You are on page 1of 76

Az osztrák közgazdasági iskola Szemelvények

Tartalom

Ludwig von Mises: Kapitalizmus…………………………………………..3 Ludwig von Mises: Az árak, a bérek és a kamatráták funkciója………….12 Ludwig von Mises: Az árkontroll…………………………………………14 Henry Hazlitt: A protekcionizmusról……………………………………..20 Henry Hazlitt: Az infláció és a "magas költségek"……………………….24 Murray Rothbard: Tíz közgazdasági mítosz………………………….…..26 Jim Cox: Piacgazdaság vs. parancsgazdaság……………………….…….37 Jim Cox: Az árkontroll……………………………………………………39 Henry Hazlitt: Az infláció mibenléte……………………………………..41 Ludwig von Mises: A profit felszámolása………………………………..46 Murray Rothbard: Az osztrák iskola cikluselmélete……………………...50 Ludwig von Mises: A profit és a veszteség gazdasági természete………..55 Henry Hazlitt: A profit funkciója…………………………………………69 Ludwig von Mises: A piac szerepe és természete………………………..72

2

Ludwig von Mises Kapitalizmus
(Egy 1958-as, a Buenos Aires-i egyetemen tartott eladássorozat nyitó eladása, amely előadássorozat szövege később Economic Policy: Thoughts for Today and Tomorrow címen kötetben is megjelent)

Az emberek által használt szófordulatok gyakran meglehetősen megtévesztők. A modern iparmágnásokat és a big business vezetőit pl. „csokoládé királynak”, „pamut királynak” és „gépjármű királynak” hívják. Ez a szóhasználat pedig arra utal, hogy az emberek lényegében nem látnak különbséget a modern kor ipari vezetői és a régi korok feudális királyai, hercegei és más urai között. Ám a különbség nagyon is jelentős. Egy csokoládé király ui. egyáltalán nem uralkodik, sokkal inkább szolgál. Nincs a piactól és a fogyasztóktól független birodalma. A csokoládé király, az acél király, a gépjármű király és a modern ipar hasonló királyainak sorsa attól az ágazattól függ, amelyben működik, és azoktól a fogyasztóktól, akiket szolgálni hivatott. E „királyok” mindegyikének az alattvalók, vagyis a fogyasztók kegyében kell maradnia, mert abban a pillanatban, amikor nem képes többé a vevőknek a versenytársaknál alacsonyabb költségek mellett jobb szolgáltatást nyújtania, - máris dől a „királyság”. Két évszázaddal ezelőtt, a kapitalizmus eljövetelét megelőzően, az emberek társadalmi státusza rögzítve volt. Születésétől haláláig az ember az maradt, aki volt: épp az, amit az őseitől mint státuszt megörökölt. Ha szegénynek születet, hát örökre szegény maradt; ha gazdagnak, tehát uraságnak vagy hercegnek, úgy egy életen át megtarthatta címét, és az azzal járó vagyont. Ami pedig az ipart illeti, az akkoriban létező kezdetleges feldolgozóipar kizárólag a tehetősek számára állított elő javakat. Az emberek többsége (az európai lakosság kilencven százaléka, vagy még annál is több) a földeken dolgozott, és nem került kapcsolatba a városra termelő ágazatokkal. És a feudális társadalomnak e merev berendezkedése több száz évig fennmaradt Európa legfejlettebb területein. Mindazonáltal, ahogy a vidék lakosságának száma növekedett, kialakult idővel egy olyan réteg, amelynek a föld már nem tudott munkát adni. Örökölt termőföld és ingatlan híján a lakosság egy része dolog nélkül maradt, miközben a feldolgozóipar sem nyújtott számukra munkát, mert a városok királyai részükre ezt megtiltották. A „számkivetettek” e rétege pedig egyre csak növekedett, és senki nem tudta, hogy mi is történjék velük. Ezek az emberek voltak a szó tulajdonképpeni értelmében vett „proletárok”, vagyis azok a számkivetettek,
3

akiket a hatalom jobb híján dologházakba és szegényházakba zárt. Európa egyes területein, különösen Hollandiában és Angliában, a XVIII. századra már olyan népes lett e réteg, hogy az valódi fenyegetést jelentett a fennálló társadalmi rendre. Hasonló fejlemények szemtanúi lehetünk ma is a világnak olyan helyein, mint India, vagy a többi fejlődő országok. Mindazonáltal a XVIII. század Angliájában sokkal rosszabb volt a helyzet. Anglia akkori lakossága hét-nyolc millió lelket számlált, és ebből akár egy-két millió ember is szegény nincstelen lehetett, akiknek a fennálló társadalmi berendezkedés semmilyen ellátást nem nyújtott. A XVIII. századi Anglia egyik legnagyobb problémáját ennek a helyzetnek a rendezése jelentette. De szintúgy súlyos problémát jelentett a nyersanyaghiány is. Az angoloknak akkoriban komolyan fel kellett tenniük maguknak a kérdést: mit fogunk csinálni a jövőben, amikor az erdőink már nem adnak nekünk annyi fát, amennyire az iparnak a termeléshez, a lakosságnak a fűtéshez szüksége van? Az uralkodó osztály számára a helyzet reménytelen tűnt. Az államférfiaknak fogalmuk sem volt, hogy mit is kellene tenni, a nemességnek meg aztán végképp semmi elképzelése nem volt arról, hogy miként lehetne a dolgokon javítani. Ebben a nehéz társadalmi helyzetben szökkent szárba a modern kapitalizmus. Volt ui. néhány szegény ember, néhány „számkivetett”, aki megpróbált másokat megszervezve kis üzemeket felállítani, hogy termeljen valamit. Ez pedig igazi innováció volt. Ezek az innovátorok ui. mindenki számára elérhető, hétköznapi igényeket kielégítő olcsó termékeket kezdtek el gyártani, és nem kizárólag a tehetősek által igénybe vehető drága holmikat. És ez volt a kezdete annak a kapitalizmusnak, ami ma is működik. Ez volt a tömegtermelés kezdete, ami a kapitalista ipar alapelve. Amíg a tehetős városiakat szolgáló régi feldolgozóipar kizárólag a felsőbb osztályok kereslete által létezett, az újonnan létrejött kapitalista ipar olyan javakat állított elő, amiket a szélesebb tömegek is képesek voltak megvásárolni. A tömegek igényeinek kielégítése jelenti a tömegtermelést. Ez az alapja ma is a kapitalizmusnak azokban az országokban, amelyekben a tömegtermelés magasan fejlett rendszere működik. Még a baloldaliak által leginkább fanatikusan támadott célpont, a big business is kizárólag olyan javakat termel, ami a tömegek igényeit elégíti ki. A tehetősek számára luxuscikkeket gyártó vállalkozások soha nem lesznek a nagyvállalatokkal egy súlycsoportban. Ma viszont a nagy gyárakban dolgozó emberek a fő fogyasztói azoknak a teremékeknek, amelyeket e nagy gyárakban állítanak elő. Ez a különbség a kapitalista termelés és a régebbi korok feudális termelése között. Nagyot téved, aki azt feltételezi, vagy azt állítja, hogy a nagyvállalatok áruinak termelői és fogyasztói alapvetően nem ugyanazok

4

az emberek. Az amerikai áruházakban gyakran hallani a következő szlogent: „a vevőnek mindig igaza van”. És ez a vevő ugyanaz az ember, aki gyárban az árukat gyártja. Azokat az árukat, amiket az áruházban neki eladnak. De azok is tévednek, akik úgy vélik, hogy a nagyvállalatok egyúttal nagy hatalommal is bírnak. A nagyvállalatok ui. teljességgel a vevőiktől függnek, azoktól az emberektől, akik a termékeiket veszik. És bizony a legnagyobb vállalat is elveszti a hatalmát és a befolyását, ha elveszti a vevőit. Fontoljuk csak meg! Ötven vagy hatvan évvel ezelőtt még szinte minden kapitalista országban azt mondták, hogy a vasúti társaságok túl nagyok és túl erősek, monopolhelyzetben vannak stb., és lehetetlen versenyre kelni velük. Úgy vélték, hogy a közlekedés terén a kapitalizmus abba a fázisba jutott, ahol már szükségszerű a hanyatlás, mert megszűnt a verseny. Az emberek nem értették, hogy a vasút ereje azon alapul, hogy a többi szállítási módhoz képest jobb szolgáltatást nyújt. És persze nevetséges is lett volna akkoriban egy nagy vasúti társasággal úgy versenyezni, hogy a már létező vasútvonal mellé egy másikat építenek, amikor az az egy vonal is képes volt kielégíteni a létező igényeket. Mégis nagyon hamar megérkeztek a versenytársak! A verseny szabadsága ui. nem azt jelenti, hogy bárki sikeres lehet azzal, hogy utánozza vagy lemásolja azt, amit valaki más már egyszer megcsinált. A sajtószabadság sem azt jelenti, hogy valakinek joga van egyszerűen lemásolni azt, amit más már előtte megírt, hogy aztán ezzel szerezzen magának sikert. A sajtószabadság azt jelenti, hogy az ember írhat mást is. Éppígy a vasút esetében a verseny szabadsága azt jelenti, hogy az ember szabadon kitalálhat valamit, ami kihívás elé állítja a vasúttársaságokat, és ezáltal olyan versenyhelyzetbe kényszeríti azokat, melyben sikerük már távolról sem biztos. Az Egyesült Államokban a vasúti közlekedés bizony igencsak megsínylette azt a versenyt, amit a buszok, személygépkocsik, teherautók és repülőgépek hoztak számára, és a személyszállítás terén a vasút komoly vereséget szenvedett. A kapitalizmus fejlődése épp abban van, hogy mindenkinek jogában áll jobban és/vagy olcsóbban kiszolgálni a vevőket. És ez az elv viszonylag rövid idő alatt átalakította az egész világot. Ez tette lehetővé a világ népességének példátlan növekedését. A XVIII. század Angliájában a föld mindössze hat millió embernek volt képes megélhetést biztosítani, és azt is csak nagyon alacsony színvonalon. Ma ötven millió ember élvezhet egy sokkal magasabb életszínvonalat, mint amit a gazdagok élveztek a XVIII. század során (és aminél vélhetőleg még magasabbat is élvezhetnének, ha az angolok energiájának nagy részét nem kötötte volna le a mindenféle politikai és katonai „kalandozás”).

5

Ezek a tények a kapitalizmust illetően. Így ha egy angol – vagy bárki más a világ bármely országában – azt mondja, hogy ellenzi a kapitalizmust, akkor erre a következő egyszerű válasz adható számára: „Nyilván tudod, hogy a Föld lakossága ma tízszer nagyobb, mint a kapitalizmus előtti időkben. Nyilván tisztában vagy azzal is, hogy ma az emberek magasabb életszínvonalon élnek, mint a kapitalizmus előtti időkben. Ámde honnan tudod, hogy épp te vagy a tízből az az egy, aki ma a kapitalizmus nélkül is élne? Lásd, pusztán az a tény, hogy élsz, bizonyíték a kapitalizmus sikerére, függetlenül attól, hogy te magad mennyire értékeled a saját életedet!” Ámde minden említett előnye ellenére is a kapitalizmust dühös támadások és kritikák érték. Éppen ezért fontos megértenünk, hogy honnan ered ez az ellenszenv. Ténykérdés, hogy a kapitalizmussal szembeni gyűlölet eredetileg nem a munkásoktól származik, vagyis nem a tömegektől, hanem éppenséggel a földbirtokos arisztokráciától, Anglia és a kontinens nemeseitől. A nemesség átkozta eredendően a kapitalizmust, mert az nem volt ínyére: a XIX. század elejére ui. az iparban olyan magasak voltak a bérek, hogy a földbirtokos nemesek is kénytelenek voltak magasabb béreket fizetni a mezőgazdasági munkásoknak. Természetesen a mi mai nézőpontunkból tekintve a lakosság életszínvonala akkoriban nagyon-nagyon alacsony volt. A kapitalizmus kezdetének történeti időszakában az emberek életkörülményei utólag tekintve sokkolónak tűnnek, de ennek távolról sem az újonnan létrejött kapitalista ipar volt az oka. Nem a gyárak tették szegénnyé az embereket. A gyárakban dolgozó emberek már előzőleg is embertelen körülmények között éltek. Az ezerszámra ismételt régi történet, miszerint a gyárakban olyan asszonyok és gyerekek dolgoztak, akik előzőleg kielégítő körülmények között éltek, a történelem egyik legnagyobb hazugsága. A gyárban dolgozó anyáknak valójában nem volt mit enniük. Nem azért hagyták ott az otthont és a konyhát, hogy a gyárban dolgozhassanak, hanem azért mentek a gyárba, mert nem volt konyha, amit otthagyhattak volna. Vagy ha volt is konyha, épp csak főzni nem volt benne mit. És a gyárban alkalmazott gyerekek sem a komfortos gyerekszobákat hagyták hátra, hanem az éhezést és a halált. A korai kapitalizmus kimondhatatlan borzalmairól szóló szövegeket egyetlen adattal meg lehet cáfolni: épp az angol kapitalizmus kialakulásának időszakában, épp az angol ipari forradalom idején, az 1760 és 1830 közötti időszakban duplázódott meg Anglia lakossága. Azoknak gyermekeknek a százai és ezrei, akik a megelőző korokban elpusztultak volna, ebben az időszakban életben maradtak és felnőttek, nők és férfiak lettek. Nem kétséges, hogy a régi korok életkörülményei rosszak voltak, de épp a kapitalizmus hozta el a javulást. Épp az első gyárak látták el a munkásokat elemi javakkal, vagy közvetlenül, vagy közvetve azáltal, hogy az exportárukért cserébe Anglia élelmiszert és nyersanyagot importálhatott
6

más országokból. Újra és újra el kell mondani, a kapitalizmus korai történészei az ember aligha használhat enyhébb kifejezést - hamis történelemmel szolgálnak. Pl. az egyik gyakran emlegetett – és valószínűleg kitalált – anekdotának Benjamin Franklin a szereplője. A történet szerint Franklin meglátogatott egy angliai fonodát, ahol a fonoda tulajdonosa büszkén mutatta neki: „Nézze csak uram, ezek a pamutáruk mind Magyarországra mennek!” Franklin erre körbenézett, és mert látta, hogy a munkások kopottasan vannak öltözve, azt kérdezte: „Ugyan miért nem termel a saját munkásaiknak is?” Ámde az az export, amiről a fonoda tulajdonosa beszélt, azt jelentette, hogy a saját munkásainak is termel. Angliának ugyanis minden nyersanyagot úgy kellett importálnia, gyapot pl. nem volt sem Angliában, sem a kontinensen. Angliában továbbá élelmiszerhiány is volt, úgy kellett Lengyelországról, Oroszországról és Magyarországról élelmiszert importálnia. És az import élelmiszerért, ami lehetővé tette, hogy az angol lakosság ne haljon éhen, ez az export volt a fizetség. Ugyanakkor a kor történelme számos példát kínál arra, hogy a nemesség és az arisztokrácia viszont hogyan viszonyult a munkásokhoz. Csak két példa. Az egyik a híres angol ún. Speenhamland-rendszer. E rendszer lényege abban állt, hogy az angol kormány kifizette minden munkásnak a tényleges bére és az általa megállapított minimálbér különbségét. Az intézkedés célja az volt, hogy megóvja a földbirtokos arisztokráciát a béremeléstől. A nemesség kifizette a szokásos alacsony mezőgazdasági béreket, a kormány meg kiegészítette azokat, hogy így vegye elejét annak, hogy az emberek feladják a vidéki munkákat, és a városi gyárakba menjenek munkát keresni. Nyolcvan évvel később pedig, miután a kapitalizmus már átterjedt Angliából az európai kontinensre, a földbirtokos arisztokrácia másodjára is megpróbált szembeszállni az új termelési rendszerrel. Németországban a porosz junkerek, miután a kapitalista iparban fizetett magas bérek miatt a munkásaik nagy részét elvesztették, egy új fogalmat alkottak: „elvándorlás a vidékről” – Landflucht. A német parlament akkoriban megvitatta, hogy mit is lehetne tenni ez ellen a sorscsapás ellen. Természetesen a földbirtokos arisztokrácia érdekében. A Német Birodalom híres kancellárja, Bismarck pl. egy beszédében egyszer azt mondta: „Találkoztam egy emberrel Berlinben, aki valamikor az én birtokomon dolgozott. Megkérdeztem hát tőle: Miért hagytad el a birtokot, miért hagytad hátra a vidéket, és miért élsz most Berlinben? És Bismarck szerint a válasz ekképpen szólt: - Önnek nincs olyan szép sörkertje a faluban, mint nekünk itt Berlinben, ahol kényelmesen leülhetünk, sörözhetünk, zenét hallgathatunk.” Mondani sem kell persze, hogy ez Bismarck, a munkaadó verziója volt. De az alkalmazottak verziója más lehetett: a

7

vidéki munkások valójában azért mentek a városba, mert az ipar olyan béreket fizetett nekik, ami hallatlanul megnövelte az addigi életszínvonalukat. A táplálkozás, ruházkodás és lakhatás tekintetében a mai tőkésállamokban viszonylag kicsi az eltérés az ún. a magasabb és alacsonyabb társadalmi osztályok között. A XVIII. században, vagy még korábban, egy középosztálybelit és egy alsóbb osztályba tartozót az különböztetett meg egymástól, hogy míg az előbbinek volt cipője, addig az utóbbinak nem volt. Ma az Egyesült Államokban egy tehetős ember és egy csóró között az a különbség, hogy az előbbinek Cadillacja van, az utóbbinak meg egy többéves Chevroletje. Még az is lehet, hogy a csóró a Chevroletjét használtan vette. Viszont mindkét kocsi ugyanazt nyújtja a két tulajdonosának: el lehet vele menni az egyik helyről a másikra. Az Egyesült Államokban élő emberek több mint fele ma a saját lakásában lakik. A kapitalizmus elleni kezdeti támadások hátterében, különösen ami a bérek nagyságát illeti, egy téves feltételezés áll: az, hogy a béreket nem azok fizetik, akik egyébként maguk is naponta ott dolgoznak a gyárakban. Az persze rendjén való, hogy a közgazdászok meg a közgazdasági elméleteket tanulók különbséget tesznek termelő és fogyasztó között. Viszont tény, hogy minden fogyasztónak valamilyen módon meg kell keresnie azt a pénzt, amit elkölt, és bizony a fogyasztók óriási többsége azzal keresi a pénzét, hogy munkavállalóként olyan termékeket állít elő, amit aztán maga is fogyaszt. A kapitalizmusban a béreket lényegében maguk a bérből élők határozzák meg, és nem valamilyen más osztály. Még a filmcsillagoknak sem a hollywoodi filmvállalat fizeti a mesés összegeket, hanem végső soron azok az emberek, akik megveszik a filmre a belépőt. Sőt a profi bokszmeccsek bajnokainak hatalmas díjait sem a vállalkozó fizeti, hanem azok az emberek, akik jegyet vesznek a meccsre. A gazdaságelmélet különbséget tesz ugyan munkaadó és munkavállaló között, de az élet nem. A valóságban e kettő egy és ugyanazon személy. Pl. szerte a világban sokan mélyen igazságtalannak tartják, hogy egy olyan ember, akinek több gyereket kell eltartania, ugyanannyi fizetést kapjon, mint az, akinek kizárólag magáról kell gondoskodnia. Ám a kérdés nem az, hogy a munkáltatónak vajon tekintetbe kell-e vennie egy munkás gyerekeinek a számát. A kérdés, amit fel kell tenni a következő: Ön személy szerint hajlandó lenne-e többet fizetni valamiért, pl. egy vekni kenyérért, azon az alapon, hogy hat gyereke is van annak, aki azt a kenyeret elkészítette? Az őszinte ember minden bizonnyal nemmel felel. Magában ezt gondolja: „Elvben persze hajlandó lennék, de azért inkább attól veszem a kenyeret, aki olcsóbban adja (mert mondjuk nincs gyereke).” És a helyzet az, hogy ha a vevő nem fizet eleget ahhoz a

8

munkaadónak, hogy az ki tudja fizetni a munkásait, akkor lehetetlen, hogy a munkaadó üzletben maradjon. A "kapitalizmus" név nem a tőkés rendszer valamelyik barátjától származik, hanem éppenséggel attól az embertől, aki a kapitalizmust a történelem létező legrosszabb társadalmi rendjének tekintette. A legszörnyűbb dolognak, ami csak az emberiséggel történhetett. Ez az ember pedig Karl Marx. Mindazonáltal nincs ok visszautasítani a marxi elnevezést, amennyiben az világosan rámutat a tőkés rendszer által véghezvitt nagy társadalmi fejlődés forrására: a tőkefelhalmozásra. A társadalmi haladás ui. azon alapul, hogy az emberek nem fogyasztják el mindazt, amit megtermeltek, hanem annak egy részét megtakarítják és befektetik. Mivel sok félreértés van e kérdés körül, ezért élni fogok a lehetőséggel, hogy ebben az előadássorozatban megtárgyaljam mindazokat az alapvető tévedéseket, amelyek a tőkefelhalmozással és a tőkével kapcsolatosak, illetve hogy foglalkozzam mindazokkal az általános előnyökkel, amelyek a tőkefelhalmozásból és a tőkés rendszerből származnak. Teszem ezt főképp azokban az előadásokban, amelyek a külföldi befektetésekről, valamint korunk legsúlyosabb problémájáról, az inflációról fognak majd szólni. Nyilván Önök is tudják, hogy infláció nem csak az Önök országában létezik, hanem ez a világon jelenleg mindenhol probléma. A kapitalizmust illetően gyakran mellőzött tény, hogy a megtakarítás egyaránt javára van a termelőknek és a bérből élőknek. Ha valaki kezén felgyűlik egy bizonyos nagyságú pénzösszeg, mondjuk 1000 dollár, aki ahelyett, hogy ezt a pénzt elköltené, inkább egy takarékbankra vagy egy biztosítótársaságra bízza, akkor az a pénz végül egy vállalkozóhoz, egy üzletemberhez kerül, aki így képessé válik belekezdeni egy olyan beruházásba, amire - szükséges tőke híján előzőleg nem volt módja. És hát mit fog csinálni az üzletember e többlet tőkével? Az első dolog, hogy a fejlesztés érdekében embereket alkalmaz és nyersanyagokat vásárol, azaz további keresletet támaszt munkaerőre és nyersanyagra, ezzel egyúttal növelve a béreket, valamint a nyersanyagok árát. Vagyis már jóval az előtt, hogy a megtakarító ember vagy a vállalkozó bármiféle haszonhoz jutott volna, a munkanélküli, a nyersanyaggyártó, a farmer és a bérből élő már részesült a megtakarítás áldomásából. Vagyis miközben a munkások és a nyersanyaggyártók haszna azonnali, addig a vállalkozónak a beruházásból származó haszna a piac jövőbeni állapotától függ, pontosabban attól, hogy mennyire volt képes vállalkozóként helyesen előre látni a piacot. Harminc-negyven évvel ezelőtt sok szó esett Henry Ford "bérpolitikájáról" (ahogy azt annakidején nevezték). Mr. Ford egyik kiemelkedő vívmánya ui. az volt, hogy magasabb béreket fizetett, mint a többi iparos és gyáros. Ezt a

