Örömrepesve fogadtam hát a mester javaslatát, s ezerszer is megköszönve jóindulatát, megígértem: nyomban írok atyámnak.

A nagytekintetű magiszter ekkor szürke szakállát simogatva, melyen, mi tagadás, itt-ott nyomot hagyott a leves, igen elégedetten fordult Fogacer felé, s kérdésekkel árasztotta el Rondelet betegeiről, bőségesen kitérve oly részletekre is, melyek ugyancsak elundorítottak volna, ha nem a medicina lett volna választott mesterségem. – Hát a genny, Fogacer? Milyen volt a genny? Híg? Sűrű? Sárgás? Véres? De mielőtt Fogacer válaszolhatott volna, a patikárius felém fordult és így szólt: – Szép öcsém, úgy látom, fintorog e szókra. Húgy, bélsár, genny, váladék – mesterségünk tartozékai. S ha a montpellier-i jogászok lenéznk érte s nem átallják elmondani: Strecus et urina Medici sunt prandia prima*, mi hiba nélkül megfelelünk nekik, ahogy egykor Francois Rabelais magiszter: „Nobis sunt signa. Vobis sunt prandia digna.**” *Bélsár és húgy az orvos fő-fő étke. **Nekünk jel. Nektek: méltó eledel.