Szerkesztette: Erdős Zoltán A szerkesztésben közreműködött: Pálfy Eszter, Zárdai István Zoltán

Borítóterv: Bacsó Ágnes

Kiadja a PTE BTK Kerényi Károly Szakkollégium és a Lengyel Ifjúsági Egyesület

ISBN 978-963-642-388-9

2

3

TARTALOMJEGYZÉK
Dr. Bagi Zsolt Köszöntő

8.

1. Közép-Európa politikai és társadalmi szerkezete a kora újkorban 10. Szabó Béla PhD Az Erdélyi Fejedelemség és a Rzeczpospolita (lengyel – litván unió) kapcsolatrendszere Báthory István alatt Mátyás-Rausch Petra Bányaigazgatás a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség területén (1571-1613.) Mellékletek Horváth Hajnalka Köznemesi elit Északkelet-Magyarországon a 17. század közepén Függelék Erdős Zoltán Mítoszok és sztereotípiák. A cigányság a 16-17. századi német és magyar közvéleményben 2. Változó nemzetfogalmak – összecsapó nacionalizmusok Fekete Sándor Közép-Európa régi és új multikulturalitás-problémái Ifj. Szabó László A Bélteky-ház, mint a tanregény prototípusa 11.

25. 37. 42. 57. 64.

97. 98. 106.

Vadas János Kölcsey Ferenc és a táguló nemzet-fogalom a fenntartható fejlődés tükrében 118. A Szatmár megyei adózó nép állapotáról című munkájából kiindulva Függelék 128. Feketéné Pál Enikő Közép-kelet-európai zsákutcák: antidemokratikus nacionalizmus és közösségi hisztéria 4 130.

3. Kultúra és politika – találkozások és ütközések Vorzsák Orsolya Az osztrák oktatáspolitika és a csíki iskolai kultúra metszéspontjai a 18. század végén és a 19. század elején (1781-1853.) Minorics Tünde Aktuálpolitikai hatások egy ünnepi rítus változásaiban: a busójárás

139. 140.

158.

Füredi Zita Tudomány és kultúrpolitika határmezsgyéjén: Gragger Róbert pályaképe 180. 4. A régió politikai szerkezete a 20. század közepén 204.

Biniecka, Paulina Hungary and the East-Central Europe in political thought of the Second 205. Polish Republic – chosen examples Kaźmierczak, Katarzyna The specter of the disintegration of East-Central Europe based on 1938/1939. Valastyán Balázs Társadalmi hangulat a Délvidéken 1941 áprilisában Pálinkás Barnabás A csehszlovák-magyar lakosságcsere a korábbi lakosságcserék tükrében 5. Identitás, önkép, imázsépítés Németh Ákos „Van-e még álom…?” A közép-európai identitás felbomlása, és poszt-traumatikus újraalkotása az 1930-as évek magyar útirajz-irodalmában Dobsony Erzsébet Közép-európai fényképolvasás: közelítések Mészöly Miklós Volt egyszer egy Közép-Európa című kötetéhez 215.

229. 238. 251. 252.

269.

5

6. Kommunista diktatúra, ellenállás, reprezentáció Bakó Béla Emigránsok visszhangjai. Emlékezeti dilemmák az ’56-os forradalom társadalmi attitűdjének vizsgálatában Molnár Imre Jerzy Popiełuszko mártírhalála körülményeinek interpretációja a lengyel rendszerváltás előtt és után Vass Norbert Másfél óra karnevál. A koncertterem mint rituális tér a késő Kádár-korszakban Riba András László Utak a Nemzeti Kerekasztalhoz: az MSZMP és az ellenzék átmenet-koncepciói, stratégiái, taktikái és tárgyalásai 1988 végétől a Nemzeti Kerekasztal létrejöttéig Réti Zsófia Kultúraközi önábrázolás: szoc-art és nemzeti identitás 7. Etnikus törésvonalak Ferkó Dániel Az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai konfliktus. Vázlatos politikai és történeti előzmények Sipos-Bayer, Mónika Erbe oder Dauerhaftigkeit. Ideologische Teilung zwischen den transkarpatiener Lokalorganisationen Dr. Neizer Norbert A roma kisebbség ellen a foglalkoztatásban megvalósuló diszkrimináció Magyarországon

281. 282.

295.

322.

336.

351. 364. 365.

381.

396.

Hosszú Noémi Civilizációs törésvonal a görög-katolikus Nyugat-Ukrajna és az ortodox 413. Kelet-Ukrajna között?

6

Bándy Katalin A Bulgáriában élő muszlim közösségek helyzete, különös tekintettel a török etnikumra Kasznár Attila Kínai közösség Magyarországon 8. Közép-Európa és az Unió – intézmények és mentalitások Dr. Pünkösty András Az európai integrációval kapcsolatos alkotmányos kihívások egyes közép-európai államokban Kuhn Gabriella Szilvia Az ökologikus társadalmi háló szakadásai a mai Magyarországon. Globalizáció - média - anómia Mellékletek

429.

441. 455. 456.

475. 498.

7

KÖSZÖNTŐ A „Törésvonalak” címmel rendezett interdiszciplináris konferenciát – amelynek szerkesztett anyagát jelen kiadványban adjuk közre – 2010. szeptember 14-15én tartottuk a pécsi Civil Közösségek Házában, a Lengyel Ifjúsági Egyesület és a PTE Kerényi Károly Szakkollégiuma szervezésében. A konferencia két napja alatt a gazdaság-, társadalom- és eszmetörténet, jog, filozófia, szociológia, politológia, néprajz és irodalomtörténet fiatal, pályájuk kezdetén álló kutatói vitatták meg a közép-európai társadalomfejlődés sajátosságait – egy-egy szegmens elemzésén keresztül – a koraújkortól a 20-21. század fordulójáig. Az előadók az ország minden tájáról, sőt a határon túlról is érkeztek. Nem tisztem a konferencia eredményességét értékelni – ezt mindenki megteheti a kötet elolvasása után. Inkább csak az esemény jelentőségére szeretnék reflektálni. Interdiszciplináris konferenciát szervezni nehéz, majdnem lehetetlen feladat. Milyen közös témát lehet adni azoknak a tudósoknak, akik kutatói munkájuk során leginkább csak saját tudományuk sajátos problémáival, kérdéseivel és beszédmódjával találkoznak? És ha találunk is témát, vajon e kutatók nem fognak-e elbeszélni egymás mellett, érteni fogják-e a másik problémáit, kérdéseit és beszédmódját? Olyan dilemma ez, amelyre éppen a tudományos gyakorlat nem készít fel bennünket – a humán- és társadalomtudományok kutatóit – amelynek eredményeit a konferencián kellene bemutatnunk. Mégis, sokszor az ilyen konferenciák bizonyulnak a leginkább gyümölcsözőnek a résztvevők számára. Az interdiszciplinaritás mindig a szűk szakmai keretektől való eltávolodást jelenti, kalandot valami ismeretlen vidékre, ami bár bizonytalan kimenetelű, ám szerencsés esetben busás jutalommal kecsegtet. Éppen ebben a tekintetben jelképes az, hogy a Lengyel Ifjúsági Egyesület által kezdeményezett konferenciát a Kerényi Károly Szakkollégium karolta fel. A Szakkollégium bölcsész- és társadalomtudományi profilja ugyanis csak látszólag jelent diszciplináris homogenitást. Valójában a Kerényi Károly Szakkollégium mindig is interdiszciplináris volt, mindig is a legfőbb jellegzetességét az adta, hogy különböző bölcsészet- és társadalomtudományi szakágak állandó vitafórumaként határozta meg magát. Örülünk, hogy a Törésvonalak-konferencia 8

révén ilyen jelentős, és a hagyományainkba ily pontosan illeszkedő eseménynek adhattunk otthont. Törésvonal: valami folytonosban, azonos természetűben avagy egylényegűben meglévő folytonosság-hiány, megszakítottság. A törésvonal nyoma a felszín alatti feszültségnek. Amikor két kőzettábla egymásnak feszül és felgyűrődik, mint a Szent András-törésvonalnál, az ilyen geológiai jelenségek leghíresebbjénél, akkor a föld erőinek megmutatkozását katasztrófák, földrengések sora kíséri. Mégis: azonos természetű dolgokban keletkezik csak törésvonal, ha természetük nem egyezik, nem törésvonal keletkezik, hanem találkozás két különböző dolog között. Feszültség, törés ekkor is lehet, de ezt ütközésnek nevezzük, nem törésvonalnak. A törésvonal ugyanis nem csak elválaszt, hanem össze is köt. Azt mutatja, hogy a mélyben húzódó feszültségek mégiscsak valami olyasminek a feszültségei, ami eredendően egy. Mi, akik nem csupán Kelet-Közép-Európában kutatunk (vagy éppen azt kutatjuk), hanem itt is élünk, tudjuk, hogy mennyire jellemzik e térséget a törésvonalak. Mindennapi tapasztalatunk az, hogy még csak nem is törésvonalak mellett, inkább törésvonalak sokaságán élünk. A törésvonalakat témává tevő interdiszciplináris társadalomtudományi konferenciát rendezni, azon részt venni vagy annak anyagát elolvasni számunkra, azt hiszem, elsősorban önreflexiót jelent. Ezért eredményekben gazdag reflexiót kívánva, Lectori salutem, Bagi Zsolt szakkollégiumi tanár PTE BTK Kerényi Károly Szakkollégium

9

1. KÖZÉP-EURÓPA
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI SZERKEZETE A KORA ÚJKORBAN

10

Szabó Béla PhD

AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG ÉS A RZECZPOSPOLITA (LENGYEL – LITVÁN UNIÓ) KAPCSOLATRENDSZERE BÁTHORY ISTVÁN ALATT
Jelen tanulmány az Erdélyi Fejedelemség és a Lengyel-litván Unió kapcsolatrendszerének néhány kiemelten fontosnak tartott csomópontjával foglalkozik, amelyek többek között meghatározóan befolyásolták a régió 16. századi eseményeit. 1. Bevezetés – erdélyiek fejedelme, lengyelek királya, litvánok nagyfejedelme A lengyel trón elnyerésével Báthory olyan hatalmat kapott a kezébe, amellyel egyetlen politikai elődje sem rendelkezett. Lengyelország gazdaságilag és politikailag a térség egyik nagyhatalmának számított, csak az a kérdés merülhetett fel, hogy kíván-e élni új erejével régi hazája érdekében, és ha igenlő a válasz, akkor hogyan szándékozik ezt megtenni. Azt biztosra vehetjük, hogy az új király választott országában is magyarnak tartotta magát. Például 1577-ben lengyel alattvalói előtt „elszólta” magát, amely miatt sokan nehezteltek rá. Az akkori kijelentése szerint „Isten nem a lengyelek, hanem a magyarok számára teremtett.”1 Báthory uralkodásának lengyel-magyar közös elemzése egészen a ’90-es évekig váratott magára. A következő figyelemre méltó törekvés sokrétűen foglalja össze a két ország viszonyát: „Báthory a császártól függetlenített erdélyi fejedelemségét a független magyar állam helyreállítása bázisának tekintette; a lengyel trón elfogadásával közelebb került nagy horderejű politikai elképzeléseinek megvalósításához. (…) Az összefogás új rendszerének kiépítése azt a biztató távlatú politikai elgondolást, hogy a lengyelországi támogatás elősegítheti az államilag újra egyesítendő önálló magyar királyság erdélyi közreműködéssel történő helyreállítását, de a török függőség megszűnését is.”2

1 2

Erdély Története I. 1986. 449. HOPP-SLASKI 1992. 112.

11

De mit jelentett Báthory uralma Lengyelország számára? Erről elgondolkodtatóan és figyelemreméltóan ír Norman Davies: „az a Rzeczpospolita, amelynek nem volt költségvetése és alig volt képes saját védelmére, hatalommá vált”. „Főleg úgy emlékeznek rá, mint Rettegett Iván legyőzőjére, de a vége felé már olyan hangok is voltak, amelyek tirannizmussal vádolták. Erős karakterének köszönhetően rákényszeríttette akaratát a Rzeczpospolitára, mozgásba hozta a kormány nyikorgó gépezetét. (Halála után) a Rzeczpospolita kezdett visszasüllyedni abba a káoszba, melyben volt, amikor uralkodását elkezdte.”3 2. Lengyel–magyar kapcsolatok előzményei a 16. században – Báthory István tapasztalatai Elmondható, hogy Báthory István a lengyel trón elnyerésével nem teljesen mozgott idegen környezetben. Fiatalabb éveiben a gyulafehérvári udvarban Izabella, majd János Zsigmond udvarában látta, a körülöttük szolgálatot teljesítő lengyel nemesek hogyan épültek be az erdélyi nemesi társadalomba. Ismerte ennek előnyeit és hátrányait, hogy ezzel mit nyert az uralkodó. Amikor magyarként ő lépett Lengyelország trónjára, ezekre a tapasztalatokra támaszkodva igyekezett a lengyel-litván királyi udvarban egy erős magyar csoportot létrehozni. Báthory a későbbiek folyamán is támogatta, hogy a két nemesség között dinasztikus kapcsolatok jöjjenek létre, és az észak-magyarországi, illetve erdélyi nemesség a lengyel és a litván területeken is gyökeret verjen.4 3. Politikai kapcsolatok – a királyválasztás nehézségei Valois Henrik lengyel király Franciaországba való 1574-es szökése után az üres lengyel trónért komoly harc indult meg I. Miksa császár és magyar király, valamint a hatalmát megszilárdító Báthory István között. Itt megjegyezendő, hogy más jelöltek is pályáztak a lengyel királyi címre. Elég jelentősnek számított az oroszok trónigénye. A későbbiek folyamán Rettegett Iván kénytelen volt lemondani a lengyel trónról, amelynek két hatása is lett: az egyik az, hogy újra fellángolt a livóniai háború (amelyben majd Báthorynak eseményeket megfordító szerepe lesz) és a Lengyel–Litván Unió más, komolyabb uralkodó jelöltek után
3 4

DAVIES 1992. HORN 2002. 22.

12

nézett, mivel a lengyel nemesség külföldről választott uralkodóval kívánta megoldani súlyos gondjait.5 Fontos hangsúlyozni azt, hogy Lengyelországnak külpolitikailag és az állam fennmaradásának érdekében rendkívül fontos volt, hogy 1575-76-ban ki kerül a megüresedett trónra. Az orosz trónigény mellett ott volt Miksa császár és magyar király, valamint két Habsburg főherceg is.6 Tehát elmondhatjuk, ami a forrásanyagból is kiderül, hogy Erdély fejedelmének tíz évre Lengyelország trónjára való kerülése nem kis mértékben a véletleneken múlott. Az összes trónra jelentkező közül talán ő látszott a legesélytelenebbnek, és megválasztását hívei is az isteni gondviselés páratlan kegyének nevezték. Megválasztásának körülményeiben az is szerepet játszhatott, hogy az első időben a katolikus Báthory támaszai a lengyel protestánsok voltak, de fontos szerepe lehetett a külpolitikai tényezőknek is. Ez azt jelentette, hogy a lengyelek úgy gondolhatták, hogy a töröktől támogatott erdélyi fejedelem lengyel trónra való kerülése semlegesítheti a törökök által feltételezett fenyegetést. Báthoryval kapcsolatban meg kell említeni Zborowski krakkói vajda személyét, aki eléggé nagy befolyással rendelkezett. Heidenstein leírása szerint Zborowski egyetlen jelölt támogatásától sem vonakodott, de leginkább Ferrara hercegének kedvezett, és amikor ő az ajánlatát nem fogadta el, akkor fordult Báthory Istvánhoz. Báthory azzal is állította a maga pártjára a Zborowskiakat, hogy befogadta családjuk tagját, Samuelt, akit még Henrik király ítélt száműzetésre. Kezdetben a közvélemény miatt a Zborowskiak nemigen támogathatták Báthory Istvánt, mert a gyilkosság miatt az országból örökre száműzött Samuel fivérük Báthory seregében harcolt az általa összegyűjtött lengyel zsoldosok élén Kerelőszentpálnál.7 A lengyel katonák hazatérve Báthory István hadvezéri képességeiről, műveltségéről, mély vallásos meggyőződéséről, bőkezűségéről és Erdély gazdagságáról számoltak be. Így akarva-akaratlanul is a Báthory név

5 6

Oчерки истории 1955. 386-387. Itt feltétlenül meg kell említeni Reinhold Heidenstein korabeli beszámolóját a lengyel királyválasztó gyűlésről, amely részletezi ezt a problémát. A királyi titkárként szolgáló történetíró munkájában Lengyelország történetéről ír 12 kötetes munkájában Zsigmond Ágost halálától egészen 1594-ig, többek között beszámol Báthory István lengyel királlyá választásának körülményeiről is. 7 GEBEI 2001. 2.

13

a Zborowskiakon keresztül a lengyel politikai életbe is beszivárgott.8 A kezdeti diplomáciai tárgyalások során Báthory a Zborowskiakkal csak szövetkezni akart, a királyi trónra azonban nyíltan pályázni nem mert, vagy nem akart, de végül is a Zborowski fivérek (Andrzej, Samuel, Piotr) ösztönzésére kapcsolódott be a királyválasztási küzdelmekbe. Kezdetben az volt a kívánsága, hogy az osztrák hercegek közül egyet se válasszanak meg, mert félt Ausztriától is, a töröktől is. Úgy vélte, hogy háború esetén fejedelemsége, mely a két hatalom között fekszik, igen nagy veszélynek lenne kitéve. Azt tanácsolta, hogy csak honfitársat válasszanak és megígérte, hogyha szükséges, százezer zloty segítséget ad. Erre azt a választ kapta, hogy a lengyelek csak őt akarják. Ekkor Berzeviczy Márton és Blandrata György9 személyében követeket küldött a szejmbe. A köznemesség szószólói (Teczinski vajda és Zamoyski sztaroszta) a királyválasztás alatt robbanással fenyegető szituációban Jagelló Annát ajánlották a trónra, akit férjhez kell adni. A férj személyéről csak általánosságban beszéltek, Báthory István férjjelöltégének ötlete a biecki kasztellán, Stanislaw Szafraniectől10 származott. Beszédében királynak való alkalmasságát is vázolta. Ezzel Báthory már főszereplővé vált, már nem mint török vazallus, hanem ő az, aki mindenkorra megszabadítja Lengyelországot a török-tatár veszélytől és képes Oroszországtól visszaszerezni az elhódított Livóniát. 11 Tehát december 14-én a szenátus döntésére megszületett a köznemesség válasza. Az alsóház elnöke, Mikolaj Siennicki a köznemesség felhatalmazása alapján és akaratából Lengyelország választott királyának az erdélyi fejedelmet, Báthory Istvánt nyílvánította, amennyiben a választási feltételekre (pacta conventa) felesküszik. A választásról másnap kiadott diplomát 78 lengyel nemesúr függőpecsétje
8 9

GEBEI 2001b. 14. Blandrata György (1518-1588.) olasz születésű orvos, teológus és diplomata, aki a lengyel viszonyokat jól ismerte. Kezdetben I. (Öreg) Zsigmond második feleségének Bona Sforza udvari orvosaként, majd lányuknál Izabella királyné udvarában és unokájuknál, János Zsigmondnál teljesített szolgálatot, majd Báthory Istvánnál. Így hol Lengyelországban, hol Erdélyben praktizált. Berzeviczy Márton (1538-1596.) erdélyi kancellár. Előbb I. Ferdinánd udvari titkára volt, majd 1572-ben Báthory István szolgálatába állt. Báthory lengyel királysága alatt ő vezette az Erdélyi Kancelláriát. 10 Akit még régebben (1570.) a livóniai háborúban szerzett érdemeiért marsallá választottak. (pana Safranca kasztelana bieckiego za marszalka obrali) SZUJSKI 1872. 15. 11 GEBEI 2001. 4.

14

erősítette meg. A rendek hamarosan a királyjelölt elé terjesztik ezt a cikkelyekből álló feltételrendszert (pacta conventa), amelynek betartását kívánták tőle, és amelynek kidolgozásában Blandrata és Berzeviczy is részt vett.12 A december 22-ei választáson megint két királyjelöltje lett a Rzeczpospolitának (a főnemesség az érsek-prímással újra Miksa császárt kiáltotta ki a lengyel trónra), de ekkor már a köznemesség nem engedett, és az udvari marsall (az egyetlen Báthoryra szavazó főrend: Andrzej Zborowski) Báthory Istvánt hirdette ki legitim uralkodónak. Ezután a lengyel köznemesség és az uralkodójelölt elszántságán minden ellenszándék meghiúsult.13 Mikor Báthory István Lengyelországba ért, vegyes fogadtatásban volt része. A magas rangú államférfiak egy része támogatta, mások viszont szinte ellenségesen fogadták (A litván képviselők meg sem jelentek.) Krakkóba történő érkezése után – ahol például az egész köznemesség nagy örömmel fogadta – szinte azonnal elkezdődtek azok a tárgyalások, amelyeken tisztázták, hogy Báthory milyen feltételekkel foglalhatja el a trónt. A felmerült problémákat megoldva, végül is május első napján a krakkói vár templomában Báthoryt a kujavai püspök, Stanislaw Karnkowski14 Anna királynővel együtt megkoronázta, és három nappal később az esküvőt is megtartották.15 Meg kell jegyezni, hogy a koronázási szertartást egy kellemetlen esemény zavarta meg. Amikor szokás szerint a koronázó püspök tevékenységét segítő udvari marsall másodszor tette fel a kérdést: akarjátok-e királyotoknak Báthory Istvánt, akkor az egyetlen jelenlévő litván főúr, Massalski közbekiabált: „nem akarjuk, nem engedjük, Litvánia beleegyezése kellene” (nie chcemy, nie pozwolamy (…) Bo do zgody wszystkich musialaby byc Litwa!), mert így szerette volna félbeszakítani és érvényteleníteni a királyválasztást. A harmadszori kikiáltáskor Massalski hangja nem hallatszott, csak az egységes „akarjuk!” (chcemy!).16
12 13

OBORNI 2002. 37. Báthory elszántságát az is növelte, hogy maga mögött érezte a szultán támogatását, mivel ha Habsburg uralkodó kerül a lengyel trónra, akkor az európai erőegyensúly a törökök rovására módosult volna. 14 Mivel a szokásjog szerint koronázó gniezoi érsek – prímás (Jakub Uchanski) nem volt hajlandó megkoronázni Báthoryt. 15 Báthory István lengyel királlyá választásának hivatalos okmányának latin nyelvű másolata a Hadtörténelmi Levéltár Török Kori Gyűjteményében található (VII. 1575/3.) 16 GEBEI 2001b. 22.

15

1. kép. Báthory István, Erdély fejedelme, Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme. Marcin Kober festménye (1583.)

Báthorynak végül is sikerült belső helyzetét stabilizálnia, amely erőteljes fellépésének is köszönhető volt. Ami még segítette ebben, az volt, hogy Báthory számára nem volt teljesen idegen a lengyel közeg. Pár hónappal a koronáztatása után az alábbiakat mondta thorni országgyűlésen: „Isten akaratával ti választottatok királyotokká. Kérésetekre és sürgetésetekre jöttem ide. Ti tettetek fejemre koronát. Így hát királyotok vagyok, nem faragott és festett báb (Non fictus neque pictus). Uralkodni és parancsolni akarok (…) Szenátorok! Vagy tartsátok magatokat a jogrendhez, vagy oldjátok fel kezemet, amelyeket törvényeitekkel megkötöttetek s megvédem azt majd magam!”17 Majd külföldi követjárások útján nemzetközileg is sikerült elismertetnie lengyel királyi hatalmát.
17

VERESS 1933. 389. Báthory István ezen beszéde egyrészt Henning Salamon Liffendische, Churlendische Chronica (Liepzig, 1594.) című műve 59. levelében maradt meg, másrészt egy

16

4. Gazdasági és katonai kapcsolatok – magyar katonák jelentősége Lengyelország gazdasági és politikai felemelkedéséhez nagyban hozzájárult Báthory István. Báthory a pénzügyekben nagy jártasságot mutatott. Trónra lépésekor a királyi és az államkincstár szinte üres volt. Tíz éven belül azonban a királyi bevételek szinte minden tétele növekedett, a teljes bevétel majdnem megduplázódott. Az udvarnál bevezetett takarékossági intézkedéseknek és az óvatos pénzpolitikának köszönhetően a többletjövedelmet nem pazarolták el. Az állandó hadsereg fenntartására folyamatosan kivetett kwarta adó mellett Báthory uralkodása alatt Lengyelország védelmére mindösszesen 577.679 zlotyt fordítottak ebből a forrásból.18 Az állami bevételek terén is többletjövedelemre tudott szert tenni, így képes volt mintegy 20.000 fős állandó zsoldoshadsereget fenntartani, ami biztosította Lengyelország nagyhatalmi státusát. Báthory idejéig a nemesi felkelés adta a hadsereg döntő többségét. Elvileg Lengyelország képes volt 100.000 fős sereget kiállítani. Ez a létszám az 1569-ben Litvániával kötött unió után megkétszereződött. A valóságban viszont Lengyelország sohasem rendelkezett ekkora hadsereggel, Báthory is csak maximum 35-40 ezer katonával indult el a hadjárataira. A gyalogság a lengyel hadseregben Báthory reformja előtt messze elmaradt a lovasságtól. A gyalogságban a nemesek közül csak legszegényebbek szolgáltak, akik nem rendelkeztek annyi jövedelemmel, hogy maguk számára biztosítsák a lovasságban elvárt hadifelszerelést. A városok is állítottak ki némi gyalogságot. A porosz tartományok városai által kiállított gyalogságnak volt a legjelentősebb harci értéke. Elmondható, hogy Báthory idejéig a gyalogság rosszul kiképzett és elégtelenül felszerelt volt. Felismerte a gyalogság fontos szerepét – főleg a várak ostrománál – és újjászervezte, hogy megfeleljen a korabeli hadviselésnek. A nemességből is igyekezett jól felszerelt gyalogságot kiállítani. Ezen kívül a jobbágyok közül kiválasztotta a legmegfelelőbbeket, felszabadítva a jobbágyi kötelékek alól besoroztatta őket gyalogos katonának. A gyalogságnak ezt a részét hívták telek-katonaságnak (piechota hanowa).
krakkói kéziratban, amelyet Szádeczky közöl: SZÁDECZKY 1887. 312. Erről lásd részletesebben BESALA 1992. 169-181. 18 DAVIES 2006. 342.

17

Fegyverzetük puska, kard, csatabárd és dárda volt. Ennek az újjászervezett gyalogságnak a kiképzői részben a Báthory által behozott magyar hajdúkatonák voltak. Báthory hadjáratai alatt a gyalogság fontos szerepet kapott, főleg a várak ostrománál, és sikeres szereplésük nyomán már a tehetősebb nemesek közül is szívesen beálltak gyalogos katonának. Báthory hadjárataiban tömegesen vettek részt magyar katonák. A lajstromok alapján sok ezer (12-14.000) magyar katona neve és hadi cselekedetei elevenednek meg. A két egykorú, eredeti számadáskönyvben (mustráló könyvek) szerepel Báthory István király magyar hadseregének teljes névsora, melyben 1576-tól 1582-ig nemcsak a kapitányok, hadnagyok, tizedesek és közkatonák neve van havonként pontosan feljegyezve, hanem közli a hadjáratokban részt vett magyar csapatok (ezredek, századok, tizedek) beosztását, hópénzeik (zsoldjaik) összegét és feljegyzik azt is, kik estek el, sebesültek meg, mely várostromokban szerepeltek s a hadjáratok végeztével mikor és kik mentek haza szabadságra, kik kaptak jutalmat, útiköltséget, előleget újabb szolgálatra. Ez a lajstrom a korabeli hadviselés titkaiba is bepillantást enged, és nem utolsósorban ez a legrégebbi tömeges magyar névjegyzék.19 Elmondható, hogy Báthory István lengyel királyként is jelentős számú magyar katonaságot tartott. Az oroszok elleni hadjárataiban a magyar katonáira számíthatott legjobban, amelynek az egyik oka az volt, hogy a lengyel hadsereget királlyá választásakor fegyelmezetlen, rendetlen állapotban találta, melyre kipróbált, harcedzett magyarjaival kellett lelkesítően hatnia. A huszárok mintájára szervezte át a lengyel lovasságot, a hajdúk példájára pedig a gyalogságot, amely ebben a formában eddig teljesen ismeretlen volt a lengyelek számára. Báthory hadseregszervező tehetségét az is dicséri, hogy a lengyel történetírás szerint a hadsereg egészségügyi csapatait is ő szervezte meg, amely eddig a lengyel hadseregben nem volt. Erről tanúskodik 1577. június 5-én kelt levele, amelyben a velencei dózséhoz fordulva itáliai orvosokat (köztük Nicolas Brucellát, aki a későbbiek folyamán személyi orvosa lett) kér segítségül, hogy többek között megszervezzék a hadsereg egészségügyi ellátását.20

19 20

SZÁDECZKY-KARDOSS 1931. MTA Kézirattár Ms 4980/2./ III. (1577-06-25) Eredeti lelőhely: Velencei Állami Levéltár

18

Báthory István magyar katonái nagyban segítettek, hogy a három hadjárat során Lengyelország megnyerte a már hosszú ideje tartó háborút, ugyanakkor bebizonyosodott, hogy hiába erős Kelet-Európában Rettegett Iván Oroszországának hadserege, mégis az – adott időszakban – az európai hadviselés jelenti a korszerűbb és eredményesebb hadviselést. A magyar katonák harci értéke kiemelkedő volt, habár az indulat néha elragadta őket. Figyelemre méltó az, hogy amíg 17. századi források a magyar katonákat fegyelmezetlen, tábori és egyéb katonai munkákra alkalmatlan csapatnak írja le, addig Heidenstein 1579-ben így ír róluk: „A magyarok, akik megszokták a munkát és a hadi fegyelmet, nagyon derekasan dolgoztak, mert a sáncokat részben a városon keresztül kellett vezetniük, gyakran undok helyeken, temetőn, csatornán keresztül.”21 Ezt a harci tapasztalatot viszont a magyar katonák kiválóan kamatoztatták a törökök elleni tizenötéves háborúban. 5. Kulturális kapcsolatok – egyetemalapítás Báthory István nevéhez két egyetem megalapítása is fűződik. 1579-ben alapította a Vilniusi Egyetemet, amely a mai napig is létezik. Már Báthory megkoronázása előtt, az 1570-es években a terjedő reformáció ellen a behívott jezsuiták főiskolát, kollégiumot hoztak létre. Hittan mellett ógörög nyelvet, latint, matematikát, történelmet, földrajzot, retorikát és poétikát tanítottak. A köznemesi hallgatók mellett jelentős számban a köznép képviselői is részt vettek a képzésen.22 1578. július 7-én Báthory lvovi tartózkodása során Valerianus Protosevich vilniusi püspök, Jan Hodkievich litván marsall és más jezsuita és katolikus nemesek kérelme alapján aláírta azt a privilégiumot, amely a főiskolát egyetemmé szervezi át, és folytathat főiskolai, egyetemi és doktori szinten képzést a szabad tudományok, filozófia és a hittudományok területén. Ekkor még Báthoryval ellenkezve a Litván Nagyfejedelemség kálvinista kancellárja, Nikolaj Radziwill és pravoszláv alkancellárja, Estafij Volovich a király és a nagyfejedelem határozatát nem erősítették meg a Nagyfejedelemség nagy-, illetve kispecsétjével, feltételezve, hogy a Jezsuita Akadémia megala21 22

HEIDENSTEIN 1994. 185. MACEIKA-GUDYNAS 1960. 240-288.

19

pítása háttérbe szoríthatja a nem katolikus hívőket. Így az egyetemalapításról szóló privilégium a pecsétek megerősítése nélkül nem léphetett érvénybe. Báthory második egyetemalapító okirata 1579. április 1. keltezésű, amikor is megalapítja a Vilniusi Jézus Társaságának Akadémiáját és Egyetemét (Almae Academia et Universitas Vilnensis Societatis Jesu), amelyben a krakkói Jagelló Egyetemmel azonos jogokkal ruházza fel. Az okirat Vilniusban lett kiállítva, és Volovich alkancellárt, aki a privilégiumot újfent pecsétjével vonakodott megerősíteni a hagyomány szerint a következő szavakkal fenyegette meg a király: „magam pecsételem le, de akkor a pecsétedet többé nem látod!” – azaz kilátásba helyezte, hogy elbocsátja állásából, ha nem erősíti meg az okiratot. Az alkancellár így kénytelen volt megerősíteni az okiratot.23 XIII. Gergely pápai bullája 1579. október 30-i keltezésű, amelyben megerősíti Báthory István egyetemalapító okiratát. Az egyetem első rektora Peter Skarga, az ellenreformáció jeles képviselője volt, aki Európa szinte minden részéből hívott előadókat és tanárokat. A későbbiek folyamán viszont a Vilniusi Egyetem oktatói tanítottak külföldi egyetemeken, ezzel is öregbítve a vilniusi oktatási intézmény jó hírnevét. Például az egyetem logika tanára, Marcin Smiglecki népszerű és elismert előadó volt, akinek az előadásait az akkori Oxfordi Egyetem hallgatósága is megismerhette. Skarga jelentősen bővítette a könyvtár állományát hazai és külföldi gazdag mecénások bevonásával. Kezdetben az egyetemen két karon folyt a képzés (a filozófiai és jogi karokon), majd a későbbiek folyamán a jogi és az orvosi karon is indult évfolyam. Az oktatás nyelve először csak a latin volt, majd litván és lengyel nyelven is folyt képzés.24 Az alapítás után a hallgatói állomány mintegy 1000 fő volt. Többségében litvánok tanultak az egyetemen, de lengyelek, németek, svédek, sőt magyarok is részt vettek a képzésben. Óriási jelentőséggel bír a formálódó egyetemhez tartozó nyomda is, amely latin és lengyel könyvek nyomtatása mellett az első litván nyelven fennmaradt könyvet is közli a 16. század végén. Közel két

23 24

ČAPLIKAS 1998. 65-304.
ZINKEVICIUS 1988. 160.

20

évszázadon keresztül, a Moszkvai Egyetem 1755-ös megalapításáig a Vilniusi Egyetem volt Európa legkeletibb egyeteme.25 A Rzeczpospolita területén sikerrel megalapított egyetem után, Báthory István az Erdélyi Fejedelemségben 1581-ben szintén a jezsuiták segítségével kétkarú, bölcseleti és teológiai fakultással rendelkező egyetemet szervezett. Sikeres egyetemalapítását követően kisebb-nagyobb megszakításokkal működött egyetem Kolozsvárott. Az egyetem megalapításában jelentős szerepet vállaltak a krakkói és az újonnan megalapított vilniusi egyetem oktatói is.

2. kép. A Rzeczpospolita (Lengyel-Litván Unió) Báthory István uralkodása után

25

ЛАЗУТКА 1979. 33-73.

21

6. Összegzés – Báthory István jelentősége Végezetül a királyról és fejedelemről bátran kijelenthetjük, hogy neki sikerült rendeznie a magyarság sorait, sőt beleszólnia Európa népeinek életébe, különösen Kelet-Közép-Európában. Elgondolkodtató felfelé ívelő karrierjének útja, sikereinek belső dinamikája, tetteinek mozgató energiája. Elmondható, hogy Mátyás király óta benne testesült meg mindaz az erény, virtus, melyet a kortársak megköveteltek egy fejedelemtől.26 Nemcsak a magyarság, hanem a korabeli Európa is belé vettette bizalmát. A kortársak könnyedén el tudtak képzelni egy olyan Európát, ahol a Báthory család tagjai nemcsak Lengyelország és Erdély trónját foglalják el, hanem az orosz cárt, vagy a magyar királyt, sőt esetleg a német-római császárt is Báthorynak hívják.27 Hogy ezekből a tervekből bármi is valóra váljon, arra már nem jutott idő, mivel 1586. december 12-én Grodnóban elhunyt.

26 27

BARLAY 2001. 97. HORN 2002. 7.

22

Bibliográfia Levéltári források
MTA Kézirattár Ms 4980/2./ III. (1577-06-25) Eredeti lelőhely: Velencei Állami Levéltár) Hadtörténelmi Levéltár Török Kori Gyűjteménye(VII. 1575/3.)

Felhasznált irodalom
BARLAY 2001. BESALA 1992. ČAPLIKAS 1998. BARLAY Ö. Szabolcs: Romon virág. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001. BESALA, Jerzy: Stefan Batory. Warszawa, 1992. ČAPLIKAS, Antanas Rimvydas: Vilniaus gatvių istorija. Šv. Jono, Dominikonų, Trakų gatvės. Vilnius, Charibdė, 1998. DAVIES, Norman: Historia Polski I.-II. kötet. Krakkó, 1992. DAVIES, Norman: Lengyelország története. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. Erdély Története I-III. köt. Főszerk.: Köpeczi Béla, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. GEBEI Sándor: Az erdélyi fejedelmek és a lengyel trón. Erdélyi Múzeum, Kolozsvár, 2001/ 1-2. GEBEI Sándor: Tanulmányok az erdélyi-lengyel kapcsolatok történetéből. EKF, Eger, 2001. HEIDENSTEIN, Reinhold: Rerum Polonicarum libri XII. Francofurti. 1672 / De bello Moscovitico, Basileae, 1588 In: Báthory István emlékezete. Nagy László szerk., Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994. HOPP Lajos – SLASKI, Jan: A magyar-lengyel múltszemlélet előzményei. Politikai és kulturális hagyományok Báthory Istvánig. Budapest, 1992.

DAVIES 1992. DAVIES 2006. Erdély Története I-III. GEBEI 2001. GEBEI 2001b. HIEDENSTEIN 1994.

HOPP-SLASKI 1992.

23

HORN 2002. Лазутка 1979.

HORN Ildikó: Báthory András. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2002. Лазутка С.: Основание Вильнюсского университета и его деятельность до начала буржуазных реформ История Вильнюсского университета, 1579-1979. Вильнюс, Мокслас, 1979.

MACEIKA-GUDYNAS 1960. MACEIKA J. – GUDYNAS P.: Vadovas po Vilniųs. Vilnius, Politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1960. OBORNI 2002. Oчерки истории 1955. OBORNI Teréz: Erdély fejedelmei. Pannonica Kiadó, Budapest, 2002. НАСОНОВ, А. Н. – ЧЕРЕПНИН, Л. В.: Период феодализма XV.-XVII. вв. Зимин, А. А. (szerk.): Oчерки истории. Издательство Академии Наук. Москва. 1955.

SZÁDECZKY-KARDOSS 1931. SZÁDECZKY-KARDOSS Lajos: Báthory István lengyel király magyar katonái. Hadtörténelmi Közlemények, 1931. SZUJSKI 1872. VERESS 1933. ZIENKEVICIUS 1988. SZUJSKI, Józef: Dyaryusze sejmów koronnych. UJ, Kraków, 1872. VERESS Endre: A történetíró Báthory István. Erdélyi Múzeum, Kolozsvár, 1933/10-12. ZIENKEVICIUS, Zigmas: Lietuvų kalbos istorija (Senųjų raštų kalba). Vilnius, Mintis, 1988.

24

Mátyás-Rausch Petra

BÁNYAIGAZGATÁS A MAGYAR KIRÁLYSÁG ÉS AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG TERÜLETÉN (1571-1613.)
Általános jellemzők Tanulmányomban a Magyar Királyság északi részén, illetve az erdélyi állam területén található nemesércbányászathoz kapcsolódó bányaigazgatási struktúrát tekintem át, a többi bányászati ágazat (só, vas) nem képezi kutatásaim tárgyát. A címben meghatározott földrajzi egység három részre bontható. A Magyar Királyság három jelentős bányavidékkel rendelkezett: az alsó-magyarországi bányavidék (Garam menti bányavárosok), a felső-magyarországi bányavidék (Szepesi-, illetve Gömöri-érchegység), illetve a szatmári bányavidék (Szatmár vármegye).1 Az egyes bányavidékeket két különböző központi kormányszerv irányította, a Garam menti bányavárosokat a Bécs központú Alsó-Ausztriai Kamara, a Felső-Magyarországi bányavidék és a szatmári bányavárosok pedig a Szepesi Kamara alá tartoztak.2 A harmadik egységet az erdélyi állam nemesércet bányászó városai alkották, vezetésüket az erdélyi fejedelemi kancellária és a fejedelmi javakat kezelő prefectus látta el, speciális pénzügyi szerv nem állt a bányaigazgatás élén.3 A bányaigazgatás földrajzi keretének megvizsgálása után a szerkezeti alapelveket kell áttekintenünk. A Habsburg Monarchia kormányzati rendszerébe tartozó kamarák újkori típusú, kollegiális és szakmai alapon működő modern pénzügyigazgatási rendszert képzetek, amelyek megalakítása I. Ferdinánd magyar király reformjai között valósult meg. Az újkori típusú kamara-rendszert a magyar uralkodó az osztrák örökös tartományokban, és a Magyar Királyság területén uralkodásának első éveiben kezdte el megszervezni, témánk szempontjából az Udvari Kamara, mint legfőbb pénzügyigazgatási szerv, az Alsó-Ausztriai Kamara illetve a Szepesi Kamara megalakítása lényeges. 4 Az 1527-ben megszervezett Udvari Kamara (Hofkammer) alárendeltje lett az Alsó-Ausztriai
1 2

ZSÁMBOKI 1998. 136-138. EMBER 1946. 60-61. illetve 165. 3 TRÓCSÁNYI 1980. 232. illetve 326. 4 WINKELBAUER 2003. 470-476.

25

Kamara (Niederösterreichische Kammer) és az 1571-ben újjászervezett Szepesi Kamara (Zipserische Kammer). Így egy jól működő, hierarchikus szisztéma jött létre. A kamarák vezetése a kamarai tanácsból és az elnökből állt, a döntéshozatal kollegiális módon történt, azaz a felterjesztéseket szavazásra bocsátották, a többségi szavazat kötelező volt az elnökre nézve, bár neki döntő szava volt a szavazás alakulásában, de a döntések nagy többsége közösségi alapon született meg. A kamarák vezetése és helyi alkalmazottjai is szakemberek voltak, egy adott igazgatási terület szakértői. A kamarai alkalmazottaknak szorosan meghatározott munkarendje volt, fizetésüket a kincstárból utalták, és munkájukért saját vagyonukkal voltak felelősek.5 A két helyi kamara (Länderkammern) döntés-előkészítő szerepet töltött be az ügymenet során, amely azt jelentette, hogy az Udvari Kamara javaslatot kért Kassáról, illetve Bécsből a területi elosztás értelmében egy adott probléma megoldásával kapcsolatban, majd ezeket a feliratokat tárgyalta meg a tanács ülésén.6 A Szepesi Kamara tanácsában született felterjesztéseket először az alsó-ausztriai kamarai tanács tanulmányozta át, majd ezek után küldte tovább az Udvari Kamarának. Erre azért volt szükség, mert a magyar illetékességű kamara stratégiailag fontos bányavidékeket igazgatott, ezért a tervezetek több lépcsős átvizsgálása összbirodalmi érdekeket szolgált. Emellett az alsó-magyarországi bányavárosok területén több jól képzett bányászati szakember dolgozott, mint Felső-Magyarországon illetve a szatmári bányavárosokban.7 A fenn vázolt rendszert a magyar rendek az ország szuverenitásának megsértéseként fogták fel, ezért állandó jelleggel szerepelt sérelmeik között az alárendelt viszony megszűntetése. Erre azonban végül, nagyon reális okok miatt, korszakunkban nem került sor.8 Az Erdélyi Fejedelemségben kialakult igazgatási rendszer ettől teljesen eltérő volt. Késő középkori alapokon nyugvó bányakamarai rendszer működött, a bányák, illetve a hozzájuk tartozó kamarák, beváltó helyek az esetek döntő
5 6

Uo. Kamarai tisztviselői karrierekre ld. KENYERES 2008. 201-207. GECSÉNYI 2001. 57-58. 7 Documente III. 64. illetve GÜNDISCH 1933. 9-10. 8 A 19. századi történetírás is sokáig a rendi szemlélet alapján vizsgálta az Udvari illetve az Alsó-Ausztriai Kamara szerepét a magyar pénz és bányaigazgatásban. A jelenleg folyó levéltári alapkutatások azonban ezt a negatív képet jelentősen árnyalhatják, és leginkább a döntés előkészítésre helyezik a hangsúlyt.

26

többségében magánbérlők kezén voltak.9 Az erdélyi államban egy központi végrehajtó szerv, a fejedelemi kancellária párhuzamosan volt jogosult az ércbányászat és a pénzverés ügyei intézésére a fejedelmi javakat felügyelő fejedelmi praefectussal együtt. A nem tisztázott feladatkörök miatt az igazgatás kevésbé működött hatékonyan, mint a Magyar Királyság területén található kamarai igazgatás. Ezt a tendenciát próbálta meg felszámolni a Habsburg kormányzat a 16. század második felében és a 17. század legelején, az ország-egyesítés rövid időszakában. I. Rudolf nevéhez köthető az 1604. évi rendelet, amely az erdélyi újkori típusú kamara felállításáról szólt. Ennek az uralkodói leiratnak volt előzménye, már 1603 márciusában kinevezte az Udvari Kamara a nagyszebeni Renner Jánost az erdélyi királyi jövedelmek igazgatójává és felügyelőjévé.10 1604 januárjában megszületett utasítás értelmében az új hivatal vezetője, az igazgató (director) mellé két tanácsost kellett kinevezni. Felügyelője az Udvari Kamara lett, feladatát és hatáskörét igen tágan értelmezte az instrukció. Ezek szerint a királyi javak és bevételi források, köztük az érc-beváltásból és pénzverésből származó haszon kezelése és a velük kapcsolatban felmerülő ügyek intézése lett volna a kamara feladata. A Partiumhoz tartozó uradalmakat a Szepesi Kamara alá rendelte az utasítás, de az erdélyi kamara tisztviselői felügyelhették a helyben folyó ügyintézést, eljárási joga csak a Kassán székelő kormányszervnek volt. Az ércbányászat teljes koordinációja nem volt kivitelezhető a kamarai rendszerben, ezért egy részét bérbe kellett adni megbízható vállalkozóknak. Erdélyben kevés a szakértő bányász, ezért az Udvari Kamara küldött volna szakembereket az alsó-magyarországi területről, illetve az osztrák örökös tartományokból. A tisztviselői kar kialakítására nagy hangsúlyt fektetett az Udvari Kamara, ezért előírta a leendő elnöknek, hogy felkészült, megbízható szakembereket válasszon be. A pénztári kifizetéseket és a bevételeket a pénztárnok könyvelte volna el. Az ellenőrzés a többi, magyar területen működő kamaráéhoz lett volna hasonló, a meghatározott időközönként benyújtandó számadásokat először a kamarai számadásmester nézte volna át, és onnan került volna az Udvari Kamara számvevőhivatalának az asztalára. A kamara központja Kolozsvár lett volna, mivel közelebb feküdt a többi Habsburg-országrészhez, mint
9 10

TRÓCSÁNYI 1980. 229-232. illetve GYÖNGYÖSI 2008. 185-197. EMBER 1946. 426-427.

27

Gyulafehérvár, és fontos gazdasági centrum volt a 17. század elején.11 A kamara felállítására a tizenöt éves háború Erdélyben lejátszódott eseményei miatt nem került sor. A bányaigazgatás felépítése a Magyar Királyság területén A központi igazgatási és ellenőrző szerv az Udvari Kamara volt, általában Bécs központtal, de I. Rudolf uralkodása alatt a kamara kettévált. A magyar király és német-római császár udvara Prágába költözött, így a kamarai vezetés egy része az új fővárosba került, míg a hátra maradt tanácsosokból jött létre az ún. „hinterlassene Hofkammer” bécsi székhellyel, ez a testület volt felelős a magyarországi ügyek intézésért.12 A lokális bányaigazgatást ugyancsak Bécsből és Kassáról intézték, az alsó-ausztriai és a szepesi kamara szakemberei. Kritikus esetekben, mint például ha egy tisztviselőben megrendült a kamara bizalma, illetve háborús időszakokban, amikor újra szükség volt az adott bányauradalom feltérképezésére, képzett, helyismerettel rendelkező tisztviselőkből álló bizottságokat küldtek ki a helyszínre, ez a kamarai komisszió kiegészült a helyi befolyásos tárnatulajdonosokkal, bányaművelőkkel.13 A bizottságok kiküldését komoly előkészítés előzte meg, az instrukció elkészítése a helyi kamarák bevonásával, illetve a tagok kiválasztása. A bizottság munkájának befejezéseként egy részletes jelentést küldtek az Udvari Kamarának. A helyi igazgatás legfőbb vezetője a főkamaragróf volt, helyettese pedig az alkamaragróf. Először Körmöcbányán, majd az itteni bányászat hanyatlásával Selmecbányán székelt. Mindkét városban volt bányahivatal, ahol ércbeváltás folyt, Körmöcbányán működött pénzverde, ahol a Magyar Királyságban érvényes pénzverőlábat is meghatározták.14 A két kamaragrófi hivatal felállításával I. Ferdinándnak, majd fiának, I. Miksának az volt a célja, hogy az egyik legfontosabb magyarországi jövedelemforrást, amely 1548-ben megkötött augsburgi szerződés értelmében került vissza a magyar uralkodó tulajdonába, és annak igazgatását beleilleszti az összetett monarchia közös kormányzati

11 12

EMBER 1946. 431-432. Vö. OBORNI 1996. 165-176. ÖStA HKA Hof. Prot. 1579 fol. 112-113. 13 ÖStA HKA VUG R. Nr. 12b. fol. 563-564., 700-701. illetve 904-921. 14 ZSÁMBOKI 1998. 157.

28

szervezetébe.15 A két kamaragrófnak a feladata volt, hogy a kisebb hivatalokat ellenőrizze, a bányászat igazgatását a központi hatóságok rendszerébe bekapcsolja, és a bányarendtartás betartását felügyelje. A főkamaragróf, mint, az alsómagyarországi bányavárosok királyi „helytartója” a legfőbb igazságszolgáltatási hatalmat is gyakorolta, idetartozott az összes büntető, bánya és polgári per. A selmecbányai és körmöcbányai bányahivatal ércbeváltási és pénzverési folyamatára különös figyelmet kellett fordítaniuk, mivel ebből a két királyi felségjognak számító folyamatból jelentős bevétele származott a kincstárnak. 16 A modern kamarai rendszer nagyon fontos eleme volt – ahogy már említettük – a bányakamara és hivatal vezetőjének kötelező számadása, valamint az ehhez kapcsolódó helyi és központi ellenőrzési szerv. Az alkamaragrófnak kötelessége volt számadás készítése minden negyedévben, amelyet a főkamaragróf terjesztett fel az alsóausztriai kamarának. A számadásokban a bevételnek és a kiadásoknak kellett szerepelnie, több esetben kivonatolták ezeket. A helyi ellenőrző szerv az ellenőr (contrascriba) volt, főfeladata az ellenszámadás (ratio) készítése, amelyet a számadással együtt kellett felküldeni, ha a két kimutatás megegyezett, akkor a végső felmentő levelet a tisztviselők számára az Udvari Kamara bocsátotta ki. A két tisztviselő munkáját a kamara központjában ellenőrizték le, a számvevő hivatalban (officina rationaria).17 A Szepesi Kamara alá tartozó felső-magyarországi és szatmári bányavárosok igazgatása hasonlóan működött, annyi eltéréssel, hogy ebben a két térségben nem neveztek ki fő-, illetve alkamaragrófot. Az 1571-ben újjáalakított Szepesi Kamara kevésbé jól kiépített rendszerrel rendelkezett, és komoly szakemberhiánnyal küszködött. Az alsó-magyarországi bányavárosokkal szemben a Szepesi Kamara illetékessége alá tartozó városok esetében a középszintű igazgatás nem volt megosztva két tisztviselő között, a felelősség a bányakamara vezetőjén volt, a forrásokban szerepel a latin, illetve német megnevezése is: perceptor, valamint Einnehmer. A tisztség betöltőjének feladata volt az ércbe15

ECKHART 1914. 198. Az augsburgi szerződést I. Ferdinánd húgával, Máriával kötötte meg, II. Lajos özvegye ebben mondott le a jegyajándékait képező uradalmakról illetve az alsó-magyarországi bányavárosokról. Ld. KENYERES 2008. 64-65. Az összetett monarchia fogalmára ld. PÁLFFY 2010. 77-85. 16 ECKHART 1914. 212. Királyi felségjogra ld. GYÖNGYÖSI 2008. 186. illetve ÖStA HHStA Ung. Akten Fasc. 116. fol. 24-27. 17 KENYERES 2008. 124-127. illetve EMBER 1946. 164.

29

váltás, a finomítás és a pénzverés felügyelete, a pénztári ügyletek kezelése. Több esetben neveztek ki a pénztárnok mellé bányamestert (magister montium), aki a bányászatot felügyelte a kincstári tulajdonban lévő tárnákban. A bányamesteri poszt későközépkori eredetű volt, az adott korszakban kizárólag ad hoc jelleggel töltötték be.18 A késő középkori alapok a bányakamarák szerkezetében is felfedezhetők. Az Anjou-korban kialakított kettős igazgatási rendszer a 16. században tovább működött az új típusú mechanizmus mellett. A kettős igazgatás azt jelentette, hogy az ércbeváltást és finomítást végző bányakamara és a pénzverést vezető pénzverőkamara egyesítve lett, így a folyamat az érc beváltásától egészen a pénz kibocsátásáig egy helyen zajlott le, a bányakamarai székhelyen. Ez az összetett kamara két királyi felségjog gyakorlásában vett részt, azt officinákban dolgozó alkalmazottakat általában a perceptor nevezte ki a kamara engedélye után, ha a bányákat és a kamarákat bérlő vezette, akkor saját embereit alkalmazhatta, ehhez nem volt szükség kamarai jóváhagyásra.19 A könyvelés és az ellenőrzés menete megegyezett az alsó-magyarországi bányavárosoknál bemutatott ügymenettel, itt az ellenőrző hatóság Kassán volt, a számvevő hivatalban két iroda működött: egy latin és egy német, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva (officina rationaria Latina et Germanica).20 A tizenötéves háború eseményei, majd a Bocskai felkelés jelentősen befolyásolták a kassai kamara történetét. 1604 őszén különösen nagy ellenszenvvel fordultak a felső-magyarországi rendek a hűtlenségi perek lefolytatása miatt a magyarországi kamarák felé, ennek a Szepesi Kamara áldozatul is esett. Bocskai István a rendek nyomására feloszlatta a kamarát, az indoklás szerint: „minden gonoszságnak kútfejei”, így egészen 1607 áprilisáig nem működött.21 Illésházy István és Vízkelety Tamás, mint a felső-magyarországi deputáció tagjai újraszervezték kassai adminisztráció néven, az akkor még rosszul csengő kamara elnevezés helyett. A bányaigazgatást továbbra is az adminisztráció felügyelte, igaz, csökkentett tisztviselői karral ellátva. Az adminisztráció (administratio proventuum) vezetője Bocskai István egykori tanácsosa, id. Hofmann György

18 19

ACSÁDY 1894. 52. illetve KENYERES 2008. 119. KENYERES 2003. 61-93. illetve GYÖNGYÖSI 2008. 185. 20 EMBER 1946. 164. 21 MOE XI. 350-356.

30

és a későbbi nádor, Thurzó György is meghatározó szerepet játszott a kamara újjászervezésében.22 A Szepesi Kamara alá tartozó szatmári bányavidék központjában, Nagybányán működő bányaigazgatás az adott korszakban a kamarai kezelés és a bérleti rendszer között mozgott.23 Nagybánya és a hozzá tartozó bányásztelepülések geopolitikai helyzete igen kényes volt, hiszen két állam határán feküdtek, ez a „határváros” jelleg a bányaigazgatási rendszerben betöltött helyükre is igaz. 1571 és 1580 között kamarai igazgatás alatt állt a nagybányai bányakamara, pénzverde és a kincstári tárna, a Királytáró (Köngisgruben / Fodina Regia). A bányakamara és a pénzverde élén a pénztárnok állt, a bányamester tisztség betöltésére nincsenek erre az időszakra vonatkozólag források. A pénztárnok feladata az ércbeváltás lebonyolítása, az officinák megfelelő működésének biztosítása, a pénzverés szabályos és törvényes menetének megvalósítása volt, emellett meghatározott időközönként számadást kellett készítenie a bevételekről és a kiadásokról. Az officinák vezetői és alkalmazottai mellett ő is a kincstártól kapta a fizetését, a kamaránál keletkezett hiányért magánvagyonával volt felelős.24 A pénztárnok hasonló jogkört gyakorolt, mint a 15.század végén a kamaraispán, ugyanis bírói szerepkört is ellátott, egyes, a bányászattal kapcsolatos ügyben jogosult volt eljárni.25 Ebben az időszakban két királyi bizottság járt a vidéken, hogy javaslatokat tegyen az esetleges reformokról. A második bizottságnak, 1574-ben emellett még feladata volt, az akkori pénztárnok, Wilhelm Scheuenstuel elleni panasz kivizsgálása volt. A városi vezetés panaszolta be, mert véleményük szerint visszaélt bírói hatalmával és a számadásokban szereplő adatokkal sem volt minden rendben.26 A következő adat a pénztárnoki tisztség betöltéséről 1576-ból van adatunk, ekkor Michael Krenglert nevezte ki az Udvari Kamara Scheuenstuel helyére. Kapott támogatást a kincstári tulajdonban lévő bánya felújítására, azonban a nehéz feladattal ő sem tudott megbirkózni, ezért 1579 nyarán beadta a lemon22 23

EMBER 1946. 165-166. illetve PÁLFFY 2010. 396-397. Tanulmányomban a legfontosabb kutatási eredményeket közlöm, a nagybányai térség bányaigazgatásának több aspektusát egyéb cikkeimben taglaltam. 24 RAUSCH 2008. 170-172. 25 Uo. vö. GYÖNGYÖSI 2008. 185. 26 ÖStA HKA VUG R. Nr. 12b fol. 904-921.

31

dását.27 A források elemezése alapján kijelenthetjük, hogy a bányakamara vezetőjének meg kellett volna oldani az égető pénzügyi problémákat, fel kellett volna lépnie az egyre jobban növekvő csempészet ellen, a tárnák bányavízmentesítését is biztosítani kellett volna, illetve segíteni a nehéz helyzetben lévő magántárna tulajdonosokon.28 Ez egy olyan kihívást jelentett, amellyel a kinevezett kamarai tisztviselők nem voltak képesek megküzdeni. Emiatt már 1578ban felmerült az Udvari Kamara tanácsosaiban a gondolat, hogy egy megfelelő bérlőt kellene találni. A Szepesi Kamara a tárgyalások elején ellenállt a bérlői koncepciónak, mert véleménye szerint a kincstár nem eshet el a monopóliumokból származó haszontól, azonban végül engedni kényszerült.29 1580-ban az Udvari Kamara javaslatára idősebb Felician von Herberstein stájer főúr vette bérbe a nagybányai Királytárót, a bányakamarát és a pénzverdét, az első szerződés értelmében egy évre, majd a szerződés meghosszabbítása nyomán még két évre, minden egyes évben növekvő bérleti díjjal. Az első évben 7000 forintot, a másodikban 8000 forintot kellett fizetnie, majd két évig 9000 forintot, és meghatározott mennyiségű nyersfémet kellett leadnia a bányakamarába olvasztásra.30 1585-ben Báthory István egykori családi birtokaiért cserébe megkapta Nagybányát, a bérlő továbbra is a Herberstein család maradt. A birtokcsere nyomán a nagybányai pénzverde is a Báthori család kezére került, ami azonban a királyi felségjognak számító pénzverés hovatartozását kérdőjelezte meg. Az Udvari Kamara kikérte a kassai és a pozsonyi tanácsosok véleményét, a két kamara álláspontja az volt, hogy a lengyel király a pénzverdében nem verethet pénzt a saját képére, mert arra csak a magyar uralkodónak van joga, így a nagybányai pénzverdéből csak a magyar király képével ellátott dukátot és tallért bocsáthattak ki.31 A pénzverési joghatóság körüli problémák 1595 és 1597 között oldódtak meg, miszerint Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem fennhatósága alatt lévő nagybányai pénzverdében a német-római birodalmi fejedelmekhez hasonló jogkörrel verethetett pénzt, szigorúan a mindenkori magyar uralkodó képére. 1588-ban újabb bérleti szerződést kötött meg az erdélyi kancellária Felician von
27 28

MOL E 244 5292. t. fol. 151-154. illetve RAUSCH 2008. 178. ÖStA HKA VUG R. Nr. 12b fol. 441-448., fol. 566-567. illetve RAUSCH 2008. 178. 29 A tárgyalássorozatra ld. RAUSCH 2008. 180-182. 30 ÖStA HKA VUG R. Nr. 12c fol. 1172-1177. 31 RAUSCH 2007. 35-38. illetve ÖStA HHStA Ung. Akten Fasc. fol. 24-27.

32

Herbersteinnel, ez három évre szólt, azonban a bérlő halálával két fia vette át a vállalkozást, velük hasonló kondíciók mellett meghosszabbították a megállapodást, egészen 1597-ig. Ennek értelmében bérelték meghatározott összegért a Királytárót, a bányakamarát és a pénzverdét, joguk volt újabb bányák kutatására és megnyitására, illetve a körmöci liga szerint kellett a pénzverőházban az arany és ezüst érméket verni. Az 1580 és 1597 közötti időszak fontos fejlődési periódus volt a térség életében, a stájer származású család fejlesztései, modernizációi fellendítették a gazdaságot, magasabb volumenű pénzverési kurzust vezettek be. Ezek alapján kijelenthető, hogy sikeresebben oldották meg a rájuk bízott feladatot, mint a kamarai tisztviselők.32 Báthori Zsigmond 1597-ben nem hosszabbította meg a szerződést Friedrich von Herbersteinnel, így újabb, megfelelő bérlőt kellett keresniük. Az 1597-től egészen 1601-ig tartó időintervallum átmeneti időszak, bérlők és kamarai bizottságok váltották egymást Nagybányán, ezek közül kiemelkedett az 1601. évben kiküldött bizottság jelentése, amelynek tagja Georg Vischer, és az egykori Herberstein-familiáris, Johann Erck volt. A jelentéshez csatolt kiegészítő iratok részletes leírást tartalmaznak a legnagyobb tárnákról, tulajdonosaikról és a bányakamara pénzügyi helyzetéről. A biztosok véleménye szerint, a korábbi koncepció a bérleti rendszer előnyeiről nem volt reális, ezért szerintük vissza kell térni a kamarai kezeléshez, mert egy kinevezett tisztviselő sokkal nagyobb odafigyeléssel fogja végezni a munkáját, mivel felelősségre is vonható.33 Ezt a tervet azonban a korábban is felmerülő problémák mellett a tizenötéves háború eseményei megakadályozták, ugyanis a kamarai kezelésbe vételhez tőke átcsoportosításra lett volna szükség, amit az állandó pénzhiánnyal küszködő pénzügyigazgatás ilyen körülmények között nem tudott biztosítani. Ezért maradt a központi kormányzat a bérleti rendszernél, 1601-ben azonban egy új bérlő-csoport jelent meg Nagybányán, a Lisbona-Wagen kereskedő pár. Ennek következtében két új régió kapcsolódik bele a térség gazdasági vérkeringésébe: a németalföldi és a belső-ausztriai. 1601-től kezdve Gerhard Lisbona lesz a nagybányai bányászat vezetője, az 1600-ban megvásárolt Herberstein bányavagyon segítségével, és egészen 1613-ig irányítja a helyi bányászatot. Georg Wagen 1603 után eltűnik a forrásokból, ezután a források egyedül Lisbonát
32 33

Királyi könyvek I. 378-379. és 431-433., illetve GÜNDISCH 1933. 14-15. OBORNI 2005. 333-346. A jelentésre ld. ÖStA HKA VUG R. Nr. 13a fol. 71-80.

33

említik, mint a Királytáró és bányakamara bérlőjét.34 A bérleti szerződés nem tért el sokban a Herberstein családdal kötöttől, rövid időre kapták meg a bérleti jogot, meghatározott összegért, amely évenként fokozatosan nőtt, kötelességük volt egy előre megadott nyersérc mennyiséget saját tárnájukból leadni, és alkalmazottaikat szabadon választhatták meg. Az erdélyi ércbányászat igazgatása Az erdélyi területen kitermelt nemesércek messze földön híresek voltak a 16. században is, gazdagok voltak ezüstben és aranyban, és jelentős volt az aranymosásból származó haszon. Ebből az iparágból származó haszon fontosságát az erdélyi állam vezetői is felismerték, azonban elegendő pénz és szakember hiányában általában inkább bérbe adták őket. 35 Mélyművelésű tárnáknál komoly összegeket kellett a vízmentesítésre, a szelőzés megoldására, illetve járatok kiépítésére fordítani, ezért döntöttek az „árendába adás mellett”. A nagy hagyományokkal bíró három központi bányavárost: Zalatnát, Abrudbányát és Offenbányát a Báthory korszakban az esetek döntő többségében magánbérlő irányította, mint zalatnai prefektus, ezzel kapcsolatban egy sajátosságot megjegyezhetünk, két család birtokolta huzamosabb ideig a zalatnai bérletet, a Grison és a Genga család, mindkét família itáliai származású volt.36 Az ércbányászat igazgatása az Erdélyi Fejedelemség területén másképpen fejlődött, mint a Magyar Királyságban, itt nem alakult egy központi kincstári hatóság, amelynek vannak területi alárendelt szervei, hanem megmarad a későközépkori struktúra, a bányakamarák és a pénzverdék kettősével, a kancellária és a fejedelmi prefektus paralel igazgatása alatt. Ezt a rendszert azonban nem szabad lebecsülni, a fejedelmek erőikhez mérten megpróbálták megreformálni, jobbá tenni, és a reális eredmény, amelyet ez a kis állam nyújt ezzel kapcsolatban (is), nem kevés. 37 Az Erdélyi Fejedelemség primér feladata a hadügy volt, sajátos geopolitikai helyzete miatt, minden eseményre a leggyorsabban kellett a vezetőknek
34 35

RAUSCH 2009. 223-243. OLÁH 2000. 49. 36 MOL F1 Libri Regii 3. k. fol. 312-313. illetve Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. 378379. A mélyművelésre ld. ZSÁMBOKI 1998. 191-193. 37 TRÓCSÁNYI 1980. 417.

34

reagálniuk, ezért több terület, mint például a bányászat is, hátrányt szenvedett, de ennek ellenére több reformkísérletről is tudunk a Báthori korszakban. Báthori István és a Hármastanács levelezéséből tudjuk, hogy felismerte az érckitermelésben és a pénzverésben rejlő hasznokat, ezért is alkalmazta Felician von Herbersteint és a Jacob Grisont, mint elismert szaktekintélyeket. Báthori Zsigmond alatt új pénzérmék jelennek meg az erdélyi pénzverőházakban, a fejedelemségben vert pénzek eljutnak egészen a németalföldi tartományokig. Báthori Gábor pedig 1613-ban centralizálni kívánta az ércbányászatot, ezért kinevezte országos ágazati vezetőnek Gerhard Lisbonát.38 A paralel igazgatás alatt működő bányakamarák hasonló felépítéssel rendelkeztek, mint a korábban leírtak, annyi különbséggel, hogy itt a bérlők saját alkalmazottai dolgoztak, a kiválasztásba a kormányzatnak nem volt lehetősége beleszólni. Vizsgáljuk meg a két központi hatóság szerepét ebben a struktúrában. A kancellária volt a fejedelemi kormányzat legfontosabb szerve, tevékenysége a fejedelmi hatalmon alapult. Tevékenysége a kincstári ügyekben is meghatározó, itt történt az expeditio is. Az ércbányászattal kapcsolatos ügycsoport a többinél kisebb arányú, de erősen differenciált. Elsőként a kincstári bánya- és kohóművek birtoklásával kell kezdenünk. Ide tartoztak a zálogba és bérbe adások. A bányaműveléssel kapcsolatban a legfontosabb feladatuk volt a bányauradalmak állapotáról szóló jelentések elkészíttetése, és azok referálása. Gyakori tárgya volt az ügyintézésnek az anyagellátás, a munkaerő-kérdés, az arany beszerzése illetve eladása. Az ezüsturbura, és az ezüstválasztás kérdése már ritkábban fordult elő az ügyforgalomban, mivel az a hagyományos szervezettel és a megszokott módon folyt, a kormányzat beavatkozása nélkül. A legkevesebb ügyet a pénzverésügyhöz köthetjük, pedig a fejedelemség ebben az időszakban komoly pénzhiánnyal küszködött.39 A paralel igazgatás másik eleme a fejedelemi praefectus tisztsége volt. Ez a tisztviselő a kancelláriától függetlenül működő kincstári igazgatáshoz tartozott, amelynek vezetője a kincstartó volt. A praefectus a rangfokozatát tekintve jóval szerényebb volt, mint a kancellária vezetője, de a kincstári igaz38 39

RAUSCH 2007. 15-17. TRÓCSÁNYI 1980. 335., valamint BUZA 1996. 267-284. TRÓCSÁNYI 1980. 181, 229, 232. Pénzhiányra ld. VERESS 1948. 213.

35

gatásban igen fontos szerepet játszott. A főtiszt hatáskörébe tartozott jelentések kérése a bányaművelés eredményeiről, a bányatermék-készletekről. Hozzá tartozott az eszközök, és az anyagszükségletek biztosítása, illetve élelmiszer kiutalás. A korszakból származó pénzveréssel kapcsolatos ügyben nem intézkedett.40

40

TRÓCSÁNYI 1980. 327-328.

36

Mellékletek

1. kép Magyar Királyság és Erdély a drinápolyi béke korában (1568.)

37

2. kép Az Erdélyi Fejedelemség (1541-1690.)

3. kép A nagybányai pénzverdéből származó pénzveret (1599.) I. Rudolf magyar király képével

38

Levéltári források és szakirodalom Levéltári források
MOL E 244 MOL F1 Libri Regii Magyar Országos Levéltár (Budapest), Szepesi Kamara levéltára, Minutae-Expeditiones camerales Magyar Országos Levéltár (Budapest), Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára, Libri regii Österreichisches Staatsarchiv (Bécs), Haus- Hof und Staatsarchiv, Ungarische Akten Österreichisches Staatsarchiv (Bécs), Hofkammer Archiv, Hoffinanz Protokolle Österreichisches Staatsarchiv (Bécs), Hofkammer Archiv, Vermischter Ungarische Gegenstände

ÖStA HHStA Ung. Akten ÖStA HKA HF. Prot. ÖStA HKA VUG

Szakirodalom
ACSÁDY 1894 Királyi könyvek I ACSÁDY Ignác: A pozsonyi és szepesi kamarák (1565-1604). Bp., 1894. Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei (1569-1602). I. kötet. Szerk.: FEJÉR Tamás. Kolozsvár, 2005. (Erdélyi történelmi adatok VII/3). BUZA János: Dukát – tallér – dutka. Erdély pénzverésének strukturális változásai a 17. század elejéig. In: In Memoriam Barta Gábor (Tanulmányok Barta Gábor emlékére). Szerk.: Lengvári István. Pécs, 1996. 267-284. o. Documente privitoare la Istoria Ardealului, Moldovei şi ŢâriiRomâneşti. I-V. Acte şi scrisori (1585-1592). Publ: Dr. Andrei VERESS. Bucureşti, 1929-1932. ECKHART Ferenc: A főbányagrófi hivatal szervezése. Századok, 1914/3. 197-213. o. EMBER Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. Bp., 1946. (Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság és hivataltörténet 1.)

BUZA 1996

Documente III.

ECKHART 1914 EMBER 1946

39

GÜNDISCH 1933 GECSÉNYI 2001

GÜNDISCH, Gustav: Geschichte der Münzstätte Nagybánya in der Habsburgischer Zeit (1530-1828). (Kézirat). Wien, 1933. GECSÉNYI Lajos: Kamara tanácsosainak összetételéről a 16. században. In: A történelem és a jog határán. Tanulmányok Kállay István születésének 70. évfordulójára. Szerk.: Seifert Tibor. Bp., 2001. 55-70. o. GYÖNGYÖSI Márton: Pénzverés és pénzügyigazgatás (13871526). In: Gazdaság és gazdálkodás a középkori Magyarországon. Szerk.: Kubinyi András – Laszlovszky József – Szabó Péter. Bp., 2008. 185-197. o. KENYERES István: Uradalmak és végvárak. A kamarai birtokok és a török ellenes határvédelem a 16. századi Magyar Királyságban. Bp., 2008. (Habsburg történeti monográfiák 2.) Magyar Országgyűlési Emlékek. IX. kötet. Szerk.: Fraknói Vilmos. Bp., 1883. OBORNI Teréz: Habsburg kísérlet Erdély pénzügyigazgatásának megszervezésére (1552-1553). In: In Memoriam Barta Gábor (Tanulmányok Barta Gábor emlékére). Szerk.: Lengvári István. Pécs, 1996. 165-176. o. OBORNI Teréz: Erdély kincstári bevételei és kiadásai a 16. század végén. Történelmi Szemle, 2005/3-4. 333-346. o. OLÁH Miklós: Hungária. Ford.: Németh Béla. Bp., 2000. PÁLFFY Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. Bp., 2010. (História Könyvtár) RAUSCH Petra: Adalékok az erdélyi nemesércbányászat történetéhez a 16. század második felében. Egy bányászati reformer élete és munkássága: Herberstein Felicián (15401590). Pécs. 2007. (Szakdolgozat) RAUSCH Petra: „Rivuli Dominarum ac oppidi medii montis”. A szatmári bányavidék és a nagybányai bányakamara 15501580 között. In: Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Interdiszciplináris Doktori Iskola Kutatási Füzetek 13. Szerk.: Bene Krisztián – Sarlós István – Vitári Zsolt. Pécs, 2008. 167-189. o.

GYÖNGYÖSI 2008

KENYERES 2008

MOE IX. OBORNI 1996

OBORNI 2005 OLÁH 2000 PÁLFFY 2010 RAUSCH 2007

RAUSCH 2008

40

RAUSCH 2009

RAUSCH Petra: A szatmári bányavidék bérlői Báthory Gábor uralkodása alatt (1608-1613). Gerhard Lisbona tevékenysége (?-1618). In: Báthory Gábor és kora. Szerk: Papp Klára – Jeney-Tóth Anna Mária – Ulrich Attila. Debrecen, 2009. 223243. o. TRÓCSÁNYI Zsolt: Erdély központi kormányzata (1540-1690). Bp., 1980. (Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság és Hivataltörténet 6.) Epistolarum transylvanicum Stephani Bathory regis Poloniae (1581-1585). Szerk.: VERESS Endre. Bp., 1948. (Monumenta Hungariae Historica LXII.) WINKELBAUER: Österreichische Geschichte (1522-1699). I. Band. Wien, 2003. Dr. ZSÁMBOKI László: A korszak bányászatának története. In: A magyar bányászat évezredes története. I. kötet. Bp., 1997.

TRÓCSÁNYI 1980

VERESS 1948

WINKELBAUER 2003 ZSÁMBOKI 1998

41

Horváth Hajnalka

KÖZNEMESI ELIT ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON A 17. SZÁZAD KÖZEPÉN
Vitnyédi István, Bónis Ferenc, Bory Mihály, Mednyánszky Jónás, Szirmay András – köztörténeti áttekintések lapjain is megjelenő köznemesek, nagy műveltség, gazdasági érzék, politikai aktivitás jellemezte őket. Péter Katalin szerint az országgyűlésen megjelenők száma 120-ra tehető, ennek a számnak kb. a kétszerese foglalkozhatott politikával.1 Felvetődik, hogy mennyiben tekinthetjük őket egyedinek, tipikusnak avagy egy specifikus társadalmi jelenség 17. századi csúcspontjának. A társadalomtörténeti kérdések iránt az 1970-es évektől mind nagyobb érdeklődés mutatkozott, a korszak vonatkozásában Benda Gyula és R. Várkonyi Ágnes sürgette a köznemesség kutatását. 2 Fischer 1990-es évek elején készült felmérése szerint az 1526–1686 közötti időszak vonatkozásában különösen kevés társadalomtörténeti tanulmány készült,3 a megnövekedett érdeklődésről Dominkovits Péter, Turbuly Éva, Gecsényi Lajos tanulmányai tanúskodnak, melyekben egy-egy család, megye példáján – utalva a család gazdasági potenciáljára, műveltségére, politikai szerepvállalására –, soraiban jelentkező változásokra mutattak rá.4 A köznemesség mint társadalmi csoport kutatása többféle módszertani keretben képzelhető el. Az újabban előtérbe kerülő mikrotörténeti kutatások az egyén szűkebb környezetének, viselkedési motívumainak, értékrendszerének, mindennapjainak, egyéni mozgásterének feltárására törekednek.5 Jelen vizsgálat közigazgatástörténeti szempontból közelít ezen társadalmi réteghez, lehetővé téve a keretfeltételek tisztázását.
1 2

PÉTER 1973. 54. A hazai társadalomtörténet historiográfiája: CSIKI–HALMOS–TÓTH 2006. BENDA 1997. 58. 63. R. VÁRKONYI 2001. 478. 3 Számításai szerint csak 6,3%-nyi arányban fordulnak elő az 1526–1686 közötti időszakra vonatkozó társadalomtörténeti tanulmányok, természetesen az adat érvényessége vitatható, ugyanakkor jelzi a tendenciát. FISCHER 1994. 153. 4 Ezekre az alábbiakban részletesen hivatkozom, így felsorolásuktól most eltekintek. 5 A hazai szakirodalomban áttekintően: DOBROSSY 2003.

42

A köznemesség mozgástere A korszakban a köznemesség rendkívül szűk politikai mozgástérrel rendelkezett: egyfelől a három részre szakított Magyarországról az érdemi döntések a bécsi Udvarban születtek meg, a rendek az udvar centralizációs, abszolutisztikus elképzeléseivel találták szemben magukat, másfelől pedig a hazai rendiség 1712/1723-ig arisztokrata dominanciájú maradt, a köznemesek többnyire a főurak árnyékában, a főurak érdekeit képviselve tűntek fel. Az országgyűlésen a köznemesség nem jelent meg önálló politikai tényezőként, szigorú követutasítások kötötték őket.6 Mégis ebben a közegben formálódott egy természettudományos ismeretekkel rendelkező, európai perspektívában is gondolkodni tudó, politizáló köznemesi réteg.7 A politikai véleményformálás igényét jól jelzi a század közepétől tetten érhető köznemesi publicisztika.8 S ebből a körből kerültek ki a Thököly-felkelés, a Rákóczi-szabadságharc irányító elitjének tagjai, a 17. század végére már a köznemesi érdekekért is folyta harc.9 A köznemesség közéleti mozgásterét gazdasági, műveltségi hátterük és társadalmi, családi kapcsolatrendszerük határozta meg. A köznemesek számára társadalmi emelkedést két lehetőség kínált: a familiaritás keretében uruk melletti, és/vagy a vármegye tisztviselőjeként végbemenő rangemelkedés. A szakirodalom korábban hangsúlyozta a köznemesség „kettős arculatát,” elkülönítve egymástól familiárisként, a főnemesi udvarokhoz szegődőket és a vármegyei közéletbe lépőket,10 ugyanakkor az újabb kutatások tükrében mindinkább egyértelművé válik, hogy a kétféle érvényesülési mód között személyi szinten erős kapcsolat mutatható ki, a vármegyei tisztikarok betöltésénél erőteljesen érvényesült a főispán, adott megye nagybirtokosának szava.11

6 7

PÉTER 1973. 58. R. VÁRKONYI 2001. 479. SZIJÁRTÓ 2005. 380. R. VÁRKONYI 1984. 70–71. ZOMBORI 1984. 83. G. ETÉNYI 2002. 24. 8 Vö: 1646/7. Országgyűlési pasquillus, 1653. Nádori emlékirat, 1655. Modus recuparendi Hungariam, 1655. Siralmas könyörgő levél. PÉTER 1973. NAGY 2003 9 BENCZÉDI 1975. 509. NAGY 1980. 173–174. NAGY 1981. 51–60. 10 NAGY 1980. 173–174. VARGA 1981. 187. VARGA 1983. 69. 11 Dominkovits Péter Sopron vármegye példáján mutatta be a főispánok változásával párhuzamosan az alispáni hivatal betöltésében jelentkező változásokat. DOMINKOVITS 2005b. Résztanulmányok: DOMINKOVITS 2000., 2003., 2005a.

43

Jelen vizsgálat a megyei közéletben vállalt feladatokból kiindulva vizsgálja meg az országos politikai szerepvállalás lehetőségét. Mennyire jellemzi a vármegyei életet stabilitás? Mennyire jellemző a megyék közti összefonódás? Beszélhetünk-e regionális elitről? Mekkora részük jutott az országos politizálás lehetőségéhez? Források és munkamódszer A vizsgálat forrásául szolgáló megyék Borsod, Zemplén, Heves, Pest-Pilis-Solt. A köznemesség heterogenitásának egyik fontos metszésvonala a táji szempontrendszerből adódik.12 A megyehatárokon átnyúló birtokállományok erősítették az egy-egy térség köznemesei közötti kapcsolatteremtést,13 Benda mutatott rá arra, hogy a Dunántúlon a Zrínyiek, Nádasdyak, Batthyányak mellett jóval szűkebb mozgási lehetőség mutatkozott, mint Felső-Magyarországon, ahol a köznemesség kezébe is nagyobb birtokállományok kerültek.14 A törökhöz való viszony is másként alakult: a 16. századtól kezdve Észak-, ÉszakkeletMagyarországon kimutatható egy törökbarátság felé orientálódó politika, a területet Varga J. szerint „az 1630–1640-es években önálló ’államalakulatként’ ’Orta Madzsar’ néven említik az oszmán források,” a földrajzi alapon szerveződő fogalom politikai töltetet kapott, „Isztambul hozzá kapcsolta (…) az oszmán orientációjú, Habsburg-ellenes mozgalmakat,” s az 1650–60-as években ennek jelentősége mindinkább megnőtt, hiszen – Varga szerint – sem a Habsburg, sem az erdélyi fél nem tudta tartósan hatalmi ellenőrzése alá vonni, nem tudta adminisztratív rendszerét hatékonyan kiépíteni.15 Ilyen módon a keleti, felvidéki köznemességet sokkal nagyobb politikai aktivitás jellemezte, nagyobb önálló cselekvési lehetőséggel rendelkezett, míg a nyugati területeken kevesebben jelentek meg a vármegyegyűléseken, az országgyűlések mint az országos politikai életbe való bekapcsolódási lehetőségek iránt is kisebb érdeklődés mutatkozott.16 Ezektől nem tekinthető függetlennek Tóth István
12 13

NAGY 1980. DOMINKOVITS 1993. TURBULY 1994. 30. DOMINKOVITS 1999. 102–103. DOMINKOVITS 2008. 34. 14 BENDA 1970. 410. 15 A gondolat Perényi Péternél jelenik meg, ekkor elsősorban Heves, Borsod, Gömör, Zemplén, Ung vármegyék területére vonatkozik. VARGA 2002. 417–419. 16 BENDA 1970. 410. A nyugati területek politikai mozgásterére: DOMINKOVITS 2008. 39–40.

44

Györgynek azon megállapítása, miszerint Felső-Magyarországon nagyobb volt az írni-olvasni tudás presztízse.17 A vizsgálat az 1648–1671 közé eső időszakra terjedt ki. A rendi dualista jellegű berendezkedés együttműködésre kényszerítette az uralkodót és a vármegyéket, az uralkodónak nem volt apparátusa a vármegye szintjén, vagy annál lejjebb, itt „a nemesi önkormányzat szervei képviselték az államot majd minden funkciójában,” az országgyűlés törvényeit statutumokkal egészítette ki, a törvények kihirdetése, állami közigazgatási feladatok ellátása, adószedés, hadseregállítás lebonyolítása, a közrend fenntartása, utak, hidak rendben tartása, mértékek, árak, vásártartások szabályozása egyaránt a feladatai közé tartozott, s a nem nemesek ügyeiben, ill. a nemesek kisebb jelentőségű ügyeiben igazságszolgáltató hatalmat is gyakorolt, a megyék belső ügyeikben szinte teljesen önálló politikát folytathattak. Ezen feladatok ellátásának végrehajtásához a megfelelő szervezeti keret is kialakult, a vármegye legfontosabb tisztviselő a főispán, alispán, szolgabíró, alszolgabíró, jegyző, dicator, megyei főkapitány, esküdtek voltak.18 A megyei elit összeállítására az alispáni, a szolgabírói és a jegyzői tisztségek figyelembevételével került sor, ezen tisztségekhez kötődő tartós megyei jelenlét és közigazgatási, politikai élet széles spektrumát felölelő feladataik miatt. A vizsgálat során kiemelt figyelem esett azokra a személyekre, akiket követként küldtek országos konzultációkra, nádorhoz, főméltóságokhoz. Ennek hátterében a kora újkori kommunikációs forradalom feltételezése áll, miszerint „a kora újkori Európában a tájékoztatás és jól tájékozottság külön tudomány, az érdekérvényesítés bonyolult eszköze”19 lesz, adott döntés meghozatalához az adott helyzetre vonatkozó minél több, gyorsabb és pontosabb, megbízhatóbb információkra volt szükség.20 A követi feladatok ellátása a rossz útviszonyok, az időjárási viszonyoknak való kiszolgáltatottság, a rossz közbiztonság, a török

17 18

TÓTH 1996. 134. OSVÁTH 1911. 27–66. FÖGLEIN 1936. EMBER 1946. 520–541. BENDA 1970. 411. TURBULY 1994. 24–30. SZIJÁRTÓ 1997. 158; 162. DOMINKOVITS 2005c. 19 R. VÁRKONYI 1999. 9. 20 Ennek jelzője lehet a fama információ, értelmes hír és a rumor, pletyka jelentéselkülönülés, továbbá a hírnév elkülönítése. BENE 1999. 369–370.

45

portyázások miatt a nehezebb feladatok közé számított.21 Ilyen módon azonban lehetőség nyílt nemcsak a hivatalos információs csatornák működtetésére, hanem informális információszerzésre és kapcsolatépítésre is. Az országos politikai szerepvállalás vizsgálatához az országgyűlési naplókat használtam fel, az 1655-ös, 1659-es, 1662-es diétákról egyaránt több napló áll a kutatás rendelkezésére. Mindezek figyelembevételével az alábbi kategóriarendszert állítottam fel. 1. Megyei elit körébe soroltam azokat, akik csak az adott vármegyében láttak el tisztséget, alispánként (esetenkénti helyettes alispánként), jegyzőként, szolgabíróként szolgáltak. 2. Regionális elit tagjainak tekintettem azokat, akik (a) több megyében is betöltötték az említett hivatalok valamelyikét (b) más megyéhez, adott főkapitányság tanácskozására küldött követként jelentek meg, helyi birtokügyek miatt járultak nádorhoz, országbíróhoz. 3. Országos követ kategória tagjai megyei ügyekben, katonai, adózási, ellátási, sérelmi kérdésekben járultak országos főméltóságokhoz, nádorhoz, országbíróhoz, kancellárhoz, udvarhoz. 4. Országos politikai szerepet viselők, a „politicus rend” csoportján belül elkülönítettem azokat, akik (a) országgyűlési követként jelentek meg, valamilyen feladatot, megbízást láttak el a források alapján, így a király fogadóbizottságának tagjai, vagy a sérelmek összeállítói közé választották őket, a nádorhoz, az udvarba a sérelmek megtárgyalása, előterjesztése miatt követként jelölték ki őket, valamint akik (b) véleményformálóként tűnnek fel, akiket a nádor mint az országgyűlés legfolyásosabb tagjait hívatott, ill. akik szervezkedésben vettek részt. A vizsgálat során figyelem esett arra, hogy a regionális, országos elit tagjai a megyei tisztségnél hamarabb, később avagy megyei tisztség nélkül kapták-e feladatukat. Továbbá megjegyezném, hogy a besorolásnál csak adott megyéket vettem figyelembe.

21

Az egyes tényezők hatásáról: HORVÁTH 2010.

46

Egy kategóriarendszer alkalmazása a köznemesség vizsgálatához 1. Megyei elit Alispán Jegyző Szolgabíró 3,9 1,3 2,2 3,8 10,5 3 2,6 2,8 2,4 2,3 2,8 3,7 3,1 3,6 3,0

Borsod Zemplén Heves Pest-Pilis-Solt

1. táblázat. Hivatali idő (év)

Az adatokból látható, hogy átlagosan 3–4 év közti hivatali idővel számolhatunk. Kiugróan magas a zempléni jegyzői hivatalhoz tartozó 10,5 év, a jegyzőktől elvárták a jogi ismereteket, a kiváló latin tudást, többször előfordult, hogy jegyzői hivatalt több megyében is ellátott adott személy, és nehézségbe ütközött, hogy alkalmas személy találjanak.22 Találunk példákat arra, mikor a megyei ranglétrán előre lépve, szolgabírói tisztség után alispáni hivatalt vállalt adott köznemes (Szentpétery István), ugyanakkor előfordult az is, hogy alispáni hivatalról való lemondás után a megyei közélet tevékeny részeseként továbbra is szolgabírói hivatalt vállaltak (pl. Banchy Zsigmond, Jánossy György). Tussay Gergely példázza azt, hogy hosszú időn keresztül részt vállalhatott adott köznemes a vármegyei életben (1648-1650, 1656-1665. szolgabíró), anélkül azonban, hogy akár megyei követnek választották volna. Találunk több olyan családot is, akiknek tagjai szintén nem emelkedtek túl egy-egy megyei tisztség vállalásán (Eghry). Szentpétery István Jánossy György Borsod Pest 1659–1663. 1669–1670. 1657. 1658-1659. szolgabíró alispán alispán szolgabíró

22

Beszédes az a Heves megyéből származó eset, mikor „Nemes Varmegyenek ultimalta Nztes Vitézleö Papai Peter Substitus Vice Ispannak hogj eö kglme allaboralion Notariusnakk megh szerzeseben, es Bezekh Istvan urk irjon eo Kglme…” Az 1664. április 30-i vármegyegyűlésen elhangzó kérésnek azonban csak 1664. július 30-ra sikerült eleget tenni. MOL X 484 3362. doboz 1. cím (1657–1666). 256.p., 266. p.

47

Banchy Zsigmond Tussay Gergely Eghry István Eghry Márton

Zemplén Zemplén Pest Pest

2. táblázat

1656–1661. 1661–1662. 1648–1650, 1656–1665. 1656–1664. 1664–1669.

alispán szolgabíró szolgabíró szolgabíró szolgabíró

2. Regionális elit A regionális elit körébe soroltam azokat a személyeket, akik több megyében is viselnek hivatalt. A személyi összefonódás tipikus példájának tekinthető Laszkary János, aki jegyzőként Pest-Pilis-Solt és Heves megyék szolgálatában is állt. Dienes György érdekes példája a személyi összefonódásnak, ugyanis, noha nem viselt tisztséget, mégis két megyében is megválasztják az 1655-ös és az 1659-es országgyűlési követutasítás kidolgozására. Előfordulnak olyan személyek, akik – valószínűleg betöltött hivatalukkal összefüggésben – kisebb jelentőségű megyei ügyekben, határperekben más megyéhez küldött követként tűnnek fel (Földváry János). Báthori László hivatali pályája jól szemlélteti a megyei ranglétrán egyre feljebb emelkedők körét, Pest-PilisSolt szolgabírói, majd alispáni tisztsége után Hevesben alispánná választották. Hivatali ideje alatt nemcsak a főispánhoz küldték követként, hanem 1665-ben, a 13 vármegye tanácskozására is megválasztották követnek. Bezzegh István viszont nemcsak jegyzői hivatala alatt, hanem a későbbiekben is képviselte a megyét regionális tanácskozásokon. Bory György 1669-ben korábban vállalt megyei tisztség nélkül választották meg követnek a dunáninneni megyék tanácskozására. Laszkary János Báthori László Pest Heves Pest Pest Heves Pest Pest 1653-1657. 1653-1657. 1656-1658. 1666. 1663-1667. 1659.07.10 1660.10.19. 48 jegyző jegyző szolgabíró helyettes alispán alispán országgyűlési követutasítás kidolgozása tisztújítás ügyében a főispánhoz követ

Heves Bezzegh István Pest Pest Pest Pest Bory György Pest

1665.11.09. 1664-1666. 1665.04.16. 1666.02.11. 1669.11.14. 1669.11.14.

3. táblázat

13 vármegye kassai tanácskozására követ, elégedetlenség kifejezése jegyző tizedek bérbeadása, kóborlók ügyében a nádorhoz helyi nemesi birtokperek a nádorhoz Körmöcbányára dunáninneni megyék tanácskozására Körmöcbányára dunáninneni megyék tanácskozására

3. Országos követek A megye részéről nádorhoz, udvarhoz küldött követként többször tűntek fel a megyei életben a hosszú ideig jelen levő szolgabírák (pl. Jánossy Mihály, Bornemissza Mihály), de az alispánoknak is többször vállalniuk kellett a veszélyekkel teli utazást (pl. Fekete László). Megfigyelhető, hogy több esetben adott köznemes hamarabb látott el követi feladatokat, és csak utána tűnt fel megyei tisztségviselőként. Becskeházi Andrást 1664-ben a nádorhoz küldték a katonaság ügyében, majd a következő évben a királlyal tárgyalt a vasvári béke miatt sérelmekről, alispánná azonban majd csak 1671-ben választották meg. Ugyanakkor felbukkantak olyan személyek is, akik országos ügyben vállalt követi feladataik ellenére a vizsgált időszakban nem vállaltak a megyei közéletben szerepet (Buday Pál, Basti János). Becskeházi András Borsod 1664.11.23. Zemplén 1665.03.10. Borsod 1673-1676. Zemplén 1658-1666. Zemplén 1667.03.26. Heves Pest 1655.01.12. 1658.05.28. felkelés állapotáról a nádornak vasvári béke ügyében, Báthory Zsófia ellen a királyhoz alispán szolgabíró a nádorhoz török elleni panaszlevél aláírója országgyűlési utasítás összeállítója (Heves, Pest) katonaság ellátása miatt a nádorhoz (Nógrád, Pest)

Bornemisza Mihály Buday Pál

49

Pest

1659.07.10

Jánosy Mihály Zemplén 1665.11.03. Pest Pest Pest Pest Pest Pest Heves Pest Heves Pest Pest Pest Pest 1656-1666. 1656.07.25. 1657.09.05. 1666.04.01. 1656-1659. 1665-1667. 1671-1673. 1657.11.15. 1668.12. 1668.12.29. 1669.11.14. 1670.01.08. 1670.03.06.

Tassy Mihály

4. táblázat

országgyűlési követutasítás összeállítója felső-magyarországi vármegyék kassai tanácskozása a nádorral szolgabíró Balassa Imre főispánhoz beiktatása ügyében - ellenzik kinevezését katonaság eltartása miatt a nádorhoz coronalis pecunia vitele szolgabíró szolgabíró alispán katonaság kegyetlensége miatt a nádorhoz (Hont, Pest) Csáky Ferenc beiktatása alkalmából sérelmek előadása (Heves, Pest, Nógrád) török pusztítás miatt a királyhoz (Heves, Nógrád, Pest) Körmöcbányára dunáninneni megyék tanácskozására Breznóbányára dunáninneni megyék tanácskozása a királyhoz küldendő követeknek gyűlés Besztercebányai gyűlés a dunáninneni megyék és felsőmagyarországi bányavárosok részvételével, katonaság ügyében

4. Országos politika 4a) Országos politikai szerep – országgyűlési követ Kutassy György, Pest-Pilis-Solt megye tisztviselője helyi érdekeltségű, a református lelkész ügye mellett adóügyben járt a nádornál, ugyanakkor regionális ismertségét jelzi, hogy Nógrád is nádorhoz küldött követnek választotta meg, 1662-ben pedig országgyűlési követnek jelölték. Az országgyűlésen fontosabb szerepet játszók mindegyike – a vizsgált forrásanyag tanúsága szerint – korábban nemcsak valamilyen megyei tisztséget 50

viselt, hanem korábban más megyékhez küldött követekként, országos követekként is feltűntek (pl. Kazinczy Péter, Battik Péter, Pápay János). Kutassy György Pest Pest Pest Heves Pest Pest Pest Pest Pest Heves Pest Kazinczi Péter Zemplén Bereg Zemplén Zemplén Zemplén Zemplén Zemplén Zemplén Pápay János Pest Pest Pest Pest Pest 1653-1656. szolgabíró 1665-1666. alispán 1656.09.15. a nádorhoz töröknek meghódolt porták után fizetendő ingyen munka ügyében 1658.05.28. felvidéki német katonaság ügyében a nádorhoz 1658.05.28. katonaság ellátása miatt a nádorhoz 1658.11.07. katonaság ellátása miatt a nádorhoz 1660.03.04. református lelkész kiszabadításáért a nádorhoz 1660.03.15. porták összeszámlálása miatt a nádorhoz, királyhoz 1660.12.09. német katonaság ellátása miatt a királyhoz (Nógráddal, nádorral konzultáció) 1664.02.06 szentmiklósi tanácskozás 1662.04.16. országgyűlési követ 1662-1671. jegyző 1659.08.18. katonaság ügyének megbeszélésére időpont a nádorhoz 1662.06.18. vallási sérelmek Porciánál 1662.05.14. prot. sérelmek összegyűjtésére 1662.06.01. kompilátorok 1664.09.04. személyes felkelés ellen a nádorhoz 1665.11.03. kassai tanácskozás 13 felsőmagyarországi vármegye a nádorral 1667.03.26. a nádorhoz címzett török elleni panaszlevél 1659.11.10. replica ügyében az országbíróhoz 1659.11.17. 2. királyi végzés ügyében Porcia herceghez 1659.09.25. evangélikus sérelmek miatt Rottalhoz 1659.10.01. a személynökhöz szabad királyi városok ügyében 1656–1665 szolgabíró 51

Heves Heves Heves Pest Heves Heves Pest Pest Pest Heves Pest Heves Pest Battik Péter Pest Pest Pest Heves Pest Heves Pest Heves Heves Pest Libercsey Ferenc Heves Pest Pest Pest Heves Heves

1657–1658. szolgabíró 1655.01.12. országgyűlési utasítás összeállítója (Heves+Pest) 1659.07.09. országgyűlési utasítás összeállítója 1659.07.10 országgyűlési követ 1659. 1659.09.22. evangélikus sérelmek 1662. országgyűlési utasítás összeállítója 1657.09.05. katonaság eltartása miatt a nádorhoz 1658.02.07. katonaság fegyelmezése ügyében a szomszéd megyékhez 1659.05.15. tisztújítás ügyében a főispánhoz 1660.06.07. II. Rákóczi György temetésén követ 1660.10.04. ingyen munka miatt a nógrádi főkapitányhoz 1664.02.06 szentmiklósi tanácskozás 1666.06.05. megyei iratok visszahozatala Zólyomból (Hevessel) 1656–1657 szolgabíró 1661–1662. helyettes alispán 1666–1670. alispán 1669. helyettes alispán 1659. országgyűlési követutasítás kidolgozása 1662. országgyűlési követ 1662. országgyűlési követ (adjungált) 1662.07.10. vallási sérelmek kifejtése a nádor előtt 1662.08.02. új folyamodvány átadása a királynak 1670.02.17. Besztercebányai tanácskozásáról a királyhoz küldendő követ (dunáninneni vármegyék) 1617–1661. jegyző 1657–1661. jegyző 1659.05.15. tisztújítás ügyében a főispánhoz 1660.03.04. református lelkész kiszabadításáért a nádorhoz 1660.06.07. II. Rákóczi György temetésén követ 1659.07.09. országgyűlési követ 52

Hevs Heves Heves

1659.08.28. kompilátor 1659.09.25 evangélikus memorialia átadása miatt az Udvarba 1659.09.25. evangélikus sérelmek bemutatása Rottalnak
5. táblázat

4b) Országos politikai szerep – véleményformáló A 4 vármegyéből a jegyzőkönyvek szerint mindössze 4 fő Bene János, Farkas László, Gedey András és Szepessy Pál sorolható e kategóriába. Megyei életben vállalt tevékenységeik mellett regionális és országos követekként is feltűnnek. A nádor által befolyásosnak nevezett követek a rendek Udvarhoz küldött követeiként is feltűnnek, így Bene János Dietrichsteinnél, udvari titkos tanácsosoknál járt követségben, Gedey András Portianál. Az 1666-os szervezkedések egyik fő alakja, Szepessy Pál már az 1659-es országgyűlésen ott volt a király fogadására választott fogadóbizottság tagjai között, majd 1662-ben sérelmek összegyűjtése mellett követségben járt a kancellárnál, nádornál is. Bene János Nógrád Pest Pest Pest Nógrád 1654–1659. 1659–1660. 1657.06.07. 1657.08.01. 1655.03.12. 1655.05.01. 1655.05.04. Nógrád Nógrád 1659.11.10. 1659.11.17. 1662.05.16. 1662.05.23. 1662.06.02. 1662.07.16. alispán alispán tisztújítás ügyében a főispánhoz particularis insurrectio, katonaság kihágásainak ügyében a nádorhoz küldött: a személynökhöz a hatékony és gyors országgyűlés előmozdításáért a királyhoz a 4. supplicatio átadása miatt Dietrichsteinhez, 4. supplicatiohoz válaszért replica ügyében az érsekhez 2. királyi végzés ügyében Porcia herceghez vallási sérelmekről szónoklat küldött Rottalhoz vallási sérelmek miatt a nádorhoz közbenjárásért a vallási sérelmek gyors megoldására a nádor hívatja a vallási sérelmek enyhítéséért 53

Farkas László

Zemplén Zemplén

Zemplén

Zemplén

Zemplén Zemplén Zemplén Zemplén Zemplén Gedey András Heves Pest Pest

1664–1667. alispán 1655.03.12. személynökhöz a hatékony és gyors országgyűlés előmozdításáért 1655.03.18. kompilátorrá választják 1655.05.04. még nem kaptak választ a 4. supplicatióra, a személynökhöz 1655.05.12. a nádor hívatja reggelire 1655.06.01. a koronázáskor jelen van 1659.08.28. aggodalmaik kifejezése a nádornál 1659.08.28. kompilátorrá választják 1659.09.25. evangélikus sérelmek előadása Rottalnál 1662.05.11. német katonaság Pozsony köré vonása ügyben a nádornál 1662.05.23. katonaság ügyében a nádornál 1662.06.01. kompilátorrá választják 1662.06.05. 1. supplicatio átadása a királynál 1662.06.11. vallási sérelmek Porcia herceg előtt 1662.06.12. vallási sérelmekről tárgyalás Zrínyi Miklóssal 1662.06.16. német katonák féktelensége miatt a nádornál 1662.07.14. vallási sérelmekről tárgyalás Zrínyi Miklóssal 1662.07.16. a nádor hívatja vallási sérelmek ügyében 1664.07.19. nádori leirat ellen, vallási sérelmekkel a nádorhoz 1664.10.14. kassai konzultációra békefeltételekről (még nem tudják) a nádorhoz, Rottalhoz 1665.11.03. kassai tanácskozás 13 felsőmagyarországi vármegye a nádorral 1667.01.29. a nádorhoz hadiadó intézése 1667.03.26. török elleni panaszlevél a nádornak aláírók 1661–1664. jegyző 1661–1664. jegyző 1662.03.09. német katonaság ellátása miatt nádori üzenet megvitatására Besztercebányára 1662.05.14. kompilátorrá választják 54

1662.06.18; 22.

Pest Szepessy Pál Borsod Borsod Borsod

1662.06.30. 1662.07.16. 1664.01.16. 1658–1661. 1666–1670. 1659.08.14. 1659.08.18. 1659.08.28. 1659.11.18.

Borsod

1662.05.14. 1662.06.01. 1662.06.09. 1660.09.14. 1663.04.02. 1663.08.30. 1666.08.23.

Borsod Borsod Borsod Borsod

vallási sérelmek ügyében Porciánál vallási sérelmek miatt a nádor hívatja vallási sérelmek miatt a nádor hívatja Trencsénbe a királlyal, a nádorral, a megyékkel megbeszélés jegyző alispán a király fogadására, kocsihoz katonaság ügyének megbeszélésére időpont a nádorhoz kompilátorrá választják királyi végzés, vallás ügye miatt érsekhez protestáns sérelmek összegyűjtésére jelölik kompilátorrá választják vallási sérelmek miatt a kancellárhoz a nádorral konzultáció Tokajon a nádornál, királynál tett látogatásról jelentés (Felső-Mo megyékkel) felső-magyarországi tanácskozás Kassán murányi találkozó

6. táblázat

Tanulságok A megyei elitben szereplőknek csaknem a fele lép túl a megyei élet nyújtotta kereteken. A 4 megye közgyűlésein feltűnő köznemeseknek ötöde az országos politikában is szerepet vállalt. Az országos és regionális közéletben szerepet vállalók egy jelentős hányada a korábbiakban nem vállalt a megyei életben tisztséget. Ennek hátterében két tényezőt érdemes kiemelni: egyfelől számolnunk kell a familiaritás intézményével, a megyei főispán, illetve adott megyében birtokos főnemes valamely familiárisának a közgyűlésre gyakorolt szerepével, megyei életbe, akár irányadó jelleggel való bekapcsolódásával, konkrét hivatali tisztség nélkül is. Másfelől pedig nem hagyható figyelmen kívül, hogy a követjárás a kor 55

viszonyai közepette nehéznek és veszélyesnek számított, ezért tisztséggel még nem bíró, de közéleti szerepre vágyók is vállalkozhattak a feladatra a későbbi karrier reményében.

A köznemesi elit megoszlása színterek szerint
18%

42% 24%

Országos politika

Országos követ 16% Regionális elit
1. diagram

Csak megyei élet

Regionális és országos elit a megyei tisztségviseléssel összefüggésben
Csak megyei élet Regionális elit Országos követ Országos politika 0 10 20 30 40 50 60 70

Megyei hivatallal is rendelkező 2. diagram

Megyei tisztség nélkül

56

Függelék Apáczai Tamás Aszalay Mátyás Balogh Mihály Banchy Zsigmond Barankői Sándor Barsy János Battik János Bekény Pál Beszermenyi Péter Bezzegh Gergely Biró Bálint Bors János Chernel Pál Csoma András Deli György Doboci Ferenc Dőry István Eghry István 1. Megyei elit Egry Márton Farkas Ferenc Fáy László Forgho Pál Füzesséri András Garay Ferenc Istvánfy Mátyás Jánossy György Jászay Miklós Jászy Márton Joó Mihály Kandó János Kanizsay János Kanizsay Zsigmond Kiss István Kovács Péter Kozáry György Körtvélyesi Mihály Láczay András 2. Regionális elit Hamvay Ferenc Ivócs István Laszkary János Subich Pál Szemere László Vécsey Sándor 3. Országos követ Basti János Battik György Buday Pál Chernel Bálint Domnik Menyhért Guttay István Kis András Klobusiczky Pál 57 Miskolci János Mocsáry János Nádudvary János Pap István Peczeok Miklós Pethő András Ranocei/Ranvei András Szél András Szél Miklós Szentpétery István Szerdahelyi Pál Szilvási János Tarlóssy Ferenc Tilay Bálint Tussay Gergely Tussay Mihály Vadkerty István Watthay Pál

Báthori László Bezzegh István Dienes György Dorogfffy István Ebeczky Menyért Földváry János Gőcze István Becskeházy András Bornemisza Mihály Fekete László Fodor János Gyöngyösi István Jánossy Mihály Melczer János Mocsáry Ferenc

Beniczky Tamás Bory György Dőry Ferenc Földváry Mihály Miskolci Iván Újfalussy János Újfalussy Zsigmond Somogyi Ferenc Szelényi Pál Szeghy Péter Szentiványi Mihály Török Ferenc Vitányi István

Némethy Pál Pápay Péter Szeremy Lukács Tassy Mihály

Kossa János Nádkay László Ráadi István Radics András Rutkay István

4. Országos politikai szerep 4a. országgyűlési részvétel 4b. véleményformáló Banczi Márton Bene János Battik Péter Farkas László Bezzegh György Gedey András Guth Dániel Szepessy Pál Kazinczy Péter Keczer András Kutassy György Keczer Menyhért Libercsey Ferenc Székely András Libercsey Mihály Michalek Miklós Pápay János Ráday András Szirmay Péter Tussay Jakab Újfalussy András Vámossy István Zákány András

58

Felhasznált irodalom Források23
MOL Magyar Országos Levéltár

MOL X 484 Önkormányzati levéltárak – Heves megye levéltára – Köz- és kisgyűlési jegyzőkönyvek 1. cím 1657–1665. 3362. d. 2. cím 1665–1667. 3363. d. 3. cím 1667–1670. 3363. d. MOL X 545 Önkormányzati levéltárak – Borsod megye levéltára – Köz- és kisgyűlési jegyzőkönyvek 6. cím 1640–1651. 3504–3505. d. 7. cím 1651–1663. 3505–3506. d. 8. cím 1663–1670. 3538–3539. d. MOL X 554 Önkormányzati levéltárak – Zemplén megye levéltára – Köz- és kisgyűlési jegyzőkönyvek 63. cím 1653–1664. 3535. d. 65. cím 1646–1652. 3537. d. 66. cím 1664–1669. 3538–3539. d. DVD Pest = A 16-18. századi vármegyei jegyzőkönyvek regesztái. Szerk. Á. Varga László–Kenyeres István–Tóth Péter. Bp., 2009. (Arcanum) Pest Megyei Levéltár – IV-1/a. Köz- és kisgyűlési jegyzőkönyvek I. k. 1638–1644, 1656. II. k. 1657–1664. III. k. 1664–1669. MOL N 114 Archivum Regni – Kovachich Márton-György gyűjteménye – Acta diaetalia 2. k. 1655. 3. k. 1659. OGYK Országgyűlési Könyvtár

OGYK Gyurikovits Gyűjtemény Mo:I. ab:1659.

23

A táblázatoknál nem tüntettem fel külön a pontos jelzetet, a forrásjegyzék évkörei nyújtanak tájékoztatást.

59

Szakirodalom
BENCZÉDI 1975. BENDA 1970. BENDA 1997. BENCZÉDI László: Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere. Századok 109(1975). 509–550. p. BENDA Kálmán: Habsburg-politika és rendi ellenállás. Történelmi Szemle 13(1970). 404–427. p. BENDA Gyula: A társadalomtörténet-írás helyzete és perspektívái hazánkban. In: Sasfi Csaba (szerk.): A társadalomtörténet-írás helyzete hazánkban. Ipar és társadalom a 18–20. században. A Hajnal István Kör 10. jubileumi konferenciája. Salgótarján 1996. augusztus 22–23. [Rendi társadalom – polgári társadalom 10.] Salgótarján– Budapest, 2003. 25–34. p. BENE Sándor: Theatrum politicum: Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban. [Csokonai Könyvtár] Kossuth Kiadó, Debrecen, 1999.

BENE 1999.

CSIKI-HALMOS-TÓTH 2006. CSIKI Tamás – HALMOS Károly – TÓTH Árpád: A magyar tásadalomtörténet-írás története a kezdetektől napjainkig. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányzatok, módszerek. Osiris, Budapest, 2006. 208–241. p. DONROSSY 2003. DOBROSSY István (szerk.): Mikrotörténelem: Vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai. [Rendi társadalom – polgári társadalom 12.] Miskolc, 2003. DOMINKOVITS Péter: Nemesi birtoklás – közigazgatási határok (Adatok a nyugat-dunántúli nemesség XVIII. századi társadalomtörténetéhez). In: Dominkovits Péter – Turbuly Éva (szerk.): Házi Jenő Emlékkönyv. Emlékkönyv Házi Jenő Sopron város főlevéltárosa születésének 100. évfordulója tiszteletére. Soproni Levéltár, Sopron, 1993. 321-348. p. DOMINKOVITS Péter: Sopron vármegye XVI. század végi birtokos társadalma. Soproni Szemle 53(1999). 99-122. p. DOMIKOVITS Péter Közigazgatástörténet – családtörténet. Egy 16–18. századi Sopron vármegyei hivatalviselő család, a petőházi Zekék. In: Horváth József (szerk.): Fejezetek Győr, Moson és Sopron vármegyék közigazgatásának történetéből. Győr, 2000. 39-67. p.

DOMINKOVITS 1993.

DOMINKOVITS 1999. DOMINKOVITS 2000.

60

DOMINKOVITS 2003.

DOMINKOVITS Péter: Egy XVII. századi alispán. Felsőkáldi Káldy Péter. In: Mayer László– Tilcsik György: Egy emberöltő Kőszeg szabad királyi város levéltárában. Tanulmányok Bariska István 60. születésnapjára. Szombathely, 2003. 183–206. p. DOMINKOVITS Péter: Földesúri familiáris vagy megyei hivatalviselő? Bezerédy György soproni alispánsága, 16551662. Fons. Forráskutatás és történeti segédtudományok 12(2005). 127–161. p.

DOMINKOVITS 2005a.

DOMINKOVITS 2005b. DOMINKOVITS Péter: Főúri familiaritás. Sopron vármegye alispánjai a 17. században. In: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó (szerk.): Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Balassi Kiadó, Budapest, 2005. 511-530. p. DOMINKOVITS 2005c. DOMINKOVITS Péter: A rendi jogok védelmezője – a központi utasítások végrehajtója: a 17. századi magyar vármegye. Századok 139(2005). 855–888. p. DOMINKOVITS 2008. DOMINKOVITS Péter: Főúri udvar – uradalom – vármegye – katolikus egyház: adatok és szempontok a 17. századi nyugatdunántúli megyei nemesség mozgástereinek kutatásához. Turul 80(2008). 33–42. p. EMBER Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. [MOL. 3. Hatóság- és hivataltörténet] Budapest, 1946. FISCHER, Holger: Neuere Entwicklungen in der ungarischen Sozialgeschichtsforschung. Archiv für Sozialgeschichte 34(1994). 131–156. p. FÖGLEIN Antal: A vármegyei nótárius. Levéltári Közlemények 14(1936). 149-171. p. G. ETÉNYI Nóra Államelmélet, politika és pamfletek a 17. századi Európában. Aetas 17(2002). 15–35. p. HORVÁTH Hajnalka: „…postán izentem vala nagyságodnak” – Az információáramlás tényezői a XVII. század közepén. Fons. Forráskutatás és történeti segédtudományok 16(2010). 3–56. p. NAGY József Zsigmond: A köznemesség politikai állásfoglalásának indítékai. In: Benda Kálmán (szerk.): Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 173–180. p.

EMBER 1946.

FISCHER 1994.

FÖGLEIN 1936. G. ETÉNYI 2002. HORVÁTH 2010.

NAGY 1980.

61

NAGY 1981.

NAGY József Zsigmond: A köznemesi érdekérvényesítés változásai Zólyom vármegyében a XVII. század második felében. In: Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 7. Salgótarján, 1981. 51-60. p. NAGY Levente: Zrínyi és Erdély. A költő Zrínyi Miklós irodalmi és politikai kapcsolatai Erdéllyel [Irodalomtörténeti füzetek]. Argumentum, Budapest, 2003. OSVÁTH Gyula: A vármegyei autonómia és a vármegyei tisztviselők 1848 előtt. Budapest, 1911. PÉTER Katalin: A magyar nyelvű politikai publicisztika kezdetei. A „Siralmas panasz” keletkezéstörténete [Irodalomtörténeti füzetek 83]. Akadémiai, Budapest, 1973. R. VÁRKONYI Ágnes: Értelmiség és államhatalom Magyarországon a 17-18. század fordulóján. In: Zombori István (szerk.): A magyarországi értelmiség a 17-18. században. Budapest, 1984. 54-81. p. R. VÁRKONYI Ágnes: A tájékoztatás hatalma. In: Petercsák Tivadar – Berecz Mátyás (szerk.): Információáramlás a magyar és török végvári rendszerben. [Studia Agriensia 20.] Eger, 1999. 9-31. p. R. VÁRKONYI Ágnes: Gazdaság és mentalitás. Szirmay András feljegyzései 1688–1718. In: Buza János (szerk.): Gazdaságtörténet – könyvtártörténet. Emlékkönyv Berlász Jenő 90. születésnapjára. [Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 1.] MTA–BKÁE, Budapest, 2001. 477–501. p. Szijártó M. István: Megye, rendek és diéta a 18. században. In: Ódor Imre – Pálmány Béla – Takács Péter (szerk.): Mágnások, birtokosok, címereslevelesek. Konferencia: Pécsvárad, 1995. szept. 12–3. [Rendi társadalom – polgári társadalom 9.] HIK– KLTE, Debrecen, 1997. 157–166. p. SZIJÁRTÓ M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés (1708–1792). Osiris, Budapest, 2005. TÓTH István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz ... Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon. [Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 17.] Budapest, 1996.

NAGY 2003.

OSVÁTH 1911. PÉTER 1973.

R. VÁRKONYI 1984.

R. VÁRKONYI 1999.

R. VÁRKONYI 2001.

SZIJÁRTÓ 1997.

SZIJÁRTÓ 2005. TÓTH 1996.

62

TURBULY 1994.

TURBULY Éva: Adatok a megyei közigazgatás és tisztikar történetéhez Nyugat-Dunántúlon a 16. század II. felében és a 17. század I. évtizedeiben. Soproni Szemle 48(1994). 23–33. p. VARGA J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi dunántúli nagybirtokon. [Értekezések a történeti tudományok köréből 94.] Akadémiai, Budapest, 1981. VARGA J. János: A főúri szervitorok és a vármegyei nemesség viszonya. In: Benczédi László (szerk.): Thököly-felkelés és kora. Akadémiai, Budapest, 1983. 69–71. p. VARGA J. János: Az „Orta Madzsar” szerepe Perényi Pétertől Thököly Imréig. A nyugati irányú török hódítás metodikájához. In: Fodor Pál – Pálffy Géza–Tóth István György (szerk.): Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére [Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 2]. Budapest, 2002. 415–422. p. ZOMBORI István: A felvidéki evangélikus értelmiség. In: Zombori István (szerk.): A magyarországi értelmiség a 17-18. században. Budapest, 1984. 82-91. p.

VARGA J. 1981.

VARGA J. 1983.

VARGA J. 2002.

ZOMBORI 1984.

63

Erdős Zoltán

MÍTOSZOK ÉS SZTEREOTÍPIÁK A CIGÁNYSÁG A 16-17. SZÁZADI NÉMET ÉS MAGYAR
KÖZVÉLEMÉNYBEN
1

A cigányság korai történetével foglalkozó szakirodalom az utóbbi évtizedekben jól feltárta a cigányság jogi, gazdasági és életmódtörténetét, foglalkoztak belső szerveződésükkel, egyes csoportjaik megkülönböztetésével, és a rájuk vonatkozó források kritikájával. Mindehhez elsősorban a jogszabályokat, hivatalos okiratokat használták forrásként. A néprajzi jellegű írásokat kivéve azonban eddig viszonylag kevés figyelmet kapott a cigányság és a befogadó társadalmak közti kulturális kapcsolatok kérdésköre. Nagy Pál a 16-19. századi cigányság és befogadó társadalmak közti kapcsolatok nehézségét vizsgálta; ennek okát a cigány és a nem-cigány történelem eltérő ritmusában, a kulturális ciklusok, a szocializációs minták különbözőségében fedezte fel.2 Dolgozatomban ennek a kérdéskörnek egyik részproblémájával foglalkozom, avval, hogy milyen képet alkotott a „többségi társadalom” a cigányságról. Ennek vizsgálatához a hivatalos okmányokon kívül főként elbeszélő forrásokat fogok használni. Szükség van emellett a források másfajta értelmezésére: nem csak az lehet fontos, hogy hol említik a cigányságot, hanem az is, hogy mikor és milyen kontextusban hallgatnak róluk a feljegyzések. A történeti irodalomban szintén ritkán fordul elő két régió viszonyainak összehasonlítása. Fraser egy körképet rajzol, de a végső következtetések levonásával adós marad.3 Nagy Pál számos munkájában szinte kizárólag a magyarországi cigányság történetével foglalkozik, és csak esetenként használ nyugati forrásokat egy-egy probléma megvilágításához. A cigányság magyarországi (pontosabban csak az erdélyi és a királyi magyarországi) helyzetét én egyrészt a többi magyarországi nemzetiség helyzetével szeretném összevetni, másrészt pedig megpróbálom egy összeurópai kontextusba illeszteni, de mindenek előtt a német területek viszonyaival össze1

Ezúton mondok köszönetet Beck Zoltánnak, a PTE Romológia Tanszék egyetemi tanársegédjének, aki több értékes gondolat és szempont felvetésével segítette a dolgozat elkészítését. 2 NAGY 1999. 3 FRASER 2002.

64

hasonlítani. Érdekes lehet ezen belül annak vizsgálata, hogyan látta egy német szerző a magyarországi cigányokat (Daniel Speer Magyar Simplicissimusa). A dolgozat korlátai azonban nem teszik lehetővé, hogy a magyar és a nyugati köztudat közti eltérésekre magyarázatot próbáljak adni; ennek vizsgálata egy újabb tanulmányt igényelne. Európa és a „másik” A középkor utolsó századában Európa minden addiginál szorosabb és rendszeresebb kapcsolatba került távoli kultúrákkal, az idegennel, a „mással”. Ez a találkozás két régióban zajlott le a legintenzívebben és legélesebben. Nyugat-Európa a 15. század legvégétől kezdve az amerikai indiánokkal ismerkedett meg fokozatosan, többféle módon és formában. Bár akadtak példák a békés egymás mellett élés, egymás megismerésének igényére, az egyes konkvisztádorok és a nyugati társadalmak az egyenlőtlenség, az európai kultúra magasabbrendűségének elve alapján inkább az elutasítást és az erőszakot választották a „másikkal” szemben.4 Közép-Európa előző századokba visszanyúló előkészületek után szintén a 15. század során kényszerült szembenézni egy idegen kultúrával, a hódító törökkel. A helyzet azonban itt a nyugatinak éppen a fordítottja volt. Itt a „másik” érkezett hódítóként, ő volt valós erőpozícióban, az európai keresztény kultúra pedig hosszú távon védekezésre kényszerült vele szemben. A magyar társadalomnak az első, 14. század végi összeütközések után egy évszázad kellett, hogy felismerje: „a török expanzió nem egyszerű külpolitikai vagy eretnek-probléma, hanem az ország belső egyensúlyának felborulásával és keresztény jellegének elvesztésével fenyeget.”5 Élethalál-kérdés volt tehát az ellenállás, és ez erősen rányomta bélyegét a magyarországi közvéleményben kialakult török-képre, jóllehet annak kettőssége sosem szűnt meg. A védekező harc eszmeiségéből következően a török a politika, a propaganda és a történetírás szintjén mindig gyűlölt és rettegett ellenségként jelent meg, de az átlagemberek gondolkodásában a hosszú idejű szomszédság, együttélés különös értékeket hozott létre. Rengeteg példa akad a békés kereskedelmi kapcsolatokra, a végvári katonák között tiszteletadási, barátkozási formák kialakulására, sőt a 16. század4 5

TODOROV 1992. 1535-1550. FODOR 1997. 31.

65

ban sokáig félő volt a parasztság egy részének átállása a török sikereinek és ígéreteinek hatására.6 A hadszíntértől távolabb, német nyelvterületen szintén hasonlóan ambivalens török-kép élt a köztudatban. Megvolt a kíváncsiság, ugyanakkor dominált a töröktől való félelem: kegyetlenségüknek, pusztításaiknak sztereotip képe a 15. századtól a 17. század végéig nyomon követhető a forrásokban. A közemberek gondolkodásában ugyanakkor megjelentek pozitív megítélések, amiket viszont a császári propaganda igyekezett elnyomni, vagy saját céljai érdekében kihasználni.7 Az élethalál-harc jelentős hatást gyakorolt a török terjeszkedés által északra sodort balkáni népek megítélésére is. A 15. század második felében egyre gyorsuló ütemben telepedtek Magyarország déli határvidékeire szerbek, sőt magyar hadjáratok is ezrével hurcolták el és telepítették le a szerb parasztcsaládokat, katonaparasztokat a Délvidékre.8 Mégis igen megbízhatatlannak tartották a szerb népet, mert a balkáni államok egyre többször tűntek fel a török szövetségeseiként, és a török várakban is szép számmal alkalmaztak szerb martalócokat. És bár Szapolyai környezetében is sok délvidéki politikus dolgozott, és az igen karizmatikus Cserni Jovánt is ő bízta meg a déli megyék rendbe szedésével, hitelüket jelentősen lerontotta Jován cár pártváltása, majd halála után csapatainak török zsoldba állása. A Szerémségben letelepedett rác katonák később a hátország dúlásával, a török sereg kalauzolásával vettek részt a magyarok elleni hadjáratokban.9 Később is általánosan elterjedt vélemény volt, hogy a rácok a törökök hírszerzői, akik tevékenységükkel több magyar végvár elvesztéséhez járultak hozzá. Ugyanakkor a várakban szerb katonákat is alkalmaztak, szolgálva a török elleni védelmet. Nyugat- és Közép-Európában szinte egy időben jelentek meg a cigányok, a 15. század első felében. Kis-Ázsiában és a Balkánon több évszázadon át a Bizánci Birodalom alattvalóiként éltek, majd a 15. század első évtizedeiben vándoroltak Közép- és Nyugat-Európa országaiba. Magyarországra eleinte a román vajdaságok felől érkeztek, majd a későbbi török harcok során, a kialakult demográfiai
6 7

FODOR 1997. 35-38. BARBARICS 2000. 335-337; 342; 348. 8 SZAKÁLY 1979. 243. 9 SZAKÁLY 1979. 238.

66

és politikai vákuumot kihasználva a Délvidékre. Eleinte azonban még a nyugati területek felé vették az irányt, több generáción át folytonosan Magyarországon lakó csoportjaikról csak a 15-16. század fordulójáról tudunk. Mivel Európa két nagy régiója szinte egyszerre találkozott a cigányokkal, érdekes tanulságokkal járhat annak összehasonlítása, hogy ez a nép hogyan jelent meg az egykorú nyugatiak tudatában és a magyar közvéleményben, az integrációnak milyen formái alakultak ki, és milyen gátló tényezőkkel kellett megküzdenie mind a befogadó társadalmaknak, mind pedig az integrálódó cigányságnak. A cigányság a nyugat-európai köztudatban A cigányokat vándorlásaik korábbi szakaszában, a 11-15. század során, Bizáncban általában a jövendőmondókkal, bájolókkal, bűvészekkel, utcai szórakoztatókkal, medvetáncoltatókkal, kígyóbűvölőkkel és szitakészítőkkel azonosították, elég megvetően. Itt használt, és később az európai nyelvekbe is átvett nevük, az „athinganosz”, kitalált eretnek szektájukra utalt, amely a köztudatban boszorkányok gyülekezeteként élt.10 A 15. századtól nyugat-európai útjaik során meg kellett küzdeniük az ottani társadalmak mélyen gyökerező hiedelmeivel is. A sötét bőrszín a néphit szerint valamilyen lappangó bűnt, gonoszságot jelzett.11 Emellett, mivel az újonnan érkezők nem voltak besorolhatók semmilyen hagyományos nemzeti, társadalmi, vallási kategóriába, azonnal kívülállónak kezdték látni őket. Mivel tehát továbbra is számolniuk kellett a helyi társadalom értetlenségével és ellenállásával, két stratégiát kezdtek alkalmazni. Először is megpróbálták saját társadalmi szerkezetüket minél inkább úgy feltüntetni, mint ami nem tér el lényegesen a hagyományos európai struktúráktól: elöljáróikat királynak, hercegnek, grófnak kezdték nevezni. Céljukkal ellentétben azonban ez nem a többségi társadalom elitjébe való beilleszkedésüket segítette, hanem épphogy ennek az elitnek a haragját vívta ki, hisz a méltóságok jogos viselői nem tűrték címeik bitorlását. V. Jakab skót király felháborodott

10 11

FRASER 2002. 52-54. – SZÁRAZ 2007. 46 Kivételes esetekben ugyan a sötét bőrszín jelezhetett karizmatikus tulajdonságokat is, ahogyan a magyar történelemben többször felbukkanó „fekete emberek” (Cserni Jován, Karácsony György) esetében.

67

azon, hogy a cigányok elöljárója a királyi címet használja.12 Heinrich Grellmann szerint pedig a feudális címek használata csak „mulatságos másolása volt annak, amit Európában találtak, és amit megcsodáltak a civilizált világban.”13 Másfelől pedig a „nagy cselhez” folyamodtak: olyan mítoszokat kezdtek magukról terjeszteni, amelyekről tudták, a helyi társadalom szemében elfogadhatóvá teszi őket. A mítoszok szinte minden változatában, már a bizánci vándorlások idején előfordul az egyiptomi eredet,14 aminek tudata olyan mélyen meggyökerezett többek közt a magyar társadalomban, hogy a cigányokat jóval később is „fáraóknak” vagy „fáraó népének” nevezték. Elsőként az a történet terjedt el, hogy a keresztény hitet hét évre elhagyták, ezért ugyanannyi évig kell vándorlással vezekelniük.15 A 17. század közepén Jacobus Thomasius és Ahasvérus Fritschius tanulmányaiban maradt fenn ennek a mítosznak sokkal gazdagabb változata. Eszerint Szent Lajos francia király idején Egyiptomban csatlakoztak a muzulmánok elleni keresztes hadjárathoz, majd a franciák veresége után a sereggel együtt kivonultak őshazájukból, és királyi engedéllyel Európában telepedtek meg. De mivel a muzulmánok győzelme miatt egy időre meghódoltak nekik, sőt még az iszlám hitet is felvették, a pápa az egész népet hétévi céltalan vezeklő zarándoklatra ítélte.16 A száműzetést azonban olykor nem a hit elhagyásával, hanem ellenkezőleg, a kereszténység melletti állhatatos kitartásukkal magyarázták: azt állították, hogy a szaracénok keresztény hitükért űzték el őket hazájukból, és ezért vándorolnak otthontalanul a világban. A pápa eszerint fel is szólította a keresztényeket, támogassák őket, hiszen a keresztény hitért szenvednek.17 A 16. század elejétől bukkan fel a forrásokban a másik mítosz, mely szerint „Krisztus születése után estek bűnbe, mikor a Szűzanyát és a kis Jézust
12 13

SZEMENYEI 2002. 35. MEZEY 1986. 57. 14 Az egyiptomi eredet tudatának Hancock az itt leírtaktól egészen eltérő lehetséges okait adja meg: szerinte az „egyiptomi” megjelölést a középkorban minden idegen népre alkalmazták; Európába érkezve az Adriai-tenger melletti Kis-Egyiptomban éltek; vagy pedig a törökök telepítették őket erőszakkal a Balkánról Egyiptomba, ahonnan azonban sokan közülük vissza tudtak térni. HANCOCK 2004. 23-24. 15 FRASER 2002. 69. 16 MAGYAR 1998. 36; 57. – Ezt a legendát „magyarítva” beépítette a saját munkába a 18. század végén Enessey György is: szerinte a cigányság európai megjelenése nem a francia, hanem a magyar keresztes hadjárathoz kapcsolódik, vagyis az első cigányok II. András kíséretében kerültek volna Magyarországra. MAGYAR 1998. 90. 17 FRASER 2002. 59; 74.

68

egyiptomi menedékükben nem akarták befogadni, s őseik ezen bűnéért vezekelnek örök száműzetéssel.”18 A mítoszok terjesztése azonban csak ideig-óráig használt: a 15. század végétől egyre kevesebb hitelt adtak nekik, a lakosság egyre ellenségesebbé vált a cigánysággal szemben, az alamizsna egyre fogyott, és volt, ahonnan azonnal el is kergették őket.19 A német birodalom több törvényt hozott ellenük, minden menlevelüket semmisnek nyilvánították, kitoloncolásukról intézkedtek.20 A nyugati országok közül több kísérletezett a letelepítésre kényszerítéssel, vagy a kiutasítással.21 Az asszimiláció a kezdeti ismerkedési fázist követően lehetetlennek bizonyult. Világossá vált nemcsak az, hogy az európai társadalmak nem kívánták befogadni a cigányságot, hanem az is, hogy a cigányság maga sem akarta feladni saját kultúráját. Elég öntudatos volt, és hagyományai elég mélyen éltek ahhoz, hogy elutasítsa az asszimilációt.22 Mindez egybeesett a világpolitika radikális és tartós megváltozásával. Európa védekezésre kényszerült az oszmánokkal szemben, a török veszély növekedésével pedig egyre gyakrabban látták a cigányokat a szultán kémjeinek.23 Két szentföldi zarándok, Bernhard von Breydenbach 1483-ban, majd Arnold von Harff 1497-ben azt írta, hogy a cigányok által előadott mítoszokból egy szó sem igaz, vagyis „ezek csavargók, közönséges gazfickók, s ki akarják kémlelni ezeket a földeket.”24 Az Eine Unterredung gegen die Türken című röpirat olvasói számára már minden bizonnyal egyértelműnek tűnt, hogy a cigányok nemcsak tolvajok, hanem kémek is, akik a török kezére akarják játszani a nyugati országokat.25 Az írás legelején a cigány szereplő egy felderítést végző török katona kíséretében tűnik fel. A török a szembe jövő keresztényeket ki akarja faggatni, a cigány azonban meg akarja ölni őket, csak a náluk levő pénz és
18 19

MAGYAR 1998. 37. Ugyanakkor továbbra is bőven akadtak még a köznépből és a politikai elitből is, akik segítettek a cigányoknak: MAGYAR 1998. 69-71 – FRASER 2002. 98-99. 20 FRASER 2002. 92-93. – MAGYAR 1998. 65-68. – LIÉGEOIS 2002. 98-103. 21 A portugál, holland és brit törvényekre: FRASER 2002. 158-160. – LIÉGEOIS 2002. 101. – SZEMENYEI 2002. – BINDER 2009. 22 A kutatás (Fraser, Hancock, Liégeois) általában csak az első szempontra van tekintettel, ebben jelent újdonságot Száraz Miklós György megközelítése: SZÁRAZ 2007. 54; 56; 61-67. 23 A török veszélytől távolabb fekvő vidékeken, ahol igazi, élő törököt nem sokan láthattak, sötét bőrük, szokatlan ruházatuk és idegen nyelvük miatt a cigányságot magát vélték töröknek. SZEMENYEI 2002. 13. – HANCOCK 2004. 49. 24 FRASER 2002. 59. – SZÁRAZ 2007. 47. 25 Traktátus 2003. 116-118.

69

drága holmik érdeklik. Amellett azonban, hogy tolvaj és gyilkos, az évek során éles szemmel kifigyelte az európai országok szokásait, belső viszonyait. Értékes információkkal szolgálhat tehát a törököknek, bár ezek értékét maguk sem becsülik túl: a cigányság csak egy a Török Birodalom rengeteg informátora közül.26 Jacobus Thomasius szintén kémekként értékeli a cigányokat: szerinte a cigányság vándorlásai, nyelvismerete, és egymás közt használt, gyanúsnak ható nyelvük is arra utal, hogy régóta a törökök számára végeznek felderítéseket.27 Egy 1541-ben megjelent német röpirat viszont már a szultán katonáiként szerepelteti a cigányokat: állítólag a Bécset ostromló török sereg nagy részét ők alkották, és „hosszú lándzsájukkal sok keresztényt agyonvertek.”28 Érdekes változás játszódott le tehát a cigánysággal kapcsolatos nyugateurópai köztudatban. A cigányok a közösségeik túlélése, beilleszkedése érdekében kitalált eredetmítoszokat terjesztettek magukról, amik azonban a 16. század elejére ellenük fordítódtak. A nyugati társadalmak számára ugyanis ekkorra igen kellemetlenné vált a cigányság jelenléte, ezért mindenképpen meg akartak szabadulni tőlük: az egyiptomi eredet és a zarándoklat mítoszával szemben egy ellenmítoszt alakítottak ki, mely szerint a cigányok a török kémjei. Mítosz és ellenmítosz is egy-egy aktuális problémára adott reakcióból született; mégis csak a török kémkedés legendája halt el az őt létrehozó szükségszerűséggel együtt, az egyiptomi eredet legendája még századokig fennmaradt. A minden alapot nélkülöző mítoszok és a kémkedés vádja mellett a nyugati közvélemény a cigányság társadalmi besorolásával, szociális helyzetével kapcsolatban is kialakított sajátos sztereotípiákat. Nem sikerült azonban eldönteni, hogy szociális vagy etnikai kategóriaként foglalkozzanak-e a cigánysággal, és nem tudtak magyarázatot adni ennek a csoportnak etnikai jellegére, származására, nyelvére és vallására sem. A 17. század közepén Jacobus Thomasius, majd Ahasvérus Fritschius összegyűjtötte és kritika alá vette a cigányság származásáról szóló, a tudományos közvéleményben elterjedt véleményeket. Jacobus a nomád életmódjukból, bőrük sötét színéből, ruházatukból és a tenyérjóslás szokásából arra következtet, hogy a cigányság őshazája Egyiptomban, illetve Egyiptom és Etiópia közti
26 27

Traktátus 2003. 113; 118; 135. MAGYAR 1998. 40-41. 28 BENDA 1942. 40-41.

70

térségben volt. Innen a Közel-Keleten, Kis-Ázsián, majd a Balkánon át jutottak volna Közép-, majd Nyugat-Európába. Elfogadott véleményként említi, hogy a népnevük is egyiptomi származásukra utal, jóllehet egyesek azt (jelképesen) egy fészket rakni képtelen madárfaj nevéből vezetik le.29 Ahasvérus ugyan lehetségesnek tartja az afrikai eredetet, viszont szerinte a cigányság életmódjára és vallására sokkal inkább hasonlítanak a tatárok szokásai, vagyis a belső-ázsiai eredetet tekinti elfogadhatóbbnak.30 Gondot okozott a származás kérdésén kívül az is, hogy a cigányok egymás közt mindig saját nyelvüket használták. Ez a nyelv sokáig furcsának és megfejthetetlennek bizonyult, a kor tudósai számára is. Hogy mégis ismert kategóriába tudják sorolni, egyesek (felületes hasonlóságok alapján) a vend, vagy a cseh nyelvvel rokonították, vagy a tatárok nyelvével hozták összefüggésbe.31 Elterjedt vélemény volt már a 16. század elején, hogy a cigányság nem egységes népcsoport, hanem bizonyos csoportjaik befogadtak a társadalom peremén élő, kitaszított elemeket, szökevényeket, bűnözőket, koldusokat. 1579ben Ágost szász választófejedelem avval az indokkal rendelte el a cigányok kiutasítását államából, hogy közöttük gyakran megbújnak német és más származású bűnözők, nehezítve a rendfenntartást és az igazságszolgáltatást.32 Szociális kategóriaként való azonosításukat megkönnyítette, hogy a tolvajok szintén saját nyelvet alakítottak ki egymás közt, amit a kívülálló csak nagy nehezen érthetett meg;33 ezt a tolvajnyelvet azonosították sokan a cigányság saját nyelvével. A svájci krónikák feljegyzései szerint a 16. századi cigányság már nem volt azonosnak tekinthető a korábbi században bevándorolt cigány csoportokkal. Hasonlókat ír Krantzius 1530-ban megjelent Saxonia című munkájában.34 Jacobus Thomasius a 1652-ben megjelent tanulmányában a cigányságot nem tartja eleve becstelen, tolvaj népnek; elfogadja eredetmondájukat is, nem állítja, hogy az csak becsapás volna. A problémát abban látja, hogy a cigányok mindenkit szívesen maguk közé fogadtak, és ezért „mentsvárat lát csapataikban minden gazember.” Így a cigány nép jelentősen felhígult: „néhányan ugyan a mai
29 30

MAGYAR 1998. 25-26. MAGYAR 1998. 60. 31 MAGYAR 1998. 24; 55. – FRASER 2002. 88; 97. 32 LIÉGEOIS 2002. 103. – A „periferiális keveredésnek” ezt a folyamatát írja le Nagy Pál egy konkrét magyarországi példán, a 17-18. századi siklósi cigányság történetén: NAGY 2000b. 33 BURKE 1991. 65. 34 NAGY 2004. 134-135.

71

cigányok közül is ama száműzöttek maradékai, de a többi kétségkívül különféle nemzetiségű gyülevészhad.” Megszokott mesterséget nem tanulnak, a nők jóslással, a férfiak kockajátékkal, kupeckedéssel, rablással, fosztogatással, és szemtelen koldulással keresik kenyerüket. Ez a bűnözőket is magába foglaló csoport, ami már nem tekinthető etnikai egységnek, véleménye szerint veszélyes az európai államok belső békéjére, ezért helyesnek tartaná, ha a korábbi kísérletek folytatásaként kiűznék őket Európából.35 A legszélsőségesebb felfogás (amely a korszak törvényhozásában is megjelent) az volt, mely szerint a cigányságban semmilyen etnikai, nemzeti jelleget nem kell keresni, hanem egyszerűen büntetőjogi kategóriaként lehet kezelni őket. Johann Thurmaier 1522 körül megírt bajor történetében az emberiség söpredékéből összeállt csoportokról beszél, akik végigjárták egész Európát, és eközben „büntetlenül loptak, csaltak, és a betevő falatot rablással és jövendőmondással keresték meg.”36 A nyugatiak a cigányságot nemcsak etnikai jellemzők alapján nem tekintették egységesnek, de a közös vallásuk alapján sem, ugyanis egyöntetű véleményük szerint a cigányság vallástalan, vagy furcsa keverékvallást követő nép.37 Az 1520-as években kétszer is kiadott Eine Unterredung című német röpiratban szereplő cigány mindig idegenkedve, idegenként beszél a keresztény szokásokról („a ti hitetek”, „ti keresztények”), ugyanakkor az iszlám hitet sem vallja a sajátjának. Jacobus Thomasius értekezése szerint a cigányok „a bűn és a kéj rabjai, a vallás megvetői – például gyakran többször is megkeresztelik a gyerekeiket, csak hogy keressenek rajta – méregkeverők, gyilkosok, ráolvasók – különösen a mágikus tűzoltáshoz értenek…”38 Emellett Jacobus említ egyéb véleményeket is, melyek szerint a cigány név a nép eretnekségére, csaló és kóborló mentalitására, érinthetetlenségére, tisztátalanságára utal. Mások keresz35 36

MAGYAR 1998. 38-41. – Hasonlóakat ír Ahasvérus Fritschius is: MAGYAR 1998. 61. NAGY 2004. 16-17. – A cigányság etnikai vagy szociális kategóriaként való azonosítása némileg másképp történt a Brit-szigeteken. Az angol és skót törvények az 1560-as évekig szintén nem nevezték meg a cigányságot etnikai csoportként, és azután is rendre a koldusok, csavargók, házalók, színlelt együgyűek vegyes társadalmi csoportjai mellett említették őket. SZEMENYEI 2002. 17-18. 25. – Ugyanakkor a korban jelentős belső migráció miatt szilárdan elhatárolták a Skóciában született kóborlókat és a cigányokat mint bevándorlókat. SZEMENYEI 2002. 23; 29. 37 Az egyházi szervek erre hivatkozva több helyütt adtak ki tiltó rendelkezéseket a cigányokkal szemben, több esetben önmagukkal is ellentmondásba keveredve: olykor azt rótták fel nekik, hogy nem viselkednek jó keresztényként, máskor viszont épp azt tiltották meg, hogy a papok megkereszteljék őket. Vö.: LIÉGEOIS 2002. 102. 38 MAGYAR 1998. 41.

72

ténynek mondják a cigányokat, akik viszont jóslással is foglalkoznak.39 Evvel egybehangzóan Ahasvérus Fritschius a cigányok közömbösségéről ír: szerinte az őshazában maradtak is érzéketlenek a vallás iránt, mivel nincs püspökük, nincsenek templomaik és nem ülik meg az ünnepeket sem, jóllehet keresztényeknek vallják magukat.40 Ezekhez hasonlóan felszínes leírást nyújt Tollius 1687-ben: szerinte a cigányok „görög vallásúaknak állítják magukat, amikor a keresztények uralma alatt vannak; egyébként pedig pogányok, vagy – ahogy mondani szokták – vallásnélküliek: nincsenek ugyanis istenszobraik. Tisztelnek azonban egy istenséget, de pogány szokás szerint.”41 Általános jelenség, hogy a befogadó társadalmak tagjai nemigen törekedtek a cigányság valóban pontos megismerésére, hanem megelégedtek a felületes szemléléssel és leírásokkal. Az ilyen írások voltak hivatva, hogy kielégítsék a társadalom szélesebb rétegeinek természetes információigényét. Jacobus Thomasius értekezésében például a tudományos kifejtés során igyekszik kimért maradni, a munka összegző részében azonban kifakad a cigányság – számára is elfogadhatatlan – életmódja miatt. Mindezt úgy teszi, hogy közvetlen ismeretei nincsenek a cigányokról, egy ízben maga is kijelenti, egyetlen cigányt sem kérdezett meg biztos információkért, értesüléseit kizárólag régebbi könyvekből szerezte.42 (Persze ez a magatartás nem tekinthető általánosnak, akadtak, akik a maguk szemével akartak meggyőződni a cigányok különös életmódjáról. 1427-ben a névtelen Párizsi Polgár egyetemi oktató létére többször is járt a város mellett letáborozott csoportnál, megbizonyosodva a sztereotípiák tarthatatlanságáról. „három-négy alkalommal elmentem oda, hogy beszélgessek velük, de soha egyetlen dénárom se tűnt el. És nem is láttam, hogy valakinek a tenyerét vizsgálták volna, de a nép mindenütt ezt állította róluk.”43) A többségi társadalom elutasító viselkedése a cigányságból kétféle lélektani reakciót válthatott ki: olykor saját közösségeik felé fordulva igyekeztek minél jobban elkülönülni, bezárkózni, máskor viszont a sztereotípia internalizálódott: elfogadták a rájuk erőltetett klisészerű meghatározásokat, és azok szerint

39 40

MAGYAR 1998. 27; 30. MAGYAR 1998. 59. 41 NAGY 2004. 119. 42 MAGYAR 1998. 41. 43 NOVÁK 2007. 219-220.

73

kezdtek viselkedni. Sok esetben tehát a cigányság önmeghatározásának alapjává a többségi társadalomtól való elhatárolódás válhatott.44 A cigányság letelepedése, jogi és gazdasági helyzete Magyarországon A cigányság első csoportjai a 15. század elején bukkantak fel Magyarország területén, de ekkor inkább még nyugat felé vették az irányt, Magyarországon jobbára csak átutaztak, míg néhány évtized alatt szinte egész Nyugat-Európát bejárták. Hamarosan azonban mindenütt üldözni kezdték őket: nem léphettek a városok falain belülre, a tartományokból kitoloncolták őket. A szilárd társadalmi, gazdasági és politikai rendszerek, intézmények közt elfogadhatatlannak bizonyult a cigányság vándorló életmódja, vérségi szerveződése, nemzetiségi autonómiája miatt.45 Míg Nyugat-Európában és Lengyelországban általános volt, hogy a cigányság helyzetét törvényekkel szabályozták, jogaikat korlátozva, addig a Királyi Magyarországon és Erdélyben legfeljebb megyei szabályrendeletek szintjén foglalkoztak velük, még gyakrabban viszont csak egy-egy csoportjuk jogállását rendezték oltalomlevelekkel, menlevelekkel, kiváltságokkal. 46 Ennek megfelelően a szervek mindig az aktuális helyi viszonyok szerint jártak el, támogatták, illetve korlátozták a cigányság gazdasági lehetőségeit.47 A cél minden esetben az volt, hogy a befogadók számára hasznos, és a cigány közösségek számára is elfogadható jogi, szervezeti keretek teremtődjenek. Ez természetesen mindkét féltől rugalmasságot követelt. Szükség volt a földesúr vagy városvezetés emberségére és érdekeltségére, de legalább ennyire fontos a cigányok alkalmazkodási hajlandósága; hiszen ők vállalták a nagyobb áldozatot, részben fel kellett adniuk életmódjukat és saját belső szerveződésüket. A városokba betelepült cigányok a város vagy a földesúr függésébe kerültek, tőle kapták munkájukat, megélhetésüket, ezért alkalmazkodni voltak kénytelenek, de belső szerveződésük, szokásaik (legalábbis elvben) érintetlenek maradhattak. Viszont a vándorló életmódot folytató, menleveles cigány csoportok sokkal inkább meg tudták őrizni hagyományaikat, értékrendjüket, hiszen kevésbé
44 45

HANCOCK 2004. 23; 49; 79. MEZEY 1986. 7-8. 46 MEZEY 1986. 9. 47 A cigányok jogállásával kapcsolatos 17. századi rendelkezésekre ld. MEZEY 1986. 106-107. – HEGEDŰS 2000. 12-17.

74

függtek a befogadó társadalomtól. Az ő esetükben a földesúr tudatában volt annak, hogy számára is nagyobb hasznot hajt, ha a cigányokat nem kényszeríti életmódjuk faladására, hanem továbbra is speciális foglakozásaikat űzhetik a hagyományos keretek között.48 Ilyen szellemben igyekezett rendezni a birtokain élő cigányok helyzetét 1616-ban Thurzó György nádor, és 1630-ban Esterházy Miklós. Mind a ketten kijelentették, hogy a cigányok életmódját nem büntetni kell, hanem inkább gondot kell viselni rájuk, már csak elesettségük, szegénységük miatt is; csak így válhatnak a társadalom hasznos tagjaivá. 49 Mivel a cigányság csoportjait sohasem lehetett maradéktalanul a földesúri munkaszervezetbe és jogrendszerbe illeszteni, több esetben a birtokosok kísérletet tettek arra, hogy vajdák kinevezése által legalább részben ellenőrzés és szabályozás alá vonják őket. A cigányság sajátos belső szerveződése így külső kötelezettségek vállalása mellett fennmaradhatott. A vajdai intézmény az integráció fontos tényezője: célja az volt, hogy a befogadók és a cigányok eltérő értékrendjét, életvitelét egymáshoz közelítse. A vajda közvetített a cigány közösségek és a befogadó társadalom politikai vezető rétege között, emellett igazgatási és bíráskodási funkciókkal rendelkezett. Az ő feladata volt az ellentétek elsimítása, békés rendezése, és a törvények betartatása, az elvárások szerinti normarendszer elsajátíttatása; evvel együtt azonban a vármegyei, vagy városi elit rajta keresztül ellenőrizte és befolyásolta is a cigány közösségek életét. Esterházy Miklós 1630ban a vajdakinevezést avval indokolta, hogy a cigányok „bizonyosb rendben lehessenek es ala ’s föl iartokban s’ buidosásokban legyen kitől fügyenek”, ugyanis eddig kóborlásaik alatt „egyeb emberek társáságán kívöl lakoznak”. 1661-ben Homonnay Drugeth György ungi főispán a vajda szerepét így határozza meg: a vajdának együtt kell tartania az alája tartozókat, „az ő vajdasága alatt levő czigányokat törvényekben és szokásokban megtartsa (…) Lopásra és kártételre őket ne bocsássa”; ha mégis konfliktus adódna a helyi lakossággal, akkor a panaszosokkal a vajda tartja a kapcsolatot, és a bűnöst is ő bünteti meg.50 Az Esterházyak több oltalomlevélben biztosították a birtokaikon élő cigányoknak szokott mesterségeik, a kovácsolás és a cserélés szabad űzését, hogy így nyert keresetükkel magukat és családjukat fenntarthassák.51 Egy alkalommal
48 49

NAGY 2004. 32-35. FRASER 2002. 148-149. – NAGY 2004. 50-51. 50 THALLÓCZY 1878. 704. – NAGY 2004. 99-100. 51 THALY 1884. 570; 572.

75

megerősítik Vörös Mihályt vajdai posztján, és utasítják tisztviselőiket, hogy büntessék meg azokat a cigányokat, akik nem engedelmeskednek a vajdának.52 Ez talán a csoporton belül belviszályokra utal, amelyek miatt a vajda szükségesnek látta hatalma megerősítését. Egy újabb, 1717-es oklevélben pedig az egyik birtokon meghatározott szolgáltatásokat kértek a cigányoktól: szükség szerint kovácsmunkák elvégzését, fuvarozást saját lóval és kocsival, „szénatakarásnak idején, a mennyire limitáltatnak: annyi gyűjtőt”, vagy az úr kívánsága szerint ehelyett 12 forintot adni, és végül cenzusként Szent György és Szent Mihály napján minden sátor után 1-1 forintot és 1 font borsot. A járandóságok behajtásáért a vajda felelt.53 A 17. században az integráció több tekintetben is nehezebb lett: relatív túlnépesedés lépett fel, a munkaszervezetbe való beilleszkedés egyre nagyobb nehézségekkel járt. Komoly konfliktusokat okozott, mikor egy kisebb körzet, egy város nem tudott a már letelepedetteknél több cigányt eltartani, munkával ellátni. Ilyenkor nem csak a befogadó társadalomnak, hanem a helyi cigányságnak is érdeke volt, hogy újabb csoportokat már ne engedjenek a közelben letelepedni, hiszen az valamennyiük megélhetését veszélyeztette volna. 54 1686-ban például a kassai cigányok vajdájával íratott alá a város magisztrátusa egy kötelezvényt, mely szerint az ő hatósága alatt élők tartózkodnak a tolvajlástól, dolgozni fognak és nem fogadnak be újonnan érkezett, idegen cigányokat.55 A munkaszervezet fokozatos telítődésével együtt járt, hogy a városok, vármegyék vezetői, és a birtokosok a vajdakinevezésekkel egyre több befolyást igényeltek a cigány közösségek felett, és a vármegyei elit többsége a helyhez kötést és a munkára fogást erőltette. A szokott mesterségek és életforma feladásával járó, ezért gyakran elfogadhatatlan munkákat követeltek meg a jogbiztosításért és oltalomért cserébe.56 Ennek ellenére a függőségi rendszerbe való betagolás még ekkor sem volt egyértelműen erőszakos. A bírósági ítéletek nem rendelkeztek etnikai töltéssel: cigányokkal szembeni perben többször hoztak

52 53

THALY 1884. 573. THALY 1884. 575. 54 NAGY 2000. 9-10. 55 HEGEDŰS 2000. 15-16. – KEMÉNY 1892. 380-381. 56 NAGY 2004. 42-48.

76

felmentő ítéleteket,57 illetve maradtak emlékek cigányok által kezdeményezett és cigányok egymás közti pereiről is; sőt nem egy alkalommal a halálraítélt cigányokat is cigány hóhérok végezték ki.58 Előfordult, hogy a vajda közbenjárására halálraítélt cigánynak kegyelmeztek meg, persze nem feltétel nélkül: a kegyelmet nyert és családja a földbirtokos örökös jobbágya lett.59 1659-ben Heves vármegye pedig egy cigányokat ért sérelem ügyén rendszabályozta meg a fegyelmezetlen végvári katonákat.60 Először II. Rákóczi Ferenc tett kísérletet a cigányság jogállásának általános rendezésére, amikor 1704 januárjában fővajdát nevezett ki az egész Dunántúl cigány lakosságának élére. A pátens azonban jobbára csak általánosságokat fogalmaz meg. Az elmúlt időkben mindkét részről előfordultak sérelmek, ettől kezdve viszont bármilyen panasszal a fővajdához kell fordulni. Az ő megkerülésével a cigányokat semmivel sem szabad háborgatni, és tőlük semmilyen szolgáltatást nem szabad követelni.61 A cigányság és a magyarországi közvélemény Míg nyugaton a cigányság kitalált eredetmondákkal igyekezett elfogadhatóvá tenni jelenlétét a helyi lakosság számára, addig a magyar területeken nem kellett ilyenhez folyamodniuk. A magyarországi forrásokban nem fordul elő a Szent Család cserbenhagyása, a hitehagyás bűne, mindig békés egyiptomi vagy szentföldi zarándokokként tűnnek fel a cigányok.62 Viszont egyiptomi származásuk tudata a korszak egészében fennmaradt, általában „egyiptominak”, „fáraó népének”, vagy „fáraónak” nevezték őket. A német forrásokkal ellentétben a magyarországi feljegyzésekben csak elvétve bukkan fel a kémkedés vádja: Istvánffy említi egyszer, valamint egy Edward Brown nevű angol utazó írja 1669-ben, hogy Galgóc környékén lakók avval vádolták a helyi cigányokat, hogy a budai vezér küldte őket a vár kikém-

57 58

Lótolvajlás, -eladás, -csere ügyén indított pereket említ példaként NAGY 2004. 79. NAGY 2000. 15. 59 CSONTOSI 1877. 456. 60 NAGY 2000. 61 THALY 1880. 607-608. 62 NAGY 2004. 15. – DUPCSIK 2009. 32.

77

lelésére.63 Sokkal gyakrabban vádolták a magyarok elárulásával az önként törökké lett renegátokat, a szerbeket, és a zsidó kereskedőket.64 A cigányság etnikai egységének felbomlását, és lecsúszott, bűnöző elemekkel való telítődését a nyugati szerzők után a magyarországiak is megemlítik néhány helyen, annak ellenére, hogy nálunk széles körben sosem terjedt el a nyugaton általános „emberiség söpredéke” klisé. A jezsuita Szentiványi Márton 1691-ben így írja le a cigányságot: „tolvajok csapata, valamint dologkerülő és csalárd emberek söpredéke, amely különféle nem túlságosan távoli, hanem szomszédos nemzetekből gyűlt össze.”65 Ennek nyomán a kor politikusai és hivatalnokai a cigányságban gyakran nem egy népcsoportot láttak, hanem egy sajátos társadalmi kategóriát, amelyet egybe lehetett mosni a többi, társadalom peremén élő szegény réteggel, és amely különböző szociális problémákat vet fel. Ez vármegyei szabályrendeletek hivatalos indoklásaiban is megjelent. 1638ban Sopron vármegye kiutasította területéről a cigányokat, majd évekkel később lovas katonákat fogadott fel a vásárt fosztogató cigányok ellen. 1670-ben egyszerre űzi el a cigányokat közönséges bűnözőkként Somogy, Vas és Sopron vármegye, három évvel később pedig Szentgyörgy városa.66 A rendeleteket azonban többször meg kellett ismételni, és ez arra enged következtetni, hogy azokat nemigen hajtották végre következetesen: a társadalom jelentős része eszerint hallgatólagosan elfogadta jelenlétüket és életformájukat. Bár a cigányok török ügynökként, illetve az emberiség söpredékeként való megbélyegzése néhány esetet kivéve Magyarországon sosem terjedt el, a tipikusnak tekintett foglalkozásaikkal szembeni ellenérzés már a legkorábbi időktől több forrásban megnyilvánult.

63 64

MEZEY 1986. 57. – NAGY 2004. 37. SZERÉMI 1941. 37-39. – DERNSCHWAM 1984. 214; 227-228; 280. – UNGNÁD 1986. 253. 65 NAGY 2004. 136. – Oláh Miklós már a 16. század első felében leír egy ehhez hasonló jelenséget, ám az általa említett csoport csak nagyon bizonytalanul azonosítható a cigánysággal. Simánd falu lakói mindannyian testi hibásak, így nem dolgoznak, mentesek minden szolgáltatástól, és csak koldulásból élnek. Különös, maguk alkotta nyelvet beszélnek, és saját koldusénekeket költöttek. Oláh egyáltalán nem szól ezeknek az embereknek közös származás-tudatáról, vagy közös vallásáról, így a leírás szerint nyoma sincs az etnikai egységnek, csak önként vállalt kirekesztettségük, társadalmi helyzetük tartja össze őket. OLÁH 2000. 51. – Mezey Barna egyértelműen a cigányság egyik csoportjáról szóló leírásként értelmezi és közli a szöveget. MEZEY 1986. 66 HEGEDŰS 2000. 12-17.

78

A cigányok sajátos foglalkozásaikkal kiegészítették a városok és falvak már kialakult munkaszervezetét. Leggyakrabban vas- és pléhmunkákkal, tűzfegyverek készítésével, útkarbantartással foglalkoztak, illetve futárokként, kalauzokként alkalmazták őket. Mindazok, akiknek ezekben a megbecsültebb állásokban már nem jutott hely, megpróbáltak egyéb munkákhoz jutni, és (paradox módon) az ilyen alantasnak tekintett munkák által igyekeztek beilleszkedni a befogadó társadalomba. Olykor középületek takarítását és tatarozását, a kanális tisztítását bízták rájuk, de sok helyen hóhérként, kínzóeszközök és kalodák készítőiként, vagy kutyapecérként álltak a városok, vármegyék, vagy földesurak szolgálatában.67 1667-ben például Nagybányán hoztak kutyatartási rendeletet, melynek záradéka szerint a szabályt megszegők kutyáit a cigányokkal fogják megöletni.68 A cigányság egyik ősi foglalkozásának a kovácsmesterséget tekinthetjük. Speciális technikáikat alkalmazva (amelyek olykor sokkal jobbak voltak a céhes ipar módszereinél) szerepet kaptak a hadiszerek gyártásában. A kovácsmesterségben szerezett tapasztalatokat és eszközöket használták a kisebb ékszerek, csecsebecsék készítésénél is: rézből, tört ezüstből, üvegből, és különféle magvakból, gyöngyökből függőket, láncokat, és nagy fülbevalókat készítettek.69 A 17. század végi Magyar Simplicissimus Erdélyben sok cigányról számol be, akik fő foglalkozása a kovácsmesterség. Általában mindenfelől összegyűjtögetett ócskavasból készítenek különféle vastárgyakat, amiket igen olcsón árulnak. A német szerző mindehhez gúnyos megjegyzést fűz: „Különösen jó patkoló kovácsok és lódoktorok, de még jobb lókupecek, csalók és lókötők.”70 A kovácsmesterségük a lókereskedelem és lótolvajlás mellett a köztudatban összekapcsolódott a hóhéri feladatok elvégzésével is. Egész Európában elterjedt legenda volt, hogy ők készítették Krisztus keresztjéhez a szegeket. Szerémi György megvetően említi, hogy Dózsa György vaskoronáját a cigányok készítették, aztán a kivégzéskor ők izzították fel és helyzeték Dózsa fejére.71 Istvánffy Miklós tudósítása szerint pedig cigányok végezték ki a gyűlölt Grittit
67 68

MEZEY 1986. 10-11. HEGEDŰS 2000. 14. 69 DERNSCHWAM 1984. 152. 70 MAGYAR SIMPLICISSIMUS 1956. 228. 71 SZERÉMI 1941. 53. – Ezt a történetet később Istvánffy Miklós is átvette Szerémitől, míg Nagy Pál szerint a történet csak Istvánffynál jelenik meg, és az ő szemléletmódját tükrözi. ISTVÁNFFY I. 141. – NAGY 2004. 28.

79

is.72 Annak képzete, hogy a cigányság „pribék népség”, más formában is felmerült. 1534-ben cigányokat fogtak perbe Lőcse felgyújtásának kísérlete miatt. A kínvallatás során a vádlottak azt állították, Szapolyai bízta meg őket Lőcse, Libetbánya, Kassa, Eperjes, Bártfa felégetésével.73 A közvélemény számára a vád hihetőnek bizonyult, annak ellenére, hogy pusztán a két király közti politikai csatározások során használták őket bűnbaknak. A zenélés a 16-17. században vált a magyarországi cigányság fontos megélhetési forrásává; főleg a protestáns vidékeken alkalmaztak előszeretettel (a zsidók mellett) cigány zenészeket, de a zenélést nem tekintették speciálisan cigány foglalkozásnak.74 A 15. század végétől kezdve több alkalommal tűntek fel, igen nagy megbecsülésnek örvendtek, igen előkelő környezetben: játszottak Beatrix királyné, II. Lajos, majd Izabella királyné udvarában, mindenütt lelkes hallgatók előtt.75 „A legkiválóbb egyiptomi hegedősök, a fáraók ivadékai játszanak itt, akik nem ujjaikkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá” – szól a híradás a gyulafehérvéri udvarról 1543-ból.76 1596-ban Zrínyi György írta, hogy szert tett két fogoly cigány muzsikusra: „Amikor összeeresztik [a két cigány zenészt] s vonni kezdi, csoda, mely szép gyönyörűség hallgatni, ki miatt embernek ugyan enni sem kell. (…) csoda, mely szép, formán való szerecsen és cigány táncokat járt, kinek nézésénél ugyan nem tudom, mi lehetne ékesb és gyönyörűségesebb”77 Apor Péter 18. század eleji emlékezései szerint a nemesi mulatságok, ünnepek nélkülözhetetlen résztvevői voltak a cigány hegedűsök és dudások.78 Az elismerő hangok mellett mindig akadtak elítélő vélemények, sokan a muzsikálást csak komolytalan, semmirekellő emberhez méltó foglalkozásnak tekintették. Erre a beállítottságra jellemző, amit a Magyar Simplicissimus német szerzője, Daniel Speer írt: „Természettől fogva hajlanak a zenére. Van is majdnem minden magyar nemes embernek cigánya, aki hegedűs és mellékesen lakatos.” A mű főhőse, Simplex beszámol egy grófnál trombitásként tett szolgálatáról, akinek volt két szintén trombitás cigánya. Ezek azonban nemcsak
72 73

ISTVÁNFFY I. 330. HEGEDŰS 2000. 8. – NAGY 2000. 74 NAGY 2000a. – DUPCSIK 2009. 39. 75 FRASER 2002. 110-111. 76 TAKÁTS 2000. 148. 77 TAKÁTS 2000. 152. 78 APOR 1978. 73-74.

80

„toprongyosak”, hanem „szamarak, lusták, és ügyetlenek” is voltak, valamint túl dacosak ahhoz, hogy tanuljanak valamit a tehetséges muzsikus Simplextől. Egy másik alkalommal szintén arról számol be a főhős, hogy a cigány síposok nem igazán szépen zenéltek, a legrosszabbul a német és lengyel dallamokat tudták játszani; ennek ellenére a magyar gazdáiknak nagyon tetszett az előadásuk.79 Speciális megélhetési mód a jóslás, varázslás. A cigány asszonyok gyakran foglalkoztak gyógyfüvek gyűjtésével, gyógyítással, esetenként fogamzásgátlással. Ha azonban a beteg rosszabbul lett vagy meghalt, az asszonyt könnyen boszorkánynak titulálhatták – ahogyan megesett ez a többi nemzetbeli füvesasszonyokkal, nem egy esetben magyar nemesasszonyokkal is. Vagyis a varázslás, boszorkányság egyáltalán nem volt etnospecifikus jelenség. Bornemisza Péter Ördögi kísértetekről című művében a nép körében élő különféle varázslatok, módszerek és konkrét esetek tömkelegét írta le, anélkül, hogy bármelyiket is szilárdan a cigánysághoz kötötte volna.80 Magyarországon tehát a cigánysághoz nem tapadt a bűbájoskodás, boszorkányság negatív toposza, mint a középkori Bizáncban és mint Nyugat-Európában. Sőt 1701-ben Bánffy György erdélyi vajda egy bizonyos Reffuly vajdának engedélyezte nemcsak a gyógyítást, hanem a varázslást és szerencsemondást.81 A varázslás, hitetlenség és istentelenség toposza magyar környezetben csak egy német szerző művében, a Magyar Simplicissimusban kap nagyobb hangsúlyt. A regény főhőse mellé szegődő cigány mindig nadragulyagyökeret hordott magánál, és időnként varázsmutatványokkal kápráztatta el útitársait: „Faedényben meg tudta főzni a marhahúst anélkül, hogy az edényt a tűz megpörkölte volna. Tudott sokféle, Isten a megmondhatója, miféle boszorkánykenőcsöt készíteni. Ha valamit bekent vele, fazék, szék, pad, bunda, barom vagy ember, akarata ellenére táncolt tőle. Nem egyszer rögtönzött ilyen látványos mulatságot. Ha egy különös cigányigét kiejtett, minden rakásra dűlt.” Nem csoda, ha elhangzik a műben a (nyugatról oly jól ismert) figyelmeztetés: „Senki ne kereszteltessen nekik gyereket, mert ezt csak színből teszik, hogy pénzt kapjanak. Valójában a gyerekeiket éjszaka valaminő kenőccsel tűz fölött keresztelik.”82
79 80

Magyar Simplicissimus 1956. 229; 220; 252. HELTAI-BORNEMISZA 1980. 1012; 1053-1055. 81 NAGY 2000. 61. 82 Magyar Simplicissimus 1956. 229-230.

81

Némelyek el tudtak helyezkedni a katonaságban fegyverkovácsokként, csiszárokként, lőportörőkként, illetve utászokként; II. Ulászló már 1496-ban hadi szerszámok gyártásában tett szolgálataikért adott kiváltságot Bolgár Tamás vajdának és 25 sátornyi népének.83 Katonaként azonban nem szívesen alkalmazták őket, sőt éppen a vitézi erények és magatartás teljes ellentétét látták bennük. Hans Dernschwam, a büszke szász patrícius, törökországi utazása során a török hadseregről írva megjegyzi, hogy katonák helyett jobban hasonlítanak a „szegény, nyomorúságos, csüggeteg” cigánynépségre, „amely nélkülözi mind az alkalmasság, mind a rátermettség erényét.”84 Zrínyi Miklós szintén a cigányok példájával világítja meg a katonák számára kárhozatos viselkedést: „rut dolog az, hogy egy szegény legény, ki egy darab kenyérrel egyébiránt contentus lehetne, egy szekeret, egy kurvát, ökröt, barmot huz maga után: nem vitáz embernek való az, hanem amaz kandorló czigányoknak.”85 Ennek ellenére előfordulnak cigány emberek katonaként, sőt tisztekként is. Bocskai egyik hadvezére, Lippai Balázs cigány származású volt – ezért Istvánffy, ha katonai járatlansággal nem is tudja vádolni, gonosznak és igen kapzsinak mondja.86 Thököly Imre egyik ezredese, az 1690-ben elesett Horváth Ferenc is cigány származású volt.87 Az említettek mellett a cigányság még két foglalkozást űzött, amelyek azonban nem gyakoroltak nagyobb hatást a befogadó társadalom közvéleményére. Erdélyben sokan közülük bányászként és aranymosóként dolgoztak. A dévai kamarához tartozó cigányokat I. Ferdinánd 1552-ben, Izabella királyné öt évvel később tette adómentessé. Az aranymosó cigányok helyzetét azonban csak jóval később szabályozták, egy kiváltságolt egyesületet állítva fel a számukra.88 Emellett a 17. században kezdett kialakulni a faluzás: a férfiak faluról falura jártak, mindenütt felajánlották szolgáltatásaikat. Így akár fél évig is távol lehettek a lakóhelyüktől, családjuktól.89 A kortársak ezt egyértelműen koldu-

83 84

MEZEY 1986. 76. Konstantinápoly utcáin egyébként sok cigány koldust is látott, és újabb epés megjegyzése szerint „fabatkát sem érnek ezek az emberek.” DERNSCHWAM 1984. 409-410. 85 ZRÍNYI 1985. 137. 86 MEZEY 1986. 122. 87 HEGEDŰS 2000. 16. 88 MEZEY 1986. 74; 77-78. 89 NAGY 2000a.

82

lásnak, „erőszakos rátukmálásnak”, bujdosásnak, csavargásnak tekintették, és idegenkedtek, féltek tőle. A cigányság mentalitására és életformájára jellemzőnek tartott vonásokat a „cigányság”, „cigánykodni” szavakkal kezdték jelölni, sokszor negatív értékítéletként, szitokszóként.90 A cigányok Szeréminél mindig az alattomosság, csalárdság, hűtlenség jelképeiként tűnnek fel („fáraó módon”, „mint a fáraók”).91 Pázmány Péter szintén „cigánymesterségnek” nevezi a csalást, 92 Tinódi pedig a porcióval csaló udvarbírákhoz és kulcsárokhoz hasonlítja őket, közmondásos lopósságuk miatt.93 Szkhárosi Horváth András hasonlóképpen Magyarország társadalmi, politikai és erkölcsi gondjai közt említi: „Az czigánoknak lám békét hagytok, kik mindenkor lopnak…”.94 Hasonló szófordulatokban megjelenik a cigányság életformája is, amit a befogadó társadalom mindig bizonyos ellenérzéssel szemlélt. Heltai Gáspár a megállapodatlan, állhatatlan életformát nevezi „cigánságnak”.95 Mások a rozoga, kicsi kunyhókat hasonlították a cigányviskókhoz, és általános volt a nézet, hogy a mezőkön, a város határain kívül, a társadalom megbecsült tagjaitól elkülönülve tábort verni, „akár a cigány népség”, alantas, méltatlan dolog.96 Azonban meg kell jegyezni, hogy a magyar irodalomban és történeti művekben sosem domináns az efféle „cigányozás”; a hűtlenség, hitszegés, és aljas vagyonszerzés sokkal inkább kötődött a köztudatban (érthető módon) a törökökhöz, valamint (a törököknél sokkal kevésbé) a rácokhoz és zsidókhoz. Pázmány Péter például sosem példálózik a cigányság bűnösnek, kárhozatosnak tartott mentalitásával. Még a legaktuálisabb kérdések (az ország romlásának okai, a keresztény vitézek erényei) tárgyalásakor is vagy bibliai és antik példákat hoz fel, vagy a legelvontabb kategóriákban gondolkodik: bizonyos
90

Ilyen becsmérlő értelmű kifejezésekből közöl több példát DÖMÖTÖR 1934. 162. – LIÉGEOIS 2002. 143-144. 91 SZERÉMI 1941. 201. 92 „…mi a tévelygők könyveit soha ki nem nyomtattuk; nem is szűkölködik az igazság, efféle cigánymesterségek nélkül.” PÁZMÁNY 1983. 263. 93 „Ők atyjafiasok az cigánokval, / Orcájok temérdök nagy álnokságval...” TINÓDI 1984. 504. 94 Szkhárosi Horváth András: Az Istennek irgalmasságáról és ez világnak háládatlanságáról. In: RMKT 1880. 206. 95 „Ki-ki mind az ő rendiben és hivataljában állhatatos legyen, és ne csavarogjon alá-fel, mert afféle cigánságnak hitván haszna vagyon.” HELTAI-BORNEMISZA 1980. 123. 96 DERNSCHWAM 1984. 161; 182.

83

mentalitásokat, tetteket egyes társadalmi rétegekhez, foglalkozásokhoz köt, vagy általában vett emberi természetről beszél. Másfelől az ilyen szófordulatok kontextustól függően pozitív tartalommal is bírhattak: a „cigánság” olykor egy különös, furfangos észjárást jelentett, és csak akkor kapott negatív felhangot, ha ezt az agyafúrtságot mások becsapására, megkárosítására használták fel.97 Mindezek a vonások a szófordulatok, mondások mellett előkerültek a mulattató és csúfoló versekben is. Többször került szóba indulatos természetük, idegenkedésük a letelepült életmódtól, paraszti munkától, irtózásuk a merev hierarchiától, a jogi szemlélettől: „Mi bírtuk világot, laktunk, hol akartunk, Falukról falukra mentünk, keltünk, jártunk.” „Nagybíró, kisbíró, tizedes – ezekre Elhalok féltemben hatalmas nevekre.” 98 A magyar szerzők előszeretettel karikírozták a cigányok sóvárságát az anyagi jólétre, és a társadalmi megbecsültségre. Többször találkozunk a közköltészetben az ennivalóból épült templom képével, és a testi értelemben vett mennyországgal, ahol a cigányok jót ehetnek, ihatnak, pipázhatnak, és a „mennyei vásáron” lovat cserélhetnek.99 Közmondásossá vált emellett, hogy „Szereti a cigány a veres nadrágot”, „Azon van, hogy veres ruhára szert tégyen, / Ha rongyos lészen is, csak selyemből légyen.”100 A viszonylagos létbiztonságban élő többségi társadalom elnéző mosollyal figyelte, hogy ami a számukra hasznavehetetlen ócskaság, az a cigány ember számára értékes lehet. Gyakran vált mulatság tárgyává a közköltészetben a cigányság különösen erős hajlama a lopásra.101 Az egyes lopási esetek ugyanakkor komoly konfliktusokat is okozhattak a valóságban. Rákóczi Ferenc 1704-ben kiadott pátense szerint az elmúlt időkben egyrészt a cigányságot érték sérelmek, másrészt viszont „maga is természeti inclinatioja szerint alattomban gyakorlani szokott csalárdságaival” haragított magára sokakat, és ezért van szükség a cigányság jogainak rendezésére és elöljáró kinevezésére.102
97 98

NAGY 2004. 141. RMKT 2000. 241-244. 99 KÜLLŐS 2003. 18. 100 KÜLLŐS 2003. 26-27. – „Rossz anyagból való ruhát nem hordanak, nemes emberek elviselt rongyait kunyorálják el, vagy veszik meg.” Magyar Simplicissimus 1956. 228. 101 „Az fiát a lopásra jól megtanította, / De az imádságra el is feleltette…” RMKT 2000. 232. 102 THALY 1880. 607.

84

Másik sok bosszúságra okot adó, de a közköltészetben mulatságossá, a bonyodalom középpontjává váló jellemvonás a cigányok csalárdsága. A 16. század eleji német mesterdalnok, Hans Sachs ezt adja az egyik főhőse szájába: „Legyen falu vagy város az, sehol se jár jól az igaz: ellenséget lel mindenütt, s az mind az ő fejére üt. Ám aki hízelegni tud, annak dicséret, hála jut. Így tanultuk mi meg, cigányok, a hízelgést, a csalfaságot.”103 A források szóhasználata alapján tehát első látásra úgy tűnhet, hogy a magyar és német szerzők a cigányság karakterisztikusnak tekintett vonásait alapvetően kétféleképpen értelmezték: vagy „természettől fogva” bennük levő, etnikus jellemzőkként (ezt emeli ki Rákóczi pátense), vagy pedig a szociális helyzetükre adott reakcióként, régi beidegződésekként, nemzedékről nemzedékre átörökített viselkedési mintákként (erre helyezi a hangsúlyt Hans Sachs). A kétféle értelmezés azonban a korban egyáltalán nem vált szét: a nemzetek karaktere egyszerre függött a természetes adottságoktól, és a társadalmi viszonyoktól, történelmi múlttól. Ezt támasztják alá Enessey György sorai: szerinte, bár „az ő meg romlott természetére és benne meg rögzött szemtelen szokásaira nézvést egy azon fölöttébb meg vettetett és alá való népnek láttassék is”, mégis „szánakodásra méltó inkább az ő sorsa és nem gúnyulásra.”104 Vagyis Enessey szerint a természet és a szokások nem két eltérő jellegű, más-más folyamatra utaló fogalom, hanem egymást kiegészítve és feltételezve alkotják egy nemzet jellemvonásait. A cigányok a magyarországi közköltészetben sosem ellenségként jelennek meg, hanem az etnikailag és kulturálisan sokszínű Magyarország egyik csoportjaként; sokáig annyira mások, annyira érthetetlenek voltak, hogy nem váltak ellenséggé: az irodalmi művek általában marginális, mulattató figuráiként tűntek fel.105
103 104

SACHS 1999. 30. MAGYAR 1998. 81. 105 KÜLLŐS 2003. 47; 63-64. – Vö.: NAGY 2004. 147-148.

85

Annak ellenére azonban, hogy nem tartották őket ellenségnek, cigányság kívülállóságának, sőt alsóbbrendűségének képzete többször felbukkan a közköltészetben, iskoladrámákban, elvontabb, jelképes formában is. Ennek egyik alakja az volt, hogy negatív eredetmondákat költöttek a cigányságról. Egy ilyen monda szerint Noé egyik fiától, Khústól származnak, és a rajtuk ülő átok miatt nem telepedhetnek meg sosem (ezt a mondát ismerték a 16. század elején Franciaországban, közölte egy 1678-ban született erdélyi vers, és végül Enessey György is). Egy másik monda szerint az első cigány az ördög gyermeke volt, és lelke az ördög szellentéséből származott (ez tűnik fel egy 17. századi névtelen magyar szerző versében).106 Néhány szerző azonban éppen ezeket a sokak szemében lenézett, vagy komikus, de mindenképpen kívülálló figurákat használta fel ahhoz, hogy kemény bírálatot mondjon a többségi társadalom felett; ilyenek Hans Sachs írásai. Vásári komédiáiban él a mélyen gyökerező sztereotípiákkal, de sosem bántóan, inkább a mulattatás eszközeként használva őket. Célja, hogy bemutassa a társadalmi rend, a konvenciók visszásságait, és a cigányokhoz hasonlóan egyáltalán nem kíméli a német parasztokat, polgárokat, nemeseket, papokat sem. Az öt nyomorult vándor című komédiában a cigány saját mesterségét, a tolvajlást hasonlítja össze a fuvaros, a kalmár, a csatlós, és a kolduló barát mesterségével.107 A fonóház című műben a parasztok egy cigányt kérnek meg, hogy jósoljon nekik. Ő aztán meg is mondja mindenkiről az igazságot, felfedi a régi vétkeiket, és evvel egymás ellen fordítja a házaspárt és a szerelmeseket.108 Vagyis a cigány főszereplő a visszásságok leleplezője, és evvel a szerző társadalomkritikájának szócsöve volt. Az integráció lehetőségei és nehézségei A nemzet a koraújkor szemléletében etnikailag, a származást tekintve homogén egészet alkot, egy mentalitásbeli és kulturális típust. Ez az oka a nemzetkarakterológiák elterjedtségének. Az Eine Unterredung például Európa minden népéről bőséges jellemzést ad, megemlíti a jellegzetes kulturális értékeket, az
106

KÜLLŐS 2003. 30. – Meg kell azonban jegyezni, hogy hasonló negatív eredetmondák szinte minden etnikai csoporttal kapcsolatban megjelentek, a szlovákok származásáról szóló versben például ilyenek állnak: „Hogy lószarbúl is már tót származnék…” RMKT 2000. 258. 107 SACHS 1999. 509. 108 SACHS 1999. 28-30.

86

életvitel elemeit, a jellemző habitust, és részben ezekből vezeti le az adott nemzet politikai rendszerét. Az áttekintés célja, hogy feltárja, melyik nemzettől mekkora segítség várható a török elleni harchoz. Ezt az etnikailag-kulturálisan többé-kevésbé egységes nemzetet a rendi társadalomban politikai intézmények, kiváltságok tagolták. Az integrációt ma befogadó, multikulturalista jellegű, kölcsönösségen, párbeszéden alapuló fogalomként értjük, a koraújkorban azonban a mélystruktúrákat nem érintő kapcsolatot jelentett, kimerült az ország, vagy a helyi közösség életét szabályozó törvények és normák külsődleges elfogadásában. Nem feltételezett aktív kapcsolatokat, viszont lehetőséget nyújtott a békés egymás mellett élés kialakítására, a jogi és gazdasági környezetbe való beilleszkedésre. Az így értelmezett integráció ellentétét az asszimilációra, illetve az izolációra tett erőszakos jogi és gazdasági lépések jelentették. E két szándék mindvégig jelen volt, a magánjogi, vármegyei és állami szinten váltakozott. A felvilágosult abszolutizmus tűzte ki először célként a gazdasági-jogi kereteken túl az értékrend, a kultúra megváltoztatását is, időnként brutális lépésekkel. A 18. század végéig Magyarországon a mai értelemben vett nemzetiségi kérdés nem merült fel. A nemzetiségek maguk sem fogalmaztak meg politikai igényeket, és a „többségi társadalom” részéről is jellemzőbb volt az elzárkózás, a jogi és gazdasági kiváltságok védelme a kirekesztés vagy erőszakos asszimiláló szándék helyett. Kivételt néhány, kis csoportokban letelepedő, a többségtől markánsan eltérő életmódot folytató, más értékrendet, hitet valló etnikaifelekezeti közösség alkotott: a zsidók, a szombatosok, a cigányok. Velük szemben nagyfokú bizalmatlanság, sőt esetenként félelem élt, ami éppen az elzárkózásukból, a titokzatosságukból eredt. A zsidókkal szembeni, középkori hagyományokon alapuló vád volt, hogy ők gyilkolták meg Jézust; a cigányokkal szemben ehhez hasonlóan a Szent Család cserbenhagyásának vádja merülhetett fel. A zsidókkal szemben a középkortól kezdve időről időre vérvádak fogalmazódtak meg (Magyarországon legismertebb a 19. század végi tiszaeszlári per), illetve azokhoz sokban hasonló a 18. század végi honti emberevőper, amelynek során koholt vádak és kicsikart vallomások alapján 41 halálos ítéletet hozott a vármegye az egyébként ártatlan cigány vádlottak ellen.109 (Érdekes, hogy sokszor a zsidók és a cigányok származását is összemosták, mind nyuga109

HAJDU 1996. – LIÉGEOIS 2002. 108. – SZÁRAZ 2007. 98-99.

87

ton, mind magyar területeken: a cigányokat az Egyiptomból kivonuló zsidók leszármazottaival, vagy éppen az őket elűző egyiptomiak ivadékaival azonosították.110) Általában azonban elmondható, hogy a befogadó társadalom igen ambivalensen viszonyult a cigánysághoz. Fordultak hozzájuk jóslatért, gyógyszerekért vagy talán varázsszerekért, illetve akadtak, akik szánták a cigányok rossz sorsát, és támogatni igyekeztek őket.111 Másrészt viszont a közhangulatot mindig fel lehetett szítani a cigányok ellen, hiszen nem ismerték őket, így rengeteg előítélet élt velük szemben, és még a legképtelenebb vádak is hihetőnek tűnhettek. A politikai elit, a vármegyei vezető réteg és az országos méltóságok a kétféle magatartás közt ingadoztak: ha gazdasági érdekeik úgy kívánták, támogatták őket, biztosították jogaikat (általában a nagybirtokosokra jellemző, akik a cigányok speciális munkájából a legnagyobb hasznot húzták), máskor viszont jogaik korlátozásáról, vagy elűzésükről, sőt kiirtásukról rendelkeztek (főleg a megélhetésüket féltő céhek, és a nagymértékben idegenellenes köznemesség). Az integráció, vagy legalább a békés együttélés nagyban függött attól, hogy sikerül-e az érkező cigány csoportok jogállását rendezni, illetve (evvel összefüggésben) sikerül-e őket a földesúri birtokok, vagy városok munkaszervezetébe beilleszteni.112 A földbirtokosok hasznot húzhattak a cigányság speciális mesterségeiből, ezért érdekükben állhatott a vándorló életforma engedélyezése is, ugyanakkor a vajdai kinevezések a korlátozott ellenőrzés lehetőségét jelentették a földesúr számára.113 Az integráció kulcsa azonban nem csak a gazdasági és jogi helyzet rendezése lehetett: ismerünk példát arra, hogy cigányok tanulás útján igyekeztek a társadalom nem pusztán elfogadott, hanem megbecsült tagjaivá válni. 1695ben Szőnyi Nagy István Magyar Oskola című munkájában írja, hogy a kolozsvári református iskolában „némely czigányok is vannak, kik tanulásra édesedvén szépen olvasnak, némelyek írnak is”.114 Egy 1773-as kiskunhalasi
110 111

KÜLLŐS 2003. 32. – HANCOCK 2004. 51. A 17. század közepén írta Ahasvérus Fritschius, természetesen elítélve ezt a magatartást: akadnak „olyanok is, akik – valamiféle idétlen könyörületesség kábulatában – nem átallják védelmezni sem e szélhámosok dologtalan és gyűlöletre méltó koldulását.” MAGYAR 1998. 54. 112 Vö.: BINDER 2009. 113 Vö.: SZÁRAZ 2007. 88; 94. – DUPCSIK 2009. 38; 42. 114 HEGEDŰS 2000. 16.

88

összeírás arról tudósít, hogy a helyi cigányok közül többen már kijárták az iskolát, vagy még oda járnak.115 1774-ben (vagyis három évvel a Ratio Educationis előtt!) pedig a Somogy megyei Szomajom falu cigány lakói kérvényezték iskola felállítását gyerekeik taníttatására. 116 Az integrációt mindig nehezítette, hogy jóllehet a jogi és gazdasági környezetbe be tudtak illeszkedni, a mentalitásbeli és életmódbeli változás viszont jóval hosszabb folyamat volt. A cigányság más hagyományokkal rendelkezett, más volt a tér- és időszemlélete, életvitelükből és munkalehetőségeikből adódóan eltért a tulajdonhoz való viszonyuk, másféle ambíciók is hajtották őket.117 Evvel cseng egybe az, amit Révay Péter turóci főispán írt Gáspár vajda számára kiállított ajánlólevelében: a cigányság rég megszokta már, hogy „ide-oda elbolyongva (…) semmiféle célratörő igyekezetet nem is ismerve, csak egyik-napról a másikra, egyik óráról a másikra élve, csak úgy, az Isten szabad ege alatt keresse meg kétkezi munkájával élelmét s ruházatát.”118 További fontos gátló tényező, hogy a cigányság egy része, akik földesúri menlevéllel rendelkeztek és így megtarthatták vándorló életformájukat, csak minimális mértékben érintkeztek a befogadó társadalom tagjaival. A 16. század közepén Sztambulba utazó Hans Dernschwam tapasztalatai szerint a hódoltsági vidékeken a cigányok nem a szerájban vagy annak környékén szállnak meg, hanem saját szekértáborukban.119 Még a 18. század végén is azt írja Enessey György, hogy a cigány közösségek sátraikat csak a városok szélein és a falu végén állíthatták fel.120 A kétféle életforma megítélése, és az avval összefüggő értékrendek nemigen közeledtek egymáshoz. A megtelepedett életmódot folytató, városi kultúrájukra igen büszke nyugatiak sokszor csak valami érthetetlen furcsaságként szemlélték a cigány közösségeket, életritmusuk, szokásaik egyszerre voltak ismeretlenek és megvetettek. 1421-ben Burgundiában írták, hogy az egyik város határában három napra sátorozott le egy cigány csapat, és ennyi idő alatt egyszer sem váltottak ruhát. A férfiak szakállasok és hosszú hajúak, a nők
115 116

MEZEY 1986. 61. NAGY 1999. 333. – NAGY 2000a. 117 NAGY 2004. 79. 118 MEZEY 1986. 95. 119 DERNSCHWAM 1984. 182. 120 MAGYAR 1998. 91.

89

turbánszerű fejfedőt, mélyen kivágott inget, és vállukra vetett, durva anyagból készült lepedőt viseltek. A gyerekek és az asszonyok fülbevalókat hordtak.121 Daniel Speer szintén furcsállva, rosszallva, és túlzásokba esve írja le a cigányok szokásait és ruházatát. Szerinte igen korán, már 12-15 évesen házasodnak, és „a házasodásig majdnem meztelenül járnak. Egy fehér vagy színes lepedőféle kendőt két csücskénél fogva összekötve vetnek nyakukba. Ez elfedi ugyan hátsórészüket, de elöl meztelenek, hogy látni lehessen, melyik nemhez tartoznak. Hajuk hosszú. Az iskola büdös számukra.”122 Nemesi kúriájából szemlélve, és meglehetős túlzásokba esve Enessey György a 18. század végén hasonlóan visszataszítónak írta le a cigányok életét: „Az ő élete módja többnyire piszkos, gyakori büdös hussal való élés, koplalás, henyélés, lopás, varáslás, világ széltbujdosás, tserélés, tsalás ’s a’ többi. Ruházattya ringy-rongy e’ mellett mégis kevely.”123 Még szélsőségesebbek a honti emberevőperben keletkezett iratok, amelyek szerint a vármegye vezetői úgy tudták, a cigányok nem házasságban, hanem vérfertőző ágyasi kapcsolatban élnek, félig meztelenül járnak, nem dolgoznak (bár azt mondják, tavaszonként a bányavárosokba mennek munkát keresni), hanem henyélésre és rablásra nevelik gyerekeiket is. Többször kiadtak már rendeleteket „e viperafajzat” megregulázására, de mindezek hatástalannak bizonyultak.124 Csak Révay Péter turóci főispán említi egy 1608-as okmányában a cigányok életmódját szokatlan részvéttel: „ősi hagyományai szerint a szántóföldeken, a mezőkön, a városokon kívül, csakis rongyosra kopott sátrai alá húzódva éli már megszokott keserves életét. (…) ezzel együtt megtanulta azt is, hogy a házfalakon kívül viselje el a záporesőt, a fagyos hideget és a rekkenő forróságot egyaránt, nemkülönben azt is, hogy ne legyen e földön semmiféle öröksége, ne kívánkozzék városokba, várakba…”125 Végül még Enessey sem tudja visszatartani sajnálatát: „E végre szánakodásra méltó inkább az ő sorsa és nem gúnyulásra.”126

121 122

FRASER 2002. 74. – Ehhez hasonló vélemények a 15. század elejéről LIÉGEOIS 2002. 98. Magyar Simplicissimus 1956. 228-229. 123 MAGYAR 1998. 91. 124 HAJDU 1996. – Vö. a közel egykorú nyugati kliséket a cigányok paráznaságáról, házasságtöréseiről, vérfertőző viszonyairól, pl. David Hume munkáiban. SZEMENYEI 2002. 23. 125 MEZEY 1986. 95. 126 MAGYAR 1998. 81.

90

Összefoglalás Egy ilyen rövid áttekintés után megállapítható, hogy a Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemség területén az elismerés és a befogadás formái korábban és sokkal előnyösebb módon alakultak ki, mint a nyugati országokban. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a cigányok Magyarországon nem hirtelen jelentek meg nagy tömegben, mint nyugaton, így nem okoztak olyan sokkszerű hatást a magyar társadalom számára.127 A cigány és nem cigány társadalom közti kulturális kapcsolatok története jól kirajzolódó tendenciákba rendezhető. Eleinte egy kényes egyensúlyi helyzet alakult ki, spontán létrejött stratégiákkal, „áteresztő csatornákkal”, ugyanakkor erős gátló tényezőkkel is. Ez az egyensúly a 17. század második felében bomlott meg, hogy néhány évtized múlva átadja a helyét a felvilágosult törekvéseknek, amelyek a cigányság mint marginális társadalmi csoport (és nem mint nemzet, nemzetiség) integrációját célozta meg, elsősorban a nevelés eszközeivel, a szocializáció színtereinek megváltoztatásával.128 Természetesen itt sem hiányoztak az alapvetően mindenütt és minden etnikai-vallási kisebbséggel szemben meglévő hátráltató tényezők (eredendő bizalmatlanság a megszokottól eltérő kultúrák iránt, gazdasági válsághelyzetekben felerősödő konfliktusok stb.). Bőven akadnak ugyan példák a befogadó „többségi társadalom” elutasító, sőt agresszív megnyilvánulásaira, de olyan jellegű erőszakos megoldásokat, mint nyugaton, magyar területen egyáltalán nem, vagy sokkal gyengébben alkalmaztak. Mindvégig előtérben volt a gazdasági integráció elősegítése, és a jogi helyzet rendezésére tett kísérletek. Másfelől pedig a cigánysággal szembeni (általában vármegyei szintű) megnyilvánulások sosem estek egybe a magyar köznemesség szittya öntudatán alapuló politikai nacionalizmussal és idegenellenességgel, ami elsősorban a németek ellen irányult. Bár a magyar és a német irodalomban is felbukkant olykor az igény, hogy a cigányságot a hagyományos kategóriákba sorolják, nem ez volt a domináns jelenség. A kor fogalmiságából következően általában nem merült fel szándék egymás mélyebb megismerésére és megértésére, a cél a béke megőrzése volt a felszínen, a mélystruktúrákat nem is érintve. A befogadók így természetesen gyakran megelégedtek a kialakult sztereotípiákkal, ami pedig hosszú távon az
127 128

NAGY 2004. 30. NAGY 1999. 323.

91

előítéletek táptalaja. Meg kell azonban jegyezni, hogy a német területek közvéleményében sokkal több klisészerű és sztereotip képpel találkozni; ilyen például a cigányság tolvajként, a török ügynökeiként, boszorkányokként, vagy az emberiség söpredékeként való beállítása, megbélyegzése; ilyesmi a magyar forrásokban ritkán fordul elő. Magyar környezetben csak egy német szerző, Daniel Speer műve, a Magyar Simlicissimus tartalmaz igen sok sztereotípiát, ez azonban felvonultatja szinte az egész nyugati repertoárt: a tolvajlás, a boszorkányság, a paráznaság klisészerű képét. Nem volt ugyanakkor kirívóan rossz helyzete a cigányságnak a többi magyarországi „kisebbséghez” viszonyítva sem: a magyarság attitűdjei minden más etnikai csoporttal szemben is hasonlóak voltak, mint a cigánysággal szemben. Jól érezhető ez például a mulattató közköltészetben, a csúfolókon, amelyekben rendre megjelennek a negatív eredetmondák, az öltözködés és a sajátos akcentus kigúnyolása, valamint mindenféle vaskos tréfa és trágár szidalom. 129 A cigányság számára a 16-17. század sokszor nem hozott mást, mint szenvedést, kirekesztettséget, és sok személyes tragédiát. Ennek ellenére a magyar szépirodalomban és történeti emlékezetben a cigányság és a magyar társadalom közti kapcsolatok ha nem is felhőtlen, de alapvetően kiegyensúlyozott képe él.130

129 130

RMKT 2000. Pl. Arany János: A nagyidai cigányok, Jókai Mór: A cigánybáró, illetve Gárdonyi Géza: Egri csillagok.

92

Bibliográfia Elbeszélő és okiratos források
APOR 1978. APOR Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Előszó, jegyzetek: Kócziány László, a szöveget gondozta: Lőrinczy Réka. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. (Téka) Adalék a magyarországi cigányok történetéhez. Közli: CSONTOSI János. Századok, 1877. 454-456. o. DERNSCHWAM, Hans: Erdély – Besztercebánya – Törökországi útinapló. Ford., bev.: Tardy Lajos, jegyz.: Dávid Géza, Tardy Lajos. Európa Könyvkiadó, Bp., 1984.

CSONTOSI 1877. DERNSCHWAM 1984.

HELTAI-BORNEMISZA 1980. Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei. Vál., a szöveget gondozta, jegyzetek: Nemeskürty István. Szépirodalmi Kvk., Bp., é.n. [1980.] (Magyar remekírók) ISTVÁNFFY I. Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában. I. kötet. S. a. r., bev., szövegmagyarázatok: Benits Péter. Balassi Kiadó, Bp. É.n. [2001.] Ifj. KEMÉNY Lajos: Kassa városa levéltárából. Történelmi Tár, 1892. 378-381. Három korai tanulmány a cigányokról. Vál., ford., előszó, magyarázatok: Magyar László András. Orpheusz Kiadó, Bp., 1998.

KEMÉNY 1892. MAGYAR 1998.

Magyar Simplicissimus 1956. Magyar Simplicissimus. Szerk., bev.: TurócziTrostler József. „Művelt Nép” Tudományos és Ismeretterjesztő Könyvkiadó, Bp., 1956. MEZEY 1986. OLÁH 2000. A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 14221985. Szerk.: MEZEY Barna. Kossuth Kiadó, Bp., 1986. OLÁH Miklós: Hungária – Athila. Ford.: Kulcsár Péter, Németh Béla. Osiris Kiadó, Bp., 2000. (Millenniumi Magyar Történelem. Források) Pázmány Péter művei. Vál., a szöveget gondozta, jegyzetek: Tarnóc Márton. Szépirodalmi Kvk., Bp., É.n. [1983.] (Magyar remekírók)

PÁZMÁNY 1983.

93

RMKT 1880.

Régi magyar költők tára. II. kötet. XVI. századbeli magyar költők művei, 1527-1546. Közzéteszi: Szilády Áron. MTA, Bp., 1880. Régi magyar költők tára, XVIII. század. Közköltészet 1. Mulattatók. S. a. r.: Küllős Imola. Balassi Kiadó, Bp., É.n. [2000.] SACHS, Hans: A lovag meg az ibolya. Farsangi komédiák. Ford.: Mann Lajos. Orpheus Kvk., Bp., 1999. SZERÉMI György: A mohácsi vész kora. Ford.: Erdélyi László. Szeged, 1941. THALLÓCZY Lajos: A czigányok szervezete történetéhez, 1661. Történelmi Tár, 1878. 704. THALY Kálmán: Adalék a magyar czigányok történetéhez. Történelmi Tár, 1880. 607-608. THALY Kálmán: A cseszneki vár czigányai. Történelmi Tár, 1884. 568-578. TINÓDI Lantos Sebestyén: Krónika. S. a. r.: Sugár István, bev.: Szakály Ferenc. Európa Kvk., Bp., 1984. (Bibliotheca Historica) Eine Unterredung gegen die Türken – Traktátus Mohácsról. Közreadja: Balog F. András, ford.: Sára Balázs, utószó, jegyzetek: Radek Tünde. Littera Nova, Bp., 2003. Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. Ford., bev.: Kovács József László, jegyz.: Fenyvesi László, Kovács József László. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1986. (Magyar Ritkaságok) Zrínyi Miklós prózai művei. Szer., bev., jegyz.: Kovács Sándor Iván. Zrínyi Kiadó, Bp., 1985. (Zrínyi Könyvtár, 1.)

RMKT 2000.

SACHS 1999. SZERÉMI 1941. THALLÓCZY 1878. THALY 1880. THALY 1884. TINÓDI 1984.

Traktátus 2003.

UNGNÁD 1986.

ZRÍNYI 1985.

Feldolgozások BARBARICS 2000. BARBARICS Zsuzsa: „Türck ist mein Nahm in allen Landen”. Művészet, propaganda és változó törökkép a Német-római Birodalomban a XVII. század végén. Hadtörténelmi Közlemények, 2000. 329-375.

94

BENDA 1942. BINDER 2009.

BENDA Kálmán: A törökkor német újságirodalma. Bp., 1942. BINDER Mátyás: Cigány-képek a sztereotípiáktól az integrációig. Múlt-Kor Történelmi Portál, 2009. jan. 7. – http://www.multkor.hu/20090107_ciganykepek_a_sztereotipiaktol_az_integr acioig?pIdx=1 (2011.03.21.) BURKE, Peter: Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég – Hajnal István Kör, Bp., 1991. DÖMÖTÖR Sándor: Mióta muzsikusok Magyarországon a cigányok? Ethnographia, 1934/3-4. 156-178. DUPCSIK Csaba: A magyarországi cigányság története. Osiris Kiadó, Bp., 2009. FODOR Pál: Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15-16. századi magyar közvéleményben. Történelmi Szemle, 1997/1. 21-49. FRASER, Sir Angus: A cigányok. Osiris Kiadó, Bp., 2002. (Osiris Könyvtár. Történelem) HAJDU Lajos: Előítélet és ítélet. A honti emberevőper. Rubicon, 1996/6. (elektronikus dokumentum: Rubicon 19902001. Arcanum, 2002.) HANCOCK, Ian: Mi vagyunk a romani nép. Pont Kiadó, Bp., 2004. (Interface) HEGEDŰS Sándor: Cigány kronológia. Konsept-H Kiadó, Piliscsaba, 2000. KÜLLŐS Imola: Cigányok a régi magyar közköltészetben a XVII. századtól a reformkorig. Romológiai Kutatóintézet, Szekszárd, 2003. LIÉGEOIS, Jean-Pierre: Romák, cigányok, utazók. Pont Kiadó, Bp., É. n. [2002.] (Interface) NAGY Pál: „Kicsinségemben elszakattam.” Cigány közösség, szocializáció és gyermeksors Magyarországon a 16-19. században. Educatio, 1999/2. 320-338.

BURKE 1991. DÖMÖTÖR 1934. DUPCSIK 2009. FODOR 1997.

FRASER 2002. HAJDU 1996.

HANCOCK 2004. HEGEDŰS 2000. KÜLLŐS 2003.

LIÉGEOIS 2002. NAGY 1999.

95

NAGY 2000.

NAGY Pál: Cigányperek Magyarországon, I. kötet. Korai perek, 1506/1534-1715. PTE BTK Romológia Szeminárium, Pécs, 2000. (Gypsy Studies – Cigány tanulmányok) „A félmondatok összegyűjtésére vállalkozom” Kende Ágnes és Kerényi György interjúja NAGY Pállal. Amaro Drom, 2000/2. – www.amarodrom.hu (2007.02.23.) NAGY Pál: Civitas Ziganorum. Amaro Drom, 2000/8. – www.amarodrom.hu (2007.02.23.) NAGY Pál: „Fáraó népe”. A magyarországi cigányok korai története (14-17. század). PTE BTK Neveléstudományi Intézet Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, Pécs, 2004. (Gypsy Studies. Cigány tanulmányok) NOVÁK Veronika: Hírek, hatalom, társadalom. Információáramlás Párizsban a középkor végén. Gondolat – Infonia, Bp., 2007. (Információtörténelem) SZAKÁLY Ferenc: Honkeresők. Megjegyzések Cserni Jován hadáról. Történelmi Szemle, 1979/2. 227-260. SZÁRAZ Miklós György: A cigányok. Európa indiánjai. Helikon, É.n. [2007.] SZEMENYEI Mariann: Mítosz és valóság: megjegyzések a skóciai cigányok történelméhez 1625-ig. PTE BTK Romológia Tanszék, Pécs, 2002. (Gypsy Studies – Student) TAKÁTS Sándor: A török-magyar énekesek és muzsikások. In: Bajvívó magyarok. Corvina Kiadó, É.n. [2000.] 144-157. TODOROV, Tzvetan: A másik. Holmi, 1992. 1535-1550.

NAGY 2000a.

NAGY 2000b. NAGY 2004.

NOVÁK 2007.

SZAKÁLY 1979. SZÁRAZ 2007. SZEMENYEI 2002.

TAKÁTS 2000. TODOROV 1992.

96

2. VÁLTOZÓ NEMZETFOGALMAK –
ÖSSZECSAPÓ NACIONALIZMUSOK

97

Fekete Sándor

KÖZÉP-EURÓPA RÉGI ÉS ÚJ MULTIKULTURALITÁS-PROBLÉMÁI
Multikulturálisnak az olyan társadalmat nevezzük, amelyben különböző kultúrákhoz tartozó embercsoportok élnek együtt. De mit jelent ez: különböző kultúrákhoz tartozó embercsoportok? Mivel a kultúra mindazon értékek összességét jelenti, amelyeket az emberek, illetőleg egy emberi társadalom vagy csoport magának megteremtett és objektivált, s mivel a kultúra szélesebb fogalom, mint a civilizáció, valamilyen kultúrája minden emberi társadalomnak, a civilizáció előtti társadalmaknak is van. De mennyiben és milyen értelemben fognak ezek különbözni egymástól? Kézenfekvőnek látszik rögtön azt mondani, hogy egy civilizáció-előtti kultúra nyilván különbözni fog egy civilizációs-alapú kultúrától, tehát például az ausztrál bennszülöttek kultúrája az ausztráliai bevándorlókétól. Az Ausztráliába bevándorló britek kultúrája azonban nemcsak az ottani bennszülöttekétől különbözött, hanem az indiai bennszülött kultúrától is, jóllehet az indiai kultúra egy ősi civilizáción alapul. És egy brit kolónia kultúrája éppígy, ha nem is éppilyen mértékben különbözött az oroszországi vagy németországi „bennszülöttek” kultúrájától is (Nagy Péter cár idejében vagy a második világháborút követő megszállás idején), holott végül is – az időleges külön utak ellenére – az oroszok az európai, a németek pedig a nyugati kultúrához tartoznak. S persze otthon, Nagy-Britanniában is nyilvánvalóan különbözik egymástól az angol, a skót és az ír kultúra. A kultúrák különbözősége továbbá sok mindenben megnyilvánulhat. Shakespeare művei az angol kultúrához tartoznak, Goethe művei a némethez, s a különbség köztük nemcsak a különböző nyelvben fog megjelenni, hanem abban a szellemiségben is, amelynek a nyelv a megjelenítője. A kultúra nemcsak az ún. magaskultúrát jelenti, hanem a mindennapok kultúráját is, és e tekintetben a nyelvek hasonlósága vagy különbözősége nemcsak a nyelvrokonságtól függ. Az egymás szomszédságában vagy együtt élő etnikai csoportok nyelvében nagyon sok a kölcsönös átvétel, akkor is, ha eredetileg igen különböző eredetű nyelvekről van szó – így a finnugor eredetű magyar nyelvet sok hasonlóság fűzi 98

például a szláv nyelvcsaládhoz tartozó szlovák nyelvhez. A népzene és a néptánc, a viselet vagy az étkezési szokások vonatkozásában a szlovákok megint csak közelebb állnak a magyarokhoz, mint a nyelvrokon csehekhez. A mindennapi élet kultúráját minden népnél erősen befolyásolja a vallás: a protestáns és katolikus németek kultúrája közismerten eltéréseket mutat, sőt bizonyos fokig még a nyelvük is. A zsidó vallás olyannyira összefonódott a zsidók mindennapi életével, hogy évszázadokon keresztül mintegy maga konstituálta a zsidó etnikumot (a körülmetélés intézményében Spinoza például ilyen etnikumfenntartó tényezőt látott), ezért nem csoda, hogy az asszimiláció során a zsidók vagy konvertáltak, vagy legalábbis elhagyták a vallásukat. Ismeretes Heinrich Heine mondása, miszerint áttérésével belépőjegyet váltott az európai kultúrához. Hol húzzunk élesebb és hol kevésbé éles határt a különböző kultúrák között? A különböző nyelvi közegekben megfogalmazódott magaskultúra ugyanolyan éles különbséget teremt-e, mint a mindennapi népi kultúra és a vele összefonódott vallás? S a különböző vallások vajon már önmagukban élesen különítik-e el egymástól és állítják szembe egymással a különböző kultúrákat, például úgy, ahogyan legújabban Samuel Huntington ábrázolta? Előadásomban abból a hipotézisből fogok kiindulni, hogy a tárgyunk szempontjából alapvető különbség a különböző nagy kultúrkörök között van, s ezen belül és részben ezek fölött lehetnek még további különbözőségek, amelyek a civilizáció alacsonyabb fejlődési fokain még nagyon jelentősnek tűnnek fel, a civilizáció fejlődésének előrehaladásával azonban fokozatosan veszítenek jelentőségükből. Hogy a különböző etnikumokból (törzsekből, népekből) származó emberek egyenértékűek lehetnek, abban túlbecsülhetetlen jelentősége van a Római Birodalomnak. A görögök sohasem tudtak túljutni a patriarchálisgentilista azonosságtudat szintjén, amelyet jól mutat az athéni demokrácia fejlődésének csúcspontján hozott kirekesztő törvény, miszerint csak athéni anyától származó egyén tekinthető athéni polgárnak. (Ahogyan zsidónak is csak az volt tekinthető, akinek az anyja zsidó: számos esetben fordult elő, hogy valaki a nürnbergi törvények értelmében zsidónak számított, a rabbinikus törvények szerint viszont nem.) A hellenisztikus birodalmak tele voltak etnikai feszültségekkel: Egyiptomban, Szíriában stb. a hellén vagy hellenizált uralkodó 99

osztályok nem keveredtek a bennszülöttekkel, még ha bizonyos szokásaikat át is vették. (E feszültségek közismert kirobbanása volt a Makkabi-féle felkelés.) Bizánc átvette ezt az örökséget: nem csoda, hogy az arab hódítás oly könnyen elsöpörte a görög uralmat és szinte nyomtalanul eltüntette a Közel-Keletről a görög kulturális hagyományt. Ezzel szemben a Római Birodalom polgárainak azonosságtudata a római polgárjogon alapult, amelyet az idők során egyre jobban kiterjesztettek – még ha ez nem is ment ellenállás nélkül a hagyományokhoz erősebben és primitívebben kötődő rétegek részéről: a Gracchusoknak még az itáliaiak jogaiért is küzdeni kellett –, míg végül gyakorlatilag a birodalom minden szabad polgára rómainak számított. A modern nyugati állameszme a rómaiaktól származik, mivel a nyugati királyságok Róma örökösei voltak, ezzel szemben a kelet-európai államokat a bizánci hagyomány erősen befolyásolta. A tradicionális társadalmak erős stabilitása és gyenge mobilitása következtében ezeknek az államoknak a keretébe bár különböző nemzetiségi kultúrájú (illetőleg a zsidók esetében, kivételesen, más kultúrkörhöz tartozó), de mégis alapvetően azonos kultúrfokon álló etnikai csoportok tartoztak. Így a középkori társadalmak, nyugaton és keleten egyaránt, a maguk korporatív állami keretein belül jól biztosították a különböző etnikai és rendi csoportok együttélését. Nyugat-Európa nemzetállamai a kisebb feszültségek és a viszonylag szervesebb fejlődés következtében általában nem a francia, hanem az olasz és a német utat követték. Ennek végső soron az volt az oka, hogy a nemzeti piacot és a vele járó nemzeti szolidaritást a közös államnyelv erőltetése nélkül is meg lehetett valósítani: különösen jól mutatja ezt a három- ill. négynyelvű Svájc példája. A nyugat-európai nemzet alapvetően államnemzet, s ezért az államok megerősödése után, az újabb időkben, már ismét teret adhatott és adhat a regionalizmus és gyakran az etnikai alapú regionalizmus (autonómia) gondolatának. Ez a fejlődési folyamat még az egyébként végletekig centralizált Franciaországban is bekövetkezett. Kelet-Európában viszont, ahol gyenge volt a polgári társadalom, az állam erőteljes beavatkozására volt szükség, a nemzeti piacok kialakítása céljából. Pontosabban: lett volna szükség. Kelet-Európa egyetlen szuverén állama ugyanis – ha az Oszmán Birodalomtól eltekintünk – Oroszország volt. A Németország és Oroszország között elhelyezkedő ún. „Zwischeneuropa” államai a 14. 100

és 18. század között mind elveszítették a szuverenitásukat. Finnország előbb svéd, azután orosz uralom alatt állt, a balti országok előbb skandináv és lengyel, majd végül szintén orosz uralom alatt, Lengyelország három: porosz-német, osztrák és orosz részre volt osztva, Magyarország az Osztrák Birodalom függőségében állt, a román fejedelemségek oszmán hűbér és az egész Balkán oszmán uralom alatt tengődött. Mindemez országok nemzeti függetlenségre vágytak, s ehhez persze nemzetté is kellett szerveződniük. Mivel államisággal nem rendelkeztek, átvették Németországból az ún. kultúrnemzet gondolatát, azonban erősen módosítva. A német kultúrnemzet-gondolat ugyanis eredetileg azt jelentette, hogy az egyébként létező német államok, amelyeknek formálisan még közös intézményeik is voltak, a közös kultúra révén legalább elvi és szellemi egységet képezhetnek – a kultúrnemzet eszméje csak a későbbi nacionalizmus, sőt fajelmélet számára jelentette a német népiségű egyének misztikus egységének gondolatát. Kelet-Európában viszont, ahol nemcsak szuverén államok nem voltak, de mindenütt igencsak összevegyülve éltek együtt a különböző etnikumok, a kultúrnemzet eszméje eleve abban az eltorzult formában terjedt el, hogy a szanaszéjjel élő magyarok, szerbek, albánok és a többiek valamiféle lelki-kulturális közösség révén képeznek egy nemzetet. A bécsi kongresszustól a versailles-i békekonferenciáig terjedő időszakban ezek az államok végre megkapták a hőn áhított függetlenséget. Azonban nem problémamentesen. A számos probléma közül a legnagyobb az volt, hogy csaknem minden állam területén, az ún. államalkotó nemzeteken és nemzetiségeken kívül egyéb nemzetiségek is voltak, illetve általában a különféle etnikumok a különböző államokban szétszórva éltek. Mihelyt a szuverén államiságot megkapták, az uralkodó helyzetbe került etnikumok természetesen politikai államnemzetek kialakításával próbálkoztak, s a más nemzetiségű lakosaikat hivatalosan ugyan csak integrálni, valójában azonban asszimilálni kívánták ebbe a politikai nemzetbe. Így volt ez például Magyarországon 1848⁄1867 után, egészen 1918-ig, s így folytatódott például Romániában 1918-tól napjainkig. Az 1918 előtti nagy-magyar államban az asszimilációs kísérletnek a szláv és román lakosság volt kitéve, az 1918 utáni Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában viszont a magyar kisebbségek. Az elmúlt évtizedekben ezekből az államokból több tízezres létszámú magyar lakosság 101

menekült Magyarországra, s ez még semmiség volt az ún. „etnikai tisztogatások” későbbi olyan extrémitásaihoz képest, mint a zsidók millióinak legyilkolása, a németek millióinak elüldözése, s mint legutóbb a boszniai háború vagy Koszovó borzalmai. A térségben erőszakos békét és nyugalmat a jaltai paktum után itt megvalósított „Pax Sovietica” teremtett. Ennek felbomlása után kiderült, hogy a problémákat nem megoldották, hanem csak lefojtották. A nemzetiségi ellentétek újult erővel lobbantak lángra – legalábbis egy időre, főleg a nacionalista kormányzatok idején. Ennek az időszaknak az elmúltával azonban bizonyos kedvező jelek mutatkoznak a különféle nemzetek és etnikumok viszonyában. A megbékélést célzó szerződések sora jött létre, s ha nem is mindig tartják be, sőt időnként sorozatosan megszegik őket, mégis van hivatkozási alap, amelynek révén a követelményeket folyamatosan napirenden lehet tartani. Jóindulatú, ha nem is mindig sikeres kísérletek születtek az etnikai kisebbségek demokratikus képviseletére – ahol persze a fő problémát a parlamentáris-centralizált és a korporatív-föderális elv összeütközése okozza. Hogy a regionalitás és az autonómia gondolata oly nehezen hódít teret, sőt heves vitákhoz vezet, annak egyik alapvető oka a kultúrnemzet koncepciójához való makacs ragaszkodás, amelynek alapján minden etnikai autonómia gondolata természetszerűleg úgy jelenik meg, mint a politikai nemzetállam felbomlasztásának trójai falova. Mindent egybevetve a helyzet egyszerre ad okot pesszimizmusra és optimizmusra. Ha alaposan számba veszem a köztes-európai térség történelmi viszontagságait, kénytelen vagyok megállapítani, hogy ezek során a multikulturalitás mindig meghátrált a nemzeti identitás, a nacionalizmus, a sovinizmus erői előtt. A kelet-európai térség legnagyobb etnikai problémáját jelenleg egyre inkább egy olyan probléma jelenti, amely nem annyira a tradicionális multikulturalitás problémája (habár történetileg onnan ered), hanem inkább hasonlít ahhoz a modern multikulturalitás-problémához, amely ma a nyugati államokban egyre nagyobb erővel jelentkezik. Ez a probléma a cigánykérdés. A cigányok persze tradicionálisan jelen vannak Kelet-Európa országaiban, de helyzetük a modern társadalomban radikális változáson ment át. A hagyományos társadalomban a cigányok mintegy a társadalom pórusaiban helyezkedtek el, most viszont bekerültek a modern társadalom véráramába. Ugyanolyan állampolgárok, mint 102

az állam többi polgára, de a polgári társadalomnak nem ugyanolyan tagjai, mint a többi polgár, mivel – legalábbis jelentős részükben – nem ugyanazon a kultúrfokon állnak, s így nem ugyanazon értékek, érdekek és motivációk vezetik őket. Ezért a modern polgári társadalomba történő integrálásuk mindezidáig sikertelen maradt. De mennyiben hasonlít ez a nyugati társadalmak multikulturalitásproblémájához? Mint láttuk, a nyugati nemzetállamok fejlődése oly sikeres volt, megerősödésük oly nagymértékben végbement, hogy az utóbbi időben már a keretek lazítására is gondolni lehetett. A tradicionális multikulturalitás problémája Nyugaton – ellentétben Kelet-Európával – a földrajzi regionalizmus és föderalizmus szellemében nyert vagy nyer megoldást. Legalábbis elvi akadálya nincs annak, hogy ez ne csak Dél-Tirol vagy Skócia esetében legyen így, hanem Korzika esetében is. A multikulturalitás modern formáját azonban a bevándorló, szórványokban (esetleg gettó-szerűen) elhelyezkedő, más kultúrájú kisebbségek problémája jelenti. Korábban ez nem jelentkezett problémaként: a bevándorlók egészen egyszerűen – és persze önkéntesen – előbb integrálódtak, azután asszimilálódtak. Az elmúlt évtizedekben azonban olyan új bevándorlók jelentek meg a nyugati társadalmakban – különböző okokból, de ugyanazon eredménnyel –, akik nem kívántak és nem kívánnak integrálódni vagy éppen asszimilálódni. Az Amerikai Egyesült Államokban korábban nemcsak az európai származásúak, de az ázsiaiak és az afro-amerikaiak is kívánták a teljes integrálódást, sőt a teljes asszimilációt is. Most viszont, elsősorban a latin-amerikai bevándorlók, meg kívánják tartani saját külön identitásukat – és ugyanez a helyzet NagyBritanniában a bevándorolt színes bőrűekkel, Franciaországban az arabokkal, Németországban a törökökkel. Mindezekre az etnikai csoportokra az jellemző, amit Kelet-Európában a cigányokkal kapcsolatban láttunk, hogy ti. más kultúrkörhöz tartoznak, illetőleg más kultúrfokon állnak, mint a befogadó ország lakosainak többsége. Éppen ebből adódnak helyzetük problémái: mivel a beilleszkedés rendkívüli nehézségeket vet fel számukra, ezért inkább lemondanak róla, s mivel lemondtak róla, így azután még nehezebb lesz. Szükséges-e mármost e csoportok integrálódása? (Hogy asszimilálódásuk nem szükséges, azt evidenciaként kezelem.) Attól függ, hogyan értjük ezt. A hagyományos multikulturalitás története megmutatta, hogy a különféle kultúrák, 103

sőt kultúrkörök egymás-mellett-élése nem vet fel megoldhatatlan problémákat, sőt az adott társadalom színesítéséhez és gazdagításához vezet. Az értékek pluralizmusa nem jelenti feltétlenül az értékek relativitását is: minden kultúrának vannak olyan elemei, amelyeket az adott kultúrához tartozók igen fontosnak tartanak ugyan, de mégis esetlegesek. A néphagyományban és a mindennapi élet szokásrendszereiben halomszámra találhatunk erre példákat, s ilyen alapon aligha lehetne értékkülönbségeket felállítani a kultúrák között. Problémát csak a különböző kultúrfokok ütközése vet fel, pontosabban a különböző civilizáltsági fokú kultúrák ütközése. Ha a kultúráknak nem is, a civilizációknak igenis tulajdoníthatunk fejlődést: annak tagadása, hogy az euro-amerikai civilizáció magasabb rendű az ausztráliai bennszülöttek életénél vagy az indiai kasztrendszer civilizációjánál – még ha a haladás ellentmondásosságát be is kalkuláljuk – nem egyszerűen az értékek pluralizmusát, hanem relativitásukat, voltaképpen a teljes történelmi relativizmust jelentené. Az európai civilizációnak és kultúrájának a világon való, közel sem problémamentes elterjedése, illetve – részben erőszakos – elterjesztése számos példát mutat azonban a különböző civilizációs fokok közötti konfliktusokra és a nem mindig szerencsés következményekre. A természetjogi irányzat alapján bármilyen nagy értéket és általános érvényességet tulajdonítsunk is például az egyéni szabadságjogoknak vagy a parlamentáris demokráciának, a történeti-jogi iskola részbeni igazsága szintén bebizonyosodott akkor, amikor ezek az értékek minden függetlenné vált gyarmaton – legalábbis egyelőre – használhatatlannak bizonyultak. A bevándorlás esetében viszont a konfliktus a visszájára fordítva jelentkezik: a bevándorlók hozzák magukkal alacsonyabb fokú civilizációjuk kultúráját egy magasabb civilizációjú országba. De nem jelent-e épp a szabadságjogok elleni támadást, tűrhetetlen intoleranciát, ha a bevándorlóktól integrálódást kívánnak? Megkívánhatja-e a többségi társadalom vagy éppen az állam a polgáraitól, hogy azonos kultúrfokon álljanak? Úgy vélem, hogy bizonyos értelemben igen. Ugyanis az állam valamennyi polgára ugyanazokkal a jogokkal és egyben ugyanazokkal a kötelességekkel is rendelkezik. Senki sem rombolhatja tehát le azt az államot, nem pusztíthatja el azt az érték- és jogrendet, amely neki éppen a jogokat biztosítja. Minden (etnikai vagy más) kisebbségnek joga van saját identitásának megőrzéséhez, 104

saját kultúrájának ápolásához, és ez nem mond ellent a többségi társadalom és az államegész érdekeinek. De nem lehet identitás-őrzésnek és kultúra-ápolásnak minősíteni az adott közösségen belüli olyan szokások fenntartását, sőt kikényszerítését, mint a titkos maffia-szövetségek, az erőszakos tulajdonszerzés, a vérbosszú, a szexuális kényszer vagy éppen csonkítás. Ez nem fér bele a jogállamiság fogalmába, ahol ugyanis minden egyénnek szuverén joga, hogy egy közösségbe beletartozzon vagy ne tartozzon bele. Egyáltalán: a kisebbségi kultúrák megőrzése jog, de nem kötelesség, minden – többségi vagy kisebbségi – kultúra változhat, és, ha nincsenek önkéntes fenntartói, akár el is tűnhet. Ha egy kisebbségi kultúra tagjai ragaszkodnak az őket alacsonyabb civilizációs szinten tartó, vagy éppen megnyomorító közösségükhöz, ez sajnálatos ugyan, de jogszerű. Ha azonban erőszakkal kényszerítik őket az odatartozásra, akkor ez magasabb civilizációs kultúrértékek megsértését jelenti és retorziót igényel. A multikulturalitás elvét ugyanazon a civilizációs értékrenden belül szükséges érvényesíteni.

105

Ifj. Szabó László

A BÉLTEKY-HÁZ, MINT A TANREGÉNY PROTOTÍPUSA
„Használni vala éltem minden törekvése, jelszava…”1 Fáy András, a „haza mindenese” a reformkori Magyarországon a józanságot, a konfliktusok megoldhatóságát, az arany középszer biztonságát jelentette. Műveit minden társadalmi rétegben olvasták, a latinos műveltségű vidéki nemestől az urbanizálódó polgáron keresztül, csakúgy a klasszikusokat ismerő férfiközönség, mint a biedermeier románok világában élő, formálódó női olvasók is.2 Fáy a magyar irodalom és művelődés legszorgosabb, ha nem is üstököse, de igen népszerű és rokonszenves alakja volt. A mottó élete és életműve lényegét summázza: az állandó tenni vágyást, a haza soha nem lankadó alázatos szolgálatát, ugyanazt, ami két nagy kortársával rokonítja. Bizonyos, hogy Fáyt is magával ragadta a kor szelleme, hasonlóképpen két alkotótársát, Kölcsey Ferencet és Széchenyi Istvánt. Művei számos gondolata, ethosa, ars poeticája azonosítható az Iskola és világ (1815), a Parainesis, ill. a Hitel, a Világ és a Stádium írójának nézeteivel. Mindhárman a hazai gondolkodás átalakítására törekedtek, céljaikban sok volt a találkozási pont; személyiségükből, gondolkodásmódjukból, helyzetükből következően azonban másként közelítették meg elképzeléseiket.3 Fáy rengeteget cselekedett kora Magyarországáért, de azt halkan, háttérbe húzódva tette. Nem lappangtak benne megrázó erővel kipattanó „electromi szikrák”, mint a „halvány emberkében”, ahogyan Kölcsey önmagáról írta.4 Idegen volt tőle az udvari élethez szokott gróf arisztokratikus pátosza is. Rejtőzködő magatartása, a népszerűségtől való ódzkodása, a nagy nyilvánosság kerülése élete végéig jellemezte. A világ fonákságait, saját élete csalódásait bölcs humorral, szelíd iróniával, toleranciával fogadta.

1 2

FÁY 1842. HÁSZ-FEHÉR 1998. 200. 3 T. ERDÉLYI 2005. 355. 4 Kölcsey Ferenc 1833. március 10-i bejegyzése az Országgyűlési Naplóban. In: KÖLCSEY 2000. 118.

106

Arany János, aki pályatársai legjellemzőbb, legmarkánsabb vonásait képes volt sűrítve leképezni néhány plasztikus sentenciában, így búcsúztatta az elhunyt, általa különösen becsült és tisztelt férfiút: „Fáy olyan egyéniség volt, kinek ha művei nem olvastatnának is, s hasznos életbeli alkotásai nem lennének is maradandó emlékszobrai, mint csupán jellem, oly mellszobor, mely megérdemli, hogy a jelesebb honfiak pantheonjában mint buzdító példa állandó helyet foglaljon el. Legyen áldott és örök életű a valódi ember és valódi honpolgár emlékezete.”5 A nyilvános irodalom reprezentánsa Fáy regénye, a Bélteky-ház több feltételnek is megfelel ahhoz, hogy a nyilvános irodalom reprezentánsaként illessük. Szerzője az 1820-as években többször is kiadott erkölcsi Meséinek, politikai és társadalmi szerepléseinek, a különböző írói és tudóskörökkel ápolt barátságának és társaságkedvelő életmódjának köszönhetően olyan elvek és értékek ikonikus alakjává vált a reformkori írói körökben és a közéletben, amelyek a nyilvános irodalom jellemzői közé tartoznak az irodalmi szerveződés legelső vitái óta.6 A szerző nem a harcos ellenálló szerepében tetszelgett, hanem a kortársak és az olvasóközönség számára a józan középszert, a konfliktusok összebékítését, a középutas életvitel garanciáját jelentette mind az irodalmi, mind társadalmi élet terén.7 Fáy András – korában való – ritka népszerűségének magyarázatához nem elegendő írói érdemeinek elismerése. Az ő esetében igen nagy súllyal esik latba a személyiség ereje, mellyel a kor és közönség igényeinek egyszerre tett eleget. Emellett kétségtelen tény, hogy regénye megjelenése (1832.) két évvel a nagy visszhangot kiváltó Hitel után – a két könyv nyilvánosságra kerülésének közelsége miatt – önmagában elegendő volt, hogy felkeltse olvasói kiemelt érdeklődését. Ráadásul a már olyannyira kedvelt mesék írója új művében a jelennel foglalkozott. A regény, mint az egyre divatosabb irodalmi műfaj, több nemesi család életét ábrázolta, ami egyedülálló újdonságnak számított ekkoriban. Az olvasók először szembesülhettek önmagukkal. Ezenkívül Széchenyi önismeret igényére
5 6

ARANY 1864. 117. HÁSZ-FEHÉR 1998. 215. 7 HÁSZ-FEHÉR 1998. 215.

107

vonatkozó ideáját is szolgálta Fáy, amikor művével tükröt tartott olvasói elé: ki-ki megláthatta benne saját erényeit és hibáit. A gróf által elmarasztalt köznemesi életformát mutatta be, köztük azt a jól ismert embertípust, amely már néhány korábbi novellájában is megjelent. Emellett azonban felvonultatta azokat a szereplőket is, akik az új kor követelményeinek megfelelnek, akikben a jövő embereit, az új világ megtestesítőit látta. Fáynak a regényben kifejtett gondolatai szinte egybeestek a Hitel előszavában megfogalmazottakkal. Széchenyi ezt írta: „De czélunk nem az, hogy számos úgynevezett jóakarókat és barátokat szerezzünk, (…) hanem hogy használjunk. S azért igazat fogunk mondani mindenkor és mindenütt, akár tessék, akár nem.”8 Ez a gondolat irányította a szerzőt, amikor hű képet akart rajzolni koráról, társadalmáról. A regény nagy értéke volt, hogy új, korszerű életmintákat adott a bizonytalankodóknak. Erre pedig égető szüksége volt a formálódó polgárságnak, hiszen hazánkban elmaradt a társadalom „pallérozódása”, míg Európában az oly kedvelt ún. erkölcsnemesítő művek, folyóiratok hatására megújultak az erkölcsök és sürgetőbbé vált a szocializáció és a nőnevelés kérdésköre is. A megkésett magyar fejlődés lassan tette lehetővé ennek a műfajnak (ti.: a regény) hasznosságát és széles körben való elterjedését. Ezért lehetett olyan új, jelentős és népszerű a Bélteky-ház, mert mintát adott a pálya-, ill. életvezetésre. Tette ezt szereplőinek precíz jellemzésével, cselekedeteik motivációjával, valamint az elbeszélést folytonosan megállító fejtegetéseivel, ami ma már idegen a mai olvasótól.9 Ez az első átgondolt társadalomtükröztetés nálunk, ami részben magyarázza a mű sokak által korholt tudálékosságát. Rendszerezett ismeretek, éppen hogy tudományosnak mondható világkép nélkül nemigen képzelhető ilyesfajta analízis. Ennek sokszor valóban elnehezítő velejárója a beiktatott számtalan elmélkedés a nevelésről, a gazdálkodásról, a görög filozófusokról és minden kortünetről.10 A regény hibái – az írói szerkesztés, a hiányzó művészi arányérzék – mellett arra is gondolni kell, hogy a szerző még az esztétikai célnak is alá
8 9

SZÉCHENYI 1830. XVII. T. ERDÉLYI 2005. 369. 10 IMRE 1998. 197.

108

óhajtotta rendelni az olvasóközönség megismertetését a kor követelményeivel, és a kortársakat az irodalom, a zene, a művészet szeretetére, pártolására akarta buzdítani, mert tudta, hogy az új világhoz hozzá tartozik a „szépre nevelés, a lelket, az életet nemesítő művészet”. Megkockáztatható, hogy Regéczy báró és Bélteky Mátyás házának, életvitelének szembeállításával a két életforma különbözőségét érzékeltetve közel állt a Hitel igazságához: „Összehasonlítások által legjózanabb elmélkedni.”11 Az „Erziehungsroman” magyar megfelelője Fáy András e munkája azért kiemelt figyelmet érdemlő, amennyiben e műfaj első jeles hazai képviselője. Az európai irodalmak remekműveinek megfelelői, hasonmásai nálunk nem születtek meg. A Bélteky-ház úttörő jelentősége tehát vitathatatlan, azonban ismeretes a genetikus irodalomtörténet-írói módszerek, eljárások jóvoltából, hogy sok-sok magyar és világirodalmi minta hatása alatt készült. A Candide-ra, az Új Heloise-ra, a Wilhelm Meister tanulóéveire, Kármánra, Kazinczyra nem túlságosan nehéz ráismerni a mű egy-egy részletében, a corpus azonban meglehetősen autonóm és individuális; egyetlen kutató sem nevezett meg olyan „előszöveget”, amellyel a műegész nagyobb részben egybevágna.12 Tanregény (ez magának a szerzőnek a definíciója) voltában a nevelődési vagy fejlődési regény modelljét követi. A nevelésnek és a nevelőknek a centrumba állításával Jean Paul szerény, de nem igénytelen rokona. Ő is Erziehungsromant ír, de teljesen idegen marad Jean Paul pietisztikus-misztikus rajongásától, szertelenségétől.13 Fáyt elsősorban az emberek közötti kapcsolatok és a magatartásformák érdekelték. A barátság és szerelem elsődlegességét vallotta, hiszen ezek életünk természetes magatartásformái. A felvilágosodás hagyományának megfelelően nála is túlteng a nevelői célzat, ugyanakkor szereplőit szokatlanul gazdag érzelemvilággal jellemzi. Pedagógiai eszmefuttatásai, amelyek a cselekményt meg-megrekesztik, magasabb célt: a jövő letéteményeseinek, az ifjaknak a formálását szolgálják.
11 12

SZÉCHENYI 1830. 39. IMRE 1998. 191. 13 SZAUDER 1970. 471.

109

Jean Paul regényeit nehézkessé teszi a sok szálon futó cselekmény, az áttekinthetetlen szerkezet. Az író képes azonosulni néhány hősével, azokkal, akik „ésszerűen cselekszenek”. Bennük látja a régi viszonyok megváltoztatóit. A német irodalmár regényírói módszerei, nevelésről alkotott felfogása természetszerűleg érvényes Fáy pedagógiai nézeteire és művére is, mégsem mondhatjuk, hogy egyszerű plagizálásról volna szó, hanem inkább mintáról.14 A Bélteky-ház nevelési, új életvezetési mintákat sugalló gondolatai és egzakt példái okán egyértelműen a Rousseau, Pestalozzi, Jean Paul, Goethe nevével fémjelzett európai vonulatba sorolható. A „mindennapok története” – egy biedermeier regény A Bélteky-ház megírásának idején Fáy a negyvenes éveiben járt. Olvasott, művelt férfiként ismerte a hazai életet és a változásokat követelő, ígérő közélet szereplőit. A regény az akkori magyar életet, az író által megélt, a maga körül látott világot mutatja be. Az egész magyar biedermeier kor valóságos galériájával találkozunk, mégpedig a megszelídített romantika mikrorealista ábrázolásában, amelyben kiemelt szerepet kapott a jellemfestés.15 A könyv magán viseli az 1820-as években megindult változásokat, a reformkor jellemző vonásait. Ezek az évek voltak azok, amikor a régiből az újba történt átmenet hirtelen, szinte észrevétlenül ment végbe. Fáyt ellenállhatatlanul ragadta magával a reformkor sodró lendülete, az irodalomban pedig a „szebb irány”, a nemzeti romantika, amelyben nagy helyet kapott a hazai világ és élet átalakítási vágya, a jelen felé fordulás. E kort a nálunk is formálódó, majd térhódító biedermeier határozta meg mentalitásban, életformában, az emberek vágyaiban. A klasszicizmushoz még ezer szállal kötődő írótól sem volt idegen a magyar biedermeier, amely a romantika megszelídített, „háziasított” változata az irodalomban, művészetekben éppúgy, mint életérzésben, életvezetésben. A kornak és a magyar életnek ez a kettőssége nyomta rá bélyegét a művészetekre és a mindennapi élet külsőségeire. A regénynek három olyan főrendű „háza” van, melyek körül a cselekményszálak esetleges, szeszélyes prozodikus váltásaival a régi és az új világ fordul
14 15

T. ERDÉLYI 2005. 369. T. ERDÉLYI 2005. 371.

110

szembe: a septemvir – főispán háza, báró Regéczy Orbán háza és Rónapataky generálisé. A három ház együttesen a történelmi idők kerekének fordulását szimbolizálja. A septemvir – főispán a nemesi közélet szónokian politikus alakja, az az egyébként tiszteletre méltó ember, aki Gyulát okosan kívánja kiemelni az otthoni gazdálkodás mégoly helyesen eltervezett életprogramjából. A másik, az öreg báró Regéczy a felvilágosult klasszicizmus jellegzetesen átmeneti figurája, a gavallér élvező, aki senkinek nem árt, vagyonát a szép élvezet oltárán herdálja el. „Olyan magyar mágnás, mint Regéczy báró Fáy Béltekyházában, azóta sem festetett, pedig annak már tíz esztendeje”.16 A harmadik főrendi ház a Rónapataky generálisé. Ő a tett embere, a logikáé, a tervezésé és a szervezésé, a gondosan és távlatosan irányított gazdaságé, akinek csak sikere és tekintélye lehet a modernizálódó, reformszellemű hazában. A három típus közül az öreg Regéczy báró az, aki semmi rosszat sem tesz, míg a generális akaratlanul árt az övéinek, s a septemvir akarva árt a fiúknak. Regéczy úgy élvezi az életet, hogy szeretetre méltó marad, s mindenkit jó kedvre derít, a septemvir ezzel szemben fagyos, merev, előkelő tartású, s ez taszító; a generális pedig egyszerre okos, modern nagybirtokos és naiv érzelmes figura: Regéczy mentes mindezektől a lelki terhektől. Az élet és a művészet élvezője egyidejűleg, s úgy áll elénk, mintha Kazinczy eszményeit ötvözné magában. Alakja mégsem ideális figura. Csak annyi eszményítés található benne és körében, amennyi az 1820-as évek művelt, stílusok iránti érzékeny és társaságszerető birtokos nemesei körül megtapad. Erdélyi János (ld. fentebb) megállapítása Regéczy regényalakjának hitelességéről ennél meggyőzőbb. Szerinte 1832 és 1843 között nem látott napvilágot a magyar életnek még egy olyan hiteles ábrázolása, mint amilyen Fáy András regénye ill. Regéczy báró jellemzése. Az író szívéhez közelálló régi urak mellett jelen van az új kor embere, a racionálisan gondolkodó Valkay, de ott találjuk a ravasz ügyvéd, Legéndy realisztikus portréját is. A legsokoldalúbban jellemzett személy a polihisztor Káray, az az önarckép, amelyet talán Fáy – ama festőkhöz hasonlóan, akik táblaképeik sarkain elhelyezett önarcképekben örökítették meg tulajdon arcvonásaikat – szemelt ki erre a célra. Káray volt egykor Bélteky Gyula édesanyjának nevelője,
16

ERDÉLYI 1843. 825.

111

majd az ifjú irányítója. Fáy is elmondhatta magáról: „Lelkének szomja az igazság és tudományok után, általjában fölfoga mindent, mi ember-boldogításra szolgál, nyájas ember-szeretete pedig, hol csak teheté gyakorlatba hozá azt, (…) körülményei őt a nevelői pályára vonák. Kötelességből előbb, majd kedvtelésből, egészen új elhatározásának szentelé magát. Szorgalom, olvasás, saját nyomozásai és tapasztalásai, széles isméreteket, mély behatásokat szerzettek neki (…) minél inkább gyarapította e részben ember-ismeretét, annál inkább meggyőződék a nevelés nagy fontosságáról, annál inkább hívé, hogy egyedül ez adhatja meg az ember érdemét, boldogságát (…) nem késett mintegy apostolául szentelni magát a nevelésnek”, különösen a nőnevelésnek. Káray járta az országot „irányt adni a növelés ügyében”. Szauder József elemzésében17 Fáy arcvonásait Porubayban vélte felfedezni. Vitathatatlan, hogy az egyik legjobban sikerült „realista” pictura a klasszicista Porubay alakja, de ez a régies, iskolás klasszicista, antikvárius-filológusi alapokon álló nevelő és Káray finomabb kultúrájú, neohumanista gondolkozású, patriotizmust és kozmopolitizmust egyesítő figurája tulajdonképpen egyazon klasszicizmus más-más fokon álló képviselői. A festészetet kedvelő és ahhoz értő Fáy vonásai hitelesen megjelennek a professzor jellemzésében, de az író személyisége inkább Káray alakrajzában manifesztálódik. A nőalakok kevésbé egyénítettek, inkább zsánerszerűek, bár az ő ábrázolásukban is megtalálhatók a bécsi biedermeier festők mikrorealizmusának lenyomatai. Nők – családba zárt helyzetüknél fogva – esetlegesebbek, halványabbak a férfialakok tónusánál. Azon női karakterek egyedibbek, vonzóbbak, színesebbek, akiknek – mint Angelika ill. Laura – nem adatott meg még a család biztonsága. A számos portré felvonultatja a magyar biedermeier kor, a „polgári táblabíró világ” társadalmának jellemző szegmenseit.18 Reformtipológia, ízlés- és korkérdések A mű, pontosabban az író objektivitásra való törekvését mutatják azok a kérdéskörök, amelyeknek a megvitatásával az író a mindennapok életben találkozott, amikor Regéczy báró és barátai, tisztelői közötti dialógusokat adja vissza vagy
17 18

Szauder József: Udvarházi klasszicizmus. In.: SZAUDER 1970. 452-503. T. ERDÉLYI 2005. 373.

112

azokat, amelyek Uzay asztalánál a földesúr és a pap között hangoznak el. Ezek közül említést érdemel a hazai cím- és rangkórság megvitatása, a majdani Védegylet szükségessége, a kor tolerancia- és objektivitásigénye, az önnevelés és a leánynevelő intézetek szükségessége, valamint a művészetek és a zene, festészet emberformáló erejének jelentőségéről való elmélkedések. Korfestő a regény azon epizódja, amikor Vince atyja az akkori szokásoknak megfelelően, mintegy útravalóként megajándékozza erkölcsi-oktató (Parainesisféle) könyvecskével fiát. A tudományok és a művészetek parallelizmusának tétele klasszicista tézis, azonban a szerző ezt a témát is megújítja, áthelyezi egy más dimenzióba, súlypontját a művészetek és mesterségek (artes) egymáshoz való viszonyának vizsgálódására. Ennek megfelelően szereplői csak futólag említik a „szép tudományok s mesterségek csudás rokonságát”.19 Fáy beszélgetői a „szép egy egész” voltának megvitatását tekintik elsődlegesnek, a regényben egy meg nem nevezett költő mondja ki, hogy a „szép egy egész, melly körülfollya a lelket, mint a levegő a testeket, s a művészségek csak ennek részei, s mindnyájan a természetnek szép tündér gyermekei. A plasticai művészet legközelibb csügg emlőjén, a festő már távolabb játszadozik tőle, a költő szárnyra kelve lebeg felette.” Fáyt a szépség mibenlétére és a nagy minták másolásának problémájára adott válaszai Kazinczy hű tanítványának tartható, de árnyalt, finom disztinkciókkal, és elég sokoldalúan az első magyar társadalmi regényünk neveléstanának középpontjába a Winckelmann-féle elveket állítja például. Azonban a szépnek, mint esztétikai kategóriának személyessége, szubjektív felfogása, egyben tárgyias volta, valamint időbeli-térbeli determináltsága révén már túlmutat a winckelmannkazinczyas szemléleten. Káray ideáiban korát megelőzően látta, hogy „Úgy látszik, átaljában a miveltségben is korok vannak, különös sajátságokkal” – s elmondja, hogy míg a régiek korára a mélység volt, a jelenre a terjeszkedés, vagyis az ismeretek kiszélesítése, a rendszerezés a jellemző. „Az ízlés pedig, vagyis a szép fölfogása viszont a műveltség függvénye, így mostani ízlésünket is ama sajátsága korunknak fogja vezérelni.” Az eszmefuttatást a zseni és ideál, ill. a műveltség viszonyának tisztázásával zárja.
19

SZAUDER 1970. 479.

113

Égető politikai, gazdasági, művelődésügyi kérdések beépítése is jelzi a korregény kiemelt fontosságát. Ezek közül említendő az országos takarékpénztár felállításának szükségessége, a korszerű intenzív gazdálkodás elodázhatatlansága, a társadalom hierarchiájából hiányzó urbanizálódó polgár és gazda kinevelésének igénye, a nyilvános hazai képtárak fájó hiánya, vagy az ifjak külföldi utaztatásának igénye. Bélteky Gyula szájába adva jellemző Fáytól a kor- és lélekismerete: „…el vala hát érve forró óhajtása keblének, láthatni külföldet, tapasztalhatni tökélyeit, haladásait s hasznos plántaként általhoztatni ezeket édes hazája főldébe.” Optikailag felnagyított mozzanata ez a regénynek, bemutatva a reformkori felkészülések közvetlen előjátékát, amikor a „nagyok” a Wesselényik, a Széchenyik a sok tízezer forintba kerülő külföldi tapasztalások után voltak már, azonban a középnemesség legjobb elméi még ezen európai tanulmányutak előtt álltak. „Utazni fogok! – kiálta villogó szemmel.” Barátja pedig örül annak, hogy ily módon „világ polgárává lesz az ember szűk honfi helyett”. A regényben reflektálódik két igen-igen fontos, a reformkor elején, a polgári Magyarország kibontakozása kezdetén létfontosságú kulturális probléma. Az egyik: hogyan tökéletesíthetik magukat a művészeink; a másik: hogyan lehetne társadalmilag nagyobb megbecsüléshez és jobb megélhetéshez juttatni őket. Káray – az író rezonőrje – szerint a művészek tökéletesítésére az Akadémia szolgálhatna, amely „jeles európai művészek által másoltatná, minthogy az eredetiekhez még most sem erszény, sem remény nincsen…” Ez a kérdés feltűnik Rónapataky generális házában is, amikor Porubay képei körül folyik a beszélgetés. Káray és Regéczy a művészeti nevelésről a következőket mondja el: „Innen hazánkban, hol még csekély alkalmunk van jeles képgyűjtemények után tanulnunk, ezen felül az olajképek ritkán bírják meghatározott neveiket művészeiknek, biztosabb útnak látom az avatottsághoz készülőre nézve, jó nyomású rézmetszések után tanulni…” Fáy regénye szinte kifogyhatatlan ötlettárul szolgált a ’40-es évek publicisztikájának, mert az általa felvetett kérdések megvitatása rendszeresen visszavisszatérő tematikusan az egyre népszerűbbé váló irodalmi divatlapokban. A Bélteky-házra kiemelten érvényes, hogy szinte enciklopédikus jelleggel, tudatos számítással kívánta regényvilágába foglalni a társadalom főbb jelenségeit, a magyar élet minél teljesebb körpanorámáját, s ennek rendelt alá cselekmény114

építést, nézőponttechnikát. Ez az erős gondolati megterheltség ebben a regényben elkerülhetetlenné vált, hiszen a regény alapeszméje a városias műveltségnek nemzeti karakterrel és erkölcsiséggel való kiegészülése olyan egyeztetési kísérlet volt, amelynek során a „középnemesi réteg a nemzeti egység és összefogás családeszményét igyekszik a kulturális és társadalmi civilizációval (…) közös nevezőre hozni.”20 Egyszerűen ez nem lett volna megjeleníthető a dilemmák olykori exponálása, tisztázása, azaz magyarázkodás nélkül. A Rónapataky, valamint a három ifjú (Gyula, Ongay, Vince) által képviselt „nemzetfelemelő” program sem a kortárs olvasóközönség, sem az utókor számára nem lett volna konkretizálható az intellektuális tehertételt jelentő gondolati betétek nélkül. 21 Összegzés A Bélteky-ház hibáival, kedves, suta esetlenségében is fontos és tanulságos alkotás, amely egy letűnt világra nyit ablakot. Értékét ma nem elsősorban esztétikai erényeiben kell keresnünk és látnunk, hanem korfestő erejében, amellyel a magyar világ szegénysége ellenére is páratlan értékeit felmutató és őrző korszakának, a hazai reformkor és biedermeier világnak első és hiteles ábrázolása. Joggal nevezhetjük az akkori jobb módú középnemesség, sőt a reformokkal rokonszenvező arisztokrácia kulcsregényének is.22 Művészete – kortársai nyilatkozataiból ítélve – hathatósan segítette a régi, maradi nemesi tudat átformálását, a polgári érzésre, gondolkozásra való nevelését. Minél józanabbul, minél illúziótlanabbul tette ezt, annál biztosabb és tartósabbá vált hatása. A feudális viszonyok és gondolkodás éles, következetes, önemésztő bírálatát, mint amit Kölcsey végzett el, Fáy meg sem kísérelte. Ezzel szemben mégis megsokszorozódott hatása. A tartalom, az eszmei mondanivaló hordozója és a forma – ez a tiszta, klasszikus, racionális forma – sokkal több olvasóba lopta be gondolati és ízlésfejlesztő hatását, mint Kölcsey önkínzó, tragikusan kiáltó romantikája. 23 Fáy józansága a középszerűség hirdetésével is járt, ami azonban nemcsak a politikai szélsőségektől való tartózkodását jelentette, hanem a polgárias, civilizált magatartást és a mi feudális nemességünkből hiányzó realitásérzék és
20 21

SZINNYEI 1919. 21. HÁSZ-FEHÉR 2000. 149-165. 22 T. ERDÉLYI 2005. 376. 23 SZAUDER 1970. 462.

115

higgadt ítélőerő adományát is. A haza és a közélet, az erények és a művészet voltak a legkedvesebb tárgykörei, s róluk írva, mesélve, reális élettapasztalata gyűjteményét adta elő szereplői maszkja mögül, de aprópénzre váltva életbölcsességét mindenkinek hozzáférhetővé téve és oly ízes mosolygásba rejtve azt, hogy nehéz volt neki ellenállni, vele kellett menni előre. Ki is hitt ennyire, mint ő a nevelésben, a felvilágosodás ez idoljában, s ki beszéltette valaha is hőseit ily szenvedélyesen és ilyen felkészülten a Szépről, az „eggyügyű nagyság” és a „szép természet” utolérhetetlen vágyairól?24 Fáy Andrást, az „udvarházi klasszicizmus” e nagy alakját érdemes újraolvasnunk, ismét fölfedeznünk! Alighanem Mikszáthnak volt igaza, aki azt írta erről a méltatlanul elfeledett és mellőzött íróról: „Ha Széchenyi nincs, őt illeti a ’legnagyobb magyar titulusa’, ha Deák nincs, ő nevezhető a ’haza bölcsének’ – így azonban maradt végig a ’nemzet mindenese’.”

24

WÉBER 1959.

116

Bibliográfia

ARANY 1864. ERDÉLYI 1843. FÁY 1842. HÁSZ-FEHÉR 1998. HÁSZ-FEHÉR 2000. IMRE 1998. KÖLCSEY 2000. SZAUDER 1970. SZÉCHENYI 1830. SZINNYEI 1919. T. ERDÉLYI 2005. WÉBER 1959.

ARANY János: Emlékcikk. Koszorú, 1864. július 31. 117. o. ERDÉLYI János. Regélő Pesti Divatlap, 1843. március 30. 825. o. FÁY András: Óramutató. 1842. HÁSZ-FEHÉR Katalin: A nyilvános és a magános irodalomról Irodalomtörténeti Közlemények, 1998. HÁSZ–FEHÉR Katalin: Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a XIX. sz. első felében. Universitas, Debrecen, 2000. IMRE László: Egy „kedves, ósdi román”. Irodalomtörténeti Közlemények, 1998. KÖLCSEY Ferenc: Országgyűlési Napló. S.a r. Völgyesi Orsolya. Universitas Kiadó, Bp., 2000. SZAUDER József: Az estve és az álom. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970. Gr. SZÉCHENYI István: Hitel. 1830. SZINNYEI Ferenc: Novellairodalmunk Jósikáig. Irodalomtörténeti Közlemények, 1919. T. ERDÉLYI Ilona: Fáy András és kora. PPKE, Piliscsaba, 2005. WÉBER Antal: A magyar regény kezdetei. Budapest, 1959.

117

Vadas János

KÖLCSEY FERENC ÉS A TÁGULÓ NEMZET-FOGALOM
A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS TÜKRÉBEN

A SZATMÁR MEGYEI ADÓZÓ NÉP ÁLLAPOTÁRÓL CÍMŰ MUNKÁJÁBÓL
KIINDULVA

„…az emberek valamely csoportja jellegzetes magatartásával vívhatja ki magának a nemzet rangját.” (Max Weber) Bevezető Korunk nélkülözi a polihisztorokat, adott szakterületek specialistái végzik kutatásaikat, így adott téma multidiszciplináris vizsgálata, elméletileg több kutató közös munkájával érhető el. Kölcsey Ferencet sem nevezném a szó klasszikus értelmében polihisztornak, azonban kétségtelen, hogy íróként, költőként, jogászként, politikusként és birtokait igazgató földesúrként az élet számos területén jártasságot szerzett. Így nem állt tőle messze a tudományágakon és társadalmi alrendszereken átívelő gondolkodásmód. Példaként említhetjük A gyilkos anya című retorizált perbeszédét, amely mű érdeme, hogy Cesare Beccaria: A bűnökről és büntetésekről címet viselő tanulmányát dolgozza föl jogászként, de szépírói eszközökkel. Felhalmozott tudását és tapasztalatait a köz, a „publikum” jobbítására és annak szolgálatába állította. Így kívánta modernizálni a büntetőjogról való gondolkodást mind a jogászok, mind a nép számára. Kölcsey munkássága a Philosophie der Tat, a „tett-filozófia” terminusával írható le. A tett-filozófia hatásának két, egymástól lényegesen eltérő iránya különíthető el. Az egyik a hétköznapi élet kényelmét, és a tulajdon gyarapítását szolgáló hasznos cselekvés polgári étosza, a másik az a fajta önfeláldozó patriotizmus, amelyet a Napóleonnal szembeni háborúban hősi halált halt szabadságharcos katonaköltő, Theodor Körner1 neve jelképez. Kölcsey cselekvésfogalma szerint
1

Carl Theodor Körner: költő, drámaíró. (1791. szeptember 23. Drezda – 1813. augusztus 26. Gadebusch) A Zrínyi-drámájáról híres német költő a Napóleon elleni háborúk idején buzdította „cselekvő hazafiasság”-ra (1813. Aufruf című verséből: „Frisch auf, mein Volk! Die Flammen-

118

ezzel szemben a „publikumban forgás” formál „hasznos embert”; a publikum pedig itt egyértelműen a politikai közéletet jelenti. Összefoglalva elmondhatjuk, legyen szó irodalomról, jogról, gazdaságról vagy politikáról, hogy Kölcsey felelősséget érzett az általa kiterjesztően felfogott nemzetért, s a köz dolgaiért, a „res publicaért”, munkássága és személyisége az arisztotelészi zoon politikon, a közösségi lény terminusával ragadható meg számunkra. Felvetés Előadásomban arra a képletre keresem a választ, hogy a nemzet fogalma miképpen helyezhető el a gazdaság, a jog és a kultúra paradigmájában? Ami tényként megállapítható, hogy a nemzetfogalom filozófiai meghatározása lehetetlen, mert túl sok feltételnek kell megfelelnie. Ugyanakkor az egyes társadalmi alrendszerek igényelnek egy kurrens nemzet-fogalmat, amelyből absztrahálva jogilag szabályozható terminussal dolgozhatnak. Gondoljunk itt a sorkatonai kötelezettségtől (ahol még van) az adózáson, oktatáson, országgyűlési választásokon át a társadalombiztosításig sok mindenre. Két fontos szegmensből példaként kiragadva, a gazdaság és az oktatás is praktikusan igényel egy maga számára használható nemzetfogalmat, előbbi (tágan értelmezve) az adózók körének meghatározása miatt, utóbbi a felnövő generációk nevelése miatt. Felvetésem arra irányul, hogy milyen tanulságokat vonhatunk le napjainkban Kölcsey nemzetről alkotott felfogásából, a társadalom felépítéséből, a társadalmi felelősségvállalásból, illetve, hogy a fenntartható fejlődés számára tudunk-e valamit profitálni a Szatmár megyei adózó nép állapotáról című munka alapján. Szűkebben: hogyan függ össze az adózás, mint ökonómiai aktus a nemzet, mint kulturális idea fogalmával? A fenntartható fejlődés szempontjából további problematika, hogy a nemzet egy múltba révedő fogalom, ugyanakkor mi a jövőbeli használatára, használhatóságára igyekszünk fényt deríteni. Vizsgálatom módszeréül az irodalomelméleten belül az új historizmust választottam, melyről később részletesebben is szólok, valamint Max Weber
zeichen rauchen“.) honfitársait. A mondatot a német Fehér Rózsa antifasiszta, ellenálló szervezet is zászlajára tűzte 1943-ban, melynek tagjai voltak Hans és Sophie Scholl.

119

politikai szociológiáját, S. Varga Pál nemzeti paradigmáit, és végül Thorstein Veblen és az evolúciós közgazdaságtan ideáját hívtam segítségül, hogy multidiszciplináris tekintettel nézhessünk Kölcsey munkájára. Új historizmus Az új historizmus célja a mellőzött és lenézett történetiség visszavétele, a történeti aspektus visszahozatala, a korabeli irodalmi és nem irodalmi szövegek, élet és irodalom különneműnek hitt minőségeinek együttes és teljes bekebelezése. Az új historizmus az 1980-as években keletkezett posztmodern irányzat, mely a hatalmi struktúrákkal való konfrontáció és az azokhoz való alkalmazkodás különféle módozatait kutatja. Az irodalmi jelenségeket a hatalmi és csoportérdekek harcaként, gazdasági, politikai, szexuális és más dinamikus összetevők küzdőtereként jellemzi. Az irányzat hátterében az a meggyőződés húzódik, hogy az irodalmi mű nyelvi struktúráját a jelentésképzés során rejtett kontextuális, kulturális behatások módosítják. Ezek a hatások vágy- és hatalomtermészetűek, ezért grammatikai eszközökkel nem is írhatók le. Bókay írja még az új historizmusról, hogy a hatalom- és vágytermészet miatt a posztkulturális kritika erőteljesen interdiszciplináris és rendszerszerűen rendelkezik gyakorlati, politikai tendenciával is. Azt hiszem, hogy A Szatmár megyei adózó nép állapotáról jó példája lehet a fenti definíciónak, hiszen gazdasági, szociológiai tartalomhoz irodalmi, retorikai s nem kevés publicisztikai formai eszköz társul. Az új historizmus taglalásakor nem kerülhetjük meg Wilhelm Dilthey történeti szemléletét, miszerint a történelmi szituációkat szellemi konstrukcióknak fogta föl, és ebben adott a kultúrának, irodalomnak fontos szerepet. A történelem itt az emberi szellem önmozgása, mely a közösség létéből magához emel, transzformál karaktereket, eseményeket, kulturális objektumokat. Az új historizmus feltételezi azt, hogy az irodalmi szövegek sajátos történeti feltételek materiális produktumai, melyek a tiszta textualitás mentén nem értelmezhetők, kielégítően. Az irodalmi szöveg, éppúgy, mint más szövegek, társadalmi, politikai és kulturális hatások mentén születik, és ilyeneken keresztül hat, működik. A kultúra és irodalom jelenségeit egy olyan módszerrel elemzik, 120

amely szigorúságában, alaposságában hasonlít az Új Kritika szoros olvasás technikájára. A történelem az új historicizmus számára nem egy koherens, objektív folyamat, amely túl van és egyszerűen rávetíthető az irodalmi művekre, hogy azok így értelmezhetőkké válhassanak. Bonyolult kölcsönösség áll fenn a szöveg történetisége és a történelem szövegszerűsége között. A történelem maga is textuális jellegű, szerkezete, gépezete nem kauzális, hanem textuális, hátterében retorikai mechanizmusok rejlenek. Az új historicizmus fontos kedvelt módszere az azonos időszakból származó irodalmi és nem irodalmi szövegek párhozamos olvasása. A történelmi kort rendszeresen nem a meghatározó jelentőségű politikai dokumentumokkal jelenítették meg, hanem apróbb szövegeket, anekdotákat, memoárokat, esküvői leírásokat, végrendeleteket, orvosi dokumentumokat, bírósági vallomásokat használtak párhuzamként. Greenblatt azt mondja, hogy a múlt minden textuális nyomát azzal a figyelemmel olvassuk, amelyben eddig csak az irodalmi művek részesültek. Az irodalmi szövegek és a retorikai funkciójú történelmi dokumentumok az új historicista szerint sajátos szereppel bírnak a társadalom hatalmi struktúrájának a fenntartásában és érvényesítésében. Ezek a reprezentációk, megjelenítések egy bizonyos társadalmi rendet tartottak és tartanak fönt, és tesznek ma is számunkra olvashatóvá. Az irodalom kapcsán ez megkérdőjelez egy igen régi alapelvet, hogy a művészet alapvetően arra szolgál, hogy emberi értékeket, pozitív viselkedést tanítson. Az új felfogás bizony azt jelzi, hogy az irodalom gyakran a saját pozíciómagyarázatára, egy bizonyos érdek- és hatalomkonstrukció védelmére és másfajta érdekek kitörlésére szolgál (ezt az igazi posztmodern felismerést minden posztkulturális teóriában megtaláljuk). Ennek az iránynak a következménye, hogy amíg a hagyományos történetírás azt kérdezte, hogy: „Mi történt?”, az új historizmus arra kíváncsi, hogy a „Miként lett az adott esemény értelmezve?” vagy „Milyen vágyak, érdekek állnak az értelmezők olvasatának hátterében?” Ahhoz, hogy jobban értsük Greenblatt hatalmi erőinek cirkulációját, nyúljunk vissza Foucault hatalom-definiciójához. Foucault számára a hatalom sokkal meghatározatlanabb, szétszórtabb, sokfélébb, nincs nagy társadalmi 121

osztályokhoz, intézményekhez kötve. A hatalom erőviszonyok sokféle és változékony mezője, melyben messzire vezető, de sohasem teljesen stabil uralmi eredmények termelődnek ki. A hatalom középpont nélküli társadalmi eseményeken viszonyokon keresztül szerveződik, és csak utólag formálódik meg konkrétabb hatalmi formációkban, intézményekben. Jellemzője ennek az új hatalomnak az, hogy az élet materiális mélységéig hatol, diszciplínákat, rendeket teremt az egyes ember életében, és a társadalmat is az egyes emberek összegeként fogja fel. De a hatalom nem felülről lefelé hatol, hanem cirkulál, áramlik, sose szűnő sokszorozódása történik a cserekapcsolatokban, az anyagi javak cseréjében, az emberek cseréjében olyan mechanizmusokon keresztül, mint a házasság, örökbefogadás, rabszolgaság, illetve eszmék cseréjében. Mi tehát az áramló társadalmi energia? Hatalom, karizma, szexuális izgalom, kollektív álmok, csoda, vágy-nyugtalanság, vallásos áhítat, szabadon áramló intenzív tapasztalatok minden, amit a társadalom létrehoz, részt vehet az áramlásban, hacsak szándékosan nincs abból kizárva. Ilyen körülmények mellett nem képzelhető el egyetlen módszer, átfogó kép, sem kimerítő és meg-határozó kulturális poétika. Az új irodalomtörténet mögött tehát nincs kifejezési lényeg, a társadalmi energia nem írható le, nincs rá hiteles módszer (olyan, mint a tudattalan a pszichoanalízisben), kizárólag ennek az energiának a világgal, a dolgokkal, az emberekkel való véletlenszerű érintkezéseit, metonimikus megkapaszkodásait vizsgálhatjuk. Premisszák és polémiák Vannak emberek. Az emberek élni akarnak. Az emberek jól akarnak élni. Az emberek a boldogságra törekszenek. Az emberek valahol élnek. A valahol egy állam területét jelenti, mely államhoz tartozik egy politikai berendezkedés és egy gazdasági forma. Államformából, politikai berendezkedésből és gazdasági formából a történelem folyamán, és napjainkban is többféle ismeretes. A fenntartható fejlődés2 szempontjából a kérdés úgy hangzik, hogy képesek

2

A fenntartható fejlődés (sustainable development) olyan fejlődési folyamat (földeké, városoké, üzleteké, társadalmaké stb.), ami „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Ahogy az az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1987-es Brundtland-jelentésében szerepelt. Úgy kell fejlődnie a világ-

122

vagyunk-e az államforma, társadalmi berendezkedés és a gazdaság igényeit úgy összehangolni, esetleg új, eddig még nem alkalmazott politikai berendezkedést létrehozni, mely generációkkal hosszabbítja meg a jó élet lehetőségét? A premisszákat lefektettük, de vajon lehetséges-e a végső helyes megoldás kikövetkeztetése? Napjainkban a legelterjedtebb államforma a demokrácia. Közhely, amit Platón ír Az államban, miszerint az ideális államforma nem a demokrácia, hanem a bölcs zsarnok uralma volna. Exkurzus: a felvilágosult abszolutizmus uralkodói a monarchikus feladataikat a népnek tett szolgálatként értelmezték. Tekintetünket a továbbiakban a demokráciára fókuszáljuk, tekintettel arra, hogy sem Kölcsey, sem a napjainkban, hazánkban regnáló társadalmi rend szempontjából a többi államforma nem releváns. A demokráciához tartozó gazdasági forma a piacgazdaság. Azonban a piacgazdaság „természetrajza” jobban hasonlít egy erdő vad törvényeihez, ahol az erősebb marad életben, ahol a nagyobb megeszi a kisebbet minden piacot szabályozó törvény ellenére is. A demokrácia „természetrajza”, különösképpen a jóléti államokban (hazánk is ide tartozik, hiszen nagy ellátórendszereket és szociális hálót működtet, annak minőségétől függetlenül) pontosan ellentétes a piacgazdaságéval, hiszen kiegyenlítő, igazságossági, szociális és szolidáris mechanizmusok uralják. Azt is mondhatnánk, hogy a piacgazdaság és a demokrácia természete két, egymástól eltartó egyenesként fogható föl. Itt egy feloldhatatlannak tűnő ellentét rajzolódik ki. Miért fontos ez a nemzet szempontjából? Azért, mert nem vonatkoztathatunk el attól a ténytől, hogy egy adott államot, a területén élők tartanak fönt. Dolgoznak, adóznak, katonáskodnak, szavaznak, stb. A nemzet, mint idea azonban nem teljesen esik egybe, nem teljesen fedi le, matematikai műszóval: nem teljesen egybevágó azzal a csoporttal, mely egy adott állam területén él. Ha van még értelme határokról beszélni az Európai Unió korában, amikor a munkavállalás, és így a munkaerő-áramlás is szabad, nem szórványjelenség, hogy adott személyek más országban élnek, adóznak, mint ahol születtek, vagy amely nemzethez tartozónak vallják magukat.
nak, hogy közben ne mondjon le a környezetvédelemről, sem a gazdasági fejlődésről, sem a társadalmi egyenlőség és igazságosság igényeiről.

123

Segítségül az irodalmat hívjuk. S Varga Pál A nemzeti költészet csarnokai című tanulmányában a nemzeti irodalom kapcsán veti föl a kérdést, hogy kik tartoznak egy nemzetbe? Akik államközösségben élnek? Akik közös eredetüket tartják összetartó kapocsnak, vagy a hagyományközösség a mérvadó? Kérdésfeltevése különös aktualitást nyert azáltal, hogy a Spenót néven elhíresült A magyar irodalom története című monumentális irodalomtörténeti lexikonsorozat fölött eljárt az idő, és igény mutatkozott egy újabb, modernizált, frissített változatra. Hatalmas és végeérhetetlen vita indukálódott az új kötetek kapcsán, mely viták forrását lásd a Függelékben. Röviden összefoglalva az új Spenót kapcsán is a következő problematikus kérdések merültek föl az egyes irodalmi művekkel kapcsolatban, miközben a cél világos: a magyar irodalomnak helyet csinálni a világörökségben. A magyar nyelven alkotó, magyar nyelvű, magyar származású, vagy magyar nyelvterületen született, vagy Magyarországon született írásokat és alkotóikat tekintsük a magyar irodalom részének. Janus Pannoniustól kezdve, Zrínyin át, Kazinczy Ferenc: Fogságom naplóján át Széchenyi Ferencig széles a sor azon szerzőkkel és művekkel kapcsolatban, akik dilemmát jelentenek, és akkor még nem beszéltünk a fordításokról. Jól látható, hogy a magyar irodalom kapcsán felmerült nemzetproblémának nemcsak irodalmi vetülete van. S. Varga Pál és az új historizmus vezetett Kölcsey a Szatmár megyei adózó nép állapotáról című munkájának elemzéséhez. Szolidaritás Azt már láttuk, hogy ellentét feszül egy adott állam területén élők és a nemzet fogalma között, azzal a kiegészítéssel, hogy nem a nemzet tagjai, hanem az államhatárokon belüliek tartják fönt az adott államot. Mi volna az ideális összefüggés a nemzet és az államot fönntartók között? Ha a két fogalom egybeesne, és a nemzet mint érték képviselné azt a szolidaritást megteremtő erőt, ami összefogja az egy adott területen élőket. Mivel azonban a nemzet fogalma ilyen képlékeny, ma már nem képes betölteni ezt a szolidaritást létrehozó erőt. Arra még jó, hogy populista politikai lózungok semmitmondó magva legyen, de új, társadalom-összekovácsoló tartalom már nincsen mögötte éppen a fönti fejtegetések miatt. A kívánatos cél az volna, hogy a nemzetet olyan értékekkel 124

töltsük föl, ami újra képest a szolidaritást kiváltani az egyes polgárokból egymás iránt. Max Weber azt írta a Politikai szociológia című munkájában, hogy „adott esetben az emberek valamely csoportja jellegzetes magatartásával ’vívhatja ki’ magának a ’nemzet’ rangját”. Tehát találni kell egy olyan össznemzeti aktust, amit mindenki végrehajt, és ami kiváltja a szolidaritás érzését. Nem sok ilyen aktus létezik, de lehetséges válaszok a tanulás, a munka, a katonáskodás, a szavazás és az adózás. Bár Kölcseyből indulunk ki, de a jövőre keresünk válaszokat, és azt is figyelembe kell vennünk, hogy az azóta eltelt évszázadok alatt előbb felsorolt lehetőségek nagy változásokon mentek át. Arról nem is beszélve, hogy a nemzeti öntudat már azelőtt létrejön, mielőtt a polgár becsatlakozhatna az ország fönntartásába. Ez a tény is egy feszültségforrás a két fogalom között, ilyen módon a tanulás kiesik a lehetőségek közül, mert az országért való direkt tevéssel nem esik egybe időben. S bár mindenki tanköteles 18 éves koráig, nem mindenki jut el az érettségig. Így nem lesz össznemzeti aktus. A munka lehetne az egyik legfőbb összetartó erő, de ma csupán az ország egyharmada dolgozik. A sorkatonai szolgálat megszűnt, de a nők és a 18 év alattiak csak részben vagy egyáltalán nem vettek volna részt benne, a szavazással hasonlóképpen áll a dolog. Kölcsey idejében még rosszabb volt, hiszen választójogi cenzus volt érvényben. Egy lehetőség maradt fönt a rostán, ez pedig az adózás. Kölcsey ideája abban állt, hogy az addig csak a nemességre értett nemzetfogalmat tágítsák ki minden Magyarországon élő emberre, feloldandó azt a paradox helyzetet, hogy a nemzet státuszt maguknak lefoglaló nemesség nem adózott még mindig az 1222-es Aranybullára hivatkozva, ugyanakkor a nemzet testéből kirekesztett polgárok, parasztok, zsellérek, stb. adóztak, fenntartva az egész országot. Thorstein Veblen A dologtalan osztály (1899) című munkájából idézünk: „Az imperialista társadalmi osztály öncélú bevételtermelése, mely csupán a fogyasztásban jut kifejezésre, nem produktív.” Eufemisztikus és higgadt megfogalmazása egy nagyon súlyos kérdésnek.

125

Kölcsey Ferenc: A Szatmár megyei adózó nép állapotáról A Szatmár megyei adózó nép állapotáról a bontakozó polgári liberalizmus politikai-taktikai érve lehet. Olvashatjuk úgy is, hogy Kölcsey kesztyűt dob a nemességnek, akik a 19. századig a nemzet kizárólagos tagjainak vallották magukat, holott adómentességet élveztek. Ismerjük a Mária Teréziának tett híres mondást: „Vitam et sangviem”, életünket és vérünket, de zabot nem adunk, tehát adózni nem fognak a magyar nemesek. Tulajdonképpen a mindenkire kiterjedő, egységes, általános és arányos közteherviselés mellett tör pálcát, az egységes adóterhek, a közteherviselés ideájáért emel szót saját vármegyéjének kapcsán. Így olvashatjuk egyfajta fenyegetésként is, hogy aki nem adózik, az kizárja magát a nemzet tagjai közül. Kölcsey az 1827. évi adóösszeírást és az 1829. évi római katolikus egyházi statisztikai adatokat veszi alapul érveléséhez. Nehéz ellenőrizni mind a hivatkozott, mind a becsült adatok hitelességét, de nincs is rá igazából szükségünk, mert nem konkrétságában fontos számunkra az adózó nép állapota, hanem az írásból absztrahálható elvek. Kölcsey minden retorikai tudományát latba veti, hogy érzékeltesse megyéjét ért igazságtalanságot, és elviselhetetlen mértékű adóterheit, ezért a szöveget kellő kritikával kell kezelnünk. Arról nem is beszélve, hogy az Irodalomtörténeti közlemények 66. évfolyamának 2. füzetben Szauder nem tartja kizárhatónak, hogy nem is Kölcsey írta a szöveget, csupán a kész szöveget szónoki szintre emelte. Kölcsey azt kifogásolja, hogy a környező vármegyék: Szatmár, Máramaros, Bereg, Ungvár és Ugocsa kisebb adóterheket nyögnek, mint Szatmár. Kölcsey érvelésében nem következetes, de a lényeg, hogy azt állítja, hogy nagyobb területen nagyobb bevételt hoz a mezőgazdaság, ami kevesebb ember között oszlik el, mint Szatmárban, ahol többen is vannak, viszont a területe is kisebb. Tehát aránytalan, hogy a kevesebb lakosra ugyanannyi vagy több adóteher jut. Később a zselléres, tehát ház nélküli lakosok nagy számát emeli ki, akiknek ugyanannyit kell adózniuk, mint házzal rendelkező honfitársaiknak, ez pedig szintén aránytalan és méltánytalan. Továbbá komoly gondot okoz, hogy az adóterhek megállapítása nem államilag, központilag történik, hanem a helyi elöljárók önkényesen szabják meg, 126

ami visszaélésre adhat okot, hiszen ha többet szednek be a néptől, akkor az elöljárók saját terheiket enyhíthetik. Összességében elmondható, hogy nem valósul meg az egységes, általános és arányos közteherviselés, holott a polgári liberalizmus megkívánná. Összegzés Nincsenek válaszok, csak kérdések! Talán annyit mégis megállapíthatunk, hogy a nemzet, mint idea maradjon az értékek kategóriájában, azzal a kitétellel, hogy meg kell újítani a fogalmat, ismét fel kell tölteni olyan pozitívumokkal, amiket a legtöbb ember elfogadni képes, és mely életre hívja azt a fajta szolidaritásérzést, ami lehetővé teszi, hogy mindenki részt vállaljon az ország fenntartásából, hogy a jóléti állam ne nyűg, hanem haszon legyen. A nagy kérdés, hogy az adózás képes-e ilyen összeforrasztó érték lenni? Profánabbul megfogalmazva, és egyenlőségjelet téve a két fogalom közé: az a nemzet tagja, aki adózik? Talán elvontabb, idealisztikusabb értéket várna az ember, amikor egy egész nemzet összeforrasztásáról van szó, és nem egy ilyen materiálisat. Elméletileg egy normális demokrácia keretén belül működő piacgazdaság pontosan ez a társadalmi berendezkedés volna. Azaz nincs új a nap alatt, ismert a megoldás, de mégsem járunk azon az úton, amit Kölcsey már fölismert közel kétszáz évvel ezelőtt.

127

Függelék A magyar irodalom történetei I–III. kritikai visszhangja
Mit tud másként? Kerekasztal-beszélgetés A magyar irodalom történetei című munkáról, Korunk, 19 (2008/5): 15–28. (http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2008&honap=5&cikk=8893) ÖTVÖS Péter, A Neospenót: A magyar irodalom történetei, I, A kezdetektől 1800-ig (szerk. Jankovits László, Orlovszky Géza), Budapesti Könyvszemle, 2008, 235–239. DEVESCOVI Balázs, A Neospenót: A magyar irodalom történetei, II, 1800-tól 1919-ig (szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András), u. o., 240–243. FÖLDES Györgyi: A Neospenót: A magyar irodalom történetei, III. 1919-től napjainkig (szerk. Veres András), u.o., 244–248. HARGITTAY Emil, A magyar irodalom történetei, I., A kezdetektől 1800-ig, Irodalomtörténet, 2008/2, 282–290. MARGÓCSY István, A magyar irodalom történetei, II., 1800-tól 1919-ig, u. o., 291–302. BÁNYAI János, A magyar irodalom történetei, III., 1919-től napjainkig, u.o., 303–314. PAPP Endre, „Rút sybaríta váz”: A nemzetnélküliség programja A magyar irodalom történeteiben, Hitel, 2008, 97–118. (http://epa.oszk.hu/01300/01343/00073/pdf/20080227-90414.pdf) BOJTÁR Endre, Szegedy-Maszák Mihály (szerk.), A magyar irodalom történetei, 2000, 2007. november, 51–64. (http://www.ketezer.hu/menu4/2007_11/bojtar.html) HORVÁTH Iván, Villanyelőszó: http://209.85.129.132/search?q=cache:iztZaKFBVdIJ:irodalom.elte.hu/villanyspenot/in dex.php/Villanyel%C5%91sz%C3%B3/Horv%C3%A1th_Iv%C3%A1n_el%C5%91sz ava_%E2%80%93_Magyar_irodalomt%C3%B6rt%C3%A9net+bojt%C3%A1r+endre +%22a+magyar+irodalom+t%C3%B6rt%C3%A9netei%22+2000&cd=6&hl=hu&ct=c lnk&gl=hu

128

Bibliográfia
HAUSMANN Péter: Thorstein Veblen és az evoluciós közgazdaságtan. Közgazdasági Szemle, LIV. évf. 2007. november. 1012-1024. o. KÖLCSEY Ferenc: A Szatmár megyei adózó nép állapotjáról. In: Kölcsey Ferenc összes művei II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1960. S. VARGA Pál: A nemzeti költészet csarnokai. Balassi Kiadó, Budapest, 2005. WEBER, Max: Politikai szociológia. Helikon Kiadó, Budapest, 2009. Internet Fenntartható fejlődés http://www.ff3.hu/index.html (Utolsó letöltés: 2011. január 31.)

129

Feketéné Pál Enikő

KÖZÉP-KELET-EURÓPAI ZSÁKUTCÁK:
ANTIDEMOKRATIKUS NACIONALIZMUS ÉS KÖZÖSSÉGI HISZTÉRIA

Előadásom kiinduló kérdése az, hogy a közösségi hisztéria mennyire van jelen az új demokráciákban. Napjaink Európájára és Magyarországára tekintve nem állíthatjuk nyugodt szívvel, hogy nem uralkodik politikai hisztéria egy olyan országban, ahol mindennaposak a rasszista, idegengyűlölő megjegyzések, ahol teljesen eldurvult a politika hangneme, ahol a politikusok egymást nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintik, ahol hiányzik az egymás iránti tisztelet és tolerancia. Hipotézisem szerint Bibó István életműve értelmezési keretet adhat a közösségi hisztériák azonosításához, elemzéséhez és – talán – mérsékléséhez. Ő maga természetesen nem volt pszichológus, mégis magára, mint a közösség lelki problémáit elemző, és azon segíteni igyekvő terapeutára többször is utalt. Előadásom első részében a közösségi hisztéria fogalmának megértéséhez elengedhetetlen két másik bibói kérdést tárgyalok: az egyensúly és a legitimitás fogalmát. Hisztériáról, eltorzulásról csak ott beszélhetünk, ahol meg lett volna a normális fejlődés lehetősége is. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk Bibó gondolatainak megértéséhez, tisztában kell lennünk azzal, milyen fontos helyet foglal el benne az egyensúly kérdése. Az egyensúly fogalma nála kettős: egyrészt elvek, másrészt erőviszonyok egyensúlyáról beszél. Az egyensúly tulajdonképpen „a mozgékonyság és stabilitás arányos megléte” mind a két területen. E nélkül nem képzelhető el semmiféle egyéni vagy közösségi alkotás, illetve fejlődés. Ha az egyensúlyt egy rendszernek képzeljük el, láthatjuk, hogy a mozgékonyság vagy rugalmasság azért fontos, mert e nélkül a rendszer merevvé, a folyamatos, kívülről vagy belülről jövő újítások iránt érzéketlenné válik, a stabilitás viszont azért elengedhetetlen, mert ez adja meg azt az állandóságot és biztonságérzést, mely nélkül a produktív közösségi lét elképzelhetetlen. Mindenekelőtt megakadályozza a túlzott, esetleg korlátlan hatalomkoncentráció kialakulását, mindenki előtt nyilvánvalóvá teszi azokat az elveket és eszméket, amelyekre a közösség élete felépül, és amelyekre 130

sértés vagy sérelem esetén hivatkozni lehet. Továbbá tisztázza a jogköröket, valamint olyan módszereket és eljárásokat dolgoz ki, melyek lehetővé teszik társadalmi átalakulás esetén is a demokrácia és a biztonságérzet megmaradását, s végül megóvja a közösséget azoktól a torz, zsákutcás helyzetektől, melyek a „politikai hisztéria” kiindulópontjai. Bibó rámutat, hogy ez az egyensúly az államok közti viszonyban értelmezve elsősorban területi egyensúlyt jelent. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az egyensúly ne lenne társadalomlélektani jelenség, csupán azt, hogy sokszor nemzeti keretekkel, államhatárokkal kapcsolatban jelenik meg. Az, hogy nemzetközi egyensúly létrejön-e, vagy sem, döntően azon múlik, mennyire sikerül stabil határokat meghúzni, illetve a fennálló határvitákat megoldani. Ezek elégtelensége egyenes úton vezet az állami lét bizonytalanságához, az egyensúly megbomlásához, végső soron pedig a súlyos vagy kevésbé súlyos közösségi hisztériákhoz. Talán még az egyensúlynál is fontosabb szerepet kap Bibó gondolatvilágában a legitimitás fogalma. Minden államalakulat, minden szervezett közösség alapvető kérdése a legitimitás, az ókortól kezdve egészen napjainkig. Max Webertől veszi át Bibó azt a gondolatot, hogy két kultúrkörben teremtődött meg eddig annak a lehetősége, hogy a társadalom képes legyen a legitimitás kérdésében állást foglalni, az uralkodók pedig ne kerülhessék ki ennek problémáját. Ez a két kultúrkör a görög-római-európai és a kínai-kelet-ázsiai volt. A legitimitás közmeggyőződésen alapul, és bizonyos elvekben fejeződik ki. Ezek az elvek ugyan korról korra változhatnak, de alapvetően a szabadság, méltányosság, igazságosság egy-egy korban érvényes definíciói alkotják őket. Ha a jogrend ezekkel az elvekkel megegyezik, akkor mondhatjuk, hogy legitim hatalomról van szó. A legitimitás két fajtája, a formai és a tartalmi legitimitás. Annak megállapítása végett, hogy egy hatalom cselekedete, vagy maga a hatalom legitim-e, vagy sem, létre kell hozni egy eljárást, kódexet stb., melyhez mérve ez megítélhető. Ennek lefektetése történik minden ország alkotmányában és a hatalomgyakorlásnak ezzel történő megegyezését hívjuk külső vagy formai legitimitásnak. A formális, eljárásszerű megállapítással szemben a hatalomgyakorlás tényleges megegyezését az alapvető elvekkel tartalmi vagy materiális 131

legitimitásnak nevezzük. Optimális esetben a közösségi rend mindkét formát kielégíti. A rendező elvek hatása is kétféle lehet, egyrészről konszolidáló, igazoló funkciót töltenek be, amennyiben az általános közmeggyőződést kifejezve stabilizálják a társadalmat, másrészről viszont lehet egy felforgató, forradalmasító funkciójuk, ha a társadalmi feltételek megváltozásával az alkotmány már elavultnak vagy elégtelennek bizonyulna. Az alkotmány megváltoztatásának kérdése nehéz probléma elé állítja a döntéshozókat, ugyanis mint ilyen, nem változtatásra van szánva, viszont mindenkor hűen ki kell fejeznie a közmeggyőződést, ha tehát az változóban van, szükség van az alkotmány korrigálására is, bár ez soha nem történik meg kisebb-nagyobb megrázkódtatások nélkül. Az, hogy egy-egy ország miben jelöli meg általános rendező elveit, mint legitimációjának alapját, egyértelműnek tűnik: erre való az alkotmány. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy hogyan történik mindez a nemzetközi államközösség esetében. Bibó úgy látja, hogy amíg nemzetközi ügyekben a rendező elvek szerepét a népszuverenitás, az emberi jogok, és az önrendelkezés elve játssza, addig az alkotmánynak a területi státus feleltethető meg. A területi státus megváltoztatásának módja jelentős változásokon ment át az újkorban. A 17-18. századi oligarchikus-monarchikus legitimitás, melynek alapja a királyok isteni joga volt, egy meglehetősen stabil nemzetközi és belpolitikai helyzetet tudott létrehozni. Ebben a rendszerben az uralkodók jogosultak voltak egyes területekről lemondani és az ott lakók lojalitását egy másik uralkodóra átruházni. Ez lehetővé tette a területi kérdések aránylag egyszerű, nemzetközi szerződések általi rendezését. Egy új állam megalakulásának feltétele egyedül abban állt, hogy a létrejövő új rendet az európai dinasztiák elismerjék. A monarchikus-feudális rend megingásának első jelei a 18. században jelentkeztek: ezek közé sorolhatjuk a cinikus „machiavellista” háborúk megindítását, a népszuverenitás megjelenését és a háborúk totálissá válását. A bécsi kongresszus, majd az ez után kialakuló „európai koncert” azonban még egyszer helyre tudta állítani ezt a megrendült legitimitást, de már nem tudta feledtetni a francia forradalom emlékét – így tehát ki kell egyeznie a nemzeti elvvel. Ez olyan rést ütött a régi legitimitás eddig aránylag hatékonyan működő rendszerén, mely előrevetítette a teljes bukást, amelyet véglegessé az I. világháború 132

tett. A legitimitás ezen típusának összeomlása után szükség volt új rendezési szabályokra, eljárásokra, melyekkel a háború utáni helyzetet meg kellett és lehetett oldani. A dinasztikus szerződésekkel történő területrendezések ideje lejárt, az új alapelv a népek önrendelkezésének elve lett. Bár ez az elv alapvetően helyes volt, érvényesítése sokszor csak az általánosítás szintjén maradt, és konkrét területi problémák rendezésekor az addig átélt sértések, sérelmek, kicsinyes torzsalkodások határozták meg a döntést. Tehát nem az önrendelkezési elv hibás volta, hanem annak elégtelen, nem körültekintő alkalmazása vezetett a II. világháborúhoz. Bár úgy tűnt, a világháborúval az önrendelkezési elv is érvényét vesztette, de a háború után a nemzetek ezt újra a magukévá tették, és – ha nem is mindig következetesen – rendszeresen alkalmazták. A régi feudálismonarchikus legitimitás felváltása az önrendelkezés, a népszuverenitás modern elveivel nemcsak egy egyszerű átmenet volt két társadalomszervezési elv között, hanem „lényeges előrelépést jelentett a hatalom fokozottabb racionalizálása, mélyebb moralizálása és humanizálása irányában”1. A legitimitási válságok tehát nemcsak negatív jelenségek lehetnek, hanem egy új, az eddiginél jobb rendszer kialakításának a kiindulópontjai is. Ezeket nevezi Bibó a „történelem nagy folyékony pillanatai”-nak, melyek vagy útjára bocsátanak egy hisztériát, vagy éppen ellenkezőleg, lehetővé teszik a hisztériából való kilépést – de bármelyik történjék is, a politikai hisztéria szempontjából mindkét esetben fordulópontot jelentenek. A hisztériára rátérve mindenek előtt fontos leszögeznünk, hogy mi az, amit Bibó nem ért a politikai hisztéria fogalmán. Először is nem jelenti egyéni lelki zavarok összességét, és nem is egyéni lelki alkatok hatására alakul ki: ezért Bibó nem tartja szükségesnek semmilyen diktátor vagy vezető személyiségének elemzését, ezzel ugyanis nem lehet közelebb jutni a hisztéria, mint tömegjelenség megértéséhez. Másodszor a közösségi hisztéria, bár egyéni lelki alkatok összességéből alakul ki, de ezek az egyének akár hisztériamentesek is lehetnek, tehát megint csak irrelevánsak itt az egyéni lélekelemzések. A hisztéria kialakulása általában több nemzedéken keresztül történik, és kezdőpontja minden esetben egy olyan történelmi esemény, melyet egy adott
1

BIBÓ 1986a. 340.

133

nemzet megoldhatatlannak tart, feldolgozni képtelen. Természetesen egészséges fejlődésű nemzeteket is érnek ilyen megrázkódtatások, de ők képesek ezeket a maguk javára fordítani, s a történelmi tanulságokat levonva megerősödni. Hogy mindez más nemzetek esetében miért nem így történik, nehéz megmondani. Ennek oka lehet, hogy az esemény túl váratlanul érte őket, esetleg aránytalanul nagy szenvedést, igazságtalanságot okozott, lehetnek félrevezető tapasztalataik, melyek alaptalan optimizmusra vagy ugyanilyen alaptalan pesszimizmusra sarkallják őket. Ha az okok nem is mindig egyértelműek, az biztos, hogy az ilyen nemzetek politikai élete megmerevedik, és minden cselekedetük arra irányul, hogy az ilyen katasztrófák többé ne fordulhassanak elő. Ez a merevség nem jelenti azt, hogy a közösség ne lenne aktív, – néha túlzottan is az – csak azt, hogy ezt az aktivitást egyetlen cél határozza meg. Minden, a kritikus ponttal érintkező kérdés is megoldhatatlanná válik, viszont annak sürgető kényszere is fennáll, hogy tenni kellene valamit. Ebből a helyzetből születnek meg azután azok az álmegoldások és hamis helyzetek, melyek alátámasztják annak illúzióját, hogy a nemzet cselekvőképes és hatékony. Ez természetesen nem igaz, de az így kialakult világkép zárt és egységes, továbbá minél több külső kritika éri, annál zártabb lesz. Aki tehát benne él, annak számára ez a világ kerek és tökéletes, de nem azért az, mert megegyezik a tényekkel, hanem azért, mert a hatalom vagy a közösség olyan hamis szólamokkal él, melyet a hamis helyzetet elfogadó ember hallani szeretne. Mindez erősen megrostálja a politika résztvevőit is, hatalomhoz segítve a „hamis realistákat”, akik képesek megkötni ezeket a hamis kompromisszumokat, illetve azokat, akiknek egyéni hisztériája valamilyen módon megegyezik a közösségével. Megjelenik a valóság és a vágyak egybemosása, melynek eredménye egyaránt lehet kisebbségi érzés vagy hatalmi túltengés, és szinte biztosan a teljesítmények látványos csökkenése. A környezet ingereire, hatásaira sem tud az így megrendült közösség adekvátan reagálni, ingerültsége és cselekedetei aránytalanok lesznek, melyek könnyen kiválthatják más államok agresszióját, amit viszont az adott közösség saját elvei megerősítésének lát. Ha a környezet rájön, hogy ez valójában elégtétel-keresés és valamiféle kárpótlást ad, az gyakran csak ront a helyzeten, tovább szítva a közösség immáron parttalan vágyát felnagyított sérelmei kielégítésére. Ebből az ördögi körből csak akkor kínálkozik kiút, ha a fennálló rend legitimitása megkérdő134

jeleződik, vagy – pl. háború esetén – a nemzetet újabb súlyos megrázkódtatás éri. Ekkor két lehetséges alternatíva van: a közösség vagy kilép a hisztériából és szembesülve a realitásokkal, hozzákezd egy, a tények talaján álló politika kialakításához, vagy – és sajnos ez is előfordul – egy még ennél is súlyosabb hisztéria veszi kezdetét. A politikai hisztéria sajátossága, hogy „két táborra szakad a világ”, és a polarizálódás kezelhetetlen konfliktusba megy át, amelyben rosszul feltett kérdésekről, tévesen megfogalmazott problémákról folyik a vita. Ezeknek a mondvacsinált antagonizmusoknak ismétlődő sajátossága, hogy ha egy bizonyos szemszögből vizsgáljuk meg őket, akkor látjuk, hogy az egyik mindenáron ragaszkodik a fennállóhoz, a másik pedig tűzön-vízen keresztül meg akarja dönteni azt. Egyvalamiben azonban mindkét pozíció közös: mindkettőben a vágyelvű gondolkodás dominál. A nagy francia forradalom megrázkódtatásának hatásai és az európai politikai fejlődés zavarai ugyanúgy megjelentek Közép-Kelet-Európában, mint Európa nyugati országaiban. Sőt azt kell mondanunk, hogy itt egyfajta kelet-európai színezetet kaptak, és döntően befolyásolták az itt fekvő kis országok sorsát. Bibó három országgal foglalkozik részletesen (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország), melyeket mint a politikai hisztéria állapotába jutott nemzeteket állít elénk. Magyarország esetében döntő jelentőséget tulajdonít a kiegyezésnek, amelynek alapja véleménye szerint az volt, hogy mindkét félben erős félelmek éltek és erősebbnek képzelték a másikat annak valóságos helyzeténél. Bármilyen fájó kimondani, de a magyarokban kihunyt az a bátorság és vállalkozó kedv, ami ’48-at jellemezte. A magyarság lelki életét ugyanúgy megmérgezte a félelem, mint például a lengyelekét. Ráadásul kettős félelemről van szó: egyrészt tartott a Habsburg elnyomástól, másrészt félt kisebbségei elvesztésétől is. A kiegyezés tehát Bibó véleménye szerint a magyar társadalmi fejlődés egy zsákutcája volt, mert egy alapvetően hamis helyzetet konzervált. Azt, hogy a kiegyezés alapvetően hazug, kevesen látták be, akik viszont belátták, nem merték vállalni az elutasításával járó kockázatot. Ennek eredményeképp mindazok az energiák, amelyek egyébként a nemzetben ténylegesen 135

megvoltak, egy olyan helyzet fenntartására és továbbfejlesztésére fordítódtak, amit fenntartani nem volt érdemes, továbbfejleszteni pedig nem lehetett. Az amúgy is visszás helyzet konzerválása Bibó szerint nem tett jót a magyar politikai vezetés kiválasztásának sem, hiszen csak az lehetett politikus, aki ezzel a ténnyel azonosulni tudott, vagy egyáltalán észre sem vette. Ahhoz, hogy a valódi függetlenségért, demokráciáért küzdők ne kerülhessenek többségbe, egyre gyakoribbá vált a választások manipulálása is, amely újabb politikai zsákutcának bizonyult. A társadalmi erőviszonyok ugyanannyira konzerválódtak, mint maga a politika: sem európai értelemben vett polgárság, sem ugyanilyen értelmiség nem alakult, nem alakulhatott ki, sőt az ilyen irányú, a század elején még meglévő tendenciák is megrekedtek. Különösen labilissá vált a kisebbségekkel való kapcsolat. A magyar politika célja az volt, hogy asszimilálja kisebbségeit, de ez csak egy nagyon kis létszámú csoport, főleg németek és zsidók esetében sikerült. Újabb problémákat hozott magával az asszimiláció folytán a magyar politikai, gazdasági, szellemi vezető réteg összetételének a németek és a zsidó származásúak felé történő eltolódása. Az ő gyors és sikeres asszimilációjuk azt az illúziót keltette, hogy a náluknál a magyar állam szempontjából sokkal fontosabb szlovákokat, románokat is sikerült asszimilálni, holott erről szó sem volt. Sőt ők ekkorra már inkább szemben álltak a történeti nagy Magyarország eszméjével, mint eddig bármikor. Bibó meglátása szerint a kelet-európai kisállamok mizériái a demokratikus nacionalizmussal, a 18. század végén kezdődtek. Ezen kis nemzeteknek ugyanis nemcsak hogy nem volt önálló államigazgatásuk, gazdaságuk, de jórészt még fővárosuk sem. A másik és talán ennél is súlyosabb gondot az jelentette, hogy egy-egy ország lakosságának történelmi érzelmei általában jóval nagyobb területhez kötődtek, mint amely területen az ugyanazon nyelvet beszélő népcsoport élt. A nemzeti keretek bizonytalansága a politikai lelkiség egyensúlytalanságához vezetett. Mind a három nemzet megtapasztalta, hogy történetileg jelentős területei, népességének kisebb-nagyobb (vagy akár száz) százaléka kerül idegen uralom alá. Ez a történelmi tapasztalat alapozta meg bennük, azt a Bibó által „a közösségért való egzisztenciális félelemnek” nevezett lelkiállapotot, melyet egy nyugati állam lakói még csak elképzelni sem tudnak. A kelet136

európai nemzeteknek rendszeresen kellett szembenézniük akár a teljes megsemmisüléssel is. Azért, hogy e helyzet megváltozzon, szükség volt az ingadozó tömegek nemzeti öntudatra ébresztésére. A nemzeti öntudat ébredése, az ennek nyomán kibontakozó függetlenségi mozgalmak, majd azok bukása ahhoz a végzetesen hamis következtetéshez vezették el ezeket a nemzeteket, hogy a demokratizmus és a nacionalizmus együtt, egyszerre nem megvalósítható. Ebből született azután meg a kelet-európai fejlődés legsúlyosabb zsákutcája: az antidemokratikus nacionalizmus. A politika egésze, ugyanúgy, mint szereplői, deformálódott. Nem tudtak különbséget tenni valóság és vágyálom, lehetséges és elérhetetlen között. Mivel ez a valóságtól elrugaszkodott látásmód mindhárom nemzetben uralkodóvá vált, így hamarosan mindegyik végeláthatatlan területi vitákba bonyolódott a szomszédos országokkal. A három kis kelet-európai állam sorsának ezen kívül is vannak közös pontjai. Egyrészt mindegyik lelkesen kapcsolódott bele az európai demokratikus mozgalmakba, de hamar szembetalálták magukat azzal a ténnyel, hogy országuk nemzeti tudata nem egységes. Az európai reakció, valamint saját kisebbségeinek elégedetlenkedése, illetve ellenük fordulása mind a három országban katasztrófához vezetett. Az erőszak és az igazságtalanság oda juttatta ezeket a népeket, hogy nem voltak képesek felismerni a ténylegesen meglévő történelmi szükségszerűséget: kisebbségeik és velük együtt történeti területek elvesztésének lehetséges vagy elkerülhetetlen voltát. Olyan görcsösen ragaszkodtak területi igényeikhez, hogy akár a demokrácia ellenében is ezt választották. „Mind a három nemzet az őt ért súlyos megrázkódtatások hatására abba a lelkiállapotba került, hogy úgy érezte, hogy a világgal szemben csak követelni valója van, kötelessége és felelőssége azonban nincsen.”2 Szomorúan kell kimondanunk, de ez az attitűd mind a mai napig él, annak ellenére, hogy sokan és sokszor rámutattak már ennek haszontalan, sőt káros voltára. Csak reménykedhetünk abban, hogy ezek az országok felismerik: csak együtt, összefogva hozhatják be lemaradásukat, és csak együtt és összefogva érvényesíthetik érdekeiket hatékonyan az integrálódó Európában.
2

BIBÓ 1986b. 187.

137

Felhasznált irodalom
BIBÓ 1986a. BIBÓ 1986b. BIBÓ István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Válogatott tanulmányok I. köt., Bp., Magvető Könyvkiadó, 1986. BIBÓ István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Válogatott tanulmányok II. köt., Bp., Magvető Könyvkiadó, 1986.

138

3. KULTÚRA ÉS POLITIKA –
TALÁLKOZÁSOK ÉS ÜTKÖZÉSEK

139

Vorzsák Orsolya

AZ OSZTRÁK OKTATÁSPOLITIKA ÉS A CSÍKI ISKOLAI KULTÚRA METSZÉSPONTJAI A 18. SZÁZAD VÉGÉN ÉS A 19. SZÁZAD ELEJÉN (1781-1853.)

I. A felvilágosult osztrák oktatáspolitika erdélyi oktatásügyre gyakorolt hatása A jezsuiták által kifejlesztett Ratio Studiorumban (1599.) és a 17. századi protestáns tantervekben egyaránt a fő hangsúly a latin nyelv és a klasszikus műveltség oktatására esett. Az a comeniusi (1592-1670) felismerés, hogy a különböző tudományokban való jártasság leginkább az anyanyelven való tanulás által sajátítható el, csupán a 19. század végén kezdett a gyakorlatban is érvényesülni Erdélyben, először a protestáns tantervekben. Az 1774. december 4-én Ignaz Felbieger, sziléziai ágostonrendi szerzetes által kidolgozott Általános rendtartás a népiskolák számára1 előírja ugyan a normális iskolák egységes rendszerének bevezetését, Csíksomlyón csak az 1782-es tanévben indult el az oktatás a normális iskolában. Az oktatástörténet meghatározó oktatási-nevelési rendszerszerének, a Ratio Educationisnak végső szövegét Mária Terézia 1777. augusztus 22-én hagyta jóvá. Kidolgozásakor felhasználták Johann Felbieger iskolai szabályzatát (1774) és Gratian Marx középiskolai reformtervezetét (1775).2 Létrejöttében részt vett Ürményi József, Makó Pál, Tersánszky Dániel és Kollár Ádám. A Ratio első ízben kísérelte meg egy olyan egységes oktatási-nevelési rendszer létrehozását, amely az állam, illetve az államhatalmat képviselő uralkodó felügyelete alatt áll. A felvilágosult abszolutizmus tipikus gondolata ez: az uralkodó a jól szervezett közoktatás útján gondoskodik az állam jólétéről és az alattvalók személyes boldogulásáról. Mindenkinek a saját társadalmi helyzetének megfelelő tudásanyagot kell nyújtani ahhoz, hogy engedelmes, hasznos alattvaló váljék belőle. A felvilágosodás reformerei hittek abban, hogy közoktatással és neveléssel az egyén életkörülményei és a társadalom működése egyaránt javít1

Allgemeine Schulordnung für das deutschen Normal-, Haupt- und Trivialschulen in sämtlichen kaiserlich – königlichen Erbländern 2 GÁL 2009. 150.

140

ható.3 A korabeli legfőbb iskolatípusok, melyeket a Ratio megerősített, a következők: falusi népiskolák az alapfokon; grammatikai (3 év), retorikai (1 év), poétikai osztályok (1 év) középfokon; filozófiai, jogi osztályok felsőfokon; valamint az akadémiai és egyetemi tanulmányok.4 A csíksomlyói gimnáziumban alapfokú és felsőfokú oktatás létezett, bár a poétikai és retorikai osztályok kisebb-nagyobb megszakításokkal működtek.

1. ábra. Forrás: Pukánszky-Németh 1996. 84.

A tanítás nyelve a latin volt, kivéve a népiskolákat, ahol anyanyelven folyt az oktatás. A kisgimnáziumi osztályokban az anyanyelv csupán segédnyelvként szerepelt, de a cél a mielőbbi áttérés volt a latin nyelvű oktatásra. Az első Ratio Educationis megtörte a magyar nyelvű oktatás bevezetésére tett kísérleteket. 1777-től kezdve a kisgimnáziumokban a magyar csak egy lett az országban élő hét nemzetiség lehetséges segédnyelvei közül. Ezzel szemben a német nyelv tanításának minden szinten kiemelt szerepet biztosított. Először jelent meg a magyar iskolákban tantárgyként egy élő idegen nyelv, a német. Negatívumként szokás felróni, hogy a Ratio nem vette figyelembe a tanulók
3 4

PUKÁNSZKY-NÉMETH 1996. 85. PUKÁNSZKY-NÉMETH 1996. 84.

141

lélektani sajátosságait, nehezen megemészthető tananyagtömeg elsajátítását írta elő, mely tele volt fogalom-meghatározásokkal és felsorolásokkal.5 Bár Erdély területére az első Ratiót nem terjesztette ki Mária Terézia, az 1781-ben megjelent Norma Regia sokban hasonlított az előbbi tanrendszerhez, miközben figyelembe vette a sajátos erdélyi felekezeti viszonyokat is. Kidolgozását egy tanügyi bizottság végezte Mártonffi József erdélyi püspök vezetésével. Még Mária Terézia idejében kidolgozták, de csak halála után került kiadásra. Néhány cikkelyt leszámítva az egész az erdélyi gimnáziumi oktatásra vonatkozik. A Norma engedélyezésével egyszerre (1781. május 16.) a császár az erdélyi tanügyet a Katolikus Bizottság kezéből a Gubernium újonnan felújított Tanügyi Bizottságára (Comissio Literraria) bízta, melynek elnöke Batthyány Ignác katolikus püspök, tagjai pedig Teleki Károly, Kemény Farkas és Haller Antal voltak.6 A Norma, hasonlóan a Ratióhoz csökkentette a gimnáziumi tantárgyak számát, a valláson kívül előírta a latin nyelvet és irodalmat, a hazai és világtörténelmet, a hazai és világföldrajzot, a matematikát és a szépírást. Míg a Norma mind az öt gimnáziumi osztály számára előírta a görög nyelvet, addig a Ratióból ez hiányzott.7 Az iskola célját úgy fogalmazta meg a szabályzat, hogy a diákoknak meg kell tanítania az életben szükséges ismereteket és az állam számára hasznos, Istennel és az uralkodóval szemben hűséges alattvalókat neveljen.8 A Norma, hasonlóan a Ratióhoz népiskolára épülő 3+2 osztályos gimnáziumot rendelt el.9 A Norma szerint a latin nyelv tanítása és használata nélkülözhetetlen Erdélyben, a görög nyelv a tudományos érzéket és bírálatot erősíti. Alapvető célja a kiváló latin nyelvtudás megszerzése, szükségesnek tartja a magyar, német nyelvvel való foglalkozást is, de e célra külön tantárgyat nem rendel el.10 A Norma praktikus okokból ajánlja a német nyelv elsajátítását. 11
5
6

PUKÁNSZKY-NÉMETH 1996. 84. GÁL 2009. 157. 7 Norma Regia 1781. 45. 8 GÁL 2009. 158. 9 MÉSZÁROS 2000. 169-170. 10 MÉSZÁROS 2000. 169f. 11 Norma Regia 1781. 60f. „A német társalgás művelésében semmi nincs, ami ne a leginkább lenne hasznos, és ezt minden ’Legmagasztosabb Vezetőnek’ engedelmesen belátnia szükséges, (...) Itt a megtanulandó tudáskészlet a Városok Nemzeti Iskolájának készítendő, a városok kerületeinek és azonkívül együttesen az egész vidékek számára termékeny lesz. Igaz az, hogy ami nemzeti iskolában kimeríttetett, ismeret/fogalom, az a latin iskolában növelendő és gyara-

142

A bécsi felvilágosult közoktatás-politika élesen szemben állt a magyarság, a magyar művelődés érdekeivel. 1784 áprilisától számos nyelvrendelet utasította az iskolák vezetőit és pedagógusait, hogy térjenek át a latin oktatási nyelvről a németre. 1789-ig egyre szigorúbb rendeleteket kaptak kézhez az iskolák, de a pedagógusok ellenálltak az uralkodó akaratának.12 1784-ben II. József Az általános iskolai renddel (Allgemeine Schulordnung) és több nyelvrendelettel kötelezővé tette Erdélyben is az iskolai német nyelvoktatást minden szinten. Sokan germanizáló törekvéseket láttak ezekben a rendeletekben, Mártonffi József tanfelügyelő szerint azonban hatékony módja volt ez is a birodalom egységesítésének. 1787. február 20-án kelt rendelkezés szerint a következő, 1787-1788-i tanévtől kezdve az összes közép- és felsőszintű iskolában német lesz az oktatás nyelve. 1787. július 12-én utasítást kaptak a tankerületi igazgatók, hogy 1787 őszén csakis a gimnáziumok legalsó osztályaiban kezdjék el a német nyelvű tanítást, majd évenként haladjanak egy-egy osztállyal feljebb. 1790. április 7-én II. Lipót rendelete szerint ismét latin lett az oktatás nyelve a középiskolákban és a felsőoktatásban. A kisgimnáziumban megengedett volt segédnyelvként a tanulók anyanyelve.13 1806-ban másodjára is kiadták a Ratio Educationist. Elődjéhez hasonlóan ezt is a király adta ki felségjoga alapján. A második Ratio csak a katolikus iskolák
pítandó, és a művelt élet gyakorlatához finomítandó, amiként egyes studiumoknál / osztályoknál a tanulmányok rendje annak szerkezetéből osztatik fel. A hazai idióma tisztaságának és eleganciájának gyakorlása, valamint a polgári élet gyakorlatához való hajlandóság nem elhanyagolandó. Bizonyos össze nem illő tárgyakat az iskolából el kell hagyni, és nem valamelyiket megtisztítani, világosan szabályozni általánosan, és a szokásos nyelven lehet tárgyalni. 2. Kalligráfia, helyesírás és tachygrafia. Helyesen és gyorsan írandó, mind a latin, a hazai és a német idiómák. A kalligráfia természete megköveteli, hogy alakilag állandó és egyforma karaktereket formáljunk; ami már az ifjúság elemi ismereteitől elváratik, és ne legyen tele rendezetlen változtatásokkal, ez semmiféle írásban ne jelenjék meg! Ennél fogva tehát a karakterek olyanok mind a latinban, mind a magyarban, mind a németben; ezért a Nemzeti Iskola kötelezettségének ez az alkalmazása az összes egymást követő osztályokon keresztül megtartandó! 3. Stílus. A stílus gyakorlása a klasszikus nyelveknek és az anyanyelvnek az ismeretéért a humán műveltségben összetalálkozik, mégpedig éppúgy a latin idiómákban, mint a németben vagy a hazaiban. A felsőbb grammatika osztályban előírt tantárgy: Geographia terrarum Augustae Germanicarum, Belgicarum & Italicarum. Az órarendben pedig szerepel: Elabiratio diversorum argumentorum lingua patria, & Germanica alternis.” 12 MÉSZÁROS 2000. 170. 13 MÉSZÁROS 1996. 43.

143

számára vált kötelező érvényűvé, a protestánsok kezdetben elutasítottak minden központosító törekvést. Később éppen a Ratio hatására – ők is kidolgoztak egységesítő rendelkezéseket. Noha a gimnáziumokban az oktatás nyelve hivatalosan továbbra is a latin maradt, e rendelkezés jelentős szerephez juttatta a magyar nyelvet is. A második Ratio Educationis az első tervezet szellemében született. Magáévá tette azt a 18. század közepén köztudatban élő gondolatot, hogy a magyar nyelv nem egy a többi nyelv között, hanem kiemelt jelentősége van. Ezzel a magyar polgári fejlődést is szolgálta a tanügyi rendelkezés.14 A korszak gimnáziumainak legfőbb feladata, az egyetemi, illetve az akadémiai továbbtanulásra való felkészítés mellett a hivatalnoki pályához szükséges ismeretek nyújtása volt. A magyar hivatalos közélet nyelve még a latin volt. Ez határozta meg a gimnáziumi tananyagot: az innen kikerülő ifjaknak jól kellett beszélniük latinul.15 Franz Exner (1802-1853.), Johann Friedrich Herbart (1776-1841.) tanítványa és Hermann Bonitz (1814-1888.) porosz gimnáziumi tanár közösen dolgozták ki az Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Österreich című rendeletet. A forradalom leverése után hazánkra is kiterjesztették az 1849. évi Entwurfot Leo Thun, a bécsi kormány vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelkezése nyomán, mely előzőleg csak az ausztriai oktatásügyet szabályozta. Ebben bevezették a szaktanári rendszert a gimnáziumokban, a nyolcosztályos gimnáziumban 12, a négyosztályosban 6 tanárt kellett alkalmazni. Amelyik gimnázium e feltételeket nem tudta teljesíteni, nem kaphatott nyilvánossági jogot, vagyis nem adhatott ki érvényes bizonyítványt, nem tarthatott saját érettségi vizsgát. Az Entwurf megszabta a tantárgyakat is: hittan-erkölcstan, anyanyelvi nyelvtan és irodalom, történelem, földrajz, természetrajz, fizika, matematika, valamint egy élő idegen nyelv, a német. Megemelkedett az intézmények fenntartási költsége is. Az első érettségi vizsgát Magyarországon bécsi rendelkezésre hét katolikus gimnáziumban lehetett letenni: Pesten, Budán, Nagyváradon, Sopronban, Kassán, Temesváron és Pozsonyban német vagy magyar nyelven.16 E rendelkezéssel Magyarországra is kiterjesztették az
14 15

PUKÁNSZKY-NÉMETH 1996. 95. PUKÁNSZKY-NÉMETH 1996. 55. 16 MÉSZÁROS 2000. 201.

144

ausztriai középszintű oktatás új rendjét megállapító szabályzatot. E rendelkezés a korábbi hatosztályos gimnáziumból, valamint az akadémiák bölcseleti évfolyamaiból létrehozta a nyolcosztályos gimnáziumot, amely érettségivel záródik. Bevezette a szaktanári rendszert, s előírta az alkalmazandó szaktanárok számát. A gimnázium mellett az Entwurf egy másik általánosan képző középiskolát is létrehozott: a hat évfolyamos reáliskolát. 1850. szeptember 7-i rendelet szerint azok a gimnáziumok, amelyek a korábbi években érvényes bizonyítványokat adhattak, e jogukat az 1850-1851-i tanévben is érvényesíthetik, de azután már csakis abban az esetben, ha az iskolát az Entwurf rendelkezéseinek megfelelően átalakították és az állami tanügyi hatóságtól nyilvánossági jogot nyertek. E rendelkezést megismételte az 1850. november 8-án és a december 31-én kelt újabb miniszteri rendelet. Ugyancsak ebben a rendeletben szerepelt, hogy a középiskolákban kötelező tantárgy a német nyelv.17 1850. április 19-én közzétették az erdélyi iskolákra vonatkozó átmeneti tantervet, a módosított Entwurfot, mely alig vette figyelembe az oktatás helyi sajátosságait, ezért sok tanár nem tartotta be teljesen a rendelkezéseket. A nyilvános vizsgáztatási jogot, az érettségiztetés jogát és a főgimnáziumi rangot tizenkét tanár alkalmazásának feltételéhez kötötték, mely feltételnek kevés intézmény tudott megfelelni. 1853-ban még az eddigi liberális politika látszata is eltűnt, a német nyelvet hivatalos oktatási nyelvvé emelték Erdélyben, mely a tiltakozások ellenében is érvényben maradt, habár az átmeneti időszakra engedélyezték a latin nyelv használatát is. Minden tanárnak német nyelvvizsgát kellett tennie. A rendelkezés betiltotta a magyar történelem tanítását is. 18 1860-ban korrigálták az Entwurfot és a magyar nyelvet már mint az ország hivatalos nyelvét oktatták. Ezzel megteremtették a nemzeti szellemű középiskolai oktatás feltételeit.19 Az 1867-es Eötvös József által kiadott tanügyi törvény már a tantárgyak anyanyelven való oktatását írta elő, és a német mint idegen nyelv került be az oktatandó tárgyak körébe.

17 18

MÉSZÁROS 1996. 46. FAZAKAS 2009 87-95. 19 MÉSZÁROS 2000. 203.

145

II. Az osztrák oktatási reformok hatása csíksomlyói római katolikus ferences gimnázium életében Az erdélyi oktatás története mind felekezeti, mind nemzetiségi szempontból színes képet mutat. 1541 és 1691 között sikerült a fejedelemségben a magyar oktatási rendszert átmenteni. Ugyanakkor a szerzetesség meggyökerezésével Erdélyben megjelennek a felekezeti iskolák is. Fontos oktatási intézményeket alapítanak a reformátusok és unitáriusok, a jezsuiták, a piaristák és a ferencesek. G im n á z iu m i ta n u ló k lé ts z á m a

400 350 300 250 200 150 100 50 0 -5 1 7 6 0 0

S e rie

1780

1800

1820

1840

1860

2. ábra. A csíksomlyói gimnáziumi tanulók létszámának változása (1760-1860.) Forrás: BÁNDI 1896. 280.

A csíksomlyói ferences gimnázium történetét legrészletesebben a Bándi Vazul iskolaigazgató által kiadott 1894/95-ös évkönyvben olvashatjuk.20 Az első írásos emlékek a gimnázium keletkezését 1626-ra teszik, de a ferencesek valószínűleg már 1574-től kezdve végeztek oktatói munkát ezen a helyen. 21 A somlyói iskola szerepe az által is növekedett, hogy a csíki diákok már nem járhattak át a moldvai iskolákba, miután II. Rákóczi György erdélyi fejedelem betört Moldvába. Már a 17. században bevezetik a meglévő elemi osztályok mellé a retorika és poétika osztályokat is, de 1721-ben meg is szüntetik azokat az ínséges idők miatt. A tatár és török pusztítások után 1661-ben kezdődött meg az iskola és a kollégium újjáépítése, amire Rómából és Magyarországról is érkezett
20 21

BÁNDI 1896. ANTAL 1994. 7.

146

anyagi támogatás. Ebben az időszakban az iskolának hatvan diákja volt, akik Csík, Fogaras és Moldva területéről érkeztek a grammatikai és humán osztályokba. Ha túl kevés volt a ferences tanár, akkor világi tanárokat is alkalmaztak. A tanulók létszáma 1694-ig 200-ra nőtt és 1734-ig 353-ra. A 18. század második felétől azonban folyamatosan csökkent a tanulók létszáma, nagyrészt a tanügyi rendeletek szigorának következtében.22 II.1 Német nyelvoktatás és német nyelvű oktatás a gimnáziumban A felvilágosult oktatási reformok rossz fogadtatását megelőzte az a negatív tapasztalat, amit a székelyek az 1764. január 7-i madéfalvi veszedelemben szereztek az osztrák uralomról. A tanuló ifjúságból az alkalmasok fegyver alá szólíttattak, az iskolák végeztével pedig az ifjak valamely pályára csak úgy léphettek, ha sikerült erre engedélyt nyerniük. Emiatt a székely szülők visszatartották gyermekeiket a biztos jövőt nem nyújtó iskoláztatástól, így a gimnáziumi tanulók létszáma drasztikusan csökkent.23 A katonai hatalom Csíkszék életét teljes mértékben szabályozta, így még a gimnáziumi tanárok kinevezése is az ezredparancsnokság hatáskörébe tartozott. Még a német nyelvű tanórák szabályos megtartását is tisztek ellenőrizték. 1772-ben Gyulai Sámuel, a székely katonaság parancsnoka a negyedik professzori állásra Eisler Flórián szerzetes atyát rendelte Csíksomlyóra, hogy a német nyelvet a tanulóknak az erre külön kiszabott órákban tanítsa. Az 1773. augusztus 18-án Mária Terézia által kiadott rendelet szintén a német nyelv elsajátítására utasította az iskolát, mivel hivatalokban csak németül tudókat alkalmaztak. A besorozott tanulók érdemsorozatát a katonai ezredparancsnoksághoz és a Guberniumhoz is be kellett beküldeni1777-től kezdve.24 1773. szeptember 7-én az erdélyi Guberniumtól Bethlen Miklós megküldte a csíksomlyói ferenceseknek az 1773. augusztus 18-án kelt királyi rendeletet, melyben az egyetem számára Kolozsvárott könyvek nyomtatását rendeli el, valamint azt is, hogy a gimnáziumban a küldött könyvek mint segédkönyvek

22 23

BÁNDI 1896. 1-3. BÁNDI 1896. 24. 24 BÁNDI 1896. 42.

147

használandók. A német nyelv megtanulására pedig úgy a tanárok, mint a tanulók „rászorítandók”.25 Az 1775. március 23-án Mária Terézia elrendeli, hogy „Kantában és Csik somlyón, hová a tanuló ifjúság nagyobb számban özönlik, a poesisen és rhetorikán németül tudó tanárokat alkalmazzanak, kik a megelőző iskolákban a német nyelvet elsajátított növendékeket a fogalmazásban és az ékesszólásban gyakorolhassák, mert kegyes szándékunk oda czéloz, hogy miután a német iskolák a ’Norma’ rendszerében felállíttattak, senki a gymnasiumba fel ne vétessék, ki németül nem tud, vagy legalább azon időben, mikor a latin iskolát látogatja, ennek megtanulására nem iparkodik.”26 Henter Ádám csíki főkirálybíró 1777. március 8-án jelentést tett Szebenbe, hogy elégedetlen a tanulók német nyelv iránt tanúsított buzgalmával és figyelmezteti a tanítókat, hogy a fiataloknak szénagyűjtés és koldulás helyett németet kellene tanulniuk. Már Mária Terézia bevezette a tandíjat három fokozatban, sok diákot megfosztva ezzel a tanulási lehetőségtől, hátráltatva a polgárosodás folyamatát Csíkban. 27 Az oktatásügyi reformok fogadtatását a gimnáziumban nagymértékben befolyásolta az aktuális uralkodóról kialakított kép is: „Mig a ’kegyes királynő’ a nemzeti államélet eszméjét elszenderítő politikával minden reactio nélkül öltette át az egységes tanrendszert kényuralmilag kormányzott örökös tartományaiból az alkotmányos Erdélybe, sőt a németnyelv oktatása már a normális iskolákban is rendszeresitetett, azon czimen, hogy az országban az ipar és a kereskedelem fellendülésének érdeke ezt megkivánja, addig már II. József a kényur rideg parancsával tette kötelezővé az iskolákban a németnyelv tanitását, mely annál nagyobb visszatetszést [sic] szült és ellenállásra talált, mert bevallott czélja volt, hogy ezzel előkészítse a szerinte egységes államban a németnyelvnek hivatalos nyelvvé tételét.”28

25 26

BÁNDI 1896. 26. BÁNDI 1896. 27. 27 BÁNDI 1896. 41. 28 BÁNDI 1896. 43.

148

Egy 1776-os rendelet szerint a kitüntetett tanulók nem jutalomkönyvet kapnak, mint eddig, hanem a királynő arcképével ellátott érmét, amit mindig viselniük kell, hogy csak jót tegyenek a királynő elé képzelve magukat.29 Az első Ratio szerinti az ötosztályos gimnázium felállítása Erdélyben különösen a német nyelv tanítása miatt, sok nehézségbe ütközött. A ugyanazért a Gubernium részéről tett megkeresésre az erdélyi gimnáziumok igazgatóihoz is megküldött következő átiratban (1777. szeptember 3.) tanácsolja a nehézségeket eloszlatni: „A latin iskolába egy ifjú se vétessék fel, ki előzőleg a német nyelvet annyira nem birja [sic!], hogy a latin tanárok magyarázatát, melynek német nyelven kell történnie, tökéletesen megértse.” A latint a német nyelv segítségével kellene tanítani, de ez nem kivitelezhető, még a három év átmeneti idővel sem elképzelhető, hogy tanárok és diákok ilyen rövid idő alatt megtanuljanak németül.30 Erdélyben 1780-ban a nagyszebeni Guberniumba hívták meg minden gimnáziumból az igazgatót és még egy tanárt, hogy Mártonffi Józsefnek elnöklete alatt egyeztessenek az új tanterv erdélyi viszonyok közötti alkalmazásáról. Ennek eredményeként, a Norma Regia 1781. október 29-én érkezett meg Csíksomlyóra. A Norma szerinti nyilvános vizsgálatot 1782. április 9-én Kovács Tamás főigazgató-helyettes elnöklete alatt tartotta meg a csíksomlyói főgimnázium. A bécsi normális iskola mintájára tanintézetet állított fel Grieb atya igazgatása alatt Szebenben, hová minden szerzetes ház és város egy-egy magyarul és németül tudó egyént küldött az új rendszerben való oktatás elsajátítása végett. Minden szerzetes ház tartozott egy iskolát felállítani és azt németül is beszélő tanerővel ellátni.31 Az új rendszerben legelőször Csíksomlyón Gistl Ádám atya kezdette meg a tanítást, utána Künagel Vilmos és Tompos Szaniszló szerzetesek neveztettek ki a normális iskolához tanítónak. Csíksomlyón a két osztályos normális iskola tárgyai voltak: vallástan, olvasás, szép- és helyesírás, német nyelv, fogalmazás magyarul és németül, a latin nyelv elemei, számtan, a tisztesség szabályai.32

29 30

BÁNDI 1896. 30. BÁNDI 1896. 32-34. 31 BÁNDI 1896. 36-38. 32 BÁNDI 1896. 39f.

149

1781-ben Csík, Gyergyó és Kászon székből harminc székely katona káplárt, s a katonaszülők besorozandó gyermekei közül száznyolcvan ifjút parancsolt be a csíksomlyói iskolába, hogy németül tanuljanak. 1782. január 15én Horváth, a II. székelyezred alezredese, Scheiferitz, az első ezred őrnagya és Martini, ugyanazon ezrednek szintén őrnagya, továbbá Petrusán hadnagy meglátogatták az iskolákat, a tanárok pedig vizsgálatot kényszerültek tartani előttük az ifjúsággal. II. József rendelete 1784. május 8-án hivatalos nyelvvé nyilvánította a németet, és kimondta, hogy senki nem juthat hivatalba ennek ismerete nélkül, valamint latin iskolába csak az a tanuló vehető fel, aki németül írni és olvasni tud. A tanárok elhanyagolták a német oktatását, a kimutatásokban nem is térnek ki rá. A Gubernium nyomatékosan elrendeli 1788. február 8-án, hogy a kimutatások tartalmazzák, hogy nem vettek fel senkit a gimnáziumba a német nyelv ismerete nélkül. A német nyelv erőszakolt oktatását a katonaság sanyargatása is tetézte. Az 1784. augusztus 16-i népszámlálás következtében sok tanulót kivontak az iskolából katonai szolgálatra és megtiltották, hogy katonai engedély nélkül bárkit felvegyenek az iskolába. Az 1786-ban kiadott rendelet szerint, aki három év alatt nem sajátítja el a német nyelvet, az iskolából ki kell tiltani.33 Az 1790. május 22-i guberniumi rendelet szerint vissza kellett térni a Norma Regia előírásaihoz az intézetben, jelentést kellett tenni a használatos tanmenetről és a tankönyvekről. Eszerint dicséretes a német nyelv tanítása, de senkit nem szabad rá kényszeríteni, sokkal fontosabb a „classicus auctorok” olvasása. Ugyanakkor nemes ifjaknak és katonai pályára készülőknek ajánlott a német nyelv ismerete. Mivel így megszűnt sok német tanítónak az állása, konfliktusok keletkeztek a katonaság, a Gubernium és az iskolavezetés között.34
33 34

BÁNDI 1896. 45. „2. Iskolák mindenütt ugyan, a hol eddig voltak megmaradnak, de a német nyelvnek taníttása tsak ollyan hellyeken lészen szükséges, á hol á Népnek, és. Ifjúságnak Nemzete úgy kívánja á más hellyeken jóllehet ditséretes, és hasznos lészen. Á Német Nyelv tanulása Mindazonáltal senkit kénszerítteni nem kell, hanemis taníttahsék az ifjúság főképpen az Hazai Nyelven á Keresztény Tudománynak, Olvasásnak, és Irásnak és Számvetésnek kezdetében, á Fő Hellyeken pedig, mellyeken eddig három Classisból álló Iskolák voltak, ha á Költség többet nem enged, legalább két Classis maradjon meg, mellyben á fennebbemlített Anyai Nyelven folytatandó Tanulmányokon kívül, az Ifjúság á Deák Iskolákra is készítessék. 3. Azon kénszeríttésnek mely szerint senkinek á Német Nyelv tudománya nélkül Deák Iskolába nem lehetett, és ezekbe is kiki arra szoríttatott, ezutánn ugyan hellye nem lészen. Azhellyett

150

Jó példa egy ilyen esetre, hogy a kantai nemzeti iskola tanítója folyamodást nyújtott be Szebenbe a Guberniumnak, hogy miután a német iskola megszűntével állomás nélkül maradt, alkalmaztassák a magyar iskolákhoz tanítónak. A Gubernium 1790. július 9-i válaszleveléből kitűnik, hogy nem volt tudomása róla, hogy a németet ennyire elhanyagolják. Elrendeli, hogy a német nyelvet fel kell kínálni a diákoknak, mint szabadon választható tárgyat. Ez azonban nem történt meg, ami a katonatisztekből ismét visszatetszést szült.35 1808. január 28-án a csíkszeredai ezredes a bécsi udvarhoz folyamodik, hogy a somlyói kápolna mellé német iskolát építtethessen, mert megítélése szerint a határvédő fiatalság sem írni, sem olvasni nem tud németül. A válaszlevél 1808. április 11-én érkezik Kolowrattól, melyben elrendeli a német nyelvű iskola megszervezését a somlyói gimnázium falain belül, mivel korábban is működött ilyen a Somlyón.36 1820-ban a Kolozsváron kiadott Normát ismét elküldték az iskolának. 1815. május 13-án a Gubernium új tanítási módszerre vonatkozó rendeletet adott ki, miszerint a tanítással nem az emlékezőtehetség fejlesztését, hanem az értelem csiszolását és az érett ítélet kialakításának képességét kell elősegíteni. A bécsi egyetemre többször e képességek hiánya miatt nem kerültek be a somlyói diákok, pl. 1837-ben. Ebben a rendeletben érzékelhető először az új humanista módszertani váltás hatása az intézményben. A Gubernium meghagyja 1833-ban, hogy az 1814. október 7-én az ausztriai iskolák számára kiadott és Erdélyben is érvényes Normának megfelelő tanítási rendszert dolgozzanak ki a gimnáziumi tanárok és ezt a Guberniumnak küldjék fel, továbbá a tankönyvek is ennek megfelelőek legyenek. A német nyelv pedig újra előveendő. A magyar grammatikát is tanítani kell. A tantárgyak pedig két nyelven, magyarul és

pedig az Anyai Nyelvnek tanulássa mellyet Felséges Urunk is kíván, pallérozása, s kivált a régi Classicus Authoroknak olvasása és szorgalmatos taníttása, á Gymnasiumokba főképpen, és szorossan parantsoltatik. Jóllehet pedig a Német Nyelv tanulására való kényszeríttés el-fogtávoztatni, mivel még is kivált a Német Ifjúságnak, s á kik Katonaságra készülnek, külső Nyelvek értelme nélkül lenni nem lehet, ezeknek tanulására Kolosvárt különösen alkalmathosság fog adatni és bizonyos rend ki-fog-szabattatni.” GYÉL (Gyulafehérvári Érseki Levéltár), I.12/a. Tanfelügyelőségi és iskolaügyi iratok, 3.d. (1790. május 22., Nagyszeben.) 35 BÁNDI 1896. 48. 36 ASR (Archivul Statului Român, Miercurea Ciuc), F 27, C. d. Nr. 29.

151

németül adassanak elő.37 Ez az elvárás ismét lehetetlennek tűnt az ismeretes nyelvi viszonyok következtében. Fennmaradt egy 1844. október 10-i kimutatás a csíkszeredai normális iskola tanárainak értékeléséről, melynek egyik tétele a nyelvismeret. A hat értékelt tanító közül Andreas von Szilágyi, Lorenz Rummel, Jakob Bruckmüller jól beszélt németül, magyarul és latinul; Valentin Jakabos, Sámuel Molnár, Franz András magyarul nagyon jól, németül kevésbé; Mária Klobucsár németül és magyarul is nagyon jól beszélt. Feltűnő, hogy a németül jól beszélő tanítók neve német származásra utal, és hogy nincs olyan tanító, aki legalább középszinten ne beszélné a németet.38 Az 1848-as forradalmi események az iskola működésében is fennakadásokat hoztak. A csíkszeredai származású Gecző János és a háromszéki Donát Pál királyi táblai gyakornok Marosvásárhelyről 1848 márciusában eljöttek Somlyóra és az ottani diákokat a forradalmi eszmékre oktatták, forradalmi dalokat tanítottak nekik. A vezetőség ártalmatlannak vélte a diákok felbuzdulását egészen addig, amíg a diákság a környező települések tanácsházairól le nem verte a császári címereket. A diákok a kormánytól kiküldött Lázár László grófnak macskazenét adtak. Erre a katonaság Kovács Ignác, az ötödik század főhadnagya vezetésével körülfogta az iskolát, néhány nagyobb diákot megbotoztattak és megfenyegettek. Ezután a diákság csak nemzeti szalag viselésével tiltakozott. A kisebb tanulókat az állandó sorozásnál Gál Sándor összegyűjtötte és Csíkszentmártonon a kincstári épületben felállított egy hadi iskolát, melynek tanárai Bruckmüller, a csíkszeredai volt katonai iskola tanítója és a csomafalvi eredetű Rókai honvédhadnagy voltak. Ezen hadi iskolába a gimnáziumi tanulókon kívül berendelték még a többi katonai iskolában végzett tanulókat is. A felnőtt tanulók legnagyobb része önként, más része sorozás útján honvéd lett és többnyire a tüzérséghez osztatott be. Az őszi évkezdéskor hazaküldték a diákokat és az oktatás csak 1851ben indulhatott újra. 1848 júniusától 1851 őszéig az iskolaépületeket a katonaság használta.39

37 38

BÁNDI 1896. 57. Conduitenliste vom Pfarrhaus Gyergyószentmiklós. 10. Oktober, 1844. in Szeklerburg. Verfasser: Johann Györffy. 39 BÁNDI 1896. 65.

152

A szabadságharc után minden közhivatalt viselőnek, így a tanároknak is tisztázniuk kellett magukat (purificatio). A csíkszeredai purificatio elnökének, Kerites őrnagynak a zárdafőnök be kellett nyújtania a forradalomban szerepet vállaló tanárok listáját. A honvéddé lett tanulók közül senki nem tért vissza az iskolába.40 Az oktatás újraindulásakor az Oraganisationsentwurf értelmében hat szerzetes tanárt jelöltek ki ideiglenesen, mert nem találtak megfelelő világi tanárokat. Nem szívesen nevezték ki a szerzeteseket tanárnak a forradalom alatt tanúsított kormányellenes viselkedésük miatt, ugyanis azt feltételezték, hogy lázító nyomtatványokat terjesztettek. A ferences tanároknak büntetésül hadisarcot is kellett fizetniük a Guberniumnak, és csak hűségeskü letétele után taníthattak. A diákoknak és a tanároknak a szakáll viselése tilos volt.41 Egy 1853-ban kiadott rendelet meghagyta, hogy olyan gimnáziumban, ahol a tanulás nyelve nem német, az anyanyelvet és az ország második nyelvét heti 5-6 órában tanítsák. A 8 osztályos gimnáziumban a földrajz és a történelem oktatása német nyelven történjen. A tanári ülések jegyzőkönyvei is német nyelven kellett készülnie. Emellett minden tanárnak német nyelvvizsgát kellett tennie. A gimnáziumi jegyzőkönyveket, ha már magyarul nem volt megengedve, nem német, hanem latin nyelven készítették. A vallási és közoktatási miniszter a német nyelv tanítását tovább szigorította 1855-ben, miszerint a német nyelv minden osztályban kötelező tantárgy. Még ott is, ahol a német nyelv nem anyanyelv, mikor a tanulók annyira haladtak, hogy németül értenek, legalább néhány tantárgy német nyelven, német tankönyvek szerint kellett tanulni. A német nyelvet már az algimnáziumban el kellett sajátítaniuk, úgy, hogy a nagygimnázium első osztályában néhány tárgy német nyelven legyen tanítható, melynek számát évről évre szaporítani kellett, hogy a felső osztályokban a német nyelv legyen az uralkodó nyelv. Ennek hiányában megvonható volt a nyilvánossági jog a gimnáziumtól, és aki legalább a saját szaktantárgyát német nyelven előadni nem tudta és a német irodalmat nem ismerte, nem taníthatott. 42

40 41

BÁNDI 1896. 67. BÁNDI 1896. 69. 42 BÁNDI 1896. 90f.

153

Ha tehát 1855-től számolva a diákoknak három év alatt kell megtanulni németül, akkor az 1859-1859-es tanévtől kellett volna egy német tantárgyat bevezetni.
A tantestület kifejtette a Guberniumnak véleményét, miszerint a helyi körülmények között a német ilyen fokú ismerete nem elvárható, még ha tudatában is vannak a nyelvismeret előnyeinek. A Gubernium erre visszaírt, hogy a rende-letben nem véleményt kértek, hanem az előírtak végrehajtását. Az erdélyi püspök közbelépése oldotta meg az elfajulni készülő konfliktust, javasolta ugyanis, hogy legalább a felsőbb osztályokban a német nyelvet tanulják németül. Ezzel a kompromisszummal húzták ki az időt 1859. augusztus 8-ig, amikortól minden tantárgy magyar nyelven volt tanítható.

II.2 A gimnáziumban használt tankönyvek Német nyelvkönyvek 1. József Márton: Német grammatika, Bécs, 1824. (1850-1854 között használták)43 2. Toepler Theoph: Német grammatika a tanuló ifjúság számára, Pest, 1852. (1854-1870)44 3. Mozart: Lesebuch für Unter Gymnasien I.th, (1869-1886) II. (1854-1887) Wien, 1850. 4. Teopler Szemák: Német grammatika, 1872. 5. Károly Ballagi: Német olvasókönyv az algimnáziumi tanulók számára, 1885.45 6. Heyse: Leitfaden zum gründlichen Unterricht in der deutschen Sprache, 18. Aufl. Hannover, 1855. 7. (Heyse: Schulgrammatik, Berlin, 1832.)46 Márton József, a Bétsi Universitásban a Magyar Nyelvnek és Literatúrának Profeszszora: Német grammatika, ahozvaló gyakorlással és szókönyvel együtt a németül tanuló ifjúság számára, Bétsben 1824. (1850-1854 között használták a gimnáziumban) A háromkötetes munka hagyományosan nyelvtani szintek szerint halad a hangtantól a szó- és alaktanon keresztül a mondattanig és a szövegtanig. Közvetítő nyelve a magyar, de a harmadik részben már nem használ közvetítő nyelvet. A
43 44

OPKM OPKM 45 OPKM 46 OPKM

154

gyakorlatokban németről magyarra fordíttat. A harmadik rész történelmi, természettudományos és irodalmi szövegeket tartalmaz. A mai tankönyveknél egy sokkal átfogóbb, komplexebb munka, melynek a somlyói diákok valószínűleg csak az első kötetét forgathatták sikerrel, mert a második kettőhöz már középfokú nyelvtudás volt szükséges. Történelemkönyvek 1. Peregriny: Magyarország története, Bp., 1861. (1862-1865) III. oszt.47 2. Matuschik: Magyarország történelme, Kolozsvár, 1857. (1867) IV. oszt.48 3. Matusik: Erdély történelme, 1868, Kolozsvár, 1862-1866. V. oszt. 4. Horváth Mihály: Magyarok története, Pest, 1866, 1873-1885, VIII. oszt. 5. Somhegyi Világtörténelme, 1864, 1866-1889, V. oszt. 6. Somhegyi: Egyetemes történet, II. 1873. (1878-1889) 7. Pilta Világtörténete, Pest, 1864. 8. Somhegyi: Világtörténelem, 1864. 9. Horváth-Vasz: Magyar történelem, 1866. II. 3 A német nyelvoktatás módszerei A vizsgált időszak uralkodó oktatási módszere a frontális oktatás volt. Mivel az egész iskolában gyakran csak egy példány létezett az egyes tankönyvekből (főként a 18. század végéig), a tanár előadta, lediktálta a megtanulandó anyagot és a diák többnyire kívülről, szó szerint megtanulta a kijelölt anyagrészt. Csak a 19. század második felétől, az Organisationsentwurf megjelenése után kezdtek figyelmet fordítani arra, hogy a gyermekek életkorának és képességeinek megfelelő feladatokat szabjanak meg. A herbartizmus a 19. század második felében érte el a birodalom keleti részét, melynek értelmében a késői felvilágosodás, a filozófiai idealizmus és az újhumanizmus szellemében tanulókat önálló gondolkodásra, helyes ítéletre és felelősségteljes cselekvésre oktatták.49 A memória fejlesztéséről áttevődik a hangsúly a logikus gondolkozás fejlesztésére. Ekkor kerül bevezetésre a sport, a kézimunka és a modern nyelvek direkt módszer
47 48

OPKM OPKM 49 VINCZE 2008. 128.

155

szerinti oktatása.50 Megfigyelhető volt ugyanis, hogy a holt nyelvek esetén sikeresen használt grammatikai és fordítói módszer az élő nyelvek oktatásához nem volt sikeresen felhasználható, mivel ez a módszer az írott szövegre helyezte a hangsúlyt. Ezért fokozatosan teret nyert a német nyelv oktatásában a direkt módszer, mely a beszédkészség fejlesztésére és a szóbeli szöveg megértésére helyezi a hangsúlyt anélkül, hogy egy közvetítő nyelv segítségét venné igénybe. Konklúzió A csíksomlyói gimnázium évkönyveiből, a Gyulafehérvári Érseki Levéltár irataiból és a csíki határőrezred anyagából származó források empirikus vizsgálata alapján igazolódni látszik a feltevés, miszerint a 18. század végétől az 1850-es évekig a csíki székelyek osztrákokkal szembeni fokozódó ellenszenvének kialakulásához a tanügyi nyelvrendeletek nagymértékben hozzájárultak. Az osztrák kultúrával szembeni ellenállást azonban elsősorban nem a német nyelvtanulás kényszere váltotta ki a csíki székelyekből, hanem az a katonai elnyomás, melynek eszközéül szolgált a fokozatosság elvét figyelmen kívül hagyó nyelvtanulás. A gimnázium székely tanulói tulajdonképpen törekedtek felemelkedni a középosztály szintjére tanulmányaik révén (a klasszikus műveltségeszmény az elitnek és a középosztálynak szólt), de ezt a törekvésüket állandóan meggátolta határvédő feladatuk és így évtizedekig a két társadalmi réteg között voltak kénytelenek egyensúlyozni. Ezt a köztes helyzetet jól mutatja a középszintű oktatásban való nehézkes előrehaladásuk is.

50

VINCZE 2008. 126.

156

Bibliográfia Levéltári források
ASR (Archivul Statului Român, Miercurea Ciuc), F 27, C. d. Nr.29. Conduitenliste vom Pfarrhaus Gyergyószentmiklós. 10. Oktober, 1844. in Szeklerburg. Verfasser: Johann Györffy GYÉL (Gyulafehérvári Érseki Levéltár), I.12/a. Tanfelügyelőségi és iskolaügyi iratok, 3.d. (1790. május 22., Nagyszeben.) Norma Regia pro scholis magni principatus Transilvaniae, Nagyszeben, 1781. (OPKM-Országos Pedagógiai Könyvtár)

Szakirodalom
ANTAL 1994. BÁNDI 1896. FAZEKAS 2009. GÁL 2009. ANTAL Imre: Tisztesség adassék. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1994. BÁNDI Vazul: A csíksomlyói róm. kath. Főgimnázium értesítője az 1885-86. tanévről. Györgyjakab Márton Nyomdája, Csíkszereda, 1896. FAZAKAS István: Tanügyi rendszerek Erdélyben a XIX-XX. században. Pallas, Csíkszereda, 2009. GÁL László: Az erdélyi iskoláztatás helyzete a felvilágosult abszolutizmus korában. In: Marton József / Bodó Márta (Szerk.): Ezeréves múltunk. Tanulmányok az erdélyi egyházmegye történelméről. Budapest –Kolozsvár, 2009. MÉSZÁROS István: A magyar nevelés és iskolatörténet kronológiája 996-1996. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. MÉSZÁROS István: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon. Budapest, Szent István Társulat, 2000.

MÉSZÁROS 1996. MÉSZÁROS 2000.

PUKÁNSZKY-NÉMETH 1996. PUKÁNSZKY Béla – NÉMETH András: Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. VINCZE 2008. VINCZE Beatrix: Die Wirkung des Herbertianismus in den Lehrwerken des ungarischen Gymnasiums zur Jahrhundertwende. In: Johanna Hopfner / András Németh (Hrsg.): Pädagogische und kulturelle Strömungen in der k.u.k. Monarchie. Lebensreform, Herbertianismus und reformpädagogische Bewegungen. Peter Lang Verlag, Frankfurt am Main, 2008.

157

Minorics Tünde

AKTUÁLPOLITIKAI HATÁSOK
EGY ÜNNEPI RÍTUS VÁLTOZÁSAIBAN

A magyarországi történelmi események, a nemzetiségek letelepedése, a társadalom szempontjából drámai hatású határmódosítások, a kitelepítések, a magyarosítási törekvések, az asszimiláció, a vegyes házasságok nemcsak demográfiai, hanem kulturális változásokat is jelentettek, és így a különböző etnikai csoportok szokásaira is jelentős hatással voltak. A mohácsi sokácok busójárásának története kapcsán sem hagyhatjuk figyelmen kívül a horvát-magyar közös történelem aktuálpolitikai eseményeinek hatását a hazánkban letelepedett horvát népesség történetére. Mindez szükségessé teszi, hogy a busójárás általunk belátható magyarországi történetét, a város etnikai-vallási struktúrájának kialakulásán keresztül, a Mohácson letelepedő és idegen kultúrájú mohácsi sokácok 1 bemutatásával kezdjük. Mohács2 lakossága, a török hódoltság után Magyarország elnéptelenedett területeihez hasonlóan, részben a szervezett telepítések, részben a délről jövő menekültek befogadása következtében etnikailag jelentősen megváltozott. Ha az itt élő vegyes etnicitású3 lakosság kultúráját, szokásait vizsgáljuk, akkor azt nem tehetjük az adott etnikumon belül, csakis a vele érintkező, őt körülvevő, vele együtt élő és nagyobb egységet képező egész ismeretében. Mladena Prelič
1

A sokác szó egyik közismert magyarázata Jablan Sokcsevics tollából származik, aki az 1825ben megjelent horvát kalendáriumban a „saka” (tenyér) szóból eredezteti a sokac kifejezést, mivel a görögkeleti szerbek három ujjal, míg a katolikus sokácok egész tenyérrel vetnek keresztet. Szerinte a szerbek gúnyolásképpen nevezték a sokácokat „tenyereseknek”. Hihetőbb, de legalábbis racionálisabb elképzelés jelenít meg az Osječki zbornik című 1948-as kötet „Honnan ered a sokác név” címmel. Eszerint a Szávától délre, Bosznia területén IV. Béla létrehozta Só (Solinec) határvidéket, mely Mátyás király ideje alatt a Sói Bánság rangjára emelkedett. A Sói bányát a magyarok sókútnak nevezték. A török invázió elől északra menekülő katolikusokat a magyarok a korábbi lakhelyük szerint „sóiaknak, sói embereknek”, a szlávok pedig szlávos szóképzéssel „sókutac”-nak nevezték őket. Ez az elnevezés került át az Észak és a Közép-Boszniából betelepült lakosokra is. (www.mohacsisokackor.hu) 2 Jelenleg 19.000 lakosú kisváros, a dél-magyarországi Baranya megyében, a Duna jobb partján fekszik. 3 Az etnicitás (etnikai identitás) egyrészt a kulturális különbségek állandó társadalmi szerveződése, másrészt a kifejezés, a cselekvés és a reprezentáció egyik módja. (KEMÉNYFI, 2004b: 69.)

158

szerint az etnikum szélesebb körű vizsgálata lehetővé teszi annak állítását, hogy a kisebbség „túlélési kapacitása“ attól a képességtől függ, hogy egy párhuzamos társadalomban képes megszerveződni, kialakítani saját szocializált terét. Csak mint ilyen csoport képes etnikai üzenetet hordozni, illetve hosszabb időn keresztül etnikai csoportnak megmaradni.4 A mohácsi busójárás általunk belátható magyarországi története a 17. század végéig nyúlik vissza, azonban néprajzi és más történeti leírásokkal nem rendelkezünk a teljes időszakra vonatkozóan. A korábbi korszakok forrásaira közvetett elemző módszerrel támaszkodhatunk, melyek elsősorban népszámlálási adatok, egyházlátogatási jegyzőkönyvek és más egyházi feljegyzések, kéziratok, levéltárban található városi jegyzőkönyvek, helytörténeti kutatók gyűjteményei.5 Az egyes forrásokban fellelhető adatok esetében forráskritikával kell élnünk, hiszen mind a vallási, mind a nemzetiségi adatok koronként változó (hol szubjektív, hol objektív) okok és körülmények következtében csak tájékoztató jellegűek, azokból csupán feltételes és bizonytalan következtetéseket vonhatunk le. A 20. század kutatásiban már több tájékozódási pontot találunk, melyek a város társadalmi és kulturális állapotát pontosabban mutatják.6 Az egykori etnikai és felekezeti térszerkezet vizsgálatát az előzőek mellett térképek is segítik. Több, a 17. századtól rendelkezésre álló katonai térkép7 jelzi a 19. század végére szinte véglegesen kialakuló városszerkezetet, valamint napjainkban készült várostérképek is segítik a társadalmi és kulturális folyamatok további értelmezését. Keményfi Róbert a földrajzi szempontok néprajztudományban való alkalmazása
4 5

PRELIČ, 1998: 219-229. Ilyenek pl. a város egykori levéltárában lévő képviselőtestületi jegyzőkönyvek, a mohácsi plébánosok feljegyzései, Mórócz Sándor helytörténeti gyűjtő tulajdonában lévő Tihanyi János apátplébános kéziratai a fogadalmi templom építésének körülményeiről, a mohácsi tanügy történetéről, a mohácsi katolikus hitközség önkormányzati dokumentumai, Fölker József városi pénztárnok és évkönyvvezető 1899-ben megírt várostörténete, valamint a 20. században készült további helytörténeti írások, köztük Horváth Kázmér 1920-30 közötti kéziratai. 6 Ilyenek Horváth Kázmér helytörténeti (HORVÁTH, 1926; HORVÁTH, 1929; HORVÁTH, 1930.), Brand Ede helytörténeti (BRAND, 1926.) P. Unyi Bernardin ferencesekről szóló (UNYI, 1943; UNYI, 1947.), Ete János helytörténeti (ETE, 1973.; ETE É.n.), Erdőssi-Lehmann városföldrajzi (ERDŐSSI-LEHMANN, 1974.), Bojtár László helytörténeti (BOJTÁR, 1981.), Gáll Csaba etnikaivallási szempontú városszerkezeti (GÁLL, 1986.) írásai. 7 Magyarországon 3 ilyen katonai felvételezési térképlap van, melyek nélkülözhetetlen források. A felvételezések három különböző korszakot érintenek: 1763-1787, 1819-1865, 1865-1885, de azokról érvényes települési állapotokat rögzítenek, és ezért alkalmasak arra, hogy a település alakulását folyamatában is megmutassák, így akár felekezeti-etnikai folyamatokat is.

159

kapcsán idézi Farkas Györgyöt, miszerint a „földrajzi térnek részei a a térben nem érzékelhető ‘dolgok‘, entitások is. Tehát nemcsak minden, a térképre rögzíthető tereptárgy, hanem azoknak a környezetükkel való sajátos viszonya is. Végső soron, és az emberi tudathoz viszonyítva a földrajzi tér ‘idebent‘ születik (...) és csak megjelenítése: a térképnek bizonyos vonatkozási pontjai közösek a tiszta külső szemlélet állandó formáival – a térrel és az idővel.“8 A fenti forrásokra, valamint szóbeli közlésekre és mai megfigyelésekre alapozó, múltra történő követ-keztetést, tehát a történeti rekonstrukciós módszert nem szegregált, és szegregált etnikai és felekezeti térszerkezeti altípusra lehet bontani. Keményfi Róbert Mohács példáját utóbbihoz sorolja, melynek elemzése 2001-es kutatásunk eredménye volt.9 A vizsgálat a település vegyes etnikai és felekezeti lakosságának korábbi szegregációját, széles átmeneti övekkel (kontaktzónákkal), de egymástól való elkülönülésüket mutatja. A mohácsi sokácok mára elhomályosult térbeli-társadalmi elkülönülését a busójárás térbeli megvalósulása is karakteresen felmutatja, ami részben az irányított szervezésből, részben a szokás megőrzött sokác jellegéből, és részben a sokác identitás jelenlétéből következik. Az 1526. évi mohácsi csata után a török hódoltság területén a részben elpusztult településhálózat újjáalakult. A török Mohácsot a Baranya megyénél nagyobb, Eszékig terjedő Duna menti szandzsák székhelyévé léptette elő, így 1577-re már a nagyobb települések közé tartozott. A török elől a szigetre menekült lakosság egy része visszaszivárgott, de ismét megindult a szerbek és sokácok Zsigmond idejében megkezdett betelepítése, és görög kereskedők is megjelentek. A Balkánról érkező népek10 helyzete elviselhetőbb volt a magyarokénál, kevesebb adót fizettek és nagyobb bizalmat élveztek. A görögkeleti egyház a nagyszámú szláv népesség miatt Mohácsot az 1500-as évek végére püspökségi székhellyé tette. A dunai hajósutat kihasználó kereskedelem fontos szerepet játszott abban, hogy a város éppen a török időkben vált rangos, nagy területre kisugárzó köz-

8 9

KEMÉNYFI, 2004b: 211. Vö.: FARKAS, 2000: 123. KEMÉNYFI, 2004b: 217; 219. Vö.: MINORICS, 2001. 10 Egyes források szerint a Dráva mentén már az Árpád korban is éltek horvátok. A disszertációban már több aspektusból kiemeltük, hogy török hódoltság korában, a török elől menekülve a 15. századtól a 18. századik zajlik a horvátok nagyobb létszámú betelepedése, akik más és más etnikai csoporthoz tartoztak és különböző területekről érkeztek.

160

ponttá.11 A város a környzetében elpusztult települések földjeit is magához csatolta, de ezt a földtőkét csak a török 1686. évi kivonulása után tudta kamatoztatni. A fölégetett, romokban heverő városban néhány évig ex lex állapotok uralkodtak, majd hagyományos jogon a pécsi püspök, mint földes uraság vette meg a területet. Radonay M. Ignác püspök (1686-1703.) szorgalmazta a katolikus szlávok bevándorlását, hogy birtokaira munkásokat kapjon, és hogy ellensúlyozza a török hódoltság alatt a reformátusokkal és szerbekkel szemben kisebbségbe került katolikusokat. A mohácsi sokácokká váló csoportok12 török utáni első hulláma 1680-1690 között érkezett, majd második telepes csoportként Bosznia keleti részéről bosnyákok,13 és a később, 1730-1741 között érkezett harmadik csoport Horvátországból14 és Észak-Boszniából vándorolt be.15 A mohácsi sokácok a város legnagyobb számú letelepülői lettek. Az 1696. évi összeírásban még 90 lakót említenek, majd a következő 10 évben rohamos népességnövekedés tapasztalható. Az 1711. évi összeírás szerinti 44 fő már a Rákóczi-féle mozgalmak alatti lakosságcsökkenést mutatja. A felsorolás csak férfiak nevét említi, így a lakosságszámra csak következtetni tudunk, de az idegenek, főleg a déli szlávok jelenléte egyértelmű. Az első részletesebb térkép, amely már hasznosítható adatokat is nyújt, a II. József korabeli katonai felvétel 1784-ben készült lapja. A palánk által védett terület déli részét a háborúkat túlélő, kevésszámú, korábban már őslakos refor11

1661-ben 300 földszintes házból, 1 kolostorból és 2 iskolából állt. 3 funkcionális szerkezeti egysége: kis területű vár, palánkkal kőrbevett polgárváros, és azon kívül az új telepesek házai. 12 Már az erre vonatkozó adatok is bizonytalanok, hiszen egyes források bunyevácokat említenek, akikkel katolikusok is érkeztek. Ez akár azt is jelentheti, hogy egyes balkáni csoportok itt váltak katolikussá. 13 A Mohácsi Sokác Olvasókör leírásában a következő részleteket olvashatjuk: „Az ekkor Mohácsra menekülők Bosznia területéről érkeztek. A Boszna-Argentina rendtartomány krónikása 1726-ban fontos részleteket örökített meg az utókor számára a boszniai zárdák tragikus sorsáról és meneküléséről. Két atya, kik hátra maradtak őrizni a szrebrenicei zárdát, végül kénytelenek voltak feladni templomukat, és a hívekkel együtt Mohácsra menekültek, ahol a Duna-parton a város déli részében (a Szent Borbála-templom romjainak közelében) telepedtek le. Körülbelül négyezer ember menekült így Magyarországra, ebből a szrebrenicei hívek száma 150 főt tett ki, akik teljes számban Mohácson telepedtek le. A családok neveit a mohácsi-zárda irattárában őrzött kereszteltek anyakönyve mondja meg: Kalkán, Balatinác, Putics, Anekics, Palikucsa, Tedona, Vidák, Sikuzla, Kustura, Lovák, Kersity, Vukovics, Bubreg, Kesics, Szidonya, stb. Ezekkel a nevekkel a mai napig találkozhatunk Mohács lakossága körében.” (www.mohacsisokackor.hu) 14 Belovár-Körös-Lika vármegyékből 15 UNYI, 1934.

161

mátus magyarok foglalták el, mely a város magjának tekinthető. Velük egyidőben jelentek meg katolikus magyarok, és a reformátusoktól nyugatra, a Dunától távolabb eső területet foglalták el. Tőlük északra telepedtek le a Balkánról több hullámban érkező katolikus, de különböző nyelvjárású horvátok és a migráció folyamán horvát anyanyelvűvé váló csoportok,16 valamint görögkeleti szerbek. Az egymás közelében letelepedő déli szlávok eltérő vallásuk miatt elkülönült és önálló városrészeket alakítottak ki. A 18. század második felében, az 1768-69-es években 38 katolikus német család17 érkezésével alakult ki – szintén elkülönülten – az Új-Mohács (Külső-Mohács) nevű városrész, mely a városmagtól nyugatra egy magaslaton helyezkedett el. A város déli részén cigány népcsoportok telepedtek le. A horvát, német és magyar városrészekkel egy katolikus tömb jött létre, amely elkülönül a református magyaroktól. E három népcsoport területén alakult ki a későbbi városközpont, a Széchenyi térrel, ahol ma egy katolikus templom áll. A vallási sokszínűség szempontjából meg kell említenünk az izraeliták, evangélikusok, valamint kisebb számban unitáriusok és baptisták jelenlétét is. A vallási és etnikai különbségek, valamint a jogi és időbeli tényezők miatt kialakult városszerkezet, amely napjainkban egyszerre mutat kisvárosi és falusi képet, a területi elkülönülés jeleit ma is magán viseli, miközben az eltelt évszázadok eseményei átrendezték, bővítették, vagy elmosták az éles határokat, s elhalványították e jegyeket. A város korábbi lakosairól a már említett ismereteken kívül nem áll rendelkezésünkre pontos adat, mivel 1848 előtt nem volt statisztikai szempontú népszámlálás. A későbbi nemzetiségi adatok is csak erős forráskritikával fogadhatóak el, de a demográfiai tendenciákat megmutatják. Az 1828. évi országos összeírás alapján Kardhordó Kálmán a város lakosságának 46,3 %-át sokácnak jegyzi le,18 majd 1839-ben 39 % szerepel az adatok között. Egyes írásokban a megnevezések is pontatlanok, pl. a sokácokat „katolikus szerbeknek”, „ráczoknak”, vagy egyszerűen összemosva a két etnikumot, szerbekként nevezik meg,
16

A déli szláv migráció kutatásának jelenlegi eredményei szerint a 18. században egy széles területről egy szintén széles területre, több lépcsőben, Szlavónián keresztül, nem irányított migráció során vonultak észak felé csoportok. Letelepedésük egy folyamatnak tekinthető, mely során bosnyákok, bunyevácok, sokácok, és más katolikus horvátok váltak egységes etnikummá pl. Mohácson is. 17 A németek Sziléziából és a Rajna mellékéről, később Ausztriából jöttek. 18 KARDHORDÓ, 1976: 148.

162

máshol külön népként jelenítik meg a horvátokat és a sokácokot. Ebben – a tudományos kutatás hiányán túl – szerepe volt a nemzetiségekkel kapcsolatos aktuálpolitikának, a félreértelmezésnek, vagy a közömbösségnek is. Biztosra vehető azonban, hogy Mohácson az elmúlt évszázadokban mindig jelentős számú nem magyar, így sokác lakosság élt a magyarok mellett. A benépesedés során nem a barátság vagy az ellenszenv döntötte el a letelepedést, hanem jogi és időbeli tényezők. A földrajzi viszonyok, a tágas határ miatt sem kényszerültek arra a jövevények, hogy együtt éljenek az őslakosokkal, így kultúrájuk, ha nem is teljesen, de hosszú időn keresztül elkülönülhetett. A közösségi élet alapja a közigazgatási kerület, a tized volt. Kezdetben hat, majd 1796-tól, Külső- és Belső Mohács egyesítése után 10 tizedre tagolódott. A tizedekben nem feltétlenül élt csak egy etnikum, de az számított, hogy melyik a domináns. A sokácoké az első tized volt, de éltek a 2. és 3. tizedben is. Minden tized maga választotta az őt képviselő esküdtet a város vezető testületébe. A földterületek elosztása is tizedenként történt, ami azt eredményezte, hogy a pl. a szigeti megtelepedéseknél, a szállásoknál is egy területre kerültek az azonos etnikai csoportok. Ugyan a szállások alapítását tiltotta a város, de az 1800-as évektől már nem tudta megakadályozni. A mohácsi sokácok is, miközben a város északnyugati részén telepedtek le, megjelentek a várossal szemközti, a Duna bal partján elhelyezkedő Margitta-szigeten (Mohácsi-sziget, ún. Újmohács) is, amivel kapcsolatban fontos utalás, hogy a Bácska-Bánát felől érkező németek sok esetben sokácoktól vásároltak vagy vettek földeket.19 Az elkülönülés további jeleként, mindenki a maga nyelvén beszélt és hallgatta az istentiszteletet, anyanyelvén tanult, és a közigazgatásban is szabadon használhatta anyanyelvét, hiszen ott a 3 nyelv (magyar, horvát, német) ismerete kötelező volt. Az önálló templomok is komoly összetartó erőt jelentettek. A sokácok kettő, a sokác negyed peremén álló külvárosi ferences templomba, és a „Szent Keresztről“ elnevezett püspöktemplomba jártak. 1848-ig tehát szinte zavartalanul élhették önálló életüket az egyes etniaki csoportok.

19

NAGY, 2001: 129.

163

1850-ben még 28,1 % horvát lakost jegyez a népszámlálás, majd ezután az adatok drámai csökkenést mutatnak: 1880-ban a szerbekkel együtt 29,3 %,20 1890-ben részben a szerbekkel együtt megjelenő 19,3 %, részben önállóan 9,2 % horvát adat van, 1900-ban 3,5 % a horvát, de többeket egyéb kategóriába soroltak. 1910-től a 0,8 % horvát mellett 19,2 % sokácokra vonatkozó adatot is találunk, majd 1920-ban 2,5 % horvát és 17,6 % sokác, 1930-ban 0,6 % horvát és 11,8 % sokác, 1941-ben 0,1 % horvát és 11,85 % sokác adatot. A sokác-horvát adatok eltérése különböző népcsoportokra, de egy erősebb sokác identitás létezésére is utalhat. A források vizsgálata a következő megállapításokat eredményezte: a sokácok száma 1850-1910-ig 32,65-kal nőtt, az arányuk az össznépességben viszont 8 %-kal csökkent. Az 1920-as csökkenés összefüggésbe hozható az I. világháborúval, majd ez a 12 %-os arány (2.200 fő) később is megmaradt.21 A sokácok a 19. századra úgy váltak „jó magyarokká”, hogy megtartották nyelvüket, szokásaikat, kultúrájukat. Margitai József, a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának referense egy 1925-ös jelentésben „nagyon elismerően nyilatkozott (...) a mohácsi nagyszámú sokác lakosság megbízhatóságáról, hazafiasságáról és becsületességéről”, és megállapítja, hogy „igen derék, békés emberek.” Ez a nemzetiségek felé való pozitív fordulás az I. világháborút lezáró trianoni döntés után, az új határok mentén kialakult szomszédos országokkal való békés együttélés kényszere következtében nem meglepő.22 Martinelli Jenő 1931-ben átadott szobra is a nemzetiségi összefogást szimbolizálta. A 3 nemzetiséget szimbolizáló nőalak magyar, német és sokác viselete visszatükrözi a két világháború közti hivatalos várospolitikát, propagandisztikusan ábrázolva a nemzetiségi jóviszonyt. Ettől az időszaktól kezdődően jegyeznek le magyar-sokác vegyes házasságokat, és elkezdődött a városias polgárosodó „úri“ réteg elkülönülése a paraszti életformát élőktől, ami inkább eredményezett ellentétet, mint az eltérő nemzetiség. A 18. században még önálló mesterei voltak a nemzetiségeknek, akik a nemzetiségek igényeit, ízlését kiszolgálták. A sokácok jellemző kézművesei pl. a bocskorosok, a szűcsök, a fazekasok, a korsósok voltak. A nemzetiségi szakmák az iparosodás terjedésével,
20

Ebben az esetben a horvát (vagy sokác) lakosságszámra a katolikus létszám kivonásával következtethetünk. 21 NAGY, 2001: 122-125. 22 NAGY, 2001: 126.

164

az 1880-as évektől a sokác korsósok kivételével eltűntek. A sokácság arányának csökkenését többen az asszimiláció számlájára írják, miközben azt jelentősen befolyásolta a városba települők száma. Az etnikai tömbökben való továbbélés még hosszú ideig őrizte a nemzetiségi kultúra zártságát is.23 Néhány eset leírásától eltekintve, a különböző kultúrák egymás mellett élését, annak következményeit részletesen bemutató írás nem született. Horváth Kázmér, a város két világháború közötti történetírója azonban éles nemzetiségi ellentéteket is említ.24 Kijelentésében nagy valószínűséggel a múlt politikai eseményeinek, és azok helyi konfliktusokban is megnyilvánuló emléke fogalmazódott meg. A város 18. századi második felének történetét megíró Bezerédy Győző nem találkozott konfliktusokkal.25 Ete János mohácsi helytörténész szerint sem versengés, sem gyűlölködés nem volt, inkább közömbösség egymás iránt.26 Nagy Imre Gábor, Baranya megye nemzetiségeinek kutatásával foglalkozó pécsi főlevéltáros összegző véleménye szerint a várost az etnikai elkülönülés és a saját közösségen belüli élet jellemezte, amit számos példával lehetne leírni: az utcaszerkezet, az építészet, a funkcionális épületek, a nyelv- és vallásgyakorlat alkalmai, lehetőségei, a kulturális élet, gazdasági tevékenységek, a szokások eltérő mivoltával.27 A zömében földműveléssel és legeltető állattartással28 foglalkozó mohácsi sokácok népviselete és öltözködése rendkívül tarka és díszes volt. A nemzetiségek közül nekik volt a legszorosabb gazdasági és érzelmi kapcsolatuk a sziget mellett a Dunával is. Pl. a felsőrévet „sokac-révnek“ nevezték, ahonnan sokacdereglyével szállították a lakosokat a szigetre. 1898-ban a révet saját költségükön kövezték ki, kiváltva ezzel a város ellenkezését, mivel az városi tulajdon volt. A magyarok és szerbek mellett sokác volt a Dél-Dunántúlt, Bácskát és Szlavóniát fekete kerámiával ellátó mohácsi korsósok többsége is. 29

23 24

NAGY, 2001: 115-130. HORVÁTH, 1930: 97–98. 25 BEZERÉDY, 1976: 108–109. 26 ETE, 1973: 5–6. 27 NAGY, 2001: 117. 28 Korábban már utaltam az elsődleges és másodlagos migrációs területek, és a többlépcsős letelepedés alapján a letelepedőkre jellemző vegyes (földművelő és állattartó), azaz a középmagas hegységi és a síksági gazdálkodására. 29 NAGY, 2001: 128.

165

A város többi etnikai csoportjához hasonlóan a sokácok is létrehoztak kulturális egyesületet. A dokumentumok szerint 1905. június 25-én alakult meg a „Mohácsi Sokacok Olvasóköre”, melynek elnöke Jágics József ügyvéd lett, aki így nyitotta meg a kört: „már 18-20 év előtt is fáradoztam többekkel együtt, de minden erőlködésünk megtört azon, hogy a sokacságnak 70-80 %-a nem bírta a magyar nyelvet sem szóban sem írásban.” Egyes források szerint a kör létrejöttét a sokácság nagyarányú jelenléte indokolta. A kezdeti nehézségek abból adódtak, hogy a sokácok között nem volt iskolázottabb ember, aki elláthatta volna a kör vezetését, így olyan értelmiségiek kapcsolódtak be a tevékenységbe, akik nem beszélték a sokácság nyelvét, de elfogadtatták magukat. A kör elnevezésébe hatósági kifogására került be utólag a „magyar” jelző, és működött „Mohácsi Sokacok Magyar Olvasóköre” néven. Tevékenységében műsoros rendezvények, táncmulatságok, bálok is szerepeltek. A háborús készülődésében korlátozták a társadalmi szervezetek jogait. 1918-1921-ig Mohács szerb megszállás alá került, de az olvasókör nem szűnt meg, csak a nevéből kikerült a „magyar” jelző. Neve „Šokačka čitaonica” lett. A politikától távol maradók fenntartották a kört, majd 1921. augusztus 26-án a szerb megszállás végét a sokácok is megünnepelték. Egy új székház terve 1937-re valósult meg.30 A romos házat a tagok bontották le, és az építést ki-ki anyagi helyzete szerint támogatta. A II. világháború éveiben a sokac körben is lecsendesült az élet. 1942. augusztus 9-én zászlóavatási ünnepségére került sor annak ellenére, hogy csak rendőrhatósági engedéllyel lehetett megtartani rendezvényeket, s az ünnepre magas rangú vendégek is érkeztek. 1945 után az olvasókörök működését a belügyminiszter felülvizsgálta, és a vizsgálat után elrendelte feloszlatásukat, így 1946-ban a Mohácsi Sokacok Magyar Olvasókörét is, amibe nehezen nyugodtak bele a sokácok. A hivatalos tulajdonjogi rendezés előtt néhány tárgyat elrejtettek, így maradt meg az eredeti kék selyemzászló. Az ingatlant a benne levő ingósággal együtt a város örökölte, és kocsmaként üzemeltette tovább, ahová a tagok ezután is eljártak, beszélgettek, kártyáztak. 1955-ben újra megkísérelték létrehozni, de a város, annak ellenére, hogy az ingatlant nem akarta megtartani, de átadni sem tudta, végül a helyi termelőszövetkezet vásárolta meg és üzemeltette a tagsága számára. 1992-ben „Mohácsi Sokacok Olvasóköre” néven született újjá úgy,
30

Táncsics Mihály utca (akkor Jenő herceg u.) 34 szám alatt.

166

hogy az épületet az olvasókör visszavásárolta a termelőszövetkezettől. Azóta a tagság egyre növekvő aktivitással vesz részt a sokácság hagyományainak őrzésében. Antal napi búcsút, horvát nyelvű szentmisét, sokác bálokat, babfőző fesztivált szervez, gyermek tánccsoportot, tamburazenekart és hagyományőrző néptánccsoportot működtet, nyilvános táncházat tart, sokác és horvát nyelvoktatást szervez.31 A dunai mosás sokácokhoz kötődő hagyományai emlékére 2009 óta a sokackör a dunai mosás (pranje) ünnepét nemzetközi sokáctalálkozóként rendezi meg. A busójáráson a kör tagjaiból szerveződött csoport is részt vesz. Korábban Mohácsi Sokackör csoportnévvel, de időközben a csoport felbomlott, mivel vezetőjük egészsége nem engedte a további részvételt. Tagjai pedig, köztük fiai is, zenélni kezdtek, így ma már hangszerrel kísérik busótársaikat. A Poklade elnevezésű, zömében sokác tagokból álló csoport vezetője a sokackör jelenlegi elnökhelyettese. Csoportja szintén kötődik a körhöz, hiszen tagjai ugyan baráti, szomszédsági alapon szerveződtek, de közülük sokan a hagyományőrző csoportoknak is tagjai. A többi busócsoport őket tartja a legautentikusabbnak. Nehezen alkalmazkodnak a város általi szervezéshez, általában önálló „életet élnek”, farsangjuk elsősorban a magánszférában zajlik, de a vasárnapi és keddi felvonuláson, ha késve is, de részt vesznek. Saját elgondolásaik és kapcsolataik alapján házalnak, és több farsangi, de zártkörű, baráti összejövetelen vesznek részt, melyeken délszláv zenészekkel, tamburazenekarral, dudással, tánccal mulatnak. A napjainkban Mohácson élő sokácok közül sokan ma is ragaszkodnak a „sokac negyedhez”.32 Családon belül is őrzik a horvát nyelvet, a táncokat, a hagyományokat. A sokác folklórhagyományokat a sokackörön kívül más csoportok is éltetik, akiknek szerepe a busójárás esményeiben szintén jelentős.33 A 2001. évi népszámlálás felvételi programja a nemzetiséggel összefüggésben négy kérdést tartalmazott: mi a nemzetisége, melyik nemzet kulturális értékeihez, hagyományaihoz kötődik, mi az anyanyelve, valamint családi, baráti közösségben milyen nyelvet használ. A legutóbbi, 2001. évi népszámlálás adatai
31 32

www.mohacsisokackor.hu A közbeszédben használt név a sokác városrész egykori elkülönültség emlékét őrizte meg. Mai használata egyben arra is utal, hogy ennek az elkülönültségnek máig megőrződött a jelentősége. 33 A Zora Táncegyüttes, a Mohács Nemzetiségi Néptáncegyüttes, a Sokadija, az Orasje, az „Egy húron pendülünk“, A Poklade, valamint nagyhírű zenészekből, muzsikusdinasztiákból álló, hagyományos horvát zenét játszó népi zenekarok.

167

szerint, a 19.000 lakosú Mohácson a nemzetiségek közül magukat horvátnak vallók száma 553, a kulturális értékekhez, hagyományokhoz való kötődés kérdésére adott válaszok alapján 763, anyanyelve szerint 396, családi, baráti közösségben nemzetiségi nyelvet használók száma pedig 383. Mint tudjuk, ezek az adatok csupán tájékoztatóak, és nem feltétlenül mutatnak pontos képet, de az arányokra lehet következtetni. A válaszok elemzésekor figyelembe kell vennünk, hogy Mohácson a közbeszédben jellemző a horvát helyett a sokác meghatározás, mind a más nemzetiségűek, mind az érintettek körében, ahol a nemzetiségére vonatkozó kérdésre gyakori a „sokác vagyok“ válasz. A mohácsi sokácok mindenkori, de az utóbbi időben erősebben reprezentált identitása felszínre hozta a horvát-sokác kérdésnek egyfajta önálló, a horvátoktól elkülönülő identitás megfogalmazását is. A mohácsi busók között végzett kutatásom alatt is több esetben találkoztam az önmagát hangsúlyosan sokácnak (nem pedig horvátnak) megnevezővel. Mohácson magára az etnikai és felezeti különbségekre utaló elméletekkel is találkozunk a helyi diskurzusokban, ami azért érdekes, mert az egyes busócsoportok különállását, önaffirmációját is meghatározhatja. Mint láttuk, a 19. századi adatokban a horvát és sokác lakosság számának különválasztásakor lényegesen nagyobb számú volt a sokác számadat. Lehetséges, hogy egy, a mohácsi sokác identitást vizsgáló kutatás ma is hasonló eredménnyel járna. Ha csak a sokackör tagságát vesszük kiindulópontnak, akkor a népszámlálási adatokat máris forráskritikával kell kezelnünk. Az 2001-es népszámlálási adatok részletes elemzésére nem vállalkoztunk, ugyanakkor a 2011-ben várható újabb népszámlálási adatoknak, és a sokác-, valamint busóközösségekben tapasztalható önmaghatározásoknak az összevetése az etniticitás, a sokác identitás megjelenési formáinak, folyamatainak leírásához fontos adatokkal szolgálhat. Fentiek, valamint Sarosácz György mohácsi néprajzkutató, a magyarországi délszlávok néprajzának kutatója,34 Sokcsevics Dénes pécsi történész írásai35 és mások kutatásai36 összegzéseként megállapíthatjuk, hogy a Balkán több területéről több hullámban érkező katolikus déli szlávok eltérő nyelvjárású, Mohácson letelepedő csoportjai, ma hazánk nyelvjárásainak és néprajzi sajátos34 35

SAROSÁCZ, 1973.; SAROSÁCZ 1978. SOKCSEVICS 2004. 36 Többek között Bindorffer Györgyi nemzetiségi politikával kapcsolatos írásaiban is találunk utalásokat a hazai horvátok történelmére. BINDORFFER 2004b.; BINDORFFER É.n.

168

ságainak szempontjából egy színes, de bonyolultan összetett, horvát anyanyelvű kisebbségi csoportközössége, mely Mohácson vált egységes mohácsi sokác népcsoporttá. A mohácsi sokácok farsangvégi szokásának kevés és bizonytalan nyoma maradt meg, ami segíthetne valós képet alkotni az letelepedést megelőző formájáról. A mohácsi busójárást a róla szóló tanulmányok vagy farsangi népszokásaként, vagy a város „színpadán” megjelenő idegenforgalmi látványossággá változott karneváli formaként írják le. Véleményünk szerint története a karneváli világszemlélet téli és tavaszi periódus közötti átmenetben megvalósuló farsangi maszkos alakoskodásának közösségi, és az idegenforgalom számára a nyilvánosság előtt is megvalósuló szervezett formáinak fokozatos összekapcsolódásáról szól, és mára mindkettőt egyszerre jeleníti meg. Miközben a szokást az elmúlt évszázadok alatt erős aktuálpolitikai hatások érték, jelentősen befolyásolták a horvát-magyar történelem különböző korszakai, átalakult a társadalmi és gazdasági környezete, megváltozott az életmód, mégis újra meg újra képes volt alkalmazkodni és megújulni. Miközben más, katolikus horvátok lakta területeken eltűntek a hasonló farsangi szokások, Mohácson átvészelte a kevésbé aktív, nehéz történeti időszakokat is. Időről időre változott a belőle felszínre hozott ideológia, a funkciók és a szokáscselekmények, illetve ezek aránya, dominanciája. Olyan módon olvasztott magába új elemeket, hogy mai formájában jelen vannak a sokác hagyományok, más karneváli/farsangi szokásból átvett elemek, valamint a résztvevők által kialakított szabálymechanizmusok is. 40 évvel a horvátok utolsó hullámban érkező csoportjainak letelepedése után, amikorra már kialakult a mohácsi sokácok városrésze, az 1783. évi május 2-4-i mohácsi Canonica Visitatio (egyházlátogatási jegyzőkönyv) feljegyzései között mint „elítélendő, vad orgiát“ említik meg a farsangi átöltözést,37 de nem tesznek említést a maszkviselésről és más jellemzőkről sem. Az egyházi körök megszüntetését szorgalmazták, sőt kérték Mohács város tanácsát, hogy vessen véget ennek a „botrányos“ népi szokásnak. Mivel nincs nyoma annak, hogy milyen intézkedések születtek, csak azt állapíthatjuk meg, hogy ha volt is ilyen szándék, illetve annak következménye, az hosszú távon mégsem volt eredményes, hiszen a következő említések hasonlóan elítélőek. 1852-ben Höbling Miksa
37

Ugyanitt találunk utalást a ruhacsere szokására is.

169

pécsi orvos jegyzi le: „miben a rácz igen is ki szokott csapongani, rut ijesztő faálarczokat kötvén föl képére”.38 Ferkov Jakab részletesen elemzi a lakosság helyi sajtóban megjelenő rosszalló véleményét, kritikáját, a hivatalos intézkedéseket.39 Az 1867-es kiegyezés utáni Magyarországon, a nemzetiségi nyelvhasználat számára látszólagos szabadság nyílt, mivel a kezdeti, liberális szellemű törvények újabb törvényeket hoztak, melyek magukban hordozták a későbbi asszimiláció lehetőségeit. Az 1880-as évektől az asszimiláció felgyorsult, egyre nyíltabb lett, melynek Mohács horvát ajkú lakossága is áldozatává vált. A magyarosításnak a gyermekmenhelyek és az iskolák voltak a legfőbb színterei, de a hitéletet és egyleti életet is érintette. Szinte párhuzamosan a folyamattal egyfajta ellenállás is kibontakozott a nyelvi asszimilációval szemben, de szigetszerűen, és eredménytelenül. Az asszimiláció egyrészt előnnyel járt az új nemzedék számára, másrészt az anyanyelv elvesztését okozta.40 Az 1890-es évek második felétől – nem tudni pontosan, hogy megfélemlített, vagy kedveszegett lett-e a sokácság, illetve, hogy titokban őrizte-e, és milyen formában a szokást –, mindenesetre a korabeli sajtó szerint kezdett feledésbe merülni, és a város lakosságát ez megnyugtatta. Mindez teljes összhangban volt azzal a jelenséggel, hogy az 1870-es évektől az első világháborúig Európa-szerte találtak ki nyilvános ceremóniákat, „felülről jött” hagyományokat, amelyek a társadalmi és politikai feszültségeket voltak hivatottak levezetni. 1883-ban a következő jelzők uralták a híreket: „állati ordítások, emberi méltóságot és szemérmet sértő, durva természet, rontott erkölcs”, 1888-ban: „közszemérmet és közerkölcsöt sértő viselkedés”, 1894-ben: „garázda busók”. Tarnai 1896-ban így írja le az általa már „busójárásnak“41 nevezett szokást: „Mohács a mondott három napon át fenekestül fel van fordulva. Minden utcában hangzik a busó kolompja, tülkölése, ordítása (...) Nincs a napnak, vagy éjtszakának az az órája, melyben busót látni, vagy hallani ne lehetne. (...) Száz és száz busó itt összegyűl különösen a délutáni órákban. Minden utca csak úgy
38 39

MÁNDOKI, 1963: 13. FERKOV, 2003: 191–196. 40 FERKOV, 2007: 104. 41 A korábbi, mohácsi sokácok által is használt elnevezése a farsang időszakának: Poklade, ami a negyvennapos böjt kezdetére utal a pokladiti/poslagati, azaz rakni, helyezni kifejezésekből. A busójárás kifejezés a bušo szó egyfajta megkettőzése a magyar nyelvben, hiszen az magát a „járást”, a szokást jelenti horvátul.

170

ömleszti a busót a mondott térségre. Van aztán itt tülkölés, tánc (kolo) dudaszó mellett. Otrombábbnál otrombább tréfa, duhajkodás, suhanckodás, ordítás, gyermeklárma, asszonysivalkodás. Bizony nem valami esztétikailag szép ez a farsangolás. Maga a busó nagyon visszataszító külsejű. (...) Három nap és három éjjelen tart ez a durva mulatság, melyet bízvást orgiának is lehetne nevezni. A hatóságok, az iskola és pap hasztalan akarják elszoktatni a sokác népet ettől a vad szokástól. Ma éppen úgy folyik ez a farsangi cécó, mint talán száz évekkel ezelőtt, a legdurvább középkorban. Csaknem biztosan állíthatni ugyanis, hogy ez a szokás igen régi, a középkori íz nagyon is kiérzik belőle.“ A kiegyezés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Osztrák– Magyar Monarchiában a horvátok (és más nemzetiségek) függetlenségi törekvései komoly konfliktusforrást jelentettek.42 A politikai életet megosztó egyik frontvonal a horvát-magyar viszony volt. Az új szociális és demokratikus követelések mellett a konfliktusok állandóan felszínre törtek, melyekben a horvát nemzeti öntudat és a Monarchián kívül vagy belül megvalósítandó horvát, esetleg délszláv állam elképzelése vált meghatározóvá. A horvátországi belpolitikai harcok visszatükröződtek a magyar politikában is. A horvátok többször csalódtak a magyar kormány horvát politikájában. 1907 elejére, többek között a Kossuth által kidolgozott új vasúti pragmatika egy paragrafusa43 következtében Horvátország forrongott, és a tüntetések olykor zászlóégetésig fajultak, majd a horvátok egy része már a Magyarországtól való elszakadást, de a Monarchián belül maradást követelte. Mindezt nem bizonyítási, csupán illusztrációs szándékkal emeltem ki abból a politikai időszakból, amelyben megszülettek a busók csendőrök általi elvezetésének, megfélemlítésének rendeletei. A busójárás helyett Mohácson ebben az időben a nemzetiségi jelleget kevésbe hangsúlyozó, rendezettebb polgári mulatozást támogatták. A busók lassan elkerülték a nyilvánosságot, ami valószínűleg „a törvény szigora alkalmazásának”, „szétoszlatására kirendelt fegyveres katonáknak”, a hatósági intézkedéseknek volt köszönhető: „A haladás útját az ízlés finomulása jelzi. Évről évre fogy a

42 43

ROMSICS, 2002: 84-88. Az úgynevezett horvát paragrafus, amely nem volt a szabályozás integráns része, kimondta: a magyar szolgálati nyelvet Horvátországra is kiterjesztik, azaz csak magyarul tudók lehetnek MÁV alkalmazottak.

171

farsangi busók száma, a szertelen, durva, sáros tömegek zajos felvonulása, ellenben állandósul a sokacbál, kedves műkedvelői előadásaival.”44 Az első világháború, majd a szerb megszállás utáni 1920-as évek vége döntő fordulatot hozott a busójárás történetében. Dr. Horváth Kázmér, az akkori városi közjegyző vette kezébe az addig „nyers, durva, szemérmetlen, kilengésekkel tarkított“ busójárást, melyet megrendszabályozni kívánt a szervezéssel. Ha a korabeli sajtóhíreket olvassuk, akkor elfogadhatónak tűnik a magyarázat, hogy a szinte „busó nélküli“ busójárás kezdett idegenforgalmi látványossággá válni, hiszen a sokác busók nem vettek részt a felvonulásokon. Nem csak a város lakossága vonult megtekinteni a látványosságot, de vidékről, főleg Pécsről is sokan érkeztek az erre a célra indított vonatokkal. A látványosság jelentős részét a nemzetiségi viseletbe öltözött, és más jelmezesek farsangi felvonulása adta. A Duna Gőzhajózási Társaság utaslistájából is kiderült, hogy farsang idején nagyobb volt a személyforgalom. A város vezetősége ekkor már határozottabban fogalmazta meg, hogy a busójárás olyan látványosság lehet, mely vonzza a vendégeket, növeli az idegenforgalmat, bevételt jelent a városnak, tehát nem elsorvasztani, hanem vonzóbbá kell tenni. Felhívásokkal próbálták meghozni az emberek kedvét, hogy jelmezt öltsenek. Különösen a busók újbóli megjelenését várták.45 Mivel a jelmezesek felvonulását nem a sokác városrészbe, hanem a város központjában lévő Széchenyi térre szervezték, a szokásnak egy új szakasza kezdődött el. A közösségben zajló hagyománnyal párhuzamosan megjelenik a közönségnek szánt látványosság. Egy másik magyarázat lehet, hogy a Trianon utáni hangulatban fontos volt a szomszédos országokkal, és ezzel együtt a hazai nemzetiségekkel való jó viszony kialakítása. Ennek tükrében érthetőbbek a már említett Margitai József nemzetiségi és kisebbségi referens 1925-ös elismerő szavai a nagyszámú mohácsi sokácságról, illetve Martinelli nemzetiségi összefogást ábrázoló szobrának felállítása. A két világháború közti várospolitika „hivatalosan“ is a nemzetiségi jóviszonyt propagálta. A busójárás felpezsdítése a ‘20-as évek végéhez hasonlóan kezdetben csupán a farsangi jelmezesek aktivizálódását jelentette, de nem a sokác busók nyilvános megjelenését. Az erre vonatkozó, de kevés sikerrel járó próbálkozások után jól tükrözi a
44 45

FERKOV, 2003: 191-196. FERKOV, 2003: 194.

172

közvélemény változását az alábbi idézet 1935-ből, a helyi sajtóból: „Nagyon csodáljuk az öregeket, hogy nem mesélik el a fiataloknak, hogy hogyan is nézett ki a régi mohácsi busu” – akinek alakja továbbra is hiányzott a szervezett farsangi felvonulók közül. Egyes adatközlők a II. világháború alatti, majd utána következő időszak farsangjaira is visszaemlékeznek. Az első és harmadik napon a város főterén is zajlott mulatság, de a háromnapos farsang másnapján a gyalogos házalás mind a városban, mind a szigeten előfordult. Ugynakkor a Jugoszláviával megromlott viszony újra megterheli a magyar-horvát kapcsolatokat. Hosszú ideig jellemzi a tudósításokat az a vélemény, hogy a sokácok már nem ünneplik a farsangot, csupán a város által szervezett formája létezik. Feltételezhetően ekkor alakult ki a sokác közösségben a szándék, hogy elhatárolja magát a szervezett busójárástól, és azt saját igényei szerint, saját közösségén belül ünnepelje. Erről az időszakról az akkor legénykorukat élő adatközlőim meséltek. A sokác közösségen belül, ahol a rokonok is egymás közelében éltek, szomszédolás, rokonsági összejövetelek alkalmával tanulták meg a „szigorú busótörvényeket”. Mindenki maga faragta az álarcát úgy, hogy ne lássa senki, ne ismerjék fel egymást. Baráti, rokonsági alapon alakultak ki spontán „brigádok”. A vezéralakok a jankelék voltak, akik védelmezték a busókat és csalogatták a gyerekeket. A szokásról így mesélnek: „Ez a járkálás (…) Nem azzal kezdődött, hogy mutogassa magát, hogy az utcára ment, hanem a szomszédokhoz, rokonokhoz, vicc, bohóckodás formájában, hogy is mondjam..., viccelődtek.” A sokácok további elbeszélései is fenti feltételezést támasztják alá, miszerint az 1950-es évek pártállamában ugyan megszűnt a lehetőség a spontán farsangolásra, de a legszigorúbb tiltások idején is, főleg az elzártabb szigeti területeken, a sokácok beöltöztek busónak. A hagyomány valódi közösségi tartalmát ez a spontán ellenállás is segítette fenntartani.46 Raffay Anna és Szőcs István 1955-ben elkészülő Busójárás című filmjében olyan sokác emberek szerepeltek, akik még részt vettek a század eleji játékban.47 A néprajzi filmezés ebben az időben a még „élő“ szokások rögzítését, vagy rekonstruálását tűzte ki célul. Mohácson ez utóbbi történt, mindenesetre a „statisztákkal“ Csalog 194946 47

FÜREDI, 2004: 320. FÜREDI, 2004: 322–323.

173

es írása48 alapján játszatták el a „hagyományos” busójárást, ami az elkészült film szerint valóban nem a szervezett városias formáját mutatja be. Ugyanakkor a film jelentős hatással volt a mohácsi maszkok formavilágára, mivel a felvételek kedvéért maszkokat rendeltek egy Szegedről Mohácsra költözött asztalosmestertől, ráadásul a látvány kedvéért a szokásosnál nagyobbakat. E maszkok egy részét a filmesek megvásárolták, néhány bekerült a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe, egy része pedig Mohácson maradt, és így formavilágával már hatást gyakorolt az elkövetkező idők maszkjaira. A város továbbra sem mondott le arról, hogy a busójárás valóban a „busók járása“ legyen. Saját költségén 100-150 busóviseletet készíttetett, amit ki lehetett kölcsönözni. A raktár őrzője és felelőse a sokác Belán József volt, aki maga is busó a mai napig, és 2008-ban a város „Busók busója“ díját kapta meg. 1957-től a magyarországi horvátok felé forduló kultúrpolitika következtében, ugyan ellenőrzött formában, de ismét nagyobb teret kaphatott a nemzetiségi hagyomány. 1966-ban Sík Ferenc, a Pécsi Színház rendezője „Törökűző” jelenetet mutatott be. Ez szintén összecsengett az aktuális kultúrpolitikával, mert a „színrevitel”, a folklór-programmá alakítás, elejét vehette az autentikus spontán kezdeményezéseknek. A produkciók sikere érdekében napidíjat kaptak a busók. Ezzel indult a busók „megfizetése“ pénzzel, majd borral, amit ezek után már sokan igényeltek, sőt, kimondottan ezért öltöztek be. Sokác adatközlőm az 1960-as évekről így fogalmaz: „felhígult, (…) a város akarta, adott öltözetet, de olyanok mentek, akik a bor, a pénz kedvéért, (…) nem a sokacok mentek. Csúnya látvány volt, amikor azt osztogatták. Nehogy oda kelljen menni. Elvált ketté. Mi külön kis csoportokban, nem a főúton mentünk. Inkább külön álltunk. Voltak, akik már ekkor elkezdtek a sokacokhoz húzni. A maghoz, ami megmaradt a sokacságnál. Azt igyekeztek védeni.” A szervezett felvonulástól távol maradtak, zenészeket hívtak a környező falvakból és végigmulatták a farsangot. Házaltak, végigjárták a szomszédokat, ismerősöket. Saját elképzelésük és kedvük szerint vonultak, olykor felvonulásszerű formában, pl. lakodalmas menetként, saját identitásukat reprezentálva a környezetnek. Müller Géza 1968-ban került Mohácsra, és mint közművelődési előadónak volt feladata a busójárás szervezése. Elbeszélése szerint ő is rossz szemmel
48

CSALOG 1949.

174

nézte az akkor még busóknak osztogatott bort, pálinkát. Ráadásul kiderült számára, hogy a busóknak is van saját boruk, tehát felesleges a felvonulás idején tovább „itatni“ őket. 1969-től új módszert talált ki, hogy ne a közönség előtt igyanak a busók. „Cédulákat osztogattunk a felnőtt busóknak, ebből tudtuk hányan vannak. A busócédulával jöhettek be a busóbálba, és ott kapták meg a bort.“ A farsangi felszabadultsággal járó kilengések megelőzése érdekében 1971-ben Müller Géza az akkori tanulmányi felügyelővel farsangkedden felöltözött busónak, de a busó magatartásával ellentétben, megmutatták magukat az ismerősöknek. Ezzel példát mutattak azoknak is, akik addig nem nézték jó szemmel a busók viselkedését. A következő évben már felöltözött a rendőrkapitány, az ügyész, a tanácselnök és a tanácselnök helyettesének felesége, orvosok, és más köztiszteletben álló emberek. Ettől kezdve a város lakosságának részéről többen tekintélyesebb dolognak érezték a farsangon való részvételt. Vikár Csaba 1983-tól, mint népművelő kapcsolódott bele a szervezésbe, és 1984-től Rappál Sándor lett a busó-viseletek felelőse is. Amikor kezdte, még fél liter bort osztogatott a busóknak. Úgy emlékszik, hogy volt egy „mag”, akik soha nem fogadták el. Ők voltak a sokácok részéről a meghatározó alakok, akik hatást gyakoroltak a busójárás szervezett jellegére is. A ’30-as években született korosztály busótagjai voltak a mai Poklade csoport tagjainak a szülői. Vikár 17 új bundát varratott, majd a viseletek is az ő felügyelete alá kerültek, ami minden évben 4-5 új felszereléssel bővül. A következő nagy lépést a 2000. évi Széchenyi-terv pályázatán elnyert támogatás jelentette, amikor 80 komplett új felszerelést készíttetett a város. Vikár szerint az 1993-2000 közötti évek a gyors fejlődés évei voltak a szokás életében. Inspirálta a busókat, hogy saját felszerelésük legyen, amihez Vikártól címeket és segítséget kértek, s aki a kölcsönzött ruhák esetében is új rendszert vezetett be. Már nem volt szükséges őket visszaadni, hanem saját felelősségre megőrizve rendben tartani azt. A város jelenlegi, alig 300 felszerelését viselő busók egy közel 900 fős „busótársadalom“ tagjai, akiknek többsége saját költségén szerzi be kellékeit. A sokác közösség a busójárás sokác jellegének elmosódását okozó minden korábbi hivatalos beavatkozást elutasított. Sikertelen kezdeményezés maradt minden, ami torzítást eredményezett, ami sértő, erőltetett vagy veszélyeztető volt számára, és arra ők érdektelenséggel válaszoltak. A kiüresedés láttán, az 175

évtized végére azonban újra aktív csoportszerveződés indult el. Igazi lendületet azóta kapott, amióta a város vezetői és a felvonulás szervezői belátták, hogy a városba érkező kíváncsi tömegek számára ugyan kiszámíthatóbbá kell tenni az eseményt, de az önállóan is működő farsangi szokást nem irányítani, vagy megváltoztatni kell, hanem párbeszédet kezdeményezni a beöltöző busókkal. Ma már a szabad választás alapján létrejövő, autonóm módon szerveződő busócsoportok szokásvilágához alkalmazkodva szervezik és támogatják a farsang idején feje tetejére álló város ünnepi programjait. Ez a fajta „örökség”-szemlélet teszi lehetővé, hogy a busójárásra nem mint történelmi leckére, hanem élő hagyományra tekintsünk. Élő gyakorlatra, morális biztonságot adó, kipróbált és elfogadott viselkedésre, amely aktuális értéket hordozó mintát nyújt a jövő generációinak. A mindvégig nyomon követhető sokác közösség szerepe fokozatosan tágult, és mára a város társadalma jelenti a befogadó, elfogadó, és támogató közeget. A hagyományos cselekvések tiszteletben tartásával, újrajátszásával, átadásával, vagy abban akár csak nézőként való részvétellel is betölti a közös tudás, az örökség megőrzésének összetartó szerepét.

176

Bibliográfia
BEZERÉDY 1976. BEZERÉDY Győző: Mohács gazdasági és társadalmi szerkezete a XVIII. század második felében. In: Baranyai helytörténetírás 1976. Pécs, 89-120.

BINDORFFER 2004. BINDORFFER Györgyi: Határon innen, határon túl. Etnikai határok, határfenntartás, interetnikus kapcsolatok. In: Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás témaköréből III. Akadémiai Kiadó, Bp., 2004. 29-42. BINDORFFER É.n. BINDORFFER Györgyi: Jövevényektől az államalkotó tényezőig. Nemzetiségek és nemzetiségpolitika Magyarországon 1790-től napjainkig. www.kisebbsegiombudsman.hu/data/files/184992660.pdf BOJTÁR László: Mohács művelődéstörténetének krónikája a felszabadulásig. (Kézirat) Kanizsai Dorottya Múzeum, Mohács, 1981. BRAND Ede: Mohács rendezett tanácsú város évkönyve az 1926. évben. Mohács, 1926. CSALOG József: Busójárás (Poklada) a mohácsi sokácok tavaszünnepe. Pécs, 1949. (A Dunántúli Tudományos Intézet Kiadványai)

BOJTÁR 1981.

BRAND 1926. CSALOG 1949.

ERDŐSI-LEHMANN 1974. ERDŐSI Ferenc – LEHMANN Antal: Mohács földrajza. Mohács Városi Tanács V.B. Művelődési Osztálya, Mohács, 1974. ETE 1973. ETE É.n. FARKAS 2000. FERKOV 2003. ETE János: Részletek Mohács múltjából. Mohácsi Honismeret, 1973. évf. 1. sz. ETE János: Mohács néprajza. (Kézirat) MTA Dunántúli Tudományos Intézet könyvtára. É.n. FARKAS György: A nemzetiségi megoszlás térszerkezete vegyes lakosságú régiókban. In: Fórum. II. évf. 2. sz. FERKOV Jakab: Száz év a mohácsi busójárás történetéből, a helyi sajtó tükrében (1883-1942). In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (2003). Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, Pécs. 191-196.

177

FERKOV 2007.

FERKOV Jakab: Adalékok, a mohácsi és pécsi horvátok dualizmuskori asszimilációjához. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 50-52. (2005-2007) Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, Pécs, 2007. 84-105. FÜREDI Zoltán: Busójárás, az élő rítus. In: Pócs Éva (szerk.) Rítus és ünnep az ezredfordulón. Studia Ethnologica Hungarica VI. Budapest: L’Harmattan – Marcali Város Helytörténeti Múzeum, 2004. 315-357. GÁLL Csaba: A nemzetiségi és vallási népcsoportok szerepe Mohács városszerkezetének alakulásában. (Kézirat) Mohács, 1986. HAJDÚ Zoltán: A magyar-jugoszláv kapcsolatok a hidegháború első szakaszában. (1948-1955) In: A baranyai államhatár a XX. században. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2008. 69-77. HORVÁTH Kázmér, Dr. vit.: Mohács Város Utmutatója. A Magyar Távirati Iroda Mohácsi Fiókjának kiadása, Mohács, 1926. HORVÁTH Kázmér, Dr. vit.: Mohács. Mohács, 1929. HORVÁTH Kázmér: Mohács II. József korában. Mohács, 1930. HORVÁTH Kázmér, Dr. vit.: A sokácok. Mohácsi Hírlap, 1936. március 15.

FÜREDI 2004.

GÁLL 1986.

HAJDÚ 2008.

HORVÁTH 1926. HORVÁTH 1929. HORVÁTH 1930. HORVÁTH 1936.

KARDHORDÓ 1976. KARDHORDÓ Kálmán: Mohács mezőváros gazdasági és népességi viszonyai a XIX. század első felében. Baranyai Helytörténetírás. Pécs, 1976. 121-151. KEMÉNYFI 2004a. KEMÉNYFI Róbert: Lokális etnikai térmodellek szerkesztési lehetőségeiről. In: Ethnica, 6. (évf.) 1. sz. 1-5. KEMÉNYFI 2004b. KEMÉNYFI Róbert: Földrajzi szemlélet a néprajztudományban. Etnikai és felekezeti terek, kontaktzónák elemzési lehetőségei. Debreceni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004. MÁNDOKI 1963. MINORICS 2001. MÁNDOKI László: Búsójárás Mohácson. Pécs, 1963. MINORICS Tünde: Etnikum és vallás térstrukturáló szerepe Mohácson. Szakdolgozat. 2001.

178

MINORICS 2010.

MINORICS Tünde: A maszk mögött. A mohácsi busójárás és a busók világa – Behind the Mask. The Busó Festivities at Mohács and the World of Busós – Pod maskom. Ophod mohačkih buša i svijet buša. Pannon Kultúra Alapítvány, Pécs, 2010. NAGY Imre Gábor: Mohács nemzetiségeinek együttélése a XVIIIXX. században. In: Kisebbségek együttélése 3. 2001. 115-132. PRELIČ, Mladena: Срби у Мађарској: Један поглед на савремену ситуацију, „Етнички односи Срба са другим народима“, Зборник радова Етнографског института САНУ 21, Београд 1998, 219-229. ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. SAROSÁCZ György Magyarország délszláv nemzetiségei. In: Népi kultúra – Népi társadalom. Akadémiai Kiadó, Bp., 1973. 369-386. SAROSÁCZ György: Baranya horvát és szerb népcsoportjai. A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 17.sz. 1978.

NAGY 2001. PRELIČ 1998.

ROMSICS 2002. SAROSÁCZ 1973. SAROSÁCZ 1978.

SOKCSEVITS 2004. SOKCSEVITS Dénes: Magyar múlt horvát szemmel. Kapu Könyvek. Magyar a Magyarért Alapítvány, Bp., 2004. TARNAI 1896. UNYI 1934. UNYI 1943. UNYI 1947. TARNAI Károly, Dr.: Busó-járás. Baranyai Körkép I. kötet. 1896. P. UNYI Bernardin: A mohácsi ferencesek története. Vác, 1934 P. UNYI Bernárdin: A mohácsi ferencesek története. Gyöngyösi Ferences Könyvek, 8.sz. Gyöngyös, 1943. P. UNYI Bernárdin: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Bp., 1947.

Internet Mohácsi Sokac Kör www.mohacsisokackor.hu (Letöltés: 2010.05.21.)

179

Füredi Zita

TUDOMÁNY ÉS KULTÚRPOLITIKA HATÁRMEZSGYÉJÉN: GRAGGER RÓBERT PÁLYAKÉPE
Ki volt Gragger Róbert? 1. Életrajzi adatok Gragger Róbert (Robert Karl Virgil Gragger) irodalomtörténész, kutató, tanár, tudományszervező 1887. november 5-én a felvidéki Aranyosmaróton (ma: Zlaté Moravce) született a kereskedő Gragger Károly és Vallach Vilma legidősebb fiaként. Apai ágon Grazból, anyai ágon Württenbergből származott, de a család már két generációval Gragger Róbert megszületése előtt a Felvidéken telepedett le. 1893-95-ig a körmöcbányai népiskolába járt, majd 1895-től egészen 1905-ig Nyitrán tanult, először a népiskolában, majd 1897-től a római katolikus gimnáziumban. Tanulmányait Budapesten folytatta, ahol a nagyhírű Eötvös Kollégium tagja lett. Magyar, francia és német filológiát hallgatott Budapesten, Berlinben, Párizsban és Strassburgban. 1909-től 1911-ig helyettes középiskolai tanár a fővárosi VIII. kerületi főreáliskolában, 1912-ben ugyanitt rendes tanárnak nevezték ki. 1912-ben a budapesti tanárképző intézet munkatársává nevezték ki. Ezzel egyidőben a német filológia tanára az Apponyi Kollégiumban.1 Miután 1916. március 20-án a porosz képviselőházban elfogadták a magyar nyelv és történelem tanszék alapításáról szóló indítványt, a tanszék vezetőjének meghívták Graggert, aki 1916. november 3-án tartotta meg a megnyitó beszédét. 1917-ben Gragger megalapította a Magyar Intézetek Baráti Társaságát (Gesellschaft der Freunde des Ungarischen Instituts).2 1919. augusztus 18-án a magyar nyelv és irodalom tiszteletbeli tanárává, majd 1921. január 22-én rendes tanárává nevezték ki. Ezzel egyidejűleg megszerezte a porosz állampolgárságot. 1924-ben megalapította a Berlini Collegium Hungaricumot. 1925-ben a pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem tiszteletbeli tanára lett.
1 2

Vö.: BECKER 1927b. 23-24.  BESSENYEI 1944. 4-5. A Berlini Magyar Intézet és a Berlini Magyar Intézet Barátainak Egyesülete között fönnálló kapcsolatot elemző tanulmány: KÁRPÁTI 1993. Az egyesületről ld.: MAGYARY 1927. 505-506.

180

1926. november 10-én egy két hét alatt lefolyó betegségben, akut agyhártyagyulladásban halt meg. A temetésére november 13-án a dahlemi temetőben került sor. A temetésen részt vett a pécsi egyetem két tanára, Thienemann Tivadar és Weszely Ödön. Berlini sírjánál a halála utáni első évfordulón emlékoszlopot avattak,3 amelyet magyar és német nemzeti szalaggal díszítettek. 2. Magyarsága Gragger életrajzát ismerve fölmerülhet a kérdés, hogy magyarként, vagy németként tekintsünk-e rá? Gragger Róbert egyszerre volt német és magyar. Szülei bevándoroltak Magyarországra, így asszimilálódott a család. Apai ágon Grácból, anyai ágon pedig Württenbergből származik. Barátja és munkatársa, Carl Heinrich Becker porosz kultúrpolitkus, miniszter visszaemlékezése szerint „Lényének legtitkosabb varázsa, hogy német és magyar vérének ősfolyamai vegyületlenül folytak egymás mellett, hogy tősgyökeresen magyar és tősgyökeresen német tudott lenni, mindkét nemzet sajátosságait nemcsak megértette, hanem kifejezni és bírálni is tudta. (…) a kettős nemzeti eredet egész tragikuma elevenen élt benne.”4 Becker későbbi értékelése szerint azonban inkább magyarnak tekinthetjük őt, mivel anyanyelve a magyar volt, bár németül már gyermekkorában megtanult. A magyar nyelv maradt számára a meghittség, a bensőségesség nyelve, még akkor is, ha anyjával csak németül levelezett. Bár szókincse roppant nagy volt, németül ugyanakkor mindig enyhe akcentussal beszélt, és pontos nyelvtani tudását is csak aránylag későn szerezte meg.5 1919-ben német nyelven kiadta Kossuth dunai konföderációs tervének fordítását, amihez bevezető tanulmányt is csatolt. Ebben az évben az I. világháború harci cselekményei nagyrészt megszűntek ugyan, de a politikai helyzet még roppant bizonytalan volt. Kezdtek már körvonalazódni a győztes hatalmak törekvései, de a végleges politikai rendezés még távolinak tűnt. Ekkor Gragger
3

Becker azt javasolta, az emlékmű jelképezze Gragger személyiségét: a kőbe faragott rózsa szimbolikája lenne a legmegfelelőbb. C. H. Becker levele Gragger Vilmának, Berlin, 1927. aug. 27. OSZK Kt. 4 BECKER 1927a. 4-5. 5 „Man muss das Ungartum voraustellen, aber man wird sein Deutschtum nie vergessen werden dürfen.” C. H. Becker levele Gragger Vilmának, Berlin, 1927. aug. 27. OSZK Kt.

181

egy, a maga korában megbukott, de az adott helyzetben bizonyos változtatásokkal megvalósítható tervet ad közre a nyugati közvélemény számára. Javaslata, hogy Kossuth programjának megfelelően az OsztrákMagyar Monarchia utódállamaiból alakítsanak ki államközösséget. Röviden és népszerű stílusban, de mélyrehatóan elemzi a Monarchia és a térség többi soknemzetiségű birodalmának felbomlásához vezető okokat, mind a nemzetiségek, mind a magyar és osztrák politikai elit hibáit. Szerinte egyedül a nemzetek szuverenitásán alapuló államközösség tudja garantálni azt, hogy az elmúlt évtizedek és évek tragédiái ne ismétlődhessenek meg az újonnan kialakuló, erőszakkal egybekényszerített soknemzetiségű államokban. Így elejét lehetne venni Magyarország igazságtalan feldarabolásának, és ki lehetne elégíteni a nemzetiségek jogos igényeit is.6 Gragger tervét a döntéshozók nem vették figyelembe. A következő években rajta is a revanshangulat és a „kultúrfölény” gondolata lett úrrá. A megaláztatásért a nemzetnek bosszút kell állnia, de ennek nem lehet (kizárólagos) eszköze a harc, a leszámolás: a kultúra eszközeivel kell az ellenségeinket felülmúlni. 1924 januárjában így írt Magyary Zoltánhoz: „…nekünk élnünk kell, kedves Zoltán, még sokáig, amíg a magyarok és németek meg nem állták a nagy bosszút, a leszámolást a csúf megaláztatásokért, míg el nem jön a bella vendetta ideje. Addig ápoljuk az ifjúság lelkét, neveljük a nemzet új vezéreit.”7 Más alkalmakkor azonban jóval higgadtabban fogalmazott, és előtérbe már nem a bosszút helyezte, hanem az ellenséges viszonyok közt is egymás megismerését és jobb megértését. Így ír Klebelsbergnek: „fontosnak tartanám, hogy a bennünket környező ellenséges népek nyelvére és kultúrájára nézve képeznénk ki szakembereket”; ezért legközelebb szlávistának szeretne helyet adni a kollégiumban.8 3. Példaképei, szakmai kapcsolatai Gragger pályájának indulását az Eötvös Kollégium határozza meg. Ez Szekfű Gyula9 szerint nem csak ismereteket közlő intézmény volt, hanem a hallgatóinak szemléletmódot, értékrendet adott át. Itt sajátította el Gragger az anyagi és
6 7

GRAGGER 1919. Gragger levele Magyary Zoltánnak, Berlin, 1924. jan. 24. OSZK Kt. 8 Gragger levele Klebelsberg Kunónak, Berlin, 1924. dec. 29. OSZK Kt. 9 SZEKFŰ 1927. 28-42.

182

politikai érdekektől mentes tudományszeretetet és az európai kultúra iránti érzékenységet. A magyar kulturális élet nagy célja, hogy a hazai eredményeket új szintézisbe foglalják a nyugati értékekkel. Ehhez olyan embereket nevelt a Kollégium, akik megtalálták az egyensúlyt a külföld szeretete és a hazaszeretet közt. Ilyen ember volt Gragger és az ő lelkében éppen a Kollégium tradíciói ültették el a vágyat „a magyarság és Európa új kiegyenlítésére.”10 Ami jellemzik őt, C. H. Becker szerint: eleven asszociációs képesség, a szintézis felé hajló szellemi tevékenység, amely az összehasonlításhoz vezet. Riedl Frigyestől tanulta az irodalomtörténet lélektani, analizáló módszerét, azt, hogy a magyar irodalmat a világirodalom jelentősebb irányzatainak nézőpontjából vizsgálja. Nemzeti feladatnak tartotta azt, hogy irodalmunkat és művelődésünket az európai irodalommal és művelődéstörténettel összefüggésbe hozza. Egy nemzet irodalmát nem szabad elszigetelten vizsgálni, hanem csak az anyagi és szellemi korjelenségek tükrében. Magyarországon ez azért volt lényeges, mert így lehetett a hazai irodalmat bekapcsolni az európai köztudatba és a nyugat-európai kultúrába. Gragger a nekrológjában így ír egykori professzoráról: „átérző erejében, odaadásában az irodalom és művészet megértő szeretete nyilvánult.”11 A tanítvány, Gragger is hamar fölismerte, hogy célját leghatékonyabban ezzel a módszerrel tudja megvalósítani, és irodalmunkat  ettől fogva  a nemzeti irodalommal összefüggésben vizsgálta. Főleg a német volt ez a vizsgálati tárgy az európai irodalmak közül, melynek vizsgálatakor rámutatott, hogy nemcsak a német irodalom gyakorolt hatást a magyarra, hanem a magyar irodalom is hatott a németre. Szintetizáló gondolkodása ebben érvényesülhetett a leghatékonyabban. Berlinben a magyar tanszéken, ahol feladata a magyar irodalmat német nyelven ismertetni, ezt a módszert jól tudta alkalmazni. Katona Lajostól (1862-1910), mint Riedltől, Heinrich pozitív eljárásával szemben az összehasonlító irodalomtörténeti módszert tanulta el, amelyek hatására a magyar-német irodalmi kapcsolatok felé fordult, ezen belül is a 18. század második felének és a 19. század első harmadának magyar-német kölcsönhatásai kötötték le figyelmét.

10 11

SZEKFŰ 1927. 29. Id.: BESSENYEI 1944. 12.

183

A magyar-német kapcsolatok ápolása akkoriban a levegőben volt, ebben tevékenykedett Bleyer Jakab is, akinek meggyőződése volt, hogy a magyar germanisztika feladata a „magyarországi németnyelvű irodalom föltárása”.12 Bleyer Jakabbal való kapcsolata ellentmondásosan alakult. Eleinte feszültségmentes szakmai kapcsolatban álltak egymással. Ezt jelzi, hogy a „Philológiai dolgozatok a magyar-német érintkezésekről” című tanulmánykötetben Gragger közreadta Bleyer egyik dolgozatát.13 Fokozatosan azonban előbb szakmai, majd politikai összetűzésbe keveredett Bleyerrel: Gragger kemény kritikával illette Bleyernek „Gottsched hazánkban” című művét, majd bátor viszontválaszt adott az akkor már tekintélyes tudósként ismert Bleyernek.14 Ez a szakmai vita később politikai csatározásokká alakult. Bleyer odáig is elment, hogy panaszt tett a budapesti német követségen Gragger ellen, aki elnyomja a magyarországi német kisebbséget, de „felsült vele”.15 Később Bleyer Németországban tartott előadási során is támadta Graggert; ezek során azonban C. H. Becker mindig kiállt Gragger mellett.16 Munkássága 1. Tudományos tevékenysége 1. 1. A filológus Gragger legfőbb törekvése volt, hogy az összehasonlító irodalomtörténet kérdéseivel, főleg forrás- és hatáskutatással foglalkozzon. Tanuló- és vándoréveiben Közép-Európa országainak könyvtáraiban, levéltáraiban gyűjtötte, kutatta a magyar szellemi élet tanújeleit. Fiatal korában, 1907-ben tudományos munkáját újságcikkek írásával kezdte. Ezeket a párizsi helyi lapokba írta  ott tartózkodott ekkor ösztöndíjjal , francia nyelven. A magyar irodalmi témájú cikkekben már megkezdte a nemzeti irodalmakkal való kapcsolatok vizsgálatát. Eleinte az összehasonlítások ezekben a cikkekben nem voltak a távolba mutató törekvéseinek alárendelve, nem voltak olyan nagyigényűek, mint a későbbiek. Idővel az Irodalomtörténeti
12 13

KERESZTURY 1993. 107. GRAGGER 1912. 14 BESSENYEI 1944. 21. 15 Gragger levele Magyary Zoltánhoz, 1924. jan. 24. OSZK Kt. 16 Gragger levele Klebelsberg Kunónak, 1926. júl. 13. OSZK Kt.

184

Forrástanulmányokban kifejtette, hogy az összehasonlítás csak eszköz lehet annak a célnak az elérésére, amely az analízis elmélyítését és a mű mélyebb megértését jelentette. Tudományos szempontból az első értékesebb műve a doktori értekezése, melyet Karl Maria Beckről, az 1840-es évek forradalmi költőjéről írt. Kisebb tanulmányokat is készített ezidőtájt a német-magyar szellemi vonatkozásokról, boncolgatásai középpontjában Humboldt, Lenau és de Geibelt álltak. Egy igazán jelentős mű készítésébe, a hazai németség irodalmának feldolgozásába is belevágott ekkortájt. A Geschichte der deutschen Literatur in Ungarn von Maria Theresia bis zur Gegenwart című műnek csak az első része, a Vormärz jelent meg nyomtatásban (a Deutsch-österreichische Literaturgeschichteben). C. H. Becker szerint ebben a műben, ahol a német-magyar szellemi élet kapcsolatairól olvasunk, megérezhetjük a hatást, amit Graggerre ezen tények fölkutatása, gyűjtése gyakorolt. Az egyetemi ideálról17 alkotott nézetei és balladakönyve18 bizonyítja, hogy érett kritikai ítélőképességével meghaladta a korát. Balladakönyvén kívül befejezett műve a Preussen, Weimar und die ungarische Königskrone, amelyen már 1916-tól kezdve dolgozott, de csak 1923-ban jelentette meg. Ebben a Német- és Magyarország közötti történeti kapcsolatot fejti ki. Minden lehetőséget megragadott, amelyek hozzásegítették hosszú távú elképzelései véghezviteléhez. Tervbe vette azt is, hogy nemcsak a finnugor, hanem az egész urál-altáji művelődést bekapcsolja tudományos tevékenységébe, de ezzel már meghaladta az emberi képesség határait, ezért döntött úgy, hogy más szaktudósokat is bevon a munkájába.19 Erős filológiai képzettséggel rendelkező irodalomtörténész volt, de tanári munkáján kívül is kapcsolatba került a nyelvtudománnyal. 1923-ban első verses nyelvemlékünkről, az Ómagyar Máriasiralomról készített a nyelvtudománnyal összefüggésben álló, magyarázatokkal ellátott, egyben filológiai munkát, mellyel „elévülhetetlen érdemeket szerzett mind a magyar irodalomtörténet, mind pedig a nyelvtörténet számára.”20
17 18

GRAGGER 1925. 25-40. GRAGGER-LÜDEKE 1926. 19 BESSENYEI 1944. 35-60. A Magyar Intézet lektorai: Dr. Emil Oehmann, finn; Gragger halála után, folytatva ezt a széleskörű munkát: Rasid Rachmati, a tatár nyelv lektora; vendégelőadók: Dr. E. Heymann, a magyar jogról; Georg Schünemann, a magyar zenéről; Dr. Karl Babinger, a magyarországi török uralomról; Dr. Richard Meckelein, a mordvin nyelvről; Balogh Elemér, a magyar jogról. Ld.: SZENT-IVÁNYI 1961. 57. 20 BRANDT 1998. 24.

185

1. 2. Az Ómagyar Mária-siralom Gragger Róbert adta ki a legrégibb verses emlékünket, az Ómagyar Máriasiralmat, s „azt a bizakodó reményét is kifejezte, hogy ezután még több ilyen emlék felfedezésének kell következnie”.21 Az Ómagyar Mária-siralom 1300-tól 1922-ig rejtekezett. Útja kalandosan vezetett Magyarországra. Egy müncheni antikvárius, Jacques Rosenthal 1910ben fölfedező és bevásárló körutat tett Olaszországban, és Toscanában megvásárolt egy igen kis alakú, rózsaszínű bőrbe kötött, Sermones nevezetű kéziratos könyvecskét, egy kódexet, amelyet hazatérése után raktárában helyezett el. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések arra is kötelezték a legyőzött Németországot, hogy a belgiumi elpusztított leuweni egyetemi könyvtárat kártalanítsa. Ekkor, 1922 áprilisában vásárolták meg többek között ezt a kódexet is. A jóvátételként összegyűjtött könyvek, ősnyomtatványok, kódexek, kéziratok egyik gyűjtőhelye a müncheni bajor állami könyvtár kézirattára lett, amelyet Leidinger György egyetemi tanár igazgatott.22 Ő vette észre, hogy a latin szövegek között található egy írás, melynek nem ismerte a nyelvezetét. Elvitte a kódexet Babinger Ferenc, magyarul is tudó, német egyetemi tanárhoz, aki megállapította, „ómagyar nyelvű a verses szöveg”. A következő lépcső vezetett Graggerhez, aki akkor már a berlini Collegium Hungaricum vezetője volt. „Gragger a 134/b hártyalevélről (...) az ómagyar szövegről fényképnagyításokat készíttetett”,23 és a fölfedezést közölte Klebelsberg Kunó magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterrel. A nyelvemléket először a Nemzeti Újság 1923. január 30-i, majd a Magyar Nyelv 1923. január-áprilisi száma közölte,24 (programjához méltón ugyanez a tanulmány jelent meg az Ungarische Jahrbücherben német nyelven25). Ezután Gragger még több helyen jelentette meg versemlékünkkel kapcsolatos fölfedezéseit.26
21 22

GRAGGER 1923b. 1-14. RUFFY 1988. 82. 23 Vö.: SZABÓ 1959. 29-30. – RUFFY 1988. 85. 24 GRAGGER 1923b. 25 GRAGGER 1923a. 1-20. 26 GRAGGER 1923b. További írásai az Ómagyar Mária-siralomról: Archiv für das Studium der neuren Sprachen, 1924/3-4. 290.; Keleti Újság. Kolozsvár, 1923. dec. 5.; Magyar Nyelv, 1924/1-3, 38.; Magyarság, 1923. január 30.; Museum (Leyden) 1924. 10.; Nemzeti Újság, 1923. január 30. és 1923. február 7.; Die Neueren Sprachen, 1925. 80.

186

2. Gragger Róbert, a szervező Az általános légkör korántsem kedvezett Gragger elképzeléseinek. A 19. század végétől terjedt el az a nézet, hogy a magyar ifjaknak nem szükséges külföldi tanulmányokat folytatni, hiszen a hazaszeretetet itthon is bárki elsajátíthatja, a szükséges ismeretekhez itthon is hozzájuthat. Ezzel veszendőbe ment a kora újkor peregrinációs hagyománya és a 18-19. századi külföldi egyetemjárás szokása. Gragger törekvései az 1910-es években arra irányultak, hogy ezt a káros szemléletmódot megváltoztassák.27 A másik legfontosabb gondot az jelentette a magyar kulturális élet számára, hogy a magyarság a 19. század végére egyre inkább bezárkózott saját nemzeti hagyományaiba, és ezzel teljesítményei a szomszédos és a nyugati nemzetek előtt leértékelődtek. Ezért Gragger törekvése az volt, hogy a magyarság értékeit széles körben megismertesse más népekkel: „újra be kell kapcsolódni a nagy nyugati művelődési közösségbe, áttörve azokat a falakat, melyeket rossz lelkiismeretű, irigy szomszédok emeltek körülöttünk.”28 Gragger tehát kettős célkitűzéssel kezdte munkáját. Egyrészt szerette volna megvalósítani a nemzet egészének bekapcsolását a kulturális életbe, az értelmiség egészének közreműködésével. Másrészt célul tűzte ki a magyar kultúra megismertetését a nyugati világgal. Már 1906-ban édesanyjának írott leveléből megtudhatjuk a tervét, miszerint az egyetem befejezése után egy évet Németország valamely egyetemén akar eltölteni.29 Ösztöndíjjal az 1910/11-es tanévet Berlinben töltötte. Amikor tehette, egy-egy hónapot ezek után ott tanult. Ezeken a tanulmányutakon jött rá arra, hogy a magyar kultúra németországi megismertetése leginkább a célzott helyszínen lehet sikeres. Egy 1911-ben keltezett levelében azt írja, hogy egy éven belül eldől, hogy egyetemen taníthat, vagy nem.30 Berlinben magántanári képesítést kívánt szerezni. Magyarország kedvező megítélése miatt ennél többet érhetett el, hiszen a vezetőségi körökkel való ismeretsége folytán a porosz képviselőházban 1916.
27 28

SZEKFŰ 1927. 34. SZEKFŰ 1927. 35-37. 29 „...nachdem ich absolvierte, würde ich ein Jahr auf den Universitäten Deutschlands verbringen.” Gragger levele Gragger Vilmának, Budapest, 1906. január 24. OSZK Kt. 30 Gragger Róbert levele Gragger Vilmának, Berlin 1911. szeptember 1. OSZK Kt.

187

március 14-én indítványozták, hogy magyar irodalomból és történelemből hozzanak létre egy tanszéket. Korábban már föllelkesítette ez ügyben a vezető köröket, így ekkor már az ötletet ellenvetés nélkül fogadták, és augusztus 15-én nyilvánosan megbízták Gragger Róbert budapesti főreáliskolai tanárt, hogy a Berlini Egyetem első magyar tanszékének professzora legyen.31 Így nevezték ki Graggert, anélkül, hogy előtte habilitált volna, rendkívüli tanárrá. A magyar nyelv és irodalom szeminárium már ez év novemberében megkezdhette munkáját. Először német nyelven folyt a tanítás a magyar nyelvről és irodalomról, majd magyarul. (Az első hosszabb ideig, folyamatosan működő Magyarországon kívüli magyar tanszéket a világon Gragger Róbert szervezte meg.)32 Annyira jól sikerült a megszervezése, hogy működése például szolgálhatott: a budapesti Magyarságtudományi Intézet a bővített változata volt a berlininek.33 Amikor 1916-ban az akkori magyar kultuszminiszternél, Apponyi Albertnél szorgalmazta a magyar tanszék fölállítását, már megfogalmazta fő céljait, melyeken kitartóan élete végéig munkálkodott. Főleg arra hívta föl a figyelmet, hogy a tanszék Németországban a magyar kultúra legfőbb tolmácsolója (egyetlen hivatalos német képviselete); feladata a magyar nyelv és kultúra németekkel való megismertetése lesz; megpróbálja a magyar nyelv elszigeteltségét, valamint az ebből adódó tévhiteket is fölszámolni. Fontos még az, hogy a német tudományos közéletben magyar munkák is megjelenjenek, és ezeket is terjessze; a német iskolákban többet és helyesebben kell tanítani Magyarországról; a német közoktatásügy és a magyar kultuszkormány között a tanszék közvetítő erő legyen. Azt, hogy szervezetet kell kiépíteni a magyar egyetemi hallgatóknak, akik Németországba jönnek tanulmányútra, már akkor megfogalmazta. Valamint feladata még, hogy a berlini egyetemi hallgatókat és a tudomány más művelőit a magyar kultúráról, tudományról, múltról, jelenről, életről tájékoztassa, és magyar nyelvi kurzusokat tartson. 1916 novemberében kezdhette meg munkáját a szeminárium annak ellenére, hogy a háború mindkét ország vezetőinek a figyelmét a kultúrán kívüli dolgokra irányította. Abban láthatjuk Gragger nagyságát, hogy a legnehezebb
31 32

Ungarische Institut, 1922. UJVÁRY 2001. 33 KERESZTURY 1993. 145.

188

viszonyok között is fejleszteni tudta a tanszékét, és ügyének egyre több embert meg tudott nyerni. A szeminárium könyvtárának alapja saját gazdag, 10 ezer kötetes gyűjteménye volt, melyet a diákok rendelkezésére bocsátott. A könyvtár adományozók serege révén gazdagodott, a felajánlók között találjuk a Magyar Tudományos Akadémiát, a Magyar Nemzeti Múzeumot, a budapesti Szent István Társulatot, a kolozsvári egyetemi könyvtárat, a kolozsvári gimnáziumot, a magyar szakminisztériumokat, a finn akadémiát, a finn irodalmi társaságot és a helsinkii finnugor irodalmi társaságot. Járta a magyarországi antikváriumokat értékes régi kötetek beszerzése céljából. Rengeteg könyvet vásárolt Ranschburg, akkoriban világhírű pesti antikváriustól.34 Gragger ügyességének eredményeképpen a legtöbb dedikált értékes első kiadvány ebben a könyvtárban volt.35 A Halle-Wittenbergi Könyvtár magyar nyelvre vonatkozó anyagát pedig 99 évre kölcsönkérte a Berlini Egyetem számára.36 A ’30-as évekre negyvenezer, majd több mint hetvenezer kötet számlálható meg. Így létrehozta a Kárpát-medencén kívüli legnagyobb hunkarika-gyűjteményt.37 1917 őszén a magyar tanszék Berlini Magyar Tudományos Intézetté bővült. Gragger tervszerűen kidolgozta a hazánkról való ismeretek külföldi közvetítését, és ez lett az intézet fő feladata. Távolabbi céljaihoz tartozik ezen kívül egy berlini magyar diákotthon kiépítése is. Erre azért volna szükség véleménye szerint, mert a néhány hatékony szellemi légkörű berlini év a diákoknak az ő felügyelete alatt biztosan előbbre vinné fő élethivatásukat: a magyar állam megerősítését. A berlini magyar gyerekeknek pedig létre kell majd hozni egy iskolát, ahol a német tananyagot kiegészítve tanulhatnának a magyar nyelvről, kultúráról. A Magyar Tudományos Intézet négy fő törekvését így foglalta össze: 1. A különböző tudományágakban magyar témákkal foglalkozó szakkönyvtárak létrehozása. 2. Kéziratok, újságcikkek, levelezések, fényképfelvételek, diapozitívok, térképek összegyűjtése és rendszerezése egy archívumban. 3. A Magyar Tudományos Intézetben készült tanulmányok közlése egy folyóiratban, a hosszabb munkáké pedig önálló könyvekben.
34 35

KERESZTURY 1993. 145. KERESZTURY 1993. 173. 36 SCHNEIDER 1993. 10. 37 Ungarische Institut, 1922.

189

4. Egy értesítő, közvetítő és főleg fordító hivatal létrehozása, mely tudományos kérdésekben fölvilágosítást adna, és a jelentősebb magyar munkák lefordításával foglalkozna.38 (Ez különösen fontos volt szerinte, hiszen ha azt akarjuk, hogy a külföld jobban megismerjen minket, a célnyelven kell elérhetővé tenni a tudományos dolgozatokat.) 1917 novemberében megalapította a Berlini Magyar Intézet Barátainak Társaságát (Gesellschaft der Freunde des ungarischen Instituts zu Berlin), mely összegyűjtötte több nemzet, főleg a német tudományos politika, társadalompolitika képviselőit, a pártfogókat, segítőket. Feladata a Magyarország és Németország közötti kulturális kapcsolatok támogatása a berlini egyetem magyar intézete támogatásának elősegítésével. Az egyesület továbbá a tanulmányozni kívánt szaktudományok művelése terén is segíti a tanszék munkáját. Az igazgatótanácsban részt vesznek a magyar és a német kulturális és tudományos élet jeles tagjai (a porosz és a magyar közoktatásügyi minisztérium, a berlini egyetem, a Magyar Tudományos Akadémia és az Egyesület közgyűlésének képviselői). Az Egyesületnek tudományos tanácsa is volt (Wissenschaftlicher Beirat), amely tanácsokkal támogatta az intézet vezetőjét. Tagjait a magyar, német és finn tudományos körökből választották. A különféle szaktudományok több képviselője vett részt egy-egy délutáni beszélgetésen, előadáson. Az Egyesület elnöke Carl Heinrich Becker volt, hiszen annak feladatai beleillettek az ő gondolatkörébe, és a Magyar Intézetet is lelkesen támogatta. Gragger a későbbi hungarológiai koncepciójának alapját is ekkor fogalmazta meg: az intézetnek a magyarsággal kapcsolatos nyelvészeti, történelmi, jog- és államtudományi, közgazdasági, valamint irodalmi-művészeti ismeretekkel kell foglalkoznia, illetve – tudósok és hallgatók csereutazásai révén – a két ország közötti közeledést kell szolgálnia.39 Egy valószínűleg Carl Heinrich Beckertől származó, 1918 körüli emlékiratban olvasható, hogy követendő példa a Magyar Intézet tevékenysége, amely hatékonyan támogatja a finnugor kultúrkörrel kapcsolatos tudományos munkát. Ebből láthatjuk, hogy az intézet célja nemcsak a magyar, hanem az egész finnugor kultúra megismertetése. Így Gragger 1922-től finnugor részleggel bővítette
38 39

UJVÁRY 2001. GRAGGER 1921. 6-7.

190

tanszékét.40 Ez év tavaszán alapított finn lektorátust, és a könyvtárban finn részleget rendezett be.41 Ettől kezdve viszont nemcsak rokon nyelveink kérdéseivel lehetett foglalkozni, hanem a törökkel is. 1918 májusában mindemellett egy magyar lektorátust is fölállítottak, ahol magyar nyelvtanfolyamokon vehettek részt a hallgatók. Gragger 1921-ben nyilvános rendes tanár lett, és ez évtől kezdve a magyar kultuszminisztérium segítségével két sorozatot indított útjára: az 1943ig megjelenő Ungarische Jahrbüchert,42 amely 1952-től Ural-Altaische Jahrbücher néven jelent meg, és az 1929-ig 24 kötettel megjelenő Ungarische Bibliothekot. Mindkét kiadvány a magyar kultúra németországi ismertetését szolgálta. Az érdeklődők a magyar művelődésről az intézeti archívumban is találhattak anyagot. Újságok, folyóiratcikkek, brosúrák, statisztikák, térképek, fényképek gyűjtése és rendszerezése folyt itt. Klebelsberg Kunó magyar és Carl Heinrich Becker porosz kultuszminiszter közreműködésével tudta Gragger 1924-ben a magyar állami finanszírozású berlini Collegium Hungaricumot megalapítani, ahova magyar állami ösztöndíjakkal a magyar diákok tanulni mehettek. Gragger lett az intézmény első igazgatója. Fő célja a tehetséges fiatalok külföldi tanulmányainak támogatása: a magyar tudományosság számára legfontosabb külhoni centrumokban otthont és szellemi alkotásra ösztönző műhelyt akart teremteni. Így a magyar kutatóknak lehetőségük nyílt arra, hogy külföldön tanuljanak, kutatómunkát végezzenek. Szállást és étkezést az intézet biztosított. A Collegium Hungaricumok céljait 1925-ben összefoglalva Gragger megállapította, hogy nagyon fontos működésükben a külföldre irányuló figyelem. Ezen belül kijelentette, hogy semmi esetre sem szabad politikai vagy propagandisztikus munkát végezni, hanem tudományos ismeretterjesztést kell folytatni; saját működési körének a javítására kell irányulni. Támogatni kell az ungarológiáról szóló összefoglaló munkák nyugati nyelveken való megjelenését; a Magyarországgal szomszédos keleti népek és Magyarország kapcsolatairól szóló tudományos munkák feldolgozását is meg kell kezdeni, erre a célra szaktudósokat kell kiképezni. Az
40 41

UJVÁRY 2001. A finnugor tudományos élet jelentős képviselői az Intézet Barátainak Egyesületének tagjai voltak: Yrjö Wichmann professzor és Emil Setälä. Ld.: SZENT-IVÁNYI 1961. 54. 42 Az UJB-ről részletesebben megjelent tanulmányok: RACKEBRANDT 1993. – KORNYA 1993.

191

Ungarische Jahrbücher és a Revue des Etudes Hongroises-nak támogatókat kell szerezni, és szükség van arra, hogy a külföldi tudományos intézmények munkájában magyarok is részt vegyenek: állandó kapcsolatot kell tartani a külföldi tudományos élet résztvevőivel, és lelkesíteni kell őket, hogy az ungarológia témaköre iránt érdeklődjenek; ki kell javítani, jegyzetekkel kell ellátni a tankönyveket, lexikonokat, illetve újakat kell összeállítani, olvasókönyveket kell megjelentetni. A magyar kultúrpolitikának a Collegium Hungaricumokkal kapcsolatos másik, belső célja pedig, hogy a kiküldendő magyar értelmiségiek nyelvileg felkészültek és tág látókörűek legyenek; elsősorban olyan tárgykörökből kell szakembereket kiképezni, amelyekből hiány van. Emellett állandó kapcsolatot kell tartani a régebbi tagokkal, ezért célszerű Budapesten egy ezzel foglalkozó szervezetet létesíteni. Ez a szervezet 1925-ben Magyar Tudományos Intézetek Szövetsége néven végül Berlinben meg is alakul, de első és egyetlen ülésére kerül csak sor. Gragger elképzelései szinte teljesen egybevágnak Carl Heinrich Beckernek azzal nézetével, hogy fontos a diákoknak külföldre utazni, ott tanulni. Ezt Gragger már korábban fölismerte, hiszen már hallgató korában az év közben összekuporgatott pénzén mindig külföldre utazott, ahol tanulmányokat folytatott. Így jutott el az Eötvös Kollégium nyári ösztöndíjpótlásainak segítségével Strassburgba, kétszer Párizsba, Münchenbe. Gragger C. H. Beckerhez hasonlóan fontosnak érezte, hogy intézete hallgatói ne csak felületes jártasságot szerezzenek a nyugati kultúrában, hanem hogy magas színvonalon nyugati nyelveket (elsősorban franciát és angolt) is tanuljanak. Igen fontos, hogy a leendő magyar tudósok olvassák a nyugati szakirodalmat, mert ez másfajta gondolkodásmódokkal is megismerteti őket. Szükség volna arra, hogy a kollégiumba olyan szakemberek érkezzenek, akik magas szinten képzett tudósként a nemzetközi tudományosságban méltóképpen képviselnék a magyar kultúrát.43 Ezért volt nagyon fontos a kiutazó diákok körültekintő kiválasztása. E célból egy bizottságot állított föl, és ő maga is Budapestre utazott koordinálni az intézkedéseket.44
43 44

Gragger levele Magyary Zoltánnak, Arosa, 1925. márc. 4. OSZK Kt. Gragger levele Klebelsberg Kunónak, Hága, 1924. szept. 2. OSZK Kt.

192

3. A politikai háttér – az együttműködés formái: Gragger Róbert – Carl Heinrich Becker – Klebelsberg Kunó Gragger szervezőmunkája komoly külpolitikai jelentőségre tett szert. Gróf Klebelsberg Kunó, akkori magyar kultuszminiszter és Carl Heinrich Becker államtitkár, későbbi porosz kultuszminiszter támogatták és segítették céljai véghezvitelében. Az utóbb említett két személyiség kultúr- és tudománypoltikai nézetei szinte teljesen egybeestek. Már a háború évei alatt arra kerestek megoldást, hogyan lehetne a háborúban társadalmilag és gazdaságilag jócskán meggyengülő országaik világpolitikai súlyát megnövelni. Ezt a célt mindkettejük elképzelései szerint a kultúrpolitika és a nemzetnevelés eszközeivel lehetne megvalósítani. Kiindulópontul a közöttük folyó együttműködés bemutatására elsősorban az élénk levelezés bizonyságait, valamint emlékbeszédeket használtam föl. (Hármójuk közül legkorábban Gragger (1926.) halt meg. Őt Klebelsberg (1932.), majd C. H. Becker (1933.) követte.) Klebelsberg nagy hangsúlyt fektetett külföldi tudományos ösztöndíjak megszervezésére, ezért magyar tudományos intézeteket, Collegium Hungaricumokat igyekezett létrehozni. Erre személyes céljai vezették, miszerint szükség van egy európai látókörű értelmiségi elit kiképzésére, és fontos a nemzetközi tudományos kapcsolatok fejlesztése. A magyar tudománypolitika alapvetése című kötetének előszavában megfogalmazza, hogy „e külföldi kapcsolatok ápolása annyival fontosabb, mert a nagy kultúrnemzetekkel való (…) állandó és intézményes érintkezés nélkül a jövőben is mindig egy évtizeddel megkésve követnénk az európai fejlődést, aminek a múltban annyiszor kárát láttuk.”45 C. H. Becker 1917-ben foglalta össze a diákok külfödjárásának fontosságát. Eszerint minden egyetemista kötelességének kell érezze, hogy állást tudjon foglalni a világpolitika és a világgazdaság komoly kérdéseiben. Aki pedig képes valamely más kultúrában elmélyedni, egészen másként fogja nemcsak a világ nagy eseményeit, hanem a saját nemzeti kultúráját is értékelni. Rajta

45

LADÁNYI 2000. 132.

193

keresztül jobban megbecsülhetjük, sőt értékeit megérthetjük a külföldi tapasztalatokkal szembesülve.46 A tudományos kutatási célú külföldi magyar intézetek megalapításának történeti előzménye Magyarországon visszanyúlik a dualizmus korába, Eötvös József minisztersége idejére. Ebben az időben még csak évi 15-20 ösztöndíjas kaphatott anyagi támogatást, de nem kutathattak intézményes keretek között. Az első támogató Fraknói Vilmos volt, aki Rómában saját villáját fölajánlva tette lehetővé, hogy Történeti Intézet alakuljon 1913-ban, főleg a vatikáni levéltár forrásanyagának föltárásához.47 Klebelsberg már minisztersége előtt tevékenyen részt vett a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet megszervezésében, mely 1917-ben valósult meg. Az intézet igazgatótanácsának ügyvezető alelnöke lett. 1920-ban hasonlóképpen a bécsi Magyar Történeti Intézet jöhetett létre, amelyben szerepe volt, hiszen a Magyar Történelmi Társulat 1917. áprilisi közgyűlésén, elnöki megnyitó beszédében már említette ezt az igényét. 1924-re eléri, hogy a bécsi intézet az általa itthon megszervezett Gyűjteményegyetem48 keretei között működhessen. Így a tudományos intézetek koncentrálásával az intézetek ügyeihez zökkenőmentesebb hozzáférhetőséget, egyszerűbb rálátást tett lehetővé. Ezeken kívül és nem utolsó sorban a működési feltételekhez szükséges anyagi támogatást is könnyebb volt biztosítani. Az állami finanszírozású külföldi ösztöndíjak száma a háború utáni időszakban a minimálisra csökkent. A nehézség abból adódott, hogy egy kutatónak csak két lehetősége volt arra, hogy témájához külföldön gyűjthessen anyagokat. Az egyik a francia kormány által évente támogatott 8-10 egyetemi hallgatónak adható tanulmányi ösztöndíj, a másik pedig a Rockefeller-alapítvány által támogatott három kutatói ösztöndíj magántanároknak. Klebelsberg emelni akarta a
46 47

UJVÁRY 2001. SCHNEIDER 1993. 48 Klebelsberg 1922-ben szervezte meg az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet, amely tulajdonképpen egy tudományos önkormányzat volt. Egymástól elszigetelt, közgyűjteményi funkciót betöltő intézményeket vont össze egyetlen szervezetbe: a Nemzeti Múzeumot, az Országos Levéltárat, a Szépművészeti Múzeumot, az Iparművészeti Múzeumot és a Pázmány Péter Tudományegyetem Könyvtárát. A Vallás és Közoktatási Minisztérium teremtette meg a költségvetésüket, kialakította működési szabályaikat, koordinálta a beszerzéseket, meghatározta a gyűjtőköröket. PALLÓ 2002.

194

„magyar nemzet széles néprétegeinek, nagy tömegeinek értelmi szintjét”,49 valamint szakembereket akart képezni, akik európai színvonalon dolgozhatnak majd. Klebelsberg a tudományos és művészeti funkciókat, valamint az egyes országokkal való szoros kapcsolat kiépítését emelte ki a Collegium Hungaricumok létesítésekor.50 Bár az 1916-ban Berlinben megalakult magyar tanszék nem magyar állami intézmény volt, így is megfelelően szolgálhatta a Klebelsberg által elképzelt törekvéseket. A külföldi magyar intézetek legfőbb feladata, mint azt megfogalmazza, a magyar kultúra külföldi képviselete. Ez összhangban állt a külpolitikai elképzelésekkel és azzal a vággyal, hogy az ország kitörjön a nemzetközi elszigeteltségből. A Külföldi Magyar Tudományos Intézetek 1925. május 25-i berlini ülésén Graggertől elhangzott az is, hogy mindenféle propagandisztikus tevékenység ki van zárva, az intézeteknek csupán a tudományos működése lehetséges.51 Klebelsberg minisztersége idején a Magyar Történelmi Társulat 1922. december 14-ei ülésén rendkívüli hitelt kért a „germanisztikai tudomány művelői és középiskoláink leendő német tanárai részére” Berlinben egy kollégium létesítéséhez, amely „az elhelyezés nehézségeinek kiküszöbölésével a tudományos kutatás megkönnyítését lesz hívatva előmozdítani.”52 Miután a szervezet hozzájárult ehhez a kéréshez, Klebelsberg megbízta Graggert, hogy vásároljon egy ingatlant a cél megvalósítására. Tehát a magyar állam költségén, Klebelsberg munkájának nyomán sikerült megvásárolni Berlinben Graggernek a Marienstrasse 6. szám alatti épületet, de az abban lakók kiköltöztetésének elhúzódása miatt a berlini Collegium Hungaricum csak 1924-ben kezdhette meg munkáját. Az épület már a beköltözés után nem sokkal túl kicsinek bizonyult, viszont tudjuk, hogy Gragger már a megvásárláskor tudta ezt, és csak ideiglenesnek tartotta az itt-tartózkodást. Terve volt, hogy Dahlemben vesz telket, ahonnan gyorsvasúttal maximum 30 perc a belváros megközelítése. Ebben a városrész49 50

UJVÁRY 2004. 49. „A mi kifejlődésünkben lévő külföldi intézeteinkben (Collegium Hungaricum), az a specifikum, hogy mi voltaképen több intézményt egyesítünk közös szervezetben, ú.m. kutatási intézetet már bevégzett fiatal tudósok (graduated students) számára (…) főiskolai internátust, amely főiskolai hallgatók befogadására szolgál és a művészeti gócpontokban művészképzőt.” LADÁNYI 2000. 135. 51 Vö.: LADÁNYI 2000. 136. 52 LADÁNYI 2000. 133.

195

ben, azonban túlságosan drágák voltak az ingatlanok és ezt sem Klebelsberg, sem a magyar kultusztárca büdzséje nem bírta volna el. Közrejátszott egy szerencsés esemény: eladásra kínálták a belvárosban, a Friedrich Wilhelm Egyetem és könyvtárak, múzeumok közelében álló Herz-palotát (Dorotheenstrasse 2.), amelyet az egyetem átengedett a Collegiumnak.53 A porosz kormány pedig ─ C. H. Becker közbenjárására ─ a Knobelsdorf-palotát árengedménnyel megvételre ajánlotta a Magyar Intézet elhelyezésére. Az elhelyezés miatt fölmerülő problémák megoldásában nagy segítséget nyújtott az, hogy ez a három nagyhatású, kiváló személyiség, Gragger közvetítése alapján együtt tudott működni.54 1926 nyarán megkezdődhettek az átalakítási munkálatok. Az építkezés fölötti felügyeletet Gragger halála miatt C. H. Becker vállalta át. 55 A magyar intézetekben eleinte nyelvszakos középiskolai tanárjelölteket, majd később a már egyetemet végzett, tudományos továbbképzésre, kutatások folytatására specializálódott szakembereket fogadták.56 Ezzel kapcsolatban C. H. Becker Gragger halálakor tartott megemlékező beszédében kifejtette, hogy „egészen Gragger tudományos alapfelfogásának szellemében vette tervbe Klebelsberg (…) a tudományos utánpótlás kiképzését Németországban.”57 A képzés megindításához ki kellett deríteni a szakemberképzés szükségleteit. Ezzel összefüggésben a „hiányszakokat” Gragger már korábban megjelölve segítséget nyújtott, mert a szakemberek képzésének tervszerű irányítása fontos volt. Viszont az Országos Ösztöndíjtanács, amelynek többek között ez is feladata volt,58 csak később az 1927. évi XIII. törvény által, Klebelsberg indítványára alakult meg.59 Ha a hazatérők sorsát megnézzük, megállapítható, hogy 20-25%-uk az egyetemeken, 10-12%-uk a Gyűjteményegyetem szervezetébe tartozó intézmény valamelyikében elhelyezést nyert.
53

Sinor Dénes későbbi ösztöndíjas (1937-38-as tanévben töltött Berlinben pár hónapot) visszaemlékezései szerint az épület szép volt, és a helye is ideális, közel a múzeumokhoz, könyvtárhoz. SINOR 1993. 891. 54 UJVÁRY 1998. 6-7. 55 UJVÁRY 1998. 9. 56 LADÁNYI 2000. 133. 57 BECKER 1927a. 21. 58 A törvény olvasható: Mt., 1928. 179-180. 59 LADÁNYI 1999. 56.

196

Klebelsberg Kunóné visszaemlékezéseiben írja, hogy a miniszter művelődéspolitikájának alapja volt a szakemberképzés, a tudományos utánpótlás. Ezért létesítette a Collegium Hungaricumokat és a „szegényebb egyetemi-főiskolai hallgatók számára az állami ösztöndíjat. (…) Egy tudományos vezérkart akart nevelni nemzetének azokból, akik a legjobb kiképzésben részesültek, nyelveket tanultak, és elsajátították az európai modort. (…) Berlinben egy szép magánpalotát vásárolt, amelynek nagytermét C. H. Becker kultuszminiszter rendezte be kitűnő ízléssel.”60 Gragger a minél jobb együttműködés érdekében személyes találkozókat szervezett a két politikusnak. Az első kötetlenebb utazást C. H. Beckernek Magyarországra 1925 szeptemberére tervezte, amely a különböző „jellemző” tájak bemutatásával szolgálta volna a személyes kapcsolatuk elmélyítését. Az utazás végül nem jött létre, de a levelezésből egyértelmű Gragger politikai szándéka: „Mindenesetre Németország reprezentatív kultúrpolitikusát fogjuk benne odahaza fogadni, akire még nagy szerep vár.”61 Klebelsberg ugyanebben az évben, egy hónappal később Németországba utazott, ahol Magyarország kultuszminiszterét fogadta C. H. Becker, így jelentős külpolitikai előrelépés történt a magyar ügyekben. Klebelsberg 1925. október 20-án előadást tartott a berlini egyetem aulájában.62 Az előadás különös politikai jelentőségét mutatja, hogy szövegét Bethlen miniszterelnök, Walkó külügyminiszter-helyettes és Khuen-Héderváry Sándor elolvasták, megtartásához hozzájárultak. Magyary Zoltán előzetesen Graggernek is elküldte, hogy azt C. H. Becker kultuszminiszterrel, Schmidt-Ott, a Notgemeinschaft der deutschen Wissenschaft elnökével átnézesse, azzal a fölszólítással, hogy megjegyzéseiket fűzzék hozzá. 1926 tavaszán Gragger közreműködésével szervezték meg C. H. Becker magyarországi látogatását. A hivatalos programot Klebelsberg 1926. április végén küldte meg Graggernek. Gragger 1926 júniusában érkezett vissza Berlinbe. Klebelsbergnek írt levelében így foglalta össze az út eredményeit: csak „áldásos külpolitikai következményei” lehetnek. A porosz vendégekre nagy
60 61

KLEBELSBERG 1992. 58. Gragger levele Klebelsberg Kunónak, Berlin, 1925. ápr. 18. OSZK Kt. 62 KLEBELSBERG 1927. 213-233.

197

hatást gyakoroltak a látottak.63 A következő levelében ezt a gondolatmenetet folytatva hírt ad C. H. Becker miniszter Magyarországról tartott előadásairól, melyek rendkívül előnyösek az akkori külpolitikára nézve. „Legutóbb a Provinzialschul-Kollegiumok elnökeinek kongresszusán” tartott előadást, de még a kormány tagjait is informálta (42 embernek küldte el),64 „mert pl. Braun miniszterelnök és Sewering belügyminiszter, akik szociáldemokraták, különkülön egy-egy óra hosszat hallgathatták az ő előadásait a magyar viszonyokról, a Szent Korona tanáról s mindarról, amit ő maga profitált nálunk.” C. H. Becker jelentését továbbítja a birodalmi kormánynak és Hindenburgnak, és tervbe vette még, hogy kiadják nyomtatásban, „ami rendkivül nagy szolgálatot fog tenni ügyünknek.”65 A 29 oldalas beszámoló a magyarországi programot és az útleírást közli. 1926. június 1-jén 23 óra 30 perckor indulnak Pécsre, és oda másnap 7 óra 10 perckor érkeztek. Délelőtt megtekintették a pécsi nevezetességeket (Székesegyház, ókeresztény sírkamrák) délután egy órakor az egyetemi tanács fogadásán vettek részt, majd az egyetem főépületének megtekintése következett.66 Gragger szervező és kultúrpolitikai tevékenységét a magyar kormányzat kitüntetéssel ismerte el. Magyary Zoltán minisztériumi tanácsos 1925 decemberében meleg hangon közölte Graggerrel, hogy Horthy neki adományozta a II. osztályú Magyar Érdemkeresztet. „Érezni fogod, hogy ez a magas kitüntetés mi mindent akar kifejezni, és abból, hogy nyakba való kitüntetés, az ölelés melegét is érezd ki.”67 Másik kitüntetése hazájából, a pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem tiszteletbeli nyilvános rendes tanári címe volt. 68 Összegzés Gragger Róbert kultúrpolitikus, tudományszervező, berlini egyetemi tanár, a pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem tiszteletbeli tanára életútját, munkásságát, tudományos és szervező tevékenységét áttekintve megállapíthatjuk,
63 64

Gragger levele Klebelsberg Kunónak, Berlin, 1926. jún. 12. OSZK Kt. Ld.: UJVÁRY 2006. 279-305. 65 Gragger levele Klebelsberg Kunónak, Berlin, 1926. jún. 19. OSZK Kt. 66 UJVÁRY 2006. 283-284. 67 Magyary Zoltán levele Gragger Róbertnek, Budapest, 1925. dec. 22. OSZK Kt. 68 BECKER 1927a. 21.

198

hogy a 20. század elejének egyik legjelentősebb kultúrpolitikusa volt. A gyakorlatban valósította meg Klebelsberg Kunó külföldre irányuló elképzeléseit, azt, hogy Magyarországot ki kell szakítani az elszigeteltségéből, nyelvi és kulturális központokat kell alapítani. Célja volt a magyar szellemi élet gazdagítása, tudós szakemberek képzése, lehetőségeik kiterjesztése. Számos munkája alapján elméleti és gyakorlati tevékenységéből megállapítható, hogy kezdeti összehasonlító irodalomtörténeti kutatásai, filológiai képzettsége, alapossága, nyelvészeti tudományos tevékenysége megalapozták későbbi sikeres elméleti munkáit. Szervező tevékenységére emberi hozzáállása, szívós munkabírása, humanizmusa, diplomáciai érzéke tette képessé. Klebelsberg segítőjeként tevékenykedett, de mellette állt a porosz kultuszminiszter, Carl Heinrich Becker is, aki az évek során Berlinben szintén a magyar kultúra ismerőjévé és terjesztőjévé vált. Mindhárman a szellemtudományi iskola talaján álltak, ami akkor a legmodernebb irányzatot képviselte Európában. Ebbe az európai szellemiségbe tartozott a pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem is, melynek nagyhírű professzorai meghívták Graggert az egyetemre tanítani, így a pécsi egyetem tiszteletbeli tanára lett 1925-ben. Tudományos tevékenységének csúcsát jelenti, hogy a professzori évei alatt találták meg az első verses nyelvemlékünket, melynek első ismertetése az ő nevéhez fűződik, s ezzel beírta nevét a magyar művelődéstörténetbe. Halála óta több mint 80 év telt el, de szelleme még ma is él. Konferenciákat, emléküléseket rendeznek az ő tiszteletére Magyarországon és Berlinben, kiadványok jelennek meg az ő tiszteletére. Hatása rendkívüli, utóélete a róla írt tanulmányokban mutatkozik meg.

199

Mellékletek

1. kép Gragger Róbert

2. kép Magyary Zoltán, Gragger Róbert, Carl Heinrich Becker és Klebelsberg Kunó

200

Források és szakirodalom Levéltári források
OSZK Kt. Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár, Levelestár - Gragger Róbert levelei Gragger Vilmához, 1905-1923 és é.n. - Gragger Róbert levelei Magyary Zoltánhoz, 1923-1926 és é.n. - Gragger Róbert levelei Klebelsberg Kunóhoz, 1924-1926. - Gragger Róbert levele Riedl Frigyeshez, é.n. - Becker, C. H. levelei Gragger Vilmához, 1926-1930.

Irodalom
BRANDT 1998. BRANDT Györgyi: Gragger Róbert, a hungarológia tudományág megteremtője. In: Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia köréből. 37. szám. Szerk.: Szili Katalin. Bp., 1998. 5-60. o. BECKER, C. H.: Gragger Róbert. Minerva, 1927/7. 4-5. o. BECKER, C. H.: Biographische Daten. In: Ungarische Jahrbücher, 1927/7. 23-24. o. BESSENYEI Ákos: Gragger Róbert. Danubia Könyvkiadó, Bp., 1944. Philológiai dolgozatok a magyar-német érintkezésekről. Szerk.: GRAGGER Róbert. Bp., 1912. GRAGGER, Robert: Die Donau – Konföderation. Ludwig Kossuths Plan zur Lösung des Donau – Staaten – Problems. Berlin, 1919. Gragger, Robert: Unser Arbeitsplan. In: Ungarische Jahrbücher. 1921/1. S. 1-8. GRAGGER, Robert: Eine altungarische Marienklage. In: Ungarische Jahrbücher, 1923/1-7. S. 1-20. GRAGGER Róbert: Ómagyar Máriasiralom. Magyar Nyelv, 1923/1-4. 1-14. o. GRAGGER Róbert: Die ungarische Universität. In: Ungarische Jahrbücher, 1925/1. S. 25-40.

BECKER 1927a. BECKER 1927b. BESSENYEI 1944. GRAGGER 1912. GRAGGER 1919.

GRAGGER 1921. GRAGGER 1923a. GRAGGER 1923b. GRAGGER 1925.

201

GRAGGER-LÜDEKE 1926. GRAGGER, Robert – Lüdeke, Hedwig: Ungarische Balladen. Berlin, 1926. KÁRPÁTI 1993. KÁRPÁTI, Paul: „Oldás és kötés” – Tények és gondolatok a berlini hungarológia folytonosságáról. In: Hungarológia 2. Bp., 1993. 45-50. o. KERESZTURY Dezső: Emlékezéseim. Argumentum Kiadó, Bp., 1993. Külföldi egyetemeken tartott előadások; Gragger Róbert. In: Gróf Klebelsberg Kunó beszédei, cikkei és törvényjavaslatai. 1916-1926. Bp, Atheneum Kiadó, 1927. 213-233; 288-289. o. Életutunk. Gróf Klebelsberg Kunóné visszaemlékezései. Szerk.: Máriaföldy Márton. Agapé, Szeged, 1992. KORNYA László: Gragger Róbert és az Ungarische Jahrbücher. In: Hungarológia 2. Budapest, 1993. 36-44. o. LADÁNYI Andor: A magyar felsőoktatás a XX. században. Bp., Akadémiai Kiadó, 1999. LADÁNYI Andor: Klebelsberg felsőoktatási politikája. Bp., Argumentum Kiadó, 2000. A magyar tudománypolitika alapvetése. Szerk.: MAGYARY Zoltán. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1927. Magyar törvénytár. 1927. évi törvénycikkek. Budapest, Franklin-Társulat, 1928. PALLÓ Gábor: Német tudományos modell Magyarországon: Klebelsberg tudományos rendszere. Magyar Tudomány, 2002/11. www.matud.iif.hu/02nov/pallo.html (2011. 02. 09.) RACKEBRANDT, Klaus: Sprachwissenschaftliche Arbeiten am Ungarischen Institut der Berliner Universität von de Anfängen bis zur Gegenwart. In: Hungarológia 2. Bp., 1993. 51-56. o. RUFFY Péter: Ómagyar Mária-siralom. In: Magyar ereklyék, magyar jelképek. Kossuth Könyvkiadó, 1988. SCHNEIDER Márta: A Berlini Magyar Intézet és a Collegium Hungaricum. In: Hungarológia 2. Bp., 1993. 4-35. o.

KERESZTURY 1993. KLEBELSBERG 1927.

KLEBELSBERG 1992. KORNYA 1993. LADÁNYI 1999. LADÁNYI 2000. MAGYARY 1927. Mt 1928. PALLÓ 2002.

RACKEBRANDT 1993.

RUFFY 1988. SCHNEIDER 1993.

202

SINOR 1993.

SINOR Dénes: Szubjektív emlékezések: a berlini Collegium Hungaricum és a párizsi Centre d’ Etudes Hongroises a harmincas években. A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson elhangzott előadás (1991. aug. 12-16.). In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. II. kötet. Bp.-Szeged, 1993. 890-893. o. SZABÓ Dénes: A magyar nyelvemlékek. Tankönyvkiadó, Bp., 1959. SZEKFŰ Gyula: Gragger Róbert művelődésünk történetében. Minerva, 1927/6. 28-42. o. SZENT-IVÁNYI Béla: Finnisch-ugrische Sprachwissenschaft und Ungarnkunde an der Berliner Universität. In: Wissenschaftliche Zeitschrift der Humboldt Universität zu Berlin. 1959/60.

SZABÓ 1959. SZEKFŰ 1927. SZENT-IVÁNYI 1961.

Ungarische Institut 1922. Das Ungarische Institut an der Universität Berlin – Gesellschaft der Freunde des ungarischen Instituts zu Berlin, 1922. UJVÁRY 1998. UJVÁRY Gábor: „Tudós kolostor, csöndes kolostori kerttel.” A berlini Collegium Hungaricum története (1924-1944). Levéltári Szemle, 1998/2. 3-28. o. UJVÁRY Gábor: Kultúrpolitikus, diplomata és tudományos menedzser. 75 esztendeje húnyt el Gragger Róbert. Európai Utas, 2001/3. http://www.hhrf.org/europaiutas/20013/22.htm (2011. 02. 09.) UJVÁRY Gábor: „A magyar kultúra külföldi őrszemei.” A magyar kulturális és tudományos külpolitika és a külföldi magyar intézetek, tanszékek és lektorátusok. In: Stratégia és kultúra. Kulturális külpolitika az új kihívások tükrében. Szerk.: Éger György – Kiss J. László. Teleki László Alapítvány, Bp., 2004. UJVÁRY Gábor: Carl Heinrich Becker feljegyzése 1926. május-júniusi magyarországi látogatásáról. In: Lymbus, 2006. 279-305. o.

UJVÁRY 2001.

UJVÁRY 2004.

UJVÁRY 2006.

203

4. A RÉGIÓ POLITIKAI SZERKEZETE
A 20. SZÁZAD KÖZEPÉN

204

Biniecka, Paulina

HUNGARY AND EAST-CENTRAL EUROPE
IN THE POLITICAL THOUGHT OF THE SECOND POLISH REPUBLIC
1

– CHOSEN EXAMPLES

Exploring the views of representatives, of the Polish political elite on Hungary and East-Central Europe in mid-war times it can be seen that they were not uniform. There were many ideas, often conflicting, which clashed on the Polish political scene and were implemented to a lesser or greater extent. The presented article introduces three of the most prominent trends – the conservatives represented by Marian Zdziechowski, the direction designated by Roman Dmowski and the attitude of the political environment around Joseph Piłsudski. At the same time, the essay focuses on the approach towards Hungary and East-Central Europe, as a background. Between the first two trends one can see the clear contrast in terms of approach taken towards Hungary. Zdziechowski may be appointed without doubts as a great friend of Hungary and Dmowski as an undisputed enemy. This affected their views of the entire region of East-Central Europe. Roman Dmowski focused his attention on Hungary particularly during the Paris peace conference in 1919, at which he was the chief delegate of Poland. In later years, he mentioned them only few times being continuously hostile-minded or, alternatively, strengthening his earlier arguments. At the Paris Conference Dmowski placed the issue of partition of the Austrian-Hungarian Empire on the list of objectives that were to be achieved as a result of First World War. Additionally he mentioned that this was necessary for the Polish independence.2 His proposals for Hungary oscillated around what was laid down later in Trianon.3 He ignored the fact that it was equivalent to the conviction of several million Hungarians into exile.

1

The Second Polish Republic refers to Poland between the two world wars; a period in Polish history in which Poland was restored as an independent state. 2 DMOWSKI 1988. 68. 3 DMOWSKI 1988. 248.

205

The key to this type of statements by Roman Dmowski was the way in which he divided the state into enemies and allies of Poland. The leading point was the attitude of European countries to Germany, which he recognized as a major source of anxiety in Europe. In broader terms, the issue was whether a state belongs to the Slavic or to the German circle. According to him the first circle was friendly and the second- hostile.4 For the Polish politician the Kingdom of Hungary was an integral part of German power, since the same concerned the Austrian Empire with which it constituted an Austro-Hungarian state. In addition, he noted that non-Magyar nationalities living in the Kingdom had been searching for a greater autonomy. To prevent this, Budapest strengthened its ties with Berlin. Therefore, the Magyar statesmen of Austria-Hungary were the most outstanding creators of the alliance with Germany.5 Thus Hungary found themselves in a disadvantaged group of German-friendly countries. Dmowski demanded for them conditions that would prevent them to play an important role in the region. That was why he did not spare them during designing a new system of forces in Europe. The interesting thing is, that he emphasized the necessity of political unity of shattered European nations, and Hungary belonged to these nations. However, he added, that the Magyars developed statehood, not only on the initially occupied territories, but also in the lands inhabited by Romanians, Slovaks, Serbs, and Ruthenians. He also expressed the opinion that the Czechs surpassed the Hungarians in their level of culture, education, economic development and national power, and in the most important things - in the EastCentral Europe the Czechs were a very anti-German element. Considering this Dmowski felt inclined to create the Czech Republic including Bohemia, Moravia, Opava, together with northern Hungary; and to make Hungary satisfy the border claims of Romania, the Czech Republic and Serbia, so that Hungary would have tribal borders. The Polish politician remarked that such a solution would be painful for the Hungarian people. However, he admitted with some lightness that sooner or later non-Magyar people would have force such a finale.6
4 5

DMOWSKI 1988. 246. – DMOWSKI 2006. 81. – DMOWSKI 1999. 112. DMOWSKI 1988. 244. 6 DMOWSKI 1988. 248-249.

206

Moreover, he put the Hungarians among invaders who had broken into Christian Europe, like the Avars, the Bulgarians and the Khazars.7 Even at a time when Bolshevism prevailed over Hungary, Dmowski didn’t see in this the tragedy of the Hungarian nation, but the opportunity to gain something for the Polish. Therefore, he argued that it was necessary to grant Eastern Galicia to the Republic of Poland, so as to control the strip of land separating the Hungarian and Russian Bolshevism.8 In the 1930s Dmowski was confirming validity of his arguments. He proclaimed the view that after the First World War nations were assigned to countries to which they wanted to belong to.9 He completely ignored the fact that in the areas separated from Hungary Hungarians often represented the majority. This way he highlighted that throughout the interwar period he remained an enemy of the Hungarian nation. Due to the fact that he was a leading ideologue of the nationalist movement, he gathered around him like-minded people or he infected them by his views. Therefore, judgments disqualifying Hungary as a potential ally of Poland can be found among members of this movement. As a main reason of such situation they gave revisionism, the German-Hungarian cooperation, as well as Poland’s desire to create a political block with Czechoslovakia and Romania. It is true that in the 1930s betterment in the way of thinking among the national democrats was to be seen, but the main anti-Magyar stream given by Dmowski still remained.10 Views on Hungary expressed by Professor Marian Zdziechowski were nearly at the opposite pole. The Polish historian, rector of the Stefan Batory University in Vilnius, devoted much attention to Hungary. Throughout the interwar period, he wrote many articles, as well as entire publications devoted to Hungarians. This was, among others, a result of the fact that he was a friend of many Hungarians and many times he stayed in the country. This allowed him to better understand its characteristics and therefore he led a discussion on it.

7 8

DMOWSKI 1999. 88. DMOWSKI 1988. 168. 9 DMOWSKI 2006. 71. 10 KOZIEŁŁO 2008. 201-205.

207

He was also the proud co-founder of the Association of Friends of Hungary, in Vilnius.11 Zdziechowski was examining the association of Polish and Hungarian people. He believed that they had common moral, political and economic interests. Additionally he praised them for settlement in an area surrounded by alien people and their ability to assimilate.12 Moreover he appreciated their bravery and devotion to tradition,13 and further stressed the great achievements and development of constitutionalism or having the status of “bulwark of Christianity”.14 The professor saw those qualities and a reputation as the most hated nation as the denominator between the Polish and Hungarian. What is more, he noticed that they experienced similar misfortunes. Firstly, they were surrounded by hostile states - the curse of the Polish was their location between Russia and Germany, the curse of Hungary was that they had to choose between the influence of Russian or German imperialism.15 Secondly, they became the victims of the Bolsheviks – Poland during the war years 19191920, and Hungary during the renaming to the Hungarian Soviet Republic. It should be noted that Zdziechowski emphasized that the suppression of Bolshevism by the Hungarian people had saved Europe from the Bolshevik invasion.16 Finally, the provisions of the Treaty of Trianon were, according to him, the last factor connecting a Polish-Hungarian fate. Professor Zdziechowski compared the scale of harm that it caused to Hungary to the Polish partitions. In 1933, he wrote literary sketches under the title “Hungary and around Hungary”, which he declared to be a protest against the treaty.17 In his opinion the Czech Republic, Yugoslavia and Romania were related to the same node, which had connected the partitioning powers against Poland. He saw putting the blame on Hungary for First World War as unfair.18

11 12

ZDZIECHOWSKI 1933. 137. ZDZIECHOWSKI 1933. 7. 13 ZDZIECHOWSKI 1933. 9. 14 ZDZIECHOWSKI 1933. 16. 15 ZDZIECHOWSKI 1920. 6. 16 ZDZIECHOWSKI 1920. 22. 17 ZDZIECHOWSKI 1933. 1. 18 ZDZIECHOWSKI 1933. 77.

208

In his view, the conference in Paris sanctioned an unfair classification of the clean and unclean countries. The Kingdom of Hungary was positioned among the latter, due to the fact that it had been forced to be on the side of the central states and therefore it shouldn’t have been treated as severe as much as the most guilty one – Germany.19 Marian Zdziechowski posed the Hungarian state among the victims of war. He paid attention to the fact that the Magyars saw their participation in the fights as a threat to their safety, short after they got involved in them.20 Following this line of reasoning he found an excuse for their post-war tendency towards the Germans. First of all, he emphasized that the Entente had released them into the hands of the Little Entente and they hadn’t had any other way to find a strong ally. Thus, the professor practically defended the Germanfriendly attitude of Hungary.21 In addition to all this, he translated and communicated lots of friendly gestures flowing from Budapest to Poland. One of these gestures was the behavior of Count Gyula Andrassy who was writing in the press and talking at the forum of the Hungarian Parliament about the necessity of Polish independence.22 Professor Zdziechowski also reminded of another of Andrassy’s idea – the creation of a state composed of Austrians, Hungarians and Polish, in which Poland together with Galicia would have the status of sovereign state under the rule of the Habsburgs.23 Moreover, the Polish scientist showed that the Hungarian count was disappointed with the provisions of the Act of 5th November 1916,24 because it gave independence to the Poles only on paper.25 Another friendly move, pointed out by Marian Zdziechowski, was the willingness of Hungarians to assist Poland in the war with Russia in the form of
19 20

ZDZIECHOWSKI 1922. 319-320. ZDZIECHOWSKI 1920. 11. 21 ZDZIECHOWSKI 1939. 138. 22 ZDZIECHOWSKI 1933. 144, 147. 23 ZDZIECHOWSKI 1933. 122. 24 The Act of 5th November 1916 - was a declaration of Emperors Wilhelm II of Germany and Franz Joseph of Austria. This act promised the creation of the Kingdom of Poland, envisioned by its authors as a puppet state allied to and controlled by the Central Powers. The origin of that document was the dire need to draft new recruits from German-occupied Poland for the war with Russia. 25 ZDZIECHOWSKI 1933. 140.

209

troops and ammunition, which has been stopped by Czechoslovakia.26 The professor also mentioned his meeting with Regent Mikloš Horthy in 1926, who assured him of the identity of the interests of Hungary and Poland.27 From discussions with other Hungarians he had the impression that they desire to have close ties with the Poles. It was important to him that they were using the word “union”, instead of “friendship” or “alliance”, which indicated the importance of bilateral relations. Similarly, he praised the brotherly attitude of Hungarians, who were demanding support of Polish independence in their parliament and the government.28 Zdziechowski did not hesitate to comment on the actions of the Polish against the Hungarian state. According to him, during the postwar period the Polish elite distinguished between losers and winners, which resulted in a lack of initiatives in the direction of Hungary, and this has been maintained among them.29 With great power he condemned the opinion that the Hungarians deserved the penalty they had received in Trianon.30 According to his beliefs, the people who called Hungarians maniacs, seeking to overturn provisions of the Treaty, should have called the same way people who postulated Polish independence.31 In addition, he recalled that the help for Warsaw had been prepared in Budapest, whereas the rest of Europe regarded the Polish struggle against the Bolsheviks as madness.32 The Vilnius scientist regretted ignoring the potential that lay in cooperation with Hungary. He emphasized that foreign countries were able to see this potential. This opinion was set up, among others, on the basis of words of one of the French friends of Hungary. This Frenchman wrote that the Polish-Hungarian alliance would strengthen Poland against Germany and give it an opportunity to assume the role of arbitrator between the Magyars and the Little Entente.33

26 27

ZDZIECHOWSKI 1922. 221. ZDZIECHOWSKI 1939. 139. 28 ZDZIECHOWSKI 1939. 138. 29 ZDZIECHOWSKI 1933. 124. 30 ZDZIECHOWSKI 1933. 170. 31 ZDZIECHOWSKI 1933. 171. 32 ZDZIECHOWSKI 1933. 172. 33 ZDZIECHOWSKI 1933. 77.

210

Words of the professor’s criticism went also in the direction of Roman Dmowski. The professor did not understand the hate towards Austria-Hungary. He had a skeptical attitude to Dmowski’s statements because they were focused on the breakdown of the Austrian-Hungarian state instead of Polish independence. According to Zdziechowski, Dmowski had made his proposals hastily because the destruction of this Empire had contributed to the isolation of Poland from one of the last friendly nations in Europe, the Hungarians. He thought that Trianon led to the closure of Polish people in an enemy rim composed of Germany-Russia-Czechoslovakia.34 However, the grant to the Czech Republic a right to administer the Carpathian Ruthenium had deprived us not only the tangential point with the Hungarian state, but also could have lead to Czech’s attempts to detach Eastern Galicia from Poland. For this reason, the Vilnius scholar saw the rescue for the Polish nation in its efforts to restore the joint Polish-Hungarian border.35 He was alluding to this subject in all the articles devoted to Hungary, thus proving the consistency of his beliefs. He remained a true friend and advocate of the Danubian country. The views on the matter of Hungary and East-Central Europe expressed by the Joseph Piłsudski and his supporters could be placed between the two presented above. It should be noted that they developed a comprehensive concept for East-Central Europe. Mostly they write and talked about the Intermarum or Third Europe.36 They believed that mastery of this part of Europe could give the opportunity to influence both its western and eastern part. Poland was attributed to the role of moderator of the processes occurring in the region, in order to strengthen its position against Germany and the Soviet Union.37 According to Piłsudski, a regulation of relations in the area of the Danube, which consisted of Austria, Czechoslovakia, Hungary and Romania, was the toughest task.38 These countries were seen as weak and threatened by the influence of big powers. It was important that Piłsudski and his environment did not pay as much attention to the policy of the states of Central and Eastern
34 35

ZDZIECHOWSKI 1922. 320. ZDZIECHOWSKI 1934. 16. 36 PARUCH 2005. 690. 37 PARUCH 2005. 691. 38 PARUCH 2005. 692.

211

Europe during the First World War. They did not want to maintain an artificial division between winners and losers. In their opinion this was an obstacle to the consolidation of states and these states could have been threatened by polarization and their calling in the direction of the big powers. The remedy for this was to overcome the isolation of Hungary, Bulgaria and Turkey.39 Therefore Joseph Piłsudski was unfavorably disposed towards the concept of the Little Entente because he believed that it was strengthening regional antagonisms.40 To compensate for these antagonisms, as one of the first strategic objectives after the coup d’etat in 1926, he decided to maintain the alliance with Romania. This alliance was precious because it was the only country in the region with which such cooperation was possible.41 In addition, he had a hidden agenda – he wanted to bring the conflict between Romania and Hungary to an end, because this conflict was seen as irrelevant and made both countries rely on Germany.42 The views on Hungary's political role formed part, just as the concept of consolidation of the region, of Piłsudski’s political thought. In 1920, Joseph Piłsudski sponsored talks on the Polish-Hungarian agreement. Unfortunately, the international situation forced him to abandon them. Hungary was seen as a long-term partner. It was said that Poland and Hungary hadn’t been fighting over the centuries against each other and had been related by way of the traditional friendship.43 However, it was stressed that both nations had a different political position. In the press, related to this political camp it was written: It can not be understood why the conclusion of the peace treaties with the Hungarians dealt with them so cruelly. We understand the Hungarians who compared the Treaty of Trianon to the Polish partitions, because this makes reason. However, they added that the provisions of the Paris Conference enabled the restoration of Poland and they didn’t want a revision of them.44
39 40

PARUCH 2005. 693. ESSEN 1992. 188. 41 PARUCH 2005. 647. 42 PARUCH 2005. 648. 43 PARUCH 2005. 663. 44 Węgry a traktaty 1930. 2.

212

A breakthrough in the views and actions of Piłsudski’s camp towards Hungary was in the 1930s. Earlier, we can speak of mutual friendship between people, but a different foreign policy. Since 1934, a new program for Hungary was adopted. The Hungarian state was considered as a factor necessary to balance the Danube basin. Therefore, they wanted to recognize it as being equivalent in international relations and make Hungary’s neighbors respect their borders. It was also considered to correct territorial order for the benefit of Hungary. This was so because Warsaw feared the addiction of Budapest to Germany, and its accession to the Axis.45 Piłsudski’s group imposed tactics against the Hungarian-Czechoslovak dispute and tried to foster the HungarianRomanian relations. They concluded that the events of late 1930s had created good conditions for improving Hungarian – Romanian relations and thus improve their international position. The case of the Carpathian Ruthenium was to help in establishing a Budapest-Bucharest cooperation.46 Of course this was in line with Polish interests, because it would have lead to a shared border with Hungary and would have disturbed the German and Soviet plans. There are many differences between the three presented views on Hungary and East-Central Europe of the different political role-occupants. This indicates that during mid-wars time the discussion about this part of our continent was vivid in Poland. It is very important to show this, because this period of the Polish foreign policy towards East-Central Europe and especially Hungary is seen as less vital. It should be known that it wasn’t due to lack of ideas but because of the many disturbances. It also allows us to raise a question about our times. Nowadays there are also many discussions, but less obstacles for cooperation, so states should create a strong group with vital connections.

45 46

PARUCH 2005. 665. PARUCH 2005. 701.

213

Bibliography
DMOWSKI 1988. DMOWSKI 1999. DMOWSKI 2006. ESSEN 1992. KOZIEŁŁO 2008. DMOWSKI, R.: Polityka polska i odbudowa państwa, t. 2, Instytut Wydawniczy PAX, Warszawa 1988. DMOWSKI, R.: Świat powojenny i Polska, NOTROM, Wrocław 1999. DMOWSKI, R.: Przewrót, NORTOM, Wrocław 2006. ESSEN, A.: Polska a Mała Ententa 1920-1934, WarszawaKraków 1992. KOZIEŁŁO, T.: Trudne sąsiedztwo. Stosunki Polski z państwami ościennymi w myśli politycznej Narodowej Demokracji (1918-1939), Wydawnictwo Uniwersytetu Rzeszowskiego, Rzeszów 2008. PARUCH, W.: Myśl polityczna obozu piłsudczykowskiego 19261939, Wydawnictwo Uniwersytetu Marii Curie- Skłodowskiej, Lublin 2005.

PARUCH 2005.

ZDZIECHOWSKI 1920. Zdziechowski, M.: Tragedia Węgier a polityka polska, Kraków 1920. ZDZIECHOWSKI 1922. Zdziechowski, M.: Europa, Rosja, Azja. Szkice politycznoliterackie, Księgarnia Stowarzyszenia Nauczycielstwa Polskiego, Wilno 1922. ZDZIECHOWSKI 1933. Zdziechowski, M.: Węgry i dookoła Węgier. Szkice politycznoliterackie, Towarzystwo Wydawnicze POGOŃ, Wilno 1933. ZDZIECHOWSKI 1934. Zdziechowski, M.: Od Petersburga do Leningradu, Wilno 1934. ZDZIECHOWSKI 1939. Zdziechowski, M.: Widmo przyszłości. Szkice historycznopublicystyczne, Drukarnia artystyczna GRAFIKA, Wilno 1939. Węgry a traktaty 1930. Węgry a traktaty, „Dzień Polski”, Nr 147 z 1 czerwca 1930.

214

Kaźmierczak, Katarzyna1

THE SPECTER OF THE DISINTEGRATION OF EAST-CENTRAL EUROPE BASED ON 1938/1939.
1. Divisions prior to 1938: winners – losers, controllers of order – the revisionists, the clients of the Powers – independent players The specificity of the European system and multilateral correlation occurring between the states in the interwar period derived from the political map and the international order formed after the First World War. To understand the theater of political operations in 1938, one should refer to the same source to which European leaders were appealing when making strategic decisions in the year preceding the outbreak of World War II. In the interwar period the Treaty of Versailles became an immanent element influencing and regulating the actions of the players’ of an international environment. The twenty years between the two Wars was a time of a vast civilizational development, democratization of society, and a series of historical events. The First World War had taken not only a heavy toll on lives, but also left its stamp on those who experienced it. After 1918, there were also changes on the geographical and political map of the world. When the great worldwide armed conflict finished, a peace conference was organized in Paris (18. Jan. 1919 – 21. Jan. 1920). The ongoing sessions were attended by 27 countries. The countries which were not allowed to participate in the Paris conference were the defeated states of World War I, i.e., Germany, Austria-Hungary, Turkey, Bulgaria; these countries received only prepared treaties to sign. The invitations to the conference were not also addressed to Soviet Russia because the Entente Powers (Britain and France2) did not accept the Bolshevik government.3 The First World War was ended officially by the Treaty of Versailles – the main peace agreement which set a lot of boundaries between the states on the
1

The Jan Kochanowski University of Humanities and Sciences in Kielce Branch in Piotrków Trybunalski 2 Until 1917 Russia also belonged to the Entente. 3 Due to concluding the Treaty of Brest-Litovsk, which was a separatist peace with Germany (3 March 1918.)

215

European continent and formed a new political order. However, the collective responsibility system created after the First World War was shaken and its effectiveness was declining. Due to the disappearing of the guarantees of the peaceful coexistence, attempts were made to coclude bilateral and multilateral international agreements in order to reduce the threat of an outbreak of a new global conflict. The interpretation and the attitude to the resolutions of the Treaty of Versailles took extreme forms. Thus, while looking at the political scene in the interwar period, the following division can be made of its participants can be made: the winners – the losers, the controllers of order – the revisionists, the clients of the Powers – the independent players. The First World War proved to be favourable primarily for the UK and France, and exactly those countries tried to keep the postwar order. Germany, Austria-Hungary and Russia, which were the three countries partitioning Poland, suffered an overwhelming defeat.4 The British diplomatic actions aimed at securing stability in Europe and showed a return of the realization of a traditional policy of keeping balance on the continent. The Second Western Power also endeavored to maintain peaceful coexistence and security in the postwar world. Nevertheless, European Powers’ standpoints were diverse in respect of their attitude towards Germany. The United Kingdom tried to support and rebuild the defeated state, while France strongly aspired to weaken it as much as possible. Therefore, the United Kingdom, guided by maintaining the status quo in Europe, aimed at the gradual strengthening of Germany as a counterweight to the dominance of the French state.5 The United Kingdom, apart from the policy of balance of power in Europe, carried out the appeasement6 policy towards Germany, marginalizing at the same
4

The collapse of the three countries which participated in the partitioning seemed to confirm that the policy of Piłsudski was appropriate, i. e. the policy of creating accomplished facts. His predictions as to the possible victory of the central countries over Russia and their subsequent defeat on the west, as well as an outbreak of Russian revolution were regarded as an unusual skill of prediction of the political course of events. WANDYCZ 2000. 221. 5 LANDAU-TOMASZEWSKI 2005. 37. 6 The term appeasement literally means „calming, moderating, collapse, conciliation in making concessions”. As it can be seen, appeasement has many definitions. Jerzy Kędzierski defines appeasement as an aspiration for maintaining neutrality at any price. Henry Kissinger thinks

216

time the importance of the smaller countries of Central and Eastern Europe. A settlement with the Third Reich was a priority, that was to ensure the safety of the British interests, and to resolve the imperial global strategic goals,7 among which the Polish state was of marginal importance. Furthermore, Great Britain’s actions were infiltrated by the reluctance to bear the burden of the countries of Central and Eastern Europe. Great Britain just left this region of Europe to Berlin.8 The revisionist policy was pursued primarily by defeated Germany. The grounded discontent was also manifested by the Hungarian state which, owing to the Treaty of Trianon, (4. June 1920) had lost 73% of its former territory to Romania, the Kingdom of SHS, and Czechoslovakia;9 therefore Hungary tried to revise the treaty, which became a major goal of their foreign policy during the interwar period and contributed to a reapprochement with Nazi Germany.

that appeasement meant a policy of concessions in order to satisfy the opponent. Norman Davis understands appeasement as a policy of unilateral concessions. While Marek Baumgart divided appeasement into passive (1932-1937), when Great Britain tried to play the part of an arbiter in the European problems, and active (after Prime Minister Chamberlain took up the reins of government). BIDWELL 2008. 107. 7 If Germany starts to work on restoration of their ”natural” position by force in Central and Eastern Europe, immediate consequences for these countries and in connection with it also for the interests of Britain, will be much more serious, then if Hitler’s demands were fulfilled showing in this way that the West does not aim at surrounding Germany or even to organize an ideological crusade to overthrow the Nazi government. In exchange for this, Germany should respect the interests of the British Empire, especially when they do not support Italy’s undertakings in the Mediterranean Basin or Japanese threats in the Far East. GARDNER 1999. 24. 8 Great Britain desired to: agree with Hitler that London would not oppose to the quite freely interpreted peaceful evolution of the situation in Eastern Europe. Furthermore, it will not make an impression that the government of His Majesty made nothing for the process. GARDNER 1999. 25. 9 The territory of Hungary was divided between the neighbours: Austria, Kingdom of SHS, Romania, Czechoslovakia and Poland; inter alias Transylvania was taken by Romania, Slovakia and Carpathian Rutenia, by Czechoslovakia, Croatia, Bosnia and Baczka by Kingdom of SHS. Banat was divided between Romania and as mentioned below, SHS. Hungary lost to Austria the Western parts of the counties Sopron, Moson and Vas, which were mainly inhabited by German speaking population; Sopron Moson and Vas were converted into a province called Burgenland. The Patches of Spis and Orava were given to Poland. As a result of the establishments of the treaty, Hungary lost it’s access to the sea, more than half of it’s population (21 million was reduced to 8 million), and also two-thirds from the overall country area (325.000 km² was reduced to 93.000 km²). Five million people found themselves beyond the Hungarian frontiers.

217

2. Ambitions of countries: limited ambitions – preserving the country (the Czechs), ambitions of independence (the Slovaks) – imperial ambitions (the Poles and Hungarians) The international system which dominated after the Treaty of Versailles, affected the foreign policy of Central and Eastern Europe. The territory of the Second Republic of Poland was the place where strategic, political and economic interests of different countries intertwined. I will analyze how the relationships in the interwar period between the countries in this region of Europe developed from the angle of the Polish state, taking into account the impact of fundamental external factors. The specific location of the Polish state affected and determined political, internal and international situation. For this reason, the Second Republic oscillated between two types of security: a pro-Western and proEastern, which did not represent international organizations (although there existed the League of Nations10), but the Powers: the Third Reich and the Union of Soviet Socialist Republics (similarly nowadays Ukraine tries to maintain contacts with the European Union and the Commonwealth of Independent States). Both for the western and the eastern neighbour, the Republic was a “barrier” in the case of a clash between two powerful political and military forces. In the face of threats from the east and west, Poland took actions to preserve its independence through a policy of balance between the great neighbours.11 However, the government of the Republic knew that Poland was Hitler’s target, and could have expected an offensive on his part. Certainty of Polish circles of power was disrupted, due to lack of interest from England and France. After the Munich conference in 1938 both Powers kept their distance from the situation in Eastern Europe, and as a result, Poland was left alone. Nevertheless, the Polish government tried to renew the alliance with France12

10

Member countries of the League of Nations decided that “keeping peace requires the reduction of national armaments to such a minimum that national security could be provided, as well as realizing international commitment imposed by common action” (article 8). What is more, according to the article 18, member countries were obliged to register any public international agreements. 11 LECZYK 2006. 486-487. 12 Polish-French alliance concluded in February 1921.

218

and achieve the British guarantee. In essence the alliance with Romania13 was to be an assurance only in the case of Soviet aggression. Furthermore, it was based on military cooperation and did not provide security because the country itself was endangered by Nazi Germany and fascist Italy. Polish diplomats took the opportunity to create an alliance of the countries located in the corridor between the Third Reich and the Soviet Union, between the Baltic and the Black Sea and the Adriatic.14 It was an idea of creating the centre of power which probably would have been able to resist the empire of evil, manifested in the politics of Nazi Germany and Soviet Russia. The authorities of Nazi Germany observed watchfully and suspiciously the actions of Joseph Beck. The plan concerning the creation of a block of countries (on the one hand covering the Nordic and Baltic countries, on the other Poland, Romania, Hungary, Yugoslavia and Italy15), was a far-reaching vision in the policy of the Polish Minister for Foreign Affairs. The third peaceful power was not formed though. What is more, a far-reaching vision of constructing an idea of Intermarum16 or the Third Europe17 as a counterbalance to the Third Reich and the Soviet Union18 became impossible to implement. Czechoslovakia did not want to offer resistance (although the army possessed modern weaponry). The Hungarians also failed to establish closer cooperation. But it is worth to
13

Poland signed an alliance with Romania on 3rd March 1921. According to the definition of Joseph Piłsudski the balance of power between Germany and the Soviet Union and the alliances with France and Romania constituted “canyons” of Polish diplomacy. WANDYCZ 2000. 227. 14 MORAWSKI 1967. 234. 15 Joseph Beck expected that the policy of the Third Reich, which was concentrated towards the Southeastern Europe, would lead to the conflict with Italy. While considering good HungarianItalian relations, it seemed that Central and Eastern Europe would have achieved a powerful ally. On the other hand, aspiration for achieving Polish-Hungarian frontier caused anxiety in Romania which was afraid of the supremacy and dominance of its western neighbour. 16 FARYŚ 2002. 422-430. 17 KISIELEWSKI 1991. Poland is a Power which constitutes a head of the corner of the present strategy of Central and Western Europe. Those are the words of Juliusz Łukasiewicz who was a Polish ambassador in Paris and who also appreciated the “genius” of Joseph Beck. A professor Wojciech Roszkowski indicated that “The Policy of Beck after the death of Piłsudski actually did not have an alternative. Obviously Poland was not the main Power in Europe. In this system, which had been created between 1935 and 1939, there did not exist any third Power in Europe. France actually agreed to cooperate with the Soviets after 1935. Poland did not have an ally, and she at the most could have bought those allies which would prove to be of no help. See: MOCZULSKI-ROSZKOWSKI-GASS 2009. 54. 18 PARUCH 2004. 606. and further

219

mention that the idea was justified. Consequently, Poland remained an independent player on the political scene which kept looking for the adequate and individual way.19 Czechoslovakia’s efforts to strengthen the security of the state included the plan to internationalize the conflict caused by an eventual attack by Nazi Germany. In May 1935, Czechoslovakia concluded agreements on mutual assistance with France and the USSR, and then sought to strengthen its relations with Austria. However, the efforts to improve the situation of Czechoslovakia did not make better relations with Poland. In the Polish-Czechoslovakian relation an essential issue was the situation of the Polish population in Cieszyn Silesia (information coming to Warsaw pointed to the plight of Poles in this area20). The Third Reich increasingly pursued a policy of expansion i.e, the emphasis on weapons, occupation of the demilitarized Rhineland, annexation of Austria. These moves cooled off the intention to take the anti-Nazi initiatives, and even crushed the Czech government’s hopes for the opportunity to oppose Nazi Germany. The decrease of the political position of Czechoslovakia was influenced mainly by two factors: external – the Anschluss of Austria, carried out in March 1938 by Germany, which resulted in the territorial pretensions of Czechoslovakia's neighbours (except Romania) to its territory, and internal - the separatist activities in Slovakia and Carpathian Ruthenia. In addition, Prague agreed to revise the frontiers with Germany and the Second Republic of Poland. Hitler obviously wanted to destroy Czechoslovakia – nothing and no one was able to inhibit the efforts of the chancellor of the Third Reich. Hungary exploited the complicated situation of the Czechoslovak state. Under the provisions of the first Vienna arbitration (2nd November 1938), Czechoslovakia was obliged to cede to Hungary the southern areas of Carpathian Ruthenia and also a part of Slovakia.21 However, the patches did not satisfy territorial aspirations of Hungary, which aimed at occupying the whole of Ruthenia. The Poles hoped to achieve a common boundary line,22 but Hungary needed a stronger supporter than Poland. So Hungary requested help
19 20

SZEMBEK 1974. 4A. and further KAMIŃSKI 1998. 114-116. 21 KASTORY 2003. 80. 22 DĄBROWSKI 2007. 124.

220

from the Third Reich and Hungarian-German talks began.23 As a result, the Hungarian troops occupied the Carpathian Ukraine in March 1939,24 which resulted in the Polish-Hungarian border line.25 The common border with Hungary was also of interest to the Polish diplomacy. The frontier was supposed to ensure increased security for the Polish state. The Polish aspirations in this direction were particularly strong immediately after the Munich Conference,. The border was within the farreaching concept of the “Third Europe”, as a counterweight to Germany and the USSR. It was also a protection against the Republic outflanked from the south, and additional strengthening of a narrow territorial anti-Soviet “lock” on the Romanian sector.26 The attitude of Great Britain in this issue can be defined as a neutral-unfriendly. The Polish-Hungarian border was established in March 1939 and lasted six months. Although it had not been managed to construct border stones in the mountains, this fact was of great importance because the displaced people from Poland were free to enter into the neutral territory of Hungary. Even though the assumptions of Poland’s policy intended to strengthen the Republic, it resulted in its weakening. The disintegration of Czechoslovakia had led to an even greater threat of Polish security. Consequently, the Republic found itself surrounded by enemy neighbors – dangerous and “neuralgic” Germany and the Soviet Union. Germany attacked Poland on 1st September 1939. Moreover, from 17th September the Republic found itself at war with the Union of Soviet Socialist Republic.27 A short blow directed at Poland by the German Army at first and later by the Soviets was enough, so as to nothing was left of this monstrous bastard of the Versailles Treaty.28 It should also be
23

About the attitude of the chancellor of the Reich towards the revisionist Hungarian plans and Polish endeavors to establish a Polish-Hungarian frontier line, and a course of HungarianGerman talks see: DĄBROWSKI 2007. 115-122, 146, 326-327. 24 Before the Carpathian Ruthenia was taken by Hungarian troops (18 March, 1939), the Ukrainian Ruthenian Parliament had proclaimed a Republic of Carpathian Ukraine. Augustyn Wołoszyn performed the duties of a president and Jurij Rewaj was the Prime Minister. It turned out that the declaration of independence had a symbolic significance. MAZUR 2003. 80. 25 DĄBROWSKI 2007. 10. 26 WOJCIECHOWSKI 1980. 419-424, 489-505. 27 See more: GRZELAK 2001. 28 A fragment of speech made by Wiaczesław Mołotow on 31st October 1939 during the session of The Supreme of SSR in Moscow. See also PIEKAŁKIEWICZ 2004.

221

highlighted that from the 1st of September Slovakia29 became Poland’s war enemy, and standing at the side of the Third Reich, it was the second aggressor attacking Poland.30 The results of the Munich Conference proved to be the biggest victory of the Third Reich since more than 60 years, i.e. the inception of the German Empire. Within a few months Hitler managed to transform Germany into a great and strong Power of the European continent. The Third Reich also reached a favorable position in the geopolitical configuration in Europe. The events of Munich were the success of the traditional “Greater German Politics”. But from the perspective of the Führer (Adolf Hitler), the Munich conference was a failure. The subordination of Western Europe, expansion in Eastern Europe, and building a Pan-German empire on the ruins of the Union of Soviet Socialist Republics – those were the main objectives and priorities on which the vision of the dictator of the Third Reich were based on. It can be stated that Hitler desired the unilateralism on the international stage because his actions tended to push away the Western states from the affairs of Central and Eastern Europe, marginalizing their influence in the region, where priority, according to the Führer, belonged only to the Third Reich. But the Western powers’ engagement in the Munich Conference stood for the German dictator’s agreement to make decisions cooperatively in view of European affairs of nations and states.31 All in all, the results of the Munich conference made the Third Reich feel as the master of the situation, and it was the Third Reich that was to take an initiative, which no doubt had to be used. We need to take a wider view at the international situation from a wider angle when considering 1938. The so-called Czechoslovak crisis was a time during which a war could have exploded in Europe; a concern with it was quite widespread. It was not known whether the conflict will have a sub-regional dimension, or indeed will cover the entire continent, if it happens with the participation of not only Germany and Czechoslovakia, but also France, Poland,
29

On 14th of March 1939 Slovakia announced independence. Ten days later a 25-year-long protective agreement with Germany was signed, according to which military and foreign issues were passed under the auspices of Germany. WANDYCZ 2000. 469. 30 ĆAPLOVIC 2009. 12. 31 ŻERKO 1998. 87.

222

Romania, the Soviet Union and other countries. As far as the first international crisis that took place exactly in 1938 i.e., the Anschluss of Austria proceeded bloodless; in the case of German demands presented to Czechoslovakia, it could be assumed that if Prague had wanted to offer resistance, that would have led to war. The crisis of 1938 can be considered as the greatest after World War I, assuming that the main actors of the events from 1938 had no obvious grounds – apart from the forecasts – to believe that the Czechoslovak crisis would be merely a prelude to an escalation of tension but not a definitive solution to the problem. The year 1938 on the European continent enrolled primarily as a period of diplomatic actions taken by Great Britain and France, and also as the expansionism of the Third Reich. Great Britain conducted its own imperial strategy, showing no interest and not allowing smaller and weaker countries of Central and Eastern Europe to the “great diplomacy”. The marginalization of obvious dangers, which were advancing immediately, led first to a stage of constant uncertainty and, consequently, to the greatest conflict of the twentieth century. Such a multiform disaster, a beginning of which were exactly the events happening in Munich in 1938, resulted in victims, injustice and suffering. The Munich Conference was “an explosion with a loud bang”, which has brought many negative consequences. 3. Can the specter of the geopolitical crash of the years 1938/1939 reappear? The Munich Conference is an event from the late thirties of the 20th century. It is the time of the last century, the distant past that would seem to be rather forgotten. But nothing could be more wrong! Noam Chomsky32 refers to the acquisition of the Sudetenland by Hitler when he talks about the idea of “humanitarian military intervention” before World War II.33 In this case he used irony. However, he confirmed that the Nazi actions were presented in this manner
32

Noam Chomsky (born 1928) – is regarded as the most important dissident in America. He does not belong to any political party or organization. However, for many contestation movements he is the highest authority. 33 Noam Chomsky mentions three cases of “humanitarian intervention”: the invasion of Ethiopia lead by Mussolini, talking over annexation of the Sudetes and the attack of Japan on Manchuria. After DOMOSŁAWSKI 2007. 16.

223

to society. The Führer promised to end the ethnic conflict in Czechoslovakia, and that he will provide to poor Czechs and Slovaks access to the German wealth and achievements of development. Chomsky stated unequivocally that any military intervention is presented as humanitarian by the authors. This also applies to those actions that have been committed by dictators or terrorists – he defines them as monsters or beasts.34 One might wonder whether Hitler believed that his actions would bring and ensure peace to Czechoslovakia... Chomsky doubts this. However, it is difficult to say... After all these years if it matters what we believe in... Decisions already taken are by now the facts! Noam Chomsky recalls the person of Hitler or Stalin to take into consideration the international situation in our contemporary times. He calls them the greatest monsters of history. Chomsky notes and stresses that intentions were not relevant in the past and they are are not important now – nothing has changed. His main message is to highlight the results of the steps which they took. It is to be a warning for the current leaders of great powers that are the actors playing a major role in the international arena and shaping the international system.35 The late Stanisław Lem also recalled the historical events of the 1930s in his considerations. He thought about the indifference between the Polish and the Czechoslovakian. Yes, one can think about it, both countries had one enemy – Nazi Germany. So what was the reason for not cooperating in the face of growing danger? The danger that was rising inevitably not only against Poland and Czechoslovakia, but to all Europe. The lack of cooperation of these countries further strengthened the positions of Hitler and Stalin. What is even more, their confidence grew. Both dictators were guided in their endeavors by the principle of pacta sunt delenda, which means pacts should be destroyed. This led to the “beheading of Czechoslovakia” – Stanisław Lem calls so the occupation of the Sudetenland by the Third Reich, which in consequence led to the Second World War.36

34 35

DOMOSŁAWSKI 2007. 19-20. DOMOSŁAWSKI 2007. 23-24. 36 LEM 2006. 7-8.

224

It can be assumed that things would have adopted a different sequence if the Western Powers had not been so indifferent towards the policy and decisions made by Hitler. Both the United Kingdom and France were in a much better situation than other countries, still in the process of rebuilding after the Treaty of Versailles. The Western Powers had the opportunity to influence the actions and decisions made by Hitler. However, they did not exploit the chance. If they had opposed the concept of the Führer, they could have contributed to stopping his expansion, aggression and invasive conquests. The passive attitude of Western Europe ignited the ideas of the Führer and motivated him to make even more aggressive moves. The international community remained silent and allowed for the realization of the plans of the Third Reich! Arrangement of political forces on the European continent, methods of interaction in the international environment, the ways how to implement the goals and their impact on the shape of European order determine safety, regardless of which period we are considering. History should serve as the source of our wisdom. Do not forget about this! Modern times, activities, and decisions will be evaluated and verified by the next generation. Maybe history can still surprise us with facts and documents, and even change the picture of the past. One thing is certain – the world does not need any new wars!

225

Bibliography
BIDWELL 2008. ĆAPLOVIC 2009. BIDWELL, A. S.: The History of Great Britain in 20th century, Warsaw 2008. (Dzieje Wielkiej Brytanii w XX wieku) ĆAPLOVIC, D.: Slovakia apologizes to Poland for the September 1939, „Gazeta Wyborcza”, 28 September 2009. (Słowacja przeprasza Polskę za wrzesień 1939) DĄBROWSKI, D.: The Republic of Poland in View of the Carpathian Ruthenia Issue in the Years 1938-1939, Toruń 2007. (Rzeczpospolita Polska wobec kwestii Rusi Zakarpackiej (Podkarpackiej) 1938-1939)

DĄBROWSKI 2007.

DOMOSŁAWSKI 2007. DOMOSŁAWSKI, A.: Rebellious America. Seventeen Dialogues about Dark Sides of the Empire of Freedom., Warsaw 2007. (Ameryka zbuntowana. Siedemnaście dialogów o ciemnych stronach imperium wolności) FARYŚ 2002. FARYŚ, J.: The place of Poland in Europe in the Journalism of “The Government and Army” in the Years 1918-1921. The history of the Piłsudskiite Political Thought. In: The National Problems of East-Central Europe in 19th and 20th century, edited by A. Czubiński, P. Okulewicz, T. Schramm, Poznań 2002. (Miejsce Polski w Europie w publicystyce „Rządu i Wojska” w latach 1918-1921. Z dziejów piłsudczykowskiej myśli politycznej, [w:] Problemy narodowościowe Europy Środkowo-Wschodniej w XIX i XX wieku) GARDNER, L. C.: The Influential Zones. The Great Powers and the Division of Europe. From Munich to Yalta, Warsaw 1999. (Strefy wpływów. Wielkie mocarstwa i podział Europy. Od Monachium do Jałty) GRZELAK, C. K.: Kresy in Red 1939, Warsaw 2001. (Kresy w czerwieni 1939) KAMIŃSKI, M.: The Foreign Policy of the Second Polish Republic in the Years 1918-1939, Warsaw 1998. (Polityka zagraniczna II Rzeczypospolitej 1918-1939) Kastory, A.: The Conceptions of the Historical and Ethnical Frontier in the Romanian-Hungarian Prognosis in September 1940. In: The European Countries on the Way to Independence (in the second half of 19th and 20th century),edited by I.

GARDNER 1999.

GRZELAK 2001. KAMIŃSKI 1998.

KASTORY 2003.

226

Stawowa-Kawka and W. Rojek, Cracow 2003. (Koncepcje granicy historycznej i etnicznej w rokowaniach rumuńskowęgierskich w sierpniu 1940 roku, [w:] Państwa europejskie na drodze do niepodległości (w drugiej połowie XIX i XX wieku) KISIELEWSKI 1991. KISIELEWSKI, T.: Central European Federation. PolishCzechoslovakian negotiations in the Years 1939-1943, Warsaw 1991. (Federacja środkowo-europejska. Pertraktacje polskoczechosłowackie 1939-1941)

LANDAU-TOMASZEWSKI 2005. LANDAU, Z. – TOMASZEWSKI, J.: Poland in Europe and in the World in the Years 1918-1939, Warsaw 2005. (Polska w Europie i świecie 1918-1939) LECZYK 2006. LECZYK, M.: The Second Polish Republic in the Years 19181939. Society, economy, culture, politics, Warsaw 2006. (Druga Rzeczpospolita 1918-1939. Społeczeństwo, gospodarka, kultura, polityka) LEM, S.: The Predator Race, Cracow 2006. (Rasa drapieżców. Teksty ostatnie) MAZUR, G.: Ukrainian Attempts in Creating its own State during the Second World War. In: The European Countries on the Way to…, 2003. (Wokół ukraińskich prób utworzenia własnego państwa w czasie II wojny światowej, [w:] Państwa europejskie na drodze do niepodległości [w drugiej połowie XIX i w XX wieku])

LEM 2006. MAZUR 2003.

MOCZULSKI-ROSZKOWSKI-GASS 2009. MOCZULSKI, Leszek – ROSZKOWSKI, Wojciech – GASS, Andrzej: The Second Republic of Poland.Glory or trash?, “Focus History” 2009, No. 11. („Focus Historia” Chwała czy chała?) MORAWSKI 1967. MORAWSKI, K.: The Yesterday, talks about independent interwar period, London 1967. (Wczoraj, pogadanki o niepodległym dwudziestoleciu) PARUCH, W.: The Political Thought of the Piłsudkitee Camp, 1926-1939, Lublin 2004. (Myśl polityczna obozu piłsudczykowskiego 1926-1939)

PAUCH 2004.

PIEKAŁKIEWICZ 2004. PIEKAŁKIEWICZ, J.: The Polish September. Hitler and Stalin tore the Republic of Poland, Warsaw 2004. (Polski wrzesień. Hitler i Stalin rozdzierają Rzeczpospolitą)

227

SZEMBEK 1974. WANDYCZ 2000.

The Diary and the portfolio of Jan Szembek, Volume 4, London 1974. (Diariusz i teki Jana Szembeka) WANDYCZ, P.: War and Peace. In: The History of East-Central Europe: Volume II, edited by J. Kłoczowski, Lublin 2000. (P. Wandycz, Wojna i pokój, [w:] Historia Europy ŚrodkowoWschodniej)

WOJCIECHOWSKI 1980. WOJCIECHOWSKI, M.: Polish- German Relations in the Years 1933-1939, Poznań 1980. (Stosunki polsko-niemieckie 19331939) ŻERKO 1998. ŻERKO, S.: Polish-German Relations in the Years 1938-1939, Poznań 1998. (Stosunki polsko-niemieckie 1938-1939)

228

Valastyán Balázs

TÁRSADALMI HANGULAT A DÉLVIDÉKEN 1941 ÁPRILISÁBAN
A Délvidék visszacsatolására vonatkozóan a magyar történeti szakirodalomban eddig javarészt hadtörténeti és politikatörténeti munkák születtek, társadalom-, illetve mentalitástörténet szempontjából összefoglaló munka a témában még nem készült. Munkámban két különböző forrástípuson – a honvédség propagandaszázadának jelentésein, illetve a szegedi törvényszék büntetőperes iratain – keresztül a délvidéki bevonulás kiváltotta hangulatot kívánom bemutatni. Az alábbiakban a felhasznált forrásokról szólnék néhány szót. A honvédség propagandaszázadának tudósításain a hivatalosan elvárt, feltétel nélküli lelkes hangulat tükröződik, melyet tudatosan, felülről alakítottak ki. Ezzel szemben a szegedi törvényszék büntetőperes iratain keresztül az „úgy sem lesz jobb” életérzés ragadható meg, elsősorban a magyar ajkú lakosság köréből. A szegedi törvényszék iratai közül két típust használtam fel: az ún. kormányzósértési perek, valamint a magyar állam és nemzet elleni tevékenység peranyagait. Ezen perek jogi alapját az 1920. évi I. törvénycikk szabályozta. Ez az 1913. évi XXXIV. törvénycikkre nyúlt vissza, amely a király megsértéséről, illetve a királyság intézményének megtámadásáról és annak jogi következményeiről határozott.1 A szerbek körében a revízióval szembeni ellenérzést más eszközökkel torolták meg: kitelepítésekkel, internálótáborokba zárással büntették a nemzethűségi szempontból megbízhatatlannak vélt csoportokat, személyeket, így a csetnikeket,2 a szabadkőműveseket és a kommunistákat.3
1

http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=7416 és http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=7230 (hozzáférés ideje: 2010. július 7). A kormányzói hatalomról szóló törvény megtalálható még: ROMSICS 2000. 133-137. o. 2 Csetnik: a szerb četa (csapat) szóból. Korszakunkban az elsősorban angolbarát polgári ellenállást nevezték így, valamint a betelepített szerbek, a dobrovoljácok szinonimája volt. Vezetőjük Draža Mihailović. 3 A délvidéki bevonulás fontos forrásai lehetnek a memoárok. Munkám során Damjanovné Zimmer Sarolta visszaemlékezéseit is felhasználtam, melyből képet kaphatunk a bevonulás utáni időszakról. A magyar hadsereg bevonulása után férjét, Damjanov Jaksát internálták. A bevonuló magyar katonaság vezetőinél Damjanovné el tudta intézni, hogy „személyesen adjam át Jaksának az ételt. Idáig cédulára írtam, amit a tejeskávé üvegjének dugója köré csavartam.

229

Mint ismeretes, Magyarország 1941. április 11-én megtámadta Jugoszláviát, mely ekkor már április 6-a óta háborúban állt Németországgal. A Bárdossy-kormány az előzetesen kikötött feltételek közül – megszűnik az önálló Jugoszlávia, hírek érkeznek a magyar lakosság ellen elkövetett atrocitásokról, katonai-politikai vákuum keletkezik a térségben – az önálló Horvátország létrejöttében találta meg az indokot az offenzíva megindítására: mivel Jugoszlávia megszűnt, mint egységes állam, így az előző évben megkötött örökbarátsági szerződés is érvényét vesztette véleményük szerint.4 A honvédség propagandaszázadának tudósításai küzdelmesnek mutatják be a magyar csapatok előrenyomulását Jugoszláviában – annak ellenére, hogy a német támadás alatt néhány nap alatt összeomló jugoszláv hadsereg szinte semmilyen ellenállást nem fejtett ki. A támadás előkészítése során – írja az egyik tudósító – „a határ menti községek házai csak úgy ontották a harcra készülő katonákat (…) az Alföld szívétől egészen a volt Jugoszlávia határáig egyetlen hosszú sor katona volt (…) a sok délfelé tartó út.”5 A tudósításban a „támadásról” mindössze két mondat szerepel, azok is általánosságokat említenek – ebből is leszűrhető, hogy komoly katonai esemény – néhány esettől eltekintve – nem történt a bevonulás során. Az író konklúzióként megállapítja, hogy a „szerb erődvonal áttörése, ami nem volt könnyű feladat, sietteti az összetákolt Jugoszlávia teljes összeomlását”, valamint a magyar „szervezettség, kitartás, türelem és erő” eredményeként a „Bácska áldott termőföldjének egy része (…) visszakerült magyar kézre, mintegy húsvéti ajándékul…”6 Komolyabb összecsapásra Petrőcnél (Bački Petrovac) került sor, ahol a magyar honvédek – írja a tudósító – „mint pusztító erejű, ellenállhatatlan orkán (…) percek alatt megtörték az ellenállást.” Az összecsapásnak 65 magyar halottja,
Így leveleztünk. Most, amikor megláttam Jaksát, ijedtség és düh fogott el. – Mi van veled? Vertek? Azt mondja: – Elestem és megütöttem az arcomat. – Nem estél el, hanem összevertek. (…) Az úgy volt, mesélte később Jaksa, hogy körbe kellett szaladniok és ostorral ütötte őket egy katona. Aki gyors és ügyes volt, kevesebb ütést kapott, mint az öregebbek, lassúak.” DAMJANOV 2003. 428. o. 4 A. SAJTI 2004. 154-156. o. 5 Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920-1944), 1941. április 13. 6 Uo.

230

212 sebesültje volt. A szerbek veszteségeiről nincsenek pontos adatok, a fent idézett jelentésben 38 tiszt fogságba vételét említik.7 A délvidéki városokban, falvakban – például Doroszló, Szabadka, Zombor, Újvidék – a magyar katonaság bevonulása – akárcsak a Felvidéken,8 vagy Erdélyben9 – eufóriát, a „hazatérés” örömét váltotta ki a magyar lakosság körében. A bevonulás ünnepélyes keretek között zajlott le mindenhol. A sok példa közül én a szabadkai bevonulást emelném ki.10 Szabadka magyar lakossága közvetlenül a magyar támadás megindulása után megkezdte az előkészületeket a honvédség méltó fogadására. „Vártunk, jöttetek! Éljenek a magyar honvédek!” – ezzel a felirattal fogadta a bevonuló magyar honvédeket Vujkovics Péter, melyet háza falára függesztett ki.11 Minden házra kikerült a magyar lobogó, igaz, néhány helyen megfelelő anyag hiányában húsvéti tojásfestékkel megfestett zászlók kerültek kitűzésre.12 Az első honvédeket a polgármester, a magyar olvasókör illetve a magyar katolikus kör elnöke köszöntötte. A propagandaszázad tudósítása kitér a Szabadkán megjelenő Bácsmegyei Napló húsvéti számában lehozott, bevonulásról szóló cikkre is. Eszerint: „Magyarságunk számára diadalmasabb feltámadást nem hozhatott volna a Húsvét. (…) Szegények lettünk, szétszóródtunk, de magyarságunkban,

7

MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920-1944), 1941. április 17. valamint A. SAJTI 2004. 157. o. 8 „Kassán az emberek boldogsága nem ismer határt. Diákok csoportokban énekelve járják az utcákat, a város nemzetiszínű lobogókkal, szalagokkal van feldíszítve. Lelkesedéssel várják a magyar hadsereget, a magyar közigazgatást, a magyar élet megindulását.” Forrás: MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920-1944) 1938. november 3. 9 „Amikor Nagyváradról Kolozsvár felé vezető utcában a honvédsereg átvonult Élesden, a község lakói ünnepélyesen fogadták a honvédeket. Diadalkaput állítottak s előzőleg már az egész községben készültek a díszítések. Óriási táblákat állítottak fel ’Éljen Horthy’, ’Éljen Teleki’, ’Éljen Csáky’ felírásokkal.” MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920-1944) 1940. szeptember 8. 10 Damjanovné a szabadkai bevonulással kapcsolatban ilyen emlékeket elevenített fel: „De hiába vonult vissza a jugoszláv hadsereg, lövések hallatszanak. A gyerekek az ebédlő ablakában lógtak, de én sokszor velük együtt néztem ki az ablakon, hogy mi történik az utcán. Honnan a lövések? Már bevonult a magyar hadsereg. Sántha, a híres orvos, a magyar párt elnöke sírva köszöntötte őket a határon, a magyarok boldogok voltak…” DAMJANOV 2003. 423. o. 11 MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920-1944) 1941. április 13. 12 Uo.

231

lélekben egyek, törhetetlenek maradtunk. (…) Szabadka magyar lakossága örömünnepet ül. Szabadka mindig magyar város volt és az is marad.”13 Az öröm valós ünnepét azonban beárnyékolta az előzőekben már említett csetnikek lövöldözése, melyre Szabadka feltámadási ünnepén került sor – a támadást azonban a magyar katonák rövid idő alatt felszámolták. Hasonló támadásokra sor került más városokban is. A több évtizedes nemzeti kiszolgáltatottság hatására már a bevonulás előtt megjelentek a magyar sajtóban a „mindenre elszánt” csetnikekre vonatkozó cikkek, tudósítások. Ez alól a propagandaszázad sem volt kivétel, több jelentésben is plasztikusan írják le, hogy ki tartozik a csetnik fogalma alá. „16 éves gyermek, elvadult arcú, dél-szerbiai hegyekből belopakodott legények, manikűrözött kezű városi urak (…) öregasszonyok, kezükben puskával, suhancok és pantallós emberek revolverrel, rosszarcú férfiak és ismét gyermekek géppuskával” vagy pedig „rendes katonai szolgálatuk alatt főleg alkoholistákból, erkölcsileg fogyatékos és elvetemült emberekből válogatták össze” a csetnikek csapatait – írja a tudósítás. „…sűrűn találkozunk a szántókon elszórt kukoricaszárcsomókkal, amelyek mellett állandóan fedezve, harcra készen kell haladnunk, mert – mint értesültünk róla – ez a csetnik-alakulatok tagjainak, – valódi nevükön komitácsiknak – kedvenc rejtőzködő helye.”14 A propagandaszázad tudósítója 1941. április 19-i jelentésében a csetnikek harcmodoráról írt a szőregi (Sirig) bevonulás kapcsán. Említ egy esetet, melynek során a magyar csapatok egy trágyadomb mellett haladtak el, „amikor egyszerre csak – csodák csodájára – megdördült a trágyadomb és csak úgy okádta két páncélos lőréséből a golyót. (…) Ezek az álcázott kis erődök nem tartoztak a szorosan vett erődrendszerhez, hanem kimondottan lesipuskás célokat szolgáltak.”15 A bevonulás utáni lövöldözések, csetnik támadások a magyar katonaság számára minimális veszteségeket okoztak, a sajtó számára azonban ideális alkalmat nyújtottak a szerbellenes propaganda kifejtésére.

13 14

Uo. MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920-1944), 1941. április 13. 15 MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920-1944), 1941. április 19.

232

A bevonulás ellenkező előjelű megítélése tükröződik az előzőekben már említett kormányzósértési és magyar állam- és nemzetellenes tevékenységet vizsgáló perekben. Ezek közül néhány eset felidézésével nem célom a délvidéki magyarok visszacsatolás felett érzett örömének cáfolása, sokkal inkább a hétköznapi emberek hangulatának megragadása, illetve a korabeli hangulat bemutatása. Az alábbiakban néhány eseten keresztül a revízióval kapcsolatos megnyilvánulásokat kívánom bemutatni. Voltak olyan személyek, akik eleve a Jugoszlávia elleni támadás jogosságát is kétségbe vonták. Dragon János forgalmi adóhivatali tiszt egyik utazása során beszélgetésbe kezdett egyik utastársával. A beszélgetés során érintették az aktuális politikai eseményeket, és Dragon kijelentette, hogy „nem volt helyes, hogy megtámadtuk Szerbiát, mert előtte két hónappal kötöttünk [velük] barátsági szerződést.” Majd pedig gróf Teleki Pál miniszterelnök halálára utalva mondta: „Vannak még becsületes emberek, kik inkább főbe lövik magukat, de nem vállalják a szószegést.”16 1941. április 12-én Kárász József felkereste Domán Mátyást annak szegedi üzletében. Baráti beszélgetésük során érintették az aktuális politikai eseményeket is. Domán, Szeged bombázására17 gondolva, annak a véleményének adott hangot, hogy „milyen aljasok a szerbek, mert megtámadtak bennünket”18, s ezért, mondta, őket terheli a felelősség a két ország között kialakult ellenséges viszonyért. Kárász nem értett egyet barátjával, véleménye szerint pont a magyarok voltak azok, akik megszegték az örökbarátsági szerződést, és megtámadták Jugoszláviát. Domán ezután megemlítette, hogy „előző nap az angol rádió Hitlerről, Mussoliniről és a Kormányzó Urról gyalázkodó hangon beszélt…”19 Kárász ekkor azt mondta, hogy „igaza van [ti. az angoloknak] megérdemli, hogy így nyilatkozzanak róla.”20 Az üzletben tartózkodók közül többen is hallották ezt a beszélgetést, és az egyik fültanú feljelentette Kárászt.
16

Dragon ebben az ügyben pénzbüntetést kapott, de a bíróság azt nem hajtotta végre. Dragon 1942-43 folyamán ismét hasonló kijelentéseket tett, melyek miatt ismét beperelték, az 1944-es bírósági eljárás lefolytatására azonban nem került sor, mivel Dragont internálták. Csongrád Megyei Levéltár (továbbiakban: CsmL) Szegedi Törvényszék Iratai (továbbiakan: SzTI) b/Büntetőperes iratok, B3728/ 1941, 62. d. valamint CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B2742/1944, 77.d. 17 A Magyarország elleni jugoszláv légitámadásokra vonatkozóan lásd: Olasz 2004. 167-204. o. 18 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B3257/1941 62. d. Kárász József ügye 19 Uo. 20 Kárász végül egy év és hat hónap letöltendő fogházbüntetést kapott. Uo.

233

A bevonuló magyar csapatok és a délvidéki német származású lakosság között kezdettől fogva feszült volt a viszony. Erre vonatkozóan is maradtak fenn források a büntetőperes iratok között. Az őrszállási Lang József 1941 májusában egy kocsmai beszélgetés során – utalva azon várakozására, hogy a terület német fennhatóság alá kerül – annak a véleményének adott hangot, hogy „a szerbek rosszak voltak s a magyarok még rosszabbak, (…) nem ezeket vártuk.”21 A szerb csapatok kivonulása után a magyar katonaság egy részét Óbecsén a német származású Windpaszinger Béla által bérelt, moziként üzemeltetett épületben szállásolták el. Mint az előzőekben utaltunk rá, több, a magyar honvédség által elfoglalt városban, faluban a szerb lakosság rálőtt a bevonuló hadseregre. Így történt ez Óbecsén is. A lövöldözés után Windpaszinger moziját is átkutatták, melynek során jelentős kár keletkezett a felszerelésben. Windpaszinger ennek láttán, haragjában, igencsak dehonesztáló módon így fogalmazott a bevonuló magyar hadsereg vonatkozásában: „Elmentek a barbárok és bejöttek a tatárok, ezek még rosszabbak, mint amazok voltak.”22 A martonosi (Martonoš) Kenyeres Lászlónak is hasonló volt a véleménye: „…a szerbek alatt is nagy gazemberség volt, de a magyarok alatt még nagyobb van.”23 Kijelentése miatt hat hónap fogházbüntetésre ítélték. Drljačin Dušant pedig az alábbi kijelentése miatt ítélték fél éves szabadságvesztésre: „éljen II. Péter király és pusztuljanak a magyarok és a németek (…) le Hitlerrel és Horthyval.”24 A német ajkú lakosság több esetben is lekicsinylően beszélt a bevonuló magyar csapatokról, illetve a Wehrmacht szerepét nagyította fel a revízió végrehajtásában. Forrásaink között több olyan példát is találunk, amelyek Németország, a német hadsereg délvidéki revízióban játszott szerepét nagyítják fel a magyar hadsereggel szemben.
21

CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B4510/1941 62. d. Lang József esete, összbüntetésül öt hónap fogházbüntetésre ítélték. 22 CsmL, SzTI b/ Büntetőperes iratok, B1794/1942 66. d. Windpaszinger Béla esete, büntetésül 200 pengő megfizetésére kötelezte a bíróság. A martonosi (Martonoš) Kenyeres Lászlónak is hasonló volt a véleménye: „…a szerbek alatt is nagy gazemberség volt, de a magyarok alatt még nagyobb van.” Kijelentése miatt hat hónap fogházbüntetésre ítélték. Forrás: CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok B3176/1942 66. d. Kenyeres László ügye 23 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok B3176/1942 66. d. Kenyeres László ügye 24 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B4407/1941 62. d., Drljačin Dušan esete

234

Bauer István, csávolyi német kisbirtokos például a német hadsereg magyar hadsereggel szembeni felkészültségét dicsőítette. Perirata szerint így fogalmazott: a magyar honvédek „senkik, bevándorolt vackok, ha a németek nem lettek volna a Délvidéken, mind ott döglöttek volna meg.”25 Hasonló véleményének adott hangot Csávolyon a horvát származású Világi Henrik is. Ő úgy vélte, hogy azzal lehetne növelni a magyar hadsereg ütőképességét, ha „a német tisztek vennék át a vezetést, mert a magyar tisztikar alkalmatlan a vezetésre.”26 Hozzátette még: „A leventék csak fapuskához értenek.”27 Ez valóban így volt. A honvédségi propagandaszázad írnoka számolt be a „beremendi leventék hőstettéről”. Eszerint „a kerékpáros leventék (…) járha-tatlan utakon, zsombékok és nádasok között sokszor derékig vízben, kerékpárjukat fejük fölött tartva a legnagyobb lelményességgel járták utjokat. Puskájuk nem volt, csak fapuskájukkal (!) a vállukon végezték el munkájukat.”28 Miatov Zsifkó, ósziváci (Stari Sivac) cipészsegéd egészen odáig ment, hogy kijelentette „ha Hitler nem volna, akkor a magyarok soha nem foglalták volna el a Bácskát.”29 Forrásaink megőrizték egy kilenc éves német kislány véleményét is. 1941. június 21-én a 9 éves Werner Krisztina Újszivácon (Sivac) azt mondta, hogy „…ide Horthy ne jöjjön, mert mi németek vagyunk.”30 Végül megemlítenék egy esetet, melynek során a helyi német lakosság és a helyi magyar közigazgatás közötti feszültség egészen tettlegességig fajult. Vollweiter Pál, topolyai (Bačka Topola) lakos adófizetés céljából felkereste a községi főjegyzői irodát. A helyiségbe „…’Heil Hitler’ köszöntéssel és felemelt karral nyitott be…” A helyszínen tartózkodók figyelmeztették, hogy a település már Magyarországhoz tartozik, amire a válasz az volt, hogy „…elég sajnos, hogy Magyarországhoz tartozik.” A helyszínen tartózkodó Éhn Ferenc őrnagy kérdőre vonta Vollweitert, mire az megismételte kijelentését – az őrnagy válaszul arcon
25 26

CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B4975/1941 63. d. Bauer István ügye CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B2460/1941 62. d. Világi Henrik ügye. 27 Uo. 28 MOL K-428 a) sorozat, MTI Kőnyomatos, Napi tudósítások (1920-1944), 1941. április 20. 29 CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok B5610/1941 63. d. Miatov Zsifkó ügye, a bíróság négy hónap fogházbüntetésre ítélte. 30 A bírósági végzés szerint „minthogy azonban Werner Krisztina még 12. életévét nem töltötte be (…) a bűnvádi eljárás mellőzésével iskolai megfenyítését kellett elrendelni…” CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, fBl 5477/1941 63. d. Werner Krisztina ügye

235

ütötte.31 Ez az eset jól példázza, hogy még a bevonulás után fél évvel sem csökkent a feszültség a két népcsoport között. Munkámban kísérletet tettem a visszacsatolás kiváltotta hangulat két pólusának megragadására: a hivatalos vonal propagandisztikus törekvése mellett a forrásokból kiszűrhető a délvidéki német kisebbség magyar bevonulással szembeni ellenérzése is, valamint a hétköznapi emberek véleménye is tükröződik a délvidéki revízióval kapcsolatban. Az egyébként is feszült viszonyt a magyar és délszláv lakosság között az 1942. januári Sajkás vidéki és újvidéki ún. partizánvadász razzia még jobban elmélyítette, a jövőre nézve pedig a visszavágás képét vetítette előre.

31

CsmL, SzTI b/Büntetőperes iratok, B5792/1941 63. d. Vollweiter Pál ügye, a bíróság tizennégy napi fogházra, valamint 1000 pengő pénzbüntetésre ítélte.

236

Bibliográfia Levéltári források
Csongrád Megyei Levéltár, Szegedi Törvényszék Iratai, Büntetőperes Iratok 62, 63, 66. dobozok

Magyar Országos Levéltár, MTI Kőnyomatos, Napi hírek, Napi tudósítások (1941. április) Szakirodalom
A. SAJTI 2004. A. SAJTI Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken, 1918-1947. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.

DAMJANOV 2003. Így éltünk Szabadkán. Damjanovné Zimmer Sarolta emlékiratai. Bookmaker Kiadó, Budapest-Zágráb, 2003. OLASZ 2004. ROMSICS 2000. OLASZ Lajos: Jugoszláv légitámadások Magyarország ellen 1941 áprilisában. In: Hadtörténelmi Közlemények. 2004/I. Magyar történeti szöveggyűjtemény I. kötet. Szerk.: ROMSICS Ignác, Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

237

Pálinkás Barnabás

A CSEHSZLOVÁK-MAGYAR LAKOSSÁGCSERE
A KORÁBBI LAKOSSÁGCSERÉK TÜKRÉBEN

Kutatásomban arra vállalkoztam, hogy a csehszlovák-magyar és azt megelőző lakosságcserék összehasonlító vizsgálata során felkutassam azok hasonlóságát, a kimutatható párhuzamokat, és a döntéshozókra gyakorolt hatásukat. Megpróbáltam választ találni kérdéses dolgokra, amelyek befolyásolhatták az egyezmény megszületését. Kerestem a választ arra, hogy az érintettek milyen előzetes tudás vagy tapasztalat alapján viszonyultak a csehszlovák-magyar lakosságcseréhez, s hogy a nagyhatalmak mennyire kezelték példaértékűnek az általuk jónak vélt, már lezajlott népcseréket. A lakosságcsere problematikája többször előkerült a 20. század folyamán, így tanulságos lehet összevetni a hazánkat és térségünket leginkább érintő csehszlovák-magyar lakosságcserét a többivel, elsősorban a megkötése előtt lezajlókkal. Így mindenekelőtt az első, precedens értékű görög-törökkel, de érdekes lehet számunkra a dél-tiroli kérdésben született német-olasz, és a háború után rögtön lezajló lengyel-szovjet megállapodás is. Ami külön érdekessé teszi a vizsgálódást, hogy az 1945 után formálódó két tábor két különböző lakosságcserét tartott példaértékűnek a magyar-csehszlovák viszonyt illetően. Véleményem szerint a dél-tiroli egyesség azért nem került elő ekkor, mert az a fasiszta Olaszország és a náci Németország között köttetett, így vállalhatatlan hivatkozási alap lett volna, sőt a lehető leghamarabb megpróbálták visszacsinálni és érvényteleníteni azt a megállapodást. Ha az első precedensértékű görög-török lakosságcsere-egyezmény hátterét vizsgáljuk, külön érdekes párhuzamok figyelhetőek meg a két történelmi helyzet között. A szerepek nem ugyanazok és a két fél helyzete is kicsit más, de egyegy motívum mégis nagyon hasonló. A 19. században a Balkánon is jelentkeztek a kis népek függetlenségi mozgalmai, és 1822 januárjában a görögök ki is kiáltották függetlenségüket. Mégis csupán az 1828-29-es orosz-török háborút lezáró, 1830 februárjában kötött londoni szerződés ismerte el hivatalosan Görögországot, így a nagyhatalmak – elsősorban Nagy-Britannia – lettek a „gyámjai”. Az új ország 238

mindössze a mai Közép-Görögországra korlátozódott (mintegy 800 ezer lakossal), míg a görögség nagy része a határokon túl rekedt. Az adott helyzetben érthető módon a görög politika legfőbb célja: egy hazában (egy „Nagy-Görögországban”) egyesíteni a nemzetet. Ehhez az ún. „Nagy Eszme” nyújtott ideológia alapot.1 (Azt hiszem, elég hasonló helyzetben lehettek, mint a két világháború közötti Magyarország a hivatalos szintre emelt revíziós politikával, igaz a görögség esetében nem egy friss sebről volt szó, hanem több évszázados dicső múlt „romantikájáról”.) A 1912/13-as Balkán-háborúk után felosztották az Oszmán Birodalom európai területeit, de ezzel felborult a térség status quo-ja is. Az 1912-ben alakult Balkán Szövetség megvalósította a célját, Görögország, Szerbia, Montenegró és Bulgária részvételével kiűzték a törököket a félszigetről. A háború alatt közel egymillió ember hagyta el otthonát és vándorolt a félsziget országai között. Az első hullám még egyszerű menekülés volt a harci cselekmények elől, a második a születendő békék (londoni és bukaresti béke) nyomán kialakult új határokon átívelő önkéntes költözés az „anyaország” felé. A harmadik hullám a kölcsönös lakosságcsere-egyezménnyel megvalósuló változások miatt esetünkben a legérdekesebb. Az első próbálkozás az Oszmán Birodalom és Bulgária között született, de szinte csak a háborúk alatt bekövetkezett változásokat rögzítette, az érdemi bizottsági munkára idő sem maradt, mert kitört az első világháború. Görögország vonatkozásában a háború utáni túlkapások a kisebbségek ellen mindkét oldalon jelentkeztek, 1914. május 18-án mégis a Porta tett javaslatot a Kis-Ázsia nyugati partján élő görög és a balkáni török kisebbség kicserélésére.2 Az Elefteriosz Venizelosz vezette görög kormány két feltételt szabott: a lakosságcserének önkéntes alapon kell megtörténnie, és a kelet-trákiai görögségre is ki kell terjedjen. Szóbeli jegyzékben ki is egészítették Görögország álláspontját. Ez hangsúlyozta az önkéntességet, továbbá közös védnökséget és vegyes bizottság felállítását sürgette a zökkenőmentes lebonyolítás és az érintettek vagyonának rendezése érdekében.

1 2

BALOGH 2002. 38-39. BALOGH 2002. 39-40.

239

A tárgyalások folyamán a görög kormány többször hangsúlyozta, hogy bármiféle egyezmény megkötésének és az egyezkedések folytatásának a feltétele: a kis-ázsiai és trákiai görögök erőszakos kitelepítésének és üldözésének azonnali leállítása. A tárgyalások menetét nehezítette, hogy az 1913 májusában megkötött londoni egyezmény függőben hagyta az égei-tengeri szigetek hovatartozását, és azt a novemberi békeszerződés sem tisztázta. (Az összeütközés a nagyhatalmak fellépésének köszönhetően maradt el.) A vegyes bizottság első ülésén külön egyezmény kidolgozását tűzték ki célul, mely meghatározza azok körét, akik az önkéntes kivándorlással élhetnének, megteremti a hátterét a hátrahagyott vagyonok rendezésének és a kárpótlásoknak, valamint biztosítja a fellebbezés és a szülőföldön maradás lehetőségét. A görög delegáció az üldözések befejezése mellett a menekültek hullámainak csökkentéséért és a kivándorlás önkéntességének tiszteletben tartásáért küzdött. Továbbá szerették volna elérni, hogy a lakosságcserében érintett törökök és görögök létszáma azonos legyen. A törökök viszont elutasították ezt, mondván, a lakosságcsere megvalósítása és sikere nem függhet a kivándorlók számától, az egyetlen kötelesség, hogy mindkét fél fizesse ki a hátrahagyott vagyonért járó kárpótlást.3 Az áttelepülők állampolgárságával kapcsolatban az a nehézség merült fel, hogy mikortól kapjanak újat. Az érintettek vagyonának felbecslése is komoly nézetkülönbségeket eredményezett. A görögök mindenáron rá akarták bírni a török kormányt a kárpótlások megfizetésére, amit a Porta vonakodott megtenni. Megegyeztek, hogy a hátrahagyott ingó és ingatlan vagyon felbecsülésénél a telekkönyvek és a török adózási kimutatások az irányadóak. Az oszmán állam elismerte, hogy a kis-ázsiai görögség közösségi vagyonát illetően a helyi ortodox egyház a legfőbb ellenőrző hatalom, míg a görög partner kénytelen volt elismerni, hogy hasonló esetben a görögországi muzulmán intézmények az illetékesek.4 1914 nyarán, a rendkívül feszült nemzetközi helyzetben a két kormány Svájchoz fordult, hogy jelöljön ki vezetőt a döntőbírósági feladatokra, ám ezt követően a bizottság munkája félbeszakadt. Eredményesség szempontjából a szeptemberben immár Konstantinápolyban újra összeülő tanácskozás még
3 4

BALOGH 2002. 40-41. BALOGH 2002. 42-43.

240

kiábrándítóbb volt. Nem jutottak előbbre a kárpótlás, a lakosságcsere önkéntességének garantálása, valamint a paritásosság kérdésében. A tárgyalások 1914. december 14-én végleg megszakadtak, hiszen november elején a törökök is beléptek az első világháborúba, így az kötötte le figyelmüket. Az Oszmán Birodalom egyértelmű célja a görög kisebbségtől való megszabadulás, homogén nemzetállam megteremtése volt. Görögország nem számíthatott külső támogatásra, a korábbi szövetségesek és támogatók mással voltak elfoglalva, így elviekben is ki volt zárva, hogy fegyverrel szerezzen érvényt álláspontjának. Nem tudta megakadályozni a törökök törekvéseit a görögség kitelepítésével kapcsolatban, az üldözések leállítására tett erőfeszítések is hiábavalóak voltak, ugyanakkor a törökök diktálta feltételek elfogadása volt az egyetlen lehetőség számára, hogy ne hagyja teljesen magára a kis-ázsiai nemzettestvéreket. Nem szabad elfelejteni, hogy az Oszmán Birodalomban a kisebbségellenesség legdurvább formái is előkerültek. Az 1890-es évektől több hullámban szenvedett üldöztetést az örménység is. Az Ifjú Török kormányzat alatt, az 1910-es években volt a legrosszabb a helyzetük: egyfajta „végleges megoldás” keretében több százezer örményt deportáltak a sivatagba, ahol szó szerint éhen és szomjan haltak. A tisztogatások során az etnikai mellett nyilvánvalóan vallási indíték is közrejátszott, hisz az örmény népé a legkorábbi keresztény államiság és egy tisztán muzulmánná váló közegben könnyen váltak bűnbakká. Görögország és Törökország alig egy évtizeddel később újra tárgyalóasztalhoz kényszerült a megoldatlan kisebbségi kérdésben. Az első világháborút követően a győztes görögök Nagy-Britannia szóbeli támogatásával megtámadták Törökországot, de vereséget szenvedtek. A törökök ráadásul Musztafa Kemál vezetésével szabadságharcukban revízióra is kényszerítették a korábban rájuk erőltetett békét. Az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i béke a törökök számára területileg is kedvezőbb volt, a 1920-as sèvres-i békében a görögöknek ítélt Kelet-Trákia Edirnével együtt Törökországhoz került. Görögország számára a vereség a „Nagy Eszme” végleges feladását is jelentette. Lausanne-ban aláírtak egy külön görög-török lakosságcsere szerződést is. A kötelező érvényű egyezmény szerint a törökországi görögségnek és a görögországi törökségnek is el kellett hagynia szülőhazáját és „anyaországába” kellett 241

költöznie. Egy-egy mentesített kategória volt: a konstantinápolyi, illetve az Imbrosz és Tenedosz szigetén elő görögök illetve a nyugat-trákiai muzulmánok lakóhelyükön maradhattak.5 Az egyezmény értelmében az 1914-ben félbeszakadt tárgyalások után a kártérítésről is döntöttek. Akiket a lausanne-i kötelező lakosságcsere transzportok előtt telepítettek ki, azok igényelhettek kártérítést, melyről a Vegyes Bizottság döntött. Az áttelepítésre jelöltek vámmentesen vihették magukkal ingóságaikat, illetve a helyi hatóságokkal felbecsültethették hátrahagyott értékeiket. A kártérítést vagy pénzben, vagy a hátrahagyott ingatlannal azonos értékű ingatlanban kapták meg a jogosultak.6 Ezzel a megállapodással tettek pontot a balkán-háborúk óta húzódó nemzetiségi ügy végére. Az 1925-re befejeződött népmozgás során 1.290.000 görög kényszerült elhagyni Törökországot (kb. 1.100.000 a lausanne-i szerződés előtt), míg 480.000 törököt kényszerítettek Görögország elhagyására (125.000-et a lausanne-i egyezmény előtt). 1925-ös adatok szerint mintegy 200.000 görög nemzetiségű maradt Törökországban, ám napjainkra (2005) számuk az emigrálásoknak köszönhetően 5000 körülire7 fogyatkozott. Görögországot is több tízezer török hagyta el a lausanne-i döntés óta, így a félsziget egyik leghomogénebb államává vált. „A másfél évtizedes folyamat megváltoztatta egész Macedónia és Trákia etnikai összetételét, a szomszédos (anya)országokba került a kisebbség nagy része. A görögök Görögország Balkán-háborúk után szerzett, északi területén közvetlenül a háborúk után még kisebbséget alkottak, a muzulmánok ki- és a kis-ázsiai görögök betelepülésével viszont már többségbe kerültek. Görögország – etnikai összetételét tekintve – a Balkán egyik leghomogénebb állama lett.”8

5 6

BALOGH 2002. 43-44. Az érintettek vagyoni kárpótlásáról az egyezmény 11,12,13 és 14. cikke rendelkezett. Közli: World Legal Information Institute http://www.worldlii.org/int/other/LNTSer/1925/14.html (utolsó letöltés: 2010. november 23.) 7 wikipedia.org hivatkozása az adatokat illetően az Athens News Agency 2006. július 2-ai cikkére (a Hellenic Resources Network oldalán): http://en.wikipedia.org/wiki/Population_exchange_between_Greece_and_Turkey, illetve http://www.hri.org/news/greek/apeen/2006/06-07-02.apeen.html#03 (utolsó letöltés: 2010. november 23.) 8 BALOGH 2002. 44.

242

A már említett Dél-Tirol kérdésében a konfliktus gyökerei szintén a 19. századig nyúlnak vissza. Az olasz egység megszületése után az irredentizmus egyik legfőbb törekvése az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Tirol tartomány déli részének megszerzése és asszimilálása volt. 1915-ben Olaszország háborúba lépésének feltétele9 Dél-Tirol megszerzése volt, amit a Saint Germain-i béke neki is juttatott.10 A két világháború között az olasz politika a dél-tiroliak asszimilálását célozta meg és ebben a fasizmus eszmei támogatását is élvezte, a kisebbségek helyzete olasz belügy volt. A beolvasztás – ún. adattamento – terve a fasiszta hatalomátvétel után hivatalos kormányprogram lett. Az asszimiláció végrehajtása korántsem tekinthető türelmes kisebbségpolitikának. A terület elöljáróinak olaszokat neveztek ki, olasz lett a hivatalos nyelv, a német ajkú hivatalnokokat elbocsátották, a német egyesületeket betiltották,11 a csendőrség megerősítése a németek kirekesztésével történt és az elnémetesedett családnevek (vissza-) olaszosítása is végbement. Ennek eredményeként a terület olasz lakosainak száma 1921 és 1939 között megnégyszereződött.12 Az 1939 júniusában megkötött berlini egyezmény rendelkezett a dél-tiroli németek kitelepülésének lehetőségéről, mely szerint, aki akart, folyamodhatott német állampolgárságért (1939. december 31-ig), de ezzel kötelezte is magát az áttelepülésre. Amennyiben ezt nem tették meg, olasz állampolgárságukat megtartották, de le kellett mondaniuk kisebbségvédelmi jogaikról. A dokumentumok szerint a negyedmilliós német lakosság mintegy 85%-a kérvényezte az áttelepülést a Német Birodalom területére, de ténylegesen csak 70-80 ezren hagyták el lakóhelyüket. Ez a háborúba kitörésével és a probléma sokadrangúvá válásával magyarázható.

9

Az antanthatalmakkal 1915. április 26-án Londonban kötött titkos szerződés ára a terület olaszoknak ítélése győzelem esetén. 10 Ekkor 215 ezer német és 16 ezer olasz lakott itt, amiből látszik, hogy nem egy nemzetiségi alapon megszületett döntésről van szó, sokkal inkább geostratégiai elvek érvényesültek. Sőt Olaszországgal, mint társult országgal még kisebbségi szerződést sem kötöttek. Vö. MÉZES 2003. 6-7. 11 Ez nem egyedi, hiszen a fasiszta rendszer csúcspontján majd’ minden társadalmi egyesületet betiltottak. Ennek a politikának (és alapvetően a fasizmus) elítélésével foglalkozik többek között XI. Pius 1931-ben írt Non abbiamo bisogno kezdetű enciklikája is. 12 MÉZES 2003. 7-8.

243

A háború után az újra önállósuló osztrák kormány a dél-tiroli területek visszaszerzését tekintette elsődleges külpolitikai feladatának, de a párizsi békeszerződés megerősítette a Brenner-hágónál 1919 óta húzódó határt. Karl Gruber osztrák és Alcide de Gasperi olasz külügyminiszter megállapodása értelmében azonban Dél-Tirol széleskörű autonómiát kapott és a német kisebbséget visszahelyezték jogaiba. A megállapodást a két ország között született békeszerződésben is megemlítették, így az nemzetközi garanciát kapott. A német ajkú kisebbség helyzete a két háború közötti idővel ellentétben már nem volt olasz belügy és a kérdésben Ausztria is előszeretettel tűnt fel, mint „védőhatalom”. 13 Amint már említettem, megítélésem szerint a dél-tiroli kérdés azért nem került elő semmilyen formában a magyar-csehszlovák viszony tárgyalásakor, mert a két európai fő bűnös, Németország és Olaszország között született, így az ab ovo rossznak volt tekintendő, és inkább nem is beszéltek róla, mintsem a tapasztalatokat megvizsgálták volna. A két háború közötti olasz kisebbség politika kísértetiesen emlékeztet Magyarország monarchiabeli szlovák politikájára (amely azóta is komoly fájdalompont a szlovák történeti hagyományban), illetve bizonyos rendelkezések a reszlovakizációra és a jogfosztás éveiben tapasztalt csehszlovák kormánypolitikára hajaznak. Ugyanakkor a háború utáni osztrák-olasz rendezés az autonómia megteremtésével az egyik legelőremutatóbb megoldás, mind a mai napig. „Az évtizedes dél tiroli vita során az igazságosnak sohasem tartott, de létező határokat osztrák részről nem kérdőjelezték meg. A józan állásfoglalásokat ez a megfontolás hatotta át, amely nagymértékben elősegítette a rendezést.”14 A magyar-csehszlovák lakosságcseréhez időben legközelebb áll a Lengyelország és a szovjet tagköztársaságok (Ukrajna, Belorusszia, Litvánia) között született megállapodás. Moszkva fő érve, hivatalos álláspontja a közép-európai kérdésben és minden fórumon példaértékűként felmutatott kisebbségi problémát rendező intézkedése volt ez. A lengyel határok nyugatra tolásával a nemzetiségi arányok még jobban eltolódtak, és a potsdami megállapodás értelmében a német kisebbség nagy részét kitelepítették, míg jelentős lengyel kisebbség került a Szovjetunió területére. A Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság (Polski Komitet Wyzwolenia
13 14

MÉZES 2003. 8. MÉZES 2003. 12.

244

Narodowego – PKWN) és a szovjet tagköztársaságok között 1944 októberében létrejött szerződés szerint „cseréltek ki” 787 ezer lengyelt a szovjet területekről és 48 ezer ukránt a lengyel vajdaságokból.15 A kitelepítés nem arányosan történt. A szovjet vezetés, és maga Sztálin is a magyar és csehszlovák képviselőkkel tárgyalva többször felhívta a figyelmet arra, hogy hasonlóan kellene eljárni a közép-európai kérdést illetően is. 1946 áprilisában a csehszlovák küldöttség tagjai, Vavro Hajdu és Václav Nosek Molotovval folytatott beszélgetés folyamán szembesültek azzal, hogy a Szovjetunió sem támogatja Csehszlovákiát az egyoldalú döntésben. Moszkva abban is követendőnek találta a rendezést, hogy nem kell ragaszkodni a paritás elvéhez, hiszen a hiánya a lengyel-szovjet lakosságcserénél sem okozott gondot. Fontos azonban megjegyezni, hogy újabb kutatási eredmények fényében azt lehet látni, hogy Lengyelország esetében még a németek kitoloncolása is humánusabb volt, és kevesebb szenvedéssel járt (az áldozatok számáról nem is beszélve), mint a szovjetekkel történő lakosságcsere, holott jóval több embert érintett.16 Ez azzal magyarázható, hogy a németektől felszabadított területeken a lengyel lakosságot a szovjet államvédelmi szervek és az ellenük harcoló Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egységei egyaránt fenyegették, az előbbiek a lengyel nemzeti szellemű egyéneket, közösségeket félemlítették meg fizikailag, az utóbbiak pedig a szovjet rendszerrel együttműködő lengyeleket irtották. A lengyel és az ukrán történeti hagyományban igen komoly a lakosságcsere traumájának emlékezete. A Harmadik Lengyel Köztársaság szenátusa kiemelt feladatának tekinti a határon túli lengyelek támogatását, maga a lengyel alkotmány is hosszabban értekezik a külhoni lengyelekről.17 A kölcsönös történelmi sérelmek ellenére a két ország viszonya rendezett, a lengyelek élen járnak Ukrajna Európa felé való törekvéseinek segítésében, sőt Lengyelország és Ukrajna közösen rendezi a 2012-es futball Európa Bajnokságot.

15 16

ŠTEFANSKÝ 2007. 52. ŠTEFANSKÝ 2007. 56. 17 A volt Szovjetunió területén élő lengyelekről és a Lengyel Köztársaság kisebbségi támogatáspolitikájáról ld. bővebben: LAGZI 2009.

245

Tanulságok, összefüggések, értékelés A lakosságcsere genezisének szálai Nagy-Britanniához kötődnek, amely a Görögország és Törökország között 1923-ban aláírt egyezményt egyértelműen pozitívan értékelte.18 Beneš az angliai emigráció alatt nyilván találkozott ezzel az elképzeléssel, hiszen itt fogalmazta meg későbbi koncepcióit. A brit miniszterelnök, Winston Churchill a lengyel kérdéssel kapcsolatban a lakosságcserét és az országon belüli áttelepítéseket a közép-európai államok megerősítésére, stabilizált viszonyok megteremtésére szolgáló, bevált és egyedüli módszernek minősítette.19 A görög-török tárgyalások tanulmányozásánál érdekes volt felfigyelni több hasonlóságra is, ami a görögök és a magyarok helyzetét illeti az érintett lakosságcserék folyamán. Már a Görögország külpolitikáját meghatározó Nagy Eszme megemlítésénél is rámutattam, hogy rokon érzésekből, rokon helyzetből fakad, mint a magyar revizionista politika. A Nagy Eszme egy nacionalista ideológia, melynek célja, hogy az athéni állam meghódítsa az Égei-tenger mindkét partját, s betöltse egy tisztán görög konstantinápolyi állammal.20 Érvrendszere a történelmiségre (a Bizánci Birodalom évszázados hagyományaira), a térségben élő görögség eltúlzott arányaira, és Görögország biztonsági stratégiájára épült. Hasonló a Trianon utáni Magyarországnak a revíziót megideologizáló érvelése is: a Szent István-i államiság, a magyar nemzetiségek jelenléte az utódállamokban és a Kárpát-medence geostratégiai és földrajzi-vízrajzi egységét eltúlzó, „Mindent vissza” kívánó, követelő propagandája. Mindegyik érv tartalmaz igazságot is, de túlzásuk eredménytelen és fölösleges. Mindkét állam a vesztes háború után és a lakosságcsere lezárulásával végleg lemondhatott a Nagy-Görögország illetve a NagyMagyarország álmáról, ugyanakkor térségükben etnikai viszonyokat tekintve a leghomogénebb államoknak tekinthetők, ami Görögország esetében a Balkánon egyedülálló. A tárgyalások folytán a feltételeket diktálni próbáló fél (a török ill. a csehszlovák) a várt eredmény kicsikarása érdekében a nemzetiségek üldözését, deportálását és egyoldalú kitelepítését ütőkártyának használta. A több hasonlóság ellenére különbségek is voltak, hiszen a görögség dicső múltját a Nagy Eszmével
18 19

ŠTEFANSKÝ 2007. 51-52. Idézi: ŠTEFANSKÝ 2007. 52. 20 BALOGH 2002. 45.

246

megideologizáló romantikája és a magyarság Trianon után közvetlenül megélt traumáját nem lehet azonosnak tekinteni. A Külügyminiszterek Tanácsának a magyar-csehszlovák kérdéssel foglalkozó bizottságában az angol küldött, Lord Viscount Hood épp a görögtörök lakosságcserére hivatkozott. Megértését fejezte ki Csehszlovákia törekvése iránt, hogy véglegesen rendezze a kisebbségek problémájának kérdését, de határozottan károsnak minősítette az erőszakos kitelepítés lehetőségének békeszerződésbe foglalását. Rámutatott, hogy az 1920-as években megvalósult görögtörök transzfer a két kormány tárgyalásai alapján jött létre, míg a tárgyalt esetben a magyar kormány ellenzi e cserét. A béke megőrzésének egyetlen lehetőségét a kétoldalú megállapodásban látta.21 A magyar politikai-területi bizottságban Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár 1946. szeptember 16-án a transzfer vitában a következőként érvelt, az általam is bemutatott példákat felhozva:22 „Tudjuk, hogy az áttelepítés, a ’transzfer’ szó nem hangzik rokonszenvesnek sem az önök, sem a mi fülünknek, de cáfolhatatlan tény marad, hogy ezen az alapon oldották meg véglegesen és tartósan például a törökországi görög kisebbség problémáját. Módosított formában, a lakosságcserének a cserearányra való tekintet nélküli formáját alkalmazták a szövetséges és testvéri lengyel és ukrán nemzet között is, amelynek során több mint 1 millió lengyel költözött át régi lakóhelyéről az új Lengyelországba és mintegy 400.000 ukrán Lengyelországból Ukrajnába.” Elismerte, hogy senkinek sincs joga szülőföldjéről elűzni embereket, de rámutatott, hogy gazdasági megfontolásokból sokszor mégis sor kerül rá. A csehszlovák érvrendszer fő tézisét is előhozta, mely szerint Csehszlovákiát csak a tartós béke vezényli a kitelepítések szorgalmazása közben.23 A dél-tiroli lakosságcsere taglalásánál már említettem, hogy a kérdés vélhetően azért nem kerülhetett elő semmilyen formában a magyar-csehszlovák viszony tárgyalásakor, mert a két európai főbűnös: Németország és Olaszország
21 22

FÜLÖP 2008. 260-261. KRNO 1992. 59-61. 23 Mondandóját egy költői kérdéssel támogatta meg, mely elsősorban a nagyhatalmak képviselőinek szólt és Csehszlovákia elkötelezett békepártiságát volt hivatott alátámasztani: „Ha egy következő háború érdekében történő modern fegyverkísérlet miatt lehetséges valahonnan a lakosság elköltöztetése, miért nem lehetséges bizonyos számú lakosság elköltöztetése a tartós béke érdekében, amint azt Csehszlovákia javasolja?” – Vö. KRNO 1992. 61.

247

között született. A két háború közötti olasz kisebbségi politika kísértetiesen emlékeztet Magyarország monarchiabeli szlovák politikájára (amely azóta is komoly fájdalompont a szlovák történeti hagyományban). A nagyon erős asszimilációs és a türelmetlen kisebbségi politika egyértelműen párhuzamba állítható, hiszen a helyzet is nagyon hasonló: a (szinte) tisztán nemzetiségi területekre az állam saját hivatalnokait ültette, így garantált volt a másik meg nem értése. Bizonyos rendelkezések a reszlovakizációra és a jogfosztás éveiben tapasztalt csehszlovák kormánypolitikára hajaznak, itt az állampolgárság azonnali elvesztését lehet említeni, illetve nyilván fájó pont minden érintett számára a családnevek erőszakos megváltoztatása a hivatalos állami nyelvre. A hasonlóságok ellenére le kell szögeznünk, hogy a Monarchia liberális és parlamentáris Magyarországának politikai berendezkedése, az állam működése nagyon különbözött Mussolini totális államra törekvő Olaszországától. A háború utáni osztrák-olasz rendezés az autonómia megteremtésével viszont az egyik legelőremutatóbb megoldás, mind a mai napig. A lengyel-szovjet lakosságcsere a térség befolyására törekvő Szovjetunió „hivatalos” példája lett a kisebbségi kérdés kezelésében. A rendkívüli szörnyűségekkel járó népcsere mindenképpen „eredményes” volt, hiszen egy nagyhatalom hadserege hajtotta végre, az önkéntesség kérdésének felmerülése nélkül, és lengyel részről a szerződő fél, a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság sokkal jobban ki volt szolgáltatva a szovjeteknek, mintsem alkudozásba-egyezkedésbe bocsátkozhatott volna. Sok hasonlóság nincs a magyar lakosságcserével összehasonlítva, de Moszkva a csehszlovák és magyar küldöttekkel tárgyalva minden esetben ennek sikerére hivatkozott. A szovjet pártvezetésnek nem volt érdeke egyik felet sem támogatni, pedig Csehszlovákia az egyoldalú kitelepítésekre való rábólintást kérte tőle, Magyarország ennek elkerülését szerette volna (sőt nagy gesztusnak értékelte volna, ha Kárpátalját a Szovjetunió átengedi). A moszkvai érdekek viszont a térség stabilitását és békéjét, mi több, ún. „baráti országok” együttműködését kívánták és céljaik elérésében a pártatlanság volt a legjobb eszköz.24 A lakosságcsere problémájának vizsgálata számomra több szempontból is újat tudott mondani. Tapasztalatom szerint a középiskolai és egyetemi tanköny24

ŠTEFANSKÝ 2007. 57-60.

248

vekben a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény és a németek kitelepítésének kérdésén kívül még említés szintjén sem kerülnek elő más, hasonló jellegű áttelepítési események. (Esetleg egyes specializációkon, szemináriumokon foglalkoznak velük.) A magyar lakosságot közvetlenül érintő, két fent említett eset jobb megértéséhez, a tisztábban látáshoz és a máig ható trauma feldolgozásához előnyt jelentene az összehasonlító-elemző vizsgálat az oktatásban és kutatásban egyaránt.

249

Felhasznált irodalom
BALOGH 2002. BALOGH Ádám: Lakosságcsere Görögország és Törökország között 1914-ben. In. Világtörténet 24(2002.): tavasz/nyár 37-46. old. FÜLÖP Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés (1947). Budapest, 2008. KRNO, Dalibor M.: A békéről tárgyaltunk Magyarországgal. Budapest, 1992. LAGZI Gábor: „Lengyelek, de másak”. Lengyel kisebbségi közösségek a volt Szovjetunió területén és Lengyelország nemzetpolitikája. Budapest, 2009. MÉZES Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003.

FÜLÖP 2008. KRNO 1992 LAGZI 2009.

MÉZES 2003.

ŠTEFANSKÝ 2007. ŠTEFANSKÝ, Michal: A szlovákiai magyar kisebbség 1945-1949 közötti helyzetének külpolitikai összefüggései. In. Fórum Társadalomtudományi Szemle 9. (2007.): 2. 51-61.

Internet
World Legal Information Institute: http://www.worldlii.org/int/other/LNTSer/1925/14.html (utolsó letöltés: 2010. november 23.) Hellenic Resources Network cikke: http://www.hri.org/news/greek/apeen/2006/06-07-02.apeen.html#03 (utolsó letöltés: 2010. szeptember 20.)

250

5. IDENTITÁS, ÖNKÉP, IMÁZSÉPÍTÉS

251

Németh Ákos

„VAN-E MÉG ÁLOM…?”
A KÖZÉP-EURÓPAI IDENTITÁS FELBOMLÁSA, ÉS POSZT-TRAUMATIKUS
ÚJRAALKOTÁSA AZ 1930-AS ÉVEK MAGYAR ÚTIRAJZ-IRODALMÁBAN

„Magyarok vagyunk szeretetből, európaiak okosságból.” (Cs. Szabó László) 1. Közép-Európa: a hely elvesztése A) Közép-Európa, mint identitásképző földrajzi-kulturális alakzat születése Közép-Európa – Szűcs Jenő meghatározása szerint „Közép-Kelet-Európa” –, mint sajátos politikai-társadalmi helyzetű földrajzi tér, „történeti régió” kialakulása már a korai középkorban kezdetét vette az egykori Nyugat-római Birodalom keleti határterületei mentén. A térségben élő népek néhány évtizednyi különbséggel hozták létre feudális államaikat a 10-11. század fordulóján, melyeket társadalomszerkezeti vonásaik, valamint vallási és politikai orientációjuk hasonlóságai egyaránt rokonítottak egymással. A közép-európai térség legfőbb sajátossága már ekkoriban is köztes pozíciójában, a társadalmi, gazdasági, politikai szerkezet nyugati, illetve keleti modelleket ötvöző jellegében volt megragadható. A régió „nyugatias modellekhez és normákhoz igazodott ugyan, de a ’kelet-európai’ közegben eleve a szerkezet szinte minden ponton kitapintható módosulásával.”1 A korabeli Nyugat-Európához, „Europa Occidenshez” való tartozás a cseh, lengyel, magyar alattvalók számára elsősorban vallási téren, a nyugati kereszténység képében mutatkozott meg, ami jelentős tudatformáló, integráló erőnek bizonyult a középkor századai során. A társadalmi szerkezet viszonylagos tagolatlansága, a hűbériség alacsony szintű kiépültsége, valamint az uralkodói hatalom Nyugat-Európában nem ismert súlytöbblete, és az állami-társadalmi viszonyok ehhez kapcsolódó felülről vezérelt átalakítási módszerei azonban egyszersmind keleties vonásokat is kölcsönöztek

1

SZŰCS 1983. 67.

252

a térségnek.2 A közép-európai régió legfőbb geopolitikai szerepét már ekkor is a közvetítés, a keleti (bizánci, ortodox) és nyugati (német-római, katolikus) birodalmak és kultúrkörök közötti kiegyensúlyozás, a politikai és kulturális feszültségek tompítása jelentette. A 15. századtól az új keleti impérium, a török birodalom fenyegetése, és a kereskedelmi kapitalizmus nyugat-európai fellendülése a térség gazdasági leszakadását, ugyanakkor geopolitikai felértékelődését is eredményezte. A szultán keleti birodalmával, és annak intézményeivel, mint egyfajta kulturális idegenség hordozóival való konfrontáció nyomán felerősödött a keresztény, nyugati normákat követő népek sorsközösségének tudata. A térség kelet és nyugat közötti helyzetéhez immáron egyértelműen pozitív identitástartalom kapcsolódott a „keresztény szabadság” (Christiana libertas) védelmének küldetése által.3 A megvédendő nyugati „keresztény Európa” fogalma az önidentifikáció alakzataként nyerte el értelmét a korabeli befogadók horizontján. Közösségteremtő erejének egyik legkiemelkedőbb példáját a horvátok és magyarok által egyaránt nemzeti hősként tisztelt Zrínyi Miklós, Közép-Európa költőjének barokk eposza jelentheti. A Szigeti veszedelem török – mint fenyegető impérium és kulturális-vallási idegenség – ellen csatázó hősei közt szláv és magyar nevek viselői egyaránt akadnak (Farkasics Péter, Juranics és Radivoj vajda, Deli Vid; illetve Alapi Gáspár, Szecsődi Máté, Medvei Benedek, Orostoni Péter). A 16-17. századra a térségben immáron egyedül a Habsburg-ház jelenthette azt a hatalmi tényezőt, mely integrálni tudta a fenyegetett keresztény-európai identitást, hordozva a vele járó közvetítő, védelmező, civilizáló szerepet. „A magyar (és cseh) nemesi társadalom nem volt olyan erős, mint a lengyel, de sokkal erősebb volt, mint a brandenburgi-porosz; ezért jutott számára egy harmadik modell: egy rossz, de jellegében egyértelműen ’nyugatias’ – mert a rendi normákhoz igazodó – kiegyezés a Habsburg dinasztikus kerettel.”4 Ebből a szemszögből érthető az a körülmény is, hogy a magyar társadalom minden szenvedése ellenére politikai osztályának tagjai számos alkalommal aktívan járultak hozzá a
2

„A ’Nyugat’ fogalma úgy tágult, ahogy a latin kereszténység tágította: ’civilizációs’ gyűjtőfogalommá vált. Civilizáció és struktúra azonban jó ideig más-más koordinátákhoz tartoztak.” SZŰCS 1983. 55. 3 SZŰCS 1983. 101. 4 SZŰCS 1983. 103.

253

közép-európai birodalom fennmaradásához. A nyugati gazdasági-kulturális modelleket, mentalitásformákat kelet felé közvetítő államalakulat legfőbb jelképét Cs. Szabó László az egykori császárváros topográfiájában vélte felfedezni: „Bécs nyugatról egy királykastéllyal, keletről egy fegyvertárral fogad, mintegy utalva a Monarchia kettős szerepkörére, az olvadékony nyugatira s a zord keletire.”5 A Habsburgok birodalmának kiépülése ugyanakkor a térség kora újkori politikatörténetének egyik legjellemzőbb sajátosságát eredményezte. Nyugat-, illetve Kelet-Európa országaival (elsősorban Angliával, Hollandiával, Franciaországgal, illetve Oroszországgal) ellentétben ugyanis a Habsburgok dominálta Közép-Európában államfejlődés és nemzetfejlődés fogalmai évszázadokra elszakadtak egymástól. „A Nyugat nemzetei apránként, mint a szocializáció sűrűbb magjai formálódtak meg a tágabb európai társadalom keretein belül, mely – társadalmi környezetként – azokat megelőzően létezett” – írta Ortega y Gasset.6 A spanyol történetfilozófus szerint az európai nemzetek többsége a 17. század során „tökéletes szervezetté”: autonóm politikai-kulturális entitássá vált, melyek kialakulásában az abszolutista hatalomgyakorlás központosító, kultúrapártoló törekvései is jelentős szerepet játszottak. 7 A 16-17. század nyugati – és keleti – rendszereivel szemben azonban a közép-európai abszolutizmus nemzeti állam helyett egy nemzetek felett álló birodalmat hozott létre, melynek határai között az egyes nemzeti tudatok csak jelentős késéssel, a 19. század folyamán kezdtek kibontakozni. E körülmények között nemzeti és európai azonosság Ortega által felvázolt viszonya is másként jelentkezett a közép-európai térségben: „Az európai ember mindig két történelmi térben, két társadalomban élt egyszerre, melyek közül az egyik kevésbé sűrű, ám tágasabb: Európa; a másik pedig sűrűbb, ám territoriális szempontból korlátozottabb: az egyes nemzetek területe, vagyis azoké a szűkebb kerületeké és régióké, melyek – a társadalom különös formáiként – a jelenlegi nagy nemzetek elődei voltak.”8 A Habsburgok sokszínű, soknemzetiségű állama ezzel szemben a saját keretei között mintegy Európát is leképezte: „A területi haza (…) mindazoknak a népeknek a hazája volt, akik egy átélhető területi egységen laktak, függetlenül e területek lakosságának vallási,
5 6

CS. SZABÓ 1937. 11. ORTEGA Y GASSET 2007. 18. 7 ORTEGA Y GASSET 2007. 23. 8 ORTEGA Y GASSET 2007. 18-19.

254

nemzetiségi, nyelvi megoszlásától.”9 Az egyes nemzeti tudatok pedig mindeközben hosszú időre a regionalitás és etnicitás jóval partikulárisabb szintjén maradtak. „Azelőtt két mértékkel mértek – írta Cs. Szabó 1936-ban, az egykori császárváros polgáraira visszaemlékezve –, egy nagyon naggyal s egy nagyon picivel, a birodalommal s a provinciával: alattvalók és stájerek voltak.”10 Az európai népek történetében Ortega szerint egyfajta ingamozgás figyelhető meg európai és nemzeti mivolt között, attól függően, hogy e kettő közül az adott korban melyik jutott domináns szerephez. A spanyol filozófus ennek megfelelően különbözteti meg egymástól európaiság és partikularitás századait (9., 18.; illetve 17., 19. század).11 A Monarchia polgárai számára ezzel szemben hosszú ideig egyszerre volt megélhető egyfajta regionális-etnikai szintű partikularitás, valamint a birodalom által reprezentált nemzetek feletti, európai lépték, anélkül, hogy e kettő egymást kizárta, vagy korlátozhatta volna. A nyugati és keleti hatásokat ötvöző, Európa vallási, etnikai, nyelvi sokszínűségét magában hordozó „területi haza” az azonosságtudatok egyedülálló komplexitását, s általa egy nemzeti narratívák fölött álló kozmopolita kultúra kialakulását tette lehetővé, melynek jelentősége a nacionalizmusok 19. századi előretörésének idején mindinkább felértékelődött. E sajátos közép-európai kultúra leglátványosabban a térség nagyvárosaiban mutatkozott meg, ahol a birodalom multikulturalizmusa mintegy „sűrített” formában jelentkezett, napi szükségletté téve a kultúraközi közvetítés gyakorlatát. „Szaggatott, aláásott, halálát sejtő komplexitás volt az; – írja a 20. század eleji Bécs szellemi atmoszféráját felidéző Konrád György – megenyhítve a köznapi életnek valami hanyag és jóravaló édességével. Bensőségesen lehetett a halálra gondolni egy régi bécsi kávéházban. A városi tarkaság és forgalom megengedte az írásos meditáció nyugalmát. Ez az urbánus, de mégsem hektikus életművészet a századfordulós polgárság nagy kultúrteljesítménye volt.”12

9

KONRÁD 1990. 161. CS. SZABÓ 1937. 16. 11 ORTEGA Y GASSET 2007. 21-22. 12 KONRÁD 1990. 169.
10

255

B) Az elfelejtett azonosság „Három nagy kérdés az, amely az utolsó harminc év története fölött uralkodik. Különböző alakban, különböző mértékben foglalkoztatják a nemzeteket; mindegyik mélyreható rázkódtatást idézett elő és még folyton végzetes hatást gyakorol” – írta Pulszky Ágost A pártkormányzat és a korkérdések című tanulmányában, 1878-ban.13 A három nagy kérdést a kiegyezés korának jeles politikai gondolkodója szerint a nemzetiségi kérdés, a gazdasági kérdés, illetve az egyház és állam szembenállásának problematikája jelentette. „E kérdések közül (…) bármelyik lép valamely országban előtérbe, rögtön megszűnik vagy legalább tetemesen csökken a parlamentáris élet rendszeres működése, azon egyszerű okból, mivel ez érdekek oly természetűek, hogy azok közt, akik mellettök küzdenek, és azok közt, akik ellenük szegülnek, nem létezhetik közös alap, amelyen egymás mellett megférhetnének; az egyik fél győzelme ez ügyekben a másiknak nemcsak uralmát, hanem egyáltalán létjogosultságát is kizárja.”14 A mai olvasó hajlamos lehet arra, hogy e sorokból a közép-európai államalakulat felbomlásának önbeteljesítő jóslatát olvassa ki. Hiszen fél évszázad sem telt el, és az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos-parlamentáris berendezkedését valóban szétfeszítették az intézményesülő belső konfliktusok. Ugyanakkor azt is érdemes megjegyezni, hogy a 19. századi magyar politika-tudós által felsorolt „korkérdések” lényegében megfelelnek a Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan amerikai-norvég politológus szerzőpáros által közel száz évvel később leírt korabeli társadalmi törésvonalak (centrum-periféria, agrár-ipari, állam-egyház) metszéspontjainak.15 A társadalmi törésvonalak kialakulásához Lipset és Rokkan szerint az egyes társadalmi csoportok különbözésének objektív tényén túl a különbözőség tudata, valamint annak intézményesülése, azaz az eltérő és egymással szemben álló identitástartalmakat megjelenítő szervezetek kialakulása szükséges. A „törésvonal” metaforája – a Pulszky Ágost által használt „korkérdések” fogalmához hasonlóan – mindig magában foglal egyfajta antagonizmust, mely az
13 14

TŐKÉCZKI 1993. 151. TŐKÉCZKI 1993. 152. 15 LIPSET–ROKKAN 1967. 1-26.

256

eltérő azonosságtudatokat hordozó csoportok közt feszül. A 19. század utolsó évtizedeiben, e törésvonalak mentén formálódó tömegmozgalmak pedig – a magyar politikai gondolkodó jövendölésének megfelelően – valóban háttérbe szorították a 19. századi, klubszerűen működő honoráciorpártok parlamenti váltógazdaságát. Ahol pedig, az Osztrák-Magyar Monarchia országaihoz hasonlóan elmaradt e tömegek alkotmányos, választójogi integrációja, ott magát a parlamentarizmus intézményét is. A felsorolt konfliktusforrások közül a 20. század eleji Közép-Európában a nemzetiségi kérdés, illetve az általa formált centrum-periféria törésvonal vált meghatározóvá. Az egyes népek nemzeti öntudatra ébredése nyomán valóságos nemzeti „ellenmobilizáció” bontakozott ki a területi haza országaiban. 16 „A nyelvi haza fogalma Pandora szelencéje lett, és szétvetette a közép-európai birodalmat.” – írja Konrád György. Vagyis a romantika századában kialakult kulturális-nemzeti közösségek etnikailag homogén politikai nemzetek alapítására törtek, ami a soknemzetiségű közép-európai politikai közösség, és a nemzetek felett átívelő közép-európai identitás végét jelentette. Az európai modernitás nemzet-narratívái az egyes közösségek organikus, területi-funkcionális összetartozás-tudatának helyébe a metafora nyelvét állították. „A modern nemzet elbeszélése (…) csak akkor kezdődhet el, amikor ’a jel önkényességének’ a fogalma megbontja a középkori világ szakrális ontológiáját és aurális képzeletvilágát. ’A nyelvet leválasztva a valóságról’ – mondja Anderson –, az önkényes jelölő lehetővé teszi az ’alakulóban lévő’ nemzeti temporalitást, a homogén üres idő egy formáját” – írja Homi K. Bhabha.17 A szerző megfogalmazása szerint a nemzet fogalma a társadalom saját idővel és térrel rendelkező holisztikus, reprezentatív vízióját hozza létre: egy olyan „közös nyelvet”, mely egyikük egyéni sajátosságait sem mutatja, épp ezért tud közössé válni. A nemzeti hagyományteremtés narratívája eközben „a nemzet színpadán különböző tetteket és szereplőket kapcsol össze, akik egymásról mit sem tudnak.”18
16

„The early waves of countermobilization often threatened the territorial unity of the nation, the federation, or the empire. (…) the mobilization of the subject peoples of the Habsburg territories broke up the empire.” LIPSET–ROKKAN 1967. 13. 17 N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 105. 18 N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 105.

257

A nemzet elbeszélésének megalkotott volta ugyanakkor felejtés tárgyát kellett, hogy képezze, hogy hitelessé válhasson a közösség jelenének – és múltjának – egyedüli objektív értelmezőjeként. Ilyen módon „a felejtés kötelessége a nemzetre való emlékezés alapja lesz.”19 A nemzetállami ideológiák külsőbelső elfogadtatásához pedig a térség országaiban elsősorban a közép-európai összetartozás tudatát kellett elfelejteni. Így válhatott a közép-európaiság a térség társadalmainak tudattalanjában továbbélő, elfelejtett azonosságává. 2. A közép-európai azonosság és az útirajz-irodalom A) A közép-európaiság keresésének útjai a nemzetállamok korában „Közép-Európa, néhány idős londoni és Los Angeles-i emigránskolóniától eltekintve, már nem létezik” – jegyezte meg fanyar iróniával Eric Hobsbawm az 1990-es évek elején, akinek vélekedése szerint Közép-Európa fogalma már nemcsak politikai, hanem kulturális értelemben is a múlté.20 Az angol történész állítása ugyanakkor több szempontból is joggal tűnhet vitathatónak. Egyrészt azért, mivel a közép-európai kultúra fogalmát egy időben, térben, illetve nyelvi szempontból is erősen korlátozott értelemben használja, amikor „az emancipálódott, vagyis a művelt és polgárosult zsidók kultúrájaként” értelmezi, mely „a német művelődés hegemóniájának korszakában”, vagyis a 19. században, illetve a 20. század első évtizedeiben élte virágkorát. 21 Mindeközben pedig a térség nem német nyelvű etnikai csoportjainak (szláv, román, magyar) népi kultúrájában – többek között a népköltészet, zene, tánc, népi építészet terén – megjelenő kölcsönhatásokat teljességgel figyelmen kívül hagyja. Másrészt pedig a Hobsbawm által tárgyalt, szűkebb értelemben vett közép-európai „elitkultúra” olyan, alkotásokban rögzült irodalmi, zenei, képzőművészeti, filozófiai örökséget hagyott hátra, mely időről-időre újraértelmezhető, megszólaltatható hagyományokat hordoz. E két aspektus a Közép-Európáról való gondolkodás két fő csapásirányát képviselte a ’30-as, ’40-es évek magyar szellemi életében, népiesek, illetve urbánusok közép-európai hagyomány-keresésének különböző útjait jelölve. E
19 20

N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 109. HOBSBAWM 1991. 2. 21 HOBSBAWM 1991. 2.

258

két hagyomány közül itt ez utóbbival foglalkozom, a korszak egyik jellegzetes irodalmi műfajának kontextusában. „A Monarchia szétesett, Bécs megmaradt, és velünk maradtak halott árnyai: költők, filozófusok, festők, zeneszerzők, velünk élnek eleven talányként.” – írja Konrád György.22 De megmaradtak az élők is: a közép-európai műveltséget hordozó értelmiség utódállamok határai közé szorult örökösei, akik idegenül mozogtak nemzetállami ideológiát hirdető új hazájukban. Céljuk a kultúra önreflexiója: értekező és önvallomásos műveikben a poszt-traumatikus újraalkotás, a rehabilitáció gesztusai váltak meghatározóvá. A két világháború közötti magyar irodalomban elterjedtté vált útirajz műfaja fontos szerepet játszhatott ezen identitás-rekonstrukció során. A soknemzetiségű történelmi Magyarország, és az annál is tágabb szellemi közösség, a régi, színes „Mitteleuropa” elvesztését sok esetben személyes traumaként megélő, s a huizingai „Holnap árnyékától”: a nyugati kultúra válságától megkísértett két világháború közötti utazók tollán új, „kihagyó lélekzetű [sic!], személyes célzásokra forgácsolt, exhibicionista műfajok”; „fojtott hangú, önvizsgáló műfajok” formálódtak. Útirajzok, de amellett „regény-esszé, novella-esszé, tiszta esszé és kritika-esszé” is mindegyik.23 Szerzőik írók (Márai: Napnyugati őrjárat; Kassai őrjárat), társadalomtudósok (Cs. Szabó: Doveri átkelés), bölcsészek (Fejtő: Érzelmes utazás). Ha megmenteni nem is tudták, legalább kísérletet tettek arra, hogy számba vegyék, mi maradt az európai szellemből a világháború pusztítása és a nemzetállami bezárkózás évtizedei után – s a nyomasztó Holnap árnyékában. B) A nemzet reprezentációja az útirajz-irodalom hagyományában Idő és tér „nemzetiesítésének”, azaz a mindennapi élet nemzeti szempontú érzékelésének és érzékeltetésének legfőbb eszközét Homi K. Bhabha az irodalom nyelvében véli felfedezni, világirodalmi példáját pedig a 19. századi európai útirajz-irodalom egyik legjelentősebb alkotása, Goethe Utazás Itáliában című műve jelenti. A példa kiválasztása aligha lehet véletlen. Az utazási irodalom ugyanis különösen alkalmasnak bizonyulhatott az egyes népek közötti kulturális
22 23

KONRÁD 1990. 167. CS. SZABÓ 1936. 18-19.

259

különbözőségek, s rajtuk keresztül az őket meghatározó „nemzeti géniusz” megjelenítésére. „Goethe realista narratívája olyan nemzeti-történelmi időt hoz létre, amely a jellegzetesen olasz napot az idő múlásának részletein keresztül ábrázolja: ’(…) zúgnak a harangok, imádkozzák az olvasót, égő lámpával lép a szobába és: Felicissima notte!-t köszön a szolgáló. (…) Próbálna csak valaki német órabeosztást erőszakolni erre a népre: egykettőre megbolondítaná’” – írja Bhabha DisszemiNáció. A modern nemzet ideje, története és határai című tanulmányában a weimari klasszikus szavait idézve.24 A lokálisan meghatározott természeti-társadalmi táj és idő tehát a nemzeti identitás lényegének megjelenítőjeként merülhetett fel, sokat elárulva ezzel a Goethe-mű, s nyomában az útirajzirodalom népszerűségének okairól az ébredő nacionalizmusok korában. Az irodalom szerepe a magyar nemzeti tudat megteremtésében különösen jelentősnek bizonyult: Balassa Péter kissé ironikus megjegyzése, mely szerint Magyarországon magát a modern nemzet-fogalmat is az írók „találták ki”, különösen érvényessé teheti Bhabha állítását a hazai környezetben.25 A reformkor idején hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő individualista-romantikus, önéletrajzi hátterű útirajzok között olyan művek említhetők, mint Szemere Bertalan 1840-ben publikált, Utazás külföldön című kétkötetes munkája, Bölöni Farkas Sándor írása, az Utazás Észak-Amerikában (1834), vagy Wesselényi Polixénia Olaszhoni és schweizi utazása (1842), de a külföldi utazásokat kísérő vallomásos prózairodalom mellett a hazai útirajzok szerepe sem elhanyagolható a korban. Kazinczy magyarországi Útirajzai (1831, 1839) és Erdélyi levelei (1817-18, 1831, 1839), majd Petőfi Úti jegyzetei (1845) a saját hagyomány testközelből való megismerésének, gyakran a saját kultúrában felfedezett idegenségtapasztalat megélésének közvetítői. Az irodalom – Bhabha szavaival – „a mindennapi élet maradványait, foszlányait és töredékeit újra meg újra az összefüggő nemzeti kultúra jeleivé” átalakító működése jól látható a magyar szerzők útirajzaiban is.26 Szemere fejtegetései például gyakran érintik az egyes országok természeti viszonyainak és az ott élő nép lelki alkatának összefüggéseit – elegendő most csak egy példára, a
24 25

N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 89. BALASSA 1982. 211. o. 26 N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 92.

260

cseh táj és nemzeti lélek közötti metonimikus jelentésátvitel gesztusára utalni, amit a szerző az ok-okozatiság felcserélésével valósít meg: „Úgy érzem, fenyves a lélekben a cser vagy tölgyerdőnél regényesb érzelmeket költ. (…) Így lett a cseh nép csodás mesék hivője és beszélője, s Rübezahl, a hegyek s fenyőerdők babonás királya a népnél most is él. A cseh lovagok tulajdona volt bajnokság és babonaság, s ha ezek közül egyik a másikat szülte, mindkettőt a természet képe táplálta, mert a kültermészet jelleme mindenütt átnyomakodik a nép lelkébe.”27 Az eddigiek alapján láthatóvá válhat az a jelenség, amit Bhabha a nemzeti diskurzus „kettős idejének” nevez. A nemzet polgárai ugyanis egyszerre a nacionalista pedagógia történelmi „tárgyai”, az előre megalkotott (múltbeli eredetre épülő) történelmi diskurzus – azaz jelen esetben Goethénél az „olaszság”, Szemerénél pedig a „csehség” – megszemélyesítői. Másrészt pedig egyúttal a jelölési folyamatok „szubjektumai” is, „melyeknek el kell törölniük a nép-nemzet minden előző és eredeti – spontán, pre-narratív – jelenlétét, hogy demonstrálhassák a nemzet nagyszerű, élő alapelveit a jelenben.”28 A jelenség hátterében az a kettősség áll, melyet a szerző a nemzeti történelem megalkotott, homogén „pedagógiai” víziója, és a mindennapi élet széthulló, „performatív” valósága közötti feszültséggel jellemez. A 19. századi útirajzok olvasói számára ez a feszültség még alig érzékelhető. A két világháború között született újabb művek elbeszélői azonban gyakran kiélezik a két időbeliség ellentétét, a tér nemzetiesített voltát a kommunikáció legfőbb akadályaként ábrázolva. Ez a nézőpont pedig alkalmas lehet az uralkodó, fel nem ismert előítéleteket alkotó nemzet-narratívák konstruáltságának leleplezésére. A nemzeti pedagógia diskurzusa egy „elképzelt közösség” szimbolikus struktúráját hozza létre, amikor „a nemzet színpadán különböző tetteket és szereplőket kapcsol össze, akik egymásról mit sem tudnak.”29 E diskurzus működésére jellegzetes példát adhat Márai Napnyugati őrjáratának egyik alkalmi szereplője, a „tipikus” angol háziasszony: „Számomra minden magyar arca egyforma” – jegyzi meg kedvesen és öntudatlanul. A hallgatóság tréfás tiltakozását és saját elmélkedő reflexióit is rögzítő elbeszélő ezzel szemben a
27 28

SZEMERE 1983. 5. N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 92. 29 N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 105.

261

performatívumot (azaz a magyar lét narrativizálás előtti, egyediségekre támaszkodó, széthulló idejét), – s ugyanakkor a nemzet homogenizáló diskurzusa elleni tiltakozás hiábavalóságát is – hangsúlyozza. „’Egyformák’ vagyunk e kispolgári angol hölgy számára, magyarok, mind ’hasonlítunk’ valamilyen rejtélyes módon, Apponyi Albert gróf és Krúdy Gyula, mind ’ugyanaz’, mind magyar, összetéveszthető… ezzel a szemlélettel nem lehet vitatkozni.”30 A nemzeti identitásminták előre megalkotott, elsajátítható, s akár változtatható voltát bemutató másik jellemző példa Fejtő Ferenc Érzelmes utazásában merül fel. „Súlyos nemzeti ellentétek voltak közöttünk.” – írja meglehetős iróniával, nagybátyjára emlékezve az elbeszélő: „Néki meggyőződése volt, hogy mi, magyarok, gazemberek vagyunk és elnyomjuk őket, és agyon kellene bennünket durrantani az utolsó szálig, hogy írmagunk se maradjon. Szép, világoskék nemzeti egyenruhát viselt – a Szokolnak, a pánszláv tornaegyletnek egyenruháját, és ideges lett, ha magyarul beszéltünk a nagyapámmal, s különösen akkor gurult méregbe, ha ellene szegeztem, hogy Zrínyi Miklós mégiscsak magyar volt, nem horvát, mint ők tartják. S mikor lelkes horvát hazafi létére apai magyar nevét horvátra változtatta, sőt még keresztnevét is Ottóról Ilijára cserélte – azontúl mindig csak új nevén, Herr Baccsiccsnak szólítottam, gúnyosan nyújtva a csét.”31 E két példa, s különösen az előbbi alapján látható, amint a nemzet reprezentációjának diskurzusa egyfajta maszkot képez, miközben az egyéni vonásokat elfedő közös arcot, hangot megidézve a prozopopeia retorikai alakzatát hívja életre. A nemzeti maszkot öltött tér és idő ugyanakkor a mindennapi, individuális lét-tapasztalat delegitimálását, arctalanítását [de-facement] vonja maga után, amire Fejtő elbeszélőjének felidézett, gyermeki énje önkénytelen ironizálással reflektál, jóllehet magyarként maga is egy nemzetiesített – bár jóval korábban nemzetiesített, s ezért magától értetődőnek tetsző – fogalmi térben mozog. Az egyes nemzeti reprezentációk maszk-készítő, pedagógiai diskurzusainak újraértelmezéséhez azonban nem elég egy másik nemzet-narratíva fogalmi rendszerébe helyezkedni. Hiszen a nemzeti elbeszélések „eredet” genealógiái lényegében azonos narratív sémákat követnek, akkor is, ha egyes állításaikban,
30 31

MÁRAI 2004. 109; 110. FEJTŐ 2008. 36-37.

262

tartalmi elemeikben ellentmondanak egymásnak. Az újragondoláshoz olyan nyelvekre van szükség, melyek a hatalmi helyzetben lévő „nagy narratívákkal” szemben a kisebbségi diskurzusokat szólaltatják meg. C) Közép-Európa: a megtalált idő „A szupplementaritás (…) hatalma abban áll (…), hogy újraértelmezi azokat a korokat, fogalmakat és tradíciókat, amelyeken keresztül bizonytalan, mulandó jelenünket a történelem jeleivé alakítjuk át” – írja Bhabha.32 A kisebbség diskurzusa ugyanis „szemben áll az ’eredet’ genealógiáival, amelyek a kulturális felsőbbrendűség és a történelmi prioritás állításához vezetnek. A kisebbségi diskurzus elismeri a nemzeti kultúra – és a nép – bizonytalan státusát, az élők zavartságának performatív terét az élet teljességének pedagógiai reprezentációi közepette.”33 A szerző e kisebbségi narratívák között a feminizmus illetve a poszt-kolonializmus diskurzusait említi, de a nemzeti közösségek megalkotása során felejtésre utalt, jellegzetes, kulturális heterogenitásnak teret engedő közép-európai identitásformák is joggal megemlíthetők e sorban. A közép-európaiság ideje és tere sokkal régebbi a belőle kinőtt nemzeti temporalitásoknál, így azok mindegyikéhez képest kulturális különbséget, valamiféle többletet képvisel. Ennek köszönhetően a homogenizáló nemzeti narratívák meghaladására irányuló törekvések a közép-európai identitás újrafelfedezését eredményezhették a 20. század útirajzaiban. A közép-európai tudat megjelenítői lehetnek a korábban már említett, újraértelmezhető művészi és tudományos alkotásokon kívül a személyes emlékezet tárgyai, a jelenben pedig a nemzeti kultúrák metaforikus nyelvének határait jelképező olyan szimbolikus alakzatok, mint az országhatár, vagy a város. A különálló individualitásokat és kulturális szubjektumokat láthatóvá tevő közép-európai idő- és tér-élmény visszanyeréséhez vezető legszemélyesebb út a két világháború közötti utazók számára a múltba tekintés, mely egyúttal a közösségi tudattartalmak megszólaltatására is alkalmas lehet. Nem véletlen, hogy a nemzeti diskurzusok felejtés-kényszerével szemben ható emlékezés központi narratív szervezőelvként kap szerepet a korszak utazási irodalmában.
32 33

N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 103. N. KOVÁCS–THOMKA 1999. 103105.

263

Az emlékezés hívja elő a család-, illetve a várostörténet jellegzetes középeurópai narratíváit. A család, mint alternatív történetiséget hordozó közösség Fejtő Érzelmes utazásában különösen fontos szerepet kap. Az elbeszélő leírása szerint például nagyapja a világosi fegyverletétel utáni időkben került Magyarországra, s a nemzeti elnyomatás éveiben alapozta meg a család polgári életformáját lehetővé tevő könyv- és lapkiadói karrierjét.34 A példa egyértelműen a holisztikus nemzeti metaforika és a társadalomtörténeti performatívum elkülönböződésére hívhatja fel a figyelmet. Gyakran a városi multikulturalizmus alternatív történelmeire, és azok felszámolódására való visszaemlékezés is a családtörténet narratívájára épül: „A k…-i jövevények többsége, akárcsak nagyapám is, nyugatról jött, Ausztriából, Csehországból. Polgárosult emberek voltak, gyökértelenek, de tele hajlandósággal és készséggel, hogy gyökeret verjenek. Nemzetiségi hagyományaikról szívesen s fenntartás nélkül mondtak le. Magyarnak lenni annyit jelentett számukra, mint egy barátságos közösség tagjának lenni. A városka fejlődésének izgalmas tempójában, a liberális eszmék s gyakorlat mámorának gőzében elmosódtak a származási különbségek, a gyermekeik arca is, akárcsak az amerikai bevándoroltak arca, az őslakók vonásait vette fel. S jellemük is inkább a dzsentri hivatalnokság életmódja szerint alakult, mint az apai erkölcsbeszédek irányában.”35 Más esetben a városi tér az elbeszélés kereteként kap szerepet. Márai Kassai őrjáratában például a város saját történetiséggel, közösségi tudattal, saját idővel rendelkező tere a narratíva mnemotechnikai szervezőjeként, és a nemzetiesített térrel, idővel szemben álló jellegzetes közép-európai identifikációs keretként is funkcionálhat: „…a dómot mi építettük, évszázadokon át, kassaiak, őslakók, magyarok, németek és szlovákok. S a Várost is mi építettük, a Fő utca három- és ötablakos házait, a ’lengyel reneszánsz’ e remekeit, a csúcsos háztetőket, nemes ablakokat és remekbe faragott kapukat, a boltíveket, s a hozzá való másféle urbanitást, a Garrenek művét. Ezt mind mi építettük. Ez a mű igényes volt, az örökkévalóságnak készült. A csehek évtizedekben gondolkoztak és építettek, mint

34 35

FEJTŐ 2008. 94. FEJTŐ 2008. 98.

264

akiknek minden nagyon sürgős. Nem lehet lebecsülni hevenyészett alkotásaikat, csak nem kell lelkesedni érette.”36 A város önálló időbeliséggel rendelkező, nyelvi-kulturális sokféleséget magában foglaló tere mellett a közép-európaiság szimbolikus pontjaként az országhatár is megemlíthető. A harmincas évek útirajz-írói minduntalan érzékeltetik a mesterségesen húzott, Európa testét feldaraboló határok természetellenes, irracionális voltát. A határok a nacionalista diskurzusok „testté vált igéinek” legnyilvánvalóbb demonstrálói, átlépésük ugyanakkor az otthonos nemzeti kultúra terének elhagyását is jelenti egyúttal, ezáltal pedig a nemzeti metafora, mint jel önkényességét teszi láthatóvá. A határvonal, mint a nemzeti kultúrák közötti tér a közép-európai önreflexió szimbolikus helyét jelölheti, mely az általa elválasztott oldalak mindegyikére rálátást nyújthat. Átlépése éppen ezért kockázatos vállalkozás: „…érezzük, hogy valami illetlent cselekszünk, s a magyar és jugoszláv egyenruhás urak csak kíméletből és udvariasságból nem beszélnek róla. Szemet hunynak, de udvarias kíméletükön is átüt a méltóságteljes szemrehányás és helytelenítés. (…) az volt az érzésünk, hogy valamit átviszünk magunkkal, ami tilos, hogy titkokról tudunk és titkokat tudunk majd meg. Titkokat egy másik világról. Mert ideát, a hídon túl, az első állomáson is már látni lehetett, hogy ez egy másik világ, más színű egyenruha, más színű zászló, a lány, aki spriccert hozott az ablakhoz, más nyelven beszélt, s úgy tett, mintha nem értené, amit magyarul mondok. Olyan közhelyszerű s mégis különös ez az átmenet, mint az utca és a fogházfolyosó között.”37 * A történelmi-társadalmi körülmények évszázadokon át elősegítették egy kulturális különbségeknek helyet adó sajátos tér kialakulását Európa középső területein, kelet és nyugat találkozási pontjában. A 19. századi nacionalizmusok nemzetiesített tér- és idő-képzetei mentén létrejött nemzeti-etnikai törésvonalak azonban KözépEurópa, mint politikai illetve kulturális identifikációs keret felbomlását eredményezték.

36 37

MÁRAI 2000. 35-36. FEJTŐ 2008. 17-18.

265

A Márai, Cs. Szabó, Fejtő művei által fémjelzett két világháború közötti magyar nyelvű utazási irodalom alkotásai bizonyíthatják, hogy a nemzeti diskurzusok különbségében álló, felejtésre ítélt közép-európai identitás visszanyerhető. Újrafelfedezése a nemzeti „nagy narratívák” önkénytelenül is ható fel nem ismert előítéleteivel való számvetést, a múlt és a jelen kisebbségi létformái, alternatív történetiségei iránti nyitottságot, s gyakran nem kevés intellektuális bátorságot is kíván.

266

Felhasznált irodalom
BALASSA 1982. CS. SZABÓ 1936. CS. SZABÓ 1937. FEJTŐ 2008. HOBSBAWM 1991. KONRÁD 1990. KUCERA 2008. BALASSA Péter: A színeváltozás. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. CS. SZABÓ László: Műfaj és nemzedék. Nyugat, 1936/7. 18-22. CS. SZABÓ László: Doveri átkelés. Budapest, Cserépfalvi, 1937. FEJTŐ Ferenc: Érzelmes utazás. Budapest, Kossuth Kiadó, 2008. HOBSBAWM, Eric: Ausztria és Közép-Európa. Magyar Lettre Internationale, 1991/3. 1-3. o. KONRÁD György: Európa köldökén. Budapest, Magvető Kiadó, 1990. KUCERA, Rudolf: Közép-Európa története egy cseh politológus szemével. Budapest, Korma Könyvkereskedelmi és Szolgáltató Bt., 2008.

LIPSET-ROKKAN 1967. LIPSET, Seymour Martin – ROKKAN, Stein: Party Systems and Voter Alignments: Cross-National Perspectives. New York, The Free Press, 1967. MÁRAI 2000. MÁRAI 2004. MÁRAI Sándor: Kassai őrjárat. Budapest, Helikon Kiadó, 2000. MÁRAI Sándor: Napnyugati őrjárat. Egy utazás regénye. Budapest, Helikon Kiadó, 2004.

N. KOVÁCS-THOMKA 1999. N. KOVÁCS Tímea – THOMKA Beáta (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Budapest, 1999, Kijárat Kiadó. ORTEGA Y GASSET 2007. ORTEGA Y GASSET, José: Elmélkedések Európáról. Budapest, 2007, L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola. SZEMERE 1983. SZEMERE Bertalan: Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából. Szerk. Steinert Ágota. Budapest, Helikon Kiadó, 1983. SZŰCS Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983, Magvető Kiadó.

SZŰCS 1983.

267

TŐKÉCZKI 1993.

TŐKÉCZKI László (szerk.): Magyar liberalizmus. Budapest, 1993, Századvég Kiadó.

268

Dobsony Erzsébet

KÖZÉP-EURÓPAI FÉNYKÉPOLVASÁS: KÖZELÍTÉSEK MÉSZÖLY MIKLÓS VOLT EGYSZER EGY KÖZÉP-EURÓPA
CÍMŰ KÖTETÉHEZ

A legújabb kori magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja Mészöly Miklós, akinek munkássága az irodalom terén nagyon széleskörű, én viszont a Mészölyopusból egy válogatáskötet választottam ki, a Volt egyszer egy Közép-Európa c. 1989-ben megjelenő novelláskötet. Úgy gondolom, az itt olvasható novellákból nagyszerűen kirajzolódik Mészöly különleges írói stílusa, valamint az a környék, táj, amely számára olyannyira meghatározó volt élete során. Így például nemcsak a „pannon” táj Szekszárddal a középpontban, hanem egész KözépEurópa. Mivel igazából sem földrajzilag, sem kulturálisan nem lehet pontosan meghúzni e határokat, tehát ebben a virtuális közegben utazhatjuk végig az olvasás során az ismerős otthoni tájakat és az európai látványosságokat. Mészöly úgy kalauzol végig bennünket e vidékeken, hogy szinte észre sem vesszük a folytonosságban a határátlépést. Köszönhető ez annak a belső kötöttségnek is, érzelmeknek, amelyeket Mészöly érez a természete, környezete iránt, s amelyet aztán bele is vetít a tájba, s az olvasás során ivódik belénk. Előadásomban szeretném kiemelni a legfontosabb jellemzőit a közép-európai térben játszódó elbeszélésekben megjelenő történelmi töréspontok nyelvi és képi ábrázolásának jegyeit. Mészöly igazi hitvallása, küldetése megismertetni és átadni Közép-Kelet-Európa szeretetét. Ez a több mint 600 oldalas kötet foglalja a legimpozánsabban magába ezt a törekvést, mely több évtized alatt összegyűlt novellákat csoportosítja. S bár több novellagyűjtemény is megjelent már Mészöly nevével fémjelezve, többfajta elrendezéssel, ez a kötetkompozíció, s az ide beválogatott elbeszélések azok, amelyek a legérzékletesebben gyűjtik egybe Mészöly érzelmeit, nézeteit, tapasztalatait, ragaszkodását. Azért hangsúlyozom, hogy törekvés, hiszen nagyon nehéz egybefogni Európát, akár a földrajzi, gazdasági vagy a kulturális szempontokat is vesszük figyelembe. Petr Pithart politológus, Mészöly 75. 269

születésnapjának emlékére kiadott Kalligram-emlékszámban tette azt a kijelentést, hogy Közép-Európát könnyebb szellemileg meghatározni, mint gazdaságilag, vagy politikailag. És talán Mészölynek is pont ezeket a szellemi, kulturális, irodalmi vonásokat sikerült megragadnia a prózán keresztül egyedi módon: fragmentálisan, töredezetten, de Európa-képet kapunk. S Európa egész nagysága meg tud mutatkozni egy kis novellában, hiszen Közép-Európa is úgymond Európa sűrítménye,1 mint Mészölynek a novellái a regények helyett.2 Mészölynél a közép-európaiság egyenlő a magyarsággal és a magyarság egyenlő az európaisággal.3 Ez alól nem tud és nem is akar kibújni, hiszen neki két hazája van. Az egyik haza az maga Pannónia, Szekszárd környéke, ahol felnőtt, ahol gyermek- és ifjúkorát töltötte. A másik haza Közép-Európát jelenti, amely a többi európaival való közös történelmet, szokásokat, hagyományokat jelképezi. Az első kategóriából inkább a helybéli mítoszokat, (saját) családtörténeteket merít. Ezek állandó alapanyagul szolgálnak novellái témáihoz. Tehát ez az első kategória inkább a múlt, amely már lejátszódott, erre csak visszaemlékezni lehet, kiásni az idő lerakódott üledékeiből. A második kategória, már egyfajta átmenet a múltból a jelenbe (Mészöly jelenébe), változékonyabb időintervallumot fog össze. Ahogy megjegyzi Szolláth is: „Mészöly Közép-Európát ugyan lezárult históriának, a közép-európai múlt történészi és írói feltárását azonban a jövő feladatának és lehetőségének tekintette.”4 Mészöly hagyományfeltáró módon írt: modern, újító módon építette bele a művei szerkezetébe a tradíciót. Ahogy N. Tóth Anikó is megjegyzi, Mészöly technikája az emlékezés: a hagyomány, a helytörténeti, a családi tradíciók beépítése a történetekbe, melyek mégsem teszik archaikussá a műveket. Ugyanis Mészöly kidolgozott egy egészen új technikát, a fragmentalizált, kihagyásos, tömörítő kifejezésmódot, mely így az olvasótól is megköveteli a rendhagyó cselekményfonál, cselekménytöredékek követését.5

1 2

PITHART 1996. 108. Ugyanis többen kritizálták, hogy Mészöly nem ír regényt, hiszen nagyon sok novellája, kisregénye folytatható lenne nagyobb terjedelemben, regény formájában is 3 SZOLLÁTH 2009. 289. 4 SZOLLÁTH 2009. 289. 5 N. TÓTH 2007. 76.

270

Az emlékezés többféleképpen mehet végbe Mészölynél: az egyik emlékezés a kedves, de olykor fájdalmas gyermekkori, családi, a másik pedig a félelmekkel, rettegésekkel teli emlékezés a történelmi múltra, mely bármikor megismételheti önmagát, s akkor újra megváltozik az európai térkép. 6 Így lett Mészöly egyik kulcsszava a nemzettudat. Tehát megint visszakanyarodhatnánk a magyarsághoz, ahonnan pedig az európaisághoz jutnánk el: „A nyelv az én írói otthonom és hazám. Ebben a hazában rejtezhet a magyarságom is.”7 – teszi hozzá Mészöly. Mészöly időkezelési módszere is különleges a 20. századi magyar epikában. Szolláth Dávid egyik tanulmánya alapján kétféle időkezelés különböztethető meg: a) az esszékben Közép-Európa aktualitása jelenik meg, Mészöly jelen- és jövőorientáltsága, eleven a realitás b) a prózában viszont egy hajdanvolt, elmúlt Közép-Európa rajzolódik ki.8 Mészöly írói otthonában kulcsfontosságú a nagyfokú nyitottsága, hogy érdeklődő, kíváncsi típus volt, hogy idős korában is fáradhatatlanul utánanézett annak, ami érdekelte, amit fontosnak tartott, hogy hiteles tudjon maradni. Másrészről pedig magában hordozta mindazt a mitikus érzületet, amelyet a szülőföldjéről hozott magával. A Pannon-vidék tehát mágikus, mitologikus, egzotikus Mészöly szemében, egy olyan hely, ahol még a régi, ősi Európa érződik, ahol kulturálismisztikus („A pécsi Emil atya szerint ezen az éjszakán valószínűleg misztikus élményem volt.”9) keveredés tapasztalható Mészöly vidékén. Mészöly büszke arra, hogy itt igazán otthon lehet lenni. Bár Magyarországnak nincs meg a sokat emlegetett és fájlalt tengere, de olyan hangulatot árasztanak a szövegek, mintha az adriai sós levegő ebbe a romantikus zugba is elérne. Mészöly nem rejti véka
6

Szolláth jegyzi meg tanulmányában, hogy Bibó István történész nagy hatással volt Mészölyre, s az ő történelmi Európa-felfogására. A „politikai hisztéria” kifejezést használva hívja fel Bibó a figyelmet, hogy a kis kelet-közép-európai államok attól rettegnek, hogy esetleges politikai fordulatok hatására újból meg kell válniuk bizonyos területektől, illetve a lakosság egy részétől. Ez már beivakodott a tudatukba, míg a nemzeti állam és az ezzel járó egyéb előnyök automatikus, megszokott, magától értetődő a nyugati államok számára. (SZOLLÁTH 2009. 293.) S erre reagálva Mészöly: „Az európai gondolkozás fejlődése valóban a haláltól való félelmet kódolta belénk.” (MÉSZÖLY 1999. 230.) 7 MÉSZÖLY 1999. 77. 8 SZOLLÁTH 2009. 297. 9 Mészöly Miklós: Nyomozás 1-4. In: MÉSZÖLY 1989. 219.

271

alá a szekszárdi előnyöket, azt a hangulatos légkört, amely egy európai számára is otthonossá válhatna. Ami viszont még fontosabb, hogy a familiaritás mellett európaiak is lehetünk. Nem egyszer említi novelláiban, nyilatkozataiban Szekszárd és vidékének provence-i hangulatát például („Szekszárdnak ez a nagyon lágy, mediterrán, provence-i hangulatokat árasztó dombvidéke a szurdikjaival, présházaival, szőlőivel, egyebeivel elementárisan azt az érzést hozza föl belőlem, hogy több ezer éve otthon vagyok e tájban…”10). S nemcsak ő, hanem novelláit olvasva mi is otthon érezzük magunkat e tájban. Mészöly regionális szinten mutatja be Pannónia nagyságát és törekszik a közép-európai szintre való felemeléshez. Grendel Lajos is kiemeli a pannon mitológia fontos tulajdonságát: „Ezek a prózák azáltal haladják meg dél-dunántúli regionalizmusukat, hogy írójuk mikrorealista történeteit tágas történelmi távlatba helyezi, valamint felszabadítja immanens jelképiségüket.”11 Nem elégszik meg a földrajzi határvonalakkal, a települések elzártságával, a kis közösségek adta bezártsággal, ki akar törni, szabadon álmodni. Újabb példa a Mészölyt körülölelő mitikus környezetre, tájra: „Somogy belső vidéke, a dombok és völgyek kietlenül bensőséges harapófogója, ahol a lápos rétek és erdők labirintusában a tatárok ugyanúgy tüzet raktak éjszaka, mint a janicsárok, az észak-olaszországi zsoldosok, az osztrák csendőrök, a német és a szovjet csapatok katonái – a táj, ahová a vicinálisunk indulni készült, mindig is Isten háta mögöttinek számított. A marhák itt születtek két fejjel, gyilkolni kizárólag késsel gyilkoltak, s a lápos réteken nőtt egy fekete fű, mely többnapos nemi gerjedelmet okozott.”12 Itt a kulcsszavak közé tartozik a labirintus, mint kiúttalanság, a nemezetek megemlítése, mint európaiság jelzője, a kétfejű marha, a nemi gerjedelmet okozó fű – helyi példa a helyi legendára. Mészöly politikája, hitvallása az a fajta önkifejezés, őszinte megnyilvánulások, amelyeket a történetei által tekinthetünk az ő szabadságigényének. Aggódott a nemzetért, haragudott az elnyomásért, az eltiprásért, de szorongásait, féltéseit mégsem politikai, pártmódon bizonygatta. Fontosnak tartotta az egyéni támogatást, a nemzeti-kollektív elkötelezettséget, a kisembert, a társadalom
10 11

MÉSZÖLY 1999. 41. GRENDEL 2009. 12 Mészöly Miklós: Bolond utazás, avagy néhány jelentéktelen körülmény részletes ismertetése. In: MÉSZÖLY 1989. 157.

272

szélére kerülteket támogatta az írásaiban. A kitörni vágyás, a szabadság utáni óhaj, Mészöly zárkózott alkatából is következik, az írást használta lelke megtisztítására. Történetei bizonyos pontjain néha felsejlenek családi emlékek, elfojtások, hiszen sem az édesapjával, sem az édesanyjával nem volt felhőtlen a kapcsolata, személyesen egyikükkel sem tudta megbeszélni az érzéseket, mindig volt köztük távolság: „Apám egyszerűen képtelen volt bármilyen érzelmet láthatóvá tenni és kimutatni”,13 „…anyámmal sem volt igazi kapcsolatom.”14 S a felesége szerénysége, munkaakarata, puritán életmódja szintén befolyásolta: „Sokat tanultam Miklóstól, de azt hiszem, én is sokat segítettem a munkájában. Egyszer azt mondta nekem, tőled tanultam a karitászt és az aszkézist.”15 Mészöly Miklós kötetében fontos szerepe van a nyelvi és a képi összetevő, illetve a térbeli és az időbeli vonatkozások kölcsönhatásainak. Mészöly novelláskötete nemcsak szöveg-, hanem kép-olvasót is feltételez. Ez a kép-olvasó a valós élet olyan pillanataival szembesül a könyv lapjain, melyeket mintha fényképeken keresztül szemlélne. Mészöly fragmentalitása a fényképek területén is megjelenik: életből kiragadott pillanatokat, motívumokat nézhetünk vissza kimerevített, rögzített formában, mintha fotóalbumot lapozgatnánk. Mányoki Endre nevezi Mészölyt – nagyon helytállóan – „a próza fotográfusának”.16 Mészöly komoly hangsúlyt fektet a leírásokra. Nem elégszik meg azzal az általános nézéssel, amely bármely szemlélőt megragadja, hanem részletesen, aprólékos ábrázolását adja meg a látottaknak. Megpróbál mindent visszaadni, a legapróbb motívumokat és pillanatokat is: „Mégis ez közelíthetné meg azt, amit a fiatalasszony látni vélt: hogy a pillantásuk találkozott. Nem hosszan, csak amennyi ahhoz elég, hogy a gyomra összeszoruljon…”17 Ez a jelenet is jól mutatja, hogy Mészöly sas-tekintetét nem kerülheti el semmi, a „mindentlátó” elbeszélő pozíciójában tetszeleg. Az Anyasirató c. novellában egy vadászaton járunk épp, amikor is bekerítik a rókát a vadász férfiak és a magukkal vitt fiatal13 14

MÉSZÖLY 1999. 28. MÉSZÖLY 1999. 25. 15 SINGER 2007. 64. 16 MÁNYOKI 2010. 17 Mészöly Miklós: Anyasirató. In: MÉSZÖLY 1989. 234.

273

asszony tekintete épp találkozik az üldözött rókáéval. Ez egy szemvillanás alatt lejátszódható jelenet, ám Mészöly nem hagyja elveszni a különleges pillanatot, és úgy örökíti meg, hogy azt az olvasó is élethűen láthassa maga előtt. Kimerevíti a pillanatot, beavatja az olvasót, megfigyelővé teszi, hogy a történet további folytatásában felfigyeljen a két sors, két halál – az asszony és a róka – párhuzamosságára: „…nálam a halál megélésének és problémájának ábrázolása állandó, minden területet befog. A növényzet, az erdő, a folyó agóniáját s az állat halálát is. Egyrészt felfedezni akarom benne az esztétikumot.”18 – vallja nagyon őszintén Mészöly egy mélyinterjúban. Mészöly figyelme a valós életben is mindenre kiterjedő: észrevesz, megfigyel, ráhangolódik az alapszituációra, és fejben lejegyez: „Nyomozó vagyok, nem társalgó.”19 „Nyomozó vagyok. Detektív.”20 Nem tartja magát írónak, jobban kedveli a nyomozó, detektív kifejezéseket, ha az írói munkásságára kérdeznek rá. Erre utal több olyan helyzet, szituáció, amikor lesállásból figyelnek a szereplők, az elbeszélők észrevesznek olyan dolgokat, amelyek az olvasók figyelmét elkerülné. Így az olvasók is eltanulják Mészölytől a kémlelést, s mindamellett rejtvényeket oldanak meg, titkokat fejtenek meg, mint az igazi nyomozók. Néhány példa a lesállásra, megfigyelésre: „…vak útitársunknak újra csillogtak az üvegszemei, de újra éreznünk is kellett, hogy ő egészen más szögből lát bennünket”,21 „…s egyszer erről a rejtett kilátóhelyről néztem végig egy délutáni attrakciót.”22 Ugyanezzel a motívummal függ össze a mindentudó(látó) elbeszélő megjelenése is, aki figyelmét igazi „nyomozóként” nem kerülheti el semmi: „Biztos nem vette észre, de nekem feltűnt, hogy ugyanazzal a mozdulattal könyökölt rá, mint a kád szélére.”23 – apró mozzanatok, amelyeket a szereplők (is) észrevesznek. Mészölynél akár véletlenül is résztvevői lehetünk egy nyomozásnak, például, amikor a férj megtalálja a halott feleségét a szeretője karjában: „Úgy fedezte fel a halálesetet, hogy a csömögedöngölő
18 19

MÉSZÖLY 1999. 234. MÉSZÖLY 1999. 145. 20 MÉSZÖLY 1999. 114. 21 Mészöly Miklós: Bolond utazás, avagy néhány jelentéktelen körülmény részletes ismertetése. In: MÉSZÖLY 1989. 187. 22 Mészöly Miklós: Magyar novella. In: MÉSZÖLY 1989. 80. 23 Mészöly Miklós: Szárnyas lovak. In: MÉSZÖLY 1989. 93.

274

hiányzott a kád tetejére fektetett deszkáról. Amikor odament, a feleségét, Rákhelt találta a kád aljára szórt szalmán Töttős Estvánnal, már mindkettőjüket mozdulatlanul, ahogy szeretkezés közben a pincelég megfojtotta őket.”24 Ezek azok a helyi drámák, amelyek aztán legendákká alakulnak át, melyek Mészöly fantáziáját és misztikus világát táplálják. Mészöly novelláit olvasva olykor-olykor rábukkanunk olyan részletekre, amelyek mintha csak a munkaműhelyéből kerültek volna ki: „Emil atya megkér, hogy ezt meg ami még hozzátartozik, írjam le többször egymás után, ahányszor csak tudom, de lehetőleg mindig részletesebben. Azt hiszem, azóta kezdődik minden változat ugyanúgy másképp. És a ló is belekerül mindig.”25 Emil atya akár Mészöly elképzelt barátja is lehetne, aki tanácsokkal látja el, motiválja Mészölyt, mint írót az íráshoz. Fontos az elbeszélő által használt egyes szám első személy is, mivel bár burkoltan, de mégis pontosan mondja el, mi tükrözi leginkább Mészöly munkáját, mi jellemzi írásmódját, témáit, motívumait. Emil atya által tanácsolt folyamatos ismételt leírások, akár önbuzdításként is hathatnak az író számára, hogy tökéletesítse a megfigyelőképességét, illetve, hogy pontosabban tudja visszaadni, amit látott, tapasztalt – ezek még nem végleges formának tűnnek, hanem még alakítható műhelypróbálkozások, amelyek idővel nyerik el a végleges formájukat és akkor kerülnek be a történetfolyamba. Ez egy nagyon aprólékos, körültekintő munka: „Én csak azt tudom, hogy lassan, és elég keveset írok.”26 A történetek lassan kialakuló szűk, sűrű formája köszönhető Mészöly zárkózottságának, hogy utánanéz az információknak, pontosít, spontán megfigyeléseket dokumentál, és valós adatokkal hitelesít: „…alkotói esendőségemet az a rögeszmés tudni akarás táplálja, amellyel a legapróbb részleteket is tudni akarom arról, amiről úgy érzem, hogy fontos lehet. Egyik legfontosabb örökös munkaeszközöm a Pallas Lexikon…”27 Az irodalom jelen változatainak hatására talán megengedhetünk olyan kijelentéseket, hogy a szó válságba került, vagyis már az irodalmi művek sem elégszenek meg annyival, hogy narratív módon elbeszélnek egy történetet. Más
24 25

MÉSZÖLY 1989. 89. Mészöly Miklós: Nyomozás 1-4. In: MÉSZÖLY 1989. 218. 26 MÉSZÖLY 2007. 42. 27 MÉSZÖLY 1999. 30.

275

műfajok után nyúlnak, s ez a mi esetünkben a fényképet mint eszközt jelenti. Így kezdeményez egy újfajta játékot a kép és a szöveg. Az ebbe a viszonyba belépő új médium, a kép, másfajta, specifikusabb jeleket használ, vagyis ezt a kapcsolatot a metaforikusság szempontjából kell vizsgálnunk.28 A magyarázat, hogy sokkal jobban értünk meg valamit, ha vizuálisan is megjelenítődik előttünk, ha képileg is be van mutatva. Faragó Kornélia szavaival: „A vizuális perspektíva kiterjesztése a dominánsan verbális szövegben, a képeffektus bekapcsolása az olvasási szokásrendbe a tekintetirányítás megváltozását eredményezi.”29 A képek kommunikációjában az egyik lehetséges verzió, amikor a szóbeliség befolyásolja a képekhez való hozzáállásunkat. Bizonyos esetekben rengeteg szó kísérheti a vizuális szemlélődésünket – többféle típust különböztethetünk meg: cím, felirat, hosszabb hozzáadott leírás, idézetek, mottók, szövegből kiemelt részletek… Michel Butor szerint a túlvizualizált világunkban a képek művészi értékének megőrzésében segít a szöveges kiegészítés. 30 A szavak szerepe a képről elmondani és megragadni azt is, amit a látvány egymagában nem képes. Hiszen a képeket egyéb olyan (szöveges) információk kísérhetik, melyek nem szerves részei a képeknek, de kiolvashatók belőlük. Mint például a keletkezés helye, ideje, s a készítő személye. Mészöly novelláskötetében fekete-fehér fényképek is találhatók, alattuk, afféle képaláírásként, a szövegből kiemelt mondattöredékek szerepelnek, amelyek ugyanúgy feltételezik a befogadó aktív értelemteremtő munkáját. A Volt egyszer egy Közép-Európa lapjain megjelenő fényképek hangsúlyos szerepben tűnnek fel. Nem csupán azért, mert Mészöly több esetben megidézi a fényképkultúrát, a fénykép tematikus szinten is megjelenik a művekben: szó esik a fényképészetről, a szereplők némelyike maga is fényképész vagy készít fényképeket, mások a múltból előkerülő megsárgult fényképeket idéznek fel és próbálnak meg értelmezni, egyes novellák címei is megidézik a fényképeket, pl. Anno (Albumkép a régi időkből), Képek egy utazás történetéből… Mesterien ért a pontos látványleírásukhoz, ezáltal adva önálló jelentést a fotográfiáknak. Egy
28 29

OROSZ 2003. 154. FARAGÓ 2001. 33. 30 BUTOR 1986.

276

virtuális fényképalbumot hoz létre, melybe mi is bepillanthatunk, a fekete-fehér képek, illetve a szöveg segítségével is. Más esetben a fénykép a szöveg mellett szolgálhat arra is, hogy kifejezzen olyat, amit a szöveg nem mer, vagy nem tud kimondani, de szeretne valahogy láttatni. Például, amikor a szövegben lehetséges magyarázatokat találunk egyes fényképek eredetére, hogy miért és hogyan kerültek a szövegbe – a Megbocsátás c. novella egyik jelenete szintén ezt a helyzetet mutatja be: „Biztosan a nagyobbik fiú kotort megint a fiókban. (...) A kép a biedermeier asztalka dugig tömött fiókjából eshetett ki, mikor sietve becsukták, s ahogy leperdült, élére állva ékelődött be a merev szőnyegrojtok közé. A precíz véletlennek ez a kies mutatványa – a bírósági írnok szemében – még bosszantóbban avatta bűnjellé a képet és az illetéktelen kotorászását a fiókban.”31 A képleírások változataiban külön ki kell emelni, amikor a fényképész fűz kommentárt a saját alkotásaihoz. A megszólaló hang nem hagyja magára az olvasót az értelmezés során. A fényképész álláspontja ebben az esetben vagy összetűzésbe kerül a befogadó véleményével, vagy megerősíti az olvasót kritikai meglátásának helyességében. A fényképész legtöbbször „hangosan”, vagyis szövegszerűen értelmezi a könyvben megjelenő képen látottakat, így gátolva az olvasói aktivitást – nem enged teret az önálló véleményalkotásnak, irányítottá válik a megfigyelés. Mészöly nagyon sokszor az elbeszélőt ülteti bele a fényképész szerepébe, s rajta keresztül mutatja be az adott pillanatot a lezajló események sorozatából. Ilyenkor ezek a rögzített mozzanatok filmből kiragadott pillanatokként hatnak: „Mikor az agyonlőtt Jammát és anyját megvilágította a fölkelő nap, mint egy színpadias fényképészreflektor, száztizenegy galamb között a templomtér fölött, és kizárólag a tétlenül bámészkodókra piszkoltak le, s még véletlenül se a két lucskos holttestre.”32 Az ábrázolással és a leírással egyaránt jellemezhetjük a látható világot. Tehát a kép és a szöveg között fennálló többszörös kapcsolat a reprezentálás egyik
31 32

Mészöly Miklós: Megbocsátás. In: MÉSZÖLY 1989. 506. Mészöly Miklós: Magyar novella. In: MÉSZÖLY 1989. 66.

277

feltétele. E két közvetítői közeg kölcsönösen hat egymásra és kiegészítik egymást. Így magától értetődő, hogy a fényképkönyveknél a fotók az egyszerű szemléltetésen túl metaforikus értelemben mindig újabb többletinformációkat toldanak hozzá a szöveghez, mert közvetlenül hatnak az érzékszerveinkre és a képzelőerőnkre. „A fénykép (…) a világ darabja.”33 A fotográfia az mindig egy nagyobb kép részlete, melynek egészét nem látjuk, de tudjuk, hogy a külvilág veszi körül. A fénykép határai csak azt mutatják, hogy a kép mérete mekkora, de a tényleges nagyságot nem tudják kijelölni, mert a tér mindig tovább bővíthető: „Walter Karcsi másfél éve levelez egy pécsi jezsuita pappal… Tárcájában hordja a fényképét. A pécsváradi gesztenyés egyik tisztásán fognak újra találkozni, nyár végén; és erről a tisztásról is mutat fényképet. (…) A pap másfél méterre áll a fűrészbaktól, csak a képen nem látszik már.”34 A fénykép és az idő kapcsolatában számolni kell azzal az időkülönbséggel, amely a néző és a fénykép között áll fenn: a képek befogadásakor a jelenben értelmezzük azokat a képeket, amelyek a múltban rögzültek. A fénykép annak bizonyítja a létét, ami volt, és nem annak, ami már nincs többé. A bizonyítás az ábrázolással történik meg. Vagyis a fénykép nem tehet hozzá az ábrázolthoz, nem találhat ki dolgokat, csak megállapítja a tényeket. Megdermeszti az időt, hogy olyan pillanatokat nézhessünk vissza, amelyek elvesznének az idő előrehaladtával – segítenek az emlékezésben. Az idő ilyen formában történő megállításával annyiszor térhetünk vissza egy, már látott elemhez a képfelületen, amennyiszer ez szükséges. A befogadó számára tehát már nem az az idő a fontos, amely a képen lejátszódó esemény időtartamát jelöli, a kép előtti időt, hanem a jelenbéli idő, amit a kép szemlélésére, vagy értelmezésére fordít. Mészölynél például sok helyen kerülnek elő régi fényképek, megsárgult fotók a múltból: „A képnek be volt hajtva a sarka. Régiesen... (...) Bizonytalan fotográfia volt, és eléggé megviselt. Felső harmadát zöldeskék elszíneződés tette ódonná, ingadozva a penészmaródás és a márványos hártyamáz között, amilyenné a hajdan kiömlött folyadékok szervülnek hozzá bármihez (...) Tapintásra
33 34

SONTAG 2007. 11. Mészöly Miklós: Nyomozás 1-4. In: MÉSZÖLY 1989. 207.

278

mégsem lehetett érezni rétegeset a kép felszínén, sokkal inkább úgy tűnt, hogy magában az előhívóban játszódhatott le a folyamat, ami már eleve predesztinálta, hogy a kép milyen lesz és mit őriz meg az időnek.”35 Vagy éppen Sutting ezredes emlékezik vissza a múltra: „Sok év múlt el azóta, ilyenkor már csak beszámolni lehet.”36 A Képek egy utazás történetéből c. novellában a katonaemberek emlékeznek, pedig még nagyon fiatalok, de a háborús időszak beazonosíthatatlanná teszi az eseményeket: „Sokáig elrágódnak ugyanazon a dolgon, mintha mindig az utolsó alkalmat használnák ki. Pedig van idejük bőven… (…) Mégis, minduntalan kicsúszik kezük közül az idő.”37 Mészöly helyenként határozatlanul kezeli az időt: „Jamma története ennél sokkal régibb história, akár tegnap is történhetett volna vagy később. Jamma olyan különös módon halt meg, mintha magával vitte volna az időt.”38 Mészöly Miklós Volt egyszer egy Közép-Európa c. novelláskötete személyes, egyéni, vallomásos módon fejezi ki a hazája és Közép-Európa iránt érzett szeretetét és kötődését, a keserűségek, a fájdalmas egyéni sorsok felett érzett szomorúságát, melyet nemcsak szövegszerűen, de a vizuális kultúra segítségével is megjelenít.

35 36

Mészöly Miklós: Megbocsátás. In: MÉSZÖLY 1989. 506. Mészöly Miklós: Sutting ezredes tündöklése. In: MÉSZÖLY 1989. 44. 37 Mészöly Miklós: Képek egy utazás történetéből. In: MÉSZÖLY 1989. 101-102. 38 Mészöly Miklós: Magyar novella. In: MÉSZÖLY 1989. 69.

279

Irodalom
BUTOR 1986. FARAGÓ 2001. MÁNYOKI 2010. BUTOR, M.: A szavak a festészetben, Fordította: Horváth János, Corvina Kiadó, Budapest, 1986. FARAGÓ K.: Térirányok, távolságok – Térdinamizmus a regényben, Forum Könyvkiadó, 2001. MÁNYOKI E.: A próza fotográfusa – Mészöly Miklós: Anno. Irodalmi Jelen, 2010/10. http://www.irodalmijelen.hu/node/6039 [2010. november 17.] MÉSZÖLY M.: Volt egyszer egy Közép-Európa, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989. MÉSZÖLY M.: Párbeszédkísérlet, Kalligram, Pozsony, 1999. MÉSZÖLY M.: Széljegyzetek az irodalmi esély és handicap kérdéséhez, in: Kalligram, 2007/10, 42. N. TÓTH A.: Egy életmű vízjelei: „Az archaikus hagyomány fokozott jelenléte ellenére azonban Mészöly prózája nem hat anakronisztikusan, hiszen a fragmentalitás, a mozaiktechnika, a szövegkollázsok éppen az epika megújítását tűzik ki célul.” in: Kalligram, 2007/10. OROSZ M.: „Az elbeszélés fonala” - Narráció, intertextualitás, intermedialitás, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003. PITHART, P.: A mélyen átélt válság, Fordította: F. Kováts Piroska, in: Kalligram, 1996/1. SINGER M.: Partitúra. Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel, Jaffa Kiadó, Budapest, 2007. SONTAG S.: A fényképezésről, Fordította: Nemes Anna, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. SZOLLÁTH D.: „Kelet-Közép-Európát kellene megfogalmaznunk prózában.” Mészöly Miklós nyolcvanas évekbeli esszéiről, in: Thomka-symposion – ünnepi kötet Thomka Beáta köszöntésére, Kalligram, Pozsony, 2009.

MÉSZÖLY 1989. MÉSZÖLY 1999. MÉSZÖLY 2007. N. TÓTH 2007.

OROSZ 2003. PITHART 1996. SINGER 2007. SONTAG 2007. SZOLLÁTH 2009.

280

6. KOMMUNISTA DIKTATÚRA,
ELLENÁLLÁS, REPREZENTÁCIÓ

281

Bakó Béla

EMIGRÁNSOK VISSZHANGJAI. EMLÉKEZETI DILEMMÁK AZ ’56-OS FORRADALOM
TÁRSADALMI ATTITŰDJÉNEK VIZSGÁLATÁBAN

’56-ról elemzést írni nem könnyű. Már lehet róla „beszélni”, s ahogy sorban nyílnak meg a levéltárak, a források kutathatóvá válnak, és egyre bővül a vizsgálható-vizsgálandó anyag. Az elemzés problematikája azonban nem ebben keresendő. Bár a téma eddig megjelent irodalma rendkívül szerteágazó – különösen az 50 éves jubileumra megjelent munkák mennyiségét alapul véve –, nem is ez okozza a kutatónak a fejtörést, nem annak a pontnak, annak az eseménynek vagy folyamatnak a megtalálása, melyet még homály fed, és érdemes foglalkozni vele. A legfőbb nehézséget – szerintem – a forradalom megítélésének – mai napig is jelen lévő – „kényes volta” jelenti. Így az én olvasatomban – s jelen esszé problematikájának gócpontjaként – az elemzési dilemmák az emlékezeti szubjektivitás és a historikus objektivitásra törekvő szándékai között feszülnek. Általánosságban megállapítható, hogy – Szabó Máté megfogalmazásában – az antikommunista küzdelmek nagy csúcspontjai (az ’56-os magyar forradalom mellett ide sorolhatók még az ’53-as NDK-beli, a ’68-as csehszlovák, és több lengyel megmozdulás egészen a Szolidaritás ’80-as évekbeli tevékenységéig) stratégiai és rendszerviták állandó elemeivé váltak.1 Igazat kell adnom Charles Gatinak abban, hogy ötven évvel később sokkal részletesebb történetet tudunk elmesélni, melyben – ahogy ő fogalmaz – „nem sérül a magyar hősiességről és a szovjet brutalitásról szóló legenda.”2 Azonban – mind a történeti munkák interpretációja, mind a forrásanyag elemzése kapcsán – az az attitűd, melynek alapja a ’magyar nép heroikus küzdelme, amit a világ minden táján csodálattal szemléltek’ rányomja bélyegét a társadalom elemzésére, előrevetítve a történetírói objektivitás dilemmáját. Ennek miértjéhez Jan Assmann: A kulturális emlékezet című munkája szolgáltat magyarázatot, vagy inkább egy lehetséges nézőpontot. Assmann szerint: „ahogy az emlékezőképesség művészete hozzátartozik a tanu1 2

SZABÓ 2008. 15. GATI 2006. 11.

282

láshoz, úgy tartozik hozzá az emlékezés kultúrája a tervezéshez és reménykedéshez, vagyis a társadalom értelmi és időbeli szemhatárának kialakulásához.”3 Amikor azonban elemzőként arra keresem a magyarázatot, hogy az ’56-os forradalom résztvevői milyen indíttatásból döntöttek úgy, hogy „fegyvert ragadnak”, mi motiválta őket, hogy alakult át világképük az események folyamatának és végkifejletének hatására, nem szabad figyelmen kívül hagynom ezt az elgondolást, mely végeredményben a személyes – és a kollektív – emlékezetet szembeállítja a történetírói objektivitással, s magával hozza a jelenkori társadalmi kontextusban „megírható történetet”. Az emlékezet és a historiográfiai objektivitás szembenállásának első prizmáját, s ezzel együtt a dilemmát, az eltérő háttérrel rendelkező történeti munkák jelentik. Már a Magyarországon megjelent elemzések mögött is különféle felfogások, nézetek és ideológiák húzódnak meg arra vonatkozóan, milyen indíttatásból és milyen gyökerekből táplálkozva bontakozott ki a magyar forradalom és szabadságharc. Ahogy M. Kiss Sándor könyvében olvasható: „Vannak történészek, akik a történeti folyamatokat a politikai változások tükrében szemlélik, míg mások a társadalomban lezajló látens folyamatok vizsgálatát helyezik előtérbe, amelyek nem mindig esnek egybe a politikában megmutatkozó látványos, időnként robbanásszerű változásokkal.”4 Társadalomtudományi indíttatásból – mintegy elméleti síkon mozogva – e tézisből kiindulva kísérletet tehetünk egy szélesebb spektrumon mozgó, társadalmi-politikai folyamatokat szintetizáló elemzésre. A látókörünk kibővítéséhez – mely túlmutat a történetírói szerepen – Victor Turner: A rituális folyamat című munkájának communitas elgondolása nyújt(hat) egy lehetséges mankót a megértéshez. Turner a társadalmi közösségek definíciójában azt mondja, hogy a communitas5 az, „ahol az idő nyomásának kitéve az egzisztenciális communitast6 az erő3 4

ASSMANN 1999. 31. M. KISS 2006. 48. 5 A Rituális folyamatban a communitas egy tágabban értelmezhető, több részre bontható közösségi identitást takar, esszémben – ’56-ra leképezve – ez a turneri normatív communitas fogalmát fedi le. 6 Az egzisztenciális vagy spontán communitas nagyjából megfelel annak, amit a hippik happeningnek hívnak, és amire William Blake azt mondta volna, hogy „elszálló, szárnyaló pillanat” vagy később, „egymás bűneinek kölcsönös megbocsátása” Bővebben lsd. TURNER 2002. 146.

283

források mozgósításának és megszervezésének szükségessége, illetve az e célokat követő csoport tagjai közötti ellenőrzés nélkülözhetetlensége tartós társadalommá szervezi a közösséget”.7 Ezen értelmezés abba az irányba mutat, hogy a „körülmények”8 determinálták az ’56-os események különféle társadalmi rétegeket megmozdító folyamatait. Ezzel szemben az ellentétes pólust Kissinger Diplomácia című munkájának vonatkozó fejezete jelenti, melyben a szerző úgy fogalmaz ’56 kapcsán, hogy a „magyarok eleve kudarcra ítélt szovjetellenes küzdelme az orosz imperializmus, a szovjet ideológia és a heves magyar nacionalizmus gyúlékony robbanóelegyének volt a végterméke. Bizonyos értelemben Magyarország is annak az orosz expanzionizmusnak volt az egyik áldozata, amely Nagy Péter uralkodása óta szünet nélkül folytatódott.”9 Ebben a gondolatban, mely a nemzetközi kapcsolatok kontextusában értelmezi az általunk vizsgált eseményt, nem jelenik meg az érintett társadalom szerepe a forradalom okainak feltárásában. A fenti példák magyar és amerikai „nézőpontja” között félúton, John Lukacs úgy fogalmaz, hogy az ’50-es évek közepére a hidegháború a végét járta. Az oroszok gondjait Nyugaton nem értették eléggé, az Egyesült Államokban kimondottan félremagyarázták. A kommunizmus folyamatosan hígult, s ez vezetett végül az ’50-es évek forradalmaihoz, melyek közül a magyarországi események – köszönhetően a magyar társadalom „kitartó ellenállásának” – váltak az egyik leghosszabban tartó válsággá.10 Mindezzel együtt, következően a különféle történeti elemzésekből, ’56 megítélését illetően is ellentétes nézőpontok jelennek meg a különféle történeti munkákban. Két szélsőséges példán érzékeltetve: Kissinger azt írta, hogy az amerikai külpolitika más utat is választhatott volna, ami megváltoztathatta volna a magyarországi eseményeket, és ezzel a hidegháború további menetét; Borhi László szerint azonban Kelet-Közép-Európa sorsa nem az Egyesült Államok, sokkal inkább a Szovjetunió kezében volt.11

7 8

TURNER 2002. 146. A körülmények meghatározást itt a társadalmat mozgató, és az események gyújtópontjául szolgáló politikai és civil események együttese értelemben használom. 9 KISSINGER 1998. 541. 10 LUKACS 2006. 39. 11 BORHI 2005. 19.

284

Összességében elmondható, hogy a forrásokat feldolgozó, és azt elemző történeti munkák felhasználásakor sem hagyhatjuk figyelmen kívül az emlékezet Maurice Halbwachs által megfogalmazott tételét, mely szerint az emlékezet a szocializálódás folyamán tapad az emberhez.12 Ennek értelmében kétségessé válik, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharc társadalmi elemzése során a szakirodalmi munkák a korabeli társadalmi motivációk mentén fogalmazzák meg elemzésük téziseit, vagy a történetíró személy viselkedése – akár nem is tudatosan, csupán társadalmi beidegződések révén – módosul oly módon, hogy megfeleljen a saját világképének, és a társadalom vele szemben támasztott elvárásainak. A második prizmát a háború utáni időkben keletkezett iratok jelentik, amelyekben arról van szó, hogy mit is kellene tenni Kelet-Európában vagy KeletEurópa összefüggésében. A dilemmát ezen iratok elemzésekor az a történészi attitűd okozza, hogy mik azok a pontok, melyek a megismerést szolgálják, és mik azok, melyek a „történészi túlzott buzgalom” tanúbizonyságai. Témánknál maradva, elemzésükkor ezek a források arra utalnak, hogy az amerikai politika – összefüggésben a roll back retorikájával – ezen a területen lendületes volt, és konfliktusvállaló. Azt mutatják: már évekkel azelőtt, hogy a republikánusok felemelték szavukat Kelet-Európa felszabadítása és a szovjet hatalom visszaszorítása érdekében, a Truman-adminisztráció messze mutató terveket dolgozott ki arra, hogy nyílt hadviselés helyett mind nyíltan, mind pedig burkolt eszközökkel segítse szabadságtörekvéseiben a csatlós államokat.13 Ezen aspektusból történő vizsgálódáshoz az iratok keletkezésének mélyebb régióiban lévő okait érdemes kutatni. Érdemes megfigyelni például a Trumandoktrína14 retorikáját, mely szerint az Egyesült Államok nem tűri el a II. világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását. A doktrína értelmében gazdasági, illetve katonai segítségnyújtással beavatkozik azon országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget.15 Pusztán az iratból
12 13

HALBWACHS 1985. 364. GATI 2006. 73. 14 Harry S. Truman amerikai elnök 1947. március 12-én, a görög polgárháború idején a kongresszushoz intézett beszédében hirdette meg az elvet. 15 MCCORMICK 1992. 51.

285

kiindulva egészen más értelmezési keretekkel rendelkezünk, mint ha figyelembe vesszük a doktrína keletkezését, adott társadalmi-időbeni kontextusba ágyazva. Ezt a hangzatos kinyilatkoztatást ugyanis némiképp beárnyékolja a beszéd keletkezésének időpontja, az 1947-es év. Erre az időre ugyanis már letisztázódtak az erőviszonyok, a nyugati demokráciák számára ekkorra már világossá vált, hogy az érdekszférák fenntartásához nincs szükségük a Szovjetunió támogatására. Érdemes elgondolkozni, hogy ugyanez a beszéd elhangozhatott volna-e például közvetlenül Potsdam után. Ugyanígy megjelennek a primer síkon elhangzott kinyilatkoztatások, és a társadalom különbségei a későbbiek során keletkezett iratokban. A végkifejlete felé tartó újraválasztási hadjáratával elfoglalt Eisenhower elnököt a Nemzetbiztonsági Tanács október 26-i ülésén legjobban az izgatta, hogy Moszkva esetleges túlzott reakciója nagyobb háború kitörését eredményezheti, mely saját nemzete előtt jelentett volna hátrányt az újraválasztásban. Az elnök nyugodtan és megfontoltan mindenkit arra kért: „mindent tegyen meg annak érdekében, hogy a Kreml ne érezze szükségesnek a szélsőséges lépéseket, esetleg globális háború kirobbantását”.16 Ez alapján az amerikai szerepvállalás egyértelműnek tűnik, ugyanakkor a társadalmi motivációk vizsgálatának szempontjából felmerül a kérdés, hogy vajon miért tartott ki mégis a magyar forradalom, miért bízott a nyugati segítségben? Milyen társadalmi tényezők befolyásolják a forradalom nemzetközi kontextusának megértését? A társadalmi kontextus vizsgálatakor előtérbe kerül az a tény, hogy bár gyakorlatilag Amerika az első világháborús szerepvállalása után nem tudta magát távol tartani az európai ügyektől, ideológiai szinten17 mégis megkísérelte, hogy mentesüljön a gyakorlati beavatkozástól. Az izoláció feladásának megértéséhez figyelembe kell venni az amerikai társadalom „melting pot” jellegét,18
16 17

Foreign Relations of the United States, 1955-57. 25. k. 299. o. Idézi: GATI 2006. 166. James Monroe elnök 1823. december 2-án a Kongresszusban elmondott beszéde, mely az első világháborúig meghatározta az Egyesült Államok viszonyulását Európához, és mely alapot szolgáltatott az amerikai kísérletre, hogy a 20. században is távol próbáljon maradni az európai konfliktusoktól. 18 Israel Zangwill angol-zsidó író drámája, a The Melting Pot nyomán kapott nevet az a széleskörűen terjesztett nézet, hogy az amerikai társadalom a melting pot, az „olvasztótégely” jegyében egybekovácsolja, amerikanizálja valamennyi bevándorlót. E teóriáról azonban viszonylag hamar, a 20. század közepére kiderült, hogy nem tartható, helyére a „salátástál”, a „mozaik”, mára a multikulturalizmus fogalma lépett, amelyek egyre erősebben az amerikai tár-

286

ezen felül pedig az amerikai politika és társadalom együttes jelenlétét, és egymásra hatását. László Ervin A világ túlélése című munkájában vonja le következtetéseit, miszerint olyan világrendre van szükség, amelyet nem világkormány irányít, ahol a legfontosabb a színes pluralizmus és egység közötti egyensúly megteremtése.19 A hidegháború Amerikájában a külpolitika színterén ez a színes pluralizmus kevésbé jelentkezik, ugyanakkor a belpolitikai indíttatások miatt ezt a tényezőt elemzőként nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ami miatt ilyen módon említést érdemel az események ezen szegmense, az a társadalom és a politikum az elnökválasztás kapcsán történő összefonódása. Ennek hatására azonban az elemzés végkifejlete egészen más irányt vesz, mely adott esetben befolyással bírhat az elemző korának aktuális társadalmára, átformálhatja adott társadalmi jelenségről kialakult kollektív emlékezetet. Ugyan kritikus historikusként a téma megértéséhez szükséges elemzési előismeretek rendelkezésünkre állnak, s az itt feltárt iratok referenciális felhasználása nem is kerülhet napirendre, mégis érdemesnek tartom ezen problémakört külön kiemelni a megismerés-megismerhetőség dilemmájának tárgyalásakor. E dilemma feloldásához nyújthat segítséget Pierre Nora Emlékezet és történelem között című tanulmányában megfogalmazott tézise, mely szerint „az emlékezetnek helyei lesznek ma már, nem a fejünkben vannak, hanem tárgyiasulnak, rítusok fonódnak köré. A történelem mindig kritikaibb, kevesebb kapoccsal kötődik elbeszélése tárgyához. Elemző és kritikus, az emlékezet ellenben szentségbe ágyazza az emléket. A történelem darabjaira szedi egy idő után azt.”20 Ez okozza – okozhatja – az elemzői attitűdöt alakító dilemmákat, hogy mennyire, milyen mélységben kell darabokra szedni elemzésünk tárgyát a teljesebb megértés érdekében. A harmadik prizmát az emigrációba kényszerült, emigrációt választó magyarok visszaemlékezései jelentik, melyek között is érdemes differenciálni egyrészt a forradalom idején – és azt követően is – a Szabad Európa Rádióban elhangzott
sadalom eredendő sokféleségét hangsúlyozzák, a kettős (pl. magyar-amerikai, afrikai-amerikai, bennszülött-amerikai) kötődés hivatalos nomenklatúrájával az amerikai népesség többféle: eredeti és szerzett lojalitását emelik 19 SAMU 2010. 20 NORA 1999.

287

kommentárokat, illetve az emigráció idején keletkezett egyéb iratokat. A megértés dilemmája ahhoz az állításhoz kapcsolódik, melyet Assmann idézett munkájában úgy fogalmaz meg, hogy „egy meghatározott személy egyéni emlékezete kommunikációs folyamatokban való részvétele révén épül ki. A különféle társadalmi csoportokba való beleszövődés az – a családtól a vallási és nemzeti közösségig –, ami az egyéni emlékezet kiépülését működteti.”21 Így a primer forrásaink – ezen esszé példáin érzékeltetve – jól mutatják, hogy az egyéni véleményekben fellelhető azonos álláspontok és attitűdök valójában a kollektív emlékezet egyéni megfogalmazásai, s mint ilyenek, referenciális értékük erősen kétes. Elemzésükkor elsődleges jelentőséget kap az emlékezeti szubjektivitás torzító hatásának tompítása. Jól érzékelteti a tévedéshez vezető személyes értelmezés lehetőségét, ha végigkísérjük a nyugati beavatkozás ideájának szövegszintű megjelenését Washingtontól Budapestig. A kétarcú amerikai diplomácia ugyanis – a feltartóztatás hangoztatása és a gyakorlatba való át nem ültetése – a rádión22 keresztül egészen máshogy interpretálódott a magyar közvéleményben. Mikor J. F. Dulles külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy „Az Egyesült Államok nem tekint a kelet-európai országokra, mint lehetséges szövetségesükre”, a Szovjetuniót akarta megnyugtatni, nehogy az érdekszféráját védő szovjet hatalom agresszorrá váljon. A SZER október 29-i kommentárjában ez a mondat csak a gondolatmenet első fele volt, a befejezése: „az Egyesült Államok barátként kezeli ezeket az országokat”,23 ígéretet jelentett a magyar forradalomnak az amerikai beavatkozásra vonatkozóan. A kollektív tudat feltérképezésében nagy segítséget nyújt a különféle rádiókommentárok nyelvezete, szóhasználata. Németh Zoltán (Agrárius) 24 október 26-án elhangzott kommentárjában azt mondta, hogy „a harcokban olyan fiatalok, parasztok, munkások és katonák vesznek részt, akiket az

21 22

ASSMANN 1999. 37. Rádió alatt itt egyértelműen a Szabad Európa Rádiót, azon belül elsősorban a Münchenből sugárzó magyar osztály adásait értem. 23 Kommentár az amerikai segítségről, október 29. (Szabad Európa Rádió – 8:25 perc) In.: http://1956.mti.hu/ Pages/Audio.aspx 24 Németh Zoltán (1900-1967.) agrár szakértő. 1955-től 1966-ig a SZER munkatársa.

288

istentagadó kommunista métely” nem tudott megváltoztatni.25 Ezek a kommentárok láthatóan a SZER magyar osztályának „emigráns attitűdjéből” adódnak, abból, hogy lehetőséget láttak arra, hogy a gyakorlatban is megindult az a változás, amely ledöntheti a rendszert, ami emigrációra késztette őket. Így elsősorban nem a realitás talaján mozogtak, sokkal inkább a remény szülte ezeket a kommentárokat, mely az éteren keresztül szintén reményt – csak más jellegűt – sugárzott Budapest felé. A második szovjet beavatkozást követően – Béry László kommentárját idézve – „a magyar kormány jelentése, mely a szovjet csapatoknak Budapest ellen indított támadását adta hírül a világnak, egyszerre választ adott arra a kérdésre, mit akartak és mit akarnak a szovjet csapatok Magyarországon. (…) A tények és a rémtettek bizonyítják, hogy a Szovjetunió tudatosan és cinikusan készült a háborúra a felszabadult magyar nép ellen, vezetőinek minden nyilatkozata (…) tudatos megtévesztés volt, jól átgondolt része annak a hadműveletnek, melyet Moszkva Magyarországon most végrehajt.”26 Ilyen, és ehhez hasonló kommentárok hangzottak el a Szabad Európa Rádióban, melyek nemcsak a müncheni rádiósok felfogását tükrözték, és nemcsak amerikai jóváhagyással hangzottak el, de nagyrészt megfeleltek a korabeli magyarországi közfelfogásnak is, amely sehogyan sem tudott megbékélni a szovjet intervencióval, és az újból megszilárduló önkényuralmi rendszerrel.27 A „közfelfogás” ezen értelmezésben inkább a kollektív emlékezet megjelenítése, s nem a történetírói objektivitás manifesztuma. Ahogy Pierre Nora fogalmaz idézett munkájában az emlékezet és történelem kapcsolatáról: „távolról sem szinonimák, s rá kell ébrednünk, hogy szembeállítja őket minden.”28A fenti kommentárt alapul véve, történeti munkák29 elemzései alapján nem tudjuk biztosan állítani, hogy a Kremlben a november 4-i második szovjet intervenció eleve elrendelt akció volt. A harcokra való buzdítás kapcsán világosabb képet mutathat egy korabeli – ’56-os emigráns fiatal – véleménye. Szerinte a SZER adásaiban a hibát ott követte el, hogy elmulasztotta figyelembe venni, hogy a rádió adásait olyan
25 26

SIMÁNDI 2005. 224. Idézi: BORBÁNDI 1996. 248. 27 BORBÁNDI 1996. 250. 28 NORA 1999. 29 Bővebben lsd. BORHI 2005.

289

emberek is hallgatják, akiknek „fogalmuk sincs a nemzetközi jogról, Vetóról, Biztonsági Tanácsról, az Atlanti Chartáról. Olyanok, akik naivitásukban odáig mentek, hogy például az orosz haderő beavatkozása után a nyugatnémet haderőt várták segítségül! (…) Meg kell vallanom – folytatta – hogy ezeknél az egyszerű embereknél visszatetszést szült, amikor a harcok közepette arról beszélt a SZER, hogy ’a nyugati világ megmozdult’, ’az USA riadókészültségbe helyezte haderejét’ stb., mert azt hitték, hogy fegyveres segítségre számíthatnak.”30 Ennek értelmezésében azonban a társadalmi kontextus lehet mérvadó. Ha a primer megfogalmazásból indulunk ki, el tudjuk fogadni az ott leírtakat, hitelesnek tűnnek, ugyanakkor a kontextus – az interjú emigrációban való megszületése – ismeretében kétségesség válik a puszta tényközlés. Hiszen hogy várhatunk el objektivitást olyan közegben, ahol az eseményekben közvetve vagy közvetlenül érintett személynek egy olyan országról kell véleményt formálnia, melynek befogadására vár. Ugyanakkor az vitathatatlan tény, hogy a társadalom bizonyos rétegei számára nem volt egyértelmű a fegyveres segítség elmaradása. S hogy a fenti kommentárt is cáfoljam, nem feltétlenül a „naivitáson” múlt a megnyilvánulás iránya. Erre jó példa egy 23 éves budapesti zsidó férfi – aki, hogy még komplexebb legyen a kép, az ELTE magyar-orosz szakán végzős egyetemista – emigrációban készült interjúja: „…Meg voltam győződve róla, hogy a nyugat segítséget fog nyújtani. Katonai segítségre számítottunk. (…) Ez az elképzelésem a külföldi rádiók forradalom előtti és alatti adásain alapul.”31 Ugyanakkor az ilyen jellegű interjúk viszonylag csekély számban maradtak meg az emigrációban készült iratokban, sokkal gyakoribb az olyan fajta megnyilatkozás, mint amit egy 25 éves, elvált, római katolikus, budapesti születésű, mérnök férfi mondott, mely szerint: „Mindenki segítséget remélt a Nyugattól, de azt senki nem tudta pontosan hogy ez a segítség milyen módon valósulhatna meg. Sokan beszéltek arról, hogy ENSZ csapatok jönnek Magyarországra. (…) De csak egy reális
30

1956. 12. 01. 10816/56. Egy szabadságharcos szerint a SZER nyelvezete összezavarta az egyszerű embereket. – Szabad Európa / Szabadság Rádió gyűjtemény – információs iratok 1950-től 1969-ig (angolul és magyarul) In.: Open Society Arhives http://www.osa.ceu.hu/digitalarchive/rferl_eii/index_hu.html#desc3 31 Open Society Archives – Digital 1956 Archives 17_M sorszámú interjú http://www.osaarchivum.org/digitalarchive/blinken/index.html

290

reményünk volt, hogy Varsó, Prága, Bukarest és a többi szatelit ország is követi a példánkat.”32 Hasonló megnyilatkozás olvasható egy 28 éves, római katolikus csongrádi férfivel készült interjúban: „A november 4-i intervenció idején (…) szükség lett volna a nyugati segítségre. (…) Meglepődtünk a csehszlovák, és főleg a lengyel és kelet-német diákok inaktivitásán.”33 Érdekes elgondolkozni azon, hogy a történelmi tapasztalat és a kollektív emlékezet mennyiben járult hozzá ezen kijelentésekhez. Vajon tényleg valódi a „meglepetés”, vagy sokkal inkább a történeti tapasztalat, és a hasonló „sors” indokolta azon kijelentések elhangzását, mely a szomszédos országok tétlenségét helyezi előtérbe? Sokféle okból – legyen az a nemzeti nagyság iránti vágy, ideológiai ösztönzés, vallási messianizmus, gazdasági gyarapodás – egyes államok annak lehetőségét keresik, hogy regionális uralomra, vagy globális szerepre tegyenek szert.34 A hidegháborús birodalmak peremterületén élő „kis országok” ennél korlátozottabb célokat tűztek maguk elé: szuverenitásukat szerették volna visszakapni. Erre azonban az ’50-es években még nem nyílt lehetőségük, annak ellenére, hogy mélyen gyökerező és összetett motivációk – melyek a mai napig táplálják az emlékezetet – hajtották őket, amiket a legjobban Robert Browning szavai világítanak meg: „De hát túl kell érnünk a foghatón, vagy minek mennyország?”35 Magyarország ’56-ban megkísérelte a megfoghatón való túllépést, és elbukott. A későbbi korokra vonatkoztatva ezen események emlékezete azonban vitathatatlan. Bár moszkvai utasításra még a nyugati országok vezető kommunista ideológusai is igazolni akarták a szovjet fegyveres beavatkozás jogosságát, 1956 egyik hozadéka mégis az lett, hogy a nyugati bolsevik típusú pártokon belül is elindult a magyar események hatására az az erjedési folyamat, mely a nyolcvanas évek végére a kedvezőre fordult világpolitikai hatások következtében a szovjet rendszer meghasonlásához, majd darabokra hullásához vezetett.36

32

Open Society Archives – Digital 1956 Archives 12_M sorszámú interjú http://www.osaarchivum.org/digitalarchive/blinken/index.html 33 Open Society Archives – Digital 1956 Archives 17_M sorszámú interjú http://www.osaarchivum.org/digitalarchive/blinken/index.html 34 BRZEZINSKI 1999. 57. 35 Robert Browning: Andre del Sarto („A makulátlan festő”) (ford. Várady Szabolcs) 36 M. KISS 2003.

291

Bár – M. Kiss Sándort idézve – 1956 esetében hosszú távú társadalmi hatása a forradalmat és szabadságharcot követő megtorlásnak lett, ideológiai szinten, az európai áramlatoknak megfelelően (nem feledkezve meg az ’53-as kelet-német, majd a csehszlovák és lengyel eseményekről sem) azonban mérföldkőnek tekinthető a bolsevizmus elleni világméretű küzdelemben. A levert forradalmak, meghiúsított demokratizálási kísérletek, emberközpontú szocializmust célul kitűző radikális reformok követelései lappangva továbbéltek a társadalom emlékezetében, olyan feszültségeket tartósítva, amelyek a politikai erőtér láthatatlan mozgatóiként újabb és újabb reformtörekvéseket, a demokratizálás és liberalizálás folytatására tett ígéreteket csiholtak ki a hivatalos világból. A felülről útnak indított reformok azután fokozatosan enyhítették a monopolista uralmi rendszer totalizmusát. A diktatúra „slamposodott”, vagy ahogyan Adam Michnik egy interjúban fogalmaz: a kommunista rendszer totalitárius maradt, csak a fogai kezdenek kitöredezni.37 Az elemzési metódusokban az emlékezet és történelem éles szembenállása tapasztalható, s esszémben ennek tükrében tettem kísérletet arra, hogy igazoljam, a történetíró számára az emlékezet torzulást eredményezhet az obejktív ábrázolásban. Azonban, ha a vizsgált történelmi esemény jelenkori aktualitását vesszük alapul, mégis egyfajta összhang tapasztalható. Ennek igazolására a szociálpszichológia gazdag eszköztárából az enforced attribution – amit kényszerű okkeresésnek fordíthatunk – nyújt segítséget. Ez a fogalom – ahogy Pók Attila fogalmaz egy tanulmányában – „tulajdonképpen igen egyszerű jelenséget ír le, amely elsősorban (de korántsem kizárólagosan) autoriter, totalitarianus rezsimek uralta társadalmakban figyelhető meg, de sokáig jelen van e rezsimek összeomlása után is. Nehéz krízishelyzeteket átélő társadalmak számára ugyanis a túlélést, az újrakezdést segítheti a válság okainak gyors, egyértelmű, világos kijelölése.”38 Ez az aspektus egyrészt igazolja azt a tézist, hogy miért fogadta el a magyar társadalom a Kádár-rendszernek nevezett periódust a maga sajátosságaival együtt, másrészt utat mutathat a rendszerváltozás lefolyásának elemzéséhez.

37 38

Idézi: MISZLIVETZ 1993. 53. PÓK 2008.

292

Irodalomjegyzék ASSMANN 1999.
BORBÁNDI 1996. BORHI 2005.

ASSMANN, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999.
BORBÁNDI Gyula: Magyarok az Angol kertben – A Szabad Európa Rádió története. Európa, Bp., 1996. BORHI László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945-1956. Corvina, Budapest, 2005. BRZEZINSKI, Zbigniew: A nagy sakktábla Európa, Bp., 1999. GATI, Charles: Vesztett illúziók – Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris, Bp., 2006. HALBWACHS, Maurice: Das Gedächtnis und seine sozialen Bedingugnen. Frankfurt, 1985. KISSINGER, Henry: Diplomácia. Panem-Grafo, Budapest, 1998. LUKACS, John: A huszadik század és az újkor vége. Európa, Budapest, 2006. MCCORMICK, James: American foreign policy and process. F. E. Peacock Publishers Inc. Illinois, 1992. MISZLIVETZ Ferenc: A lehetséges határainak újrafogalmazása. Nacionalizmus és civil társadalom KeletKözép-Európában 1989 előtt és után. Pesti Szalon Könyvkiadó – Savaria University Press, BudapestSzombathely, 1993. M. KISS Sándor: A magyar társadalom útja az 1956-os forradalomhoz – szabadságharchoz. In.: http://www.aprilisiifjak.hu/index.php?csz=262041 2003. M. KISS Sándor: Utak 56-hoz, utak 56 után. Mundus Kiadó, Budapest, 2006. NORA, Pierre: Emlékezet és történelem között. In. Aetas 1999/3.

BRZEZINSKI 1999. GATI 2006. HALBWACHS 1985. KISSINGER 1998. LUKACS 2006. MCCORMICK 1992. MISZLIVETZ 1993.

M. KISS 2003.

M. KISS 2006. NORA 1999.

293

PÓK 2008.

PÓK Attila: A bűnbakok haszna és kára. In.: http://www.talaljukki.hu/index.php/article/articleview/1012/1/7/ (2008.)

SAMU 2010.

SAMU Mihály: Autonómia és új világrend – a nemzetiségi probléma megoldása. In.: http://www.hunsor.se/dosszie/anemzetisegproblemame goldasa.pdf
SIMÁNDI Irén: Magyarország a Szabad Európa Rádió hullámhosszán. 1951-1956. Gondolat. 2005. SZABÓ Máté: A disszidensek hangjai. A szocializmus kritikája a magyar ellenzék irányzatainak gondolkodásában. 1968-1988. ISES füzetek 8. Szombathely-Kőszeg, 2008. TURNER, Victor: A rituális folyamat. Osiris. Bp., 2002.

SIMÁNDI 2005. SZABÓ 2008.

TURNER 2002.

Internet
http://1956.mti.hu/ Pages/Audio.aspx Open Society Arhives http://www.osaarchivum.org/digitalarchive/blinken/index.html

294

Molnár Imre

JERZY POPIEŁUSZKO MÁRTÍRHALÁLA KÖRÜLMÉNYEINEK
INTERPRETÁCIÓJA A LENGYEL RENDSZERVÁLTÁS ELŐTT ÉS UTÁN

Gyermekkora Jerzy Alfons Popiełuszko 1947. szeptember 14-én született Kelet-Lengyelország egy kis falujában, Okopyban. Szülei egyszerű, földet művelő, paraszti kisbirtokon gazdálkodó emberek voltak, s öt gyermeknek adtak életet. Felnevelkedésében meghatározó volt édesanyja, Marianna asszony mély hite, s a családban meglévő lengyel patrióta hagyományok ápolása. Mint más lengyel családokban, a gyermekek itt is már jóval az iskolába kerülés előtt tudomást szereztek azokról a lengyel nemzet számára fontos eseményekről, amelyeket az órákon (tiltott témaként) nem tanulhattak, azaz a Honi Hadseregről, az országot 1939-ben ért szovjet támadásról, a lengyel hazafiak ezreinek elhurcolásáról és kivégzéséről, vagy szovjet lágerekben szenvedők kegyetlen sorsáról. Ez volt számára a szülői ház útravalója. Jerzy Popiełuszko 1965-ben érettségizett, s ekkor kérte felvételét a varsói érsekség papi szemináriumába, ahol Stefan Wyszyński bíboros fennhatósága alá került. Wyszyński hatása nemcsak papi lelkiségének kialakulására, hanem emberi tartására vonatkozóan is életre szóló, mély nyomott hagyott Popiełuszko lelkében. Nemcsak a lengyel kereszténység felvételének millenniumára rendezett egyházi rendezvényeknek lehetett megélője, de átélhette a lengyel püspöki kar német püspökökhöz intézett levelének földrengésszerű hatását is. A „Megbocsátunk és bocsánatot kérünk!” kezdetű pásztorlevél hatalmas felháborodást váltott ki a lengyel pártvezetés körében, amely a lengyel püspöki kart a német revizionistákkal való paktálással és kollaborációval vádolta meg. Popiełuszko, mindkét eseményre gyakran hivatkozott későbbi beszédeiben, ugyanúgy, mint mestere, Wyszyński bíboros szavaira, tanítására is. Tanulmányai közben, 1966. október 24-én katonai behívót kapott, de a katonaságnál az őt ért megpróbáltatások ellenére sem tudták eltántorítani hivatásától. Nem lett belőle az állami vezetés iránt lojális és engedelmes, úgynevezett „hazafias” pap sem, pedig a két éves katonai szolgálatnak a teológusok ilyen 295

irányba való befolyásolása volt a legfőbb célja. Jerzy nemcsak ellen tudott állni a reá nehezedő ilyen értelmű nyomásnak, de nyíltan szóvá tette a saját és bajtársai ellen elkövetett jogtalanságokat, s bátran kiállt védelmükben, illetve a hitbeli és vallási tanításból fakadó értékek védelmében. A fekete bárányként kezelt teológushallgató egészségén azonban – bár ő erről nem beszélt – mély nyomot hagytak az egymást követő dresszúrák. 1970-ben rosszullét miatt kórházba került, ahol sürgős műtétet kellett rajta végrehajtani. A bekövetkezett komplikációk miatt állapota válságosra fordult. Hátralévő stúdiumának majdnem egész ideje alatt e betegség fogságában vergődött. Folyamatos kezelésre szorult. Az egyházi szolgálatában Jerzy Popiełuszko végzős teológust 1972. május 28-án a varsói Szent János katedrálisban szentelte pappá Stefan Wyszyński bíboros. 1972 júniusában kápláni kinevezést kapott a varsói agglomerációban szolgált. Itt, egy templom alapkőletételi ünnepségén személyesen hallhatta Stefan Wyszyński bíboros kormánynak szóló bírálatát, amikor a jobb életkörülményeket követelve utcára vonuló radomi, ursusi munkások tüntetését a rendőrség brutálisan szétverte. A letartóztatott tüntetőnek gumibotos rendőrök sorfala között áthaladva kellett tűrniük a reájuk záporozó ütéseket. Wyszyński az Egyház szociális tanításából kiindulva kifejtette: „a dolgozó munkásnak joga van olyan fizetésre, amellyel családját az embert körülvevő környezetnek megfelelően, méltó körülmények között tudja eltartani.” Bírálta a hivatalos szakszervezeti struktúrát is: „A szakszervezetek kötelessége az lenne, hogy a munkaadót figyelmeztessék a dolgozók életkörülményeinek javítására vonatkozó kötelezettségeikre! Nem azért vannak, hogy a politikával, hanem, hogy a gazdasággal törődjenek, s harcoljanak az ember igazságos és tisztességes létéért és a munkájának méltó jutalmáért”. De a rendszer erőszakszervezetének brutális ténykedését sem hagyta szó nélkül: „Bárcsak minden fegyvert viselő vagy az emberek felett hatalmat gyakorló személy, különösen a rendőrség és más alakulatok, amelyeknek az lenne a feladata, hogy hazánkban a rendet és a békét őrizzék (…) akkor nem kellene szégyenkeznünk, ahogy ma sajnos szégyenkeznünk kell azon különböző botrányos intézkedések, erőszak és sanyargatás miatt, amelyen társadalmunknak keresztül kell mennie.” 296

Popiełuszko atya egész papi tevékenysége e szellemi üzenet továbbvitelére összpontosult. A rendszer által tabuizált és elrejtett igazság kimondására, amelyet a hazugság világában szinte már senki sem tartott természetes dolognak. A társadalom nagy többsége ugyanis saját látszatbiztonsága megőrzéséért cserébe lemondott az igazságról, a hatalom viszont épp az igazságban rejlő valóság kimondását fogta fel saját létalapjának bírálataként. 1978-ban, eddigi mestere mellé egy újabb példaképet kapott Karol Wojtyła személyében, akinek II. János Pálként végzett szolgálata, éppúgy mint egész személyisége és karizmája is szinte lenyűgözte a fiatal Jerzy atyát. Beszédein a későbbiekben egyértelműen érezhető volt a lengyel pápa tanításának lelki vonalvezetése. 1978-ban az orvostanhallgatók és kórházi alkalmazottak lelkészévé nevezték ki, majd a fiatalok lelkipásztoraként tevékenykedett. Ezzel egy új fejezet kezdődődött életében, hiszen kilépett az eddigi megszokott plébániai keretekből, s óriási tapasztalatokra tett szert a szervezés, a lelki vezetés, a fiatalok és az egyetemisták világában. Közel került e réteg problémáihoz, s megtapasztalhatta az őket érő társadalmi ellentétekből fakadó feszültség következményeit is. Az akkor megismert orvosok közül sokan bocsátották rendelkezésre konspirációs találkozók, rendezvények részére viszonylag tágas lakásaikat. A kórházak adott esetben az illegális irodalom, de a körözött ellenzékiek rejtekhelyéül is szolgáltak. Mindez az akkori orvosi és ápolói társadalom áldozatkészségének s a lengyel társadalom problémáihoz viszonyuló felelős hozzáállásának volt köszönhető elsősorban. Nem véletlen az sem, hogy a későbbiek során, a Szolidaritás Szabad Szakszervezet alapító tagjai között oly sok orvost és kórházi munkatársat találunk, akik azonnal késznek mutatkoztak arra, hogy betegeik mellett a lengyel társadalom kóros tüneteit is gyógyítsák. Később, a hadiállapot bevezetése után ugyanilyen készséggel vettek részt az elhurcoltak családjainak, hozzátartozóinak segítésében, a különböző tiltakozóakciók, de mindenekelőtt, a nyugatról érkező gyógyszer és egyéb segélyszállítmányok szakszerű kezelésében és elosztásában. De közelről megismerkedhetett az átlagember előtt rejtve lévő olyan társadalmi problémákkal is, mint amilyen akkoriban a szegénység, a titokban végrehajtott abortuszok, az emberi méltóság megtiprása volt. Jerzy atya ösztönösen érezte, a választ ezekre a kérdésekre etikai alapon kell keresni, a család és az 297

életvédelem eszközeivel: „Az Egyház feladata nemcsak abból áll, hogy elméletben hirdesse az élet szentségének mivoltát és a meg nem születésre ítélt magzatok jogát az élethez, hanem abból, is hogy gyakorlati módon adjon érvényt e jog érvényre juttatásának” – mondta az egyik, ezekben az időkben vele készült interjúban. Ekkor kezdte meg egy morális és etikai kérdésekkel foglalkozó szakkönyvtár létrehozását, vitaestek, előadások szervezését a fiatalok számára a varsói belvárosban lévő Szent Anna templomban. A varsói Szt. Anna plébánia ekkor már komoly lelki, ifjúsági központként működött. Az itt szolgálatot teljesítő papoknak nemcsak lelki értelemben kellett megfelelniük az elvárásoknak, hanem napi szinten kellett tájékozottnak lenniük az aktuális társadalmi és politikai kérdésekben is. Popiełuszko atya lelkipásztori tevékenységének kettős forrásvidéke: az igazságosság és a szeretet evangéliuma volt, melyet a mindennapok elemzéséből fakadó tanulságokkal vetett össze, így keresve megoldást az előtte feltáruló egyéni és társadalmi problémák sokaságára. 1980-ban áthelyezték őt a Varsó żoliborzi kerület Szent Kosztka Szaniszlóról elnevezett plébániájára a legendás Teofil Bogucki plébános atya mellé (aki a második világháború időszaka alatt működő Honi Hadsereg papja volt). Kapcsolata a Szolidaritás Független Szakszervezettel A lengyel tengermelléki munkások sztrájkjai 1980 nyarán erősödtek fel országos jellegűvé. A gdanskiakkal szolidaritást vállalva országszerte mintegy hétszáz üzem kb. 700 ezer dolgozója lépett sztrájkba. A munkások sztrájkokkal nyomatékosított követelései nem pusztán a béremelés, illetve saját gazdasági, szociális helyzetük javítására szorítkoztak, hanem erkölcsi, politikai és társadalmi változások megindulását is szorgalmazták. A sztrájkok helyszínein saját transzparenseik, illetve a közismert Szolidaritás felirat mellett szinte minden esetben felállították vagy kifüggesztették a kereszt szimbólumát is. A sztrájkolók többek között a keresztény szimbólumok (kereszt, Madonna-kép) tudatos használatával és viselésével kívánták megkülönböztetni magukat a hatalmat és annak hivatalos ateista ideológiáját képviselő ellenfeleikkel szemben. A munkások legfőbb célkitűzése az emberi méltóság helyreállításáért folytatott küzdelem volt, melyet a lengyel katolikus egyház, illetve papjainak és szerzeteseinek többsége kezdettől fogva szimpátiával fogadott és támogatott. A 298

Szolidaritás Szabad Szakszervezet, illetve az ennek nyomán kialakuló egyéb független társadalmi szervezetek helyi, regionális és országos szervezeteinek megalakulása és későbbi tevékenysége így biztos hátteret és alapot kapott. 1980. augusztus végén szolidaritási sztrájkot hirdetve leállt a több mint tízezer munkást foglalkoztató varsói kohó is. A munkások, Wyszyński bíborostól papot kértek maguk közé, s a választás Bogucki plébánoson keresztül az aznap épp szabad Popiełuszko atyára esett, aki örömmel vállalta a felkérést. A diákok, egyetemisták, egészségügyiek, értelmiségiek csoportjai után így egy teljesen más világ, a munka világa tárult fel előtte. A II világháború utáni lengyel sztrájkmegmozdulások történelmét tekintve, soha nem fordult elő, hogy a munkások szociális és politikai céljaik eléréséhez az egyház támogatását kérték volna. Mindez ráadásul egy kommunista államban történt, amelynek vezetése a munkásosztályt saját legfőbb támogató bázisaként tartotta számon. Papot a gyár területén még elvétve sem láthatott senki, nem csoda, ha Jerzy atya érkezését tapssal és lelkesedéssel fogadták az ott dolgozók. Ez a lelkes fogadtatás Popiełuszko atyát is váratlanul érte – „azt hittem valami fontos ember jön mögöttem, neki tapsolnak” – írta egy későbbi feljegyzésében –, de magában azonnal értelmezni tudta a helyzetet: „A taps nem nekem, hanem az egyháznak szólt, amely harminc éve várt arra, hogy bebocsátást kapjon a munka világába.” Popiełuszko atya prédikációjában a sztrájkoló munkások védelmében elmondta, sztrájkjuk akkor is jogos volna, ha saját ügyük védelmében tették volna le a szerszámot. Szándékaik nemes jellegét azonban még inkább kiemeli, hogy a kohómunkások nem csupán saját érdekükben, hanem társaikkal szolidaritást vállalva, mások érdekeit is szem előtt tartva léptek sztrájkba. A munkások nagy lelkesedéssel és emelt lélekkel hallgatták szavait, hisz eddig félelemmel és szorongással gondoltak arra, mi lehet tettük következménye. Popiełuszko atya nemcsak lelkileg erősítette meg őket, de önbizalmukat, öntudatukat is felemelte. Tudatosította bennük a tényt, hogy mindannyian tiszteletet és törődést érdemelnek, függetlenül attól, hogy magukat hívőknek vagy nem hívőknek tartják-e. Ott maradt a munkások között. Őszintén érdeklődött gondjaik, problémáik felől, és meghallgatva őket a maga egyszerű szavaival válaszolt kérdéseikre. Ekkor készült feljegyzéseiben így vallott erről: „Ugyanazt az aggodalmat éltem át, mint amit a kohászok is megéltek. Gyóntattam őket és láttam, hogy a kibír299

hatóság határáig kimerültek. Ott az aszfalton térdepelve jöttek rá arra, hogy csak az Istenhez kapcsolódva, és egységben az Egyházzal lehetnek erősek és kitartóak s ekkor született meg bennem a felismerés, hogy nekem ott kell maradnom közöttük.” A munkások tehát az első időben támogatást és védelmet reméltek tőle a sztrájk nehéz perceiben, de a velük való együttműködés során kölcsönösen ráébredtek arra, hogy itt ennél sokkal nagyobb dologról van szó. Arról, hogy együtt keressék annak lehetőségét, miként lehet a mindennapi munkát és annak nehézségeit összekapcsolni a keresztény tanítással és küzdelmüket e tanítás útmutatása alapján újra értékessé tenni. A munkások nemcsak tiszteletbeli kohásszá, hanem a varsói kohó állandó lelkészévé is megválasztották, s rajtuk keresztül kapcsolatba került a szolidaritás gdanski központjával és vezető személyiségeivel. Munkásaival együtt részt vett az 1970-es lengyel tengermelléki munkásmegmozdulások tömegmészárlásainak helyszínén emelt Szolidaritás-emlékművek avatásain. Itt találkozott és beszélt a katonaság sortüzei által legyilkolt munkások hozzátartozóival is. Visszatérve Varsóba, barátai körében így beszélt erről az élményéről: „Mindaz, amit ott átéltem, meghaladta minden eddigi fogalmamat, elképzelésemet, s nagyobb hatást gyakorolt rám, mint a Pápa látogatása.” A Szent Anna templom alagsorában megkezdett, s jól bevált képzési gyakorlatot most a munkások között folytatta. Valóságos munkásakadémiát hozott létre, melynek keretében, tervei szerint az egyház szociális tanítását és a munka világával kapcsolatos üzenetét szerette volna megismertetni a főleg munkásokból álló hallgatósággal. Tevékenysége fokozatosan kiszélesedett, már nemcsak a munkások, hanem a mazówiai Szolidaritás tagjai számára is tartott istentiszteleteket, összejöveteleket, s végleg elkötelezte magát a Szolidaritás eszméjének szolgálata mellett. Talán ekkor jegyezte fel naplójába: „A régi megrögződésekkel élő emberek nem fogják megújítani Hazánkat. Ha egyszer Lengyelországban új bor készül, akkor arra is gondolni kell, hogy azt új szívekbe töltsük bele. Új gondolatokra, egészséges társadalmi akaratra van szükség, nem pedig a régi formákra, amelyek már nem egyszer elrepedtek és szétszakadoztak.” Wyszyński prímás felkérésére ezekben az időkben, mintegy harminc pap lett a Szolidaritás lelkésze. Közéjük tartozott Popiełuszko atya is.

300

A hadiállapot és annak következményei Jerzy atya életében Az 1981-es év drámai eseményekben bővelkedő időszak volt Lengyelország számára. Rómában merényletet követtek el II. János Pál pápa ellen (május 13.). Elhunyt Stefan Wyszyński bíboros (május 28.), majd az év végén katonai puccsal megtörtént a hadiállapot bevezetése (december 13.). Mindennek előzményeihez hozzátartozik, hogy a menetközben 10 milliós létszámúra dagadt szakszervezet már szinte minden munkahelyen jelen volt. Tevékenysége a (kommunista párt és az állami szakszervezet) mellett kettős hatalmi helyzetet eredményezett, melynek következtében a munkahelyi párt- és szakszervezetek egyre inkább a háttérbe szorultak. Ez egyrészt megrettentette a kommunista kormány, s az azt körülvevő nómenklatúra kiváltságos tagjait, másrészt megnövelte a hazájuk politikai függetlenségéért és szabadságáért síkraszálló tömegek bátorságát. A kormány mindent megtett, hogy névlegessé, súlytalanná tegye a szabad szakszervezetek munkahelyi jelenlétét és befolyását. A kettős hatalom helyzetének tarthatatlanságát azzal próbálta bizonyítani, hogy kivonta az árut (különösen az élelmiszercikkeket) az üzletekből, s a munkahelyeken kialakult „káosz” eredményét az üres pultokkal kívánta demonstrálni. Ekkor került bevezetésre a jegyrendszer első változata is, ami azonban csak a nómenklatúra kiváltságos tagjainak kedvezett, akik bármihez, bármikor hozzájuthattak. Az emberek elégedetlensége napról napra fokozódott, s mindkét fél a másikat vádolta a helyzet tarthatatlansága miatt. Országszerte újabb sztrájkok robbantak ki. A Szolidaritás Szakszervezet Gdanskba összehívta az országos koordinációs bizottság ülését egy országos sztrájk kihirdetésének megtárgyalására. A döntésnek a december 14-i szavazáson kellett volna megszületnie. December 13-án éjszaka azonban Jaruzelski tábornok, az általa vezetett tábornoki kar, a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) nevében, szabályos katonai puccsként az országban bevezette a hadiállapotot. A Szolidaritás Szabad Szakszervezetet betiltották, vezetőit internálták, az ellenállási pontokat könyörtelen felszámolták. Az első éjszaka mintegy háromezer embert tartóztattak le és szállítottak internálótáborba. Köztük volt a szakszervezeti vezetők, de sok társadalmi és katolikus szervezet (például a Katolikus Értelmiségi Szövetség) tagjainak többsége is. A tömeges letartóztatások ötezer főnél abbamaradtak, de egyénileg tovább folytatódtak. „A kormány háborúba 301

lépett a saját nemzetével” – kommentálta Popiełuszko atya a történteket, Őt is keresték, de időben el tudott rejtőzni. Közben jöttek a hírek: a Katowicében utolsóként ellenálló Wujek bánya brutális pacifikálása során a hírhedt ZOMO egységei kilenc bányászt megöltek… Popiełuszko atyát különösen megrázta a Szolidaritás Szakszervezet könyörtelen és erőszakos eszközökkel történő felszámolása, hisz e szervezet létrejöttéhez személyes élményekkel, indokokkal is kötődött, jövőjéhez pedig oly sok reményt fűzött. Ezért is jegyezte fel naplójába, hogy „a hadiállapot bevezetése a társadalomra mért olyan csapás volt, amely elsősorban annak reményét semmisítette meg, hogy megegyezés útján lehet megoldani a hazánkban meglévő problémákat. (…) A Szolidaritás az igazságosságért, a szabadságért, az emberi nem és a munka méltóságáért emelte fel a szavát. Ott, ahol ezek az értékek hiányoznak, helyüket a gyűlölet, a hazugság és az erőszak veszi át. Ezért is éljük át oly fájdalmasan azt az igazságtalanságot, hogy a hatalmon lévők nem a szeretetre és a szolgálatra, hanem az erőszakra és az egyéni szabadság megvonására akarják felépíteni uralmukat.” A hadiállapot bevezetését követő erőszakos fellépéseknek pedig több mint száz áldozata volt. Kilencven körüli volt a nyomtalanul eltűnt személyek száma. Popiełuszko atya „helykeresése” rövid ideig tartott, mert a hit és az evangélium fényével könnyen rátalált saját útjára. Az egyik általa adott ekkori interjújában elmondta: „Megéreztem, hogy ekkor, 13-a után még inkább szükségük van rám az embereknek. Azokban a nehéz pillanatokban, melyeket a börtöncellákban töltöttek, szükségük volt az imámra, a bíróságok elé állítva pedig szükségük volt a jelenlétemre. (…) Mert a pap munkája, bizonyos értelemben Krisztus tevékenységének a folytatását jelenti. A pap a nép közül való és a nép szolgálatára szentelte oda magát. A pap kötelessége tehát az, hogy mindig a népe között maradjon – s jóban, rosszban kitartson mellette.” Bekapcsolódott a Glemp prímás egyik első intézkedéseként létrejött, Internáltakat és Bebörtönzötteket Segítő Prímási Bizottság tevékenységébe, melynek rövidesen egyik főszervezőjévé vált. A żoliborzi plébánia termei (köztük gyakran az ő szobája is) a letartóztatottak családjainak idehaza gyűjtött, illetve a nyugatról érkező segélyszállítmányok valóságos raktárává változtak. A

302

beérkezett segélyből nemcsak a bebörtönzöttek hozzátartozói, de iskolák, kórházak, illetve a környék szegényei is egyre szélesebb körben részesültek. Az 1981-es hadiállapot bevezetése, és a Szolidaritás szabad szakszervezet legaktívabb tagjainak internálása és bebörtönzése után, a kommunista hatalom úgy vélte, legveszélyesebb politikai ellenfele a katolikus egyház, s ennek megtörésére kell törekednie. Egy 1982. január 8-án keletkezett belső tájékoztató szerint: „A Szolidaritás szervezeti hálózatának felszámolása után, az ellenzék és a politikai reakciósok egy jelentős része, megfosztva eddigi cselekvési lehetőségeitől a katolikus hierarchia és a papság körében keresett és talált meghallgatásra.” Bár az egyház legfelsőbb vezetése óvakodott attól, hogy átvegye a Szolidaritás korábbi politika szerepét, s inkább a két fél közötti társadalmi párbeszéd közvetítőjévé kívánt válni, az egyház papjai nem kis lelki bátorságról téve tanúságot kiléptek a templom falai közül, s a társadalmi élet szervezésének legfőbb katalizátoraivá, erkölcsi támogatóivá váltak. Nem politikai megoldást, mint inkább lelki vigaszt, világnézeti alternatívát kívántak nyújtani az embereknek. Az egyház nemcsak a társadalom vallási nevelésével törődött, hanem bátran részt vállalt a lengyel nemzet kulturális és történelmi értékeinek, hagyományainak ápolásából is. II. János Pál második, az 1983-as lengyelországi pápai zarándoklata – amelyet rendkívüli erővel hatott át egy újabb pápai jelmondat: „Ne féljetek”, illetve ennek evangéliumi párjaként a szentpáli mondás: „Az igazság szabaddá tesz titeket” – rendkívüli módon megerősítette ezt a vállalást. Popiełuszko atya, s számtalan paptársa mindezt a templomok szószékéről úgy adta tovább, hogy „az igazságot nem lehet börtönbe zárni és elpusztítani, mert az igazság maga az Isten”. Nem véletlen, hogy II. János Pál 1983-as lengyelországi zarándokútjának előkészítése során maga a belügyminiszter-helyettes Konrad Straszewski tábornok közölte Bronislaw Dąbrowski érsekkel, a püspökkari titkárság vezetőjével, hogy Jerzy Popiełuszko nem juthat a Pápa közelébe. A pápalátogatás hatalmas belső, lelki energiákat szabadított fel a lengyel társadalomban. Látva és hallgatva a Szentatya bátor megnyilatkozásait a lengyelek tömege immár az egyházon belül látta újra feléledni a hadiállapot bevezetése által letört reményeket. Jerzy atya röviden ezt jegyezte fel naplójába a második

303

pápalátogatás után: „Ez egy csodálatos nemzeti-vallási-patrióta népszavazás volt. Engem is megerősített munkámban és az általam követett irány helyességében.” Az egyház ezt követően egyre bátrabban vállalta magára az erőszakkal korlátozott társadalmi nyilvánosság pótlásának feladatát. Az állami erőszakapparátus azonban jól kiépített gépezetként végezte a dolgát. A beépített ügynökök és besúgók létszáma megduplázódott. A letartóztatások, elhurcolások és internálások sorozatát a Pápa látogatásának befejezése után a bírósági kirakatperek egész sorozata követte. A lengyel kommunista párt 1983. október-novemberi ülésének Központi Bizottsági (KB) határozata pedig már arra figyelmeztetett, hogy „Az egyházzal szembeni fellépésnek az eddigieknél is keményebb megfigyelésre s ellenőrzésre, illetve a katolicizmus magánszférába való ’kiszorítására’ kell épülnie”. Jerzy atya az illegalitásba vonuló ellenzéki vezetőkkel és jeles jogi szakértő értelmiségiekkel összefogva jogi tanácsadást szervezett, s olyan kiadványt állított össze amelyben „viselkedési kódexet” adtak a rendőrség által letartóztatott, éjszaka folyamán a lakásukról elhurcolt, vagy fényes nappal az utcán elkapott személyeknek és családoknak a kezébe. A bíróság elé állított szakszervezeti vezetők vagy az egyszerű munkásemberek ellen indított politikai pereken megszervezte neves személyiségek (írók, tudósok) személyes jelenlétét. Ő maga is ott ült a vádlottak háta mögött, hogy ha kell, egy-két odasúgott bátorító szóval, vagy ha másként nem, hát tekintetével biztassa az ártatlanul elítélt személyeket, akiknek családjával személyes kapcsolatba lépett, s megszervezte segélyezésüket. Minderről így írt feljegyzéseiben: „Velük maradtam a győzelem idején, amiért nagyon hálásak voltak, s velük maradtam ama decemberi sötét éjszaka után is. Amikor megkezdődtek a bírósági perek, szüleikkel együtt ott ültem az első sorban, s ők látták, hogy családjukat gondoskodás veszi körül.” Jerzy atya egyre jobban elkötelezte magát a megalázottak, üldözöttek és meghurcoltak szolgálata mellett, akik lelki és fizikai szenvedésein legjobb tudása szerint igyekezett enyhíteni. Ott volt az „ismeretlen tettesek” által meggyilkolt ellenállók sírjánál, vigasztalta hozzátartozóikat, s előfordult, hogy plébániáján rejtegette a rendőrség elől menekülő személyeket, illetve megszervezte családjaik anyagi és erkölcsi támogatását.

304

Szentmiséi a hazáért A Varsó Żoliborz nevű negyedének Kosztka Szent Szaniszló tiszteletére felszentelt templomában, Bogucki plébános kezdeményezésére, havonta egyszer szentmisét mondtak a hazáért. 1982 január 17-én, Popiełuszko atya bejelentette, hogy a továbbiakban ezeket a szentmiséket már nemcsak a hazáért ajánlják fel, de a felajánlási szándékba – a bebörtönzött munkások és Szolidaritási aktivisták kérésére – belekerül minden, hazájáért szenvedő lengyel is. Ettől kezdve a hazáért, s az érte szenvedőkért bemutatott szentmisékre, már nemcsak a żoliborzi kerületből, hanem Varsó más részéről is egyre nagyobb számban érkeztek az emberek, munkásdelegációk küldöttjei, Szolidaritás zászlóikkal az előtérben kaptak helyet, s a mise a munkáspasztoráció legkiemeltebb részévé vált. Jerzy atya kérésére a liturgiába művészek, értelmiségiek kapcsolódtak be, különleges hangsúlyt helyezve a lengyel nemzeti értékek felmutatására és vállalására. Jerzy atya szentmiséken elmondott prédikációinak fő témái az egész nemzetet sújtó problémákból fakadtak, úgy mint az internáltak tömegeinek sorsa, a szétszakított családok szenvedése, a betiltott Szolidaritás, az igazságosság, a szabadság, a hazaszeretet összefüggései stb. Szóvá tette az alapvető emberi jogok lábbal tiprását, az emberi élet méltóságának semmibevételét, a lelkiismereti szabadság korlátozását, az erőszakos ateizációt, s elítélte az ifjúság programszerűen folytatott züllesztésének politikáját is. Beszédei az igazság szabad gondolatokkal és szavakkal való kimondásának lehetőségét jelentették az egybegyűltek számára. A rendszer erőszakos fenntartása miatt tabunak számító igazságok kimondása azonban főbenjáró bűnnek számított, amit a hazugságra épülő rendszer urai mindenáron fel akartak számolni. Tudták, ha a Popiełuszko által hirdetett igazság átitatja a társadalmi gondolkodást, az egyértelműen az ő uralmuk végét jelenti. Prédikációit ezért lehallgatták, jegyzetelték, hosszan elemezték, valójában mégsem tudtak belekötni, de értelmezni sem azok mondanivalóját, hisz szavainak mélyebb értelmét gondosan összeválogatott idézetekre építette. Az olyan mondatok mögött, mint „hogy egyeztetheted össze lelkiismereteddel azt, hogy egyik zsebedben az Istenbe vetett hit jeléül rózsafüzér van, a másikban pedig a párttagkönyved, amely azt fejezi ki, hogy az ateista, materialista, Isten létét tagadó világnézethez tartozol” politikai összeesküvésre utaló uszítást vizionáltak. Pedig ő csak az igazságról beszélt, és soha nem félt a hazugsággal szembeni igazság kimondásától. 305

Olyan igazságokat is kimondott, hogy a kommunista hatalomgyakorlás módszere és szelleme nem egyeztethető össze az evangélium szellemével. A hatalom szemében talán épp ez volt a legnagyobb „bűne”. Csöndös, érzelemtől mentes, majdnem monoton hangja egy megmagyarázhatatlan melegséggel volt átitatva, amely szinte magához láncolta az emberek figyelmét. Nem mondott bombasztikus igazságokat és revelációnak ható állításokat sem. De mondanivalójába nem félt beleszőni a legnehezebb témákat sem, s úgy tudott beszélni a szabadságról, a belső függetlenségről vagy a megbocsátásról, hogy azt a legegyszerűbb ember is megérthette és megszívlelhette. A kommunista hatalom, s annak egyik legvérengzőbb szerve, a belügyi rendőrség azonban nem ilyen szemmel nézte az eseményeket. Popiełuszko szemináriumba megnyitott belügyi aktájába, 1982 áprilisától került bejegyzésre: „aktív megfigyelése megindítva.” Az aktív megfigyelés: állandó megfigyelést, lehallgatást jelentett, ügynöki felderítéssel, lejáratással, elrettentéssel kibővítve. A belügyi titkosszolgálat számára a „Popiełuszko-ügy” a növekvő tömegráhatás veszélyét és az antikommunista ellenállás egy újabb formájának megjelenését hordozta magában. Ezért egyre idegesebben keresték a módját annak, hogy akadályozhatnák e folyamat kiterjedését. Az Egyházügyi Hivatal vezetője, Adam Łopatka, már 1982 augusztusában, egy fenyegető hangnemben íródott levélben figyelmeztette Bronislaw Dąbrowski érseket, a lengyel püspökkari titkárság vezetőjét, hogy a hazáért mondott Szentmisék „politikai jellege”, alkalmas a „lázadásra és a demonstrációra való felbujtásra.” Felrótta, hogy Popiełuszkónak nincs engedélye az „5000 főt meghaladó tömegrendezvényre, amely a környező utcákat is eltorlaszolva (…) a főváros rendjét és biztonságát veszélyeztette.” Ráadásul olyan civil személyeket enged a mikrofon közelébe, akiket a rendőrség köröz, s akik „a hadiállapot áldozatiért” mondtak imát. Felrótta a Jerzy atya általa mondott hasonló jellegű istentiszteletek „elfogadhatatlan hangnemét” is. Levelét a miniszter azzal a kijelentéssel zárta, hogy „az Egyházat teszik felelőssé a lehetséges következményekért, azaz a nyilvános rend és biztonság felforgatásáért.” Lejáratása, rossz hírbe keverése teljes gőzzel folyt. Az egyházi körökben igyekeztek elhintetni vele szemben a bizalmatlanságot. Azt terjesztették, hogy Popiełuszko az egyházat paravánként használja saját politikai rendezvényeihez, 306

nagyratörő, karrierista, beképzelt, veszélyezteti az állam-egyház párbeszédet, mert „politizál”. A hivatalos pártsajtó egyik fizetett tollnoka, Jerzy Urban azt írta, hogy a hazáért mondott misék valójában a szocializmus elleni „gyűlölet szeánszai”. Mivel egyre több helyre hívták őt istentiszteletet tartani, előbb Varsóban, majd Varsón kívül is, a hatóság azzal vádolta Popiełuszkót, hogy titkos államellenes szervezetet alapított, melynek sejtjeit ő maga hozza létre egy-egy vidéki meghívásnak eleget téve. Vidéki útjai előtt rendszeresen megfenyegették telefonon, hogy ha el merészel indulni, „meghal”. A köré épült hálózat és a lehallgatások miatt pontosan ismerték terveit. Mégsem mondta le egyetlen meghívását sem, mert őt már nem a félelem, hanem egy ettől sokkal nagyobb erő éltetette és mozgatta… A reábízottak iránt érzett szeretet és felelőség nevében megtanulta legyőzni a félelmet. Életáldozatának beteljesedése A hatalom egyre ingerültebben és egyre nagyobb gyűlölettel figyelte az egyház és Popiełuszko atya kiterjedt tevékenységének gyümölcsit, s egyre nagyobb vehemenciával készült az ellencsapásra. Az akció irányítását a belügyminisztérium egyházi ügyekkel foglalkozó, hírhedt IV. számú főosztályának emberi végezték, akik nem riadnak vissza a legördögibb módszerek alkalmazásától sem. A csoport felügyelete a belügyminiszter mellett a szovjet KGB hatáskörébe tartozott. A „D” csoport titkos ügynökei rendszeres moszkvai kiképzésen és eligazításon vettek részt. Mi több, a „D” csoport vezetője 1975-ben Moszkvában olyan szerződést kötött a KGB-vel, amely tartalma a lengyel katolikus egyház elleni harcban való együttműködés mellett a Vatikán közös operatív „átdolgozásának” módszereit is magában foglalta. A csoport ügynökei, így többek között a Popiełuszko atya elrablásának akcióját vezető Grzegorz Piotrowski százados rendszeres kapcsolatban állt a KGB-vel. Előbb csak sejtették, hogy figyelik, majd teljes nyíltsággal követték, bárhová is ment, miközben nyíltan fényképezték, filmezték. Ha le akarta rázni őket, gyakran a lengyel konspiratív hagyományokhoz kellett folyamodnia: menet közben autót váltani, állszakállt, bajuszt ragasztani, hátsó kijáratokon távozni stb. Telefonbeszélgetéseit lehallgatták. Ismeretlenek hívták fel és rendszeresen 307

megfenyegették telefonon keresztül is. A fenyegetésekre néhány alkalommal a hazáért mondott szentmisén is reagált: „Még egy kérés mindazokhoz, akik különösen az utóbbi időben leveleikben azzal fenyegetnek, hogy idézem: tarkólövésben, torokelmetszésben, keresztre feszítésben lesz részem; ha képesek az ilyen fenyegetésekre, legyen arra is bátorságuk, hogy aláírják leveleiket és ne rejtőzzenek gyáván a névtelen levelek és kitalált feladói címek mögé”. Rendre beszámolt az ellene indított alaptalan bírósági eljárásról, a rendőrségi beidézéseken, kihallgatásokon történtekről. Útlevelét 1982. augusztus 26-án azzal az indokkal, hogy „szoros kapcsolatot tart a Szolidaritás Szakszervezet egykori szocializmus-ellenes vezetőivel, s olyan politikai jellegű egyházi rendezvényeket tart engedély nélkül, amelyekben megkérdőjelezik a Lengyel Népköztársaság rendszerének alapelveit”, bevonták. 1982. december 13-a (a hadiállapot bevezetésének évfordulója) éjszakáján téglára erősített robbanóanyagot dobtak Jerzy atya szobájába. Életét az mentette meg, hogy egy nappal ezt megelőzően ágyát az ajtó mögötti másik szobába helyezték át. A következő éjszaka a bejárati ajtón akartak behatolni ismeretlen tettesek, de csak a zár megrongálásáig jutottak. Tevékenységét mindennek ellenére rendületlenül folytatta. 1983 szeptemberében „Isten és Haza” mottóval országos munkászarándoklatot szervezett a częstochowai Fekete Madonna kegykép meglátogatására. A szocializmus eddigi történelme során ilyen jellegű szakrális munkásmegmozdulásra még nem került sor Lengyelországban. Az egész országból mintegy nyolcezer munkás érkezett a kolostor falai alá, s hallgatta néma csöndben Popiełuszko atya munkáskeresztút stációinál elmondott elmélkedését: „Oly nehéz ma megőrizni az emberi méltóságot Uram, amikor minden oldalról megaláztatás ér bennünket és az ember maga is eszközzé válik a munka világában. Mi veled akarunk erősek lenni, Krisztus, hogy ne engedjünk azok csábításának, akik szülőhazánkat csak az e földi javakat szem előtt tartva akarják építeni…” 1983. december 12-én házkutatást tartottak Chłodna utcai garzonlakásában, ahol provokációs célzattal „kihelyezett” illegális lerakatot (röplapok, sokszorosítási kellékek) foglaltak le. Letartóztatták, majd koholt váddal börtönbe zárták. A börtönből, a püspöki kar intervenciójára ugyan kiengedték, de folyamatos

308

sajtóhadjáratot folytattak ellene. Azzal vádolták, hogy államellenes uszítást folytat, megtéveszti az egyházi vezetőket és becsapja a híveket is. A párthatalom, Jerzy atya személyét a lengyel püspöki kar zsarolására is fel akarta használni. Ezzel a módszerrel azt szerették volna elérni, hogy az egyházi vezetők, a püspökök öncenzúrát alkalmazva maguk „intézzék el” rebellis papjaikat. Az állami és pártvezetés ugyanis mindenáron ragaszkodni akart az egyházzal fenntartott jó viszony látszatához. A lengyel püspökök többsége azonban nem volt hajlandó engedni a zsarolásnak. Jerzy atya naplójegyzeteiben több alkalommal is beszámolt ilyen típusú közlésekről: „Ha nem történik változás, a közeli jövőben, Varsóban három papot le fognak tartóztatni, engem pedig az elsők között internálnak. Tudomásul vettem a közlést. Este Miziołek püspök mondta, hallotta, hogy Jaruzelski a prímással találkozva a felsorolt három [legveszélyesebb] pap között említette a nevemet. Számítok rá, hogy internálhatnak, letartóztathatnak, botrányba keverhetnek, de akkor sem hagyhatom abba ezt a munkát, amellyel Egyházamat és hazámat szolgálom”. Józef Glemp bíboros több alkalommal is magához kérette Popiełuszko atyát, s arra figyelmeztette, hogy az Egyházügyi Hivatal vele szemben egyre fenyegetőbb magatartást tanúsít. Hogy a reá leselkedő veszélytől megóvja, más lelkipásztori területre próbálta őt átirányítani, de Jerzy atya nem kívánt élni a különböző ajánlatokkal (így például egy római ösztöndíj lehetőségével sem). Megpróbáltatásai, így hát idehaza, szülőföldjén folytatódtak tovább. 1984 elejétől fogva menetrendszerűen kapta az ügyészségi idézéseket. Miután láthatóvá vált, hogy ezzel sem lehet őt útjáról letéríteni, minden lehetséges eszközzel igyekeztek gátolni tevékenységét. Felerősödtek Jerzy Urban kormányszóvivő fenyegetései is, aki televíziós fellépésben tette közzé, hogy a hatalom kész kényszeremigrációs intézkedések bevezetésével megszabadulni a számára kényelmetlen személyektől. A Popiełuszko elleni lengyel sajtóhadjáratba bekapcsolódott a moszkvai „Izvestia” is. Eddig is sejthető volt, hogy a lengyel ellenzékiek elleni hajsza kulisszáinak hátterében ott vannak a szovjet KGB ügynökei. Az L. Toporkow név alatt e lapban megjelenő cikk világossá tette, hogy a szovjet hatalom nem nézi tétlenül a csatlós országokban folyó, számára nyugtalanító jelenségeket. A cikk Popiełuszko atyát harcos fanatikusként és provokátorként ábrázolta, aki szorosan együttműködik a „megrögzött ellenforradalmárokkal”. 309

A Popiełuszko elleni operatív tevékenység ekkor lépett végső szakaszába. A cikk után három nappal a „D csoport” három ügynöke, Grzegor Piotrowski százados, Waldemar Chmiełewski és Leszek Pekała főhadnagy parancsot kapott a Jerzy Popiełuszkóval kapcsolatos operatív intézkedés végrehajtására. Az egyik legfőbb állami vezető szájából ekkor hangzott el a szóbeli parancs: „Hallgattassátok el, hogy ne ugasson többet!” A belügyminisztérium egy másik magasan pozícionált vezetője ezt követően egyik beosztottjának jelenlétében megjegyezte: „Remélem, nem kell több jelentést olvasnom a hazáért mondott miséiről.” 1984. október 13-án, három lengyel belügyi nyomozótiszt, Grzegor Piotrowski százados, Waldmar Chmiełewski és Leszek Pekała főhadnagy, egész nap követték Popiełuszko atya kocsiját, aki aznap Gdanskban járt és onnét indult vissza Varsóba. Az őt követő rendőrautó csomagtartójában el volt készítve minden, ami a holttest eltüntetéséhez szükséges: kés, lapátok, zsinegek, ragasztók, zsákok, és egy üveg vodka (aminek egy részét – a korábbi gyakorlat szerint – az áldozat szájába öntötték, hogy az általuk produkált „baleset” okául a részegséget tüntessék fel). Popiełuszko atya autóját egy kanyarban bevárták, ahol az egyikük, Piotrowski egy kővel akarta betörni az autó szélvédőjét. Jerzy atya sofőrje azonban egy gyors manőverrel el tudta kerülni a balesetet és így a kő nem találta el a szélvédőt. A merénylők terve tehát kudarcot vallott. Október 18-án a vizitációs nővéreknél mondott miséje után a sekrestyében csak ennyit mondott a vele együtt miséző, s az istentisztelet befejeztével hogyléte felől érdeklődő papnak: „Tudom, hogy ezek meg fognak ölni. De abbahagyhatom-e ezért az igazság hirdetését?” Nem hagyta abba. Bár láza volt és nem érezte jól magát, ennek ellenére eleget akart tenni egy másnapra, október 19-ére, (péntekre!) szóló bydgoszczi meghívásnak. Amikor Popiełuszko atya este fél tíz után sofőrjével a bydgoszci Lengyel Vértanú Testvérek templomából hazafelé indult Varsóba, már két, hamisított rendszámmal ellátott rendőrségi gépkocsi is a nyomában volt. A visszafelé vezető úton egy Fiat 125-ös autó, a benne üllő három belügyminisztériumi alkalmazottal megelőzte az atya Volkswagen típusú gépkocsiját, majd közúti ellenőrzést színlelve megállították azt. A gépkocsi sofőrjét, Waldemar Chrostowskit, alkoholszondázás céljából megbilincselték, majd Popiełuszkót egy fadoronggal leütötték, 310

s kezét összekötözve, száját betömve berakták őt a Fiat csomagtartójába. Ezt követően Jerzy atya Volkswagenét hátrahagyva elindultak. A megbilincselt sofőrnek egy kivilágított út menti épület mellett sikerült kiugrania a rendőrségi gépkocsiból, s így hírt tudott adni az elrablásról. Ezt követően a tettesek egyedül maradtak áldozatukkal… Hogy Popiełuszko atyával pontosan mi történt az elkövetkező órákban, sőt napokban, azt kizárólag elrablóinak bírósági vallomásai alapján tudjuk rekonstruálni. Popiełuszkot az elrablását követő 11-ik napon, október 30-án találták meg holtan a Visztula folyó Wloclawek melletti víztározójában. Arca és egész teste a felismerhetetlenségig össze volt roncsolva, lábához kövekkel telirakott zsákot erősítettek. Az emberrablókat néhány nap múlva elfogták, akik bíróság előtt ismerték be tettüket. A vértanúság tényének tabuizálása a rendszerváltozást megelőző időszakban „Úgy éreztem, hogy szörnyen rászedtek és kihasználtak…Úgy működtünk, mint az automaták” – mondta a bíróság előtt Chmełewski, az egyik emberrabló. Arról azonban már nem volt hajlandó beszélni, hogy ki volt az őket rászedő, a gyilkoló automatákat összeszerelő és működtető személy, illetve hivatal. Társa, Pekała, töredezett szavakkal arról beszélt, hogy ők úgy tudták, „egy nagyobb feladat egy részének elvégzését kell vállalniuk, amelynek meg kellett volna rengetnie az egész országot.” Úgy tudta, hogy eme „nagy feladat” elvégzésébe rajtuk kívül számos más csoportnak is be kellett volna kapcsolódnia. Az elhangzott kijelentések közti összefüggéseket a bíróság azonban nem vizsgálta. Inkább azon igyekezett, hogy a tettesek elleni bírósági per a katolikus egyház elleni vádirattá váljon. Grzegorz Piotrowski százados magabiztosan arról beszélt, hogy nem érzi magát felelősnek Jerzy Popiełuszko haláláért. „A pap megölése nem volt benne az eredeti tervben, azt inkább ’üzemi balesetnek’ nevezhetném. Azt hittem, hogy a pap halálával a kisebbik rosszat választom s ezzel megakadályozom a nagyobbat. Hogy most Pekałával és Chmiełewskivel együtt itt ülök a vádlottak padján, ennek az az oka, hogy a pap nem tartotta magát az érvényes lengyel törvényekhez s mert engem felhatalmaztak, hogy őt politikai ellenfélnek tekintsem s ennek megfelelően járjak el vele szemben”.

311

A toruni bírósági per során Leszek Pietrasiński államügyész egyenlőségjelet tett a meggyilkolt pap és gyilkosai közé, mondván, „mindkét fél azt gondolta, rá nem vonatkoznak a lengyel törvények. A pap szemben állt a megbékélés politikájával, gyűlöletet igyekezett kelteni az emberek közt és megsértette az állami hatóságokat. Szélsőséges politikai nézeteivel Jerzy Popiełuszko így a saját sírját ásta meg”. A pappal és a katolikus egyházzal szembeni leghatározottabb vádakat a fővádlott, Grzegorz Piotrowski mondta ki a per második szakaszában. Többek közt azt állította, hogy a gyilkosságot a biztonsági szolgálat elkeseredettsége váltotta ki, melyet a belügyiekből az egyház állammal szembeni ellenséges magatartása váltott ki. A perben elnöklő bíró, Artúr Kujawa is megpróbálta átalakítani e pert a katolikus egyház és a gyilkosság áldozata, Jerzy atya elleni bírósági vádbeszéddé: a tetteseket áldozatuk, azaz Jerzy Popiełuszko „erkölcsi romlottságára” hivatkozva próbálta mentegetni. Bogucki prelátus egy ezt követő prédikációjában valóban a lengyelek millióinak véleményét mondta ki, amikor kijelentette: „A Popiełuszko-perben az egész titkosrendőrséget a vádlottak padjára kellene ültetni. (...) E gyilkosság ugyanis felfedte azoknak a funkcionáriusoknak a barbár módszereit, akik ugyan váltig azt hajtogatják, hogy csak a nemzet biztonsága fontos a számukra, eközben azonban összezúznak mindent, ami szent és valóban lengyel. Popiełuszko olyan Lengyelországot akart, amely szabad, igazságos és az igazságra épül, nem pedig a hazugságra. Most azt akarják velünk elhitetni, hogy mindez bűncselekmény volt...” A papgyilkossághoz vezető valódi okok és indítékok eltussolása A vizsgálat és a bírósági per során különösen sok zavar mutatkozott a merénylet befejező részletei kapcsán. A tettesek azt sem tudták pontosan megmutatni, hogy hol dobták a víztározóba a pap testét. Ezzel együtt a nyomozás egy szakasza azt is kimutatta, hogy a megkötözött pap testét elrablása után átrakták egy másik személygépkocsiba, sőt az is kiderült, hogy Popiełuszko rózsafüzérére egy, a tettesek által leírt útvonaltól teljesen eltérő helyszínen bukkantak rá. Popiełuszkóra vonatkozó nyomok bukkantak fel az elrablás helyszínének közelben lévő, II. világháborús bunkerben is. A rendszerváltás után megindított pótnyomozás egyes részletei sejtetni engedik, hogy az atya, elrablása után még több napon keresztül életben lehetett (s ez idő alatt újabb kínzásoknak, vallatásnak vetették alá), hogy 312

a boncolási jegyzőkönyv bizonyos részeit eltitkolták, hogy számos, az ügy kapcsán felmerült részletet nem vizsgáltak tovább stb. A toruni per bírósága idő előtt lezárta a megválaszolatlan kérdések sokaságát. Így nem derülhetett ki az sem, hogy mi köze volt az elrabláshoz az akció egy részébe bizonyíthatóan bekapcsolódó lengyel katonai titkosszolgálatnak, illetve a KGB-nek? Miért kellett 1984. november 30-án, közlekedési balesetnek álcázva eltenni láb alól két, az ügy kapcsán túl sok adatot felderítő és számos dokumentummal rendelkező rendőrnyomozó tisztet, Stanisław Trafalski ezredest, a belügyminisztérium bűnügyi osztályának vezetőjét és Wiesław Piątek őrnagyot azok sofőrjével együtt stb…stb… „Semmit sem tudhatunk biztosan. Nem tudjuk, hogyan hunyt el. Nem tudjuk, mikor halt meg. Azt sem tudjuk, hogyan kellett meghalnia, mi mindenen kellett átesnie. Életének utolsó pillanatairól senki sem tud tanúskodni. Nincs senki, aki el tudna, el akarna mondani mindent. Az is lehet, hogy egyáltalán nincsenek tanúi a történteknek, s mindaz, amit a bírósági tárgyalás termében erről elmondtak, az vagy pusztán feltételezés, vagy színjáték.” – írta a Tygodnik Powszechny című lengyel hetilap a tárgyalás után. A cikk azonban nem jelenhetett meg, mert a cenzúra törölte azt. Röviddel a gyilkosság bekövetkezte után ülésező párt KB politikai bizottságának ülésén csak két dolog aggasztotta az ott jelenlévő elvtársakat. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a Popiełuszko-ügy miatt Lengyelország (a hadiállapot bevezetése óta tartó) nemzetközi elszigeteltsége ne fokozódjék tovább, illetve a hazai ellenzék kormány- és pártellenes aktivizálódása visszaszoruljon. Ez utóbbi fejezethez tartozóan természetesen az egyház tekintélyének további rombolását szolgáló javaslatok is megtárgyalásra kerültek. A belügyi szolgálat a papgyilkosság valódi okainak, illetve a történtek eltussolásának érdekében számos félrevezető információt terjesztett el. Nem sokkal a temetés után, hivatalos nyilatkozatban is elhangzott, hogy Jerzy atyát egy jól kitervelt összeesküvés keretében a lengyel antikommunista ellenzék raboltatta és tetette el láb alól. Céljuk az volt, hogy a hatalom megszerzésének céljából országos kormányellenes felkelést robbantsanak ki. Egy másik forgatókönyv szerint az emberrablásra a „kapitalista országok titkosszolgálatainak megbízására került sor”, amelyek így akarták visszafordítani a lengyel szocializmus 313

hadiállapot után megindult normalizálódási folyamatát. Kiszczak belügyminiszter ez ügyben nyomozati támogatást és segítséget kért kelet-európai kommunista miniszterkollégáitól is. A per során egyértelműen kiderült, hogy a bestiális bűntett minden részletét magukra vállaló, középvezetői beosztásban lévő rendőrtisztek, a nekik kiadott forgatókönyv utasításainak teljesítése mellett csak annak biztosítására töreketek, hogy a belügyminisztérium és a kommunista pártállam legfelsőbb vezetése a Popiełuszko-ügyben minden gyanú felett álló maradjon. Ez a törekvés azért is tűnt valószerűtlennek, mert Popiełuszko atya életének utolsó két évében, az ellene szinte egyvégtében esztelen gyűlölettel folyó üldözés és megfélemlítés minden részletét a kommunista belügyminisztérium funkcionáriusai dolgozták ki és hagyták jóvá. Elképzelhetetlen, hogy a mindezek betetőzését eredményező papgyilkosság végrehajtása, a felettesek tudta nélkül, egyszerű partizánakció, vagy magánleszámolásként került volna végrehajtásra. Ez a verzió azonban – ismerve az akkori állami és pártstruktúra működésének lényegét – még az akkori párttagok körében is súlyos kételyeket ébresztett. Sokan nemcsak a pártból, de a belügyi szolgálat kötelékeiből is távoztak, különösen azt követőn, hogy kiderült, a perben 25 év fogházra elítélt gyilkosokat két, egymást követő (1986, 1987) jogtalan (mivel a meghirdetett amnesztia jogilag nem vonatkozott az emberi élet kioltása miatt elítélt személyekre) amnesztiának köszönhetően (büntetésük kb. egyharmad részének letöltése után) szabadon engedték és miden vád alól felmentették. Feletteseik korábbi ígéretei szerint a „részleg” nem feledkezett meg róluk. Álneveket használva, jól menő gazdasági vállalkozások vezetőiként, busás hasznot hajtva élik életüket mindmáig, valahol Lengyelországban. A rendszerváltást követő időszakban fellépő tabuizálás okai Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézet által a rendszerváltás után több alkalommal is kezdeményezett nyomozás máig sem tudott fényt deríteni arra, kik az igazi felelősök Popiełuszko atya haláláért, kik tervelték ki, hagyták jóvá és irányították legfelsőbb szinten elrablásának és kegyetlen megöletésének véres akcióját? Mikor, hol és pontosan milyen körülmények között szenvedett vértanúhalált? E kegyetlen gyilkosság kitervelésében és végrehajtásában mennyi része volt a 314

lengyel belügyi-, katonai-, illetve a szovjet titkosszolgálatoknak? Az események bírósági tárgyaláson rögzített és végletesen leegyszerűsített verzióját ugyanis az emberrablók vallomásai alapján állították össze és hagyták jóvá. Csakhogy ezek a vallomások, éppúgy, mint maga a nyomozati anyag mindmáig számos tisztázatlan fehér foltot, és egymásnak ellentmondó részletet tartalmaznak. Mi több, máig érthetetlen és tisztázatlan maradt a gyilkosság elkövetésének és az ezt követő „bírósági színjátéknak” a valódi indoka is. Igaz, hogy a kommunista hatalom a rendszer veszélyes ellenfeleként tartotta őt számon, de nem egy ilyen ellenfelét tüntette már el nyomtalanul, az elkövetők kézre kerítése nélkül a diktatórikus hatalmi gépezet. Csupán a hadiállapot bevezetésétől a rendszerváltásig eltelt időszakot vizsgálva, megállapítható, hogy százat is meghaladja azon ellenzékiséggel, illetve államellenes tevékenységgel vádolt személyeknek a száma, akik máig tisztázatlan körülmények között vesztették életüket. Az elkövetőket egyetlen esetben sem találták meg. Ugyanakkor Popiełuszko esetében szabályos kirakatpert szerveztek a vélt vagy valódi elkövetők ellen. Miért? Mivel akarta a kommunista kormányzat ellensúlyozni azt, a rendszer egészére nézvést is nem kis presztízsveszteséget okozó tényt, hogy négy magas rangú belügyi tisztet feláldoztak, s a kommunista belbiztonsági szolgálatnak a szocializmus eddigi története során példa nélküli dekonspirálását és lejáratását is vállalták. Milyen fizetséget reméltek ezért cserébe? Másrészt viszont a kommunista hatalmi rendszerre nézvést Jerzy atyánál sokkalta veszélyesebb politikai ellenfelek is „megúszták” az üldöztetés időszakát, mi több, a rendszerváltás idején a hatalmon lévők egyenrangú partnereként vettek részt a „hatalomváltó” kerekasztal tárgyalásokon. Sokan voltak, akik éveken keresztül megpróbáltak együtt élni az ellenük folytatott állandó megfigyelés és zaklatás légkörével. Jerzy atya azonban a lélek embereként mégiscsak a keresztény alapértékekre épülő igazság hirdetője, s nem egy veszélyes összeesküvő, vagy politikai terrorista volt. Mégis meg kellett halnia. Mi okból? Nem mellékes körülmény az sem, hogy a bírósági eljárás, s a gyilkosságra vonatkozó nyomozás dokumentumait előbb államtitokká nyilvánították, majd amikor a rendszerváltást követően mindez feloldották, akkor derült ki, „ismeretlen tettesek” a dokumentumanyag jelentős részét eltűntették vagy megsemmisítették. A Jerzy Popiełuszkóval foglalkozó, operatív intézkedések feljegyzéseit 315

tartalmazó „Popieł” aktából például mintegy 250 oldalnyi anyagot távolítottak el. Még kórházi kezelésének orvosi anyagai is eltűntek. A rendszerváltás után, 1992ben, bizonyítékok hiányában, pontosabban a bizonyítékok hiánya miatt mentették fel a vád alól a Popiełuszko-ügyben bíróság elé állított Zenon Płatek tábornokot, a lengyel belügyminisztérium hírhedt IV. osztályának volt vezetőjét és Władysław Ciastoń tábornokot, a lengyel belbiztonsági szolgálat volt vezetőjét. Tudható az is, hogy a gyilkosság idején regnáló Kiszczak belügyminiszter titkárságához rendelve, hivatali idejének utolsó pillanatáig (1990 júliusa) működött egy olyan operatív csoport, amelynek egyetlen feladata a Popiełuszko ügy biztosítása volt. Azon túl, hogy a csoport tagjainak egyik feladata az volt, hogy megakadályozzák az üggyel kapcsolatos nem kívánatos információk és bizonyítékok nyilvánosságra kerülését és a „terhelő bizonyítékok” eltüntetését, hatalmas apparátus mozgatásával, egészen a rendszerváltásig megfigyelték, követték és lehallgatták az elkövetéssel vádolt személyek családját és hozzátartozóikat. Megfélemlítették, fenyegették az ügy felderítésével foglalkozó magán- és hivatalos személyeket. E megfélemlítés jelei a rendszerváltás után sem szűntek meg. A gyilkosság körülményeinek felderítésével foglalkozó két szerző, Krystyna Daszkiewicz (jogászprofesszor) és Wojciech Slumliński (újságíró) is beszámolt a rendszerváltás után megjelenő, e témával kapcsolatos publikációik miatt a személyüket ért hasonló incidensekről. A rendszerváltás utáni tabuizálás fennmaradásában érdekelt egykori kommunista titkosszolgálat továbbélő részegységei elsősorban arra törekedtek, hogy vatikáni kapcsolataik révén megkérdőjelezzék Jerzy atya hőslelkű magatartásának és vértanúságának elismertetését. Mint ismeretes, ezen erények egyházi elismerése a boldoggá avatás felé vezető út egyik legfontosabb állomásának számít. A kompromittáló szándék első lépése annak az információnak az elhintése volt, hogy a Popiełuszko gyilkosság mögött a lengyel „kommunista beton” Jaruzelski ellenes összeesküvése áll, azért a papgyilkosságnak kizárólagosan politikai motivációkra épülő háttere volt. Maga Jerzy atya is aktívan politizálva beavatkozott a lengyel belpolitikába, s ez okozta vesztét végül. Az irányelvet maga az akkoriban teljhatalmat gyakorló Jaruzelski tábornok jelölte ki, egy, a 316

párt KB vezetés előtt (a Popiełuszko temetés után alig néhány nappal) elmondott beszédében már kitért arra, hogy „az egyház működését átitató politikai tevékenység magát az egyházat kompromittálja objektív módon (...) Ezt az egyház is érzi, és az ott lévő okos emberek tartanak is ettől. Az okosabbak azt is érzik, hogy nem lesz könnyű fenntartaniuk a ’feddhetetlen Popiełuszko’ sztereotípiát. Ő nem a hitnek a vértanúja, hanem a politikának, s az általa elvetett gyűlöletnek az áldozata.” Az egykori belügyminisztériumi dokumentumok szerint egyre több ehhez hasonló megtévesztő információt áramoltattak be II. János Pál pápa vatikáni környezetébe, azzal a céllal, hogy aláássák a fiatal lengyel mártírpap hitelességét. Az információk arra vonatkoztak, hogy Popiełuszko atya „pszichikailag terhelt” volt, s szembefordult saját egyházi feletteseivel is, hogy a kommunista „ellenzék bábfiguraként manipulálta” őt, és a hasonlóan viselkedő pap barátait. Egy tévútra vivő másik forgatókönyv szerint a Popiełuszko elleni „politikai” bűntényt a szovjet titkosszolgálat, vagy annak lengyelországi megbízottai követték el, azzal a céllal, hogy meggyöngítsék Jaruzelski tábornok országon belüli pozícióját, s a gyilkosság után keletkező felháborodást felhasználva a „reformokban gondolkodó államfő” helyére egy keményebb, a lengyel ellenzékkel, így az egyházzal szemben is kíméletlenebbül eljáró lengyel tábornokot ültessenek. E verziót igyekeztek alátámasztani több, Jaruzelski belső ellenzékének számító, magas rangú katonatiszt leváltásával is. Így került sor többek között Zenon Płatek tábornoknak, a lengyel belügyminisztérium IV. osztálya vezetőjének, Władysław Ciastoń tábornoknak, a lengyel belbiztonsági szolgálat vezetőjének és Mirosław Milewski tábornoknak, a Politika Bizottság tagjának, a Központi Bizottság titkárának eltávolítására is. Ezzel az érveléssel azonban valójában a kommunista párton belül szokásos, egymás közti leszámolási akciókat akarták a Popiełuszko ügyre hivatkozva eltussolni. A szovjet KGB-hez vezető szálnak van azonban egy ettől sokkal komolyabban veendő másik lehetséges háttérmagyarázata is, ez pedig a Brezsnyev halála utáni szovjet hatalmi harc kulisszái között keresendő. Biztosnak látszik ugyanis, hogy az Izvestiában 1984-ben megjelentetett, Jerzy atyát élesen támadó Toporkovcikk után a lengyel kommunista biztonsági szolgálat Popiełuszko ügyében már 317

nem sok mindent tehetett a „szovjet kollégák” tudta nélkül. Jerzy atya halálának okai ez esetben tehát egy, a lengyel kormányzatnál sokkal magasabb szinten zajló hatalmi harc összefüggései felé mutatnak. A rendszerváltás után felújított nyomozás azonban bizonyítékok híján e vonalról sem tudott semmi biztosat feltárni. A rendszerváltás után újraindított független ügyészségi vizsgálat, illetve oknyomozói újságírás berkeiből származó információk szerint feltételezhető, hogy a három emberrabló valóban csak Popiełuszko elrablására és megfélemlítésére kapott utasítást. Miután ezt megtették, áldozatukat átadták más, eddig ismeretlen személyeknek, akik e feltételezés szerint, különböző kínzási módszereket alkalmazva próbálták megtörni Popiełuszko atya ellenállását. Tevékenysége elhagyására, illetve a velük való együttműködésre (pl. a pápa környezetében való ügynöki ténykedésre) akarták őt rávenni. Mivel ez nem sikerült, végeztek vele. Ezzel ellentétben Krystina Daskewicz, a büntetőjog professzora, aki több könyvet is írt a Popiełuszko-gyilkosságról, azt feltételezi, hogy Jerzy atya egy gondosan megtervezett politikai provokáció áldozatává vált. A provokációt Ciesław Kiszczak belügyminiszter, környezetében, esetleg a szovjet titkosszolgálattal együttműködve készítették elő. Az akció gyilkosság utáni második része, a rendőrség ellen irányuló, fegyveres lakossági megtorló akció kiprovokálása lett volna. A lázadás, illetve annak letörése, alkalmat adott volna arra, hogy a hatalom az eddiginél sokkal keményebb eszközöket felhasználva, (s immár jogi hivatkozási alappal rendelkezve) végleg leszámolhasson a lengyel polgári és egyházi ellenzékkel. A kétségtelenül sok elemből összeálló feltételezés bizonyító dokumentumai azonban eltűntek, így nem kerülhetett sor az üggyel kapcsolatos felelősök megnevezésére sem. Mind közül a legenyhébb, de lényegében máig fennmaradó forgatókönyv-változat arra az elképzelésre épül, hogy a gyilkosságot a lengyel felső vezetés tudta nélkül a belügyminisztérium egyik egysége hajtotta végre. Ez a csoport meg akarta zavarnia azt a Jaruzelski-Kiszczak reformer-kettős által kezdeményezett, majd a későbbiekben személyesen irányított párbeszédfolyamatot, amely a lengyel állam és az egyház (illetve az ellenzék) között zajlott, s amely végül a lengyel társadalmat eljuttatta a kerekasztal-tárgyalások már-már békés, idillinek ábrázolt 318

korszakába. A lengyel kommunista kormány és az ellenzék első, a kerekasztal irányába mutató, titokban megtartott tapogatózó tárgyalásaira már a Popiełuszko atya meggyilkolása utáni évben, azaz 1985-ben sor került. Elképzelhető hát, hogy a Jerzy atya halálának körülményeit és valódi okait eltussoló igyekezet részévé vált a kommunista nomenklatúra és az ellenzék közt akkor meginduló alkufolyamatnak. Mi több, ennek az alkunak a homályba vesző részletei mindmáig éreztetik hatásukat a lengyel társadalmi és politikai életben. Az igazság részletei valószínűleg elszórtan találhatóak meg a fenti verziók némelyikében. A Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete szakértőinek véleménye alapján, azonban a Popiełuszko gyilkosság máig ismeretlen részleteinek tisztázására az idő előrehaladtával egyre kevesebb esély mutatkozik.

319

Felhasznált irodalom és egyéb források
Gabriel Bartoszewski OFMCap: Zapiski. Listy i wywiady ks. Jerzyego Popiełuszki 1967-1984, Oficyna Wydawniczo-Poligraficzna „Adam” Warszwa, 2009. Ksiądz Jerzy Popiełuszko: Dotknięcie Boga, opracował: ks. Jan Schuoń, Instytut Wydawniczy Pax, Warszawa, 2000. Milena Kindziuk: Świadek prawdy, Życie i śmierć Ksiądza Jerzyego Popiełuszki, Wydawnictwo Święty Pawel, Warszawa, 2004. Milena Kindziuk: Ksiądz Jerzy zwyciężył dobrem, Wydawnictwo Sióstr Loretanek, Warszawa, 2009. Piotr Litka: Ksiądz Jerzy Popiełuszko. Dni, które wstrząsnęły Polską, Kraków, 2009. Ks. Jerzy Popiełuszko: Ofiara spełniona, wydawnictwo Sióstr Loretanek, Warszawa, 2004. Ewa K. Czakowska i Tomasz Wiścicki: Ksiądz Jerzy Popiełuszko, Świat Książki, Warszawa, 2009. Krystyna Daszkiewicz: Sprawa Morderstwa Księdza Jerzego Popiełuszki raz jeszcze, Media Rodzina, Poznań, é.n. Krystyna Daszkiewicz: Kulisy zbrodni Dziesiąty rok od morderstwa ks. Jerzego Popiełuszki, Wydawnictwo ZYSK I S-KA, Poznań, 1994. Bogu i Ojczyżnie, Kuria Metropolitalna Warszawska, 2003. Jestem gotowy na wszystko Ksiądz Jerzy Popiełuszko, wydawnictwo Sióstr Loretanek Warszawa, 1997. Aparat represji wobec Księdza Jerzego Popiełuszki 1982-1984 tom I, IPN, Warszawa, 2009, bevezető tanulmány: Jan Żaryn Wojciech Sumliński: Teresa,Trawa, Robot Największa operacja komunistycznych służb specjalnych, FRONDA, Warszawa, 2009. Wojciech Sumliński: Kto naprawdę GO zabił? Rosner i Wspólnicy, Warszawa, 2005. Krzysztof Kąkolewski: Ksiądz Jerzy w rękach oprawców, Warszawa, 2004. Ks. Antoni Lewek: Ksiadz Jerzy - meczennik, Warszawa, 1990. Jeryz Popiełuszko, Egyházfórum könyvei 2, Luzern, 1989.

320

Sługa Boży ks. Jeryz Popiełuszko, 1947-1984, biuletyn postulacji, Kuria Metropolitalna Warszawska, 2009. Piotr Czartoryski-Siler: Modlitwa za Polskę, Fundacja „Nasza Przyszłość”, Szczecinek 2004. Jan Korcz: Mój Krzyk ojczysty byl krzykem. 20 rocznica męcyenickiej śmierci ks. Jerzyego Popiełuszki, Oficyna wydawnictwo-poligraficzna „Adam”, Warszawa, 2004. Prawda i miłość, Wloclawskie Wydawnictwo diecezijalne, 2003. Dobrem zwycięzał - 25. rocynica śmierci ks. Jerzego Popiełuszki, Dodatek historyczny IPN, In. Nasz Dziennik, Warszawa, 2009/10 (29) S. Jana Halina Płaska USJK: Wspomnienia o księdzu Jerzym. 25. rocznica męczeńskiej śmierci, Warszawa, 2009. Ewa K. Czaczkowska: Tajemnice beatyfikacji ks. Jerzego. In. Rzeczpospolita, 2010. I. 6. A7. Żródło, Bóg i Ojczyzna, Plébániai Zarándokkönyv, Krzyż stal się nam bramą (Muzeum Sługi Bozego Ks. Jerzego Popieluszki), W holdzie ksiedzu Jerzemu Popiełuszce, 1993. Zwycięzcy nie umierają, Opowieść o Księdzu Jerzym, Dokumentumfilm, Fundacja skrypt, Warszawa, 2005. Film Rafała Wieczyńskiego: Popiełuszko. Wolność jest w nas, Focus Producers Sp. 2009.

321

Vass Norbert

MÁSFÉL ÓRA KARNEVÁL. A KONCERTTEREM MINT RITUÁLIS TÉR A KÉSŐ KÁDÁR-KORSZAKBAN
„Eljött a nap, mikor felléptünk. (…) Romboltunk, törtünk zúztunk. (…) Letéptem mindent a falról. Olyan jó érzés volt, mikor letéphettem Koncz Zsuzsát, a Komár Lászlót, a Zalatnay Saroltát, a Hungáriát. Olyan jó volt! Hogy a mi zenénk kelljen, ne azoké az elöregedett, elhájasodott popzenészeké, akik már megszedték magukat. Csak a fiatalokat nem engedik érvényesülni.”1 Így hangzik egy képromboló punk-performer memoárja arról az estéről, amikor először ragadott mikrofont a kezébe. Az idézet rávilágít arra, hogy az emlékező – Francia, a Rottens zenekar frontembere – porondmesteri feladatai közül fontos helyen kezeli a beat-ikonoklaszmoszt, vagyis hogy mielőtt a zenetörténet nagy könyvébe írná bandája nevét, módszeresen távolítsa el onnan a közelmúlt bejegyzéseit. A punk frissessége, vadsága, illúziótlansága és destruktivitása a hetvenes évek végén érkezett meg a kádári Magyarország koncerttermeibe. S noha hazánkban a hanglemezkiadás monolitikus szigora miatt az angolszász világgal ellentétben nem kecsegtetett slágerlista-forradalommal a műfaj megjelenése – ez amúgy távol is állt céljaitól – a punknak kétségkívül döntő szerepe volt a koncerttér, valamint a könnyűzenei előadás hirtelen és radikális átalakításában. A punkkoncert ugyanis a diszkóklubok gépzenéjének személytelensége, illetve az egyre magasabb színpadokról, az erősítők árnyékából zenélő idősödő, a rendszer által kanonizált, ezért egyre unalmasabbá váló beat-dalnokok fellépései helyett a személyesség, a közösség élményét kínálta a fiataloknak. A mámor, a harag, a kétségbeesés, az elhagyatottság és egymásra utaltság, a rombolás és elutasítás, illetve a barátság és szerelem közösségét. A warholi tizenöt perc hírnév mintájára egy punkkoncert jellemzésére a másfél óra karnevál kifejezés kínálkozik. A díszes, a mindennapitól eltérő öltözék és hajviselet, a fojtó hangulatú mindennapokból való kitörést ígérő nyüzsgő sokaság és zaj, a profán időbe ékelődő karneváli, már-már szakrális idő, valamint a törvények odahagyása és feje tetejére állítása mind-mind a karneváli hagyo1

KŐBÁNYAI 1983. 81.

322

mányhoz kapcsolják, illetve különlegessé, ünnepivé, rituálissá teszik a koncerten való részvételt. A punk ugyanis nem pusztán attitűd. Az előadás a koncertteremben a zenészek és a közönség közös verítékéből megszülető egyszeri és megismételhetetlen produktum. „A rock and roll maga az akció: olyan történés, mely csak a saját pillanatában érvényes; mindenfajta dokumentáció csupán megismételhetetlenségének bizonyítéka. (…) A SPIONS minden egyes koncertet teljes értékű – egyedi – műalkotásnak tekint; ennyiben punk, ellentétben a rockgyárak szakmunkásaival”2 – olvassuk a Spions zenekar röpiratában, a Rock and roll című manifesztumban. A Spions 1978. január 15-i Anna Frank Emlékestje volt az első punk gesztus Magyarországon.3 Többet jelentett egy szimpla koncertnél. Összművészeti happening volt, továbbá egy újfajta közelítés és gondolkodásmód színpadfoglalója. Zene, dalszöveg, vetítés, és mozgásszínházi performansz zsúfolódott össze az Egyetemi Színpadon aznap este. A közönség elképedt tekintete, illetve az Egyetemi Színpad vezetőjének elmarasztaló levele4 is jelezte valami teljesen új, és egyelőre értelmezhetetlen hang megjelenését. Persze létezett a punknak egy lényegesen egyszerűbb, közérthetőbb nyelve is: „Hölgyeim és Uraim! Ezt nem hallhatják a rádióban, nem nézhetik a televízióban, nem láthatják az újságokban. Ez itt és most születik… Ez a Beatrice! Támadáááás!!! Egy-kettő-három.”5 Visszaemlékezése szerint így konferálta fel együttesét Nagy Feró. A jelenség friss volt, üdítő hatású, ráadásul ismét közelebb hozta egymáshoz előadót és közönségét.6

2 3

Spions: Rock ’n roll – manifesztum. Az Artpool Művészetkutató Központ gyűjteményében. SEBŐK 1984. 245. 4 „Ilyen komolytalanság nem engedhető meg, még egy tábortüzi tréfánál sem! Ön úgy látszik nem fogta fel, mekkora lehetőséget kapott azzal, hogy az Egyetemi Színpadon tehet kísérletet. Sajnálattal kell tudomásul vennem, hogy ön nem élt megfelelően ezzel a lehetőséggel, sőt, visszaélt bizalmunkkal.” – Horváth Árpádnak, az Egyetemi Színpad vezetőjének 1978. január 16-án kelt, Molnár Gergelynek, a Spions zenekar frontemberének címzett levele. SzNOB Internacional 82. 02. 8. kulturszamizdat, Artpool Művészetkutató Központ gyűjteménye 5 NAGY 2005. 39. 6 A slágerlistákon évek óta ugyanazoknak a zenekaroknak az aktuális kislemezei szerepeltek. A színpadok egyre magasabbra emelkedtek, elveszett a néhány éve még természetes közvetlen kontaktus a zenészek és közönségük között. A Magyar Hanglemezkiadó Vállalat, élén Dr. Erdős Péter könnyűzenei márkamenedzserrel nem vállalta az aktuális zenei trendek importálását. Az MHV csupán a szó rossz értelmében vett, és unalmassá váló „sztárok” lemezeit jelentette meg, illetve néhány aktuális üdvöskéje által igyekezett letompítani az ifjúság egészséges vágyát a friss, divatos dallamok iránt.

323

Jelen dolgozat arra tesz kísérletet, hogy a koncerttermet egy profán rítus megvalósulásának helyeként értelmezze. Azt szándékozik bemutatni, hogy egy dohos pince, egy művelődési ház színpada, vagyis egy koncert helyszíne a nyolcvanas évek punk csoportkultúrájának egyszerre jelentett közösségi teret, menedéket, és vált egyszersmind állambiztonsági megfigyelésük terepévé, beszervezésük, vagy elítélésük alapjává. Így egyszerre foglalta magába az önfeledt szórakozás féktelenségét és a hatósági felelősségre vonás, vagy cinkossá tétel veszélyét. Beöltözés A karneváli idő a beöltözéssel kezdődik. Ha hinni lehet a legendáknak, a New York-i CBGB klub közönsége a kezdet kezdetén – pontosabban a hetvenes évek elején – puszta kényszerből kapcsolta össze biztosítótűkkel foszladozó ruhadarabjait. Mit sem sejtettek arról a fergetegről, melyet ezzel a gesztussal útjára bocsátottak az öltözködéskultúrában. A punk, mint divatjelenség tehát az Egyesült Államok keleti partján jelent meg, ám – köszönhetően Malcolm McLaren7 és Vivienne Westwood8 találékonyságának és üzleti érzékének – Nagy-Britanniában intézményesült. Hazánkba is főleg Angliából és az NSZK-ból szivárgott be a punk viselet és szimbólumhasználat. „A nyugat-európai punk zenekarok közönsége feltűnően és lehetőleg megbotránkoztató módon öltözködő – szakadt, rongyos ruha, biztosítótűk a fülben, össze-vissza festett arc – és közönségesen, botrányos módon viselkedő fiatalokból áll, akik az erkölcsi normákkal való szembenállásukat trágár beszéddel, kirívó külsővel és magatartással jelzik. Fentiekről a magyar fiatalok múlt évben értesültek néhány ifjúsági lapunk által”9 – olvassuk „Futó” titkos megbízott dossziéjában. Az említett folyóiratokon10 túl a magyar punkok lemez7

Butikos, divattervező, menedzser és punk impresszárió. A Sex Pistols kiagyalója és mecénása. Lemezt jelentetett meg a Párizsba költöző Molnár Gergellyel és Hegedűs Péterrel, a Spions tagjaival is. 8 Divattervező, akkoriban McLaren élet- és üzlettársa. Sokat tett a punk-divat kifutókon való megismertetéséért, szimbolikájának a populáris divatkultúrába oltásáért. 1990-ben az év brit divattervezőjének választották, ezzel a gesztussal lényegében kanonizálva a punk divatmainstreambe való áramoltatására tett kísérletét. 9 „Futó” titkos megbízott munka dossziéja. ÁBTL, M-40349. 7-8. 10 A teljes képhez hozzátartozik, hogy a honi sajtó elég egyoldalú, és elmarasztaló képet rajzolt a punkról. Gyulai László és Lukács János: A gyűlölet évei – A punktól az új hullámig. (GYULAI-

324

borítókról, külföldi lapokban megjelent fényképekről lesték az öltözködési tippeket. Áhítattal hallgatták továbbá a nyugati útjukról hazatérő rokonok, ismerősök divatszcénáról tett beszámolóit. Sőt, a nyolcvanas évek elejétől speciálisan punk kiegészítőket árusító butik is működött a fővárosban,11 melynek kínálatát, illetve közrendre való veszélyességét természetesen az állambiztonság is figyelemmel kísérte. A bővülő árukészlet ellenére sem lehetett versenyre kelni azonban a szubkultúra távolról érkezett, így természetszerűen originálisabbnak vélt és körülrajongott reprezentánsaival. Kivált, ha az illető az ellenkező nemhez tartozott: „Most a lányok között az egyik legnagyobb szenzáció, hogy van itt három nyugatnémet punk fiú, s közülük az egyiknek narancssárga, piros, citromsárga a haja, magas, deltás, elég feltűnő jelenség. Pénteken egy Renáta nevű lánnyal távozott, akinek különben ott volt a magyar fiúja is. Másnap a nyugatnémet egy új lánnyal ismerkedett meg, s ezért Renáta a másik lányt fel akarta pofozni, de szétválasztották őket. A nyugatnémet mosolyogva mondta, hogy nem illenek össze Renátával.”12 Az idézetből a történet féltékenységi-rivalizálási drámáján túl egy fontosabb dolgot is kiolvashatunk. A punk ugyanis – mása nemigen lévén – saját testét és öltözékét teszi élő manifesztummá. Gombostűvel átszúrt orrán gyufaszálat bújtat át, fülében biztosítótűt, számtalan karikát visel, párducmintás nadrágot, és jelvényekkel teleaggatott bőrkabátot hord, haját szivárványszínűre festi, tarajba tupírozza. Haraszti Miklós egyik írásában „másként fésülködőknek”13 nevezi a punkokat. Kifejezésével érzékletesen mutat rá, hogy a csoport megjelenése teljesen elütött a hetvenes évek lódenkabátos, micisapkás, Trapper-farmeros városképétől. Így az állambiztonság szemében alkalmasnak tűnt a pax Kadariana vélt harmóniájának felforgatására. Ám nemcsak a belügy rettegett. A társadalom
LUKÁCS 1979.) című írásában a kultúra terrorizmusaként, illetve a „megsemmisülésig fokozott tagadás”-ként írja le a punkot. Gyárfás Péter: Az új hullámról – még egyszer (GYÁRFÁS 1980.) című írása a punkot, mivelhogy a kétségtelenül elavult értékek helyett képtelen újat felmutatni „társadalmi és ideológiai szempontból is retrográdnak” tekinti. Somfai Péter: Punkok kontra popperek (SOMFAI 1981.) című cikke a csoportkultúrába való belesodródásról szól, a nyugatberlini punk-popper konfliktusokat vizsgálva. Hangneme a korábbiaknál megértőbb, ám ő is a féktelen és értelmetlen agressziót hangsúlyozza a csoportkultúrák kapcsán. 11 „Skorpió” titkos megbízott munka dossziéja. ÁBTL, M-41897. 43. 12 „Krisztina” ügynök munka dossziéja. ÁBTL, M-42158. 84. 13 HARASZTI 1982. 98.

325

nagyobb része idegenkedéssel, ellenérzésekkel, megvetéssel, sőt félelemmel viseltetett e mindennapitól elütő szimbólumhasználati mód és öltözködéskultúra iránt. A punk csoport belső hierarchiájában azonban kifejezetten pozitív érték, megsüvegelendő tett lett az átlagostól minél jobban elütő hajviselet, smink, ruházat. A minél nagyobb, minél színesebb taraj viselése a csoporton belüli érvényesülés, illetve az ellenkező neműek érdeklődésének felkeltése szempontjából is kedvező pozíciót jelentett. Ha azonban a szélsőséges, eltúlzott szimbólumhasználat nem párosult autenticitással, könnyen visszájára fordulhatott a csoporton belüli elismertség. Az ETA nevű együttes jómódú budai funkcigyerekekből rekrutálódott. „Futó” titkos megbízott értesülései szerint a szülők legalább százezer forintot költöttek az együttes hangszereire.14 Még ha túlzó is az érték, ami a korban igen tetemes összegnek számított, a jellemzőbb az volt, hogy az induló bandák kiszuperált, letett, rossz hangszereken kezdtek játszani. Az ETA népszerű zenekarnak számított. Dalszövegeikben a kívülállást, az anarchiát hirdették, illetve az irányítottság és ellenőrzés ellen lázadtak. A koncert után pedig frissen vetett ágy és teli fridzsider várta őket budai otthonukban. Ez a kettősség a rajongóknak is feltűnt. „Jó szövegeik vannak, de a színpadon másképp viselkednek, mint egyébként, és ez ciki. A magánéletükben nem vállalják a külsőségeket, a színpadon viszont túlöltöznek. Én azt sem hiszem el, hogy amit énekelnek, belülről jön, mert tudom, milyen körülményeik vannak egyébként.”15 Így jellemzi Csörsz István egyik riportalanya az ETA zenekart. Önnön hitelességük kétséges voltával valószínűleg az együttes tagjai is tisztában lehettek, hiszen „Krisztina” ügynök Czeller Péterről, az ETA énekeséről a következőt jelenti: „Feltűnő, hogy ő (és az ETA volt tagjai is) igyekeznek titkolni családi körülményeiket, és személyükre vonatkozó más ismereteket. Ez azért volt, mert nem vetett volna jó fényt az ismerősök körében a rendezett családi háttér.”16 Az ETA példája arra világít rá, hogy nem elegendő a harsány szimbólumhasználat, ha az nem párosul a csoport legtöbb tagja által megtapasztalt – így kvázi a csoportban való elfogadás előfeltételeként meghatározott – szegénységgel, rossz családi körülmények14 15

„Futó” titkos megbízott munka dossziéja. ÁBTL, M-40349. 61. CSÖRSZ 1986. 228-229. 16 „Krisztina” ügynök munka dossziéja. ÁBTL, M-42158. 5.

326

kel, vagy intézeti nevelkedéssel. Ez utóbbiak megélése ugyanis fontos kohéziós funkciót, illetve referenciális alapot jelentett a punkok számára, akik közül sokaknak nehéz gyermekkor jutott osztályrészül. A szerencsésebb, jobb körülmények között nevelkedő fiatalok őszinte csoporttudata így – ahogy fentebb is láthattuk – gyakran megkérdőjeleződött számukra. Hogy feltűnést keltsen és botrányt okozzon, a punk szimbolika előszeretettel használta fel és hasznosította újra a nácizmus szimbólumait is. Persze – amint Klaniczay Gábor már a korszakban helyesen felismerte17 – ennek is jobbára a provokáció, a polgárpukkasztás volt a célja. Az 1981-ben alakult Commando zenekar például tudatosan és kifejezetten szellemesen játszott el a szimbólumhasználat határainak feszegetésével. Az együttes tagjai karszalagot készítettek maguknak. Vörös alapon fehér körben fekete „C” betűt ábrázolt.18 Nem lett volna meglepő, ha a koncertről jelentést író besúgó a nézőtérről SS egyenruhának véli öltözéküket. „Megítélésem szerint tombolt…” – a rítus és az állambiztonság görbe tükre „Azokon a koncerteken, ahol ismertebb együttes lépett fel, már a kezdet kezdetén emelkedett hangulat volt. Ilyen együttes volt a Kretens és a CPg. Más zenekaroknál várakozó volt a hangulat. Koncert előtt és alatt is volt italozás, és előfordultak verekedések is. A ’pogo’19 nevű tánc volt a divat, aminek a lényege, hogy mindenki azt csinálja és úgy ahogy akarja. Ebből is előfordult aztán olyan, hogy egy durvább lökdösődésből verekedés volt. A koncert alatt jellemző volt a hangos közbekiabálások, trágárságok, és a zenekar ’OI, OI’ kiáltásokkal való buzdítása. Mindenki elengedhette magát úgy, ahogyan neki jólesett. A botrányokat általában azok szokták kezdeményezni, akik eleve agresszívak voltak és többet ittak a kelleténél.”20 Így summázza a koncerttermekről szerzett benyomásait egy leányzó, akit a szegedi CPg együttes ellen folytatott vizsgálat kapcsán tanúként hallgatott ki a rendőrség.
17 18

KLANICZAY 1983. 43-45. illetve KLANICZAY 2003. 352- 358. POZSONYI 2001. 92. 19 Nevezett tánc a zene vad ritmusára kontrollálatlanul leadott rúgásokból, forgásokból és könyöklésekből áll. Íratlan szabálya ugyanakkor az is, hogy amennyiben valaki az ütések miatt elvesztené egyensúlyát, azt a többiek rögvest felemelik a padlóról. 20 Vizsgálati dosszié Benkő Zoltán és társai ügyében. ÁBTL, V-164155/2. 242.

327

A koncertekről szóló besúgói jelentésekben visszatérő motívum az alkohol fogyasztása, a pogo említése – mely néhány tájékozatlanabb informátor tollából go-góra ferdül, ami bár hasonlóan intenzív, ám egészen más jellegű tánc – a felszabadult hangulat, illetve a rendbontás, verekedés felsorolása.21 Bizony, egy tisztességes punk koncertet kevesen úszhattak meg néhány zúzódás nélkül. A csetepatéból gyakran az előadók sem maradhattak ki. Egy Razzia-koncertet felidéző srác így emlékezik: „Razzia az együttes neve, és utálta két srác nagyon. Énekelt az énekes, odamentek, lerángatták a színpadról, és megverték. Megint felment zenélni, megint lerángatták. Aznap háromszor megverték. Ez személyi ellentét volt.”22 A helyzet gyakran annyira elfajult a színpadon, hogy a rendezvény házigazdái, a művelődési házak vezetői indokoltnak látták a közbelépést. Az iratok és a visszaemlékezések megegyeznek abban, hogy bevett szokás volt áramtalanítással elnémítani a hangfalakat, ám előfordultak közvetlenebb, manuális megoldások is. A Győrszentiváni Művelődési Ház igazgatóját például a korábban fellépő Akció Brigád nevű együttes egyik tagja értesítette, hogy az Auróra Cirkáló előadása alatt rossz irányba mennek a dolgok. „…ekkor oda bemenve azt tapasztaltam, hogy egy általam név szerint nem ismert tüskés hajú, szőke, elég testes fiatal tör-zúz egy televíziós készüléket. Megítélésem szerint tombolt. A fiatalt kirángattam, majd utána Gerbovits Tamással közöltem, hogy a koncertet leállítjuk, melyre azonnal sort kerítettünk.”23 Persze voltak a berendezésre kevésbé veszélyes, pusztán a megjelenésükkel sokkoló zenekarok is. Csörsz István riportkötetének elkészítése kapcsán járt a
21

Néhány példa: „Az utóbbi időben új irányzat terjedt el a fiatalok között, a ’Punk’. (…) Kialakult törzsközönségük fiatal (13-17 év) gyerekekből áll, akik szakadt, piszkos ruhában igyekeznek minél botrányosabban viselkedni, berúgnak vagy a náluk szokásos módon kábítják magukat (technokol rapid, pálmatex szívás).” „Zefír” titkos megbízott munka dossziéja. ÁBTL, M-39258 46. o. „A közönség őrjöngő kisebbsége kb. 30 fő, ez a kifejezés a legtalálóbb, magából kivetkőzve produkálták [sic!] a táncot. Mintegy öten-hatan vegyesen fiúk lányok kifestették arcukat fehérre ez jellemző az angol ’punkokra’.”. „Gyapjas” titkos megbízott munka dossziéja. ÁBTL, M-40827. 266. 22 CSÖRSZ 1986. 200. 23 „Amatőrök” Rendkívüli események dossziéja. ÁBTL, O-18735. 31. Az említett Gerbovits Tamás a művelődési ház alkalmazottja és az Auróra Cirkáló menedzsere egy személyben. A „tüskés hajú, szőke, testes fiatal” pedig Demeter András János, az Auróra Cirkáló énekese. A fellépésnek hosszú utóélete kerekedett. Demetert bíróságra is idézték, ahol megállapítást nyert, hogy bűnös a Btk. 269. §-ába ütköző közösség megsértésének bűntettében. Felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

328

Vágtázó Halottkémek koncertjén: „Hangolnak a Halottkémek. Énekesük bevert, vérző fejjel jelenik meg a színpadon, ami csak festett jelkép, de nagyon élethű. A gitáros kakaószínű tollba hempergett, miután bekente magát ragasztóval. Tökből készült halálfej-sisakján és halinacsizmáján is tollakat lenget a hőség.”24 Az együttes extrém külseje, illetve vad kakofóniája elementáris hatást gyakorolhatott a közönségre. A nézőtérről áradó energia pedig visszaérkezett a színpadra, így kölcsönösen felerősítették egymást a hatások. A színpad és a közönség közti interakció legismertebb, legszélsőségesebb és leghírhedtebb példája kétségtelenül a CPg zenekar csirketépő rituáléja volt. Történt pedig, hogy a Szegedről a fővárosba kerülő zenészek – unalmasnak találva repertoárjuk estéről estére való ismétlését – úgy határoztak, hogy valami plusz tartalommal töltik meg a Kozák téri Ifjúsági Házban tartandó koncertjüket. Az alkalomhoz a főbérlőjük tulajdonát képező mit sem sejtő, ártatlan csirkét vették kölcsön, akit egy ládában a színpadon helyeztek el. Aztán a zaj, a tömeg, egy szóval a tömegpszichózis hatására elszabadult a pokol. A zenekar énekese extatikus állapotban átvágta a csirke torkát, tollának fosztásába kezdett, majd a közönség közé hajította a vérző állatot, akik vadul fejezték be a kivégzést. Az áldozati rítus pontos lefolyására minden résztvevő másként emlékszik. A tér fojtó szűkössége, az alkohol, a vér, és a hangos zene által módosult tudatállapot miatt ez nem is meglepő. Igazi pszichés sokk érte a koncert résztvevőit. Képtelenség tehát pontosan rekonstruálni az események okait, okozatait, egymásra következését. Sokkal érdekesebb, és jobban követhető viszont a „csirkedaráló” koncert utóélete és stigmatikus mítosszá válása. Alig egy év telt el a koncert óta, amikor a Belügyi Szemle 1984. májusi számában fényképekkel illusztrálva számolt be a véres misztériumról.25 A cikk a zenekar tagjai ellen folyó tárgyalás alatt íródott, így narratívája az izgatás bűntette mögött rejlő szándékosságot igyekszik bizonyítani. „A házkutatásokon lefoglalt írásos anyagok bizonyítják, hogy nézeteik elfogadtatása érdekében a közönség manipulálására tervszerűen felkészültek [ti. a zenekar tagjai]. Ilyen volt a koncertek forgatókönyve, amelyben a dalok előadási sorrendjét, az élő csirke széttépését, és az ezekkel kivált24 25

CSÖRSZ 1986. 193. MOLNÁR-KASSAI 1984. 99-105.

329

ható – közönségükre gyakorolt, vagy remélt – hatást (taps, tombolás, őrjöngés, stb.) előre megtervezték.”26 1984 júniusában a zenészek kihallgatásának fázisába érkezett a nyomozás. Természetesen ekkor sem maradhatott el a „csirkedarálás” esete, melyre Nagy Zoltán, a CPg dobosa így emlékszik vissza: „Egyszerűen azt hiszem a közönséget akartuk feldobni és a csirkével akartuk azt jelképezni, pontosabban a csirke nyakának az elvágásával, hogy elváltunk és nem koncertezünk tovább.”27 A tett szimbolikus magyarázatára tett kísérletet természetesen jótékonyan elnyelte az állambiztonsági akta. Ez a narratíva nem került nyilvánosságra, a „csirkedarálás” viszont egykettőre a punk vándormotívumává, stigmájává lett. Seszták Ágnes a Mozgó Világ számára készített egy hosszabb interjút Nagy Feróval, a Beatrice frontemberével.28 A CPg tagjai ekkor már börtönben ültek, a rendszer azonban továbbra is birkózott a punkokkal. Seszták pedig feltette a kérdést Ferónak: „Daráltál csirkét?” És a következő választ kapta: „Megfordítom a kérdést, és mi van, ha daráltam? Különben nem daráltam. Puttony volt az a HIT együttesből. Ő magát személyesen a Rock Királyának nevezte. Az emberek meg könnyen címkéznek. Ki van ott a színpadon? Ki most az ügyeletes rosszfiú? Á, biztosan a Nagy Feró az, attól kitelik. Így lett aztán a legenda. A csirkedarálás különben nagy ötlet…”29 Az emberek bizony könnyen címkéznek, a címkéket meg szívesen és pontatlanul ragasztják át másokra. Ki az ügyeletes rosszfiú? A „csirkedarálás” megtörténte után már kevesebb, mint egy évvel sem világos, hogy ki az ügyeletes rosszfiú. A rituálék és legendák már csak ilyenek… Számtalanszor találkozhattak beavatatlan „novíciusokkal” a koncertek látogatói, akiknek nem a rítusok megtanulása, hanem leírása volt a feladatuk. Ám a corpus alienum kilétére könnyen fény derült. Nagy Feró így emlékszik egy lelepleződésre: „Amikor a Térden állva című nótát felkonferáltam, a közönség az egész teremben a megszokott koreográfia szerint letérdelt. Az öt-hat megfigyelő elvtárs meg állva maradt, és zavarodottan néztek körül, lesték egymást, nem
26 27

MOLNÁR-KASSAI 1984. 102. Vizsgálati dosszié Benkő Zoltán és társai ügyében. ÁBTL, V-164155/1. 161. 28 SESZTÁK 1984. 86-91. 29 SESZTÁK 1984. 90.

330

értették a dolgot. Ezután mindannyian egy szakállas arc felé tekingettek, aki valami parancsnokféle lehetett közöttük. Ez a tag egy hirtelen mozdulattal térdre parancsolta őket.”30 Egy szó, mint száz, a koncerttermek atmoszférája szavakkal visszaadhatatlan. Sőt, hangzóanyagokkal is. Mint fentebb szóltunk róla, a kultúrpolitika határozott elutasításának, illetve a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat üzletpolitikájának köszönhetően a korszakban fellépő punk-zenekaroknak csak elvétve jelenhettek meg hanglemezei. Kalózpéldányokból azonban nem volt hiány. Néhány lelkes rajongó, valamint néhány hasonlóan serény besúgó ugyanis jó pár koncertet rögzített kazettás magnójával. A felvételeket aztán számtalanul másolták, és rongyosra hallgatták. A rendőrőrsökön államellenes kiszólások után kutatva, a házibulikban pedig együtt dalolva. A koncert napja mindig kivételesnek számított, ám voltak egészen különleges alkalmak is, amikor a színpadi rituálé a koncerttéren kívüli eseményekre reflektált. „Skorpió” titkos megbízott jelentésében olvashatjuk, hogy 1981 karácsonyán a Fővárosi Művelődési Házban csillagszórókat dobáltak a közönség közé.31 A CPg énekese, Haska Béla lelkesen, és meggondolatlanul mesélte kihallgatójának, miként nyert új értelmet egyik daluk: „A Cselszövő című szám tudtommal semmi különösebb dolgot nem tartalmazott, egészen addig, amíg a véletlen folyamán Brezsnyev halálakor elnyerte jelentőségét. Brezsnyev halála után is előadtuk ezt a dalt és ekkor már egyértelmű volt az ilyen irányú jelentése.”32 Ám ne higgyük, hogy Brezsnyev volt az egyetlen SZKP-főtitkár, akinek halálhíre eljutott a koncerttermekbe. „Krisztina” 1984. február 18-án, a pomázi Művelődési Házban tartott új hullámos estről jegyezte fel a következőt: „Az Art Deco fellépése előtt egy fekete bőrdzsekis fiú a színpadra felállva cinikusan a következőket mondta: 1 perces néma csendet kérünk, mert meghalt Andropov.”33

30 31

NAGY 2005. 54. „Skorpió” titkos megbízott munka dossziéja. ÁBTL, M-41897 7. 32 Vizsgálati dosszié Benkő Zoltán és társai ügyében. ÁBTL, V-164155/1 132. 33 „Krisztina” ügynök munka dossziéja. ÁBTL, M-42158. 32.

331

No persze a hatalmat demitizáló gesztusok mellett a koncerttermek falai között mítoszépítésre is sor került. A szegedi CPg tagjait 1984. február 7-én két év szabadságvesztésre ítélte a Pesti Központi Kerületi Bíróság, mert bűnösnek találtattak nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként elkövetett izgatás bűnében.34 A per hátterében alighanem felmerülhetett Dr. Erdős Péternek, a Magyar Hanglemezkiadó Vállalat márkamenedzserének személyes sérelme is, akit egyik dalában nevén szólított az együttes.35 Pár nappal az ítélethirdetés után egy koncerten a közönség kórusa meaculpázva, egyként énekli: „Erdős Péter, Péter bácsi, ne haragudj ránk, a mi anyánk a kurva.”36 Majd egyre többször hangzott el a Kretens A börtön ablakába átirata, melyben az együttes és a közönség a „Ha rád gondolok én CPg” toldással énekelte az opuszt,37 így fejezve ki szolidaritását a bűnbaknak kikiáltott zenekarral. Záróakkord Ahogy a beszámolókból is kitűnik, a koncerteken nem volt ritka a verbális erőszak, sőt a tettlegesség sem. Az elfogyasztott alkohol és gyógyszerek hatására a kádári gulyás melengette nyelvekről lekerültek a lakatok, és a koncerttermek gyakran zsigeri indulatok helyszínévé váltak. A tudatmódosult, tömegpszichózis vezérelte ifjak pedig a helyes és helytelen válaszok imperatívuszától mentesülve artikulálatlanul üvöltötték a mikrofonba, vagy egymás fülébe fájdalmukat, magányukat, szabadságvágyukat. A szűk, dohányfüstös helyek így válhattak az ifjúság játékterét – ha csak rövid időre is – kitágító, légszomjas fiatal éveikbe friss levegőt csempésző rituális helyszínekké. A koncerttermek így jelenthettek egy szűk csoport számára átmeneti menedéket és az előadások idejére szakralizálódó teret, mely attól vált különlegessé, hogy nem voltak érvényesek rá a kádári
34

A pontosság kedvéért: az első-, másod- illetve harmadrendű vádlottakat, azaz Benkő Zoltánt, Haska Bélát, és Nagy Zoltánt két év letöltendő szabadságvesztésre, a negyedrendű vádlott Varga Zoltánt egy év hat hónap szabadságvesztésre ítélik, mely utóbbi ítéletet négy év próbaidőre felfüggesztik. Az ítélet szövege olvasható: Vizsgálati dosszié Benkő Zoltán és társai ügyében. ÁBTL, V-164155/2 362. 35 A sérelem alapjául szolgáló dal címe: Erdős Péter. Szövege így hangzik: Úgy szeretném a pofádat szétverni / Úgy akarom a szemedet kinyomni / Úgy szeretném a beledet kitépni / Úgy akarom a töködet letépni / Úgy akarok a hulládon ugrálni / R: Erdős Péter kurva anyád. 36 A beszámoló a Hírmondó 1984/9 számában jelent meg. Közli: GYARMATHY-LÉVAY 1990. 159. 37 POZSONYI 2001. 119.

332

Magyarország törvényei. A koncertre készülő tizenévesek már beöltözésükkel is kivetkőztek a diktatúra szürke mindennapjaiból, és görbe tükröt tartottak a felnőttek lapuló társadalma elé. A koncerttermekben pedig minden gátlásuktól megszabadulva ordították bánatuk, feleslegességük, kilátástalanságuk dalait. A sors fintora, vagy még inkább a diktatúra természetrajza magyarázza, hogy a korszak kutatója a visszaemlékezések mellett zömmel állambiztonsági iratokból, besúgók jelentéseiből rekonstruálhatta a koncerttermek szabadnak hitt rituális terét…

333

Bibliográfia

Levéltári források
Az Artpool Művészetkutató Központ gyűjteménye Állambiztonsági Szervek Történeti Levéltára

Kiadott források és szakirodalom
CSÖRSZ 1986. GYÁRFÁS 1980. CSÖRSZ István: Elhagyott a közérzetem. (Riportok 198283) Budapest, 1986. GYÁRFÁS Péter: Az új hullámról – még egyszer. Magyar Ifjúság, 1980. május 9. 36-37. o.

GYARMATHY-LÉVAY 1990. Szamizdat ’81-89 – Válogatás a Hírmondó című folyóiratból. Szerk.: GYARMATHY Katalin – LÉVAY Jenő Budapest, 1990. GYULAI-LUKÁCS 1979. HARASZTI 1982. KLANICZAY 1983. KLANICZAY 2003. KŐBÁNYAI 1983. MOLNÁR-KASSAI 1984. GYULAI László – LUKÁCS János: A gyűlölet évei – A punktól az új hullámig. Kritika, 1979/7. szám 13-15. o. HARASZTI Miklós: A szegedi punkháború. Beszélő, 5-6. sz. (1982) KLANICZAY Gábor: Izgatás. Nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan. Beszélő 10. sz. (1983) KLANICZAY Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években. Budapest, 2003. KŐBÁNYAI János: Margó-blues. Mozgó Világ 9. évf. (1983) 5. sz. MOLNÁR Gábor – KASSAI László: Egy amatőr zenekar által elkövetett izgatásról. Belügyi Szemle 22. évf. (1984.) 5. sz. NAGY Feró: Boldog szép napok. Debrecen, 2005.

NAGY 2005.

334

POZSONYI 2001.

POZSONYI Ádám: „A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong” – A magyar punk története (1978-1990) Budapest, 2001. SEBŐK János: Magya-rock II. Budapest, 1984. SESZTÁK Ágnes: A nemzet csótánya. Mozgó Világ 10. évf. (1984.) 12. sz. SOMFAI Péter: Punkok kontra popperek. Magyar Ifjúság, 1981. augusztus 7. 23. o.

SEBŐK 1984. SESZTÁK 1984. SOMFAI 1980.

335

Riba András László

UTAK A NEMZETI KEREKASZTALHOZ: AZ MSZMP ÉS AZ ELLENZÉK ÁTMENET-KONCEPCIÓI, STRATÉGIÁI,
TAKTIKÁI ÉS TÁRGYALÁSAI

1988 VÉGÉTŐL A NEMZETI KEREKASZTAL LÉTREJÖTTÉIG
Bevezető Az 1989 első felében lezajló előzetes egyeztető tárgyalásokat később többször szubjektív és vitatható narratívak és interpretációk elemezték. A politikai események vázának leírásához a történeti nézőpontot kell alkalmazni. A magyarországi rendszerváltás többek között tárgyalások eredménye volt. A tárgyalások természete, jellege különbözött. Nehéz tényleges jelentőségük és valós értékük megítélése. A tárgyalásokhoz kapcsolható informális eseményekről, találkozókról és szóbeli egyeztetésekről kevés biztos adat áll rendelkezésre. A szerteágazó folyamat bonyolult összefüggései sok esetlegességet mutatnak a különböző oldalakon. A tárgyalások egymáshoz való viszonyának tisztázása okán, a különböző helyszíneket, időpontokat és oldalakat kronologikus sorrendben érdemes összevetni. Ezzel a folyamat dinamikája is rendszerezhetővé tehető, továbbá kirajzolódik az előzetes tárgyalások íve. A vizsgált időszak 1988 végétől a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokig (NKA) tart. Az elképzelések állandó változáson mentek keresztül állampárti és ellenzéki oldalon is, ezért a politikai-tárgyalási folyamatok megértéséhez szükséges egy elméleti struktúra, egy elemzési keret,1 amelyben elhelyezve pontosan taglalható a tárgyalt problematika. A tranzitológia demokratikus átmenetnek nevezi az átalakulásnak azt a szakaszát, amelyben a tárgyalások folytak. Ezért ezt pontosabban tárgyalásos átmenetnek hívjuk. A tanulmány a rendszerváltoztatásra, vagyis az átmenet tudatosan formált cselekményeire koncentrálva, megkísérli az állampárt és az ellenzék csoportosulásait,
1

Az MSZMP-n belüli hatalmi-politikai változások, és a formálódó ellenzék szerepe ún. szubjektív tényezők. Ezek a legfőbb tényezői a tanulmányban tárgyalt folyamatoknak. A rendszerváltoztatás, vagyis a tudatos, akarati megfontoltságon alapuló események vonatkozásában helyezhetők el. A szubjektív politikai peremfeltételek, az MSZMP-n és az ellenzéken belüli helyzet alakulását, vagyis az ideológiai legitimációs felszín válságát és folyamatait jelentik. (Erről az elméleti keretről lásd bővebben: ANTAL 2009. 130-136.)

336

elképzeléseit, törekvéseit és ezek egymáshoz való viszonyát a tárgyalásos átmenet előkészítő szakaszában felvázolni és bemutatni. Az előzmények 1988 decemberében indultak be azok a folyamatok, amelyek a tárgyalásokhoz közvetlenül kapcsolódnak. Az MSZMP a modellváltás lehetőségével már korábban is foglalkozott, de részükről a hatalom megosztásának elvi elfogadása csak az 1988. december 15-i KB ülésen történt meg.2 A KB emellett döntött egy Grósz Károly pártfőtitkár vezetése alatt felállítandó munkabizottság létrehozásáról, amelynek feladata az volt, hogy megalkossa az MSZMP hivatalos álláspontját az egy- és többpártrendszer, az alternatív csoportokhoz fűződő viszony és a választási rendszer kérdésköreiben. Forgatókönyvek kidolgozása indult a párt tudományos műhelyeiben.3 Az Új Márciusi Front (ÚMF) 1989. január 11-én kelt, a nyilvánosság előtt is közzétett, megoldási javaslatot tartalmazó felhívása4 azonban megváltoztatta a helyzetet. Lépésre kényszerítette az MSZMP-t, aminek el kellett fogadnia, hogy a politikai viták tárgya megváltozott.5 Szinte ezzel egy időben az országgyűlés január 10-11-i ülésén határozott az alkotmány módosításáról, majd elfogadta az egyesülési és gyülekezési jogról szóló két törvényt. Utóbbi tágabb értelmezése a jogban megállapította a pártok alapításának elvét.6 Az új politikai szervezetek pedig kedvezően reagáltak az ÚMF felhívására. A PB január 24-én foglalkozott az ÚMF javaslatával. Amikorra a kialakítandó stratégia kidolgozásával megbízott KB bizottság összeült, háttérbe kellett szorítania a többpártrendszerű parlamentáris rendszer elkerülésére kidolgozott terveit.

2 3

RIPP 2006. 258. RIPP 2006. 266. 4 A rendszerváltás forgatókönyve I. 43-45. 5 RIPP 2006. 268. 6 BOZÓKI 2000. 23.

337

Megkerülhetetlenné tette a helyzetet január 28-án Pozsgay Imre államminiszter.7 Aláásta pártja ’56-os legitimációját és kiélezte a párton belüli feszültségeket. Az előidézett helyzet miatt ült össze a PB rendkívüli ülése január 31-én. Ezen a többség a Németh Miklós-féle kompromisszumos véleményt követve elsietettnek és módszerében hibásnak találta az egyeztetés nélküli bejelentést. Nyers Rezső meglepő módon javaslatot tett,8 a többpártrendszer elfogadására vonatkozólag. Döntés ekkor nem született, Grósz Károly javasolta a PB lemondását. Az MSZMP az első elképzelésektől a Fejti-csoportig A február 7-i PB ülésén azonban mégis arról döntöttek, hogy a többpártrendszer elfogadásának javaslatával állnak a KB elé. Ez egyben kijelölte a következő legfontosabb lépést, ki kellett alakítani az MSZMP számára az átmenetben kedvező feltételeket megteremtő stratégiát. A megegyezéses átmenet első terveinek egyike Fejti Györgyé volt.9 A PB ülésén Fejti György elmondta, hogy nem kívánják feladni az MSZMP hegemón szerepét, de ez az új alkotmányban nem lesz rögzíthető. Továbbá többpárti választások esetén nem lesz biztosíték a hatalomhoz szükséges többség megszerzésére. Ezért azt ajánlotta, hogy próbáljanak bizonyos preferenciákat érvényesíteni. Grósz Károly kétszakaszos átmenetről beszélt, amelynek első szakaszát az MSZMP következő kongresszusáig (1990) tervezte, a másodikat 1995-ig. Ez volt a hosszú átmenet stratégiája. A vezetőség tagjai néhány eltéréssel egyetértettek ezzel. Pozsgay Imre egyetértett a kétszakaszos stratégiával. Ő először garanciákat szerzett volna a pártnak, s másodszorra vállalta volna a nyílt versenyhelyzetet. Nyers Rezső is a kétfázisú átmenettel értett egyet. Németh Miklós miniszterelnök
7

A 168 óra című délutáni rádióműsorban politikai egyeztetés nélkül, az MSZMP illetékes vezető szerveinek tudtán kívül közhírré tette az ő vezetése alatt működő, Berend T. Iván vezette történelmi albizottság előző nap megvitatott Történelmi utunk című tanulmány 1956 megítéléséről megállapított új megfogalmazását, vagyis, hogy 1956 népfelkelés volt, és nem ellenforradalom. RIPP 2006. 269-270. 8 KALMÁR 2000. 286. 9 Fejti György, Grósz Károlynak február 2-án kelt feljegyzése négy témakörben javasolt kétoldalú tárgyalásokat a független szervezetekkel. Ez egy konzultációs fórum, egy nemzeti közmegegyezési tanács létrehozásának lehetett volna az alapja, s egyúttal a válasz az ÚMF kezdeményezésére is. Sorrendben az MDF, HNF, ÚMF, MFT, MSZDP, FKGP, SZDSZ lehettek volna a tárgyaló felek. RIPP 2006. 282.

338

hasonló álláspontot fogalmazott meg, bízva abban, hogy az ellenzékben lesznek csoportok, amelyek vállalják a kiegyezést az MSZMP-vel. Nagy Imre KISZ első titkár (lengyel mintára) egy magyar kerekasztal felállítását javasolta bizonyos feltételekkel, amelyekkel az MSZMP biztosítani tudja a megegyezés feltételeit.10 A KB február 10-11-i ülésén feladták a „történelmileg kialakult egypártrendszer” tézisét, s elfogadták a többpártrendszer deklarálásáról szóló PB előterjesztést. A KB az ÚMF javaslatát elutasította. Az MSZMP vezetői politikai ütemtervüket11 a kétszakaszos átmenet első szakaszához alakították, feltételezve, hogy az 1990-es választásokig ők irányítják a folyamatokat, és így megszerzik majd a kormányalakításhoz szükséges többséget. Az MSZMP nem akart osztozni a törvényalkotásban, és ha már lépniük kellett, akkor maguk akarták kiválasztani, hogy kivel ülnek tárgyalóasztalhoz, s fenntartották, hogy egyes kérdésekben külön is megállapodást köthessenek a majdani egyeztető tanácskozások bármely résztvevőjével.12 Egy konzultációs fórum létrejöttét tűzték ki célul, amely lehetőséget teremthet arra, hogy koalíciós partnerként különböző politikai tényezők részt vehessenek a hatalom gyakorlásában, mások pedig alkotmányos keretek között az ellenzék szerepét töltsék be. A KB létrehozott egy munkacsoportot,13 amelynek feladata az átmenetről folytatandó előkészítő megbeszélések lefolytatása volt. Fejti György lett a csoport vezetője. Körkép az útkeresésről Február 18-án független szervezetek közös nyilatkozatban nemzeti kerekasztaltárgyalásokat indítványoztak az MSZMP és a „demokratikus politikai szervezetek” között, egy alkotmányozó nemzetgyűlési választás feltételeinek kidolgozására.14 A kezdeményezés azonban nem folytatódott, az összehangoltság hiánya miatt.
10

RIPP 2006. 281-283. 1989 nyarán és őszén elfogadják a választási és a párttörvényt, valamint a népszavazási törvényt, alkotmánybíróságot választanak. 1989 végén lebonyolítják a helyi tanácsi választásokat, 1989 végén vagy 1990 elején elfogadják az új alkotmányt, amelyet népszavazás erősít meg. 1990 nyarán megtartják a többpárti parlamenti választásokat, majd összeül az MSZMP XIV. kongresszusa, amelyen összegzik a folyamatok tapasztalatait és meghatározzák a párt viszonyát a választásokon eredményt elérő politikai erőkhöz. RIPP 2006. 285. 12 A rendszerváltás forgatókönyve I. 47-48. 13 MSzMP I. 1993. 191, 197. 14 A rendszerváltás forgatókönyve I. 50-51.
11

339

A PB február 20-i ülésén tárgyaltak arról, hogy az FKGP és az MNP találkozót kért a pártfőtitkártól. Bár ez a hivatalos kapcsolatfelvételekkel megbízott Fejti-csoport munkáját gátolta, ennek ellenére hozzájárultak a nem hivatalos találkozókhoz, mivel azokat kívülről kezdeményezték, s ez illett az MSZMP elképzeléseibe. Nyers Rezső az informális kapcsolatok mellett a kerekasztal-tárgyalásokra való rátérésre bíztatott. Az illetékes MSZMP vezetők már tudtak a március 15-én, az ellenzék által kihirdetendő 12 pontról, s arról is, hogy a hatalomtól külön akarnak ünnepelni, demonstrálva a szembenállást. 15 Az MSZMP csak a konfrontáció elkerülésére tehetett kísérletet azzal, hogy néhány független szervezetet megpróbált rávenni a hivatalos ünnepségen való részvételre. Az ÚMF az elutasítást követően február 24-én vitaülést szervezett. Ezen részt vett az SZDSZ, az SZKH, a BZSBT, FKGP, MSZDP, MNP, TTDSZ, FJF és György István, a Fejti- csoportból. Az MDF távol maradt. Vitányi Iván megismételte a tárgyalási ajánlatukat, de a konzultáció eredménytelen maradt. Az MSZMP március 4-e és 6-a között kétoldalú tárgyalásokat bonyolított le az új szervezetekkel, viszont ezek közül hiányzott a FIDESZ.16 Kilógott a sorból az SZDSZ-szel folytatott megbeszélés, mert ők álláspontjaikat nyilatkozatban is közreadták a találkozó napján.17 Az egységes ellenzéki koordináció hiánya megmutatkozott abban, hogy az egyes pártok külön kapcsolatfelvételre törekedtek az MSZMP-vel, vagy nem zárkóztak el az elől. Mindez pedig kedvezett a kétoldalú kapcsolatfelvételre is törekvő hatalomnak. Az MDF-nek széles bázisa volt, de nem igazán tudta kihasználni ebből fakadó erejét. Nem volt egységes álláspont a szervezeten belül saját jellegükről. A vezetőségben és a tagságban is vita zajlott a párttá alakulásról. Az MDF március 11-12-i országos gyűlésén a párttá alakulás kérdésében Csengey Dénes kompromisszumos ajánlatát fogadták el. Az MDF gazdasági és társadalompolitikai elképzelései határozottan eltértek a liberális felfogástól. A rendszerváltás állás-

15 16

RIPP 2006. 289. RIPP 2006. 291-292. 17 Magyar Nemzet 1989. március 6.

340

pontjára helyezkedtek, de az alkotmányozó nemzetgyűlést tartották a legalkalmasabbnak az átmenet módjával kapcsolatban.18 A hó eleji találkozókat követően a PB március 14-i ülésén Fejti György arról számolt be, hogy a legtöbb szervezet hajlana az MSZMP által javasolt tárgyalásokon való részvételre. Kiemelte az SZDSZ részéről tapasztalt, konfrontációra utaló viselkedést. A beszámoló alapján a PB jóváhagyta a további taktikát, vagyis azt, hogy a reális cél egy politikai egyeztető fórum létrehozása, de nem sürgették az eredményeket. Nem akartak idő előtti koalíciós politikát folytatni, hogy azzal saját maguk gyorsítsák fel az egyébként is gyors ütemű párttá szerveződési folyamatokat. A tárgyalásoknak kerekasztal-jelleget kívántak adni, el akarták fogadtatni a parlament és a kormány legitimitását és a fegyveres testületek depolitizálása ellen is fel kívántak lépni.19 Új politikai ciklus 1989 márciusának közepétől azonban új politikai ciklus kezdődött, amit március 15-e megünneplésének tömegdemonstrációs jellege alapozott meg. A kibontakozó identifikációs folyamatban az új politikai szervezetek már ellenzéki erőként határozták meg magukat. Megjelent az első rendszerváltó program.20 Az SZDSZ által kidolgozott program a világfolyamatba illeszkedő koncepció volt. Csekély társadalmi támogatottsággal rendelkeztek, ezért a politizálásban szükségszerűen radikálisnak kellett lenniük, hogy sikerre tudják vinni a békés átmenet forgatókönyvét is tartalmazó programjukat. Az SZDSZ március 19-i közgyűlése elfogadott egy felhívás-tervezetet, amely a független szervezetek kerekasztalának létrehozását kezdeményezte,21 de a szavazás után felszólalt a meghívottként jelen levő Kónya Imre. Ő felolvasta az FJF hasonló tartalmú felhívását, és mivel a pártsemleges javaslatnak nagyobb esélye volt a többi ellenzéki csoportnál, taktikai megfontolásból a közgyűlés visszavonta saját javaslatát, s elfogadta az FJF invitálását. Az FJF felhívása nem tartalmazott javaslatot

18 19

RIPP 2006. 304-308. RIPP 2006. 292-293. 20 A rendszerváltás programja címmel, melynek szerkesztésében Magyar Bálint és Pető Iván töltött be vezető szerepet, a közjogi fejezet pedig Tölgyessy Péter nevéhez fűződött 21 A rendszerváltás forgatókönyve I. 57.

341

a tárgyalási koncepcióra vonatkozóan, arra tett javaslatot, hogy az ellenzék haladéktalanul kezdjen megbeszéléseket egy közös álláspont kialakítására. 22 Március 21-én a PB tagjai tisztában voltak azzal, hogy az ellenzékben március 15-e után erősebb lett a hajlam a nép és a hatalom szembenállásának demonstrálására. Azzal is, hogy ez nem afelé tereli a folyamatokat, hogy az MSZMP be tudjon vonni külső erőket a hatalomba és a felelősségbe. Mégis a Fejti György-féle taktikát támogatták, ami azon alapult, hogy az ellenzéki szervezetek nem erőltetik egymás között a kapcsolatrendszer kialakítását. Továbbra is folytatni kívánta a megbeszéléseket az egyes szervezetekkel, egy érdekegyeztető fórum létrehozása érdekében. Nem számolt tehát az ellenzék egységbe tömörülésével. Egy nappal később, március 22-én került sor az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) alakuló ülésére, ami valóban csak az ellenzéki egységnek egy formai keretét jelentette. A nyolc alapító szervezet a BZSBT, FIDESZ, FKGP, MDF, MNP, SZDSZ, FSZDL és az MSZDP voltak, az FJF szervezőként vett részt a munkában.23 Lényeges volt, hogy az MDF milyen álláspontot képvisel. Szabad György ismertette az MDF induló álláspontját az alakuló ülésen. A közös gondolkodás formájaként konzultatív nézetegyeztető fórumot javasolt, ami meghagyja a szervezetek teljes cselekvési szabadságát és külön tárgyalási kombinációk lehetőségét. A legtöbb szervezet álláspontja egybeesett ezzel. Megállapodtak arról, hogy az EKA döntéseit konszenzussal hozza meg, ami a gyakorlatban vétójogot jelentett minden tagszervezet számára. Az „ellenzéki” önmeghatározásnak jelentősége az volt, hogy túllépett az irányultság hiányát kifejező „független” definíción. A közös célt a népszuverenitásban tudták meghatározni. Nem volt közös konkrét terv az átmenetről, a tárgyalási koncepcióról és a hatalommal szembeni magatartásról sem.

22 23

A rendszerváltás forgatókönyve I. 54-56. Az EKA tárgyalásainak első szakaszában többnyire a követkő személyek képviselték a szervezeteket: Vigh Károly, Morvay László, Zétényi Zsolt (BZSBT), Kövér László, Orbán Viktor, Fodor Gábor, Hegedűs István (FIDESZ), Boross Imre, Prepeliczay István (FKGP), Szabad György, Sólyom László, Furmann Imre, Gergely András, Csurka István (MDF), Varga Csaba, Kónya László, Szeredi Pál (MNP), Magyar Bálint, Mécs Imre, Tölgyessy Péter (SZDSZ), Révész T. Mihály, Bácskai Sándor, Baranyai Tibor (MSZDP), Bruszt László, Vitézy László, Kerényi Imre, Őry Csaba (FSZDL). A koordináló és szervező FJF-et, Kónya Imre, Bártfay Pál, Sándorfy György, Richter Anna és Orzó Katalin képviselték. RIPP 2006. 315. (101. sz. jegyzet)

342

Bomlasztó kezdeményezés A KB március 29-én foglalt állást a PB javaslata szerint az MSZMP első tárgyalási kezdeményezéséről.24 Ellenzéki szervezeteket is meghívott április 8-ára, egy politikai egyeztető fórum létrehozására. A Fejti-csoport meghívásait azonban nem a KB állásfoglalása szerint küldte ki.25 Az ugyanis potenciális koalíciós partnereket különböztetett meg a többi ellenzéki szervezettől. Fejti György saját tárgyalási koncepcióját érvényesítette azzal, hogy csak a pártoknak, vagy a pártként működő szervezeteknek küldött meghívót, hogy megbontsa az EKÁ-t. Az MSZMP meghívásával kapcsolatban ülésezett második alkalommal az EKA március 30-án. Először nem értettek egyet abban, hogy milyen választ adjanak az MSZMP felhívására, mert nem mindenki tartotta célszerűnek elutasítani azt. Szabad György indítványozta, hogy rögzítsék nyilatkozatban az EKA közös feltételeit (az alkotmányozás folyamatára, a tárgyalásoknak a jogalkotást meghatározó szerepére és a tárgyalások kétoldalú jellegére vonatkozóan, ragaszkodva az EKA tagszervezeteinek egyenrangú jelenlétéhez).26 Az SZDSZ kezdeményező szerepet vállalt, mert konkrét tárgyalási koncepciója volt.27 Az EKA ennek kapcsán határozott arról, hogy az MSZMP-vel történő tárgyalásokon a szervezetet egységes tárgyalófélként kell elfogadni. Ezzel párhuzamosan szervezeteinek el kell utasítania a különtárgyalásokat. Nem tartották elfogadhatónak, hogy az MSZMP határozza meg a tárgyalások résztvevőinek körét, időpontját és témáit. Kétoldalú tárgyalásokat akartak, ahol az MSZMP és az ellenzék is maga határozza meg a saját oldalán leültetendő szervezetek körét. A tárgyalások eredményeként az átmenet szabályainak meghatározását tűzték ki. Mindezt nyilatkozatban hozták nyilvánosságra. Az MSZMP nem törődött bele az elutasításba, s fenntartotta eredeti javaslatát, arra számítva, hogy sikerül megbontani az ellenzéki egységet. Április 7-én, a tervezett tárgyalást megelőző napon, bevonva a nyilvánosságot, megjelent Tóth András KB-szakértő nyilatkozata,28 amelyben bírálta az EKA álláspontját és hangnemét, elutasította a „blokkpolitikát”, vagyis a kétoldalú konstrukciót.
24 25

A rendszerváltás forgatókönyve I. 88-90. MSzMP I. 692-694. 26 A rendszerváltás forgatókönyve I. 87. 27 A rendszerváltás forgatókönyve I. 77- 84. 28 A rendszerváltás forgatókönyve I. 90-93.

343

Az EKA április 7-i ülésén vita indult arról, hogy elfogadják-e az MSZMP meghívását anélkül, hogy az teljesítené feltételeiket. A megrendült egységet végül az mentette meg, hogy Csurka István észrevette a Nyers Rezső által patronált ÚMF sajtóban közreadott, a tárgyalásokra vonatkozó elutasító álláspontját. Ebbe a példába kapaszkodva jelentette ki, hogy ha az ÚMF ezt megengedheti magának, akkor az EKA szervezetei is távol maradhatnak. Elfogadták az elutasító álláspontot, s megbízták Kónya Imrét, hogy menjen el a tárgyalás helyszínére, ismertetni írásba foglalt elutasító válaszukat. Ezután ezt nemzetközi sajtótájékoztatón is megtették.29 Így fulladt kudarcba az MSZMP első kezdeményezése. Holtponton A PB április 19-i ülésén Fejti György a fentiek ellenére azt hangsúlyozta, hogy az ellenzéki pártok egy része gyenge. S arról van szó, hogy azok az ellenzéki politikusok, akikkel korábban külön tárgyaltak, csak félnek a szervezeteiken belüli elszigetelődéstől. A PB a tárgyalások mellett a választások megfelelő időpontjának megválasztásában, a köztársasági elnöki pozíció megszerzésében és a második parlamenti kamara létrehozásában látott lehetőséget a hatalom mentésére. Fontolgatták egy előre hozott választásokkal egybekötött köztársasági elnöki választás lehetőségét. Sürgőssé vált ezért az alkotmány módosítása. A PB kitartott amellett, hogy az EKA nem stabil konstrukció, s könnyen szétfeszítheti szervezeteinek nézetkülönbsége, szuverenitásigénye. Ennek előmozdítására javaslat született, hogy a PB kétoldalú pártközi kapcsolatteremtésben szerepet vállalni képes tagjai (Pozsgay Imre, Nyers Rezső) használják ki kapcsolataikat s billentsék ki a tárgyalásokat a holtpontról.30 Az EKA április 14-i és 19-i ülésén deklarálta az egységét azzal, hogy felkérte Sólyom Lászlót és Tölgyessy Pétert az előkészítő tárgyalások ellenzéki koncepciójának pontos kidolgozására, majd meg is bízta őket e tárgyalások lefolytatásával.31 Az egyes tagszervezetek háttérbe szorították közvetlen párt-

29 30

A rendszerváltás forgatókönyve I. 94-116. RIPP 2006 322. 31 A rendszerváltás forgatókönyve I. 111.

344

szempontjaikat, így vált lehetővé a közös tárgyalási koncepció elfogadása. Javaslatukat levélben küldték el a KB-nak.32 Megjegyzendő, hogy az EKA politikai álláspontjában fejtörést okozott az MSZMP-hez fűződő viszony kialakítása az állampárt egyre erősebben tapasztalható belső viszályai (megosztottság, reformköri mozgalom, a hatalmi centrumának átalakulása) miatt. Meginduló előkészületek A kétoldalú tárgyalások előkészítése ezután április 22-én kezdődött meg. Az MSZMP-t Tóth András, Forgách Imre, György István képviselték.33 Az EKA feltételei között világosan megfogalmazta, hogy a tárgyalások csak az alkotmányosságra való átmenet kérdéseiről folyhatnak, valamint, hogy az új alkotmány elfogadása és az azzal egyidejűleg felállítandó köztársasági elnöki és alkotmánybírósági intézmény felállítása csak egy szabad választásokkal létrejövő új parlament kizárólagos feladata lehet. Nem sikerült közeledni abban, hogy kétoldalú vagy kerekasztal jellegű tárgyalások legyenek. Az MSZMP gazdasági és szociális kérdésekről is tárgyalni kívánt.34 A második, május 2-i előkészítő tárgyaláson sem került sor áttörésre, fennmaradtak a nézetkülönbségek. Az EKA ragaszkodva ahhoz, hogy egységes delegációval vehessen részt kétoldalú tárgyalásokon, engedményként hozzájárult volna ahhoz, hogy a gazdasági és szociális kérdéseket is napirendre tűzzék. Fontos eredmény volt annak elérése, hogy a tárgyalásokon megszülető megállapodások egyben tartalmazni fogják az érvényesítésükhöz szükséges jogszabályok tervezetét is. Fejti György viszont a PB május 2-i ülésén arról beszélt, hogy az EKA egyes szervezetei elégedetlenek az SZDSZ és a FIDESZ nyomása miatt, s jelezte, hogy a történelmi pártok képviselői külön találkozókat kezdeményeznek.35 Bár a történelmi pártokkal történő tárgyalások megszervezése számukra sem volt reális megoldása a megegyezésnek, mégis felvetődött ez a lehetőség, mert a
32 33

A rendszerváltás forgatókönyve I. 146-148. RIPP 2006. 324. 34 A rendszerváltás forgatókönyve I. 149-151. 35 MSzMP I. 857.

345

patthelyzet feloldására viszont alkalmasnak tűnt. Úgy gondolták, ezzel sikerülhet elérni az SZDSZ álláspontjától való eltérést, és így az EKA felbomlasztható. Fejti György ennek megfelelően számolt be a KB május 8-i ülésén. Mindenki tudta, hogy a tárgyalási konstrukción eldőlhet az átmenet. Ez tette támogathatóvá Fejti Györgynek az ellenzéki egység megbontására irányuló törekvéseit, vagyis, hogy az egyes ellenzéki szervezetekkel törekedett kompromisszumok elérésére. Mindezzel biztosítani akarta azt, hogy az MSZMP kezében maradjon a politikai folyamatok irányítása. A KB előzetes egyeztető tárgyalások megszakítására vonatkozó határozatát tehát az az érvelés alapozta meg, hogy esély mutatkozott arra, hogy ne egységes ellenzékkel szemben kelljen leülni tárgyalni. Ugyanakkor egy újabb saját kezdeményezéssel álltak elő, hogy kikényszerítsék a kompromisszumra hajló ellenzéki szervezetek részéről az EKA egységének felbontását.36 Választ vártak az egyes szervezetektől, de ilyet érdemben nem kaptak, ezért háttértárgyalásokat kezdtek.37 Az MSZMP az ellenzék megosztottságával számolt, az EKA pedig számolt az MSZMP belső harcaival. A kérdés az volt, hogy a hatalom birtokosaira, vagy a reformerőkre alapozva dolgozzanak ki stratégiát, illetve hogy milyen választ adjanak a KB május 8-i határozatára. A korábban megfogalmazott elvek szerint történő tárgyalást követelték, de elővigyázatosságból nem értékelték az MSZMP lépését a tárgyalások megszakításaként, mivel ezt az MSZMP arra használhatta volna, hogy a sarkalatos törvényeket tárgyalás nélkül elfogadtassa a parlamenttel.38 Az MSZMP belső viszonyainak, a hatalmi centrum számára kellemetlenül erősödő reformköri mozgalomnak, a kormány önállósodásának és a közeledő Nagy Imre-temetés hatásának betudhatóan megromlott az MSZMP tárgyalóinak pozíciója. A Fejti-féle tárgyalócsoport lépésre kényszerült. A KB ülésén kompromisszumos javaslat készült a tárgyalási oldalak kérdésében, egy háromoldalú tárgyalási jellegre törekedve.39 A helyzet ilyen magaslati pontján, ahol végre kedvező helyzet látszott a folyamat érdemi megindulásának irányába, az EKAnak is utat kellett nyitni valamilyen engedménnyel a kompromisszumhoz. Ezt Szabad György javaslata érte el az EKA május 24-i ülésén, azzal a gesztussal,
36 37

A rendszerváltás forgatókönyve. I. 229-230. RIPP. 2006. 360-361. 38 A rendszerváltás forgatókönyve I. 233-292. 39 A rendszerváltás forgatókönyve I. 229-230.

346

hogy bár fenntartják a korábbi pozíciót, de nem utasítják el, ha vezető reformpolitikusok kapcsolódnak be a tárgyalásokba.40 Az alap-megállapodásig A PB május 26-i ülésén Fejti Györgynek el kellett fogadnia, hogy a kétoldalú háttértárgyalások nem hoztak eredményt. Ezt követően Tóth András tárgyalásokat kezdeményezett az EKA és az MSZMP között. Ezek a megbeszélések május 27-én és 28-án zajlottak le.41 A tárgyalások előkészítéséről született új elgondolások már a KB május 29-i ülésén hozott határozatába bekerültek.42 Ezt a gyorsaságot az indokolta, hogy még a Nagy Imre-temetés előtt megállapodást akartak kötni a tárgyalásokról. Tudták, hogy június 16-a után azt már csak kedvezőtlen pozícióból tudják megtenni. A KB határozata azonban többoldalú tárgyalási formát javasolt, hogy az EKA és az állampárt mellett az MSZMP szatellit szervezeteit harmadik oldalként43 be lehessen vonni. Javaslatukban június 10-ét igyekeztek elfogadtatni, nyomást gyakorolva azzal, hogy amennyiben június 27-ig nem kezdődnek meg az érdemi tárgyalások, akkor a sarkalatos törvényeket egyeztetés nélkül elfogadtatja a kormány a parlamenttel. Az EKA május 31-én ült össze, az MSZMP újabb javaslatával kapcsolatban. A többség célszerűnek látta elfogadni az MSZMP által javasolt időpontot, tudva, hogy a temetés után mindenképpen jobb pozícióban lesznek, kockáztatni pedig már nem érdemes egy esetleges konfliktust. Ezért a kompromisszumok határaira vonatkozó vitában elfogadták, hogy az előkészítő tárgyaláson Sólyom László és Tölgyessy Péter rugalmas magatartást tanúsíthasson. Az előkészítő tárgyalások végső szakaszában megkötött kompromisszumokat minden fél elfogadta. Az érdemi tárgyalások megkezdéséről szóló megállapodást először az EKA és az MSZMP szakértői delegációjának tagjai írták alá június 9-én, majd

40 41

A rendszerváltás forgatókönyve I. 392. RIPP. 2006. 365. (298. sz. jegyzet) 42 A rendszerváltás forgatókönyve I. 395-396. 43 A harmadik oldalt az MSZMP következő társadalmi mellékszervezetei alkották: BAL, HNF, DEMISZ, MEASZ, Magyar Nők Országos Tanácsa, MFT, SZOT. RIPP. 2006. 366. (303. sz. jegyzet)

347

10-én mindhárom leendő tárgyalófél képviselői megtették ezt.44 Ez volt az ún. alapmegállapodás, amely a tárgyalások alapelveként az átmenet törvényi előfeltételeinek megteremtését szolgálta.

44

A rendszerváltás forgatókönyve. I. 599-602.

348

Rövidítések
BAL EKA FIDESZ FJF FKGP FSZDL HNF KB KISZ MDF MEASZ MFT MISZOT MNP MSZDP MSZMP NKA PB SZDSZ SZKH SZOT TTDSZ ÚMF Baloldali Alternatíva Egyesülés Ellenzéki Kerekasztal Fiatal Demokraták Szövetsége Független Jogász Fórum Független Kisgazda- Földmunkás és Polgári Párt Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája Hazafias Népfront Központi Bizottság Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Magyar Demokrata Fórum Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége Münnich Ferenc Társaság Magyarországi Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa Magyar Néppárt Magyarországi Szociáldemokrata Párt Magyar Szocialista Munkáspárt Nemzeti Kerekasztal Politikai Bizottság Szabad Demokraták Szövetsége Szabad Kezdeményezések Hálózata Szakszervezetek Országos Tanácsa Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete Új Márciusi Front

349

Bibliográfia
ANTAL Attila: A magyar rendszerváltás anatómiája. In: Útvesztő a paradicsomba. Periféria, modernizáció és demokráciakísérletek Magyarországon. Szerk.: BALOGH Róbert, FARMASI József. Bp. 2009. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. I-II. köt. Szerk.: S. KOSZTRICZ Anna, LAKOS János, NÉMETHNÉ VÁGYI Karola, SOÓS László, T. VARGA György. Bp. Magyar Országos Levéltár. 1993.

ANTAL 2009.

MSzMP I-II.

A rendszerváltás forgatókönyve. I. A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztaltárgyalások 1989-ben. 1. köt. Dokumentumok. Szerk.: BOZÓKI András, ELBERT Márta, KALMÁR Melinda, RÉVÉSZ Béla, RIPP Erzsébet, RIPP Zoltán. Bp., Magvető. 1999. BOZÓKI 2000. BOZÓKI András: A kerekasztal-tárgyalások és a rendszerváltozás. In: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 7. köt. Alkotmányos forradalom. Tanulmányok. Szerk.: BOZÓKI András. Bp., Új Mandátum Kiadó. 2000. KALMÁR Melinda: A modellváltástól a rendszerváltásig: az MSZMP taktikájának metamorfózisa a demokratikus átmenetben. In: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztaltárgyalások 1989-ben. 7. köt. Alkotmányos forradalom. Tanulmányok. Szerk.: BOZÓKI András. Bp., Új Mandátum Kiadó. 2000. RIPP Zoltán: Egység és megosztottság: az ellenzék viszonya az MSZMP-hez a kerekasztal-tárgyalásokon. In: A rendszerváltás forgatókönyve. 7. köt. 2000. RIPP Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon, 1987-1990. Bp., 2006.

KALMÁR 2000.

RIPP 2000.

RIPP 2006.

350

Réti Zsófia

KULTÚRAKÖZI ÖNÁBRÁZOLÁS: SZOC-ART ÉS NEMZETI IDENTITÁS
Egy amerikai ismerősöm látogatott tavaly Magyarországra, és nekem kellett megmutatni neki Debrecen nevezetességeit. Ami azonban a Nagytemplomnál és az egyetem épületénél is nagyobb hatással volt rá, az egy magányosan álló, tízemeletes panelház látványa volt. Tágra nyílt szemekkel firtatta, hogy az mi, majd mikor elmondtam, hogy a szocializmusban épült lakóépület, azt kérdezte, hogy mennyit kell neki fizetni ahhoz, hogy belülről is megnézhesse. Teljesen elképedt, amikor elmeséltem neki, hogy ezeket ma is használjuk, hogy az emberek jelentős hányada ezekben él. Úgy gondolom, hogy ez a kis történet egyrészt arra világít rá, hogy a szocialista éra öröksége még mindig jelen van a keleti blokk mindennapjaiban – természetesen nem az ideológia, hanem a tárgyak, épületek, a képiség szintjén, másrészt pedig azt is megmutatja, hogy mindez a nyugati szemlélő számára mennyire különösnek tűnik. Jelen előadásban arra teszek kísérletet, hogy a szovjet-magyar barátság korszakának vizuális örökségét mint lehetséges önreprezentációs formát mutassam be, amely nemcsak hazánkban, de Lengyelországban például éppúgy érvényes lehet, mint a mai Oroszországban. A szocializmusból ránk maradt képiség mostanra egyfajta retró-hullámot indított el, melyet jól példáz a közelmúltban nyílt berlini NDK-múzeum, vagy filmek közül a 2002-es német Good bye Lenin!, illetve hazai viszonylatban például Török Ferenc Moszkva tér című filmje. Talán ehhez a retró tendenciához kapcsolható a ’70-es évek végén kibontakozó szoc-art irányzat is, hiszen kortárs horizontról mindkettő hasonló befogadási műveleteket igényel, és mindkettő olyan, ironikus nézőpontot hoz létre, mely egyszerre mutatja fel a szovjet korszak jellemző képeit, és hoz létre bizonyos távolságot hozzájuk képest. De mi is az a szoc-art? Úgy gondolom, hogy a fogalom tisztázásra szorul. Mikhail Epstein szerint a szoc-art egy olyan művészi játék, ami a szocialista realizmus jelrendszerét használja, ám ezt felszabadítja a valós referencialitás kötelezettségeitől, s ekképp a szocreál utolsó, összegző fázisának 351

tekinthető. Ezzel kapcsolatban Epstein egy olyan kettősséget említ, melyben a szoc-art egyszerre válik a szocialista realizmus hattyúdalává, illetve papagájszerű megismétlésévé.1 Mindez arra enged következtetni, hogy a szoc-art bizonyos mértékig parodisztikus viszonyban áll a szocreállal, figyelembe véve Bényei Tamás megállapítását, hogy a paródia nagy mértékben maga is az, amit parodizál.2

1. kép. Alexander Kosolapov: It’s the real thing (1982.)

A szoc-art másik jellegzetessége az, hogy az Egyesült Államokban kialakult pop art válaszaként született meg – tehát a szocialista realista irányzat ábrázolásmódja mellett az amerikai művészeti forma készletéből is hasznosít elemeket (1. kép). Ebből a szempontból a szocreál örökségének tekinthető a témaválasztás, illetve a könnyen értelmezhető sémák jelenléte, míg a pop art hatását mutatja a homogén hátterek alkalmazása, amely megszünteti a konkrét referencialitást, illetve a közismert nyugati sztárok, mint például Marilyn Monroe vagy Mickey Mouse megjelenítése. Érdekes megfigyelni, hogy a „vezér” alakja a Szovjetunióban és szatellit-államaiban hogyan viszonyul az Egyesült
1 2

EPSTEIN 2000. 26. BÉNYEI 1995. 92.

352

Államokban megjelenő sztárkultuszhoz. A képiség vonatkozásában mindkettő gyakran ábrázolt, könnyen felismerhető arcokat jelent, melyekhez saját kulturális környezetükben adott értékrendszer kapcsolható. A szoc-art különössége abban rejlik, hogy ezeket az arcokat hagyományos kontextusuktól megfosztva ábrázolja, ami igaz mind az amerikai idolokra - hiszen a keleti blokk művészeiről van szó -, mind pedig a szovjet vezetők portréjára, mivel különösen az orosz alkotók többnyire emigrációban készítették, készítik műveiket. Mindez az interkulturális befogadás egy igen összetett modelljét feltételezi. Első lépésként azt kell leszögezni, hogy a szoc-art befogadásához bizonyos – időbeli vagy térbeli – távolság szükséges, hiszen az irányzat által képviselt ironikus nézőpont ilyen kontextusban képes érvényesülni. Ebből a szempontból különbséget kell tenni a két eset: időbeli és térbeli distancia között, hiszen az időben eltolódott horizontnak rálátása nyílik a térben eltérő, ám kortárs befogadói műveletekre. Itt elsősorban a szoc-art nyugati hatását lehet említeni, különösképpen az Egyesült Államokkal kapcsolatban, hiszen, ahogy már szó volt róla, a szoc-art alkotók nagy része, főleg az orosz nemzetiségűek itt hozták létre műveiket. Éppen ezért állítható az is, hogy a szoc-art egy olyan identitáskonstrukciót épít fel, amely egy külső nézőpontból szemlélve koherens képet ad a poszt-szocialista országokról. A kultúraközi befogadás különösen érdekes Amerika esetében, mivel a szoc-art a nyugati pop artra adott válaszként született meg, tehát bizonyos mértékben fellelhetők benne az amerikaiak számára oly ismerős irányzat jegyei, mégis felmutat egy olyan idegenséget, amely a tengerentúlon újdonságként hat. Ebben ragadható meg az az imázs, melyet az Egyesült Államok befogadói keleteurópai jellegzetességként határozhatnak meg. Ebben az esetben tehát a pop artos ismerősség szerepe az, hogy nyugaton befogadhatóvá tegye a szoc-art alkotások alapvető idegenségét – hiszen a Másikat a maga tökéletes másságában nem lehetséges megérteni.

353

2. kép. Leonyid Szokov: Sztálin és Marylin (1986.)

Szintén az interkulturális recepció igényével magyarázható a már említett könnyen felismerhető sztereotípiák alkalmazása a szoc-art művekben: Oroszországgal kapcsolatban ilyennek tekinthető Sztálin és Lenin arcképe, illetve a hagyományos népi motívumok és az orosz medve is (2. kép). A szocart ilyen befogadhatósága a posztkoloniális kritika egy különösen gyakran használt fogalmát, a hibriditást idézi meg. Homi Bhabha szerint a hibriditás két kultúra súrlódásakor jön létre, s azt fedi, hogy ezek közül a nem domináns egy olyan jelrendszert hoz létre, melyben a gyarmatosító civilizáció kódjait használja, ám torz, vidámparki tükörként működik, s ezzel a domináns diskurzus

354

alapjait ássa alá.3 Természetesen a Szovjetunió – Egyesült Államok viszonylatban nem lehet „gyarmatosításról” beszélni, azonban a térben elmozdított befogadás hasonló implikációkat hordoz. A Bhabha-féle hibriditásnak jelen kontextusban egy másik vetülete tűnik jelentősnek. Az irodalomtörténész szerint ugyanis a hibriditás olyan különbség, amely belülről fakad (a difference within), és amely hidat létesít az otthon és a világ közt.4 Ez a „belső különbség” éppen a szoc-art részben nyugati eredetében ragadható meg, hiszen nemcsak arról van szó, hogy valami két kultúra határvonalán, vagy metszéspontján jön létre, hanem arról, hogy a Másik, jelen esetben a szoc-art már eleve magában hordozza az amerikai kultúra egy átalakított vetületét. Így az otthon, azaz a (poszt-)szovjet hatások, illetve a világ, tehát az amerikai pop-art egyetlen kereten belül mutatkoznak meg. Mindemellett azonban a hibriditás fogalmi köre egy másik szempontból is lényeges a szoc-art kapcsán, s ez sokkal közelebb esik ahhoz a kontextushoz, melyben a fogalmat jelenleg használni szokás. A hibriditás kifejezés ugyanis, ahogy már szó volt róla, elsősorban a posztkoloniális diskurzusban működtethető, tehát alapvetően egy gyarmatosító és egy gyarmatosított kultúrát feltételez. Ebben a beszédrendben szinte egyáltalán nem említik a posztszovjet és posztkoloniális állapotok összehasonlíthatóságát. David Chioni Moore mégis amellett érvel, hogy a nyelvi, gazdasági és politikai elnyomás a szovjet-barát országokban, majd az ezt követő ellenállás, felszabadulás, és az uralom utáni „másnaposság és kijózanodás”,5 melyet Közép-Kelet-Európa még ma is nyög, lehetővé teszik azt, hogy a térségről a posztkoloniális diskurzus keretein belül beszéljünk. A „poszt-szovjet”, illetve a „poszt-koloniális” megnevezések előtagja azonban semmiképp sem kizárólag időbeli megelőzöttséget jelent, sokkal inkább a domináns ideológia meghaladását, mely még annak regnálása alatt létrejöhet. Ebben az esetben láthatóvá válik a szoc-art jelenség szocialista realizmushoz mért „poszt”-minősége, azaz hogy miközben magába foglalja, át is formálja, ironikus távolságba helyezi azt. Mindez kapcsolódik a hibriditás már említett meghatározásához, azaz az önmagán belüli különbséghez, melyet a már eleve ironikus nézőpont hoz létre.
3 4

BHABHA 2005. 162.o. BHABHA 1992. 148 o. 5 CHIANI MOORE 2001. 115.

355

A szoc-art alapvető kettőssége ellenére eddig az irányzatnak egy meglehetősen homogén képe jelenhetett meg, ahogyan az Egyesült Államokba is egy ilyen Kelet-Európa-imázs érkezik. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a szocializmus „népi demokráciája” eltérő módon működött a különböző tagállamokban, és például a központi ellenőrzés, a megtorlás mértéke, illetve az orosz anyaországhoz fűződő viszony az ellendiskurzusok, a szubverzív művészeti lehetőségek létrejöttét is meghatározta. A posztkoloniális diskurzusok általános tanulsága szerint minél mélyebb gazdasági és kulturális rétegeket érint az elnyomás, annál valószínűbb, hogy kitermeli a saját ellen-beszédét. A probléma tehát jelen esetben az, hogy a keleti blokkon kívül a terület egyöntetűen az orosz minta alapján reprezentálódik, holott igen eltérő módokon jelenik meg a szoc-art jelenség a különböző államokban, ami groteszk módon idézi fel a kulturális gyarmatosítás kérdéskörét. A továbbiakban a már látott orosz Leonid Szokov és Alexander Koszolapov művein kívül egy lengyel alkotó, Jaroslaw Modzelewski, illetve a magyar Fehér László képein keresztül kísérlem meg bemutatni a szoc-arton belül jelenlévő különbségeket. E két alkotó egymástól, és az orosz klasszikus szoc-arttól olyan mértékben különbözően ragadja meg a témát, hogy felmerülhet a kérdés, hogy vajon azonos művészeti irányzatot képviselnek-e. Emellett fontos megjegyezni azt is, hogy magyar vagy lengyel viszonylatban nem beszélhetünk olyan alkotókról, akiknek egész életműve a szoc-art irányzathoz kapcsolódna. Sokkal jellemzőbb az, hogy a művészeknek egyetlen, hosszabb-rövidebb korszaka hozható összefüggésbe a szoc-art törekvéseivel. Jaroslaw Modzelewski lengyel művész képei nem tekinthetők a kortárs lengyel képzőművészet reprezentatív mintájának, ezt ilyen terjedelemben nem is lenne lehetséges feltárni, választásom mégis azért kizárólag őrá esett, mert ő az, aki a szocialista realizmus stílusjegyeit a lengyel nemzeti önértelmezéssel tudta ötvözni. Ez a megoldás eltér attól, amit a szoc-art kapcsán az eddigiekben felvázoltunk, a szocreál ironikus kezelése, mindössze külső stílusjegyeinek felmutatása mégis ehhez kapcsolja. A lengyel nép említett önértésében, történelmi tudatában a hangsúlyos katolicizmus, illetve a nyugathoz kapcsolódás az, ami elkülöníti őket a keleti blokk többi részétől. Modzelewski művészetében az előbbi, azaz a katolikus képi hagyományok használata hozza létre a szoc-art 356

jellegzetesen lengyel változatát. Az orosz alkotókra jellemző szembeötlő játékosságot elveti, helyette egymásra olvassa a szocialista realizmus illetve a keresztény vallás jelrendszerét.

3. kép. Jaroslaw Modzelewski: Kidőlt fa hordása (2007.)

Ennek a folyamatnak az eredménye például a 2007-es, Kidőlt fa hordása című kép, melynek bal oldalán egy ember látható, vállán a fával (3. kép). Az alak ábrázolása erősen sematikus, az arca a fa miatt nem is látható, s a kép fókuszába nem is ő, hanem az általa vetett árnyék kerül, mely a kereszténység jól ismert alapszimbólumának, a megfeszített Jézusnak sziluettjére emlékeztet. Ez a megoldás igen jellemző Modzelewskire, hiszen számos festményén használja a szocialista realizmus formakészletét az emberábrázolásban, ám szinte minden esetben a katolicizmushoz kapcsolódó jelentésrétegek jelennek meg képein. Mindezzel a művész előtér és háttér, látható és transzcendens, szocializmus és vallás dichotómiáit állítja fel, teret engedve az allegóriák működtetésének és a két réteg egymásra olvashatóságának.

357

4. kép. Jaroslaw Modzelewski: Magvető és arató (1986.)

Hasonló szerkezetet mutat a művész 1986-os Magvető és arató című festménye is, mely a szocialista emberideált – a mezőgazdasági munkát végző férfit – állítja középpontba (4. kép). Mind az alakok ábrázolása, mind a tematika tökéletesen illik a szocreál által szabott irányhoz, azonban a háttér monokróm sötétkékje megbontja a hatást, a realizmustól elmozdítja a művet. Az allegorizáció lehetőségeit azonban elsősorban az teremti meg a képben, hogy a két alak, a magvető és az arató egymáshoz igen hasonlók, szinte azonosak, illetve hogy a vetés és aratás ugyanannak a folyamatnak a kezdő- és végpontját jelöli. A valóságra vonatkoztathatóságot tehát az teszi lehetetlenné, hogy a két művelet időben nem eshet egybe, a festményen mégis párhuzamosan történnek. Paul de Man szerint a szimbólum egy azonosítás, időbeli egybeesés igényével jön létre, míg az allegória számot vet saját időbeli távolságával az eredetétől.6 Ekképp a Magvető és arató allegóriának tekinthető, hiszen felmutatja, sőt, a középpont6

DE MAN

1996. 31.

358

jába helyezi azt az időbeli törést, ami miatt a kép egyszerre marad két emberalak monokróm kék háttér előtt, és villantja fel valamiféle transzcendens értelmezés lehetőségét.

5. kép. Fehér László: Nap, folyó, ember (1991.)

Jaroslaw Modzelewski tehát abban az értelemben nem szoc-art alkotó, hogy az irányzat nem kíséri végig a teljes életművét, illetve hogy az orosz változatban jelen lévő játékosságot és a popkultúra elemeit nem használja, a szocreál ironikus kezelése és összekapcsolása a lengyel katolicizmussal mégis közelíti a szoc-art hibrid koncepciójához. Hasonlóképpen, Fehér László művei sem tekinthetők „klasszikus szoc-art” képeknek, sőt, munkáinak nagy része még tematikusan sem villantja fel a hanyatló szocializmust, néhány festménye azonban ebben a kontextusban is említést érdemel. Fehér László ugyanis olyan alkotó, akinek stílusa már a kezdetektől fogva egyedi és könnyen felismerhető volt: a sárga-fekete absztrakt háttér előtti fekete vagy fehér, csak körvonalaiban jelölt alakok a nyolcvanas évek közepétől kezdve szinte minden munkáján megjelennek (5. kép), és csak a 2000-es években tér vissza pályakezdése hiperrealista, régi fotókat idéző ábrázolásmódjára. Ez a stílus, a végtelen magányos359

ságot mutató különös, irreális sárga-fekete képek nyugaton is igen nagy sikert arattak, ahogy Fitz Péter írja, az 1990-es velencei biennálén „a vasfüggöny leomlása utáni helyzetben Fehér László festészete állt a legközelebb ahhoz a nyugati téveszméhez, amely valami szocreálra visszavezethető, eltérő fejlődést bejáró, speciális kelet-európai művészetet szeretett volna látni”.7 A jellegzetes sárga-fekete tendenciától Fehér csak egyszer, a ’80-as években létrejött „Rózsaszín sorozat” alkalmával tért el. Talán nem véletlen, hogy éppen az élénksárgával szembeállított halványrózsaszín alaptónusú művek kapcsolhatók leginkább a szoc-arthoz. Tematikájában a szocializmus visszásságait felmutató, ám ábrázolásmódjukban többnyire jellegzetesen „fehéri” művekről van itt szó, melyek bizonyosan nem sorolhatók a szoc-art kategóriájába. Mégis azért szükséges megemlíteni őket, mert – bár tematikailag ezek állnak legközelebb hozzá, arra mutatnak rá, hogy Magyarországon nem alakult ki szoc-art művészet. Léteztek a hatalom által a tiltott kategóriába sorolt alkotások, azonban a tiltakozás nem öltötte magára a nyugati és szocreál hagyományok ötvözéséből létrejövő szoc-art formáját. Talán ez – ismét a posztkoloniális diskurzust hívva segítségül – azzal magyarázható, hogy hazánkban a kádári „puha diktatúra” alapvetően kényelmet és elfogadható létfeltételeket biztosított az embereknek, a „tiltott” és „támogatott” kategória közti „tűrt” csoport pedig nem érezte magát annyira veszélyeztetve, hogy nyíltan szembeszállt volna a rendszerrel. Minél kevésbé érezhető tehát az elnyomás, annál kevésbé lesz direkt és tisztán körvonalazott a létrejövő ellenkultúra. Fehér László Rózsaszín sorozata tehát mérsékelt kritikát gyakorol, és a szocialista realizmusra is egészen más szinten reflektál, mint az eddig látott alkotók. Mind Szokov vagy Koszolapov, mind pedig Modzelewski azonos szinten jeleníti meg a szocreál örökségét és az egyéb, pop artos vagy nemzeti sajátosságokat, így hozva létre azt a belülről fakadó különbséget, amely a hibriditás jellemzője. Fehér esetében ezzel szemben a szocialista realizmus nem ábrázolásmód, hanem ábrázolt tárgy, például győzelmi emlékművek és egyéb, kitüntetett emlékezeti helyek esetében, tehát bizonyos mértékig alá van rendelve Fehér egyéni stílusának. Ily módon nem jön létre az a hibriditás, amely az eddigi művek dinamizmusát biztosította. A magyar művész esetében ehelyett a
7

FITZ 2011.

360

feszültség az antropomorf formák: emberek és emberekről mintázott, idealizált szobrok között húzódik. A Szobor alatt című kép (6. kép) éppen ezt az ellentétet viszi színre: a félmeztelen, diadalmas pozícióban álló fiatal férfi szobra szinte teljesen kitölti a festmény jobb felét, és szinte elnyomja a bal alsó sarokban látható cigarettázó, kalapos alakot. Az emlékmű itt nem „emlékeztet” a dicsőségre, hanem létrehozza azt, míg az ember jelentéktelenné válik. Hasonlóképpen a Fiú posztamensen című festmény is ezt a feszültséget mutatja fel ember és szobor között, bár jóval játékosabb formában (7. kép). A képen – rózsaszín háttér előtt – egy homogén fekete szobortalapzaton álló, csak körvonalaiban megjelenő fiú látható. Ahogy a Szobor alatt című festményen is a mesterséges, idealizált konstrukció az ember fölé nő, itt is domináns a fekete talapzat. Az azonban, hogy ezúttal a kisfiú áll a posztamens tetején, őt helyezi a szobor, az ideál pozíciójába, s ezért ellentétes előjelű, mint a másik kép.

6. kép. Fehér László: Szobor alatt (1989.)

361

Kétségtelen azonban, hogy a szocreál emlékművek megjelenése Fehér László képein a szovjet vizuális örökség egy igen jellemző vonatkozására világít rá. Az emlékművek az őket felállító hatalom bukása után is megmaradnak, az általuk hirdetett értékek: dicsőség és győzelem, a népek barátsága vagy az ifjú proletár ideálja azonban az időbeliség közbejöttével ironikus távlatba kerülnek, s az emlékmű már nem arra emlékeztet, amire eredetileg hivatott lett volna. 2010 horizontjáról a szoc-art különössége is ebben rejlik: azonos formák használatával másra emlékeztetnek; a hibrid formák megmutatják a homogénnek tűnő diskurzusok repedéseit, önmagukon belüli különbséget hoznak létre. Éppen ezek az – idegen és saját, régi és új, szocialista és nemzeti, kelet és nyugat közötti – törések hozzák létre azt, amit posztszovjet identitásnak nevezhetünk, s amit a nyugati befogadók jellegzetesen kelet-európai másságként értelmezhetnek.

7. kép. Fehér László: Fiú posztamensen (1989.)

362

Felhasznált irodalom

BÉNYEI 1995.

BÉNYEI Tamás: Ironic Parody or Parodistic Irony? Irony, Parody, Postmodernism and the Novel. Hungarian Journal of English and American Studies, 1995/1 89-123. BHABHA, Homi K.: The World and the Home. Social Text, 1992, 141-153. BHABHA, Homi K.: The Location of Culture, Routledge, 2005. CHIANI MOORE, David: Is the Post- in Postcolonial the Postin Post-Soviet? Toward a Global Postcolonial Critique. PMLA, 2001/1., 111-128. MAN, Paul: A temporalitás retorikája. In: Az irodalom elméletei 1., szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Jelenkor, 1996.
DE

BHABHA 1992. BHABHA 2005. CHIANI MOORE 2001.

DE MAN 1996.

EPSTEIN 2000.

EPSTEIN, Mikhail: Postmodernism, Communism and Sots Art. In: Endquote: Sots-Art Literature and Soviet Grand Style, szerk. Marina BALINA, Nancy CONDEE, Evgeny DOBRENKO, Evanston, IL, Northwestern University Press, 2000. 3-31. FITZ Péter: Fehér László. http://artportal.hu/lexikon/muveszek/feher_laszlo (Utolsó letöltés: 2011. január 31.)

FITZ 2011.

363

7. ETNIKUS TÖRÉSVONALAK

364

Ferkó Dániel

AZ 1990. MÁRCIUSI MAROSVÁSÁRHELYI ETNIKAI KONFLIKTUS. VÁZLATOS POLITIKAI ÉS TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK
Bevezetés A tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy az 1989. december és 1990. március közötti időszakban bemutassam azokat a politikai tényezőket, amelyek a ’90. márciusi marosvásárhelyi román-magyar etnikai konfliktus kirobbanásában szerepet játszottak. A dolgozatban elemezni kívánom a romániai rendszerváltozás néhány sajátos aspektusát. Szeretném továbbá ráirányítani a figyelmet az RMDSZ megalakulásának, a magyar nyelvű oktatás ügyének, a Vatra Românească nevű szervezet megalakulásának, illetve a marosvásárhelyi román és magyar elitek viszonyának összefüggéseire. Felvázolok a konfliktus tágabb értelmezhetősége szempontjából olyan alapvetően fontos történeti-demográfiai tényezőket, mint a második bécsi döntés következményei, a Magyar Autonóm Tartomány időszaka, és a Ceauşescurezsim úgynevezett homogenizációs politikája. Nem célom – a megadott terjedelem nem is teszi lehetővé –, hogy a tanulmányban a ’90. március 16-a és 23-a közötti eseményeket részleteiben elemezzem, ahogyan azt számos már megjelent – és feltehetően még ezután megjelenő – tanulmány, visszaemlékezés, sajtóanyag, dokumentumfilm megteszi. Célom ugyanakkor, hogy egy széles forrásbázisra támaszkodva, mindkét szélsőséges narratívától1 távolságot tartva, tárgyilagosan közelítsem meg a Marosvásárhelyen történteket. A forrásbázis részét képezik a Magyar Országos Levéltár vonatkozó külügyi iratanyagai, a marosvásárhelyi Bernády György Alapítvány archívumában lévő anyagok, a romániai magyar és a román sajtó, az eseményekben érintett, vagy arról értekező román és magyar személyekkel készített interjúk, és a visszaemlékezések.

1

Szélsőséges narratíva alatt az események olyan bemutatását értem, amely kizárólagosan a román vagy a magyar fél felelősségét hangsúlyozza.

365

1. A romániai rendszerváltozás sajátosságai 1989. december 22-én Romániában véget ért a Ceauşescu-diktatúra korszaka. A rendszer összeomlásának kezdetét a Tőkés-ügy miatt kirobbant temesvári felkelés jelentette. Az 1989. decemberi romániai történések körül mind a mai napig sok a tisztázatlan kérdés. A témával foglalkozó szakemberek között viszont egyetértés mutatkozik az értelmezési keretet illetően, melynek három, egymást nem kizáró sarkalatos pontja van: 1. Spontán temesvári felkelés, melyet Románia szerte a nagyobb városokban hasonló események követtek. Ezek közül a legerőteljesebb diktatúraellenes megmozdulás a fővárosban bontakozott ki. 2. A Román Kommunista Párt (RKP) második vonalába tartozó anticeausiszta erők élükön Ion Iliescuval, a Szovjetunió segítségével eltávolították a gorbacsovi politika számára már vállalhatatlan diktátort. 3. Nemzetközi diplomáciai nyomásra, a szovjet, az amerikai és a térség többi állama titkosszolgálatainak közreműködésével megdöntötték a romániai rendszert. Történészi körökben egyre elterjedtebb az a vélemény, hogy a spontán módon kirobbant temesvári forradalmat egyes, a régi rezsimhez kötődő politikai érdekcsoportok kisajátították, és a saját céljaiknak megfelelően befolyásolták az eseményeket.2 A román titkosszolgálat szerepe az eseményekben szintén nem tisztázott. Egyes források szerint a Securitate bizonyos különítményei mindvégig kitartottak Ceauşescu mellett,3 mások azt a nézetet erősítik, hogy a szervezet nagy része átállt a felkelők oldalára. Az a tény, hogy a romániai változások szemben a térség többi államában végbement rendszerváltó folyamatokkal, a kommunista hatalom és a társadalom egyes csoportjai közötti tényleges összecsapásokban csúcsosodtak ki, természetes következménye volt annak, hogy a román társadalom 1989-re eljutott lelki, idegi erőtartalékai végére.4 Alapvető különbség – mutat rá Bottoni – hogy a térség többi államával ellentétben, Romániában nem volt későbbi rendszerváltó ellenzék, amely legalább a ’80-as évek közepétől kezdve egy reális politikai alternatívát tudott volna felmutatni a monolit hatalmi tömbbel szemben. Ez a helyzet december 22-e után sem változott meg, aminek egyes következménye
2 3

BOTTONI 2009. OLTVÁNYI-OLTVÁNYI 1990. 116. 4 SZŐCS 2009.

366

lett, hogy Ceauşescu által, addig az RKP-n belül a második vonalba szorított politikusok, Ion Iliescu, Alexandru Bârlădeanu és társai könnyen átvehették az irányítást. A forradalom idején és az azt követő napokban persze megalakultak az ellenzéki pártok, melyek azonban világos politikai programmal, alternatívával nem rendelkeztek, ugyanakkor élesen támadták az ideiglenes kormányt, mondván, annak tagjai a múlt rendszert képviselik.5 1990 januárjától kezdődően Romániában hatalmi-politikai harc bontakozott ki az Iliescu vezette ideiglenes kormány és az ellenzéki pártok között. Utcai politizálás zajlott. A kormányt támogató, illetve annak mielőbbi távozását sürgető tüntetések követték egymást, miközben a társadalom állapotán, hangulatán javító valós intézkedések nem történtek meg. 2. A román–magyar törésvonal előtérbe kerül Már december végén megalakult nagyjából egy időben Kolozsváron és Bukarestben a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (RMDSZ). A szervezet igyekezvén megragadni a történelmi pillanat adta lehetőséget, megalakulása után azonnal követelni kezdte a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait. Az RMDSZ különösképpen hangsúlyozta és kiemelte a romániai magyarság igényét az önálló anyanyelvi oktatás intézményi-strukturális kereteinek helyreállítására, mivel a magyarság ezen a téren szenvedte el a legkomolyabb sérelmeket a diktatúra időszakában. 1990. január 5-én az Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (NMF)-kormány nyilatkozatot tett közzé, melyben elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait, köztük az anyanyelven való tanulás jogát.6 Ezt követően azonban még január folyamán fordulat állt be a kisebbségi magyar ügy megítélésében. Iliescu államfő ugyanis január 25-i televíziós beszédében kijelentette, hogy tudomása szerint egyes erdélyi megyékben magyar szeparatista törekvések tapasztalhatóak. A nemzeti kisebbségek jogaival kapcsolatban egyébként a legnagyobb ellenzéki erő, a Nemzeti Parasztpárt (NP) álláspontja sem volt egyértelmű. Január elején az NP még elismerte a nemzeti kisebbségek anyanyelven történő tanuláshoz való jogát, később azonban olyan
5 6

KIRÁLY 1995. 300. MNF 1990.

367

nyilatkozat is napvilágot látott a párt részéről, melyben a magyarság által követelt nemzetiségi jogok privilégiumoknak minősültek, melyeket „helyre kell tenni”.7 Szilágyi Zsolt erdélyi politológus, volt román parlamenti képviselő, a román politikai rendszer domináns törésvonalait vizsgálva egy tanulmányában kifejtette, hogy ezek közül a magyar–román törésvonal a legmeghatározóbb: „A román politikai eliten belül a kormány-ellenzék hovatartozástól függetlenül széleskörű a konszenzus arról, hogy a magyarok státusának a teljes rendezése veszélyt jelent az ország egységére, szuverenitására.”8 E kijelentés kapcsán nagyon fontos ráirányítani a figyelmet arra, hogy a forradalom után az RMDSZ volt az a politikai alakulat, amely – a kisebbségi érdekképviselet felvállalásából adódóan – a pártok közül a leghatározottabb és a legegyértelműbb politikai programmal lépett fel. Ez a tény már önmagában is aggodalommal töltötte el a „saját hangját kereső” román politikum jelentős részét, „kormány-ellenzék hovatartozástól függetlenül”.9 Január 27-én leváltották posztjáról a nem sokkal korábban kinevezett Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettest. Pálfalvi hivatalba lépése után határozottan nekifogott annak gyakorlati kivitelezéséhez, hogy külön román és külön magyar nyelvű iskolákat hozzanak létre ott, ahol ezt a nemzetiségi számarány indokolttá teszi. Pálfalvival szemben megfogalmazódott román részről az a vád, hogy az iskolák szétválasztásával a valódi célja az lett volna, hogy kizárólagos etnikai befolyási övezeteket hozzon létre.10 Február elejétől kezdve az RMDSZ és egyáltalán a romániai magyar értelmiség egyre erősebben hallatta hangját az önálló anyanyelvi oktatás minden szinten – az óvodától a tudományegyetemig – történő visszaállításának ügyében. A követelés egyik központi eleme az 1959-ben megszüntetett önálló magyar nyelvű felsőoktatási intézmény, a kolozsvári Bolyai Egyetem visszaállítása volt. Közben Erdély-szerte tüntettek a magyarok az önálló anyanyelvi oktatás mellett, mivel az elmúlt hetek történései alapján nem láttak garanciát ennek gyakorlati megvalósulására. Mihai Şora az NMF-kormány tanügyminisztere egyébként
7 8

UDVARDY 1990-2003. SZILÁGYI 2000. 13. 9 SZILÁGYI 2000. 13. 10 UDVARDY 1990-2003.

368

jogosnak tartotta a magyar követeléseket, ami miatt kemény támadások érték mind a szélsőségesen nacionalista Vatra Românească, mind a román médiumok többsége részéről. 3. Vatra Românească kontra önálló magyar nyelvű oktatás A magyar demonstrációkra válaszolva a román fél is tüntetni kezdett. Ezeket a megmozdulásokat a hivatalosan február 7-én Marosvásárhelyen megalakult Vatra Românească (Vatra) nevű szervezet rendezte és hangolta össze. A név jelentése ’Román Tűzhely’, a Vatra eredetileg kultúregyesületként jött létre, amely ugyanakkor első rendű feladatának tekinti az erdélyi románság politikai érdekképviseletét, védelmét.11 A szervezet agresszívnak és elsietettnek értékelte az RMDSZ és az erdélyi magyarság iskolák szétválasztásával kapcsolatos igényét. A szervezet akkori állásfoglalása szerint a magyarok követelései félelmet és rossz emlékeket keltenek az erdélyi románságban, hiszen a második bécsi döntés alkalmával a Magyarországhoz visszatérő Észak-Erdélyből a teljes román közigazgatás – beleértve az iskolákat is – kénytelen volt Dél-Erdélybe áttelepülni. A Vatra tehát az oktatás és iskolaüggyel kapcsolatos magyar követeléseket a románság kárára történő térnyerési akciónak, egyszersmind szeparatista törekvésnek minősítette.12 Ezzel összefüggésben a Vatra egy politikai alternatívát kínált az erdélyi románok számára, mondván, a magyarság erőteljes fellépésére válaszolni kell. Ennek jegyében került sor a február 7-i alakuló gyűlésre, melyet a marosvásárhelyi sportcsarnokban rendeztek. A gyűlésen kemény, a magyarság Erdélyből való távozását követelő nacionalista megnyilatkozások is elhangzottak, mint például: „Vissza a hunokkal Ázsiába!” vagy „Nyitva vannak a határok, menjetek!”13 A városban a feszültség ezekben a napokban kezdett megnövekedni a Bolyai Líceum ügye miatt. A vásárhelyi magyarok szorgalmazták, hogy két helyi középiskola, a Papiu Ilarian és a Bolyai Líceum osztályait cseréljék ki oly módon, hogy a Papiuban legyenek csak román osztályok, a Bolyaiban pedig
11 12 13

Vatra Românească 2010.

MOL, XIX-J-1-j, 65. doboz, tételszám: 00643/2. UDVARDY 1990-2003.

369

csak magyarok. Miután Şora tanügyminiszter az igényt jóváhagyta, február 8-án a tanügyminiszter-helyettesek, köztük a Pálfalvi helyére kinevezett Demény Lajos kiszálltak a helyszínre, hogy meggyőződjenek, lehetséges-e a szétválasztás. A terepszemle erős vatrás hangulatkeltés közepette zajlott le. A városháza előtt román diákok és román városi dolgozók százai tüntettek a szétválasztás ellen, vatrás jelszavakat skandálva. Köszönhetően a hangulatnak is, a jelenlévő tanügyi bizottság nem engedélyezte az iskolai osztályok azonnali szétválasztását.14 A határozatot Demény természetesen nem írta alá. Ezen a napon már történtek apróbb erőszakos cselekmények a marosvásárhelyi utcán. A vatrás tüntetők magyarokat inzultáltak, lökdöstek a város főterén.15 A rendelkezésre álló források tanúsága szerint az agresszióra a magyarok ekkor még csoportosan és tettlegesen nem reagáltak.

1. kép

A magyarok válasza a Vatra által keltett hangulatra a másnapi (február 10.) hozzávetőleg 70 ezres tüntetés volt. Az önálló magyar iskolát és magyar nyelvű oktatást követelők néma csöndben, kezükben egy szál gyertyával és
14 15

DEMÉNY 1996. MOL, XIX-J-1-j, 65. d., tételszám: 00643/3.

370

könyvvel vonultak végig a város központján (ld. 1. kép). Hasonló megmozdulások történtek Erdély több városában, így Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Kolozsváron, sőt az RMDSZ felhívására Brassóban is tüntettek a magyar iskolákért. Ezek az összetartozást és egységet demonstráló felvonulások még nagyobb ellenállást váltottak ki a Vatrából. 4. Történeti-demográfiai tényezők Az etnikumközi feszültség február–március folyamán tovább nőtt. A Vatra Românească igyekezett egész Erdélyben megszervezni a hátországát. Március 4-én Gyulafehérváron – itt mondták ki 1918. december 1-jén Erdély Havasalfölddel és Moldvával való egyesülését – nagygyűlést szerveztek, nem sok sikerrel. Az eseményre Marosvásárhelyről külön vonatokkal szállította híveit a szervezet, de a dél-erdélyi város lakossága közönnyel fogadta az olyan jelszavakat, mint a „Ne féljetek, Erdély nem esik el!” vagy az egyéb, például Tőkés Lászlót gyalázó szlogeneket.16 Fontos megvilágítani azokat a történelmi okokat, amelyek miatt a magyarellenes hangulatkeltés, amelyből a Vatrának sikerült politikai tőkét kovácsolnia, jobban tudott hatni az észak-erdélyi városok román lakosságára, közülük is leginkább a marosvásárhelyi románokra, mint a máshol élőkre. 1952-ben szovjet utasításra létrehozták az egykori – bécsi döntés utáni – Észak-Erdély területén a Magyar Autonóm Tartományt (MAT). A Marosvásárhely székhelyű MAT 1952 és 1960 közötti fennállása alatt a tartomány magyar lakosságának számaránya meghaladta a 77%-ot.17 A román vezetés szemében kezdettől fogva szálka volt a magyar többségű terület. 1960-ban a MAT helyén közigazgatási átszervezéssel – a területhez döntően román lakta településeket csatoltak – létrehozták a Maros Magyar Autonóm Tartományt, melyben a magyarok aránya már csak 62% volt.18 1968-ban Nicolae Ceauşescu ezt is felszámolta. A Ceauşescu-korszakban felgyorsultak a homogenizáció címén folytatott román betelepítések az erdélyi nagyvárosokba. A folyamat lényege az volt, hogy döntően a Regáton túli
16 17

MOL, XIX-J-1-k, 83. d., tételszám: 611-11. Magyar Nagylexikon 2001. 403. 18 Magyar Nagylexikon 2001. 403.

371

területekről, tehát Moldvából, Olténiából román tömegeket telepítettek az erdélyi és partiumi nagyvárosokba, ahol lakást és jó állást biztosítottak nekik. Eközben az erdélyi magyar értelmiséget pedig arra kényszerítették, hogy színromán regáti tartományokba költözzön. Ezt úgy érték el, hogy aki a végzettségének megfelelő területen akart dolgozni, az csak ott kapott állást. Tehát egyfajta „lakosságcserét” hajtottak végre, melynek az volt a célja, hogy a románság demográfiai túlsúlyba kerüljön az erdélyi városokban. A terv teljesült, az 1980as évek közepére a románok számaránya az összes erdélyi városban meghaladta a magyarokét, kivéve Marosvásárhelyet és a székelyföldi városokat (ld. 2-6. képek),19 amelyeket ekkorra még nem sikerült teljesen kolonizálni.

2. kép

3. kép

4. kép

5. kép

19

Vö.: VARGA E. 1998-2001.

372

6. kép

A ’80-as évek második felében Marosvásárhelyet újabb nagy betelepítési hullám érte a kívánt többség elérése érdekében. Új lakónegyedek épültek, melyeknek sebtében fölhúzott tömbházaiba beömlesztették a városi klímát és szokásokat nem ismerő, távoli vidékekről érkező románok ezreit. A forradalom megakasztotta ezt a folyamatot, és egy rövid ideig pozitívan befolyásolta az etnikumközi viszonyt a városban, de ez sem változtathatott azon a tényen, hogy a betelepítések következtében Marosvásárhely 1989–90-re egy lappangó etnikai feszültséggel teljes nagyvárossá vált,20 melyben a magyarok száma még mindig meghaladta valamivel a románokét, mintegy 51-46% arányban.21 5. Miért Marosvásárhely? Az 1989. decemberi változás nehéz helyzetet teremetett a városban, hiszen fontos – gazdasági és politikai – pozíciókat betöltő románok attól kezdtek tartani, hogy a diktatúra kontrollja nélkül a helyükre magyarok kerülnek. Szemben a többi erdélyi várossal, Marosvásárhelyen a forradalmat követő hónapokban, éppen a demográfiai arány miatt az sem dőlt el egyértelműen, hogy a románok vagy a magyarok kezébe kerül a politikai vezetés. A Vatra propagandája a román város20 21

GAGYI 2007. 201. Vö.: VARGA E. 1998-2001.

373

vezetők és a román értelmiség e félelmei miatt tudott igazán hatni Vásárhelyen, melyeket felerősítettek a magyar közösség önálló anyanyelvi oktatással kapcsolatos követelései. Előkerült néhány a Vatra helyi tagnyilvántartó névsoraiból, melyekből kiderül, hogy rengeteg román értelmiségi; politikus, jogász, orvos, egyetemi hallgató, újságíró volt tagja a szervezetnek,22 ami azt mutatja, hogy sokan reméltek tőle egyfajta érdekképviseletet, még ha szélsőséges nacionalizmusával valószínűleg nem is értett egyet minden tagja. A feszültség tovább fokozódott Marosvásárhelyen március elején. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatói március 7-én ülősztrájkba kezdtek, anyanyelvi képzést követeltek. A román diákok eközben tüntettek a magyar hallgatók követelései ellen, a Vatra erőteljes propagandát fejtett ki az egyetemen is. Abban, hogy március 19-én és 20-án erőszakos cselekmények történtek Marosvásárhelyen, hogy a létező feszültségek végül berobbantak, közrejátszott a március 15-i magyar ünnep. Ion Sabau marosvásáhelyi ügyvéd, a Vatra egyik alapító tagja ezt kiegészíti azzal, hogy a városban élő románok ellenséges hangulatához az is hozzájárult, hogy ezekben a napokban temérdek magyar rendszámú autó parkolt Marosvásárhely belvárosban.23 Ezt sokan úgy értelmezték, hogy a magyarok ki akarják szorítani őket a városból. (Ennek ellentmondanak a határmenti román belügyi szervek jelentései, melyek cáfolják, hogy a szokásoshoz képest sokkal több magyar turista érkezett volna Erdélybe ebben az időszakban.24) A temérdek magyar nemzeti trikolór látványa a harsogó magyarellenes, vatrás jelszavak nélkül is félelmet és ellenérzést váltott ki a románokból, akikbe a Ceauşescu-rendszer két évtizeden keresztül sulykolta az egységes, oszthatatlan román nemzet ideológiáját. Szatmárnémetiben a magyarok bejelentették, hogy március 15-én a Bălcescu-szobornál rendeznek emlékünnepséget. A Vatra Românească erre a hírre március 14-én tiltakozó gyűlést hirdetett, ahol nacionalista jelszavakat kiáltozva elhatározták: megakadályozzák, hogy a magyarok megünnepelhessék március 15-ét. Másnap megszállták a Bălcescu-szobor környékét. A magyarok
22 23

MOL, XIX-J-1-j, 64. d., tételszám: 001526/3. SABAU 2009. 24 KINCSES 1990. 72.

374

erre a katolikus székesegyház udvarán koszorúztak. A vatrások megrohamozták a magyar ünneplőket, megzavarták a koszorúzást, egy embert megvertek.25 Az események itt még nem fajultak el, mivel a magyarok nem viszonozták az erőszakot. Március 16-án Marosvásárhelyen egy gyógyszertár bejáratára kétnyelvű feliratot függesztettek ki, emiatt az odasereglett románok több embert megvertek.26 Március 17-én folytatódtak a városban a magyarellenes megmozdulások, feltehetően a Vatra vezetésével román egyetemisták fenyegetőleg tüntettek a magyarok ellen. Érdekes adalékként meg kell említeni, hogy a tüntetéssel párhuzamosan ülésezett a városban a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) első kongresszusa, melynek egyik fő szónoka, Szőcs Géza fel is hívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy amíg odabent jól eldiskurálnak egymással, addig épp most áll elő az új politikai helyzet.27 Március 19-én délelőtt 2-3 ezer fős román tömeg követelte a Városháza előtt a helyi NMF alelnökének, Kincses Elődnek a lemondását. Kincses egyébként az 1989 novemberében meghurcolt Tőkés László védőügyvédje volt. Kincses a ránehezedő nyomás miatt a kora délutáni órákban lemondott. Ezután a tömeg egy része szétoszlott, a másik része azonban csoportokba verődve szertejárt a városban, keresték a magyarokkal való összetűzés lehetőségét, magyarnyelvű utcatáblákat vertek le, plakátokat égettek. Körülbelül délután 4 óra körül autóbuszokon görgényvölgyi román parasztok csoportjai érkeztek a városközpontba. A hivatalos verzió szerint zenei ünnepségre érkeztek, de a helyi románok hívására csatlakoztak a tüntetőkhöz. Ezt követően egy, a görgényvölgyiekkel megerősített népes csoport a késő délutáni órákban az RMDSZ székházhoz ment és megostromolta azt.28 Ekkor történt a Sütő András elleni durva erőszak. A helyi RMDSZ saját bevallása szerint sem volt a helyzet magaslatán. Az eseményekre megkésve reagáltak, bár a februártól kezdve egymást követő magyar és román tüntetések éreztették, hogy előbb-utóbb elfajulhat a helyzet.29
25 26

UDVARDY 1990-2003. UDVARDY 1990-2003. 27 SZŐCS 2009. 28 MOL, XIX-J-1-k, 81. d., tételszám: 3564-17. 29 VARGA 1991. 49-50.

375

Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész szerint a március 20-án bekövetkezett események közvetlen kiváltó oka a helyi magyar közösséget ért megaláztatás, azaz Kincses Előd lemondatása, illetve az RMDSZ székházban rekedt, és annak környékén lévő magyarok brutális megverése volt.30 Gabriel Andreescu román politológus, a bukaresti Emberjogi Központ elnöke állítja, hogy az etnikai konfliktus kirobbantásáról az Országos Nemzeti Megmentési Front állandó bürója – amely a volt kommunista pártvezetőkből is állt, mint Ion Iliescu, Silviu Brucan, Dumitru Mazilu és Petre Roman – március elején titkos ülésen döntött. Mivel a forradalom után legitimitásuk vészesen megingott, a konfliktus reális válságkezelő alternatívát jelentett számukra.31 Smaranda Enache román emberjogi aktivista, a marosvásárhelyi Pro Europa Liga elnöke és Daniel Vighi a Temesvár Társaság32 egyik vezetője is a hatalom és a vele összefonódó titkosszolgálat ’89 decemberét követő legitimációs válságával hozza összefüggésbe a marosvásárhelyi eseményeket. Iliescuéknak a hatalom megtartásához szükségük volt a Securitátéra, melyet nemzetközi nyomásra éppen márciusban kellett volna feloszlatni. A konfliktussal azonban igazolni lehetett, hogy a szervezetre szükség van. Az etnikumközi feszültség kiéleződésében főszerepet játszó Vatrában számos volt szekus tevékenykedett.33 Március 20-án az előző napi események hatására spontán gyűlt össze 15 ezer magyar a Városháza előtt, követelte jogait és Kincses visszahelyezését. A déli óráktól kezdve a tér másik oldalán, a Grand Szálló előtt vatrás tömeg gyülekezett, számuk kora délutánra 3-4 ezer főre duzzadt. Kora délután a túlsúlyban lévő magyar tüntetők követelésére és nyomására Kincsest visszahelyezték. A két tömeg hangulata a délután folyamán végig hullámzó volt, az átkiabálások, fenyegetések hol felerősödtek, hol alábbhagytak. Azt, hogy a konfliktus nyílt összecsapássá fajult kétségkívül az döntötte el, hogy délután 5 – fél 6 tájban ismét megérkeztek autóbuszokkal a térre a görgényvölgyi románok, akiknél ütésre,
30 31

NOVÁK 2010. ANDREESCU 2005. 32 A Temesvár Társaság részt vett az 1989. decemberi forradalmi felkelésben, majd ezt követően határozottan fellépett Ion Iliescu rendszerének a Securitátéra támaszkodó politikája ellen. 33 SIMON 2000. 47. o. ill. VIGHI 2001. 7. o.

376

vágásra alkalmas szerszámok voltak. Érkezésük után nem sokkal előretörtek az övéik között és a magyarokra támadtak. Az ekkor még fegyvertelen magyarok először elmenekültek a térről, majd a padok deszkáit lefeszegetve és minden kezük ügyébe kerülő „szerszámmal” keményen viszonozták a támadást. Egészen az esti órákig hol a románok, hol a magyarok törtek előre, egyszer az egyik, másszor a másik fél uralta a teret. A „marosvásárhelyi csatát” végül a nyárádmenti székelyek és a marosszentgyörgyi cigányok megérkezése döntötte el. Éjfélre a harcok lecsillapodtak, a románok elhagyták a főteret, ahol döntően magyarok maradtak. A harcok során több százan sebesültek meg, a halottak száma 5-7 főre tehető.34 6. Tisztázatlan kérdések, utóhatások Máig rengeteg a tisztázatlan kérdés az eseményekkel kapcsolatban. A legtöbbször felmerülő kérdések a következők: 1. Van-e összefüggés a Securitate más néven történt újjászervezése és az események kirobbanása között? Eszerint az eseményeket a régi titkosszolgálat provokálta ki, hogy ezzel bizonyítsa, szükség van a szervezetre. Tény, hogy a titkosszolgálatot a márciusi események után szervezték újjá Román Hírszerző Szolgálat (SRI) néven. 2. A fenti kérdés felvet egy újabbat, történetesen azt, hogy volt-e kapcsolat az események egyik kulcsszereplője, a Vatra Românească és a Securitate között? 3. A tankokkal jelenlévő katonaság miért nem lépett közbe, amikor a konfliktus nyílt összecsapássá változott? 4. Az Iliescu vezette kormány, ígéretei ellenére miért nézte végig tétlenül a történéseket? 5. Ha 20-án délután felsőbb utasításra valóban lezárta a katonaság a városba vezető utakat, akkor hogyan juthattak be oda a görgényvölgyi román parasztok és a nyárádmenti magyar parasztok? Mivel sok fontos, az események kapcsán szóba jöhető forrás – gondolok itt elsősorban a Securitate és az NMF irattárára – nem áll rendelkezésre, ezért ezeket a kérdéseket történetileg jelenleg nem lehet tisztázni. Mint ahogy az sem bizonyítható egyértelműen, hogy a görgényvölgyi románok beutaztatását Marosvásárhelyre a Vatra szervezte meg.

34

MOL, XIX-J-1-k, 81. d., tételszám: 3564-17.

377

Logikus magyarázat persze adódik a kormány magatartását illetően. A válságos román belpolitikai helyzetben kétségkívül nem jött rosszul az NMFkormány számára ez a helyi etnikai konfliktus, hiszen így a politikai diskurzus legalább egy rövid időre áttevődhetett a hagyományos román-magyar nemzeti ellentét tartományába. Ez leginkább abban jutott kifejezésre, amikor az Iliescukormány az események kapcsán a magyar kormány felelősségét hangsúlyozta.35 A „fekete március”36 következményei a helyi magyar közösség szempontjából súlyosak voltak. Bár a március 20-i „csatát” a vásárhelyi magyarság megnyerte, a háborút azonban elvesztette. Az események mély nyomot hagytak a magyar közösség lelkében. A negatív érzéseket csak felerősítette, hogy az 1990. márciust követő időszakban a romániai sajtó és közbeszéd magyarellenes hangneme tovább fokozódott. A március 20-án helytálló nyárádmenti székelyek és a magyarokat segítő cigányok közül sokakat ítéltek hosszú börtönbüntetésre a román hatóságok, nyilvánvalóan hatalmi bosszúvágyból és elrettentő szándékkal. Megkezdődött, illetve folytatódott főleg a magyar fiatalság részéről az elvándorlás. Ennek következménye, hogy a város magyar lakossága máig körülbelül 10 ezer fővel csökkent. A 2002-es népszámlálás adatai szerint, ha kevéssel is, de a mérleg nyelve a románok felé billent (50,3%, ill. 46,7%).37 Immár 10 éve a városnak román polgármestere van Dorin Florea személyében. 2009. június 24-én a város díszpolgárává avatták Lazăr Lădariut, a helyi román napilap, a Cuvîntul liber ’Szabad Szó’ főszerkesztőjét. A román nemzeti radikális Lădariu 20 évvel ezelőtt ugyanezt a pozíciót töltötte be a lapnál, amely köztudottan a helyi Vatra szócsöveként működött,38 és így komoly szerepet játszott a magyarellenes hangulatkeltésben.

35 36

MOL, XIX-J-1-k, 81. d., tételszám: 3564-13. A magyar közbeszédben elterjedt kifejezés, a márciusi marosvásárhelyi véres események értendők alatta. 37 Wikipédia 2010. 38 Lásd a Vatra Românească és a Cuvîntul liber nevű marosvásárhelyi napilap között 1990. március 1-jén létrejött szerződést, amelyben a felek rögzítették, hogy negyedévenkénti 1500 lei fejében az újság közli a szervezet által megjelentetni kívánt anyagokat. In: MOL, XIX-J-1-j, 64. d., tételszám: 001526/3.

378

Bibliográfia Levéltári források
Magyar Országos Levéltár (MOL), XIX-J-1-j, 64. d., tételszám: 001526/3. MOL, XIX-J-1-j, 65. d., tételszám: 00643/2. MOL, XIX-J-1-j, 65. d., tételszám: 00643/3. 1990. MOL, XIX-J-1-k, 81. d., tételszám: 3564-13. MOL, XIX-J-1-k, 81. d., tételszám: 3564-17. 1990. MOL, XIX-J-1-k, 83. d., tételszám: 611-11. 1990.

Kiadott források, interjúk
ANDREESCU 2005. Gabriel ANDREESCU előadása, 2005. március 21. http://www.hhrf.org/nepujsag/05mar/5nu0321.htm (2009.02.14) Az NMF nyilatkozata a romániai nemzeti kisebbségek jogairól. Romániai Magyar Szó, 1990. január 7. DEMÉNY Lajos: Király Károly: Nyílt kártyákkal. Magyar Kisebbség (1996.): 1-2. (3-4.) sz. http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=ci mek&cikk=m960126.html (2010.11.29.) KIRÁLY Károly: Nyílt kártyákkal. Önéletírás és naplójegyzetek. Nap Kiadó, Bp., 1995. Interjú Ion Sabauval. Marosvásáhely, 2009. június 26. Interjú Szőcs Gézával. Piliscsaba, 2009. november 16.

MNF 1990. DEMÉNY 1996.

KIRÁLY 1995. SABAU 2009. SZŐCS 2009.

VARGA E. 1998-2001. VARGA E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I-V. kötetek. Budapest–Csíkszereda, 1998-2001. VARGA 1991. VIGHI 2001. VARGA Gábor (szerk.): A Romániai Magyar Demokrata Szövetség I. Kongresszusa. RMDSZ, Nagyvárad, 1991. VIGHI, Daniel: A volt Szekuritáté politikája 1990-ben (1.). Provincia 2(2001.): 8-9. 7. o.

379

Szakirodalom
GAGYI 2007. GAGYI József: Több az, ami elválaszt… In: Pál-Antal Sándor – Novák Csaba Zoltán (Összeáll.) Marosvásárhely történetéből 2. Marosvásárhely, 2007.

KINCSES 1990.

KINCSES Előd: Marosvásárhely Fekete márciusa. Püski Kiadó, Budapest, 1990.

Magyar Nagylexikon 2001. Magyar Autonóm Tartomány. In: Magyar Nagylexikon 12. kötet. Magyar Nagylexikon Kiadó, Bp. 2001. NOVÁK 2010. NOVÁK Csaba Zoltán: 20 év után – Marosvásárhely fekete márciusa: a szabadság elviselhetetlen könnyűsége. 2010. http://itthon.transindex.ro/?cikk=11151 (2010.11.29)

OLTVÁNYI-OLTVÁNYI 1990. OLTVÁNYI Ottó – OLTVÁNYI Tamás: A vég. Szféra, Bp., 1990. SIMON 2000. SZILÁGYI 2000. SIMON Judit: Városkép románokkal és magyarokkal. Scripta, Nagyvárad, 2000. SZILÁGYI Zsolt: A román politikai rendszer domináns törésvonalai. In: Bodó Barna (Szerk.): Romániai Magyar Évkönyv. Temesvár–Kolozsvár, 2000. UDVARDY Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990 – 2003. http://udvardy.adatbank.transindex.ro/?kezd=61 (2010.11.29.)

UDVARDY1990-2003.

Internet
BOTTONI 2009. BOTTONI, Stefano: Románia 1989. Egy politikai összeomlás értelmezései. Elhangzott: Kolozsvár, 2009. november 20. (Adatbank Café) http://adatbankcafe.adatbank.ro/?v=8 (2010.11.29.) Marosvásárhely szócikk http://hu.wikipedia.org/wiki/Marosv%C3%A1s%C3%A1rhe ly (2010.11.29.)

Wikipedia 2010.

Vatra Românească 2010. Uniunea Vatra Românească - filiala Cluj 2009 - 2010. http://vatraromaneascacluj.org/?page_id=7 (2010.08.09)

380

Sipos-Bayer, Mónika

ERBE ODER DAUERHAFTIGKEIT. IDEOLOGISCHE TEILUNG ZWISCHEN DEN TRANSKARPATIENER LOKALORGANISATIONEN
I. Einleitung In meiner Studie untersuche ich die Verhältnisse zwischen den Zivilorganisationen in Transkarpatien. In erster Linie versuche ich die Gegensätze, Gründe und Veränderungen der Konflikte der Berufsvertretungsgruppen zu untersuchen, indem ich die Tendenzen und Eigenheiten den letzten Jahrzehnten aufzudecken probiere. Auf folgende Fragen suche ich die Antworten: Wann sind diese Spaltungslinien entstanden? In welchem Maße hat das alte Sowjet-Regime dazu beigeführt, dass die gesellschaftlichen Gruppen sich gespaltet haben? Was ist der Grund dafür, dass sich die Zwischenkonflikte der örtlichen Gruppen mit der Zeit zu festigen scheinen? Wie sind diese Gegensätze aufzuheben? Welche Lösungsvorschläge sind nötig, damit die Interessen der örtlichen Ungarn durch die ungarischen Organisationen von Transkarpatien in Zusammenarbeit mit anderen Gruppen effektiver vertreten werden? Meine Themenwahl rechtfertigt sowohl das Wachsen der Spaltungslinien bei den Zivilorganisationen, als auch den Mangel an ausführlichen Analysen der ungarischen Nonprofit-Organisationen in Transkarpatien. Nach dem zweiten Weltkrieg wurde Transkarpatien der Sowjetunion angeschlossen. Da in der Sowjetunion damals schon verschiedene AutonomieFormen existierten, erhob sich nach der verhältnismäßigen Konsolidation die Frage der ungarischen Autonomie. Nach den Wahlen im Jahre 1946 wurde sie aber infolge der politischen Ereignisse von der Tagesordnung abgesetzt. Sogar das Thema anzusprechen war eine Sünde, die Personen, die es trotzdem versucht haben, wurden lange verfolgt. Die Veteranen der russischen Oktoberrevolution und die bergsaßer Gruppe der ungarischen Räterepublik wendeten sich im Jahre 1963 an die örtlichen Organe von Transkarpatien, sie haben sogar Hruscsov selbst um Hilfe 381

gebeten, damit ihre kollektiven Rechte gewährt werden können, sie wurden aber auf der Stelle zum Schweigen verurteilt.1 Die Frage der Selbstbestimmung der transkarpatiener Ungarn kam im Sommer-Herbst 1989 auf die Tagesordnung. Dann erschien der Platformentwurf der Kommunistischen Partei der Sowjetunion (Szovjetunió Kommunista Pártja, SZKP) mit dem Titel „Nationalitätenpolitik der Partei unter den aktuellen Bedingungen” (A párt nemzetiségi politikája a jelenlegi körülmények között). Es entstand der Transkarpatiener Ungarische Kulturverein (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, KMKSZ), der als die einzige ungarische Organisation in Transkarpatien die Initiative der Autonomie ergriff. In der örtlichen Presse erschienen zahlreiche Argumente für und gegen die Autonomie in der Rubrik „Pro und Kontra” (Pro és kontra). Parallel wurden Meinungen verfasst, die schon damals die Spaltung der örtlichen Gesellschaft angedeutet haben. Schon seit 1993 hatte die ukrainische Politik das Hauptziel, die örtlichen Berufsvertretungsgruppen zu spalten, dabei aber auch eigene „Schirmorganisationen” hervorzubringen. Seit 2006 gibt es keinen ungarischen Vertreter mehr im ukrainischen Parlament. Früher noch nicht vorsehbare Wirkungsmechanismen sind in den letzten Jahren losgezogen, deren Ergebnisse eine Wirkung auf die Teilung der örtlichen Organisationen hatten. Die Wichtigkeit des Themas zeigt auch, dass es nur relativ wenige Publikationen gibt, die von diesen Zivilorganisationen in Transkarpatien zur Verfügung stehen. Die Bearbeitung des Nonprofit-Sektors von der Ukraine, von Transkarpatien, bzw. deren Entwicklung, Geschichte und deren Eigenschaften steht noch ganz am Anfang, denn in der Region sind die Zivilbewegungen – infolge der politischen und sozialen Veränderungen in den letzten Jahrzehnten – erst vor kurzem auferstanden. Für die Fachleute bietet sich eine einmalige Möglichkeit, die Laufmechanismen des Zivilsektors zu untersuchen, denn es entsteht, bzw. entwickelt sich vor ihren Augen. Ich will das Thema aus praktischer Sicht annähern, das bedeutet, dass ich mich mit den Genossenschaften, Stiftungen, öffentlichen Stiftungen, Vereinen,
1

ZUBÁNICS 2010. 232-238.

382

Körperschaften und Berufsvertretungsgruppen der Zivilsektoren beschäftigen möchte. Grundannahme meiner Arbeit ist, dass die ungarischen Berufsvertretungsgruppen, Zivilorganisationen in Transkarpatien sehr „überpolitisiert” sind, sie haben keine Kraft mehr, die Angelegenheiten der ungarischen Regionen zu vertreten. II. Vorstellung von Transkarpatien Transkarpatien ist das westlichste Komitat der Ukraine, es grenzt an vier Staaten und ist die einzige Stelle des Landes, wo eine beträchtliche Zahl ungarischer Menschen lebt. 12,1 Prozent der Bevölkerung sind Ungarn, der größte Teil davon lebt einen etwa 20 km breiten „Streifen” entlang, an der ukrainischungarischen Grenze.2 Im Laufe des 20. Jahrhunderts hat die Region Transkarpatien mehrmals ihren Besitzer gewechselt. Die Bevölkerung hat während dieser Zeit 17 verschiedene Staatsformationen oder politisch-militärischen Wechsel, bzw. Besetzungen erlebt.3 Österreichisch-Ungarische Monarchie Ungarische Republik „Ruszka Krajna“ „Hucul Republik von Kőrősmező“ Ungarische Räterepublik Rumänische Besetzung Besetzung durch die Tschechoslowakei Republik Tschechoslowakei Föderativer Republik der Tschechen, Slowaken und der Karpatenrussen Selbstständiger Karpaten-Ukrainer Republik
2 3

bis 15.11.1918 16.11.1918 - 20.12.1918. 21.12.1918 - 21.03.1919. 9.11.1918 - 21.03.1919. 21.03.1919 - 19.04.1919. 10.04.1919 - Ende 06.1920. 12.01.1919 - 04.06.1920. 04.06.1920 - 10.07.1938. 26.10.1938 - 15.03.1939. 15.03.1939 einige Stunden

MOLNÁR 2004. 119-130. SIPOS 2010. 68-69.

383

Ungarisches Königreich Von Nazis besetzte Ungarn und die Zeit der Pfeilkreuzler Republik der Tschechoslowakei Ukraine über den Karpaten Sowjetunion-Ukrainische Sowjet Sozialistische Republik Ukraine

15.03.1939 - 21.03.1944. 21.03.1944 - 23.10.1944. 24.10.1944 - 25.11.1944. 26.11.1944 - 29.06.1945. 29.06.1945 - 23.08.1991. ab 23.08.1991.

1. Transkarpatien als Teil verschiedener Staatsformen im 20. Jahrhundert4

Wegen der territorialen Veränderungen hat sich die Rollenbesetzung der Staatsgründenden Mehrheit und Minderheiten ständig verändert. Jeder Besetzungsstaat hat versucht, den mehrsprachigen, „multinationalen” und „mehrgläubigen” Staat nach dem eigenen Vorbild zu formen.5 III. Lage der Nonprofit-Organisationen in Transkarpatien Im Jahre 1996 wurde die allerneuste Verfassung der Ukraine geschaffen, welche die Vereinigungsrechte detailliert regulierte. Laut 36. Artikel des Grundgesetzes: „Ukrainische Staatsbürger dürfen politische Parteien und öffentliche Vereine frei erschaffen, um ihre Rechte und Freiheiten ausüben und schützen zu können, bzw. um ihre politische, wirtschaftliche, soziale, kulturelle oder auch andere Interessen zu befriedigen, bis auf die im Gesetz geregelte Verbote bezüglich der nationalen Sicherheit und der öffentlichen Ordnung, der Gesundheit der Bevölkerung oder der Rechte und Freiheiten anderer Personen.”6 Diese sind schöne Prinzipien, die Frage ist nur, wie diese eingehalten werden können, im Laufe der wirklichen Regelungen. Für die Ukraine zählt die Festsetzung sowieso nicht, wegen der politischen Unsicherheit und wegen der öfter
4 5

DUPKA 2005a. 8. HAJDÚ 2009. 290. 6 „az ukrán állampolgárok szabadon alkothatnak politikai pártokat és nyilvános egyesületeket jogaik és szabadságaik gyakorlására és védelmére, illetve politikai, gazdasági, szociális, kulturális és más érdekeik kielégítésére, törvényben szabályozott, a nemzetbiztonság és közrend, a népesség egészsége vagy más személyek jogai és szabadságaira vonatkozó tiltások kivételé-vel.” Detaillierter sehe die Verfassung der Ukraine: http://www.rada.gov.ua/const/conengl.htm (gespeichert am 13.10.2010.)

384

Veränderungen der Rechtsordnung sind die Rahmen der Rechtsdurchsetzungen sehr unübersichtlich, die Markierung der rechtlichen Kompetenzen sind dazu noch sehr mangelhaft geworden.7 Die Entwicklung der Nonprofit-Organisationen, bzw. deren Zahl, wurde in der Ukraine und in Transkarpatien durch eine Dynamik gekennzeichnet. Die Datensammlung und Datenprogrammierung der transkarpatiener ungarischen kulturellen Institute wurde im Jahre 2003 erstellt. In die Forschungsdatenbank, die die ungarischen kulturellen Institute jenseits der Grenze zählt, wurden 185 transkarpatiener ungarische Institute aufgenommen. Die Zahl der ungarischen Zivilorganisationen, die die Interessen der ungarischen Institute unterstützen, vergrößert sich weiter seit der Zählung in Transkarpatien.8 Die Berufsvertretungsgruppen, die zunächst als Literaturstudios, später dann als Zivilorganisationen dienten, erfüllten und erfüllen auch heute in der Geschichte der transkarpatiener Ungarn eine sehr wichtige Rolle.9 Infolge des Machtwechsels und der Gesetzmodifizierungen haben die nach der Unabhängigkeit noch als Zivilorganisationen wirkende Bewegungen ihre Tätigkeiten, Profile umstrukturiert, politische Rollen erfüllt, aus einigen wurden sogar politische Parteien. Die ungarischen Zivilorganisationen in der Ukraine sind vierfach geglie10 dert: KMKSZ-nahe Organisationen, UMDSZ-nahe Organisationen, unabhängige Zivilorganisationen und Institute, auch ungarische Institute, die vom Staat erhalten werden. Im Allgemeinen kann man sagen, dass die Ziele der ungarischen Kulturund Zivilorganisationen in der Ukraine die folgende sind: das Bildungssystem in der Muttersprache zu erhalten und weiter zu entwickeln, und die existenzielle Sicherheit zu verstärken. Die ungarischen Organisationen schenken den ukrainischen wirtschaftlichen Prozessen große Aufmerksamkeit. Weitgehendes Ziel ist die Schöpfung der Autonomie, die Verwirklichung wird aber von allen Organisationen anders vorgestellt.
7 8

KULCSÁR-DOMOKOS 2010. 21. DUPKA-KŐSZEGHY 2009. 9 DUPKA 2001. 40. 10 DUPKA 2005b. 87.

385

IV. Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft des KMKSZ in Transkarpatien Der KMKSZ ist am 26. Februar 1989 gegründet worden. Er ist die erste unabhängige, jenseits der Grenze existierende ungarische Berufsvertretungsgruppe. Laut offiziellen Unterlagen ging es als kulturelle Organisation los, aber schon von Beginn an vertrat er auch politische und Berufsvertretungsrollen. Gleich nach seiner Gründung wurde er eine bedeutende „Macht” im politischen Leben von Transkarpatien. In seinem Programm wurden folgende Ziele formuliert: die ungarischen und zweisprachigen Überschriften sollen stabil sein, es sollen Gedenktafeln, Gedenkzeichen, Statuen usw. frei ausgestellt werden können, die nationalen und religiösen Feiertage sollen frei gefeiert werden können, in jeder von Ungarn bewohnte Siedlung sollen sowohl der verschleppten Ungarn, als auch der Opfer des Stalinismus gedenken dürfen, je mehr Vertreter nur beitreten können, desto mehr Vertreter sollen in die Dorf-, Stadt- und Komitatsräte aufgenommen werden, die Schulen und kulturellen Institute, die die ungarische Sprache benutzen, sollen aufrecht bleiben usw. Damit diese Ziele verwirklicht werden konnten, starteten sie eine Bewegung. Grundgesetz der Bewegung stellte sich folgendes Ziel: die in Transkarpatien lebenden Menschen und ihre Kultur, ihre nationalen Bräuche, die Erhaltung und Pflege der Muttersprache, die Hilfe der muttersprachlichen Kultur und der nationalen Bräuche, die kollektiven Rechte und die Förderung der Nationalbewusstsein sollen gesichert sein. Ziel des Programms des KMKSZ ist die Erstellung der Selbstbestimmung der Nationalitäten, die entweder durch die Nationalitätenselbstverwaltungen oder durch die territoriale Autonomie verwirklicht werden soll. Die Tätigkeiten sind in den letzten Jahren durch die politische Interessenartikulation, durch Interessenvertretung und durch die Pflege und Erhaltung kultureller Werte zu charakterisieren. Im KMKSZ ist ein Streit um den Autonomieplan zwischen den Blockungarn, die in der territorialen Autonomie interessiert waren, und in der kulturellen Autonomie interessierten vereinzelten Ungarn ausgebrochen. Gleich nach ihrer Entstehung hat die Organisation einen Versuch gemacht, die Autonomie zu erreichen: sie haben beansprucht, dass an der Basis des bergsaßer 386

Kreises ein unabhängiger, ungarischer Bezirk gegründet werden soll. Darüber haben sie 1991 in der Form einer Volksabstimmung „entschieden”. Bei den Wahlen haben 78 Prozent der Beteiligten ihre Stimmen für die „Generierung” einer ungewöhnlichen Status besitzenden Selbstverwaltung gegeben, 81,4 Prozent der Wähler im bergsaßer Kreis stimmten für den ungarischen autonomen Bezirk. Das Parlament hat das Minderheitengesetz im Jahre 1992 anerkannt, wobei auf Druck der rechten Kräfte die Artikel, die die territoriale Autonomie für die Ungarn besagt hätten, sofort gelöscht wurden. Im KMKSZ hat sich der Generationswechsel rasch zugetragen, was eine markante Veränderung der Ansicht mit sich brachte. Das polarisiert die transkarpatiener ungarische Elite bis zum heutigen Tag. 1997 hat der KMKSZ ihre Mitgliedschaft in der UMDSZ gekündigt. Damit festigte sich die Zweipoligkeit. Der KMKSZ hat neben den territorialen Autonomieplänen auch den Plan der kulturellen Selbstverwaltung der Nationalitäten ausgearbeitet. Nachdem sie gesehen haben, dass die Vorschläge und das Programm der Selbstverwaltung abgelehnt wurde, hat die Organisation im Dezember 1999 einen pragmatischen Verwaltungsreformvorschlag ausgearbeitet: sie wollten den Kreis des Theiß-Nebenraumes mit dem Zentrum Bergsaß so gestalten, dass er alle Siedlungen der transkarpatiener Blockungarn in sich fasst. Der Vorschlag wurde aber abgelehnt. Im Fall der transkarpatiener ungarischen Minderheit würde sich eine Möglichkeit zur territorialen Unabhängigkeit bieten, in den Bergsaßer, Nagyszőlőser, Munkatscher und Ungwarer Kreisen leben nämlich, in der mit der ungarischen Staatsgrenze parallel existierenden ethnischen Zone, mehr als 80 Prozent der Ungarn. Für die Vorstellung der territorialen Autonomie zeigten die ukrainischen und transkarpatiener Behörden trotz der gut gelungenen Volksabstimmung keine große Interesse und kein Verständnis, noch dazu ließen sie das Institutssystem der kulturellen Autonomie nicht erstellen.11

11

SZARKA 2004. 275.

387

V. Tätigkeiten der Allianz der Ungarischen Demokraten in Transkarpatien (Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, UMDSZ) Die UMDSZ ist die einzige in der ganzen Ukraine eingetragene Organisation, die auch eine allgemeine Berufs- und Rechtsvertretung ist. Sie wurde am 5. Oktober 1991 gegründet, damit die transkarpatiener Ungarn landesweit erscheinen. Sie ist eine sich selbst organisierende gesellschaftliche Zusammenschmelzung, die entstanden ist, um die nationalen Bräuche zu beschützen, zu erhalten und das ungarische Nationalbewusstsein zu formen. Die UMDSZ, die die Rechtsnachfolger der früheren Organisation ist, gestaltete sich durch Umstrukturierung in einer Verschmelzung um. Ziel der Organisation ist die allgemeine Recht- und Berufsvertretung der Ungarn in der Ukraine. Das geschieht mit der Hilfe der Abstimmung der ungarischen MinderheitenOrganisationen, die auf verschiedenem Niveau sind, durch die in Grundunterlagen der Organisation festgelegten Prinzipien.12 Innerhalb der Organisation tauchten schnell Interessenunterschiede auf, die Blockungarn konnten ihre Interessen innerhalb der Organisation nicht richtig durchsetzen. Die Verdichtung existierte für lange Zeit nur theoretisch, sie betrieb keinerlei Tätigkeiten, praktische Ergebnisse konnte sie nicht erzielen.13 Im Leben der UMDSZ brachte die in Jahre 1996 stattgefundende Ratsitzung eine wesentliche Veränderung. Die Sitzung wurde zusammengerufen, um die bisherige Passivität beiseite zu schieben, über die Umstrukturierung der UMDSZ weitere Fragen zu klären, und um die Zukunftstätigkeiten des Bundes Entscheidungen zu treffen. Die Wende geschah und in den folgenden Jahren hat der Bund seine Tätigkeit im Interesse der in Transkarpatien lebenden Ungarn aktiv ausgeübt. Die UMDSZ betrachtet als ihre wichtigsten Aufgaben: Vertretung der Minderheiten und deren Rechte, bei der Gesetzgebung aktiv mitzuwirken, Ausarbeitung der nationalitäten-kulturellen Autonomie bzw. deren Gesetzentwurf, später diesen als Gesetz durchzusetzen, sowohl die 1944 verschleppten
12 13

UMDSZ 2005. 27-34. OROSZ 2007. 205-213.

388

ungarischen und deutschen Nationalitäten, Personen, als auch die Opfer der politischen Vergeltung sollen rehabilitiert werden, und das soll auch in Gesetzen ausgesagt werden, die Opfer sollen „verewigt” werden, sowohl der Gedenkpark Szolyva, die Soldatenfriedhöfe, als auch die in den Ortschaften aufgestellten Gedenktafeln sollen gesetzlich geschützt werden… Grundstrategisches Ziel des Bundes: die Wirtschaft und die Verwaltung der ukrainischen Gesellschaft zu modernisieren, näher angesprochen die Sprache, Kultur und Bräuche der ukrainischen ungarischen Minderheit durch die nationale, kulturelle Autonomie zu erreichen.14 Die bei den 2002er Wahlen den einzigen ungarischen Vertretungsplatz anschaffende UMDSZ und die dazugehörende Organisationen sehen – im Gegensatz zu dem KMKSZ – in der kulturellen und personalen Autonomie das Erreichen der Gleichberechtigung der ungarischen Minderheiten. Die Lage hat sich bei den Wahlen im Jahre 2006 etwas verändert. Dann durften nämlich bei den Parlamentswahlen keine „Selbstkandidaten” kandidieren. Dies führte dazu, dass die Ungarn das erste Mal im Land auch zwei Parteien gründen konnten, wenn wir die Nationalitäten des Landes betrachten. So konnten die zwei Parteien kandidieren: der KMKSZ, unter der Leitung von Miklós Kovács (KMKSZ Ukrajnai Magyar Párt) und die Partei der Ungarischen Demokraten in der Ukraine (Ukrajnai Magyar Demokrata Párt, UMDP) unter der Leitung von István Gajdos. Keine der Parteien hatte eine wahrhaftige Chance die nötigen 3 Prozente zu erreichen, das wirkliche und reale Ziel war die Plätze der örtlichen Gemeinden zu gewinnen.15 VI. Gemeinschaft der Ungarischen Intellektuellen in Transkarpatien (Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, MÉKK) Die MÉKK ist eine Zivilorganisation, die die Bildung, die Literatur, sowohl die Künstler und die Verlage als auch die wissenschaftliche Arbeit, die Berufsvertretung der Wirtschaftsentwicklung und der Gemeinden unterstützt. Ihre Tätigkeit bricht sogar die Grenzen der ungarisch besiedelten Gegenden durch, zumindest was den Inhalt und die territoriale Ausbreitung angeht. In diesem
14 15

http://www.umdsz.uz.ua/book/01_01.html (gespeichert: 2010.10.12.) FEDINEC 2007. 89.

389

Sinne sind für ihre Ziele sowohl die universelle Verbreitung, Schöpfung und Vermittlung der ungarischen kulturellen Werte, als auch die Entfaltung der Bildungsgegebenheiten der eigenen multikulturellen Umgebung charakteristisch. Die MÉKK arbeitet nicht nur mit den ungarischen kulturellen, politischen und Bildungsinstituten eng zusammen, sondern auch mit den universellen ungarischen Werte vertretenden wissenschaftlichen und kulturellen Instituten und mit den Bildungszentren der Nachbarkomitate und den Interessenvertretungen der ungarischen Gemeinschaften jenseits der Grenze. Die Gemeinschaft betrachtet als eigene Aufgaben: die Koordinierung und die Berufsvertretung der schöpfenden Intellektuellen, den Informationstausch im Bereichen der Literatur, Kunst, Wissenschaft und Wirtschaft, Kontaktaufnahme und gemeinsame berufliche Zusammenarbeit mit den Instituten der Ukraine, Ungarn und anderen benachbarten Ländern.16 VII. Unabhängige Zivilorganisationen in der Umgebung Neben den politisch verpflichteten gesellschaftlichen Vereinigungen kann man in Transkarpatien immer mehr Zivilorganisationen finden, die mit keiner der großen Organisationen verbindbar sind. Finanziell werden sie in ihren Tätigkeiten von dem ukrainischen Staat nicht unterstützt. Im Bereich der Bildung, Kultur und Unternehmungsentwicklung bekommen die transkarpatiener ungarischen Berufsvertretungsgruppen jährlich mehrere Millionen Forint Zuschuss vom ungarischen Staat durch verschiedene Stiftungen. Die meisten dieser Gruppen betreiben ihre Tätigkeiten für einen guten Zweck.17 Auf Komitatsebene sind zahlreiche Berufsvertretungsgruppen entstanden. Die bedeutendsten sind: Verein der Ungarischen Pädagogen von Transkarpatien, Gesellschaft für Bildende Kunst (benannt nach Imre Révész), Musikgesellschaft Ungwar (benannt nach Dezső Zádor), Gesellschaft der Ungarischen Wissenschaftler von Transkarpatien, Verein der Ungarischsprachigen Ärzte, Verein der Ungarischen Bibliothekar von Transkarpatien,
16 17

MÉKK 2009. 2-4. Als Beispiel kann man die Stiftung „Kezünkben a jövő” erwähnen, die ihren Sitz in Bergsaß hat. Ihre Tätigkeitsziel ist, Waisenkindern zu helfen, sie bei richtigen Familien unterzubringen.

390

Transkarpatiener Gruppe des Ungarischen Schriftstellerverbands, Gesellschaft für Ungarische Heimatkunde in Transkarpatien, Verein der Ungarischen Journalisten von Transkarpatien, Verein der Ungarischen Schülerjournalisten von Transkarpatien.18 VIII. Spaltungslinien zwischen den transkarpatiener Zivilorganisationen Im Jahre 1989 kam der Fall der Selbstbestimmung der örtlichen Ungarn zum Vorschein, Konzepte wurden verfasst für und gegen die Autonomie. Die Frage der Erstellung des Nationalitätenbezirks spaltete von Anfang an die Gesellschaft und die Organisationen. Die Quelle der Gegensätze ist in der Form der Autonomie zu suchen. Die örtlichen Organisationen können sich nicht einigen, welche Autonomielösung für die örtliche Minderheit am angemessenen wäre. Sie stellen sich die Zukunft der transkarpatiener Ungarn in verschiedenen Formen vor. Die Gegensätze zwischen den örtlichen Berufsvertretungsgruppen entwickelten sich mit der Zeit zu Spaltungslinien. Das Ergebnis: die gesellschaftlichen Organisationen sind bis heute gespaltet. Einer der bekanntesten Konflikte: Was ist zur Erhaltung der nationalen Identität nötig? Die Sicherung der bürgerlichen Rechtsgleichheit und der sprachpolitischen Rechte, oder der Ausbau des selbständigen Institutssystems? Beide Seiten haben ihre eigenen Vorstellungen, aber das Problem ergibt sich daraus, dass sich keine der Vorstellungen auf höchstem Niveau verwirklichen können. Die Gesetze der Ukraine anerkennen die kollektiven Rechte der Minderheiten, jedoch sind die Regelungen sehr widersprüchlich, und sie werden nicht eingehalten. Als Quelle der Gegensätze dient auch der euroatlantische Anschluss des Landes. Die örtlichen gesellschaftlichen Gruppen beurteilen auf verschiedene Weisen die Art und Weise des Anschlusses der Ukraine zu der Europäischen

18

Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, Révész Imre Képzőművészeti Társaság, Zádor Dezső Zenei Társaság (Ungvár), Kárpátaljai Magyarajkú Tudósok Társasága, Magyarul Beszélő Orvosok Egyesülete, Kárpátaljai Magyar Könyvtárosok Egyesülete, Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja, Kárpátaljai Magyar Honismereti Társaság, Kárpátaljai Magyar Újságírók Szövetsége, Kárpátaljai Magyar Diákújságírók Szövetsége.

391

Union. Es kommen verschiedene Strategien zum Vorschein, welche bei der Zusammenarbeit mit der ukrainischen Nation gebraucht werden müssten. Wir treffen in der Region die eigenartige Erscheinung, dass meistens nicht die Konflikte zwischen den ethnischen Gruppen für diese Regionen charakteristisch sind, sondern die zwischen den ungarischen Zivilorganisationen. Wohin führt diese Spaltung? Weder die örtliche politische Elite, noch die örtlichen Intellektuellen sehen einen Ausweg. Zumindest können wir von den Kommentaren darauf schließen. Im Herbst 2010 fanden in der Ukraine die Gemeindewahlen statt. Vor den Wahlen riefen eine prominente Organisation die UMDSZ und der KMKSZ zu einer Einigung zusammen. Es schien so, dass die zwei Organisationen sich einander nähern werden. Hinter geschlossenen Türen haben sie aber versucht, vor den Wahlen miteinander zu verhandeln. Es kam keine Übereinkunft zustande. IX. Wie geht es weiter? In den letzten Jahren zeigte der ständige Zuwachs der gesellschaftlichen Organisationen, dass die Nonprofit-Sphäre an Fachleuten mangelt. Die ungarischen Organisationen in Transkarpatien würden Fachleute (Kulturellen- und ProgrammManager) gut gebrauchen, mit deren Hilfe sie mehrere Bewerbungsmöglichkeiten hätten. Die Lage wird dadurch schwieriger, dass es in der Ukraine keine solche Ausbildung in ungarischer Sprache gibt. Es erscheint als großes Problem, dass der ukrainische Staat, der mit großem Haushaltsmangel kämpft, die transkarpatiener Zivilorganisationen keine Unterstützungen gewährleisten kann. Aus der Sicht der Finanzierung muss Transkarpatien versuchen, in der EU zu solchen Zuschüsse zu gelangen, die eindeutig sichtbar machen, dass das Ziel die Stabilität und Frieden der – ethnisch sehr vielfältigen und bunten – Umgebung ist. Momentan richtet sich die politische Tätigkeit der ungarischen kulturellen und beruflichen Organisationen an die Erhaltung des Bildungssystems in ungarischer Sprache und an die Weiterentwicklung des muttersprachlichen Unterrichtes. Das müsste geändert werden.

392

Es ist zu befürchten, das alles beim Alten bleibt: Streit, Ausgrenzung und die Legitimation des einen und anderen in Frage zu stellen. Seit Jahren gibt es keine gemeinsame Interessenvertretung mehr. In der Zukunft wäre am meisten angemessen und nötig, dass die ungarischen Organisationen die Interessen der örtlichen Ungarn effektiver vertreten und unterstützen. Mit gemeinsamer Kraft, in Zusammenarbeit mit anderen Gruppen, mit ähnlichen Nationalitäten, gesellschaftlichen Organisationen kann auch der landesweite Auftritt erfolgreich sein. Primäre Aufgabe der transkarpatiener Zivilen soll sein, dass sie für die gemeinsamen Vorstellungen einen Platz finden und die Programmvorschläge an die Regierung weiterleiten sollen. Einander zu respektieren, die Ergebnisse der anderen zu anerkennen und die ideologische Neutralität zu erhalten: diese sind die Mittel um zur einheitlichen Vertretung zu gelangen.

393

Literatur

DUPKA 2001. DUPKA 2005a.

DUPKA György: Magyar polgárjogi mozgalom Kárpátalján. Együtt, 3 (2003):1. 40-45. o. DUPKA György: A Kárpátaljai magyarlakta települések gazdaság-fejlesztési koncepciója. http://server1.nfgm.gov.hu/data/cms1913435/karpataljai.pdf (gespeichert: 2010.10.12.) DUPKA György: Kulturális stratégia a kárpátaljai magyar intézményrendszer tükrében (munkaanyag). Együtt, 7 (2005):1. 72-89. o.

DUPKA 2005b.

DUPKA–KŐSZEGHY 2009. DUPKA György – KŐSZEGHY Elemér: Jelentés a magyar nemzeti közösség helyzetéről Ukrajnában. Beregszász, KMMI–füzetek III. 2009. FEDINEC 2007. FEDINEC Csilla: Pártok és ideológiák Ukrajnában. Az egypártrendszertől a politikai tömörülésekig. Regio: kisebbség, politika, társadalom 17 (2007):3. 69-94. o. HAJDÚ Zoltán: Kárpátalja területi autonómiája: alapvető államstruktúra és határváltozások, de a kérdés örök? In: Kisebbségi autonómia-törekvések Közép-Európában a múltban és a jelenben. Szerk. Kupa László. PTEBookmaster Kft., Pécs, 2009. 208-215. o.

HAJDÚ 2009.

KULCSÁR–DOMOKOS 2010. KULCSÁR László – DOMOKOS Tamás: A civil szervezetek és az önkormányzatok együttműködési lehetőségei a Kárpátmedencében. Kutatási beszámoló az OKTK A. 1554/VIII. B. számmal elfogadott „Civil szervezetek a Kárpát – medencében” című pályázathoz. Státusz Társadalomkutató Egyesület, Budapest, 2010. MÉKK 2009. MOLNÁR 2004. 15 éves a Magyar Értelmiségek Kárpátaljai Közössége. Értelmiségi Fórum, Beregszász, 2009. MOLNÁR József: Kárpátalja lakosságának nyelvi összetétele a 2001-es ukrajnai népszámlálás adatai alapján. In: Tanulmányok a kárpátaljai magyar nyelvhasználatról. Szerk.: Beregszászi Anikó – Csernicskó István. PoliPrint Kiadó, Ungvár, 2004. 119-130. o.

394

SIPOS 2010.

SIPOS Mónika: Migrational processes in Subcarpathia’s in the communist era. In: Vándorló kisebbségek etnikai migrációs folyamatok Közép – Európában történeti és jelenkori metszetben. Szerk. Kupa László. PTE- Bookmaster Kft., Pécs, 2010. 68-76. o. SZARKA László: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. MTA Etnikai - Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2004. Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség Alapszabálya. In: UMDSZ 1991-2005. Az UMDSZ II. kongresszusának anyagai. Beregszász, 2005. 27-34. o. ZUBÁNICS László: „Perli-e még ezt a hont más?” Ezer évig tényleg nem volt itt semmi? Vagy mégis?! Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2010.

SZARKA 2004.

UMDSZ 2005.

ZUBÁNICS 2010.

395

Dr. Neizer Norbert

A ROMA KISEBBSÉG ELLEN A FOGLALKOZTATÁSBAN MEGVALÓSULÓ DISZKRIMINÁCIÓ MAGYARORSZÁGON
A kilencvenes évek elején létrehozott demokratikus jogállam számos előnye mellett mind gazdasági, mind társadalmi szempontból megrázta a magyar lakosságot. A foglalkoztatásban az első munkanélküliségi hullám a cigányságot érintette, és nekik is jelentette a legnagyobb nehézséget az új piaci viszonyokhoz való alkalmazkodás. Egy 1993-as felmérés szerint a foglalkoztatottság Magyarországon a romák körében 24%-os volt, míg a többségi társadalomban ez az arány 65% volt. A roma foglalkoztatási arány az aktív korú férfiak körében 29% volt, a nőknél ugyanez 15%.1 Ennél még megdöbbentőbb a 2003-ban készített statisztika, ugyanis a mutatók a roma foglalkoztatottaknál összességében 22%-ra, a férfiaknál 28%-ra romlott. A nők aránya nem változott.2 Ezek az adatok azt sugallják, hogy a cigányság túlnyomó többsége otthon ül dologtalanul a havonta érkező segélyre várva. A hivatalosan állástalan cigányok jelentős része dolgozik, ám olyan tevékenységet folytat, mely a hivatalos statisztikában nem jelenik meg, részint mert fekete-munka, részint pedig mert olyan nem jövedelemtermelő tevékenység, mely ugyanakkor a család fönntartásában fontos, ha felhalmozásra nem alkalmas szerepet tölt be. Ezt a problémát látva indultak a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány (MCKA), Országos Foglalkoztatási Alap (OFA), Autonómia Alapítvány és ezen kívül még sok más szervezet által indított programok, de a romák foglalkoztatása ezen a területen nem oldható meg, az ilyen irányú programok legföljebb a mindennapi megélhetéshez nyújthatnak segítséget. A munkanélküliség legfőbb okai az alacsony iskolázottság, a területi egyenlőtlenségek és a szubkultúra centralizálódása. Az iskolázottságot tekintve annyira mély az elmaradottsága az etnikumnak a többséghez képest a Delphoi Consulting3 szerint, ha egy adott iskolaszintet már szinte mindenki elvégez, akkor
1 2

KERTESI 2000. KEMÉNY-JANKY 2010. 3 KOVAI-ZOMBORY 2000.

396

ez a teljesítmény semmilyen hatással nem lesz azokra a társadalmi különbségekre, amelyek a későbbiek során jelentkeznek a népességben. Ez a jelenség a zéró-korreláció törvénye.4 Ebből következik, hogy a magyarországi romák elmaradottsága már akkora, hogyha a kormány ágazati szaktárcáinak sikerülne megvalósítania, hogy a romák mindegyike befejezze az általános iskolát, akkor is hasonlóan nehéz helyzetben lenne az etnikai kisebbség. Márpedig ennek az az eredménye, hogy a cigányok kiszorulnak az iskola piaci tudást adó szeleteiből, nem kis részben ennek tulajdoníthatóan azután kiszorulnak a szervezett munkák piacáról is. Ezzel egyidejűleg pedig aránytalanul megnövekednek az esélyeik arra, hogy “bezáródjanak” a mélyszegénységben élőknek a többségi társadalomtól csaknem hermetikusan elkülönülő világába, valamint azokba a munkapiaci, szociálpolitikai és fegyelmező intézményekbe, amelyeknek dolga e különválás kezelése és társadalmi legitimálása. A mélyszegénység súlyos etnicizálódását érzékelteti, hogy ezen az életnívón él a szegények közül a cigány családok 83, míg a nem cigány családoknak 39 százaléka.5 Ezt csak tetézi, hogy a rendszerváltást követően a romákkal szemben megvalósult társadalmi kirekesztés eltér az eddigiektől, ugyanis a jogállamban biztosított a véleménynyilvánítás szabadsága, ezért a társadalom nyilvánosan is kifejezheti az ellenszenvét. A különböző előítélet-kutatások alapján a többség hajlik arra, hogy a romákat magukat hibáztassa a munkanélküliségért. A „cigány munkanélküliség”, akárcsak a „cigány bűnözés” egyfajta címkévé vált a ’90-es években Magyarországon, olyan kifejezéssé, melynek tartalmát a társadalom csak látszólag, az előítéletek szűrőjén keresztül ismeri, és amit hajlamos a szőnyeg alá söpörni azzal az indokkal, hogy ez nem a többségi társadalom problémája, a megoldás sem az ő feladata – írja a Delphoi Consulting Kft. tanulmányában.6 Az eddig leírtak alapján belátható, hogy a roma kisebbség eleve hátrányos helyzetből indul a munkaerőpiacon. Nincs lehetősége válogatni a foglalkozások széles palettájáról, de persze nem helytálló a felelősséget minden tekintetben rájuk hárítani, hiszen ennek ellenkezőjét bizonyítja a Gallup Intézet 1997-es
4

BODROGI-IVÁNYI 2004. FORRAY-MOHÁCSI 2002. 45. 6 FORRAY-MOHÁCSI 2002. 39.
5

397

intolerancia-vizsgálata, amelyből kiderül, hogy a megkérdezettek fele mondta magáról, hogy idegenkedik a cigányoktól. Ennek nyilvánvaló következménye az, hogy ez az idegenkedés elsősorban a mindennapi életben nyilvánul meg, így az oktatásban és a munkahelyeken. A foglalkoztatásban megvalósuló diszkrimináció egyes típusai A munkaügyi központokban megvalósuló hátrányos megkülönböztetés A munkaügyi igazgatás ugyanazon minisztérium irányítása alatt álló két alapvető szervezete: a munkaügyi központok és a munkaügyi felügyelőségek között nem létezik információáramlás a hátrányos megkülönböztetés kapcsán. A kisebbségi biztos – aki jogszabály-módosítást kezdeményezett a munkaügyi felügyelőségi vizsgálat kiterjesztésére a megtagadott alkalmazás esetében – úgy fogalmaz: „a hatályos szabályok nem biztosítják a jogilag lehetséges védelmet a munkaviszony létesítésénél jelentkező előítéletességgel szemben.” A kisebbségi biztos a következőképpen folytatja: „azt a gyakorlatot, hogy a munkaügyi felügyelőségek elzárkóznak a munkaviszony létesítésének jogellenes megtagadása esetén való eljárástól, nem tartjuk elfogadhatónak. A hozzánk forduló panaszosok ugyanis az esetek többségében nincsenek abban a helyzetben, hogy jogi képviselőt vegyenek igénybe, és bírói úton kérjenek jogorvoslatot.”7 A munkaügyi igazgatásban nemcsak elzárkózás tapasztalható a cigányokkal szembeni hátrányos megkülönböztetésben, hanem előfordul a munkaügyi központ általi hátrányos megkülönböztetés. Ezt igazolja a Helsinki Bizottság 1996-os kiadványa is,8 amely arról számol be, hogy a munkáltatók gyakran kérik a munkaközvetítőktől, hogy ne küldjenek hozzájuk roma dolgozókat, ezt általában jelzik is telefonon. Egy másik példát az így megvalósuló hátrányos megkülönböztetésre, Pusztai Zoltánnal készített riportomból említenék meg, miszerint a Tolna Megyei Munkaügyi Központ is diszkriminálja a roma munkakeresőket, mivel ameddig ki nem derül, hogy a riportalanyom a Decsi Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke és romáknak keresne munkát, addig tud munkalehetőségeket kínálni,

7 8

FORRAY-MOHÁCSI 2002. 43. Jogfosztottan 1996.

398

ezt követően pedig nem, illetve azt a választ adja, hogy amennyiben később lesz, majd értesíti a kisebbségi önkormányzatot. Végül egy harmadik megnyilvánulási formája az ilyen fajta negatív diszkriminációnak a munkaügyi központok általi etnikai adatokra vonatkozó adatkezelés – derül ki a bizottság kiadványából – annak ellenére, hogy az adatvédelmi törvény szerint a különleges adat kezeléséhez az érintettnek hozzá kell járulnia, vagy jogszabálynak, vagy nemzetközi egyezménynek kell elrendelnie,9 márpedig a nevezett törvény 2. §-a a nemzeti és etnikai kisebbséghez való tartozást annak minősíti. Arról nem is beszélve, hogy az adatvédelmi törvény rendelkezéseinek megsértésén túl megvalósítja az egyenlő bánásmódról szóló törvényben megfogalmazott jogellenes elkülönítés fogalmát is, miszerint jogellenes elkülönítésnek minősül az a rendelkezés, amely a közvetlen diszkrimináció fogalmán belül meghatározott tulajdonságok alapján (Ebtv. 8. §. e) pont nemzeti és etnikai kisebbséghez való tartozás) egyes személyeket vagy személyek csoportját a velük összehasonlítható helyzetben lévő személyektől vagy személyek csoportjától – anélkül, hogy azt törvény kifejezetten megengedné – elkülönít (Ebtv. 10. §. (2) bekezdés). Sajnos az előbb említett esetek a hátrányos megkülönböztetésre rendre látensek maradnak, mivel a sértett felek vagy nem tesznek bejelentést az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, vagy a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési biztosánál, illetőleg nem is tudnak róla, hogy erre lehetőségük lenne. Ha bejelentés mégis megtörténne, az egyes ilyen jogsértések nehezen bizonyíthatóak, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan megsértik az egyenlő bánásmód törvény 4. §. f) pontját, miszerint a közszolgáltatást végző szerveknek kötelessége megtartani az egyenlő bánásmód követelményét, ezért legtöbbször elmarad a jogkövetkezmény. Ebből is látszik, hogy a romák, még ha akarnak, sem mindig tudnak munkához jutni. A munkaügyi központokon keresztül megvalósuló munkakeresésben legalábbis nem járnak sikerrel. Egy 2001-ben a Nemzeti és Etnikai

9

1992. évi LXIII. Törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról 3. §. (2) bekezdés

399

Kisebbségi Jogvédő Iroda által végzett kutatás10 eredménye szerint ugyanis a megkérdezettek 30 százaléka azt tapasztalja, hogy gyakran kérik, hogy romát ne közvetítsenek ki a betöltendő munkára, illetve 70 százalékban tapasztalható, hogy a kiközvetített romákat nem alkalmazzák. Így arra kényszerülnek a dolgozni akaró cigányok, hogy magukra támaszkodva, ismerőseik alapján vagy újsághirdetésre jelentkezve kell munkát keresniük. Diszkrimináció a munkára való jelentkezések során A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodához érkező panaszok típusai alapján az a tendencia figyelhető meg, hogy a legnagyobb számban a munkára való jelentkezés során valósul meg a hátrányos megkülönböztetés a cigányokkal szemben. Tehát a romáknak általában esélyük sincsen munkavállalóként bizonyítani. Holott rögzíti egyrészt az Alkotmány, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához,11 másrészt az egyenlő bánásmód törvény szerint is az egyenlő bánásmód követelményének sérelmét jelenti különösen, ha a munkáltató a munkavállalóval szemben közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést alkalmaz, különösen a munkához való hozzájutásban, különösen nyilvános álláshirdetésben, a munkára való felvételben, az alkalmazási feltételek alkalmazásakor.12 A hátrányos megkülönböztetés megnyilvánulási formáira sok példa említhető. A legfeltűnőbb, de az Egyenlő Bánásmód Hatóságának 2004-es felállítása óta egyre ritkább az az eset, amikor a munkáltató nyíltan kifejezi, hogy nem kíván cigány származású munkavállalókat foglalkoztatni. Az elmúlt években voltak cégek, amelyek már a hirdetésben eleve kizárták a romák jelentkezését. 1998-ban az Expressz hirdetési újságban egy álláshirdetés feltételül szabta, hogy a jelentkező fehér bőrű és antialkoholista legyen. A hirdetést feladó építési vállalkozó a Roma Sajtóközpont megkeresésére akkor telefonon elismerte, hogy a romákat akarta a kikötéssel távol tartani, és úgy vélekedett: a hirdetés nem
10

Az emberi jogok és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának érvényesülése a foglalkoztatásban. A NEKJI kutatása a Fővárosi Munkaügyi Központ kirendeltségein, 2001. 11 1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/B. § (1) bekezdése 12 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról 21. § (1) bekezdés a) pont

400

sért másokat. Azzal indokolta döntését: munkásai nem hajlandóak romákkal együtt dolgozni, és kuncsaftjai sem állnak szóba vele, ha velük jelenik meg. A kérdéssel kapcsolatos tudatosságra jellemző, hogy az Expressz munkatársa úgy fogalmazott az ügyben: a szerkesztőség a hirdetések tartalmát rendszeresen ellenőrzi abból a célból, hogy az megsért-e valamely jogszabályt. Negatív jelzőkkel illetett megkülönböztetés náluk kizárt. A fehér bőrű jelzőt azért fogadták el, mivel ez véleményük szerint nem negatív töltetű megkülönböztetés. Viszont ha a hirdetésben az állt volna, hogy barna bőrűeket nem vesznek fel, ez jogsértő lenne, és nem közölnék.13 A másik, sokkal gyakrabban megjelenő esete a foglalkoztatásban megvalósuló diszkriminációnak, a munkáltató ambivalens magatartása a jelentkezési eljárás alatt. A potenciális munkavállaló, aki jelen esetben roma származású – amelyről természetesen nem nyilatkozik a telefonbeszélgetéskor és, ha belegondolunk, miért is tenné, hiszen a nem roma származású magyar állampolgárok sem jelentik be származásukat – telefonon jelentkezik egy hirdetésre. A potenciális munkáltató készségesen ad felvilágosítást a potenciális állás részleteiről, és megbeszélnek egy időpontot a személyes találkozóra. A személyes állásinterjú során, amikor is kiderül a munkavállaló kisebbséghez tartozása, ellentétesen viselkedik, és rövidesen közli, hogy az állást már betöltötték. Ilyen esetről számolt be Baloghné Gyurgyevics Renáta és a férje a velük készült riport során. A férj esetében rendszeresen a fent felvázolt megkülönböztetés valósul meg. Egy másik esetet is megemlít, amely még nyilvánvalóbb. A telefonon való jelentkezések alkalmával a neve említése után azonnal elutasítják hasonló indokokkal, és mihelyt más néven ellenőrzi a hirdetés betöltésének valóságát, csalódottan tapasztalja, hogy származása miatt zárták ki. Az állásinterjúk során megvalósuló hátrányos megkülönböztetés miatti felelősségre vonás csak alacsony számban valósul meg, mivel rendszerint az álláshirdetésre jelentkezők nem tanúkkal, vagy az interjú alatt elhangzottak felvételére alkalmas eszközzel vesznek részt, így nem bizonyítható a jogsértés, annak ellenére, hogy törvényben biztosítottak az ehhez szükséges feltételek. Olyannyira szabályozott ez a terület, hogy a megkülönböztetés tilalma – alanyi
13

FORRAY-MOHÁCSI 2002. 43.

401

és tárgyi összefüggésében – jogi személyekre (államra) is vonatkozik (59/1992 (XI. 6.) számú Alkotmánybírósági határozat).14 Tehát az elméletben lehetőség van a diszkriminációt megvalósító természetes személy vagy jogi személy munkáltató ellen szankciók alkalmazására, de mindenekelőtt elengedhetetlen megvizsgálni ehhez, hogy megvalósult-e a hátrányos megkülönböztetés az állásinterjú során. A diszkrimináció megállapítása szükségképpen a munka betöltéséhez szükséges képességekkel egyenlő mértékben rendelkező roma és nem roma származású potenciális munkavállalók összehasonlításában rejlik. Amennyiben a roma származású jelentkezővel szemben extra kötelezettségeket, további feltételeket állapítanak meg a munka betöltéséhez a nem roma jelentkezőhöz képest, és ezek a többletfeltételek a külvilágban megállapíthatók, tehát nyilvánvalóan fennállnak, akkor hátrányos megkülönböztetésről beszélhetünk, amit bizonyítani kell. A bizonyítás a hátrányos megkülönböztetés esetében a legnehezebb feladat. Egyrészt a jogsérelmet elszenvedőnek kell bizonyítani, hogy hátrány érte, mégpedig az egyenlő bánásmód törvény 8. § meghatározott közvetlen diszkrimináció egyes tulajdonságát illetően. A romák munkára jelentkezésénél ezek a tulajdonságok a faji hovatartozása, bőrszíne, nemzetisége, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozása (Ebtv 8. § b-e) pontjai). A munkáltatót terheli annak bizonyítása, hogy megtartotta a jogszabályi rendelkezéseket, illetve hogy nem voltak egyenlők a pályázók, ezért nem is kellett megtartani a jogszabály által támasztott követelményeket. A Nemzeti és Etnikai Jogvédő Irodához rendszeresen érkeznek be a munkára jelentkezésnél megvalósuló diszkriminációra vonatkozó panaszok, de eljárást csak abban az esetben indíthatnak, ha saját maguk is teljes mértékben meggyőződtek az etnikai alapú megkülönböztetés alapos feltételezhetőségéről. Mivel a munkaügyi diszkrimináció általában rejtett formában valósul meg, a munkáltató különböző, akár még el is hihető kifogásokkal küldi el a jelentkezőt, ezért olyan módszerre van szükség, melynek keretében arra tudnak rámutatni, hogy a munkáltató nagyjából ugyanabban az időpontban más információt ad

14

Alkotmányos elvek 1996. 627.

402

egy roma és egy nem roma munkavállalónak, illetve másként viszonyul hozzájuk.15 Ilyen módszer a tényfeltárás, tesztelés a munkaviszony létrejöttét megelőző eljárásokban. A teszteléses módszer az Amerikai Egyesült Államokban már harminc éve olyannyira jól bevált a munkaügyi és lakhatási diszkrimináció feltárásában, hogy ennek alkalmazására professzionális civil szervezetek jöttek létre. Lényege, hogy a panaszossal azonos kisebbségi csoporthoz tartozó tesztelő és egy másik, a kisebbségi csoporthoz nem tartozó, de vele egyébként azonos releváns képességekkel és tulajdonságokkal rendelkező személy ugyanazzal a céllal, kérdésekkel, kéréssel keresi fel a bepanaszolt céget. Ez a módszer kiválóan megfelel – az előbb említett – hátrányos megkülönböztetés megvalósulásának vizsgálatában. Az előbb említett megkülönböztetés tilalma megsértésének iskolapéldája, amikor egy roma és egy nem roma tesztelőt egymás után elküldenek egy állásinterjúra, és természetesen a romát elutasítják, hogy az állás már betöltött, viszont a nem romát, aki később ment az interjúra, felveszik. Sok mindenben hasonlít erre a már bemutatott eset is, amely Baloghné Gyurgyevics Renáta férjével esett meg: miszerint felhívta a céget, és a neve hallatán elutasították, aztán amikor néhány perccel később álnéven visszatelefonált, az állás betöltetlen volt. Ilyen nyilvánvaló esetekben az Iroda jogi eljárást kezdeményez, bírósághoz fordul. Ahhoz, hogy egy tesztelés sikeres legyen, eredményét fel lehessen használni, bizonyos szabályokat be kell tartani. Nagyon fontos, hogy a panaszos időben – nem sokkal a vele szemben történt jogsértés után – tegyen panaszt. Ilyenkor az első feladat minden esetben az újság megszerzése, amelyben a hirdetés megjelent. Emellett elengedhetetlen a panaszos személyes tapasztalatainak rögzítése: mikor, kivel beszélt, milyen feladatra keresték a munkavállalót, milyen végzettséghez, egyéb feltételhez kötötte a munkáltató a jelentkezést. Ez a panasz rögzítése, ennek alapján kell felkészíteni a kiválasztott tesztelőket, akiket egy önkéntesekből álló tesztelő hálózatra támaszkodva választanak ki. A tesztelők feladata, hogy mindenben ugyanúgy járjanak el a jelentkezés során, mint a panaszos, tehát mint egy potenciális munkavállaló. Fontos, hogy érzelemmen15

BODROGI-IVÁNYI 2004. 23.

403

tesen viselkedjenek, és mindenben működjenek együtt a munkáltatóval. A tesztelés után haladéktalanul kötelesek kitölteni egy tesztelési kérdőívet, amelyben minden pontos részletre kitérnek, úgymint a meghirdetett állásról és a munkahelyről adott információ mértékére, illetve a munkáltató viselkedésére. A roma és a nem roma származású tesztelő által adott válaszok közti különbség jól reprezentálja, hogy van-e eltérés a munkáltató roma, illetve nem roma jelentkezővel szembeni attitűdje között. A tesztelés legfontosabb szabálya, hogy a tesztelést mindig a roma származású tesztelő kezdje, mivel csak így ellenőrizhető, hogy valós-e a munkáltató azon indoka, hogy az állást betöltötték. Ezen kívül szükséges persze a jogsértő tevékenység sikeres leleplezéséhez egyéb bizonyítékok gyűjtése is. Például az újság eredeti példányának megszerzése, a telefonbeszélgetést igazoló híváslista, a panaszban ki kell térni minden apró részletre, amely munkahelyet, a munkahelyen dolgozók személyét, beosztását illeti. Az Iroda öt éve használja a teszteléses módszert, főként konkrét panaszok esetében, és az, hogy az esetek 80 százalékában megalapozott a panasz, önmagáért beszél. Diszkrimináció a munkahelyen A romák elleni munkahelyen megvalósuló hátrányos megkülönböztetések vizsgálatához mindenekelőtt tudnunk kell, hogy egyáltalán melyek azok a területek a munkaerőpiacon, ahol a romák foglalkoztatása megvalósul. A romák által betöltött munkatípusok csoportosítása nem minden értelemben egyezik meg a munkajog trichotóm rendszerével, tehát versenyszférára, köztisztviselőkre és közalkalmazottakra tagozódással. Mivel általában alacsony iskolai végzettség jellemzi őket, ezért viszonylag szűk azoknak a köre, akik szakmunkát vállalhatnak, ezért célszerűbb a romák munkavégzésének típusait versenyszférában dolgozókra, alkalmi vagy feketemunkásokra és az önkormányzatok által szervezett közmunkában és közhasznú munkában résztvevőkre osztani. Sok esetben érkezik panasz a Nemzeti és Etnikai Jogvédő Irodához a versenyszférában munkát vállaló romákkal szemben az azonos munkakörülmények biztosítása elmulasztásában megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetésekkel kapcsolatosan. Ezek rendszerint nem alkotmányos alapjogot sértenek, hanem a Munka Törvénykönyvének valamely rendelkezését, amely a munkáltató 404

kötelezettségeit, vagy a munkavállaló jogait érintik. Ilyen fajta jogsértések is a diszkriminációtilalom hatálya alá tartoznak. Az Alkotmánybíróság határozatában megfogalmazta, hogy az alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek közötti hátrányos megkülönböztetés, vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával és a megkülönböztetésnek nincs tárgyilagos jellegű mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes.16 Az Irodához érkező sok eset közül az egyikben egy fiatal roma lány munkavállaló munkahelyi balesetben elvesztette két ujjának a körömperceit. A tizenkilenc éves lány 20 százalékos munkaképesség-csökkenést szenvedett és poszttraumás depresszív állapotba került a baleset után. Elmondta, hogy úgy kellett dolgozni a balesetét okozó géppel, hogy annak kezelésére nem oktatták ki. Mivel a cég nem akarta vállalni a felelősséget, adott ügyben újra a teszteléses megoldást választotta az iroda és a kellő bizonyítékok beszerzése után, meg is indította a kártérítési eljárást. Ennél az esetnél megfigyelhető, hogy még a munkahely-keresésnél megvalósuló diszkrimináció bizonyításánál is nehezebb igazolni a munkáltató felelősségét, hiszen az ügyben nem a diszkrimináció miatt indult eljárás, hanem a jövedelem-kiesés miatt, melyet munkafelügyeleti előírások megszegéséből bekövetkezett balesettel járó munkaképesség csökkenés okozott. Egyik másik esetben meghatározta a munkáltató a felvehető roma munkavállalók maximális arányát. A cég ezt az arányt 10 százalékban szabta meg. Ebben az esetben is lefolytatta a tesztelést a jogvédő iroda, de szerencsére eredménytelenül, ugyanis a munkavállalók között elenyésző volt a roma származásúak száma. Inkább a munkakörülmények biztosításának jogszerűsége volt kérdéses származástól függetlenül. A következő példa esetében viszont annyira szembetűnő a roma munkavállaló hátrányos megkülönböztetése, hogy teszteléses eljárást le sem kellett folytatni, hiszen az eljárás megindításához elég bizonyíték állt fenn. Bizonyítékként elsősorban a különböző tanúvallomások, az esetlegesen meglévő hivatalos dokumentumok jöhetnek szóba. A következő eset szintén egy roma lány munkavállalóval esett meg, aki tanácsadóként dolgozott egy egyesületben. A munkáltató
16

35/1994 (VI. 24.) Alkotmánybírósági Határozat

405

az után, hogy munkaviszonya alatt mindig néhány hónapra szóló határozott idejű munkaszerződéssel foglalkoztatta, miközben az ugyanolyan munkakörben dolgozó, ugyanolyan munkakört ellátó dolgozókkal egy évig tartó határozott munkaszerződést kötött, egyedüliként neki szüntette meg a munkaviszonyát. Ezen túlmenően, munkaviszonya fennállása alatt nem biztosították számára a megfelelő munkafeltételeket, úgymint nem adtak neki kulcsot az irodához, úgyhogy minden olyan alkalommal, amikor munkatársai később érkeztek, vagy nem mentek be a munkahelyre, nem tudta elvégezni a munkáját. A munkáltató viszont számon kérte rajta az ilyen napokon elvégzendő munkát is, ezért előfordult, hogy lakásán kellett fogadnia az ügyfeleit, és azok ügyeit saját költségen kellett intéznie, amelyet természetesen a munkáltató nem térített meg számára. Olyan esetek is megtörténtek, hogy roma származású ügyfeleit az iroda folyosóján kellett fogadnia, mert a munkáltató megtiltotta az irodában történő ügyintézést. A munkavállaló több ízben tett eredménytelenül panaszt mind a helyi, mind a kisebbségi önkormányzaton. A bizonyítékok ebben esetben annyira nyilvánvalóak voltak, hogy meg lehetett indítani a peres eljárást, amely a két fél egyezségével zárult. Ilyen egyértelműen terhelő bizonyítéknak minősültek a munkatársai és az ügyfelei tanúvallomásai, a különbözően megkötött munkaszerződések és a panaszát fogadó szervek dolgozóinak tanúvallomásai. A romák által végzett munka másik és egyik legjellemzőbb területe az alkalmi, vagy feketemunka. Ezen a munkaterületen valósul meg a legtöbb jogsértés, mivel a munkavállalók alacsony iskolai végzettségű, szakképzetlen, érdekeit nehezen képviselni tudó munkavállalók. A gyakorlat szerint a munkavállalókkal munkaszerződést nem kötnek, cserébe nehéz fizikai munkát végeztetnek velük egy bizonyos időszakon keresztül, végül a bérük kifizetése elmarad. A diszkrimináció megvalósulása nem abban áll ezen a területen, hogy a munkáltató kimondottan a roma munkavállalókkal szemben alkalmazza az előbb említett gyakorlatot, hanem abban, hogy ezen a munkaterületen felülreprezentáltak a roma munkavállalók. Ezeket az eseteket megalapozottan minősíti közvetett diszkriminációnak a Nemzeti és Etnikai Jogvédő Iroda, ugyanis a közvetett diszkrimináció fennállásáról akkor beszélhetünk, ha az adott norma vagy egyedi döntés az azonos körbe tartozó szabályozási csoport tekintetében látszólag azonos szabályozást 406

alkalmaz, csak az egyik csoport (vagy annak túlnyomó többsége) irányában valósul meg, s egyben hátrányos helyzetet eredményez.17 Itt pontosan ez történik. Közvetlenül nem különböztetik meg hátrányosan a cigány származású alkalmi munkavállalókat, viszont a munkáltató által elkövetett jogsértések jóval nagyobb arányban valósulnak meg cigányokkal szemben, mivel nagy számban csak ilyen munkakörökben alkalmazhatók. Erre egy példát említ az Iroda. Az első esetben arról van szó, hogy egy Ózd környékén élő roma és nem roma férfi Győrben, majd Budapesten vállal munkát. A munkáltató annak ellenére, hogy a munkavállalók folyamatosan kérték, szerződéskötés nélkül alkalmazta őket. Először egy lakásban, később egy munkásszállóban szállásolták el őket embertelen körülmények között, amelynek a költségét nem vállalta a munkavállaló, ezért az ablakon kellett távozniuk, hogy ne rajtuk követeljék az elmaradt összeget. Mondanom sem kell, hogy a munkabérüket a mai napig nem kapták meg. Ennek az esetnek a bizonyítása a legnehezebb az eddig említett példák közül, ugyanis a munkavállalók a bizonyítékok teljes hiányában vannak, mivel szerződés nélkül foglalkoztatták őket, és nagy valószínűséggel jelenléti ívet sem vezettek róluk a munkanapokon. Ilyen esetekben a bizonyítás csak tanúvallomásokkal, vagy egy esetleges munkaügyi ellenőrzés során lehetséges. A harmadik jellemző területe a cigányok által vállalt munkáknak a helyi önkormányzatoknál szervezett közcélú vagy közhasznú munkában való részvétel. Ahhoz, hogy megértsük, hogy valósul meg a diszkrimináció ezen a területen, tisztáznom kell, hogy mi az előbb említett munkaformáknak a fogalma és fő jellemzői. A közcélú munka alatt olyan állami vagy helyi önkormányzati feladat ellátását értjük, amely a helyi önkormányzat dolga. Időtartama minimum 30 nap. A közcélú munkát a munkavállaló akkor köteles elfogadni, ha a munka szakképzettségének, iskolai végzettségének vagy annál eggyel alacsonyabb szintű végzettségnek megfelel.18 Ezzel szemben a közhasznú munka alatt a lakosságot vagy a települést érintő közfeladat ellátását vagy közhasznú tevékenység folytatását értjük. Az elvégzendő munkának meg kell felelnie a munkavállaló képzett-

17 18

Magyar alkotmányjog III. 201. BODROGI-IVÁNYI 2004. 33.

407

ségi szintjének. A közhasznú munka időtartama a gyakorlatban általában fél év, egy év szokott lenni.19 A szociális igazgatásról és ellátásokról szóló törvény 2000. évi módosítása összekapcsolta a rendszeres szociális segélyre jogosultságot a közmunka elvégzésének kötelezettségével. Ezt a jogszabály úgy fogalmazza meg, hogy a rendszeres szociális segély akkor állapítható meg, ha az aktív korúak ellátására jogosult személy a települési önkormányzat által kijelölt szervvel együttműködési kötelezettségét nyilatkozatban vállalja.20 Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy a települési önkormányzat a segélyre jogosultak részére minimum harminc napos foglalkoztatást szervez. Általában ez a közfoglalkoztatási terv keretein belül zajlik. Az így felkínált munkalehetőségek közül választania kell a jogosultnak, mivel, ha nem vállalja el vagy nem végzi el a kijelölt feladatot a segély megvonható tőle, ellenben, ha az önkormányzat nem tud elegendő közcélú, illetve közhasznú munkát ajánlani a rendszeres szociális segélyre jogosultaknak, akkor amennyiben a segélyezési kérelmet benyújtó megfelel a juttatás elnyeréséhez előírt követelményeknek, meg kell ítélni neki a megfelelő összegű segélyt. Az önkormányzatok közcélú vagy közhasznú foglalkoztatás keretében rendszerint alacsony szakképzettséget, vagy azt egyáltalán nem igénylő munkákat tud ajánlani a segélyt kérőknek, amelyet nekik mindenképpen el kell fogadniuk a segély összegéhez jutása miatt, ezért sokszor megalázónak érzik az ilyen jellegű munkák elvégzését. Természetesen ez főleg olyan önkormányzatok esetében kerül felszínre, amelyek visszaélnek kettős szerepükkel, tehát, hogy ők a munkáltatók és a rendszeres szociális segély megítélésére jogosult szervek egyben. Az Sztv 37/F. § (1) bekezdése pontjai alapján meg kell szüntetni az aktív korúak ellátására való jogosultságát annak a személynek, aki kereső tevékenységet folytat, ide nem értve a közfoglalkoztatást, valamint az egyszerűsített foglalkoztatásról szóló törvény szerint legfeljebb harmincegy napra létesített munkaviszony keretében történő munkavégzést, akire vonatkozóan az aktív korúak ellátására való jogosultság fennállása alatt a munkaügyi hatóság a jogellenes munkavégzés tényét két éven belül ismételten jogerősen megállapította. Továbbá az sem jogosult az aktív korúak ellátására, aki beleegyezett az együtt19 20

BODROGI-IVÁNYI 2004. 33. 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és ellátásokról

408

működési nyilatkozatba, de a felajánlott és megfelelő munkalehetőséget nem fogadja el, vagy közfoglalkoztatásra irányuló jogviszonyát jogellenesen megszünteti. Ezen kívül az is, akinek a közfoglalkoztatásra irányuló jogviszonyát a munkáltató rendkívüli felmondással szüntette meg, állami foglalkoztatási szerv – neki felróható okból – törölt az álláskeresők nyilvántartásából, az ellátásának megállapításáról szóló határozatban foglalt határidőig nem kérelmezi az álláskeresőként történő nyilvántartásba vételét, vagy az álláskeresési megállapodást nem köti meg. A diszkrimináció ezen a területen a megszüntető okok gyakorlásának visszaélésével valósul meg. A legsúlyosabb esetekről a Nemzeti és Etnikai Jogvédő Iroda számol be. Egy magyarországi településen a település jegyzőnője gyakorta csak egy-egy napra foglalkoztatta a rendszeres szociális segélyben részesülőket úgy, hogy a munkára való behívás azonnali munkavégzésre való felszólítást jelentett, és amennyiben az együttműködési nyilatkozatot aláírt munkavállalók nem működtek együtt, megszűntette a számukra megítélt segély folyósítását az Sztv előbb említett megszüntető rendelkezési alapján. Ezen kívül azért is jogellenes ez a fajta alkalmazása a segélyt kérőknek, mert a Sztv minimum 30 napos foglalkoztatási kötelezettséget ír elő ilyen esetekben. Másik eset ugyanerről a településről az volt, amikor a jegyzőnő hosszabbrövidebb ideig foglalkoztatta a közmunkásokat, de a harmincnapos határidő letelte előtt néhány nappal rendkívüli felmondás keretében megszűntette a munkaviszonyukat, különböző valótlan indokokkal. A felmondást természetesen írásba sem foglalta, viszont a munkavállalók elestek – az Sztv. kizáró okai alapján – a segély összegétől. A Munka Törvénykönyve 69. §. (1) bekezdése alapján a munkáltató, illetve a munkavállaló a munkaviszonyt rendkívüli felmondással megszüntetheti, ha a másik fél a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét szándékosan vagy súlyos gondatlansággal jelentős mértékben megszegi, vagy egyébként olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi. Ettől érvényesen eltérni nem lehet. A 87. § (2) bekezdése szerint a rendkívüli felmondást minden esetben írásba kell foglalni, közlése előtt lehetőséget kell adni a munkavállalónak a tervezett intézkedés indokainak megismerésére, és a vele szemben felhozott kifogások elleni védekezésre, kivéve, ha 409

az eset összes körülményeiből következően ez a munkáltatótól nem várható el (96. § (2) bekezdés). Ha a felmondás indokaival kapcsolatban vita merülne fel, ezt a munkáltatónak kell bizonyítania (89. § (2) bekezdés). Tehát a jegyzőnő abszolút jogellenesen járt el az ügyben. Az előbb felvázolt két eset alapján látható, hogy a jelenleg hatályos szabályozás a rendszeres szociális segélyt és közcélú, illetve közhasznú foglalkoztatást illetően lehetőséget biztosít az önkormányzatoknak súlyos jogsértések megvalósításában. Ezek a jogsértések szintén nem az Alkotmányban foglalt alapelvek megsértésében állnak elsősorban, viszont a már említett Alkotmánybírósági határozatban megfogalmazottak lehetővé teszik a diszkrimináció tilalom követelményei kiterjesztésére az ágazati szabályozásban megvalósuló jogsértések esetén. Továbbá csak úgymint az alkalmi munkahelyen, ezekben az ügyekben is közvetten valósul meg a hátrányos megkülönböztetés, mivel ezeknek a jogszabálysértéseknek nemcsak roma áldozatai lehetnek, de kétségkívül ők veszélyeztetettek a legnagyobb számban. A roma kisebbséggel és a nem roma származású magyar állampolgárokkal, a roma kisebbséggel kapcsolatos riportjaimból jól láthatóvá válik, hogy a riportalanyok többsége a megoldást az előnyben részesítéstől várja. A pozitív diszkrimináció nem a hátrányos megkülönböztetés ellentéte, hanem az esélyegyenlőség megvalósításának egyik kelléke, vagyis, hogy bizonyos hátrányos helyzetű csoportokat az Alkotmányban és a jogszabályokban lehetővé tett esetekben, előnyökben részesítik, hogy ugyanolyan esélyekkel induljanak, mint a nem hátrányos helyzetűek. Természetesen vannak korlátok; nem járhat a jogegyenlőség háttérbe szorításával, mivel annak biztosítása minden állami szervnek kötelessége, valamint nem sértheti az emberi méltóságot és más alkotmányos alapjogot. A hátrányos helyzet megszüntetéséhez vezető út fontos feltétele és egyben első állomása e helyzet, valamint a jogosulatlan különbségek megszüntetése szükségességének felismerése. Ezt követően kell a hátrányos megkülönböztetést tiltó jogi szabályozást megalkotni, miután megkezdődhet az esélyegyenlőség legális megteremtése. A cigányok szempontjából ezek az intézkedések megtétele elengedhetetlen. Segítséget viszont csak a megalapozott intézkedések jelentenek, amelyek hosszú távra terveznek és nem pusztán anyagi 410

jellegű támogatások, ugyanis mára már odáig fajult a cigányok kirekesztettsége Magyarországon, hogy muszáj a klasszikus esélyegyenlőségi módszerektől eltérni, ha valóban arra törekedünk, hogy sikerüljön integrálni őket a társadalomba. Természetesen szem előtt kell tartani azt is, hogy ez az integráció ne forduljon át asszimilációba. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az előnyben részesítés helyett más megoldási javaslatokat kellene kidolgozni, viszont az arany középutat muszáj megtartani, mert ha ez nem sikerül, könnyen formálódhatnak tömegesen ilyen vélemények, mint amilyet Tausz Katalin is kialakított: „Valójában a kisebbségek nemzete vagyunk. Ha egyes kisebbségeket úgy emelünk piedesztálra, mintha kiérdemeltek volna különleges előnyöket, ezzel már nem a kisebbségek jogait védjük a diszkriminációt gyakorló többséggel szemben, hanem egyes kisebbségekkel kivételezünk más kisebbségek rovására.” Az ilyen vélemények következménye könnyen lehet mélyebb kirekesztés, nem pedig integráció.

411

Bibliográfia
Alkotmányos elvek 1996. BODROGI-IVÁNYI 2004. Alkotmányos elvek és esetek kézikönyv. Constitutional & Legislative Policy Institute, 1996. Dr. BODROGI Bea – IVÁNYI Klára: Esélytelenül Faji alapú megkülönböztetés a munkaerőpiacon. Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda Másság Alapítvány, 2004. FORRAY R. Katalin – MOHÁCSI Erzsébet: Esélyek és korlátok. A magyarországi cigány közösség az ezredfordulón. Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Romológia Tanszék Budapest – Pécs, 2002. Jogfosztottan. Romák Magyarországon. A Human Rights Watch / Helsinki jelentése. Ford. Neményi László. Magyar Helsinki Bizottság, Bp., 1996. KEMÉNY István – JANKY Béla: A cigányok foglalkoztatottságáról és jövedelmi viszonyairól a 2003. évi országos cigánykutatás alapján. www.romaweb.hu KERTESI Gábor: Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás előtt és után In: Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Szerk. Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia. Bp., 2000. KOVAI Melinda – ZOMBORY Máté: A magyarországi roma népesség foglalkoztatottsága. Szakirodalmi kismonográfia. Delphoi Consulting 2000. http://www.delphoi.hu/download-pdf/roma-foglmonogr.pdf Chronowski – Drinóczi – Petrétei – Tilk – Zeller: Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2006.

FORRAY-MOHÁCSI 2002.

Jogfosztottan 1996.

KEMÉNY-JANKY 2010.

KERTESI 2000.

KOVAI-ZOMBORY 2000

Magyar alkotmányjog III.

412

Hosszú Noémi

CIVILIZÁCIÓS TÖRÉSVONAL A GÖRÖG-KATOLIKUS NYUGAT-UKRAJNA ÉS AZ ORTODOX KELET-UKRAJNA KÖZÖTT?
Bevezetés Mindannyian halljuk, vagy hallottuk már azt a megállapítást, hogy hazánk sziget a germán és a szláv népek tengerének a legközepén. Mégis alig akad valaki, aki meg tudná mondani pontosan, hogy kik, vagy mik is azok a szlávok, honnan és miért jöttek, és most hol vannak. Sajnos a magyar oktatásban elhanyagolhatóan kevés információ kerül tanításra e téren. Dolgozatomban most kifejezetten csak Ukrajnával fogok foglalkozni, illetve annak regionális problémáival, mert Ukrajna nemcsak hazánk legnagyobb szomszédja, és nemcsak a szovjet tömb egy része volt ez a majd 50 millió főt számláló ország. De ahogy már említettem, vajmi keveset tudunk róla, így ahogy figyeljük a nemzetközi politikát, nem véletlen, hogy tanácstalanul állunk az Ukrán Köztáraságot érintő kérdések előtt.1 A „szláv” szó, a „slow”, azaz „dicsőség” szóból ered, de a nyelvtudomány mai állása szerint a „mocsár” szó a valódi jelentése, ami utalhat a szlávok egykori lakóhelyére.2 Ukrajna jelentése a 11-12. században nem egy törzset vagy népet jelölt, hanem a szláv fejedelemségek déli-délnyugati földrajzi részét. Ahogy teltek, múltak a századok, a jelentése földrajzi és politikai értelemben is módosult, a Kárpátok keleti részétől egészen a Donig terjedő óriási sztyeppés vidéket értették alatta. A 14-15. században már a földrajzi mellett védelmi jelentést is kapott, kiterjedt a határőrvidék eléggé összetett népű, inkább a keleti szlávokhoz tartozó, pravoszláv vallást követő részére is. A terület az idők során sokféle politikai és állami hovatartozással rendelkezett, de az, hogy a Dnyeper mentén Kijev központtal helyezkedett el, mindig állandó volt. A nagy folyó, ami kettévágja az országot, nemcsak földrajzilag teszi, hanem politikai és kulturális értelemben is. Erre a problémára szeretnék rámu1 2

VARGA 1993. FONT 1995. 7-14.

413

tatni, a gyökerektől egészen a jövőbeni Európai Unióhoz való csatlakozásig, és megpróbálom megválaszolni azt a felvetésemet, hogy emiatt az „ősi” probléma miatt fennállhat-e egy ukrajnai kettészakadás lehetősége, és ha igen, ez hogyan rendezi át Kelet-Közép-Európa berendezkedését. Kutatásaim során tehát azt a hipotézist állítottam fel, hogy Ukrajna megosztottságának alapja a vallási különbség, amelynek a végkifejlete az ország kettészakadása lehet. Így hát dolgozatom célkitűzése ezt bizonyítani, illetve megismerni Ukrajna rövid történelmét, és helyét a nemzetközi életben, valamint aktuálpolitikai jelenségeit, és rámutatni jövőbeni lehetőségeire. Huntington tézise Samuel P. Huntington volt az a professzor, aki megfogalmazta a „civilizációk összecsapása” elméletet, ami egy kritika volt Fukuyama A történelem vége3 című cikkére. Eszerint nem marad végleges a demokrácia diadala, hanem a vallásokon, illetve kultúrákon nyugvó civilizációk harcai fogják meghatározni a jövőt.4 Huntington szerint a nyugati civilizáció hanyatlóban van, és a hidegháború óta folyamatosan veszít hatalmából. A gazdasági hatalom időközben áttevődik Ázsiába. Ezért a nem nyugati civilizációk már nem tartanak a Nyugattól, és határozottabban kiállnak majd saját kultúrájuk mellett. A fő konfliktusforrás pedig már nem a szegények és gazdagok között, és nem is osztályok között, hanem kultúrák, civilizációk, és identitások között lesz.5 Anarchia és káosz fog eluralkodni Huntington nézete szerint a világban, a kormányzatok befolyása csökkeni fog, és a törzsi, etnikai és vallási konfliktusok kerülnek előtérbe. Huntington arra is felhívja a társadalmak figyelmét, hogy fel kell készülnünk, hogy a különböző kultúrák között érdekkülönbségek, konfliktusokat, közösségi és törésvonal-háborúkat szülhetnek.

3

A történelem vége elmélet szerint, az emberiség ideológiai fejlődése befejeződött, a végső kormányzati forma pedig a nyugati liberális demokrácia lett. 4 Elhangzott NAGYNÉ DR. RÓZSA ERZSÉBET Regionális és civilizációs tanulmányok című szemináriumán. 2010. szeptember 22. 5 HUNTINGTON 2008. 22-24.

414

Ha már szó esett a közösségi illetve törésvonal-háborúkról, akkor fontosnak érzem, hogy letisztázzam e két fogalmat. A közösségi háborúk jellemzően etnikai, vallási vagy faji csoportok között jönnek létre, de ugyanez elmondható a törésvonal-háborúkra is, mert általában különböző vallási csoportok harcolnak egymással egy ilyen háborúban. A különbség mégis az, hogy az előbb említettben két csoport harcol egymással és a körülöttük álló más csoportok addig nem avatkoznak be a harcba, amíg az ő érdekeiket támadás nem éri. Viszont a törésvonal-háborúkban, jellemzően a rokon népek a csoportok mögött álló segítségek, tehát támogatják saját diaszpórájukat, így a háború kiszélesedik. 6 Törésvonalak Ukrajnában Ukrajnát alapvetően három nagy törésvonal szeli át, és okozza az ország megosztottságát. Az első, amely dolgozatom fő vonala is, a vallási törésvonal, tehát a görög-katolicizmus és az ortodoxia között húzódik. A második nagy törésvonal Ukrajnában a nyelvi és etnikai különbségek mentén húzódik, mert míg a keleti megyéket, inkább orosz ajkú, ortodox vallású népesség lakja, addig a nyugati megyékben már inkább ukrán anyanyelvű lakosság figyelhető meg, amit remekül mutat be alul a térkép. Egyébként itt él Európa legnagyobb orosz nemzetisége, kicsivel több, mint 10.000.000 fő. (1. kép) A harmadik pedig történeti alapon metszi ketté ukrán szomszédainkat, ami a történelmi Ausztria, és az Orosz Birodalom között húzódik, és határozza meg Ukrajna két részének fejlettségi szintjét. Vagyis a Dnyeper nyugati részén földművelő életmódot folytattak, ez által a fejlődés gyorsabb ütemben haladt, és egyre jobban hasonlított és hasonlít a Nyugathoz, míg a keleti részen csak a sztyeppe volt, és pásztorkodó állattartás, ami nem igazán hozott fejlődést. A fejlettségi különbségeket remekül bizonyította a H1N1 világjárvány is, melyben megint csak kiderült, hogy az ország nyugati fele előrébb jár egykét lépéssel a fejlődésben, hiszen sokkal hamarabb tudták legyőzni a betegséget, mint keleti megyékben élő társaik, és sokkal kevesebb halálos áldozatot is követelt.
6

HUNTINGTON 2008. 429-433.

415

1. kép

Ukrajna geostratégiai helyzete A függetlenség óta, de főleg 1994 óta Ukrajna kül- és biztonságpolitikájának eredményei azt mutatják, hogy Ukrajna lett a „kulcsszereplő”, az európai stabilitásban és biztonságban.7 A siker a már említett multivektorális politikában rejlett / rejlik, hiszen folyton elhalasztják a Barátsági Együttműködési Szerződés aláírását az oroszokkal, a NATO-val pedig megkülönböztetett megállapodása van Ukrajnának. Az Ukrajnával való együttműködés azért is fontos Oroszországnak, hiszen a kozák állam az egyik legnagyobb piacát jelenti. Ezért mindent meg is tesz, hogy Ukrajna ne tudjon a közös piac részese lenni. Ukrajna területén főként Szevasztopolban található az Orosz Fekete-tengeri Flotta operatív stratégiai haditengerészeti egysége, amely az ország katonai biztonságát hívatott biztosítani. De mivel az állomásozó rész Ukrajna felségterületén tartózkodik, az orosz fél szerződésekben elismerte partnere joghatóságát Szevasztopol, és a Krím-félsziget felett, de a gyakorlatban ez nem mindig van így. Ez a flotta képezi a legnagyobb konfliktusforrást a két ország között, mert közvetlenül érinti az ukrán szuverenitást, és nehezíti a NATO-ba való felvételét is.

7

1997. joint US – EU statement (Közös USA-EU nyilatkozat)

416

Ukrajna másik fontos szerepe a Fekete-tenger és a Kaszpi régióban, valamint az egész nemzetközi életben is a „Southern vector” feladat betöltése, amelynek célja, hogy ne engedje az Orosz Birodalmat újra megerősödni, és ez által megőrizze Nyugat- és Közép-Európa stabilitását. De ez egy zéróösszegű játszma Moszkva és Kijev között.8 Ez a feladat szorítja őt Kelet és Nyugat közé, ezért érdekli annyira a nemzetközi szervezeteket, illetve hatalmakat Ukrajna sorsa, és emiatt ha kell, még indirekt módon is beavatkoznak, hogy megtarthassák Ukrajna függetlenségét, ezáltal az egyetlen ütközőpontot. (Gondolok itt az EU-tól származó hitelre, ezzel magához kötve az államot.) Ukrajna geostratégiai politikája először is a nemzeti szuverenitás fenntartására törekszik, mindezt úgy, hogy területi integritását is megőrizze. Ehhez azonban szükség van egy jól működő nemzetbiztonsági rendszerre, amely a minimálisra csökkentené a zavargások és a háborúk lehetőségét. Ukrajna a globális erőhatások mátrixában még nem találta meg a helyét, még nem stabilizálódott a világcentrumokkal való kapcsolata, és úgy fejlődik, hogy közben még saját nemzeti államát is fejlesztenie kell. Az ország mérete és elhelyezkedése magában foglalja a lehetőséget, hogy Ukrajna a jövőben a fejlett európai országokhoz kapcsolódjon. A válság és a demográfiai krízis jelentősen csökkentette geopolitikai jelentőségét, ugyanakkor erősítik az ország geopolitikai problémáját, az ukrán társadalom regionális és etnopolitikai konszolidációját.9 Napjainkban négy nagy globális politikai erőközpontot különböztetünk meg: USA, Nyugat-Európa, Oroszország és Japán. Ezek között Ukrajna asszimetrikusan helyezkedik el, mert dominánsabb az oroszokkal folytatott kapcsolata. Oroszország befolyását csökkenti a NATO keleti terjeszkedése, de csak abban az esetben, ha az integráció megtörténik Ukrajnával is. De most ez a helyzet nem hogy javult volna, inkább még rosszabb lett, hiszen Ukrajna materiálisan határos lett az Unióval, és ezért újabb akadályok jelentek meg, úgymint vízumkényszer, vám stb. Jellemző választ adott erre az orosz fél, Fehéroroszországgal kötött megállapodást, és Ukrajnában nyugatellenes csoportokat indukált. Mindez tovább nehezíti a NATO-kapcsolatokat Ukrajnával. Ukrajna viszont erős gazdasági kapcsolatokat táplál az USA-val, és erre az orosz reakcióra volt válasz, hogy az USA-ban élő ukrán diaszpórát is
8 9

KURT R. 1999. IZSÁK 2004. 193-200.

417

aktivizálták. Ez elősegítheti az ukránokról alkotott képek javulását. Az ukránkínai kapcsolatok is javulni látszanak, Kína a második az ukrán termékek importjában. Kínától a piacgazdaságot leshetnék, és tanulhatnák el az ukránok. Ha mindezeket sikerülne előnyére fordítania, köszönhetően remek elhelyezkedési előnyeinek, Ukrajna a világ élelmiszeripari nagyhatalmává válhat, fogalmaz így Horváth Gyula, az Európai regionális politika című könyvében.10 Kiemelt fontossággal bír még Ukrajna katona-politikai szerepe, mert függetlensége után kihirdette atomfegyver-mentességét, amiért viszont nem kapott semmilyen támogatást. Ez csökkentette erőpotenciálját, amely viszont meghatározza egy ország helyét a világban.11 Ukrajna kettészakadhat? Ukrajna és Oroszország két olyan ország, melynek határaik nemcsak közösek, hanem olyan hosszúak és védtelenek, hogy biztonságpolitikai versengést válthat ki „tulajdonosaikból”. John Mearsheimer szerint, az államközpontú paradigmából kiindulva – amely kimondja, hogy a nemzetközi kapcsolatok legfőbb szereplői az államok, és fennmaradásuk, illetve biztonságuk érdekében, folyamatosan erejük növelésére törekednek – Oroszország és Ukrajna között már megérett a kapcsolat egy ilyen biztonság-védelmi versengésre.12 Talán igaz lesz, és beválik ez a jóslat, hiszen nap mint nap látjuk Ukrajna szárnypróbálgatásait, és gyengeségeinek átfordítását egy alkupozícióba, ahogy az orosz hatalom tűrőképességének határait feszegeti.13 Gondolok itt a 2000 óta húzódó orosz-ukrán gázvitára, melynek témája a gáz ára, tehát Ukrajna gazdasági gyengesége volt az eredeti érvek forrása. Bár hozzáteszem, ugyanezt műveli Ukrajna az EU-val is, „sajátos ukrán elnevezéssel szólva ’multivektoriális’ külpolitika lényege a lehető legtöbb kereskedelmi, és gazdasági előnyt csikarni ki az EU-tól anélkül, hogy hozzá, kellene kezdeni a társadalmi és politikai rendszer mélyreható átalakításához.”14 De ha maradunk eredeti Huntington-tézisünknél, akkor ezt is civilizációs megközelítésből nézzük.
10 11

HORVÁTH 2001. 177-186. HORVÁTH 2001. 187-192. 12 HUNTINGTON 2008. 42-43. 13 PATKÓ 1975. 90-91. 14 RÁCZ 2006.

418

Ez az elmélet Ukrajna és Oroszország közötti történelmi, kulturális kapcsolatokra hívja fel a figyelmet, illetve arra a civilizációs törésvonalra fókuszál, ami a görög-katolikus nyugat Ukrajna, és az ortodox Kelet-Ukrajna között van. De vajon tényleg húzódik egy ilyen törésvonal egy országon belül? Mert általában „a civilizációs konfliktusok a különböző civilizációt képviselő csoportok vagy országok konfliktusai.”15 De a vallási különbségek miatt a közösségi háborúk szoktak elfajulni, ugyanakkor a különböző civilizációk legfontosabb jellemzője a vallás, ezért inkább civilizációs háború, mert a vallás nem lehet egy apró különbség, ahogyan Freud professzor is fogalmazna, ez a legmélyebb és súlyos különbség, ami emberek között létezhet. Sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint egy szegénygazdag ellentét, vagy osztályok közötti harc, és azzal, ha nem lennének többé gazdagok, vagy szegények a háborúk nem szűnnének meg, ahogyan azt sok idealista gondolja. Háborúk mindig is voltak, vannak és lesznek. Huntington tézise pedig kezd beigazolódni, hiszen egyre több olyan harc folyik, ahol a részvevők más Istent imádnak, és ez okozza a feszültséget. 16 A törésvonal-konfliktusokban nem ritkán a hatalomért folyik a harc. Így is figyelhetjük Ukrajnát. Vagyis ha a választásokat követjük és hasonlítjuk össze egymással. Választások Ukrajnában Ukrajnában elnöki parlamentáris rendszer van érvényben, és az elnök nemcsak protokolláris szereppel rendelkezik, hanem több területen is meghatározó a személye. A jogi háttér nagyjából ugyanaz, mint Magyarországon (35. életév, 10 év ukrán állampolgárság stb.). A választások általában személynek szólnak, nem pártoknak, irányvonalaknak. Sőt nagy különbség sincs a pártok között, vagy oroszbarát, vagy nyugatbarát egy párt. 2004 is egy olyan év volt, amikor Ukrajna elnököt választott. Ebben az évben az EU és a Bush-kormányzat, gazdasági, politikai, katonapolitikai céljait figyelembe véve, mindenképpen Juscsenkót akarta Ukrajna elnöki székében látni, ami az ún. „narancsos forradalom” kirobbantásával sikerült is. „Az egymástól élesen különböző történelmi
15 16

HUNTINGTON 2008. 432- 433. HUNTINGTON 2008. 433.

419

múlttal, eltérő vallási és művelődési hagyományokkal rendelkező régiókból álló Ukrajna a nyugati és a keleti (eurázsiai) politikai és gazdasági orientáció között mozog. A Juscsenko által vezetett Ukrajnának az lett volna a történelmi küldetése, hogy a posztszovjet térségben Oroszország köré egyfajta cordon sanitaire-t17 hozzon létre a Grúziából, Ukrajnából, Azerbajdzsánból és Moldovából álló államközösségből (GUAM). Azaz tegye egyértelművé az ország nyugati irányultságát. A kísérlet sikertelen volt: a GUAM jelenleg nem működik.”18 De nézzük csak meg közelebbről a 2004-es elnökválasztást. (2.kép)

2. kép

Szembetűnő a különbség a két országrész között, a keleti, főként orosz ajkúak lakta, valamint a nyugati, európai orientációjú országrész éles határral válik el egymástól, ami akár veszélyessé is válhat, mert az ország polgárháborúba is sodródhat. A Juscsenkót támogató nyugati országrész a történelem során hol lengyel, hol litván, hol osztrák-magyar fennhatóság alatt állt, nyugatias fejlettségű. A keleti országrész ezzel szemben hosszú évszázadok óta orosz befolyási övezet, és épp olyan fejlettségű is, és ilyen probléma miatt már nem egyszer tört ki háború. Ráadásul – Max Weber protestáns etikája alapján – gazdasági aktivitásbeli
17 18

Szó szerinti jelentése: „egészségügyi övezet”, de itt „biztonsági övezet” értelmet kap. NyF KEKK 2010.

420

különbségek is épülnek, ami a gazdasági fejlettségben mutatkozik meg. 19 Ukrajna nyugati része egyértelműen a közép-európai térségre és fejlődésére koncentrál, innen származnak a gazdasági migránsok is (nyugati egyetemeken tanuló fiatalok), akik látják az európai színvonalat, és az új eszméket hazaviszik Nyugat-Ukrajnába. 2010-ben Ukrajna ismét elnököt választott, és az eredmény megint csak nem volt nagy meglepetés, a politikai térképen még mindig megmutatkozik Ukrajna megosztottsága. (3.kép)

3. kép

A sárga területeket, tehát a nyugati részt Julija Timosenko és pártja, a BJUT hozta, aki nyugatbarát politikájával a választásokig Ukrajna miniszterelnöke volt. Ukrajna Timosenkoék által elindult egy ún. „ukranizálási” folyamatban, vagyis, hogy a népesség nagy része végre nem oroszul, hanem ukránul beszél, a tv, rádió szintén ukrán, tehát egy ukrán nemzeti öntudat kiépítése volt a cél. A választásokon pedig azt kellett eldönteni, hogy tovább akarnak-e menni ezen az
19

Max Weber protestáns etikája: A kálvini dogmák szerint mindenki csak az örök halálra szolgálhat rá, ha csak Isten másként nem határozott. De az, hogy kiválasztott-e, az csak a hívő halála után válik el. A világ arra rendeltetett, hogy Isten dicsőségét szolgáljuk, a kiválasztott hívő pedig arra, hogy részt vegyen Isten evilági dicsőségének gyarapításában. Tartsd hát magad kiválasztottnak, hiszen a kétely a hit elégtelenségének bizonyítéka. A fáradhatatlan hivatalvégzés pedig elűzi a kételyt, és Isten dicsőségére szolgál. Az a gondolat, hogy a rendszeres és módszeres munka megvéd a kísértéstől, az időfecsérlés pedig bűn, elvezetett a hivatás gondolatán alapuló racionális életvezetés elterjedéséhez, ami végső soron a kapitalizmus kialakulását segítette elő.

421

úton, vagy mégis inkább az orosz fél a szimpatikusabb, és Oroszország nagy álma válik valóra, egy „kisoroszország” létében, amit majd beolvaszthat egy nagybirodalomba. A választási eredmények alapján Ukrajna politikai térképe alapvetően továbbra is megosztott. Timosenko hozta a nyugati megyéket, míg Janukovics Keleten bizonyult erősebbnek. A Régiók Pártja 11 megyében, míg a BJUT 16 megyében és Kijevben bizonyult erősebbnek. Orosz értékelések szerint Janukovics visszatérése a hatalomba a „narancsos” forradalom eredménytelenségének, a nehéz gazdasági helyzetnek, az állandó belpolitikai instabilitásnak köszönhető.20 Mearsheimer nem veti el egy esetleges orosz-ukrán háború lehetőségét, sem, bár ennek a civilizációs és biztonságpolitikai szempontból is vajmi kevés az esélye, hiszen az orosz haderő jóval nagyobb, mint az ukrán lehetőségek, ezért kész öngyilkosság lenne a „nagy testvérrel” kikezdeni. Sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy Ukrajna kettészakad a törésvonal mentén, hiszen jelentős különbségek vannak21 hagyományaikban, kultúrájukban és persze vallásukban. A görög katolikusok katolicizmusuknál fogva Európához és a fejlődéshez húznak, míg az ortodoxok „kötik az ebet a karóhoz”, és ragaszkodnak régi dogmáikhoz, és a múlthoz. A lojalitás két meghatározó eleme, az uralkodóhoz való hűség, és a vallási hovatartozás, valamint a hitelvek betartása. Az uralkodó inkább az ortodoxoknál jelenik meg és a „Putyini Oroszországhoz” hűek még mindig. Ráadásul, mint tudjuk, a vallásnak igen erős tudtaformáló szerepe van. A görög katolikusokra jellemző az egyházhoz való kötödés, a hit és az egyházak megerősödése pedig az ortodox hitűekre. Az állam pedig gyakran használja fel eszközként a vallást, amivel a szélsőséges nacionalista körökben lehet erősíteni az öntudatot, illetve uszítani a másik vallást követők iránt. „A nacionalizmusok elszabadulása Ukrajnában, Moldovában, Macedóniában egyaránt olyan (…) érzést kelt, amely szerint az ortodoxia nem egyszerűen hit többé, hanem gyakran folklorisztikus hovatartozás, amelyben a politika fölébe kerekedik a lelkiségnek.” Ékes példája ennek Ukrajna, ahol a volt osztrák– magyar, majd lengyel területeken a görög katolikus egyházhoz tartozás az ukrán és a ruszin nemzettudat fontos hordozója; mellette azonban három autokefál
20 21

www.gazeta.ua (Utolsó letöltés: 2010. február 19.) HUNTINGTON 2008. 42-43.

422

ukrán ortodox egyház is működik: a keleti országrészben az orosz nyelvű, amely a moszkvai patriarchátushoz tartozik. A kijevi székhelyű, amely az ukrán kormány befolyása alatt áll, s a lvivi (Lemberg), melyet az észak-amerikai ukrán emigráció támogat.22 Az ellenszenv és a fő viszály okai a pátriárkák, illetve, hogy az ortodox egyházak vezetői már nem igazán vallási, mint inkább a nemzeti politikai érdekek képviselői. Ha a különválásra kerül a sor, minden valószínűség szerint erőszakosabban mehet majd végbe, mint Csehszlovákiában, viszont nem is lesz olyan véres, mint ahogyan Jugoszláviában történt. A kérdés az, hogy egy ilyen feszült helyzetben mit tegyen Ukrajna? Próbálja, megakadályozni a megakadályozhatatlant, ami már Viktor Juscsenkónak sem ment? Vagy fejlessze nukleáris fegyvereit, amit egyébként Mearsheimer és az államközpontú paradigma is szorgalmaz, szerinte ugyanis, a jövőben továbbra is meghatározó lesz az államok közötti versengés, amelyben egy nukleáris fegyver, döntő szerepet játszhat. De ha Huntington tézisénél maradunk, tehát a civilizációs törésvonal elméletet preferáljuk, akkor ellenezzük Ukrajna nukleáris fegyvereit, és inkább egy orosz együttműködésre sürgetjük, illetve minden segítséget szorgalmazunk, ami egyben tartaná a független Ukrajnát. De végső esetre is legyen megoldása a nagyhatalmaknak. Például megoldás lehet, ha a törésvonalat nemes egyszerűséggel „áthelyezzük” Ukrajna keleti határára, ami már a demokratikus és a despotikus hatalmat választaná ketté. De miért is fontos Amerikának, Európának, és persze Magyarországnak egy erős és független Ukrajna? Mert amíg Oroszország energiáit leköti Ukrajna, nincs ideje a többiekkel foglalkozni. De Ukrajnának is fontos, hogy az EU-hoz tartozzon, hiszen se olaja nincsen, jelenlegi tudomásaink szerint nukleáris fegyveres sincs (még), és nem igazán fontos szereplő a nemzetközi kapcsolatokban, ezért valójában nincs más lehetősége, csak hogy Európához tartozzon. Viszont a demokrácia, ami oly divatos, veszélyes játék, és sokba kerül. Főként egy olyan országban, ahol az oligarchák jelentős szerepet töltenek be a politikai életben, és hol így, hol úgy zsarolják az államot. Hol elzárják, hol kinyitják a gázcsapot. Ebből a kiszámíthatatlanságból már nagyon elege van Ukrajnának, és muszáj lenne őket kordában, illetve békében tartani. Amely nagyon nehéz, hiszen oligarchák, és ezáltal egyetlen funkciójuk, mint a politikai és gazdasági
22

ARDAY 2010.

423

uralmuk, elveszne. Ráadásul „munkahelyüket”, és piacaikat átvennék a szentpétervári oligarchák, és ezért rájuk már nem lenne szükség. Az ukrán elit is a függetlenségben érdekelt, mert az önálló államiság több lehetőséget nyit meg előttük, mint egy orosz kapcsolat. Zbigniew Brzezinski azon meggyőződésének adott hangot, hogy egy erős Ukrajna hozzájárulna ahhoz, hogy Oroszország demokratikusabbá váljon. „Más feladatunk is van — konszolidálnunk kell a politikai pluralizmust a volt Szovjetunió területén. Konkrétabban Grúzia támogatását jelenti ez, illetve annak szavatolását, hogy Ukrajna ne válhasson csatlóssá (Oroszországévá)” – emelte ki Brzezinski. A neves amerikai politológus azonban azt is hangsúlyozza, hogy az USA számára fontos az oroszokkal való együttműködés is. „Első látásra úgy tűnhet, hogy ellentét van e két feladat között, a valóságban azonban nincs ez így. Az a helyzet, hogy amennyiben Grúzia kitart, s Ukrajna felvirágzik, akkor nagyobb lesz a valószínűsége annak, hogy Oroszország a távlatokban poszt-imperialista, demokratikus állammá váljon.” „Ha Grúzia, vagy Ukrajna nem tart ki, akkor Oroszország ismét birodalommá válik, növekvő ambíciókkal, ami sokkal bonyolultabbá teszi a hosszú távú, kölcsönösen előnyös kapcsolatokat”23 Véleményem szerint ez a civilizációs törésvonal egy valóban létező fogalom, és probléma Ukrajnában. Egyáltalán nem elhanyagolható ez a kérdés, hiszen nem egyszer láttunk már olyan eseményt, ahol ugyan azonos civilizációhoz tartozó, de más vallást követő csoportok rémtetteket követtek el egymás ellen (pl. Jugoszláviában).24 A vallás pedig egy olyan megfoghatatlan dolog, ahova az emberek menekülhetnek, és ha már máshoz nem is, de a vallásukhoz ragaszkodnak. Ebből kifolyólag nagyon egyszerű a politikai erőknek a valláshoz nyúlni, és ezáltal befolyásolni népeiket, valamint az ellenzék más vallási hovatartozása is remek célpont egy politikai küzdelemben. Huntington gondolatai és jóslatai pedig eddig szépen beigazolódtak, és beigazodni látszanak, ezért is válthatott ki akkora ellenállást, mint amekkorát kiváltott.

23

Voice of America, http://www1.voanews.com/english/search/?&c=n&run=Y (Utolsó letöltés: 2010. január 13.) 24 HUNTINGTON 2008.

424

A politikai nem léphet a civilizáció helyére A civilizáció sokféle jelentést hordoz magában, társadalomfejlődést, tágabb értelemben kultúrát, művészeteket, vallást, minden olyan dolgot, amely egy embercsoportot összeköt és megkülönböztet más csoportoktól. Egyre jobban előre tör a nyugati civilizáció és megpróbálja „nyugatosítani” a többi civilizációt. Ez a Nyugathoz, illetve a „Föld naposabbik oldalán” éléshez, vagy az ahhoz hasonló színvonal kergetése meghatározó elemévé vált a világnak, és ezáltal a politikának. Remek választási ígéret, az Európai Unióhoz, a NATO-hoz való csatlakozás, ezek mind olyan szervezetek, amelyek a biztonságos, nyugodt jólét képét festik az emberek elé, akik pedig egy gazdagabb élet kedvéért akár saját kultúrájukról is képesek lemondani. De egyes civilizációkon belül pont ez okozza a problémát, hogy nem mindenki szeretne egy multikulturális világhoz, szervezethez tartozni, és ezért kialakul egy belső versengés. Ami sajnos viszont a művészetek, az irodalom, az erkölcs hanyatlásával jár. Ez történik Ukrajnában is. Az ország nyugati része fejlődni, és interkulturálisabbá válni szeretne, és ki akar szabadulni a poszt-szovjet térségből, és még a gondolatát is felejteni akarja, hogy honnan indult, viszont az ország keleti része pedig úgy gondolja, hogy ők valójában mégiscsak Kelet-Európához, és a (Nagy)Oroszországhoz tartoznak, hiszen vallásuk is oda köti őket. Ezt a kettőséget használja ki a politika, és áll ezeknek a csoportoknak az élére, és már nem is az a valódi kérdés, hogy mi legyen az országgal, hanem az, hogy mely irányban történjen, keleti vagy nyugati. Az emberek szomjaznak a változásra, mindegy, merre legyen az, és pont ez az elkeseredettség sodorhatja Ukrajnát egy polgárháborúba, hiszen mint tudjuk, a reményvesztett embereknél nincs veszélyesebb, és inkább saját „vérük” ellen fordulnak, csak legyen vége a versengésnek, és köszöntsön be a jólét. Ehhez azonban szükség van arra, hogy Ukrajna felismerje és megnevezze közös értékeit, amelyet mindkét felekezet, csoport elfogad,25 és nem a különbségekre kell felhívni a figyelmet, ezzel is erősítve a széthúzást, amelyeket a politikai pártok is zászlajukra tűznek. A nemzet előrébb való, mint egy vallási különbség, politikai harc, vagy az egyén. Konszenzusra kell törekedni az erő25

Szingapúri Fehérkönyv része, amely az angol törvény-előkészítési gyakorlatból átvett sajátos műfaj. A fehér könyveket a Bizottság adja ki: olyan dokumentumok ezek, amelyek – specifikus területeken – közösségi akciójavaslatokat tartalmaznak.

425

szakos megoldások helyett, illetve ami a legfontosabb, vallási és faji harmóniát kell létrehozni. Ha mindez nem következik be, Ukrajna kettészakadhat, a nyugati rész belenyugatosodik Európába, a keleti pedig Oroszország része lesz, és nem lesz már olyan, hogy Ukrajna, pláne nem, hogy független, amiért oly sokáig küzdöttek. Ukrajna jövőjét az Európai Unióban biztosíthatja Amikor Ukrajna 1991-ben függetlenné vált, az akkor még EK, nagy örömmel fogadta, hogy egy újonnan létrejövő állam elkötelezte magát a demokrácia építésére, és ezzel majd vissza tudja fogni Oroszország túlsúlyát, ennek kapcsán meg is ígérték az ukránoknak, hogy majd támogatják a tervük megvalósulását. Csakhogy azóta kiderült, hogy ezek a nagy szavak megmaradtak csak az ígéretek szintjén, mert sem az EK, sem az USA nem reagált különös figyelemmel a szovjet utódállamok iránt. Különböző szerződések százait kötötték meg egymással, de mikor Kijev valódi segítséget várt volna, az nem érkezett meg. Azóta már Ukrajna energetikai és biztonságpolitikai célból érdekli az Európai Uniót. De emellett Ukrajna sok fejtörést is okoz az EU már materiális határán, a szervezett bűnözésével, az egészségügyi elmaradottságával, egyre inkább veszélyforrás. Ukrajna 1998-ban már megfogalmazta integrációs céljait, illetve hosszabb távon magát a csatlakozást is, amely ha megtörténne, akkor egyértelműen nettó haszonélvezője lenne az uniónak. Hosszú tárgyalások után, 1994. június 14-én végre aláírták a Partnerségi és Együttműködési Egyezményt (PCA), ez kiterjed a politikai kapcsolatok fejlesztésére, kereskedelmi és befektetési kapcsolatok segítésére, a kölcsönös előnyök fejlesztésére, a gazdasági reformok támogatására, valamint az ukrán jogszabályok harmonizációjára. Létrehozták még a folyamatos párbeszéd lehetőségét is, az EU-Ukrajna csúcstalálkozó, Együttműködési Tanács, és az Együttműködési Bizottság képében. Négy fontos területe van ennek a dialógusnak, a horizontális biztonsági fenyegetettség, a fegyvermentesítés, regionális és nemzetközi ügyek, valamint a demokrácia, az emberi jogok és a sajtószabadság. Ukrajna részese az Európai Szomszédságpolitikának is, amely viszont azt jelzi, hogy nem valószínű a közeljövőben a csatlakozása az integrációhoz, inkább még csak az arra való felkészülés 426

a cél. Az ENP-n belül az EU figyelemmel kísérte az ukrán alkotmányreformot, és a választásokat is, és a 2004-essel kapcsolatban aggodalmát fejezte ki. Felszólította Ukrajnát, hogy ezeket a problémákat mihamarabb korrigálja. Amíg ezeket a problémákat az ukrán állam nem oldja meg, addig nem is gondolhat a csatlakozásra, ebben segít az ENP, amelynek fő célja a stabilizálás. De ennek az EU még pillanatnyilag örül, hogy nyert egy kis időt, hiszen az unió még nem áll készen egy ilyen ország felvételére. Ukrajnának most meg kell tudnia mutatni, hogy képes teljesíteni mind a maga által felállított, mind pedig az EU által elvárt kritériumokat, mert nincs más lehetősége egy erős független állam létrehozására, csak ha csatlakozni tud az Európai Unióhoz. Az új ukrán vezetés várhatóan szorgalmazni fogja az EUhoz való közeledést, annak ellenére, hogy eddig oroszbarát politikát folytatott. Janukovics egyfajta „hintapolitikát” fog folytatni Oroszország és EU között, mert egyikről sem szeretne lemondani, ami teljesen érthető, és hogy mi lesz ennek a vége, az már a jövő zenéje.

427

Bibliográfia Könyvek
ARDAY 2010. ARDAY Lajos: Vallások, egyházak és konfliktusok az egységesedő Európában. http://www.grotius.hu/doc/pub/SXACQL/arday_vall%C3%A1s ok_2006.pdf (Utolsó letöltés: 2010. március 27.) FONT Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Fejezetek a keleti szlávok korai történetéből. Pécs, 1995. HORVÁTH Gyula: Európai regionális politika. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2001. HUNTINGTON, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Fordította: Puszta Dóra, Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

FONT 1995. HORVÁTH 2001. Huntington 2008.

MEARSHEIMER 1992. MEARSHEIMER, John J.: Disorder Restored. In: Graham Allison, Gregory F. Treverton: Rethinking America's Security. Norton, 1992. PATKÓ 1975. RÁCZ 2006. PATKÓ Imre: „Szuperhatalom” és kisországok. Kossuth Könyvkiadó, 1975. RÁCZ András: Az Európai Unió keleti perifériája: Demokrácia és / vagy Stabilitás? Kommentár, 2006/3 – Norma és politika a nemzetközi kapcsolatokban VARGA Lajos: Ukrajna. Budapest, 1993. (Szovjet Füzetek VII.) Nyíregyházi Főiskola, Kelet és Közép-európai Kutató Központ: Az elnökválasztás lehetséges geopolitikai következményei. http://www.nyf.hu/kekk/node/21

VARGA 1993. NyF KEKK 2010.

Internet
www.gazeta.ua (Utolsó letöltés: 2010. február 19.) Voice of America http://www1.voanews.com/english/search/?&c=n&run=Y (Utolsó letöltés: 2010. január 13.)

428

Bándy Katalin

A BULGÁRIÁBAN ÉLŐ MUSZLIM KÖZÖSSÉGEK HELYZETE,
KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A TÖRÖK ETNIKUMRA

Bevezetés A közép-kelet-európai rendszerváltozások olyan társadalmi és gazdasági változásokat eredményeztek, amelyek nyomán a rendszerváltó országok lakosainak egzisztenciája, társadalomban betöltött szerepe alapvetően átalakult. A ’90-es évek balkáni határmódosulásai és a háborús válságjelenségek ugyan nem érintették Bulgáriát, azonban a korábban, évtizedekig teljesen figyelmen kívül hagyott, jelentős létszámú kisebbség jelenléte megteremtette az integráció mint kihívás feladatát. A rendszerváltás jelentősen felszínre hozta a magas létszámú etnikumok okán feltörekvő társadalmi ellentéteket is. Az ötszáz éves török uralom hatására létrejött nagy létszámú muszlim, különösen török etnikum – habár mára is a legjelentősebb etnikai kisebbséget képviseli Bulgáriában – szerepét tekintve az 1990-es évek rendszerváltása után marginalizálódni látszik. Jelen tanulmány, a történelmi ok-okozatok összefüggésében törekszik vizsgálni ezt a folyamatot. Teszi mindezt azzal a szándékkal, hogy próbálja feltárni a jelen gazdasági és politikai-társadalmi integráció kulcsproblémáit. A muszlim, és azon belül a török kisebbség területi elhelyezkedése az országban arra enged következtetni, hogy a hátrányosabb gazdasági helyzetű térségekben koncentrálódik. A nagyvárosok török lakossága jelentős számban visszahúzódott Törökország területére, azonban a rurális térségek csekély mértékben mobil népessége, az elmaradott, mezőgazdasági területeken koncentrálódik. Ők azok, akiknek a kommunizmus megpróbáltatásokat, a rendszerváltás pedig létbizonytalanságot eredményezett. Helyzetük marginális, létszámuk az ország teljes lakossági létszámát tekintve viszont magas, és mint „politikai tényező csoport” is jelentősek. A tanulmány törekszik válaszokat is megfogalmazni a lehetséges kitörési pontok tekintetében; megoldható-e az etnikai kisebbségek, kiváltképp a török etnikum integrációja a bolgár társadalomba, amely fontos eleme az ország gazdasági és társadalmi fejlődésének. A jelenlegi bolgár alkotmány (1991) nem ismeri el a kisebbségi létet, azonban az országban élő 429

etnikumok körül kimondva vagy kimondatlanul, de társadalmi feszültségek keletkeztek. Fontos továbbá, hogy az EU normáknak való megfelelés egyik sarkalatos kritériuma, hogy a kisebbségekkel kapcsolatban lévő politikák mentén Bulgária képes legyen a lehető legközelebbi jövőben megfogalmazni önmagát, mint az Európai Unió tagja. 1. Történelmi áttekintés – muszlimok, törökök Bulgáriában Az Oszmán Birodalom fennállása alatt jelentős létszámú török hódító érkezett a Balkán félszigetre. A középkori bolgár állam megszűnése erre az időre, a 14. század végére tehető. A hódítók törekedtek egységesíteni a főleg szláv nyelvű, és ortodox keresztény csoportokat. A legnagyobb mértékben kiszolgáltatott helyzetbe a bolgárok kerültek, tekintettel arra, hogy a Trák-alföldön olyan művelésre alkalmas szántóföldi területek voltak, amelyek gazdag és értékes zsákmányt jelentettek a hódítóknak. Konstantinápoly elfoglalása után (1453) még inkább megnőtt a bolgár területek jelentősége: forgalmas kereskedelmi és hadi utak jöttek létre, városi közigazgatási központok keletkeztek, továbbá a fekete- tengeri kikötők geostratégiai fontossága is megnőtt. Jellemző volt, hogy a hódítók, akik ezeken a területeken megtelepedtek, magukkal hozták vallásukat és kultúrájukat egyaránt. A jelentős létszámú muszlim betelepülő kiváltsága volt a birtoktulajdon, amelyet a bolgár parasztság művelt. Az iszlamizáció kezdeti formája nem az erőszakkal (fizikai jellegű) áttérésre kényszerítés eszköze volt, inkább egyfajta menekülésre késztetés a negatív megkülönböztetés elől. A nem muszlim bolgár lakosság magasabb, szinte elviselhetetlen adóterhei alól való menekülést, az önkéntes muszlim hitre való áttérés jelentette. A kezdeti spontán muszlim migrációt később az oszmán hivatal szervezett betelepítésekkel folytatta és erősítette, melynek eredményeképp főleg török anyanyelvű muszlimok telepedtek meg mind a Bolgár-tábla keleti részén, mind a Trák-alföld gazdag területein. Bulgária saját természetes fejlődése, mind politikai, mind gazdasági, és kulturális téren megszakadt a 15. századra kiteljesedő oszmán fennhatóság alatt. Ez a hódítás egyfajta elszigeteltséget eredményezett Európától, amely nem csak gazdasági, politikai és kulturális megtorpanást eredményezett, de gyakorlatilag az addigi bolgár értelmiségi és arisztokrata társadalom megsemmisülését eredményezte. A lakosság jogfosztottá vált az idegen hivatalnokok kényuralmának kiszolgáltatva. A megkülönböztetés olyan mértékű volt a mindennapok tekinte430

tében is, hogy az „önkéntes” áttérés jelentette csak a megszabadulást. Ez az erőszakosság tömeges vallásváltást eredményezett. A lakosság egyre nagyobb számban vette fel az iszlámot, és olvadt be a muszlim társadalomba. (Kiemelendő példa azok a bolgár mohamedánok, akik leginkább „pomák”-ok néven ismertek, és sajátos kultúrával, identitástudattal rendelkező népcsoport.) Az oszmán uralom évszázadai végül egy jelentős „eltörökösödéshez” vezettek, a lakosság etnokulturális és vallási befolyásoltsága átrajzolta Bulgária etnikai térképét. Jelen tanulmány kevés teret enged a hosszas történelmi kitekintésnek terjedelmi korlátai okán, azonban szükséges megemlíteni: a bolgár nép nem a hódítók által aposztrofált „rajah” vagyis emberi nyáj1 módjára élte meg jogfosztottságát, leigázását, hanem jelentős ellenállási és felkelési formákat mutatott már a hódítás kezdetétől fogva, hol erősebb, hol szerényebb megnyilvánulási módokon. Szándékaikat erősítették az oszmán expanzió ellen harcoló európai erők támogatásai (pl. Habsburgok). A bolgár kultúra fejlődése bár megtorpant, teljesen nem rekedt meg, a nehéz körülmények ellenére is ápolták az írásbeliség hagyományait, ám a kultúra elveszítette a társadalmat átfogó jellegét, és inkább családi, kis közösségi, helyi templomi szinten maradt meg. A 17-18. századtól azonban fokozatosan megindult a török állam-modell válsága. Az Európához mért gazdasági elmaradottság, katonai és politikai meggyengülést eredményezett. Az Orosz Birodalom feltörekvése, és önnön meggyengülése okán újabb hódításokkal már nem számolhatott az Oszmán Birodalom, az új korszak (1878 után) a régi földbirtokrendszer összeomlását eredményezte. A felvilágosodás évszázada a Balkánt sem kerülte el. Az új, születő nemzeti ideológiák megjelenése a 19. századra egy „újbolgár” felvilágosodás kezdetét jelentette. A nemzeti ébredés orosz segítséggel, és viszonylag későn történt meg (1870) a bolgár exarchátus létrejöttével, majd a független bolgár állam kialakulásával, az 1877-78-as orosz- török háború révén érkezett el. Az immár független Bulgária 1912-ben szövetségre lépett szomszédjaival a törökök kiszorításának érdekében. A Törökország ellen vívott háborúra pedig úgy tekintett, mint a nemzetegyesítés egyetlen lehetséges módja. Az új bolgár államiság kiépítésének folyamatában a török lakosság nagy tömegei kivándoroltak az anyaországba, a Bulgáriában maradt, ám még mindig jelentős létszámú török népesség pedig a nem hivatalos, de mégis létező etnikai kisebbségi létbe kényszerült.
1

PAVLOV-JANEV 2005.

431

2. Bulgária etnikai térszerkezetének változásai 1878-tól napjainkig, különös tekintettel a muszlim, azon belül a török etnikai kisebbség helyzetére A fejezetben bemutatásra kerülnek Bulgária legmeghatározóbb etnikai súlypontjai, térbeli koncentrációi az országon belül, felvázolva az etnikai térszerkezet változásának legjelentősebb állomásait. A kisebbségi lét sajnálatos folyományaként a szegregáció, és annak ok-okozati összefüggései is e fejezetben kerülnek bemutatásra. 2.1. A török kisebbség helyzete 1878-tól a rendszerváltásig (1991) A kisebbségi jelenlét és a kisebbségekkel szemben megfogalmazott politika a balkáni államok fontos kérdése. A bulgáriai török kisebbség létszámát tekintve folyamatos és pontos adatok állnak rendelkezésre. A 20. század elején még minden muszlim lakost töröknek tekintettek, különállásuk azonban a mai napig jellemző. A bolgár nacionalizmussal azonban statisztikailag jelentős számú muszlim népességet integráltak a bolgár etnikumba. A bolgár állam megalakulásával, amikor hatalmi pozícióból alárendelt szerepbe kerültek, a török lakosság jelentős hányada vándorolt az első világháború után létrejött Törökországba. Ennek eredményeképp a nagyvárosok török lakossága szinte teljesen eltűnt. A kormány kisebbségpolitikája 1923-tól megváltozott és főleg a lakosságcserék jellemezték. A kiáramlások és cserék után a Bulgáriában maradók kifejezték lojalitásukat szülőföldjük iránt. Az 1930-as évektől a bolgár kormány egyértelmű asszimilációs politikát folytatott kisebbségei tekintetében. Az évszázadokon át használatos török helységneveket bolgárra változtatták és korlátozták a török nyelv használatát az anyanyelvi oktatásban. A második világháború utáni kommunista rezsim kisebbségpolitikája általánosságban tovább nehezítette a kisebbség, azon belül a török etnikum létét. A proletár internacionalizmus eszméjében elkötelezett kommunista párt minden nemzeti jellegű törekvést vagy mozgalmat visszaszorított. Az erőszakos kollektivizálás a mezőgazdaságban, a „vallási fanatizmussal” szembeni reagálások, létük alapjaiban fosztotta meg a muszlim lakosságot. A nyilvános egyházellenes támadások, a nyelvhasználat és az oktatási lehetőségek ellehetetlenítése újabb kivándorlási hullámra késztette a törököket. 1949-1951 között

432

150.000 fő hagyta el az országot és vándorolt Törökországba.2 A kitelepüléseknek nem lett volna vége, azonban 1951-ben Törökország lezárta határait és nem fogadta a bevándorlókat. A következő időszak a kényszerrel való beolvasztás időszaka lett. 1968 után egy török-bolgár, tíz éven át érvényben lévő egyezmény értelmében, családegyesítési lehetőséggel további 120.000 fő hagyta el Bulgáriát.3 A bolgár kommunista párt legdrasztikusabb lépéseként 1977-ben az etnikai kisebbség kifejezést kitörölték a bolgár alkotmányból – Zsivkov kijelentette, az ország homogén. A legnehezebb időszak az 1980-as években következett be, amikor a népszámlálási adatokba semmiféle etnikai és vallási adatot nem vettek fel, így drasztikusan száműzve a kisebbség bármilyen összefüggésben értelmezhető fogalmát. Az erőszakos asszimiláció legmeghatározóbb megnyilvánulása a török kifejezés teljes tiltása a szóhasználatban, majd a török családnevek kötelező bolgár névre váltása.4 Ez utóbbi megtagadása súlyos egzisztenciális hátrányokat vont maga után, aki nem vállalta új személyazonosságát, annak társadalmi helyzetét ellehetetlenítették. Ez a súlyos elnyomás végül az 1989-es török határnyitásokkor rendkívüli mértékben megmutatkozott, 350.000 török hagyta el az adandó lehetőséggel Bulgáriát.5

2 3

TAAFEE 1990. TAAFEE 1990. 4 EMINOV 1999. 5 MAHON 1999.

433

A kivándorlás súlyosan érintette Bulgáriát a munkaerőhiány fellépése okán, Törökországot pedig az emigránsok elhelyezése miatt. A kommunista rendszer bukása megszüntette az erőszakos asszimilációt is, ami 120.000 fő visszavándorlását eredményezte, olyanokét, akik kevéssé, vagy egyáltalán nem találták meg boldogulásukat Törökországban.6 Végül az 1992-es népszámlálási adatok szerint, amikor is az etnikai és vallási hovatartozás kérdése újra megjelent az adatgyűjtésben, 1.078.000 fő vallotta magát muszlimnak a közel 8,5 milliós összlakosságból. A muszlim arányon belül pedig több mint 800.000 fő mondta magát a török etnikumhoz tartozónak.7 Ehhez kapcsolódóan szükséges megjegyezni, hogy a Bulgáriában megfigyelhető népességcsökkenés oka a természetes fogyás mellett a fokozódó kivándorlásban nevezhető meg. 2.2. A török kisebbség a rendszerváltás után (1992-2001) A török lakosság létszámát tekintve napjainkban is Bulgária legnagyobb lélekszámú etnikuma. Az összlakosság 9,4%-át kitevő törökök az ország 28 obstinájában alkotnak abszolút többséget (összesen 256 obstina). Az 1992 utáni etnikai térfolyamatok változásának legfőbb oka a rendszerváltás utáni mezőgazdasági összeomlásban keresendő. A jelentős számú ipari üzem bezárása, a munkanélküliség, majd a szolgáltató szektorban megjelenő külföldi tőke olyan munkaerőigényt generált, amely a lakosság belső vándorlását eredményezte. A változások a legsúlyosabban a török, pomák, egyéb muszlim és roma lakosságot érintették. A hagyományos ágazatokban való leépítések, és egyéb szakképzetlenségük folytán ők lettek az ország legnagyobb arányban munkanélküli polgárai. Az elvándorlások fokozatosan átrajzolták Bulgária etnikai térképét. Az ország legelmaradottabb déli obstináiból, és a legmeghatározóbb törzsterületnek számító Kărdzsali tartományból főleg a nagyvárosok és a keleti térségek felé indult meg a török elvándorlás. A török lakosságot, meghatározó számban még az ország északkeleti régiójában lehetett fellelni, azonban onnan is jelentős elvándorlás figyelhető meg a jobb megélhetést biztosító területek irányába. Az elvándorlási irányok a Fekete-tenger, a Duna iránya és az ország belső területei. A népességcsökkenés további okaként szükséges megemlíteni főleg a Razgrad
6 7

ZHELYAZKOVA 2001. Nacionalen Sztatiszticseszki Insztitut: www.nsi.bg

434

környékén, a roma identitás megerősödését. A rendszerváltás utáni népszámlálásokon már egyre több muszlim cigány vallotta magát roma nemzetiségűnek, akik korábban töröknek vallották magukat. A munkalehetőségek a falusi lakosság számára a turizmus élénkülésével kiszélesedtek, igaz, hogy idénymunka jelleggel, de a török népesség Kelet felé húzódása, elsősorban Várna mint célterület irányába emiatt érzékelhető. További eltolódás tapasztalható Ruen irányából Burgaszba. Jelentős célterületek még Rusze és a Sumen és Pleven közti területek. A török lakosság létszáma 1992 és 2001 között az összlakosságon belül nem változott, 9,4%-os arányát megtartotta. A bolgár etnikummal szemben magasabb természetes szaporodási értékei, és a bolgárok népmozgalmi negatív mutatói miatt nem jelentkezik csökkenés. 2.3. Egyéb muszlim kisebbségek Bulgáriában Szükséges megemlíteni az önmagát általában bolgárnak valló pomák kisebbséget, akik anyanyelve bolgár, vallásuk az iszlám. Talán ők azok, akik a legjobban elszigetelődnek a társadalomban. Vallásukat és sajátos identitásukat erősen őrizve, szinte idegen testként élnek a többségi társadalomban. Az ellenséges attitűd kétségeket idéz elő bennük, identitásukban bizonytalanul, nemzeti hovatartozásukra sok esetben válaszolni nem tudva marginalizálódik csoportjuk a társadalomban. Az elutasító társadalmi attitűd fokozza a pomák identitástudat gyengülését, és nehéz megtalálniuk a kapcsolódási pontot is, tekintve vallásuk okán a török kisebbséghez, de anyanyelvük miatt a többségi nemzethez kapcsolódnának. A statisztikákban nem jelennek meg, mint etnikai csoport, pedig a törökök és a romák után ők a harmadik legnagyobb számú kisebbség. Jelenlétüket a vallási adatokból lehet kiolvasni, tekintve, hogy a muszlimok száma meghaladja a török kisebbség létszámát. Ezek a nehézségek, kvázi ellehetetlenítik a pomák önmeghatározás lehetőségét. Ha fel lehet állítani az „egyéb muszlim” kategóriát, ide kellene sorolni a törökök és pomákok mellé a muszlim romák és a tatárok etnikumait. A tatárok az ország északkeleti részén élnek, a törököktől kevésbé különítik el őket, mint etnikumot. Többségük az első világháború után kivándorolt az újonnan létrejövő Törökországba. Ebből adódóan számuk a többi muszlim kisebbséghez viszonyítva csekély, az asszimiláció és a természetes fogyás miatt folyamatosan 435

csökken. Az iszlám hívei fellelhetőek szép számban a bulgáriai roma lakosság körében is. Talán ők a legnehezebben mérhető etnikum, a tiszta hovatartozást illetően. Identitástudatukat nem lehet a közös nyelv, közös vallás és közös történelmi tudat mentén meghatározni, valódi identitásukat az életmódjuk adja. Azonosságtudatuk a nyelvhasználat és a többségi nemzet kisebbségekhez való viszonya szerint módosulhat. Főként az ország kevert etnikumú területein élnek, illetve a nagyobb városokban. A rendszerváltás óta jobban vállalják roma identitásukat, de a népszámlálásokon inkább a többségi nemzethez tartozónak vallják magukat. Év 1900 1910 1920 1926 1934 1946 1992 2001 Összlakosság (fő) 3.744.283 4.337.513 4.846.971 5.478.741 6.077.939 7.029.349 8.487.317 7.928.901 Nem török nemzetiségű muszlimok (fő) 112.060 136.437 170.395 211.744 230.105 262.918 310.243 220.314 Arány (%) 3,00 3,14 3,51 3,86 3,78 3,74 3,65 2,77

2. ábra. A nem török muszlimok számának alakulása 1900-2001 között Forrás: NSI, Bulgaria, saját szerkesztés

A gazdasági átalakulás nyomán kialakult belső migrációs trendek az egyes etnikumok keveredését is felerősítették. A bolgár etnikum és a muszlimok között erőteljes törésvonalak vannak, amelyek folyománya a kialakult szegregáció. A vándorlásokkal azonban ez a kép változni látszik, mivel a törökök belső vándorlásai a főleg bolgárok lakta területek felé irányult. 2.4. A török etnikum helyzete Bulgáriában, a 2000-es években Az átmenet évei utáni etnikai térfolyamatok alakulása egyértelműen a muszlim, azon belül a török etnikum és a roma lakosság társadalmi szerepének marginalizálódását mutatja. A törökök, mint legnagyobb lélekszámú etnikum főleg az ország északkeleti régiójában élnek, arányuk az összlakosság viszonylatában itt 436

a legmagasabb: 22,5%.8 Vannak olyan tartományok, ahol arányuk 90% feletti (Sumen, Venec). Legnagyobb közösségeik, amelyek a 15.000 főt is meghaladják, Ruen, Sumen, Dulovo, Razgrad, Omurtag, Targoviste és Iszperih településeken található. A dél-közép régió tartományaiban a török lakosság abszolút többséget alkot. Etnikai tömbjük itt összefonódik a pomákokéval, amely népcsoport helyenként meg is haladja a török etnikum létszámát, kiemelten a Szmoljan környéki obstinákat. A muszlim lakosság koncentrációja a török etnikummal azonos területeken figyelhető meg, megkülönböztethetőségük a nyelvi különbségek folytán lehetséges. A bolgár többségű Kelet-Rodope területén elő pomákok és muszlim cigányok jelentős számban bolgárnak vallják magukat, míg a Nyugat-Rodopéban ugyanez az etnikum töröknek vallja magát. Ennek oka a nyugat-rodopei nagy többségű muszlim társadalom jelenléte. Az alkalmazkodás, beolvadás szándéka által vezérelt kisebbségek sok esetben találkoznak azzal a társadalmi attitűddel, hogy a többségi bolgár társadalom számára a pomákok törökök, a törökök számára pedig csak félig azok, ám a cigány mindenki számára cigány, függetlenül attól, hogy ő maga minek vallja magát. A mindennapi kapcsolatokban éles ellentétek vallási villongások nem tapasztalhatóak kirívó módon. A közösségek azonban tele sztereotípiákkal, egymással szemben előítéletesek. A bolgár közvélemény általában elítéli a múltat, főleg a zsivkovi kisebbségellenes erőszakot, híve a szabad névhasználatnak, vallásgyakorlásnak is, ám a kisebbségi jogok kollektív bevezetését kevéssé tartja megvalósíthatónak. A muszlimok a velük szembeni erőszakot sem a bolgároknak, hanem a zsivkovi érának tulajdonítják. Etnikai feszültség talán csak Kărdzsaliban észlelhető, ahol 50-50% a lakosság aránya, de az egyetlen közösség, amellyel szemben minden kisebbség intoleranciát mutat, a cigányok. Etnikai csoport bolgár török cigány teljes lakosság Létszám (1992) 7 271 185 800 052 313 396 8 487 317 Arány (1992) 85,67% 9,43% 3,69% Létszám (2001) 6 655 210 746 664 370 908 7 928 901 Arány (2001) 83,93% 9,41% 4,67% -

3. ábra. A legjelentősebb etnikai csoportok alakulása Bulgáriában 1992- 2001 között az összlakosság arányához viszonyítva Forrás: NSI, Bulgaria. Saját gyűjtés és számítás

8

Nacionalen Sztatiszticseszki Insztitut - www.nsi.bg

437

Összegzés, lehetséges kitörési pontok Jelen tanulmány a teljesség igénye nélkül törekszik feltárni a Bulgáriában élő kisebbségi lét jelenkori helyzetének ok-okozati összefüggéseit. A kommunista rendszer bukása, az elnyomás alól felszabaduló kisebbségeket olyan kihívások elé állította, amely kihívások korábbi társadalmi helyzetük okán inkább további nehézségeket eredményeztek. A főleg török kisebbséget érintő tömbösödés, a fejlődő asszimilálódás lehetőségével (szándékával?), és a társadalmi-gazdasági folyamatok változásával csökkenhetne. Azonban az 1991-es bolgár alkotmány nem ismeri el a kisebbségeket, amely tovább nehezíti helyzetüket. Eközben különállásuk, mind területileg, mind társadalmilag és vallásilag nyilvánvaló. Ez a különállás csak további terheket ró az amúgy is terhelt bolgár társadalomra. Bulgária EU csatlakozása jelentős számban növelte az unió muszlim közösségeinek számát, amely közösségek jelenléte a nyugati társadalmakat is kihívások elé állítja. A bulgáriai muszlimok integrálása a társadalomba olyan megoldásokat, stratégiákat igényel, amely stratégiák kevéssé alakíthatóak ki a nyugat-európai válságkezelő mechanizmusok mentén. A kitörési pontokat három szegmensben lehetne megfogalmazni: kormányzati szintű állásfoglalás a kisebbségi lét elismerése vonatkozásában, az oktatási rendszerbe való célzott felzárkóztatási koncepció, munkaerőpiaci integráció. Először a kisebbségi lét, a jogok és kultúra állami elismerése jelenthet megoldást. Az etnikai, vallási és kulturális különbségek minden kisebbséggel rendelkező európai társadalomban léteznek. A kulturális sajátosságokat mindenhol másként kezelik, de a kisebbségekre fókuszáló politikák minden átalakuló közép-kelet-európai társadalomban fellelhetőek. Az iskolák két módon kezelik a társadalmi egyenlőség kérdését: az egyik a kisebbségek kulturális identitásőrzésének „küzdelme”, azzal a meghatározással, hogy az állam részt kell vegyen az elismertetésben, a kisebbségi kultúra többségihez viszonyított azonos fontossággal való kezelésében. A másik a tolerancián alapuló, a különbözőségek tiszteletét hangsúlyozó, ám a többség által képviselt kultúrába való beilleszkedést hangsúlyozza.9 Ha a kisebbségi hátterű gyerekek oktatásában nem történnek meg az integrációt szorgalmazó, elősegítő lépések, csak tovább romlik a beil9

FEISCHMIDT-NYÍRI 2006.

438

leszkedés és a későbbi munkaerőpiacra való integrálódás lehetősége, és beszűkülnek a későbbi generációk kitörési pontjai is.10 A kisebbségi munkavállalók fontossága megnőtt az Unióban. Részvételük elengedhetetlen feltétele a gazdaság működésének. Kialakult egy strukturális függés az ő munkájától, mert olyan munkakörökben is hajlandóak elhelyezkedni, amelyeket a többségi társadalom tagjai vagy nem képesek, vagy nem hajlandóak elvállalni. Ez a strukturális függés gyakran a fejlődés előmozdítója lehet.11 Azonban több olyan probléma is felmerül foglalkoztatásuk kapcsán, amely megoldásokat sürget. Nagy többségük az alacsonyan képzett és ehhez mérten alacsonyan fizetett társadalmi rétegekből kerül ki. Hangsúlyozni szükséges a kulturális azonosulást, mint a társadalmi integráció alapját. De az is igaz, hogy az integráció kérdéskörét sokkal inkább gazdasági alapokon érdemes tárgyalni, és kevésbé kulturális vagy vallási szemlélet szerint.12 A jóléti állam pénzügyi válságba került, a szociális hálók elnehezültek, a gazdagok és szegények közötti szakadék csak mélyülni látszik. Azokat a problémákat, amelyeket a globalizáció hozott magával, törvényekkel, reformokkal szükséges megoldani, azonban az egyre feltorlódó reformok inkább vezettek a föderalista rendszerek strukturális problémáinak kialakulásához, mint a reformok eredményeihez. A szociális válság és a demográfiai krízis, a török (és roma) kisebbség növekvő száma felveti annak fontosságát, hogy a bolgár politikusok felismerjék a bennük rejlő politikai, társadalmi és gazdasági erőt egyaránt. Szükséges lehet bizonyos jogi preferenciák biztosítása mentén elgondolkodni azon, hogy miképp lehetne megkezdeni társadalmi integrációjukat. A szegregáció és az előítéletek felszámolása hosszú folyamat, de a felvázolt kitörési pontok mentén Bulgária megújulását eredményezhetik, továbbá európai versenyképességi lehetőségeinek bővülését is jelenthetik.

10 11

Zöld Könyv 2008. CASTLES 2004. 12 PÓCZIK-DUNAVÖLGYI 2008.

439

Felhasznált irodalom

CASTLES 2004. EMINOV 1999.

CASTLES, S.: A migrációs politikák kudarcainak okai. Kisebbségkutatás 13. évf. (2004) 1.sz. 166-175. o. EMINOV, A.: The Turks in Bulgaria: post- 1989 developments. In: Nationalities Papers. Vol. 27. (1999) 1. 31-35. o. FEISCHMIDT – NYÍRI: Nem kívánt gyerekek? Sík Kiadó Kft. Budapest, 2006. MAHON, M.: The Turkish minority under Communist Bulgaria- politics of ethnicity and power. In: Journal of Southern Europe and the Balkans. Vol. 1.2. (1999) 149162. o. PAVLOV, P. – JANEV, J.: A bolgárok rövid története (A kezdetektől napjainkig). Cédrus Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2005.

FEISCHMIDT-NYÍRI 2006. MAHON 1999.

PAVLOV-JANEV 2005.

PÓCZIK-DUNAVÖLGYI 2008. PÓCZIK Sz. – DUNAVÖLGYI Sz.: Nemzetközi migráció – nemzetközi kockázatok. HVG-ORAC, Budapest, 2008. TAAFEE 1990. TAAFEE, R. N.: Population Structure. In.: Klaus-Detlev Grothusen (ed.): Handbook on South Eastern Europe. Vol. VI. Göttingen, 1990. 433-457. o. ZHELYAZKOVA, A.: The Bulgarian ethnic model. In.: East European Constitutional Review, 10.4. (2001) http://www.law.nyu.edu/eecr/vol10num4/focus/zhelyazko va.html (2010.06.02.) Európai Közösségek Bizottsága – Zöld Könyv. Migráció és mobilitás: kihívások és lehetőségek az EU oktatási rendszerei számára. Brüsszel, 2008.

ZHELYAZKOVA 2001.

Zöld Könyv 2008.

Internet
Nacionalen Sztatisuticseszki Insztitut www.nsi.bg (2010. 06. 02.)

440

Kasznár Attila

KÍNAI KÖZÖSSÉG MAGYARORSZÁGON
A magyarországi kínai közösséggel kapcsolatos kutatások megközelítőleg húsz éves múltra tekinthetnek vissza. Ez alatt az idő alatt több-kevesebb sikerrel zajlottak az ázsiai országból érkezett migránsokkal összefüggő társadalomtudományi feldolgozómunkák. Elsősorban három kutató nevét kell megemlíteni, akiknek ez irányú munkásságát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nyíri Pál, Mészáros Klára és Polonyi Péter a téma legavatottabb hazai szakértőinek számítanak. Azonban közülük a kérdéskörben folyamatos és aprólékos feldolgozómunkát csak Nyíri Pál végzett, Mészáros és Polonyi az évek folyamán szép lassan háttérbe szorította ez irányú tudományos tevékenységét. Amely jogos is, ha a hazai kutatóintézetek, szakmai folyóiratok, valamint tudományos műhelyek – tegyük hozzá, érthetetlen – téma iránti meglehetősen mérsékelt érdeklődését tekintjük. A problémakör ugyanakkor társadalompolitikai, szociológiai, továbbá nemzetgazdasági szempontból is rendkívüli jelentőséggel bír, és a Kínai Népköztársaság világpolitikában és világgazdaságban betöltött szerepének folyamatos növekedésével egyre lényegesebb szereppel rendelkezik. A Kínai Népköztársaság – elsősorban gazdasági potenciálja miatt – mára megkerülhetetlen tényezőjévé vált a nemzetközi folyamatoknak, olyan szereplővé, amely mellett Magyarország, a magyar tudósok, a kutatók, a politikusok és a gazdasági szakemberek sem mehetnek el bekötött szemmel. Hazánk elsődleges érdeke, hogy a globalizációs folyamtokban megjelenő kínai részvételből a lehető legtöbb haszonra tegyen szert. Az, hogy Magyarország a nyertese, vagy a vesztese lesze a kínai sikernek, nagyrészt az együttműködési képességünkön múlik. Egy percig sem kérdéses, hogy a kínaiak képesek erre, az azonban még mindig nem teljesen világos, hogy vajon a magyar társadalom is hajlandó-e alkalmazkodni a legújabb kor ezen kihívásához. A feladat nem könnyű, ugyanis egy, a nyugati kultúrkör számára nehezen érthető és elfogadható társadalmi struktúrával szükséges együttműködni, amely egy olyan zárt és frusztrációktól terhelt társadalom számára, mint a magyar, rendkívüli nehézségeket okozhat. Ahhoz, hogy 441

Magyarország sikerrel vegye az akadályt, elsősorban az a fontos, hogy megértse a kínai folyamatok szociológiai és kulturális mozgatóerejét, ennek pedig egyik legalsó lépcsőfoka, hogy tisztán lássuk a hazánkban élő kínai kisebbség viszonyait, jellemzőit, a mindennapjait mozgató fő jellemzőit. A magyarországi kínai migránsok ugyanis folyamatos kapcsolatban állnak anyaországukkal, amelynek eredménye, hogy nem tudnak – tegyük hozzá, nem is akarnak – kiszakadni annak kulturális, szociológiai jellemzőiből. A megismerés – ennek folytán a megértés és elfogadás – lehet az, amely elvezethet ahhoz, hogy képesek legyünk a Kínai Népköztársasággal való gazdasági együttműködés előnyeinek kiaknázására, amelyek Magyarország számára rendkívüli gazdasági előnyökkel járhatnak. Magyarországon a kínai kolónia kialakulása a rendszerváltás folyamatával párhuzamosan zajlott. A szocialista rendszer Kelet-Közép-Európában, valamint a Szovjetunióban történt összeomlását követően óriási gazdasági űr keletkezett. A piac és az ipar túlnyomó része összeomlott, a társadalmat pedig leginkább a kiskereskedelmi hálózatok megszűnése érintette katasztrofálisan. A volt szocialista országokban a gazdasági válság hatására óriási tömegek kerültek az utcára. Azok pedig, akiknek a munkahelyük megmaradt, nagy többségükben kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy a fizetésük korántsem követi a fogyasztási cikkek árának emelkedését. Az infláció, valamint az árak elszabadulásának eredményeként alig-alig maradt kereslet a márkásabb termékek iránt. Ennek eredményeként azonban megnövekedett az igény a gyengébb minőségű, ugyanakkor olcsóbb árucikkek iránt, amelyekből viszont hiány keletkezett a piacon, hiszen a válság első körében éppen azok a kereskedelmi egységek mentek tönkre, amelyek az olcsó áruk forgalmazásával foglalkoztak. Ezzel nagyjából egy időben – 1986-ban – a kínai vezetés jelentősen liberalizálta a külföldre utazás feltételeit, ennek eredményeként nagyszámú kínai utazó indult útnak, elsősorban a szovjet-kínai határ menti települések irányába. Hamarosan felismerték, hogy az otthon olcsón beszerzett, elsősorban ruházati és egyéb textilipari termékek iránt hatalmas kereslet mutatkozik a határon túl, és ez a kereslet jelentős anyagi hasznot hajthat. A felismerés nyomán megjelentek az ingázók, aki gyakorlatilag hivatásszerűen kezdtek el foglalkozni a termékek „importálásával”. A kereskedők számának növekedésével egyre szűkültek piaci lehetőségeik, így mind többen és többen vállalkoztak hosszabb „kereskedelmi utak” megtételére. Az 442

első központ, ahol jelentősebb számban tűntek fel a kínai „turisták”, Moszkva volt, hamarosan azonban a nyugatabbra utazók egy, a szovjet fővárosnál sokkal vonzóbb célpontról számoltak be. Magyarország 1988-ban oldotta fel a kínai turistákkal szembeni vízumkényszert, amelynek eredményeként tömegesen megjelentek hazánkban is a Távol-Keletről érkező „turista-kereskedők”. A gazdasági űr, amelyet a rendszerváltozás okozott, különleges vonzóerővel bírt számukra. A nyolcvanas években oly közkedvelt „lengyel-piacok” olcsó termékekkel kereskedő árusai felhagytak tevékenységükkel. A helyükre pedig megérkeztek a kínaiak, akik azonban a lengyelekkel ellentétben migráns tömegként jelentek meg és nem rövid ideig tartózkodtak Magyarországon, hogy az áru értékesítését követően visszatérjenek hazájukba, hanem gyakorlatilag a jobb gazdasági körülmények reményében letelepedni – vagy nyugatra továbbutazni – kívántak. A migránsok kisebb részét tették ki azok, akik az 1989. június 4-ei Tienanmen téren lezajlott incidens, illetve az azt követő politikai üldöztetések elől menekülve kerestek menedéket. A keleti-blokk tagállamai közül a legnagyobb érdeklődést Magyarország iránt mutatták a kínaiak, olyannyira, hogy a „belépő kínai állampolgárok száma a nyolcvanas évek közepén regisztrált szinte zérusról 1990-ben 11.621-re, 1991ben pedig 27.330-ra ugrott”.1 Azonban tényleges számuk minden valószínűség szerint messze túlszárnyalta a fenti felmérés által mutatott számot, és a kutatók „általában negyvenezer felettire becsülik ennek az időszaknak a kínai csúcslétszámát Magyarországon; az itt megfordultak száma még magasabb lehetett”.2 Sokan a hazánkba látogatott kínaiak közül rövidesen – és általában illegálisan – továbbálltak. Sajnálatos, de tény, hogy ma nem tudjuk pontosan a hazánkban tartózkodó kínaiak számát, mindössze becslésekkel rendelkezünk róla. A különböző felmérések 10 és 22 ezer közöttire teszik a magyarországi kínai migránsok számát, azonban nagyon fontos kihangsúlyozni, az adatok csak becslésre alapoznak, megbízható információk nem állnak rendelkezésre. Gyakorlatilag ki kell jelentenünk, hogy elfogadott, a valóságost megközelítő számról nem tudunk.

1 2

NYÍRI 2003. 163. POLONYI 2008. 332.

443

35 000 30 000 25 000 20 000 15 000 10 000 5 000 0 ukrán kínai
8 399 5 524 13 865 839 13 5 251 321 5

34 670 32 254

3 756 244 3

2 1 959 394

1 1 440 932

szerb

amerikai

iráni

egyéb

összesen

1. ábra. Tartózkodási kérelmek száma 2008 – 2009. Forrás: http://www.bevandorlas.hu/statisztikak.php (2010.09.05.)

A fenti ábra a 2008-as és 2009-es évben a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalhoz hivatalosan benyújtott tartózkodási engedélyek számát összegzi. Mint az szembetűnően látható, a kínai kérelmezők száma kiegyensúlyozottan 5.200 és 5.300 fő körül mozog. A következő ábra azt mutatja be, hogy a zárási időszak végén milyen megoszlás szerint tagozódtak különböző nemzetiségek szerint a Magyarországon bevándorlási engedélyt nyert személyek.
50 000 45 000 40 000 35 000 30 000 25 000 20 000 15 000 10 000 5 000 0 román volt jugoszláv ukrán kínai volt szovjet vietnámi egyéb Összesen 6 160 4 082 9 391 3 485 20 627 47 205

2 173

1 287

2. ábra. 2009. 12. 31-én bevándorlási engedéllyel rendelkező személyek száma nemzetiségi megoszlás alapján Forrás: http://www.bevandorlas.hu/statisztikak.php (2010.09.05.)

444

Mint látható, a tartózkodási engedéllyel rendelkező kínaiak száma messze elmarad minden a korábbiakban feltételezettől. A 3.485 fős szám hihetetlenül alacsony, és ennek alapján joggal állíthatjuk, hogy kifejezetten magas az országban tartózkodási engedély nélkül – esetleg csak rövididejű vízummal – élő kínaiak száma. Ugyanígy érdekes képet kapunk, ha a 2009. december 31-én letelepedési engedéllyel rendelkező személyek állampolgárság szerinti megoszlását tekintjük. Mint azt az alábbi táblázat mutatja, összesen 23.475 fő rendelkezett letelepedési engedéllyel, ebből azonban mindössze 2.348-an származtak a Kínai Népköztársaságból.
Állampolgárság Román Ukrán Kínai Szerb Szerb-montenegrói Vietnámi Egyéb Összesen Letelepedési engedély 11.598 3.920 2.348 1.218 541 681 3.169 23.475

3. ábra. 2009. december 31-én letelepedési engedéllyel rendelkezők nemzetiségi megoszlása Forrás: http://www.bevandorlas.hu/statisztikak.php (2010.09.05.)

Az alábbi diagramon a 2009. december 31-én tartózkodási engedéllyel rendelkező személyek nemzetiségi megoszlása követhető nyomon.
35 000 30 000 25 000 20 000 12 249 15 000 6 249 7 279 10 000 3 199 2 266 1 426 1 014 5 000 0
sz am iz ra b er ik er i el
33 682

4. ábra. 2009. december 31-én tartózkodási engedéllyel rendelkezők nemzetiségi megoszlása Forrás: http://www.bevandorlas.hu/statisztikak.php (2010.09.05.)

445

ai

Ha a fenti adatokat összesítjük, akkor abból az alábbi kimutatás készíthető el: Kínai migránsok Bevándorlási engedéllyel rendelkező Letelepedési engedéllyel rendelkező Tartózkodási engedéllyel rendelkező Összesen:
5. ábra

fő 3.485 2.348 6.249 12.082

A fenti táblázat megmutatja, hogy a hivatalos adatokat összegezve mennyi a minimálisan Magyarországon tartózkodó kínai nemzetiségű állampolgár. Számuk a legóvatosabb becslés alapján is több mint 12 ezer fő. Azonban ez a szám minden bizonnyal messze elmarad a valóságtól, mivel a kalkulálásánál nem lehetett számolni az illegálisan az országban tartózkodó személyekkel. Az illegálisan hazánkban tartózkodók számáról megközelítő adatunk sincs, ugyanakkor bizonyos, hogy jelentős mennyiségben találhatók az országban. A kínaiak beutazásával kapcsolatosan elmondható, hogy a „Magyarországra irányuló migráció többnyire legális volt egészen addig, amíg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal el nem kezdte tömegesen visszautasítani a családegyesítési vízumokat”.3 Az 1992-ig az országba érkezett kínaiak legtöbbjének a célja természetesen az Európai Unió valamelyik tagállamába való továbbutazás volt. Vagyis kijelenthetjük, hogy többségük vagy már hazánkba is illegálisan érkezett, vagy olyan céllal utazott be legálisan az országba, hogy innen aztán törvénytelen úton tovább utazzon az Unió valamelyik tagállamába. Azonkívül, hogy természetesen a vízummentes beutazás rendkívüli vonzóerővel bírt, a kínai migránsokat bizonyos érzelmi okok is vezérelték, miután a legtöbbjük nagyon szabad életre lehetőséget adó országnak tartotta hazánkat. Bár ez azért nem mindig volt ennyire egyértelmű, mint azt Polonyi Péter visszaemlékezése is mutatja: „amikor egy kérelmező letelepedési okként a kellemes éghajlatot és a magyarok barátságos voltát kívánta megjelölni, arra a javaslatomra, hogy talán azt kellene beírni, hogy az itteni szabadabb légkörben
3

PETŐVÁRI 2009. 167.

446

kellemesebben érzi magát, beleegyező nyögés volt a válasz”.4 Polonyi élménye mindenesetre megerősíti azt a feltételezést, hogy a kínai migránsok elsődlegesen gazdasági okokból érkeztek Magyarországra és Európába, és csak egy jelentéktelen részük tekinthető politikai menekültnek. További különös vonzóerőt jelentett, hogy a magyarországi tartózkodási engedély bármikor meghosszabbítható volt, amennyiben a hosszabbítást igénylő kilépett, majd újra belépett az államhatáron. A bevándorlási hullám egészen 1992-ig tartott, amikor a magyar kormányzat ismét bevezette Kínával szemben a vízumkötelezettséget. A jogszabályi szigorítást követően hazánk vonzereje nagymértékben csökkent, és ekkorra tehető a többi kelet-közép-európai államban a kínai diaszpóra megjelenése. 1992 után elsősorban Romániában és Csehországban jelentek meg nagyobb számban, az utóbbi években azonban jelentősen növekedett a Bulgáriában letelepedett kínaiak száma, és mára „a becslések szerint mintegy 10.000”,5 az ázsiai országból származó bevándorló telepedett meg a balkáni államban. A kínaiak magyarországi eloszlása korántsem egységes. Lassan a legtöbb kisvárosban, sőt számos esetben a kisfalvakban is találhatunk „kínai üzleteket”. Azonban, tegyük hozzá, hogy annak ellenére, hogy vidéken is tartanak fenn üzleti vállalkozásokat, a legtöbb migráns mégis Budapesten lakik. Ennek ellenére azonban mégsem találunk a fővárosban kínai negyedet. Bár jártunkbankeltünkben mindinkább megbizonyosodhatunk arról, hogy elsősorban a nyolcadik, valamint a tizedik kerület egyes területein a kínai migránsok jelentősebben koncentrálódnak – olyannyira, hogy egyes társasházakban szinte kizárólag ázsiai bérlők élnek –, mégsem képeznek olyan összefüggő lakóközösségeket, mint a nyugaton szokásos Chinatownok lakosai. Mi is okozhatja ezt a kínaiakra olyannyira nem jellemző viselkedést? Nem más, mint hogy jelenleg a hazánkban regisztrált kínaiak közül sokan érkeznek a Dél-Kínai-tenger melletti Fujian, Guangdog és Zhejiang tartományokból, míg a korábbi években az északkeletkínai területekről származók voltak többségben. A kibocsátó helyeik eltérő kultúrája, nyelve, szokásai, hagyományai miatt várható, hogy Magyarországon nehezen jön létre a nagyobb nyugat-európai, valamint amerikai városokban
4 5

POLONYI 2008. 334. NOVÁK–TÚRY 2009. 296.

447

kialakult homogén városrész – Chinatown –, hanem huzamosabb ideig a fragmentált kisebb csoportok jelenléte lesz a jellemző. Érdekes próbálkozás ugyanakkor, hogy „Bukarestben a következő egy-két évben modern Chinatown kiépülése történik majd meg”.6 A román vállalkozást mindenképpen fontos figyelemmel kísérni, annak sikerességéből, vagy esetleges kudarcából a magyarországi kínai közösségre vonatkozóan is lényeges következtetések vonhatók le. Felmerül a kérdés, hogy a kisvárosnyi magyarországi kínai migráns vajon miből is tengette – tengeti – az életét. A válasz pedig egyértelmű. Profi szintre emelték az „olcsó ruhanemű és cipők importjával, nagy- és kiskereskedelmével”7 folytatott üzleti tevékenységet. A bevándorlásuk megkezdését követően rohamos gyorsasággal terjesztették ki üzleti tevékenységüket. A gazdasági lehetőségeket felismerve rövidesen a kínaiak tevékenységére rácsatlakoztak a magyar üzletemberek is. Kialakult a legközismertebb Négy Tigris Piac a Józsefvárosban, és a Fáy utcai piac, majd a gazdasági érdekeltségek bővülésével elkészült az Asia Center és a China Mart. A kínai közösség gazdasági hasznáról, illetve az általa okozott károkról Polonyi Péter és Nyíri Pál is hosszasan értekeztek tanulmányaikban. Megállapították, hogy nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy hasznosak vagy károsak-e. Gyakorlatilag a kilencvenes évektől kezdve a magyarországi társadalom jelentős része a kínai piacok által kínált kedvező árú ruházati cikkekből öltözködik, ennek okai közismertek. Az, hogy a termékek azért annyira olcsók, mert nem csekély mértékű vámcsalás áll mögöttük, az általában a legkevésbé sem érdekli a vásárlókat. Természetesen lehet azt mondani, hogy tetemes kárt okoznak a vám meg nem fizetéssel, még azzal is meg lehet próbálkozni, hogy forintosítsuk a kár mértékét, azonban az, hogy micsoda hasznot hajt a piacok megléte, az kimutathatatlan. A kínai kereskedők kiiktatása a magyar gazdasági vérkeringésből fel nem mérhető össztársadalmi károkat okozna. Annak ellenére, hogy mint fentebb írtuk, jelentős tömegek vásárolnak a kínai piacokon, mégis a magyar társadalom kínaiakkal kapcsolatos idegenképe – Vidra Zsuzsanna felmérése szerint – kettős képet mutat, „egyrészről a kedves,

6 7

NOVÁK–TÚRY 2009. 338. NYÍRI 2003. 164.

448

naiv és továbbra is egzotikus idegen, másrészről a félelmetes, bűnöző idegen”.8 Azért a valóságtól nem állunk messze, ha kijelentjük, hogy a többség korántsem pozitív gondolatokkal bír velük kapcsolatban. Az ok egyszerű és a kulturális különbségben keresendő. Elmondható, hogy a két nép kultúrája, hagyományai és szokásai nagyon messze esnek egymástól, hogy a közismert mondással éljünk: „mint Makó Jeruzsálemtől”. Ami az egyik számára természetes, azt a másik visszataszítóként éli meg és fordítva. Nem kell messzire mennünk, hogy magunk is megbizonyosodjuk az állítás helyességéről. Nap mint nap találkozatunk olyan családtaggal, ismerőssel, aki erről számol be, hogy a kínaiak, milyen gusztustalan, gyakorlatilag azonban csak kultúraidegen módon viselkedtek. John Gannon, már az 1996-ban a College of the Holy Cross-on tartott előadásában9 felhívta a figyelmet arra, hogy a nyugati ember könnyebben hajlamos arra, hogy változtasson életén és társadalmán, míg a kínai nem ilyen. Kína történelme mintegy ötezer évre nyúlik vissza, ez alatt az ötezer év alatt mindössze huszonkét dinasztia uralkodott. Összevetve az európai uralkodócsaládok átlagával, messze meghaladja azok hatalmi biztosságát. Gannon kiemel egy rendkívül fontos tényt: mint mondja, az amerikaiak években vagy évtizedekben gondolkodnak, a kínaiak évszázadokban vagy dinasztiákban. Továbbá nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy amikor Henry Kissinger tárgyalt a Kínai Népköztársaság elnökével, Csou En-lajjal, akkor az amerikai politikus a beszélgetés során a francia forradalomról vallott nézeteiről beszélt, majd ezt követően kínai kollégáját kérdezte annak véleményéről. A kínai kommunizmus egyik élharcosa egy konfucianizmussal velejéig átitatott, tipikus kínai választ adott: „Túl közeli, hogy beszéljünk róla”10 A kínaiak életről, történelemről, szokásokról, hagyományokról alkotott véleménye nem változik meg attól, hogy több ezer kilométer távolságra, egy idegen ország idegen kultúrájába költöznek. Megmaradnak ízig-vérig kínaiaknak és nem változtatnak önmagukon. Elmondható az is, hogy a magyar társadalom a legkevésbé sem tartozik a befogadó társadalmak közé, és ezt a kínai migránsokkal kapcsolatban is érzékelteti. Már a bevándorlási hullám kezdetén a kínaiak konstatálták, hogy „Magyaror8 9

VIDRA 2005. 357. http://www.fas.org/irp/cia/product/ddi_speech_112096.html (2010. szeptember 05.) 10 http://muse.tau.ac.il/maslool/boidem/118chou.html (2010. szeptember 05.)

449

szág nem kíván befogadó országgá válni”.11 A mai napig a legkevésbé sem megoldott a kínaiak társadalmi beillesztése, és jelenleg az erre irányuló kormányzati szándék sem tapintható. A fentebb felvázoltak alapján egyértelmű, hogy a Magyarországon megtelepedett kínaiak helyzete nem egyértelmű, rendkívül kusza és összetett képet mutat. Az alábbiakban néhány, a kínai migránsokkal kapcsolatosan végrehajtandó, kormányzati cselekvést igénylő kiemelt feladatot sorolnánk fel:  Az első, és legfontosabb feladat felmérni, hogy pontosan hány kínai tartózkodik az országban. A jelenlegi – becsült – adatok nagyságrendbeli eltéréseket mutatnak, ezáltal a kisebbséggel kapcsolatos kormányzati stratégia kidolgozásának az alapja hiányzik. Ameddig a kormányszervek nem rendelkeznek legalább megközelítő pontosságú számadatokkal, addig szinte lehetetlen, hogy olyan terv kerüljön kidolgozásra, amely alkalmas lehet ténylegesen nemzeti kisebbségként kezelni a Magyarországon élő kínai közösséget.  Korábban – 2000 környékén – az akkori Belügyminisztérium rendelkezett olyan adatbázissal, amelyben több-kevesebb sikerrel, de nyilvántartották a hatóságok előtt ismerten Magyarországon tartózkodó kínaiak iskolai végzettségét, valamint foglalkozását. Nem tudni, hogy jelenleg az érintett kormányzati intézmény rendelkezik-e hasonló adatbázissal, amennyiben nem, akkor ennek létrehozásán, illetve ha igen, akkor az aktualitásán érdemes lenne elgondolkodni. Egy ilyen nyilvántartás fontosságát az adja, hogy segítségével megkereshetőek volnának azok a személyek, akiknek kapcsolati tőkéje kihasználható lenne a két ország közötti kapcsolatok fejlesztésében. Mint feljebb említettük, a korábbi felmérések azt mutatták, hogy a magyarországi kínai közösségben nagy arányban találhatóak a magasan kvalifikált szakemberek, valamint volt magas beosztású gazdasági vezetők. Kapcsolatrendszerük, tapasztalatuk felhasználható lenne a magyar vállalkozók kínai pozíciószerzésére, illetve a meglévők erősítésére.  Célszerű volna az előbbi személyek tudását és tapasztalatát felhasználni a magyar szakemberek, üzletemberek és vállalkozók felkészítésében is, hiszen
11

POLONYI 2008. 334.

450

ezek a migránsok olyan társadalomszerveződési, szociológiai és kulturális ismeretek átadására lehetnek képesek, amelyeknek a birtokában a magyar szakemberek más szemmel néznék a kínai valóságot. A tudás ismeretében sokkal magabiztosabban mozoghatnának az európai gondolkodással nehezen érthető kulturális közegben. A megismerés, mint azt már korábban is kiemeltük, elengedhetetlen ahhoz, hogy sikerrel vegyük fel a kapcsolatot a távoli állam gazdasági szereplőivel. A „képzések” koordinálása természetesen nem könnyű feladat, hiszen igen széleskörű szervezőmunkát igényel, amelynek során magának a rendezvénynek a lebonyolítása tűnik a legkönnyebb feladatnak. Az érdeklődők, valamint azon gazdasági szereplők megtalálása az igazi kihívás, akik érdekeltek lehetnek a Kínával folytatott együttműködésben és kereskedelemben. Éppen a feladat nehézsége indokolja, hogy központilag, lehetőség szerint kormányzati felügyelet mellett folyjon a munka.  Amennyiben a Magyarországon megtelepedett kínaiak számával összefüggésben – a viták elkerülése érdekében – elfogadunk egy számtani közepet, akkor kijelenthető, hogy nagyjából tizenötezer kínai migránssal számolhatunk hazánkban. Vagyis, ha egy konszenzusos becslést alkalmazunk, akkor a negyedik legnépesebb kisebbségnek számítanak. Ennek ellenére semmilyen állami képviselettel sem rendelkeznek, ugyanis nem szerepelnek a hivatalosan elismert kisebbségek között. A képviseletük, érdekvédelmük nem a megfelelő szinten koordinált. Mint azt már Polonyi Péter is kifejtette „’bemondásra’ azonban a jövőben senkit nem lehet egy szervezet vezetőjenek elismerni”.12 Elgondolkodtató, hogy a jelentős lélekszámú kisebbség országos szintű képviseletét milyen módon lehetne megoldani. Az a fentebb már említett metódus, hogy a bármilyen a kisebbséggel folytatott konzultáció vagy a nagykövetségen, vagy pedig önjelölt képviselőkön keresztül zajlik, a jövőben nem folytatható. Lényeges volna a demokratikus elveknek megfelelően, a lehetőségek szerint választott képviselethez juttatni a kínai migránsokat.  Ami a legfontosabb: törekedni kell arra, hogy megismerjük és megértsük a kínaiakat. Nem megszeretni kell őket és a kultúrájukat, de szükséges elfo12

POLONYI 2008. 343.

451

gadni azt – már csak azért is, mert a globalizálódó világban bármennyire is idegenkedünk a gondolattól, el kell ismernünk, hogy nekünk nagyobb szükségünk van a kínaiakra, mint őnekik ránk – az elfogadás pedig csak a megismerésen keresztül vihető végig.

452

Felhasznált irodalom Szakirodalom
NOVÁK-TÚRY 2009. NOVÁK Tamás – TÚRY Gábor: Kína nemzetközi kapcsolatai. A Közép-Kelet-Európai országok Kína-politikája. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): A változó Kína II. – Kína a nemzetközi erőtérben. MTA Világgazdasági Kutatóintézet. Budapest, 2009. 292-356. o. NYÍRI 1996. NYÍRI Pál: Magyarország helye a kínai világkereskedelmi hálózatban. In: Sík Endre – Tóth Judit (szerk.): Táborlakók, diaszpórák, politikák. MTA PTI Nemzetközi Migráció Kutatócsoport évkönyve. 1996. 130-138. o. NYÍRI Pál: „Európa Hongkongja”? Kínai-magyar akkulturáció Magyarországon. In: Sík Endre – Tóth Judit (szerk.): Idegenek Magyarországon, magyarok idegenben. MTA PTI. Budapest, 1998. 115-127. o. NYÍRI Pál: Új ázsiai migráció Kelet-Európába: a magyarországi kínaiak. In: Kováts Nóra - Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Akadémiai Kiadó, 2003. 161-179. o. NYÍRI Pál: Transnationalism and the Middleman Minority Model: Chinese Entrepreneurs is Hungary. In: William C. Kirby – Mechthild Leutner – Klaus Mühlhahn(szerk.): Global Conjectures. China in Transnational Perspective. LIT, Münster, 2006. 73-91. o. PETŐVÁRI Bence: Migrációs és vízumpolitika Magyarország schengeni-tagságát követően. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk.): A változó Kína III. – A magyar–kínai kapcsolatok fejlesztésének néhány területe. MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Budapest, 2009. 150-183. o. POLONYI Péter: A magyarországi kínai kolónia problémáiról. In: Inotai András – Juhász Ottó (szerk): Kína: Realitás és esély. MTA Világgazdasági Kutatóintézet, 2008. 328-346. o. VIDRA Zsuzsanna: Kína és a kínaiak a magyar sajtóban 19452000. Kisebbségkutatás, 2005/3. 353-360. o.

NYÍRI 1998.

NYÍRI 2003.

NYÍRI 2006.

PETŐVÁRI 2009.

POLONYI 2008.

VIDRA 2005.

453

Internet http://muse.tau.ac.il/maslool/boidem/118chou.html (2010. szeptember 05.) Federation of American Scientists http://www.fas.org/irp/cia/product/ddi_speech_112096.html (2010. szeptember 05.) Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal http://www.bevandorlas.hu/statisztikak.php (2010. szeptember 05.)

454

8. KÖZÉP-EURÓPA ÉS AZ UNIÓ –
INTÉZMÉNYEK ÉS MENTALITÁSOK

455

Dr. Pünkösty András1

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓVAL KAPCSOLATOS ALKOTMÁNYOS KIHÍVÁSOK EGYES KÖZÉP-EURÓPAI ÁLLAMOKBAN
Az Európai Uniós csatlakozás alkotmányjogi feltételei A rendszerváltoztatást követően a magyar politikát, gazdasági és társadalmi átmenetet két fontos és konszenzust jelentő motívum határozta meg. Egyrészről fontos cél volt a jogállami garanciák kiépítése, valamint – ezzel együtt – az európai integráció felgyorsítása és mielőbbi megvalósítása. Az európai integrációs folyamat keretében mind az Európai Közösséghez, mind az Európa Tanácshoz való csatlakozásnak különös jelentőséget tulajdonítottak, nem csak a remélt gazdasági előnyök miatt, de hogy egyúttal biztosítva legyenek a nemzetközi környezet által kimunkált jogállami és alapjogvédelmi garanciák, illetve mechanizmusok. Magyarország esetében a két fő európai regionális szervezethez történő csatlakozás közel egy időben indult meg: 1990. november 6-án került elhelyezésre az Európa Tanácshoz a csatlakozási okirat, illetve 1991. december 16-án írták alá a társulási megállapodást az Európai Unióval. Mindezekhez a folyamatokhoz nagyon hasonló események zajlottak le a közép-kelet-európai régió más államaiban, jóllehet ebben az időszakban még ezen államok – egymás pozíciójának együttes erősítése helyett – mintegy versenytársként tekintettek egymásra, hogy ki milyen ütemben tudja teljesíteni az Európai Unióhoz történő csatlakozás feltételeit. A magyar jogállamiság kiépítése és az európai integráció tehát időben és tartalmában is egymáshoz igen szorosan kapcsolódó folyamatok, amelyek során azonban több ütközései pont merült fel. Hasonló jelenségeknek lehetünk tanúi a többi újonnan csatlakozott kelet-közép-európai tagállam tekintetében is. Tanulmányomban ezen ütközési pontok közül önkényesen kiemelve tárgyalom a következőket. (1) Elsőként vizsgálom az Európai Unióhoz történő csatlakozás érdekében a magyar, illetve a régió országaiban végrehajtott alkotmánymódosításokat, illetve azok hátterét. (2) Ezt követően az összehasonlító elemzés mód1

Doktorandusz hallgató, PPKE-JÁK. Elérethetőség: punkosty@jak.ppke.hu. A kézirat lezárva 2010. október 4. napján

456

szerével kitekintést teszek a közép-kelet-európai tagállamok alkotmánybíróságainak kezdeti joggyakorlatára, különösen a csatlakozás következében felmerülő tagállami alkotmányos aggályokra. (3) Majd a lisszaboni szerződéssel kapcsolatos alkotmánybírósági megállapításokat vizsgálom. A fenti kérdések összehasonlító elemzésének aktualitást ad, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága (a továbbiakban: AB) Lisszaboni Szerződés elfogadásával kapcsolatos alkotmányossági késésekről a közelmúltban a 1344/B/2008. (2010. július 12.) AB határozatban nyilvánult meg, 2 így lehetőség nyílik a közös történelmi meghatározottságok mentén szocializálódott államok alkotmányos dilemmáinak összevetésére. Másrészről, különös aktualitást ad a vizsgálódásoknak, hogy az említett országok egyre inkább felismerik a geopolitikai adottságukból, és kulturális örökségükből adódó közös stratégiai érdeküket, és annak – egyre inkább összehangolt eljárásmódokkal – érvényt kívánnak szerezni az Európai Unió intézményes keretei között is.3 Mindezen igényeknek hatékony lehetőséget biztosít, hogy 2011. évben az Európai Unió soros elnöki tisztségét Magyarország után Lengyelország fogja ellátni, amely országok már előzetesen jelezték, hogy összehangolják elnökségi prioritásiakkat.4 Ezeken túlmenően az első kézzelfogható momentumai is megjelentek a régiós jogi recepciónak. A jogszabály szerkesztői, a Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló 2010. évi XLV. törvény preambuluma kapcsán az Istenre történő hivatkozáshoz5 az 1997. április 2. napján elfogadott Lengyel Köztársaság Alkotmányának preambulumából merítették a mintát. 6 Mindez előrevetíti a
2

Jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára érkezett indítvány az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről szóló 2007. évi CLXVIII. törvény egésze alkotmányellenességének megállapítása iránt. 3 Az Európai Parlamentben 2010. szeptember 12. napján került megrendezésre az első „Visegrád+ Kezdeményezés” hat európai néppárti külügyminiszter és öt európai parlamenti képviselő között, amelyen a résztvevők megállapodtak széleskörű együttműködés kialakításában, amelynek középpontjában a Nyugat-Balkán, az EU Keleti Partnerség Programja, az energia biztonság erősítése és az Európai Külügyi Szolgálattal kapcsolatos politikák. 4 http://www.euractiv.hu/intezmenyek-jovo/hirek/a-magyar-es-a-lengyel-eu-elnokseg-erosebbkozep-europat-akar-002966 (2010. október 11.) 5 „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni (…)” 6 „Both those who believe in God as the source of truth, justice, good and beauty, As well as those not sharing such faith but respecting those universal values as arising from other sources (…)”

457

közelgő magyar alkotmányozás során a Magyar Országgyűlés készségét a közös gyökerekből táplálkozó identitás kifejezésére jogi és alkotmányos dokumentumokban egyaránt. Alkotmánymódosítások az Európai Unióhoz történő csatlakozás érdekében Magyarország 2004. május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz, amellyel kapcsolatos alkotmányjogi kihívásokra a magyar jogalkotó és jogalkalmazó szerveknek meg kellett találni a megfelelő válaszokat. Kiemelkedő jelentősége volt az Európai Unióhoz történő csatlakozás szempontjából az alkotmánymódosítás megfelelő előkészítésének. A jogirodalomban ismert az az álláspont, hogy a csatlakozással kapcsolatos alkotmánymódosítás kapcsán a közjogi értelemben szükséges minimális konszenzus helyett egy praktikus, politikai kompromisszum született.7 Az alkotmánymódosítás folyamata 2002 nyarán indult meg a szakmai javaslatok és lehetséges menetrendek felvázolásával, amelyet az Igazságügyi Minisztérium a „Tézisek az Európai Uniós csatlakozásunkkal összefüggésben az Alkotmány és a jogalkotási törvény módosításáról” című tervezetben foglalt össze és bocsátott széles körű társadalmi vitára. Az Igazságügyi Minisztérium a javaslatban az EU-s csatlakozással összefüggésben szűkebb értelemben felmerülő kérdésekkel foglalkozott, úgy mint a felhatalmazó, vagy csatlakozási klauzula tartalmi és formai elemei, az MNB funkciójának megváltozása. Ezen túlmenően a közösségi jog érvényesülését elősegítő egyes elvek rögzítése az alaptörvényben, az európai parlamenti és helyhatósági választásokkal kapcsolatos egyes mosósítást igénylő kérdések, valamint a csatlakozás következében a parlament tradicionális szerepének megváltozásával összefüggő szabályozási alternatívák kérdése merült föl.8 Az egyeztetést és szakmai vitát követően két alkotmánymódosító törvényjavaslat került az Országgyűlés elé.9 Az első javaslat hiányosságai között szerepel, hogy tartamilag túlságosan szűk kört érintett. A javaslat nem tért ki elégséges széles körű módosítására, hiányzott az államcél európai integrációval kapcsolatos kiegészítése és
7 8

Vö.: CHRONOWSKI–PETRÉTEI 2003. 449-466. CHRONOWSKI–PETRÉTEI 2003. 450. 9 Az alkotmánymódosítás első változata a Kormány T/1114. sz. törvényjavaslata 2002. október 15-én került benyújtásra az Országgyűléshez, míg a második javaslat T/1270.számmal 2002. november 5-én.

458

rendelkezett a közösségi jog érvényesüléséről, de azt nem egyeztette a nemzetközi jog és a belső jog összhangját kimondó szabállyal. 10 A második ízben benyújtott javaslat az Európai Unióhoz történő csatlakozás átfogóbb és szisztematikusabb megoldását tartalmazta, amely tartalmazta a felhatalmazó klauzula általános és integrációs változatát, a közösségi jog magyar jogrendszerbeli érvényesülését a megfelelő helyen, és az Országgyűlés integrációs szerepének meghatározását.11 Az alkotmánymódosító törvényjavaslat parlamenti vitáját követően az Országgyűlés elfogadta12 a 2002. évi LXI alkotmánymódosító törvényt, amelynek kihirdetése 2002. december 23-án történt meg és egyidejűleg hatályba is lépett. Az alkotmánymódosítás következtében 2/A. szakasszal,13 integrációs klauzulával egészült ki Alkotmány. Egyes szerzők fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy a magyar Alkotmány módosítására nem az Európai Unió elvárásainak való megfelelés okán került sor, hanem a magyar jogrendszer belső koherenciája és az alkotmányosság biztosítása érdekében vált szükségszerűvé.14 Az új passzus „nemzetközi szerződés alapján” kitétele előrejelzi, hogy kizárólag annak keretei között kerülhet sor hatáskör-átruházásra. Lényeges továbbá a „tagállamként való részvétel” fordulat, amellyel Magyarország a tagállamok egyenjogúságán alapuló Európai Unióban vesz részt. Az átengedett hatáskörök gyakorlására logikusan az uniós intézményrendszerekben kerül sor; amely hatáskörgyakorlás áttételesen a többi tagállammal közösen történik. Fontos megjegyezni, hogy az integrációs klauzula nem a csatlakozással bekövetkezett egyszeri szuverenitás-transzfer alapjául szolgál, hanem folyamatosan szolgáltatja a jogalapot a közösség Magyarországot érintő közhatalomgyakorlására.15
10 11

CHRONOWSKI–PETRÉTEI 2003. 454. Vö.: CHRONOWSKI–PETRÉTEI 2003. 455. 12 361 igen, 4 nem szavazat, 0 tartózkodás mellett. 13 „2/A. § (1) A Magyar Köztársaság az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban: Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – egyes, Alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is. (2) Az (1) bekezdés szerinti nemzetközi szerződés megerősítéséhez és kihirdetéséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.” 14 Vö.: TRÓCSÁNYI–CSINK 2008.64., és CHRONOWSKI–PETRÉTEI 2003. 451. 15 Vö.: TRÓCSÁNYI–CSINK 2008. 65., valamint KENDE-SZŰCS-JENEY 2007. 1013.

459

Az Európai Uniós csatlakozás érdekében történő közjogi felkészülés tekintetében Lengyelország más utat járt be, mint Magyarország. Lengyelországban 1997. április 2-án egy teljesen új alkotmányt fogadott el,16 amely végleg felváltotta a rendszerváltást követően 1992-ben módosított, átmenetinek szánt alkotmányt. A lengyel alkotmány 90.§ (1) bekezdése egy általános felhatalmazást tartalmaz, amely során az állam bizonyos hatásköröket átruházhat nemzetközi szervezetekre, valamint a 91.§ megteremti lehetőségét annak, hogy ratifikált nemzetközi szerződésből fakadó közvetlen hatály és elsődlegesség érvényesüljön a belső jogban, akár másodlagos jogalkotás esetében is. 17 Mindezzel együtt a lengyel alkotmány több ponton is konfliktusba kerülhetett az európai uniós joggal, így megfogalmazódott több javaslat is az alkotmány módosítására vonatkozóan. Ilyen problematikus pont volt az alkotmány 62. § (1) bekezdése, amelyik a helyhatósági választásokon a választójogot lengyel állampolgársághoz kötötte, továbbá a 227.§. (1) bekezdés, amely a kizárólag a Lengyel Nemzeti Bankot ruházta fel a lengyel fizetőeszköz kibocsátásával kapcsolatos feladatokkal, valamint az Alkotmány 52.§ (4) és 55.§ pontjai, amelyek tiltják lengyel állampolgárok kiadatását.18 Jól láthatóan az alkotmányossági kérdéseket felvető pontok nagyban átfedést mutatnak a fentebb ismertetett magyarországi helyzettel. Mindezek ellenére közvetlenül a csatlakozást megelőzően nem hajtottak végre további alkotmánymódosítást, amelynek oka volt egyrészről az, hogy egy esetleges alkotmánymódosítás csökkenthette volna a csatlakozást támogatók körét – amely a csatlakozással kapcsolatos népszavazás közeledtével kényes helyzetet teremthetett volna, tekintve, hogy a támogatottság 50%-os határvonalon mozgott –, másrészről, az alkotmánymódosításhoz szükséges politikai támogatottság megszerzése sem lett volna könnyű feladat a parlament mindkét házában, illetve a módosítással esetlegesen együtt járó népszavazáson.19 Mindezek következtében a lengyel alkotmánybíróságra várt a tekintélyes feladat, hogy az uniós jog lengyel alkotmánnyal felmerülő konfliktusa esetén megfelelő megoldást találjon.
16

Az új lengyel alkotmányt 1997. május 25-én népszavazáson erősítette meg a lengyel nép, így az 1997. október 17-én lépett hatályba. 17 Konstytucja Rzeczypospolitej Polskiej „A Lengyel Köztársaság Alkotmánya”, angol nyelven elérhető: http://www.sejm.gov.pl/prawo/konst/angielski/kon1.htm (2010. október 12.) 18 ALBI 2007. 25-67. 19 ALBI 2007. 35.

460

Mint azt a későbbiekben látni fogjuk – hasonlóan a többi régiós állam esetéhez – a közös európai út nem volt kacskaringóktól mentes. Csehország esetében is alkotmánymódosítást hajtottak végre az Európai Unióhoz történő csatlakozás érdekében. Az alkotmánymódosításnak köszönhetően a nemzetközi szerződés közvetlenül hatályos lehet, és a Cseh Köztársaság bizonyos hatásköreit nemzetközi intézmények útján is gyakorolhatja. Ezen felül az alkotmánymódosítás kiterjedt az általános bíróságok, valamint az Alkotmánybíróság egyes hatásköreire, különös tekintettel a Cseh K