9

bérpolitikát aztán mint "fejlesztést" jellemezték. Mindazonáltal tévedünk, ha ezt a bérpolitikát kizárólag Ford nagyvonalúságának vagy bőkezűségének tulajdonítjuk. Egy új iparágnak, vagy egy már létező iparág új gyárának ui. munkásokat kell vonzania magához más alkalmazásokból, az ország egyéb részeiből, vagy akár más országokból is. Ennek pedig az egyetlen módja az, ha az új ágazat vagy az új gyár a munkásoknak magasabb béreket kínál. És éppen ez történt a kapitalizmus korai időszakában, miként egyébként hasonló esetben ez történik ma is. Amikor pl. Angliában a gyárosok elkezdtek pamutárukat gyártani, a munkások magasabb béreket kaptak, mint amit annak előtte kerestek. Persze a munkások jelentős része előtte egyáltalán nem keresett semmit, így hajlandó volt bármilyen bért elfogadni, amit kínáltak neki. De rövid idő után, ahogy haladt előre a tőkefelhalmozás és egyre több vállalkozás jött létre, a bérek elkezdtek növekedni, minek eredményeképpen Anglia lakossága, miként arról az imént szót ejtettünk, hallatlan mértékben megnőtt. A kapitalizmusnak az a fajta dehonesztáló ábrázolása tehát, miszerint a rendszer célja pusztán az, hogy a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket pedig még szegényebbé tegye, teljességgel téves. Marxnak a szocializmus eljöveteléről szóló tézise is azon a feltevésen alapult, hogy a munkások egyre csak szegényednek, a nép meg csak egyre elnyomorodik, miközben a vagyon végül néhány ember (vagy akár egyetlen ember) kezében központosul. És akkor a munkások tömege úgymond fellázad és kisajátítja a gazdag emberek tulajdonát. És e marxi tan szerint egyáltalán nincs mód a munkások életfeltételeinek javítására a kapitalista rendszer keretein belül. A Nemzetközi Munkásszövetség előtt tartott 1864-es angliai beszédében pl. Marx "teljességgel tévesnek" nevezte azt az elképzelést, miszerint a szakszervezetek képesek volnának javítani a dolgozó tömegek életfeltételein. Azt a szakszervezeti politikát pedig, ami magasabb béreket és rövidebb munkaidőt követelt, konzervatívnak titulálta, ahol a konzervatív kifejezés a lehető legelmarasztalóbb jelző, amit csak Marx használhatott. Marx e helyett egy új célt javasol a szakszervezeteknek: „a bérrendszer teljes eltörlését”, és a „szocializmus”, azaz a termelőeszközök állami tulajdonlásán alapuló rendszer bevezetését a magántulajdon rendszere helyett. Ám ha megvizsgáljuk a világtörténelmet, és különösen Anglia történetét 1865 óta, akkor rájövünk, hogy Marx minden tekintetben tévedett. Nincs olyan nyugati, kapitalista ország, ahol a tömegek életfeltételei ne javultak volna nagyon jelentős mértékben. Az elmúlt nyolcvan-kilencven év fejlődése teljességgel ellentmond a marxi próféciának. A marxista szocialisták úgy vélték, hogy a munkások életkörülményei soha sem javulhatnak: hittek a híres-hírhedt „vasbértörvény” téves teóriájában, mely szerint a kapitalizmusban a munkások bére nem haladhatja meg a létfenntartáshoz szükséges minimumot, ami épp csak arra elegendő, hogy az ember mint puszta munkaerő termelje újra magát. A
10

marxisták így okoskodtak: ha a munkások bére növekedésbe kezd, és átlépi az egyszerű létfenntartáshoz szükséges szintet, akkor a munkások több gyermeket vállalnak, amely gyerekek viszont idővel belépnek a munkaerőpiacra, ami olyannyira megnöveli a munkaerő-kínálatot, hogy a bérek visszaesnek a létfenntartáshoz szükséges szintre, ami épp csak arra elegendő, hogy a lakosság ki ne haljon. Ámde ez a marxi gondolat, miként a szocialista gondolat általában, úgy tekint a dolgozó emberre, mint az állatra. Épp ahogy a biológus (egyébként helyesen) a maga kutatásának a tárgyára, a fehér patkányra. Ha növeled az állatok (vagy a mikrobák) táplálékát, akkor több fog túlélni, ha csökkented, több pusztul el. De az ember mégsem állat. A munkásoknak egyéb igényeik is vannak, mint táplálkozni és szaporodni, még ha ezt a marxisták esetleg nem is érik fel ésszel. A reálbérek emelkedése nem csak a populáció növekedésében nyilvánul meg, hanem mindenek előtt az átlagos életszínvonal emelkedésében. Ezért magasabb ma az életszínvonal Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, mint a fejlődő nemzetek (pl. Afrikában) esetében. Tudni kell ugyanakkor, hogy ez a magasabb életszínvonal a magasabb tőkeellátottságtól függ. Ez magyarázza az Egyesült Államok és India fejlettsége közötti különbséget. Azáltal, hogy a fertőző betegségek elleni küzdelem modern eszközei Indiában is bevezetésre kerültek, a lakosság lélekszáma példátlan mértékben megemelkedett. Ugyanakkor az indiai lakosság számának e növekedése nem járt együtt a tőkeellátottság hasonló mértékű növekedésével. A szegénység tehát nőtt. Egy ország ui. a szerint lesz szegény vagy gazdag, hogy mekkora az egy főre jutó tőkeállomány nagysága. Remélem, a következő előadások során módom lesz majd nagyobb részletességgel foglalkozni, illetve jobban is megvilágítani mindezeket a problémákat, mert az olyan kifejezések, mint pl. „az egy főre jutó tőke” részletesebb kifejtést igényelnek. Egyvalamit ugyanakkor észben kell tartani: a gazdaságpolitikában nincsenek csodák. Számos újságcikkben és beszédben olvashattak és hallhattak az ún. német gazdasági csodáról, azaz a német gazdaságnak a II. világháborút követő sikeres helyreállítási időszakáról. De az nem csoda volt, hanem a szabadpiaci gazdaság elveinek és a kapitalizmus eszközeinek alkalmazása, még ha nem is teljes körűen. Minden gazdaságnak lehetősége van tehát megtapasztalni ezt a fajta „csodát”, még ha ragaszkodom is azon állításhoz, hogy a siker nem a „csoda” eredménye. A „csoda” a szilárd elvekre épülő, józan gazdaságpolitika gyümölcse.

11

Ludwig von Mises Az árak, a bérek és a kamatráták funkciója
(Szemelvény az 1946-os The Trade Cycle and Credit Expansion: The Economic Consequences of Cheap Money című esszéből)

A kamatráta piaci jelenség. A piac által meghatározott árak, bérek és kamatráták rendszere hivatott egy piacgazdaságban a vállalkozásokat mindazon tevékenységek felé irányítani, amelyek a fogyasztói igények legjobb és legolcsóbb kielégítését szolgálják. Egyfelől az eszközök ára, a bérek, és kamatráták, másfelől az értékesíteni kívánt fogyasztási javak várható ára játszik szerepet egy vállalkozó üzleti kalkulációjában. Az üzletemberek számára ezek a kalkulációk mutatják egy projekt jövedelmezőségét. És ha valamilyen kormányzati intervenció következtében egy vállalkozó üzleti kalkulációjához alapul vett piaci adatok hamisak és torzak, akkor az megtévesztő eredményre vezet: az illuzórikus számokon alapuló kalkuláció miatt a vállalkozó belefog egy olyan projekt megvalósításába, ami ellentétben van a fogyasztók legsürgetőbb igényeivel. És mihelyst a termék piacra kerül, fény derül a beruházás megalapozatlanságára, mert nem lehet az árut megfelelő áron eladni. Kiderül, hogy az egész egy „rossz biznisz”. Ha - egy a kormány által nem babrált - piac adatai alapján kalkulált projekt előreláthatóan veszteséges, akkor az csak azt jelenti, hogy az adott helyzetben a fogyasztók más projekteket preferálnak inkább. Más szóval, az a tény, hogy egy üzleti vállalkozás veszteséges, azt jelenti, hogy a termék előállítása során felhasznált termelési tényezők árát a fogyasztók a vásárlásaikkal nem hajlandók megtéríteni a vállalkozónak, miközben a hasonló termelési tényezők árát másféle termékek előállításában más vállalkozások számára viszont igen. A szuverén fogyasztók így fejezik ki kívánságaikat, egyúttal rá is kényszerítik az üzleti életet, hogy az igazítsa tevékenységét a fogyasztók által leginkább sürgetőnek ítélt kereslet kielégítésére. A nyereséges vállalkozások valójában a fogyasztók ítélete által növekednek, minként a veszteséges vállalkozások szintén a fogyasztók ítélete által zsugorodnak. Nem tévedés azt állítani, hogy az árak, a bérek és a kamatráták állapota az, ami bizonyos projektek megvalósítását közvetlenül megakadályozza. Ellenben komoly tévedés volna azt gondolni, hogy a gazdasági tevékenység bővítésének alapja pusztán a pénzben mért olcsóság. Az, ami a termelés terjedelmének valójában korlátot vet, a termelési tényezők szűkössége. Az árak, a bérek és a
12

kamatráták lényegében a szűkösség jelzőszámai. A közösség ezeken a jelzőszámokon keresztül figyelmezteti a vállalkozókat az egyes projektek tervezésekor: ne nyúlj ezekhez a termelési tényezőkhöz, mert azok másfajta, sürgetőbb igények kielégítésére vannak elkülönítve! A növekedéspártiak (ahogy manapság az infláció bajnokai magukat nevezik) a kamatrátában semmi egyebet nem látnak, mint a gazdasági növekedés akadályát. Pedig ha következetesek akarnának lenni, akkor hasonlóképpen kellene vélekedniük a bérekről és a termelőeszközök áráról is. Ha pl. egy kormányrendelet a piaci béreket a felére vágná vissza, akkor egyes projektek, amelyek a tényleges piaci bérek mellett veszteségesek, immár nyereségesnek mutatkoznának. Annak az állításnak tehát, hogy az aktuális kamatráta akadályozza a beruházásokat, nincs több értelme, mint annak, hogy az aktuális bérszínvonal akadályozza. Az, hogy a növekedés fetisiszták mégis mindig a magas kamatokban látják a gazdasági növekedés akadályát és soha nem a magas bérekben vagy épp a magas alapanyag árakban, jól bizonyítja, hogy a gondolkodásukat emóciók irányítják, és nem józan megfontolás.

13

Ludwig von Mises Az árkontroll
(Szemelvény az Interventionism: An Economic Analysis című 1940-es kötetből)

1. Az alternatíva: törvényi erő versus gazdasági törvény
Az árkontroll célja az árak, bérek és kamatlábak olyan értéken történő rögzítése, ami eltér azok szabadpiaci értékétől. Az árkontroll lényege, hogy a hatóság vagy egy, a hatóság által (nyíltan vagy hallgatólagosan) megbízott csoport rögzíti az árakat valamilyen minimum vagy maximum értéken. Aztán ezeknek a rendelkezéseknek akár karhatalmi erővel is érvényt szerez. A piaci árakba való ilyetén beavatkozásnak a célja, hogy előnybe részesítse vagy az eladókat (minimálár előírásával), vagy a vevőket (árplafon előírásával). A minimálár lehetővé teszi, hogy az eladók jobb árat kérhessenek az általuk kínált javakért, az árplafon viszont a vevőknek teszi lehetővé, hogy olcsóbban juthassanak hozzá az általuk keresett javakhoz. A politikától függ, hogy épp mikor kinek kíván kedvezni, az eladóknak vagy a vevőknek. Így aztán van, hogy a hatalom árplafont vezet be, van, hogy minimálárt; van, amikor minimálbér van, és van, amikor bérplafon. Épp csak a kamatráta az, amire mindeddig még nem írtak elő minimális értéket, mindig csak plafont. A politikai számítás valahogy mindig csak az utóbbi megoldáshoz folyamodott. A politikai gazdaságtan az árak, bérek és kamatlábak kormányzati kontrolljának zavaros gazdaságpolitikai vitáin túl fejlődött. Több száz, vagy inkább több ezer éve törekszenek már a hatalmak befolyásolni az árakat a maguk hatalmi apparátusával, súlyos büntetésekkel sújtva azokat, akik nem engedelmeskedtek rendeleteiknek. Számtalan élet veszett már ebben a küzdelemben. Meglehet, nincs még egy terület, ahol a karhatalom oly nagy buzgalommal használná a maga erejét, és nincs még egy terület, ahol a hatalom bosszúvágya lelkesebb támogatásra találna a tömegek részéről. De az árkontroll mégsem működött soha. Ezek az elhibázott intézkedések egyúttal magyarázatot nyertek maguknak a filozófiai, teológiai és politikai irodalomban is, amely magyarázat a hatalom és a tömegek véleményét tükrözte. E szerint az emberek természetüknél fogva önzők és rosszak, a hatalom pedig túl sokáig volt gyenge, és túl sokáig vonakodott erőszakot alkalmazni, amikor kemény és könyörtelen uralkodókra lett volna szükség.
14

Az árkontroll egy speciális alkalmazásának vizsgálata vezetett aztán az igazság felismeréséhez. A különböző árkontroll jellegű intézkedések között különös jelentősége volt ui. a hatalom azon törekvésének, hogy olyan értéken tartsa a hamis pénzérméket, mintha azoknak teljes fémtartalmuk volna, és ezáltal fenntartsa az arany és az ezüst közötti cserearányt, illetve később a nemesfémek és a leértékelődött papírpénz közötti cserearányt. E hatalmi törekvések sorozatos csődjének magyarázatát viszonylag korán felismerték, és Gresham-törvénynek nevezték el. Ám e korai kezdetektől hosszú út vezetett még a XVIII. század skót és angol filozófusainak nagy felfedezéséig, miszerint a piac meghatározott törvényeket követ, amely törvények minden piaci jelenséget szükségszerű kölcsönös kapcsolatba állítanak. A piac és a csere megmásíthatatlan törvényeinek a felismerése az emberi szellem legnagyobb eredményei közé tartozik. Ez adott alapot a szociológiának, valamint a liberalizmusnak, illetve ezáltal korunk modern kultúrájának és gazdaságának, kikövezte továbbá az utat a nagy technikai vívmányoknak, egyúttal alapot adott az emberi cselekvés szisztematikus tudományának, a közgazdaságtannak is. A pretudományos szellem még különbséget tett jó és rossz, igazságos és igazságtalan tett között, vagyis úgy vélte, hogy az emberi viselkedést lehetséges egymástól elszigetelt, heterogén erkölcsi szabályok alapján megítélni, amennyiben az emberi cselekvés szabad abban az értelemben, hogy nincs alávetve az emberi viselkedés semmilyen inherens törvényének. Az embernek morálisan kell cselekednie, mondta e régi szellem. És ha az ember esetleg mégsem úgy cselekedet, hát az isten megbüntette a másvilágon. De az emberek cselekedeteinek ezen túlmenően nem volt úgymond más egyéb következménye. Így aztán e pretudományos szellem fényében úgy tűnhetett, hogy a hatalom önkényes rendelkezéseinek sincs különösebb akadálya, legfeljebb az, ha a hatalom egy nálánál nagyobb hatalommal kerül konfliktusba. A szuverén hatalom tetszőlegesen gyakorolhatta hatalmát, föltéve, hogy nem lépett túl szuverenitásának területi határán. De egyébként azt vihetett végbe úgymond, amit jónak látott. Azt persze még a pretudományos szellem is belátta, hogy vannak fizikai törvények, amiket nem lehet megváltoztatni, ellenben úgy vélte, hogy az emberi viselkedés terén elvileg bármit tetszés szerint véghez lehet vinni. A politikai gazdaságtan tudománya épp annak felismerésével kezdődik, hogy a hatalom szuverenitásának további határa van. A közgazdász messzebbre lát az államnál, és annak hatalmi apparátusánál: felismeri, hogy az emberi társadalom az emberi kooperáció eredménye, felismeri, hogy az emberi kooperációnak vannak sajátos törvényei, amelyeket az állam sem tud megváltoztatni. A közgazdász felismeri, hogy a piaci folyamat - ami az emberi kooperáció törvényeinek az eredménye - határozza meg az árakat. Felismeri, hogy az
15

árrendszer adja az emberi kooperáció alapvető értelmét. Az árak többé nem úgy jelennek meg, mint amelyek az emberek egyéni és esetleges igazságérzetétől függnek, vagy heterogén morális szempontoktól, hanem úgy, mint a piaci erők játékának szükségszerű és egyértelmű eredői. Minden egyes piaci állapotnak az árak egy meghatározott konstellációja a következménye, és az áraknak ezt a konstellációját - a "természetes" árakat - nem lehet megváltoztatni, csak ha maga az előzetes piaci konstelláció is megváltozik. Továbbá minden eltérés e "természetes" áraktól olyan piaci erőket szabadít fel, amely erők visszaállítják az árakat a "természetes" értékükre. Az áraknak ez a szemlélete természetesen szöges ellentétben van azzal az elképzeléssel, hogy a hatalom rendeletek, tiltások és bírságok segítségével tetszés szerint megváltoztathatja az egyes javak árát. Ha ui. a piaci helyzet alakulása határozza meg az árakat, és az árak annak a folyamatnak a szerves részei, amely folyamat hatással van a társadalmi kooperációra, és amely folyamat az egyének tevékenységét alárendeli a közösségi igények kielégítésének, akkor az árak önkényes megváltoztatása, amikor az árak összefüggő rendszert alkotnak, szükségképpen zavart kell hogy okozzon a társadalmi együttműködésben. Persze lehetséges, hogy egy erős és határozott kormány valamilyen árrendeletet hozzon, és kegyetlenül megtorolja, ha valaki nem engedelmeskednék neki. Mindazonáltal a kormány nem fogja elérni a célját. A kormányzati rendelet ui. maga is csak egy lesz majd a között a számtalan piaci körülmény között, ami a piac megkerülhetetlen törvényeinek megfelelően aztán valamilyen állapothoz vezet. És meglehetősen valószínűtlen, hogy az így kialakuló állapot végül az legyen, amit a kormány elérni kívánt. Sokkal inkább az valószínűsíthető, hogy az így kialakuló állapotot a kormány még annál az állapotnál is rosszabbnak tekintse, mint amely állapot megváltoztatása végett az árrendeletet eredetileg kiadta. Mindenesetre ezek a rendeletek nem érik el azt, amit a kormány elérni tervezett. Az árszabályozás a kormány részéről nem csak hatástalan és hasztalan, de egyenesen ellentétes hatású a tervezett céljával, és csakis kárt okoz. Aki pedig megpróbálja elvitatni ennek a konklúziónak a logikáját, az egyúttal tagadni kényszerül bárminemű közgazdasági analízisnek a lehetőségét. E logika híján ugyanis nincs közgazdaságtan, és mindaz, amit eddig közgazdaságtan tárgyban írtak merő értelmetlenség volna. Mert amennyiben a hatalom képes úgy rögzíteni az árakat, hogy annak a hatása nem ellentétes a hatalom eredeti szándékával, akkor teljesen hiábavaló minden olyan kísérlet, ami az árakat a piaci erők alapján próbálja meg megmagyarázni. Ugyanis az áraknak a piac működésén alapuló magyarázata éppen azon a feltevésen nyugszik, hogy minden egyes piaci konstellációnak az árak egy meghatározott konstellációja felel meg,

16

és hogy léteznek piaci erők, amelyek helyreállítják az árak e "természetes" konstellációját, amennyiben azt valamilyen torzítás éri. Éppen ezért mondhatjuk, hogy saját nézőpontjukból tekintve a történeti iskola képviselői (illetve manapság az institucionalisták) tulajdonképpen logikusan védelmezik az árkontroll intézményét, amennyiben nem ismernek el semmilyen közgazdasági elméletet. Ezen iskola képviselői számára ui. a közgazdaságtan eleve nem több mint pusztán rendeletek és intézkedések összessége. Viszont mindazok részéről, akik teoretikus eszközökkel kívánják vizsgálni a piaci kérdéseket, logikátlan lenne azon állítás, hogy az árak kontrollálására irányuló intézkedések a kívánt eredményre vezethetnek. Mert csak kétféle lehetőség van: törvényi erő vagy gazdasági törvényszerűség. Az árakat vagy a piaci szereplők határozzák meg önkényesen, és akkor valóban lehetőség van az árakat hatalmi erővel előírni, vagy az árakat a piaci erők alakítják a kereslet-kínálat törvényei szerint, viszont akkor a hatalom által alkalmazott intervenció maga is csak egy a piacon ható számtalan faktor között. És nincs kompromisszum e két lehetőség között.

2. A piac reakciója az árszabályozásra
Az árszabályozás megbénítja a piaci folyamatokat, megsemmisíti a piacot. Az árszabályozás megfosztja a piacot annak koordinációs funkciójától. Az árrendszer jellemzője ui. az, hogy kiegyenlíti a keresletet és a kínálatot. Ám amennyiben a hatóság rögzíti az árakat, úgy a piac e lényegi funkciója nem tud érvényesülni. Árplafon esetén lesznek olyan potenciális vevők, akik nem tudnak vásárolni, jóllehet készséggel megfizetnék a hatósági árat, sőt annál akár magasabb árat is. Minimálár esetében viszont olyan potenciális eladók lesznek, akik meg nem találnak vevőt, jóllehet szívesen eladnának a hatósági áron, sőt akár az alatt is. Az árak immár nem képesek elválasztani a potenciális vevőket és eladókat, akik még vennének vagy eladnának, azoktól, akik viszont már nem. A szelekció egy másik elve lép működésbe: a korán érkezők, vagy azok, akik valamilyen egyéb körülmény (pl. személyes összeköttetés) okán privilegizált helyzetben vannak, tudnak csak ténylegesen eladni vagy venni. De az is megeshet, hogy maga a hatóság veszi át az elosztás szervezését. Akárhogy is, a piac többé nem lesz képes biztosítani a rendelkezésre álló kínálat elosztását a fogyasztók között. És amennyiben a káoszt el kívánják kerülni, és sem a véletlen folytán, sem hatalmi erőre támaszkodva nem lehet megoldani az elosztást, akkor a kormány kénytelen lesz az adagolás (pl. jegyre adás) valamilyen rendszerét megvalósítani.

17

De a piac nem csak a már meglévő fogyasztási javak elosztásában vesz részt, elsődleges feladata valójában a termelés irányítása. A piac azokhoz irányítja a termelési eszközöket, akik a legsürgetőbb igényeket kívánják kielégíteni velük. Ha az árplafon csak az egyes fogyasztási javak árát tartja a piaci érték alatt, de a termelés kiegészítő eszközeinek az árát nem szabályozza, akkor azok a termelési eszközök, amelyek nem teljességgel speciális felhasználásúak, olyan egyéb fogyasztási javak termelésébe áramlanak át, amelyek nincsenek árplafonnal sújtva. Az árkontroll ily módon eltéríti a termelést azoktól a javaktól, amelyekre a fogyasztóknak sürgető igényük van, azok felé, amelyek bár a fogyasztók számára kevésbé fontosak, viszont az áruk nincs szabályozva. Ha tehát a hatalomnak az volt a célja, hogy az árak maximálásával könnyebben hozzáférhetővé tegyen bizonyos javakat, akkor ezzel kudarcot vall. Az árkontroll alá eső javak termelése ui. csökkenni fog, ha épp meg nem szűnik teljesen. És ezen lényegében az sem változtat, ha a fogyasztási javak árának szabályozásával egyidejűleg az e javak termeléséhez szükséges kiegészítő eszközök árát is szabályozzák, hacsak ezek az eszközök nem olyannyira speciálisak, hogy más javak előállítására egyáltalán nem lehet azokat felhasználni. (Mivel a munkaerőnek általában nincs ilyen erősen speciális karaktere, így ennek vizsgálatát ki is hagyhatjuk a megfontolásból.) Így amennyiben a hatalom nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy abbéli igyekezetében, hogy egy jószág árát olcsóbbá tegye, valójában csak felszámolja a szóban forgó jószág kínálatát, akkor nem korlátozhatja magát kizárólag e jószág, illetve az annak termeléséhez szükséges javak és szolgáltatások árának szabályozására, hanem ezen túlmenve azt is meg kell akadályoznia, hogy a termelés teljes vonalán alkalmazott tőkét, munkát és vállalkozói aktivitást kivonhassák a termelésből. A hatalomnak ehhez valójában minden termék és szolgáltatás árát rögzítenie kellene, rögzítenie kellene továbbá a kamatrátát, speciális rendeleteket kellene hoznia, hogy milyen termékeket és szolgáltatásokat hogyan kell előállítani, és hogy azokat kiknek kell eladni stb. Egy piacgazdaságban az egyes árrendeletek nem képesek elérni a céljukat. A hatalom szempontjából ezek az intézkedések nem egyszerűen csak haszontalanok, hanem egyenesen az ellenkező hatást érik el, mint amit eredetileg elérni terveztek velük, és pusztán felerősítik azt a rosszat, amit éppenséggel meg kívántak szüntetni. Ha pl. az árplafon bevezetése előtt egy jószág ára a hatóság megítélése szerint túl magas volt, akkor az árkontroll bevezetésével az áru egyenesen eltűnik a piacról. Persze a hatóságnak nem az volt a célja, hogy az áru kínálata megszűnjön, hanem az, hogy olcsóbban lehessen az áruhoz hozzájutni. De az olcsó árral a hatalom valójában azt kívánta elérni, hogy egyre többen férhessenek hozzá a jószághoz, vagyis tkp. a kínálat növekedését célozta, és nem a kínálat csökkenését. Ezért mondhatjuk, hogy az egyes árrendeletek elhibázzák
18

a céljukat, és hogy az ilyen intézkedéseken alapuló gazdaságpolitika saját céljával ellentétes eredményre vezet, és teljességgel hiábavaló. Ha pedig a hatalom nem az árkontroll megszüntetésével kívánja az általa okozott felfordulást orvosolni, akkor leginkább újabb rendeletek következnek. De ezek az újabb rendeletek persze nem az előzőleg elrendelt árplafont fogják emelni, hanem a készletek eladására köteleznek, előírják, hogy kinek kell eladni, és mennyit kell termelni, az árkontrollt kiterjesztik a kiegészítő javakra, a bérekre és kamatokra, kötelező munkát írnak elő, végül termelésre kötelezik a termelőeszközök tulajdonosait, illetve meghatározzák a beruházások irányát is. És ez a szabályozás nem áll meg egyik vagy másik ágazat határain belül, hanem szép fokozatosan kiterjed végül a termelés egész rendszerére, vagyis szükségszerűen vezet el minden ár és bér, a vállalkozások, tőkések, földtulajdonosok és munkások tevékenységének átfogó szabályozásához. Ám ez azt jelenti, hogy a termelés és elosztás rendszere a hatalom kezébe kerül át, és a piacgazdaság - akar ez volt a szándék, akár nem - szocialista gazdasággá változik. (...)

19

Henry Hazlitt A protekcionizmusról
(Szemelvény az 1946-os Economics in One Lesson című népszerű kötetből)

Egy amerikai gyapjúpulóvereket gyártó vállalkozó a Kongresszushoz vagy a Külügyminisztériumhoz fordul, hogy közölje az illetékesekkel: abból bizony nemzeti tragédia lenne, ha az angol pulóverekre kivetett importvámot megszüntetnék, vagy akár csak csökkentenék. Most ugyanis 15 dollárért adja a pulóvert, miközben az angol gyártók ugyanezt a minőségű terméket már 10 dollárért kínálják. Vagyis neki gyártóként, állítja, szüksége van arra az 5 dollár vámra, hogy életben tudja tartani a vállalkozását, amivel - és ez csak természetes - nem elsősorban önmagára gondol, hanem arra a több ezer férfira és nőre, akiket foglalkoztat, és akiknek a fogyasztása közvetve szintén munkát ad más derék polgárok számára. A cég alkalmazottainak az elbocsátása, így szól az érv, növelné a munkanélküliséget, ami által a gazdaságban csökkenne a kereslet, ami viszont további munkanélküliséget okozna, és így tovább. Egyre szélesebb hullámokban. És amennyiben a vállalkozónak sikerül elhitetnie, hogy a vám eltörlése valóban kiszorítaná őt a piacról, úgy érvei valószínűleg meg is győzik a Kongresszust. Ám ez az okfejtés téves. A tévedés pedig abban áll, hogy az érvelés kizárólag az adott termelőt és annak alkalmazottait veszi tekintetbe (vagy pusztán az amerikai pulóvergyártókat, mint partikuláris ágazatot). Más szóval, csak azt veszi számításba, ami látható: a pillanatnyi következményeket. Ezzel szemben figyelmen kívül hagyja azt, ami nem látható, mert nem is történik meg. A protekcionisták által folyamatosan hivatkozott érvek egyszerűen nem helytállóak. Mindazonáltal mégis tételezzük fel, hogy a példában szereplő pulóvereket gyártó vállalkozó igazat mond, és valóban szüksége van arra az 5 dolláros importvámra, hogy üzletben tudjon maradni, és ezáltal munkát tudjon biztosítani az embereinek. (Most szándékosan eltekintünk attól az érvtől, amely valamilyen feltörekvő ágazat védelmében sürget új vám kivetését, és kizárólag annak a protekcionista érvnek a vizsgálatára szorítkozunk, amely valamelyik, már létező ágazat védővámjának megtartása mellett szól, és amely vámot ezáltal nem lehet megszűntetni anélkül, hogy az ne fájjon szükségképpen valakinek.) Szóval tegyük fel, hogy a vámot eltörlik, minek eredményeképpen a pulóvert gyártó vállalkozás valóban beszűnteti a termelést, több ezer ember állása
20

megszűnik, és egyes helyi kereskedők ténylegesen kisebb kereslettel kénytelenek szembesülni. Ez tehát a vám eltörlésének azonnali, látható következménye. Ámde vannak egyéb következmények is, amelyek - bár nehezebb azokat nyomon követni - nem kevésbé azonnaliak és valóságosak. A korábban 15 dollárba kerülő pulóver immár 10 dollárba kerül. Vagyis a fogyasztók ugyanazt a minőségű pulóvert olcsóbban vehetik meg, vagy épp a régi pulóver árán egy sokkal jobb minőségű pulóvert vehetnek. Ha a fogyasztók ugyanazt a minőségű pulóvert választják, akkor immár nem csak egy pulóverük lesz, hanem a felszabaduló 5 dollárjukkal vásárolhatnak valami mást is, amit előzőleg nem tehettek volna meg. Persze nem vitás - ezt az amerikai gyáros helyesen látta -, hogy a pulóverre költött 10 dollárral az amerikai fogyasztók ezentúl az angol pulóvergyártókat támogatják, de a felszabaduló 5 dollárjukkal viszont valamelyik másik amerikai vállalatot kezdhetik el dotálni, és ezen keresztül élénkíteni az amerikai foglalkoztatást. De a történet itt még korántsem ér véget. Azáltal ui. hogy az amerikai fogyasztók angol import pulóvereket vesznek, ellátják az angolokat dollárral, hogy azok aztán e dollárokkal amerikai termékeket vásárolhassanak. Mert a sokoldalú kereskedelmi kapcsolatok, a közvetítő hitel- és kölcsönügyletek, a bonyolult pénzmozgások dacára végeredményben csak erre lehet azokat a dollárokat felhasználni. Vagyis azáltal, hogy megengedjük az angoloknak, hogy több árut adjanak el nekünk, valójában lehetővé tesszük számukra, hogy egyúttal több árut vásároljanak tőlünk. Ugyanis az angolok, hacsak nem kívánnak folyamatosan dollárt felhalmozni, kénytelenek a dollárjukat nálunk elkölteni: vagyis azzal, hogy beengedjük az angol árukat, több amerikai árut kell exportálnunk. És bár ezáltal kevesebb ember dolgozik majd az amerikai pulóvergyártásban (ez kétségtelenül igaz), viszont több ember és hatékonyabban dolgozik, mondjuk, az amerikai gépkocsigyártásban vagy az amerikai mosógépgyártásban. Tehát az amerikai foglalkoztatottság mindent összevetve nem csökken. Ugyanakkor viszont az amerikai és az angol termelés növekszik, mert a munkaerőt immár mindkét országban nagyobb arányban foglalkoztatják olyan ágazatokban, melyekben az relatíve hatékonyabban működik. Más szóval, a munkaerő nem kényszerül olyan ágazatban dolgozni, amelyben nem hatékony, vagy egyenesen rossz teljesítményű. A fogyasztók is mindkét országban jobban járnak: attól vehetik a szükséges termékeket, aki azokat a legolcsóbban képes számukra kínálni. Így az amerikai fogyasztók jobban el lesznek látva gyapjúpulóverrel, az angol fogyasztók pedig gépkocsival és mosógéppel. Ámde nézzük most a dolgot ellenkezőleg, amikor első körben vetnek ki valamire importvámot. Tegyük fel, hogy mindeddig nem volt vám a külföldi kötött árukon. Az intézkedés mellett az az érv szolgált, hogy egy 5 dolláros importvám
21

lehetőséget adna egy önálló amerikai ágazat, a kötött pulóverek gyártásának létrejöttére. Mindeddig nincs is baj ezzel az okoskodással. Van abban logika, hogy importvámmal az angol pulóvert mesterségesen olyan drágává tegyük, hogy az amerikai termelők üzletet lássanak belépni a pulóver piacra. Ám ez valójában azt jelenti, hogy az amerikai fogyasztókat arra kényszerítjük, hogy saját zsebből támogassák ezeket az új termelőket, amennyiben minden egyes megvásárolt pulóver után végső soron 5 dollár kvázi-adót kellene fizetniük, amit a magasabb ár formájában szednének be tőlük a pulóver gyártó új amerikai cégek. Nem vitás, az importvám lehetővé tenné, hogy olyan amerikai polgárokat lehessen alkalmazni a pulóvergyártásban, akiket előtte ez az ágazat nem foglalkoztatott (hiszen nem is létezett ilyen). Ez tagadhatatlan. Mindazonáltal ettől a hazai ipar és foglalkoztatás mindösszességében nem bővülne. Nem bővülne, mert az amerikai fogyasztóknak 5 dollárral többet kellene fizetniük ugyanazért a minőségű pulóverért, és ezáltal ennyivel kevesebb jutna nekik más javak fogyasztására. Vagyis a fogyasztóknak valahol 5 dollárral vissza kellene fogniuk a költekezésüket. Ahhoz tehát, hogy egy iparág ilyen formán növekedhessen vagy létrejöhessen száz másik ágazatnak némileg vissza kellene esnie. Azért, hogy az új pulóvergyártás 20 000 főt alkalmazhasson, 20 000 ezer főtől a gazdaság egyéb részeiben valahol meg kellene válni. Mindazonáltal az új ágazat jól látható lenne: az alkalmazottak tömege, a befektetett tőke nagysága, a termékek piaci értéke dollárban stb. - mindezek jól számszerűsíthető értékek. A szomszédok is láthatnák, ahogy az új pulóvergyártó üzemek alkalmazottai nap, mint nap munkába mennek. Az eredmény közvetlen és kézzelfogható volna. Ezzel szemben a százféle egyéb vállalkozás zsugorodása, a 20 000 elveszett állás szétszórva a gazdaság egészében már annál kevésbé. Még a legokosabb statisztikus sem volna képes feltárni, hogy pontosan hol mennyi férfit és nőt bocsátottak el, és hogy hol melyik cég épp mennyi forgalom kiesést köszönhet annak, hogy a fogyasztóknak immáron 5 dollárral többe kerülnek a pulóverek. Képtelenség ui. precízen felmérni, hogy az egyes fogyasztók egyébként mire költötték volna azt az 5 dollárt, ami importvám híján náluk maradna. Mindazonáltal az egész gazdaságra szétterítve ez a veszteség relatíve nem lenne szembetűnő. Éppen ezért lehetséges, hogy az emberek többsége, megtévesztve ettől az optikai csalódástól, úgy vélje, hogy egy új iparág protekcionista megteremtése nem kerülne neki semmibe. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a pulóverekre kivetett vám nem emelné az amerikai béreket. Nem kétséges, hogy a pulóvergyártásban dolgozó emberek

22

megközelítőleg az amerikai átlagbéreket keresnék (persze munkakörüknek és képességeiknek megfelelően), és nem kellene az angol bérekkel versenyezniük. Ámde az amerikai átlagbérek nem emelkednének a védővám következtében, lévén - miként azt az imént láttuk - hogy sem a teljes munkaerő kínálat, sem a javak iránti összkereslet nem növekedne. Illetve nem növekedne tőle a munka termelékenysége sem. Sőt a termelékenység csökkenne a védővám következményeként. És ezzel el is jutunk a védővám valódi hatásához. Ugyanis nem csak arról van szó, hogy a védővám minden látható és kedvező hatását ellensúlyozza egy kevésbé szembeszökő, ámde nem kevésbé valódi veszteség. A védővám egyértelműen nettó veszteséget jelent az ország számára. Ellentétben ui. az évszázadok óta folyó tudatos propagandával és kevésbé tudatos zavarodottsággal, a vámok nem emelik az amerikai bérszínvonalat, hanem csökkentik azt. Lássuk tisztán az okot! Láttuk: amennyivel többet kell fizetniük a fogyasztóknak a vámokkal védett árukért, annyival kevesebb jut nekik egyéb áruk fogyasztására. A teljes gazdaság számára nem jelenik meg semmilyen nettó többlet. Ámde a külföldi áruk elé állított mesterséges akadályok azt eredményezik, hogy az amerikai munkaerő, tőke és természeti erőforrások nem ott kerülnek alkalmazásra, ahol a leghatékonyabban lennének felhasználhatók, hanem egy kevésbé hatékony termelésre fordítódnak. Más szóval, a védővámok eltérítik a hazai gazdaság erőforrásait a leghatékonyabb felhasználási területektől a kevésbé hatékonyak felé. Éppen ezért az amerikai munkaerő és tőke átlagos termelékenysége csökken.

23

Henry Hazlitt Az infláció és a "magas költségek"
(Szemelvény az 1960-as What You Should Know About Inflation című népszerű kötetből)

Miként azt egy korábbi fejezetben megállapítottam, az inflációt mindig és mindenhol elsősorban a pénz- és hitelkínálat növekedése okozza. Persze ebben az állításban nincs semmi különös vagy épp eredeti, sőt inkább egy ortodox tézisnek tekinthető, amit mind az elmélet, mind a tapasztalat és a statisztika is nagymértékben alátámaszt. Mindazonáltal az inflációnak ez az egyszerű magyarázata mégis jelentős ellenállásba ütközik. A politikusok érthető módon elutasítják (illetve tudomást sem vesznek róla), hiszen e nézet egyenesen a politikusok gazdaságpolitikáját teszi felelőssé az infláció miatt. De a tudós közgazdászok közül is csak kevesen segítik a tisztánlátást, a többségük ui. számos eltérő és bonyolult tényezőnek ("inflációs nyomásnak") tulajdonítja az inflációt. A munkás vezetők persze olyan homályos fogalmakban vélnek magyarázatot találni az inflációra, mint a termelők "kapzsisága" vagy "túlzott profitja". De az üzletemberek többsége számára sem ismeretlen a felelősség áthárítás. A kiskereskedők szerint a nagykereskedők tehetnek a magas árakról, a nagykereskedők szerint a gyártók, a gyártók szerint viszont a nyersanyagszállítók, valamint a bérköltségek. Ez utóbbi nézet, vagyis az inflációt a bérköltségek növekedésének tulajdonítani, meglehetősen közkeletű. Csak kevés gyártó tanulmányozza ui. a bank- és pénzügyeket. A pénzkínálat változása meglehetősen absztrakt dolog az üzletemberek számára, ami kívül esik mindennapi tapasztalataikon. Vagy ahogy az egyik üzletember nekem egyszer írta: "Az, ami az árak növekedését okozza, a költség". Amit ez a téves vélekedés nem ismeri fel, hogy a "költség" csak egy másik név az árra. A munkamegosztás egyik következménye épp az, hogy minden ár valaki más számára költség. A nyersvas ára az acélgyártónak költség, az acél ára viszont a gépkocsi gyártónak, miként a gépkocsi ára a magánorvosnak költség meg a taxi vállalatnak. És lehetne még a sort folytatni. Persze majdnem minden költség végső soron bérekben és fizetésekben oldódik fel. Ez igaz. Viszont a fizetések és bérek maguk is "árak", amit az emberek munkájáért fizetnek.

24

Mármost az infláció, ami a pénzkínálat növekedése, csökkenti a pénzegység értéket, ami lényegében ugyanazt jelenti, mintha azt mondanánk, hogy az árak és a "költségek" megemelkedtek. A "költségek" növekedése mindazonáltal nem feltétlenül előzi meg az árak emelkedését. A sonka árának emelkedése megelőzheti a sertésár emelkedést, a sertés árának emelkedése pedig a takarmány kukorica árának emelkedését. Tévedés tehát azt feltételezni, miként azt a régi ricardiánusok tették, hogy az árakat a termelési költségek határozzák meg. Azt ui. hogy a sertéstenyésztők mennyi adhatnak a takarmány kukoricáért részben az határozza meg, hogy maguk mennyit kaphatnak a sertésért. Rövid távon mind az árak, mind a költségek nagyságát a keresletnek és a kínálatnak az egymáshoz való viszonya határozza meg. Beleértve ebbe, természetesen, a pénzkínálatot éppúgy, mint a javak kínálatát. Hosszú távon viszont az árak valóban a határköltséghez tendálnak. Ez viszont nem azért van, mert a termelési költségek határozzák meg az árat, hanem mert a jelenlegi költségek (vagy a várt költségek) határozzák meg azt, hogy mennyit fognak egy áruból előállítani, már ha egyáltalán előállítanak belőle bármennyit is. Ha ezek az egyszerű összefüggések szélesebb körben ismertek lennének, akkor talán kevesebb szakújságíró tekintené az ún. "ár-bér spirált" az infláció okának. Önmagában ui. a bérek növekedése (az "egyensúlyi bér" fölé) nem inflációt okoz, hanem munkanélküliséget. A bérek növekedése (főként a jelenlegi politikai környezetben) persze vezethet inflációhoz, de csakis indirekt módon, azaz a pénzkínálat olyan növelésével, ami lehetővé tesz a magasabb bérek kifizetését. Vagyis a pénzkínálat növekedése az, ami ténylegesen az inflációt okozza. Ám amíg ezt nem leszünk képesek tisztán fölismerni, addig nem fogjuk tudni az inflációt sem megfékezni.

25

Murray Rothbard Tíz közgazdasági mítosz
(A cikk eredetileg a The Free Market 1984. áprilisi számában jelent meg)

Számtalan közgazdasági mítosz sújtja hazánkban a közgondolkodást. Mítoszok, amelyek torzítólag hatnak fontos problémák megítélésében, és amelyek megalapozatlan, veszélyes kormányzati intézkedésekhez vezetnek. Íme a tíz legveszélyesebb mítosz, illetve az azokban rejlő tévedés.

No.1. A költségvetési deficit inflációt okoz; a költségvetési deficitnek semmi köze az inflációhoz
Az utóbbi néhány évtizedben folyamatos volt a költségvetési deficit. A mindenkori ellenzék, függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt ellenzékben, a költségvetési deficitet okolta a szűnni nem akaró infláció miatt, amire a mindenkori kormánypárt részéről, szintén függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt hatalmon, az volt a válasz, hogy a deficitnek semmi köze az inflációhoz. Mindkét állítás mítosz. A költségvetési deficit azt jelenti, hogy a kormány többet költ annál, mint amennyi adót beszed. Ezt a deficitet pedig kétféleképpen lehet finanszírozni. Ha a kormány a hiányt államkötvények lakossági értékesítésével finanszírozza, akkor az nem inflációs hatású. Ebben az esetben ui. nem keletkezik új pénz. Az emberek és a különféle szervezetek egyszerűen megterhelik a bankbetétjüket, amikor fizetnek az államkötvényekért, a kincstár pedig elköti a kapott pénzt. Vagyis a meglévő pénz pusztán gazdát cserél, azaz valaki más költheti el. Másfelől, a költségvetési hiány finanszírozása történhet oly módon is, hogy a kormány kötvényeket ad el a bankoknak. Ebben az esetben a bankok új pénzt teremtenek azáltal, hogy a kötvények árát jóváírják a kincstár számláján. Magyarán, a bankok bankszámla pénz létrehozásával fizetnek a kötvényekért. Az új számlapénzt, azaz az új pénzt, aztán a kormány elkölti, ami így bekerül a pénzforgalmába. Ez viszont az áremelkedést, azaz inflációt okoz. A bankok e számlapénz teremtését valójában a FED teszi lehetővé azáltal, hogy az új számlapénzhez szükséges banki tartalékot megteremti. Amikor a bankok vásárolnak pl. 100 milliárd dollár értékű új kötvényt, hogy finanszírozzák a költségvetési deficitet, a FED megvesz a bankoktól kb. 10 milliárd dollár régi

26

államkötvényt, ami ezzel az összeggel megnöveli a bankok pénztartalékait. Ez a jegybanki többlettartalék az, ami aztán lehetővé teszi, hogy a bankok 100 milliárd dollárral növeljék a betétállományukat. A kormány és az irányítása alatt álló bankrendszer lényegében új pénz „nyomtatásával” finanszírozza a deficitet. Vagyis a költségvetési deficit annyiban inflációs hatású, amennyiben a bankrendszer finanszírozza, illetve nincs inflációs hatása, amennyiben azt a lakosság finanszírozza eredeti megtakarításokból. Az 1982-83-as években egyidejűleg volt növekvő deficit és mérséklődő infláció, így néhány politikus erre az időszakra hivatkozva „bizonyítja statisztikailag”, hogy a költségvetési hiánynak és az inflációnak nincs közük egymáshoz. Ami persze fals okoskodás. Az általános árszínvonalat ui. két tényező határozza meg: a pénzkereslet és a pénzkínálat. 1982-ben és ’83-ban a FED jelentős mértékben növelte a pénzkínálatot, kb. 15%-os éves ütemben. Az új pénz nagy része a költségvetési deficit finanszírozására ment. Másfelől, a nevezett két év súlyos gazdasági visszaesése következtében a pénzkereslet megnőtt, azaz csökkent a fogyasztási hajlandóság. Ugyanakkor ez az átmeneti kompenzáló jellegű pénzkereslet növekedés távolról sem tette a deficitfinanszírozást kevésbé inflatorikussá. Ahogy a gazdaság kezdett egyenesbe jönni, és a fogyasztás megindult, a pénzkereslet visszaesett, az új pénz pedig felpörgette az inflációt.

No.2. A költségvetési deficit nem szorít ki a magánbefektetéseket
Az utóbbi években komoly aggodalmak merültek fel az Egyesült Államokban tapasztalható alacsony megtakarítási és beruházási ráta miatt, és teljes joggal. Az egyik ilyen aggodalom, hogy a hatalmas költségvetési deficit a kormányzat improduktív kiadásai felé tereli a gazdaság megtakarításait elvonva így azokat a produktív beruházásoktól, ami viszont megakadályozza a lakosság életszínvonalának hosszú távú növekedését, vagy akárcsak annak egyszerű szinten tartását. Egyes politikusok persze ezt is „statisztikával” próbálják cáfolni, mondván, hogy 1982-83-ban a költségvetési deficit magas volt, illetve a deficit még növekedett is, miközben a kamatlábak csökkentek, ami úgymond annak jele, hogy a deficitnek nincs kiszorító hatása. Ez az érvelés természetesen újfent abba a tévedésbe esik, hogy „statisztikával” próbálja cáfolni a logikát. A kamatlábak ui. a recesszió okozta hitelkereslet csökkenés hatására estek. Mindazonáltal a reálkamatlábak (a nominális kamatlábak mínusz az infláció) még így is példátlanul magasak maradtak,

27

részben mert az emberek többsége az infláció újbóli emelkedését várta, részben pedig a kiszorítási hatás miatt. Mindenesetre a statisztika nem cáfolja a logikát, a logika pedig azt mondja, hogy ha a megtakarítások egy része államkötvényekre megy, akkor kevesebb jut termelő beruházásokra, és a kamatlábak is magasabbak lesznek ahhoz képest, mintha egyáltalán nem volna költségvetési deficit. Ha a deficitet a lakosság finanszírozza, akkor a megtakarításoknak az állami kiadások felé történő elterelése meglehetősen közvetlen és kézzelfogható. Ha viszont a deficitet a bankok inflációs pénzteremtéssel finanszírozzák, akkor ez az elterelés közvetett. Ilyenkor a kiszorító hatás úgy működik, hogy az újonnan „nyomtatott” pénz versenyre kél a gazdaság erőforrásaiért a lakosság eredetileg megtakarított pénzével. Milton Friedman szerint minden állami költekezés végső soron magánmegtakarításokat és beruházásokat szorít ki, és nem csak a deficit, így aztán nincs is különösképpen értelme a deficit kiszorító hatásáról beszélni. Ebből mindenesetre annyi igaz, hogy mindazon pénz, amit az állam az adók által elvon, ezen adók híján valóban magánmegtakarítások és beruházások lennének. Mindazonáltal a deficitnek sokkal nagyobb kiszorító hatása van, mint általában a költségvetési kiadásoknak, mert amíg az adók a lakosság megtakarításain kívül épp úgy csökkentik a fogyasztást is, addig a deficit, miközben nyilvánvalóan megcsapolja a rendelkezésre álló megtakarításokat, csakis a megtakarításokat csapolja meg, de a fogyasztást nem fogja vissza. Bárhogy nézzük is, a költségvetési hiány súlyos gazdasági problémát okoz. Ha a bankok finanszírozzák, akkor inflációhoz vezet, ha a lakosság eredeti megtakarításai finanszírozzák, akkor viszont a kiszorítási hatás miatt a deficit létfontosságú megtakarításokat von el a produktív magánberuházásoktól a pazarló kormányzati kiadások javára. Emellett az sem mellékes, hogy mennél nagyobb a deficit, annál nagyobb jövedelemadó nehezedik az amerikai polgárokra, hogy az állam fizetni tudja a hatalmas kamatterheket. A problémát tovább súlyosbítja, hogy a hitelkamatok az infláció miatt magasak, miközben az inflációt részben maga a „pénznyomtatással” finanszírozott deficit okozza.

No.3. A költségvetési deficitre az adóemelés a megoldás
Azok az emberek, akik egyébként joggal aggódnak a költségvetési hiány miatt, sajnos gyakran rossz megoldást kínálnak a bajra. Nevezetesen adóemelést. Ámde adóemeléssel gyógyítani a deficitet, olyan mintha azzal szűntetnénk meg a bronchitist, hogy lelőjük a beteget. Az ilyen kúra rosszabb, mint maga a betegség.
28

Ennek oka pedig az, miként arra már számos kritika rámutatott, hogy az adóemelés egyszerűen csak több pénzt juttatja a kormánynak, amire a politikusok és bürokraták legfőbb reakciója, hogy akkor még többet költenek. Vagy ahogyan azt Parkinson híres „törvénye” remekül összefoglalja: „Minden bevétel hamar megtalálja a maga helyét”. Ha a kormány valamilyen adott százalékban meghatározott költségvetési deficitet tekint még elfogadhatónak, akkor a magasabb adóbevételek hatására csak arányosan többet fog költeni. Ámde félretéve a politikai pszichológiát illető bölcsességet, kérdés, hogy miért is hinné bárki azt, az adó jobb, mint a magas ár. Tény, hogy az infláció egyfajta adó, melynek segítségével a kormány, illetve azok, akik kezében az új pénz még magasabb vásárlóerővel bír, meglopja a közösség mindazon tagjait, akiknek a jövedelme csak késéssel követi az inflációt. Mindazonáltal az infláció esetén az ember még mindig kap valamit a pénzéért. Ha 10 dollárra emelkedik a kenyér ára, az nem szerencsés, de az ember még mindig ehet kenyeret. Ám ha az adók emelkednek, és a pénz elmegy politikusokra meg bürokratákra, akkor az ember ott marad üres kézzel, és lényegében adott magának egy pofont, azzal hogy ezentúl több pénz jut majd az államnak packázni a néppel. A költségvetési deficit kezelésére egyetlen biztos megoldás van, ami bár egyszerű, a gyakorlatban csak ritkán kerül szóba: a költségvetési kiadások csökkentése. De milyen kiadást és mikor? Bármit bármikor.

No.4. Minden alkalommal, amikor a FED szűkíti a pénzkínálatot, a kamatlábak nőnek (vagy csökkenek); minden alkalommal, amikor a FED bővíti a pénzkínálatot, a kamatlábak nőnek (vagy csökkenek)
A pénzügyi sajtó van annyira járatos a közgazdaságtanban, hogy árgus szemekkel figyelje a pénzkínálat alakulásának heti számait. Mindazonáltal e számok értelmezése már meglehetősen kaotikus. Ha a pénzkínálat emelkedik, akkor azt a sajtó növekvő inflációnak és csökkenő kamatlábaknak értelmezi. De értelmezi növekvő kamatlábaknak is – néha ugyanabban a cikkben. És vice versa: ha a FED szűkíti a pénzkínálatot, akkor az egyaránt jelenthet növekvő és csökkenő kamatlábat. Néha egyenesen úgy tűnik, hogy csináljon bármit a FED, a sajtó szerint annak növekvő kamatlábak lesznek a következménye. Nyilván itt valami nem stimmel. A problémát valójában az jelenti, hogy - akárcsak az árszínvonalat - a kamatlábakat is számos befolyásoló tényező alakítja, méghozzá különböző irányokba.

29

A FED úgy növeli a pénzkínálatot, hogy növeli a bankok jegybanki tartalékait, ami aztán a hitelkínálat, valamint a banki betétállomány növekedéséhez vezet. A hitelexpanzió természetesen a hitelkínálat növekedését jelenti, ami szükségképpen a hitel árának, azaz a kamatlábnak a csökkenését eredményezi. Másfelől, amikor a FED szűkíti a pénz- és hitelkínálatot, akkor a hitelpiac szűkül, a kamatlábak pedig növekednek. És pontosan ez történik a krónikus infláció első két évtizedében. A FED expanzió kezdetben csökkenti a kamatlábakat, aztán a FED szűkítés növeli azokat. Az emberek és a piac végül kezdenek rájönni, hogy mi zajlik: ráébrednek, hogy az infláció a pénzkínálat szisztematikus növekedése miatt válik krónikussá. Egyúttal rájönnek, hogy az infláció kisemmizi a hitelezőt az adós javára. Ha valaki pl. évi 5 százalék kamatra adott kölcsön, és közben 7 százalék lett az éves infláció, akkor a hitelező veszített. Elveszítette pénzének 2 százalékát, mert annak a pénznek a vásárlóereje, amit visszakap 7 százalékkal kisebb, mint amennyi eredetileg volt. Ennek megfelelően, az adós nyert a kölcsönön. Ámde amint a hitelezők erre ráeszmélnek, egy inflációs prémiumot is hozzászámolnak a kamatlábhoz, amit az adósok hajlandóak lesznek megfizetni. Így aztán mindaz, ami hosszú távon növeli az inflációs várakozásokat, növelni fogja az inflációs prémiumot a kamatlábakon, illetve mindaz, ami csökkenti az inflációs várakozásokat, csökkenteni. Ennek megfelelően a FED szigorodó monetáris politikája csökkenti a kamatlábakat, amennyiben letöri az inflációs várakozásokat, illetve a FED monetáris expanziója fölemeli a kamatlábakat, amennyiben növeli az inflációs várakozásokat. Vagyis két egymással ellentétes hatású kauzális lánc van: a pénzkínálat nagyságának változása, illetve az inflációs várakozások. A FED monetáris lazítása és szigorítása egyaránt képes növelni és csökkenteni is a kamatlábakat, attól függően, hogy melyik kauzális hatás érvényesül erősebben. És vajon melyik érvényesül erősebben? Ezt nem lehet eleve eldönteni. Az infláció kezdeti időszakában nincs inflációs prémium, krónikus időszakában viszont van. Az inflációs várakozások relatív erősségét és reakcióidejét sem lehet biztosan előrejelezni. Éppen ez az oka annak, hogy a gazdasági előrejelzések miért nem lehetnek soha biztosak.

No.5. Grafikonok és nagy sebességű számítógépes modellek alkalmazásával a közgazdászok képesek pontosan előrejelezni a jövőt
A kamatlábak előrejelzésének problémája jól mutatja a gazdasági előrejelzések műfajának általános buktatóit. Az emberek sokfélék, különféle furcsa szerzetek, akiknek a viselkedését - istennek hála - nem lehet pontosan előrejelezni. Az
30

embereknek különböző értékeik, ideáik, várakozásaik és ismereteik vannak, amelyek ráadásul folyamatosan változnak, méghozzá szinte megjósolhatatlan módon. Például melyik közgazdász lett volna képes előrejelezni (vagy jelezte előre ténylegesen) 1983 karácsonyának Cabbage Patch Kid játékbaba őrületet? A gazdasági élet minden mennyisége, minden ár, vétel és jövedelmi mutató több ezernyi vagy akár milliónyi megjósolhatatlan egyéni döntés eredménye. A közgazdászok számos hivatalos és nem hivatalos tanulmány készítettek már, melyben gazdasági előrejelzéseket tettek, és az eredmények eleddig nem túl biztatók. Az előrejelzők gyakran panaszolják, hogy amíg a trendek töretlenek, addig tulajdonképpen nincs is nagy probléma, sokkal inkább a trendek megváltozásának a megragadása okoz gondot. No persze abban nincs túl nagy kunszt, hogy a jelenlegi trendet előrevetítsük a közeljövőbe. Ehhez még csak bonyolult számítógépes modellekre sincs szükség, egyszerűbb és olcsóbb rátenni a vonalzót a trendvonalra. Az igazi kunsztot éppen az jelenteni, hogy előrejelezzük, mikor és hogyan változik meg a trend. Ám az előrejelzők ebben felettébb rosszak. Egyetlen közgazdász sem jelezte előre az 1981-82-es recessziót. Sem a ’83-as fellendülést. Ha valakit esetleg mégis megszédítene egy gazdasági elemző magabiztos szakzsargonja és látszólagos szakértelme, akkor csak nyugodtan tegye fel magának a kérdést: ha ez az ember valóban ilyen jól ismeri a jövőt, akkor miért hírlevelek gyártásával és tanácsadással foglalkozik, és miért nem csinál inkább dollár milliárdokat magának a tőzsdén?

No.6. A munkanélküliség és az infláció között trade-off (átváltás) van
Minden alkalommal, amikor valaki felszólítja a kormányt, hogy hagyjon fel az inflációs politikával, vezető közgazdászok és politikusok azzal riogatnak, hogy annak pusztán súlyos munkanélküliség lenne az eredménye. Mondják, arra kényszerülünk, hogy az inflációval játsszuk ki a magas munkanélküliséget. Mára elfogadtuk, hogy bizonyos mértékű infláció és munkanélküliség elkerülhetetlen. Ez a tanítás persze már egyfajta visszavonulás a keynesiánusok részéről. A keynesiánusok ui. eredetileg még azt ígérték, hogy a kormányzati kiadások és deficitek manipulálásával vagy finomhangolásával állandó prosperitást és teljes foglalkoztatottságot tudnak (és fognak) teremteni, méghozzá infláció nélkül. Aztán amikor az infláció mégis krónikus lett, illetve egyre nagyobb méreteket öltött, a keynesiánus szólam is megváltozott, és már az állítólagos trade-off veszélyére figyelmeztetett, azért, hogy ezzel hárítsa el a kormány inflációs politikáját ért bírálatokat.

31

Az infláció és a munkanélküliség közötti átváltás gondolata az ún. Phillipsgörbén alapul, amit egy brit közgazdász, A. W. Phillips alkotott meg sok évvel ezelőtt. Phillips korrelációt vélt felfedezni a bérek növekedési üteme és a munkanélküliség között, mondván, hogy a két mennyiség ellentétesen mozog: mennél nagyobb a bérek növekedése, annál kisebb a munkanélküliség. Külsőre, ez persze egy meglehetősen különös elmélet, hiszen logikáját tekintve szembe megy a józan ész diktálta teóriával. A józan ész ui. azt mondja, hogy mennél magasabbak a bérek, annál nagyobb a munkanélküliség, illetve vice versa. Ha holnap mindenki a munkaadójához menne, és makacsul a bérek megduplázását vagy megtriplázását követelné, akkor sokan azonnal elveszítenék a munkájukat. Mindazonáltal a keynesiánus establishment ezt a meglehetősen bizarr trade-off teóriát úgy fogadta, mint a közgazdaságtan új evangéliumát. Mára viszont mindenkinek egyértelművé kellett válnia, hogy ez a teória épp úgy megsérti a tényeket, mint a józan ész logikáját. Az 1950-es évek folyamán az éves infláció nagyjából 1-2 % volt, a munkanélküliség pedig 3-4 % körül ingadozott. Aztán a későbbiekben a munkanélküliség már 8 és 11 % között alakult, az infláció pedig 5 és 13 % között. Vagyis az elmúlt két-három évtizedben mind az infláció, mind a munkanélküliség jelentősen megnőtt. Ez viszont minden, csak nem trade-off, legfeljebb egy kifordított Phillips-görbe. Mindazonáltal az ideológusok többnyire nem sokat vesződnek a tényekkel, még ha folyamatosan követelik is az elméletek tényekkel való alátámasztását. Hogy mentsék a Phillips-görbe koncepciót, arra az egyszerű következtetésre jutottak, hogy bár az infláció és a munkanélküliség között az átváltás létezik, csak épp a görbe rejtélyes módon rendre erre-arra „eltolódik”. Talán mondani sem kell, hogy nincs teória, amit ilyesfajta csavaros okoskodásokkal ne lehetne igazolni. A dolog valójában úgy áll, hogy még ha az infláció rövid távon képes is csökkenteni a munkanélküliséget azáltal, hogy az árak növekedése elhúz a bérek növekedése mellett (magyarán, a reálbérek csökkentésével), hosszú távon az infláció csak még nagyobb munkanélküliséget okoz. A bérek ui. idővel felzárkóznak az infláció mellé, ami elkerülhetetlenül recessziót és munkanélküliséget von maga után. Több mint két évtized infláció után nyugodtan mondhatjuk, már itt vagyunk a „hosszú távban”.

No.7. A defláció egy lehetetlen állapot és katasztrofális depressziót okozhat
Az emberek emlékezete rövid. Elfelejtettük, hogy az ipari forradom kezdetétől, azaz a XVIII. század közepétől egészen a II. világháború kezdetéig az árak általában évről-évre lefelé mentek. Ennek oka pedig egyszerűen az volt, hogy a
32

szabadpiac által generált növekvő produktivitás és a javak növekvő kibocsátása levitte az árakat. Mindazonáltal nem volt depresszió, mert a termelési költségek együtt csökkentek a termékárakkal. A bérek jellemzőem nem változtak, miközben a megélhetés egyre olcsóbb lett, azaz a reálbérek, más szóval az emberek életszínvonala, folyamatosan növekedett. Az említett két évszázad során gyakorlatilag csak a háborús időszakokban (1812es angol-amerikai háború, az 1861-65-ös polgárháború, I. világháború) emelkedtek az árak, amikor a kormányok a háború finanszírozása érdekében olyan nagymértékben növelték a pénzkínálatot, hogy azt a növekvő produktivitás sem volt képes ellensúlyozni. Jól megfigyelhetjük - a kormányok és a jegybankok inflációs politikája által nem sújtott - szabadpiac valódi működését, ha szemügyre vesszük, hogy mi történt a számítógépek árával az elmúlt években. Valaha egy egyszerű számítógép is hatalmas méretű volt, és dollár milliókba került. Ma, amikor a mikrochipek forradalma jelentősen megnövelte a produktivitást, a számítógépek ára esik (ebben a pillanatban is). A számítógép gyártó cégek mégis sikeresek, dacára a csökkenő áraknak, mert a költségeik is csökkenek. A produktivitás ellenben növekszik. Valójában ezek a csökkenő költségek és árak teszik lehetővé, hogy a szabadpiaci kapitalizmusra jellemző tömegtermelésben rejlő lehetőségeket a gyártók egyre jobban kiaknázhassák. Ez a "defláció" egyáltalán nem hoz katasztrofális depressziót a számítógépgyártásra. De ugyanez vonatkozik az olyan rohamosan növekvő iparágakra is, mint az elektromos számológépek, műanyagok, tévékészülékek és videó lejátszók gyártása. A defláció, azaz az árak csökkenése, távolról sem jelent katasztrófát. Sokkal inkább a tartós és dinamikus gazdasági növekedés jele.

No.8. Az egykulcsos (arányos), mentességek és kedvezmények nélküli jövedelemadó a legjobb adó
Az egykulcsos adó hívei ehhez még általában azt is hozzáteszik, hogy az adómentességek megszűntetése egyúttal jelentős adócsökkentést tenne lehetővé a szövetségi kormány részéről. Ámde először is, ez a nézet azt feltételezi, hogy a jelenlegi adókedvezmények immorálisak. Afféle „kiskapuk”, amiket mindenki érdekében sürgősen be kellene zárni. Ám az adókedvezmények és mentességek csak abban az esetben tekinthetők „kiskapuknak”, amennyiben azt feltételezzük, hogy az emberek teljes jövedelme eleve az államot illeti, ám egy részét a kormány éppenséggel mégsem kívánja elvenni, ami így amolyan irritáló „kiskapu”. Ámde megengedni az
33

embereknek, hogy megtartsák a saját jövedelműket talán mégsem tekinthető „kiskapuzásnak”, sem valamiféle állami támogatásnak. Emellett egy általános adó csökkentés a különböző adókedvezmények egyidejű eltörlésével valójában egy olyan adócsökkentés lenne csak, ami azokat kedvezményezi, akik addig nem vették igénybe az adókedvezményeket, azok kárára, akik viszont éltek vele. Mindemellett nincs rá garancia, és nem is különösebben valószínű, hogy ha a kormány egyszer megszűnteti a különböző mentességeket és kedvezményeket, az alacsonyabb adókulcs tartósan is fennmarad. Ismerve a kormányok természetét és előéletét valójában minden okunk meg van azt feltételezni, hogy a kormány idővel még több pénzt vonna el egy későbbi adóemeléssel, csak immáron egy egységesen magasabb általános adókulcs szerint. Általános vélekedés, hogy az adórendszernek nagyjából analógnak kell lennie a piaci ár- vagy jövedelemképzéssel. De a piaci árképzés nem arányos a jövedelmekkel. Meglehetősen furcsa lenne, ha pl. egy Rockefellert arra kényszerítenénk, hogy 1000 dollárt fizessen egy vekni kenyérért. Magyarán, hogy annyival többet fizessen a kenyérért, mint amennyivel arányában magasabb a jövedelme az átlagember jövedelménél. Ez egy meglehetősen bizarr és rossz hatékonyságú módszer lenne a jövedelemegyenlőség kierőszakolására. Ha az adókat a piaci árak analógiájára vetnék ki, akkor az egy mindenki számára egyenlő nagyságú átalány lenne, és nem a jövedelem nagyságával arányos összeg.

No.9. A jövedelemadó csökkentése mindenki számára előnyös; nem csak az adófizető jár jól vele, hanem a kormány is, mert az adóbevétel növekedik az adókulcs csökkentés következtében
Ez az ún. Laffer-görbe teória, ami a kaliforniai közgazdásztól, Arthur Laffertől származik. A Laffer-görbe kidolgozása alapvetően politikai célt szolgált négyszögesíteni a kört. Vagyis elméletileg megtámogatni az adócsökkentés gondolatát úgy, hogy közben a kormányzati kiadások szintje megmaradhat és a költségvetés is egyensúlyban lesz. Így az emberek egyidejűleg élveznék az adócsökkentést, a kiegyensúlyozott költségvetés és a változatlan szintű állami támogatások áldásait. Persze nem vitás, ha 99 százalék lenne az adókulcs, és az menne le 95 százalékra, akkor növekedne az adóbevétel. Ellenben nincs túl sok okunk azt feltételezni, hogy ezen kívül bármely más esetben is ilyen egyszerűen működik ez az összefüggés. Ez a logika valójában sokkal inkább a helyi közvetett adókra igaz, mintsem a szövetségi jövedelemadóra. Néhány évvel ezelőtt pl. Kalifornia Kerület elhatározta, hogy többlet adóbevételhez kíván jutni a benzin jövedéki
34

adójának jelentős emelésével. De az adóemelésnek pusztán az lett a hatása, hogy az emberek átjártak tankolni Virginiába és Marylandbe, ahol olcsóbb volt a benzin. Vagyis a várt adóbevétel növekedés helyett valójában bevétel csökkenés lett az eredmény, és - a helyi bürokraták nagy bosszúságára - vissza kellett vonni az intézkedést. Ugyanakkor nem valószínű, hogy valami hasonló történne a szövetségi jövedelemadó esetében. Az emberek nem fognak felhagyni a munkával vagy nem fogják elhagyni az országot egy relatíve kis adóemelés miatt, és éppen így nem cselekszenek ezzel ellentétesen sem egy esetleges adócsökkentés esetén. De vannak egyéb problémák is a Laffer-görbével. Pl. ezidáig még egyáltalán nem derült ki, hogy mennyi időbe is telik mire a Laffer-hatás működni kezd. De van egy másik, ennél komolyabb probléma is: Laffer ui. azt feltételezi, hogy mindannyiunk azt szeretné, hogy maximális legyen a kormány adóbevétele. Mert tegyük fel, és ez egy erős feltevés, hogy valóban a Laffer-görbe felső felén vagyunk. Ebben az esetben mindnyájunknak az adóbevétel "optimumánál" lévő adókulcsot kellene akarnia. De miért is? Miért is lenne mindenkinek az a célja, hogy a kormány bevételét a maximumig fokozza? Magyarán, miért is lenne mindenkinek az a célja, hogy a kormány a lehető legnagyobb arányban szipkázza el a magángazdaság forrásait? Azt kell gondoljam, sokkal inkább az lenne az érdekünk, hogy minimalizáljuk az állam bevételeit olyan adókulcsokkal, amelyek mélyen az alatt vannak, mint ahol a Laffer-görbe optimum pontjai szerint egyébként valaha is lehetnének.

No.10. Az alacsony bérszínvonalú országokból származó import munkanélküliséget okoz az Amerikai Egyesült Államokban
Sok probléma van ezzel az elképzeléssel. Az egyik az, hogy nem számol egy egyszerű kérdéssel: miért magasak a bérek az Egyesült Államokban, és miért alacsonyak máshol? Vagyis ez az elképzelés adottnak veszi a bérek nagyságát, és nem kutatja, hogy azok miért is akkorák, mint amekkorák. Az Egyesül Államokban a bérek alapvetően azért magasak, mert a munkaerő termelékenysége magas, vagyis azért mert a munkaerőt nagy számban segítik technológiailag fejlett eszközök. Számos idegen országban viszont a bérek alacsonyak, mert a tőkeállományuk gyér és technológiailag fejletlen. Tőke hiányában pedig a munkások produktivitása lényegesen kisebb, mint az Egyesült Államokban. Egyszóval a munkabérek nagyságát minden országban a munkaerő produktivitása határozza meg. Éppen ezért a magas bérszínvonal nem valamiféle, az amerikai prosperitást fenyegető állandó veszély, hanem éppenséggel magának a prosperitásnak az eredménye.

35

Jó, de akkor mi van azokkal az amerikai ágazatokkal, amelyek állandóan és hangosan arra panaszkodnak, hogy nem „fair” az a verseny, amit az alacsony bérű országok termékéivel kell folytatniuk? E kérdést illetően fel kell ismernünk azt a tényt, hogy az egyes országok különböző régiói, ágazatai és munkahelyei nem függetlenedhetnek egymástól. Minden munkavállaló versenyez a másikkal, és ha az egyik ágazatban a bérek lényegesen alacsonyabbak, mint a többiben, akkor – kivált a karrierjüket kezdő fiatalok – elhagyják vagy elkerülik az adott ágazatot, illetve a magasabb bért kínáló cégek vagy ágazatokat választják. Más szóval, a panaszkodó ágazatokban azért magasak a bérek, mert az Egyesült Államok többi ipara magasan tartja a bérszínvonalat. Ha az Egyesült Államok acél- vagy textilipara csak nehézségek árán tud versenyre kelni a külföldi versenytársaival, akkor ez nem azért van, mert a külföldi cégek alacsony béreket fizetnek, hanem mert az amerikai cégek olyan magasra emelték a béreket, amit az acélipar és a textilipar nem képes megfizetni. A helyzet tehát lényegében az, hogy az acél- és textilipar, illetve a többi panaszkodó ágazat egyszerűen rossz hatékonysággal használja fel a munkaerőt a többi amerikai ágazathoz képest. A rossz hatékonyságú vállalatokat és ágazatokat életben tartó vámtarifák és import kvóták mindenkire károsak, leszámítva a védelem alá helyezett vállalatokat és ágazatokat. A vámok és kvóták ui. megkárosítják az amerikai fogyasztókat azáltal, hogy az árakat magasan, a minőséget viszont alacsonyan tartják, illetve elnyomják a versenyt és eltorzítják a termelés szerkezetét. A vámok és kvóták lényegében egyenértékűek azzal, mintha felszednék a síneket és megsemmisítenék a légiközlekedést csak azért, hogy a nemzetközi szállítást ezáltal mesterségesen megdrágítsák. A tarifák és kvóták emellett megkárosítják a hatékonyan működő többi amerikai ágazatot is azáltal, hogy lekötnek olyan erőforrásokat, amelyeket egyébként hatékonyabban is fel lehetne használni a gazdaságban. Hovatovább a vámtarifák és kvóták - miként a kormány által biztosított mindenfajta privilégium - hosszú távon még a védett és támogatott vállalatok számára is csak balszerencsét jelent. Miként azt mostanság a vasút- és légitársaságok esetében láthatjuk, a kormányzati privilégiumot (mindegy, hogy szabályozás vagy tarifák által) élvező ágazatok végül olyannyira rossz hatékonyságúak lesznek, hogy amolyan feneketlen pénznyelőkké válnak, amelyek újabb és újabb kormányzati kimentésre (szanálásra) szorulnak, illetve folyamatos állami védelemre a szabad versennyel szemben.

36

Jim Cox Piacgazdaság vs. parancsgazdaság
(Szemelvény az 1995-ös The Concise Guide to Economics című kis kötetből)

Kétféle, egymással szöges ellentétben álló működési módja lehet a gazdaságnak: egyfelől a felülről lefelé irányított, központilag tervezett szocialista gazdaság, másfelől a piacok szabadságán alapuló decentralizált piacgazdaság. A legalapvetőbb eltérés a kétfajta gazdaság között, hogy amíg a piacgazdaságban létezik magántulajdon, addig a parancsgazdaságban nem. A parancsgazdaság állítólagos erénye, hogy működése előre megtervezett, szemben a terv nélküli piacgazdasággal. Mindazonáltal e vélemény komoly tévedés, amennyiben a piacgazdaság is fölötte racionálisan irányított, csak éppen a fogyasztói kereslet és az árrendszer által. Emellett van négy ok, ami miatt a parancsgazdaság nem működik. 1. A gazdaságnak valamilyen központi bizottság általi megtervezése eleve kudarcra van ítélve pusztán a feladat nagysága által. Egyszerűen képtelenség, hogy pl. egy háromszáz fős bizottság ismerjen minden, a gazdaságban létező fogyasztói igényt, rendelkezésre álló erőforrást és tudást. 2. A motiváció eszközét illetően a parancsgazdaság végső soron kényszerítésen alapul. Persze a szocialisták erre általában azt mondják, hogy az erőszak (berlini fal, szovjet gulagok stb.) nem szerves része a rendszerüknek, hanem egyedül a politikai vezetők rossz döntéseinek az eredménye. A szocializmus, állítják, valójában csak a nemzetgazdaságot törekszik kontrollálni, és nem az egyéni szabadságjogokat. De mert a gazdasági rendszerek legfőbb elemei valójában maguk az emberek, így a gazdaság kontrollja elsősorban mégis csak az emberek kontrolálását jelenti. A berlini fal nem merő véletlen volt. Elég ehhez annyit megjegyezni, hogy a motiváció erősen csökken, ha kényszer hatására cselekszik az ember. 3. A parancsgazdaság egy kollektivizált rendszer, ahol mindenki a teljes kibocsátás arányosan ráeső részéért kénytelen dolgozni. Pl. egy százfős gazdaságban az össztermék század részéért. Következésképp hiányzik az egyéni ösztönzés. Ha az egyik ember kibújik a munka alól, akkor neki a személyes vesztesége ezáltal mindössze egy százaléka annak a termék mennyiségnek, ami akkor lenne, ha maga is dolgozna. (Képzeljük el az ösztönzés mértékét, ha a
37

százfős gazdaságot kibővítjük egy kétszázmillós nemzetté!) Végül mindenki a többi ember költségére próbálna meg élni, a kibocsátás pedig mélyrepülésbe kezdene. 4. Egy parancsgazdaságban a termelés az állami hatóságok kedvét keresni, mely hatóságok élet-halál urai. Szemben a piacgazdasággal, ahol a termelést a fogyasztói kereslet szentesíti, a paranacsgazdaságban a fogyasztó el van felejtve.

38

Jim Cox Az árkontroll
(Szemelvény az 1995-ös The Concise Guide to Economics című kis kötetből) Az árkontroll az áremelkedés megfékezésének politikai eszköze. Egy olyan eszköz, ami nem működik. Az árakat ui. a kereslet (a vételi szándék és képesség) és a kínálat (eladási szándék és képesség) határozza meg. A kereslet és a kínálat meghatározta piactisztító árat az árkontroll (a törvényi korlát) nem változtatja meg. A hatósági ár pusztán elferdítése a valós helyzetnek: olyan, mint megbütykölni a hőmérőt, hogy az sose mutasson többet 72 foknál, még ha egyébként magasabb is a hőmérséklet. A kereslet és a kínálat törvényét nem lehet kiiktatni. Az emberek azért követelnek árszabályozást, hogy olcsóbban juthassanak javakhoz. Ám az árkontroll valójában nem teszi olcsóbbá a javakat, ellenben hiányt okoz, amennyiben megnöveli a keresletet. Hovatovább, az árkontroll nem egyszerűen hiányt okoz, de még drágábbá is teszi a javakat! Miként? Úgy, hogy az árkontroll okozta hiány arra kárhoztatja a vevőket, hogy ne pusztán a pénzükkel fizessenek egy jószágért. Vegyünk egy amerikai példát: a benzin ára 1971 augusztusa és 1981 februárja között törvényileg korlátozva volt. Amikor a benzin gallonját nem lehetett 40 cent fölött adni, a szabadpiaci piactisztító ár kb. 80 cent lehetett. Egy 10 gallos tartály esetében a fogyasztó látszólag 4 dollárt nyert egy tankolással (tízszer 40 cent szemben a 80 centtel). Ám miközben a fogyasztók nem fizettek pénzben annyit az eladónak, valójában drágán fizettek a benzinért egyéb módokon. A legdrágábban vélhetőleg az idejükkel. A hiány ugyanis hosszas sorban állást eredményez. Az idő pedig pénz. A vásároló ember ideje értékes. Ha a fogyasztó idejének értékét a minimális óránkénti 2 dollárnak vesszük, akkor egy két órás sorban állás a tankolásért máris elviszi az árkontrollból származó állítólagos hasznot. De ezzel még nincs vége. A sorban állásban és várakozásban elhasznált benzin szintén az egyik formája annak az árnak, amit a fogyasztó fizet, és ami mondjuk 10 cent tankolásonként. Vagyis az árkontroll további 10 centjébe kerül a fogyasztónak. De más is van. A benzinvásárlásból származó bonyodalom, amit a hiány okoz, tervezést, külön odafigyelést igényel, ami bosszantó, és amit az ember legszívesebben elkerülne. (Kétsége van afelől, hogy ez valódi ráfordítás? Figyelje meg a saját viselkedését! Benéz az összes benzinkúthoz a kerületben mielőtt megáll tankolni, vagy inkább elkerüli ezt a bosszúságot, még ha tudja is, hogy így vélhetőleg nem a legolcsóbb áron fog benzint venni?) Az extra ráfordítások sorát bővíti az a durvaság (vagy
39

az ettől való félelem), ami a benzinért való hosszas sorban állás okozta feszültségből származik (a ’70-es években pl. lövöldözés tört ki, egy az árkontroll okozta sorbanállás közben). Külön kiadás lehet a folyadéktömlő vásárlás a járművek közötti (akár illegális) benzin áttöltéshez. A benzincsapolás ráadásul súlyos egészségügyi kiadással járhat, ha rosszul végzik! Tény, hogy a kínálatot meghaladó kereslet, amit a mesterségesen alacsonyan tartott ár okoz, további fogyasztói terheket generál azáltal, hogy megváltoztatja a normális vevő-eladó viszonyt. A normális vevő-eladó viszonyt ui. az jellemzi, hogy az eladó körbeudvarolja a vevőt és próbál kedveskedni, hiszen így tud nyereséges lenni. Az árkontroll okozta hiány esetén viszont a vevőnek kell az eladó kedvében járnia, hogy azon kiváltságosok közé tartozhasson, akik a szűkös kínálatból részesülnek. A vevő-eladó viszony ilyetén változása történt a ’70-es években is, amikor az eladók az olyan szolgáltatásokat, mint a keréknyomás ellenőrzés, olajszint ellenőrzés vagy a szélvédő mosás elhagyták. Ezek a további vevői ráfordítások teszik a benzint valójában sokkal drágábbá a szabadpiaci árnál. A vevők választhatnak, hogy kifizetik a benzin szabadpiaci árát közvetlenül az eladóknak, vagy fizetnek közvetlenül dollárban is egy árat, plusz állnak még mellé egyéb ráfordításokat is, amelyek együtt már magasabbak, mint a szabadpiaci ár. Mindazonáltal mégis van különbség a benzinért való kétféle fizetési mód között: amíg a közvetlen fizetés ösztönzi a benzin kínálatot, addig az egyéb közvetett ráfordítások nem.

40

Henry Hazlitt Az infláció mibenléte
(A The Inflation Crisis and How to Resolve It című 1978-as népszerű kötet első fejezete)

Manapság nincs még egy téma, amit oly sokat vitatnának, és amit ugyanakkor oly kevéssé értenének, mint az infláció. A politikusok Washintonban úgy beszélnek az inflációról, mintha az legalábbis valamiféle istencsapás lenne, ami fölött éppen úgy nincsen hatalmuk, mint pl. az árvíz, az idegenek támadása vagy mint a dögvész fölött. Az infláció afféle idegen erő, ami ellen "harcolni” kell, és amit a politikusok persze rendre meg is ígérnek, feltéve, hogy a kongresszus és a nép megadja nekik az ehhez „szükséges eszközöket”. Ám az igazság az, hogy az inflációról a politikusok monetáris és fiskális politikája tehet. Így aztán a politikusok mindazon ígérete, mely szerint harcolni fognak az infláció ellen, lényegében azt jelenti, hogy a jobb kezükkel harcolni fognak az ellen, amit a bal kezük tesz. Azt, amit rendesen inflációnak szokás nevezni, mindig és mindenhol elsősorban a pénzmennyiségnek és a hitelállománynak a növekedése okozza. A pénz- és hitelkínálat növekedése valójában maga az infláció. Ha fellapozzuk pl. az American College Dictionary-t, akkor abban az infláció első definíciójaként a következőt olvashatjuk: "Egy ország pénzének indokolatlan bővítése vagy növelése, kivált fémpénzre be nem váltható papírpénz kibocsátásával" (kiemelés tőlem). Mindazonáltal az utóbbi években az inflációnak egy ettől alapvetően különböző meghatározása is használatossá vált, amit az American College Dictionary mint második definíciót a következőképpen ismertet: "Az árak jelentős emelkedése, amit a papírpénz és a bankhitel indokolatlan bővítése okoz" (kiemelés tőlem). Nos, talán nyilvánvaló, hogy az árak emelkedése, amit a pénzkínálat növekedése okoz, nem ugyanaz, mint önmagában a pénzkínálat növekedése. Ahogy az ok nyilvánvalóan nem azonos annak következményeivel. Az infláció kifejezés e két eltérő jelentésben történő használata állandó zavarok forrása.

41

Az infláció szót eredetileg kizárólag a pénzmennyiségre használták: a pénz volumen felduzzasztását, felfújását, túlzott kiterjesztését jelentette. Nem pedantéria a szónak ehhez az eredeti jelentéséhez ragaszkodni, az árnövekedés jelentés helyett. Az „árak növekedése” ui. csak eltereli a figyelmet az infláció valódi okáról, illetve az infláció valódi kezelésének módjáról. De nézzük meg, mi történik az infláció során, és hogy miért történik! Amikor a pénzkínálat növekszik, az emberek több pénzt tudnak kínálni az árukért. Ha az áruk kínálata közben nem növekszik, vagy nem növekszik olyan mértékben, mint a pénzkínálat, akkor a javak ára emelkedik. Minden egyes dollár kevesebbet ér, mint előtte, mert egyszerűen több van belőle. És mert több van belőle, többet is fognak ajánlani mondjuk egy pár cipőért, vagy épp száz véka búzáért. Az "ár" ui. a dollár és az egy egységnyi áru cserearánya. Amikor az embereknek több dollárja van, akkor a dollárok kevesebbet érnek. Más szóval, a javak ára nem azért emelkedik, mert a kínálatuk szűkösebb lett, hanem mert a dollár lett több. Épp ezért kevésbé értékes. Régen a kormányok a pénzérmék megrövidítésével vagy meghamisításával inflálták a pénzt, de aztán rájöttek, hogy van egy ennél sokkal olcsóbb és gyorsabb módszer is. Nevezetesen, ha papírpénzt nyomtatnak. Pontosan ez történt 1789-ben a francia assignátákkal, vagy a mi pénzünkkel a függetlenségi háború alatt. Ugyanez a módszer viszont manapság már nem ilyen direkt. A kormány e helyett kötvényeket vagy egyéb adós elismervényeket ad el a bankoknak, amelyek fizetés gyanánt betétszámlákat hoznak létre, amiket a kormány lehívhat. A bankok ezeket az államkötvényeket és egyéb adósleveleket aztán eladhatják a FEDnek, ami viszont szintén számlapénz létrehozásával, vagy új bankjegyek nyomtatásával fizet. Így készül a pénz. Az ország „pénzkínálatának” nagy részét ui. nem a kézről kézre járó papírpénz képviseli, hanem a csekkel lehívható bankbetétek. Ezért amikor a közgazdászok a pénzkínálatot mérik, akkor a forgalomban lévő készpénzhez hozzászámolják a látra szóló betétek (és mostanában egyre gyakrabban a lekötött betétek) összegét is. Az így mért teljes pénz- és hitelállomány értéke, beleértve a lekötött betéteket is, 1939. december végén 63,3 milliárd dollár volt, 1963. december végén 308,8 milliárd dollár, 1977. december végén 806,6 milliárd dollár. Ez az 1174 százalékos pénzkínálat növekedés a döntő oka a nagykereskedelmi árak időközbeni 398 százalékos emelkedésének.

42

Néhány kiegészítő megfontolás
Gyakorta elhangzó vélemény, hogy az inflációt teljességgel a pénzmennyiség növekedésével magyarázni a dolgok túlzott leegyszerűsítését jelenti. És ez így igaz. Éppen ezért érdemes számos kiegészítő megfontolást is fejben tartani. Például a pénzkínálatba bele kell érteni a banki hiteleket, és nem csak a kézről kézre járó készpénzt. Kivált az Egyesült Államok esetében, ahol a legtöbb kifizetés csekkel történik. Az is a dolgok leegyszerűsítését jelenti, ha azt mondjuk, hogy az egyes dollárok értékét pusztán a jelenlegi pénzkínálat határozza meg. Az egyes dollárok értéke ui. függ a dollár jövőben várt kínálatától is. Ha pl. az emberek többsége attól tart, hogy a jövő évben nagyobb lesz a pénzkínálat, mint a jelenlegi, akkor a dollár vásárlóértéke alacsonyabb lesz, mint amekkora e nélkül a várakozás nélkül egyébként lenne. Vagyis a pénz értéke, pl. a dollár értéke nem kizárólag a mennyiségén, hanem éppúgy a minőségén is múlik. Amikor pl. egy ország felhagy az aranystandard rendszerrel, az lényegében azt jelenti, hogy az egészen addig aranyra szóló pénze hirtelen puszta papírrá változik át. Emiatt a pénz értéke csökkenésnek indul, még akkor is, ha egyébként ténylegesen nem nőtt a pénzkínálat. Ennek pedig az az oka, hogy az emberek jobban hisznek az aranyban, mint a kormányzat pénzügyi vezetőinek ígéreteiben és tudásában. És valóban nincs rá túl sok példa, hogy amikor egy ország eltért az aranystandardtól, akkor azt hamarosan ne a bankhitelek és a papírpénz volumenének a növekedése követte volna. Röviden, a pénz értékét alapvetően ugyanazok az okok határozzák meg, mint bármely egyéb jószágét. Ahogy egy véka búza ára sem kizárólag a búza jelenlegi kínálatától függ, hanem a jövőbeni várt kínálatától, illetve a búza minőségétől, úgy a dollár értékét is hasonló tényezők alakítják. Miként az áruk esetében, a pénz értékét sem pusztán mechanisztikus vagy materiális összefüggések határozzák meg, hanem olyan lelki tényezők, amelyek gyakran nagyon bonyolultak lehetnek. Ám amikor az infláció okait és gyógymódját kutatjuk, az ilyesfajta bonyodalmak észben tartása nem jelenti azt, hogy a kérdést fölöslegesen bonyolítanunk kellene nem létező problémákkal. Gyakran állítják például, hogy a dollár értéke nem egyszerűen annak mennyiségétől, de a „forgási sebességtől” is függ. A pénz növekvő forgási sebessége mindazonáltal nem oka a dollár értékében beállt csökkenésnek, hanem éppenséggel az egyik következménye annak a félelemnek,
43

hogy a dollár értéke a jövőben esni fog, vagy másképp kifejezve, az attól való félelemnek, hogy az árak emelkedni fognak. Valójában a növekvő áraktól való félelem az, ami az embereket arra készteti, hogy buzgón költsenek. Az pedig, hogy néhány szerző a pénz forgási sebességére helyezi a hangsúlyt, csak újabb példája annak, amikor kétes mechanisztikus magyarázatokkal helyettesítik a valóságos lelki tényezőket. De essék szó egy másik tévedésről is. Azzal a nézettel szemben, miszerint az árinflációt döntően a pénzmennyiség és a hitelállomány növekedése okozza, gyakran hangzik el ellenérvként, hogy az árak emelkedése sokszor megelőzi a pénzkínálat növekedését. És ez valóban így van. Ez történt pl. a koreai háború kitörését követően. A stratégiai fontosságú nyersanyagok árai azonnal emelkedni kezdtek az attól való félelem miatt, hogy a későbbiekben ezekből a nyersanyagokból hiány lesz. A spekulánsok és a gyártók elkezdték felvásárolni a nyersanyagokat, hogy később aztán magasabb áron eladhassák, illetve azért, hogy biztonsági készleteket halmozzanak fel. Ám ehhez pénzt kellett kölcsönözniük a bankoktól. A nyersanyag árak növekedése együtt járt a bankkölcsönök és betétek hasonló mértékű növekedésével. Az 1950. május vége és 1951. május vége közötti egy évben a bankhitelek állománya országszerte 12 milliárd dollárral növekedett. Ezek nélkül a hitelek nélkül, és az 1951. januárjáig kibocsátott 6 milliárd dollárnyi új pénz nélkül, az árak növekedése nem lehetett volna tartós. Magyarán, a nyersanyag árak növekedését egyedül a pénzkínálat növekedése tette lehetővé.

Néhány közkeletű tévedés
Az egyik legmakacsabb tévedés, hogy az inflációt nem a pénzmennyiség növekedése, hanem a "javak szűkössége" okozza. Az persze igaz, hogy az árak növekedését (ami, miként azt láttuk, nem azonos az inflációval) okozhatja vagy a pénzmennyiség növekedése vagy a javak szűkössége, vagy részben mindkettő. A búza árát emelheti mind a pénzmennyiség növekedése, mind a rossz búzatermés. Olyat viszont csak ritkán tapasztalhatunk, még háborús körülmények között sem, hogy egy általános áremelkedést a javaknak az általános hiánya okozná. Az inflációnak az áruhiányon alapuló magyarázata mindazonáltal olyannyira makacs téveszme, hogy az 1923-as német hiperinfláció során, amikor az árak a több százmilliárdszorosára nőttek, magas rangú hivatalnokok, illetve a német polgárok milliói egyaránt az általános áruhiányt hibáztatták az inflációért, miközben a külföldiek aranyért vagy a saját valutájukért olcsóbban vásárolhattak Németországban, mint odahaza.

44

Az Egyesült Államokban 1939 óta az áruhiánnyal magyarázzák az árak emelkedését, jóllehet a hivatalos statisztikák szerint is hatszorosára nőtt az ipari termelés 1939 és 1977 között. Hasonlóan téves magyarázat, hogy a háborús időszakok áremelkedését a polgári javak hiánya okozná. Ui. még ha el is fogadjuk, hogy háborús időkben csökken a polgári javak termelése, ez önmagában még nem lenne ok az árak semmilyen számottevő emelkedésére, ha ezzel egyidejűleg az adók olyan mértékben vonnának el jövedelmet az emberektől, amilyen mértékben a fegyverkezés forrásokat von el a polgári célú termeléstől. És ez egy újabb közkeletű tévedéshez vezet bennünket. Az emberek gyakran képzelik, hogy a költségvetési hiány önmagában is elégséges oka az inflációnak. Mindazonáltal a költségvetési hiány államkötvényekkel való finanszírozása nem okoz inflációt, amennyiben a kötvényvásárlás valódi megtakarításokból történik. És fordítva is igaz, a költségvetési többlet önmagában még nem garancia az inflációval szemben, amit jól bizonyít, hogy 1951. június végén a 3,5 milliárd dollárnyi költségvetési többlet ellenére is jelentős infláció volt. De ugyanez történt 1956-ban és 1957-ben is. (1957 óta viszont állandóan költségvetési deficitünk van, kivéve az 1969-es évet, amikor az árak szintén növekedtek.) Röviden, a költségvetési hiány csak abban az esetben inflációs hatású, ha a pénzkínálat növekedését okozza. Illetve a költségvetési többlet ellenére is lehet infláció, ha a pénzkínálat egyébként növekszik. De ugyanez az ok-okozati összefüggés vonatkozik minden ún. "inflációs nyomást" okozó jelenségre. Kivált az ún. "ár-bér spirálra". A béreknek az "egyensúlyi szintjük" fölé emelkedése ui. egyáltalán nem járna inflációval, ha azt nem előzné meg, vagy járna vele együtt a pénzkínálat növekedése. A bérek növekedése ui. önmagában pusztán a munkanélküliség növekedését okozza. Miként az árak minden olyan emelkedése, amit nem kísér az emberek pénztárcájában lapuló pénz hasonló növekedése, pusztán az eladások visszaesését eredményezi. Egyszóval, a bérek és árak növekedése általában puszta következménye az inflációnak, illetve maguk csak annyiban okoznak inflációt, amennyiben kikényszerítik a pénzkínálat növekedését.

45

Ludwig von Mises A profit felszámolása
(Szemelvény a Profit and Loss című 1951-es esszéből)

A profit megszűntetésének következményei
A profitnak a fogyasztók állítólagos előnyére történő megszűntetése azt jelentené, hogy a vállalkozókat kényszeríteni kellene, hogy a termékeiket olyan árakon adják el, amely árak nem haladhatnák meg a termelési költségeiket. Ám ilyen árak mellett az egyébként profitot hozó termékek árai a potenciális piaci áruk alatt lenne, így kínálatuk elégtelennek bizonyulna. Vagyis lennének olyanok, akik bár szívesen vásárolnának ezeken az árakon, mégsem jutnának hozzá a kívánt termékekhez. A hatósági árplafon ui. lebénítja a piacot, és felszámolja a termékek hatékony allokációját, illetve valamilyen kvóta-rendszer bevezetését teszi szükségessé. Mindazonáltal a vállalkozói profit eltörlésének javaslata valójában nem is annyira magának a profitnak a megszűntetését célozná, mintsem inkább a profitnak a vállalkozóktól való elvételét, és a munkavállalók kezére játszását. Egy ilyen rendszerben a profitok a munkavállalókhoz kerülnének, a felmerülő veszteségek viszont a vállalkozókat sújtanák, ami valószínűleg a profitok folyamatos csökkenéséhez és a veszteségek növekedéséhez vezetne. Mindenesetre a profitnak nagyobb része kerülne fogyasztásra, és kisebb része lenne a vállalkozásokba fektetve. Így aztán nem lenne rendelkezésre álló tőke az új termelőágazatok megteremtésére. Emellett nem lenne tőketranszfer sem a különféle - a fogyasztói kereslet változásának hatására - hanyatló és növekvő ágazatok között, mert ez sértené mindazoknak a munkavállalóknak az érdekeit, akik olyan vállalkozásokban vagy ágazatokban dolgoznak, amelyektől tőkét kellene elvonni más vállalkozások vagy ágazatok számára. Ha fél évszázaddal ezelőtt egy ilyen rendszer bevezetésre került volna, akkor az azóta eltelt időszak minden újítása lehetetlenné vált volna. Még ha az egyszerűség kedvéért el is tekintünk a tőkefelhalmozás problémájától, akkor is be kell látnunk, hogy a profit felosztása a munkavállalók között szükségképpen a termelésnek egy adott állapotban való megrekedését eredményezné, és kizárna bármiféle gazdasági igazodást, javulást és haladást.

46

Egy ilyen rendszer valójában a munkavállalók kezébe adná a befektetett tőke tulajdonjogát, ami végső soron a szindikalista rendszer létrehozását jelentené, annak minden sajátosságával együtt. Még egyetlen szerző vagy reformer sem vette ez idáig a bátorságot, hogy egy ilyen rendszert nyíltan propagáljon. Újabb megoldás lehetne, ha az állam kisajátítaná a vállalkozók által megkeresett teljes profitot egy erre alkalmas módszer, a nyereség száz százalékos megadóztatásával. Ez a vállalkozókat végeredményben a gyárak és műhelyek felelőtlen ügyintézőivé változtatná, akik többé nem lennének alávetve a fogyasztók fennhatóságának, és akik úgy irányítanák a termelést, ahogyan azt éppen jónak látják. Mindazonáltal manapság a (nyíltan még nem szocialista) kormányok mindhárom módszert egyidejűleg alkalmazzák: egyrészt a fogyasztók állítólagos érdekeire hivatkozva különféle árszabályozással megfosztják a vállalkozókat a potenciális profittól, másrészt támogatják a szakszervezetek azon törekvéseit, hogy a profit egy része a munkavállalókhoz kerüljön, harmadrészt megfosztják a vállalkozókat a profittól a különféle jövedelemadók, nyereségadók, és „extrapofit” adók formájában, amelyek így egy egyre növekvő állami elvonást jelentenek a nyereségből. Jól látható, hogy amennyiben ez a politika tovább folytatódik, akkor az hamarosan minden haszontól sikeresen megfosztja majd a vállalkozókat. E módszereknek az együttes alkalmazása ui. már jelenleg is csak a káoszt növeli, ami a vállalkozók kifüstölésével végezetül a szocializmus teljes magvalósításához vezet. A kapitalizmus egyszerűen nem életképes profit nélkül. A profit és a veszteség léte az, ami a vállalkozókat arra kényszeríti, hogy a tőkéjükkel a fogyasztókat a lehető legjobban szolgálják. A profit és a veszteség az, ami lehetővé teszi, hogy azok az emberek irányítsák az üzletet, akik a leginkább képesek kielégíteni a közösség igényeit. Ha a profit megszűnik, pusztán a káosz marad vissza.

A profit elleni érvek
Mindazok az érvek, amelyekkel a profitellenes politikát megpróbálják igazolni, a piacgazdaság működésének félreértéséből fakadnak. Az iparmágnások túl hatalmasok, túl gazdagok, túl nagyok, amolyan felelőtlen zsarnokok, akik az erejüket pusztán saját gazdagságuk gyarapítására használják. Már az is az ördögtől való, ha egy vállalkozás nagy. Egyébként sincs semmilyen ésszerű ok arra, hogy egyeseknek milliói legyenek, miközben mások meg szegények. A kevesek gazdagsága okozza a tömegek szegénységét. Valahogy így szólnak a profitellenes vádak.
47

Mindazonáltal az ilyesfajta szenvedélyes vádak mindegyike téves. Az üzletemberek távolról sem felelőtlen zsarnokok. Valójában épp a profitéhség, illetve a veszteségek elkerülésének szorító kényszere által képesek a fogyasztók markukban tartani a vállalkozásokat, hogy azok ne a saját, hanem az emberek kívánságainak tegyenek eleget. Egy céget az tesz naggyá, hogy a legsikeresebben találja el és szolgálja ki a vásárlók igényeit, és ha egy nagyobb cég nem szolgálná jobban az embereket, mint a kisebb, akkor épp úgy kicsinységre lenne ítélve. Valójában nincs semmi rossz abban a törekvésben, ha egy üzletember a profitja növelésével akar gazdag lenni. Egy üzletembernek ui. üzletemberként csak egyetlen feladata van: küzdeni a lehető legnagyobb profitért. A hatalmas profit azt bizonyítja, hogy a fogyasztóknak kínált szolgáltatás jó. Ezzel szemben a veszteség csak a vállalkozó által elkövetett hibákra bizonyíték, vagyis arra, hogy a vállalkozó nem volt képes kielégítően elvégezni a rámért feladatokat. A sikeres vállalkozók gazdagsága továbbá nem oka senki szegénységének, hiszen a fogyasztókat épp a vállalkozók látják el, és nélkülük nem lennének. Az elmaradott országokban élők nyomorúságát sem valakik fényűzése okozza. Ez a nyomorúság sokkal inkább azzal a ténnyel van összefüggésben, hogy ezekben a szegény országokban nincsenek vállalkozók, akik gazdagok lennének. Az átlagembereknek azokban az országokban a legmagasabb az életszínvonala, ahol a legtöbb a gazdag vállalkozó. Mindenkinek elsőrendű érdeke, hogy a termelési tényezők felügyelete azok kezébe összpontosuljon, akik tudják, hogy miként kell azokat a leghatékonyabb módon hasznosítani. Dacára ennek, manapság minden kormánynak és politikai pártnak bevallott célja, hogy megakadályozza az új milliomosok születését. Ha az Egyesült Államok ötven évvel ezelőtt magáévá tette volna ezt a profitellenes politikát, akkor az új termékek ipari termelése mára elsatnyult volna. Az autók, hűtőszekrények, rádiókészülékek, és vagy száz más egyéb kevésbé látványos, ámde annál hasznosabb innováció nem válhatott volna a legtöbb amerikai háztartást alapvető részévé. Az átlagos bérből élők mindazonáltal úgy vélik, hogy a termelés társadalmi apparátusának működtetése, a fejlesztés, és a növekvő kibocsátás valójában semmi mást nem igényel, mint egy olyan relatíve egyszerű rutinmunkát, mint ami számukra is adatott. Az ilyen emberek nem látják, hogy pusztán a kemény munka nem elég. Ui. szorgalom és szakértelem mit sem ér, ha nincsenek olyan vállalkozók, akik ezt a szorgalmat és szakértelmet az előrelátásukkal a legfontosabb célok félé fordítják, és ha nincs a tőkések által felhalmozott tőke, ami ezeknek a céloknak a megvalósulását elősegíti. Az amerikai munkás nagyot téved, amikor azt hiszi, hogy magas életszínvonalát saját kiválóságának köszönheti. Az amerikai munkás ui. nem szorgalmasabb, és nem is
48

szakképzettebb, mint a nyugat-európai munkás. Az, hogy az amerikai munkás mégis többet keres, mint európai társai, annak köszönhető, hogy országa, az Egyesült Államok sokkal tovább ragaszkodott a „nyers individualizmushoz”, mint Európa. Az amerikai munkásnak ui. megadatott az a szerencse, hogy az Egyesült Államok csak negyven-ötven évvel később tért rá arra az antikapitalista politikára, amire előtte Németország. Az amerikai munkás bére valójában azért magasabb a világ többi részén élő munkásokéhoz képest, mert Amerikában a legnagyobb az egy munkavállalóra jutó tőke. Köszönhetően annak, hogy az amerikai vállalkozó nincs annyi sanyargató diktátummal korlátozva, mint más országok vállalkozói. Az Egyesült Államok relatíve nagyobb prosperitása valójában annak a ténynek az eredménye, hogy a New Deal csak 1933-ban jött, és nem 1900-ban vagy 1910-ben. Így ha valaki tanulmányozni akarja Európa lemaradásának az okait, akkor szükségképpen meg kell vizsgálnia azt a sokféle törvényt és szabályozást, amelyek meggátolták, hogy Európában olyan intézmények jöhessenek létre, mint amilyen az amerikai háztartási és vegyescikk boltok, és amely szabályozás elnyomta a bevásárlóláncok, áruházak, és szupermarketek kialakulását. Fontos lenne továbbá vizsgálnia a német állam azon törekvését, hogy megvédje a kézműipart a kapitalista üzleti versenytől. Még relevatívabbnak ígérkezne az osztrák Gewerbepolitik vizsgálata, vagyis annak az állami politikának a vizsgálata, ami az osztrák gazdasági szerkezetnek az ipari forradalmat megelőző állapotát kívánta megőrizni. Mindazonáltal a legnagyobb veszélyt a prosperitásra, a civilizációra, és a bérből élők anyagi jólétére a szakszervezeti vezetők tehetségtelensége jelenti, valamint a „szakszervezeti közgazdászok”, illetve nem utolsósorban a munkásoknak azon kevéssé értelmes rétege, amelyik nem képes tisztán felfogni a vállalkozóknak a termelésben betöltött szerepét. A belátásnak ugyanezen hiánya ölt testet Lenin írásaiban is. Lenin ti. úgy látta, hogy a mérnökök tervező munkáján, és a munkások kétkezi munkáján túl a termelés pusztán a „termelés és elosztás ellenőrzését” igényli, azaz egy olyan feladatot, amit úgymond még a "felfegyverzett munkások” is el tudnak látni. Mert a termelés "számbavételét, ellenőrzését a kapitalizmus rendkívül leegyszerűsítette minden írni-olvasni tudó ember által elvégezhető felügyeleti és feljegyzési műveletekre, a négy számtani alapművelet ismeretére". (Lenin: Állam és forradalom) Ez talán nem igényel kommentárt.

49

Murray Rothbard Az osztrák iskola cikluselmélete
(Szemelvény az 1969-es Economic Depressions: Their Cause and Cure című esszéből)

A ricardói és az osztrák közgazdasági iskola hagyományaira építve dolgozta ki Mises az üzleti ciklusok alábbi elméletét: Banki hitelexpanzió nélkül nem alakulnak ki gazdasági fellendülések és válságok, mert a szabad árak rendszere egyensúlyba hozza az áruk keresletét és a kínálatát. Ám a jegybanki források bővítésével a kormány növeli a kereskedelmi bankok pénztartalékait, ami hitelexpanzióra ösztönzi a bankokat. A hitelexpanzió pedig, növekvő folyószámla betétek formájában, növeli a pénzkínálatot. A folyószámla pénz növekedése viszont, miként azt már a ricardiánusok is helyesen megfigyelték, a javak árának emelkedéséhez vezet. Vagyis inflációhoz. Ám ezen túl, ahogyan azt Mises megmutatta, valami sokkal vészjóslóbb dolog is történik. A hitelexpanzió új pénzzel árasztja el az üzleti világot, ami mesterségesen a szabadpiaci szint alá szorítja a kamatrátát. Egy szabad, megkötésektől mentes gazdaságban a kamatrátát egyedül a gazdaságot alkotó egyének időpreferenciája határozza meg. A kölcsön lényege ui. az, hogy az emberek a jelenbeli fogyasztásukat (a jelenlegi pénzt) elcserélik egy jövőbeni fogyasztásra (egy olyan követelésre, ami egy jövőbeli időpontban esedékes). Ám miután az emberek a jelenlegi pénzt mindenkor többre értékelik, mint ugyanazt a pénzt egy későbbi időpontban, így a jelenbeli fogyasztásról csak prémium fejében hajlanók lemondani. Ez a prémium a kamat, melynek értéke attól függően változik, hogy az emberek épp mennyire preferálják a jelenlegi fogyasztást a jövőbelihez képest. Azaz, az emberek időpreferenciájának alakulásától függ. Az időpreferencia egyúttal azt is meghatározza, hogy az emberek fogyasztása hogyan viszonyul megtakarításaikhoz és befektetéseikhez. Ha ui. az emberek időpreferenciája csökken, azaz a jövőbeni fogyasztáshoz viszonyítva a jelenlegi fogyasztási igényük lecsökken, akkor kevesebbet fogyasztanak, minek következtében többet takarékoskodnak, illetve többet fektetnek be. Ezzel egyidejűleg, és ugyanezen okból a kamatráta is csökken. A gazdasági növekedés jelentős részben tehát az időpreferencia csökkenésének az eredménye, ami

50

megnöveli a megtakarítások és beruházások arányát a fogyasztással szemben, és csökkenti a kamatrátát. De vajon mi történik akkor, ha a kamatráta nem az alacsonyabb időpreferencia és a nagyobb megtakarítások miatt csökken, hanem a kormányzati beavatkozás okozta hitelexpanzió végett? Más szóval, mi történik, ha a kamatráta mesterséges okból, azaz a kormányzati intervenció miatt esik, és nem természetes okból, azaz a vásárlóközönség preferenciájának és értékítéletének változása miatt? Baj történik. Mert látva a kamatráta csökkenését, az üzletemberek úgy reagálnak, ahogyan mindenkor reagálniuk kell, és ahogyan valóban reagálnak is az ilyen piaci jelzésre: többet fektetnek be tőkejavakba és termelési eszközökbe. Ui. azok a beruházások, különösen a hosszú és időigényes projektek, amelyek előzőleg nem tűntek jövedelmezőnek, a lecsökkent kamat ráfordítások miatt immáron profitábilisnak mutatkoznak. Vagyis az üzletemberek úgy reagálnak, mintha a megtakarítások valóban megnőttek volna: a tartós javakba, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba és építményekbe történő beruházások aránya növekszik a fogyasztási javakba történő beruházáshoz képest. Magyarán, a vállalkozások örömmel kölcsönöznek alacsony kamatra az olcsó pénzből, amit aztán tőkejavakba fektetnek, és ami végső soron a magasabb bérleti díjakra és a tőkejavakat előállító ágazatokban alkalmazott munkások magasabb béreinek kifizetésére fordítódik. Bár a vállalkozások növekvő kereslete felviszi ugyan a bérköltségeket, ám a vállalkozások úgy vélik, e magasabb költségeket is képesek fizetni, mert a pénzügyi intervenció által eltorzított kamatráta felülteti őket. Ám a gondok nyomban megjelennek, amint a munkások és járadékosok - főként persze az előbbiek, hiszen a kiadások döntő része munkabér - kezdik elkölteni az új pénzből finanszírozott magasabb jövedelmüket. Mert az emberek időpreferenciája valójában nem lett alacsonyabb, és nem akarnak annyit megtakarítani, mint amennyi a beruházás. A munkások elkezdik fogyasztásra költeni az új jövedelmük nagyrészét, ami így visszaállítja a gazdaságban a fogyasztás és a megtakarítás régi arányát. A pénz újra a fogyasztási javak felé kezd áramlani, és nem képződik annyi megtakarítás, ami lehetővé tenné az újólag gyártott gépek, tőkejavak, nyersanyagok stb. megvételét. Mindez pedig hirtelen tör rá a termelési eszközök iparára, és depressziót okoz. Vagyis amint a fogyasztók visszaállítják az általuk kívánatosnak talált fogyasztás/beruházás arányt, rögvest megmutatkozik, hogy a vállalkozások túl sokat fektettek tőkejavakba, miközben fogyasztási javakba meg keveset. A termelést valójában félrevitte a kormányzati beavatkozás és a mesterségesen alacsony kamatráta,

51

azaz a vállalkozók úgy viselkedtek, mintha nagyobb megtakarítások állnának rendelkezésre a ténylegesnél. Mihelyst az új banki számlapénz átszivárog az egész gazdaságba, és a fogyasztók visszaállítják a régi fogyasztási arányokat, világossá válik, hogy nem volt elegendő megtakarítás az összes termelőeszköz megvételéhez, az üzleti világ pedig tévesen fektette be a rendelkezésre álló véges megtakarításokat. A tőkejavakba történő beruházás túlzott volt, míg a fogyasztási javakra nem került elég. Az inflációs fellendülés az árrendszer és a termelés szerkezetének eltorzításához vezet. A boom során a munkaerő és a nyersanyagok árai a termelési javakat gyártó ágazatokban túl magasra emelkedik ahhoz, hogy az nyereséges maradhasson az után is, hogy a fogyasztók visszaállították az eredeti fogyasztás/beruházás preferenciájukat. A "depresszió" ennek megfelelően egy szükséges és egészséges állapot, melynek során a piac lenyesegeti és felszámolja a fellendülési időszak azon beruházásait, amelyek valójában nem voltak kellően megalapozottak és nem gazdaságosak, illetve visszaállítja a fogyasztásnak és a beruházásnak azt az arányát, amit a fogyasztók ténylegesen igényelnek. Így a depresszió egy fájdalmas, de szükséges folyamat, ami által a szabad piac kigyomlálja a gazdasági boom túlzásait és tévedéseit, valamint visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegeit. Mivel a termelési tényezők ára a boom során túl magasra kúszott, engedni kell, hogy munkaerő és a termelőeszközök ára a tőkejavakat előállító ágazatokban addig csökkenjen, amíg vissza nem áll a normál piaci állapot. Minthogy az új pénzt, a magasabb bérek formájában, a munkások viszonylag gyorsan megkapják, így felmerül a kérdés, hogy miként is húzódhat el a boom évekig anélkül, hogy lelepleződnének azok a téves beruházások, amiket a piaci jelzések manipulálása okozott. Miért is nem kezdődik el hamarabb a depresszió általi regenerálódási folyamat? A válasz az, hogy a boom valóban nagyon rövid éltű lenne, ha a banki hitelexpanzió, és a kamatráta azt követő természetes szintje alá csökkenése, egyszeri alkalom lenne. Ám a lényeg éppen az, hogy a hitelexpanzió nem egy egyszeri alkalom, hanem folyamatos, minek következtében nincs lehetőség, hogy a fogyasztók helyreállíthassák az általuk preferált fogyasztás/megtakarítás arányt. A folyamatos hitelexpanzió nem engedi, hogy a költségek növekedése utolérje az árak inflációs növekedését a tőkejavakat gyártó ágazatokban. Olyan ez, mint a folyamatos doppingolás. A hitelexpanzió újabb és újabb dózisa úgy stimulálja a gazdaságot, hogy az mindig egy karhosszal az elkerülhetetlen összeomlás előtt haladjon. Csak amikor a hitelexpanzió végleg abba marad, vagy mert a bankok kezdenek meginogni, vagy mert az emberek kezdenek megijedni a folyamatos inflációtól, jön a feketeleves. A pincér benyújtja a számlát, és az elkerülhetetlen kiigazítási folyamatban sorra
52

csődbe mennek a boom időszak megalapozatlan, túlzott beruházásai, miközben nagyobb súly helyeződik a fogyasztási javak előállítására. Az üzleti ciklusok misesi elmélete így képes megmagyarázni minden talányt: a ciklusok ismétlődő és visszatérő természetét, a vállalkozások tömeges csődjét, valamint azt a tényt, hogy a boomok és válságok elsősorban a termelési eszközöket gyártó ágazatokat érintik intenzíven. Mises tehát rámutat, hogy a válságok felelőse a kormányzati és jegybanki intervenció által ösztönzött banki hitelexpanzió. De vajon mit javasol, mit kellene a kormánynak tennie, ha a depresszió egyszer beköszönt. Mi a kormány szerepe a válságból való kilábalás során? Mindenek előtt, amint lehet, a kormánynak fel kell hagynia az inflációs politikával. Igaz, ezáltal hirtelen megszakad az inflációs boom, és elkerülhetetlenül kezdetét veszi a depresszió vagy a recesszió. Ámde mennél tovább vár a kormány, csak annál fájdalmasabb lesz a szükséges kiigazítási folyamat. Mennél előbb elkezdődik tehát a recessziós kiigazítás, annál jobb. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormánynak nem szabad megtámogatnia a kialakult egészségtelen gazdasági helyzetet, nem szabad kimentenie vagy pénzt kölcsönöznie a bajba jutott üzleti vállalkozásoknak. Ezzel pusztán elhúzódó agóniába, krónikus pangásba fordítaná át az egyébként hirtelen jelentkező, de gyors lefolyású depressziót. A kormánynak nem szabad próbálkoznia ár- és bértámogatással sem a termelő eszközöket gyártó ágazatokban, mert ezzel szintén csak prolongálná a bajt, és a végtelenségig késleltetné, hogy a depressziós kiigazítási folyamat végre megtörténjék. Bármi ilyen kísérlet csak elnyúló depressziót és tömeges munkanélküliséget okoz. Mindemellett a kormánynak nem szabad újra inflációs politikát alkalmaznia, hogy a gazdaságot kijuttassa a válságból. Mert még ha sikerrel járna is a kormány re-inflációs politikája, ezzel csak egy későbbi, még nagyobb bajnak vetné el a magvait. A kormánynak éppen így nem szabad bátorítania a fogyasztást sem, illetve növelnie saját költekezését, hiszen ezzel pusztán még tovább emelné a gazdaságban a fogyasztás/beruházás arányt. A kormánynak valójában csökkenteni kell a kiadásait, hogy ezzel javítson az arányon. A gazdaságnak ui. nem több fogyasztási kiadásra van szüksége, hanem több megtakarításra, hogy ezáltal is igazolja a boom túlzott beruházásainak legalább egy részét. A depresszió misesi elemzésének fényében a kormánynak tehát mindössze egyetlen dolga van: nem csinálni a világon semmit. Az egészséges gazdasági működéshez, valamint a depresszióból való minél előbbi kilábaláshoz a kormánynak valójában egy szigorúan önmegtartóztató, "laissez-faire" politikát kell folytatnia. Mert mindaz, amit a kormány tehet, csak hátráltatja és gátolja a

53

piac önkorrekciós működését. Azaz, mennél kevesebbet próbál a kormány tenni, annál gyorsabban működik a piaci önkorrekció, és annál hamarabb jön el a tartós gazdasági felépülés.

54

Ludwig von Mises A profit és a veszteség gazdasági természete
(Szemelvény a Profit and Loss című 1951-es esszéből)

1. A profit és a veszteség eredete
Ha egy társadalomban a gazdaság kapitalista rendszerként szerveződik meg, a termelés folyamatát a vállalkozók határozzák meg, akik tevékenységüket teljességgel és feltétel nélkül a vásárlóközönség, vagyis a fogyasztók szuverén döntéseinek alávetve végzik. Ha a vállalkozóknak nem sikerül a lehető legjobb és legolcsóbb módon előállítaniuk a vevők legsürgetőbb vágyait kielégítő javakat, veszteséget szenvednek el, és előbb-utóbb meg kell válniuk vállalkozói pozíciójuktól. Helyüket pedig azok veszik át, akik jobban ki tudják szolgálni a vevők igényeit. Ha minden ember helyesen látná előre a piac jövőbeli állapotát, a vállalkozóknak sem profitjuk, sem veszteségük nem lehetne. Olyan áron kellene ugyanis megvenniük az egyes termelési tényezőket, ami már a vásárlás pillanatában pontosan tükrözné a termékük jövőbeni árát, így sem profitra, sem veszteségre nem tehetnének szert. Profit csak akkor keletkezik, ha egy vállalkozó másoknál pontosabban ítéli meg egy termék jövőbeni árát, és olyan árakon vásárolja meg a termelési tényezők egy részét vagy összességét, amelyek a piac jövőbeli állapota felől nézve túl alacsonyak. Ekkor a termelés teljes költsége - beleértve a befektetett tőke utáni kamatot is - elmarad attól az ártól, amelyet a termékéért megkap. A költségeknek és a bevételeknek ez a különbsége a vállalkozói profit. Azok a vállalkozók, akik rosszul ítélik meg a termékárak jövőbeli alakulását, olyan árat fizetnek a termelési tényezőkért, amely utólag túl magasnak bizonyul. A teljes termelési költségük meghaladja azt az árat, amelyért a terméküket el tudják majd adni. A kettő különbsége a vállalkozói veszteség. A profit vagy a veszteség abból fakad, hogy a vállalkozó megpróbálja a termelés folyamatát - sikeresen vagy sikertelenül - a fogyasztók legsürgetőbb igényeihez igazítani. Mihelyst az igazodás, a fogyasztói igényekhez való alkalmazkodás megtörténik, a profit és a veszteség is eltűnik. Ekkor a termelési tényezők árai olyan szintre jutnak, ahol a termelés teljes költsége éppen egybeesik a termék

árával. A profit és a veszteség csak azért van állandóan jelen a gazdaságban, mert a gazdasági körülmények szüntelen változása folytán újra meg újra rés támad a fogyasztók igényei és a megtermelt javak között, ami alkalmazkodást tesz szükségessé.

2. A profit és az egyéb jövedelmek közötti különbség
A profit és a veszteség természetét illetően számos félreértés fakad abból a szóhasználatból, amely a vállalkozónál maradó jövedelem egészét profitnak nevezi. A felhasznált tőke kamata például nem része a profitnak, ezért a vállalati osztalék sem azonos a profittal, hanem a tőkekamat és a profit (vagy veszteség) összege. De nem része a profitnak annak a munkának a piaci értéke sem, amelyet a vállalkozó végez a vállalkozás ügyeinek intézése során. Ez az érték a vállalkozó kvázi-bére. Ha pedig egy vállalkozás tulajdonában van egy olyan termelési tényező, amelynek köszönhetően monopoláron értékesítheti termékét, úgy monopolhozamhoz jut. Részvénytársaság esetén az ilyen hozam növeli ugyan az osztalékot, ám maga a hozam ettől még nem válik profittá. Még súlyosabbak azok a profittal kapcsolatos tévedések, amelyek a vállalkozói aktivitás és a technológiai innováció és tökéletesítés összekeveréséből fakadnak. A termelés és a fogyasztás közötti igazodási zavarok megszüntetése, ami a vállalkozások tulajdonképpeni funkciója, gyakran valóban egyet jelent az új technológiai módszerek jobb kihasználásával a fogyasztói igények kedvéért. Ám nem minden esetben. A piaci körülmények, különösen a fogyasztói kereslet változása olyan alkalmazkodást is igényelhet, amelynek nincs köze a technológiai innovációhoz vagy tökéletesítéshez. Aki úgy fokozza egy jószág termelését, hogy a már meglévő termelési kapacitását egyszerűen bővíti egy újabb berendezéssel, változatlanul hagyva az alkalmazott technológiát, nem kevésbé vállalkozó, mint aki a termelésnek egy egészen új módozatát vezeti be. A vállalkozók dolga ugyanis nem egyszerűen az új technológiai eljárásokkal való kísérletezés, hanem az, hogy úgy válasszanak a különféle lehetséges technológiák közül, hogy a legolcsóbban nyújtsák azokat a javakat, amelyek iránt a fogyasztók részéről a legsürgetőbb igény jelentkezik. A vállalkozónak mintegy előzetesen el kell döntenie, hogy egy új technológia alkalmas-e erre, a végső ítéletet pedig a vásárlók mondják ki. Nem az a kérdés, hogy egy új módszer jelenti-e a „legelegánsabb” megoldást valamely technikai problémára, hanem hogy az adott gazdasági körülmények között melyik eljárással elégíthetők ki a legjobban és a legolcsóbban a vevői igények. A vállalkozó tulajdonképpeni tevékenysége a döntéshozatal: annak meghatározása, hogy a termelési tényezőket milyen célra használják fel. Minden
56

egyéb cselekedete csak járulékosnak tekinthető ehhez az alapvető funkciójához képest. A laikusok ezt gyakran nem ismerik fel, és a vállalkozói tevékenységet összetévesztik a termelő üzem technológiai és adminisztratív irányításával. Az ilyen laikusok szemében a fizetett vállalati tisztviselő a valódi vállalkozó, nem pedig a részvényes - a vállalatot alapító és a spekuláns -, akit csak amolyan tétlen, az osztalékot zsebre tevő élősködőnek tekintenek. Senki sem állítja, hogy munka nélkül létezhetne termelés. De éppen úgy nem létezhet tőkejavak nélkül sem, vagyis olyan korábban megtermelt tényezők nélkül, amelyek a jövőbeni termelést hivatottak szolgálni. Ezek a tőkejavak szűkösek, vagyis nem lehet velük minden elképzelhető jószágot elállítani, amit szeretnénk. Ebből fakad a valódi gazdasági probléma: a szűkös tőkejavakat úgy kell felhasználni, hogy csak a legsürgetőbb fogyasztói igényeket kielégítő termékeket állítsák elő. Más szóval, ne maradjon el egyetlen jószág előállítása sem pusztán azért, mert a hozzá szükséges tényezőket egy másik, kevésbé keresett jószág megtermelésére fordítják (pazarolják). A kapitalizmusban e gazdasági probléma megoldása a vállalkozások feladata, amelyek elosztják a tőkét a termelés különféle ágazatai között. A szocializmusban ez a feladat az államra, azaz a kényszerítés és az elnyomás társadalmi apparátusára hárul. Most azonban nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy egy szocialista igazgatási szerv, amelynek nem áll rendelkezésére a gazdasági kalkuláció semmilyen módszere, mennyire volna képes betölteni ezt a feladatát. Létezik egy egyszerű hüvelykujj-szabály annak eldöntésére, ki számít vállalkozónak és ki nem. Vállalkozó az, akire a tőke rossz felhasználásából fakadó veszteség hárul. Az amatőr közgazdászok összetéveszthetik a profitot más bevételekkel, a veszteséget viszont lehetetlen nem felismerni.

3. A nem profitorientált irányítás
A piac úgymond demokratikus jellege abban nyilvánul meg, hogy a profitra törekvő vállalkozások alá vannak vetve a vásárlóközönség felsőbbségének. A nem profitorientált szervezetek ezzel szemben a rendelkezésükre álló tőkéjük erejéig szuverének, és függetleníteni tudják magukat a nagyközönség elvárásaitól. Speciális esetet képez a kormányzati ügyek irányítása, a kényszerítés és az elnyomás társadalmi apparátusának igazgatása, azaz a rendőri hatalom. Elengedhetetlen, hogy a kormányzat őrködjék az emberek életének és egészségének sérthetetlensége fölött, és megvédje az anyagi körülményeik javítását célzó erőfeszítéseiket. Ezzel mindenkinek hasznára van, s megteremti a
57

társadalmi együttműködés és civilizáció előfeltételeit. Ugyanakkor amit a kormányzat nyújt, nem adható és vehető a piaci árukhoz hasonlóan, következésképpen nincs ára, és nem képezheti gazdasági kalkuláció tárgyát. A költségek nem szembesíthetők árbevétellel. Ilyen körülmények között a kormányzati feladatokkal megbízott hivatalnokok felelőtlen önkényurakká válnának, ha nem fékezné meg őket a költségvetés rendszere, amely arra kényszeríti őket, hogy aprólékosan eleget tegyenek a legfőbb politikai hatalom utasításainak. Ez attól függetlenül így van, hogy e hatalom birtokosa egy senki által nem választott abszolút uralkodó vagy a nép egésze, amely választott képviselőin keresztül cselekszik. A hivatalnokok mindig csak egy véges pénzalap felett rendelkezhetnek, és azt kizárólag olyan célokra költhetik el, amelyeket a legfőbb politikai hatalom birtokosa számukra előírt. Ily módon azonban a közügyek adminisztrációja bürokratikussá válik, azaz részletes szabályokon és előírásokon alapuló ügyintézéssé. Vagyis ahol nem a profit és a veszteség szabályoz, ott egyedüli alternatívaként a bürokratikus szabályozás marad.

4. A piac szavazócédulái
A fogyasztók vásárlásaikkal illetve a vásárlástól való tartózkodásukkal szavaznak az egyes vállalkozók sorsáról - mintegy naponta ismétlődő népszavazás formájában. Eldöntik, ki tehessen szert vagyonra és ki nem, illetve ki mennyit birtokoljon. Mint minden olyan esetben, amikor személyekről döntünk közhivatalnokokról, alkalmazottakról, barátokról vagy éppen a házastársunkról -, a fogyasztói döntéseink alkalmával is tapasztalatainkra hagyatkozunk. E döntéseink tehát szükségképpen a múlthoz kötődnek, hiszen a jövőről nincs tapasztalatunk. A piaci szavazás azokat emeli fel, akik a közelmúltban a legjobban szolgálták ki a vevők igényeit. Ezek a döntések nem végérvényesek, hanem naponta lehetőség nyílik a korrekciójukra. Aki csalódást okoz választóinak, csakhamar hátracsúszik a rangsorban. Az egyes szavazócédulák csak kevéssel növelik meg a megválasztottak cselekvési terét, így ha valaki ki akar emelkedni a többi vállalkozás közül, soksok szavazatra van szüksége, amelyeket újra és újra meg kell kapnia egy hosszabb időszakon keresztül. Mindennap újból meg kell méretnie, mintegy újra kell választatnia magát. Ugyanez vonatkozik az örököseikre is. Kiemelkedő pozíciójukat csak akkor tudják megtartani, ha a közösség egy részétől újra és újra megerősítést kapnak. Bármikor megfoszthatók a hivataluktól. Nem tarthatják azt meg pusztán az elődjük érdemei miatt, csak ha ők maguk is képesek a tőkét úgy felhasználni, hogy a fogyasztói igényeket a lehető legjobban kielégítsék.

58

A vállalkozók se nem tökéletesek, se nem jók valamilyen metafizikai értelemben. Csakis annak köszönhetően foglalhatják el pozíciójukat, hogy másoknál jobban képesek ellátni a feladatukat. Nem azért tesznek szert profitra, mert a munkájukat okosan végzik, hanem azért, mert másoknál okosabban vagy épp csak kevésbé ügyetlenül. A vállalkozók egyáltalán nem tévedhetetlenek, és gyakran bakot lőnek. De ritkábban tévednek, és kevesebb bakot lőnek, mint mások. Senkinek nincs joga nehezményezni, hogy a vállalkozók hibákat vétenek működésük során, és azt hangoztatni, hogy ha a vállalkozók ügyesebbek és előrelátóbbak lettek volna, az emberek igényeit jobban kielégíthették volna. Ha a méltatlankodó személy jobban tudta, miért nem használta ki ő a piaci rést, és tett szert profitra? Utólag mindig könnyű okosnak lenni. Egy népszerű érvelés szerint a vállalkozók nem pusztán azért jutnak profithoz, mert másoknál sikeresebben látják előre a piac jövőbeli állapotát. A profitjuk részben abból származik, hogy nem termelnek többet az adott áruból. Ha nem fognák vissza szándékosan a kibocsátásukat, az áru kínálata oly bőséges lenne, hogy az ára olyan szintre sülylyedne, ahol a bevételek már nem haladnák meg a termelési költségeket. Ez az érv húzódik meg a tökéletlen és a monopolisztikus versenyről szóló tévtanok mögött. S ehhez az érvhez folyamodott nemrég az amerikai kormányzat is, amikor az acélipar vállalkozásait hibáztatta azért, hogy az Egyesült Államok acélgyártási kapacitása nem nagyobb annál, mint amekkora valójában. Mondanunk sem kell, az acélipari vállalkozások nem felelősek azért, hogy mások nem léptek be az ágazatukba. A hatóságok részéről csak akkor lett volna jogos a szemrehányás, ha előzőleg a már létező acélvállalatoknak monopoljogot adtak volna az acélgyártásra. Ilyen privilégium hiányában a már működő üzemeket épp annyira jogos megróni, mint a nemzet költőit és zenészeit amiatt, hogy nincs a nemzetnek több és jobb költője és zenésze. Gondolunk csak arra, kiket hibáztathatunk azért, ha túl kevés tagjuk van az önkéntes polgárőrségeknek. Azokat, akik beléptek ezekbe a szervezetekbe, vagy azokat, akik nem? Annak, hogy egy p áruból nem termelnek többet, mint amennyit valójában, egyszerűen az az oka, hogy a termelés bővítéséhez szükséges tényezők más áruk előállításában vesznek részt. Így aztán egy áru elégtelen kínálatáról beszélni mindaddig üres retorikai fogás, amíg nem mondjuk meg egyúttal, melyik más m árukból termeltek túl sokat, fölöslegesen pazarolva a szűkös termelési tényezőket. Azok a vállalkozók, akik ahelyett, hogy több p árut termeltek volna, túl sokat állítottak elő az m árukból, és emiatt veszteséget szenvedtek el, feltehetően nem szándékosan hoztak téves döntést. Ugyanígy a p áru előállítói
59

sem szándékosan fogták vissza a termelést. Minden vállalkozó tőkéje véges, és azt azokba a beruházásokba fekteti, amelyek várakozásai szerint a legsürgetőbb fogyasztói igényeket elégítik majd ki, és ezáltal a legmagasabb profitot hozzák a számára. Tegyük fel, hogy egy vállalkozó 100 egység tőke fölött rendelkezik, amiből 50 egységet p, 50 egységet pedig q áru előállítására használ fel. Ha mindkét áru nyereséget hoz, furcsa lenne a vállalkozót azért hibáztatni, hogy nem használ mondjuk 75 egység tőkét p áru előállítására. Hiszen ezt csak úgy tudná megtenni, ha q áru termelését ennek megfelelően csökkentené. Valójában ugyanúgy a vállalkozó szemére vethetnénk, hogy miért nem termel többet q áruból. Ha az a problémánk, hogy túl keveset állít elő p-ből, azt is kifogásolnunk kell, hogy túl keveset termel q-ból. Azonban ha így gondolkodunk, valójában azért vonjuk felelősségre a vállalkozót, mert a termelési tényezők szűkösek - és a Föld nem tejjel-mézzel folyó Kánaán. De talán az a gond, hogy p áru létfontosságú jószág, míg q sokkal kevésbé fontos. Ezért kellene p termelését növelni, q-ét pedig csökkenteni. Ámde ha valaki ezt fogalmazza meg kritikaként, az pusztán annyit jelent, hogy ő nem ért egyet a fogyasztók értékelésével. Aki így érvel, diktátori ambícióit leplezi le, hiszen azt állítja, hogy a termelést nem az emberek igényei, hanem saját despotikus döntései szerint kellene irányítani. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy ha a vállalkozónak vesztesége származik q előállításából, akkor annak nem a szándékos tévedés az oka, hanem az, hogy rosszul mérte fel a jövőt. Egy piaci társadalomban mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy a vállalkozók körébe lépjen, föltéve, hogy a kormányzat vagy más, erőszakot alkalmazó szereplők nem gördítenek eléje akadályt. Akik tudják, hogyan lehet a fölmerülő üzleti lehetőségeket kihasználni, mindig megtalálják a szükséges tőkét. A piac ugyanis mindig tele van olyan tőkésekkel, akik a lehető legígéretesebb vállalkozásokba szeretnék fektetni a pénzüket, és keresik a tehetséges újonnan jövőket, akikkel együttműködhetnek. Az emberek gyakran nem ismerik fel a kapitalizmusnak ezt a lényegi elemét, mivel nem értik meg, hogy mit jelent és milyen következményekkel jár a tőke szűkössége. A vállalkozók feladata, hogy a sokféle megvalósításra alkalmas üzleti tervből kiválasszák azokat, amelyek a közösség legsürgetőbb szükségleteit elégítik ki. Azokat a terveket, amelyek kivitelezésére a rendelkezésre álló tőke nem elégséges, nem szabad megvalósítani. A piac tele van olyan álmodozókkal, akik kivitelezhetetlen és megvalósíthatatlan terveket szőnek. Ők azok, akik arra panaszkodnak, hogy a tőkések túl ostobák ahhoz, hogy felismerjék a saját
60

érdekeiket. Természetesen a tőkés beruházók gyakran valóban tévednek a beruházási döntéseikben. De a tévedésük abban áll, hogy két beruházási terv közül azt részesítik előnyben, amely kevésbé alkalmas arra, hogy kielégítse a vásárlóközönség legsürgetőbb szükségleteit. Az emberek - nagyon sajnálatos módon - sokszor rosszul mérik fel a kreatív alkotók műveinek értékét. Csak kis részük képes kellően értékelni a költők, művészek és gondolkodók teljesítményét. Megeshet, hogy egy zseni a kortársak érdektelensége és értetlensége miatt nem teljesíti ki az életművét. A koszorús költők és a divatos filozófusok kiválasztásának módja nagyon is vitatható. Azt azonban, hogy a szabad piac a megfelelő vállalkozókat választja-e ki, nem kérdőjelezhetjük meg. A fogyasztók egyes árucikkek iránti preferenciáit elítélhetjük ugyan valamilyen filozofikus nézőpontból, de az értékítéletek szükségképpen mindig személyesek és szubjektívek. A fogyasztó azt a terméket választja, amelyről úgy gondolja, hogy a legjobban kielégíti az igényeit. Senki sem hivatott arra, hogy meghatározza, mi teszi a másikat boldogabbá vagy épp csak kevésbé boldogtalanná. A személygépkocsik, tévékészülékek és nejlonharisnyák népszerűsége kritizálható „magasabb szempontok” alapján. Ám az emberek mégis ezeket a dolgokat keresik, és azokra a vállalkozókra adják a szavazataikat, akik a legjobb minőségben és a legolcsóbban kínálják nekik őket. A legtöbb ember tájékozatlan és csak a sötétben tapogatózik, amikor politikai pártok és a politikai közösség társadalmi és gazdasági berendezkedésére vonatkozó programok közül választ. Az átlagos szavazó nem tud eleget ahhoz, hogy különbséget tegyen azok között a politikai programok között, amelyekkel elérhetők az általa kívánatosnak tartott célok, illetve amelyekkel nem. Zavarba kerülne, ha meg kellene vizsgálnia az a priori érveknek azt a hosszú láncolatát, amely egy-egy átfogó társadalmi program filozófiáját képezi. Legjobb esetben véleményt formál az egyes intézkedések rövidtávú következményeiről, miközben a hosszútávú hatásokat figyelmen kívül hagyja. (A szocialisták és kommunisták elvben elismerik a többség tévedhetetlenségét, de meghazudtolják magukat, amikor a parlamenti többséget azért kritizálják, mert az elutasítja az ő hitvallásukat. Az egypárti rendszerben pedig megtagadják az emberektől a lehetőséget, hogy különböző pártok között választhassanak.) Egy termék megvásárlásakor vagy a vásárlástól való tartózkodáskor semmi más nem játszik szerepet, mint a fogyasztó igyekezete, hogy a lehető legjobban kielégítse az éppen jelentkező vágyait. A fogyasztó - szemben a politikai szavazóval - nem olyan eszközök közül választ, amelyek hatásai csak később jelentkeznek, hanem olyan dolgok közül, amelyek azonnali kielégülést nyújtanak számára. A döntése végleges. A vállalkozó pedig azáltal tesz szert profitra, hogy kiszolgálja a fogyasztókat - elfogadva az embereket olyannak, amilyenek azok
61

valójában, nem várva el tőlük, hogy olyanná váljanak, amilyennek egyes morgolódó kritikusok vagy potenciális diktátorok szeretnék.

5. A profit és a veszteség társadalmi funkciója
A profit léte soha nem normális. Profit csak ott jelenik meg, ahol a termelés rosszul alkalmazkodik a fogyasztói igényekhez, és eltérés van a termelés tényleges állapota, és a között az állapot között, amelyben a rendelkezésre álló, már meglévő anyagi és szellemi erőforrásokat a lehető legmegfelelőbben használnák fel a közösség igényeinek kielégítésére. A profit tulajdonképpen az a díj, amelyet azok kapnak, akik megszüntetik ezt az eltérést. Eltűnik, mihelyst bekövetkezik az alkalmazkodás a fogyasztói igényekhez. Egy egyenletesen forgó gazdaság (evenly rotating economy) képzeletbeli világában nem létezik profit. Az egyes termékek előállításához felhasznált termelési tényezők árainak összege (az időpreferenciákat is figyelembe véve) éppen egybeesik a termék árával. Minél nagyobb az alkalmazkodási zavar, annál nagyobb profit szerezhető a megszüntetésével. Az alkalmazkodási zavart időnként nevezhetjük „túlzottnak”. A jelzőt azonban helytelen lenne a profit nagyságára alkalmazni. A „túlzottan nagy profit” gondolata abból fakad, hogy az emberek a vállalkozások profitját gyakran az alkalmazott tőke százalékában fejezik ki. A profit nagyságának ezt a fajta meghatározását pedig az a hagyományos eljárás sugallja, ahogyan a társas vállalkozások vagy részvénytársaságok a partnerek illetve a részvényesek között felosztják a teljes profitot. Ezek a személyek ugyanis eltérő mértékben járulnak hozzá az egyes projektek megvalósításához, és a profitot illetve veszteséget a hozzájárulásuk mértéke szerint osztják fel maguk között. Azonban nem maga a befektetett tőke hozza létre a profitot és a veszteséget. Más szóval, nem a tőke „fialja” a profitot, miként Marx gondolta. A tőkejavak önmagukban halott dolgok, amelyek nem visznek véghez semmit. Ha jó elképzelés alapján hasznosítják őket, profit keletkezik; ha rossz ötletet követve, nem keletkezik profit, vagy veszteség áll elő. A vállalkozói döntés az, ami a profitot vagy a veszteséget létrehozza. A profit végső forrása a vállalkozó szellemi tevékenysége, tehát az emberi elme produktuma, annak jutalma, hogy a vállalkozó sikeresen jósolta meg a piac eljövendő állapotát. Ezért a profit spirituális és intellektuális jelenség. Könnyen belátható, miért lenne abszurd bármilyen profitot „túlzottnak” bélyegezni. Induljunk ki abból, hogy egy vállalkozó C nagyságú tőkével egy
62

meghatározott menynyiségű P árut állít elő, amelyet azután olyan áron ad el, hogy a bevételből a költségei fedezése után S többlete marad, amely N százalékos profitnak felel meg. Most tegyük fel, hogy a vállalkozó kevésbé rátermett, aminek következtében ugyanekkora mennyiségű P áru előállításához kétszeres nagyságú, 2C tőkére van szüksége. Az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól, hogy kétszer akkora tőke kétszer akkora kamatot jelent, azaz növeli a termelés költségeit, és vegyük S értékét változatlannak. A tőkearányos profit még ebben az esetben is N/2 százalékra csökkenne, hiszen az S bevételt 2C nagyságú tőkére kellene vetíteni. A „túlzott” profit „tisztességes” szintre csökkent. De miért is? Mert feltevésünk szerint a vállalkozó kevésbé volt hatékony, és így megfosztotta a közösséget annak előnyeitől, hogy C nagyságú tőkét más javak előállítására használjon fel. Ha az emberek túlzottnak bélyegzik a profitokat, és diszkriminatív adóval sújtják a hatékony vállalkozókat, valójában saját maguknak okoznak kárt. A profitra adót kivetni ugyanis annyit tesz, mint azokat megadóztatni, akik a legsikeresebben szolgálják ki a közösség tagjait. Minden termelő tevékenység egyetlen célja, hogy a termelési tényezőket úgy használja fel, hogy a lehető legnagyobb kibocsátást érje el. Minél kevesebb input kell egy termék létrejöttéhez, annál több szűkös termelési tényező jut más termékek előállítására. Mégis, minél nagyobb sikert ér el e téren egy vállalkozó, annál inkább becsmérlik, és annál több adót varrnak a nyakába. A növekvő termelési költséget, azaz a pazarlást pedig erényként magasztalják. Annak, hogy sokszor teljesen félreértik a termelés célját, valamint a profit és a veszteség természetét, a leginkább bámulatba ejtő megnyilvánulása az a népszerű babona, hogy a profit csak egy addicionális elem a termelési költségeken felül, amelynek nagysága kizárólag az eladó tetszésétől függ. Ez a hiedelem vezérli a kormányzatokat, amikor az árakat szabályozzák. És ugyanez a meggyőződés késztet számos kormányzatot arra is, hogy a beszállítóival olyan árban állapodjon meg, amely egy meghatározott százalékkal nagyobb a termelési költségnél. Ennek persze az a hatása, hogy a beszállító haszna annál nagyobb, minél kevésbé farag le a fölösleges költségekből. Az ilyen szerződések jelentősen növelték az Egyesült Államok kiadásait a két világháború idején. Mindeközben a bürokraták, köztük is főként a kormányzat által alkalmazott közgazdászprofesszorok azzal dicsekedtek, hogy milyen jól megszervezték a hadsereg ellátását. Minden ember - vállalkozó és nem vállalkozó egyaránt - gyanakodva néz mások profitjára. Az irigység általános emberi gyengeség. Az emberek nem szeretik bevallani, hogy maguk is nyereségre tehettek volna szert, ha ugyanolyan előrelátók lettek volna, és ugyanolyan helyesen ítéltek volna, mint a sikeres
63

vállalkozók. És a neheztelésük annál hevesebb, minél inkább tudat alatt tisztában vannak ezzel. A sikeres vállalkozó nem jutna nagy profithoz, ha az emberek nem kapkodnák el az áruját. De ugyanazok, akik a portékájáért tülekszenek, becsmérlik őt, és azt állítják, hogy nem tisztességesen jutott a profitjához. Ugyanezt az irigységet tükrözi a „megkeresett” és a „meg nem keresett” jövedelem fogalmi megkülönböztetése is, ami áthatja a tankönyveket, a jogi nyelvet és a közigazgatási eljárásokat egyaránt. Például a New York állami 201es jövedelemadó-bevallási formanyomtatvány kizárólag a munkavállalóként kapott kompenzációt nevezi „megkeresett jövedelemnek”. Ebből következően semmilyen más jövedelmet, így az önálló szellemi hivatásból származót sem tekinti olyannak, mint amelyet valóban megkerestek. Íme egy olyan amerikai tagállam szóhasználata, amelyet republikánus kormányzó és republikánus törvényhozási többség vezet! A közvélemény csak addig bocsátja meg a profitot, amíg az nem haladja meg a munkavállalók fizetését. Mindazt, ami azon túl van, tisztességtelenként utasítja el. Az adóztatás célja pedig a fizetőképesség elve alapján ennek a többletnek az elkobzása. Mármost a profit egyik fő funkciója, hogy a tőke fölötti irányítást azokhoz a vállalkozókhoz juttassa, akik tudják, miként kell azt felhasználni a közösség lehető legnagyobb megelégedésére. Minél nagyobb profithoz jut valaki, annál nagyobb lesz a vagyona és ezáltal a befolyása az üzleti életben. A profit és a veszteség így annak eszköze, hogy a fogyasztók a termelés irányítását azokra bízzák, akik a legmegfelelőbben képesek őket szolgálni. Ha bármilyen módon megrövidítik vagy elkobozzák, a profitnak ez a funkciója gyengül, vagyis csökken a fogyasztók azon képessége, hogy saját maguk tartsák kézben a termelés folyamatát. A gazdaság gépezetének hatékonysága visszaesik, csökken az alkalmazkodóképessége az emberek igényeihez. A kisember (common man) féltékenységében úgy képzeli, hogy a vállalkozók a profitjukat teljes egészében a személyes fogyasztásukra fordítják. A profit egy része természetesen valóban magánfogyasztást szolgál. Azonban csak azok a vállalkozók tesznek szert vagyonra és befolyásra az üzleti életben, akik a bevételeiknek csak kis részét fogyasztják el, és legnagyobb részét a vállalkozásukba forgatják vissza. A kis vállalatokat ugyanis nem a költekezés teszi naggyá, hanem a megtakarítás és a tőkefelhalmozás.

64

6. Profit és veszteség egy fejlődő és egy hanyatló gazdaságban
Stagnálónak nevezzük azt a gazdaságot, amelyben az egy főre eső jövedelem és vagyon nem változik. Egy ilyen gazdaságban amennyivel többet költenek a fogyasztók egyes termékek megvételére, szükségképpen annyival kevesebbet költenek más áruk vásárlására. S amennyivel több profitra tesz szert ennek folytán a vállalkozók egy csoportja, annyival jut kevesebb a többinek. A profit összértéke csak egy fejlődő gazdaságban növekedhet, ahol az egy főre jutó tőke nagysága növekszik. Ez a növekedés annak a megtakarításnak az eredménye, amely által új tőkejavakkal bővül a már meglévők köre. A rendelkezésre álló tőke megnövekedése alkalmazkodási zavart eredményez, mivel eltérést okoz a termelés aktuális állapota és a többlettőke alkalmazásával elérhető állapot között. A többlettőkének köszönhetően egyes beruházások, amelyeket korábban nem lehetett megvalósítani, kivitelezhetővé válnak. A vállalkozók azáltal, hogy az új tőkét azokba a termelési ágakba irányítják, ahol a fogyasztók legsürgetőbb, eddig ki nem elégített igényei jelentkeznek, olyan profithoz jutnak, amellyel szemben nem áll más vállalkozók vesztesége. Az új tőke által teremtett nagyobb jólétből nem csak azok részesednek, akik ezt az új tőkét a megtakarításaikkal létrehozták. A munka növekvő határtermelékenysége folytán nő a bérből és fizetésből élők keresete, de bizonyos nyersanyagok és élelmiszerek emelkedő árai miatt egyes földtulajdonosok bevétele is. Végül azok a vállalkozók is jól járnak, akik az új tőkét bevonják a leggazdaságosabb termelési folyamatokba. Fontos különbség azonban, hogy míg a bérből élők és a földtulajdonosok haszna maradandó, addig a vállalkozók profitja eltűnik, mihelyst az új tőke beépül a termelésbe. A vállalkozók profitja, amint már elmondtuk, csak azért folyamatosan megfigyelhető jelenség, mert nap mint nap új alkalmazkodási zavarok lépnek fel, amelyek felszámolásával újra meg újra profit szerezhető. Ha az egyszerűség kedvéért vesszük a népszerű közgazdaságtan nemzeti jövedelem fogalmát, nyilvánvaló, hogy egy stagnáló gazdaságban a nemzeti jövedelemnek nincs profit-komponense. A teljes profit csak egy fejlődő gazdaságban haladja meg a teljes veszteséget. Az a népszerű vélekedés, hogy a profitot a munkások és fogyasztók jövedelméből levonva kapjuk meg, teljességgel téves. Ha mindenáron a levonás fogalmát akarjuk használni, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a profitoknak a veszteségeket meghaladó többletét, továbbá a bérből élők és a földtulajdonosok keresetének növekedését kell levonnunk azoknak a nyereségéből, akiknek a megtakarításai lehetővé tették az
65

új tőke bevonását. A gazdasági fejlődés alapja a megtakarítás: ez teszi lehetővé a technikai újítások alkalmazását, a termelékenység növekedését és az életszínvonal javulását. A többlettőke lehető leggazdaságosabb felhasználását pedig a vállalkozók biztosítják. A munkások és a földbirtokosok, ha maguk nem takarítanak meg, semmivel sem járulnak hozzá azoknak a körülményeknek a kialakításához, amelyek gazdasági fejlődéshez vagy növekedéshez vezetnek. Csupán haszonélvezői mások megtakarításainak, amelyekből létrejön az új tőke, valamint a vállalkozói tevékenységnek, amely ezt a tőkét a legsürgetőbb igények kielégítésére használja fel. Egy hanyatló gazdaságban, szemben a fejlődővel, az egy főre eső befektetett tőke csökken. Ekkor a sikertelen vállalkozók által elszenvedett veszteségek összege meghaladja a nyereséges vállalkozók profitjának összegét.

7. A profit és a veszteség számítása
A profit és a veszteség kategóriái a maguk eredeti, praxeológiai jelentése szerint pszichikai minőségek, és nem redukálhatók személyek közötti, számszerűsített különbségekre, mivel csak intenzív mennyiségként (intensive magnitude) ragadhatók meg. Profitnak nevezzük egy elért tetszőleges cél és a cél eléréséhez felhasznált eszközök értékének különbségét, ha az pozitív. Veszteségről beszélünk, ha e különbség negatív. Ahol létezik társadalmi munkamegosztás és kooperáció, a termelő eszközök pedig magántulajdonban vannak, ott lehetővé, sőt szükségessé válik a pénzben történő gazdasági kalkuláció. Így a profit és a veszteség mint társadalmi jelenségek számítások tárgyát képezhetik. A kiszámítható profit és veszteség azonban végsősoron továbbra is a pszichikai jelenségként értett profitra illetve veszteségre vezethető vissza, ami változatlanul csak intenzív mennyiségként ragadható meg, vagyis nem számszerűsíthető. Sokakat megtéveszt, hogy piacgazdaságban a vállalkozói profit vagy veszteség nagyságát számtani műveletekkel határozzák meg. Nem látják ugyanis, hogy a kalkuláció során figyelembe vett legfontosabb tételek olyan becslések, amelyek a vállalkozónak a piac jövőbeli állapotára vonatkozó sajátos elképzelésein alapulnak. Tévesen úgy vélik, hogy egy független szakértő képes lehet felülvizsgálni és igazolni vagy megváltoztatni a számításokat. Valójában a profittal kapcsolatos kalkulációk eredendően a bizonytalan jövőbeli állapotok spekulatív vállalkozói előrejelzésének részét képezik. Példaként vizsgáljunk meg csak egyetlenegyet a költségelszámolás problémái közül. A költségek egyik típusa az a különbség, amely egy általában
66

állóeszköznek nevezett dolog megszerzéséért fizetett ár és az eszköz jelenértéke között áll fenn. A jelenérték azt fejezi ki pénzben, hogy az eszköz mennyivel járul hozzá a jövőbeli bevételekhez. A piac eljövendő állapotáról és a bevételek alakulásáról azonban semmi biztosat nem tudunk. A vállalkozó becsléseit csak saját spekulatív előrejelzéseire alapozhatja. Ostobaság lenne részéről, ha egy független szakértőt vonna be, és a saját ítéletét annak tetszőleges döntésével helyettesítené. Egy szakértő ugyanis annyiban független, amennyiben egy téves üzleti döntésnek nincs rá hatása. A vállalkozót viszont éppen az jellemzi, hogy a teljes anyagi jólétét kockára teszi. A gyakorlatban persze a jog meghatároz egy bizonyos nagyságú profitot illetve veszteséget. Ez azonban nem azonos a közgazdasági értelemben vett profittal vagy veszteséggel, és nem keverendő össze vele. Amikor egy adótörvény valamit profitnak keresztel el, ezzel lényegében az adó nagyságát határozza meg. A törvényhozó az általa definiált mennyiségre pusztán azért használja a profit kifejezést, hogy igazolja adópolitikáját a közvélemény szemében. Valójában helyesebb lenne, ha a törvény mellőzné a profit fogalmát, és egyszerűen adóalapról beszélne. Az adótörvények általában a lehető legnagyobbra számítják ki a profit nagyságát, hogy növeljék a pillanatnyi költségvetési bevételeket. Más törvények ugyanakkor arra törekszenek, hogy korlátozzák a jogi értelemben vett profit nagyságát. A kereskedelmi jog számos országban hagyományosan a hitelezők jogait védi. Korlátozza a profitnak nevezett mennyiség nagyságát, nehogy a vállalkozó túl sok pénzt vonjon ki a vállalatból vagy társaságból a saját hasznára és a hitelezői kárára. Hasonlóan magyarázhatjuk azoknak az üzleti gyakorlatoknak a kialakulását is, amelyek az értékcsökkenés, az amortizáció mértékét szabályozzák. Ma már nem szükséges hosszasan bizonygatni, hogy az infláció meghamisítja a gazdasági kalkulációt. Lassan mindenki kezdi megérteni, mit jelent a látszatprofit, korunk nagy inflációinak következménye. A nyerészkedés (profiteering) modern értelmezése azonban éppen annak meg nem értéséből fakad, hogyan hat az infláció a profit kiszámításának hagyományos módszerére. Manapság nyerészkedőnek nevezik azt a vállalkozót, akinek a gyorsan elértéktelenedő pénzben kiszámított profitját mások „túlzottnak” találják. Ha azonban a kalkulációt egy stabil vagy kevésbé inflálódó pénznemben végeznék el, sokesetben nemhogy profitot nem lehetne kimutatni, de számottevő veszteség lenne kimutatható. Még ha el is tekintünk az infláció által előidézett látszatprofit jelenségétől, akkor is nyilvánvaló, hogy a nyerészkedő jelző használata merőben önkényes
67

értékítélet. Valójában a nyerészkedés és a tisztességes profitszerzés közötti különbségtétel egyetlen alapja a erkölcsbíróként fellépő személy irigysége és neheztelése. (...)

68

Henry Hazlitt A profit funkciója
(Az 1946-os Economics in One Lesson kötetnek 21. fejezete)

Az a felháborodás, ami az emberek részéről a "profit" szó említésekor tapasztalható, jól jelzi, hogy valójában mennyire kevéssé értjük a profitnak a gazdaságunkban betöltött alapvető szerepét. A jobb megértés végett ezért újra számot vetünk a XV. fejezetben az árrendszerrel kapcsolatban mondottakkal, csak épp egy másfajta szemszögből. A teljes gazdaságon belül a profitok súlya valójában nem túl nagy. Az 1929 és 1943 közötti tizenöt évben pl. a legálisan működő cégek profitjának a teljes nemzeti jövedelmen belüli aránya évente átlagban öt százalék alatt maradt. Mégis a profit az a jövedelemforma, amit a legnagyobb ellenségesség övez. Figyelemre méltó, hogy miközben létezik a "nyerészkedő" kifejezés, megbélyegzendő mindazokat, akik állítólag túlzott nyereségre tesznek szert, addig a kimagasló béreket keresőkre, vagy épp a veszteségeket elszenvedőkre nincs ilyesfajta pejoratív kifejezés. Pedig egy fodrászat tulajdonosának profitja meglehet nem csak a filmcsillagok és az acélvállalatok fizetett igazgatóinak a fizetéséhez mérten kisebb, de még a szakképzett munkások átlagbéréhez mérten is. A tisztánlátást mindenféle ténybeli tévedés akadályozza. Például az olyan cégek profitját, mint a General Motors, amely a világ legnagyobb iparvállalata, az emberek inkább tipikusnak vélik, mintsem kivételesnek. Csak kevesen vannak tisztában a csődbe ment üzleti vállalkozások arányával. Az emberek nem tudják (a TNEC tanulmányát idézve), hogy "az elmúlt ötven év tapasztalatai alapján a ma megnyíló tíz élelmiszerboltból átlagosan hét fogja csak megérni a második évet, illetve a tízből várhatóan csak négy fogja megérni a negyediket". Az emberek nem tudják, hogy a jövedelemadó statisztikák szerint 1930 és 1938 között minden évben több vállalat volt veszteséges, mint ahány nyereséges. Mennyi átlagban a profitok összértéke? Ezidáig nem született még olyan megbízható becslés, amely minden vállalkozási formát, legálist épp úgy, mint illegálist, egyaránt számításba vett volna, és amely kellően hosszú időszakot ölelt volna föl ahhoz, hogy a gazdaságilag kedvező és kevésbe kedvező periódusokat is magába foglalja. Mindazonáltal néhány jeles közgazdász úgy véli, hogy egy hosszabb időszakot átfogó periódus esetében, ha az összes profitot diszkontáljuk
69

az adott időszak kockázatmenetes kamatlábaival, majd abból kivonjuk az időszak összes veszteségének az értékét, valamint egyfajta "ésszerű" nagyságú bértömeget, mint a saját vállalkozásukat működtető emberek méltányos jövedelmét, akkor nettó profit nem is igazán marad vissza, vagy még inkább nettó veszteséget kapunk eredményül. Ami persze nem azért van, mintha a vállalkozók emberbarát humanisták lennének, hiszen alapvetően a saját érdekükben vágtak bele az üzletbe, hanem mert az optimizmusuk és a magabiztosságuk olyan kockázatos vállalkozásokra sarkallta őket, melyek aztán nem jártak végül sikerrel. Mindenesetre világos, hogy bárki, aki valamilyen vállalkozásba kezd, az nem egyszerűen csak a hozamok elmaradásának kockázatát vállalja, hanem azt is, hogy a teljes befektetett tőkéjét elveszti. A múltban épp a nagy vállalati és ágazati profitok biztosították, hogy az emberek ennek dacára is vállalkozzanak. Ám ha a profitok nagysága limitálva van, pl. egy tíz százalék vagy akörüli értékben, miközben továbbra is fennáll annak kockázata, hogy valaki a teljes tőkéjét elveszítse, úgy ez vajon mekkora ösztönzést jelent a vállalkozásra, és ezáltal a termelésre és a foglalkoztatásra? A fokozott háborús nyereségadó kellőképpen megmutatta, hogy az ilyen korlátozás már rövidtávon is milyen mértékben képes aláásni a termelés hatékonyságát. Mindazonáltal manapság a kormányzati politika csaknem mindenhol hajlamos azt feltételezni, hogy hozzon egyébként bármilyen ellenösztönző intézkedéseket, a termelés töretlenül folyik majd ugyanúgy tovább. Napjainkban a legnagyobb fenyegetést e tekintetben a kormányzati árrögzítés jelenti. Az árrögzítés nem csak azáltal jelent veszélyt, hogy kellő ösztönző hiányában egymás után számolja fel az egyes áruk kínálatát, hanem hosszú távon meggátolja a termelésnek a valós fogyasztói kereslethez igazodó egyensúlyát. Ha a gazdaság szabadon működhetne, akkor a kereslet hatására egyes ágazatok profitja valóban "túlzott" és "elfogadhatatlanul magas" lenne, legalábbis a kormányzati tisztségviselők szemében. Ámde éppen ez ösztönözné a szóban forgó ágazatban tevékenykedő cégeket, hogy a hasznot további munkaerő és gépek alkalmazásába fektetve a végsőkig növeljék kínálatukat, valamint ez vonzaná a gazdaság más részeiből a vállalkozókat és a befektetőket e területekre, mígnem aztán a termelés végül elérné a kereslet kielégítéséhez szükséges megfelelő volument, és a profitok lesüllyednének az átlagos szintjükre. Egy szabad gazdaságban, ahol a bérek, költségek és árak szabadon alakulnak a versengő piacon, a profitkilátások határozzák meg, hogy mely termékből mennyit gyártanak, illetve azt, hogy mely terméket nem gyártanak egyáltalán. Amennyiben egy termék nem hoz profitot, úgy az jelzés arra, hogy a termék

70

előállítására fordított tőke és munka téves felhasználásra került: a termeléshez felhasznált források ui. értékesebbek, mint maga az előállított termék. A profit egyik funkciója valójában éppen az, hogy a termelési tényezők felhasználását úgy irányítja, és osztja szét a több ezer különféle áru termeléséhez, hogy az megfeleljen az áruk keresletének. Nincs az a bürokrata, legyen az egyébként bármilyen zseniális, aki ezt a problémát képes lenne maga megoldani. A szabadon alakuló árak és profitok rendszere biztosítja a lehető legnagyobb kibocsátást, és a hiány leggyorsabb enyhítését. Az önkényesen meghatározott árak és profitráták csak prolongálják a hiányt, valamint csökkentik a termelést és a foglalkoztatást. A profit további funkciója, hogy szűnni nem akaró állandó nyomást gyakorol a versenyben résztvevőkre, hogy azok tovább javítsanak vállalkozásuk hatékonyságán és gazdaságosságán, függetlenül az e téren már addig elért eredményektől. A hatékonyság növelése elkerülhetetlen: prosperitás idején azért, hogy a vállalkozók növelni tudják hasznukat, normál időkben azért, hogy tartani tudják a versenyben való pozíciójukat, válságos időkben azért, hogy egyáltalán fennmaradjanak. Mert a profitok nem csak gyorsan apadnak, de hamar veszteségbe is fordulnak. Már pusztán a csőd elkerülése is jelentős erőfeszítést igényel a vállalkozásoktól, nagyobbat, mint a piaci pozíció javítása. A költségek és árak relációjából származó profitok így nem csak arra nézvést jelentenek útmutatást, hogy egy gazdaságban milyen javakat termeljenek, hanem arra nézvést is, hogy melyek a leghatékonyabb módok e javak előállítására. Márpedig olyan kérdések ezek, amire a szocialista rendszernek is választ kell adnia. Nem kevésbé minden egyéb elképzelhető gazdasági rendszernek. És a profitok és veszteségek által adott szabadpiaci válasz, összehasonlítva más gazdaságszervezési módszerekkel, biztosítja a javak és szolgáltatások lehető legnagyobb bőségét.

71

Ludwig von Mises A piac szerepe és természete
(Szemelvény a The Causes of the Economic Crisis: An Address című 1931-es esszéből)

A "termelés anarchiájának" marxista mítosza
A marxista kritika rendre bírálja a kapitalista társadalmat a termelés anarchizmusa, avagy tervezetlensége végett. Mondják, minden tőkés vállalkozó merőben vakon termel, nyers profitvágytól vezérelve, nem törődve azzal, hogy működése valamilyen társadalmi szükségletet elégítsen ki. A marxisták számára így az sem különösképpen meglepő, ha gazdasági válságok formájában időről időre súlyos zavarok mutatkoznak a termelésben. Állításuk szerint ugyanakkor teljességgel hiábavaló ezekkel a válságokkal szemben magán a kapitalista rendszeren belül harcolni, mert azokra egyedül a szocializmus jelenthet csak ellenszert, azaz a profitérdekelt termelésnek egy olyan tervgazdasággal történő helyettesítése, ami a szükségletek kielégítését célozza. Ám az igazat megvallva, e marxista szemrehányás, mely szerint tehát a piacgazdaság "anarchisztikus" lenne, valójában nem mond többet annál, mint hogy a piacgazdaság éppenséggel nem szocializmus. Vagyis a piacgazdaságban a termelés ügyvitele nincs alávetve egy központi hivatalnak, melynek legfőbb dolga lenne irányítani a termelési tényezők felhasználását, hanem e feladat a vállalkozókra és a termelőeszközök tulajdonosaira marad. Így aztán a kapitalista gazdaságot "anarchisztikusnak" bélyegezni épp csak annyit tesz, hogy a kapitalista termelés nem az állami intézmények függvénye. Az "anarchia" kifejezés mindazonáltal egy másfajta jelentést is hordoz. Az "anarchia" szót ui. általában arra a társadalmi állapotra használjuk, amikor a kormányzat - megfelelő rendfenntartó apparátus hiányában - nem képes biztosítani a köznyugalmat és a törvények tiszteletét, így a folyamatos konfliktusok végül káoszhoz vezetnek. Következésképp az "anarchia" szó összekapcsolódik valamilyen fenntarthatatlan és elfogadhatatlan állapot jelenségével, minek okán a marxista teoretikusok nagy előszeretettel használják. A marxi elméletnek ui. szüksége van az ilyesfajta fogalmakra, hogy emocionális alapon rokonszenvet vagy ellenszenvet gerjesszen, ami aztán meggátolja a racionális kritikai elemzést. A "termelés anarchiája" szlogen e tekintetben tökéletesen betöltötte ezt a fajta szerepét, egész generációkat zavarva össze,
72

illetve befolyásolva a jelenleg is működő pártok gazdasági és politikai gondolkodását, beleértve ebbe azon pártokat is, melyek egyébként hangosan hirdetik a maguk anti-marxizmusát.

A fogyasztók szerepe, és a piac törvénye
Még ha igaz is az, hogy a kapitalista gazdaság "anarchikus", azaz nélkülöz bármiféle központi irányítást, illetve az, hogy az egyes tőkések és vállalkozók a profit reményében egymástól függetlenül végzik a termelést, akkor is teljességgel téves az a feltételezés, hogy a tőkések és vállalkozók ne rendelkeznének útmutatással a termelés megszervezésére a fogyasztói igények kielégítéséhez. Ellenkezőleg, a kapitalista gazdaság legbelsőbb természetéhez tartozik, hogy a termelési tényezők felhasználása végeredményben a fogyasztói igények kielégítésére fordítódik. A vállalkozók és a tőkések ui. nem menekülhetnek a piac erői elől, azaz a tőkejavakat és a munkaerőt oly módon kell elosztaniuk, hogy ezzel - az adott gazdasági fejlettség és technológiai színvonal mellett - a lehető legnagyobb megelégedésére legyenek a fogyasztóknak. Ebből következően teljesen félrevezető az a szembeállítás, hogy míg a kapitalista termelés pusztán a profitért folyik, addig a szocialista termelés a használati értékért. A kapitalista gazdaságban a fogyasztók kereslete határozza meg a társadalmi termelés irányát és szerkezetét, méghozzá éppen azért, mert a tőkéseknek és vállalkozóknak muszáj tekintettel lenniük a vállalkozásuk nyereségességére. A termelési tényezők magántulajdonlásán alapuló gazdaság a piac által nyeri el értelmét. A piac úgy működik, hogy az árak változásán keresztül a kereslet és a kínálat újra és újra összhangba kerül. Ha egy áru iránti kereslet növekszik, akkor annak az árunak megnő az ára, ami a kínálat növekedéséhez vezet. A vállalkozók ui. olyan termékeket próbálnak előállítani, ami a lehető legnagyobb nyereséget ígéri számukra, illetve bármely termék gyártását addig fokozzák, amíg az nyereséget hoz. Ámde az a tény, hogy a vállalkozók csak olyan árukat termelnek, melyek eladása nyereséget ígér, egyúttal azt jelenti, hogy nem használnak el tőkejavakat és munkaerőt olyan áruk termelésére, amire a fogyasztóknak nincs sürgető igényük. Végső soron a fogyasztók azok, akik eldöntik, hogy mit kell termelni és hogyan. A piac törvénye rákényszeríti a vállalkozókat és a kapitalistákat, hogy engedelmeskedjenek a fogyasztók utasításainak, és teljesítsék kívánságaikat, méghozzá a legkevesebb idő, munka és tőkeráfordítással. A piaci verseny ui. gondoskodik róla, hogy azok a tőkések és vállalkozók, melyek nem felelnek meg e feladatra elveszítsék a termelési folyamat fölötti irányításukat. Mert
73

amennyiben nem képesek állni a versenyt, azaz a fogyasztói igények mennél jobb és olcsóbb kielégítését, úgy veszteséget szenvednek el, ami csökkenti a társadalom termelési folyamatában betöltött jelentőségüket. Ha tehát nem változtatnak rövid időn belül tőkebefektetéseik és vállalkozásaik irányításán, úgy veszteségeik révén teljesen megszűnnek, és elveszítik vállalkozói létüket, illetve a továbbiakban meg kell elégedniük egy szerényebb és kisebb jövedelmet biztosító alkalmazotti szereppel.

A termelés célja a fogyasztás
A piac törvénye a munkaerőre is vonatkozik. Miként a többi termelési tényező esetén, a munkaerő értékét is az határozza meg, hogy mennyire alkalmas az emberek igényét kielégíteni. Ennek okán a munkaerő ára, a munkabér, éppen olyan piaci jelenség, mint bármely más piaci jelenség, melyet a kereslet és a kínálat határoz meg. A munkaerő annyit ér, mint amennyit annak terméke a vásárlók szemében. A bérek alakulása a munkaerőt azokba a termelési ágazatokba tereli, ahol arra a legnagyobb igény van, így a piac a különféle minőségű és mennyiségű munkaerőt olyan formán osztja el, hogy ezáltal a leghatékonyabban szolgálja a vevői igényeket. A feudális társadalomban az ember háborúk és hódítások, valamint az uralkodó adományai által gazdagodott meg, illetve szegényedett el, amennyiben csatát vesztett vagy épp kegyvesztett lett az uralkodónál. A kapitalista társadalomban az ember azáltal gazdagodik meg, hogy a fogyasztók tömegeit szolgálja, közvetlenül fogyasztási javak, vagy közvetve, nyersanyagok és félkész termékek gyártásával. Más szóval, a kapitalizmusban valaki azáltal lehet gazdag, hogy más embereket szolgál. A kapitalista piacgazdaság egy olyan demokrácia, ahol minden egyes penny egy-egy voksot jelent. A sikeres üzletember gazdagsága a fogyasztók népszavazásának az eredménye. Ugyanakkor a már megszerzett gazdagságot csak azok őrizhetik meg, akik folyamatosan fenntartják a vevői elégedettséget. A kapitalista társadalmi rend a szó legszorosabb értelmében egy gazdasági demokrácia, ahol minden döntés végső soron a népnek, mint fogyasztónak az akaratán múlik. Mindannyiszor amikor véleménykülönbség alakul ki az üzletemberek és a fogyasztók között, a piac nyomása garantálja, hogy végül a fogyasztók kerüljenek ki győztesen. És ez a demokrácia bizonyosan másmilyen, mint az a fajta gazdasági pszeudo-demokrácia, amit a szakszervezetek képzelnek el. Egy olyan társadalmi rendszerben, mint amilyet a szakszervezetek javasolnak, az emberek nem mint fogyasztók, hanem mint termelők irányítanák a termelést. Más szóval, a termelés irányára nem mint a termékek vásárlói gyakorolnának

74

befolyást, hanem mint a munkaerő eladói, azaz mint az egyik termelési tényezőnek a birtokosai. Ha egy ilyen rendszer megvalósulna, az teljesen elzüllesztené a termelést, ami viszont elpusztítaná civilizációnkat. A szakszervezetek céljának abszurditása teljesen nyilvánvalóvá válik, ha belátjuk, hogy a termelés nem önmagában vett cél. A termelés célja a fogyasztás.

A "termelési politika" veszedelmessége
A piac nyomására a tőkéseknek és vállalkozásoknak úgy kell megszervezniük a termelést, hogy ezáltal a fogyasztók vágyait teljesítsék. A termelés és a munka társadalmi elosztása mindenkor a fogyasztók legsürgetőbb vágyainak kielégítéséhez igazodik. És pontosan ez az, ami garantálja, hogy a fogyasztó legyen az egyedül irányadó a business számára. Dacára ennek, mégis azzal szokás a kapitalista rendszert leginkább vádolni, hogy az a haszon és a számítás logikáját az érzelmek fölé helyezi, és szenvtelenül, személytelenül, pusztán a pénzügyi profit érdekében működteti a gazdaságot. Ám a vállalkozók valójában azért a lehető legnagyobb profit érdekében rendezik be a gazdaságot, mert a piac arra készteti őket, hogy a fogyasztók legolcsóbb és legjobb szolgálata érdekében vezessék üzletüket. Ha a vállalkozók nem vehetnék számításba a haszon lehetőségét, hanem ehelyett a munkások kívánságát tartanák szem előtt, és a termelést a munkások legnagyobb kényelme érdekében szerveznék meg, akkor ezzel a fogyasztók érdeke sérülne. Ellenben amikor egy vállalkozó a legnagyobb profit céljából vezeti a maga vállalkozását, akkor valójában a közösséget szolgálja. Mindazok pedig akik megakadályozzák ebben azáltal, hogy az üzleti haszon elé helyeznek más szempontokat, valójában a közösség érdeke ellen cselekszenek, és veszélyeztetik a fogyasztói igények kielégítését. A munkások és a fogyasztók, természetesen, azonosak, és ha különbséget is teszünk köztük, úgy az csak egy gazdasági alapvetés keretén belüli elméleti elkülönítés. Ám ebből nem szabad arra a hibás gondolatra jutni, hogy az emberek két különböző csoportjával lenne dolgunk. Az, hogy a tőkések és a vállalkozók is fogyasztanak a volument illetően nem túl érdekes. Egy piacgazdaságban ui. a fogyasztást a széles tömegek fogyasztása jelenti. Közvetve vagy közvetlenül, a kapitalista termelés elsődlegesen a tömegek fogyasztását szolgálja. Ezért az egyetlen mód a fogyasztók helyzetének javítására az, ha a vállalkozók egyre produktívabbakká válnak, vagy ahogyan azt az emberek manapság mondják, egyre gazdaságosabban termelnek. Így ha valaki csökkenteni kívánja a tömegek jólétét, úgy az mindenképp sürgessen különféle

75

"termelési politikákat". Kivált olyan kormányzati intézkedéseket, melyek a termelők érdekeit a fogyasztók érdekei elé kívánja helyezni. A termelés piaci törvényeivel szembeszegülni minden esetben csak a fogyasztás terhére lehet. Ezt az igazságot kell mindenkor szem előtt tartani, ha egyesek olyan kormányzati intervenciókat javasolnak, melyek mentesítenék a termelőket a piacnak való engedelmesség alól. A piaci folyamatokban rejlik ti. a kapitalista gazdaság értelme. A piaci folyamatok teszik, hogy a tőkések és vállalkozók a fogyasztók szükségleteinek kielégítésén munkálkodnak. Ha beleavatkozunk a piac összetett folyamatainak működésébe, úgy az csak zavart visz a rendszerbe, ami meggátolja a kereslet és kínálat egymáshoz való alkalmazkodását, és tévútra viszi a termelést, megakadályozva ezáltal, hogy a gazdasági tevékenység elérje a célját. Azaz, a szükségletek kielégítését. Ezek a zavarok jelentik a gazdasági krízist.

76