Tizenhetedik fejezet – Nincs Isten, mondá a Gonosz V. rész A vér elfogyott – a lehetőségem elenyészett, és testem üvöltött a fájdalomtól.

A bensőmet égető tűz olyan forró volt, mint a dühöm az előttem álló vámpírok iránt. Az egyik manipulált engem, a másik ellopta, ami az enyém volt. Támadó pozícióba ereszkedtem, hogy elpusztítsam őket. Testtartásom mikéntje nem kerülte el Fletcher figyelmét, akinek rubin színű szemei összehúzódtak, ahogy figyelmeztetően felmordult. Teste megfeszült a már vértelen test fölött, kész volt ugrani az első mozdulatomra. Másrészről Demetri közelebb jött, elkövette azt a hibát, hogy úgy gondolta, minden dühöm Fletcherre irányul. „Edward, nincs szükség erőszakra” – mondta csitítóan – „a vadászatnak nem kell itt véget érnie.” Tekintetemet ráemeltem, ahogy fogamat vicsorítva morogtam. Gyűlöltem benne mindent, a manipulációitól kezdve a túlságosan jól vágott hajáig. Szeme elkerekedett, rájött, hogy elkalkulálta magát és ekkor támadtam. Ezúttal felkészültem arra, hogy Fletcher megpróbál megállítani. Üvöltöttem dühömben, küzdöttem vele, elhajítottam magamtól, mielőtt újból megragadhatott volna; szét akartam tépni… és elmenni, hogy megkeressem azt, amire szükségem volt. De először Demetrit akartam. Ne tedd! „Ne!” – kiabálta Fletcher, birkózva velem. A szarba, de erős! Ha megtámadja a nyomkeresőt, az végezni fog vele! A küzdelem elég ideig távol tartott Demetritől ahhoz, hogy felfogjam a gondolatai értelmét s észrevegyem a várakozást, ami felcsillant Demetri tekintetében… olyan volt, mintha biztatott volna. Miért akarta, hogy megtámadjam? Gondolkodj, gondolkodj… milyen előnye lenne belőle…?…Várjunk csak... Természetesen túlélné a támadásomat. Tudta, hogy nem tudnám igazából megölni… de a támadás elegendő indok lenne ahhoz, hogy a sorsomat a Volturi kezébe adja. Még Carlisle sem lenne képes ebből kiszabadítani. Carlisle. A gondolat egy pillanatra kibillentett az őrjöngésből. Az, hogy elképzeltem, milyen lenne, ha rájönne, hogy megtámadtam az egyiket azok közül, akiket vezetnem kellett volna… rájönne, hogy elvesztettem az önuralmamat… hogy feladtam önmagamat. Oh, Istenem, mit tettem? Ha Fletcher nem… Meg kell állnom. Bármi is történt, bármi is fog történni, meg kell állnom. Felüvöltöttem, kiszakítottam magam Fletcher öleléséből, de a helyemen maradtam. Tekintetem a dühtől és a fájdalomtól fekete volt, és egy egyre inkább ismerőssé váló érzés öntött el – a szégyen. De a fájdalom, oh, Jézusom… Ahogy térdre estem, az utolsó morgás is elhalt a mellkasomban. Az összetört emberi testre néztem, ami csak néhány perccel ezelőtt még egy zamatos, éltető nektárral teli test volt, és az enyém kellett volna legyen. Franz üveges kék szemei visszanéztek rám, álla leesett, mintha még halálában is ijedt lenne attól, ami történt vele. Elmém egy része visszagondolt a félelmére… de amire igazán figyelni tudtam, az a vér volt. Nagyon közel kerültem ahhoz, hogy megízleljem, gazdag illata ott lebegett tudatomban, és még mindig vágytam rá. Mintha ereim forró huzallá alakultak volna, perzseltek, fájtak…

Abbahagytam a légzést, testem a földet kereste, arccal a sár felé, egyszerűen csak azért, mert az hideg volt. Megremegtem, ujjaim a földbe markoltak, attól a vágytól hogy lyukat vájjanak bele, mintha a föld maga lenne a mentsváram. De ez nem segített, és tudtam, hogy semmi nem fog segíteni. Harcolni a szomj támadása ellen nem az ösztön elleni harc volt, hanem a pokoli fájdalom túléléséért vívott harc volt. Alig érzékeltem, hogy Demetri közelebb jött, és fölöttem állt a zavart Fletcherrel. „Mi a baja?” „Ha valaha is megtagadták volna tőled a vér élvezetét, ami az orrod előtt volt, nem kellene ezt megkérdezned” – érkezett Demetri közönyös válasza. „A szomj egyre rosszabbá válik. És ami őt illeti, csak el tudom képzelni, milyen gyötrelmes lehet számára, mivel soha nem táplálkozott a szokásos módon.” Hangja bosszússá változott. „Nem lenne ilyen állapotban, ha nem lettél volna annyira önző. Amikor egy újonc ennyire szomjas, nyomást gyakorolhatunk rá és gondját viselhetjük. „Nem megyek veled sehová” – sziszegtem bele a földbe. Demetri fölém guggolt. „Nem kell ezt magadra erőltetned. A fájdalom elmúlhat, és helyette jöhet a legfontosabb kielégülés, amit úgy ismerünk - ” „Csak menjetek a fenébe tőlem, el! Mindketten!” Éreztem, hogy Demetri nem akarta feladni, de ekkor – „Hova mész?” – kérdezte, amikor Fletcher léptei távolodni kezdtek. Szívességet teszek neki, jött a néma válasz. „Nyugodj meg. Csak a csűrbe megyek.” „Ha azt hallom, hogy akár egy lépést is teszel azon a nyomorult épületen túl...” „Abbahagynád? Nem fogok elfutni.” Nem akartam hallani őket. Hagytam hogy gondolataik a fájdalom gyötrelmes fala mögé kerüljenek, és kevéssé érdekelt, hogy Demetri fölöttem állt és dörmögött. „Nos, rendben van Ha inkább szenvedsz, hát legyen.” És hallottam, hogy arrébb mozdult, elég gyorsan… felkapta az emberi testet és a ház felé indult. Pár perccel később, hogy elment, az égető fájdalom kevésbé zavart, csak sajgott, mintha a testem elfogadta volna, hogy ma éjszaka nem fog embervért kapni. Ahogy a remegésem alábbhagyott, megengedtem magamnak, hogy újból lélegezzek, fejemet oldalra fordítottam, hogy arcom a földön feküdjön. Ahogy a friss illatok elárasztottak, és majdnem teljesen mentessé váltak a vér szagától, az égető érzés elhalványodott, sokkal inkább szétoszlott. Olyan volt, mint amikor elfolyik az üzemanyag valahonnan. Talán nem is fog olyan sokáig tartani. Most, hogy inkább figyeltem a környezetemre, rájöttem, hogy mennyire szánalmasan festhettem a piszokban feküdve. Puffanást hallottam a távolban, ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy Demetri bement a házba, és éppen ledobta Franz testét a teraszra. A kutya még mind a terasz alatt rejtőzött, odarohant előző gazdája teste alá. Szaglászott és vinnyogott a deszkák alatt.

Nem sokkal ezután hallottam, hogy eltörik a petróleumlámpát a házban, ebből rájöttem, hogy Demetri előkészíti a terepet az utánunk érkezők számára. Számukra a látvány azt mutatja majd, hogy ez idősebb asszony véletlenül eltörte a lámpáját a hálószobában… a fiatal férfi a csűrből észrevette, hogy ég a ház és megpróbálta megmenteni a nagynénjét, de a pokoli tűz miatt ráomlott a ház. Carlisle és én is hasonlóképpen tettünk vadászat után. Minden felelősséggel bíró vámpír ezt teszi étkezés után. Eltüntetjük nyomainkat. Minden erőmet összeszedve elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom a fájdalmamat amennyire csak tudom, megpróbálok talpra állni és túlélni az éjszakát. Térdre emelkedtem és megvizsgáltam a környezetemet. Sem Demetri sem Fletcher nem hagyott lábnyomokat, de nyilvánvaló jelei maradtak az erőszaknak: a hosszú barázda amit akkor szántottam, amikor Fletcher arrébb taszított, valamint az a hely, ahova Franz-ot tette. Néhány pillanatba telt csak, hogy egy kevés földet szórjak körbe, hogy a talaj úgy nézzen ki, mint amit pusztán felszántottak majd újból megműveltek. Mialatt ezt elkészítettem, láttam Demetri árnyékát, most a kutyaháznál. Eloldotta a pórázt, a terasz felé tartott és bekúszott alá. A kutya rosszindulatúan acsarkodott rá, de egyidejűleg hátrált is tőle, majd Demetri a pórázzal végül visszahúzta a terasz alá. Egy pillanatra tökéletesen összezavarodtam. Azt gondoltam, hogy megöli vagy elengedi a kutyát, de éppen csak annyira feszítette meg a pórázt, hogy az állatot pontosan a ház alatt tartsa, majd a pórázt egy csőhöz rögzítette, ami a föld alá vezetett. A kutya továbbra is próbált elszabadulni, csaholása minden alkalommal elfulladt, amikor megrántotta a pórázt. Demetri nem fordított figyelmet az őrjöngő juhászra ahogy kikecmergett a terasz alól. Egyszerűen felemelte Franz testét és újból bement a házba. Közben felfigyeltem a csűrből érkező furcsa zajokra – először egy nehéz puffanás, majd csikorgás és mormogás, és szokatlan, lassú zümmögés. Egy változó hang. Egy gránit test recsegése és átalakulása. Ugyan kiböngészem a gondolataiból, hogy mit akart tenni, de most, hogy tényleg azon volt, hogy megtegye, teljes megkönnyebbülést éreztem. Hálásan kívül maradtam lelki szemein, és megpróbáltam a gondolataira sem fordítani figyelmet.. Amikor Demetri rájött, hogy mit szándékozik Fletcher tenni, kirohant a házból, olaszul motyogott, és felugrott a padlásra a nyitott ajtón keresztül. Egyértelmű volt, hogy a látvány nem nyűgözte le. „Accidenti a lui! Ragazzo!”– káromkodott. „Végül is most először eszedbe jutott, hogy a levedd ruháidat. Gondolom, nem tudsz már megállni?” Egy sziszegés volt az összes válasz, amit kapott. Demetri tovább szitkozódott a bajsza alatt, de kijött a padlásról, felszedegetve némi faforgácsot. Megállt mozdulat közben, amikor az utolsó halk csattanások hallatszottak és Fletcher lélegzése megnyugodott. Egy pillanatnyi csend volt, mielőtt Demetri újból megszólalt. „Senki nem adott engedélyt az alakváltásra.” „Azt sem mondtad, hogy nem tehetem” – felelt neki egy férfihang. Ismerős volt, bár csak egyszer hallottam egy rövid idegig ezelőtt... bár akkor még ember volt és üvöltött. „Amúgy mit gondolsz, miért jöttem ide? Mondtam már, hogy szeretek egyedül lenni, amikor ezt csinálom.” „Hibáztam, amikor azt gondoltam, hogy van némi udvariasság benned, és részt veszel a rendrakásban. Bár, gondolhattam volna” - fújtatott Demetri. „Mindegy, a rendetlen szokások, amiket eltanultál a kreoloktól, nem lesznek megfelelőek Volterrában. Fontold meg, mint első leckét – amikor külföldön vagy küldetésben,

modortalanság késlekedni, ha csak egyvalaki táplálkozott, de másnak kell utána rendet rakni. Nos, ma éjszaka befejezem a takarítást, amíg te találsz magadnak valami ruhát. Eközben, ne használd újból a képességedet, míg nem kapsz rá engedélyt. Kedvezőtlen következményei lehetnek.” Ezzel Demeti leugrott a csűr földszintjére, hogy folytassa a terület rendezését hogy minden úgy nézzen ki, mintha nem történt volna semmi erőszakos dolog. Fletcher gondolatai eközben elárulták, hogy kelletlenül tette, amire utasították. Egy kis komódban válogatott a ruhák között. Az egyébként kongóan üres hasamban a pokol csillapodott, és ahogy a fájdalom elviselhetőbbé vált, a szégyen és keserűség annál erősebb lett. A gondolat, hogy visszatérve Carlisle rájön majd, hogy milyen könnyen adtam fel majdnem… képtelenség volt eltitkolni előle; ebben biztos voltam. El tudtam képzelni, hogy Demetri milyen vidáman tájékoztatná Carlisle-t arról, hogy védence teljesen elveszítette önuralmát a vér első halvány illatára. Erre gondolni sem akartam. Ehelyett felálltam és a csűrre figyeltem, betegesen elbűvölten attól, amit tudtam, hogy látni fogok. És ott volt, tényleg, egy furcsa kinézetű Franz ugrott le a padlás ajtajából a földre, olyan kecsességgel, amelyre csak a mi fajtánk képes. Bármennyire is zavaró volt látni a felém sétáló, folyékony tűzszínű szemű, sápadt és kőkemény bőrű személyt, aki eredetileg az áldozatom lett volna, örültem, hogy az ikrem létezése a múlté. Fletcher ezen új masszív megjelenési formája szőke és erős volt, szegényes, de tiszta ruhába öltöztetett, és nem csak a teste volt az, ami átalakult; gondolatai hihetetlenül élessé és tisztává lettek, könnyeden lépkedett, ahogy közelített; a friss vér minden porcikájában visszatükröződött. Megállt előttem és átnyújtott egy takaros ruhacsomagot, kék nyakkendővel átkötve. „Jobban vagy?” – kérdezte. Szó nélkül bólintottam, elvettem a ruháimat, amíg ő vigyorogva nézett rám. „Úgy tűnik, neked van leginkább szükséged tiszta ruhára ebben a pillanatban.” És tényleg piszkos voltam. Visszaidéztem, ahogy rövid idővel ezelőtt úgy végeztem hogy a szám tele lett földdel. Nem harag ébredt fel bennem emiatt, hanem alázatos hála. „Kösz.” „Hmm, a felöltődet a csűrben hagytam. Nem gondolom, hogy szeretnéd visszakapni. Van rajta…” „Értem” – szakítottam félbe. Túl jól emlékeztem tükörképem vérszomjas kinézetére, ahogy ivott rángatózó zsákmányának véréből. A felöltő kigombolva lógott le róla és hajtókáját vér sötétítette el, ami továbbfolyt Franz hasfalára. A kabát volt az egyetlen ruha, ami szennyeződött. Óvatosan megszagoltam a kezemben levő ruhákat, és megkönnyebbülten észleltem, hogy Fletcher tisztán gyilkolt. Nem volt rajtuk emberszag és vérnyom sem. „Azt hiszem, meg kell köszönnöm… hogy megállítottál.” „Nem szükséges... Örömömre szolgált.” Lelkesen elvigyorodott, ínyére volt, ahogy a vér elárasztotta testét. Felbőszült irigység szúrt belém, mielőtt vissza tudtam fojtani. „Ezen kívül” - folytatta, de már sokkal lágyabb hangon, túl halkan ahhoz, hogy gardedámunk hallhassa – „élveztem hogy elronthatom a nyomkövető kis játékát. Utálom látni, hogy ezek a gazfickók be akarnak hálózni téged, ahogy engem is elkaptak.” Flether gondolatai újból irányt váltottak, ez alkalommal egy más ok miatt, bár ez egy utólagos gondolat volt… csodálata Carlise iránt. Még mindig jelen volt, de már távolabbi nézőpontból… sokkal inkább hasonlított a Volturi megbecsülésére Carlisle iránt, mint az enyémre. Ahogy él az egy nemes

elgondolás, úgy hiszem. Soha nem fogom tudni, hogy ti ketten hogy viselitek el vér siralmas mellőzését, de…”végül is nem mondhatom, hogy nem próbáltam ki.” „Nos, még mindig tartozom neked.” „Ja” – válaszolta. „Azon kívül nem tudom, mennyi ideig tudok számon kérni bármilyen szívességet. Úgy nézem, egy időre Olaszországba leszek zárva.” Nem tudtam, mit mondhatnék. Mindketten elcsendesültünk. Elkezdtem átöltözni a tiszta ruhákba, amíg Demetri befejezte állítólagos takarítási tevékenységét. Fletcher figyelmesen nézte, tekintete követte felügyelőnket, ahogy kijött a csűrből, egy ölnyi faforgácsot cipelve – amik akkor keletkeztek, amikor kitépte Franzot a padlásról. Éreztem a szagokból, hogy a Fletcher által eldobott véres kabátot is magával hozta. Majdnem visszatartottam a lélegzetemet, megerősítve magam a fájdalom visszatérése esetére, de rájöttem, hogy nem volt erre szükség. A hideg, halott emberi vér szaga nem volt kívánatos. Egy kicsit érdekes volt. Ahogy Demetri utolsó alkalommal bújt be a házba, Fletcher megszólalt. „El kell ismernem, nagyon alapos.” Csendben befejeztem a kék nyakkendő megigazítását a nyakamon, képtelenül arra, hogy egyetértsek avagy ne értsek egyet vele, mivel Carlisle-nek és nekem soha nem kellett tüzet raknunk vagy megrendeznünk körülményesen. A mi vadászati módunk nem kívánt túl sok... Hirtelen a gondolataim iránya sivítva megállt, és ijedten néztem Fletcherre. Durva arcvonásai számítóan megfeszültek, tekintete a házra szegeződött, ahogy egy gondolat formálódott meg elméjében. Ebben a pillanatban Demetri gyufát gyújtott a hátsó hálószobában, és még a mezőn keresztül is éreztem a kén ici-pici meggyulladását. Nem kellett volna hogy visszatartsalak attól, hogy széttépd őt. Fletcher vörös tekintete izgatottan meredt rám. Te legalább annyira utálod őt, mint én. Ez az, ahogy segíthetsz nekem. Itt és most. Segítségünkre lesz a tűz. Egyedül nem bírnék vele, de kettőnknek nem tud ellenállni. Főleg nem a te gyorsaságodnak, erődnek, és te tudod minden mozdulatát előre… A ház belsejéből kihallatszott a láng fellobbanása… kísérteties hunyorgása az árnyékban, ami gyorsan kivilágosodott. A kutya elkezdett zajongani újfent, csaholt, ugatott, rángatta a pórázt, igen elszántan küzdött, hogy kijusson a terasz alól, nem bánta, hogy önmagát sebezte meg. Demetri kisétált a házból rögtön az után, hogy a lángok életre kaptak a hálószobában, kényelmesen lelépdelt a terasz lépcsőjén, ahol megállt, körbenézett, hogy felülvizsgálja a gyorsan terjedő tüzet. …aztán egyszerűen visszamennénk, elmondanánk a többieknek hogy megpróbáltam megszökni, és hogy meg kellett ölnötök… aztán simán meglépnék tőlük New Yorkban. Nem figyelnének rám, mert ő lennék a szemükben. És nélküle ugyan hogy találnának meg? „Egyáltalán nem nehéz a bőrébe bújni” – mormolta Fletcher, még mindig bizalmas halksággal. „Elég sokáig tudnám utánozni. Segíts nekem, amico mio.” Szemem tágra nyílt Demetri hangjának tökéletes utánzására, sőt az arcán feltűnő vigyor is hasonlított, dacára annak, hogy teljesen más fizimiskán jelent meg. A forgatókönyv amit felvázolt egyszerre volt nagyvonalú és ijesztően lehetséges. Ha megölnénk Demetrit, Fletcher simán átvehetné a helyét. Visszamehetnénk a házba, és mondhatnánk, amit Fletcher sugallt. Mindeközben Demetri hamvai itt lehetnének ezen a helyen, összekeveredve Ingrid és Franz hamvaival… annak a színjátéknak a résztvevőjeként, amit ő maga rendezett. És Fletcher valószínűleg elég sokáig bolonddá tudná tenni őket. Jó Isten, még akár működhet is a dolog.

De miből gondolta, hogy én részt veszek ebben? Igaza volt, abban, hogy gyűlöltem Demetrit, sőt annyira gyűlöltem, hogy ínyemre legyen, hogy megszabaduljak tőle, de nem ilyen módon. És nem létezett, hogy ezt megtegyen Carlisle-lal. Hazudnom kellene neki, veszélybe kellene sodornom… a pokolba is, meggyilkolnék valakit, akire valaha barátomként tekintettem. Nos, amolyan barátféleként. Azon kívül, Fletcher terve csak az ő célját szolgálná, és a sikere rövid ideig tartana ki. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy Fletcher honnan is jött, a régi csoportjának taktikáira… „Ne merészeld” – mormoltam, utánozva Fletcher alig hallható hanghordozását. „Engem is megölnének, ha rájönnek, mi történt. Egyből tudnák, amikor megszöknél, hogy segítettem neked.” „Nem feltétlen” Mondhatnád, hogy miután én elrohantam, Demetri nélküled jött utánam, és egedül kapott el és ölt meg, és neked fogalmad sem volt, hogy valójában én tértem vissza. „Valahogy nem tudom azt gondolni, hogy el fogják hinni, nem tudtam különbséget tenni a te gondolataid és Demetri gondolatai között” – mondtam élesen. Azon kívül, rájöttem, hogy Aro egy érintése elegendő lenne, hogy ennek az éjszakának a részleteit kimazsolázza az emlékeimből. Nem volt sok olyan eset, amikor a triumvirátus személyes találkozót szorgalmazott, de a Volturi elit gárdája tagjának halála valószínűleg egy olyan ok lett volna. És mi történne Carlisle-lal? Az én védelmem érdekében a tűzvonalba vetné-e magát? Micsoda szarság. Az ilyen tervekkel, mint amilyen Fletcheré, nem csoda, hogy a déli területeken dúló háborúskodás hosszú időre elhúzódik és undorítóvá válik. Hála Istennek, Fletcher komolyan átgondolta, amit mondtam. Azt hiszem, igazad van. Csak egy futó ötlet volt – vonta le a következtetést. „Akkor maradjunk ennyiben. És megteszem neked azt a szívességet, hogy nem mondom el nekik, mit gondoltál, kötelességem ellenére. De meg kell ígérned, hogy nem teszel újabb szökési kísérletet.” Mogorván nézett rám. „Ne ellenkezzél nagyon” – morogtam. „Jól fognak veled bánni ott, ha végre elfogadod ezt a tényt, és megnyugszol.” „Elég nehezen hiszem én ezt el.” „Nem tréfálok.” Újból elhallgattunk, amíg Demetri közelített, láthatóan elégedetten, hogy a tűz a földig emészti a házat és hátborzongató tartalmát. Fletcher gondolatai végigszáguldottak korlátozott lehetőségein, mielőtt végleg elfogadta volna az elkerülhetetlent. Rendben. Békében fogok menni. Elnyomtam egy megkönnyebbült sóhajt, ahogy Demetri közeledtét néztem, hallgattam sziléz gondolatait, keresve bennük valamilyen nyomot arra vonatkozóan, hogy hallott-e valamit a beszélgetésünkből. Nyilvánvaló volt, hogy nem hallott semmit. Mint mindig, viselkedése élénk és öntelt volt, de ez ezúttal nem zavart. Nagyon könnyű volt elképzelni, hogy milyen könnyen eltűnne vigyora az arcáról, ha megtudná, milyen veszély fenyegette. És valójában, amikor erre gondoltam, elcsodálkoztam rajta, hogy vajon soha nem jutott eszébe, milyen veszélyes két vámpírral egyedül lennie akik, gyűlölik? „Örülök, hogy jobban vagy” – mondta nekem. Amikor nem válaszoltam, mosolya megnyugtatóvá vált, és érthetővé tette néhány gondolatát. Oh, ugyan már. Remélem, nem fogsz sokáig haragudni rám. Az egész egy jó kis játék volt. Tudod, meg kellett próbálnom. „Látszólagos törekvés?” – mormoltam, ismételve a folyónál elhangzott szavait.

„Appunto” – ismerte le bólintva, majd Fletcherre nézett rosszallóan. „Ez a legjobb, amihez hozzájutottál? Mint tudod, első osztályon hajózunk.” „Ez volt, vagy néhány rongy, ami szaglott a trágyától és a motorolajtól. Bármikor felvehetek azok közül egyet, ehelyett.” „Ne. Azt hiszem, Santiago mérete jó rád most. Valami az ő ruhái közül megteszi majd, amíg New Yorkban nem jutunk hozzá máshoz.” Demetri újból rám nézett. „Mehetünk?” Bólintottam, tekintetem még utoljára átsiklott a házra, mait mostanra a lángok teljesen elnyeltek. Az égő terasz alatt a juhászkutya vonyított a fájdalomtól, bár nem igazán kutyának hangzott már, égő szőrének és húsának fanyar szaga összevegyült tulajdonosainak szagával. Elfordultam, és bár fizikailag képtele voltam arra, hogy lássam, a préri felé néztem a fákon túlra, az erdőre a prérin túl, és a további mérföldeken túlra, amik elválasztottak otthonomtól. Otthon. Ahogy elhagytuk a mezőket, a ház alsó szintje összerogyott, és a kutya elhallgatott. Mindhárman csendben voltunk ahogy visszafelé mentünk; még Demetri is levertnek tűnt. Mindegyikünk megtartotta magának a saját véleményét az éjszaka történéseiről, mindegyikünk tudta, hogy bizonyos szempontból elbuktunk. Fletcher ugyan táplálkozott, de vissza kellett térnie, anélkül, hogy utat talált volna a szökésre. Demetri anélkül tért vissza, hogy változtatott volna a táplálkozási szokásomon, és én biztos voltam benne, hogy cselekedetei nem spontánok voltak. Társai valószínűleg nagyon sajátos változást reméltek tőlem. Mókás volt, hogy most, amikor a kísérlet véget ért, könnyű volt meglátni, hogy mennyire egyszerű volt a stratégiájuk. Ősrégi volt: oszd meg és uralkodj. Elszakítani engem Carlisle-tól fontosabb volt, mint őt elkülöníteni Chelsea-val. Mi lenne annál erősebb eszköz, ahhoz, hogy maguk közé csábítsanak, mint az emberi vér? Valószínűleg ezért tartották Fletchert szomjúságban. Így vadászni kellett mennie, ezzel fortélyosan gondoskodtak arról, hogy velük kelljen mennem. Kíváncsivá tett, hogy milyen kifogásaik voltak előkészítve arra, hogy velük menjek, mielőtt Fletcher megtette azt a csavart, hogy ragaszkodott az állati vér kipróbálásához. Valószínűleg ugyanazt, amit Demetri később használt is – hogy elég gyors vagyok ahhoz, hogy a szemem rajta tartsam, ismerem a terepet bla-bla-bla. Az ami igazán kíváncsivá tett, mégis csak az volt, hogy mit tettek volna, ha nem szerzik meg Fletchert, és csak ők hárman lettek volna. Végül, Fletcher volt az, aki tönkretette a terveiket, és bármennyire is szerettem volna tagadni, ha ő nem lett volna, ha magamévá tehettem volna azt, amiért az egész testem fájt vágyakozásában… Valószínűleg nagyon szerencsésnek érezném magam, hogy Volterrába mehetek. Most teljesen hülyének éreztem magam azért, hogy milyen büszke voltam, hogy vadászni megyünk. Nincs a világon semmi, ami összehasonlítható lenne az igazi vér élvezetével. Elég volt az illata, hogy erről meggyőződjek. Amit az az illat ígért számomra, egész életemben kísérteni fog. Ahogy rohantam, újból és újból átvizsgáltam emlékeimet az eseményekkel kapcsolatban, próbáltam találni valamit, bármit, ami könyörülethez vagy együttérzéshez hasonlított volna az érzéseimben, azokban a percekben, amit az iránt az ember iránt éreztem, de… nem találtam. Minden, amit láttam és éreztem, az a vére volt, amit hallottam, az a szívverése.

Fájdalmasan tiszta volt számomra, hogy én is elbuktam… minden tekintetben. Végül is, legalább hasonmásom nem volt már. Egy dolog volt, ami miatt hiányzott nekem, hogy Fletcher nem az én formámban létezett, hogy új alakja kétségtelenül lomhának bizonyult. Még Fletcher is körbefuthatta volna. Még így is, hogy bár olyan sebességet tartottunk, amit Fletcher is tartani tudott, a visszaút gyorsabb volt. Megkönnyebbültem, hogy az éjszaka a végéhez közeledett, a közeledő napfelkelte csillogása előttünk állt... minden lépéssel, amivel távolabb kerültünk a farmtól, a történtek távolabbra kerültek, bár tudtam, hogy soha nem szökhetek el az elől, amit tettem. Körülbelül tizenegy mérfölddel távolodtunk el Gaftontól, én a másik kettő előtt futottam, tudtam, hogy jelenlétem már nem szükséges ahhoz, hogy Fletchert kordában tartsa Demetri. Szükségem volt némi időre, hogy megbéküljek, távol kerüljek a gondolataiktól. Ahogy éppen csak átkeltünk a folyón és beléptünk az erdő utolsó fái közé, a leggyorsabb sebességre kapcsoltam, amit csak el tudtam érni. Annak ellenére, hogy vajon mit fog szólni a viselkedésemhez, látni akartam Carlisle-t, tudni akartam, hogy van, tudni akartam – hogy vajon csak képzelődöm, vagy tényleg a baseball ütő csattanását hallottam. Megálltam, felnéztem, és holt biztos, hogy a fák felett magasan a kék reggeli égen egy baseball labda süvített el, mintha ötven Babe Rush ütötte volna el. Már lefelé szállt. Ha visszafelé mentem volna nyolcvan yardot, elkaphattam volna. Visszaugrottam helyzetbe, várva hogy elérjen hozzám a labda, addig tekintetem követte a labda röppályáját, arrafelé, ahonnan jött - a házhoz, ami még mindig elég messze volt ahhoz tőlem, hogy bárki gondolatát is elkaphassam. A labda látványa egyszerre volt bizarr és megnyugtató és ahogy elkaptam, hitetlenül kuncogtam. A félelmetes Volturi… baseballt játszik. Ezt most látnom kellett. Már éppen azon voltam, hogy visszadobom a labdát abba az irányba, ahonnan jött, és érdekelt, vajon el tudome dobni a házig… és akkor meghallottam őt. A fenébe, ezúttal még közel sem volt… oh, nos… ennek egy kicsit itt előrébb kell lennie… Lefogadnám, ha Edward itt lenne, el tudná kapni. Egy fészeknyi ijedt pinty repült fel az égbe, ahogy közeledett… és végül megláttam. Nadrágszára és ingujjai feltűrve, mellénye kigombolva, haja kócos… kellemes látvány bánatos szemeimnek. Nem volt biztos benne, hogy én vagyok-e. Azokat a ruhákat viseltem, amik Fletcheren voltak amikor elmentünk, és emlékeztette magát, hogy a szemszín sem volt már egyértelmű azonosító. Amit ő tudott, az az volt, hogy Fletcher egész éjjel a vadvilágból táplálkozott, és amilyen kiéhezett volt, az étkezés valószínűleg elég volt ahhoz, hogy szemszíne hasonló legyen a mienkhez. Sóhajtott egyet, kiszűrve az illatok közül az enyémet. Edward…Ez…Te vagy? A gondolat reménykedő volt, és gondolatának hangzása… tiszta volt és gyors és meleg és nyitott. És tudtam, hogy Chelsea elbukott.

A megkönnyebbülés elöntött, nem bántam, hogy nem biztos benne, én vagyok-e. Nem tudtam letörölni a hatalmas vigyort az arcomról, ahogy odasétáltam hozzá. „Talán én vagyok, talán nem” – mondtam, felemelve a labdát. „De igazad volt. El tudtam kapni.” Edward. A szó telve volt megkönnyebbüléssel. Mosolya tükrözte az enyémet, csendben álltunk, túlságosan elfoglalt bennünket a másik láttának öröme ahhoz, hogy megkérdezzük, mi történt az éjszaka folyamán. „Szóval, ki ütötte ezt?” - törtem meg végül a csendet. „Santiagonak kellett lennie. Chelsea még gyakorolja a lendületvételt.” „Te tényleg tanítod a Volturikat baseballozni?” „Miért ne?” Vállat vontam. „Nekem nem jutott volna eszembe, ennyi az egész.” Ő is megvonta a vállát. „Nos, úgy tűnt, Chelsea egy kissé unja magát, így…” Szóval, ezt csinálták, amíg mi oda voltunk éjjel. Igen, különösen ártatlan dolog. Ez még rosszabbá tette azt, amit én tettem… és ez a pillanat volt az, amikor mindannak a súlya, amit tettem teljes erejével mellbe vágott. Féltem elmondani neki, próbáltam nem gondolni rá… bár nem tudtam tovább elodázni. Nem, ha azt akartam, hogy tőlem hallja és ne a többiektől. „Mi a baj?” – kérdezte, észrevéve zavart arckifejezésemet. Hol vannak a többiek?…A ruhái… történt valami Fletcherrel? Megráztam a fejem, tekintetem a kezemben tartott labdára tévedt. „Nincsenek messze. Fletcher…megtartotta a neked tett ígéretét. Egy hiúzzal próbálkozott, de nem hozott semmi jót. Több kellett neki.” „Nem vagyok meglepve” – ott voltál, amikor táplálkozott? „Carlisle...” Bármi történt, nekem elmondhatod. „Megpróbáltam… Majdnem meg is tettem. Demetri az egyiket odahozta nekem. Rengeteg vér volt, megéreztem a szagát, és…” – szavaim elhaltak és a szégyen majd megfojtott. Carlisle megmarkolta a vállamat. Nézz rám, Edward. Nem tudtam megtenni. Addig nem, amíg el nem mondtam neki mindent. Képtelen voltam levenni a szemem arról a hülye labdáról. „Feladtam. Az önuralmam lehagyott. Ha Fletcher nem lökött volna el, megtettem volna. Megpróbáltam megtenni. Nagyon sajnálom.” Ezután felemeltem a tekintetem rá, elutasítást vagy szemrehányást kerestem a szemeiben, de egyiket sem találtam. „Ne kárhoztasd magad. Fajtánkból senki nem tudta volna megtartóztatni magát.” „Kivéve téged” – mondtam szégyenkezve. „Bárcsak biztos lennék ebben. Csak elképzelni tudom… Edward, olyan sebezhetővé tettek téged, amennyire csak tudtak. Egyáltalán nem számít, hogy milyen elkötelezetten fegyelmezi magát valaki, hogy ne vegyen el emberi életet… ha újszülöttként ennyire manipuláltak volna,

szembeállítva a nyers valósággal, vadászi ösztöneimet kihegyezve, egyszerre feltálalva az emberi vér látványát és az ömlő emberi vér illatát...” „Ellent tudtál volna állni. Te mindig képes lettél volna rá.” Keze lehanyatlott a vállamról. „Nem számít. Nem lehet összehasonlítani a te tapasztalatodat az enyémmel; a körülmények egészen másak. A múlt éjjel – te nem önként vállaltad ezt a helyzetet.” Miért kell ennyire elnézőnek lennie? Tudok olyant tenni, amit helytelenítene? Éppen vitatkozni kezdtem volna újra, amikor gondolatai félbeszakítottak. Fletcher megállított? A vérért harcoltatok? „Magának akarta a vért, igen, de más okai voltak. Keresztbe akart tenni Demetrinek.” Érdekes. „De van más is.” – mondtam. Ugyanekkor kiterjesztettem mentális hallásomat, hogy megkeressem az utánam jövőket. Felbecsülve Fletcher sebességét, még mindig van pár percünk, mielőtt utolérnek. Semmit nem hallottam.. se lépéseket, se gondolatokat…csak az ébredő erdő hangjai vettek körül bennünket. „Carlisle, Fletcher egy… nem hiszem, hogy a Volturi tudja, mi van a kezükben. Miután táplálkozott, a gondolatai őrült ütemben száguldottak, és felhozott egy szökési tervet… Nos, nem tudom, egyszerre volt briliáns és félőrült. Megpróbált engem rábeszélni, hogy segítsek neki megölni Demetrit.” Igaz rémület ömlött el Carlisle arcán. Kérlek, mondd, hogy Demetri nem tud erről. „Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy nem tud róla. És lebeszéltem Fletchert. Megígérte, hogy nyugodtan velük megy, de nem tudom meddig fog tartani ez az elhatározása. Mit tehetnénk?” „Nincs semmi, amit mi tehetnénk” – felelt. Csak remélhetjük, hogy Chelsea szilárdan tartja majd, innentől odáig.” „Chelsea-ról szólva úgy tűnik… jobban vagy.” Szomorúan mosolygott. „Igen, nos, körülbelül reggel háromkor végül feladta a küzdelmet velem. Ezenkívül, mint ahogy ezelőtt mondtam, ha képessége hatni tudott volna ránk, már hatott volna.” „De hallottam, hogy szenvedsz.” Hirtelen tanácstalannak tűnt. „Szenvedtem?” „Amit hallottam, elméd nagyon lassúnak tűnt, mintha küzdened kellett volna valami ellen. Nem ő volt?” „Nem úgy ahogy te gondolod. Ne érts félre – a képessége ijesztő, de van néhány kötelék, amit képtelen széttépni, és az enyém és a tiéd ezek közé tartozik. Amit hallottál, az a kár volt, amit az okozott, hogy megpróbáltam a helyzetet átvészelni anélkül, hogy kellemetlenül viselkedjek.” „Kellemetlenül?” Mosoly rezgett a szája sarkában. Azt hiszem egy-két falon át tudtam volna taszítani Chelsea-t. Igazából Aro-t is, de ugye ő nincs itt.”

Leesett az állam a hitetlenkedéstől. Soha nem láttam még, hogy Carlisle ennyire közel legyen ahhoz, hogy elveszítse önuralmát. „Ez az egész? Hogy mérges voltál? És miért rejtetted el ezt előlem?” „Sajnálom, de egyszerűen nem tudsz még annyira uralkodni az érzelmeiden.” Éppen eléggé feldúlt voltál minden egyéb miatt, és ha tudod, hogy én mennyire aggódom, biztos, hogy kirobban belőled. Egy ilyen kirohanás katasztrofális lett volna. „Magamat is elég volt fegyelmezni.” „Annyira odavoltál?” „Először nem is. Tudtam, hogy miért van itt, de azt gondoltam, feladja, miután egyértelművé vált számára, hogy nem működik a hatalma. Akárhogy is, tévedtem. Nagyon makacs teremtmény.” „És akkor mi késztette megállásra tegnap éjjel?” „Megmondtam neki.” Felhorkantam. „Csak ilyen egyszerűen. Megkérted, hogy álljon le, és megtette.” „Nem. Nem kértem” – felelte, és elméjében felidézte a beszélgetést emlékezetében. Első látásra úgy nézett ki, hogy három régi barát üldögél a teraszon, egymással beszélgetve. Most ne törődjünk azzal, hogy szinte egyáltalán nem mozdultak, kevéssé voltak felöltözve és mezítláb voltak az őszi és északi hideg éjszaka ellenére. Ne foglalkozzunk azzal, hogy egy kevés fény sem világított sem a házon belül, sem a házon kívül, és hogy a beszélgetés tárgya újszülött vámpírseregek egymás elleni dúlása volt. Carlisle nem vett részt túlságosan a beszélgetésnek ez utóbbi kis részében, minden figyelmét annak szentelte, hogy uralkodjék magán, mivel már több órája azon a ponton volt, hogy elveszíti az önkontrollját… Mivel eddig még soha nem találkozott Chelsea képességének működésével, Carlisle nem volt biztos abban, hogy mire számíthat. Bár nem sokáig kellett várnia arra, hogy megtapasztalja. Nem sokkal az után, hogy bevonultak a házba, ahol megálltak, és nézték, ahogy Chopint játszok… megérezte, hogy elkezdődött. Az érzései irántam… mintha összenőttek volna, beolvadtak volna… átalakultak volna valamiféle zsigeri kapcsolattá, szinte fizikailag is megjelenve, mint egy póráz, de nem volt biztos benne, hogy ez a saját védekező reakciója volt Chelsea jelenlétére, ami túlzottan óvatossá tette az irántam táplált érzéseivel kapcsolatban. De azután… érezte, hogy mindez nem bensőjéből származik. Mindezt együttvéve megvizsgálta, és túl szervezettnek tűnt, mintha egy jelen levő lény megtámadta volna az öntudatát, és átkutatta volna minden apró részletét annak, hogy mit jelentek Carlisle számára én, egybefogta volna azokat egyetlen lényegé… és amikor Carlisle észre vett egy élénk, de mégis bizonytalan sugárzást, ami ezt a köteléket beburkolta, tudta, hogy Chelsea már próbálja felbontani a kötődést, mint ahogy a sav rágja át magát a kötélen. Első reakciója az volt, hogy megpróbált őrködni, figyelte a kötődést, mintha az a világ legértékesebb dolga lenne, azon tűnődött, hogy küzdhetne meg érte, de ahogy a látogatás első órája eltelt, rádöbbent, hogy nincs oka aggódni. Tudta, hogy van a kötődéseknek olyan fajtája, amit Chelsea nem tud szétrombolni. Remélte, hogy a köztünk levő kapcsolat is ilyen fajtájú… és az is. Chelsea erőlködése eredménytelen volt. Semmi nem bomlott szét. Semmi nem gyengült. Ha valami történt is, az volt, hogy a kötődés közöttünk megerősödött, sokkal acélosabbá vált minden megújuló támadás következtében. Még csak figyelmet sem kellett fordítania rá. De minél többet gondolt arra, hogy mit is próbáltak tenni látogatóink… amikor látta, hogy mennyire szomjas Fletcher, tudta azt, hogy majd vadászni kell vinni… hogy menyire láthatóan kényelmetlenül éreztem magam sok minden miatt, főleg amiatt, hogy Fletcher az én formámat vette fel… hogy milyen feszült vagyok Chelsea-vel… Carlisle tudta,

hogy nem engedték meg Chelsea-nek, hogy köztem és a triumvirátuson kívül bárkivel is felépítsen bármilyen kapcsolatot, Ettől függetlenül megpróbált egy gyengébb kötődést kialakítani, amit fel is ismert, miután Fletcher beszélt arról, hogy érzi Chelsea vonzerejét… és Carlisle minél inkább izgatottnak látott engem, annál inkább mérges lett, egyre nehezebben tartotta féken magát… és most, bár úgy beszélgettek, mintha minden rendben lenne, azon emésztette magát, hogy elképzelte, milyen tapasztalatokra teszek szert, ha Fletcher emberre akar vadászni… és még, bár eredményt nem hozott, Chelsea tovább próbálkozott a tudatával, próbált valamit lehámozni abból, ami oly fontos volt Carlisle számára. „… a legfáradságosabb feladat mind között” – mondta Santiago. „Túl voltunk rajta, de nem lettem volna meglepve, ha...” „Elnézést a félbeszakításért” – mondta hirtelen Carlisle. Santiago elhallgatott, egy kissé visszahőkölt, amikor Carlisle égő tekintetét Chelsea felé fordította, aki kíváncsian nézett vissza rá. „Mindketten tudjuk, hogy erőfeszítéseid hiábavalóak, és el fog fogyni a türelmem. Ha azt akarod, hogy ez a látogatás békében érjen véget, azt ajánlom, hagyd abba a támadásomat.” Chelsea-nek egy szempillája sem rezdült, és mély csend ereszkedett közéjük. „Elég volt” – mondta végül Santiago a nőnek. „Nem fajulhat addig a dolog.” Chelsea tekintete élessé vált és Carlisle érezte, hogy a ragyogás tízszeresére erősödik egy pillanatra… majd elenyészik. „Rendben van” – mormolta Chelsea. A belső melegség megszűnt, a hozzám való kötődésének zsigeri természete kiterjedt, mintha hosszú időre bezárták volna, és az izzás, ami visszamaradt, annak a tudata volt, hogy minden rendben van és most már érintetlen. „Köszönöm, Chelsea. Sokkal jobb így.” A nő nem válaszolt, és újabb terhes csend következett, mielőtt Santiago megszólalt, jól lehet, óvatosan. „Bocsáss meg, Stregone. Remélem, megérted, hogy csak segíteni próbált.” „Oh, nem kételkedem, hogy Aro úgy gondolta, hogy szívességet tesz”- felelt Carlisle szárazan. „Hát nem az? Nem Szívesség?” – kérdezte Chelsea – „fáj nekem, hogy segítő szándékomat támadásnak nevezted.” Carlisle epésen válaszolt. „Ha Edward úgy dönt, hogy elmegy Volterrába, talán nyitott lettem volna a támogatásodra, de ez valószínűtlen. Nincs szándékában elmenni.” Chelsea felhúzta a szemöldökét. „Majd meglátjuk.” Úgy gondolom, több beszélgetés is lezajlott, de Carlisle emlékezete ennél a pontnál irányt váltott. Talán ez volt a legjobb, mert amit eddig láttam az is több volt, mint elég, hogy morfondírozzak rajta. „Chelsea úgy gondolta, hogy segíteni próbál neked?” „A maga módján. Őt nagyon ritkán küldik ki Volterrából… amikor találkoztam vele, tudtam, hogy azért van itt, hogy csitítsa a társaságod elvesztésének megrázkódtatását… hogy úgy érezzem, nem vesztettem el semmi fontosat. Aro gondolkodásmódja szerint az, hogy őt ideküldte, egy baráti tett volt.” Annak ellenére, hogy tanúja voltam sok gondolatának és emlékének az ősi vámpírokról, még mindig képtelen voltam felfogni Aro-val való barátságának dinamikáját. Nem tudtam felidézni két ennyire különböző személyt… de ez volt a legutolsó, ami bosszantott.

Az, hogy elválasztanak engem Carlisle-tól, olyan kárt okozott volna benne, hogy inkább előre megfontoltan megnyílt volna Chelsea befolyásolásának, hogy enyhítse a fájdalmát? Éppen ez a gyanú volt az, ami nagyon fájt, amikor rágondoltam. Meg kell neki mondanom, tudnia kell… Tanácstalan volt, amikor megfogtam a kezét, de engedte, hogy megtegyem. Figyelve saját erőmre, felfelé fordított tenyerébe helyeztem a baseball labdát. „Nem lett volna szükséged rá, hogy megengedd neki” – mondtam csendesen, és mindkét kezemet használva bezártam kezébe a labdát – „nem változtattam meg a szándékomat, és nem is fogom. Nem megyek velük.” És ahogy elengedtem a kezét, megfeszítette fogását a finom csomóján a parafának és bőrnek, és az Elveszett Paradicsom egy részlete fedte be elméjét. Emlékeztetni akartam, hogy gondolatokat hallok és nem érzelmeket, habár megtanultam már, hogy az elme nem tehet róla, de az érzelmekre gondol… mindenesetre, a Milton részlet el is halt, alighogy elkezdődött. „Rendben van Edward,” – mondta Carlisle –„ha elmennél, akkor sem engedném, hogy Chelsea manipuláljon engem… vagy téged.” „Tudom. Bízom benned.” „Ahogy én is benned.” Szemeim előtt újból feltűnt a vérszínű mező túlságosan élénk emléke, és a rémült, vérző emberé, akire rávetettem magam… „De nem kellene bíznod bennem, semmiképpen az után, amit az éjjel tettem.” „Bízom, abban, hogy a tőled telhető legjobbat próbáltad, és tudom, meg is tetted.” Szavai visszavittek a farm felé való futáshoz, amikor is megpróbáltam nagyon erősen arra gondolni, amit ő mondott, amit tanácsolt… és tényleg megpróbáltam… Ebben a pillanatban meghallottam más, suttogó gondolatok közeledését, amik soha nem lehettek volna kevésbé alkalmatlankodók. Fletcher és Demetri néhány pillanat múlva megérkeznek. „Majdnem itt vannak” – mondtam, ide-oda pillantva. „Tudnod kell, hogy Flechernek más a formája most.” Vadászatunk körülményei felötlöttek elméjében. Annak a formájában, akit te... „Igen.” Ez nyugtalanító lehet. „Nem annyira, mint amikor úgy nézett ki, mint én.” Carlsile bólintott, átnézett a vállam felett, majd felcsillant a szeme, ahogy tekintete visszatért rám. Versenyzünk visszafelé? Csalárdul vigyorogtam. „Mi értelme? Tudod, hogy én győzök.” Hallottam elhatározását, hogy megpróbál meglepni, hogy megfordul és elrohan figyelmeztetés nélkül, és abban a pillanatban, amikor megtette, természetesen könnyen lehagytam. Ez nem fair, méltatlankodott. Nevettem, annyira lelassítottam, hogy utolérjen. „Nem kell hagynod, hogy én győzzek” – morogta. „Nem hagylak. Csak úgy döntöttem, nem akarok versenyezni veled. Ma nem.”

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful