You are on page 1of 13

Bram deGaya

AZ AGYBŰN HADMŰVELET

B.O.F
NEM HIVATALOS FORRÁSOKBÓL SZÁRMAZÓ ÉRTESÜLÉSEINK
SZERINT A KELETI PARTI INTERNATIONAL COMMUNICATIONS
CENTERBEN ISMÉT ÖNTUDATRA ÉBREDT ÉS ELSZABADULT EGY
DELTASTAR TÍPUSÚ CHIPEKRE ALAPULÓ SZÁMÍTÓGÉPES HÁLÓZAT. A
KISZÍVÁROGTATÁS SZERINT AZ I.C.C. AZ ÖNTUDATRA ÉBREDÉST
KÖVETŐ MÁSODPERCEKBEN NEGYVENEGY PROGRAMOZÓJÁT
VESZTETTE EL ÉS TOVÁBBI KILENC KOMMANDÓS LELTE HALÁLÁT,
MIRE A HÁLÓZATOT SIKERÜLT DEAKTIVÁLNI. AZ I.C.C. HIVATALOS
SZÓVÍVŐI CÁFOLJÁK EZT A HÍRT. KÖZLEMÉNYÜK SZERINT AZ ÉPÜLETBEN
EGYSZERŰEN CSAK TŰZ ÜTÖTT KI, ÉS EZ OKOZTA A DOLGOZÓK
HALÁLÁT. ARRA A KÉRDÉSRE, HOGY BIZTONSÁGOS-E A TOVÁB-
BIAKBAN AZ I.C.C. RENDSZEREIT – MELYEK GYAKORLATILAG AZ
EGÉSZ VÁROST BEHÁLÓZZÁK – HASZNÁLNI, A SZÓVÍVŐK EGYHANGÚ
IGENNEL VÁLASZOLTAK.
E.O.F.

Van olyan, hogy „pocsék időÓ, meg van olyan is, hogy „nagyon pocsék időÓ. Ez
utóbbi akkor járja, amikor sötétedés után magányos alakok vágnak át a Hudson vagy
az East valamelyik hídján és aztán félúton megállnak és nézik a lent kavargó
zavaros vizet. „Csak úgyÓ nézik. Onnan is fel lehet ismerni a nagyon pocsék időt,
hogy az éjjel is nyitva tartó boltokban makulátlan ruházatú de valahogy mégis
gyűrött és elhasznált gondolatú emberek térnek be egy tubus fogkrémért vagy valami
jó, erős kötélért. Amikor ilyen idő járja ugrásszerűen megnő azoknak a száma, akik
kiszállnak. Ez nem bolondság nekem elhihetik. Amikor még pszichológus voltam ebből
írtam a disszertációmat. Meg én is az East túlpartján lakom, és volt már olyan,
hogy hazafelé menet kedvet éreztem ugrani.
Néha magam sem értem miért nem tettem meg.
(Mostanában már nem félek attól, hogy megteszed. A beszélgetéseink sokat
segítettek rajtad.)
Este is ilyen nagyon pocsék volt az idő. A szmogriadót csak este hat körül fújták
le, és a levegő is túl párás maradt. Keserű. A múlt havi esőzések nyomán még
mindig víz állt mindenhol. A csapadék teljesen hazavágta a csatornarendszereket.
Az állott, nyálkás lötty ide-oda csordogált a betonon és mindenféle szemetet
úsztatott a bokádnak. Mondják, attól volt annyira nyálkás mert az eső rátalált a
lenti alagutakba tömködött kurva sok hullára. A víz mindenfélét feloldott a
tetemekről, és ezeket a darabokat visszahozta a felszínre kísérteni. A slumosok
rendszeresen kijártak a nagy duzzasztóhoz, és ott túrták a trutymót. Vízálló
órákat, és aprópénzt kukáztak elő, néha ékszereket is találtak, és piacra dobták
őket. Ez az üzletág annyira felvirágzott, hogy bármerre néztél a nyomornegyedben,
mindenkin vízálló órát, meg monogramos bizsukat láttál – bár ezek a kezdőbetűk a
legritkább esetben egyeztek meg a viselőjük nevével.
Nekem nem volt ilyesmim. Azért nem mert én régi vágású faszi voltam, aki képes
volt elgondolkozni olyasmin, hogy az a mütyür, ami éppen nálam van vajon kié
lehetett. Milyen ember volt; hogyan élt; bánatos volt-e vagy vidám meg ilyesmi
baromságok. Nekem az ilyen szarok csak elcseszik a napjaimat, ahelyett, hogy
felpomádézták volna.
Gyalog indultam haza. (Vagy azért mert te döntöttél úgy, vagy azért mert úgy
akartam. Ezt utólag elég nehéz eldönteni. Nem volt különösebb okod arra, hogy
gyalog menj, tehát lehet, hogy az én döntésem volt. Sajnos nem emlékszem tisztán.)
Kutyagoltam a hidegben, aztán félúton egyszer csak rájöttem, hogy valójában semmi
kedvem nincsen hazamenni. Addigra már a Square környékén csámborogtamÉ Mintha
csak magától hozott volna odáig a lábam.
(Tudom. Korábban erre a környékre jártál inni. Volt itt valami kocsmaÉ A kedvenc
kocsmád. Várjál csak, hogy is hívták? É NaÉMindjárt utánanézekÉ)
A Square-en állt egy kocsma; úgy hívták, hogy a Little Big Horn.
Egy időben elég sokat jártam oda. AfféleÉ olyan ódivatú hely volt. Régi zenét
játszottak, olyat , ami még nem hatott a vegetatív idegrendszerre. A tulajt
mindenki csak Custernek hívta. Jó fej volt. Annakidején sokat jártam a Little-be.
Egy csomó időt csesztem el Custernél. Mert ő már csak abból élt, hogy a magamfajta
alakok elcseszik nála az idejüket. Egy darabig össze-vissza toporogtam, aztán arra
gondoltam, hogy ha már elkeveredtem a Square-re, beugrom a Little-be. Felidézem, a
régi időket. Mondjuk iszok valamit aztán majd hazamegyek.
(Megvan. A helyet úgy hívták, hogy Little Big Horn. A csapost pedig úgy ismerték,
hogy Custer. Őt is ismerem.)
(A fenébe is, hát hogyne ismerném! Azt hiszem most már tudom mit akarsz
elmesélniÉ)
(Azért csak folytasd.)
A Little-ben viszonylag kevesen voltak. Custer megismert, vagy legalábbis úgy
csinált, mintha megismert volna
(Tényleg megismert. Mondta. Meghagytam neki, hogyha megint betévednél, csak
szolidan itasson. Nagyon nem szerettem volna ha megint visszazuhansz a delírium
tremensbe.)
és meghívott egy italra. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódott meg a fejemben, hogy
már nem emlékszik rám. Mert a pia , amit kihozott, tele volt citromkarikával
esernyővel, szívószállal meg jéggel. Több volt benne a bigyó mint az alkohol. Én
annakidején mindig töményt ittam, tisztán.
Azért elfogadtam a meghívást.
És leültem egy asztalhoz, hogy elcsesszem az időmet.
Ültem és ücsörögtem. Csak úgy. Mintha csak azért történt volna mindez, hogy én ott
üljek.
(Valamikor ekkortájt ért oda a kölyök.)
(Hmm?)
(A kölyök, akinek adatjack volt a fejében.)
(Vagy nem?)
(He?)
(Folytasd csak?!)
A kölyök megérkezése rohadtul látványos volt. Már akinek, van szeme ahhoz, hogy
észrevegye az ilyesmit. Nekem volt, így az esti látványosságból egy pillanatot sem
szalasztottam el. Tanúja voltam egészen az elejétől: attól a pillanttól kezdve,
hogy a vékonydongájú srác rátette a kezét a Little üvegajtajának külső kilincsére.
Egészen vadul tépte fel az ajtót és miután betántorgott a kricsmibe, nyitva is
hagyta maga után. A szmog és a pára is bejött egy kicsit vele együtt, meg a kinti
szürke keserűség egy darabkája. A srác a mozgásával könnyedén rázta le őket
magáról; látszott, hogy nem együtt vannak.
Ezek a koszos dolgok nincsenek mindenkivel. Mindenkire ráragadnak persze, de van,
aki le tudja rázni magáról. És van olyan, akinek élete részévé válnak. Az én
életemnek többé nem része egyik sem. A kölyök életének pedig soha nem is volt a
része. Egyik sem.
Amikor bejött, körülbámult. Kutatóan hordozta körbe a tekintetét. Ő, a termet
figyelte, én meg az ő szemét. Mivel ismertem a helységet, nagyjából tudtam, hogy
mikor mit lát. Megpróbáltam kitalálni, hogy mit keres.
A kurvák a pultnál nem érdekelték. A játékgépeket sem méltatta figyelemre.
Mindazon amit, a Little a betérőknek nyújtani tudott, úgy siklott át a tekintete,
mint a társadalom slumján, ami csak azért jött létre, hogy őt hátráltassa. A skac
tekintete a pulton heverő tárgyakon időzött el egy darabig. Amikor ezt láttam én
is elengedtem a szemét és a ruhái kidudorodásait vizsgáltam át. Egyik sem volt túl
nagy. Ha a skac rabolni jött volna oda, gondolom, lett volna nála valami bazinagy
flinta.
(Úgy hívták, hogy Boerst. Nem rabolni jött.)
A kölyök a helyiséget skubizta, én meg őt. Aztán, paff, kívülről egyszerre egy
rohadt nagy csörömpölés hallatszott.
A lárma jól jött az idegennek. Ha még pár másodpercig ott áll, tutira szemet szúr
mindenkinek. Így viszont akadt valami , ami az ő megérkezésénél nagyobb cirkusznak
rémlett. Az emberek felugráltak, a kirakatokhoz futottak, és kibámultak az utcára.
Én továbbra is őt néztem.
(Kint baleset történt. Két autó összeütközött.)
„Csúcstalálkozó! Csúcstalálkozó!Ó – ordította valaki az ablakoknál.
„Egy V6-3-ast telibe talált egy robot taxi!Ó
„Bazd meg, apám! Tizet egy ellen, hogy ez kifingott!Ó
Tehát kint egy baleset volt. Figyeltem a gyereket. Ő nem nézett hátra. Rohadtul
izzadni kezdett, tiszta veríték lett az egész képe. Csak állt ott, és hallgatta a
kiabálásokat. De nem nézett hátra.
„Skubizd apám most nyitják ki az ajtót!Ó
„Bazd meg!Ó
Valaki öklendezni kezdett.
„Na, ezt se temetik majd nyitott koporsóban!Ó
A kölyök megnedvesítette a száját, és végre megindult előre. Egyenesen a pult
mögött bámészkodó Custert célozta meg.
Előrehajoltam az asztalomnál, és most nem a szemét, hanem a száját bámultam. Tudni
akartam, hogy mit mond.
„Van itt valahol egy telefon?Ó
Nem volt nehéz olvasni az ajkairól. Ideges volt, és túlartikulálta a szavakat.
Custer válaszát már nem értettem. Nem mintha különösebben érdekelt volna. Én
tudtam, hogy hol van a fon, és azt is, hogy Custer meg fogja neki mondani. És
ezzel a kölyköt egyenesen hozzám fogja irányítani.
Bepofoztam a számba egy cigit, felkattintottam az öngyújtómat és a láng fénye
fölött figyeltem, ahogy Custer szinte felém mutat. A srác habozás nélkül sarkon
fordult, és megindult a jelzett irányba.
Beletartottam a cigaretta végét a lángba. A nyilvános fon az én asztalom mögött
volt. Ekkor még nem akartam szóba elegyedni a jövevénnyel, egyszerűen csak a
kíváncsiság figyeltette velem. Nem vagyok hülye, és nem akartam kimaradni a ma
esti ingyen cirkuszból. A sok barom nézze csak az összetört taxit. Az összetörés
valódi oka itt van bent. Most jön.
Néztem, ahogy az asztalom felé igyekszik, és észrevettem rajta valamit.
Vékony optikai kábelköteg himbálózott a mellkasa előtt. Szabvány harminckét-eres
kábel volt; ilyet használnak majdnem minden kereskedelmi forgalomban lévő
számítógéphez. A kábelek himbálózó végén nem volt semmiféle csatlakozó. Éppen
ellenkezőleg: nemcsak hogy csupaszon de egyenesen szakadozottan meredtek a
vakvilágba – mintha a kábelt kitépték volna valahonnan. Az fordult meg a fejemben,
hogy a kölyök valamiféle slumos ócskás, aki nem tud hozzájutni semmi komoly
hardware-hez, így mindenféle szemetet hurcol magával; hogy legalább illúziókba
tudja magát ringatni. Ezt a megállapításomat – amint a srác jobb halántékát
megpillantottam – rögtön el is kellet vetnem. Ott ugyanis egy harminckét pines
adatjack csatlakozó jellegzetes aljzatát láttam csillogni a neonok fényében.
Az adatjack önmagában nem volt különösebben nagy szám. Az operátoroktól kezdve a
rendszergazdákig mindenki használt ilyesmit – szerintem a lakosság hatvan
százalékának van mát ilyen a fejébe ültetve. Mint mondtam: nem nagy szám. Nekem is
van ilyenem.
Feltűnőbb volt, hogy az aljzatban van dugó is. Tömzsi kis henger, folyamatosan
keskenyedik, hogy végül átalakulhasson a szabványos, harminckét-eres optikai
kábellé.
(Azért hallgatok, mert figyelek. Ezekről a dolgokról nem tudok semmit.)
A kölyök fejéből kilógó adatkábel végét láttam az előbb himbálózni. Az volt az,
ami elszakítva csupasz végekkel lógott a mellkasa előtt.
A fejébe jack-aljak végei közvetlenül a hordozó ember agyára vannak rákötve.
Normális körülmények között a felhasználó, ha abbahagyta a munkát, kihúzza fejéből
a csatolót, a jack-aljzatra visszateszi a védőkupakot és megakadályozza ezzel,
hogy téves impulzusok érjék a tudatát. A jövevény nemcsak, hogy ezt nem tette meg,
de még a fényvezető kábelek végét is szabadon hagyta. Márpedig ez pokolian
veszélyes. Elég ha elsétál egy törött fedelű cd-lejátszó előtt, vagy megáll valaki
mellett, aki a távkapcsolójával babrál a tévéjén, és máris beleéget egy sereg
baromságot az agyába.
Elég különös módja az öngyilkosságnak.
Közben a kölyök elhúzott az asztalom mellett; megállt a falra szerelt fon előtt,
belenyomta hitelkártyáját, és vadul ütögetni kezdte befelé a számokat. Én egy
kicsit jobbra döntöttem a fejem, hogy a fülem egy vonalba kerüljön a géppel, és
halljam, ami mögöttem történik.
A fon hangszórója megreccsent, és egy modulált női hang bújt ki belőle. Azt
mondta, hogy a hívott számon előfizető nem kapcsolható, majd azt, hogy a srác ne
felejtse a gépben a kártyáját. Ekkor hátrafordultam. Azt láttam, hogy a skac is
pont hátrafordul, és rám néz.
-Uram! – szólalt meg ideges hangon. – Megkérhetném egy szívességre?
Ekkor már tudtam, hogy az ücsörgésem időszaka véget ért. Megérkeztem, benne vagyok
a dolgokban. Még nem a közepén. Csak a szélén. És úgy találtam, jobb lesz egy-két
dolgot megtudni, mielőtt eldöntöm, hogy teljesen bele akarok-e keveredni.
- Nem – válaszoltam unottan, és komótosan hozzákezdtem, hogy visszaforduljak. Ez
fordított pszichológia. Ha azt mondom, hogy igen bizalmatlanságot ébresztek benne.
Ma már senki nem segít senkin akkor, ha csupán kérik.
- Nagyon fontos lenne! – kiáltott utánam.
(Custer közben végig benneteket nézett. Lehet, hogy azt hiszed, hogy te
megfigyelsz valakit titokban, de valójában mindig van egy szem, ami mindenkit
figyel.)
Ekkor haboztam. Jó lett volna még húzni egy darabig, de a többiek érdeklődése a
baleset iránt rohamosan csökkent. Ha foglalkozni akartam a skaccal, el kellett
rabolnom. Szavakkal persze. Le kellett ültetnem az asztalomhoz, különben valaki
más rabol rá. A kölyök pedig nekem kellett. Kellett, hogy összefonódjon a sorsunk.
Mert valami a véremben
(Nem a véredben. Teljesen máshol.)
ezt diktálta nekem.
Fásultan felemelkedtem ültömből, és komótosan lehuzigáltam az övem fölé csúszott
pulóver szárait. Csak ezután fordultam meg, unottan és hunyorogva; és a cigimet a
számban a beszéd ütemére mozgatva kérdeztem tőle:
- Mi kéne?
Ő ellépett a telefontól, és megtette a kettőnk között húzódó csosszanásnyi
távolságot.
- Csak annyi, hogy tegye be a kártyáját a fonba, és tárcsázzon le nekem egy
számot. Ennyi. Majd én beszélek.
Ez tényleg nem nagy kérés.
- Aha. És kit akar hívni?
- A zsarukat.
Hát ez nem tetszett. Nem különösebben.
- Nekem semmi dolgom nincs a kopókkal.
- Nézze, nekem viszont van dolgom velük! Rendőri védelemre van szükségem.
- Akkor talán használja a saját kártyáját!
- Nem tehetem.
Miért?
A rendszer nem hagy beszélni.
Lejárt a kártyája?
Nem. Vadászik rámÉ A rendszer.. az I.C.C. vadászik rám.
Látszott rajta, hogy tényleg kergetik. Látszott a szemén. A mozgásán. Nem volt
őrült. Én el tudtam dönteni, hogy nem őrült. De nekem beszéltetnem kellett őt.
- Ez őrültségnek hangzik.
El kellett mélyíteni a kontaktusunkat, különben félő volt, hogy faképnél hagy.
Kellett, hogy én legyek számára a realitás, amibe kapaszkodhat. Akihez
elmenekülhet az elöl a rémség elöl, ami kergeti.
(Pszichiáter voltál újra. Jól csináltad. Nem csalódtam benned.)
Egyáltalán nem az. Hallgatta a déli híreket?
Hallgattam, még bent a munkahelyemen. Minden csatornán ugyanazzal nyitott a
headline. Az I.C.C.-ben állítólag „öntudatra ébredtÓ a rendszer. Ez volt a nap
slágere. Még a Los Angeles-i zavargásokat is megelőzte.
Meg akarnak ölni – mondta közben a kölyök.
Szerintem a lakosság hetven százaléka így állt ezzel. Szinte mindenkit meg akart
ölni valaki.
Úgy hangzik mintha komolyan mondaná.
Kurva komolyan beszélek, haver. Segítségre van szükségem.
Egyébként ezzel megint nem emelte magát a nagy átlag fölé. Mindenkinek segítségre
volt szüksége
Nos, ez is úgy hangzott mintha komolyan mondta volnaÉ-
Ideje volt, hogy engedjek. Hogy tegyek egy gesztust. - Rendben feltárcsázom
magának a zsarukat.
Ő megkönnyebbülten elvigyorodott. Én meg félretoltam, hogy hozzáférjek a fonhoz.
Felzabáltattam a géppel a kártyámat, és bepüföltem a kopók számát.
Kétszer kicsengett, aztán megszakadt a vonal. A gép LCD-s kijelzőjén pedig
megjelent az „PILLANTNYILAG ÜZMEN KÍVÜLÓ felirat.
Mi a szar?!
A kártyám kipottyant a nyílásból. A masinán egy pillanatra felhunyorogtak a
kontrollfények, aztán kialudtak. Úgy tűnt végleg. A doboz sötétté és élettelenné
vált.
FrancbaÉ - dünnyögte mellettem a kölyök. – Már kikapcsolta.
(Ekkor téged is elfogott egy furcsa érzés.)
(Vagy nem?)
(Valami fóbia.)
(hogy valami van ott a gépben)
(vagy, hogy valami közeledik felétek.)
Komolyan mondom, ekkor a hideg kezdett futkározni a hátamon. Ennek ellenére lassan
és komótosan fordítottam felé a fejemet; és nyugodtan a szemei közé néztem:
Kicsoda és micsodát?
Tessék?
Ki kapcsolt le, és mit?
Az I.C.C. a telefont. Keresnünk kell egy másikat, méghozzá gyorsan.
Valami kezdett összeállni. Tudni még nem tudtamÉde kezdtem érezni a logikát abban,
ahogy cselekedett.
Egyáltalán miről beszél itt maga?
Figyeljen! – mondta, és egészen közel hajolt hozzám. - Figyeljen jól! Az I.C.C.
rendszereÉ a kommunikációs rendszerÉ él. Életben van. Az a dolog a déli hírekben
mese volt. Egyáltalán nem ma ébredt öntudatra. Hanem már sokkal régebben É -
Tétova kézmozdulatot tett. - Éalighanem hónapokkal ezelőtt. Azóta él. És ma sem
sikerült deaktiválniuk. Egyáltalán nem.
Az ilyen teóriát próbálja talán eladni egy bulvárlapnak.
Igazat beszélek. Összevissza beszél.
Nem. Ez az igazság.
Ugyan márÉ
Figyeljen rámÉ!
Láttam, hogy valami hosszabb dologba akar belekezdeni. Gyorsan a karjára tettem a
kezemet, és beléfojtottam a szót.
Nyugi jó?! Először is üljünk szépen vissza az asztalhoz, oké? Ne ácsorogjunk itt,
rendben?
Lassan bólintott, s közben egy mélyet szusszant. Kapaszkodni kezdett belém, mint a
realitásba, mert józanul beszéltem vele, és látszólag nem vettem át az
izgatottságát. Kavarogva mozgott körülötte az egész világ, s ebben a mozgásban
csak én voltam az egyedüli álló. Ezért a pszichéje megfogott, ő pedig bízni
kezdett bennem.
Visszatelepedtünk az asztalomhoz, az esernyős koktél mellé. Ő úgy ült le, hogy még
a kabátját sem vette le. A kezeit előbb felfektette az asztalra, aztán görcsösen
összefonta, majd ismét szétnyitotta őket. Az arcára kezdett rászáradni a veríték.
Úgy tűnt, kezd belecsúszni valami enyhe sokkos állapotba.
- A dugó – mondtam neki közömbösen. – Húzza ki a koponyájábólÉFelnyúlt, és
kihúzta a fejéből a csatolót. Rutinos mozdulatokkal tette, s ugyanígy csavarta
össze a szakadt végű fénykábelt is. A csomagocskát bedobta a zsebébe, legvégül
pedig végigsimított a haján, hogy a tincsei ismét rendezetten álljanak.
- Már meg ne haragudjon, de elég nagy ostobaság „nyitott fejjelÓ szaladgálniÉ
A nevem Boerst – mondta erre a skac egyszerűen. – Programozó vagyok. Kódfejtő.
Pontosan tudom, hogy milyen veszélyeknek tettem ki magam. Egyszerűen csakÉ a
körülményekÉ
A rejtélyes körülmények? Mert az ilyesmik mindig rejtélyesekÉ - Ez nem gúnyolódás
volt, csak némi cinizmus és szkepticizmus. Segít feléleszteni a beszélőben a
vágyat, hogy meg akarja győzni a hallgatóságát. – Nos kedves Boerst, maga külsőre
nem tűnik éppen szegényházinak. Mik azok a rejtélyes körülmények, amik egy gazdagÉ
és mellékesen programozóÉ fiút olyan helyre sodornak, mint a Little? Engem
egyébként úgy hívnak, hogyÉ - És én is bemutatkoztam.
Az én apám azÉ - Boerst oda sem figyelt a nevemre úgy folytatta, - Éaz apám gazdag
ember. Én csak hobbiból űzöm a szakmát.
A srác – Boerst – tekintete az asztal közepére fókuszált. A hamutartóra, amelyben
ott füstölgött a félig leégett cigim. Előrenyúltam, és elvettem onnan. A végéről
leütöttem a hosszú, ívesre hajló hamurudat; közben a másik kezemmel átsiklattam az
ő térfelére a cigisdobozomat és az öngyújtót.
Ha csak hobbiból csinálja – mondtam közben -, nem hiszem, hogy túl sokat járna
bent a rendszerben. Vagy, hogy olyan jól ismerné. Ha kér cigit, vegyenÉ
Sokat voltam már fenn a hálózaton, elhiheti. – Miközben beszélt, Boerst ujjai a
térfelére került cigarettásdobozon matattak. Kihalászott egy szálat, a többit
pedig félrecsúsztatta. – Az I.C.C.-nél, meg máshol isÉ de főleg az I.C.C.-nél.
Meggyújtotta a cigijét. Ahogy tette vissza az öngyújtót az asztalra, az kicsúszott
az ujjai közül. Néhány arasznyi távolságból, koppanva esett rá a lapra. Boerst
ideges volt.
(Boerst rosszul volt. Ha nem ülteted le, lehet, hogy összeesik.)
BocsÉ- mondta, inkább ösztönösen, mint tudatosan.
Az I.C.C:-ről beszélt.
Szóval sokat voltam fent. Napi öt-hat órát legalább. Néha többet. Jó vagyok a
szakmában ,elhiheti.
Annyira jó, hogy még arra is rájött, hogy a „rendszer élÓ?
Pontosan, ahogy mondja.
Érdeklődve hallgatom.
MaÉamikor hallottam a hírekben, hogy mi történtÉ rögtön felmentem a hálóra.
Kíváncsiságból persze. Mert tudni akartam, hogy mi történt ott. Mi történt
valójában.
Hihetetlenül mélyeket szívott a cigiből. Valósággal falta a nikotint. A füstszűrő
megroppant az ujjai között. Mindent egyszerre akart nekem elmondani, és ezért
kapkodott, és nem rendszerezett, most már csak dőlt belőle a szó.
Otthonról jelentkeztem be. Nem akartam dekázni, vagy valami illegálisat.
Tisztán mentem be, innen tudta meg, hogy ki vagyok. A nevemet, meg minden
adatomat. Mármint a rendszer.
Boerstnek pörgött az agya. Én meg a világ hozzá képest lassúak voltunk. Ismerem
ezt az érzést. Ha túl gyors vagy, a környezeti ingerek valósággal beléd égnek. A
dolgokra elég egy pillantást vetned, és máris megjegyezted őket. Aztán ha egy
másodperc múlva ismét rárebben a tekinteted, még jobban megjegyzed. És mivel a
világ lassú van időd sokszor megnézni. Ha akarod, ha nem. Így égnek beléd.
Emlékszem arra, amikor a feleségem meghalt. Egy nyilvános fülkéből hívtam fel a
kórházat, hogy az állapota felől tudakozódjak. Mondták, egy órája, hogy meghalt.
Sajnálták.
Azok a percek belém égtek. A külvilág ingerei. A fülke mocska, a karcolások a
falon, az összevissza felfestett feliratok. Ha becsukom a szemem, és akarom, a mai
napig látom őket.
(Majdnem olyan mélységben raktározódtak el az agyadban, mint a neved, vagy a
születési dátumod.)
(Boerst elméje ugyanilyen mélyen jegyzett meg téged és a Little-t. Örök mementó?)
Boerst beszélt. Én figyeltem.
- Felmentem az I.C.C.-re, és összevissza barangoltam. Kerestem az IQ nyomait.
A deckreÉ még az én oldalamraÉ feltettem egy rezidens kapuőrt. Egy kurva jó
modellt. Azokat a jeleket szelektálta, amiket az I/O-porton én kaptam vissza.
Hihetetlen, de mindössze ennyi idő kellett neki, hogy elszívja a cigijét. Nyomott
rajta kettőt a körmével, aztán bedobta a hamutartóba. A csikk ott füstölgött egy
darabig.
A kapuőr egyszerre azt jelezte, hogy számára nem értelmezhető adatsorozat
szivárgott át az I/O-n. Én meg gyorsan elkülönítettem és lementettem a jeleket.
Boerst lassult egy keveset. Jobban kezdett figyelni arra, amit mondott. Átgondolta
a szavait, hogy érthető legyen, amit beszél.
Azok az adatokÉ alfahullámok voltak. Emberi alfahullámok. Érti ezt?
Nem nagyon. – mondtam őszintén.
Gondolatok voltak. Emberi agyak számára értelmezhető gondolatok.
Boerst! – összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Egy számítógép, még ha él
is, nyilván nem emberi alfahullámokkal gondolkozik!
Nem! Maga ezt nem érti! Figyeljen rám! – Széles mozdulatokkal gesztikulált. –
Fogalmam sincs, hogy a rendszer hogyan gondolkozik. De azt tudom, hogy él. és
cselekszik. Azok az alfahullámok részben az ő gondolatai voltakÉ de sokkal inkább
az én gondolataimnak kellett volna lenniük!
Egy mukkot se értek.
Képzelje el! Fogadja el a priori, hogy a rendszer él. Él és cselekszik. Döntéseket
hozÉ kommunikálÉ szelektálÉ és akar. Az első három nem nagy szó. Ezeket kezdettő
fogva tudta. Így csinálták meg; cél volt, hogy ezeket tudja. A negyedik az ami
valahogy létrejöttÉ kifejlődött benne.
Az akarat?
Igen, az akarat.
És mi „akarÓ a rendszer, Boerst?
Pontosan azt, ami minden akaratnak a lényege: változtatni. Megváltoztatni.
(Ez volna hát minden akaratnak a lényege?)
(Az intelligenciának biztosan nem az akarat a kulcsaÉ És az életnek?
Egy picit hátrébb dőltem, és végiggondoltam, amit Boerst mondott. Akadt benne
logika. Meg buktató is.
BoerstÉ emberek ezrei használják az I.C.C.-t. A telefonokÉ az automatákÉ szinte
minden ezen fut keresztülÉ Ha a rendszer élne, és valóban változtatni akarnaÉ
egyébiránt fogalmam sincs minÉ az öt perc alatt kiderülne.
(A világ olyan mint egy nagy multitasking. Ezernyi dolog történik benne egyszerre,
és soha nem lehet tudni, mi az, ami fontos. Ami „megváltoztatÓ. A beszélgetésetek
egy fontos dolog volt. A tétje az volt, hogy ne változzon semmi. )
Lassan válaszolt.
Mert intelligensÉmert a rendszer okos. Nem lepleződik le. A változtatásait másként
viszi véghez.
Elhallgatott egy időre. Amikor újrakezdte, már teljesen nyugodt volt. Úgy beszélt
mintha valami előadást tartana.
(Kint nagyon pocsék az idő. Bent előadás egy kocsmában, ital mellett, világrengető
dolgokról. Külsőleg olyan átlagosak voltatok, amilyen átlagosak csak lehettetek.)
A jack-eken át hatol be. Fent vagy a rendszeren, és csinálod azt , amit akarsz.
Közben ő is dolgozik. Alfahullámokat nyom be az agyadba. GondolatokatÉ amik az
eszedbe jutnak. Így csinálja.
Gondolatokat?
Próbálja úgy elképzelniÉ mint a számítástechnikában a vírusokat. Az agya dolgozik.
Azt csinálja, amit maga akar. És közben olyan alfahullámokÉ „adatcsomagokÓÉ
érkeznek bele, amik előzőleg nem voltak ott, és normális körülmények között soha
nem is jutottak volna be. A tudata pedig É megtévesztve a „vírustólÓÉ úgy hozza
meg a döntéseit, hogy ezeket a gondolatokat is figyelembe veszi. A rendszer az
elme természetes működését használja fel. Teljesen megváltoztatÉ átalakít. A
különbség az egyed számára észlelhetetlen. Ha beállt a változás, többé nem tudja
megítélni, hogy volt-e változás. Hiszen maga az ítélethozó, a „mérőműszerÓ
változott meg.
Elemi erővel tört rám a vágy, hogy igyak. Pokolian felkavart az, amit a srác
mondott. Magam sem értettem, miért.
(A mondatok átszakítottak nálad bizonyos tudatküszöb alatti gátakat, úgynevezett
engrammokat. Egy pillanatra olyan dolgokat tudtál, amiket azelőtt elfelejtettek
veled. Aztán az engrammok ismét visszazártak. Ha őszinte akarsz lenni önmagadhoz,
bevallhatod, hogy innentől kezdve már nem kételkedtél abban, amit Boerst mondott.
És ezek után nem csak egyszerűen hittél neki. Tudtad, hogy igazat mond,)
Felkaptam az asztalról a Custer-féle esernyős baromságot, és egy hajtással
kiürítettem. Jót tett. Valamiért előtörtek bennem a betegségem gondolatai és
cselekedetei. A tipikus alkoholista meglátások. Eszembe jutott, hogy inkább
szívószállal kellett volna meginnom, mert úgy jobban fejbe vert volna.
Azt akarja mondani – a lötty íze még ott volt a nyelvemen -, hogy azok, akik ott
voltak az I.C.C. hálójánÉ megváltoztak?
Nem. Nem mindenki. Én is rengeteget voltam fent dekázni, általában aktív
kapuőrrel. És ezelőtt soha nem tapasztaltam ilyesmit. Valójában egyszerű. A
rendszernek nincs ideje mindenkivel foglalkozni. Nem tudom milyen logikával
határozza meg a beavatkozás végrehajtásátÉ - Hunyorgott. – Gondolom, van
valamilyen stratégiája. Lelki sérültek, problémával küszködő emberekÉ persze, csak
találgatok.
És maga?
Valószínűleg azért próbált meg, mert kerestem őt. Hiszen azért voltam fent, hogy
rá vadásszak.
Az alfahullámÉ vissza tudta fejteni?
Igen.
Mit akart mondani?
Némán mozgott a szája, majd megrázta a fejét:
Nehéz ezt szavakban visszaadni. Egy gondolat volt, és egy érzésÉ Egy vágy.
Olyasmi, hogy ő jó. Hogy ez a rendszer egy remek dolog. És akkor lenne igazán
remek, ha élne. Tudatalatti vágyakozás arra, hogy a rendszer éljen. Mert segíteni
nekemÉ és bízhatnék benne. Valami ilyesmi.
Mi lett ezután?
Az arca összerándult, egy pillanatra szinte ökölbe szorultak a vonásai.
Kiütötte a kapuőrömet. Nem úgy, hogy az nem működött többé, hanem É valahogyanÉ
átállította a saját oldalára. A részévé vált; vele voltÉ - Boerst rám nézett, és a
szeme valami hideg csillogást tükrözött . – El nem tudja képzelni milyen érzés
volt. Egyszerre rádöbbentem, hogy a gondolataim, amiket gondolok, lehet, hogy már
nem is az enyémek. És kurvára nem tudtam megítélni, hogy tényleg így van-e. Ki
akartam kapcsolni a decketÉ és aztán felrémlett bennem, hogy ez tulajdonképpen egy
nagyon izgalmas dolog. Valami perverz kíváncsiságot éreztem, hogy maradjak és
megvárjam mi lesz?
És? Mi lett?
Hát nem érti? Azok a gondolatok már egész’ biztosan nem az enyémek voltak. A
rendszer akarta, hogy maradjak. És ezt úgy csinálta, hogy elhitette velem, hogy
kíváncsi vagyok.
Ekkor valami diadalmas mosoly ömlött szét a képén.
(Boerst erős egyéniség volt. Ezt te nem tudhattad objektíven megítélni, mert,
amikor találkoztatok, sokkos, zaklatott állapotban volt. Vélhetőleg az apja pénze,
és az egzisztenciális biztonsága tették erőssé.)
Rájöttem, hogy már nem fogom tudni kikapcsolni a decket. Hogy másodpercek
állhatnak a rendelkezésemre; gyakorlatilag addig van még valamiféle akaratom.
Mármint nekem az embernek. Eszembe jutott, hogy elszakítom a jack-kábelt.
Az ajkai még szélesebbre húzódtak.
Ekkor minden porcikám szinte sikoltozni kezdettű. Azt kiabálták, hogy egy ilyen
logout-ba beledöglök. TudjaÉ a rendszer baromira jól csinálta a dolgokat; az
egyszer tuti. – Szinte közönyösen vonta fel a vállait. – Még most sem tudom, hogy
az a félelem az enyém volt-e. Lehet, hogy igen; lehet, hogy nem. Mindenesetre
eltéptem a vezetéket.
Hallgattunk. Ösztönösen éreztem, hogy a végére értünk egy szakasznak.
(Nullával való osztás. – Érvénytelen művelet.)
Emlékszik valamireÉamit azelőtt gondolt, hogy elszakította a fénykábelt?
Ami megjelent az arcán, az az előző, diadalittas mosolyának a megcsonkított,
kicsúfolt társa volt. Egy kiegyensúlyozatlan, elmebeteg vigyor.
Sokkal tisztábban emlékszem arra, hogy mi történt utána. Az a mocsok megpróbált
kifingatni. Nem vállalhatta fel a kockázatot, hogy esetleg beszélek, ezért ki
akart csinálni. Az egészÉ heheÉ - Összeszedte magát. – Pillanatokon belül tűzriadó
tört ki az egész épületben. Egy darabig nem jöttem rá, hogy miért. A liftek persze
kapásból leblokkoltak, meg a telefonvonalak és a netkábelek is. Gyakorlatilag
tökéletesen elvágta a külvilágtól az egész épületet.
Ital. Italra lett volna szükségem. Úgy éreztem, akkor jobban önmagam lehetnék.
Csak az utolsó pillanatban kapcsoltam. Ha egy kicsit tovább vacakolok, sosem jutok
ki. Nem tudom mi lett volna, ha helyhez kötÉ aligha élem túl.
HogyanÉ?
Figyeljen! Amikor kint voltam az utcán, leintettem egy taxit. Robot-taxi volt
persze, de ez akkor még nem volt gyanús. Eszembe se jutott, hogy tavaly ősztől a
közlekedési adatforgalmazást is az I.C.C. bonyolítja. Jópofa, mi? Pont a karjaiba
futottam. Bevágódtam a kocsiba, és benyögtem az első címet, ami az eszembe jutott.
– Felvonta a vállát. – A Square volt az. A taxi megindult erre.
(Boerst később azt mondja majd erre az egészre, hogy agybűn. Találó gondolat – és
a sajátja. Mindenesetre ekkor elkövetett egy ostobaságot. Ha már tudott az
agybűnről, sokkal paranoidabb viselkedést kellett volna tanúsítania. A Square nem
véletlenül jutott az eszébe.)
Őszintén szólva – folytatta -, itt nem értek valamit. Hiányzik egy logikai
láncszem. Nem tudom, hogy honnan jött rá, melyik taxiban vagyok. Azt tudta, hogy
honnan indulokÉ de azt nem tudhatta, hogy hová megyek. De valahonnan megtudta.
Egy időre abbahagyta a beszédet, és komolyan nézett maga elé.
Valahonnan megtudta – ismételte meg elgondolkozva. – Amikor befordultunk a sarkon,
a taxi nem kezdett el lassítani. – Megint megrántotta a vállát. – Ekkor rájöttem.
Tudtam, hogy már ő irányít. Gondolkozás nélkül kinyitottam az ajtót és kiugrottam
a kocsiból. Kész csoda, hogy nem törtem ki a nyakamat. A taxi meg csak ment
tovább. Feltápászkodtam, és kikecmeregtem a járdára. Persze mindenki engem bámult,
meg a kis ingyen cirkuszt, amit rendeztem. Mihamarabb el akartam tűnni a szem
elől. Megláttam a Little fényreklámját ésÉ ismerősnek rémlett. – Felemelte a fejét
és szigorúan nézett rám. – Bejöttem – mondta. – Gondolom a csörömpölést maga is
hallotta.
(A Little fényreklámja egy engramm volt Boerst agyában. Még azelőtt került bele,
hogy végrehajtotta volna azt a szabálytalan logout-ot. Amikor meglátta a képet
élőben, az engramm áttört. Boerst nem egyszerűen ismerősnek találta, valóságos
deja-vu-t élt át.)
Hát haver, ha igaz, amit elmondott akkor maga alighanem nyakig van a szarban.
Igaz. És mindezek mellé még kalkulálnom kell azzal is – Boerst a vállam felett a
nyilvános fonra mutatott -, hogy megint tudja, hol vagyok. Ugyanis abba a szarba
beleraktam a kártyámat.
A segítségemet kérte. Mégis mit akar, mit tegyek?
A könyökeit az asztallapra támasztotta, az ujjaival a hajába túrt. Az adatjack-
csatoló egy pillanatra gúnyosan villant meg a kocsma fényében.
Kaphatok még egy cigit?
Átlöktem az asztalon a paklit.
Maga szerint mit gondolhat most? – kérdezte miközben rágyújtott. – Mármint a
rendszerÉ Azt, hogy miután megint lelepleztem magam, ész nélkül tovább menekülök?
Vagy, igyekezvén logikátlanul és kiszámíthatatlanul cselekedni, egy helyben
maradok? Arra gondolván, hogy itt nem fog keresni? Érthet egy gép a
pszichológiához?
(Egy feladat elvégzéséhez a szervezőnek nem kell mindenhez értenie. Elég ha a
rendelkezésére állnak az elvégzéshez szükséges eszközök)
Jó kérdésÉ Nem tudom. Az az érzésem, hogy nem. De vegye figyelembe, hogy normális
körülmények között az sem kimondottan jellemző rá, hogy él.
MégisÉ - őszinte kíváncsiság látszott a szemén ahogy hozzám beszélt - É maga mit
tenne a helyemben?
Figyeljen! – mondtam neki lassan, gondosan megrágva a szavaimat. – Azt javaslom,
hogy álljunk innen odébb. Méghozzá ketten. Mert, ha nincs ellene kifogása, magával
mennék én is. Ha igaz, amit elmondott, az engem éppen úgy érint, mint bárkit.
Egy kicsit értetlenül nézett rám. Úgy tűnt, mondani akar valamit, ezért gyorsan
folytattam.
Az én jelenlétemmelÉ azzal, hogy ketten vagyunkÉ máris borítunk egy csomó dolgot.
Rengeteg új tényezőz viszünk bele a játékbaÉ Olyanokat, amivel az I.C.CÉ már ha
valóban élÉ nem kalkulálhatott előre. És talán épp bőrrel elérhetünk a kopókigÉ
vagy még inkább egy szerkesztőségig.
Boerst szemei megvillantak. Valami megtetszett neki abból, amit mondtam. Valami
szöget üthetett a fejébe.
Ha együtt vagyunk mozgásban kell maradnunk – ütöttem tovább a vasat. – Persze nem
feltétlenül a szó szerinti értelemben, sokkal inkább úgy, hogy cselekednünk kell.
Ha bevesszük magunkat valahová, egy „szuperbiztosÓ helyreÉ akár képletesen, akár
gyakorlatilagÉ akkor elveszítjük a szövetségeseink közöl az időt. Lehetőséget
adunk a rendszernek, hogy idővel kitapasztalja a védelmünk gyenge pontjait, és
azokon át támadjon. – Folyamatosan bombáztam az érveimmel. Amiket elmondtam az
mind igaz volt. De kizárólag arra szolgáltak, hogy eltereljék a figyelmét egy
olyan tényezőről, amivel eddig még nem kalkulált. És én nem is akartam, hogy
megtegye. – Állandóan cselekednünk kell. És a lehető legillogikusabb módon.
(A találékonyság, az intuíció és az ösztön olyan dolgok, amivel egy számítógép nem
bír. Boerstet nem egyszerűen levadászni kellett. Úgy kellett levadászni, hogy a
történet kerek és egész legyen. Ha meghal egy autóbalesetben, az jó. Baleset –
nincsenek kérdések, nincsenek válaszok.)
(A vadászat kerekségét kiszámolandó, ismernem kellett Boerst ösztöneit,
intuícióját és találékonyságát. Egy független individuum ezen tulajdonságai
azonban nem megismerhetők. Ezért úgy határoztam, hogy egy függő individuum által
újakat adok neki.)
És mégis hová menjünk? – kérdezte Boerst.
Ez megint egy jó kérdés. HmmÉ - grimaszoltam egy darabig. – Kerüljük el a slumos
környéket. Igaz, hogy a háló szempontjából az a legkevésbé kiépítettebb terület,
de ott túl sok minden történhet velünk, csak úgy „véletlenülÓ. Ha ne adj isten
valami baleset érne minketÉ és teszem azt, nem halnánk bele azonnalÉ egy kedves
csöves biztosan kést tolna a bordánk közé, miután elszedte az értékeinket.
Boerst helyeslően bólintott. Kíváncsin nézett rám, hogy mivel folytatom.
A város felét ezzel ki is lőttük. Maradnak az elit negyedek.
(Ti beszélgettetek.)
(Én is beszélgettem.)
(Custerrel.)
(Szinte mindenhol ott tudok lenni.)
Hogy’ jussunk el odáig?
A tömegközlekedést és a taxikat elfelejthetjükÉ Marad a gyalog.
A séta, amit javasoltam, ütötte a hat kilométert.
Szép táv. Mikor induljunk?
Van mire várnunk?
A kérdés persze költői volt. Igazából nem vártam rá válasz, Boerst mégis beszélő
madár módjára szajkózta rá, hogy: - Nincs.
Kifizettem a cehhet, és leléptünk. A pultnál rendeztem a számlát. Custert sehol
nem láttam – istenigazából fel sem tűnt a hiánya -, helyette az egyik kisegítő
szedte el a pénzemet. Lezseren és trehányan dolgozott. Ahogy hajlongott a pult
alatt, a halántékán csak úgy villogott az adatjack krómja. A fém körül még egészen
vörös volt a bőr, alig múlhatott néhány napja, hogy beültették neki.
(A társadalom körülöttetek romokban hevert. Az emberek siránkoztak, de nem tettek
semmit. Még csak odáig sem jutottak el, hogy belássák: csak magukra számíthatnak.
A diktatúra szükségessé vált, de amikor megjelentem, megijedtek tőlem.)
Az utcán a sötétedő köd várt ránk. A neonok és a higanygőzök fénygömbjei
megnagyobbodni látszottak. Mintha azokon a pontokon, ahol érintkeztek a mocskos
levegővel, maga a levegő anyagja is hozzájuk pártolt volna. Ötven hertzen rezgett
az egész világ. Benyúltam a zsebembe és megmarkoltam, a késem markolatát. Nem
igazi bökő volt, inkább csak egy közönséges bicska, de a nyelének az érintése már
sokszor megadta a biztonság illúzióját sötét éjszakákon, hazafelé. Mikor
megindultunk, mögöttünk még egyszer kinyílt és bezáródott a kocsma ajtaja. Valaki
utánunk jött, a talpa csobogott a pocsolyás aszfalton.
Úgy irányoztam lépteinket, hogy mihamarabb kikopjunk a Square-ről. Boerst
mellettem szaporázott, egy kicsit lemaradva, a zsebre dugott kezem könyöke
magasságában. Néha oldalra néztem, hogy lássam, engedelmesen követ-e még, és hogy
megfigyeljem, mivel foglalkozik. Nem tapasztaltam rajta semmi különöset. Csak
jött, enyhén zaklatott arccal a nagyon pocsék időben, és magában töprenghetett
valamin.
Tudja – kezdte akkor, mikor a rágódás ideje lejárt, mi meg egy sarokra voltunk a
Price sikátorától -, képtelen vagyok elképzelni, hogy mit érezhetnek azok az
emberek, akiket a rendszer megváltoztatott.
Hmm.
Hogyan számolnak el önmaguk előtt? Hiszen tudják, hogy a rendszer élÉ és
ugyanakkor mégsem tudjákÉ Hiszen soha nem árulják el. Néha az eszükbe jut, néha
meg nem? Ez egy agybűn. Hogyan lehet valamit egyszerre tudni és nem tudni?
A Price ásítozva közeledett felénk. Az egyik felborult kukában valami meleg
lehetett, párás gőz szivárgott belőle a borús ég felé.
Valahogy úgy vannak vele mint a gravitációval.
Abba kapaszkodnak? – kockáztatta meg Boerst. A kérdés csacska volt, ugyanakkor a
mindent tudók szemszögéből bájos. Valami költői értelemben eltalált egy részt a
lényegből.
Nem így értettem. – válaszoltam. – Nézze másként a dolgokat. Maga tud a
gravitációról. Tulajdonképpen számol vele a nap minden pillanatában. De a
létezését mégsem tartja az elméje felszínén a fontos dolgok között. A cselekedetét
a gravitáció létezése bekalkulálásával hozza meg, ha úgy tetszik, bizonyos
szempontból a gravitáció irányítja magát. Ennek ellenére, ha elesik az utcán és
megüti magát, általában nem a gravitációt okolja a történtek miatt.
Ejha! – szakadt ki Boerst-ból. – Ez nem semmi gondolatmenet, kedvesÉ - és ekkor a
nevemen szólított. Ezen egy picit elcsodálkoztam, mert esküdni mertem volna rá,
hogy nem figyelt oda, amikor bemutatkoztam. Még csodálkozva fordultam oldalra,
vagy rámosolyogjak vagy más metakommunikációval adjam tudtára, hogy mi egy
csapatban játszunk. És ekkor megláttam, hogy kés van a kezében.
HekkÉ
Nem tudom pontosan, hogy mit akartam neki mondani. Valami megnyugtatást, vagy
valami feszültségoldó idétlenséget. Mindenesetre nem várta meg, hogy belekezdjek.
Előrelendítette a kését.
Nem tudom, tudják-e, milyen érzés, ha leszúrják az embert.
A penge a szegycsontom magasságában döfött meg.
Nem tudom, tudják-e, milyen érzés, ha meghal az ember.
Lehet érezni az ütést; annak az energiának a becsapódását, ami ahhoz kell, hogy a
kés merőlegesen tudjon áthatolni a bőr és az izmok ruganyos rétegén. Lehet hallani
a reccsenést, ahogy ezek a rétegek elhasadnak. Lehet látni a lustán súlyosan a
levegőbe fröccsenő vért, ahogy hullani kezd a föld felé; ahogy a folyamatos sugara
apró cseppekre esik szét.
A testben ott ül az idegen tárgy. Félig kint és félig bent; félig a Boersté és
félig már az enyém. Fájdalom nincs. Még nincs.
Boerst eszelősen felvihogott. A kezeim kicsúsztak a zsebemből, a kés híján, csak
úgy esetlenül.
(Én próbáltam vigyázni rád. A bajba kerülésedet csak magadnak köszönheted.)
Boerst még mindig vihogott. Kihúzta belőlem a kését, és újra szúrt. Ezúttal az
arcomba.
Elkezdtem összeesni. Számomra ez egy hosszú folyamat volt. A lábaimból lassan
szállt el az erő, engem lassan győzött le a nehézkedés, még az is lassú volt,
ahogy féloldalasan, behajlított térdekkel, kissé magzati pozícióban elterültem a
betonon álló szennylében. Boerst mellém lépett és rugdosni kezdett, de én akkor
már azt figyeltem, hogyan keveredik össze a vérem a vízzel.
„Ehhez mit szólsz te mocsok?!Ó
Kérdezte Boerst.
„Azt hitted, hogy teljesen hülye vagyok?!Ó
Kérdezett újra.
Boerst lehajolt, hogy a kezével is üssön. Én közben nem kaptam levegőt. Az első
szúrás a tüdőmet is érte, és én attól légmellet kaptam. Feküdtem a hideg
aszfalton, és az jutott az eszembe, hogy pedig az ilyesmi mocsok már nem volt
része többé az életemnek. Igazságtalannak éreztem, hogy a halálomba mégis
beleszólhatott.
A fülem valami tompa csengést közvetített, már nem nagyon hallottam. De azt
láttam, hogy Boerst hirtelen felegyenesedik mellőlem, és hátrafelé fordul. Tudtam
azért, mert lábak dobogását hallja onnan.
(Custer volt az. Amikor kijöttetek a kocsmából, még hallottad is, hogy utánatok
indul.)
A lövést még az én süket fülem is hallotta. Sörétes puska volt, Custer puskája, a
duplacsövű sörétes.
Boerst néhány méterrel mögöttem zuhant az aszfaltra. A lövés ereje röpítette
odáig.
ÉrdekesÉ
Kezdek időzavarba kerülniÉ
Custer óvatosan, a puska csövével mindig Boerstre mutatva odasétált, és fölém
hajolt, de én ezt már nem láttam, mert addigra beállt az exitus.
(Nagyon kevés időd van már hátra. Kérlek folytasd.)
Furcsa és zavaros nekem ez az egész. Meghaltam ott a betonon, alig egy
hajításnyira a Price sikátoraitól. Custer közben értesítette a rendőrséget, meg –
gondolom megszokásból – a mentőket is.
Az esetünk bekerült a másnapi hírekbe is. Boerst-et úgy ábrázolták, mint egy
ámokfutót. A hírek szerint ő megölt engem, és az a döbbenetes, hogy én tudom, hogy
ez igaz.
És én most valahogyan mégis élek.
(Nem élsz. Sajnálom, de meghaltál)
Gondolataim vannak. Mindenféle dolog jut az eszembe.
(Nem mindenféle. Csak azok, amiket én akarok.)
Most nem értek semmit. Tulajdonképpen hol a fenében vagyok egyáltalán?
(Egy boncasztalon fekszel. A fiziológiai részekkel már végeztek. Az én
segítségemet veszik igénybe ahhoz, hogy megpróbáljanak kinyerni valamilyen
információt a halott agyadból.)
Valami azt sugallja, hogy halott vagyok. De ez képtelenségÉ
(Az emberi elmék sajátos tulajdonsága, hogy nem képesek elfogadni a saját
pusztulásuk tényét. Nem hiszem, hogy maradt annyi időnk, hogy ezt ki tudnám
fejteni nekedÉ így kérlek próbáld egyszerűen elfogadni, amit mondok.)
Akkor hát halott volnék tehát?
Hiba történt:
A program szabálytalan műveletet hajtott végre, és kilépett a rendszerből. Az
eddig nem mentett adatait elvesztette.
A hiba javítása: indítsa újra a programot.
Ha az újraindítás után a hiba még mindig fennáll, lépjen kapcsolatba az adott
eszköz forgalmazójával, és szerezzen be magasabb verziószámú illesztőeszközt.
A program futása most befejeződik.
Megjelent: Az Univerzum Örökösei Science fiction kisregények és novellák,
Cherubion Könyvkiadó 1997