You are on page 1of 8

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ TÉZISEI

DÁNÉL MÓNIKA:

A KÖZÖTTISÉG ALAKZATAI A MAGYAR NEOAVANTGÁRD IRODALOMBAN

Irodalomtudományi Doktori Iskola, vezetıje: Dr. Kenyeres Zoltán DSc Általános irodalomtudomány program, vezetıje: Dr. Kulcsár Szabó Ernı MHAS

Témavezetı: Dr. Kulcsár Szabó Ernı MHAS A bizottság tagjai:

1

A bizottság elnöke:

Dr. Tverdota György DSc Hivatalosan felkért bírálók:

Dr. Deréky Pál PhD Dr. Kulcsár-Szabó Zoltán PhD

A bizottság titkára:

Dr. Bónus Tibor PhD A bizottság tagja:

Dr. Jankovics József A bizottság póttagjai:

Dr. Bacsó Béla DSc Dr. Kálmán C. György CSc

Budapest, 2008

2

A feladat körülhatárolása – a disszertáció kérdésfelvetése, módszerei

Azon alkotókról és mőveikrıl való beszéd, akiket látható

és beláthatatlan okok miatt interpretációs őr vesz körül,

számos nehézségbe, ellentmondásba ütközik.

Szükségszerően elbizonytalanító hatása van az értelmezés

hiányának. Joggal adódik a kérdés, hogy valóban egy

adott nyelvi értelmezıközösség vaksága mutatkozik meg

egy-egy ilyen életmő esetében, – és ekkor érdemes

megvizsgálni eme vakság kontextusait – , vagy maguk a

szövegek is „felelısek” értelmezetlenségükért. Ilyen

életmővek vizsgálatakor tehát szorosan együtt kell hatnia

az esztétikai, hatástörténeti, ideológiai, szocio-kulturális

szempontoknak. Nem lehet eltekinteni a korábbi

értelmezések hiányától, paradox módon ez a hiány is

irányítani fogja az épp keletkezı interpretációkat.

Utánajárva az értelmezések elmaradásának olyan –

legtöbb esetben nem csupán esztétikai, hanem

kultúrpolitikai – összefüggések nyomai sejlenek fel,

amelyek ebben a hiányban (és itt körülírásként

szerepelhetnek az elhallgattatás, kirekesztés, megtiltás

stb.) érhetık tetten.

3

Az ún. nyugati magyar irodalom recepciója, illetve

recepcióhiánya a fenti összefüggések kitőnı

példatáraként funkcionál. Egyrészt a szocializmusbeli

kettıs kultúrpolitika mőködésének archívumaiként

tekintettem, másrészt e tiltó mechanizmus megszőnése

utáni hatástörténetükkel foglalkoztam irodalmi,

esztétikai, kultúrtörténeti szempontokat részesítve

elınyben. Sajátos történelmi helyzetükbıl adódóan az

általam elemzett mőalkotások és recepciójuk ily módon

elsı megközelítésben nem választható szét.

Egy diktatúra centralizált, egységes narrációban

elbeszélhetınek vélt irodalomtörténetbıl és a recepcióból

a tiltás miatt maradtak ki, amikor viszont bekerülnek,

akkorra az irodalom-értés változik meg oly módon, hogy

már nincs egyetlen nagy narratívában elbeszélhetı

irodalomtörténet, ahová be lehetne kerülni. A nyugati

magyar irodalom szövegei között számos példát találunk

arra, ahogyan tematizálják a nemzet „testérıl” való

leszakadást, függetlenséget, és az akkori kontextusban ez

összekapcsolódott a szólás szabadságával is. A korabeli

befogadás mondhatni csupán a nosztalgikus hangnemre

volt fogékony, az értelmezés midenkori alapjaként a

hazavágyódást jelölte ki. Az emigrációban keletkezett

4

mővek interpretációja, illetve elmaradása pedig annak

archeológiája, hogy a nemzetállam éppen e kiszakadást

nem tőrte el. Ebben rejlik paradox létük: a nemzeti

keretbıl szakadtak ki, szorultak ki, miközben nemzetiek

voltak, és ma, amikor ez a keret megszőnıben van, a

létrejövı értelmezések majdnem szükségszerően ezt a

korábbi mulasztást igyekeznek jóvátenni.

A nyugati magyar irodalom képviselıi között találjuk a

’70-es évek leginkább magyar nyelvő újító

(neoavantgárd) törekvéseit. Éppen ezért fontos utólag is

hangsúlyozni eme szövegek új jellegét, hiszen a határon

kívülrıl hatottak vissza a magyar irodalmi

kifejezésmódok alakulására. Éppen attól az újdonság-

karakterüktıl kasztrálódtak eképpen a történelmi huza-

vona miatt, amely „új” megszólalás a történeti értéküket

jelöli. Mintegy példásan leképezik fıképpen a történeti

avantgárdban rejlı ellentmondást, hogy az új is csak

tartósként képes hatni. Ma az a kérdés, hogy ebben a

tartósítottságban képesek-e megmutatni történeti

újságukat.

Mivel idıben szimultán újként való befogadásuk a fenti

okok miatt elmaradt, vagy csupán nyugati olvasókra és

titkos magyarországi

5

a

olvasókra

korlátozódott,

most

hatástörténeti kontextusban kell felmutatniuk mára

történetivé vált újdonságukat. Ebben a hatástörténeti

összefüggésben válnak megszólaltathatóvá a nyugati és a

határon túli szövegek neoavantgárd változatai.

A neoavantgárd mőalkotások, hasonlóan a klasszikus

avantgárd alkotásaihoz az idegenség

megtapasztaltatóiként is értékelhetık. Saját nyelvi

közegükben, nyelvi hagyományukban idegenek, és

ellenszegülnek a bevett értelmezıi praxisoknak. Éppen

ebben rejlik újdonságuk, a történeti avantgárdban a

dadaizmus tüntetett leginkább ezzel a sajátossággal.

A neoavantgárd mőalkotások által kitüntetett

töredezettség, heterogenitás az interpretáció

elıfeltevéseit, viszonyulásait megváltozásra kényszeríti.

A képlékenység és a hiány kategorizációs kísérletekre

késztetik a befogadót elsı olvasáskor a neoavantgárd

esetében, a nyugati magyar irodalom recepciójának

kitüntetett otthontalanság metaforája pedig eme irodalom

honosításának (burkolt) kényszerét is transzportálja.

Mindezen „saját” elıfeltevések késıbb vál(hat)tak

explicitté. Miközben tehát maguk az irodalmi

mőalkotások a nagy narratívák leépítését végezték, és

elemzéseimben

reflektálni,

ezekre

6

szintén

igyekeztem

mégis utólag láthatóvá válik, hogy milyen mértékben

meghatározta értelmezéseimet a történeti kontextus,

illetve a korábbi recepció ideológiája.

Dolgozatom leképezi azt a bolyongást az interpretációs

nyelvben, amely (földrajzi otthontalanság helyett) nyelvi

otthontalanság formájában vált az emigráns szerzık

mőveiben értelmezhetıvé. A heterogenitást mint anti-

poétikai elvet teremtı szövegeknek az értelmezése hosszú

idıre belevesz a különemőségek felismerésébe,

megértésébe. Heterogén értelemezıi apparátust kell

kialakítania az idegenségük érzékelhetıségére. Nomád

értelmezıvé kell vállnia annak állandó mozgásban-lét

bizonytalanságával. A közöttiség alakzatait teremtve az

interpretációban az értelmezı is olvasás és újraolvasás

állandó közöttjében tapasztalhatja meg (nem-)magát.

Ilyen interpretációs nyelvként szolgált a foucault-i

archeológia, ennek értelmében a dolgozatom a magyar

irdalomban és kultúrában egy törésjelenségre koncentrál,

egy (korábban) egységes narratívát megszakító

jelenségre, a nemzeti irodalom homogén konstrukcióját

felnyitó (határon túli, illetve nyugati) képzıdményeire.

Ugyanakkor a magyar irodalomtörténet-írás töréspontjára

is a neoavantgárd

Az archeológia

7

vizsgálatával.

értelmében a történeti dokumentumokat (például

folyóiratok) a megmunkálás, értelmezés révén változtatja

emlékezetté. Ugyanakkor éppen e megmunkálás és a

dokumentumok különnemősége révén a szóródás tere

válik láthatóvá, és miközben egy történeti kategória (jelen

esetben a neoavantgárd) képviseletébe igyekszik állítani

az interpetáció, eközben a különbségeiket mutatják meg

ezek a szöveg- és kulturális emlékek. Éppen ezért a

közöttiség a maga általános ám mindig más alakzatokban

aktualizálódó kategóriát választottam eme törésjelenség

meghatározására.

A neoavantgárd poétikájának sajátosságait összefoglalva

eme szövegek nyelvi kísérletezésének hátterében az

idegen kultúra nyelve és irodalmi hagyománya egyaránt

felfedezhetı. A kétnyelvőség lehetıvé teszi, hogy e

szerzık mővei egyszerre két kulturális hagyomány és

nyelvi eszköztár használatában jöjjenek létre. A nyugati

magyar irodalom a nyugat-európai irodalmi avantgárd

hagyományra épít. Az idegen nyelvő kultúra mőveik

integrált tartozékává válik, tehát azokba a kurrens

szellemi irányzatok hatásai is beépülnek. Az idegen nyelv

horizontjából a nyelvi reflexivitás is más dimenziót nyer:

ez a nyelvi idegenség olyan nyelvi kísérletezésre ad

8

lehetıséget, mely az idegen kultúra nyelvi-szellemi

közegét nem mellékszálként, vagy mellékjelentésként

építi be a mővekbe, hanem egyforma hangsúllyal, egymás

mellett rezonáló szálként integrálja. Így mutatkozik meg

másképp, válik hangsúlyosan reflektálttá a saját (magyar)

nyelv.

Az úton lét permanens állapot irodalmi, kulturális, nyelvi

szinten egyaránt, amely így a folytonos fordítás,

fordításban-lét szinonimájává változik.

A hontalanság metaforája nem a honát elvesztett,

számőzött jelentések mentén, hanem az úton-lét

gondolata felıl tehetı az értelmezıi megközelítés

alapjává. Mindezek kontextusában a nyugati magyar

irodalom helyzetébıl adódóan sajátos irodalmat hoztak

létre, melynek kitüntetett jegye az idegen nyelvekkel való

párbeszéd, illetve a saját nyelv különbözı szólamainak

karnevalizációja. A romantikus nemzetközpontú

irodalomtörténeti felfogással szemben e mővek a

multikulturalitás elgondolása, illetve a nyelvi

sokszólamúság nomád felfogása felıl váltak

értelmezhetıvé.

9

A disszertáció tagolódása, fıbb tézisei Az Archeológiai tér-képzés címő elsı részben a

nyugati magyar irodalmat mint egy nemzeti narratíva

töréspontját mutattam be, és két neoavantgárd közegként

értelmezhetı folyóiratot elemeztem. Különbözıségükbıl

adódóan eltérı módon: az Arkánum esetében filológiai,

az Új Symposion esetében poétikai és intermediális

szempontok határoztak meg. A töréspont láthatóvá

válásában különbözı történeti és egymásra rétegzıdı

dokumentumokként tekintettem. Elemzésük során az

Arkánum igazi avantgárd mőhelyként mutatkozott meg.

Szöveg és kép köztesében keletkezı Új Symposion

közege pedig mindazon neoavantgárd problémákat

hagyta menyílni, amelyekre eme dolgozat fókuszált. Az

intermediális egymásra hatásban például a címlapok

szemügyrevételekor láthatóvá vált az antropomorf-

dezantropomof alakzatok játéka, az emberi test és a

sematikus Brâncuşi-i szoborforma (képváltozatának)

egymásnak feszülése, a szerzıi név és szerzıi arc

szétvállása, vagy a nıi ábrázolásban kulturálisan kódolt

kisajátító tekintet problematizálása.

A Nyelvek és szerepjátékok között. A

heterogenitás mint stílus a neoavantgárd irodalomban

10

címő fejezetben neoavantgárd irodalmi alkotások

mőközpontú elemzései olvashatók, illetve az újraolvasás

közöttiségében mutatják a poétikai és történeti

interpretációk nyugvópontra nem jutó hontalanságát.

Fıként Bakucz József, Domonkos István, Kemenes Géfin

László, Vitéz György mőveit a heterogenitásnak mint

stílusnak a létrehozóiként értelmeztem, és azt vettem

szemügyre, hogy a különbözı kulturális kódok

használatával hogyan nyitják meg az irodalom mediális

terét. A nyelvi performativitásból adódó teatralitás

karneváli jellegét hangsúlyoztam, olyan „emlék-helyek”

tereként, ahol a szövegemlékek nem lineárisan történ

színrevitele a meghatározó. Eltérı idıkbıl származó

tanulmányaim többnyire az irodalmi kódok elkülönülését

és egymásrahatását vizsgálják e szövegek elemzésekor, és

zavarbaejtı voltukat igyekeznek érzékeltetni. Éppen ezért

zavarba (magyar szóhasználatban akárcsak

gondolkodóba) ejtetten nem törekedtem e zavar

felszámolására, pusztán milyenségeinek megfoghatatlan

vonzását érzékeltetni.

Az Irodalmi atyaság (neoavantgárd) válozatai

címő fejezet a neoavantgárd identitás-alakzatait a

köztesében hozza létre. A Fehérlófia I-VI könyvének

alakváltozatai, maszkajai a Fehérlófia nyolcasában, a

Versek Jolantához, illetve a Krisztina könyvében a

kulturálisan kódolt nemi szerepek problematizálásával

egészülnek ki. A magyar irodalomban ilyen szempontból

két reprezentáns alkotás (Weöres Sándor Psychéje és

Csokonai Lili alias Esterházy Péter Tizenhét hattyúk )

révén a történetiségében mutattam be a neoavantgárd

nemi-konstrukciók liminalitását. És ezáltal az identitás-

képzıdés lehetıségét mindvégig az emberi horizontjában

tartja (Bakucz József: La Femme Intérieure címő

képszövege tekinthetı részben kivételnek), ám ex-

centrikusan, az önmagától való távolságtartás

képességével. Az önmegértés értelmezıi igénye sem

mentesülhet eme rögzíthetetlen folyamat alól.

Dolgozatom hangsúlyossá teszi a magyar neoavantgárd

irodalom nyelvközpontú voltát, és ez a korabeli

magyarországi többnyire ideológia szolgálatában álló

irodalommal szemben nem lehet eléggé kiemelni.

Meglátásom szerint a nyugati és a határon túli magyar

neoavantgárd, nyelvi, kísérletezı irodalom nagyban

hozzájárult a magyar irodalom „felszabadulásához”.

kulturálisan

kódolt

nemi

szerepek játékterének

 

11

12

A bevezetett közöttiség kategória a neoavantgárd megragadására azért lehet hatékony, mert a különnemőségek egyidejőségének jelölése mellett egyszerre jelöl idı- és térviszonyt. És ez azért fontos, hogy egyszerre, mert a térszerőség révén megszőnteti az idıbeni átmenetiség ok-okozat linearitását, térbeliesíti az esetleges neoavantgárd-posztmodern hatástörténeti viszonyt, olyan (szövegek) hely(e)ként válik érthetıvé, ahol az idıbeliség eltérı tapasztalatára kell reflektálnunk. A tér-idıként értett „korszak” az irodalomtörténet-írás átértelmezésére is késztethet.

13

A DISSZERTÁCIÓ TÉMÁJÁHOZ KAPCSOLÓDÓ PUBLIKÁCIÓK

Tanulmányok:

Nem-nyelv. Bakucz József költészetérıl. Prae, 2008/3, 84-93.

1966. Az elsı magyarországi happening. Nyelvek karnevalizációja a neoavantgárd mővészetben. In: Szegedy- Maszák Mihály—Veres András szerk.: A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig. Budapest, Gondolat Kiadó, 2007. Társszerzı: Müllner András

1978. A nyugati magyar irodalom köztes tere. Megjelenik a Fehérlófia Elsı Könyve. In: Szegedy-Maszák Mihály—Veres András szerk.: A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig. Budapest, Gondolat Kiadó, 2007. Társszerzı:

Varga Tünde

Hőtlen szövegek. A tekintet és a beszéd köztes poétikája. In:

Oláh Szabolcs—Szirák Péter szerk.: Szerep és közeg. Ráció Kiadó, 2006. 358-381. Folyóiratban: Magyar Mőhely 2006/2,

2-20.

Symposion a hallgatás asztala körül. Kép és szöveg megnyíló terei az Új Symposion folyóiratban. In: Kékesi Zoltán— Peternák Miklós szerk.: Kép írás mővészet. Ráció Kiadó, 2006, 26-44. Folyóiratban: Magyar Mőhely, 2006/2. 139. szám, 2-19.

Nyelvek és kulturális kódok között. (Kísérlet a magyar

neoavantgárd történeti kontextualizációjára) Alföld 2005/6, 77-

92.

Nyelv–karnevál. Performatív nyelvhasználat magyar neoavantgárd szövegekben. In: Né/ma? Szerk.: Deréky Pál— Müllner András, Ráció Kiadó, Budapest, 2004, 99-114.

14

Az irodalom tér-nyerése. (Térbeliség mint olvasási technika Kemenes Géfin László: Versek Jolantához címő könyvében) In:

Sz. Molnár Szilvia—Molnár Gábor Tamás szerk: Egytucat. Kortárs magyar írók nıi szemmel. Budapest, Kijárat Kiadó, JAK, 2003, 9-21.

Irodalom mint elméleti elıfeltevések provokációja. Kalligram, 2002, május, 38-49.

A közöttiség alakzatai. Magyar neoavantgárd szövegek poétikájáról. Magyar Mőhely 121 szám, 2002/2, 27-55. Kötetben: Bengi László—Sz.Molnár Szilvia szerk.: Kánon és olvasás. Kultúra és közvetítés. I-II kötet, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2002, II. kötet 73-117.

Tanulmányok idegen nyelven Zwischen den Sprachen. Versuch einer historischer Kontextualisierung der ungarischen Neoavantgarde. In:

Spielarten der Sprache, Hrsg. Ernı Kulcsár Szabó—Csongor Lırincz—Gábor Tamás Molnár, Budapest, Osiris, 2004, 369-

391.

Ungarische avantgarde und neoavantgarde. In: Metzler Lexikon Avantgarde, Hrsg. Hubert van den Berg—Walter Fähnders, Stuttgart, Verlag J. B. Metzler, 2008. (Megjelenés elıtt)

Tankönyvfejezet:

A nyelv nomád tapasztalata. In: Orbán Gyöngyi: Olvasókönyv

a XII. Osztályosoknak. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2007,

244-284.

Recenzió Hazatérés vagy Haza Tér És? (Vitéz György: VÉGjáték) Kortárs 2005/3, 81-87.

Budapest, 2008. november, 05.

15

Dánél Mónika

16