is. Nagy Heródes idején a zsidók egyre nagyobb szerepet j{tszottak az új birodalom kultur{lis és gazdas{gi életében. Egy olyan kiemelkedő személyiség, mint Philo Judaeus (kb. Kr. e. 30 – kb. Kr. u. 45), az egyik leggazdagabb és legkozmopolit{bb alexandriai zsidó csal{d tagja, aki a Septuagint{n nevelkedett, gyönyörűen beszélt és írt görögül, otthonos volt a görög irodalomban, egyar{nt működött mint történész, mint diplomata és mint nagy jelentőségű vil{gi filozófus, egyszerre volt j{mbor zsidó és a Pentateuchus, valamint az egész zsidó törvényt{r igen termékeny komment{tora.138 Philo a zsidó racionalizmus legjobb hagyom{nyait testesítette meg. Mélységesen eredeti, alkotó módon mutatta be a judaizmus szel-

lemét, és a tény, miszerint valószínűleg nem tudott héberül, jelzi, milyen mértékben v{ltak a felvil{gosult zsidók a keresztény korszak kezdetekor a nemzetközi civiliz{ció és a vil{gi kultúra részeivé, anélkül hogy hitük egyetlen lényeges eleméről is lemondtak volna. M{sfelől viszont a 2. sz{zad közepére egy Philo-szerű, nagy t{vlatokban gondolkodó tudós sz{m{ra a zsidó közösségen belül m{r nem volt hely. Ez a közösség m{r sem történelemír{ssal, sem b{rmilyen spekulatív filozófi{val nem foglalkozott; lemondott minden hagyom{nyos irodalmi form{j{ról – a bölcselkedésről, a költészetről, a zsolt{rokról, az allegóri{ról, a történelmi novell{ról, az apokaliptikus irodalomról. Ehelyett szenvedélyes figyelemmel és őszinteséggel szentelte mag{t egyetlen irodalmi műfajnak: a vall{si törvények komment{l{s{nak; és feledve sokkal gazdagabb múltj{t, nem törődve a külvil{gban zajló intellektu{lis erjedési folyamatokkal, egyedül ezzel a feladattal foglalkozott. Ugyanakkor valószínű, hogy a judaizmusnak ez a befelé fordul{sa – hét évsz{zad növekvő rigorizmus{nak ez a logikus kiteljesedése éppenséggel feltétele volt a zsidó nép mint meghat{rozott entit{s fennmarad{s{nak. A zsidók nem tűntek el a történelem l{tóköréből, mint annyi nép a kései ókor nagy és l{zas népmozg{saiban. Nem vesztették el identit{sukat a kibontakozó sötét középkor közösségein belül, úgy, mint a rómaiak és a hellének, a gallok és a kelt{k, vagy éppen a diaszpór{ban élő zsidók milliói, akik {ttértek a keresztény hitre. A Tóra borosty{nj{ban megőrződött a judaizmus és a maradék zsidós{g. És ez a megőrződés, ez a fennmarad{s kor{ntsem volt a történelemnek valamilyen megmagyar{zhatatlan szeszélye. A zsidók azért maradtak fenn, mert az elmélyült befelé fordul{s lehetővé tette, hogy szellemi vezetőik a Tór{t a mor{lis teológia és a közösségi törvény kivételesen koherens, logikailag egységes és t{rsadalmilag hatékony rendszerévé bővítsék. A zsidók, miut{n Izrael kir{lys{g{t elveszítették, a Tór{t v{ltoztatt{k a szellem és a lélek erődjévé, amelyben biztons{gosan, sőt elégedetten lakozhattak. A t{rsadalmi metafizika e nagyszab{sú v{llalkoz{sa meglehetősen szerény kezdetekre tekinthetett vissza. Amikor Jeruzs{lem 70-ben elesett, odavesztek az örökletes papi csal{dok és a hagyom{nyos zsidó felső rétegek is. Ettől kezdve a zsidók katedokr{ci{v{ alakultak, azaz a papi székből korm{nyozt{k őket. Ez a mozzanat mindig is jelen volt a judaizmusban – a prófét{k tal{n nem alkottak olyan közeget, amelyen keresztül Isten oktatta a maga népét? Most azonban ez az ir{nyzat hat{rozott{ és nyilv{nvalóv{ v{lt. A hagyom{ny úgy tartja, hogy

Joh{n{n ben Z{kk{j farizeus rabbit, a szanhedrin helyettes vezetőjét koporsóban csempészték ki az ostromlott Jeruzs{lemből. A rabbi ezt megelőzően ellenezte a l{zad{st, és szószólója lett a judaizmus ama, régóta meggyökeresedett tételének, mely szerint Istent és a vall{st hatékonyabban lehet szolg{lni, ha a zsidós{got nem nyomasztja az {llam terhe és romlotts{ga. Joh{n{n ben Z{kk{j engedélyt kapott a római hatós{goktól, hogy Jeruzs{lemtől nyugatra, a tengerparti Javnében központot {llítson fel a zsidó vall{s szab{lyoz{s{ra. Itt temetődött el a szanhedrin és az {llam; helyettük egy rabbikból {lló szinódus ülésezett, egy galambdúc melletti szőlőskertben vagy egy h{z felső szintjén, A rabbi és a zsinagóga lettek a judaizmus ir{nyadó és törvényalkotó szervei; a judaizmus ettől kezdve v{lt lényegében gyülekezeti vall{ss{. A javnei akadémia dolgozta ki az évenkénti zsidó napt{rt, és fejezte be a bibliai k{nont. Utasít{sa értelmében a Templom pusztul{sa ellenére is rendszeresen meg kellett rendezni bizonyos szertart{sokat, így a pész{chi étkezés ünnepélyes elfogyaszt{s{t. Az akadémia tov{bb{ meghat{rozta a közösségi im{k form{j{t, és szab{lyokat dolgozott ki a böjtölésre és a zar{ndokutakra. A judaizmusnak ez az új szelleme éles reakció volt a zelót{k és a nacionalizmus szenvedélyes egzalt{ciój{ra. „Ne siessetek ledönteni a pog{nyok olt{rait – mondotta volt az emlékezők szerint Jon{th{n rabbi –, mert arra kényszerülhettek, hogy saj{t kezetekkel építsétek őket újj{.” Avagy: „Ha f{kat ültettek és valaki azt mondja, eljött a Messi{s, először helyezzétek el a földben a csemetét, és ut{na induljatok a Messi{s üdvözlésére.”139 Javnében a toll uralkodott – a kard feledésbe merült, A rendszer form{ja az önmag{t fenntartó oligarchia volt; az új rabbikat az akadémia v{lasztotta ki vagy „szentelte fel”, tud{s és érdem alapj{n, de a legnagyobb tekintély letéteményesei bizonyos, műveltségükről híres csal{dok voltak. Idővel Jon{th{n rabbi ivadékait kiszorította II. G{m{liél rabbi, Szent P{l mesterének unok{ja, akit a római hatós{gok is elismerték n{szi-nak vagy p{tri{rk{nak. Ezek a tudósok testületileg hat{rozt{k el, hogy nem csatlakoznak a b{r Kochb{-felkeléshez, amely azonban természetszerűleg őket is érintette. A tudósoknak gyakran kellett titokban összegyűlniük. Javnét mag{t sem lehetett fenntartani, és a l{zad{s eltipr{sa ut{n a rabbinikus hatós{g {ttelepült a nyugat-galileai Usa v{ros{ba. A legtöbb rabbi szegény volt, és {ltal{ban fizikai munk{t végzett. [m nehéz rekonstru{lni ezeknek az időknek a zsidó történelmét, mivel a zsidók m{r nem jegyezték fel az eseményeket; a fennmaradt életrajzi és egyéb inform{ciók pedig esetlegesen és időrendi be{gyazotts{g

nélkül bukkannak fel a h{l{ch{ vagy a bírós{gi ítéletek megfelelő részleteiben avagy az {gg{d{ történeteiben vagy mond{iban. A zsidó tudósréteg nem volt mindig homogén és önmag{ba z{rt. Elisa ben [vuj{, a javnéi kör egyik vezető tudósa eretnek lett, egyik tanítv{nya, Meir rabbi, a 2. sz{zad legkülönb tudósa pedig tal{n konvertita volt. A nők is betöltötték a maguk szerepét. Meir felesége, Bruria a h{l{ch{ egyik legfőbb tekintélyévé nevelte mag{t. A zsidókat olykor zaklatt{k, sőt üldözték a cs{sz{ri hatós{gok, olykor pedig békén hagyt{k őket, s az is megesett, hogy harmonikusan együttműködtek Róm{val; vezetőiknek cs{sz{ri földeket adom{nyoztak, és széles körű bírói hatalmat ruh{ztak r{juk. Origenész keresztény tudós (185-254) szerint a n{szi-k még hal{los ítéleteket is hoztak, és övék volt az adószedés joga is. Az egyik rabbi, Júda h{N{szi (Júda fejedelem), aki a 2. sz{zad m{sodik felében és a 3. sz{zad elején élt, gazdag ember volt, akit testőrök vettek körül, és csaknem vil{gi hatalmass{gként korm{nyozta a galileai és a déli zsidó közösséget. „Csaknem”, de azért nem egészen: vagyon{t a tudósok t{mogat{s{ra {ldozta, és a legtehetségesebbek ebédlőjének legmagasabban {lló asztal{n{l étkeztek; a tanult embereket a dolgozók rov{s{ra mentesítette az adóz{s alól; és ínség idején saj{t élelmiszer-tartalékaiból juttatott nekik, {m az ír{studatlanok nem sz{míthattak ilyen aj{ndékra. Híre j{rt, hogy még a cselédl{nya is beszél héberül, és el tudja magyar{zni a ritk{n haszn{lt szavak jelentését. Júda a lehető legkövetkezetesebben {llt a szellemi elit p{rtj{n, és gyakran mondogatta komoran: „A tanulatlanok hozz{k a bajt a vil{gra.”140 Tudósdinaszti{k m{r a m{sodik {llam idejében is léteztek; ekkoriban „zugot”-nak, azaz „p{rok”-nak hívj{k őket. A vezető tudósok öt p{rra oszlottak; az utolsó Krisztus tanítója, a hírneves Hillél és ellenfele, S{mm{j volt. Lesz{rmazottaikat és követőiket, valamint az elithez csatlakozott m{s tudósokat „t{nn{it{k” néven ismerik. Hillél unok{ja, az idősebb G{m{liél képviselte hat nemzedék közül az elsőt, Júda h{N{szi az utolsót. A következő nemzedék, amelynek első tagja a Kr. u. 220 körül tevékenykedő Hijja R{bb{ rabbi volt, nyitotta meg az „{mór{k” korszak{t, amely Júde{ban öt nemzedéken {t, a 4. sz{zad végéig, Babilonban pedig nyolc nemzedéken {t, az 5. sz{zad végéig tartott. Babilonban és környékén természetesen m{r a sz{műzetés óta éltek nagy zsidó közösségek, és a kapcsolat folyamatos volt, mivel a babilóniai zsidós{g {tvette a jeruzs{lemi hatós{goktól, majd később Javnéból a napt{r idősz{mít{s{t. A babilóniai zsidók tov{bb{ el is zar{ndokoltak Jeruzs{lembe, valah{nyszor ez lehetséges volt. A farizeus vagy rabbinikus judaizmus a b{r Kochb{-l{zad{s közvetlen folyom{-

nyaként került {t Babilóni{ba, amikor a Júde{ból menekülő tudósok akadémi{kat létesítettek az akkor a parthusokhoz tartozó területen. Ezeknek az iskol{knak a központja a mai Bagdadtól délre, Szur{ban, illetve nyugaton Pumbedit{ban volt, és az utóbbi helyen egészen a ll. sz{zadig vir{goztak. Palesztin{n belül a nyugati akadémi{k helyszíne v{ltozott. Júda h{N{szi a maga idejében a tudom{nyos életet Bét Se{rimra koncentr{lta, de hal{la ut{n jelentős akadémi{k jöttek létre Caesare{ban, Tiberiasban és Lüdd{ban (Lod) is. A zsidó történelem e korszak{nak t{rgyi nyomai nem valami tekintélyesek. Irakban természetesen a zsidó régészek nem t{rhattak fel lelőhelyeket. A szurai zsidó településnek m{r az 1170-es években nyoma veszett, amikor is Tudelai Benj{min zsidó utazó felkereste a helyszínt; a v{ros, mint írta, romokban hevert. Ezzel szemben meglehetősen népes közösséget tal{lt Pumbedit{ban, de erről a közösségről tőle hallunk utolj{ra. M{sfelől az Eufr{tesz partj{n, a Dura Europosz római karav{nv{rosban folytatott 1932-es {sat{sok felt{rt{k egy Kr. u. 245-ben épült zsinagóga maradv{nyait, arameus, görög és pahleviparthus nyelvű feliratokkal. Az ottani zsidó kolónia eredete a jelek szerint az Északi Kir{lys{g elpusztít{s{ra és lakóinak sz{műzetésére nyúlik vissza, majd a 66-70-es és a 132-135-ös l{zad{sok ut{n újabb ortodox zsidók gyarapított{k a közösséget, amely azonban, valószínűleg sz{mos t{rs{hoz hasonlóan, heterodox volt. Az építészet – ahogy ez v{rható – hellenisztikus stílust követett, de akadt meglepetés is mintegy harminc (jelenleg a Damaszkuszi Nemzeti Múzeumban l{tható) festett t{blakép form{j{ban, amelyek a visszatérést, az újj{építést és a megv{lt{st {br{zolj{k. Képek l{thatóak tov{bb{ a patriarch{król, Mózesről és a Kivonul{sról, a b{rka elvesztéséről és visszatéréséről, D{vidról és Eszterről. A tudósok ezeket a képeket az illusztr{lt Bibli{kkal hozz{k kapcsolatba, amelyek a Kr. u. 2. és 3. sz{zadban {llítólag forgalomban voltak, tanúsítva, hogy a keresztény művészetnek is zsidó eredete volt. A képek elleni tilalmat eszerint akkoriban nem vették túl szigorúan, vagy legal{bbis nem minden zsidó környezetben tartott{k magukat hozz{. 141 A bölcsek kor{ból Palesztin{ban sz{mos zsinagóga és sír maradt fenn. Tiberiasban, a Galileai-tó partj{n a 4. sz{zadi zsinagóga mozaikpadlój{n ugyancsak ember- és {llat{br{zol{sok, valamint zodi{kus jelek l{thatóak. A v{ros közelében lévő magaslaton tal{lható Rabbi [kív{, a vértanú és Joh{n{n ben Z{kk{j sírja; két mérfölddel arrébb pedig Rabbi Meiré. Capernaumban az a sz{zados emelt zsinagóg{t, akinek szolg{j{t Jézus meggyógyította; ennek 2. vagy 3. sz{zadi

utód{t 1905 és 1926 között {st{k ki, és falain kőbe vésett metszeteket fedeztek fel, amelyek a sof{r-t és a menór{-t, a mann{val teli edényt, a p{lmaf{t és D{vid kir{ly pajzs{t {br{zolt{k. H{rom zsinagóg{t {stak ki Szíri{ban és Észak-Izraelben, és a n{z{ret-haifai út mentén tal{lható Júda h{N{szi Bét Se{rim-i akadémiai központja, a maga zsinagóg{j{val, katakomb{ival és temetőjével – ez utóbbi tele van a figuratív művészet jegyeivel, és valahol mag{nak Júd{nak a sírj{t is rejti.142 E közösségi és egyéni tudom{nyos munk{lkod{s legfőbb emlékei azonban maguk a zsidó vall{si ír{sok. A zsidó vall{si kutat{sok eredményeit egym{sra épülő rétegek sorozataként kell értelmeznünk. Az első réteg maga a Pentateuchus, amely m{r a sz{műzetés előtt teljes volt, b{r a visszatérés ut{n kétségkívül tov{bbi szerkesztésnek vetették al{. Ez az írott zsidó törvények alapja; minden tov{bbi munka ezen nyugszik. Azut{n jönnek a prófét{k könyvei, a zsolt{rok és a bölcselkedő irodalom termékei, amelyeknek a k{nonba foglal{s{ra, mint m{r l{ttuk, Joh{n{n ben Z{kk{j alatt került sor, Kr. u. 70 és 132 között. Ehhez j{rultak a különböző, k{nonon kívüli munk{k, amelyek alapvetően szükségesek a zsidó vall{s és történelem tanulm{nyoz{s{hoz: a Biblia görög fordít{sa, azaz a Septuaginta, Josephus munk{i, az apokrifek és különböző papiruszok. A következő réteg a sz{zadokon {t felgyülemlett szóbeli törvények kiv{logat{s{ból és ír{sba foglal{s{ból tevődött össze. Ezt a gyakorlatot Misn{nak nevezték; a szó ismétlést vagy tanulm{nyoz{st jelent, mivel az anyagot eredetileg memoriz{lt{k és úgy ismételték el újra meg újra. A Misna h{rom elemből tevődött össze: a midr{sból, azaz a Pentateuchus értelmezésének módszeréből, amely arra ir{nyult, hogy a törvényhelyek vil{goss{ v{ljanak; a h{l{eh{ból (többes sz{ma h{l{chot), azaz az {ltal{nosan elfogadott, konkrét pontokra vonatkozó törvényi hat{rozatokból; valamint az {gg{d{ból vagy hitszónoklatokból, amelyek anekdot{kat és mond{kat tartalmaztak, hogy a köznéppel is megértessék a törvényt. Ezek az értelmezések, szab{lyoz{sok és illusztr{ciók fokozatosan, nemzedékről nemzedékre írott form{t öltöttek. A b{r Kochb{-l{zad{s ut{n ez a tevékenység Júda h{N{szi rabbi és iskol{ja programj{ban csúcsosodott ki; a Kr. u. 2. sz{zad vége felé az anyagot Misna néven, mint az „ismétlés” összegezését, könyvvé szerkesztették. A könyvnek hat rendje van, s mindegyik v{ltozó sz{mú trakt{tusra oszlik. Az első rend a Z’r{ím, amely tizenegy trakt{tusra oszlik, s az {ld{sokról, felaj{nl{sokról és címekről szól. A m{sodik a Moéd, tizenkét trakt{tussal; ez a s{bb{ttal és az ünnepekkel foglalkozik. A N{sim (hét trakt{tus) a h{zass{gról és a v{l{s-

ról szól, míg a negyedik, a N’zikin (tíz trakt{tus) a polg{ri sérelmekkel, a bír{kkal, a büntetésekkel s a tanúkkal foglalkozik. Az ötödik, a Kod{sim (tizenegy trakt{tus), amely valamelyest érintkezik az első renddel, az {ldozatoknak és szentségtöréseknek van szentelve, végül a hatodik, a Toharot (tizenkét trakt{tus) a tiszt{talans{got és a ritu{lékat fogadja mag{ba.143 A Misna mellett a t{nn{it{k egy négyszer akkora terjedelmű, Toszeft{-nak nevezett aforizma- és szab{lygyűjteményt is össze{llítottak. A Toszeft{ sz{rmaz{si helyéről, keletkezési időpontj{ról és összetételéről – valamint a Misn{hoz való viszony{ról – több mint ezer éven {t vitatkoztak a tudósok anélkül, hogy a kérdéseket eldöntötték volna.144 Mihelyt a Misna elkészült, az elkövetkező tudósnemzedékek – amelyek, ne feledjük, konkrét esetek fényében értelmezték a jogelméletet – természetesen komment{lni kezdték. Ebben az időben, mivel a rabbinikus módszerek Babilóni{ba is {tterjedtek, két központban is foglalkoztak komment{l{ssal: Erec Jiszr{élben és a babilóniai akadémi{kon. Mindkét helyen köteteket készítettek a Talmudból – a szó „tant” vagy „tanul{st” jelent –, amelyet az {mór{k különböző nemzedékei {llítottak össze. A jeruzs{lemi Talmud – amelyet pontosabb nyugati Talmudnak nevezni – a Kr. u. 4. sz{zad végére készült el, a babilóniai Talmud pedig egy évsz{zaddal később keletkezett. Mindegyikben külön fejezetek foglalkoznak a Misna trakt{tusainak komment{rj{val. Ebből {llt a harmadik réteg. Ezut{n tov{bbi rétegek következtek: a Perusim vagy komment{rok mindkét Talmudhoz, amelyek kiemelkedő péld{ja R{si 9. sz{zadi komment{rja a babilóniai Talmudhoz; és a Hiddusim vagy novell{k, amelyek különböző forr{sokat vetnek egybe és egyeztetnek, ekként új törvényi szab{lyokat vagy h{l{ch{kat alkotva, a klasszikus novell{kat pedig a babilóniai Talmudhoz illesztették a 12-13. sz{zadban. Volt még egy réteg, a responsa prudentium (Se’elot u-Tesuvot), azaz a vezető tudósok írott v{laszai a hozz{juk intézett kérdésekre. Az utolsó réteg abból a kísérletből ered, hogy ezt a hatalmas anyagot egyszerűsítsék és kodifik{lj{k; erre olyan kiemelkedő tudósok v{llalkoztak, mint Jicch{k Alf{szi, Maimonidész, J{kov ben [ser és Joszéf K{ró, a 11. és a 16. sz{zad között. Az 5. sz{zadtól a ll. sz{zadig, amely korszak a g{onok (t. sz. geonim) koraként ismert, a tudósok az akadémi{k égisze alatt alkottak közösségi rendeleteket és kompil{ciókat. Később, az úgynevezett rabbinikus korszakban, ezt a munk{t decentraliz{lt{k, és a Törvény fejlődésében az egyes tudósoké lett a vezető szerep. Végül, a 16.

és a 18. sz{zad között, mintegy epilógusként következett el az {h{ronim vagy a későbbi tudósok kora. Ezen idő alatt a Közel-Kelet és a mediterr{n térség sz{mos pontj{n megtal{lható zsidó közösségek, amelyek később Közép- és Kelet-Európa nagy részében is megjelentek, legtöbb peres ügyüket saj{t vall{si törvényszékeik elé vitték, mi{ltal ez a sokrétegű ír{stömeg nem csup{n a Biblia igazi jelentésére vonatkozó folyamatos kutat{sok anyag{ul szolg{lt, hanem tényleges eseteket és hús-vér embereket érintő eleven közösségi törvények gyűjteményeként is működött. Nyugati fogalmak szerint egyszerre helyettesítette egymag{ban a természetjogot, a bibliai törvényeket, Justinianus törvénykönyvét, a k{nonjogi törvényt, az angol közjogot, az európai polg{ri törvényeket, a parlamenti cikkelyeket, az amerikai alkotm{nyt és a napóleoni törvénykönyvet. Csup{n a 19. sz{zadban, amikorra m{r sok zsidó emancip{lódott és nem élt többé törvénykezési autonómi{ban, v{lt a h{l{ch{ kutat{sa merőben tudom{nyos tevékenységgé; de még akkor is a h{l{ch{ vezérelte a fejlett t{rsadalmakban a zsidó h{zass{gjogot, az elmaradott területeken pedig az élet sok egyéb vonatkoz{s{t. Elmondhatjuk teh{t, hogy nincs a vil{g történelmében még egy olyan rendszer, amely ennyi időn {t egyesítette volna az erkölcsi és etikai tanít{st a polg{ri és bűnügyi jogtudom{ny élő gyakorlat{val. Ennek a rendszernek mindig is megvoltak a maga h{tr{nyai. Ezért kellett az egyetemességet megcélzó zsidó keresztényeknek kitörniük keretei közül; a felvil{gosod{s kor{ban pedig sz{mos művelt zsidó, valamint a nem zsidó t{rsadalom szemében jóv{tehetetlenül elavultnak, sőt visszataszítónak tűnt. De voltak a rendszernek hat{rozott előnyei is, és a zsidókat mindenképpen olyan erkölcsi és t{rsadalmi vil{gnézettel ruh{zta fel, amely egyszerre volt civiliz{lt, gyakorlatias és megdöbbentően tartós. A zsidó etika központi tanít{sa szerint az ember Isten képére teremtődött, teh{t az emberélet szent. Amint m{r l{ttuk, ez a tanít{s hat{rozta meg m{r a legrégebbi korok óta a zsidó büntetőtörvények rendelkezéseit; a bölcsek és követőik pedig a legapróbb részletekig kidolgozt{k e tan folyom{nyait. Minden Istentől való, s az ember csak időlegesen birtokolja az Ő adom{nyait; ezért kell péld{ul szorgalmasan művelnie a földet, szem előtt tartva, hogy az eljövendő nemzedékek is haszn{lhass{k. Az adom{nyok között van azonban az ember teste is. Az idősebb Hillél arra oktatott, hogy ennélfogva az ember kötelessége gondoskodni testi erőnlétéről és egészségéről. Philo, mint

sokan, akikre hatottak a görög eszmék, erkölcsi alapon v{lasztotta szét a testet és a lelket, sőt a testre úgy hivatkozott, mint érzelmi alapon {lló, irracion{lis közegre, amely „összeesküszik” a racion{lis lélek ellen. A fősodorban lévő rabbinikus judaizmus azonban elvetette ezt a test-lélek dichotómi{t, mint ahogy elvetette a gnoszticizmus jó hatalmak-rossz hatalmak közötti megkülönböztetését is. A test és a lélek, tanította ez az iskola, egyek, és közösen felelnek a bűnért, teh{t együtt is büntetendőek. Ebből a tételből eredt az egyik fontos különbség kereszténység és a zsidós{g között. A zsidók szemében anatéma volt a keresztény elképzelés, miszerint a test önsanyargat{s és böjt {ltali gyengítésével az ember a lelket erősíti. A zsidóknak még a Kr. u. 1. sz{zadban is voltak aszketikus szekt{i, de mihelyt a rabbinikus judaizmus felülkerekedett, a zsidók egyszer s mindenkorra h{tat fordítottak a szerzetesi életmódnak, a remeteségnek és az aszkézisnek. A nyilv{nos böjtölést a nyilv{nos vezeklés jelképeként még elrendelhették, de az elvonults{gban való böjtölés bűnösnek, teh{t tilalmasnak minősült. A bortól való tartózkod{s, amely a nazirokat jellemezte, ugyancsak bűnnek sz{mított, mert megtagadta az adom{nyt, amelyet Isten az ember szükségleteinek kielégítésére sz{nt. A zsidók ritk{n p{rtolt{k a vegetarianizmust is, éppúgy, ahogy nem aj{nlott{k – ismét csak a keresztényekkel éles ellentétben – a nőtlenséget sem. A rabbinikus {ll{spont a következő volt: „Nem elegendőek-e sz{modra a Tóra tilt{sai, hogy újabbakat teremtesz magadnak?” Az Isten képére alkotott testnek mindenben mérséklettel kell viselkednie, és b{nni is mérséklettel kell vele. Az emberi viselkedés egész sk{l{j{ra nézve a zsidó kulcsszó a teljes önmegtartóztat{s helyett az önfegyelem vagy a mérséklet volt.145 Mivel az ember Istené, az öngyilkoss{g szentségtörés volt, ahogy bűnt követett el az is, aki fölöslegesen kock{ztatta az életét. Mivel a népet m{r nem védte {llam, és szüntelenül fenyegette az üldöztetés, fontos kérdések forogtak itt kock{n, olyanok, amelyek kétezer évvel később, a holokauszt idején döntő jelentőségre tettek szert. A bölcsek kimondt{k, hogy senkinek sincs joga az életét egy m{sik ember hal{la {r{n megmenteni; viszont nem is kötelessége senkinek, hogy egy m{sik ember megmentése érdekében a saj{t életét fel{ldozza. A hadrianusi üldöztetés idején a lüddai bölcsek úgy rendelkeztek, hogy ha egy zsidó meg akarja menteni az életét, minden parancsolatot {th{ghat, kivéve h{rmat: a b{lv{nyim{d{s, a h{zass{gtörés és vérfertőzés, valamint a gyilkoss{g ellen szólókat. Ha az emberi élet volt a tét, mennyiségi tényezők nem sz{mítottak. Egy egész csoport életéért

cserébe sem lehetett egy {rtatlan ember életét fel{ldozni. A Misna egyik fontos alapelve volt, hogy minden ember az egész emberiség jelképe, és aki egy embert elpusztít, az bizonyos értelemben az élet princípium{t pusztítja el; ahogy az, aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg.146 [kív{ rabbi a jelek szerint úgy gondolkodott, hogy aki öl, az „megtagadja a képm{st”, azaz az egész emberi nemet. Philo a gyilkoss{got tartotta a legsúlyosabb bűnnek, s egyszersmind a legfőbb szentségtörésnek. „V{lts{gdíjat soha nem szabad elfogadni – írta Maimonidész –, még akkor sem, ha a gyilkos a vil{g minden pénzét kész megadni, és a panaszos hajlandó volna a gyilkost futni hagyni. Mert a meggyilkolt személy élete (<) az Úr – {ldassék a neve! – tulajdona.”147 Mivel minden és mindenki az Istené, minden, embert{rsaink sérelmére elkövetett bűnben Ő a sértett fél. Az Isten ellen elkövetett bűn súlyos dolog, de az embert{rsunk ellen elkövetett bűn még súlyosabb, mivel Istent is sérti. Isten a „L{thatatlan Harmadik”. Ezért ha egy üzleti alkunak Isten az egyetlen tanúja, az alkut letagadni elvetemültebb dolog, mint ha ír{sos bizonyíték is volna róla; a nyílt rabl{s pedig kisebb bűn a titkos tolvajl{sn{l, mivel az utóbbi elkövetője kimutatja, hogy jobban tiszteli az ember földi hatalm{t, mint az Úr isteni bosszúj{t.148 Mivel az ember Isten képére teremtődött, az embereknek minden alapvető értelemben egyenlő jogaik vannak. Nem véletlen, hogy a m{sodik {llamszövetség idején, a farizeizmus felemelkedésével p{rhuzamosan, megszűnt a zsidók közötti rabszolgas{g, minthogy a farizeusok azt hangoztatt{k: a törvényszéken Isten az igazi bíró, és őelőtte mindenki: kir{ly, főpap, szabad ember, rabszolga egyenlő. Ez volt az egyik legfőbb különbség a farizeusok és a szadduceusok között. Elvetették a farizeusok azt a nézetet is, miszerint a gazda éppúgy felelős rabszolg{ja tetteiért, mint a jósz{g{ért, mivel a rabszolg{nak, mint minden embernek, lelke és szelleme van. Ez a tény a rabszolga személyét a bírós{gon is jelentőséggel ruh{zta fel, és mihelyt a törvény előtt súlya lett, a rabszolgas{g mint olyan működésképtelenné v{lt. Amikor a szanhedrinben a farizeusok lettek a hangadók, ragaszkodtak hozz{, hogy a kir{lynak is felelnie kell e testület előtt, és a testület jelenlétében ő sem ülhet le – amiből sorozatos {d{z összeütközések adódtak egyfelől a szanhedrin, m{sfelől a Hasmóneusok, illetve Heródes között. A gyakorlatban ezek az erőszakos kir{lyok megfélemlíthették és meg is félemlítették a bírós{got, de az elmélet megmaradt, és csorbítatlanul diadalmaskodott akkor, amikor a zsidó h{l{chikus

gyakorlatot beemelték a Misn{ba, és így a törvény előtti egyenlőség t{madhatatlan zsidó axióma lett. Itt azonban konfliktus keletkezett azzal a fogalommal, mely szerint a zsidó kir{ly „az Úr felkentjének” sz{mított; a fogalmat később keresztény teoretikusok is felhaszn{lt{k az Isten kegyelméből való kir{lys{g tan{nak kidolgoz{s{hoz. A zsidók azonban soha nem fogadt{k el a felkenetés jogi következményeit. A Biblia maradéktalanul elítélte D{vid valamennyi önkényes hatalmi kilengését, és amikor [ch{b r{teszi kezét N{bót szőlejére, ezt a tettet is szörnyűséges bűnként {br{zolj{k. Ezért nem olvadhatott össze a kir{lys{g a judaizmussa1: a zsidók olyan kir{lyt akartak, aki v{llalja a rangj{val j{ró valamennyi kötelességet, anélkül hogy a kir{lyi jogokra is igényt tartana. Sokan szívük mélyén nem a felkenetésben, hanem az azt megelőző v{laszt{sban hittek. Amikor Philo a v{lasztott kir{lyok, bír{k és egyéb hatós{gok mellett foglalt {ll{st, a Deuteronómiumot idézte: „A te aty{dfiai közül emelj magad fölé kir{lyt; nem tehetsz magad fölé idegent.”149 Josephus Gideon {ll{spontj{t tette mag{év{, mely szerint Isten az egyedüli uralkodó, de ha mégis kir{lyokra van szükség, azok legyenek zsidó fajúak, és vessék al{ magukat a Törvénynek. Az igazs{g az, hogy mint az isteni törvény hat{lya alatt élő többi t{rsadalomban, a zsidó közösség igazi uralkodói is a bírós{gok voltak. A bírós{got kell hangsúlyozni, nem pedig a bírót, mivel az egyik legfontosabb axióma szerint semmilyen ember nem lehet egymag{ban bíró: „Ne bír{skodj magadban, mert bír{skodni csak az Egyetlennek van joga.”150 Az ítéleteket többségi alapon hozt{k, és főbenj{ró ügyekben legal{bb kétfőnyi többséghez ragaszkodtak. Ugyanez a többségi elv vonatkozott a Tóra értelmezésére is. A judaizmus sok évsz{zados összetart{s{nak egyik oka, hogy kitartottak a többségi döntések mellett, és nagyon szigorú büntetéssel sújtottak azt, aki nem vetette al{ mag{t az ilyen, mélt{nyosan meghozott döntéseknek. Ugyanakkor a Misna egy fontos gyakorlati elj{r{st is megerősített: a m{s véleményen lévőknek, miközben al{vetették magukat a többségi hat{rozatnak, joguk volt a maguk nézeteit ír{sban rögzíttetni. A bírós{gokon és a tudom{nyos testületekben ink{bb a koopt{l{s volt szok{sban, semmint a v{laszt{s, mivel a tud{s kötelező volt, és a bír{skod{s csak a tanult embereknek volt fenntartva – a zsidó t{rsadalom volt az első, amely kiv{lts{ghoz juttatta a képzéssel j{ró r{termettséget; a gyakorlatban pedig érvényesült az elv: „Mi csak akkor nevezzük ki a közösség tisztségviselőit, ha először tan{cskoztunk a közösséggel.”151 Nemcsak a bírós{g, de maga a Törvény is demokratikus alapra épült. Egy, a későbbi

angolsz{sz esküdtszékhez hasonló testület vizsg{lta meg az adott közösségben uralkodó gyakorlatot, hogy a törvényi döntések ezt is sz{mít{sba vehessék. A zsidó jogtudom{ny mag{ban foglalta az elvet, miszerint a Törvényt a közösségnek mint egésznek el kell tudnia fogadni, s ezt időnként hat{rozottan meg is szövegezték: „Nincs érvénye az olyan hat{rozatnak, amelyet a bírós{g a közösségre kényszerít anélkül, hogy azt a közösség többsége elfogadn{.”152 Az embert egyszerre szemlélték úgy, mint egyént, akit jogok illetnek meg, s mint egy közösség tagj{t, akinek kötelezettségei vannak. Nincs a történelemben még egy igazs{gügyi rendszer, amely kitartóbban és egészében sikeresebben munk{lkodott volna az egyéni és a t{rsadalmi szerep összebékítésén – íme egy tov{bbi ok, amelynek hat{s{ra a zsidók a m{skülönben tűrhetetlen nyom{sok ellenére is megőrizték összetartoz{sukat. A t{rsadalom igényelte a törvény előtti egyenlőséget – amelynél nincs az egyén sz{m{ra nagyobb biztosíték –, ugyanakkor, különösen az {llandó üldöztetés hat{s{ra, ezen az {ltal{nos egyenlőségen belül megvoltak a maga priorit{sai. Íme a bölcsek egy figyelemre méltó döntéssorozata:
A férfi életének megmentése előbbre való, mint a nőé< A nő meztelenségének elfedése előbbre való a férfién{l. A nő v{lts{gdíja előbbre való a férfién{l. Az a férfi, akit az erőszakos szodómia veszélye fenyeget, előnyt élvez a nővel szemben, akit a megbecstelenítés veszélye fenyeget. A papnak elsőbbsége van a lévit{val, a lévit{nak az izraelit{val, az izraelit{nak a fattyúval, a fattyúnak a natin-nal*, a natin-nak a prozelit{val, a prozelit{nak a rabszolg{val szemben. (<) De ha a fattyú j{ratos a Törvényben, a főpap pedig nem ismeri a Törvényt, akkor a fattyúé az elsőbbség a főpappal szemben.153

A tudós értékesebb a t{rsadalom sz{m{ra, mint, mondjuk, az {m h{{rec valamelyik tudatlan tagja. A tudósnak ezért joga volt leülni a bírós{g jelenlétében. De ha a per {ltal érintett m{sik fél az {m h{{rechez tartozott, a személyi egyenlőség alapelve azt követelte, hogy ő is leülhessen. A bölcsek voltak az első jogtudósok, akik minden embernek megadt{k a méltós{g{hoz való jog{t. Egyik döntésük így hangzott: „Ha egy ember megsebesíti embert{rs{t, öt pontban v{lik bűnössé: megsebesítés, f{jdalom, gyógyul{s, időveszteség és a m{sik méltós{g{nak csorbít{sa miatt.” A méltós{g csorbít{s{t azonban hierarchikusan, a közösségen belüli t{rsadalmi elhelyezkedés függvényében értékelték.154
*

Gibeonita sz{rmaz{sú.

Az ember nem csup{n egyenlő volt a Törvény előtt, hanem a szó fizikai értelmében szabad is. A bölcsek és a rabbik erősen vonakodtak attól, hogy a bebörtönzést (ellentétben a t{rgyal{s előtti fogva tart{ssal) büntetésként alkalmazz{k; az embernek a szabad mozg{shoz való alapvető joga igen mélyen gyökerezett a judaizmusban, ami szintén hozz{j{rult ahhoz, hogy a zsidó volt az ókor első olyan t{rsadalma, amely megtagadta a rabszolgas{got. De b{r az ember a szó fizikai értelmében szabad volt, erkölcsileg kor{ntsem volt az. Ellenkezőleg, sz{mos kötelessége volt a közösséggel szemben, nem utolsósorban az, hogy engedelmeskedjék a törvényesen kijelölt hatós{goknak. A zsidó törvény nem ismer irgalmat a l{zadóval szemben, akinek büntetése ak{r hal{l is lehet. A késői ókorban minden zsidó közösség gyülekezeti uralom alatt {llt, élén egy héttagú korm{nyzótestülettel, amely megszabta a béreket, az {rakat, a súlyokat, a mértékeket és a helyi rendeleteket, és jogosult volt a kih{g{sokat elkövetők megbüntetésére is. A kommun{lis adók megfizetése egyszerre volt vall{si és t{rsadalmi kötelesség, de kötelező volt ezen felül a filantrópia is; a ced{k{ szó egyszerre jelentett jótékonys{got és emberi tisztességet. Az ókori zsidó jóléti {llam, mint az összes többi jóléti {llam prototípusa, nem önkéntességen alapult; mindenkinek anyagi lehetőségeihez mérten hozz{ kellett j{rulnia a közös alaphoz, és ennek a kötelességnek a betart{s{ra a bírós{g is kényszeríthette a vonakodókat. Maimonidész egyenesen kimondta, hogy ha egy zsidó kibújik a vagyona szerinti hozz{j{rul{s alól, akkor l{zadónak kell tekinteni s eszerint megbüntetni. Tov{bbi közösségi kötelezettségnek sz{mított a m{sik ember mag{néletének tiszteletben tart{sa, a jószomszédi magatart{s (azaz a szomszéd elővételi jog{nak biztosít{sa az eladó földterületre), valamint a zaj, a szagok, a vandalizmus és a szennyezés ellen hozott szigorú rendelkezések betart{sa.155 A közösséggel szembeni kötelezettségeket a zsidó teológia posztul{tumaival összefüggésben kell értelmezni. A bölcsek azt tanított{k, hogy a zsidó nem tekintheti nyűgnek ezeket a t{rsadalmi kötelességeket, ellenkezőleg, újabb lehetőséget kell l{tnia bennük az Isten és a tisztesség ir{nti szeretet kimutat{s{ra. A zsidókat néha azzal v{dolj{k, hogy a görögökkel ellentétben nem értették elég pontosan a szabads{g fogalm{t, az igazs{g azonban az, hogy jobban megértették, mint a görögök, mert felfogt{k, hogy az egyetlen igazi szabads{g a jó lelkiismeret – amely tanít{st Szent P{l a judaizmusból pl{nt{lta {t a kereszténységbe. A zsidók szerint a bűnösség és az erény egyszerre kollektív és egyéni fogalmak. A Biblia többszörösen kimutatta, hogy

valamely v{ros, közösség vagy nemzet a tetteivel szolg{l r{ mind érdemei elismerésére, mind a bűnhődésre. A Tóra egy testté, egy lélekké kov{csolta a zsidókat.156 És ahogy az egyes ember hasznot húzott közösségének érdemeiből, ugyanúgy kötelessége volt ezekhez az érdemekhez hozz{j{rulni. Az idősebb Hillél leszögezte: „Ne v{lj külön a közösségtől, és ne bízz{l önmagadban hal{lod napj{ig.” És még a Maimonidész-szab{sú liber{lis is figyelmeztetett, hogy annak a zsidónak, aki a közösség fölé akar emelkedni, akkor sem lehet része a túlvil{gból, ha különben istenfélő is. A Bibli{ban benne foglaltatik az a holisztikus fogalom, mely szerint b{rmilyen csekély legyen is az egyes ember bűne, mégis, ha észrevehetetlenül is, érinti az egész vil{got és vice versa. A judaizmus soha nem tűrte el, hogy a mégoly jelentős egyéni bűn és ítélet teljességgel fölülkerekedjék a kollektív ítélet primitívebb elvén; és az{ltal, hogy a kettőt a maga összefüggésében fogta fel, a t{rsadalmi felelősségnek olyan kifinomult és tartós doktrín{j{t alkotta meg, amely a judaizmus egyik legnagyobb hozz{j{rul{sa az emberiség történetéhez. A gonoszok mindenkire szégyent hoznak, a szentek mindny{junkat büszkévé és boldogg{ tesznek. Philo legmegrendítőbb sorai közé tartoznak a következők:
Minden bölcs ember v{lts{gdíj a bolondért, aki egy ór{n {t sem élhetne meg, ha a bölcs a maga együttérzésével és előrel{t{s{val nem gondoskodnék róla. A bölcsek olyanok, mint az orvosok, akik harcolnak a betegek bajai ellen. (<) Ezért ha egy bölcs ember hal{l{ról értesülök, a szívem gy{szba borul. Természetesen nem őmiatta b{nkódom, hiszen ő örömben élt, és tisztességben halt meg. Nem – én az életben maradottakért viselek gy{szt. Ha elvesztik az erős, védelmező kart, amely biztons{ghoz segítette őket, martalékai lesznek az őket sivatagként körülvevő nyomorús{gnak, amelyet hamarosan megéreznek, hacsak a Gondviselés nem t{maszt a régi pótl{s{ra valamilyen új védelmezőt.157

Ahogy a gazdag embernek adakoznia kell vagyon{ból, úgy kell a bölcsnek is a közösség jav{ra adakoznia bölcsességéből. Ezért aki szükség esetén nem szolg{l, az bűnt követ el; m{sokért im{dkozni pedig kötelesség. „Aki képes volna Istentől irgalmat esdeni embert{rsainak, és ezt elmulasztja, bűnös.” Minden zsidó biztosíték a többi zsidó sz{m{ra. Ha a zsidó l{tja, hogy egy t{rsa vétkezik, tiltakoznia kell, és ha lehet, meg kell akad{lyoznia a bűnt – m{skülönben ő is vétkezik. A közösség felelős azért az emberért, aki nyilv{nosan rosszat tesz. A zsidónak mindig tanúskodnia és tiltakoznia kell a gonosz ellen,

különösen ha a hatalmasok követnek el olyan nagy nyilv{nos bűnöket, amelyek Isten bosszúj{ért ki{ltanak. [m éppen mert a m{sik bűne ellen tiltakozni oly fontos kötelesség, különösen visszataszítóak a hamis és rosszindulatú v{daskod{sok. Aki sz{ndékosan és jogtalanul szétrombolja a m{sik ember jó hírét, az egyik legrútabb bűnt követi el. A „boszork{nyüldözés” nagy közösségi csap{s. A Tóra és komment{rokból {lló felépítménye éppúgy jelentett mor{lis teológi{t, mint gyakorlatias polg{ri és büntetőjogi rendszert. Ezért, b{r egyes kérdésekben nagyon specifikus és szőrsz{lhasogató volt, mindig arra törekedett, hogy a bírós{gok vil{gi hatalm{nak megerősítése érdekében spiritu{lis tényezőkhöz és szankciókhoz folyamodjék. A puszta igazs{gszolg{ltat{s fogalma soha nem volt elég. A zsidók vezették be elsőnek a bűnb{nat és a vezeklés fogalm{t, amely a keresztényeknek is alapvető tém{j{v{ v{lt. A Biblia ismételten hivatkozik „a szív v{ltoz{saira”. „Forduljatok felém egész szívetekkel”, ahogy Jóel könyve fogalmaz, és „Ne ruh{tokat, hanem szíveteket szaggass{tok meg”. Ezékiel könyvében így szól a parancs: „Teremtsetek magatoknak új szívet.” A Törvény és a bírós{gok arra törekedtek, hogy a k{rtalanít{son és a jóv{tételen túl ki is békítsék a szemben {lló feleket. A cél mindig az volt, hogy a zsidó közösség öszszetartson és homogén maradjon; ezért a Törvénynek és a bölcsek rendelkezéseinek az volt a feladatuk, hogy előmozdíts{k az összhangot, és megelőzés célj{ból elt{volíts{k az esetleg súrlód{st okozó tényezőket. A névleges igazs{gszolg{ltat{sn{l fontosabb volt a béke elősegítése. Kétes esetekben a bölcsek rendszerint a Példabeszédek egyik, a bölcsességről szóló mond{s{t idézték: „Az ő utai gyönyörűséges utak, és minden ösvényei: békesség.”158 A békének pozitív {llapotként, nemes eszményként s egyszersmind megvalósítható emberi célkitűzésként való felfog{sa ugyancsak zsidó tal{lm{ny. A Biblia nagy motívumainak egyike ez, különösen a legszebb könyvét, az Ésai{sét tekintve. A Misna meg{llapította: „H{rom dolog tartja fenn a vil{g létét – az igazs{gszolg{ltat{s, az igazmond{s és a béke”, s az egész mű z{ró sorai így hangzanak: „Isten nem adom{nyozott nagyobb {ld{st Izraelnek, mint a békét, mert meg van írva: »Az Úr ad erőt népének, az Úr meg{ldja népét békességgel.«„159 A bölcsek azt hangoztatt{k: a bölcsesség egyik nagy feladata, hogy a Törvényt a béke előmozdít{s{ra haszn{lja; hogy béke legyen férj és feleség, szülők és gyermekek között csakúgy, mint a közösség és a nemzet t{gabb vil{g{ban. A békéért való ima az egyik leg-

főbb {ld{s volt, és a j{mbor zsidók napj{ban h{romszor elim{dkozt{k. A bölcsek Ésai{st idézték: „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak l{bai, aki békességet hirdet”,160 és azt hangoztatt{k, hogy a Messi{s első tette a béke kihirdetése lesz. A békének ez a fokozódó hangsúlyoz{sa volt a zsidók történetének egyik legfontosabb fejleménye, s az egyik olyan pont, amelyben a judaizmus a leghat{rozottabban különbözött a primitív izraelita vall{stól. Mi több, 135 ut{n a judaizmus még a jogos erőszakról is lemondott – ahogy implicit módon lemondott az {llamról is –, és a békébe helyezte bizodalm{t. A zsidó b{tors{got és hősiességet mint megtartó erejű nemzeti tém{t h{ttérbe szorított{k, s a zsidó békev{gy került előtérbe. Sz{mtalan zsidó nemzedék szemében sokkal fontosabb volt, ami Javnéban zajlott – ahol a tudós végül {tvette a vezetést a harcostól –, mint az, ami M{sz{d{n{l történt. Az elvesztett erőd lényegében feledésbe is merült, egészen addig, amíg a 20. sz{zadi holokauszt kísérteties l{ngjaiban Javne mítosz{t kiszorítva, nemzeti mítossz{ nem v{lt. A külső békére és belső harmóni{ra való összpontosít{s és az ezek elérésére alkalmas eszközök kutat{sa alapvetően fontos volt ennek a sebezhető, {llam nem védte népnek a sz{m{ra, és a Tóra komment{rjai egyértelműen ezt l{tt{k egyik fő céljuknak. Ebben a Tóra feldolgoz{sa ragyogó, szinte azt mondhatni, csodaszerű sikert aratott. A Tóra az összetart{s nagy erejű forr{s{v{ v{lt. Soha még népet ilyen jól nem szolg{lt a törvény és a doktrína. A Kr. u. 2. sz{zadtól fogva a m{sodik {llam idején még oly jellegzetes szektarianizmus lényegében eltűnt – előttünk legal{bbis rejtve maradt –, és a régi felek eggyé v{ltak a rabbinikus judaizmusban. A Tóra tanulm{nyoz{sa tov{bbra is heves vit{k terepe volt, de ezek a vit{k egy, a többségi elv {ltal t{mogatott konszenzuson belül zajlottak. Az {llam hi{nya kivételes {ld{snak bizonyult. Ugyanilyen jelentős volt azonban a judaizmusnak egy tov{bbi jellemvon{sa: a dogmatikus teológia viszonylagos hi{nya. A kereszténység, eredetéből következően, csaknem a kezdetektől komoly nehézségeket élt meg a dogma miatt. Hitt az egy Istenben, de monoteizmus{ra megszorító hat{ssal volt Krisztus istensége. E probléma megold{s{ra dolgozta ki Krisztus kettős természetének és a Szenth{roms{gnak – a h{romszemélyes egyetlen Istennek – a dogm{j{t. Ezek a fog{sok azt{n tov{bbi problém{kat vetettek fel, és a 2. sz{zadtól kezdve sz{mtalan eretnekséget hívtak életre, amelyek végig a

sötét középkoron {t megr{zkódtatt{k és megosztott{k a kereszténységet. Az Újtestamentum, benne Jézus enigmatikus kijelentéseivel és Szent P{l hom{lyos passzusaival – amelyek különösen a Rómabeliekhez írott levélben fordulnak elő –, valós{gos aknamezővé v{lt. Ekként a központi autorit{sra épülő péteri egyh{z létrejötte véget nem érő vit{khoz vezetett, és végül, a 11. sz{zadban előidézte a Róma és Biz{nc közötti szakít{st. A 16. sz{zadban az eucharisztia pontos értelme még mélyebben hasította ketté a római {ll{spontot. A hivat{sos keresztény értelmiség fő foglalatoss{ga lett a dogmatikus teológia tov{bbfejlesztése, azaz annak eldöntése, hogy mit tanítson az egyh{z Istenről, a szentségekről és önmag{ról; és ez mind a mai napig így is maradt, olyannyira, hogy a 20. sz{zad végén az anglik{n püspökök egym{s között még mindig a szeplőtelen fogantat{sról vitatkoznak. A zsidók megmenekültek ettől a k{lv{ri{tól. Istenről alkotott képük nagyon egyszerű és tiszta. Egyes zsidó tudósok szerint a judaizmusban valój{ban igen sok a dogma. Ez annyiban igaz, hogy sok a tilt{s – főképpen a b{lv{nyim{d{st illetően. A zsidók azonban {ltal{ban elkerülték azokat a pozitív dogm{kat, amelyekre a teológusok a maguk hiús{g{ban hajlamosak, és amelyekből annyi baj fakad. A zsidók péld{ul soha nem tették magukév{ az eredendő bűn gondolat{t. Valamennyi ókori nép közül tal{n őket érdekelte legkevésbé a hal{l, és ez seregnyi problém{tól kímélte meg őket. Az igaz, hogy a farizeizmus fő ismérve a felt{mad{sba és a túlvil{gi életbe vetett hit volt, s ekként ez a hit lett a rabbinikus judaizmus egyik alappillére, sőt ez az első dogma is, amely a judaizmusban megjelenik, mégpedig a Misna következő megfogalmaz{s{ban: „Egész Izrael osztozik az eljövendő vil{gban, kivéve azokat, akik szerint a felt{mad{s nem gyökerezik a Törvényben.”161 A zsidókra azonban ennek ellenére jellemző volt, hogy figyelmüket az életre összpontosítj{k, a hal{lt pedig – dogm{ival egyetemben – a h{ttérbe utalj{k. Az egyszeri és a kettős predesztin{ció, a purgatórium, a bűnbocs{nat, a holtakért való ima és a szentek közbenj{r{sa, amelyek a keresztények között annyi bosszantó egyenetlenséget okoztak, a zsidóknak egy{ltal{n nem vagy csak alig jelentettek gondot. Jelentős tény, hogy míg a keresztények m{r az egyh{z történetének igen korai szakasz{ban többször is megfogalmazt{k hitvall{sukat, a legkor{bbi, tíz hittételből {lló zsidó hitvall{st Sz{{dj{ G{on (882-942) tette közzé, akkor, amikor a zsidó vall{s m{r több mint kétezer-ötsz{z éves volt; és csak jóval később v{lt végérvényes hitvall{ss{ Maimonidész tizenh{rom cikkelye, miközben semmi nem t{masztja

al{, hogy valamilyen erre felhatalmazott testület valaha is megvitatta és mag{év{ tette volna. Maimonidész eredeti, tizenh{rom cikkelyes megfogalmaz{sa, amely a Misna tizedik fejezetéhez, a szanhedrinről szóló trakt{tushoz írott komment{rban szerepel, a következő hittételeket sorolja fel: egy tökéletes Lénynek, minden teremtett dolog alkotój{nak létezése; Isten egysége; testetlensége; mindent megelőző létezése; közvetítő nélküli im{data; hit a prófécia igazs{g{ban; Mózes p{ratlans{ga; a Tóra a maga egészében isteni adom{ny; a Tóra megv{ltoztathatatlan; Isten mindentudó; büntet és jutalmaz a túlvil{gi életben; a Messi{s eljövetele; a felt{mad{s. Ez a hitvall{s, amelyet szerzője az Ani m{’{min-ban („Hiszek”) {tfogalmazott, szerepel a zsidó imakönyvben is, és nemigen szolg{lt vita t{rgy{ul, mint ahogy a zsidó tudósok {ltal{ban is keveset foglalkoztak hitvall{sok fogalmaz{s{val. A judaizmus ink{bb a magatart{sról szól, semmint a doktrín{ról (amelyet adottnak tételeznek); a törvénykönyv sokkal fontosabb a hitvall{sn{l. A bölcsek tartós érvényű teljesítménye teh{t az volt, hogy a Tór{t az emberi viselkedés minden aspektus{nak egyetemes, időtlen, {tfogó és egységes vezérfonal{v{ tegyék. A Tóra, rögtön az egyistenhit ut{n, a zsidó hit lényegévé v{lt. Josephus m{r az 1. sz{zadban megbocs{tható túlz{ssal leírhatta, hogy míg a legtöbb nép csak akkor tud meg valamit a maga törvényeiről, ha összeütközésbe kerül velük, addig „ha nemzetünk ak{rmelyik tagj{t törvényeinkről kérdezik, olyan pontosan mondja fel őket, mint a saj{t nevét. Értelmünk első nyiladoz{s{tól fogva olyan alaposan készítenek fel bennünket törvényeinkből, hogy azok mintegy belevésődnek lelkünkbe. Ezért ritkas{g, hogy megszegjék őket, és senki sem térhet ki a büntetés elől azzal, hogy t{jékozatlans{g{val menti mag{t.”162 Ez a helyzet még ink{bb megszil{rdult az akadémi{k és a bölcsek kor{ban, mi{ltal a judaizmusról összefoglalóan elmondható, hogy a lényege Istennek a Törvény {ltali megismerése. Ez befelé fordulóv{ tette a judaizmust, de egyszersmind erőt is adott neki, hogy egy ellenséges vil{gban fennmaradjon. Az ellenségesség helytől és időtől függően v{ltozott, de alapvetően terjedőben volt. A sötét sz{zadokban a legszerencsésebb zsidók Babilóni{ban éltek, exilarch{k uralma alatt. Ezek a fejedelmek, akik hatalmasabbak és vil{gibbak voltak, mint a palesztinai n{szi-k, Júda kir{lyainak utódaiként D{vid lesz{rmazottainak vallott{k magukat, és bizonyos szertart{sos külsőségek között éltek palot{ikban. A parthus időkben az exilarcha tulajdonképpen magas rangú {llami tisztségviselő volt. A rabbik {lltak a jelenlétében, és ha kitüntette őket kegyével,

vele étkezhettek asztal{n{l, és taníthattak a palota udvar{ban. Amikor a 3. sz{zad elején a Szasszanida-dinasztia került uralomra, és felélesztette Zoroaszter nemzeti vall{s{t, a zsidó közösségekre növekvő vall{si nyom{s nehezedett. Az exilarcha hatalma megfogyatkozott, és ezzel p{rhuzamosan nőtt a tudósok befoly{sa. A szurai akadémi{n a Kr. u. 3. sz{zadban nem kevesebb, mint ezerkétsz{z tudós működött, és ez a létsz{m a mezőgazdas{gi év tétlen hónapjaiban csak tov{bb duzzadt. A babilóniai közösségek megmenekültek a Róma elleni zsidó felkelések elborzasztó következményeitől, és ezzel összefüggésben a tudom{nyos tevékenység is magasabb színvonalú volt. A babilóniai zsidós{g mindenesetre mindig is önmag{t tartotta a legtiszt{bb vérűnek és a legszigorúbb zsidó hagyom{ny letéteményesének. A babilóniai Talmud kijelentette: „Minden orsz{g keletlen tészta Izrael földjéhez (mint kov{szhoz) képest, és Izrael keletlen tészta Babilóni{hoz képest.”163 Igaz, hogy a napt{rral kapcsolatos döntésekben Babilónia a Nyugatra t{maszkodott, és e célból az akadémi{kat jelzőtüzek l{ncolata kötötte össze Jeruzs{lemmel; de a babilóniai Talmud részletesebb, mint jeruzs{lemi megfelelője – egyik sem maradt fenn a maga teljességében –, és hosszú időn {t nagyobb tekintélynek is örvendett. Az egész középkoron {t ez volt vil{gszerte (az egy Palesztin{t kivéve) a zsidók művelődésének legfőbb forr{sa. Mindazon{ltal Babilónia sem volt biztons{gos hely a zsidók sz{m{ra. Sok besz{moló maradt fenn a Szasszanid{k kor{nak üldöztetéseiről és vértanúiról, a dokument{ció azonban kevés és megbízhatatlan. 455-ben III. Tazdigar rendeletben tiltotta be a s{bb{t megünneplését; ekkor – Serira g{on rabbi egy levele szerint – „a rabbik böjtöt hirdettek, és az Úr, {ldott legyen a neve, éjszaka krokodilt küldött hozz{, amely lenyelte őt, amint a kerevetén feküdt, és a rendelet érvényét vesztette”. Csakhogy Serira, a pumbeditai akadémia feje, kb. 906 és 1006 kőzött élte a maga legtermékenyebb kor{t, és a levél négysz{zötven évvel az esemény ut{n íródott. A zsidó hagyom{ny Firuzt, Tazdigar fi{t és örökösét a „gonosz” jelzővel illette, és azzal v{dolja, hogy ő juttatta m{rtírsorsra az exilarch{t. Hal{la ut{n anarchikus időszak következett, amelynek sor{n II. M{r Zutra exilarch{nak (kb. 496520) sikerült négysz{z harcossal független {llamot létesítenie, Mahoz{val mint főv{rossal; de hét év ut{n a züllésnek indult {llamot legyőzték a perzs{k, az exilarch{t pedig lefejezték és keresztre feszítették. 579-580-ban ismét fell{ngolt az üldöztetés. Némely perzsa uralkodón{l azonban kegyben {lltak a zsidók, és sokatmondó tény, hogy amikor 624-ben a perzs{k megt{madt{k Palesztin{t, és elfoglal-

t{k Jeruzs{lemet, a helyi zsidók meleg fogadtat{sban részesítették őket.164 Mindebben nincs semmi meglepő, mert Palesztin{ban és a nyugati diaszpór{ban a zsidók helyzete sokkal mostoh{bb volt. 313-ban Konstantin cs{sz{r keresztény katekumen lett, és beszüntette a keresztények {llami üldözését. Az {ltal{nos tolerancia rövid időszaka ut{n azonban a h{romsz{znegyvenes évektől a kereszténység apr{nként felvette az {llamegyh{z több jegyét; ebből a korból sz{rmaznak a pog{ny vall{sok elleni első ediktumok. A h{romsz{zhatvanas évektől Julianus cs{sz{r alatt rövid időre bekövetkezett a pog{ny restitúció, amelyet durva és módszeres kamp{ny követett a pog{nys{g egyszer s mindenkori kiirt{s{ra. A kereszténység imm{r tömegvall{ss{ v{lt, amelyet a Földközi-tenger keleti partvidékén a csőcselék is mag{énak vallott. Egyes népvezérek a hit jegyében hatalmas f{klyafényes gyűléseket tartottak, amelyeken a résztvevők dühödt jelszavakat kiab{ltak: „Akasztóf{ra Iskariótesszel!”, „Ibasz megrontotta Kirill igaz tanít{s{t!”, „Le a zsidóbar{tokkal!” A tömegeket eredetileg azért toborozt{k, hogy {ltaluk megfenyegessék az egyh{zi zsinatok résztvevőit, de könnyen r{vehetők voltak arra is, hogy b{lv{nyokat zúzzanak szét és pog{ny templomokat gyújtsanak fel; és csak idő kérdése volt, mikor csapnak le a zsidókra is. A 4. sz{zad végére a kereszténység az egész római birodalomban uralkodóv{ v{lt, és a pog{nys{g lassan letűnt a színről. Ezzel p{rhuzamosan a zsidók mindink{bb szemet szúrtak, mint nagy, jól szervezett, viszonylag módos, tanult és mélyen vall{sos közösségek, amelyek nem tudatlans{gból, hanem konoks{gból utasított{k el a kereszténységet. Így v{ltak a zsidók a kereszténység sz{m{ra „megoldandó problém{v{”. A tömegek idegenkedtek tőlük, mivel azt hitték, hogy amikor a cs{sz{rok üldözték a keresztényeket, a zsidók közreműködtek az üldözésben. A zsidók megkönnyebbülve fogadt{k a Julianus alatti pog{ny újj{születést; nem véletlen, hogy a cs{sz{rt a zsidó hagyom{ny nem „Julianus Apostata”-ként, hanem „Julianus, a hellén”-ként tartja sz{mon. A h{romsz{znyolcvanas években, I. Theodosius cs{sz{r alatt a vall{si egyöntetűség lett a hivatalos birodalmi politika, és az eretnekekre, a pog{nyokra, valamint mindenfajta nonkonformist{ra rendeletek és szab{lyoz{sok tömege zúdult. Ugyanekkor mindennapiv{ v{ltak a keresztény csőcseléknek a zsinagóg{k elleni t{mad{sai. Ez ellentmondott a cs{sz{rs{g {llami politik{j{nak, minthogy a zsidók értékes és tiszteletre méltó tagjai voltak a t{rsadalomnak, akik következetesen t{mogatt{k a törvényes hatós{gokat. 388-ban egy keresztény tömeg, a helyi püspök felbujt{s{ra fel-

gyújtotta az Eufr{tesz menti Callinicum zsinagóg{j{t. I. Theodosius elhat{rozta, hogy az esetet modellértékűvé teszi, és elrendelte, hogy a zsinagóg{t a keresztények hozz{j{rul{s{ból építsék újj{. Ekkor a keresztény főpapok között a legbefoly{sosabb, Ambrus mil{nói püspök intézett ellene heves t{mad{st, és levélben figyelmeztette a cs{sz{rt, hogy a kir{lyi parancs súlyosan {rt az egyh{z tekintélyének: „Mi a fontosabb? – tette fel a kérdést. – A magamutogató fegyelem avagy a vall{s ügye? A polg{ri törvény betart{sa a vall{si érdekhez képest m{sodrangú.” [ll{spontj{t egy prédik{cióban is kifejtette Theodosius előtt, és a cs{sz{ri parancsot szégyenszemre visszavont{k. 165 A 4. sz{zad végén és az 5. sz{zadban a keresztény t{rsadalmakban élő zsidók legtöbb közösségi jog{t és valamennyi kiv{lts{g{t viszszavont{k. Kiz{rt{k őket az {llami hivatalviselésből és a hadseregből. A térítői tevékenységet és a keresztényekkel kötött vegyes h{zass{gokat hal{llal büntették. A felelős keresztény vezetők azonban soha nem törekedtek a judaizmus erőszakos kiirt{s{ra. Szent [goston (354-430), a legbefoly{sosabb latin teológus azt hirdette, hogy a zsidók puszta létüknél fogva részei Isten terveinek, mivel tanúi a kereszténység igazs{g{nak, buk{suk és megal{ztat{suk pedig jelképezi az egyh{z diadal{t a zsinagóga fölött. Az egyh{z politik{ja teh{t az volt, hogy ha megal{zva és tehetetlenségben is, de élni hagyja a kis zsidó közösségeket. A görög egyh{z azonban, amely megörökölte a pog{ny hellenizmus minden antiszemita hagyom{ny{t, érzelmi alapon {llva még ellenségesebb volt. Az 5. sz{zad elején Aranysz{jú Szent J{nos, a vezető görög teológus (354-407) Antiokhi{ban nyolc beszédet tartott „A zsidók ellen”, amelyek a lehető legnagyobb hasznot húzt{k M{té és J{nos evangéliumainak kulcsfontoss{gú részleteiből (és vissza is éltek velük), és a zsidóellenes tir{d{k mintaképei lettek. Ekként a pog{ny r{galmak és mendemond{k fortyogó halmaz{ra r{rakódott egy specifikusan keresztény antiszemitizmus, amely a zsidókat Krisztus gyilkosaiként {llította be, és a zsidó közösségek imm{r minden keresztény v{rosban veszélynek voltak kitéve. Palesztin{ban a 4. sz{zad első évtizedeitől kezdve Jeruzs{lem csakúgy, mint a többi, Jézus személyével összefüggő helyszín, keresztény hitre tért. Templomok és monostorok épültek. Egyes kis zsidó közösségek fennmaradtak, elsősorban Galile{ban, ahol a Nyugati Talmudot éppen Szent Jeromos (342-420) idejében fejezték be. Szent Jeromos saj{t monostori kört szervezett mag{nak Jeruzs{lemben, és tanús{got tett a zsidók szegénységéről és nyomor{ról. Röviddel hal{la ut{n egy csapat szíriai szerzetes, a fanatikus Barszaurna vezetésével,

pogromsorozatot rendezett a zsidó Palesztin{ban, és zsinagóg{kat, sőt egész falvakat perzselt föl. A vall{si összeütközések következtében Palesztina a sötét sz{zadokban egyre szegényebb lett és mindink{bb elnéptelenedett. A pelagianizmus, az arianizmus és később a monofizita ellentétek mag{t a kereszténységet is megosztott{k. Valah{nyszor valamelyik ir{nyzat mag{hoz ragadta az {llamhatalmat, szilaj buzgalommal üldözte a többieket. A 4. sz{zadban új erőre kaptak a szamarit{nusok: legal{bb nyolc új zsinagóga épült ekkoriban. Gyarapod{suk azonban mag{ra vonta a biz{nci hatós{gok rosszall{s{t. 438-ban II. Theodosius kiterjesztette r{juk a maga zsidóellenes rendszab{lyait. Mintegy negyvenöt évvel később a szamarit{nusok föll{zadtak, keresztény közösségeket gyilkoltak le, és templomokat gyújtogattak. A biz{nci seregek eltiport{k a l{zad{st, és a megtorl{s sor{n a szamarit{nusok elveszítették a Gerizim hegyén {lló ősi szentélyüket, amely a Szűzany{nak szentelt bazilik{v{ alakult {t. Még szigorúbban ortodox felfog{st vallott Justinianus cs{sz{r (527-565), aki csak a megkeresztelkedetteknek adott polg{rjogot, és mindenki m{ssal együtt még a keresztényeket is üldözte, ha nem vetették al{ magukat a khalkedoni zsinatnak. Nem csoda, ha ebben a korszakban a szamarit{nusok ismét felkeltek, {m a bosszú ezúttal olyan véres volt, hogy mint nemzet és mint vall{s lényegében elpusztultak. A zsidók, amennyire lehetett, meglapultak, és eszükben sem volt, hogy a szamarit{nusoknak segítséget nyújtsanak. A 7. sz{zad első felében azonban fanatikus szerzetesek nyom{st gyakoroltak Phokasz és Hérakleiosz cs{sz{rokra, és megfenyegették őket, hogy a körülmetéltek majd elpusztítj{k egész birodalmukat, és a két cs{sz{r ennek következtében erőszakkal prób{lta r{venni a zsidókat a keresztség fölvételére. A biz{nci birodalom, amelyet meggyengített a nagysz{mú és sokféle vall{si vita, valós{ggal kihívta maga ellen a t{mad{sokat. Az első ilyen akcióra 611-ben került sor, amikor a perzs{k betörtek Palesztin{ba, majd h{rom évvel később, húsznapos ostrom ut{n Jeruzs{lemet is elfoglalt{k. A zsidókat azzal v{dolt{k, hogy a t{madók segítségére voltak, és a keresztények {llít{sa szerint a perzs{k cserébe megígérték, hogy a v{rost visszaadj{k a zsidóknak. Nos, ha így történt, nem tartott{k be a szavukat. Hérakleiosz mindenesetre 629-ben viszszafoglalta a v{rost, és vérfürdőt rendezett a zsidók között. Ez volt azonban a palesztinai görög uralom hattyúdala. Mohamed még ebben az évben befejezte Mekka meghódít{s{t, a biz{nciak 636-ban Jarmukn{l döntő vereséget szenvedtek, négy éven belül pedig a muszlimok egész Palesztin{t és Szíria nagy részét is elfoglalt{k; a

khalkedoni zsinat követőit és a monofizit{kat, a nesztori{nusokat és a koptokat, a szeleukid{kat és az örményeket, a latinokat és a görögöket, a szamarit{nusokat és a zsidókat egyar{nt elborította az iszl{m {radat. Ak{rcsak a kereszténység, eredetileg az iszl{m is heterodox mozgalom volt a judaizmuson belül, de végül annyira eltért tőle, hogy ön{lló vall{ss{ alakult, és gyorsan kifejlesztette a maga saj{tos dinamik{j{t és jellegzetességeit. A zsidó jelenlétnek Ar{bi{ban ősi gyökerei voltak. Délen, a mai Jemenben, a zsidók kereskedelmi érdekeltségei a Kr. e. 1. sz{zadra nyúltak vissza, de északon, Hedzsaszban még ennél is sokkal régebbiek. Egy arab történelmi monda szerint a medinai zsidó letelepedésre D{vid kir{ly idején került sor, egy m{sik monda pedig éppenséggel Mózes kor{ra teszi. 1956-ban felfedezett babilóniai feliratok arra utalnak, hogy Hedzsaszban a zsidó vall{si közösségek a Kr. e. 6. sz{zadban jelentek meg, és lehetséges, hogy erre még ennél is kor{bban sor került166 {m e jelenlét első hat{rozott bizonyítékai: a sírfeliratokban és falfirk{kban l{tható zsidó nevek csak a Kr. e. 1. sz{zadban bukkannak fel. Annyi bizonyos, hogy a korai keresztény időszakban a judaizmus elterjedt Észak-Ar{bi{ban, és egyes törzsek teljességgel elzsidósodtak. Bizonyítékok vannak r{, hogy Medina környékén a Kr. u. 4. sz{zadban vir{gzott a zsidó költészet, és még az is lehetséges, hogy ebben a korszakban létezett a környéken egy zsidók korm{nyozta {llam. Arab forr{sok szerint Medin{ban és környékén mintegy húsz zsidó törzs élt. Ezek az o{zisokban megtelepült törzsek nemcsak {llattenyésztők, hanem kereskedők is voltak, az iszl{m pedig a kezdetektől ink{bb félig urb{nus kalm{rvall{s volt, semmint sivatagi jellegű. A sivatag azonban fontos szerepet j{tszott, mert a peremén élő vagy a v{rosi élet romlotts{ga elől odamenekülő zsidók – az utóbbiak közül elsősorban a nazireusok – mindig is a judaizmus egy szigorúbb form{j{t gyakorolt{k, és egyistenhitükben nem ismertek megalkuv{st. Mohamedet éppen ez vonzotta. A kereszténység az ő szemében nem tűnt volna g{ncsolhatatlanul monoteisztikusnak, és így a kereszténység hat{sa, különösen ebben a korai st{diumban, nagyon csekély volt. Mohamed minden jel szerint arra törekedett, hogy szétzúzza az o{zisok kultúr{j{nak politeisztikus pog{nys{g{t, s e célból zsidó monoteizmust kín{lt az araboknak, olyan nyelven, amelyet megértettek, és olyan megfogalmaz{sban, amely alkalmazkodott életmódjukhoz. Mohamed elfogadta a zsidó Istent és a zsidó prófét{kat, csakúgy, mint az ír{sban rögzített törvény eszméjét – a Kor{n a Biblia arab megfelelője – és a

vall{si bírós{gokon alkalmazott szóbeli törvényt. A zsidókhoz hasonlóan kezdetben a muszlimok is ódzkodtak attól, hogy a szóbeli törvényt ír{sba foglalj{k, és ak{rcsak a zsidók, a végén mégis megtették. A zsidókhoz hasonlóan kialakított{k a gyakorlatot, hogy a törvény egyes pontjait rabbijaik vagy muftijaik elé t{rva responsum-ot követeljenek, és a legkor{bbi ilyen v{laszok mintha tudatosan követnének zsidó sém{kat. Végül a zsidókhoz hasonlóan a muszlimok is elfogadt{k az étrend, a tiszt{lkod{s és a ritu{lis tisztas{g szigorú és aprólékos szab{lyoz{s{t. Mohamed akkor l{tott hozz{ egy ön{lló vall{s kifejlesztéséhez, amikor felismerte, hogy a medinai zsidók nem hajlandók elfogadni a judaizmusnak {ltala önkényesen kieszelt arab v{ltozat{t. Ha Mohamedben lett volna annyi lelemény és türelem, hogy egy arab h{l{ch{t dolgozzon ki, az eredmény tal{n m{sként alakul; de ez nem valószínű. A judaizmus egyik legerőteljesebb saj{toss{ga abban {ll, hogy a zsidó közösségek t{voli vidékeken is hajlandóak élni anélkül, hogy szükségét éreznék az idegen kultúr{hoz való alkalmazkod{snak. Ak{rhogy történt is, Mohamed visszautasít{sban részesült, és ettől fogva merőben új ir{nyba terelte az iszl{m egyistenhitet. Megv{ltoztatta a s{bb{t tartalm{t, és {thelyezte péntekre. Megv{ltoztatta az im{hoz kötelező testtart{st: Jeruzs{lem helyett ezut{n Mekka felé kellett fordulni. Új időpontra tette {t a legfőbb ünnepet. És ami a legfontosabb: kijelentette, hogy a zsidó étrendi szab{lyoz{s nagyrészt csak büntetés a zsidók {ltal kor{bban elkövetett gaztettekért, és ezért eltörölte ezeket a törvényeket; csup{n a disznóhúsra, a vérre és a döghúsra kimondott tilalmat, valamint az {llatok lev{g{s{ra vonatkozó szab{lyok egy részét tartotta meg. E v{ltoztat{sok ut{n m{r szó sem lehetett a zsidó és az iszl{m közösségek összeolvaszt{s{ról, b{rmennyire egyetértsenek is az etikai és dogmatikai alapok tekintetében; {m ezen túlmenően az iszl{m nemsok{ra kifejlesztette a maga ön{lló dogmatikai dinamik{j{t, és az erőszakos szektarianizmusba {tcsapó teológiai vit{k hamarosan éppolyan központi szerepet j{tszottak az iszl{mban, ak{r a kereszténységben. Mindenekelőtt azonban az iszl{m igen gyorsan kifejlesztette az erőszakos térítés elméletét és gyakorlat{t. Ugyanezt tették a zsidók is Józsué, D{vid és a Hasmóneusok idejében, a rabbinikus judaizmus azonban hallgatólagosan, de egyértelműen lemondott erről a hagyom{nyról. Az iszl{m b{mulatos gyorsas{ggal terjedt: meghódította a Közel-Keletet, [zsia hatalmas területeit, valamint a Földközi-tenger egész déli partvidékét, így Spanyolorsz{got is. A 8. sz{zad elejére a

zsidó közösségek, amelyek még szűkös körülmények között fenntartott{k magukat a görög és a latin vil{gban, egyszer csak azt tapasztalt{k, hogy be vannak szorítva egy hatalmas iszl{m teokr{ci{ba, amelyet bizonyos értelemben ők nemzettek és ők tagadtak meg, és amely imm{r fennmarad{suk kulcs{t birtokolja. Erre az időre azonban a zsidók m{r kifejlesztették a maguk önfenntart{si rendszerét, a Talmudot, és annak egyedül{lló önkorm{nyzati gyakorlat{t – a katedokr{ci{t.

HARMADIK RÉSZ – KATEDOKR[CIA
Tudelai Benj{min vil{ga – A zsidók és a sötét sz{zadok v{rosalapít{sai – Erkölcsi vita a kamatszedésről – Zsidók az iszl{m uralma alatt: a dhimmi-k. – A tudósok uralma – A csal{d és az akadémiai rangsor – Maimonidesz mint a zsidó történelem központi alakja – A kairói geniza – A középkori zsidó racionalizmus célja – Az irracionalizmus mint ellensúly – Miszticizmus és a kabbala – Júda h{Lévi és N{hm{nidész – A Zoh{r – A zsidók és az orvostudom{ny – A középkori zsidós{g t{rsadalmi struktúr{ja – A zsidó vall{si infrastruktúra Zsidók a latin kereszténység területén – Zsidóellenes démonológia – A keresztes hadj{ratok pogromjai – Az első vérv{d – Pénzkölcsönzés és a zsidók megadóztat{sa – Zsidók, szerzetesek és a fekete hal{l – Spanyolorsz{g és a „zsidókérdés”: a vit{k – A zsidó szellemi élet hanyatl{sa – Zavarg{sok és Tortosa – A conversó-k és az inkvizíció – A spanyol zsidós{g megsemmisítése – A menekültek és a Judensau 1168-ban egy kivételes megfigyelőképességgel meg{ldott spanyolorsz{gi zsidó utazó – valószínűleg dr{gakő-kereskedő – kereste fel Konstantin{polyt, a biz{nci birodalom nevezetes főv{ros{t. Tudelai Benj{minról lényegében csak annyit tudunk, hogy Utaz{sok könyve címen besz{molót írt a Földközi-tenger északi partvidékén és a KözépKeleten 1159 és 1172 között tett kiterjedt utaz{sairól. A középkori útikönyvek közül ez a legértelmesebb, legobjektívebb és legmegbízhatóbb; m{r 1556-ban megjelent, ut{na lefordított{k csaknem minden európai nyelvre, és az adott korszak kutatói sz{m{ra elsőrendű forr{smunka lett.1 Benj{min, ahol csak meg{llt, gondos jegyzeteket készített a zsidó közösségek helyzetéről, de a jelek szerint Konstantin{polyban tov{bb maradt, mint b{rhol m{sutt, és leír{sa erről a nagyv{rosról, az akkori vil{g legnagyobb településéről, kivételesen gazdag. Azt tapasztalta, hogy a v{rosban mintegy kétezer-ötsz{z zsidó élt, akik két, jól elhat{rolt közösségre oszlottak. A kétezer főnyi többség a rabbinikus hagyom{nyt követte, elfogadta a Misn{t, a Talmudot és a komment{rokból {lló sokrétegű felépítményt. A maradék ötsz{z karaita volt; ezek kiz{rólag a Pentateuchust követték, és elvetették a szóbeli törvényt annak minden folyom{ny{val együtt. M{r a 8. sz{zad óta külön{lló testületként szerveződtek meg, és a rabbinikus zsidók diaszpóraszerte olyan ellenséges szemmel nézték őket, hogy – Benj{min leír{sa szerint – még a zsidó negyedet is magas kerítés tagolta két részre.

Benj{min szerint a zsidók „selyemszövő kézművesek” voltak, és sz{mos {ruféleséggel kereskedtek. Sok volt köztük a gazdag ember; de a törvény egyiküknek sem engedte meg, hogy lóh{ton közlekedjen, „kivéve az egyiptomi Salamon rabbit, aki a kir{ly orvosa. Ő sokat könnyít a zsidók elnyom{s{n – mert súlyos elnyomat{sban élnek.” A justinianusi törvénykönyvnek és a későbbi rendelkezéseknek köszönhetően a biz{nci zsidók, ellentétben a pog{nyokkal és az eretnekekkel, törvényes st{tust élveztek, és a zsinagóg{k, legal{bbis elméletben, a törvény {ltal védett kultikus helyek voltak. Elismerte az {llam a zsidó bírós{gokat is, amelyek hat{rozatai a zsidókra nézve kötelezőek voltak. Azok a zsidók, akik törvénytisztelő emberként élték a maguk életét, elméletben biztons{gban voltak, ann{l is ink{bb, mivel a törvény egyértelműen tiltotta az antiszemita cselekedeteket, és kinyilv{nította, hogy „egyetlen zsidót sem érhet b{ntalom zsidós{ga miatt, és nem szenvedhet sérelmet vall{s{ért (<) a törvény tiltja a mag{njellegű bosszút”.2 Mindazon{ltal a zsidók m{sodrendű {llampolg{rok voltak, sőt {llampolg{rnak is alig nevezhetők. 425-ben elvesztették azt a jogukat, hogy korm{nypozíciót töltsenek be, csak a v{rosi tan{csokban tették kötelezővé, hogy decurion-ként szolg{latot v{llaljanak, mivel a tisztségért fizetni kellett. Új zsinagóg{t nem volt szabad építeniük. Úgy kellett {t helyezniük a pész{ch időpontj{t, hogy az mindig későbbre essen, mint a keresztény húsvét. Kih{g{snak sz{mított, ha ír{saikat ak{r saj{t közösségükön belül is héber nyelven olvass{k fel. A törvény, amennyire csak lehetett, megkönnyítette a zsidók {ttérését, b{r a keresztelőn elmondott szövegben minden {ttért zsidónak hangsúlyoznia kellett, hogy nem félelemből vagy nyereségv{gyból v{ltoztat vall{st. Ha egy zsidót rajtakaptak egy {ttért t{rsa zaklat{s{n, elevenen elégették, és ha az {ttért zsidó visszatért eredeti hitére, eretneknek minősült, s aszerint b{ntak vele.3 Benj{min mégis azt {llítja, hogy a zsidókkal szembeni népi ellenségesség legal{bb annyira foglalkoz{sbeli, mint vall{si okokból fakad: „Az ellenük ir{nyuló gyűlöletnek legfőbb okozói a tím{rok, akik a h{zuk előtt öntik ki a piszkos vizet, és ezzel bemocskolj{k a zsidó negyedet. Emiatt a görögök gyűlölik a zsidókat, ak{r jók, ak{r roszszak, és súlyos iga alatt tartj{k őket. Megütik őket az utc{n, és durva b{n{smódban részesítik valamennyiüket.” „Mindazon{ltal jegyzi meg Benj{min –, a zsidók gazdagok, szeretetre méltóak és irgalmas szívűek. Tiszteletben tartj{k az ír{sok parancsolatait, és derűs lélekkel tűrik elnyomat{suk ig{j{t.”4

Tudelai Benj{min bej{rta Északkelet-Spanyolorsz{got, j{rt Barcelon{ban és Provence-ban, majd Marseille-en, Geron{n és Pis{n keresztülutazva eljutott Róm{ba. Felkereste Salernót, Amalfit és több m{s dél-it{liai v{rost, ezut{n {thajózott a görögorsz{gi Korfura, majd miut{n Konstantin{polyt is megtekintette az Égei-tengeren {t elhajózott Ciprusba. Ezut{n Antiokhi{n {t Palesztin{ba utazott, majd Aleppó és Moszul érintésével Babilóni{ba és Perzsi{ba ment. Ell{togatott Kairóba és Alexandri{ba is, és Szicíli{n keresztül tért vissza Spanyolorsz{gba. Mindenütt gondosan feljegyezte, milyen körülmények között él s mivel foglalkozik a helyi zsidós{g, és b{r Cris{ban, a Parnasszosz hegyén megfigyelt egy zsidó mezőgazdas{gi települést is, a zsidókat túlnyomórészt v{rosi népként {br{zolja – Aleppóban üvegfúvókat l{tott, Théb{ban selyemszövőket, Konstantin{polyban tím{rokat, Brindisiben kelmefestőket, kereskedőkkel és sz{llítókkal pedig mindenütt tal{lkozott. A zsidós{g soraiban mindig is voltak v{roslakók, de a sötét sz{zadokban jóform{n kivétel nélkül azz{ v{ltak. Ősi európai településeik csaknem mind v{rosokban voltak tal{lhatók. A Makkabeusok első könyve list{ba foglalja a Földközi-tenger térségében lévő zsidó kolóni{kat. Ahogy Cecil Roth történész megfogalmazta, kultur{lis tekintetben a zsidókat nevezhetjük az első európaiaknak. 5 A római cs{sz{rs{g kezdeti korszak{ban m{r megkülönböztethető zsidó közösségek élnek olyan messze északon, mint Lyon, Bonn és Köln, és olyan messze nyugaton, mint C{diz és Toledo. A sötét sz{zadokban tov{bb terjeszkednek észak és kelet felé, és eljutnak a Balti-tenger térségébe és Lengyelorsz{gba, majd innen délebbre, Ukrajn{ba is. A zsidók teh{t nagy területeken szóródnak szét, ugyanakkor nincsenek sokan. Ha Krisztus idején mintegy nyolcmillióan voltak, s ezen belül a római birodalom lakoss{g{nak tíz sz{zalék{t tették ki, a 10. sz{zadra sz{muk egymillió és m{sfél millió közé süllyedt. Természetesen ebben a korszakban mindenütt csökkent a kor{bbi római területek lakoss{g{nak sz{ma, de a zsidós{g veszteségei ar{nyukban sokkal jelentősebbek voltak, mint a lakoss{g egészéé. Tiberius alatt péld{ul csak az egymillió lakosú Róm{ban ötven-hatvanezer zsidó élt, és It{lia-szerte még volt vagy negyven zsidó település. A cs{sz{rs{g későbbi korszak{ban az it{liai zsidós{g sz{ma dr{maian csökkent, és még 1638-ban sem voltak többen huszonötezernél, vagyis az összlakoss{gnak csak kéttized sz{zalék{t tették ki. Ezek a veszteségek csak részben tudhatók be {ltal{nos gazdas{gi és demogr{fiai okoknak. A zsidók minden terüle-

ten és minden korszakban folyamatosan asszimil{lódtak és beleolvadtak a környező népességbe. 6 Mindamellett a zsidók t{rsadalmi jelentősége, különösen a sötét sz{zadok Európ{j{ban, sokkal nagyobb volt, mint azt alacsony létsz{muk sejtetné. A megmaradt vagy újonnan keletkező v{rosokban előbb vagy utóbb a zsidók is megtelepedtek. Amikor a Kr. u. 2. sz{zadban a palesztinai zsidós{g kevés kivétellel elpusztult, a zsidó falusi közösségek túlélői {tköltöztek a v{rosok peremére. A 7. sz{zadi arab hódít{s ut{n a nagy babilóniai zsidó mezőgazdas{gi közösségeket fokozatosan tönkretette a magas adókötelezettség, így h{t a zsidók itt is elindultak a v{rosok felé, és kézművesek, kereskedők, sz{llítók lettek. Ezek a v{rosi zsidók, akiknek nagy többsége ír{studó volt és tudott sz{molni, mindenütt tartósan megtelepedtek, hacsak a büntetőtörvények vagy a fizikai erőszak útjukat nem {llt{k. Egészében elmondható, hogy a sötét sz{zadok v{rosi életében a zsidók kritikusan fontos szerepet j{tszottak. Bizonyítékokat nem könnyű szerezni, de a responsa-irodalomból sok minden megtudható. A zsidók voltak sz{mos tekintetben az egyetlen összekötő kapocs a római ókor nagyv{rosai és a korai középkor kialakuló v{rosi kommun{i között – többen is hivatkoztak r{, hogy még a kommuna szó is a héber k{h{l fordít{sa.7 A zsidók magukkal hoztak bizonyos alapvető j{rtass{gokat: ki tudt{k sz{mítani az {tv{lt{si {rfolyamokat, meg tudtak írni egy üzleti levelet, és ami tal{n még ennél is többet nyomott a latban: célba is tudt{k juttatni a maguk kiterjedt csal{di és vall{si h{lózat{n keresztül. Vall{suk ugyan sz{mos kényelmetlen tilt{ssal j{rt, mégis kétségtelen, hogy az üzleti életben segítségükre volt. Az ősi izraelita vall{s mindig is erősen ösztönözte a kemény munk{t, és ahogy az érési folyamat sor{n judaizmuss{ alakult, úgy kapott a munka még nagyobb hangsúlyt; amikor pedig 70 ut{n kibontakozott a rabbinikus judaizmus, a tan gazdas{gi lendülete még tov{bb nőtt. A történészek különböző korszakok és különböző t{rsadalmak kapcs{n gyakran megfigyelték, hogy a klerikalizmus gyengülésével a gazdas{gi dinamizmus {ltal{ban erősödik. Nos, a Kr. u. 2. sz{zadban a klerikalizmus lényegében kiveszett a zsidó t{rsadalmakból. A Templom papjai, a szadduceusok, az {llamilag t{mogatott vall{s nyüzsgő kiszolg{lói mind eltűntek. A rabbik, akik a klerikusok helyébe léptek, nem alkottak élősdi kasztot. Az igaz, hogy egyes tudósokat a közösség tartott el, de még a tudósokat is arra buzdított{k, hogy saj{títsanak el valamilyen szakm{t, a rabbiknak mint testületnek pedig ugyanezt jószerével előírt{k; s gyakran a rabbikból lettek a legbuzgóbb és legeredménye-

sebb kereskedők. Az utak, amelyeken döntéseiket és responsum-aikat célba juttatt{k, egyszersmind kereskedelmi utak is voltak. A rabbinikus judaizmus a munka igéjét hirdette, mert azt kív{nta, hogy a zsidók a legteljesebb mértékben kihaszn{lj{k Istentől kapott adotts{gaikat. Az épektől-egészségesektől megkövetelték, hogy szorgalmasak és eredményesek legyenek, nem utolsósorban azért is, hogy teljesíthessék filantropikus kötelességeiket. A rabbinikus judaizmus intellektu{lis természete ugyanebbe az ir{nyba mutatott. A gazdas{gi fejlődés a racionaliz{l{s terméke. A rabbinikus judaizmus lényegét tekintve olyan módszer, amelynek keretében az ősi törvényeket egy racionaliz{l{si folyamat eredményeként az új és korszerű körülményekhez alkalmazz{k. A zsidók voltak a vil{gtörténelem első nagy racionaliz{lói. Ez – mint majd l{thatjuk – sokféle következménnyel j{rt, de vil{gi értelemben az egyik legkor{bbi következmény az volt, hogy a zsidókból a problém{k megold{s{ra képes, módszeres üzletemberek v{ltak. A sötét sz{zadokban és az egész középkorban a zsidó jogtudom{ny jelentős részben azzal foglalkozott, hogy az üzleti ügyeket mélt{nyoss{, tisztességessé és eredményessé tegye. Az egyik nagy probléma az uzsora vagy ink{bb a kamatra való pénzkölcsönzés volt. Ezt a problém{t a zsidók okozt{k önmaguknak és a judaizmusból kifejlődő két nagy vall{snak. Az ókori Közel-Kelet legtöbb korai vall{si rendszere és a belőlük kifejlődő vil{gi törvénygyűjtemények nem tiltott{k az uzsor{t. Ezek a t{rsadalmak az élettelen dolgokat éppolyan elevennek és szaporod{sra képesnek tartott{k, mint a növényeket, az {llatokat és az embereket. Ezért ha valaki természetbeni juttat{st vagy b{rmilyen jelképes pénzeszközt adott kölcsön, teljesen jogos volt, hogy kamatot sz{mítson.8 Természetbeni juttat{st, péld{ul olajbogyót, datoly{t, magvakat vagy {llatokat m{r Kr. e. 5000 körül is kölcsönöztek, ha nem még kor{bban. Ékír{sos dokumentumok tanúsítj{k, hogy meghat{rozott összegű kölcsönöknek v{ltó form{j{ban való kiutal{sa legal{bbis Hammurabi idejétől fogva megszokott gyakorlat volt – a hitelezők {ltal{ban templomok vagy kir{lyi tisztségviselők voltak. Babilóniai ékír{sos feljegyzések 10-25 sz{zalékos kamatról tudósítanak ezüst esetében és 20-35 sz{zalékosról gabona esetén. A mezopot{miaiakn{l, hettit{kn{l, föníciaiakn{l és egyiptomiakn{l a kamat törvényes volt, és gyakran az {llam maga szabta meg. A zsidók azonban minderről m{sként vélekedtek. Ahogy az Exodus 22:25 leszögezte: „Ha pénzt adsz kölcsön az én népemnek, a szegénynek, aki veled van, ne légy hozz{ olyan, mint a hitelező; ne vessetek re{ uzsor{t.” Ez a szöveg nyilv{nvalóan a legkor{bbi időkből

sz{rmazik. Ha a zsidó törvényeket a kir{lys{g szofisztik{ltabb korszak{ban fogalmazz{k meg, nem tiltott{k volna a kamatot. De hi{ba: a Tóra Tóra maradt, az örökkévalós{gig érvényesen. Az Exodus szövegét megerősítette a Leviticus 25:36: „Ne végy őtőle (vagyis aty{dfi{tól) kamatot vagy uzsor{t”, és a kérdést végképp tiszt{zta a Deuteronomium 23:20: „Az idegentől vehetsz kamatot, de a te aty{dfi{tól ne végy kamatot<” A zsidókra ekként r{nehezedett egy olyan vall{si törvény, amely tiltotta, hogy egym{s között kamatra adjanak kölcsönt, viszont idegenekkel kapcsolatban ugyanezt megengedte. A kikötésnek minden bizonnyal az volt a rendeltetése, hogy megvédjen és összetartson egy szegény közösséget, amelynek legfőbb célja a kollektív fennmarad{s. Következésképpen a kölcsön az emberbar{ti tevékenység egyik v{lfaja volt – de ha az ember nem ismert vagy nem kedvelt valakit, azzal szemben nem volt kötelező jótékonykodnia. A kamat teh{t egyértelmű volt az ellenséges érzülettel. Mint tartósan megtelepedett palesztinai közösségnek, természetesen a zsidóknak is szükségük volt r{, hogy m{s népekhez hasonlóan kölcsönöket vegyenek fel egym{stól. A bibliai feljegyzések bizonyítj{k, hogy a törvényt folyamatosan megkerülték;9 az elephantinei zsidó közösség papiruszai ugyanerről tudósítanak. Pedig a vall{si hatós{gok mindent elkövettek, hogy a törvényt szigorúan betartass{k. Kinyilv{nított{k, hogy nemcsak az uzsoraügylet főszereplői követnek el bűnt, hanem a közvetítők és segítők is. Az eltitkolt kamat éppolyan tilalmas, mint a bevallott. A kölcsönkérők {ltal bérmentesen {tengedett lakóhelyeket, aj{ndékokat, hasznos inform{ciókat „a kamat por{nak” nevezték, és szigorú tilalommal sújtottak; a talmudi hat{rozatok arról tanúskodnak, milyen b{mulatos erőfeszítéssel igyekeztek az évek sor{n a hatós{gok eltorlaszolni a kibúvókat, amelyeket ravasz uzsor{sok vagy kétségbeesett adósjelöltek kieszeltek.10 Ugyanakkor a Talmud kazuist{i nagy erőfeszítéssel prób{lt{k egyengetni az utat az olyan tisztességes üzleti tranzakciók előtt, amelyek nézetük szerint nem sértik a Tór{t. Ezek közé tartozott az emelt összegű visszafizetés, az üzlett{rsi viszony, amely a hitelezőnek fizetést vagy a haszonból való részesedést juttatott, vagy az olyan elj{r{sok, amelyek keretében a hitelező pénzt adhatott kölcsön egy nem zsidónak, aki azt{n az összeget tov{bbkölcsönözte egy zsidónak. Ha azonban a zsidó bírós{gok felfedezték, hogy egyértelműen kamatszedésről van szó, megbírs{golhatt{k a hitelezőt; a tőkét és kamatot tartalmazó adóss{gokat behajthatatlannak nyilv{nított{k, a pénzköl-

csönzőket pedig eleve eltiltott{k a bírós{g előtti tanúskod{stól, és a pokollal fenyegették.11 Minél szigorúbban és ésszerűbben érvényesítették azonban a törvényt, és minél ink{bb betartott{k, ann{l több bajt hozott a zsidókra a vil{g többi részével való viszonyukban. Abban a helyzetben ugyanis, amelyben a zsidók kis létsz{mú, szétszórt közösségek voltak egy nem zsidó vil{gban, a törvény nem csup{n lehetővé tette, hogy pénzt kölcsönözzenek nem zsidóknak, hanem bizonyos értelemben fel is szólította őket erre a tevékenységre. Igaz, hogy egyes zsidó hatós{gok felismerték ezt a veszélyt, és harcoltak ellene. Philo, aki nagyon is megértette, miért tesz különbséget egy primitív törvénykönyv atyafiak és idegenek között, azt bizonygatta, hogy az uzsora tilalma vall{stól függetlenül kiterjed mindazokra, akik egyazon nemzetnek a polg{rai.12 Az egyik hat{rozat kimondta, hogy amennyiben lehetséges, kamatmentes kölcsönök zsidóknak és nem zsidóknak egyar{nt folyósítandók, {m az elsőbbség a zsidókat illeti. Egy m{sik hat{rozat dicsérően szólt arról az emberről, aki idegentől sem szed kamatot. Egy harmadik pedig elítélte az idegenektől való kamatszedést, és ezt a gyakorlatot csak akkor ismerte el törvényesnek, ha a zsidónak nincs m{s megélhetési forr{sa.13 M{sfelől viszont voltak olyan hatós{gok, amelyek éppenséggel hangsúlyozt{k a zsidók és a nem zsidók közti különbséget. Egy, a Deuteronomium szövegéhez írott midr{s – valószínűleg a nacionalista [kív{ rabbi műve – arra utalt, hogy a zsidók kötelesek az idegeneknek kamatot felsz{mítani. Lévi ben Gersom, a 14. sz{zadban élt francia zsidó egyetértett ezzel: szerinte hat{rozott parancs írja elő, hogy a nem zsidókat kamattal terheljék, „mert az ember ne cselekedjen jót egy b{lv{nyim{dóval (<) és okozzon neki annyi k{rt, amennyi a törvényességtől való eltérés nélkül lehetséges”; és ezt az {ll{spontot m{sok is {tvették. A leggyakoribb igazol{s azonban a gazdas{gi szükségszerűség volt:
Ha mostan{ban megengedjük, hogy nem zsidóktól kamatot szedjenek, ez azért van így, mert nincs hat{ra az elnyom{snak és a megterhelésnek, amellyel kir{lyok és miniszterek élnek ellenünk, és mindaz, amit elveszünk, csup{n a legkevesebb, amiből fenntarthatjuk magunkat. Amúgy is arra ítéltettünk, hogy a nemzetek között szétszóródva éljünk, és megélhetésünket egyedül a velük folytatott pénzbeli ügyletekből fedezhessük; ezért a kamatszedés nem lehet tilalmas.14

Ez volt mind közül a legveszélyesebb érvelés, mivel a zsidók anyagi elnyom{s{ra {ltal{ban olyan helyeken került sor, ahol a legnagyobb ellenszenvvel viseltettek ir{ntuk, és amennyiben a zsidók erre a helyzetre azzal reag{ltak, hogy nem zsidóknak pénzt kölcsönöztek, népszerűtlenségük – és vele természetesen a r{juk nehezedő nyom{s – tov{bb fokozódott. Ekként a zsidós{g ördögi körbe keveredett. A keresztények – bibliai utasít{sok alapj{n – mindenestül elítélték a kamatszedést, és 1179-től ki is közösítették az érintett hitelezőket. Ugyanakkor azonban ők terhelték meg a zsidókat a legsúlyosabb pénzbeli kötelezettségekkel, a zsidók pedig, v{laszképpen, az egyetlen olyan üzleti tevékenység felé fordultak, amelyikben a keresztény törvények az ő javukra diszkrimin{ltak, minek következtében azonosított{k őket a pénzkölcsönzés gyűlölt szakm{j{val. Joseph Colon rabbi, aki a 15. sz{zad m{sodik felében Franciaorsz{gban és It{li{ban egyform{n otthonosan mozgott, azt írta, hogy a zsidós{g mindkét orsz{gban alig ismer m{s mesterséget. 15 Az arab-muszlim területeken, amelyek a kora középkorban magukba foglalt{k Spanyolorsz{g legnagyobb részét, egész Észak-Afrik{t és Anatóli{tól délre a Közel-Keletet is, a zsidók helyzete {ltal{ban könnyebb volt. A m{s vall{súakra vonatkozó iszl{m törvények azon az egyezségen alapultak, amelyeket Mohamed kötött a hedzsaszi zsidó törzsekkel. Amikor azok nem voltak hajlandók elismerni az ő prófétai küldetését, Mohamed bevezette az {ltala dzsih{d-nak nevezett elvet. Ez két részre osztja a vil{got: az egyik a dar al-Iszlam, az iszl{m békés területei, ahol a törvény uralkodik, míg a m{sik a dar al-Harb, „a h{ború területe”, ahol {tmenetileg a nem muszlimoké a hatalom. A dzsih{d az a szükségszerű és {llandó h{ború, amelyet a muszlimok a dar al-Harb ellen viselnek, és amely csak akkor érhet véget, amikor az egész vil{g behódol az iszl{mnak. Mohamed dzsih{d-ot indított a medinai zsidók ellen, megverte őket, a főtéren lefejeztette a zsidó férfiakat (egy ember kivételével, aki {ttért), és asszonyaikat, gyermekeiket, {llat{llom{nyukat és minden tulajdonukat hívei között osztotta fel. M{s zsidó törzsek enyhébb b{n{smódban részesültek, ez azonban egyedül Mohamed akarat{n múlt, mivel Isten kiz{rólagos hatalmat adott neki a hitetlenek fölött, körülbelül úgy, ahogy Jahve is megengedte Józsuénak, hogy tetszése szerint b{njon a k{na{ni v{rosokkal. Mohamed azonban bizonyos esetekben politikailag célszerűnek tal{lta, hogy megvert ellenségeivel szerződést vagy dhimm{-t kössön; ennek értelmében megkímélte életüket, és megengedte, hogy a termés felének {tad{sa fejében tov{bbra is műveljék a maguk o{zisait. A

dhimma később dhimmi néven kifinomultabb form{t öltött: aki megadta mag{t a hódítónak, nemcsak hogy életben maradhatott, de tov{bb gyakorolhatta vall{s{t, és külön adók fejében még védelmet is élvezett. Ilyen adó volt a har{dzs, amelyet a földért fizettek az uralkodónak, a dzsizja nevű fejadó, tov{bb{ az igazhitűekénél magasabb kereskedelmi és utaz{si adó, és végül az uralkodó kénye-kedve szerint kirótt különadók. Ezen túlmenően a dhimmi mindig bizonytalan volt, mivel a dhimma csak időlegesen függesztette fel a hódítónak azt a természet adta jog{t, hogy megölje a legyőzöttet és elkobozza javait, s ezért a muszlim uralkodók tetszésük szerint b{rmikor egyoldalúan visszavonhatt{k.16 Elméletileg teh{t a dhimmi hat{lya alatt élő zsidók helyzete rosszabb volt, mint a keresztények között élőké, mivel a szabad vall{sgyakorlathoz, sőt az élethez való jogukat is b{rmikor önkényesen viszszavonhatt{k. A gyakorlatban azonban az arab harcosok, akik a 7. és a 8. sz{zad folyam{n a civiliz{lt vil{g egyik felét oly gyorsan meghódított{k, nem óhajtott{k kiirtani az ír{studó, szorgalmas zsidó közösségeket, amelyek megbízhatóan fizették az adókat, és sz{mtalan form{ban {lltak rendelkezésükre. A hatalmas új arab területeken a zsidókból és az ugyancsak dhimmi-vel kötött keresztényekből került ki az adminisztratív munkakörökben működő értelmiség jelentős része. A muszlim vall{sú arabokban csak igen lassan ébredt fel a zsidók elleni vall{si ellenségesség. Muszlim szemmel nézve a zsidók bűnt követtek el, amiért nem fogadt{k el Mohamed aj{nlat{t, de legal{bb nem feszítették keresztre. Emellett a zsidó monoteizmus éppolyan tiszta volt, mint az iszl{mé; nem voltak megbotr{nkoztató dogm{ik; az étrendre és a tisztas{gra vonatkozó törvényeik pedig sok tekintetben hasonlóak voltak, mint a muszlimokéi. Így h{t az iszl{m vall{si ír{saiban nagyon kevés a zsidók elleni polemikus elem. Ezen túlmenően az arabok nem örökölték meg az antiszemitizmus pog{ny és görög hagyom{ny{nak hatalmas t{rh{z{t, hogy a maguk v{ltozat{t arra alapozz{k. Végül a judaizmus soha nem fenyegette politikailag és katonailag az iszl{mot, ahogy azt a biz{nci Kelet és később a latin Nyugat tette. Mindezen okokból a zsidók sz{m{ra az iszl{m területeken könynyebb volt az élet és a boldogul{s; olykor még felvir{gz{sról is beszélhetünk. Irakban a nagy akadémi{kon kívül a zsidók jómódú negyedet alapítottak az új v{rosban, Bagdadban is, amelyet az Abb{szida-dinasztia alapított főv{rosaként 762-ben. Több udvari orvos és tisztségviselő került ki a zsidók közül. Elsaj{tított{k a beszélt és az írott arab nyelvet, először mint demotikus kereskedelmi kifejezésmó-

dot, később azonban a tudom{ny, sőt a szent komment{rok nyelveként is haszn{lt{k. A zsidó tömegek arabul beszéltek, mint ahogy valamikor az arameus nyelvet is elsaj{tított{k, hab{r csaknem minden zsidó csal{dban őriztek bizonyos elemeket az oly becses héber nyelvből is. A zsidók szerte az arab vil{gban kereskedők voltak. A 8. sz{zadtól a 9. sz{zad elejéig az iszl{m kezén volt a nemzetközi gazdas{g nagy része, és e gazdas{g egyik legfőbb h{lózat{t a zsidók tartott{k fenn. Keletről selymet, fűszereket és m{s ritka {rukat import{ltak; Nyugatról pedig a keresztények {ltal elfogott pog{ny rabszolg{kat hoztak, akiket a zsidók „k{na{nit{knak” neveztek, és ezek azt{n az iszl{m rabszolgapiacokon keltek el; 825-ben Agobard lyoni érsek azt {llította, hogy az egész rabszolga-kereskedelem a zsidók kezén van. Mind a muszlim forr{sokból, mind a zsidó respons{-ból kiderül, hogy ez idő t{jt zsidó kereskedők működtek Indi{ban és Kín{ban is, ahonnan a legtöbb fényűzési cikk sz{rmazott. A 10. sz{zadtól a zsidók lettek a muszlim udvarok bank{rai; ez elsősorban Bagdadra volt jellemző. A bank{rok letéteket fogadtak el zsidó kereskedőktől, majd nagy összegeket kölcsönöztek a kalif{knak. Ha figyelembe vesszük a dhimmi hat{lya alatt élő zsidók helyzetét, elmondhatjuk, hogy ez meglehetősen kock{zatos szakma volt. Egyetlen muszlim uralkodónak sem kellett szégyenkeznie, ha nem v{llalta az adóss{g{t, vagy ak{r – amint az néha megesett – le is fejeztette a hitelezőit; mindamellett kényelmesebb volt, ha biztosította bank{rai működését. A bankok haszn{nak bizonyos h{nyad{t az akadémi{k t{mogat{s{ra fordított{k; ezeket a tudom{nyos testületeket a bankh{zak vezetői a kulissz{k mögött csendesen manipul{lt{k. A zsidók az udvarn{l nagy befoly{ssal rendelkeztek. Exilarch{jukat tiszteletben tartott{k az arabok is, akik az „Urunk, D{vid fia” megszólít{ssal tüntették ki. Amikor Tudelai Benj{min 1170-ben Bagdadba érkezett, ott, ahogy írta, negyvenezer zsidó élt teljes biztons{gban, s a közösségnek huszonnyolc zsinagóg{ja és tíz jesiv{-ja vagy tanh{za volt. A zsidó jómód egy tov{bbi központja a tunéziai El-Kairu{n volt, amelyet 670-ben alapítottak, és egym{s ut{n volt székhelye az Aglabida-, F{timida- és Zirida- dinaszti{nak. Lehetséges, hogy a v{rost eredetileg Egyiptomból {ttelepült zsidó, valamint kopt keresztény csal{dok népesítették be, mert a sötét sz{zadokban csakúgy, mint a középkor elején mind a Földközi-tenger térségében, mind Észak- és Nyugat-Európ{ban a zsidó kereskedők és boltosok voltak a legeredményesebb nagyv{rosi telepesek. A 8. sz{zadban El-Kairu{nban a ba-

bilóniai viszonyokkal elégedetlen zsidó tudósok alapítottak akadémi{t, és a v{ros az elkövetkező kétsz{zötven évben a zsidó tudom{nyos élet egyik nagy központja lett; ugyanakkor fontos {llom{sa volt a Kelet és a Nyugat közti kereskedelemnek is. A sikeres zsidó kereskedők adom{nyai itt is lehetővé tették a tudom{nyos élet felvir{gz{s{t; és itt is a zsidók l{tt{k el az udvart orvosokkal, csillag{szokkal és tisztségviselőkkel. A 8. és a 9. sz{zad között azonban Spanyolorsz{g volt a zsidó telepesek legsikeresebb régiója. Itt m{r a római cs{sz{rok idejében jómódú zsidó közösségek éltek, s ez kisebb megszorít{sokkal a biz{nci uralom alatt is így maradt, {m a vizigót kir{lyok alatt az egyh{z és az {llam egyar{nt módszeres antiszemita politik{t folytatott. A Toledóban kir{lyi fennhatós{g alatt egym{s ut{n összeülő zsinatok félresöpörték az ortodox keresztény politik{t, és vagy a zsidók kényszerű megkeresztelkedését írt{k elő, vagy megtiltott{k a körülmetélést, a zsidó rítusokat, valamint a s{bb{t és az ünnepek betart{s{t. A zsidókat az egész 7. sz{zadban üldözték: megkorb{csolt{k vagy éppen kivégezték őket, vagyonukat elkobozt{k, gyilkos adókkal sújtottak közösségüket vagy eltiltott{k a kereskedéstől, sokakat pedig erőszakkal vonszoltak a keresztelőmedencéhez. Sz{mosan kénytelenek voltak {ttérni a keresztény hitre, b{r titokban tov{bbra is a zsidó törvények szerint éltek. Így lépett a történelem színpad{ra a később marranó-nak nevezett titkos zsidó, aki örökös szorong{st keltett Spanyolorsz{gban, mind a kereszténységben, mind a zsidós{g köreiben. 17 Ilyen előzmények ut{n törtek r{ 711-ben a muszlimok Spanyol orsz{gra, a zsidók pedig segítségükre voltak a hódít{sban; gyakran ők sz{llt{k meg helyőrségként a v{rosokat a tov{bbnyomuló arab seregek mögött. Ez történt Córdob{ban, Granad{ban, Toledóban és Sevill{ban, ahol hamarosan népes és jómódú zsidó közösségek jöttek létre, mi több: későbbi arab földrajztudósok Granad{t csakúgy, mint Lucen{t és Tarragon{t, „zsidó v{rosokként” említik. Córdoba az Omajj{d-dinasztia főv{rosa lett; a dinasztia tagjai, akik megtették magukat kalif{knak, a zsidókkal rendkívül kegyesen és toler{nsan b{ntak. Itt is, mint Bagdadban és El-Kairu{nban, a zsidók nemcsak kézművesek és kereskedők voltak, hanem orvosok is kikerültek soraikból. A nagy omajj{d kalifa, III. Abd ar-Rahm{n (912-961) uralkod{sa alatt zsidó udvari orvosa, Ch{szd{j ibn S{prut, zsidó tudósokat, filozófusokat, költőket és tudósokat hívott a v{rosba, és Córdob{t a vil{g vezető zsidó kultur{lis központj{v{ tette. Az omajj{d Spanyolorsz{g nem kevesebb, mint negyvennégy v{ros{ban éltek tekintélyes nagy-

s{gú és módos zsidó közösségek, amelyek közül soknak megvolt a maga jesiv{-ja. A művelt zsidó közösségnek a liber{lis kalif{kkal kialakított viszonya Kürosz kor{ra emlékeztetett, és a spanyol zsidós{g sz{m{ra olyan kellemes, produktív és kielégítő életform{t teremtett, amilyet a zsidók legközelebb tal{n csak a 19. sz{zadban élvezhettek. Veszélyek azonban itt is leselkedtek r{juk. Az iszl{m politikai élet a maga dinamik{j{t a nagy vall{si dinaszti{k összeütközéséből merítette, amelyet tov{bb éleztek a szigor és a tisztas{g körül kirobbanó elméleti vit{k. Minél gazdagabb és liber{lisabb volt egy muszlim dinasztia, ann{l sebezhetőbbnek bizonyult egyik vagy m{sik fundamentalista szekta irigységével és fanatizmus{val szemben; és ha a dinasztia megbukott, az égisze alatt élő zsidós{g nyomban {ldozat{ul esett a dhimmi kegyetlen logik{j{nak. 1013-ban a primitív berber muszlimok bevették Córdob{t. Az Ommaj{dok eltűntek. A nevezetesebb zsidók jó részét legyilkolt{k. Ugyanekkor Granad{ban {ltal{nos vérfürdőt rendeztek a zsidók között. A keresztény seregek dél felé nyomultak, és nyom{suk alatt a muszlimok ink{bb helyezték bizodalmukat az elsz{nt és könyörtelen harcosokba, mint a kultúra könnyedebb felfog{sú patrónusaiba. A 9. sz{zad utolsó évtizedeiben egy m{sik berber dinasztia, az Almor{vid{ké került uralomra DélSpanyolorsz{gban. Agresszív és kisz{míthatatlan uralkodók voltak, akik erőszakos {ttérítéssel fenyegették meg a népes és gazdag lucenai zsidó közösséget, majd beérték egy hatalmas összegű v{lts{gdíjjal. A zsidók értették a módj{t, hogy a muszlimok rohamait t{rgyal{sokkal és célszerűen osztogatott kenőpénzekkel elh{ríts{k, és ak{r pénzügyi, ak{r orvosi, ak{r pedig diplom{ciai tud{sban bőven volt mit aj{nlaniuk a hódítók egym{st követő hull{mainak. Új gazd{ikat egyar{nt szolg{lt{k mint adóbérlők és tan{csadók vagy mint orvosok. Mégis, ez időtől fogva a spanyolorsz{gi zsidók olykor nagyobb biztons{gban voltak a keresztény uralkodók alatt. Ugyanez történt Kis[zsi{ban, ahol a biz{nciak nemegyszer biztons{gosabb körülményeket nyújthattak a zsidó közösségeknek, mint amilyeneket a dhimmi hat{lya alatt élveztek. A 12. sz{zad elején az Atlasz-hegységben a muszlim fundamentalizmus új hull{ma t{madt fel, amely az Almoh{dok személyében a maga vakbuzgó dinaszti{j{t is megteremtette. Az Almoh{dok célja az volt, hogy eltiporj{k az iszl{m korrupciót és lezüllést, {m ennek sor{n kiirtott{k azokat a keresztény közösségeket, amelyek majd’ ezer év óta léteztek Északnyugat-Afrik{ban. A zsidók is v{laszthattak {ttérés vagy hal{l között. 1146-tól kezdve az Almoh{dok Spanyolorsz{gban is

kiélték a maguk fanatizmus{t. Sz{mos zsinagóga és jesiva z{rta be kapuit. Ak{rcsak a keresztény vizigótok idején, azok a zsidók, akik a hal{los fenyegetéssel szemben az {ttérést v{lasztott{k, gyakran titokban hódoltak vall{suknak, és a muszlimok nem is bíztak bennük. Arra kényszerítették őket, hogy saj{tos szab{sú, képtelenül bő ujjú kék zubbonyt hordjanak, turb{n helyett pedig hosszú, kék, form{j{ban a szam{r m{lhanyergére emlékeztető sapk{t. Ha ettől az öltözéktől megkímélték őket, és a megszégyenítő jelzést, a sikl{-t sem kellett hordaniuk, akkor ruh{zatuknak, b{r a szab{sa szokv{nyos volt, s{rg{nak kellett lennie. Kereskedniük csak a legszerényebb keretek között lehetett. Dél-Spanyolorsz{g nagyszerű zsidó települései nem is élték túl az üldöztetést, legal{bbis nem a maguk régi méltós{g{ban és pomp{j{ban. Sok zsidó északra, a keresztény területekre menekült, míg m{sok Afrik{ba v{ndoroltak, h{tha ott toler{nsabb muszlim uralkodókra lelnek. A menekülők között volt egy fiatal és ragyogó tehetségű tudós, akit Móse ben Maimonnak hívtak, de jobban ismerték Maimonidészként vagy zsidó körökben R{mb{mként, a Rabbi Moses ben Maimonból alkotott betűszó alapj{n. Córdob{ban született 1135. m{rcius 30-{n, egy tudós fiaként. Amikor az Almoh{dok bevették a v{rost, még csak tizenh{rom éves volt, de m{ris b{mulatos tud{sanyag birtok{ban lévő csodagyereknek sz{mított. Csal{dj{val együtt bolyongott Spanyolorsz{gban, lehetséges, hogy a Provence-ban is megfordultak, majd végül 1160-ban Fezben telepedtek le. Öt évvel később egy újabb {ttérési kényszer ok{n ismét felkerekedtek; a tengeren {t jutottak el Akkóba, ahonnan Maimonidész felkereste a szent helyeket, majd Egyiptomba utaztak, ahol Fuszt{tban, Kairó óv{ros{ban telepedtek le. Maimonidész itt fokozatosan vil{ghírre tett szert mint orvos és mint filozófiatudós. 1177-ben elismerték a fuszt{ti közösség fejének, 1185-ben udvari orvoss{ nevezték ki, s egy muszlim krónik{s szerint „igen nagy lett bölcsességben, tud{sban és rangban”. Tudom{nyos teljesítménye hallatlanul v{ltozatos, és mind mennyiségben, mind minőségben lenyűgöző. Anyagilag kereskedő fivére, a főleg ékszerekkel kereskedő D{vid t{mogatta, D{vid hal{la ut{n pedig maga is kereskedett, vagy orvosi tiszteletdíjaiból élt. Amikor 1204. december 13-{n meghalt, földi maradv{nyait, utasít{s{hoz híven, Tiberiasba sz{llított{k, ahol a sírja mindm{ig zar{ndokhelye a j{mbor zsidóknak. Maimonidésszel nemcsak személyes jelentősége miatt érdemes részletesen foglalkozni, hanem azért is, mert n{la jobban senki sem szemlélteti azt az elsőrendűen fontos szerepet, amelyet a tudom{nya

középkori zsidó t{rsadalomban j{tszott. Egyszerre volt a katedokrat{k archetípusa és legnagyobb alakja. A rabbinikus judaizmusban a hatalom és a tud{s szorosan összefonódott. Tud{son természetesen lényegében a Tóra ismeretét értették. A Tóra több volt, mint olyan könyv, amely Istenről szól. A Tóra éppúgy megelőzte a teremtést, mint maga az Isten; úgyszólv{n a teremtés modellje volt.18 [kiv{ rabbi „a teremtés eszközének” nevezte, mintha Isten úgy olvasna belőle, ak{r egy var{zsló a maga könyvéből. Simeon ben L{chis szerint kétezer évvel megelőzte a vil{got, Eliézer ben Josze pedig azt tanította, hogy kilencsz{zhetvennégy nemzedéken {t volt Isten kebelében, mielőtt az Úr a vil{gegyetem megteremtésére haszn{lta volna. Egyes bölcsek szerint egyszerre lett felkín{lva hetven nyelven hetven különböző nemzetnek, de mind visszautasított{k – egyedül Izrael fogadta el. Ezért saj{tos értelemben nemcsak Izrael Törvényének és vall{s{nak sz{mított, hanem Izrael bölcsességének és a zsidók fölötti uralom kulcs{nak is. Philo a filozófusok eszményi törvényének nevezte, abban az értelemben, ahogyan Mózes az eszményi törvényalkotó volt. A Tóra, írta Mózesről szóló könyvében, „a természet pecsétjének lenyomat{t viseli”, és „a kozmikus {llamigazgat{s legtökéletesebb képm{sa”.19 Ebből következett, hogy minél mélyebben ismeri valaki a Tór{t, ann{l erősebb a jogcíme, hogy uralkodjon, elsősorban a zsidók fölött. Eszményi esetben teh{t minden közéleti személyiség egyszersmind kiemelkedő tudós is, és minden tudósnak hozz{ kell j{rulnia az uralkod{shoz. A zsidók soha nem vallott{k azt az {ll{spontot, amely az angolsz{sz szellemnek olyannyira kedves, miszerint a szellemi képességek, a könyvek és az olvas{s ir{nti szenvedély csorbítj{k az embernek közhivatal viselésére való alkalmass{g{t – ők éppen az ellenkezőjéről voltak meggyőződve. Tov{bb{, a kívül{llókkal ellentétben, a Tór{ban való j{rtass{got sem tekintették sz{raz, akadémikus, a való élettől idegen diszciplín{nak; szerintük ez a tud{s éppenséggel az emberek fölötti uralkod{shoz szükséges bölcsességet fejleszti, ugyanakkor beleoltja az emberbe az al{zat és a j{mbors{g erényét, amely elnyomja a hatalom korrump{ló hat{s{t. Szívesen idézték a Példabeszédeket: „Enyém a tan{cs és a valós{g, én vagyok az eszesség, enyém az erő.”20 Az igazi probléma a zsidók szerint abban rejlett, hogyan egyeztessék össze a tanulm{nyokat a korm{nyhatalom gyakorl{s{val. Amikor a hadrianusi üldöztetések idején a lodi (lüddai) bölcsek összegyűltek, hogy megvitass{k a fenyegetett közösségük előtt {lló legsürgetőbb kérdéseket, list{juk élén egyebek között ez {llt: „Mi a fontosabb,

a tanulm{nyok vagy a cselekvés?” Miut{n meghallgatt{k a különböző érveket, egyhangúan [kiv{ rabbi {ll{spontj{t szavazt{k meg, miszerint a tanulm{nyok az elsőrendűek, mivel „a tanulm{nyok vezetnek el a cselekvéshez”. Ami a spiritu{lis érdemeket illeti, döntésük értelmében ugyanolyan elismerést érdemel az, aki tanulm{nyai révén bölcsességre tesz szert, és az, aki ezt a bölcsességet a közösség szükségleteinek kielégítésére fordítja. A bölcsek azonban azt is kijelentették, hogy ha egy özvegy vagy egy {rva a bölcs elé j{rul tan{csért, és az azt feleli, hogy nincs ideje, mert tanulm{nyai túls{gosan lefoglalj{k, akkor Isten megharagszik r{, és azt mondja: „Úgy rovom ezt fel neked, mintha elpusztítottad volna a vil{got.” A könyvébe temetkező tudóst azzal v{dolt{k, hogy „a vil{g elpusztít{s{ban bűnös”, mert a zsidók úgy hitték, hogy a vil{g elemeire hullana szét, ha a bölcsesség gyümölcseit nem fordítj{k a jav{ra. A lévita ötvenéves kor{ban visszavonulhat a tevékeny élettől, hogy egyedül tanulm{nyainak szentelje mag{t, de a vezető tudósoknak hal{lukig a közösség rendelkezésére kell {llniuk. Philo elmélyülten foglalkozott a tanulm{nyok és a közszolg{lat érdekütközéseivel. Saj{t élete is jól szemléltette ezt a konfliktust, mert termékeny írói munk{ss{ga mellett a közösség egyik vezetői posztj{t is be kellett töltenie, és legal{bb egy ízben követként Róm{t is felkereste. Az ilyen kiemelkedő tudósn{l, akinek nevét r{ad{sul széles körben ismerték, szüntelen sorban {lltak a tan{csért folyamodók. Szerencsére Philo megoszthatta az uralkod{s kötelességeit a fivérével, a diaszpóra egyik leggazdagabb emberével.21 Az elrendezés, amelynek keretében két testvér kisegíti egym{st, hogy összebékítsék a tanulm{nyok és a komment{rok követelményeit az igazs{gszolg{ltat{si teendőkkel és m{s közösségi kötelességekkel, részben megmagyar{zza, miért volt a zsidó katedokr{cia {ltal{ban csal{di v{llalkoz{s. A tudósdinaszti{k eredetileg az írnokcsal{dokból fejlődtek ki, és m{r a Kr. e. 2. sz{zadban hozz{tartoztak a zsidók életéhez. Egyes zsidó t{rsadalmakban egészen az első vil{gh{borúig s néha még ann{l is tov{bb maradtak fenn. Babilóni{ban az exilarch{nak D{vid csal{dj{ból kellett sz{rmaznia, de az akadémi{k és a jesiv{-k valamennyi jelentős emberét a tudóscsal{dok egy elismert csoportj{ból v{lasztott{k ki. A kifejezés, miszerint valaki „nem a tudóscsal{dokból sz{rmazik, hanem kereskedőivadék”, becsmérlő volt, annak ellenére, hogy az akadémi{kat a kereskedők pénzéből tartott{k fenn. Babilóni{ban minden egyes akadémia g{on-j{nak vagy fejének hat csal{d egyikéből kellett sz{rmaznia, Palesztin{ban pedig a kötelező ős vagy Hillél, vagy Ezra

(Ezsdr{s), az írnok vagy pedig egyenesen D{vid maga volt. Esetenként elfogadhattak valamilyen lenyűgöző tud{sú kívül{llót is, de ez ritkas{gsz{mba ment. A születés {ltal{ban az akadémia hierarchi{j{n belül is döntő tényező volt. A nagyobb vagy egyetemes akadémi{k persze eredetüknél fogva nem annyira a fiatalok oktat{s{val foglalkoztak, hanem sokkal ink{bb tan{csok voltak – a jesiva kifejezés a szünhedrion vagy szanhedrin héber v{ltozata; érdemes tudni, hogy a középkor kezdeti időszak{ban a hivatalos Tóra-dokumentumokban az akadémi{kat még mindig „Nagy Szanhedrin”-nek nevezték. A palesztinai akadémia emellett „Igaz Testületnek” is nevezte mag{t. Ezeken a helyeken a tudósok azért gyűltek össze, hogy megfellebbezhetetlen hat{rozatokat hozzanak – egy személyben alkottak akadémi{t, parlamentet és legfelső bírós{got. Valamelyik babilóniai akadémia egyik tudósa nem sokkal Maimonidész ideje előtt Egyiptomban vetette papírra azokat a sorokat, amelyek a tud{s hierarchi{j{ról adnak képet. A közönséges zsidó ír{studó tömegek elsaj{tított{k Mózes öt könyvét és az imakönyvet, amely a szóbeli törvényről, a s{bb{tról és az ünnepekről is tartalmazott bizonyos anyagokat. A tudósoknak ezen túlmenően el kellett saj{títaniuk a Biblia többi részét is, csakúgy, mint a „rendeleteket” és az ír{sba foglalt törvényeket. A doktorok mindezen kívül még a Misn{t, a Talmudot és a komment{rokat is ismerték. A tudósoknak joguk volt prédik{ciót tartani, döntvényeket hozni és beosztott bíróként működni de a Törvény forr{sait és az őket magyar{zó irodalmat csakis egy, az Akadémia Tagj{nak címét viselő doktor érthette meg, és csak ő szolg{ltathatott felkészült és tudom{nyosan megalapozott ítéleteket.22 Az akadémi{t a doktorok és a rangidős tudósok alkott{k. Babilóni{ban a korm{nyzó triumvir{tus. a g{on-ból, a helyetteséből, egy személyben a bírós{g elnökéből, valamint az ítéleteket feljegyző írnokból {llt. Az akadémia tagjai a g{on-nal szemben, hét sorban foglaltak helyet. Mindegyik sorban tíz hely volt, és az egyazon sorban ülők közül a legkiv{lóbb tudóst ros h{széder-nek, a sor fejének hívt{k. Az akadémia minden tagj{nak megvolt a maga rangsor szerinti {llandó helye, amelyet eredetileg a születés hat{rozott meg; {m teljesítményétől függően előléptethették vagy lefokozhatt{k őket, és javadalmaz{suk is eszerint v{ltozott. Az akadémi{hoz való tartoz{s azonban legtöbb esetben csak részidős foglalkoz{s volt; a tagok tisztviselőként is szolg{lt{k a közösséget, vagy kézműves ként, esetleg kereskedőként fedezték megélhetésüket. A teljes akadémia évente kétszer, a ny{r végén és a tél végén gyűlt össze egy-egy hónapra. A ple-

n{ris ülés vagy k{ll{h, amelyre kora tavasszal került sor, megvitatta és eldöntötte a külföldről eljuttatott kérdéseket, oly módon, hogy a közvetlenül pész{ch ut{n útra kelő kereskedők m{r magukkal vihessék a v{laszokat. Mindkét plen{ris üléshez tanít{si szakasz is j{rult; ezen maga a g{on fejtegette a Talmud egyes részeit kétezer, a földön kuporgó di{knak, miközben tolm{csa vagy turgem{n-ja (a szó „dragom{n”ként él tov{bb) szolg{lt hangszóróként. A tanítóknak is megvoltak a maguk fokozatai; a legalacsonyabbnak az úgynevezett „ismétlő” sz{mított. Az ismétlőket, akik gyakran vakon születtek, arra képezték ki, hogy elképesztően hosszú részleteket jegyezzenek meg az ír{sokból, és hiteles pszalmodiz{ló énekbeszéddel, a pontoz{si szünetek és hangsúlyok betart{s{val adj{k vissza őket. Ha valamelyik doktornak fejtörést okozott egy-egy vitatott szöveg, odarendelhetett egy ismétlőt, hogy pontosan elk{nt{lja. E nyilv{nos oktat{s jó része l{rm{s kórusokban zajlott, hogy a tanítv{nyok is kívülről megtanulj{k a szöveget. Ezt a módszert követték a muszlim egyetemek is, amilyen a kairói alAzhar, egészen a mostanit megelőző nemzedékig; sőt a marokkói zsidó di{kok a közelmúltig fejből fújtak hosszú törvényi rendelkezéseket héber-arameus keverék nyelven, a jemeni zsidók pedig mindm{ig művelik a szóbeli ismétlésnek egy olyan hagyom{ny{t, amelynek segítségével megőrizték az ősi szöveg pontos, az európai zsidók {ltal m{r rég elfeledett kiejtését.23 A babilóniai akadémi{k, a gondos hierarchi{ba rendezett bölcsek örökletes soraival, sok mindent vettek {t a keleti udvarok légköréből és hajbókoló szertart{saiból. Hangadójuk az exilarcha volt, aki lényegében a végrehajtó hatalmat képviselte az akadémi{k mellett. Joszéf ben Jicch{k Szambari héber krónik{s (1640-1703) egy 10. sz{zadi hagyom{nyt felidézve ekként írja le a n{szi szerepét:
Mint a Hívek Parancsnok{nak, széles körű hatalma van minden zsidó közösség fölött. Zsidók és nem zsidók egyar{nt fel{llnak előtte, és úgy köszöntik. Aki nem {ll fel, azt sz{z korb{csütéssel sújtj{k, mert így rendelte ezt a kalifa. Ha kihallgat{sra megy a kalif{hoz, zsidó és muszlim lovasok kísérik, akik előtte lovagolnak, s arabul hirdetik: „Helyet a Mi Urunknak, D{vid fi{nak.” Ő maga is lovon ül, és hímzett selyemköntöst és nagy turb{nt visel. Turb{nj{ról l{nccal odafogott fehér kendő csüng al{. Amikor megérkezik a kalifa udvar{ba, a kir{lyi eunuchok előjönnek köszöntésére, és előtte szaladnak, amíg a trónteremhez nem ér. A n{szi előtt egy szolga halad kezében arannyal teli erszénnyel, amelynek tartalm{t a kalifa tiszteletére szétosztogatja. A kalifa előtt a n{szi a földre borul, majd felemelkedvén {llva marad, hogy kimutassa rabszolgai al{zat{t. Ezut{n a kalifa int eunuchjainak, hogy

ültessék le a n{szi-t a hozz{ balról legközelebb {lló székre, majd felszólítja, hogy nyújtsa {t kérelmét. A n{szi ismét fel{ll, hogy a kérvényt {tadja, majd meg{ldja a kalif{t, és t{vozik. A kereskedőkre meg{llapított évi adót ró ki, és azok aj{ndékokat is hoznak neki a vil{g minden t{j{ról. Íme ezt a szok{st követik Babilóni{ban.24

Az akadémi{k g{on-jai és rangidős doktorai ugyanilyen b{n{smódra tartottak igényt. Hangzatos címeken szólított{k meg őket, ők pedig gondosan kidolgozott {ld{sokat és {tkokat osztogattak. Afféle örökletes szakr{lis-akadémikus nemességet alkottak, olyasfajt{t, mint a kínai mandarinok. A sötét sz{zadokban ez a babilóniai katedokr{cia egyszersmind örökletes alapon {lló törvényszék is volt, amely az egész diaszpóra végső fellebbezési hatós{gaként működött. Kényszerrel a szó szoros értelmében nem élhetett – nem volt hadserege, és legföljebb helyi rendőri erőknek parancsolhatott. Hatalm{ban {llt azonban a kiközösítés, ez a nagy hat{sú, sőt félelmetes szertart{s, amely legal{bb Ezra idejére nyúlt vissza. Fokozta tekintélyét a tud{sa is. Gyakorlatilag azonban a babilóniai katedokr{cia hatalma csak addig tartott, ameddig az óri{si muszlim birodalom egységes volt, s ahogy a bagdadi kalifa fennhatós{ga alatt {lló területek összezsugorodtak, úgy fogyatkozott meg a katedokrat{k befoly{sa is. Spanyolorsz{gban és ÉszakAfrik{ban a régi akadémi{k emigr{ns tudósai körül helyi tudom{nyos hatalmi központok alakultak ki. 1060 körül péld{ul Kairóból v{lt h{l{chikus központ, amikor odaérkezett El-Kairu{nból N{hr{j ben Nisszim, és megjelent Júda h{Kohén ben Joszéf, a híres rabbi (Rav) is. A következő nemzedékben tekintélyük {tsz{llt egy spanyolorsz{gi tudósra, Jicch{k ben Smuélre, „akinek kezében – egykorú dokumentum szerint – az egész Egyiptom fölötti hatalom összpontosult”. Az ilyen férfiak {ltal{ban azt hangoztatt{k, hogy valamelyik nagy akadémia g{on-j{tól sz{rmaznak. Emellett gyakran sikeres kereskedők is voltak, vagy ilyenekkel {lltak rokons{gban. A vezető akadémiai csal{dok azonban, gazdags{guktól függetlenül, csak akkor tarthatt{k meg tekintélyüket, ha rendszeresen és a megfelelő mennyiségben termeltek ki magukból érdemes tudósokat. A gyakorlatban ugyanis a zsidó közösségek csak akkor élhettek az önkorm{nyzat lehetőségeivel, ha rendszeres h{l{chikus döntések vezérelték őket, amelyeket éppen azért fogadtak el érvényesnek, mert t{madhatatlan képzettségű emberektől sz{rmaztak. Egyszóval, ahogyan egy történész megfogalmazta, a tekintély kivív{s{hoz sokat nyomott a latban a sz{rmaz{s, hasznos

lehetett az üzleti siker, de a tudom{nyos felkészültség nélkülözhetetlennek minősült.25 Maimonidész mindh{rom adotts{ggal rendelkezett. Egyik munk{j{ban, a Misn{hoz írott komment{rban őseinek hét nemzedékét sorolta fel. Erre mellesleg a legtöbb zsidó képes volt, és sz{mos jemeni zsidó csal{dban, még a nagyon szegények körében is, mindm{ig fennmaradt ez a gyakorlat. Az ilyen list{knak, amelyek {ltal{ban egyegy kiemelkedő tudós nevével kezdődtek, az akadémikus elődök felmutat{sa volt a céljuk. A nők nem szerepeltek a list{n, csal{df{juk azonban, ha elég előkelőnek sz{mított, helyet kapott rajta. Így péld{ul Maimonidész apósa esetében az édesanyja genealógi{ja tizennégy nemzedékre visszamenően fel volt tüntetve, míg az apj{é csak hat, b{r elég jeles nemzedékre tekintett vissza. Hírnévre sokféleképpen lehetett szert tenni, de az igazi talizm{n a tudom{nyos felkészültség volt; a zsidóknak a tud{sba vetett hitét semmi nem ingathatta meg. Maimonidész idejéből fennmaradt egy jegyzet, miszerint „ez az irat csak pontos lehet, mivel szerzőjének apai nagyanyja a jesiva fejének volt a le{nya”.26 Maimonidész maga is elégedett lehetett csal{df{j{val: az említett hét nemzedék négy jelentékeny, tudós bír{t foglalt mag{ban. Emellett Maimonidész olyan csal{dból sz{rmazott, amely r{termett kereskedői tevékenységével eltartotta mag{t, és tudós csal{dtagjait is t{mogatta. Az egyes zsidókról, sőt egész zsidó t{rsadalmakról a Kr. u. 2. sz{zadtól a modern idők kezdetéig {ltal{ban csak töredékes ismereteink vannak. A zsidók felhagytak a történelemírói munk{val, és zaklatott, v{ndorló létform{juk, valamint a sok üldöztetés következtében csak kevés dokumentum maradt fenn. Maimonidészről és a 12. sz{zad egyiptomi zsidós{g{hoz kötődő gyökereiről azonban történetesen bőséges ismeretek {llnak rendelkezésünkre. Minden zsinagóg{ban volt egy geniza nevű helyiség, ahol régi kegyt{rgyakat és imakönyveket t{roltak; ezeket m{r nem lehetett haszn{lni, de a zsidó törvények értelmében meg sem lehetett semmisíteni őket, mivel Isten nevét tartalmazz{k. Nemegyszer fordult elő, hogy e félig megszenteltnek tekintett kiselejtezett t{rgyak között sz{mos dokumentum szerepelt, köztük vil{gi jellegűek is. Mindezeket a nyirkoss{g és a rothad{s egy-két nemzedék alatt olvashatatlann{ tette. A b{mulatosan sz{raz éghajlatú Egyiptom azonban tudom{nyos körökben arról híres, hogy ak{r a Kr. e. első évezredre visszanyúló vagy még régebbi papírés papirusztöredékek is fennmaradhatnak. Maimonidész Fuszt{tban a 882-ben, a zsidóknak eladott kopt templom romjain épült, Ezr{ról el-

nevezett zsinagóg{ba j{rt im{dkozni, és később ugyanott tanított is. Ennek a zsinagóg{nak a geniz{ja a padl{son volt, ahol hatalmas mennyiségű középkori dokumentum vészelte {t lényegében h{borítatlanul az időt, egészen a 19. sz{zad végéig, amikor is Solomon Schechter, a nagy zsidó tudós módszeresen felt{rta az anyagot. Mintegy sz{zezer oldal került a Cambridge-i Egyetemi Könyvt{rba, tov{bbi sz{zezer oldal szerte a vil{gon, különböző tudom{nyos központokban tal{lható, s a belőlük kibontakozó inform{ciók úgyszólv{n kimeríthetetlenek. S. D. Goitein, a nagy tudós m{ris ragyogó eredménnyel akn{zta ki az iratanyagot arra, hogy rekonstru{lja azt a 11. és 12. sz{zadi t{rsadalmat, amely Maimonidész munk{ss{g{hoz és eszméihez h{ttérül szolg{lt.27 A kairói geniza legal{bb ezerkétsz{z teljes üzleti levelet tartalmaz, amelyekből kiderül, hogy az egyiptomi zsidók, köztük Maimonidész D{vid nevű öccse hatalmas t{vols{gokat j{rtak be, és termékek feltűnően v{ltozatos sk{l{j{t forgalmazt{k. A festékanyagok péld{ul a zsidó kereskedők specialit{s{nak sz{mítottak, de emellett rendszeresen foglalkoztak textíli{kkal, gyógyszerekkel, dr{gakövekkel és értékes fémekkel, valamint illatszerekkel is. Közvetlen kereskedelmi h{lózatuk kiterjedt Felső- és Alsó-Egyiptomra, a palesztinai tengerpartra és a szíriai Damaszkuszra. Az egyik nagy fuszt{ti kereskedő, Móse ben J{kov, aki sz{rított gyümölcsöt, papírt, olajat, gyógyfüveket és érméket forgalmazott, olyan rendszerességgel j{rta be ezt a vidéket, hogy elnevezték „az ing{zó”-nak; de Maimonidész [brah{m nevű fi{nak kézír{sban fennmaradt egyik jegyzetéből kiderül, hogy a fuszt{ti kereskedők elhatoltak egészen Malajzi{ig, sőt besz{mol a jegyzet egy olyan emberről is, aki Szum{tr{n halt meg. Az üzleti műveletek méretei is lenyűgözők lehettek; Joszéf ibn Avkal, a nagy 11. sz{zadi kereskedő péld{ul egy ízben egy sz{znyolcvan b{l{ból {lló hajórakom{nyt sz{llított, és h{lózata révén hivatalos ügynöke lett a két nagy babilóniai akadémi{nak, e minőségében szétterítve az egész zsidó vil{gban az akadémi{k hat{rozatait. Ekként egy kis indiai zsidó közösség is kapcsolatban maradhatott a központokkal, még ha a hat{rozatoknak sok{ig kellett is utazniuk – Kairóból négy hónap alatt lehetett eljutni Szum{tr{ra.28 Ilyen hosszú utaz{son volt D{vid Maimonidész is, amikor elpusztult. Fennmaradt egy b{tyj{hoz írott levele, amelyben különféle felső-egyiptomi viszontags{gokról sz{mol be; innen utazott közvetlenül a Vörös-tengerhez, hogy hajóra sz{lljon India felé. Ezut{n m{r csak hallgat{s következett. Maimonidész így írt erről:

A legnagyobb szerencsétlenség, amely egész életemben ért, és minden m{sn{l f{jdalmasabbnak bizonyult, ama szent embernek ({ldott legyen az emlékezete) a hal{la volt, aki az Indiai-óce{non fulladt a vízbe. Sok pénz volt n{la, részben az enyém, részben a saj{tja, részben m{soké, és r{m hagyta kisl{ny{t és özvegyét. Aznap, midőn e szörnyű hírt vettem, megbetegedtem, és egy éven {t őriztem az {gyat; f{jdalmas kelevénytől szenvedtem, l{zas voltam, gyötört a mélabú, és kis híj{n lemondtak életemről. Azóta nagyj{ból nyolc év telt el, de még most is gy{szban vagyok, és semmilyen vigasztal{st nem tudok elfogadni. Hogyan is vigasztalódhatnék? Az ölemben nőtt fel, a testvérem volt, a tanítv{nyom, kereskedett és pénzt keresett a piacokon, én pedig zavartalanul otthon maradhattam. J{ratos volt a Talmudban meg a Bibli{ban, és jól ismerte a „héber” nyelvtant; fő örömöm az életemben az volt, ha őr{ néztem. (<) Valah{nyszor l{tom a kézír{s{t vagy valamelyik levelét, a szívem nagyot ugrik, és minden b{natom visszatér. Röviden szólva „sírva megyek fiamhoz a sírba”.29

A levél a maga szívbéli melegségében és mélabúj{ban nagyon is jellegzetes, b{r abban, hogy Maimonidész egy évet töltött volna az {gyban, jó okkal kételkedhetünk. A tudós szerette eltúlozni betegségeit és fizikai gyengeségeit, holott hiperaktív ember volt, aki elképesztő mennyiségű munk{t végzett. Hogy milyen lehetett a középkori zsidóknak e legnagyobbika, nem tudjuk; arcképe, amely 1744-ben kiadott összegyűjtött művei első kötetében l{tható – b{r azóta sz{mtalan alkalommal reproduk{lt{k –, teljes egészében a képzelet szüleménye. Mindazon{ltal levelei és könyvei, valamint a geniz{ban tal{lt anyagok sok mindent el{rulnak róla. Szervesen hozz{tartozott a 12. sz{zadi nagy prerenesz{nszhoz, amely lez{rta a sötét sz{zadokat, és egyar{nt érintette a zsidós{got, az arab vil{got és a keresztény Európ{t. Kozmopolita volt. Arabul írt, de m{s nyelveket is jól ismert, és levelei címzettjeinek a maguk nyelvén v{laszolt. Egész életében rengeteget olvasott, és hajlama szerint „mindenevő” volt. Egyik levelében azt {llítja, hogy elolvasott minden ismert asztronómiai értekezést, egy m{sikban pedig elmondja, hogy nincs a b{lv{nyim{d{snak olyan részlete, amelyben ő ne volna otthonos.30 Maimonidészben m{r nagyon kor{n kifejlődött az a képesség, hogy b{mulatos mennyiségű tud{sanyagot szívjon mag{ba, szakr{lis és vil{gi jellegűt egyar{nt, s ugyanígy jellemezte az az elsz{nts{g is, hogy a szóban forgó tud{st rendezett és racion{lis form{ban adja tov{bb a zsidó vil{gnak. Még nem volt tizenhat éves, amikor Értekezés a logik{ról című művét befejezte. Ezt követte 1158-ban Értekezés a napt{rról című asztronómiai munk{ja. Huszonkét évesen fogott bele első na-

gyobb szab{sú művébe, amelynek Komment{r a Misn{hoz volt a címe; ezt Fuszt{tban fejezte be, 1168-ban. A Komment{r a keresztény skolasztikusok summae-j{nak volt a megfelelője, és hatalmas mennyiségű vil{gi ismeretet tartalmazott, {llatokról, növényekről, vir{gokról és természetrajzról, valamint az emberi pszichológi{ról; jó részét akkor írta Maimonidész, amikor biztons{gos lakhelyet keresve csal{dj{val együtt j{rta a vil{got: „A vil{g egyik végéből a m{sikba sodródtam – jegyzi fel. – (<) Isten a tudója, hogy egyes fejezeteket v{ndorl{saim sor{n, m{sokat pedig hajók fedélzet én írtam.”31 Ezut{n v{gott bele a talmudi törvények kodifik{l{s{nak bonyolult feladat{ba: a tizennégy kötetes Misné Tóra, amely tíz évet vett igénybe, 1180-ban készült el. Ekkorra Maimonidész D{vid öccse hal{la következtében m{r arra kényszerült, hogy belefogjon az orvosi munk{ba; emellett aktív bíró is volt, majd egy idő múlt{n az egyiptomi zsidó közösség feje lett, b{r a hivatalos n{gid címet soha nem viselte. Az egész kiterjedt zsidó vil{gból sokan keresték tan{cs{t levélben, és héber nyelvű responsum-aiból több mint négysz{z nyomtat{sban is megjelent. Mégis tal{lt r{ időt, hogy 1185-ben belefogjon leghíresebb, kiemelkedő művébe, abba az 1190 körül befejezett, h{rom könyvből {lló, Tévelygők útmutatója című munk{ba, amely a judaizmus alapvető teológi{j{ba és filozófi{j{ba vezet be. Maimonidész nagyon komolyan vette orvosi mesterségét, amely a nem zsidó vil{gban hírnevének legfőbb alapja lett. Sokat írt az étrendről, a gyógyszerekről és a kezelésekről: tíz orvosi t{rgyú munk{ja maradt r{nk, és még tov{bbiak is előkerülhetnek. Előad{sokat is tartott a fiziológi{ról és a terapeutik{ról, csakúgy, mint a judaikus vall{sról és jogról. Ő kezelte Szaladin nagyvezírjét, Al-Fadi al-Baiszamit, aki éves tiszteletdíjat folyósított neki, később pedig betege lett Szaladin fia is, aki 1198-ban lett szult{n. Meghív{st kapott, hogy legyen udvari orvosa „a frank kir{lynak” (ez vagy Oroszl{nszívű Rich{rd, vagy Amalrik, Jeruzs{lem kir{lya volt), de ezt elh{rította. Az arab forr{sokból nyilv{nvaló, hogy a vil{g egyik vezető orvos{nak tartott{k, aki különös szakértelemmel kezel pszichoszomatikus eseteket. Közkézen forgott egy arab vers is, amely így szólt: „Galenus gyógyszere csak a testnek haszn{l, de Maimonidészé egyar{nt való testnek és léleknek.”32 Hősien önzetlen és szorgalmas életet élt: betegeit nemcsak otthon{ban fogadta, hanem elj{rt a nagy közkórh{zakba is. Legkedvesebb tanítv{ny{nak, Joszéf ibn Akninnak így írt:

Fényes hírnévre tettem szert a nagyok között, amilyen a fők{di, az emirek, az Al-Fadr-h{z és a többi v{rosi nemes, de ezek nem fizetnek sokat. Az egyszerű embereknek túl hosszú az út Fuszt{tig, hogy felkeressenek, ezért napjaimat azzal kell töltenem, hogy én l{togatok el a betegekhez Kairóban, és mire hazaérek, m{r túl f{radt vagyok, hogysem tov{bb tanulm{nyozzam az orvosi könyveket – tudod, milyen sok időre van szüksége egy lelkiismeretes embernek a mi művészetünkben, hogy mindennek ut{nanézzen a forr{sokban, és biztos lehessen benne, hogy minden meg{llapít{s{t érvekkel és megfelelő szaktekintélyekkel tudja al{t{masztani.

Egy m{sik levelezőt{rs{nak, Smuél ibn Tibbonnak 1199-ben ezt írta:
Magam Fuszt{tban lakom, a szult{n pedig benn Kairóban, és a két hely közti t{vols{g kitesz egy dupla s{bb{t napi utat, „azaz m{sfél mérföldet”. A szult{nt illetően súlyos kötelességek h{rulnak r{m. Mindennap m{r kor{n reggel meg kell l{togatnom. Ha rosszul érzi mag{t, vagy ha valamelyik gyermeke vagy valaki a h{reméből beteg, el sem hagyom Kairót, hanem a nap nagyobbik részét a palot{ban töltöm. Ha valamelyik udvari tisztségviselő gyengélkedik, ott vagyok egész nap (<) de még ha semmi sem adódik elő, akkor is csak délut{n érek viszsza Fuszt{tba. Ilyenkor f{radt és éhes vagyok, de h{zam udvara tele van emberekkel, rangosakkal és egyszerűekkel, nem zsidókkal, teológusokkal és bír{kkal, akik mind az én visszatérésemre v{rnak. Lesz{llok a lovamról, kezet mosok, és megkérem őket, v{rjanak, amíg eszem – ez huszonnégy óra alatt az egyetlen étkezésem. Ezut{n a betegekkel foglalkozom, akik napestig sorban {llnak, olykor egészen hajnali két ór{ig. Hanyatt fekve beszélek velük, mert gyenge vagyok. Amikor lesz{ll az éj, néha olyan f{radt vagyok, hogy beszélni sem bírok. Így az izraelit{kkal bizalmasan csak s{bb{tonként beszélgethetek. Ilyenkor istentisztelet ut{n mind felkeresnek, én pedig tan{csokat adok nekik, mihez kezdjenek a r{ következő héten. Ut{na délig valamennyit tanulnak, majd elt{voznak. Vannak köztük, akik később visszatérnek, és az esti im{ds{gig tov{bb tanulnak. H{t így festenek a mindennapjaim.”33

Egy évvel e levél kelte ut{n Maimonidész kénytelen volt felhagyni a szult{n mindennapi megl{togat{s{val; ehelyett ír{sbeli utasít{sokkal l{tta el az udvari orvosokat. H{z{ban azonban tov{bb fogadta a betegeket, valamint a tan{cs{t kérő bír{kat és teológusokat, egészen 1204-ben, hetvenedik életévében bekövetkezett hal{l{ig. Maimonidész egész életében szívvel-lélekkel elkötelezte mag{t a zsidó közösség és korl{tozottabb mértékben az egész emberi közösség szolg{lat{nak, amint ez összhangban volt a judaizmus alapvető t{rsadalmi tanít{s{val. [m ő nem érte be azzal, hogy a fuszt{ti

közösséget vagy ak{r Kairó sokkal szélesebb körű nem zsidó közösségét segítse. Tiszt{ban volt a maga kivételes szellemi képességeivel, és mind energi{ja, mind elkötelezettsége megkövetelte, hogy ezeket a képességeket a lehető legtermékenyebben kiakn{zza. A zsidók feladata, hogy az emberiség kov{sza legyenek, és vil{goss{got vigyenek a nem zsidók közé. Nem volt a kezükben sem {llamhatalom, sem katonai erő, nem birtokoltak nagy területeket – de eszük, az volt; az értelem és a logika pótolta a fegyvert. Ezért volt a tudósnak olyan kiemelkedő rangja t{rsadalmukban, de ebből következően h{rult r{ akkora felelősség is. Az elképzelhető legkimerítőbb kötelességek pedig éppen a vezető tudósokat terhelték: nekik kellett élen j{rniuk abban, hogy egy vad és irracion{lis vil{got az isteni tökélyű értelem parancsa szerinti ésszerű vil{gg{ v{ltoztassanak. A zsidókn{l a racionaliz{l{si folyamat az egyistenhit bevezetésével és annak az etik{hoz való kapcsol{s{val indult meg. Ez alapvetően Mózes műve volt. Jellemző volt Maimonidészre, hogy Mózesnek nem csup{n egyedül{lló szerepet sz{nt, mint, indokl{sa szerint, az egyetlen olyan prófét{nak, aki közvetlenül t{rgyalt az Istennel, hanem nagyszab{sú intellektu{lis rendező erőt is l{tott benne, aki törvényt alkotott a k{oszból. A zsidók feladata nyilv{nvalóan tov{bbra is az maradt, hogy t{gíts{k az értelem hat{rait, egyre gyarapítva Isten szellemi kir{lys{g{nak területét. Philo, aki sok tekintetben Maimonidész elődje volt, ugyanígy értelmezte a zsidó tudom{nyoss{g célj{t. A tudom{ny először is védőpajzsul szolg{lt a zsidóknak hiszen ők voltak „a kérelmezők népe”, amely közbenj{rt Istennél az emberiség érdekében –, m{sodszor pedig eszköz volt a félelmetesen irracion{lis vil{g civiliz{l{s{ra. Philo sötét képet alkotott mag{nak a reform{latlan emberi {llapotról. [télt egy borzalmas alexandriai pogromot, amelyet In Flaccum és a töredékesen fennmaradt Legatio in Gaium című történeti munk{iban le is írt. Az értelem hi{nya az {llatn{l is kegyetlenebb szörnyeteggé v{ltoztathatja az embereket. Az antiszemitizmus egyfajta paradigm{ja az emberi gonoszs{gnak, mert nem csup{n önmag{ban irracion{lis, hanem a téboly sűrített kivonataként Istent is megtagadja. A zsidó értelmiség azonban, ír{sain keresztül, felveheti a harcot a tébollyal szemben. Ezért kísérelte meg Philo, hogy Mózes élete című művében bemutassa a nem zsidó olvasóknak a zsidó racionalizmust, és ezért törekedett Legum Allegoriarum című művében arra, hogy az allegória közvetítésével racionaliz{lja a zsidó olvasók sz{m{ra a Pentateuchus néh{ny bizarrabb elemét.34

Maimonidész félúton {llt Philo és a modern vil{g között. Philóhoz hasonlóan neki sem voltak illúziói az emberiség istentelen, irracion{lis {llapot{ról. A keresztények {ltali üldöztetésekről nem voltak közvetlen élményei, de ann{l keservesebben tapasztalta meg az iszl{m kegyetlenséget, és levelező t{rsai – péld{ul a jemeniek – még nyugodalmas fuszt{ti menedékhelyén is emlékeztették a zsidók ellen folyamatosan elkövetett atrocit{sokra; a jemeniekhez írott levele jelzi, milyen mélységesen megvetette az iszl{mot mint a vil{g esztelenségére adott v{laszt.35 Philóval ellentétben ő nem haszn{lhatta ki a görög racionalizmus ama gazdag gyűjteményét, amely elődjének a nagy alexandriai könyvt{rban rendelkezésére {llt; Arisztotelész tanait azonban ismét terjeszteni kezdték egyes arab közvetítők: Avicenna (980-1035) és Maimonidész idősebb spanyol kort{rsa, Averroes (1126-1198). Ezen túlmenően meríthetett ezer év judaikus komment{rjaiból, amelyek nagy része a racionalizmus egy m{sik form{j{t képviselte. Emellett Maimonidész m{r vérmérsékleténél fogva is racionalista volt. Ír{sai, Philoéihoz hasonlóan, óvatoss{got és mérsékletet {rasztanak, és bizalmatlanok a lelkesültséggel szemben. Mindig arra törekedett, hogy kerülje a civód{sokat, és elsősorban az odium theologicumot: „Még ha sértegetnek, sem veszem zokon, hanem udvariasan, bar{ts{gos szavakkal v{laszolok vagy pedig hallgatok.” Maimonidész kissé hiú volt, de a gőg t{vol {llt tőle: „Nem {llítom, hogy soha nem tévedek. Ellenkezőleg, ha felfedezem egy tévedésemet vagy ha m{sok marasztalnak el miatta, kész vagyok b{rmit megv{ltoztatni mind ír{saimban, mind viselkedésemben, sőt még természetemben is.” Az egyik híres levelében, amelyben dél-franciaorsz{gi tudósoknak a Misné Tór{-hoz írott komment{rjaira v{laszol, azt írja, hogy m{r eszközölt néh{ny javít{st, és még tov{bbiakat is beiktat majd, és azt hangoztatja, hogy levelezőt{rsainak igazuk van, ha bír{lj{k munk{j{t: „Ne alacsonyíts{tok le magatokat. Ha nem vagytok is a mestereim, de egyenrangú t{rsaim és bar{taim vagytok, és minden kérdésetek megérdemelte, hogy feltegyék.”36 Maimonidész persze az elitizmus híve volt, aki azt mondta: ink{bb egyetlen értelmes embernek legyen tetszésére, semmint tízezer balg{nak. Ugyanakkor azonban a tolerancia is jellemezte: úgy vélte, minden j{mbor ember üdvözül, függetlenül a vall{s{tól. B{mulatosan csiszolt modorú, békeszerető, higgadt és bölcs ember volt, és mindenekelőtt tudós, aki az igazs{got kereste, és bízott benne, hogy a végén az kerekedik felül. Maimonidésznek tiszta képe volt arról, milyen is lenne az igaz és racion{lis – teh{t isteni – t{rsadalom. Kor{ntsem a fizikai vagy

anyagi elégedettség jellemezné – a végső boldogs{g az Isten szemléletébe elmerült emberi értelem halhatatlan létezésében rejlik.37 A Misné Tóra utolsó fejezetében így írja le a messianisztikus t{rsadalmat. „Az Ő uralma pedig szil{rd lesz, és a bölcsek szabadon szentelhetik magukat a Törvény és bölcsessége tanulm{nyoz{s{nak, és azokban a napokban nem lesz éhezés vagy h{ború, gyűlölködés vagy vetélkedés (<) és minden földi munka egyedül az Úr megismerésére ir{nyul.” A tökéletes t{rsadalmat az isteni törvény szavatolja. A jó {llam meghat{roz{s{n{l fogva elismeri a törvény uralm{t; az eszményi {llamban pedig az isteni törvény uralkodik.38 Mindezzel azonban meg kellett v{rni a Messi{s eljövetelét, {m Maimonidész, az óvatos tudós lett volna az utolsó, aki eszkhatológiai l{tom{s oknak adózik. Azt vallotta: addig is, amíg a Messi{s megérkezik, a törvényre alapozva jó t{rsadalmak jöhetnek létre. A Tévelygők útmutatój{-ban felv{zolja a Tór{ról alkotott, mélységesen racionalista felfog{s{t: „A törvény mint egész két célra törekszik: a lélek jólétére és a test jólétére.” Az első az emberi értelem fejlesztésében {ll, a m{sodik javítani igyekszik az emberek egym{s közötti politikai kapcsolatait. Minderről a Törvény gondoskodik az{ltal, hogy igaz, az értelmet gazdagító véleményeket rögzít, tov{bb{ az emberi magatart{st ir{nyító norm{kat {llapít meg. Ez a két dolog összefügg egym{ssal. Minél stabilabb{ és békésebbé tesszük t{rsadalmunkat, ann{l több idejük és energi{juk marad az embereknek szellemük fejlesztésére, oly módon, hogy ez végül visszahasson, és szellemileg képesek legyenek tov{bbi t{rsadalmi jobbít{sokra, és így tov{bb: a törvény híj{n lévő t{rsadalmak ördögi körével ellentétben itt az erény körforg{sa alakul ki. 39 Az ember hajlik a feltételezésre, hogy Maimonidész a Messi{s eljövetelét nem v{ratlan, mennydörgéssel kísért eseménynek képzelte, hanem az emberi racionalizmus kor{ntsem csodaszerű, de folyamatos fejlődésének eredményét l{tta benne. Ennélfogva Maimonidész az emberi {llapot tökéletesítésére {ltal{ban, különösen pedig a zsidó élcsapat fennmarad{s{ra a Törvény ismeretének terjesztését l{tta a legalkalmasabbnak, mivel a Törvény maga az értelem és a halad{s. Maimonidész, mint m{r mondottuk, az elitizmus híve volt, de úgy képzelte, hogy ez az elit {llandóan bővül. Minden emberből, szellemi képességei ar{ny{ban, tudós lehet, s ez egy elmélyülten olvasó t{rsadalomban kor{ntsem tűnt képtelenségnek. Egy zsidó axióma szerint „Adjuk el minden vagyonunkat és vegyünk könyveket, mert ahogy a bölcsek mondott{k, »Aki növeli könyveinek sz{m{t, az a maga bölcsességét is növeli«„. Az az ember

pedig, aki kölcsönadja könyveit, mégpedig kiv{ltképpen a szegényeknek, Isten előtt érdemekre tesz szert. „Ha valakinek két fia van, és az egyik nem szívesen adja kölcsön a könyveit, a m{sik viszont örömmel megteszi ezt, akkor az az ember hagyja egész könyvt{r{t az utóbbira, még ha az is a fiatalabb” – írta Maimonidész egyik kort{rsa, Regensburgi Júda. Sok j{mbor zsidó a mennyorsz{got is hatalmas könyvt{rnak képzelte, ahol Metatron arkangyal a könyvt{ros: az ottani polcokon lévő könyvek folyamatosan összébb szorulnak, hogy helyet csin{ljanak az újaknak. Maimonidész helytelenítette ezt az antropomorf dőreséget, de azt elfogadta, hogy az eljövendő vil{g egy mennyei akadémia elvont v{ltozata. Bizony{ra egyetértett volna Júda gyakorlatias felszólít{saival is, miszerint ha be akarjuk csatolni egy nagy fólió kapcsait, soha nem szabad r{térdelni, tov{bb{ nem szabad tollat haszn{lni könyvjelzőként, vagy könyvek hajít{s{val fegyelmezni a di{kokat; mint ahogy kedvére lett volna Júda gyönyörű mond{sa is: „Az ember legyen tekintettel könyvei becsületére.”40 Maimonidész, aki a tud{son kívül mindenben mérsékletes volt, szenvedélyesen szerette a könyveket, és arra v{gyott, hogy minden zsidó osztozzék ebben a szenvedélyben. A „minden zsidó” kifejezés a nőket és a dolgozó férfiakat is mag{ban foglalta. Maimonidész azt mondta, hogy a nők nem kötelesek tanulni, de ha megteszik, azt érdemükül kell betudni. Viszont a férfiaknak kivétel nélkül tanulniuk kell, képességeik szerint; ekként egy ügyes kézműves szenteljen h{rom ór{t a mesterségének, és kilencet a Tór{nak: „h{rmat az írott, h{rmat a szóbeli Törvény tanulm{nyoz{s{ra, h{rmat pedig annak végiggondol{s{ra, hogyan következik egyik szab{ly a m{sikból”. Ez a kis elemzés, amelyet Maimonidész „a tanul{s kezdetének” nevezett, fogalmat adhat róla, milyen mércét {llított a tudós a szorgalom elé.41 [m fölösleges lett volna a zsidó népet tanul{sra biztatni, ha a tudósok nem gondoskodnak a tanul{s produktivit{s{ról. Maimonidész meggyőződéssel vallotta, hogy az értelem és a Törvény a zsidók egyedüli fegyverei, s egyszersmind egyedüli eszközei a vil{g civiliz{l{s{nak; ugyanakkor azonban f{jó bizonyoss{ggal tudta, hogy ezer év hozz{told{sai és összehangolatlan komment{rjai nyom{n a Törvény kétségbeejtően zűrzavaros {llapotban van, és durv{n irracion{lis elemek hatj{k {t. Életműve teh{t kettős célt követett: rendbe akarta szedni a Törvényt, és ízig-vérig racion{lis alapokra helyezni. Az első cél érdekében írta meg a Misn{hoz fűzött komment{rj{t, amely első ízben tiszt{zta a Misna törvénykezésének alapelveit, és kodifik{lta a talmudi

törvényt, azzal a céllal, hogy „a Tóra tengerében” egy-egy hat{rozatot gyorsan és könnyen meg lehessen tal{lni. Maimonidész megjegyezte: „Az ember vagy komment{rt ír, vagy törvénykönyvet – mindkettő külön, ön{lló feladat.” Ő azonban, mint a szellem óri{sa, mindkét feladatot mag{ra v{llalta. Úgy érezte, sietnie kell az ír{ssal, mivel szerinte a zsidós{got veszély fenyegette: „Az ilyen, üldözéssel terhes időkben – írta – az emberekből hi{nyzik a bonyolult tanulm{nyokhoz szükséges lelki nyugalom, és csaknem mindenki komoly nehézségekbe ütközik, ha a kor{bbi kodifik{lók műveiből egyértelmű döntésekre akar jutni, mivel e művek felépítése éppoly rendszertelen, mint a Talmud maga. Még kevesebben képesek arra, hogy a törvényt közvetlenül a talmudi forr{sokból vonj{k le.” Az, amit ő e téren alkotott, vil{gos volt, rendezett, tömör és mentes a véget nem érő forr{slist{któl; viszont, r{c{folva a szerző reményeire, nem bizonyult végérvényesnek. Mint minden kísérlet, amely a Törvény dolg{ban ki akarta mondani az utolsó szót, csup{n kötetek újabb hatalmas lavin{j{t indította el; 1893-ban egy (ugyancsak nem teljes) list{ba foglalt{k a Maimonidész Törvénykönyvéhez írott kétsz{zhúsz jelentősebb komment{rt.42 Ann{l nagyobb volt azonban a munka hat{sa: egy spanyol kort{rs szerint a bír{k éppen azért tiltakoztak a mű ellen, mert az lehetővé tette, hogy a laikusok is ellenőrizzék döntéseiket. Maimonidész pontosan ezt akarta: az volt a sz{ndéka, hogy a Törvényt, a zsidók kardj{t és vértezetét minden zsidó hatékony tulajdon{v{ tegye. Maimonidész a törvénykönyv és a komment{r valamennyi f{zis{t racion{lisan dolgozta fel; de r{ad{sként megírta a Tévelygők útmutatój{-t is, hogy megmutassa: a zsidó hittételek nem csup{n önkényes {llít{sok sorozatai, amelyeket az isteni parancs és a rabbinikus hatós{gok kényszerítenek a hívőkre, hanem ésszel is levezethetőek és bizonyíthatóak. E tekintetben Maimonidész annak a Sz{{dja ben Joszéfnek (882-942) a nyomdokaiba lépett, aki a szurai akadémia hírneves és sokat vitatott g{on-ja volt, és Philo ut{n az első olyan zsidó filozófus, aki megkísérelte, hogy a judaizmust racion{lis alapra helyezze. Maimonidész nem értett egyet mindennel, amit Sz{{dja g{on Hiedelmek és vélemények (Hitelvek) című könyvében kifejtett, de ösztönzést merített belőle, hogy a zsidó hitet összeegyeztesse a filozófi{val. Avicenna és Averroes m{r elvégezte ugyanezt a feladatot az iszl{m kapcs{n, és nemsok{ra ugyanezzel a céllal lépett fel Aquinói Szent Tam{s a kereszténység nevében. Maimonidész volt azonban mindny{juk közül a legnagyobb racionalista. A prófétas{g kulcsfontoss{gú problém{j{val-kapcsolatban péld{ul metafor{kat, analógi{kat

és parabol{kat alkalmazott, hogy „természetesnek” tüntesse fel a prófét{k csodatetteit és Istennel való kommunik{l{sukat. Volt egy elmélete az isteni kisug{rz{sokról, amelyek fogad{s{ra a prófét{k alkalmasak. A l{tom{s létrehoz{s{ban közreműködő úgynevezett angyalok a próféta képzelőtehetségének megjelenítői; Maimonidész a kerub szót az értelemre alkalmazta. 43 Volt azonban egy pont, ahol Maimonidész racionalizmusa megakadt. Úgy érezte, meg kell különböztetnie Mózest a többi prófét{tól. Ez utóbbiakat kétértelműség vagy analógia címén elvetette; Mózes azonban „nem próféci{lt, mint a többi próféta, parabol{k útj{n”, hanem valóban beszélt Istennel, „mint egyik jelenvaló a m{sikkal, közvetítő nélkül”. Maimonidész azzal az okoskod{ssal prób{lta kimagyar{zni Mózes p{ratlans{g{t, miszerint az emberi faj a maga természet adta tökélyének lehető legmagasabb fok{t egyetlen emberben kell hogy elérje, és ez az ember Mózes volt. Maimonidész valój{ban csak korl{tozta a judaizmusban rejlő irracionalizmus körét, de ki nem küszöbölte: kiemelte a hitnek bizonyos központi jelentőségű területeit, amelyeket az értelem nem magyar{zhat meg – b{r ezt maga csak vonakodva ismerte el. Azt viszont elismerte, hogy bizonyos tém{k m{rm{r túl esnek az emberi értelmen. A szabad akarat és az eleve elrendelés szembetűnő konfliktus{nak t{rgy{ban a Prédik{tort idézte: „Felette igen messze van, ami van, és felette mélységes; kicsoda tudhatja meg azt?”,44 és ír{saiban vannak részletek, amelyek egyar{nt méltatj{k az akarat tökéletes szabads{g{t a Törvénynek való engedelmességben és engedetlenségben, valamint a szigorú determinizmust. T{madta az asztrológusokat, amiért a Törvényt hi{bavalóv{ teszik; m{srészt hitvall{sa tizenh{rom pontja közül az első így hangzik: „Egyedül Isten hajt végre minden cselekvést; ez így volt a múltban, és így lesz a jövőben is.”45 Hatalmas életművében még több ilyen ellentmond{sra mutathatunk r{, b{r meglepően kevés van belőlük. Maimonidész arra törekedett, hogy erősítse a hitet, oly módon, hogy leh{ntja róla a babon{t, s azt, ami megmarad belőle, az értelemmel t{masztja al{. Szinte természetes azonban, hogy ennek sor{n a hit misztériumait illetően olyan kritikai megközelítést alkalmazott (és népszerűsített), amely előbb vagy utóbb még messzebbre cs{bította az embereket. Ha az értelmet egyszer kiengedik a puszta hit palackj{ból, ön{lló életre és akaratra tesz szert. Maimonidész nagyszab{sú előfut{ra volt a zsidó jövőnek, sőt az emberiség jövőjének is. A Tévelygők útmutatój{-ban évsz{zadokra szólóan mozgatta meg a zsidók gondolkod{s{t – nem mindig az {ltala kív{natosnak tartott ir{nyban. Bizo-

nyos értelemben ugyanazt a szerepet j{tszotta a judaizmusban, mint Erasmus a kereszténységben: veszélyes magvakat vetett el, amelyek csak később csír{ztak ki. Az orvostudom{nyt test és lélek, szellem és anyag egységének judaikus tan{val gazdagította, aminek révén mélyen beletekinthetett a psziché betegségeibe, ezzel utat törve Freud sz{m{ra. A teológi{hoz hit és értelem összeegyeztethetőségének magabiztos hirdetésével j{rult hozz{, ami jól illett a maga higgadt és fenséges szelleméhez, de a maga idejében végérvényesen túlragadta Spinoz{t a judaizmuson. Maimonidész kor{ban sok olyan képzett zsidó élt, aki aggodalommal nézte, milyen ir{nyba viszi a tudós a judaizmust. Provenceban, ahol a kereszténységet az albigens eretnekség szabdalta szét, és jav{ban épült a dominik{nus inkvizíció, hogy r{bírja az embereket az ortodoxi{ra, sz{mos rabbi azt akarta, hogy a judaikus hatós{gok is ilyen sz{ndékkal lépjenek fel. Maimonidész allegorikus Biblia-magyar{zata ut{lkoz{st keltett bennük, és sürgették könyveinek betilt{s{t. 1232-ben a dominik{nusok beavatkoztak e zsidó belügybe, és valóban elégették Maimonidész műveit, amivel természetesen ellent{mad{sra ösztönözték a racionalist{kat. „Az emberek szívét nem lehet elfordítani a filozófi{tól és a neki szentelt könyvekről – írt{k Maimonidész követői –, amíg csak a testükben lélek van. (<) harcolni akarnak a Nagy Rabbi és könyvei becsületéért, és ameddig az orrukban van az élet lehelete, pénzüket, utódaikat és szellemüket az ő szent tanaira {ldozz{k.”46 E verb{lis ökölr{z{s ellenére kevés valódi ütés csattant. A zsidó jog elméletben szigorúan ítélte meg a heterodoxi{t – ha két zsidó tanúsította, hogy l{tt{k, amint egy harmadik egy képet im{d, az illetőt hal{lra is ítélhették –, de a gyakorlatban, mivel a zsidós{g nem autokr{cia, hanem katedokr{cia alatt élt, meglepően t{gas volt a hat{r, amelyen belül engedélyezték a különböző nézeteket. Még aki mag{t eretneknek vallotta, azt is csak akkor büntették, ha módszeresen igyekezett m{sokat is a maga nézeteinek megnyerni. Ekként a racionalizmus és a babona tov{bbra is feszélyezett harmóni{ban élt egym{s mellett, többnyire egyazon személyen belül. Ha meggondoljuk, gyakorta milyen nyomorús{gban és félelemben kellett élniük a zsidóknak, nem kell meglepődnünk az irracionalizmus szívóss{g{n. Maimonidész az értelemben és a józan észben l{tta a zsidó ember leghatékonyabb fegyvereit – és ez a magabiztos elitre nézve igaz is volt. A köznapi zsidók tömegei sz{m{ra azonban a

régmúlt csod{khoz fűződő mesék és a jövő csod{iba vetett hit biztosabb vigaszt jelentettek a zűrzavaros időkben. A zsidó szakr{lis irodalom mindkét igényt kielégítette, mert a komment{rok intellektu{lisan kielégítő módszerével p{rhuzamosan ott volt a h{gg{dikus elbeszélések szerteind{zó sokas{ga, a pijjút vagy költészet, és ott voltak azok a véget nem érő borzongató babon{k, amelyeket a gyermekek anyjuk ölében tanultak meg. Minél ink{bb üldözték a zsidókat, minél roszszabbul ment a soruk gazdas{gilag, ann{l szívesebben fordultak a szakr{lis tündérmesék felé. „Valamikor, amidőn a pénznek nem voltak szűkében – jegyzi meg egy midr{s –, az emberek a Misn{t, a h{l{ch{t és a Talmudot akart{k hallani. Manaps{g kevés a pénz, és ami még rosszabb, az emberek rabszolgas{gban sínylődnek, és nem kív{ncsiak m{sra, csak {ld{sra meg vigaszra.”47 A zsidók a keresztény és az iszl{m uralom alatt egyar{nt súlyos szenvedéseknek voltak kitéve. Igaz lehetett ugyan Abélard egyik tanítv{ny{nak irigykedő megjegyzése: „B{rmilyen szegény legyen a zsidó, ha tíz fia van, mind a tízet betűkre fogja, és nem a haszon kedvéért, mint a keresztények, hanem azért, hogy megértsék Isten törvényét – és nemcsak a fiait, hanem a le{nyait hasonlóképpen.”48 Mégis, a Maimonidész p{rtolta judaikus racionalizmust igaz{n csak a felső rétegek saj{títhatt{k el, és java részben az ő tulajdonuk is maradt. A geniz{ban tal{lt dokumentumokból is kiderül, hogy az a népi vall{s, amelyet a tudós gyűlölt és amely ellen tiltakozott, jav{ban virult Fuszt{tban, teh{t közvetlen környezetében is. A zsidók egyar{nt űzték a fehér és a fekete m{gi{t. Tüzes mutatv{nyokat adtak elő, madarak röptét {llított{k meg, hogy azt{n ismét felröptessék őket, néha egész éjszak{n {t tartó ceremóni{kon idéztek meg jó és gonosz szellemeket, majd szertart{sos füstölést rendeztek, hogy elkergessék őket. M{skor transzba estek, és sze{nszokat tartottak. Voltak var{zsigék, amelyek védelmet biztosítottak az utaz{shoz, m{sok megtisztított{k a h{zat a tetvektől, szerelemre lobbantottak nőt vagy férfit, vagy „feleskették az angyalokat”. Még titkos, héber-arab nyelvű kézikönyvek is íródtak, hogy elkalauzolj{k a zsidókat az ókori egyiptomiak titkos, kincsekkel megrakott sírkamr{ihoz.49 A vall{shoz való irracion{lis viszony azonban nem korl{tozódott a zsidó tömegekre, hanem megérintette a felső rétegek tagjait is, akiknek körében a miszticizmus form{j{t öltötte. Érzelmi alapon volt vall{sos Maimonidész tulajdon felesége is, aki pietista-miszticista ősök hosszú sor{ra tekinthetett vissza, fia és örököse, [brah{m pedig ink{bb az anyj{ra, semmint az apj{ra ütött. B{r a jelek szerint odaadóan

{polta apja emlékét és buzgón védelmezte nézeteit, saj{t magnum opus-a, a Teljes vezérfonal a j{mboroknak című hatalmas kötet a pietizmust vagy a h{szidut-ot életmódként, a racionalizmus ellen-tudom{nyaként tünteti fel.50 Úgy v{lt ismertté, mint ros kol h{h{szidim, „minden j{mborok feje”, és az egész zsidó vil{gból {radtak hozz{ a levelek és a tanítv{nyok. Ezek az {jtatosok egész nap böjtöltek, és egész éjjel {llva im{dkoztak. [brah{m még a muszlim misztikusokat, az úgynevezett szuffi-kat is csod{lta, és azt mondta róluk, hogy méltóbb tanítv{nyai Izrael prófét{inak, mint a kort{rs zsidós{g.51 Ez bizony felbőszítette volna az apj{t, aki be akarta tiltatni a zsidó misztikusok műveinek olvas{s{t – a muszlimokéiról m{r nem is szólva. A racionalist{k szerencsétlenségére a miszticizmus mélyen gyökerezett a judaizmusban; szinte azt mondhatn{nk, hogy forr{sa maga a Jahve-kultusz volt. A gondolat, mely szerint a Pentateuchus írott törvényén kívül Isten a szóbeli törvényt is r{bízta Mózesre, nagyon is megfelelt a vall{si hatós{goknak, de egyszersmind szerfölött veszélyes is volt, mivel azt sugallta, hogy létezik Istennel kapcsolatban egy saj{tos, szóbelileg és titkosan tov{bbadott tud{s is, amelyet csak a kiv{lts{gos kevesek saj{títhatnak el. A Talmudban a „kabbala” szó egyszerűen csak „örökölt tant” vagy „hagyom{nyt” jelent, s a Biblia későbbi, a Pentateuchus és a szóbeli tanít{s ut{ni részeit jelöli; apr{nként azonban m{s értelmet öltött, és olyan ezoterikus tanít{st jelentett, amely a kiv{lts{gos keveseket képessé teszi az Istennel való közvetlen kapcsolatfelvételre avagy arra, hogy Istenről nem racion{lis úton szerezzenek ismereteket. A Példabeszédek könyvének 8. és a Jób könyvének 28. fejezete, amely metafor{k és analógi{k révén úgy kezeli a bölcsességet, mint élő és teremtő erőt, amely kulcsot ad Istenhez és az univerzumhoz, mintha éppen ezt az eszmét domborítan{ ki. Valah{nyszor későbbi korokban egy-egy racionalista zsidó el akarta taposni a miszticizmust, azt kellett tapasztalnia, hogy a miszticizmus képviselői vele szemben mindig a Bibli{ra hivatkozhatnak. A Bibli{n{l is többször idézhették azonban a Talmudot, lévén, hogy erre az időre a judaizmus sz{mos ezoterikus elemet szívott mag{ba. Egyes tudósok szerint ezek az elemek a sz{műzetés alatt, perzsa közvetítéssel ragadtak a zsidókra; m{sok, ami hihetőbben hangzik, a görög gnoszticizmus hat{s{t emlegetik. A gnoszticizmus avagy a titkos ismereti rendszerek tana rendkívül alattomos parazita: mérges folyond{rként fonódik egy-egy jelentős vall{s egészséges törzsére. A kereszténység vonatkoz{s{ban a korai egyh{zaty{knak kétségbeesetten kellett küzdeniük ellene, nehogy megfojtsa a hitet; de megt{madta a

judaizmust is, különösen a diaszpór{ban. Philo a De Vita Contemplativ{-ban írt egy Isten im{dói nevű szekt{ról, amely kialakította a Tór{ról mint élő testről szóló elméletet; ez pedig jellegzetesen gnosztikus elgondol{s.52 A tan besziv{rgott olyan palesztinai körökbe is – a farizeusok, az esszénusok, a kumr{ni szekta és később a t{nnait{k és az {mór{k közé –, amelyek rendes körülmények között ellen{lltak minden görög eszmének. Josephus szerint az esszénusoknak m{gikus irodalmuk is volt, amely először az apokaliptikus ír{sokban vir{gzott ki. Ezek a könyvek, amelyek valódi szerzői Hénoch, Mózes, Noé, B{ruch és m{s nagy történelmi alakok neve mögé rejtették személyüket, idegengyűlölők, nacionalist{k és l{zító hat{súak voltak – ebbe a hangnembe menekült egy elnyomott, dühös és elkeseredett nép, hogy özönvizet és szélviharokat idézzen {llig felfegyverzett ellenségei fejére. A könyvekben szó esett angyalokról, ördögökről, mennyről, pokolról, tüzes viharokról és az idők végeztéről, amikor majd a görögök és a rómaiak elpusztulnak; de szó esett a titkos tud{sról is, amely csak a legmegbízhatóbb és legbuzgóbb zsidóknak adatik meg – jellemző volt a harcias kumr{ni szerzetesekre, hogy Hénoch könyve mind héber, mind arameus nyelven a birtokukban volt –, és rejtett hatalmi forr{sokról, amelyeket elő lehet var{zsolni, hogy legyőzzék a kittim-et és Isten m{s, gyűlölt ellenfeleit. Hénoch könyvének 14. fejezete, amely a szekéren {lló trónszék misztérium{ról szól egyébként Ezékiel 1. fejezetének ihletésére –, hívott életre egy egész iskol{t: a Merk{b{ (szekér) misztikusait, akik tömegével ontott{k a hiszékeny zsidókra az inform{ciót az angyalokról, akik „a szekér előtt {llnak”, a magass{gban égő tűz lezúdul{s{ról, és a j{mbor lelkekről, akiket az ekszt{zis röpít fel a szekérre. Ellentétben a Tór{val, amelyet nyilv{nosan, hangos k{nt{l{ssal oktattak, a szekértant titokban, suttogva adt{k tov{bb a kiv{lasztott tanítv{nyoknak, akiknek meghat{rozott erkölcsi tulajdons{gokkal, bizonyos különleges arcvon{sokkal és a tenyérjósoknak tetsző tenyérrel kellett rendelkezniük. A tan magyar{zóit néha tűz vagy fénykoszorú vette körül, m{sok pedig transzba estek. Csod{val hat{ros módon léptek be a Paradicsomba, mint Illés: az egyik „odanézett, és meghalt”, a m{sik „odanézett, és mintha a földre sújtott{k volna”, a harmadik „békében sz{llt fel, és békében sz{llt al{”.53 Az ekszt{zisra v{gyódók fejüket térdük közé eresztették, és dalokat adtak elő a Dicsőség Trónus{ról, vagy korai szakr{lis költeményeket szavaltak. Az Istennel misztikus {llapotok révén kialakított közvetlen kommunik{ció gyakorlati m{gi{ja mellett az 1. sz{zadtól megjelenő

ezoterikus könyvek töméntelen inform{ciót zúdítottak az olvasóra az istenségről és a Paradicsomról. Mivel a Tóra szent volt, szentnek sz{mítottak a betűk is, csakúgy, mint a sz{mok; ha valaki megtal{lta hozz{juk a kulcsot, titkos ismeretekre tehetett szert. Az egyik ilyen kulcs volt a 147. zsolt{r 5. verse: „Nagy a mi Urunk és igen hatalmas”, amelynek segítségével megjelölték az istenség méreteit: a szavak sz{mértékét 236-ban {llapított{k meg, s ezt szorozt{k be 10.000 menynyei mérfölddel, hogy megadj{k a fej és a végtagok alapméreteit és titkos nevüket. Istennek ezek a titkos nevei – péld{ul Adiriron, Z{vodiél, [chtriél, Tazas, Zoh{r{riél – azért voltak fontosak, mert jelszavakat alkottak, amelyek hallat{n a mennyei kapusok bebocs{tott{k a felsz{rnyaló lelket a Paradicsomhoz vezető nyolc palota fantasztikus sor{ba. A nyolcas bűvös sz{m volt, amelyet a görög gnosztikusoktól vettek {t, az Isten hatalm{t és kisug{rz{s{t jelképező szekér pedig a görög eónnak volt a megfelelője. Var{zssz{m volt azonban a héber {bécé betűit összegző huszonkettes is, mivel maga a teremtés is a héber betűk egyfajta kombin{ciój{ból jött létre, és aki megfejti ezt a rejtjelezett ír{st, az előtt felt{rulnak a vil{gegyetem titkai. A bölcseket lenyűgözte s ugyanakkor taszította is ez a péld{tlan és elképesztő babonas{g. Isten testméreteinek antropomorfizmusa ellentmondott az alapvető judaikus tanít{snak, miszerint Isten nem t{rgya a teremtésnek és megismerhetetlen. A bölcsek azt aj{nlott{k a zsidóknak, hogy függesszék tekintetüket a törvényre, és ne kutakodjanak veszélyes misztériumok között: „Aki az al{bbi négy dolgon töpreng, annak jobb volna, ha meg sem született volna – ez a négy dolog pedig a következő: mi van odafenn, mi van odalenn, mi volt az idő előtt, és mi lesz ut{na.” Csakhogy ezut{n ők maguk is éppen ezekbe a kérdésekbe bonyolódtak, és elitist{k lévén nagyon is kedvükre volt a kiv{lasztottaknak {tadott különleges tud{s eszméje: „A teremtés történetét nem szabad két személy előtt kifejteni, a szekérről szóló fejezetet pedig egy ember előtt sem szabad, hacsak az illető nem bölcs, és nem alkotott mag{nak m{r előre független véleményt a dologról.” Ezt pedig maga a Talmud írta, lévén, hogy mind a Talmudban, mind m{s szent ír{sokban jócsk{n rejlett az ilyen gyanús anyagokból. Ez az az ok, amiért Maimonidészt és a hozz{ hasonló racionalist{kat kínosan érintette, sőt felh{borította a Talmud jó néh{ny részlete. Ott volt péld{ul a Si’úr Kom{ avagy „Az isteni test méretei”, amely az Énekek énekét úgy fogta fel, mint Isten Izrael ir{nti szeretetének isteni allegóri{j{t, és b{mulatos részletességgel jelölte meg Isten végtagjainak méreteit és titkos neveit. A karait{k, akik mindenestül el-

vetették a talmudi judaizmust, gúnyosan legyintettek erre a szövegre, és arra haszn{lt{k, hogy {ltala t{madhass{k a rabbikat. Azt {llított{k, hogy a szöveg megadja Isten arc{nak méretét egészen az orra hegyéig, mégpedig 5000 könyökben. Ez ugyan nem felelt meg az igazs{gnak, de akadt a könyvben elég anyag, amely legal{bb ilyen hajmeresztő volt. A szóban forgó szöveg a muszlimoknak is kapóra jött a zsidók elleni t{mad{sokhoz és az üldözés igazol{s{hoz. Egy későbbi komment{tor azzal akarta kimagyar{zni a képtelenséget, hogy kijelentette: a sz{madatok valój{ban a vil{gegyetem méreteit jelölik. Képzelhető, mennyire ut{lkozott Maimonidész, amikor ilyen szövegekkel kellett bajlódnia. Először így tért ki a feladat elől: „Ennek a kérdésnek a megvitat{sa sz{z oldalt is kitenne.” Azt{n kihúzta a mondatot – megmaradt a Misn{hoz írott komment{rj{nak eredeti kézirata, ahol ez nyomon követhető. Később meggyőzte mag{t, hogy az egész ügyet koholm{nynak minősítse, és „egy bizonyos biz{nci prédik{tor” mesterkedésének tulajdonítsa.54 A Maimonidész képviselte racionalizmus részben reakció volt az ezoterikus irodalom elburj{nz{s{ra és a zsidó szellemi életbe való behatol{s{ra. És ez a racionalizmus nem is maradt hat{stalan. A 12. és 13. sz{zadban r{kényszerítette a vezető misztikusokat – legal{bbis azokat közülük, akik nem tettek le a maguk szellemi integrit{s{ról –, hogy finomítsanak ír{saikon és hitvil{gukon, tisztíts{k meg azokat a m{gikus salaktól és a sz{zadok gnosztikus hulladék{tól, és szervezzék tanaikat összefüggő egésszé. A magasabb rendű kabbala – ahogy nevezhetnénk – a franciaorsz{gi Provence-ban bontakozott ki a 12. sz{zad m{sodik felében, és sz{mos forr{sból t{pl{lkozott. Az egyik volt a költészet, különösen pedig Júda h{Lévi (1075-1141), a nagy spanyol lírikus életműve; az ő nyolcsz{z ismert költeménye h{romsz{zötven pijjút-ot tartalmaz. H{Lévi – akkoriban elég szokatlan módon – vall{sos cionista volt, és leghíresebb, harmincnégy versből {lló ciklus{nak a Versek Cionról címet adta. Úgy vélte, hogy b{rmilyen kényelmes is az üldöztetés két hull{ma között a spanyolorsz{gi élet, mégis rabszolgas{g a palesztinai igazi zsidó létform{hoz képest, és később maga is ell{togatott Palesztin{ba. H{Lévi a zsidókat tragikus, meghurcolt népnek l{tta, és egyetlen filozófiai művét – amelyet a judaizmus apológi{j{nak sz{nt – „a megvetett hit védelmében” fogant könyvnek nevezte. A mű egyszerre t{madta az arisztotelészi racionalizmust, valamint a kereszténységet és az iszl{mot, és azt az {ll{spontot képviselte, mely szerint a szenvedő emberiség és különösen a kegyetlen b{n{smóddal sújtott zsidók sz{m{ra a deduktív gondolkod{s – b{rmily kív{natos

legyen is egy tökéletes vil{gban – nem Pótolhatja Isten közvetlen megélését.55 Ezt az {ll{spontot üldöztetés idején még egy nagy műveltségű, vagyonos zsidónak sem volt könnyű képviselni, és bizonyított tény, hogy a miszticizmus mindig olyankor vonzotta erősebben a zsidós{got, amikor a keresztény vagy iszl{m h{ló szorosabbra fonódott körülötte. A provence-i misztikusok ösztönzést merítettek a neoplatonizmusból is, és tiszteletet érdemlő ön{lló filozófiai elméleteket dolgoztak ki – még Maimonidész is kénytelen volt elismerni, hogy van köztük tudom{nyos értékű is. Egyikük, [vr{h{m ben D{vid, m{s néven R{b{d alaposan felkészült műben t{madta Maimonidész Misné Tór{j{t. [vr{h{m fia, Jicch{k, a „Vak” (1160 körül – 1235) m{r-m{r összefüggő rendszerré fejlesztette a kabbal{t, Isten tíz szefirot-j{ra vagy tulajdons{g{ra alapozva, és olyan elméletet dolgozott ki, mely szerint az egész teremtés merő nyelvészeti folyamat, az isteni beszéd anyagg{ v{l{sa. Ez az elmélet a logosz neoplatonikus fogalm{t haszn{lja fel (ak{r a J{nos evangélium{nak a kezdete), de a Tóra tanulm{nyoz{s{hoz és az ahhoz kapcsolódó im{khoz alkalmazva. Narbonne-ból, ahol Jicch{k élt, a misztikus kabbala a Pireneusokon {t dél felé terjeszkedett, és eljutott Geron{ba, Burgosba és Toledóba. Tekintélyét mérhetetlenül megnövelte, hogy hívei közé tartozott a N{hm{nidészként vagy R{mb{nként ismert nagy rabbi, Móse ben N{hm{n (1194-1270) is, akit fiatalon hódított meg a rendszer, és akiből később Spanyolorsz{g vezető jogi tekintélye lett. N{hm{nidész legal{bb ötven művet alkotott, főleg a Talmudhoz és a h{l{eh{hoz írott komment{rokat, idős kor{ban pedig egy híres Tóra-komment{rral gyarapította életművét. Egyetlen ír{sa sem specifikusan kabbalisztikus, de mindegyikben, különösen pedig a Biblia-komment{rban sz{mos utal{s tal{lható a rendszerre, minek következtében a kabbala, mindenekelőtt Spanyolorsz{gban, belekerült az ortodox zsidó tudom{nyoss{g fő{ramlat{ba. N{hm{nidész lehetővé tette, hogy a kabbalist{k konzervatív színben lépjenek fel, mint akik a maguk eszméit a Bibli{ra és a Talmudra vezethetik vissza, és a legjobb, legősibb zsidó hagyom{nyokat képviselik. Eszerint az igazi újítók a racionalist{k, akik a Tóra tanulm{nyoz{s{t összeolvasztj{k az ókori görögök pog{ny eszméivel. E tekintetben a Maimonidész művei elleni hadj{rat úgy is jellemezhető, mint az antihellenist{k utolsó felhördülése.

Maga N{hm{nidész soha nem csatlakozott a racionalizmus elleni boszork{nyüldözéshez – ellenkezőleg, szembeszegült vele –, de ő tette lehetővé, hogy a kabbalist{k megmeneküljenek a hasonló, eretnekellenes v{daktól, holott azok az ő esetükben sokkal megalapozottabbak lettek volna. A kabbala ugyanis nemcsak olyan gnosztikus fogalmakat honosított meg, amelyeknek semmi közük nem volt a Biblia etikai monoteizmus{hoz, hanem bizonyos értelemben egy merőben m{sfajta vall{st képviselt: a panteizmust. Mind kozmogóni{ja – amely azt ecsetelte, hogyan fogamzott meg a teremtés Isten szavaiban –, mind az isteni kisug{rz{sokról szóló elmélete ahhoz a logikus következtetéshez vezetett, hogy minden dologban van valami isteni elem. Az 1280-as években egy vezető spanyol kabbalista, a guadalajarai Móse ben Sém Tov, megalkotta a kabbalista tanok összegezését, a Széfer-h{Zoh{r-t, amelyet {ltal{ban Zoh{r-ként ismernek, és amely a tém{ról szóló legismertebb értekezéssé v{lt. Ez a mű jelentős részében egyértelműen panteisztikus: többször hangsúlyozza, hogy Isten, „ahogy azt a misztikusok jól tudj{k”, „minden”, és minden Őbenne egyesül. De ha Isten mindenben ott van, és minden Istenben van, akkor hogyan lehet Isten egyedülvaló, specifikus lény, aki nem a teremtés t{rgya és aki teljességgel kívül {ll a teremtésen, ahogy azt az ortodox judaizmus mindig is hangsúlyosan vallotta? Erre a kérdésre nincs v{lasz, hacsak nem az, amelyik mag{tól értetődően kín{lkozik, hogy tudniillik a Zoh{r kabbal{ja eretnekség, mégpedig a legveszélyesebb fajt{ból. Mégis tény, hogy ez a fajta misztikus panteizmus különös vonzerőt gyakorol olyan, nagyon okos emberekre, akik a gondolkod{shoz m{skülönben józan és racion{lis módon szoktak közeledni. Figyelemre méltó paradoxon, hogy a spekul{ciónak az az {ramlata, amely végül elsodorta Spinoz{t a judaizmustól, egyszersmind a panteizmushoz is elvezette, úgyhogy elmondhatjuk: fejlődésére egyidejűleg hatott Maimonidész racionalizmusa és Maimonidész ellenfeleinek antiracionalizmusa. [m ez m{r a jövőhöz tartozik; a középkori zsidós{g körében, ahol a vall{si hatalom többszörösen megoszlott, ezek az egym{ssal versengő {ramlatok mind megfértek egym{s mellett. A kemény és rideg körülmények között a szegények a babon{ban és a népi vall{sban keresték a vigaszt; a gazdagok, ha megvolt bennük a kellő szellemi erő, a racionalizmushoz, ellenkező esetben a misztikus kabbal{hoz fordultak. A judaizmusnak túl sok volt a külső ellensége, semhogy kock{ra tette volna a maga belső harmóni{j{t, egy olyan, a közösségre r{kényszerített egyöntetűség kedvéért, amelyre igaz{ból senki sem

v{gyott. A középkori judaizmust tulajdonképpen olyan rendszernek tekinthetjük, amely arra ir{nyult, hogy összetartsa a zsidó közösségeket a sok veszedelemmel: gazdas{gi katasztróf{val, pestissel, önkényuralommal s mindenekelőtt a két nagy imperialista vall{s t{mad{saival szemben. Az {llam, lett légyen ak{r keresztény, ak{r iszl{m, nem volt törvényszerűen a legfőbb ellenség, sőt gyakran jó bar{tnak bizonyult. A zsidók rendíthetetlenül loj{lisak voltak a törvényes hatalomhoz, mind vall{si okokból, mind saj{t, jól felfogott érdekükben: kisebbségként igencsak r{ voltak szorulva az uralkodó védelmére. A geniz{kból előkerült, 1127 és 1131 közötti dokumentumok tanúsítj{k, hogy a zsidók rendszeresen nyilv{nos im{kat mondtak az iszl{m uralkodókért, mégpedig m{r kétsz{z évvel azelőtt, hogy a szöveg megjelent volna a zsidó imakönyvben; és ellentétben az egykorú muszlim forr{sokkal, a genizabeli szövegekben nem tal{lkozunk a hatós{gok elleni bír{lattal. Az uralkodók kedvezően reag{ltak erre a magatart{sra, s úgy tekintettek a zsidókra, mint a közösség kivételesen törvénytisztelő és jólétet termelő elemeire. Minél erősebb volt a hatalom, ann{l több esélyük volt a zsidóknak a biztons{gra. A bajok, mind a keresztény, mind a muszlim hatalmi szfér{ban, akkor kezdődtek, amikor magasra csapott a vall{si lelkesedés hull{ma, és a fundamentalista papok megfélemlítették az uralkodót, vagy, ami még rosszabb volt, őt is megnyerték az elvakult hitbuzgalomnak. A zsidók soha nem tudhatt{k, mikor következik el egy-egy ilyen pillanat, de a maguk módj{n felkészültek r{. Az erőszakos ellen{ll{sról lemondtak m{r a 2. sz{zadban, és legközelebb csak a 20. sz{zadban, Palesztin{ban éltek vele. Voltak azonban m{s módszerek is. Így péld{ul közösségük legr{termettebb tagjai olyan foglalkoz{sokat v{lasztottak, amelyek hasznoss{ tették őket a befogadó közösségek szemében, de egyszersmind mozgékonys{gukat is szavatolt{k. Sok tehetséges zsidó orvosnak {llt. Az iszl{m uralkodók naponta éltek szolg{lataikkal, de így tett a köznép is, ha megengedhette mag{nak, sőt, ahogy a geniz{kban megmaradt rendelvények bizonyítj{k, jelentéktelenebb panaszokkal, péld{ul székszorul{ssal és hasmenéssel is hozz{juk fordultak. Egyiptomban minden v{rosban, sőt gyakran a zsidó letelepülési körzetek minden faluj{ban volt zsidó orvos. A zsidó orvosok népszerűek voltak. Felkeresték a nagy közkórh{zakat, és gyakran saj{t kis mag{nkórh{zakat is tartottak fenn. Mindenhov{ elmehettek, mindenkihez bejuthattak. Így csaknem minden esetben ők lettek a zsidó közösségek vezetői. A legelőkelőbb egyiptomi nagid-

csal{d csupa orvosból {llt. Nemcsak Maimonidész volt foglalkoz{s{ra nézve orvos, hanem a fia, valószínűleg az unok{ja és a dédunok{ja is. Az al-Amman csal{d nyolc nemzedékre visszamenően orvosokból {llt, s az egyik nemzedékben ezt a szakm{t űzte az apa és mind az öt fia. Alkalmanként a l{nyok is követték a péld{t, főleg mint szemorvosok. Orvos volt Júda h{Lévi éppúgy, mint N{hm{nidész. Ezek az orvos dinaszti{k a mesterségükhöz tartozó termékekkel: gyógyszerekkel, ópiummal, gyógynövényekkel, illatszerekkel, tudom{nyos könyvekkel is kereskedtek. Az így kialakult kereskedelmi h{lózatok lehetővé tették, hogy ha üldözés veszélye fenyegetett, az orvoscsal{dok {ttelepülhessenek egyik orsz{gból a m{sikba. A zsidó orvosokat mindenütt szívesen fogadt{k, kivéve ha az adott orsz{gban éppen vall{si őrjöngés dúlt; ilyenkor persze gyakran v{dolt{k őket méregkeveréssel.56 A csal{dok egyben tart{sa volt a zsidók legjobb védekezési módszere; s a kiterjedt csal{d sokkal jelentősebb szerepet töltött be, mint a legkisebb csal{di egység, azaz apa, anya, gyermekek. A genizabeli forr{sokból kitűnik, hogy a legfőbb lojalit{s nem a h{zast{rsakat illette meg, hanem az ap{kat, a fiúkat, a fivéreket és a nővéreket. Fivér és nővér sokkal gyakrabban írt egym{snak, mint férj és feleség. A nők között ez a mond{s j{rta: „Férjet még kaphatok, gyermekeket még szülhetek, de egy nemes lelkű b{tyat ugyan hol is tal{lnék?”57 A végrendeletek pedig arról tanúskodnak, hogy ha egy férfi utód nélkül halt meg, vagyona a fivérére vagy az „apa h{z{nak” legközelebbi tagj{ra sz{llt, özvegyét pedig csak a saj{t hozom{nya illette meg. Ahogy az egyik végrendelet meg is fogalmazta: „fennmaradó javaim visszasz{llnak ap{m h{z{ra”.58 Ahhoz, hogy a csal{d erős maradjon, a h{zass{g kötelező volt minden férfi és minden szülőképes korú nő sz{m{ra; a genizabeli dokumentumokban nincs is szó a vénl{nyok fogalm{ra. A judaizmusnak az iszl{mmal szemben komoly gazdas{gi és t{rsadalmi előnyt jelentett a polig{mia elutasít{sa. A Pentateuchus nem tiltotta egyértelműen a többnejűséget, de a Példabeszédek (31:10-31) lényegében a monog{mi{t t{mogatta, és a sz{műzetést követő időktől kezdve ez a forma v{lt uralkodóv{; Gersom rabbi (960-1028) kor{tól kezdve pedig a big{mi{t és a polig{mi{t az európai zsidós{g története legszigorúbb kiközösítésének terhe mellett tiltott{k.59 A big{mia Egyiptomban is kiközösítéshez vezetett, hab{r a kötelező sógorh{zass{g (levir{tus) esetében Maimonidész megengedte a big{mi{t, feltéve, hogy a két feleség egyforma b{n{smódban részesül – „egy éjszak{t az egyikkel, egy éj-

szak{t a m{sikkal”.60 A fiúgyermek tizenh{rom éves kor{ban v{lt felnőtté, ettől kezdve az istentiszteleteken kiegészíthette az előírt létsz{mot, és imaszíjat viselhetett. A 13. sz{zad elejétől ezt az eseményt a b{r micv{val tették nyomatékoss{ – a kifejezés azt jelenti, hogy a szóban forgó fiú a parancsolatok hat{lya al{ került.61 Ezut{n alkalmas időben mielőbb megh{zasított{k – Maimonidész, aki m{r elmúlt harmincéves, amikor megnősült, e tekintetben rendhagyó jelenségnek minősül. A h{zass{g t{rsadalmi és üzleti ügy volt, azzal a rendeltetéssel, hogy összetartsa a t{rsadalmat, ezért a szerződést vagy ketubb{-t a szertart{son is felolvast{k; ezt a szerződést úgy fogalmazt{k meg, ak{r egy üzlett{rsi viszonyt, hogy elejét vegye a vit{knak, vagy feljogosítson a kapcsolat felbont{s{ra. Íme egy 1028. janu{r 26-{ról keltezett karaita h{zass{gi szerződés:
Én, Hezékia, a vőlegény ell{tom majd asszonyomat ruh{zattal, fedéllel és élelemmel, és képességeim szerint és amennyire megengedhetem magamnak, eleget teszek minden szükségletének és kív{ns{g{nak. Igazul és őszintén, szeretettel és ny{jasan b{nok vele, és annyi élelemhez, ruh{hoz és h{zast{rsi kapcsolathoz juttatom, amennyi a zsidó férfiak körében megszokott. (<) Szarna, a menyasszony hallotta Hezékia szavait, és beleegyezett, hogy hozz{menjen, és felesége és t{rsa legyen, tisztességben, j{mbors{gban és istenfélelemben, hallgasson szav{ra, becsülje és ragaszkodjék hozz{, segítőt{rsa legyen, és elvégezzen h{z{ban minden munk{t, amely erényes zsidó asszonytól elv{ratik, szeretettel és tapintattal viseltessék ir{nta, engedelmeskedjen neki, és v{ggyal csak őhozz{ vonzódjék.62

A Biblia szerint „gyűlölöm az elbocs{t{st (azaz a v{l{st), ezt mondja az Úr”,63 {m ennek a kiterjedt – teh{t nem a legkisebb csal{di egységre reduk{lt – csal{di rendszernek éppen az volt az egyik erőssége, hogy megkönnyítette a v{l{st, feltéve, hogy a h{zass{gi szerződést ennek megfelelően fogalmazt{k meg. A genizabeli forr{sok tanúsítj{k, hogy a v{l{s – egészen a 20. sz{zad m{sodik feléig gyakoribb volt Egyiptomban, mint az európai vagy amerikai zsidó csal{dok körében.64 A v{l{st illetően a Misna a férfit részesíti előnyben: „A feleséget akarata ellenére is elv{lasztj{k, de a férjet csak akkor, ha így akarja.”65 A zsidó nők kevesebbet sz{mítottak a muszlim Afro{zsi{ban, mint a keresztény Európ{ban, a genizabeli feljegyzések azonban arra utalnak, hogy gyakran nagyobb hatalom összpontosult a kezükben, mint amennyit form{lis jogaik elvben lehetővé tettek volna. Ha megverték őket, bírós{ghoz fordulhattak, b{r időnként a férjek is törvé-

nyes védelemért folyamodtak hatalomv{gyó feleségük ellen. Sz{mos levél bizonyítja, hogy ha a férj üzleti okból külföldön j{rt, a feleség intézte otthoni üzleti ügyeit. A nők gyakran léptek fel ügynökként vagy alkuszként. Egy, a feljegyzésekben szereplő nőt egyenesen „Alkusznak” csúfoltak; ez a nő üzlett{rsi kapcsolatban munk{lkodott, ki is tiltott{k a zsinagóg{ból, de a neve szerepelt egy nyilv{nos gyűjtőíven, és gazdagon halt meg.66 A nők szerepet j{tszottak az oktat{si rendszerben is, amely a zsidó vil{g igazi kötőanyaga volt. Megvoltak a maguk csupa nőből {lló oszt{lyai, ahol {ltal{ban vak tudósok tanítottak. Sz{mos nő működött Biblia-oktatóként, és nagy ritk{n egy-egy iskola élén is nő {llt. A fő oktat{si tevékenység azonban a közösség {ltal t{mogatott férfiakra h{rult. Mi több, a v{ros fogalm{t a faluval ellentétben a zsidó jog úgy hat{rozta meg, hogy a v{rosban legal{bb tíz b{tl{nim – „nem dolgozó személy” – él, azaz olyan ember, aki lemondott a mag{njellegű haszonszerzésről, hogy a közösség jav{ra tanulm{nyokat végezzen. A 11. sz{zad végén huszonkilenc ilyen személy élt Fuszt{tban, tizennégy pedig Kairóban, köztük a raisz, avagy zsidók vezetője (a F{timid{k alatt), a rabbénu (mester), aki a legfőbb tudós és vall{si tekintély volt, tov{bb{ két bíró, öt jesiva-i tudós, h{rom r{v vagy mester, hat k{ntor, egy tanító és öt templomszolga. 67 A közösség élete az iskola és zsinagógakomplexum körül zajlott. Kairót és Fuszt{tot laza erkölcsűnek, sőt feslettnek tekintették. Maimonidész, aki gyűlölte a zenét, elítélte azt a szok{st, hogy istentisztelet közben pijjút-okat énekeljenek, de a nép szerette ezeket a dalokat, Maimonidész pedig bel{tta, hogy ha tilalommal élne, az túls{gosan heves elkeseredést szülne. Fia, [brah{m helytelenítette, hogy a zsinagóg{ban hatalmas p{rn{kon üljenek vagy ilyenekre t{maszkodjanak a hívők, de e téren is a nép akarata kerekedett felül. [m még a laza erkölcsű Fuszt{tban is naponta h{rom istentisztelet volt, s{bb{tkor pedig négy68; a s{bb{tot és az étrendre vonatkozó szab{lyokat a maguk teljes zords{g{ban betartott{k. A zsidó törvények szigorúak voltak, és ennek következtében folyamatos volt a befogadó közösségekbe való {tsziv{rg{s, b{r a feljegyzésekben ez a tény alig szerepel; de a fegyelem egyszersmind összetartotta a zsidókat, és méltós{ggal ruh{zta fel őket. A s{bb{t (igei gyökere a s{bb{t) jelentése anynyi, mint beszüntetni, abbahagyni. Ilyenkor tiltva volt mindennemű munka; az Exodus különös nyomatékkal tiltotta a tűzrak{st, a Misna pedig harminckilencfajta, a tűzgyújt{shoz szükséges munk{t vesz fel a tilalmi list{ra. A szóbeli törvény azt sürgette: építsenek „sövényeket

a törvény köré”, hogy még véletlenszerűen se szeghessék meg; ezért a tilalmas területek tov{bb szaporodtak. Mivel gallyakat sem volt szabad gyűjteni a tűzrak{shoz, a zsidó ember nem ülhetett lóra még akkor sem, ha az {llat nem az övé volt (s{bb{tkor a saj{t tulajdonban lévő {llatoknak is pihenniük kellett), mivel ilyen esetben nagy a kísértés, hogy az ostor pótl{s{ra fa{gat törjenek le. Mivel Jeremi{s (17:21) a szombati teherhord{st is tiltotta, a Misna két fejezetet szentelt a menynyiségi minimumoknak, és rengeteg komment{r t{rgyalta a különbséget a mag{njellegű helyek és a nyilv{nosak között; az előbbieken némi teher sz{llít{sa engedélyezett volt. Mivel pedig az Exodus (16:29) előírta, hogy „senki se menjen ki az ő helyéből a hetedik napon”, hatalmas kötetben gyűltek össze a helyv{ltoztat{sról szóló komment{rok.69 A tilalmak betart{s{t fizetett közhivatalnokok ellenőrizték; ezek az étrendi szab{lyok betartat{s{ban még nagyobb szerephez jutottak. Mivel a t{pl{lkoz{s része volt a vall{snak, az étkezés pedig bensőséges kapcsolatnak minősült ember és Isten között, a szab{lyok nem érték be azzal, hogy a nyersanyag csakis engedélyezett fajból sz{rmazhat, hanem azt is megkövetelték, hogy az {llat elejtésekor szab{lyszerű {ld{s mondassék. Az {llatok, köztük a sz{rnyasok nyelőcsövét és légcsövét olyan késsel kellett elv{gni, amelyet először h{romszor végighúztak az egyik ujjon és h{romszor a körmön, hogy kiderüljön, sértetlen és éles-e.* Az {llat lev{g{sa ut{n a húst, különösen a tüdőt Rituális metszés (sechita, saktol{s), az izraelit{k sz{m{ra a mózesi törvények szerint élvezetül megengedett {llatoknak zsidó rítus szerinti lev{g{sa. A v{g{s csorba nélküli éles késsel történik a nyakon, a gége és t{pcső {tmetszésével. Az elvérzés ut{n azonnal megvizsg{lj{k, a barom belsejét, hogy nincs-e oly baja, melynél fogva a húst az izraelit{nak nem szabad megennie (tréfa). A vizsg{latn{l fő tekintettel vannak a tüdőre (réa), melynél a legkisebb abnormit{s is elegendő, hogy a barmot tréf{nak nyilv{níts{k. A metszést minden feddhetetlen életű, j{mbor izraelita végezheti, ki ismeri a metszés törvényeit. A községek a R. végzésére rendesen alkalmaznak külön egyéneket (sakter), kik azonban csak akkor v{llalhatnak hivatalt, ha egy vagy több rabbi bizonyítv{nyban (k{bb{l{) elismeri, hogy az illető ismeri a metszési törvényeket. Újabb időben itt-ott mozgalom indult meg a R. ellen, melyet {llatkínz{snak akartak minősíteni, de orvosi és egyéb szaktekintélyek szerint éppen a R. a legalkalmasabb mód, hogy az {llat haszontalan kínz{sa nélkül, a lehető leggyorsabban elvérezzék. (a dig. Innen)
*

megvizsg{lt{k, hogy nem jelez-e valamilyen kórt, majd kiv{gt{k a vért sz{llító ereket, és elt{volított{k a h{tsó végtagokban lévő, tiltottnak minősülő zsírt és ínakat. A sóhét-et, azaz a hivatalos ritu{lis v{gót a rabbik jelölték ki, és egy genizabeli levélből kiderül, hogy a v{laszt{s h{rom szemponthoz igazodott: megvizsg{lt{k a jelölt vall{soss{g{t, helyes magatart{s{t és tudom{nyos képzettségét – ahogy Goitein megjegyezte, ez is jó példa r{, hogy még a zsidó iparosoknak is fel kellett emelkedniük a tudom{nyoss{g régióiba.70 Miut{n a sóhét ell{tta munk{j{t, amelyhez hozz{tartozott a vér elt{volít{sa is, őr ügyelt r{, hogy a húshoz, amíg el nem kezdik a főzését, senki ne férhessen hozz{; ezut{n fél ór{n {t {ztatt{k vízben, majd besózt{k és így pihentették egy ór{n {t, hogy minden vér ki{zzon belőle. Őr ellenőrizte a fejést és a sajtkészítést is, ezeknek szintén megvoltak a maguk tisztas{gi szab{lyai. A toj{s csak akkor sz{mított kósernek, ha nem szennyezte vér, ha az egyik vége kerek, a m{sik ov{lis volt, és ha a s{rg{j{t körülvette a fehérje. Mivel a Biblia tiltotta, hogy a gödölyét anyja felforralt tejében főzzék, a komment{torok ezt úgy értelmezték, hogy húsos és tejes ételeket tilos együtt fogyasztani, hacsak az egyik nincs legal{bb hatvan az egyhez ar{nyban a m{sikhoz. Ez a szab{ly vezetett azt{n ahhoz a gyakorlathoz, hogy a h{ztart{sban minden főzési és t{lal{si művelethez két külön edénykészlet {lljon rendelkezésre.71 A közösségi v{g{s ekként hozz{j{rult a zsidó gyülekezet megszil{rdít{s{hoz. Ezen túlmenően a szegény zsidók, noha ügyelniük kellett r{, mit esznek, tudt{k, hogy élelemhi{nyban soha nem fognak szenvedni, mivel péntekenként elegendő pénzt (vagy egyenértékű fizetőeszközt) kaptak ahhoz, hogy csal{djuknak tizennégy étkezésre teljék belőle. A kupp{ vagy gyűjtődoboz a jeruzs{lemi Templom ideje óta a zsidó közösségi jótékonys{g egyik alappillére volt; ahogy Maimonidész meg{llapította: „Soha nem l{ttunk zsidó közösséget és hallani sem hallottunk olyanról, amelyiknek ne volna kupp{-ja.”72 Minden kupp{-nak h{rom megbízható polg{r volt a gondnoka, s mivel a zsidó jog szerint a jótékonys{g kötelezőnek sz{mított, ezek a gondnokok fel voltak r{ hatalmazva, hogy a nem fizetőknél foglal{st eszközöljenek. A jóléti gondoskod{s pontosan kidolgozott szervezeti sk{la szerint tagozódott: külön bizotts{gok foglalkoztak a szegények felruh{z{s{val és oktat{s{val, a szegény sorsú le{nyok hozom{nyhoz juttat{s{val, a szegények pész{chi élelmezésével és borral való ell{t{s{val, az {rv{kkal, az öregekkel, a betegekkel, a rabokkal és a menekültekkel, valamint a szegények eltemetésével, és minden ilyen bizotts{gnak megvolt a maga pénzalapja és egy vagy több kezelője. A

„mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elvét a zsidók m{r Krisztus születése előtt magukév{ tették, és akkor is gyakorolt{k, amikor a közösség egésze rossz körülmények közé került. Minden fizetőképes zsidónak, ha m{r egy hónapot töltött a közösségben, adakoznia kellett a kuppa részére; h{rom hónap ut{n hozz{ kellett j{rulnia a leveskonyhaalaphoz, hat hónap ut{n a ruh{zkod{si alaphoz és kilenc hónap ut{n a temetkezési alaphoz.73 A szegények megsegítése, amely mintegy pótolta a régi templomi {ldozatokat, módot adott r{, hogy az ember kimutassa Isten ir{nti h{l{j{t, s ezért a j{mbor zsidók többet adtak a kötelező minimumn{l; a fuszt{ti zsinagóg{ban kiakasztott{k az adakozók díszes betűkkel írott list{j{t, hogy Isten és az emberek egyar{nt l{thass{k. A zsidók ugyanakkor rettegtek attól, hogy ki legyenek szolg{ltatva a jótékonys{gnak. Idézték a Bibli{t: „Segítened kell a szegényt, szükségletei szerint”, b{r hozz{tették: „de gazdagg{ nem kötelező tenned”.74 A Biblia, a Misna, a Talmud, a komment{rok tele voltak munk{ra biztató felszólít{sokkal, amelyek azt célozt{k, hogy az ember kivívja a maga függetlenségét. Az étkezések ut{ni ima is így szólt: „Irgalmazz, Örök Istenünk< minden szűkölködéstől, kérünk: hogy ne szoruljunk halandó ember adom{ny{ra vagy kölcsönére, csak a Te teli, szent, t{rva nyitott kezedre, hogy soha ne kelljen szégyenkeznünk, megal{zkodnunk!” A bölcsek pedig ezt tan{csolt{k: „Nyúzz meg, ha szükséges, egy dögöt a piactéren, vedd {t a béredet, és ne mondd azt, hogy »én nagy ember vagyok, és méltós{gomon aluli ilyesmit cselekedni.«„75 [m a genizabeli dokumentumok, így a kedvezményezettek és az adakozók list{i arra utalnak, hogy a gyakorlatban a jótékonys{g elég széles köröket érintett. Akkort{jt, amikor Maimonidész Fuszt{tba érkezett (1150-1160 körül), h{romezer-h{romsz{z zsidó közül ötsz{zan voltak a kenyérkeresők, és sz{zharminc h{ztart{s élvezte a közösség jótékonys{g{t; az 1140 és 1237 közötti időszakban pedig {tlagosan minden négy adakozóra egy kedvezményezett jutott.76 Az elszegényedés gyakran kikerülhetetlennek bizonyult. 1201-1202-ben péld{ul az éhínség és a pestis osztotta ketté Fuszt{t lakoss{g{t, és sz{mos özvegyet és gyermeket juttatott nyomorba. A genizabeli dokumentumok tanús{ga szerint a szegények legink{bb a dzsizj{-tól vagy fejadótól, a muszlim uralom e legsötétebb jellegzetességétől rettegtek. Ezt az adót könyörtelenül és erőszakosan hajtott{k be; a mulasztók helyett rokonaiknak kellett helyt{llniuk, az utasoktól pedig megkövetelték, hogy t{voz{suk előtt mutass{k be adófizetési igazol{sukat.

A h{ttérben mindig ott lappangott az antiszemitizmus fenyegetése. A jelenség a genizabeli dokumentumokban szinut-ként, azaz gyűlöletként szerepel. A legkegyetlenebb üldöztetésre a 11. sz{zad elején, al-Hakim, a fanatikus vagy őrült f{timida kalifa alatt került sor; a kalifa először a keresztények, majd a zsidók ellen fordult. Ugyancsak vakbuzgó uralkodó volt Szaladin unokaöccse, al-Malik (1196-1201), aki mag{t Jemen kalif{j{nak nevezte. Egy 1198-ban íródott jemeni levél elbeszéli, hogyan hívt{k össze a zsidókat az uralkodó kihallgat{si termébe, hogy {ttérésre kényszerítsék őket: „Így valamennyien hitehagyottak lettek. Néh{ny j{mbort, aki (ezut{n) elhagyta az iszl{m hitet, lefejeztek.” Az iszl{m egyes területein rosszabb soruk volt a zsidóknak, mint m{sutt. Marokkóban és Szíria északi részén péld{ul dúlt a fanatizmus. Gyakran hoztak dhimmi-ellenes intézkedéseket, péld{ul fényűzési törvényeket, amelyek révén a zsidó közösségeket pénzügyi meg{llapod{sra lehetett kényszeríteni. Egy 1121-ből sz{rmazó genizabeli dokumentum leírja, hogy bizonyos bagdadi rendelkezések értelmében a zsidóknak
két s{rga bélyeget kell viselniük, egyet a fejfedőn és egyet a nyakon. Ezen túlmenően minden zsidónak egy (3 gramm) súlyú ólom darabot kell a nyak{ba akasztania, rajta a dhimmi szóval. Ezenkívül övet is kell viselnie a derek{n. A nőknek egyik l{bukon piros, a m{sikon fekete cipőt kell viselniük, nyakukba vagy cipőjükre pedig kis csengőt kell tenniük. (<) A vezír durva muszlim férfiakat jelölt ki a zsidó férfiak ellenőrzésére és durva muszlim nőket a nők felügyeletére, és ezek szitkokkal és megal{ztat{sokkal halmozt{k el őket. (<) A muszlimok kigúnyolt{k a zsidókat, a csőcselék és a fiatalok pedig ütötték-verték őket Bagdad valamennyi utc{j{n.77

Egyiptom a korszak nagy részében viszonylag biztons{gos hely volt a zsidók sz{m{ra, jóllehet Alexandria tov{bbra is őrizte a hellenisztikus időkből sz{rmazó hosszú életű antiszemita hagyom{ny{t. Az egyik genizabeli levél írója besz{mol egy ottani antiszemita kitörésről, amikor is a zsidó közösség egyik vénjét nemi erőszak hamis v{dj{val illették, majd hozz{teszi: „az antiszemitizmus folyamatosan új meg új form{kat ölt, és a v{ros minden lakója mint valami rendőrfelügyelő telepszik r{ a zsidókra, hogy kifejezze ellenük való szinutj{t.”78 Ami azonban Fuszt{tot és Kairót illeti, a genizabeli iratok arról tanúskodnak, hogy zsidók, keresztények és muszlimok itt egym{s között elvegyülve éltek, és nemegyszer üzlett{rsi viszony is fűzte őket egym{shoz. Goitein mindebből azt vonja le, hogy a bizonyítékok nem t{masztj{k al{ azt a felfog{st, mely szerint Egyiptomban komoly vagy

endémi{s antiszemitizmus uralkodott volna. Nemhi{ba volt Egyiptom a F{timid{k és Ajjúbid{k alatt menedékhelye az egész vil{g üldözött zsidóinak (és nemcsak nekik). Ha a zsidókkal szemben tanúsított iszl{m b{n{smód hely és kor szerint v{ltozott, a biz{nci uralom alatt a zsidók helyzete mindig kedvezőtlen volt. A latin kereszténységen belül a b{n{smód tűrhető volt, egészen az 1095-ös első keresztes hadj{rat kihirdetéséig: ettől kezdve a zsidók helyzete csaknem mindenütt megromlott. Addig, ak{rcsak az iszl{mon belül, a mindenkori hatalom – hacsak nyomósabb okok nem szóltak ellene – {ltal{ban kedvezett a zsidóknak. Ők voltak a v{rosokba települők közül a legr{termettebbek, hasznos kereskedelmi h{lózatokat tartottak fenn, bizonyos területeken kiv{ló volt a szakértelmük, gyorsan gyarapodtak, és könnyű volt megadóztatni őket. A Karolingok alatt a zsidó közösségek felvir{goztak. 825 körül J{mbor Lajos cs{sz{r sz{mos chart{val segítette elő letelepedésüket. Lyoni Agobard leveleiből kitetszik, hogy nem csup{n cs{sz{ri védelmet élveztek, de zsinagóg{kat is építhettek. Időnként itt is kedvezőtlenre fordult a helyzet: péld{ul 1007-ben Franciaorsz{gban üldöztetésre került sor, 1012-ben Mainzban lobbant fel az erőszakos térítés. Egészében azonban a zsidó közösségeknek jól ment a soruk, és terjeszkedtek is, különösen a rajnai medencében, 1066 ut{n pedig a Rajna alsó foly{s{tól egészen Angli{ig. Még 1084-ben is kiv{lts{glevelet adott nekik az uralkodó speyeri püspök, hogy a v{ros{ban való megtelepedésre ösztönözze őket; többek között jogot kaptak r{, hogy a zsidónegyed körül védőfalat építsenek. 1090-ben IV. Henrik cs{sz{r megújította ezt a kiv{lts{glevelet, és megtoldotta egy m{sikkal, amely Worms v{ros{ra volt érvényes. Mindennek ellenére a zsidókkal szembeni hivatalos magatart{sban növekvő ambivalencia mutatkozott. A vil{gi nagyurak hajlottak r{, hogy a zsidókat személyes, bérbe vehető tulajdonuknak tekintsek, és nemcsak jövedelmükre vetettek szemet, hanem szükség esetén tőkéjüket is megcsapolt{k. Az egyh{zi hatalmass{gok, mint az egyes v{rosok uralkodói, becsülték a zsidó jelenlét gazdas{gi értékét; egyh{zi emberi minőségükben viszont borzadtak tőlük. Az 590-től 604-ig uralkodó Nagy Szent Gergely p{pa védelmébe vette a római zsidókat, ugyanakkor azonban megteremtette egy olyan keresztény antijudaizmus ideológi{j{t, amely közvetlenül vezetett a zsidók elleni fizikai t{mad{sokhoz. A p{pa lényegében azt bizonygatta, hogy a zsidók nagyon is tiszt{ban vannak a kereszténység igaz{val; tudj{k, hogy Jézus Isten fia, s hogy ő volt a Messi{s, de mégis megtagadt{k és megtagad-

j{k, mert a szívük romlott, és ez mindig is így volt: a zsidók elleni bizonyítékok mind benne vannak a Bibli{ban, amelyet ők maguk írtak.79 E tekintetben, mondanunk sem kell, a zsidók félelmetes problém{ba ütköztek. Egyik legfőbb adotts{guk a kritikai érzék volt, amely mindig is jellemezte őket. Ez volt a forr{sa racionalizmusuknak, s egyszersmind az egyik fő ok, amely elvezette őket az egyistenhitig, mivel kritikai érzékük nem engedte, hogy elfogadj{k a többistenhit esztelenségeit. Szemléletük azonban nemcsak kritikus volt, hanem, sőt tal{n elsősorban, önkritikus is. Magukról is tudt{k a néha mégoly kellemetlen igazs{got, és be is sz{moltak róla a Bibli{ban. Míg m{s népek azért teremtették meg a maguk nemzeti eposz{t, hogy kifejezzék és erősítsék önbecsülésüket, a zsidók fel akart{k deríteni, mi sikerült és mi siklott ki történelmükben. Ezért van a Biblia teleszórva olyan részletekkel, amelyekben a zsidók bűnös nép ként jelennek meg, olyan emberekként, akik ismerik Isten törvényét, {m gyakran gonoszs{gból vagy konoks{gból nem hajlandóak elfogadni. Elmondható, hogy a zsidók maguk szolg{ltatt{k a bizonyítékokat üldözésükhöz. A keresztény apologét{k {ltal{ban nem gondolt{k úgy, hogy a zsidóknak bűnhődniük kell, amiért őseik megölték Krisztust. Ők m{sra helyezték a hangsúlyt. Jézus zsidó kort{rsai végignézték Jézus csodatételeit, l{tt{k, amint a próféci{k beteljesülnek, és mégsem ismerték el őt, mert szegény volt és alacsony sz{rmaz{sú. Ez volt a bűnük. Csakhogy az azóta élt zsidó nemzedékek mind ugyanarról a makacss{gról tettek bizonys{got, amellyel a Bibli{ban tal{lkozni. Szüntelenül elleplezték az igazs{got, mesterkedtek vele, vagy elsikkasztott{k a bizonyítékokat. Szent Jeromos azzal v{dolta őket, hogy a prófét{k szövegéből kihúzt{k a Szenth{roms{gra való utal{sokat. Szent Justinus szerint ugyanígy elt{volított{k az Ezsdr{s és Nehémi{s könyvében tal{lható nyomokat is. A Talmudot össze{llító öreg rabbik ismerték az igazs{got, sőt rejt jelesen bele is foglalt{k az anyagba – többek között ezért hivatkoztak r{ mint érvre a keresztény hitvit{zók. Még Josephus, a zsidó történész is az igazat írta meg Jézusról (ez a rész különben nyilv{nvaló betold{s volt abból az időből, amikor a kézirat keresztény ellenőrzés al{ került), de a zsidók megmakacsolt{k magukat, és nem vettek róla tudom{st. Szó sincs teh{t tudatlans{gról, ann{l ink{bb sz{ndékos rosszindulatról. Íme Walesi Gerald 12. sz{zadi történész komment{rja:
<a Krisztusról való igazs{got még saj{t történetírójuktól sem fogadj{k el, akinek könyvei héber nyelven vannak birtokukban, és ők ezeket a könyveket hitelesnek ismerik el. De Robert mester, az oxfordi

St. Frideswide perjele, akit magunk is felkerestünk, és aki öreg és szavahihető volt (<) j{ratos volt az ír{sokban és tudott héberül. Ő elküldetett Anglia különféle kisebb és nagyobb v{rosaiba, ahol a zsidóknak lakhelyük van, és begyűjtetett tőlük sz{mos héberül írott Josephuskötetet< és kettőben közülük megtal{lta ezt a Krisztusról szóló tanúvallom{st a maga teljességében és teljes hossz{ban, de úgy, mintha nemrégiben kivakart{k volna onnan; az összes többiből m{r kor{bban elt{volított{k, mintha soha benne sem lett volna. És amikor ezt megmutatt{k az e célra összehívott oxfordi zsidóknak, elmarasztalt{k őket, ők pedig megzavarodtak e Krisztussal szembeni csal{rd rosszindulat és rosszhiszeműség l{tt{n.80

Ebben az újfajta keresztény érvelésben az volt a tragikus, hogy közvetlenül elvezetett egy újfajta antiszemitizmushoz. A tény, hogy a zsidók tiszt{ban voltak a kereszténység igaz{val és mégis visszautasított{k, rendkívüli és emberinek m{r alig nevezhető magatart{snak tűnt. Innen sz{rmazik az a felfog{s, mely szerint a zsidók különböznek a rendes, mindennapi emberektől, és ezt a véleményt csak megerősítették a t{pl{lkoz{ssal, a v{g{ssal, a főzéssel és a körülmetéléssel kapcsolatos törvényeik. Történetek forogtak közsz{jon arról, hogy a zsidóknak rejtett farkuk van, véres foly{stól szenvednek és saj{ts{gos szagot {rasztanak – amely utóbbi nyomban elenyészik, mihelyt megkeresztelik őket. Mindezek nyom{n az is elterjedt, hogy a zsidók – ami természetesen mindent megmagyar{z – az ördögöt szolg{lj{k, és titkos, bűnös szertart{sok keretében érintkeznek vele. A jelek szerint m{r egy ideje gyülemlett a zsidóellenes érzület, még mielőtt az 1095-ben Clermont-Ferrand-ban meghirdetett első keresztes hadj{rat kirobbantotta volna. Sz{mtalan történet keringett olyan keresztény utazókról, akikkel a Szentföldön méltatlanul b{ntak, és ezek a történetek felszított{k a hadakozó kedvet. Igaz, az ilyen elbeszélésekben a muszlimok voltak a főgazemberek, de gyakran szerepeltek bennük a zsidók is, mint a muszlimok fondorlatos segítőt{rsai. Az adott korra a keresztény fundamentalizmus volt a jellemző, amely megreform{lt p{pas{got hívott életre, és olyan rigorista rendeket, mint a cisztercit{ké. Sokan hittek a közeli vil{g végében és a Messi{s m{sodik eljövetelében. Az emberek mielőbb kegyelmet és bűnbocs{natot akartak nyerni. Amikor Északnyugat-Európ{ban összegyűlt a fegyveresek tömege, ez alkalmat teremtett mindenfajta antinomista magatart{sra és az élet megszokott rendjének felborít{s{ra. Voltak, akik mindenüket eladt{k, hogy a keresztes h{borúval kapcsolatos kiad{saikat {llhass{k. M{sok pénzt kértek kölcsön, de elv{rt{k, hogy az adóss{gokat töröljék. A zsidók, mint egyike ama kevés csoportnak,

amelynek működő tőkéje, azaz készpénze volt, kényes helyzetbe kerültek. Érdemes azonban megjegyezni, hogy még a legtüzesebb keresztesek sem t{madt{k meg a szomszéds{gukban élő zsidókat, akikről tudt{k, hogy éppen olyan egyszerű, köznapi emberek, mint ők maguk; de amikor a had megindult, gondolkod{s nélkül vetették r{ magukat m{s v{rosok zsidóira. Ilyenkor a v{ros keresztény lakóit is elkapta a hév és a zs{km{nyszerzési ösztön, és néha csatlakoztak a keresztesekhez. A helyi vezetőket v{ratlanul érte ez a hirtelen dühkitörés, és az események ir{nyít{sa kisiklott a kezükből. Slómó ben Simson rabbi, a 12. sz{zadi zsidó krónik{s toll{ból maradt r{nk a mész{rl{sokról szóló besz{moló.81 Ezek a franciaorsz{gi Rouenban kezdődtek, és 1096 tavasz{n {tterjedtek a Rajna-vidék v{rosaira. Mialatt összesereglettek a keresztes hadak, amelyek sokszor ink{bb hasonlítottak gyülevész hord{kra, minden útjukba eső zsidó közösség veszélybe került. A speyeri püspök gyorsan elfojtotta a zavarg{sokat azzal, hogy erőt mutatott, és felakasztatta a főkolomposokat: „Mert ő jóravaló ember volt a keresztények között, és a Mindenütt Jelenvaló rajta keresztül vívta ki szabadul{sunkat.”82 A kölni érsek ugyanígy j{rt el. A mainzi érseknek azonban menekülnie kellett, nehogy őt is utolérje a zsidók sorsa. A mainzi zsidók harcolni prób{ltak, de legyűrték ellen{ll{sukat. A férfiakat legyilkolt{k vagy erőszakkal {ttérítették. Gyerekeket öltek meg, hogy ne kelljen keresztényként felnőniük, és az érseki v{rban megbúvó nők tömeges öngyilkoss{got követtek el – az {ldozatok sz{ma meghaladta az ezret. A Rajna-vidék ősi, gazdag és népes zsidó közösségei elpusztultak; a zsidók legtöbbjét megölték vagy a keresztelőmedencéhez hurcolt{k. M{sok, akik értetlen kétségbeeséssel fogadt{k polg{rt{rsaik hirtelen, megmagyar{zhatatlan gyűlöletét, szétszóródtak. Megtanult{k, hogy a kiv{lts{glevelek nem érnek többet, mint – ahogy megfogalmazt{k – „az üvegek lefedésére haszn{lt pergamen”. Kiderült, hogy az első keresztes zavarg{sok kirobbant{s{ban nagy szerepet j{tszó antiszemita ideológia és folklór csup{n talapzat, amelyen ellenséges mítoszokból és híresztelésekből {lló hatalmas felépítmény nyugszik. 1144-ben baljós eseményre került sor a keletangliai Norwichban; ez a vidék akkor az orsz{g leggazdagabb és legsűrűbben lakott területe volt. Az angolsz{sz Angli{ban alig éltek zsidók; ők is, mint sok m{s flamand bev{ndorló, Hódító Vilmos hadj{rata nyom{ban jelentek meg. Fele részük Londonban telepedett le, de hamarosan zsidó közösségek létesültek Yorkban, Winchesterben, Lincolnban, Canterburyben, Northamptonban és Oxfordban is. A zsidók

zsidó negyedek helyett {ltal{ban két utc{ban laktak: az egyikben a jómódúak, a m{sikban a szegények. Így Oxfordban, a St. Aldates közelében, volt egy Great Jewry Street (Nagy Zsidó utca) és egy Little Jewry Lane (Kis Zsidó köz).83 A zsidók jó minőségű h{zakat építettek maguknak, gyakran kőből, a nagyobb biztons{g érdekében. Lincolnban, Anglia legkor{bbi ilyen emlékei között, fennmaradt két 12. sz{zadi zsidó h{z (az egyik tal{n zsinagógaként szolg{lt). 84 Norwichban, ahov{ Rajna-vidéki zsidók települtek be, nem élt népes zsidó közösség; legföljebb kétsz{zan ha lehettek, Anglia ötezernél nem több zsidó összlakoss{g{ból; tevékenységüket azonban nagy alaposs{ggal t{rt{k fel V D. Lipman ilyen ir{nyú kutat{sai. 85 Norwichban a zsidók (a biztons{g kedvéért) a piactér és a v{r közelében laktak, de keresztényekkel összevegyülve. Fő tevékenységük a pénzkölcsönzés volt, birtokok és j{radékok biztosítéka ellenében, de foglalkoztak z{logkölcsönzéssel is. Az angliai zsidók között tov{bb{ orvosok is akadtak.86 A tizenhét, részben zsidó betelepültek {ltal lakott angol v{ros közül néh{nyban egy-egy kiemelkedően gazdag csal{d is élt; Norwichban ezt a szerepet az öt nemzedéken {t nyomon követhető Jurnet csal{d töltötte be. A csal{dnak üzlett{rsai voltak Londonban, sokat utaztak, orsz{gos méretekben működtek, és igen nagy őszszegek fordultak meg a kezükön. Nagy King Street-i kőh{zuk elütött a többi zsidóétól. A csal{d t{mogatta a Talmud kutatóit, és néh{ny tagja maga is tudós volt.87 1144-ben a kis közösség borzalmas v{ddal szembesült. M{rcius 20-{n, röviddel húsvét és pész{ch előtt, eltűnt egy William nevű fiú, egy jómódú gazda fia, aki egy tím{rn{l tanonckodott. Utolj{ra akkor l{tt{k, amikor belépett egy zsidó h{z{ba. Két nappal később, a nagyhét szerd{j{n a v{rostól keletre, a thorpe-i erdőben megtal{lt{k a holttestét „zekében és cipőben, leborotv{lt és megsz{ml{lhatatlan szúrt sebbel {tlyuggatott fejjel”. A részleteket elsősorban egy Norwichi Szent Vilmos élete és csodatettei című hagiogr{fi{ból ismerjük, amelyet Monmouthi Thomas, a norwichi rendh{z egyik szerzetese {llított össze nem sokkal az eset ut{n. 88 Thomas szerint Elvira, a fiú édesanyja és egy Godwin nevű helyi pap gyilkoss{ggal v{dolta a norwichi zsidókat, azt {llítva, hogy a bűntett Krisztus passiój{t kív{nta feleleveníteni. Később az egyik zsidó h{zn{l dolgozó keresztény szolg{lók azt vallott{k, hogy a fiút a zsinagógabeli istentisztelet ut{n fogt{k el, megkötözték, a sz{j{t betömték, fejét tövissel szurk{lt{k össze, majd mintegy a keresztre feszítéshez szöggel ütötték {t a bal kezét és bal l{b{t, oldal{n nagy sebet ejtettek, és forró vizet zúdítottak egész testére; a szolg{-

lók mindezt {llítólag az ajtó egy résén {t lesték meg. Az egyh{zi bírós{g néh{ny zsidót v{dolt meg a szentségtöréssel, a helyi seriff azonban kijelentette, hogy ezek az emberek a kir{ly tulajdon{t képezik, ezért nem engedte, hogy a bírós{g elé {lljanak, és biztons{guk kedvéért gyorsan a norwichi v{rba csempészte őket. Ekkor került sor az első csodatételekre, amelyeket a fiú holttestével hoztak összefüggésbe. Kezdetben a helyi egyh{zi hatós{gok, ak{rcsak a vil{giak, ellenségesen {lltak szemben az egész mesével. Két évvel később azonban egy olyan szerzetest jelöltek Norwich püspökéül, aki nagy híve volt a William-kultusznak, és sokatmondó tény, hogy éppen a rendh{zban zajló hivatalos beiktat{sa szolg{lt alkalmul egy zsidóellenes demonstr{cióhoz. Ugyanebben az évben egy Eleazir nevű zsidó pénzkölcsönzőt meggyilkoltak egyik adós{nak, bizonyos Sir Simon de Novernek a szolg{i. A legenda lassan terebélyesedett. Az a körülmény, hogy a zsidók éppen húsvétkor gyilkoltak meg ritu{lisan egy Krisztust helyettesítő személyt, nagyon is illeszkedett a hivatalos nézethez, miszerint a zsidók tiszt{ban vannak az igazs{ggal, és mégis elutasítj{k. Kisv{rtatva egyesek r{mutattak, hogy m{rcius 22-e, a gyilkoss{g felfedezésének napja egyszersmind a zsidó pész{ch m{sodik napja is volt. Erre az alkalomra a zsidók, amint az köztudott volt, különleges, kov{sztalan kenyeret sütnek. Az egyik antiszemita mese szerint minden zsidó vérszegénységben szenved, amióta csak odaki{ltott{k Pil{tusnak: „Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon!”; és bölcseik azt mondt{k nekik, hogy csak „Krisztus vére” – azaz a keresztség felvétele – gyógyíthatja meg őket; ők azonban szó szerint értelmezték a tan{csot, és azért ölnek meg minden évben egy Krisztust helyettesítő személyt, hogy szert tegyenek a gyógyhat{sú pész{chi kenyérhez szükséges vérre. Bizonyos Cambridge-i Theobald, egy keresztény hitre {ttért zsidó összekapcsolta ezt a mesét William meggyilkol{s{val, és azt {llította: egy Spanyolorsz{gban tartott zsidó tal{lkozón minden évben sorshúz{ssal v{lasztj{k ki a v{rost, ahol a ritu{lis gyilkoss{gnak végbe kell mennie, és 1144-ben a sors szeszélyéből Norwichra esett a v{laszt{s.89 Ekként az egyetlen bűntény folyom{nyaként két jól megkülönböztethető, de összefüggő v{d nehezedett a zsidókra: a ritu{lis gyilkoss{g v{dja, valamint a vérrel kapcsolatos r{galom.90 Az epizód azért volt különösen romboló hat{ssal a zsidók biztons{g{ra, mert William éppen {llítólagos ritu{lis hal{la révén mag{ra öltött valamennyit Krisztus szentségéből és csodatevő képességeiből. A csod{k {radata megindult, és minden egyes csoda a zsidók {rtó szellemének újabb bizonyítéka volt. Ekkoriban Róma még nem ir{nyí-

totta központilag a szentté avat{st, amelyet ezúttal a nép hangos követelése vívott ki a Szent Vilmoss{ lett William részére. És mivel egy ilyen, lelkesítő fajt{jú szent jólétet szerzett a test birtok{ban lévő egyh{znak, hiszen vonzotta a zar{ndokokat, az aj{ndékozókat és az adom{nyozókat, mindenütt, ahol csak egy gyermek gyanús körülmények között végezte életét, és ahol a közelben zsidó település volt, felütötte fejét a ritu{lis gyilkoss{g v{dja – így történt ez 1168-ban Gloucesterben, 1181-ben Bury St Edmundsban és 1183-ban Bristolban. Valah{nyszor újabb keresztes hadj{ratot hirdettek, az antiszemita érzelmek mindig forrpontig hevültek. Az 1189-90-ben megindított harmadik keresztes hadj{rat, amelyet Oroszl{nszívű Rich{rd vezetett, és amelyben nagyrészt emiatt az angol részvétel is tömeges volt, felkorb{csolta a ritu{lis gyilkoss{gi v{dak miatt m{r amúgy is izzó tömeghangulatot. Amikor Rich{rd 1189-es koron{z{s{ra jómódú zsidókból {lló küldöttség jelent meg, a csőcselék először a küldöttséget t{madta meg, majd a londoni zsidós{g ellen indult. A következő év húsvétj{nak közeledtekor pogromok l{ngoltak fel; közülük a legsúlyosabbnak York volt a helyszíne, ahol az egész módos zsidó közösséget lemész{rolt{k, annak ellenére, hogy a v{rban kerestek menedéket. Szinte természetes, hogy a norwichi közösséget is ilyen t{mad{s érte. Egy krónik{s följegyezte: „Sokan, akik sietve készültek Jeruzs{lembe, elhat{rozt{k, hogy először a zsidók ellen kelnek fel. (<) Ekként febru{r 6-{n lemész{roltak minden zsidót, akire a maga norwichi h{z{ban tal{ltak r{; néh{nyan ugyanis m{r bemenekültek a v{rba.”91 Mindez újabb mérföldkő volt a latin zsidós{g pusztul{s{nak útj{n. A 12. sz{zadban, amikor megjelent a szervezett eretnekség, az egyre parancsolóbb fellépésű, győzelemre törő p{pas{g ferde szemmel nézett a vall{si tevékenység minden, nem ortodox form{j{ra, nem utolsósorban a judaizmusra. A legnagyobb középkori centraliz{ló, III. Ince (aki 1198-tól 1216-ig volt p{pa), az 1216-os negyedik later{ni zsinaton egész sor zsidóellenes hat{rozatot léptetett életbe, és hozz{j{rult két prédik{ló rend, a dominik{nusok és a ferencesek rendjének megalapít{s{hoz; mindkettőnek specifikus küldetése volt, hogy a v{rosokban megszil{rdítsa az ortodox hitet. A dominik{nusok tov{bb{ megbíz{st kapt{k az eretnekség kiirt{s{ra; ennek sor{n nyomoz{st indíthattak minden kétes vall{si praktika ügyében, kihallgathatt{k és bírós{g elé {llíthatt{k a gyanúsítottakat, és azokat, akiket bűnösnek tal{ltak, bűnhődésre kiszolg{ltathattak a vil{gi hatós{goknak. A krisztológia tov{bbi megnyilv{nul{saként III. Ince megalapozott egy újfajta eukharisztiakultuszt, amely a maga részéről tov{bbi

réteggel gazdagította az antiszemitizmust. 1243-ban Berlin közelében azzal v{dolt{k a zsidókat, hogy ellopt{k a templomból a szent osty{t, és azt saj{t al{való céljaikra haszn{lt{k; ez a tevékenység is beleillett abba a keresztény meggyőződésbe, mely szerint a zsidók ismerik az igazs{got, de harcolnak ellene – valóban elhiszik, hogy az ostya Krisztus teste, és azért lopt{k el és kínozt{k meg, hogy újra {télje Krisztus szenvedéseit, mint ahogy keresztény fiúkat is azért lopnak el, hogy ördögi rítusok keretei között meggyilkolj{k őket. Ahogy ez minden összeesküvési elmélet velej{rója: mihelyt egyszer a képzelőerő meglódul, a folyamat m{r m{morító logik{val halad előre. 1243-tól kezdve az egész latin Európ{ból ostyalop{si eseteket jelentettek, amelyekre, a törvényszék elé került ügyek tanús{ga szerint, azért derült fény, mert a hal{ltus{j{t vívó ostya csod{kat művelt: a levegőbe emelkedett, földrengést idézett elő, vagy pillangóv{ v{ltozott, amely meggyógyította a nyomorékokat, angyalokat és galambokat bocs{tott sz{rnyra, vagy pedig – ami a leggyakoribb volt sikoltozott f{jdalm{ban vagy sírt, mint a kisgyermek.92 Soha semmilyen hihető bizonyíték nem került elő e r{galmak igazol{s{ra. Az is meglehet, hogy bizonyos v{dak őszinte félreértésből fakadtak. 1230-ban péld{ul egy csoport norwichi zsidót azzal v{doltak, hogy erőszakkal körülmetéltek egy ötéves fiúcsk{t. Amikor az eset 1234-ben végre bírós{g elé került, a zsidókat börtönbe vetették és megbírs{golt{k, és az ügy következtében egy évvel később a polg{rok erőszakos t{mad{st indítottak a norwichi zsidók ellen. 1240-ben több zsidót felakasztottak az üggyel összefüggésben. A legvalószínűbb magyar{zat az, hogy ugyanannak a zsidó csal{dnak a tagjai egy {ttért t{rsuk fi{t követelték maguknak. 93 A legtöbb, zsidók elleni v{d azonban merő kital{l{sra épült, és valah{nyszor hiteles egyh{zi nyomoz{s indult, a nyomozati eredmények mindig a zsidók felmentéséhez vezettek.94 A r{galmakat természetesen a széles t{rsadalmi köröket érintő pénzkölcsönzéssel összefüggésben kell szemlélnünk. A dél-franciaorsz{gi Perpignan v{ros 13. sz{zadi dokumentumaiból kiderül, hogy a kölcsönkérők hatvanöt sz{zaléka falusi volt, hab{r ők csak a kölcsönök végösszegének negyvenh{rom sz{zalék{ra tartottak igényt; a harminc v{rosi polg{r a végösszeg negyvenegy sz{zalék{val volt adós, a két lovag, illetve nemes kilenc sz{zalékkal, az egyetlen papi személy pedig öt sz{zalékkal tartozott.95 Angli{ban nagyj{ból hasonlóak voltak az ar{nyok. A nagyobb vall{si intézmények és a főnemesek éltek ugyan a zsidók szolg{lat{val, de csak viszonylag szűk kör-

ben. A legnagyobb adósok mindkét orsz{gban a megszorult falusi nemességből kerültek ki – éppen abból az oszt{lyból, amely a legnagyobb valószínűséggel {llhatott az antiszemita aktivizmus új meg új hull{mainak élére. Az olyan földbirtokos, akinek neve is volt, tekintélye is, csak éppen a pénznek volt híj{n, és m{r a birtokai forogtak kock{n, kiv{ltképpen alkalmas volt a tömeg szenvedélyeinek felkorb{csol{s{ra. A történelem arra oktat bennünket, hogy falusias jellegű t{rsadalmakban a pénzkölcsönzés mindig bajjjal j{r. Egy, a 13. sz{zadi Angli{ból való zsidó eljegyzési szerződés arról tanúskodik, hogy a kamatra kölcsönzött pénz évente nem kevesebb, mint sz{ztizenkét és fél sz{zalékot fialt,96 ez középkori mércével mérve nem is sz{mított soknak. Sajn{latos módon, ahogy erre Lipman is r{mutat, a kölcsönadók egym{s között nagyon sokrétű tranzakciókat bonyolítottak le; gyakran tömörültek szindik{tusokba, amelyek komplex kölcsönzési rendszert tartottak fenn, és mindezt tov{bb {rnyalt{k a judaikus rendelkezések és a megkerülésükre szolg{ló elj{r{sok csakúgy, mint a keresztény rendelkezések és a kij{tsz{sukat célzó erőfeszítések. Mindennek eredményeként tov{bb emelkedett a kölcsönkérőre kirótt kamatl{b, és ami még lényegesebb: olyan {tl{thatatlan jogi helyzet keletkezett, hogy ha b{rmilyen okból vita t{madt, csaknem törvényszerű volt, hogy a rabl{s v{dja is elhangozzék. Ezekkel az ügyekkel egyar{nt foglalkoztak a zsidós{gon belüli és a keresztény törvényszékek, amint ez a feljegyzésekből is kitűnik. „Judas, bristoli zsidó két uncia arannyal tartozik egy, a zsidós{g tan{cskoz{s{n folytatott nyomoz{ssal összefüggésben, amikor is arról volt szó, hogy vajon zsidó elfogadhat-e zsidótól uzsorakamatot”; vagy itt van a yorki Abraham ben Joshua, aki azt mondta „a zsidók bírós{g{nak”, hogy „a zsidó elfogadhat keresztény kézből uzsorakamatot, és ha ez ellenfele szemében jogtalannak l{tszik, úgy keresse fel ez a személy saj{t törvényének képviselőit, és azok gyülekezetében emeljen v{dat, mert nem helyénvaló, hogy az ő törvényét érintő ilyesfajta ügyeket m{sutt helyesbítsék”.97 Egy nagyv{rosi kereskedő eligazodhatott az ilyen fordulatok között, de egy falusi lovag semmiképpen. A kir{lyok elméletileg és sokszor a gyakorlatban is hatalmas hasznot húzhattak valamely népes és szorgos zsidó közösségből. A 12. sz{zadi Angli{ban a Plantagenet kir{lyok is jól j{rtak a gazdag zsidó pénzkölcsönzőkkel. Volt egy külön zsidó kincst{r, amely minden zsidók {ltal is lakott v{rosban tartott fenn fiókokat. Minden ilyen helyi kincst{rt két zsidó és két keresztény kezelt, akik sz{mlakönyvet vezettek az adóss{gokról. A kamara székhelyén egy zsidó és több keresz-

tény bíró működött, és egy rabbit is foglalkoztattak tan{csadóként.98 A kir{ly ugyanis minden zsidó üzleti ügyet lefölözött mag{nak, teh{t tudnia kellett, ki melyik zsidónak tartozik és mennyivel. Amikor 1186ban elhunyt Lincolni [ron, a középkori Anglia legsikeresebb zsidó pénzembere, különleges pénzt{rt hoztak létre, hogy intézkedjen hagyatéka felől. A sors iróni{j{ból, amely egyébként a zsidók egész történelmén végighúzódik, [ron pénzelte az ultrarigorista cisztercita rend nagyszab{sú terjeszkedési programj{t: akkori értékén nézve kolossz{lis, 6.400 m{rk{ra rúgó összeget adott nekik kölcsön jelz{log fejében. Az [ronnak j{ró tartoz{sokat a kir{ly örökölte, b{r egy részüket eladt{k Eliasnak, [ron fi{nak. 99 Ha ilyen szerencsés alkalmak gyakrabban adódnak, az angol kir{lyok bizony{ra fenntartott{k volna a zsidó közösségeket. [ron; anyagi tündöklése azonban megelőzte az 1190-es évek nagy antiszemita kitöréseit, amelyek sor{n York és m{s v{rosok egész zsidó közössége elpusztult.100 Ettől kezdve a zsidók, ha gyarapítani akart{k vagyonukat, folyamatosan növekvő nehézségekbe ütköztek. Szorongatott helyzetüket tov{bb rontott{k a later{ni zsinat 1215-ben hozott zsidóellenes törvényei. Angli{ban Stephen Langton canterburyi érsek, a zsidóellenes cikkelyt is tartalmazó Magna Charta egyik értelmi szerzője, bojkottot prób{lt szervezni a zsidó üzleti v{llalkoz{sok ellen. Az angliai zsidós{g gazdas{gi helyzete az egész 13. sz{zad folyam{n érzékelhetően romlott. Yorki [ron, aki elmondta a krónikaíró Matthew Parisnek, hogy több mint 30.000 m{rk{t folyósított a kir{ly részére, 1268-ban nagy szegénységben halt meg.101 I. Edward, az {llandó pénzzavarral küszködő kor{bbi keresztes vezér, a kelt{k pörölye alatt folytatódott a hanyatl{s. A zsidóknak mint a nagyok hitelezőinek kor{bbi szerepét bizonyos mértékig {tvették az első igazi keresztény bank{rok: a jeruzs{lemi templomos lovagok és európai rendi székhelyeik. A zsidók egyre lejjebb szorultak a piaci sk{l{n: legföljebb kis összegű kölcsönöket nyújtott{k, pénzv{lt{ssal és z{logkölcsönzéssel foglalkoztak. Edward kir{ly sz{m{ra m{r nem hajtott elég hasznot a zsidók vagyon{nak rendszeres megcsapol{sa; elfogta h{t a kísértés, hogy lesújtson a vadra, és gyorsan kisaj{títsa a zsidók minden tulajdon{t. 1275-ben olyan zsidóellenes rendeletet hozott, amely törvénytelenné nyilv{nította az uzsor{t; ezt a büntetőjogi kategóri{t később összekapcsolt{k a k{roml{s még súlyosabb bűntényével. 1278-ban csoportostul tartóztatt{k le a zsidókat az egész orsz{gban; sokukat a londoni Towerba hurcolt{k. Egy krónik{s szerint közülük h{romsz{zat akasztottak fel. Javaik a koron{ra sz{lltak, és az

így behajtott összeg az akció folytat{s{ra sarkallta a kir{lyt. A következő szakaszban a zsidókat a szok{sos pénzront{ssal v{dolt{k; Norwichban ezen a címen tizenkettőjüket akasztott{k fel. Végül, az 1280as évek végén Edward úgy tal{lta, hogy nagy összegű készpénzre van szüksége unokafivére, Salernói K{roly kiv{lt{s{hoz; elkobozta h{t gascogne-i zsidó alattvalóinak minden tulajdon{t, majd 1289-ben ki is űzte őket a területről. A r{ következő évben pedig, az uzsora elleni törvény tömeges megszegésére hivatkozva, kiutasította őket Angli{ból is, miut{n előzőleg minden vagyonukra r{tette a kezét. A leggazdagabb norwichi zsidóból h{romsz{z fontot préselt ki. Tizenegy v{ros zsidó lakoss{ga összesen kilencezer-egysz{z fonttal gyarapította a kir{lyi kincst{rat, amiből körülbelül hatezer fontot tizennyolc csal{dból lehetett kicsikarni. A zs{km{ny csalód{st okozott, {m erre az időre a zsidó közösség kor{bbi legmagasabb létsz{m{nak felére zsugorodott – mindössze kétezer-ötsz{z főt lehetett elűzni az orsz{gból.102 Ekkorra a középkori keresztény korm{nyzatok úgy érezték, szembe kell nézniük a „zsidókérdéssel”, s a „végső megold{st” a kiűzetésben l{tt{k. A módszert egyébként m{r kor{bban is kiprób{lt{k: 1012-ben a Rajna-vidék egy részén, 1182-ben Franciaorsz{gban, 1276ban Felső-Bajororsz{gban. Angli{ban, ahol ott volt elv{lasztó hat{rnak a Csatorna, a módszer többé-kevésbé be is v{lt, de a kontinent{lis Európ{ban, ahol nagy területeken ezrével szóródtak szét a különböző uras{gi felségterületek, nehéz volt keresztülvinni. A korm{nyokra mindazon{ltal {llandó ideológiai nyom{s nehezedett, amely sürgette a zsidóellenes intézkedéseket. III. Ince a later{ni hat{rozatokban arra hivatkozott, hogy a zsidók, a pénz hatalm{nak g{tl{stalan alkalmaz{s{val, felforgatt{k a természet rendjét – a szabad keresztények szolg{i lettek a zsidó rabszolg{knak –, és a korm{nyzatnak az volt a dolga, hogy az ilyen lehetőségek megvon{s{val helyre{llítsa ezt a megzavart rendet.103 Így h{t a korm{nyok elkövettek minden tőlük telhetőt. A 12. sz{zadtól a zsidók m{r nem voltak olyan hasznosak a fejedelmek sz{m{ra; a keresztények elsaj{tított{k kereskedelmi és pénzforgalmi szakértelmüket. Ebben a korban különösen sok új v{rost alapítottak, de a zsidókra mint betelepülőkre m{r nem volt szükség; a keresztények ezt maguk is megoldott{k. Ekként a hatós{gok kevesebb jóindulattal néztek a zsidókra, akiknek jelenléte, a vér miatt elkövetett és ritu{lis gyilkoss{gok r{galmai miatt, sűrű zavarg{soknak lett a forr{sa. Emellett őszintén tartottak a hatós{gok attól is, hogy a zsidók hozz{j{rulnak bizonyos nyugtalanító eszmei {ramlatok elterjedéséhez. A középkor későbbi szakasz{ban az eretnekség gyakran kötődött

a radikalizmushoz. Az eretnekek olykor kapcsolatban {lltak tanult zsidókkal, akik megvitattak velük bizonyos szent szövegeket, és könyveket is kölcsönöztek nekik. A zsidóknak mindig voltak könyveik, s a könyvek között gyakran akadtak olyanok, amelyeket a hatós{gok felforgatónak minősítettek; s ha az egyh{z lefoglalta ezeket, a zsidók v{lts{gdíjat fizettek értük, mintha rabszolg{kat v{ltan{nak ki. Amikor 1190-ben a yorki közösséget lemész{rolt{k, a zsidóknak sikerült eljuttatni könyveiket Kölnbe, ahol a helybeli zsidók v{s{rolt{k meg őket.104 A zsidók elméletben ki voltak tiltva az egyetemekről; erről mind a saj{t törvényeik, mind a keresztény törvények egyar{nt gondoskodtak. [m ők ennek ellenére előszeretettel telepedtek le egyetemi v{rosokban. A di{kok, mint mindig, most is az antiszemitizmus élvonal{ban {lltak. Torinóban joguk volt r{, hogy az első hó lehulltakor hógolyókkal dob{lj{k meg a zsidókat, ha nem fizetnek huszonöt duk{t v{lts{gdíjat; Mantov{ban a „bírs{g” édességből és írópapírból {llt; Padov{ban egy zsíros kappant kellett adom{nyozniuk. Pis{ban, Szent Katalin ünnepén a di{kok mérlegre {llított{k a legkövérebb zsidót, akit csak tal{ltak, majd súly{nak édességekben való megfelelőjét hajtott{k be a zsidó közösségen. Bologn{ban a zsidóknak lakom{t kellett adniuk a di{ks{g részére. Ahol orvosi fakult{s működött, a zsidóknak kellett gondoskodniuk a holttestekről vagy előteremteniük a holttestekre való pénzt; ez a gyakorlat időnként a zsidó temetők megszentségtelenítéséhez vezetett.105 Mindez arra utal, hogy a zsidók elfogadott, b{r népszerűtlen tagjai voltak az egyetemi közösségeknek. Gyakran szerepeltek az egyetemi oktatók között is. Így péld{ul 1300-ban Jacob ben Machir lett a montpellier-i orvosegyetem dék{nja. A 15. sz{zad elején Elias Sabot mester oktatott orvostudom{nyt P{rizsban (és meghívt{k Angli{ba is, hogy kezelje a betegeskedő IV Henriket). Az {ttért zsidók az egész keresztény vil{g egyetemein kiemelkedő szerepet j{tszottak. Olykor, mint majd l{tni fogjuk, az {ttértek kor{bbi hitsorsosaik ostor{v{ v{ltak, többnyire azonban, kiv{lt ha kényszerítették őket, ink{bb kritikus és kutató szellemű, nyugtalans{got keltő elemet képviseltek az értelmiségen belül. Az egyh{z kor{ntsem {llt t{vol az igazs{gtól, amikor az albigensek vagy a 15. sz{zadi Csehorsz{gban működő huszit{k mozgalm{ban zsidó befoly{st ért tetten. A zsidók cselekvő részesei voltak a renesz{nsznak és a reform{ciónak is, teh{t annak a két mozgalomnak, amely végül megtörte az egyh{z monopólium{t; ők j{tszott{k az erjedést elősegítő kov{sz szerepét. A populista v{dak, amelyeket a középkorban a zsidók ellen szegeztek,

kivétel nélkül a képzelet szüleményei voltak; {m abban az {llít{sban, miszerint intellektu{lis szempontból felforgató szerepet j{tszottak, volt bizonyos igazs{g. Tal{lóan {llapította meg Jakob Wassermann, a német zsidó regényíró, Mein Weg als Deutscher und Jude című híres önéletrajz{ban:
Sajn{latos tény, de nem vitatható, hogy az üldözőknek, előléptetett ügynököknek és önkénteseknek egyar{nt, volt miből kiindulniuk. Minden b{lv{nyromboló közj{tékban, minden megr{zkódtat{sban, minden t{rsadalmi kihív{sban zsidók {lltak és {llnak az élvonalban. Valah{nyszor felt{mad a nagytakarít{s hat{rozott követelése, valah{nyszor a korm{ny {talakul{s{nak eszméjét l{zas buzgalommal cselekvésbe ültetik {t, zsidók voltak és maradtak a vezetők.106

A középkori latin {llam nem tette lehetővé sz{mukra a vezetői szerep fényűzését, de a mentori szerepet mindenestül nem tagadhatta meg tőlük. Ez az oka, hogy a középkor m{sodik felében az egyh{z emberei eszközöket tal{ltak fel az úgynevezett zsidó felforgat{s ellen. Az akció élén a szerzetesek {lltak. A 13. sz{zadban a dominik{nusok és a ferencesek ragadt{k magukhoz az egyetemek ir{nyít{s{t, és fontos Püspökségeket is megkaparintottak, míg végül a latin orsz{gokban élő zsidós{g életének minden vonatkoz{s{t ők ellenőrizték. Felfog{suk szerint tarthatatlann{ v{lt Szent [goston viszonylagos toleranci{ja, amelynek értelmében a zsidók mint „tanúk” megmaradhattak, és vall{sukat is gyakorolhatt{k; ők a zsidók valamennyi jog{t el akart{k törölni.107 1236-ban r{vették IX. Gergely p{p{t, hogy ítélje el a Talmudot, és ez az intézkedés, ha sz{ndék{ban nem is, de hat{s{ban hat{rozott eltérést jelentett az {gostoni toleranci{tól.108 A bar{tok kezdetben nem voltak antiszemit{k. Szent Ferencben nem volt semmi ellenérzés a zsidókkal szemben, Szent Domokos pedig, szentté avat{si perének egyik tanúvallom{sa szerint, „szeretetteljes volt mindenkivel, gazdaggal és szegénnyel, zsidóval és kereszténnyel szemben”.109 Kezdetben szigorúan teológiai jellegű kérdésekkel foglalkoztak, sőt megprób{lt{k leszerelni a ritu{lis gyilkoss{gok v{djait. [m a nagyv{rosi környezet, amelyre figyelmüket összpontosított{k, megkeményítette a bar{tokat. Agresszív térítőmunk{t végeztek a hitükhagyott keresztények, a heterodoxi{k képviselői és nem utolsósorban a zsidók között. „Missziókat” rendeztek a v{rosokban, amelyekben szenvedélyesen hirdették az ortodoxi{t és a vakbuzgó vall{si szellemet, és felszított{k a rigorista lelkesedést. Előszeretettel nyitot-

t{k meg rendh{zaikat a zsidó negyedben vagy annak közvetlen szomszéds{g{ban, hogy onnan zaklass{k a zsidós{got. A zsidók hamarosan jobban féltek tőlük, mint b{rmilyen m{s keresztény csoporttól. Érzésük szerint bennük öltött testet az a csap{s, amellyel Mózes a Deuteronomiumban (32:22) fenyegetőzik: „Én pedig azzal ingerlem őket, ami nem népem: bolond nemzettel bosszantom őket.”110 Politik{juk fokozatosan két lehetőségre korl{tozódott: vagy megtérítik a zsidókat, vagy kiseprűzik őket. Angli{ban a ferencesek {lltak ama kir{lyi hat{rozat mögött, amely megfosztotta a zsidókat a jogtól, hogy a v{rosokban szabad területeket v{s{roljanak, és az is lehetséges, hogy részben ők harcolt{k ki a zsidók elűzését,111 majd hamarosan nyílt antiszemitizmusra v{ltottak {t. 1247-ben Valréasban két ferences közreműködésével vérv{dról kezdtek suttogni, ami végül véres pogromhoz vezetett. 1288-ban Troyes-ban j{rt sz{jról sz{jra a vérv{d, majd ezt követően dominik{nusok és ferencesek összefogtak, hogy a helyi zsidók lemész{rl{s{ra buzdítsanak. [rtó erőt képviseltek a ferencesek It{li{ban is, ahol a zsidók ir{nti magatart{s még a kései középkorban is meglehetősen toler{ns volt. A v{rosi hatós{gok engedélyeztek, hogy a zsidók a megfelelő szab{lyoz{s szerint bankokat nyissanak, egyösszegű fizetség vagy évi adó fejében. A zsidók fennmarad{sukat annak köszönhették, hogy a keresztényeknél alacsonyabb, tizenöt-húsz sz{zalékos kamatot szedtek. A nagyv{rosi és kereskedelmi problém{kra szakosodott ferencesek érdeklődésének homlokterében a pénzkölcsönzés {llt; szigorúan figyelték a zsidók tevékenységét, és a szab{lyok legcsekélyebb megszegésére is irgalmatlanul lecsaptak. Szeretetet prédik{ltak, de ezt a zsidókra mint népre nem alkalmazt{k. „Az elvont és {ltal{nos szeretet nevében őket is szerethetjük – jegyezte fel Sienai Bern{t bar{t –, de tényleges szeretetet nem t{pl{lhatunk ir{ntuk.”112 A ferencesek bojkottokat szerveztek, és „j{mbors{gi alapokat” hoztak létre, hogy a zsidók al{ kín{ljanak, és kiüldözzék őket a szakm{ból; ilyenkor azt{n visszhangosan követelték elűzetésüket is. Egyes ferences rendi antiszemit{k, mint péld{ul Kapisztr{n J{nos, az Alpok mindkét oldal{n, hatalmas területen érvényesítették befoly{sukat; Kapisztr{n hívők tömegeit vonzó szabadtéri prédik{ciói gyakran vezettek pogromokhoz. Tanítv{nya, Bernardino de Fletre, egy harmadik gener{ciós ferences agit{tor, 1475-ben Trentóba ment misszióra, amelynek eredményeként hamarosan elhangzott a v{d, hogy a zsidók megöltek egy kétéves kisfiút. A v{dat követő felzúdul{s sor{n az egész zsidó közös-

séget bebörtönözték, sokakat megkínoztak és kivégeztek, a többieket pedig elűzték. Az antiszemitizmus felépítményéhez újabb réteg j{rult, amikor egész Európ{ban felt{madt a Földközi-tengertől észak felé terjeszkedő fekete hal{l. A kór okai ismeretlenek voltak, és példa nélkül {lló pusztítóereje – a lakoss{gnak negyedét-felét irtotta ki – t{pot adott a hitnek, miszerint pestis manufact{-ról, azaz emberi gonoszs{g terjesztette betegségről van szó. A nyomoz{s gyújtópontj{ban a zsidók {lltak, különösen azut{n, hogy egyes rémült zsidókból kínz{ssal beismerő vallom{st csikartak ki. 1348 szeptemberében a Genfi-tón{l lévő chilloni v{rban a zsidók beismerték, hogy a pestist bizonyos Savoiai J{nos terjeszti, akit a rabbik a következő utasít{ssal l{ttak el: „Fogd ezt a félarasznyi kis csomagot: a benne lévő hímzett bőrtasakban méregkészítményt tal{lsz. Ezt szórd szét a Velence környéki kutakban, cisztern{kban és forr{sokban és mindenütt m{sutt is, ahol csak megfordulsz.”113 Ez a fikció gyorsan terjedt, különösen azut{n, hogy a kínvallat{s hat{s{ra egyre több zsidó ismételte el a v{dat. Freiburgban péld{ul egyikük bevallotta az indítékot is: azért tették, amit tettek, „mert ti, keresztények annyi zsidót pusztítottatok el (<) és azért is, mert mi is urak akarunk lenni, mert ti m{r épp elég ideig uralkodtatok rajtunk”. A zsidókat mindenfelé kútmérgezéssel v{dolt{k. 1348. szeptember 26-{n VI. Kelemen p{pa Avignonban bull{t bocs{tott ki, amelyben c{folta az {llít{st, és az ördög sz{ml{j{ra írta: azzal érvelt, hogy a zsidók éppoly súlyosan szenvednek a kórtól, mint a közösség b{rmely m{s eleme. IV K{roly cs{sz{r, IV Péter aragóniai kir{ly és m{s uralkodók hasonló {ll{spontot tettek közzé. Mindazon{ltal ez az 1096 óta bekövetkezett legnagyobb antiszemita hull{m több mint h{romsz{z zsidó közösséget sodort el, főleg Németorsz{gban, Ausztri{ban, Franciaorsz{gban és Spanyolorsz{gban; zsidó forr{sok szerint hatezren vesztek oda Mainzban és kétezren Strassburg-ban.114 IV K{roly jobbnak l{tta, ha hivatalosan megbocs{t azoknak a v{rosoknak, amelyek végeztek zsidó lakosaikkal: „Bűnbocs{nat *adatik+ a zsidók megölésével és elpusztít{s{val j{ró minden kih{g{sért, amelyet a vezetői tisztségben lévő polg{rok hat{rozott tudom{sa nélkül vagy őket fel nem vil{gosítva, vagy b{rmely m{s módon követtek el.” Ez a bűnbocs{nat 1350-ből való, amikorra m{r köztudott volt, hogy a zsidók semmiért sem felelősök. Sajn{latos módon azonban mihelyt egy ilyen antiszemita v{d elterjedt, rajta is tapadt a zsidós{gon, s ha egyszer valamelyik v{rosrész megtanulta, hogyan kell a zsidókra erőszakkal lecsapni, minden amellett szólt, hogy a t{mad{s nem marad elszigetelt

eset. A fekete hal{l mindenütt, de különösen a német nyelvű orsz{gokban, precedenseket teremtett. A korai középkorban, de még a 14. sz{zad elején is a latin orsz{gok közül Spanyolorsz{g volt a zsidók sz{m{ra a legbiztons{gosabb. Hosszú időn {t ez volt az a hely, ahol zsidók és keresztények ink{bb vit{ra gyűltek egybe, semmint hogy egym{s tork{nak ugrottak volna. Nem mintha keresztény és zsidó szakértők tudós vit{ja spanyol tal{lm{ny lett volna; h{la Hyam Maccoby munk{ss{g{nak, m{ra m{r többet tudunk ezeknek a vit{knak a bonyolult történetéről.115 A nyilv{nos vit{k sorozata P{rizsban kezdődött 1240-ben, a Talmud IX. Gergely p{pa {ltali betilt{s{nak közvetlen folyom{nyaként. Európa fejedelmeihez intézett levelében a p{pa arra kérte a címzetteket, hogy nagyböjt első szombatj{n, „mialatt a zsidók a zsinagóg{ban gyülekeznek”, foglalj{k le az összes elítélt könyvet, és bízz{k a zs{km{nyt „szeretett fiaink, a dominik{nus és ferences rendi szerzetesek őrizetére”.116 Gergely hadj{rat{t az uralkodók közül egyedül IX. Lajos francia kir{ly, az antiszemita keresztes vezér tette mag{év{. Az 1240-es konfront{ció teh{t nem annyira vita volt – Lajos egyszer azt mondta, hogy egy zsidóval szemben az a legjobb vitamódszer, ha belém{rtjuk a kardunkat –, mint ink{bb a Talmud perbe fog{sa. Az ügyész Nicolas Donin, a vakbuzgó francisk{nuss{ lett egykori zsidó volt, aki Gergely p{p{nak az egész kamp{nyt sugallta. A zsidók szószólója, Jehiel rabbi valój{ban a védelem tanúja volt, és a „vita” az ő kihallgat{s{ból {llt. Mivel Donin jól ismerte a Talmudot, ki tudta faggatni a rabbit a Talmud minden olyan részéből – az egész műnek voltaképpen csak igen csekély h{nyad{ból –, amelyek ellen a keresztényeknek kifog{suk volt vagy lehetett: azokból, amelyek Krisztust sértették (péld{ul leírt{k, hogyan fulladt Jézus a pokolban forró ürülékbe) vagy az Atyaistent k{romolt{k (péld{ul bemutatt{k, ahogy sír vagy ahogy egy vit{ban alul marad), vagy pedig megtiltott{k a zsidóknak a keresztényekkel való érintkezést. Az utóbbi v{dpont kapcs{n Jehiel bebizonyíthatta, hogy jóllehet a legtöbb zsidó szíve mélyén valóban barb{rnak tekinti a latinokat, a kapcsolatfelvételt igaz{ból a keresztény törvények g{tolj{k meg. „Marh{kat adunk el a keresztényeknek – hangoztatta Jehiel –, nem félünk attól, hogy velük egyedül maradjunk, gyermekeink mellé keresztény szoptatós dajk{kat fogadunk, és keresztényeknek is oktatjuk a Tór{t – hiszen manaps{g sok a keresztény pap, aki héber könyveket olvas.”117 Mindazon{ltal a könyveket 1242-ben annak rendje és módja szerint elégették. A hivatalos politika ezzel szemben elismerte, hogy a Talmud nem a maga egészében eretnek, ink{bb csak egyes

k{romló részeket tartalmaz, teh{t cenzúr{zni kell, nem pedig megsemmisíteni. Donin érvei csakhamar bekerültek az egyh{zi antiszemitizmus szokv{nyos fegyverei közé.118 Spanyolorsz{gban, legal{bbis bizonyos ideig, a vit{k hitelesebbek voltak, és széles területet fogtak {t. Többet érnek-e a katedr{lisok, mint a Templom? Nősüljenek-e a papok, illetve a rabbik? „Miért több a keresztények között a fehér bőrű és a tetszetős külsejű, míg a legtöbb zsidó fekete és rút?” Az utóbbi kérdésre a zsidók azt felelték, hogy a keresztény nők a havibajuk alatt sem kerülik a nemi érintkezést, és ezért vérük piross{ga {tsz{ll gyermekeik arcszínébe, tov{bb{ a keresztények, ha nemileg érintkeznek, „szép képekkel veszik körül magukat, és ezért sarjaik a képekre hasonlítanak”.119 A kimagaslóan legjobb vit{t a spanyol fél, azaz ink{bb I. Jakab aragóniai kir{ly rendezte, mégpedig Barcelon{ban, 1263. július 20. és 31. között, Az ötletet megint csak egy {ttért zsidó, Pablo Christiani sugallta (sz{mos zsidó konvertita v{lasztotta a P{l nevet), de t{mogatta Raimondo de Penaforte, az aragóniai dominik{nus inkvizíció feje és a rend nagymestere, valamint Pedro de Janua, a spanyol francisk{nusok gener{lisa is. A zsidóknak egyetlen szószólójuk volt, de n{la jobbat keresve sem tal{lhattak volna: a szerepet a művelt, ékesszóló, jó h{zból való és magabiztos N{hm{nidész v{llalta, mégpedig azért, mert ismerte Jakab kir{lyt, aki hivatalnokai között sok zsidót alkalmazott, jóindulatú volt, és neki mag{nak mindig teljes szól{sszabads{got engedélyezett. Jakab nagy természetű ember volt, sz{mos szeretővel és törvénytelen gyermekkel. Első felesége elűzésével mag{ra haragította a p{p{t, és nem habozott, hogy kitépesse a geronai püspök nyelvét; amikor pedig a p{pa több ízben is felszólította, hogy szabaduljon meg zsidó hivatalnokaitól, süketnek tettette mag{t. A vita pontos lefoly{sa nem elég vil{gos, mivel a keresztény és a zsidó besz{molók eltérnek egym{stól. A keresztény v{ltozat szerint N{hm{nidészt többször is önellentmond{son kapt{k, legyőzték a vit{ban, és elnémított{k, úgy, hogy utóbb dolgavégezetlen elmenekült. N{hm{nidész saj{t besz{molója vil{gosabb, és sokkal meggyőzőbben hangzik. A keresztény t{mad{s a Talmud h{g{dikus és homiletikai részletei alapj{n, azt akarta bizonyítani, hogy a Messi{s valóban megjelent, hogy egyszerre emberi és isteni természetű, és hogy következésképpen a judaizmus elvesztette létjogosults{g{t. N{hm{nidész v{laszképpen vitatta a szóban forgó Talmud-részletek értelmezését, tagadta, hogy a zsidóknak kötelességük volna elfogadni a H{g{d{t, és kiemelte, hogy a Messi{s tana a zsidók sz{m{ra kor{ntsem döntő je-

lentőségű. Ezut{n ellent{mad{sba ment {t, azt {llítva, hogy a Jézusba vetett hit katasztrof{lisnak bizonyult. Róma, egykor a vil{g első sz{mú hatalma, mihelyt elfogadta a kereszténységet, hanyatl{snak indult, „és m{ra Mohamed híveinek nagyobb területei vannak, mint nekik”. Ezen túlmenően, tette hozz{, „Jézus idejétől mostan{ig a vil{g csupa erőszak és igazs{gtalans{g volt, és a keresztények több vért ontottak minden m{s népnél”. Az inkarn{cióról így nyilatkozott: „A tant, amelyben hisztek, egész vall{sotok fundamentum{t józan értelemmel nem lehet elfogadni, a természet nem nyújt r{ alapot, és a prófét{k soha nem hirdették.” Megmondta a kir{lynak: csak az egész életen {t tartó indoktrin{ció hitetheti el egy racion{lisan gondolkodó személlyel, hogy Isten asszonyi méhből született, itt élt a földön, kivégezték, és ut{na „visszatért eredeti helyére”.120 A zsidó besz{moló szerint a keresztény paps{g, jól tudva, hogy a vita k{rukra lesz, gondoskodott róla, hogy a vit{ból ne vonjanak le semmiféle végkövetkeztetést. A következő s{bb{tkor a kir{ly megjelent a zsinagóg{ban, beszédet tartott, meghallgatta N{hm{nidész v{lasz{t, majd egy h{romsz{z solidó-t tartalmazó erszénnyel bocs{totta haza. Fölöttébb valószínű; hogy az egym{snak ellentmondó besz{molók azt tartalmazt{k, amit a felek mondani szerettek volna, és nem azt, amit valóban mondottak.121 Egyes zsidó tudósok azt bizonygatt{k, hogy N{hm{nidész v{ltozata propagandisztikus és r{ad{sul képmutató is, mert ír{saiban sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított a h{g{dikus értelmezéseknek, mint amennyit a vita sor{n elismert. E nézet szerint Pablo Christiani nagyon is tudat{ban volt a racionalist{k és antiracionalist{k közötti belső zsidó ellentéteknek, s a vita napirendjét a paps{g ügyesen úgy hat{rozta meg, hogy kiakn{zz{k ezeket az ellentéteket, N{hm{nidészt pedig vagy ellentmond{sokba keverjék, vagy kor{bbi nézeteinek megtagad{s{ra kényszerítsék. 122 Maccoby azonban r{mutat, hogy a vit{zók eleve több malomban őröltek; a judaizmuson belül a Messi{sról annyiféle nézet volt forgalomban, hogy a téma kapcs{n jóform{n lehetetlen volt eretnekségbe esni.123 A judaizmus a Törvényről és annak betart{s{ról szólt – a kereszténység pedig a dogmatikus teológi{ról. A zsidó zavarba jöhetett a s{bb{t tiszteletének valamely részletfinoms{ga kapcs{n, amely a keresztény szemében óhatatlanul nevetségesnek tűnt. M{sfelől egy keresztényt elevenen megégethettek egy olyan, Istennel kapcsolatos nézetért, amelyet minden zsidó jogosultnak és vit{ra alkalmasnak tartott volna. Barcelon{ban kiderült, milyen nehéz keresztényeknek és zsidóknak nyíltan és őszintén vit{zni a két vall{st megosztó központi kérdésről,

éppen azért, mert ennek a kérdésnek még a megfogalmaz{s{ban sem tudtak megegyezni. A zsidók hosszú tapasztalatból tudt{k, miről ismerszik meg a közeledő veszély. N{hm{nidész csak kedve ellenére vett részt a vit{ban; baljóslatú volt m{r az is, hogy egy{ltal{n sor került r{. Az ilyen vit{kon a zsidós{g semmit sem nyert – ann{l többet jelentettek a keresztény paps{gnak, úgy is, mint propagandagyakorlatok saj{t vakbuzgó képviselőik sz{m{ra és mint expedíciók a zsidók addig nem ismert dialektikus gyengeségeinek vagy sebezhető pontjainak felkutat{s{ra. A disput{t követő évben Raimondo de Penafortét kinevezték egy olyan bizotts{g élére, amely a Talmudot vette nagyító al{ a k{roml{sok felt{r{sa célj{ból, 1265-ben pedig részt vett abban a perben, amelyet N{hm{nidész ellen indítottak, amiért kiadta a vit{ról szóló besz{molój{t. N{hm{nidészt elmarasztalt{k, s b{r a kir{lytól csak enyhe büntetést kapott, elhat{rozta, hogy végleg elhagyja Spanyolorsz{got, és Palesztin{ban telepedik le. Ekként a spanyol judaizmus egyik legfőbb oszlopa dőlt ki a helyéről. N{hm{nidész idejében a spanyolorsz{gi zsidók még joggal tekinthették magukat szellemi fölényben lévő közösségnek. Szaktud{suk ha m{r nem is nélkülözhetetlen, még mindig rendkívül hasznos volt a keresztény uralkodók sz{m{ra. A keresztények azonban egyre gyorsabban hozt{k be lemarad{sukat; a 13. sz{zad végére ők is elsaj{tított{k az arisztotelianizmust, megírt{k a maguk summ{-it, a kereskedelemben és az adminisztr{cióban pedig minden tekintetben felértek a zsidókkal. A 14. sz{zadban a zsidók még Spanyolorsz{gban is {llandó, b{r viszonylagos hanyatl{sban voltak. Gazdas{gi pozícióikat felmorzsolt{k az antiszemita törvények. Létsz{mukat folyamatosan apasztott{k az erőszakos térítések. R{ad{sul most esett meg első ízben, hogy egy eszes és ambiciózus zsidó szempontj{ból volt értelme a keresztség elfogad{s{nak, mivel így egy szélesebb, progresszív kultúr{hoz csatlakozhatott. A zsidók megmaradtak a kabbal{ban, a h{g{dikus történetekben, a babon{ban és a költészetben tal{lt{k meg a maguk menedékét; az irracionalizmus valós{ggal diadalt ült. Maimonidész és m{s racionalist{k művei ha tűzbe nem kerültek is, de marginaliz{lódtak. A fekete hal{l és a zsidókra zúdított sz{mtalan atrocit{s utóhat{saként ortodox körökben divatos lett mind e csap{sokért a racionalizmust és egyéb, Isten ellen elkövetett bűnöket k{rhoztatni.

Így h{t a judaizmus, amely a 11. és 12. sz{zadban a szellemi élet élvonal{ban foglalt helyet, most mag{ba gubózott. Maimonidész a Messi{sba vetett hitet belefoglalta a zsidó hitvall{sba, de az apokaliptikus hiteket és a messianizmust mindig „a csőcselék mítoszai”ként ítélte el. „Ne gondolj{tok – írta Misné Tór{-j{ban –, hogy a Messi{snak jelekkel és csod{kkal kell hírt adnia mag{ról. (<) a Tóra a maga minden törvényével és rendelésével az örökkévalós{gig érvényes, és semmi hozz{ nem adódik, és el sem vétetik belőle.” Nem lesz „semmi eltérés a dolgok szok{sos menetében, sem v{ltoz{s az elrendelt rendben” – ahol a Biblia ennek ellenkezőjére utal, az „puszta szókép”.124 Ahogy nőtt a zsidó közösségek nyomorús{ga, úgy éledt fel az apokaliptikus hitvil{g és a messianizmus. Az angyalok és az ördögök megszaporodtak, csakúgy, mint a kételyek és a természetfölötti képzetek. J{kov ben J{k{r rabbi a frigyl{da előtti teret a szak{ll{val tisztogatta meg; az ausztriai S{lom rabbi az egyik szob{ban fogyasztotta a húsételeket és a m{sikban a tejeseket, és ragaszkodott hozz{, hogy a neki vizet hozó keresztények fehér köntöst viseljenek. Széles körben elterjedt a hiedelem, hogy a j{mbors{g előbbre hozza a Messi{s eljövetelét, és így szétzúzza az elnyomók had{t. A zsidók a maguk körein belül boszork{nyüldözést indítottak a besúgók ellen, akiket minden s{bb{ton meg{tkoztak, és ha egyet elfogtak közülük, néha ki is végezték. Bizonyos vonatkoz{sokban meglepően toler{nsak maradtak: ha valamelyik kisebb közösségben egy zsidó úgy érezte, hogy mélt{nytalans{g érte, úgynevezett „engedélyezett botr{nyt” rendezhetett, vagyis félbeszakíthatta az im{kat vagy a Tór{ból való felolvas{st. Ugyanakkor azonban egyre többször folyamodtak kiközösítéshez. A büntetésnek különböző fokozatai voltak: a n{cif{ csak hét napra z{rta ki a bűnöst; a niddui a közösségtől való elszigetelést jelentette; a cherem pedig még drasztikusabb büntetés volt, amely adott esetben a keresztény karhatalom beavatkoz{s{val és a bűnös vagyon{nak lefoglal{s{val j{rhatott. Maimonidész felsorolta azt a huszonnégy kih{g{st, amely a bölcsek szerint niddui-t érdemel; a sk{la egy tudós megsértésétől (még ha az illető m{r nem is élt) veszélyes kuty{k tart{s{ig terjedt. A középkor előrehaladt{val azonban a büntetések bonyolultabb{ és szigorúbb { v{ltak, a kiközösítés pedig – a hasonló keresztényelj{r{sok hat{s{ra – dr{mai és félelmetes szertart{ss{ alakult. A szigorú cherem-et a zsinagóg{ban, a nyitott frigyl{da előtt mondt{k ki, Tóratekerccsel a kézben, a sof{r hangjaira, és az ítélet kihirdetése ut{n, mialatt az összes gyerty{t eloltott{k, a bűnöst meg{tkozt{k és szidalmakkal halmozt{k el.

A belső fegyelem erősödése azonban nem {llíthatta meg a növekvő keresztény nyom{s hat{s{ra szaporodó s a közösségeket kivéreztető {ttéréseket. Aragónia keresztény kir{lyait még a 13. sz{zad végén is bepanaszolt{k Róm{ban saj{t püspökeik, amiért kegyeikben részesítik a zsidókat vagy nem korl{tozz{k őket elég hat{rozottan. 1282-ben a trónörökös, Sancho inf{ns fell{zadt apja ellen, s hogy a paps{got a maga oldal{ra {llítsa, kij{tszotta az antiszemita k{rty{t.125 A zsidókat fokozatosan elbocs{tott{k a kir{ly szolg{lat{ból. A fekete hal{l okozta zavarg{sok ut{n, abban az ütemben, ahogyan a vérv{d és egyéb antiszemita mesék hatalmukba kerítették az embereket, a spanyolorsz{gi zsidók helyzete gyors ütemben rosszabbodott. Sevill{ban péld{ul 1378-ban antiszemita zavarg{s ok törtek ki, 1391-ben pedig a nép zsidóellenes érzelmei m{r robban{sszerűen törtek utat maguknak. Ezekért a zavarg{sokért gyakran teszik felelőssé Vicente Ferrert (kb. 1350-1419), a később szentté avatott nagy dominik{nus prédik{tort. Szerepe azonban sokkal {rnyaltabb és a zsidók szemszögéből sokkal veszedelmesebb volt. Ferrer valóban hozz{j{rult egy olyan antiszemitizmus kifejlődéséhez, amely azt{n a 20. sz{zadban robbant ki mennydörgésszerűen. Az is igaz, hogy nyilv{nos prédik{cióin gyakran jelentkezett az indulatos antiszemita hisztéria. Mindazon{ltal ő maga nem buzdított zavarg{s okra, ellenkezőleg, nehezményezte őket. Az 1391-es zavarg{sokat nyilv{nosan elítélte. Hitv{ny és keresztényietlen megnyilv{nul{snak tartotta, hogy a csőcselék maga vegye kezébe a törvényt. Azt vallotta: az {llam kötelessége, hogy cselekedjen, és törvényesen j{rjon el. A zavarg{sok bebizonyított{k, hogy a zsidók „problém{t” jelentenek a t{rsadalomra nézve, és erre a problém{ra „megold{st” kell tal{lni. Ennélfogva Ferrer és papt{rsai feleltek egész sor olyan zsidóellenes politikai lépésért, amelyek elnyerték XIII. Benedek, a Spanyolorsz{g {ltal p{rtolt ellenp{pa elismerését, és az Ő t{mogat{sukkal v{lasztott{k Aragónia kir{ly{v{ azt az I. Ferdin{ndot, aki hozz{l{tott e lépések gyakorlati alkalmaz{s{hoz. Ezzel a zsidók elleni h{borút kivették a tömegek kezéből, hogy az ezut{n egyh{z és korm{ny hivatali ügyévé v{ljon.126 E h{ttér előtt zajlott le 1413-14-ben Tortos{ban az utolsó nagy zsidó-keresztény vita, amely igaz{ból nem vita volt, ink{bb nyilv{nos l{tv{nyoss{g vagy még ink{bb kirakatper. Ferrer hivatalosan nem vett részt benne, de a kulissz{k mögött ann{l fontosabb szerepet j{tszott. Célja minden valószínűség szerint az volt, hogy megnyerje a nép lelkesedését a kereszténység mint egyedül érvényes vall{s sz{m{ra, l{t-

v{nyos külsőségek között megsemmisítse a judaizmus minden hivatkoz{si alapj{t, tov{bb{, h{ta mögött az egyh{zzal, az {llammal és a lakoss{ggal, a megfélemlített zsidókat tömeges {ttérés re kényszerítse. A zsidó vezetők hallani sem akartak a vit{ról, de sok esetben a rabbiknak nem volt m{s v{laszt{suk, mint a részvétel. A vita elnöke az ellenp{pa volt, akit Ferrer később megtagadott. Ferdin{nd, akit Ferrer ültetett a trónra, a vita politikai kereteit felügyelte. Mintegy hetven széket tartottak fenn a bíborosoknak, a püspököknek és egyéb grandoknak. Benedek rögtön a rendezvény elején bejelentette: a cél nem az, hogy vit{t rendezzenek két egyenlő fél között, hanem az, hogy a talmudi forr{sok alapj{n bebizonyíts{k a kereszténység igaz{t. Valój{ban teh{t a zsidó vall{s elleni perről volt szó. Az ügyész Ferrer egyik konvertit{ja, Josua Lorki volt, akit {tkereszteltek Gerónimo de Santa Févé. A mintegy húsz zsidó résztvevő között ott volt Joszéf Albo, vezető filozófus és apologéta, aki később Széfer h{-Ikk{rim avagy Az elvek könyve címen híressé v{lt értekezést írt a zsidó vall{si elvekről. A zsidók azonban kor{ntsem élveztek olyan szabads{got, mint amilyen minden jel szerint N{hm{nidésznek Barcelon{ban oszt{lyrészül jutott. Gerónimo a kezdet kezdetétől nyíltan fenyegette őket, részben „zsidó csökönyösségük”, részben, igen leleményesen, a saj{t vall{suk ellen elkövetett eretnekség címén; ha ez az utóbbi v{d beigazolódik, a résztvevők ak{r az inkvizíció kezére is kerülhettek volna. 127 A vita legfőbb t{rgya ismerős volt: a keresztény fél zsidó forr{sok alapj{n akarta bizonyítani, hogy Jézus valóban a Messi{s; {m szó esett az eredendő bűnről és a sz{műzetés okairól is, a keresztény fél pedig sz{mos, a zsidó szövegekkel kapcsolatos technikai problém{t is fölvetett. A keresztények ez idő t{jt m{r alaposan fel voltak készülve az ilyen jellegű gyakorlatokra, Gerónimo pedig okos volt és jól képzett. A vita huszonegy hónapja alatt összesen hatvankilenc ülést rendeztek, és mialatt a rabbik Tortos{ban tartózkodtak, Ferrer és szerzetesei felkeresték a vezető nélkül maradt közösségeket, és térítettek. Néh{ny esetben az {ttérteket Tortos{ba sz{llított{k, hogy a hat{s még l{tv{nyosabb legyen; ezzel egyszersmind diadalmasan ellenpontozt{k a vita keretében folytatott keresztény propagand{t. Az elhúzódó vita folyam{n Astruk h{Lévi rabbi hevesen tiltakozott:
T{vol vagyunk otthonainktól. Anyagi eszközeink megfogyatkoztak és szinte semmivé v{ltak. Nem tudjuk, mi lett asszonyaink és gyermekeink sorsa. Itteni ell{t{sunk elégtelen, még élelemnek is híj{n vagyunk. Az ilyen siralmas helyzetben lévő embereket hogyan tehetik fe-

lelőssé érvelésükért, amikor a legnagyobb jómódban és fényűzésben élő Gerónimóval és m{sokkal vetélkednek?128

Astruk rabbi szerint a vita kimerült, és a régi érvek ismételgetése semmilyen tov{bbi célt nem szolg{l – itt m{r puszt{n minden ember személyes hitéről van szó. Mit bizonyít egy {llamilag ir{nyított vita, amely ilyen ellenséges h{ttér előtt zajlik? „Ha egy keresztény a szaracénok orsz{g{ban él – jegyezte meg –, legyőzhetik egy pog{ny vagy egy szaracén érvei, {m ebből nem következik, hogy a hitét is megc{folt{k volna.”129 A vita későbbi szakasz{ban a zsidók azt {llított{k, hogy nem értik a kérdéseket, és valah{nyszor erre mód nyílt, megprób{ltak méltós{gteljes hallgat{sba burkolózni. Mindazon{ltal Tortos{ban a judaizmus a propaganda terén és bizonyos fokig intellektu{lisan is vereséget szenvedett. Spanyolorsz{gban első ízben l{tszott úgy, hogy a zsidók egy magasabb rendű kultúra keretei között az obskurantizmus és az irracion{lis elmaradotts{g enkl{véit hozt{k létre. Ennek a ténynek csakúgy, mint a törvényi és gazdas{gi nyom{snak, valamint a bar{tok r{juk kényszerített térítési hadj{ratainak következtében valós{gos tülekedés t{madt a keresztelőmedencék körül; azaz Ferrer nagyj{ból elérte célj{t. Sajn{latos módon azonban a zsidók megtérítése nem oldotta meg a „zsidókérdést”; ink{bb – ahogy azt a spanyol hatós{gok csakhamar föl fedezték – új és sokkal kevésbé kezelhető form{ban termelte újj{. A probléma ugyanis vall{si vonatkoz{sai mellett most faji színezetet is öltött. Az egyh{z a zsidós{got mindig szellemi veszélynek tüntette fel, a 12. sz{zad óta pedig a népi babona t{rsadalmi és fizikai veszélyt is l{tott bennük. De a zsidók mint olyanok legal{bb nyílt és nyilv{nos veszélyt jelentettek; közismertek voltak, azonosítható közösségekben éltek, arra kényszerültek, hogy megkülönböztető bélyegeket és öltözetet viseljenek. [m mihelyt {ttértek, s konvertita, azaz converso vagy alakoss{g elnevezése szerint marrano lett belőlük – a becsmérlő kifejezés a „disznó” spanyol nevéből sz{rmazott130 –, a nyílt veszély rejtetté alakult. A spanyol v{rosi lakoss{g tudta, hogy az {ttérítettek közül sokan, tal{n a legtöbben, kelletlenül cseréltek vall{st; félelemből vagy a v{rható előnyök fejében v{ltak zsidóból form{lisan kereszténnyé. Mint zsidók, jelentős törvényi h{tr{nyokat szenvedtek; mint conversók viszont, legal{bbis elméletben, ugyanolyan gazdas{gi jogokat élveztek, mint a keresztények. A marrano így sokkal népszerűtlenebb lett, mint a gyakorló zsidó, mert befurakodott a kereskedelembe és az iparba, és gazdas{gi fenyegetést jelentett; mivel pedig titokban min-

den bizonnyal tov{bbra is zsidó maradt, képmutatónak és {lc{zott felforgatónak is minősült. A hívő rabbik óvtak a következményektől. Jicch{k Arama rabbi megmondta az {ttérteknek: „Nem lesz nyugalmatok a keresztények között, és az életetek lesz majd a tét.” Az anuszim-ról (erőszakkal {ttérítettek) ezt jövendölte: „Egyharmadukat tűzön megégetik, egyharmaduk ide menekül majd, hogy elrejtőzzön, és a maradék hal{los rettegésben él tov{bb.”131 Jehuda ibn Verga rabbi az anuszim-ot h{rom galambp{rhoz hasonlította: az első p{r Spanyolorsz{gban marad és „kitépik a toll{t”, vagyis megfosztj{k vagyon{tól, ut{na pedig vagy lev{gj{k vagy megégetik; a m{sodik p{rnak is kitépik a tollazat{t, azaz elveszik vagyon{t, de az életét megmenti, mert a veszély l{tt{n elmenekül; a harmadik p{r, „amelyik elsőnek menekül”, megőrzi mind életét, mind tulajdon{t.132 Az események hamarosan igazolt{k ezt a borúl{tó {ll{spontot. A spanyol zsidó r{jött, hogy {ttéréssel nem menekülhet meg az antiszemita indulatoktól. Ha – mint azt sokan tették – m{s v{rosba költözött, keresztényi meggyőződése még gyanúsabb{ v{lt. Keresztény üldözői taktik{t v{ltoztattak. Az {ttérések következtében az antiszemitizmus vall{siból faji jellegűvé v{lt, de az antiszemit{k ugyanazt tapasztalt{k, mint utódaik a n{ci Németorsz{gban: nevezetesen azt, hogy rendkívül nehéz a zsidókat faji ismérvek alapj{n azonosítani és elszigetelni, és így, mint később a n{cik, arra kényszerültek, hogy viszszatérjenek a régi vall{si ismérvekhez. A 15. sz{zadi Spanyolorsz{gban egyetlen zsidót sem lehetett faji okokból üldözni, csak azért, mert ő vagy a szülei zsidónak születtek; be kellett bizonyítani, hogy titokban valamilyen form{ban tov{bbra is a judaizmusnak hódol. VII. Alfonz kasztíliai kir{ly {llítólag így rendelkezett: „Toledóban és a fennhatós{ga alatti területeken egyetlen zsidó sz{rmaz{sú converso sem tölthet be közhivatalt, és nem élvezhet semmilyen javadalmat, mivel Krisztushoz való hűségükhöz gyanú fér.”133 De hogy lehet ezt a gyanút bebizonyítani? A Ciudad Real-i conversó-k mostoha sors{t Haim Beinart történész részletesen megvizsg{lta. Itt 1430-ban hangzott el először a v{d, miszerint egy „új keresztény” titokban betartja a micv{-kat. Az exzsidók {ltal{ban szorgalmasak voltak, igyekeztek előbbre jutni, gyakran észben sem szűkölködtek; egyre gyarapodtak jómódban, boldogultak az {llami hivatalokban, és a bajok lépésről-lépésre fejlődtek ki. A conversó-k elleni első zavarg{sok Toledóban törtek ki az 1440-es években. 1449-ben

Ciudad Realban két héten {t tartottak. A conversó-k nem hagyt{k magukat, h{romsz{z főnyi fegyveres csapatot szerveztek, megöltek egy régi keresztényt; a h{borús{gban huszonkét ember veszett oda, és sok h{z leégett. 1453-ban Konstantin{polyt bevették a törökök, és Biz{nc, a zsidók ősi ellensége, megszűnt létezni; sok zsidó azt hitte, most jön el a Messi{s, és néh{ny converso úgy érezte, hamarosan visszatérhetnek régi vall{sukhoz.134 Még azt is tervezgették, hogy Törökorsz{gba költöznek, és ott nyíltan élnek tov{bb mint zsidók. Ciudad Realban 1464-ben, 1467-ben és 1474-ben is voltak zavarg{sok; az utóbbit, amely különösen hevesnek bizonyult, tal{n egy, a v{rosba költözött és bar{ti vall{sos h{zakn{l megsz{llt félhivat{sos antiszemita csoport szervezte. 1474-ben a Ciudad Real-i conversó-k elvesztették h{zaikat és bútoraikat, a külv{rosokban az {llataikat, a belv{rosban üzleteiket és {rukészletüket. Ha a t{madók megtal{lt{k az adósok list{it, megsemmisítették őket; ez a gyakorlat a zavarg{sok {llandó kísérőjelensége volt. A rémült conversó-k a fellegv{rban kerestek védelmet a corregidor-n{l vagy korm{nyzón{l, a zavarg{sok résztvevői azonban – a hivatalos tanúvallom{s szerint – „megrohamozt{k a v{rat, lerombolt{k a központi tornyot és sokakat megöltek; a corregidor-t sz{mos conversó-val egyetemben elűzték. Ezut{n a v{rost bez{rt{k előlük, és egyikük sem kapott engedélyt a visszatérésre.”135 M{sok a Córdoba melletti Palm{ba, egy jólelkű nemes emberhez menekültek, és h{rom éven {t ott is maradtak. Az {ttértek elleni zavarg{s ok ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlottak, mint a zsidók elleniek. Az {llam rettegett ezektől az akcióktól, mert a nép nyugtalans{g{nak tüneteit l{tta bennük. Mivel azonban megakad{lyozni nem tudta őket, és még csak megfelelő büntetést sem szabhatott ki miattuk, az okokat akarta elh{rítani, azaz ugyancsak a conversó-kat t{madta, ami nem ütközött nehézségekbe, hiszen valóban sok volt köztük a titkos zsidó. Egy egykorú zsidó besz{moló szerint a Palm{ba menekültek nyilv{nosan engedelmeskedtek a micv{-nak, megtartott{k a s{bb{tot és az ünnepnapokat, jóm kippúrkor böjtöltek és im{dkoztak, megülték a pész{chot, és a többi ünnepet is, „nem kevésbé és nem is rosszabbul, mint a zsidók”. Egy fanatikus ferences rendi szerzetes, Alfonso de Espina, aki maga is vagy converso volt, vagy egy converso fia, össze{llított egy Fortalitium Fidei című kötetet, és ebben (egyebek között) huszonöt olyan „vétséget” sorol fel, amelyekről a hitszegő conversó-k felismerhetőek. A list{n nem csup{n titkos zsidó megnyilatkoz{sok szerepelnek, hanem a rossz keresztények ismérvei is, tal{n mert ezeket könnyebben lehetett

tetten érni; ilyen bizonyíték péld{ul, ha valaki kerüli a szentségek felvételét, dolgozik vas{rnaponként, nem vet keresztet, soha nem említi Jézust vagy Szűz M{ri{t, vagy csak a forma kedvéért, unottan vesz részt a misén. Ezekhez a vétségekhez a szerzetes még hozz{tette a néphit {ltal a zsidóknak tulajdonított bűnöket (péld{ul a szent ostya ellop{s{t), sőt megtoldotta a list{t néh{ny új v{dponttal is, ilyen volt péld{ul a „filozófiai vit{k rendezése”. Ismét feltűnik a félelem a zsidótól – különösen ha az rejtett form{j{ban, conversó-ként lép fel –, aki zűrzavart, egyenetlenséget és kétséget szít a t{rsadalomban. Fra Alfonso lett az antiszemitizmus következő f{zis{nak az ideológusa. Miut{n bebizonyította, hogy a titkos zsidó igenis azonosítható, mégpedig nem faji, hanem vall{si alapon, elő{llt a megold{ssal is: az elszigeteléssel és az elkülönítéssel. A lakoss{g jól teszi, ha elkerüli a gyanús conversó-kat, az {llam pedig emeljen fizikai korl{tokat közéjük és az igazi keresztény népesség közé. Ugyanakkor egyh{znak és {llamnak egyesíteni kell erőiket, hogy kinyomozz{k és eltegyék l{b alól azokat a conversó-kat, akik tov{bbra is gyakorolj{k a judaizmust, teh{t a törvény előtt eretneknek sz{mítanak. A bar{t részletes leír{st adott az alkalmazandó módszerekről és büntetésekről, amelyek a régi, 13. sz{zadi inkvizíciós gyakorlaton alapultak, de utalt r{, hogy helyes lenne egy újfajta, Spanyolorsz{g saj{tos nemzeti szükségleteihez szabott inkvizíciót fel{llítani.136 Az {llam késedelem nélkül mag{év{ tette Fra Alfonso teljes programj{t. 1480-ban Toledóban a Cortes törvénybe foglalta a szegreg{ciót, és ugyanakkor létrehozt{k a saj{tosan spanyol inkvizíciót is. Kinevezték az első inkvizítorokat, köztük a dominik{nusok fővik{rius{t, és megbízt{k őket, hogy Sevill{ban hozzanak létre egy egész Andalúzi{ra kiterjedő inkvizíciós központot. A hivatal 1481-ben kezdte meg működését, és az elkövetkező nyolc évben Sevill{ban több mint hétsz{z embert égetett meg; egyes forr{sok ezt a sz{mot kétezerre teszik.137 Ugyanebben az évben Aragóni{ban nemzeti inkvizíció lépett a hagyom{nyos p{pai helyébe, majd 1483 febru{rj{tól az egész szervezet központi ir{nyít{s al{ került, tényleges ura pedig egy dominik{nus perjel, Tom{s de Torquemada lett. Kevesebb mint tizenkét év alatt az inkvizíció mintegy tizenh{romezer conversó-t – férfit-nőt egyar{nt – ítélt el a judaizmus titkos gyakorl{sa címén. Az inkvizíció sokféle {ldozatot keresett mag{nak, de a titkos zsidók mindig a legfőbb jelöltek között voltak. Fenn{ll{sa alatt az intézmény összesen mintegy h{romsz{znegyvenegyezer {ldozatot szedett. Ezek közül több mint harminckétezret m{gly{n égettek meg, tizenhétezer-

hatsz{zötvenkilencet in effigie ért ez a sors, és kétsz{zkilencvenegyezren kisebb büntetést kaptak. A kivégzettek nagy többsége, húszezerkétsz{zhuszonhat fő még 1540 előtt, az első öt főinkvizítor alatt szenvedett kínhal{lt, és közülük a legtöbben zsidók voltak. Az autodafé azonban egészen 1790-ig szedte {ldozatait.138 Torquemada perjel 1469-ben lett Kasztíliai Izabella kir{lynő gyóntatója, abban az évben, amikor a kir{lynő h{zass{got kötött Aragóniai Ferdin{nd kir{llyal, minek következtében a két kir{lys{g 1479ben egyesült. A zsidóellenes politika bizonyos mértékig e két uralkodó személyes műve volt. Az {ltaluk megszervezett inkvizíciónak sz{mos bel- és külföldi ellenzője akadt. Közéjük tartozott a kir{lynő titk{ra, Fernando del Pulgar, aki maga is converso volt. Egy, a prím{shoz, Pedro Gonzales de Mendoza toledói bíboros érsekhez intézett és kiad{sra sz{nt levelében Pulgar kifog{st emelt a szegreg{ciós rendeletek ellen, amelyek péld{ul megakad{lyozt{k, hogy az {ttértek Guipuzco{ban éljenek, összeh{zasodjanak az ottani lakosokkal vagy kitanulj{k a kőművesmesterséget. Elismerte, hogy némely {ttértek visszavették eredeti hitüket, de r{mutatott, hogy Andalúzi{ban péld{ul tízezer fiatal női {ttért él, akik sohasem hagyt{k el a szülői h{zat, és egyszerűen apjuk szok{sait követik – nagy kegyetlenség lenne valamennyiüket megégetni, és csak annyit érnének el vele, hogy akinek módja van r{, elmenekülne. A levélre Torquemada munkat{rsai azt felelték, hogy jobb elégetni néh{ny {rtatlant, mint tétlenül nézni az eretnekség elharapóz{s{t: „Jobb, ha az ember fél szemmel lép be a mennyorsz{gba, mint ha két szemmel a pokolra jutna.” A lépés egyetlen eredménye az volt, hogy Pulgart kir{lyi titk{rból kir{lyi krónik{ss{ fokozt{k le.139 Kifog{st emelt az inkvizíció ellen a p{pas{g is, részben mivel a p{pai hatalomtól független kir{lyi és nemzeti intézményről volt szó, részben mert egyértelműen sértette a természetes igazs{gérzéket. 1482 {prilis{ban IV. Sixtus azt követelte, hogy Róma kapjon jogot a fellebbezések elbír{l{s{ra, hogy a v{dlott megtudhassa a v{d tanúinak nevét, s hogy ezek között semmiképpen se szerepeljenek a v{dlott személyes ellenségei és kor{bbi szolg{i, hogy a bűnüket megb{nó eretnekek gyónhassanak és feloldoz{st kaphassanak ahelyett, hogy a törvényszék elé kerülnének, s végül hogy a v{dlottaknak joguk legyen védőügyvédjük megv{laszt{s{hoz. Ferdin{nd mindezeket a pontokat kereken elutasította, és v{lasz{ban azt hangsúlyozta: az inkvizítorok kir{lyi kinevezése alapvetően fontos, mert amikor a rendszert csak az egyh{z működ tette, az eretnekség vir{gzott. Sixtus ut{n tov{bbi p{p{k is tiltakoztak, de nem sokra mentek vele.140

Ferdin{nd is, Izabella is azt erősítgette, hogy egyedül az ortodox katolikus buzgalom vezérli őket. Mindketten hevesen visszautasított{k azt a v{dat, amelyet egyar{nt hangoztattak egykorú ellenségeik és későbbi történészek, miszerint el akart{k kobozni az elítélt eretnekek tulajdon{t. Római ügynökeihez írott tiltakozó levelében Izabella kijelentette, hogy az elkobzott javakból soha „egyetlen maravedihez” sem nyúlt, s hogy a pénz egy részéből hozom{nyalapot létesítettek az {ldozatok gyermekei sz{m{ra; közölte tov{bb{, hogy aki azt {llítja, haszonv{gyból cselekedett, hazudik, s azzal kérkedett, hogy a vall{s ir{nti szenvedélyes odaad{s{ban kir{lyi v{rosokat tett tönkre és néptelenített el, és egész környékeket tett lakatlann{. 141 Ferdin{nd is kiemelte, micsoda veszteségek érték a kir{lyi jövedelemforr{sokat, de hozz{tette, hogy mielőtt az inkvizíció orsz{gos megszervezését elrendelték, minden tényezőt gondosan mérlegeltek, és „a mi Urunk Istenünk szolg{lat{t előbbre helyeztük a magunk érdekénél (<) és minden m{s megfontol{sn{l többre tartottuk”.142 Az igazs{g minden valószínűség szerint az, hogy az uralkodóp{rt egyszerre vezérelték vall{si és pénzügyi indítékok, valamint – ami lényegesebb – az a v{gy, hogy egym{stól elütő, megosztott területeiket egy központosító jellegű érzelmi egységben fogj{k össze; mindenekelőtt azonban mindketten foglyai lettek az antiszemitizmus sötét és személytelen logik{j{nak. A történelem újból és újból bebizonyította, hogy az antiszemitizmusnak megvan a maga saj{t öngerjesztő ereje és dinamik{ja. Haim Beinart Ciudad Reallal kapcsolatos kutat{sai sz{nalmas képet festenek az emberi lealacsonyod{sról. A v{d tanúinak nevét azért tartott{k titokban, hogy elejét vegyék a csal{dok közötti véres lesz{mol{soknak, de így került előtérbe az inkvizíció legsötétebb arculata, különösen ha tudjuk, hogy sz{mos besúgót, főként gazdag vagy kiemelkedő emberek esetében, a pőre {rtó sz{ndék vezérelt. Juan Gonzales Pintado péld{ul, aki két kir{lynak is titk{ra volt, törvényszerűen szerzett ellenségeket – elevenen el is égették miattuk. Még nagyobb hitv{nys{g volt, ha férjek tanúskodtak feleségek ellen vagy megfordítva, avagy fiúk az ap{k, fivérek a nővéreik ellen. Az egyik leggal{dabb besúgó Fernan Falcon volt, aki tulajdon apja posztumusz perében tanúskodott; az apa minden valószínűség szerint a helyi kriptozsidó közösségnek volt a feje. „Mindaz, ami a v{diratban ellene szól, igaz, és még egyebek is terhelik – annyi minden, hogy egy egész {rkus papír megtelne vele.” Falcon 1483 és 85 között valamennyi Ciudad Real-i perben tanúskodott, és a v{dlottakról szólva ez volt a legkedvesebb kifejezése: „minden tekintetben zsidó”. Az egyik v{d-

lottról, Carolina de Zamor{ról így nyilatkozott: „mindent megtesz annak érdekében, hogy megégessék, még ha harmincszor körben is kell j{rnia a pokolban”. Az asszony elleni koronatanú egyébként a saj{t fia volt, egy szerzetes, aki megesküdött, hogy m{gly{ra küldi a végén mégis megúszta korb{csol{ssal. Sz{mos női v{dlottról derült ki, hogy nemcsak j{mborok, hanem műveltek is. Leonora Gonzalesnek sikerült {tszökni Portug{li{ba. A bírós{g felhatalmazta a fi{t, Juan de la Sierr{t, hogy menjen ut{na Portug{li{ba, és beszélje r{ anyj{t a hazatérés re. A fiú elment, az asszony visszajött, bírós{g elé {llított{k, elítélték, és m{gly{ra került. Voltak, akiknek sikerült elmenekülniük, m{sok csak prób{lkoztak vele, és rajtavesztettek. Ciudadi Sancho, a v{ros leggazdagabb conversó-ja hajót v{s{rolt, és csal{dj{val együtt Valenci{ba indult, de a kedvezőtlen szelek visszasodort{k őket; mindny{jukat elfogt{k, és Toledóban a m{gly{n végezték. Azok ellen, akik sikerrel j{rtak, t{vollétükben indítottak pert, és in effigie égették el őket. Ha valakit hal{la ut{n marasztaltak el, a földi maradv{nyait {st{k ki, és égették el- mintegy annak jelképéül, hogy milyen sors v{r r{ a pokolban.143 Néh{ny v{dlottat felmentettek, de a bizonyítékok {ltal{ban lehengerlőek voltak. Ebben a korszakban Ciudad Realban csak két ízben kellett kínvallat{shoz folyamodni. Sz{mos elítélt egyértelműen gyakorló zsidó volt. Egy asszony azért került csapd{ba, mert l{tt{k, ahogy s{bb{t estéjén gyerty{t gyújt, nehogy m{snap kelljen tüzet gyújtania; egy m{sik asszony nem volt hajlandó olyasvalaki ut{n inni, aki előzőleg disznóhúst fogyasztott; a ritu{lis v{g{s törvényeihez való ragaszkod{s sokakat juttatott m{gly{ra. Igaz, nem mindenkit büntettek hal{llal. Az új hitét megtagadó conversó-t olykor csak bizonyos ideig – nemegyszer életfogytiglan – tartó börtönre ítélték, ha azonban gazdag volt, az ítéletet bírs{gg{ lehetett enyhíteni. [m legal{bb egy éven {t – olykor pedig élete végéig – két s{rga kereszttel ell{tott zs{kv{szon ruh{t kellett viselnie, és ha ezt az ítéletet megszegte, visszaesőnek (relapso) minősítették, és elégették. Emellett kötelessége volt, hogy inform{ciót szolg{ltasson az inkvizíciónak, s ha ezt elmulasztotta, „egyh{z elleni l{zadónak” bélyegezték, és elégették. Az ilyen emberekre pozitív és negatív büntetések sora nehezedett: ki voltak z{rva minden javadalomból és hivatalból egészen a v{rosi kiki{ltóig, nem működhettek orvosként, ügyvédként vagy jegyzőként, nem viselhettek fegyvert, nem vehettek {t pénzt vagy {rut, nem lehettek kőfaragók, nem tarthattak fenn fogadót vagy kocsm{t, nem lovagolhattak, nem közlekedhettek szekéren vagy hintón, nem viselhettek aranyat,

ezüstöt, igazgyöngyöt vagy ak{rmilyen ékszert, tov{bb{ selymet és brok{tot, és nem növeszthettek szak{llt.144 Mindezek a tilalmak az illető gyermekeire is vonatkoztak, le{nyokra az első nemzedékig, fiúkra a m{sodikig.145 A könyörtelen üldözést, amely valamennyi spanyol közösségre kiterjedt, tizenkét éven {t fenntartotta az eredeti lendület. A szenvedés és az emberi veszteség el borzasztó volt, de az eredmények csak arra szolg{ltak, hogy a hatós{gok még ink{bb tiszt{ba jöjjenek a „zsidókérdés” nagy horderejével. Az időszak egybeesett a régi granadai mór kir{lys{g meghódít{s{nak végső szakasz{val; a katolikus kir{lyok (reyes católicos) 1492. janu{r 2-{n vonultak be diadalmasan az elesett v{rosba. Az összeoml{s muszlim és tov{bbi zsidó közösségekkel gyarapította a spanyol {llamot. A nyílt vagy titkos zsidókkal való lesz{mol{s mostanra a korm{ny egyik fő tevékenysége lett. A börtönök megteltek; tízezrek voltak h{zi őrizetben, és nemegyszer éheztek. Mivel a katolikus kir{lyok m{r nem bíztak benne, hogy a conversó-k és a zsidók között az inkvizíciós nyomoz{s hagyom{nyos módszereivel kiküszöbölhető az érintkezés, és zs{km{nyra éhes követőik is erre bujtogatt{k őket, Ferdin{nd és Izabella egyszeri, hatalmas lépésre sz{nta el mag{t a „végső megold{s” érdekében. M{rcius 31-én al{ írt{k, majd egy hónappal később kihirdették a kiűzetési rendeletet, amely kitiltott Spanyolorsz{gból minden zsidót, aki megtagadta az azonnali {ttérést. A kir{lys{gban ekkor még mintegy kétsz{zezer zsidó élt. Jól jelzi a zsidó közösség demoraliz{lt {llapot{t, de egyszersmind Spanyolorsz{ghoz való, a körülményekkel dacoló ragaszkod{sukat is – elvégre a múltban itt élvezték a legnagyobb kényelmet és biztons{got –, hogy igen nagy sz{mban, a főrabbival és a legelőkelőbb csal{dok zömével az élen, v{llalt{k a keresztséget. Mintegy sz{zezren lépték {t a hat{rt Portug{lia felé, ahonnan négy évvel később majd ugyancsak kiűzik őket. Mintegy ötvenezren a szorosokon {t Afrik{ba vagy úgyszintén hajón Törökorsz{gba vették útjukat. 1492. július végére a kiűzetés maradéktalanul megvalósult. A spanyol zsidós{g megsemmisítése volt a Kr. u. 2. sz{zad közepe óta a zsidó történelem legjelentősebb eseménye. Spanyolorsz{gban m{r a korai klasszikus időktől, sőt tal{n Salamon uralkod{s{tól fogva éltek zsidók, és a közösség hat{rozott von{sokat öltött fel. A sötét sz{zadokban és a korai középkorban a szétszóródott zsidók két fő csoportra tagolódtak: azokra, akik a babilóniai akadémi{kkal tartott{k a kapcsolatot, és azokra, akik Palesztin{hoz kötődtek. Két ilyen közös-

ség élt Maimonidész Fuszt{tj{ban, egy-egy zsinagóg{val (és volt egy harmadik zsinagóga is, a karait{k sz{m{ra). A 14. sz{zadtól kezdve azonban pontosabb, ha spanyol vagy szef{rd zsidókról – a név Spanyolorsz{g régi elnevezésének eltorzított alakja – és a Rajna-vidékről kisug{rzó asken{zi vagy német zsidós{gról beszélünk. 146 A szef{rdok megteremtették a maguk saj{tos judeo-spanyol nyelvét, a ladinót vagy judezmót, amelyet valaha – ellentétben a modern (eredetileg asken{zi) héber folyóír{ssal – rabbinikus folyóír{ssal írtak. Tanult, irodalombar{t, gazdag, sz{rmaz{sukra roppant büszke, vil{gi dolgokban j{ratos, gyakran élvezetkedvelő és vall{si szempontból nem túl szigorú emberek voltak, akik Joszéf K{ró liber{lis jogalkot{s{t követték. Hídfő{ll{sként képviselték a latin vil{got az arab kultúr{ban és megfordítva, s egyszersmind közvetítői voltak a klasszikus tudom{nynak és filozófi{nak. A szef{rdok magas fokon értettek a nemesfémek és kövek megmunk{l{s{hoz, élen j{rtak a matematik{ban, valamint a precíziós műszerek, pontos térképek és navig{ciós t{bl{zatok elő{llít{s{ban. Most pedig ez a népes és tehetséges közösség szétszóródott a Földközi-tenger partvidékén és a muszlim vil{gban, a m{sodik, Portug{li{ból elűzött szef{rd diaszpóra pedig Franciaorsz{gba és Északnyugat-Európ{ba menekült. Sokan {ttértek a keresztény hitre, s keresztényként hagytak nyomot maguk ut{n. Kolumbusz Kristóf péld{ul a törvény értelmében genovai volt, de nem írt olaszul, és meglehet, hogy egy zsidó sz{rmaz{sú spanyol csal{dnak volt a fia; a Colón név gyakorinak sz{mított az It{li{ban élő zsidók körében. Kolumbusz mindenesetre kérkedett D{vid kir{lyig nyúló sz{rmaz{s{val, kedvelte a zsidók és a marranó-k t{rsas{g{t, erősen hatottak r{ a zsidó babon{k, és p{rtfogói az aragóniai udvarn{l főként az új keresztények közül kerültek ki. Az Abraham Zacuto {ltal készített t{bl{zatokat és a Joszéf Vecinho {ltal tökéletesített műszereket haszn{lta. Még a tolm{csa, Luis de Torres is zsidó volt, b{r közvetlenül az Amerik{ba való indul{s előtt kikeresztelkedett. Ekként a zsidók, miut{n Spanyolorsz{got az óvil{gban elveszítették, az új vil{gban közreműködtek újbóli megteremtésében.147 Eljutottak a szef{rdok Franciaorsz{gba is, és ottani hat{sukra jó példa annak a Michel de Montaigne-nek pallérozott tündöklése, akinek édesanyja, Antoinette Louppes spanyol zsidóknak volt a közvetlen lesz{rmazottja.148 Amit Spanyolorsz{g eldobott mag{tól, azon m{sok gazdagodtak. A szef{rd diaszpóra hosszú t{von igen erős alkotói képességekről tett bizonys{got, és a zsidós{g fejlődésében döntő jelentőségű szerepet j{tszott; noha annak idején a maguk sors{t elemi erejű katasztrófaként élték meg.

És ez a katasztrófa kor{ntsem volt egyedül{lló. Az európai középkor végén – mivelhogy a zsidó középkor egészen a 18. sz{zad utolsó évtizedeiig tartott – a zsidók, legal{bbis {tmenetileg, nem voltak többé fontos résztvevői az európai gazdas{gi és kultur{lis életnek. Nélkülözhetővé v{ltak, és ennek következtében kiutasított{k őket. A spanyolorsz{gi kiűzetést megelőzték m{r Németorsz{gban és It{li{ban is. Bécsből és Linzből 1421-ben, Kölnből 1424-ben, Augsburgból 1439-ben, Bajororsz{gból 1442-ben (majd 1450-ben újólag) és a morva kir{lyi v{rosokból 1454-ben űzték ki őket; Perugi{ból 1485-ben, Vicenz{ból 1486-ban, P{rm{ból 1488-ban, Mil{nóból és Luce{ból 1489ben, Firenzéből, valamint egész Toscan{ból a filoszemita Medicik uralm{nak vége ut{n, 1494-ben kellett t{vozniuk, az évtized végén pedig a navarrai kir{lys{g is csatlakozott a sorhoz. Mivel a menekültek elözönlötték az olyan v{rosokat, amelyekben m{r úgyis több zsidó élt, mint amennyi uralkodóiknak imm{r kedvükre volt, az egyik kiűzetés a m{sikhoz vezetett. It{li{ban a 15. sz{zad végén a zsidók egyedüli szerepköre a z{logkölcsönzés, illetve a szegényeknek folyósított kis összegű kölcsönzés volt. Még az elmaradott Róm{ban is egyre csökkent a zsidó bank{rok jelentősége.149 Mihelyt a keresztény bank{rok és kézművesek céhei kellően megerősödtek, kieszközölték a zsidók elűzetését. It{li{ban, Provence-ban és Németorsz{gban 1500-ra a zsidókat lényegében elt{volított{k a nagybani kereskedelemből és iparból. Ezért a kevésbé fejlett keleti területekre vonultak, először Ausztri{ba, Csehorsz{gba, Morvaorsz{gba, Szilézi{ba, majd tov{bb Lengyelorsz{gba, Varsóba és Krakkóba, Lvovba, Breszt-Litovszkba, és még tov{bb Litv{ni{ba. Az asken{zi zsidós{g demogr{fiai tengelye több sz{z mérfölddel eltolódott, Kelet-Közép- és Kelet-Európa ir{ny{ba. A terep itt sem volt békés; Lengyelorsz{gban 1348-49-ben, 1407-ben és 1494-ben voltak zsidóellenes zavarg{sok, és 1495-ben a zsidókat mind Krakkóból, mind Litv{ni{ból kiűzték. Mivel azonban Keleten nagyobb szükség volt a zsidókra, sikerült megkapaszkodniuk; 1500-ra Lengyelorsz{got tekintették a zsidók szempontj{ból a legbiztons{gosabb kelet-európai orsz{gnak, és hamarosan ez lett az asken{zik első sz{mú otthona. Azt hihetnénk: az európai zsidós{g degrad{lód{s a és elszegényedése, valamint az a tény, hogy a középkor végére a gazdas{ghoz és a kultúr{hoz való hozz{j{rul{suk margin{liss{ v{lt, kikezdhette vagy éppen lerombolhatta volna a gyűlölet köréjük vont falait. Ez azonban nem így történt. Az irracion{lis magatart{s m{s form{ihoz hasonlóan az antiszemitizmus sem reag{lt a gazdas{g törvényeire, ellenkezőleg:

mint valamilyen zavart működésű szervezet, kitermelte önmaga új mut{cióit. Különösen Németorsz{gban fejlesztette ki a maga saj{tos, visszataszító ikonogr{fi{j{t – ekkor keletkezett a Judensau fogalma is. A középkori szellemiség kedvét lelte benne, hogy a vil{gmindenség valamennyi aspektus{t képpé reduk{lja. A kereszténység és a judaizmus közötti konfliktus része volt az élet ama hatalmas panor{m{j{nak, amely péld{ul a katedr{lisok falait el{rasztotta. A szobr{szok azonban az életet csakis teológiai fogalmak szerint mint{zt{k meg. A legkedvesebb, gyakran megdöbbentő finoms{ggal bemutatott képi p{ros a diadalmas templomot és a gy{szoló zsinagóg{t {br{zolta. A középkori szobr{sz nem foglalkozott antiszemita tém{kkal; soha nem mutatta be a zsidót mint uzsor{st, mint démoni kútmérgezőt, mint keresztény ifjak gyilkos{t vagy mint a szent ostya kínzój{t. Voltak azonban m{s képek is, amelyeket a képzőművészek a zsidók {br{zol{s{ra haszn{ltak: az aranyborjú, a bagoly, a skorpió. Németorsz{gban pedig a középkor vége felé új kép is megjelent: az anyadisznó. A motívum eredetileg nem sz{mított polemikusnak, de fokozatosan jelképe lett minden tiszt{talan személynek: bűnösöknek, eretnekeknek, és mindenekelőtt a zsidóknak. 150 Haszn{lata szinte kiz{rólagosan a német kultúra {ltal befoly{solt területekre korl{tozódott, ezeken azonban a zsidók leggyakoribb képi {br{zol{sa lett – egyike a legerőteljesebb és legtartósabb sértő sztereotípi{knak, amely visszataszító alakzatok végtelen sk{l{j{ban öltött testet. 151 Az {br{zol{sokon a zsidók im{dt{k a disznót, szopt{k a csecsét, {tölelték h{tsó fert{ly{t, felfalt{k az ürülékét. A jelkép v{ltozatos alkalmaz{si lehetőségeket nyújtott a népi művészet durv{bb fajt{inak; olyan célt{bl{t kín{lt, amellyel kapcsolatban az illendőség és a jó ízlés szok{sos szab{lyai érvényüket vesztik, és a legnyersebb tr{g{rs{g nemcsak hogy elfogadható, de éppenséggel érdemszerzőnek minősül. Valóban úgy tetszik: a kép otromba illetlensége a fő oka hatsz{z esztendős népszerűségének. A könyvnyomtat{s feltal{l{sa ut{n az {br{zol{s gyorsan terjedt, és Németorsz{g-szerte mindenütt feltűnt, mégpedig nemcsak könyvekben, hanem sz{mtalan nyomaton, metszeten, olajfestményen és akvarellen, sétabotok fogantyúin, fajansz- és porcel{nt{rgyakon. Vég nélküli ismétlődése hozz{j{rult egy olyan folyamathoz, amelyre Németorsz{gban nagy és tragikus szerep v{rt: a zsidók dehumaniz{l{s{hoz. Ekkorra m{r gyökeret vert az elmélet, miszerint a zsidó ismeri az igazs{got, csak nem hajlandó elfogadni, mert ink{bb a sötétség erőivel működik együtt; ezért nem is lehet olyan értelemben emberi lény, mint a keresztények. A zsidónak a Judensau-val való ter-

mészetellenes és nem emberi kapcsolata mostantól fogva egyre mélyebben rögzítette ezt az elméletet a német nép gondolkod{s{ban. Ha pedig a személyek egy bizonyos csoportja nem emberi, akkor ki is lehet rekeszteni a t{rsadalomból – aminthogy ez m{r folyamatban is volt. A gyűlölet falai nemhogy eltűntek volna: éppenséggel most v{ltak valós{goss{ – akkor, amikor Európ{ban megjelent a gettó.

NEGYEDIK RÉSZ – A GETTÓ
Ibn Verga és a zsidógyűlölet öröksége – Velence, az első gettó színhelye – A zsidók mint vit{zó felek és mint rabszolg{k – A renesz{nsz, a reform{ció és a zsidók – A zsidók mozg{sa és a v{llalkoz{sok kiterjesztése – A pénz racionaliz{l{sa – A zsidók Kelet-Európ{ban – Hogyan fizetett a harmincéves h{ború? – Az udvari zsidó felemelkedése és buk{sa – Az 1648-as katasztrófa és következményei – A Luria-féle kabbala és a demokratikus miszticizmus – A m{gia és a Messi{s – S{bb{t{j Cvi, G{zai N{t{n és az ozmotikus gnoszticizmus – J{kov Frank mint az ökuméne képviselője – Manasszé ben Jiszr{él és a zsidók visszatérése Angli{ba – Zsidók New Yorkban – Új jelenség: az amerikai zsidós{g – A zsidók és a kapitalizmus kibontakoz{sa – Racionalizmus és racionalizmusellenesség a gettóban: Rossi és K{ró – Spinoza, a panteizmus és az ateizmus A 18. sz{zadi zsidó pietizmus: a B{’{l Sém Tóv és a h{szid-ok – A vilnai g{on és az érdem szerinti üldözés – Mendelssohn és a zsidó felvil{gosod{s – A zsidók megreform{l{sa és a modern antiszemitizmus megszületése A nagy szef{rd diaszpóra, amely Spanyolorsz{gból 1492-ben, Portug{li{ból 1497-ben indult meg, mindenütt mozg{sba hozta a zsidókat, mivel a menekültek tömeges érkezése {ltal{ban tov{bbi kiűzetésekhez vezetett. Sok, a nyomor küszöbén {lló zsidó, akit nem engedtek be olyan v{rosokba, ahonnan a zsidókat m{r elűzték, h{zalónak {llt. Nem véletlen, hogy a bolygó zsidó legend{ja ebben az időben nyerte el a maga kiérlelt form{j{t. A történet a zsidóról, aki a via doloros{-n megütötte Krisztust, és arra ítéltetett, hogy v{ndorként j{rja a vil{got egészen Krisztus m{sodik eljöveteléig, először 1223-ban, egy bolognai krónik{ban tűnt fel, öt évvel később pedig Wendoveri Roger jegyezte le Flowers of History című művében. A bolygó zsidó azonban csak a 16. sz{zad első évtizedeiben kapta az Ahasvérus nevet, s ekkor lett belőle a zsidó h{zaló öreg, szak{llas, rongyos és szomorú archetípusa, akinek megjelenése mindig szerencsétlenséget jövendöl.1 A schleswigi püspök azt {llította, hogy 1542-ben egy hamburgi templomban tal{lkozott vele, és miut{n a sz{z-egynéh{ny népmesei v{ltozat nyomtat{sban is napvil{got l{tott, Ahasvérus egyre többször bukkant fel; így 1603-ban Lübeckben, 1604-ben P{rizsban, 1640-ben Brüszszelben, 1642-ben Lipcsében, 1721-ben Münchenben, 1818-ban pedig Londonban. Alakja körül terjedelmes irodalom bontakozott ki. Természetesen sz{mtalan valós{gos v{ndorló zsidó is akadt: a renesz{nsz és az ut{na következő korszakok zsidó nyomorús{g{hoz tartozott, hogy [brah{mhoz hasonlóan, sokan ismét „idegenek és jövevények” lettek.

Ilyen bolygó zsidó volt Salamon Ibn Verga is (1450 körül – 1525 körül), aki M{lag{ban született, majd kiűzték Spanyolorsz{gból és később Portug{li{ból is, mígnem 1506-ban It{li{ba menekült, és ott élt v{ndoréletet. Nem tudjuk, hogy végül letelepedett-e valahol; az bizonyos, hogy egy ideig Róm{ban élt, ahol könyvet írt Sévet Jehuda, azaz Júda jogara címen; ebben feltette a kérdést: miért gyűlölik az emberek a zsidókat? A tanulm{nyt némi joggal tekinthetjük úgy, mint a zsidó történelemmel foglalkozó első művet Josephus A zsidók története című, ezernégysz{z évvel kor{bbi műve óta, mivel Ibn Verga nem kevesebb, mint hatvannégy zsidóüldözésről ad sz{mot benne. Könyve mindenesetre az első, b{r még halov{ny jele a zsidó történelmi tudat újj{éledésének. Hogy milyen sz{nalmas volt a zsidók helyzete a keresztény Európ{ban, jelzi, hogy Ibn Verg{nak életében nem sikerült kiadatnia a könyvét, s az először csak 1554-ben jelent meg nyomtat{sban, mégpedig Törökorsz{gban. Ettől függetlenül Ibn Verga a renesz{nsz embere volt, független szellem, szkeptikus racionalista, aki igen kritikusan közeledett a Talmudhoz, kigúnyolta Maimonidészt, parodiz{lta Júda h{Lévi nézeteit. Forma gyan{nt a fiktív dialógusokat v{lasztotta, és a zsidó tudom{nyoss{g jelentős részét nevetség t{rgy{v{ tette. Úgy vélte: ha a zsidókat eltiporj{k, erről jórészt ők maguk tehetnek. Büszkék, de ugyanakkor túl passzívak, és túl sokat bíznak Istenre; reménykedésükben és túlzott engedelmességükben elhanyagolj{k mind a politikai, mind a katonai tudom{nyokat, és ezért „kétszeresen is meztelenek”. Sem a zsidók, sem a keresztények nem veszik tudom{sul, hogy esetükben egym{ssal vetélkedő vall{sokról van szó, és mindkettő elnézi a babon{kat és a legend{kat. Ha a keresztények intoler{nsok, a zsidók viszont minden hat{s elől elz{rkóznak. Ibn Verga r{mutatott, hogy „a spanyol és a francia kir{ly, a nemesség, a tanult és méltós{gteljes emberek {ltal{ban bar{ti érzülettel viseltetnek a zsidók ir{nt”, s az előítéletek főként a tudatlan és tanulatlan szegényektől sz{rmaznak. Egy bölcs ember sz{j{ba a következő szavakat adja: „Soha nem l{ttam még értelmes embert, aki gyűlölné a zsidókat, és nem is gyűlöli őket senki a köznépen kívül. Ennek megvan az oka: a zsidó fennhéj{zó és uralkodni v{gyó; az ember el sem hinné róluk, hogy sz{műzöttek és rabszolg{k, akik egyik néptől a m{sikhoz sodródnak – ellenkezőleg, uraknak és gazd{knak akarnak l{tszani, s ezért a tömegek irigylik őket.”2 Miért nem prób{lj{k meg maguk a zsidók, hogy szerényebb, al{zatosabb viselkedéssel, valamint a vall{si tolerancia és megértés hirdetésével leszereljék az előítéleteket?3

Ibn Verga héberül írt, és szavait nyilv{nvalóan egy művelt zsidó olvasói rétegnek sz{nta, olyanoknak, akik felismerik bír{lata jogosults{g{t; ezért mi sem vehetjük semmibe v{djait. Mindazon{ltal a rendelkezésünkre {lló bizonyítékok nem arra vallanak, hogy a zsidókat erőszakos pöffeszkedésük miatt érték volna t{mad{sok. A bajok leggyakrabban abból eredtek, hogy valamely v{rosba nagyobb sz{mban érkeztek idegen zsidók, akik a m{r ott lakó zsidós{g létsz{m{t a kritikus szint fölé duzzasztott{k. M{r kor{bban is ellen{ll{sba ütköztek péld{ul Velencében, amely a 10. sz{zad óta jelentős kereskedő{llam volt, és ahol a zsidó jelenlét szinte természetesnek tűnt. A 13. sz{zadban Spinalunga szigetére, a Giudecc{ra korl{tozt{k letelepedésüket; m{skor arra kényszerítették őket, hogy a sz{razföldön, Mestrében éljenek; emellett kör alakú s{rga bélyeget, majd s{rga, még később vörös kalapot kellett viselniük. Ennek ellenére a v{rosban mindig éltek zsidók, és boldogultak is. Jelentős mértékben gyarapított{k a velencei gazdags{got, nem utolsósorban a r{juk kirótt különleges adók révén. Kiv{lts{glevelük is volt, a condotta, amelyet több ízben megújítottak. 1509 m{jus{ban a cambrai-i liga erői Agnadellón{l megverték a velencei hadsereget, aminek következtében a lakoss{g p{nikszerűen menekült a terra firm{-ról a nagyobb szigetekre. A menekülők között volt több mint ötezer zsidó is, akik közül sokan Spanyolorsz{gból és Portug{li{ból v{ndoroltak be. Két évvel később, szerzetesi prédik{ciók hat{s{ra, kamp{ny kezdődött kiutasít{suk érdekében, amely 1515-16-ban érte el csúcspontj{t; ekkor az {llam rendeletet hozott, amelynek értelmében az egész zsidó közösségnek a v{ros egy elkülönített negyedébe kellett költöznie. A kiv{lasztott hely egy ghetto nuovóként ismert kor{bbi {gyúöntöde volt, a központi szigeteknek azon a részén, amely a Piazza San Marcótól a legmesszebbre esett. Az új öntődét csatorn{kkal szigetté alakított{k, magas falakkal vették körül, a v{rosra néző ablakokat befalazt{k, és fel{llítottak két kaput, amelyekre két-két keresztény őr ügyelt; hat tov{bbi őr két őrb{rk{n cirk{lt a sziget körül, és mind a tízüket a zsidó közösségnek kellett fizetnie, mint ahogy mag{t a telket is nekik kellett örök bérletbe venniük; a bérleti díj meg{llapít{s{n{l a szok{sos {rat annak egyharmad{val toldott{k meg.4 A külön zsidó negyed fogalma nem volt új; az ókorba nyúlt vissza. A fontosabb iszl{m nagyv{rosok zömében is volt zsidó negyed. A sötét sz{zadok Európ{j{ban gyakran éppen a zsidók szabt{k letelepedésük feltételéül, hogy magas fallal körülvett és szegreg{lt területre

költözhessenek. A velencei javaslat ellen azonban hevesen tiltakoztak, mert az egyértelműen arra ir{nyult, hogy a zsidók jelenlétéből a v{ros a lehető legnagyobb gazdas{gi hasznot húzza (ideértve a különleges adókat is), ugyanakkor azonban gondoskodjon róla, hogy a zsidóknak a lehető legkevesebb kapcsolata legyen a lakoss{g többi részével. Az elképzelés az volt, hogy napközben, de a v{rostól kényelmetlen t{vols{gban bonyolíts{k üzleteiket, éjszak{ra pedig be legyenek z{rva. Velence azonban ragaszkodott a tervhez, és való igaz, hogy minden bizonnyal ez a rendszer akad{lyozta meg a zsidós{g teljes kiűzetésére vonatkozó későbbi javaslatok elfogad{s{t. Az eredeti ghetto nuovó-ban főleg német sz{rmaz{sú it{liai zsidók éltek. 1541-ben levantei zsidókat költöztettek a közeli régi öntöde területére, azaz a ghetto vecchió-ba. Végül 1633-ban a területet tov{bb bővítették a ghetto novissimó-val, amelyet nyugatról jött zsidóknak sz{ntak. 5 Ebben az időben (1632ben) 2.412 zsidó élt a gettóban, miközben Velence összlakoss{ga elérte a 98.244 főt. Az 1633-ban a gettóhoz csatolt tov{bbi területnek köszönhetően 1655-re a zsidók létsz{ma m{r közel ötezerre emelkedett. 6 Elz{rt és bekerített lakóterületükért a zsidók nem csup{n a mindenkire kötelező adókat s v{mokat fizették, hanem évi tízezer duk{tos különadót is leróttak, emellett, a gettó első sz{zad{ban, még legal{bb hatvanezer duk{tnyi egyéb sarcot is r{juk terheltek, úgyhogy a v{rosi kincst{rat összesen nem kevesebb, mint kétsz{zötvenezer duk{ttal gyarapított{k.7 Miért vetették al{ magukat a zsidók ily türelmesen az elnyom{snak? Szimh{ Luzzatto (1583-1663), aki rabbiként ötvenhét éven {t szolg{lta a közösséget, a velencei zsidókról írott könyvében azt fejtegeti, hogy a zsidó passzivit{s, amely Ibn Verg{t annyira ingerelte, a hitből fakad: „Mert azt hiszik, hogy minden r{juk vonatkozó felismerhető v{ltoz{s (<) nem emberi igyekezetből, hanem magasabb okból ered.”8 Sok akkori zsidót felzaklatott a tény, hogy a népes és kor{bban oly jómódú és nagy hatalmú spanyolorsz{gi közösség a legkisebb ellen{ll{st sem tanúsította könyörtelen kiűzetésével szemben. Egyesek r{mutattak, mennyire m{s volt az ókori zsidó harciass{g, és feltették a kérdést: miért nem hasonlítanak m{r a zsidók ösükre, Mordech{jra (M{rdokeus). Eszter könyvéből idéztek: „És a kir{ly minden szolg{i, akik a kir{ly kapuj{ban val{nak, térdet hajtottak és leborultak H{m{n előtt; (<) de M{rdokeus nem hajtott térdet és nem borult le.”9 Ugyanez a szöveg azonban, amely a régi időktől mindm{ig olyan kedves a zsidóknak, ellenkező értelmű útmutat{st is adott. Eszter, M{rdokeus tan{cs{ra, ugyeb{r eltitkolta zsidó sz{rmaz{s{t;

amint arra sok marrano is r{mutatott, „nem mond{ meg sem sz{rmaz{s{t, sem nemzetségét”. A rejtőzködő, a titkos zsidó, ak{rcsak a paszszív, egyidős a Bibli{val. Azt{n ott volt N{{m{n is, aki „meghajolt Rimmon h{z{ban”. A zsidók azonban azt is tudt{k, hogy Eszter könyve figyelmeztetést foglal mag{ban, hiszen a gonosz H{m{n azt javasolta Ahasvérus kir{lynak, hogy ölessen le minden zsidót. Joszéf ibn Jahja rabbi az Eszter könyvéhez írott és 1538-ban Bologn{ban kiadott komment{rj{ban r{mutatott, hogy H{m{n okoskod{sa, miszerint a zsidók, „akik elszórva és elkülönítve (élnek) a népek között”, nem képesek ellen{ll{sra, a korabeli zsidókra is éppúgy alkalmazható.10 Az igazs{g az, hogy a zsidó közösségek belenyugodtak az elnyom{sba és a m{sodoszt{lyú besorol{sba, feltéve, hogy helyzetüket pontos szab{lyok rögzítik, és ezek a szab{lyok nincsenek kitéve figyelmeztetés nélküli, szüntelen és önkényes v{ltoztat{soknak; a legjobban ugyanis a bizonytalans{got gyűlölték. A gettó biztons{got, sőt egyfajta kényelmet is nyújtott, és a zsidók koncentr{l{s{val és elkülönítésével egyszersmind a törvény tiszteletét is megkönnyítette. Ha a szegreg{ció, úgy, ahogyan azt az egyh{z követelte, megvédte a keresztényeket a k{ros zsidó kapcsolatoktól, éppúgy védte a zsidókat is a vil{gi hat{soktól. Joszéf K{ró (1488-1575) törvénykönyve, amely ortodox zsidók sz{mos nemzedéke szemében az ir{nyadó h{l{chikus szöveget jelentette, mintha egyenesen azt az önmagukba való z{rkóz{st és befelé fordul{st akarta volna kielégíteni, amelyet a gettó kitermelt mag{ból. A gettón belül a zsidók b{r elkülönült, de intenzív kultur{lis életet élhettek; ugyanakkor azonban sz{mos felekezetközi kapcsolatra is sor került. A gettó keletkezésével nagyj{ból egy időben Daniel Bomberg keresztény nyomd{sz héber nyelvű nyomd{t nyitott Velencében; keresztények, zsidók és konvertit{k 1520 és 1523 kőzött együttműködtek a két Talmud csod{latos kiad{s{ban, amelynek oldalsz{moz{sa mind a mai napig ir{nyadó. A zsidó szedők és korrektorok felmentést kaptak a s{rga kalap viselése alól. Később tov{bbi héber nyomd{k is létesültek, amelyek nemcsak vall{si klasszikusokat, hanem egykorú zsidó műveket is megjelentettek. K{ró nagy törvénykönyvének népszerű tömörítését, a Sulch{n Aruch-ot Velencében adt{k ki, és 1574-ben ugyanott zsebkönyv form{tumban is megjelent, hogy, mint azt a címoldal tudatja, „ki-ki kebelében is hordhassa, és pihenés vagy utaz{s közben b{rmikor és b{rhol elővehesse”.11

A velencei közösség az {llam követelései ellenére is vir{gzott. A közösséget h{rom nemzet alkotta: a Spanyolorsz{gból érkezett ponentinusok (nyugatiak), a levantinusok (keletiek), akik török alattvalók voltak, és a nazione tedesca, azaz a német eredetű zsidók – ez volt a legrégebbi, a legnagyobb és a legkevésbé módos réteg. Az itt élő zsidók olaszul is beszéltek, és csak ők foglalkozhattak pénzkölcsönzéssel; velencei {llampolg{rs{got azonban; nem kaptak. A törvény még a 18. sz{zad végén is leszögezte, hogy „Velence és az {llam zsidói vagy b{rmilyen m{s zsidó nem igényelhetik és nem élvezhetik az {llampolg{rs{ggal j{ró jogokat”.12 Shakespeare a valós{ghoz híven j{rt el, amikor ezt a tényt A velencei kalm{r-ban meg{llapította; mint ahogy jogosan mondatta Jessic{val azt is, hogy apja, Shylock h{za tele van kincsekkel. A sikeres zsidó pénzkölcsönzők gyakran jelentős mennyiségben halmoztak fel kiv{ltatlan z{logt{rgyakat, főleg ékszereket. A velenceiek éppen azért hozt{k a helyi fényűzési törvényeket, hogy a zsidók ne viselhessék az ilyen zs{km{nyt; sőt maguk a zsidók is alkottak ilyen fényűzési tilalmakat, hogy „elh{ríts{k a szemüket rajtuk legeltető keresztények irigységét és gyűlöletét”.13 A szigorú ruh{zkod{si előír{sok ellenére a velencei gettó élete nem nélkülözte a vid{ms{got. Egy kort{rs így írta le a Tóraad{s ünnepének (Szimh{l Tor{) szertart{sait:
Ma este félig karnev{li ünnepséget tartanak. Sok hajadon és fiatalasszony {larcot ölt, nehogy r{juk ismerjenek, és így l{togatj{k sorra a zsinagóg{kat; ebben az időszakban ott tolonganak körülöttük a kív{ncsiskodó keresztény hölgyek és urak is. (<) Mindenféle nemzet jelen van: spanyolok, levanteiek, portug{lok, németek, görögök, olaszok és m{sok, és mindegyik a maga szok{sai szerint énekel. Mivel hangszereket nem haszn{lnak, egyesek tapsolnak a fejük fölött, m{sok a combjukat csapkodj{k, ismét m{sok az ujjaikkal ut{nozz{k a kasztanyett{t, vagy zekéjükön kapar{szva git{roz{st mímelnek. Egyszóval a zajokkal, az ugr{ndoz{ssal, a t{nccal, az arc, a sz{j, a kar és a többi testrész különös mozgat{s{val úgy tesznek, mintha karnev{lon bolondozn{nak.14

A hangszerek hi{ny{nak egyedül a rabbik tiltakoz{sa volt az oka. Közülük sokan mindenfajta zenét elutasítottak, arra hivatkozva, hogy zenélés közben a túls{gig kell ismételni az im{k megszentelt szavait és különösen Isten nevét; mint nem valami meggyőzően hangoztatt{k, az együgyűek mindebből azt hihetik, hogy két vagy több isten is van. (A 16. és 17. sz{zadi Angli{ban a purit{nok hasonló érvekkel küzdöttek a polifon zene ellen, és azt követelték, hogy az ima minden egyes szótagj{nak csak egyetlen hangjegy feleljen meg.) Az

Ancona melletti Senigalli{ban fennmaradt egy feljegyzés, amely szerint a helyi rabbi és Mordech{j della Rocca, a maestro di cappella között par{zs veszekedés tört ki: a rabbi a Talmudból és kabbalista forr{sokból merített hosszadalmas idézetekre t{maszkodva azt {llította, hogy a zene egyedüli rendeltetése a szöveg értelmének ki domborít{sa, és minden egyéb „puszta bohóckod{s”.15 Mindazon{ltal a 17. sz{zad elején a velencei gettóban m{r zeneakadémia működött. Cecil Rothnak a renesz{nsz kori velencei zsidós{gról írott tanulm{nyai azt bizonyítj{k, hogy a rigorist{k sűrűn panaszkodtak mind a gettóbeli élet fényűzése és vil{giass{ga miatt, mind pedig azért, mert a gettó lakói szívesebben beszéltek olaszul, mint héberül, és azt követelték, hogy az im{kat is a helyi nyelven mondhass{k el. A zsidók színdarabokat, valamint matematikai, asztronómiai és közgazdas{gi műveket írtak – természetesen olaszul. Leleményes érvekkel {lltak elő annak érdekében, hogy s{bb{tkor gondol{ba sz{llhassanak.16 A gettón belül megvoltak a saj{t iskol{ik, de megengedett volt, hogy a zsidó di{kok orvosi tanulm{nyaikat a közeli Padov{ban végezzék, és ott nyerjenek oklevelet. Sok rabbi nem b{nta volna, ha a gettó falai még magasabbak. Való igaz: b{r a történelem elsősorban a zsidók és a külvil{g kapcsolataival foglalkozik, a zsidókat többnyire jobban foglalkoztatt{k a maguk néha meglehetősen viharos belügyei. A velencei gettó fel{llít{s{nak idején az it{liai zsidós{got felkavart{k a kísérletek, hogy felelősségre vonj{k a gazdag Immanuel ben Noé R{f{él da Nors{t, aki zsarnokként uralkodott a ferrarai közösségen, oldal{n idomított rabbij{val, David Piazzighettonéval, aki mindenben Norsa jav{ra ítélt. Norsa azt mondogatta: „Itt ülök a v{rosomban, a népemtől körülvéve, és akinek velem szemben b{rmilyen követelése van, az csak jöjjön ide, és itt fogjon perbe.” A kort{rsak szerint nemcsak a zsidók, hanem a keresztények is meghajoltak előtte. Viselt dolgaira akkor derült fény, amikor Abraham da Finzi a bolognai rabbinikus bírós{g elé idéztette, azzal a v{ddal, hogy becsapta őt ötezer arany forinttal, valamint egy rubinnal és egy smaragddal. Norsa fia, azt {llítva, hogy apja nincs a h{zban, nem volt hajlandó {tvenni az idézést, mondv{n: „Tűnj el innen, fresca di merda.” Nem volt szolg{latkészebb az idomított rabbi sem, aki így ki{ltott: „Mi dolgom veled, putto di Haman?” Az eset megj{rt vagy fél tucat rabbinikus bírós{got szerte It{li{ban, és b{r a legtöbbjük Norsa ellen foglalt {ll{st, volt egy rettenthetetlen bajnoka annak az Abraham Mintznek a személyében, akinek apja, Juda Mintz rabbi, negyvenhét éven {t {llt a padovai jesiva élén, és akiből később Mantova rabbija lett. Az ellenérdekű féltől érke-

ző leveleket és idézéseket összetépték; rabbikat fenyegettek pellengérrel, vagy azzal, hogy keresztény bírós{g elé cit{lj{k őket. A rabbik körüli csoportosul{sok egym{st v{dolt{k a m{sik csal{df{j{nak és műveltségének hi{nyoss{g{val; mindegyik a maga genealógi{j{val és tudom{nyos felkészültségével kérkedett, és a vit{t tov{bb élezte a szef{rdok és asken{ziak közötti villong{s. Mintz „sima szavú szef{rdnak” és „az ügy S{t{nj{nak” nevezte Abraham Cohen bolognai rabbit, mire Cohen így v{gott vissza: „Te kötekedő papoknak nevezed az őseimet. (<) Én büszke vagyok erre a névre (ti. a szef{rdra), mert mi, szef{rdok, köztük én magam is, szenteltük meg elsőnek, az egész vil{got megelőzve, az isteni nevet, és győztük le a legnagyobb kísértéseket. (<) Te mihaszna nyomorult vagy, hazug és csaló. (<) Ó, te tudatlan, ostoba, dőre, üresfejű bolond!” Kijelentette még, hogy Mintz vil{géletében rabl{sból és sikkaszt{sból élt, „és a vil{g egyik végétől a m{sikig úgy ismerik, mint gazembert és csalót”. Elhangzott az is, hogy Mintz csak azért követhette apj{t, mert jól tudott j{tszani a sóf{r-on. A végén m{r több mint ötven rabbi, köztük több külföldi is keveredett az ügybe, és Nors{nak engednie kellett. Az ellene felhozott v{dak elég sötéten hangzanak, de ne feledjük, hogy a fennmaradt besz{moló ellenséges rabbinikus forr{sokból ered. A két p{rthoz tartozó rabbikat emellett bonyolult h{zass{gi h{lózat fűzte össze, és a jogi-hittételi szempontokat nemzedékekre visszanyúló dinasztikus visz{lyok élezték tov{bb.17 A Norsa-ügy tükrében az it{liai zsidó közösségek életerős, önvédelemre kész és képes csoportok benyom{s{t keltik. A zsidók is, mint mindenki m{s, képességeikre hagyatkozva boldogultak, és a 16. sz{zadi It{li{ban kiemelkedő zsidó sikertörténetek is akadtak. Ott volt péld{ul az 1540-ben, Mantov{ban született zsidó polihisztor, Abraham Colorni, aki a ferrarai hercegek szolg{lat{ban b{mulatos mérnöki hírnevet vívott ki mag{nak. Leonardo da Vincihez hasonlóan az ő szakterülete is a katonai felszerelések tervezése volt; tervezett akn{kat, robbanószerkezeteket, pontonhidakat, összehajtható csónakokat és ostromlétr{kat, de erődöket is. Elő{llította a géppuska egy korai modelljét is: kétezer olyan szak{llas pusk{t gy{rtatott, amely egyetlen töltésre tíz lövést tudott leadni. Ugyanakkor jeles matematikus volt, csillag{szati t{bl{zatokat készített, és új, tükrös módszert tal{lt fel a t{vols{gok mérésére. Emellett b{mulatos szabadulóművész volt, írt a titkosír{sról, és elítélte a tenyérjósl{st, s nem utolsósorban híres bűvész is volt, különösen a k{rtyatrükkökben jeleskedett. Nem meglepő,

ha II. Rudolf, a m{gus-cs{sz{r is meghívta a maga k{pr{zatos fényű pr{gai udvar{ba.18 A sk{la m{sik végén azonban ott voltak azok a szerencsétlen zsidók, akik {ldozatul estek a keresztények és a törökök között a Földközi-tengeren és partvidékén dúló, kiterjedt, b{r meg-megszakadó h{borús{gnak, és akiket rabszolg{nak adtak el. A zsidók politik{ja az volt, hogy mindkét féllel {polj{k a jó viszonyt. Azokat a zsidókat, akik az 1490-es években Spanyolorsz{gból és Portug{li{ból menekültek, jól fogadt{k Konstantin{polyban, ők pedig viszonz{sul segédkezet nyújtottak a helyi fegyvergy{rt{s megszervezéséhez. Az újonnan érkezettek az ottom{n Szalonikiben m{r megtelepült zsidó közösséget erősítették, mígnem az a vil{g egyik legnagyobb közösségévé v{lt: 1553ban m{r több mint húszezer zsidó élt a v{rosban. Zsidó kereskedők működtek az egész Levante, valamint az Égei-tenger és az Adria vidékén, és voltak olyan időszakok, amikor a velencei zsidók, h{la balk{ni és még keletebbre terjedő összeköttetéseiknek, kezükben tartott{k a v{ros keleti kereskedelmének jelentős részét. Ugyanígy b{zisuk volt a zsidóknak m{s it{liai kikötőv{rosokban is, elsősorban Ancon{ban, Livornóban, N{polyban és Genov{ban, és ritka volt az olyan kereskedelmi hajó, amelynek az utasai között ne akadt volna zsidó üzletember. M{sfelől ezeket az utasokat különösen veszélyeztették az ottom{n és keresztény hadi- és kalózhajók. A zsidók mint foglyok különösen becsesek voltak, mivel elterjedt, nem is alaptalanul, a hit, hogy még ha ők maguk szegények is, valahol akad majd egy zsidó közösség, amelyet r{ lehet beszélni a kiv{lt{sukra. Ha egy zsidót keresztény hajón a törökök ejtettek fogs{gba, szabadul{s{t {ltal{ban Konstantin{polyból intézték; Velencében viszont a levantei és a portug{liai zsidó gyülekezetek külön szervezetet hoztak létre azoknak a zsidóknak a kiv{lt{s{ra, akiket a keresztények ejtettek foglyul török hajókon. A zsidó kereskedők minden {ru ut{n külön adót fizettek a szervezet t{mogat{s{ra; ez egyfajta biztosít{snak is minősülhetett, elvégre csupa lehetséges {ldozatról volt szó. A legfőbb ragadozók a johannita lovagok voltak, akik m{ltai b{zisukat a rabszolga-kereskedelem utolsó európai központj{v{ alakított{k. Ők mindig is rajta tartott{k a szemüket a zsidókon, és keresztény hajókról is elrabolt{k őket, azon az alapon, hogy ottom{n alattvalókról van szó. A lovagok rabszolg{knak való barakkokban tartott{k foglyaikat, és rendszeres időközönként eladt{k őket olyan spekul{nsoknak, akik a zsidókért a napi {rfolyamn{l többet is megadtak, mivel ők is abból indultak ki, hogy minden zsidó gazdag, és így joggal reménykedhetnek

a v{lts{gdíjban. A velencei zsidók {llandó ügynököt telepítettek M{lt{ra, aki figyelte, mikor érkeznek zsidó foglyok, és ha volt r{ pénz, gondoskodott szabadul{sukról. A keresztény tulajdonosok kihaszn{lt{k a zsidó segítő szolg{latot, és elképesztő {rakat kértek foglyaikért. Egy bizonyos Judah Surnago nevű hetvenöt éves zsidót meztelenül két hónapra egy pincébe z{rtak, úgy, hogy megvakult, és fel{llni sem bírt többé, tulajdonosa pedig kijelentette: sz{lanként tépi ki a szak{ll{t és a szempill{j{t, és l{ncra veri, ha a zsidó ügynök nem fizet érte kétsz{z duk{tot. Ezt a pénzt meg is kapta; de ugyanez az ügynök nem volt hajlandó hatsz{z duk{tot adni a rodoszi Aron Afi{ért, akivel szintén komiszul b{nt spekul{ns tulajdonosa az ügynök r{mutatott, hogy ha a szerencsétlen meghal a fogs{gban, a tulajdonos elveszíti tökéjét. Ez történt Joszéf Lévi esetében, akit tulajdonosa ütlegelt, hogy magasabb {rat kapjon érte, a fogoly azonban korb{csol{s közben meghalt.19 Ez a visszataszító üzletelés h{romsz{z éven {t folytatódott. 1663-ban Philip Skippon, Cromwell régi híve leír{st adott a m{ltai rabszolgabörtönről, és többek között ezt írta: „Zsidókat, mórokat és törököket tartanak itt mint rabszolg{kat, hogy azt{n a nyilv{nos piacon eladj{k őket. (<) A zsidókat a többiektől az különbözteti meg, hogy kalapjukon vagy sapk{jukon kis darab s{rga v{sznat viselnek. L{ttunk egy gazdag zsidót, akit egy évvel ezelőtt ejtettek foglyul, és aznap délelőtt adtak el a piacon négysz{z scudóért, amikor mi a börtönt fölkerestük. A velencei útlevéllel rendelkező zsidó, mag{t szabadnak képzelve, megütötte a kereskedőt, aki megv{s{rolta. Mire nyomban idehozt{k, szak{ll{t és haj{t lenyírt{k, l{b{t súlyos l{ncokba verték, és ötven botütést mértek r{.”20 Még 1768-ban is előfordult, hogy a londoni zsidó közösség nyolcvanfontnyi hozz{j{rul{st küldött egy sz{llítm{ny m{ltai zsidó fogoly kiv{lt{s{hoz, és tov{bbi harminc évbe tellett, amíg Napóleon véget vetett a m{ltai rabszolgakereskedésnek. A spanyolorsz{gi kiűzetést követő ottom{n kapcsolataik miatt a zsidókban sok olasz ellenséget l{tott; ez volt a j{rulékos oka a szegreg{ciós gettórendszer kiépítésének. A néphit szerint péld{ul a zsidók az 1565-ös nagy ostrom idején segíteni prób{ltak a törököknek M{lta bevételében. [m a 16. sz{zadi Európ{ban a zsidós{g sors{t érintő legfőbb tényező a reform{ció volt. Hosszú t{von a protestantizmus elterjedése igen nagy haszn{ra volt a zsidóknak, mivel megtörte a latin Európa monolitikus egységét; ettől fogva a keresztények m{r nem is törekedhettek arra, hogy olyan t{rsadalmat hozzanak létre, amely egyetlen vall{st követ. Ezzel megszűnt a zsidóknak mint az egyetlen nem

konformista csoportnak a hangsúlyos elszigeteltsége. Európa tekintélyes részében a reform{ció mag{val hozta a szerzeteseknek, a zsidók e leggyűlöltebb ellenségeinek buk{s{t, mint ahogy megszűntek az olyan intézmények is, mint a papi nőtlenség és a szerzetesi rendszer, amelyek nagy k{r{ra voltak a zsidó érdekeknek. A reform{ció, amely a renesz{nsz tudósainak munk{ss{g{ra épített, ismét felkeltette az érdeklődést a héber tanulm{nyok és különösen az Ótestamentum ir{nt. Sz{mos katolikus apologéta a zsidókat és még ink{bb a marranó-kat k{rhoztatta, amiért segítik és ösztönzik a protest{ns gondolkodókat. Maguk a zsidók is meséket terjesztettek arról, hogy egyes keresztény hatalmass{gok, még a spanyol kir{ly is marranó-któl sz{rmaznak, és titokban a keresztények buk{s{n munk{lkodnak; krónik{ik péld{ul a marrano tényezőnek tulajdonított{k a protestantizmus navarrai térhódít{s{t. [m nem sok bizonyíték szól amellett, hogy a reform{torokat az Ótestamentum ir{nti érdeklődésük zsidóp{rtiv{ is tette volna. Az olyan keresztény hebraist{k, mint Pico della Mirandola (1463-1494), Johannes Reuchlin (14551522), Sebastian Münster, 1528-tól a baseli egyetem héberprofesszora és Philipp Melanchton (1497-1560) éppoly elsz{nt ellenségei voltak a judaizmusnak, mint ak{rmelyik dominik{nus szerzetes, hab{r Melanchton péld{ul bír{lta a vérv{dat és m{s antiszemita túlkap{sokat. Ezek a tudósok elvetették a Misn{t és a Talmudot, sőt valamennyi zsidó komment{rt, a kabbala egyes részeinek kivételével. Közülük a legjelentősebb, Erasmus, a kabbal{t is elutasította, és a zsidó tudom{nyoss{got rendkívül veszélyesnek tartotta; úgy vélte, hogy {rtalmasabb a hitre, mint ak{r a középkori tudósok obskurantizmusa: „Semmi nem {rtóbb és ellenségesebb Krisztusra nézve, mint ez a fertő.”21 A kölni inkvizítornak pedig így írt: „Ki az közülünk, aki ne gyűlölné ezt az emberfajt{t? (<) Ha keresztényi dolog a zsidókat gyűlölni, mi itt valamennyien keresztények vagyunk.”22 Való igaz, hogy kezdetben a zsidók üdvözölték a reform{ciót, mivel megosztotta ellenségeiket. Az is igaz, hogy péld{ul Luther a zsidókhoz fordult t{mogat{sért, amikor újraértelmezte a Bibli{t vagy elutasította a p{pa követeléseit. 1523-as, Dass Jesus Christus ein geborener Jude sei (Arról, hogy Jézus Krisztus zsidónak született) című pamfletjében azt fejtegette: imm{r semmi sem szól amellett, hogy a zsidók ne fogadj{k el Krisztust, és rövidl{tó módon tömeges és önkéntes {ttérésben bízott. Amikor a zsidók erre azt felelték, hogy a Talmud Bibliaértelmezése a Lutherét is felülmúlja, és maguk is {ttérésre szólított{k fel a reform{tort, Luther először megt{madta őket makacss{gukért

(1526), majd 1543-ban dühödten ellenük fordult. Von den Juden und ihren Lügen (A zsidókról és hazugs{gaikról) című, Wittenbergben kiadott pamfletje a modern antiszemitizmus első termékének tekinthető, és hatalmas lépést jelen a holokauszthoz vezető úton. „Először a zsinagóg{ikat kell felgyújtani – buzdította olvasóit –, és ami megmarad belőlük, azt a szemét al{ kell temetni, hogy soha senki egy kődarabot vagy egy marék hamut se l{sson belőle.” A zsidó imakönyveket meg kell semmisíteni, és a rabbikat el kell tiltani a prédik{l{stól. Ezut{n maguk a zsidók kerülnek sorra: h{zaikat „szét kell zúzni, és el kell pusztítani”, a h{zak lakóit pedig „közös fedél al{ vagy ist{llóba kell gyűjteni, mint a cig{nyokat, hogy megtanulj{k: nem ők az urak a mi orsz{gunkban”. A zsidókat ki kell tiltani az utakról és a piacokról, tulajdonukat le kell foglalni, majd ezeket a „gyilkos mérgű férgeket” kényszermunk{ra kell hajtani, ahol „orruk verítékével” keresik meg a kenyerüket. Végső megold{sként pedig egyszerűen el kell űzni őket „minden időkre”.23 A zsidók elleni kirohan{s{ban Luther elsősorban pénzkölcsönzői szerepükre utalt, és azt hangoztatta, hogy vagyonuk nem illeti meg őket, mivel azt „uzsor{val belőlünk préselték ki”. Az uzsor{s, fejtegette Luther,
sokszoros tolvaj és gyilkos. (<) Aki m{snak a t{pl{lék{t kiszívja, elrabolja és ellopja, éppen olyan nagy gyilkoss{got követ el (amennyire rajta múlik), mint aki valakit kiéheztet és tönkretesz. Az uzsor{s azonban ezt teszi, és közben biztosan ül a székén, b{r ink{bb az akasztóf{n kellene lógnia, és annyi hollónak kellene ennie a hús{t, ah{ny aranypénzt lopott. (<) Ezért az emberiségnek nincs a földön nagyobb ellensége (az ördög ut{n), mint a fösvény és az uzsor{s, mert ez isten akar lenni minden ember fölött. (<) Az uzsor{s olyan óri{si, hatalmas szörny, mint a szak{llas farkas. (<) És ahogyan az úton{llókat, gyilkosokat kerékbe törik és lefejezik, annyival ink{bb kellene az uzsor{sokat kerékbe törni (<) elkergetni, ki{tkozni és lenyakazni!

Luther nem érte be a szóbeli szitkokkal. Még mielőtt antiszemita pamfletjét megírta volna, 1537-ben kiutasíttatta a zsidókat Sz{szorsz{gból, és az 1540-es évek folyam{n még sz{mos német v{rosból, 1543-ban pedig sikertelenül prób{lta r{venni a v{lasztófejedelmet, hogy Brandenburgból is űzze el őket. Követői azonban tov{bb {g{ltak az ottani zsidók ellen; 1572-ben feldúlt{k a berlini zsinagóg{t, és a r{ következő évben végre érvényesítették akaratukat: a zsidókat az egész orsz{gból kitiltott{k. K{lvin J{nos több jóindulattal viseltetett a zsidók ir{nt, részben mert többé-kevésbé egyetértett a kamatra való kölcsönzés elvével. Ír{saiban t{rgyilagosan idézte a zsidók érveit, és luther{-

nus ellenfelei még zsidóbar{tnak is bélyegeztek. 24 Mindazon{ltal a zsidókat a k{lvinista v{rosokból és a k{lvinista Pfalzból is kiűzték.25 A protest{nsok ellenségessége a zsidókat a cs{sz{r karjaiba hajtotta. Amikor V. K{roly a spanyol koron{t viselte a fején, kor{ntsem volt a zsidók bar{tja. 1543-ban r{vette a p{pas{got, hogy létesítsen inkvizíciót Portug{li{ban is, hét évvel később Lisszabonból sz{mos marranó-t kitiltott, 1541-ben N{polyból űzte el a zsidókat, és egyes flamand területeiről is kiutasította őket. Németorsz{gban azonban hasznos szövetségesekre tal{lt a zsidókban, és az augsburgi (1530), speyeri (1544) és regensburgi (1546) rendi gyűléseken személyesen akad{lyozta meg kiűzetésüket. A katolikus hercegérsekek ugyancsak hasznos szövetségest l{ttak a zsidókban protest{ns polg{raik ellen, még ha ezt nyilv{nosan nem voltak is hajlandók beismerni. Ennélfogva az augsburgi békében úgy hat{roztak, hogy az egyh{zi vezetésű {llamokra nem vonatkozik a béke központi elve, a cuius regio, eius religio (a vall{s az uralkodó fejedelem vall{s{t követi), és ennek következtében a zsidók megmaradhattak Németorsz{gban. Rosheimi Josel, az elz{szi főrabbi, aki ebben a feszültségteli korszakban a zsidók szószólója volt, Luthert „gazembernek” címezte, K{roly cs{sz{rt pedig kinevezte „az Úr angyal{nak”; a zsinagóg{kban a zsidók a cs{sz{ri hadsereg sikereiért im{dkoztak, és ell{tt{k a sereget pénzzel és élelemmel – mi{ltal egy új és igen jelentős zsidó túlélési módszert alapoztak meg.26 Mindazon{ltal a kibontakozó ellenreform{ció nemcsak a protest{nsokkal, hanem a zsidókkal is keményen b{nt. A p{p{k, ak{rcsak m{s fejedelmek, a hagyom{nyhoz híven felhaszn{lt{k s egyszersmind védelmükbe is vették a zsidókat. It{li{ban m{r a spanyolorsz{gi kiűzetés előtt is ötvenezer zsidó élt, akiknek létsz{m{t a menekültek gyors iramban felduzzasztott{k. A létsz{mnövekedés, csakúgy, mint Velencében, m{sutt is bajokkal j{rt, de a p{pai politika egészében jóindulatú maradt. III. P{l (1534-1549) még p{rtolta is a N{polyból 1541ben kiűzött zsidók letelepedését, és hat évvel később marranó-kat is befogadott, védelmet ígérve nekik az inkvizíció elől; utóda, III. Gyula pedig megújította a biztosítékokat. 1555 m{jus{ban azonban Caraffa bíboros, főinkvizítor, a zsidók, a m{sként gondolkodók és az eretnekek ostora IV. P{l néven p{pa lett, és haladéktalanul felülvizsg{lta a kor{bbi politik{t. A keresztények és a zsidók nem csup{n Ancon{ban, hanem sok m{s it{liai v{rosban, így a p{pai fennhatós{g alatt lévőkben is szabadon érintkeztek egym{ssal, a p{pa pedig Erasmusszal együtt azt vallotta, hogy a judaizmus befoly{sa hal{los fenyegetést je-

lent a vall{sra nézve. Megv{laszt{sa ut{n két hónappal a Cum nimis absurdam kezdetű p{pai bull{val Róm{ra is alkalmazta a velencei megold{st: a v{ros zsidóit a Tiberis bal partj{ra költöztette, és új lakhelyüket fallal vétette körül. Ancon{ban ugyanekkor tisztogat{st hajtott végre a marranó-k között, és huszonötüket nyilv{nosan megégettette. A gettót hamarosan a p{pai {llam minden v{ros{ban bevezették, és 1562-től a zsidóellenes törvények m{r hivatalosan is haszn{lt{k ezt a kifejezést. A héber könyveket nemcsak Róm{ban és Bologn{ban, hanem Firenzében is tűzbe vetették. V. Pius (1566-1572) még elődjénél is irgalmatlanabb volt; 1569-es, Hebraeorum Gens kezdetű bull{ja olyan zsidó közösségek elűzetését is szentesítette, amelyek az ókor óta folyamatosan fenn{lltak. A későbbi p{p{k egyénenként különbözőek voltak ugyan, de a p{pai politika a p{pai {llamban tov{bbra is gettókba z{rta a zsidókat, és nyom{st gyakorolt m{s uralkodókra, hogy ők is hasonlóképpen j{rjanak el. Ennek megfelelően gettó létesült 1570-71ben Toscan{ban, 1599-ben Veron{ban, 1601 és 1603 között pedig Padov{ban és Mantov{ban. A ferrarai hercegek megtagadt{k az engedelmességet, de hajlandóak voltak eltiltani a zsidókat a könyvnyomtat{stól.27 Végül Livorno lett az egyetlen v{ros, amely semmilyen form{ban nem létesített gettót. Nem a p{pas{g volt az egyedüli intézmény, amely a zsidók ellen fordult. A legerősebb monarchi{k, amelyek hagyom{nyosan a zsidó közösségek legbuzgóbb és leghatékonyabb védelmezői voltak, egyszersmind az eretnekséget is a leghevesebben elítélték. Európa sz{mos területén az ellenreform{ció erőteljes reakció volt a sz{zad első felében elterjedt nyugtalanító eszmék – mindenféle felforgat{s és újít{s – ellen, olyan visszatérés a rendhez és a józans{ghoz, amelyet felülről ir{nyítottak ugyan, de amely széles körű népi t{mogat{st is élvezett. A zsidókat, főleg a marranó-kat {ltal{ban nyugtalans{got szító elemnek tekintették. Ezek a kényszer hat{s{ra {ttért zsidók és lesz{rmazottaik, a zsidó ortodoxia fegyelmétől elv{gva, a legkülönbözőbb {ramlatok felé húztak; így péld{ul hajlottak az anabaptizmusra is, amely a hatós{gokból a legnagyobb gyűlöletet v{ltotta ki szóhaszn{latukban ez volt minden vall{si engedetlenség {ltal{nos gyújtóneve. Sz{mos marrano bizarr keveréket {llított elő keresztény és zsidó hiedelmekből; szkeptikusan vagy épp gúnyosan kezelték Szűz M{ri{t és a szenteket, kacagtak a képeken és a j{mborok {jtatoskod{s{n, és mindenfajta hatós{gi tekintéllyel a maguk egyéni ítélőképességét szegezték szembe. A marranó-kat nem csup{n eretneknek, de az {llam potenci{lis {ruló inak is tekintették – a hatós{gok példaként hivatkozhattak João

Migueznek (Don Joszéf N{szi), Naxosz hercegének jelképes értékű gyűlöletkeltő személyiségére; a keresztényből lett zsidók e legnagyobb hatalmú képviselője egyenesen a szult{nnak lett a tan{csadója. Az egyh{zi és vil{gi ellenreform{ció a legjobban a bev{ndorlókra gyanakodott, akik közé a marranó-k is tartoztak. A hatós{gok tapasztalatból tanult{k meg, hogy a mozg{s mindig bajjal j{r. A régóta területükön tartózkodó zsidókat több elnézéssel kezelték; a veszélyes eszméket az újonnan jöttek hozt{k magukkal. Ez a félelem több szinten működött. A velencei pékek céhe nyilv{nosan leplezte le bev{ndorolt mesterlegényeit: „A luther{nusok nyomdokaiba lépnek, és miközben azzal kérkednek, hogy az egykor legkeresztényibb Németorsz{got zűrzavarba taszított{k (<) most nem fukarkodnak az igyekezettel, hogy az itteni pékek céhét tönkretegyék.” A legmagasabb szinten V. K{roly velencei követe figyelmeztette a közt{rsas{got, hogy amennyiben nem irtja ki az eretnekséget, a népek bar{ts{ga kedvéért „mag{ra vonja a fejedelmek ellenségességét (<) mert (az eretnekek) azt kív{nj{k, hogy a hűbéres ne adózzék fejedelmének engedelmességgel, és céljuk az, hogy az uralom minden form{j{t szétzúzz{k, és a népeket szabadd{ tegyék”.28 Giovanni Antonio Facchinetti, V. Pius velencei nunciusa a törökök elleni h{ború katonai kudarcait haboz{s nélkül Velence bűnös mulaszt{s{nak tulajdonította; mivel a közt{rsas{g nem irtotta ki a zsidókat és az eretnekeket, imm{r nem a török, hanem Isten hadakozik ellenük, és Velence uralkodói jól tennék, ha megkérdeznék maguktól: „Vajon miért érzi úgy Isten, hogy ez az {llam megsértette Őt az Ő fenségében?”29 A hatós{gok kedvelték a zsidót mint a gazdags{g létrehozój{t, de ann{l ink{bb gyűlölték mint eszmék terjesztőjét. Pedig a kétféle tevékenység ugyanannak az éremnek a két oldal{t jelentette. Éppen a tapasztalat igazolta, hogy a mozg{sban lévő zsidó, aki a nyugtalanító eszmék legvalószínűbb közvetítője volt, egyszersmind új és hatékonyabb módszerekkel j{rul hozz{ egy adott orsz{g gazdas{gi felvir{gz{s{hoz. A történelem folyamatosan arra oktat, hogy a helyv{ltoztat{s és {ttelepülés puszta ténye élénkítő hat{ssal van az eszmékre és a cselekvés módozataira; teh{t a bev{ndorló mint gazdas{gi tényező hatékonyabbnak minősül. Amikor a Kr. e. 8. és 7. sz{zadban az elszegényedett görög p{sztorok és olajbogyó-termelők elhagyt{k szülőföldjüket, sikeres kereskedő-telepesekké v{ltak a Földközi-tenger egész vidékén. A 19. sz{zadban a skót felföldön éhező kl{ntagok, elnyomorodott ír mocs{rlakók Clare-ből és Kerryből, féljobb{gyi sorban élő lengyelek vagy a Mezzogiorno föld nélküli pa-

rasztjai v{llalkozó szellemű polg{rokk{ alakultak Ontarióban és ÚjZélandban, Bostonban, New Yorkban és Chicagóban, a KözépNyugaton, Argentín{ban és Új-Dél-Walesben. Napjainkban pedig, amikor a sz{razföldről jött kínaiak telepednek le Tajvanon és Hongkongban, vietnamiak érkeznek Kaliforni{ba és Ausztr{li{ba és kubaiak Florid{ba, mindny{jan észlelhettük a helyv{ltoztat{s szinte csodaszerű hat{s{t. A reform{ció, az ellenreform{ció és a vall{sh{borúk felkavart{k az európai hangyabolyt, és nyomukban szorgos kis közösségek futottak szét minden ir{nyban. Néha, a zaklat{s és az üldözés elől menekülve, kétszer vagy h{romszor is helyet v{ltoztattak, mielőtt valahol tartósan letelepedtek volna – és a végleges befogadó körzetek kivétel nélkül minden esetben jól j{rtak velük. Max Weber és R. H. Tawney kor{bban amellett érvelt, hogy a modern kapitalizmus vall{si fogalmak terméke; az utóbbiakat hol „protest{ns etikaként”, hol k{lvinista „üdvözülési p{nikként” hat{rozt{k meg, de mindkettő egyar{nt a kemény munka és a felhalmoz{s szellemét nevelte bele az emberekbe. Ezt az elméletet azonban sz{mos legyőzhetetlen ellenvetés c{folja, és m{ra valószínűbbnek l{tszik, hogy a közös tényező nem a szektari{nus hitvil{g, hanem a helyv{ltoztat{s volt. A nemzetgazdas{gokra ható dinamikus impulzusról, különösen Angli{ban és Németalföldön, később pedig Észak-Amerik{ban és Németorsz{gban, nemcsak a k{lvinist{k gondoskodtak, hanem a luther{nusok, az észak-it{liai katolikusok és nem utolsósorban a zsidók is.30 E mozg{sba lendült közösségeket nem a teológia kötötte egym{shoz, hanem a vonakod{s, hogy al{vessék magukat a vall{si és mor{lis eszmék egyh{zi kezdeményezésű {llami szab{lyoz{s{nak. Valamennyien elutasított{k az egyh{zi hierarchi{kat, ki{lltak a gyülekezetek vall{si önkorm{nyzata és az ember mag{nügyének tekintett lelkiismeret mellett. Mindebben az emigr{nsok különböző felekezetei közül a zsidók képviselték a legjellegzetesebb {ll{spontot. Ők m{r a m{sodik Templom lerombol{sa óta elvetették a klerikalizmust, és jóval a protest{ns szekt{k fellépése előtt magukév{ tették a kongregacionalizmust. Közösségeik maguk v{lasztott{k meg rabbijaikat, és ezt az {truh{zott tekintélyt a dogmatikus teológia hi{nya és az intellektu{lis tolerancia szelleme tette működőképessé. És ami a legfontosabb: a zsidóknak m{r gyakorlatuk volt az {ttelepülésben. Egész történelmük sor{n szüntelenül mozg{sban voltak. Mint a kezdet kezdete óta idegeneknek és jövevényeknek minősülők, sok nemzedéken keresztül és különböző helyzetek végtelen sk{l{j{t bej{rva tökéletesítették az

emigr{nslét sz{mos művészetét; ezen belül különös j{ratoss{got szereztek abban, hogyan koncentr{lj{k vagyonukat úgy, hogy egy veszélyessé v{lt helyről gyorsan {thelyezhessék egy új letelepülési övezetbe. Kereskedelmi és kézművesi gyakorlatuk, népi kultúr{juk és törvényeik pedig hatékonys{gukat egyesítve {lltak ennek az alkotó mobilit{snak a szolg{lat{ba. Ez volt az egyik oka, amiért az újonnan jött zsidók, b{rmilyen viszontags{gokon mentek is keresztül, mindig képesek voltak működő tőkét szerezni, ami viszont oda vezetett, hogy {ltal{ban szívesen l{tt{k őket. Ahogy egy zsidó apologéta, Manasszé ben Jiszr{él a 17. sz{zad közepén megfogalmazta:
Innen pedig l{tható, hogy Isten nem hagyott el bennünket; mert ha egyvalaki üldöz, m{svalaki udvariasan és előzékenyen fogad; és ha az egyik fejedelem rosszul b{nik velünk, a m{sik szívélyes hozz{nk; ha az egyik sz{műz orsz{g{ból, a m{sik ezer kiv{lts{got ígérve hív meg mag{hoz, ahogy tették ezt különböző it{liai fejedelmek, D{nia legmagasztosabb kir{lya és a nagy hatalmú savoyai herceg Niss{ban *Nizza+. És nem l{tjuk-e mindenütt, hogy amely {llamok az izraelit{kat befogadj{k, vir{gz{snak indulnak, és nagymértékben növelik kereskedelmüket?31

[ltal{nos adotts{gaikon túl a zsidók saj{tos hozz{j{rul{ssal is gyarapított{k a gazdas{gi újít{s és a v{llalkoz{s szellemét. A középkorban, amint azt l{thattuk, a környező keresztény közösségek fokozatosan elsaj{tított{k v{rosfejlesztési, kereskedelmi és pénzügyi szakértelmüket; az ilyen esetekben a zsidók túlélték t{rsadalmi és gazdas{gi hasznoss{gukat, és gyakran el is tan{csolt{k vagy diszkrimin{cióval sújtottak őket. Ilyenkor az volt az egyik lehetőség, hogy kevésbé fejlett környékre költözzenek, ahol még szükség volt szaktud{sukra. [m volt még egy lehetőség, és a zsidók ehhez is értettek: az, hogy új módszereket dolgozzanak ki. Mindig egy ugr{ssal megelőzték a versenyt{rsakat, vagy úgy, hogy növelték a létező módszerek hatékonys{g{t, és ezzel lesz{llított{k a kamatl{bakat és az {rakat, vagy pedig úgy, hogy új módszereket vezettek be. Újító szellemük mindig olyankor tűnt ki a legélesebben, amikor új területre költöztek, {ltal{ban azért, mert ilyenkor vette {t a kezdeményezést egy új nemzedék. S ami ugyanilyen fontos: a zsidók gyorsan reag{ltak a merőben új jelenségekre és helyzetekre. Vall{suk megtanította őket a racion{lis okoskod{sra; m{rpedig a kapitalizmus fejlődésének minden szakasz{ban a racionalit{s révén, a meglévő módszerek k{osz{nak részbeni rendezésével haladt előre. A zsidók pedig képesek voltak erre, Inert míg a

maguk szűk és elszigetelt vil{g{ban {ltal{ban mélységesen konzervatívok voltak, a t{rsadalomhoz mint egészhez nem fűzte őket semmilyen érzelmi elkötelezettség, és így a legcsekélyebb szívf{jdalom nélkül figyelhették a régi hagyom{nyok, módszerek és intézmények pusztul{s{t – mi több, vezető szerepet is j{tszhattak lebont{sukban. Ekként elmondható, hogy a zsidók természet adta kapitalista v{llalkozók voltak. Kívül{llói st{tusuk következtében teh{t a zsidók viszonylag szabadon követhették az értelem logik{j{t, és ez sehol sem v{lt nyilv{nvalóbb{, mint a pénzhez való viszonyukban. Az emberi halad{st a zsidók többek között azzal szolg{lt{k a leghatékonyabban, hogy r{kényszerítették az európai kultúr{t: egyezzen ki a pénzzel és a pénz hatalm{val. Az emberi t{rsadalmak mindig feltűnően vonakodtak attól, hogy a pénzt demisztifik{lj{k, és lényege szerint becsüljék, mint olyan, viszonylagos értékű {rut, amely nem különbözik a többitől. A t{rsadalom hajlik r{, hogy minden {runak abszolút értéket tulajdonítson; nem l{tja be, hogy a dolgok értéke időtől és helytől függően v{ltozik. Különösen vonatkozik ez a szemléletmód a pénzre, mivel annak értéke l{tszólag szil{rdan rögzített; még beruh{z{saiknak is saj{tos erkölcsi felhangjai vannak. Miért szögezte le Szent P{l, és miért ismételgetik gondolkod{s nélkül milliók és milliók, hogy „a pénz szeretete minden gonosznak gyökere”? Miért nem utalnak ugyanígy a föld, a ny{j vagy a lovak, esetleg a h{zak vagy a festmények ir{nti szeretetre, legink{bb pedig a hatalom szeretetére? Semmilyen bizonyítható ok nem szól amellett, hogy éppen a pénzt szemlélj ék ilyen felh{borod{ssal. Tov{bbmenően a pénz és a többi {ru közötti erkölcsi megkülönböztetés {tterjed a beruh{z{s fogalm{ra is, és rendkívüli módon megnehezíti, hogy a megtakarít{st és a gazdas{gi fejlesztést etikai keretek közé illesszük. Az emberek teljes tisztességgel tenyésztettek marh{kat; érdemdúsan vetették és aratt{k le a gabon{t. [m ha a pénzt dolgoztatt{k, parazit{knak minősültek, akik – ahogy végül meghat{rozt{k – „munka nélkül szerzett haszonból” éltek. A zsidók kezdetben éppúgy {ldozatai voltak e tévhitnek, mint b{rki m{s; sőt éppen ők tal{lt{k ki az egészet. De mert hozz{szoktak a vall{si racionaliz{l{shoz, és akaratuk ellenére arra ítéltettek, hogy pénzzel kereskedjenek, előbb-utóbb v{llalkoztak r{, hogy szembenézzenek a problém{val, és megoldj{k. Amint kor{bban l{ttuk, kezdetben kettős mércét dolgoztak ki a pénzbeli ügyletekhez, aszerint hogy zsidókkal vagy nem zsidókkal kerültek kapcsolatba. E gyakorlat néh{ny eleme mindm{ig fennmaradt: Izraelben (és m{sutt) sok zsidó

bank teszi hirdetményben közzé, hogy a zsidók közötti kölcsönügyletek a vall{si törvényeket követik. A 15. sz{zad végétől azonban a zsidó racionalist{k megkísérelték, hogy a pénzt megfossz{k m{gikus jellegétől. Egy 1500-ban lezajlott ferrarai vit{ban Abraham Farissol avignoni rabbi, az újítók egyik jól ismert (és nem egészen tisztességes) érvének hangoztat{s{val, azt fejtegette, hogy a bibliai idők óta v{ltoztak a dolgok, és a pénz puszt{n {ruv{ v{lt:
Ez új helyzetet teremtett, új kötelezettségekkel. Természetes, hogy a nincsteleneknek sz{nalomból ingyen adunk valamit, de egyéb esetekben, amikor valakinek olyasvalamire van szüksége, amit embert{rsa bőségben birtokol (<) a megadott {ron megv{s{rolja. Innen (<) ered a fenn{lló gyakorlat, hogy fizetünk a h{zak és a munk{sok bérléséért (<) aminek megvan a maga {ra. Mert ha a természet és a bölcsesség azt kív{nn{, hogy segítsünk mindenkin, aki szükségletei kielégítéséhez erre r{szorul, és annak, akinek pénzre van szüksége, kamat nélkül kölcsönözzünk, akkor a természet azt is megkövetelné, hogy akinek h{zra, lóra vagy valamilyen munk{ra van szüksége, mindezt fizetség nélkül megkaphassa.32

Farissol úgy vélte, hogy a kölcsönösen elfogadott {r-, bér- és kamatrendszer t{rsadalmilag jótékony hat{sú, mivel egy rendezett t{rsadalmon belül hozz{j{rul, hogy a gazdas{gi kapcsolatokat bar{ts{gos alapon szab{lyozz{k. Az, hogy valaki a tulajdon{ban lévő pénzből tesz szert jövedelemre, semmivel sem szégyenletesebb vagy kevésbé szégyenletes, mint ha a földbirtok vagy b{rmilyen m{s {ru v{lik jövedelmi forr{ss{; „ebből pedig, a gyakorlattal és a természettel összhangban, az következik, hogy aki embert{rsa pénzéből hasznot húz, az kötelességszerűen fizessen is valamit vissza a haszn{ból”. Jicch{k [br{b{nél nagyj{ból ugyanekkor hasonló alapon érvelt a Mózes V. könyvéhez, a Deuteronómiumhoz írott, először 1551-ben megjelent komment{rj{ban: „A kamatban semmi sincs, ami mélt{nytalan volna (<) mert rendjén való, hogy az emberek pénzükből, borukból és gabon{jukból haszonra tegyenek szert, és ha valaki m{s ember pénzét igényli (<) úgy a gazda, aki búz{t kapott, hogy földjét bevethesse, és amint az rendes körülmények között helyénvaló, v{llalkoz{s{ban sikerrel j{rt, miért ne juttatna a kölcsönadónak tíz sz{zalékot? Ez mindennapi és tisztességes üzleti művelet.” Kamatmentesen, tette még hozz{, ugyanez a művelet olyanoknak j{r ki, akiknek különleges figyelemmel tartozunk, péld{ul valamely szükséghelyzetben lévő hitsorsosunknak.33

A pénzzel való nyílt és őszinte szembenézés csakúgy, mint a pénz tisztességes és racion{lis kezelése, mélyen gyökerezik mind a bibliai, mind a rabbinikus judaizmusban. A judaizmus nem j{tszotta ki egym{s ellen a j{mbors{got és a jómódot; dicsérte a szegényeket, elítélte a zsugoris{got, de ugyanakkor szüntelenül arra utalt, hogy az élet örömei és az erkölcsi tisztesség egy{ltal{n nem függetlenek egym{stól. A Deuteronomium egyik szép részletében Mózes r{mutat, hogy Isten bőséggel {rasztja el azokat, akik megtartj{k törvényét: „És szeretni fog téged, és meg{ld téged, és megsokasít téged; és meg{ldja a te méhednek gyümölcsét, a te földednek gyümölcsét: gabon{idat, mustodat és olajodat; teheneid fajz{s{t és juhaidnak ellését azon a földön, amely felől megesküdött a te aty{idnak, hogy néked adja azt.”34 Izrael maga is jómódnak fog örvendeni: „<és sok népnek adsz z{logos kölcsönt, te pedig nem kérsz kölcsön”.35 „Mert akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek” – mondja a zsolt{r.36 A Zsolt{rok és a Példabeszédek, Salamon bölcsességei, a Prédik{tor könyve vagy Ben Szir{ bővelkednek a hasonló gondolatokban, és ezeket visszhangozza a Talmud is: „Ínség idején értékeli legink{bb az ember a jómódot.” „Hét tulajdons{g van, amely »kedves az igazaknak és kedves a vil{g szemében«; egyikük a gazdags{g.” A zsidó h{l{ch{ mindig közvetlenül foglalkozott konkrét és nem csup{n elméleti üzleti problém{kkal, abból a feltevésből kiindulva, miszerint a kereskedés nem csup{n öszszeegyeztethető a szigorú erkölcsiséggel, hanem egyenesen erényes tevékenység, mivel {ltala v{lik lehetségessé a zsidó közösség pillérét jelentő gondoskod{s és jótékonys{g. A katedokr{cia azért rendelkezett és írt re{lisan a kereskedésről, mert sz{mos tagja ezt a mesterséget űzte. Az olyan tudósok, mint Maimonidész és N{hm{nidész soha nem osztott{k azt a feltételezést, amely annyira jellemző a keresztény értelmiségre, hogy tudniillik a könyvolvas{s és a könyvír{s alapvetően megkülönböztetendő a könyveléstől. A rabbinikus judaizmus olyan meg{llapít{sokat tett az üzletről, amelyek igazs{g{t minden értelmes ember elismeri, de amelyeket a konvenció {ltal{ban kirekeszt a vall{si diskurzus köreiből. Mindennek következtében a zsidók fel voltak készülve, hogy kihaszn{lj{k azt a vil{ggazdas{gi fejlődést, amely a 16. sz{zadot jellemzi; és ha tekintetbe vesszük az Ibériai-félszigetről való elűzetésüket, valamint a b{n{smódot, amely a reform{ció és az ellenreform{ció Európ{j{ban oszt{lyrészükül jutott, l{tható, hogy nem is volt m{s v{laszt{suk, mint hogy folyamatosan kiterjesszék a diaszpór{t, és új területeken tegyék prób{ra üzleti szakértelmüket. Nem egyedül Ko-

lumbusz nyugati utaz{sainak a pénzügyi és technológiai h{tterében {lltak zsidók és marranó-k. Az elűzött zsidók mint kereskedők az elsők között voltak, akik eljutottak az amerikai kontinensre, ahol sz{mos üzemet létesítettek; de St. Thomasban péld{ul belőlük lettek az első nagybirtokos ültetvényesek. A spanyol törvények eredménytelenül tiltott{k a zsidók gyarmati emigr{ciój{t; a szóban forgó törvényeket 1577-ben vissza is vont{k. A zsidók és a marranó-k különösen Brazília betelepítésében j{tszottak tevékeny szerepet; az első, 1549-ben kinevezett főkorm{nyzó, Thomas de Souza péld{ul bizonyosan zsidó sz{rmaz{sú volt. Zsidók tulajdon{ban volt a cukorn{dültetvények nagy része; ők uralt{k a dr{gakő- és féldr{gakő-kereskedelmet. A barbadosi és jamaicai cukoripar a Brazíli{ból 1654-ben elűzött zsidók közreműködésével szerveződött meg. A nyugati új angol gyarmatok szívesen l{tt{k őket. A jamaicai korm{nyzó 1671-ben e szavakkal utasította el a zsidók kiűzését: „az a véleménye, hogy Ő Felségének nem lehetnek hasznosabb alattvalói, mint a zsidók és a hollandusok; nagy rakt{rkészleteik és kitűnő kapcsolataik vannak”. A suriname-i korm{nyzó pedig kijelentette: „Azt tapasztaltuk, hogy a héber nemzet (<) a gyarmat szempontj{ból hasznosnak és jótékony hat{súnak bizonyult.”37 Ami a Keletet illeti, a zsidók legal{bb a hellenizmus kora óta j{tszottak tevékeny szerepet az orosz hat{rvidékeken, különösen a Fekete-tenger partjain; örményorsz{gi és grúziai megjelenésüket a legend{k éppenséggel az elpusztított északi izraeli kir{lys{g tíz elveszett törzsével hozz{k kapcsolatba. A 8. sz{zad első felében a kaz{r kir{lys{g megtért a judaizmushoz. Eur{zsia déli részén a zsidók a középkor kezdete óta hatalmas területeket fogtak {t kereskedői és térítői tevékenységükkel. Az 1470-es években, a gyorsan terjeszkedő moszkvai fejedelemségben zsidó befoly{s alatt egy titkos szekt{t alapítottak, amelyet a hatós{gok „judaiz{lók közösségének” neveztek el, és mindent elkövettek, hogy kiirts{k. IV. Iv{n c{r, a „Rettegett” (1530-1584) elrendelte, hogy azokat a zsidókat, akik nem hajlandóak fölvenni a kereszténységet, fojts{k vízbe, majd az orosz területekről hivatalosan is kitiltott{k őket, és ez így is maradt, egészen Lengyelorsz{gnak a 18. sz{zad végén bekövetkezett feloszt{s{ig. Mivel Oroszorsz{g ekként korl{tot {llított a tov{bbi keleti terjeszkedésnek, Lengyelorsz{gban, Litv{ni{ban és Ukrajn{ban indult meg az intenzív zsidó betelepülés. Mint Nyugat-Európ{ban a sötét sz{zadok folyam{n és a korai középkorban, a zsidók itt is kulcsfontoss{gú szerepet j{tszottak egy széles körű koloniz{ciós folyamatban,

amelyet a mezőgazdas{g és a kereskedelem gyors fellendülése és a p{ratlan méretű népszaporulat jellemzett. 1500 körül Lengyelorsz{g ötmilliós lakoss{g{n belül még csak húsz-harmincezer zsidó élt. 1575re, mialatt az összlakoss{g hétmillió főre nőtt, a zsidók sz{ma sz{zötven ezerre ugrott, és a következőkben ez a fejlődés még ink{bb felgyorsult. 1503-ban a lengyel kir{lys{g J{kov Pol{k rabbit nevezte ki „Lengyelorsz{g (fő) rabbij{v{”, és a korona {ltal t{mogatott főrabbis{g kialakul{sa következtében olyan önkorm{nyzati forma alakult ki, amilyet a zsidós{g az exilarch{tus kora óta nem ismert. 1551-től a főrabbit maguk a zsidók v{lasztott{k meg, noha megjegyzendő, hogy ez az uralmi forma ink{bb oligarchikus volt, semmint demokratikus. A rabbin{tusnak széles körű hatalma volt a törvény és a pénzügyek fölött, őt illette a bír{k és még sz{mos m{s tisztségviselő kinevezésének joga. Ha helyi tan{csokkal osztotta meg hatalm{t, a zsidó csal{dfők egytől öt sz{zalék{nak jutott csup{n szavazati jog.38 A kir{lys{g természetesen saj{t érdekeit képviselte, amikor a zsidókra hatalmat ruh{zott. A lengyelek meglehetősen ellenségesek voltak a zsidókkal szemben. Krakkóba péld{ul, ahol erős volt a helyi kereskedőréteg, a zsidókat többnyire be sem engedték. A kir{lyok r{jöttek, hogy ha bizonyos nagyv{rosoknak és v{rosoknak, péld{ul Varsónak megadj{k a de non tolerandis Judaeis kiv{lts{g{t, pénzt sajtolhatnak ki a zsidókból. De még jövedelmezőbb volt, ha a letelepedési engedélyhez jutott zsidó közösségekből csikart{k ki a pénzt. A rabbin{tus és a helyi zsidó tan{csok elsősorban adóbeszedő szervek voltak, {m a behajtott összegeknek csak harminc sz{zalék{t fordíthatt{k jótékonys{gra és tisztségviselői fizetésekre; a többit a koron{nak engedték {t, cserébe a védelemért. Mivel a rabbin{tus ekként kapcsolatba került a közösség pénzügyeivel, teh{t a pénzügyeket mozgató üzleti érdekekkel is, a keleti vagy asken{zi zsidók még a 16. sz{zad elejének it{liai gyakorlat{n{l is jellemzőbben részesítették h{l{chikus jóv{hagy{sban a hitelügyletek új módszereit. A civiliz{ciós hat{rok közelében működő lengyelorsz{gi zsidóknak kapcsolataik voltak a németalföldi és a német zsidó csal{di cégekkel. Kialakult és rabbinikus jóv{hagy{st nyert egy újfajta hitelforma, a m{mr{m. 1607-ben a lengyelorsz{gi és litv{niai zsidó közösségeknek engedélyezték a heter iszk{-nak nevezett zsidók közötti kölcsönrendszert is, amelynek keretében az egyik zsidó sz{zalékos részesedés fejében pénzügyi t{mogat{st nyújthatott a m{siknak. A törvénynek ez a racionaliz{l{sa még a konzervatív főhatós{gokat, péld{-

ul a híres Júda Lőw (M{h{r{) pr{gai rabbit is arra indította, hogy szentesítsék a kamatra való kölcsönzést. Az úttörő zsidó telepesek, akik ekként könnyen juthattak hitelhez, vezető szerepet töltöttek be Kelet-Lengyelorsz{g, belső Litv{nia, valamint Ukrajna fejlesztésében, különösen az 1560-as évektől kezdve. Nyugat-Európa lakoss{ga gyors ütemben nőtt, és egyre nagyobb mennyiségű gabonabehozatalra szorult. Az igényt kielégíteni óhajtó becsv{gyó lengyel földbirtokosok zsidó v{llalkozókkal léptek t{rsas viszonyra, hogy új búzatermő területeket hozzanak létre a piac ell{t{s{ra, folyami hajókon eljuttass{k a termést a Balti-tenger kikötőibe, majd onnan Nyugatra sz{llíts{k. A föld birtokl{s vagy hódít{s útj{n a lengyel m{gn{soké: a Radziwilleké, a Sobieskiké, a Zamoyskiké, az Ostrogskiké, a Lubomirskiké volt. A kikötők forgalm{t luther{nus németek ir{nyított{k. A legtöbb hajó holland k{lvinist{ké volt. Minden egyébről azonban a zsidók gondoskodtak. Ők kezelték a birtokokat, sőt egyes esetekben z{logként a birtoklevelek is az ő kezükben voltak, működő tőke fejében. Ők ir{nyított{k a v{mügyeket. Malmokat és lep{rlóüzemeket építettek és vezettek. Az ő tulajdonukban voltak a folyami hajók, amelyeken a gabon{t sz{llított{k a kikötőbe, és amelyek a visszaúton bort, ruhaneműt és fényűzési cikkeket hoztak, hogy mindez azt{n az ő üzleteikben kerüljön forgalomba. Érdekelve voltak a szappaniparban, az üvegezés ben, a bőr kikészítésében és a szőrmekereskedelemben. Egész falvakat és v{rosokat (stetl) alapítottak, ahol ők laktak a központban, a parasztok pedig, akik Lengyelorsz{gban és Litv{ni{ban katolikusok, Ukrajn{ban ortodoxok voltak, a külső részeken telepedtek le. 1596-ban a Breszt-litovszki Unió lehetővé tette Ukrajna lengyel betelepítését. Ezt megelőzően Ukrajn{ban csak huszonnégy zsidó település volt négyezer lakossal; 1648-ra sz{ztizenöt településen pontos összeír{s szerint 51.325 fő volt a zsidók létsz{ma, az összlétsz{m azonban ennél sokkal nagyobb lehetett. A legtöbb ilyen helység lengyel nemesek, t{vollévő földesurak birtok{ban volt, a zsidók pedig közvetítőként léptek fel köztük és a parasztok között – a jövőre nézve veszélyekkel terhes szerep volt ez. Gyakran magukból a zsidókból lettek a nagybirtokosok. A 16. sz{zad végén péld{ul Zloczewi Jiszr{él egy egész, több sz{z négyzetmérföldes körzetet bérelt egy nemesekből {lló t{rsul{stól, akiknek hatalmas összeget: évi négyezer-ötsz{z zlotyt fizetett, szegényebb rokonainak pedig ő maga adott bérletbe v{mszedői jogokat, valamint kocsm{kat és malmokat. 39 Egész Európ{ból érkeztek zsidók, hogy részt vegyenek ebben a koloniz{ciós folyamatban.

Sz{mos településen közülük került ki a lakoss{g többsége, minek következtében, Palesztin{n kívül első ízben, a helyi kultúr{ban is ők lettek a hangadók. [m ezen túlmenően jelentős szerepük volt a t{rsadalom és az ügyintézés minden szintjén. Ők bérelték az adókat és a v{mokat. Közülük verbuv{lódtak a korm{ny tan{csadói. És minden lengyel m{gn{s tartott a kastély{ban egy zsidó intézőt, aki könyvelt, levelezett, ir{nyította a gazdas{got. A 16. sz{zad végére Kelet-Közép-Európ{ban valóban kevés jelentős személyiség akadt, aki „ne ismerte volna Józsefet”. Egy nagy zsidó archetípus végre elfoglalta a maga méltó helyét. A sz{zad utolsó negyedében az ellenreform{ció ideológiai lendülete kimerült. II. Fülöp spanyol kir{ly volt az utolsó elkötelezett fejedelem, aki a p{pas{ggal szoros összhangban j{rt el. Idős kor{ban, 1597-ben, IV. P{l p{pa szellemében, kitiltotta a zsidókat mil{nói hercegségéből. M{s fejedelmek azonban, ak{r a katolikus ügyet, ak{r éppenséggel a protest{nsokét t{mogatt{k, csak saj{t érdekeiket tartott{k szem előtt – vagy pedig politikus módon kompromisszumokat kötöttek. Az egyh{z hatalma és befoly{sa hanyatlóban volt; az {llam tekintélye egyre gyarapodott. A legnagyobb hat{sú jogi és politikai szerzők – Montaigne, Jean Bodin, Lipsius, Francis Bacon – a közügyek vil{gi szemlélete mellett foglaltak {ll{st, és azt vallott{k, hogy a nemzeteket nem szabad vall{si súrlód{sokkal felkavarni és megosztani. Az {llamnak legyen a funkciója, hogy ésszerű egyezségeket küzdjön ki, és előmozdítsa az egységet és a fellendülést. A toleranci{nak és a re{lpolitik{nak ebben az új légkörében a pallérozott elméjű zsidók érdemeiknek megfelelő fogadtat{sban részesültek.40 Így péld{ul a velencei közt{rsas{g 1577-től engedélyezte Daniel Rodriguez dalm{t marranó-nak, hogy Spalatóban (Split) megépítse az új kikötőt annak az új politik{nak a keretében, amely arra ir{nyult, hogy a kereskedelmet visszaterelje a balk{ni folyókra; ebben a programban a zsidók kiemelkedő szerepet j{tszottak.41 A toscanai herceg kiv{lts{glevelet adom{nyozott a livornói zsidóknak. A savoiai herceg p{rtfog{s{val zsidó települések jöttek létre Nizz{ban és Torinóban. A francia kir{lyok védlevéllel l{ttak el zsidó kereskedőket; IV Henrik még k{rty{zott is egyikükkel, az {ltala „a j{tékosok kir{ly{nak” nevezett Manoel de Pimentellel. Amszterdamban a k{lvinista hatós{gok nem érdeklődtek az új betelepülők vall{si nézetei ir{nt, lett légyen szó ak{r marranó-król, ak{r az 1590-es években érkező szef{rd vagy az 1620-tól kezdve a v{rosba költöző asken{zi zsidókról. A jövevények megtartott{k a maguk istentiszteleteit, ha kezdetben z{rt körben is;

1616-ban Tóra-iskol{t hoztak létre, az 1620-as évektől pedig maguk nyomtatt{k ki könyveiket. A hollandok úgy tekintettek r{juk, mint az üzleti közösség hasznos és civiliz{lt fellépésű új tagjaira.42 Frankfurtban a közösség olyan jól prosper{lt, hogy 1562-ben, 1582-ben és 1603ban itt tartott{k az {ltal{nos rabbinikus szinódusokat. Azok a német nyelvű v{rosok és fejedelemségek, amelyek a sz{zad kor{bbi évtizedeiben elűzték a zsidókat, most visszafogadt{k őket. II. Miksa Habsburg cs{sz{r visszaengedte a zsidókat Csehorsz{gba, utóda, II. Rudolf pedig 1577-ben kiv{lts{glevéllel l{tta el őket. Újj{szervezték a nagy múltú bécsi zsidó közösséget, Pr{g{ban pedig, ahol Rudolf az udvartart{s{t berendezte, a sz{zad végére h{romezer zsidó élt. Neves tanítómesterekként közismert rabbik, mint a luncsicsi Efr{im Salamon ben [ron, a M{h{r{l (R. Lőw) vagy Jes{j{ ben [br{h{m h{Lévi Horowitz a zsidó negyedben egym{s mellett laktak olyan kereskedőfejedelmekkel, mint Jacob Bassevi von Treuenberg, Mordech{j Cem{, Kohén és Marcus Meisel. Rudolf és a M{h{r{l között a kir{lyi palot{ban híres p{rbeszéd zajlott le, és az uralkodó p{rtfogolt mindenfajta tehetséges zsidót, az asztronómusoktól az ötvösökig. Mindenekelőtt azonban a zsidó pénzembereknek vette haszn{t. Meiselt ő tette meg az első „udvari zsidóv{” – ez a típus sz{zötven éven keresztül Közép-Európa tekintélyes részében j{tszott főszerepet a korm{nyok pénzügyeiben, és egészen 1914-ig megőrzött valamit jelentőségéből. A zsidók nagy erőssége az volt, hogy gyorsan ki tudt{k haszn{lni az új lehetőségeket, tov{bb{ azonnal fel ismerték az előzmény nélküli helyzeteket, és megtal{lt{k a módszereket kezelésükre. A hagyom{nyos pénzügyi problém{k megold{s{t a keresztények m{r régóta elsaj{tított{k, de a maguk konzervatív mivolt{ban lassan reag{ltak az új jelenségekre. A 16. sz{zad vége felé a h{borúk egyre növekvő mérete és költsége volt a legfőbb újdons{g. Meisel ell{tta a nagy gyűjtőként ismert Rudolfot műt{rgyakkal és tudom{nyos műszerekkel, de legfőbb funkciója az volt, hogy segítse az uralkodót a Törökorsz{g elleni h{ború finanszíroz{s{ban. H{l{ból a cs{sz{r megengedte neki, hogy ne csak kézzelfogható z{logt{rgyak, péld{ul ékszerek ellenében kölcsönözzön pénzt, hanem v{ltókat és földbirtokokat is elfogadhasson. Mindamellett elkerülhetetlen volt, hogy a két férfi – az okos és vall{sos zsidó, valamint az önző, önmag{nak mindent megengedő Habsburg – viszonya kölcsönös kizs{km{nyoló jelleget öltsön. Amikor Meisel 1601-ben meghalt, és félmillió forint maradt ut{na, az {llam lefoglalta minden vagyon{t, arra hivatkozva, hogy üzletei a cs{-

sz{ri engedélyezés ellenére is törvénytelenek voltak. Meisel azonban, aki erre a lépésre minden bizonnyal felkészült, m{r hatalmas összegeket fordított a pr{gai zsidó közösségre. Zsinagóg{t építtetett, amelyet Rudolf több kiv{lts{ggal ruh{zott fel: a zsinagóga kitűzhette a D{vidcsillagot, adómentességet élvezett, és nem volt köteles beengedni a rendőrséget; zsidó temetőt hozott létre; kórh{zat alapított; még a zsidó negyed utc{it is kiköveztette. Emellett pénzelt lengyelorsz{gi zsidó közösségeket, és adakozott minden zsidó alapítv{ny jav{ra, beleértve a palesztinaiakat is. Minden bizonnyal az igazat mondja m{ig fennmaradt pr{gai sírkövének felirata: „Egyetlen kort{rs sem ért fel vele Jótékonys{gban.”43 Ha a zsidó közösség vezető tagjai eltűrték, hogy a korona kizs{km{nyolja őket, ez valóban kifizetődött – amennyiben a korona volt az egyedüli kizs{km{nyoló, és megvédte őket m{s ragadozóktól. A Habsburgok – legal{bbis ebben az időszakban – a maguk részéről betartott{k az alkut. Amikor 1614-ben a frankfurti csőcselék Vinzenz Fettmilch vezetésével megrohamozta a helyi zsidó negyedet, elűzte a zsidókat, és kifosztotta h{zaikat, M{ty{s cs{sz{r l{zadóknak nyilv{nította a tetteseket, törvényen kívül helyezte őket, és két évvel később felakasztatta az értelmi szerzőket. A zsidók cs{sz{ri szertart{s keretében visszakapt{k otthonaikat, és új kiv{lts{gokban részesültek; az örvendetes eseményt „Vinzenz púrimja” néven ezut{n minden évben megünnepelték. A maguk részéről a zsidók is t{mogatt{k a Habsburgokat. 1618-ban Németorsz{gban kitört a harmincéves h{ború, amelynek kezdő szakasz{ban a Habsburgok a pusztul{s peremére sodródtak; azt, hogy mégis nyeregben maradtak, a zsidóknak, különösen pedig Jacob Bassevinek, a pr{gai pénzembernek köszönhették. Ezért azt{n, amikor a fehérhegyi csat{ban megfordult a kocka, és 1620-ban a cs{sz{ri seregek visszafoglalt{k a főv{rost, a zsidó negyed volt az egyetlen, amelyet nem fosztottak ki, II. Ferdin{nd cs{sz{r pedig személyesen adom{nyozott Bassevinek kettőt a legszebb elkobzott protest{ns h{zak közül. Ez a szörnyű konfliktus, amely Németorsz{got roml{sba döntötte, a zsidókat az európai gazdas{gi élet középpontj{ba {llította. A hadviselőknek hatalmas seregeket kellett éveken {t, gyakran telente is fegyverben tartani, és a kelet-európai zsidó élelmezési h{lózat tette lehetővé, hogy a katon{k ne szűkölködjenek t{pl{lékban és takarm{nyban. A zsidók öntödéket és lőpormalmokat hoztak létre, és egész Európ{t felkutatt{k fegyverek ut{n. És ami a legfontosabb volt: készpénzt szereztek, gyakran úgy, hogy új módozatokat tal{ltak a lomha

cs{sz{ri jövedelemforr{sok kiakn{z{s{ra. 1622-ben Bassevi hozott létre Liechtenstein herceggel és Wallenstein cs{sz{ri hadvezérrel konzorciumot a cs{sz{ri ezüstpénzverde bérbevételére. A cs{sz{r hatalmas összeget kapott a h{ború folytat{s{ra, Bassevi és t{rsai pedig a pénz leértékelésével egyenlítették ki a veszteséget. Bassevit a közössége Judenfürst-nek (zsidó fejedelemnek) nevezte, a cs{sz{r pedig főnemesi rangra emelte. M{sfelől viszont 1631-ben elkobozt{k minden vagyon{t, és amikor 1634-ben, nem sokkal p{rtfogója, Wallenstein meggyilkol{sa ut{n meghalt, minden kiv{lts{g{t visszavont{k. A zsidó h{borús pénzember helyzete nagyon is sebezhetőnek bizonyult. De h{t mikor volt sebezhetetlen ak{rmelyik zsidó helyzete? Amikor kitört a h{ború, különösen az az újfajta tot{lis h{ború, amelyet Wallenstein és Guszt{v Adolf tal{lt fel, a győzelem – vagy épp csak a fennmarad{s – igénye felülkerekedett mindenen: ideológi{n, vall{son, faion és hagyom{nyon. A zsidók, akiknek különleges képességük volt r{, hogy a még oly fogyatékos készletekből is előteremtsék az ell{tm{nyt, és a rideg, ellenséges vil{gban készpénzt szerezzenek, hamarosan valamennyi érintett fél sz{m{ra nélkülözhetetlenné v{ltak. Amikor a svédek megfordított{k a katolikus {ramlatot, és a német zsidós{g nagy része luther{nus uralom al{ került, eleinte kikényszerített kölcsönökkel büntették a zsidókat – de alig telt el egy év, és m{r a zsidók voltak a svéd hadsereg legfőbb sz{llítói, akik ügyfeleiket, ak{r kor{bban a Habsburgokat, élelemmel, lőszerrel és főleg lovakkal l{tt{k el. Emellett a luther{nus parancsnokok ugyanazt tapasztalt{k, mint kor{bban a katolikus Habsburgok: a zsidók mint m{sodoszt{lyú {llampolg{rok és mint gyakran üldözött kisebbség, beérték azzal, hogy hitellel, védelemmel és kiv{lts{gokkal fizessék ki őket – az utóbbiak révén azt{n ők juttatt{k magukat készpénzhez. Ahogy a későbbiekben egyre több európai hatalom avatkozott be a küzdelembe, hamarosan valamennyiüket a zsidók: a Rajnavidékiek és az elz{sziak, a csehorsz{giak és a bécsiek l{tt{k el. A holland csapatok {ltal elfoglalt Emmerichben Solomon Gomperz úgy gazdagodott meg, hogy élelmet és doh{nyt adott el a hollandoknak. Elz{szban a zsidók lovakat és takarm{nyt adtak el Richelieu bíboros hadseregének. Mindezek a szolg{latok viszonz{sul kiv{lts{gos st{tust eredményeztek. Richelieu, aki Franciaorsz{g minden tengeri műveletét ir{nyította, különleges st{tust adott a kikötőkben a portug{l marranó-knak, holott nyilv{nvaló volt, hogy azok nem keresztények, hanem zsidók. 1636ban II. Ferdin{nd arra utasította parancsnokait, hogy a wormsi zsidókat nem kényszeríthetik kölcsönad{sra, nem vethetik al{ besz{ll{so-

l{snak, és semmilyen módon nem zaklathatj{k őket. M{skülönben is csak nagy ritk{n fordult elő, hogy b{rmelyik fél zsidókat sorozott volna be. A zsidó negyedek kifoszt{s{t nemcsak a cs{sz{ri parancsnokok tiltott{k szigorúan, hanem a svédek és a luther{nusok is. Így jött létre az a különös helyzet, hogy a harmincéves h{borúban a zsidók, történelmük folyam{n első ízben, jobb elb{n{sban részesültek, mint a lakoss{g egésze. Mialatt Németorsz{g történelmének legsúlyosabb megprób{ltat{sain ment keresztül, a zsidók fennmaradtak, sőt prosper{ltak. Ahogy Jon{th{n Israel történész írta: „Szemernyi bizonyíték sincs r{, hogy a közép-európai zsidós{g létsz{ma a harmincéves h{ború folyam{n a legcsekélyebb mértékben is csökkent volna.”44 A h{ború végső szakaszaiban az udvari zsidók egész hadseregek élelmiszer-sz{llítóiként működtek, noha erre vonatkozóan az első konkrét szerződések csak az 1650-es években keletkeztek. Hamarosan az is kiderült, hogy békeidőben éppolyan hasznos szolg{latokat tehetnek, mint h{borúban. Így v{ltak az abszolutista fejedelemségi {llamok {llandó szereplőivé, akik megszerezték a gigantikus barokk palot{khoz szükséges pénzt, megtervezték az {llamokat fémjelző főv{rosokat, és elindított{k az {llamokat fenntartó merkantilista gazdas{gpolitik{t. Zsidó kölcsönökből épült a nagyszab{sú bécsi K{rolytemplom és a Habsburgok pomp{s schönbrunni kastélya. Akadtak olyan udvari zsidók, akik ténylegesen egyes német fejedelmek és uralkodó hercegek főminiszterei lettek, és segítségükre voltak abban, hogy a politikai és gazdas{gi hatalom a palot{ban koncentr{lódjék; ez a mechanizmus a zsidóknak és az uralkodóknak egyar{nt hasznot hajtott. Az udvari zsidóknak vagy húsz nevezetes dinaszti{ja alakult ki. A Gomperz csal{d h{rom nemzedéke szolg{lta a münsteri hercegérsekeket, öt a Hohenzollerneket. A Behrend csal{d a hannoveri udvart szolg{lta, a Lehmannok Sz{szorsz{got. Egy m{sik hivat{sos udvari csal{d, a Fürstök tagjai közül Samuel Fürst több egym{st követő schleswig-holsteini hercegnek volt az udvari zsidója, Jeremias Fürst a mecklenburgi hercegé és Israel Fürst a holsteingottorpi hercegségé. A Goldschmidtek több német fejedelem mellett a d{n kir{lyi csal{dot is szolg{lt{k. A skandin{v udvarokn{l m{s német zsidók is működtek, mind szef{rdok, mind asken{zik: a de Lima és de Casseres csal{dok a d{nokat, a de Sampaiók a svédeket szolg{lt{k. A lengyel kir{lyok a Lehmannokat és az Abensurokat alkalmazt{k, a portug{l kir{lyok a da Cost{kat, a spanyol kir{lyok a Bocarrókat.45 A hatalmas pénzösszegek megszerzésében és eloszt{s{ban tanúsított zsidó szakértelem döntő szerepet j{tszott a 17. sz{zad m{so-

dik felének két legnagyobb katonai konfront{ciój{ban: a sikeres ellen{ll{sban, amellyel a Habsburgok meg{llított{k a törökök európai előrenyomul{s{t, majd az ezt követő ellent{mad{sban, illetve a nagy koalícióban, amely megfékezte XIV. Lajos európai hegemóniatörekvéseit. Mindkettőben vezető szerepet j{tszott Samuel Oppenheimer (1630-1703). 1673 és 1679 között, a Franciaorsz{g elleni küzdelemben ő volt az osztr{k monarchia kinevezett cs{sz{ri h{borús sz{llítója, majd az 1682-ben kezdődő Törökorsz{g elleni hadj{ratban a Habsburgok egyedül vele kötöttek szerződést valamennyi seregük ell{t{s{ra. Oppenheimer gondoskodott a csapatok egyenruh{j{ról és élelmezéséről, ő fizette a zsoldjukat, ő sz{llította a lovakat és a takarm{nyt, ő szervezte meg a sebesülteket fogadó kórh{zakat, és még tutajokat is építtetett a pusk{k, a lovak és a katonas{g folyami sz{llít{s{ra. Amikor 1683-ban a törökök olyan heves ostromot indítottak Bécs ellen, hogy még a cs{sz{r is elmenekült, Oppenheimernek nagy része volt a v{ros megmentésében; és döntő szerepet j{tszott Buda (1686), majd Belgr{d (1689 és 1698) ostrom{ban és elfoglal{s{ban. 1688-ban, amikor XIV Lajos betört Pfalzba, megint csak Oppenheimert kérték fel, hogy gondoskodjék a t{mad{s elh{rít{s{ra toborzott seregek felszereléséről és zsoldj{ról. Oppenheimer teh{t néh{ny évig egy kétfrontos h{ború pénzügyeit ir{nyította, s a készpénz előteremtése érdekében mozgósította a német és a németalföldi zsidó bank{rcsal{dok kiterjedt h{lózat{nak pénzügyi forr{sait. Az udvari zsidóknak sokfajta címük volt: Hoffaktor, Hofjude, Hofprovediteur, Hofagent, Kabinettfaktor, Kommerzienrat, Generalprovediteur és még folytathatn{nk a felsorol{st. A nagy Oppenheimert békében Oberhoffaktor-nak, h{borúban pedig Oberkriegsfaktor-nak nevezték. Ő és t{rsai jelentős kiv{lts{gokat élveztek: bej{ratosak voltak az uralkodóhoz, b{rhov{ és b{rmikor utazhattak; kívül {lltak a zsidó bírós{gok illetékességén és többnyire a helyi bírós{gokén is, és csak a fejedelmi bírós{g, a Hofgericht fennhatós{ga al{ tartoztak. Külön réteget képviseltek mind {ltal{ban a t{rsadalomban, mind a zsidó körökben; az udvari zsidók többnyire egym{s között h{zasodtak, minek következtében nagy többségük rokons{gban {llt egym{ssal, b{r ezek a kapcsolatok nem mindig v{ltak be. Oppenheimer legnagyobb vetélyt{rsa és ellensége péld{ul a tulajdon unokaöccse, Samson Wertheimer lett. [ltal{ban azonban éppen a csal{di összeköttetések révén v{lt olyan hatékonny{ a nagy összegű pénzek megszerzésének és {tutal{s{nak zsidó rendszere.

Az udvari zsidók két vil{gban éltek, és a csal{di rendszer {ltal{ban erősítette zsidó elkötelezettségüket, hiszen nagy volt a kísértés, hogy maguk is hasonuljanak ahhoz a fényes arisztokrata réteghez, amelyet szolg{ltak. Az udvari zsidók közül némelyek hivatalos titulusuk mellé címert is kaptak; kardot vagy pisztolyt viselhettek; lovagolhattak és fogatot tarthattak; ők is, női csal{dtagjaik is tetszésük szerint öltözködhettek – és ami a legfontosabb: ott lakhattak, ahol akartak, és úgy élhettek, ahogy nekik tetszett. H{zat vehettek maguknak a zsidó negyeden kívül, sőt olyan v{rosban is, ahonnan a zsidók ki voltak tiltva; Oppenheimer péld{ul nemcsak maga lakhatott Bécsben, hanem mag{val hozhatott a becslések szerint sz{z olyan csal{dot, amelyek vele rokons{gban vagy függőségi viszonyban voltak. És mégis: a 17. sz{zadi udvari zsidók közül csak kevesen akadtak, akik valóban ki akartak volna törni a zsidó közösségből, s ha életmódjukban elszakadtak is a gettótól, pénzükkel és befoly{sukkal zsidó hitsorsosaikat szolg{lt{k. Tudt{k, hogy nehéz időkben a csal{di h{lózat és a zsidó érzelmi sz{lak jelentik sz{mukra az egyetlen menedéket. A keresztény törvényben nem bízhattak. A keresztény csőcselék mindig ugr{sra készen {llt. A fejedelmek többnyire ingatagok és {llhatatlanok voltak; mindenesetre a legmegbízhatóbb is meghalhatott közülük, akkor pedig az udvari zsidónak farkasfalkaként ronthattak neki az ellenségei. Oppenheimer tapasztalatai is tanuls{gosak voltak. Soha senki n{la nagyobb szolg{latokat nem tett a Habsburgoknak. Mégis, amikor a nijmegeni béke (1679) ut{n kétsz{zezer forint kinnlevősége volt, az osztr{k kincst{r megtagadta a kifizetést, és még a cs{sz{r személyes felszólít{s{ra is csak az összeg egy részét volt hajlandó törleszteni. 1692-ben, amikor m{r hétsz{zezer forintra nőtt a tartoz{s, a kincst{r hamis v{dakkal illette, és Oppenheimernek félmillió forinttal kellett megv{ltania szabads{g{t. Két évvel később a kincst{r tartoz{sa m{r teljes ötmillióra rúgott, s ez az óri{si összeg a későbbiekben tov{bb nőtt. Mégis, 1698 és 1702 között, a rövid béke időszak{ban, amikor Oppenheimer szolg{lataira nem volt olyan nagy szükség, a csőcselék megt{madhatta és kifoszthatta bécsi h{z{t. Később azt{n a hatós{gok lecsaptak, és a fosztogatók közül kettőt felakasztottak, de amikor az öregember 1703-ban meghalt, az {llam megtagadta adóss{gainak kifizetését. Minthogy Oppenheimer kölcsönei finanszíroz{sa végett maga is nagy összegeket vett kölcsön, Európa most kapott először ízelítőt a modern pénzügyi v{ls{gból, és a végén a Habsburgoknak oda kellett j{rulniuk az öreg vetélyt{rsa, Wertheimer elé, hogy húzza ki őket a veremből, amelyet maguk {stak maguknak. Az örökösök azonban so-

ha nem kapt{k meg a pénzüket, és hatvan évvel később a hagyatékot {rverésre kellett bocs{tani.46 A csal{d egy m{sik tagja, Joszéf Oppenheimer (kb. 1698-1738) 1733-tól segíteni akarta az új württembergi herceget, a gazdas{g hercegi ellenőrzésén alapuló tekintélyelvű {llam kialakít{s{ban, de amikor a herceg négy évvel később hirtelen meghalt, tragikus sors jutott oszt{lyrészéül: még aznap letartóztatt{k, v{d al{ helyezték a közösség jogainak elbitorl{sa és jövedelmeinek elsikkaszt{sa cím én, majd elmarasztalt{k és felakasztott{k. Holttestét vasketrecben {llított{k közszemlére. A Süss vagy „Jud” Süss néven is ismert Oppenheimer felemelkedése és buk{sa – amelyet később híres regényében Lion Feuchtwanger dolgozott fel – figyelmeztetésül szolg{lt az olyan zsidóknak, akik bizalmukat keresztényekbe helyezték. Sokatmondó tény, hogy Oppenheimer, aki tündöklése idején egy{ltal{n nem gyakorolta vall{s{t, bebörtönzése alatt megtért a szigorú ortodoxi{hoz, a kegyelem ellenében sem volt hajlandó megkeresztelkedni, és hitét megvallva fejezte be életét. Egy korabeli metszet sim{ra borotv{lt arccal {br{zolja. Volt még néh{ny udvari zsidó, aki megv{lt szak{ll{tól, de a legtöbben kitartottak a szak{ll mellett. Az egyik sz{sz v{lasztófejedelem, aki udvar{ban mintegy húsz zsidó csal{dot foglalkoztatott, ötezer tallért aj{nlott az egyik csal{dfőnek, ha lev{gja szak{ll{t. Az illető nemet mondott, mire a v{lasztófejedelem haragj{ban ollóért ki{ltott, és maga v{gta le az öregember szak{ll{t. Samson Wertheimer nemcsak a szak{ll{hoz ragaszkodott, hanem (az udvaroncok szerint) „lengyel módra” is öltözködött. A legtöbb udvari zsidó, aki csak a maga köreiből h{zasodott, hű maradt a helyi zsidó közösséghez is, gyakran stadlan-i (hivatalos közvetítői) minőségben. A nagy Samuel Oppenheimer ügynököket küldött ki Magyarorsz{gra, Szlov{ki{ba és a Balk{nra, hogy kutass{k fel és v{lts{k ki az osztr{ktörök h{borúban fogs{gba esett szegény zsidókat, és telepítsék le őket biztons{gos közösségekben. B{rmilyen gazdag vagy hatalmas volt is az udvari zsidó, tudta, hogy soha nincs igazi biztons{gban, és nem kellett sokat keresgélnie, hogy bajban lévő zsidókat tal{ljon. 1648-49-ben a délkelet-lengyelorsz{gi és az ukrajnai zsidókra katasztrófa sújtott le. Ez az epizód, mint majd l{tni fogjuk, több okból is nagy jelentőségű volt a zsidó történelemben, de közvetlen hat{sa abban nyilv{nult meg, hogy emlékeztette a vil{g minden t{j{n élő zsidókat helyzetük bizonytalans{g{ra, és megmutatta, milyen hatalmasak és elsz{ntak azok az erők, amelyek figyelmeztetés nélkül b{r-

mikor lecsaphatnak r{juk. A harmincéves h{ború egyre nagyobb nyom{st gyakorolt Lengyelorsz{g élelmiszer-kiviteli forr{saira. A zsidó katonai sz{llítók éppen lengyelorsz{gi h{lózatuknak köszönhetően tudt{k oly sikeresen teljesíteni feladatukat. A legfőbb haszonélvezők azonban a lengyel földesurak voltak, a legfőbb vesztesek pedig a lengyel és ukr{n parasztok: a gabona, amelyet megtermeltek, mind nagyobb ar{nyban került piacra, hogy azt{n hatalmas haszonnal eladj{k az örökké éhes katon{knak. Az {rendarendszernek megfelelően a zsidók nemcsak földet béreltek a lengyel nemességtől, hanem v{mszedői jogot, valamint malmokat, serfőzdéket, lep{rlóüzemeket és kocsm{kat is, meg{llapított bérleti díj ellenében. Ez a rendszer kedvezett a zsidóknak: gazdas{gilag felvirultak, és népességsz{muk gyorsan nőtt. [m a rendszer ugyanakkor eredendően bizonytalan és igazs{gtalan volt. A t{vollevő és sokszor tékozlón költekező földesurak, valah{nyszor a bérleti szerződést megújított{k, egyre magasabb {rat szabtak, és ezzel szüntelen nyom{st gyakoroltak a zsidókra; a zsidók pedig a maguk részéről a parasztokat tartott{k hasonló nyom{s alatt. Ukrajn{ban a rendszer igazs{gtalans{ga még ink{bb kidomborodott, mivel mindkét elnyomó réteg, a katolikus nemesek és a zsidó közvetítők m{s vall{son voltak, mint az ortodox hitű paraszts{g. Akadtak zsidó vezetők, akik felfigyeltek a parasztok sérelmeire, és azt is tudt{k, milyen veszélyeket tartogat ez a rendszer a zsidók sz{m{ra. A rabbik és m{s közösségi vezetők egy 1602-ben, Volhíni{ban megtartott tan{cskoz{son péld{ul arra kérték a zsidó bérlőket, hogy jóindulatuk jeléül s{bb{tkor és a zsidó ünnepeken mentsék fel a parasztokat a munkavégzés alól: „Ne legyenek (a zsidók) bőségükben h{l{tlanok a bőség Adom{nyozója ir{nt; dicsőíttessék {ltaluk is az Úr neve.”47 Csakhogy sok zsidó a maga m{sod- vagy harmadbérlői minőségében nem engedhette meg mag{nak a jóindulatot, mivel saj{t bérleti díjukat is csak a parasztok sanyargat{sa {r{n tudt{k kifizetni. Ezért ink{bb az {gyúkba helyezték bizalmukat. Zsidók és lengyelek egyar{nt megerődítették a v{rosokat; a zsinagóg{kat lőrésekkel építették, és a tetejükön pusk{kat helyeztek el. Az ukr{n parasztok végül 1648 késő tavasz{n keltek fel, a dnyeperi koz{kok és a krími tat{rok segítségével, élükön egy Bogdan Hmelnyickij nevű jelentéktelen földbirtokos csal{d tagj{val. A felkelés alapvetően a lengyel uralom és a katolikus egyh{z ellen ir{nyult, és az {ldozatok között sok volt a pap és a lengyel nemes. A gyűlölet célpontjai azonban elsősorban a zsidók voltak, akiket a parasztok sokkal közelebbről ismertek; a lengyelek pedig, ha a helyzet v{ls{gosra for-

dult, mindig cserbenhagyt{k zsidó szövetségeseiket, hogy a maguk bőrét mentsék. A falvakból és a stetl-ekből ezersz{mra menekültek a zsidók a nagy, megerődített v{rosokba, amelyek azt{n hal{los csapd{nak bizonyultak sz{mukra. Tulcsinn{l a lengyel csapatok saj{t életükért cserébe kiszolg{ltatt{k a zsidókat a koz{koknak; a tarnopoli helyőrség pedig be sem engedte a zsidókat a v{rosba. Barban az erőd elesett, és valamennyi zsidót lemész{rolt{k. Hasonló vérfürdő helyszíne volt Narol is. Nyemirovban a koz{kok lengyel {lruh{ban jutottak be az erődbe, és a zsidó krónika szerint „mintegy hatezer lelket öltek meg a v{rosban; több sz{zukat vízbe fojtott{k, és mindenfajta kegyetlen kínz{st alkalmaztak”. A zsinagóg{ban a ritu{lis késekkel szúrt{k le a zsidókat, majd felgyújtott{k az épületet. A szent könyveket összetépték és megtapost{k, és a bőr védőborítékokat sarunak haszn{lt{k. Nem tudjuk pontosan, h{ny zsidó veszett oda. A zsidó krónik{k sz{zezer zsidó hal{l{ról és h{romsz{z közösség elpusztít{s{ról beszélnek. Egy modern történész szerint viszont a legtöbb zsidó megmenekült; a mész{rl{s, mint írja, „nem annyira fordulópont volt a lengyel zsidós{g történetében, mint ink{bb folyamatos sz{mbeli gyarapod{suk és terjeszkedésük brut{lis, de viszonylag rövid időtartamú megszakít{sa”.48 A krónikaírók sz{madatai bizony{ra túlzottak, de a menekültek elbeszélései mély érzelmi hat{st tettek nemcsak a lengyel zsidókra, hanem valamennyi m{s zsidó közösségre is.49 Ak{r a kor{bbi időszakokban, a szerencsétlenség hat{s{ra most is megerősödtek a judaizmus irracion{lis és apokaliptikus elemei, és a zsidók különösen fogékonny{ v{ltak a Messi{s hozta szabadul{s előjeleire. A 14. sz{zad végére, amikor a zsidó közösségeket jóform{n mindenütt szorongatt{k, a 12. sz{zad Maimonidész műveiben tükröződő racion{lis optimizmusa nagyrészt elenyészett, s a zsidós{g felső rétegeit mindjobban lenyűgözte a kabbalisztikus miszticizmus. A nagy spanyol közösségnek az 1490-es években kezdődő pusztul{sa és szétszórat{sa kétféleképpen fokozta az irracionalizmusra való hajlamot. Először is demokratiz{lta a kabbal{t. Ha kor{bban ezoterikus tudom{ny volt, amelyet szóban vagy titkosan körözött kéziratok útj{n terjesztettek a művelt elit tagjai között, most köztulajdonn{ v{ltozott. A zsidó közösségekben mindenütt nagy sz{mban keringtek az olyan kéziratok, amelyek a Zoh{r vagy a kabbalista antológi{k egyes részleteit tartalmazt{k. A zsidó nyomtat{s elterjedésének a hangosbeszélőéhez fogható hat{sa volt. 1558 és 1560 között a Zoh{r két teljes, egym{ssal vetélkedő v{ltozat{t nyomtatt{k ki Cremon{ban, illetve

Mantov{ban, s ezut{n tov{bbi kiad{sok követték egym{st az egész zsidó diaszpór{ban: Livornóban és Konstantin{polyban, Szmirn{ban és Szalonikiben, különösen pedig Németorsz{gban és Lengyelorsz{gban.50 Népszerű v{ltozataiban a kabbala keveredett azokkal a népi babon{kkal és h{gg{dikus mesékkel, amelyek mindig nagy szerepet j{tszottak az {tlagos zsidók mindennapi vall{si életében. Egy-két nemzedékkel később a kétfajta hagyom{nyt m{r nem is lehetett elv{lasztani egym{stól: összeolvadtak egy m{gikus-misztikus tan nyúlós massz{j{ban. M{sodszor, a spanyolorsz{gi kiűzetés mag{t a kabbal{t is dinamiz{lta, mert olyan eszkhatologikus elemmel gazdagította, amely Cion fogalm{ra és a Messi{s eljövetelére összpontosult. A kabbala és mind sz{mosabb babon{s toldalékai m{r nem Isten megismerésének misztikus útj{t jelölték ki, hanem olyan történelmi erővé egyesültek, amelytől azt v{rt{k, hogy felgyorsítja Izrael megv{lt{s{t. Ezzel a kabbala {tkerült a judaisztikus hitvil{g középpontj{ba, és bizonyos fokig tömegmozgalom jellegét öltötte. A folyamatot elősegítette, hogy sz{mos elűzött zsidó Palesztin{ba települt {t, és az észak-galileai Szafedben (Cf{t) kialakult egy kabbalisztikus tanulm{nyokkal foglalkozó iskola. Ennek első figyelemre méltó tudósa David ben Slómó ibn abi Zimra volt, aki Egyiptomból költözött {t Szafedbe, és R{db{z néven ismerték. Móse ben J{kov Cordovero (Rem{k) (1522-1570) volt a kabbala első teljes és rendszerezett teológi{j{nak a megalkotója. [m az új mozgalom igazi l{ngelméje Jicch{k ben Slómó Luria (1534-1572) volt, közismert nevén h{[ri, az Oroszl{n. Az apja közép-kelet-európai asken{zi volt, aki Jeruzs{lembe költözvén szef{rd l{nyt vett feleségül. Ekként a kabbalista kultúra tov{bbad{s{ban Luria mintegy hídszerepet töltött be a két közösség között. Őt mag{t Egyiptomban nevelte fel egy adóbérlő nagyb{csi. Felserdülvén kereskedő lett, aki főleg a bors és a kukorica ad{svételének volt a szakembere. Luria nagyszerű péld{ja volt annak a zsidó hagyom{nynak, amely nem tartja összeegyeztethetetlennek az üzleti életet a szellemi élettel, sőt ak{r a legmélyrehatóbb misztikus elmélkedéssel sem; egész életében kereskedett és tanulm{nyaival foglalkozott. A kabbala demokratiz{lód{s{ra utal, hogy legend{it m{r gyermekkor{ban mag{ba szívta. Fiatalemberként mindazon{ltal az ortodox, nem misztikus h{l{ch{nak lett a szakértője. Adotts{gai közé tartozott, hogy könnyedén mozgott a két ellentétes tan között, és össze is egyeztette őket. Írni azonban nagyon keveset írt. Egyetlen ismert könyve az a komment{r, amelyet a Zoh{r egyik részéhez, „A rejtőzkö-

dés könyvéhez” fűzött. Csak élete vége felé költözött Szafedbe, miut{n előzőleg 1569-70-ben a Nílus egyik szigetén elmélkedett a Zoh{ron. [m mihelyt Szafedbe érkezett, m{gneses hat{ssal volt arra a nagysz{mú tanítv{nyra, akit maga köré gyűjtött; ezek megjegyezték és később emlékezetből leírt{k tanít{s{t (ak{r a filozófus Wittgenstein tanítv{nyai az 1930-as években). Luri{ból nemcsak a szent ember légköre sug{rzott; hatalmat és tekintélyt is {rasztott mag{ból. Néh{nyan úgy gondolt{k, tal{n ő a Messi{s maga. Úgy l{tszott, érti a madarak nyelvét, és gyakran beszélt a prófét{khoz. Tanítv{nyaival a v{rosban és környékén sét{lgatva ösztönös megérzésből mutatott r{ m{s szent emberek azonosítatlan sírj{ra, hogy azt{n visszatérjen a kivitel és behozatal ügyeihez. Utolsó elsz{mol{sait mindössze h{rom nappal a hal{la előtt készítette el. Korai hal{la nyom{n az a legenda j{rta, hogy felsz{llt a mennybe, és nevéhez hamarosan csod{król szóló történetek fűződtek. Luria kezdetben azzal hatott tanítv{nyaira, hogy elmagyar{zta: hogyan juthatnak az intenzív medit{ció {llapot{ba az{ltal, hogy figyelmüket kiz{rólag a Szent Nevek betűire összpontosítj{k. A legtöbb kabbalist{hoz hasonlóan ő is hitt benne, hogy a Tóra betűi és az {ltaluk jelképezett sz{mok révén az ember Isten közvetlen közelébe kerülhet. Aki ezt a tant egyszer mag{ba szívja, nehezen szabadulhat a hat{s{tól. Luria azonban kidolgozott egy olyan kozmikus elméletet is, amely azonnali és közvetlen hat{ssal volt a Messi{sba vetett hitre, és amely később is a legbefoly{sosabb maradt a zsidó misztikus eszmék között. A kabbala jegyzékbe foglalta a kozmosz különböző rétegeit. Luria posztul{tumként vetette fel azt a gondolatot, mely szerint a zsidók sok nyomorús{ga a kozmosz összeoml{s{nak a tünete. A kozmosz széthasadt héj{nak szil{nkjai (klippót) a gonoszt képviselik ugyan, de a bennük rejlő par{nyi szikr{k (tikkim) az isteni vil{goss{gból sz{rmaznak. Ez a rabul ejtett vil{goss{g a zsidók sz{mkivetettsége. Még maga az isteni Sechin{ is része a bebörtönzött fénynek, és ki van téve a gonosz hat{sainak. Ebben a széttört kozmoszban a zsidó népnek kettős jelentősége van, egyrészt mint szimbólumnak, m{srészt mint tevékeny erőnek. A sérelmek, melyeket a keresztények r{juk zúdítanak, szimbolikusan jelzik, milyen f{jdalmakat okoz a fénynek a gonosz. Tevékenyerőként azonban a zsidóknak az a feladatuk, hogy helyre{llíts{k a kozmosz eredeti {llapot{t. Ha a lehető legszigorúbban betartj{k a Törvényt, kiszabadíthatj{k a fény szikr{it a kozmikus héj darabok csapd{j{ból. Ha majd ez a művelet lezajlott, véget ér a Fény sz{műzetése, eljön a Messi{s, és bekövetkezik a megv{lt{s.

Az egyszerű zsidókat azért vonzotta ez az elmélet, mert lehetővé tette, hogy elhiggyék: nekik is van valami beleszól{suk a sorsukba. Az ókorban harcoltak a pog{nyok és a gonosz ellen – és vesztettek. A középkorban passzívan elfogadt{k a r{juk mért sérelmeket – és nem történt semmi, a helyzetük csak tov{bb romlott. Most lényegében azt adt{k tudtukra, hogy tevékeny szereplői egy kozmikus dr{m{nak, mert minél nagyobbak az őket érő katasztróf{k, ann{l biztosabbak lehetnek benne, hogy a dr{ma a krízishez közeledik. Ezt a krízist pedig j{mbors{gukkal felgyorsíthatj{k, sőt meg is oldhatj{k: im{ik és {hítatuk hull{main a Messi{s vonul majd be, hogy diadalt arasson.51 Még így is több mint sz{z évbe telt, amíg a kabbalisztikus messianizmus elterjedt a zsidó tömegek között. Maimonidész többek között azért tiltakozott a Messi{ssal kapcsolatos aktív spekul{ciók ellen, és azért mutatta be a messi{si kort racion{lis, m{r-m{r köznapi szavakkal olyan korként, amelyben minden zsidó elmélyülten adózik a tudom{nyoknak,52 mert attól félt, hogy a zavaros fejű tömegek az izgalomtól elk{bulva egy hamis Messi{snak hódolnak majd, és ut{na erőt vesz rajtuk a ki{br{ndul{s demoraliz{lt csüggedése. Az események igazolt{k balsejtelmeit. Az 1492-es kiűzetést a tan {ltal megejtett zsidók úgy fogt{k fel, mint a Messi{s megszületésével j{ró f{jdalmakat. 1500 és 1502 között Észak-It{li{ban [ser Lemlein rabbi arról prédik{lt, hogy a Messi{s eljövetele imm{r küszöbön {ll. Mindennek következtében különböző Messi{sok bukkantak fel. 1523-ban egy hitelesnek l{tszó fiatalember – valószínűleg egy etiópiai falassa zsidó – tűnt fel Velencében, és azt hangoztatta, hogy D{vid kir{ly lesz{rmazottja. Történetei közé tartozott, hogy az apja egy bizonyos Salamon kir{ly volt, fivére pedig József kir{ly, aki az elveszett törzsek: Rúben és G{d törzse, valamint Manasszé fél törzse fölött uralkodik. Ezért David Reubeni néven v{lt ismertté. Sok zsidót és egy ideig néh{ny keresztény fejedelmet is megtévesztett, de végül egy spanyol börtönben kötött ki. Meséi megihlettek egy tov{bbi p{ly{zót is, név szerint Solomon Molchót, aki 1530-ban Róm{ban lépett fel Messi{sként. Két évvel később elevenen megégették.53 Ezek a fiaskók, amelyekből még több is akadt, elvették a tanult emberek kedvét attól, hogy kabbalista módszerekkel kutassanak a megv{lt{s jelei ut{n. A Szafedben megtelepült Joszéf K{ró törvénykönyvének mindkét – akadémikus és népszerű – v{ltozat{ban tudatosan mellőzte a kabbal{t, és semmivel sem j{rult hozz{ a messianisztikus spekul{ciók elterjedéséhez. Írt azonban egy misztikus naplót is, amelyben egy csodatévő tanító vagy m{ggid – a testet öltött Misna –

is megjelenik.54 A legtöbb rabbi hűvösen fogadta a messianizmust, mert nem volt vil{gos, lesz-e egy{ltal{n szerepük a rabbiknak a messi{si korban, s ha igen, mekkora. Luria legjelentősebb tanítv{nya, Ch{jjim Vital (1542-1620) semmit sem tett annak érdekében, hogy mesterének elméletét eljuttassa a tömegekhez, és hosszú életének kései szakasz{t annak szentelte, hogy leplet borítson mindarra, amit Luri{tól tanult. Mindazon{ltal L{tom{sok könyve című, 1610 és 1612 között össze{llított, önéletrajzi jellegű művében, amelyben fél évsz{zadot {tfogó {lmait jegyezte fel, egyértelművé teszi: Luria méltó volt r{, hogy Messi{ss{ v{ljon, és meglehet, hogy őt, Vitalt is szólítani fogj{k. Az egyik {lomban ez olvasható: „Hangot hallottam, amely így szólt: »Eljő a Messi{s, és itt {ll előttem.« Megfújta a kürtöt, és Izrael népének ezrei és tízezrei gyűltek köré. Ő pedig így szólt hozz{nk: »Jöjjetek velem, és l{tni fogj{tok a bosszút a Templom lerombol{s{ért.«„55 Mi több, az 1630-as évekre Luria tanít{s{nak legnagyobb része, Vitalnak és a mester m{sik vezető tanítv{ny{nak, Joszéf ibn Tabulnak feldolgoz{s{ban, nyomtat{sban is megjelent, és népes olvasói rétegeket vonzott. A Luria-féle kabbala Szafedből fokozatosan eljutott a törökorsz{gi zsidó közösségekhez, a Balk{nra és Kelet-Európ{ba. Lengyelorsz{gban, ahol Lublinban és m{sutt is zsidó nyomd{k működtek, különösen erős és széles körű volt a hat{sa; a 16. sz{zad végére a judaizmus normatív részének sz{mított. Joél Szirkesz rabbi egy responsumban így nyilatkozott: „aki kifog{st emel a kabbala tudom{nya ellen, kiközösítéssel sújtható”. A 17. sz{zad első felében, Lengyelorsz{g, Litv{nia és Ukrajna népes zsidó stetl-jeiben és gettóiban az egész közösség vall{s{v{ v{lt a judaizmusnak ez a form{ja, amely az egyik végleten, a szellemi elit körében, miszticizmusban és aszketikus j{mbors{gban, a m{sik végleten ostoba babon{kban nyilv{nult meg. A gettóban elterjedt babon{k a t{voli múltban gyökereztek. B{r a Biblia a maga egészében feltűnően kerüli az angyalokkal és ördögökkel kapcsolatos anyagokat, a korai rabbinikus időszakban ezek besziv{rogtak a judaizmusba, és az {gg{d{ban hivatalos st{tushoz is jutottak. A Luri{ról elterjedt csodaszerű mesék a korai bölcseket is körüllebegték. Luri{hoz hasonlóan Hillél is megértette a madarak egym{s közötti beszédét, mint ahogy értett valamennyi {llat, sőt a f{k és a felhők nyelvén is. A bölcsek a tanmesék területén is otthonosan mozogtak. Az a hír j{rta, hogy Joh{n{n ben Z{kk{j, Hillél tanítv{nya „ismerte a mosod{ban dolgozókról és a rók{król szóló meseszerű parabol{kat”. Meir rabbiról azt beszélték, hogy h{romsz{z rókamesét

ismert. Az ördögöket a bölcsek engedték be a judaizmusba. A Biblia ugyan elítélte a var{zslómesterséget („var{zsló asszonyt ne hagyj életben” – Exodus 22: 18), a judaikus hit pedig azt tartotta, hogy minden cselekvés egyedül Isten akarat{nak engedelmeskedik, és ezzel kiz{rt mindenfajta dualizmust; a nehézség azonban abban rejlett, hogy a szövegekben megmaradtak az ősi fekete és fehér m{gia töredékei, és ezeket forr{saikra hivatkozva szentesítették. Ekként péld{ul a főpap köntösén lévő csengők az ördögök elleni harc célj{t szolg{lt{k, az imaszíj, a felelősségtudattól {thatott zsidó j{mbors{gnak ez az egyik legnagyobb becsben tartott kelléke pedig hasonló rendeltetést tölthetett be. A Bibli{ban kevés ördög szerepelt, de létezésük vitathatatlan: ott volt Mevet, a hal{l istene, Lilith, a gyermektolvaj (néha bagoly alakj{ban), Resev, a pestis-isten, Dever, ugyancsak a betegség istene, Beli{l, az ördögök parancsnoka, S{t{n, az Isten elleni erők vezére, [z{zél, a vadon bűnbak-istene.56 Így amikor a judaizmust Kr. e. 150 és Kr. u. 300 között el{rasztott{k az ördögök, t{mad{suknak voltak bizonyos előzményei. Mondani sem kell, hogy Hillél az ördögök nyelvén is értett. Az ördögök nagyon különbözőek lehettek, hab{r Akkói Jicch{k szerint a hüvelykujja mindegyiknek hi{nyzott. Egyesek, így S{t{n és Beli{l félelmetesek és komorak voltak. M{sok – a Talmud ru’{ch tec{cit-nak nevezi őket – gonosz vagy tiszt{talan szellemekként léptek fel; beférkőztek az egyes emberbe, megsz{llt{k, s a sz{j{n {t szólaltak meg. A Luria tanítv{nyai {ltal művelt kabbalisztikus irodalom tele volt elbeszélésekkel, amelyek e visszataszító lényekről szóltak; az asken{zi zsidók, különösen a lengyelek gettóiban dibbuk-oknak nevezték őket. Az irodalom azt is elmagyar{zta, hogy a dibbuk-ot csak tanult, szent életű ember, a b{’{l sém űzheti ki, aki Luria egy „szikr{j{nak” segítségével szabadítja fel a megsz{llt lelket. Voltak azut{n „poltergeist”-típusú ördögök is – ezeket keszilim-nek vagy lecim-nek hívt{k –; ők t{rgyakkal dob{lóztak, és többek között azokat tal{lt{k el, akik a szent könyveket nyitva hagyt{k. Léteztek tov{bb{ Lilithen kívül m{s női ördögök is, egyikük maga S{ba kir{lynője volt. A gettóban élő zsidók úgy tartott{k, hogy évszakv{lt{skor veszélyes vizet inni, mert olyankor a nőstény ördögök {rtó menstru{ciós vért öntenek a kutakba és a folyókba. Az ördögök elleni harc angyalokból {lló sereget hívott életre; némely esetben ezeket az angyalokat is a Biblia hitelesítette. Egyeseknek, mint Mih{lynak, G{brielnek, Rafaelnek és Metatronnak különleges kalligr{fi{juk volt, amely az ősi ékír{son vagy elavult héber ír{smódokon alapult; a betűk rajz{ban gyakran kis szemform{jú kö-

rök is szerepeltek. Ezeket a betűket amulettekre és m{s szerencset{rgyakra rótt{k, hogy t{vol tarts{k az ördögöket; ugyanezt a célt szolg{lt{k bizonyos hangosan kimondott betűkombin{ciók is. Ilyen volt péld{ul az abrakadabra, az ördög neve arameus nyelven, vagy a sabriri, a vaks{g ördöge ut{n.57 Az Isten és az angyalok titkos nevéből {lló, saj{tos képletre épülő betűkombin{ciókat „gyakorlati kabbal{nak” nevezték. Elméletben ezt a fehér m{gi{t csak kivételesen szent életű férfiak űzhették; a gyakorlatban azonban az ilyen védőtalizm{nokat sorozatban gy{rtott{k, és a gettókban szabadon forgalmazt{k. Emellett létezett fekete m{gia is, amelyet a „gonosz nevek” megidézésével űztek. A Zoh{r szerint ez a tiltott m{gia a Genezisben említett tud{s f{j{nak a leveleiből jön létre, és két bukott angyal: [z{él és [z{ oktatja r{ azokat a var{zslókat, akik a Sötétség hegyeihez zar{ndokolnak, hogy ott folytass{k tanulm{nyaikat. Erényes kabbalist{knak joguk volt elsaj{títani ezt a mesterséget, de csakis elméleti célokra. A gyakorlatban a gettóban {rtó var{zslatokat is űztek. A m{gia legdöbbenetesebb alkot{sa a gólem volt, ez a mesterséges ember, akibe a b{’{l sém (a. m. a név mestere) lehelhetett lelket, mégpedig oly módon, hogy kiejtette Isten valamelyik, egy különleges formul{hoz igazodó titkos nevét. A gondolat [d{m megteremtésének történetéből ered, de a szó maga csak egyszer fordul elő a Bibli{ban, a Zsolt{rok egy titokzatos részében.58 A gólem körül azonban sz{mos talmudbeli legenda csoportosult; az egyik {llítólag Jeremi{snak volt a műve, egy m{sikat pedig ben Szir{ alkotott. A 15.-től a 17. sz{zadig a gólem fogalma mindink{bb gyökeret vert, mígnem a végén m{r minden kiemelkedően szent életű és a kabbal{ban j{ratos emberről feltételezték, hogy képes gólem-et létrehozni. Az életre kelt gólem-től sz{mos feladat teljesítését v{rt{k el, így azt is, hogy megvédje a zsidókat keresztény ellenfeleiktől. Elméletben a gólem akkor kelt életre, ha Isten titkos nevének megfelelő sorrendbe szedett betűit adt{k a sz{j{ba; s a név megfordít{s{val lehetett ismét élettelenné v{ltoztatni. Előfordult azonban, hogy a gólem ön{llósította mag{t, és valós{gos {mokfut{st rendezett – minek következtében rém történetek új rétegei szövődtek köré. Ördögök, angyalok, gólem-ek és m{s titokzatos alakok – ezek voltak a gettófolklór legfőbb lakói, akiknek létéből sz{mtalan babon{s szok{s sarjadt. Nekik köszönhetően v{lt olyan különlegesen sűrűvé a gettóbeli élet, amely egyszerre volt ijesztő és megnyugtató, de mindig eleven, v{ltozatos és izgalmas. A 16. és 17. sz{zadban elterjedt szok{sok egy része t{madt fel egy The Book of Religion, Ceremonies and

Prayers of the Jews című, 1738-ban Londonban megjelent munk{ban, amelyet a feltételezések szerint G{m{liél ben Pedahcur írt, igazi szerzője azonban egy Abraham Mears nevű hitehagyott zsidó volt. A könyv elbeszélte, hogy gonosz szellemek tal{lhatók péld{ul a porfelhőkben és a szemétkupacokban. A rossz szellemek {rthatnak az embernek a sötétben, de csak akkor, ha az ember egyedül van. Ha ketten vannak jelen, a szellem felbukkanhat ugyan, de egyikükben sem tehet k{rt; ha pedig m{r h{rman vannak, a szellem tehetetlenségre van k{rhoztatva. Ha az ember f{kly{t visz mag{val, ugyanilyen hat{st érhet el. A boszork{nyok akkor {rthatnak, ha kidobott edényt, porr{ nem zúzott toj{shéjat vagy nyal{bba összekötött zöldségvégeket tal{lnak. A tan sokat foglalkozott temetésekkel és esküvőkkel is. Ha az ember péld{ul bocs{natot akar kérni valakitől, akit életében megb{ntott, {lljon a koporsó végéhez, és bocs{natkérés közben fogja meg a halott nagy l{bujj{t; ha az orra erősen vérezni kezd, az azt jelenti, hogy a halott nem bocs{t meg. Aki pedig egy esküvői ünnepségen eltör egy poharat, az elh{rítja a balszerencsét. „Az agglegények – írja a szerző – {ltal{ban azon vannak, hogy magukkal vigyenek egy cserepet a törött edényből, mert azt hiszik, ez elősegíti mihamarabbi h{zass{gukat.” A babona észrevétlenül a népi orvosl{sba is belopódzott:
Vannak köztük asszonyok, akik azt {llítj{k, hogy a kedély minden, szerintük a szemmel verésből sz{rmazó betegségét meggyógyítj{k füstölés útj{n. Ilyenkor a beteg valamilyen ruhadarabj{t elküldik a mondott kuruzsló asszonyhoz, aki a ruhadarabot egy {ltala elkészített füstölgő anyag fölé tartja, és a művelet közben néh{ny szót mormol fölötte, majd visszaadja a ruhadarabot a betegnek, aki azt azonnal felölti; ez mindig meghozza a megkönnyebbülést, hacsak a kór nem {llt fenn m{r túl hosszú ideje, mielőtt az öregasszony a füstöléshez folyamodott volna. Egy gyerek sapk{j{nak a megfüstöléséért a szok{sos {r egy shilling. Egy női alsószokny{ért két shilling j{r; egy férfinadr{gért fél ezüstkorona. NB. A spanyol zsidók többet fizetnek, mivel a füstölők németek.59

A gettó folklórja az ördögök és a bűn, különösen az első bűn, tov{bb{ a lélekv{ndorl{s és nem utolsósorban a Messi{s körül összpontosult. A Messi{sba vetett hit a természetfölöttibe helyezett bizalomnak volt a summ{zata és a csúcspontja, mert az ortodox zsidó vall{s a leghat{rozottabban ezt a hitet szentesítette. A legműveltebb, racion{lis gondolkod{sú rabbi és a legvil{giasabb kereskedő éppolyan hévvel bízott a Messi{s eljövetelében, mint egy egyszerű tejesember félanalfabéta felesége. A Messi{sba vetett hit összekapcsolódott az elveszett törzsekről szóló elbeszélésekkel, mivel széles körben élt a felté-

telezés, miszerint a Messi{s az istenes földi kir{lys{g helyre{llít{sa érdekében mag{hoz szólítja majd sz{műzetésük t{voli helyéről ezeket a törzseket, amelyek ekkor hatalmas seregként megindulnak, hogy a Messi{st D{vid kir{ly trónj{ra ültessék. Nem egy gettóbeli elbeszélő, hanem a bertinorói Ov{dj{ ben [br{h{m J{re, a nagy hírű Misnakomment{tor írta le 1489-ben, „megbízható muszlim kereskedők” nyom{n, hogyan jut el az ember „ötvennapos sivatagi utaz{s” végén „a nagy Sz{mb{tjon folyóhoz”, ahol „Izrael gyermekei (<) olyan tiszta és szent életet élnek, mint az angyalok; bűnösök nincsenek köztük. A Sz{mb{tjon folyó túloldal{n annyian vannak Izrael gyermekei, mint homokszemek a tengerparton, nagyurak és kir{lyok, de nem olyan tiszt{k és szent életűek, mint azok, akik a folyó innenső oldal{n élnek.”60 E nyüzsgő milliók közül kerülnek majd ki a Messi{s hódító had{nak légiói. A történelem újra meg újra bebizonyítja, hogy valamely vall{si eszme gyors elterjedését a legink{bb az mozdítja elő, ha vil{gos és gyakorlatias leír{st ad az üdvözülés mechanizmus{ról. A Luria-féle kabbala éppen ezt kín{lta: leírta, im{ikkal és j{mbors{gukkal, hogyan siettethetik az egyszerű zsidók a messi{si korszak eljövetelét. Luria gondolatai, mind bonyolult, mind vulgariz{lt form{jukban, a legszélesebb körben és a leggyorsabban azok között terjedtek, akik az 1630as években jöttek vil{gra. ahogyan Gersom Scholem, a nagy történetíró, aki egész életében a kabbalista miszticizmusnak a zsidó t{rsadalomra gyakorolt hat{s{t vizsg{lta, kiemelte: a 17. sz{zad közepén a zsidó közösségekben {ltal{nos volt a meggyőződés, miszerint a vil{g nagy események küszöbén {ll.61 A messianisztikus remények felszít{s{ban nagy szerepet j{tszott az a katasztrófasorozat, amely 1648-tól kezdve a kelet-európai asken{zi zsidós{gra lesújtott, és amely az 1650es évek végén a svéd h{borúban érte el csúcspontj{t. Minél nagyobb volt a nyomorús{g, ann{l mohóbban v{rt{k a szabadul{st. Az 1650-es és 1660-as években a közeli és t{volabbi zsidó közösségeknek sok ezer menekültet kellett befogadniuk, és a t{mogat{sukra rendezett jótékony célú gyűjtések is elmélyítették a v{rakoz{s hangulat{t. [m h{la Luria tanainak, a messianisztikus remények még az olyan t{voli közösségekben is felizzottak, mint péld{ul a marokkói, ahol édeskeveset tudtak a lengyelorsz{gi tragédi{król. Különösen magasra csaptak az izgalom hull{mai Szalonikiben és a Balk{non, Konstantin{polyban és egész Törökorsz{gban, Palesztin{ban és Egyiptomban, de éppígy megérezték az olyan józan kereskedelmi központokban is, amilyen Livorno, Amszterdam és Hamburg volt. A hull{mok magukkal sodor-

tak mindenkit: gazdagot és szegényt, tanultat és műveletlent, veszélyeztetett közösségeket csakúgy, mint magukat biztons{gban érzőket. Az 1660-as évekre a két kontinensen szétszórt zsidó közösségek sz{zait egyesítette az érzés, hogy a Luria {ltal leírt folyamat lényegében beteljesedett, és a Messi{s úgyszólv{n m{r a kulissz{k mögött v{rakozik – e tekintetben nem volt különbség a népi babona és a tudós miszticizmus között. 1665. m{jus 31-én azt{n, mintegy végszóra megjelent a Messi{s, és G{z{ban ki is hirdették eljöttét. A neve S{bb{t{j Cvi (1626-1676) volt. A h{ttérből azonban a jelenség ir{nyítójaként, fő teoretikusaként és impressz{riójaként egy helyi lakos, a G{zai N{t{nként ismert [vr{h{m N{t{n ben Elisa Ch{jjim Asken{zi (1643 körül -1680), egy művelt, ragyogó elméjű, fant{ziadús és leleményes fiatalember tevékenykedett. A későbbi G{zai N{t{n Jeruzs{lemben született, egy köztiszteletben {lló rabbinikus tudós és kabbalista fiaként, majd feleségül vette egy jómódú g{zai kereskedő l{ny{t, és maga is G{z{ba költözött. 1664-től behatóan tanulm{nyozta a Luria-féle kabbal{t, és hamarosan el is saj{tította Luria medit{ciós és ekszt{zist előidéző technik{it, de sokatmondó tény, hogy ugyanekkor m{r módosított is a mester elgondol{sain, ahhoz a Messi{s-képhez alkalmazva őket, amely tudat{ban lassanként form{t öltött. N{t{n kiemelkedő péld{ja volt annak a szertelen képzeletű és veszélyes zsidó archetípusnak, amely később, a zsidó intellektus elvil{giasod{s{val egyetemes jelentőségre tett szert. A jelenségek magyar{zat{ra, illetve megjövendölésére olyan rendszert szerkesztett, amely egyszerre volt teljesen hihető és ugyanakkor elég hom{lyos és hajlékony ahhoz, hogy későbbi – és gyakran egy{ltal{n nem örvendetes – eseményeket is befogadjon. Próteuszi jellegű elméletébe be volt építve a képesség, hogy az új jelenségeket ozmózis útj{n felszívja mag{ba; N{t{nnak pedig megvolt az a tehetsége, hogy ezt az elméletet elképesztő meggyőződéssel és önbizalommal t{lalja. Marx és Freud hasonló képességekre építhetett. N{t{n még Jeruzs{lemben élt, amikor megismerkedett a n{la tizennyolc évvel idősebb és különc hírében {lló S{bb{t{j Cvivel, de nem sok figyelmet fordított r{. Miut{n azonban elsaj{tította a Luria-féle kabbal{t, és – legal{bbis önnön megelégedésére – l{tnoki és profetikus képességeket fejlesztett ki mag{ban, eszébe jutott a Cvivel való tal{lkoz{s, és bevonta őt is a maga rendszerébe. Cvi minden szempontból alatta maradt N{t{nnak: kevésbé volt képzett, kevésbé volt eszes, kevésbé volt tal{lékony – viszont lakozott benne egy Messi{s-jelölthöz illő tulajdons{g is: nagyrészt önmag{val volt elfoglalva. A terjeszkedő

kereskedelmi központt{ v{lt Szmirn{ban született, ahol az apja holland és angol cégeknek volt az ügynöke; mindkét fivéréből sikeres kereskedő lett. Ő maga ink{bb a könyveket bújta, rabbinak tanult, tizennyolc éves kor{ban rabbiv{ is avatt{k, és ettől kezdve a kabbala tanulm{nyoz{s{val foglalkozott. Egzalt{ció és felfokozott aktivit{s időszakai v{ltakoztak n{la végletes búskomors{ggal, ami elég gyakori mindenfajta vall{s misztikusainak körében, és {ltal{ban Isten művét l{tj{k benne – Isten „megvil{gít”, hogy azt{n „elrejtse az arc{t”. Ekként a szent hírében {lló embernek a hirtelen v{ltoz{sok sem okvetlenül {rtanak. Sajn{latos módon azonban Cvi m{ni{s időszakaiban hajlott r{, hogy megszegje a törvényt, és k{roml{s bűnébe essék. Kiejtette Isten titkos nevét. Egybeolvasztott h{rom ünnepet, és egyszerre ülte meg őket. Esküvői baldachin alatt misztikus h{zass{got kötött a Tór{val. Az 1648-as mész{rl{sok indított{k r{, hogy Messi{snak nyilv{nítsa mag{t. Mint sok misztikus, ő is tiltott dolgokat akart művelni és törvényesíteni; ezért mondott {ld{st „Őr{, aki engedélyezi a tilalmast”. Az 1650-es évek sor{n egym{s ut{n tiltott{k ki Szmirn{ból, Szalonikiből és Konstantin{polyból. Időnként a lelki{llapota békéssé és norm{liss{ higgadt; ilyenkor még kezeltette is mag{t „ördögi képzelgései” ellen. Ut{na azonban visszatértek a rossz késztetések. Kétszer nősült, de mindkétszer el is v{lt, és egyik h{zass{g{t sem h{lta el. 1664-ben, amikor Kairóban tartózkodott, és ismét m{ni{s {llapotba került, harmadszor is megh{zasodott: egy S{ra nevű, a mész{rl{sokból megmenekült, kétes hírű l{nyt vett el. [m erre is volt példa a prófét{k körében: Hóse{s tal{n nem szajh{t vett feleségül? A következő télen azonban ismét segítségért folyamodott démonai kiűzéséhez. Hallotta, hogy egy N{t{n nevű fiatal kabbalist{nak figyelemre méltó l{tom{sai vannak, és 1655 tavasz{n felkereste G{z{ban. Mire a két férfi {prilis hav{ban tal{lkozott, N{t{n m{r túl volt azon a l{tom{son, amelyben nagy szerep jutott a Jeruzs{lemben megismert Messi{s-jelöltnek; így amikor Cvi egyszer csak segítséget kérve megjelent a h{z{ban, N{t{n a Gondviselés művének tudta be a l{togat{st. Eszében sem volt, hogy kiűzze Cviből a démonokat; ehelyett a maga félelmetes érvelőképességét és fant{zi{j{t arra fordította, hogy meggyőzze Cvit messi{si becsv{gya hitelességéről, és kitart{sra buzdítsa. N{t{n ekkor is, később is kivételes leleménnyel és ügyességgel illesztette be Cvi életrajz{t és jellemvon{sait a k{noni és apokrif szövegek, valamint a Luria-féle – megfelelően {tigazított elmélet sém{iba. Így h{t mint Messi{st üdvözölte Cvit, aki a r{beszélés hat{s{ra tüstént újabb m{ni{s szakaszba került. Oldal{n a buzgó N{t{nnal a nyilv{-

noss{g előtt is megismételte igényét, ezúttal sikeresen. Hamarosan kir{lyi díszben lovagolta be G{za utc{it, és követeket v{lasztott, akik majd összehívj{k Izrael törzseit. Cvi és a kor{bbi, 16. sz{zadi Messi{sok között az volt a különbség, hogy Cvi a maga jelöltségét nem puszt{n az ortodox tud{sanyagra alapozta, amelynek ő is, impressz{riója is birtok{ban volt, hanem éppúgy t{maszkodott a Luria-féle tudom{nyra is, amelyet addigra m{r az egész zsidós{g jól ismert. Megfelelő volt az idő is, a szellemi atmoszféra is. N{t{n, a próféta, a „szent l{mp{s” izzott a meggyőződéstől, és pontosan meghat{rozott tud{st sug{rzott; Cvi, a Messi{s pedig személyes vonzerőt és kir{lyi leereszkedést vitt a szerepébe. Ez a kombin{ció kitűnően bev{lt G{z{ban, ahol a rabbik is csatlakoztak az ünnepléshez. Jeruzs{lemben azonban csekélyebb volt a hat{s; sz{mos rabbi (köztük N{t{n egykori mestere) elutasította N{t{n és Cvi igényét, majd ki is tiltatt{k a v{rosból az új Messi{st. Az elővigy{zatos jeruzs{lemi hatós{gok azonban nem akart{k elkötelezni magukat, és nem értesítették a zsidó közösségeket arról, hogy csaló felbukkan{s{val sz{molhatnak; a szkeptikus rabbik itt is, m{sutt is óvakodtak a színvall{stól, a rabbik többsége pedig mindenfelé behódolt a jelenségnek. Később, amikor a hólyag m{r kipukkadt, sokan azt hangoztatt{k, hogy ők igenis szembesz{lltak Cvi fellépésével, {m a dokumentumok, amint azt Scholem kimutatta, m{sról tudósítanak. Mindebből következően a hatós{gok sem 1665-ben, sem 1666 nagy részében nem léptek fel az új Messi{s ellen. N{t{n nagy szakértelemmel fogalmazott vagy felv{zolt levelei, amelyek bejelentették a nagy horderejű eseményeket, és amelyeket vil{gszerte legtöbb zsidó közösségnek megküldtek, v{lasz nélkül maradtak. A legtöbb zsidó persze sz{mított r{, hogy a Messi{s eljövetelét csod{k kísérik majd, de nem csekélyebb tekintély, mint Maimonidész óvott ezektől a hiedelmektől. Amellett N{t{n a csod{k elmarad{s{ra is felkészült, s ügyesen ehhez alkalmazta Luria elméletét. Érvelése szerint a Messi{s eljövetelét a zsidók j{mbors{ga és im{i készítették elő, amiből logikusan következik, hogy küldetése végrehajt{s{hoz sincs szüksége m{sra, mint a közösség tiszta és bizalomteli hitére; vagyis sem neki, sem prófét{j{nak nem kell csod{kat művelnie. N{t{n óvatoss{ga azonban fölöslegesnek bizonyult – igenis estek csod{k, legföljebb mindig valahol m{sutt; következett ez a zsidóknak abból a szok{s{ból, hogy hosszú, lelkes, de gyakran mendemond{ra alapozott levelekben adjanak sz{mot katasztróf{król és diadalokról egyar{nt. Így péld{ul Konstantin{polyból izgatott levél ment Livornóba, hogy Kairóban esett csod{król tu-

dósítson; avagy Róm{ból Hamburgba, és onnan Lengyelorsz{gba ment a hír, miszerint Szalonikiben csod{k történtek. Az első bejelentés, amely a nyugati zsidós{ghoz eljutott, nem is foglalkozott Cvivel, hanem a tíz elveszett törzsről szólt, amelyek a hírek szerint vagy Perzsi{ban, vagy a Szahar{ban gyülekeztek, és m{r meg is indultak Mekka, vagy ha nem Mekka, akkor Konstantin{poly felé. 1665-ben N{t{n hosszú levelet küldött szét, amelyben felv{zolta a Messi{s terveit. Eszerint a Messi{s munk{ss{ga m{r túllépett a Luria-féle rendszeren, és új szakaszt nyit a történelemben. A Messi{snak hatalm{ban {ll, hogy minden bűnöst feloldozzon. Először majd mag{hoz ragadja a török koron{t, és szolg{j{v{ alacsonyítja a szult{nt. Ut{na elmegy a Szambatjon folyóhoz, és nőül veszi Rebek{t, Mózes tizenh{rom éves, felt{madt le{ny{t. Meglehet, hogy t{vollétében a törökök fell{zadnak, és csap{sokat mérnek a zsidós{gra; ezért a zsidóknak azonnali bűnb{natot kell tanúsítaniuk. Maga Cvi ekkorra m{r elkezdte északi diadalút j{t: először Aleppóba, majd Szmirn{ba, onnan pedig Konstantin{polyba ment, és most kezdett csak kitörni körülötte a tömeghisztéria, amelynek fokoz{sa érdekében Cvi visszaesett régi m{ni{s időszak{ba. Egykorú besz{moló szerint „kimondta a Kimondhatatlan Nevet, (tiltott) zsírféléket fogyasztott, és még egyebet is elkövetett az Úr és az Ő törvénye ellen, sőt m{sokat is r{beszélt ugyanerre”.62 Ha valamelyik rabbi tiltakozott, a hatalmas tömeg, amely imm{r mindenhov{ követte a maga Messi{s{t, sok esetben megt{madta a bír{ló h{z{t. Szmirn{ban, ahol a szef{rdok nem voltak hajlandók elismerni őt, Cvi balt{t ragadott, és így tört be a szef{rd zsinagóg{ba, ahol azt{n tiszt{talan {llatoknak nevezte a hitetlenkedő rabbikat, mag{hoz vett egy szent tekercset, majd elénekelt egy spanyol szerelmi dalt, és kitűzte, mégpedig 1666. június 8-{ra a Megv{lt{s napj{t; ugyanekkor bejelentette a török szult{n küszöbön{lló trónfoszt{s{t, és közvetlen követői között szétosztotta a vil{g kir{lys{gait. Amikor az egyik bír{ló kedvű rabbi bizonyítékokat kért, Cvi még ott a helyszínen kiközösítette, majd r{vette a tömeget, hogy belé vetett hitük tanújeléül mondj{k ki ők is a tiltott nevet. Ezut{n „felszabadította” a nőket, oly módon, hogy levette róluk Éva {tk{t, végül pedig hírnököket küldött Konstantin{polyba, hogy előkészítsék érkezését. Ő maga hajón hagyta el Szmirn{t, 1665. december 30-{n. 1665-66 telén és 1666 nagy részében forrongott az egész zsidó vil{g. A zsidók megfogadt{k N{t{n bűnb{natra való felszólít{s{t – amelyet hatalmas péld{nysz{mban nyomtattak ki Frankfurtban, Pr{g{ban, Mantov{ban, Konstantin{polyban és Amszterdamban –; im{d-

koztak, böjtöltek, és sűrűn vettek ritu{lis fürdőket, tov{bb{ meztelenül feküdtek a hóba, korb{csolt{k magukat; sokan pedig pénzzé tették minden javukat, és elzar{ndokoltak a Szentföldre, abban a reményben, hogy ők is megpillanthatj{k a Messi{st. Néh{nyan azt hitték, felhőkön utazhatnak od{ig. M{sok befizettek a hajóútra. Abraham Pereira, akit Amszterdam leggazdagabb zsidój{nak tartottak, egész h{za népével elindult Palesztin{ba, hajója azonban csak Livornóig jutott. M{s zsidók költeményeket írtak, sz{mos kinyomtatott könyv pedig így volt keltezve: „a prófécia és a kir{lys{g megújul{s{nak első évében”. Nyilv{nos meneteket szerveztek. Az izgalmat tov{bb szított{k egyes keresztény millennist{k is, akik ugyancsak azt vallott{k, hogy 1666 m{gikus év lesz. Több lengyel v{rosban zavarg{sok törtek ki, mire a korona m{jusban betiltott minden tov{bbi zsidó demonstr{ciót. Reakciókat – hol egyetértőket, hol ellenségeseket – v{ltott ki a zsidók felbolydul{sa az iszl{m vil{gban is, és a török hatós{gok nyugtalankodni kezdtek. Ebből fakadt, hogy amikor 1666 febru{rj{ban Cvi hajója török vizekre ért, rögtön feltartóztatt{k, a Messi{st pedig l{ncra verve hurcolt{k partra; igaz, fogvatartói ezut{n tisztességgel b{ntak vele, és vendégeket is fogadhatott. N{t{n, aki nyomban úgy magyar{zta az eseményeket, hogy illeszkedjenek elméletéhez, kifejtette, hogy a Messi{s bebörtönzése csak l{tszólagos és jelképes érvényű: tükrözi belső küzdelmét a gonosz erőkkel, amelyek nem hagyj{k felragyogni az isteni szikr{kat. Cvi raboskod{sa helyszínén, a gallipoli-i erődben is fenntartotta messi{si igényeit, és jó hangulatban bocs{totta el a zsidók küldöttségeit. A velencei zsidó közösség kereskedelmi be sz{molónak {lc{zott, de megnyugtató v{laszt kapott érdeklődésére a konstantin{polyi zsidóktól: „Megvizsg{ltuk a helyzetet, és szemügyre vettük Izrael rabbi {ruj{t, amely itt a szemünk előtt van ki{llítva. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az {ru nagyon becses, (<) de v{rnunk kell vele a nagy v{s{r napj{ig.”63 Az 1666 nyar{ra kitűzött nagy nap azonban eseménytelenül múlt el. Szeptember elején Cvit megl{togatta egy Nechemj{h h{Kohén nevű lengyel kabbalista, aki vagy a törökök beépített embere, vagy egy m{sik Messi{s-jelölt lehetett: a l{togató mindenesetre keresztkérdéseket tett fel Cvinek a maga messi{si igényével kapcsolatban, de Cvi v{laszaival nem volt megelégedve, és mint csalót feljelentette a törököknél. Szeptember 15-én Cvit a konstantin{polyi tan{cs vagy dív{n elé {llított{k, a szult{n pedig egy r{ccsal elz{rt fülkébe rejtőzve hallgatózott. Cvi tagadta, hogy b{rmikor is Messi{sként akart volna fellépni; ezut{n v{laszthatott az iszl{m hitre való {ttérés

és a hal{lbüntetés között. A szult{n orvos{nak, egy hitehagyott zsidónak a r{beszélésére Cvi turb{nt öltött, felvette az Aziz Mehmed effendi nevet és „a palota kapuj{nak őre” címet, tov{bb{ elfogadott napi sz{zötven piasztert a korm{ny kegydíjaként. Ami ezut{n történt, majdnem olyan tanuls{gos volt, mint a misszió maga. A zsidók vil{g{ban eluralkodott eufória a hír elterjedése nyom{n hamvaiba holt, hab{r kezdetben sokan el sem akart{k hinni. A rabbik és m{s közösségi vezetők, mind azok, akik jóv{hagyt{k Cvi igényeit, mind az a kisebbség, amely nem hitt neki, most rendezték soraikat, hogy az egész ügyre f{tylat borítsanak; arra hivatkoztak, hogy az utólagos vizsg{lat mintegy megkérdőjelezné a kifürkészhetetlen isteni bölcsességet, amely az egész fiaskót lehetővé tette, de szerfölött aggódtak amiatt is, hogy a törökök majd boszork{nyüldözésbe kezdenek ama zsidó vezetők ellen, akik jóv{hagy{sukkal mintegy szentesítették Cvinek végeredményben az ottom{n uralom ellen ir{nyuló kísérletét. Ezért a hivatalos zsidó szervek mindent elkövettek, hogy {tírj{k vagy meg nem történtté tegyék a tényeket, és úgy tettek, mintha az egész ügyre sor sem került volna; a r{ vonatkozó közösségi feljegyzéseket pedig megsemmisítették. G{zai N{t{n viszont most is úgy bővítette ki elméletét, hogy az idomuljon az új tényekhez. Cvi hitehagy{s{t szükségszerű paradoxonn{ vagy dialektikus ellentmond{ss{ v{ltoztatta, amelynek semmi köze {rul{shoz: valój{ban kezdetét jelenti egy új küldetésnek, amely arra ir{nyul, hogy kiszabadítsa a keresztények és még ink{bb a muszlimok között elszórt Luria-féle szikr{kat. A könnyebbik feladat a zsidóknak jutott, s míg ők a közöttük elosztott szikr{kkal foglalkoznak, a Messi{s feladata sokkal bonyolultabb: neki egy idegen vil{gban kell a szikr{kat összegyűjtenie. Erre rajta kívül nem képes m{s, {m hogy elvégezze küldetését, le kell ereszkednie a gonosz birodalm{ba, amelynek l{tszólag al{veti mag{t, valój{ban azonban a trójai faló szerepét tölti be az ellenséges t{borban. N{t{n, aki mindink{bb belelendült az új feladatba, r{mutatott, hogy Cvi mindig is különös dolgokat művelt, s ez a mostani tette legföljebb még különösebb, mint az eddigiek: az aposzt{zia szégyenét v{llalva hozza a legnagyobb {ldozatot, mielőtt messi{si diadal{nak teljes dicsőségében lépne fel. A kabbala tanulm{nyozói jól ismerték a rejtett értelmek fogalm{t. Mihelyt a zsidók a színlelt aposzt{zia eszméjét elfogadt{k, a folytat{s – benne Cvi későbbi, a török ellenőrzésnek engedő cselekedeteivel – csak megerősítette az új elméletet, amelyhez N{t{n fürgén sz{llította a gazdag dokument{ciót, bibliai, talmudi és kabbalisztikus szövegek form{j{ban. N{t{n

több ízben is felkereste Cvit, és közös erővel sikerült összehangolni N{t{n magyar{zatait Cvi viselkedésével. A m{ni{s szakaszok időnként visszatértek, és ilyenkor Cvi néha felt{masztotta a maga messi{si igényeit. Ugyanakkor vad szexu{lis élvezetekben is tobzódott, olyanynyira, hogy konstantin{polyi ellenségei – zsidók és muszlimok egyar{nt egyesült erővel r{vették vagy megvesztegették a szult{nt, aki meglehetősen kedvelte Cvit: sz{műzze az {l-Messi{st Alb{ni{ba. Alb{ni{ban is halt meg, 1676-ban. [m még hal{la sem ejtette zavarba N{t{nt, aki szerint Cvi csup{n „l{thatatlann{ v{lt”: felsz{llt a mennybe, és a „mennyei fények” magukba szívt{k. N{t{n maga négy évvel később, 1680-ban halt meg. Addigra azonban m{r kidolgozott egy rugalmas elméletet, amely nemcsak Cvi tetteire adott magyar{zatot, hanem minden, a jövőben előforduló zavarba ejtő eseményre is. Nem egyetlen fénysorozat van, ahogy azt Luria és m{s kabbalist{k hitték, hanem kettő: az egyik gondolatokkal telített (jó), a m{sik gondolatok nélküli (közömbös, de a gonoszra hajló). A teremtés a két sorozat közötti dialektik{n keresztül halad a maga útj{n, s ebben a dialektik{ban a Messi{s-figura egyedül{lló szerepet j{tszik, amely merőben különbözik az {tlagos lelkekétől, és gyakran hősi {ldozatokat követel; többek között a Messi{snak mag{ra kell öltenie a gonosz l{tszat{t, mert csak így tisztíthat meg m{sokat. Ak{r visszatért Cvi a földre, ak{r helyettest küldött az emberek közé, ak{r néma és l{thatatlan maradt – az elmélet érvénye mindenképpen fenn{llt. A kabbal{nak ezen az alternatív, vagy eretnek rendszerén belül N{t{n b{mulatra méltó részletességgel és gazdag képi fant{zi{val dolgozta ki a maga dialektik{j{t. Ennek eredményeként a s{bb{te{nus mozgalom, hol nyíltan, hol titkosan, nemcsak túlélte az aposzt{zia katasztróf{j{t, hanem több mint egy évsz{zadon {t fenn is maradt. A legtöbb rabbi elfordult tőle, nemcsak azért, mert N{t{n elmélete a maga végső form{j{ban egyértelműen eretnek volt, hanem azért is, mert amikor Cvi megjövendölt visszatérései elmaradtak – amint az 1700-ban és 1706-ban is történt –, sz{mos csalódott s{bb{te{nus {ttért a keresztény vagy a muszlim hitre. Egyes rabbik azonban maguk is titkos s{bb{te{nusok voltak, és a judaizmus nem racion{lis v{lfaj{ban nem sokan akadtak, akikre N{t{n képlékeny eszméi ne gyakoroltak volna több-kevesebb hat{st. A mozgalom túlélt nézetkülönbségeket, ön{lló antikonformista elhajl{sokat, és nemsok{ra kitermelt mag{ból egy szakad{r vall{st is, amelyet Cvinek egy reinkarn{lódott képm{sa, bizonyos J{kov Frank (1726-1791) alapított.

Frank J{kov ben Júda Leibként jött a vil{gra, egy lengyel kereskedő és részfoglalkoz{sú rabbi fiaként. Ő maga is kelme{rus lett. Nem volt különösebben képzett, és önmag{t prostak-nak azaz egyszerű embernek nevezte; {m mialatt a Balk{non kereskedett, a s{bb{te{nus mozgalom szélsőséges sz{rny{hoz tartozó hívek beavatt{k a titkos rítusokba. Így azt{n J{kov Frank próféta lett, majd Cvi lelkének örököseként jószerével isteni st{tust követelt mag{nak. Lengyelorsz{gba visszatérve ortodox szef{rd zsidónak mondta mag{t – innen sz{rmazik a Frank név, amely asken{zi jiddis nyelven szef{rdot jelent –, titkon pedig egy, a judaizmuson belüli földalatti mozgalom fejeként s{bb{te{nus istentiszteleteket tartott. Ő és hívei a Tóra {ltal tiltott szexu{lis praktik{knak is hódoltak, sőt G{zai N{t{n kényelmes dialektik{j{t követve, megkülönböztették a közönséges h{l{chikus Tór{t, amelyről nem vettek tudom{st, a „magasabb” vagy „spiritu{lis” Tór{tól, a „kisug{rz{s Tór{j{tól”, és fenntartott{k maguknak a jogot, hogy csak az utóbbit kövessék. 1756-ban Frankot kiközösítette a brodyi rabbinikus bírós{g, és a letartóztat{s elől Törökorsz{gba menekült, ahol hasznosabbnak tal{lta, ha az iszl{mhoz csatlakozik. Az ortodox zsidók ekkor a lengyel katolikus hatós{gokhoz fordultak, hogy segítsenek a szekta feloszlat{s{ban. Ugyanekkor azonban Frank követői is a katolikusoktól kértek segítséget, arra hivatkozva, hogy ők nem fogadj{k el a Talmudot, teh{t több közük van Róm{hoz. A fellelkesült püspökök nyilv{nos vit{t rendeztek, és Frank hívein kívül a rabbikat is kötelezték a megjelenésre. Az eseményre 1757 június{ban került sor; az elnöklő főpap, Dembowski püspök, a Frank-hívek jav{ra döntött, és elrendelte, hogy a Talmud péld{nyait égessék el K{menyec v{ros főterén. A püspöknek nem volt szerencséje: m{r meggyújtott{k a m{gly{t, amikor hirtelen meghalt. A rabbik ezt isteni jelként értelmezték, és megújult hévvel folytatt{k Frank követőinek üldözését. Megtorl{sul Frank a katolikus egyh{zba vezette {t t{bor{t; ő maga 1759-ben keresztelkedett meg, és még vérv{das ügyek felderítésében is segédkezett a katolikusoknak. Időközben tizenkét „nővért” is gyűjtött maga köré, akik mind az {gyasai voltak, tov{bb{ különböző gazs{gokat művelt, és börtönbe került. Ezut{n megtért az orosz ortodox egyh{z kebelére. Miközben sorra kötelezte el mag{t a judaizmusnak, az iszl{mnak, a római katolicizmusnak és az ortodoxi{nak, Frank mindvégig követte N{t{n kibővített vall{si tanait. Új Szenth{roms{got hozott létre, a „Jós{gos Istenből”, a „Nagy Testvérből” és a „Nőből”- az utóbbi a Sechin{ és Szűz M{ria összeolvaszt{s{ból {llt –; végül pedig kifejtette,

hogy a messi{si eszme a főbb vall{sok mindegyikén belül képviselhető, sőt még a vil{gi felvil{gosod{son vagy a szabadkőművességen belül is. Ekként a kabbala, amely az ókor végén nem specifikus, form{tlan gnoszticizmusként született meg, a 18. sz{zad végén ugyanide tért vissza. Sokatmondó tény, hogy Frank csak úgy teremthetett a maga szekt{j{nak valamifajta törvényes h{tteret, ha l{tszólag a kereszténységhez, illetve az iszl{mhoz csatlakozik. Tanuls{gos az ellentét, amely p{lyafut{sa és egyik kort{rs{nak, J{kov Ch{jjim Falknak (1710 körül – 1782) tevékenysége között nyomon követhető. A Galíci{ban született Falk is kabbalista volt és kalandor, b{r Frankn{l sokkal műveltebb v{ltozatban. Ő is összeütközésbe került a törvénnyel, és kis híja volt, hogy Vesztf{li{ban nem égették meg mint var{zslót. A kölni érsek kitiltotta a fennhatós{ga alatti területekről. 1742-ben azt{n Angli{ba költözött, ahol a jelek szerint akad{lytalanul folytathatta vall{si tevékenységét. Egy, a londoni Wellclose Square-en lévő h{zban mag{njellegű zsinagóg{t működtetett, s a régi London Bridge-en kabbalisztikus műhelyt tartott fenn, ahol alkími{val foglalkozott. A nagy zsinagóg{t {llítólag azzal mentette meg a tűztől, hogy m{gikus feliratokat helyezett el az ajtófélf{kon. A maga idejében „London B{’{l Sémjeként” emlegették.64 Az angol törvények hat{lya alatt teh{t egy Falk-szab{sú zsidó szabadon élhetett és működhetett, ez pedig kivételes fontoss{gú tény a zsidó történelemben: azt jelentette, hogy a liber{lis római birodalom óta első ízben akadt olyan orsz{g, ahol a zsidók nagyj{ból norm{lis {llampolg{ri létfeltételeknek örvendhettek. Vajon hogyan alakult ki ez a helyzet? Ha ezt a nagy fordulópontot meg akarjuk érteni, ismét a végzetes 1648-as évhez kell visszatérnünk. Az akkori zsidóellenes akciósorozat az első keresztes hadj{rat óta az antiszemitizmus leghevesebb megnyilv{nul{s{nak tekinthető, és a kelet-európai zsidós{g nyolc éven {t tartó súlyos üldöztetésének volt a nyit{nya. Eddig az időpontig a zsidó emigr{ció évsz{zadokon {t Kelet felé ir{nyult; most azonban megfordult az {ramlat. Igaz, a népes kelet-európai asken{zi közösség sz{mszerűleg tov{bb nőtt, és ha korl{tozott mértékben, de anyagilag is gyarapodott, biztons{ga azonban egyszer s mindenkorra megrendült. A v{llalkozóbb szellemű zsidók éppen biztons{guk érdekében Nyugat felé kezdtek tekinteni. 1648 teh{t baljós mérföldkő volt azon a hosszú úton, amely végül a holokausztba torkollt. Ugyanakkor azonban 1648 a maga vérfürdőivel és minden keserűségével – h{la az események saj{tos összj{ték{nak, amelyet egyesek ak{r gondviselés-

szerűnek is nevezhetnek – az első szem volt egy olyan figyelemre méltó l{ncolatban, amely végül elvezetett a független zsidó {llam megszületéséhez. Az új fejlemény elindítója egy jeles amszterdami zsidó tudós, Manasszé ben Jiszr{él (1604-1657) volt, aki marranó-ként jött a vil{gra Madeira szigetén, és a keresztségben a Manoel Dias Soeiro nevet kapta. Miut{n azonban apja megmenekült egy lisszaboni autodafétól, és Németalföldre költözött, a csal{d ismét felöltötte a maga zsidó azonoss{g{t, Manasszéból pedig a Talmud-iskola csodagyereke lett, aki első könyvét tizenhét éves kor{ban írta.65 Egész életében az foglalkoztatta, hogy a judaizmusról kedvező képet nyújtson a keresztény vil{gnak, s hogy ez a vil{g befogadja őt. Sz{mos könyvét keresztény olvasóknak írta. Megkísérelte bebizonyítani, hogy kereszténység és judaizmus között több a közös von{s, mint ahogy azt a legtöbben feltételezik, és nagy tekintélyre tett szert a keresztény fundamentalist{k körében. Amikor megérkeztek Nyugat-Európ{ba az 1648-as tömeggyilkoss{gok első menekültjei, Manasszé és m{s amszterdami zsidók félteni kezdték közösségüket a kétségbeesett asken{zik roham{tól. Az ő hollandiai helyzetük sem volt egyértelmű. Nem illette őket polg{rjog, a céhek z{rva voltak előttük. Vall{sgyakorl{sukba azonban – feltéve, ha nem keltettek vele feltűnést – nem szólt bele a holland korm{ny, és a közösség, különösen Amszterdamban, szépen prosper{lt. A menekültek azonban veszélyeztethették ezeket a vívm{nyokat. Hamburgban péld{ul a menekült{radatnak az lett a következménye, hogy 1649-ben valamennyi zsidót időlegesen elűzték. Manasszé ezért radik{lis megold{ssal {llt elő: miért ne nyitn{k meg Angli{t a zsidó bev{ndorlók előtt? Amióta I. Edward 1290-ben elűzte az angliai zsidókat, széles körben elterjedt a nézet, hogy az orsz{gban egyetlen zsidó sem telepedhet le. Valój{ban a feltételezett kitilt{s sz{zadai alatt igenis élt ott néh{ny zsidó, főleg mint orvos és kereskedő.66 Zsidó volt péld{ul Sir Edward Brampton, alias Duarte Brandao, aki III. Rich{rd alatt Guernsey korm{nyzój{v{ emelkedett. Egy m{sik zsidó, Roderigo Lopez, I. Erzsébetnek volt az orvosa, és 1593-94-ben hírhedt antiszemita boszork{nyüldözésnek és felség{rul{si pernek esett {ldozatul.67 Az ukrajnai tömeggyilkoss{gok idején az öt hivatalos angliai kukoricasz{llító kereskedő egyike, Antonio Fernandez Carvajal zsidó volt: ő 1630-ban költözött Angli{ba, és a szóbeszéd szerint évi sz{zezer ezüstfont értékű {rut import{lt. Mindazon{ltal hivatalos letelepedési joguk a zsidóknak valóban nem volt.

Manasszé felismerte, hogy az angol royalist{k veresége és a kir{ly 1649-ben történt kivégzése p{ratlan alkalmat kín{l a zsidóknak az Angli{ba való bejut{sra. A kir{ly purit{n ellenfelei, akik most az orsz{got vezették, m{r régóta a helyi filoszemita hagyom{nyokat képviselték. Az egykorú események megértéséhez a Biblia volt a vezérfonaluk. [mosz prófét{t idézték, hogy elítéljék az 1641 előtti rendkívüli Csillagkamar{t. Nabót szőlejére hivatkoztak, mint a hajóépítés megadóztat{s{nak előzményére. Sir Henry Finch, a purit{n polg{ri jog{sz 1621-ben közzétette The World’s Great Restauration, or Calling of the Jews című művét, amelyet a korona felségsértés címén elmarasztalt.68 Sokan hitték, hogy a Messi{s m{sodik eljövetele küszöbön {ll; de minthogy a Deuteronomium 28:64 csakúgy, mint D{niel könyve 12. fejezetének 7. verse, arra utalt, hogy ez nem következhet be, amíg a zsidók szétszórat{sa „a földnek egyik végétől a földnek m{sik végéig” nem teljes, ebből fakadóan a millenniumra sem kerülhet sor, amíg a zsidók Angli{ban is meg nem jelennek. Ebben az elképzelésben Manasszé osztozott az angol fundamentalist{kkal; minthogy a Kece h{[rec, „a föld vége” volt Anglia középkori héber elnevezése, Manasszé szil{rdan hitte, hogy a zsidók angliai befogad{sa előbbre hozza a Messi{s eljövetelét. Kamp{ny{t 1648-49-ben kezdte meg An Apology for the Honourable Nation of the Jews című könyvével, amelyet „Edward Nicholas”-ként jegyzett. Ezt követte 1650-ben egy sokkal jelentősebb munka, a Spes Israelis, angol fordít{sban The Hope of Israel, amelyben a szerző a millenniumhoz kapcsolódó érveléssel {llt elő. A gyakorlati lépések az első angol-holland h{ború miatt halaszt{st szenvedtek, de 1655-ben Manasszé személyesen is megjelent Londonban: kérvényt nyújtott {t Oliver Cromwellnek, a Lord Protectornak, amelyben arra kérte, vonj{k vissza a zsidók belépését tiltó törvényeket, és engedjék be őket Angli{ba olyan feltételekkel, amilyeneket a korm{ny majd meghat{roz.69 Ezut{n jellegzetes angol kavarod{s következett, amelyet érdemes részletesen felidézni, mivel kiemelkedően fontos szerepe van az egész zsidó történelem szempontj{ból. Cromwell kedvezően fogadta Manasszé kérvényét, és tov{bbította a tan{csnak. A tan{cs 1655. november 12-én albizotts{got jelölt ki, hogy a tém{t megvitassa és jogi szakvéleményt kérjen róla. December 4-én a Whitehallban tan{cskoz{st tartottak, amelyen huszonöt jog{sz, köztük Sir John Glynne, a főbíró mellett részt vett William Steele, a kincst{r legfőbb baronetje is, és a jelenlévők, a politikusok nagy meglepetésére, kinyilatkoztatt{k, hogy a zsidók angliai belépését semmilyen törvény nem tiltja Edward

1290-ben kir{lyi felségjog alapj{n j{rt el, és az {ltala elrendelt kitilt{s csak az érintett személyekre vonatkozott. Az albizotts{g ekkor, némiképp logik{tlanul, r{tért a zsidók beengedésével kapcsolatos feltételek megvitat{s{ra, de nem tudtak megegyezni; a zsidóknak nemcsak bar{taik voltak az angol közt{rsas{g vezető tekintélyei között, hanem ellenségeik is. Végül négy ülés ut{n, december 18-{n, Cromwell feloszlatta az albizotts{got. A következő évben a súlyosan csalódott Manasszé, aki biztosra vette küldetése kudarc{t, hazatért Amszterdamba. Manasszé azonban félreértette az angol elj{r{si szok{sokat. A szigetorsz{gban nem az egyértelmű ideológiai megold{sokat kedvelték, hanem a pragmatikusakat. Ha egyezséget fogalmaznak meg, amely különleges jogi st{tust ad a zsidó bev{ndorlóknak, a zsidók szükségképpen m{sodoszt{lyú {llampolg{rnak lettek volna bélyegezve, és könnyen lehet, hogy a kir{lys{g 1660-as vissza{llít{s{t követően II. K{roly vagy visszavonja az egyezséget, vagy újrat{rgyalja, és szigorúbb feltételeket hat{roz meg. A zsidókérdés mindkét esetben nyilv{nos vita t{rgy{v{ lett volna, amely felborzolja az antiszemit{k kedélyét. Ehelyett teh{t mellőzték a t{rggyal kapcsolatos rögzített meg{llapod{st, vagyis a pragmatikus megold{s mellett döntöttek. Manasszé még Londonban tartózkodott, amikor, jogcímként az angolspanyol h{borúra hivatkozva, spanyol illetőségű idegenként bírós{g elé {llítottak egy bizonyos Antonio Rodrigues Roblest, aki törvényesen marranó-nak sz{mított, jóllehet ténylegesen zsidó volt. Ezt követően 1656 m{rcius{ban mintegy húsz marrano csal{d elhat{rozta, hogy zsidós{guk nyílt megvall{s{val oldj{k meg a kérdést: kinyilv{nított{k, hogy ők a spanyol inkvizíció elől menekültek, és arra kérték a tan{csot, tegye lehetővé, hogy egym{s között, teh{t nem nyilv{nosan, gyakorolhass{k vall{sukat. M{jus 16-{n a tan{cs elrendelte a Robles elleni elj{r{s törlését, és egy újabb, június 25-i ülésen a jelek szerint a csal{dok kérelmének is helyt adott, b{r az aznapi jegyzőkönyv később titokzatos módon eltűnt. Mindenesetre augusztus 4-én megjött Amszterdamból „egy finom pergamenre írt Törvény-tekercs, {tkötve és s{rga b{rsony tokba helyezve, hozz{ vörös damasztterítő az olvasópultra, és egy vörös tafot{val bélelt fűszerdoboz”, a londoni zsidók pedig kibéreltek egy épületet a Creechurch Lane-en, hogy ott alapíts{k meg első zsinagóg{jukat. Ekként történt, hogy egy hallgatólagos összeesküvés jegyében az angolok elejtették a zsidóknak adandó különleges st{tus kérdését; a zsidók pedig jöttek, minthogy ebben semmiféle törvény nem g{tolta

őket. Mivel a tan{cs kinyilv{nította, hogy gyakorolhatj{k vall{sukat, teh{t gyakorolt{k. Amikor 1664-ben meghozt{k az antikonformist{k ellen ir{nyuló Konventikulumi Törvényt, a zsidók, új rabbijuk, Jacob Sasportas vezetésével, II. K{roly elé t{rt{k aggodalmaikat, a kir{ly pedig „nevetve és köpködve” arra buzdította őket, hogy csak ne féljenek semmitől; később pedig az {llamtan{cs ír{sba adta, hogy a zsidók „ugyanannak a kegynek hat{saival sz{molhatnak, mint kor{bban, feltéve, ha magukat békésen és nyugodtan viselik, illendően engedelmeskedve Ő Felsége törvényeinek, és nem adva okot korm{ny{nak megbotr{nkoz{sra”. Ily módon az angliai zsidók egy mulaszt{snak h{la teljes jogú {llampolg{rokk{ lettek. Egyedüli akad{lyozotts{guk saj{t vonakod{sukban rejlett: a katolikusokhoz és az antikonformist{khoz hasonlóan ők sem voltak hajlandóak csatlakozni az anglik{n egyh{zhoz, azaz, a maguk esetében, keresztény esküt tenni. A következő nemzedék idején azonban különböző törvényszéki szab{lyoz{sok feljogosított{k a zsidókat, hogy a jövőben vall{si érzékenységük hivatalos elismerésével képviseljék ügyeiket vagy tanúskodjanak a bírós{g előtt. Igaz, hogy a többi nem anglik{nhoz hasonlóan ők is el voltak z{rva jó néh{ny közhivataltól és a parlamenti tags{gtól, de gazdas{gi tevékenységüket nem sújtotta semmiféle jogi korl{toz{s – sőt diszkrimin{cióra főként saj{t közösségükön belül került sor. A közösségben hangadó szerepet betöltő szef{rdok tov{bbra is bizonytalans{gban érezték magukat, és nehezményezték a szegény asken{zi zsidók feltűnését, kiv{lt ha a közösségnek kellett őket eltartania. 1678-79-ben úgy rendelkeztek, hogy német zsidók nem viselhetnek közösségi tisztséget, nem szavazhatnak a gyűléseken, és nem olvashatj{k fel a tekercsek szövegét. [m ezt a hat{rozatot, mint a zsidó törvények ellen valót, hamarosan módosítani kellett. Ami az angol bírós{gokat illeti, úgy tűnik, a zsidók kezdettől fogva sz{míthattak mélt{nyoss{gra és védelemre; az angol bír{k {ltal{ban jóindulattal viseltettek a szorgalmas és törvénytisztelő polg{rok ir{nt, akik nem zavart{k a közrendet. 1732-ben egy bírós{gi ítélet lényegében törvényes védelmet biztosított a zsidóknak az élet veszélyeztetésére alkalmas, faji jellegű r{galmak ellen. Ilyeténképpen, jóform{n minden tervszerűség nélkül, Anglia lett az első orsz{g, amelyben egy modern zsidó közösség kialakulhatott. Az amerikai következmények még fontosabbnak bizonyultak. 1654-ben a St Cathérine nevű francia kalózhajó huszonh{rom zsidó menekültet sz{llított a brazíliai Reciféből New Amsterdamba, az ak-

kori holland gyarmati v{rosba. Ahogy mag{ban Amszterdamban, a holland gyarmati uralom alatt is bizonytalan volt a zsidók helyzete: a k{lvinist{k ugyan jóindulatúbbak voltak, mint a luther{nusok, de elnyom{sra és antiszemitizmusra az ő részükről is lehetett sz{mítani. New Amsterdam korm{nyzója, Peter Stuyvesant tiltakozott a Holland Nyugat-indiai T{rsas{gn{l az új telepesek ellen, akik „csal{rd fajhoz” tartoznak, és „ut{latos vall{suk” „Mammon l{b{t” im{dja. A zsidók maradhattak ugyan, de semmiféle jogban nem részesültek, és a t{rsas{g, valamint a korm{nyzó együttes erővel megtiltotta nekik, hogy zsinagóg{t építsenek. Helyzetük kétértelműségének azonban vége szakadt, amikor 1664-ben a v{ros az angolok kezébe került, és nevét New Yorkra v{ltoztatta. Ettől kezdve a zsidók nemcsak az angol {llampolg{rs{ggal j{ró előnyöket élvezték, hanem azokat a pótlólagos vall{si szabads{gjogokat is, amelyeket az újvil{gi telepesek vívtak ki a maguk sz{m{ra. Richard Nicholls, New York első angol korm{nyzója, 1665-ben így domborította ki a vall{sgyakorl{s szabads{g{t: „Ha azok, akik magukat kereszténynek vallj{k, hitbéli ügyekben eltérő nézeteket képviselnek, azért őket sem zaklatni, sem bírs{ggal sújtani, sem bebörtönözni nem lehet.” A zsidós{gra való utal{s elmarad{sa minden bizonnyal csak véletlen mulaszt{s. Az angolok örömmel fogadt{k az új telepeseket, különösen azokat, akik értettek a kereskedéshez és jó üzleti kapcsolataik voltak. A következő korm{nyzó, Edmund Andros, m{r nem utalt a kereszténységre, amikor egyenlő elb{n{st és védelmet ígért a törvénytisztelő személyeknek, „b{rmilyen vall{shoz tartozzanak is”. Ak{rcsak Angli{ban, a zsidókérdés mint probléma fel sem vetődött. A zsidók egyszerűen megjelentek, h{zakat építettek, egyenlő jogokat élveztek, és a jelek szerint m{r a legkor{bbi v{laszt{sokon is szavaztak; emellett közhivatalokat is betöltöttek.70 A zsidók lassanként m{s körzetek ben is letelepedtek, különösen a Delaware völgyében és Rhode Islanden, amelyet Roger Williams a szabad akarat tan{ra épülő, semmilyen vall{si korl{tot el nem ismerő kolóniaként alapított. Némi nehézség akkor merült fel, amikor a zsidók saj{t temetőt akartak New Yorkban. 1677-ben azonban zsidó temető nyílt a Rhode Island-i Newportban – Longfellow később erről írta egyik legszebb költeményét –, öt évvel később pedig New York is követte a péld{t. 1730-ban avatta fel a New York-i Shearith Israel Gyülekezet a maga első zsinagóg{j{t, és különösen szép új zsinagóga – ma nemzeti kegyhely – épült 1763-ban Newportban. Az angol hajóz{si törvények értelmében a gyarmatok és az anyaorsz{g közötti kereske-

delemmel csak angol {llampolg{rok foglalkozhattak, és mikor a birodalmi parlament be iktatta az észak-amerikai gyarmatokra vonatkozó {llampolg{rs{gi törvényt, a zsidók a keresztény telepesekkel egyenlő feltételek között nyerhették el az {llampolg{rs{got; még ki is hagytak két cikkelyt, amely sz{mukra agg{lyos lehetett volna. Ezért jegyezhette fel a svéd Peter Kalm, aki 1740-ben ell{togatott New Yorkba, hogy a zsidók „minden olyan kiv{lts{got élveznek, amelyhez a v{ros és a tartom{ny többi lakój{nak joga van”.71 Ugyanez volt a helyzet Philadelphi{ban is, ahol az 1730-as évektől kezdődően jelentős zsidó kolónia bontakozott ki. Így született meg az amerikai zsidós{g, amely a kezdetektől fogva különbözött minden m{s orsz{g zsidós{g{tól. Európ{ban és Afro{zsi{ban, ahol a vall{si korl{tok valamilyen form{ban egyetemesek voltak, a zsidóknak mindig t{rgyalniuk vagy alkudniuk kellett, vagy pedig el kellett fogadniuk, hogy különleges st{tust ruh{zzanak r{juk. Ez arra kényszerítette őket, hogy b{rhol telepedtek is meg: specifikus és {ltal{ban jogilag meghat{rozott közösségeket alkossanak. Mindezek a zsidó közösségek – b{rmily nyomorús{gos vagy veszélyeztetett volt is a helyzetük – kisebb vagy nagyobb mértékben önkorm{nyzati alapon {lltak. A zsidók Lengyelorsz{gban, a kir{lys{g alatt is egyfajta önkorm{nyzatot élveztek, amelynek szervei a vagyonosabb tagok {ltal megv{lasztott tartom{nyi tan{csok voltak. A zsidókat keményebben adóztatt{k, mint a körülöttük élő lengyeleket, és önvédelemhez sem volt joguk, de m{skülönben ön{llóan intézték az ügyeiket. Kevésbé hangsúlyosan, de ugyanez volt a helyzet a sz{razföldi Európa minden zsidó településén. A zsidók mindig maguk kezelték iskol{ikat, bírós{gaikat, kórh{zaikat és szoci{lis intézményeiket. Ők jelölték ki és ők fizették a maguk tisztségviselőit: a rabbikat, a bír{kat, a metszőket, a körülmetélést végzőket, a tanítókat, a pékeket és a takarítókat. Megvoltak a saj{t üzleteik. Ak{rhol éltek, par{nyi {llamokat alkottak az {llamban. Ez volt a gettórendszer, amely még az olyan helyeken is érvényesült, mint Amszterdam, ahol a törvény nem írta elő gettó létesítését. Észak-Amerik{ban mindez még az Egyesült [llamok függetlenségének kivív{sa előtt is egészen m{sként festett. Mivel vall{silag meghat{rozott törvények lényegében nem léteztek, semmi ok nem volt r{, hogy a zsidók – eltekintve belső vall{si ügyeik szab{lyoz{s{tól – külön jogi rendszert működtessenek; és mivel minden vall{si csoport lényegileg azonos jogokat élvezett, fölösleges volt, hogy b{rmelyikük is külön{lló közösséggé alakuljon – mind beleolvadhattak a

közös t{rsadalomba. Ezért az amerikai zsidók kezdettől fogva és a többi egyh{zhoz hasonlóan nem közösségi, hanem gyülekezeti alapon szerveződtek. Európ{ban a zsinagóga csup{n egyik szerve volt a mindent {tfogó zsidó közösségnek; Észak-Amerik{ban viszont a zsidó élet egyetlen korm{nyzó testületévé v{lt. Az amerikai zsidók az európaiakkal ellentétben nem „a zsidó közösséghez” tartoztak, hanem valamelyik zsinagóg{hoz. Ez a zsinagóga lehetett szef{rd vagy asken{zi, az utóbbi kategóri{n belül pedig lehetett német, angol, holland vagy lengyel; és mindezek apró ritu{lis részletkérdésekben különbözhettek egym{stól. A protest{ns csoportok hasonló vonalak szerint oszlottak meg; teh{t ahogy a zsidó „az ő” zsinagóg{j{ba j{rt el, úgy l{togatta a protest{ns „az ő” templom{t. Minden m{s tekintetben zsidók és protest{nsok egyar{nt részei voltak az {llampolg{rok {ltal{nos testületének, amelybe vil{gi egységekként olvadtak bele. Ekként a zsidók első ízben jutottak el az integr{cióhoz, anélkül hogy b{rmilyen értelemben fel kellett volna adniuk vall{sukat. Amikor az észak-amerikai zsidó lakoss{g gyors ütemben terjeszkedni kezdett, a fenti folyamat óri{si horderejű hosszú t{vú következményekkel j{rt.72 Azt jelentette ugyanis, hogy a zsidós{g többé nem oszlott dualisztikusan két részre: Erec Jiszr{élre és a diaszpór{ra, hanem sokkal ink{bb h{rom l{bon {llt – Izrael és a diaszpóra mellett ott volt az amerikai zsidós{g, amely merőben különbözött a diaszpóra minden m{s csoportj{tól, és a későbbiekben belőle lett a harmadik erő, amely a cionista {llam létrejöttét lehetővé tette. Ez a fejlemény még messze volt, de a zsidóknak az angolsz{sz hatalmi szfér{n belüli elfogadotts{ga m{r a modern korszak elején is egyre növekvő hat{ssal volt a gazdas{gban betöltött szerepükre: olyan {llandós{ggal és stabilit{ssal ruh{zta fel, amilyenre kor{bban nem volt példa. A zsidók m{s időkben is, az ókorban, a sötét sz{zadokban, a korai középkorban vagy a 17. sz{zadban, r{termett és gyakran rendkívül sikeres kereskedők és v{llalkozók voltak. Gazdas{gi hatalmuk azonban a végletekig sebezhető volt, és vajmi kevéssé t{maszkodhatott a törvény biztons{g{ra; a zsidó vagyonokat mind a kereszténységen, mind az iszl{mon belül b{rmikor önkényesen lefoglalhatt{k. Elmondható, hogy a zsidó üzleti élet elleni, 1933 és 1939 közötti n{ci t{mad{s avagy 1948 és 1950 között a zsidó tulajdonnak az arab {llamokon belüli elkobz{sa csup{n az utolsó és a leg{tfogóbb volt a zsidók elleni gazdas{gi t{mad{sok sor{ban. Ennek eredményeként a 17. sz{zad közepéig minden zsidó vagyon ideiglenes jellegű volt, vagy legjobb esetben a helyét v{ltoztatta, következésképpen a nemzetközi

v{llalkozói gazdas{ghoz is csak korl{tozott mértékben j{rulhatott hozz{. A zsidók mindig is szakértelemmel haszn{lt{k és mozgatt{k a tőkét; de mihelyt megvetették a l{bukat az angolsz{sz t{rsadalomban, az ottani törvények szavatolta biztons{g lehetővé tette, hogy a tőkét fel is halmozz{k. A jogaikba vetett bizalom arra indította őket, hogy kiterjesszék tevékenységi körüket. Addig a kereskedelem, különösen a kis terjedelmű és nagy értékű t{rgyakkal, elsősorban a jól elrejthető és könnyen sz{llítható ékszerekkel való kereskedés volt szinte az egyetlen gazdas{gi tevékenység, amelyet a zsidók biztons{gosnak ítéltek; mostantól ez a helyzet megv{ltozott. A 18. sz{zadi Amerik{ban nyomon követhető a séma {talakul{sa. A sz{zad elején a helyi zsidós{g szinte kiz{rólag a tengeri kereskedelemben volt érdekelt: ékszerekkel, korallal, textilneművel, rabszolg{kkal, kakaóval és gyömbérrel foglalkoztak. 1701-ben New Yorkban a lakoss{gnak csup{n egy sz{zalék{t tették ki, {m a tengeri kereskedelemben tizenkét sz{zalékos ar{nyban képviseltették magukat. 1776-ra azonban ez az ar{ny mindössze egy sz{zalékra esett vissza, mivel a magukat egyre nagyobb biztons{gban érző, a t{rsadalom {ltal elfogadott és abba be{gyazódott zsidók h{tat fordítottak a tengernek – azaz a maguk hagyom{nyos menekülési útvonal{nak –, és figyelmüket mindink{bb a belföldre, a kontinens fejlesztésére összpontosított{k. Maguk is be{lltak a telepesek közé, és fegyvert, rumot, bort, vasés üveg{rut, szőrméket és élelmiszert forgalmaztak. Európ{ban nagyrészt a zsidók teremtették elő azokat a pénzforr{sokat, amelyek egyben tartott{k a XIV Lajos elleni nagy koalíciót, és később meg is törték a francia kir{ly európai katonai dominanci{j{t – mint még később majd a Napóleonét. Or{niai Vilmost, a későbbi III. Vilmos angol kir{lyt, aki 1672 és 1702 között a koalíciót vezette, egy főleg h{gai b{zissal működő holland szef{rd csoport l{tta el pénzzel és élelemmel. A két vezető provéditeur général, ahogy Vilmos elnevezte őket, Antonio Alvarez Machado és Jacob Pereira volt. Mint m{r l{thattuk, az ilyen emberek, b{rmennyire hasznukat vették is az európai fejedelmek, kényszerűen a pénzügyi és személyi bizonytalans{g légkörében tevékenykedtek. Vilmosnak és az osztr{k cs{sz{rnak péld{ul nagy nyom{st kellett kifejtenie, hogy Machado vagy az ügynökei egy{ltal{n bejuthassanak Kölnbe vagy egy ahhoz hasonló v{rosba. Anglia viszont sokkal biztons{gosabb működési b{zis volt. 1688-ban a López Suasso csal{d előlegezte meg Vilmosnak az Anglia elözönléséhez szükséges kétmillió guldent. Suasso így szólt hozz{: „Ha szerencsével j{r, tudom, hogy visszafizeti. Ha balszerencsés lesz, kész vagyok le-

mondani az összegről.”73 Mihelyt Vilmos biztons{gban érezte mag{t a trónon, Pereira fi{nak, Isaacnak a vezetésével sz{mos zsidó pénzember települt {t Londonba. Isaac Pereir{ból főhadbiztos lett: aki 1690 szeptembere és 1691 augusztusa között hatalmas összeget, 95.000 fontot vett fel sz{llít{sra és ell{tm{nyra. 74 A City pénzügyi piaca Vilmos idején fejlődött ki, és a zsidók e piac alapítói közé tartoztak. Kezdetben azonban itt is felütötte fejét az az antiszemita zsarol{s, amely a sz{razföldi Európ{ban olyannyira meghat{rozta a zsidók és az {llam viszony{t. Shrewsbury grófja mint külügyminiszter 1690 febru{rj{ban így írt a londoni polg{rmesternek: „Figyelembe véve, hogy a Londonban élő zsidók a korm{ny kegyét élvezve olyelőnyösen kereskednek”, „mindössze tizenkétezer fontról szóló aj{nlatuk” „olyannyira alatta van azon összegnek, amelyet Őfelsége elv{r tőlük”, hogy az összeget fel kellene emelni húszezer, sőt esetleg harmincezer fontra; „Őfelsége úgy véli, „ha meggondolj{k magukat”, „új elhat{roz{sra” juthatnak.75 Az angol korm{ny azonban nem kobozta el a zsidók vagyon{t, és nem fosztotta ki őket mélt{nytalan bírós{gi elj{r{sok segítségével. Solomon de Medin{t, a h{gai konzorcium első sz{mú londoni ügynökét nem vont{k felelősségre jó néh{ny vétségéért – maga is elismerte péld{ul, hogy 1707 és 1711 között évi hatezer fonttal vesztegette meg Marlborough hercegét, a szövetségesek főparancsnok{t. III. Vilmos 1699-ben Richmondban együtt ebédelt vele, a r{ következő évben pedig lovagg{ ütötte; és ha Solomon a végén gyakorlatilag csődbe jutott, ezt nem az antiszemita indulatoknak, hanem saj{t hib{s sz{mít{sainak köszönhette.76 Míg Közép-Európ{ban egy Oppenheimer kifoszt{s a pénzügyi v{ls{ghoz vezethetett, a tulajdonuk felől nyugodt londoni zsidók segíteni tudt{k az {llamot az ilyen v{ls{gok elkerülésében. A Menasseh Lopes csal{d Anna kir{lynő alatt, a Gideonok és a Salvadorok az első h{rom György idején jelentős szerepet j{tszottak a londoni pénzügyi piacok stabilit{s{nak fenntart{s{ban. Elkerülték a déli-tengeri panam{t; s amikor 1745-ben a jakobita felkelés p{nikba ejtette a Cityt, Samson Gideon (1699-1762) 1.700.000 fontot bocs{tott a korm{ny rendelkezésére, hogy helyre{llítsa a nyugalmat. Hal{lakor vagyona több mint ötsz{zezer font volt, amely azonban nem a korm{nyra, hanem az örökösére sz{llt. A Gideonok egyébként elhagyt{k vall{sukat, és a Lordok H{z{ba is bekerültek.77 A zsidós{gnak a maga kollektív tudat alatti ösztöne azt sugallta, hogy v{ltoztass{k személytelenné a pénzügyeket, és racionaliz{lj{k

az {ltal{nos gazdas{gi folyamatokat. A középkorban és a modern kor hajnal{n a köztudottan zsidó vagy zsidóként könnyen azonosítható tulajdon mindig veszélyben volt, különösen a Földközi-tengeren, amely akkor a legfőbb nemzetközi kereskedelmi útvonalnak sz{mított. Mivel a spanyol tengerészet és a m{ltai lovagok a zsidók {ltal bérelt hajókat és a zsidók {ltal sz{llított {rukat jogos zs{km{nynak tekintették, a nemzetközi tranzakciókkal s ezen belül a tengeri biztosít{ssal kapcsolatos iratokat fiktív keresztény nevekre {llított{k ki, s azok a későbbiekben személytelen formul{kk{ fejlődtek. A zsidók emellett kifejlesztették a hitelleveleket, valamint a bemutatóra szóló kötvényeket, amelyek ugyancsak a pénz mozgat{s{nak személytelenségét szolg{lt{k. H{tr{nyos helyzetben lévő közösségként, amelynek tulajdona mindig veszélyben forgott, és amely b{rmikor gyors helyv{ltoztat{sra kényszerülhetett, hatalmas {ld{s volt sz{mukra a személytelen papírpénz, legyen b{r v{ltó vagy, mindenekelőtt, érvényes bankjegy. Ezért a modern korszak kezdetén a zsidók tevékenysége főként arra ir{nyult, hogy minél többet finomítsanak ezeken a megold{sokon, és haszn{latukat {ltal{noss{ tegyék. Élénken p{rtolt{k az olyan intézmények kialakul{s{t, amelyek növelték a papírpénzforgalmat, így a központi bankokét, amelyek élén az 1694-ben alapított s a pénzkibocs{t{s alkotm{nyos jog{val felruh{zott Bank of England {llt, és a tőzsdékét. A zsidóké volt a vezető szerep az amszterdami tőzsdén, ahol mind a Nyugat-, mind a Kelet-indiai T{rsas{g tetemes mennyiségű részvényét birtokolt{k, és ők voltak az elsők, akik nagybani értékpapír-kereskedelmet bonyolítottak le. Londonban egy nemzed ékkel később, az 1690-es években ugyanezt a gyakorlatot honosított{k meg. Egy amszterdami zsidó, a névleg ugyan protest{ns Joseph de la Vega írta 1688-ban az első besz{molót a tőzsde működéséről, és valószínűleg Angli{ban is zsidók voltak az első hivat{sos tőzsdeügynökök és alkuszok. 1697-ben a londoni tőzsdén sz{z alkusz közül húsz volt a zsidó vagy az idegen. A maga idején – 1792-ben – a New York-i tőzsde megalakul{s{t is zsidók segítették elő. Mag{nak a hitelnek a kifejlesztése mellett az értékpapírok feltal{l{sa és még ink{bb elterjesztése volt a legnagyobb fegyvertény, amellyel a zsidók a vagyontermelés folyamat{hoz hozz{j{rultak. Mivel az egész vil{got egyetlen piacnak l{tt{k, siettették az értékpapírok haszn{lat{t mind az olyan vidékeken, ahol magukat biztons{gban érezték, mind ott, ahol sebezhetőek voltak. A diaszpór{ban elsaj{tított glob{lis t{vlatok e téren is úttörővé tették őket. Orsz{g nélküli nép

voltak, amely a vil{got tudta otthon{nak. És minél messzebbre terjeszkedett a piac, ann{l ink{bb megnőttek a lehetőségek. A 18. sz{zadban az Atlanti-, az Indiai- és a Csendes-óce{n is megnyílt a kereskedelem előtt; {m a zsidók sz{m{ra, akik m{r a 10. sz{zadban rendszeresen kereskedtek Kairótól Kín{ig, ez nem volt túls{gosan nagy kihív{s. Az első ausztr{liai nagykereskedő egy Montefiore volt. Bombay első textil- és m{s üzemeit a Sassoonok építették. A fokföldi ipart Benjamin Norden és Samuel Marks alapozta meg. A zsidók az Északi- és a Déli-sarkon egyar{nt érdekelve voltak a b{lnavad{szatban és -feldolgoz{sban. Ezeknél a saj{tos úttörő v{llalkoz{sokn{l is fontosabb volt azonban az a lendület, amellyel megnyitott{k a vil{gpiacokat a modern kereskedelem legfőbb {rucikkei: a búza, a gyapjú, a len, a textil, az alkohol, a cukor, a doh{ny előtt. A zsidók új területeket hódítottak meg. Nagy kock{zatokat v{llaltak. [ruk széles sk{l{j{val foglalkoztak. Nagy készleteket tartottak. A 18. sz{zadban a zsidó pénzügyi és kereskedelmi tevékenység olyan széles körűvé v{lt, hogy a gazdas{gtörténészeket néha elfogta a kísértés: bennük l{tt{k a modern kapitalista rendszer megteremtésének vezető erejét. 1911-ben Werner Sombart német szociológus Die Juden und das Wirtschaftsleben címen figyelemre méltó könyvet jelentetett meg, amelyben kifejtette, hogy a céhekből kiz{rt zsidó kereskedőkben és iparosokban romboló sz{ndékú ellenszenv alakult ki a középkori kereskedelem egész berendezkedésével szemben. Ez a berendezkedés primitív volt, és g{tolta a halad{st: egyar{nt jellemezte az „igazs{gos” (és rögzített) bérek és {rak követelése, valamint a törekvés egy olyan mélt{nyos rendszerre, amelyben a piaci részesedéseket egyszer s mindenkorra megszabj{k, biztosítj{k a szerény, de {llandó hasznot és megélhetést, és a termelést korl{tok közé szorítj{k. A rendszerből kiz{rt zsidók, {llítja Sombart, sz{ndékosan {st{k al{ ezt a struktúr{t, és teremtették meg helyette a modern kapitalizmust, amelyben a verseny korl{tlan, s az egyetlen törvény a vevő kielégítése.78 Sombart műve később rossz hírbe került, mivel a n{cik felhaszn{lt{k a zsidó kereskedelmi kozmopolitizmus és a német nemzeti kultúra közötti megkülönböztetés igazol{s{ra, és maga Sombart is a Deutscher Sozialismus-ban (1934) elfogadta a n{cik politik{j{t, amely a zsidóknak a német gazdas{gi életből való kirekesztését célozta. Sombart tézisében megvolt az igazs{g egy eleme, de a belőle levont következtetések túlzóak voltak. Hasonlóan Max Weberhez, aki megkísérelte, hogy a kapitalizmus szellemét a k{lvinista etik{nak tulajdonítsa, Sombart is mellőzte az elméletét c{foló tényeket; így nem vett tu-

dom{st a judaizmusban rejlő erőteljes misztikus elemről, és ak{rcsak Weber, ő sem ismerte el, hogy ahol ezek a vall{si rendszerek – a judaizmust is beleértve – hatalmuk és tekintélyük teljében voltak, ott kor{ntsem vir{gzott a kereskedelem: a zsidó üzletemberek, hasonlóképpen a k{lvinist{khoz, olyankor működtek a legsikeresebben, amikor hagyom{nyos vall{si környezetükből kilépve új vad{szterületeket hódítottak meg. [m ha igaz is, hogy a zsidók csak részben j{rultak hozz{ a modern kereskedelmi rendszer megteremtéséhez, ez a rész kétségkívül igen tekintélyes volt. Ők racionaliz{lt{k azt a folyamatot, amely kor{bban kényelmes, hagyom{nyos és gyakran elmaradott volt. Befoly{sukat öt lényeges pontban lehet összefoglalni. Először, p{rtolt{k az újít{st. Jól illusztr{lja ezt éppen a tőzsde, amely hatékony és racion{lis módszere volt mind a tőke előteremtésének, mind legproduktívabb hasznosít{s{nak. A hagyom{nyos kereskedelmi érdekek, amelyek nem tudtak különbséget tenni a piac időnkénti szélsőségei és alapvető érvényessége között, sértve érezték magukat a tőzsde {ltal. 1733-ban Sir John Barnard parlamenti képviselő, minden p{rt t{mogat{s{val, törvény javaslatot terjesztett be, amely megtiltotta volna „a tőzsdei üzérkedés gyal{zatos gyakorlat{t”. A Postlethwayt’s Universal Dictionary of Trade and Commerce (1757) elítéli „azokat a szélh{mosokat, akiket igen tal{lóan tőzsdei alkuszoknak hívunk”. A tőzsdei ügynökösködést „a köz sérelmének”, „nemzeti botr{nynak” minősítették. Sok ilyen s ehhez hasonló v{dra felelt meg Joszéf de Pinto portug{l zsidó Traité du crédit et de la circulation (1771) című művében. [ltal{ban elmondható, hogy azok a pénzügyi újít{sok, amelyekben a zsidók a 18. sz{zadban úttörő szerepet j{tszottak, a 19. sz{zadban elfogadhatóv{ v{ltak. M{sodszor: a zsidók az elsők között hangsúlyozt{k az elad{s szerepének fontoss{g{t. E téren is sok volt a hagyom{nyokra hivatkozó ellen{ll{s. Daniel Defoe péld{ul a Complete English Tradesman-ben (ötödik kiad{s: 1745) a gondos kirakatrendezést is erkölcstelennek ítélte. A Postlethwayt’s Dictionary (1751) pedig a rekl{m „friss keletű újít{s{t” komment{lva így írt: „b{rmilyen hitv{ny és becstelen dolognak tekintették is ak{r csak néh{ny évvel ezelőtt a kereskedelemben jó hírt szerzett emberek, ha valaki újs{ghirdetések útj{n fordult a közönséghez, jelenleg egészen m{s az értékelés: a kereskedelemben igen szavahihetőnek tekintett személyek úgy vélik, ez a legjobb (<) módszer, amellyel az egész orsz{g tudom{s{ra hozhatj{k mindazt, amit tudatni fontosnak tartanak.” Egy 1761-ben kelt p{rizsi rendelet egyenesen megtiltotta, hogy a kereskedők „egym{st kergetve fussanak vevők

ut{n” vagy, hirdetőcédul{kat osztogassanak, amelyekben felhívj{k a figyelmet az {rujukra”. A zsidók az élen j{rtak az {ruk elrendezésében, hirdetésében és rekl{moz{s{ban. Harmadszor: arra törekedtek, hogy a piac a lehető legszélesebb legyen. Felismerték és nagyra értékelték a méretekben rejlő megtakarít{s jelentőségét. Ak{r a középkori banki tevékenységben és pénzkölcsönzésben, most is készséggel nyugodtak bele a jóval kisebb haszonba a nagyobb forgalom fejében. Ennek megfelelően – és ez volt a negyedik jelentős teljesítményük – mindent elkövettek, hogy csökkentsék az {rakat. A nagy múltú kereskedőknél sokkal ink{bb hajlandóak voltak r{, hogy gyengébb minőségű, olcsóbb termékeket gy{rtsanak, s azt egy szegényebb, de tömegesebb piacon értékesítsék. Ebben azonban nem voltak egyedül. Sir Josiah Child Discourse on Trade (negyedik kiad{s: 1752) című művében r{mutatott: „Ha meg akarjuk szerezni az egész vil{g kereskedelmét, a hollandokat kell ut{noznunk, akik valamennyi {ruféleség közül a legrosszabbat és a legjobbat {llítj{k elő, mert így lehetünk képesek r{, hogy minden piacot és minden ízlést kiszolg{ljunk.” A zsidók olcsóbb {rai sok kísérő megjegyzést és nagy indulatokat v{ltottak ki; megv{dolt{k őket, hogy csalnak vagy csempészett, esetleg elkobzott {rukkal kereskednek. Valój{ban többnyire ez esetben is ésszerűsítésről volt szó. A zsidók hajlandóak voltak maradékokkal is kereskedni. Kital{lt{k, hogyan lehet hasznosítani a selejtet, Elfogadt{k az olcsóbb nyersanyagokat is, vagy helyettesítő és mesterséges termékeket tal{ltak fel. Gyengébb minőségű {rut adtak el a szegényeknek, mert a szegényeknek csak erre futotta. Ugyancsak a nagy méretekben rejlő megtakarít{st haszn{lt{k ki akkor, amikor {ruh{zakat nyitottak, amelyek ugyanabban az épületben termékek széles sk{l{j{t hozt{k forgalomba. Ez ingerelte a hagyom{nyos, szakosodott kereskedőket, különösen amikor a zsidók – mai szóhaszn{lattal élve – a nem kelendő cikkek rekl{m{ron való forgalmaz{s{val vonzott{k magukhoz a v{s{rlóközönséget. S ami a fő: a zsidók a többi kereskedőnél ink{bb elfogadt{k, hogy a kereskedelemben a fogyasztó az első sz{mú döntőbíró, és hogy az üzlet akkor virul, ha az {gazati érdekek helyett a fogyasztók érdekeit szolg{lja. A vevőnek mindig igaza volt; a perdöntő ítéletet mindig a piac mondta ki. Ezeket az axióm{kat nem feltétlenül zsidók kov{csolt{k, és nem is csak ők igazodtak hozz{juk, de az bizonyos, hogy mindenki m{sn{l gyorsabban alkalmazt{k őket. Végül a zsidók kivételes fokon értettek az üzleti hírek megszerzéséhez és hasznosít{s{hoz. Abban a mértékben, ahogy a piac lett a

kereskedelem uralkodó tényezője, és glob{lis rendszerek sorozat{v{ bővült, a hírek elsőrendű fontoss{gra tettek szert. Ez volt tal{n a zsidók kereskedelmi és pénzügyi sikerességének legfőbb ön{lló tényezője. Mire az ipari forradalom bekövetkezett, ők m{r úgyszólv{n két ezredév óta műkőd tették csal{di alapú kereskedelmi h{lózataikat, méghozz{ egyre bővülő területen. Mindig is szenvedélyes levélírók voltak. Livornóból, Pr{g{ból, Bécsből, Frankfurtból, Hamburgból, Amszterdamból, később pedig Bordeaux-ból, Londonból, New Yorkból és Philadelphi{ból kiindulva – és az egyes említett központok között – érzékeny és fürge inform{ciós rendszereket tartottak fenn, amelyek lehetővé tették, hogy gyorsan reag{ljanak a politikai és katonai eseményekre, valamint a region{lis, nemzeti és vil{gpiacok v{ltozó igényeire. Az olyan csal{dok, mint a bordeaux-i Lopezek vagy Mendesek, a hamburgi Carceresek, a bagdadi Sassoonok, a Pereir{k, a D’Acost{k, a Coneglianók és az Alhadibok, amelyeknek sok v{rosban éltek rokonaik, a vil{g legt{jékozottabb emberei közé tartoztak, jóval azelőtt, hogy a Rothschildok megszervezték volna a maguk kereskedelmi diaszpór{j{t. A hagyom{nyos, középkori stílusú kereskedelem megsínylette azt az úgynevezett „fizikai téveszmét”, miszerint az {ruknak rögzített és abszolút értékük van. Az igazs{g ehelyett az, hogy az érték hely és idő szerint v{ltozik. Minél nagyobb a piac és minél nagyobbak a t{vols{gok, ann{l több a v{ltozatok sz{ma. A kereskedelmi siker lényege az, hogy a megfelelő {rukat a megfelelő időben a megfelelő helyre sz{llíts{k. Így volt ez elejétől fogva – de a 18. sz{zadban a piac gyarapodó mérete és kiterjedése miatt ez a tény elsőrendűen fontoss{ v{lt, és megnövelte az üzleti életben a stratégiai döntéshozatal jelentőségét. A döntések természetesen tükrözik a meghozatalukban szerepet j{tszó inform{ciók minőségét – és e tekintetben a zsidó inform{ciós h{lózatok előnye felbecsülhetetlen volt. Így h{t mindezen okokn{l fogva a zsidók létsz{mukhoz képest ar{nytalan mértékben j{rultak hozz{ a modern kapitalizmus megteremtéséhez. A kapitalizmus nélkülük is megszületett volna. Bizonyos vidékeken gyengék voltak, vagy meg sem jelentek. Így péld{ul az angliai ipari forradalom kor{bbi szakaszaiban nagyon kevés volt a közvetlen szerepük. Egyes területeken – péld{ul a nagy összegű tőke megszerzésében – kiemelkedően erősnek mutatkoztak. [ltal{noss{gban elmondható, hogy a 18. sz{zadi gazdas{gi rendszert jelentékeny racionaliz{l{si szellemiséggel gazdagított{k – azzal a meggyőződéssel, hogy a létező megold{sok soha nem elég jók; hogy mindig lehet és kell is jobb, könnyebb, olcsóbb és gyorsabb megold{sokat tal{lni. A

zsidó kereskedelemben nem volt semmi titokzatoss{g, mint ahogy nem volt benne becstelenség sem; a titok az ésszerűségben rejlett. A racionaliz{l{si folyamat a zsidó t{rsadalmon belül is működött, b{r kezdetben csak szerényen és b{tortalanul. Paradox jelenség, hogy a gettó egy és ugyanazon időben a kereskedelemben újít{sokat, a vall{sban konzervativizmust termelt ki. A modern korszak elején a zsidókat különös dualizmus jellemezte. A külvil{got gyakran tiszt{bban l{tt{k, mint az önmag{t; de ha befelé fordultak, szemükre köd ereszkedett, l{t{suk elhom{lyosult. Maimonidész a 12. sz{zadban mindent elkövetett, hogy a judaizmust összhangba hozza a természetes ésszel. Ez a törekvés a 14. sz{zadban megbicsaklott, és a föld al{ vonult; a gettó pedig hozz{j{rult, hogy ott is maradjon. A gettó erősítette a hagyom{nyos tekintélyeket. Lebeszélt a spekulatív gondolkod{sról. Sokkal szigorúbb{ tette a közösségi elmarasztal{ssal j{ró bűnhődést, hiszen annak a zsidónak, aki a gettót elhagyta, a hitét is fel kellett {ldoznia. A racionaliz{l{sra törő szellemet azonban mégsem irthatta ki gyökerestül, mert az szervesen benne rejlett a judaizmusban és a hal{chikus módszerben. A judaizmus még a gettóban is katedokr{cia maradt – olyan t{rsadalom, amelyben az uralkodó szerep a tanult embereké. Ahol tudósok élnek, ott feltörnek a vit{k is, és az eszmék tov{bbgyűrűznek. A gettókban rengeteg könyv is összegyűlt. A zsidók mindenütt nyomd{kat {llítottak fel, s az ellenséges vall{si hatós{gok gyakori rajtaütései ellenére is tekintélyes könyvt{rakat létesítettek. Az Oppenheimer csal{d egyik tagja, David, aki 1702 és 1736 között Pr{ga főrabbija volt, hozz{l{tott, hogy összegyűjtsön minden, valaha is kinyomtatott héber könyvet. Mivel Samuel nevű nagyb{tyj{tól szép vagyont örökölt, nagyon gazdag embernek mondhatta mag{t; radik{lisnak semmiképpen sem lehetett nevezni. A keresztények azzal v{dolt{k, hogy kiközösítési jogkörével visszaélve jutott v{logatott kincsekhez. Könyvt{r{t mindenesetre Hamburgban kellett tartania, hogy megmeneküljön a katolikus Csehorsz{g inkvizíciój{tól. Gyűjteménye, amely most az oxfordi Bodleyana könyvt{r hebraic{-j{nak alapj{t képezi, egykor több mint hétezer kötetet és ezer kéziratot tartalmazott. 1722ben Oppenheimer engedélyt kapott VI. K{roly cs{sz{rtól, hogy egy személyben ellenőrizze a pr{gai zsidó tudom{nyos életet; de a könyvt{r, amelyet egy élet munk{ja {r{n összegyűjtött, önmag{ban is óhatatlanul a szellemi felforgat{s meleg{gya lett. 79

Mindazon{ltal a judaisztikus vil{gon belül csak lassan fejlődött ki a racionalizmus szelleme, részben mert az új eszméknek hódoló zsidók nemigen akart{k kihívni a hagyom{nyt, részben mert az ilyen kihív{sok {ltal{ban megsemmisítő fogadtat{sban részesültek. A tapasztalat arra oktat, hogy a konzervatív vall{si szok{sok megv{ltoztat{s{ra a történeti megközelítés a leghatékonyabb módszer. Maimonidész, aki a Biblia-kritika modern technik{it felv{zolta, soha nem élt történelmi kritériumokkal; kevés sz{mú intellektu{lis gyengeségéhez tartozott, hogy a nem messi{si történelmet „gyakorlati haszon híj{n lévőnek, merő időpocsékol{snak” tekintette.80 Elítélő véleménye minden bizonnyal szerepet j{tszott abban, hogy a zsidók oly lassan tértek vissza a történetír{shoz; végül azonban, a 16. sz{zad m{sodik felében, erre is sor került. Ibn Verga úttörő jelentőségű, b{rha naiv könyve ut{n a mantovai Azariah dei Rossi (1511 körül – 1578) 1573ban végre hiteles könyvet írt a zsidó történelemről, Me’or Énajim (A szem fénye) címen. Rossi keresztény forr{sok és a keresztények {ltal a renesz{nsz idején kifejlesztett kritikai technik{k felhaszn{l{s{val vetette al{ racion{lis elemzésnek a bölcsek ír{sait, apologetikus, b{tortalan modorban; l{thatóan nem szerzett neki örömet, hogy kimutassa a bölcs öregemberek tévedéseit. [m a héber napt{rról írott munk{ja így is lerombolta a Messi{ssal kapcsolatos sz{mítgat{sok hagyom{nyos alapjait, és sok egyéb !felől is kétségeket ébresztett.81 Rossi munk{ja nagy felzúdul{st keltett az ortodox műveltségű zsidók körében. Joszéf K{ró, a nagy kodifik{tor, kora legbefoly{sosabb tudósa éppen azelőtt halt meg, hogy a könyv elégetését elrendelő végzést al{írhatta volna. A következő nemzedék domin{ns személyisége, Júda Lőw, a híres pr{gai rabbi (a M{h{r{) ugyanilyen elítélően vélekedett Rossi könyvéről. Úgy gondolta, Rossinak a talmudi legend{kat és a zsidó történelmet érintő szkeptikus elemzései al{{ss{k az elfogadott tekintélyeket és kipusztítj{k a hitet. Szerinte Rossi nem tett különbséget az intellektu{lis folyamat két merőben eltérő form{ja, az isteni és a természeti között, és meg{llapította: képtelenség a természeti vil{g vizsg{lat{ra alkalmas módszereket kiterjeszteni az isteni gondviselés működésének megértésére. Mindezzel bizonyos értelemben maradéktalanul tagadta Maimonidészt, jóllehet Löw tulajdonképpen nem {llt az obskurantizmus és az irracionalizmus talaj{n: gondolkod{s{ban a judaizmus sz{mos ir{nyzata megfért egym{ssal. 82 Mindamellett az olasz tudós könyvét a zsidó di{kok csak különleges rabbinikus engedéllyel forgathatt{k, és K{rónak Rossival való szem-

ben{ll{sa jól mutatja, milyen erős ellen{ll{sra sz{míthatott minden szellemi újító. Az ortodoxia hatalm{t dr{maian bizonyítja az amszterdami Baruch (vagy Benedictus) Spinoza (1632-1677) tragikus esete. Spinoz{t {ltal{ban – és helyesen – a filozófiatörténet egyik központi alakjaként tartj{k sz{mon, de a zsidó (és keresztény) történelmen belüli jelentősége még elsöprőbb erejű, és bizonyos értelemben végzetszerűnek is mondható: események olyan l{ncolatait indította el, amelyek még ma is hat{ssal vannak r{nk. Ami a sz{rmaz{s{t illeti, egy később sikeres holland kereskedővé v{lt szef{rd menekültnek volt a fia. Szakm{j{ra nézve tudós volt (valószínűleg Manasszé ben Jiszr{élnél tanult), és egyszersmind optikai lencsék csiszolója. Temperamentum{t tekintve melankóli{ra és aszkézisre hajlott. Vékony volt, sötét bőrű, hosszú, göndör hajú, a szeme nagy, sötét és csillogó. Gyakorlatilag semmi m{st nem fogyasztott, mint némi vajjal és mazsol{val ízesített zabk{s{t: „Hihetetlen, milyen kevés húsféleséggel és itallal beéri” – jegyezte fel róla korai életrajzírója, a vele egy h{zban lakó Colerus luther{nus lelkész.83 Ami szellemi csal{df{j{t illeti, Spinoza Maimonidésznek volt a követője, némely, a Pentateuchus eredetét érintő nézetei azonban minden valószínűség szerint egy Maimonidésznél idősebb racionalista, [br{h{m ibn Ezra (1089-1164) ír{sainak rejtett utal{saiban gyökereznek. Koraérett fiatalember volt az akkori idők (az 1650-es évek) legradik{lisabb szellemiségű v{ros{ban, és m{r fiatalon tagja lett egy különböző vall{sú szabadgondolkodói körnek, amelybe beletartozott az exjezsuita Franciscus van den Enden, a kor{bbi marrano Juan de Prado, egy közismert tanító, Daniel de Ribera, tov{bb{ különféle Socinus-követő, antitrinit{rius és antiklerik{lis személyek. Egy nemzedékkel kor{bban a zsidó Uriel da Cost{t kitaszította az amszterdami közösség, mégpedig nem is egyszer, hanem kétszer, amiért tagadta a lélek halhatatlans{g{t. 1655-ben, amikor Spinoza huszonh{rom éves volt, kiadt{k Amszterdamban a Praedamnitiae-t, az exk{lvinista Isaac La Peyrère nagy vihart kiv{ltó, mindenütt m{sutt betiltott könyvét, amelyet Spinoza minden bizonnyal elolvasott. La Peyrère semmiképpen nem volt ateista, sokkal ink{bb marrano Messi{s-hívő és lelkes kabbalista – részese annak a hull{mnak, amely egy évtizeddel később S{bb{t{j Cvit a hírnév csúcsaira emelte. Munk{j{ban azonban a Bibli{t nem revel{ciónak tekintette, hanem vil{gi történeti műnek, amelyet kritik{val kell vizsg{lni. Minden valószínűség szerint ez a könyv csak megerősítette Spinoz{t azokban a kétségekben, amelyeket m{r Ibn

Ezra és Maimonidész megérlelt benne. Annyi bizonyos, hogy a mű megjelentetését követő évben Spinoz{t és de Pradót a zsidó hatós{gok elé cit{lt{k. De Prado megkövette a hatós{gokat; Spinoz{t nyilv{nosan kiközösítették. Az 1656. július 27-én kelt rabbinikus hat{rozat, amelyet Saul Levi Morteira rabbi és m{sok írtak al{, fennmaradt, és így szól:
A tan{cs vezetői tudatj{k, hogy Baruch de Spinoza gonosz nézeteit és cselekedeteit régóta ismervén, különböző módszerek kel és ígéretekkel arra törekedtek, hogy őt gonosz útjaitól eltérítsék. Gyógyírt azonban nem tal{ltak, ellenkezőleg, nap mint nap több hírét vették az {ltala gyakorolt és oktatott undorító eretnekségeknek, amelyekről sok szavahihető tanú sz{molt be és tett vallom{st a fentnevezett és elmarasztalt Spinoza jelenlétében; miut{n a rabbik jelenlétében mindezt megvizsg{lt{k, a tan{cs, a rabbik javaslat{t meghallgatva, úgy ítélt, hogy a fentnevezett Spinoz{t sújtsa kiközösítés, és v{lasztassék el Izrael népétől.

Ezut{n következett a ki{tkoz{s és a v{logatott {tkok sorozata:
Az angyalok ítélete és a szentek végzése alapj{n Baruch de Spinoz{t ezennel kiközösítjük, gyűlöljük, meg{tkozzuk és kivetjük magunkból (<) személyére idézve azt az {tkot, amellyel Józsué meg{tkozta Jerichót, amellyel Illés a gyermekeket meg{tkozta, és mindazon {tkokat, amelyek a Törvény könyvében írva vannak. Legyen {tkozott éjjel és legyen {tkozott nappal; {tkozott, ha lefekszik és ha felkel, ha kimegy és ha visszajön. Soha ne bocs{sson meg neki és ne ismerje őt el az Úr. Gyúljon ki ez ember ellen az Úr haragja és nemtetszése, sújtsa őt mindama {tkokkal, amelyek a Törvény könyvében írva vannak, és törölje ki nevét az ég alól. (<) Ezennel teh{t óva intünk mindenkit, hogy vele szóban ne t{rsalkodjon, se ír{sban ne lépjen vele kapcsolatba; senki ne legyen az ő szolg{lat{ra, ne lakjon vele egy fedél alatt és ne közelítse meg négykönyöknyinél közelebbről, tov{bb{ ne olvasson el semmilyen ír{st, amelyet ő mondott tollba vagy saj{t kezével írt.84

Az {tok felolvas{sa alatt „időnként behallatszott egy nagy kürt elnyújtott, panaszos hangja; a l{mp{sokat, amelyek a szertart{s kezdetén még fényesen vil{gítottak, egyenként eloltott{k, míg végül az utolsó is kihunyt, jelképezve a kiközösített spiritu{lis életének kihamvad{s{t, és a gyülekezetre teljes sötétség borult.”85 A huszonnégy éves Spinoz{t ezut{n elűzték apja h{z{ból, és nem sokkal ezut{n Amszterdamból is. Ő azt {llította, hogy egy este, amikor hazatérőben volt a szính{zból, gyilkoss{gi kísérletet is elkövettek ellene; többször is megmutatta, milyen lyukat hagyott a tőr a kö-

penyén. Apja hal{la ut{n kapzsi l{nytestvérei megprób{lt{k elütni az örökség r{eső részétől. Spinoza perben akarta megvédeni jogait, de miut{n ez sikerült neki, lemondott minden igényéről, és csak egy {gyat tartott meg a vele j{ró k{rpitokkal. Végül H{g{ban telepedett le, ahol lencsecsiszol{ssal kereste kenyerét. Szerény j{radékot kapott az {llamtól, egy bar{tja pedig évdíjat biztosított sz{m{ra. Minden m{s segítséget elutasított, és egy heidelbergi professzori {ll{sra is nemet mondott. A szegény tudósok rideg életét élte, mint ahogy bizony{ra így élt volna akkor is, ha ortodox marad; a h{zass{gról azonban lemondott. Természete szöges ellentétben volt a bohém alkattal; rendkívül gondosan öltözött, és ki is fejtette: „Nem a hanyag és rendetlen külső teszi az embert tudóss{; ellenkezőleg, a külső megjelenés ir{nti tettetett közöny gyenge szellemre vall, amelyben az igazi bölcsesség nem tal{lhat sz{ll{st, és a tudom{ny csak rendetlenségbe és zűrzavarba ütköznék.”86 Negyvennégy éves kor{ban tüdőbajban halt meg, és hagyatéka oly csekély volt, hogy Rebecca nevű nővére nem volt hajlandó kezelni. Hogy min és milyen körülmények között különbözött össze Spinoza a zsidó hatós{gokkal, nem teljesen vil{gos. Azzal v{dolt{k, hogy tagadja az angyalok létét, a lélek halhatatlans{g{t és a Tóra isteni ihletettségét; {m nézeteinek az a spanyol nyelvű apológi{ja, amelyet nem sokkal a cherem ut{n írt, nem maradt fenn. 1670-ben azonban névtelenül közzétette Tractatus Theologico-Politicus-{t, amelyben kifejtette Biblia-kritik{j{nak alapelveit. Ebben rejlett tulajdonképpeni heterodoxi{ja. Azt adta elő, hogy a Bibli{t tudom{nyos szellemben kell megközelíteni, és éppúgy kell vizsg{lni, mint b{rmilyen természeti jelenséget. A Biblia esetében a megközelítés módja csak történeti lehet. Az ember először a héber nyelvet elemzi, majd r{tér a bibliai könyvek kifejezésmódj{nak elemzésére és oszt{lyoz{s{ra. A következő szakasz a történelmi összefüggésrendszer vizsg{lata:
meg kell vizsg{lni minden egyes könyv szerzőjének életét, magatart{s{t és viselt dolgait: kicsoda volt, milyen alkalomból és mikor írt, kinek írta művét és milyen nyelven< (ezut{n) kell megvizsg{lni minden egyes könyv történetér: milyen fogadtat{sban részesült, kinek a kezébe jutott, h{ny különböző v{ltozatban létezik, kinek a javaslat{ra vették be a K{nonba, és végül megvizsg{landó, hogyan egyesültek egyetlen egésszé mindazok a könyvek, amelyeket ma egyetemesen szentnek tartanak.

Spinoza a tov{bbiakban alkalmazta is a maga elemzési módszerét: kifejtette, a Pentateuchus mely részei sz{rmaznak valóban Mózes-

től, beszélt Ezra tekercséről, a k{non össze{llít{s{ról, megvizsg{lta Jób és D{niel könyvének eredetét, és foglalkozott az egésznek és egyes részeinek keletkezési időpontj{val. Lényegében csaknem teljesen elvetette a Biblia eredetének és hitelességének hagyom{nyos szemléletét, és a mű belső saj{toss{gaiból vezetett le alternatív magyar{zatokat. Ezzel megnyitotta azt a Biblia-kritikai folyamatot, amely az elkövetkező kétsz{zötven évben megdöntötte a művelt emberek hitét a Biblia szó szerint veendő igazs{g{ban, és úgy írta le a Bibli{t, mint tökéletlen történelmi feljegyzések gyűjteményét.87 Spinoza munk{ss{ga és hat{sa súlyos és jóv{tehetetlen k{rt tett a kereszténység önbizalm{ban és belső kohéziój{ban; ugyanakkor, ahogy majd rövidesen l{thatjuk, a zsidó közösség sz{m{ra is új, hosszú t{vú és gyilkosan veszedelmes problém{kat t{masztott. Spinoza szolg{ltatta az első jelentős péld{t a hagyom{nyos közösség korl{tait ler{zó zsidó racionalizmus romboló erejére. Amíg élt és még hal{l{t követően is hosszú időn {t a vezető vall{si testületek ateistaként kezelték. Műveit mindenütt betiltott{k – ugyanakkor mindenütt fennmaradtak, és új meg új kiad{sokat értek meg. 1671-ben levelet írt Orobio de Castro zsidó vezetőnek, amelyben tagadta, hogy ő maga ateista volna, és c{folta, hogy Tractatus-a vall{sellenes könyv volna. Hal{la ut{n kiadott Etik{-j{ból azonban kiderült, hogy személyében különösen alapos panteist{val van dolgunk. B{rmily furcs{nak tal{lhatjuk, a 17. sz{zadban a panteizmus bizonyos form{i a jelek szerint a judaizmussal összeegyeztethetőnek minősültek. Ir{nyults{g{ban panteisztikus volt a Kabbala is, amelyet akkoriban sok zsidó elfogadhatónak tartott; a Zoh{r-ban sz{mos részlet utal arra, hogy Isten minden, és minden Isten. Húsz évvel Spinoza hal{la ut{n David Nieto londoni szef{rd rabbi (1654-1728) komoly bajba került, amiért spanyol nyelven kiadott egy Az isteni gondviselésről című művet, amely a természetet Istennel azonosította. A vit{t az amszterdami Cvi Asken{zi, a nagy Talmud-tudós elé utalt{k, aki úgy nyilatkozott, hogy Nieto gondolatmenete, azon túl, hogy judaisztikai szempontból elfogadható, bizonyos zsidó gondolkodók körében úgyszólv{n közhelynek sz{mít.88 Spinoza panteizmus{val azonban az volt a baj, hogy ő maga a végletekig hajtotta – od{ig, ahol panteizmus és ateizmus között m{r nem lehetett érvényes különbséget felfedezni. Ő maga azt hangoztatta: semmi olyat nem {llított, miszerint az anyagi vil{g, úgy, ahogy l{tjuk és kezeljük, egyenlő volna Istennel. Etik{-j{ban meg{llapítja: „Könnyen képzeljük el az egész természetet egyetlen személyiségnek”, mert egyetlen személyiség része lehet egy nagyobbnak, ad infi-

nitum. Istent azonban Spinoza nem fogja fel személynek. Félreérthetetlenül kimondja, hogy Istent olyan tulajdons{gokkal, mint „akarat” vagy „értelem”, felruh{zni egyértelmű volna azzal, mintha a Siriust, mivel Nagy Kuty{nak szokt{k nevezni, ugat{sra szólítan{nk fel. Egy{ltal{n, az Isten szót csup{n történeti és érzelmi okokból őrzi meg. Ahhoz, hogy Istent a valós{g egészével azonosítsa, egyet kell értenie az ateist{val, aki azt hangoztatja: nem lehet a valós{got két részre: Istenre és nem-Istenre osztani – egyikük sem tűri, hogy a m{sikkal ellentétbe {llíts{k.89 Ha azonban Istent semmitől sem lehet elkülöníteni, akkor az {tlagember sz{m{ra felfogható módon az sem {llítható, hogy „léteznék”. Spinoza azt mondta: „Nincs Isten abban az értelemben, ahogyan ezt a szót eddig felfogtuk.” A legtöbb ember szerint ezt ateizmusnak hívj{k. Gottfried Wilhelm von Leibniz német matematikus és filozófus jól ismerte Spinoz{t, és minden bizonnyal képes volt r{, hogy ebben a kérdésben {tl{sson gondolkod{s{n. Leibniz amúgy karrierista volt, és gyakran v{dolt{k gy{vas{ggal, amiért Spinoza megbotr{nkoz{st kiv{ltó életművétől el akart hat{rolódni. Mégis tal{lóan hat{rozta meg Spinoza helyét a vall{si spektrumban, amikor így írt:”valóban ateista volt, amennyiben nem ismert el olyan Gondviselést, amely igazs{gosan osztogatn{ a jó szerencsét és a balsorsot.”90 Spinoza munk{ss{ga a zsidó szellem egyik aspektus{nak a túltengését képviseli: azét az ir{nyzatét, amely nem egyszerűen racionaliz{l{sra, hanem intellektualiz{l{sra törekszik. Egyike volt azoknak, akik azt gondolt{k: h{tha puszta logikai folyamat útj{n minden vit{t és nézeteltérést meg lehet oldani, és el lehet jutni az emberi tökélyhez. Spinoza hitt benne, hogy az etikai problém{k mértani jellegű bizonyít{sokkal megoldhatóak. Ezzel Maimonidész hagyom{ny{t követte, hiszen a nagy racionalista fejtette ki, hogy a józan ész elvezethet a tökéletes vil{gi békéhez – ő maga ilyennek képzelte a messi{si kor eljövetelét. Ugyanakkor azonban Maimonidész úgy vélte: ehhez az {llapothoz akkor lehet eljutni, ha a Törvényt a maga nemes racionalit{s{ban következetesen alkalmazzuk, teh{t a célt a Tór{n {t, a revel{ció alapj{n érhetjük el. Spinoza azonban nem hitt a revel{cióban, a Tór{t pedig sutba akarta dobni. Ő azt hitte: a célt merőben intellektu{lis alapon lehet elérni. Mindez Spinoz{t antihum{nus pózba sodorta. Ő maga arra törekedett, hogy az embernek „minden gyógyírt” megadjon „az érzelmek ellen”. Ez bizonyos korl{tozott mértékben vonzó célkitűzés lehet. Spinoza le akarta küzdeni a szenvedélyt, és személy szerint gyakorolta is, amit hirdetett. Ak{rhogy provok{lt{k, soha életében nem

gurult dühbe, soha nem vesztette el önuralm{t. Önfegyelme, önmegtagad{sa m{r-m{r a hősiességet súrolta. Minden bűn a tudatlans{gból fakad, hirdette. A bajokat meg kell érteni; a maguk oks{gi összefüggésében és a természet rendjének részeként kell őket felfogni. Aki ezt egyszer megérti, az többé nem enged b{natnak, gyűlöletnek, boszszúv{gynak. „A gyűlöletet növeli, ha viszonozz{k; szeretettel azonban elpusztítható. A szeretet {ltal végképp legyőzött gyűlölet szeretetté v{ltozik; és az ilyen szeretet nagyobb, mint az, amelyet nem előzött meg gyűlölet.” Spinoza „szeretete” azonban különös jósz{g. Minden előre meg van hat{rozva. Spinoza nem hisz a szabad akaratban. Ezért a remény és a félelem éppoly k{ros, mint az al{zat és a megb{n{s. „Aki megb{nja valamelyik cselekedetét, az kétszeresen nyomorult vagy beteg.” Ak{rmi történik, Isten akarata teljesedik be. A bölcs ember arra törekszik, hogy Istenhez hasonlóan l{ssa a vil{got. Csak a tudatlans{g hiteti el velünk, hogy megv{ltoztathatjuk a jövőt. Mihelyt ezt megértjük, megszabadíthatjuk magunkat a félelemtől, és szabadd{ v{lva többé nem a hal{lon, hanem az életen elmélkedünk. Ha egyszer megértettük önmagunkat és érzelmeinket amelyek közül a szenvedélyt elt{volítottuk –, akkor szerethetjük az Istent. Ez azonban természetesen nem személyek közti szeretet, lévén, hogy Isten nem személy, hanem minden; a szeretet pedig nem szenvedély, hanem megértés. Istenben vagy ink{bb „Istenben” nincs szenvedély vagy öröm, vagy f{jdalom; nem szeret és nem gyűlöl semmit. Ezért „aki Istent szereti, nem törekedhet arra, hogy Isten viszontszeresse”. Vagy m{sutt: „az Isten ir{nti szellemi szeretet része a hat{rtalan szeretetnek, amellyel Isten önmag{t szereti.”91 Nem nehéz bel{tni, miért vonz Spinoza egy bizonyos intellektu{lis, de szívtelen filozófus típust, amilyen Bertrand Russell – mint ahogy az is érthető, miért tal{lj{k m{sok vértelennek, sőt taszítónak. Kort{rsai között Spinoza – ak{rcsak Hobbes, akitől bizonyos fagyos szigort saj{tított el – őszinte félelmet keltett. Tal{n jobban j{r, ha megengedi mag{nak, hogy bizonyos kulcsszavakat, mint „Isten”, végképp mellőzzön, és közérthetően írjon. M{s alapvető jelentőségű európai szerzőkre felmérhetetlen hat{ssal volt. Egyar{nt lenyűgözte a francia értelmiségieket, péld{ul Voltaire-t és a németeket, péld{ul Lessinget, aki megjegyezte: „Nincs m{s filozófia, mint Spinoz{é.” Ami azonban magukat a zsidókat illeti, az ő szemükben Spinoza egyszerűen kiakn{zott egy lehetséges gondolatmenetet: tudniillik Maimonidész racionalista hagyom{ny{t, amelyet nem annyira a maga logikai végkövetkeztetéséig vezetett el, mint ink{bb kivezetett a judaizmus köréből.

Megmaradt ezzel szemben az irracion{lis hagyom{ny, amely a 14. sz{zadban ülte diadal{t: ekkor fogadta be a kabbal{t a normatív judaizmus. Az ir{nyzat S{bb{t{j Cvi hitehagy{s{val szenvedett megsemmisítő erejű csap{st. A s{bb{teanizmus a föld al{ húzódott. J{kov Frank csapong{sai r{vil{gítottak, hogy ez a hagyom{ny is elt{volíthatja a judaizmustól a rajongókat és a megsz{llottakat. A hatalmas érzelmi energia és hév, amely az 1660-as években a messianizmust fűtötte, megmaradt. Valóban nem maradt volna r{ lehetőség, hogy ezek az erők kifejezhessék magukat, és ugyanakkor, ha laz{n is, v{ltozatlanul a judaizmushoz kötődjenek? A 18. sz{zadban ez a probléma nem korl{tozódott a judaizmusra. Az ipari forradalmat megelőző tudom{nyos forradalom 1700-ra m{r kibontakozott. Győzött Newton elmélete a matematikai vastörvények {ltal vezérelt mechanikus kozmoszról. A t{rsadalom felső rétegeiben terjedt a szkepticizmus. A hivatalos vall{si vezetők hűvösek, csiszolt modorúak és vil{giasak voltak. Toleranci{ra hajlottak, mert szívük mélyén nem érdekelték őket a doktrín{nak azok a finom részletkérdései, amelyekért elődeik öltek és meghaltak. A nehéz életű tömegeknek azonban több kellett, és t{madtak olyan emberek, akik ezt a többletet meg akart{k adni nekik. Németorsz{gban létrejött a pietista mozgalom. Angli{ban megjelentek a Wesley fivérek a maguk metodizmus{val. Amerik{ban sor került az első Nagy Ébredésre. Kelet-Európ{ban pedig, ahol ekkorra a teljes zsidós{gnak több mint a fele élt, ott volt a h{szidizmus. A lengyelorsz{gi zsidó tömegek között terjedő j{mbor hevület nem puszt{n vall{si erő volt. Radik{lis felhangok is bujk{ltak benne. A zsidó t{rsadalom tekintélyelvű és gyakran elnyomó jellegű volt; gazdag kereskedőkből és jog{szi műveltségű rabbikból {lló, egym{s között h{zasodó oligarchia korm{nyozta. A tan{csok rendszere félelmetes hatalmat juttatott az elitnek, és a v{lasztói réteg, amely hatalomba emelte, rendkívül szűk volt. Az oligarchia nem volt z{rt, mert a tanul{s utat nyitott a felemelkedésnek; ehhez a lehetőséghez elméletben a szegények is hozz{férhettek. A katedokr{cia szükségképpen meritokr{cia is volt. A szegények nagy része azonban így is híj{n volt minden hatalomnak, és helyzetét is ennek megfelelően éhe meg. A zsinagóg{ban mit sem sz{mítottak. Adhattak be kérvényt egy-egy rabbi ellen; ha azonban az illető csal{di h{ttere megfelelő volt, senki sem hederített r{juk, ellenkezőleg: sz{mos helyi rendelkezés sújtotta büntetéssel azokat, „akik fecsegnek és tréf{lkoznak a v{ros elölj{róinak tetteiről”. Az elnyom{s nem csup{n a közösségen belül, hanem a

csal{dokban is érződött. A gettó egyszersmind patriarch{tus is volt. Ha a fiú betöltötte tizenkettedik évét, az apa erőszakhoz is folyamodhatott, hogy a Tór{ra taníttassa; és ha tizenh{rom éves is elmúlt, a tékozló fiúra vonatkozó deuteronómiumi törvény hat{lya al{ került. Az apj{val dacoló fiút elméletben a vének elé {llíthatt{k, és elmarasztal{s esetén megkövezhették, s még az első kih{g{s esetében is megkorb{csol{s v{rhatott r{. A Talmud szerint ilyen esetre még soha nem volt példa, de a törvény {rnyéka akkor is ott lebegett a fiú fölött. A le{nygyermek h{zass{gi szerződését az apa akkor is megköthette, ha a l{ny még kiskorú volt. Ha bogeret lett, vagyis tizenkét és fél évessé serdült, elméletben visszautasíthatta a kiszemelt férjet, de erre ritk{n került sor. A gyermekeket arra oktatt{k, hogy a szülők tisztelete Isten tiszteletével egyenértékű.92 Röviden szólva a gettóban fölösen sok volt az al{vetettség. A zsidók egyik legnagyobb erénye azonban, hogy nem hajolnak meg engedelmesen a maguk kijelölt felsőbbségei előtt. A zsidó az örök tiltakozó, a zsidó hagyom{ny pedig, ha gyakran kelletlenül is, teret enged a protest{lónak; ahogy azt is lehetővé teszi, hogy egy-egy szent életű férfiú az elfogadott vall{si struktúr{n kívül működjék. Tal{lkoztunk m{r a b{’{l sém-mel, az isteni név tudój{val. A típus története a babilóniai geonim-ig nyúlik vissza. A 16. sz{zadtól kezdve az asken{zi zsidós{gon belül megszaporodott a sz{muk; gyakorlati kabbal{val foglalkoztak. Néh{nyan közülük hiteles tudósok voltak. A legtöbben amulettszövegeket írtak vagy népi orvosl{ssal foglalkoztak, különleges im{k, r{olvas{sok, tov{bb{ gyógyfüvek vagy {llati testrészek segítségével. Főleg a lelki betegségekre és a dibbuk-ok kiűzésére szakosodtak. 1736 körül az egyik ilyen mester, Jiszr{él ben Eliézer (kb. 17001760), akit később B{’{l Sém Tóvként vagy, a kezdőbetűk összeolvas{s{val, Best-ként ismertek, megérezte mag{ban az elhivatotts{got. Az elmaradott Podólia Okop nevű helységében született, és {rvaként nőtt fel. Különböző időszakokban kisegített a ritu{lis mész{rszékben, dolgozott a K{rp{tok agyagb{ny{iban, volt őr, majd samesz a zsinagóg{ban, és kocsm{t is fenntartott. Arcképei {ltal{ban pip{val a kezében vagy a sz{j{ban {br{zolj{k. A nép fia volt, semmi köze a rabbik apostoli lesz{rmaz{si vonal{hoz, amely elméletben Mózesig vezethető vissza. Műveltsége erősen fogyatékos volt; egyetlen hiteles műve sem maradt fenn. Lehetséges, hogy az {ltala al{írt levelek hamisítv{nyok. Hitszónoklatait tanítv{nyok rögzítették ír{sban. Kívül maradt a zsinagógarendszeren, és a jelek szerint soha nem is prédik{lt zsinagóg{-

ban; ehelyett, John Wesleyhez hasonlóan, ő is az orsz{got j{rta. Amulettszövegeket írt, meggyógyította vagy megtisztította a gonosz lélek megsz{llta embereket, teh{t elvégzett mindent, amivel az ilyen szent életű emberek rendes körülmények között foglalkoztak. Neki azonban mindennek tetejébe karizm{ja is volt: férfiak és nők úgy érezték a jelenlétében, hogy magasabb rendű törekvésekre, megtisztultabb viselkedésre képesek. A szentségnek ezt az intenzív, b{rha igénytelen légkörét csak erősítették a B{’{l Sém Tóv gyakran l{tv{nyos sikerű gyógyít{sai, {lmai, amelyekben helyt{llóan jövendölt meg bizonyos eseményeket, misztikus {llapotai, valamint a neki tulajdonított csod{k.93 Mindez Jiszr{él ben Eliézert befoly{sos emberré tette. Ahogy közismertté v{lt, m{r olyan udvart tartott, mint ak{rmelyik híres rabbi, és az emberek messze földről felkeresték. Azt azonban, hogy egy mozgalom alapítój{v{ v{lt, kreativit{s{nak köszönhette. Két új intézményt vezetett be. Először is felélesztette a c{ddik vagy felsőbbrendű emberi lény ősi fogalm{t; a felsőbbrendűség abból eredt, hogy az ilyen ember mindenkinél elhivatottabban teljesítette Isten ir{nti kötelességét. Az elgondol{s olyan régi volt, mint mag{nak Noénak az alakja, de a B{’{l Sém Tóv új szereppel ruh{zta fel a c{ddik alakj{t. S{bb{t{j Cvi hitehagy{s{val a messianizmus rossz hírbe került. A Best azonban nem bíbelődött sem a frankizmussal, sem b{rmely m{s messianisztikus szekt{val, amely elt{volodott a zsidó egyistenhittől. Ahogy megfogalmazta: „A Sechin{ jajong, és azt mondja: ameddig egy végtag még összefügg a testtel, van remény a gyógyul{sra. De ha elv{lik a testtől, nem lehet többé visszahelyezni, és minden zsidó a Sechin{ valamelyik tagja.” Így teh{t ő nem akarta a szétv{l{s útj{t j{rni; azt viszont felismerte, hogy az eltűnt Messi{s nagy űrt hagyott maga ut{n a zsidó szívekben. Ezt az űrt akarta betölteni azzal, hogy felt{masztotta a c{ddik-ot, aki tanít{sa szerint a magasból ereszkedik al{, csakúgy, mint az isteni kegyelem és irgalom. A B{’{l Sém Tóv értelmezésében a c{ddik nem volt Messi{s, de nem volt közönséges emberi lény sem – valahol a kettő között {llt. Tov{bb{, éppen mert a c{ddik nem tartott igényt a messi{si szerepre, sz{mos péld{nyban létezhetett. Ekként újfajta vall{si személyiség született, aki alkalmas volt r{, hogy tov{bbvigye és kiszélesítse a mozgalmat. M{sodszor: a B{’{l Sém Tóv feltal{lta a népi ima egy forradalmi v{ltozat{t, amelynek jelentősége abban rejlett, hogy az egyszerű, mindennapi zsidókat is tevékeny szerephez juttatta. A Luria-féle kabbala nagy erőssége abban {llt, hogy meggyőzte a tömegeket: im{ikkal és

j{mbors{gukkal ők is közelebb hozhatj{k a Messi{s eljövetelét. Az új imaelmélet, amelyet a B{’{l Sém Tóv és követői oktattak, hasonló népi részvételre teremtett lehetőséget. A Best r{mutatott, hogy az ima nem emberi tevékenység, hanem sokkal ink{bb természetfölötti aktus, amelynek sor{n az ember ledönti természetes léte korl{tait, és belép az isteni vil{gba. Hogyan képes erre az ember? Úgy, hogy veszi az imakönyvét, és szelleme minden erejét a betűkre összpontosítja. Nem olvas, hanem megfeszíti akaraterejét; ennek sor{n a betűk alakja feloldódik, és a bennük elrejtett isteni tulajdons{gok – jellegzetes kabbalisztikus fordulattal – spiritu{lisan l{thatóv{ v{lnak. A folyamat olyan, mint amikor {tl{tszó t{rgyat tartunk a szemünk elé. A Best ezt úgy nevezte, hogy az ember „belép az ima betűibe” vagy „a mennyei csarnokokba”. Ha valaki „behatolt az im{k csarnok{ba”, megtudta, mennyit ér.94 A Best tanít{sa szerint annak az embernek, aki be akar lépni a csarnokba, fel kell adnia személyiségét, és semmivé kell v{lnia. Ekként űr jön létre, amelyet egyfajta mennyei lény tölt ki, aki (cselekszik és beszél az ember helyett. Amikor az imakönyv szavai elmosódnak, és egyetlen pontt{ {llnak össze, megtörténik az {talakul{s: ahelyett, hogy a szavak feltoluln{nak az emberből, most kívülről hatolnak be a sz{j{ba. A sz{j tov{bb beszél, de a gondolatokat a szellem sugallja. A Best így szólt: „Hagyom a sz{jat, beszéljen, amit csak mondani akar.”95 Utóda, Dov Baer, a h{szidizmus m{sodik nemzedékének vezetője, elmagyar{zta: a szellemi erő, amely ezt az isteni megsz{llotts{got lehetővé teszi, azért t{mad fel, mert a Tóra és Isten valój{ban egyek, és az isteni energi{t a könyv betűi t{rolj{k; az erőt pedig a szemlélődő ima sikeres aktusa szabadítja fel. Dov Baer újabb hasonlattal élt: „Ha valaki tanul vagy im{dkozik, ejtse a szót teljes erőből, mintha egész testével egy csepp ondót lövellne ki, amelyben (teljes) ereje jelen van.”96 Ennek következtében a h{szid szertart{sok meglehetős l{rm{san bonyolódtak. A zsinagóg{t mellőzték; megvoltak a maguk stibleach-jei vagy imah{zai, ahol a paraszti ruh{t és széles szőrmekalapokat viselő h{szidok összegyűltek. Akinek úgy hozta kedve, doh{nyozhatott vagy ihatott. Miközben gyakran teljes hangerővel im{dkoztak, himb{lt{k magukat és tapsoltak hozz{. Énekeltek is, egy niggun-nak nevezett dallamot, és t{ncoltak r{. Megvoltak a maguk külön im{i, amelyek nyelve a lengyel asken{ziból és a Luria-féle szef{rdból tevődött össze. Szegény, faragatlan emberek voltak, akik felh{borított{k a zsidó uralkodó rétegeket, különösen akkor, amikor rítusaik egész Lengyelorsz{gban elterjedtek, sőt Litv{ni{ba is behatol-

tak. Hamarosan titkos s{bb{teanizmussal v{dolt{k meg őket, sokan pedig indulatosan sürgették a mozgalom betilt{s{t. Elij{ ben Salamon Z{lm{nban (1720-1797), Vilna g{on-j{ban a korai h{szidok elkötelezett ellenségre tal{ltak. A g{on gyermekkor{ban még a sok zsidó csodagyerek között is különlegességnek sz{mított. Hatéves fejjel prédik{ciót tartott a vilnai zsinagóg{ban. Mind vall{si, mind vil{gi tud{sa félelmetes volt. Amikor tizennyolc éves kor{ban megnősült és anyagilag ön{llósíthatta mag{t, Vilna mellett egy kis h{zat v{s{rolt, és attól kezdve csak tanulm{nyainak élt. Fiai szerint soha nem aludt többet napi két ór{n{l, s akkor is egyszerre csak fél ór{csk{t. Hogy semmi el ne terelje a figyelmét, még nappal is behúzta a redőnyt, s gyertyafénynél mélyedt el tanulm{nyaiba. Hogy védekezzen az elalv{s ellen, eloltotta a k{lyh{ban a tüzet, és l{b{t egy t{l hideg vízben {ztatta. Ahogy a v{rosban nőtt a befoly{sa és a hatalma, úgy foglalkozott egyre buzgóbban tanulm{nyaival. Nem nézte le a kabbal{t, de úgy gondolta, mindent al{ kell rendelni a h{l{ch{ követelményeinek. A h{szidizmus viszont mélységesen megbotr{nkoztatta; {llítólagos ekszt{zisait, csod{it és l{tom{sait merő hazugs{gnak és öncsal{snak nevezte. A c{ddik eszméje szerinte b{lv{nyim{d{s volt – emberi lények ir{nti vall{sos rajong{s. Legfőképpen a h{szidizmus imaelméletét vetette el, mint amely pótolni akarja és ezzel súlyosan sérti a tudom{nyoss{got – a judaizmus alf{j{t és ómeg{j{t. Ő maga volt a megtestesült katedokr{cia, és amikor megtudakolt{k tőle, mi is h{t a teendő a h{szidokkal, azt felelte: üldözzétek őket.97 Az ortodoxok szerencséjére a h{szidok nem ortodox késeket kezdtek haszn{lni a sehit{-hoz, vagyis a ritu{lis v{g{s hoz. Az első cherem-et 1772-ben mondt{k ki ellenük. Könyveiket nyilv{nosan elégették. Újabb cheremre került sor 1781-ben, amikor is kinyilatkoztatt{k: „El kell hagyniuk közösségeinket, asszonyaikkal és gyerekeikkel együtt (<) és egyetlen éjszak{ra sem szabad nekik sz{ll{st adni. Sehit{-juk tiltva van. Tilos velük üzletet kötni és h{zasodni, tilos részt venni temetéseiken.” A g{on pedig így írt: „minden hívő zsidónak kötelessége, hogy megtagadja és üldözze őket minden lehető csap{ssal, és legyőzze őket, mert bűn van az ő szívükben, és fekélyek ők Izrael testén.”98 A h{szidok azonban maguk is kiközösítésekkel v{gtak vissza. Pamfleteket adtak ki, hogy megvédjék magukat. A g{on, mielőtt útra kelt, hogy Erec Jiszr{élben fejezze be életét, Litv{ni{ban és különösen Viln{ban enkl{vét hozott létre, ahol a h{l{chikus ortodoxia és tudom{nyoss{g volt az uralkodó. Mindenütt m{sutt azonban tartósan berendezkedett a h{szidizmus, amely imm{r a judaizmus jelentős és

szükségszerűnek l{tszó elemévé v{lt. Nyugat felé terjeszkedve behatolt Németorsz{gba, és onnan a vil{gba. A megsemmisítésére ir{nyuló ortodox kísérlet kudarcot vallott, és hamarosan fel is hagytak vele. Tudósoknak és híveknek egyesíteniük kellett erejüket, mert új és közös ellenség jelent meg a l{that{ron: a h{szk{l{ avagy a zsidó felvil{gosod{s. B{r a h{szk{l{ saj{tos epizódja a zsidó történelemnek, és a m{szkil vagy felvil{gosult zsidó a judaizmus jellegzetes típusa, a zsidó felvil{gosod{s mégis része a felvil{gosod{s {ltal{nos európai mozgalm{nak. Ezen belül azonban saj{tosan kötődik a német felvil{gosod{shoz, aminek megvan a maga jó oka. A mozgalom mind Franciaorsz{gban, mind Németorsz{gban arra törekedett, hogy megvizsg{lja és {thangolja az embernek Istenhez való viszony{t; de míg Franciaorsz{gban az ir{nyzat arra hajlott, hogy megtagadja vagy lefokozza Istent, és megszelídítse a vall{st, a német felvil{gosod{s kép(viselői őszintén azon voltak, hogy újszerűen értékeljék az emberben/meglévő vall{sos érzületet, és kiegyezzenek vele. A francia felvil{gosod{s csillogó, de alapvetően frivol volt; a német komoly, őszinte és kreatív. Ezért a felvil{gosult zsidókat a német v{ltozat vonzotta, ez hatott r{juk a legmélyebben, ők pedig a maguk részéről jelentős mértékben gazdagított{k az ir{nyzatot.99 A németorsz{gi zsidók tal{n ekkor éreztek először hat{rozott affinit{st a német kultúr{hoz, és ezzel elvetették szívükben egy borzalmas öncsal{s magvait. A keresztény t{rsadalom értelmisége sz{m{ra a felvil{gosod{s kérdése így hangzott: j{tsszon-e Isten szerepet s ha igen, mekkor{t a mind vil{gibb jelleget öltő kultúr{ban? A zsidók sz{m{ra a kérdés ink{bb az volt: j{tsszon-e a vil{gi tud{s szerepet, s ha igen, mekkor{t, az isteni eredetű kultúr{ban? A zsidók még mindig egy tot{lisan vall{si t{rsadalom középkorias szemléletében éltek. Igaz, Maimonidész hat{rozottan szót emelt a vil{gi tudom{ny befogad{sa mellett, és kimutatta, hogy ez a tudom{ny hi{nytalanul összeegyeztethető a Tór{val; {m gondolatmenete a legtöbb zsidót kor{ntsem győzte meg. Még az olyan, viszonylag mérsékelt szellem is, mint a M{h{r{l Pr{g{ban, éppen azért t{madta Rossit, amiért a vall{s ügyeire vil{gi kritériumokat alkalmazott.100 Volt péld{nak ok{ért néh{ny zsidó, aki a padovai egyetemen tanult orvostudom{nyt – de mihelyt estére hazatértek a gettóba, a zsidó üzletemberekhez hasonlóan ők is h{tat fordítottak a Tór{n kívüli vil{gnak. Természetesen sokan voltak, akik ha egyszer kiléptek a vil{gba, többé nem tértek vissza; no de ilyenek mindig is akadtak. Spinoza nyomasztó péld{ja, a legtöbb zsidó nagy megelégedésére, azt

húzta al{, hogy senki sem ihat a keresztény tudom{ny forr{s{ból anélkül, hogy ne veszélyeztetné súlyosan a judaizmusban való életét. Így a gettó nemcsak t{rsadalmi, hanem ön{lló szellemi környezet is maradt. A 18. sz{zad közepére az eredmények mindenki sz{m{ra f{jdalmasan nyilv{nvalóak lettek. Valamikor a 15. sz{zad elején, a tortosai disputa alkalm{ból, a zsidó értelmiséget sikerült elmaradottnak és a halad{s ellenségének feltüntetni. Most, több mint h{romsz{z évvel később a művelt keresztények – de még a műveletlenek is – megvetésre és kigúnyol{sra érdemes lényeket l{ttak a zsidókban, akik fura öltözékben j{rnak, ősi és nevetséges babon{k foglyai, és elkülönültségükben olyan t{vol {llnak a modern t{rsadalomtól, ak{r saj{t elveszett törzseik egyike. A keresztények mit sem hallottak a zsidó tudom{nyoss{gról, és nem is voltak kív{ncsiak r{. Mint előttük az ókori görögök, azt sem tudt{k, hogy ilyen egy{ltal{n létezik. A keresztény Európa sz{m{ra „zsidókérdés” mindig is volt. A középkorban ez a kérdés így hangzott: hogyan lehet megg{tolni, hogy ez a felforgató hat{s ú kisebbség megfertőzze a vall{si igazs{got és a t{rsadalmi rendet? Most m{r ettől nem kellett tartani. A probléma, legal{bbis a keresztény értelmiség szemszögéből, ink{bb az volt: hogyan mentsék meg puszta emberségből ezt a sz{nni való népet a maga tudatlans{g{tól és elmaradotts{g{tól? 1749-ben Gotthold Ephraim Lessing, a fiatal protest{ns dr{maíró Die Juden címmel írt egy egyfelvon{sos színdarabot, amely az európai irodalomban szinte elsőnek {br{zolt egy zsidót kifinomult, racion{lis emberi lényként. A toleranci{nak ezt a gesztus{t melegen fogadta Moses Mendelssohn (1729-1786), a Lessinggel éppen egyidős dessaui zsidó. A két férfi megismerkedett egym{ssal, bar{tok lettek, és a kiv{ló dr{maíró bevezette a zsidót az irodalmi körökbe. Mendelssohn gerincferdülésben szenvedett, és ennek hat{s{ra a természete visszahúzódó, türelmes, szerény lett. Ugyanakkor azonban félelmetes energia lakozott benne. A helyi rabbin{l színvonalas oktat{sban részesült, majd könyvelőnek tanult, és egész életében kereskedő maradt; de kivételesen sokat olvasott, és széles körű vil{gi tud{sanyagot halmozott fel mag{ban. Lessing segítségével hozz{l{tott, hogy kiadja filozófiai ír{sait. Nagy Frigyes „lakhat{si jogot” adott neki Berlinben. T{rsalg{s{ért sokan csod{lt{k, és népszerű alakja lett a szalonoknak. 101 Tíz évvel volt fiatalabb, mint a vilnai g{ón, majdnem harminc évvel volt fiatalabb, mint a Best, de mintha mindkettőtől sz{zadok v{lasztott{k volna el. A szenvedélyes Talmud-kutató; az {tszellemült miszti-

kus; az urb{nus racionalista – a modern zsidós{g egész története a h{rom archetípus köré rendeződik! Mendelssohn kezdetben nem p{ly{zott r{, hogy specifikus zsidó fejezetet nyisson a felvil{gosod{sban – egyszerűen csak gyönyörködni akart a mozgalomban. Végül azért tette mégis közzé a maga zsidó vonatkoz{s ú nézeteit, mert a keresztény vil{gban mindenütt a judaizmus hi{nyos ismeretébe és lebecsülésébe ütközött. A hagyom{nyos keresztény vil{g azt mondta: nyomj {tok el a zsidókat vagy űzzétek el őket. A felvil{gosult keresztény vil{g ezzel szemben azt kérdezte: hogyan segítsük ezeket a szegény zsidókat abban, hogy ne legyenek többé zsidók? Mendelssohn azt v{laszolta: osztozzunk a közös kultúr{n, de engedjétek meg, hogy mi, zsidók zsidók maradjunk. 1767-ben jelentette meg a Phaedon-t, amely a platóni dialógus mint{j{t követve vizsg{lja a lélek halhatatlans{g{t. Abban a korban, amikor a művelt németek még mindig többnyire latinul és franci{ul, a zsidók pedig héberül vagy jiddisül írtak, Mendelssohn, Lessinget követve, arra törekedett, hogy a németet tegye az intellektu{lis diskurzus nyelvévé, és kiakn{zza nagyszerű lehetőségeit. V{lasztékos eleganci{val, művelte a német nyelvet, és szövegét – ahogy az m{szkil-hoz illett – nem bibliai, hanem klasszikus utal{sokkal díszítette. A keresztény vil{gban jól fogadt{k a könyvet, de Mendelssohnt éppen ez a fogadtat{s keserítette el. 1772-ben még saj{t francia fordítója is leereszkedően úgy nyilatkozott: figyelemre méltó műről van szó, ha az ember meggondolja, hogy szerzője „egy vulg{ris tudatlans{gba süppedt nemzet fiaként született és nevelkedett”.102 Egy jó eszű fiatal sv{jci lelkész, Johann Caspar Lavater ugyancsak dicsérte a könyv érdemeit, és azt írta: a szerző nyilv{nvalóan megérett az {ttérésre, majd felszólította Mendelssohnt: védje meg a nyilv{noss{g előtt a maga judaizmus{t. Ekként Mendelssohn jóform{n akarata ellenére arra kényszerült, hogy racion{lis érvekkel keljen a judaizmus védelmére, pontosabban arra, hogy kimutassa: miként v{lhatnak a zsidók az {ltal{nos európai kultúra részeseivé, miközben hitük alapjaihoz is hívek maradnak. Tevékenysége sz{mos form{t öltött. Lefordította németre Mózes öt könyvét. Elő akarta segíteni, hogy a német zsidók a hébert saj{títs{k el, ne pedig a jiddist, amelyet ő a vulg{ris erkölcstelenség dialektus{nak bélyegzett. Ahogy tekintélye egyre nőtt, belesodródott azokba a küzdelmekbe, amelyeket a helyi zsidó közösségek vívtak a keresztény hatós{gok ellen. Tiltakozott a drezdai zsidók kiűzése és az új sv{jci antiszemita törvények ellen. Részletesen c{folta azt az elterjedt v{dat, mely szerint a zsidó im{k keresztényellenesek. A vil{gi

hatós{gok okul{s{ra elmagyar{zta a h{zass{gra és az eskükre vonatkozó zsidó törvényeket. Mialatt azonban egyfelől arra törekedett, hogy a judaizmust a külvil{g sz{m{ra minél kedvezőbb fényben mutassa be, m{sfelől t{mogatott minden olyan v{ltoz{st, amely megszabadíthatja elfogadhatatlan von{saitól. Mélységesen elítélte a cherem intézményét, különösen annak a boszork{nyüldözésnek a fényében, amely az 1750-es években Alton{ban zajlott a s{bb{te{nusok ellen. Azt a felfog{st vallotta, hogy míg az {llam a t{rsadalmi szerződésen alapuló kötelező erejű szerveződés, az egyh{zak önkéntesek és csak a meggyőződésre épülnek; az embert egyikbe sem kényszeríthetik bele, és egyikből sem űzhetik ki akarata ellenére. 103 Célszerűnek tal{lta, hogy eltöröljék a külön{lló zsidó igazs{gszolg{ltat{st, és szembesz{llt azokkal a keresztény liber{lisokkal, akik azt kív{nt{k, hogy az {llam t{mogassa a zsidó bírós{gokat. Sürgette, hogy vessenek véget minden zsidóüldözésnek és h{tr{nyos megkülönböztetésnek, és az értelem diadal{tól v{rta ezt a fordulatot; de egyszersmind azt hangoztatta, hogy a zsidóknak le kell mondaniuk mindazokról a szok{sokról és elj{r{sokról, amelyek fékezik az ésszerű emberi szabads{got, kiv{ltképpen a gondolat szabads{g{t. Mendelssohn valój{ban borotvaélen t{ncolt. Rettegett, hogy Spinoza útj{ra téved, és felizgatta mag{t, ha kettőjüket összehasonlított{k. Félt, hogy fejére idézi a keresztények haragj{t, ha nyilv{nos vit{in, miközben a judaizmus p{rtj{t fogja, elfogadhatatlan módon bír{ln{ a kereszténységet. Lavaterrel vit{zva r{mutatott, milyen veszélyes a túlnyomó többség hitével szembesz{llni, és hozz{tette: „Egy elnyomott nép fia vagyok.” Tulajdonképpen az volt a meggyőződése, hogy a kereszténység sokkal irracion{lisabb, mint a zsidós{g. Mindig nagyon fontosnak tartotta, hogy védelmezze a felvil{gosod{shoz vezető hidat, de egyszersmind a hívő zsidók tömegeitől se szakadjon el, így előfordult, hogy egyszerre túl sok szempontnak akart eleget tenni. Nehéz nézeteiről összefoglaló képet adni úgy, hogy ne tűnjenek zavarosnak. Maimonidészt követte annyiban, amennyiben hangoztatta, hogy a vall{s igazs{gai ésszerű módon bebizonyíthatók. Míg azonban Maimonidész a revel{ciótól v{rta a racion{lis igazs{g megerősítését, Mendelssohn nem kért a revel{cióból. A judaizmus az ő szemében nem a vall{s, hanem a törvény revel{lód{s {t jelentette: történeti tény, hogy Mózes a Sinai-hegyen {tvette a Törvényt, és a Törvény a zsidó nép spiritu{lis boldogs{g{nak az eszköze. Ahhoz, hogy az igazs{g érvényes legyen, nincs szükség csod{kra. 1753. m{rcius 16-{n ezt írta jegyzetfüzetébe: „A bölcs emberre, akit az igazi filozófia érvei meg-

győztek egy legfelsőbb istenség létéről, sokkal nagyobb hat{ssal van egy természetes esemény, amelynek az egésszel való kapcsolat{t részben felismerheti, mint a csoda.”104 Mindazon{ltal amikor Mendelssohn be akarta bizonyítani Isten létezését, a régi metafizik{hoz folyamodott: az a priori vagy ontológiai és az a posteriori vagy kozmológiai bizonyítékokhoz, amelyeket a közvélekedés szerint Mendelssohn életének utolsó évtizedében egyar{nt érvénytelenített Kant 1781-ben megjelent műve, A tiszta ész kritik{ja. Eszerint a zsidó vall{s apologét{jaként Mendelssohn nem volt különösebben sikeres. Valój{ban a vall{s sz{mos elemében ő maga sem hitt: így a kiv{lasztott nép eszméjében, az emberek között betöltendő küldetésben, az Ígéret földjében. A jelek szerint úgy gondolta, hogy a judaizmus megfelelő vall{s egy meghat{rozott nép sz{m{ra, feltéve, ha z{rt körben, a lehető legracion{lisabban gyakorolj{k. A gondolat, miszerint a Tóra egy egész kultúr{t mag{ba foglalhat, abszurdnak tűnt előtte. A zsidó gyakorolja vall{s{t odahaza, de mihelyt kilép a nagyvil{gba, legyen részese az {ltal{nos európai kultúr{nak. E gondolatmenet logik{j{ból azonban az következett, hogy minden zsidó annak a népnek a kultúr{j{hoz tartozik, amelynek körében élnie adatott. Ekként pedig a zsidós{g, amely ezerötsz{z év óta, a lehető legmostoh{bb b{n{smód ellenére is megőrizte a maga glob{lis egységét, fokozatosan feloldódna, illetve csak mag{njellegű felekezetként maradna fenn. Ezért nevezte Yehezkel Kaufmann (1889-1963), a judaizmus nagy modern apologét{ja, Mendelssohnt „a zsidó Luthernak”, aki szétv{lasztotta egym{stól a vall{st és a népet.”105 Mendelssohn maga azonban mintha nem figyelt volna fel a Tórakultúra elutasít{s{ból adódó logikai következtetésekre, és bizony{ra kétségbeesett volna, ha elébe t{rj{k: „a nemzetek kultúr{j{ba” betagolódó zsidók fokozatosan a zsidó Istenbe vetett hitüket is elveszítenék. Igaz, hogy azt vallotta: a judaizmus és a kereszténység igenis öszszebékülhet, ha az utóbbiról leh{ntj{k az irracion{lis von{sokat; de irtózott a gondolattól, hogy a zsidók emancip{lód{suk érdekében keresztény hitre térjenek. Biztatta Christian Wilhelm von Dohm porosz tisztviselőt, hogy tegye közzé Über die bürgerliche Verbesserung der Juden című, a zsidók szabads{gjogai mellett ki{lló, jó sz{ndékú, b{r leereszkedő hangvételű művét (1781), miközben hangvétele ellen erős kifog{sai voltak. Dohm azt vallotta: a zsidók fölöttébb ellenszenves, b{r eleve nem rossz sz{ndékú nép, vagy legal{bbis nem rosszabbak, mint amilyenné a keresztények mostoha b{n{smódja és tulajdon babon{s vall{suk tette őket. „Túlzottan hajlanak r{, hogy minden úton-módon

nyereséghez jussanak, és kedvelik az uzsor{t”; és ezeket a „hib{kat” csak súlyosbítja „vall{si tanaikból eredő önkéntes elszigetelődésük és a rabbinikus szofisztika”. Mindebből következik „a kereskedelmet korl{tozó {llami törvények megszegése, tiltott {ruk behozatala és kivitele, a pénz és a nemesfémek hamisít{sa”. Dohm olyan {llami reformok mellett tört l{ndzs{t, „amelyekkel (a zsidók) kigyógyíthatók ebből a romlotts{gból, hogy derekabb emberekké és hasznosabb {llampolg{rokk{ v{ljanak”.106 Ezzel a célkitűzéssel azonban természetszerűleg együtt j{rt, hogy a zsidó vall{sban is radik{lis v{ltoz{sok menjenek végbe. Mendelssohn ezért szükségesnek l{tta, hogy Jerusalem oder über religiöse Macht und Judentum (Jeruzs{lem avagy a vall{si hatalomról és a judaizmusról) (Berlin, 1783) című művében tiszt{zza viszony{t a zsidók t{rsadalmi szerepéhez. A judaizmust mint nem dogmatikus vall{st vette védelmébe. Elveket és életmint{t adott az embereknek, de nem törekedett arra, hogy a gondolataikat is ellenőrizze. „A hit nem fogad el parancsokat – írta –, s csak a megfontolt meggyőződést veszi fel mag{ba.” Az emberek csak akkor lehetnek boldogok, ha keresik és megtal{lj{k az igazs{got; ezért az igazs{gnak minden népcsoport és minden felekezet sz{m{ra egyar{nt hozz{férhetőnek kell lennie. A judaizmus nem az egyetlen erő, amelyen {t Isten felt{rja az igazs{got; és lehetővé kell tenni, hogy ezt az igazs{got minden ember, köztük a zsidók is, megkeressék maguknak. „Minden embernek, aki nem zavarja a közjót, aki engedelmeskedik a törvénynek s aki jogszerűen b{nik veled és felebar{tj{val, engedtessék meg, hogy kimondja, amit gondol, a maga módj{n vagy ősei hagyom{nya szerint im{dkozzék Istenhez, és ott keresse az örök megv{lt{st, ahol azt hite szerint megtal{lja.” Ez a fogalmaz{s ugyan biztosítani kív{nta a zsidókkal való civiliz{lt b{n{smódot, d