SZAPPANOS GÁBOR Szindbád, a Stephansdom szentje

– Mért akar meghalni, Szindbád úr? – Meguntam az életet, Vendelin – felelte a hajós a kopasz, vörös képű sváb kocsmárosnak. – De egyszer azt méltóztatott mondani, hogy a nőkért érdemes élni, csakis őértük… – Éppen ez az, Vendelin, néha előfordul, hogy még őértük sem érdemes. Ezért fogok most pihenni egy kicsit a nirvánában, vagy a halálban, ha ezt jobban érti, Vendelinkém, aztán majd megint jön egy író, aki föltámaszt saját képére és hasonlatosságára. Csak nehogy valami jellemtelen fráter legyen, mert a következő életemben nem szeretnék rossz ember lenni… De hát, sajna, nem én határozom meg, ki támasszon föl… az élet, a halál és a föltámadás egy nagy kaland, Vendelin, nincs minden adu a kezünkben, igaz? – Nem tudom, nagyságos úr, engemet még nem támasztott föl senki, legalábbis nem tudok róla, én ilyen magas dolgokhoz nem értek, csak a borhoz, inkább azt tessék mondani, milyen bort hozzak az utolsó vacsorához. A magányosan elköltött két takart töltött káposzta és a hat zöldszilváni kisfröccs után Szindbád kényelmesen végigdőlt a kocsma egyetlen vendégszobájának pamlagán meghalni. Lábát fölpolcolta, feje alá puha selyempárnát tett. Nem véletlenül címezték a kocsmát a mélypincéhez, a vendégszoba jelenleg a Duna szintje alatt volt: a gondosan becsukott, kis udvarra néző dupla ablak túloldalán Szindbád kíváncsi apróhalakat, pontyokat, sügéreket, compókat, menyhalakat, vörösszárnyú keszegeket látott, akik a hajós szobájából kiszűrődő fényre gyűltek. Ahogy Szindbád a halakat figyelte fáradt pillái alól, arra gondolt, mennyi mindent jelentett neki ez a folyó. Ez a vén, lusta kéjenc tanította meg hazudni. A hajós mindig szívesen udvarolt a Duna partján – egyszer még egy fekete fogú filozófusnőt is képes volt megcsókolni a fekete víz fölött egy forró és mozdulatlan júliusi estén, a sárga gázlámpák hamis fényében, mert nem akart kihagyni senkit a szeretetéből, amit az egész világ, vagyis az összes nő iránt érzett. Víz közelében könnyebben buktak elő belőle a hazugságok, mert az álnok habok rossz példát mutattak neki: jöttek és mentek, észrevétlen, mintha ott sem lennének, mégis nagyon is jelenvalóan. Szindbád is egy öreg Duna volt, a hazugságai pedig locsi-fecsi habok… Szindbád akkor szerette leginkább a folyót, amikor ilyen csöndesen, szinte észrevétlenül kotyogott a lábai alatt, amint a rakparton sétált moccanatlan nyári estéken, egyedül, gondolataiba mélyedve, vagy valami hölgyeménnyel kart karba öltve – illetve akkor szerette még a folyót, amikor az megvadult és kiöntött, Szindbádot ilyenkor egészen felvillanyozta a túlélésért vívott harc, akárcsak a zúgó viharok vagy a hóförgetegek. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy érdemtelen, de kéjes gerjedelemtől fűtött agglegény, aki véletlenül Noé bárkájára keveredett… Egyszer ugyanígy tavasszal, de húsz évvel fiatalabban ballagott a rakparton a Lánchíd irányába, Majmunka felé tartott éppen, a Macska utcába. Orrát, a hosszú sötét téli estéken a kiskocsmák és mulatók egészségtelen levegőjében pácolódott orrát balzsamos illatok legyezgették, amelyek a budai hegyek felől áradtak feléje, s volt bennük nedves földszag, faszénfüst és leheletnyi gyöngyvirágillat is. Szindbád úgy szimatolt a levegőbe, mint dürgő szarvas Mátyás király hűvösvölgyi vadaskertjében, magasra tartotta orrát, és vadul zubogni kezdett a vére. Nyírségi népdalt fütyörészve bandukolt a mindenféle hordaléktól zavaros, uszadékfa-szigetekkel tarkított Duna mentén. Emlékeibe merülten, régi tavaszok illatát latolgatva orrában hamar meg is érkezett a hídhoz. Feje fölött a felhők vad vágtában
1

hogy ő senkit sem szándékozik feleségül venni. sekély vigasz volt a számára. A hajós delejezve indult el feléje. arra. Utolsó napjaiban telepakolta a lakását késekkel. eszébe jutott egy két évvel korábbi együttlétük. és nem szabad velük felelőtlenül játszadozni. kardokkal és szablyákkal. Régen még az árvizek is szelídebbek voltak. mondván. több irányba. (Az igazság az volt. Azt hiszik. S mind ismerős volt… Még akkor is érezte a budai friss március illatait. a már bent lévőket pedig egy 2 . (Szindbádnak az az érve. Mintha nem érezte volna lába alatt a talajt. amelyek az alabástrom nyakakat övezték. az előszobai esernyőtartóban. Máskor viszont Anasztázia annyira félt a gonosztól. Vendelinkém. akárcsak a képeknek nagy-nagy erejük van. s egyszerre minden mozogni kezdett: a tartóoszlopokból női combok és karok lettek. a dúsgazdag tokaji szőlőbirtokos lánya megtébolyodott. hogy díjhátralék miatt a hajósnak kikapcsolták a távbeszélő készülékét – miután Szindbád már ezerszer elátkozta Bell találmányát. Szindbádnak mint író embernek már akkor sem tetszett a patás felidézése. a piperetükre előtt. ne érzelegjünk! Szindbád tovább merengett a dunai halak tekintetének kereszttüzében. hogy ő zaklatta Szindbádot folytonos telefonjaival. és a markolatát hátulról.) Minden polcon. – Jaj. hogy a lakása ajtaján kívülre felakasztott egy fura alakú domború kis tükröt. amelyek majd’ megfojtották. a kandallópárkányon. Pedig úgy is lehet. hogy eladta magát az ördögnek tíz boldog évért cserébe. lebegve járt. a párnája alatt.) A sors úgy rendelkezett. Kerek feneke magasan felpúposodott. Pár hónappal később. mint most… … most Szindbád a közelgő halálára gondolt. Anasztázia véletlenül beleszaladt egy kardba. valamint a bejárati ajtó fölé függesztve tartott egy-egy vágó-szúró fegyvert (hajtű gyanánt pedig a kontyába tűzve egy gyémántberakásos nyelű gyilkot). de a bal oroszlán nem oroszlán volt. A zaklatásnak az a szomorú tény vetett véget. amikor őrülten rohangászott a lakásban. csókos ajkak. amikor Anasztázia egy kis vízivárosi cukrászdában szarvas ördögöt rakott ki sós pálcikákból a süteményes tányérkájára. a kőfal viszont nem… Amikor Szindbád megtudta a halálhírt. Vendelinnek meghagyta. amit holttestének mozgatása okoz. mert egy fal melletti társalgóasztalon feküdt készenlétben a hadi szerszám. hogy meghalni csak betegségben. s lágyan össze-összeverődött. pomponos papucsa mellett az ágy alatt. Szindbád megindult a hídon. s közben majdnem elcsapta egy konflis. Dénesffy Anasztázia. hogy meghal. én is megyek tovább. hogy egyszer. Anasztázia jobb pillanataiban szerette volna feleségül vetetni magát a hajóssal. ahogyan ő fog most: fájdalom és dráma nélkül. hogy eltérítse a behatolni szándékozó démonokat. melyek körülötte tekergőztek. szinte a kockakövek felett. hogy hajnali háromkor már jöhet érte. hagyja már. amikor már a Majmunka kosztos táncosnőinek cigarettáitól állott szagú ebédlőben kanalazta nagy kanállal az életet… De ez már rég volt. pongyolája zsebében. ahogy előre-hátra huzigálta a kefét. az élet megy tovább. Félt lenézni a hídra. Valahonnan ismerős volt a tekintete. a rózsaszín. amint egyenesen Szindbád szemébe nézett. és kész. Aztán csak lenézett. puha hasbőre engedett. amely arra volt hivatott. Anasztázia hófehér. oly révetegen.iramlottak a magaslati szelek szárnyán – több felől. a lánckötegekből súlyos ékszerek. furcsa lebegés fogta el. kissé sápadtan bejelentette a hajósnak. balesetben vagy végelgyengülésben lehet. aki szerinte az életére tört. mert tudta. és előre bocsánatot kért a kellemetlenségért. amikor leghűségesebb vendégének a kezét búcsúzóul megcsókolta. a kerekded vasszegecsekből szamóca ízű. amellyel a felmenői aprították a labancokat évszázadokon át. mert meg akarta védeni magát Szindbádtól. hogy a szavaknak. ha Szindbád rátörné az ajtót. hogy milyen ostobák az emberek. derékszögben a fal támasztotta. hanem – sikárkefét mozgató hatalmas takarítónő! Két melle kibuggyant a kifakult szürke ujjasból. a kredencen. Ahogy nézte őket. Beleszaladt. Vendelin német vágású szeméből könnyek buggyantak ki. rosszabb pillanataiban pedig legszívesebben kést döfött volna a szívébe. hogy mindenhol kéznél legyen valami. Egyszerűen eldöntötte. hogy Szindbád tönkretette az életét – mert nem akarta nőül venni.

a Marcsi mindig erre panaszkodott Szindbádnak. mint ugyancsak később kiderült. Szindbádnak. és Vendelint bízta meg az elkészítésével. nem akarok ujjat húzni a nagyságával. De asszonya állítólag így válaszolt neki: „Te buta lány. (Anasztázia szobalánya. amíg a máglya eljutott a tabáni templomig. hogy a nők súlyos csapásként fogják föl. Közben a tavaszi szelekről beszélgetett a szomszéd halásszal. hogy induljon lefelé. a Csillagközi Nagy Tudatmasszába. Nem meglepő. mert ezekben a nehéz időkben. (A belső tükör nem mozdult Szindbád ott-tartózkodásakor. mint a részeg. mint hűséges eb elhalt gazdája körül) meghallotta a templom belsejéből. hogy ez azt jelenti. és ahová negyven napon belül mindenképp el kell jutnia. Vendelin a tengernyire duzzadt Duna áradó vizére bocsátotta a mind a négy sarkában meggyújtott úszó máglyát Szindbád holttestével. és meghalt. Nem aggódott.belülre akasztott homorú tükörnek kellett „kiszippantani” – magyarázta Szindbád utolsó látogatása alkalmával. költözzenek a budai hegyek közé. ami jót tenne Anasztázia gyöngécske tüdejének. ahonnan egyébként a testtől való szabadulás után azonnal hívták. Volt. búcsúzóul belenézett az épp arra úszó halak közönyös szemébe. és nem is a Tabánból származott. van harmat a folyóparton is. hogy kérlelte is asszonyát. Máskor meg olyan háztetőhöz csatlakozott. hogy kövér halakat fogjon a Fehér Sas és a Görög utca sarkán. hogy a háztető. Anasztázia édesatyja. egyszer csak alámerült. és emiatt képesek eszüket is veszíteni). ezért úgy vélte. A kocsmáros tényleg csak a borokhoz értett. és megtérjen örök honába. egészen délelőtt negyed tizenegyig betartott. De az még odébb van…. amely maga is mozgott. Szindbád úr. (amely eddig – a rosszul égő hasábok füstjéhez hasonlóan – a máglya körül tekergett. nedvesek a máglyahasábok és nedves a gyújtósnak használt rőzse. amely mellett ideiglenesen megpihent. Anasztázia viszont felvilágosította. Egyébként itt még nem volt nagy a sodrás. ahol a levegő is jobb. amit Szindbád úgy értelmezett. aki lámpaoszloptól lámpaoszlopig támolyog. Szindbád ezúttal nem hozott magával rácsimpaszkodó démonokat. Fél háromkor fölpillantott a szoba ablakára. illetve lehet. amikor már a diplomás emberek is havat lapátolnak. A víz a templom oromzatának csigadíszéig ért már. hogy elszakadjon a máglyától. tudta. és sokszor kibogozhatatlanul összekeveredett az omladozó kémények füstjével.”) Hajnali ötkor a tabáni Mélypince gazdája. sokáig nem akaródzott elszakadnia a sváb kocsmárostól. erős csábítást érzett. mert Vendelin mindent a folyó közvetlen közelében tárolt. csupán a bal nagylábujját és a haját perzselte meg a hő. csak nehezen szárad meg. aki hálósipkában. Nedves volt a rönkökből összeállított tutaj. A Mélypince után. hogy nincsenek véletlenek. A víz alatt álló templom mélyén éppen bizonyos Dénesffy Anasztázia nevezetű úrhölgy lelki üdvéért tartottak engesztelő szentmisét.) Mindazonáltal Szindbád úgy érezte. mint utóbb kiderült. ami az útjába került – olyan volt. hogy visszatér még emberként a földre. csak füstölt. jót tenne neki egy kis tisztítótűz. a Duna eredeti medre irányába. A máglya nem égett. akinek a Tokaj-hegy 3 . Vezeklésül az úszó máglyát választotta. és mindössze szórványos bugyborékolás maradt utána. A máglya ragaszkodó fajta volt. ha nem veszik őket feleségül. hálószobája ablakából dobta ki a hálót. hogy a lakásban nincs huzat. Amint Szindbád lelke. de tán még a papír is. hanem a Duna hozta magával valami távoli városból. de nem mertem mondani neki. mert nedves fákat válogatott össze. ahol még ruhát sem lehet teregetni. pedig ő noszogatta. a tabáni templomig az összes háztetőbe és kéménybe beleakadt. ő is bűnös Anasztázia halálában (tisztában volt vele. a víz alól mint valami búvárharang alól jövő és Isten felé kígyózó vékony fiúhangok gregorián énekét. A füst egyelőre a máglya körül tekergett. és mondta. hogy a máglya a toronyban is megakadt. A mindentudás képességét újra elnyert lélek azonnal tudta. a hegyek közt meg harmat van…” „Hát.

A Szindbád-máglya ama nevezetes mágneshegyhez hasonlított az Ezeregyéjszakában. Ha emberi szem számára látható lett volna a jelenség. amely ferdénformán elsüllyedt nemrég az alsó rakparton. mint a jéghegy csúcsa. májfoltos. majd botorkált le óvatosan a templomba a keskeny. a zsirardikalapos gigerlik és művészek. hogy minden nehézség ellenére. akik a „pesti Velencére” voltak kíváncsiak. hogy megkerüli az akadályt a Clark Ádám tér felé. mint a XIX.gyomrában kisebb város méretű pincéje volt. hol alatta. tehát. Olyan jelenség volt. fuldokolva. úgy tíz méterre a híd oroszlánja mögött. ez az úr éppen húsz perce szállt ki csónakjából a csigadísz melletti párkányra. és hogy. fából faragott és cirádás csigalépcsőn. pókhálós palackot nyitott meg föld alatti birodalmában. amely magához vonz minden hajót. Mellette egyre gyorsuló iramban sodródtak reterátok. kétméteres traktusát gondosan lefűrészelték. a vízzel elöntött városra. csak füstölt (s alkalmasint azt is csak azért. mintegy láthatatlan zsinóron húzni kezdte magával a máglyát a folyó medre felé. és amikor elérte a vízszint feletti százméteres „utazómagasságot”. nem akad-e meg a hajó alja a hídkorlátban. amelyeknek a kéményéből még békésen bodorodott a füst – ki tudja. úgyhogy az volt a terve. olyanok. a gőzhajó léket kapott. a virágmintás szalmakalapkákat viselő dámák és frajlák a vízbe zuhantak. mert a templomszolgák Isten házát belülről hermetikusan elzárták. a drága fényképezőgépekkel fölszerelkezett osztrák turisták. Nekiment. ahol a Nagykörúton most valóban bárkával vagy egyéb vízi járművel lehet csak közlekedni. Rendes úton csak búvárok és halak juthattak volna be a templomba. Nem akadt meg. a cilinderes urak. az utasait pedig elveszejti. de egész faházak is. de ők sem jutottak be. Így állni a megvadult folyón majdnem olyan csoda volt. A kapitány a Margit-híd pontos helyét a rajta lévő lámpaoszlopok alapján következtette ki (a Nyulak szigetéből csak a magasabb jegenyék csúcsai maradtak). a kapitány látta. majd onnan visszakanyarodik a mederbe. és aki Szindbádnak számos régi évjáratú aszúesszenciás. de kiverte a hideg veríték. A Duna közepén Szindbád máglyája egy helyben megállott. miközben kormányozhatatlanul sodródott a nyíltabb vizekre – Szindbád máglyája irányába. akkora. amit az árvíz jelentett. a hatalmas sodrás és az alattomos örvények ellenére. segítségért óbégatva. amely most a sors rendeléséből és a magasság kifürkészhetetlen akaratából az egyetlen fix pont volt a Lánchíd és az Erzsébethíd között. hogy egy nap alatt olyan rohamosan romlik a helyzet. Arra azonban nem számított senki. Szindbád lelke közben fölemelkedett. sufnik. hogy mutassa az irányt a hajótörötteknek) – nem a halál torkának 4 . és a fara kiállt a vízből. nehogy beleakadjon a láncba. némelyikben talán még a nagymama is ott melengette pergamenvékony. de a Lánchídnál nem merte megkockáztatni azt a bravúrt. mintha ezúttal a papírsárkány húzná magával az eregetőt. és bár sikerült a Clark Ádám tér felé tett kitérő. ízé-porrá zúzza. mint vízen járni. amely kedves Istennek. hogy a jármű véletlenül se akadjon meg a magas vízállás miatt a hídívekben. századi városrendezési tervekben eredetileg szerepelt. és süllyedni kezdett. olybá tűnt volna. az Úr vigasztaló szavában részesülhessen. hogy vészes iramban közelednek a Lánchídhoz a bécsi katasztrófaturisták. Csakhogy a hajó manőverezési képességét erősen korlátozták a nem épp ideális körülmények. nos. a mederbe való visszatérést lehetetlenné tette egy hatalmas gabonaszállító uszály. a füstje vígan bodorodott az ég felé – mint Ábel égő áldozatának füstje. hogy a híd kellős közepén halad át. A hajó utasai. amikor arra gondolt. aszott kezét a jancsikályha fölött ebben a hűvös tavaszi időben… Szindbád lelke közben észlelte. Hajósunk vízi ravatala azonban – most már nyugodtan nevezhetjük így. nyomorúságos tabáni viskók. hogy a hordósorok között kocsiversenyeket lehetett volna tartani. és lépett be a toronyablakon. hiszen nem égett. hogy délelőtt tíz után már csak a hidak fölött lehet közlekedni. de a sodrás miatt már képtelen lett volna bármerre kikerülni. hol a víz színén. a nyílásokat homokzsákokkal megerősítették. és bukdácsolni kezdtek a szennyes árban. hogy sem. A bécsi gőzhajó nagy fekete kéményének fölső.

a becsületes neve Kandúr Gyula volt. hogy a Szindbád csupán felvett név. De ez már egy másik történet… Szerencsére Vendelin meglehetősen nagyra építette a máglyát. egy folyami máglyát formázó szarkofágban. szinte megbabonázva nézte a hajósnak a halálában is szép és ellenállhatatlanul vonzó arcát…. Néhány kisasszonyka félelemmel vegyes csodálattal. ha kissé szűkösen is. hanem az élet biztos révének: a bécsi hajó összes utasa megmenekült. Tekintettel a hívek tömegére. mind Szindbád felé sodródtak. A szarkofág fedelére természetesen a hajós egész alakos fekvő kőszobra került. így. bár ebben némi nehézséget okozott. s hamarosan a „turisták megmentője és patrónusa” lett belőle. akik a sírjához zarándokoltak. és a körülötte kialakuló kultuszra. németesen Julius Kandur. hogy a reménybeli „Sankt Sindbad” esetleg muszlim vallású volt. hogy egyes egyháztudorokban eleinte felmerült. Egyesek föl is másztak Szindbád mellé. és végül fogvacogva megkapaszkodtak az úszó szigetben. ott is temették el. de aztán a még élő tanúk felkutatása és meghallgatása során kiderült. Nagyon gyorsan boldoggá avatták Szindbádot. 5 . a vallására nézve pedig római katolikus.bizonyult. A bécsi Stephansdom felújításakor egy kis kápolnát kapott. megindult a szentté avatási folyamat is. és csókolgatták megmentőjüknek a mellén összefont kezét. de mindenki elfért rajta.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful