Lorentz Iny

A várúrnő

Első rész

Az árulás
l

Marie tekintete végigfutott az összegyűlt vadászokon, majd ismét férjére siklott, aki úgy ült a lován, mintha hozzánőtt volna. Látszólag közömbösen fogta baljában a gyeplőt jobb kezében ugyanis a felajzott számszeríjat tartotta. Mellette lovagolt házigazdájuk, a szintén daliás Konrád von Weilburg. Mindketten középtermetű, széles, izmos vállú férfiak voltak, de míg von Weilurg már erősen pocakosodott, addig Michel karcsú dereka és keskeny csípője fiatalságát hangsúlyozta. Arca, magas homlokával, sötétszőke hajával, világos sólyomszerű szemével és erőteljes állával energikusabbnak hatott vendéglátója ábrázatánál. Konrád von Weilburg még a vadászaton sem mondott le a testhez simuló, szűk nadrágról és a művészien hímzett zekéről. Michel ezzel szemben hosszú, kényelmes lovaglónadrágot viselt zöld inggel és egyszerű bőrmellénnyel, mivel, lábát erős csizma védte. Két fácántollal díszített barettje elárulta, hogy nem szolga, hanem egy nagyúr miniszteriálisa. Michel nyilván megérezte Marie tekintetét, mert megfordult, szilajon integetett a számszeríjjal, aztán szerelmesen rámosolyogva megsarkantyúzta lovát, és eltűnt az őszi színekben pompázó erdő lombjai között. Marie-nak eszébe jutott az a tíz évvel ezelőtti nap, amelyen feleségül ment ifjúkori barátjához. Ahogy a sziget kolostorában az esketéskor kimondta az „igent", még mielőtt elhangzott volna a szokásos kérdés, és amit ma is kimondana minden percben, hisz oly boldog volt Michellel. Irmingard von Weilburg Marie lova mellé irányította kancáját, és cinkosán odaintett neki. - Igazán elégedettek lehetünk a férjeinkkel. Mindkettő jóvágású és kedves ember, ami pedig az éjszakákat illeti, Konrádnál jobbat nem is kívánhatnék magamnak. De most induljunk, térjünk vissza a gyülekezőhelyre! Ugyanúgy nem szeretek állatokra lőni, mint kegyed. Az én szememben a vadászat férfidolog, akár a háború. Ezenkívül jólesne egy korty fűszeres bor, még ha nem is olyan finom, mint amivel kegyed tavaly megkínált minket. Még most is érezte szájában az ízét. Marie felnevetett. - Ó igen, az valóban jó volt. A fűszereket a barátnőm, Hiltrud, a kecskete-

nyésztő keverte nekem. Ismeri a növények titkát, tudja, melyikkel lehet betegségeket gyógyítani, és melyikkel csupán ízesíteni. - Ismerem a kecsketenyésztő gazdasszonyt - Irmingard asszony megveregette kancája nyakát. - Amikor a fekete sörényű legutóbb kólikás volt, elküldtem hozzá az istállófiút, hogy készítsen a lovacskámnak valami orvosságot. Alighogy megitattam vele a főzetet, máris jobban lett, és reggelre meggyógyult. Marie örült a dicséretnek. A kecsketenyésztő gazdaasszony a legjobb barátnője volt, sőt több is annál, mert annak idején ő talált rá az út szélén félholtan. Meggyógyította, és segített neki túlélni élete legszörnyűbb öt évét. Csak egyetlen ember állt közelebb hozzá Hiltrudnál, Michel, akihez egyre bensőségesebb szeretet fűzte. Marie csak akkor vette észre, hogy Irmingard asszony még mindig kérdőn néz rá, amikor a hátasló mérgesen hátravetette a fejét, feléje bólintott. - Nincs ellenemre, hogy a gyülekezőhelyről kövessük a vadászatot, mert kegyeddel ellentétben én nem vagyok jó lovas és nem szeretek árkon-bokron keresztülvágtatni. - Ebben semmi túlzás nem volt, hiszen Marie szívesebben lovagolt a szelíd kancával, amit Michel vett neki, lépésben, vagy kényelmes ügetésben a biztos utakon. A nyeregben még mindig nem érezte igazán jól magát. Konstanzban nőtt fel, ahol az emberek gyalog jártak a piacra és a templomba, a város környékén hajóval utaztak, így ott sohasem ült lovon. Később, száműzetése éveiben sok ezer mérföldet tett meg gyalogosan, egy várkapitány feleségeként azonban nem sétálgathatott felalá, akár egy cseléd. Ha el akart menni a szomszéd várba, vagy Hiltrud barátnője tanyájára, kénytelen volt kocsira ülni, vagy nyeregbe szállni. Mivel nem akart mindig befogatni, amikor elhagyta Sobernburgot, megkérte Michelt, hogy tanítsa meg lovagolni, ám hamarosan rájött, hogy soha sem lesz olyan rettenthetetlen amazon, mint Irmingard asszony, az őszi vadászszezon ez évi első háziasszonya. A vidék hagyománya szerint ugyanis az egyik várúr és hitvese nyitotta meg ünnepélyesen az őszi vadászidényt, és erre meghívta a környék összes várurát. Miközben Marie a gondolataiba merült, Irmingard asszony tovább csevegett. Weilburg úrnője nemesi családból származott, ahogy az itt összegyűlt többi várúr és hölgyeik is, Marie és férje viszont polgárcsaládban született. Ez nem akadályozta meg Pfalzi Lajost abban, hogy Michelt Rheinsobern várnagyaként a legtöbb jelen lévő nemes úr fölé helyezze. Irmingard és Konrád mégis összebarátkoztak és jószomszédi kapcsolatot ápoltak velük. Rheinsobernben szinte mindenki elfogadta Michel pozícióját, de azok sem mutatták ki nyíltan elutasításukat, akik kifogásolták a sobernburgi pár nem nemesi származását, mert senki som akart ellenségévé tenni egy olyan férfiút, aki elnyerte a palotagróf jóindulatát, mint Michel Adler. Hiszen csak idő kérdése volt, hogy Pfalz ura lovaggá üsse vazallusát. Irmingard méregette Marie-t, aki szerinte túlságosan elcsendesedett. - Gyönyörű az új ruhája. Lenne olyan kedves és megmutatná a szabásmintáját? - Szívesen. Az asszony visszatérve a jelenbe hálásan mosolygott türelmes vendéglátójára. A vadászcsapatot elhagyó többi hölgy is csatlakozott hozzájuk. Mindenki tudott valamilyen új pletykát, így élénk társalgás alakult ki, ami akkor sem ért véget, amikor megérkeztek a Weilburg alatt elterülő gyülekezőhelyre, ahol már minden készen állt az ünnepi poharazgatáshoz és a bőséges lakomázáshoz. Marie és kísérői épphogy leszálltak a nyeregből, a Weilburg színeibe öltözött apródok máris fűszeres forralt borral teli serlegeket nyújtottak feléjük. Bár az október végi napsütést alig zavarta meg néhány felhő, már hűvös volt, ezért mindenkinek jól esett a belülről melegítő itóka. Az ital olyan forró volt, hogy Marie majdnem megégette vele az ajkát, de sokkal ízletesebbnek találta, mint azt Irmingard megjósolta. - Egy korty mindig jót tesz - mondta elégedetten Luitwine von Terlingen aszszony, és üres serlegét az apród elé tartotta. Marie megelégedett egy pohár borral, és figyelte, ahogy a vadászszolgák meghozzák az elejtett vadakat, majd a te-

rület szélén sorba rakják. A teríték, ami a tavalyi jéggel lehűtött weilburgi éléstárat fogja feltölteni, már most tekintélyes volt. Amikor az első vadászok visszatértek, Michelnek még nyoma sem volt, ezért Marie aggódni kezdett, hogy férje talán túl sok kockázatot vállalt és megsérült. Ám hamarosan felbukkant házigazdája oldalán, és igencsak jókedvűnek látszott. Marie elébe szaladt, és szenvedélyesen átölelte, alighogy leszállt a nyeregből. Michel nevetve fogadta felesége kedveskedését, aztán kissé eltolva magától az asszonyt, megcsiklandozta az orrát. - Mondd csak, kincsem, hány szarvast ejtettél el ma? - Pontosan tudod, hogy egyet sem! - zsörtölődött Marie. - Ne keseregjen, Marie asszony! A hites ura annál többet lőtt. Semmi kétség, ma ő a vadászkirályunk. Konrád von Weilburg magához intette a vadászmestert, átvett tőle egy fenyőág koszorút, és Michel fejére tette. Időközben a többi vadász már megitta az első serleg fűszeres borát és kitöltette a következő adagot. Michel is másodszor ürítette ki poharát, de inkább a társaság kedvéért, mintsem hogy felmelegítse meggémberedett végtagjait. Aztán magához vonta Marie-t, és arcon csókolta. - Lőjön csak nyugodtan a többi asszony szarvast! Én olyannak szeretlek, amilyen vagy. - Ezt nevezem férfibeszédnek. - Konrad von Weilburg kacsintott és egy csókot nyomott Irmingard asszony ajkára, aki kuncogva fogadta az enyelgést, majd a terített asztalra mutatott. - Inkább a vendégeidre kellene gondolnod, mint az élvezetre. A vadászattól mindenki megéhezik. Csak nem akarod, hogy azt mondják, Weilburgéknál üres maradt a gyomruk? - Ezt igazán nem akarom. Asztalhoz, barátaim! Üljenek le kegyelmetek! Feltálaltunk mindent, mi szem-szájnak ingere - Konrad úr átkarolta feleségét, felemelte és a helyére vitte. - Ezek után merd még egyszer azt mondani, hogy nem hordozlak a tenyeremen! - tréfálkozott a férfi. - Mára ez elég lesz. - Irmingard asszony csókot dobott férjének, és felszólította vendégeit, hogy lássanak hozzá a lakomához. Mialatt az éhes gyomrok megteltek, csak csámcsogás és böfögés szakította meg a csendet. Bár a vendégek még nem laktak jól, máris peregni kezdett a vadászok nyelve. Dicsérték a sikeres vadászokat, vagy kigúnyolták a pórul jártakat. Egy idő múlva az idősebbek a politikára terelték a szót. Luitwine asszony a férje, Gero üres tányérjára pillantott, mintha világ összes fájdalmát ő hordozná, és felsóhajtott. - Remélem, hogy jövőre ugyanilyen boldogan és jólétben ülhetünk össze. - Mi akadályozhatna meg minket ebben? - kérdezte a házi gazda elképedve. - Az átkozott felkelés Bohémiában. A császár bizonyára ezúttal is katonai segítséget kér urunktól, Lajostól, és a palotagróf megint csak nem mondhat nemet, hiszen Felső-Pfalzról is szó van. Attól félek, hogy néhányan közülünk jövő ősszel viszszakívánkoznak majd szép hazánkba. - Vagy halottak lesznek - vetette közbe egy tompa hang. Bár a férfit borúlátónak kiáltották ki, a legtöbb vendég mégis összerezzent. A bohémiai felkelés nem morgolódó nemesek zendülése, vagy egy gyorsan leverhető parasztlázadás volt, hanem egy véres háború, ami a cseh koronát is viselő Zsigmond császár és a huszita eretnekek között dúlt, akik eddig a legtöbb csatát megnyerték. - Bízzunk benne, hogy a palotagróf okos lesz, és nem szólít bennünket hadjáratba, hanem önkénteseket hív, akiknek a hírnév és a zsákmány fontosabb, mint egy jókedvű otthoni vadászat. - Konrad von Weilburg a többiek felé emelte serlegét, és abban a reményben ivott, hogy elűzheti a vendégekre boruló árnyakat.

2
Az ünnepség az estébe nyúlt, majd a lovagteremben folytatódott, amíg a harang elütötte az éjfélt, és néhány vendéget a cselédségnek kellett a számukra előkészített szobákba vinni. Marie és Michel kevesebb bort fogyasztott, mint a többiek, így másnap délelőtt elkölthettek egy kiadós reggelit. Ezután elbúcsúztak vendéglátóiktól, hogy visszatérjenek Rheinsobernbe. - Látogassanak meg még egyszer, mielőtt a hó járhatatlanná teszi az utakat mondta Konrad lovag, mialatt felesége megkérte Marie-t, hogy küldje el Weilburgba a textilkereskedőt, akitől anyagot vásárol magának. - Szívesen megteszem - ígérte Marie, és hagyta, hogy Michel felsegítse a jámbor kancára, amely tekintettel lassú lépteire, nem igazán szolgált rá a Nyulacska névre. Michel is nyeregbe pattant, integetett Weilburgéknak és a többi vendégnek, majd kilovagolt a kapun. Marie szorosan a nyomában haladt, míg a sebhelyes Timo, Michel szolgája kissé lemaradt, hogy ne zavarja őket. Michel kényelmes tempót vett fel, hogy Marie mellette lovagolhasson, és beszélgethessenek. Mégis gyorsan elérték a Rajna síkságát, és megpillantották maguk előtt Rheinsobern városát, amely a Fekete-erdő nyúlványán terült el, és immár tíz esztendeje az otthonuk volt. Igazgatásuk alatt a hely egy kicsi, de élénk kereskedelmi központtá vált, aminek templomtornyai már messziről üdvözölték a látogatót. A városkát erős védőfal vette körül, amit Michel két helyen megnagyobbított, hogy legyen helyük az új házaknak. A városba benyúló magaslaton állt Michel és Marie otthona, Sobernburg. Az utóbbi években itt is megerősítették a falakat és új védőtornyokat építettek, az erőd azonban még mindig egy durván megmunkált szekrényre hasonlított, ami még az enyhe ősz sárgás-vöröses lombbal takart tájába sem illett bele. Marie tekintetét észak felé fordította, oda, ahol kis tanyák sűrűjében terült el barátnője, Hiltrud pompás kecsketenyésztő birtoka. Nyulacskával hamar odalovagolhatott volna, és pár pillanatig küzdött is a kísértéssel, hogy megtegye. Szívesen eltöltött volna néhány órát Hiltrud kellemes konyhájában, finom teát kortyolva és barátnőjével fecsegve. Sobernburg úrnőjeként azonban nem hanyagolhatta el a kötelességeit. Három nap távollét után először gondoskodnia kellett arról, hogy minden rendben legyen, mielőtt kedvtelésének hódolhatott volna. Michel gyengéden megsimogatta a hátát. - Egyszeriben úgy elcsendesedtél. Marie rámosolygott. - Tényleg? Éppen arra gondoltam, hogy ma délután meglátogatom Hiltrudot. - Ha nincs ellenedre, elkísérlek. Irmingard asszony fűszeresbora nem volt rossz, de Hiltrudé ízletesebb - Michel boldogan nevetve hozzáhajolt, és megcsókolta az arcát. - Szeretlek, kincsem. - Én is téged. - Marie boldogan adta át magát annak a kellemes érzésnek, amit Michel gyengédsége kiváltott benne, és legszívesebben azt mondta volna, hogy menjenek egyenesen a hálószobájukba. A cselédség, mindenekelőtt a kulcsárnő, Marga, szégyentelennek tartaná, ha fényes nappal ágyba bújna Michellel, de nagy kedvet érzett a szerelmes enyelgésre. Kihívó pillantást vetett férjére, aki egy mosollyal válaszolt rá, ezért az asszony gyorsabb járásra késztette Nyulacskát. Egyelőre a tervéből nem lett semmi, mert Marie a város határában felfedezett egy szorosan összeölelkező párt, akik az úthoz közel, egy hatalmas bükkfa alatt magukról megfeledkezve csókolóztak. A lány ruhája és hajviselete ismerős volt

Marie-nak, aki önkéntelenül megzabolázta a lovát. Michel szintén lelassított. - Mi történt? Marie a párra mutatott, akik szerelmi mámorukban nem vették észre a lovasokat. - Azt kérdezem magamtól, mit képzel Ischi, hogy titokban találkozik egy suhanccal? Michel felnevetett. - Titkosnak igazán nem nevezhető! - Megértette Marie felháborodását. Ischi a szolgálója volt, a sobernburgi cselédek közül köztudottan a kedvence, és eddig a lánynak nem volt oka panaszra. Az asszonyt láthatóan sokkolta, hogy a lányt egy fiatal férfi karjaiban látja, mert az úrnőt felelőssé tették cselédei erkölcsi magatartása és jóléte miatt, és ha valamelyikük egyszer csak nagy hassal járkált, megbotozták és gyakran kiűzték a városból. Ebben az esetben a pap a ház úrnőjének is a lelkére beszélt, akinek a figyelmetlenségéért imával és vezekléssel kellett bűnbánatot tanúsítania. Marie mérgesen a levegőbe csapott a lovaglópálcával, amivel felidegesítette Nyulacskát. Michel gyorsan a gyeplő után nyúlt, amit felesége figyelmetlenül leeresztett, és megnyugtatta a kirúgó kancát. - Mindenekelőtt magadat kellene féken tartanod, ha nyeregben ülsz. Nyulacska szelíd jószág, de nem szalmazsák, amivel azt csinálhatunk, amit akarunk. - Sajnálom - Marie letörten hajtotta le a fejét, de rögtön ismét a szolgálóra nézett. Eddig biztos volt benne, hogy Ischi lojális vele szemben, és most azt kérdezte magától, vajon meg bízhat-e egy olyan lányban, aki fiúkkal csavarog. - Ezt tisztáznom kell. Lovagolj előre, kérlek. - Megfeledkezve a kellemes óráról, amit Michellel szeretett volna eltölteni, a pár felé fordította lovát. A férfi egy pillanatra fejét csóválva utána nézett, majd intett Timónak, aki kissé hátrább megállt, és megsarkantyúzta a lovát. Úgy vélte, hogy Marie később is beszélhetett volna Ischivel. Ha hazaérkezik, a feleségének aligha lesz kedve, hogy kövesse a hálószobába. Amikor Nyulacska a fiatal párhoz léptetett, riadtan szétrebbentek. Ischi tekintetében kevésbé látszott a bűntudat, mint Marie várta, haragja nem annyira a szolgálóra irányult, hanem sokkal inkább a fiatalemberre. Az ifjú nem más volt, mint Ludolf, Éliás Stemm, a rheinsoberni esztergályosmester, valamint tanácsnok fia és örököse. Az apa a város előkelőségei közé tartozott. A legénynek bizonyára nem tisztességes szándékai voltak, mert az ő köreiben a cselédek legfeljebb időtöltésnek számítottak, és általában gyorsan eldobták őket, főként ha a viszonynak látszott a következménye, amiért csak a lányt büntették meg keményen. Marie úgy vélte, Ischi nem érdemli meg, hogy egy lelkiismeretlen fiú elcsábítsa, ezért elhatározta, hogy alaposan megmossa mindkettőjük fejét. - Gondolatainak egy része bizonyára kiült az arcára, mert Ludolf úgy meredt rá, mintha egy kilátástalan harcot kellene megvívnia. - Úrnőm bizonyára rossz benyomást szerzett rólunk, de biztosíthatom kegyedet, hogy nem úgy van a dolog, ahogy gondolja. Ischi elhúzódott tőle, és megragadta Marie kengyelét. - Úrnőm, kérem, ne haragudjon ránk! Ludolffal szeretjük egymást, és ha isten is úgy akarja, összeházasodunk. - Azért ígérte ezt neked, hogy odaadd magad neki? - kérdezte gúnyosan. Ischi vadul rázta a fejét. - Nem, úrnőm. Ludolf semmi ilyesmit nem kért. Ugyanolyan érintetlen vagyok, mint születésemkor. Vizsgáltasson meg a bábával, ha nem hisz nekem. Marie nem látott hamisságot a lány szemében, így vonásai megszelídültek. Az ajkán halvány mosoly futott át. Ludolf észrevette, hogy az asszony haragja csitult, láthatóan megkönnyebbülve lépett Ischi mellé, és átkarolta.

- Úrnőm, esküszöm kegyednek, hogy csak akkor érek Ischihez, ha a feleségem lett. Nem lesz könnyű megszerezni a szüleim hozzájárulását, de ha kegyed beszél velük, bizonyosan beleegyeznek. - Igen, kérem, úrnőm, tegye meg értem. Nem szolgáltam úrnőmet éveken át hűségesen? - Ischi szemébe könnyek szöktek, hiszen tudta, mennyire reménytelen a szerelme. Marie úgy találta, hogy a fiatalok jól összeillenek. Ischi alacsony, kecses teremtés, szép formájú arcát nagy kék szemek és sötétszőke haj ékesítette. Ludolf csupán fél fejjel volt magasabb, most még karcsú alakján látszott, hogy később gyarapodni fog a súlya és terebélyesebb lesz. Keze, amivel az esztergapadon igazi mesterműveket tudott varázsolni, bizonyára keskeny és hajlékony marad. Arca inkább becsületesnek látszott, mint szépnek, szemében megbízhatóság tükröződött. - Hát jó, segítek az ügyetekben, habár nem örülök, hogy előbb-utóbb új szolgáló után kell néznem. - Marie bólintott, mintha meg akarná erősíteni szavait, amit a párocska boldogságot sugárzó arccal jutalmazott meg. Nem akarta azonban túlságosan megkönnyíteni a dolgukat. - Először is meg akarok győződni arról, hogy vonzalmatok tartós. Ha egy esztendő múltán is össze akartok házasodni, akkor elrendezem az esküvőtöket. Addig csak illő módon találkoztok, és nem szeretnék egyetlen rossz szót sem hallani rólatok. Megértettétek? Ischi megragadta a kezét, és az ajkához emelte. - Köszönöm, úrnőm! - kiáltotta olyan túláradó örömmel, mintha Marie megengedte volna, hogy azonnal férjhez menjen. Ludolf is szép szavakkal mondott neki köszönetet, és megesküdött, hogy tiszteletben tartja Marie akaratát, és csak az ő engedélyével találkozik Ischivel. Marie heves kézmozdulattal félbeszakította őket. - Csókoljátok meg egymást, aztán térjetek vissza a munkátokhoz. Ludolf apja biztosan jobban fog hajlani a házasságotokra, ha a fia keze gyorsabban jár. - Igaza van, úrnőm. Tényleg igyekeznem kell, ha végezni akarok a mai feladataimmal - Ludolf magához vonta Ischit, szájon csókolta, majd sietős léptekkel elindult a város felé. A lány utána nézett, majd zavartan Marie-ra pillantott. - Bocsásson meg, úrnőm, hogy nem beszéltem magával korábban. Pedig tudom, hogy asszonyom milyen jóságos. - Ó, tudok haragos is lenni - felelte mosolyogva Marie. - Na gyere, vagy azt akarod, hogy magamnak kelljen kioldani a lovaglóruhám kapcsait? - Ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy Michel is levetkőztethette volna, és szemrehányást tett magának, amiért nem kísérte el. A lány belekapaszkodott a kengyelbe, hogy ne maradjon le, de még a Sobernburg felé vezető meredek úton sem lihegett, mert Marie csak lépésben haladt Nyulacskával. Amikor befordultak a várudvarba, látták, hogy négy fiatal cseléd ül a kaputorony árnyékában, és bolondozik. Marie egyiket a másik után végigmérte, azt fontolgatva, hogy melyikük jöhet szóba Ischi utódaként. Nehéz lesz választania, mert Ischi egy igazi kincs, akihez hasonló nem terem minden bokorban, ezért örült, hogy van még egy éve a döntésre és a betanításra. - Lányok, a férjem megérkezett már? - kiáltott oda a cselédeknek, akik még mindig kuncogva dugták össze a fejüket. - Igen, úrnőm, és azt üzeni, hogy várja asszonyomat a hálószobában - válaszolta az egyikük hetykén. - Akkor nem szeretném megváratni. - Marie egy fal melletti padhoz irányította Nyulacskát, és ott segítség nélkül leszállt. Odadobta a gyeplőt a lánynak. - Vezesd a kancát az istállóba, és add át az egyik szolgának!

A szolgáló meghajolt, óvatosan megfogta a gyeplőt, és olyan bizalmatlanul nézett a lóra, mintha az bármelyik pillanatban megharaphatná. Marie nevetve megfordult, és felszaladt a főépület lépcsőjén. Ischi szorosan a nyomában járt, ezért nem látták, hogy egy sötét ruhás, középkorú nő befordult a sarkon, és szitkozódva ráförmedt a megdermedt cselédekre. - Gyerünk, munkára lusta népség! Talán elfelejtettétek, milyen parancsokat adtam? A vidámság eltűnt az arcokról, helyét átvette az ijedtség. - Nem, Marga asszony - hebegte az egyik. Sobernburg kulcsárnője felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni a lányt. - Ne tátsd itt a szád, hanem dolgozz, különben megkapod a magadét. Mit keres itt ez a gebe? Erről gondoskodhat az istállófiú. - Az úrnő parancsolta, hogy vezessem Nyulacskát az istállóba - védekezett a gyeplőt tartó cseléd. - Akkor meg miért ácsorogsz még mindig itt? - kérdezte dühösen a kulcsár nő. Ha még egyszer meglátom, hogy az udvaron locsogtok, ahelyett, hogy tennétek, amit parancsoltam, engedelmesebb cselédekre cseréllek titeket! Mialatt a szolgálók szétfutottak mindenfelé, hogy eltűnjenek a kulcsárnő szeme elől, Marga tekintete az ablakra siklott, ami mögött a várúr és feleségének szobái voltak, és elhúzta a száját. Az uraságok züllött élete mellett a cselédek csakis lusták és engedetlenek lehettek. Marie eközben a lovagteremhez ért, éppen el akart indulni a lépcsőhöz, hogy felmenjen a szobájukba, amikor meglátta Michelt, aki elgondolkodva ült az asztalfőn egy széken, és egy ív pergamenre meredt. - Mi történt? Rossz hírek? Michel felsóhajtott, és bólintott. - Megtiszteltetésnek is tekinthetem. Tegnap itt járt a palotagróf futára, és ezt az üzenetet hozta. Lajos palotagróf parancsa szerint télen fel kell szerelnem egy csapatot, és tavasszal hadba kell vele vonulnom Bohémiába.

3

Marie hallgatta a férfi egyenletes légzését, és halkan sóhajtott. Annyi mindent szeretett volna még Michelnek mondani, de hagyta aludni, hisz reggel háborúba kell mennie, ezért minden erőre szüksége lesz, amit csak gyűjthet. Ő ezzel szemben bizonyára egy szemhunyást sem fog aludni ezen az éjszakán, és tudta, hogy sok éjt virraszt majd át aggodalommal és félelemmel telve. Házasságuk tíz évében soha nem váltak el két-három napnál hosszabb időre, de ezúttal Michel nélküle hagyja el a várat és indul el a bizonytalanságba. A holdfény beszűrődött az ablakon át a szobába, és úgy bevilágította, mint egy fenyőfáklya. Ezüstös sugarai a nagy, jól megtöltött ládán táncoltak, ami gazdagságukat hirdette, de nem érte el a mögötte lévő, fával burkolt falat, így az sötétebbnek tűnt az éjszakánál. Fekete, akár a halál, futott át Marie agyán, majd önkéntelenül Michel felé fordult, akinek körvonalai kirajzolódtak az ablaknál. Az ágyuk elég nagy volt két olyan ember számára, akik sok helyet igényeltek. A rheinsoberni várba költözésük után csináltatták, mert Marie nem volt hozzászokva, hogy egy másik ember közelében aludjon. Ezen az éjszakán azt kívánta, bárcsak szorosan összebújva feküdnének egymás mellett, mint más párok, és nem kartávolságnyira egymástól. De nem mert Michelhez simulni, nehogy feléb-

ressze. Épp amikor óvatosan vissza akart feküdni, férje nyugtalan lett. Felhorkantott, aztán felébredt a maga keltette zajra. Amikor látta, hogy Marie mellette ül, odacsúszott hozzá, és a lábára tette a kezét. Az érintés égette a bőrét, akár a tűz. - Nem akartalak felébreszteni, Michel - suttogta. A férfi magához vonta, és egyik hosszú hajtincsét a mutató-ujjára csavarta. Habár fürtjei vándorlása óta sötétebbek lettek, a holdfényben úgy ragyogtak, mint az újonnan vert aranypénz, az arca pedig még mindig oly szelíd és kedves volt, hogy minden Madonna-képnek díszére vált volna. - Sosem voltál még ilyen szép, Marie. Tudod? - Michel szeme vágyakozóan ragyogott, miközben e szavakat kimondta. Napfelkeltekor elhagyja a feleségét anélkül, hogy tudná, mikor zárhatja ismét a karjaiba. Marie sajnálkozó mozdulatot tett a kezével. - Minden szépségemet odaadnám, hogy itt maradhass velem. Michel hevesen rázta a fejét. - Ezzel egyáltalán nem értenék egyet, mert a szép feleségemhez szeretnék örömmel hazatérni. Marie szomorúan lehajtotta a fejét. - Sajnálom, hogy nem az a feleség vagyok, akit megérdemelsz. - Miért gondolod ezt? Te vagy a legjobb, ami történhetett velem. Rendben tartod a házamat, támogatsz a szolgálatomban, és az ágyban olyan gyönyörrel ajándékozol meg, amiről más férfiak álmodni sem mernek. Hogyan lehetnék elégedetlen? - Enyhe ingerültség lengte át a szavait. Marie ezt nem vette észre, belekapaszkodott a férjébe, és megpróbált uralkodni magán. - Azért vagyok szomorú, mert nem tudtalak megajándékozni egy gyermekkel, Michel. Ha visszajöttél, keresek neked egy szolgálót, aki örököst szülhet. - Mintha rajtad kívül ránéznék más nőre! - nevetett Michel fiús pajkossággal, és megcsókolta rózsaszín mellbimbóját, ami hálóinge nyílásán kikandikált. Mielőtt Marie bármit felelhetett volna, férje ráhajolt, és szelíd erővel széttárta combjait. - Gyere, szépségem, ajándékozz meg még egyszer a szenvedélyeddel, hogy emlékezzek, milyen öröm vár rám, ha visszatérek. - Miért kell a palotagrófnak éppen téged odaküldeni? - Marie nem volt enyelgős hangulatban, de amikor Michel gyengéden csókolgatni kezdte a jobb fülcimpáját, nem tudta visszautasítani. Nem akarta elrontani az örömét, és miközben férje magáévá tette, érezte saját tüzének fellobbanását. Hosszú ideig ez lesz az utolsó alkalom, gondolta az asszony, ezért maradjon meg mindkettőjükben szép emlékként ez a szerelmes együttlét. Michel erős, kitartó, de ugyanakkor gyengéd szerető volt, aki örömet tudott szerezni egy asszonynak. Marie átölelte, suttogásával szította tovább szenvedélyét, és úgy érezte, hogy a gyönyör oly erős hulláma önti el, mint még soha. Kis idő múlva a férfi zihálva feküdt mellette, teste még remegett az izgalomtól. Marie átkarolta, és újból megcsókolta. - Milyen kár, hogy éppen most kell elmenned! - Ez fontos megbízatás, Marie, és Pfalzi Lajos azzal tisztelt meg, hogy rám bízta a csapat parancsnokságát. Az uralkodó parancsa értelmében még a nemes lovagoknak is, akik vazallusaikkal csatlakoznak hozzánk, el kell fogadniuk a vezérletemet. - Michel harminchat évesen még elég fiatal volt ahhoz, hogy lelkesedjen a hadjáratért, és ne a ráváró kemény, véres csatákra gondoljon, hanem sokkal inkább a hírnévre és a dicsőségre. Bár az ellenséget alattomosnak és kegyetlennek kiáltották ki, Michel bízott a császár és a palotagróf hatalmában. - Megmutatjuk ezeknek a cseh lázadóknak, ki az úr! Legkésőbb őszre vége

lesz ennek a csetepaténak, és visszatérek hozzád - mondta magabiztosan hitvesének. Marie meggyőződés nélkül bólintott. - Bizonyára igazad van, de addig is nagyon fogsz hiányozni. Gondolatban felidézte a zsinatot, amit tíz évvel korábban szülővárosában, Konstanzban tartottak, látta maga előtt a máglyát, amin a császár és a püspökök megégettették a cseh Husz János magisztert. Ez a tűz hatalmas lángot vetett, de a Német Birodalom hatalmasságai ezt csak jóval később értették meg. Nem sokkal Husz halála után Csehországban szörnyű felkelés robbant ki, amelynek során követői az ellenük vonuló lovagseregeket szétszórták és felmorzsolták. Első győzelmeik nyomán annyian csatlakoztak a huszitákhoz, hogy a következő években nemcsak azokat a cseh tartományokat dúlták fel, amelyek hűek maradtak a cseh koronát is viselő Zsigmond császárhoz, hanem a szomszédos tartományokat is. Eddig még senkinek sem sikerült visszaszorítani a lázadókat, a husziták pedig évről évre okosabbak lettek, és elvitatták Zsigmond cseh trónra való jogát, aki időközben a Szent Német-római Birodalom koronája mellett a magyar királyi koronát és számtalan más címet is birtokolt. Marie érezte, hogy a férje miatti aggodalom szürke lepelként borul a lelkére. - Légy óvatos, Michel! Zsigmond császár már többször kudarcot vallott a husziták legyőzésében. Ki mondta neked, hogy ezúttal sikerrel fog járni? Michel az asszony aggodalmait nevetéssel hessegette el. - Hogyan kételkedhetsz benne, kincsem? Hiszen én is ott leszek! - szavai olyan magabiztosan csengtek, hogy Marie-nak akarata ellenére nevetnie kellett, és a szíve kicsit megkönnyebbült. Megcsókolta a férje orrát, és fejét a keblére tette. - Aludd ki magad, hogy reggel ne légy fáradt, amikor útra kelsz! - Remélem, elég korán felébredek ahhoz, hogy még egyszer hozzád bújjak - felelte boldogan. Amikor Michel reggel felébredt, a nap már a horizont felett állt, és kintről hallatszott a szolgák lármázása, akik felnyergelték a lovakat és befogták a szekerek elé az ökröket. Bocsánatkérően mosolygott Marie-ra, és tréfálkozott vele, miközben megmosta a kezét és az arcát. Amikor a fiatalasszony ki akart menni a szobából, hamiskás mosollyal simított végig a fenekén. - Máris örülök a hazaérkezésemnek. - Én is - Marie a cseléd elé ment, aki éppen egy nehéz tálcával jött fel a lépcsőn, és saját kezűleg szolgálta fel Michelnek a reggelit. - Légy óvatos, és vigyázz magadra! Én... - lenyelte könnyeit, és megpróbált ugyanolyan bátran mosolyogni, mint a férje. Michel szeretetteljesen megpaskolta az orrát. - Hiszen mindig az vagyok, kincsem. Ezenkívül a veszély már nem olyan nagy, mint korábban, mert Jan Zizkát, a husziták rettegett vezérét elvitte a pestis. Az utódával, azzal az otromba Prokoppal elbánunk. Marie úgy látta, hogy férje túl könnyen veszi a hadjáratot. Igaz, hogy Csehország a birodalom másik oldalán terült el, Pfalzba mégis eljutottak bizonyos híresztelések, amelyek egyáltalán nem segítettek elcsitítani a félelmeit. Azt beszélték, hogy a husziták igazi szörnyetegek, akik még az anyjuk testében lévő magzatot sem kímélik, és a felkelők, miután megfutamították az ellenük küldött sereget, mindenkit lemészároltak, aki a kezük közé került. Amikor ezt és a hasonló dolgokat megemlítette Michelnek, csak elnéző mosoly volt a válasz. - Az én bátor Marie-mból, aki korábban még olyan hatalmasságokkal is dacolt, mint a keilburgi birodalmi gróf, vagy maga a császár, remegő kislány lett. Visszajövök. Megígérem. Azt hiszed, néhány hitvány bohémiai megakadályozhat ebben? Odalovagolunk, ellátjuk a bajukat, Zsigmondot visszaültetjük a trónjára, és mielőtt kettőt pisloghatnál, már itt is leszek újra. - Remélhetőleg igazad lesz - Marie felsóhajtott, majd valamelyest bizakodó

arckifejezést erőltetett magára. - Sok szerencsét kívánok neked, kedvesem, és remélem, hogy nem felejtesz el a messzi távolban. Michel fejét csóválva nézett rá, megcsókolta, és gyengéden megsimogatta a homlokát. - Téged lehetetlen elfelejteni, szerelmem. De indulnom kell, az embereim már gyülekeznek az udvaron. Az ablakhoz lépett és kinézett. A gyalogosai már valóban felsorakoztak. Erős, keménykötésű, nehézségekhez szokott emberek voltak. Durva szövésű, szürke kabátjuk épphogy derékig ért, és a parasztok otromba köpenyétől csak a rávarrt címer, a pfalzi oroszlánok különböztették meg. Alatta bőrzekét viseltek, amire a vágások és szúrások elleni védelemül vaskorongokat varrtak. Fejüket egyszerűen kovácsolt sisak védte, ami erősen emlékeztetett egy üstre. A sisakokat készítő kovács használati tárgyak készítésével és javításával kereste kenyerét. Mivel Rheinsobernben nem volt fegyverkovács, Michelnek nem maradt más választása, mint hogy ehhez az emberhez forduljon. A kovács tehetetlenségénél Michelt csak az bosszantotta jobban, hogy a felszerelést Marie és a saját pénzéből kellett fizetnie, mert Lajos palotagróf csupán a parancsot küldte, ám a csapat felszereléséhez szükséges anyagi eszközöket nem bocsátotta rendelkezésére. Ennek ellenére Michel mindent meg akart tenni azért, hogy ura bizalmát megszolgálja, még ha a nemrég kapott hírek a lehető legrosszabbak voltak is. Szokásától eltérően most elhallgatta Marie elől, milyen rosszul állnak a dolgok valójában a birodalom keleti részében. A Csehország határánál fekvő FelsőPfalz névleg Lajos uralma alatt állt, ám unokatestvérei, János és Ottó kormányozták. A tartományt közvetlenül fenyegette a husziták újabb támadása és fosztogatása, de az emberek Szászországban, Frankföldön és Ausztriában is reszkettek a parasztfelkelőktől, akik Husz János mártíromsága miatt álltak bosszút, és le akarták rázni német báróik és grófjaik igáját. A husziták sáskarajként lepték el a szomszédos tartományokat, és nem hagytak maguk után mást, mint felégetett földet. - Itt az ideje, hogy megállítsuk. - Kit? - csak Marie kérdése ébresztette tudatára, hogy az utolsó gondolatát hangosan kimondta. - A bohémiai zendülőket - felelte kényszeredett mosollyal. - Menjünk le! A kamrában, ahol a fegyvereit tartotta, már várt rá szolgája, Timo, egy idősebb, erőteljes testfelépítésű férfi, akinek hófehér sebhelye a homlokán és az orrán át a jobb orcájáig húzódott. Őrmesteri rangban szállásmesterként kísérte le Michelt. Szokásához híven végezte szolgálatát, előhozta Michel felszerelését, segített magára ölteni az egyes darabokat. Marie szintén kivette részét a bőrcsatok bekapcsolásából, és helyre húzogatta férje ruházatát. Rheinsobern várnagyaként Michelnek joga volt lovagi felszerelést viselni. Ezen a hadjáraton azonban lemondott a kényelmetlen teljes páncélról, helyette acélból készült páncélinget viselt, ami a combjáig ért. Bőrzekéjére és bőrnadrágjára acélkorongokat szegecseltek, amik a karokat és a lábakat védték, fején sisakrostély nélküli, nyakvédővel ellátott sisakot viselt. Amikor teljesen felöltözött, lengette karjait és fel-alá járkált, hogy ellenőrizze a mozgékonyságát. Marie oldalra hajtott fejjel nézte, egy pillanatra merengőn mosolygott, majd ismét elkomolyodott. Az ő szemében Michel azokhoz a mondabeli hősökhöz hasonlított, akikről a vándor-énekesek regéltek. Egy csatában azonban nem anynyira a külső megjelenés és a fegyverzet számított, hanem a harci tapasztalat, és ez hiányzott a várnagynak ama hadjáratok ellenére amelyekben, ifjú korában a palotagróf szolgálatában részt vett.

Ne mondd a férjedet rosszabbnak, mint amilyen, futott át az agyán. Hogy ne nehezítse meg még jobban a dolgát, megfogta Michel kezét, bátorítóan rámosolygott, és lekísérte a nagy haliba, ahol a vele hadba vonuló lovagok vazallusaikkal együtt már összegyűltek. Az utóbbi években az egyszerű, huzatos helyiségből reprezentatív, de mégis lakályosnak tűnő lovagterem vált. A hímzett falikárpitok, a vadásztrófeák és a szőnyegek ellenére Marie ezen a napon különösen barátságtalannak és ridegnek találta, így örült, amikor Michel felszólítására mindannyian kimentek. A belső udvaron, amit egyik oldalon a várfal mellé épített fegyvertár, a másikon a vár főépülete határolt, nyüzsögtek az emberek, akiknek az öt hatalmas kocsi és a lovagok lovai között már alig maradt helye. A Michel által felszerelt gyalogosok éppen megkapták a hosszú kopjákat, amiket menetelés közben a vállukon vittek. Michel mosolyogva intett feléjük. Az utóbbi napokban minden emberével beszélt, és úgy gondolta, hogy bízhat bennük. Másként állt a helyzet a tizennégy lovaggal és vazallusaikkal, akiket a palotagróf kifejezetten a parancsnoksága alá rendelt. Néhány nemes úr világosan értésére adta, nincs ínyére, hogy egy polgári származású várnagynak engedelmeskedjen, ezért az embereik sem voltak hajlandók tőle vagy az alvezéreitől elfogadni parancsokat. Ezt a gondot menetelés közben kell megoldania, gondolta Michel. Büszke volt rá, hogy a palotagróf őt nevezte ki a csapat parancsnokává, és nem állt szándékában kiengedni a gyeplőt a kezéből. Mialatt tekintete végigfutott az embereken és a kocsikon, Marie mellé lépett, átkarolta, és megajándékozta legédesebb mosolyával. - Ne menjek veled egy darabon, csupán egy- vagy kétnapi járóföldre? Michel kedélyesen megrázta a fejét. - Jobb, ha itt maradsz. Igazságtalan lenne a többiekkel szemben, akiknek már hátra kellett hagyniuk a családjukat. Ezenkívül inkább az új bajtársaimra akarok figyelni, mint a te bájaidra. Szavai tréfásan csengtek, de Marie megértette, mire gondolt a férje. A kezdet kezdetén meg akarta találni a rendbontókat és rendbe hozni a dolgokat. Erről nem vonhatta el a figyelmét. Szomorkásán bólintott. - Igazad van. Jobb, ha alaposan szemmel tartod az embereket, mert nem mindenki kész alattad szolgálni. Anélkül, hogy néven nevezte volna, Marie Falko von Hettenheimre, egy kevély lovagra célzott, akinek csak a nemesi származás és a lehető legkiterjedtebb családfa számított. A férfi már a megérkezése napján, amikor azt hitte, csak rangbéliek veszik körül, gyalázta Michelt, csapos-fattyúnak és felkapaszkodott senkinek nevezte. Marie meghallotta ezt, és szinte erőszakkal kellett visszafognia magát, hogy ne menjen neki ennek a felfuvalkodott hólyagnak, és hölgyhöz egyáltalán nem illő módon megmondja neki a véleményét. Köztudott volt, hogy Michel egy konstanzi kocsmáros ötödik fiaként jött a világra, és nem egy nemes lovag leszármazottjaként, de a palotagrófnak bizonyította, hogy menynyit ér, és szolgálataival érdemelte ki mostani hivatalát. Falko lovag azonban azt hitte, hogy mindenkivel jobbágyként rendelkezhet, aki nem egyenrangú vele. Előző nap megleste az asszonyt az egyik néptelen folyosón, berángatta egy üres szobába, akár egy cselédet, felemelte a szoknyáját, és csípőjét a nő combjához nyomta. Csak akkor tudott kiszabadulni és elmenekülni, amikor egyik kezével elengedte, hogy kinyissa a nadrágját, még most is a fülébe csengett káromkodása és szavai, miszerint egy hozzá hasonló szajha maradjon csendben. Egy ideig azon töprengett, hogy beszámoljon-e Michelnek a történtekről, vagy inkább hallgasson, végül az utóbbi mellett döntött. Mivel Michelnek és Falko von Hettenheimnek együtt kellett hadba vonulnia, nem akart viszályt szítani közöttük. Michel észrevette, hogy Marie összeszorítja ajkait, ezért a karjába zárta. - Itt az idő, kincsem. Minden szépet és jót kívánok neked. Kívánj nekem te is

szerencsét. - Teljes szívemből ezt teszem, és már most nagyon hiányzol - Marie viszonozta az ölelést és szájon csókolta, aztán arrébb lépett. Timo meghozta Michel lovát, egy erős heréltet, ami ugyan kisebb volt a lovagok csatalovainál, de kitartóbban és gyorsabban vágtatott. Michel könnyedén nyeregbe pattant, jobbjával megfogta a gyeplőt, bal kezét felemelte, hogy magára vonja emberei figyelmét. - Indulunk! Kiáltsunk éljent palotagrófunkra! A pfalziak kopjáikat lengetve éljeneztek, míg a többiektől csupán egy gyenge visszhang érkezett. Michel vezetésével felsorakoztak a meneteléshez. Falko von Hettenheimnek bizonyára kényszerítenie kellett magát arra, hogy a nem nemesi várnagynak átengedje az első helyet, de úgy irányította a lovát, hogy annak feje majdnem Michel lovához ért. Amikor a lovag tekintete Marie-ra tévedt, majd Michel hátára siklott, az arcára kiült az irigység és a gyűlölet, mert önkéntelenül összehasonlította a szép várúrnőt a saját esetlen és jelentéktelen feleségével, aki már régóta nem vonzotta. Ám nem taszíthatta el a hitvesét, Rumold von Lauenstein gróf lányát, mert az apja a palotagróf nagyra becsült vazallusa és bizalmas tanácsadója volt. Ha a csaposfattyú egy parasztja vagy egy kispolgár lett volna, azonnal leszúrja, és addig használta volna a feleségét, akár egy tárgyat, amíg rá nem un. így azonban szajhákon és parasztcselédeken kell majd a kedvét töltenie, akiket bármikor megkaphatott és kárpótolhatta velük magát a csaták után, ami a győztesnek kijárt. Azt beszélték, hogy a cseh nők nagyon szépek, tehát ki fogja élvezni a bájaikat az utolsó cseppig, mindegy, hogy kényszerítenie kell őket, vagy önként adják oda magukat neki. Mélyen a gondolataiba merülve leengedte a gyeplőt, így a lova lemaradt, és lassan Godewin von Berg lovag mellé baktatott. Godewin, aki Falko gyermekkori barátja volt, átlátott rajta, és vigyorgott a feltolt sisakrostély mögött. - Min töprengsz ennyire? - A fehércselédekre gondoltam, akiket útközben majd meghágok - felelte a lovag őszintén. - Reméljük, jut elég mindenkinek. A kocsmáros kölyke ott elöl túl finnyás ahhoz, hogy szajhákat toborozzon az útra - Godewin lemondóan sóhajtott. Falko gonoszul felnevetett. - A csapospatkány várnagy úr talán attól félt, hogy a felesége beáll a megvehető fehérnép közé. Azt beszélik, hogy mielőtt férjhez ment, szajha volt. Most sem értem, hogy a palotagróf miért egy mocskos, becstelen senkiházit ültetett Rheinsobern várnagyi székébe. - Talán Marie asszonyság a megfelelő embereknek emelte fel a szoknyáját. Nem mindennapi fogás, annyi szent. Magam is szívesen a lába közé bújnék. Godewin szavai annyira felkorbácsolták Falko vágyát, hogy nadrágja fájdalmasan megfeszült. - Legszívesebben rögtön visszafordulnék, és megismertetném vele a legkeményebb testrészemet. Godewin fejét hátravetve nevetett. - Csak nem akarod azt mondani, hogy neked csont van azon a helyen, ahol más férfiak csak egy ernyedt húsdarabbal büszkélkedhetnek? - Mindenesetre többel dicsekedhetek, mint te - Falko lovag a fogát csikorgatta, aztán megsarkantyúzta a lovát, és Michel barna heréltje mellé rúgtatott. Az ő szemében Godewin egy bolond szájhős volt, aki ha kenyértörésre kerülne a sor, meghunyászkodna, mint egy kutya a rang nélküli és nevenincs felfuvalkodott várnagy előtt. Ez a tejfelesszájú még nem tudja, hogy a háborúban elsősorban a dicsőség számít, és azt ő, Falko von Hettenheim, nem fogja átengedni egy kocsmáros legény-

nek, ha százszor is parancsnokká tette meg a palotagróf. Amikor Michel meglátta maga mellett a ló árnyékát, Falko felé fordult, és kiolvasott mindent az arc kifejezéséből, akár egy nyitott könyvből, sőt jobban, mert írni és olvasni Marie-tól tanult meg, és még mindig csak fáradságosán tudta kibogarászni a sorokat. Falkot mardosta a düh, mert egy olyan férfinak kellett engedelmeskednie, akit ő nem vett emberszámba. A helyzeten azonban nem tudott változtatni, mert fegyverhordozójával, két páncélos vitézével és öt, rosszul felszerelt íjászával akkor csatlakozott a csapathoz, amikor a palotagróf már kinevezte Michelt parancsnokká. Egyelőre tehát nem maradt más választása, mint alárendelni magát a parancsnoknak. Michel meg volt győződve arról, hogy Hettenheimnél és a többi lovagnál is érvényesíteni tudja az akaratát, bár sejtette, hogy ez nem lesz könnyű. A saját biztonsága érdekében, legkésőbb az első csatáig tisztáznia kell a helyzetet. Egy másik körülmény szintén aggasztotta. Egy ekkora haderőt nagyobb bárkákra szoktak behajózni, és a Rajnán vitorláznak vele a Majna torkolatáig, onnan a partról lovakkal vontatott kisebb dereglyéken úsztatják a folyón felfelé a sereget. Ily módon az út háromnegyed részét kényelmesen, vízen tehették volna meg, kímélve az emberek és az állatok erejét. Az út azonban kétszer annyi időt venne igénybe, mint így, és a palotagróf parancsa úgy hangzott, hogy a lehető leghamarabb csatlakozzanak Zsigmond császár csapataihoz Nürnbergnél. A meneteléskor rá váró problémák ellenére jókedvű volt. Társzekerei a legjobb állapotban voltak, élelmiszerrel és felszereléssel úgy megrakva, hogy nem kellett időt vesztegetnie a lovak eledelének beszerzésével. A készletek elvben csak az ő és gyalogosai ellátását szolgálták, de valószínűleg így vagy úgy a lovagokat és vazallusaikat is ebből kell majd élelmezni, mert legtöbben csupán két málhás lovat vezettek, amelyekre a nemes úr személyes holmiját rakták. Abban reménykedett, hogy nagyvonalúsága megkönnyíti a nemesek számára parancsnoksága elfogadását, ami némileg enyhítette aggodalmát. Akaratlanul is végignézett nemesi kísérőin, akik olyan rendetlenül követték, mint a kiscsirkék anyjukat, anélkül, hogy gyalogosaikkal törődtek volna, és azt kérdezte magától, vajon melyikük engedne elsőként. Falko von Hettenheim biztosan nem, inkább Godewin von Berg, akinek tartása és arckifejezése elárulta, hogy mennyire bizonytalannak érzi magát. Michel jókedvű mosollyal bólintott az ifjú nemesnek, és megállapította, hogy a fiatalember szinte félénken viszonozta az üdvözlést.

4
Marie a várudvaron maradt, amíg az utolsó kocsi is át nem gördült a kapun és a vasabroncsos kerekek zaja el nem ült a köveken. Végül csupán néhány lócitrom tanúskodott az udvaron arról, hogy kétszáz bátor ember kelt innen útra, hogy hadba vonuljon. Marie maga köré fonta karját, mert megborzongott attól a gondolattól, hogy mi mindennel kell szembenéznie Michelnek és embereinek a messzi Csehországban. Milyen sors vár rájuk, egy rövid, de dicsőséges hadjárat és szerencsés hazatérés, vagy halál? Megrázta magát, hogy elűzze komor sejtelmeit, amelyek hatalmukba akarták keríteni, és bizonyos ellenérzéssel tért vissza Sobernburg huzatos szobáiba. Habár több mint tíz éve itt élt, most érezte igazán, hogy Rheinsobern sosem vált az otthonává. Ha Michellel nem osztották volna meg az örömet és bánatot, és nem próbálják az életüket olyan kellemessé tenni, amennyire csak lehet, akkor nem bírta volna ki ilyen sokáig itt. Támaszt nyújtottak egymásnak, így sikerült a hegy

lábánál elterülő városkát felvirágoztatniuk, úgyhogy háromszor annyi jövedelmet biztosítottak a palotagrófnak, mint a korábbi várnagy. Saját vagyonuk a várossal együtt gyarapodott. Marie már nem tudta fejből megmondani, mely szőlőhegyek, tanyák és házak az övék. A legtöbb lovag, akinek családi birtoka a közelben terült el, a tizedével sem rendelkezett annak, amit ő és Michel birtokolt. Még attól sem szegényedtek el, hogy három tucat aranydukátot, háromévnyi megtakarításukat kellett a hadjáratra fordítani. Marie nem bánta, hogy a pénzt fegyverekre, ruhákra, lisztre, szalonnára, borsóra, borra és más felszerelésre kellett költeni, mert ezek segíthettek Michelnek épen és egészségesen hazatérni. A férje biztos volt benne, hogy a kiadásokat a hadizsákmány bőven fedezi majd. Marie nem igazán hitte ezt el, de nem is érdekelte, hogy a férfi tele zsebbel, vagy üressel álle majd elé, csak azt kívánta, hogy minél előbb viszontlássa. Miután egy ideig a semmibe bámulva, tűnődve állt az udvaron, eszébe jutottak kötelességei. Kezébe vette a számadó könyvet, de hamarosan letette, mert nem jött ki a megfelelő eredmény. Bement a kamrába, ahol különböző ládákban a fehérneműt, ágyneműt, edényeket és egyéb háztartási eszközöket tárolták, megpróbálta kiválogatni azokat, amelyeket sürgősen pótolni kellett. De ez a munka sem ment olyan gyorsan, ahogy szokott. Végül már nem akarta eljátszani, hogy minden megy tovább a régi kerékvágásban, és hívta a kulcsárnőjét. - Marga, mondd meg Timonak, hogy nyergelje fel a lovamat! - mialatt kimondta e szavakat, eszébe jutott, hogy Timo elkísérte a férjét, ezért gyorsan hozzátette: - Vagy szólj egy másik szolgának. A kulcsárnő bólintott, aztán ugyanolyan gyorsan és némán kiment, mint ahogy bejött. Marie nemsokára hallotta a hangját az udvarról. Marga energikus asszony volt, aki kevés, ám beszédes mozdulattal és olyan hangerővel érvényesítette az akaratát, amit minden őrmester megirigyelhetett volna. Az asszony már a korábbi várnagynál is kulcsárnőként szolgált Sobernburgban. Mivel nagyon rátermett volt, és a munkájában jól kiismerte magát, Marie megtartotta, de sajnálatára a kapcsolatuk annyi év után is meglehetősen hűvös maradt. Kicsit sajnálta, mert jobban szeretett volna egy olyan bizalmas légkört teremteni, mint amilyen barátnője, Mechthild von Arnstein és kulcsárnője között kialakult. Egy olyan nővel, mint Guda, nemcsak a háztartást érintő dolgokról beszélhetett volna, hanem mindarról, ami személyesen érinti, megoszthatott volna vele örömet és bánatot egyaránt. Marie-nak most igazán nagy szüksége volt valakire, akinek kiönthette a szívét. A felkelés már több mint hat esztendeje tartott, és a császárnak eddig nem sikerült említésre érdemes sikert elkönyvelni a husziták ellen, a birodalomban behajtott tömérdek cseh garas és az évről évre a lázadók ellen küldött csapatok ellenére sem. Marga visszatérte felrázta aggódó gondolataiból. - A lova indulásra készen áll. A kulcsárnő meghajolt, de nem nézett úrnője szemébe. Sosem tette, mert a várnagy és a felesége körül keringő híresztelések legyűrhetetlen ellenszenvet ébresztettek benne a pár iránt. Marie Adler nem volt nemes hölgy, sőt még csak erényes asszony sem. Azt beszélték, hogy fiatalkorában a bíróság elítélte szajhaként, és megkorbácsolták. Marga saját szemével látta a halvány csíkokat úrnője hátán, amik csak korbácstól származhattak. Mivel a várnagy sem nemesi származású, hanem egy egyszerű kocsmáros fia, Marga tíz éve perlekedett a sorssal, ami két méltatlan embert ilyen magas rangra emelt, vagyonnal halmozott el és ráadásul Rheinsobern urává tett. Mélységesen megvetette ezeket a felkapaszkodott, senkiházi népeket, le kellett azonban nyelnie dühét és fejet hajtania egy egykori szajha előtt, különben elveszített volna egy olyan munkát, ami rangban magasan a cselédség, sőt a legtöbb rheinsoberni polgár fölé helyezte. Marie nem törődött Marga mogorva arckifejezésével, hanem megkönnyebbülten el-

hagyta a szobát. El kellett mennie innen egy kis időre, ahol minden kő és bútor Michelre emlékeztette, és szüksége volt valakire, akivel beszélhetett. Elment tehát az egyetlen emberhez, aki megértette őt, barátnőjéhez, Hiltrudhoz, akit, mivel különösen kedvelte Rheinsobern és környékének kecskéit, csak kecsketenyésztőnek neveztek. Marie elmehetett volna az unokatestvéréhez, Hedwighez is, aki Wilmar Häftli kádármester feleségeként a városban élt. Rokonai azonban valamiféle szentnek tartották, és nem értették meg, hogy ő is csak ember, akinek lehet mindenféle gondja-baja. Hedwiggel ellentétben Hiltrud nemcsak meghallgatja, hanem meg is érti a helyzetét, és mindent el fog követni, hogy elűzze a félelmét. Marie egy padról ült fel Nyulacskára, nem véve igénybe a szolga segítségét, majd kilovagolt a várból. Amikor a főutca mentén poroszkált, a polgárok meghajoltak előtte, és hódolattal köszöntötték. Marie derűsen viszonozta az üdvözléseket, bár egyáltalán nem volt jókedvében, sőt kétszer meg is állt Nyulacskával, hogy átvegye a feléje nyújtott folyamodványokat. Mindenesetre örült, amikor végre maga mögött hagyhatta a városkaput. Nem messze a várostól volt egy hely, ahonnan belátta a Rajnától kelet felé vezető utat. Megállította lovát, és a messzeségbe nézett, ahol egy porfelhő elárulta, merre halad éppen Michel serege. Egy pillanatig fontolgatta, ne lovagoljon-e mégis utána, hogy még egyszer átölelhesse. De aztán belátta, hogy ezzel kitenné a kíséretében lévő lovagok gúnyolódásának, ezért nehéz szívvel úgy döntött, hogy lemond a rövid viszontlátásról. Nyulacska jól ismerve a Hiltrud tanyájához vezető utat, megkönnyítette a döntését, amikor anélkül, hogy Marie bármit tett volna, befordult a sokszor megtett útra. A kecsketanya a legnagyobb birtokok közé tartozott Rheinsobernben. Több épületből állt, a falakat faváz és agyaggal tapasztott fűzfafonat alkotta, és a pajta kivételével, terméskővel falazott alapjuk volt. Az istállót és a pajtát fazsindellyel fedték be, míg a tekintélyes lakóházon élénkvörös égetett cseréptető díszelgett. A tanya melletti mezőn egy tucat tehén legelt, nem messze egy fiatal cseléd őrzött egy nagyobb kecskenyájat. Thomas, Hiltrud férje egy csapat cseléddel és szolgával a tanyához tartozó földeken dolgozott, az asszony egy kis fedett verandán állt, és vajat köpült. Akkor sem hagyta abba, amikor látogatója a konyhakertet az udvartól elválasztó kerítésnél leszállt a nyeregből. Marie kikötötte Nyulacskát az egyik almafához, amely a ház és a kert között állt, aztán odasietett Hiltrudhoz. - Hmmm! Friss vaj. Azt hiszem, a legjobbkor jöttem. Hiltrud fürkésző pillantást vetett barátnőjére, és ismét megállapította, hogy Marie alig változott a konstanzi zsinat óta. Legfeljebb még szebb lett. Hiltrud az évek során kissé meghízott, és az arcán megjelentek az első ráncok. Termetessége ellenére még mindig vonzó asszonynak számított. A férje, egy egykori kecskepásztor jobbágy, az utóbbi időben szintén testesebbé vált, tiszteletre méltó parasztpárként elégedettek voltak önmagukkal és a világgal. Ennek egyik legfőbb oka a gyermekáldás volt, amire Marie is annyira vágyott, és a kecsketanya lakóinak oly bőségesen megadatott. Hiltrud hét gyermeket szült, ebből öt életben maradt, reményt adva a szülőknek, hogy megérik a felnőttkort is. Michel és Marie, a legidősebbek, akiket Michinek és Marielének hívtak, hogy megkülönböztessék őket keresztszüleiktől, már alaposan kivették részüket a munkából, az ötéves Mechthild pedig két kisöccsére, Dietmarra és Gisóra vigyázott. Marie meglátta az istálló előtt játszó három kistestvért, és egyszeriben rátört az irigység. Hiltruddal a sors kegyes volt, míg ő azon kesergett, hogy nem tudott eddig Michelnek örököst ajándékozni. Azonnal megrótta magát e miatt az érzés miatt, magában bocsánatot kért barátnőjétől és a legjobbakat kívánta neki, hisz nem felejtette el, hogy Hiltrud minden ellenállás dacára annak idején megmen-

tette az életét. - Úgy nézel ki, mint akinek több baja van annál, mint amit elbír - Hiltrud még mindig tudott olvasni az arcvonásaiból, és rögtön látta, hogy barátnője nem csak azért jött, hogy egyen egy szelet friss vajjal megkent kenyeret és gondtalanul fecsegjenek egy kicsit. A tekintete kelet felé siklott, ahol továbbra is hosszú, feltűnő porfelhő látszott. - Tudom, mi nyomja a szívedet. Ott vonul Michel Bohémia felé, igaz? Isten segítse! - Ha kicsit hajszolnám Nyulacskát, alig egy óra alatt utolérhetném, mégis olyan nyomorultul érzem magam, mintha már hónapokkal ezelőtt elment volna Marie sóhajtott, és mosolyt erőltetett magára. - Ez őrültség! Nem gondolod? Hiltrud erélyesen megrázta a fejét. - Ez egyáltalán nem őrültség. Ha az embernek már nem hiányzik a férje, akkor a szerelmük meghalt. Ha Thomas egyetlen napra elmegy, olyan nyugtalan leszek, mint egy kotlóstyúk, ami elvesztette a csibéit. Megállt, belenézett a köpülődézsába, és elégedetten bólintott. - Kész van. Most olyan uzsonnával kényeztethetlek, amit szeretsz. - A te vajad sokkal finomabb, mint ami nálunk a várban az asztalra kerül. Marie megnyalta a szája szélét, és rögtön ismét a férjére gondolt. - Remélem, hogy Michel talál elég ennivalót Bohémiában. - Fel a fejjel, Marie! Biztosan nem fog éhen halni, hisz találékony ember. Ha szorul a hurok a nyaka körül, tudni fogja, hogyan szabadítsa ki magát. - Hiltrud kinyitotta az ajtót és kiment. A három kisebb gyermek egy ideje már feléjük sandított, és most apró lábacskáikon keresztülrohantak az udvaron, hogy velük együtt érjenek a konyhába. Habár még csak márciust írtak, a meleg, napos tavaszi időjárás miatt nem égett a tűz a tűzhelyen, így bent hűvösebb volt, mint kint. A konyha nem volt túl nagy, egy hosszú, durván faragott asztal állt benne, ami munkára is szolgált, a padokon és sámlikon pedig akár egy tucat ember is leülhetett. A nyitott kamraajtón át Marie láthatta, hogy Hiltrudnak a tavasz ellenére még bőven volt tartaléka, és egy parasztasszonyhoz képest szokatlanul sok kosarat, kannát és üstöt tartott. A konyhában a mennyezetről tucatnyi kolbász és sonka lógott, a tulajdonos jólétéről tanúskodva. Marie gondolatai ismét férje körül forogtak, aki ebben a szép, száraz időben a megrakott ökrös szekerek ellenére is jól halad, és remélte, hogy az időjárás még hosszú ideig ilyen marad. Minél gyorsabban Csehországba ér, annál hamarabb térhet vissza hozzá, gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy először minden lépés közelebb viszi az ellenséghez, és megborzongott. - A husziták tulajdonképpen nem Michel ellenségei, hanem a császáré jobban mondva bohémiai Zsigmondé, hiszen a királyuk ellen lázadtak fel, és őt fosztották meg a trónjától. - Csak amikor meghallotta a saját hangját, ébredt tudatára, hogy hangosan gondolkodott. - Michel a husziták ellen vonul, tehát ők az ellenségei - Hiltrud világképe egyszerűbb volt, mint Marie-é, és sohasem törte feleslegesen a fejét a világ nagy dolgain. Egyrészt mert úgy vélte, hogy az ő helyzetében ehhez nincs is joga, másrészt a grófok és hercegek úgyis azt teszik, ami nekik tetszik. Megelégedett a tanyájával, a jószágaival és azzal, hogy a tulajdonát bizonyító oklevelet a láda mélyén őrizhette. A tulajdonjogát bejegyezték a rheinsoberni helytartóságnál, és egy másolatot őriztek Niederteufach kolostorában is. Szabad parasztként Hiltrud férje a palotagróf elé járulhatott, hogy megvédje jogait, így megakadályozhatta, hogy nemesi szomszédjai elvegyék a földjét. Hiltrud látta Marie kérlelő tekintetét, beszaladt a kamrába, és hamarosan egy egész kenyérrel tért vissza. - Így ni, most már ehetünk. Egy bögre teát kérsz, vagy inkább bort?

Marie szívesebben ivott volna teát, de az több munkát jelentett volna barátnőjének, aki minden alkalommal frissen állította össze a teafű-keveréket. - Bort kérek kétharmad vízzel keverve. Végül is még ma haza akarok menni. - Bármikor itt aludhatsz. - Tudom, de nem szóltam a háznépnek, úgyhogy keresnének. Mialatt Hiltrud a finoman illatozó kenyérből levágott egy ujjnyi vastag karéjt és alaposan megkente vajjal, a kis Giso Marie-hoz tipegett, és felé nyújtotta a karját. - Néni felvesz! Marie mosolyogva lehajolt hozzá, és felvette. - Istenkém, milyen nehéz vagy! - Ebben a korban még gyorsan nőnek a gyerekek - Hiltrud örült Marie szavainak, mert azzal az érzéssel töltötték el, hogy jól gondoskodik a gyermekeiről, de észrevette barátnője arcán a bánatot is. - Bevetted a szert, amit legutóbb adtam? Marie szomorúan bólintott. - Igen, de nem segített. - Még korai ezt mondani, hisz Michel csak most ment el. Marie ábrándozva mosolygott, mert eszébe jutott utolsó szerelmes éjszakájuk, aztán megrázta a fejét. - Tíz éve vagyok férjnél, bevettem mindent, amit te adtál, vagy a bába és az orvos javasolt. - És volt néhány köztük, ami nemcsak gusztustalan, hanem ráadásul haszontalan is. Csak nemrég jutott eszembe Gerlind receptje, aszerint csináltam meg neked a főzetet, és ez tényleg használ. Annak idején egy olyan asszonynak készítette, aki feltétlenül örököst akart ajándékozni a férjének. Marie odahajolt hozzá. - És sikerült neki? - A következő években több gyermeknek is életet adott, de mindig lányokat hozott világra. - Hiltrud hangosan felnevetett, ahogy felidézte az emléket. Marie érezte, hogy reményt akar önteni bele. - Mit nem adnék egy lányért! - Marie a kis Gisóra nézett, és elképzelte, milyen jó lenne a saját gyermekét a karjában tartani. Hiltrud látta, hogy barátnője arcán könnyek csurognak. Ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak lenne megáldva egy szent erejével, hogy segíthessen. Ugyanakkor el kellett fojtania egy mosolyt. Ahelyett, hogy megbékélne a helyzettel, Marie ismét szembeszáll a sorssal, ahogy annak idején, amikor Ruppertus Splendidus tönkretette az életét, hogy rátehesse a kezét apja vagyonára, és a lánynak túlélése érdekében szajhaként kellett vándorolnia. Most ragyogó életet élt, gazdag volt és sokkal tekintélyesebb, mint konstanzi jómódú polgárasszonyként lehetett volna. Hiltrud elhessegette az izgalmas évek emlékét, amiket Marieval élt meg. Kivett két cseréppoharat a falba süllyesztett szekrényből, amit férje saját kezűleg faragott ki lucfenyőből, és félig megtöltötte borral. Ezalatt Mechthild friss vizet hozott a kútból. - Tessék, Marie! Egészségedre! Örülök, hogy újra együtt üldögélhetünk. Kérsz még egy szelet kenyeret? - Amikor Marie bólintott, a háziasszony levágott egy újabb darabot, és még vastagabban megkente vajjal. - Nem is tudod, mennyire vágytam egy szelet vajas kenyérre, amikor annak idején együtt vándoroltunk az országban. - Mit csináltatok annak idején Marie nénivel, mama? - Mechthild abban az életkorban volt, amikor a gyerekeket minden érdekli. Marie kíváncsian várta, mit felel a barátnője. Bár Hiltrud vele szemben nem tett lakatot a szájára a szajhaként eltöltött idejükkel kapcsolatban, a gyermekei

előtt eddig titokban tartotta a múltját. - Mit csináltunk? Piacról piacra vándoroltunk, és eladtuk az árunkat. Így is meg lehet fogalmazni, gondolta Marie, és örült, hogy Hiltrud ilyen ügyesen kikerült a csapdából. Mechthild bólintott és a sarokban álló kádra mutatott, amiben a délelőtt eltett fűszeres túróért. - Sajtot és hasonlókat árultatok a piacokon. Hiltrud megsimogatta lánya tejszőke haját, minden gyermekének ilyen fürtjei voltak, és állával kifelé mutatott. - Menj Dietmarral és Gisóval az udvarra. Marie néninek és nekem még meg kell beszélnünk valamit. A kislány komolyan bólintott, és felvette Gisót, aki eddig Marie ölében ült és most hangosan tiltakozott. Aztán megfogta Dietmart is, és mindkettőt kivonszolta a szabadba. Amikor a gyerekek eltűntek, Hiltrud fellélegzett. - Nagyon szeretem a kicsinyeimet, de néha túl kíváncsiak és tolakodóak - előrehajolt, és fürkészőn Marie szemébe nézett. - Láttalak már elégedettebbnek is. - Mondtam, hogy nagyon hiányzik Michel. - Ezért még nem kellene lógatnod az orrodat. Marie felháborodva vetette hátra a fejét. - Még hogy én lógatom az orrom? Hiltrud halkan nevetett. - Legalábbis megpróbálsz magadba zárkózni, aztán tönkremész a félelemben és a bánatban. Nem változtathatsz azon, hogy Michelnek hadba kell vonulnia, ahelyett, hogy sírsz utána, tégy meg mindent, hogy amikor visszatér, egy rendezett házat találjon. - Azt akarod mondani, hogy nem tartom rendben a házamat? - Marie most már valóban mérges lett. - Most még biztosan minden rendben van, de mostantól kezdve Michel helyett is dolgoznod kell, hogy ez így is maradjon. Végül is a várnagy és Rheinsobern grófi kormányzójának felesége vagy, és kötelességed gondoskodni arról, hogy távollétében minden a rendes kerékvágásban menjen tovább. Vagy azt akarod, hogy a város polgárai megrohanják Michelt, amikor visszatér, hogy olyan ügyekben kérjenek döntést, amiket te is meghozhattál volna? - mondta Hiltrud kacagva. - Természetesen nem. A férjem számít rám, nem okozhatok neki csalódást Marie hevesen bólogatott, aztán magához ölelte barátnőjét. - Megígérem neked, hogy minden tekintetben méltón fogom helyettesítem Michelt. Ne haragudj, hogy az imént úgy rád förmedtem. - Már hozzászoktam, hisz elég sokáig róttam veled az utat, és gyakran nem tudtam, hogyan védjelek meg az őrültségeidtől. Marie arcára kiült annak az időnek az emléke, amikor kételkedett mind a földi igazságosságban, mind az isteni kegyelemben, majd komolyan megszólalt. - Ha őrültségnek nevezed, hogy bosszút akartam állni azokon, akik megerőszakoltak, elrabolták az otthonomat és kidobtak az út porába, akkor legyen hát az. - Annak idején Konstanzban kimondhatatlan szerencséd volt. Ha a tetteidbe csak egy kis hiba csúszik, a Rajna torkolatánál találták volna meg a holttestünket. - Igazad van, mint általában. De ha nem merem kinyújtani a kezem a csillagok felé, akkor most nem lennél jómódú, a saját tanyáján élő szabad parasztasszony, akinek van egy derék férje és csapat vidám gyermeke. - Míg te egy katona szegény, eltiport felesége vagy, aki az üres bölcső és a férje miatt sírdogál, akit csatába küldtek. Marie, az az érzésem, hogy sohasem leszel igazán elégedett. Fogadd el, amit a sors ad, és rá fogsz jönni, hogy az országutakon töltött kemény évek ellenére a szerencse tortájából nagy szeletet kaptál. Hiltrud töltött még egy kis bort barátnőjének, aztán a gyerekekre terelte a

szót, mert ez a téma volt a szívének a legkedvesebb. Marie érdeklődve hallgatta, hiszen ő volt a lányok keresztanyja, Michel pedig a fiúk keresztapja. Nagyon kevés parasztgyerek dicsekedhetett, nagyvonalúbb keresztszülőkkel és ezt Hiltrud pontosan tudta. Sőt egyszer Michel Thomasnak megemlítette, hogy egyik fiukat gyermekévé fogadná, ha felesége túljut termékeny évein. Marie semmit sem sejtett erről a tervről, és Hiltrud, aki tudatában volt annak, milyen csábító az ajánlat, tiszta szívből azt kívánta barátnőjének, hogy világra hozhassa a saját gyermekeit. Végül is éppen hogy betöltötte a harmincat, és olyan egészséges volt, amilyen az ember csak lehetett, ha rendes ennivalóhoz jutott, és eleget mozgott a friss levegőn. Nemsokára hazajött Thomas a földekről és azzal az örömteli tisztelettel üdvözölte a vendéget, amit annyi év után sem hagyott el. Marie lehetővé tette számára, hogy feleségül vegye az egyetlen nőt, akit valaha szeretett, ezenkívül hozzásegítette, hogy a hajlott hátú jobbágy kecskepásztorból, aki a Fekete erdő egy távol, várában élt, gazdag, szabad paraszt váljon. Tíz éves házasságuk alatt, feleségéhez fűződő szerelme elmélyült és erősebb lett. Mindent megtett volna tehát, hogy Marie-nak megköszönje boldogságát. - Michel elment, ugye? – kérdezte, amikor Hiltrud egy pohár vízzel kevert bort adott neki. Marie sóhajtva bólintott, és az ablakon át kelet felé nézett A sereg által felvert por már rég elült, a tiszta horizont pedig csak még nehezebbé tette Marie szívét, Thomas letette a poharat anélkül hogy ivott, volna belőle, és megfogta az asszony kezét. - Michel visszajön. Hiszen tudod, csalánba nem üt a mennykő. Marie-ból akarata ellenére kitört a nevetés. - Ti aztán tudjátok, hogyan bátorítsatok egy embert. Annyira örülök, hogy mellettem álltok, fogalmam sincs, hogy birkóznék meg nélkületek bánatommal. - Nagyon elkényelmesedtél - gúnyolódott tréfásan Hiltrud, de rögtön elkomolyodott, és megfogta Marie másik kezét. – Ha valami gondod van, vagy segítség kell, azonnal gyere hozzánk. Thomasra és rám mindig számíthatsz. Marie mélyet lélegzett, és hálásan nézett rájuk. Barátai vigasztalása erőt adott neki, és sokkal jobban érezte magát, mint ami-tor a kecsketanyára ért. Gondolatai a távolba repültek, egy másik barátnőhöz, Mechthildhez, Arnstein erélyes várúrnőjéhez. Ő nem nyavalyogna ennyit, ha a férjének hadba kellene vonulnia. Mindazonáltal egy lovag lányaként arra nevelték, hogy egy katona felesége legyen, hisz a nemesek életéhez ugyanúgy hozzátartozott a viszály és a háború, mint az egyszerű emberekéhez mindennapi betevő falatért folytatott harc. - Most már indulok haza. A várban sok munka vár rám. - Marie felállt, megölelte Hiltrudot, és kezet fogott Thomasszal. Mégsem indult el olyan gyorsan, ahogy tervezte, mert a gyerekek hangosan követelőztek. Michi, a legidősebb, a maga kilenc évével már értelmes, szorgalmas fiú volt, aki gyorsan észrevette, hogy keresztanyja szomorú. - Már alig várom, hogy Michel bácsi hazajöjjön. Biztosan mindnyájunknak hoz valami szépet, ugye? Marie mosolyogva bólintott. - Egészen biztos. Mit szeretnél? A fiú zavartan forgolódott. - Nem is tudom. De neked biztosan valami szép ékszert hoz. Mindig ezt teszi.

5
Habár az idő száraz volt és az évszakhoz képest nyugodt, Michel nagyon rosszkedvű volt. A reményt, hogy a lovagok és vazallusaik elismerik a hadjárat parancsnokaként, és valamelyes bizalommal lesznek iránta, időközben feladta. Az útját kísérő viszályt nemcsak Falko von Hettenheim okozta, aki mindent megtett, hogy a többi nemest ellene hangolja, hanem az urak rendi önhittsége is. Lovagok fiaiként lelkük mélyéből utálták, hogy egy kocsmáros ivadékának kell engedelmeskedniük, és ezt folyvást éreztették is Michellel. Mégsem tehetett mást, mint hogy eteti ezt a dölyfös bandát, különben gátlástalanul kifosztották volna a parasztokat útközben. Nagylelkűségét gúnnyal és kaján megjegyzésekkel hálálták meg. Amikor Michel arra számított, hogy már rosszabb nem következhet, rá kellett jönnie, hogy tévedett. A kis sereg az előző napon Waiblingen városánál erdős dombok között haladt el, amikor az úttól nem messze egy tisztáson egy falut pillantottak meg. Néhány nyomorúságos szalmatetős kunyhóból állt, és alig több mint egy tucat ember lakta, akik ebben a napszakban az erdei tisztást szétszórtan övező kis földeken dolgoztak. A többiektől kissé távolabb egy fiatal lány őrizte a falusiak kecskéit. Michelt jobban érdekelte az út állapota, mint az emberek, akikkel találkoztak, ezért csak egy futó pillantást vetett a pásztorlányra. Falko von Hettenheim, aki szokása szerint közvetlenül mögötte lovagolt, ellenben mohón bámulta a lányt, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a kedvét töltse rajta. Amikor megbizonyosodott róla, hogy Michel nem figyel rá, lemaradt, megfordította a lovát, és a pásztorlányhoz rúgtatott. A lányka nem tudta, mit tartson a lovagról, és ijedten hátrált előle. Falko leugrott a nyeregből, elkapta a lányt, és bevonszolta az erdőbe. Amikor a fiatal teremtés sikítani próbált jobb kesztyűjével betömte a száját. - Ne tegyél úgy, mintha még egy férfi sem hágott volna meg - gúnyolódott a lovag, amikor heves ellenállását legyűrve a földre teperte. Rúgkapált, de a férfi rávetette magát, és lenyomta a súlyával. Falko szabad kezével felhúzta a szoknyáját, így a lány mezítelen alteste erőtlenül ki volt szolgáltatva pillantásának és vágyának. - Mindjárt megtudod, milyen egy igazi férfi - suttogta a lovag zihálva a pásztorlány fülébe. Megmozdította a csípőjét, hogy a megfelelő pózba kerüljön, majd egyetlen heves mozdulattal beléhatolt. Michel ekkor vette észre, hogy Falko eltűnt, és megfordulva keresni kezdte. Először azt hitte, a lovag csak azért maradt le, hogy könnyítsen magán, de meglátta a lovát az úttól jócskán eltávolodva a legelőn, ahol a friss füvet legelte le. Mivel Michel sem a pásztorlányt, sem Hettenheimet nem látta sehol, káromkodva megfordította a lovát, a nyájhoz lovagolt és körülnézett. Egy zaj, amit nem kelthetett állat, elárulta, hol kell keresgélnie. Lovával elhaladt a zöldesen fénylő bükkfák mellett, bement a lombkorona alá, és hamarosan rátalált Falkora, aki még mindig erőszakoskodott áldozatával. A lány arca eltorzult a félelemtől és a fájdalomtól, és egyszerre küzdött a férfi ellen és a szájában lévő kesztyűvel, amitől már fuldoklott. - Engedd el a lányt! - üvöltötte dühösen Michel, ám Falko nem törődött vele. Már azelőtt végzett, hogy Michel rajtakapta, bosszantó lassúsággal állt fel, és olyan durván rántotta ki a kesztyűt a lányka szájából, hogy vérzett az ajka. A lovag provokáló tekintettel Michel felé fordult. - Ha meg akarod kapni a szajhát, csak tessék, de ne feledd, megelőztelek. A pásztorlány eltakarta kezével véres ágyékát, és sírt. - Nem vagyok szajha.

Michel a kardja után nyúlt, és egy pillanatra úgy látszott, hogy kirántja a fegyverét és Falkora támad. - Te vagy a legmocskosabb disznó, aki valaha az utamba került. Falko von Hettenheim önkéntelenül is behúzta a nyakát és hátrált pár lépést, de aztán kiegyenesedett, és megvetően legyintett. - Bolond vagy, ha egy hitvány parasztcseléd miatt vitába szállsz velem. Ha én nem hágom meg, megteszi más, talán még ma este. - Adj neki legalább pár fillért kárpótlásul - mialatt ezt ki mondta, haragudott magára, mert a megjegyzésével lovat adott a férfi alá. - Egy mocskos kecskepásztornak fizetni? Örüljön, hogy egy igazi férfival volt dolga! - a lovag gúnyosan nevetve megfordult és a lovához ment. Michel tehetetlenül ökölbe szorította a kezét, ránézett a sírdogáló lányra, és leszállt a nyeregből. - Mégiscsak be kellett volna vernem a fejét! - szitkozódott, aztán odanyújtotta a pásztorlánynak a jobbját. - Gyere, kislány, állj fel! Nem bántalak. A lányka megigazította a szoknyáját, összegömbölyödött, mint egy kis állat, és a kezével eltakarta az arcát. E pillanatban Michel azt kívánta, bárcsak itt lenne Marie. Ő tudná, hogyan kell bánni egy ilyen kegyetlen módon megbecstelenített teremtéssel. Végül kinyitotta az erszényét, és kivett néhány érmét. - Ez a tiéd. A pénz nem adhatja vissza, amit ma elvesztettél, de talán másként segíthet. - Mivel a lány nem reagált, megfogta a kezét, beletette a pénzt, és bezárta az ujjait. - Isten legyen veled. Biztosan nem hagyott el téged, még ha most úgy is hiszed. A pásztorlányka még távolabb húzódott tőle. Michel Falko von Hettenheim elleni dühe egyre nőtt, míg már fojtogatta. Tudta, kevés az esély arra, hogy a férfit felelősségre vonják, mert azt a helyi várúrnak kellett volna megtenni, vagy a lány gazdájának, már ha egyáltalán jobbágy volt. Általában ezek az emberek nem szálltak szembe egy velük egyenrangú férfival egy parasztlány miatt. Michel otthagyta a zokogó lányt, megfogta a lova gyeplőjét, és elindult. Meglátta, hogy néhány paraszt, akik időközben megsejtették, hogy valami nincs rendben, kapával és fejszével közeledik a legelőn át, ezért nyeregbe pattant, és megsarkantyúzta a lovát. Szörnyen bosszantotta, hogy kereket kell oldania, de a falusiak őt tartanák az erőszakolónak, és dühükben a vétlenen akarnának elégtételt venni. Egy lovas sokkal gyorsabb egy parasztnál, akárhogy meggyorsítja lépteit a harag, ugyanakkor a menetelő katonák látványa sem bátorította a falusiakat a harcra. Nemsokára lemaradtak. Átkozták az urakat, hogy szabad prédának nézték az egyik lányukat, de egyben hálát adtak Istennek, hogy nem támadt a falura és az asszonyaikra az egész csapat. Összegyűltek az erdő szélén, keresztet vetettek, és imáikban azt kívánták a lovagoknak és a katonáknak, hogy temessék őket hideg sírba az ellenség földjén. Michel nem volt hajlandó Falko tette fölött egyszerűen elsiklani. Lovát a lovag otromba gebéje mellé irányította, és dühödt pillantást vetett rá. - Ne csinálj még egyszer ilyet, Falko uram, különben nem tudom visszatartani a kezem. Falko von Hettenheim köpött egyet, és gúnyosan Michel szemébe nézett. - Próbáld csak meg, nagypofájú! Michel keze kardja markolatára csúszott, ebben a pillanatban azonban a többi lovag is a fegyveréhez nyúlt, és látszott az arckifejezésükön, hogy társuk mellett állnak. Mivel vazallusaik is harcra készek voltak, és Michel saját emberei már előre örültek, hogy a gyűlölt lovagokat és gyalogosaikat alaposan megleckéztethetik, ezért elengedte a kardját, és felemelte a kezét. - Vissza a menetoszlopba! Jaj annak, aki bajt okoz – Falkohoz fordulva dühösen hozzátette:

- A következő gaztettért megbűnhődsz! Hettenheimen látszott, hogy tovább akarja ingerelni a parancsnokot, de Godewin von Berg, akárcsak Michel, jól tudta, hogy a fegyveres összecsapás túlélőjére súlyos büntetés vár, ha Falkoval ellentétben nincsenek nagyhatalmú rokonai, vagy barátai a palotagróf udvarában, megragadta hát Hettenheim karját, és visszatartotta. - Ez az ember nem éri meg a vitát - súgta oda a lovagnak, és halkan megkérdezte, hogy mi történt. Falko fogvicsorgatva felelt. - A kocsmáros-fattyú arcátlan volt, mert meghágtam a kecskepásztorlányt. - Micsoda, egy szűz fehérnépet szereztél meg? Istenemre, Falko, bitangul szerencsés vagy! Az ördögbe is, nem vihettél volna magaddal? Falko von Hettenheim gúnyos pillantást vetett rá. - Egy pásztorlány két férfinak, abban nem sok élvezeted lett volna, de hozzá, sem fértél volna, mert az a kocsmáros-fattyú biztosan megakadályozza, hogy használd a kicsikét. - Ketten elvettük volna a kedvét a szemtelenkedéstől - Godewin Michel hátára meredt, és sajnálta, hogy nem lehetett jelen a történteknél. Hettenheimet azonban nem az foglalkoztatta, hogy a gyűlölt kocsmárosfiút móresre tanítsák, hanem azon törte a fejét, hogy olthatná ki Godewin segítségével Michel életét még a menetelés alatt. Ha a kocsmáros-fattyút elteszik láb alól, ő lehetne a sereg parancsnoka. A pénzt pedig, amit ez a szégyentelen alak az egyik kocsin egy ládában hozott magával, jobb dolgokra is elkölthetné, mint kenyérre és friss húsra. Erre a gondolatra Falko von Hettenheim felnevetett. Ó igen, húsra költené a pénzt, étvágygerjesztő fehérnépre. Mialatt Falko von Hettenheim várta az alkalmat, hogy Michelt óvatlanságra bírva végre megszabadulhasson tőle, a parancsnok kereste tekintetével a további csapatokat, amelyek a nürnbergi gyülekezőhely felé tartottak. A császár hadba szólította a birodalom összes nemesét, V. Márton pápa, akit Zsigmond a konstanzi zsinatkor ültetett Szent Péter trónjára, a husziták elleni harcot a pogányokkal szembeni keresztes hadjárattá tette. Hosszú ideig nem láttak más csapatokat, ám amikor végül találkoztak két frank lovaggal és a kíséretükkel, Michel örült, hogy csak egy maroknyian voltak, mivel a két vitéz csatlakozott Falko von Hettenheimhez és sértő módon nem vettek róla tudomást, lándzsásaikkal viszont jobbágyként bántak. Michel két napig nézte ökölbe szorított kézzel a játékot, aztán kitört a botrány, amire már annyira vártak. Michel emberei öt kocsijukat este az út bal oldalán, egy kis tisztáson szekérvárként állították egymás mellé, míg a lovagok vazallusaikkal az út túloldalán, néhány villám sújtotta bükkfa alatt táboroztak le. Amikor Michel vacsora után a csapra vert hordóból egy kupa bort akart venni, odament az egyik frank lovag, Gunter von Losen, és követelőn elé tartott egy kupát. - Hé, kocsmáros, tölts nekem a legjobb borodból! - hangjából maró gúny csengett. Michel mély lélegzetet vett, és elnyomta magában a vágyat, hogy a férfit, aki éppen az álláig ért, egy ökölcsapással a földre terítse. Könnyed mosollyal elvette Gunter kupáját, és a hordónyíláshoz tartva színültig töltötte. A lovag elvigyorodott, és diadalittasan nézett társaira, akik nagy várakozással figyelték a jelenetet. De amikor el akarta venni a tele kupát, Michel visszahúzta. - Kocsmárosnak neveztél, tehát ennek megfelelően fogok bánni veled. A bor három krajcárba kerül és előre fizetendő, mert nem hitelezek. Ez mostantól érvényes a többi lovag úrra és az embereikre is. Gunter von Losen levegő után kapkodott. - Ezt nem teheted! A bor a palotagrófé.

Michel jobb kezét olyan erővel tette a vállára, hogy a férfi térdre rogyott. - Ebben tévedsz, barátom. A bort a saját pénzemből fizettem, ahogy a teljes készletet, amit magunkkal viszünk, és eszemben sincs a továbbiakban olyan emberekkel megosztani, mint te. Tehát edd azt, amit magaddal hoztál, és ne hidd, hogy kifoszthatod útközben a parasztokat. Az nagyon sokba kerülne neked. A frank lovag bosszúsan meredt Michelre. - Ezt nem teheted velünk! Talán szatócsok vagyunk, hogy kocsi-számra készletet hurcoljunk magunkkal? Vagy ellátsz minket, vagy elvesszük a parasztoktól, amire szükségünk van, akár tetszik neked, akár nem. Ezzel Losen döntésre késztette Michelt, hiszen legszívesebben száraz kenyeret sem adott volna a dölyfös lovaghordának. A sereg parancsnokaként azonban a pfalzi lovagokért is felelősséget kellett vállalnia, ezért megegyezést keresett. - A Rheinsobernből velem tartó lovagok és embereik kapnak tőlem annyi élelmet, hogy ne éhezzenek. Hozzád, a barátodhoz és gyalogosaitokhoz viszont semmi közöm. Vagy eltakarodtok, vagy kolduljatok a pfalziaknál, hogy vessenek oda nektek egy kis kenyeret. - A férfi elvörösödött, kinyitotta a száját, de aztán szó nélkül be is zárta. Dühösen a boros kupa után nyúlt, amit még mindig Michel tartott a kezében, és megfordult, hogy elinduljon. Michel azonban a feje fölé emelte az italt. - Három krajcár, vagy szomjaznod kell. - Menj a pokolba kocsmárosfattyú! - a lovag a fogát vicsorgatta, de nem merte elkapni és lerántani Michel karját, ehelyett sarkon fordult és elment. - Nézd, elfelejtettél valamit - Michel sajnálkozó mozdulattal kiöntötte a bort, és odadobta neki az üres kupát. Losen elkapta, aztán morogva, káromkodások közepette visszament a nemesekhez, és hangosan kikiabálta, mit mondott Michel. A lovagok és embereik gyilkos tekintettel néztek a parancsnokra. Michel nem hagyta, hogy dühös arckifejezésekkel vagy fenyegető mozdulatokkal megfélemlítsék, hanem megparancsolta szakácsának és segédeinek, hogy a nemes uraknak és vazallusaiknak ezentúl csak szűken mérjék az ennivalót, és fizetség nélkül ne adjanak bort nekik. Saját emberei, akik már sokszor mérgelődtek a gőgös gyülevész had miatt, helyeslőn vigyorogtak, és kigúnyolták a nemes uraságok kísérőit, akik kénytelenek vizet inni, míg ők maguk Michel borából kaptak. Ez nem javította éppen a seregen belüli hangulatot, így Michel fellélegzett, amikor a távolban feltűnt Nürnberg városa. A megerősített kaputól néhány kilométerre, ami két hatalmas ajtószárnnyal üdvözölte az utazókat, egy császári porkoláb jött az újonnan érkezők elé, és a Pegnitz melletti táborhelyre küldte őket. Amikor Michel megkérdezte, miért ilyen messze kell a várostól táborozniuk, a férfi a foga között mormolta el a választ. Az asszonyok miatt, hogy a katonák érjék be a szajhákkal, és ne menjenek be a városba a polgárasszonyokat üldözni. - Okos gondolat. De hol vannak a szajhák? A porkoláb felfelé mutatott a folyóparton, ahol az ártéri erdő zöld égerfái között színes sátrak álltak. - Ott vannak a sátraik jobbra a nemes urak számára, balra az egyszerű katonáknak. Michel legszívesebben megkérdezte volna, hogy ő hová menjen, mert nem nemesember, de nem is egyszerű katona. Mivel azonban nem érdekelték a szajhák szolgálatai, lenyelte a kérdést, és inkább az iránt érdeklődött a porkolábnál, hol tölthetné fel a készleteit, és mely csapatok gyűltek már össze. - Remélem, hogy nem mi értünk ide utolsóként - fűzte hozzá mentegetőző nevetéssel. - Biztosan nem. - A porkoláb savanyú ábrázata elárulta, hogy eddig kevesebb csapat érkezett, mint azt ő és császári ura várta. Michel csodálkozott, mert úgy gondolta, hogy a birodalom lovagjai és grófjai mindenfelől özönleni fognak, ha a császár hívja őket. Amikor nem sokkal később

végigment a táboron, hogy saját szemével lássa a dolgokat, világossá vált számára, hogy szó sincs emberáradatról, legfeljebb csermelyről lehet beszélni. Öt száznál alig több nehézfegyverzetű lovag érkezett, hogy részt vegyen Zsigmond keresztes hadjáratában, a sereg többi része is csak körülbelül ezer könnyűfegyverzetű lovas vitézből, valamint gyalogos íjászból és kopjásból állt, de egyik sem volt olyan jól felszerelve, mint az ő gyalogos katonái. A zsoldosoknak még a fele sem rendelkezett katonai szolgálatra alkalmas ruházattal és fegyverekkel. A többségük még parasztköpenyét viselte, és úgy tűnt, hogy nem igazán tud mit kezdeni a kezébe nyomott lándzsával. Timo zökkentette ki Michelt komor gondolataiból. - Bocsásson meg, uram, de a sátrakat felverték, és a katonák kérdeztetik, elmehetnek-e az asszonyokhoz. Michel rövid gondolkodás után bólintott. - Adj mindenkinek annyi pénzt, amennyi elég egy szajhára és két kupa borra a kocsmában, de többet ne. Nem akarom, hogy lerészegedjenek. - Vigyázok mindenre, uram - Timo zavartan mosolygott, mert tudta, hogy néhány bajtársa este részegen fog feküdni a sarokban. Ha a többiek rendesen viselkednek, az előbbiek nem tűnnek fel senkinek, és erre majd ő odafigyel. - És mi lesz a lovagokkal? Ellássuk őket továbbra is? Nem kellene már enni adni nekik, hiszen más emberek között táboroztak le - Timo szinte könyörögve nézett urára, mert szívből gyűlölte a gőgös kenyérpusztítókat. Michel a vállára tette a kezét. - Semmivel sem tartozunk a lovagoknak, és mivel nem akarnak közénk tartozni, nem kell tovább etetnünk őket. - Szívemből szólt, uram - Timo elégedett mosollyal tért vissza az embereihez, akik nagy izgalommal várták, és megéljenezték parancsnokukat, mielőtt átvették a pénzüket. Michel megkönnyebbült, amikor hallotta az éljenzést, mert ez azt jelentette, hogy a lovagokkal fennálló ellentéte nem csorbította saját emberei előtt a tekintélyét, hanem erősítette. Most már bárhová követni fogják, akár a pokolba is. Miközben újra átballagott a táboron, ismerős arcokat keresett. A konstanzi zsinatkor megismert néhány tekintélyes és bátor embert, akik vagy annyira megváltoztak az eltelt tíz évben, hogy nem ismerte meg őket, vagy valóban egy sem volt közülük a császári seregben. Amikor a nap még épphogy a horizont fölött állt, a táborban nyugtalanság tört ki, mert a Szent Német-római Birodalom császára Nürnbergből idelovagolt, hogy üdvözölje az újonnan érkezőket, és a katonák összeszaladtak, hogy megbámulják. Zsigmond oldalán lovagolt Frigyes nürnbergi várgróf, akinek jó oka volt a hűségre, hiszen a császártól megkapta jutalmul a Brandenburgi őrgrófságot. A híresztelések szerint Frigyes azt remélte, hogy megszerezheti a Szász Választófejedelemséget is, de Zsigmond azt a meisseni őrgrófnak adományozta. Valószínűleg a huszitáktól való félelem indította arra a várgrófot, hogy a vélt méltánytalanság fölötti haragját félretegye, és ismét fejet hajtson a császár előtt. A birodalom nagyurai közül azonban az összegyűlt katonák nagy csalódására senki más nem mutatkozott. Michel le volt sújtva, mert úgy gondolta, hogy itt találja majd Lajos palotagrófot, és ahogy a többiek, ő is hiányolta württembergi Eberhard fiait, Lajos hesseni tartománygrófot, a szász választófejedelmet és meisseni őrgrófot, akit ugyan Harcias Frigyesnek neveztek, ám ugyanúgy elkerülte a sereg táborát, mint a bajor hercegek és a Habsburg tartományok urai. Ezek az urak már az előző évben különböző kifogásokkal megtagadták a császártól a hadjáratban való részvételt, hogy engedményeket csikarjanak ki tőle, és láthatóan idén is meg akarták ismételni ezt a játékot. Michel még gondolataiba mélyedve állt, amikor a lemenő nap hosszú árnyékot vetett rá. - Valahonnan ismerlek téged! - Luxemburgi Zsigmond, Csehország és Ma-

gyarország királya, Brabant és Szilézia hercege, Morvaország őrgrófja és a Szent Német-római Birodalom császára megállt előtte, és kérdőn nézett rá. Michel gyorsan letérdelt. - Michel Adler, Felséged szolgálatára. A konstanzi zsinaton én voltam az egyik pfalzi kapitány. - Igen, már emlékszem. Te vagy az a férfi, aki annak idején az ártatlanul szajhának bélyegzett polgárlányt feleségül vetted. A császár elégedetten bólintott, nyájasan megveregette Michel vállát, és a pfalzi kopjásokhoz kísértette magát. Néhányan még a szajhák sátraiban vagy a kocsmában időztek, de a császárnak tetszett, amit látott. - A könnyű fegyverzetű, mozgékony gyalogság pontosan az, amire a husziták elleni harcban szükségünk van, Michel. Ha ezer ilyen embered lenne, birodalmi lovaggá ütnélek, és szép hűbér-birtokot ajándékoznék neked. - Sajnos csupán százhúszan vannak, Felséges Uram - Michelnek mosolyognia kellett, mert a császár lelkesedése megdöbbentette. Feltűnés nélkül végigmérte az uralkodót, és megállapította, hogy Zsigmond utolsó találkozásuk óta több mint tíz évet öregedett. A császár hosszú, mellig érő szakálla őszbe fordult, és hajához hasonlóan ziláltnak, ápolatlannak tűnt. Arcvonásai is sokkal erősebbek voltak, mint korábban, arckifejezése pedig egyik pillanatról a másikra megváltozott, mélységes kimerültségből, sőt reménytelenségből ment át határtalan derűlátásba, hogy aztán ismét borús töprengésbe forduljon. A szája körüli komor ráncok is sok csalódásról árulkodtak, amiket, Michel feltételezése szerint, Zsigmond érdes modora és tétovázása miatt, részben magának köszönhetett. A Szent Német-római Birodalom urának még a ruházata is olyannak látszott, mint amit megrágott az idő vasfoga, bár most is, mint annak idején, pompás és finoman kidolgozott anyagból készült. Könnyű páncélja felett a császár vörös, majdnem földig érő díszkabátot viselt, amire feketével és arannyal sasokat, oroszlánokat és egyéb címerjelképeket hímeztek, amint az egy sok országot kormányzó uralkodóhoz illett. - Rendben, jól van - mormolta Zsigmond, majd barátságosan meglegyintve Michel arcát elköszönt, aki a nagyúr háta mögött zavartan vakarta a fejét. Zsigmond ügye bizonyára nagyon rosszul áll, ha egy századnyi gyalogos érkezésének ennyire örült és nem nemesi származású parancsnokát régi barátként üdvözölte. Miközben Michel a császár után nézett, elkerülte a figyelmét, hogy a pfalzi lovagok, akik egy kissé feljebb vertek tábort a folyónál, komor tekintettel meredtek rá. Falko von Hettenheim a vagyona felét odaadta volna a császár egyetlen pillantásáért, és forrt a dühtől, hogy Zsigmond ennyi figyelmet szentelt Michelnek. Godewin von Berg Hettenheim mellé lépett, és felhúzta a vállát. - Remélem, hogy a viselkedésünkkel nem mentünk túl messzire, mert úgy tűnik, Michel Adlernek befolyásos barátai vannak. Ez a megjegyzés csak tüzelte Falko haragját. Rendre akarta utasítani szomszédját, de aztán szó nélkül otthagyta, és csatlakozott Gunter von Losenhez, aki nem kevésbé gyűlölte a kocsmáros fiát, mint ő.

6

Zsigmond voltaképpen várni akart, amíg elég nagy haderő gyűlik össze Nürnbergnél, de egy jó héttel Michel érkezése után tajtékos lovaikat hajszoló futárok

szörnyű híreket hoztak. A husziták több hadoszlopa betört a Meisseni Őrgrófságba, Ausztriába, Felső-Pfalzba, és egy sereg pont Nürnberg felé tartott. Amikor Michel megtudta ezeket a híreket, kezdte megérteni, miért hiányoznak a birodalom nagyurai. A császár veje, ausztriai V. Albert jobban szívén viselte saját városai védelmét, mint Zsigmond cseh koronáját, és a szász választófejedelem is inkább országában maradt, hogy ne hagyja védtelenül az ellenséggel szemben. A helyi érdekek miatt azonban ezek az urak szétforgácsolták az erőiket ahelyett, hogy a cseheket egyesült erővel legyőzték volna. Michelnek nem sok ideje maradt a történteken töprengeni, mert a folyónál gyülekeztek a következő napokon a nurnbergi várgróf vazallusai, ami azt jelentette, hogy hamarosan elindulnak. Megparancsolta Timónak, hogy tartsa távol az embereket a bortól, és mindenki készüljön fel a gyors elvonulásra. Éppen időben tették, mert a kürtök és trombiták mar másnap reggel indulásra szólították őket, és a császár hűbéresei élén kilovagolt a kapun. A legutóbbi tábori látogatásával ellentétben az uralkodó most pompázatosan volt öltözve, és úgy kitűnt lovagjai közül, mint fácánkakas a tyúkjai közül. Páncélzata a fegyverkovácsok művészetét dicsérte, és úgy állt rajta, mintha ráöntöttek volna. A karján és a lábán lévő aranyberakások ugyanúgy csillogtak a reggeli napfényben, mint az aranykoronával díszített sisak. A császár kabátjára aranyszállal ugró oroszlánt hímeztek, ami a birodalmi sas alatt helyezkedett el, azt jelezve, hogy Zsigmond mindenekelőtt Csehország királyaként vonul hadba. Frigyes várgróf és a többi nemes úr szinten páncélt viseltek, mintha közvetlenül a csata előtt állnának. Láthatóan nem tudtak, hogy örüljenek, mert a sereg végre elindult, vagy sajnálkozzanak, amiért ilyen kevés katonával kell hadra kelniük. A császárt körülbelül ötszáz páncélos lovag, valamint másfél ezer páncélos vitéz és gyalogos követte. Hozzájuk csatlakozott több tucat, ökrös szekér a málnával, a kocsi hajtókkal és az ökörhajcsárokkal, rajtuk kívül szakácsok, felcserek, kézművesek, szolgák, szajhák és markotányosnők, akik a menet végén közvetlenül Michel csapatai mögött haladtak. A császár Heribald von Seibelstorffot, egy frank birodalmi lovagot nevezett ki a gyalogosok kapitányává. A zömök, középkorú férfi kerek arcát vörös szakáll keretezte, dísztelem, de tökéletesen ráillő fekete páncéljában nagy tapasztalattal bíró, bátor katonának látszott. Eddig csupán egyszer szemlélte meg a császár zsoldosait és a többi gyalogost, közben sértő megjegyzésekkel illetve őket. Számára a háború két páncélos sereg lovagi tornája volt, ahol gyalogosoknak és zsoldosoknak semmi keresnivalójuk nincs. Michel a császár elhibázott döntésének ítélte, hogy éppen ezt az embert tette meg a gyalogosok parancsnokává, mert ő maga a palotagróf gyalogosai között szerezte tapasztalatait, és meg volt győződve arról, hogy jobban vezette volna a csapatokat, mint Seibelstorff. A birodalmi lovag továbbra sem személyesen foglalkozott az emberekkel. Még menetelési rendet sem készített, hanem Gisbert Pauer porkolábra hagyta, hogy rendet tartson a sokszínű gyalogosok között, akik közül, leszámítva Michel pfalzi katonáit, alig több mint egy tucat származott ugyanarról a vidékről. Pauer, aki gyakran maga nevezte ki a csapatok élére a parancsnokokat, kiadta a kapitányoknak rövid parancsait, aztán előrelovagolt, hogy a császár közelébe kerüljön, úgyhogy nem volt olyan tiszt, aki rajta tartotta a szemét az embereken. Timo, aki Michel mellett menetelt, úgy markolta kopjáját, mintha meg akarná fojtani, és előrebámult, mint aki nem hisz a szemének. Végül megrázta a fejét. - Megmondaná nekem, uram, hogyan akar a császár ezzel a gyülevész haddal háborút nyerni? Ezek az alakok szétfutnak, ha egy huszita köhint egyet. - Nana Timo! Azért nem olyan rossz ez a hadsereg. A hosszú úton, a menetelés közben majd rendeződnek a sorok. A szolga megköszörülte a torkát, majd az út mellé köpött.

- Ne haragudjon, uram, de Nürnbergben hallottam egyet-mást a huszitákról. Ezeknek az istenkáromlóknak egy páncélos lovag a legszebb ajándék. Uraságod is hallott a morgarteni és a sempachi csatákról, ahol a kantonok megsemmisítő vereséget mértek a Habsburgokra és a szövetségeseikre. Sem a nehéz páncélok, sem a csatalovak nem segítettek a svájci dárdák fala ellen. Állítólag hasonlóan harcolnak a husziták is, és eddig mindig győztesen hagyták el a csatateret. Felsoroljam a csatákat, amelyekben a büszke lovag urakat megfutamították? Michel leintette, ám Timo nem hagyta, hogy elhallgattassa. Elárasztotta urát nevekkel és történetekkel csatákról, amelyekben a husziták győztek, városokról, amelyeket kifosztva és felégetve hátrahagytak, régi, ismert nemzetségekből származó lovagokról, akik csúfos halált haltak a lándzsáktól. - Tavaly az ausztriai Pretz városát a földdel tették egyenlővé, és mindenkit lemészároltak, aki nem tudott időben elmenekülni. Állítólag ugyanez történt több száz várossal Ausztriában, Bajorországban, Frankföldön, Szászországban és Brandenburgban is. - Timo felnézett Michelre, mintha dicséretet várna a jelentéséért, de ura csak szikrázó szemekkel, mérgesen nézett rá. - Tartsd meg magadnak a dajkameséidet, öreg. Egy szót se erről az embereknek. A szolga bűntudattal teli pillantása mutatta, hogy az eltúlzott híresztelések és rémtörténetek gyűjteménye már közszájon forgott. Bizonyára nem Timo volt a szóbeszéd forrása, hiszen ismereteit csak itt Nürnbergben szerezhette. A minden seregben jelen lévő hírharangok bármit hallottak, továbbadták, és egy szellőből az egész birodalmat elpusztító pokoli vihart kerekítettek. Két nappal később Michel azt kérdezte magától, vajon a híresztelések, amiket Timo hallott, tényleg minden alapot nélkülöznek-e, ahogy feltételezte. A császári sereg Nürnbergből a Cseh-erdő irányába haladt, és órák óta menetelt a hosszan elnyúló, erdővel borított hegyhátakon. Feleolyan gyorsan sem haladtak, mint Michel csapatai a Nürnberg felé vezető úton. Ez nem annyira a rossz utaknak volt köszönhető, sokkal inkább a málhás csapat, a kísérők nehézkességének és a rossz anyagoknak. Minden mérföldre jutott valamilyen váratlan esemény. Általában csak kisebb gondok adódtak, elszakadt egy kötél, amit fáradságos munkával meg kellett foltozni, mert nem volt elég tartalék, aztán levált egy kerék a tengelyéről, és a rakományt a megdőlt kocsiról kétszer át kellett rakodni. A harmadik napon világossá vált, hogy a készletek nem lesznek elegendőek Csehországig, és Michel azt kérdezte magában, hogyan akar a császár ellátni egy hadsereget, ami a nemesekkel, katonákkal, kísérőkkel és a szajhákkal együtt körülbelül háromezer lelket számlált. Timo szavai szerint a husziták vándorsáskaként garázdálkodtak, és mindenütt, ahol felbukkantak, feldúlt vidéket hagytak maguk után, ami még a mészárlás túlélőit sem tudta többé táplálni. A negyedik napon Michel félelmei csak tovább erősödtek. A sereg megtorpant, ezért Michel megállította csapatát, és előrelovagolt, hogy megnézze, mi történt. A szánalomtól összeszorult a szíve az utat elzáró nyomorúságos alakok láttán. A férfiaknak, asszonyoknak és a gyermekeknek még mindig az arcára volt írva az átélt borzalom, alig viseltek több ruhát egy ingnél, így látszottak rosszul ellátott sebeik. Könyörögve emelték fel a kezüket. - A husziták a nyomunkban vannak. A többieket mind felkoncolták, a falvainkat felgyújtották. Csak nekünk sikerült Isten segedelmével megmenekülnünk. Ez nem egészen így történt, mert amikor az emberek végre szabaddá tették az utat, a lassan haladó hadsereg több menekülőbe botlott, akiknek beszámolói még a legkeményebb katonákat is megrázták. Eszerint a husziták ördögfajzatok és egyenesen a pokolból jöttek, foglyaikat a lehető legkegyetlenebb módon ölték meg, de ők maguk démoni praktikák miatt sebezhetetlenek. Az ötödik nap kora délutánján füstoszlop szállt fel előttük az ég felé, ami csak

a husziták által nemrég felgyújtott faluból jöhetett. Hamarosan rémült parasztok jöttek velük szemben, akik újabb szörnyűségekről meséltek. A császár rövid úton elkergettette az embereket az útról, és magához rendelte alvezéreit. Közéjük tartozott Michel és a svájci zsoldos, Urs Sprüngli, aki körülbelül egy tucat katonával lépett a császár szolgálatába, és bizonyára sajnálta, hogy nincs jelen appenzelli honfitársainak keménykötésű csapata. Falko von Hettenheim más lovagokkal együtt, bár nem hívatták őket, gátlástalanul közéjük furakodott, míg a császár előtt nem álltak. Zsigmond mindkét kezével hosszú kardja markolatát szorongatta, pillantása többször a menekültekre siklott, akik az út mentén táboroztak le, és a császári sereg védelmében biztonságban hitték magukat. - Katonák, első célunkat elértük. Az ellenség alig egyórányira van tőlünk, és falvak fosztogatásával múlatja az idejét. Isten segítségével meglephetjük és megsemmisíthetjük az istentelen bohémiai eretnekeket. Hagyjatok itt egy kis csapatot a málhások védelmére, és készüljetek fel a harcra. A lehető leggyorsabban előrenyomulunk. A legtöbb jelenlévőn látszott, hogy szívesebben beszélne otthon a várban a hőstettekről, amelyeket a husziták ellen akart véghezvinni, mint ténylegesen szembeszállni velük, ezért a császár megéljenzése igencsak haloványra sikeredett. Még Michel is azon kapta magát, hogy visszakívánkozik feleségéhez a biztonságos Rheinsobernbe. Nem mentek ki az „Isten segítségével" szavak a fejéből, és az jutott eszébe, amit Marie mondott annak idején Konstanzban. - Sohasem szabad Isten segítségére hagyatkozni, hanem mindig a magunk erejére kell építeni. - Hát talán segít nekünk Isten, ha megmutatjuk a jó szándékunkat, gondolta. A sereg a málhások nélkül sem haladt sokkal gyorsabban előre, és nem sikerült meglepniük a fosztogatókat, mert mire a kis folyó partján elérték végre a falut, az épületek már porig égtek. A husziták, akiknek jobb kémeik voltak, mint nekik, a kocsikkal együtt visszavonultak a falutól nem messze elterülő domb sík, csupasz tetejére, és egy bevehetetlen védelmi állást építettek fel. Több tucat szekerükből, amelyek kisebbek és mozgékonyabbak voltak a császári kocsiknál, szekérvárat építettek, és a felkelőknek még arra is volt idejük, hogy a hézagokat rőzsével és tüskés ágakkal kipótolják. A domboldalak a legtöbb helyen túl meredekek voltak a lovasok számára, és a buján növő bokrok szintén a védőket segítették. A császár megállította lovát, és úgy nézett fel az ellenségre, mintha a csehek hadmozdulatait személyes sértésnek erezné, majd tehetetlenséget sugalló mozdulatokat tett a kezével. Timo meg akarta vakarni a fejét, de csak a sisakját tapogathatta meg. - Ez rosszul néz ki, uram. Ott fent kellene bekerítenünk és megostromolnunk őket, mert ha megpróbáljuk a szekérváraikat bevenni, elveszítjük az embereink felét már a felfelé vezető úton. Michel először helyeslőén bólintott, de aztán átgondolta a dolgot. - Nincs elég tartalékunk, míg a husziták bőven szerezhettek zsákmányt. Ezenkívül kevés a katonánk a domb körülzárására. - Akkor Isten segítsen minket! - Akkor csak reménykedhetünk és imádkozhatunk! - Michel megveregette a hűséges szolga villát, és újra felnézett. A szekérvár előtt néhány férfi tűnt fel, akik kigúnyolták a császári katonákat, hogy felingereljék őket. Mivel nagyrészt cseh nyelven beszéltek, szavaik többségét nem értették, de a mozdulatok egyértelműek voltak, és akik tudtak németül, durva szavakkal ordították világgá, mit gondolnak Luxemburgból származó királyukról és német vazallusairól. Egy zászlót is lengettek, amelyen egy lúd volt. A német lovagok ezt a birodalmi sas megsértésének tekintették, és hevesen viszonozták a szitkokat. Godewin von Berg dühös mozdulattal fordult lovagtársaihoz.

- A lovam feljut a lejtőn, és ha csak százan követtek, megfutamítjuk ezt a csűrhét. Válaszra sem várva megsarkantyúzta ménjét, és elindult felfelé. A hatalmas állat minden lépésnél megrogyott, panaszos hangokat hallatott, de egyre feljebb küzdötte magát, anélkül hogy lecsúszott volna. Mesteri lovasteljesítmény volt, de szörnyű gyötrelem a lónak. Godewin hamarosan elérte a szekérvárat, ellovagolt mellette, és lándzsájával a kocsin álló egyik férfi felé szúrt. Kopjak és szöges buzogányok lengtek, és közben elképedve meredtek rá. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a lovag bátorsága megbénítja a huszitákat, de azután körülbelül egy tucat férfi ugrott le a kocsiról és vette körül a támadót. A szöges buzogányok eltörték a ló sípcsontját, mialatt az állat lerogyott, Godewint szigonnyal elkapták és földre rántották. Heves ütlegelések visszhangoztak a dombról, mintha óriások ütnének botokkal egy üstöt. A császári csapatok meghallották Godewin üvöltését, ami hamarosan elhalt, és látták, amint a csataló fájdalmas nyerítéssel a földre zuhan. Bosszúszomjas kiáltás hangzott fel, a lovagok és vazallusaik ostromra indultak anélkül, hogy a sereg többi részével és parancsnokaik hívásával törődtek volna. Kezdetben a lovak gyorsan haladtak felfelé, ám amikor az út meredekebbé vált, a gyengébb állatok hirtelen lelassultak, lezuhantak vagy felbuktak. Sok állat átgurult a lovasán, és magával rántotta a mögöttük haladót is. Michel, aki az embereinél maradt, nem akart hinni a szemének. Nem látták az urak, hogy értelmetlen támadásukkal az ellenség kezére játszanak? Becslése szerint mindegyikükre legalább öt huszita jutott, akik nem viseltek nehéz, mozgást akadályozó páncélt, és csak arra vártak, hogy a tehetetlenül földön fekvő lovagokat buzogányokkal és szöges buzogányokkal agyonverjék. Most az eddig várakozó császár is felfelé törekedett, nyomában Heribald von Seibelstorff, akinek a gyalogosokat kellett volna vezetni, hajszolta a lovát, nehogy ő legyen az utolsó lovag, aki az ellenségre támad. Michel látta a közelgő katasztrófát. Leugrott a nyeregből, kirántotta a kardját, és a pengével az ellenségre mutatott. - Katonák, utánam! - Megiramodott, aztán megkönnyebbülten fellélegzett, amikor látta, hogy nemcsak a pfalziak követik, hanem a többi gyalogos nagy része is mozgásba lendült. Jobbra kicsit távolabb Urs Sprüngli bólintott felé, és hangos csatakiáltással meglengette a kardját. A következő percekben Michel nemigen tudott a körülötte zajló eseményekre figyelni, mert azzal volt elfoglalva, hogy a meredeken emelkedő terepen biztos fogódzót találjon, elkerülje a felbukott, vadul kapálózó lovakat, és az embereit vezényszavakkal feltüzelje. Amikor egy éles csattanás remegtette meg a levegőt, rémülten felnézett, egy vékony füstfelhőt vett észre az egyik kocsi előtt. Ugyanakkor sebesült férfiak kiáltását és haldokló lovak irtózatos hangját hallotta. - A disznóknak ágyúik vannak! - kiáltotta Timo mellette. Michel hitetlenkedve rázta a fejét. Az ágyú súlyos, nehezen szállítható kovácsolt vascső, amivel rést üthettek egy várfalon, de nem nyílt ütközetre való fegyver. - Bizonyára mennydörgés volt! - kiáltotta oda Timónak, aztán tovább hajszolta a megálló gyalogosokat. - Tovább, katonák! Vagy itt a lejtőn akartok éjszakázni? A katonák követték, alig pár pillanattal később csattanás hallatszott, és ezúttal látta a löveget. Az egyik kocsira rögzítették, az általa ismert ágyúkhoz képest játékszernek tűnt, de megsemmisítő hatása volt. Az ellenség láthatóan nem kőgolyókkal lőtt, hanem kis vasdarabokkal, amik rést ütöttek a támadók soraiban. A páncélos lovagok vonalai már rég megtörtek, az ágyúk pedig gondoskodtak arról, hogy a még előretörő csapatok is felmorzsolódjanak. Az első sorban lévők megfordították lovaikat, és elindultak lefelé, hogy elkerüljék a halálos tüzet. Ezzel azonban csak növelték a zűrzavart. A husziták szekereiken táncolva lengették

a fegyvereiket. Néhány lovag a rájuk zúduló tűz ellenére elérte a szekérvárat, de a könnyűfegyverzetű husziták játszi könnyedséggel kikerülték a lándzsadöféseket, és a támadókra irányították ágyúikat. Időközben mindenki tudatára ébredt, hogy az értelmetlen támadás vérfürdőbe torkollik. Egy pillanatig Michel azt fontolgatta, hogy megállítja embereit, hogy lassan, pánik nélkül visszavonulhassanak, de inkább egy olyan utat választott, ami a lehető legtovább biztosított fedezéket számukra. Amikor a husziták látták, hogy a lovagok sora előttük ritkult, szoros, egymás melletti rajban leugráltak a szekerekről, és ordítva rátámadtak a császáriakra. Szöges buzogányok süvítettek a levegőben, összezúzva a lovak csontjait és a lovagok páncélját. Kampós lándzsákkal lerángatták a lovasokat a csataménekről, a földre zuhanó lovagok három-négy huszitát láttak maguk fölött, akik nem sokat teketóriázva végeztek velük. Kitört a pánik, mindenki menekült, amerre látott, nem törődve a többiekkel, és hirtelen a császár, akit csupán néhány testőr vett körül, szembe találta magát egy kitörő huszita hordával, akik Zygmunt!, Zygmunt! kiáltásokkal hívtak erősítést a szekérvárból. Michel hallotta saját magát, azt üvölteni, hogy „Előre!" Nekiiramodott anélkül, hogy figyelt volna arra, követik-e a többiek. Amikor elérte az ellenséget, és megpróbált dühödt kardcsapásokkal rést ütni a diadalittasan ordítozó husziták falán, hallotta maga mögött a saját emberei rekedt kiáltását és az egymásnak csapódó vas tiszta hangját. A váratlan, fegyelmezett támadás meglepte a huszitákat, akik azt hitték, hogy legyőzték az ellenséget, és most visszavonultak. Azok az emberek is, akik a császárt lerántották a lováról, és le akartak csapni rá, eleresztették áldozatukat, és társaikhoz menekültek. Michel kivédett egy feléje szálló dárdát, megragadta Zsigmond lábát, és az őt akadályozó páncél ellenére magával húzta. Egy huszita, aki nem akart lemondani a dicsőségről, hogy megölje elűzött királyát, kiugrott egy bokor mögül, és hátulról rátámadt. Michel az utolsó pillanatban vette észre a lesújtani készülő szöges buzogányt, átlökte a császárt a párkányon a tehetetlenül felfelé bámuló emberei karjába, aztán megfordult és teljes erejéből odacsapott. A szöges buzogány súrolta a hátát, elszakította a bőrzekéjét és áthatolt a páncéling néhány láncszemén, de csupán kisebb felületi sérülést okozott, míg a huszita lefejezve gurult le a dombról. Michelnek nem volt ideje a sérülésével foglalkozni, mert látta, amint a husziták gyülekeznek, hogy a váratlanul rájuk rontó gyalogosokat egyesült erővel megtámadják, ezért parancsot adott az embereinek, hogy vegyék körül védelmezőén a császárt. Egyidejűleg ráordított a még a domboldalon lévő lovagokra, hogy zárkózzanak fel hozzá és a gyalogosaihoz. - Ha egyenként menekültök, a husziták könnyen utolérnek titeket, de itt a lándzsáink falába rohannak. - Meglepetésére a lovagok követték a parancsát. Urs Sprüngli más gyalogosokkal együtt odavezette az appenzellieket, és segített neki élő falat vonni a császár köré, azután lépésről lépésre visszavonultak a völgybe lándzsákkal tartva távol a huszitákat. Az égő falu közelében a menekülő lovagok és gyalogosok rendezetlen csoportban zárkóztak fel, és oldalról megtámadták az ellenséget, így tehermentesítették a császárt védő embereket. Michel hallotta a katonákat vezető nürnbergi várgróf dühtől és izgalomtól izzó kiáltását. - Gyerünk! Öljétek meg a kutyákat, különben áttörnek Nürnbergbe! A husziták rohama a völgyben vesztett a lendületéből, ezért Michelnek sikerült a gyalogosokat és lovagokat egy páncélos-menetoszlopba egyesíteni, ami úgy vonult vissza, akár egy több száz tüskével bíró sün. A husziták támadása hamarosan alábbhagyott, ám amikor a katonák úgy érezték, hogy fellélegezhetnek,

meghallották a málhás kocsik felől egy nő éles és átható sikoltását. Egy pillanattal később vad üvöltés és fegyverek hangja töltötte be a levegőt. Egy csapat huszita rárontott a málnára, és amint a felszálló füstgomolyag elárulta, éppen fel akarták gyújtani a szekereket. Michel gyorsabb menetelésre adott parancsot. További harcra azonban már nem került sor, mert ahogy a fosztogatók meglátták a közeledő katonákat, eltűntek, akár a kísértetek hajnalban, és társaik felhagytak a császáriak üldözésével. A kémek jelentették, hogy a husziták a lerombolt falunál gyülekeznek. Michel tudta, hogy nem sok ideje marad a pihenésre, és a császárhoz lépett. Zsigmond arcán még mindig látszott a rémület és a halálfélelem, a keze remegett, amikor Michelnek szó nélkül jelezte, hogy beszéljen. - Felség, nekünk is szekérvárként kell felállítanunk a kocsikat, hogy jobban védekezhessünk. Biztos vagyok benne, hogy a husziták újra támadni fognak. Zsigmond elgondolkozva bólintott. - Tedd azt, Adler! Amikor Michel parancsot adott a szekerek összetolására, és ő maga is munkához látott, észrevette, hogy a császár megmerevedett testébe visszatér az élet, és a Szent Német-római Birodalom ura nekitámaszkodott egy kocsinak, hogy a nehéz szekeret a megfelelő pozícióba igazítsák. A többi nagyúr is követte példáját, az életben maradt szolgák és szajhák szintén megragadták a küllőt, hogy a kereket kimozdítsák a sárból. Hamarosan egy hosszúkás négyszöget alakítottak ki, ami bizonyos védelmet nyújtott számukra az erdő fedezékéből majdnem szünet nélkül záporozó ellenséges nyilak ellen. A gyorsan beköszöntő éjszaka védelmében sem mertek nyíltan támadni a husziták, hanem megelégedtek azzal, hogy időről időre elsütötték ágyúikat és íjászaik mindenre lőttek, ami a szekérvárban az őrtűz halvány fényében megmozdult. Közben üvöltöztek, mint egy horda fékevesztett démon. A lövedékek általában a hatalmas bokrok ágaiba csapódtak be, de a zaj és saját sebesültjeik nyögése jajveszékelése megviselték a császári csapatok idegeit, és gyengítették a túlélők harci kedvét. Michel becslése szerint a valamivel több, mint kétezer lovagból és gyalogosból épphogy a fele gyűlt itt össze. A többiek meghaltak, elestek az egyenlőtlen harcban, vagy utána agyonverték őket a husziták. Azon keveseket, akiknek sikerült az erdőbe menekülni, előbb-utóbb szintén megölte az ellenség, így a veszteség közé kerültek. Michel kételkedett abban, hogy a kimerült, még mindig a rémület hatása alatt álló katonák képesek lesznek a husziták elkerülhetetlen támadásának ellenállni. A soraikat részben feltölthették a szolgák és málhás szolgák felfegyverzésével, de a harci értékük igencsak kétséges volt. Csak azt remélhették, hogy a halálfélelem vezeti majd a karjukat. Egy ideig tűnődve nézte a szajhákat, akik ellátták a sebesülteket, és mindent megtettek, hogy bátorítsák a katonákat. Az asszonyok tudták, mi vár rájuk, ha a császári csapatok itt vereséget szenvednek. Félelmükben gazdag áldozatot ígértek Szűz Máriának és védőszentjeiknek, Mária Magdolnának, ha ezt a hadjáratot úgy-ahogy, bántatlanul túlélik. Valamikor éjféltájban a zaj helyét félelmetes csend vette át. Úgy tűnt, még az erdő szokásos neszei is elnémultak, és egyetlen csillag sem látszott az égen, úgyhogy nem lehetett megállapítani az idő múlását. Mintha a sors is visszatartotta volna a lélegzetét, mielőtt döntene a császár sorsáról. Ahogy Michel várta, a husziták kora hajnalban támadtak, amikor a sötétség árnyékszerű szürkeségbe ment át. Ha arra számítottak, hogy részben alvó, szétzilált ellenségre rontanak rá, akkor csalatkoztak, mert egy keményen védett szekérvár hatékonyságával találták szembe magukat. A császári seregben mindenki tudta, Zsigmondtól kezdve az utolsó málhás

szolgáig, hogy a puszta túlélésükről van szó, és így a kétségbeesettek bátorságával harcoltak. Michel nem messze meglátta az első sorban álló császárt, közvetlenül mellette harcolt Falko von Hettenheim, aki, úgy tűnt, minden rendi önhittséget elfelejtett, mert hatalmas csapásai, ugyanúgy, mint Michel pengéje, néhány rosszul felfegyverzett szolgát védtek meg a gyors haláltól. Micheltől balra Timo állt élő falként, és olyan pontos ütésekkel küzdött, mintha a gyakorlótéren lenne. Olykor elvigyorodott, mintha szórakoztatná a csatározás. Michelnek eszébe jutottak azok az idők, amikor a pfalzi sereg újonca volt, és Timo altisztként tanította a fegyverforgatás alapjaira. Négy órán keresztül támadták a husziták a császári szekérvárat, de nem tudták áttörni, ekkor felhangzott a visszavonulás hívó kürt. A zászlóvivők még egyszer meglengették a ludat ábrázoló lobogót, ami, ahogy Michel Zsigmond egyik bizalmasától megtudta, nem a birodalmi sas kigúnyolása, hanem Husz János jelképe volt, mivel a lúd cseh neve húsa. Aztán vége lett. A huszita vezérek nyilvánvalóan megértették, hogy ennél az ideiglenes erődnél elvérezne a seregük. A csehek, mint egy árnyék, eltűntek a reggeli ködben, ami nem oszlott fel, hanem halotti lepelként borult a völgyre. A husziták hátrahagyták a szekérvár körül fekvő halottaikat. Michel leeresztette a kardját, ami ólomként húzta begörcsölt karját, és csodálkozva körülnézett. Nem tudta elhinni, hogy vége a csatának, és a többiekkel együtt azt gondolta, hogy az ellenség viszszavonulása csak cselvetés. Ám az idő telt, és a husziták nem tértek vissza. A nürnbergi várgrófintésére néhány bátor ember követte az ellenség jól látható nyomát, aztán azzal a hírrel tértek vissza, hogy a husziták tábort bontottak, és elvonultak kelet felé. Egy lovag azt javasolta, hogy üldözzék az ellenséget, és menetelés közben támadják meg, de senki sem hallgatott rá, hisz az emberek örültek, hogy túlélték az ütközetet. Senkinek sem volt ereje, sem bátorsága, hogy a visszavonuló csapatok után vesse magát, és ágyúik hatótávolságába kerüljön. Michel éppen meg akarta állapítani, hány embere maradt életben, és gondoskodni készült a sebesültekről, amikor hívatták a császárhoz. Zsigmond egy szót sem szólt, hanem a nyakába borult, és átölelte, akár egy fivért. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a császár könnyekre fakad. Hamarosan azonban megnyugodott, kissé eltolta magától Michelt, és a vállára tette a kezét. - A mai napon megmentetted az életemet és a seregemet. Nélküled a huszita eretnekek ujjonghatnának, hogy megölték a saját királyukat, és hogy lemészárolták bátor lovagjait és derék gyalogosait is. Térdelj le, Michel Adler! Michel zavartan engedelmeskedett, és látta, amint a császár felemeli véres kardját, aztán megérinti vele vállát és fejét. - Állj fel, Michel Adler birodalmi lovag. Később, ha legyőztük az ellenséget, olyan hűbérbirtokot adományozok neked, ami méltó a nevedhez. Michel a császárra meredt anélkül, hogy felfogta volna, mi történt. Falko von Hettenheim dühtől forrva nézte a jelenetet. Ez a kocsmáros-fattyú már nemcsak egyszerű miniszteriális, akit uralkodója valamikor hálából szolgálataiért lovaggá üt, de ennek ellenére sem kap több tiszteletet, mint annak előtte, hanem a Szent Német-római Birodalom kinevezett birodalmi lovagja, akinek helye és szavazata van Regensburgban a Birodalmi Gyűlésben, így ez a felkapaszkodott senki magasabban áll, mint ő, a nemes úr leszármazottja, akinek családfáját egyetlen polgári név sem csúfítja el. Csak késő éjjel, amikor az ellenséges támadás veszélye végleg elhárult, tudatosult Michelben, mit jelentenek számára a császár szavai. Már nem a palotagróf vazallusa volt, ugyanolyan rangban állt, mint Heribald von Seibelstorff. Mától kezdve ő, Michel Adler, a konstanzi kocsmáros, Guntram Adler fia méltó volt arra, hogy vezesse a császár gyalogosait. Kimerültsége ellenére sem tudott aludni, Marie-ra kellett gondolnia, vajon mit szólna ehhez a fordulathoz. A sors eddig is magasan ama rend fölé emelte, amelybe született, elhalmozta gazdagsággal és boldogsággal, most pedig olyan méltósággal ajándékozta meg, ami a legtöbb ne-

mesi származású ember fölé helyezte. Egyszeriben kijózanodva felsóhajtott, mert megérezte az örömben az ürömöt. Életében először van valamije, ami érdemes lenne arra, hogy a fia örökölje, de már rég feladta azt a reményét, hogy gyermeke születhessen. A most kapott rangot, ellentétben anyagi javaival, nem adhatja tovább egy örökbe fogadott parasztfiúnak, ahogy ezt az utóbbi időben fontolóra vette. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy beleegyezik Marie javaslatába, és egy készséges cseléddel hozatja világra örökösét. De már a gondolat is, hogy emlékeztesse feleségét erre, undorral töltötte el. Biztos volt benne, hogy Marie állná a szavát, de talán belül annyira megsérülne, hogy a kapcsolatuk sosem lenne már a régi. Az ő életében csak egy nőnek volt helye, Marie-nak. Ha meg akarta tartani a boldogságukat, az asszony nem tudhatta meg legrejtettebb kívánságát, mert eget-földet megmozgatna, hogy törvényes örököshöz segítse. Képes volna elhagyni őt, hogy feleségül vehessen egy másik nőt. Mivel a házasság Isten és ember előtt felbonthatatlan, Marie-nak nem maradna más lehetősége, mint csendben eltűnni, és visszatérni régi életéhez. Névtelen szajhaként kellene vándorolnia az utakon, és ebbe a nyomorúságba még a legádázabb ellenségét sem taszítaná.

7
Marie felriadt egy rémálomból, de a képeket nem akarta elhessegetni. Michelt látta egy véres csata közepén, amint az ellenség körülveszi és le akarja gyűrni. Valahogy sikerült magát hatalmas kardcsapásokkal kiszabadítani, és a többieket megfutamítani. Az ellenségei azonban nem husziták voltak, hanem német lovagok, a leghevesebben Falko von Hettenheim támadt Michelre. A képek annyira világosak voltak, mintha valóban látta volna a történteket, és mint az utóbbi időben többször, most is emlékeztetnie kellett magát arra, hogy csak álmot látott, amit a szeretett férfi elvesztése miatti félelem váltott ki. Azon tűnődött, ne beszéljen-e mégis a várkáplánnal, de ő megint csak démonokról és ördögökről mesélne, akik ilyen képeket küldenek neki, aztán azt követelné, hogy órákon keresztül imádkozzon a kápolnában a saját és Michel lelki üdvéért. Ahogy a kulcsárnővel, ezzel a férfival sem tudott bizalmi viszonyt kiépíteni, de az utóbbi esetében ennek nem igazán tulajdonított jelentőséget. Amióta az egyház igazságtalanul elítélte és néhány egyházi ember embertelenül bánt vele, az ítélet megsemmisítése ellenére sem tudott többé megbízni egy papban, így félelmeivel és bánatával egyedül kellett boldogulnia, csak Isten Anyjához imádkozhatott, hogy Michel túlélje a veszedelmeket, hogy épen és egészségesen térjen vissza hozzá. Tudta, hogy a férjét elkísérő lovagok iránti ellenszenve tette őket a képzeletében Michel ellenségévé, és megpróbálta a szörnyű képeket, amelyek még mindig a szeme előtt lebegtek, figyelmen kívül hagyni. Visszafeküdt, és hallgatta a szívverését, ami zakatolt a mellkasában. Kintről már hallatszott Marga harsogó hangja, amivel a cselédeket és szolgákat hajtotta munkára. Marie mondogatta magának, hogy ideje lenne felkelni és kötelességei után nézni. Eltartott egy ideig, amíg összeszedte magát, és abban a pillanatban, amikor fel akart ülni, heves rosszullét jött rá. Épphogy sikerült kihajolnia az ágyból, mielőtt hányni kezdett. A gyomra fájdalmak közepette ürült ki, és jó idő eltelt, amíg remegve, leizzadva ki tudott ülni az ágy szélére anélkül, hogy görcsök kínozták volna. Marie még mindig rosszul volt, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Az asszony csak egy fuldokló krákogást tudott kipréselni magából, átvonszolta magát a szobán, és kinyitotta az ajtót. Marga állt előtte, aki megütközve nézte úrnője falfehér

arcát, aztán szimatolt, akár egy nyomot kereső kutya. A hányás savanyú szaga a boroskancsóra irányította a tekintetét, ami a sarokban a pohárszéken állt, és elnyomott egy megvető vigyort. Láthatóan úrnője este többet ivott a kelleténél. Marie túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy észrevegye kulcsárnője gúnyos pillantását, és szégyelte magát, hogy még az éjjeli edényt sem tudta használni. Ezért barátságosan megkérte Margát, hogy küldjön be egy cselédet, aki kitisztítja a szőnyeget. Marga az állával a beszennyeződött helyre mutatott. - A folt nemigen fog kijönni. Marie nyomottan bólintott, és a kulcsárnő mögött kiment a szobából, mert a szagtól újra felkavarodott a gyomra. Kint vette észre, hogy még hálóingben van, vissza akart fordulni, de abban a pillanatban meglátta, hogy szolgálója jön fel a lépcsőn. - Ischi, el tudod vinni az ágyam elől a szőnyeget a mosókonyhába beáztatni? Rosszul lettem, és bepiszkítottam. Ischi visszakísérte a szobájába, felgöngyölte a szőnyeget, és kicipelte. Alig hagyta el a lány a szobát, belépett két fiatal cseléd, friss vizet öntöttek a mosdótálba, és lerakták a törülközőket. Félénk mosollyal üdvözölték úrnőjüket, és ugyanolyan szótlanul távoztak, mint ahogy bejöttek, de Marie hallotta, hogy a lépcsőn izgatottan beszélgetnek. Még gyereklányok voltak, és nagyon boldogok, hogy a várban szolgálhatnak, de Marga parancsoló viselkedése annyira megfélemlítette őket, hogy nem merték felemelni a fejüket és a várúrnő szemébe nézni. Marie meg akarta ismerni őket, hogy lássa, melyikük jöhet szóba Ischi utódaként, de e pillanatban sok más gond gyötörte. Alaposan kiöblítette a száját, és megmosakodott. Mivel Ischi mással volt elfoglalva, ő maga vette elő a ruhákat, amit aznap viselni akart, és segítség nélkül felöltözött. Amikor elindult a konyhába, még mindig kissé rosszul érezte magát, de azt remélte, hogy reggeli után jobban lesz. Az étel láttán azonban ismét háborgott a gyomra, a szagtól megundorodott. Eltolta a tányért anélkül, hogy egy falatot is evett volna. A szakácsnő sértődötten bámult úrnőjére, de Marie ügyet sem vetett rá, hanem pánikszerűen kiment, így nem látta, hogy Marga a másik ajtón bejött a konyhába, és odasúgta a szakácsnőnek, hogy az úrnő előző este túl mélyen nézett a borospohár fenekére. A szakácsnő csodálkozva rázta a fejét. - Marie asszony és a részegség? Ezt nem tudom elképzelni. Különben sem szokott sok bort inni. - Most, hogy a férje elment, szüksége van rá, hogy a magányos éjszakákat lerövidítse. Hisz tudjuk, milyen tüzes asszony az ágyban, nem lehet könnyű lemondani derék férj uráról. - Nem való így beszélni az uraságról - utasította rendre a szakácsnő a kulcsárnőt. Marga nevetve leintette. - Tudom, amit tudok - ezekkel a szavakkal kiment, otthagyva a szakácsnőt ellentmondásos érzéseivel. A testes asszony, akinek már az anyja is a várban szolgált, eddig a legjobb véleménnyel volt úrnőjéről, de eszébe jutott a kulcsárnő sok egyéb megjegyzése, és kételkedni kezdett. Marie eközben bement abba a szobába, ahol Michel alárendeltjei jelentéseit át szokta venni. Leült a hatalmas diófa asztalhoz, és átnézte a vékony irathalmazt, a feldolgozatlan piaci és adólistákat, a kereskedőknél megrendelt, de még le nem szállított árukat sürgető leveleket és kimutatásokat. Rheinsobern jól irányított uradalom volt, ezért kevés teendője akadt. A következő ítélkezési nap csak egy hét múlva esedékes, és nem sok panasz érkezett a polgároktól. Marie mindent feldolgozott legjobb tudása és lelkiismerete szerint, és rövid időre elfeledkezett rosszullétéről. Amikor azonban letette a tollat és bezárta a tintatartót, a rosszulléte kétszeres erővel tért vissza. Marie kirohant az ajtón, hogy időben elérje az árnyékszé-

ket, majd fájdalmasan fuldokolva és hangosan hányt. Végül már nem tudta, meddig kínozták a görcsök. Miután a hányingere alábbhagyott, már csak arra vágyott, hogy egy meleg takaróval a vállán leüljön egy puha, párnázott karosszékbe, és enyhülést hozó teát kortyolgasson. Mindenekelőtt azonban nagyon hiányzott neki valaki, aki gyengéden letörli homlokáról a verítéket, és nyomorúságos állapotában megvigasztalja. Marga nem az a személy volt, akire rábízná magát, ha valóban megbetegszik, mert a kulcsárnő senki iránt nem mutatott sem türelmet, sem ragaszkodást. Michelt leszámítva, aki elérhetetlenül messze volt, egyetlen ember mellett érezte biztonságban magát, Hiltrudnál. Marie azon gondolkodott, hogy elküldjöne egy szolgát a barátnőjéhez, és idehívassa-e. Irtózott azonban attól, hogy a hideg, huzatos várban kelljen nyomnia az ágyat jobb szeretett volna Hiltrud kényelmes, meleg parasztházában lenni. Még mindig bizonytalan léptekkel visszament a szobájába, és újból kiöblítette a száját, de a keserű íz megmaradt, mintha a pokol tüze égne benne. Már éppen parancsot akart adni, hogy fogjanak be az egyik kocsiba, amikor megkönnyebbülten tapasztalta, hogy lassan ismét erőre kap. Előre örülve Hiltrud valamelyik gyógyteájának, felvette lovaglóruháját, és lement az istállóba. - Kunz, nyergeid fel Nyulacskát! - kiáltotta oda az első útjába kerülő szolgának. A sovány férfi elszaladt, és hamarosan visszajött a lóval. Nyulacska boldogan felvetette a fejét, és fújtatva üdvözölte Marie-t, mint aki nagyon örül, hogy végre kimehet a szabadba. Az utóbbi hetek esőzése miatt Marie lemondott a szokásos kilovaglásokról. Amikor felült a nyeregbe, a még mindig nyugtalan állat beleharapott a gyeplőbe, és hirtelen megfordult. Az asszony meghúzta a gyeplőt, és megsarkantyúzta a kancát. Amikor végre kilovagolt a nagy, íves kapun, és meglátta maga előtt a várost, gyengesége eltűnt, és annyira éhes lett, hogy majdnem visszafordult. A kecsketanyán elfogyasztandó bőséges reggeli gondolata rábírta azonban arra, hogy továbbmenjen. Úgy hajszolta a lovát, hogy patái dübörögtek a köves úton, és a derék polgárok csodálkozva néztek ki az ajtókon, ablakokon, hogy lássák, miért siet ennyire a várnagy felesége. Hiltrud éppen a disznókat készült megetetni, amikor Marie belovagolt, és az utolsó pillanatban megállította Nyulacskát. - Mi történt veled? Hírt kaptál Michelről? Marie hevesen rázta a fejét. - Sajnos nem. Egyszerűen kedvem támadt meglátogatni. Tulajdonképpen gyógyitalt szerettem volna kérni tőled, mert reggel nagyon rosszul voltam, de most már csak éhes vagyok - olyan mohón nézett az ételmaradékra, amit Hiltrud a disznóknak szánt, mintha azzal is beérné. - Tényleg éhesnek látszol. Gyere a házba! - Hiltrud a maradékot a disznóvályúba öntötte, megmosta a kezét a kútnál, és Marie-t a konyhába vezette. Levágott néhány szelet kenyeret, aztán az asztalra tett kolbászt, sonkát, sajtot és egy üveg csipkebogyólekvárt, amit nála jobban senki sem készített. Marie nekiesett az ételnek, akár egy éhes farkas. Amikor a fa-tányért kipucolta, éhesen sandított a kamraajtóra, ahol Hiltrud a tápláló finomságokat őrizte. Hiltrud észrevette ezt, és csodálkozva ingatta a fejét. - Kérsz még valamit? Ne légy szégyenlős! Marie megsimogatta a hasát, úgy érezte, hogy az utóbbi időben hízott. Természetesen már nem volt olyan karcsú, mint korábban, de eddig megőrizte csinos alakját, ahogy fiatalos külsejét is. Ezt voltaképpen nem akarta kockára tenni. A gyomrában tátongó lyuk azonban még nem telt meg, ezért kért még egy kis ráadást. Hiltrud hamiskásan bólintott, és eltűnt a kamrában. Visszatérve egy szelet vajjal, lekvárral alaposan megkent kenyeret hozott, amire még egy ujjnyi vastag sonkát is tett. Marie alig nézett oda, gyorsan megette, mintha ez lenne a ked-

venc étele. - Ez jólesett! - mondta, amint lenyelte az utolsó falatot. Hiltrud újból körbejárta, és megsimogatta az arcát. - Máskor is voltál már ilyen farkaséhes? - Igazából nem - felelte Marie. - Remélem, nem jön rám egyhamar ismét. Különben mire Michel hazajön, olyan leszek, mint egy hordó. - Azt mondtad, rosszul lettél, amikor felkeltél? Marie hevesen bólogatott. - Igen, méghozzá nagyon. Nem bírtam időben felkelni az ágyból. - Mikor volt a legutóbbi havibajod? - Miért kérdezed? - Marie csodálkozva emelte fel a fejét, de megpróbált visszaemlékezni. - Hát annak már jó ideje. Azt hiszem, hogy Michel még itt hon volt. Nekem sosem jön olyan rendszeresen, mint neked. Bizonyára a szerek miatt van, amiket annak idején a vándorlásainkkor szedtem, hogy ne essek teherbe. Attól félek, hogy a gyógynövényfőzetek terméketlenné tettek. Hiltrud mosolygott, és megrázta a fejét. - Minden jel arra mutat, hogy gyermeket vársz. - Butaság! - Marie keserűen felnevetett, és elhúzta a száját, mint aki mindjárt sírva fakad. Aztán mélyet lélegzett. - Lehetséges lenne? - Nem mondanám, hogy lehetetlen - Hiltrud magához vonta barátnőjét. - Szívből kívánom, hogy igaz legyen, kicsikém. Marie szeme felcsillant. - Az csodálatos lenne! Azonnal megírom Michelnek, és lovasfutárral elküldöm neki a hírt. Hiltrud nyugtatgatta. - A helyedben megvárnám, míg biztosak leszünk a dologban. Ugye nem akarsz benne reményt ébreszteni, aztán csalódást okozni neki? - Ezt tényleg nem tehetem - Marie felsóhajtott, és magába mélyedt. Nem maradt mást, mint hogy kalapáló szíve kétségbeesetten kapaszkodott a reménybe. - Mondd, Hiltrud, mikor szerezhetünk bizonyosságot? - Légy még egy kis türelemmel! Pár hét múlva már érezni fogod a gyermeket. Most főzök egy jó teát, bizonyára szomjas vagy - Hiltrud kiment, hogy vizet hozzon a kútról, amikor visszatért az ablakon keresztül, Nyulacskára mutatott. - Nem lovagolhatsz olyan vadul, mint idejövet, sőt a legjobb, ha egyáltalán nem teszed. Miután tíz éve vársz a gyermekáldásra, nem kellene semmivel veszélyeztetned. - Nem fogom, ne aggódj! - Marie átölelte barátnőjét, nem figyelve a kezében tartott üstre, és nagy szemekkel bámult rá. - Ha igazad van, ez életem legboldogabb napja. Hiltrud mosolyogva kibontakozott a karjaiból, és feltette az edényt a tűzhelyre. - Akkor gondoskodjunk róla, hogy az is maradjon. Amikor Marie késő délután visszament a várba, sugárzott a boldogságtól. Margának is feltűnt a jókedve, aki a szokott időben felkereste a szobájában, hogy beszámoljon a háztartásban aznap történtekről. Mindenesetre szokatlanul figyelmetlennek találta úrnőjét. Miután legalább a legszükségesebb dolgokat meg tudta beszélni Marie-val, visszasietett a konyhába. - Az úrnő kéri a vacsoráját - mondta a szakácsnőnek, aztán közelebb húzódott hozzá. - Marie asszony ma nagyon jókedvű. Azt hiszem, a kecsketenyésztő asszony bőven töltött neki a boroshordóból.

8

A császár és a nürnbergi palotagróf a Krauthügelen zajló csatározást nagy győzelemként könyvelte el. Michel ezzel szemben egy szerencsével elhárított katasztrófának tartotta. A harcoló lovagok nagy része meghalt, vagy hosszú időre harcképtelenné vált, és ő maga is elvesztette pfalzi gyalogosainak harmadát. Leginkább Timo sorsa szomorította el. Őrmestere lábán egy nyíl fúródott át, és mivel könnyű sérülésnek tűnt, Timo nem igazán törődött vele. Pár nappal később a seb gennyesedni kezdett, majd elüszkösödött, ezért a felcsernek le kellett vágnia a lábát. A derék öreg most Nürnbergben ült borba és méhsörbe fojtva afölötti bánatát, hogy haszontalan féllábú nyomorék lett. A még harcképes gyalogosokat az appenzelli Sprüngli parancsnoksága alá helyezték, míg a császár Michelt egy lovagcsapatba osztotta be, aminek Heribald von Seibelstorff vezetésével a saját szakállára kellett a huszitákra támadni. Egész nyáron és az ősz egy részében is a lovascsapat mélyen behatolt cseh területekre, de ahelyett, hogy a szomszédos vidékeket pusztító fosztogatókat üldözték volna, a lovasok huszita falvakat támadtak meg, és legalább olyan kegyetlenül bántak velük, mint a husziták az ellenséggel. Seibelstorff és a lovagok senkit sem kíméltek, aki az útjukba került. A férfiakat és az idősebb nőket általában helyben lemészárolták, a lányokat és a fiatalasszonyokat megerőszakolták, mielőtt átvágták a torkukat. Falko von Hettenheim és Gunter von Losen különösen élen jártak a kegyetlenkedésben. Michel nem volt hajlandó bántalmazni a nőket, vagy megölni védtelen embereket, bár ezzel kitette magát társai gúnyolódásának. Az utolsó portyájuk egy megközelíthetetlen vidékre vezetett, ahol valószínűleg a határ menti területekről sok menekült keresett menedéket. Mindenesetre a falu, amit ezúttal megtámadtak, egy erdős hegységhez képest nagy település volt. Michel komor árnyékként állt a falu szélén, miközben egy talán tizennégy éves lány Falko lovag alatt fekve, fájdalomtól eltorzult arccal a pokolba kívánta a férfit. Michel legszívesebben kirántotta volna a kardját, hogy teljesítse a lány kívánságát. Társai tettei szükségszerűen gyűlöletet keltettek a csehek szívében, és a felkelők karjaiba kergették őket. Míg voltak olyan városok és várak az országban, amelyek ellenálltak a huszitáknak, Michel okosabbnak látta volna ezeket támogatni, mint falvakat felégetni, lakóikat lemészárolni, a járóképes gyermekeket jobbágyként a lovagok váraiba küldeni, vagy egyszerűen pénzért eladni rabszolgának a Nürnbergben megjelenő fukar lombardoknak. Amikor Michel már nem bírta elviselni a Falko által megerőszakolt lány sikoltását, felült a lovára, és egy erdővel borított dombra vezető útra irányította. A megbecstelenített nők jajgatása és könyörgése rémálomként kísértette, amit nem tudott elhessegetni. Ludwig, az új szolgája, vagy ahogy lovagként nevezhette: apródja, lehorgasztott fejjel követte. A tizenhét éves fiú egy jelentéktelen lovag és egy cseléd fattya volt, és nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy Michelt szolgálhatja. Almaiban Ludwig, akit mindenki csak Wiggónak hívott, már látta magát csillogó páncélban a csatamezőn lovagolni, amelyen nem a huszitákkal kellett harcolnia, akik ágyúkkal köveket és vasgolyókat lőttek ki, és csak lesből támadtak, hanem nemes lovagok ellen lóháton küzdött. Ugyanakkor dühítette, hogy ura nem hajlandó követni a többi lovag példáját, és őt is visszatartja a háborúban bőven kínálkozó örömöktől. Wiggo a férfikor küszöbén volt, és szívesen magáévá tett volna egy lágy asszonyi testet. A többi apród megszerezte magának, amit az ura meghagyott, ám

Michel szigorúan megtiltotta neki, hogy részt vegyen a megbecstelenítésekben, és azzal fenyegette, hogy elbocsátja a szolgálatából, ha nem követi a parancsait. Wiggo eddig engedelmeskedett, de napról napra nehezebben tudott ellenállni az ösztöneinek, és kétségbeesetten töprengett, hogyan elégíthetné ki vágyait anélkül, hogy eljátszana Michel jóindulatát. Amikor csatlakozott urához, azt remélte, hogy hamarosan hátrahagyja, és így titokban kereshet magának egy cselédet, akit mások megvetnek, és végre bizonyíthatja férfiasságát. Michel azonban maga mellé hívta, és előremutatott. - Ott van valaki. - Hol? - kérdezte Wiggo, de aztán már ő maga is meglátta. Körülbelül százlépésnyire előttük egy férfi kuporgott egy fa alatt. Biztonságban érezte magát, ám a napfényben a kavicsos útra vetülő árnyéka elárulta. Talán egy szerencsétlen flótás, akinek iszonyattal végig kellett hallgatnia, mit tesznek a feleségével vagy a lányaival. Ebben az esetben Michel elengedte volna, de a körvonalai inkább egy fegyveres férfira utaltak, valószínűleg egy kém, akit nem hagyhatott futni. Ügetésre fogta a lovát, és úgy irányította, mintha elmenne a férfi mellett, így azt hihette, hogy nem vették észre. Michel csak az utolsó pillanatban fordult meg és galoppozott felé úgy, hogy a kém ne tudjon eltűnni a lovasnak áthatolhatatlan bokrokban. Kihajolt a nyeregből, elkapta a férfit, és felrántotta a lóra, aki eközben elvesztette buzogányát, de nagy lélekjelenléttel az övéhez kapott, hogy előrántsa a kését. Michel még időben észrevette ezt, és ököllel leütötte. Közben Wiggo is odaért, és segített Michelnek megkötözni a foglyot. - Ha ez nem kém, akkor nem iszom többé egy csepp bort sem! - kiáltotta hevesen. - A te korodban egyébként is jobb, ha kerülöd a bort - Michelnek eszébe jutott, hogy ifjúkorában csak ritkán kapott egy-egy korsó sört, vagy nagy ünnepeken egy korty bort, habár a Boden-tó körüli lejtőket szőlőtőkék borították. Ma is ritkán ivott annyit, hogy másnap reggel nem emlékezett semmire. A lovagok és vazallusaik néni sokra tartották az efféle önuralmat, hanem annyi alkoholt öntöttek le a torkukon, amennyit csak tudtak. A sereg a faluban nem talált bort, csupán egy savanykás ízű sört, aminek sajátos utóíze volt. Michel az első korty után undorodva kiköpte, ám a többiek nem válogattak annyira, mint ő, így amikor visszatért a faluba a fogollyal, már csak kevesek voltak józan állapotban. Heribald von Seibelstorff úgy bámulta a megkötözött embert, mintha nem egészen értené, kit hozott Michel. - Hol találtad a fickót, Adler? - Az erdőben kaptam el. Azt hiszem, hogy huszita kém. Heribald dühösen bólintott. - Én is így gondolom - megparancsolta egy apródnak, hogy öntsön egy vödör vizet a fogolyra, amikor a férfi megmozdult, belerúgott. - Beszélj, nyomorult, ha kedves az életed! Honnan jöttél, és hol van a többi eretnek söpredék? A huszita annak ellenére küszködve felállt, hogy hátrakötözték a kezét, és szó nélkül leköpte a lovagot. Heribald visszahőkölt, letörölte ruhaujjával az arcát. - Öljétek meg, de lassan! Négy katona megragadta a foglyot, letépték a ruháját, és ordítozva a falu közepén álló fához vonszolták. A karjánál fogva felkötötték, aztán nekiláttak véres munkájuknak. A huszita összeszorította fogait, és megpróbált némán tűrni, de nem sokáig sírta a kínzást akaraterővel, és hamarosan kiáltásai betöltötték a falut, visszhangozva az erdő felől. Michel elfordult, dühös volt magára, hogy kiszolgáltatta a férfit Seibelstorffnak. Irgalmasabb lett volna, ha azonnal agyonüti a huszitát. Ugyanakkor világossá vált számára, hogy bizonyára nem egyedül kószált a környéken.

- Küldjünk ki felderítőket! - kiáltotta Seibelstorffnak. - Lehet, hogy a következő magaslaton lopakodik felénk az egész sereg. A parancsnok elhúzta a száját. - Szeretném, ha így lenne, akkor végre megmutathatnánk ennek a lázadó söpredéknek, ki az úr - tekintete azokra tévedt, akik a huszita kínzását dühtől és egyben örömtől izgatott arckifejezéssel nézték, aztán kelletlenül megvonta a vállát. Harminc lovaggal és ötven lovas apróddal, valamint szolgával nem igazán vállalkozhatott nagyobb ütközetre. Kedvetlenül vigyorgott Michelre. - Körül kell néznünk. Adler, Hettenheim, Losen, vigyetek magatokkal még öt katonát, és nézzétek meg, hova vezet az út! Falko von Hettenheim és Gunter von Losen nem éppen azok a férfiak voltak, akiket Michel kísérőnek kívánt maga mellé. Szerencsétlenségére a többi nemes úr nem volt abban az állapotban, hogy lóra üljön. Kereste a tekintetével Wiggót, de nem látta sehol, és akkor sem került elő, amikor hívta. Összeszorította a fogát, hogy ne törjön ki belőle káromkodás, aztán nyeregbe szállt, és követte Falko von Hettenheimet, aki már elindult.

9
A csehek már három napja a német lovagok nyomában jártak, de nem voltak elegen ahhoz, hogy a falu megtámadását, amit az ő nyelvükön Mleko Vesnicének hívtak, megakadályozzák, Mialatt a lovagok lemészárolták a parasztokat, ők az erdőben kuporogtak, és hallgatták megkínzott honfitársaik kiáltozását, ágakba haraptak, hogy ne adják ki hangosan dühüket és gyűlöletüket. Egyikük közelebb osont a faluhoz, mert a testvére a férjével ott élt, és nem adta fel a remény szikráját, hogy valahogy megmentheti rokonait. De a németek őt is elfogták és halálra kínozták. A csapat vezére, Vyszo magához intette egyik katonáját. - Ezért megfizetnek a németek. Fuss az embereinkért, Przybislav, és vezesd ide őket. Mi követjük a disznókat, és jeleket hagyunk, hogy megtaláljatok minket. Przybislav bólintott. - Olyan gyors leszek, akár egy sólyom, Vyszo. Legkésőbb két nap múlva annyi bátor emberrel jövök vissza, hogy a pokolba küldhetjük ezeket a gazembereket. Vyszo bátorítóan megveregette a vállát, és figyelte, amíg eltűnik a fák között. Ebben a pillanatban az egyik férfi felkapta a fejét. - Lovasokat hallok. Egyenesen felénk jönnek. - Bújjatok el az erdőben - Vyszo elhessegette az útról az embereit. Ö maga pár lépésnyire megállt a magas bokrok közt, hogy megnézze a császáriakat, akik olyan gondtalanul ügettek az úton, mintha otthon vadásznának. Ha nem tartóztatjuk fel a gazfickókat, körülveszik Przybislavot, és őt is megölik, gondolta Vyszo, és megszámolta a lovasokat. Nyolcan voltak, akárcsak ők, de a németek jobban fel voltak fegyverezve. Vyszo megfordult, és látta, hogy az emberei készek akár a pokolba is követni. - Gyertek, állítsunk csapdát a disznóknak, és öljünk meg annyit közülük, ahányat csak tudunk. Przybislavnak át kell jutnia, hogy figyelmeztesse a mieinket. Míg a német lovagok lódobogása visszhangzóit az erdőben, a csehek olyan hangtalanul mozogtak az ősöreg, mohával borított fák között, mint az árnyék. Elsőként érték el a szurdokot, és lángoló szemekkel néztek szembe a német lova-

gokkal. Két lovag teljes lovagi felszerelésben közeledett, a harmadik könnyebb páncélban lovagolt, az öt szolga pedig vaslapokkal megerősített bőrkabátot viselt egyszerű sisakkal. Vyszo pontosan tudta, hogy halálos harcba kell belemenniük, ha fel akarják tartóztatni az ellenséget, de ha Przybislav nem ér célba, a németek még több falut fognak megtámadni, és a lakókat lemészárolják. A két páncélos lovag és a szolgák habozás nélkül belovagoltak a szurdokba, míg a könnyűfegyverzetű lovag visszatartotta lovát alaposan szemügyre véve a környéket. Vyszo gyors mozdulattal adott parancsot az embereinek, hogy lapuljanak meg jobban, de már késő volt. A lovas észrevette a mozdulatot, majd átható kiáltással figyelmeztette a többieket. Vyszo ebben a pillanatban átugrott a szurdok peremén, és rávetette magát az első lovagra. A férfi kikerülte a buzogánycsapást, a földre zuhant, és mozdulatlanul ott maradt. A huszita nem törődött vele a továbbiakban, hanem katonái segítségére sietett, akik elkeseredett harcot vívtak a többi némettel. Egyik bajtársa már a földön feküdt, egy másik épp akkor esett össze vérben úszva. Ugyanekkor az első német is holtan esett le a nyeregből, a többiek azonban hevesen védekeztek, főleg az, aki a társait figyelmeztette. Vademberként támadt az ellenségre, az egyiket a lovával a szurdok falához szorította. Eközben hátat fordított Vyszónak. A csehek vezére felismerte az esélyt, utána vetette magát, és a buzogánnyal lecsapott rá. E pillanatban észrevette, hogy egy lovag figyeli támadását, megállt, hogy védekezzen az újabb ellenséggel szemben. A férfi azonban megfordult, és vérlázító vigyorral hátulról leszúrta Vyszo egyik barátját. A huszita fogcsikorgatva megiramodott korábbi ellensége felé, és minden erejével rángatta. A csapás azonban csak a combját érte, és a férfi meggörbült a nyeregben. Vyszo látta a német fémlapokkal borított nadrágján keresztül a vért, és heves mozdulattal kirántotta a lovag lábvértjéből beszorult fegyverét, letörve a hegyét. Vyszo dühösen morgott, kimozdította a német lovagot, mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát, és a buzogánnyal teljes erővel a sisakjára sújtott. A férfi hangtalanul kiesett a nyeregből, megbokrosodott lova magával vonszolta. Vyszo a bajtársait kereste, akik szemmel láthatóan nem sokáig tudtak már ellenállni, parancsot adott tehát, hogy tűnjenek el az erdőben. Csak ketten tudták követni, a többieket a németek már felkoncolták. Vyszo megkönnyebbülésére lemondtak arról, hogy üldözzék őket, valószínűleg ők maguk is túl nagy veszteségeket szenvedtek. Falko von Hettenheim repült ki először a nyeregből, de megúszta néhány karcolással, míg Gunter von Losen és két szolga súlyosabban megsebesültek. Amíg két katona megnézte, hogy él-e még valamelyik bajtársuk, és Gunter von Losen dühödten lefejezte a sebesült és halott huszitákat, Falko odament Michel-hez, akinek teste fennakadt egy bokron. A combján lévő seb vérzett, és a sisakja alól is piros folyadék szivárgott. Falko meglepetésére még mozgatta az ujjait, és halkan nyögdécselt. Falko ökölbe szorította a kezét. - A fattyú szívósabb, mint gondoltam, de ez sem segít rajta. Amikor megfordult, gúnyosan elhúzta a száját. - Tűnjünk el mihamarabb - mondta Losennek. - Ahol egy huszita van, ott hamarosan több is feltűnik. - Egyszerűen itt hagyjuk a halottainkat? - kérdezte az egyik szolga felháborodottan. - Meg akarod várni, amíg az egyik huszita eretnek szétveri a fejed? Fogjátok meg a lovakat, amiket el tudtok kapni, és pattanjatok nyeregbe! Mielőbb vissza kell érnünk a táborba! A szolgák hozzászoktak az engedelmességhez, ezért megragadták a gyeplőket. Falko von Hettenheim megvárta, amíg elindultak, aztán maga is lóra ült. Amikor

elhaladt Michel mellett, lehajolt és köpött egyet. - Most megkaptad a lovagi méltóságot, kocsmárosfattyú! Hamarosan a farkasok és a medvék fognak lakmározni a hulládon. Ebben a pillanatban Michel kinyitotta a szemét és Falkora meredt, mint aki nagyon messze jár. A lovag felemelte a kardját, hogy végleg eltakarítsa az útból, de aztán gonosz nevetéssel leeresztette a pengét. Gunter von Losen látta, hogy Falko habozik, megfordult és mellé lovagolt. - Mi van a kocsmárosfattyúval? - Még él! Itt hagyjuk a huszitáknak. Bizonyára visszajönnek, és a pokolba küldik - Falko von Hettenheim nem is próbálta titkolni elégedettségét. Gunter von Losen kajánul felnevetett. - Ezt azért a kupa borért kapja, amit megtagadott tőlem. Ha annak idején másként viselkedett volna, most visszavinném a táborba. - Azt aligha engedném - Falko von Hettenheim megfordította a lovát, és intett Gunter lovagnak, hogy kövesse. Körülbelül egy óra múlva azt jelentette Heribald von Seibelstorffnak, hogy egy nagyobb huszita csapat támadta meg őket, és csak az utolsó pillanatban sikerült megmenekülniük. - Egy huszita sereg van a nyomunkban. Azonnal vissza kell vonulnunk, mielőtt utolérnek bennünket. Heribald von Seibelstorff látta a vért Falko páncélján, ami megerősíteni látszott a szavait, így fogcsikorgatva bólintott. Azokat, akik nem tudták megtartani magukat a nyeregben, lovuk hátára fektették, és a csapat nagy sebbel-lobbal visszavonult.

10
Amikor a három elmenekült cseh észrevette, hogy nem üldözik őket, megálltak, és lihegve támaszkodtak a fatörzseknek. Vyszo visszanézett arra a helyre, ahol öt bajtársa ottmaradt, és összeszorította a fogát, hogy ne kiáltsa világgá dühét. - Mit tegyünk most? - kérdezte az egyik férfi. - Amit elterveztünk. Követjük a németeket, és jeleket hagyunk az embereinknek, hogy tudják, merre kell jönniük, aztán... - A torok átvágásának jelét mutatta, majd utasította az egyik emberét, hogy figyelje az ellenség táborát. Meglepetésére a társa hamar visszajött. - A németek már elhagyták a falut, és olyan gyorsan vonulnak vissza, mintha az ördög kergetné őket. Vyszo az ég felé emelte a kezét, és anélkül fogadta ezt a váratlan ajándékot, hogy kérdezősködött volna. - Gyerünk, emberek, kövessük a disznókat, de előbb nézzük meg, él-e még valamelyik bajtársunk a szurdokban. A csehek hamarosan megérkeztek a támadás helyére, ökölbe szorított kézzel meredtek barátaik lefejezett tetemeire, aztán megállapították, hogy a németek a saját halottaikat is egyszerűen hátrahagyták, mintha pánikszerűen menekültek volna. Míg két kísérője kifosztotta a szolgákat, Vyszo megállt a páncélos lovag mellett, aki észrevette a cselvetését, és elégtétellel nézte a teste alatt összegyűlt vértócsát. A férfi páncélinge sértetlen volt, és úgy tűnt, hogy éppen az ő mérete. Az emberei segítségével levette róla, letörölte egy fűnyalábbal, és felvette. Fel-alá járkált, és mozgatta a vállát benne. - Ez pontosan az, amit már olyan régen kerestem. Bajtársa bólintott, aztán az úton heverő mozdulatlan testekre mutatott. - Mit csinálunk a halottakkal? Ha eltemetjük őket, a németek elmenekülnek.

- Az embereink majd gondoskodnak róluk, ha ideérnek. A németeket dobjátok a folyóba. Vyszo a vízre mutatott, ami a szurdok túloldalán kanyargott egy darabon, hogy azután eltűnjön az erdő sötét mélyén. Ő maga Michel fölé hajolt, és ruháját is használhatónak találta, ezért meztelenre vetkőztette, és egy bajtársa segítségével a partra vonszolta és a vízbe hajította. Egy pillanatig még ott álldogált, és nézte, ahogy a férfit elragadja az áramlat. Ezután megfordult, és megparancsolta társainak, hogy siessenek. A háború még nem ért véget, és minden siker, amit elértek, közelebb vitte őket egy lépéssel a német iga lerázásához.

Második rész

Az özvegyasszony

1
Marie saját sikoltására ébredt fel. Remegve felült, kezét kalapáló szívére szorította, és levegő után kapkodott, mintha a vár összes lépcsőjén futott volna végig. Ismét Michelről álmodott, a képek még most is a szeme előtt vibráltak, szinte kigúnyolták. Ezúttal is közel volt hozzá, akárcsak a férjét elkísérő lovagok, akik kajánul szidalmazták és cserbenhagyták, amikor egy emberfeletti démoni alakkal kellett megküzdenie, ami végül maga alá temette. Ez a rémálom szörnyűbb volt a korábbinál, mert végig kellett néznie, hogy Michel vérbe fagyva a folyóba zuhan, aminek vize vöröslött. Hiába nyújtotta felé a kezét, hogy megmentse, a hullámok elsodorták, míg egy habzó örvény a mélybe rántotta. Születendő gyermeke rúgása felriasztotta dermedtségéből, és emlékeztette, hogy gondolatai nemcsak Michelen és a múlton járhatnak, hanem mindenekelőtt a jövőn kell töprengenie. Kezét a hasára tette, és gyengéden simogatta. A kicsi megnyugodott, ő pedig számolni kezdett. Michel márciusban kelt hadra, mostanra beköszöntött a november, tehát a gyermek legkésőbb másfél hónap múlva világra jön. Addig mindent meg kell tennie, hogy megóvja magát és magzatát a veszélyektől. Marie felkelt és az ágy mellett álló asztalról elvette hideg teával teli poharát, és magában megköszönte Hiltrudnak, hogy olyan sok gyógyfüvet összegyűjtött, ami a várandós asszonyoknak jót tesz, és a saját receptje szerint összekeverte. Nyáron több időt töltött a kecsketanyán, mint Sobernburgban, ami Michel távollétében napról napra komorabbnak és nyomasztóbbnak tűnt. Irtózott attól, hogy a telet a hideg falak között töltse, de mivel már nem lovagolhatott, és a kocsi

minden alkalommal összerázta, a barátnője tanyájához vezető út nehézkessé vált. Hiltrud azt tanácsolta, hogy maradjon otthon, és ő maga tette meg szinte naponta az utat a várhoz és vissza. Bár Marie örült barátnője látogatásának jobban szerette volna, ha Hiltrud a meghitt kecsketanyán kényezteti. Marga egyáltalán nem viseltetett megértéssel a szükségletei iránt, sőt szemrehányó pillantásokat vetett rá, ha olyasmit tett, ami a kulcsárnőt sértette. - Az ördögbe Margával és ezzel a várral! - szitkozódott Marie. Legszívesebben azt kérte volna a palotagróftól, hogy küldjön valakit Michel helyettesítésére, hogy a kecsketanyára költözhessen, de ezzel a lépéssel nagy csalódást okozott volna Michelnek. Több mint tíz éve irányították közös erővel, sikeresen Rheinsobernt, és tudta, hogy a férje számít rá, bízik abban, hogy teljesíti a kötelességét. Ha él még, futott át az agyán, és megborzadt a gondolattól. Mialatt visszafeküdt, és mélyeket lélegzett, hogy ellazuljon, ismételten azt kérdezte magától, miért nem kapott eddig Micheltől egyetlen üzenetet sem. Már kétszer írt neki Nürnbergbe, mert feltételezte, hogy a császári csapatok a husziták elleni támadások előtt ott gyülekeztek. Az első levélben elújságolta, hogy reménykedhetnek a gyermekáldásban, a másodikban pedig biztosította, hogy mindketten jól vannak. De sem választ nem küldött, sem a palotagróf üdvözléséről nem számolt be. Csehországból az egyetlen hírforrást kereskedők és vándor-énekesek jelentették, és ők semmi jót nem mondhattak. A császárnak ebben az esztendőben sem sikerült a lázadó huszitákat leverni, még azt sem tudta megakadályozni, hogy az ellenséges seregek újfent betörjenek a szomszédos tartományokba, és feldúlják azokat. Marie gondolatai ismét Michel körül forogtak, érezte, hogy az aggodalom és a félelem egyre jobban átjárja a bensőjét. Megpróbálta mindezt elhessegetni magától, hogy el tudjon aludni, de csak forgolódott az ágyban, és könnyeivel küzdött. Kínzóan lassan teltek az órák, míg keleten feltűnt az új napot jelző fénysugár, és a fiatalasszony végre felkelhetett. Nem sokkal azután, hogy az óra elütötte a tízet, bevágtatott a kapun a palotagróf hírnöke, megfékezve a hidegben tajtékos lovát a várnagy palotája előtt. - Hírt hoztam az úrnőnek! - kiáltotta oda Margának, aki kíváncsian kidugta a fejét az ajtón. - Ez már valami - felelte a kulcsárnő vállvonogatva. A hírnök kinyitotta a bundáját, amit a címerrel díszített kabátján viselt, és boldogan felnevetett. - Michel Adler urat a császár a csatában mutatott bátorságáért birodalmi lovaggá ütötte. Ha ez nem ok az ünneplésre és arra, hogy a futárnak egy kupa jó bort nyomjanak a kezébe, akkor semmi sem az. - Megkapod a kupa borodat, nem is egyet - mondta Marie a főépület ajtajában, elvette a sokszorosan lepecsételt levelet, és feltépte. Annyira izgatott volt, hogy alig tudta elolvasni az iratot, de a futár igazat mondott. Michel szabad birodalmi lovag lett, ezzel egyenrangúvá vált Mechthild von Arnstein férjével, Dietmarral. - Vezesd a hírnököt a konyhába, Marga, adjatok neki bort és jó ételt. Előbb hívd ide Kunzot, hogy gondoskodjon a lóról. Sem az ember, sem a ló nem szenvedhet hiányt semmiben - utasította kulcsárnőjét. Az asszony olyan mogorván bólintott, mintha neki kellene fizetni a futár ellátását, és nyersen felszólította, hogy kövesse. Marie ügyet sem vetett Marga rosszkedvére, hanem égő arcára szorította a férjéről először életjelet adó üzenetet. Legszívesebben énekelt és táncolt volna, sajnálta, hogy nem lovagolhat, mert égett a vágytól, hogy Hiltruddal megossza az örömhírt. Gyors döntéssel sarkon fordult, és a futár lovát elvezető szolga után futott. - Kunz, fogjatok be a kis kocsiba, a kecsketanyára megyek. A sovány szolga bizalmatlanul tekingetett a felhős égre.

- Úrnőm, én nem a nyitott kocsival mennék. Igaz, hogy enyhe novemberi napunk van, de esni fog. Marie nevetett. - Úgy teszel, mintha a kecsketanya messzebb lenne Heidelbergnél, ahol ez idő tájt a palotagróf tartózkodik. Alig fél óra alatt odaérünk, a hideg ellen terítsd a padra a szőrmét, amit egyébként a szánhoz használok, és tegyél a kocsi elé egy kátrányos ponyvát védelemül. A szolga mogorván bólintott, és átadta a futár lovát egy lovász-fiúnak, hogy az udvarra hozza a kocsit. Nem annyira az úrnő miatt aggódott, mint saját magáért. Ő jobban ki volt téve a rossz időjárásnak, mint a várnagy felesége, aki hosszú kabátot viselt, lábát szőrme védte, míg neki csak egy nemezköpenye volt, ami esőben teleszívta magát, és így a reumája kétszeresen kínozta. De ha az úrnő egyszer a fejébe vett valamit, nem maradt más hátra, mint engedelmeskedni. Olyan kedvetlenül végezte a munkáját, és addig pepecselt, míg eleredt az eső az indulásuk előtt. Marie átöltözött, és a kocsiban Ischivel úgy betakartatta magát, hogy csak az orra hegye látszott. - Gyerünk, Kunz, siess! - mondta a cselédlány a szolgának, aki a fejébe nyomta régi kalapját, és magára terítette köpönyegét. Még mindig dühítette, hogy úrnője szeszélye miatt el kellett hagynia a meleg istállót, ezért a lovon töltötte ki a haragját, úgyhogy a könnyű kocsi bőrlabdaként pattogott a gödrökön át. Marie-nak mindkét kézzel kapaszkodnia kellett, de nem szólt semmit, mert anynyira izgatott volt, hogy a zötykölődés ellenére is élvezte a száguldást. Amikor megérkeztek a kecsketanyára, Marie hagyta, hogy Mariele lesegítse a kabátját, és megvárta, amíg Hiltrud bőségesen ellátta étellel Kunzot, és adott hozzá egy kupa bort is. Az öregember arca láthatóan felderült a szép darab sonka és kolbász láttán. Amikor barátnője odafordult hozzá, és behúzta a szobába, ahol a lószőr párnákkal borított padon nagyszerűen lehetett fecsegni, egy pillanatra cserbenhagyta a hangja. - Csak nyugodtan, kedveském! Gondolj a gyermekre. Mi történt, hogy ilyen lélekszakadva jöttél hozzám? - Hírt kaptam Micheltől, jobban mondva róla. Bátran harcolt, és ezért a császár birodalmi lovaggá ütötte. - Marie alig tudott nyugton ülni az izgalomtól. Hiltrud csodálkozva vakargatta a fejét. - A császár? Ugyanaz a Zsigmond, akinek annak idején Konstanzban majdnem megállt a tudománya? Marie bólogatott, és barátnője kezébe nyomta az okiratot. - Tessék, olvasd! Ma hozta a palotagróf futára. - Hiltrud Marie segítségével megtanult olvasni, de nehezen tudta kibetűzni az ismeretlen szavaktól hemzsegő iratot. Annyit azonban világosan megértett, hogy Michel Adler a Szent Németrómai Birodalom szabad birodalmi lovagja lett, és ezáltal csak a császárnak volt alárendelve. Hiltrud sóhajtott, és vegyes érzelmekkel nézett barátnőjére. ~ Minden jót kívánok, Marie! Ez tényleg nagyon jó hír. Csak azt sajnálom, hogy hamarosan bizonyára el kell válnunk. Marie a fejét rázta. - Miért kellene? Nem értem. - Nézd, itt az áll, hogy a császár hűbérbirtokot adományoz Michelnek. Tehát nem sokáig maradtok már Rheinsobernben, hanem oda költöztök, ahová Michelt a császár rendeli. Marie átfutotta a passzust, amire Hiltrud mutatott, és felsóhajtott. - Erre még nem gondoltam. - Az öröme elszállt, és szinte azt kívánta, hogy bár sose kapta volna meg a levelet. Jobban örült volna Michel kézzel írott rövid üzenetének, amiben biztosítja, hogy jól van. Hiltrud igyekezett kibetűzni a szöveg további részét is, és fintorgatta az orrát.

- Itt az áll, hogy már júniusban lovaggá ütötték. Jó sokáig vártak, hogy közöljék veled. - Azt mondod, júniusban? - Marie kikapta barátnője kezéből az iratot, és végigolvasta. Hiltrudnak igaza volt. Michelt már fél évvel ezelőtt birodalmi lovaggá ütötték. Az üzenet így nem sokat ért, mert a husziták elleni hadjárat ősszel is folytatódott, tehát sokan közülük megsebesülhettek, vagy meg is halhattak. Eszébe jutottak a képek, amelyeket nem tudott elhessegetni, és hirtelen megborzongott. Hiltrud látta, hogy reszket, és felpattant. - Ebben az időben nem lett volna szabad a nyitott kocsival jönnöd. Készítek neked teát, amitől felmelegszel. -A kamrába szaladt, elővett néhány gyógynövényt, csokorba kötötte, és beledobta egy fazékba. A konyhában vizet mert a falazott tűzhelyen álló rézüstből, és a főzetet azonnal bevitte a szobába, ahol kellemes illat áradt szét. Míg a tea elkészült, nyomasztó csend lengte be a szobát. Hiltrud látta, hogy Mirie teljesen elmerül komor gondolataiba, és megpróbálta bátorítani. Kitöltött egy bögre teát, és nagy adag mézzel édesítette, aztán barátnője kezébe nyomta. - Idd meg, és ne aggódj. Ha a te Micheled a birodalmi lovagi címig vitte, akkor nem kell félnie néhány huszitától. Marie azon töprengett, meséljen-e barátnőjének a rémálmáról, de aztán nem tette. Hiltrud úgy gondoskodott róla, akár egy anya, ezért nem akart hálátlannak tűnni, és mosolyt erőltetett magára. - Igazad van. Örüljünk az üzenetnek. Ki tudja, lehet, hogy Michel már útban van hazafelé, hisz a császár télen biztosan nem folytatja a háborút. Ezzel a reménnyel a szívében és két bögre forró, frissítő teával a gyomrában már szebbnek látta a világot. Amikor nem sokkal később a kocsiba ült, hogy visszatérjen a várba, nem zavarta sem a hegyek felől fújó hideg szél, sem az eső, ami úgy esett, mintha dézsából öntötték volna.

2
Két héttel később beköszöntött a tél. Rheinsobern környékét még csak zúzmara borította, de a Fekete-erdő és a Vogézek magasabban fekvő részeit, ameddig el lehetett látni, ha a napsütés elkergette a ködöt és a szürke felhőket, már vastag hó fedte. Mivel Marie minden reggel azt remélte, hogy Michel éppen azon a napon tér haza, amilyen gyakran a kötelességei engedték, egy ablaknál üldögélt, ahonnan lenézhetett a várudvarra. Egy reggel, amikor az időjárás különösen viharos és esős arcát mutatta, Marie megrázkódott a gondolatra, hogy Michelnek talán most kell a jeges esőben vagy a magaslatokon dúló hófúvásban lovagolnia. Összébb húzta a vállára terített takarót, és visszatért kézimunkájához, a születendő gyermekének készített párnahuzathoz. Mialatt finom öltésekkel körbehímezte a már kész virágokat, ábrándos mosollyal gondolt arra, milyen meglepett és boldog lesz Michel, ha meglátja mindenórás állapotban. Most, hogy a Szent Német-római Birodalom lovagja lett, bizonyára nagyon örülne egy fiúnak. De ha a lánya hozzámegy egy nemes lovaghoz, ő is örökül hagyhatja gyermekeinek a császári hűbérbirtokot, így állt a hivatalos okiratban. A Michellel töltött boldog jövő álmába merülve Marie nem vette észre, hogy három kétökrös szekér gördült be a várkapun. Csak az udvar kövezetén csörömpölő vasabroncsos kerekek zajára nézett fel. Az első pillanatban azt hitte, hogy

Michel érkezett meg a magával vitt málhás kocsikkal, de a remény gyorsan elszállt, amint megpillantotta a roskatag szekereket és a soványjószágokat. Hat férfi kísérte lovon a menetet, vastag kabátjuk ugyanúgy csillogott a nedvességtől, mint a kocsik ponyvája. A másik négy férfit és három nőt, akik a szekerek mellett gyalogoltak, csupán egyszerű szalmaköpeny védte az eső és a hideg ellen. Marie csodálkozott, hogy ilyen sokan jönnek a várba váratlanul, és azt találgatta, vajon mit akarnak ezek az emberek. Amikor a kocsik megálltak, az első ponyvája felemelkedett, és egy nemes hölgy ruházatát és fejdíszét viselő testes asszony nézett körül kíváncsian. Mellette egy egyszerű öltözetű nő és egy csapat különböző korú gyermek mászott ki a kocsiból. Marie megkönnyebbülésére a másik két szekéren, leszámítva a kocsisokat, úgy tűnt, nem ül senki. Hirtelen eszébe jutottak várúrnői kötelezettségei, és lesietett a hallba. Amikor leért, a vendégek már bejöttek a szemben lévő ajtón, élükön a nemes hölggyel, akinek alakja olybá tűnt, mintha szélte-hossza egy lenne. Amikor a mécsesek fényébe léptek, amelyek ebben az évszakban nappal is égtek, Marie látta, hogy az asszony ruhája és nyúlprémmel díszített főkötője, a várkápolnában lévő képek alapján, körülbelül ötven évvel korábbi divatnak felelt meg. Manapság így csak egy szegény lovag felesége öltözne, akinek a birtoka minden nagyvárostól és az ismert kereskedelmi útvonalaktól is messze van. A hölgyet kísérő férfiak is úgy néztek ki, mint akik a birodalom eldugott részéből jönnek. Kettő közülük jócskán túl járt a negyvenen. A négy fiatalabb talán az egyik férfi és a testes hölgy gyermeke lehetett, akiknek csemetéi a szolgákkal beözönlöttek, és azonnal kipróbálták, hogy kiáltásaikat visszaverik-e a vastag falak. A kövérkés asszony mohón hordozta végig tekintetét a hall berendezésén, egy gyermek arckifejezésével, aki Mikulás napján több mindent talált a csizmában, mint remélte. Marie-hoz vitorlázott, és tetőtől talpig végigmérte. - Kegyed Marie Adler? - Marie bólintott, de mielőtt még üdvözölhette volna, az aszszony folytatta. - Kunigunde von Banzenburg vagyok. A férjem, Manfréd az új rheinsoberni várnagy és a palotagróf helytartója. - Rámutatott a díszesebben öltözött idősebb férfira. Marie nemigen figyelt rá, hanem gúnyosan elhúzta a száját, és megrázta a fejét, mintha csak egy makacs legyet akarna elhessegetni. Úgy tűnik, hogy Lajos palotagróf nem vesztegette az idejét. Michel hivatalát birodalmi lovaggá ütése után rögtön betöltötte. Úgy vélte, hogy a nagyúrnak legalább addig várnia kellett volna, amíg Michel visszatér a háborúból. Mivel Marie nem válaszolt, Kunigunde asszony előrehúzta a legidősebb férfit. - Ő az unokatestvérem, Götz von Perchtenstein. Perchtensteia olyan sovány volt, mintha egész életében nem kapott volna eleget enni, fejét ritka, ősz hajkoszorú fedte. Úgy látszott, korán megvénült, amikor kinyitotta a száját, Marie látta, hogy már csak néhány sárga, részben szuvas foga van. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem kegyedet, Marie asszony. Hadd fejezzem ki legmélyebb együttérzésemet a vesztesége miatt - mondta kellemetlenül pösze beszéddel, amit valószínűleg rossz fogai okoztak. Marie zavartan nézett rá. - Milyen veszteség? Kunigunde asszony oldalra hajtotta a fejét. - Hát még nem tudja? A férje, aki eddig egyetlen szót sem szólt, felesége mellé lépett, és kardja megkopott markolatára tette a jobb kezét. - Kegyed férj ura, Michel Adler birodalmi lovag hét héttel ezelőtt elesett a huszita eretnekek elleni harcban. Szavai villámcsapásként érték Marie-t. Kezét a szájára szorította, hogy elnyomja sikolyát, és tehetetlenül rázta a fejét.

- Fogadja részvétemet - folytatta Manfréd von Banzenburg közömbös hangon, mintha egy szolgától kérdezné meg, kitakarították-e már az istállót. - Egy bohémiai rajtaütéskor történt, amiben Adler úr Heribald von Seibelstorff lovag úr parancsnoksága alatt vett részt. A csapat kelepcébe került, és a huszita eretnekek nagyobb részüket lemészárolták. A túlélők csak Falko von Hettenheim hősiessé gének köszönhetően menekültek meg, aki a visszavonulást fedezte a lázadók túlerejével szemben. Mivel a halottakat hátra kellett hagyniuk, kegyed férje nem kaphatott keresztényi temetést. Ritkán közölték egy asszonnyal ilyen kíméletlen szavakkal, hogy megözvegyült. Marie-ban keveredett az új várnagy érzéketlensége fölötti düh a végtelen bánattal, összeszorította a fogát, hogy ne veszítse el az önuralmát. Csak arra tudott gondolni, hogy Michel a dicsőségét és kinevezését csupán néhány hónappal élte túl, és amikor elképzelte, milyen szörnyű halált kellett halnia, olyan rosszul lett, hogy legszívesebben elbújt volna, akár egy riadt kis állat. - Gondoskodj a vendégeinkről! - utasította Margát, és eltűnt anélkül, hogy bármit is mondott volna. Amikor pár perccel később az ágyán feküdt, és szabad utat engedett a könnyeinek, eszébe jutott, hogy mostantól ő a vendég ebben a házban, és nem Manfréd lovag és családja. Egy álmatlanul átzokogott éjszaka után Marie teljesen kimerültnek érezte magát, és úgy kelt fel, mint akit összetörtek. Az utóbbi órákban csak az a kérdés járt a fejében, most, hogy Michel meghalt, mi keresnivalója van még ezen a világon. A hite nem volt elég erős ahhoz, hogy erőt merítsen belőle, és nem öntötte el a félelem az öngyilkosokra váró túlvilági büntetéstől sem. A testében fejlődő magzat azonban egész éjjel olyan nyugtalan volt, mintha féltené az életét, és Marie tudatára ébredt, hogy nem választhatja a halált. Szent kötelessége volt Michellel szemben, hogy szerelmük gyümölcsét egészségesen világra hozza, és egy birodalmi lovag fiához vagy lányához méltón felnevelje. Ebben a pillanatban az sem vigasztalta, hogy elég gazdag ahhoz, hogy kényelmes életet biztosítson magának és a gyermeknek. Ahelyett, hogy megvárta volna, míg Ischi behozza a konyhából a meleg vizet, megmosakodott a kannában maradt vízzel, ami olyan hideg volt, mintha havat öntött volna a bőrére, és ez felélesztette az életerejét. Amikor kijött a szobájából, annyira összeszedettnek tűnt, mintha semmi különös nem történt volna. A háznép úgy tűnt, hogy már várt rá, mert a cselédek és szolgák egymás után mentek oda hozzá részvétet nyilvánítani. Zavart arckifejezésük nemcsak a gyászt tükrözte, hanem a jövőjük miatti aggodalmat is. Amint meglátták az új várnagyot és hitvesét, tudták, hogy valószínűleg vége a szép időknek, amit az ő uralmuk alatt éltek meg. Ischi, a szolgálója állt a legközelebb az úrnőhöz, és ő volt az egyetlen, aki nem aggódott, mert Marie szép hozományt ígért neki, így tavasszal hozzámehetett Ludolfhoz. Michel halála mégis annyira megérintette, mint egy szeretett rokoné. A köténye szélével letörölte könnyeit, de nem tudta abbahagyni a sírást, és megragadta Marie kezét. - Úrnőm, annyira sajnálom nagyságodat és Michel lovagot. Marie szomorúan Ischire mosolygott, és hálásan megsimogatta a haját. Hogy elterelje a figyelmét, a konyhába sietett, hiszen sokkal több embert kellett ellátni, mint egyébként, és a szakácsnőnek jól jött még néhány cseléd és kukta. Amikor belépett, egy lány, aki a padlót szokta súrolni, éppen feltette a reggeli kását, és rémülten nézett. Marie biztatóan bólintott neki, aztán evett egy keveset. A kása olyan volt, mint máskor, mégis úgy érezte, hogy száraz, poros pergament rág, és erőlködnie kellett, hogy lenyelje, amit a szájába vett. Miközben az ételt forgatta a szájában, észrevette, hogy nincs a tűzhelyen friss vízzel teli üst, és megrótta a szakácsnőt. - A vendégeink mosakodni akarnak majd, és ebben az időben nem mehetnek

a kúthoz. Még mindig nem tudta Manfréd lovagot és Kunigunde asszonyt a vár urának tekinteni, inkább úgy érezte, hogy betolakodtak a kicsiny, nem igazán szeretett világába, ami szinte csak bánatot okozott neki. Bizonyára kell még néhány nap ahhoz, hogy megszokja őket, és többé ne legyenek számára nemkívánatos vendégek. Hogy a Michel miatt a lelkében dúló fájdalomról elterelje a figyelmét, megkereste Margát, és arról kérdezte, hol van a lovag és családja. - Az új várnagyot, a családját és a cselédségét átmenetileg a hallban helyeztem el, úrnőm, most akarok gondoskodni a reggelijükről. - Rendben, kérlek, hogy gondoskodj róluk. Lemegyek és megnézem, mit tehetek értük. - Marie elindult a hallba, közben lenézett a lépcsőről a lent összegyűlt családra. Bizonyára egy huzatos, zsúfolt várat laktak társörökösként, ahol az ágyban a friss szalma is luxusnak számít, és a szolganép éjszaka a komor sarkokban egymáshoz kuporodik, magukhoz húzva a kutyákat, hogy ne fázzanak. Marie és Michel, amikor az éves vásárokra lovagoltak, többször éjszakáztak olyan várakban, ahol hasonló körülmények uralkodtak. A hall, amit oly nagy gonddal rendezett be, inkább hasonlított egy istállóra, mint az elegáns lovagteremre. Megrázkódott arra a gondolatra, hogy úgy kelljen élnie, ahogy sok régi lovagi nemzetségnek, akiknek nemesi nevükön kívül csupán egy kényelmetlen erőd maradt, és egy kis falu néhány jobbággyal, akik éheztek, hogy elláthassák az uraságot. Kunigunde asszony észrevette Marie-t, és széttárt karokkal sietett elé. Láthatóan feledtetni akarta, hogy férje oly tapintatlanul közölte Michel halálhírét, magához vonta és átölte Marie-t néhány könnycsepp kíséretében. - Nagyon sajnálom a veszteségét, kedveském. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet elveszteni a férjét a gyermeke születése előtt. A Michel iránti érzéseimet éppúgy nem fogod soha megérteni, mint azt, hogy mennyire hiányzik, futott át Marie agyán. A hangja ismét cserbenhagyta, de úgy tűnt, hogy Kunigunde asszony gyakorlottan vezeti a beszélgetést. - Ne gondolja, hogy ki akarjuk túrni kegyedet – nyugtatta meg széles mozdulatokkal. - Nagyságod addig marad a ház úrnője, ameddig kedve tartja. Én és a családom megelégszünk néhány szerény szobával, leghőbb vágyunk, hogy kegyeddel egyetértésben éljünk:. Marie örült a barátságos szavaknak, és mély sóhajjal bontakozott ki a karjaiból. - Köszönöm a részvétét és a megértését, Kunigunde asszony, hogy átérzi, milyen nehezemre esik e pillanatban beletörődni a sorsomba. De semmiképp sem akarom elvenni a kegyelmeteket megillető helyet. Nem látta, hogy Kunigunde szeme mennyire felcsillant szavai hallatán, mert ebben a pillanatban belépett az egyik fiatalabb férfi, akire előző nap kevéssé figyelt, és odalépett hozzá. Papi öltözetet viselt és jobb kezével keresztet vetett. - Ő Matthias, a másodszülött fiunk - mutatta be Kunigunde asszony. - A heidfeldi kolostorban nevelkedett, és ott is szentelték pappá. Egy ideig velünk marad, hogy támogassa a férjemet Rheinsobern igazgatásában. Matthias azon férfiak fellengzősségével tekintett Marie-ra, akik a kevés művelt embernél is sokkal magasabban állónak tartották magukat. - Isten áldása legyen veled, leányom - üdvözölte az asszonyt, habár legalább tíz évvel volt fiatalabb nála. Majd elmondott néhány latinul csengő szót - ín notninus páter et Jilius et spiritus sanctus. Marie kénytelen volt elfojtani egy mosolyt, mert a férfi rossz latinsága sértette a fülét. Mielőtt bármit mondhatott volna, a férfi megfogta a karját, és közelebb húzta magához. - Szeretnék beszélni a férjurad írnokával Rheinsobern igazgatásáról, mivel át kell vennem a hivatalát.

- A férjem írnokával beszél, mert én vezetem számára a könyveket - Marie szavai hűvösen csengtek, mert visszatetszést keltett benne a pap hangjából kihallatszó mohóság. A hideg és áldott állapota ellenére szívesebben ment volna Hiltrudhoz, hogy barátnője megvigasztalja, mint a vár írószobájába ezzel a beképzelt alakkal, hogy megmutassa neki az iratokat. De nem hanyagolhatta el a kötelességeit, ezért intett a láthatóan elképedt férfinak, hogy kövesse. Sivár, huzatos folyosókon keresztül vezetett az út a toronyszobához, amelyben Michel-lel nemcsak az iratokat és a könyvelést őrizte, hanem a pénzüket is. A szoba közepén két párnázott szék és egy művészi faragásokkal díszített asztal állt. Innen könnyen el lehetett érni azt az állványt, amin a könyvek és az irattekercsek sorakoztak. A legfontosabb iratokat és a pénzt egy, az állvány alatt álló nagy vasládában tartották, amihez az egyetlen kulcs Marie-nál volt. A szoba legnagyobb luxusának a kandalló számított, amiben több nagy fahasáb égett kellemes meleget árasztva. Mindkét ablakból lehetett látni mind a várudvart, mind az elülső teret. Matthias kinézett, majd Marie-hoz fordult. - Add át a láda kulcsát, leányom. Marie habozott egy pillanatig, de aztán azt mondta magának, hogy már nem ő a felelős a város igazgatásáért, ezért levette a kulcsot az övén hordott kulcscsomóról. Matthias elkapta, és kinyitotta a ládát. Az okiratokat és a könyvelést szinte mellékesen oldalra tette, és mohó tekintettel bámulta a csillogó arany guldeneket. Mielőtt azonban belenyúlhatott volna, Marie a nagyobb részét elvette. - Ez a pénz az enyém, csak azért tettem a ládába, hogy biztonságban tudjam. - Ezt mindenki mondhatja! - kiáltotta a pap felháborodva. - Itt az elismervény, amin szerepel ez az összeg a férjem és az én aláírásommal. Marie kivett egy iratot azok közül, amelyeket Matthias az imént félretett, és átnyújtotta neki. - Ha ez nem elég tisztelendő atyámnak, akkor megmutatom a helytartóság számadó könyveit, amelyekben valamennyi hivatali kiadást feljegyzünk. - Marie hangja némi haragot tükrözött, mert bár a kétszáz gulden hiánya nem tette volna tönkre, de ez az ő pénze volt, és nem látta be, miért kellene lemondania róla. Matthias mogorván számolta meg a maradék pénzt, aztán ellenőrizte a számadó könyveket is, hogy lássa, hiánytalan-e az összeg. Legnagyobb bosszúságára minden egyezett, az arca még jobban megnyúlt, amikor átnézte az adólajstromot és látta, hogy feljegyezték azt az összeget is, amit Michel Adler minden évben elküldött a palotagrófnak. Érkezésük előtt utánanézett, mennyi jövedelmet lehet szerezni egy olyan uradalomból, mint Rheinsobern, és fogcsikorgatva kellett megállapítania, hogy apja elődje csak annyi pénzt tartott meg magának, ami a jog és a szokások szerint megillette. Ez elegendő volt a vár karbantartására, a cselédség fizetésére és két ember kényelmes megélhetésére, de ezeken felüli kiadásokra nem. Matthias rendkívül csalódott volt, és uralkodnia kellett magán, hogy ne adja ki durva szavakkal a mérgét. Egy földi javakban nem igazán dúskáló lovag fiaként még a legszegényebb papi javadalmat sem tudta megvenni, ezért előre örült a rheinsoberni kormányzóság gazdag bevételeinek. Marie észrevette arckifejezése megváltozását, és azt hitte, hogy a könyvelésében kételkedik. Ezért éles hangon világosította fel az elmúlt év bevételeiről és kiadásairól, majd felhívta a figyelmét arra, hogy tavasszal ellenőrizte a könyvelést a nagy tudású Claudius Steinbrecher magiszter, és hibátlannak találta. Matthias meredten bámulta a palotagróf ellenőrének aláírását és pecsétjét, amit legszívesebben kitépett volna a hatalmas könyvből. Természetesen ugyanolyan jól tudta, mint a dühös arccal előtte álló asszony, hogy a számadó könyv másolata megvan a palotagróf kamarájánál. Lajos gróf hajszálpontosan tudta, mennyi bevételt hoz ez a hivatal, és mennyit vettek ebből igénybe. - Meg vagy elégedve, atyám? - Marie nem tudta véka alá rejteni kárörömét.

Matthias összeszorított fogakkal bólintott, és bezárta a ládát anélkül, hogy visszatette volna az iratokat. Marie udvariasan, de határozottan felhívta erre a figyelmét, aztán kurta üdvözléssel távozott. A számadó könyvek és a pénzes láda átadásával megtette az első, döntő lépést, hogy várúrnőként elbúcsúzzon Rheinsoberntől.

3
Míg Marie visszament a szobájába, hogy zavartalanul átadhassa magát gyászának és fájdalmának, Matthias a családjához sietett a nagy haliba, ahol ideiglenesen összes javaikkal együtt berendezkedtek. Manfréd lovag, feleségével, legidősebb fiával, Martinnal és az unokatestvérükkel, Götzcel az asztalnál ült kenyeret, sültet és bort fogyasztva. A gyerekek a lovag legidősebb lányának, Kriemhildnek és egy korosabb unokanővérének, Sabinének a felügyelete alatt játszottak a szoba másik sarkában. Amikor másodszülött fia belépett, az új várnagy és felesége várakozásteli örömmel felpillantott. A mosoly azonban az arcukra fagyott, amint meglátták Matthias mogorva ábrázatát. Manfréd lovag mérgesen az asztalra csapott. Mi van? A rheinsoberni hivatal nem hoz annyit, mint reméltük? Az lehetetlen! - kiáltotta a felesége. - Azt hallottam, hogy Michel lovag és felesége kezdettől fogva nagy lábon élhettek. Abból a pénzből biztosan nem, amit az adók megfizetése után megtartottak maguknak. - Matthias nem is próbálta eltitkolni a csalódottságát. Kétszer is átnéztem a számadó könyveket, hogy csalásra bukkanjak, de Marie asszony mindent rendesen vezetett. A legkisebb hibát sem róhatom fel neki. A legrosszabb, hogy az utóbbi évek számadását Claudius Steinbrecher ellenőrizte, és mindent rendben talált. Örülhetünk, ha évi kétszáz guldenünk marad. Kunigunde asszony leintette. - Akkor majd megemeljük a polgárok adóját. Matthias sajnálkozva emelte fel a kezét. - Ahogy a csőcseléket ismerem, nagy hangon fognak tiltakozni a palotagrófnál, aki hamarosan ellenőrt küld a nyakunkra. Anyja megvető mozdulattal söpörte félre az ellenvetést. - Annyira nem lehet rossz a helyzet. De igen, anyám. Ez a Michel és felesége minden fillért elküldött a palotagrófnak, ami megilleti. Ha kevesebbet szolgáltatunk be, kutakodni fog az okok után, és ez szintén bajt jelent nekünk. Pedig azt reméltem, hogy a rheinsoberni pénzből vehetek egy jövedelmező javadalmat, így viszont évekig takarékosan kell gazdálkodnunk, hogy összegyűjtsük rá a pénzt. Ha ezt tudom, az áhítatos szerzetesek között maradok a kolostorban, és megpróbálok egy gazdag pártfogót találni, még ha ehhez hiányzik is a befolyásos rokonság támogatása. Leült szülei mellé, akiknek arckifejezése elárulta, hogy érezték Matthias utolsó szavainak élét. A fiatalember elvett az asztalon sorakozó tányérokból egyet, és rátett egy nagy darab sültet. A csalódás nyilvánvalóan nem vette el az étvágyát, mert úgy evett, mintha hetek óta éhezett volna. Kunigunde asszonynak eszébe sem volt ilyen könnyen beletörődni a sorsukba. Élénk arcjátéka elárulta, hogy új tervet főzött ki, és amikor megszólalt, nem a férjére, hanem Götz von Perchtensteinre nézett. - Marie asszonynak bizonyára nagy vagyona van. Gondoskodjunk róla, hogy a hasznunkra legyen. Szerencsére Götz szabad, tehát bármikor elveheti az aranytojást tojó tyúkot. Akkor lesz elég pénzünk, hogy kényelmesen éljünk, és a

mi kedves Matthiasunk megveheti azt a javadalmat, amelyiket akarja. Mialatt férje és fiai még barátkoztak a gondolattal, Götz lovag rossz fogait kivillantva széles vigyorra húzta a száját. Nincs ellenemre a szép özvegy, még ha most a nagy hasával nem is alkalmas aszszonynak. Már a bora miatt is megéri, kitűnő fajta, és rég ettem ennél jobb sültet. Nem kell sokáig lemondanod az ágy örömeiről, mert Marie asszony már a jövő hónapban szülni fog. Két héttel később már használhatod a lovagi felszerelésed. Kunigunde asszony ravaszkodva kacsintott unokabátyjára, és az asztal alatt a lábával meglökte a férjét. A rheinsoberni kormányzóság várnagyaként mondhatni, hogy a szép özvegy gyámja vagy, tehát a lehető leggyorsabban üsd nyélbe a házasságot, mielőtt a palotagrófnak eszébe jutna egy másik vazallusához nőül adni. Az ő udvarában, amint te is tudod, egy vagyonos asszony nem marad sokáig egyedül az ágyában. A férje habozva bólogatott. - Nem kellene megvárnunk, amíg megszüli a gyermekét? Kunigunde asszony olyan hevesen rázta a fejét, hogy a főkötője félrecsúszott, és szemrehányóan nézett a lovagra. Ezzel csak értékes időt veszítünk, és a madárkánk kirepülhet a fészekből. Ha te nem teszed, magam beszélek Marie-val a házasságról. Rendben, beszélj vele! Manfréd lovag láthatóan megkönnyebbült, mert nem érezte alkalmasnak magát a feladatra, hogy egy dacos özvegyet meggyőzzön az új házasság szükségességéről. A felesége akaratával azonban nehéz volt szembeszállni. Kunigunde addig nem fog nyugodni, amíg Marie asszony mindenórásan, vagy sem, de unokabátyja ágyába fekszik.

4

Michel zavartan meredt a fölé tornyosuló sziklatetőre azon töprengve, hogyan kerülhetett ide. Amikor megmozdult, tompa fájdalmat érzett kicsivel a tarkója felett, és a bal combja hasogatott. Úgy tűnt, hogy az izmai vízből vannak, az inai pedig elöregedett bőrből, mert szinte emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy felüljön és körülnézzen. Egy nyírfavesszőből és lombból álló egyszerű ágyon feküdt egy magas falú, hosszúkás barlangban, egy régi lópokróccal betakarva. A túloldalon lévő bejáratot a szellőzőnyílás kivételével, bozóttal és tüskékkel zárták el. A közelében, ahol a barlang egy kis teret képezett, kétkerekű kocsi állt, mellette egy ösztövér ló kikötve félig elszáradt ágakat rágcsált. A kocsi és az ágya között egy kisebb és egy nagyobb halom lomb húzódott a fal mentén, amiket szinte szőrtelen birkabőrrel és meghatározhatatlan ronggyal takartak le. Pár lépéssel arrébb, a barlang másik oldalán kis tűz égett, fölötte friss ágakból készült állványon üst lógott. Egy sovány, középkorú asszony, akit leírhatatlan hajszíne tett jellegzetessé, éppen friss hasábot dobott a tűzre. Egyszerű, jobb napokat is látott gyapjúruhát viselt, és egy olyan kabátot, ami egy sokkal termetesebb emberé volt egykor. Amikor észrevette, hogy Michel felébredt, bizonytalanul rámosolygott. - Áldott legyen az Úristen! Végre magadhoz tértél. Már attól féltünk, hogy örök álomba merülsz - németül beszélt, de furcsa kiejtéssel, mint aki csak idősebb korá-

ban tanulta meg a nyelvet. Michel zavartan felhúzta a vállát. Olyan sokáig aludtam? Mi történt velem? Súlyosan megsebesültél, és majdnem vízbe fúltál, de szerencsére a folyó egy homokpadra sodort. Reimo még időben megtalált, mielőtt elvéreztél volna. Először ott akart hagyni, mert azt hitte, hogy huszita vagy, de németül szólongattál valakit, ezért megszánta a honfitársát, és idehozott. Hova ide? És hogy kerültem a folyóba? A búvóhelyünkre, ahol már három éve meghúzzuk magunkat. Nemsokára el kell mennünk innen, mert a környék már nem biztonságos. Reimo azon a napon, amikor téged megtalált, huszita csapatok nyomait is felfedezte. Ki az a Reimo, és milyen husziták? - Michel próbált emlékezni, de a feje olyan üres volt, akár egy lyukas hordó. Az asszony csodálkozva ingatta a fejét. Reimót nem ismerheted, ő a férjem, és a folyónál látott életében először. De a huszitákat ismerned kell, mert a sebeidből ítélve harcoltál ellenük. Harcoltam ellenük? De miért nem emlékszem rá? Nem tudom, mit tettem, és azt sem, hogy ki vagyok. Istenem! Senki vagyok. - A rémület a hangjában az elviselhetetlenségig erősítette a fejfájását. Nevednek kell lenni! Engem Zdenkának hívnak, és Reimo felesége vagyok. Zdenka? Furcsán hangzik. - Michel azt találgatta, miért cseng a nő neve idegenül, a férjéé viszont ismerősen, de nem tudta megmagyarázni, miért érez így. Cseh vagyok, a férjem német, ez a mi nyomorúságunk oka - magyarázta Zdenka. A felkelés kezdetén a honfitársaim miattam békén hagyták Reimót, de később, amikor azt mondták, hogy nekünk, cseheknek végleg le kell ráznunk a német igát, kénytelenek voltunk elmenekülni a falunkból. Amint a környéken a németekre vadászó emberek elvonultak, a barátaink titokban elhozták a lovunkat, kocsinkat, némi vetőmagot, két kecskét, és óvtak attól, hogy visszatérjünk. Azóta itt élünk az erdőben, és rettegünk, hogy a táboriták felfedeznek és megölnek bennünket. A táboritákról sem tudok semmit. Kik azok? A husziták közül a legrosszabbak. Mindenkit megölnek, aki nem cseh, vagy nem csatlakozik hozzájuk. Olyan nemesekkel is végeztek, akik Zsigmond királlyal szemben a felkelők mellé álltak, de más véleményen voltak, mint az ő vezetőik. Honnan tudod mindezt, ha olyan régóta az erdőben bujkálsz? Reimo találkozik néha az egyik unokatestvéremmel, hogy a gyógynövényeket, a gyantát és a gombát, amiket gyűjtök, elcserélje más holmikra, és megtudja, mi újság van. Mondd, tényleg nem tudod, hogy hívnak? Majd biztosan eszedbe jut. Michel gyámoltalan mosollyal széttárta a karját. - Egyszerűen nem tudom. Azt sem tudom megmondani, melyik rendbe tartozom és honnan jöttem. Borzasztó, de a fejem teljesen üres. Olyan nincs! - Zdenka a fejét vakargatta, és hitetlenkedve méregette. Arra emlékszel, hogy ki az a Marie? - Michel elgondolkodott, de a név nem váltott ki belőle semmilyen képet. Ki lehet? Amikor lázasan feküdtél, mindig ezt a nevet ismételgetted, és megesküdtél, hogy sosem felejted el őt. Erre sem emlékszem. Marie, Marie. A név tetszik, de nem tudok hozzákapcsolni senkit. Talán eszedbe jut később. Most találjuk ki, hogyan fogunk hívni. Valahogyan

csak szólítanunk kell. Michel gyámoltalanul vonogatta a vállát. Zdenka az ajkába harapott. - Eddig Nemecnek neveztelek, mert így mondják az anyanyelvemen a németeket. De ez nem rendes név. - Az igazat megvallva azzal sem tudok mit kezdeni, hogy német és cseh. De mivel azt mondtad, hogy a csehek nem éppen a barátaim, inkább német nevet adj. Lassan azon is csodálkozom, hogy egyáltalán tudok beszélni, és értem, amit mondasz, hisz ilyen buta legfeljebb egy újszülött lehet. Attól félek, hogy még sok mindent kell elmagyaráznod nekem. A bejárat felőli zaj félbeszakította a beszélgetésüket. Valaki félretolta a barlangot védő ágak egy részét, és egy fiúcska mászott be. Egy negyven körüli zömök, fakósárgás hajú férfi követte, aki egy agyonfoltozott barna zubbonyt és ugyanolyan színű nadrágot viselt. Ez bizonyára Zdenka férje, Reimo. Vadászni lehetett, mert egy foglyot és két nyulat tartott a kezében, amelyeken még ott lógott a hurok, amivel csapdába ejtette őket. A körülbelül tízesztendős fiún látszott a hasonlóság, apjától örökölte világos haját, anyjától a sötét szemeket. Zdenka nagyon izgatott volt. - A németünk végre magához tért! Képzeljétek, semmire sem emlékszik, még Marie-ra sem, akit annyiszor szólongatott. Reimo visszahúzta a bejárat elé a bozótot, aztán lassan Michelhez fordult, míg a fiú az anyjához szaladt és félénken hozzábújt. - Ő a mi Karelünk - mutatta be Zdenka látható büszkeséggel Michelnek a fiát. - Pompás kis fickó - Michel mosolyogva bólintott a fiúcska felé, aztán Reimóra nézett, aki elgondolkodva méregette. Életének megmentője csodálkozva rázta a fejét. - Hallottam már, hogy vannak emberek, akik elveszítik az emlékezetüket, de dajkamesének tartottam. - Sajnos nem az. Tényleg nem tudok semmit a múltamról, mintha nem is létezett volna. Szörnyű érzés, örülök, hogy legalább beszélni tudok, különben egy tehetetlen nyomorék lennék. Reimo, köszönöm a segítségedet. Nagyon nemes cselekedet volt tőled, hogy kihúztál a folyóból és a búvóhelyetekre hoztál. Neked is köszönöm, Zdenka. Megmentettétek az életemet, ápoltatok, habár nem tudhattátok, hogy nem fogok-e terhet jelenteni nektek. Ezt nem tette volna meg mindenki. Reimo odaadta a feleségének a nyulakat és a foglyot, aki rögtön elkezdte megnyúzni és kibelezni az állatokat. - Természetesen megkérdeztem magamtól, vajon helyesen cselekszem-e, de feltételeztem, hogy a sérüléseid miatt nem jelentesz veszélyt számunkra. Ezenkívül reméltem, hogy el tudod mondani, mit tesz Zsigmond király a birodalma viszszavétele érdekében, és hogyan akarja megvédeni az olyan hűséges embereket, mint mi a cseh gyújtogatóktól. Zdenka erre kifakadt. - Nem minden cseh rossz ember, és a németek között is akad elég gyújtogató. Gondolj arra a falura, aminek a közelében a németet megtaláltad. Reimo lehajtotta a fejét. - Azt sosem fogom elfelejteni. Amikor megláttam, mit tettek Zsigmond csapatai, életemben először szégyelltem, hogy német vagyok. A katonák még a kislányokat is megbecstelenítették, mielőtt megölték őket. - Akkor miért mentettél meg engem? Sejthetted, hogy azok közé a gyújtogatók közé tartozom. - Korábban találtalak meg, és már egy darabon bevittelek az erdőbe. Amikor a faluhoz lopakodtam, tényleg ott akartalak hagyni a farkasoknak. De először is reméltem, hogy beszámolsz a birodalomban folyó dolgokról és arról, miért garázdálkodnak a németek ugyanúgy, mint a husziták, másodszor pedig nem

akartam, hogy az addigi fáradozásom hiábavaló legyen. Most már csak abban reménykedhetek, hogy visszatér az emlékezeted. Lázálmodban ugyanis nemcsak a te szép Marie-dról beszéltél, hanem egy bizonyos Folk vagy Falko nevű valakit azzal fenyegettél, hogy legközelebb kitekered a nyakát. Michelben ez a név ugyanúgy nem ébresztett semmilyen visszhangot, mint Marie-é. Mialatt fájó tarkóját tapogatta és a halántékát dörzsölgette, mintha ettől visszatérne az emlékezete, Reimo segített a feleségének elrendezni a vadhúst. - Ma este nyúlpecsenye lesz. Korábban sört ittunk hozzá, most sajnos csak vizünk van. Pedig az én Zdenkám olyan sört főz, hogy az ízétől még a halott is feltámad. Reimo sóhajtott, aztán Michel bal combjára mutatott. - Az a seb még sok vesződséget fog okozni. Egy buzogánytüskéi voltak benne, nehezen tudtuk kihúzni. Szerencsére már nem vesztettél több vért, különben a karjaink közt haltál volna meg. A fejeden akkora seb van, mint a tenyerem, szerencséd, hogy amennyire meg tudom ítélni, a koponyád ép maradt. Biztosan nagyon jó sisakod volt, másként az ütés összezúzta volna a fejedet. Michel keserűen nevetett. - Jó lenne tudni, ki akarta beverni a fejemet, de akár a kocsmában is ülhetnék a fickóval és koccinthatnék vele anélkül, hogy sejteném, hogy el akarta venni az életemet. - Az végzetes lenne, mert megpróbálhatna kést döfni a bordáid közé, hogy bevégezze a művét. Kipróbálod, hogy fel tudsz-e állni? Faragtam neked egy mankót, hogy ha felébredsz, ne kelljen tehetetlenül feküdnöd. Reimo meggyújtott egy kezdetleges fáklyát a tűznél, és elment a barlang egy olyan részébe, ami eddig Michel előtt rejtve maradt. Amikor visszajött, egy erős botot tartott a kezében, ami mohával és hánccsal párnázott villás fogódzóban végződött. Michel igyekezett lábra állni, de egy jajgatással visszaesett, Reimo azonnal mellette termett, segített neki óvatosan felállni és a mankóra támaszkodni. Michel próbált néhány lépést menni, de a gyengeségtől megbotlott a saját lábában, ezért örült, hogy pár méter után leülhetett a tűz mellé, és nézhette, ahogy Zdenka dolgozik. Mivel ott az asszonynak és férjének is útban volt, hagyta, hogy Karel, aki lassan megbízott benne, visszavezesse az ágyhoz. Reimo hozott egy egyszerű zsámolyt, leült Michel mellé, és javítani kezdett néhány holmit, miközben beszélgettek. Habár egy eldugott faluból származó, egyszerű ember volt, mégis sokat tudott mesélni a Csehországban történtekről. Amikor Michel elmondta, hogy csodálja, milyen tájékozott ő és Zdenka, mosoly futott át az arcán. - Ezt mind a feleségem unokatestvérétől tudom, aki házalóként vándorol, és beszerzi nekünk, amire feltétlenül szükségünk van. Amikor megtaláltalak, éppen vele találkoztam, és ha nem figyelmeztet, vagy a husziták keze közé kerülök, vagy a német katonák néznek lázadónak és ölnek meg. - Hálát adok Istennek, hogy nem történt bajod - mondta Michel komolyan. A tenyeres-talpas, rövid szakállú és víztiszta szemű férfi ugyanolyan rokonszenves volt számára, mint Zdenka, aki a maga körülbelül harmincöt évével, bár a félelem nyomott hagyott az arcán, még mindig csinosan nézett ki, és ha Karelre nézett, különös vágyat érzett arra, hogy saját gyermekét a karjába zárja. Önkéntelenül is azt kérdezte magától, vajon várja-e valahol egy fiúcska a hazatértét. Reimo más irányba terelte a gondolatait. - Hogyan szólítsunk? Nem szeretnélek németnek nevezni, mert ez manapság szitkozódás. - Milyen napon találtál meg? - kérdezte Michel. - Assisi Szent Ferenc neve napján. - Akkor hívjatok egyelőre Franznak. Ez is van olyan jó név, mint bármelyik más.

Michel mélyet sóhajtott, és a kezére pillantott, ami megmentőjével ellentétben tétlenül pihent, ezért úgy döntött, hogy legalább a munka egy kis részét átveszi. - Reimo, bár megsebesültem, egy-két dolgot meg tudok csinálni. Ha van valami munka a számomra, amit ülve elvégezhetek... Zdenka felemelte a fejét, és szemrehányóan nézett rá. - Ahhoz még túlságosan beteg vagy, nem..., ó, Frantischek. - A Franz nevet választotta - vetette oda Reimo morogva. - Ezenkívül jól jönne a segítő kéz, mivel el kell hagynunk a barlangot, és el kell érnünk egy biztos helyre, mielőtt a hó minden utat járhatatlanná tesz. A jeges szélben, ami már most fúj kelet felől, még a farkasok is megfagynak az erdőben. Felállt, aztán a barlang hátuljában kotorászott, végül egy rozzant kosárral tért vissza. - Megmutatom, hogyan javíthatod meg. Karel hoz neked fűzfavesszőt, amire szükséged lesz hozzá. Mialatt a kisfiú buzgón felpattant, és kimászott a barlangból, Michel a fonatot vizsgálgatta, és elmagyaráztatta a teendőket. Hamarosan be kellett ismernie, hogy a kosárfonásban nem igazán ügyes. Reimo türelmesen segített neki, de amikor a kosár kész lett, formátlan és kajla volt. Michel bocsánatkérőn mosolygott. - Sajnos nem megy jobban. Attól félek, hogy nem a kosárfonás volt a mesterségem, már ha tanultam egyáltalán valamilyet. - Senki sem született mesternek - vigasztalta Reimo nevetve. - Én sem tudtam volna sokkal jobban megcsinálni. Az a lényeg, hogy újra használhatjuk az öreg kosarat.

5

Michel hamarosan ráébredt, hogy házigazdái örülnek, hogy találtak valakit, akivel megoszthatták a magányukat. A fiúcska már két nap múltán úgy nézett rá, mint egy bátyra, és megmutatta neki különös formájú kövekből álló gyűjteményét és mindazt, amit az erdőben talált, aztán megjavíttatta vele zabbal töltött bőrlabdáját. Zdenka megdicsérte Michelt, hogy milyen jól bánik a gyerekekkel, és úgy vélte, bizonyára neki is van. Ez a gondolat tetszett Michelnek, de nem emlékezett semmilyen gyermekarcra. Hamar megtanult a barlangban mankóval mozogni, segített megmentőinek, ahogy tudott, és órák hosszat beszélgettek arról, amit a kinti világról tudtak. A német lovagokról az a hír járta, hogy már nem képesek a husziták központi területeit támadni, hanem csupán a határ közeli tartományok védelmére szorítkoznak Ausztriában, Bajorországban, Frankföldön és Szászországban. A táborita csapatok kihasználták a helyzetet gyors, célzott támadásokra, amiket nehézkesen mozgó ellenfeleik csak ritkán tudtak kivédeni. Fenyegették a területükön lévő császárhű városokat és várakat, felkutatták a Reimóhoz és Zdenkához hasonló menekülteket, hogy elfojtsák az ellenállás minden csíráját. A barlang, amelyben a pár menedékre lelt, az unokatestvér szavai szerint nem biztonságos, mert túl közel van a szülőfalujukhoz, ahol több, a felkelőkkel tartó embert ismertek. Amikor Michel megkérdezte Reimót, hol találhatnak biztonságosabb helyet, a férfi egy pillanatra erőtlenül magába roskadt. - Ha tudnám, már rég nem lennénk itt. A legszívesebben elhagynám Bohémiát, és messzire innen németek közt telepednék le. De attól félek, hogy nem fogadnák be Zdenkát, mivel cseh, ráadásul eddig túl nagynak találtam annak a veszé-

lyét, hogy a nyugat felé vezető úton katonákba vagy martalócokba ütközünk, akik megölnek bennünket, mert nem az ő oldalukon állunk. Azt hiszem, az egyetlen lehetőségünk, ha átverekedjük magunkat Falkenhain várába. Azt mondják, hogy Václav Sokolny gróf még mindig hű a császárhoz, és az erődjét még sohasem vették be. - Minden vár ezzel a hírnévvel dicsekszik, míg egy napon be nem veszik. Michel rögtön mérges lett magára a meggondolatlan kijelentése miatt, hisz nem lenne szabad elbátortalanítania Reimót és Zdenkát, elvéve az utolsó reményüket, amibe kapaszkodtak. Reimo gyámoltalan mozdulatot tett a kezével. - Falkenhainban nagyobb biztonságban leszünk, mint itt. Az úttól félek, mert az utakon teljesen ki vagyunk szolgáltatva a rablóknak és a huszita felderítőknek. Talán már elindultunk volna, de meg akartuk várni, hogy legyen elég erőd ebben a hidegben utazni. Mivel Michel biztosította őket, hogy már eléggé erőre kapott, megkezdték az előkészületeket az induláshoz. Zdenka még aznap összeszedte a maradék takarókat és a sebtében kikészített nyúlbőröket, hogy Michelnek ruhát készíthessen belőlük, amikben átvészelheti a hideget. Reimo a kocsiról gondoskodott, összerakta a készletet, amit magukkal akartak vinni. Két nappal később estére a holmi nagy részét felpakolták a kocsira, és Michel felszerelése is szinte teljesen elkészült. Vacsora közben éppen arról beszélgettek, hogy elinduljanak-e már másnap délután, vagy csak a rá következő nap hajnalán. Ebben a pillanatban hallották, hogy odakint ágak törnek le. Reimo letette a bögréjét, és a fejsze után nyúlt. - Remélem, nem egy téli szállást kereső medve. Aztán hangokat hallottak, és ugyanabban a pillanatban letépték a szélfogót. Három felfegyverzett férfi jelent meg a bejáratnál, gúnyos pillantással végigmérték a barlangban lévő kis csoportot, és megvetően legyintettek, amikor meglátták Michel kötéseit és az egészséges lábára fektetett mankóját. Egy negyedik férfi, aki a megtestesült rossz lelkiismerethez hasonlított, bemászott mellettük, és reszketve megállt a ló mellett. Köpenyük alatt mindannyian elnyűtt, agyonfoltozott báránybőr nadrágot és vászoninget viseltek. A lábukat fűvel bélelt facipőkbe bújtatták. Az elsőnek betolakodó, egy középmagas, erőteljes, kormos arcú és sebhelyes kezű férfi felnevetett, és csehül mondott valamit, amitől Reimo és Zdenka felkiáltott. - Mit akar? - Kérdezte Michel. Zdenka holtsápadtan nézett rá. - Ez Bolko, a falunk kovácsa. Téged, Reimót és Karelt itt helyben meg akarnak ölni, de előbb engem... -A hangja zokogásba fulladt. Bolko a nőre mutatott, és alig érthető németre váltott. - El akartam venni Zdenkát, de ezt a mocskos németet választotta. Ezért Reimót, téged és a fattyút kiheréljük, és lenyomjuk a torkotokon a heréiteket, mielőtt a pokolra küldünk titeket. Aztán, miután a szajhával végeztünk, átdöfjük rajta a mankódat, és végignézzük, ahogy lassan megdöglik. Reimo kiabálva, a fejszét a feje fölött lengetve rárontott Bolkora. A másik két férfi előreugrott, megragadták és a földre teperték. Bár hevesen védekezett, mégis megkötözték, és lehúzták a nadrágját. Bolko letette a szöges buzogányt, elővett egy kést, és a pengét vigyorogva Reimo nemi szervére tette. Zdenka sikoltozása magára vonta a többiek figyelmét. Ezt a pillanatot használta ki Michel. Habár sebesült lába még nem tartotta meg rendesen, felállt a mankóval, és amilyen gyorsan csak tudott, a kovácshoz lendült, aki lomhán nyúlt a fegyvere után. Mielőtt azonban felemelhette volna a szöges buzogányt, Michel teljes erejéből a hasába nyomta a mankó végét. Bolko kinyitotta a száját, de úgy tűnt, hogy nem tud kiáltani a fájdalomtól, egyszerűen térdre esett.

Michel kikapta a kezéből a szöges buzogányt, és ugyanazzal a mozdulattal beverte támadójuk koponyáját. A kovács meghalt, még mielőtt a többiek felfoghatták volna, mi történt, ám amikor a holtteste a barlang padlójára zuhant, mozgásba lendültek. Vad üvöltéssel felemelték fegyvereiket, és Michel-re rontottak. Reimo annak ellenére, hogy megkötözték, földre döntötte az egyik férfit. Michel látta, ahogy elesik, lecsapott rá és megölte, míg az utolsónak a mankóval rántotta ki a lábát. Mielőtt felállhatott volna, Michel egyetlen csapással kitörte a nyakát. Amikor Michel a negyedik csehhez akart bicegni, a férfi térdre borult, és kezét tördelve szóáradatot zúdított rá. Mivel az anyanyelvén beszélt, Michel nem értette, és ütésre emelte a fegyverét. Zdenka a karjaiba vetette magát. - Őt ne! Ő az unokatestvérem, Vúlko. Azt mondja, a három gazember kényszerítette, hogy idevezesse őket. - Esküszöm az élő Istenre! - nyögte ki nagy nehezen németül Vúlko. Michel tétován nézett a férfira, de csak akkor engedte le a fegyvert, amikor Reimo is erre kérte. A mankó ellenére a falhoz támaszkodott, mert hirtelen reszketett a gyengeségtől. Úgy érezte, mintha tőrrel szurkainak a combját és szétszabdalnák az izmait. Tehetetlenül nézte, amint Karel kiszabadítja az apját. Reimo felállt, felhúzta a nadrágját, és megkötötte az övként szolgáló madzaggal. Aztán olyan mereven és fáradtan, mint egy öregember, hitetlenkedve Michelhez fordult. - Nem tudom elhinni, amit láttam. A sérült lábad ellenére agyonütöttél három egészséges, erős férfit, mintha fogatlan kutyák merészeltek volna egy kifejlett medvére támadni. Zdenka Michel mellé térdelt, a kézfejéhez szorította a homlokát, és megcsókolta mindkét kezét. - Egy jótettet ritkán kap az ember ilyen gyorsan és nagyszerűen vissza. Ha Reimo nem ment meg, most szörnyű halált haltunk volna. A férje is követte a példáját, Zdenka átkarolta, mintha nem akarná többé elengedni. Karel óvatosan Michelhez simult, és csillogó szemekkel nézett fel rá. - Odakísérhetlek az ágyadhoz, hogy lefeküdj? Biztosan nagyon kimerült vagy. Michel alig érzékelte a hálálkodást, mert nem bírta levenni a szemét a halottakról, és azt kérdezte magától, mi játszódhatott le benne. Belső parancsra cselekedett, és olyan könnyen végzett a betolakodókkal, mintha hozzá lenne szokva a gyilkoláshoz. Arra kellett gondolnia, hogy tényleg azok közé az emberek közé tartozik, akik ártatlan emberek falvait támadják meg, lemészárolják a férfiakat, és megbecstelenítik az asszonyaikat. Lesújtotta ez a gondolat, és már csak annak örült, hogy élete megmentőjét meg tudta óvni ettő1 a sorstól. Elvette a kezét a három embertől, és a barlang kijáratához sántikált, hogy kinézzen a szabadba. A lemenő nap fényében dér csillogott az erdővel borított hegyvonulat gerincén, és a fák csúcsa himbálózott a szélben. A levegő tiszta volt és kellemetlenül hideg. Késő őszre járhatott, sőt talán tél volt, mert a levegőben érződött a hó szaga. Nem ismerte ugyan az itteni időjárási viszonyokat, ahogy a környéket sem, mégis attól félt, hogy Reimo túl sokáig halogatta az indulást. Ha balszerencsések, másnap reggel már nem tudják elhagyni a barlangot, vagy legkésőbb útközben, kapja el őket a tél beköszönte. Ezt elmondta Reimónak is, amikor visszatért a tűzhöz, és valamelyest szemrehányást tett neki, amiért enynyire tekintettel volt a sebesülésére. Reimo még mindig remegett a sokktól, és csapkodta a mellét, mintha a történtekért egyedül önmagát akarná hibáztatni. - Nem annyira miattad maradtam itt, Franz, hanem féltem a családommal elindulni a bizonytalanságba. Valahogy azt reméltem, hogy itt maradhatunk a háború végéig, aztán visszamehetünk a falunkba. De most el kell mennünk a

környékről, amilyen gyorsan csak tudunk. A három halottra mutatott, akikről Zdenka és Vúlko éppen levette a ruhát. Az asszony keserűen mosolyogva nézett Michelre. - Általában nem fosztom ki a halottakat, de szükségünk van a holmijukra, ha túl akarjuk élni a telet. Amikor Reimo megtalált, meztelen voltál, ezért meg kellett osztania veled a ruháit. Michel bólintott. - Megértem. Mosd ki, mielőtt felvesszük, mert nem szeretném így hordani. - Ne aggódj, kimosom. - Amikor a három férfi végül meztelenül feküdt a sarokban, az asszony még egyszer odalépett Bolkohoz, és a lábával meglökte a férfiasságát. - Többet nem fogsz egy nőt sem akarata ellenére a magadévá tenni. Olyan halkan beszélt, hogy csupán Michel éles fülei hallották. Arca egy pillanatra eltorzult a gyűlölettől. Bolko bizonyára erőszakot követett el rajta, mielőtt vagy miután hozzáment Reimóhoz. Michel a kis Karelre pillantott, de annyira hasonlított Reimóra, hogy nem lehetett a kovács fia. Úgy döntött, hogy megőrzi Zdenka titkát, és nem árulja el a férjének. Mit csinálunk a három halottal? Itt hagyjuk, vagy eltemetjük őket valahol? kérdezte kis idő múlva. Semmi kedvem hozzá - sziszegte Zdenka dühösen. Először Reimo is a fejét rázta, de aztán a nyakát dörzsölgetve töprengett a dolgon. Nekem sincs kedvem hozzá, de mégiscsak a szomszédjaink voltak. Ha valaha a falunkban akarunk élni, nem hagyhatjuk őket itt a farkasok és medvék martalékául. - Akkor ássa el őket Vúlko. Mégiscsak ő vezette ide a gazembereket - mondta az asszony élesen. Az unokatestvérére vetett pillantásából a férfi tudhatta, hogy Zdenka nem bocsátja meg egyhamar az árulását. - Nem tehettem mást - kezdte újból a siránkozást. - Szörnyű dolgokkal fenyegettek, ha nem árulom el a rejtekhelyeteket. Zdenka hátravetette a fejét. - Bizonyára nem olyan szörnyűségekkel, mint amiket velünk akartak tenni! Vúlko arca elsötétült a szégyentől. - A feleségemen és... - egy pillanatra elnémult, igyekezett összeszedni magát, hogy folytathassa. - .. .rajtam akartak erőszakot tenni a gyermekeink szeme láttára, azután velük folytatni. - Micsoda undorító patkányok - fakadt ki Michel. Reimo elkeseredetten ingatta a fejét. - A háború fenevaddá teszi az embereket. Ne hidd, hogy a mieink jobbak. Láttam a lemészárolt gyerekeket a faluban. Egy Karelnél alig idősebb kislányt először megbecstelenítettek, aztán elvágták a torkát. - Nem mondtam, hogy a németek jobbak - felelte Michel élesen. - Most viszont a mi életünkről van szó. Tényleg azt hiszed, hogy el tudunk jutni Falkenhain váráig? És mi lesz Vúlkoval? Reimo széttárta a karját. - Haza nem engedhetjük. Az emberek megkérdeznék, hová tűnt Bolko és a másik kettő, kiszednék belőle, merre indultunk, és a barátaik követnének minket, hogy bosszút álljanak. Vúlko felkiáltott. - Könyörgök, hagyjatok elmenni! Nem árullak el benneteket. - Egyszer már megtetted. Velünk jössz, és ha megpróbálsz elszökni, ugyanaz történik veled, mint a barátaiddal. Michel arckifejezése egy Vúlkonál bátrabb embert is megfélemlített volna. A cseh olyan rémülten nézett Michelre, mintha a német ott helyben be akarná verni a fejét. Csak akkor mert kicsit fellélegezni, amikor Reimo a kezébe adott

egy kezdetleges ásót, hogy gödröt ásson a halottaknak. Kora reggel elindulunk - mondta Reimo, és kérdőn nézett Michelre, mintha az engedélyére várna.

6

Kunigunde von Banzenburg elégedetten hordozta végig tekintetét Sobernburg telepakolt ládáin és szekrényein. Itt tényleg volt mindenből bőven. Lepedővel és dunyhával a palotagróf egész udvartartását elláthatták volna, ahogy agyagedényekkel, ónból és ezüstből készült tálakkal, vagy tányérokkal is. Az éléskamrákban szorosan egymás mellett vagy fél tucat hosszú rúd sonka és füstölt kolbász lógott. A pincében a válogatottan finom borral töltött hordók megszámolásához egy egész nap kellett volna. Marga, aki elkísérte Kunigunde asszonyt új birodalma bejárásakor, elégtétellel vette tudomásul, milyen mély benyomást tett a hölgyre ez a bőség. Annak, aki az életét egy szűk várban társörökösként töltötte, Rheinsobern vára paradicsomnak tűnt. - Amint látja, sokat fáradoztam azon, hogy beszerezzem ezt a tartalékot - dicsekedett Marga, bár arról nagyvonalúan megfeledkezett, hogy mindezt Marie pénzéből tette. Bizalmasan odafordult új úrnőjéhez, és megfogta a ruhaujját. - Kedves Kunigunde asszony, nem is tudja, mennyire örülök, hogy végre ismét egy nemes dámát szolgálhatok, és nem egy ilyen Marie-féle nőszemélyt. A Marga szavaiból kicsengő megvetésre Kunigunde hegyezni kezdte a fülét. - Mit akarsz ezzel mondani? Talán Marie nem nemes hölgy? Polgári családból, vagy egyenesen parasztiból származik? Marga kurtán felnevetett. Ha csak erről lenne szó! A házassága előtt vásárról vásárra vándorló szajha volt, aki egyszerű fajankóknak árulta magát néhány rongyos fillérért. Miket beszélsz? Kunigunde asszony nem akart hinni a fülének, de Marga biztosította, hogy a színtiszta igazat mondta, és szavait néhány Marie-ról hallott történettel támasztotta alá. - A férje sem nemesi származású, hanem egy közönséges kocsmáros fia. A konstanzi zsinat idején behízelegte magát a palotagrófnál, és ide helyezték várnagynak. De a felemelkedésük ellenére mégiscsak mindkettő söpredék maradt, és undorodom attól, hogy ilyen embereket kellett szolgálnom. Kunigunde von Banzenburg egy pillanatra összezavarodott, de aztán gyorsan összeszedte magát, és átgondolta, hogyan fordíthatná a maga javára ezt az újdonságot. A legszívesebben úgy bánt volna Marie-val, ahogy egy szajhával szokás, egy fillér nélkül kiűzte volna a városból, és elkoboztatja a vagyonát. Sajnos azonban nem nyúlhatott ilyen eszközökhöz, mert ez a mocskos nőszemély ismeretlen okból a palotagróf kegyét élvezte. - Valószínűleg széttette a lábát a palotagrófnak, és ezért busásan megjutalmazta - morogta dühösen, és csak saját hangja hallatán vette észre, hogy kimondta, amit gondolt. Marga buzgón helyeselt, és azt is tudni vélte, hogy Marie a württembergi herceggel is megosztotta az ágyát. - De a férjéhez igazán hűséges - fűzte hozzá sietve, nehogy önmagát is rossz fényben tüntesse fel, hiszen ha Kunigunde asszony kikérdezi a cselédséget,

azok sem mondhatnának mást. Kunigunde asszony már megfeledkezett a kulcsárnő jelenlétéről, és átadta magát saját terveinek. Még ha a lelkében fájdalmat is okoztak a botrányos újdonságok, Marie összeházasítása az unokafivérével még mindig a legjobb módja volt annak, hogy a nő vagyonához hozzáférjenek. Meg volt győződve arról, hogy nem ütközik majd nagyobb ellenállásba, mert egykori szajhaként az özvegynek örülnie kell, ha egy nemesember leereszkedik hozzá. - Van még valamilyen utasítása számomra, Kunigunde asszony? - kérdezte Marga alázatosan. Az új várnagy hitvese a fejét rázta. - Mehetsz a konyhába, nézz utána, hogy a vacsoránk időben elkészül-e. Kunigunde asszony olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy pimasz rovart akarna elhessegetni, és suhogó ruhájában elsietett. Marga nagyon szerette volna tudni, mit tervez a hölgy, és azon töprengett, ne kövesse-e valamilyen ürüggyel. De mivel Kunigunde asszony jóindulatára volt utalva, sóhajtva megfordult, és elindult, hogy teljesítse a kötelességét. Kunigunde asszony eközben Marie szobájának ajtajához ért, és kopogtatás nélkül belépett. Marie az ablaknál ült, pólyát varrva hamarosan megszülető gyermekének. Amikor Kunigunde asszony megállt előtte, mérgesen nézett fel kézimunkájából, amiért még a saját szobájában sem lehetett nyugta. Mit óhajt? Beszélnem kell veled. - Kunigunde odahúzott egy széket, és leült Marie mellé. Közben tekintete végigfutott a szoba berendezésén, ami mindenben megfelelt a várról eddig kialakított képnek, miszerint igazán öröm itt élni. Azonnal félresöpörte ezt a gondolatot, és igyekezett aggódást színlelni. - Amint tudod, a palotagróf a férjemre ruházta a veled kapcsolatos felelősséget. Marie ingerülten ingatta a fejét. - Hogy értsem ezt? - Az uram gyámsága alatt állsz, ő dönti el, mi történjék veled. Kunigunde állítása nevetést csalt ki Marie-ból. - Kegyed téved. A férjem halála után a palotagróf a gyámom. A Marie-ból sugárzó megfontolt nyugalom elkeserítette Kunigunde asszonyt, aki ökölbe szorított kézzel ütögette a combját. - E kötelezettséget átruházta az uramra, aki azt akarja, hogy egy ilyen szépasszony... - irigy sóhajtás tört fel belőle, és mélylevegőt kellett venni, hogy folytathassa a mondandóját. - A férjemnek az a véleménye, nem illendő, hogy egy ilyen fiatal özvegyet befogadjunk a házunkba. Marie megrándította a vállát. - Tehát el kell hagynom a várat. Rendben, ezt fogom tenni. Kunigunde aszszony szikrázó szemekkel nézett rá. - Figyelj rám, asszony! Az uram azt akarja, hogy férjhez menj az unokatestvéremhez, Götz von Perchtensteinhez és kész! Kunigunde asszony nem feltétlenül ilyen beszédet kívánt tartani, de Marie higgadtsága felingerelte. A fiatal özvegy gúnyos pillantással végigmérte, és megrázta a fejét. - Kegyed bizonyára megőrült! Az új várnagy felesége megragadta Marie vállát, és dühödten nekirontott. - Megtöröm az ellenállásodat! Vagy engedelmeskedsz, vagy...Marie kiszabadította magát a szorításból, és oldalra tolta a kezét. - Mit jelentsen az, hogy „vagy"? Kunigunde asszony legszívesebben hívta volna a férjét, hogy addig verje Mariet, amíg az a tenyeréből eszik és feleségül megy Götzhöz. Ha viszont ez a nőszemély panaszt emel a palotagrófnál, rajtuk fog csattanni az ostor. Ezért más módszerekkel kell ezt a szemtelen szajhát kordában tartania. Kunigunde körbefordult, és még

egyszer elégedetten megnézte a szoba berendezését. Ebben a pillanatban rájött, hogyan fogjon terve megvalósításához. - Mivel az uram az új várnagy, megilleti az asszonyház. Vagy talán azt hiszed, hogy egy hideg, huzatos lyukban fogok lakni, amíg egy olyan mocskos szajha, mint te, a szobáimban terpeszkedik? Marie-t úgy érték a szavak, mint az arcul csapás, és megfelelő választ akart adni rá. Ám Kunigunde dühtől vörös arca azt sugallta, hogy semmire sem megy, ha veszekedésbe keveredik az asszonnyal, ezért megvonta a vállát. - Ha ezt kívánja, kivitetem a holmimat, hogy elhelyezhesse bútorait és a ládáit. Kunigunde asszony zavartan meredt rá. - Milyen bútort és ládákat? Semmi ilyesmit nem hoztam magammal. - Akkor vennie kell néhányat. A mostani berendezés ugyanis az enyém, a saját pénzemből fizettem ki, és nem áll szándékomban átadni Kegyednek. Mielőtt Kunigunde asszony bármit mondhatott volna, Marie az ajtóhoz lépett, és behívta a szolgálóját. Amikor Ischi bejött, utasította, hogy hívjon néhány szolgát, és üríttesse ki az asszonylázat. - Ezt megtiltom! - kiáltotta Kunigunde asszony torkaszakadtából. Marie rideg arckifejezéssel megfordult. - Kegyed nem tilthat meg neki semmit. Ischi az én szolgálóm, és a szolgák is tőlem kapták erre az évre a bérüket. Gyertyaszentelő napjáig azt teszik, amit én elrendelek, szívességet teszek, amikor megengedem, hogy már most dolgozzanak Kegyednek. Kunigunde asszony azonban nem hagyta magát, hanem a hallba sietett, és megbicsakló hangon hívta Margát. - Melyik a legnyomorúságosabb szoba a várban? - kérdezte, amikor a kulcsárnő riadtan beszaladt. - Gondoskodj róla, hogy ez az undorító szajha odakerüljön. Nem érdemel jobbat. Marga szeme felcsillant erre a megbízásra. Végre megmutathatja egykori úrnőjének, mit tart róla. Mosoly futott át az arcán, és buzgó bólintással felelt Kunigunde asszony utasítására. Bízza csak rám, úrnőm. Megtalálom a megfelelő szobát ennek a ringyónak.

7

Marie az apró toronyszoba ablakánál állt, amit Kunigunde asszony kijelölt számára, és kifelé bámult az ablakon. A hideg, huzatos lakhely egyetlen előnye az volt, hogy belátta a tájat egészen a Fekete-erdőig és a Vogézekig. Habár a kisvárost Rheinsobern-nek hívták, nem közvetlenül a Rajna partján feküdt, hanem egy jó félórányi gyalogúira tőle. Ablakából jól belátta a folyamot, ami a sápadt téli napfényben lustán hömpölygőit észak felé. Még nem fedte hó a tájat, de a szél csípte a bőrét, és dideregni kezdett. Gyors mozdulattal bezárta a nyitott ablakot, és egy régi kabátot akasztott elé, mivel az üveget helyettesítő állatbőr több helyen elszakadt, így a hideg szél befújt a szobába. Alig félórás munka lett volna megjavítani az ablakot, de egyik szolga sem mert segíteni neki, mert féltek Manfréd lovag bosszújától. Pár hete, amikor a férfiak Marie ládáit és bútorait a padlástérbe és a lakhelyéül szolgáló toronyszobába vitték, úgy támadt az emberekre, mint egy héja, és azzal fenyegette őket, hogy mindenkit kíméletlenül

az utcára lesz, aki szolgálja Marie-t. Egyik-másik talán mégis segített volna egykori úrnőjének, de Marga példát statuált az egyik cseléddel, aki titokban ennivalót vitt Marie-nak. A kulcsárnő először kékre-zöldre verte a lányi a botjával, aztán egy vékony köpenyben kizavarta a hidegbe. Marie csak remélte, hogy az unokatestvére, Hedwig, vagy Hiltrud befogadta a lánykát. Csupán Ischire számíthatott, aki tavasszal elhagyja Sobernburgot, ezért nem félt Margától. A szolgálólány dacolt az új uraságokkal, és mindent elkövetett, hogy Marie életét, amenynyire a szerencsétlen körülmények engedték, elviselhetővé tegye. Kunigunde asszony kezdeti kudarcáért nyílt gonoszsággal állt bosszút. Marie-t ebbe az apró szobába száműzte, amit csak több szűk, meredek lépcsőn lehetett elérni, és mindenre rátelte a kezét, amit Marie nem tudott biztonságba helyezni. Manfréd lovag, idősebb fiai és Perchlenslein Michel ruháit hordták. Götz lovag lábán ugyan lötyögött a nadrág, és vézna felsőteste kétszer belefért Michel zekéjébe, mégis nevetséges büszkeséggel viselte a meleg, drága holmikat. A Marie által drága pénzen vett tartalékok és finomságok mind az új várnagyra szálltak, ugyanez lett a sorsa a borospincének is, aminek hordóiban Marie szőlőjéből származó borok voltak. Míg Kunigunde asszony és családja Marie sonkáját, kolbászát és borát pusztította, a fiatal özvegynek meg kellett elégedni a legegyszerűbb ételekkel, amiket Ischi hozott fel a cselédkonyhából, mivel Marie előrehaladott várandóssága miatt nehezen tudott lemenni a sok lépcsőn. Marie tudta, hogy egyetlen szótól megváltozna a helyzete, de azt nem volt hajlandó kimondani. Élénken el tudta képzelni, mi történne az uradalmakkal és többi tulajdonával, ha Götz lovag rátenné a kezét. Még ha Perchtensteín a világ legszeretetreméltóbb és legkedvesebb embere is lenne, akkor sem menne férjhez ilyen röviddel azután, hogy megkapta férje halálhírét, hisz nem is érezte magát özvegynek. Bizonyára a testében fejlődő gyermek ajándékozta meg azzal a képzettel, hogy Michel még vele van, és szinte lehetetlenné tette, hogy elhiggye a halálhírét. Egy ideig gyötörte a bizonyosság, hogy Michel nélkül elveszett, hiába várja, hogy visszatér, és kimenti szorult helyzetéből. Aztán megrázta magát, akár egy vizes kutya. Sohasem törődött bele harc nélkül a sorsába, ahogy sok asszony tette, és ezúttal sem fogja feladni. Az eltakart ablak miatt sötét volt a szobában, már éppen hívni akarta Ischit, hogy hozzon a konyhából egy fidibuszt és gyújtsa meg a mécsest. Ebben a pillanatban azonban nehéz lépteket hallott a lépcső felől. Nem úgy hangzott, mint Ischié, ezért a tőre után nyúlt, amit előkészített, hogy szükség esetén bizonyos betolakodókkal szemben megvédhesse magát. Azonnal le is tette a fegyvert, mert a megjelenő árnyék elárulta, hogy Hiltrud jött. - Te jó isten, olyan sötét van nálad, mint éjfélkor a templomban! - kiáltott fel a barátnője köszönés helyett. Marie az elfüggönyözött ablakra mutatott. - Az állatbőr tönkrement, kénytelen voltam a kabátomat odatenni, hogy ne jöjjön be a hideg. - Mégis huzat van - felelte Hiltrud aggódva. Gyorsan az ablakhoz lépett, és félrehúzta a kabátot. - így már rendesen látlak. Azért jöttem, hogy Michel halála miatt vigasztaljalak, és hogy ne légy egyedül, de ahogy elnézem, egész más segítségre van szükséged. Marie jobb kezével mérgesen a levegőbe csapott. - Nem vagyok annyira tehetetlen, mint gondolod. Csak egy futárra van szükségem, aki nem fél elmenni a palotagrófhoz, mert azt hiszem, nem tetszene Lajos grófnak, ahogy az új várnagy bánik velem. Hiltrudnak más véleménye volt a nagyurakat illetően, de nem akarta barátnőjét még jobban elkeseríteni. Thomas elmegy a palotagrófhoz, és elviszi a panaszodat. Ez nagyon kedves lenne tőletek. Várj! Gyorsan írok egy levelet, mert Lajos

grófnak meg kell tudnia, hogy az új várnagy szégyentelenül kirabolt. Marie a keskeny ágy mellett álló ladikéban papírt, tintát és t keresett, majd görcsös ujjakkal írt néhány sort. Közben mindig fújni kellett a kezét, hogy kicsit felmelegítse. - Még kell az aláírás és a pecsét, aztán kész vagyok. Összehajtotta a papírt, elvette a pecsétviaszt, és egy pillanatig bizonytalanul a kezében tartotta. Azután nehézkesen felállt, az ajtóhoz ment és kinyitotta. - Ischi, hozz egy fidibuszt, meg akarom gyújtani a lámpát. A szavai többszörösen visszhangoztak a toronyban és a raktárban. Hamarosan megjelent a fiatal cseléd, kezében a fidibusszal, ami olyan rövid volt, hogy szinte repülnie kellett a meredek lépcsőn, hogy el ne aludjon idő előtt. Még épp időben tartotta az ujjait már majdnem nyaldosó lángot a mécseshez. A kanóc ugyan meggyulladt, de a láng annyira imbolygott a huzatban, hogy Hiltrud visszaakasztotta a kabátot az ablak elé. A mécses tüze megállapodott, és Marie végre csöpögtethetett némi pecsétviaszt a papírra. Belenyomta pecsétgyűrűjét, és átadta a levelet barátnőjének. - Rejtsd el, ha kimész a várból, nehogy Kunigunde asszony meglássa. Hiltrud ökölbe szorította a kezét. - Próbáljon csak a közelembe jönni! Marie hálásan bólintott, hirtelen megállt és elgondolkodott. - Ki tudsz csempészni még néhány dolgot? Szeretném biztonságban tudni a tulajdoni okirataimat és legértékesebb ékszereimet. - Ide velük - mondta Hiltrud eltökélten. Marie kihúzott az ágy alól egy dobozkát, majd kivett belőle egy bőrerszényt és egy szalagot. - Ki tudod mindezt észrevétlenül vinni a várból? - kérdezte bizonytalanul. - Oda rejtem, ahová egyetlen férfi sem mer nyúlni, mert idejekorán kap tőlem egy kiadós nyaklevest - Hiltrud kacsintott, felemelte a szoknyáját, és a combjaira mutatott. - Marie, már elfelejtetted vándoréveink leckéjét? Nem emlékszel, hová rejthetjük legjobban az ilyen holmikat? Annak idején így vitted el a württembergi hercegnek a keilburgi gróf elleni bizonyítékot - kuncogott az előtörő emléken, aztán eszébe jutott, hogy Marie csak nemrég özvegyült meg, és szégyenkezve elhallgatott. - Eljövök télen gyakran, hozok neked kolbászt vagy sonkát. A kásától nem laksz jól, a gyermekedről nem is beszélve. A tálkára mutatott, amit Ischi az aprófával együtt hozott fel és az ingatag zsámolyra tette, amivel Marie kénytelen volt az asztalt pótolni. - Jó, hozzál. - Marie hirtelen nagyon megkívánta Hiltrud kitűnő füstölt kolbászát, legszívesebben felpattant volna, és elment volna vele a kecsketanyára. De Kunigunde nemegyszer megfenyegette, hogy megbánja, ha engedély nélkül elmeri hagyni Sobernburgot. Ha most összetűzésbe kerülnek, könnyen előfordulhat, hogy Kunigunde megtalálja Hiltrudnál az okiratokat és az ékszereket. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe. Átkozta a palotagrófot, aki az új várnagy gyámsága alá helyezte, ezért sem Hiltrudnál, sem Hedwignél nem kereshetett menedéket anélkül, hogy ne sodorná bajba őket. - Gyere, ülj le, Hiltrud, és beszéljünk a szebb időkről - mondta, és kissé arrébb ment, hogy helyet csináljon a barátnőjének. Hiltrud órákon keresztül vigasztalta Marie-t, amennyire telt tőle. Csak amikor az új várnagy a családjával leült a vacsoraasztalhoz, és már nem fenyegette az a veszély, hogy kifaggatják és ellenőrzik, hagyta ott Marie-t. Miközben a félhomályban lement a meredek lépcsőn, átkot szórt az itt pöffeszkedő csürhére. Legszívesebben berontott volna a haliba, hogy alaposan beolvasson ennek a Kunigunde sárkánynak és csenevész férjének. A feladat azonban, amivel

Marie megbízta, fontosabb volt a személyes haragjánál, így azon igyekezett, hogy minél előbb maga mögött hagyja a vár kapuját. Kint megrázta magát, megkönynyebbülten fellélegzett, és megigazította a szalagot, ami nyomta a combját. Aztán sietős léptekkel eltűnt az éjszakában. Nem felt sem a rablóktól, sem a vadállatoktól, mert a botnak, amire támaszkodott, éles hegye volt, és veszélyes fegyverré válhatott. Ezenkívül biztos volt benne, hogy Thomas elé jön.

8
A hó ezen a télen sokáig váratott magára, de most annyi esett, mint még emberemlékezet óta soha. A teljesen lesoványodott ló már alig bírta húzni a kocsit, habár Reimo és Vúlko a saját testével vágott utat a majdnem csípőig érő hóban. Az első napokban Michel, Zdenka és Karel még a kocsin ülhetett, most azonban kedvetlenül gázoltak mögötte a hóban. Ha a kocsi elakadt, a férfiak nekifeszültek a kerekeknek. Zdenka átkutatta a holmijukat, és mindent eldobott, amit nélkülözhetőnek gondolt, hogy megkönnyítse a szerencsétlen jószág dolgát. Michel általában tehetetlenül nézte a dolgokat, mert nehezen haladt a mankóval előre, és a hideg a csontjáig hatolt. A sebesült lába, ami már majdnem teljesen meggyógyult, alig akarta megtartani, mert a jeges időjárástól és a megterheléstől a seb ismét levedzett. Amikor Zdenka meghallotta nem is olyan távolból egy farkas falka üvöltését, előre küzdötte magát a hóban, és belekapaszkodott a férjébe. - Itt kell hagynunk a kocsit, Reimo, különben nem jutunk el élve Falkenhainba. A farkasok már háromszor megtámadták a csoportot, de a három férfinak minden alkalommal sikerült elűzni az állatokat. Három farkas prém lógott jegesre fagyva a kocsin, és egymáshoz csapódtak a szélben. Két farkast Michel intézett el, a harmadikat Reimo, de mindketten tudták, hogy a következő farkas-támadás az utolsó lehet. Reimo hevesen megrázta a fejét. - Ha itt hagyjuk a kocsit, koldussá válunk. Az összes vagyonunk rajta van. De ő is tudta, hogy hacsak Falkenhain nem a következő kanyar mögött rejtőzik, akkor nincs más választásuk. Michel a Zdenka által kitaposott ösvényen haladva csatlakozott hármójukhoz. - Gondoljátok, hogy jó úton haladunk? Míg Reimo bizonytalanul tárta szét a karját, Vúlko igenlően válaszolt a kérdésre. Bár nagyon hiányzott neki a felesége és gyermekei, be kellett látnia, hogy jobb a családjának, ha eltűntnek tartják, mint ha kísérői nélkül tér haza. Zdenka unszolására tehát csatlakozott Reimóhoz. Ő volt az egyetlen közülük, aki békésebb időkben már járt Falkenhainban, így a jelenléte nagyon is jól jött. A férfi balra mutatott. - A felhők ugyan alacsonyan vannak, mégis biztos vagyok benne, hogy az a hegyvonulat a Lom északi nyúlványa, amelyen Falkenhain fekszik. Még az éjszaka beállta előtt el kellene érnünk a várat. Reimo kételkedve nézett a szürkeségbe, amiben csak halvány körvonalakat látott. - Reméljük, hogy igazad van, különben mi leszünk a farkasok ünnepi lakomája. Michel hunyorítva kémlelt a távolba. A hófúvás alábbhagyott, úgy vélte, hogy a távolban egy vár körvonalait látja, és többiek tekintetét is arra terelte. Vúlkoból megkönnyebbülten tört ki az ujjongás. Bár magabiztosnak mutatkozott, nyilván-

valóan mégsem lehetett annyira biztos a dolgában. A felfedezés erőt öntött mindnyájukba, a megkönnyebbülés, hogy közel a cél, úgy tűnt, a lóra is átragadt, mert sokkal jobban húzott, így két órával később kimerültén, de boldogan álltak a vár kapuja előtt. A megmenekülésükbe vetett reményük azonban elpárolgott, amikor a hívásukra dühös és elutasító válasz érkezett. - Takarodjatok, csürhe! Nekünk is alig van ennivalónk télre, nemhogy a hozzátok hasonlóknak. - Szánjatok meg bennünket! Szegény menekültek vagyunk, akik mindenüket elvesztették - könyörgött Zdenka a toronyszoba irányába fordulva, aminek lőrései mögött a kapuőrök árnyéka inkább sejthető, mint látható volt. - Ha nem segítetek, megfagyunk - kiáltotta fel Vúlko. A fent álló őröket nem lehetett meghatni. - Inkább ti fagyjatok meg, mint hogy miattatok éhezzünk. Michel eddig hallgatott, de most odasántikált a mankójával, és erélyesen kopogott a kapun. - Nyisd ki, vagy móresre tanítlak! - kiáltotta, bár nem tudta, honnan jöttek a szájára ezek a parancsoló szavak. Kísérői zavartan bámultak rá, még az őrnek is elállt a szava egy pillanatra. Csak amikor felfogta, hogy a védelmező fal és a zárt kapu elválasztja az idegenektől, nevetett fel gúnyosan. - Azt csak szeretnéd, senkiházi. Szerintem előbb inkább néhány farkast kell megleckéztetned. Szavai adtak egy ötletet Reimónak. A kocsihoz futott, megragadta a megfagyott farkasbőröket, és olyan magasra tartotta, hogy az őr láthassa. - Azt már megtette a barátom. Híres katona, nemcsak a farkasokat intézte el, hanem sebesülten, a mankójával a huszitákat is, akik meg akartak ölni bennünket. - Német - fűzte hozzá Zdenka. A kapuőr elbizonytalanodott. - Talán Zsigmond király katonája vagy? Michel kételkedve emelte fel a kezét. - Nem tudom, mert fejbe vertek, és elvesztettem az emlékezetemet. Ki hallott már ilyet - gúnyolódott a kapuőr, de a heves vitába egy parancsoláshoz szokott hang vegyült. - Kik vagytok, és honnan jöttök? Reimo önkéntelenül meghajolt, és válaszolt. - Reimo vagyok, német, ők a feleségem, Zdenka, a fiam, Karel és Zdenka unokatestvére, Vúlko. Kyselkából jövünk, és a husziták elől kellett elmenekülnünk. - Miért csak most, hisz ott évek óta a husziták parancsolnak. Csak nem gondolod, hogy hiszünk neked! A kapuőr hangja csípősen csengett, de a másik rendre utasította. - Hallgass, Huschke! Hadd beszéljenek! - Köszönöm, jó uram - lélegzett fel Zdenka megkönnyebbülten, aztán elmagyarázta, hogy ő, a férje és a fia már évekkel ezelőtt elmenekült a falujukból, és egy barlangban rejtőzködtek. - Az ellenség felfedezte a rejtekhelyünket, és ha Frantischek nem ment meg bennünket, mind halottak lennénk. A kapuőr még mindig nem hagyta annyiban. - A Frantischek furcsa név egy német katonának. - Ez nem az igazi neve, azt ugyanis elfelejtette. Franznak hívjuk, mert Assisi Szent Ferenc neve napján találtam rá. Mialatt Reimo a tényeket előadta, ismét kitört a hóvihar, és Karel, aki ugyanúgy átfagyott, mint a felnőttek, halkan nyöszörögni kezdett. A toronyból halk, de szenvedélyes beszélgetés szűrődött ki. A kis csoport csak remélhette, hogy nem a bizalmatlan kapuőr akarata érvényesül, hanem a másiké, akinek a hangjában szánalom és kíváncsiság egyaránt hallatszott. A nagy retesz, vagy zárgerenda eltolásának zaja hamarosan feloldotta a még Michelt is elfogó félelem feszültségét. A kapuszárnyak kinyíltak, eltolva az előttük fel-

gyűlt havat. A kapuban öt férfi fogadta őket, akik a vad szélben a bizonytalanul táncoló fáklya fényénél a félhomályban alig láthattak valamit. Durva, de meleg ruhát és csupasz kardot viseltek. Abban a pillanatban, amikor a kocsi átgördült a kapun, egy hatodik férfi jött lefelé a toronyba vezető lépcsőn, és kíváncsian méregette a jövevényeket. Ügyesen megvarrt, paszománnyal díszített, farkas-szőrből készült kabátot viselt. Lábát térdig érő, báránybőrrel bélelt fűzős csizma védte, fején rókaprémes sapka díszelgett. - Václav Sokolny vagyok, a vár ura. Legyetek üdvözölve. Jól beszélt németül, de a kiejtése elárulta, hogy nem ez az anyanyelve. - Köszönjük, Nagyuram. Zdenka odasietett hozzá, térdre ereszkedett, és megfogta a kezét, hogy megcsókolja. De mivel vastag, bélelt kesztyűt viselt, az asszony megelégedett azzal, hogy megérinti a homlokával. A férfi észrevette zavarát, és vidáman elmosolyodott, aztán felsegítette az aszszonyt. - Kerüljetek beljebb a melegbe, hisz teljesen átfagytatok. Vanda csinál nektek forralt bort, az majd kiűzi a hideget a csontjaitokból. Hynek gondoskodik a lovatokról. A férfi, akinek az utasítást szánta, meghajolt a várúr előtt, és azt mondta, hogy Ovsem pán! Michel időközben elég sok cseh szót megtanult Zdenkától ahhoz, hogy megértse, „Igenis, uram!" Örült, hogy a csípős hidegből bemehettek, habár két réteg ruhát viselt, ráadásul a fárasztó meneteléstől a homlokán és a hátán veríték gyöngyözött. De ahol most álltak, a szél áthatolt minden ruhadarabjukon. Míg kísérői lehajtott fejjel követték Sokolnyt nem nézve sem jobbra, sem balra, Michel vizsgálódva körülnézett. A vár ideális helyen épült, mert a hegyfok meredek lejtője három oldalról védte. A falak, amelyek csaknem meghajlás nélkül emelkedtek ki a hegyoldal pereméből, mindazonáltal feleolyan magasak és kevésbé erősek voltak, mint a homlokzaton, amit elsőként érne egy támadás. A bejáratot hatalmas, de nem túlméretezett kaputorony védte. A várnak ovális keresztmetszete volt, és inkább nevezte volna kicsinek Michel, bár nem emlékezett arra, hogy valaha látott már más erősséget. A palotát leszámítva a többi épület inkább viskóra hasonlított, amelyek rémült gyerekekként támaszkodtak a nagy, durván megmunkált kövekből felhúzott oldalfalakhoz. Sokolny gróf a keskeny, ám a kitartó hófúvás ellenére is tiszta várudvaron át egy melléképületbe vezette vendégeit, ami közvetlenül a főépület mellett állt, itt rendezték be a konyhát. A szakácsnő éppen akkor töltötte a forralt bort a kupákba. - Tessék, igyatok - kínálta az érkezőket. A csoportot kísérő két katona is magára vette a felszólítást, és gyorsan az ital után nyúlt. Sokolny ajkán mosoly futott végig, de nem szólt semmit, hanem ő maga is elvett egy kupát. A szakácsnő pukedlizett, aztán hozott még néhány üres kupát, megtöltötte a gőzölgő itallal, aminek illata belengte az egész konyhát, és a kezébe nyomta a didergő jövevényeknek. Miközben i férfiak óvatosan kortyolgatták a forró, erős innivalót, vigyázva, hogy ne égessék meg a szájukat, Zdenka beszédbe elegyedett a szakácsnővel. Mindketten csehül beszéltek, mert jobban ment nekik, mint a német, amit a város lakói használtak, és a társalgás hevéből ítélve rengeteg mondandójuk volt. Sokolny gróf megvárta, míg váratlan vendégei kissé kipihenik magukat, azután az ajtóra mutatott. - Kövessetek a hallba. Hamarosan vacsoraidő van. Ne zavarjuk Wandát és a szolgálókat. Zdenka a kellemes illatot árasztó fazekakra mutatott.

- Ha szabad, szívesen segítenék. - Ma pihend ki magad, de holnaptól, ha Wanda egyetért, a szokásos bérért hasznossá teheted magad a konyhában. Sokolny úgy terelgette a csoportot az ajtó felé, mint egy parasztasszony a házba betolakodó tyúkokat. Amikor látta, hogy a faragott gerendákkal fedett nagy hall, a falakat díszítő fegyverek és trófeák, valamint a hosszú asztalok és a hatalmas székek mennyire lenyűgözték vendégeit, elégedetten bólintva hagyta, hogy Reimo, Zdenka, Karel és Vúlko körülnézzenek. Mind a négyen úgy gondolták, hogy falujuk négy legnagyobb háza elférne itt. Michel alig észrevehetően csóválta a fejét a meglepett felkiáltások miatt, mert számára a terem nem tűnt különösen nagynak, és a berendezését szokatlanul régimódinak tartotta. A padlót szőnyeg helyett vágott fenyőgally borította, és körülbelül egy tucat kutya marakodott az asztal alatt egy csonton. - Na mi van, óriás? - mondta Michel, amikor egy medveméretű kutya odament hozzá, és sárga szemével ránézett. A kutyacsendesen mordult egyet, ám Michel bátran megfogta a nyakát. - Ha barátok akarunk maradni, légy egy kicsit udvariasabb velem! Az eb ráncolta a homlokát, mintha meg kellene gondolnia, mit tegyen, alaposan körülszaglászta Michelt, aztán a fejét a combjára hajtotta. A sebesült lábának megérintése fájdalmat okozott, de Michel nem szólt, megcirógatta a hatalmas állatot, és örült, hogy megtalálta első barátját Sokolny várában.

9
Marie a mécses imbolygó fényében a havat bámulta, amit a lyukas ablakon át az elé akasztott kabát ellenére befújt a szél, és kis kupacot alkotott a szobában. A helyiségben olyan hideg volt, hogy a pelyhek nem olvadtak meg, és Marie úgy érezte, hogy megfagy, bár három ruhát vett magára és egy takarót terített a vállára. Mivel a szobában nem volt kandalló, és nem adtak neki izzó faszénnel töltött ágymelegítőt, az ágya átnedvesedett, és lecsapódó lélegzete vékony jégréteget képezett. Közeledett a szülés napja, és az asszony fájdalmasan ébredt tudatára, hogy gyermeke e körülmények között az első napot sem fogja túlélni. Ezekben a komor pillanatokban megfordult a fejében, hogy feladja, és aláveti magát annak a sorsnak, amit Kunigunde asszony szánt neki. Végül is Michel gyermekéről volt szó, akinek nem teheti kockára az életét egyszerűen dacból. De valahányszor arra gondolt, hogy odamegy az új várúrnőhöz, és behódol neki, felébredt a büszkesége és függetlenség iránti vágya. El tudta képzelni, hogy milyen nyomorult élete lenne ennek a nőnek az uralma alatt, a papucs férje mellett, aki Kunigunde akaratából venné feleségül, és mivel teljesen unokanővére befolyása alatt áll, a kisujját sem mozdítaná a felesége védelmében. De ennél is fontosabb volt, hogy bemocskolná Michel emlékét, ha hozzámenne ehhez a gyenge, akarattalan bábhoz, Götz von Perchtensteinhez. Marie átkulcsolta testét, amelyben gyermeke nyugtalanul mozgolódott, öszszeszorította a fogát, és csendben elátkozta a készleteit felzabáló Kunigundét és pereputtyát, míg ő már huszonnégy órája nem evett. Az utóbbi napokban annyira elnehezült, és olyan rosszul érezte magát, hogy képtelen volt lemenni a meredek lépcső letaposott fokain. Mindig Ischi hozta fel az ételét, de előző nap elment jövendőbeli férje házába, és valószínűleg ott rekedt az egész éjjel tomboló hóvihar miatt.

Marie elmerevedett kezével dörzsölte magát, és közelebb húzódott az ágy széléhez, hogy ne legyen kitéve közvetlenül a huzatnak, amikor a torony alatti padlásról zajt hallott. Úgy vélte, bizonyára megint Kunigunde asszony kölykei garázdálkodnak, akik már kétszer feltörték és kifosztották a ládáit, de már nem volt ereje, hogy lemenjen és elkergesse őket. Egyszeriben lépteket hallott a szobájába vezető lépcsőn, erre izgatottan felült. Pár pillanattal később Ischi dugta be a fejét az ajtón. A fiatal cseléd alaktalan kabátot viselt, a fejét fedő vastag gyapjúkendőből pedig csak a szeme, az orra és a szája látszott ki. A kezében azonban nem bögrét vagy tálkát tartott, hanem Marie legvastagabb szőrmekabátját és a téli csizmáját. Mialatt letette az ágyra a holmikat, bátorítóan mosolygott úrnőjére. Halkan megszólalt. - A vihar ma nagyon tombol, úrnőm, eléggé ahhoz, hogy Kunigunde asszonyt a pereputtyával együtt a meleg asszonyházban tartsa, és a kapuőrök inkább a parázzsal törődnek, mint a kapuval. Most elvihetem végre úrnőmet a kecsketanyára, ahogy a barátnője pár nappal ezelőtt meghagyta nekem. Az út bizonyára nehéz lesz, de eddig nem találtam módot arra, hogy kicsempésszem úrnőmet a várból. Marie csak a kecsketanya szót hallotta, és arra gondolt, milyen isteni meleg lehet Hiltrud házában. Ott van elég ennivaló, és megkapja a segítséget, amire a gyermeke világra hozásához szüksége van. Ez a gondolat felébresztette az életerejét, és megkönnyebbülten bólintott a cselédlánynak. - Igazi kincs vagy, Ischi. Már majdnem elvesztettem a reményemet, de hála neked, megtréfálhatom Kunigunde asszonyságot. Felállt, belebújt a csizmába, és magára vette a félkör alakú köpenyt. Mivel akkor készült, amikor még nem volt áldott állapotban, az anyag feszült a hasán, és résnyire nyitva maradt. Ischi bizalmatlanul nézegette úrnője feszes öltözetét, ami nem igazán látszott megfelelőnek a hosszú útra, és gyorsan felhozott még néhány holmit. Levette róla a köpenyt, aztán sorban ráadta a legmelegebb ruhákat, amiket talált. Ismét felsegítette a kabátját, és betekerte egy vastag vállkendővel, amit szőrmével bélelt kapucni tartott a helyén. Végül támogatta úrnőjét, aki így elnehezült teste ellenére le tudott menni a meredek lépcsőn. Bár Marie a lehető leggyorsabban el akarta hagyni a barátságtalan várat, mégis megállt a torony melletti raktárnál, kinyitott egy-két ládát, és magához vett néhány holmit, amihez különösen ragaszkodott, kisebb ékszereket, amiket az évek során Micheltől kapott, és nem tudott Hiltrud gondjaira bízni, a férje pár apróságát, amikre Kunigunde mohó pereputtya még nem tette rá a kezét. Ezeket a dolgokat nem akarta hátrahagyni, mert biztos volt benne, hogy sosem látná viszont őket. A várban uralkodó hidegnek előnye is volt, éspedig hogy a cselédség a meleg konyhában maradt, Kunigunde asszony kedvelt szolgálói az asszonyházban időztek. Marie és Ischi így észrevétlenül elérték a várudvart, majd a kapuhoz a csaknem térdig érő hóban gázoltak át. A kapuszárnyakat ugyan bezárták, de a gyalogosoknak fenntartott kiskapu őrizetlenül, nyitva állt. Marie visszanézett a falakra, amelyek tizenegy esztendőn át otthont nyújtottak neki, és ahová soha többé nem akart visszatérni. Megrázkódott, hogy lesöpörje magáról az utóbbi hónapok emlékét, hogy azok ne kísértsék rossz szellemként, aztán heves mozdulattal hátat fordított a várnak. - Hiltrudnak vagy Thomasnak itt kellene várnia minket a kapuban, de ebben az ítéletidőben nem tudtam elmenni hozzájuk, és értesíteni őket. Egyedül kell boldogulnunk - ordította Ischi úrnője fülébe, hogy a süvöltő vihart túlkiabálja. Marie ránézett a fiatal lányra, és aggódva hajtotta le a fejét. Ischi ruhája arra jó volt, hogy itt a városban meglátogassa a szomszédokat, vagy elmenjen a templomba, de arra nem volt alkalmas, hogy órákon át gyalogoljanak a nyílt terüle-

ten. A kecsketanyához vezető úton megfagyna, és neki egyedül kellene továbbmenni. A szolgáló egy két ház közötti falmélyedésből kivett egy erős botot és egy vastagon kipárnázott kosarat, amit a várba jövet rejtett el. A kosár egy fedett, még meleg tálat rejtett, amiben árpából, répából és csirkehúsból készült tápláló egytálétel volt. Marie szinte kitépte Ischi kezéből a kanalat, amit a közeli szénából halászott elő, aztán habzsolni kezdte az ételt, és két falat között megköszönte a lánynak az ennivalót. Amikor az edény kiürült, még egyszer felnézett a hófúvásban alig látható várra, és megrázta az öklét. - Ez a Kunigunde halálra akart éheztetni. Vigye el az ördög a csürhéjével együtt! Míg Ischi visszatette a tálat a kosárba, és egy szíjjal a vállára vette, Marie megragadta a botot, és minden idegszálával az előttük álló veszélyes útra figyelt. Még itt a városban is érezni lehetett a vihar erejét, ami végigsöpört a házak felett. A hó minden repedésbe behatolt, és mint a frissen nyírt birkabőr ráterült a házak homlokzatára, úgyhogy az utcák égig érő szakadékra hasonlítottak. A nappal még nem akarta átadni helyét az éjszakának, de az ablaktáblákat már bezárták. Csak itt-ott szűrődött ki egy halvány fénysugár, bizonyítva, hogy van élet a fehér pelyhekkel borított házakban. Az időjárás az embereket a kandalló és a kemence mellé űzte, amelyek sült alma kellemes illatát árasztották, és a fűszeres bort annyira felforrósították, hogy amint megitták, jótékonyan kiűzte a hideget a csontokból. Marie és Ischi egy teremtett lélekkel sem találkozott a kapuig, ahol az őrök felfigyeltek rájuk. Városi poroszlók voltak, akik nem közvetlenül az új várnagy parancsnoksága alatt álltak, hanem Rheinsobern városi tanácsának tartoztak elszámolással. Amikor felismerték a két nőt, sokatmondóan egymásra néztek, aztán hátat fordítottak nekik, és visszatértek a faszénnel teli edényhez, ami adott némi meleget. Ischi elmerevedett ujjakkal eltolta a kapu reteszét, hogy Marie kimehessen a szabadba. Amikor a falak körül süvítő szél megcsapta az arcát, és meglátta a hókupacokat, visszatartotta úrnőjét. - Maradjon itt. Ebben az időben megfagy, mielőtt a kecsketanyára ér, úrnőm. Jöjjön, elviszem a jövendőbeli anyósomhoz. Örömmel befogadják úrnőmet. Marie hevesen ingatta a fejét, és levette Ischi kezét a kabátjáról. - Az lehet, de Kunigunde asszony ott fog először kerestetni. Nem feltételezi, hogy ilyen időben és az én állapotomban elgyalogolok a barátnőmhöz. Amíg eszébe jut, hogy a kecsketanyára küldjön valakit, talán már a kezemben lesz a palotagróf menlevele. Ischi sírva emelte kezét az arca elé. - Félek, hogy ebben az ítéletidőben úrnőm meghal útközben. Marie mosolyogva megsimogatta az arcát. - Hidd el, Ischi, sokkal rosszabb időben is vándoroltam már az utakon. - De nem egy gyermekkel a hasában, aki pár nap múlva világra jön. Ischi egy pillanatra azon töprengett, hogy ne hívja-e mégis a kapuőröket, akik visszatarthatnák úrnőjét, de mielőtt dönthetett volna, Marie kiszabadította magát a kezei közül, és a hóban gázolva elindult. - Isten és a Szűzanya óvja! - kiáltotta utána Ischi, bezárta a kaput, aztán lógó vállakkal és lehajtott fejjel, szemrehányást téve magának visszament jegyese házába. Az egyik őr látta, hogy elfelejtette a reteszt betolni, morogva felállt, hogy ő maga intézze el. - Fehérnép! - szitkozódott, és közben arra gondolt, mennyivel szívesebben lenne otthon a saját feleségével, osztaná meg vele a meleg ágyat ahelyett, hogy itt

ül a szűk őrszobában, habár egy ilyen napon nem várható utazó érkezése. Marie egyáltalán nem érezte olyan bátornak magát, mint ahogy Ischinek mutatta. Hiltrud tanyája szép időben is egy óra járásnyira volt, ebben a hóviharban minden lépés külön harcot jelent, amiben könnyen alul maradhat. Tekintetével a behavazott Rajnai-síkságot pásztázta, ami elmosódottan terült el előtte, és egy halotti lepelre emlékeztette. Ökölbe szorította a kezét. - Nem az én szemfedőm lesz! - kiáltotta bele a szélbe, hogy bátorságot öntsön magába. Ha viharral szemben kellett volna haladnia, pár lépés után elesett volna, de szerencsére hátulról, ferdén érte a szél, így kihasználhatta az elemek erejét arra, hogy előresodorják. A legnehezebb az volt, hogy az úton maradjon, és ne tévessze el az elágazásokat, mert a hókupacok alatt egészen misként néztek ki a fák és a bokrok, mint a melegebb évszakokban, ráadásul a városfalak, amelyek támpontot adhattak volna neki, néhány perc múltán eltűntek a sűrű hófúvásban. Marie-nak többször meg kellett állnia és tájékozódni, ám mégsem volt biztos abban, hogy a helyes utat választotta. Amikor a vihar egy pillanatra alábbhagyott, a távolban farkasüvöltést hallott, amire sokkal közelebbről felelt egy másik állat éhes hangon. Marie megborzongott. A farkasok valójában csak ritkán kóborolnak errefelé, de kemény teleken lemerészkednek a síkvidékre. Megmarkolta a botot, mintha az élettelen fától remélne védelmet, és olyan gyorsan lépkedett, ahogy csak bírt. A szokatlan erőfeszítés és magzatának terhe miatt hamarosan verítékben úszott. Az arcára folyó izzadságcseppek megfagytak a hidegben, úgyhogy a jéggyöngyöket le kellett törölnie, ugyanakkor a háta szörnyen elkezdett viszketni. Majdnem tizenhét év telt el azóta, hogy Konstanzban megkorbácsolták és a poroszlók félholtan vonszolták az úton, most mégis úgy tűnt neki, mintha csupán tegnap történt volna. Marie hamarosan annyira izzadt, mint egy agyonhajszolt kanca. Könyörgött Istennek és Szent Mária Magdolnának, hogy segítsék meg. Még mindig szívesebben imádkozott a szajhák védőszentjéhez, mint Szűz Máriához, mert az egykori galileai szajhában szenvedő társat látott. A Mária Magdolna körüli gondolataiba mélyedve kis híján elment a kecsketanya mellett, de a mekegés és az istálló körvonala, ami a hófúvásban nem messze tőle kirajzolódott, megmutatták neki a céljához vezető utat. Elbotorkált a házig, és az utolsó erejét összeszedve kopogott az ajtón. Néhány pillanatig nem történt semmi, de aztán Hiltrud ajtót nyitott, és úgy bámult rá, mintha kísértetet látna, a következő percben azonban kinyújtotta a kezét, hogy megtarthassa barátnőjét. - Istenem, Marie! Megőrültél, hogy ebben az időben útra keltél? Ha üzentél volna, azonnal érted megyek. - Tréfálsz? - nyögte ki Marie vacogó fogai között. - Ide kellett volna küldenem Ischit? Eltévedt volna, és megfagy az úton. - Neked is sikerült idetalálni. - Hiltrud hangja még mindig feddőn csengett, de titokban igazat kellett adnia barátnőjének. Csak egy olyan erős akaratú asszony volt képes megtenni ebben az ítéletidőben az utat, mint Marie. - Gyere, odakísérlek a tűzhöz, és csinálok neked fűszeres forralt bort. Hiltrud bezárta a ház ajtaját, a konyhába vezette Marie-t, és segített neki leülni a tűzhely melletti padra. Ezután megtöltött egy cserépkorsót borral, hozzáadott néhány gyógynövényt és fűszert, majd a hegyével a tűzbe érő piszkavas nyelét betekerte egy rongyba. Amikor a vas vörösen izzó végét a folyadékba tartotta, sistergett, és a gőz a mennyezetig szállt fel. Hiltrud lassan elszámolt tízig, kiemelte a piszkavasat, és beleszagolt a gőzölgőkancsóba, végül megtöltött két poharat az erős illatú itallal. - A nagy ijedségre nekem is jól jön egy korty - mondta, és siralmas kísérletet tett arra, hogy nevessen. Az egyik poharat odaadta Marie-nak, a másikból ő ivott, közben szólt legidősebb lányának, hogy tegyen az asztalra valami ennivalót.

Mariele a legszívesebben bent maradt volna a konyhában, hogy megtudja, miért jött el hozzájuk a keresztanyja ebben a rettenetes időben, de szó nélkül engedelmeskedett. Kiszaladt az éléskamrába, megpakolt egy fatálat mindenféle finomsággal, sonkával, sajttal, füstölt véres és májas hurkával, aztán félénk mosollyal letette az asztalra keresztanyja elé. Amikor Hiltrud levágott a frissen illatozó kenyérből egy vastag szeletet, Marie szájában összefutott a nyál. Mohón nekilátott, és csak akkor fejezte be az evést, amikor a tál már majdnem kiürült. Hiltrud hitetlenkedve csóválta a fejét. - Jó sokáig éheztettek. Hála istennek most már itt vagy nálunk. Majd én rendesen megetetlek, hogy legyen erőd világra hozni a gyermekedet. De most ágyban a helyed. Gyere velem! Amíg Thomas távol van, aludj mellettem. Marie meglepetten emelte fel a fejét. - Thomas távol van? Hová ment? - Tréfálsz? - Hiltrud könnyedén megfricskázta barátnőjét. - A palotagrófhoz utazott, hogy átadja a leveledet. Remélem, ott maradhat, amíg az időjárás jobbra fordul, mert ez a vad vihar megölhet egy felnőtt férfit is. - Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok nektek - felelte Marie lehangoltan. Hiltrudnál rossz helyen kopogtatott e szavakkal. - Kedves barátnőm, ha azok után, amennyi jót tettetek velünk, te és Michel, nem segítenénk neked, akkor nem érdemeljük meg, hogy e világon éljünk. Fel a fejjel! Kergesd el a csúf gondolatokat! A gyermekednek vidám anyára van szüksége, nem egy siratóasszonyra, különben ő is búval bélelt lesz. Marie legyintett. - A gyerekek nem veszik észre, milyen kedve van az anyjuknak. - Ne hidd! A gyerekek pontosan tudják, hogy mit érez az anyjuk. Gyere, irány az ágy! A többiek már bebújtak a takarójuk alá. Hiltrud egyszerre volt eltökélt és aggódó, pontosan olyan, amilyennek Marie ismerte, és hosszú idő után először érezte magát biztonságban. Itt félelem nélkül életet adhatott gyermekének, és csak az szomorította el, hogy Michel nem érhette meg a kicsi születését.

10
Sokolny gróf a szobája ablakában állt, és nézte, ahogy vitézei az udvaron várkapitányának, Marek Lasiceknek vezetésével különböző fegyverekkel gyakorlatoztak. A legügyesebb az újonc volt, és amint a gróf figyelte, egyre inkább sajnálta, hogy a férfi elvesztette az emlékezetét. Sokolny szilárdan hitte, hogy képes jól megítélni az embereket, de Franz rejtély volt számára. A német kitűnő katona volt, és most, hogy a combja szinte teljesen meggyógyult, igazi nyereséget jelentett a házigazda számára. A gróf azonban nem tudta, hogy nemesemberrel van-e dolga, vagy egy polgári származású zsoldossal, aki hosszú szolgálattal küzdötte fel magát zsoldos-kapitánnyá. Ha Franz az embereivel gyakorlatozott, olyan nyersen beszélt, mint egy zsoldos, de vele és a családjával nemesember módjára viselkedett. A gróf szeretett volna tisztán látni, mert ha a német egy nemesember, és ő szolgaként bánik vele, ellenségesség támad köztük, amint Franz viszszanyeri az emlékezetét. Másrészt viszont nem illő egy zsoldost nemesként kezelni és az asztalához ültetni. Ám nemcsak Václav Sokolny nem tudta pontosan, mit tartson az idegenről, hanem vazallusai sem. A német származásúak honfitársként szívesen látták maguk között, a csehek viszont távolságot tartottak tőle, hisz kérdéses volt, vajon azok közé tartozik-e, akik az ártatlan falvakban véres nyomot hagytak ahelyett, hogy a huszita hordák ellen harcoltak volna. Sokan közülük titokban Husz János követői voltak, de nyíltan nem vállalhat-

ták, mert Sokolny gróf hithű katolikusnak számított, és megfosztotta a hívőket attól a joguktól, hogy a püspökökről vagy a pápáról ítéletet mondjanak. Hitük ellenére senki sem volt hajlandó urát a huszitáknak elárulni, akiknek a csapatai eddig megkímélték a várat és környékét. Marek Lasicek ugyanolyan jó csehnek tartotta magát, mint a többiek, de elsősorban Sokolny grófhoz és a családjához volt hűséges. Zsigmond cseh királyt és német-római császárt éppúgy nem kedvelte, mint Prokopot, a husziták hadurát és a fanatikus táboriták vezérét. Mindketten megzavarták háborújukkal azt a szép, békés életet, ami Husz haláláig Csehországban uralkodott. A magát Franznak nevező idegen is fejtörést okozott neki. Ha Vúlkohoz és Reimóhoz hasonlóan egyszerű újoncként vehette volna fel és képezheti ki, talán még rokonszenvessé válhatott volna neki. A német azonban azokon a napokon, amikor részt vett a fegyveres gyakorlatozásban, rendkívül ügyes harcosnak bizonyult, és egy gyakorlóharc közben kiütötte a kezéből a fegyverét. Ezt Marek Lasicek nem felejtette el egykönnyen, hisz újonckora óta nem történt ilyesmi vele. Marek figyelte, amint Michel az eléggé ügyetlen Vúlkonak igyekszik megmutatni a helyes kardtartást, és észrevette, hogy ura fent áll az ablaknál és mosolyog. Elhatározta, megmutatja ennek a németnek, ki a jobb harcos. - Hé, Nemec, mit szólnál egy gyakorlóharchoz, de nemcsak lagymatag kardcsapkodással, hanem igazán kemény küzdelemmel? Michel felé fordult, és bólintott. - Miért ne? Ettől a gyakorlatozástól, amit itt csinálunk, fel sem melegszünk. Marek előrelépett, és ellenőrizte, mennyire biztosan áll a letaposott havon. A többi katona körülállta őket, mialatt Michel kicserélte a gyakorló fakardot egy igazi pengére, és belépett a körbe. De mielőtt Marek és Michel összecsaphatott volna, megjelent a gróf, és felemelte a kezét. - Emberek, jobb időtöltést is találhatunk annál, mint hogy beveritek egymás fejét. Süt a nap, és nincs túl hideg, tehát gondoskodjunk arról, hogy az éléskamránk újra tele legyen. - Vadászni akar menni, uram? Marek, aki egyébként mindig első helyen állt, ha vadászatról volt szó, most mogorva képet vágott. Miután ránézett a grófra, akin látszott, hogy nem igazán fog változtatni a döntésén, heves mozdulattal bedugta kardját a hüvelyébe. - Akkor majd máskor mérjük össze az erőnket, Nemec. Lássuk, a farkasok üvöltésétől tele lesz-e a nadrágod? Marek barátai nevettek, míg Michel a fejét csóválta. Megértette a cseh férfit, aki eddig vitathatatlanul a legjobb harcos volt, és ezért szinte királyként uralkodott a vitézek felett. Nehezen tudta elfogadni, hogy hirtelen van valaki, aki egyenértékű vele. - Farkastól eddig ritkán féltem. - Michel végigsimította a farkasprém kabátot, amit az általa megölt farkasok bőréből Zdenka varrt neki. A nevetés ezúttal az ő oldalán csattant fel. Marek olyan képet vágott, mintha torkon akarná ragadni Michelt, de végül csak mérgesen legyintett. - Majd kiderül, Nemec, melyikünk igazi férfi a talpán. Ezután hátat fordított Michelnek, és urához fordult. - A kisasszony is velünk jön, pan? Nem tudom, ki tilthatná meg neki, mert rám biztosan nem hallgat - felelte Sokolny nevetve. Mintha meghallotta volna, a lánya, Janka megjelent a külső lépcsőn, a főépület előtt. A vadászathoz szükséges prémes csizmát, több gyapjúszoknyából álló hosszú lovaglóruhát és szőrmebundát viselt. Fejét meleg szőrmesapka védte, ami a füléig ért, kezére erős kesztyű simult, amit úgy varrtak meg, hogy használhatta vele a számszeríjat.

- Korán érkeztél, mi még nem készültünk el. Az apa hangja nem annyira feddőn csengett, inkább büszkeség töltötte el bátor lánya miatt. Janka még nem volt felnőtt, de máris látszott, hogy igazi szépség lesz. Békeidőben az apja már rég talált volna számára férjet, de most sehol sem volt olyan nemesember, aki nőül vehette volna Sokolna grófkisasszonyt. - Jindrich, nyergelje fel nekem Norkát - utasította Janka az egyik szolgát. Mialatt a szolga elsietett, Sokolny hívatta a vadászruháját készenlétben tartó szolgáját, és hagyta, hogy felsegítse rá. Marek katonái, akik hajtóként kísérték el őket, már melegen felöltöztek, és csak fegyverrel kellett ellátni őket. Amikor Michel kilépett a fegyvertárból, Sokolny kíváncsian méregette. Egy erős vadászgerelyt és egy hosszú vadászkést vett magához, utóbbit úgy tette az övébe, hogy mindkét kézzel kihúzhassa. Vágyakozó, ugyanakkor lekicsinylő pillantást vetett a lovakra, amiket az istállófiú elővezetett, látszott, hogy hozzá van szokva a lovagláshoz. Sokolny azon töprengett, hogy adasson-e egy lovat neki, de aztán letett róla, hogy ne dühítse fel még jobban Mareket. A hűséges fickó bizonyára rossz néven venné, ha előnyben részesítené a németet, hisz Marek csak akkor ült lóra, ha nagyobb távolságot tett meg, ráadásul nem volt olyan jó lovas, mint az egy vadásztól elvárható. Ezért csupán azok hárman ültek lovon, akik a csapatot vezették, Sokolny, a lánya Janka és Feliks Labunik, egy, a gróf szolgálatában álló kisnemes. Habár a hó csaknem térdig ért, a katonák is jól haladtak előre. Michel csípősérülése sajgott, de derekasan tartotta a lépést Marekkel, aki épp egy fejjel alacsonyabb és valamivel terebélyesebb volt nála. Alig százlépésnyire Falkenhain várától egy elvarázsoltnak tűnő erdőbe léptek. A fákat vastag fehér takaró borította, a hatalmas törzsek közti talajt azonban nagyobb, részt nem takarta hó, igaz, kőkeményre fagyott, és az aljnövényzethez hasonlóan csillogó dér fedte. Minden ezüstösen porzott, ha valamelyik ló vagy hajtó hozzáért a bozóthoz. Közeledett a karácsony, ezért is indultak vadászatra, a gróf ugyanis friss vadhúst szeretett volna az asztalon látni az ünnepekkor. Marek elosztotta az embereket, és még egyszer a lelkűkre kötötte, hogy a vadat hajtsák a lovasok elé. - Ne felejtsétek el, hogy egy vaddisznó, akár menekül, akár támad, gyorsabb nálatok. Ne higgyétek, hogy a mi vadkanjaink ártalmatlanok. Egy fél tucat némettel is elbírnak. Michel mosolyogva vette tudomásul a kötözködést. Habár nem emlékezett arra, hogy valaha vadászott állatra, mégis minden ismerős volt számára, sőt küzdenie kellett egy furcsa érzés ellen, miszerint neki felajzott számszeríjjal a kezében lovon kellene ülnie, és szarvast vagy vaddisznót becserkészni. Gyorsan észhez tért, előretartott lándzsával beállt a hajtok sorába, és tartotta a lépést az emberekkel. A gróf csupán három kutyát vitt magával, köztük Michel barátját, Mozakot. Az állatokért felelős Hynek nehezen tudta kordában tartani a kutyákat, mert azok már szagot fogtak. Sokolny intésére a szolga elengedte az állatokat, amik a következő pillanatban fel is hajtották az első vaddisznót. Megpróbált elmenekülni, de Janka nyila gyorsabb volt, az állat sivító hangot hallatva összeesett. A gróf gratulált lányának a jó lövéshez, és közben elnézett egy másik vaddisznót, ami röfögve elinalt, bár Mozak hangos ugatással igyekezett a vadászok elé terelni. - Ez nem volt jó, uram - hangzott Marek bírálata, a hűséges vazallus előjogával. A gróf nevetve legyintett, de láthatóan mérges volt. Minden elejtett vaddisznó élelmet jelentett a várbéli embereknek, és ha túl sokat elszalasztanak, szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat. - Tovább!- kiáltotta Sokolny, és készenlétbe helyezte az íját. De ismét a lánya tudott lőni, bár ezúttal az apjának utána kellett küldenie még egy nyilat, mert a vaddisznót nem érte halálos lövés.

A délután folyamán a vadászok és hajtok sora egyre jobban széthúzódott, és néhány szolga kijött a várból, hogy bevigye az elejtett állatokat. Amikor az első hajtok kimerültén megálltak, Sokolny gróf is megfékezte lovát. A vadászat véget ért. - Elég zsákmányt lőttünk! - kiáltotta, és jelt adatott a gyülekezésre. Hamarosan a vadászat legtöbb résztvevője felbukkant, ám Janka, Michel és egy másik hajtó hiányzott, ezen kívül két kutya már falatozgatott pár húsdarabból, de Hynek hiába szólongatta Mozakot. Ha elkapom azt az átkozott nemecet, úgy ellátom a baját, hogy attól kódul! ordította dühösen Marek. A német és Antonin Janka kisasszonyt követték. - Legutóbb jobbra voltak tőlünk - jelentette az egyik embere. Sokolny még egyszer megfúvatta a kürtöt. Labunik tölcsért formált a kezéből, és bekiabálta az erdőbe, hogy a vadászat véget ért. De semmilyen válasz nem jött. Sokolny mélyet sóhajtott, és összeszorította az ajkát. Felnézett az égre, ami keleten már elsötétült. - Feliks, te velem jössz. Marek, te gondoskodj róla, hogy a maradék zsákmányt biztonságba helyezzék. Egy óra múlva besötétedik, kár lenne, ha a farkasok lakmároznának a vaddisznóból, amit itt hagyunk. - Az tényleg nagy kár lenne, uram. Marek utasította az embereit, hogy a még a gyűjtőhelyen maradt elejtett vadat vigyék a várba. Ő maga azonban Sokolny mellett maradt. A gróf kissé mérges pillantást vetett rá, ám Marek dacos fejcsóválással válaszolt. Végül is a kis Jaschenká-ról volt szó, akit gyerekkoriban a térdén lovagoltatott. - Reméljük, nem esett baja - mondta többször, miközben zihálva próbált lépést tartam a lóval. Szavai pontosan kifejezték, amitől titokban a gróf is félt. Amikor felfedezték Janka lovának, a kutyának és két kísérőjének a nyomait, megkönnyebbülten lélegeztek fel. Sokolny megsarkantyúzta a lovát, és hamarosan messze maga mögött hagyta Felikset és Mareket. Hirtelen meglátott valakit, aki felé futott. Antonin volt az, Marek egyik embere, egy bátor katona. Most azonban dárdáját elhajítva, teljesen pánikba esve rohant egyenesen a gróf lova elé. Sokolny épphogy el tudta kerülni az összeütközést, megragadta Antonint, felrántotta magához, és megrázta. - Mi történt? - rivallt rá. Antonin a félelemtől halálra váltan nézett rá. - Medvéd, Medvéd! - Azt mondod, medve? Sokolny megremegett a rémülettől. Ebben az évszakban a legtöbb medve a barlangjában téli álmot aludt. Azok a medvék, amelyek nem találtak barlangot, vagy az erősebb példányok elűzték őket, különösen alattomosak és vadak voltak, sok vadász fizetett az életével, ha találkozott velük. A gróf egy pillanatra vérbe fagyva látta Jankát egy ilyen bestia mancsai között, félrelökte Antonint, és erősen megsarkantyúzta a lovát. - Isten az égben, add, hogy ne érkezzek későn!

11
A medve meglepetésszerűen bukkant fel, és egyetlen csapással szétzúzta Janka zömök kancájának a nyakát. Michel messze volt ahhoz, hogy felismerje a veszélyt, csak akkor látta meg az állatot, amikor Antonin ordítozva, a fegyverét eldobva elrohant. Erősebben megmarkolta a dárdáját, és nagy lendülettel előreugrott, hogy segítsen Jankának, aki félig a lova alatt feküdt. A medve már majdnem a rémülten kapálózó lány fölött volt, amikor észrevette az új ellenséget és, fel-

egyenesedett. A dárda éppen a bordája alatt találta el, ám a fegyver nem hatolt át a vastag zsírrétegen. Mielőtt Michel kihúzhatta volna a dárdát, hogy újra beledöfje, a medve dühös üvöltéssel szalmaszálként törte el az erős nyelet, aztán félresöpörte Michelt, akár egy bosszantó legyet. Apró szemével becsmérlőén méregette a férfit, de Janka sikoltozásával újra magára vonta a figyelmét. A Michelt követő Mozak nekiugrott a medvének, de mielőtt megharaphatta volna, a hatalmas állat egyetlen mozdulattal lerázta, és nagy mérete ellenére több méterre hajította. A bestia nem törődött a vonyító kutyával, hanem ismét Jankához fordult, aki kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát. Mozak támadása időt adott Michelnek, hogy kimásszon a hótorlaszból. Előrántotta a vadászkését, ráugrott a medve hátára és bal kezével belekapaszkodott a vastag barna bundába, aztán beledöfte az éles pengét az állat bordái közé. A medve nyöszörögve megállt, imbolygó mozgással megfordult, és erőtlenül ütött a mancsával, de nem találta el Michelt. A férfi kellően eltávolodott tőle, és végül megkerülte az állatot. Amikor a medve felegyenesedett, hogy a mellső lábaival összelapítsa, Michel másodszor is megszúrta, majd kikerülte a mancsokat. Az embernél magasabb teremtmény megremegett, aztán hangtalanul a földre zuhant, és nem mozdult többé. Michel pár lépéssel arrébb ment, mert valahonnan tudta, hogy a ragadozók még haláltusájukban is meglepő mozdulatokra képesek. Amint másodszor ránézett, látta, hogy a medve valóban halott. Kinyújtott karmai közvetlenül Janka feje mellett feküdtek. A lány elhallgatott, és kikerekedett szemekkel meredt a halott vadállatra. Michel elismerően megpaskolta a nyüszítve hozzá, simuló Mozak tomporát, és a gróf lánya fölé hajolt, hogy kiszabadítsa. A sárga kanca azonban túl nehéz volt ahhoz, hogy egy ember egyedül felemelhesse, vagy odébb görgethesse. Ebben a pillanatban érkezett meg Sokolny gróf. Meglátta a bestiát, a döglött lovat, és úgy érezte, menten megáll a szíve. Azután észrevette, hogy lánya megmozdítja felsőtestét. Leugrott a lováról, és megragadta a kezét. - Istenem, gyermekem, már azt hittem, hogy elvesztettelek. Michel fújtatott. - Ne locsogjunk haszontalanul, hanem segítsen kihúzni Jankát! Sokolny összerezzent a parancsoló hangnemtől, de megértette, hogy Michelnek igaza van, és segített. Pár pillanattal később Janka félholtra rémülve, de néhány zúzódástól és kék folttól eltekintve sértetlenül ült egy fatörzsnek támaszkodva, közben le sem vette a tekintetét Michelről. - Kockára tetted az életedet, hogy az enyémet megmentsd. Sokolny megnézte a halott medve sebeit, aminek vére vörösre festette a havat, és kezet nyújtott Michelnek. - Nem tudom, hogyan köszönhetem meg. Ha Jankát megöli a medve, a feleségem szíve megszakadt volna. Michel elhárította a köszönetet. - Istennek köszönje meg, hogy itt lehettem a megfelelő pillanatban. Időközben megérkezett Marek és Feliks is, mindketten láthatóan irtózattal bámultak a halott medvére. Kissé távolabb, akár az életre kelt rossz lelkiismeret, Antonin visszalopakodott, és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor meglátta, hogy az ifjú úrnő sértetlenül támaszkodik egy fának. A tekintete a grófra és Marekre siklott, akiknek arc kifejezése semmi jót nem ígért. - Magam elé ültetem Jankát a nyeregbe, és hazaviszem. Várjátok meg az embereket, akiket ideküldök, hogy elhozzátok a medvét és a lovat a várba. Ebben a helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemondjunk bármilyen húsról, még ha a lovat csak i kutyák etetésére használhatjuk is. - Így lesz, uram! Lássuk, nem hall-e innen bennünket valaki! Marek a szájába tette két ujját, és élesen füttyentett az erdőn át, amire hamarosan választ kapott.

A gróf bólintott, mintha nem is várt volna mást, aztán felültette a lóra a lányát, akár egy gyermeket. Miután ő is nyeregbe szállt, kissé gúnyos pillantást vetett Marekre. - Na, öreg harci kakas, még mindig össze akarod mérni az erődet a Nemeccel, hogy ki a férfi a talpán? Marek méregette a medvét, aztán riadtan nézett Michelre, és megrázta a fejét. - Nem, már nem szükséges. Bevallom őszintén, nem vagyok olyan bátor, hogy késsel szálljak szembe egy ekkora fenevaddal. Michel megveregette Marek vállát. - Nemigen lett volna rá szükséged, mert valószínűleg te egyetlen lándzsadöféssel leterítetted volna a medvét. Marek egy pillanatra komoran nézett rá, és azt kérdezte magától, vajon a német csak gúnyolódni akart-e vele, de nem látott hamisságot Michel szemében, így vigyorogni kezdett. - Valószínűleg igazad van, de mégis mindent kockára tettél, hogy megmentsd a mi Jaschenkánkat. Csak ez számít. Add a kezed, Nemec, hogy megköszönhessem. Mindenesetre nem elégedett meg Michel kezével, hanem magához szorította. Sokolny is fellélegzett, mert e bátor tett után az asztalához ültethette a németet anélkül, hogy ígért volna neki valamit. Ha Franz nem nemesember, akkor hálából teszi, a lánya megmentéséért. A vadászat kimenetele miatti megkönnyebbülés az egész várban érezhető volt. Václav Sokolny kitett magáért, és csapra veretett egy nagy söröshordót. Az ital fanyarabb volt, mint amihez Michel nyelve szokott, de mégis könnyedén csúszott le a torkán. Mialatt a vadászok, hajtok, szolgák és cselédek még iszogattak, Sokolny a nemeseivel és Marekkel törvényt ült. Napnyugta után két órával meghozták az ítéletet, amit azonnal végre kellett hajtani. A fáklyák szinte nappali fénybe öltöztették a várudvart, amikor Antonint a jeges hideg ellenére meztelen felsőtesttel kivezették, és arccal a fal felé két vasgyűrűhöz kötözték. Michel sajnálta a férfit, bár a többiek arcán látta, hogy a szemükben Antonin csupán egy szánalmasan gyáva alak volt, aki úrnőjét a legnagyobb veszedelem órájában cserbenhagyta. Sokolny megvetően nézett a fogolyra, és felemelte a kezét, hogy magára vonja a figyelmet. - Antonin ma nem teljesítette a kötelességét, ezért méltatlan arra, hogy továbbra is katona legyen. Gyávaságáért Husz korbácsütést kap, és utána szolgaként fog dolgozni. Talán aki a helyébe lép, bátrabb lesz, mint ő. Marek korbáccsal a kezében az elítélt mögé lépett. Másra is bízhatta volna az ítélet végrehajtását, de Antonin az ő embere volt, és veszélybe sodorta Janka, a várnép kedvencének életét. Egyetlen szó nélkül felemelte a korbácsot, és lesújtott. A várudvaron összegyűltek, akiknek többsége sörös kupát tartott a kezében, hangosan számoltak. - Egy, kettő, három...,- amíg elérkeztek a húsz korbácsütéshez. Michel vegyes érzelmekkel nézte a korbácsolást, és fejében egyre erősödő nyomást érzett. Hirtelen azt hitte, hogy nem Antonint látja, hanem egy fiatal nőt, egy Jankánál alig idősebb lányt, akit brutálisan ütlegelnek, és háta sakktáblává válik ettől. Gyönyörű volt, és nem érdemelte meg a büntetést. Amikor Michel a tömegben előre akart furakodni, hogy segítsen neki, valaki megragadta és megrázta. - Mi van veled, Nemec? Michel egy erős, alacsonyabb alakra meredt, akiben csak pár pillanat múlva ismerte fel Marek Lasiceket. A nyomás a fejében csökkent, két szolgát és egy cselédet látott, akik a padlóról álltak fel, és kétkedő pillantásokat vetettek rá. - Mi történt? - kérdezte Michel tompa hangon. - Egyszer csak vadul kapálózni kezdtél, aztán földre teperted Mirkót, Petrt és

Jitkát. Marek alaposan megnézte Michelt, meg akart győződni róla, hogy elengedheti. - Franz bizonyára látott egy korbácsolást a korábbi életében, ami szerinte igazságtalan volt, és most eszébe jutott. Sokolny gróf Michel vállára tette a kezét, és bátorítóan rámosolygott. - Nyugodj meg, Antonin megérdemelte a korbácsolást. Másutt valószínűleg kivégezték volna a viselkedéséért. Michel kelletlenül bólintott, de nem annyira a cseh szolgára gondolt, mint inkább a fiatal lányra, akit lelki szemeivel látott. Vajon az a Marie volt, akit Zdenka és Reimo szerint lázálmában emlegetett? Mialatt néhány szolga Antoninról gondoskodott, a többiek visszamentek a nagyterembe. Sokolny elődei a hallt alacsonyabbra építtették a máshol szokásosnál, a hosszanti oldalakon kandallók húzódtak meg, amelyekben fél fatörzsnyi fenyőés bükkfahasábok égtek otthonos meleget árasztva. A rövidebb oldalakon elhelyezett fáklyákkal együtt a kandallótűz elegendő fényt adott, hogy a hallt mindenhonnan be lehessen látni. A helyiséget egy hatalmas, patkó alakú asztal uralta. Fent, a rövidebb oldalon foglalt helyet a gróf magas rangú vazallusaival és a ház hölgyeivel. Sokolny hitvese, Madlenka, egy kissé telt, de még nagyon vonzó, negyven év körüli aszszony, akinek sűrű, gesztenyebarna haját és sötét szemét leánya is örökölte, Michelhez lépett, és díszvendégnek járó helyre vezette. - Nem tudom eléggé megköszönni Kegyelmednek, hogy megmentette attól a fenevadtól a gyermekünket. Úgy beszélt relé, mint egy egyenrangú személlyel, és furcsamódon Michelben ez nem keltett kellemetlen érzést, ahogy szerinte kellett volna, ha egyszerű katona lenne. Vagy csupán a képzelete kápráztatta el egy jobb élettel, mint amit valójában élhetett? Udvariasan köszönetet mondott a ház asszonyának, közben megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Marek vidáman kacsint, és csak a teli sörös kupákkal, na meg az óntányérról lelógó, óriási vaddisznósülttel törődik. Még mindig a gondolataiba mélyedve nem vette észre, hogyan néz Janka megmentőjére. A figyelmes megfigyelőnek feltűnt volna, hogy felébredt benne a nő, és messze nem csak hálát érzett Michel iránt. Amikor később Michel az ágyában feküdt, zúgott a feje a hasztalan töprengéstől, és a számos kiürített sörös kupa hatását is érezte. Egy ideig még ébren volt, aztán mély álomba zuhant, amelyben dühödt, az életére törő medvékkel hadakozott. Hirtelen álmában hallotta, hogy a nevén szólítják. Riadtan megfordult, egy aszszony jött felé. Ugyanazt látta, akit nemrég felébredt emlékezetében megkorbácsoltak, csak idősebb, és ahogy büszkén megállapította, még szebb volt. Haja aranykoszorúként vagy koronaként keretezte arcát, ami minden művészt elbűvölt volna. Egyszeriben megváltoztak a vonásai, fájdalmat tükröztek. - Michel, segíts, annyira fáj! - kiáltott fel fájdalmasan, és kinyújtotta felé a kezét. Gyengéden megfogta az asszonyt. - Ne félj, Marie, veled vagyok. Kék szeme felragyogott, és ajka oly gyengéden mondta ki a nevét, mintha meleg leheletként cirógatná. - Most már minden rendben lesz. Csak egy suttogás volt, de a világ összes megkönnyebbülése benne rejlett. A férfi a karjaiba akarta venni és megvigasztalni, de ekkor medvévé változott, és rátámadt. Michel felriadt, és zavartan nézett körbe a szobában. Az aprócska ökörszemablakon besütő hold elég fényt adott ahhoz, hogy felismerje maga körül a körvonalakat. Eltartott egy ideig, amíg felfogta, hogy Sokolny várában van, és a

Marie nevű szépséges asszony jelenleg csupán az álmaiban létezik. - Marie! Ügy mondta ki ezt a szót, mint egy kedveskedő becézést, és küzdenie kellett a vágy ellen, hogy másnap ne induljon el megkeresni ezt a nőt. Hogyan fogjon hozzá? Nem tudta, honnan származik, és nem talált senkit, aki felismerné és segítene neki ismét önmagává válni. A legjobban az nyomasztotta, hogy álmában hallotta a valódi nevét, de ébredéskor megint elfelejtette.

12
A fájdalom olyan borzalmas volt, hogy Marie azt kérdezte magától, hogyan bírja ki a többi asszony. Tekintetével Hiltrudot kereste, aki fölé hajolt, és a bábának segített. A barátnője több gyermeket is szült, és soha nem panaszkodott ilyen szörnyű fájdalomra. Talán csak neki volt ennyire fájdalmas? - Lazítson, úrnőm! - mondta a bába, aki láthatóan ideges volt, hisz eddig csak parasztasszonyoknak segédkezett, és néha cselédeknek, akik szolgákkal vagy urukkal álltak össze, vagy csak a gazda használta őket, mintha minden joga meglenne hozzá.. Nemes hölggyel még nem volt dolga, és félt megérinteni Marie-t. Nem csak Hiltrud és a bába tartózkodott a szobában. Mivel Marie egy birodalmi lovag felesége volt, Hiltrud néhány szomszédasszonyt is áthívott, hogy később tanúsíthassák, minden rendben zajlott. Még Marie unokatestvérét, Hedwiget is elhozták szánon egy szolga kíséretében, és természetesen a Szent Kereszt-templom papját, aki a születést okmánnyal hitelesíti, és bevezeti az egyházi anyakönyvbe. Az atya kissé szerencsétlenül ült a sarokban, igyekezett nem észrevenni a szülő nő mezítelen altestét. A következő fájdalomhullám úgy tűnt, darabokra szaggatja Marie-t. Behunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét, hogy a kitörni készülő sikoltást elnyomja. Egyszer hallotta, amint valaki vigasztaló szavakat suttog a fülébe, és tisztán látta maga előtt Michelt. Gyorsan felé nyújtotta a kezét. - Segíts, Michel! Nem bírom tovább a fájdalmat! Odajött hozzá, megfogta a kezét, és vágyakozva nézett a feleségére. A férfi kicsit megöregedett, és annyira sovány volt, mintha éhezett volna. Idegen viseletet hordott. Olyan ember benyomását keltette, mint aki mindent elvesztett, még önmagát is. Mégis mosolygott, és bátorítóan bólintott. - Tarts ki, szerelmem! Minden rendben lesz - olvasta le Marie a szájáról. Marie könnyek között mosolygott. - így lesz, Michel! Így lesz! Az újszülött gyermek átható sírása eltüntette az álomképet, és visszarántotta Marie-t a jelenbe. Zavartan nézett körül, és nevető arcokat pillantott meg. Hiltrud fölé hajolt, és letörölte a verítéket a homlokáról egy erősen illatozó kendővel. - Látod, sikerült! Légy boldog, Marie! Kislányod született. - Láttam Michelt - mondta Marie elgondolkodva. - Persze hogy láttad, mert lenézett rád az égből, hogy megvédjen - felelte a pap kenetteljesen. Marie erélyesen rázta a fejét. - Nem, nem így van. Ha Michel a Mennyek Országában lenne, akkor olyan ruhát viselt volna, mint az angyalok a templomi képeken. Nagyon is földi ruházat volt rajta, és élőnek tűnt. Nem hiszem, hogy halott. - Attól félek, hogy már gyermekágyi láza van, és kísérletet lát - súgta oda az egyik asszony a bábának, aki jobb kezét Marie homlokára tette, hogy megnézze,

van-e láza, de láthatóan nem igazán tudta, mit gondoljon az egészről. - Nem meleg a homloka, és a szeme is teljesen tisztának látszik - mondta némi meglepetéssel és kissé félve. - Michel él! - ismételte Marie izgatottan. Hiltrud megsimogatta az arcát. - Bizonyára igazad van, de most nem rá kellene gondolnod, hanem inkább a lányodra. Szüksége van rád. Intett a bábának, hogy tegye az újszülöttet Marie karjába, aztán szelíd erővel rávette barátnőjét, hogy megnézze a lányát. Az első pillanatban Marie elhárította, mert úgy érezte, maga Hiltrud sem veszi komolyan, de aztán megpillantotta az újszülött pirosas, gödröcskés arcát, és úgy vélte, Michel vonásait látja benne. A szeme azonnal felcsillant. A kicsi abbahagyta a sírást, és tágra nyílt, sötétkék szemekkel nézett anyjára, mintha örökre be akarná vésni ezt a képet. Marie sugárzóan nézett Hiltrudra. - Hasonlít Michelre, nem gondolod? - Tényleg? - kérdezte Hedwig, aki az ágy szélén ült, és a kicsi szinte fehér haját babrálta. - Szerintem inkább rád hasonlít. - Egyetértek - helyeselt Hiltrud. - És biztos vagyok benne, hogy a mi kincsecskénk egyszer ugyanolyan szép lesz, mint az anyja. A többi asszony is dicsérte a gyermeket, még a pap is ejtett néhány elismerő szót, mialatt feljegyezte a születést egy vékony pergamenre, és rátette a plébánia pecsétjét. Alig száradt meg a pecsétviasz, hangos kopogtatás tört be a szobába, áruit kintről zsörtölődő hang köpetett. Egy pillanattal később kinyílt az ajtó, és hideg levegő kíséretében megjelent Kunigunde asszonyság. - Szóval itt vagy, te hálátlan teremtés! - förmedt rá Marie-ra.- Az ember mindent megtesz, hogy megkönnyítse az életedet, és te ehhez a parasztbandához szöksz, ahol tehéntrágya és ki tudja még, milyen bűz van. Hiltrud csípőre tette a kezét és az orrát fintorgatta, mert az új várúrnő ruhája átható izzadság- és kutyapiszok szagot árasztott, míg a gazdaasszony mindig tisztálkodott, ahogy azt vándorló szajhaként megszokta. - Az én házamban tisztaság és meleg van, ami Sobernburgról nem mondható el. Kunigunde asszony megvető mozdulattal hátat fordított neki, és a papra bámult. - Mit keres itt, tisztelendő atyám? Bevezetem Marie asszony leányának születését az egyházi anyakönyvbe. - Tehát kinyomta végre? Rendben. Akkor újra használható vagy. Undorral nézett az újszülöttre, akit Marie unokatestvére éppen puha kendőbe tett, aztán felderült az arca. - Gyerünk, öltözz fel! - rivallt rá Marie-ra. - Azonnal velem jössz a várba! A fattyúdat is magaddal hozhatod. Siess, mert nem akarom a szánhúzó lovakat sokáig kint hagyni a hidegben. Marie túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy védekezzen ezzel az arcátlansággal szemben. Hiltrud azonban vaskos testével elé állt, és provokáló tekintettel méregette Kunigunde asszonyt. - Ha Marie asszonyt ilyen legyengülten arra kényszeríti, hogy felkeljen, sem ő, sem a gyermek nem fogja túlélni az utat. Szeretném tudni, hogyan fogja megmagyarázni a palotagrófnak a halálukat. Mindenképpen elmondom urunknak az igazat, ugyanis jól ismerem őt. Az utóbbi ugyan nem volt igaz, mert Hiltrud Konstanzon kívül csak párszor látta Lajos grófot messziről, amikor Rheinsobernbe látogatott, de a fenyegetése rögtön hatott. Kunigunde asszony pontosan tudta, hogy Marie halálával nem nyerhet semmit. Az unokatestvére, Hedwig igényt tartana az örökségre, és meg

is kapná, mert férje, Wilmar Haffli a rheinsoberni kádárok céhmesterének helyetteseként jelentős befolyással bírt a városban. Manfréd lovag már kapott némi kóstolót a rheinsoberni polgárok büszkeségéből, és dühösen mesélte hitvesének, milyen gőgösen bánt vele az a banda. Kunigunde asszony gyűlölte, ha vereséget szenved, de tisztában volt vele, hogy jelenleg nem tehet semmit. Hátravetette a fejét, és rámordult Hiltrudra. - Te felelsz érte! Mihelyt ez a fehérnép elhagyhatja a gyermekágyat, érte küldöm az uramat. Ha ellenálltok, a katonáink majd móresre tanítanak benneteket. Ezzel sarkon fordult, és erős szagot hátrahagyva elviharzott. Amikor bezáródott mögötte az ajtó, a bába kifakadt. - Hallottam, hogy ez a banya akarattal szellentett. A pap feddőn felemelte a kezét. - Fékezd a nyelved, lányom. A hölgy a várnagyunk hitvese, és megkövetelheti a tiszteletet. - Ez igaz, de attól még nem lesz előkelő - felelte a bába halkan. Marie alig érzékelte, mi zajlott le körülötte, csukott szemmel és ökölbe szorított kézzel feküdt. Tudta, mire képes Kunigunde asszony. Ha nem akarja, hogy fogolyként visszacipeljék Rheinsobernbe, akkor dacolva a hideggel a téli úton el kell mennie a gyermekével egy olyan helyre, ahol a várnagy és pereputtya nem bánthatja. Ezt megmondta Hiltrudnak is, amikor a pap és a többi asszony, az unokatestvére kivételével, elment. A gyermeket ringató Hedwig hevesen ellenkezett. - Nem mehetsz el innen, vagy azt akarod, hogy a gyermeked meghaljon útközben? Hiltrud kezével lecsendesítette a fiatalasszonyt. - Jól van, Hedwig, ne izgasd fel magad! Nem engedem el csak úgy Marie-t. Befogatok a szánba, és gondoskodom róla, hogy eljusson a palotagrófhoz. Valószínűleg gyorsan kell cselekednünk, mert a várban hozzákényszerítenék Kunigunde otromba unokatestvéréhez, hogy a pereputtya végre rátehesse a kezét Marie vagyonára. - A kicsikém élete pedig nem lenne többé biztonságban - tette hozzá. Marie. Igazad van, Hiltrud. Mihelyt egy kicsit erőre kapok, elfogadom az ajánlatodat, és az egyik szolgád kíséretében lovas szánnal elmegyek Heidelbergbe. - Majd Thomas elkísér. Bárcsak már visszajött volna! Biztosan kitalálna valamit, hogy Manfréd lovag ne vihessen el innen. Marie nem tudta magába fojtani a keserű mosolyt, mert az ő szemében Hiltrud férje nem olyan ember volt, aki szembeszállhatna a várnaggyal és feleségével. Thomas ugyan az egykori arnsteini várúr törvénytelen fia és így Dietmar lovag féltestvére volt, de jobbágyként hozzászokott, hogy habozás nélkül engedelmeskedjen a magasabb rangúaknak. Hiltrud sokkal erélyesebb volt, mint férje, mégis Marie csupán egyetlen emberre számíthatott, saját magára. Tehát a lehető leggyorsabban ki kell pihennie a szülés fáradalmait, és talpra állni. Mialatt a következő lépést fontolgatta, újra eszébe jutott Michel. Jobban hiányzott neki a férje, mint valaha. Furcsa módon azonban már nem érezte a gyászt, hanem meggyőződése volt, hogy a szeretett férfi életben van. Habár nem értette, mi akadályozhatja meg Michelt abban, hogy hazatérjen hozzá és gyermekükhöz, biztosra vette, hogy valamikor még a karjába zárhatja.

Harmadik rész

Utazás az ismeretlenbe
l
Pfalzi Lajos még sohasem váratta ennyi ideig előszobájában az audienciát kérő Marie-t, mint azon a napon. Már négy órája ült a huzatos szobában, eközben körülbelül egy tucat férfit és nőt látott ki-be menni, akik nála alacsonyabb rangban álltak. Ez a bánásmód csak azt jelenthette, hogy Lajos gróf sokkal dühösebb, mint hitte. Jó ideje annak, hogy a lakáj, aki a kérelmezőt szólította, majd abba a terembe vezette, amelyben a palotagróf fogadta, kikísérte az ajtón az utolsó látogatót, így Marie minden pillanatban várta, hogy behívják, de nem történt semmi. Marie megszámolta a vörös damaszttal bevont székeket, amikor ezzel végzett, a széklábakkal folytatta. Az előszobát a kézművesség igazi művészei bútorozták be. Ezt ekkor már szakértőként meg tudta ítélni, mert Ischi, a szolgálója tavasszal férjhez ment az esztergályos és asztaloshoz, Ludolfhoz, és abban az időben gyakran járt a műhelyében, hogy őt és a segédeit figyelje. Ischi férje hálás volt neki, amiért támogatta a házasságukat, és feleségének a helyzetéhez képest nagyvonalú hozományt adott, ezért tudását, a szokásoktól eltérően, nem tartotta meg magának, hanem beavatta művészete titkaiba. Májusban a palotagróf parancsa véget vetett a szép időknek, amit Hiltrudnál, a „kecsketanyán", vagy napközben Ischinél és unokatestvérénél, Hedwignél töltött a városban. Annak idején még azt hitte, hogy hálásnak kell lennie Lajos grófnak, és örömmel követte az utasítást, miszerint haladéktalanul utazzon Heidelbergbe, hiszen az uralkodó beavatkozásának köszönhette, hogy Kunigunde Banzenburgnak és a férjének békén kellett hagynia. Jól emlékezett még azokra a szörnyű napokra, amelyeket a lánya születése után átélt. Gyengeséget színlelt, rettegve, hogy Kunigunde asszony bármelyik pillanatban visszatérhet a várkatonákkal, hogy a kis Hiltruddal, akit mindenki Trudinak hívott, elvigye a „kecsketanya" biztonságából, és ismét bezárja a jéghideg toronyszobába. Hiltrud ugyan megesküdött rá, hogy vasvillával és kaszával megvédi őt és keresztlányát a várbeli csőcselékkel szemben, ám ez még jobban megrémítette Marie-t, mert a férfiak valószínűleg agyonütnék barátnőjét. A mai napig nem tudta, hogy Hiltrud figyelmeztetése, vagy az ismét feltámadó hóvihar akadályozta-e meg Kunigunde asszonyt abban, hogy visszavigye a várba. Mindenesetre az asszonyság elszalasztotta az esélyét, mert egy héttel később Hiltrud férje, Thomas, akár egy mentőangyal, megérkezett az elemek legerősebb tombolása közepette, és magával hozta a palotagróf menlevelét. A dokumentumban, amit a legszebb kancelláriai írással állított ki egy titkár, Lajos gróf megtiltotta, hogy Michel Adler birodalmi lovag özvegyét akarata ellenére bármire rákényszerítsék, és kifejezetten megparancsolta Rheinsobern várnagyának, hogy Marie Adler és férje személyes tulajdonát hiánytalanul adják át neki. Amikor az utak járhatóvá váltak, a „kecsketanyára" hozatta Kunigunde aszszonyt és férjét, hogy bemutassa nekik az okmányt. Némi kárörömmel gondolt arra a dührohamra, amit a várnagyné kapott. Manfréd von Banzenburg nyugodtab-

ban fogadta a dolgot. Pár nappal később visszaszolgáltatta még meglévő javait, és elküldte tanult fiát, hogy felkínáljon egy bizonyos összeget a hiányzó holmikért és az elfogyasztott élelemért. Marie biztos volt abban, hogy a pénz abból az erszényből származott, ami a palotagrófot illette, de elfogadta, mert a hiányzó összeggel majd Banzenburgnak kell elszámolnia az uralkodó felé. Heidelbergben a palotagróf iránti túláradó érzései dühvé és felháborodássá változtak, mert amikor kifejezte odaadó hűségét és háláját, a nagyúr kitérőén viselkedett, és rövid úton megnevezte három vazallusát, akik közül mihamarabb ki kellene választania az új férjét. Lajos ugyanis úgy tervezte, hogy a Michelnek ígért birodalmi grófságot így egyik hű emberének juttathatja, és különös kegyként állította be, hogy választhat a jelöltek közül. Marie erélyesen visszautasította mind a hármat, mert biztosabb volt benne, mint valaha, hogy Michel él. Lánya születése óta szinte minden éjjel álmodott róla. Mindig ugyanabban az idegen öltözetben jelent meg, vagy egy hatalmas, ám sajnos nehezen felismerhető vár előtt, vagy egy erdős hegységben, ami a Fekete-erdőre hasonlított. Többször próbálta meggyőzni Lajos grófot arról, hogy férje életben van, de nem hitt neki. A palotagrófnak Falko von Hettenheim szava számított, aki megesküdött Istenre és a Szűzanyára, hogy Michel elesett a csatatéren. Az uralkodó hol kigúnyolta, hogy korholta, végül a széniére vetette, hogy csak kitalált egy olcsó kifogást azért, hogy ne kelljen újra férjhez mennie. Marie annyira nem bízott Palkóban, hogy azt sem hitte volna el neki, hogy a fekete az fekete és a fehér az fehér. Szívből gyűlölte, bár maga sem tudta megmagyarázni, miért. Vissza kellett azonban fognia magát, mert Falko nagy becsben állt a palotagrófnál, és nem akarta még jobban felingerelni az uralkodót. Alteste feszülése zökkentette ki gondolataiból, négy óra elteltével annyira megtelt a hólyagja, hogy egy pillanatra attól félt, a szék alatt nedves lesz a padló. De nem merte elhagyni az előszobát, mert a palotagróf akkor befejezettnek nyilvánítja az audienciát, és csatlakozik a lovagteremben rá váró vazallusaihoz. Ezután napokba, sőt hetekbe telne, míg újra fogadna valakit, és ezt nem kockáztathatta meg. Mivel nem akarta a telet a palotában tölteni, el kellett indulnia, mielőtt az őszi esőzések megnehezítik az utat, mert Trudit nem tehette ki az állandó esőben vagy a havazásban való utazásnak. Hogy elterelje a figyelmét, kinézett az ablakon a hatalmas palotát körülvevő parkba. A kazettás ablak ugyan eltorzította a fák képét, de olyan tiszta idő volt, hogy az ősz színei teljes pompájukban ragyogtak az ablakon át. Majdnem október közepe volt, az őszi viharok hamarosan letépik a leveleket. Marie felsóhajtott, mert eszébe jutott, hogy már közel egy esztendeje özvegynek számít, és néhány hét múlva ünneplik Trudi első születésnapját. Mariele, Hiltrud legidősebb lánya szeretettel gondoskodott a kicsiről, és leste Marie kívánságait, mert nagyon büszke volt rá, hogy elkísérhette keresztanyját a palotagrófhoz. Marie remélte, hogy Trudi közben megelégszik Mariele kásájával, mert ez nem volt mindig így. A kislány inkább anyatejet szopott, és legtöbbször kiköpött minden mást. Marie a lánya miatt is szerette volna gyorsan letudni az audienciát, hogy végre megszoptathassa. Néhány udvari dáma többé-kevésbé nyíltan becsmérelte, amiért nem fogadott dajkát, és úgy vélték, hogy túlságosan elkényezteti a lányt. Marie a világ minden kincséért sem engedte volna, hogy más szoptassa Michel gyermekét, és kissé szomorkodott amiatt, hogy nemsokára el kell választani Trudit. Marie hólyagja már annyira feszült, hogy nem tudta, hogyan üljön, de abban a pillanatban, amikor ki akart szaladni a messze lévő árnyékszékre, megjelent a lakáj. - Lajos gróf fogadja kegyedet. Marie a palotagróf termeinek során át követte. Egy ajtó előtt, amelynek mindkét szárnyát Pfalz címere díszítette reliefként, két gárdista állt őrt, páncélinget viseltek, sisakjukat pfalzi színekben pompázó tollak ékesítették. Amikor Marie a la-

kájjal odaért, rezzenéstelen arccal oldalra léptek. A szolga kinyitotta az egyik szárnyat és hangosan bejelentette Marie-t, majd intett, hogy beléphet. Meghajolt a palotagróf előtt, aki unottan ült egy karosszékben, aminek még a karfáját is vastagon kipárnázták. Gazdagon hímzett kék alapszínű ruházat volt rajta, aminek felső része egy díszkabátra hasonlított, de könnyebb anyagból készült, hozzá szorosan rásimuló vörös nadrágot viselt. Fejét ezüsttel hímzett mélykék barett fedte, amin rubinnal kirakott díszcsat ragyogott. Jobb kezében gazdagon cizellált kupát tartott, bal keze hanyagul pihent előtte az asztalon. Nem viszonozta Marie üdvözlését, hanem rögtön feltette azt a kérdést, amit az asszony várt. - Meggondolta a dolgot, Marie asszony? Férjhez megy Herbersteinhez? Marie erélyesen megrázta a fejét. - Nem, Felség. Nem változtattam meg a döntésemet. Michel, a férjem még él, és halálos bűnt követnék el, ha egy másik férfinak nyújtanám a kezem. Isten rendelése, hogy várjam a visszatérését. A palotagróf arckifejezése világosan mutatta, hogy a keresztényi érvek nem hatják meg. Letette a boros kupát, és mérgesen felemelte a kezét. - Nem Isten rendelte ezt így, hanem a képzelete! A férje annyira halott, amennyire csak lehet egy ember, akit a huszita ördögök alattomosan megtámadtak. Temesse el végre a szívében, és lássa be, hogy szüksége van egy férjre, aki megvédi és megadja azt az életet, amit Zsigmond urunk a kegyed halott férjének szánt, és ami a lányára száll. Ha sokáig habozik, elveszi a lányától az örökséget, mert a császár hamarosan elfelejti az ígéretét. - Akkor kénytelen leszek emlékeztetni őfelségét erre, hiszen a szükséges okmányok a birtokomban vannak - felelte Marie öntudatosan. A palotagróf olyan hangot hallatott, ami haragot és türelmetlenséget egyaránt kifejezett. - Nincs lehetősége arra, hogy Zsigmond urunk elé lépjen, mert évek óta táborról táborra vándorol. Ha sikerülne is megtalálnia és elérni, hogy fogadja, rövid úton hozzáadná az egyik kegyelt lovagjához, mert egy hűbérbirtok erős férfikezet kíván, különösen, ha újonnan adományozzák. Marie nagyon is jól értette, hogy a palotagróf nem hajlandó átengedni őt a császár egyik kegyencének. Ha a saját bizalmasához adja feleségül, számíthat rá, hogy támogatni fogja őt a német birodalom független főuraként is. De Marie nem akarta elfogadni sem a nagyúr valamelyik vazallusát, sem mást. - Bocsásson meg, Felség, de nem azért jöttem, hogy özvegyi létemet befejezzem, hanem engedélyt kérni, hogy télre eltávozhassak. Pfalzi Lajos bizalmatlanul emelte fel a fejét. - Hová akar menni? - Szeretném a hideg évszakot a barátnőmnél, Hiltrudnál tölteni, aki szabad paraszti birtokon él Rheinsobern közelében. A palotagróf arca e szavakra felderült. - Azt reméltem, hogy a palotámban tölti a telet - felelte, és nem igazán sikerült eltitkolnia a megkönnyebbülést, hogy a következő hónapokban nem kell elviselnie ezt a dacos teremtést. - Mindazonáltal nagyvonalú leszek, és engedek a kérésének. Lauenstein, gondoskodj róla, hogy a hölgy holnap reggel elindulhasson. A parancs a tanácsadójának, egy idősebb, ősz szakállú és gyér hajú férfinak szólt, aki csendben ült a sarokban. A férfi felállt és buzgón bólintott, ugyanakkor megvető pillantást vetett Marie-ra. Gyűlölte őt, amióta az asszony kételkedni merészelt veje, Falko von Hettenheim jó hírében. Úgy vélte, ura túlságosan türelmes a dacos özveggyel szemben. Lajos grófnak már több alkalmas jelöltet is megnevezett, olyan férfiakat, akik a nagyon is busás hozomány fejében készek voltak szemet hunyni arájuk múltjának foltja felett. Mivel Marie asszony

tavasz előtt aligha fog férjhez menni, a tanácsadó véleménye szerint is az a legjobb, ha a telet egy félreeső tanyán tölti, ahol csak a tehenekre és a kecskékre szórhatja mérgét. Mivel a tanácsadója elgondolkodva bámult maga elé, a palotagróf türelmetlen lett. - Mi az, Lauenstein? Olyan nehéz a hölgynek holnapra illő kíséretet találni? Lauenstein összerezzent a durva hangnemre, dühítette, hogy Marie nemcsak az oka, hanem tanúja is volt a szidásnak, de azonnal újra magára öltötte az udvaroncok merev arckifejezését, majd meghajolt a palotagróf előtt. - Holnap reggelre minden kész lesz, Fenséges uram. - Rendben! Marie Adler, távozhatsz. Pfalzi Lajos meglendítette a kezét, mintha egy tyúkot akarna elhessegetni, és miközben a lakáj kikísérte Marie-t, a boros kupája után nyúlt. Az ajtó még nem csukódott be mögötte, amikor az uralkodó élesen felnevetett. - Ezen a télen, Lauenstein, hagyjuk még nyugton az özvegyet, de tavasszal az ágyába fektetek egy új férjet, ha akarja, ha nem. Marie hallotta e szavakat, és mivel az életéről volt szó, fájdalmasan feszülő hólyagja ellenére az ajtó előtt maradt, és nem törődve íz őrök döbbent pillantásával, fülét a fára tapasztotta. - Marie Adlerhez hasonló engedetlen nőszeméllyel még sosem találkoztam. Meggyőződésem, hogy továbbra sem akar majd férjet választani, és Felséged menlevelére fog hivatkozni. Nem kellett volna írásba adni neki, hogy akarata ellenére nem lehet férjhez adni. Marie el tudta képzelni a palotagróf dühös mozdulatát, amivel Lauenstein szavait félresöpörte. - Kiállítottam a menlevelet, de bármikor vissza is vonhatom. Marie asszony tavasszal férjhez megy, és már azt is tudom, kihez. - Már nem Hugo von Herberstein a kiszemeltje? - Nem. Hugo lovag von Birkenfeld várnagy lányát veszi el, ő is gazdag örökösnő. Inkább a wormsi Fulbert Schäfflein mestert választom. - De hát az egy polgári származású kalmár! Marie világosan érzékelte Lauenstein szavaiban az undort. A palotagróf ezzel szemben szinte dorombolt az elégedettségtől. - Marie asszony maga is egy kalmár lánya, ezért Schäffleint igazán megfelelő vőlegénynek találom. Mindig megleli a zsák a foltját, Lauenstein, ezt jó, ha megjegyzed. Fulbert mester levonja az özvegy vagyonából a nála lévő adósságomat, és még így is tetemes nyereségre tesz szert. - De hát Marie asszony mégiscsak nemesi hölgy! A palotagróf úgy nevetett, mintha egy viccet hallott volna. - Ismerem ezt a fehérnépet abból az időből, amikor messze állt ettől. De, hogy ne sértsem meg a nemesi büszkeségedet, elárulom, hogy csak egy mozdulatomba kerül a dómban egy ceremóniát rendezni és könnyedén megérinteni őt a kardommal, és a kalmár Fulbert Schäffleinből máris Fulbert lovag lesz. Ez további előnyt jelent nekem, hiszen a felesége pénzéből kénytelen lesz az egyik váramat megvenni. Míg Marie dühében a körmét a tenyerébe vájta, úgy tűnt, hogy a tanácsadó még mindig nem elégedett. - A császár aligha fogja odaadni a Michel Adlernek szánt hűbérbirtokot egy új pfalzi lovagnak. - Már ezt is elrendeztem. Michel Adler hűbérbirtokát átíratjuk a lányára, ezért szükség lesz egy gyámra, aki jobban kezeli a vagyonát, mint egy Fulbert Schäfflein. A gyermek a gyámleányom lesz, két-három év múlva az udvaromba hozatom, és alkalmas hölgyekkel neveltetem fel. Marie eleget hallott, szédelegve sarkon fordult. Kezét vadul kapáló szívére szorította, keresztültámolygott a termen, de azért észrevette az őrök kárörvendő

arckifejezését, amiből kiolvashatta annak beigazolódását, hogy a hallgatózó sokszor saját szégyenét hallja meg. Mialatt rosszulléte kiűzte, utálta magát, mert e pillanatban nem volt abban a helyzetben, hogy megforduljon, berontson a palotagróf szobájába, és az arcába vágja, mit gondol általában az önző, hataloméhes nemesekről, és főként róla. Tehát ha nem akarta itt, vagy a folyosón felemelni a szoknyáját és ezzel nevetségessé tenni magát, olyan gyorsan kellett futnia, ahogy görcsölő izmai és maradék méltósága megengedte. Kirohant az ajtón, és közben átkozta a rengeteg anyagot, amit a szabó egy nemes hölgy ruhájához feltétlenül szükségesnek tartott. Néhány lépés után rájött, hogy nem képes eljutni az árnyékszékig, így felrohant a következő lépcsőn a szobájába. Feltépte az ajtót, és ugyanazzal a gyors mozdulattal becsapta maga mögött, majd sietve kihúzta az éjjeliedényt az ágy alól. Csak amint megkönnyebbült, vette észre, hogy kis névrokona riadtan mered rá. Mariele az egyik indigókék, párnázott széken ült, és a karjában ringatta Trudit. Hiltrud legidősebb lánya nyolcesztendős volt, és elég eszes ahhoz, hogy szárazdajka legyen. Marie örült keresztlánya segítségének, mert egyetlen cseléd sem lett volna ilyen hűséges és odaadó. Marie-ból mélyről jövő sóhaj szakadt ki, és bátorítóan mosolygott Marielére. - A palotagróf megengedte, hogy a telet a szüleidnél töltsem, sőt megparancsolta, hogy már holnap induljak útnak. Kezdjünk el azonnal csomagolni. Mariele boldogan bólintott, és azokra a ruhákra gondolt, amiket Marie csináltatott neki. Ugyan tudta, hogy jövőre már nem lesznek jók rá, és húga, Mechthild hordja majd őket, mégis büszke volt arra, hogy ilyen finom holmija van. Egyik ruhája az udvari viseletre hasonlított, amit egyébként csak nemes hölgyek hordtak. Gondolatban megsimogatta a mustárszínű selymet, ami a kézben könnyedén zizegett, és közben nézte, hogyan tolja bal lábával keresztanyja az ágy alá az éjjeliedényt. - Kunigunde asszony és a lányai nagyot fognak nézni, ha meglátnak minket. Biztosan nincsen olyan szép ruhájuk, mint nekünk. Marie önkéntelenül is megrázta a fejét. - Remélem, nem kell találkoznom sem vele, sem a gyerekeivel, vagy bárkivel a várból. Sohasem fogja megbocsátani a rheinsoberni várnagy feleségének azt a szörnyű bánásmódot, amivel hozzá akarta kényszeríteni az unokatestvéréhez, Götzhöz. Bár tudatában volt annak, hogy pfalzi Lajos ugyanolyan gátlástalanul cselekszik, még ha nem is tartja kenyéren és vízén. Ahogy Kunigunde von Banzenburg, úgy az uralkodó is csak a saját hasznát nézte.

2
Rumold von Lauenstein utálta Marie-t, hisz pontosan tudta, hogy szajhából emelkedett fel egy szabad birodalmi lovag feleségévé, majd özvegyévé, és az sem vigasztalta, hogy az elhunyt Adler is csak egy kocsmáros volt, aki a császár bizalmába férkőzött. Ellenszenve dacára az udvaronc gondoskodott a nemes hölgy rangjához illő kíséretről, és Marie rendelkezésére bocsátotta a palotagróf egyik utazókocsiját, aminek üléseit és oldalát puha párnával vonták be, úgyhogy a hölgynek és kíséretének nem eshet baja a gödrös utakon való rázkódás miatt. Amikor Marie kilépett az udvarra, a kocsis a szolgájával már a bakon ült, két futár és fél tucat, elegáns páncélt és tolldíszes sisakot viselő darabont pedig éppen

akkor pattant nyeregbe. A kocsi mellett álló lakáj túlságosan előkelőnek tartotta magát ahhoz, hogy segítsen Marielének, ezért Marie egyik kezével megtartotta Trudit, a másikkal megtámasztotta a lányt, hogy fel tudjon kapaszkodni a több mint három lépés magasságú kocsiba. Mariele rögtön megfordult, amint felszállt, és elvette kis védencét. Közben olyan zavart tekintettel nézett keresztanyjára, mintha a hintóban egy szörnyet látott volna, Marie egy lendülettel szintén beszállt, közben üdvözölte útitársnőjét és szolgálóját. Kísérőként Lauenstein lánya, Hulda ült a hintóban, egy barna hajú, korán elhervadt asszony, arca petyhüdt, alakja szétfolyó volt. Apja parancsára kísérte el Marie-t, egyrészt mert az illem tiltotta, hogy egy nemesasszony egyedül utazzon, másrészt a palotagróf ellenőrizni akarta, hogy valóban a megadott helyre utazik-e. Falko von Hettenheim hitveseként Hulda alacsonyabb rangú volt, mint a birodalmi lovag felesége, mégis úgy pöffeszkedett, amikor Marie megjelent, mintha minden szóért, amit a férje ellen kimondott, ezen az úton akarna megfizetni. Alig indult el a kocsi, máris bőbeszédűen ecsetelte Marie-nak Falko lovag legújabb tetteit, aki állítása szerint ismételten kitüntette magát a husziták elleni háborúban. Terjengős, kioktató hangneme annyira próbára tette Marie türelmét, hogy egy idő után a vállára tette a kezét, és mosolyogva ránézett. - Ahogy Kegyed a férjét Zsigmond legbátrabb és legeltökéltebb vazallusaként dicsőíti, azt kérdezem magamtól, miért nem ütötte a császár őt is birodalmi lovaggá, mint Michelt. Hulda sziszegett, akár egy kígyó. - A férje behízelegte magát Zsigmondnál, és a tetteit eltúlozva adta elő, ezért kapta meg azt a rangot és címet, ami az uramat illette volna meg! - Ezt a császár másként látta - felelte Marie higgadtan. - Zsigmond már egy elaggott bolond! Hulda ugyanazokat a szavakat használta, mint a férje, amikor rövid időre hazatért a várába. Ez az elmúlt télen történt, nem sokkal a tavaszi hadjárat kezdete előtt. Egy ideig Hulda von Hettenheim remélte, hogy ismét áldott állapotba került, de időközben feladta a reményt, hogy ebben az évben megajándékozhatja férjét a várt örökössel. Tekintete Trudira siklott, aki békésen aludt Mariele karjaiban. Jobban irigyelte és gyűlölte Marie-t, mint bárki mást. Bár ő maga öt leányt szült, Marie gyermekével ellentétben egyiküknek sem ítélnék oda apjuk örökségét. Ha valamilyen csoda folytán nem hoz világra egy fiút, a családi törvény értelmében Falko unokatestvére, Heinrich lesz a Hettenheim család új ura, és lányainak be kell érniük egy nevetségesen kevés hozománnyal. Erre a gondolatra csikorgatta a fogit. Eszébe jutott, hogy azt beszélték, Marie sok gyógynövény hatását ismeri, tehát világossá vált számára, hogy nem áll érdekében a mellette ülő asszony további ingerlése. Megfogta Marie kezét, mintha a legjobb barátnők lennének. - Bocsásson meg, Marie asszony, megfeledkeztem arról, milyen gyötrelmes lehet Kegyednek a férjem dicsőségéről hallani, miközben Kegyed férjurát megölték azok a szörnyeteg husziták. Mosolya láthatóvá tette elszíneződött, rossz fogait, és amikor közelebb ült, erős szag csapta meg Marie orrát, aki megtanulta, mennyire fontos egy nőnek, hogy szeméremtestét alaposan megmossa. Úgy tűnt azonban, hogy Hulda aszszony annyira bűnösnek tartotta eme testrészét, hogy még vizes kendővel sem akart hozzáérni. Mivel a következő három-négy napot ezzel a személlyel összezárva kell töltenie, úgy döntött, hogy nyájasan fog viselkedni. - Kegyed igazán nagyon tapintatos - mondta barátságosan, bár úgy érezte, hogy a hazugság miatt menten leharapja a nyelvét. Hulda asszony látszólag hálásan mosolygott, és rögtön a lányairól kezdett

beszélni. Felsorolta azokat a betegségeket, amiket egy Trudi korú gyermek elkaphat. Mivel Marie semmiképp nem menekülhetett el ez elől az elviselhetetlen teremtés elől, félretette jövőjére vonatkozó gondolatait, és hagyta, hogy a szóáradat rázúduljon, akár egy felhőszakadás. Bólogatott, és hébe-hóba mondott valamit, ha úgy érezte, hogy kísérője választ vár. Szerencsére az úrhölgy jobban szeretett beszélni, mint másokat hallgatni, és hamarosan áttért a palotagróf udvarának legújabb pletykáira. Marie hamar rájött, mennyire távol állt az udvari dámák körétől, mert a legtöbb hír új volt számára. Igaz, nem nagyon érdekelte, hogy von Buchenberget a felesége megcsalja-e az elegáns Nantwig lovaggal, vagy hogy von Enztal birodalmi gróf nem tudhatja biztosan, hogy négy gyermeke közül melyik származik valóban tőle. Amikor Hulda feltételezte, hogy fecsegésével feltűnés nélkül elaltatta Marie éberségét, rátért arra a témára, ami igazán érdekelte. Marie vállára tette a kezét, és maga felé fordította úgy, hogy egymás szemébe nézhessenek. - Sürgősen szükségem van a tanácsára! Marie csodálkozva felvonta szemöldökét, de nem tért ki az asszony elől. Még mielőtt megkérdezhette volna, miről van szó, Hulda asszony lélegzetet sem véve belekezdett mondókájába. - Úgy hallottam, Kegyed ismer olyan szereket, amelyek felkeltik egy férfi vágyát, megakadályozzák, hogy egy asszony teherbe essen, vagy... Szinte könyörgően nézett Marie-ra. - Vagy? - kérdezte az özvegy értetlenül. - Ismer olyan szert, ami a férfi magját célba juttatja, és biztosan megtermékenyíti az asszonyt? Hulda asszony remegett az izgalomtól, és láthatóan alig tudta kivárni a választ. Még szolgálója is, aki bizonyára a bizalmasa volt, előrébb hajolt. Marie egy pillanatig nem tudta, mit feleljen. Úgy gondolta, hogy a férje vágyát egy kiadós fürdővel és egy tiszta ruhával is felkelthetné, de lenyelte ezt a megjegyzést, és felsorolta azokat az ételeket, amelyeknek efféle hatást tulajdonítanak. Hulda asszony mindegyikre bólintott, és bevallotta, hogy már mindet kipróbálta, de nem érte el a kívánt hatást, majd értésére adta a fiatal anyának, hogy olyan szereket keres, amelyek súrolják a boszorkányság határát. Valamilyen varázslatot akart, ami felkelti férje szerelmét, és segít neki fiút szülni. Végül megragadta Mariet, és megrázta. - Bizonyára nem tudja ezt teljesen megérteni, mert Kegyed nemesi rangja még új, ezért idegeneknek látja a hagyományainkat és szokásainkat. Egy régi és jelentős nemzetség tagjának legfőbb kívánsága egy fiúörökös. De a férjem legutóbbi hazatértekor nem termékenyültem meg. Az isten szerelmére kérem, hogy segítsen nekem teljesíteni férjem uram szíve vágyát. Ha ez sikerül, örökké hű barátnője leszek. Marie kénytelen volt elnyomni egy mosolyt. Tehát az oly büszke és elbizakodott Falko von Hettenheimnek nem volt fiúgyermeke, akire ráhagyhatja a rangját és vagyonát. Úgy érezte, ez éppen a megfelelő büntetés annak a férfinak, aki annyira mélyen megsértette, és akit legbelül részben felelősnek tartott Michel eltűnéséért. Először vissza akarta diplomatikusan utasítani Hulda von Hettenheim kérését, de aztán eszébe jutott a szer, amit Hiltrudtól kapott, és Trudi születéséhez hozzásegítette. A barátnője azt mondta, minden asszonynál hatásos, aki testileg alkalmas a gyermekszülésre, de a bevétele után eddig csak lányok születtek. Mivel Hulda apja a palotagróf legbelső bizalmasa volt, Falko lovag nem taszíthatta el feleségét, és nem dughatta kolostorba sem. Ezután is kénytelen lesz tehát a felesége ágyába bújni, hogy megkapja a vágyott örököst. Marie arra gondolt, hogy éppen megfelelő visszavágás a lovag fennhéjázásáért és tolakodásáért, ha további lánygyermekekhez segíti. Kissé ráncolta a homlokát, mintha erősen kellene gondolkodnia, aztán a szol-

gálót is közelebb intette magához. - Ha természetfeletti erők segítségében bíztok, akkor boszorkányhoz vagy varázslókhoz kell fordulnotok, mert ezekről a dolgokról én semmit sem tudok. A „kecsketanyán" élő gazdaasszony, akihez tartunk, viszont ismer egy gyógynövényfőzetet, ami gazdag gyermekáldást eredményez. Évekig vártam, hogy áldott állapotba kerüljek, de csak miután ittam a főzetből, történt meg. Igaz, nem fiú, de Hiltrud ennek segítségével adott életet három erős fiúcskának. Hulda von Hettenheim szó szerint szinte magába szippantotta e szavakat. - Gondolja, hogy a gazdasszony ad nekem a szerből? Marie látszólag tétován csóválta a fejét. - Nem tudom. Lehet, hogy megijed, ha egy olyan magas rangú hölgy kéri a szert, mint Kegyed. Egyszerű asszony, aki legtöbbször csak a teheneinél alkalmazza, hogy így biztosan vemhesek legyenek. Marie-nak fogalma sem volt, hogy tényleg így van-e, de ahogy Hiltrudot ismerte, ezt feltételezte. Természetesen a barátnője korántsem volt olyan félénk, mint ahogy azt Huldának mondta, de szerette volna a lovag feleségét még egy kicsit kétségek között hagyni. Hulda összekulcsolta a mellén a kezét, és sürgetően nézett Marie-ra. - Segítsen nekem, beszélje rá a jóasszonyt, hogy adjon a szerből. - Megpróbálom, Hulda asszony, de hogy használ-e, azt sem a kecsketenyésztő asszony, sem én nem ígérhetem biztosra. Falko lovag hitvese legyintett. - Nekem kell ez a szer, kerül, amibe kerül! A szolgáló buzgón helyeselt, és biztosította Marie-t, hogy úrnője rászánna néhány dukátot. - A gazdasszonynál nem a pénzről van szó. Bizonyára ad a főzetből Kegyednek az Úr kedvéért, hisz végül is Isten kezében van, hogy a szer meghozza-e kegyednek a vágyott örököst. Marie kivetette a csalit, és lassan húzta vissza, hogy a lovag felesége a főzet várható hatása miatti dühét ne Hiltrudon töltse ki. Örülne, ha Falko lovagnak még egy tucat lánya születne, és örömmel látná az állapotossággal kapcsolatos várakozást és csalódást is, ezért kész volt Huldának biztosítani a szert. Mariele, aki szintén nem kedvelte a lovag feleségét, és fiatal kora ellenére megértette, mit tervez a keresztanyja, huncutul kacsintott. Ám amikor mondani akart valamit, Marie jelezte, hogy hallgasson, mert nem szerette volna, ha a lány beszél anyja gyógynövényismeretéről. Ha a remélt fiú nem születik meg, Hulda asszony boszorkánysággal vádolhatná Hiltrudot, aki megátkozta, hogy csak lányokat hozhasson világra.

3
A kocsis, úgy tűnt, gyorsan meg akar szabadulni utasaitól, mert újra és újra ostorral hajszolta a lovakat, és alkonyaiig hajtott. Az első éjszakát egy kicsiny, tiszta fogadóban töltötték, a másodikat a palotagróf egyik Rajna-menti várában. Egyik helyen sem töltöttek annyi időt, hogy körülnézzenek, és elfogyasszanak egy kiadós vacsorát vagy reggelit. Marie végül örült, amikor a harmadik nap estéjén meglátta Rheinsobern párából kibontakozó templomtornyait, és elkanyarodhattak a „kecsketanya" felé. A kocsis és a kísérő lovasok láthatóan meglepődtek, hogy egy nemes hölgy egy tanya elé hajtat, és nem a várnagy várát keresi fel. A Hiltrudtól kapott bőséges vacsora azonban bebizonyította, hogy itt is lehet jól élni.

- A te sonkád jobb, mint amit maga a palotagróf eszik - mondta az egyik lovas Hiltrud férjének. - És a bor sem rosszabb - fűzte hozzá az egyik bajtársa szomorúan nézve kiürült poharát. Thomas mosolyogva elé rakta a félig telt kancsót, hogy utánatölthesse. - Szabad parasztok vagytok? - tudakolta az egyik férfi. Amikor Thomas büszkén bólintott, a katona felsóhajtott. Eszébe jutott az apja, aki jobbágyként alig tudta előteremteni a betevőfalatot négytagú családjának, mert a földesúr a jószág és a gabonanagyobb részét elvette, ezenkívül őt magát a többi jobbággyal és a munkára fogható gyermekeikkel együtt robotoltatta a várban. Neki szerencséje volt, mert a földesúr a katonái közé tette, és később, hogy csökkentse az adóját, néhány bajtársával a palota-grófnak ajándékozta. Most rendes ruhája van, kap eleget enni, és néha pár fillért is, ami nem sokáig marad az erszényében. Azt mondogatta magának, hogy rosszabbul is járhatott volna, például katonaként Csehországba kerülhetett volna, ahol a császár évek óta háborúzott különösebb eredmény nélkül. Míg a kísérőcsapat evett-ivott, Marie Huldával, annak szolgálójával és Hiltruddal a meleg szobában ült. - Mindenképpen szükségem van erre a főzetre - mondta sürgetően Hulda a háziasszonynak. - Marie asszony csodákat mesélt róla. Hiltrud kérdőn nézett Marie-ra, mert nem volt szokása idegeneknek ilyen hévvel dicsérni a gyógyfüveit, ám barátnője szelíd, madonnaszerű mosolya elárulta neki, hogy Marie tervez valamit. Hiltrud szerette volna megtudni, miről van szó, mert inkább maga döntené el, hogy ad-e az ellenszenves nőnek a főzetből, vagy sem. Marie felszólító pillantása azonban nem hagyott neki más választást, mint igent mondani. - Adok Asszonyomnak egy üveggel Isten fizetségéért, hiszen a többi már az Égíek és a Szűzanya kezében van. Hulda asszony olyan boldognak látszott, mintha Hiltrud az örök üdvözülés útját mutatta volna meg neki, és megfogta a kezét. - Mihelyt fiút szülök, gazdagon megjutalmazlak. Marie-nak titkolnia kellett vidámságát, hisz tudta, Hiltrud ítéletnapig várhat a beígért jutalomra. Gyorsan elterelte a beszélgetést általános témákra. Hiltrud kevéssé vett részt a társalgásban, mert benne és egy olyan nemes hölgyben, mint Hulda, szinte semmi közös nem volt. Hulda von Hettenheimnek azonban nem tűnt fel, hogy majdnem szünet nélkül ő beszélt, és ha néha levegőt vett, a szolgálója vette át a szót. A két nő szavai szerint Hulda apja, Rumold von Lauenstein és férje, Falko nagyra, becsült és híres férfiúk, akiknek hathatós támogatása nélkül Lajos gróf már rég elvesztette volna palotagrófi rangját. Hulda hangja csöpögött a büszkeségtől és az öndicsérettől, Marie pedig némi kárörömmel gondolt arra, hogy Hiltrud kap egy kis kóstolót abból, amit neki napokig el kellett viselni. Mindkettőjük megkönnyebbülésére Hulda asszony másnap reggel elbúcsúzott, hogy a várnagynál szálljon meg. Amikor útnak indultak, kegyesen integetett Marie-nak és Hiltrudnak, mialatt szolgálója görcsösen fogta az üveget, ami úrnőjét fiú szüléséhez segíti. A kocsis csettintett a nyelvével, és a lovak füle mellett pattogtatta ostorát, úgyhogy a kocsi mozgásba lendült. A kísérők a kocsi mögött sorakoztak fel. Hiltrud egy ideig nézte a menetet, aztán csípőre tett kézzel Marie felé fordult. - Meg kell magyaráznod néhány dolgot! - Éppen ezt akarom, de bent a meleg szobában, és nem idekint, ahol a szél a csontjainkig hatol. Marie nevetve taszigálta barátnőjét a házba. Hiltrud kitöltött tót pohár fűszeres bort, az egyiket letette Marie elé az asztalra, a másikba belekortyolt. Mivel Marie nem mondott semmit, hanem csak halkan kuncogott, barátnője megbökte a mutatóujjával.

- Na ki vele! Miért akartad ennyire, hogy adjak az elixíremből ennek a gőgös tehénnek? - Ez a Hulda annak a Falko von Hettenheimnek a felesége, aki Michel csapatában indult el Bohémiába. Hiltrud kiegyenesedett. - Arról az alakról beszélsz, aki tolakodó volt veled? Marie nagyot fújt. - A tolakodó enyhe kifejezés. Az a gazember meg akart erőszakolni a saját házamban. Hiltrud könnyedén elmosolyodott. - Sikíthattál volna. - Hogy azzal kirobbantsak egy botrányt? Marie a fejét rázta. Hiltrud nyugtatóan emelte fel a kezét. - Szerencsére el tudtál szabadulni, mielőtt baj történt volna. Most pedig valahol a bohémiai határnál hadakozik, tehát nem fogsz vele egyhamar találkozni. De ez még nem magyarázza meg, miért akarod éppen az ő feleségét bőséges gyermekáldáshoz segíteni. Marie csibészesen nevetett. - A jóembernek még nincs fia, csak öt lánya, gondoltam, hozzá segíthetném még néhányhoz. Hiltrud ingerülten csóválta a fejét, aztán felnevetett. - Tehát így akarsz bosszút állni rajta? Újra és újra ejtse teherbe a feleségét, és a fáradozása jutalma lány legyen? Marie vidáman bólintott. - Eltaláltad! Falko von Hettenheim gyűlöli és megveti a feleségét, ezt a palotagróf udvarában hallott megjegyzésekből tudom, de kénytelen vele hálni, mert csak az asszony adhatja meg neki az örököst. Amíg a felesége a főzetedet issza, kilenc hónapig reménykedik a fia születésében, azután keserűen csalódik. - De nem kizárt, hogy a felesége fiút szül, tehát ne légy mérges, ha a terved balul üt ki. Mondd el inkább, miért vagy ennyire bosszúszomjas. Biztosan van más oka is. Marie komor arckifejezéssel bólintott. - Falko von Hettenheim mindent megtett azért, hogy Michel hírnevét a husziták elleni harcban ócsárolja, és a sajátját növelje. Egész nyáron azt kellett hallgatnom, milyen nemes, bátor és megfontolt lovag ez a Falko, de az én szememben egy becstelen csavargó, aki biztosan vétkes Michel eltűnésében. Hiltrud önkéntelenül húzogatta az orrát. - Még mindig azt hiszed, hogy a férjed él? - Természetesen! - felelte Marie szenvedélyesen, és kezét a mellére tette. - Érzem idebent. Michel él! Van még valami, ami erre utal. Több beszámolót is hallottam arról a csetepatéról, amiben az uram állítólag elesett, és mind különböző volt. Pfalzban mindenki szentírásnak veszi, amit Falko von Hettenheim állít, mert a palotagróf vazallusa és egy befolyásos ember az apósa. Ám egy frank lovag, akivel pár hónapja beszéltem, egészen másként adta elő a dolgot. Szerinte Falko von Hettenheim csak Heribald von Seibelstorff kíséretének egyik lovagja, és bizonyosan nem a legbátrabb vagy legszavahihetőbb. A férfi Michelt is ismerte, és nagyon is dicsérte. Ezt el tudom képzelni, futott át Hiltrud agyán. Feltételezte, hogy a lovag megpróbálta megkedveltetni magát a gazdag özveggyel, hogy aztán megkérje a kezét. Nem akarta azonban megbántani a barátnőjét, ezért megtartotta magának vélekedését. Marie sem beszélt többet Falko von Hettenheimről és feleségéről, hanem előrukkolt azzal, ami sötét lepelként borult a lelkére, amióta eljött Heidelbergből. - A palotagróf ki akarja kényszeríteni, hogy újra férjhez menjek. Hiltrud megvonta a vállát. - Ez várható volt. A csinos és ráadásul gazdag nemes özvegyek kelendők, a

nagyurak mindent elkövetnek, hogy a bizalmasaikkal összeházasítsák őket. A palotagróf udvarában bizonyára nagyobb a választék, mint Kunigunde asszonynál, Rheinsobernben. Marie elhúzta a száját. Többé soha nem tudna undor nélkül Kunigunde aszszonnyal találkozni, úgy döntött tehát, hogy egyszerűen nem vesz tudomást róla. A veszély a palotagróf felől fenyegette, és ő egyfolytában azon gondolkodott, hogyan tudná elkerülni ezt a házasságot. Hiltrud otthonosan meleg konyhájában megérett benne egy elhatározás. - Nem térek vissza a palotagróf udvarába, mint egy áldozati bárány, várva, hogy az oltár elé cipeljenek, hanem egyenesen a császárhoz fordulok. A környezetében bizonyára vannak olyan férfiak, akik tudnak Michelről, és hírt adhatnak róla. Az első pillanatban Hiltrud is jó ötletnek tartotta, de aztán hevesen megrázta a fejét. - Ezt nem kellene megtenned. Ha lennének befolyásos rokonaid, akik megyédének, lenne esélyed épségben Zsigmond elé kerülni. De a te helyzetedben minden várban, ahol útközben megszállsz, számítanod kell arra, hogy a tulajdonosa szemet vet rád küllemed és vagyonod miatt, és nem fognak habozni, hogy akár erőszakkal is feleségül vegyenek. Még ha el is jutsz háborítatlanul a császárhoz, akkor sem vagy biztonságban. Tényleg azt hiszed, hogy ő különb, mint a palotagróf? Arra fog törekedni, hogy mihamarabb hozzáadjon az egyik vazallusához, akit így megjutalmazhat anélkül, hogy neki bármibe is kerülne. Ez Hiltrudhoz képest hosszú beszéd volt, és remélte, hogy észre térítheti vele Marie-t. Barátnője azonban megvető kézmozdulatot tett. - Nem muszáj nemesasszonyként utaznom, hisz nem a császár védelmét akarom kérni, hanem a férjemet keresem. - Aki rég halott és elporladt. Kedveském, verd ki a fejedből végre ezt a gondolatot. A hosszú és terméketlen vita után Hiltrud örült, amikor Mariele a kis Trudit behozta, hogy keresztanyja megszoptassa, mert a szóváltásuk lassan veszekedéssé fajult. Látta Marie-n, hogy megint valamilyen eszelős tervet főzött ki.

4
A napok egyhangúan teltek, az ősz befejezte színpompás játékát, és a fák hamarosan panaszos karokként meresztették kopár ágaikat a téli égbolt felé. A keleti szél csípősen söpört át a tájon, a hófehérre festette a Fekete-erdő magasabb területeit. Marie a nyitott ablaknál ült, és nem törődve a szobájába áramló hideggel a messzeségbe bámult. Még sohasem álmodott ilyen világos képeket Michelről, mint aznap éjjel, és azt kérdezte magától, vajon nem lett volna-e jobb, ha nem emelkednek ilyen magas rangra. Egy derék kézműves vagy kereskedő feleségeként sokkal nagyobb szabadságot élvezett volna, mint ami a nemes hölgyeket a hagyomány és szokások szerint megillette. A nemesi családok hajadon lányait legtöbbször áruként kezelve házasították ki, hogy szövetséget kössenek, és a nemzetséget erősítsék. A vagyonos özvegyek az uralkodók gyámsága alatt álltak, saját érdekeik szerint használták fel őket. így a megözvegyült asszonyok ritkán maradtak hosszabb ideig egyedül, legkésőbb a gyászév lejártakor férjhez adták őket gyámjuk valamelyik kegyeltjéhez anélkül, hogy figyelembe vették volna a nő kívánságait. Marie hallott olyan asszonyokról, akik már többször megözvegyültek, és még termékeny koruk után is új házasságra kényszerítették

őket. Ezek a boldogtalan teremtések csak akkor menekülhettek meg ettől a sorstól, ha elnyerték egy magas rangú egyházi személy támogatását, és visszavonulhattak egy kolostorba. Marie-nak azonban nem állt szándékában sem új férjet elfogadni, sem hátralevő életét apácaként leélni. Ezt világosan elmondta Hiltrudnak is, aki nem sokkal később tett egy megjegyzést Marie és Trudi jövőjét illetően. Hiltrud az égre emelte tekintetét. - Nem szállhatsz szembe sokáig a palotagróf akaratával! Csodálom, hogy eddig ilyen elnéző volt. Más uralkodó nem törődve a tiltakozásoddal, rég a várkápolnába cipeltetett volna, és összeadat a neki legmegfelelőbbel, mindegy, hogy az egy rablólovag, vagy egy dölyfös bolond, mint Falko von Hettenheim. Marie megborzongott. - Hettenheim nemcsak egy otromba gazember, hanem ahogy Hulda szavaiból kivettem, örömét leli abban, ha egy nőnek fájdalmat okozhat, Hulda asszony bizonyára örülne, ha végre megadhatná neki a fiúörököst, hogy utána békén hagyja. - Nem minden nemes olyan utálatos, mint ez a Hettenheim. - De egyik sem olyan, mint Michel - válaszolta Marie hevesen. Eszébe jutott, hogy mennyire felélesztették az érzékeit a férfi ölelései, és arra gondolt, hol lehet most. Eközben majdnem elkerülte a figyelmét, hogy Hiltrud szavakba öntötte azokat a gondolatokat, amelyek már régóta nyomasztották. - Ha Michel még él, miért nem jön vissza hozzád? Marie bezárta az ablakot, és barátnője felé fordult. - Nem tudom. Bizonyára nyomós oka van, ezt fogom kideríteni. - Tehát még mindig azt az őrült ötletet forgatod a fejedben, hogy felkeresed a császárt? - Nem a császárt, legalábbis nem őt személyesen, hanem a hadseregét. Michel néhány gyalogosa még életben lehet, tőlük kaphatok híreket. Talán sikerül megtalálni Timót, vagy megtudok valamit a sorsáról, megmondhatná, mi történt Michellel. Timo sosem hagyta volna cserben a férjemet. - Valószínűleg mindketten meghaltak. Marie addig feszítette minden arcizmát, amíg orcája elfehéredett. - Nem hinném, de kiderítem. Csak ha Michel sírjánál állok, törődök bele a sorsomba. Hát persze, hisz olyan szelíd és engedelmes teremtés vagy - csúfondároskodott Hiltrud. - Ezenkívül nem mehetsz egyszerűen Nürnbergbe, még ha a császár százszor is udvart tart ott és megszemléli a csapatait. - Dehogynem mehetek. - A palotagróf lovasai legkésőbb félúton utolérnek. Visszahoznak, és bedugnak a kereskedő ágyába, akit Lajos gróf kiszemelt számodra. Hiltrud legszívesebben megragadta volna Marie fejét, és addig veri a falba, míg ez a bolond nőszemély észhez tér. De hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy barátnőjét nem lehet lebeszélni még a legőrültebb ötletekről sem. Marie mosolya megerősítette a félelmeit. - Ha a palotagróf nem tudja meg, hová indultam, nem üldöztethet. Természetesen nem utazhatok nemes hölgyként a sereghez. - Hogy mehetnél másként? A magas rangú urak feleségei, nőrokonai mellett, akikre őrség vigyáz, csak a szajhákat és a markotányosnőket tűrik meg a csapatok mellett. Marie mosolygott. - Ahogy mondod. Pontosan így fogok utazni. - Szajhaként? Nem, azt nem engedem! Hiltrud felháborodottan pattant fel. Marie békítőén mosolygott, és amikor

Hiltrud még mindig nem akart megnyugodni, magához vonta. - Természetesen nem szajhaként, butuskám. Markotányosnő leszek. Az ilyen nők bejárják az országot, és egyetlen palotagrófot sem érdekli, honnan jönnek és hová mennek. - Az „ilyen" nők, pontosan ez az a jelző, amivel ezeket illetném. A legtöbbjük szajha volt, aki pénzhez jutott, aztán kocsit és lovakat szerzett. De még mindig szétrakják a lábukat mindenkinek, aki megfizeti az árat. Amikor Hiltrud meglátta Marie feszült arc kifejezését, rájött, hogy a falnak beszélt. A barátnőjét senki és semmi sem tántoríthatná el attól, hogy megvalósítsa tervét. Magára hagyta Marie-t, és megkereste férjét, hogy megbeszélje vele a dolgot. De amikor azt javasolta, hogy értesítsék a palotagrófot, így védve meg Marie-t attól, hogy a vesztébe rohanjon, Thomas határozottan ingatta a fejét. - Nem szabad Marie asszonyt olyasmire kényszerítened, amit nem akar, és főleg nem árulhatod el őt. Meg akarja keresni Michelt, és meg kell mondanom, hogy megértem. Hagyd elmenni! Még ha bajba is kerül, még mindig jobb, mint ha egy nem szeretett, sőt talán gyűlölt férjjel kell élnie. - Úgy érted jobb, ha szajhaként vándorol? Hiltrud haragos pillantást vetett a férjére, de Thomas megfogta a kezét, és szeretettel rámosolygott. - Úgy állítod be, mintha Marie egy könnyelmű fehérnép lenne, de akkor igazságtalan vagy vele. Hiltrud felsóhajtott. - Istenemre, nem könnyelmű, de épp elég olyan alak van, akiket nem érdekel, ha egy Markotányosnő nemet mond. - Ezzel a veszéllyel Marie-nak kell megbirkóznia. Mi csak segíthetünk neki az útját a lehető legjobban előkészíteni. Thomas tekintetében valami elárulta Hiltrudnak, hogy a férje többet tud a dologról, mint amennyit be akart ismerni. Kíváncsisággal telve kicsikarta belőle, hogy Marie már néhány nappal korábban megkérte, segítsen neki megvenni egy markotányos-kocsit és használható igavonó ökröket. - Már meséltem neked, hogy a császár új csapatok felállítására szólított fel. Lajos gróf ugyan nem csatlakozott, de állítólag Wimpfennél gyülekezik egy sereg. Addig Marie baj nélkül megteheti az utat. - Nagyon féltem, és nem örülök, hogy támogatod a tervét - förmedt rá Hiltrud a férjére, aztán visszament Marie-hoz. - Ez őrültség! Gondolj a gyerekedre! Az apját már elvesztette, mi lesz, ha te is odaveszel? Marie lehajtotta a fejét, hogy Hiltrud ne láthassa az arcát. Készen állt a terve, amit még nem fedhetett fel barátnője előtt. Hiltrud dühösen morgott, őrültnek nevezve az asszonyt, de nem kapott semmilyen választ. A következő napokban sem titkolta ellenérzéseit, és többször megpróbálta barátnőjét lebeszélni tervéről. Marie azonban nem engedett. Amikor az unokatestvérét, Hedwiget és egykori szolgálóját, Ischit meglátogatta, majd egy vég piros anyaggal jött vissza, hogy szoknyát varrjon belőle, Hiltrud belátta, hogy nem tehet mást, mint segít az előkészületekben. Majdnem olyan volt minden, mint régen, amikor szajhaként vándoroltak az utakon, és mégis más volt. Annak idején kevéske holmijukat egy kis, kecske vontatta kocsira rakták, később, amikor az állatokat elvették és megölték, hátukon cipelték a holmijukat. Most Marie erős ökrös szekérrel utazott, amire elegendő ruhát pakolhatott minden évszakra, és nem fenyegette az a veszély, hogy mérföldeken át gyalogolnia kell. Csak Trudi első születésnapja, nem sokkal karácsony előtt, szakította félbe a serény munkát. Addig Hiltrud nem is foglalkozott a gyermek sorsával, amíg meg nem látta, hogy Marie ugyanolyan színes ruhákat varr neki, mint saját magának. Rémülten meredt barátnőjére, Csak nem akarod magaddal vinni a lányodat? Akarom? Vinnem kell! - felelte Marie komoran. - Ha nálad hagynám Trudit,

Kunigunde asszony vagy a palotagróf elvenné tőled, és magánál neveltetné. Egyiket sem tudnám elviselni. Ráadásul, ha Michel tényleg meghalt, sohasem kaphatnám vissza alányomat. Kinevetnének, ha visszakövetelném. Hiltrud nem vitázhatott ezzel az érvvel, mert a kis Trudi apja örököseként ugyanúgy a hatalmasok játékszere volt, mint az anyja. Úgy érezte, mindketten veszélyben vannak, és azt kívánta, bárcsak sose érne véget ez a tél. Az időt azonban nem lehetett megállítani. A „kecsketanya" lakóinak gyorsan elszállt a karácsony, és az újév is. A pap hamarosan tanyáról tanyára ment, és mindenütt az ajtófélfára írta az áldás három betűjét: C+M+B.* Köszönetképpen sonkát és bort kapott. Christus matisionem benedicat - Krisztus áldja meg e hajlékot. (A fordító) Január végén, a legnagyobb hidegben Thomas meleg téli ruhát öltve elhagyta a tanyát. Sem a gyerekeknek, sem a béreseknek nem mondta, hová megy. Hiltrud és Marie tudta, hogy a közeli városkába, Rabenweilerbe ment, hogy keressen egy Marie-nak megfelelő kocsit. Amikor egy héttel később hazajött, kacsintott a két asszonynak, és nevetve kiáltotta. - Szerencsével jártam! Amint a hideg elmúlik, elhozunk három tehenet a Sternberg melletti Rudishofról. A gazda kénytelen volt olcsón eladni, mert ősszel elrohadt a szénája. Mialatt Hiltrud buzgón bólogatott, Marie csodálkozott. Thomas nem említette az elutazásakor, hogy teheneket akar venni. Gyorsan rájött azonban, hogy ezzel akarja elterelni a kíváncsiskodók figyelmét az utazás valódi céljáról. Azt is szerette volna elérni, hogy senki ne tudja meg, milyen része van Hiltrudnak és neki az asszony eltűnésében. Hálásan mosolygott Thomasra, és karjára vette a kislányát. Trudi gyönyörűen fejlődött, és már fáradhatatlanul tipegett erős lábacskáin. Mariele és Mechthild nélkül, akik folyvást a kis örökmozgó nyomában voltak, Marie már rnegőszült volna. Trudi már mondott néhány szót, de az első, Hiltrud várakozásaival ellentétben, nem a „mama", hanem a „Lile" volt, amivel Marielére gondolt. Amikor a fagy kezdett visszavonulni az első meleg napokon, Hiltrud és Marie ismét a kis erkélyre emlékeztető sarokban ült, amit Thomas alakított ki feleségének. A lábukat báránybőr papucsba bújtatták, a vállukra maguk szőtte takarót terítettek. Mialatt Hiltrud az egyik fűszeres borát keverte a kondérban, mély sóhajjal nézett ki a kis ablakon, amit hetek óta először nyitott ki, és csóválta a fejét. - Hamarosan itt a húsvét. Marie tudta, mit akar ezzel mondani barátnője. Virágvasárnap akart elindulni az ismeretlenbe, és most, hogy közeledett a nap, amire egész télen igyekezett nem gondolni, már nem érezte magát olyan bátornak, mint pár héttel azelőtt. Már-már azt remélte, hogy Hiltrud megpróbálja maradásra bírni, mert lassanként felébredt benne a félelem, hogy mi vár rá és lányára a messzi távolban. Ám a gazdasszony nemcsak megbékélt a tervével, hanem egyenesen támogatta. Ahelyett, hogy az előtte álló kalandokat emlegette volna, bátorítóan nézett rá. - Összeszedtél mindent, amit magaddal akarsz vinni? - Marie bólintott. - Trudival készen állunk. - Hiányozni fog a kis vadóc - ismerte el Hiltrud kissé szomorúan. - És ki gondoskodik a birtokaidról, ha elmész? Thomas jó gazda, de nagyobb birtokok kezeléséhez, mint a tied, nem ért, ahogy én sem. - Ne becsüld alá magatokat - mondta Marie feddőn. -A tanyabérletekről és a szőlőhegyekről nektek kell gondoskodnotok, a városi ingatlanokat és a távolsági kereskedőknél befektetett pénzt Wilmar fogja kezelni. Biztos vagyok benne, hogy te és Thomas jól kijöttök majd vele. Hiltrud még jól emlékezett arra, hogyan ismerte meg Marie unokatestvér-

ének későbbi férjét, és bizony kuncognia kellett. Wilmar semmiképp nem akarta igénybe venni a szajhák segítségét, de nemigen maradt más választása, és bár azóta magas rangra tett szert a rheinsoberni bognárok céhében, mégis mindig zavarban volt Marie és az ő jelenlétében. - Meg fogunk egyezni - felelte Hiltrud mosolyogva, habár egyáltalán nem volt jókedvében. - Most már csak abban kell reménykednünk, hogy virágvasárnapig nem jön futár a palotagróftól, hogy magához rendeljen, vagy ami még rosszabb, az esküvődre hívasson. Ezt csak félig-meddig gondolta komolyan, a szíve mélyén remélte, hogy ez bekövetkezik. Marie megjátszott csalódottsággal ingatta a fejét. - Hiltrud, miért fested megint az ördögöt a falra? Virágvasárnapig itt biztonságban vagyok, azután el kell tűnnöm. Marie feltételezte, hogy a palotagróf a többi nemeshez hasonlóan az udvarába hívja a húsvéti ünnepekre, ezért tervezte, hogy Hiltruddal és Thomasszal zarándokútra indul, amelyről nem tér vissza. Amikor eljött a várt nap, és a palotagróftól nem érkezett futár, megkönnyebbülten lélegzett fel, és erélyesen félresöpörte a benne munkáló bizonytalanságot. Úgy döntött, hogy önmaga fogja irányítani az életét, ahelyett hogy a nagyurak kedvük szerint taszigálják, akár egy sakkfigurát.

5
Korán reggel indultak útnak, így a szomszédok nem láthatták a nagy csomagokat, amelyeket mind az öten a hátukon cipeltek. Marie csak a legszükségesebbeket vitte magával, a többit útközben akarta megvenni, mégis Hiltrud, Thomas és két idősebb gyermekük olyan nehézkes léptekkel haladtak, mintha árut vinnének a piacra. A csomagok mellett Marie egy kendőben a mellén vitte Trudit. Marie Hiltrudhoz hasonlóan egyszerű, barna gyapjúruhát viselt, a hideg ellen egy nagy, szürke mintás, a fejét is befedő vállkendővel védte magát, úgyhogy ő is parasztasszonynak látszott. A hűvös szél ellenére hamarosan izzadtak a teher alatt, de nem nyögtek vagy panaszkodtak, hanem úgy mozgatták az ajkukat, mintha imádkoznának. Hogy erősítsék azt a látszatot, hogy zarándokok, Michi egy bottal ment elöl, amire előző este az év első zöld barkáját kötötte. Hiltrud fontolgatta, hogy magával viszi a zarándokútra kisebb gyermekeit is, de aztán meggondolta magát. Fennállt a veszélye, hogy a kicsik valamit kifecsegnek, és olyanok is meghallják, akiknek nem kellene. Ezért egy cseléd felügyelete alatt otthon hagyta őket. Nem messze Rabenweilertől, ahol Thomas a kocsit és az igavonókat megvette, a két asszony a gyerekekkel egy fogadóban maradt. Hiltrud szükségtelennek tartotta ezt a számára túlzott óvatosságot, de meghajolt Marie döntése előtt. Hogy oldja a mellkasában érzett félelmet, ócsárolta a gazdaasszony csekély főzőtudományát és a borként felszolgált lőrét, ami inkább ecetnek lett volna jó. Érkezésükkor egyedüli vendégek voltak, késő délután azonban két kocsioszlop is megállt a fogadó előtt, a kocsisok úgy özönlöttek be, mint az itatóhoz rohanó marhacsorda. Mivel Marie-t és Hiltrudot nem kísérte felnőtt férfi, azonnal szajhának nézték őket, mohó pillantásokat vetve rájuk célzatos megjegyzéseket tettek. Hogy elkerüljék a kellemetlenségeket, a gyerekekkel együtt visszavonultak a szobájukba. Másnap délelőtt megjött Thomas egy kétökrös szekérrel, de nem állt meg, hanem elhajtott a fogadó mellett, és a falu másik végére irányította a kocsit, egy erdőbe vezető útra. Marie már kifizette a számlát, így azonnal elhagyhatták a fogadót. Feltűnés nélkül követték a kocsit, és egy magányos tisztáson utol is érték.

Hiltrud úgy ölelte meg a férjét, mintha hetek óta nem látta volna, míg Marie a kocsit és az állatokat vizsgálgatta. A kocsi igazán új volt, és biztonságosnak tűnt. A derékig érő oldalfalak szurokkal bekent deszkákból álltak, egy jól megvarrt, kátrányos ponyva védett az eső és a szél ellen. Hajlított rudakon nyugodott, és olyan magas volt, hogy kényelmesen lehetett alatta állni is. Az erős küllőkkel ellátott kerekek Marie álláig értek, amiket kovácsolt kerékagyak tartottak. A hátrafelé nyúló kocsirúdon egy kenőzsírral teli bádogvödör lógott. A kocsi jobb és bal oldalára egy-egy kis hordót szereltek, az egyikben friss víz, a másikban szemestakarmány volt. - Istenemre, Thomas, te mindenre gondoltál - dicsérte Marie miután belülre is vetett egy pillantást. Néhány erős láda állt bent, amelyek a holmik és az értékesebb áruk tárolására szolgáltak. Az egyiken zabszalmával töltött, vitorlavászonnal bevont matrac volt, amire több takarót és báránybőrt is tettek, így Marie és a kis Trudi az elkövetkezendő hónapokban kényelmes ágyban aludhatott. A kocsi hátuljában falhoz erősített szekrény állt, amiben nemcsak fiókok voltak, ahogy Thomas büszkén mondta, hanem titkos rekeszek is, amelyekben Marie elrejthette pénzét, pecsétgyűrűjét és a vészhelyzetben elcserélhető ékszereit. Mivel fel kellett készülnie arra, hogy bármikor feladhassa a szerepét és újból nemes hölggyé változzon, több pénzzel kellett rendelkeznie, mint egy egyszerű markotányosnőnek. Hiltrud nem siette el a dicséretet, mert most már semmi sem állt Marie utazásának útjába, de titkos ellenkezése dacára is gyakorlatiasan gondolkodott, mint mindig. - Rendben, végre felpakolhatjuk a holminkat a kocsira. Már egészen meggörbült a hátam. A többiek nevettek, és segítettek neki berakni a csomagokat. Mialatt Hiltrud és a gyerekek a kocsi belsejében kényelembe helyezték magukat, Thomas visszaült a bakra, és hívogatóan kocogtatta a mellett lévő helyet. - Marie, gyere, ülj ide, hogy megtanuld az állatokat innen irányítani. Vagy inkább a kocsis mellett akarsz utazni? Marie-nak semmilyen tapasztalata nem volt az ökrös fogatokkal, de kész volt megtanulni a legszükségesebb dolgokat az alatt a pár nap alatt, amit együtt töltenek. Hiltrud és Thomas azt mondta a szomszédoknak, hogy zarándokútra indulnak, úti céljukként a steini Szent Mária-zarándoktemplomot nevezték meg. Hogy történetüket hitelessé tegyék, el kellett menniük a szent helyre, ott imádkozni, és a szokásoknak megfelelően kegytárgyakat hozni maguknak és a környékbeli tanyák idős, beteg lakóinak. Az ökrös szekér segített behozni az időveszteséget. Bár az igavonók nem haladtak sokkal gyorsabban az embernél, de jóval kitartóbbak voltak, és kellemesebben lehet utazni, ha az ember nem botladozik folyvást a kövekben, gyökerekben. A negyedik napon Thomas annyira elégedett volt Marie kocsihajtó tudományával, hogy átadta neki egy időre a fogatot. Kezdetben minden jól ment, de amikor egy útelágazáshoz értek, és megpróbálta az ökröket balra irányítani, azok magabiztosan fordultak jobbra. - Átkozott barmok! - ordította Marie. - Tegyétek, amit én akarok! De ez sem használt. Thomas már át akarta venni a gyeplőt, amit az asszony kétségbeesésében odanyújtott, ám aztán megrázta a fejét. - Meg kell tanulnod ilyen helyzetekben is boldogulni. Hajts tovább egy darabon, és keress egy helyet, ahol megfordulhatsz. Marie összeszorította az ajkát, és továbbhajtott. Nem sokkal később találtak egy kis, gyér növényzettel takart területet, ami megfelelőnek tűnt. Marie oda akarta kormányozni az ökröket, de Thomas azt tanácsolta, hogy álljanak meg, és vegyék szemügyre alaposabban a helyet. - Még kora tavasz van, ezért a talaj lapos lehet. Egy sereg mellett nem lenne

gond, hogy segítő kezeket találj, de ha egyedül vagy, mindig résen kell lenned, nehogy hátra kelljen hagynod a kocsit. Marie meghúzta a gyeplőt, és át akarta adni Thomasnak. A férfi mosolyogva hívta fel a figyelmét a kiugró támfára. - Húzd meg erősen a gyeplőt, hogy az ökrök valóban megálljának, aztán tekerd a cölöpre. Marie követte a tanácsot, leugrott a kocsiról, és tett pár lépést a tisztáson. Hamarosan bólintott, mert Thomasnak igaza volt. A talaj annyira lapos volt, hogy néhány helyen elsüllyedhetett volna. Mérgesen visszament, és felült a bakra. - Itt tényleg nem tudunk megfordulni, remélem, hogy nem távolodtunk el nagyon az úttól. Thomas hunyorítva nézett a távolba. - Legkésőbb holnap reggel el kell érnünk a Szent Máriát Steinben, akkor tartják a zarándokok számára a főünnepséget, amin részt kellene vennünk, mert utána ismét bezárják a templomot. Marie fintorgatta az orrát. A zarándokhely nem éppen a legszebb emlékeket ébresztette benne. Saját tapasztalatából tudta, hogy a közeli kolostor szerzetesei, akiknek a zarándokokkal kellett volna foglalkozni, jobban érdeklődtek a szajhák iránt. A barátok minden zarándoklaton megjelentek, és legtöbbször jól kerestek, mint a lelkekért imádkozó testvérek. Hamarosan azonban elhessegette a feltörő képeket. Ezúttal nem megy be arra a helyre, és Hiltrud Thomas kíséretében biztonságban lesz a sóvár csuhásoktól. Az erdei tisztás mögött egy világos sáv terelte vissza Marie figyelmét az útra. - Nézd, Thomas! Ott a falu előtt leágazik az út, ami a jó irányba vezethet. - Akkor hajts arra! Thomas elégedetten bólintott, amikor látta, hogy az asszony helyes döntést hozott. Még mielőtt elérték volna a zarándokutat, láttak egy nagyobb csoportot elvonulni az előttük lévő úton. Az elöl haladó férfiak nagy kereszteket és szentképekkel díszített zászlókat vittek. Gyors léptekkel haladtak, mintha a lelki üdvösségük függne attól, hogy idejekorán elérjék a zarándoktemplomot. Amikor rövid idővel később egy másik útkereszteződéshez értek, Marie megállította az ökröket, és barátaira nézett. - Legjobb lenne, ha most csatlakoznátok a zarándokokhoz, én pedig elindulok Wimpfenbe. Thomas kissé habozva helyeselt. Hiltrud viszont egyszeriben olyan kétségbeesettnek látszott, mintha csodában reménykedett volna, ami szükségtelenné teszi Marie utazását. Meredten gubbasztott a kocsin, Thomasnak kétszer is szólnia kellett, hogy szedje össze a személyes holmijukat, és szálljanak le. Láthatóan a két gyermeknek is nehezére esett elválni keresztanyjuktól. Mariele átkarolta Trudit, és sírva fakadt, amikor anyja rászólt, hogy fektesse vissza a kicsit az ágyára, és szálljon le. Marie megsimogatta a kislányt, aztán leemelte, és kérdőn nézett Hiltrudra és Thomasra. - Tudjátok, mi kell tennetek? Hiltrud sóhajtva bólintott. - A Szent Mária-templomban annyi gyertyát és kegytárgyat veszünk és áldatunk meg, hogy az áhítatos testvérek emlékezzenek ránk. - És mit mondtok, ha felőlem kérdezősködnek? - Azt, hogy útközben ismerősökkel találkoztál, akik meghívtak a várukba, de nem tudjuk sem a lovag nevét, sem azt, hogy hol van a vára - felelte Thomas olyan élénken, mintha megakarna győzni valakit. Marie elégedetten bólintott, ám Hiltrud-nak eszébe jutott még egy fontos kérdés. - Mi van, ha meggyanúsítanak azzal, hogy megöltünk a pénzedért? - Jó, hogy gondoltál erre. írok egy levelet, amit egy futár hozhatott nektek, és megerősíti a szavaitokat.

Marie elővette a szekrényből az írószerszámokat, majd leült egy ládára és írt. Nem volt egyszerű az egyenetlen fán szép betűket rajzolni, de amikor aláírta és lepecsételte, olyan természetesnek tűnt, hogy a palotagróf sem találhatott volna kivetnivalót benne. Amikor átadta barátnőjének a levelet, maga is könnyeivel küszködött, hisz eljött a búcsú pillanata. - Kívánjatok nekem szerencsét! - kérte. - Semmi mást nem kívánunk a világon jobban. Hiltrud hiába próbálta a ruhaujjával letörölni könnyeit. Marie ahogy felszállt a bakra ölében Trudival, hirtelen furcsán kicsinek és gyámoltalannak tűnt. Hiltrud felemelte a kezét, és a férjére nézett. - Thomas, nem jól van ez így. Marie képtelen lesz egyedül boldogulni. Thomas egy pillanatra az ajkába harapott, aztán bólintott. Megfogta a fiát, és felültette a bakra. - Maradj a keresztanyáddal, fiam, és segíts neki! Gondoskodj az ökrökről, és mindenben engedelmeskedj Marie-nak. - Mit csinálsz? - kérdezte Hiltrud riadtan. - Elküldöm vele a fiunkat segítőnek. Ez az egyetlen, amit most tehetünk Marie-ért. Neki köszönhetünk mindent, amink van, és azt, akik vagyunk, ha nem teszünk meg mindent, amit tudunk, hogy támogassuk, akkor nem érdemeljük meg, hogy megszülettünk. Thomas gyors mozdulattal elfordult, átölelte felesége vállát és megfogta Mariele kezét, aztán elindultak a zarándokok mögött. - Szeretlek benneteket! - kiáltotta Marie, de egyikük sem fordult meg. Michi a szüleit nézte, és láthatóan azon töprengett, hogy egyszerűen elfogadja-e sorsa meglepő változását, vagy fusson utánuk. De aztán rámosolygott Marie-ra, és előre örült a rá váró kalandoknak. Marie elhatározta, hogy kétszer olyan óvatos lesz, hogy a fiút épségben hazavihesse. Mivel nem akarta az utazás kezdetét komor gondolatokkal terhelni, rákacsintott Michi-re, és felszabadultan kacagott. - Hát akkor induljunk!

6
Marie igazán csak a Wimpfenbe vezető úton tudta felmérni, milyen hatalmas ajándékot kapott Hiltrudtól és Thomastól, hogy elengedték vele Michit. A fiú bizonyára hiányozni fog nekik a tanyán, és remélte, hogy egyszer viszonozhatja nagyvonalúságukat. Michi gyakorlottan bánt az ökrökkel, és az állatok gondozását magától értetődő módon vállalta magára, úgyhogy keresztanyja a kis Trudival törődhetett. Ráadásul fiatal kora ellenére a fiú jelenléte a férfiakat visszatartotta attól, hogy ne fogadják el Marie nemleges válaszát. A gazdák miatta nem úgy kezelték Marie-t, mint "egy szajhát, hanem utazóként alhattak a tanyán, amit erős szolgák őriztek éjszakánként. A fiú nehéz helyzetekben is feltalálta magát, például amikor a kocsi kis híján belesüppedt az úton egy iszapgödörbe, odahívta a környékbeli parasztokat, akik a szekeret rudakkal megemelték, és kihúzták a száraz területre. Michi ugrott le mindig a kocsiról, hogy megkérdezze a helyes irányt, ha eltévedtek. Már pár nap múlva tudatosult Marie-ban, hogy keresztfia nélkül még a sereg gyülekezőhelyéig sem jutott volna el. A márciust viharos, esős április követte, amikor meredek lejtőkkel szegélyezett domb bontakozott ki a szürkeségből, amelynek előreugró kiszögellésén hatalmas tornyokkal megépített vár uralta a völgyet. A védművek alatt terült el a majdnem ugyanolyan erős városfallal körülvett birodalmi város, Wimpfen. Amikor

Marie egy útelágazásnál a város felé akarta irányítani az ökröket, egy férfi útját állta. - A hadsereg arra van! Kelet felé mutatott egy erdős területre, és Marie némi iszonyodással nézte, hogy ami egykor út lehetett, most egy legalább tízlépésnyi széles, az egyik erdőszéltől a másikig húzódó, mélyen felkavart mocsárra hasonlított. Messzebb sátrak csillogtak a tar fák között, és Marie lovak nyerítését vélte hallani. Láthatóan a derék wimpfeni polgárok nem akarták a katonákat a közelben tudni. Marie mosolyogva megköszönte a férfinak az iránymutatást, aki még mindig úgy bámult rá, mintha járványt akart volna a városba vinni. Meghúzta a gyeplőt, amíg a makrancos jószágok érezve az orrkarika nyomását elindultak a tábor irányába. Michi leugrott, hogy egy bottal az állatokat elvezesse a legsüppedősebb részek mellett. Útközben néhány sáros ruhájú és csizmája fiatal férfit látott, akik láthatóan arra vártak, hogy elakadjon, és így kereshessenek némi pénzt. Az ökrök azonban elég erősek voltak ahhoz, hogy a félig üres kocsit elhúzzák a katonai táborig. A legtöbb utánuk lopakodó segítő csalódottan sóhajtott fel, amikor elérték a táborhelyet, ám az egyik felnevetett, és megveregette a társa vállát. - Megnéztétek a fehérnépet is? Vigyen el az ördög, ha láttam már valaha ilyen finom falatot! Nála még az öregapám férfiassága is feléledne. Az egyik bajtársa nyersen felnevetett. - Az enyém máris feléledt, de várnia kell, amíg megkapom a zsoldot, hacsak az egyik szajha hozomra be nem enged a sátrába. - Amennyire el vagy náluk adósodva, magadat kell kiszolgálnod - gúnyolódott egy harmadik fickó, aztán egy másik markotányos kocsira mutatott, ami pár méter után elakadt a sárban. Mialatt a férfiak odafutottak, hogy mégis keressenek pár fillért, Marie körülnézett. Balra álltak a katonák egyszerű, kopottas sátrai, jobbra helyezkedtek el a lovagok zászlókkal és festett címerekkel díszített szállásai, amelyeken szintén látszott a sokéves használat. A lovaknak durván megmunkált dorongfából ácsoltak karámot, az ökröket a tábor végén fákhoz kötötték, és az eléjük vetett szénát rágták. Nem messze az ökröktől három, Marie-éhoz hasonlóan ponyvával fedett kocsi állt, előttük tarka ruhás nők kuporogtak kis főzőtűz mellett. Amikor Marie feléjük irányította a fogatot, az egyikük felállt, és csípőre tett kézzel elutasítóan nézett rá. Huszonöt év körüli jó kiállású, csinos nő volt, sötétbarna ruhát és kötött, festetlen gyapjú vállkendőt viselt. - Ki hívott ide? - támadt Marie-ra. - Ki hívott volna? Hallottam, hogy itt gyülekezik a neckarfranki sereg, és eljöttem, hogy felajánljam szolgálataimat. Marie elfojtotta a barátságtalan fogadtatás miatti dühét, és látszólag nyugodtan mosolygott. - Sok mindent kínálhatsz, de kétlem, hogy felvesznek. A befolyásos Fulbert Schäfflein kereskedő szállítja a felszerelést a seregnek, és ő dönti el, melyik markotányosnő kísérheti el a csapatokat. Egy másik asszony felnevetett. - Ne hagyd, hogy Oda megfélemlítsen! Csak irigy, mert sokkal jobban nézel ki, mint ő. Oda megfordult, és ráripakodott a beszélőre. - Miért lenne ez a vézna tyúk csinos? Még mondani akart valamit, de Marie egy nyelvcsettintéssel elindította az ökröket, és olyan közel hajtott el mellette, hogy az állatok majdnem fellökték a nőt. Oda káromkodva félreugrott és az öklével fenyegette, de nem merte ócsárolni, mert Marie könnyedén meglendítette ostorát úgy, hogy a vége Oda feje felett süvített el. Mialatt Marie a kocsiját a többi mellett megállította, leugrott a bakról és az

ékeket a kerekek alá tette, a markotányosnők felálltak, és kíváncsian közelebb mentek. Michi üdvözölte az asszonyokat, kifogta az ökröket, és két még szabad fához vezette, majd kikötötte az állatokat. Aztán bizonytalanul ránézett egy kupac közelben heverő szénára, és kérdőn megfordult. Az egyik asszony felé bólintott. - A szénát a helyi várnagy ajándékozta nekünk, vedd csak el bátran. Míg Michi az állatokat etette, a nők körülvették Marie-t. - A gyermekeid? - kérdezte egy vele egykorúnak látszó markotányosnő, aki különböző darabokból összevarrt színes ruhát viselt. Jó alakja volt, de az arcán harag és ridegség látszott. Marie mégis úgy érezte, hogy megbízhat benne, és a karjaiba fektette Trudit. - Ő a lányom, Trudi. A fiút Michinek hívják, és a legjobb barátnőm fia. Azért jött velem, hogy segítsen és ellássa az ökröket. A kissé fanyar asszony nevetett. - Nekem is elkelne egy ilyen fickó. Nagyon fárasztó mindent egyedül csinálni. Theres, vagyok és ez a csinoska Donata. Egy vaskos alkatú, középkorú, világosszőke nőre mutatott, aki barátságosan mosolygott. - A nevem Marie. Mindkét asszonynak kezet nyújtott. Mielőtt még bármit mondhatott volna, megérkezett a korábban sárba ragadt kocsi. Kisebb volt a többiekénél, és két gebe vontatta. A bakon ülő asszony sem volt már olyan fiatal, Marie legalább ötvenévesre becsülte. Szokatlanul magas volt, és olyan vékony, mintha alig lenne hús a csontjain. Arcát ráncok borították, világoskék szeme azonban a homlokába húzott férfikalap alatt élénken és elevenen csillogott. Bő szoknyát, köpenyszerű blúzt, vastag gyapjú vállkendőt és katonacsizmát viselt. Minden darab olyan fekete volt, mintha rendszeresen festené, hogy kihangsúlyozza a halálmadárnak tekintett hollóhoz való hasonlóságát. A sértődötten oldalt álló Oda kihúzta magát, és mellére kulcsolt karral az újonnan érkező kocsihoz ment. - Nézzenek oda, a Fekete Éva! Mindenütt szerencsét próbálsz? Nem kell itt maradnod, mert Fulbert Schäfflein úr ezúttal maga választja ki a markotányosnőket, akik az áruját eladják. Az asszony már másodszor nevezte néven azt a férfit, akihez Lajos palotagróf hozzá akarta adni Marie-t feleségül, és lassanként kíváncsi lett a hadsereg szállítójára. Most azonban meg kellett mosolyognia az újonnan érkező markotányosnőt, aki rövid, de egyértelmű választ adott. Az idős asszony megemelte sovány hátsóját, és szellentett egyet. Ezután leszállt anélkül, hogy a káromkodó Odával törődött volna, és leszerszámozta a lovait. Tekintete a közben összegyűlt nőkre siklott. Úgy tűnt, hogy Therest és Donatát ismerte, mert barátságosan bólintott feléjük, ahogy néhány szajhának is, akik odajöttek üdvözölni őt. Az öszszegyűlt nők többsége harminc éven felüli volt, vaskos testalkatú és átlagos arcú. Marie tapasztalata szerint az éves vásárokon csak filléres szajhaként szerezhettek ügyfeleket, de egy hadseregben, ha a katonák zsákmányt szereztek egy hadjáraton, kereshettek annyit, mint máskor évek alatt. Marie annyira a gondolataiba mélyedt, hogy észre sem vette, milyen kételkedve méregeti „Fekete Éva" megfogva az egyik szőke tincsét, ami kibújt a feje köré tekert copfjaiból. - Téged még nem ismerlek. - Marie vagyok, és ugyanolyan markotányosnő, mint te és a többiek. Marie nem próbálta a hangjából kicsengő kihívást elfojtani. Az Évához hasonló nőket a szajhaként töltött évei alatt alaposan kiismerte. Bizalmatlanok voltak, akár egy öreg kutya, és bármikor eladták pár fillérért a legádázabb ellenségének azt, akit nem kedveltek, éles nyelvükkel senkit nem kíméltek. Éva megvetően legyintett. - Mindenesetre vetélytársak vagyunk. Theres figyelmeztetően felemelte a ke-

zét. - Egy ilyen hadjáraton össze kell tartanunk, és segítenünk egymásnak! - Ha Odával összefogok, akár mérges kígyót is tehetnék a mellemre, ez a Marie pedig túlságosan csinos ahhoz, hogy csakúgy megbízzak benne. Veled és Donatával mindig jól kijöttem, nincs ellenemre, hogy együtt utazzunk. Marie csodálkozott az idős nőn, aki úgy tett, mintha ő döntené el, melyik: markotányosnő vehet részt a hadjáraton, és melyik nem. Láthatóan Oda is hasonlóan érzett, mert szinte tajtékzott a dühtől. - Fogd be a kocsidat és tűnj el, mert Schäfflein úr biztosan nem vesz fel egy ilyen rozzant csontvázat. Éva sandán ránézett Marie-ra. - Inkább téged és ezt a piros szoknyás madonnát, ugye? Ha azt hiszitek, hogy előnyt szerezhettek ennél a kereskedőnél, ha hanyatt vágjátok magatokat neki, akkor nem sokáig maradtok az iparunkban. A háborúban egy markotányosnőnek más képességekre van szüksége, és ha ezek nincsenek meg, akkor maradhattatok volna a szajhák között is. - Téged megnéznélek, mint szajhát. Egy ilyen vézna tehéntől még a legvadabb bikának is elmegy az étvágya. Oda gúnyos kacajban akart kitörni és megbökte Marie-t, felszólítva, hogy ő is tegye ezt. Marie rájött, hogy Oda meg akarja nyerni szövetségesnek Éva ellen, de nem kívánt belebonyolódni egy viszályba, így csupán megrándította a vállát, és a kocsijához ment. Előző nap vett néhány tojást egy parasztasszonytól, reggel pedig szerzett tejet, úgyhogy elkészíthette a rántottat, ahogy Michi szerette. Míg Oda bizonytalanul ácsorgott, nem tudva, hogy Marie-hoz, vagy a többiekhez csatlakozzon, három férfi jött a csoporthoz. Egyikük egy magas, negyven év körüli férfi, akinek keskeny, kissé tésztás arcát ritkás, szőke haj és egészen világos szem tette jellegzetessé. Köpenyszerű barna zekét és sötétzöld, teljesen a lábára simuló nadrágot viselt. Mellette alacsony, kövérkés férfi lépdelt, akinek kerek arca szinte gyermekien telt szája, rövid, széles orra, és távol ülő, fakókék szeme miatt furcsán hatott. Ruházatát rövid, túlságosan feszes, piros-fekete csíkos ujjú zöld zeke, és piros-fekete szárú nadrág alkotta, amit kócsagtollas zöld barett egészített ki. Az öltözet túl ízléstelen volt egy nemesembernek, és egyáltalán nem illett egy kereskedőhöz, de mégis ő volt Fulbert Schäfflein, amint Donata odasúgta Marie-nak, amikor a serpenyőjével visszajött a tűzhöz. A harmadik férfi egy középtermetű, vaskos lovag volt, régimódi, sötétszürke katonai zekét hordott, amin a címer egy hegycsúcson álló őzet ábrázolt. Egyszerre tűnt szigorúnak és közönyösnek, ezért Marie óvakodott attól, hogy véleményt alkosson róla. Azok közé tartozott, akiket hosszabb ideig kellett figyelnie ahhoz, hogy megítélhesse. Schäffleinről azonban már megvolt Marie véleménye. Még mielőtt az elé siető Odát magához vonta, és a hátsóját fogdosta, hálát adott az összes szentnek, hogy el tudott menekülni a férfival kötött házasság elől. Pont olyan hangosan súgta Oda fülébe, hogy később menjen a sátrába, hogy a tűznél lévő nők hallják, amikor megpillantotta Marie-t. Kinyitotta, majd újra becsukta a száját, mintha a meglepetéstől nem találna szavakat. Odaszaladt hozzá, és lehajolt, mint aki meg akarna bizonyosodni arról, hogy a ruha alatt ugyanolyan szép, mint amit az arca ígért. Marie megfogta a kezét, mielőtt a férfi még a ruha kivágásába nyúlhatott volna, kígyószerű mozdulattal felállt, és undorral nézett a több mint egy arasszal alacsonyabb emberre. Schäfflein valószínűleg Hiltrudnak még a melléig sem érne. És neki egy ilyen mitugrásszal kellene pótolni Michelt a palotagróf kedvéért? - Hát te ki vagy? Schäfflein arckifejezése egy kandúrra hasonlított, aki egy tejszínnel teli tálhoz lopózott, de a háziasszony ütésre emelte a seprűjét.

- A nevem Marie, és markotányosnő vagyok - felelte ugyanolyan színlelt mosollyal, mint amilyen Oda vonzalma volt a kereskedő iránt. - Bizonyára hallottad már, hogy csak nekem van jogom ellátni a sereget. Tehát jóban kell lenned velem, ha keresni akarsz. Később megbeszélhetjük a sátramban, milyen hitelt nyújthatok neked. Schäfflein szavaiból egyértelműen kiderült, hogy csak akkor ad Marie-nak árut, ha engedelmes lesz. Marie megvonta a vállát. - Válassza inkább Odát, Schäfflein úr! Neki nagyobb szüksége van a hitelre, mert én készpénzben fizetek. Kinyitotta az övén függő erszényt, amelybe pontosan ilyen helyzetekre néhány nagyobb érmét tett, és megcsillogtatott a napfényben két württembergi dukátot. Schäfflein arcára kiült, hogy rövid ideig harcolt benne a mohóság, hogy megkapja Marie-t és a kapzsiság, aztán mérlegelő pillantást vetett Odára, és láthatóan úgy gondolta, hogy férfiúi vágyának megfelel, és nem mond le Marie pénzéről. - Te és ti ketten - Theresre és Donatára mutatott - tárgyaljatok a magas Hansszal. A vén fekete varjú tűnjön el. Éva elé köpött, és el akart fordulni, amikor a lovag elé állt. - Fekete Éva velünk jön, akár tetszik Kegyelmednek, akár nem, Schäfflein mester. Több hadjáratban vett részt, mint sok öreg katona, és a sereg, amit elkísért eddig, mindig nagyobbrészt jó állapotban tért vissza. Marie-nak mosolyogni kellett. A férfi nyilvánvalóan azért ragaszkodott az idős markotányosnőhöz, mert a tény, hogy ennyi hadjáratot túlélt, számára nagyobb hatalom segítségét jelentette, és remélte, hogy ez az embereire is átszáll. Schäfflein csendesen káromkodott, de engedett. - Üsse kő, maradjon, de ne gondolja, hogy ajándékba adom az árumat a vén csontnak. Marie gunyorosan felnevetett. - Ezt egyikünk sem feltételezi Kegyelmedről, hisz mindenki tudja, hogy ki az egyetlen ember, aki a háborúban meggazdagodik: a hadiszállító. - Az ördögbe is, ebben igazad van, lányom. Fekete Éva Marie mellé lépett, és a vállára tette a kezét. Ezzel a mozdulattal Marie-t végleg befogadták a markotányosnők közé. Úgy tűnt, ezt a lovag is így látja, mert nevetve nyújtott neki kezet. - Semmi bajom a jó Évával, de öröm egy bájos arcot látni itt. - Heinrich lovag, harminc évvel ezelőtt ugyanezt mondta volna nekem is. Éva eljátszotta a sértődöttet, ám a lovagot sem kellett félteni. - Harminc évvel ezelőtt inkább a vesszőparipa érdekelt, amit az egyik istállófiú faragott nekem, mint egy szépasszony. Most már az ő tréfáján nevettek. Ahogy Éva nevetett, az egész arca merő ránc lett. - Hát vonuljunk újra együtt háborúba, Heinrich lovag. Még jól emlékszem az első hadjáratunkra. Akkor még Kegyelmed ifjúlegényke volt, és a bátor Reimbert von Gundelsheim apródja. Szegény ember azóta már rég elporladt. Elérte a célját Kegyelmed, és a Vertlingeni Szent Bernát-kolostor derék testvéreinek várnagya lett? - Igen, várnagy lettem - felelte a lovag bizonyos büszkeséggel. - Én vezetem ezt a sereget, mert a Szent Bernát-kolostor nagytiszteletű apátura e területnek egyben az elöljárója is. - És a tisztséget átruházza a várnagyára, mert egyházi emberként nem szállhat hadba. Talán ez a háború végre gazdag zsákmányt hoz. Éva hangjában némi gúny csengett, de a remény is, hogy végre kereshet anynyi pénzt, amivel visszavonulhat valahová. Ebben reménykedett a legtöbb szajha, akik az utakat rótták, de Marie tapasztalatból tudta, hogy többségüknek sosem

teljesül az álma. Élete utolsó éveit Éva sem biztonságban fogja leélni, hanem a kocsi bakján ülve, amíg holtan le nem fordul, és néhány katona vagy szolga el néni földeli az út szélén. Schäfflein a lovag és az idős markotányosnő közti beszélgetést láthatóan bosszúsan hallgatta, de nem merte félbeszakítani őket. Oldalba vágta segédjét, és állával a nőkre mutatott, közben parancsolóan kinyújtotta Oda felé a kezét, aki azonnal ott termett, és vihorászva követte. Éva utánuk nézett, és megvetően köpött egyet. - A szajha akkor is szajha marad, ha igavonókat fog a kocsija elé, és ettől különbnek tartja magát. Marie összerezzent a durva szavakra, mert életének öt esztendejét vándorló szajhaként kellett élnie, és attól félt, hogy véletlenül elárulhatja magát. Ezért amikor a magas Hans tárgyalni kezdett a többi markotányosnővel, inkább a háttérben maradt. Theres visszaadta neki a kis Trudit, és gondosan megvizsgálta az árut, amit Schäfflein szolgája kirakott. A segéd és az emberei olyan ügyesen bántak az asszonyokkal, ami nagy tapasztalatról tanúskodott, ezért Marie azon töprengett, miért utazott Schäfflein Wimpfenbe, ha nem kellett személyesen foglalkoznia az üzlettel. Természetesen lehetséges, hogy a város kereskedőivel volt valami dolga, de amilyen fennhéjázó ember, biztosan eldicsekedett volna ezzel. Marie úgy vélte, hogy Schäfflein azért jött ide, mert idegenben büntetlenül tehetett olyasmit, amiért otthon, Wormsban megszólnák. Egy markotányosnőt vagy szajhát minden további nélkül az ágyába vihetett, utána mindenki ment a maga útján. Ha azonban az egyik cselédjével kezd, fennáll a veszélye, hogy a fehérnép elszalad a paphoz, hogy könnyítsen bűnös lelkén. Ha meggyónja, hogy az urával vétkezett, agglegényként hamarosan Istennek tetsző házasságot javasolnának neki, ezzel bizonyítja férfiasságát. Ha házasemberről van szó, akkor Isten haragja és a pokol tüze fenyegeti. - Te mit akarsz venni? A magas Hans türelmetlenül lépett Marie-hoz, aki összerezzent, és ráébredt, hogy megint azokon az időkön tépelődik, amikor Isten szolgái kiűzték az Isten házából, miután egy dominikánus ártatlanul elítélte, és az utcán töltött életre kárhoztatta. Felnézett, és látta, hogy a többi markotányosnő már a megvett árut pakolja a kocsijára. Marie alig figyelt arra, mit választottak ki a többiek, mert már régen eldöntötte, hogy milyen készletet akar venni. Bár ő maga még nem vonult sereggel, de Micheltől tudta, mit vásárolnak leginkább a katonák útközben, és segített a férjének az élelmiszer-szállító kocsik és a kopjások felszerelésében, amikor Csehországba indult. Főként a több mint száz fegyverese miatt akart Nürnbergbe és szükség esetén Csehországba menni. Michel egyetlen embere sem tért még haza, és Marie egyre inkább meg volt győződve arról, hogy valamelyikük tudja, mi történt Michellel. A vágy, hogy minél előbb bizonyosságot szerezzen a férje sorsáról, azonban nem csábította Marie-t felesleges pénzkiadásra. Úgy alkudott a magas Hansszal, mintha az élete múlna rajta, és szóvá tette mind az áru rossz minőségét, mind a szerinte túlságosan magas árakat. A segéd petyhüdt arca eltorzult a dühtől, végül ráförmedt Marie-ra, amikor újból kifogásolni akart valamit. - Kinek képzeled magad? Ha tovább nyavalyogsz, nem kapsz semmit, és megsavanyodhatsz itt Wimpfenben. Marie megsimogatta az övén lógó erszényt. - Kár lenne a fényes guldenekért, amiket az urad olyan szívesen megkaparintana. - Schäfflein úr elég gazdag, nincs szüksége a te pár filléredre. A magas Hans úgy tett, mintha mindent el akarna vitetni, mielőtt akár egy garast is kapott volna, ám tekintete az erszényre siklott, amiben csábítóan csi-

lingelt a pénz. Ha elszalasztja az üzletet, Schäfflein tombolni fog, és csökkenti az eladott árukból a részesedését. Tehát sóhajtva engedett. - Rendben, megegyeztünk. De ezért a hordó borért két tallért fizetsz. - Megegyeztünk! De csak akkor, ha jó bor van benne és nem savanyú lőre. Marie a hordóhoz lépett, kinyitotta a töltőnyílást és beleszagolt. Amikor egy szolga megtöltött egy poharat, és megkóstoltatta vele a bort, az asszony bólintott. A bor bizonyára Schäfflein hazájából származott, ami gazdagságáról és szőlőjéről volt híres. - Rendben, két tallért adok a borért, de cserébe elfogadod az árat, amit azért a vég anyagért kínálok - mondta Marie a segédnek. A férfi kétségbeesetten ingatta a fejét. - Adj még rőfőnként egy garast, különben nem adhatom oda. A gazdám kirázza belőlem a lelket, ha meglátja, hogy rászedtél. Marie nevetve bólintott. Most, hogy tudták, mire számíthatnak a másiktól, gyorsan megállapodtak a többi áruról, a bőrszíjakról, a gombokról, tűkről és késekről. Vett még néhány, sokáig eltartható keménysajtot, szárított kolbászt, sonkát és két kis hordó sózott heringet, mert a katonák hamarosan örülni fognak a változatosságnak az egyhangú tábori ételek után. Miután az árut felpakolta, belenézett az erszényébe, és megállapította, hogy kevesebbet költött, mint amire számított, így a jövő valamivel rózsásabbnak tűnt.

7
Két nappal később Heinrich lovag megfúvatta az indulásra parancsot adó kürtöket. Nem sokkal több embere volt, mint annak idején Michelnek. Valamivel több mint ötven lovag, akiket csekély számú vazallus kísért. Maga Heinrich lovag is csak az apródját, Anselmet és négy katonát vitt magával, akiket az apát adott mellé. Ellentétben a többiekkel, neki és az embereinek elég jó felszerelésük volt. A parancsnoksága alatt álló harcosok többsége lovagok fiai, akiknek a kardján, a felszerelésén és a lován kívül nincs más tulajdona, amelyek azonban nem igen hasonlítottak az urak csatalovaihoz, hanem úgy néztek ki, mintha a vágóhídról mentették volna meg őket. Heinrich lovag megszemlélte a seregét, és a fejét rázta. - Megint azoknak a szegény ördögöknek kell a császár számára kikaparni a gesztenyét a tűzből, akiknek maguknak is alig van mit enniük - mondta Fekete Évának. - A nagyurak a váraikban gubbasztanak, és megengedik a császárnak, hogy császár legyen. Vagy látod Leiningen és Hohenlohe színeit? Őket nem érdekli, hogy Bohémia lángokban áll. A lényeg, hogy az ő tartományaikat kímélje meg a háború. Ráadásul az olyan uralkodók, mint pfalzi Lajos, vagy württembergi Lajos és Ulrich, akik a nép nyelvén inkább a „Vad", mint a „Szelíd" Eberhard fiai, önmagukban elég katonát küldhetnének, hogy egyszer és mindenkorra elintézzük a huszitákat. Marie egykori pártfogójára, württembergi Eberhard grófra gondolt, aki évek óta a föld alatt pihent. Vajon részt vett volna ebben a háborúban? Valószínűleg a többi, hivatalosan a császár uralma alatt álló német tartományúrhoz hasonlóan nem. Heinrich lovag szavai keserűen és vádlón csengtek, mintha a birodalom legnagyobb tartományurai nem szolgálnák úgy a császár ügyét, ahogy kötelességük lenne. Sokakhoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a hatalmas Német-római Birodalomnak rég le kellett volna győzni a csehországi huszita felkelést. Láthatóan azonban Zsigmond császár csak a birodalmi lovagok fiaira és a birodalmi apátságok

segítségére számíthatott, és ezt Marie egyáltalán nem tekintette jó jelnek. A kétség valószínűleg kiült az arcára, mert Fekete Éva megérintette a vállát az ostornyéllel. - Most már késő megijedni, Marie. Vissza akarsz fordulni, és az éves vásárokon eladni az árudat? Jobb, ha tőlem tudod meg, hogy ott jobbat kapni és olcsóbban. Marie felé fordult, és hevesen ingatta a fejét. - Nem félek, és nem hagyom itt a sereget. - Ennek örülök. Ezen kívül Hettenheim jó és főként megfontolt vezető. Nem esik bele egy olyan átlátszó huszita csapdába, mint Heribald von Seibelstorff múlt ősszel. Éva válasza kétszeresen érintette Marie-t. Először is említette Seibelstorff sikertelen hadjáratát, amelyben állítólag Michel elesett, másrészt Heinrich lovagnak azt a nevet mondta ki, amitől Marie haja az égnek állt. - Hogy hívják a vezért, Hettenheimnek? - Igen, Heinrich von Hettenheim, a nemzetség frank ágából. Bizonyára hallottál már az unokatestvéréről, Falkoról, aki Pfalzban hírnevet szerzett. Kérlek, ne említsd Heinrich lovag jelenlétében a nevét, mert a két uraság finoman szólva nem kedveli egymást. Fekete Éva nyomatékosan bólintott, és meghajtotta lovát, hogy csatlakozzon a lassan haladó menethez, ami a lovagokat és katonákat a Neckaron átvivő komphoz tartott. Marie érezte, hogy az idős markotányosnő többet tud, mint amit elmondott, de nem volt ideje kifaggatni, tehát egyelőre meg kellett fékeznie a kíváncsiságát. Felmászott a bakra, Trudit az ölébe fektette úgy, hogy ne csúszhasson le, aztán ökreit Fekete Éva kocsija mögé irányította. Mivel mindig meg kellett várniuk, amíg a komp átszállítja a következő csoport lovagot és gyalogos katonát, volt ideje gondolkodni. Heinrich lovag és rokona, Falko nem éppen barátok. Ezt a körülményt jó, ha észben tartja, bár nem tudta, hogy segíthet-e ez valamikor. Amikor a három málhás kocsira sor került, amit Heinrich lovag magával vihetett, a nap már magasan állt és az idő kezdett felmelegedni. Az első kocsikat gond nélkül átvitték, de Marie makrancos ökrei féltek az imbolygó komptól. Csak amikor Michi leszállt, és az orrkarikánál fogva vezette az állatokat, sikerült felhozatni az áruval megrakott kocsit a kompra. Amint az állatok fejjel a komp orránál álltak, követte Éva kocsija. Az asszony bölcsen előreengedte Marie-t, hogy ne kelljen megállnia könnyű kocsijával a himbálózó dereglyén, mielőtt megkötik a nyugtalan ökröket. A Neckar túlpartján a révész türelmetlenül zavarta le Marie-t a kompjáról, de ügyesen elkapta a kapott érméket, és meghajolt előtte. - Szerencsés utat, és gazdag zsákmányt! - kiáltotta utána, majd bezárta a dereglyét, hogy elmenjen a következő fuvarért. Mialatt Marie a kocsival a víz mentén hajtott, aztán élesen bekanyarodott és felfelé igyekezett a parton, Michi ügyesen, akár egy majom, felmászott a bakra. - Ezt ne csináld, túl veszélyes! - korholta Marie. - Mi van, ha megcsúszol és a kerekek közé esel? Michi csibészesen nevetett, mintha azt akarná mondani, hogy ilyesmi biztosan nem történik vele. Az első napokban még szomorú volt, hogy el kellett hagynia a szüleit és testvéreit, hogy elinduljon vele az ismeretlenbe, most azonban felcsillant a szeme a lovagok láttán, és ha tehette, odaszaladt hozzájuk, hogy hallgassa a történeteiket. Mivel nem hanyagolta el a kötelességeit, Marie megértő mosollyal vette tudomásul gyakori távollétét. A sereg eleje már előremenetelt, amikor az átkelés még javában zajlott, és Marie attól tartott, hogy Heinrich von Hettenheim nem látja át a seregét, ám

néhány óra elteltével megváltozott a véleménye. Vezetőjük a málhás kocsik átkelése után újrarendezte a csapatokat, és hátrahagyott egy gyalogos utóvédet, nem mintha itt, a birodalom közepén veszélytől tartott volna, hanem hogy szükség esetén kéznél legyenek, ha elakad egy kocsi. Délutánonként előőrsöket küldött ki, hogy élelmet, szénát és vizet készítsenek elő ott, ahol táborozni akart. Táborhelyül egy lovag majorsági faluját választotta, aki köteles volt a császári sereg lovagjait vazallusaikkal, szolgáikkal és állataikkal együtt ellátni úgy, hogy a málhás készletet lehetőleg ne fogyasszák. A sereg a következő éjszakákat is olyan kolostorok vagy várak árnyékában töltötte, amelyeknek tulajdonosai többé-kevésbé nagyvonalúan ellátták őket. A sereg felfelé kúszott a Jagst-völgyben, amíg Dörrbach és Mergentheim fölött Taubergrund felé fordult, hogy végül Steinsfeld-nél és Oberdachstettennél Ansbach irányába vonuljanak tovább. Marie a hosszas menetelést arra használta fel, hogy javítsa kocsihajtó tudományát, és esténként hallgatta a többi markotányosnőt, akik élénken meséltek más hadjáratokban szerzett tapasztalataikról. Ily módon sokkal többet megtudott új szakmájáról, mint azt képzelhette. Egészen más dolog volt kereskedőként élni a katonák közt, mint szajhaként vásárról vásárra vándorolni. Eddig még alig adott el valamit, mert a lovagok és katonák Wimpfenben mindent megvettek az indulás előtt, és még nem volt okuk az ételre panaszkodni. A szajhák is csak pár fillért kerestek, mert a hosszú napi menetelésektől a férfiak túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy nőkre gondoljanak. Marie-t meglepte a tempó, amivel Heinrich lovag hajtotta a csapatokat, de amikor Évával beszélt erről, az idős markotányosnő felnevetett. - Örülj neki! Ha hozzászoknak a kemény meneteléshez, nemcsak az előrenyomuláskor lesznek kitartók, hanem a visszavonulásban is. Úgy hírlik, hogy a husziták kitartó üldözők. Eddig Marie-t az foglalkoztatta, mit szeretne Nürnbergben megtudni, és nemigen törődött azzal, hogy ő maga is háborúba vonul. Lefoglalta az a gondolat, hogy a császár táborában bizonyára talál valakit, akitől hírt kaphat Michel sorsáról. Mégis felderengett benne, hogy az út, amin haladnak, egyenesen a huszita felkelés közepébe vezethet, és csetepatékba, sőt nagyobb csatába is keveredhet, amitől kissé elbizonytalanodott. Az élőkről kell gondoskodnia és nem a halottakról, ez tartotta benne a lelket, miután megkapta Michel halálhírét, és alapjában véve ez most is így volt. Felelősséggel tartozott Trudiért, aki végül is szintén Michel öröksége, és Michiért, legjobb barátnője fiáért. Ha a fiúval történne valami, sosem tudna többé Hiltrud szemébe nézni, és Trudi nélkül a saját életének sem lenne értelme. Még mardosta a kétség, amikor Heinrich lovag este parancsot adott a megállásra. Leállította a kocsit, szerzett friss vizet, amíg Michi ellátta az ökröket, aztán Trudival leült a markotányosnőkhöz a tábortűz mellé, hogy elkészítse a vacsorát. Ismét lepényt sütöttek, így hamarosan néhány katona, köztük Heinrich lovag apródja, Anselm feltűnően szimatolva odalopódzott. Éva felismert egy-két férfit, akik segítettek kihúzni a kocsiját a sárból Wimpfennél, ezért intett nekik. - Hé, fiacskáim! Ha lepényt akartok, gyertek ide és vegyetek. Ma még ingyen adjuk. A katonáknak persze nem kellett kétszer mondani, és alig haladt egyujjnyit tova a nap, máris lenyalogatták a zsírt az ujjukról, és nagy szemeket meresztettek Odára, Theresre, és főként Marie-ra. Fekete Éva egy ideig figyelte őket, aztán Anselm vállára tette karomszerűen meghajlott kezét. - Csak nem leszel hűtlen hozzám, kicsikém? - mondta harsány kacajjal, ami Heinrich lovagot is odacsalogatta. Meglátta a lepényt, és megnyalta a szája szélét. - Jó illata van. Az anyám sem süt jobbat. - Azt meghiszem, maradt még egy, mintha éppen Kegyelmedre várna. Fekete Éva vidáman odanyújtotta a lovagnak az utolsó darabot. Marie meg-

várta, míg lenyeli az utolsó falatot, aztán kíváncsian közelebb hajolt hozzá. - Mikor érünk Nürnbergbe? - Ha semmi nem akadályoz, és ugyanilyen gyorsan haladunk, öt nap múlva ott leszünk.

8
Marie alig várta, hogy megérkezzenek abba a városba, amelyben a császár és számos vazallusa tartózkodott. Örült, hogy láthatóan Heinrich lovag majdnem olyan türelmetlen volt, mint ő maga. Két nappal később egy lovag vágtatott a csapathoz, akit csupán az apródja kísért el. Heinrich lovag a menetelés folytatására adott parancsot, és magához intette az újonnan érkezőt. A fiatalember, bár arcát árnyékba burkolta a nyitott sisakrostély, láthatóan alig múlhatott tizennyolc éves, megfékezve lovát illendően üdvözölte a parancsnokot. - Isten áldja, nemes uram! Megengedi, hogy az apródommal csatlakozzam Kegyelmedhez? - Csak a Nürnbergbe vezető úton akarsz velünk tartani, vagy csatlakozol a sereghez? Az ifjú lovag egyszeriben eléggé ádáznak tűnt. - Először Nürnbergig, hogy onnan merre veszem az utam, most még nem dönthetem el. Heinrich lovag barátságosan bólintott. - A célunktól már csupán két-három nap választ el bennünket, addig isten hozott útitársként. - Köszönöm Kegyelmednek. A nevem Heribert von Seibelstorff. Heribald lovag fia vagyok, és azért keltem útra, hogy helyreállítsam házunk hírnevét. Ez a beszéd öntelten hangzott, de úgy tűnt, illik egy tizennyolc éves fiatalemberhez. Heinrich lovag mellére tette jobbját. - Légy üdvözölve, ifjú Heribert. A nevem Heinrich von Hettenheirn. Amint meghallotta e nevet, Heribert lovag olyan erősen meghúzta a gyeplőt, hogy ménje idegesen táncolt. - Nem mondhatom, hogy a Hettenheim nevet különösen kedvelném, mert a nemzetség egyik tagja bemocskolta a családomat - mondta kíméletlen őszinteséggel, és úgy látszott, mintha menten párbajra hívná a lovagot. Heinrich lovag mérgesen felnevetett. - Semmi dolgom nem volt eddig a családoddal. Bizonyára az unokatestvéremről, Falko von Hettenheimről beszélsz, akire nagyon is rávall egy ilyen tett. Tudd meg, hogy ő és én a legkevésbé sem vagyunk barátok. - Akkor nyílván Kegyelmed tarthat igényt az örökségére, ha a sors nem ad Falko von Hettenheimnek törvényes fiú utódokat. Hallottam már Kegyelmedről. Heinrich von Hettenheirn az ajkába harapott, és kereste a megfelelő választ. Eközben a málhás szekerek mögöttük megálltak. Fekete Éva leszállt a kocsijáról, odadobta a gyeplőt az egyik katonának, akit lepénnyel etetett, és kíváncsian közelebb lépett. A fiatal Heribert önkéntelenül is visszahőkölt a csúnya, idős asszony láttán, és viszolyogva meredt rá. Éva nem törődött az elutasító viselkedéssel, hanem követte, és megragadta a kengyelét. - Azt mondja Kegyelmed, hogy Heribald lovag fia? Gyakran vonultam vele hadjáratba, és csodálkozom, hogy egy becsületsértést nem saját kezűleg torol meg. - Bizonyára megtette volna, ha életben lenne. Amíg súlyos sérüléssel a várunkba hozták, és ott hónapokig tartó szenvedés után meghalt, egyesek a csá-

szár udvarában aláásták a hírnevét, hogy a sajátjukat növelhessék. A fiatal lovag szenvedélyesen mondta ki e szavakat, ám ráébredt, hogy egy egyszerű markotányosnővel beszélt. Mérgesen fújva ellovagolt Éva mellett anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna. A markotányosnő szinte szánakozó mosollyal nézett utána, aztán hátravetette a fejét, mintha egy gondolatot kellene leráznia, és visszatért a társaihoz, akik szintén leszálltak a kocsikról, mert a menet elöl megakadt. - Erősítést kaptunk - közölte vihorászva. - Már ha egy ilyen sihedert, mint ez a Heribert von Seibelstorff, annak lehet nevezni. Képzeljétek, ki akarta hívni a mi derék Heinrich lovagunkat csak azért, mert Hettenheimnek hívják. A többi markotányosnő nevetett, Marie azonban felegyenesedett. - Ki jött, Seibelstorff lovag? - Igen, az öreg Heribald fia. Én mondom nektek, hogy kötekedő ember volt, és nem is a legokosabb, de az embereiért bármikor lekaszaboltatta volna magát. Az ajkába harapott, aztán megvonta a vállát. - A fia szavai szerint ez történt. Mivel a menet ismét mozgásba lendült, az asszonyok visszasiettek a kocsikra, és megragadták a gyeplőt. Marie elindította a kocsit, és átnézett a fejük felett, miközben gondolatai úgy röpködtek, mint száraz falevelek a szélben. Heribald Seibelstorff nevét jól ismerte, hisz az ő parancsnoksági alatt esett el állítólag Michel. Elöl az ifjú Heribert apródjával éppen betagozódott a menetbe. Vajon megkaphatja tőle az annyira áhított híreket? Szívesen megtudta volna azt, hogy miért gyűlöli annyira a Hettenheirn nevet, hogy majdnem párbajra hívta Heinrich lovagot. Viselkedése alátámasztotta annak a frank lovagnak a beszámolóját, aki pár napig a palotagróf udvarában vendégeskedett, és magára vonta a pfalzi lovagok haragját azzal, hogy elmondta a csehországi harcokról a saját véleményét. A férfi szavai megerősítették Marie gyanúját, miszerint Falko von Hettenheimnek köze van Michel eltűnéséhez. Úgy döntött, hogy még aznap este kifaggatja Heribert lovagot. Úgy tűnt, hogy az órák azon a napon lassabban teltek, mint egyébként. Marie-t minden körülötte szálldosó légy idegesítette, sőt életében először még Trudi merész csacsogása is zavarta. Végül odaadta a kicsit Michinek, és arra kérte, hogy etesse meg kásával ahelyett, hogy átadta volna neki a gyeplőt, és maga látta volna el a gyermeket, ahogy szokta. Este meg akarta bízni a fiút, hogy vigyázzon Trudira, de ő elment Anselmhez, hogy az apród megmutassa neki a lándzsavetés tudományát. Marie azon töprengett, rábízza-e a lányát az egyik markotányosnőre, de mindegyik ide-oda szaladgált a kocsi és a tűz között, hogy elkészítse a vacsorát, és nem volt ideje vigyázni egy kisgyerekre. Marie túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy az evésre gondoljon, ezért a karjára vette Trudit, és arra a helyre ment, ahol Heribert von Seibelstorff letáborozott. Már annyira hozzászokott a sok tekintethez, ami kísérte, ahányszor végigment a táboron, hogy szinte észre sem vette. A legtöbb férfi tisztelte, sőt egyesek félénken néztek rá, mert ő volt a legszebb nő a sereg körül, és azt suttogták, hogy gyermekével a karján hasonlít a katedrálisokban lévő madonnaképekre. Hogy ez a kép teljessé váljon, csak a kék égi köntös hiányzott. Amikor Marie közeledett Heribert von Seibelstorffhoz, az ifjú lovag szomorúan gubbasztott egy egyszerű sátor előtt, és a sült kolbászt hozó apródjának háromszor kellett szólnia, mire reagált. Az étel illatától megjött Marie étvágya, és egyben alkalmat szolgáltatott arra, hogy beszédbe elegyedjen a fiatalemberrel. Mosolyogva odalépett hozzá. - Legyen üdvözölve, nemes úr. Amint látom, sütni való kolbászt hozott magával tartalékként. Mivel ritkán tarthatók el hosszabb ideig, szívesen megvennék belőle néhányat. Fizethetek ezüsttel, vagy néhány kupa borral.

Heribert von Seibelstorff mérgesen felpattant, és éppen durván el akarta utasítani Marie-t, amikor a torkára forrt a szó. Ennél a gyermekét a karjában tartó asszonynál kedvesebb képet még sosem látott. Felállt, nem törődve azzal, hogy a tányérja a földre esik, és a maradék kolbász a fűbe gurul. - Kicsoda Kegyed, szép hölgy? Meglepődve a férfi heves reakciójától, Marie hátralépett. - A nevem Marie, és markotányosnő vagyok. - Marie? Mint a Szent Szűz, Isten anyja! - Csupán egy „a" hiányzik a nevem végéről, hogy igazi Maria legyek. Marie gyakorta találkozott Michel fiatalabb vazallusaival, és tudta, hogy a megfelelő időpontban kimondott kedves szavak, vagy egy tréfa eltüntetheti a bizonytalanságukat. Heribert szája sarkában is megjelent egy fiús mosoly, és eszébe juttatta a kérdését. - Görch, hozz négy sült kolbászt, de a legszebbeket és a legjobbakat, amink van! - kiáltotta szolgájának. A fiú szomorúan nézett a kis roston sülő kolbászokra, amelyeket tulajdonképpen magának szánt. Sóhajtva fatányérra tette az ételt, és odavitte Heribertnek, aki továbbadta Marie-nak. - Köszönöm, uram. Ennek a sült kolbásznak nagyon jó illata van. Ha az íze is ilyen, akkor sosem ettem ennél jobbat. A dicséret hízelgett Görchnek, és némi büszkeséggel mosolygott. - A miénknél jobb ízű sült kolbász nincs. Marie eközben letette Trudit, és élvezettel enni kezdett. A szolga egyáltalán nem túlzott. Ilyen jó sült kolbászt még Hiltrud sem csinált, pedig ő igazi mester volt ezen a téren. - Köszönöm - mondta Marie a fiatal nemesnek, amikor az első adaggal végzett. Aztán rámosolygott az apródra, aki szomorkásán nézte a maradék három kolbászt. - A jó tett jutalmat érdemel. Az urad és te ma annyi bort kaphattok tőlem, amennyit akartok. Heribert csitítóan felemelte a kezét. - Egy kupa az apródomnak és egy nekem, különben Görch úgy leissza magát, hogy reggel hasznavehetetlen lesz. - De uram, mikor... - tiltakozott az apród, de ura félbeszakította. - Három napja, amikor megmondtam, hogy útra kelünk, és csatlakozunk a császár seregéhez, fel kellett hogy fektesselek a nyeregbe, mert túlságosan részeg voltál ahhoz, hogy lóra ülj. Heribert hangja szelíden csengett, de hallatszott benne a figyelmeztetés, hogy ne történjen ilyesmi többé. Ekkor Marie-hoz fordult. - Kérlek, mondd meg a többi markotányosnőnek is, hogy ne adjanak több bort Görchnek, mint amennyit elbír. Marie-nak feltűnt, hogy úgy beszél vele, mint egy nemes hölggyel, és azon töprengett, vajon elárulta-e magát valamivel. Mivel nem kérdezhette meg, csak remélhette, hogy a tiszteletteljes viselkedését senki más nem veszi észre, vagy csupán egy könnyen lángra lobbanó ifjú túlzásának tartják majd, ami valószínűleg igaz is volt. Görch megrázta magát, akár egy vizes kutya, és magára vonta a figyelmet. - A markotányosnőktől semmit sem kapok, uram, mert nincs pénzem. - És ez jól van így - hangzott Heribert válasza elégedett mosollyal, majd udvarias mozdulattal hívta Marie-t, hogy üljön le mellé a farönkre. Marie örült, hogy nincs szüksége valamilyen kifogásra, hogy beszéljen vele. Bizonyos távolságot tartva leült, és oldalra hajtott fejjel nézett a fiúra. A fiatalember bizonytalansága láthatóan visszatért, mert amint beszélni akart, többször nyelt egyet, és Trudi felé nyújtotta a kezét, aki a korához képest fürge lábakon szaladgált. Marie csodálkozására lánya odament a nemesifjúhoz, és hagyta, hogy

ölbe vegye. - A kishúgomra emlékeztet - magyarázta Heribert mosolyogva. Szolgája öszszehúzta a szemét, és zavartan meredt rá. - De uram, Hella kisasszony már tizenkét éves. - Nem olyan rég még úgy nézett ki, mint ez a kicsike. Hogy hívnak? Heribert az arca elé emelte a kislányt, és rámosolygott. - Udi - hangzott a válasz bátran. - Trudi, valójában Hiltrud - javította ki Marie. - Szép név, egy szép gyermeknek - vélte az ifjú, ám a Marie-ra vetett pillantása elárulta, kit talál a legszebbnek. - Tizenhét hónapos. Korához képest elég magas és jól fejlett - mondta büszkén a fiatal anya. - Mintha az imént egy kupa bort emlegetett volna, Marie asszony - kérlelte Görch, mielőtt ura válaszolhatott volna. Az asszony bólintott, és felállt. - Meg is tartom az ígéretem. Kegyelmedre bízhatom addig Trudit, nemes uram? Heribert összerezzent a kérdésre, de boldogan mosolygott. - Igen, úrnőm. Örült, hogy Marie rábízta a lányát, hiszen bizonyára visszajön, és még beszélgetnek egy ideig. Már most arra vágyott, hogy viszontlássa, és újra hallja angyali éneknek tűnő hangját. Marie hamarosan visszatért három kupával és egy borral telt kancsóval. - A sült kolbász szomjassá tesz - mondta nevetve. - Egyetértek! - kiáltotta Görch, és gyorsan megragadta a legnagyobb kupát. Mivel Marie csupán kortyolt a borból, és Heribert lovag is keveset ivott, az apród azon az estén nem szomjazott. A közelükben leült a földre, és mindig belefolyt a beszélgetésbe, úgyhogy Marie néhány kérdéssel arra a témára terelte a szót, ami leginkább érdekelte. A nemes ifjú és az apród versengve mesélték el Seibelstorff felemelkedésének és hirtelen, ártatlanul elszenvedett bukásának történetét. - Kegyvesztettek lettünk a császárnál és ennek egyedül Falko von Hettenheim az oka - mesélte a lovag dühösen. - Apám mindig kiállt mellette, fedezte a baklövéseit, mert azt remélte, hogy jó parancsnokot nevelhet belőle. És hogyan köszönte meg neki mindezt az a becstelen ember? Amíg atyám haldoklott, és már nem tudott védekezni, Falko a jelentésében teljesen elferdítette a történteket, apámra hárította a saját hibáit, és annyi rágalmat szórt rá, hogy a császár leváltotta a parancsnoki posztjáról. Ez a szégyen ölte meg atyámat, és nem a sebesülése, ezért csatlakozom a sereghez, kérdőre vonom és kihívom párbajra azt a kutyát. Marie, akit nem annyira a Seibelstorffok sértett becsülete érdekelt, sokkal inkább a férje, óvatosan elterelte a dühkitöréstől. - Apja urának bizonyára más lovagok is álltak a parancsnoksága alatt, nem csak ez a Falko von Hettenheim. Hallotta már valaha a Michel Adler nevet? Heribert tűnődve bólintott. - Igen, jól emlékszem erre a névre. Pfalzi volt, mint Hettenheim, de vele ellentétben bátor ember. Apám még a halála előtt is sajnálta, hogy Falko hatására felresöpörte Adler megfontolt tanácsait. - Heribald úr azt mondta, hogy Adlerrel az oldalán nem kerültek volna olyan katasztrofális helyzetbe - vetette közbe Görch. - Érdekelne, mi történt ezzel a Michel Adlerrel – folytatta Marie. - Állítólag elesett a huszitákkal való harcban. Legalábbis ezt állította Falko von Hettenheim. Ö vezette a csapatot, amelybe Adler is tartozott, és az embereivel a husziták csapdájába esett. Egy túlélő, akit a szerencsétlen visszavonuláskor fejszecsapás ért, a halála előtt meggyónta atyámnak, hogy Hettenheim sorsára hagyta a súlyosan sebesült Michel Adlert.

Marie a bal kezébe harapott. Ez a sejtelem gyötörte már régóta. Falko von Hettenheim elárulta a férjét, akinek veszte ugyanúgy a lelkén száradt, mintha saját kezűleg ölte volna meg. De nem akarta még feladni a reményt. - Lehetséges, hogy Michel Adler még él, mondjuk a husziták fogságában, vagy a bohémiai erdőkben bujdosóként? Heribert a fejét rázta. - A husziták nem ejtenek foglyokat. Amit apám a kegyetlenségükről mesélt, attól a legerősebbek ereiben is meghűl a vér. Még ha Adler a sebesülése ellenére el is menekült a felkelők elől, és életben maradt az erdőben, legkésőbb a tél beálltakor, amikor a keleti szél átsüvít a hegyeken, ráadásul mindent hó és jég borít, biztosan meghalt. Felhúzta a szemöldökét, és áthatóan Marie-ra nézett. - Miért érdekli ennyire ez az Adler? Ismerte? Marie azon tűnődött, hogy tagadjon-e, végül úgy döntött, hogy legalább az igazság egy részét elmondja. - Gyermekkoromból ismerem, ugyanabból a városból származunk. - Emlékezzen rá hősként. Bátorságával és megfontoltságával nemcsak atyám életét mentette meg, hanem a császárét is, és sok derék lovagot attól, hogy a husziták agyonverjék. Heribert szeme felcsillant, amikor ezeket mondta, nem titkolva, hogy csodálja Michel Adlert. Marie örült ennek, de úgy érezte, hogy a fájdalom és a kétségbeesés sötét lepelként borul rá, hogy a mélybe zuhan. Heribert beszámolójában semmi sem utalt arra, hogy Michel túlélhette a történteket. Mégis tovább akart kutatni, és addig kérdezősködni, amíg bizonyosságot nem szerez. Most azonban le kellett beszélni az ifjút szándékáról. Bár Falko von Hettenheimet a pokol mélyére kívánta, amiért cserbenhagyta Michelt, de nem akarta, hogy ez a fiatalember párbajozzon vele, mert a tapasztalatlan Seibelstorff lovag biztosan nem élné túl a harcot. - Nem tudom, hogy okos dolog-e már most kihívni Falko von Hettenheimet kezdte óvatosan az asszony. - Jó híre van, még akkor is, ha mindketten tudjuk, mennyire nem szolgált rá. Ezt figyelembe kellene venni Kegyelmednek. Először tüntesse ki magát a husziták elleni harcban, és ezzel fényesítse ki újból a címerpajzsát. Bizonyára adódik majd alkalma arra, hogy leleplezze Falko lovag aljasságát, mielőtt végezne vele. Heinrich von Hettenheim, aki fürkészve közelebb ment a kis csoporthoz, Marie szavai közben Heribert Seibelstorff vállára tette a kezét, és komoly arccal bólintott. - Ne párbajozz az unokatestvéremmel, míg nem gyűjtöttél elég tapasztalatot. Nem lovagi módon harcol, hanem úgy, mintegy patkány, ezer cselt és fortélyt ismer, ami győzelemhez segítheti. Az ifjú Seibelstorff lerázta Heinrich kezét, és felpattant. - Nem félek Falko lovagtól. - Tudom, mert vele ellentétben te bátor ember vagy, akinek helyén van a szíve. Harci tapasztalatot kell szerezned, mielőtt tengelyt akasztasz az unokatestvéremmel. Heinrich von Hettenheim elmondott néhány dolgot a rokonáról, ami nem éppen jó színben tüntette fel Falkot. Marie örült, hogy Heinrich von Hettenheim támogatta, de ahogy Heribert feszült arcát vizsgálgatta, úgy vélte, hogy a fiatalembert annyira elragadta a bosszúvágy, hogy nem hallgat semmilyen érvre. Otthagyta a két beszélgető lovagot, és Trudival visszatért a többi markotányosnőhöz. Amikor a tűznél ült, lassanként tudatára ébredt, milyen hiszékenyen indult útnak. Tényleg úgy gondolta, hogy elegendő, ha álruhában eljut Nürnbergbe, vagy a császári sereg más nagy gyülekezőhelyére, hogy találjon valakit, aki tud

Michel sorsáról? Lassacskán azonban kiderült, hogy férje eltűnésének háttere kuszább, mint valaha gondolhatta. Valószínűleg még hónapokig kell a sereggel vonulnia markotányosnőként, amíg kideríti az igazságot.

9
Wimpfenhez hasonlóan Nürnbergnél is távol tartották a katonákat a várostól. A városfal még két óra gyalogúira volt tőlük, amikor a császári hadbíró, Gisbert Pauer, Zsigmond császár ne-rében üdvözölte a neckar-frank sereget, és utasította az őrséget, hogy vezesse őket a táborba, ami voltaképpen egy gyér fenyőerdő volt, ahol már több mint ezer lovag és katona vert tábort. Mialatt az újonnan érkezők a kocsikat védőcsoportba állították, és felverték a sátrakat, Heinrich lovag és Pauer közt élénk beszélgetés alakult ki, ami a hírekre éhes Marie-t kíváncsivá tette. Odahajtott a kocsival, ahová irányították, leugrott a bakról, a karjára vette Trudit, és megkérte Michit, hogy végezze el a többi munkát. De mialatt futott, hogy kihallgassa a két férfit, a hadbíró elköszönt és sarkon fordult. Marie már éppen csalódottan el akart menni, amikor Heribert von Seibelstorff Gisbert Pauer útjába állt. - Bocsánat, uram. A nevem Heribert von Seibelstorff, Heribald lovag fia vagyok. Csatlakozni akarok a császári sereghez, és szeretném tudni, milyen feladatot rónál rám. Pauer kétkedve nézte a fiatal lovagot, és nyilvánvalóan nem tartotta említésre méltó erősítésnek. - Maradj Heinrich lovag embereivel - felelte hűvösen. Az ifjú lovag nyilván más fogadtatásra számított, mert az arca elkomorodott. Szó nélkül megfordult, aztán felhúzott vállakkal és szögletes mozdulatokkal a sátrához lépdelt. Marie szintén visszavonult. Úton a táborhelye felé néhány, számára idegen tájszólásban beszélő katona haladt el mellette, akik a husziták elleni harcról beszéltek. A szavaikból ítélve a huszita parasztfelkelők nem törődtek az évszakok változásával, hanem szokatlan időpontokban is folytatták a háborút. Az elmúlt télen V. Albert herceg sietve összehívott seregére megsemmisítő vereséget mértek Ausztriában, és az ország egy részét feldúlták. Az egyik katona abban reménykedett, hogy az ellenség a frank és a felső-pfalzi területeket nyáron békén hagyja, és valahol máshol tombolja ki magát, és így ne kelljen ellenük harcolni. Marie-t megrázta, hogy a katona bajtársai élénken helyeseltek. Elgondolkodva csatlakozott barátnőihez, akik már a tábortűznél ültek, és vacsorát főztek. Éva felnézett, amikor Marie odaért, és a kocsijára mutatott. - Jobban kellene ügyelned a dolgaidra. Több tolvaj ólálkodik itt, mint amennyi szemölcsöm van. Ha nem vigyázol, lába kél a boros hordóidnak, Marie amennyire lehetett, ládákba és dobozokba rakta az áruját, vagy bálákba kötözte, a pénzt pedig jól eldugta. Mégis megköszönte a tanácsot, majd felszállt a kocsira. Nem akadt túl sok tennivalója. Megfeszítette a ponyvát, kikötötte még néhány bőrszíjjal, és mielőtt leszállt, a kocsi elülső részét eltakarta egy harangocskákkal ellátott függönnyel, ami figyelmeztetett, ha tolvaj akart bemenni. Leült a markotányosnők közé, és látszólag gondtalanul beszélgetett velük. Theres magához csalogatta Trudit, és egy darabka sonkával etette. A kislány némi ellenkezéssel vette a szájába, de aztán élénken rágcsálta. - A gyerekeken látszik, milyen gyorsan múlik az idő - sóhajtotta az e napon igazán tarkabarkán öltözött markotányosnő. Fekete Éva félrehajtott fejjel méregette. - Ha gyermekre vágysz, ne halogasd túl soká. Theres kissé gyámoltalanul

megvonta a vállát. - Szívesen a mellemre fektetnék egy ilyen csöppséget, de nem akarom Odát utánozni, és az első utamba kerülővel összefeküdni. Társnői tekintete Odára siklott, akinek amúgy sem karcsú alakja még nem mutatta az állapotosság eleit. Ennek ellenére az asszonyok már tudták, hogy a Fulbert Schäfflein sátrában töltött idő nem maradt következmények nélkül. Donata arcán gúnyos kifejezés jelent meg. - Szerintem átkozottul magas árat fizettél azért a néhány fillérért, amit a kereskedőtől kaptál. Most meg a fattyát hordod a szíved alatt, és egy árva garast sem fogsz kapni. - Ugyan, ezt te úgysem érted! Schäfflein úr igazán nagyvonalú volt - förmedt rá Oda. Éva széles vigyorra húzta a száját. - Remélem, hogy nem egy csata közepén, vagy menekülésközben szülsz, mert egyikünk sem fog segíteni, ez olyan biztos, mint az ámen a mise végén. Marie nem volt biztos benne, hogy képes lenne egy vajúdó asszonyt cserbenhagyni, még akkor sem, ha olyan kellemetlen ember, mint Oda. De nem szólt semmit, hogy ne hangolja maga ellen a többieket. Az asszonyok beszélgetése lassacskán elült, és amikor a csillagok felragyogtak a fenyves tűlevelein, jó éjt kívántak egymásnak, aztán hálóhelyükre mentek. Miközben Marie felrázta az ágyát a nagy ládán, azon töprenget, hová tűnhetett megint Michi. Megvetette a fiú ágyát is, majd Trudival bebújtak a takaró alá. Habár gondolatai nyugtalanul kavarogtak az elmúlt napok eseményei körül, mégis szinte rögtön elaludt, és Michelről álmodott. Vidámnak tűnt, néhány emberrel tréfálkozott, akiknek az arca homályban maradt. Marie mégis tisztán látta, hogy két nő is volt köztük, akik valahogy körülrajongták a férjét, és ettől vad féltékenységre ébredt reggel. Másnap úgy tűnt, mintha a tábor általános bágyadtságban szenvedne, legalábbis a neckar-frank sereg, amit az elmúlt hetek kemény menetelése érthetővé tett. Nem érkezett több erősítés. Marie Évával és Theressel reggelizett, azután Trudival Heribert sátrához ment, hogy újból kifaggassa. Mivel senkit sem látott, leült egy farönkre, ami láthatóan asztal és szék gyanánt is szolgált. Görch meghallhatta, mert kijött, és olyan arckifejezéssel üdvözölte, ami elárulta, hogy nem felejtette el a borát, és többet is remélt belőle. Mielőtt bármit mondhatott volna, ura is kilépett a sátrából. Mérges arckifejezése Marie láttán eltűnt, és helyébe fiús mosoly költözött. - Isten hozta, szép hölgy! Kegyed éppen az a látvány, ami elfeledteti az emberrel ezt a szörnyű katonai tábort. Marie felhúzta a szemöldökét. - Mi olyan rossz ebben a katonai táborban? - Önmagában az a tény, hogy még egyáltalán létezik! Már mindenkinek úton kellene lenni, hogy harcoljon a husziták ellen - felelte Heribert hevesen. - Kegyed is hallotta, milyen szörnyen feldúlják a birodalmat. Ahelyett, hogy bátran megtámadná és leverné őket, Őfelsége a császár megszemléli a sereget, és Nürnbergben múlatja az idejét. Az ifjú lovag nem hagyott kétséget afelől, hogy nem tetszik neki a jelenlegi helyzet. Látva Marie összerándult arcvonásait, azt hitte, hogy kifakadásával megijesztette, ezért megfogta a kezét. - Bocsássa meg meggondolatlan szavaimat. Ameddig Kegyed itt van, ezt a tábort is szépnek látom. Marie nemigen tudta, mit feleljen, mert Heribert hangja valahogy túlságosan epekedően csengett. A fiatalember csillogó szemét nőként hízelgőnek találta, de a terveit inkább akadályozta. Hogyan keresse Michelt, ha egy szerelmes ifjú állandóan a nyomában van? Ezenkívül nem állt szándékában, hogy ő ismertesse meg

közelebbről Seibelstorffal a női nemet. Hogy megakadályozzon egy elhamarkodott szerelmi vallomást, sóhajtva Nürnberg irányába mutatott. - Milyen jó lenne megnézni a várost, de azt mondják, hogy az egyszerű katonákat és a málhásokhoz tartozó asszonyokat nem látják szívesen. Rögtön rájött azonban, hogy rosszat mondott, mert Heribert habozás nélkül felajánlotta, hogy elkíséri, és megfogta kardja markolatát. - Mellettem senki sem fogja megakadályozni Kegyedet, hogy belépjen a városba. Láthatóan Heribert kész lett volna a kapuőröket leütni, semhogy Marie-t elutasítsák. Az asszony kezét felemelve csitította. - Köszönöm, de nem ma. Szeretnék előbb a táborban körülnézni, hogy közelebbről megismerjem A többi csapatot is, és ha Nürnbergbe bejutok, a piacra is el akarok menni. Tehát előbb át kell néznem a készletemet, hogy mire van szükségem. - Mindenkor Kegyed rendelkezésére állok. Heribert még akart mondani valamit, de felharsant egy kürtszó. Az ifjú nemes megragadta Marie-t, maga mögé vonta, és kihúzta a kardját, mintha támadásra számítana. A jel azonban csak a császár jöttét jelezte. Zsigmondot számos udvaronc kísérte, köztük Nürnberg várgrófja, aki rangidősként az uralkodó jobbján lovagolt. Más magas rangú úr hiányában Falko von Hettenheim foglalta el a császár bal oldalán a helyet, és fontossága teljes tudatában pöffeszkedett. Mialatt a császár pillantása csalódottan végigsiklott a számára túl kevés Öszszegyűlt katonán, Heribert von Seibelstorff visszadugta kardját a hüvelyébe, és addig nyomakodott előre, amíg a császár előtt állt. Mivel nem engedte el Marie-t, az asszony kényszerűen követte, és megrémült, amikor meglátta a császár arcát. Tizenkét esztendő telt el azóta, hogy Konstanzban találkoztak, és Zsigmond szokatlanul sokat öregedett. Ősz szakálla ápolatlannak tűnt, arcán és homlokán mély barázdák éktelenkedtek. Ami Marie-t leginkább megrázta, az a szemében egyszerre tükröződő nyugtalanság és fáradtság. A huszitákkal a cseh királyságért folytatott hétéves harc láthatóan felemésztette Zsigmond életerejének nagy részét. Habár a császár nemcsak a csekély létszám miatt mérgelődött, hanem az újonnan érkezők rossz felszerelése miatt is, mégis kicsikart magából egy dicséretet. - Pompás legények! Aztán megkérdezte, ki a vezérük. Heinrich lovag előrejött az emberei között, megállt a császár előtt, és meghajolt. Falko von Hettenheim ekkor gúnyosan elmosolyodott, és bizalmaskodó mozdulattal a császárhoz fordult. - A vagyonban és dicsőségben egyaránt szűkölködő unokatestvérem nyilván azt reméli, hogy Bohémiában zsákmányt és elismerést szerezhet. Attól tartok, hogy ezzel a nyomorúságos sereggel, amit Felségednek felsorakoztatott, aligha sikerülhet. Heinrich von Hettenheim felnézett az unokatestvérére, aki magasan fölötte trónolt a nyeregben, és felnevetett. - Szabad szájú vagy, akár egy kofa, Falko, de a fecsegésed csak azt titkolja, hogy van két pompás fiam, akikért irigyelsz, és akik egyszer továbbviszik a nevemet. Te ellenben ősszel valószínűleg a hatodik lányod egészségére fogod üríteni a boros kupát, mert úgy hírlik, hogy hitvesed újra áldott állapotban van. Falko lovag úgy megrántotta a gyeplőt, hogy lova dühödten nyerített, és a császár paripájának ütközött. Marie pár lépést hátralépett, és csendesen nevetgélt. Hulda asszony nyilvánvalóan habozás nélkül bevette Hiltrud szerét, és ha tényleg lányt szül, akkor a kupa bor, amit Heinrich az anya egészségére akart üríteni, Marie számlájára írandó. Míg az asszony még magában mulatott, Heribert Falko lova elé állt, és dühösen ráförmedt. - Te vagy hát a rágalmazó, Hettenheim, aki sárba tiporta apám hírnevét! Pár-

bajra hívlak, és egyszer és mindenkorra befogom a hazug szádat! A császár zavartan nézett le a dühtől égő ifjú nemesre, és Falko von Hettenheimhez fordult, akinek arcszíne a burgundi ó-borra emlékeztetett. - Ki ez az ifjú? Mielőtt Falko válaszolhatott volna, Heribert hangosan és érthetően elmagyarázott mindent. - A nevem Heribert von Seibelstorff. Heribald lovag fia vagyok, és bosszút állok ezen íz emberen azért a gyalázatért, amit apámra hozott. Zsigmond elutasítóan felemelte a kezét. - Szeretem, ha lovagjaimban ég a harci tűz, de nincs ínyemre, hogy egymás életére törnek ahelyett, hogy bátorságukat az ellenséggel szemben bizonyítanák. Megtiltom ezt a párbajt Falko von Hettenheim úr kipróbált hős, akinek ragyogó címerpajzsa van, amit neked, ifjú Seibelstorff, még meg kell szerezni. Ha bebizonyítottad, hogy igazi lovag vagy, akkor emelheted fel a férfiak körében a szavad. Heribert összerándult, mintha ostorcsapás érte volna, fehér lett, akár a meszelt fal. Falko von Hettenheim elhúzta a száját. - Felséged megmentette ennek a tökfilkónak az életét. Ettől a sértéstől a vér Heribert arcába tódult, jobb kezével a kardjához kapott. Mielőtt azonban kiránthatta volna a fegyverét, Marie és Heinrich von Hettenheim megragadták és hátratuszkolták. - Fékezd a dühödet, te bolond! A császár jelenlétében nem ránthatsz kardot. A testőrei lekaszabolnának, mielőtt hozzáérhetnél ehhez a patkány Falkohoz. Amikor Heribert nem reagált erre, Heinrich rászólt Marie-ra. - Mondj valamit, asszony! Marie lecsillapította Heribertet, és megeskette, hogy okosan jár el. Heribert tágra nyílt szemekkel meredt rá, mint aki belül már leszámolt az életével. Aztán levette kezét a kardmarkolatról. A tekintet, amivel Falko von Hettenheimet illette, pontosan elárulta, hogy ezt a pillanatot nem fogja elfelejteni, sem megbocsátani. Falko azonban már ügyet sem vetett rá, hanem tátott szájjal bámult Marie-ra, mintha elakadt volna a lélegzete. Aztán meglátta Trudit, aki az izgalmaktól sírva kapaszkodott anyja szoknyájába, megrázta a fejét, és megvető kézmozdulatot tett. Marie leolvasta a homlokáról, hogy mire gondolt. A férfi felismerte, de Trudi, akin rögtön látszott, hogy a lánya, megzavarta, mert ahogy sokan a palotagróf udvarában, ő is tudta, hogy tízéves házassága alatt nem született gyermeke, és mostani anyai öröméről láthatóan még nem szerzett tudomást. Nürnberg várgrófja úgy gondolta, hogy Falko von Hettenheim túl sok figyelmet kapott, és lovát a császár mellé irányította. - Igaza van Felségednek! A lovagjainknak valóban nem kellene egymást lekaszabolni, de a harc gyakorlására és a harci szellem erősítésére egy lovagi torna bizonyára nem lenne ártalmas. Az ifjak megmutathatnák, mennyit érnek, és tanulhatnának az idősebbektől. A császár egy pillanatig gondolkodott, aztán kegyesen bólintott. - Kitűnő gondolat, Friedrich uram. Egy lovagi torna ebben a helyzetben nagyon is hasznos lenne. Hirdessétek ki mindenütt, így bizonnyal több lovag is csatlakozik hozzánk, és erősebb sereggel szállhatunk szembe a lázadó huszitákkal.

10
Michel a várkapu fölötti őrszobában ült, és a távolba tekintett. A környező

öreg erdők zöld tűzként ragyogtak a napfényben, az égen a keselyűk körözve kerestek zsákmányt. A falon kívül a szolgák szénát gyűjtöttek. Kemény munka volt, amiért Michel nem irigyelte őket, de minden halommal, amit behoztak, néhány nappal tovább etethették télen az ökröket és a lovakat. Sokolny szolgái és a hegyekbe menekült környékbeli parasztok ősszel búzát és árpát vetettek, remélve, hogy a gabona kikel, és gazdag termést hoz anélkül, hogy a háború szörnye megsemmisítené. Bizonyos mértékben Falkenhain vára, ahogy régi, de még mindig használatos német nevén emlegették, a béke szigete volt, amellyel eddig sem a husziták, sem a császári lovagok nem törődtek. Michel már közel másfél éve állt Sokolny szolgálatában. Csípősérülése már rég meggyógyult, csak akkor érezte, ha megváltozott az időjárás és élénk keleti szél fújt a magaslat körül. Olykor olyan erősen fájt a feje, hogy a szeme szinte kiugrott a helyéről, míg nappal úgy szenvedett tőle, akár egy átoktól, esténként a legnagyobb fájdalom közepette is hamar elaludt, de aztán zavaros dolgokat álmodott. Néha látta magát a földön fekve, egy gúnyos arckifejezésű lovag hajolt fölé, és leköpte. Más alkalommal a Marie nevű asszonyt látta, aki a karjaiba zárta, és az arcát csókolgatta. Ez az álomkép majdnem ugyanolyan gyötrő volt, hisz időközben teste szinte minden porcikáját megismerte, és alig tudott uralkodni a vágyakozásán. Amikor reggel felébredt, önkéntelenül is tapogatta maga mellett az ágyat, de a hely üres volt, és álmában felkorbácsolt szenvedélye hiába várt beteljesülésre. Hogy teste gyötrelmét csillapítsa, télen összeállt Jitkával, az egyik várbeli cseléddel, de kínozta a lelkiismerete, ezért azóta úgy élt, akár egy szerzetes. Amíg gondolataiba merült, szokása szerint tekintetével a környéket fürkészte. Hirtelen összehúzta a szemét, mert dél felől egy közeledő lovascsapatot vett észre. Michel úgy vélte, hogy lovagokat és néhány gyalogost lát, azt latolgatta, vajon a császár és cseh király futárai-e. Ez azt jelentené, hogy a huszita felkelőket leverték, különben a lovasok nem jutottak volna el háborítatlanul Falkenhain közelébe. Mindenesetre jobb, ha megőrzi a nyugalmát, gondolta, aztán felhívta Huschke figyelmét a csapatra, aki szintén az őrtoronyban ült, és éppen öve csatját varrta. - Látod a lovasokat? Fújjak riadót? Huschke szeme elé emelte a kezét, hogy árnyékot vessen a nap ellen, és a távolba nézett. Végül megrázta a fejét. - Nem kelj riadót fújni, Frantischek. Ez az ifjú Sokolny a vazallusaival és gyalogosaival. Elővette a kürtöt, és jelezte vele a látogató érkezését, majd közömbösen viszszaült, és folytatta a varrást. - Az ifjú Sokolny? Róla még sosem hallottam. - Nem szívesen beszélünk Ottokar úrról, amióta elhagyta a várat, hogy csatlakozzon a huszitákhoz, habár bizonyára az ő befolyásának köszönhetjük, hogy a felkelők seregei nem jelentek meg a kapuink előtt. - Tehát Ottokar Janka kisasszony bátyja? Huschke nevetve rázta a fejét. - Nem, a nagybátyja. A gróf úr öccse. Nagyszerű ember, ha engem kérdezel. Michelnek eszébe jutottak Bolko és cimborái, akik megtámadták Reimo családját és őt a barlangban, és fogvicsorítva mondta. - De hát huszita. - Csak nem akarsz ezért ölre menni vele? Huschke fejét ingatva még mondani akart valamit, de Marek Lasicek félbeszakította, amikor megjelent az őrszoba ajtajában, és megkérdezte, mit jelent a jelzés. Huschke kifelé mutatott. - Ottokar gróf jön. Marek maga is kinézett, aztán örömében megveregette a vállukat. - Ez tényleg a fiatalúr! Úgy nevetett, mintha éppen lovaggá ütötték volna. Huschke Michelre muta-

tott. - A németünk nem kedveli a huszitákat, ezért gyanakvó Ottokar úrral szemben. Marek legyintett. - Isten nevére, a fiatalúr nem egy elvakult huszita, hanem mindenekelőtt Sokolny. Nem tűrné, hogy ránk támadjanak. - Ha Falkenhain olyan biztonságos, miért vagytok mindig résen? - kérdezte Michel csípősen. - Az erre tévedő martalóccsapatoktól sosem lehetünk biztonságban, és a Hettenheim-féle lovagokban még kevésbé bízhatunk. Nemrég ismét számos falut megtámadtak, és kegyetlenkedésben nem maradnak el a huszitáktól. A németek egyszerűen lecsapnak, és nem kérdezik meg, hogy császárhűek vagyunk-e, vagy sem. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a háború ismét felépítette a németek és a csehek közti falat, ami már több mint egy éve eltűnni látszott. Marek és Michel egy ideig éles pillantással méregette egymást, aztán a cseh megfordult, és lement, hogy kinyittassa a kaput. Michel lassan követte, és éppen akkor ért az udvarra, amikor Ottokar Sokolny az embereivel belépett a várba. A felszerelésük számára valahogy régimódinak tűnt, de nem volt ideje töprengeni azon, hogy miért érez így. A fiatal Sokolny csípőig érő páncélinget, nehéz, keskeny sisakrostéllyal ellátott csöbörsisakot viselt, aminek oldalát stilizált sólyomszárny díszítette, lábvédője mozgatható vascipőben végződött. Pajzsán vörös alapon stilizált sólyom ragyogott. Az őt kísérő lovagoknak hasonló volt a felszerelésük, csupán a sisakés a pajzsdíszítésük különbözött. A gyalogos katonák préselt bőrből készült páncéllal és egyszerű vassisakkal védték magukat. Ottokar Sokolny a palota főlépcsőjéhez irányította a lovát, és elmerevedett lábakkal leszállt. Marek, Huschke és több szolga odaszaladt, hogy segítsen neki. - Jó, hogy újra itt van, Ottokar úr! Marek megfogta a fiatalember kezét, és egy pillanatig erősen tartotta. - Na, Marek, még mindig megpróbálsz a bátyám parasztjaiból katonát faragni, vagy már rég megbántad, hogy nem keltél velem útra? - gúnyolódott Ottokar. Marek a fejét rázta. - Nem bántam meg, mert a táboriták gyilkos csőcselékeivel nem akarok közösködni. Michel ésszerűnek találta ezt a magatartást, és azon tűnődött, mi indíthatta a gróf testvérét arra, hogy csatlakozzon a felkelőkhöz. Elutasító érzése bizonyára kiült az arcára, mert Ottokar Sokolny megállt, és összehúzott szemmel nézett rá. - Bizonyára új vagy itt. Még nem ismerlek. Michel időközben megtanult annyira csehül, hogy megértse a kérdést és válaszoljon rá. - Igen, új vagyok, és én sem ismerlek téged. Németes kiejtését természetesen nem rejthette el. Ottokar Sokolny mérgesen elhúzta a száját, amikor Michelben egy németet ismert fel. Láthatóan azt kérdezte magától, hogyan került egy német ilyen magas pozícióba, hisz bátyja címerével díszített, a páncéling alatt viselt bőrzekéről és bőrcipőjéről látszott, hogy a gróf egyik vezére. De nem szólt semmit, hanem páncélja halk csörgése mellett fellépdelt a lépcsőn. Václav Sokolny gróf fivére elé ment. - Isten hozott, Ottokar! Áldott ez a nap, amelyen az Úr hazavezérelt. Mióta nem láttuk már egymást? - Több mint három éve, Václav, és örülök, hogy jó egészségben talállak. Hogy van a kis Janka? Még mindig felmászik minden fára, mint egy mókus? - Janka már ifjú hölggyé cseperedett, és nem mászik fára, mint egy fiú.

Sokolny lánya nem éppen hölgyhöz illően rohant ki az ajtón, hogy üdvözölje nagybátyját, de apja szavaira hirtelen jól nevelt nemes kisasszonnyá változott. Pukedlizett Ottokar előtt, és közben a várudvarra pillantott, ahol Michel még mindig a lépcső alján állt, nem tévesztve szem elől a gróf öccsét. Ottokar az unokahúgára nézett, és megdörzsölte a szemét. - Bizonyára álmodom! Hol a kis vadóc, aki itt tombolt, amikor elhagytam a várat? - Az idő telik, Ottokar, még ha gyakorta úgy tűnik, hogy nálunk megállt, és csak az évszakok váltakozása emlékeztet arra, hogy az élet tovaszáll. Sokolny gróf felsóhajtott, és egy pillanatra öregnek látszott, aztán kihúzta magát, és kézfogással üdvözölte először a lovagokat, azután a gyalogosokat. Ottokar bátyja vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. - Sürgősen beszélnem kell veled, Václav. - Rendben, de erre még ráérünk. Mossátok le magatokról előbb az út porát, aztán frissítsétek fel magatokat azzal, amit a konyha és a pince kínál az éhes vendégeknek. Sokolny megfordult, és megparancsolta Jindrichnek, hogy siessen a konyhába, és mondja meg Wandának, hogy különleges vendégek érkeztek.

11
Egy jó óra múlva a grófi testvérek már a nagyterem patkó alakú asztalának asztalfőin ültek. Körülöttük magas rangú vazallusaik foglaltak helyet, Václav Sokolny oldalán Feliks Labunikon, és Mareken kívül Michel is ott ült, akinek jelenléte láthatóan zavarta Ottokart. - Helyestiek tartod, Václav, hogy az asztalodhoz ültetsz egy németet? - kérdezte eléggé nyersen. - Az én asztalom, ezért én döntöm el, ki foglalhat helyet mellette, és ki nem jelentette ki udvariasan, de határozottan a bátyja. - Néhányan nem fogják jó néven venni, hogy egy német ilyen nagy becsben áll nálad. Václav gróf legyintett. - Mintha érdekelne valakit, mi történik a váramban! - Ezzel önmagadat csapod be, és ezt te is tudod! Sem a vezérünk, a Kis Prokop, sem a táborita prédikátorok nem felejtették el, hogy létezik Falkenhain vára, akinek ura még mindig kitart az áruló Zsigmond mellett. Ottokar gróf hangja ezúttal olyan élesen csengett, mintha nem a testvérével, hanem egy ellenséggel beszélne, de azonnal mérsékelte hangnemét, bár a két Sokolny keményen nézett egymásra. - Václav, nem tudlak tovább megvédeni. Csatlakoznod kell hozzánk, különben bajba kerülsz. - Hűségesküt tettem Zsigmond császárnak, és nem fogom megszegni, hogy rablókkal és gyilkosokkal közösködjek! Václav Sokolny öklével az asztalra csapott. Az egyik lovag, aki a fiatal Sokolnyt kísérte, felpattant, és úgy vicsorgatta a fogát, mint egy farkas. - Ottokarnak igaza van! Át kell állnod a mi oldalunkra, különben a fejedre gyújtják a váradat, és lekaszabolják a túlélőket. - Nem azért jöttünk ide, Václav, hogy a régimódi elveidről beszélgessünk, hanem azért, hogy világossá tegyük, egyetlen út van számunkra, és számodra is tette hozzá egy másik nemes. - Nekünk, cseh nemeseknek össze kell fognunk a

táborita Jan prédikátor köré gyűlő csőcselékkel szemben, különben végünk. A követői egyre hangosabban követelik, hogy ne számítson többé a születési jog és a tulajdon. A szolgák, akik ezt hallják, csak arra gondolnak, mit szedhetnek öszsze a következő rabló hadjáratnál, ahelyett hogy a földjeinket művelnék. Ezért döntöttünk úgy, hogy véget vetünk ennek a pogány őrültségnek, amit a táboriták ránk akarnak kényszeríteni, és csatlakoztunk a kelyhesekhez. Szükségünk van minden derék nemesember támogatására azok ellen, akik a feje tetejére akarják állítani az isteni rendet. Térj észre! Fordulj el Zsigmondtól, hisz már évekkel ezelőtt megfosztották a trónjától... - ...méghozzá éppen azok a lázadók, akiknek a befolyása szerinted ma túl nagyra nőtt - szakította félbe Václav gróf dühösen. - Ezért kell ezeket az alakokat visszaszorítanunk! Lásd be végre te is, Václav! Annak idején azért tettük le a trónról Zsigmondot, mert saját országunkból való királyt akartunk, és nem olyat, aki Európa koronáit a fejére gyűjti, és mégis mindenütt idegen marad. Ottokar felugrott, és megragadta testvére székének támláját. - Václav, ha habozol, nemsokára túl késő lesz! Ez a senkiházi Vyszo toborozza az embereket, hogy megtámadja a váradat, és lekaszaboljon téged. Már nem sokáig tudom feltartóztatni. Gyere velem Prokophoz, vesd a lábaihoz ennek a németnek a fejét ajándékként, és nyilvánítsd ki, hogy a mi oldalunkon állsz. Václav Sokolny felállt, és dühtől szikrázó szemekkel felelt a testvérének. - Ez a német, akinek a fejét oly hevesen követeled, megmentette a lányom életét. Inkább meghalok, minthogy bántódása legyen! Ottokar Sokolny a mennyezetre nézett, mintha égi segítséget várna. - Akkor küldd el! Kezeskedem a biztonságáért, amíg átlépi a határt. Václav Sokolny arcán látszott, hogy tépelődik. Michel a többiekkel együtt feszülten várta, hogyan dönt. Ha kell, elhagyja Csehországot, bár fogalma sem volt, hová mehetne. Ugyanakkor csodálkozott, hogy a husziták mennyire nem egységesek, habár támadásaikkal nemcsak a császárt, hanem számos német fejedelmet is az ellenségükké tettek. Ha kizárólag a táboriták felelősek a rablásokért, amint a vendégek állítják, és a nemes kelyhes testvérekkel egymás torkának esnek, bármit is terveznek ők maguk, ezzel csakis Zsigmond kezére játszanak. Örökkévalóságnak tűnt, amíg Sokolny gróf döntött, és vendégei javaslatát kemény szavakkal visszautasította. Amikor Ottokar Sokolny és barátai másnap csalódottan elhagyták a várat, úgy látszott, mintha a gróf éveket öregedett volna, és lelki szemeivel látja, amint leég a vára. Michel jól értette őt. Václav Sokolny számára az Isten színe előtt, a királynak tett eskü szent volt, még akkor is, ha ez Falkenhain pusztulását jelentette.

Negyedik rész

Csehország
l
A zaj, amit az emberek a lovagi torna helyén csaptak, szinte elviselhetetlen volt. Marie legszívesebben befogta volna fülét, de nem tehette, mert a karján tartotta Trudit. A kislány még így is ki volt téve annak a veszélynek, hogy az embertömeg összenyomja. Néhány nürnbergi szolga szerette volna Marie-t és Fekete Évát félretolni, hogy a nézők első sorába furakodjanak. Marie ráförmedt az egyik tolakodó fickóra, amikor ez nem használt, nekitámaszkodott és előresodródott. A kötél, ami az alsóbb népréteg nézőit elválasztotta a bajvívó porondtól, annyira megfeszült, hogy a rögzítő cölöpök majdnem kiszakadtak a földből. Azonnal odafutott pár szolga, és a tömeggel együtt Marie-t is hátrább nyomták a dárdájuk nyelével. Ebben a pillanatban irigyelte Michit, aki sok fiúval együtt egy öreg bükkfa ágain kuporgott a nézősereg szélén. A fáról belátták az egész küzdőteret, és a sűrű lombkorona megvédte őket a nap perzselő sugaraitól. Trudit a feje fölé emelte, hogy ne essen baja, megtartva helyét az első sorban. Fekete Évának is sikerült mellette maradnia, az asszony örömtelen nevetésben tört ki, kivillantva még megmaradt fogait. - Megértem, hogy a császár a nürnbergieknek lovagi tornát rendez, és meg akarja mutatni, milyen bátrak a lovagok, akiket a város védelmére szánt. De mindenképpen a város előtti réten kell megrendezni, hogy minden tökfilkó és mosónő idejöhessen bámészkodni? Marie a színes ruhákba öltözött emberektől ragyogó emelvényre nézett, ahol a császár is helyet foglalt. Hatalmas vásznat feszítettek ki fölé, hogy őt és kíséretét megvédjék a nap tüzétől, ami most július végén valósággal izzott a tiszta, kék égen. Mivel szellő sem rebbent, Marie-ról hamarosan patakzott a veríték, nyelve kiszáradt bőrként feküdt szájában. Trudi is nyafogott a szomjúságtól. Marie legszívesebben a kissé hátrébb felépített bódékhoz rohant volna, ahol bort, sört és friss forrásvizet mértek. De akkor el kellene hagyni jó helyét, és utána semmi mást nem látna a tornából, mint a fellobogózott lándzsák végét, amit a lovagok azelőtt lengetnek, hogy egymással szemben lovagolnának. Nem csak a zaj és a hőség viselte meg Marie-t. A mellette felbukkanó nő szörnyű halszagot árasztott, és folyamatosan szellentett, ráadásul a mögötte álló férfira legalább annyira ráfért volna egy alapos szappanos fürdő, mint a halárus-nőre. A férfi teste minden létező helyén vakarózott, gyakran nyúlkált a nadrágjába, ahol nyilván különösen viszketett. Marie borzongva gondolt arra, mennyi bogarat hurcolhat a férfi magán, és úgy döntött, hogy még aznap este Trudival együtt gyógyfüvekkel megtisztítja magát. Marie ismét az emelvény felé nézett, és irigykedve bámulta, amint a császár újra megtölteti a kupáját borral. A vazallusok hölgyeit figyelte, akik drága bársony- és barhentruhát viseltek, fejüket színes fátyollal díszített, különböző for-

májú főkötőkkel fedték. Kezükben fantáziadúsan formált legyezőt tartottak, amivel hűthették magukat. Az urak hasonlóan pompás, de talán kevésbé feltűnő öltözetekben jelentek meg. Kivétel nélkül élemedett korú nemesemberek ültek az uralkodó körül, hisz egyetlen harcképes lovag sem akarta elszalasztani az alkalmat, hogy a császár előtt megcsillogtassa tudományát. - Jobban tennék az urak, ha bátorságukat a husziták ellen bizonyítanák. Csak amikor a halaskofa felháborodottan ránézett, ébredt Marie tudatára, hogy hangosan gondolkodott. - Örülök, hogy a császár és a sereg Nürnbergben van, és védelmeznek minket - felelte a halárusnő indulatosan, és a körülötte állók buzgón helyeseltek. Mivel Marie nem akart vitát provokálni, gyorsan lenyelte a feltörni készülő csípős megjegyzéseit, nürnbergieknek fontosabb volt a saját városuk, mint a birodalom, és amíg a császár védelme alatt biztonságban érezhették magukat, a legtöbbjüket nemigen érdekelte, hogy a huszita rablóbandák feldúlják Szászországot vagy Ausztriát. A kereskedők, akik a feldúlt országokban lévő kereskedelmi partnereik elvesztését nagyon is megérezték, kétszeresen örültek a császári hadsereg jelenlétének, mert a biztonság mellett üzletet is jelentettek. Mivel az egyszerű katonáknak tilos volt belépni a városba, a nürnbergi bordélyház-tulajdonosok sátrakat állítottak fel a katonai tábor közelében, és több lányt helyeztek el bennük. A városiakat nem érdekelte, hogy ezek a nők a vándorló markotányosnőktől és szajháktól veszik el a keresetüket, mert utóbbiak a sereg elvonulása után is alig fognak keresni, hisz a katonák már itt elköltik minden pénzüket borra és nőkre. Marie mérgelődött emiatt, habár neki nem okozott gondot, hogy az áruját hitelbe adja, a többi markotányosnő viszont csak abban reménykedhetett, hogy a katonák elég zsákmányt szereznek, és kifizetik az adósságukat. A fanfar hangja riasztotta fel Marie-t a gondolataiból. Felnézett, és látta, ahogy egy címeres ruhát viselő császári hírnök lépett be a küzdőtérre, hogy bejelentse az első összecsapást. Mivel a tornán több mint ötszáz lovag akart részt venni, először csoportokban harcoltak. Miután a sorok megritkultak, a még nyeregben ülő lovagok párviadalt vívnak egymással, végül közülük kerül majd ki a győztes. Marie megpróbálta megtalálni az első csoportokban Heinrich von Hettenheimet és Heribert von Seibelstorffot, helyettük azonban Falko von Hettenheimet látta meg pfalzi barátai körében. Falko egy nürnbergi fegyverkováccsal tornapáncélt csináltatott magának, amelyben csak címeres sisakdíszéről lehetett felismerni. Kék címerpajzsát arany hullámvonal osztotta kétfelé, ami egy ezüst griffmadarat és egy törött szaracén kardot ábrázolt. Ragyogóan festett, és a nézők, akik hallottak állítólagos husziták elleni harctéri sikereiről, éljenzésben törtek ki, amikor megjelent. Marie legszívesebben a földre köpött volna. - Falko lovag biztosan győzni fog - mondta egy férfi, aki Marie és a halaskofa közé nyomakodott. Marie megvetően felnevetett. - Én nem fogadnék rá. A férfi sárga fogait kivillantva elbizakodottan vigyorgott. - Mit tudsz te a lovagokról, asszony? Én ellenben... Félbehagyta a mondókáját, mert a két csoport mozgásba lendült. A föld remegett az erős csatamének patái alatt, és a páncélok olyan hangosan csörömpöltek, hogy Marie füle megfájdult. Nézte, amint a lovagok egymás felé lovagolnak, és hallotta a lándzsák csattanását a pajzsokon. Az eltalált lovak nyerítettek, a férfiak ordítottak a dühtől és a fájdalomtól, a felkavarodó porban néhány pillanatig csak fegyverek és felszerelések röpködő darabjainak korvonalait lehetett megpillantani. Amikor a nyeregben maradt lovagok elérték a bajvívó porond végét, elült a por, mégsem lehetett mást látni, csak apródokat és szolgákat, akik a lóról le-

zuhant lovagokhoz futottak, és befogták, majd kivezették a lovasukat vesztett paripákat. - Falko von Hettenheim kiütötte az ellenfelét a nyeregből - közölte a Marie mögött álló férfi diadalmasan. Marie elhúzta a száját. - Akkor fogadj rá! A férfi úgy nézett rá, mintha egy különösen étvágygerjesztő húsdarab lenne, és megnyalta a száját. - Meg is teszem! Ha Falko lovag megnyeri a lovagi tornát, eljössz velem egy órácskára az egyik bokorba. Marie legszívesebben a vigyorgó képébe vágott volna, de csak szánakozva mosolygott. Ha a kívánságai csak kis részben teljesülnének, akkor Falko von Hettenheim minden gőgjével együtt a porban feküdne. Öntelten hátravetette a fejét. - Mit teszel fel? - Öt schillinget! - Mennyit? Többet nem ér meg neked? Akkor nem hiszem, hogy üzletet kötünk. Marie megvetően elfordult, és nézte a következő két csoportot. A sok résztvevő miatt először tíz, csoportos összecsapás következett, amelyekben több mint ötven-ötven lovag csatázott. A győztesek mindaddig csoportokban mérték össze erejüket, amíg csak egy maroknyi harcos maradt nyeregben. A tekintélyesebb lovagok kezdték, és minden későbbi csoportban kevésbé jelentős harcosok vettek részt, így a magasabb rangúaknak volt idejük pihenni a következő harc előtt, míg az utolsóknak alig marad néhány percük, hogy a homlokukról letöröljék a verítéket. A második csoportban Marie felfedezte barátait, Heinrich von Hettenheimet és Heribert von Seibelstorffot. Heinrich lovag felszerelése korántsem volt olyan drága, mint az unokatestvére páncélzata, és Seibelstorff is csupán egy kiegészítő mellvértet vett magára. Mindketten sikert arattak. Míg ellenfeleik kiestek a nyeregből, ők sértetlenül hagyták el a sokadalmat. A nap delelőre hágott, a nézők ziháltak a hőségben. Még a császár is legyeztette magát, mialatt lehűtött rajnai bort ivott. Hogy az egyszerű nép is felfrissülhessen, öt forduló után szünetet tartottak, amikor a sürgő-forgó nürnbergi kocsmárosok bort és sört adhattak el. Mivel az emberek szorosan egymás mögött álltak, a pénzt és az ivó edényeket kézről kézre kellett adni. Nem csoda, hogy néhány érme nyomtalanul eltűnt, és a pohár néha szinte üresen érkezett meg a megrendelőhöz. Marie egy korsó sört vett, ami keserű volt, de oltotta a szomját, és azon gondolkodott, mit adjon Trudinak. Miközben vízárust keresett, meglátott kissé távolabb egy falábú nyomorékot, aki az első sorban a fűre ült, és komoran bámulta a lovagokat. Ismerősnek tűnt Marie-nak, többször is megállt. Lehet, hogy Timo az, Michel szolgája és alvezére? Rövid habozás után lehajolt, átbújt a záró-kötél alatt, és a férfihoz sietett. Az egyik szolga utána rohant, hogy visszaterelje a kötél mögé, de a társa megállította. - Hagyd, Kunz, szünet van. Elkaphatod az asszonyt, ha a következő viadal előtt nem tűnik el. Marie ezalatt odaért a nyomorékhoz, és keresztet vetett. Valóban Timo volt, fél lábbal, eltorzult arccal ült a földön. Mivel nem vette észre, Marie megrázta a vállát. Mérgesen felé fordult, és rá akart förmedni, de torkára forrt a szó. - Marie asszony! Az isten szerelmére, tényleg Kegyed az? - Igen, én vagyok, de hagyd el az asszonyomat, mert itt markotányosnő vagyok - súgta Marie.

- Miért jött ide, és mi ez az álruha? Ez nem illik egy nemes hölgyhöz. - Mit ér, hogy nemes hölgy vagyok, ha nincs velem Michel?Azért keltem útra, hogy megkeressem a férjemet, nem tudom elhinni, hogy meghalt. - Én sem tudom megmondani, mi történt vele, mert senki nem látta többé sem élve, sem holtan. Timo úgy mormogta el ezeket a szavakat, mintha olthatatlan düh égne benne. Marie hegyezte a fülét. - El kell mesélned mindent, ami annak idején történt. Timo szomorúan lehajtotta a fejét. - Sajnos nem sokat mondhatok, mert már az első csatában megsebesültem, és Nürnbergben kellett maradnom, míg Michel lovag Heribald von Seibelstorff kísérőjeként harcba indulta husziták ellen. Ami ott történt, én is csak szóbeszédből tudom. - Mit tudtál meg? - faggatta Marie. Timo nem válaszolt, mert felfedezte a Marie és Trudi közötti hasonlóságot, és csodálkozva nézte a kicsit. - Végül mégis született egy gyermeke az uramtól? Marie bólintott. - Trudi az egyik oka, hogy markotányosnőnek kellett öltöznöm. Mivel Michelt birodalmi lovaggá ütötték, és most halottnak tekintik, el akarták venni a lányomat, hogy a palotagróf udvarában neveljék fel. Engem meg hozzá akartak kényszeríteni valami kereskedőhöz, akinél Lajos grófnak adóssága van. - A nagyúrnak ebbe biztosan beletört a bicskája – mondta Timo kaján mosolylyal, hisz még nagyon is jól emlékezett úrnője eszességére és leleményességére. Már Konstanzban is Michel helyettese volt, amikor későbbi úrnője szembeszegült a császárral, és végrehajtotta bosszúját. - Mesélj Michelről! - kérte Marie. - Rendben, de nem itt, ahol az ember a saját szavát sem hallja - Timo a következő összecsapásra készülő lovagokra mutatott, aztán megkérte Marie-t, hogy segítse fel, és emelje meg a záró-kötelet. Átbújtak a kötél alatt, magukra vonva ezzel a szolgák haragját, akiknek a küzdőteret kellett szabaddá tenni. Két, színes ruházatot viselő férfi hozzájuk rohant, és fenyegetően felemelte lándzsáját. - Tűnjetek el innen, senkiháziak! Timo szeretett volna gyorsabban menni, de a csonkjára erősített falába megakadt egy gödörben, és elesett. Marie letette Trudit, hogy felsegítse. Az egyik szolga a fegyverével közeledett, a kislány felemelt kezekkel elé futott, és kiabálni kezdett. - Ne bánts! - Segíts a nyomoréknak felállni, vagy talán meg akarod ütni a gyereket? - kiáltotta az egyik álldogáló a szolgának, aki morogva felrántotta Timót, majd úgy meglökte, hogy a nézőknek kellett elkapni és megtartani. - Tűnjetek el, vagy tömlőcbe vitetlek benneteket! Máris megyünk - mondta Marie, elvezetve Timót és Trudit a felsorakozó lovagok között. Elmentek a sátrak mellett, ahol a harcosokat látták el, majd át kellett küzdeniük magukat a lovak és a szitkozódó szolgák sokaságán. Marie-t anynyira lefoglalta, hogy kikerüljék a taposó patákat, hogy nem vette észre Falko von Hettenheimet, aki feszülten figyelte. A lovag azonnal felismerte, és nem tévesztette szem elől. Néhány nappal korábban levelet kapott a feleségétől, amit a várkáplán írt meg. Reménye mellett, hogy végre a vágyott örököst hordja a szíve alatt, arról is beszámolt, hogy az elesett Michel Adler lovag felesége a férfi halála után egy lányt szült. Amikor Marie a gyermekkel és Michel egykori szolgájával, Timóval elhaladt mellette, Falko hetek óta táplált gyanúja bizonyossággá vált. Gondolatban összehasonlította a jelentéktelen cselédekkel, akikkel itt Nürnbergben be kellett érnie, és megállapította, hogy Marie Adler a szülés után még szebb lett, mint annak idején

Rheinsobernben volt. Férfiassága fájdalmasan reagált ezekre a képzetekre, és uralkodnia kellett magán, hogy ne ugorjon fel és vonszolja be az asszonyt az egyik sátorba. Először meg kell nyernie a lovagi tornát, aztán a magáévá teszi, hisz most már úgysem menekülhet előle. Timo Marie-val eltávolodott a küzdőtértől annyira, hogy a zajt már csak tompán hallották, és megfogta az asszony kezét. - Örülök, hogy látom úrnőmet és a gyermeket. Michel lovag ujjongana a boldogságtól, ha megérhette volna a születését. - Nem hiszem, hogy meghalt. Almomban gyakran látom őt, és az érzéseim azt súgják, hogy még él. - Adná az isten, hogy így legyen! Ennyi idő után nemigen reménykedek már. Timo sóhajtott, és megnyalta az ajkát. - Nagyon kapar a torkom, úrnőm. Nem tudom, kijönnek-e a szavak, ahogy szeretném. Marie felállt és körülnézett. Körülbelül ötvenlépésnyire az egyik kocsmáros felállított egy hordót egy hatalmas fenyő árnyékában, és szolgái éppen akkor töltötték fel a kancsókat. - Maradj a bácsival! - mondta Marie a lányának, és elsietett. Trudi duzzogva elhúzta a száját, és pár lépést hátrált Timótól, mert a féllábú, sebhelyes arcú férfi félelmetes volt számára. Mégis a közelben maradt, amíg édesanyja visszajött egy kancsó borral, egy kancsó vízzel és három pohárral. Vizet töltött az egyik pohárba Trudinak, a saját borát felhígította, és odanyújtotta az elutasító mozdulatot tevő Timónak a vizezetlen bort. Aztán leült a napsütötte kőpadra, aminek egy ág félig árnyékot adott. - Tessék, igyál egy kortyot, és mesélj el mindent, amit tudsz. Timo egy hajtásra kiitta a poharat, megtörölte a száját és a szakállát, végül bőbeszédűen mesélni kezdett. Marie először alig hallott valami újdonságot, ám érdeklődve emelte fel a fejét, amikor Timo megemlítette Wiggót, Michel apródját. - Meg tudod mondani, hol találom ezt a fiút? Ha a döntőcsatában ott volt, tudnia kell, mi történt a férjemmel. Timo mérgesen legyintett. - Én is azt hittem, és kifaggattam, amikor visszatért a sereggel Nürnbergbe. Először nem akarta kibökni az igazat, de végül beismerte, hogy lemaradt Michel indulásáról, mert néhány szolgával elcsavargott, ezért nem volt az ura mellett. Csak annyit hallott, hogy a két életben maradt lovag, Falko von Hettenheim és Gunter von Losen csupán két katonával tért vissza, és Heribald von Seibelstorffnak, az akkori vezérüknek azt kiabálták pánikba esve, hogy azonnal kezdjék meg a visszavonulást. Marie felemelte a fejét. - Ezen a két lovagon kívül tehát nincs szemtanúja Michel utolsó óráinak? Timo megtöltötte a poharát, de csak egy kortyot ivott, majd sokatmondóan megrázta a fejét. - Megfeledkezik a túlélő katonákról, úrnőm. Én is meg akartam tudni, mi történt az urammal, és kerestem őket. Időbe telt, amíg az egyiket megtaláltam, és a pénzem nagy része ráment, hogy leitassam és kifaggathassam. Amit elmondott, igencsak furcsállottam. Azt állította ugyanis, hogy semmi ok nem volt a sereg gyors viszszavonulására, mert Hettenheim és társai azt a néhány huszitát, akikkel csatáztak, visszaszorították az erdőbe. A csapatvezetője, éppen ez a bizonyos Falko lovag, megtiltotta neki és bajtársainak, hogy az elesettekről gondoskodjanak, és megparancsolta, hogy azonnal menjenek vissza a táborba. Ő maga és a másik lovag csak később követték őket, és aligha teszik ezt, ha veszély fenyegetett volna. De a legfontosabb most következik. A fickó biztos volt benne, hogy Kegyed férje bár megsebesült, de élt, amikor a parancs szerint el kellett hagyniuk a harcteret. A visszavonuláskor kihallgatta Hettenheim és Losen egyik beszélgetését, amint

azon tréfálkoznak, hogy milyen végzet vár Michel lovagra a husziták kezében. - Otthagyták, hogy a husziták halálra kínozzák. Marie a levegőbe csapott. Timo megragadta a vállát és megrázta. - Lehetséges, de elkergették a huszitákat, és nem tudhatjuk, hogy azok viszszamentek-e. Marie újjáéledő reménnyel nézett rá. - Talán nem. Legalábbis ezek az árulók időt adtak Michel-nek, hogy ellássa sebeit, és a bozótba meneküljön. Hiszen elég leleményes. - Ez igaz - helyeselt Timo. - Úgy hírlik, még mindig vannak Bohémiában olyan várak és városok, amelyek hűek a császárhoz, és eddig ellenálltak a huszitáknak. Talán eljutott az egyikbe, és biztonságban van. Marie kétkedve nézett rá. - De ha így van, miért nem küldött nekem üzenetet? - Nem tudom elképzelni, hogy a felkelők területén át tudna küldeni egy hírnököt, és ha maga indul útnak, azok, akik segítettek neki, ne tartanák gyáva féregnek. Timo észrevette, hogy Marie minden egyes szavára figyel, és készpénznek veszi, amit mond, ezért figyelmeztetően felemelte a kezét. - Ne, úrnőm! Ne ringassa magát hamis reményekbe. Ezek csak feltételezések. Segítség nélkül a férje ott helyben elvérzett, vagy tényleg az ellenség kezére került. Csak imádkozhatunk azért, hogy nem sokáig kellett elszenvednie, amit tettek vele. - Hettenheim. és az a másik, az ellenségei. Hogy is hívják, Losen? - Gunter von Losen, egy frank lovag, aki a Rheinsobernből idevezető úton csapódott hozzánk, és rögtön csatlakozott Falko von Hettenheimhez. Megpróbálta Michel urat megalázni, de benne emberére akadt. És pont ezzel a két emberrel kellett a férjének az utolsó csatájába indulni. Timo megitta a maradék bort, és a küzdőtérre mutatott, ahol időközben folytatódott a lovagi torna. - Ha még látni akarunk valamit, vissza kellene mennünk, úrnőm. Timo elbeszélése közben Marie teljesen megfeledkezett a tornáról. Inkább megerősítette a reményét, mintsem csalódást okozott neki, és mindenekelőtt magyarázatot adott arra, miért nem tért vissza hozzá Michel. A férje nem gyáva, és sosem hagyná cserben a barátait, akik segítettek neki. Heves mozdulattal a katonához fordult. - Tudod, mikor akar a császár végre a husziták ellen vonulni? Nálunk a táborban csak híreszteléseket lehet hallani. - Én sem tudok többet Kegyednél, úrnőm. Miért kérdezi? - Tovább fogom keresni Michelt. Ha kell, Bohémiában is, de egyedül nem mehetek oda. Timo rémülten keresztet vetett. - Úrnőm, ezt verje ki a fejéből azonnal! Túl veszélyes, függetlenül attól, hogy egy hadsereghez csatlakozik, vagy gyalog indul útnak. Marie olyan erősen rázta meg a fejét, hogy szőke copfjai kibomlottak és a feje körül röpködtek. - Ameddig a legapróbb remény van rá, hogy Michel él, mindent megteszek, hogy megtaláljam. - Erről ráérünk később is beszélni. Nézzük meg a tornafolytatását. Ha nem bánja, magunkkal vihetnénk ebből a kitűnő borból még egy kancsóval. Láthatóan Timo azon töprengett, hogyan tántorítsa el Marie-t veszélyes tervétől, és fellélegzett, amikor az asszony ellenkezés nélkül bólintott. A férfi talán azt hitte, hogy nem gondolta komolyan a csehországi utazást. Marie újra megtöltette a kancsókat borral és vízzel, aztán Timóval és Trudival visszament a küzdőtérhez. A lovagok sora már erősen megritkult. Sok legyőzött

sebesülten feküdt a sátrakban, ahol a felcserek ellátták sebeiket, a bajvívó tér szélén heverő ló-tetemek mutatták, milyen kemény a küzdelem. Marie számára ez furcsa módszer volt arra, hogy a katonákat felkészítsék a harcra. Túlságosan sokan sérültek meg, és ha a császár meg akarja várni, amíg mindegyik újra harcképes lesz, akkor az idén már nem lesz hadjárat. Mivel ismét szünetet tartottak, Marie és Timo a szolgák fenyegető pillantásaitól kísérve átszaladtak a küzdőtér másik oldalára, és leültek a fűbe a nézők lába előtt, akik jóindulatúan helyet csináltak nekik. Amikor Marie az ölébe vette Trudit és körülnézett, észrevette, hogy a tolakodó férfi, aki Falko von Hettenheimet éltette, mellette állt. Széles arca ragyogott az örömtől, az izzadságtól és az elfogyasztott bortól, vigyorogva bámult Marie-ra. - Lazítsd ki a szoknyádat, asszony. Már csak nyolc lovag van versenyben, és Falko lovag köztük van. Ha győz, elszórakozunk egy kicsit egymással. Marie gúnyosan méregette, és kinyújtotta a kezét. - Azt mondod, van tíz guldened? Akkor hiszem, ha látom. A férfi elvörösödött, de alig észrevehető habozás után kivett a zekéje alól egy bőrerszényt, és leszámolta Marie kezébe a pénzt. Mielőtt visszavehette volna, Fekete Éva elkapta az érméket, és a háta mögé rejtette. - Hé, mit csinálsz? Add vissza a pénzemet fehércseléd! A férfi erőszakkal akarta visszaszerezni tőle a pénzt, de az asszony a körülötte állóknak kiabált segítségért. - Fogadást kötöttek, és mindennek szabályosan kell történnie, igaz? Néhány férfi helyeselt. Éva kettőt közülük, akik a nürnbergi méhészek egyszerű, de tiszta ruháját viselték, maga mellé állított, hogy ügyeljenek a pénzre. - Ha Falko lovag nyer, az úr visszakapja a pénzét, és eltűnhet a barátnőmmel a bokorban. Ha viszont Hettenheim veszít, kár lenne, hogyha kereket oldana a fogadásra feltett érmékkel. - Ez így helyes - mondta az egyik méhész. A fogadást kötő férfi először morgott, de aztán megnyugodott, és úgy vigyorgott, mintha már a bokorban lennének. Marie hátat fordított neki, és ráförmedt Évára. - Nem szeretem, ha a fejem fölött döntenek a sorsomról. Ha ez az átkozott Falko nyer, amitől Isten óvjon, szétrakhatod te magad ennek az alaknak a lábad. - Nem hiszem, hogy egyetértene vele - felelte Éva vihogva. - Ezenkívül a lovag még nem nyert. Nézz előre, kicsikém! Folytatják. Marie figyelte, ahogy az utolsó nyolc lovag felsorakozik, és felfedezte köztük a barátait, Heinrich von Hettenheimet és a fiatal Seibelstorffot. Másik két lovaggal együtt szálltak harcba Falko lovaggal és társaival. Timo megveregette a vállát, és izgatottan a Falko melletti lovagra mutatott. - A kék-piros páncélos Gunter von Losen. Marie egy pillantással felmérte a lovagot. Losennek nem volt olyan pompás felszerelése, mint Falko von Hettenheimnek, de a sisakján viselt magas tollforgóval és a vörös alapon arany csillagokkal díszített pajzsával a többi lovaggal szemben úgy festett, akár egy páva. A frank lovagot Marie piperkőcsége ellenére tapasztalt harcosnak tartotta, aki a rosszul felszerelt Heribert von Seibelstorff ellen fog lovagolni, míg a két Hettenheim a másik két lovag ellen harcolt. A császár jelére a herold felemelte botját. Felharsant a fanfár, és a lovagok megindultak. Mivel kevesebb por kavarodott fel, a nézők testközelből érzékelhették, ahogy a lovagok eltalálják egymást. Csörömpölve törtek a lándzsák, mindkét oldalon lerogytak a lovak. Marie csalódására Falko nyeregben maradt, míg ellenfele a földre zuhant. Heinrich von Hettenheim szintén biztosan ült a lován, Heribert von Seibelstorff viszont erősen megingott, és csak nagy nehezen tudta elkerülni a zuhanást. Losen elvesztette a lándzsáját és a kengyelét, majd nehéz felszerelésében a földre esett.

Marie ujjongásban tört ki, a fogadást kötő férfi pedig még szélesebben vigyorgott. A kezében lévő kancsó bort gúnyosan koccintásra emelte, aztán olyan mohón ivott, hogy az ital kicsorgott a szája szélén, és végigfolyt a nyakán. Ha Falko von Hettenheim megnyeri a lovagi tornát, Marie csak azt remélhette, hogy a férfi túlságosan részeg lesz ahhoz, hogy bármit is tegyen, hisz inkább megölné, mint hogy odaadja magát neki. A még nyeregben maradt lovagok levették sisakjukat, és letörölték arcukról az izzadságot egy kendővel, amit az apródjuk nyújtott oda nekik. Heinrich von Hettenheim becsmérlően méregette következő ellenfelét, és összehasonlította unokatestvére ellenlábasával, aki az ifjú Heriberttel került szembe. A fiatalember semmiképp sem volt érett a Falko von Hettenheim elleni küzdelemre. Heinrich elismerően bólintott az ifjúnak. - Bátran harcoltál, és legyőzted Losent, de most jobb, ha kilépsz oldalra, és rám hagyod az unokatestvéremet. Heribert lovag felháborodottan megrázta a fejét, szó nélkül felvette sisakját, és lovát a bajvívó tér azon részére irányította, amelynek másik oldalán Falko lovag készülődött. Heinrich von Hettenheim megvonta vállát, és saját párviadalára figyelt. Neki most a burgundi lovagot kellett kiütni a nyeregből. Egy olyan lovaggal állt szemben, aki egyik tornáról vándorolt a másikra, és a pénzjutalmakból élt. Tehát egy tapasztalt bajvívó, aki Heinrich véleménye szerint nem olyan alattomos és ravasz, mint unokatestvére, de mégis minden tudására szüksége lesz ellene. A herold újra felemelte a botját, és a lovagok megsarkantyúzták a korábbi harcokban kimerült lovaikat. A burgundi jól célzott, de Heinrichnek sikerült az ellenséges lándzsa hegyét a pajzsával eltéríteni, és a lovagi tornák harcosát a saját fegyverével kiütni a nyeregből. Mellette Seibelstorff lova térdre rogyott. Heribert elvesztette az egyensúlyát, és a földre esett. Ellentétben a nehézfegyverzetű burgundival, ő egyedül felállt, de a torna véget ért számára. Miközben halkan szitkozódva követte Gröchöt, aki befogta lovát, Heinrich von Hettenheim és Falko von Hettenheim arra készült, hogy egymás közt döntse el, ki lesz a torna győztese. Marie, aki csak kelletlenül ment templomba, összekulcsolva kezét némán, de áhítatosan imádkozott Szűz Máriához és Szent Mária Magdolnához, amikor a két unokatestvér farkasszemet nézett egymással. Kérte őket, hogy védjék meg, és segítsék győzelemre Heinrich lovagot, eközben a vele fogadó férfi hangosan biztatta Falkot. A lovagok megindultak egymás felé, a körben csend támadt. Marie becsukta a szemét, és minden szívdobbanásával a Szűzanyához könyörgött. Hirtelen egyetlen, hangos csattanás hallatszott. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy még mindkét lovag a nyeregben ül. A tömeg körülötte azonban csalódottan morajlott fel. Aztán észrevette, hogy Falko von Hettenheim nyergével együtt csúszik a lova hátán lefelé, majd az állat faránál oldalt lezuhant a földre. Marie felkacagott és tapsolt. A körülötte felcsattanó nevetés ellenére Falko meghallotta a hangját, dühösen ledobta a sisakját, és fenyegetően nézett rá. Az asszony káröröme miatt kétszeresen megalázónak érezte vereségét, és elhatározta, hogy ha kedvét töltötte rajta, többé nem fog egy férfit sem kinevetni. Ezalatt Heinrich von Hettenheim az emelvényhez lovagolt, és leengedte lándzsáját a császár előtt. Zsigmond kegyesen intett neki, és felszólította a jelenlévőket, hogy éljenezzék meg a lovagot. Háromszoros hurrá hallatszott, amiben Marie szinte kiordította a lelkét. A császár ekkor lecsendesítette a tömeget, és a győzteshez fordult. - Bátran harcoltál, von Hettenheim úr, de unokatestvéred szintén becsületére válik nemzetségeteknek. Olyan lovagokkal az oldalunkon, mint Kegyelmetek, hamarosan legyőzzük a huszita csőcseléket. Marie még mindig Falko von Hettenheimet bámulta, aki nehéz fegyverzete mi-

att nem tudott saját erejéből felállni, és meg kellett várnia a szolgáját. Hirtelenjében nem hallotta meg azonnal, hogy Fekete Éva beszélt hozzá. Csak amikor megrántotta a ruhaujját, emelte fel a fejét és látta meg a nevetve fölé hajló, idős nőt. - Tessék, ez a tied. Éva leszámolt a kezébe hét guldent a tízből. - Egyet megtartok, a többit odaadom Theresnek és Donatá-nak. Ezen a hadjáraton még alig kerestünk valamit, szükségünk van a pénzre. Biztosan nem kerestél még ilyen könnyen hét guldent, a többi elvesztését kihevered. Marie helyeselt, habár lényegesen több pénzt is tartott már a kezében. - Vigyázz, hogy Oda ne lássa meg, amikor elosztod a pénzt Theres és Donata között, különben részesedést fog követelni, és nem vagyok hajlandó egy fillért sem adni neki. - Ne aggódj, annak a szégyentelen nőszemélynek nem adok semmit- vihogott Éva, és gyors pillantást vetett Falko von Hettenheirnre, akit éppen akkor vezettek el a bajvívó térről. - Jó, hogy ez a felfuvalkodott hólyag vereséget szenvedett, de a legjobban annak örülök, hogy a derék Heinrich lovag taszította porba. Marie-nak azonban még el kellett mondania valamit. - Nem ellenzem, hogy megtartod ezt a pénzt, de ha még egyszer dönteni mersz a fejem fölött rólam, imádkozz az összes szenthez, hogy ne öljelek meg. Nem fekszem össze senkivel. Megértetted? Éva nevetve legyinteni akart, de aztán meglátta Marie arckifejezését, és nyelt egyet. - Attól tartok, hogy komolyan beszélsz, és nem tanácsos senkinek az ellenségeddé lenni, igaz? - Ezt jobb, ha megjegyzed magadnak - felelte Marie mosolyogva, ám Évát egy ugrásra kész macskára emlékeztette, aki egy egeret lát maga előtt.

2
Falko lovag a sátor sarkába vágta sisakját, nem törődve azzal, hogy a drága darab behorpad vagy megkarcolódik. Képtelen volt beletörődni abba, hogy éppen az unokatestvére, Heinrich lökte le a lóról, és ordított a szolgájának, hogy hozzon neki bort. A három felhajtott kupa ital azonban csak még jobban feltüzelte haragját. Alighogy apródja kiszabadította a lovagi felszerelésből, elhagyta a sátrat, hogy megkeresse Gunter von Losent. Rossz állapotban találta a barátját, aki legalább olyan dühös volt, mint ő maga. Losen ökölbe szorította a kezét. - Az a nyomorult fajankó! Ez a senkiházi tejfelesszájú! Már majdnem kiütöttem a nyeregből azt a kis mitugrászt, amikor elszakadt a kengyelem, és elvesztettem az egyensúlyomat. Örülök, hogy te porba lökted Heribert úrfit. - Igaz, de a végső csatát az unokatestvéremmel szemben elveszítettem. A pokol tüzén égjen el a fiaival együtt. Falko arrább rúgta az egyik földön heverő lovagi holmit. - Heinrich a császár és a csőcselék előtt megszégyenített, nevetségessé tett. - Ha ennyire gyűlölöd, vesd oda a huszitáknak, ahogy annakidején azzal a Michel Adlerrel tetted. - Fogd be a szád! Itt még a sátor falának is füle van. Megkockáztatod, hogy a következő kupa bor, amit a szádhoz emelsz, mérgezett legyen? Gunter von Losen fájdalmak közepette kiegyenesedett, és csodálkozva nézett

barátjára. - Mi van veled? Csak nem félsz? Falko mérgesen rázta a fejét. - Természetesen nem, de láttam a táborban Michel Adler feleségét. Ha megtudja, mit történt valójában, mindent meg fog tenni, hogy bosszút álljon a férjéért. - Adler felesége itt van a táborban? A kísérő fehércselédek között? Akkor a megfelelő helyen van. Miatta nem aggódnék. Hogyan lehetne veszélyes számunkra? - Fiatal korában szajha volt és egy boszorkány tanítványa. Az a nőszemély ismer minden szert, ami egy férfi ereiből lassan kiszívja az életet. - Akkor vádold meg boszorkánysággal. Ha elég a máglyán, biztonságban leszünk - javasolta Losen. Falko lovag rosszindulatúan felnevetett. - Ha ez ilyen egyszerű lenne, már megtettem volna. Marie asszonyt ismeri a császár, és magas pártfogói vannak a birodalomban. Még maga az uram, a palotagróf is közéjük tartozik. Ezenkívül aligha elégítene ki, hogy elevenen elég. El akarok szórakozni vele, mielőtt lassan és élvezettel kiszorítom belőle a lelket. - Hallottam, hogy Adler felesége nagyon szép, de nem tudom elképzelni, hogy felforr tőle a véred, hisz több asszonnyal volt dolgod, mint bárkinek. Ha végeztél vele, magam is megnézem, mi van a szoknyája alatt. - Én nem csak megnézem. Falkot megrészegítette a gondolat, hogyan fogja megbüntetni Marie-t gúnyos nevetéséért, amivel a vereségét nyugtázta. Ha Losen ebben segít neki, ám legyen. - Igyekezz, hogy minél előbb talpra állj! Kegyeskedően megveregette barátja vállát, és annak fájdalmas arckifejezésére vigyorogva válaszolt. - A Seibelstorff kölyök mégiscsak keményen odavágott, igaz? Losen fenyegetően felemelte az öklét. - Takarodj innen, különben odacsapok. Falko kikerülte a boros kupát, amit Losen utána hajított, és nevetve kiment a sátorból. A bajvívó tér mellett nagy vásár zajlott. Falko von Hettenheim elbandukolt a bódék mellett anélkül, hogy érdekelték volna az eladásra kínált áruk. Csak egy csoport mutatványosnál állt meg, akik ősz hajú vezetőjük irányításával mutatták be tudományukat. Egy fiatal artistanőt nézett, aki úgy meghajlította a testét, hogy karjai, lábai a feje körül csomót alkottak, és mutatványa kivívta a nézők csodálatát. Amikor fejre állt és szétterpesztette a lábát, Falko azon tűnődött, hogy magával vigye-e és ebben a pózban használja. Néhány fillérért a nő bizonyára kapható volt. De amint közeledett felé, rájött, hogy egyetlen asszony van a táborban, akit meg akar szerezni, és az Marie. Falko hirtelen megfordult, és durván oldalra taszított egy lányt, aki szintén a mutatványosok ruháját viselte, és a kosarában már csörgött néhány érme. A lányka szitkozódott, de nem túl hangosan, mert Falko címere ismert volt, és az emberek tudták, hogy keményen és gyorsan eljár a keze. Nem sokkal később meglátta Marie-t és két társnőjét a bajvívó tér szélén. A sötét ruhás, elnyűtt férfi kalapot viselő markotányosnő, aki inkább hasonlított egy vénséges boszorkányra, a karjában tartotta Marie lányát, és szárított gyümölccsel etette. Ezalatt Marie nagy élvezettel sült kolbászt evett. A férfi kaján vigyorral odalépett hozzá, és karon ragadta. - Gyere, szajha, ezúttal nem menekülsz előlem. Marie, aki nem vette észre, hogy jön, rémülten nézett fel. A lovag tekintete elárulta, hogy felismerte, és meg akarja kapni, amit Rheinsobernben elszalasztott. Nem volt értelme segítségért kiáltani, mert senki sem mert volna szembeszállni egy lovaggal, aki egy markotányosnőt a bokorba rángat. Tehát egyszerűen összeesett és elnehezült, Falko felrángatta, és ocsmány módon káromkodott, mert meg kellett tartania az asszony teljes súlyát. Gyors mozdulattal megragadta a hóna

alatt, és a Pegnitz parti sűrű bozótosba vonszolta. Marie a szoknyája alá nyúlt, és kitapogatta a kis, éles kést, amit korábbi tapasztalatai miatt a combjához erősítve hordott magával. Éppen amikor a férfi a földre tép érte, és rá akart feküdni, elővette, és a pengét a nadrágjához tartotta. Falko csak akkor vette észre, amikor a kés hegye átszúrta az anyagot, és a legérzékenyebb részét fenyegette. - Ha nem enged el azonnal, többet nem tehet magáévá egyetlen asszonyt sem. Marie legszívesebben teljes erejéből beleszúrt volna, hogy elvegye a férfiasságát, de tudta, hogy ezer darabra tépnék anélkül, hogy alkalmat adnának neki a védekezésre. Végszükség esetén vállalta volna a kockázatot, mert többé nem akarta, hogy egy férfi tárgyként használja. Falko érezte, hogy komolyan gondolja a fenyegetést, és elengedte. - Te ringyó, örülhetnél, hogy egy igazi férfival van dolgod. - Menjen a szajhákhoz, vagy kergesse a cseh nőket, ahogy szokta, de engem hagyjon békén! Megértette? Falko nem akarta aznap másodszor is a rövidebbet húzni. Kirántotta a kardját, és Marie-ra vigyorgott. - Mondd el az utolsó imádat, szajha, mert most végzek veled, és a hulládat a Pegnitzbe hajítom. Megragadta Marie-t, akinek a sűrű bokrok között nem volt lehetősége a menekülésre, és kivonszolta. Ebben a pillanatban felbukkant mögötte az unokatestvére, Heinrich, és egy bottal kiütötte a kardot a kezéből. - Egy asszonyt mersz fenyegetni, de egy egyenrangú ellenféllel kiállni már gyáva vagy! Gyere, emeld fel a fegyvered! Régóta várok arra, hogy ellássam a bajodat. Eldobta a fadarabot, és kivonta a kardját. Falko von Hettenheimnek azon a napon másodszor kellett lenyelni a vereség keserű piruláját. Heinrich von Hettenheim a halálával gazdag örökséghez jutna, az unokatestvére helyében Falko nem habozott volna, hogy megölje, de jól ismerte becsületes rokonát, és pontosan tudta, hogy nem ölne meg egy védtelen embert. Széttárta tehát a karját. - Tényleg megéri ez a szajha, hogy vérrokonok harcoljanak egymással miatta? Használjuk mind a ketten! Marie dühösen sziszegett, de Heinrich lovag intett neki, hogy maradjon csendben. - Ez a különbség kettőnk között, unokatestvérem - mondta Falkonak. - Én még sosem tettem erőszakkal magamévá egy nőt sem, te viszont gyűlölöd a feleségedet, amiért csak lányokat szül, ezért ártatlan asszonyokon töltőd ki a dühödet, gyakran véres testeket hagyva magad után. Falko lovag felnevetett, és egyre távolodott unokatestvérétől. Amikor úgy gondolta, hogy már elég mesze van, obszcén mozdulatot tett Heinrich felé, aztán látszólag nyugodtan elhaladt a standok mellett a város irányába, mintha mi sem történt volna. Heinrich a kardjára meredt, mintha azon tűnődne, nem volt-e hiba életben hagyni az unokatestvérét. Végül is egy vállrándítással visszadugta a fegyverét a hüvelyébe, és Marie-hoz fordult. - Légy óvatos a jövőben Falkoval, Marie. Olyan, akár egy veszett kutya, bármikor képes megharapni. - Vigyázok magamra. Köszönöm a segítséget. Marie hangja nem csengett olyan bátran, mint szerette volna. Falko bizonyára nem fogja feladni, gondolta, és sajnálta, hogy a férfi tudomást szerzett a késéről, mert másodszor már nem lepheti meg vele. - Parancsba adom Anselmnek, hogy vigyázzon rád – mondta Heinrich rövid gondolkodás után. - Ő maga nem sokat tehet az unokatestvérem ellen, de segítségül hívhat engem vagy Heribert lovagot. Mi ketten megvédünk.

- Ez nagyon kedves Kegyelmetektől, uram. Marie-nak nem volt ugyan ínyére, hogy szemmel tartják, de amíg Falko a közelben van, ez az egyetlen védelme. Hálásan rámosolygott Heinrich von Hettenheimre, aztán Falko kardjára mutatott, ami még mindig a földön hevert. - Mit csináljunk ezzel? - Hagyd itt! Igaz, nem válik éppen becsületére egy lovagnak, ha az apródjával kell megkerestetni a fegyverét, de megérdemli a sorsát. Heinrich lovag a karját nyújtotta Marie-nak, és felajánlotta, hogy visszakíséri a táborba.

3
Amikor Falko von Hettenheim kikerült unokatestvére látóköréből, szabadjára engedte dühét, és vaktában tört utat az embertömegben. Egy asszonyt, aki nem kerülte ki elég gyorsan, olyan erővel lökött egy mézet és mézeskalácsot árusító standnak, hogy a nő magával rántotta az asztalt a rápakolt áruval együtt. - Nem tudsz vigyázni? - üvöltötte az árus az asszonynak. - Az a lovag ott elöl lökött neki az asztalodnak. Ő a hibás- védekezett, és Falko széles vállú alakjára mutatott, aki a piaci forgatagban robogott tova. Az árus rémülten húzta be nyakát, és gyorsan felszedte portékáját a földről. - Hallgass, asszony! Vele nem jó ujjat húzni. Ha az ember csak az árnyékára lép, kap egyet a pofájába. Az asszony nem tudott megnyugodni, - Itt az ideje, hogy a császár hadba küldje az embereit, hogy a huszitákat verjék és ne a tisztes nürnbergieket. - Ebben igazad van - helyeselt az árus. - A katonák úgy viselkednek, mintha az uraink lennének, és mi, tisztes polgárok férgek volnánk, akiknek a lábuk alatt kell kúszni, és ha követeljük a jogainkat, rögvest a kardjukhoz nyúlnak. Nemrég Jockelt, az egyik aranyművest nyomorékká verték, mert nem akart egyértékes ékszert fillérekért odaadni. Nem is beszélve... – elmesélt még néhány esetet, amelyek a nürnbergieket hetek óta ingerelték, és a kíváncsian köréjük gyűltek élénken részt vettek a panaszok felsorolásában. Falko lovag nem vette észre a csődületet, amit okozott, mert azon járt az esze, hogyan állhatna bosszút Marie-n és unokatestvérén. Sok lehetőség megfordult a fejében, de végül is egyikkel sem volt megelégedve. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre az integetve felé siető Gisbert Pauert. - Falko úr, végre megtaláltam! Jó ideje keresem már, a császár beszélni akar Kegyelmeddel. Csak amikor a katona megragadta a vállát, ébredt tudatára a férfi jelenlétének. - Hé, Hettenheim! Nem hallja Kegyelmed, hogy kiabálok?A császár hívatja. Falko megállt, és csodálkozva hunyorgott. í - A császár? Miért? Pauer megrándította a vállát. - Ezt tőle magától kell megkérdeznie. Várja a sátrában kegyelmedet. Siessen, hisz tudja, uram, hogy Zsigmond urunk könnyen elveszti a türelmét. Ennek Falko nagyon is tudatában volt. Sarkon fordult és a császári sátorhoz sietett, aminek vörös selyme csillogott a napfényben. Habár Zsigmondnak volt a városban szállása, amit gyalog is kényelmesen elérhetett, legtöbbször mégis a kapuk előtt tartózkodott, és ott tartott audienciát. Mialatt Falko az őrök felé közeledett, arra gondolt, hogy jó jel a legutóbb az egykori szajhától és unokatest-

vérétől elszenvedett megaláztatás után, hogy a császár hívatja. Amikor Falko belépett, a császár felöltözve a tábori ágyán feküdt, és a kezével eltakarta az arcát. János, a magyar testőre, aki mint mindig most is piros zekét és fűzöld nadrágot hordott, kezében egy csupasz kardot tartva jött elébe, és tört németséggel felszólította, hogy álljon meg. Ezután saját idegenül csengő nyelvén bejelentette a lovag érkezését. Zsigmond végigsimította homlokát, és felült. Egy pillanatra fáradtnak és öregnek tűnt, de aztán az arckifejezése feszessé vált, és mosoly futott át a szája szélén. - Gyere ide, és ülj le, Hettenheim! Falko csodálkozva körülnézett, de a császár ágyán kívül nem látott más ülőalkalmatosságot. E pillanatban János hozott egy összecsukható széket, ami ugyan nagyon kényelmetlen volt, de kitüntetést jelentett, hiszen a császár jelenlétében egyébként csupán a legmagasabb rangú birodalmi fejedelmek foglalhattak helyet. Zsigmond tapsolt, mire egy szolga behozott egy tele kancsó bort, két ezüstkupát, amiket egy hatszögletű intarziás asztalkára tett. A császár kézmozdulatára a férfi eltűnt. - Tölts nekünk, Hettenheim! - parancsolta Zsigmond, és úgy meredt a kupákra, mintha nem lenne fontosabb dolog a világon,mint azt figyelni, hogyan csordogál a bor a serlegbe. Szinte mohón kezébe vette az innivalót, és egy hajtásra kiitta. - Átkozottul meleg napunk volt ma, és attól tartok, hogy éjjel vihar lesz. Falko von Hettenheim szintén az utolsó cseppig kiürítette serlegét, és élvezte, ahogy a nehéz, magyar bor lecsorog a torkán. - Ennek a bornak van ereje - dicsérte a császár az italt. - így igaz, Felség. De bizonyára nem azért hívatott Felséged, hogy a bort dicsérjük. Zsigmond természetellenesen hangos nevetésben tört ki. - Bizonyosan nem. Azért kérettelek magamhoz, mert bátor embernek tartalak, akinél jobbat aligha találhatok. Falko lovag nem számított ilyen dicséretre, és elképedten meredt az uralkodóra. Zsigmond odanyújtotta serlegét, hogy töltse fel, és úgy mosolygott, mint egy kisfiú, akinek valami különösen jó csínytevés jutott eszébe. - Szeretném tudni, hogy nem akarsz-e az én szolgálatomba lépni. Falko legszívesebben hangosan kiáltotta volna, hogy „Igen!", de visszafogta magát, mert többet akart megtudni. Zsigmond talán birodalmi lovaggá akarja ütni és egy nagy hűbérbirtokot adományozni neki, ahogy már rég megérdemelte volna? Már látta magát új tisztségében és méltóságában, rögtön elhatározta, hogy először is elkergeti feleségét, Hildát, aztán egy fiatalabb és mindenekelőtt kellemetesebb asszonyt visz az ágyába. Azonnal javította szándékát. Engedelmes fehérnépet bárhol talál, de a hitvesi ágyba csak olyan nőt vihet, aki vagyonos, és akinek befolyásos rokonai vannak, de legfőképp örököst szül neki. - Hűséges emberekre van szükségem - folytatta a császár a nélkül, hogy figyelt volna Falko diadalittas arckifejezésére. - Olyan emberekre, akikre számíthatok. Az unokáimra nem néhány ingatag koronát akarok hagyni, amiket bármelyik engedetlen vazallus leránthat a fejükről. Zsigmond előrehajolt, megfogta Falko ruhaujját, és közelebb húzta magához. - Elegem van abból, hogy a mégoly nemes választófejedelmektől, birodalmi grófoktól és hercegérsekektől kell folyvást segítségért könyörögnöm, ahogy erre kényszerülök a husziták elleni háború kezdete óta. A tőlük kapott segítség egyetlen sikeres hadjárat véghezvitelére sem volt elegendő. A Bohémiában adódó nehézségeim nem az ő gondjuk, mondogatják titokban, de szemtől szemben barátságosak, és annyira aggódnak, mintha a huszita felkelés minden napja fájna nekik. Nézd csak mega nürnbergi várgrófot! Tíz évvel ezelőtt neki adományoztam a Brandenburgi Őrgrófságot, és fejére tettem a választófejedelmi süveget. Ezért hálásnak kellene lennie, igaz? Ha pénzt vagy katonát kérek tőle,

ezer kifogást talál. Azt merészeli a szemembe mondani, hogy a fiának, JoachimNak, először meg kell fékeznie Brandenburgban a lázadó lovagokat, ő maga pedig oly sok pénzt vesztett a bajor viszály során, hogy nem tudja a lándzsásokat fizetni. Talán én tehetek arról, hogy a vesztest támogatta, és majdnem a serege felét elveszítette? A császár ivott, és Falko felé nyújtotta a serlegét, hogy újból feltöltse. - Mind olyanok, mint a nürnbergi várgróf. Ha betennénk őket egy zsákba, és rájuk ütnénk, nem találnánk el vétlent. De előrelátásban és cselvetésben előttük járok. Az égre emelte tekintetét, mintha éppen isteni sugallatot kapott volna, és felnevetett. - Ha alaposan meggondoljuk, a huszita háború éppen kapóra jön nekem. Ha a huszita bandák zavartalanul feldúlják Bajorországot, Frankföldet, Szászországot, az uraik engedékenyebbek lesznek, és elfogadják a javaslataimat. - Milyen javaslatokat? - kérdezett közbe Falko merészen. - Kértem a Birodalmi Gyűlést, hogy a Bohémiáért folytatott háborúra szavazzanak meg rendkívüli adót. Katonákat is kértem, de annak ellenére, hogy Őszentsége a pápa keresztes hadjáratot hirdetett a huszita eretnekek ellen, a nagyurak fukarkodnak, és lovagjaik távol maradnak a seregemtől. Ám ennek hamarosan vége lesz. Mihelyt a husziták annyira megrendítik a birodalmat, hogy sem ember, sem állat nem lesz tőlük biztonságban, és egészen Burgundiáig reszketnek tőlük, követem Anglia példáját, rákényszeríteni a birodalmi rendeket, hogy rendszeres adót szavazzanak meg nekem, ami lehetővé teszi, hogy állandó zsoldoshadsereget tartsak fenn. Hettenheim, te lennél ennek az újhadseregnek az egyik fő embere. Mint császári főtisztet megilletné a birodalmi hűbérbirtok, futott át Falko agyán, bár abban kételkedett, hogy Zsigmondnak sikerül a Birodalmi Gyűléstől kicsikarni egy ilyen határozatot. Burgundia ugyanolyan kevéssé érzi a husziták fenyegetését, mint a legtöbb választófejedelem, akiknek a szavazatán múlik végül is minden. Mostani ura, a palotagróf tartományaiba a Rajna mentén, amelyek a választófejedelemséget alkotják, nem tudnának eljutni a huszita parasztfelkelők anélkül, hogy ne kellene feladniuk a visszavonulást biztosító területeiket, és ne válnának sebezhetővé. Ugyanez volt érvényes a többi választófejedelemre is, a trieri, a kölni és a mainzi érsekre, valamint a badeni őrgrófra. Ezek az urak a Birodalmi Gyűlésben ismét kemény vereséget fognak Zsigmondra mérni. Ennek ellenére Falko üdvösnek találta, hogy kilépjen a pfalzi választófejedelem szolgálatából, és Zsigmond vazallusává váljon. A lovag felállt, és letérdelt a császár előtt. - Esküszöm, hogy minden erőmmel Felségedet szolgálom, és megteszek mindent, hogy Fenséged hatalmát és nagyságát növeljem. Zsigmond elégedetten mosolygott, és ivott a lovag egészségére. - Bátor férfiú vagy, Hettenheim. Bár több ilyen emberem lenne! Falko buzgón bólogatott, habár ez volt az utolsó dolog, amit kívánt, hiszen nem akarta sem a jutalmát, sem a befolyását másokkal megosztani. Mivel Zsigmond megszakítás nélkül folytatta, leült, és figyelmesen hallgatta. - Természetesen nem kelthetem azt a benyomást, hogy nem akarok semmit tenni a husziták ellen, különben a fejedelmek bizalmatlanná válnának, és rájönnének a terveimre. Ezért holnap reggel a száz legjobb lovagommal útra kelsz. Én még itt maradok néhány napig, amíg a lovagi tornán megsérült emberek újból harcképessé válnak, aztán követlek a sereggel. Hersbruckon, Sulzbachon és Vohenstraufion keresztülvonulunk kelet felé, elfoglalunk és felégetünk Bohémiában legalább egy huszita várost. Jelzőtüzet akarok rakni, hogy a lázadó csőcseléknek megmutassam, mit jelent, ha Isten által felkent uruk ellen fognak fegyvert. Az uralkodó dühös arckifejezéssel újabb adag bort követelt. Falko lovag meg-

töltötte serlegét, és ő maga is szeretett volna még az erős nedűből, de a boroskancsó már kiürült. Kérdőn nézett a császárra abban a reményben, hogy hívja a szolgát és hozat egy tele kancsót, ám Zsigmond semmit sem vett ebből észre. Letette tehát a serlegét, és felállt. - Lehet egy kérésem Fenségedhez? - Hallgatlak - felelte a császár jókedvűen. - Engedje meg Fenséged, hogy a csapatom számára egy vagy két markotányosnőt saját belátásom szerint kiválasszak. Palkónak eszébe jutott, hogy ily módon hatalmába kerítheti Marie-t, mert a császári paranccsal az unokatestvére sem szegülhet szembe. Zsigmond megrázta a fejét. - Nem, nem, Hettenheim! Mozgékonynak kell lennetek, és az ökrös szekerek csak hátráltatnának. - De... - kezdte Falko lovag, ám a császár hevesen legyintett. - Azt mondtam, nem! Vigyél magaddal néhány málhás lovat élelemmel megrakva, és engedélyezem, hogy útközben bármikor rekviráljatok. Legkésőbb a bohémiai határnál találkoznak csapataink, addig lemondhatsz a markotányosnőkről. A korábbi felderítő útjaidon is nélkülözted őket. Falko von Hettenheim tudta, hogy minden további kérés hiábavaló. Meghajolt Zsigmond előtt, és hátrafelé lépkedve elhagyta a sátrat. A magyar testőr, aki egész idő alatt rajta tartotta a szemét, betolta hüvelyébe a kardját, és bezárta mögötte a sátor bejáratát. A táborba vezető úton Falko a következő tervét szövögette. Először mérgelődött amiatt, hogy Gunter von Losen túlságosan sérült volt ahhoz, hogy elkísérje, de aztán alattomos mosoly suhant át az arcán. Ha barátja a császár seregénél marad, szemmel tarthatja unokatestvérét és a fehérnépet is, ezenkívül gondoskodhat róla, hogy Marie-nak csatlakoznia kelljen a császári csapatokhoz. Elégedetten sorsa ilyetén alakulásával, hamarosan betoppant Losen sátrába.

4
Marie nem is tudta, mit utál jobban, a hőséget, vagy a sereg által felvert port, ami teste minden hajlatát belepte. A szeme égett, és bizonyára ugyanolyan vörös volt, mint Trudié, aki rosszkedvűen ücsörgött mellette. A kislány haja, bőre, ruhája sárgás színt öltött, még különben fehéren csillogó fogai is porosak lettek. Marie leginkább arra vágyott, hogy átizzadt és poros ruháit levehesse, és megfürödhessen. De ameddig a sereg menetelt, a kocsijánál kellett maradnia, még ha Michi tudta is irányítani, mert a hadbíró poroszlói szigorúan ügyeltek arra, hogy senki ne távolodjon el a menettől, esténként pedig túl veszélyes volt az őrség látókörén kívül tartózkodni. Két nappal korábban, amikor Oda az erdőben könnyíteni akart magán, több katona elkapta, és mind a kedvét töltötte rajta. A nő dühösen panaszt tett Pauernél, de kinevették, és ráadásul még a csípős megjegyzéseket is végig kellett hallgatnia. A parancsnok közölte, hogy lehetetlen több mint háromezer férfi között megtalálni a vétkeseket, tehát jobban kell magára vigyáznia. Marie legalább annyira utálta, mint Oda, hogy több száz szempár előtt kellett az út szélén guggolnia és a szükségét elvégezni, de ez még mindig jobb volt, mint áldozatul esni a brutális katonáknak. - A császár megbolondult, hogy a nyár közepén indítja útnak a sereget. Tavasszal kellett volna menetelni - szitkozódott Éva, aki kocsijával ismét Marie mögött hajtott. Levette átizzadt kalapját, és szekere falához ütögetve kirázta.

A felkavarodó sárga felhő Oda felé szállt, aki rögtön jajveszékelni kezdett. - Muszáj még több port felverned, mint amennyi már úgyis van a levegőben? - Nemigen verhetünk fel több mocskot, mint amennyit már benyeltünk. Theres letörölte a kezével verítékes arcát, és még jobban elkente rajta a sárgás port, amitől az arca kőszerűvé vált. Éva morogva válaszolt, ám Marie már nem figyelt arra, mit kiabálnak egymásnak társnői. Egyik kezével fogta a gyeplőt, a másikkal elővette az ülés alól a kulacsot, a fogával kinyitotta, és odaadta Trudinak. - Tessék, igyál! - mondta a kicsinek. A félig telt kulacs túl nehéz volt a kis kezeknek, ezért Marie miközben ügyelt az ökrökre, segített a lányának inni. Mérgelődött, hogy Michi már megint leugrott a bakról és eltűnt. Valószínűleg szokása szerint előre szaladt a katonákhoz, és valami szörnyű történetet meséltet magának. Időnként Marie azon töprengett, nem volt-e hiba Hiltrud fiát magával hozni. Otthon egy rendes és engedelmes gyermek volt, időközben azonban átvette a katonák sok rossz szokását, és meggondolatlansága miatt lehet, hogy veszélybe kerül. Nehéz szívvel gondolt Hiltrudra, aki a Csehországban dúló háború ellenére rábízta fiát, és meg volt győződve arról, hogy barátnője tud rá vigyázni, és épségben hazaviszi. Nürnbergben kellett volna hagynom Timónál, futott át Marie agyán. A férfi ráncba szedte volna a fiút, ha kell, ő nem érezte magát alkalmasnak erre a feladatra, mert gondoskodnia kellett Trudiról, kordában kellett tartani az ökrös fogatot, és el kellett adnia az árut a katonáknak. - Hé, állj meg végre! - ordított valaki Marie-ra. Riadtan felnézett, és látta, hogy a sereg megrekedt, és az a veszély fenyegette, hogy neki megy a menetelő gyalogos katonáknak. - Hó, Hinz, Kunz, megállni! - kiabálta az ökröknek, és meghúzta a gyeplőt. Az állatok azonnal lassítottak, néhány lándzsásnak mégis oldalra kellett ugrania, nehogy eltapossák őket. A katona, aki Marie-t szidalmazta, lándzsája végét a földre nyomta, és dühösen bámult az asszonyra. - Ha legközelebb nem vigyázol, leszúrom az igás állataidat. Akkor húzhatod magad a kocsidat. A tekintet, amit a kocsi hátuljában lévő boroshordóra vetett, elvette fenyegetése élét. Marie elővett egy fakancsót a bak alóli ládából, és színültig töltötte. - Tessék, igyál, így nem hiába ugrottal félre az útról - mondta a katonának. A férfi elvette a kancsót, és a szájához emelte. A bajtársai körülfogták, és hangosan követelték a részüket. Marie mosolyogva újból felszállt a bakra. Ekkor látta, hogy Oda kíváncsian közeledik felé, hogy megnézze, mi történt. - Mit jelentsen ez? Hogy keressünk pénzt, ha ingyen adod ezeknek a senkiháziknak a bort? Fekete Éva, aki szintén leszállt a kocsijáról, elhúzta a száját. - Még sosem kellett feláldoznod egy kancsó bort, hogy lecsendesíts pár katonát? Oda hátravetette a fejét, és úgy döntött, nem vesz tudomást a továbbiakban a többi markotányosnőről. Éva és Theres kinevették, Marie azonban ügyet sem vetett rá, mert a sereg újra mozgásba lendült, és el kellett indítani a fogatát, hogy bezárja a sorban előtte támadt rést. Amikor a kürtök késő délután megállást jeleztek, a markotányosnők megkönnyebbülten lélegeztek fel. Mindenesetre eltartott egy ideig, amíg helyet találtak a táborozáshoz, és ahogy lenni szokott, a legjobb területeket már elfoglalták. Nehezen lelték meg a megfelelő helyet, ahol egymás mellé állíthatták a kocsikat és kifoghatták az állatokat. Michi még mindig nem került elő, pedig Marie-nak elkelt volna a segítség,

mert Trudi nyűgös volt a kimerültségtől, az ökrök nyugtalanul tapostak és bőgtek, érezték a víz szagát, ezért alig lehetett leszerszámozni az állatokat. Végül Marie-nak két katonát kellett megkérnie, hogy segítsen. - Ha cserébe a szoknyád alá nyúlhatok, szívesen segítek - felelte az egyik várakozóan vigyorogva. - Úgy gondoltam, inkább mindketten kaptok egy-egy kupabort. A két katona egymásra nézett, aztán megragadták az ökröket, úgyhogy Marie végre levehette az állatokról az igát, aztán elvezették az igavonókat az itatóhoz, és száraz fűvel lecsutakolták róluk a koszt. Mire végeztek, Marie két teletöltött boros kupával várta őket. A katonák koccintottak rá. - Ilyen jutalomért szívesen állunk a szolgálatodra. - Hé, Marie, ha így folytatod, hamarosan nem marad eladnivaló borod - kiáltotta Oda gúnyosan. Éva, aki már végzett a saját munkájával, és átjött Marie-hoz egy kis fecsegésre, megvető arckifejezéssel fordult meg. - Te biztosan nem jössz zavarba, mert a segítségért mással fizetsz, de ha a hasad tovább nő, a férfiak inkább egy kupa bort választanak majd. Theres és Donata harsányan nevetett, mialatt Oda válogatott szitkokat szórt Évára, amilyeneket Marie még a szajha Bertától sem hallott, akivel jó tíz évvel korábban az utakat rótta. Éva azonban nem törődött a rikácsoló fiatal nővel, hanem segített Marie-nak mindent előkészíteni az éjszakai pihenéshez. Theres és Donata eközben az erdőben száraz gallyakat kerestek a tűzhöz, a két asszonyra Heribert lovag apródja, Görch és Heinrich von Hettenheirn egyik katonája vigyázott. Marie vizet hozott a főzéshez, és félretett belőle, hogy lemoshassa magáról és Trudiról a rengeteg port. Éva az egymás mellé állított markotányos kocsik szélén felállította a háromlábú vas főzőállványt, aztán alárakta a fát és a füvet a tűzrakáshoz. Hamarosan gőz szállt fel a tűz fölött lógó bográcsból. Marie és Theres összeszedte a vacsora hozzávalóit, odaadták Évának, aki aznap este magára vállalta a főzést, bár fintorgatta az orrát, mivel kevés volt a zsír és a sózott hús. - Az éhséget legalább elűzi. Marie megvonta a vállát. - Te mondtad, hogy takarékoskodnunk kell, mert nem tudhatjuk, mikor jutunk utánpótláshoz. - Jól van, nem kell mindjárt felhúzni az orrod. Az ember már nem is panaszkodhat! - Éva felnevetett, beledobta az első hozzávalókat a bográcsba. - Egy kis darát azért hozhatnál még,a férfiak biztosan éhesek lesznek. - Nem csak ők - felelte Marie, miközben felszállt a kocsijára még egy adagért. Miután Éva lemondó sóhajjal beledobta az árpát a bográcsba, Marie leült a kocsija melletti lapos kőre, és egy fának támaszkodott, hogy egy kicsit kifújja magát. Trudi leemeltette magát Donatával a kocsiról, odafutott édesanyjához,és hozzásimult. Éva szintén Marie dézsáját használta keze és arca megmosására, a többi markotányosnő még mindig úgy nézett ki, mint a kísértet. Donata és Theres egymásra néztek, aztán fecserészve eltűntek az erdőben. - Vigyázzatok, nehogy a katonák elkapjanak benneteket! - kiáltotta utánuk Oda. A választ ezúttal is Évától kapta meg. - Szóval ezért nem mosakszol egyáltalán! Jól teszed, mert minél jobban bűzlik egy nő, annál kevésbé bújik a férfiakba az ördög. - Mert biztosan neki is jó orra van - vetette oda Marie gúnyosan. Oda felháborodott pillantással viszonozta a megjegyzést, azután mégis felugrott, és a többiek után futott. Éva sóhajtva nézett utána. - Ennek a szipirtyónak a társaságáról szívesen lemondanék. - Ezzel nem vagy egyedül - hagyta rá Marie, és felnézett, mert a leves illatára

megérkeztek a kosztosaik. Az elsőként érkező Heinrich von Hettenheim odalépett a bográcshoz, és szimatolt. - Ha olyan jó az íze is, mint az illata, akkor ünnepi étek lesz. A fiatal Seibelstorff leguggolt Marie mellé a fűbe, és abban lelte örömét, ha ő rámosolygott. A két katona, akik a kocsinál maradtak, úgy bámulták a bográcsot, mintha a nézésüktől gyorsabban főne az étel. Mögöttük feltűnt Anselm is, aki ura szavait hallva már a száját nyalta. - Mindegy, milyen az íze, annál csak jobb lehet, amit a tábori konyhában ma adtak. Csak ránéztem, és kirázott a hideg. Szavamra, a disznók elé is jobb ennivalót vetnek. - A császári málhásoknak azért van előnye is, például ez itt. Görch, aki utolsóként csatlakozott a társasághoz, cinkos pillantást vetett rájuk, aztán elővett a zekéje alól egy alkar hosszúságú kolbászt és oldalszalonnát. - Ez nem az egyszerű katonák készletéből került elő - gúnyolódott Éva, és a hús után nyúlt. Az apród kedvesen ránézett. - De jóasszony, mivel nem a császár költségére eszünk, hanem a sajátunkra jár nekünk néha egy kis kárpótlás. Éva Görch zsákmányát a felhalmozott tűzifa alá rakta, és a fiúra mosolygott. - Csak a hadbíró nyakon ne csípjen. Ahogy hallottam, Paueremberei keményen odacsapnak, és Husz vesszőcsapás alatt biztosan nem úsznád meg. Heribert lovag felállt, és apródja vállára tette a kezét. - Hallgass Évára, és hagyd el a lopást! Ha a hadjáraton megkorbácsolnak, és begyulladnak a sebeid, abba belehalhatsz. De még ha túl is éled, hosszú időre le kellene mondanom a szolgálataidról, és ezt igencsak rossz néven venném. Amikor Éva a korbácsolásról beszélt, Marie háta szinte elviselhetetlenül viszketni kezdett, a keze ökölbe szorult, és az ajkába harapott. Heribert figyelmeztetése csak fokozta rossz érzéseit. Jól tudta, miről beszél az ifjú lovag, hiszen tizenhét esztendősen végigszenvedte a vesszőfutást, ahogy megszépítően mondogatták, és majdnem belehalt. Nagy nehezen lerázta a még mindig rémálomszerű emlékeket, magához ölelte Trudit, és gondolataiba merülve simogatta a haját. Ekkor eszébe jutott, hogy Michi még mindig nem került elő, pedig már kész volt a vacsora. A fiú megbízhatatlansága lassan gondot jelentett. - Tudja valaki, hol van Michi? Görch bólintott. Az imént Gunter von Losennél láttam. Az hiszem, a felszerelését tisztította. - Inkább az ökröket kellett volna lecsutakolnia - szitkozódott Marie. Dühítette, hogy Michi éppen Gunter von Losen körül sürgölődött. Ez a férfi Falko von Hettenheim barátja volt, és az alapján, amit Timo a Michel és Losen közti összetűzésről mondott, Marie úgy vélte, hogy a lovag ugyanannyira vétkes férje eltűnésében, mint Falko von Hettenheim. Itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessen a fiúval. Igaz, hogy nem úgy tekintett rá, mint egy szolgára, habár az étel és a ruha mellett némi pénzt is adott neki, mégsem volt joga engedély nélkül másnak is dolgozni, főként mert ezen a hadjáraton nagyobb szüksége volt rá, mint valaha. Ha Michi megitatta volna az ökröket, akkor nem kellett volna elajándékoznia két kupa bort. Marie azon töprengett, hogy hagyjon-e egyáltalán a fiúnak vacsorát, de mielőtt dűlőre jutott volna, Éva döntött helyette. Az idős markotányosnő szétosztotta az ételt a jelenlévők között, és két nagy merőkanállal félretett egy cseréptálba. - Ez itt Michié. Marie elvette a tálat, és kocsija padjára tette. Mialatt Trudit etette, és ő maga is kanalazgatott a tányérjából, a másik három markotányosnő visszajött. Oda, aki semmivel sem járult hozzá, a vacsorához, azonnal leült a tűz mellé, és a

Theresnek szánt tálkáért nyúlt. - Hé, mit művelsz? Theres el akarta venni a veszélyesen lötyögő ételt, de Éva adott neki egy másik adagot. - Hadd egye meg. Van még elég, de ha Oda holnap nem járul hozzá, az ételhez, akkor üresen marad a gyomra, erre esküszöm. Nem törődve a fenyegetéssel, Oda nyugodtan falatozott tovább. Olyan gyorsan evett, hogy már végzett, mire Theres és Donata a tál felét kiette. - Látni, hogy kettő helyett kell enned - gúnyolódott Éva, és kérdőn nézett körül. - Ki mosogat ma? - Mivel Oda saját magát hívta meg, mosogasson ő - javasolta Theres, amire a többiek rögvest helyeseltek. Oda mérgesen nézett, de végül mégis összeszedte az edényeket. Gömbölyödő hasa miatt azonban képtelen lett volna a bográcsot is elvinni, ezért Theres felállt. - Gyere, Oda, segítek. Míg a két nő az őrök felügyelete mellett elment a patakhoz, Marie töltött a két lovagnak egy-egy kupa bort, és amikor látta Görch kérlelő tekintetét, neki és Anselmnek is adott fél-fél kupát az itókából. Éva aggódva hunyorított, és ingatta a fejét. - Lassacskán igazit kell adnom Odának. Túlságosan nagyvonalúan bánsz az áruddal. - Nem olyan rossz a helyzet - vetette ellen Marie. - Az urak jó pénzt fizetnek a maguk és az embereik ételéért. Heinrich lovag gyors pillantást vetett az ifjú nemesre. - Nem volt az olyan sok. Azt hiszem, itt kellene hagynunk ismét pár schillinget. Heribert azonnal az övéhez nyúlt, és leoldotta eléggé összezsugorodott erszényét, de mielőtt kivett volna egy érmét, Marie felemelte a kezét. - Várjanak, amíg kiszámolom, mennyivel tartoznak nekünk. Heribert lovag visszaerősítette az övére az erszényt. - Ne feledkezzen meg róla, Marie asszony. Marie nagyokat pislogott a megszólításra, mert az egy nemes hölgyet, vagy legalábbis egy jómódú polgárasszonyt illetett meg, de egy markotányosnőt nem. Heinrich lovag is a homlokát ráncolta, mert bár kedvelte Marie-t, aggódott, hogy ifjú barátja bolondot csinál magából a fiatalasszony miatt. Felemelte a poharát, és ivott a fiatalemberre. - Egészségedre, nemes Heribert, és természetesen e tiédre is, Marie. Ilyen kitűnő markotányosnőt ritkán talál az ember. Egy hajtásra kiitta a kupát, és letette a földre. - Töltsem újra tele? - kérdezte Marie. A lovag komolyan megrázta a fejét. - Inkább ne, józan akarok maradni. Marie felfigyelt az aggodalmas hangnemre. - Valami baj van? Heinrich megfogott egy ágat, és a tüzet piszkálgatta vele. - Bajnak nem nevezném. De szerintem a katonák túl sokszor dugják össze a fejüket, ha a tisztjeik nem néznek oda, mindenekelőtt a flamandok, akiket a császár idén tavasszal toboroztatott. Eddig csak a fejpénzüket kapták meg, és egyre hangosabban kérdezik, hol marad a zsoldjuk. Remélem, hamarosan összecsapunk az ellenséggel, és zsákmányolunk, hogy nyugton maradjanak. Éva megvetően a tűzbe köpött. - Akkor nem az igen tisztelt unokatestvérednek kellene vezetni az előhadat. Heinrich lovag, máris kevés az élelmünk, mert ők kirabolják a falvakat és felégetik a készleteket. Heinrich von Hettenheim ökölbe szorította a kezét.

- Az unokatestvéremet nem érdekli, hogy a császár visszaszerzi-e a bohémiai koronát, vagy sem. A lényeg, hogy gazdagemberként térjen haza ebből a háborúból. Remélhetőleg Istenigazságos, és büntetésül nem adja meg neki a remélt fiút. Ez szinte imádságnak hangzott. Marie, aki tudta, hogy Heinrich lovag titokban azt reméli, hogy megszerezheti fiai számára Falko örökségét, élesen felnevetett. - Amíg Hulda asszony a felesége, a fiú utáni vágya sok leányapjává fogja tenni, úgyhogy Kegyelmed fog az örökébe lépni. A lovag csodálkozva felemelte a fejét. - Ismered Falko feleségét? Marie sietve bólintott, de az utolsó pillanatban észrevette, hogy kis híján elárulta magát. Kissé mesterkélten nevetett, és ringatta egy ideig Trudit a karján, hogy időt nyerjen, és megtalálhassa a megfelelő szavakat. - Egyszer láttam Hulda asszonyt az egyik piacon. Egy javasasszonytól olyan szert kért, amitől áldott állapotba kerül, és lehetőleg fiúkat szül. Kapott is egy elixírt, később a javasasszony elmondta nekem, hogy a főzet, amit a nemes hölgynek adott, tényleg gazdag gyermekáldást fog hozni, de csak lányokat. Heinrich lovag nevetve megveregette Marie vállát. - Ezt szívből kívánom nemes unokatestvéremnek, de inkább megfojtja álmában a feleségét, és egy szülőképes nőt cipel az ágyába, semhogy én vagy a fiaim örököljék a vagyonát. Mindegy, akkor sem jutok koldusbotra, és ha szerencsém van, a nagytiszteletű vertlingeni apátúr kinevezi utódommá az elsőszülöttemet. Éva kacsintott. - Talán ebben a háborúban elnyeri a császár kegyét, és megjutalmazza Kegyelmedet egy birodalmi hűbérbirtokkal. Ezt tettekét esztendővel ezelőtt egy bátor lovaggal is, aki úgy hírlik, hogy megmentette az életét. Szegény ember nem sokra ment vele, mert nem sokkal később elesett a husziták elleni harcban, de az örökösei biztosan örökké hálásak lesznek ezért a jutalomért. Marie-nak türtőztetnie kellett magát, hogy ne kiáltsa oda Évának, jobban örülne egy élő Michelnek, mint egy birodalmi hűbérbirtoknak, amivel semmit sem kezdhet. Még ha a császár meg is tartja a szavát, és lányára ruházza a hűbérbirtokot, azt más emberek fogják kezelni, akik főként a saját hasznukat nézik majd. Elvennék tőle Trudit, őt magát pedig férjhez adnák Zsigmond egyik vazallusához. Hogy jobb ember lenne, mint ez a szörnyű Fulbert Schäfflein, aki Odát teherbe ejtette, abban Marie erősen kételkedett. - A világ igazságtalan - fakadt ki hirtelen, mire a többiek döbbenten néztek rá. - Hogy érted ezt? - kérdezte Éva. Marie összevonta a szemöldökét, és megdörzsölte a homlokát. - Semmi, csupán egy régi emlék - felelte kitérően. Heribert lovag mellé lépett, és megfogta a kezét. - Ha valaki megsértette vagy bántalmazta Kegyedet, nevezze néven, és megbüntetem érte. Marie erőltetett nevetéssel elhúzódott. - Nemes uram, a legtöbb embert, aki megsértett, már elfelejtettem, a többiek nem érdemlik meg, hogy Kegyelmed törődjön velük. A fiatal Seibelstorff nem úgy festett, mint aki megelégszik ezzel a magyarázattal, de szerencsére bűntudattal teli ábrázattal megérkezett Michi. - Hol csavarogtál egész nap? - förmedt rá Marie mérgesen. - Ettél egyáltalán valamit? Michi a fejét rázta. - Csak egy darabka kenyeret, amit az élelmező-mestertől kaptam. - Félretettünk neked egy kis vacsorát - mondta Éva. - A bakon van, a lábosban. Hozd ide a tűzhöz, már biztosan kihűlt.

Michi a kocsihoz sietett, elvette az edényt és letette a tűz mellé úgy, hogy csak a hő érje, a lángok ne. Egy idő múlva elővette az övére erősített erszényből a kanalát, és nekilátott a levesnek. - Ez nagyon jó. - Merem remélni, végül is ma én főztem. - Éva mosolyogva levágott egy darabot abból a kolbászból, amit Görch hozott. - Nesze! A te korodban mindig éhesek a fiúk. Az asszony hátrahajtotta a fejét, és felnézett az égre. - Már látni az Esthajnalcsillagot. Vagyis ideje ágyba bújni, még ha a miénk csak a kocsi alá terített takarókból áll is. - A rómaiak Vénusznak nevezték az Esthajnalcsillagot, a szerelem istennője után - mondta Heribert vágyakozó pillantást vetve Marie-ra. Heinrich von Hettenheim észrevette ezt, és vállára tette a kezét. - Ha mindenképpen asszonyra vágysz, menj a szajhákhoz. Kár lenne Marie-ért, hogy egy ifjú szenvedélyét kelljen kiszolgálnia. Ezúttal lemondott az eddig használt hivatalos megszólításról, és úgy beszélt, mint egy régi barát. Heribert felháborodottan felelt. - Tisztelem. Marie asszonyt, és sosem mocskolnám be alantas vágyaktól vezérelve. - Ez a helyes viselkedés, amiről nem szabad megfeledkezned. Heinrich lovag úgy döntött, hogy ezentúl úgy beszél, ahogy a szíve diktálja. Az ifjú Seibelstorffnak szüksége volt valakire, aki vigyáz rá, és aki a kellemetlen dolgokra is felhívja a figyelmét. Theres és Oda visszajött az elmosott edényekkel, amiket rögvest szétosztottak. Éva hirtelen élesen felkiáltott, és egy szépen faragott darabra mutatott. - Állj! Az az enyém! Oda összerezzent, és el akarta tüntetni a tálat a szoknyája alatt. Theres azonban gyorsabb volt, és elorozta tőle. - Ez tényleg a legszebb darabod, Éva. Attól tartok, nem hagyhatjuk, hogy Oda mossa el, mert szerintem enyves a keze. - Tegnap Marie kocsijánál láttam kutakodni, amikor kérdőre akartam vonni, a nagy hasa ellenére elfutott. Donata nem titkolta ellenszenvét, és a többiek komoran bólogattak. Éva átható pillantást vetett az állapotos nőre. - A helyedben óvatosabb lennék, mert hamarosan nagy szükséged lesz a segítségünkre. Oda szemtelenül legyintett. - Mire itt a szülés ideje, rég Nürnbergben vagy Wormsban leszek Schäfflein úr házában. Éva hangosan kacagott. - Nagyon tévedsz! Nagy hassal nehézkes az utazás, és ha Schäfflein urat tényleg érdekli a fattya, amit kétlek, biztosan nem örülne, ha halva születne a gyermek, mert az sértené a férfiúi büszkeségét. Marie-nak nevetnie kellett, ha arra a kis mitugrászra gondolt, akinek Oda olyan készségesen az ágyába bújt. Inkább kolostorba vonul, hogy élete végéig gyászolja Michelt, semhogy hozzámenjen a palotagróf kedvéért ehhez a szerencsétlen alakhoz. Éva megkocogtatta Marie vállát. - Hát te milyen arcot vágsz már megint? Ha a hangulatváltozásaidat nézem, azt hihetnem, hogy te vagy várandós, és nem Oda. Marie mérgesen felpattant. - Biztosan nem vagyok várandós! - Nürnberg óta igazán furcsán viselkedsz - mondta nyugodtan az idős markotányosnő, de aztán csak legyintett. - A szeszélyeiddel magadnak kell boldogulnod. Gyertek, feküdjünk le. A holnapi nap sem lesz könnyebb a mainál.

A kocsijához ment, aztán hirtelen Oda felé fordult, és rámutatott az ujjával. - Ha meglátom, hogy a kocsim körül ólálkodsz, megismered a korbácsomat, akár áldott állapotban vagy, akár nem. Másnap reggel Görch árnyékként megjelent Marie kocsija mellett, lopva körülnézett, aztán odacsúsztatott neki egy sonkát, amit állítása szerint az élelmezőmester elfelejtett magával vinni. - Ez a tiéd, a finom borodért. Vigyázz magadra! Maradj távol a flamand katonáktól! El akarnak szökni, ha nem kapják meg hamarosan a zsoldjukat, és a viszszafelé vezető úton, a birodalomban ki akarnak fosztani néhány falvat, hogy legyen valami hasznuk a menetelésből. - De hát mögöttünk császárhű falvak vannak. Csak nem azokat akarják kifosztani? Görch megvonta a vállát. - Valószínűleg igen. Mi a különbség, ha a falvakat a husziták vagy a császári csapatok támadják meg? Az eredmény mindig ugyanaz. - Igen, megölik az embereket, meggyalázzák az asszonyokat, és a nagyurak emelik poharukat a győzelemre. - Őszintén szólva, jobb szeretném, ha a flamandok néhány paraszttal végeznének, mint hogy a seregben keverjenek bajt - felelte Görch vállvonogatva. Marie aggodalmasan bólintott. Micheltől tudta, hogy a lázadó katonák nem kímélték saját embereiket sem, és a málnások közé tartozó nők estek elsőként áldozatul nekik. Ebben a pillanatban elátkozta az ötletet, hogy markotányosnőként jött ide, és visszakívánkozott Hiltrud házába. Aztán erélyesen emlékeztette magát arra, hogy ott sem volt biztonságban. Ha egy nem kívánt férj ágyába kényszerítenek egy asszonyt, az gyakran több száz megerőszakolás kezdetét jelenti, még ha ebben az esetben a férfi az egyház áldásával cselekszik is. Tehát teljesen mindegy, hol volt éppen. Neki csak az számított, hogy túlélje, és megtalálja Michelt. Eltette a Görch által hozott sonkát a saját készletébe, és azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy a császár élelmező-mestere nem tudja megállapítani egy darab füstölt húsról, hogy az a saját készletükből származik-e, vagy sem. Kacsintott Görch-nek, aki sietve elbúcsúzott, hogy visszamehessen az urához. Marie magához intette Michit. - Ma itt maradsz velem, és a jövőben nem fogsz Gunter von Losen és az emberei körül sürgölődni. Megértetted? Michi kelletlenül bólintott. Marie a lovaggal szemben mutatott nyilvánvaló ellenszenve bosszantotta. Gunter von Losen mindig kedves volt hozzá. Nem úgy bánt vele, mint egy ostoba parasztfiúval, hanem szinte úgy, mint egy nemesember fiával, és Lutz, az apródja megígérte, hogy kap ajándékba egy kardot, mihelyt zsákmányol egyet a huszitáktól. Nagyon örült, hogy saját fegyvere lesz, és nem akarta eljátszani ennek az embernek a barátságát, mindegy, mennyit szidja emiatt Marie. Mindenesetre belátta, hogy segítenie kell, hisz mégiscsak egy asszony volt, aki nem szokott hozzá gyermekkorától az ökrökkel való bánáshoz. Michi fiús mosollyal nézett fel Marie-ra. - Legalább este elmehetek a katonákhoz? Az asszonyka nem akarta minden örömétől megfosztani, ezért bólintott. - Ha nem Losenhez és az embereihez mész, igen. Michi kedvelte anyja barátnőjét, aki a világ legjobb keresztanyja volt, de még miatta sem akart lemondani egy kardról. Miért keresné Anselm és Görch társaságát, akik úgy bántak vele, mint egy kisfiúval, és nem teljes értékű férfiként? Gunter lovag gyakran beszélgetett vele, Marie-ról kérdezte, dicsérte szépségét, hangját, úgyhogy néha igazán nehezére esett nem kibökni, hogy nem egyszerű markotányosnő, hanem egy nemes hölgy. Mialatt Michi a gondolataiba merült, Marie meghajtotta az ökröket, olyan közel csapva a fejük felett a korbáccsal, hogy megérezték, de nem okozott fájdal-

mat. Trudi nevetett, amikor az állatok a fülüket lóbálták, mintha a legyeket akarnák elkergetni. A két ökör engedelmesen viselte az igát, és látszólag nehézség nélkül húzta a súlyos kocsit. Marie arra gondolt, hogy aznap sem fog mást látni, mint az előtte menetelő katonák hátát, és az örökös port, ami már sűrűn szállt fel a hadoszlop elején. Talán a mérges flamandok miatt, vagy mert lakott területekhez közeledtek, de Marie-nak úgy tűnt, hogy a sereg lassabban mozgott, mint ínnak előtte. A rövid, déli szünetet arra használta fel, hogy több vödör vizet merjen a patakból, és megitassa az ökröket. Éva felfedezett a közelben egy forrást, és odahívta a többi markotányosnőt is. A friss és mindenekelőtt tiszta ivóvíz igazi finomságnak számított ezen a hadjáraton. Mindenütt sok patakot és folyót találtak, de legtöbbször mire az asszonyok végre odaértek, a lovak patái már felkavarták, és iszapos lett. Ráadásul sok katonának az volt a szokása, hogy belevizelt a folyókba, habár huszonöt botütés fenyegette őket. Ezért a markotányosnők nem szívesen mertek vizet a patakokból. Miután Marie feltöltötte a vízkészletét, adott egy darab száraz kenyeret Trudinak, és ő maga is evett pár falatot. Amikor felhangzott az indulás jele, Éva bizalmatlanul szaglászott. - Érzel valamit? - kérdezte Marie. Az idős markotányosnő a fejét rázta. - Nem, semmit. Állj! Várjatok! Égett szag van. Most már a többiek is észrevették, és elterjedt a nyugtalanság. - A husziták felgyújtották az erdőt, hogy megöljenek minket? Elég nagy a szárazság - kiáltotta valaki. Marie felállt a bakra, és a távolban meglátott egy magasra szálló füstcsóvát. Nem tűnt sem erdőtűznek, sem egy sereg főzéshez gyújtott tüzének. A menet elején a császár szintén felfedezte a füstoszlopot, és megkérdezte a mögötte lovaglótól, hogy lehet-e az Falko von Hettenheim jelzőtüze. Amióta elküldte a lovagot az egyik csapattal, nagyon várta a híreket, de Hettenheimtől nem érkezett futár. Erős rántással megállította lovát, és megparancsolta emberének, aki nem tudott feleim a kérdésére, hogy lovagoljon oda, és nézze meg, mi az. - Vigyél magaddal húsz embert, Volker úr, és derítsd ki, mi folyik ott. Volker von Hohenschalkberg bólintott, majd válogatás nélkül rámutatott néhány közelében lévő lovagra. Közéjük tartozott Heinrich von Hettenheim és Heribert is, aztán elindult, meg sem nézve, hogy követik-e. A császár jelenlétében azonban senki sem akart a kijelöltek közül visszalépni, így a seregtest lassan ismét mozgásba lendült. Az égett szag egyre erősödött, de a lovasok megkönnyebbülésére maguk mögött hagyhatták az erdőt. Egy nagy, erdőbe nyúló tisztáson fekvő településen lovagoltak keresztül, melynek mezőit és szántóit felgyújtották. A közepén egy nagy falu terült el, amelynek lakói cölöpökkel próbáltak védekezni. Amikor a felderítőcsapat közeledett a településhez, látták, hogy a faerődítések és a nagyobb házak még lángokban állnak, a szegényebb kunyhóknak viszont már csak a hamuja parázslott. Az egyik lovag élesen felkiáltott, és előremutatott. Heinrich von Hettenheim megsarkantyúzta lovát, hogy átláthasson az égő fatörzseken, és ereiben meghűlt a vér. Nem ez volt az első hadjárata, és sok halottat látott már, ez a látvány azonban pokolbéli üzenetnek tűnt számára. Kétoldalt nők, férfiak és gyermekek felkoncolt tetemei szegélyezték az utat, az út közepén egyetlen holttest feküdt, akiről csak csuhája szétszaggatott darabjai árulták el, hogy pap volt. Trágyával bekent keresztre szögezték, és kibelezték. Az ifjú Heribertet rosszullét környékezte. - Ki tehette ezt az iszonyatot? - kérdezte Heinrich lovagtól elzöldült arccal. - Vagy az unokatestvérem, Falko, vagy a husziták. Feltételezem, hogy a felkelők voltak, mert Falko emberei nem fáradtak volna a halottak halomba rakásával.

A fiatal nemes dühödten körülnézett. - Azt hiszed, hogy a husziták még a közelben vannak? Heinrich lovag a falu égő romjaira nézett, és a fejét rázta. - Nem, már rég visszamehettek a bozótba. Biztos vagyok benne, hogy tudtak a jövetelünkről, különben nem halmozták volna fel a halottakat a császárnak szánt pokoli üdvözlésként. Volker lovag az undortól és az iszonyattól megrendülve elfordult, aztán megparancsolta egyik emberének, hogy térjen vissza a sereghez, és tegyen jelentést az uralkodónak. Eltartott egy ideig, amíg Zsigmond elérte a falut, mert nem akarta elhagyni csapatai védelmét. Csak nem sokkal az égő cölöpök előtt adott jelt a megállásra, Volkerhez lovagolt, és a halottakra pillantva mérgesen felkiáltott. - Az ördögbe is, miért küldtem előre Falko lovagot, ha nem azért, hogy távol tartsa tőlünk a kisebb huszita csapatokat, a nagyobbakra pedig figyelmeztessen? - El kellene temetnünk a halottakat - mondta Heribert lovag, aki nem hallotta a császár dühkitörését. A császár mérgesen felé fordult. - Ezzel legalább négy órát vesztenénk. Nem, továbbvonulunk. Isten segítségével megtaláljuk ezeket a gyilkosokat, és megbüntetjük őket. Meg akarta sarkantyúzni a lovát, de az állat visszahőkölt az úton heverő halott paptól. - Miért nem vittétek még el innen? - förmedt rá Volker von Hohenschalkbergre. - Katonák vagyunk, és nem sírásók - kiáltotta a férfi felháborodottan. Heinrich von Hettenheim intett pár szolgának, akik undorral küszködve a tetemet a többihez vitték. Hamarosan felszabadult az út, és a sereg továbbvonulhatott. A holtak látványa senkit sem hagyott hidegen. A lovagok igyekeztek bátornak mutatkozni, és azzal hetvenkedtek, hogyan fognak mindezért megfizetni a huszitáknak, a szolgák és a gyalogosok azonban falfehéren bandukoltak az úton, sokan hánytak az út szélén. Marie igyekezett nem odanézni, de amikor a fogatot a holttesthalmok között akarta átvezetni, az ökrök megálltak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. - Menj előre, terítsd az állatok fejére ezt a kendőt, és vezesd őket - parancsolta Michinek, aki a félelemtől lebénulva kapaszkodott a kocsi szélébe. Marie gyengéden meglökte a fiút, és azt mondta neki, hogy csak az ökrökre figyeljen, és az utat nézze. Ezután az ölébe vonta Trudit, letakarta a szoknyájával, és megragadta a gyeplőt, felkészülve arra, hogy az igavonók egyszer csak észvesztve nekiiramodnak. Michire szegezte tekintetét, aki bőgött, akár egy kisgyerek, de megtette, amit kért tőle. Amikor már túl voltak a nehezén, és a fiú újra mellette ült, megsimogatta, és kissé dadogva megdicsérte, amiért olyan bátran viselkedett. Az égő falu mellett haladó út végtelenül hosszúnak tűnt, és amikor elkanyarodott, Marie már azt hitte, végre fellélegezhet. Ebben a pillanatban fentről meglátott még három halottat, akik növényzettel borított gödörben feküdtek, és elkerülték a halottak összegyűjtőinek figyelmét. Egy férfi, egy asszony és egy kislány holtteste volt. Marie be akarta csukni a szemét, de ekkor mozgásra lett figyelmes. Látta, hogy a lány karja szinte magától mozgott a földön, és másik keze ujjai görcsösen bezárultak és kinyíltak. Egy rántással megállította az ökröket, odaadta a gyeplőt Michinek, és leugrott a kocsiról. - Történt valami? - kiáltotta Éva hátulról. - Azt hiszem, ott még él valaki. Marie letérdelt a lányka mellé, és habozva megérintette a kezét. A talán tizen-

két esztendős lány ruháját átitatta a vér, de a teste még meleg volt, és izmai rángatóztak, mintha lázas lenne. A hadbíró egyik embere észrevette, hogy Marie fogata megállt, dühösen odarohant. - Ülj fel a kocsidra, és hajts tovább! Feltartod az egész menetet. Marie hevesen rázta a fej ét. - A kislány még él. Nem hagyhatjuk egyszerűen a sorsára. Az őr rápillantott a sebesültre, és köpött egyet. - Ugyan, nem sokáig húzza már. Láthatod, hogy vérzik, mintegy disznó. - Nem fogom hagyni, hogy úgy pusztuljon el, akár egy állat. Éva, gyere, segíts kérlek feltenni a kocsimra. Az idős markotányosnő nehézkesen lemászott a kocsijáról, és közelebb ment. - Tudod, hogy mit teszel? - kérdezte kételkedve. - Igen. Nagyon is jól tudom. Nem akarta elmondani, hogy egykor ő is véresen és félholtan feküdt az út szélén, és csak azért van életben, mert Hiltrud, társnői gúnyolódása ellenére feltette a kecske vontatta szekérre, aztán áldozatkészen ápolta. Nem törődve a kíváncsian megálló katonák csípős megjegyzéseivel, kihúzta a gyermeket a holttestek alól, és a kocsijához vonszolta. - Hajts tovább te egy darabon! - kiáltotta Michinek. - A sebesülttel kell törődnöm. Mialatt a fiú elindította az ökröket, Marie lefektette a kislányt a kocsi belsejében a lekötözött hordók és ládák közé egy darab vitorlavászonra, levágta róla a véres ruhát, lemosta a sovány testet, amiről csak sejteni lehetett, hogy egyszer egy asszonyé lesz. Ezután a tátongó sebekről gondoskodott a combján és a vállán. Most nagyon örült azoknak a gyógynövényeknek és kenőcsöknek, amelyeket Hiltrud adott neki. Ellátta a sebeket, ahogy tanulta, és betakarta tiszta kendőkkel a gyermeket. A lány nem tért magához, de újra és újra felsikoltott közben vadul kapálózva, ezért Marie egy pillanatra sem hagyhatta egyedül. Nem tehetett mást, mint a kicsi mellé ült egy ládára, vizet és lázcsillapító szert csepegtetett a szájába, és gyengéd hangon próbálta megnyugtatni. Este Michinek kellett ellátni az ökröket, és szinte minden más munkát is elvégeznie, úgyhogy nem futhatott el Gunter von Losen apródjához, és nem beszélhetett vele. Annyira mérges volt emiatt, hogy legszívesebben otthagyott volna csapot-papot, és elment volna, mert a halottak látványa kísértetként üldözte, és megerősítette abban, hogy létfontosságú egy fegyver megszerzése. Rosszkedvűen ette meg a vacsorát, és amikor alkonyatkor el akart osonni, hogy mégis elmenjen Gunter lovaghoz, Marie arra kérte, hogy hozzon friss vizet, és töltse fel a kocsira erősített hordót. Amikor ezzel elkészült, a kürtös már takarodót fújt, így nem tehetett mást, mint lefeküdt a kocsi alá, beburkolózott a takaróba, és duzzogott. A másnapi ébredés nem olyan volt, mint máskor. Marie fél éjszaka virrasztott a sebesült mellett, amikor végre lefekhetett, rémálmok gyötörték, amelyekben a halottak Michel vonásait öltötték magukra. Amikor fáradtan felkelt, látta, hogy védence ébren van. Keskeny arcában nagy zöld szemek ültek, melyekkel ijedten meredt a világra. A lányka kezei görcsbe rándultak, ajka reszketett. Marie rámosolygott, és egy pohár vízbe néhány csepp mákonyt csepegtetett. - Tessék, idd meg, ettől elmúlik a fájdalom. A poharat a gyermek szájához tette, és addig beszélt hozzá nyugtatóan, míg engedelmesen megitta az italt. A nyugtatószer hamarosan hatni kezdett, a lányka pillái lecsukódtak, egyenletes légzése elárulta, hogy elaludt. Most már Trudi is felhívta magára a figyelmet, aki anyjával ellentétben édesen és békésen végigaludta az éjszakát.

Mialatt Marie a lányát etette, Éva nyöszörögve felszállt a kocsijára, és benézett. - Na, Marie, megbántad már, hogy magaddal hoztad ezt az élőhalottat? Ha a parasztlány meghal, el kell temetned, és nem hiszem, hogy segítek neked. Hasonló szavakat hallott Hiltrud is annak idején, futott át Marie agyán, és dühösen rászólt Évára. - Ha arra kerül a sor, máris többet teszek érte, mint amennyit a rokonaiért és a barátaikért tettünk. Az idős markotányosnő megvonta a vállát. - A császár megtiltotta. Ehhez hozzá kell szoknod, különben nem bírod ki a hadjáratot. Gyere végre reggelizni. A táborban készül valami, és régi szabály, hogy addig kell megtöltenünk a hasunkat, amíg még lehet. - Mi történt? - kérdezte Marie zavartan. - A flamandokkal kapcsolatos. Pontosabbat én sem tudok. Theres az előbb utána akart nézni, de az egyik őr elkergette. Éva helyet adott Marie-nak, hogy leszállhasson a kocsiról, és megfogta Trudit, aki anyja után mászott, és majdnem a kocsi alá esett. Marie megköszönte, és az idős asszonynál hagyta a gyermeket, mert Donata egy tál kását és egy kupa sört adott neki. Mialatt evett, Marie tekintete végigsiklott a táboron. A hely, ahol a császár vazallusai és lovagjai éjszakáztak, úgy felbolydult, akár egy hangyaboly. A lárma ellenére tisztán lehetett hallani a zengzetes appenzelleri káromkodásokat, amelyeket Urs Sprüngli, a gyalogosok egyik vezére hallatott. Éva leült Marie mellé, és fejcsóválva a svájcira mutatott. - Valami nagy dolognak kellett történnie, és nem mondhatnám, hogy tetszik a helyzet. Nézd, ott megy Heinrich lovag. Talán tud mondani valamit. Heinrich úr, jöjjön ide! - felállt, és buzgón integetett a lovagnak. Heinrich von Hettenheim megállt, és ránézett. Egy pillanatra úgy látszott, hogy tovább akar menni, de aztán odament Marie kocsijához. Arc a sápadt volt az aggodalomtól. - A flamandok éjjel bevették magukat a bozótba. - Bizonyári túl sok volt nekik a tegnapi látvány - gúnyolódott Éva, habár valójában semmi kedve sem volt nevetni. - Tegnap este, ahogy többször is az utóbbi hetekben, elküldték az egyik emberüket a császárhoz, és követelték elmaradt zsoldjukat. Amikor ezúttal is megtagadták tőlük a kifizetést, a közvetítő olyan arcátlanul fenyegetőzött, hogy Zsigmond megparancsolta, kötözzék ki mindegyiket, és szemtelenségükért korbácsolják meg őket. Aztán megkegyelmezett nekik, és ugyanazokat az ígéreteket tette, amiket legutóbb is, ahelyett hogy legalább egy gesztussal megnyugtatta volna őket. Arra mégsem számított senki, hogy az egész csapat dezertál. Heinrich lovag dühösen az egyik kerékre csapott az öklével. - Ezt a hadjáratot nem kíséri szerencse, de nem azért, mert az ellenség sikeres, hanem mert a császár határozatlan. Zsigmond arról álmodik, hogy aláveti Bohémia lakóit, de a husziták annyira megrémítik, hogy nem meri vállalni a döntő csatát ellenük. Ehelyett értelmetlenül ide-oda vonul a sereggel, és a birodalom nagy részét átadja a pusztításnak. Marie érezte, hogy a félelemtől összeszorul a gyomra. - Mi lesz most? - A császár úgy véli, hogy kellemetlen a flamandok dezertálása, de van még elég páncélos és gyalogos, hogy folytathassa a hadjáratot. Attól félek, hogy téved, mert a flamandok példája ragadós lesz. Éva oldalra hajtott fejjel nézett rá. - Úgy gondolja Kegyelmed, hogy még több katona fog titokban távozni?

- Nem mernék ez ellen fogadni, de most sürgősen a saját embereim után kell néznem, nehogy eszükbe jusson rossz irányba menni. A lovag intett ár asszonyoknak, és sietős léptekkel távozott. Marie sóhajtva nézett utána. - Remélem, téved. - Reménykedhetsz, de ne csodálkozz semmin. Ahogy látom, a hadbíró emberei épp összeterelik a katonákat a továbbvonuláshoz. Megyek a kocsimhoz, és előkészítek mindent. Éva leszállt, és a szekeréhez csoszogott. Marie vetett egy pillantást a fogatára, és látta, hogy az ökrök sem enni, sem inni nem kaptak. - Michi, hol vagy? - kiabálta mérgesen. A fiú nem került elő. Marie megfogadta, hogy alaposan megmossa a fejét, ha visszajött, szólt Trudinak, hogy maradjon a kocsiban, és nekilátott a munka elvégzésének. Még bőven volt teendője, amikor megjelent egy őr, és mogorván felszólította, hogy fogjon be és foglalja el helyét a menetben. Marie az ökrök csalódott morgása ellenére elvette előlük az ennivalót, és felszerszámozta őket. Máskor Michi legalább ebben segíteni szokott, most egyedül kellett boldogulnia. Az őr visszajött, és a botjával ráütve az egyik kerékre, rárivallt az asszonyra. - Siess már, buta fehérnép! - Gyorsabban haladnék, ha nem ordítoznál, hanem segítenél- feleselt vele Marie. Hamarjában rögzítette a vontatókötelet a kocsihoz, aztán megragadta a gyeplőt, és felült a bakra. – Most már kész vagyok. Az őr közben már továbbment. Marie meglendítette az ökrök füle mellett az ostort. Az állatok elindultak, de hamarosan meg kellett állniuk, mert a sereg elakadt, és ez így ment egész álló nap. A hadbíró és embereinek minden fáradozása ellenére a menet folyton megállt. Marie örült a szüneteknek, mert így volt ideje gondoskodni kis védencéről. Délután a kislány elébredt, ivott egy korty vizet és evett egy kis kenyeret. Amikor Marie odaadta neki az ételt, nagy szemekkel bámult rá, de egyetlen szót sem szólt. Marie megsimogatta a kis beteg homlokát, és bátorítóan mosolygott. - A nevem Marie. Téged hogy hívnak? A kislány kinyitotta a száját, megpróbált beszélni, de egy hangot sem tudott kiadni. Gyámoltalanul felemelte a kezét, és megfogta a torkát. Marie aggódva hajolt fölé. - Mi történt? Megütötték a torkodat, vagy fojtogattak? Ezért nem tudsz beszélni? A kislány hadonászott a karjaival, és gurgulázó hangot hallatott. Marie azon töprengett, hogy egy zsályából és lándzsás útifűből készített főzet segítene-e a kicsin, de ebben a pillanatban az őr kopogott a kocsi oldalán, és bekiabálta, hogy indulni kell. - Vissza kell ülnöm a bakra - magyarázta kis védencének, és kisuhant. Mielőtt elindította volna az ökröket, hátrafordult, és megkérte Trudit, hogy adjon egy kis vizet a lánykának. Trudi odavonszolta a kulacsot a sebesülthöz, és megpróbálta a szájához tartani, de nem bírta el a nehéz vizes edényt. A lány elvette a bőrkulacsot Truditól, mielőtt az ráesett volna. Marie állandóan a kocsiba pillantgatott, és megkönnyebbülten látta, hogy a jövevény ki tudta szolgálni magát. Most már nem szállhatott le a bakról, mert a menetoszlop egyre rövidebb időre állt meg. Egy kis idő múlva, amikor Marie gondolataiba merülve bámulta az előtte menetelő katonák hátát, érezte, hogy valaki a ruhaujját cibálja. Trudi volt az, és hevesen mutogatott a kocsi belsejébe. - Lány, aua - magyarázta a csöppség. Marie sebtében körülnézett, van-e valaki a közelben, akinek átadhatná a gyeplőt, de senkit sem látott, ezért rátekerte az erre szolgáló rúdra, és hátramászott. A kis jövevény kétségbeesetten mutatott az altestére, és szinte remegett az

erőlködéstől, hogy be ne pisiljen. Marie elővette a megfelelő edényt az egyik ládából, és alá tolta. - Ezen menni fog. Tudom, milyen az, ha nagyon sürgős, és nem akarjuk az ágyat benedvesíteni. Éva átható füttyentése kizökkentette a gondolataiból, és egyidejűleg meghallotta Theres figyelmeztetését is. - A menet megáll. Sietve előrement, és megrántotta a gyeplőt. Szerencsére az ökrök hajtó híján már lelassultak, így nem kellett a katonáknak az árokba ugrani.

7
Másnap reggel Heinrich lovag azt a hírt hozta, hogy egy csapat frank gyalogos is dezertált. A császár tajtékzott a dühtől, és utánuk küldött néhány lovagot, hogy elfogassa a szökevényeket, aztán parancsba adta, hogy a napot töltsék ezen a táborhelyen. Az idő lassan vánszorgott, a katonák között pedig egyre nőtt a nyugtalanság, a markotányosnők aggódva néztek egymásra. A kényszerű tétlenség miatt fennállt a veszély, hogy a sereg szétzilálódik. Estére a lovagokat is elfogta a félelem, mivel társaik nem tértek vissza alkonyaira. Reggelre körülbelül egy tucat katona tűnt el, köztük császári páncélos vitézek is. Zsigmond dühvel teli ordítása az egész táborban hallatszott. Amikor Éva szólni akart Donatának, hogy keressenek tűzifát, átvágott torokkal találta barátnőjét szétdúlt és kirabolt kocsijában. Amint az idős markotányosnő kilépett a szabadba, arca a szokottnál is jobban hasonlított egy halottéra. - Donata meghalt. Meggyilkolták és kirabolták a saját katonáink. Istenem, milyen szörnyű véget ért szegény teremtés! Oda rikoltozni kérdett. - Befogom az állatokat, és elhajtok. Egy perccel sem maradok itt tovább! Theres élesen felnevetett. - Tényleg azt hiszed, hogy élve megúsznád? Ha nem a husziták kapnak el, akkor a szökevények kezei közé kerülsz, és tartok tőle, hogy nem kevésbé kegyetlenül végeznek veled, mint az ellenség. Marie a kocsi belsejébe ültette Trudit, és azt mondta neki, hogy maradjon a beteg mellett. Donata kocsijára meredt, és megrázkódott. - Jelentenünk kell a gyilkosságot a hadbírónak, aztán meg kell kérnünk Heinrich lovagot, hogy adjon mellénk őrséget, különben a következő csoport szökevény is tőlünk veszi el az útravalót. - Marie-nak igaza van - helyeselt Éva. - Gyertek, most azonnal elmegyünk Pauerhez. Szorosabban a vállára fogta kendőjét, habár a nap már felmelegítette a levegőt, aztán elindult. Marie és a többiek követték, de amikor a hadbíróhoz értek, Pauer csak fél füllel figyelt rájuk. Kisebb gondja is nagyobb volt, mint egy meggyilkolt markotányosnő, és amint Éva Heinrich von Hettenheim nevét említette, egyenesen megkönnyebbültnek látszott. - Rendben, menjetek hozzá, és jelentsétek neki a dolgot, kérjétek meg a nevemben, hogy adjon mellétek őrséget. Ezzel sarkon fordult, és öles léptekkel elsietett. Éva trágár megjegyzést tett, de olyan halkan, hogy a férfi már nem hallhatta, aztán megfogta Marie karját. - Reméljük, hogy Heinrich lovag megértőbb lesz, különben magunknak kell őrködni.

Marie széttárta akarjál. - Lehet, hogy az lenne a legjobb. Egy lándzsával felfegyverzett erős fickónak mondjuk én is jobban örülnék. Öt legalább nem lehet hátulról meglepni, amit Odáról nem mernék állítani. Éva meglátta Heinrich apródját, Anselmet arra futni, és utána kiáltott. - Hé, fiam, hol találjuk a gazdádat? Anselm tétován megállt, és nyugtalanul toporgott. - Az embereinknél. Nem hiszem, hogy van rátok ideje, mert a tábor a feje tetején áll. - Donatát megölték és kirabolták az éjjel - mondta Éva. Anselm ökölbe szorította a kezét. - Donata meghalt? Vigye el az ördög, akik ezt tették! Marie felháborodva folytatta. - Az átkok nem segítenek, ha a soron következő szökevények elvágják a torkunkat. Katonákra van szükségünk, akik őrt állnak. Anselm összerezzent az éles hangnemtől, de bólintott. - Ne aggódj, nektek nem eshet bajotok, még ha nekem és Görchnek kell éjszakánként őrködni is. Mindenesetre szólok az uramnak, és megviszem a válaszát nektek. Délben alkalmas? - Főleg neked lenne alkalmas, mert kiszolgálhatnád magad a levesestálból. De ne félj, van elég élelmünk, jut nektek is. Addig isten veled! Éva megkönnyebbülten intett Anselmnek, aztán sürgetően nézett társnőire. - Gyertek, menjünk vissza, és foglalkozzunk Donata holmijával, különben Oda kiválogatja a legjobb darabokat! Marie rémülten nézett rá. - Úgy érted, hogy osszuk el magunk között Donata holmiját? - Hát persze! Meg akarod várni, amíg mások teljesen kifosztják a kocsiját? - De biztosan vannak rokonai vagy más örököse. Éva hangos nevetésben tört ki. - Ha lenne gyermeke vagy férje, félretennénk neki a holmikért kapott pénzből. Donata soha nem említette, hogy vannak rokonai, tehát mi vagyunk az örökösei. Ez a szokás, kicsikém. Marie-nak nem volt több ellenvetése, és amikor meglátta, hogy Oda éppen kipakolja Donata kocsiját, magában igazat adott Évának. - Nem tudtál várni, míg Donatát keresztényi módon eltemetjük? - kérdezte dühösen a kapzsi nőtől. Oda oldalra mutatott, ahol néhány katona éppen egy gödröt ásott. - Egy sonkát és egy-egy kupa bort ajánlottam nekik, hogy elföldeljék Donatát. Hagyd az áhítatos fecsegést, és ne tarts fel tovább. Nem törődve a nagy hasával, egy mókus fürgeségével visszamászott a kocsiba, és tovább turkált. Marie nem akart részt venni ebben a hullarablásban, inkább a gödörhöz ment, ami már éppen olyan mély volt, hogy a farkasok nem férhettek hozzá a tetemhez. Elmondott egy imát Donatáért, igaz, hogy hónapok óta tartó utazásuk során nem lettek barátnők, de jó útitársak voltak. Trudi, aki időközben megtanult egyedül lemászni a kocsiról, félve odatotyogott anyjához, belecsimpaszkodott, és nézte, ahogy a katonák az utolsó lapát földet a sírra szórják, aztán a csizmájukkal alaposan letapossák. A kislány nem fogta fel, mi történt, de amikor Marie összekulcsolta a kezét, elengedte édesanyját, és ő is ezt tette. Hamarosan Éva és Theres is megjelent, hogy búcsút vegyenek társnőjüktől, csak Odát nem látták sehol. A rövid és nehézkesen elmondott ima után Éva Marie jobb vállára tette a kezét. - A részedet a kocsidra vittük. Nincs köztük sok értékes darab, de az anyagokra, a takarókra és ruhákra szükséged lesz a védenced számára. Át kell alakítanod Donata ruháit, mert természetesen túlságosan nagyok a kislányra.

Marie-nak nehezére esett, hogy megköszönje, de nem akarta megsérteni az idős asszonyt. Egyetértőén bólintott tehát, és a kocsija felé pillantott. - Kedves tőletek, hogy gondoltatok Annira. - Tehát Anninak hívják? Végre újra tud beszélni? - Nem, még nem. Mivel valahogy meg akartam szólítani,tegnap este addig soroltam a neveket, amíg bólintott. Voltaképpen könnyen ment. Megyek, megnézem, mi van vele. Marie a karjára vette Trudit, és visszasétált a kocsijához. Az első kerék mellett egy takaróra kirakva megtalálta azokat a holmikat, amiket Éva választott ki Donata hagyatékából. Csupán egy pillantást vetett rájuk, aztán beszállt a kocsiba, hogy Annival foglalkozzon, és meglepően élénknek találta a kis beteget. A láza lement, éppen egy darabka kenyeret rágcsált. Félénk tekintetére Marie mosollyal felelt, töltött vizet a kulacsból, aztán nekilátott, hogy kicserélje a kötéseit. - Jól néz ki - mondta elégedetten. - Nemsokára kimehetsz a kocsiból. Ameddig itt táborozunk, kifeszítek egy ponyvát, hogy lefekhess a fűre, és a menetelés alatt a bakon fogsz ülni mellettem. A levegő és a fény ugyanolyan fontos egy betegnek, mint a megfelelő orvosság. Anni bólogatott, és heves mozdulatokkal sürgette, hogy menjenek ki a szabadba. Marie csendesen nevetgélt. - Ilyen gyorsan nem megy, kicsim. Csak nem akarsz odakint anyaszült meztelenül szaladgálni? Várj legalább addig, amíg átalakítom neked Donata egyik ruháját. Kiment a kocsiból, és összeszedte a holmikat. Félretette az egyik ruhát, amit a legkönnyebben át tudott szabni. Felült a bakra, és elkezdte szétbontani a varrásokat, hogy a részeket újra összevarrhassa. Amikor Görch megjelent délben, Marie megkérte, hogy segítsen Annit leemelni a kocsiról, és fektesse egy puha lombágyra. Az apród gyorsan elvégezte feladatát, és közben elmondta, hogy barátja, Anselm előadta a markotányosnők kérését Heinrich lovagnak. - Ő maga, a gazdám, Anselm és én felváltva fogunk őrködni - fűzte hozzá buzgón. Marie hálásan bólintott, és levágott neki egy ujjnyi vastag sonkát. Görch jóízűen megette, aztán betette egy kosárba a tálakat, amibe Éva a két lovagnak és az apródoknak szánt ebédet pakolta, végül átszaladt a tábor azon részébe, ahol Heinrich von Hettenheim és az emberei laktak. Marie meg volt győződve arról, hogy a sereg másnap továbbmenetel, ám a császár még mindig tétován várt a kiküldött lovasokra, bíborszalagokkal és hímzett címerekkel díszített sátrában maradt, perlekedve a sorssal. Az utóbbi napok eseményei láthatóan elvették maradék tetterejét is, mert nem adott parancsot a továbbvonulásra, de a visszavonulás mellett sem tudott dönteni. Marie örült a pihenőnek, mert így Anni sebei gyorsabban gyógyulhattak, mint az útközben zötyögő kocsiban. A kislány meglepően gyorsan gyógyult, és hamarosan már nem akart gyámoltalanul feküdni. A folyton Marie-nál lebzselő Görch egy-két korty bor fejében segített a lánykának megtenni pár lépést, faragott neki egy mankót, amivel sérült lába ellenére is meg tudott tenni rövidebb távolságokat. Marie ugyan megdorgálta, ha a markotányos kocsik között sántikált, és mindenütt kíváncsian körülnézett, ugyanakkor örült, hogy visszatért Anni életöröme. Nyilvánvalóan a sors nemcsak a beszédtől fosztotta meg, hanem a szülőfaluját elpusztító tömeggyilkosság emlékeitől is. Éjjel egy újabb zavaros álom után Marie még sokáig feküdt ébren, és azon töprengett, vajon Michel hasonló sorsra jutott-e. Lehetséges, hogy néma, emlékezet nélküli koldusként tengődik valahol? Ha így történt, csak remélhette, hogy hamarosan megtalálja, és elviheti valahová, ahol biztonságban lehet. Az előttük álló napokon pihenhettek volna, ha helyzetük nem vált volna egyre kilátástalanabbá. Heinrich von Hettenheim és a többi lovag szitkozódott, mert

tétlenségre voltak kárhoztatva, és a táborban napról napra romlottak a körülmények. Nappal Zsigmond rendelkezése szerint a császár gyóntatója prédikált a hosszú istentiszteleteken a türelem erényéről, amit a felgyülemlő emberi és állati ürülék, valamint a szinte ihatatlan víz miatt a legjámborabbaknak is egyre nehezebb volt gyakorolni. Ráadásul minden éjjel újabb katonák dezertáltak. Néhány frank és sváb lovag előbb titokban, aztán már nyíltan arról beszélt, hogy elhagyják a sereget, és saját szakállukra hazaindulnak. A császárt hívei sürgették, hogy hozzon végre valamilyen döntést. Rémületükre rá kellett döbbenniük, hogy a mindig is tétova Zsigmond makacs gyermekként kapaszkodott hivatala méltóságába, és a birodalmi nagyurak mulasztásain siránkozott, főként vejére, V. Albertre, Ausztria urára panaszkodva. A birodalmi lovagok, akik egyébként büszkék voltak arra, hogy kizárólag a császár az uruk, látva a kialakult helyzetet, most a reszkető aggastyán helyett olyan vezetőt akartak, aki erélyesen kezébe veszi a gyeplőt, és a hadjáratot minden balszerencse dacára sikerre vezetheti. A hatodik napon végre felcsillant a remény, amikor az őrök császári lobogóval közeledő nagyobb lovascsapatot jelentettek. Nem erősítés érkezett, hanem Falko von Hettenheim csapata ért vissza, amihez néhány, a szökevények után küldött lovag is csatlakozott. Az emberek kimerültek voltak, legtöbben olyan súlyosan megsebesültek, hogy ápolásra szorultak, és a következő apókban, hetekben inkább terhet, mint erősítést jelentettek. Néhány lovag a táborban a Hettenheimet elkísérők között hiába kereste barátait és rokonait, mert a csapat több mint egyharmada odaveszett a cseh erdőkben. Falko von Hettenheim megállította embereit a markotányosnők kocsija közelében, és lángoló pillantással nézett Marie-ra. Leugrott a nyeregből, és egy arra futó szolgának odadobta a gyeplőt. - Sétáltasd még egy ideig, aztán csutakold le alaposan - parancsolta a férfinak, aztán elindult a tábor azon részébe, ahol a császár díszes sátra állt. Zsigmond sátra bejáratánál várta. - Végre itt vagy, Falko úr! Nézd, milyen szörnyű helyzetbe sodortál! - üdvözölte az uralkodó rosszkedvűen. Falko fogát vicsorgatva kitörölte a verítéket és a port a szeméből. - Felséges Uram, én csak Fenséged parancsát követtem. Úgy véltem, hogy a sereg gyorsabban nyomul előre. Sok emberemet elveszítettem, mert a huszitáknak sikerült közénk ékelődni, és át kellett verekednünk magunkat a visszaúton. Egy pillanatra úgy látszott, hogy a császár ott helyben meg akarja büntetni a lovagot szemrehányó szavaiért, de aztán ismét leeresztette a vállát, és a kezét tördelte. - A sors nem kegyes hozzám, Falko úr. Sok katona dezertál, és akik itt maradnak, azokra sem számíthatok már. Ha szembetalálkozunk akár egy huszitával is, szertefutnak, mint a nyulak. - Ha csupán egy huszita lenne, vagy száz, esetleg ezer, megbirkóznánk velük felelte Falko von Hettenheim mogorván. - De a vezérük, akit Nagy Prokopnak neveznek, több mint hatezer emberrel és ötszáz szekérrel közeledik, legkésőbb négy nap múlva itt lesznek. Zsigmond pánikba esett. - Hatezer huszitát mondtál? Istenem, végünk van! Falko von Hettenheim összekulcsolta mellén a kezét, és komor ábrázattal méregette a császárt. - Biztosan így van, ha harcba bocsátkozunk velük. De még van időnk szervezetten visszavonulni. Sietnünk kell, mert a husziták átkozottul gyorsan nyomulnak előre. A császár kezével a levegőbe csapott. - Mit tanácsolsz nekem?

- Felséged élete túlságosan értékes ahhoz, hogy a husziták kezére kerüljön, Felséges uram. Ezért javaslom, hogy holnap hajnalban néhány hűséges és bátor lovaggal vonuljon vissza amilyen gyorsan csak lehet Nürnbergbe, vagy más megerősített helyre, ahol biztonságban lesz a huszita csőcseléktől. A sereg maradéka néhány óra múlva különböző utakon kövesse, hogy megtévesszük az ellenséget, és eltereljük Felségedtől. Isten segedelmével mindenki eljuthat a célig, és ha nem, akkor is csupán egyes csapatokat vesztünk el, és nem az egész sereget. Falko von Hettenheim olyan folyékonyán adta elő javaslatát, mintha már útközben megfogalmazta volna. A császár láthatóan levolt nyűgözve. - Átveszed a kíséretem parancsnokságát? Falko lovag elhárítóan felemelte a kezét. - Nem, Fenség. Felséged engedelmével a visszavonuló csapatok parancsnokságát venném át. Olyan vezetőre van szükségük, aki ismeri az országot és a huszitákat, és képes elkerülni a felesleges veszteségeket. Felségednek egy bátor harcos kell, aki jól teljesíti a parancsokat, ezért javaslom, hogy az unokatestvérem, Heinrich vezesse Felséged kíséretét. Alaposan szétcsap a husziták között, ha Felségedre mernek támadni. A császár bizonytalannak tűnt, mert szívesebben bízta volna a biztonságát Falko von Hettenheimre. A Szent Német-római Birodalom uraként azonban nem kelthette azt a benyomást, hogy cserbenhagyja lovagjait és katonáit azért, hogy mentse a saját bőrét. Ha akadt valaki, aki serege maradványát biztonságba vihette, az szerinte az előtte álló férfi volt. Falko szavaira gondolt, miszerint a husziták gyors menetben közeledtek, és megborzongott. Nagy Prokop, a felkelők otromba vezére mindent elkövetne, hogy őt fogságba ejtse, és hasonló sorsot szánna neki, mint a felégetett falu mártír papjának. Ahogy elmondták neki, ilyesmivel gyakorta fenyegetőztek a husziták. A császár mély sóhajjal űzte el komor gondolatait, majd olyan könyörgően nézett Falko von Hettenheim-re, mintha egy csodát várna tőle, amivel megmentheti cseh koronáját. - Elfogadom a javaslataidat, Falko úr. Vidd meg a parancsot az unokatestvérednek, hogy állítsa össze a kíséretemet, és rendelje mellénk a málhások egy részét is. - Könyörgök, Felség, ne vigyenek málhásokat, csak lelassítanák a csapatot, és a husziták utolérhetik Felségedet – mondta hevesen Falko, és elrejtett egy mosolyt. A tervébe az is beletartozott, hogy a málhásokat a fősereg mellett tartja. Csak így tudja gond nélkül Marie-t a hatalmába keríteni, és bevégezni rajta és férjén a bosszúját. - Igazad van, Falko uram, a málhások szükségtelenül lelassítanák a visszavonulásomat. A császár mélyet sóhajtott, és magához intette Jánost. - Hívd a szolgáimat, csomagoljanak össze mindent, ami szükséges az útra. Napkeltekor indulunk, de nem viszünk kocsikat, hanem a csomagokat teherhordó állatokra rakjuk. A magyar testőr némán bólintott, és kiment a sátorból. Falko von Hettenheim kesztyűs jobbjával megdörzsölte piszkos állat, és azon fáradozott, hogy ne tűnjön túl vidámnak. - Ha Felséged megengedi, ennék valamit, és utánanéznék az embereimnek, akik szintén nem ettek már két napja egy falatot sem. A császár beleegyezően felemelte a kezét. - Tedd azt, Falko úr, de ne felejts el gondoskodni a kíséretemről. Falko mosolyogva fejet hajtott. - Hajnalra minden készen fog állni, Fenséged szolgálatára. Sarkon fordult, és követte Jánost. Odakint azonban nem az élelmező-kocsihoz ment, hanem végigjárva a sátorsorokat, megkereste a Gunter von Losen címeré-

vel díszíttet. Frank barátja már türelmetlenül várt rá. De mielőtt bármit kérdezhetett volna, Falko megparancsolta, hogy gondoskodjon neki ételről. Gunter von Losen elküldte harapnivalóért az apródját, és kíváncsian méregette Falkot. - Úgy nézel ki, mint akinek nehéz hadjárata volt. Falko von Hettenheim megvetően legyintett. - Nem rosszabb, mint máskor. Csak az utolsó napok voltak nehezek, mert egy erősebb őrjárat akadályozta a visszavonulásunkat. Voltak ugyan veszteségeink, de a husziták sokkal jobban sajnálhatják az összeütközést, mint mi. Gunter von Losen elismerően bólintott. - Bizonyára azok lehettek, akik múlt héten alig pár órával a megérkezésünk előtt feldúltak egy falut, és a lakóit lekaszabolták. A császár hálás lesz neked, amiért megfutamítottad azokat a disznókat. - A császár reszket a félelemtől, hogy a husziták elfogják, és elszórakoznak vele - gúnyolódott Falko. - Túl öreg már ahhoz, hogy csatába vezessen egy sereget, talán arra is, hogy koronát viseljen. Azt tanácsoltam neki, hogy holnap hajnalban elegendő fedezettel vonuljon vissza Nürnbergbe. - És te leszel a kíséret parancsnoka - szakította félbe Gunter von Losen nevetve. Falko széles vigyorral felelt. - Bolondnak nézel? Ez egy hálátlan feladat, ami sokkal jobban illik a tiszteletre méltó unokatestvéremhez. Én a hátramaradó csapatok parancsnokságát veszem át. - Csapatok? Disznócsürhe, nem hadsereg! - Annál nagyobb a dicsőség, ha a nagyobb részét épségben hazavezetem. Falko még folytatni akarta, de berontott a sátorba Losen apródja egy óriási kolbásszal, egy egész kenyérrel és egy nagy sonkával. - Rögtön hozok vizet a mosdáshoz, és egy kancsó bort - mondta lélekszakadva, és ismét kirohant. Falko elővette a tőrét, levágott egy szelet sonkát, és a szájába tömte. Mialatt falta az ételt, felhúzott szemöldökkel nézett barátjára. - Szemmel tartottad Marie-t, ugye? Losen bólintott, és felnevetett. - A végzetes helyzetünk ellenére még mindig erre a fehérnépre gondolsz? Falko fogcsikorgatva elmosolyodott. - Az egész hadjáraton másra sem gondolok, csak rá. Ha egy bohémiai nő feküdt alattam, elképzeltem, hogy Michel Adler felesége az, és amikor kiszorítottam belőle a szuszt, magam előtt láttam, amint a kezemben tartom ennek a szajhának a nyakát, és lassan megfojtom. - Én is meg akarom kapni! Ha előbb megölöd, nem vagy többé a barátom mondta Losen mohón csillogó szemmel. - Egyébként megtudtam pár dolgot róla a kölyöktől, aki vele van. Nem volt könnyű kiugrasztani a nyulat a bokorból, de tudom, hogy ennél a fehérnépnél van arany, ami jól jönne nekünk is. Falko lovag megvonta a vállát. - Felőlem megkaphatod az aranyat és az asszonyt is, de csak utánam. Istenemre, megfizetek neki a gúnykacajért, amivel Nürnbergben a lovagi tornán illetett. Erre megesküszöm! Vonásai olyan bosszúszomjat tükröztek, hogy Losen remélte, sosem vívja ki barátja haragját.

8
Heinrich von Hettenheimet a császár elkísérésére vonatkozó parancs teljes

meglepetésként érte, ezért alig maradt ideje, hogy elbúcsúzzon Marie-tól és a többi markotányosnőtől. Heribert von Seibelstorffot szintén az uralkodó kíséretébe vezényelték, és magánkívül volt, hogy ott kell hagynia Marie-t. Mivel az apróinknak is követni kellett urukat, senki sem védte többé a markotányosnőket. Marie egyfelől örült, hogy megszabadul az ifjú Iovag epekedő pillantásaitól, de elszorult a torka, ha arra gondolt, hogy az utóvéddel haladnak, amit az előrenyomuló husziták elsőként fognak megtámadni. Évával és Theresszel nézte másnap reggel, amint a császár a biztonságáért felelős lovagokkal elindul, és hátrahagyja seregét az ellenség földjén. Zsigmond megpróbált magabiztosságot erőltetni magára, de a markotányosnők megérezték a félelmét, és azon tűnődtek, vajon közeledik-e már az ellenség. Amikor a lovascsapat látótávolságon kívülre ért, Éva megvetően a földre köpött. - A nagyúr ellovagol, hogy mentse császári bőrét. Hogy mi lesz velünk, az persze nem érdekli. Marie fürkészve nézte az idős asszonyt. - Te is úgy érzed, hogy az ellenség elől menekül? - Hogyan neveznéd másként, amit tesz? - kérdezte Éva gunyorosan. Theres közéjük furakodott, és átfogta a vállukat. - Hallottam, hogy a tegnap visszatért Falko von Hettenheim lett a parancsnok. Marie összeszorította a fogát. Ez még a husziták közeledésénél is rosszabb hír volt. Tehát többé-kevésbé annak az embernek a hatalmában volt, aki elárulta Michelt, hiszen az egész táborban nincs már senki, aki megakadályozhatta volna, hogy megszerezze. Csak annyit tehetett, hogy vigyáz, nehogy a férfi mosakodáskor vagy vízhordáskor elkapja egy forrásnál. Remélte, hogy nem akarna ártani hírnevének azzal, hogy a táborban megerőszakolja. Beszélgetett még egy ideig a társnőivel, akik maguk is túlzottan aggódtak, hogy idegességének különleges jelentőséget tulajdonítanak, aztán visszatért a kocsijához. Anni reszketett, amikor rátalált, annyira vergődött az ágyán. Megpróbálta megnyugtatni, és elrendezte a fekhelyét. - Főzök egy teát, amitől jól fogsz aludni. Mialatt Annival foglalkozott, Trudi észrevétlenül kimászott a kocsiból, odatotyogott Évához, és szilvát kunyerált tőle. Az idős markotányosnő megsimogatta a haját. - Jól van, Trudi. Mindig van nálam valami finomság számodra. Gyere velem! Míg a kicsi sivalkodva követte Évát, Marie a vizes edényt a tűz fölé akasztotta, és elkezdte kicserélni Anni kötéseit. - A sebek szépen gyógyulnak, kicsim. Voltaképpen már elevennek kellene lenned, és nem reszketve elbújni az ágyban. Már nincs lázad. Mitől félsz ennyire? Visszatért az emlékezeted? Anni felhúzta a vállát, a fejét rázta, és gyámoltalanul bámult ápolójára. Marie nem tehetett mást, mint odaadta a gyereknek a gyógyteát, és nézte, amint védence kortyonként megissza. Marie egy pillanatra maga előtt látta Michel arcát, és azon töprengett, hogy mi lehet a férjével, ha így némán és emlékezet nélkül vegetál. Talán egy templom lépcsőjén ül, és a csekély adományokért nyújtja a kezét, amit a jómódúak és szolgáik osztanak szét? Más lehetősége a túlélésre nemigen volt egy háborúban megnyomorodott embernek. Elnyomta ezt a gondolatot, megszárítgatta Anni izzadságtól nedves haját, és igyekezett mosolyogni. Amikor azonban elfordult, keze görcsbe rándult a mellén, hisz ha nem éli túl ezt a szerencsétlen hadjáratot, Michelnek nem marad semmi reménye. Falko von Hettenheim közben a hátrahagyott sereget három hadoszlopba osztotta, és egy órával a császár indulása után útnak indította az első osztagot. Kapitányukká Volker von Hohenschalkberget nevezte ki, elküldte vele a málháscsa-

pat egy részét, néhány szajhát és az egyik markotányosnőt. Therest. Olyan hirtelen kapták meg a parancsot, hogy Theresnek is alig maradt ideje elbúcsúzni. Évának segítenie kellett az ökrök felszerszámozásában, különben nem készült volna el időben. Amikor Theres végre a bakon ült, eszébe jutott Marie, és tekintetével keresni kezdte, de nem látott senkit a kocsijánál. Le akart szállni, de az őrök olyan erélyesen sürgették az indulást, hogy csak Évának kiáltotta oda Marie-nak szánt üdvözlését. - Mondd meg neki, hogy találkozunk a gyülekezőhelyen! Meglendítette az ostorát, és elindította az ökröket. Éva intett neki, egy ideig még nézte, aztán karjára véve Trudit visszament a kocsijához, hogy mindent előkészítsen egy gyors induláshoz. Hamarosan elindult a második osztag is. A csapat Volker lovagét követte, de néhány mérföld után másik útra kellett térniük. Ehhez osztották be a málhások többségét, a maradék szajhát és Odát. Amikor a markotányosnő a gyalogosok kétsoros oszlopa mögé besorolt, köszönés helyett csupán lekicsinylőén morgott valamit Évának. Az utolsó csapatba Éván és Marie-n kívül körülbelül kétszáz lovag, páncélos vitéz és egy századnyi gyalogos tartozott. A málháscsapatból csak annyian maradtak, ahány emberre az élelmező-kocsikhoz szükség volt. Marie-nak még kevésbé tetszett, mint társnőjének, hogy éppen Falko von Hettenheim osztagával kellett menniük, de azzal a ténnyel próbált vigasztalódni, hogy pár nap múlva ismét csatlakoznak Heinrich von Hettenheimhez. Addig résen kellett lennie, és semmiképp sem hagyhatta, hogy elcsalják a többiektől. Ha Falko von Hettenheim ismerte volna Marie gondolatait és félelmeit, még jobban ünnepelte volna diadalát. Tudta, hogy az asszony elfogott pillangóként vergődik, amikor áthaladt a lovagok és katonák sorai között, hogy parancsot adjon az indulásra, máris örült jövendő bosszújának. Ahogy Gunter von Losen, ezen a napon ő sem viselt sem páncélt, sem láncinget csupán egy erős bőrzekét vett fel a katonai zeke alá. Bólintott barátjának, akinek arcára szintén kiült a káröröm, és a markotányosnők kocsija felé mutatott. Losen vigyorogva biccentett, és Éva kocsijához sietett. - Hé, vénasszony, fogj be, azonnal indulunk! Ma az élelmező kocsik előtt fogsz haladni. Éva nem kérdezte a parancs okát, hanem összeszorított ajkakkal előhozta egyik sovány lovát, hogy befogja a kocsi elé. A tekintete Marie-ra siklott, akit Anni ápolása nagyon lekötött, és mostanra annyi dolga volt, hogy azt sem tudta, hol áll a feje. Amikor Éva befogta a másik gebét is, át akart menni, segíteni társnőjének, de Gunter von Losen durva szavakkal a bakra parancsolta. - Hajts, vén boszorkány! Az élelmező kocsik már indulnak. - De Marie... - ellenkezett Éva. - Majd a sor végén megy. Mozdulj már végre, te csontváz! Amikor Éva nem tette rögtön, amit mondott, a lovag kirántotta a kezéből a korbácsot, és megfenyegette vele. Éva rémülten behúzta a nyakát, és el akarta indítani lovait, de aztán meglátta a kocsija mellett álldogáló Trudit, és rájött, hogy Marie a kocsi befogása közben képtelen lesz a gyermekkel is törődni. - Add ide kérlek a kicsit, és mondd meg Marie-nak, hogy az én kocsimon utazik - kérte Losent. A férfi először megvető mozdulattal el akart fordulni, de aztán arra gondolt, hogy Falko nem akar feltűnést kelteni. Felemelte Trudit, akár egy zsákot, és Éva kezébe adta. - Nesze, itt a fattyú. Most már hajtsd meg végre a gebéidet, különben gondoskodom róla, hogy itt maradj a huszitáknak. Éva csettintett a nyelvével, aztán az útra irányította engedelmes lovait, és élesen füttyentett. Ahogy remélte, Marie kidugta fejét a kocsijából, és kérdőn nézett

rá. - Ne aggódj Trudi miatt! A következő pihenőig gondoskodom a kicsiről - kiáltotta oda. Marie jelezte, hogy megértette, és mogorván tovább dolgozott. A sereg még sohasem indult el ilyen lóhalálában, ráadásul azért is mérges volt, mert Michit megint nem találta sehol. Szidta a megbízhatatlanságáért, és megesküdött, hogy az első adandó alkalommal visszaküldi a szüleihez. Nem sejthette, hogy ezúttal igazságtalan Michivel. Igaz, hogy a fiú Losenhez szaladt, hogy az apródjának segítsen a lovag lovát felnyergelni, de amikor meghúzta a nyeregszíjat, rájött, hogy Marie-nak nagyobb szüksége van rá. - Fejezd be egyedül, Lutz, Marie-hoz kell mennem - kiáltotta, és elrohant. Csak pár lépést tett meg, amikor Losen hirtelen előtte termett, és nyakon ragadta. - Hová igyekszel? Michi hiába próbált kiszabadulni a fogásból. - Segítenem kell Marie-nak befogni a kocsit. - Boldogul egyedül is. Eredj a málhás szolgákhoz, és ott segíts - rivallt rá a lovag. - Ok egyedül is elvégzik a munkát, de Marie... Ebben a pillanatban Losen elengedte, és ugyanakkor felpofozta úgy, hogy a fiú a földre esett. - Engedelmeskedsz végre, te fajankó? Michi kezével fájó arcához kapott, és érezte, hogy vér tapad az ujjaira. Rémülten nézett a lovagra, akit eddig barátjának tartott. Amikor a férfi ökölbe szorította kezét, hogy újra megüsse, ijedten felugrott, és az élelmező kocsikhoz rohant. Ezalatt Marie sírt kétségbeesésében. Az ökröknek nem tett jót a hosszú pihenő, és még makacsabbak voltak, mint egyébként. Nagy nehezen rárakta az elsőre az igát, a gyeplőt hozzá kellett kötnie egy fához, mert az állat el akarta ragadni a kocsit. A második ökör még csökönyösebb volt. Habár Marie az orrkarikánál fogva tartotta, és a bottal is odavágott, az állat métereken át húzta a táborban, amíg nagy nehezen be tudta fogni. Amikor végre elkészült, gyorsan körülnézett. A sereg által hátrahagyott limlomon kívül már csak Donata kifosztott kocsija állt a közelben. A csapat már menetelt, és a sor vége egyre távolodott tőle. Szerencsére az ökrök elég pihentek voltak ahhoz, hogy hamar behozhassák a lemaradást, még ha a makacskodó állatok ellen használnia is kell a korbácsot. Éppen amikor el akart indulni, észrevette, hogy Anni leszállt a kocsiról, hogy könnyítsen magán. Leugrott a szekérről, és segíteni akart a lánynak felülni a bakra, amikor két lovas bukkant fel mellette. Falko von Hettenheim és a barátja, Losen volt az. Arckifejezésük félelmet keltett Marie-ban, kinyújtotta kezét a korbács felé, de Falko gyorsabb volt nála. Megragadta a korbácsot, és egy pillanatra a kezében tartotta, aztán Marie-ra csapott vele. Marie felnyögött, amikor a kemény bőrszíjak megperzselték bőrét. Értelmetlen lett volna segítségért kiabálni, mert a menet vége már eltűnt az első kanyar mögött, és ha meghallották volna is, nyilván senki sem fordult volna vissza, hogy segítsen neki. Összeszorította a fogát, és az ökrök hátára pillantott. Mozgásra kell bírnom őket, és Annival felugrani a kocsira, futott át az agyán. Sejtette, hogy Falko valószínűleg gyorsabb lesz, de legalább meg akarta próbálni. A lovag mintha olvasott volna a gondolataiban, kihúzta a kardját, és beledöfte az első állat testébe. Az ökör bőgve összerogyott, kapálózott még egy ideig a lábaival, aztán nem mozdult többet. Szinte ugyanebben a pillanatban a másik ökör Gunter von Losen kardcsapásától lefejezve zuhant földre. Marie hátrált, amíg a kocsit érezte a hátánál, de mielőtt összeszedhette volna a gondolatait, Falko mellé lovagolt, megragadta a haját, és arrább vonszolta. Az-

tán lendületből a földre hajította. Marie felpattant, az erdőbe akart futni, ahol elmenekülhetett volna a lovasok elől a fák sűrűjében, de a lovag leugrott a nyeregből, és rávetette magát. - Most megkapod a magadét, szajha! - kiáltotta, miközben az asszony vállát a földre nyomta. Marie a szoknyája oldalnyílásán át kirántotta a kését, ám Falko számított erre, és egy ökölcsapással kiütötte a pengét a kezéből. - Engem akartál megölni, vagy magadat? - gúnyolódott a férfi, mialatt jobb kezével a szoknyája alá nyúlt, és megragadta a legérzékenyebb részét. Marie vadul kapálózott a lábával, hogy lerázza magáról, ám Gunter von Losen, aki mohó tekintettel közelebb jött, megragadta a bal bokáját, és fájdalmasan megcsavarta a lábát. Ebben a pillanatban Marie úgy érezte, visszarepül Konstanzba, ahol a toronytömlöcben három lelkiismeretlen gazember megbecstelenítette, és rémülten felsikoltott. Falko rákönyökölt a torkára, úgyhogy alig kapott levegőt, és nem tudott védekezni. Nevetve felhajtotta a szoknyáját, kitakarva az altestét. Aztán a nadrágjához nyúlt, hogy kinyissa, de meggondolta magát, és egyetlen rántással szétszaggatta a nő blúzát. Losen a melleit bámulta, benyúlt a ruhájába, sóváran felnyögött. - Csináld végre, Falko. Már nem bírom sokáig. Falko lovag gúnyosan vigyorgott. - Várnod kell, barátom, amíg végzek ezzel a szajhával. Aztán a nadrágjában kotorászott, majd előhúzta férfiasságát. Marie tudta, hogy most már nincs menekvés. Fel kellett idéznie tehát, amit vándorévei során megtanult, úgy viselni az elkerülhetetlent, mintha az egy másik személlyel történne. Elernyesztette a testét, és úgy feküdt ott, mint egy rongybaba, így amikor a lovag durván beléhatolt, nem kapta meg a diadalt, hogy fájdalmat lásson az arcán, vagy sikoltani hallja. Gunter von Losen mohón figyelte a jelenetet, de aztán felfedezte Annit, aki hangtalanul sírva felmászott a kocsira és kajánul felnevetett. - Ne zavartasd magad, Falko, amíg Marie-val végzel, én elszórakozom a kicsivel. Marie annak ellenére hallotta szavait, hogy félig eszméletlen állapotba taszította magát, és dühösen felkiáltott. - Hagyd békén Annit, beteg és még gyermek! Losen ügyet sem vetett rá, hanem trágár megjegyzéssel kirángatta a lányt a kocsiból, és letépte róla a ruhát. Nem törődve a sebeivel, kegyetlen erővel megragadta, a hátára fektette, és szétfeszítette a lábait. Ebben a pillanatban Marie testét elöntötte a gyűlölet hulláma, azt kívánta, bárcsak lenne ezer karja, hogy darabokra szaggassa ezt a két becstelen dúvadat. Eközben alig vette észre, hogy Falko lovag bevégezte művét, és eleresztette. Az arcára nem annyira az elégedettség, hanem sokkal inkább a csalódás ült ki. Gyakran elképzelte, milyen lenne, ha Michel Adler feleségét leteperné, a cseh falvakban megtámadott lányokkal ellentétben azonban ő nem sikítozott és nem védekezett kétségbeesetten, hanem élettelen bábként feküdt alatta. Úgy érezte, hogy megfosztották diadalától, ezért dühödten csikorgatta a fogait. A tőréért nyúlt, hogy legalább a halálával elégtételt szerezzen, ekkor azonban Losenre pillantott, aki éppen egy szarvasbika bőgésével töltötte kedvét a lányon. - Meg akarod hágni Michel asszonyát is, vagy már eleget szórakoztál? - Persze hogy akarom! Ez a kicsike csak az előétel volt. - Akkor tedd, amit akarsz, de ne felejtsd el a végén elvágni a szajha torkát. Előrelovagolok, és meghajtom az embereket. Túl sok huszita ólálkodik a környéken. Falko undorral az arcán elfordult, és a lovához ment. Egy pillanatig habozott,

hogy ne maradjon-e ott megnézni, mit művel Losen Marie-val. De úgy gondolta, hogy hozzá hasonlóan a barátja sem fogja sikoltásra késztetni Michel Adler feleségét, így ellovagolt. Losen felállt, elvette Anni ruháját, és letörölte magáról a lány vérét. A lányka összekuporodott és hangtalanul sírdogált, mialatt Marie megfeszített íjként gubbasztott a földön. Ritkán volt közelebb a halálhoz, mint ekkor, és tudta, nagy szerencse kell ahhoz, hogy túlélje a következő perceket. Tekintetével a tőrt kereste, amit Falko lovag kiütött a kezéből, és pár lépésnyire meglátta a földön heverő fegyvert. Mielőtt azonban odakúszhatott volna, hogy elvegye, meglátta a felé közeledő Gunter von Losent, aki véres kezével dörzsölte ferfitagját, hogy rávethesse magát az asszonyra. - Ha különösen a kedvemre teszel, talán életben hagylak mondta vigyorogva. Marie látta rajta, hogy hazudik. Mindig buzgó követője volt Falko von Hettenheimnek, és soha nem tagadná meg a parancsát. Látszólag félve kúszott el, egyre közeledve a kis tőrhöz. Losen követte, és férfias fölényének teljes tudatában úgy döntött, hogy annyiszor teszi magáévá, ahányszor csak képes rá, majd az utolsó alkalommal kitöri a nyakát. Nem figyelt Marie földön tapogatózó kezére, ami magába zárta az apró tárgyat, hanem mindkét lábával a combjai közé lépett. Fölé hajolt, és kéjesen összeszorította a melleit. Marie a testéhez húzta a térdét, és teljes erejéből belerúgott támadójába. Jobb sarka telibe találta a legérzékenyebb helyen. A férfi fojtott hangon nyögött, az altestéhez kapott és hátra tántorodott. Marie kígyószerű mozdulattal felpattant, és mielőtt a férfi bármit tehetett volna, beledöfte a kést a torkába. Losen sikoltásra nyitotta a száját, de hang nélkül, vérben úszva a földre zuhant. Marie a kocsijáig hátrált, és reszkető kézzel kivette a fejszét. Amikor felemelte és odalépett a lovaghoz, látta, hogy már halott. A földre köpött, aztán Annihoz fordult, aki remegve kuporgott a közelben, és fájdalmát furcsa hangokat adva fejezte ki, amiket még nem hallott tőle Marie. - Gyere, segíteni akarok - mondta, és közben lefejtette a lány altestére szorított kezét, hogy megvizsgálja. A lányka combja véres volt, de szerencsére már nem vérzett. Marie beszállt a kocsiba, bevizezett két rongyot az ivóvizes hordóban. - Tessék, mosd le magad alul - kérte Annitól, és odaadta neki az egyik rongyot. A másikkal önmagát mosta tisztára, hogy eltüntesse Falko izzadság- és spermanyomait, közben ügyelt arra, hogy a lány is ezt tegye. Visszamászott a kocsiba, előhalászott Hiltrud gyógyszerei közül egy tégely kenőcsöt és egy zacskó szárított gyógynövényt. - Ezt a kenőcsöt kend a combod közti nyílásba, érted? Meggyógyítja a sebet, amit ez az alak okozott. Aztán el kell rágnod ezt a növényt. Kivett a zacskóból néhány száras levelet, és Anni szájába dugta. Amikor a lányka ki akarta köpni az epésen keserű növényt, Marie összefogta a száját. - Gyereket akarsz ettől a bitangtól? Nem? Akkor rágd össze és nyeld le! Ő maga is dühösen megevett egy nagy adagot. Évek óta nem használta már ezt a szert, mégis terméketlen maradt, amíg nem ivott Hiltrud főzetből. Valószínűleg végleg lemondhat az álmától, hogy örököst adjon Michelnek, de semmiképp nem akarta vállalni a kockázatát, hogy egy olyan gyilkostól és asszonygyalázótól, mint Falko von Hettenheim, teherbe essen. Némán megátkozta a lovagot, ugyanakkor tudta, hogy milyen veszélyben vannak itt Annival. Falko von Hettenheim hamarosan észreveszi barátja eltűnését, és visszaküld néhány embert a keresésére. Az igásállatok és a kocsi nélkül azonban nem jut messzire a sérült gyermekkel. El kell rejtőznie Annival az erdőben, amíg újra rendesen tud járni, aztán nyugat felé vándorolva lakott települést keresni. Marie szíve összeszorult, ha lányára gondolt, aki minden pillanatban távolabbra került tőle, és uralkodnia kellett magán, hogy ne rúgjon bele többször is

Losen holttestébe. Nagy nehezen sikerült összeszednie a gondolatait, aztán Annihoz fordult. - Gyere, felveszünk egy tiszta ruhát, aztán eltűnünk innen. Marie visszaszállt a kocsiba, keresett Donata holmija között egy alsóruhát és egy ruhát, mindkettőt odadobta Anninak, aki engedelmesen felvette azokat. Úgy nézett ki benne, mint egy gyermek, aki magára húzta anyja ruháit. Marie is levette szétszaggatott gönceit, és kiválasztott pár holmit, amelyek egy ideig kibírják az erdei életet. Közben átgondolta, mit vigyen magával az útra. Ha emberekkel találkoznak, szüksége lesz pénzre, de élelmiszerre és legalább egy váltóruhára is. Mialatt összekapkodott mindent, ami az életben maradáshoz szükségesnek tűnt, és batyut kötött belőle, a gondolatai ismét Trudi körül forogtak. Imádkozott Istenhez és a Szűzanyához, hogy Éva magához vegye a lányát, és épségben visszajussanak a birodalomba. Amikor a csomagot kirakta a bakra, és utána akart nézni Anninak, meghűlt az ereiben a vér. Egy fél tucat sötét ábrázatú férfi állta körül az egyik ökröt, Anni falfehéren kapaszkodott a bal első kerékbe, a másik kezét az altestére szorította. A férfiak más öltözéket és felszerelést viseltek, mint a császári sereg lovagjai és gyalogosai. Csak kettőjükön volt láncing és sisak, a többiek vaslemezekkel kirakott bőr mellvértet hordtak. Legtöbbjük fegyverzete egyszerű bőrhüvelybe dugott, rövid kardból és szöges buzogányból állt. Hármuknak a hátán görbeíj és telerakott tegez lógott. Az egyik páncélinges harcos derekán hosszú kard függött, láthatóan ő vezette a csapatot. Inkább kíváncsian, mint ellenségesen nézett Marie-ra, és amikor a lábával megmozdította Gunter von Losen tetemét, még szimpatikusnak is tűnt. - A kémünk azt mondta, hogy te ölted meg ezt a lovagot. Németül beszélt, bár Marie számára ismeretlen kiejtéssel, de minden nehézség nélkül megértette, és egyetlen szót sem szólva bólintott. Nem tudta, hogyan fognak reagálni az igazságra, attól félt, hogy az egész horda rájuk veti magát. Ha ellenállnak, habozás nélkül lemészárolják őket. Az egyszerű harcosok arca olyan ellenséges volt, mintha a haláluk már eldöntött kérdés lenne, a másik páncélinges férfi arckifejezése ugyanezt sugallta, ő lehetett az alvezér, és Marie rémületére Michelével tökéletesen megegyező felszerelést viselt a kabátja alatt. Csehül rárivallt a beszélőre, és azt mutatta, hogy vágják el a torkukat. - Hagyd a fecsegést, Sokolny. Elvágjuk a német fehérnépek torkát, és zsákmányként elvisszük, amire szükségünk lehet. Ottokar Sokolny gúnyos pillantással végigmérte. - Embereket ölni és zsákmányolni! Mást nemigen tudsz tenni, Vyszo. Engem viszont érdekel, miért ölte meg a nő ezt a lovagot. - De engem nem érdekel! Vyszo intett a férfiaknak. Az egyik kivonta rövid kardját, és Annihoz lépett. Habár a két férfi csehül beszélt, Marie megértette, hogy Anni és a saját életéről van szó. Mivel fegyver nem menthette meg, az eszében kellett bíznia. Felállt a bakra, hogy magasabbnak tűnjön, és védelmezőén tartotta kezét az Annit fenyegető férfi elé. - Husz János nagy ember volt. Ismertem őt. Konstanzban voltam, amikor elárulták és meggyilkolták. Mindezt úgy mondta el, hogy levegőt sem vett közben. Ottokar Sokolnyn kívül senki sem értett németül, de Husz nevének említésére mindenki megmerevedett. - Mit mond? - kérdezte az egyik férfi izgatottan. - Az asszony azt mondja, hogy Husz magiszter halálánál jelen volt, és megsiratta. Meg akartok ölni valakit, aki kiállt a Szentemberünk mellett? Ottokar Sokolny összekulcsolta a mellén a karját, aztán Marie és a többiek közé állt, elállva az útját annak, aki Annira akart támadni, és most zavartan meredt Vyszóra. - Meséljen Husz magiszter haláláról - követelte az egyik harcos. - Igen, beszéljen a németek árulásáról és álnokságáról!

Vyszo dühösen ökölbe szorította a kezét, és látszott, hogy legszívesebben saját kezűleg ütné agyon Marie-t és Annit, de ezt az emberei bizonyára rossz néven vennék. Husz János a Messiásuk volt, és nem lehet ellenség az, aki könnyeket hullatott érte, még ha német is az illető. - Magunkkal visszük őket, és később eldöntjük, mi lesz a sorsuk. Nézzetek körül a kocsiban, hogy szükségünk van-e valamire, aztán tovább kell mennünk, különben szem elől tévesztjük a német sereget. Vyszo el akart fordulni, de Sokolny, aki eléggé szabadon fordította le Marie szavait, méghozzá az asszony javára, felemelte a kezét. - A két nő akadályozni fog bennünket ebben. Vyszo kaján mozdulattal felé fordult. - Én is így gondolom, ezért te és Ludvik - egy még nagyon fiatal, zömök férfira pillantott - viszitek a két fehérszemélyt a sereghez. Mi pedig a német kutyák nyomában maradunk. Habár a hangnem sértőbb már nem is lehetett volna, Sokolny elégedetten bólintott. - Ez nekem is jobban megfelel, mintha a két torokmetsződet küldenéd velük. Vyszo egy morgással vette tudomásul a megjegyzést, és mérgesen intett az embereinek, hogy kövessék. Marie-t letaszították a bakról, és összeszedtek a kocsiról minden készletet, amit háton elvihettek. Olyan gyorsan csomagoltak be mindent hátizsákszerű batyukba, ami gyakorlottságról tanúskodott. Marie magához vonta a reszkető Annit, és közömbösen nézte az eseményeket. Ügy tűnt, hogy egyelőre életben akarják hagyni őket, és ez több volt, mint amennyit Losen halála után a saját embereitől várhatott. - Minden jóra fordul, kicsim - mondta Anninak. – Nem fognak bántani minket. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne tartsuk fel őket. Támaszkodj rám, segítek neked, ahogy tudok. Igyekezett magabiztos arckifejezést mutatni, aztán ahhoz a férfihoz fordult, akinek kezében volt az életük. - Indulhatunk, uram. Ottokar Sokolny követte tekintetével Vyszót és embereit, aztán gondolataiba merülve bólintott. - Mi van az útitársaddal, beteg? - Megsebesült - felelte Marie, de elhallgatta, hogy a férfi honfitársai bántak el vele, habár valószínűleg a lány maga is cseh volt. Arra kellett gondolnia, hogy a saját emberei sem voltak jobbak a huszitáknál. - Súlyos a sérülése? Tud járni? - kérdezte Sokolny türelmetlenül. Marie a fejét rázta. - A sebei szépen gyógyulnak, de kímélni kell magát, hogy ne szakadjanak újra fel. Sokolny Annihoz fordult, és felszólította, hogy mutassa meg a sebeit. A lányka rémülten elhúzódott, úgyhogy sebesült lába nem tartotta meg, és elesett. Marie felsegítette, és nyugtatóan rámosolygott. - Nem kell félned. Az úr nem ellenség, segíteni akar nekünk. - A nevem Ottokar Sokolny - mutatkozott be a férfi, és kissé hátrább álló kísérőjére mutatott. - O Ludvik, a szolgám. Ludvik, vágj az erdőben néhány ágat, hogy hordágyat készíthessünk a sebesültnek, így gyorsabban haladunk, mint ha utánunk kellene sántikálnia. Marie fellélegzett. Minden baj ellenére, ami velük történt, úgy tűnt, hogy még mindig kíséri a szerencse, és csak remélhette, hogy a jövőben sem fogja cserbenhagyni.

Ötödik rész

A fogoly

1
A szél süvítve fújt be a régi zsellérház falrésein, a hidegben látható volt a lélegzetük. Marie szorosabban összehúzta magán elkopott vállkendőjét, és vágyakozva nézte a tüzet, ami a kunyhó egyetlen helyiségének másik végén lobogott a tűzhelyben. Négy nő kényelembe helyezte magát ott, fecserésztek és élvezettel melengették a kezüket, míg a többi asszonynak össze kellett szorítania a fogát, hogy ne vacogjon. Renáta, a táboriták kapitányának,Vyszónak a felesége és a kunyhóban az asszonyok jó és balsorsának úrnője, egyiküket időről időre előrehívta, hogy néhány pillanatig melegedhessen, amiért sűrű hálálkodást várt. Ha nem találta elég alázatosnak a szavakat, akkor az illető asszonyt órákig, sőt napokig nem engedte a tűzhöz. Marie-nak nem kellett hízelegnie, mert Annit és őt sohasem hívták a tűzhöz, maguktól pedig nem merészkedhettek a közelébe. Renata és cseh barátnői számára ők ketten szörnyetegek, még annál is rosszabbak, németek voltak, akiknek el kellett volna vágni a torkát ahelyett, hogy az egyik huszita sereg téli táborában etetik őket. Ha Renatán múlik, Anni és Marie kint a hóban egy barlangot áshattak volna, hogy védekezzenek a jeges szél ellen. Kizárólag Ottokar Sokolnynak köszönhették, hogy legalább tető volt a fejük felett. A fiatal gróf befolyása nélkül, aki származása miatt maga is szerzett a táborban a fanatikusok között néhány ellenséget, már nem élnének. Marie-t vállkendőjének rándulása zökkentette ki komor gondolataiból. Anni szorosabban hozzábújt, és odanyújtotta neki az egykori takaró maradványának sarkát, habár ő is didergett. A barátságtalan körülmények ellenére a sebei meggyógyultak, még a súlya is gyarapodott, ami az igencsak szűkös ételadagokat tekintve kész csodának tűnt. Tizenkét éves gyermekhez képest azonban fejletlen volt, és amióta a husziták foglyul ejtették őket, Marie egyszer sem látta mosolyogni. Mivel Anni adott már ki hangokat, Marie úgy döntött, hogy megtanítja újra beszélni. Sejtelme, miszerint Anni cseh származású lehet, igazolódni látszott, mert a kislány a néhány cseh szót, amit Marie mondott neki, sokkal gyorsabban megjegyezte, mint a német kifejezéseket, és az anyanyelvét bizonyára hamarabb elsajátította volna, mint a számára idegent. Ám a táborban senki sem vette a fáradságot, hogy Annival beszéljen, ráadásul az itt szokásos éles hangnemtől minden alkalommal összerándult, mintha tudat alatt emlékezne arra, hogy honfitársai gyilkolták le faluja lakóit, mert katolikusok maradtak. Marie sajnálta, hogy minden fáradozása ellenére Anni legtöbbször csak érthetetlenül motyogott, pedig nagyon vágyott pár kedves szóra, vagy bátorításra az anyanyelvén. Néhány cseh nő beszélt egy keveset németül, de úgy tettek, mintha egy szót sem értenének ezen a nyelven. Egy férfi rántotta fel az ajtót, nyomában hóvihar és jeges levegő áramlott a

szobába. - A vezérek sört akarnak, és kell valaki, aki kiszolgálja őket - ordította, és azonnal kiment. Két asszony a sarokban álló nagy kádhoz sietett, és kancsókba merték a fanyar italt. Amikor felöltöztek, és az ajtóhoz akartak menni, Renáta visszahívta őket. - Miért akartok kiszaladni a hidegbe? Menjen a két német. Mielőtt Marie és Anni felvehetett volna valamit, a kezükbe nyomták a kancsókat, és az ajtóhoz taszigálták őket. A szél kavarta jégkristályok korbácsütésként érték a bőrüket, és alig tudtak lélegezni tőlük. Renátára jellemző volt, hogy még egy egyszerű birkabőr köpenyt sem adott nekik, amivel a cseh nők a szabadban a hideg ellen védekeztek. Marie bátorítóan nézett védencére, és nekiiramodott, hogy minél előbb elérjék a kunyhót, amiben a huszita vezérek haditanácsot tartottak, de a körülbelül százlépésnyi távolság pokoli hosszúnak tűnt. Elgémberedett ujjakkal szorongatták a nagy kancsók fogóit, egy örökkévalóság után eljutottak a szélvédett kunyhóhoz, így végre kaptak levegőt. Marie a lábával belerúgott az ajtóba, és csehül bekiabálta, hogy „sör". Valaki kinyitotta az ajtót, egy hidegáradat kíséretében, ami az őr arcába fújta a havat és a jégkristályokat, beléptek. A férfi káromkodva bevágta az ajtót, és az elkülönített hátsó helyiségbe mutatott, amiben a sereg vezérei összegyűltek. Az alacsony, sovány férfi, az itteni parancsnok igényt tarthatott volna egy várra, de lemondott a hatalom minden külső jeléről, hogy parasztkatonáinak jelezze, még mindig közéjük tartozik. Az egyszerű öltözetet viselő férfi keskeny, erőt sugárzó arca, mélyen ülő szemének átható pillantása azonban elárulta, miért éppen ő lett a husziták második számú vezére. A legendás Jan Zizka egyik alvezéreként a második legmagasabb rangra vitte a huszita seregben, csak egyetlen ember állt fölötte, akit szintén Prokopnak hívtak, de vele ellentétben hatalmas termetű volt, ezért emberei Nagy Prokopnak nevezték. Egyikük sem paraszti származású, hanem jelentéktelen kisnemes, akik a Tábor városában prédikáló Jan tanai mellett kötelezték el magukat. Marie a husziták fogságában töltött hosszú hetek alatt kiderítette, hogy két csoportra oszlanak, bár együtt harcoltak Zsigmond császár ellen, de egyéb céljaikban nem voltak egységesek. A két Prokop a táboritákhoz tartozott, míg Ottokar Sokolny a kelyhesekhez, akiknek véleménye szerint a táboriták követelései túl messzire mentek. Belépve a szobába látta, hogy a Kis Prokop, Vyszo, Ottokar Sokolny, egy fanatikus tekintetű prédikátor és számos táborita vezér gyűlt össze. A férfiak kelletlenül felnéztek, amikor a két nő belépett, de aztán meglátták a söröskancsókat, és zajosan feléjük nyújtották a kupáikat. Marie először Prokopnak töltött, aztán a prédikátornak, akinek itt még jelentősebb szerepe volt, mint a császári gyóntatóatyáknak a birodalomban. Mivel a husziták mindenekelőtt vallási okokból harcoltak Zsigmond király ellen, és az uralmuk alatt álló területeken kegyetlenül üldözték a katolikusokat, Marie-nak és Anninak az itteni szertartásokon kellett részt venni. Ha valóban tévtanokról van szó, Marie remélte, hogy a Szűzanya megbocsát nekik, hiszen az életükről volt szó, és nem érezték magukat hivatottnak a mártíromságra. Marie szerencséjére Renáta és társnői, sőt a táborban lévő férfiak többsége is azt hitte, hogy Husz János Konstanzban személyesen térítette meg, és egyháza tagjává vált. Igaz, ezzel nem kerülte el, hogy a többi asszony megalázza, de emiatt nagyjában és egészében békén hagyták, eltűrték Anni és az ő jelenlétét. Kavargó gondolataiba mélyedve nem vette észre, hogy Vyszo elé tartja a kupáját. Anni rögtön odasietett, és töltött a rettegett vezérnek. Marie hálásan nézett rá, hiszen majdnem annyira gyűlölte ezt az embert, mint Falko von Hettenheimet, mert azzal a hírnévvel dicsekedett, hogy megölte azt a férfit, aki-

nek sikerült Zsigmond császárt megmenteni attól, hogy a huszita harcosok fogságba vessék. Ennek bizonyítékául nyíltan magán viselte Michel Adler páncélingét és kardját Marie már az első találkozásukkor felismerte, később mások elbeszéléséből azt is megtudta, hogy Vyszo nyáron, miután elfogták őket, többször megtámadta a visszavonuló császári csapatokat, megölve több lovagot és gyalogost is. Rémálmaiban látta Fekete Éva kirabolt kocsiját és az idős markotányosnőt, ahogy a vérbe fagyott Trudival a karján élettelenül fekszik szekere romjai alatt. Amikor ébren volt, megjelent előtte Vyszo képe, amint Michel fölé hajol és elvágja a torkát. Ahányszor meglátta ezt az embert, uralkodnia kellett magán, hogy ne ragadja meg a keze ügyébe kerülő konyhakést, és ne végezzen vele ugyanígy. Hogy milyen gyorsan meghalhat egy erős férfi, arról meggyőződhetett Gunter von Losen halálakor. - Hé, Marie, én is szomjas vagyok! Ottokar Sokolny vidám hangja felriasztotta. Gyorsan megtöltötte a kupáját, aztán Annival együtt vissza akart vonulni. Vyszo azonban félig megfordult, és visszatartotta. - Itt maradsz, német ringyó! Vagy talán azt hiszed, hogy magunkat akarjuk kiszolgálni? Mivel Marie rémülten meredt rá, Sokolny megismételte a szavakat németül. Marie elfojtott egy mosolyt, mert nagyon is jól megértette Vyszót. Minthogy Renáta és a többi asszony nem volt hajlandó németül beszélni vele, jobban megtanulta a cseh nyelvet, mint bárki gondolta. Természetesen megtartotta magának ezt a kis titkot, hogy legalább ezáltal aprócska előnyre tegyen szert. Az óvatossága most kifizetődött, hisz csak azért tartották itt, mert feltételezték, hogy semmit nem ért a beszélgetésből. Miután mindenkit kiszolgált, letette a két kancsót, nekitámaszkodott egy tűzhöz közeli oszlopnak, és hegyezte a fülét. A német fejedelmekkel ellentétben, akik elbocsátották a lovagokat és katonákat a hideg évszakra, hogy ne kelljen etetni őket, a cseh vezérek egyben tartották a sereget télen, és megtámadták azokat a hadicélnak tartott falvakat, amiket még nem fosztottak ki. Marie remélte, hogy Annival csatlakozhat az egyik ilyen sereghez, mert az alapján, amit hallott és látott, a cseh erdőkön át menekülni túl veszélyes volt. Olyan mélyen bevitték a számára ismeretlen országba, hogy azt sem tudta, melyik irányba indulva találhat honfitársakat, akik segítenének neki. Ha éppen birodalmi területet támadnak meg, ahol a husziták maguk is idegenek voltak, több esélyük lehetett a szökésre. Mialatt Marie a gondolataiba merült, Prokop ivott egy korty sört, és Vyszóhoz fordult. - Hogy állunk készlet dolgában? Vyszo töprengve megdörzsölte a homlokát, mielőtt válaszolt. - Néhány hétre még elegendő. A prédikátor felállt, és majdnem fenyegetően nézett körül. - El kell indulnunk, mielőtt az ellenség pincéi és pajtái kiürülnek, és amit Isten nekünk szánt, elveszítjük. - Ezenkívül a zsákmányolt állatok húsát még elszállíthatnánk anélkül, hogy útközben megromlana - fűzte hozzá egy másik vezér. Marie ugyan nehezen tudta követni a vitát, de az értelmét képes volt összeilleszteni. Mivel a cseh parasztkatonák egész évben fegyverforgatók voltak, nem művelhették saját földjeiket. Más módot kellett tehát találniuk arra, hogy élelmezzék a családjukat és azokat a városokat is, amelyek csatlakoztak hozzájuk, ezért lepték el a környező tartományokat sáskarajként. Marie nem tévedett, amikor a bibliai csapáshoz hasonlította a helyzetet, mert egyedül ebben a táborban több mint hatezer ember élt, és ez csak egy volt a sok közül. Azon töprengett, hogyan remélhette a császár, hogy alávethet egy olyan országot, amelyik ennyi

harcost tud felvonultatni. Ameddig a huszitáknak sikerül az uralmuk alatt álló területeket ellátni, addig a német sereg nem tudja legyőzni őket. Marie csalódására Prokop Szászországba és Sziléziába tervezett hadjáratot. Olyan országok, amelyek még Csehországnál is messzebb voltak a hazájától. Gyötrődve a komor gondolatoktól töltötte újra a kupákat, aztán a parancsukra fűszeres szalonnát és kenyeret hozott, úgy szolgálta ki őket, akár egy néma, hűséges cseléd. Közben minden egyes szóra figyelt, hiszen bármi, amit megtudott, egy napon segíthette a szökésben. Jól jött az ismeretek gyűjtésében, hogy a sör lassacskán megoldotta a nyelvüket, és néhány vezért arra indított, hogy dicsekedjen a tetteivel. Igyekeztek egymást felülmúlni, különösen, amikor arról esett szó, hány halottat fognak hátrahagyni a következő csatamezőn. Ottokar Sokolny szórakozott arckifejezéssel hallgatta őket, de csak akkor szólalt meg, ha kifejezetten hozzá szóltak. Elsők között hagyta el a haditanácsot. Marie tűnődve nézett utána, a férfi rejtély volt számára. Nyíltan vállalta, hogy a kelyhesekhez tartozik, akik közül rajta kívül csak két-három emberük tartózkodott a táborban. Bajtársaival ellentétben élénken részt vett a hadjáratok tervezésében, és úgy járt-kelt a Kis Prokopnál, mint egy nagyra becsült alvezér. Marie azonban sohasem hallotta tőle, vagy róla, hogy helyeselné, esetleg támogatná a mészárlásokat. A legtöbb kelyhes a tél kezdetekor visszavonult a várába, hogy néhány hetet a családjuknál töltsenek, a táboriták emiatt szidták és gyengének nevezték őket. A két Prokop parasztkatonáinak többsége nőtlen volt, vagy Vyszóhoz hasonlóan a feleségét is a táborba vitte. A huszita asszonyok is részt vettek a hadjáratokban, mert az ő joguk és kötelességük volt a zsákmány feldolgozása. Marie ősszel heteken keresztül húst darabolt, sózott be, kolbászt töltött, magvakat őrölt, sőt még a sörfőzésben is segített. - Asszony, tölts! - követelőzött Prokop alig érthető németséggel. Marie sietve megtöltötte Prokop, Vyszo és a prédikátor kupáját. Csak ők maradtak vezérükkel. Vyszo a kupában lévő barna folyadékot bámulta, majd felemelte. - A győzelemre, amit idén kivívunk! Prokop mérgesen mordult egyet. - Nem csak le kell győznünk a németeket, hanem el is kell fognunk és meg kell ölnünk azt az átkozott Zsigmondot és az osztrák vejét. Csak akkor lesz a győzelmünk teljes. - Nem szabad megfeledkeznünk a saját földünkön lévő ellenségeinkről sem figyelmeztetett a prédikátor. - Némely város és vár még mindig kitart az áruló mellett, aki elvakultságában még most is Bohémia királyának meri nevezni magát. Ezzel megsértik a meggyilkolt prófétánkat. Vyszo kérkedőn legyintett. - Az országunkat bemocskoló söpredék idővel az ölünkbe hullik, akár az érett gyümölcs. Prokop rábólintott, aztán újra a prédikátorhoz fordult. - A szakadár városok most még fizetnek nekünk, hogy békén hagyjuk őket, és egyelőre nem akarok ezen változtatni. Ellátnak minket élelemmel, ruhával, fegyverrel, öntik az ágyúinkat és működtetik a lőpormalmainkat. A végső győzelmünkig nem nélkülözhetjük őket. A prédikátor felugrott, és szikrázó szemekkel ráförmedt a hadvezérre. - Én sem azokra a városokra gondoltam, amelyeknek a népe titokban mellettünk áll, és csak a jelre várnak, hogy elvágják hajthatatlan vezetőik torkát, hanem az olyan konok alakokra, mint Václav Sokolny. A példája sokakat visszatart attól, hogy elfogadják az igaz hitet, és csatlakozzanak hozzánk. Csak ha az égő vára kapujára szögeztük, fognak a többiek térden csúszva kegyelemért könyörögni. Már rég végeznünk kellett volna vele, de a testvére megakadályozza, hogy kihúzzuk a testünkből ezt a tövist. Vyszo helyeselt. - Igazad van. Sokolny várának pusztulni kell. Biztos forrásból hallottam,

hogy az öccse megpróbálta az átkozott kelyhesek oldalára állítani. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni, különben veszélyesen megnő a befolyásuk, és nehezebben tudjuk megalkotni az Isten által akart rendet. A prédikátor megrajzolta a démonok elleni jelet. - Václav Sokolny csak látszólag tagadná meg római hitét, és így kigúnyolná Husz János mártíromságát. Prokop látszólag csitítóan felemelte a kezét. - Jó, hogy Ottokar Sokolny már elment, különben újra kitörne a veszekedés. Tudjátok, hogy nagyra becsüli a bátyját. Még be sem fejezte a mondókáját, amikor Vyszo kirántotta hüvelyéből a kardját, és csörömpölve az asztalra dobta. - Ugyan már, nem félek sem az ifjú Sokolnytól, sem a bátyjától. Ha kell, mindkettőt ledöföm! Prokop gonoszul vigyorgott, hisz nem is számított más válaszra. - Ezért vezeted te a Václav Sokolny gróf elleni támadást, méghozzá az idén. Először azonban Sziléziából annyi gabonát és jószágot szerzünk, hogy a pajtáink és raktáraink színültig megteljenek. Vyszo az ég felé emelte az öklét, és elmondta a papnak, hogy mit fog tenni Sokolny várának csőcselékeivel. Prokop elégedetten hátradőlt, és intett Marienak, hogy töltsön neki még sört. Aztán kiküldte őt és Annit.

2
A csípős tél beköszönte ellenére a hadjárat előkészületei folytatódtak. Marie-t és Annit a többi asszonnyal együtt egy régi pajtába terelték, hogy zsákokat varrjanak, amibe a husziták a zsákmányukat akarták rakni. Nehéz munka volt a merev anyagot egy nagy tűvel és a zsinegvastagságú cérnával összeölteni, miközben Renáta középen egy széken ülve felügyelte és pálcájával gyorsabb munkára sarkallta őket. Amíg hajcsáruk a másik oldalon el volt foglalva az egyik nővel, egy lány oldalba bökte Marie-t. - Azt mondják, hogy német vagy. Ez igaz? Német kiejtése alig hatott idegennek. Marie meglepetten felnézett. - Igaz. A lány megkönnyebbülten sóhajtott, de rögvest visszatért a munkájához, hogy ne hívja fel magára Renáta figyelmét. Aztán folytatta olyan halkan, hogy csak Marie hallhatta. - Még nemrég vagyok ebben a táborban, és csak tegnap hallottam rólad. Apám is német volt, a király hű szolgája. Nem akarta megszegni az esküjét, amikor a husziták erre felszólították, ezért megölték. Mivel anyám cseh volt, a rokonai segítettek elmenekülni és elrejtőzni. Később a szomszédok elárultak minket, egy táborba kerültünk, ahol az elnyomóinknak kellett dolgoznunk. Tavaly anyám meghalt, engem pedig nemrég néhány asszonnyal együtt ideküldtek. A többiek tudják, hogy felig német vagyok, ezért folyton gyötörnek. Neked is ez a sorsod, igaz? Szeretnék veled gyakrabban beszélgetni, ha lehet. A nevem Jelka, németül Helene. Marie elkészült a zsákkal, amin dolgozott, és bólintott társnőjének. - Akkor Helenének foglak hívni. - Ennek örülök. Mindig szívesen hallottam ezt a nevet, de amikor a többiek kimondják, úgy hangzik, mint egy csúf káromkodás. Helene az ajkába harapott és elhallgatott, mert Renáta elment mellettük, és a

pálcája a dolgozó nők feje fölött süvített el. Csak akkor szólalt meg újra, amikor a felügyelő ismét leült. - Óvakodj ettől a szörnyetegtől, rosszabb, mint Vyszo. Régebbről ismerem őket. Puszta élvezetből is megölnek, mintha csupán egy legyet ütnének agyon. Marie kíváncsian nézett Helenére. - Azt mondod, hogy ismered Vyszót? Tudod, hogyan jutotta páncéljához? Azt állítja, hogy megölt egy német lovagot, és zsákmányolta. - Nem ő ölte meg, hanem egy halottról vette le. Marie kezével mérgesen a levegőbe csapott. - Erről már én is hallottam. Mit csinálnak az olyanok, mint Vyszo azokkal az emberekkel, akiket agyonütnek és kirabolnak? Elássák őket? Helene a fejét rázta. - Általában otthagyják a halottakat, hogy az ellenséget megijesszék. Marie-ban újra feléledt a remény szikrája. Ha Michel nem halt meg, csak megsebesült és elájult, akkor túlélhette a husziták megjelenését is. - Tehát Vyszo valószínűleg otthagyta az erdőben azt a férfit, akitől a páncélt elvette? - Nem. Néhány férfi, aki ott volt, mesélte az őröknek a másik táborban, ahol voltam, hogy dühükben bedobták a lovagot a folyóba. A német vette észre ugyanis Vyszo kelepcéjét, figyelmeztette a társait, akik így elmenekülhettek, és elkergették a táboritákat. Marie érezte, hogy a Michel utáni vágyakozást felváltja benne a düh. Ha ez így van, akkor Michel megmentette Falko von Hettenheim és Gunter von Losen életét is, akik árulással köszönték meg ezt. Összeszorította a fogát, és próbált továbbra is közömbös arcot vágni. Amikor végre megfékezte az árulókkal szemben feltámadt haragját, a kétségbeesés ellen kellett küzdenie, ami újra és újra rátört, hogy a mélységbe taszítsa, amióta megkapta Michel halálhírét. Szerencsére Helene kissé egyoldalúan is folytatta a beszélgetést, elmesélve néhány dolgot a cseh népről és a huszitákról. Elmondása szerint az egész ország békére vágyott, de az olyan emberek, mint a két Prokop és Vyszo, vaskézzel nyomták el az embereket, és megtörtek minden ellenállást. Marie-t, akinek lelke a szinte kihunyó remény és a halálvágy közti keskeny határon lebegett, mindez Ottokar Sokolnyra és fivérére emlékeztette, akit Vyszo ebben az évben meg akart támadni, és örült, hogy másfelé terelheti a gondolatait. Elhatározta, hogy figyelmezteti a fiatal nemest Prokop tervére, de eddig még nem talált rá semmilyen módot. Amikor ezen az estén végzett az utolsó zsákkal, kihasználta az alkalmat, hogy a sötétben eltávolodjon az asszonyoktól, és Ottokar gróf szállásához osonjon. A kopogtatásra maga a gróf nyitott ajtót, és csodálkozva nézett rá. - Nincs hideg ahhoz, hogy ilyen vékony göncökben szaladgálj? - Nincs melegebb ruhám, amit felvehetnék. Marie a bejáratra mutatott. - Bejöhetek? Sürgősen beszélnem kell Kegyelmeddel. - Gyere be! A végén még halálra fagysz ebben a hidegben. Sokolny oldalra lépett, és beengedte. A szolgája, Ludvik éppen fűszerezett sört készített. Amikor meglátta Marie-t, a gazdájára kacsintott, és a fejével kifelé mutatott. Jobb, ha most megyek. Sokolny megrázta a fejét, és megparancsolta, hogy töltsön két kupába az italból. Marie kétkedő pillantással méregette Ludvikot. - Uram, megbízhat ebben az emberben? Sokolny arcára kiült a kíváncsiság. - Igen. Marie elvette a kupát, amit Ludvik ura intésére felé nyújtott, és óvatosan belekortyolt, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. - Kegyelmednek van egy Václav nevű bátyja - mondta minden átmenet nél-

kül. Ottokar Sokolny összevonta a szemöldökét. - így van. - Miután Kegyelmetek távoztak a haditanácsból, Prokop, Vyszo és a prédikátor arról beszéltek, hogy megtámadják és megölik őt még az idén. Ottokar gróf megfogta Marie vállát, és a szemébe nézett. - Honnan veszed ezt? Bizonyára nem az anyanyelveden tanácskoztak a terveikről. - Mivel Renáta általában csehül adja ki a parancsait, és csak néha vet oda valamit németül, kénytelen voltam valamelyest megtanulni Kegyelmed anyanyelvét, legalábbis annyira, hogy nagyjából megértsem, miről beszéltek Prokop szállásán. Ezzel a vallomással teljesen Ottokar kezébe tette az életét. Ha nem hisz neki, és elárulja Prokopnak vagy Vyszónak, ugyanaz a keserves halál vár rá, mint a többiekre, akiket árulással gyanúsítottak. Sokolny elengedte az asszonyt, és átlépdelt a szűkösen berendezett szobán. A tűzhelyen kívül csak két, háromlábú szék, egy összeeszkábált ágy a nemesnek, és egy szalmazsák a szolgának volt benne. Csupán a falra akasztott fegyverek, Sokolny páncélja és egy régi címeres láda, ami egy sziklán ülő sólymot ábrázolt, tanúskodott arról, hogy itt nem egyszerű parasztemberek élnek. Sokolny nem tudta leplezni izgatottságát. - Biztos vagy ebben? - Igen, uram. Ottokar ökölbe szorította a kezét, és szitkozódott. - Ennek az az átkozott Vyszo az oka! Ez a bugris paraszt gyűlöl minden nemest, és legszívesebben minket is ugyanúgy lemészárolna, mint a németeket. Marie kérdőn felemelte a kezét. - Ezt nem értem. Kegyelmetek honfitársak, és mindketten mártírként tisztelik Husz Jánost. - Nemesember vagyok, aki megtanulta használni az eszét, és nem csak bőg, akár az ökör. Ezenkívül a kelyhesek nemes szövetségéhez tartozom, és nem az összecsődített, bűzlő gyülevészhadhoz, akik táboritáknak nevezik magukat. Ha ezen a csőcseléken múlna, addig gázolnánk a szomszédok vérében és élnénk a gyilkolással szerzett javakból, amíg már nem marad zsákmányolnivaló. Az országunk tönkremegy ebben, már most is túlságosan kevesen művelik meg a földeket, és a táborita vezérek még mindig egyre több férfit hívnak fegyverbe. Rég nem a hitünkről, vagy a népünk szabadságáról van szó, hanem kizárólag a személyes hatalmukról. Ottokar Sokolny homlokával nekidőlt a szoba közepén álló oszlopnak, ami a tetőt támasztotta alá, és a faperem mellett komoran nézett Marie-ra. - Köszönöm a figyelmeztetést, de most már menned kellene, mielőtt a sötétség teljesen ránk borul. Sok gazfickó van ebben a táborban, és nem szeretném, ha valamelyikük bevonszolna a kunyhójába, és akaratod ellenére a magáévá tenne. Sajnos nem mindenki tiszteli azt az asszonyt, akit megáldott a mi Szentünk. Marie kiitta a kupáját, pukedlizett, és kisurrant az ajtón. Sokolny egy ideig a semmibe bámult, aztán öklével a gerendára csapott. Féltem, hogy ez be fog következni. Ludvik újra megtöltötte a kupáját, és odaadta urának. - Most mit tegyünk? Ha a Kis Prokop serege megtámadja a várat, Falkenhain nem tudja tartani magát. - Egyetlen lehetőség van. Václavnak azonnal át kell állni a mi oldalunkra, és néhány katonájával csatlakoznia kell hozzánk. A barátaimmal van annyi befolyásunk, amit sem a Kis Prokop, sem Vyszo nem hagyhat figyelmen kívül. - Mikor indul Falkenhainba?

Ottokar gróf a fejét rázta. - Nem megyek. Itt kell maradnom, hogy kézben tartsam a dolgokat, és részt vegyek a haditanácsban. Te utazol a nevemben a bátyámhoz, és neked kell a lelkére beszélned. Mondd meg neki, hogy minden becsületes ember támogatására szükségünk van, hogy visszaszorítsuk a táboriták befolyását. Ha nem sikerül megfékeznünk őket, a végén saját vérébe fojtják gyönyörű országunkat. Ludvik felsóhajtott. - Nehéz lesz ebben az évszakban egyedül hazalovagolni, de meg kell tenni. Remélem, hogy útközben nem leszek a farkasok vagy a medvék eledele. Sokolny nevetve megveregette szolgája vállát. - Ha van valaki, aki eljut ebben az időben Falkenhainba, akkor az te vagy. Vigyázz magadra, és gondolj arra, hogy szükségem van rád! - Nem szabadul meg tőlem egykönnyen, uram. Ludvik eljátszva, hogy megsértődött, a késői óra ellenére elkezdte összeszedni az útra szükséges ruhákat és egyéb felszerelést.

3
Michel már a harmadik telet töltötte Falkenhanban és még s úgy érezte, hogy nem tartozik ide. Nem Sokolnyn múlott, mert bizalmasainak körébe fogadta, és kedvelt tanácsadójává tett. A vár lakói sem tehettek róla, hisz megajándékozták a barátságukkal és tiszteletükkel, mintha itt nőtt volna fel Úgy tűnt, hogy a múltjára boruló fátyol szakadozott, de eddig csak rémálmokat eredményezett, és csillapíthatatlan vágyakozást a Marie nevű nő iránt. Ahányszor a kötelességei engedték felvette birkabőr kabátját, beült az öregtorony magányába, és az álmaiban látott képeken gondolkodott, amelyek korábbi élete árnyképeinek tűntek. Az egyetlen, amire ennyi idő után világosan emlékezett, az egy nagy folyó volt, amin játékszerű hajók úsztak, mintha magaslatról nézett volna le rájuk Valamikor bizonyára ő is utazott ezen a folyón, és nem is egyszer, mert emlékezett arra, hogy milyen a fapalánkhoz csapódó hullámverés hangja. Azt azonban nem tudta megmondani melyik folyóról lehet szó, a kérdésére megnevezték az Elbát vagy ahogy itt hívták, a Labet és a Dunát, de ezek a nevek nem idéztek fel benne újabb képeket. Amikor az őrök kiáltása felriasztotta tépelődéséből, észrevette, hogy a vastag prémmel bélelt kesztyű ellenére a keze szinte megfagyott. Felállt, és mozogni kezdett, hogy felmelegedjen kinézett a toronyból az oromzat peremén át a várhoz vezető útra. Egy lovas hajszolta erős, de a kimerültségtől botladozó lovát a meredeken felfelé kanyargó úton. A férfi olyan alaktalan volt, mint aki több réteg birkabőrt vett fel egymásra, a kezében lándzsát tartott, mintha harcba indulna. Ha valaki ebben az évszakban egyedül útra kelt, vagy őrült, vagy menekül, gondolta Michel. A lépcsőhöz szaladt, megfogta a falra szerelt kötelet, hogy nem essen el a rozsdás lépcsőkön, és lesietett. Huschke, a toronyőr már előtte odaért, és kérdőn nézett rá. Michel intésére kioldotta a reteszt a rögzítő-horgonyból, és kinyitotta a bal oldali kapuszárnyat. Michel kivonta kardját, de visszadugta a hüvelyébe, amikor látta, hogy a férfi nem jelent veszélyt. A lovas legalább annyira elkészült az erejével, mint a lova, ami remegő lábakkal állt meg az udvaron. Michel a férfihoz lépett, kivette megmerevedett kezéből a lándzsát, és leemelte a nyeregből. Támogatta a férfit, és közben kiáltott egy szolgának, aki kíváncsian dugta ki a fejét az istálló ajtón. - Jindrich, lásd el a lovat! Én besegítem a vendégünket a házba.

Aztán a lépcsőre mutatott. - Gyere, barátom! A kandalló melletti üldögélés és Wanda egyik forró itala talpra állít. - De ne takarékoskodjon a borral - felelte a jövevény siralmas mosollyal. Michel most ismert rá. - Ludvik! Mondd csak, az urad még kint van a hidegben? - Nem. Egyedül jöttem. Sürgősen beszélnem kell Václav gróffal, és figyelmeztetni. Azzal a biztos tudattal, hogy a tettek jobbak a szavaknál, Michel Ludvik hóna alá nyúlt, és a konyhába vonszolta. Wanda, a vár termetes szakácsnője éppen tésztát gyúrt a gombóchoz, és mérgesen nézett a birodalmába betolakodókra. Amikor azonban meglátta a vacogó, kékre fagyott jövevényt, összecsapta a kezét, a tűzhelyhez sietett, ahol a fűszeres forralt bort tárolták a kint dolgozók számára. - Tessék, igyál! - mondta határozottan a férfinak, és szája elé tartotta a gőzölgő kupát. Ludvik megfogta merevre fagyott kezével az edényt, és lassan lecsurgatta torkán az italt. Aztán letörölte szakálláról a cseppeket - Ez jót tett. Ha az ember három napja lovagol a hidegben, és csak egyszer talál menedéket éjszakára egy öszszetákolt pajtában, ez a megfelelő üdvözlés. Hogy örültem már előre ennek a kupának! Útközben már lassan feladtam a reményt, hogy eljutok idáig. Minden városka és falu, amiket ifjú koromban ismertem romhalmazzá vált, és ha az ember közeledik valamelyikhez, holtakba és csontvázakba botlik. A poklon keresztül lovagoltam! - Ezt tették Jan Zizka és követői az én szépséges hazámmal!- harsant fel mögöttük Sokolny gróf hangja. Az őrök jelentették neki Ludvik érkezését, és rögtön tudta, hol találja a váratlan vendéget. Michel mellé lépett, és lenézett öccse szolgájára, aki kimerültén gubbasztott egy széken, és siralmas ábrázattal nézett a várúrra. - Bocsásson meg, gróf úr, hogy nem üdvözlöm kellő tisztelettel, ahogy a kötelességem lenne, de a lábam nem akar megtartani. - Semmi baj, Ludvik. Az a férfiú, aki ebben az időben képes eljutni Falkenhainba, megszolgálta a jogot, hogy leüljön a jelenlétemben. Sokolny nyugtatóan megveregette a vállát, majd odahúzott egy széket, és aggódva nézett Ludvikra. - Az ég szerelmére, mi késztette az öcsémet arra, hogy kockára tegye az életed? Tudom, hogy milyen nagyra becsül téged. Ludvik zavartan elmosolyodott, az ajkába harapott, és kétkedő pillantást vetett Wandára és a cselédekre, akik a közelben serénykedtek és hegyezték a fülüket. - Híreket hoztam, de nem jókat, A gróf odahívta Wandát, aztán Michelre és a szolgára mutatott - Hozz nekünk innivalót, aztán hagyjatok magunkra minket. Wanda nem akarta, hogy elhajtsák, és felháborodottan morgott maga elé, miközben kitöltötte a forró itókát. - Mi lesz a gombóccal, uram? Ha megkeményednek, az emberek zsémbelni fognak. - Ha morgolódnak, küldd őket hozzám! És most kifelé! A gróf türelmetlenül várta, hogy az asszonyok bezárják maguk mögött az ajtót, aztán felszólítóan Ludvikra nézett. - Mi történt? - Az uram újból nyomatékosan kéri Kegyelmedet, hogy csatlakozzon hozzá és a kelyhesekhez, és segítsen visszaszorítani a táboriták befolyását. Azt mondja, másként nem tudja már megvédeni Kegyelmeteket. A Kis Prokop és főként Vyszo

égnek a vágytól, hogy megsemmisítsék Falkenhaint, és azt tervezik, hogy még az idén megtámadják a várat, valószínűleg közvetlenül a sziléziai portyázás után. Ludvik könyörgően nézett a grófra, de Sokolny olyan mérgesen morgott, mint egy öreg házőrző eb. - Ottokar bolond, ha azt hiszi, hogy így segíthet nekem. Ha ez a csőcselék belekóstolt a vérbe, nem adja fel, amíg maga is bele nem fullad. Meg fogják támadni Falkenhaint függetlenül attól, hogy megszegem-e a Zsigmondnak tett hűségeskümet, és csatlakozom a kelyhesekhez, vagy sem. Michel, aki némán hallgatta a beszélgetést, osztotta a gróf véleményét. Mindazok után, amit időközben a huszitákról és különösen a táboritákról megtudott, biztos volt benne, hogy senkit sem hagynak életben, akit az ellenségüknek tekintenek. Azon csodálkozott, mennyire elmélyült a szakadék a felkelők két csoportja között, és úgy vélte, a husziták számára ez a vég kezdete lehet. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy még évekig eltarthat, amíg a birodalom peremén eloltják ezt a tűzvészt. Az évek folyamán azonban Falkenhain ugyanolyan halott hellyé válna, mint a környező tartományok. - Osztom a véleményét, gróf úr. A táboriták támadni fognak, akár átáll Kegyelmed a kelyhesek oldalára, akár nem. Fel kell készülnünk az ostromra. Sokolny arcán keserű mosoly futott át. - Évek óta abban a tudatban élünk, hogy ez a horda egy napon ránk ront, még ha reméltük is, hogy nem történik meg. Sokolny szavaiból annyi csüggedtség áradt, hogy Michel mérgesen ökölbe szorította a kezét. - Nem vezet sehova, ha az ember reszketve várja az ellenséget. Fontoljuk meg, hogyan mászhatunk ki ebből a szorulthelyzetből. Sokolny kétségbeesett mozdulattal felemelte a kezét. - És ezt hogyan képzeled? - Kezdhetnénk azzal, hogy megerősítjük a keleti falat, és megmagasítjuk a kaputornyot - javasolta Michel. - Vagy megjavítjuk az összes kocsit, felpakolunk rájuk minden szükséges holmit, és megpróbálunk eljutni a birodalomba. Ha szerencsénk van, sikerülhet. Ludvik izgatottan ellenkezett. - Az ég szerelmére, ezt ne tegyék! A sok nővel és gyermekkel túlságosan lassúak Kegyelmetek. A táboriták gyorsan utolérik a csoportot, és lemészárolnak mindenkit. - Akkor nem marad más számunkra, csak a harc, és hogy bízunk Isten kegyelmében. Talán vannak még barátai, akik segíthetnek. Michel igyekezett magabiztosan beszélni, bár valójában nem így érzett. Sokolny szomorúan ingatta a fejét. - Milyen barátok? Hallhattad, hogy a környékünkön minden várat és települést felégettek. Az egyetlen, aki még segíthet nekünk, az Zsigmond király. - Akkor követeljen Kegyelmed segítséget tőle! – Michel hangja korbácsütésként csattant a konyhában. A gróf egy pillanatig úgy nézett rá, mintha szeretne a gondolataiban olvasni, de aztán bólintott, és kihúzta magát. - Ez több mint megfontolandó. Hívjátok Felikset, Mareket és a többi főembert a nagyterembe, hogy tanácskozhassunk. Ne, ne a nagyterembe! A toronyszobába megyünk, mert nem akarom, hogy az emberek megtudják, milyen vékony jégen járunk. Ludvik, elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy pontos jelentést adj nekünk? Ludvik hevesen bólogatott. - Természetesen, gróf úr. Csak még egy kupa forró italra és pár falat ennivalóra van szükségem, aztán elmondok mindent, amit az urammal megtudtunk a táboriták terveiről.

- Rendben! Kérj valamit Wandától, vagy inkább gyere velünk, és gondoskodom róla, hogy hozzanak nekünk ennivalót. A gróf az ajtóhoz ment, kinyitotta, és behívta az asszonyokat. Wanda rögtön ott termett, és bűnbánó arckifejezése elárulta, hogy hallgatózott. - Remélem, tudod tartani a szádat! - mondta a nőnek halkan, de nyomatékosan. A szakácsnő kissé ijedten bólintott, aztán a gróf az ujjával hátramutatott. Most már foglalkozhatsz a gombócokkal. Küldj néhány cseléddel kenyeret és sültet a toronyszobába kilenc embernek. - És egy kancsó sört is. Én már felmelegedtem - kiáltotta oda Ludviknak.

4
Fél órával később Sokolny egy faragott támlájú széken ült a toronyszobában az asztalfőn, és bizalmasait nézte. Michelen és Ludvikon kívül jelen volt még Feliks Labunik, a várnagya, Marek Lasicek és még négy ember. Az arcuk komolynak, sőt szinte komornak tűnt, csak keveseken látszott az a bátorság és eltökéltség, ami a husziták elleni harchoz kellett. Michel kész volt erre, de a gróf nem is várt mást. Marek is harciasnak mutatkozott, Labunik viszont olyan sápadtan és magába roskadtan ült a székén, mintha az Úr egyik angyala éppen most közölte volna vele a közeledő véget. A gróf átható tekintettel végignézett emberein, mintha a katonai becsületükre akarna hatni. - A mai napig az öcsémnek és barátainak sikerült bennünket megvédeni, habár mi magunk szinte semmit sem tehettünk értük. Ennek most vége. A Kis Prokop és Vyszo a fejünket akarják, és nem nyugszanak addig, míg meg nem kapják. De nem fogjuk magunkat önként megadni. Aki meg akar ölni minket, annak nagy árat kell fizetnie. Labunik mély levegőt vett. - Kegyelmed szavai nemesek és bátrak. De mit tehetünk a kevés emberünkkel a táborita gyújtogatók és gyilkosok ellen? - Védhetjük a falainkat - utasította rendre Michel. - És, ha Isten is megsegít, vérző fejjel küldjük haza őket. - Jövőre visszajönnek, és majd akkor mészárolnak le minket- fakadt ki Labunik. A gróf mérges pillantást vetett rá. - Ölbe tett kézzel akarod megvárni, amíg a táboriták a kapuk előtt állnak? Akkor máris átvághatod a torkod, és belebújhatsz a halotti lepelbe. Nem áll szándékomban olcsón adni a bőrömet, ezért követet küldök Zsigmond királyhoz, és segítséget kérek tőle. Bizonyára nem tagadja meg tőlünk a támogatást. Sokolny látta, hogy az utolsó szavaira az emberek felkapták a fejüket, és még Labunikba is visszatért az élet. - Ha Kegyelmed követet akar küldeni a királyhoz, minél előbb meg kell tennie, amíg a hideg az ellenséget a szállásán tartja. - Ez a szándékom, Feliks. Még ma eldöntjük, kik legyenek a csapat tagjai, akik holnap reggel útnak indulnak, hogy a kérésemet előterjesszék a császárnak. Sokolny látta, hogy Michel felemeli a kezét, és elnézést kérő mozdulattal fordult hozzá. - Frantischek, tudom, szeretnél visszatérni a honfitársaid közé, hogy kiderítsd származásod titkát. De nem tudlak itt nélkülözni. A tudásod és tapasztalatod, amikről magad sem tudod, honnan szerezted, túlságosan értékesek számomra.

Feliks és Marek lesznek a követeim. Marek Lasicek Michelre mosolygott. - Örülj neki, Német, hogy itt maradhatsz a meleg várban, míg nekünk át kell vágnunk nyugat felé az erdők jeges magaslatain. Michelnek nem volt kedve tréfálkozni, mert érezte, hogy a császárhoz utazása eloszlatná a múltjára vetülő árnyékot. Mégis elfogadta a gróf döntését. Labunik jó intéző, de nem harcos. Marek kitűnő katona, de nem volt tapasztalata abban, hogyan védjen meg egy várat egy túlerőben lévő sereg támadásával lévő sereg támadásával szemben. Ő azonban olyan gyakran bizonyította ismereteit, és hívta fel a gróf figyelmét vára gyenge pontjaira, hogy Sokolny nem akart lemondani a jelenlétéről. Egy pillanatra Michel arra gondolt, hogy jobb lenne, ha kevésbé értene a hadi tudományokhoz, és többet tudna a származásáról, ám tekintettel a helyzetére, értelmetlen volt ilyesmin töprengeni. Sokolny adott még néhány parancsot Labuniknek és Mareknek, aztán elküldte őket, hogy válasszák ki az embereket, akik elkísérik őket. Ezután visszavonult, hogy levelet írjon a cseh királynak és német császárnak beszámolva kétségbeejtő helyzetéről. Michel azon gondolkodott, csatlakozzon-e Labunikhez és Marekhez, de végül a magány mellett döntött. Felvette kabátját és vastag csizmáját, amiket a konyha előterében hagyott. Éppen ki akart menni az udvarra, hogy újra felmenjen a toronyba, de hirtelen felbukkant Sokolny lánya, Janka, és megfogta a kezét. - Örülök, hogy itt maradsz, Frantischek. Michel meglepetten nézett rá, és azon töprengett, hogyan szerzett ilyen gyorsan tudomást a tervekről, amelyekről a toronyszobában beszéltek. Úgy tűnik, az ajtónál hallgatózás Falkenhainban széles körben elterjedt. Elnézően mosolygott, hisz megértette az embereket. A várba ritkán jutottak el hírek, és amik elértek idáig, legtöbbször olyan rosszak voltak, hogy csak táplálták a lakók félelmeit és rémálmait. Rámosolygott Jankára, és igyekezett megnyugtatni. - Nem kell aggódnia, Úrnőm. A császár bizonyára küld segítséget. Keserűen felnevetett. - Tényleg ezt hiszi? Melyik hozzá hűséges maradt bohémiai városnak segített eddig? Nem bánják keservesen a táboriták fegyverei alatt nyögve, hogy Zsigmondot nevezték a királyuknak? Miért gondolja, hogy érdekli, mi történik egy olyan kicsi, jelentéktelen várral, mint Falkenhain? Mielőtt Michel felelhetett volna, a lány átölelte és megcsókolta. A férfi ijedten védekezett. - Ezt nem szabad, úrnőm! - Nem akarok úgy meghalni, hogy nem ismerem a szerelmet - mondta teljes szenvedéllyel. - Nem fog meghalni szerelem nélkül, úrnőm. Higgyen nekem! Hamarosan talál egy bátor nemest, akivel boldog lesz. - Egy nemest? Talán olyat, mint Feliks? A hangjában megvetés csengett. Michel tudta, hogy Labunik azt reméli, hogy kérők híján Sokolny veje lehet, és eddig ő maga is azt gondolta, hogy ez így lesz, mert nem tartotta magát alkalmas kérőnek Janka Sokolna számára. Még ha a gróf kész is lenne feleségül adni a lányát egy névtelen kalandorhoz, aki csak fegyverforgatási tudományát mutathatta fel, Michel részéről szóba sem jöhetett a házasság. Kedvelte ugyan Jankát, de a szíve e pillanatban néma maradt. A gondolatai egyetlen asszony körül forogtak, és őt Marie-nak hívták. - Úrnőm, ebben a hidegben nem kellene a nyitott ajtóban Állnia. Térjen vissza inkább a szobájába. Bocsásson meg, kérem, de ellenőriznem kell az őrséget. Michel biccentett a lány felé, aztán kiment mellette a szabadba. Amikor a beálló sötétségben elérte a tornyot, és óvatosan felment a lépcsőn, arra gondolt,

hogy egyelőre nem a husziták jelentik számára a legnagyobb gondot.

5
A tél ebben az évben nem akart enyhülni, de a huszita csapatok a hó és a fagy ellenére rárontottak a német tartományokra. A császárhoz érkező hírek nem voltak rosszabbak, mint a korábbi években kapottak, mégis az öregségtől, a cseh koronáért évek óta folytatott hiábavaló harctól kiégett Zsigmond számára intő jelnek tűntek. Már nem volt ereje egy újabb hadjárat végigvitelére, de nagyon jól tudta, hogy a birodalom fejedelmei gyengesége első jelére végleg megtagadják tőle a hűbéresi segítséget. Elsők között lenne a nürnbergi várgróf, aki magát büszkén brandenburgi választófejedelemnek nevezte, habár frank hazáját előnyben részesítette hercegsége homokos tájaival szemben. Zsigmond leginkább Frigyesre haragudott, aki a huszita felkelés első éveiben megtagadva a hűbéresi segítséget inkább a bajor hercegek közti küzdelemben vett részt. A császárt nem érdekelte, hogy melyik Wittelsbach uralkodik Münchenben vagy Ingolstadtban, neki a cseh korona volt fontos, amit veje és utána az unokája örökölhetett. Zsigmond mélységes csalódására lánya, Erzsébet és veje, Habsburg Albert frigyéből eddig nem született fiúörökös, és ezt saját hanyatlása jelképének tartotta. Ez az érzés arra sarkallta, hogy még a tél folyamán Bambergbe zarándokoljon, hogy a szentté avatott II. Henrik császár és hitvese, Kunigunde sírjánál könyörögjön, adjanak neki erőt, hogy a Szent Német-római Birodalom koronáját, ami egy töviskoronánál is kínzóbban nyomta, újra méltósággal viselhesse. Az utazás annyira kimerítette, hogy megérkezésekor attól félt, közel a vég. Hetek óta a megerősített Jagdsitzben tartózkodott, hogy kipihenje magát, amit a bambergi püspök bocsátott rendelkezésére. Zsigmond nagy nehezen felállt székéről, összébb húzta magán cobolyprémes kabátját, és az ablakhoz lépett. Az első meleg napsugarak megolvasztották a havat, de nem lehetett tudni, vajon a tél nem fogadva el végzetét, még egyszer jeges szelet küld kelet felől a táj fölé, vagy végre helyet ad a tavasznak. Zsigmond egyszeriben hasonlóságot vélt felfedezni önmaga és a tél között. Mindketten küzdöttek még, de legbelül tudták, hogy már vereséget szenvedtek. Megfordult, és visszacsoszogott a székéhez. A faragott asztalkán egy kancsó bor és egy sült fürjjel megrakott tál állt. Gondolataiba merülve megfogott egy madarat, és étvágytalanul enni kezdett. Egy szolga ott termett egy nedves kendővel, hogy megtisztíthassa a kezét, ám Zsigmond ügyet sem vetett a férfira, hanem a hús maradékát a kezében tartva, töprengőn maga elé nézett. Hirtelen kívülről zaj hallatszott felriasztva a császárt. A következő pillanatban kinyílt a hatalmas tölgyfa ajtó, és az egyik testőre lépett be. - Felség, Falko von Hettenheim lovag néhány bohémiai úr kíséretében megérkezett. - Azt mondod, Bohémiából? A császár komor hangulata elszállt, és a szívébe félénk remény költözött. Lázadó alattvalói talán belefáradtak a vérontásba, és hajlandók letenni a fegyvert? Ha ez így van, nagyvonalúan megbocsát nekik, kivéve a vérszomjas vezetőket, a két Prokopot és közvetlen fegyvertársaikat, hacsak nem hozzák neki vissza személyesen a már elveszettnek hitt cseh koronát. A reményei szertefoszlottak, amikor meglátta a Falko von Hettenheim nyomában belépő két, rosszul öltözött férfit. A valószínűleg nemesi származású vezető egy sovány, harminc és negyven év közti férfi volt, akinek szerény katonakabátja úgy festett, mintha egy parasztasz-

szony varrta volna össze egy szőrcsuhából. Alárendeltje egy egyszerű gyalogos katona ruházatát viselte. Mialatt Labunik és Marek a császár elé lépett, és sután meghajolt, Falko von Hettenheim az ajtónál megállt. A tél folyamán meghízott, és a szokottnál is mogorvábbnak tűnt. Felesége időközben világra hozta hatodik lányukat. Mivel a császár fukarkodott a remélt jutalommal, és eddig sem rangot, sem földet nem adományozott neki, sajnálatára nem szabadulhatott meg Rumold von Lauenstein lányától. Labunik annyira zavarban volt a császár jelenlétében, hogy alig tudott megszólalni. - Felség, én... mi... - félbehagyta a mondókáját, és segélykérőn nézett Marekre. A férfi megköszörülte a torkát, és kinyögött néhány összefüggő mondatot. - Felség, urunk, Václav Sokolny gróf küldött minket. Hűséges alattvalója Fenségednek, és eddig tartani tudta várát, Falkenhaint. Most a táboriták meg akarnak támadni bennünket, ezért kérjük Fenségedet, hogy küldjön segítséget. A császár az arcát vizsgálgatta, amiből őszinte aggodalom sugárzott, és megkérdezte, milyen állapotok uralkodnak jelenleg Csehországban. Marek tőle telhetőén válaszolt, és Zsigmond hamarosan többet megtudott Csehországról ettől a derék egyszerű embertől, mint bizalmas tanácsadói jelentéséből évek alatt. Marek jelentése után a császár elgondolkodva hátradőlt. Még nem tudta, hogyan hasznosíthatja a hallottakat, és milyen módon támogathatná Sokolny grófot. Aztán a tekintete Falko von Hettenheimre siklott, és úgy látta, hogy egy nemes gesztust tehet. - Mit gondolsz a dologról, Hettenheim? Falko von Hettenheim megvetően megvonta a vállát. - Nem hiszem, hogy ésszerű hadsereget küldeni egy vár megmentésére, ami ráadásul távol esik a főutaktól. Ha csatára kerül a sor, a lázadó huszita csőcselék győzni fog, hacsak Isten nem küld nekünk tízezer teljesen felszerelt, évekre előre kifizetett és tartalékkal ellátott gyalogost. - Isten ugyan szokott csodát tenni, de aligha küldi el nekünk égi seregeit - felelte a császár szemrehányó tekintettel. - Nem lehetséges, hogy a csapatoddal Sokolny gróf segítségére siess? Egy maroknyi harcos néha többet tehet, mint egy egész hadsereg. Falko von Hettenheimnek uralkodnia kellett magán, nehogy illetlen választ adjon a császárnak. A legkevésbé sem akart a husziták uralta terület közepébe menni és ott egy számára ismeretlen gróf parancsainak engedelmeskedni, akinek a vára annyira Csehország belsejében volt, hogy a visszavonulás is lehetetlen. Elég jól ismerte azonban a császárt ahhoz, hogy tudja, büszkeségén csak makacssága tesz túl, ezért óvatosnak kellett lennie. Mialatt gondolkodott, gonosz mosoly futott át az arcán, majd közelebb lépett és meghajolt. - Örömmel vállalnám, Fenség, de azt hiszem, hogy másutt jobban szolgálhatnám Felséges uramat. Erre a feladatra nem igazán alkalmas egy olyan ember, akinek saját elképzelései vannak, jobb választás lenne olyasvalaki, aki hozzászokott a parancsok teljesítéséhez. Azt javaslom, hogy küldje Felséged Falkenhainba bátor unokatestvéremet, Heinrichet. Minden erejével segíteni fog a grófnak. Falko elégedetten nyugtázta, hogy szavai lenyűgözték a császárt, és el kellett fojtania egy vigyort. Ha a császár elfogadja javaslatát, nemcsak unokatestvérétől szabadulna meg, aki néhány héttel ezelőtt gúnyosan gratulált neki leánya születéséhez, hanem attól a senkiházi Heribert von Seibelstorfftól is, aki őt hibáztatta Marie eltűnéséért, és alig várta, hogy lándzsát törjön vele. Zsigmond eltöprengett a lovag javaslatán, és úgy találta, hogy használható. Heinrich von Hettenheim bátor ember, és Isten áldásával segíthet a grófnak meg-

tartani a várát, és talán az életét is. Ezenkívül jól jött, hogy a fiatalabb Hettenheim csapataival Nürnbergnél táborozott, mert a császár a következő napokban oda akart utazni, hogy eladják a birodalmi várat a város polgárainak, ami sok kárt szenvedett, amikor Frigyes várgróf részt vett a bajor viszályban. A várért kapott nem túl jelentős összeg fedezi egy gyalogoscsapat felszerelését és pár havi zsoldját. Elégedetten a dolgok ilyetén alakulásával, a császár megajándékozta a cseheket egy kegyes mosollyal. - Sokolny gróf nem hiába küldött ide benneteket. Az egyik legbátrabb lovagom, Falko úr unokatestvére, Heinrich von Hettenheim azonnal elindul Bohémiába a csapatával, hogy segítsen az uratoknak. Labunik ismét meghajolt, de túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy válaszolni tudjon. Útközben azon töprengett, hogy visszatérjen-e egyáltalán a hazájába, mert a bensője arra sarkallta, hogy a birodalom biztonságos nyugati részében maradjon. Marek Lasicek magába fojtott egy vaskos cseh káromkodást, mert az ajánlat nem úgy hallatszott, mintha a császár egy sereget küldene a megsegítésükre. Ha egy lovaggal és egy maroknyi katonával érkezik vissza, nem sok értelme volt a veszélyes utazásnak. Valószínűleg, ha sokáig marad távol Falkenhaintól, azzal sietteti a pusztulását, mert a németen kívül senki nincs, aki az embereknek megfelelően tudna parancsolni. Azt is rossz jelnek tartotta, hogy az ígért csapat parancsnoka Falko von Hettenheim unokatestvére volt. Falko lovag egész Csehországban hírhedtté vált vérszomjasságáról és kapzsiságáról, tettei jó néhány várost és nemest arra indítottak, hogy megalázkodva megadják magukat a huszitáknak. - Köszönjük a segítséget urunk, Sokolny gróf nevében. Hallgatta Marek Labunik szavait, és látta, hogy olyan arcot vág, mintha éppen a halálos ítéletét hallotta volna. Marek nem járt messze az igazságtól, mert a cseh nemes épp akkor döntötte el, hogy megadja magát a sorsnak. Visszatér Falkenhainba, Sokolny oldalán fog harcolni és meghalni. Marek Lasicek azonban megesküdött, hogy inkább egy késsel, vagy puszta kézzel szembeszáll egy megvadult medvével, mintsem még egyszer fejet hajtson olyan emberek előtt, mint a császár, vagy Falko von Hettenheim.

6
Ez volt a legszánalmasabb téli szálláshely, amit Fekete Éva valaha látott. Nürnberg városa nagy piacaival és áruval megrakott kereskedőházaival csupán két óra járóföldre volt, de akár a Holdon is lehetett volna, mert súlyos büntetés terhe mellett megtiltották az itt összegyűlt katonáknak, szolgáknak, szajháknak és markotányosnőknek, hogy belépjenek a városba. A csapatnak egy kis faluban kellett táborozni, aminek lakói nyíltan a pokolba kívánták őket, és elrejtették előlük készleteiket. Lisztet és különösen húst csak aranyért lehetett kapni, de a többségnek alig volt pár fillér az erszényében. Heinrich lovagnak sem volt többje, mint a legszegényebb katonájának, mert ki kellett ürítenie a hadipénztárt és a saját bukszáját is, hogy megóvja embereit az éhhaláltól. Ráadásul Marie eltűnése mindenkinek a lelkére ránehezedett, aki ismerte. Heinrich lovag seregéből senki sem tudta, mi történt annak idején, és aki talán megadhatta volna a választ, Falko von Hettenheim, mióta összeveszett az unokatestvérével, úgy kerülte a tábort, akár a pestist. A tél beálltakor folyvást Losenről kérdezősködött, de nem tudott meg semmit a sorsáról. Mivel sem a lovag, sem Marie nem tért vissza, ha-

lottnak tekintették őket. Éva komoran bámulta a koszos, sok láb által letaposott hótakarót, és szimatolt. Bár már érződött a tavasz illata, még nagyon hideg volt. Fázott, összébb húzta magán kopott vállkendőjét. Mozdulatára felébredt az ölében alvó Trudi. A gyermek rúg-kapált, és duzzogó arccal felnézett rá. - Fázom és éhes vagyok. Éva szorosabban bebugyolálta a kendőjébe, és egy szárított szilvát tett a szájába. Trudi azonnal rágcsálni kezdte, de a markotányosnő látta a szemén, hogy kérne még. - Nemsokára kapsz valami meleget enni - próbálta vigasztalni Éva a kislányt. A kicsi fintorgott. - Igen, fenyőtobozkását. Természetesen nem azt ettek, de amióta az a kópé Anselm azt mesélte Trudinak, hogy a vízből, régi lisztből, avas zsírból, szárított borsóból készült egytálétel, amit nap mint nap ettek, fenyőtobozból áll, a gyerek így hívta. Éva sóhajtva arra gondolt, hogy ha az étel valóban tobozból lenne, akkor sem volna rosszabb az íze, mint amit most tesznek a táljukba. Görch találékonysága nélkül, aki ismerte frank honfitársait, és faluról falura járva kéregetett élelmiszert, még a Heinrich lovag által vett készletek ellenére sem maradtak volna életben. - Hé, Éva! Mi van? Olyan képet vágsz, hogy a tej megsavanyodna tőle, ha lenne tejünk. Theres kilépett a kunyhóból, ahol együtt laktak, és leült az idős nő mellé. Amikor sietve visszavonultak Csehországból, őt másik csoporthoz osztották be, de Évához hasonlóan a gyülekezőhelyen ismét csatlakozott Heinrich lovag seregéhez. Oda ellenben egy kereskedőkaravánnal elindult Worms felé abban a reményben, hogy a gyermekét Fulbert Schafflein házában hozhatja világra. A többi markotányosnő örült, hogy megszabadultak tőle, mert az utolsó pillanatig bajkeverő volt. Éva kiköpte az órák óta rágcsált szilvamagot, és Theres felé fordult. - Majd akkor vágok barátságosabb képet, ha a császár jobb szálláshelyet jelöl ki nekünk, és kifizetteti a katonáknak az elmaradt zsoldot. - Adja isten, hogy így legyen! Egy tavalyihoz hasonló veszteséget már nem engedhetek meg magamnak. A legtöbb adósom vagy meghalt, vagy a bozótba menekült anélkül, hogy fizetett volna. Theres keserűen nevetett, és végignézett a kunyhókon, amelyekben a katonákat és őket elszállásolták. Jobb körülmények között is lakott már, de örült, hogy a sok baj után legalább tető van a feje fölött. - Gondolod, hogy a császár idei hadjárata sikeresebb lesz? Éva a vállát vonogatta. - Honnan tudhatnám? - Éhes vagyok! - szólalt meg ismét Trudi. Theres megcsipkedte az állat. - Kész az étel. Éppen szólni akartam. Éva mély sóhajjal felállt, és a karjára vette Marie lányát. - Hozzuk el a tál fenyőtobozkásánkat, és reménykedjünk, hogy jobb lesz, mint a tegnapi. - Rosszabb már aligha lehetne ezekkel a hozzávalókkal - mondta Theres még nagyobb sóhajjal, aztán visszament a kunyhóba, ahol egy nagy bográcsban a nem túl étvágygerjesztő massza rotyogott. A két markotányosnő körülbelül húsz főnek főzött, a Heinrich lovagnál maradt katonák egyharmadának. A többiek magukról gondoskodtak, vagy a két öregedő szajhánál ettek, akiket nem fogadott be más csapat. Theres belemártotta a merőkanalat a szürke masszába, és még egyszer erőteljesen megkeverte, Éva közben leültette Trudit, aztán felvette a bejárat mellé tett két vasdarabot, és egymáshoz csapkodta. Úgy tűnt, mintha a kosztosaik csak erre a hangra vártak volna, mert kezükben a tálkájukkal kirohantak a szállásukról. Éva mogorván nézett rájuk, elvette az elsőtől a tálat, és odatartotta Theresnek, hogy töltse meg. Rádobott pár szárított gyümölcsöt és egy

darab csontkeményre száradt halat, aztán visszaadta a tálkát. Heribert lovag is beállt a sorba, és ugyanakkora adagot kapott, mint a többiek. Az ifjú Heribert a tél beálltakor azt javasolta a császárnak, hogy Heinrich von Hettenheim csapatát küldje a Seibelstorffok Kronach közelében lévő birtokára, és ott rendezzék be téli szállásukat, az uralkodó azonban kereken elutasította, és megparancsolta, hogy Heinrich lovaggal együtt maradjon a Nürnberg melletti faluban kijelölt szálláshelyen. Heribert lovag biztos volt benne, hogy az elutasítás mögött Falko von Hettenheim áll, és ez nem csillapította a férfi elleni haragját. Falko az első helyen állt a listáján, akiket adandó alkalommal párviadalra akart hívni, hogy helyreállítsa a becsületét. A többiek császári főemberek közül kerültek ki, akik a várából élelmiszerrel visszatérő kocsikat arcátlanul meg akarták állítani, megszerezve maguknak a rakományt és az embereket, beleértve az öreg kocsist is. Heribert lovag ma is komoran ült szokott helyén a markotányosnők kunyhójában, és kanalazta a kásáját. Csak amikor Trudi odatipegett hozzá, simultak ki vonásai, sőt még egy mosolyt is magára erőltetett. - Na, kicsi lány, hogy vagy? Trudi az ölébe mászott. - Jól. De mama még mindig nem jött vissza, és a fenyőtobozkása szörnyű. Heribert mosolya eltűnt. Habár Marie majdnem kétszer annyi idős volt, mint ő, és markotányosnőként messze alatta állt rangban, a háború végén mégis rá akarta beszélni, hogy menjen vele a várába, és legyen a felesége. Az asszony hirtelen eltűnése csak azt jelenthette, hogy szörnyű halált halt a husziták kezében. Azóta a fiatalember szívét valószínűleg soha el nem múló fájdalom mardosta. - Hol bujkál Heinrich lovag? - kérdezte Éva, akinek feltűnt parancsnokuk távolmaradása. - A gazdám Nürnbergbe lovagolt, hogy kicsikarja a császári várnagytól az élelmiszert, amivel már hetek óta tartozik nekünk. Láthatóan Anselm szívesen elkísérte volna urát, ami apródként kötelessége is lett volna, és szemrehányást tett magának, hogy jóindulatúan átengedte helyét Michinek. Attól félt, hogy a fiú valami megbocsáthatatlant tesz, és bajba sodorja Heinrich lovagot. A többiek is aggódva nézték az ajtót, mintha pillantásukkal idevarázsolhatnák vezetőjüket, aki néhány perccel később valóban belépett. Széles vállú alakja soványabb lett a tél folyamán, a haja megőszült, ám a tekintete újra bizakodóan csillogott. - Már készen van az étel? Nagyszerű, mert nagyon éhes vagyok. Heinrich lovag a bográcshoz lépett, és elvette Therestől a telerakott tálat. Lenyelt pár falatot, hogy csillapítsa az éhségét, aztán csibészesen elmosolyodott. - A császár megérkezett Nürnbergbe, váltott is velem néhány szót, és utasította a várnagyot, hogy küldjön nekünk készleteket. Még ma délután meg kell érkeznie az első szállítmánynak. Na, mit szóltok ehhez? - Hiszem, ha látom a lisztet és a szalonnát - felelte Theres. A lovag nevetett. - A saját szememmel láttam, amikor mindent a kocsira raktak. Holnap kapunk új felszerelést, és fegyvereket is. Éva bizalmatlanul felpillantott. - Ez úgy hangzik, mintha új hadjárat indulna. A császár hozott magával hadsereget is? A környéken még ötszáz katona sem állomásozik. Arckifejezése elárulta, mennyire különösnek találja, hogy a császár a csapatait több mint három hónapig egy nyomorúságos faluban, rossz körülmények között állomásoztatja a szükséges ellátmány nélkül, aztán hirtelen elárasztja őket hadifelszereléssel. A kételyeit mindenesetre megtartotta magának, és Michi-ről érdeklődött. - Remélem, olyan jól szolgált Kegyelmednél, ahogy egy apródnak kell.

Heinrich von Hettenheim megnyugtatóan intett. - Derék és ügyes fiú. Amikor vissza akartunk indulni, engedélyt kért, hogy egy ideig még a városban maradhasson, mert meg akart látogatni egy jó barátot. - Valószínűleg Timót, a féllábú koldust, akinél sokszor járt, mielőtt leesett a hó. Az ördög tudja, mit kedvel azon az öregemberen. - Azt hiszem, már régebb óta ismeri. Legalábbis Évának ilyesmit mondott. Timo állítólag ugyanonnan származik, ahonnan Marie. Heinrich von Hettenheim morgásszerű hangot hallatott, és a fogát vicsorgatta. - Egyébként dicső unokatestvérem is Nürnbergben van. Az ifjú Heribert felpattant, meglökve a roskatag asztalt. - Mit mondott, Kegyelmed? Végre! Ezúttal nem menekül a lándzsám elől! A hangjából áradó gyűlölet fejcsóválásra késztette Heinrich von Hettenheimet. - Ifjú bolond! Ülj vissza ahelyett, hogy szerteszét szórod a tálakat. Ahhoz, hogy elbánj az unokatestvéremmel, erősödnöd kell, és tapasztalatot szerezni. Légy türelemmel, és ne rontsd el a dolgot az elhamarkodottsággal. A fiatalember égett a vágytól, hogy nekirontson ellenségének, de azt tette, amit Heinrich mondott, és felnevetett. - Úgy látszik, Kegyelmed időt akar hagyni neki, hogy fiút nemzhessen. Most még Kegyelmed az örököse. Heinrich lovag az ifjú nemes mellé lépett, és a vállára tette a kezét. - Talán még egy hetedik és egy nyolcadik lányt kívánok neki, mielőtt a pokolba megy. Heribert lovag megvetően legyintett. - Ezek után egy fél tucat cselédlányt fog teherbe ejteni, hogy kicserélhesse a következő lányát egy fattyú fiúra. - Egy másik feleség oldalán ezt már rég megtehette volna, ám Lauenstein lánya, Hulda túlságosan büszke a nemesi vérére, semhogy saját fiának nevezzen egy fattyút. Heinrich lovag szándékosan harsányan nevetett, hogy oldja a feszült hangulatot. Michi érkezése vetett véget a beszélgetésnek. A fiú úgy rontott be az ajtón, mintha farkasok üldöznék, és annyira hadart, hogy a többiek alig értették, mit mond. - Háborúba vonulunk! Pauer mondta a várnagynak, amikor az panaszkodott, hogy ki kell nyitnia számunkra a fegyvertárat. Heinrich von Hettenheim hetek óta először nevetett felszabadultan, mert úgy érezte, hogy a tél bénultsága és csüggedtsége lehullott róla, akár egy súlyos béklyó. - Mit beszélsz, fiam? Végre történik valami! Már réges-rég elegem van ebből a helyből. Heribert lovag összeszorított ajakkal bólintott. - Jövő ősszel ragaszkodni fogok ahhoz, hogy a Seibelstorff-birtokra vonulhassunk telelni. - Ki gondol a jövő télre, amikor még az idei sem múlt el? Heinrich lovag jókedvűen mosolygott, magához húzta Michit, és összeborzolta a haját. - Találékony kölyök vagy, Michi. Mi mindent hallottál még? - Nem sokat. Azt beszélik, hogy két csehet kísérünk el a hazájukba, akik a császárnál jártak. - Akkor kíváncsi vagyok, mibe ütközünk - kiáltott fel Anselm kétkedőn. Korántsem volt olyan lelkes a hír hallatán, mint ura, mert a háború azt jelentette, hogy az embert meg is ölhetik, és ehhez nem igazán volt kedve. Mégis inkább kész volt felkoncoltatni magát, mint hogy elváljon urától. - Az indulásig még sok teendőnk van, és rögtön munkához akarok látni. Mi lesz, Michi? Segítesz nekem az előkészületekben? Michi kérdőn nézve Évára bólintott. - Van valami kifogásod ellene? Idejében itt leszek, amikor szükséged lesz

rám. Az idős markotányosnő panaszos nevetéssel ingatta a fejét. - Menj csak. Akkor lesz szükségem rád, ha megérkezik a készlet, és el kell pakolnom. Remélem, hogy ezúttal kapok hitelt, különben üres marad a kocsim. - Nem csak a tiéd - vetette oda Theres harapósan. - Tavalyról alig maradt tartalékom, azzal nem jutok sokra.

7
A beígért élelmiszer-utánpótlást hozó kocsi nem érkezett meg, így megint Trudi fenyőtobozkásáját ették, de most senki sem panaszkodott az ételre, mert a táborban úgy röpködtek a híresztelések, akár a pillangók. Nem sokkal az étel kiosztása előtt futár jött Nürnbergből, és a legjobb, merített papírra írt lepecsételt üzenetet adott át Heinrich lovagnak, majd távozott. Heinrich von Hettenheim Éva kunyhójának sarkában ült, ölében a tálkával, és annyira lefoglalta a levél tartalma, hogy hagyta kihűlni a kását. Újra és újra elolvasta, közben mérgesen bámult a semmibe, végül olyan istenkáromlón kezdett káromkodni, ahogy még soha senki nem hallotta. - Ezt a nyomorúságot bizonyosan annak a gazember unokatestvéremnek köszönhetjük! - Mit? Heribert felpattant a székéről, ahogy mindig tette, ha elhangzott Falko von Hettenheim neve, és Heinrichhez sietett. A lovag dühös mozdulattal odaadta neki a császári iratot. - Olvasd el magad! Ő császári Felsége úgy döntött, hogy elküld minket Falkenhain várába, hűséges bohémiai alattvalója megsegítésére. A hely állítólag kétnapi lovaglásra van Pilsen városától északra. Az a feladatunk, hogy megvédjük Sokolny grófot a huszitáktól. Seibelstorff zavartan nézett rá. - Nem értem a kedvetlenségedet, Heinrich úr. Ez nemes és bátor cselekedet, ami dicsőséget hozhat nekünk. - Attól félek, hogy semmilyen dicsőség nem vár ránk. Magad is rájöhetsz, hogy ha egy túlerőben lévő huszita sereggel találkozunk, agyonvernek bennünket, mielőtt az út felét megtettük volna. Ez a terv őrültség. Mérgében Heinrich lovag nem figyelt arra, hogy szavait több mint egy tucat ember hallotta. Amikor észrevette maga körül a rémült arcokat, kényszeredetten elmosolyodott. - Nem veszem rossz néven, ha vannak olyanok, akik nem akarnak velem tartani Bohémiába, hanem más utat választanak, mint amit nekem kell. - Én biztosan nem hagyom cserben, Kegyelmedet - kiáltotta Heribert izgatottan. Anselm és Görch, a két apród, egymásra nézett, aztán megadóan felsóhajtottak. - Ahová a gazdáink mennek, oda vezet a mi utunk is - mondta Görch furcsa frank tájszólásával. Éva meglengette a merőkanalat, mintha azzal akarna minden huszitát megfenyegetni, aki az útjába mer állni. - Heinrich úr, fogalmam sincs, hová mehetnék. A kocsim és én a seregéhez tartozunk. Theres szintén bólintott. - A halál a háború része. Ugyanúgy utolérhet Flandriában vagy sváb földön, mint Bohémiában. Az Éva és Theres kosztosaihoz tartozó katonák kérdőn néztek egymásra, de

mivel egyiküknek sem akarózott felállni, kisomfordálni vagy tiltakozni, végül mind bólintottak. Az egyik katona erőltetett mosollyal Heinrich úrra nézett. - Lovag úr, ha nem akarnánk Kegyelmeddel tartani a háborúba, nem maradtunk volna itt télre. Isten segítségével, ezt a hadjáratot is szerencsésen túléljük. Bajtársai élénken helyeseltek. Heinrich lovagot meghatotta emberei hűsége, és csüggedtsége mindenki számára érezhető magabiztossággá változott, ami nemcsak a jelenlévőkre hatott, hanem a többiekre is, akik nem sokkal később tudták meg az indulás hírét. Másnap megjelent a táborban Gisbert Pauer a császár megbízottjaként a várva várt élelmiszer-tartalékkal és egy második kocsival, amire a fegyvereket és a felszerelést pakolták. Amíg a katonák és a szolgák lerakodtak a kocsikról, a hadbíró elkísérte Heinrich lovagot a szállására, hogy átadja neki a császár utolsó parancsait. Heinrich meghallgatta Zsigmond utasításait, és belül megrázkódott. Az üzenet csak jámbor óhaj volt, aminek nem sok köze volt a csehországi valósághoz. Láthatóan Pauer is ezen a véleményen volt, mert nem titkolta el a veszélyeket, amelyek Heinrich lovag embereire vártak, de kifejezte őszinte reményét, hogy a bátor csapat sikerrel jár. - Sokolny gróf követei biztonságos úton elvezetik Kegyelmed csapatát a hazájukba, úgyhogy Falkenhain váráig nemigen van félnivalójuk. Tehát gyűjtse össze Kegyelmed a kétszáz emberét, és a lehető leggyorsabban induljanak útnak. Heinrich von Hettenheim keserűen felnevetett. - Milyen kétszáz emberről beszél, hadbíró uram? A katonáim többsége tavaly elesett, vagy betegségben meghalt. A lovagok pedig a lándzsásaikkal együtt késő ősszel visszatértek a váraikba. Nem vehettem rossz néven tőlük, mert a császári hivatalok által ígért pénz és készlet máig nem érkezett meg. Hogy az itt maradó emberekkel átvészeljük a telet, kénytelen voltam a saját pénzemet felhasználni, szinte az utolsó fillérig. Pauert kínosan érintette a dolog, mert pontosan tudta, hogy a császár hivatalai nem gyorsaságukról híresek. A hadsereg parancsnokainak és a tiszteknek gyakran évekig kellett várniuk a beígért zsoldra, néhányan, mint Heribert apja, Heribald, elszegényedtek, mert a fizetség teljesen elmaradt. A hadbíró elhessegette a kellemetlen gondolatokat. - A császár kétszáz embert ígért a bohémiai követeknek, sokkal kevesebbet tehát nem küldhetünk. Meglátom, milyen csapatokat vezényelhetek át Kegyelmedhez. Kényszeredetten elmosolyodott, aztán megkérdezte, milyen különleges kívánságai vannak, majd elbúcsúzott azzal a megjegyzéssel, hogy a két cseh követ a nap folyamán megérkezik. Heinrich lovag eddig mindig jól kijött a császári hadbíróval, de most örült, amikor Pauer nyeregbe szállt és elindult Nürnberg felé, mert különben mérgében lett volna hozzá egy-két keresetlen szava. Éppen amikor vissza akart térni a szállására, két apród rohant felé, az ifjú Heribert pedig lassúbb léptekkel közeledett. A hangja azonban elárulta kíváncsiságát. - Mit mondott Pauer? - Kapunk erősítést, és a két bohémiai, akiket el kell kísérnünk, még ma megérkezik. Anselm, fuss Évához és Thereshez, szólj nekik, hogy kettővel több embernek kell főzniük. - Kár, hogy az élelmező-kocsi már megérkezett. Szívesen megetettem volna ezekkel az alakokkal azt a szörnyűséget, amit egész télen le kellett nyomni a torkunkon. Úgy tűnt, Anselm meg akarja győzni Therest, hogy az idegeneknek főzze meg külön a szürke kását. Görch a fejét csóválta. - Ezek a bohémiai jövevények nem husziták titokban, akik csapdába akarják csalni a császárt? - Reméljük, hogy nem azok - felelte Heinrich lovag mesterkélt nevetéssel. Ugyanolyan kíváncsian várta az idegeneket, mint az emberei. Csalódottan elhúz-

ta a száját, amikor meglátta Feliks Labunikot és Marek Lasiceket néhány, durva birkabőr kabátot viselő szolga kíséretében. Az udvarnál és a császári hivatalokban okozott kavarodás után többet várt, mint egy búskomor, lógóvállú nemest és pár mogorva katonát, akik hosszú farkasprém kabátjukban inkább látszottak vadorzónak, mint katonának. Labunik barátságosan üdvözölte Heinrich von Hettenheimet, Marek viszont nyílt kihívással viszonozta a köszöntést. Ugyan sosem hallott arról az emberről, akit a császár a kísérő csapat parancsnokává tett, de tudta, milyen az unokatestvére, Falko, és nem igazán volt képes elnyomni bizalmatlanságát. Heinrich sem örült éppen, hogy emberei vezetését erre a két emberre kell bíznia, de a császár parancsa nem hagyott számára más lehetőséget. Gyors elhatározással megfordult, és a mögötte álló nemesre mutatott. - Ő Heribert von Seibelstorff, a helyettesem. Heribert lovag vonásai nem árulták el, hogy Heinrich lovag először nevezte így, és erőteljes kézfogással üdvözölte a katonákat. Labunik láthatóan nem is gondolt arra, hogy második ember legyen ebben a seregben, hanem örült, hogy a két német nemes ilyen barátságosan üdvözölte. Megkönnyebbülten követte Heribertet, aki Heinrich lovag parancsára egy szálláshelyre vezette őket, ahol az indulásig lakhattak. Marek a csoport mögött bandukolt, közben a nyomorúságos falut és a szegényes sereget nézegette, amit Falkenhainba kellett vezetnie. Az egész egy rossz tréfának tűnt számára, amit a trónfosztott cseh király maradék, hozzá hű alattvalóival űzött, és azon töprengett, vajon megérte-e az utazás ezt a néhány lándzsást. A helyzet egyetlen előnyének azt tartotta, hogy a kis csoportot észrevétlenül átcsempészhették a táborita őrjáratok mellett. Valójában csak a császár vezette nagy hadsereg győzhette volna le végleg a Kis Prokopot és rablóbandáját, megmentve a pusztulástól Falkenhain várát. Nem Heinrich von Hettenheim és Marek volt az egyetlen, akik a közeli indulás miatt gondokkal küzdöttek. Michi is aggódott, és amikor másnap újabb készletet hoztak a táborba, megkérdezte Görchöt, voltaképpen hol van Falkenhain. Az apród kedvetlenül elhúzta a száját. - Mélyen Bohémiában. Ha jól értettem Labuniket, legalább két hónapra lesz szükségünk, hogy odaérjünk, ha a husziták nem vágják el előbb a torkunkat. Michi ijedten nézett rá. - Szóval szerinted veszélyes lehet? - Abban biztos lehetsz. A felkelés kitörése óta egyetlen német sereg sem jutott még fele ilyen messzire sem. Görch szégyentelenül túlzott, de Michi készpénznek vette a szavait. Görch kinevette. - Mi van, fiacskám? Csak nem félsz? - Dehogyis félek! Michi túl gyorsan válaszolt ahhoz, hogy igazat mondjon. Valójában félt, de nem annyira saját magát, inkább Trudit féltette. Marie eltűnése óta csatlakozott Évához, és gondoskodott a kicsiről, aki hasonlított a húgára, és megesküdött, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hazaviszi az anyjához. A családja befogadja Trudit, és gondoskodik róla. Rheinsobern azonban innen nézve a világ túlsó végén feküdt, és egy arannyal teli erszény nélkül, erre időközben rájött, soha nem éri el a célját. Mostanig azt remélte, hogy kisebb munkákkal tud annyi pénzt keresni, hogy Trudit ősszel hazavihesse. Most azonban úgy tűnt, hogy magával kell vinnie egy olyan útra, ahonnan nincs visszatérés. Kétségbeesetten keresett valamilyen kiutat, hisz Marie-nak és az anyjának is tartozott annyival, hogy a kislányt nem sodorja veszélybe. Görch ugyanúgy nem segíthetett neki, mint Éva vagy Heinrich lovag, ezért elköszönt az apródtól, és elhagyva a tábort elindult Nürnberg felé.

Az egyszerű katonákat és a málhás kíséretet nem engedték be a városkapun, hacsak nem futárok voltak, és nem mutattak fel egy lepecsételt iratot. Michi, amikor a városhoz ért, egy kocsi mögé állt, amit egy gebe vontatott, és csupán egy férfi ült rajta, hátulról felmászott rá, mintha ő is odatartozna. Mivel még mindig paraszti ruhát viselt, az őrök bedőltek a trükknek, és a fiú akadálytalanul átjutott a városkapun. Amikor az őrök már nem láthatták, leszállt, és a járókelők között osonva bement egy mellékutcába. Hamarosan megérkezett egy kis, roskatag faházhoz, aminek hátsó oldala a városfalhoz tapadt, és bezörgetett a széltől szaggatott kopogtatóval. Eltartott egy ideig, amíg egy idős, durva arcú asszony ajtót nyitott. A hangja olyan volt, mint egy rozsdás ajtóé. - Te vagy az? Mit akarsz már megint? - Beszélnem kell Timóval. - Megnézem, itt van-e. Az öregasszony megfordult, és visszacsoszogott a házba. Michi az ajtó előtt maradt, mert ha követi, megint szidalmakat zúdít rá, és azt fogja mondani, hogy lopni akar. Amikor meghallotta az első emeletről rikácsoló hangját, újra elcsodálkozott, hogyan bírja ki Timo ennél a boszorkánynál. Párszor megkérdezte féllábú barátját, miért marad egy ilyen barátságtalan nőszemélynél, de csak kitérő választ kapott. Timo azt mondta, hogy Lotte asszony rendes, és a bérleti díj alacsony, de elhallgatta, hogy a pap aligha helyeselné a módot, ahogy a háziasszonyával együtt élt. Michel egykori katonája még mindig csodának tartotta, hogy tavaly nyáron találkozott Marie-val. Az asszony annyi pénzt adott neki, hogy ha takarékosan bánik vele, akkor évekig lakhat belőle Lotte asszonynál, és többre is futotta, mint a háziasszony meleg ágyára. Marie halála ugyan lesújtotta Timót, de egyúttal úgy érezte, hogy mostantól a maga ura. Háziasszonya csak megerősítette ebben, olyannyira, hogy idővel Michit egyre inkább tehernek tartotta. - Á, Michi! Mi történt, hogy már megint idejöttél? - kérdezte nem éppen barátságosan. Michi összerezzent a durva hangnemtől, de aztán kihúzta magát, és erélyesen a féllábúra nézett. - Timo, segítened kell. A csapat, amihez én is tartozom, párnap múlva hadba indul, és nem vihetem magammal Trudit. Tartsd magadnál, amíg visszatérek, és ha őszre nem jövök meg,vidd el anyámhoz Rheinsobernbe. Ne aggódj, meg fog jutalmazni érte. Timo önkéntelenül bólintott, mert úgy érezte, hogy Michel és Marie lányának bizonyos fokig hűséggel tartozik. - Felőlem rendben van, de beszélnem kell Lőtte asszonnyal, hogy befogadj ae. Várj itt egy kicsit! Megfordult, és a mankójába támaszkodva visszabicegett a házba. Mivel résnyire nyitva hagyta az ajtót, Michi hallotta a beszélgetést. Ahogy gondolta, Lotte asszony rögtön szitkozódni kezdett, és hallani sem akart arról, hogy egy koldusfattyút, ahogy Trudit nevezte, befogadjon a házába. Amikor azonban Timo elmagyarázta neki, hogy Trudi egy birodalmi lovag örököse, és a császár bizonyára megjutalmazza őket, ha a lányt elviszik hozzá, mindjárt hangot váltott. Michi alig bírta visszatartani a könnyeit. Öreg barátjától nem várta, hogy árulást követne el. Timo pontosan tudta Marie-tól, hogy az asszony éppen attól akarta megóvni a lányát, hogy egy nagyúr gyámsága alá kerüljön. Michi pedig szentírásként kezelte keresztanyja akaratát. Még hallotta, ahogy Timo és az asszony azon lelkendezik, mit fognak kezdeni a jutalommal, aztán sarkon fordult és elrohant. Amikor Timo nem sokkal később visszament, már csak hűlt helyét találta az ajtó előtt. Megrándítva a vállát visz-

szacsoszogott a házba. - A fiú elment. Biztosan túl soká tartott, míg visszaértem, de azt hiszem, holnap vagy holnapután megint el fog jönni. Háziasszonya a homlokát ráncolta. - Biztos vagy benne, hogy a császár megjutalmaz bennünket? Habár Timo bólintott, Lotte asszony még inkább hitetlenkedett. - Kigondoltad, hogyan jutunk a nagyúr közelébe? Az őrség már a kapun sem fog minket beengedni. Timo az ajkába harapott, és a homlokát ráncolta. Valamiért azt képzelte, hogy elég, ha Trudival a karján megjelenik a császár szállásán, és máris szívélyesen üdvözlik majd. Most azonban rájött, hogy a gyermek származását csupán az ő szava igazolná, és a császár bizonyára okiratokat akarna látni, és más tanúkra is' szükség lenne. Csalódottan odasántikált egy székhez a kormos konyhában, és leült. - Azt hiszem, igazad van, Lotte. Nincs értelme próbálkozni, mert nem tudnánk bizonyítani a lány származását. - Akkor mit kezdjünk a fattyúval? Nincs szükségem haszontalan kenyérpusztítóra - felelte az öregasszony, és visszament a fazekaihoz.

8
Mire Michi visszaért a táborba, megérkezett a várt erősítés, köztük egy félszázadnyi svájci zsoldos Urs Sprüngli vezényletével. Az appenzelleri már több hadjáratban is részt vett a husziták ellen, ám amikor Heinrich von Hettenheim elmondta neki, hogy hová mennek, hitetlenkedve rázta a fejét. - Ezt nem mondhatja Kegyelmed komolyan! Kevesebb mint kétszáz emberrel vonuljunk át az ellenség területén? Ki volt az a bolond, aki ezt az őrültséget kitalálta? - A császár. Heinrich von Hettenheim hangja semmivel sem csengett barátságosabban, mint a svájcié. Sprüngli csapata alig volt kisebb az övénél, és nemigen kért a parancsnokság körül szükségszerűen kialakuló vitából. - Nem én választottam Kegyelmedet és a csapatát - tette hozzá mérgesen. - Én sem kértem, hogy egy biztos halálba vivő hadjáratba küldjenek, de ha már így esett, ne kapjunk hajba. Hosszú út áll előttünk, és elég dolgunk lesz azzal, hogy a husziták ellen megvédj ük magunkat. Kegyelmed a csapat vezetője, én pedig elfogadom a parancsnokságát. De ne gondolja, hogy befogom a számat, ha nem tetszik valami. Ez a kendőzetlen beszéd Heinrich lovag szemében kifejezetten rokonszenvessé tette a svájcit. Intett Évának, hogy hozzon két kupa bort, aztán koccintott Sprünglivel. - A sikerünkre! Isten és az összes szentek legyenek velünk! - Ha épségben visszatérünk, elzarándokolok Einsiedelnbe, és Szűz Mária ünnepén gyertyát gyújtok. Sprüngli nagyot sóhajtott. - A bolondot azért nem vonom vissza. Kiitta a borát, elköszönt Heinrich lovagtól, és visszament az embereihez. Heinrich von Hettenheim egy pillanatig követte a tekintetével, leült a székére, és sokatmondóan Évára nézett. - Ami a császárt illeti, igazat kell adnom Sprünglinek. Éva újra megtöltötte a poharát, és magának is öntött. - Inkább igyuk meg mi a borunkat, semhogy a husziták kezébe kerüljön.

Úgy nevetgélt, mintha aznap nem ez lett volna az első kupa bora. A tekintete azonban tiszta volt és határozott. ~ Heinrich úr, nincs ínyemre, hogy Michi és Trudi velünk jön. A lovag megvonta a vállát. - Nem hagyhatjuk itt őket, mert kénytelenek lesznek a Szent Lőrinc lépcsőjén ülve koldulni. Hamarosan a többi koldus elkergetné őket, és a poroszlók kiűznék a gyerekeket a városból. - Talán még így is irgalmasabb sors lenne, mint ami nálunk várhat rájuk. Éva hunyorítva, üres tekintettel bámult kifelé az ablakot fedő, szakadt disznóbőrön keresztül. - Michi miatt nem kell aggódnod. Vannak a málhások között nála fiatalabbak is. Persze a kislányról ugyanúgy kell gondoskodnotok, mint eddig. Láthatóan Heinrich lovagnak kisebb gondja is nagyobb volt, mint két gyermek sorsa. Éva azonban nem engedett. - Jobb szeretném őket Nürnbergben hagyni, de nincs rá pénzem, hogy Michit beadjam tanoncnak egy derék mesterhez, és nem hinném, hogy valaki befogadná Trudit szívjóságból. Heinrich von Hettenheim elnéző tekintettel nézett rá. - Bíznod kell Isten könyörületességében, Éva, és lebegjen a szemed előtt, hogy a két gyermekkel együtt szerencsésen túlélted az előző hadjáratot is. Amíg velünk vagy, visszatérünk. Adja isten, lovag úr, és ha mégis meghalunk a bohémiai erdőkben, akkor irgalmazzon a lelkűnknek! Éva öntött magának még egy kupa bort, és egy hajtásra megitta. - Savanyú, de jót tesz. Heinrich lovag elé tartotta a kupáját. - Tölts még egyet nekem is, Éva. Talán a bor segít elűzni a lelkemre boruló árnyakat. Éva nevetett, aztán figyelmeztetően ránézett. - Most még ihat Kegyelmed, de amint elértük a huszita területeket, tiszta fejre lesz szüksége. - Ne aggódj, vigyázok a fejemre. A lovag felnevetett, aztán el akart menni. Éva azonban visszatartotta. - Szeretném megköszönni, hogy Kegyelmed Theresnek és nekem adatta a készlet egy részét. - A holmik kártalanítanak benneteket a tavalyi veszteségekért - mondta a lovag, aztán egy bátorítónak szánt kesernyés mosollyal kiment a kunyhóból. Nehezebben tette meg a hadjárat előkészületeit, mint máskor, mert mélyen legbelül meg volt győződve arról, hogy egyikük sem tér vissza. Nem maradt más lehetősége, mint hogy olyan drágán adja a saját és katonái életét az ellenségnek, amenynyire csak lehet. Megparancsolta tehát mindenkinek, hogy a lehető legjobb állapotban tartsa a felszerelését, majd elment Sprüngli embereihez. Az appenzelleriek jó benyomást tettek rá, de az ő tekintetük is elárulta, hogy reménytelennek tartják a helyzetet. Végül ellenőrizte a málhásokat, akik gyakorta akadályozták a sereg előrehaladását. Mivel számos meredek hegyi utat kell leküzdeniük, és távol kell maradniuk a korábbi kereskedelmi útvonalaktól, nem vihetnek magukkal nehézkes járműveket. Heinrich lovag ezért úgy döntött, hogy Éva és Theres könynyebb markotányos kocsija mellett még néhány kétkerekű parasztkordét visznek. A közeli városkában, Steinben talált egy bognárt, aki drága pénzért eladott neki öt kordélyt. A beszerzés alaposan leapasztotta a frissen feltöltött hadipénztárt, de nem akart semmi olyanon takarékoskodni, amitől az életük függhetett. Ezért a telet túlélő ökröket levágatta, a húsukat bepácolták, hogy kiegészítsék a készletüket, és fiatalabb, erősebb igavonókkal pótolta az állatokat. Alig egy héttel később befejezték az előkészületeket. Mivel a hó szinte teljesen

elolvadt, és csupán a magasabb területeken kellett téli időjárással számolniuk, nem volt semmi akadálya az indulásnak. Heinrich lovag még egyszer ellenőrizte kis seregét, mert nem volt kétsége afelől, hogy sok nehézség vár rájuk. Neki és embereinek minden erejükre szükségük lesz a Falkenhainba vezető úton. Amikor azonban másnap reggel lóra ült, és parancsot adott az indulásra, olyan nyugodtnak és magabiztosnak látszott, mintha Nürnbergből csak Fürthbe vonulnának. Gisbert Pauer elkísérte őket egy darabon, és a nürnbergi területek határánál találkoztak Heinrich unokatestvérével, Falkoval, aki saját szemével akarta látni, hogy gyűlölt rokona tényleg elindul-e a neki szánt romlás felé.

9
A Csehországot kegyetlenül fogva tartó jeges tél nem akadályozta meg a huszitákat abban, hogy a Dunától északra, Ausztria szelídebb éghajlatú területeire hadjáratokat vezessenek. Csak szórványos ellenállásba ütköztek, mert a legtöbb várost és várat már korábban megtámadták és kifosztották. A rabló hadjárat túlélőit uraik arra kényszerítették, hogy újjáépítsék házaikat és tovább műveljék a földeket, amelyek most újra a lángok martalékává váltak. A husziták mindenkit megöltek, aki nem tudott elmenekülni előlük, akinek ez sikerült, túl korán mondott köszönetet Istennek, mert a hideg éjszakákon élelem és a tűz melege nélkül íz emberek úgy hulltak, akár a legyek. Végül már nem maradt a környéken elég ember, hogy a halottakat eltemessék. A visszatérő táboriták harsányan dicsekedtek tetteikkel. Marie-nak a hallott szörnyűségektől borsózott a háta, de megerősítették az elhatározását is, hogy minél előbb meg kell szöknie. Mialatt napról napra a régi pajtában robotolt a huszitáknak, és kihallgatta, amit az unatkozó katonák a felügyelőnőknek meséltek, összegyűjtötte a meneküléshez és azt követően a túléléshez szükséges tudást. Terveit nehezítette, hogy sem Annit, sem Helenét, akivel összebarátkozott, nem hagyhatta itt. A fiatal lány még jobban szenvedett Renáta rémuralmától, mert őt nem védelmezte Husz János neve a legrosszabbtól. Vyszo felesége a németeken és főként rajta töltötte ki a haragját, ahogy sok férfi is. Bár a táborita prédikátorok tartózkodó, istennek tetsző életre buzdították a katonákat, sokan ürügyül használták Helene származását, hogy újra és újra megerőszakolják. A hosszú háború a férfiak többségét durvává tette, és a jelenlegi vezérek úgy gondolták, hogy az erkölcsi aggályok nem tesznek jót a harci szellemnek. A Kis Prokop Vyszo és a többi vezető Falko von Hettenheimhez hasonlóan úgy vélte, hogy csak a rablásban és erőszakban örömét lelő katona a jó katona, és ennek szellemében vezették a csapatokat. Marie-t megrémítette, hogy ezekhez az emberekhez kell csatlakoznia egy hadjáraton, de ez volt az egyetlen esélye a menekülésre, és türelmetlenül várta a megfelelő alkalmat. Hetek teltek el anélkül, hogy bármi történt volna. Hirtelen csapatosan érkeztek férfiak Prokop táborába, hogy a parancsnoksága alatt Szászországra és Sziléziára támadjanak. Hamarosan kiválasztották a nőket, akik a hadjáraton mostak, főztek, kiszolgálták a vezéreket, és később feldolgozták a zsákmányt. Marie mérgesen tapasztalta, hogy az asszonyoknak parancsoló Renáta csak neki kedves személyeket választott ki, és természetesen ő, Anni és Helene nem tartoztak ezek közé. Mivel Marie nem akart itt maradni, és továbbra is rabszolgaként dolgozni, felkereste Ottokar Sokolnyt. Úgy vélte, hogy a férfi tartozik neki egy szívességgel, és most emlékeztetni kívánta erre. A fiatal gróf sokkal feszültebbnek tűnt, mint korábban. Az orra fölötti mély ránc kardvágásként éktelenkedett a homlokán, elő-

ször észre sem vette Marie-t, amikor az asszony odalépett hozzá. Marie megköszörülte a torkát, de a férfi még mindig nem vett tudomást róla, így megszólította. - Bocsásson meg, uram, hogy zavarom. Azt hallottam, hogy nőket keresnek, akik elkísérik a sereget. Ottokar gróf megrázkódott, mintha egy gyötrő gondolatot akarna elhessegetni, és elutasító pillantást vetett Marie-ra. - Mit mondtál? - Meg akartam kérni Kegyelmedet, hogy vigyen magával engem és a barátnőimet, Annit és Helenét. Nem leszünk a terhére, és hasznossá tesszük magunkat, ahol csak tudjuk. - Velünk akarsz tartani a háborúba, annak ellenére, hogy a honfitársaid ellen vonulunk? - Ottokar Sokolny elképedve nézett rá, de megértett mindent, amikor észrevette a feltűnően kék szempárból áradó könyörgést. - Szóval azt reméled, hogy útközben megszökhetsz. Ezt jobb, ha rögtön kivered a fejedből, mert elég embert küldenének utánad, hogy megtaláljanak és visszahozzanak. Hogy azután mi történne veled, azt nem kell elmagyaráznom. Marie egy pillanatra megrémült, hogy Sokolny ilyen könnyen átlátott rajta, de azonnal összeszedte magát, és felnevetett. - Ugyan mit képzel, uram? Nem untam meg az életem, de nem szeretnék örökké ebben a bűzös pajtában robotolni. Ezenkívül markotányosnő vagyok, és tudok egyet és mást a hadjáratokról. Ez csak félig volt igaz, mert a tavalyi szörnyű hadjáraton kívül egyen sem vett részt korábban, de remélte, hogy sikerül megfőznie Sokolnyt. A férfi azonban a fejét rázta. - Nem segíthetek, Marie. Az elővéd parancsnoka vagyok, és itt végképp nincs szükségem nőkre. Őszintének tűnt, tehát Marie hitt neki. Ráadásul tudta, hogy császári sereg előhadai sem vittek magukkal málnásokat, szajhákat és a markotányosnőket a fősereghez vagy az utóvédhez osztották be. - Sajnálom, hogy zaklattam, Nagyuram. Már épp el akart menni, de Sokolny megfogta a ruhaujját. - Ne nevezz így többé. A táboriták számára a seregben csak egy egyszerű testvér vagyok, és nem nemesember. Ha meghallják, hogy így beszélsz velem, mindketten bajba kerülhetünk. A hangja olyan aggódóan csengett, hogy Marie meglepetten állapította meg, hogy valóban félt. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy az ő életét félti, vagy kizárólag a sajátját. Mindenesetre ezt figyelmeztetésnek vette. A jövőben még óvatosabbnak kell lennie, és inkább hajlandó volt még egy telet itt tölteni, mintsem veszélybe sodorja magát és a társnőit. - Megértettem, Ottokar testvér. Sarkon fordult és elrohant. Ottokar Sokolny pár pillanatig figyelte, és azon sajnálkozott, hogy egy ilyen szép, büszke asszonynak itt kell szolgálnia, aki ráadásul ismerte és tisztelte Husz Jánost, ám hamarosan saját gondjai miatt megfeledkezett róla. Marie csüggedten tért vissza a kunyhóba, lekuporodott egy sarokban, és hallgatta amint Renáta a barátnőivel sörözés közben a következő hadjáratról beszélget. Undorodott vérszomjas beszédüktől, és igyekezett mindent száműzni a gondolataiból. De egyszeriben felfigyelt Renáta szavaira, aki azt mondta, hogy Vyszo az utóvéd parancsnokaként keres még néhány markotányosnőt és szajhát. Habár Marie szívből gyűlölte ezt az embert, mégsem akarta kihagyni a kínálkozó alkalmat. Felállt, és kiment a kunyhóból, hogy megkeresse Vyszo alvezérét, Przybislavot, aki az asszonyokat válogatta ki.

Przybislav szállásának ajtaja nyitva volt, és amikor belépett, hangos zihálást hallott. A férfi Helenén feküdt, és a kedvét töltötte rajta. Marie gyorsan vissza akart húzódni, de barátnője meglátta, és szégyenkezve oldalra nézett. Przybislav diadalittasan végzett, egy ideig még levegőért kapkodva Helenén maradt, aztán élvezettel szuszogva felállt. Ebben a pillanatban észrevette Marie-t, és kéjsóváran vigyorgott. - Mit akarsz, asszony? Talán neked is viszket a lábad közt? Akkor előbb kellett volna jönnöd! Marie végigmérte a meztelen altestű férfit, és egész bensője megrázkódott. Akkor sem adná oda magát ennek a férfinak önként, ha az élete függne tőle, gondolta. Helene belebújt a ruhájába, aztán Przybislav mellett az ajtóhoz surrant, de végül csodálkozva megállt Marie közelében. - Történt valami, Marie? - kérdezte németül. Marie mogorván bólintott. - Meg akartam kérdezni Przybislavtól, hogy te, Anni és én csatlakozhatunk-e Vyszo csapatához. - Nem hiszem, hogy kifogásolná, főleg, ha én is jövök - felelte Helene olyan arckifejezéssel, ami elárulta Marie-nak, milyen árat kell fizetnie barátnőjének a menekülés halvány lehetőségért. Egy pillanatig azon töprengett, ne adja-e fel a tervét és várjon egy másik alkalomra. Aztán arra gondolt, hány férfi kénye kedvének lesz kiszolgáltatva a barátnője, ha itt maradnak. Neki eddig szerencséje volt, de Husz János állítólagos áldása nem fogja örökre megvédeni. Bármelyik napon megtörténhet, hogy az egyik harcos ráveti magát, és ha védekezik, valószínűleg megölnék. Bátorítóan Helenére nézett, aztán mosolyfélére húzta a száját. - Beszélj Przybislawal, hogy vigyen minket is el, vagy a táborban akarsz maradni és várni, amíg a következő a kunyhójába vonszol? Helene a fejét rázta, a férfihoz fordult, aki kelletlenül közelebb lépett, és csehül hadarta a mondatokat. Olyan gyorsan beszélt, hogy Marie nem tudta követni. A táborita néhány brummogó szóval válaszolt valami olyasmit, hogy „felőlem jöhettek". Közben olyan erővel ütött Helene hátsójára, hogy a lány ijedten felsikított. Marie nem várta meg a következő mozdulatát, hanem kisurrant az ajtón, és igyekezett minél messzebbre jutni a kunyhótól. Helene a hátsóját dörzsölgetve követte, és kíváncsian nézett Marie-ra. - Most már áruld el, kérlek, miért éppen Vyszo csapatához akarsz csatlakozni. Mostantól minden éjjel Przybislawal kell hálnom, és lehet, hogy meg kell szülnöm a kölykét. - Van egy szerem, ami megakadályozza, hogy teherbe ess - felelte Marie. Gyere velem, máris adok belőle, és még valamit, ami megszabadít a bajtól, ha mégis bekövetkezik a szerencsétlenség. Helene riadtan keresztet vetett, és elutasítóan felemelte a kezét, aztán visszanézett a kunyhóra, aminek ajtajában még mindig ott állt Przybislav, és helyeslőén bólintott. - Igazad van, jobb így. Nem akarom, hogy dicsekedhessen, amikor nőni kezd a hasam. És amíg a játékszere vagyok, a többiektől legalább nyugtom van. Marie magához ölelte, és megsimogatta az arcát. - Imádkozzunk az Úrhoz, hogy ne kelljen sokáig elviselned, és épségben hazajussunk. Helene szomorúan lehajtotta a fejét. - Nekem már nincs otthonom, Marie. - Ott van az otthonunk, ahol azt megteremtjük magunknak. Fel a fejjel! Majd meglátod, hogy minden jóra fordul!

10
Három nappal később az összegyűlt sereg útnak indult. A Kis Prokop NyugatCsehországban minden hadra fogható férfit fegyverbe hívott, és így több harcost vezetett, mint előtte bármelyik huszita hadvezér. A serege körülbelül tízezer emberből állt, akiket több mint ezer lovas kocsi kísért. Az igavonó állatok kisebbek, bozontosabbak voltak, mint amiket Marie otthon látott, de ugyanakkor szívósabbak és igénytelenebbek is. A kocsik kicsinek és törékenynek látszottak, de egyszerű felépítésük miatt könnyű volt javítani. A husziták általában nem maguk készítették a kocsikat, hanem a rabló hadjáratok során zsákmányolták a megfelelő darabokat. Hogy ne lassítsa le őket semmi, Prokop megparancsolta, hogy csak annyi élelmiszert vigyenek magukkal, amennyi az első szász faluig vagy városig elegendő, hisz attól kezdve a megtámadott tartománynak kellett a sereget táplálnia. Éppen a gyorsaság miatt hatott a katonák felszerelése szerénynek, habár a pajták zsúfolásig megteltek a zsákmányolt holmikkal. Csupán a vezetők bőrruhájára varrtak néhány vaslemezt, mert a többi fémet hasznosabb tárgyakká dolgozták fel. A kocsikon százával hevertek a husziták legkedveltebb fegyverei, hatalmas pajzsok, lándzsák, szöges buzogányok, és persze ott voltak a félelmetes ágyúk, a csatakígyók is, amik ellen sem a császári hadaknak, sem a megtámadott fejedelmeknek nem volt eddig ellenszere. Marie egyszer mintegy véletlenül elsétált egy ilyen ágyús szekér mellett, hogy közelebbről megnézze. Körülbelül ember nagyságú lövege volt, amit izzó vasrudakból öntöttek ki, és addig kovácsolták, amíg a részekből erős csövet kaptak. A hátulját bonyolult szerkezet zárta le, amit a töltéskor eltávolítottak. Szorosan összesodort masszával töltötték meg, aminek a hegye apróra darabolt sörétből, vagy egy tömör lövedékből állt, mögé töltötték be a legalább háromszor akkora mennyiségű lőport. Ha a töltet a csőben volt, a végét ismét betolták a tartójába, és lezárták. Ekkor az ágyút egy gyújtólyuk segítségével elsüthették. Marie még sosem látta ezt az ördögi fegyvert harc közben, de sejtette, hogy ez nem fog sokáig váratni magára. Mivel a lovakat főként vontatásra használták, és túl kicsik voltak ahhoz, hogy hosszú távon páncélos vitézt vigyenek a hátukon, alig harcoltak köztük lovasok. A sereghez tartozó lovascsapat a nemesekből és katonáikból állt, akikre a táborita vezérek által felheccelt katonák sandán néztek, és gyakran átkokat szórtak. Ottokar Sokolny már hajnalhasadtakor elindult az elővéddel. Ezután viszont órák teltek el, amíg Prokop kiadta a parancsot a fősereg indulására, és amikor végre Vyszo csapata is mozgásba lendült, a nap már magasan állt. Marie-nak ezúttal nem kellett kocsit hajtani, hanem csak felült az egyikre elöl a kocsis mellé. A bakot egy egyszerű keresztrúd helyettesítette, amit a kocsi oldalához rögzítettek, és igencsak kényelmetlen volt. Anni és Helene hat harcossal a kocsiban gubbasztott egy kupac ládán és zsákon. Marie először el sem tudta képzelni, hogy a kis barna lovacska képes megmozdítani ekkora terhet, de már órák óta húzta a kocsit, és nem tűnt fáradtnak. - Milyen munkára vagy ma estére beosztva? - kérdezte a kocsis Marie-tól, miután jó ideig némán ücsörgött mellette. - A szakácsnők közé osztottak - felelte, és megpróbált egy kicsit távolabb húzódni, mert Przybislavhoz hasonlóan érezhetően ez a férfi is szívesen evett nyers fokhagymagerezdeket. A kocsis hangosan kifújta az orrát, aztán megnyalta a szája szélét. - Ha sört osztasz, hozhatnál nekem még egy kupával.

- Egy második korsó sör nekem sem lenne ellenemre - kiáltotta az egyik hátul ülő férfi. - Meglátom, mit tehetek. Marie eléggé ismerte a férfiakat ahhoz, hogy tudja, a látszólagos beleegyezés nem kerül semmibe, de biztosítja a békességet. A katonák estére minden bizonynyal elfelejtik ezt a fél ígéretet, ráadásul biztos volt benne, hogy nem bízzák rá a csapszéket. A férfiak, akikkel együtt utazott, kivétel nélkül a husziták táborita ágához tartoztak, és tulajdonképpen halálos ellenségei voltak, mégis majdnem olyan jól kijött velük, mint a császári sereg egyszerű katonáival. Nevetett a tréfáikon, ha elmagyarázták neki németül, az elvárt kacérsággal fogadta a csodáló pillantásokat, és elhárította a felé nyúló kezeket. Amikor a seregtest késő délután megállt, tekintetével megfelelő helyet keresett járművüknek, amit megmutatott a kocsisnak. A férfi dörmögött valami dicséretfélét, és odairányította a kocsit. Alighogy megálltak, két barátnője úgy ugrott le a kocsiról, mint a szétrebbentett csirkék. Anni elmondta Marie-nak, inkább mozdulatokkal, mint a még mindig dadogó beszédével, hogy a katonák egész úton a fenekét és aprócska melleit fogdosták. Amióta Gunter von Losen megerőszakolta, utálta a férfinemet. Többször is elmagyarázta Marie-nak kézzel-lábbal és azokkal a szavakkal, amiket a fiatalasszony előzetesen elsorolt neki, hogy ha legközelebb valaki erőszakkal a magáévá akarja tenni, akkor megvadult macskává változik, és karmolva, harapva fog védekezni. Marie megpróbálta megvigasztalni. - Egyszerűen ne törődj velük. Nappal a férfiak olyanok, minta kutyák, ugatnak, de nem harapnak. Éjszaka nagyon kell vigyáznod magadra, mert rád vetik magukat mielőtt bármit tehetnél, vagy megmukkanhatnál. Ha könnyítened kell magadon, tedd a kocsi mellett, és ne menj be egy bokor mögé vagy az erdőbe. Helene kíváncsian nézett rá. - Úgy beszélsz, mintha mindez veled is megtörtént volna. Marie keserűen nevetett. - Velem nem esett meg, de egy másik nővel a császári seregben igen. Odának hívták, négy hónapos állapotos volt, és egy igazi bestia, de még neki sem kívántam, hogy áldozatul essen egy csoport bűzlő, megvadult katonának. Mialatt beszélgettek, a kezük sem tétlenkedett. Leemelték a kocsiról a bográcsot és a főzőállványt, aztán felállították. Marie közben odahívta az egyik katonát, és megkérte, hogy keressen tűzifát az erdőben. A férfi megvetően rámordult. - Küldd el a segítőidet! - Itt van rájuk szükségem. Menj, különben ma este nem lesz vacsora. Marie fenyegetése hatott. A férfi morgott ugyan, hogy kora tavasszal még nem talál száraz gallyakat, de elcammogott, és amikor visszajött, hozott egy nagy köteg használható ágat. Ahelyett, hogy csatlakozott volna a bajtársaihoz, érdeklődve nézte, ahogy Marie egy ágat feldarabol, tavalyi füvet szór rá, és tüzet csihol, hogy meggyújtsa. Amikor az aprócska szikrát erős lánggá szította, mosolyogva ránézett. - Hoznod kell még fát, ez nem elég. A férfi láthatóan megéhezett az előkészületektől, mert nem tiltakozott, és egy bajtársával együtt gondoskodott arról, hogy a tűz magasra csapjon a bogrács alatt, így Marie megfőzhette a kását azoknak a katonáknak, akikre neki kellett főzni. Amikor megtöltötte a tálakat,Anni és Helene egy kis hordó sört cipeltek oda, amit a férfiak kitörő örömmel fogadtak. Végül a tálakkal a kezükben és maguk mellé téve a kupákat mind leültek a birkabőrökre, amiket a katonák a hideg és a nedvesség ellen terítettek a földre. Marie majdnem úgy érezte magát, mintha a császári seregben lenne. Hasonló körülmények között töltötte a tavalyi estéket Trudival, Évával, Theresszel és másokkal. Élénk fecsegessél múlatták az időt, és

várták az éjszaka jöttét. Csakhogy most idegenek beszéltek hozzá, a hadjárat célja pedig saját honfitársainak kirablása és legyilkolása volt. Minden este, amikor a napi zűrzavar elült, és egy kicsit önmagába fordulhatott, Marie-nak a lánya és a férje körül forogtak a gondolatai, azon tűnődött, vajon élnek-e még. Sóhajtozott, félrevonulva leült, és karjával a térdére támaszkodott. Mindketten hiányoztak neki, különösen Michel, kétségbeesetten kapaszkodott a reményeibe, még akkor is, ha szilárd meggyőződése a hosszú, nyomorúságos tél folyamán megtépázódott. Éppen amint azon sajnálkozott, hogy már nem álmodik olyan gyakran férjéről, még akkor is, ha azok legtöbbször szörnyű álmok voltak, Helene ült le mellé, aztán hamarosan Anni. Védence az ölébe hajtotta fejét, és végtelenül szomorúan nézett fel rá, de ahogy általában, most sem szólt egy szó sem. Marie rámosolygott, és megsimogatta a haját. Jó, hogy volt kiről gondoskodnia, mert Anni és Helene nélkül valószínűleg már elvesztette volna a bátorságát, és véget vet az életének. Az egyik katona három kupa sörrel odament hozzájuk. - Tessék, megszolgáltátok. A vacsora jó volt. - Ezt örömmel hallom - felelte Marie mímelt jókedvvel. Elvette a kupákat, és egyet-egyet adott Anninak és Helene-nek.- Egészségedre! - mondta a katonának, aki mosolyogva bólintott, és visszament a bajtársaihoz.

11
A következő napokon Prokop a régi, de még igazán jó állapotban lévő kereskedelmi úton vezette seregét Berountól Rakovnikig észak felé. Kezdetben az egyes csapategységek meghatározott távolságban meneteltek egymás után, és lovas futárokkal tartották a kapcsolatot. A negyedik napon a sereg vezére elküldte az elővédet Ottokar Sokolnyval Zatecen keresztül Chomutovba, hogy onnan felderítse a Szászországba vezető utat. A seregparancsok Rakovnikban beiktatott egy pihenőnapot. Amikor elindultak, körülbelül kétezer ember maradt Vyszo csapatában. Szorosan követték a fősereget, de hamarosan elkanyarodtak Kralovice irányába. Marie-t elválasztották barátnőitől, és abba a kocsiba osztották be, amelyen Vyszo főembereinek egy része helyezte magát I kényelembe. Még mindig úgy gondolták, hogy Marie nem tud csehül, mert fesztelenül beszélgettek. Marie odafigyelt, de kezdetben unatkozott, mert főként korábbi fosztogatásokról folyt a szó. Egyszer csak azonban hegyezni kezdte a fülét, mert az egyik férfi ismerős nevet említett. - Remélem, hogy ettől a Sokolnytól van mit elvenni, ha már e miatt az áruló miatt le kellett mondanunk a sziléziai zsákmány részünkről. - Ha gyorsan végzünk azzal a bitanggal, akkor még csatlakozhatunk a hadjárathoz - vetette közbe egy másik. - Csak háromnapi járásra van a vára. Egy harmadik gúnyosan nevetett. - Örülök, ha végre odaérünk. Régóta várom, hogy levágjam a disznót, aki eladta a becsületét, és még mindig a német király talpnyalója. - Václav Sokolny csak azért dacolhatott velünk eddig, mert ez az áruló kelyhes védelmezte - monda a másodikként megszólaló gyűlölettel telve. Az első kelet felé mutatott, aztán az egész vidékre. - Először elkapjuk ezt a patkányt a várában, aztán eltakarítjuk az egész nemesi bandát, akik még mindig azt hiszik, hogy felettünk állnak. Ezek után ecsetelni kezdték, mit fognak tenni az árulóknak tartott honfitár-

saikkal. Marie hamarosan visszavágyott az egyszerű katonák közé, akik ugyan kétértelmű megjegyzéseket tettek neki, de nem hatotta át őket annyira a gyűlölet, mint vezéreiket. Marie ugyanakkor világosan látta, hogy a Kis Prokop és Vyszo mindent elkövet, hogy megtévesszék a fiatal Sokolnyt. Nyilvánvalóan számoltak azzal, hogy tudomást szerez testvére megtámadásáról, és elhitették vele, hogy a rajtaütésre később kerül sor. Mire Ottokar megtudja, hogy valójában mikor támadnak, már mélyen Szászországban fog járni, és késő lesz, hogy segítsen Václav grófnak. Ottokar gróf maga is életveszélyben volt, mert az alvezérek nem csináltak titkot abból, hogy sem ő, sem a többi kelyhes, akik tavasszal csatlakoztak hozzájuk, nem térhetnek vissza a hadjáratról élve. Marie hamarosan ráébredt, hogy ő maga is áldozatul esett a megváltozott tervnek, hisz Sokolny gróf birtoka annyira Csehország belsejében terül el, hogy onnan nem kockáztathatja meg a szökést. Ha végképp elhagyja a szerencse, akkor Sokolny várának eleste után Vyszo hajtóvadászatot indít a kelyhesek után, és egész nyáron nem hagyja el az országot. Marie megrázkódott, amikor elképzelte, hogy egy újabb telet kell eltöltenie rabszolgaként a husziták között Renáta rémuralma alatt. Azt aligha élné túl, mert a ruhája annyira elkopott, hogy az anyag elszakadt a vastag fonalréteg alatt, amivel megfoltozta. Fohászkodott tehát Szent Mária Magdolnához, kérve, hogy tegyen csodát, mert már csak az mentheti meg. Másnap este a Pilsentől északra fekvő, lepusztult kisvárosnál, Plasynál táboroztak. Csak az egykori városfal maradványa és a leégett várnagyi lakhely romjai árulkodtak a kereskedelmi központ egykori jelentőségéről. Amikor továbbvonultak, a csapat lekanyarodott a főútról egy gazzal benőtt kocsiútra, amit láthatóan már évek óta nem használtak. Onnan húzódott végig a Lom erdős magaslata, ami egy zöld, áthatolhatatlan várfalnak tűnt. Csak ezen az estén, amit egy valamikor termékeny, mostanra elbozótosodott területen töltöttek, sikerült Marie-nak beszámolni két társnőjének a táboriták megváltozott tervéről. Míg Anni fegyelmezetten fogadta a hírt, Helene a könnyeivel küszködött. - Ebben az átkozott országban fogunk meghalni. Marie olyan erősen megszorította a vállát, hogy a lány a fájdalomtól felnyögött. - Csendet! Nyugodj meg, vagy azt akarod, hogy felfigyeljenek ránk? Gyertek, végeznünk kell a munkánkat, mintha mi sem történt volna. - Nem neked kell minden este Przybislav kedvére tenned - ripakodott rá Helene. - Egyébként folyton felőled kérdezősködik. Légy óvatos, mert a Husz Jánosról szóló történeted már nem sokáig tartja távol tőled. Ez nem érte váratlanul, bár Marie azt remélte, hogy még elmenekülhetnek, mielőtt a férfi kéjsóvársága legyőzi a Szent átkától való félelmét. Nem sok választása maradt, vagy osztozik Helene sorsában, vagy egyedül az erdőbe menekül, és megpróbál elvergődni valahogy nyugatra. Az országot veszélyessé tevő kétlábú és négylábú ragadozók miatt nem túl sok esélye volt a túlélésre és arra, hogy megtalálja a birodalomba vezető utat. - Nem hagyhatjuk, hogy megfélemlítsenek minket mondta Helenének megfogva a kezét. Látszólag nyugodta odaballagtak a kocsihoz, lassan leemelték a bográcsot és a főzőállványt. Körülbelül egy óra múlva már főtt az egytálétel, aztán sorba megérkeztek a kosztosaik, kezükben üres tálaikkal. Marie nevetve és tréfálkozva osztotta szét az ételt, és még egy jó megfigyelő sem vette volna észre, mennyi erejébe kerül ez a mímelt jókedv. Helenét vacsora után Przybislav a sátrába hívatta, ahonnan várhatóan nem jön vissza egyhamar. Marie és Anni elmosták az edényeket, és amikor az ég elsötétült, és megjelentek az első csillagok, magukra tekerve a takarójukat lefeküdtek a kocsi alá. Marie a tél folyamán szerzett egy régi tőrt az elveszett kése he-

lyett, és a szoknyája alá rejtette. Ujjaival kitapogatta a markolatát, mintha az bátorságot adna neki, amire most égető szüksége volt. Reggel szokás szerint száraz kenyér, erősen fűszerezett véres hurka és a maradék kása volt a reggeli, de a katonák a szokásostól eltérően dupla adag sört kaptak. A következő tábort már Sokolny váránál akarták felverni, de addig meredek, sűrű növényzettel borított lejtőn vezetett az út, aztán mély szakadékokkal övezett hegyhát mentén meneteltek. Kora délután az időjárás megváltozott, eleredt az eső, mintha dézsából öntötték volna, ezért az út embert és állatot egyaránt megviselt. A katonáknak, Renatának és a legtöbb cseh asszonynak volt birkabőr kabátja vagy köpenye, ami legalább a nedvességtől megvédte őket. Marie-nak, Anninak és Helenének azonban be kellett érnie a gyapjú vállkendővel, így bőrig áztak. Ráadásul csípős keleti szél fújt, amitől majdnem jéggé fagytak. Helene reszketett, mint a nyárfalevél, és hamarosan erősen köhögni kezdett. Az egyik katona észrevette, és odament hozzá. - Mi van, talán beteg vagy? A hangjából némi félelem áradt az esetleges járvány miatt. Marie felemelte a kezét, hogy lecsendesítse. - Jelka csupán megfázott egy kicsit. Ha kisüt a nap, jobban lesz. A neve cseh változatát használta, mert félt, hogy az őr Helenét németként azonnal elűzi a seregből. A szakadékokkal és vadvizekkel átszőtt erdőben a fiatal nő ebben az állapotban három napot sem bírna ki. - Ha rosszabbul lesz, el kell mennie a seregből! Éles hangneme ellenére a katonában még megmaradt az emberség egy szikrája, mert hozott Helenének egy régi birkabőr kabátot, amibe beburkolózhatott. Przybislav megjelent a déli pihenőkor, hogy Helenét estére magához rendelje, de láthatóan ő is megijedt a betegségtől, mert tekintettel a lány hörgő köhögésére, visszahőkölt és felszólítóan Marie-ra nézett. - Na, szépségem, nem akarsz pár kedvezményt megszolgálni? Marie erélyesen megrázta a fejét. - Sajnálom, de egy másik asszonyt kell keresned magadnak. A férfi mérgesen elhúzta a száját, és vasmarokkal megragadta az állát. - Német vagy! Légy nyájasabb, különben eszembe jut, hogy bánunk a hozzád hasonló csőcselékkel! Marie belül ugyan megmerevedett a félelemtől és a dühtől, de megragadta a férfi karját, és lefejtette kezét az arcáról. - Ha azt akarod, hogy a legértékesebb részed továbbra is engedelmeskedjen, óvatosabbnak kellene lenned. A férfi ijedten hátrált. - Meg akarsz rontani, te ördögfajzat? Marie nevetve megrázta a fejét. - Hatásosabb védelmem van a varázslásnál. Hisz tudod, hogy jelen voltam Konstanzban, amikor Husz Jánost meggyilkolták, és megáldott engem. Ha bántani mersz, imádkozni fogok a nagymártírhoz, hogy büntessen meg. Husz János neve eddig mindig megvédte, és Przybislav ezúttal is megborzadt a szentember említésekor, keresztet vetett és elmondott egy rövid imát, mielőtt eltűnt a kocsik között. A Lom hegyvonulata, aminek nyúlványán áthaladtak, Marie-t az otthoni Fekete-erdőre emlékeztette, habár ez az erdős hegység alacsonyabb volt, és főként nem tűnt olyan végtelennek. De mindkét helyen sokféle veszély fenyegette az óvatlan vándort. Az út meredek domboldalakon vezetett keresztül, amelyek fölött vad hegyi források zúdultak a mélybe, és iszapos patakká változtatták a völgy alját. Mivel az igavonók hasukig a vízben gázoltak, az asszonyok kénytelenek voltak az élelmiszert és más felszereléseket a vállukra venni, amíg a katonák a kocsikat megtolták, és átvonszolták a legszörnyűbb zátonyos részeken. Amikor este elérték a száraz bozótos területet, már nem voltak messze a cél-

juktól, de beköszöntött az alkonyat, ezért Vyszo bosszúságára a seregnek le kellett táborozni. Marie csak fél füllel hallgatta a férfiak káromkodását, mert Helenéről kellett gondoskodnia, aki alig állt a lábán. Útközben nyírfaágakat tört le, hogy barátnőjének melegebb ágyat készíthessen. Helene beburkolózott a birkabőrbe, a fejére és vállára húzta a vékony takarót, de amikor Anni felé nyújtotta az ételt, eltolta a kezét. Marie azonban nem volt hajlandó egyszerűen otthagyni Helenét, elvette Annitól a tálkát, és etetni kezdte a beteget. Amikor a tál kiürült, Marie megcirógatta az arcát. - Látod, mégis meg tudtad enni. Majd meglátod, a meleg étel a tüdődnek is jót tesz. Helene megfogta a kezét, és megszorította. - Olyan jó vagy hozzám. - Te is megtennéd ezt értem. Most aludj, hogy erőre kapj. Marie segített neki bebújni a kabátba és a takaró alá, aztán visszament a tűzhöz. Néhány katona üldögélt ott, halkan énekeltek egy búskomor dalt, ami egy bájos lányról és egy pásztorról szólt, akik szerették egymást, de csak nagy veszedelmek után lehettek egymáséi. Marie-nak az a különös érzése támadt, hogy sok táborita a lelke mélyén békés életre vágyott. De amíg az olyan emberek, mint Vyszo, Prokop és a táborita prédikátor a huszitákat szent háborúra hívták a katolikus egyház ellen, egyiküknek sem volt esélye, hogy a szöges buzogányt ekére cserélje. Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, hisz nem érzékenyülhetett el. Ebben az országban olyan dolgok történtek, amivel még a császár sem tudott megbirkózni, egyetlen szabály érvényesült, a túlélés érdekében mindenkinek magával kellett törődnie. Hirtelen mozdulattal hátat fordított az éneklőknek, és elvette a kocsiról a takaróját. A gyapjú nyirkos volt, habár ponyva alatt tartotta, és mikor maga köré tekerte, időbe telt, hogy átmelegedjen és el tudjon aludni. Ezen az éjszakán hónapok óta először újra Michelről álmodott. A férje farkasbundát viselt, egy oromzattal védett toronyban ült, és a csillagokat bámulta. A mellette álló lámpás fényében az arca szomorúnak és elveszettnek látszott, az asszony úgy érezte, hogy Michel a szívében őt szólongatja. Amikor reggel felébredt, egy ideig még fekve maradt, hogy az álomképet az emlékezetébe vésse. Végül Anni meghúzgálta a takaróját, a letakart bográcsra mutatott, és heves mozdulattal hangsúlyozta a mindkét nyelven kimondott „reggelit". - Jövök már, te ördögfióka. Marie nyöszörögve felkelt, kinyújtóztatta végtagjait, közben puha tollpárnáról és lószőr matracról álmodott, bár beérte volna egy szalmazsákkal is. Sóhajtozva gondolt a rheinsoberni kényelmes ágyára, de leginkább egy kád meleg vízre vágyott, hogy lemoshassa magáról végre a rárakódott koszt. A huszita seregben alig volt lehetőség olyan fényűzésre, mint a fürdés. Ha egy nő elment a patakhoz, hogy ott egy bokor mögött megmosakodjon, az a veszély fenyegette, hogy hátulról megtámadja az egyik katona. Marie inkább elviselte az erős szagot, amit rajta kívül Anni, Helene és a többi nő is árasztott, semhogy ilyen kockázatot vállaljon. Mielőtt kiosztotta a reggelit, megmosta a kezét és az arcát egy dézsa vízben, amit az egyik katona hozott neki. Jutalma egy, a többinél méretesebb véres hurka volt. Ezúttal csak akkor indultak el, amikor Vyszo kémei visszajöttek. Nem sokkal később egy tisztás szélére értek. Először kis szántóföldeket láttak, amelyek előző évben még gyümölcsöt termettek, aztán szemük elé tárult a Lom északi nyúlványán elterülő vár. Első pillantásra a falai inkább festőinek tűntek, mint fenyegetőnek, úgyhogy Marie alaposan megnézte, hogy felbecsülje védelmi képességét. Falkenhainnak nagyon egyszerű alaprajza volt, amilyet tudomása szerint a birodalomban már alig lehetett találni, és egyik gyenge pontját az elővár hiánya jelentette. Egyetlen udvara volt, tehát az ellenség miután bejutott a kapun, megrohamozhatta az épületet. A falak és a kaputorony láthatóan ugyanolyan jó álla-

potban voltak, mint a középen álló négyszögletű palota. Azonnal látszott, hogy a várban nemrég javításokat végeztek jócskán megmagasították a falakat és a tornyokat. Néhány helyen még dolgoztak, mert az oromzaton rések tátongtak, és ittott az állványzat a fal fölé nyúlt. A táborita sereg megérkezése nem maradt titokban. Marie látta, hogy emberek futnak a kapuhoz, eltűnnek, aztán bezárják a fémmel borított nagy kapuszárnyakat, a várorom mögött pedig katonák jelentek meg. - Nézzétek, ez a Sokolny ellen akar állni nekünk! - kiáltotta nevetve az egyik katona. Felállt a kocsira, és meglengette szöges buzogányát. Eközben Vyszo alvezérei és őrsége szétszéledt, hogy kijelöljék a legjobb táborhelyeket. Mivel a várat teljesen körbe akarták venni, a kocsikból áthatolhatatlan kört kellett alkotni. Amikor felhangzott az előrenyomulás jele, a Marie mellett ülő kocsis meglengette az ostort, és a lovat a puha mezei talajon arra a helyre irányította, amit az őr kijelölt. Leugrott a kocsiról, elé tette az ütközőket, és leszerszámozta a lovat. Marie letörölte facipőjéről az agyagot egy fűcsomóval, és leszedte a kocsiról a főzőeszközöket. Bár az embereket lefoglalta az ostrom előkészítése, az evésről nem fognak megfeledkezni.

12
Heinrich lovag csapatában egyetlen ember sem volt, aki ne kívánta volna a pokolba Marek Lasiceket. A cseh olyan utakon vezette őket kelet felé, amiket legfeljebb egy kecske tartana járhatónak. Gyakran úgy tűnt, hogy vaktában a lehető legjárhatatlanabb erdőkön vezette keresztül őket. Állandóan kidőlt fákat kellett eltakarítaniuk az útból, és közben rettegtek, hogy egy huszita őrjárat meghallja a fejszecsapásokat, de csodák csodája egy lélekkel sem találkoztak. Ez csekély vigasz volt, mert úgy érezték, hogy a bozót, amelyen át utat kellett törniük, kizárólag tüskékből és tövisekből áll. Ha véletlenül valami útfélére bukkantak, az eléjük tornyosuló ágak és a kidőlt fák kergettek mindenkit a kétségbeesésbe. A csapat százhetven emberből állt, mert Heinrich lovag pfalzi és Sprüngli svájci katonáihoz hatvan gyalogos csatlakozott, akiket a császár főemberei küldtek. Heinrich lovag először örült az erősítésnek, de már az első nap után átkozódni kezdett, mert nyilvánvalóan a császári sereg legnagyobb rendbontóit varrták a nyakába. Néhányan közülük már pár nap elteltével megszöktek, amit a vezérek megkönnyebbüléssel nyugtáztak. Az egyetlen, aki mérgelődött emiatt, Theres volt, aki élelmet és új ingeket adott nekik hozómra. Ebből okulva a többiektől beszedte a pénzt, mielőtt odaadta volna az árut. Ez nem akadályozta meg a szökni akarókat abban, hogy készpénzük egy részét olyan dolgokra költsék, amire az erdőben való túléléshez szükségük volt. Végül az állítólagos erősítésnek már csupán a fele maradt a csapatnál, de ezek a több mint háromhetes erőltetett menetelés után igazi egységet alkottak a többi katonával. Gyakran kellett olyan meredélyeket leküzdeniük, hogy az összes igavonót egyetlen kocsi elé fogták be, mégis egy tucat katona kellett, hogy megtolják és megtartsák, amíg a jármű épségben eljutott a hegygerincig. Onnan a kocsikat kötelekkel és csörlőkkel engedték le a túloldalon a mélybe, mert nem volt a világon olyan ütköző, ami lefékezte volna őket. Évának, Theresnek és a málhás kocsik hajtóinak a bakon kellett maradni, minden alkalommal halálosan rettegtek, hisz tudták a korábbi balesetekből, hogy ha a kötél elszakad, a kocsikkal együtt a mélybe zuhannak. Ezeken az útszakaszokon Éva Trudit vagy

Michire, vagy Heribert lovagra bízta, akik a kislányt a vállukra véve vitték át a veszélyes helyeken. Minden fáradozás ellenére a kocsik annyira elhasználódtak, hogy lassacskán a felét ott kellett hagyni, és a sebesült igavonókat le kellett vágni. Amikor Marek közölte Heinrich von Hettenheimmel, hogy maguk mögött hagyták az erdőt, és hamarosan célhoz érnek, a csapatban először érződött némi jókedv. A lovag felemelte Trudit, amit egyébként ritkán tett, és Éva készletéből aszalt szilvával etette. - Egyél, nagyon is megérdemled, kicsim, értékesebb voltál nekünk a menetelés alatt, mint a zászlónk. Marek elismerő pillantást vetett a kislányra. - Igaza van, lovag úr. Mindenkit elvarázsolt, és elfeledtette velünk az út fáradalmait. Heinrich von Hettenheim kissé gúnyosan nevetett. - Bevallhatod, Marek, hogy egyszerűen az orrod után gyalogolva vezettél minket ide, mert itt sohasem volt rendes út. - Dehogyisnem! Korábban itt egy járható út volt, igaz, nem kocsiknak és fogatoknak. Vándorkereskedők használták, hogy az árujukat Felső-Pfalzba és Frankföldre vigyék. Egyszer a sógorom magával vitt, és megmutatta az utat. A húgommal együtt ezen menekültek el a táboriták elől, de sajnos ez sem segített rajtuk. Letelepedtek nyugatabbra egy faluban, Zsigmond királyhoz hű területen, és azt hitték, hogy ott biztonságban lesznek, de nem sokkal később egy támadáskor megölték őket. Marek arcán fájdalom és gyűlölet tükröződött. - Ahogy hallottuk, a husziták nem kímélik a honfitársaikat sem. Marek ökölbe szorította a kezét. - Ez igaz, de ezúttal nem a husziták fosztották ki a vidéket, hanem az unokatestvérének, Palkónak az emberei. Őt nem érdekli, hogy királyhű embereket mészárol le, vagy Husz követőit. Beszéltem néhány túlélővel, és jobb, ha nem gondolok bele, mit műveltek a németek a húgommal, mielőtt meghalt. - Jól ismerem az unokatestvéremet – mondta Heinrich lovag vicsorogva, és letette Trudit. - Most menj, fuss Évához! - Nincs több aszalt szilva? - kérdezte a kislány csalódottan. - Bocsáss meg, megfeledkeztem róla. A lovag a lányka kezébe adta a kis len zacskót, amiben még egy tucat szilva lehetett. - De ne edd meg egyszerre, különben folyton a bokorba kell menned, és Éva mérges lesz, mert tartania kell téged, én meg azért, mert nem haladunk. - Csak egy-kettőt - ígérte Trudi, és elszökkent, akár egy őzike. Heinrich lovag hunyorítva Marekre nézett, mintha egy rémképet kellene elűznie, és keserűen felnevetett. - Egyetlen ellenségemet sem gyűlölöm annyira a lelkem mélyéből, mint az unokatestvéremet, de hát a rokonait nem választhatja meg az ember. Marek megértőén bólintott, majd kelet felé nézett, ahol Sokolny vára állt, és azt mondta, reméli, két napon belül odaérnek. - Örülök, hogy hazamehetek, habár az igazi veszélyek ott várnak bennünket. Kegyelmed érkezése bátorságot fog önteni az embereimbe. Heinrich megvonta a vállát. - Attól félek, hogy csalódottak lesznek, mert bizonyára nagyobb segítségre számítanak, mint az a néhány gyalogos, akiket hozok. Marek tiltakozva emelte fel a kezét. - Minden segítségnek örülünk, és talán Kegyelmed emberein múlik, hogy meg tudjuk-e védeni Falkenhaint, vagy sem. - Az, amit a huszitákról hallottam, nem tesz éppen bizakodóvá. Az olyan fana-

tikusok, mint ők, csak akkor adják fel, ha a váratok elesik, vagy az utolsó emberük is elvérzik a falak előtt. Heinrich von Hettenheimen nem először vett erőt a csüggedtség, mert önmagát és az embereit áldozatnak tekintette, akiket a császár könnyedén odavetett az ellenségnek, hogy jónak és nemesnek érezhesse magát. Marek észrevette a lovag komor arckifejezését, és kitört belőle a nevetés. - Fel a fejjel, Heinrich úr! Kegyelmednek megvan még a jó kardja, és a katonái bátrak. Ha holnapután este ott ülünk Falkenhainban a gróf asztalánál, és Kegyelmed megkóstolja a mi remek sörünket és Wanda kitűnő libasültjét, mindjárt másként fogja látni a világot. A németek hajlamosak arra, hogy megnehezítsék a saját életüket. Ezt látom a mi Frantischekünknél is,aki azon kesereg, hogy nem tudja, kicsoda és honnan származik,ahelyett hogy örülne, hogy még él. Heinrich lovag kíváncsian ránézett. - Van a váratokban egy honfitársam? - Igen, már több mint két éve. - Egy olyan férfi, aki eszét vesztette? Sokolny gróf nagylelkű, hogy gondoskodik egy ellenségről. - Nem, nem az eszét vesztette el, hanem csak az emlékezetét. Nagyon is helyén van az esze, ráadásul a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam, egyetlen késsel elintézett egy kifejlett medvét. Heinrich lovag hitetlenkedve nézett. - Akkor vagy őrült, vagy kétségbeejtő helyzetben volt. Marek felemelte a fejét. - A medve és a gróf úr lánya közé vetette magát, hogy megmentse Janka életét. A lovag elnézést kérő mozdulatot tett. - Sem téged, sem őt nem akartam megsérteni. Mivel egy hölgy életéről volt szó, bátran és nemesen cselekedett. - Így igaz, és a hadi tudományokhoz is ért. Átalakította az embereink kiképzését, és megmutatta az erődünk gyenge pontjait. Azt hiszem, ez az ember többet ér számunkra, mint Kegyelmed egész csapata. - Alig várom, hogy megismerjem ezt a férfiút, de kíváncsi vagyok a sörötökre is. Labunik nagyon lelkesen mesélt róla. Nálunk csak a parasztok isznak sört, vacak lötty, amit még a lovam sem inna meg. Szívesen megkóstolok egy olyan italt, ami egy nemesembernek is ízlik. Heinrich lovag megveregette Marek vállát, és jókedvűen nevetett, ahogy már hetek óta senki sem hallotta. Marek szája széles mosolyra húzódott. - Látja, Kegyelmed, mégiscsak megnevettettem. Heinrich lovag felállt, és végignézett az emberein, akik kicsi, szinte füst nélküli tüzek mellett ültek, és csendesen beszélgettek. - Reméljük, hogy nem ez az utolsó este, amikor együtt nevethetünk. Most menjünk aludni. Késő van, és amint mondtad, hosszú út áll még előttünk. Marek kelet felé mutatott, és felsóhajtott. - Örülök, ha végre hazaérünk. Semmi bajom a két markotányosnővel, de Wanda sokkal jobban főz. Heinrich lovag bólintott. - Hát merem remélni! A jó étel és egy korsó sör után az embereim talán megbocsátják neked, hogy úttalan utakon hajszoltál végig bennünket. Marek ártatlan tekintettel nézett rá. - Nem sétautat ígértem, hanem olyat, amelyen egyetlen táboritával sem találkozunk. Mondja meg Kegyelmed, találkoztunk akár eggyel is? - Igazad van. Köszönetet kell mondanom, és nem gúnyolódni. A lovag ismét megveregette a vállát, aztán visszatért a táborba.

Marek egy ideig még ott üldögélt, és gondolkodott. Nürnbergben nem sokra tartotta a németeket, akik a császár parancsára Falkenhainba kísérték, de útközben megváltozott a véleménye. Heinrich von Hettenheim jó parancsnok volt, és a legtöbb embere az ő kedvéért igyekezett a legjobban tenni a dolgát. Megtanulta becsülni a svájciak nyers tréfáit, habár a tájszólásukat alig értette, és jó véleménnyel volt a fiatal Seibelstorffról is, akit kezdetben csak egy beképzelt ifjoncnak tartott. Az ifjú nemes szenvedett sértett önérzete miatt, és valószínűleg sosem fogja megbocsátani a császárnak, hogy súlyosan sebesült édesapját eltaszította, akár egy öreg, hasznavehetetlen kutyát. A leginkább azonban a fiatalember Falko von Hettenheim ellen táplált gyűlölete ragadta meg. Ha ennek a martalócnak több ilyen ellensége lenne a lovagok között a birodalmon belül, nem gyilkolhatna le többé királyhű cseheket. Dühösen rázva a fejét Marek elhessegette a Falko lovag körüli gondolatait. Igaz, hogy sikerült Heinrich von Hettenheimet jobb kedvre derítenie, a saját hangulata azonban igencsak komorrá vált. Nagyot sóhajtott, és újra kelet felé nézett, ahol Falkenhain állt, és arra gondolt, hogy a táboriták hamarosan elözönlik a békés völgyet, és lemészárolják lakóit. Ellentétben azzal, amit Heinrich lovagnak mondott, nem hitte, hogy a maroknyi ember, akiket idevezetett, megmenthetik az otthonát.

13
Másnap a csapat jól haladt. Egy sötét erdei patakot követtek, aminek sekély medre szolgált útként, és csak ritkán kellett ágakkal és bokrokkal megküzdeniük. Délután felbukkant előttük egy kisváros mohával és fűvel benőtt romja jelezvén, hogy elérték a Sokolny vára mögött elterülő, egykor sűrűn lakott területet. Marek Heinrich lovag mellé irányította a lovát, és a lerombolt házakra mutatott. - Ez korábban Grünthal volt, a sok német városka egyike. Főként kézművesek és vándorkereskedők laktak itt, akik gyakran jöttek Falkenhainba, hogy eladják áruikat és felajánlják szolgálataikat. De senki sem él már közülük, mert a táboriták az elsők között támadták meg, és teljesen elpusztították. Heinrich lovag komoran hallgatott, miközben tekintete végigfutott a romokon. Amikor továbblovagolt, lova jobb mellső patája belerúgott egy lombkupacba, amit a szél fújt oda. A levelek felkavarodtak, és egy kerek tárgy guruk el az út mentén. Amikor megállt, Hettenheim látta, hogy egy, az időjárástól ki-fehéredett koponya az, ami élettelenül meredt rá. Nagy nehezen elfordult a csonttól, ami egykor egy ember volt, és továbbment. Semmi sem bizonyította jobban ennél a koponyánál, hogy a veszély mennyire a mindennapok része ebben az országban. A halott város látványa ködként telepedett az emberek lelkére. Senkinek sem volt kedve tréfálkozni, este csendben, magukba roskadva ülték körül a kicsi, alig füstölő tábortüzeket, amiket a kis mélyedésekben gyújtottak, hogy ne hívják fel magukra az ellenség figyelmét. Amikor azonban reggel az aranyban vöröslő nap a horizont fölé emelkedett, az előző nap árnyai eltűntek, és mindenki lázasan készült az indulásra. - Ma éjjel már a saját ágyunkban alszunk - kiáltotta Marek Labuniknek, amikor a férfi lóra ült. - Adjunk hálát érte Istennek! A nemesember nem nézett ki olyan lelkesnek, mint ahogy a szavai csengtek. Bár örült, hogy nem kell a hideg éjszakákon a puszta földön aludnia, mégsem

vágyott annyira haza, mint Marek, mert nem tudott másra gondolni csak a huszitákra, akik néhány hét múlva megjelennek a vár előtt, és mindenkit lekaszabolnak. Ugyanakkor Nürnbergbe sem kívánkozott vissza, ahol biztonságban lett volna. Habár nem tartotta magát hősnek, de Falkenhain volt az otthona, és a szíve azt diktálta, hogy az utolsó pillanatig tartson ki Václav Sokolny mellett. Marek induláskor megesküdött Heinrich lovagnak, hogy meggyorsítják a menetelést, és amikor délben pihenőt tartottak, nem tudott csendben üldögélni. - Ha nincs ellenére, lovag úr, előrelovagolnék, hogy jelentsem a grófnak az érkezésüket. Az utolsó szakaszon Feliks úr is vezetheti a csapatot. Heinrich lovag nem tartotta sokra Labuniket, de már alig pár kilométerre voltak a céljuktól, ezért aligha fognak eltévedni. - Menj csak előre, és készíttesd elő a sörünket! Marek felült a lovára és már éppen meg akarta sarkantyúzni, amikor megjelent Michi, és kérlelően nézett mindkét férfira. - Mehetek én is? Heinrich lovag kérdőn nézett Marekre, és bólintott, amikor a cseh jóváhagyóan elmosolyodott. - Felőlem rendben. De igyekezz jó benyomást tenni Sokolny grófra és az embereire, végül is a császár hatalmát képviseled! - Igazán? Michi szeme ragyogott a lelkesedéstől. Marek odanyújtotta a kezét a fiúnak. - Ne tátsd a szád, különben a végén még mehetünk a fő-csapattal. Michi elvörösödött, és hagyta, hogy Marek felhúzza a nyeregbe. Mivel ritkán lovagolt, először félve csimpaszkodott barátjába, és szinte levegőt sem vett. Amikor Marek megsarkantyúzta a lovát, majdnem kiesett a nyeregből az ügetés közben. A sietség ellenére Marek megmutatta a deformált bokrokkal és fenyőfákkal borított erdős hegyek különböző részeit. - Ott a Lom nyugati szárnyán terítettem le az első medvémet, amott pedig a domb mögött az első farkasomat. És arrébb a kis tónál voltam Wandával..., de ehhez semmi közöd. Marek vigyorogva elhallgatott, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni Michi kérdezősködését, hogy mit csináltak ott a szakácsnővel. - Hát nem csak gombát szedtünk, fiacskám - mondta, amikor Michi nem hagyta annyiban a dolgot. A fiú csodálattal tekintett a férfira. Habár tisztelte Heinrich lovagot, jó barátságban volt Anselmmel és Görchhel, de eddig senki sem értette őt meg annyira, mint Marek. Míg a cseh harcos az emlékeibe merült, Michi tekintete a környéket pásztázta. Hirtelen megmerevedett, és megrántotta Marek ruhaujját. - Nézd, ott elöl egy nagy tűz ég. Marek aggódva hunyorított. - Az nem egyetlen tűz, fiam, ahhoz túl sok füstoszlop száll az ég felé. Inkább egy hadsereg tábortüzeinek látszik, még hozzá pont abban az irányban, ahol a várunk áll. Jobb lenne, ha gyalog mennénk tovább, és megnéznénk, mi van ott. Semmi kedvem egyenesen belesétálni egy csapdába. Megállította a lovát, leugrott a nyeregből, és leemelte Michit. - Először is keresünk egy rejtekhelyet a lónak. Átkozottul rossz érzésem támadt. Marek egy mohával fedett faóriás mellett egy olyan helyre vezette lovát, ahol évekkel korábban forgószél kidöntötte a fákat. Idővel új erdő nőtt a helyén, a kétembernyi magas fenyőfák és nyírfák szorosan egymás mellett álltak, a szederindák a legtöbb helyen áthatolhatatlan falat alkottak. Marek azonban nem jött zavarba, hanem átfurakodott a bokrok között, amíg talált egy megfelelő helyet. - Itt hagyjuk a lovat - mondta Michinek, miközben kikötötte az állatot egy erős fenyőfához. - Ha a várban minden rendben van, egy szolga eljöhet érte.

Intett Michinek, hogy kövesse, és megkereste a kifelé vezető utat. Amikor végre újra az ég felé nyúló fák között álltak, amelyeknek sűrű koronája alatt alig nőtt aljnövényzet, karjuk és lábuk tele volt karcolással. Michinek fel kellett húznia az ingét, hogy kirázza az útközben beleakadt tűleveleket. - Szúrós - mondta Mareknek fintorogva. - A te korodban ezeket a helyeket szerettem a legjobban. Észrevétlenül megsüthettük a nyulakat, amiket csapdával fogtunk. Egészen más idők jártak akkor, én mondom neked. Michi elismerően bólintott. Más időkben nagy örömmel járta volna ezzel a férfival az erdőt, és tanult volna tőle, de most csak a tűzoszlopokra tudott gondolni, és pokolian félt. Marek azt mondta, hogy ezeket az erősen füstölő tüzeket biztosan nem az ő emberi rakták, Michinek tehát világossá vált, hogy ott elől husziták táboroznak. Marekkel óvatosan a domb pereméig másztak, aztán lenéztek a kis síkságra, ami háromnegyed részben körülvette Sokolny várát. Kocsik százaiból álló gyűrű vette körül a várhegyet a szántókon és a mezőkön, szinte teljesen körülzárva Falkenhaint. Még a várat a Lom hegyhátától elválasztó hegynyeregben is állt néhány kocsi. Michi becslése szerint legalább tízszer annyi ember táborozott lent, mint ahányan az ő csapatukban voltak. Marek szerint tizenötszörös túlerővel számolhattak, azért anyanyelvén zengzetesen káromkodott. - Ezek az istenverte táboriták. Biztosan megváltoztatták a tervüket, és korábban jöttek, mint vártuk. Michi riadtan meredt rá. - Most mit tegyünk? Így nem jutunk be. - Marek arca holtra vált. - Ebben átkozottul igazad van. A lovag urad és a katonái már nem tudnak segíteni az enyéimen, ezért az lenne a legjobb, ha a lehető leggyorsabban visszavonulna, még mielőtt észreveszik. - Heinrich lovag ezt biztosan nem fogja megtenni, mert a császár gyávának tartaná. Marek mérgesen a fejét rázta. - Ez te nem érted, fiam. A bátorság csodálatra méltó, de ha túl sok van belőle, az rossz. Ennek a seregnek a megtámadása eleve kudarcra van ítélve, ezt a lovag is be fogja látni. Vissza kell fordulnotok, különben mind itt pusztultok értelmetlenül. Michi zavartan nézett rá. - Folyton csak rólunk beszélsz, mintha te nem akarnál jönni. Mit akarsz csinálni? Marek morgott valamit, aztán mély levegőt vett. - Visszamegyek az uramhoz. Valahogy majdcsak bejutok a várba. Michi szeme felcsillant. - Ha te be tudsz menni, nekünk is sikerül. Marek keserűen nevetve összeborzolta a fiú haját. - Nem adod fel, igaz, fiam? Michi bólintott, és a várat körülvevő gyűrűre mutatott. - Csak egy helyen kell áttörnünk, hogy a kapuhoz jussunk. Nem próbálhatnánk meg éjszaka? - Csak ha azok odalent nem ébrednek fel az ágyúszóra sem. Bár Marek gúnyolódott, egyszeriben úgy tűnt, hogy elgondolkodott. - A grófnak és Frantischeknek, a németnek meg kellene tudni, hogy itt vagyunk. De nem kiabálhatunk nekik, és jelet sem adhatunk. Michit nézegette, és lemérte a vállát. - Eléggé hajlékony fickó vagy, ugye? Michi értetlenül nézett rá, de bólintott, Marek arcán pedig mosoly futott át.

- Látod azt a sűrű cserjést ott elöl? Alatta egy mélyen bevágódott patakágy húzódik. A fiú tekintetével követte a férfi kinyújtott mutatóujját. - Igen! Mi van vele? - A várban van egy forrás, aminek a vize egy természetes tárnán keresztül ebbe a patakba folyik. Kölyökként nagy mulatság volt ezen a járaton átpréselni magunkat, még ha majdnem vízbe fulladtunk is, mert a bokrok védelmében nyugodtan kószálhattunk, hisz nehezen találhattak ránk. Egy felnőtt férfinak túl szűk a tárna, de egy olyan vékonydongájú legénynek, mint te, sikerülhet. - Bejutni a várba? Rendben. Michi olyan izgatottan ugrándozott, hogy Mareknek le kellett rántania a földre, hogy odalent meg ne lássák. Megfogta a fiú kezét, és előrébb kúsztak, aztán egy öreg nyírfára mutatott, aminek a törzse szinte vízszintesen tört el, és vékony ágaival, művészi bevágásaival egy feltűzött hajú öregasszonyhoz hasonlított. - Látod azt a görbe fát? A bal oldalánál torkollik a tárna a patakba. Lehet, hogy a nyílást már benőtte a növényzet, ezért néhány ágat le kell vágnod, hogy be tudj mászni. Ha a vízben gázolva elérsz oda, és vigyázol, hogy éppen akkor ne menjen senki vízért, megérkezhetsz észrevétlenül. Jobb lenne, ha megvárnád az éjszakát, de mivel itt nem ismered ki magad, a sötétben eltévesztenéd a bejáratot. - Akkor alkonyatkor indulok, amikor az árnyékok már halványak. Mit mondjak az uradnak, ha bejutottam a várba? - Mondd meg neki, hogy itt vagyok, és magammal hoztam száznegyven bátor férfit, akik szeretnék megkóstolni Wanda sörét, és nem akarják, hogy a táboriták megakadályozzák őket ebben. Marek bátorítóan megveregette Michi vállát, és a lelkére kötötte, hogy legyen óvatos. - Ezeknek a bitangoknak annyit sem számít egy ember élete, mint egy egéré. Tehát nagyon vigyázz magadra, rejtőzz el az erdőben, és csak akkor mássz le a patakba, ha biztos vagy benne, hogy senki sem lát. Visszamegyek Heinrich lovaghoz, és figyelmeztetem, különben egyenesen a táboriták karjaiba vezeti az embereit. Marek még egyszer intett Michinek, aztán nesztelenül eltűnt a hatalmas fatörzsek között. Michi is beljebb húzódott az erdőbe, és elbújt egy sűrű bokorban. A szíve kalapált, és életében nem félt még ennyire. Mégsem gondolt arra egy pillanatig sem, hogy Marek után fut, és elismeri, hogy retteg, akár egy kisgyerek a viharban. Cseh barátja azt mondta, hogy sikerülni fog, ő pedig nem akart csalódást okozni sem neki, sem Heinrich lovagnak. Időközben elég tapasztalatot gyűjtött a katonákról és a hadjáratokról ahhoz, hogy tudja, kis csapatuk nem vonulhatna viszsza sértetlenül. A husziták bizonyára elözönlötték a környéket, hogy tűzifát keressenek, és felfedeznék a nyomaikat. Még ha csak három- vagy négyszáz harcos követné őket, akkor sem jutnának haza ép bőrrel. Az egyetlen esélyük a túlélésre az volt, ha a lehető leggyorsabban bejutnak a várba. Amikor a nap eltűnt a Lom csúcsa mögött, elindult. Mivel az erdő és a patak között nyílt terület húzódott, ahol az ellenség megláthatta volna, tett egy kerülőt, így közvetlenül az erdő szélénél érte el a vizet. Óvatosan beleereszkedett a vízbe, és lehajolva gázolt a patakmederben felfelé. Félt, hogy észreveszik, bár ez a meredek partot borító sűrű bokrok és fűzfák miatt lehetetlen volt, azért inkább középen, ellenáramlatban haladt előre. Amikor már majdnem célhoz ért, és a növényzet mindkét oldalon ritkult egy kicsit, hallotta, amint valaki a bokorban előtte halad. Mivel nem maradt ideje rejtekhelyet keresni, a víz alá merült úgy, hogy csak a fejét tartotta fel, elbújva a zöld levelek mögött, és kalapáló szívvel várta, mi fog történni. Néhány lépéssel

előtte megállt az illető a parton. Michi félretolt egy ágat, és kikémlelt a lyukon. Az első pillanatban fellélegzett, mert egy nő állt ott, és nem az egyik rettegett táborita katona. A megkönnyebbülése azonban elszállt, amikor meglátta az asszony mögött lévő ruháskosarat. Ha itt kezd el mosni, akkor nem mozdulhat, amíg le nem száll az éjszaka. Éppen amikor az összes szenthez készült könyörögni, hogy tüntesse el a nőt, az asszony megfordult, és letérdelt a parton, így tisztán látta maga előtt. Michi teste kővé dermedt, a szája sikoltásra nyílt, hiszen a madonna szépségű arc, ami kissé meggyötörtnek látszott, és az azt övező arany hajkorona egy halotté volt.

14
Marie a ruháskosarat bámulta, és forrt a dühtől, hogy megint a nyakába varrták a legmocskosabb munkát. A ruha bűzlött és annyira mocskos volt, hogy már a látványától is rosszul lett, és undorral ért hozzá. Renáta küldte le a patakhoz azzal a gúnyos megjegyzéssel, hogy úgyis szent védelem alatt áll. A hangjából hallatszott, hogy azt remélte, az egyik férfi követi Marie-t, és megerőszakolja. Anni és Helene rögtön felajánlotta, hogy elkísérik és segítenek neki, de Renáta közbelépett, és megparancsolta nekik, hogy szedjék össze az összes bográcsot, és súrolják ki homokkal. Marie felnézett a sötétvörösen izzó égre, amit rossz jelnek vélt, hisz tudta, hogy késő éjszakáig dolgoznia kell majd. Azon töprengett, vajon Przybislav rendezte-e így a dolgot, hogy a hatalmába kerítse, ahol senki sem látja, és nem tehetnek neki szemrehányást Husz János áldása miatt. Megfogta az egyik ruhát, hogy a vízbe mártsa, amikor a szeme sarkából mozgást észlelt. Villámgyorsan ledobta a ruhát, és megragadta a tőrét. De nem egy férfi osont utána, hogy megerőszakolja, hanem egy fiú volt, aki remegve lapult a vízben, és tágra nyílt szemmel meredt rá. Marie felismerte Michit, és észrevette, hogy mindjárt kiabálni fog, ezért odaugrott hozzá. Sikerült elkapnia, és a kezét a szájára tapasztani. - A Szűzanyára kérlek, maradj csendben! Mindkettőnket veszélybe sodorsz. A fiú szeme szinte felakadt, mintha mindjárt elájulna, ezért Marie féligmeddig kihúzta a vízből. Csak most ébredt tudatára a hihetetlen látványnak. - Michi, hogy kerülsz ide? Mivel még mindig befogta a száját, a fiúcska csak érthetetlen hangokat hallatott. Marie kissé rámordult. - Most elengedlek, de jaj neked, ha hangoskodsz! Elvette a kezét, de kész volt bármelyik pillanatban újra elhallgattatni a keresztfiát. Michi védekezőn felemelte a kezét, és halkan nyöszörgőit. - Kérlek, ne bánts, Marie szelleme! Mindig imádkozni fogok a lelkedért, és gyertyát gyújtok, hogy hamarosan megváltást nyerj, és a mennyországba juss. Eltartott pár pillanatig, amíg Marie rájött, hogy a fiú halottnak hiszi, és úgy véli, kísérletet lát. Gyorsan átgondolta, hogyan szabadíthatná meg ettől a téveszmétől. Úgy döntött, néhány erőteljes pofon megteszi a magáét. Michi szótlanul és mozdulatlanul állta az ütéseket. - Felfogtad végre, hogy nem vagyok halott, hanem még élek?- kérdezte mosolyogva. Michi elképedve bólintott. - Egy szellem biztosan nem ütne ilyen nagyokat. - Sajnálom, de ezt kellett tennem, különben elárulhattál volna bennünket. Most már mondd el, hogy kerülsz ide.

- Heinrich lovaggal jöttem. Egy csapatot hozott, hogy segítsen Sokolny grófnak legyőzni a gonosz huszitákat. Marie a hír hallatán úgy érezte, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről. - Heinrich von Hettenheim itt van a közelben? Mennyi katonája van? - Száznegyven - felelte Michi leverten. Marie a fejét csóválta. - Az túl kevés. A táboriták több mint kétezren vannak, és legalább ennyi emberre lenne szükség a legyőzésükhöz. Menj vissza gyorsan Heinrich von Hettenheimhez, és mondd meg neki, hogy vonuljon vissza, mielőtt a táboriták észreveszik a csapatot. Várj még egy pillanatig! Mi van Trudival? Él még? Hol van? - Trudi jól van. Fekete Éva és én gondoskodunk róla – felelte Michi büszkén. - Csak nem azt akarod mondani, hogy idehoztátok Trudit? Michi bólintott. - Természetesen velünk van. Timo el akarta adni a császárnak, mivel nemes kisasszony, ezért visszavittem Évához. - Istenem! Marie nem tudott mást mondani a rémülettől. Vyszo emberei néhány napon belül felfedezik Heinrich lovagcsapatát, és a lánya halálos veszedelembe kerül. Michi kelletlenül megvonta a vállát. - Marek úgy gondolja, hogy kis szerencsével áttörhetünk az ostromgyűrűn, és bejuthatunk a várba. Ezért nem mehetek vissza, hanem a földalatti szennyvízcsatornán át a várba kell kúsznom, hogy jelentsem a grófnak az érkezésünket. Ha besötétedik, nem találom meg a bejáratot. Állítólag a görbe fűz közelében torkollik a patakba. Michi odakúszott, és egy bozóttal benőtt sziklahasadékot talált. Marie segített letépdesni a növények egy részét, a többit megtartotta, hogy keresztfia szemügyre vehesse a bejáratot. Michi benézett, és felsóhajtott. - Ki kell szednem a sok mocskot, ami felgyűlt bent, különben nem jutok át. - Siess, és vigyázz, hogy ne iszaposodjon el nagyon a víz, mert az feltűnhet az egyik táboritának, és idejöhet megnézni, mi történt. Michi bólintott, és a kiásott sarat a hasadék melletti bokor mögé dobta. Közben megkérdezte Marie-t, hogyan került a huszitákhoz. Marie nem akarta a szomorú részletekkel elkeseríteni, ezért azt mondta, hogy a rosszindulatú Falko von Hettenheim hátrahagyta, hogy áldozatul essen a huszitáknak, aztán elmesélte, hogyan sikerült elnyerni fogva tartói kegyelmét Husz János nevével. Mialatt Michivel beszélgetett, nekikezdett a mosásnak, de nem igazán törte magát, mivel most már tudta, hogyan nyerheti vissza a szabadságát. - Ugye visszamész Heinrich lovaghoz, hogy jelentsd neki,mit mondott a várúr? Michi kibújt a nyílásból, és hevesen bólogatott. - Hát persze. - Akkor mondd meg neki, hogy a huszitáknál vagyok, és megpróbálok veletek a várba szökni. Michi megdörzsölte mutatóujjával az orrát, így az arca még koszosabb lett. - Miért nem menekülsz azonnal az embereinkhez? Csak az erdő szélénél futó ösvényt kell követned. Marie egy pillanatra arra gondolt, milyen jó lenne még ma éjjel a karjaiba venni Trudit, de aztán nemet intett a kezével. - Nem tehetem. A táboriták észrevennék, hogy eltűntem, keresnének, és megtalálnák Heinrich lovagcsapatait. Ezen kívül ott kellene hagynom a két barátnőmet, akiken azonnal bosszút állnának.

- Értem. Michi újra bebújt a nyílásba, hogy megnézze, átfér-e a tárnán, és úgy találta, hogy sikerülhet. Mielőtt elindult, még egyszer kimászott, és elköszönt keresztanyjától. - Ég veled! Kívánj nekem szerencsét! - Nem csak neked kívánom - felelte Marie, és figyelte, ahogy a fiú eltűnik. Amikor már a lábát sem látta, eltüntette a nyomokat, amennyire lehetett, aztán megmosta a kezét és az arcát. Kimászott a patakból, fintorogva nézte a ruháskosarat, végül úgy öntött, hogy egyszerűen visszaviszi a holmikat. Épphogy odaért az ostromgyűrű első kocsijához, amikor szembe jött vele Przybislav. Ahogy a férfi meglátta, elhúzta a száját. - Mi az? Miért nem dolgozol? Marie kelet felé mutatott, ahol az ég már koromfekete volt. - Lent a pataknál már nem láttam semmit, reggel kell folytatnom. Elment a férfi mellett a kocsi irányába, és bár nem látta, tudta, hogy követi. Arra számított, hogy Przybislav hátulról elkapja, és az egyik kocsi alá vonszolja, de aztán hallotta, hogy morogva meggyorsítja a lépteit, és arra a helyre siet, ahová Vyszo a sereg sörkészletét vitette, hogy könnyebben ellenőrizhesse. Marie megkönnyebbülten fellélegzett, megfordult, és még egyszer megnézte a sötétbe burkolózó görbe fűzfát. Reggel visszamegy oda, és addig fog mosni, amíg Michi megjelenik, vállalva a veszélyt, hogy Przybislav vagy valamelyik embere követi. Fent a pataknál semmi sem tartaná vissza őket attól, hogy rávessék magukat. Épp azon tűnődött, hogyan játszhatna ki ezeket az alakokat, amikor a lebukó nap áttört a felhőkön, és vöröses aranyban pompázva búcsút vett a vártól. Az asszony úgy érezte, mintha a tűz, amibe a csillagok a védőfalakat burkolták, bátorítás lenne számára, és önkéntelenül felnézett. Egyszeriben elállt a lélegzete a meglepetéstől. Megdörzsölte a szemét, és újra felnézett. A legközelebb álló toronyban egy férfi jelent meg, aki az őrségtől eltérően fényes páncélt viselt, és a hóna alatt a naplementében vörösen izzó sisakot tartott. Marie biztos volt benne, hogy ezt a képet egyszer már látta álmában. Mintha kényszerítené valaki, letette a kosarat, és a füvön keresztül a várhoz futott. Minél közelebb ért, annál hevesebben vert a szíve, mert sejtelme lassanként bizonyossággá vált. A férfi, aki fent a fényben állt, az ő Michelje volt.

Hatodik rész

A falkenhaini csata
l
A tárna olyan szűk volt, hogy Michinek ide-oda kellett tekergődzni, akár egy kígyónak, hogy a számtalan sarok és kiszögellés mellett átkúszhasson a keskeny sziklahasadékon. A víz gyakran tornyosult az arca elé, és csak nehezen tudta feltar-

tani a fejét, hogy levegőt vehessen. Ez és a teljes sötétség a pokol rémségét juttatta eszébe, amit a pap minden vasárnap megidézett a templomban. Minden megtett méterrel nőtt a félelme, hogy itt ragad és megfullad, vagy ami még rosszabb, lassan éhen hal. A barátaira és bajtársaira gondolt, akik fent a Lom erdejében voltak, és a husziták áldozatává válnak, ha nem jár sikerrel, ezért gyorsan félresöpörte félelmét. Nem adhatta fel akkor sem, ha a durva fal cafatokra tépte az ingét, és az éles szikladarabok felhasogatták a bőrét. Amikor a sziklafal teljesen elkeskenyedett, Michi vett egy nagy levegőt, hogy erőt gyűjtsön, közben küszködött a fojtó, nedves szaggal. Kifújta a levegőt, kinyújtózkodott, amennyire csak bírt, aztán keze és az ujjbegyei segítségével továbbkúszott. Egy pillanatra úgy érezte, hogy a szikla kinyomja belőle a szuszt. Pánikba esett, és a fejével a mennyezetnek ütközött, amikor levegő után kapkodott. Körülötte mindenütt víz és sziklák, a szeme előtt vakítóan fényes foltok táncoltak. Amikor azt hitte, hogy itt a vég, a keze a semmibe markolt. Peremet érzett, odahúzta magát, és feneketlennek tűnő lyukba csúszott. Vadul kapálózva nyelte a vizet, de hirtelen valami fát érzett maga mellett. Rögtön megkapaszkodott benne, aztán felhúzta magát egy magasan fölötte vibráló fénysugár felé. Hamarosan a felszínre ért, köhögve és fuldokolva körülnézett, egy sziklába vágódott kamrafélében találta magát. A falakról mindenhonnan folyt lefelé a víz, esőként csöpögve rá a sziklatetőről. A fa, amibe megkapaszkodott, egy fatörzsből kivájt létra volt, és egy sík területre vezetett, amit egy imbolygó fényű olajlámpa világított meg. Michi úgy érezte, hogy a fába vájt fokok a mennyországba vivő lépcsők. Amikor felmászott, és kidugta a fejét a perem fölött, egy középkorú, alacsony nőt látott meg, aki a rémülettől elejtette a vödröt, amivel vizet akart merni. Az aszszony élesen felsikoltott, levegő után kapkodott, aztán szóáradatot zúdított a fiúra, amiből Michi Marek tanítása ellenére is csak néhány szót értett meg. A mohától és vízinövényektől zöldes ruhája miatt láthatóan vízi szellemnek tartotta, aki le akarja rántani sötét, nedves birodalmába. - Nem vagyok démon, ember vagyok és jó barát – kiáltotta Michi kétségbeesetten. Aztán rájött, hogy a nő bizonyára nem érti, amit mond, ezért igyekezett megtalálni a megfelelő cseh szavakat. Az asszony hallhatóan fellélegzett, és csípőre tette a kezét. - Ha nem vagy vízi lény, mit keresel a kutunkban? Michi megkönnyebbülten nézett rá. - Ért németül? Az asszonyság bólintott. - Régen sok német élt a környéken. De te másként beszélsz, mint ők. Michi kimászott a szárazra, és megpróbálta kinyomkodni a vizet a hajából és ruhája cafataiból. Marek küldött. Jelentenem kell Sokolny grófnak, hogy Heinrich lovag az embereivel idetart, hogy segítsen. Egy német sereg jön, hogy elűzze a huszitákat? Szűzanyám, megmenekültünk! Az asszony koszos és nedves ruhája ellenére magához szorította. Michinek könynyek szöktek a szemébe, mert csalódást kellett okoznia az asszonynak. - Hát sereg éppen nem vagyunk, csupán száznegyven katona, akiknek a várvédőket kell segíteni. De sajnos az ellenség megelőzött minket. - Ebben igazad van. De Isten és a barátaid segítségével elkergethetjük a bitangokat. Gyere velem, elvezetlek a grófhoz. Megfogta Michi kezét, és kövérkéssége ellenére gyorsan felment egy meredek, sziklába vájt lépcsőn, magával vonszolva a fiút, akár egy gyermeket. A lépcső egy félig nyitott ajtóhoz vezetett, ami mögül csábító illat áradt. Michi szimatolva bebotladozott a konyhába, korgott a gyomra, hisz dél óta nem evett semmit. A tetőablakon át látni lehetett a csillagokat, de az olajlámpák és a hatalmas tűzhely lángjának fénye minden zugot bevilágított. Két nő mindenféle konyhai esz-

közökkel dolgozott, és a kifényesített bogrács tartalmát kevergette, ami egy vasláncon a tűz fölött lógott. Az egyik idősebb jelentéktelen volt, de vékony, akár egy fiatal lány, a másik húsz év körüli, élettel teli teremtés, és legalábbis Michi szerint, szemrevaló. Amikor lépteket hallottak, mindketten megfordultak, és elképedten bámultak rájuk. A fiatalabb nevetett. - Azt hittem, vizet akarsz hozni, és nem egy nyalka legénykét kihalászni. Ejnye, Wanda, azt hiszem, túl fiatal hozzád. A másik a fejét rázta. - Remélem, a fickó nem kém. - Nem csak egy nemet béka, akibe lent a forrásnál botlottam - felelte Wanda nevetve. - Marek futárja, és az úrhoz jött Azt hiszem, előbb száraz ruhát és ennivalót kellene adnunk neki. Nagyon éhesnek látszik. A fiatalabb nő gunyoros pillantást vetett Wanda kövérkés alakjára. - Hozzád képest csont és bőr. Wanda nem hagyta, hogy felbosszantsák. - Amikor annyi idős leszel, mint én, becsülni fogod a párnázott hátsódat, ha egy kemény széken ülsz. Az idősebb nő fújtatott. Ha a Jitka szobája előtt sorban álló legényekre gondolsz, olyan forró lehet a hátsója, akár a főzőüstünk. Csak az irigység beszél belőled, mert neked csak Reimo jut, hogy felmelegítse az ágyadat - felelte Jitka élesen. Michi keveset értett a csehül folyó beszélgetésből, de csodálkozott, milyen jókedvűek az asszonyok. Úgy tűnt, nem zavarja őket, hogy a vár előtt több mint ezer ellenséges katona csak arra vár, hogy minden életet kiolthasson idefent. Meghúzta Wanda ruhaujját. - Vezessen a grófhoz! De mintha a falnak beszélt volna, az asszonyság barátságosan rámosolygott, a tűzhelyhez lépett, és belenézett a fazekakba Az egyikre rábólintott, aztán megtöltött egy tányért a Michi számára ismeretlen étellel. - Tessék, előbb egyél valamit. Zdenka közben hoz neked száraz ruhát. Karel holmija jó lesz rád. A tele tányér látványa elgyengítette Michit. Hálásan bólintott leült és nekilátott az ételnek. Zdenka közben kiment a konyhából, és máris visszatért tiszta ruhákkal a kezében. Mögötte belépett a konyhába Václav Sokolny, akinek rögtön szólt a jövevény érkezéséről. Megállt az ajtó mellett, és áthatóan méregette Michit. - Ki vagy, és hogy kerülsz ide? A gróf arcára volt írva, mennyire aggódik a várért és a lakóiért, a hangjából bizalmatlanság áradt. - A nevem Michi. Marek küldött, és megmutatta a tárnát, hogy hírt hozhassak Kegyelmednek. A gróf önkéntelenül közelebb jött. - Tehát igaz! Hála az égnek, hogy Marek visszatért. Hol van most? Michi hátrafelé mutatott az ujjával. Valahol az erdőben a dombok között. Heinrich lovag csapatához tartozunk, aki száznegyven emberrel jött a várvédők megsegítésére. Sokolny mindkét kezével legyintett. Száznegyven? A tízszeresére lenne szükségünk, hogy legyőzzük a huszitákat. A csapatunk éjjel áttörhet az ostromgyűrűn, és bejuthat a várba. Igaz, hogy kevesen vagyunk, de bátran harcolunk. - Ahogy te - gúnyolódott Wanda, ám a gróf feddő pillantással illette. A várúr fel-alá járkált a konyhában, és a fejét csóválta. - Ez nem lehetséges. Értelmetlen. Menj vissza a parancsnokodhoz, és mondd meg neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tűnjön el az embereivel, különben

ezek a fanatikusok titeket is lemészárolnak. Michi hevesen ellenkezett. - Az ellenség így is, úgy is elkap bennünket, az egyetlen esélyünk, ha bejutunk a várba. Sokolny gróf megállt az asztalnál, és az ajkát harapdálta. - Van benne valami. A táboriták ellepték a környéket, akár a sáskák, és ha meglátják a csapatot, addig fognak titeket üldözni, amíg mindenkit megölnek. Gyere, fiam! Összehívom az embereimet, aztán elmesélsz mindent, amit tudsz. Michi sajnálkozó pillantást vetett Wanda főztjére, amiből csupán pár kanállal evett, aztán felállt. Wanda azonban korlátlanul uralkodott a konyhában. - Nem, uram! Hagyja előbb enni ezt a szegény fiút. Néhány percet még várhatnak. Ráadásul megbetegszik, ha sokáig ilyen csuromvizesen üldögél. Itt egy törlő, amivel megszárítkozhat, és száraz ruhák. Zdenka, Jitka, forduljatok el, hogy Michi ne legyen zavarban, amíg átöltözik. Zdenka rögtön hátat fordított, Jitka azonban nem zavartatva magát körbejárta és alaposan végigmérte. Egy-két év múlva már nem akarja majd, hogy a nők elforduljanak, ha leveszi a nadrágját. Tűnj el, te férfifaló bestia! - rivallt rá Wanda. Jitka erre vihorászva kisurrant az ajtón. Zdenka morgolódott. Ezt nem kellett volna mondanod, Wanda. Nem jön vissza egyhamar, úgyhogy nekünk kell megcsinálnunk mindent. A gróf mérgesen kifakadt. Fogd be a szád, asszony! Hagyd a fiút beszélni. Be kell számolnia mindenről, amit tud. Hozd ide a németet. Frantischek fel tudja tenni a vendégünknek a megfelelő kérdéseket. Várj! Tölts előbb nekem és a vendégünknek egy korsó sört. Majd én kitöltőm a sört - szólt közbe Wanda. - Fuss, és keresd meg a németünket. Zdenka majdnem olyan gyorsan kirohant, mint Jitka. Az asszony becsukta maga mögött az ajtót, léptei lassan elhaltak, eközben Wanda levett a fakampókról két kisebb korsót, és megtöltötte sörrel. - A forralt bor jobban felmelegítene, de tavasszal már nincs belőle. Lassan igyál, fiam! Erős a sörünk. Michi ivott egy kortyot, és elhúzta a száját. - Ez aztán keserű. - Eddig biztosan csak mézes vizet ittál - tréfálkozott Wanda. Michi felemelte a korsót, és nagyot kortyolt az italból, aztán letörölte szájáról a habot. - Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Elmosolyodott, megfogta a kanalat, és úgy tömte magába az ételt, mintha napok óta egy falatot sem evett volna. Közben megpróbált tele szájjal beszélni, de Sokolny arra kérte, hogy várjon, amíg ideér a tanácsadója. Michinek ez nem volt ellenére, mert az étel nagyon ízlett neki, és még maradt ideje egy második adagot kérni Wandától. Kiürítette ezt a tányért is, és leöblítette sörrel, aztán eszébe jutott a száraz ruha, amit Zdenka egy székre tett. Izgalmában eddig nem is érezte, hogy az inge és a nadrágja csuromvizesen tapad a testére. Wanda bátorítóan rámosolygott, és el akart fordulni, de Michi nemigen boldogult az idegen viselettel, ezért az aszszony felöltöztette, mint egy gyermeket. Michi nem örült, hogy úgy bánnak vele, mint egy kisbabával, de mielőtt bármit is tehetett volna, kinyílt az ajtó, és belépett rajta Michel. - Zdenka azt mondta, hogy új hírek érkeztek, gróf úr. Michi ebben a pillanatban felemelte a fejét, és a rémülettől tágra nyílt a szeme. Lesöpörte a cseréptányért az asztalról, ami a földre esve darabokra tört, és követte volna a korsó is, ha Wanda nem kapja el gyorsan.

- Mi van veled? - kérdezte az asszony, ám a fiú bal kezét a szája elé tette, hogy elfojtsa kitörni akaró sikolyát, és remegő jobb kezével Michelre mutatott. Végül leengedte a kezét, amit láthatóan megharapott. - De hát te... te meghaltál! A gróf zavartan nézett a fiúra és mondani akart valamit, de Michi közben öszszeszedte magát, odafutott Michelhez, és óvatosan megérintette. - Tényleg nem kísértet vagy! Te... Jaj, bocsásson meg, uram, hogy ilyen tiszteletlenül szólítom meg, de úgy érzem, hogy egy furcsa álomban lebegek. Mialatt Sokolny tekintete ide-oda táncolt tanácsadója és a fiú között, Michel homlokára tette a kezét, mert a fejében hirtelen tompa zúgást, dübörgést érzett. - Ismersz engem? - kérdezte bizonytalanul. Michi hevesen bólogatott. - Hát persze, uram! Kegyelmed a keresztapám, de ezt tudnia kell! A neve Michel Adler, és Kegyelmed a Szent Német-római Birodalom lovagja. Michel úgy érezte, hogy szétrobban a feje. Michire meredt, akinek fiatalabb kori képe jelent meg előtte. Úgy próbált kapaszkodni az emlékfoszlányokba, mint az örvénybe került fuldokló valami biztos pontba. - Michi vagy. Hiltrud és Thomas legidősebb gyermeke. Istenem, hogy megnőttél! Csak amikor ezt kimondta, ébredt tudatára Michel, hogy az emlékezetét borító fátyol oszladozni kezdett. Kapkodta a levegőt, és nagy szemeket meresztett a fiúra. Szűzanyám, Szent József, igazad van! A nevem Michel Adler, és a császár birodalmi lovaggá ütött. Istenem, végre tudom, ki vagyok. Mondd, Michi, hogy kerülsz Bohémiába? Heinrich von Hettenheimmel és az embereivel. Megtettük az egész utat Falkenhainig anélkül, hogy egyetlen huszitával találkoztunk volna. Itt annál többel fogtok - vetette közbe Sokolny keserűen. Michel elhúzta a száját. Egy Hettenheimmel jöttél? A hangja olyan dühösen csengett, hogy Michi és a gróf összerezzent, de a fiú végül felnevetett. - Igen, Heinrich úrral, annak az undorító Palkónak az unokatestvérével, de nyugodjon meg, Heinrich lovag úr egyáltalán nem kedveli a rokonát. Michel zavartan nézett. - Ezt nem egészen értem, de ez most nem fontos. Mondd el inkább, miért vállalta a lovag az embereivel ezt a veszélyes utat. - A császár küldött minket, hogy segítsünk Sokolny grófnak. Michi röviden, de pontosan beszámolt arról, hogyan kért Marek és kísérője segítséget Zsigmond császártól, hogyan kapott parancsot Heinrich lovag a Falkenhainba indulásra, de nem részletezte az utazásukat. Elmondta viszont, hogy a csapat az ostromgyűrűtől kissé távolabb várja az esélyt arra, hogy áttörjön a vár felé. Sokolny a hangyabolyként a vára előtt nyüzsgő táboritákra gondolt, és a fejét rázta. - Ez nem sikerülhet, a táboriták túl sokan vannak. Vissza kell vonulnotok, mielőtt észrevesznek titeket. Michel felemelte a kezét. - Így rohannának igazán a vesztükbe. Marek és kísérői csak akkor tudnak tenni értünk valamit, ha minél előbb csatlakoznak hozzánk. Felnézett a tetőre, ahol a nyitott ablakon keresztül látni lehetett néhány csillagot, amelyek a holdfény kísérteties fényében átsugároztak a fekete égbolt felhőin. Nem sok időnk maradt az előkészületekre, mert holnap vagy legkésőbb holnapután éjjel végre kell hajtani a tervet. Michi, adass magadnak Zdenkával egy ágyat, hogy aludhass pár órát. Még napfelkelte előtt el kell hagynod a várat, és visz-

sza kell menned a barátaidhoz. Így teszek. Michi vágyakozó pillantást vetett a tűzhelyen étvágygerjesztőén illatozó ételre. Wanda észrevette, és megtöltött még egy tányért. - Ha ezt is eltöröd, mérges leszek - fenyegetőzött, miközben odanyújtotta a fiúnak. - A fiatal legények mindig éhesek, igaz? Michi bólogatott, és nekiesett az ételnek, mintha napok óta nem evett volna. Közben Michel megvitatta Sokolnyval a várvédők és az újonnan érkezettek helyzetét, számos kérdést feltéve a fiúnak. Michel újra és újra megfogta, aztán csóválta a fejét, mintha zavaró gondolatokat kellene elűznie. Végül kezével az asztalra támaszkodott, és bocsánatkérően a grófra nézett. - Ki kell találnunk valamit, hogy a német lovagot és katonáit élve bejuttassuk a várba. Talán van köztük valaki, aki tudja, hogyan döntött a feleségem sorsáról pfalzi Lajos, miután halottnak nyilvánítottak. A jómódú özvegyek gyakran válnak a nagyurak politikájának áldozatává, habár a feleségem rendkívül makacs teremtés. Michi felháborodottan nézett rá. - De uram, pontos hírekkel szolgálhatok én is Kegyelmednek. A palotagróf sehogy sem döntött róla, mert együtt indultunk útnak, hogy megkeressük Kegyelmedet, és amikor az imént a pataknál találkoztam vele, úgy tűnt, hogy ép és egészséges. Michel olyan hirtelen fordult a fiú felé, hogy majdnem feldöntötte. Láttad Marie-t? Hol? Éppen akkor jött a patakhoz mosni, amikor a tárnát kerestem. Azt mondta, ha Heinrich lovag megkísérli az áttörést, ő is a várba menekül. Michel megragadta a fiú vállát, és egyszerre nézett rá hitetlenkedve és félelemmel telve. - Azt akarod mondani, hogy odakint van a táboritáknál? Michi bólintott. - Igen, Marie asszony a foglyuk. Ennek az az ördögi Falko von Hettenheim az oka. Markotányosnőként a császári seregben volt. A visszavonuláskor Falko lovag lett a csapatok főparancsnoka, és egyszerűen magára hagyta a bohémjai erdőben. Keresztanyám azt mondta, hogy a husziták csak azért nem ölték meg, mert mesélni tudott Husz János konstanzi haláláról. - Falko von Hettenheim tehát nemcsak engem árult el, ha nem a feleségemet is. Michel a fejéhez kapott, mert látta önmagát a földön feküdni, ahogy Falko von Hettenheim diadalittasan néz le rá. Hirtelen visszaemlékezett a férfi gunyoros szavaira, mintha csak az imént kiáltotta volna oda neki. Mély lélegzetet vett, és elengedte Michit, aki félénken nézett rá, mintha attól tartana, hogy keresztapja mesebeli vademberré változik, és megöli. Sokolny érezte a német lovag hideg elszántságát, és örült, hogy nem az ellensége. Mielőtt bármit mondhatott volna, a fiú elmesélte, hogyan beszélte rá Marie a szüleit, hogy segítsenek neki ökrös szekeret venni, amivel csatlakozott a császári sereghez markotányosnőként. Michel egy ideig hallgatta, aztán kitört belőle a nevetés. - Marie tehát nem hitte el, hogy meghaltam, és meg akart keresni? Istenemre, csak az én feleségem lehet ilyen őrült. A fejét csóválva elvette keresztfiától a majdnem üres tányért, és arra kérte, mesélje el, mi történt a feleségével az elmúlt három évben, amióta elszakadtak egymástól. Michi szívesen beszámolt mindenről, és bár az elmondottak nagyon megrendítették Michelt, egyszer sem szakította félbe. Ökölbe szorított keze elárulta, milyen érzelmi viharokat élt át. Miután tudomást szerzett lánya születéséről, és szinte egyidejűleg arról, hogy Trudi jelenleg egy idős markotányosnőnél van Heinrich lo-

vag seregében, és hogy mennyire várja mindenki, hogy elérjék a védelmet jelentő várat, megesküdött, hogy nem hagyja elesni Falkenhaint. Sokolny gróf, aki eddig kíváncsian és izgatottan figyelt, egészén új oldaláról ismerte meg hűséges alvezérét. Ezt a Michel Adlert nem szerette volna ellenségének tudni, és most azon töprengett, rossz néven veszi-e itteni alárendelt helyzetét. Mellélépett, és a vállára tette a kezét. - Remélem, megbocsátja, hogy nem bántam Kegyelmeddel rangjához illően, birodalmi lovag úr. Sokolny ugyan grófi rangot viselt, de nem birodalmi nemes volt, mint Michel, hanem a cseh király alattvalója, aki a császár alatt állt rangban, még akkor is, ha jelenleg mindkét koronát Luxemburgi Zsigmond viselte. Sokolny tehát egy uralkodó vazallusa volt, és úgy érezte, hogy Michel, aki helyet foglalhatott a Birodalmi Gyűlésben, fölötte áll. Michel nem értette a gróf szinte félénk viselkedését, mert egy konstanzi kocsmáros fiaként sohasem jutott volna eszébe, hogy büszkén mutogassa címerét, és más emberekre alárendeltként tekintsen. Nevetve átölelte a várúr vállát. - Sokolny uram, nincs mit megbocsátanom, sőt életem végéig hálás leszek Kegyelmednek. Senki nem fogadott volna be a házába anélkül, hogy érdekelte volna, ki vagyok, mialatt a honfitársaim feldúlták Bohémiát ahelyett, hogy segítették volna a császárhoz hű maradt városokat és várakat a közös ellenséggel szemben. Kegyelmed nélkül, vagy Zdenka és Reimo nélkül, menthetetlenül elpusztultam volna. A gróf láthatóan fellélegzett, mert örült, hogy a Némettel sohasem szolgaként bánt, és így nem sértette meg. Michelt nem annyira az érdekelte, ami a múltban történt, sokkal inkább foglalkoztatta a fenyegető jelen és a jövő. - Talán még jól is jöhet, hogy Marie a táboriták foglya, hiszen okos, és mindent meg fog tenni, hogy segítsen nekünk. Wanda időközben a hallba vitette az elkészült ételt, és gondoskodott róla, hogy a várúr vazallusai és katonái, akiket az ő konyhájából láttak el, végre megkapják a vacsorájukat. Amikor visszaért, Michel magához intette. - Te ismered a gyógynövényeket. Van valamilyen szered, ami legalább rövid időre harcképtelenné teszi az ellenségeinket? Könnyen szállíthatónak és jól elrejthetőnek kell lennie. Wanda mélyet lélegzett, és elgondolkodva nézett a kamrára, ahol gyógynövényeket, szárított gombát és mindenféle saját készítésű főzetet tartott. A legtöbb a betegségek gyógyítására szolgált, de akadt köztük bőven, amivel a kártevőket irtották. - A legszívesebben mindegyiket megmérgezném, de nincs hozzá, elég galócám és hasonló szerem, de meglátom, mit tudok összekotyvasztani. Főzz még ma éjjel egy főzetet, ami harcképtelenné teszi a táboritákat - mondta Michel. Ezután vidáman összeborzolta Michi haját. - Várnod kell még egy kicsit, mielőtt visszatérhetsz a barátaidhoz. Ahogy Marie-t ismerem, várni fog rád, hogy beszélhessen veled. Állj készen napfelkeltétől, hogy bármikor átkúszhass a tárnán. Rendben. Michi megkönnyebbült, hogy keresztapja kezébe vette az irányítást. Kedvelte Heinrich lovagot, de feleannyira sem tartotta tetterősnek és okosnak, mint Michel Adlert.

2
Michel a toronyban állt, de ezúttal nem a magányt kereste, hogy a múltján töprengjen, hanem éberen fürkészte a környéket. A reggeli köd még befedte a völgyet, de a frissítő szél már felszaggatta a ködfátylat. Az ostromlók gyűrűje kibontakozott a szürke semmiből. Michel egy szőke asszonyt pillantott meg, aki

egy nagy ruháskosárral a kezében ment át a táboron, és lopva felnézett rá. Igen, az ő Marie-ja volt. Legszívesebben integetett volna neki, de nem vállalhatott ilyen kockázatot. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és a férfi inkább érezte, mint látta felesége mosolyát. Ha minden jól megy, legkésőbb két nap múlva a karjába zárhatja, de addig még sok tennivaló akadt. Reimóhoz fordult, aki a többi várbeli férfihoz hasonlóan egyszerű, de hatásos bőrpáncélt és fegyvert viselt. - Szólj Michinek, hogy indulhat a tárnán keresztül. Reimo szó nélkül bólintott, és lesietett a csapathoz. Michel tekintetével ismét Marie-t kereste, aki könnyed léptekkel ment a patakhoz. Szinte érezte az asszony türelmetlenségét és reményét, hogy Michit ott találja. Nem fog hiába várni, gondolta Michel elégedetten, és ugyanakkor csodálkozott, mennyivel hosszabbnak tűnt az előtte álló két nap, mint az itt eltöltött évek. Marie látta Michelt, és a viselkedéséből kiolvasta, hogy felismerte őt. A szíve dalolt, és a vágyakozás, amit hónapok, sőt évek óta mélyen eltemetett magában, ijesztő gyorsasággal előtört. Lelke minden rezdülésével látni szerette volna Michelt és Trudit, akik itt voltak a közelében. Megérkezett a patakhoz, letette a kosarat a fűzfa mellé, beáztatta az ingeket és nadrágokat, hogy később egy mángorlóval kiverje belőlük a koszt. Úgy érezte, mintha a teste egy felajzott íj lenne. Ha a legcsekélyebb hiba csúszik a számításába, az élete itt ér véget, akár túléli a vár elestél és szerettei halálát, akár nem. Isten kezében van a döntés, hogy boldogan hagyja el ezt a helyet, vagy a csontjai itt porladnak el Michelével és Trudiéval együtt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Mi van, ha Michi már elhagyta a várat, és viszszament Heinrich lovaghoz? Aztán kinevette saját magát, hiszen a terve készen állt. Mihelyt Heinrich lovag katonái áttörik az ostromgyűrűt, maga mellé veszi Annit és Helenét, aztán átmásznak a kapuhídon. Más lehetőség nem volt. Letette a ruhát, letérdelt, és hosszú idő óta először az anyaszentegyház szabályai szerint imádkozott. A Szűzanyától és személyes védőszentjétől, Mária Magdolnától kérte, hogy segítsék meg őt magát, Michelt, Trudit és a többieket, akiket az eretnek táboriták fenyegettek. Amikor felállt, és vissza akart térni a munkájához, zajt hallott, és egy pillanatra attól félt, hogy az egyik táborita követte. De az aknanyílásban Michi feje jelent meg, az arcán csibészes mosollyal. - Keresztapám üdvözletét küldi, Marie - mondta, amikor kimászott. Marie felszabadultan nevetett. Végre bizonyosságot kapott arra, hogy szeretett férje nem felejtette el. Michi nem hagyta szóhoz jutni, hanem intett neki, hogy menjen közelebb, és suttogva folytatta. Keresztapám azt szeretné, ha valamit a husziták ételébe tennél. Azt hiszem altató, amitől annyira elálmosodnak, hogy Heinrich lovag veszélytelenül bejuthat a várba. Ez lehetetlen, mert több mint száz helyen főznek. Legfeljebb néhány bográcsba tehetném bele a szert - Marie elgondolkodva oldalra hajtotta a fejét. - Milyen szerről van szó? - Valami főzet, amit a gróf szakácsnője, Wanda készített. Keresztapám úgy gondolta, hogy a folyadék jobb, mint a fűszerféle, mert azt aligha lehet feltűnés nélkül belekeverni az ételbe. Marie örömmel bólintott, és támadásra kész pillantást vetett L táborra. - Michelnek igaza van. Inkább a söröshordókba öntőm, mert azokat egy helyen tárolják. Mikor tudod elhozni a főzetet? A fiú nevetgélt. - Itt van nálam. Meg tudod nézni, hogy tiszta-e a levegő? Akkor kihúzom a járatból a tömlőt. Marie felállt a magasabb partra, körülnézett, és megkönnyebbülten bólintott. - Senkit sem látok - mondta, amikor visszament a fiúhoz.

- Mindenki a várat bámulja, és azt latolgatja, mit fog tenni a bentlakókkal. Michi kioldotta az övére kötött zsineget, és kihúzott a járatból egy többszörösen becsomagolt holmit. - Itt van. Marie kibontotta, és két teletöltött disznóhólyagot tartott a kezében, amik gyenge, de kellemetlen szagot árasztottak. Visszacsomagolta, és azon töprengett, hogyan csempéssze be a táborba. A tekintete a ruháskosárra tévedt. Gyorsan kiszedett belőle mindent, aztán belerakta a csomagot. A ruha elrejti majd a táborba vezető úton. Michi közben szintén körülnézett a parton. - Még nem sok ember járkál a táboron kívül. Sietek, hogy mielőbb visszaérjek Heinrich lovaghoz. - Vigyázz magadra, maradj mindig fedezékben, amíg mélyen be nem érsz az erdőbe, és ügyelj a tűzifát gyűjtőkre! Michi bólintott. - Tudom, mit kell tennem. Te is vigyázz magadra! Mikor tudod beleönteni a főzetet a hordókba? Csak késő éjjel. Szerencsére most már csak este osztanak sört, mert fogyóban van a készlet, így mire észreveszik, már késő lesz. Mondd meg Heinrich von Hettenheimnek, hogy holnap éjjel jöjjön, előbb ne. - Keresztapám is így tervezte. Holnapután hajnalban kell áttörnünk az ostromgyűrűn, amikor az altató már ledöntötte a lábukról a husziták többségét. Fel kell készülnöd, hogy velünk jöhess. Amikor Marie bólintott, a fiú intett neki, aztán eltűnt, mint egy árnyék. Marie-ban vegyes érzelmek kavarogtak, nem annyira a feladata, mint inkább Michel miatt. Még két napot és két éjjelt kell várnia, hogy ismét a karjába zárhassa, és nem tudta, hogyan fogja kibírni addig. Remegett a türelmetlen örömtől, de ugyanakkor félt is a viszontlátástól. Öregedett, és mindaz az a szörnyűség, amit átélt, megviselték, és bizonyára már nem olyan szép, mint amikor Michel elindult a háborúba. Három évet nem lehet oly egyszerűen eltörölni. Kétségektől gyötörve a munkája fölé hajolt, és úgy ütötte a beáztatott nadrágokat, mintha a tulajdonosaikat akarná agyonverni. Marie gondolataiba mélyedve megfeledkezett az idő múlásáról, és megrémült, amikor egy árnyék vetült rá. Szerencsére nem az egyik táborita volt, hanem Anni, aki egy tányér ételt hozott neki. Nem jöttél vissza, gondoltam, megnézem, mi van veled. Még mindig nehezen formálta a szavakat, és korábbi életének emlékei nem tértek vissza, de Marie közelében olyan boldognak érezte magát, amennyire rabszolgaként egy katonai táborban csak lehetett. Marie elvette a tálat, megköszönte, és kacagni kezdett, ami kíváncsivá tette Annit. - Valami történt veled - mondta határozottan. Marie a kosár fölé hajolt, és felemelte a már visszarakott ruhákat, hogy megmutassa a csomagot. - Ez altató, amit éjjel bele kell öntenünk a sörbe, és holnapután éjszaka felkészülni arra, hogy a várba szökjünk. Anninak kellett egy kis idő, amíg megértette Marie szavait, és kétségbeesetten ingatta a fejét. - Ez nem segít, mert Vyszo kétszeres dühvel fogja megtámadni a várat, és mindenkit megöl. Marie nevetve ellenkezett. - Megostromolhatja, de bevenni nem fogja, mert az én Michelem védi. Annit azonban nem lehetett ilyen könnyen megnyugtatni, és eltartott egy ideig, amíg Marie-nak sikerült megértetni vele Michel tervét. Végül a lányka bólintott,

mert már nem forgott a nyelve, aztán eltökélt arckifejezéssel lehajolt, és segített Marie-nak a ruhát mángorolni. Amikor a nap már nyugatra tért, és az árnyékok megnyúltak, megjelent Przybislav, de amint meglátta Annit, látszólag ügyet sem vetve a két nőre, elballagott mellettük, és savanyú ábrázattal visszament a táborba. Marie és Anni hamarosan végzett a mosással, és visszavitték a nedves ruhákkal teli, nehéz ruháskosarat a táborba. Helene a tábortüzüknél várta őket, és segíteni akart a kocsirúdra teregetni a ruhákat. Marie azonban megfogta a csuklóját, és visszatartotta. - Vigyázz, a ruhák alatt van valami, amit a barátainknak nem szabad meglátniuk. Helene csodálkozva felhúzta a szemöldökét, aztán lehajtotta a fejét, hogy a tébláboló táboriták ne lássák elképedt arckifejezését. - Mi van benne? - Egy főzet, ami Vyszo embereit harcképtelenné teszi addig, míg a várba menekülünk, csatlakozva egy német lovag csapatához, akik a várvédőket erősítik. Még ma éjjel bele kell öntenünk az altatót a sörbe. Helene a fejét rázta. - Ez lehetetlen! A sörkészletet szigorúan őrzik, és észreveszik, ha a hordók közelébe megyünk. De miközben beszélt, megváltozott az arckifejezése, és ökölbe szorította a kezét. - Talán mégis sikerülhet. Hajói tudom, Hasek van ma először szolgálatban. Már régóta legyeskedik körülöttem, biztosan nem lesz ellenére, hogy ma éjjel felmelegítsem. Marie oldalra nézett, hogy Helene ne lássa az arcán az undort. - Önként odaadod neki magad? - Igen, neki és a bajtársának, akivel együtt áll őrt. Mi mást tehetnénk? Przybislav az előbb odajött hozzám, és megkérdezte, hogy egészséges vagyok-e már. Természetesen rögtön rám jött a köhögési roham, de nem sokáig tudom távol tartani magamtól. Ha nem akarok éveken át ennek a fokhagymabűzös alaknak a játékszere lenni, akkor ma oda kell adnom magam Haseknek és a másik őrnek. - Helenének igaza van - helyeselt Anni. - Vele megyek, és én is elterelem az őrök figyelmét, te pedig beleöntöd a sörbe a főzetet. El akarok menni innen! A férfiak úgy néznek rám, mint a zsákmányukra, és Przybislav azt mondta, hogy menjek a sátrába. Marie a szokottnál is figyelmesebben méregette. Anni alakja a szűkös élelem ellenére a télen teltebbé vált, és eléggé nőies volt ahhoz, hogy a férfiak kísértésbe essenek. Hamarosan őt is szajhaként használnák, de nem kapná meg a nekik járó fizetséget. Marie megfogta társnői vállát, és magához vonta őket. - Gyűlölöm, hogy így kell elvonnotok az őrök figyelmét, de nincs számunkra más kiút. Az ég szerelmére, adjatok elég időt, hogy több hordóba beleönthessem a főzetet. - Megtesszük - ígérte Helene eltökélten. - Most vacsorázzunk, és pihenjünk egy keveset. Fárasztó éjszakánk lesz - mondta Marie-ra és Annira kacsintva, aztán a tábortűzhöz szaladt, és megtöltött három tálat maguknak.

3
Amikor beköszöntött az éjszaka, a három nő lefeküdt a nekik kijelölt kocsi alá, és beburkolózott a takarójába. Habár mindhárman hamarosan egyenletesen, lélegeztek, és Helene még kissé horkolt is, az izgalom ébren tartotta őket. Marie

felnézett az égre, de az olyan felhős volt, hogy nem látszottak a csillagok. Sajnálta, hogy nem tudja megbecsülni, hány óra lehet. Nem osonhattak túl korán a sörkészlethez, mert az őrök ilyenkor még nagyon éberek és bizalmatlanok, de túl későn sem indulhattak el, mert akkor beleütköznek a váltásba. Végül Helene kivette a döntést a kezéből. Letette a takarót, kicsit arrébb ment, és leguggolt, hogy könnyítsen magán. Bár a táboriták az erdő szélén több latrinát is kiástak, és büntetés terhe mellett megtiltották a katonáknak, hogy máshol végezzék a dolgukat, éjjel még Renáta és a barátnői sem merészkedtek oda. A prédikátorok szigorú tilalma ellenére ugyanis már több nőt bevonszoltak a bokrok közé, ráadásul a férfiak legtöbbször ismeretlenek és büntetlenek maradtak. Ahelyett, hogy visszament volna az alvóhelyére, Helene körülnézett, és jelezte társnőinek, hogy tiszta a levegő. Anni is kimászott a kocsi alól, és barátnője mellé surrant. Marie előszedte a csomagot, és magához vette a két disznóhólyagot. A kezében méricskélte, aztán elküldött az ég felé egy fohászt, hogy a szer hasson. Csatlakozott barátnőihez, és ő is alaposan körülnézett. A tábor körül felállított őrtüzek halvány fényében nem lehetett tudni, hogy észrevették-e őket, vagy sem. - Most már komolyra fordul minden - suttogta a két lánynak, és intett nekik, hogy kövessék. El kellett jutniuk a söröshordókhoz anélkül, hogy az őrség észrevenné őket. A katonák legtöbbször felfelé néztek a vár irányába, vagy az erdő szélét tartották szemmel, hogy ne érje őket onnan meglepetés, és csendesen beszélgettek. Egyikük sem figyelt a kocsik és sátrak árnyékában mozgó alakokra. A céljuk közelébe érve Marie elvált két társnőjétől. Helene és Anni kiegyenesedett, aztán a sörkészletet megvilágító tűz fényébe léptek, és ringó csípővel odamentek a katonákhoz, akik juhászkutyaként járták körül az embernél magasabb hordókat. Amikor meglátták a két fiatal nőt, megálltak, és leengedték a lándzsájukat. Helene kinyújtotta a karját. - Nincs két korsó sörötök két szomjazónak? Ma nem szeretnénk vizet inni. A két őr egymásra nézett, és igyekeztek olyan szigorúnak látszani, amennyire csak lehet. - Takarodó után szigorúan tilos kinyitni a sörcsapot - mondta az egyik. - Hacsak nem fizettek azért, hogy becsukjuk a szemünket - fűzte hozzá a bajtársa, Hasek, félreérthetetlen mozdulatot téve a csípőjével. - Szóval ilyen fizetségre gondolsz, beszélhetünk róla. Helene felemelte a szoknyáját, és úgy fordult el, hogy a tűz a legcsábítóbb helyen világítsa meg a combját. Hasek felnyögött, és kioldotta kidudorodó nadrágját. Amikor Helenéhez akart lépni, a lány a hordóra mutatott. - Előbb a sört. A másik férfi elővett egy zsákból négy kupát, és teletöltötte abból a hordóból, amit este utoljára tettek fel a bakra. Ha elégedettek leszünk veletek, kaphattok többet is. Elégedettek lesztek - ígérte Helene, miközben elvette a kupáját. Marie elrejtőzött az egymás mellé állított hordók közt, és rémülten látta, hogy egy dolgot figyelmen kívül hagyott. Minden hordó szorosan le volt zárva, és puszta kézzel nem tudta kinyitni őket. Az első pillanatban a kétségbeesés szinte letaglózta. Rútul csődöt mondott, és a társnői hiába alázzák meg magukat. Aztán eszébe jutott az egyszerű vasfogó, amivel a hordónyílást szokták kinyitni, és fürkészve körülnézett. Amikor megpillantotta a felállított hordó mellett, a két katona már kéjesen zihálva töltötte a kedvét Helenén és Annin. Marie odakúszott, elvette a fogót, és felmászott a bakon álló hordóhoz. Amikor kinyitotta az első nyílást, sistergő hang hallatszott. Szorosan a hordóhoz tapadt, nehogy meglássák, és riadtan visszatartotta a lélegzetét is. Az alulról jövő hangok azonban arról árulkodtak, hogy a két őr még mindig a barátnőivel van elfoglalva. Csak a felső hordókhoz fért hozzá, de pontosan tudta, milyen sorrendben verik csapra azokat. Nagyjából kiszámolta, mennyi

folyadék jut az egyes hordókba, és rövid megfontolás után az első disznóhólyag tartalmának egynegyedét beleöntötte. Vigyáznia kellett, nehogy tüsszögni kezdjen, annyira ingerelte az orrát a főzet erős szaga. Csak remélhette, hogy a szer nem rontja el a sör ízét, és a katonák nem öntik ki. Amikor le akarta zárni a hordót, újabb nehézségbe ütközött. Ha a fogóval ráüt, a tábor összes őrét riasztja. Kézzel nyomta tehát rá a zárat, és remélte, hogy a táboritáknak nem tűnik fel, hogy némelyik hordó könnyebben nyílik, mint a többi. Amikor a második disznóhólyag is kiürült, a megkönnyebbüléstől egészen elgyengült, szinte mozdulni sem tudott. Mélyet lélegzett, figyelte a hangokat, amivel Helene és Anni a férfiakat elbűvölte, és a legsötétebb helyen lemászott. Pár lépés után vette csak észre, hogy véletlenül magával hozta a fogót. Gyorsan visszament, látta Helenét és Annit, amint sört kortyolgatva a férfiak mellett állnak és nevetnek. Viszszarakta a fogót oda, ahol találta, aztán óvatosan átment a szokatlanul nyugodtnak tűnő táboron, és az alvóhelyére kúszott. Hamarosan megérkezett Helene és Anni is. Mialatt beburkolóztak a takarókba, megosztották egymással a történteket. Marie beszámolt a sikeréről, Helene közben nyújtózkodott. - Mondd, Marie, az bűn, ha valakinek kedvére van egy férfival hálni? Ma olyasmit éreztem, amit eddig még soha. Marie nemet intett a fejével, de aztán eszébe jutott, hogy a sötétben a barátnői nem láthatják. - Nem, nem bűn. Igazából minden nőnek ezt kellene éreznie, aki önként adja oda magát egy férfinak. Ha egy derék férfi lesz a férjed, nagy élvezetet lelsz majd benne. - Az jó lenne - motyogta Helene félálomban. - De ehhez először találnom kell egy rendes férjet. Marie mosolygott, és Annihoz fordult. - Szörnyű volt? A lányka hozzábújt. - Nem fájt. Nem úgy, mint a gonosz Gunter lovagnál. Ő borzalmas fájdalmat okozott. - Próbáld elfelejteni. Ha idősebb leszel, és egy gyengéd férj vezet be a szerelembe, tetszeni fog neked is.

4
Michi nagyon megkönnyebbült, amikor maga mögött hagyta az ostromgyűrűt, és beért az erdőbe anélkül, hogy észrevették volna. Követte az ösvényt, amin Marekkel jöttek, és amikor már nem láthatták meg, futásnak eredt. Szerette volna minél előbb megosztani barátaival mindazt, amit megtudott. Hamarosan azonban rátört a kétségbeesés. Úgy érezte, hogy már órák óta fut, de nyomát sem látta Heinrich lovag csapatának, egy pillanatra arra gondolt, hogy elvonultak, és nem várták meg őt. Aztán úgy vélte, hogy rossz irányba indult el, és vissza akart fordulni. Éppen amikor tétován megállt, előbukkant az erdő homályából Marek alakja. - Hála az égnek, hogy visszajöttél. Már nagyon aggódtunk érted. Mi a helyzet a várban? - Az urad és Michel lovag üdvözletét hozom - felelte Michi nevetgélve. Marek döbbenten nézett rá: - Michel lovag? Az meg ki? - Az a férfi, akit Németnek neveztek. - A Német egy lovag? Hogy mik vannak! Inkább gondoltam róla, hogy gyalogosok kapitánya.

Michi önfeledten nevetett. - Méghozzá birodalmi lovag, és a keresztapám. Marek szaporán vette a levegőt, aztán hátrafelé mutatott. - Gyere, Heinrich lovag már nagyon várja a jelentésedet. Aztán maga elé mormogta még. - A Német egy lovag. Vannak még csodák! Heinrich lovag a csapatával egy kis, sűrű erdővel körülvett tisztáson táborozott le. Fáradságos munka volt odavinni a kocsikat, de olyan jól sikerült elrejteni azokat, hogy a táboriták csak akkor fedezhették volna fel a tábort, ha egyenesen belebotlanak. Amikor Michi megérkezett, a vezérek éppen haditanácsot tartottak. Heinrich lovag félbehagyta a mondatát, felugrott, és látható megkönnyebbüléssel elé ment. - Michi! Na végre itt vagy! Már attól féltünk, hogy a husziták elfogtak és megsütöttek. Ülj le! Bizonyára éhes vagy. Szólok Évának, hogy hozzon neked rögtön valami ennivalót. Michi izgatottan legyintett. - Mielőtt elindultam, ettem egy nagy tányér reggeli levest és egy darab sonkát, inkább azonnal jelentést tennék. - Akkor ülj le! Heinrich lovag leültette a fiút arra az egyszerű padra, amin Sprüngli és Heribert lovag foglalt helyet, ő maga azonban megállt széke mögött, rátámaszkodott a támlára, és kérdőn nézett Michire. Azon töprengett, mi játszódhat le a fiúban, akinek arckifejezése a veszélyes helyzethez képest nagyon is vidám és hamiskás volt. Michi először elmesélte, hogyan jutott be a várba és találkozott a szakácsnővel. Dicsérte a főztjét és kedvességét, majd rátért Sokolny grófra és azokra a témákra, amik leginkább érdekelték a jelenlévőket. Heinrich lovag nagyot fújt, amikor Michi röviden előadta, hogy a várúr azt kéri, holnapután éjjel törjenek át az ostromgyűrűn. - Nagy lesz a veszteségünk, még akkor is, ha álmukban lepjük meg őket. Urs Sprüngli öklével az asztalként szolgáló deszkára csapott. - Jobb, ha mi támadunk, mint ha a husziták levadásznak bennünket az erdőben, akár a nyulakat. Marek harsányan felnevetett. - Azok a bitangok úgy dongának körül bennünket, mint a legyek a tehénpiszkot, és egyre közelebb merészkednek. Hamarosan megtalálnak minket, és akkor szárnyakra lenne szükségünk. Nekem nincsenek - közben széttárta a karját, megmutatva, hogy tényleg nincsenek szárnyai. Michi kuncogott, akár egy csibész egy jól sikerült csíny után. - Michel lovag jól kitervelt mindent. Abban a pillanatban, amikor támadunk, ők kitörnek a várból, de úgy gondolja, hogy nem sok huszita lesz harcképes, mert Marie asszony beletesz egy szert az ételükbe, amitől alaposan elrontják a gyomrukat. - Marie? Milyen Marie? Heribert lovag úgy ugrott fel, mintha darázs csípte volna meg. - Ugye nem a mi Marie-nkról beszélsz? Michi igencsak elégedett volt a feltűnéssel, amit keltett, tehát vidáman bólintott. De, pontosan a mi Marie-nkról van szó. Anni és ő a husziták fogságában vannak, és ha áttörünk, velünk szöknek a várba. Marie él! Hála istennek és az összes szenteknek! Az ifjú nemes letérdelt, és imára kulcsolta a kezét. Urs Sprüngli ránézett, és elgondolkodva elhúzta a száját. - Valamilyen Michel lovagról beszéltél. Ismertem egy Michel Adler nevű férfit, de azt mondják, hogy őt megölte egy huszita banda pár évvel ezelőtt.

Michi büszkén mosolygott. - Nem esett el! Megsebesült, és Falko von Hettenheim a sorsára hagyta. Isten segedelmével sikerült a huszitáktól megmenekülnie és Falkenhainba szökni. Urs Sprüngli nagyot füttyentett. - Ha ez igaz, akkor már nem aggódom. Sokra tartom Michel Adlert. Amibe belefog, az sikerül. - Reméljük - vetette közbe Heinrich lovag mogorván. Élénk beszélgetés kezdődött a katonák között, amelyben számos kérdést tettek fel Michinek. Amikor már végre senki sem foglalkozott vele, felállt és Éva kocsijához osont, ami mellett alig látható tűz fölött lógott a bogrács. Az idős markotányosnő látta, hogy jön, és odanyújtott neki egy tele tálat. - Tessék, Michi, már bizonyára nagyon kiéheztél. Ez nem így volt, de a kásának még bőven akadt hely a gyomrában. Miközben evett, rámosolygott Trudira, aki a közelben állt, és félrehajtott fejjel nézett rá. - Gyere ide, kincsem. Csodálatos hírem van! Találkoztam édesanyáddal, és hamarosan újra velünk lesz. - Ilyesmivel nem tréfál az ember. Csak még jobban megkeseríted a kicsi életét korholta Éva, de csak egy mosolyt kapott cserébe. Ez az igazság. Marie él. A husziták elfogták, és rabszolgamunkát kell végeznie, de amint átverekedjük magunkat a várhoz, csatlakozik hozzánk. Na hiszen, ha ez olyan egyszerű lenne, mint ahogy azt elképzelitek - felelte Éva mogorván, és adott Trudinak egy aszalt szilvát.

5
A Michi visszatérését követő éjszakán senkinek sem jött álom a szemére Heinrich lovag táborában, a következő nap pedig nagyon gyorsan eltelt, úgyhogy éppen végeztek az előkészületekkel a sötétség beállta előtt. Heinrich von Hettenheim még egyszer ellenőrzött minden részletet, hogy megbizonyosodjon róla, semmilyen elkerülhető bonyodalomra nem kell számítania. Sokáig gondolkodott azon, ne hagyja-e itt a kocsikat, de végül úgy döntött, hogy nem teszi. Először is Trudi és a nők aligha tudnának lépést tartani a férfiakkal a csata forgatagában, másrészt a kocsik bizonyos védelmet nyújtottak, végül nem akarta a magukkal vitt felszerelést az ellenség kezére adni. Hogy a huszitákat ne figyelmeztethesse a vasabroncsos kerekek zaja, fűvel, takarókkal, sátorvászonnal betekerték azokat, és mindent kipárnáztak, ami összeütődhetett vagy csattanhatott. A nappali fény utolsó sugarainál a lovag összehívta embereit, és kelet felé mutatott, ahol a Lom csúcsa élesen kirajzolódott a sötétedő égbolt előtt. - Tudjátok, mi vár ránk ma éjjel. Jelentős túlerőben lévő ellenséggel van dolgunk, és csak akkor van esélyünk bejutni a várba, ha meglephetjük őket. Ügyeljetek tehát rá, hogy útközben ne csörömpöljön a fegyveretek, és ne adjatok ki semmilyen hangot. Személyesen ütök le mindenkit, aki ezt elfelejti. Ez rád és a többi asszonyra is érvényes, Éva. Sem káromkodást, sem ostorcsapást nem akarok hallani. - Olyan csendesek leszünk, mint a tyúkól felé közeledő menyét - ígérte Éva. Labunik halkan nevetett, és Marekre kacsintott. - Nem is tudtam, hogy érdekelnek a tyúkólak! Amikor Heribert lovag zavartan nézett rá, elmagyarázta, hogy Marek családi neve, a Lasicek, a menyét cseh megfelelőjéből származik. Most már a körülöttük állók is nevettek, kivívva ezzel Heinrich lovag haragját. - Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van, de nem kellene hangosan kihirdetni. Minden huszita mérföldekről meghall benneteket.

- De lovag úr, ha a táboriták tényleg a közelben lennének, Kegyelmedet is meghallanák - felelte Marek nyíltszívűen, ismét megnevettetve a többieket. Heinrich von Hettenheim lenyelt egy káromkodást, mert kissé hangosabb lett volna, mint a katonái hangja, és erőltetetten vigyorgott. Bizonyos mértékben megkönnyebbült, hogy az emberei jókedvvel és eltökélten indultak csatába ahelyett, hogy letérdelve imádkoznának a szentekhez lelkűk megmentéséért. Majd meglátjuk, mire vagytok képesek. Pihenjetek még egy keveset, és próbáljatok aludni. Ha a hold a fák fölé ér, vége a lustálkodásnak. Szép beszéd volt - dicsérte Éva, és adott neki egy kupa bort. – A jó szerencsénkre, lovag úr! - A jó szerencsénkre! Heinrich von Hettenheim egy hajtásra megitta a bort, és visszaadta a kupát. - Kér még egyet, Kegyelmed? - kérdezte Éva. A lovag elutasító mozdulatot tett. - Nem, tiszta fejre van szükségem. Te és Theres tudjátok, mi a dolgotok? - Mivel kegyelmed ötször elmagyarázta, bizonyára megértettük lassacskán - gúnyolódott a markotányosnő. - De hogy Kegyelmed megnyugodjon, elismétlem. Szorosan egymás mellett haladunk a kocsinkkal. Én előremegyek Michivel és Trudival. A kislányt elrejtjük a kocsiban, hogy ne érje semmi baj. Theres követ engem, és utána jön a két málhás kocsi. A kocsik körül állítja fel Kegyelmed az embereit úgy, hogy sündisznóként közeledjünk az ellenséghez, aki, ha isten is úgy akarja, csak az utolsó pillanatban fog észrevenni bennünket, így már nem fognak tudni összegyűlni és elállni az utunkat. - Csúfolódó rigó! - korholta Heinrich lovag, és a kupára mutatott. - Mégis tölts még egyet. A te szádból korántsem hangzik olyan jól a tervem, mint azt gondoltam. Szükségem van valamire, ami bátorságot önt belém. - Csak nehogy túl sokat öntsön magába, Kegyelmed, mert a végén még Trudi mellé kell fektetnünk a kocsiba. Ha Kegyelmed horkolni kezd, be kell kötnöm a száját, nehogy a husziták idő előtt észrevegyenek minket. Heinrich lovag úgy gondolta, hogy kezével meglegyintve megbünteti Évát ezért a szemtelenségért, de az idős nő ügyesen elhajolt előle, és vihorászva visszament a kocsijához, hogy megtöltse a kupát. Heinrich von Hettenheim ezen az éjszakán örült volna, ha az Úr egyik angyala számolta volna helyette az órákat. Egy kidőlt fán ült, felnézett az égre, ami olyan tiszta volt, hogy a csillagok száma tízszeresének látszott, és a megfelelő pillanatra várt, hogy elinduljanak. Az ifjú Heribert és Urs Sprüngli szótlanul csatlakoztak hozzá., mindketten saját gondolataikba merültek. A lovag nem bírta végül tovább a feszültséget. Megveregette a vállukat, és parancsot akart adni, hogy ébresszék fel az embereket, de ezen az éjszakán alig aludt valaki. A legtöbben, amint meglátták parancsnokuk közeledtét, felkeltek, és megfogták a fegyverüket. A keskeny holdsarló fényében, ami csak délen emelkedett a fák csúcsa fölé, nem látta az arcokat, de feltételezte, hogy már senki sem olyan vidám, mint este volt. - Sötétebb van, mint gondoltam - mondta Mareknek. - Ne gyújtsunk mégis fáklyákat, legalábbis, amíg az ostromgyűrű előtti utolsó magaslathoz érünk? Marek nemet intett. - Ezt nem tanácsolnám. Ha a táboriták felküldtek valakit a hegygerincre, észreveszik a fényt, és oda a meglepetésünk ereje. - Úgy ismerem a vidéket, akár a tenyeremet, oda tudom vezetni a csapatot. Mondja meg Kegyelmed a katonáknak, hogy a lándzsájuk végével tapogassák ki az utat, és az állatokat a zablánál fogva vezessék. Heinrich lovag Marek vállára tette a kezét. - Remélem, igazad van, mert nem szeretnék napfelkelte után a várhoz érni, amikor az ellenségeink már magukhoz tértek, és teljes erejüket ellenünk fordíthatják.

- Ne aggódjon, lovag úr! Ott leszünk, ahogy terveztük, hajnalhasadtakor. Marek levette Heinrich kezét a válláról, és a menet elejére sietett. Hamarosan már úton voltak, és a kis csapat több tagja fohászkodott a Szűzanyához és valamenynyi szenthez, akiről tudott, hogy segítsék meg őket ezen az éjszakán.

6
Marie számára csigalassúsággal telt a nap az éjszakai cselvetés után. Már reggel megrémült, hogy a husziták gyanút fognak, és felfedezik, hogy valaki járt a hordóknál, mert Vyszo épp aznap adatott néhány harcosnak jutalmul különadag sört. Ha az őrök beismerik, hogy Annival és Helenével szórakoztak, és emiatt nem ügyeltek a hordókra, neki is vége. Szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy a két katona, akik az új hordóból kaptak sört, egy kis idő múlva heves hasmenés miatt rohant a latrinához, és utána hasfájásra panaszkodtak. Mivel a katonai táborokban gyakran megbetegedtek az emberek, a parancsnokok elrendelték, hogy a két beteg maradjon az erdőszélen, hogy megakadályozzák a járvány kitörését. Marie szívéről először nagy kő esett le, mert a falkenhaini szakácsnő főzete hatásosnak tűnt. Ám amikor beköszöntött az este, majd az éjszaka, kételkedni kezdett. A legtöbb katona időközben ivott a Wanda kotyvalékával hígított sörből, de egyikük sem tűnt betegnek, mert élénken diskuráltak arról, hogy a vár már másnap elesik, vagy tartja még magát egy napig. Vyszo délelőtt a várkapu elé vitette a legnagyobb ágyút és lövetett vele, habár a kezelőszemélyzetet alig védte valami a várvédők nyílzáporától. A falakon álló katonáknak elment a kedve a gúnyolódástól, amikor a negyedik sortűz szétvitte a kapu pallóját, úgyhogy az ostromlók és a védők egyaránt tudták, hogy a vár pár napon belül elesik. Marie hallotta, amint a katonák fogadásokat kötnek arra, hogy az ostrom már másnap sikeres lesz-e. Marie a pajtában, munka közben kihallgatott beszélgetésekből tudta, mennyire hatásosak a lövedékek, és attól tartott, hogy a várkapu néhány óra múlva beomlik a vasgolyók erejétől. Ha a védőknek nem sikerül mögötte kőből egy falat, vagy földből és szikladarabokból erős sáncot építeni, hogy megnehezítsék a támadók beözönlését, akkor Falkenhaint gyorsan beveszik. Ugyanakkor ezek a fegyverek semmit sem értek puskapor nélkül, ezért kieszelt egy tervet, ami a vár ostromát ideiglenesen megállítja, és így Heinrich lovag, csapatának egyengeti az útját. Az ostromló sereg három puskaporos hordóval megrakott kocsit vitt magával, és a legjobb puskaporral teli kocsit Vyszo közvetlenül a várhoz vezető főút mellé állíttatta. Ha sikerülne felgyújtani a kocsit, és felrobbantani a puskaport, a táboriták összezavarodnának, és barátai megszabadulnának jó néhány ellenségtől. Tudta, hogy a robbanás valószínűleg őt is megöli, de ez volt az egyetlen, amit még tehetett, hogy megmentse Trudi életét és Michelnek időt nyerjen, aki így az erősítés segítségével megvédheti Falkenhaint. Ez minden áldozatot megért. A szorosan mellette fekvő Anni megfogta kezét, és gyengéden megszorította. Marie érezte, hogy barátnője, aki már rég nem a védence volt, vigasztalni és nyugtatgatni akarta. Viszonozta a kézszorítást és elmosolyodott, bár Anni ezt a sötétben nem láthatta. - Sikerülni fog - suttogta, de érezte, hogy inkább önmagát akarja bátorítani, mint a lányt. Az idő kínzóan lassan telt. Marie nem merte behunyni a szemét, mert attól félt, hogy elalszik, és elmulasztja a cselekvés pillanatát. Egy ideig számolta a csillagokat, de elveszett az égbolt csillogó sokadalmában. Végül feladta, és hallgatta az éjszakai tábor neszeit. Egy ló fújtatott, ami időlegesen elnyomta a horkolás szokásos zaját, kicsit

messzebb egy katona felkelt, hogy a latrinára menjen. Útközben egy őr megállította, mire a katona egy tréfával felelt. Egy idő után Marie annyira nyugtalan lett, hogy nem bírt fekve maradni. Letette takaróját, és óvatosan körülnézett. A táborban minden ugyanolyan nyugodt volt, mint korábban, ezért már a legrosszabbtól tartott. Az őrök általában a várat nézték, aminek az oromfalát fáklyák és őrtüzek világították meg. A kapu mögül szünet nélküli kalapálás és egyéb zaj hallatszott, ami arról árulkodott, hogy a védők megerősítették a kapuzatot, és újabb védelmi állásokat építettek. Marie azt remélte, hogy ebben a lármában a táboriták a segélycsapat közeledését már túl későn fogják meghallani, és nem tudnak keményen ellenállni. Ebben a pillanatban szokatlan zajra lett figyelmes. Felült és hallgatózott, aztán rájött, hogy saját, vadul kalapáló szívverését hallja. Mielőtt visszafeküdt, vetett egy pillantást a kaputoronyra, amelyen a tűz fényénél egy férfi körvonalai rajzolódtak ki. A táboriták valószínűleg őrnek tartották, aki úgy gondolta, hogy biztonságban van a nyilaktól, ezért nem keresett fedezéket, z asszony azonban úgy vélte, hogy Michel az. A területet kémlelte, és úgy tűnt, hogy a fogyatkozó holdsarló fényében látott valamit, mert hirtelen parancsoló mozdulatot tett. Marie meg volt győződve arról, hogy a jel neki szól, ezért meglökte Annit és Helenét. Láthatóan nekik sem jött álom a szemükre, mert azonnal felkeltek. - Figyeljetek! - súgta oda nekik Marie. - Ha az őrök riadót fújnak, osonjatok a várhoz, és várjatok, amíg kinyílik a kapu. Értitek? - És te mit csinálsz? - érdeklődött Helene aggódva. Marie az út mentén álló lőszeres kocsira mutatott, de Helene nem figyelt fel erre, ezért a fejét a megfelelő irányba fordította. - Felgyújtom a puskaport, hogy a husziták közt még nagyobb legyen a zűrzavar. - Ez őrültség! - kiáltotta Helene veszélyesen hangosan. Marié gyorsan a szájára tette a kezét. - Maradj csendben, különben mindnyájunkat veszélybe sodorsz. Értsd meg, ez az egyetlen, amivel segíthetek az embereinknek. Ezután felállt és eltűnt. A férfiak, akik mellett elhaladt, hörögtek és nyögtek álmukban, mintha sejtenék, hogy valami történni fog, néhányan felkeltek, és a latrina felé szaladtak. Sikerült észrevétlenül eljutnia a lőporos kocsihoz, és elrejtőznie Vyszo sátra mögött, ami néhány lépésnyire állt a veszélyes rakománytól. A kétszólamú horkolásból kiderült, hogy Renáta is a férjével volt, és valószínűleg egyikük sem tartotta be Vyszo saját parancsát, miszerint mindenki csupán egy kupa sört ihat este. Marie-ban feléledt a remény. Ha a táboriták vezére részeg, a barátainak több esélye van bejutni a várba, és ezzel Trudi is biztonságban lesz. Hirtelen felkapta a fejét. Egy új zaj ütötte meg a fülét, ami bár halk volt, de az ő figyelmét nem kerülte el. Egy ökör bőgött bánatosan, és nagyon jól tudta, hogy Vyszo seregében nincsenek marhák. Tekintetével a legközelebbi őrtüzet kereste, amit a lőporos kocsitól tisztes távolságban gyújtottak meg. Nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne kapja fel az egyik égő fahasábot, és ne dobja a puskaporra. Meg kellett várnia, amíg Heinrich lovag csapata elég közel ér ahhoz, hogy magukra vonják a figyelmet. Az idő szörnyen lassan telt, úgy tűnt, évek múlnak el, míg Marie néha-néha hallani vélte Heinrich lovag csapatának közeledtét. A táborban nyugtalanság terjedt el. Egyre inkább hallatszott a lábak dobogása, ami nyögésekkel és mocskos káromkodásokkal keveredett, de furcsa módon egyetlen őr sem riadóztatott. Időközben lement a hold, és a keleti horizonton halvány fénysugár jelent meg. Marie ismét hallotta egy ökör morgását, aztán meglátott a hegytetőn egy árnyékot, ami felhőként húzódott lefelé a hegyoldalon. Önkéntelenül is a legközelebbi tűznél álló őr felé nézett, de a helye üres volt. Ugyanakkor valaki leugrott az egyik közeli

kocsiról, és a latrina felé rohant, ám hirtelen megállt, és a cseh káromkodásból Marie tudta, hogy a férfi nem érte el időben a célját. Heinrich lovag emberei körülbelül ötvenlépésnyire közelítették meg az ostromgyűrűt, amikor az első táborita észrevette őket. A férfi inkább meglepettnek tűnt, mint ijedtnek, és pár lépést közelebb ment. - Hé, kik vagytok, és mit akartok? Válasz helyett a német gyalogosok szorosabban összezártak, és leengedték lándzsájukat. Az őr csak ekkor jött rá, hogy ellenséggel áll szemben, és riadót fújt. Vyszo katonái azonban korántsem ugrottak olyan gyorsan talpra, mint ahogy Marie tartott tőle. Sokan tántorogtak, mint a részegek, és a piramisszerűen halomba rakott lándzsák és szöges buzogányok mellé estek a földre. Vyszo elő sem jött, Renáta viszont hasára szorított kézzel kitámolygott a sátorból, és gurgulázó hangot adva hányt. Marie már majdnem fellélegzett, amikor rájött, hogy a mérgezett sör korántsem minden ellenséget tett harcképtelenné. Habár csak kevés alvezér került elő, mégis sikerült elég harcost összeterelni ahhoz, hogy a maroknyi németet felmorzsolják. Egy pillanatra Marie megdermedt a félelemtől, de aztán visszatért belé az élet. Az őrtűzhöz rohant, megragadott egy égő fahasábot, és visszafutott a lőporos kocsihoz. Útközben felkapott néhány takarót és farkasbundát, amiket a tulajdonosuk óvatlanul eldobott, benyomta az összest a ponyva alá, és odatartotta a lángot. Közben katonák támolyogtak el mellette kiáltozva és szitkozódva anélkül, hogy figyeltek volna rá. Lengették szöges buzogányukat, de megbotlottak a saját lábukban, térdre estek, aztán káromkodva újra felálltak. Mivel Marie nem tudta, mikor robban fel a puskapor, bedugta a fáklyát a már égő anyagok közé, és Falkenhain felé rohant. Pár méter után nyugtalanul megfordult, és az ajkába harapott. Ügy érezte, hogy Heinrich lovag gyalogosai túl gyorsan törnek előre, ezért megijedt, hogy a lőporos kocsi akkor robban fel, amikor a katonák odaérnek. Abban a pillanatban, amikor úgy gondolta, hogy megöli a saját lányát, az ostromgyűrű túloldaláról irtózatos zaj hallatszott. Marie megfordult, és egy tűzgolyót látott, amint sárgás-vöröses virágként kinyílt, majd összezárult. Sokan kiáltoztak a fájdalomtól és az iszonyattól. Még mielőtt Marie felfogta volna, hogy egy másik lőporos kocsi robbant fel, levegőbe repült az általa meggyújtott is. Erős ütés érte a hátát, ami előrehajította. Nagyot koppant, aztán füvet és piszkot érzett a foga között. Undorodva kiköpte, nagy nehezen feltápászkodott, és bámulta a katasztrófát, amit okozott. Táboriták tucatjai, akik felsorakoztak, hogy megállítsák a németeket, ordítva henteregtek a földön, vagy pánikba esve szaggatták le magukról az égő ruhát, mások egyszerűen sikoltozva elrohantak. Heinrich lovag emberei megrémültek, de úgy tűnt, hogy sértetlenek, és megpróbálták felvenni a menetoszlop-alakzatot. Az igavonóik azonban pánikba estek, és fejetlenül megiramodtak. Marie hallotta Heinrich lovag parancsait, és látta, ahogy pár ember az állatokba kapaszkodik, hogy az úton tartsák őket, ami a völgyből kígyóként kanyargóit fel a várhoz a meredek hegyoldalon. Éva gebéje hamar megnyugodott, és mivel a menet élén haladt, lassúbb tempója megkönnyítette a férfiak munkáját. Csak amikor a csapat elvonult mellette, jutott eszébe Marie-nak, hogy biztonságba menjen, ezért egyenesen a vár felé futott. Pár lépés után egy táboritába ütközött, aki durván ellökte. A férfi káromkodott, és Marie észrevette, hogy megemeli a fejszéjét és felé sújt. Ebben a pillanatban kinyílt a várkapu, elvonva a táborita figyelmét. Marie könnyes szemmel nézett fel Michelre, aki a várvédők élén a kapun át kirohant a várból. Alig több mint kétszázan voltak, főként Falkenhainba menekült parasztok és kézművesek, akiket Marek és Michel tanított meg a fegyverforgatásra. Marie elmondott egy gyors imát. Rátört a félelem, hogy a férje eleshet ebben a

mészárlásban, és elveszti, mielőtt valóban megtalálta volna. Elnyomta félelmét, és a fájdalom ellenére kényszerítette magát arra, hogy felálljon. Ekkor meglátta a felé futó Annit. Amikor kézen fogta, és a legrövidebb úton fel akart mászni vele a várkapuhoz, felbukkant Helene. A fiatal nő a bal karjára szorított kendővel igyekezett a kezére folyó vért elállítani. Mielőtt utolérte volna barátnőit, megingott és térdre esett. Marie és Anni odafutott hozzá, megragadták a hóna alatt, és félig futva, félig mászva felvonszolták a meredek hegyoldalon, így hamarosan maguk mögött hagyták barátaik csapatát, amelyet újra és újra hevesen megtámadtak. - Hozzád hasonlóan én is fel akartam robbantani egy lőporos hordót, de nem tudtam elég gyorsan elfutni - magyarázta Helene nyöszörögve a fájdalomtól. Marie elismerően motyogott valamit, és levegő után kapkodva tovább mászott, míg el nem érték a kaput. Egy erőteljes asszony fogadta őket, aki először bizalmatlanul méregette a három nőt, de megnyugodott, amikor meghallotta, hogy németül beszélnek. - Gyorsan szaladjatok fel a lépcsőn, és segítsetek védeni a falat. Mindenkire szükségünk van, ha azok a disznók megpróbálnak tömegesen felmászni - rendelkezett erélyesen. - A barátnőm megsebesült - felelte Marie élesen. Az asszony rövid úton letaszigálta egy fáklya mellett Helenét a belső udvarba. - Gyere velem, és kötöztesd be magad - mondta a fiatal lánynak, és közben a lépcsőre mutatott. - Ti ketten igyekezzetek a falakra! Marie megragadta Annit, és felrohantak a lépcsőn. A védműveken sok nő állt a felhalmozott kövek és bográcsok mellett, amelyek kis tüzek fölött lógva gőzölögtek, és a lenti tolongást bámulták. A fáklyafényben arcuk maszkszerűnek tűnt. Éppen amikor Marie megkérdezte az egyik asszonyt, hová menjenek, és mit csináljanak, Anni meghúzta a ruhaujját, és az ostromgyűrűre mutatott. Újabb tűzoszlop szállt fel fülsiketítő robaj és éles fény kíséretében, ami olyan erős volt, hogy elvakította őket. Amikor Marie kinyitotta a szemét, látta, hogy Anni csibészesen mosolyog mellette, és a kezét dörzsölgeti. - Az én lőporos kocsim! Felgyújtottam - jelentette be a lány büszkén. Marie nevetve csóválta a fejét. - Te és Helene, két bolond egy pár! Anni igyekezett felháborodott képet vágni, de muszáj volt vihorásznia. - Bagoly mondja verébnek...! Az egyik cseh asszony nagy szemekkel meredt a jövevényekre. - Levegőbe röpítettétek a táboriták puskaporkészletét? Ezt nem mertem volna megtenni. - Én sem! - kiáltotta egy másik nő. - Már a gondolatától is reszketek, hogy az egyik bitang feje megjelenik az oromzaton. Lehet, hogy félelmemben elrohanok, ha jönnek. Marie ügyet sem vetett a körülötte állókra, mert hallotta, amint Éva lent szitkozódik, és ordítva a lovát csapkodja. Amikor lenézett, az idős markotányosnő kocsija éppen akkor robogott be a nyitott kapun. Fentről úgy látszott, mintha a belül felépített védőfalat lerombolná. Marie átrohant a védmű másik oldalára, és lélegzet- visszafojtva nézett le az udvarra. Éva teljes erejéből megrántotta a fogatot, ami csak súrolta az akadályt, és inogva megállt előtte. Theres kocsija olyan sebességgel követte, mintha az ökreinek szárnyai nőttek volna, hajtójuk épphogy meg tudta akadályozni, hogy az állatok az istállóajtónak ütközzenek. A másik két kocsis jobban kézben tartotta állatait, és a kocsikat óvatosan az udvarra irányították. Mivel senki más nem követte őket, Marie visszament a falra, és látta, hogy kint heves harc bontakozott ki. Több száz táborita próbálta elkeseredetten áttörni a védők kapu körül alkotott gyűrűjét, hogy bejussanak a belső várba. Míg Michel és Heinrich lovag csapatát keményen szorongatták, nemigen törődve saját életükkel, a többiek odavonszolták az utóbbi napokban ácsolt létrákat, hogy megostromolják

a falakat. Az itt védekező nők, gyermekek és öregek emberfeletti teljesítményt nyújtottak, kőzáport, forró vizet és szurkot zúdítva a támadókra. Néhány táboritának ennek ellenére sikerült felmászni a falperemre. Amikor az asszonyok közvetlen közelről meglátták az ellenséget, egyesek a félelemtől megdermedtek, mások sikoltozva elrohantak. Marie meglátta egy táborita fejét az oromzatnál, és érezte, ahogy fogsága alatt elfojtott dühe egyetlen ütésben előtör. Megfogta az egyik üres szurkos vödröt, és lecsapott vele. Mellette Anni és mások kőzáporral fogadták a többi férfit. Az első három egymást rántotta a mélybe, társai azonban fáradhatatlanul másztak tovább. Csak amikor Wanda két támadóra ráborított egy fazék forró vizet, sikerült Marie-nak és a többi asszonynak a könnyebbé váló létrát rudakkal kibillenteni az egyensúlyából, és lelökni az utolsó táboritákat. A kapu előtt Michel ragadta magához a parancsnokságot. A gyalogosokat és a lovukról leszállt lovagokat ékalakzatba rendezte, így az ellenség három sor lándzsába rohant bele. A parancsai szerint az alakzat lépésről lépésre, szervezetten vonult vissza. Már úgy látszott, hogy a védők elérik a kaput, és be tudják zárni, amikor kürt harsant, és a szinte vérvörös hajnali derengésben lovasok bukkantak fel az erdő szélén. A táboriták ujjongásban törtek ki. A Marie mellett álló Wanda elvesztette önuralmát, és úgy sikoltozott, mintha felnyársalták volna. - Husziták! Végünk van! Marie ökölbe szorította a kezét, lenézett a vaslapokkal kivarrt bőrzekét és csúcsos sisakot viselő körülbelül ötszáz cseh lovagra, akik egy emberként, támadásra készen előretartották a lándzsájukat, és megesküdött, hogy olyan drágán fogja adni az életét, amennyire csak lehet. De ekkor felismerte az elöl lovagló férfi címerét, és örömében kiabálni kezdett. - Nem ellenségek! - kiáltotta, ahogy csak bírta. - Ottokar Sokolny és csapata jön. A mi oldalunkon állnak! Ebben a pillanatban meglátta Vyszót, akit a lőpor robbanása kivetett a sátrából, és most egy bokorból kimászva, imbolyogva próbált lábra állni. Még nem fogta fel, hogy nem barátok közelednek, mert fájdalomtól meggörbülten, félig meztelenül tántorgott a lovasok felé. Hirtelen azonban megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és védekezőén felemelte a karját. Ottokar Sokolny odaugratott hozzá, és mintegy mellékes mozdulattal lefejezte, aztán a véres fegyvert a feje fölé emelte. Előre! Halál a táboritákra! Sokolnyért! - ordították az emberei, és megsarkantyúzták a lovakat. Michel vette észre először ellenségei zavarodottságát, és ő is meglengette a kardját. - Gyerünk, katonák! Előre! Eljött a mi időnk. Üssétek őket, különben Falkenhain elesik! Nekirontott a táborítáknak, ügyet sem vetve arra, hogy követik-e. Heinrich és Heribert lovag csatlakozott hozzá, és hosszú kardjukkal vágtak utat maguknak az ellenség soraiban. Urs Sprüngli a meglepett gyalogosokat irányította úgy, hogy félig-meddig rendezetten az ellenséget maguk és Sokolny csapata közé terelték, így Vyszo emberei két tűz között találták magukat. Hamarosan a csata a túlélő táboritákra való hajtóvadászatra hasonlított. Itt-ott néhány meggyengült és Ottokar Sokolny megjelenésétől teljesen összezavarodott csoport még megpróbált szervezetten a védőkre támadni, de gyorsan felmorzsolták őket. A legtöbben, akik még képesek voltak menni, egyszerűen szétfutottak, akár a nyulak. Hogy hányan menekültek az erdőbe, azt senki sem tudta, de a halottak száma elárulta, milyen magas árat fizettek a Kis Prokop emberei Falkenhain falai előtt. Ottokar Sokolny és Michel az erdő szélén megállították katonáikat, hogy elkerüljék az értelmetlen üldözés véráldozatát. Václav Sokolny csatlakozott hozzájuk, leugrott a nyeregből, és könnyek között ölelte meg öccsét. - Istenemre, Ottokar, még sohasem örültem neked ennyire, mint ma!

- Istennek kell hálát adnunk, hogy egy férfi, aki titokban a kelyhesek közé tartozik, három nappal ezelőtt utolért, és beszámolt Prokop és Vyszo tervéről. Ezért tudtam a segítségedre sietni, és azt hiszem, hogy a legjobbkor érkeztem. Ottokar gróf kibontakozott bátyja karjaiból, és kísérőire mutatott. - Hűséges csehek vagyunk, de nem csatlakozunk a táboritákhoz és rémuralmukhoz. Ha nem állítjuk meg ezt a csőcseléket, a gyönyörű országunk temetővé változik. Václav Sokolny döbbenten nézett rá. - Tényleg szembe akartok szállni a két Prokoppal és követőikkel? - Akarunk? Már meg is tettük - mondta az Ottokar Sokolny mellett álló férfi gúnyosan mosolyogva. Václav gróf csitítóan felemelte a kezét. - Bocsásson meg, Sebesta úr. Nem akartam Kegyelmedet megsérteni. - Ezt nem is feltételeztem. Sebesta Dozorik megveregette Sokolny vállát, aztán végighordozta tekintetét a csatamezőn. - Jó látni, hogy ez a csőcselék végre megkapta, amit megérdemel. Le kell tenniük a fegyvert, megművelni a földeket, és a katonáskodást azokra hagyni, akik értenek is hozzá. Michel szívesen a cseh nemes arcába vágta volna, hogy Prokop és a táboriták valószínűleg többet konyítanak a katonáskodáshoz, mint a legtöbb hangzatos címekkel büszkélkedő nemes, beleértve a császárt is. De nem akart vitát szítani, ezért az ifjabb Sokolnyhoz fordult. Térjünk vissza a várba, és gondoskodjunk az emberekről és az állatokról. Mindannyian megérdemeljük a reggelit és egy korsó sört. Később is ráérünk eltakarítani a romokat és a holtakat. Semmi kifogásom néhány korty ellen. A táboriták biztosan hagytak nekünk pár hordóval. Sebesta Dozorik szomjasán nézte az elhagyott tábor hordóit. Michel azonban nevetve megrázta a fejét. - Legyünk óvatosak ezzel a sörrel, amíg meg nem tudjuk, melyikbe öntötte a feleségem Wanda főzetét. Hacsak nem akarnak hasfájással sűrűn kiszaladgálni az árnyékszékre. A férfiak nevettek, Heribert lovag viszont zavartan bámult Michelre. A felesége? Az asszony, aki ezt a hőstettet véghezvitte, Marie volt, a markotányosnőnk. Igen, Marie a feleségem. Nem akarta elhinni, hogy meghaltam, ezért felkerekedett, hogy megkeressen. Nem sejthette, hogy elvesztettem az emlékezetemet, és nem tudom, ki vagyok. Az egyetlen, amire emlékeztem, az arca és a neve volt. Michel boldogságtól sugárzó arca elárulta, mennyire szereti Marie-t, és menynyire örül a viszontlátásnak. Az ifjú nemes szívét mélységes fájdalom járta át, és legszívesebben ledöfte volna az előtte álló férfit. A vállára nehezedő kéz észre térítette. Megfordult, Heinrich von Hettenheim állt mellette, akinek a tekintete egyszerre sugárzott együttérzést és kemény figyelmeztetést. Heribert lovag mosolyt erőltetett magára. - Nagyszerű csatát vívtunk, nem gondolja, Heinrich lovag? Mindenki, aki a mi oldalunkon harcolt, örökre a barátunk lesz. Heinrich lovag megkönnyebbülten bólintott. - Ezeket a szavakat vártam tőled. Gyere! A többiek már elindultak, én pedig nem akarom megvárni, amíg elfogy a reggeli és a sör.

7
Mialatt a legtöbb nő a várfalon maradt, és izgatottan figyelte a csata végkimenetelét, Marie nem bírta tovább. Lesietett a lépcsőn, átpréselődött a szorosan egymás mellett álló kocsik között, és Éva szekeréhez rohant. Michi boldog mosolylyal fogadta, Éva pedig diadalmas mozdulattal át akarta ölelni. De Marie csak odaintett az idős asszonynak, mert meglátta a lányát, aki kimászott a kocsiból, és örömében sivalkodva felé szaladt. - Trudi! Istenem, mennyire örülök, hogy látlak! Marie felvette lányát, magához ölelte, és érezte, hogy könnyei végigfolynak az arcán. Trudi szuszogott, és karját a mellére nyomta, hogy lássa anyját, aztán az egyik kezével megpróbálta letörölni Marie arcát. - Mama, ne sírj! Trudi itt van! Éva is megtörölte a kezével a szemét. - A mi kicsikénk végig nagyon bátran viselkedett, és amikor áttörtük az ostromgyűrűt, meg sem mukkant. Anni követte Marie-t, és mellé érve megsimogatta a kislány arcát. - Kincsecském, jó téged viszontlátni. Trudi oldalra hajtotta a fejét, és kíváncsian nézett rá. - Anni beszél. Anni már nem csendes. Éva a kimerültségtől megkapaszkodott a kocsijában, de a gyermekkel együtt magához vonta Marie-t. - Történnek még csodák! Amikor a halálhíredet meghallottuk, mi is majdnem belehaltunk a fájdalomba. Micsoda öröm épen és egészségesen viszontlátni! Marie egy pillanatra a semmibe meredt. - Igen, élek, és egyvalaki ennek nem fog örülni. Gondoskodom róla, hogy mindenért megfizessen. Nem tudta erősebben kifejezni gyűlöletét, mert Wanda, Zdenka és Jitka felhozták a pincéből az első hordót, és sört osztottak az udvaron lassan összegyűlő asszonyoknak. - Gyertek, frissüljünk fel egy kicsit, mielőtt a férfiak visszajönnek, mert akkor tengernyi dolgunk lesz! - kiáltotta a szakácsnő, és odanyújtotta Marie-nak az első kupát. - Te vagy az a nő, aki a táboriták sörét megfűszerezted, igaz? Jól csináltad. De én is büszke vagyok rá, hogy a főzetem alaposan megfeküdte a bitangok gyomrát. Marie elismerően mosolygott. - Miféle szer volt tulajdonképpen? - Mindenféle gyógynövényt, gyökeret és gombát, amivel kártevőket irtok, megfőztem egy üstben, és reméltem, hogy a táboritákat is megtanítja futni. Megtette! Marie szájához emelte a kupát, és egy hajtásra kiitta a keserű sört, habár a bor inkább kedvére való lett volna. E pillanatban azonban olyan szomjas volt, hogy egy kutat is kiivott volna. Miközben Zdenka töltött neki még egy kupával, Marie bemutatta Annit és Helenét a többieknek, utóbbi bekötött karjával kissé elveszetten álldogált ott, és dicsérte a lányokat, hogy alaposan kivették részüket az ellenség összezavarásában. Helene csodálattal nézett rá. - Nélküled nem tudtuk volna megtenni. Istenemre, nagy öröm volt látni, ahogy azok az átkozott táboriták futottak, mint a nyulak. Egy pillanatra elhallgatott, aztán a fejét csóválva kinézett a nyitott kapun a szabadba. - Biztosan őrültnek tartsz, de azt kívánom, hogy Przybislavnak és Haseknek sikerüljön elmenekülni. A maguk módján nem voltak rossz emberek.

Marie nem tudott válaszolni neki, mert Václav Sokolny hitvese, Madlenka kilépett a várkápolnából, amit az ostrom kezdete óta csak addig hagyott el, amíg aludt és evett. Kilépve a fénybe hunyorgott, és értékes rózsafüzérrel díszített kezét tördelte. - Az Úr csodát tett! Dicsérjük az Urat! Imádkozzunk! Az asszonyok letérdeltek, és imára kulcsolták a kezüket. Marie csatlakozott hozzájuk, hogy köszönetet mondjon a Szűzanyának és védőszentjének, amiért épen és egészségesen visszakapta Trudit, és kérte, védjék meg Michelt, aki az embereivel az utolsó táboriták ellen harcolt. Két Miatyánk és Ave Mária után Wanda felállt, kiterelgette a cselédeket a konyhába, és a többi asszonynak is kiosztotta a feladatokat, mert mint mondta, hamarosan egy kiéhezett hadsereg fog megjelenni a várban. Arra a néhány sebesültre mutatott, akiket meglehetősen összezavarodott szolgák hoztak be, és sürgősen ellátásra szorultak. Wanda épphogy kiadta a parancsait, amikor Marie látta, hogy visszatértek azok a férfiak, akik még talpon voltak. Amint megpillantotta Michelt véres ruhában, a szíve összeszorult, és nehezen elnyomott félelme egyszeriben egy sikolyban akart kitörni belőle. Aztán megkönnyebbülten látta, hogy férje könnyedén, szőrén megül egy bozontos lovat, amit bizonyára zsákmányolt, és az ellenség üldözésére használt. Amikor a férfi belovagolt a kapun, önkéntelenül is egy kocsi árnyékába húzódott, mert egy kicsit félt a viszontlátástól. Michel leugrott a lóról, a sisakját a földre dobta az itató mellett, aztán lemosta a vért a kezéről és az arcáról. Felegyenesedett, és tekintete végigfutott az udvaron. Marie lábai remegtek, amikor a férje ránézett, túlságosan elgyengült ahhoz, hogy elé menjen. Michel egy pillanatig szótlanul nézte, aztán lassan elindult felé, mintha attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattól az asszony eltűnik a levegőben, végül óvatosan felé nyújtotta a kezét. - Tényleg te vagy! Attól féltem, hogy csak álomképet látok. Magához akarta vonni, de eszébe jutott, hogy véres a ruhája, ezért megpróbálta a mellvértjét az ugyancsak koszos ruhaujjával letörölni. Marie oldalra tolta a karját, megfogta az arcát, és kitört belőle a zokogás. Michel az első pillanatban nem tudta, mit tegyen, aztán Marié fejét a vállára hajtotta, és könnyes szemmel nézett le rá. Egy darabig egyetlen szót sem szóltak, csak hallgatták egymás szívverését. Heribert lovag tanúja volt az egész jelenetnek, és sebzett szívével küzdött. Marie eltűnése mély gyászba taszította, de most, hogy élt, és egy másik férfi karjaiban látta, úgy érezte, hogy a vesztesége szinte elviselhetetlen. Végül elfordult, hogy ne lássa boldog arcukat, ekkor észrevette a közelben Janka Sokolnát, aki égő tekintettel nézte a párt. A fiatalember megértette, hogy másvalakinek is romba dőltek a reményei. Ebben a pillanatban meglátta, hogy Janka keze az övére siklott, és megfogta tőre markolatát. Rögtön odarohant hozzá, és megragadta a karját. - Kegyed szereti a lovagot, igaz? De Marie asszonynak több joga van hozzá. Janka odafordult, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy rögvest belevájja a körmét az ifjú arcába. De ekkor megpillantotta a fiatalember fájdalmas tekintetét, és együttérzést olvasott le az arcáról. Előbb még lángoló gyűlölete egy csapásra elszállt, és oly erőtlennek érezte magát, mint egy újszülött. Belekapaszkodott az ifjú nemesbe, hogy össze ne essen, nem védekezett, amikor Heibert megtámasztotta és suttogva vigasztalta. - Majd megtalálja a szerelmet, kisasszony, és ha isten is úgy akarja, egyszer talán én is. Heinrich lovag és Éva, akik eddig aggódva nézték Heribertet, egymásra néztek. Úgy tűnt, hogy a két szenvedő ember egymásra talált, és mindkettő vigaszt

nyújtott a másiknak. Trudi fel volt háborodva, hogy édesanyja látszólag megfeledkezett róla, és duzzogva ráncigálta Marie szoknyáját. De csak amikor pityeregni kezdett, bontakozott ki anyja az idegen férfi karjaiból, és nézett le rá. - Mi bajod van, kincsem? Marie rájött, hogy a gyermek sosem látta az apját, és egyszerűen féltékeny volt. Felemelte Trudit, és büszkén megmutatta a férjének. - Ő mi kis Hiltrudunk. Trudinak hívjuk, hogy megkülönböztessük a keresztanyjától. Kilenc hónappal azután született, hogy hadba vonultál. Michel meghatottan nézte a kicsit, mialatt a lánya lebiggyesztett ajkakkal méregette őt. - Milyen gyönyörű! Istenem, nála nagyszerűbb ajándékot nem adhattál volna nekem. Trudi az orrát fintorgatta. - Mama, ki ez az ember? - Az édesapád - felelte Marie, és csak most jött rá, hogy a kislánynak ez a szó semmit nem jelent. De ez hamarosan megváltozik. Az ifjabb Sokolny Marie és Michel boldog találkozását kissé türelmetlenül szemlélte, végül közelebb lépett. - Bocsássák meg, hogy megzavarom a viszontlátásuk örömét, de még nem jött el az ünneplés ideje. A túlélők megviszik a vereségük hírét a két Prokopnak, és akkor legalább háromszor ennyi ellenséggel kell szembenéznünk. A mostani körülmények között nincs semmi esélyünk, hogy megtartsuk Falkenhaint, tehát sürgősen tanácskoznunk kell arról, hogy mit tegyünk. Michel lassan kibontakozott Marie karjaiból. - Igaza van, Ottokar úr. Először is az érdekelne, miért támadta hátba egykori szövetségesét. Csak azért, hogy megmentse a bátyját? Mától kezdve az élete egész Bohémiában nincs biztonságban. Ottokar Sokolny keserűen válaszolt. - Már rég nem volt biztonságban, Német! A táborita vezérek a kelyhes nemeseket ellenségnek nyilvánították, mondván, hogy ugyanúgy elsöprendők vagyunk, mint a német bárók, akik ellen éveken át együtt harcoltunk. A prédikátorok feltüzelik ellenünk őket, mert azt hirdetik, hogy Isten nem teremtett urat és szolgát, csak Ádámot és Évát, akiknek arcuk verítékével kellett megkeresniük a betevő falatot. Nem akarják, hogy a nemesek uralkodjanak rajtuk, de közben megfeledkeznek arról, ami a Bibliában írva vagyon. Isten maga is királyt és vezetőket rendelt Izrael népe fölé, hogy a nevében uralkodjanak. Sebesta Dozorik Michel mellé lépett, és a vállára tette a kezét. - A két Prokop és bizalmasaik uralma szörnyűbb, mint a németeké, akiknek a hatalma alól állítólag fel akarják szabadítani a népet. Az a céljuk, hogy kiirtsák a bohémiai nemességet és követőiket. Ezek az emberek már nem a hit, vagy a nép szabadságáért harcolnak, hanem csak a saját hatalmuk érdekli őket, amit véres terrorral igyekeznek biztosítani. Ezért döntöttünk úgy, hogy harcba szállunk a táboriták ellen ahelyett, hogy megvárnánk, amíg egyesével lemészárolnak bennünket. Egyedül azonban gyengék vagyunk ahhoz, hogy elbánjunk velük, így szövetségeseket kell keresnünk. Az ifjabb Sokolny a bátyjára nézett, akinek Wanda éppen bekötözte sebesült vállát. - Václav, nem maradhattok itt! Ha Prokop emberei ideérnek, kő kövön nem marad. Az embereiddel együtt a birodalomba kell vonulnod, mielőtt a táboriták öszszegyűjtenek ellened egy újabb sereget. Menj el Zsigmond királyhoz, és tudasd vele, hogy a cseh nemesség kész tárgyalni vele a szövetségről. Mondd el neki, ez

az egyetlen lehetőség számára, hogy megtartsa Bohémia koronáját, és egyszer és mindenkora befejezze a táboritákkal vívott pusztító háborút. Természetesen mindennek ára van, tehát írásban elküldjük a követeléseinket. Sokolny gróf segélykérőén Michelre nézett. Mi a véleménye, birodalmi lovag úr? Követnie kellene az öccse tanácsát. A táboriták elég kocsit és igavonó állatot hagytak hátra, a saját és a zsákmányolt készlet elegendő lesz a birodalomba vezető út megtételére. Adja ki a parancsot, hogy mindenki, aki még talpra tud állni, szedje össze a zsákmányt, és állítsunk ki elegendő őrt. Számítanunk kell arra, hogy Vyszo csapatainak maradványa visszajön, hogy felgyújtsa a tábort. Legkésőbb három nap múlva készen kell állnunk az indulásra. Remélem, hogy Marek ugyanolyan észrevétlenül el tud vezetni minket nyugatra, a birodalomba, mint Heinrich lovag csapatát ide. Marek olyan arcot vágott, mint aki vackorba harapott. - Nem, ne számítsanak rám. Itt maradok, és harcolok Ottokar úrral azok ellen, akik szétrombolják az országunkat. Amikor annak idején csatlakozott Jan Zizka seregéhez, meggyőződésem ellenére itt maradtam, most azt parancsolja a szívem, hogy vele tartsak. Michel a grófra pillantott, aki gyámoltalan mozdulatot tett a karjával, aztán elgondolkodva Mareket méregette. Megértette barátját, és tudta, hogy egy kelletlen vezető, rossz vezető. Bólintott, és a cseh katona vállára tette a kezét. - Maradj itt, és harcolj! Ravasz róka vagy, és értékes segítség leszel Ottokar úrnak. Minden jót kívánok neked, Marek, és adja isten, hogy viszontlássuk egymást. Most lássunk munkához. Sok dolgunk van.

8
Madlenka grófnő, ahogy a legtöbb asszony, sírt, amikor maguk mögött hagyták Falkenhaint, de sok férfi is a szemét törölgette, mert egyikük sem hitte, hogy még egyszer viszontlátja a hazáját. Még Michelnek is fájt a búcsúzás, hiszen ez a távoli földdarab az utóbbi két esztendőben az otthonává vált. Sokolny gróf mellé lovagolt. - Sosem hittem volna, hogy meg kell élnem ezt a napot, Michel úr. Bár magammal hozhatom az embereket és az állatainkat, mégis szégyellem magam, amiért az otthonomat, amihez a lelkem mélyéig ragaszkodom, védtelenül ott kell hagynom Prokop gyilkosainak martalékául. Michel elhessegette saját szomorúságát, és bátorítóan a grófra mosolygott. - Felejtse el a komor gondolatokat, és gondoljon a boldog visszatérésre Václav gróf. Kegyelmednek most az a feladata, hogy az öccsét és barátait kibékítse a császárral. Ezzel többet tesz a hazájáért, mintha addig védené Falkenhaint, amíg az romokban hever. Sokolny tekintete testvére lovasaira siklott, akik még napokig elkísérték őket, és mély lélegzetet vett. - Igaza van, Michel Adler, mint oly gyakran. A családom, a háznépem és a védelmem alatt álló parasztok jól vannak, és most először dereng fel némi reménysugár a horizonton. Tehát nincs okom panaszkodni. Ha Zsigmond király elfogadja a kelyhesek ajánlatát, és a pápától megszerzi a kiváltságokat, reménykedhetünk a boldog visszatérésben. A gróf megsarkantyúzta lovát, és a menet élére állt. Michel hátra maradt,

amíg Éva kocsija mellé ért, amit immár négy ló vontatott, a bakján pedig Marie és Trudi ült. - Hazamegyünk, kedvesem - kiáltotta feleségének boldogan. Marie megvonta a vállát, és kissé elveszetten mosolygott. - Hova haza? Rheinsobernbe nem mehetünk. Az otthonunkba, amit ketten megteremtünk. - Ami Rheinsobernt illeti, örülök, hogy nem kell visszamennünk. Abban a régi várban sosem éreztem igazán jól magam. - Én sem, Michel. Marie érezte, ahogy eltűnnek komor gondolatai, és visszatér a lelkébe a bizakodás. Friss szerelemmel nézett fel férjére, és csókot dobott neki. Éva halkan kuncogott. - Ha akarjátok, ma este vigyázok Trudira. Marie a férjére nézett, és érezte, hogy a férfi ugyanúgy vágyódik utána, mint ő Michelre. - Még visszatérünk erre, Éva. Hadd köszönjem meg még egyszer, hogy a kincsünkre így vigyáztál. Michel rögvest csatlakozott a dicsérethez. - Ha a császártól megkapom a hűbérbirtokot, számodra is jobb idők következnek, Éva. Soha többet nem kell a bakon ülnöd és hadjáratba vonulnod, hanem nálunk fogsz élni. Éva egy pillanatra a messzeségbe bámult, aztán mélyet sóhajtott. - Köszönöm, lovag úr. Nem leszek fiatalabb, és a gondolat, hogy az út mentén földelnek el, mint szegény Donatát, egyáltalán nem tetszik. - Gondoskodnunk kell néhány emberről - vetette közbe Marie. - Magunkkal akarom vinni Annit, Helenét, és az ég szerelmére, te sem hagyhatod cserben Zdenkát, Reimót és a fiukat. Marie szívből hálás volt a német-cseh házaspárnak, akik megmentették Michel életét, és Zdenkával már össze is barátkozott. Láthatóan már Michel is elgondolkodott azon, hogyan jutalmazza meg élete megmentőit. - Egy várúrnak és hitvesének mindig szüksége van megbízható emberekre, az olyan áruló kígyók helyett, mint Marga. Marie-nak mosolyognia kellett. Már egyetlen gondolatot sem vesztegetett a rheinsoberni kulcsárnőre, aki miután megérkezett Michel halálhíre, Kunigunde von Banzenburg és pereputtya oldalára állt, de jólesett neki, hogy férje ilyen mélyen megveti ezt a nőt, habár csak néhány szóval említette meg az árulását. Biztos vagyok benne, hogy Zdenka jó kulcsárnő lesz. Először ugyan egy szabad paraszti birtokra gondoltam, de azt hiszem, hogy jobban fogják érezni magukat a házunkban, egy magasabb tisztségben. Habár Marie nem tudta, hová veti őket a sors, de kezdett terveket kovácsolni a jövőre vonatkozóan, amiket részletesen elmondott Michelnek. A férfi nevetve fogadta, és mivel hamarosan Éva is beleavatkozott a dolgokba számtalan javaslatával, vidám beszélgetés alakult ki, elűzve az utolsó árnyakat is. Amikor a menet késő délután először megállt, és Marie elmerevedett mozdulattal le akart szállni a kocsiról, Michel megfogta, és finoman leemelte. Közben látszólag véletlenül megsimogatta. Az érintés villámként járta át Marie-t. Erezte, hogy teste lázban ég, és legszívesebben azonnal behúzta volna Michelt egy bokorba. Nehezére esett közömbös arcot vágni, és segíteni a többi asszonynak a vacsora elkészítésében. Később, amikor már sötétedett, a vezérek még egy ideig együtt üldögéltek, és sört iszogattak. Michel nem hagyhatta ott olyan gyorsan a beszélgetést, ahogy szerette volna, ezért attól félt, hogy Marie már lefeküdt aludni. Amikor azonban felállt, az asszony előbukkant Éva kocsijának árnyékából.

- Trudi édesen alszik - suttogta, miközben átölelte. Michel megcsókolta, és könnyedén megsimogatta a hátát. Marie nevetgélt, és a kocsi alá vonta. - Éva leterített nekünk birkabőröket és takarókat, hogy kényelembe helyezhessük magunkat. Mielőtt bebújhatott volna a takaró alá, Michel halkan nevetve a szoknyája alá nyúlt. - Vetkőzz le teljesen. Szeretném érezni a bőröd érintését. Marie gyakorlott könnyedséggel mozgott a kocsi és a föld közötti résben. Mialatt levette ruháit, Michelnek a kerekek és a tengely között kellett tekerőznie, hogy levetkőzzön. Amikor odabújt az asszonyhoz, emésztő vágyat érzett, mégis visszafogta magát, és először csak a kebleit simogatta. Erezte, hogy Marie combjai szétnyílnak, és ő rásiklott. A fiatalasszony élvezte, ahogy a férje gyengéden beléhatolt, és összeszorította ajkait, hogy kéjes örömében ne sikoltson fel. Mivel Michel sem akarta felébreszteni az alvókat, szorosan átkarolta, és csak csípőjét mozgatta enyhén. Marie behunyta a szemét, és érezte, hogy a félelmek, amik az elválásuk óta gyötörték, végre semmivé foszlottak. A hosszú távollét nem törte meg szerelmüket. Végül eszébe jutott, hogy vannak dolgok, amelyeket nem hallgathat el. Amikor később szorosan összebújva a takaró alatt feküdtek, mesélni kezdett. Michel türelmesen hallgatta, bár gondolatban többször kitekerte Kunigunde asszony nyakát, és számos cifra átkot szórt a kereskedő Fulbert Schäffleinre, akihez a palotagróf hozzá akarta kényszeríteni hitvesét. Míg Marie nyugodt, szinte közömbös hangon beszélt, Michel olyan erősen átélte minden küzdelmét és félelmét, mintha vele történt volna meg. Kérte Istent, hogy jutalmazza meg azokat, akik segítettek feleségének, és büntessen meg mindenkit, aki bántotta. Egyvalakit azonban saját kezűleg fog megbüntetni, erre megesküdött. - Agyon kellett volna ütnöm Falko von Hettenheimet, amikor a Rheinsobernből Nürnbergbe vezető úton meggyalázta a kecskepásztorlányt. Akkor sok szenvedéstől megmenekültünk volna, mi is és mások is. De ami késik, nem múlik. Az árulása miatt bevádolom, és istenítéletet fogok követelni, mert így a birodalom nagyurai előtt küldhetem pokolra. - Ne tedd, kérlek! Falko egy veszett kutya, aki becstelenül és lelkiismeretlenül harcol. Nem azért akartalak megtalálni, hogy hamarosan elveszítselek. Michel jobb mutatóujját az ajkára tette, és csendesen nevetett. - Nem kell aggódnod miattam, kincsem. Az utóbbi hónapokban mást sem csináltam, mint gyakoroltam a harcot lovon, gyalogosan, minden elérhető fegyverrel. Isten segedelmével bármikor legyőzöm azt a bitangot. Marie úgy fújt, akár egy kiscica. - Isten annak segít, aki magán segít. - Éppen ezért fogom legyőzni. Michel hangosabban nevetett, de gyorsan elhallgatott, mert a közelükben valaki mozgolódott. Megvárta, amíg a forgolódó újra elaludt, aztán átkarolta Mariet. Az asszony meglepetten szuszogott. - Ma nagyon telhetetlen vagy! - Három hosszú évet kell bepótolnom - felelte, és rögtön cselekedett is.

9
Négy nappal később Ottokar Sokolny és csapata elköszönt tőlük. Fel akarták keresni a barátaikat Csehország más részében is, hogy együtt vegyék fel a harcot a táboritákkal. Marek három tucat emberrel csatlakozott hozzájuk, míg Václav Sokolny a többi férfival, valamint az asszonyok és gyerekek hadával, összesen

több mint háromszáz fővel követte Heinrich lovagot és embereit nyugat felé. Most kifizetődött a tapasztalat, amit Feliks Labunik Marek mellett gyűjtött az úton. A cseh nemes a várakozással ellentétben nagyon bátran harcolt a táboriták ellen, és most a hatalmas fákkal borított hegyeken át majdnem olyan jól mutatta az utat, mint Marek tette volna, így ők sem találkoztak egyetlen ellenséggel sem. A többiekkel ellentétben Marie és Michel ezt nem annyira a szentek segítségének, vagy Labunik emlékezetének tulajdonította, mint inkább annak a ténynek, hogy Prokop serege Szászországot, a másik csapat pedig a tervek szerint az osztrák tartományokat pusztította. A Bajorországgal, Felső-Pfalzcal és Frankfölddel határos területeket már túl sokszor kifosztották, ezért ezek nem sok sikerrel kecsegtettek, tehát a táboritákat egy ideig nem érdekelték. Mivel a menekülők csak könnyű, de jó felépítésű kocsikat vittek magukkal, amelyeken még tyúkoknak, birkáknak és kecskéknek is volt hely, gyorsan haladtak. Minden mérfölddel, amit megtettek, csökkent annak a veszélye, hogy üldözőik utolérik őket. Marie büszke volt a férjére, akit Heinrich lovag és Sokolny gróf egyenrangú vezérnek tekintett. Mivel minden nehézséggel nagy körültekintéssel birkózott meg, hamarosan kivívta védencei elismerését és háláját. Még Heribert von Seibelstorffnak sem sikerült a szeretett asszony férje elleni ellenszenvét hosszabb ideig táplálni. Igaz, nem sok ideje maradt arra, hogy sebzett érzéseivel foglalkozzon, mert Janka Sokolna valamennyi lovast izgalomban tartotta. A csoportban ő volt az egyetlen nő, aki nem akart kocsin utazni, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy lóháton tegye meg az utat. Bátor lovas volt, de nem mindig fegyelmezett, és elég gyakran meg-sarkantyúzta a lovát, hogy megelőzze a kocsikat. Apját minden alkalommal rettegés fogta el, amikor kikerült a látókörükből. Heribert lovag és Michel gyakran megrótták a könnyelműségéért, de olyan makacs volt, hogy nem hallgatott a jó szóra. Egy héttel azután, hogy elváltak az ifjabb Sokolnytól, az egyik kocsival gondok adódtak. Mivel senki sem figyelt Jankára, a lány rögtön kihasználta az alkalmat, hogy észrevétlenül ellovagoljon. Heribert lovag a szeme sarkából látta, hogy nekiiramodik lovával, és utána kiáltott, hogy maradjon vele, de a kisaszszony nevetve hajolt a kanca nyaka fölé. Az ifjú szitkozódások közepette megsarkantyúzta a lovát. Haragja hamarosan félelemmé változott, mert Janka egyre jobban hajszolta lovát, és a jól járható útról lefordult egy alig látható ösvényre. Vad vágtában suhant tova, nevetve a vállát csapdosó ágakon. A fiatal nemes rájött, hogy túl lassan halad ahhoz, hogy utolérje Jankát, ha minden gyökérre odafigyel, amibe lova megbotolhat. Félretette tehát óvatosságát, és meghajtotta a hátast, ügyet sem vetve az arcát és karját csapkodó ágakra. Az utolsó pillanatban vett észre egy erős, mélyre nyúló ágat. Lehajolt, hogy kikerülje, és amikor felemelte a fejét, Janka nem volt sehol. Heribert rémülten megfékezte a lovát, és körülnézett. Szerencsére a kanca által felvert föld megmutatta neki az utat, mégis eltartott egy ideig, amíg megtalálta Jankát. Csípőig belesüllyedt egy ingoványos gödörbe, és kétségbeesetten próbált megkapaszkodni, hogy kimásszon. A lova pár lépésre tőle szilárd talajon állt, és éhesen tépdeste a zöld hajtásokat. Az ifjú nemes könnyen kitalálta, hogy mi történt, és el kellett fojtania egy mosolyt. Láthatóan a ló időben észrevette a lápot és megállt, aminek következtében a lovas kirepült a nyeregből, egyenesen az ingoványba. - Mit bámul úgy, lovag úr? - rivallt rá Janka mérgesen, de még mélyebbre süppedt, és ijedten felkiáltott. A hang magához térítette az ifjút. - Várjon, segítek! Elindult a lány felé, hogy odanyújtsa neki a kezét, de érezte, hogy a talaj megmozdul alatta, ezért biztos helyre lépett, mielőtt a mocsár őt is behúzza. - Meg kell halnom? - kérdezte Janka gyermekien félős hangon.

- Természetesen nem! Elszaladt egy fiatal nyírfához, és néhány kardcsapással kivágta, aztán viszszament az ingoványhoz. Óvatosan a felkavart láp fölé nyújtotta a fa lombját. - Fogja meg az ágat, és tartsa magát erősen, hogy ki tudjam húzni. Janka elkapta az ágat, és olyan türelmetlen hevességgel húzta, hogy majdnem berántotta Heribertet az ingoványba. A férfi szitkozódva megtámaszkodott a gyökerekben, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, és teljes erejéből húzta a kis fát. A láp nem engedte le egykönnyen zsákmányát, ezért Heribert olyan cifrán káromkodott, hogy attól minden jól nevelt hajadon elpirult volna szégyenében. Janka azonban csak nyavalygott, és eleresztette a nyírfát. - Nem bírom tovább. A fiatalember körülnézett, hogy van-e valami a közelben, ami segíthet. Mivel semmit sem talált, a tőrével levágta a két gyeplőt a lovakról, és összekötözte azokat. Az egyik végét a nyergéhez kötötte, a másikat ostorszerűen odahajította a lánynak. - Kösse a testére, és az istenért, ügyeljen arra, hogy a csomó tartson! - parancsolta a lovag. Megfogta lova zabláját, és türelmetlenül várta, hogy a kisasszony végre elkészüljön, majd lassan elvezette az állatot a mocsártól. A bőrszíjak pattanásig megfeszültek. A mocsár szorítása csak ember és állat együttes erejének adta meg magát, miközben Heribert, maga is meglepődve, felnyögött az erőlködéstől. Amint a hasán húzva kivonszolta Jankát a mocsokból, a megkönnyebbüléstől ujjongásban tört ki. Amikor a fiatal nő a gyengeségtől remegve a földön feküdt, kitört belőle a sírás. Bőr lovaglóruhája elszakadt, és mindene csöpögött a nedvességtől és a kosztól. Még a haja is csupa mocsok volt. Heribert letépett a mocsár szélén növő száraz fűből, és ügyetlenül tisztogatni kezdte. - Kegyed nagyon kihűlt! - kiáltotta rémülten. Janka kissé felült, és ráförmedt. - Mindenem átnedvesedett, és fúj a szél. Még egy olyan érzéketlen ökör is jéggé fagyna, mint Kegyelmed. Az ifjú nemes úgy döntött, hogy megbocsátja az „ökröt". Leoldotta a lány mellkasára csomózott szíjat, és eközben véletlenül hozzáért a kebléhez. - Még rám is akarja vetni magát, tökfilkó! - rivallt rá Janka, és titkos örömmel nézte, hogy a férfi arca elvörösödött. A lovag szemében harag villant fel, és az a vágy, hogy ezt a szemtelen kisasszonykát itt helyben a térdére fektesse és elfenekelje. Janka észrevette arckifejezésének megváltozását, és rájött, hogy ideje lecsendesednie. - Bocsásson meg, lovag úr, ha csípős nyelvem megsértette, holott megmentette az életemet. Heribert meglátta mosolyát, ami koszos arca ellenére is angyalinak tűnt, és érezte, hogy a haragja elszáll. - Jöjjön, visszaviszem, hogy megmosakodhasson, és tiszta ruhát vehessen fel. Tényleg hűvös van, és nem szeretném, hogy Kegyed megbetegedjen. Levette a nyereghez kötött kabátját, és Janka vállára terítette. Újra rákötötte a gyeplőt a zablára, és felsegítette a lányt lova nyergébe. Janka messze nem érezte olyan rosszul magát, mint ahogy mutatta, de élvezte az ifjú nemes gondoskodását, és alig észrevehetően mosolygott. Bizonyos értelemben nagyobb örömet jelentett neki a fiatal frank lovag bosszantása, mint csodálattal felnézni Michel Adlerre. Heribert és Janka azon a helyen érték utol a kocsikat, ahol lekanyarodtak a főútról. Megjelenésük mindenkiből megkönnyebbülést váltott ki, de mielőtt bárki kérdezősködhetett volna, Marie kézen fogta a lányt, és Éva kocsijához vitte, ahol a ponyva védelmében levetkőzhetett és megmosakodhatott. Marie masszírozta a kabát ellenére elkékült karját és lábát, aztán birkabőrbe és takaróba bugyolálta.

- Ha ma este letáborozunk, főzök neked teát, ami elűzi a meghűlést - mondta Marie barátságosan, habár eddig kevés rokonszenvet érzett Sokolny lánya iránt. Janka szorosabban maga köré vonta az egyik takarót, és kuncogott. - Ha Kegyed megment Wanda kotyvalékától, örökké hálás leszek. Szörnyű íze van. - Az én italom biztosan nem rossz. Egy jó barátnőmtől kaptam egy hatásos receptet. Egy olyan gyógynövényfőzet, amit fűszeres forralt borba kell keverni, néhány hozzávalót kifejezetten az íze miatt kell beletenni. - Ez jól hangzik! Janka kissé felült, és Marie térdének támaszkodva ábrándosán mosolygott rá. - Kegyed már régebb óta ismeri Heribert lovagot. Tudna mesélni nekem egy keveset róla?

10
A menekülők a következő hetekben erdőkön és növényzettel benőtt elhagyott településeken haladtak át, szinte naponta ütköztek lerombolt falvak és erődök romjaiba. Csak amikor az erdős hegység csúcsait már annyira maguk mögött hagyták, hogy azok csupán árnyéknak tűntek a horizonton, találtak rá egyik késő délután egy nemrég újjáépített várra. A védőfalakat a legújabb módszerek szerint építették fel, és a tornyokat úgy csúsztatták el egymáshoz képest, hogy az ostromlókat a legérzékenyebb részeken több oldalról is tűz alá vehették. A toronyőr kiáltása elárulta, hogy a menetet észrevették, mire azonnal állig felfegyverzett katonák tucatjai jelentek meg a falakon. Michel a pfalzi oroszlánokra mutatott, ami az öregtornyon díszelgett, és nevetve kísérőihez fordult. - A kocsik miatt huszitának tartanak bennünket. Azt hiszem, jobb lenne, ha bejelentenénk magunkat. Intett Heribert lovagnak, aki megsarkantyúzva lovát előreügetett. Hamarosan hallották vidám üdvözlését. A csoport egy kanyargós úton állt meg, közvetlenül a szuroköntők és az előreugró bástyák alatt, amelyen felajzott íjjal és hajításra kész dárdával felfegyverzett katonák sorakoztak, és bizalmatlanul néztek le a sok emberre. Elöl az ugyancsak megerősített kapuban egy kis ajtó nyílt ki. Egy mogorva, dísztelen ruházatot viselő férfi lépett ki rajta és hallgatta meg Heribert von Seibelstorff szavait. Amikor Michel odalovagolt, a fiatal nemes megfordult és bemutatta. - Michel Adler birodalmi lovag, a parancsnokunk. A férfi összevonta szemöldökét, és tátott szájjal bámult Michelre. Hirtelen nagyot fújt, és nevetésben tört ki. - Az ördög vigyen el! Tényleg Kegyelmed az! Nem akartam hinni ennek a tejfelesszájúnak, amikor kimondta Kegyelmed nevét, hisz több mint két éve mindenki halottnak hiszi. A férfi hangja ismerős volt Michelnek, de kétszer is meg kellett néznie, hogy felismerje a láthatóan megöregedett emberben egykori Rheinsobern környéki szomszédját. - Konrad von Weilburg úr! Hogy kerül erre a félreeső helyre? - Ezt Kegyelmed utódának és áskálódó feleségének köszönhetem! Megrágalmaztak a palotagrófnál, és ellenem fordították. Ezért Lajos gróf haragjában ide küldött a bohémiai határra, hogy az itt kormányzó unokatestvérét, Johannt segítsem a husziták elleni harcban. A várúr nevetett, és megvetően, egyszersmind bosszúszomjasan elhúzta a száját.

- De ezzel nem sokra ment a Banzenburg pereputty, mert Manfréd lovag enyves keze hozzáragadt a palotagróf pénzéhez. Miután Kegyelmed vagyonához nem férhettek hozzá, és a hitvese elmenekült... Konrád von Weilburg elhallgatott, és bánatosan lehajtotta a fejét. - Bocsásson meg, Michel úr, nem akartam elszomorítani, de talán már tudja Kegyelmed, hogy Marie asszony egy leánygyermeket szült, és azután nyomtalanul eltűnt. - Nem nyomtalanul, Konrad uram! Marie Trudival a karján a lovag elé lépett. A férfi tátott szájjal bámult rá, zavartan dörzsölte a homlokát, aztán végre eszébe jutottak házigazdái kötelességei, és kiáltott az embereinek, hogy nyissák ki a kaput. A parancsot olyan gyorsan végrehajtották, hogy Michel elégedetten bólintott. Úgy látta, hogy Konrad lovag jól kézben tartja az embereit, és amikor a kétszeresen kanyargó utat az egymás után megépített kapukon keresztül maguk mögött hagyták, majd beértek a kínosan tisztán tartott várudvarra, és szemügyre vette a katonákat, véleménye megerősítést nyert. Ez nem egy lovagvár volt, amit szolgákból és parasztokból verbuvált katonák védtek, hanem egy határerőd, aminek meg kellett akadályozni, hogy a husziták Felső-Pfalzba jussanak. Mivel Michel sem majorságot, sem szántóföldeket nem látott a közelben, a jól táplált katonákra mutatva megkérdezte a várurat, hogyan tudja jobbágyok nélkül ilyen jól ellátni az embereket. - A közeli kolostor, Sankt Ötzen szerzetesei elegendő élelmiszert szállítanak nekünk. Cserébe nekik és jobbágyaiknak védelmet biztosítunk - mesélte Konrad lovag látható elégedettséggel. Marie nem hagyott időt a házigazdának, hogy folytassa beszámolóját. - Azt mondja Kegyelmed, hogy Kunigunde asszony férje magára vonta a palotagróf haragját? - Az nem kifejezés, Marie asszony! Az első évben még tartózkodóak voltak a kapzsi Banzenburgok, és csak egy kisebb részét tették zsebre az adónak, de a másodikban a palotagrófot megillető pénzből egy zsíros javadalmat vettek legidősebb fiuknak, Matthiasnak. Mind tudjuk, milyen Lajos gróf. Amikor a fülébe jutott a dolog, elküldte Sobernburgba Steinbrecher magiszter urat, hogy ellenőrizze a számadásokat. Kunigunde asszony végtelen ostobaságában elkövette azt a hibát, hogy meg próbálta megvesztegetni. Kegyed is tudja, hogy Steinbrecher magisztert Salamon kincsével sem lehet megvásárolni. Marie nevetve bólintott. Steinbrechernek még Michelben és benne is sikerült kellemetlen érzést kelteni, habár mindig pontosan elszámoltak, és inkább több pénzt küldtek a palotagrófnak, semmint kevesebbet. Csak egy olyan szégyentelen teremtésnek, mint Kunigunde von Banzenburg, juthatott eszébe, hogy megvesztegesse ezt az embert. - És mit történt velük? - kérdezte Marie izgatottan. - Őt is Felső-Pfalzba küldték, és kinevezték Bernburg várnagyának, ami alig egynapi lovaglóútra fekszik innen északra, az Eger felé vezető úton. Tehát osztozik a sorsomban, csakhogy nekem nem kell egy házsártos feleséggel és egy elégedetlen gyerekhaddal bajlódnom, akik visszasírják Rheinsobern húsosfazekát. Sosem voltam gazdag, és remélem, ha ez a háború véget ér, Lajos gróf megjutalmaz egy kisebb birtokkal, ahová letelepíthetek néhány jobbágyot. Ezzel nagyon elégedett lennék. Mialatt a menekültek nagyobb részének a háznép konyhájában és az udvaron asztalokat és padokat állítottak fel, a ház ura bevezette magas rangú vendégeit a palotába, ahol felesége már utasította a cselédeket, hogy terítsenek meg a nagyteremben. Amikor Marie és Michel belépett, felkapta a fejét, és úgy meredt rájuk, mintha kísérteteket látna, akik visszatértek a másvilágról. A férje nevetve odament hozzá., és szeretetteljes mozdulattal becsukta nyitva felejtett száját. - Túlteszel rajtam a meglepődéseddel, Irmingard. Tényleg Michel urat és Marie

asszonyt látod. A hitvese kétkedve nézett maga elé, és ijedten kinyújtotta a kezét Marie felé. Amikor érezte, hogy hús-vér ember áll előtte, könnyek között átölelte. - Annyira örülök, hogy Kegyed és Michel úr életben van. A férjemmel mindig szemrehányást tettünk magunknak, hogy nem segítettünk Kegyednek, amikor az a Banzenburg boszorkány gyötörte. - Csak sértő válasszal illette volna Kegyedet, vagy azt állította volna, hogy minden rendben van, és mindennel egyetértek. Marie mérgesen legyintett, és egy pillanatra sajnálta, hogy nem mennek tovább észak felé a határon túlra. Örömmel megnézte volna, milyen arcot vág Kundigunde asszony, amikor meglátja. Aztán gondolatban leszidta magát, hogy milyen buta. Sokkal jobb volt, hogy jó barátok fogadták, mint az a megkeseredett boszorkány. - Örülök, hogy látom Kegyedet és férje urát, Irmingard asszony, és remélem, hogy néhány napig élvezhetjük a vendégszeretetüket. Mindnyájunknak szüksége van némi pihenésre, és sürgősen varrnom kell egy-két új ruhát. A várúrnő vetett egy pillantást a ruhára, amit Marie ruhamaradékokból csinált markotányos-nőkhöz illő módon, hogy pótolja rongyait. Igaz, hogy Sokolna grófnő még Falkenhainban felajánlott neki ruhákat a sajátjai közül, de egyik sem volt jó rá, vagy alkalmatlannak bizonyult egy hosszú utazásra. Irmingard asszonynak tetszett a lehetőség, hogy Marie-t megfelelő ruházathoz segítheti. - Új otthonunk felé jövet, Nürnbergben vettem anyagokat és minden szükséges hozzávalót, mert nem tudtam, eljönnek-e idáig a kereskedők. Van egy ruhaanyagom, ami csodásán fog állni Kegyednek. A szolgálómmal segítünk megvarrni a ruhát. A többi cseléd Michel úrnak lesz szolgálatára varrótudományával, mert az öltözete méltatlan egy birodalmi lovaghoz. Michel rámosolygott. - Szívesen elfogadom az ajánlatát, Irmingard asszony, de ne becsülje le a mostani öltözékem. Egy katona viselete, ami az utóbbi hónapokban jó szolgálatot tett. - Nem akartam megsérteni Kegyelmedet, Michel úr! Irmingard asszony elvörösödött, és megfordult, hogy üdvözölje Sokolny grófot, Heinrich von Hettenheimet és Heribert lovagot. Aztán megkérte Marie-t, Madlenka Sokolnát és Jankát, kövessék az asszonyházba, hogy ott a kandallónál megmosakodhassanak. Útközben egy kerek arcú, szürke csuhás férfi jött szembe velük. - Bocsásson meg, Irmingard asszony, hogy csak most jövök, de belemerültem az elmélkedésbe. Közben a kezében tartott kolbászdarabot a háta mögé rejtette. - Tisztelendő atyám elmulasztotta magas rangú vendégeink érkezését - felelte a várúrnő megértő mosollyal. Mielőtt a szerzetes válaszolhatott volna, Madlenka grófnő megfogta áldásra emelt kezét. - Atyám pap? - kérdezte izgatottan csehül, majd megismételte a kérdést németül is. A várkáplán barátságosan bólintott. - Felszenteltek, nemes hölgy. A grófné szeme felcsillant. - Ez csodálatos, nagytiszteletű atyám! Tudja, atyám, már rég óta nincs papunk, mert akire a lelki békénket rábíztuk, elárulta az egyházat, és átállt a huszitákhoz. Ezért már rég nem hallottunk misét, és nem gyónhattuk meg bűneinket. A pap érezte, mennyire hiányolja az asszony a szent rítusokat, és megáldotta. - Ha kívánod, megtartom a misét, és meggyóntatlak, nemes hölgy. A grófnő alázatosan fejet hajtott, és magához intette Jankát.

- Áldd meg a lányomat is, atyám! A pap megáldotta a lányt, aztán szájába tette a maradék kolbászt, és elsietett. Marie fejcsóválva nézett utána. A ház asszonya azonban mosolyogva megfogta a karját. - Ne az étvágya alapján ítélje meg Josephus atyát, Marie asszony. Teljesíti papi kötelességeit, segít a betegeknek, és vigaszt nyújt, ahol csak tud. Mától kezdve minden este misézni fog, és meggyóntat mindenkit, aki kéri a gyónás szentségét. Míg a grófné és lánya láthatóan örült ennek, Marie elhúzta a száját. Nem szívesen osztotta meg titkos gondolatait egy idegennel, de most nem különülhetett el a többiektől, mert még azt hihették volna, hogy a huszita eretnekek megtérítették. Úgy döntött, hogy igénybe veszi a pap szolgálatait, de csak azokat a dolgokat mondja el neki, amit a palotagróf udvarában is elmesélhetne egy ismerősnek. Elhessegette rosszkedvét, és előre örült a rá váró illatos, meleg fürdőnek, és a vacsorának, ami nem csupán egy tál étel lesz.

11
Marie idegesen húzogatta ruháját, és lesöpört egy nem létező porszemecskét a ruhaujjáról, de egészében véve elégedett volt a megjelenésével. A tükör, amit Anni tartott elé, egy szép formájú arcot mutatott, amit enyhén lebarnult bőr, nagy kék szem és egyenletes ívű orr tett jellegzetessé. Mindezt aranyszőke hajkorona ékesítette, ami fátyollal díszített fökötő alatt csillogott. Még sosem viselt pompásabb ruhát ennél a sötétvörös öltözéknél, amit Irmingard asszony és szolgálója segítségével varrt magának. Először nem igazán tetszett neki a gondolat, hogy enynyi pénzt kiadjon anyagra és cicomaságra, de Michel ragaszkodott ahhoz, hogy amennyire csak lehet, előkelőén öltözzön. Nem voltak rászorulva arra a kevés megmaradt pénzre, amit még Marie Rheinsobernből hozott magával. Tisztként ugyanis Michelt megillette a zsákmány egy része, ezért elég sok aranyat kapott Vyszo hadipénztárából. Ebből a pénzből rangjukhoz méltón jelenhettek meg a császári udvarban. Michel is ugyanolyan ragyogóan festett, mint Marie. Ujján és nyakán arannyal díszített sötétkék bársonyzekét és ugyanolyan színű nadrágot viselt. Fején sötétkék tollal ékesített világoskék barettet hordott. Marie lenyűgözőnek találta, és csókot lehelt az arcára. - Mindegy, hogy végződik ez a nap, szeretlek. - Én is ezt teszem. - Mit, szereted magadat? - kérdezte Marie kacsintva. - Nem, téged. Michel magához vonta, és megcsókolta. Marie halk sikoltással a főkötőjéhez kapott, ami majdnem elcsúszott. - Vigyázz! Tönkreteszed Helene és Anni munkáját, pedig annyit fáradoztak. - Hiú asszonykám! - tréfálkozott Michel, és a karját nyújtotta. - Gyere, nem várathatjuk meg Őfelségét. Marie utánozhatatlan bájjal pukedlizett, és kezét nyújtotta férjének. Michi előresietett, és kinyitotta az ajtót. Apródruha volt rajta, ami egy sötétvörös nadrágból és ezüsttel hímzett sötétkék zekéből állt. A nadrágot folyton húzogatta, mondván, hogy túlságosan szűk. Világos haját simára fésülték, és az arca ősidők óta nem volt ilyen ragyogóan tiszta. Még nem szokott hozzá új, apródszerepéhez, mert kiszaladt előttük az ajtón ahelyett, hogy könnyedén meghajolva megvárta volna, amíg Marie és Michel kimennek. A tucatnyi olajlámpától nappali fényben ragyogó folyosón Sokolnyval talál-

koztak, a gróf egy cseh főnemes pompázatos öltözékét viselte, ami nem fukarkodott a bársonyban és az értékes selyemben. Madlenka grófné és Janka is elkísérte. Az anya sötétzöld, leánya világoszöld ruhában, ragyogó ékszerekkel pompázott, amelyeket családjuk már generációk óta birtokolt. Heinrich és Heribert lovag, akik egy szobán osztoztak, szintén csatlakoztak barátaikhoz. Michelhez és a grófhoz képest szerény öltözetűnek tűntek, de új ruhát viseltek, ahogy az a Szent Németrómai Birodalom nemeseihez illett, akik a császár előtt akartak megjelenni. Marie önkéntelenül is barátnőit kereste, akik gondjaikba vették Trudit, és azt remélte, hogy kijönnek elköszönni. De a házigazdákhoz hasonlóan ők sem voltak sehol. Valószínűleg a család nem akart tiszteletlennek látszani, ezért a személyzettel együtt visszavonult a ház hátsó részében lévő nagykonyhába, hogy ellássák Annit, Helenét és a többi vendéget étellel, itallal és a legújabb pletykákkal. Marie örült, hogy nem hoztak magukkal nagy kíséretet, mert a városban kevés szállás volt. A Falkenhainból jövő parasztok és katonák nagy része Feliks Labunik vezetésével Konrad von Weilburgnál és Sankt Ötzen kolostorában találtak szállást. Michel, Marie a többi nemessel, néhány vazallussal és testőrként szolgáló katonával három nappal korábban megérkeztek Nürnbergbe. Annak ellenére, hogy a Zsigmond által ismét ebbe a városba összehívott Reichstagra a birodalom főrendjei szinte kivétel nélkül eljöttek, megfelelő szállást kaptak. Egy nürnbergi kereskedő házában laktak, aki szívesen keresett pár aranyat. A nemeseknek átadta legjobb szobáit, kíséretüknek a tetőtér egy részét, ahol egyébként értékes áruját tárolta. A vendégek innen gyalog elmehettek a magisztrátus tekintélyes székhelyére, ahol a császár lakott, a kerten és egy keskeny mellékutcán keresztül, anélkül hogy kitették volna magukat a kíváncsi tekinteteknek. Eddig csak Sokolny hagyta el a házat és kért audienciát a császártól. Kegyesen és barátságosan fogadták. Miután megtette jelentését, Zsigmond meglepően élénken érdeklődött a cseh kelyhesek javaslatai iránt. Marie ezen nem csodálkozott, mert barátságos és polgári büszkesége ellenére mégis tiszteletteljes házigazdájuktól megtudta, hogy Zsigmond követelését, miszerint szavazzanak meg egy általános birodalmi adót egy állandó zsoldoshadsereg felállítására, a birodalmi fejedelmek ismételten elutasították. Egyetlen nagyúr sem akarta, hogy az uralkodó hatalma ellenőrizhetetlenül megerősödjön, még azok sem, akik ettől a császártól kapták jelenlegi rangjukat. Zsigmond vején és kijelölt utódán, ausztriai Alberten kívül senki sem szavazott a javaslatra. Marie a fejét csóválta eme rövidlátás miatt. Nagyon is elege volt már a háborúból és a nemesek viszályából. Úgy gondolta, helyénvaló lenne a császári hatalom megerősítése, mert az biztosságot és mindenekelőtt békét hozna a birodalomnak. De még Michelt sem tudta meggyőzni igazáról. A férje szíve mélyén még mindig a rajnai palotagróf vazallusa volt, aki nem akarta elfogadni, hogy ura befolyása a birodalmon belül csökkenjen. Amikor beléptek a nagy fogadóterem előcsarnokába, Marie elhessegette e komor gondolatokat, mert most nem a császár vagy a birodalom sorsával kellett törődnie, hanem a saját jövőjükkel. Amikor megérkeztek a császár szállására, egy hírnök lépett eléjük, aki a birodalmi sassal és a cseh oroszlánnal díszített kabátot viselt, és a nevüket kérdezte. Sokolny és Michel egy pillanatra egymásra nézett, majd a gróf megmondta a nevét, és bemutatta családját. Michel maga elé engedte Heinrich von Hettenheimet és Heribert lovagot is, csak azután közölte, hogy ő Michel Adler birodalmi lovag, és a hölgy mellette a hitvese, Marie. A hírnök hitetlenkedve vonta össze szemöldökét, és láthatóan rengeteg kérdése lett volna. Összeszorította az ajkát, mintha így akarná lenyelni kérdéseit, aztán parancsot adott két szolgának, hogy nyissák ki az ajtót. Marie-nak a terem hatalmasnak tűnt, ami valószínűleg abból fakadt, hogy a császár trónszerű székén és a birodalmi fejedelmek egyszerűbb székein kívül nem volt semmilyen bútor benne. Marie mosolyogva gondolt arra, mennyi elkeseredett

vita tárgyai voltak ezek az ülőalkalmatosságok. Mindegyik nagyúr túltett a másikon, de ugyanakkor senki mögé sem akart ülni. Vazallusaik hevesebben vitatkoztak a széktámlák magasságáról és az azokat díszítő drágakövek számáról, mint uraik a politikai ellentétekről. Marie körülnézett a teremben, sok ismerős arcot látott, és számos címerről azonosítani tudta a tulajdonosát. A fiatal württembergi grófokon kívül jelen volt a rajnai palotagróf, a szász választófejedelem és a bajor hercegek. A württembergi grófok vazallusai között meglátta Dietmar von Arnsberget, egy barátot a régi időkből, amikor még nem volt nemes hölgy. Mivel szinte soha nem utazott a hitvese nélkül, Marie örült, hogy viszontláthatja Mechthild asszonyt. A hírnök megállt pár lépéssel a császár előtt, aki szokásos módon vörösben és aranyban pompázó öltözéket viselt, de szürke, beesett arcával úgy gubbasztott a trónján, mintha a világ összes terhét a vállán cipelné. Az udvaronc oldalra lépett, hogy Zsigmond jól láthassa a jövevényeket. - Wenzel von Falkenhain a hitvesével és leányával – mutatta be Václav Sokolnyt németül. Zsigmond kegyes arckifejezéssel biccentett a grófnak, és közben kísérőit méregette. Amikor megpillantotta Michelt, félig felállt a trónjáról, és tágra nyílt szemmel meredt rá. - Michel Adler birodalmi lovag és hitvese - kiáltotta a hírnök. Michelnek eddig sikerült titokban tartani a megmenekülését, ezért a császár ingerülten megrázta a fejét, de azután Zsigmond arckifejezése megenyhült, és olyan benyomást keltett, mint aki egy jó előjelet látott. Felugrott, és sugárzó arccal Michelhez lépett. - A Mindenható Isten nevére, történnek még csodák és jelenések! Isten hozott, Michel uram. Örülök, hogy élve viszontlátom Kegyelmedet. Hol bujkált lovag úr ennyi ideig? - Falkenhain várában, hogy segítsen Felségednek megőrizni. Egyedül az ő érdeme, hogy ma Felséged előtt állhatok - válaszolt Sokolny gróf Michel helyett. Marie sem a császárra, sem a körülötte zajló beszélgetésre nem figyelt, hanem körülhordozta tekintetét a kíváncsian bámuló nemesek során, és egyszeriben meglátta Falko von Hettenheimet, aki az apósával, Rumold von Lauensteinnal beszélgetett, és most tátott szájjal meredt Michelre. Döbbenete rémületté változott, amikor az asszonyt is észrevette. Marie arcán elégedett mosoly suhant át. Meghúzta Michel ruhaujját, és a fejével finoman Palkóra mutatott. - Afölötti örömödben, hogy a császár előtt állhatsz, ne feledkezz meg az ellenségünkről! - Milyen ellenség? - kérdezte Zsigmond, aki Marie halk hangja ellenére meghallotta ezeket a szavakat. Michel kihúzta magát, és a falak szinte visszhangozták a hangját, holott alig beszélt hangosabban. - Falko von Hettenheim lovag. Azzal vádolom, hogy becstelenül bánt velem. Irigységből és rosszindulatból otthagyott a csatatéren sebesülten, hogy áldozatul essek a huszitáknak. Falko von Hettenheim összerezzent, mintha villám sújtotta volna, de végül dühtől eltorzult arccal átverekedte magát a nemesek gyűrűjén. - Ezért a sértésért az életeddel fogsz fizetni, kocsmárosfattyú! - Mivel a császár méltónak talált arra, hogy a Szent Német-római Birodalom lovagjává üssön, e szavakkal Őfelségét is megsérted - mondta Michel nyugodtan. Falko lovag tajtékzott a dühtől, és megmarkolta kardja markolatát, Michel viszont nyugodtan állt, és úgy méregette, mint egy visszataszító rovart. Zsigmond tekintete ide-oda siklott Falko és Michel között, közben a homlokán elmélyültek a ráncok. A császár hitt a csodákban, ezért Michel visszatérését égi jelnek tekintette,

hogy Isten visszaadja neki a cseh koronát. Eszébe jutottak azok a híresztelések is, miszerint Falko lovag védtelen cseh parasztokat mészárolt le ahelyett, hogy a huszitákkal harcolt volna, és a császári hatalom előhírnöke lett volna. A Václav Sokolny által Csehországból hozott üzenet megnyitotta előtte az utat, hogy az ottani nemességet új rí a maga oldalára állítsa, és ezt a lehetőséget senki sem rombolhatta szét. A császár feltételezte, hogy ezek az emberek szívből gyűlölik Falko von Hettenheimet, és világossá vált számára, hogy fel kell áldoznia, ha biztosítani akarja a cseh nemesség háláját és hűségét. Ezt az áldozatot könnyű szívvel meghozta, mert az idősebb Hettenheim sokat ígért neki, de igen kevés hasznot hajtott, míg Michel Adler mindig jól szolgálta, és talán ő állt a kelyhesek békeajánlatának hátterében is. Legalábbis megvédte az üzenetet hozó férfit a felkelőkkel szemben, és elvezette hozzá. A császár felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a jelenlévőket, akik a vita miatt izgatottan beszélgettek. - Egy lovag becsületébe gázoltak - szólalt meg, és összeszorította az ajkát, amikor Falko von Hettenheim barátai tapsolni kezdtek. Gyorsan elült azonban az ujjongás, amikor Zsigmond erélyesen folytatta. - Ha igazak a vádak, amelyeket Michel Adler elmondott, akkor átkozott bűnt követtek el ellene, amiért halál jár. Falko von Hettenheim dühösen felordított. - Hazugság! Szemenszedett hazugság! Marie előrelépett, hogy a szemébe nézzen a férfinak. - Nem hazugság, lovag úr! Mialatt kerestem a férjemet, sokaktól hallottam, hogy Kegyelmed becsületességét éppúgy kétségbe vonják, mint a bátorságát, és férjuram eltűnéséért hibáztatják. - Ugyan már! Miket beszél! Ki hisz egy szajha szavának? Falko von Hettenheim igyekezett gőgös hangneme mögé bújni, de hangja remegett, és szavaival kivívta a császár haragját. - Marie asszony az én akaratomból a Szent Német-római Birodalom nemes hölgye, aki gyalázza, az megsért egy felkent személyt! Ezért a lándzsáddal kell elégtételt adnod, Falko úr! Falko lovag megértette, hogy eljátszotta a császár kegyét, és a szava az udvarban kevesebbet ér, mint egy szolgáé. - Minden lovagot, aki ki mer hívni párbajra, pokolra küldök. - Én kihívom! - hangzott fel Heribert von Seibelstorff metszőén éles hangja. Michel az ifjú nemes vállára tette a kezét, és nemet intett. - Kegyelmed szándéka igen nemes, de ezt a harcot nekem kell megvívnom. Meg kell tennem, amit három esztendővel ezelőtt elmulasztottam, ami miatt sokan szenvedtek azóta. Esküszöm, hogy megölöm ezt az árulót és rágalmazót, aztán elzarándokolok a tizennégy szenthez Staffelsteinbe, hogy vezekeljek az ártatlanok halálában viselt vétkemért. Jó hely, hogy eltemessenek ott, kocsmárosfattyú! - gúnyolódott Falko von Hettenheim, és körülnézett, várva a tetszésnyilvánítást. A nemesek azonban elfordultak tőle, és egy pillantásra sem méltatták. Michel végigmérte ellenségét, és elégedetten állapította meg, hogy elhízott, és a mozgása nehézkessé vált, ami arra utalt, hogy nem gyakorlatozott. Falko fényűzőbb ruhákat viselt, mint ami egy egyszerű lovaghoz illett, és gyűrűiben olyan drágakövek ragyogtak, amilyeneket csak a fejedelmek kezén lehetett látni. Michel azon töprengett, hány embert ölt meg és fosztott ki, hogy ilyen vagyonra tegyen szert, és érezte, hogy a gyűlölete szinte megfojtja. Odalépett Palkóhoz, lehúzta a jobb kezéről a kesztyűt, és ellensége arcába vágta. - Kihívlak élet-halál harcra, Falko von Hettenheim, mert leghőbb vágyam, hogy megszabadítsam tőled a világot. Falko lovag falfehéren, mozdulatlanul állt. Amikor azonban Michel hátat fordított, hogy lássa, Zsigmond hogyan reagál a kihívásra, kihúzta a kardját. Mie-

lőtt azonban teljesen kivonhatta volna a hüvelyéből János, a császár testőre pengéje hegyét a nyakára tette. Falko von Hettenheim dühtől égve visszadugta a fegyverét a hüvelyébe, és látta, hogy több lovag veszi körül megvető pillantást vetve rá. Dietmar von Arnsberg elé lépett. - Ez igazán becstelen cselekedet volt. A császár arra kérte gyóntatóját, hogy mondjon el egy imát, és összekulcsolta a kezét. Az ámen kimondása után felemelte a fejét, és olyan megvetően nézett Falko von Hettenheimre, akár egy undorító féregre. Holnap megvív Michel lovaggal a küzdőtéren, hogy Isten megjutalmazza az igazat és megbüntesse a bűnöst. Készen állok - mondta Michel szerényen. - Holnap meghalsz, kutya. Falko lovag a földre köpött, és dühösen távozott. Marie megragadta Michel karját, és csillogó szemmel nézett rá. - Le fogod győzni! Ebben egészen biztos vagyok.

12
Marie nem volt olyan derűlátó, mint ahogy azt Michelnek mutatta, hanem egész éjjel ébren feküdt, és kínzó gondolatokkal viaskodott. Ha egy parasztot vagy polgárt bűncselekménnyel vádoltak meg, azonnal kínvallatásnak vetették alá, hogy vallomásra bírják, de egy Falko von Hettenheimhez hasonló gyilkosnak és rágalmazónak megadatott, hogy párbajban bizonyítsa ártatlanságát. Még ha minden amellett szólt is, hogy Isten az igaz embert győzelemhez segíti, eleget látott és megélt ahhoz, hogy kételkedjen az égi igazságosságban. Nem akarta Michelt újra elveszíteni. Ha lett volna rá lehetősége, beoson Falko von Hettenheimhez, hogy megmérgezze, de ehhez nem volt semmilyen eszköze. Nem maradt más hátra, mint a csendes ima, a fohász a Szűzanyához, hogy ezúttal is segítse meg a férjét. Végül is az égi hatalmak megmentették, és elvezették hozzá feleségét és gyermekét, hogy boldogan egyesülhessen a család. Amint Trudira gondolt, Marie aggodalma kissé csillapodott. Michel már csak a lánya miatt sem lesz könnyelmű, és nem becsüli alá Hettenheimet. Marie-nak eszébe jutott egy másik álmatlanul töltött éjszaka, amikor a férje mellett feküdt, és nem tudta, mit hoz a jövő. Most megint eljött ez a pillanat. A karja szinte teljesen elzsibbadt, ezért óvatosan oldalra fordult, ügyelve arra, hogy Michelt ne ébressze fel, hisz ezen az éjszakán nagyobb szüksége volt az alvásra, mint valaha. Ő továbbra sem tudott szabadulni gyötrő gondolataitól, így végül örült, amikor a reggel előhírnöke bekúszott a nyitott ablakon. Bizonyára tett egy óvatlan mozdulatot, mert Michel megfordult, közben németül és csehül mormogott álmában. Hamarosan kopogtak az ajtón, és valaki bebocsátást kért. Marie kimászott az ágyból, felvette a köntösét, és kinyitotta az ajtót. Egy cselédlány hozta a vizet a mosdáshoz. Ahogy három évvel korábban, Marie óvatosan felébresztette férjét, és segített neki az előkészületekben. A császár új ruhát küldött Michelnek. A legfinomabb vászonból készült fehér inget, gyapjú tunikainget, hozzá fehér zekét, amire a fekete templomos keresztet hímezték, jelezve, hogy Michel a pápa által a husziták ellen meghirdetett keresztes hadjáraton vett részt. Ebben az öltözetben ment le Marie-val kéz a kézben a lépcsőn, majd belépett egy szobába, ahol a házigazda felesége kiadós reggelit tálalt fel. Zsigmond három apródja várta, akik a császár személyes fegyvertárából hoztak számára felszerelést és fegyvert. Velük jött Zsigmond káplánja is, hogy elmondja a misét, és meggyóntassa.

Marie is letérdelt, és imádkozott. A figyelem, amiben a császár a férjét részesítette, elárulta, hogy kinek a győzelmét kívánja Zsigmond. Mivel Marie férje sikerét nem akarta kizárólag az égi hatalmakra bízni, gondoskodott róla, hogy a mise után elfogyassza a könnyű, de kiadós reggelijét. Ezután figyelte, amint Anselm és Görch felsegítik Michel lovagi felszerelését. Marie háromszor is körüljárta, mert nem tudott betelni a látvánnyal, hogy férje milyen remekül fest a császár ajándékában. Amikor kilépett az udvarra, a kifényesített acél úgy csillogott, akár az ezüst, és a délelőtti napfény visszatükröződött rajta. A császár nemcsak lovagi felszerelést küldött Michelnek, hanem egy pompás fekete brabanti lovat is, ami mérete és nyilvánvaló ereje ellenére nagyon előkelőnek tűnt. Michel hagyta, hogy az apródok felsegítsék a nyeregbe, és a kapun keresztül az utcára vezessék. Marie utána akart futni, de Görch megállította, és egy kecses szürke kancára mutatott. - A császár ajándéka Kegyednek, Marie asszony. Marie örömmel bólintott, aztán végignézett magán. Nem lovaglóruhában volt, és a szoknya, amit viselt, inkább akadályozta a nyeregben. Ennek ellenére sikerült segítség nélkül felülnie a lóra, és gyors ügetésben követte Michelt. A kanca patájának egyenetlen kopogása a macskakövön nemcsak Marie gyakorlatlanságáról árulkodott. Új hátasa sokkal energikusabb volt, mint az öreg Nyulacska, ezért Marie-t igencsak lefoglalta, hogy elkerülje a házak kiugró párkányát, és vigyázzon a járókelőkre, akik nem ugrottak félre elég gyorsan. Nagyon is jól tudta, hogy közel sem hatott olyan kecsesnek a nyeregben, mint Janka Sokolna, aki csatlakozott hozzá. - Ne aggódjon, Marie asszony, Michel úr biztosan legyőzi azt a kutyát! - Természetesen. Marie hangja magabiztosan csengett, még egy kis mosolyra is futotta az erejéből. Mégis örült, amikor elérték a kaput, és maguk mögött hagyták a város szűk utcáit. A küzdőtér, ahol annak idején a féllábú Timóval találkozott, megmaradt a lovagok gyakorlótereként, és most itt került sor az istenítéletre, a párbajra. A császár már helyet foglalt a drága anyagokkal díszített és fedett emelvényen. Amikor Marie megjelent, felállt, odament hozzá, és a kezét nyújtotta az asszonynak. Marie leszállt a nyeregből, szertartásosan pukedlizett a császár előtt, majd az uralkodó a császári szék melletti párnázott padhoz vezette, amit a birodalom legmagasabb rangú személyeinek tartottak fenn. Zsigmond a jobbjára ültette, és ezzel kinyilvánította, kinek az oldalán áll. Sokolny gróf, Heinrich von Hettenheim és Heribert lovag szintén helyet foglalhattak a császár közelében a birodalom főrendjei között. Marie sem a barátaira, sem a fejedelmekre nem nézett rá, akik kíváncsi pillantásokkal illették, és pusmogtak egymás közt, csak a küzdőteret figyelte, ahol Michel és ellenfele az utolsó előkészületeket tették meg. Egy pap lépett oda hozzájuk, felszólította őket, hogy békéljenek meg Istennel, végül megáldotta őket. Még nyitott sisakrostéllyal a lovagok a császár elé irányították lovukat, így jól lehetett látni Michel nyugodt, fegyelmezett arcát és Falko von Hettenheim eltorzult vonásait. - Küzdjetek Istenben bízva, és az Úr győzelemre vezeti, aki méltó rá. A császár eközben Michelre nézett, és üdvözlésre emelte a kezét. A két lovag fejet hajtott, amennyire a fegyverzete engedte, és lovát a küzdőtér kijelölt végére vezette. Az apródok odanyújtották a szalagokkal ékesített lándzsákat, amelyeket erre a harcra éles heggyel láttak el. A herold még egyszer elmagyarázta a szabályokat, majd oldalra lépett. A császár jelére felemelte a botját, felharsant a trombita, és a herold leengedte a botját, a két lovag pedig megsarkantyúzta a lovát. Marie érezte, hogy a félelem elszáll a lelkéből, és átveszi a helyét a derűlátás. Michel ugyan kevésbé jeleskedett a lándzsával való döfésben, mint Falko lovag, de utóbbi láthatóan annyira kijött a gyakorlatból, hogy Marie meglátása szerint az ifjú Heribert is felvette volna vele a versenyt.

A lándzsák ismét egymásnak ütköztek. Falko von Hettenheim megingott, és csak azért tudott megülni a nyeregben, mert apródja idejében odafutott, és megtámasztotta. - A következő találatnál leesik - mormolta a császár. Marie is ezt remélte, de amint a két lovag újra összecsapott, kezét a mellére szorította, hogy megnyugtassa összevissza kalapáló szívét. Ezúttal az ütközés még erősebb volt, Michel megingott, Marie a rémülettől nem is figyelt az ellenfelére. A császár előremutatott. - Megmondtam. Leesett! Falko von Hettenheim úgy feküdt a hátán, akár egy teknősbéka, karjaival esetlenül hadonászva. Az apródja és néhány vazallusa odaszaladt hozzá, és segítettek neki lábra állni. Eközben Michel leszállt a lováról, és rövid gondolkodás után a kardot választotta a párviadal folytatásához. Falko lovag kiragadta az egyik segéd kezéből az előkészített csatabárdot, és rárontott Michelre, még mielőtt a herold jelt adott volna a harcra. - Most meghalsz, te kutya! - ordította elcsukló hangon. Michel ellenfele erős ütését elhárította a pajzsával, de újra és újra hátrálnia kellett, mert a támadásai egyelőre hatástalanok maradtak. A férfi nyugodtan és fegyelmezetten várt az esélyre, míg Hettenheim hamarosan úgy fújtatott, mint egy túlhajszolt gebe. A düh és a gyűlölet láthatóan megsokszorozták Falko erejét, mert szünet nélkül támadott, gúnyolva Michelt, hogy ezzel kizökkentse, és hibára késztesse. - Na, hogy érzed magad röviddel a pokolra szállásod előtt, kocsmáros fattyú? A Sátán örülni fog, hogy lát. Mivel Michel nem válaszolt, kaján nevetésben tört ki. - Meghágtam a szajhádat, kocsmáros fattyú! Semmi különleges nincs benne. Minden cseh szuka jobb volt, akit letepertem. Falko nyilvánvalóan óvatlan reakcióra várt. Michel viszont ingerelni kezdte ellenfelét. - Hány férfival hált a feleséged, hogy valahogy mégis fiút szüljön, miután te csak lányokat tudtál neki nemzeni? - Egyetlen lányod van, és senki sem hiszi, hogy az a fattyú tőled van! Michel hangja nyugodtan csengett, és egyáltalán nem volt kifulladva. - Trudi származásához nem fér kétség, és a lányaiddal ellentétben ő az örökösöm, míg a te helyedet már ma délután Heinrich lovag fogja átvenni. E szavaktól Falko agyát elöntötte a vér, és a következő csapással elsöpörte Michel karjáról a pajzsot. Hettenheim diadalittas morgással nagy lendületet vett, hogy széthasítsa ellenfele sisakját, és vele együtt a fejét is. Ebben a pillanatban Michel kardja felvillanó villámként hatolt előre, eltalálva ellensége sisakrostélyát, anélkül azonban, hogy átszúrta volna. Egy pillanatra Falko von Hettenheim mereven állt, mintha a támadás megdöbbentette volna, aztán megingott, és kidőlt, akár egy korhadt fa. Michel azt hitte, hogy ez csupán egy cselvetés, ezért felkapta a csatabárdütésektől többszörösen megrepedezett pajzsát. Mialatt Michel karjára illesztette a pajzsot, Falko apródja urához sietett, és letérdelt mellé. - Úram! Mi történt Kegyelmeddel? Válaszoljon! Mivel Falko nem mozdult, apródja levette a sisakját, és egy halott szemébe nézett. A herold is odament, futó pillantást vetett Falko arcára, aztán intett a császár orvosának. A doktor gondosan megvizsgálta Falko von Hettenheimet, és a fejét rázva felegyenesedett. - A lovag meghalt, de semmilyen sebet nem látok rajta. - Ez Isten ítélete! Falko lovag bűnére tekintett, és átokkal sújtotta - kiáltotta a császár gyóntatóatyja zengő hangon, és letérdelt, hogy dicsőítse az isteni igazságos-

ságot. A császár is keresztet vetett, és meghajtotta fejét az égi hatalmak előtt. Marie ránézett Michelre, és kezét imára kulcsolva hálát adott a győzelméért a Szűzanyának és Mária Magdolnának. Éva, akinek sikerült az őrség mellett odaosonnia, megragadta Heinrich lovag kezét, és lelkesen megrázta. - Fogadd szerencsekívánatomat, uram, hiszen mostantól Kegyelmed a Hettenheim-ház feje. Rumold von Lauenstein savanyú ábrázattal felé fordult. - A szerencsekívánatod kissé elsietett, te vén boszorkány. A lányom ismét áldott állapotban van, és ezúttal biztosan fiút fog szülni. Marie legyintett. - Inkább a hetedik lányt hozza világra. Arckifejezése elárulta, hogy Marie gúnyolódása mélyen érintette Lauensteint, és az asszony kárörvendően mosolygott. Ezzel a kis bosszúval tartozott a palotagróf áskálódó tanácsadójának. De nyomban száműzte gondolataiból Rumold urat, és leszállt az emelvényről, hogy átölelje Michelt. - Falko halálával az utolsó árnyék is eltűnt az életünkből - suttogta férjének. Michel bólintott, és gyengéden magához vonta. Ebben a pillanatban nem fecsérelte a gondolatait a jövőre, hanem szorosan a karjában tartotta Marie-t, és nézte, amint Michi, nyomában Annival, Helenével és Trudival felé rohan, hogy mind osztozzanak vele győzelme örömében. Néhány másodpercig álltak a halott lovag mellett, és úgy bámulták, mintha egy legyőzött démon lenne, aztán körülvették Marie-t és Michelt, elárasztva őket jókívánságokkal. Trudi majdnem egész este azokat a szavakat ismételgette, amiket Michi tanított meg neki. - Papa egy nagy hős!

13
Marie egy nagy ökrös szekér bakján ült, és a négy igavonó foltos hátát nézte, miközben szelíd és megértő arckifejezéssel hallgatta Janka Sokolna Heribert lovagról zengett dicshimnuszát. A grófkisasszony a kocsi mellett lovagolt, és csupán combjával irányította lovát, mivel szüksége volt a kezére szavai megerősítéséhez. Marie csodálta a lányt lovaglótudásáért, bár ő maga előnyben részesítette a biztonságosabb kocsit, még ha a gödrökkel tarkított út zötyögését bőrpárnával kellett is enyhítenie. Alkalmanként felült a lovára, de csak rövidebb útszakaszokra, hogy gyakoroljon. Az új otthonukba vezető utat a lehető legkényelmesebben akarta megtenni. A császár rendkívül bőkezű volt hozzájuk, mert neki és Michelnek egy pompás birtokot adományozott a Majna menti Volkachnál. Onnan származó emberektől Marie tudta, hogy arrafelé jó borszőlő terem, és már előre örült annak, hogy Trudival sétálhat a szőlőskertekben, és eheti a finom fürtöket. - Nagyon kedves Kegyedtől, hogy édesanyámat és engem vendégül lát, amíg atyám és Heribert lovag teljesítik a küldetésüket - folytatta Janka, és Marie sejtette, hogy gyakorta kell eljátszania a vigasztaló szerepét. Mosolyogva nézett fel Jankára. - De hisz ez természetes. A férjem több mint két évig élvezte Kegyed édesapjának vendégszeretetét. Bizonyára nem tart ennyi ideig, amíg Heribert lovag visszatér Bohémiából, és hazakíséri Kegyedet. Michel megérkezése megakadályozta, hogy Janka válaszoljon. A férfi biccentett felé, és pajkosán Marie-ra mosolygott, aztán előremutatott. - A kocsisok vezetője azt mondja, hogy hamarosan célhoz érünk. Nincs kedved

lóra ülni, és velem együtt előrelovagolni? Szeretném látni a helyet, ahol a lányunk felnő majd. Marie hálás pillantással ajándékozta meg, és fejével közelebb hajolt Jankához. - Megbocsátja nekem, hogy be kell fejeznünk a beszélgetést? Janka hevesen bólogatott, és visszafogta lovát, hogy Michi odavezethesse Marie kancáját. Marie rámosolygott, és örült, hogy Nürnbergből végre egy futárral üzenetet küldhetett Hiltrudnak, aki ennyi idő után már bizonyára magánkívül volt az aggodalomtól. Sajnálta, hogy olyan távol fognak egymástól élni, de Marie nem várhatta el, hogy barátnője feladja szép, szabad paraszti birtokát, még akkor sem, ha adhatott volna nekik helyette egy másikat. A sorsuk ilyetén fordulata kissé elszomorította, de azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy vannak új barátnői, akik velük fognak lakni. Michit is maguk mellett akarta tartani, hogy tisztségviselőt neveljenek belőle, vagy katonát, jó parancsnokot, ha azt jobban szeretné. Talán Marielet is idehozathatná, ha Hiltrud egyetért vele. Elhatározta, hogy legkésőbb tavasszal, amikor már belakták új otthonukat, Rheinsobernbe utazik, és meglátogatja barátnőjét. - Hé, Marie! Mi van veled? Ébren álmodsz? Michel hangja eltérítette gondolataitól. A bakról nyeregbe szállt, és hagyta, hogy Michi besegítse lábát a kengyelbe. Michel megfogta a gyeplőt, amíg biztosan ült a lovon, aztán kedveskedő mozdulattal odaadta neki. Marie megsimogatta a kezét, és kihívóan ránézett. - Nézzük hát meg az új otthonunkat! Finoman megsarkantyúzta lovát, és előreügetett. Michel követte, de előbb megvárta, míg Éva kocsija elhalad mellette. Az idős markotányosnő, a mellette ülő Theresszel ellentétben, sem a lovaitól, sem a kocsijától nem akart megválni. Közöttük ült Trudi, és aszalt szilvát majszolt. Amint a kislány meglátta Michelt, felé nyújtotta a karját, és boldogan kacagott, amikor Theres felemelte. Az apja gyengéden a karjába vette, és maga elé ültette a lóra. Éva elégedetten nézett az apa és leánya után. - Úgy tűnik, hamarosan megérkezünk. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz, főként, ha beköszönt a tavasz, és előtör bennünk a bizsergető érzés, hogy befogjunk a kocsinkba, és csatlakozzunk egy hadsereghez. Theres tiltakozva felemelte a kezét. Te hadba vonulhatsz, ha annyira akarsz, de én mindenképpen Marie-nál maradok. Marie asszonynál. Hiszen mégiscsak egy nemes hölgyről van szó. Természetesen veletek maradok, mert nem bízhatom Trudit a te, Anni, vagy Helene gondjaira. Én mondom nektek, nélkülem olyan gyámoltalanok vagytok, mint a kisgyermekek. Eközben Éva a szájába tömött egy aszalt szilvát, amit Trudi otthagyott. Marie és Michel hamarosan maga mögött hagyta a kocsi-oszlop végét, és egy ideig inkább egymást nézték, mint a körülöttük elterülő tájat. Csak amikor szemük elé tárult a völgy és a folyó, állították meg a lovakat és néztek körül. Egy kissé távolabb északon kirajzolódtak VőIkach városkájának körvonalai, alattuk egy hoszszan elnyúló, meredek hegyoldal lábánál terük el egy nagy és rendezett falu, aminek fazsindellyel fedett házai szorosan egymás mellett állva vették körül a templomot és a nagy, csodálatos hársfákkal övezett teret. Ez bizonyára Dohlenheim, az egyik várukhoz tartozó falu. Az új otthonukul szolgáló erődítés egy hatalmas, dísztelen építmény volt, ami a hely legmagasabb pontján állt, és idegen testként emelkedett ki a domboldalt borító zöld szőlőskertekből. A közvetlen közelükben, a kopasz, meredeken lejtő domboldal alján feküdt a másik falu, ami szintén az övék volt, és tudomásuk szerint a Majna által körülvett dombok túloldalán húzódott a harmadik. A várat és ezt a két falut madarakról nevezték el, mert az erede-

ti tulajdonos mindenféle tollas jószágot imádott. A várat Bíbickőnek, az alattuk elterülő majorságot Héjafalvának, a folyóparti falut pedig Verébházának hívták. Marie mélyen magába szippantotta a táj képét, és örömteli várakozással mosolygott Michelre. - Hogy érzed magad, Michel Adler birodalmi lovag, Bíbickő ura? Végre gyökeret ereszthetek. Ha Heribert lovag visszatér Bohémiából, megtanít majd arra, hogyan viselkedik egy frank birodalmi lovag. Még sehogy - felelte nevetve. - De meg kell mondanom, hogy a táj tetszik. Itt Inkább Jankának fogja megtanítani, milyen egy frank birodalmi lovag feleségének lenni - tréfálkozott Michel. Egy pillanatra kicsit bánatosnak tűntek, mert mindketten Václav Sokolnyra, Heinrich von Hettenheimre és Heribert lovagra gondoltak, akik a császár megbízásából Csehországba mentek, hogy tudassák az ifjabb Sokolnyval és barátaival, a császár kész tárgyalni velük. Zsigmond azt remélte, hogy a kelyhesek segítségével megtörheti a táboriták hatalmát, és visszatérhet Prágába. - Hála az égnek, ehhez már nincs semmi közünk – kiáltotta Marie olyan megkönnyebbülten, mintha az utolsó teher is lehullott volna a válláról. Michel meglepetten nézett rá. - Mihez nincs semmi közünk? - A császárhoz, no meg a hatalomért és a koronáért vívott harcához. Ránk sokkal szebb munka vár. Michel Marie mellé irányította a lovát, és szorosan magához vonta. - Milyen munka? Marie kezével az előttük elterülő nyári tájra mutatott. - Otthont teremteni, Michel. Örülni az életnek, és szeretni egymást. Okos férjként Michel tudta, mikor adjon igazat feleségének. Ezért tehát mosolyogva bólintott.

Történelmi háttér

Az 1419 és 1434 között dúló huszita háború a középkor legvéresebb és legkegyetlenebb eseményei közé tartozott, és számtalan ember életét kioltotta. A cseh husziták, akik vallási okokból keltek fel katolikus királyuk ellen, első győzelmeik után azt hitték, hogy a nemzeti függetlenségüket is kivívhatják. Zseniális vezérük, Jan Zizka már 1424-ben meghalt pestisben. A helyére lépő vezérek kiterjesztették a háborút más tartományokra is, feldúlván ezeket a területeket. A husziták majdnem megfosztották Zsigmondot attól a reménytől, hogy a cseh koronát visszaszerezze. A császár hatalmát azonban nem csak a csehek fenyegették. A birodalom tartományurai, élükön a választófejedelmekkel, akiknek egy része éppen Zsigmondtól kapta méltóságát és a vele járó hűbérbirtokot, megtagadták tőle a segítséget, és esetleges fegyveres támogatásukért cserébe kiterjedt kiváltságokat és jogokat akartak szerezni. A császár kísérlete, hogy a nagyurakat a birodalom középnemessége segítségével meggyőzze, hogy szavazzanak meg rendszeres adót egy állandó hadsereg fenntartására, kudarcot vallott politikai ellenfelei elkeseredett ellenállása miatt. Ilyen körülmények között nem valósulhatott meg álma, hogy az angol mintát követve egységes államot hozzon létre. Amikor már úgy tűnt, hogy a cseh korona elvész, a sors Zsigmond kezére játszott, mivel a husziták két csoportra szakadtak, a radikális táboritákra, akik a Tábor városából származóján prédikátort követték, és a mérsékelt kelyhesekre. A táboriták hívei főként a szegényebb néprétegekből kerültek ki, míg a kelyheseket a városok jómódú polgárai és a nemesség nagy része támogatta. A két csoport kezdetben együtt harcolt, ám a táboriták, mihelyt a császár katonai nyomása csökkent, a kelyhesekben céljaik megvalósításának akadályát látták, akiket el akartak takarítani az útból. A polgárság és a nemesség azonban belefáradt a több mint egy évtizede tartó folytonos háborúskodásba, hiszen a hadjáratok szinte teljesen megbénították a kereskedelmet, és csaknem lehetetlenné tették a földművelést is. Idővel a két csoport közötti ellenségeskedés annyira felerősödött, hogy a szomszédos tartományokban folyó hadjáratok mellett kitört a polgárháború is, aminek nem lehetett valódi győztese. Gyengülő pozíciójuk tudatában a kelyhesek a császár szövetségét keresték. Zsigmond elfogadta azon alattvalói békejobbját, akik évekkel korábban megfosztották trónjától, és végül sikerült visszaszereznie a cseh koronát. Cserébe V. Márton pápa, akit Konstanzban Zsigmond emelt tisztségébe, beleegyezett a Husz János tanait követő, szinte független cseh egyház létrehozásába. A szerződés értelmében a kelyhesek csatlakoztak a császárhoz a táboriták elleni harcban. Kezdetben a császár elszenvedett még néhány vereséget, mint például 1431 augusztusában, amikor a birodalmi sereg még a csata kezdete előtt felbomlott, és elmenekült a táboriták elől. Két hónappal később azonban a német lovagok és a kelyhesek egyesített serege döntő vereséget mért a táboritákra. Mégis még három év telt el, amíg a kelyhesek Lipnynál végleg legyőzték ellenségeiket, és ezzel biztosították a békét. Majdnem kétszáz évig volt Csehország a birodalom egyenjogú tartománya. Ez akkor ért véget, amikor az új cseh király, a későbbi II. Ferdinánd császár megpróbálta erőszakkal újra bevezetni a katolikus vallást. Beavatkozása oda vezetett, hogy a Habsburgok tanácsosait kihajították a prágai vár ablakából, és ezzel kitört a harmincéves háború. Zsigmond császár tervei közül csak a cseh korona visszaszerzése valósult meg, a többi kudarcba fulladt. Mivel nem volt fiú-örököse, veje, Habsburg Albert kö-

vette a trónon, aki 1438-ban a császári méltóságot is megkapta. Másfél évvel később azonban a császár, még fia, V. László születése előtt, meghalt. A csecsemőkirály örökölte a magyar és a cseh koronát. A császári trónra egy kevésbé jelentős Habsburg rokon, III. Frigyes került, mintegy megtartandó a tisztséget az ifjú Lászlónak. Albert utóda azonban 18 éves korában meghalt, míg Frigyes magas kort élt meg, és több mint ötven esztendeig uralkodott császárként. Fiát, I. Miksát nevezték „az utolsó lovagnak", ő volt V. Károly nagyapja, akinek birodalmában sosem nyugodott le a nap.

Tartalom

Első rész Az árulás

Második rész Az özvegyasszony

Harmadik rész Utazás az ismeretlenbe

Negyedik rész Csehország

Ötödik rész A fogoly

Hatodik rész A falkenhaini csata

Történelmi háttér

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful