P. 1
Egy nem létező probléma megoldása, avagy mese az Elnökről, aki madárijesztőként ment be az ajtón, majd bohócként jött ki

Egy nem létező probléma megoldása, avagy mese az Elnökről, aki madárijesztőként ment be az ajtón, majd bohócként jött ki

|Views: 273|Likes:
Published by Tamás Lattmann
Benes dekrétumok és a Lisszaboni Szerződés valamint az EU Alapjogi Charta kérdése 2009-ből. Eredeti hivatkozása: Lattmann Tamás: Egy nem létező probléma megoldása, avagy mese az Elnökről, aki madárijesztőként ment be az ajtón, majd bohócként jött ki. = Élet és Irodalom. LIII. évf. 46. szám, 2009. november 13. 9. o.
Benes dekrétumok és a Lisszaboni Szerződés valamint az EU Alapjogi Charta kérdése 2009-ből. Eredeti hivatkozása: Lattmann Tamás: Egy nem létező probléma megoldása, avagy mese az Elnökről, aki madárijesztőként ment be az ajtón, majd bohócként jött ki. = Élet és Irodalom. LIII. évf. 46. szám, 2009. november 13. 9. o.

More info:

Categories:Types, Research, Law
Published by: Tamás Lattmann on Jan 15, 2012
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

12/27/2012

pdf

text

original

Lattmann Tamás: Egy nem létező probléma megoldása, azaz mese az Elnökről, aki madárijesztőként ment be az ajtón, majd

bohócként jött ki
A tanulmány jelen formájában nem terjeszthető és nem hivatkozható, csak oktatási segédanyagként és személyes olvasás céljára használható. Lehetséges hivatkozása: Lattmann Tamás: Egy nem létező probléma megoldása, avagy mese az Elnökről, aki madárijesztőként ment be az ajtón, majd bohócként jött ki. = Élet és Irodalom. LIII. évf. 46. szám, 2009. november 13. 9. o.

A Lisszaboni Szerződés hatályba lépése előtti utolsó akadályt Václav Klaus cseh elnök jelentette. Az államfőt nem hatotta meg a másodszorra immáron sikeres írországi népszavazás, sem pedig az alkotmányosság határait ugyancsak hosszasan feszegetve akadékoskodó Lech Kaczyński lengyel elnök meghátrálása. Nem zavarta, hogy a szerződést a cseh kormány a többi EU-tagállammal együtt 2007. december 13-án ünnepélyesen aláírta, illetve hogy a cseh törvényhozás mindkét háza 2009 elején a szerződést jóváhagyta. Folyamatosan halogatta a szerződés ratifikációját (aminek a formája ugyancsak egy aláírás, de jogi értelemben ez nem azonos egy szerződés aláírásával), ami a Cseh Köztársaság esetében (Magyarországhoz hasonlóan) egyfajta formális aktus az államfő részéről. Majd egyszer csak kijelentette, hogy mentességet akar a Cseh Köztársaság számára a szerződéshez kapcsolódó Alapjogi Charta hatálya alól, attól tartva, hogy az felülírhatja a Beneš-dekrétumok előírásait, és kártérítési alapul szolgálhatna a második világháború után jogfosztott németek és magyarok számára. A cseh populista jobboldal által már addig is többször hangoztatott félelem megjelenése az államfő érvelésében némileg újdonságként hatott, és nehezen megoldható feladat elé állította a megismételt ír népszavazás után újjászülető, a Lisszaboni Szerződés életre keltésére irányuló folyamatot, illetve az azt koordináló svéd elnökséget. Egy nem létező probléma A gond az elnök felvetésével, hogy az nem egy valós problémát tesz az asztalra, amit meg lehetne oldani. Az Alapjogi Charta ugyanis semmilyen körülmények között nem terjed ki a Beneš-dekrétumokra. Elsősorban azért, mert a Chartának, ahogyan magának a Lisszaboni Szerződésnek, nincsen visszamenőleges hatálya. Az államok által megkötött nemzetközi szerződések visszamenőleges alkalmazása nemzetközi jogi szempontból is nehezen lenne elképzelhető, ám ha van ilyen szándéka a szerződő államoknak, azt külön és egyértelműen kell jelezniük a szövegben – ilyet ugyanakkor nem találunk sehol a Charta előírásai között. Tulajdonképpen ezzel akár le is zárhatnánk a Klaus által hangoztatott félelmek komolyságán való gondolkodást, de a teljesség kedvéért vigyük tovább elméletben a gondolatot, hogy az időtényező nem számít, és vizsgáljuk meg a Charta alkalmazhatóságának kérdését. Ha valamilyen csoda folytán találnánk is lehetőséget a Charta visszamenőleges hatályú alkalmazásra, abban az esetben az a „gond” merül fel, hogy az Alapjogi Charta alkalmazási köre csak a közösségi jog szintjére, a Lisszaboni Szerződés megfogalmazásában immáron „uniós”-nak nevezett jog rendszerére szűkül, azaz az Európai Unió aktusaihoz képest jelent emberi jogi kontrollt. Másképpen megfogalmazva: a Charta nem jelent új emberi jogi kötelezettségeket a tagállamok számára, hiszen nem is ők a címzettjei, hanem maga az EU. A tagállamok – és így közöttük a Cseh Köztársaság – emberi jogi kötelezettségeit nem az Alapjogi Charta, hanem az EU struktúrájától különálló másik nagy európai szervezet, az Európa Tanács keretében kiépített rendszer határozza meg, amelynek intézményi csúcsán a 1

strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága áll. Sajnálatos tény, hogy egyes kommentátorok, politikai szereplők mind a mai napig nem tudnak különbséget tenni a jelenleg 47 európai tagállamból álló Európa Tanács és az EU fő döntéshozó szerve, a 27 tagállam vezetőjét egyesítő Európai Tanács között, illetve hogy a strasbourgi emberi jogi bíróságot is sokan az EU egyik szervének tekintik, ugyanakkor ennek a különbségtételnek e kérdés tárgyalásánál alapvető jelentősége van. Az Európa Tanács keretében működő Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorol emberi jogi kontrollt a tagállami aktusok felett: ha egy tagállam, annak hatóságai olyan cselekményt hajtanak végre, amellyel megsértik az Emberi Jogok Európai Egyezményét, a tagállami jogorvoslati fórumok kimerítése után az emberi jogi panasz megfelelő útja – az érdemi jogi elbírálás reményében legalábbis – Strasbourgba vezet, nem pedig az EU intézményeihez. Az ET tagállamai az 1950-ben elfogadott, 1953-ban hatályba lépett Egyezmény (amely egyébként ugyancsak nem bír visszamenőleges hatállyal) megerősítésével vállalták ezt a lehetőséget, és ezzel azt, hogy jövőbeli emberi jogi jogalkotásukat és cselekményeiket egy közös, „európai” jogi, de még inkább kulturális normarendszer korlátai közé illesztik. A rendszerváltás után régiónk volt szocialista államai is ehhez a körhöz kívántak tartozni, és ebbe nyilván ma már nem férnek bele a Beneš-dekrétumokhoz hasonló jogi megoldások – ilyen jogi dokumentumokat ma már európai állam nem fogadhat el. A mai Csehország és Szlovákia sem teheti meg, ha pedig mégis sor kerülne ilyesmire, a strasbourgi Bíróság azokkal kapcsolatban hangos zeneszó mellett állapítaná meg az Egyezmény megsértésének esetét, annak minden jogkövetkezményével együtt, hasonlóképpen ahhoz a helyzethez, ha ma azok alapján konkrét állami aktusra kerülne sor. (A dekrétumokkal kapcsolatos európai politikai hatásokról ld.: Mezei Géza: A Beneš-dekrétumok és Európa, http://www.es.hu/?view=doc;24382) A Lisszaboni Szerződéshez csatolt Alapjogi Charta célja ezzel szemben az, hogy az Európai Unió hatáskörébe tartozó ügyekben, az uniós jog alkalmazása területén létezzenek emberi jogi korlátok, ez ugyanis évtizedes hiánya volt a hatvanas évek elejétől fokozatosan fejlődő és formálódó közösségi jogi rendszernek – azaz annak a szabályrendszernek, amelyiknek feladata a közösségi hatáskörbe tartozó (azaz a tagállamok által a közösségre, az Unióra átruházott) kérdések szabályozása. E joganyag emberi jogi kontrolljának hiánya (hiszen a közösséget létrehozó Római Szerződés 1957-ben ilyen előírásokat nem tartalmazott) többféle gondot is okozott, például egyes tagállami alkotmánybíróságok ellenkezését váltotta ki a közösségi joggal szemben, illetve keltett egyfajta jogi feszültséget is olyan, a luxembourgi Európai Bíróság elé került ügyekben, amelyeknek emberi jogi aspektusai is voltak. A Beneš-dekrétumok nyilván nem tartoznak ebbe a körbe, hiszen azok nem az (akkor még nem is létező) Unió aktusai voltak. Tehát ha Klaus elnök országa emberi jogi kötelezettségei, illetve azoknak a Benešdekrétumokra esetlegesen gyakorolható hatása miatt aggódik, akkor vigyázó szemeit nem Luxembourgra és az Európai Bíróságra kell vetnie, hanem Strasbourgra, és az Emberi Jogok Európai Bíróságára. Érdekes módon viszont, amikor a Cseh Köztársaság még 1993 nyarán csatlakozott az Európa Tanács szervezetéhez, illetve előtte az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban az akkori kormányzat semmilyen fenntartás megtételét nem látta szükségesnek – pedig Klaus már abban a kormányzatban is miniszterként tevékenykedett, később pedig miniszterelnöke lett. A megoldás Az így előállt, sok szempontból rendkívül kellemetlen helyzetben a következő célok szem előtt tartásával kellett valamiféle eredményt elérni, hogy a káposzta megkímélése

2

mellett a kecske is jóllakjon: mivel az szinte teljes mértékben kizárt volt, hogy a már huszonhat másik tagállamban véget ért ratifikációs folyamatot újra megnyissák, a már elfogadott, aláírt, ratifikált szöveghez nem lehetett hozzányúlni. Mivel a cseh kormány ilyen igényt a tárgyalások során amúgy sem vezetett elő, a nemzetközi szerződések szövegének, tartalmának módosítása pedig az aláírás után már amúgy sem lehetséges. Az tehát egyértelműnek tűnt, hogy a cseh államfő vehemensen hangoztatott kívánalma eredeti formájában nem teljesülhet, ugyanakkor fennállt a veszélye annak, hogy az véglegesen megmakacsolja magát, alkotmányos kötelezettségét továbbra sem teljesítve, azzal a biztonságérzettel, hogy felelősségre vonásához Prágában nincs meg az elégséges politikai támogatottság. Ráadásul azzal is számolni kellett, hogy minden egyes ilyen „küzdelmes” nap újabb és újabb támogatást hoz számára a cseh belpolitikai (valamint az európai politikai) erőtérben, tehát az Unió, illetve a többi tagállam nyomáskényszer alatt állt, minél gyorsabban le kellett zárni a problémát. Emellett ugyanakkor a magyar, német és osztrák kormányzati és politikai szféra irányából is olyan jelzések érkeztek az ekkorra már nyilván igen feszült svéd elnökség felé, amelyek egyértelművé tették, hogy a Beneš-dekrétumok bárminemű legalizációja felé tett kísérletet minden eszközzel meg fognak gátolni. Mivel e két élesen ellentétes álláspont kikerülhetetlenül ütközőpályára helyezte az államokat, és a potenciális ellenzők álláspontja jogilag kikezdhetetlen és egyértelmű volt, a cseh álláspontot kellett „megdolgozni”. Ez már csak azért is egyszerűbbnek tűnt, mert a kormányzat jól láthatóan nem szívesen azonosult az államfő egyénieskedésével, ám azt politikailag nem tehette meg, hogy a nemzetközi szinten szembefordul azzal. Az ilyen nehezen feloldható helyzetek a politika világában (akár belső, akár nemzetközi, akár pedig európai politikáról van szó) szükségképpen látszatmegoldásokhoz vezetnek, jól illeszkedve ebben az esetben ahhoz is, hogy – mint azt korábban is jeleztük – maga a megoldandó probléma sem volt valós. Ennek pedig az is része volt, hogy a cseh elnök számára biztosítani kell a méltóságteljes visszavonulás lehetőségét is, ha kell, akár azon az áron is, hogy tovább játszhatja euro-szkeptikus one man show-ját. Ezt nagyjából minden részt vevő fél belátta, ennek kompromisszumnak tűnő, ám igazából semmilyen konkrét engedményt nem biztosító eredménye látszik az október 29-30. során Brüsszelben lezajlott EU-csúcson elfogadott politikai megállapodásban. A találkozóról szóló „Elnökségi következtetések” (ez a fajta dokumentum tartalmazza az ilyen találkozók megállapításait, rögzíti az ott született megállapodásokat, egyébként pedig magyar nyelven is bárki számára elérhető az Európai Tanács honlapján) az első szakaszban – és igen röviden, alig több mint fél oldalban – foglalkozik a „cseh kérdés” rendezésével. A következő olvasható ki belőle: a 2. pont a) bekezdés szerint a felek egyetértőleg megerősítik, hogy a Lisszaboni Szerződés alapján az uniós hatáskörbe nem vont ügyek továbbra is tagállami hatáskörbe tartoznak, a b) bekezdés pedig azt, hogy az Alapjogi Charta hatálya csupán az uniós jog alkalmazási körére terjed ki. Ezzel lényegében újfent rövidre zárja a kérdést, hogy a Beneš-dekrétumokra nézve az uniós jog alkalmazható-e: nem. Emellett a dokumentumhoz csatolták I. sz. mellékletként azt a tervezett jegyzőkönyvet, amit majd a következő csatlakozási szerződéssel együtt körbeküldenek a tagállamoknak ratifikáció céljából, és amely tartalmilag azonos mentesülési lehetőséget biztosít Csehország számára a még 2007-ben letárgyalt, és a tagállamok által elfogadott brit és a lengyel mentességekkel. Ebből logikusan következik, hogy az így megkapható mentességnek semmi köze nem lesz a Beneš-dekrétumok kérdéséhez, hiszen azt senki nem feltételezheti, hogy a britek vagy a lengyelek emiatt akartak volna mentességet még a Lisszaboni Szerződés tárgyalása során. Ugyanakkor abszurd módon ez a jegyzőkönyv az általános mentesség lehetősége mellett olyan területen biztosít különös mentességet a Cseh Köztársaság számára, ahol az soha nem kérte: a Charta IV. címében foglalt, „Szolidaritás” gyűjtőnév alatt felsorolt szociális jogok területén, hiszen az eredeti brit-lengyel igény az ő sajátos indokaik miatt erre irányult.

3

Miért ez az első ránézésre elég abszurd megoldás született? A válasz egyszerű, és szinte fájdalmasan politikus. Mert így lehetett a legegyszerűbben megoldani, hogy Klaus elnök jelentősebb arcvesztés nélkül engedhessen, legyen valami az asztalon, amiért cserében vállalja, hogy végre ratifikálja a Lisszaboni Szerződést. Amire a cseh alkotmányos rendszer nem tudta rávenni a kényszer eszközével, azt elérhette az uniós politika a politika mézesmadzagával: Klaus megkapta a tizenöt perc hírnevét Lisszabon és az EU „rémeként”, valamint a cseh nemzet és szuverenitás hős védelmezőjeként. Úgy vélem, hogy neki igazából mindegy volt, hogy mi történik, hiszen már csupán magával a csatával is nyert, mivel nem volt vesztenivalója – kivéve persze, ha üres kézzel tér haza Prágába, de annak nem volt nagy esélye, hiszen mindenkinek érdeke volt valamiféle kompromisszum. Különösen, miután kellő bizonyossággal lehetett sejteni, hogy a cseh Alkotmánybíróság a soron következő, várhatóan az EU-csúcs után négy nappal később megszülető harmadik határozatában sem fog Klaus kedvéért fogást találni a Lisszaboni Szerződésen, innentől kezdve az elnök célja valami jól kommunikálható eredmény volt. Hatások, jövő Összesítve tehát, Klaus lényegében azt érte el, hogy Csehország egy későbbi időpontban kérheti majd a britekkel és lengyelekkel azonos mentességeket az Alapjogi Charta alól, amit egyébként az eredetileg nem is akart. Azt viszont – ezt csak halkan teszem hozzá – már nem ígérte meg neki senki, hogy ez a kérés akkor majd teljesítve is lesz, azaz hogy azt a jegyzőkönyvet majd akkor bárki is aláírja, vagy ratifikálja. Ilyen ígéret a jogi realitások tükrében amúgy sem tehető, hiszen egy adott tagállami kormányzat nehezen tudja megígérni, hogy majd egy-két év múlva a tagállami parlament hozzájárul majd valaminek a ratifikációjához, különösen egy ilyen vitatott kérdésben. Persze a legtöbb EU-tagállamnál ez valószínűleg nem lesz gond, de hogy mi fő egyes tagállamok politikai erőinek boszorkánykonyháinak mélyén, azt egyelőre nehéz megmondani. Semmi „jót” nem ígérnek például a mai magyar ellenzéki pártok köreiből érkező nyilatkozatok, akik teljesen érthető módon igen harciasan állnak a kérdéshez, és jó előre biztosítanak mindenkit arról, hogy soha nem járulnak hozzá a Beneš-dekrétumok legalizálásához. Természetesen ezek a nyilatkozatok ugyanabban a politikai dimenzióban mozognak, mint Klauséi, és jól láthatóan a jogi valósághoz ugyanúgy kevés közük van, ám könnyen transzformálhatók majd állami aktussá, ami akár abban is megjelenhet majd, hogy a cseh kérésnek ugyanazzal kell szembesülnie, amivel most Klaus állította szembe Európát: nem történik meg a ratifikáció. Ráadásul ez teljesen jogszerűen fog megtörténni – szemben Klaus aktusával – hiszen az Országgyűlés teljesen jogszerű eljárásban utasíthatja majd el a cseh mentességet biztosító jegyzőkönyv ratifikációját. Mint előre látjuk, a Beneš-dekrétumokhoz ténylegesen annak az elutasításnak sem lesz semmi köze, de az mégis tökéletes indokul szolgál majd rá. A jól láthatóan cseh belpolitikai ambíciókat dédelgető elnök számára végülis szinte mindegy volt, hogy milyen árat kap a ratifikációért. Furcsa módon még az is előnyére szolgál majd, ha esetleg az előző bekezdésben vázolt forgatókönyv valósul meg. Az akkor már valószínűleg nem köztársasági elnök, hanem egy populista jobboldali, euro-szkeptikus politikai csoportot vezető Klaus szózatot intézhet híveihez: „látjátok, ezek ilyenek…”

4

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->