Predesztináció – avagy Isten kiválasztása az üdvösségre

Előadás a kolozsvári egyetemisták ifjúsági közössége előtt

A predestináció, előre elrendelés, vagy Isten kiválasztása a keresztyén teológia egyik legnehezebb és legvitatottabb kérdése. A kiválasztást úgy szokták emlegetni, mint Isten szabad és szuverén döntésén alapuló cselekedetét arra nézve, hogy kivel közölje kinyilatkoztatását és üdvözítő kegyelmét. A kiválasztás nem szokott problémás kérdés lenni akkor, amikor Isten személyeket vagy népeket választ ki különleges célokra, de igen is nehezebben érthető akkor, amikor egyes emberek üdvösségre kiválasztásával, vagy elutasításával hozzák kapcsolatba. 1. A predestináció (kiválasztás) problémái A predesztinációval együtt nagyon sok kérdést más kérdés is felmerül, amelyekre azért nehéz a válasz, mert filozófiai alapon logikailag akarjuk megközelíteni. Ilyen kérdések, mint: „Önkényes Isten?”, „Az emberi szabadság illúzió csupán?”, „Mindenkiért meghalt Krisztus, vagy csak a választottakért?”, „Hirdethetjük teljes őszinteséggel az evangéliumot bárkinek?”. Ezekre a kérdésekre, és magára a predestináció kérdésére a teológusok nem adnak olyan végső választ, mint például: „az üdvösség kizárólag Isten munkája”, vagy „az üdvösség kizárólag az ember munkája”. Az ilyen egyértelmű válaszoknak az lenne a következménye, hogy kizárná az emberi döntés jelentőségét, vagy pedig tagadná Isten kegyelmének a realitását és szuverenitását. A kiválasztás kérdése magába foglalja az üdvösség elnyerésének két tényezőjét: Isten cselekedetét és az ember válaszát. A nagy kérdés számunkra, hogy mi készteti Istent azon elhatározásra, hogy az embernek üdvösséget adjon? A másik tényezővel kapcsolatban pedig, az merül fel, hogy hogyan jut el a bűnös ember oda, hogy elfogadja az üdvösséget; hogyan ismeri fel bűnösségét és ebben a bűnös állapotban, honnan van ereje, képessége arra, hogy Istenhez térjen. Az Isten kiválasztásának megértését nehezíti az, ha az Ő munkáját kizárólag logikai (értelmi) szempontból vagy kronológiai szempontból kívánjuk felfogni. Ha a kiválasztás kérdésére vagy csak az örökkévalóság szempontjából, vagy pedig csak az idő emberi perspektívájából tekintünk, akkor megoldatlan kérdésekkel találjuk szembe magunkat. Ha azt tartjuk, hogy az ember közeledik Istenhez, és ő veti hitét Istenben, és ez a hit az üdvösség megszerzője, akkor Isten kiválasztó hatalmán esik csorba, hisz Isten tevékenysége az embertől függ. HA pedig Isten örökkévaló határozata az ember üdvösségével kapcsolatban van kiinduló pontnak tekintve mondható még, az hogy az ember valóságosan választ? 2. Mit mond az ige a kiválasztás kérdéséről? A kérdés összetettsége nem emberi bölcselkedés eredménye, hanem a kijelentés tényein alapszik. Idézünk néhány igeszakaszt, amelyek Isten kiválasztásával és az
1

ember tevékenységével kapcsolatosak. A Szentírás mindkét perspektívát bemutatja. a. A metafizikai vonal (örökkévaló perspektíva) Ef. 1:4-6 Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Róm. 9:11-12 Még ugyanis meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy az Istennek kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, ne a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, megmondatott Rebekának, hogy „a nagyobbik szolgálni fog a kisebbiknek”... 1Kor 1:26-27 Mert nézzétek csak a ti elhivatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: 2Pt. 1,10 Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. ApCsel. 9:15-16 Ezt mondta neki az Úr: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” b. Etikai vonal (földi, időben kibontakozó) 1Móz. 2:15-17 És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. Ezt parancsolta az ÚRisten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod. 5Móz. 30:19 Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! Jer. 18:6-10 Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? Így szól az ÚR:

2

Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint az agyag a fazekas kezében. Megtörténik, hogy kimondom egy népről vagy országról, hogy kitépem, kiirtom és elpusztítom. De ha megtér gonoszságából az a nép, amelyről beszéltem, akkor én is megbánom, hogy veszedelmet akartam hozni rá. Megtörténik, hogy megígérem egy népnek vagy egy országnak, hogy felépítem és beültetem. De ha azt műveli, amit rossznak tartok, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom, hogy jót akartam vele tenni. Mt 11:28-29 Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mk. 1:14-18 Miután Jánost fogságba vetették, elment Jézus Galileába, és így hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátta Simont és Andrást, a Simon testvérét, amint hálót vetettek a tengerbe, mivel halászok voltak; és így szólt hozzájuk Jézus: „Jöjjetek utánam, és emberhalászokká teszlek benneteket.” Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt. 3. Próbálkozás a két vonal egyesítésére Folytatni lehetne még azokkal az igékkel, amelyek ezt a két vonalat párhuzamosan mutatják be. Azt kérdezhetné az ember, melyik igaz a kettő közül, vagy melyik magyarázza a másikat. Ez a kérdés azonban nincs megválaszolva a Szentírásban, ezért ez nem egy jó kérdés. Nekünk azt a kérdést kell feltennünk, amire a biblia választ ad. Valószínűleg mind a kettő egyszerre igaz. Isten is választ és határoz és az ember is. Mindkettő fontos és egyik a másik nélkül nem működhet. A mai ember számára ezt könnyebb megérteni, mint a reformáció korabeli embernek. Azóta a gondolkodásban elterjedt a dialektika, amely segítségével két ellentétesnek tűnő igazságot egyszerre lehet fenntartani. A természettudományokhoz szokott ember is ismer ilyen ellentéteket, mint például azt a tényt, hogy az anyag egyszerre hullám jelenség materiális jelenség. További példa az, hogy – tudósok véleménye szerint – az a két elmélet, ami leírja a fizikai valóságot; az általános relativitás elmélet és a quantum mechanika kölcsönösen kizárják egymást. Charles Spurgeon egy volt azon kevesek közül (jóllehet általában kálvinistának tartották), akik nem feltétlenül akarták kibékíteni a két ellentétes pólust. Valaki megfigyelte, hogy úgy az ember szabad döntéséről, mint Isten előre rendeléséről prédikált. Megkérdezte tőle, hogy hogyan békíti ki ezt a kettőt egymással. Spurgeon úgy válaszolt: Sehogy, miért kellene nekem kibékítenem azt, amit Isten nem békít ki egymással? Úgy van ez – mondta tovább egy példázatban – az ember, amikor a szoros kapuhoz érkezik, azon azt látja felírva lenni: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan…” Mikor pedig belép és visszatekint a belső ajtófélre ezt látja írva lenni: „Kiválasztottalak a világ megalapítása előtt!” Az emberek azonban nem szívesen nyugszanak bele az ellentmondásokban, és

3

a teológusok, akár csak a tudósok, keresik azt a kulcsot, azt az elméletet, ami összeköti és kibékíti a kettőt; a tudósok keresik az egy világképletet, a teológusok azt a kulcsot, ami az ember tevékenységét és Isten tevékenységét összeköti és kibékíti egymással. A két vonal jelenlétéről és kibékítéséről ekképpen vélekedett Sebestyén Jenő, református teológus: … a Szentírás tanításainak e kettőssége és ellentétessége sok fejtörést és bizonytalanságot okozott nem egy teológusnak és bibliaolvasónak. És ez mindaddig tart, míg meg nem tanuljuk azt, hogy a Szentírást csak organikusan lehet és kell olvasni és [hogy] a Szentírásnak meg van a maga titkos belső szerkezete, amellyel ezek az egymással ellentmondani látszó textusok kiegyenlítődnek, s amelynek szem előtt tartásával olyan világosság dereng fel előttünk a predesztináció homályos világában, amely éppen elég arra, hogy biztonságosabban járjunk és tisztábban lássunk, mint addig, míg az Írásnak ezt a természetét nem ismertük. (Sebestyén Jenő: A predesztináció és problémái, Budapest 1922) Sebestyén Jenő meg volt győződve arról, hogy az írásnak ez a belső organizmusa és a kérdés megoldásának kulcsa Isten abszolút szuverenitása. Az erről szóló tantétel úgy próbálja leírni Isten nagyságát, hogy akarata döntésének mindenképpen be kell teljesedni ahhoz, hogy Isten nagy és hatalmas maradjon. Azonban ha jobban megfigyeljük Isten kijelentését, akkor azt látjuk, hogy az ige kulcsa az, hogy Isten egy szabad akarattal rendelkező egyént teremtett arra a célra, hogy vele szeretet közösségbe legyen. Erre a közösségre hívja Isten az embert; aki igennel válaszol a hívásra, és Istent választja a valóságos alternatíva(ák) közül, az lép be ebbe a közösségbe, az üdvözül. De előbb nézzünk egy kicsit a múltba, és lássunk néhány mozzanatot a tanítás történetéről. 4. A kiválasztás tanának történetéből a. Augustinus és Pelagius Mindketten a negyedik században éltek. Pelagius, akit tévtanítónak tart a református ortodoxia, úgy érvelt, hogy az ember akarati ereje döntő fontosságú az üdvösség elnyerésében. Istennek csak azt a szerepet tulajdonította, hogy az embernek szabad akaratra képes természetet adott. A pelagianizmus (Pelagius tanítása) túlhangsúlyozza az ember szabad akaratát, és nem érti meg a választási képesség lényegét. Pelagius számára a kegyelem csak abban áll, hogy Isten a jó cselekvésének képességével ruházta fel az embert. Augustinus ezzel szemben azt állította, hogy az ember kiválasztása Isten részéről különleges ajándék. Augustinus ezt az 1Kor 4:7-re alapozva is állította („Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?”) Kegyelmet a bűnös azért kap hogy higgyen, nem azért, mert hisz. Augustinus azt mondja, hogy Isten kegyelme ellenállhatatlan, de nem úgy, hogy erőszakot követ el az ember akaratán, hanem inkább megváltoztatja az ember akaratát és így az ember, azt választja, ami jó. A bűnös ember akarata – mondta Augustinus – szabad, abban az
4

értelemben, hogy azt teszi, amit akar, de nem szabad, azaz megkötözött, abban az értelemben, hogy olyasmit akar, ami nem tetszik az Istennek. Nincs szabadsága arra, hogy azt akarja, amit Isten szeret. Isten kegyelme ezt a megkötött, fogoly akaratot állítja vissza a valódi szabadságára. Augustinus azt a következtetést vonja le, hogy az emberiségnek van két csoportja: kiválasztottak és nem kiválasztottak. Sőt mi több, azt is vallotta, hogy a kiválasztottak számát Isten már az örökkévalóságban meghatározta, de ezt a számot csak ő maga ismeri. b. Kálvin és a reformátorok Kálvin János és a többi reformátor nagyjából követék Augustinust a feltétel nélküli kiválasztás tanában és kihangsúlyozták, hogy az üdvösség kizárólag Isten akaratától függ. A kiválasztó kegyelem nem csak ajándék, hanem elárasztja az ember lelkét. Kálvin Augustinus követőjének tartotta magát, és a dupla predesztinációt vallotta; ez azt jelenti, hogy Isten életre és halálra, vagyis üdvösségre és kárhozatra is határoz az emberek felől. Az egyik Isten kegyelmét, a másik Isten igazságát mutatja. c. Armeniánusok és Wesleyánusok Arminius, holland teológus, aki a reformáció utáni korban élt, azt tartotta, hogy Isten örökkévaló elhatározása szerint azokat választotta ki, akik hinni fognak Krisztusban, és hogy el fogja utasítani azokat, akik nem fognak hinni benne. Krisztus meghalt minden emberért, de csak a kiválasztottak élvezik ennek a hasznát (vagyis azok, akik hinni fognak benne). Isten kegyelméből üdvözöl az ember, de ez a kegyelem nem ellenállhatatlan. Így a hívő ember kieshet a kegyelemből és üdvössége nem minden kétségen felüli. Wesley János a metodizmus megalapítója azt állította, hogy ha a kegyelem nem lenne elérhető minden ember számára, akkor nem lehetne őszintén felajánlani az evangéliumot minden embernek. Ha már egyesek el vannak ítélve az Isten előre elhatározása által, akkor számukra az egyetlen kegyelem az „elítélő kegyelem”. Az üdvösséget Isten mindenkinek felajánlja, de csak azok kapják meg, akik hisznek. 5. Isten terve Ez után a rövid történeti bemutató után vegyük sorra azokat a témákat, amik kapcsolatosak a predesztináció kérdésével. Ezek közül az első Isten tervének kérdése Isten terve, Istennek azon örök elhatározása, amely által ő meghatározza célját a világgal és céljának megvalósítási módját. Isten terve következtében mindazon a dolgok, amelyeket meghatározott bizonyosan bekövetkeznek. Isten örökkévaló terve az, hogy lénye gazdagságának túláradásában a teremtő aktus által létrehozza a világot, és benne a teremtés koronáját, az embert, hogy boldogságát, szeretetét megossza az emberrel, azt akarta, hogy lényét megossza, és közösségben legyen a teremtménnyel, akit létrehozott. Isten terve tehát nem determinisztikus meghatározása és előírása, annak, aminek történnie kell. Nem úgy fogjuk fel, hogy Isten a világgal együtt megteremtette a világtörténelem minden egyes,

5

a legapróbb részletekben menő lefolyását (matrix). A világtörténelem a szabad akarattal felruházott ember és Isten cselekvő aktusának összhatásából keletkezett eseménysorozat, ami által megvalósul Isten szándéka ebben a világban. Ha Isten tervét nem így látjuk megvalósulni, hanem előre meghatározott események sorozatában határozzuk meg, akkor olyan vitákba keveredünk, mint amilyen a kálvinisták és az arminiánusok között fennáll, és az isteni predesztináció, és az emberi szabad akarat éles szembeállításához vezet. A kálvinista és az arminiánus felfogás Isten tervével kapcsolatban, a következőkben tér el egymástól: A kálvinista felfogás Istent szuverén Úrnak tekinti, aki feltétel nélkül választja ki az embereket és rendeli el örök életre, vagy kárhozatra. Isten életre való rendelésének nem lehet ellene állni: akiket kiválasztott Isten, azok mindenképp üdvözülnek. Az arminiánus felfogás kihangsúlyozza az ember felelősségét az üdvösségben. Azt mondja, hogy a Szentlélek megvizsgáló jelenléte által, az ember szabadon választhatja, vagy utasíthatja el a kegyelmet. Isten nem tervezi és határozza, hogy egyesek elkárhozzanak, és mások üdvözüljenek. A „kiválasztás” azt jelenti, hogy Isten „előre tudta”, hogy az ember mit fog tenni a felajánlott kegyelemmel. Isten tehát predesztinál előretudása következtében. Isten előretudására való hivatkozás egy elegáns megoldásnak tűnik a két vonal kibékítésére. A kálvinisták azt vallják, hogy Isten rendelése, terve feltétlen és minden további nélkül érvényesül. Az arminiánusok viszont azt vallják, hogy Isten rendelései kétfélék: abszolútak (a világ teremtése, Isten Fiának elküldése a világban) és feltételhez kötöttek (pl. az ember üdvössége). Isten valóban Úr mindenek fölött és minden, ami történik, azért történik, mert vagy ő kezdeményezte és létrehozta, vagy pedig megengedte azokat. De az is igaz, hogy az ember meghiusíthatja Isten jó elgondolását életére nézve, aki azt akarja, hogy az ember üdvözüljön, hogy őt céljai érdekébe felhasználja és megtartsa kegyelmében. Erről így ír P. J. Twisck teológus: Úgy, amiként hisszük és valljuk, hogy Isten mindenható, és hogy számára semmi sem lehetetlen, ugyanúgy elmondhatjuk róla, hogy ő mindentudó és minden dolog előre ismerője, úgyhogy semmi sem történhet a mennyben vagy a földön, az elmúlt örökkévalóságban, a jelenben vagy a jövő örökkévalóságban, amit ő ne ismerne teljesen és világosan. Ez által az előre tudás által, és az örökkévaló bölcsességében és értelmében, a végtelen Isten láthatta és ismerhette már az örökkévalóságból azokat, akik kedvezően válaszolnak az ő üdvözítő kezdeményezésére, és azokat is, akik ellene fognak állni és elutasítják üdvözítő kegyelmét. Ezért nem nehéz azt mondanunk, hogy ő már az örökkévalóságban ismerhette, elválaszthatta, és megdicsőíthette mindazokat a hívőket, akik Jézus Krisztus által öröklik az üdvösséget; ugyanakkor azokat is, akik visszautasítják az Evangéliumot, megvetvén a kegyelmet saját vesztükre. Íme, ezért van az, hogy az emberek elkárhozása saját döntésük alapján, üdvösségük, pedig egyedül csak Krisztusban megjelent kegyelem által van, ami nélkül senki semmi jót nem cselekedhet. (P. J. Twisck, -1636)

6

6. Isten tervének jellege Isten tervének jellege tehát az Isten és az ember közötti közösséggel kapcsolatos. Ez egy ideig meg is valósult az Édenkertben, amikor az Isten és az ember között a viszonyt a bűn még nem árnyékolta be (1Móz 3:8). Isten terve az, hogy egy szeretet közösséget hozzon létre az emberrel. Ebben a közösségben az Isten képére teremtett ember méltóképpen fejezte volna ki Isten természetét, és lehetett volna nemes ura a világnak. A bűneset után Isten tervének megváltó jellegzetessége lett. A cél most is a szeretetközösség, de ennek eléréséhez az ember megváltásán keresztül vezethet az út. Ezért, jelent meg „Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2:11), hogy ha valaki „hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Isten tervébe tehát nem volt az, hogy „némelyek elvesszenek, hanem az, hogy mindenki megtérjen, és az igazság ismeretére eljusson” (2Pt 3:9) Aki pedig megtér az Úrhoz, annak életében Isten terve megvalósulása közben Ő megszentelő munkát végez el, ami az emberi lélekben a Szentlélek gyümölcseiként Isten jellemvonásainak megjelenését jelenti. (1Pt 1:14-20, 1Thes 4:1-3). Az ember életének megszentelése nélkül nem valósulhat meg teljesen Isten terve, mert Isten nem vállalhat közösséget a bűnös emberrel. A szentség pedig, csak az ember konkrét engedelmessége által, Isten életének tudatos választásával – azaz szabad akaratának gyakorlásával történik. 7. Isten terve és az emberi szabadság Isten terve nem zárja ki az ember szabad akaratának gyakorlását, sőt Isten tervének természete megköveteli azt. Amint láttuk Isten terve az, hogy teremtményeivel megossza magát egy olyan szent kapcsolatban, amely természetével megfelel. Az Isten és ember kapcsolatának legfontosabb közege a szeretet. Szeretetkapcsolat azonban nem jöhet létre csak önkéntes alapon. Az önkéntességhez viszont szükség van reális alternatívák közötti választásra. Az embernek Isten szeretetét elfogadni vagy visszautasítani reális lehetőségnek kell lennie, különben a kapcsolat rá kényszerített, nem önkéntes és nem igazi szeretet közösség. Isten tervének megváltást munkáló jellegzetessége is, igényli az ember szabadságát. A megváltás alatt itt az ember teljes rehabilitálását, és regenerálását értjük, ami a megszentelést is magába foglalja. A megszentelés munkáját Isten végzi a Szentlélek által, de ehhez az ember engedelmessége szükséges. Isten nem robotokkal, hanem szabad emberekkel akar közösséget és azoknak szolgálatát, és imádatát akarja, akik önként teszik ezt. Az ember önkéntességének és szabadságának megszüntetése lehetetlenné tenné Isten tervének megvalósulását. Az ember bizonyos mértékű szabadsága nélkül az isteni számonkérés és ítélet, sem lenne igazságos. Nem lehet valakit elítélni akkor, ha nem volt lehetősége és szabadsága önálló döntéseket hozni. Isten nem a bűnös természete miatt ítéli meg az embert, hanem a bűnös természet cselekedeteiért, az aktualizálódott bűn miatt. Az ember szabadságát azonban nem kell, és nem lehet úgy tekinteni, mint ami korlátozza Isten szabadságát és mindenhatóságát. Az ember szabadságáról elmondhatjuk a következőket: 1. Az ember szabadsága relatív. Ez azt jelenti, hogy az ember döntései nem

7

erednek saját meggondolásából és teljesen elvonatkoztatva az őt ért hatásoktól (lásd Róm 7). Abszolút szabadság nem is létezik. A szabadság az ember számára azt jelentheti, hogy választhat, hogy az őt ért hatások közöl, melyiknek tárja fel magát. 2. Az ember szabadságát meggyengítette a bűn. A bűn megkötözi az embert, és ez a megkötözöttség korlátozza az ember szabad választását. Minél megkötözöttebb valaki, annál nehezebben látja, hogy mi a jó és annál inkább gyengül szabadsága gyakorlásának képessége. Az ember valódi szabadságáról csak akkor beszélhetünk, ha szabad lenne a bűn hatásától. (Jn 8:32-36) Az ember azonban bűnösen is rendelkezik annyi szabadsággal, hogy Isten előtt kitárhassa életét. (Mk 5:1-6) Ezért a döntéséért felel is Isten előtt. Jézus azt rótta fel a Jeruzsálemiek bűneként, hogy „nem akarták”, hogy őket összegyűjtse, mint „a tyúk a csibéit szárnyai alá” (Lk 13:35-35). 3. Az ember döntését a jó irányában Isten segíti elő. Az emberben magában nincs elegendő erőforrást arra, hogy a megismert jót maradéktalanul követni tudja. Ezért Isten munkálja benne a jó ismeretét és a jó cselekvésének szándékát, valamint az ahhoz szükséges erőt is megadja. Itt érdemes megemlíteni Augustinus fentebb említett álláspontját, miszerint az ember nem szabad arra, hogy a jót tegye. Ha mégis a jót választja, az azért van, mert Isten segít neki. Azonban ezt a segítségei is az ember elutasíthatja, vagy figyelmen kívül hagyhatja. 8. Isten terve és az ember egyéni életútja Ezek szerint Isten terve teljesen független ez egyének életútjának, életeseményeinek alakulásától, vagy a történelem minden mozzanataitól? Nincs Istennek előre meghatározott „esemény-naptára” egy emberrel, egy néppel vagy a világgal? Ha Isten tervét Isten szándékaként fogjuk fel, nem csorbítjuk vajon meg Isten nagyságát, nem szolgáltatjuk ki az emberi akarat szeszélyének? Ha filozófiailag akarjuk a kérdést megközelíteni, akkor valóban így állhatna a dolog. Ám a Szentírás tanúsága szerint azt látjuk, hogy Isten sokszor új lehetőséget ad az embereknek és népeknek a megtérés által, hogy Vele a kapcsolatot helyreállítsák. (Ez 33:10-20) Ez azt jelenti, hogy Istennek nincs egy merev előre meghatározott eseménysorozata, amit az embernek meg kell tennie. Az ember életútját egy adott időben és élethelyzetben Isten tervéhez való viszonyulása adja meg. Isten akarata tehát az, hogy élethelyzeteinkben az Ő terve valósuljon meg életünkben. Isten akaratát két aspektusban szemlélhetjük: van amit Isten megenged és van amit kíván. Amit Isten megenged azt is akarja, hisz lenne ereje meggátolni ha nem akarná, ezért mindkét aspektust Isten mindenhatósága egyesíti. Isten a rosszat is megengedi az ember szabad választása fontosságának érdekében. Amit azonban Isten kíván, az az ember üdvössége, az ő törvényeinek megtartása és azoknak megdicsőítése, akik hisznek benne. Az embernek megvan a szabadsága, hogy elutasítsa, vagy elfogadja azt, amit Isten kíván. Isten Lelke ösztönzésével azonban jelen van, hogy mindenkit arra késztessen, amit ő kíván. Az egyén választása saját magától függ, de döntésével az ember nem lepi meg Istent, hisz ő előre tudja azt, amit az ember választani fog.

8

9. Mi tehát a predesztináció? A predesztináció Istennek az a jó terve, ami szándéka szerint miden ember életébe be kell teljesedjen. Isten azt szeretné, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson, mert ő nem halálra, hanem életre szánta az embert. Ezt a szándékát Jézus Krisztusban, és Ő általa valósította meg. Ennek ismerete az evangéliumokban, Jézus Krisztus tanításában érte el az embereket. Azért kell hirdetni az evangéliumot, hogy minden ember ismerje meg, hogy milyen sorsot szánt neki az Isten. Isten predestinációja az ember felé bevégzett, megváltozhatatlan és biztos – Isten nem gondolja meg magát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden ember üdvözül, mert, ahogy láttuk, az üdvösséghez hit kell, ami bizalom teljes odaszánása az embernek Jézus Krisztus számára. Aki nem hisz, az nem üdvözül, és aki nem fogadja el az evangéliumot, visszautasítja azt a sorsot, örökkévaló jövőt és állapotot, amit Isten neki szánt (predesztinált). A predesztináció ilyen értelmezése nem csökkenti sem Isten hatalmát, sem Isten kegyelmét. De megfelel az üdvösség természetével, ami nem más, mint egy szeretetteljes kapcsolat Istennel, itt és a mennyországban. A predesztináció tanítása – Karl Barth teológus szerint – nem egy olyan tanítás, ami valami újat mond el Istenről, azon kívül, mint amit már tudtunk róla az Isten Igéje tanból. A predesztináció tanítása újra elmondja azt, hogy üdvösségünk eredete kizárólag Istenben, az ő kegyelmében és szeretetében keresendő. Ő az, aki üdvös sorsot szán az embernek és ebbe a sorsba hívja az embert, hogy az ember mindenek fölött és mindenek előtt őt válasza. Ebben a keresésébe Isten nem hagyja magára az embert. Kegyelmével irányítja keresését, felvilágosítja elméjét, ösztönzi a szent életre és hívja magához. Mivel az ember, ember – a teremtés koronája, személy és nem tárgy és robot – ezért szabad döntésével akarnia kell belépni Istennel való közösségében. 10. A szentek megtartása a kegyelembe A szentek kegyelembe való megtartását az újszövetség egyrészt biztosnak, másrészt feltételesnek tekinti. A kálvinisták logikai lépésként helyesen léptek az általuk felfogott predestinációtól oda, hogy azt tartsák, hogy az, aki egyszer üdvözült, az soha nem eshet el végleg, és nem fordulhat el Istentől. Ha Isten üdvösségre predesztinált, és Isten mindenható szuverén Úr, akkor kegyelmi hívása ellenállhatatlan és senki nem foszthatja meg a hívőt üdvösségétől. Ez a felfogás, ha logikus és koherens is érvelésében, nem egyezik meg az ige szellemével. Mert az igaz, hogy az üdvösség elnyerésében a mindenható Istené a kezdeményezés és a döntés, de ha már valaki elnyerte az üdvösséget – és tudja, hogy nem veszítheti el, akkor nem érzi szükségesnek az alázatot és a vigyázást a mindennapi élet forgataga között. A szent életnek nincs olyan fontossága, és olyan igeitlen felfogásokhoz vezet, mint: a) Jézus Krisztust először el lehet fogadni Megváltónak, majd el lehet fogadni Úrnak is, vagy b) az a hívő is üdvözül, aki öngyilkosságot követett el (gyilkolt, mert megölte magát). A szentek megtartásával kapcsolatban is szükség két vonalra figyelnünk: a) Isten része a megtartatásban, b) ember része a megtartatásban. Ami Isten részét és oldalát illeti az üdvösségünk bizonyos. Ami a mi oldalunkat illeti, jóllehet gyakran

9

vétkezünk, és gyengék vagyunk, de ha ragaszkodunk Istenhez, akkor a mi oldalunkról is bizonyos a megtartatásunk. Az isteni és emberi nem egyenlő értékkel kapcsolódik egymáshoz, mint például két horog egy kötélen a súly fenntartásához. A kettő kapcsolatát inkább úgy a vezérlés és az erő áramkörökhöz kellene hasonlítani. A kegyelembe való megtartás kérdéséhez komolyan figyelembe kell vennünk: - Isten ígéretei feltételesek: Jer 18:7-10, Ez 18: 24-32 - Isten hűsége nem zárja ki a mi ragaszkodásunk szükségességét: 1Jn 1:9; 1Kor 10:13, Zsid 10:23 - Aki mindvégig kitart az üdvözül: Jel 2:10, 11, Mt 10:22, Zsid 3:14. - Aki megtagadja Őt, azt ő is megtagadja: 2Tim 2:13; Mt 10:33, Lk 12:9 - a bűn természete: A bibliában sehol nincs arról szó, hogy Isten elnézi az övéi bűneit. Vagy megbocsátja, vagy megbünteti, ha nincs megtérés. 11. A mindent átfogó titok – a kulcs mégsem működik Mindezt elmondva, még most sem mondhatjuk, hogy mindent értünk. Mert Isten teljes munkája az emberrel egy titok. „Kulcsunk” nem oldott meg mindent: „Ki fürkészheni ki Isten elméjét…”. Mik maradtak titokban: Hogy van az, hogy egyeseknek valóban úgy néz ki, hogy előnyük van az üdvözüléssel kapcsolatban, amiatt a körülmények miatt, amiben élnek? Hogy van az, hogy azok közül, akik hallgatják az evangéliumot, nem mindenki hisz? Hogy van az, hogy az, aki megismerte Isten kész elhagyni őt? A titkok a mi Istenünkké, a kijelentett dolgok pedig, a mieink, mindörökké…
2008-04-17 Nagybánya

10

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful