EI Tizennyolcadik fejezet – Közjáték „Késő alkonyati sétánk ideje alatt, amit Brooklyn külső részein tettünk meg, megfigyelhettünk

több csoport fiatalt, ahogy „base”-t játszanak, ami egyfajta labdajáték… Menjünk egy kicsit közelebb hozzájuk, és szívjuk tele tüdőnket friss levegővel. Hagyjuk el szívünkhöz közel álló szobáinkat… ez egy remek labdajáték .” Walt Whitman, 1846. július 23 Brooklyn Daily Eagle –

Carlisle azt mondta nekem, hogy kora reggel csak gyakoroltak – a dobások különféle fajtáit, hogy kialakítsák a jó forgást – és ez sikerült is. Amikor átugrottunk a folyó felett, Santiago odafutott hozzánk. Kezében ütővel, haja kócos volt és félreállt. Egy kíváncsi tekintetű Chelsea is követte. Észrevettem, hogy mindketten mély lélegzetet vettek, ellenőrizték a szagomat, meggyőződve arról, hogy én vagyok az, és tudomást vettek Carlisle nyilvánvaló gondtalanságáról és lelki megnyugvásáról. Alig álltam meg, hogy ne mutassak be nekik. Való igaz, ez én vagyok, nem a ti másológépetek, és a szemeim ugyanolyan színűek, mint ezelőtt. Ezt nektek! Erre azonban nem volt szükség. Chelsea arca megdermedt, amikor rájött, hogy tervük megbukott, de összeszedte magát, és higgadtan rám mosolygott, amíg Santiago vállon veregetett. „Szóval ez tartott sokáig, Stregone” – mondta vidáman, tekintete közben engem vizsgált – főleg a ruháimat. „A vadászat eseménydús volt, gondolom. Hol vannak a többiek?” „Nem messze” – válaszoltam. „Nehogy azt mondd, hogy tényleg elkaptad a labdát” – mondta ezután Carlisle-nak, a kezében levő labdára meredve. „Nem, nem én kaptam el” – felelt Carlisle, felém bólintva – „de elkapták.” „Esetleg játszhatnál velünk? – kérdezett Chelsea kacéran. „Stregone mesélte, hogy mindent tudsz a baseballról.” Megvontam a vállam. „Miért ne alakíthatnánk két csapatot, ha Demetri és Fletcher megérkeznek?” – javasolta Carlisle – „Így, hatan játszva, igazi meccsre is hasonlítana.” „Biztos vagyok benne, hogy Demetri játszik. Minden kihívást kedvel” – mondta Santiago. „És hogy fogadta a kedves Fletcher a diétátokat?” – kérdezte Chelsea, bár tudnia kellett a választ. Ugyan alig érezhetően, de még érezni lehetett Franz emberillatát a ruháimon. „Nem valami jól” – válaszoltam szárazon, és Carlisle felé fordultam – „csak elmegyek átöltözni.” Amíg a ház felé tartottam, Demetri és Fletcher megérkeztek. Fél füllel hallgattam az üdvözlő csevegést. Természetesen, Fletcher új formája egy pillanatnyi zúgolódást keltett, de élelemválasztását megdicsérték. Ami felkeltette figyelmemet, az Fletcher Carlisle-hoz intézett szava volt. „Sajnálom” – mondta – „az én hibám volt, Edward tényleg megpróbált mindent.” „Igen, megpróbálta” – mondta Demetri is. És éreztem tekintetét a hátamon, ahogy felugrottam a terasz lépcsőin. „Kis védenced mindkét féle prédát megmutatta – és igen hatásosan, meg kell mondjam. Ő is nagyon szomjasnak tűnt, és attól tartok, hogy jobb lett volna...” „Elmondta” – szakította félbe Carlisle röviden –„természetesen, ez vele született. Még nem szagolt ugyan emberi vért, és nyilvánvalóan most szembesült a vér látványával és szagával.”

A csevegés tovább folytatódott, de nem álltam meg, tudván tudva, hogy Carlisle sokkal higgadtabban tudja kezelni a helyzetet, mint én valaha is tudnám. Hagytam, hogy a terasz szúnyoghálója becsapódjon mögöttem, azt remélve, senki nem fog követni. És nem is követett senki. Gyáván megálltam a szobám ajtaja előtt. Bármilyen erősen is próbálta Carlisle megnyugtatni a lelkiismeretemet a tegnap éjszakával kapcsolatban, nem lehetett eltagadni, amit tettem. Nem akartam látni a szobámban levő dolgokat most. Amikor végül taszításomtól nyikorogva kinyílt, ami először üdvözölt, az a keskeny szoba egyik oldalán álló polcok látványa volt. Régi baseballkesztyűm és labdám volt rajta, néhány, a Magnólia házból származó játék ólomkatona kíséretében, amelyek elhozására ellenállhatatlan kényszert éreztem. Ott volt a jegyzetfüzetem, egy halom kotta, apám kedvenc zsebórája, anyám egyik zsebkendője, a zsebkésem, végzős karszalagom és osztálygyűrűm a Latin Iskolából, amit levélben küldtek el a bizonyítványommal és egy levéllel együtt. A levélben gratuláltak ahhoz, hogy vizsgáimat kitűnő eredménnyel tettem le. Soha nem viseltem a gyűrűt és nem varrtam fel a karszalagot az egyenkabátomra, ami ott porosodott a szekrényben. Volt még egy halom személyes levél; a legtöbb Sophie nagynénémtől, amikre a lehetőségek szerint konkrétumokkal válaszoltam, és négy küldemény olyan fiúktól, akik tűnő emberi emlékeim szerint iskolai barátaim voltak… és amikre soha nem válaszoltam. Lionel. Egyikőjük neve Lionel volt. Őrá emlékeztem legtisztábban. Valószínűleg, mert a legokosabb gyerek volt, akit valaha ismertem, és neki volt a legmetszőbb humora. Nem akarhattál vele szóváltásba keveredni, ha jót akartál magadnak. Többször előfordult az utóbbi tíz hónapban… az első tíz hónapomban… hogy azt kívántam, bár beszélgethetnék vele. Nem lett volna bölcs dolog. Ha valaki volt a múltamból olyan, aki ki tudná szagloni, hogy mennyire más vagyok, még akár írásban is, ő lenne az. És az apám… Gondolkodás nélkül közeledtem a polchoz, kezembe vettem a zsebóráját. Elmélázva húztam fel a rugót, néztem, ahogy ketyeg a kezemben, visszaemlékeztem, hogy Carlisle időről időre elmondta nekem, mennyire fontos ezeket az emlékeket megőrizni… Hogy milyen büszke volt apám, amikor először dolgoztam a cégénél, még akkor is, ha csak leveleket és üzeneteket közvetítettem, és néha kerestem valamit. Egyszer, amikor kicsi voltam, emlékszem, az volt az egyetlen alkalom, amikor könnyeket láttam a szemében, amikor megmondta nekem, hogy anyám korán szülte meg kishúgomat…és ez az emlék hozta elő azt a képet anyámról, amikor már nagy volt a terhe. Volt egy emlékem akkorról, amikor tizenegy éves voltam, és reggeli közben apám mutatott egy újságot, ami hatalmas betűkkel közölte, hogy elsüllyedt a Titanic, és amikor nem tűntem meghatottnak, négy háztömb körül sétált velem körbe, hogy megmutassa, milyen nagy is volt a hajó. Emlékszem, hogy milyen bolondja volt az autóknak, és ara is, amikor megmutatta nekem a külsejét és a belsejét a belső égésű motornak. És volt az, amikor nyolc éves voltam és elcsentem dolgokat a szekrényéből, és a cipőiben klaffogtam körbe, a cipőfűzőket a bokám köré kötve, nyakkendőt viselve, ami a térdemig ért, kezeimet elnyelték a báránybőr kesztyűk. És arra nagyon jól emlékeztem, hogyan halt meg. És mindezek tetejében, nem emlékeztem, hogy milyen színű volt a szeme. Carlisle szemein keresztül, aki ápolta őt, láttam, hogy olyan acélosan szürkés-kék szeme volt, mint a Michigan tó felhős napokon. De azt kívántam, bár saját emlékeim lennének. Amikor az emberi életemről volt szó, nagyon sok mindent kívántam. És az elmúlt éjszaka eseményei miatt nem igazán van jogom ahhoz, hogy kívánjam azokat.

Elképzeltem az, hogy ezek közül az emberek közül mit tenne bárki is, ha látna ezekkel az élettelen fekete szemekkel, ahogy előrelendülök ölni, ahhoz, hogy táplálkozzak… A borzadálytól hátrahőkölnének, mondván, hogy nem ismerik ezt a szörnyeteget. Egytől egyig, mindenki hátat fordítana nekem. És jól tennék. A fiú, akit ők ismertek, nincs többé. Egyetlen dolgot tartottam helyénvalónak, hogy kívánjak, amikor az emberi életemre gondoltam, és az az volt, hogy teljesen el kellett volna engednem azt, amikor lehetőségem volt rá. Hagynom kellett volna, hogy azt gondolják, meghaltam a spanyolnáthában. Ez jobb lett volna, sokkal jobb lett volna, mint bámulni a beborítékolt leveleket, mindegyiket valaki olyan írta, aki azt gondolta, hogy az unokaöccsének, barátjának ír. Kint kiáltás hangzott fel, így tekintetem az ablak felé fordítottam. Carlisle és Chelsea bukkant fel, a ház ellenkező oldaláról jöttek, és a labdáért versenyeztek, ami a túloldalról érkezett. Chelsea volt, aki közel volt a labda elkapásához, látszott, hogy ínyére van a lehetőség, nevetett és szemét Carlisle-ról a labdára fókuszálta. Egy kecses ugrással végül elkapta a labdát, mielőtt az berepült volna az erdőbe, és földet ért, mint egy lágy, habkönnyű forgószél. „Megsemmisítenénk, ha ez egy rendes játszma lenne, ugye?” – kiabálta. „Fletcher kint lenne, Chelsea” – válaszolta Carlisle – „Kint. Nem megsemmisítve.” Egy ’aha’-t csipogott Chelsea, és elrohant, újból eltűnt a ház másik oldalánál Carlisle-al együtt, egy forró üldözésben. Ugyanakkor hallottam, hogy Fletcher és Santiago csapatok kialakításáról beszélgetett. Hátborzongató élmény volt, látni, hogy emberi életem hogy szivárgott be ebbe a halhatatlan életbe. A baseball és más egyéb dolgok. És a többieknek tetszett. Valószínűleg a játék az játék, függetlenül attól, hogy a játékos hány évszázadig létezik, vagy lehet, hogy pont az évszázadok miatt. Feltételezem, valaha meg fogom tudni. Mégis, keserű vigasz volt, hogy valamiféle módón hatottam erre a számomra új világra, még úgy is. Hogy ez a hatás közel sem volt akkora mértékű, mint ahogy az új világ hatott rám. Átöltöztem valamibe, amit nem sajnáltam, ha tönkre megy, kivettem a régi baseballomat a polcról. A kesztyűt hátra hagytam. Nem volt már szükségem rá. A délelőtt és a délután kellemes kontrasztja volt az előző huszonnégy órának. Nem volt ármánykodás, nem voltak hátsó szándékok, látogatóink kikapcsolódtak. Mint elmondták ez volt az elsődleges okuk, ami miatt meglátogattak bennünket; baráti társaságban pihenni. Mivel a tegnapot irodalommal és zenével töltöttük, mindenki fizikai szórakozásra vágyott. Carlisle már kioktatta Chelsea-t és Santiago-t a játék szabályairól, és Demetri gyorsan tanult, nem csak gyorsan szívta magába az információkat, de találó javaslatot tett, hogyan alakíthatjuk át a kilenc teres játékot három terűvé. „Milyen alapon választunk csapatot?” – kérdezte Fletcher. „Mi a vélemény az új világ a régi világ ellen felállásról?” – vetette fel Chelsea – „Én, Santiago és Demetri…” „Oh, nem, nem, nem” – forgatta a szemeit Demetri – „ez a felállás egyoldalúvá teszi az esélyeket.” „Nehezen jellemezhetném magam gyakorlottnak” – mondta Carlisle. „Az lehet, de Edward és Fletcher nagyon is jók.” „Én boldogan csatlakozom Edwardhoz és Cullenhez” – mondta Santiago – „Fletcher, te ugye nem kifogásolod, hogy gyakorlatodat Demetri és Chelsea csapatában kamatoztasd, ugye?”

Fletcher vállat vont. „Úgy gondolom nem, egészen addig, amíg dobhatok.” És így is történt. Miután egy csapatba került Carlisle-al és velem, Santiago volt az első ütő és eltalálta Fletcher egyik dobását – az ütés viharos volt, egyenesen szétzúzta a labdát, amikor az becsapódott egy lucfenyőbe ami régóta árnyékba borította a terasz déli oldalát. A megrendítő becsapódás széttörte a fatörzset, és a faóriás nyögve eldőlt. Demetri volt, aki pillanat alatt a tetőn termett, és megfogta a dőlő fát, hogy ne zuhanjon be a házba. Arra a következtetésre jutottunk, hogy máshova kell mennünk játszani, és valószínűleg jobb, ha ezt nem a közeli erdőben tesszük, mert feltűnő rombolást hajtanánk végre. Igen nagy négyszögletes térre volt szükségünk, úgy becsültük, hogy körülbelül negyedmérföldnyi távolságra kell lenniük a bázisoknak egymástól, így elfogadható esély lesz arra, hogy elkapjunk egy ütést, mielőtt az ütő hazafuthatna. Így megtettük az előkészületeket, hogy elhagyjuk a házat. Demetri, Fletcher és Santiago kaptak egy-egy egyenruhát Carlisle-tól és tőlem, cipőt, kabátot és nyakkendőt, hosszú ujjú inget és mandzsettákat. Chelsea-nek nem volt semmilyen alkalmas ruhája, így kiegyezett egy másik ruha tönkretételével. A nap körülbelül egy órája már felkelt, mielőtt elindultunk, meggyőződtünk róla, hogy elég ütő és labda van nálunk, előre tudva, hogy szükségünk lesz a többletre. Jó, hogy Carlisle a múlt héten bőségesen beszerzett belőlük, amikor Milwaukee-ban volt. A labdával teli vödör, amit Carlisle a folyónál levő pontomhoz hozott, egyike volt annak, amit éppen megvett. Elvezettük a társaságot egy hatalmas, megfelelően elbújt tisztásra, néhány mérföldnyi távolságra délnyugatra. Egy hegyvidéki síkságra, amelyet bozótosan nőtt apró fák pöttyöztek. Egy út futott át rajta, de az egyenetlen, poros sávot gyom ütötte fel, alig használták. Ezen kívül, ha bárki is használná, sokkal hamarabb meghallanánk, mint ahogy a látóterünkbe kerülne, vagy ő látna meg bennünket. Így lepakoltunk és szétszéledtünk. Egészen addig, amíg az a dobás bénává nem tette Aaron Barnest, úgy gondoltam, hogy a játszma, amit Milwaukee-ban játszottunk, jó szórakozás… de nem volt az. Ez jó szórakozás volt. Nem kellett visszafognom a sebességemet, vagy az erőmet. Teljes lendületet vehettem, nézhettem a labdát felrepülni a lángoló napsütésbe, vagy az azúrkék égbe, és rohanhattam teljes sebességgel. Ugorhattam, megfoghattam, gördülhettem, ekeként szánthattam a földet a testemmel egy pillanatnyi gondolkodás nélkül. Olyan gyorsan dobhattam, amennyire csak akartam, és senki sem sérülhetett meg. Ami azt illeti, ők is képesek voltak mindezen dolgokra.. Kihívás volt, még akkor is, ha technikailag erősebb és gyorsabb voltam, mit ők. Chelsea és Demetri egy pár alkalommal kiejtett, és élvezték is, hogy megtehették. A számomra legkellemesebb pillanat is a mezőn történt: a sebességem miatt én voltam a csapatom egyedüli outfielder, amíg Santiago a kapó és a második futó volt, megosztva az alappontot Carlisle-al, aki a dobó volt. Demetri volt az első ütő, és ütött egy gyors csavartat, amit Carlisle dobott, a labda gellert kapott és furcsán szögben elfordult egy szikladarabon, szinte függőlegesen lőtt fel az ég felé. Rohantam és felugrottam a levegőbe, és ahogy ezt megtettem, becsuktam a szemem… És pontosan tudtam, hogy én hol vagyok, és hol fog találkozni velem a labda… Hallottam Demetri könnyed lépteit magam alatt… a napmelegítette levegő lágy selyemként suhant

körülöttem… éreztem a por, a virágpor és a fű illatát, úgy tűnt még a napfénynek is volt illata. Az egész folyamat, az ütéstől a labda pályáról való kirepüléséig nem tartott tovább, mint öt másodperc, de úgy éreztem, megállt az idő, amíg a levegőben voltam. Arra gondoltam, ilyen lehet az, ha valaki tud repülni. Összezártam az öklömet a labda körül, és jött a leszállás, a levegő örvénylett és fütyült mellettem, ahogy letettem a lábamat… kinyitottam a szemem és felmértem a célpontomat. Nem tudtam Demetrit kiejteni ezzel az elkapással, mivel a labda földet ért, de nem is kellett átadnom neki a labdát. Felmértem a harmadik pont és az alappont közötti sebességét – már majdnem hazafutott – és minden erőmet beleadtam a dobásba. A labda a visszatérő Demetrinek vágódott, aki hasra esett a kövek közé egy au-val, csúszott jó húsz láb hosszan, amíg én 50 yarddal arrébb landoltam, őrült módjára vigyorogva. És mivel Demetri Demetri volt, felkészültem rá, hogy seggfejnek vagy valami másnak titulál majd, de csak a hátára gördült és nevetett azon, hogy az inge teljesen tönkrement. Tényleg nagyon jót játszottunk, egész nap, egyik játszmát a másik után. Viszont volt egy komoly előnyöm: hogy olvasni tudtam a gondolataikat. És bár a három Volturi még mindig szilézül gondolkodott, gyakran elképzelték, hogy mit fognak csinálni. Bár, próbáltam figyelmen kívül hagyni amit láttam, amennyire csak tudtam. A gondolataik olvasása volt az egyetlen, amit vissza kellett fognom. A szabadság mámorító volt. Fletcher, Santiago és Chelsea, mindhárman darabokra törtek egy-egy ütőt, bár Santiago volt az egyetlen, aki véletlenül felmorzsolt néhány labdát, amikor elkapta azokat, ami miatt túlságosan is sajnálkozott. Chelsea úgy élvezte a játékot, mint kacsa a vizet, heves lelkesedése súrolta a megszállottságot. Demetri élvezte a játékot, az unottságnak és kegyetlenségnek ugyanazzal a furcsa keverékével, amivel mindent csinált, és amit kezdtem megérteni. Fletcher volt az igazán egyenrangú ellenfelem, mivel ő az egyetlen, aki kortársam volt emberi életében. Az Egyesült Államokban egy fiúnak az őserdőben kellene nevelkednie, hogy ne játsszon baseballt. Fletcher jól játszott, de nem a külsőpályás gyakorlata volt az, ami gondolkodóba ejtett. Éberen figyeltem gondolatait, hogy nincs-e valami szökéssel kapcsolatos halvány terve, de hála az Úrnak, semmi aggasztót nem hallottam. Végül észrevettem, hogy ezt részben Chelsea-nek köszönhettük. Ármánykodása igazi célja úgy lehet, megszűnt, ám gondolatai motívumának egy része, a nyílegyenesen fókuszált és ismétlődő pulzáló folyam, ami pontosan olyan volt, mint amikor Carlisle-ra irányult, továbbra is létezett. De egyértelműen Fletcherre koncentrált, mint ahogy reméltük is. Fletcher szabadjára engedte gondolatait, egyszerűen csak élvezte a játékot… valószínűleg emiatt nem vette észre Chelsea ármánykodását. Tegnap beszélt arról, hogy érezte Chelsea befolyását, amikor együtt ültek a Packardba bezárva, amikor félt, szomjas volt és az idegei táncot jártak. Most viszont jól táplált volt és jól szórakozott, és egyáltalán nem vette észre, hogy kezdte kellemesen érezni magát a Volturi társaságában; sőt, Demetri sem igazán zavarta. Én következtem az ütésben, Fletcher volt a dobó játékos, és ahogy felgyorsított a dobáshoz, elméje egyik része a dobási lehetőségek között válogatni, próbálta nem eldönteni, hogy melyiket használja, addig, amíg el nem dobja. Elméje másik része csak most ismerte fel, hogy milyen jól is érzi magát, és elelmélkedett azon, mennyivel lenne másabb minden, ha a tegnap éjjel másképpen alakul... ha elkapta volna Demetrit és belökte volna a lángok közé...

Ha arra gondolok, hogy mit csinálhatnék most ehelyett, ha… eljátszani, hogy én vagyok a nyomkövető, aggódhatnék azon, hogy rajtakapnak… készen mindig arra, hogy elszökjek, Isten tudja hova, és meddig… És ezzel egy fene gyors labdát dobott, ami felé én lendültem és egy bosszantóan apró hibával elvétettem. Demetri örömkiáltással dobta vissza Fletchernek a labdát. „Első ütés!” A diadalittas dobó rám vigyorgott és befejezte gondolatát. Köszönöm, hogy lebeszéltél a múlt éjjel, Ed. „Igazán nincs mit” – mondtam közömbösen, Fletcher felé emelve az ütőmet – „de ha még egyszer Ed-nek szólítasz, akkor…” „Ne foglakozz azzal, hogy szólítalak” – szakított félbe, megkopogtatva a homlokát – „csak tartsd a szemed a labdán legközelebb.” „Szabálytalanság!” – kiáltott Chelsea a külső pályáról. „Mi van?” Minden játékos szeme tanácstalanul szegeződött Chelsea-re, ahogy rám mutatott. „Fletcher beszél hozzá” – vádaskodott. „És” – kérdezte Fletcher. „Nem kellene, hogy szabály legyen a játékosok közötti telepatikus beszélgetésre? Honnan tudjuk, hogy Edward nem akarja megbundázni a meccset?” „Meg vagy őrülve? Én és Eddie még csak nem is egy csapatban vagyunk!” Demetri jót mulatott megrökönyödött arckifejezésemen. Bár nem csak az ’Eddie’ becenév zavart. Hogy mindenki közül pont Chelsea reklamált a lelki ráhatás miatt! Igazán nagy kedvem lett volna egy vagy két megjegyzést tenni, hogy ez így elég mulatságosan hangzik. De megálltam, és egy kis hízelgéssel meggyőztem arról, hogy Fletcher nem a játékkal kapcsolatban osztotta meg velem gondolatait, és semmiféle előnyhöz nem jutottam egyikőjük gondolatainak ismeretében. Ezután a játék folytatódhatott. És én is tovább reménykedtem Fletcher lelkiállapotának stabilitásában. Ezelőtt gúnyolódott azon, hogy a Volturit ’civilizáltnak’ mondhatjuk, de magában elismerte hogy ez – mármint hogy ráérősen labdajátékot játszanak mielőtt hajóra szállnak Európa felé – előző életében lehetetlen lett volna. A vad hedonizmus, ami régi csoportjában dúlt, primitívnek és céltalannak tűnt innen nézve. De az volt minden, amit ismert, és gondolt arról, hogy milyennek kellene lennie egy vámpírnak. Már nem volt biztos abban, hogy vissza menne-e, ha megtehetné. Előre tekintett, az előtte álló lehetőségeket kezdte vizsgálni. Kíváncsi voltam, hogy szokatlan gondolatai vajon Chelsea ráhatásának mellékvonulataiként jöttek létre, vagy talán Fletcher igazán ráébredt arra, hogy jobban szereti a civilizált létezést. Bár nem sokáig értem rá ezen tűnődni. Minden jó véget ér egyszer, és körülbelül három órával naplemente előtt a mi játékunk is véget ért, bár nem úgy, ahogy várható volt. Ezen a napon megtanultam, hogy van néhány olyan szabály, ami alól nem vonhatod ki magadat, még akkor sem, ha halhatatlan vagy. Az egyik ilyen szabály a baseballból van: mindegy, hogy ketten, vagy harmincan játsszátok, kint az isten háta mögött, vagy a városi utcákon. Tényleg

mindegy. Ha ütésközelben van egy akármekkora darab üveg, azt megtalálja a labdád és be fogja törni. Úgyhogy nem kellett volna, hogy nagy meglepetést okozzon, amikor Santiago egyik látványos ütése túlszárnyalt a déli oldalon levő bozóttal fedett domb felett, ott, ahol a mi pontunk volt, és Chelsea hirtelen abbahagyta a labda üldözését. Egy rövid pillanattal előbb hallotta meg a motor zaját, mint mi. Valamilyen teherszállító járgány - amire a fa és fémből álló keretfelépítmény utalt – zörgött az egyenetlen úton. Mindannyian megdermedtünk, szinte ugyanabban a pillanatban, mindenki a labda röppályáját kalkulálta és a jármű közeledtét… „A szarba…’ – dünnyögte Santiago. És ekkor felhallatszott a betört üveg csörömpölése, a gumik kellemetlen csikorgása, ahogy a fékbe lépett a sofőr, és egy ijedt, de dühös hang. „A pokolba veletek ördögfattyak! Honnan a francból jött ez?” A járgány megállt, a dudája felüvöltött, ahogy a sofőr a kormánykerékre vágott az öklével. Egy másik szabály kapcsolódik ehhez a forgatókönyvhöz: ha egyszer a baj megtörtént, és elég szerencsés vagy ahhoz, hogy nem kaptak rajta, akkor rohanj, és az Isten segítse meg azt, aki hátramarad és szembenéz a következményekkel. És bárki is az a szerencsétlen balfácán, soha nem adja fel a társait, bármi is történik. Fletcher tudott erről a szabályról. A Volturiak nem, de pontosan érezték, mi a teendő. Négy vámpír elpárolgott. Carlisle a helyén maradt, mozdulatlanul attól, hogy nem tudott dönteni. Nem hagyhatjuk, hogy meglássanak bennünket ebben a fényben… de a kárért felelősséget kell vállalnunk, nem? Lehet, csak annyira kellene közelebb kerülnünk hozzá, hogy el tudd kapni a gondolatait. Talán megtudod belőlük, hogy ki is ő, és írhatunk neki bocsánatkérő levelet egy csekk kíséretében… Ekkor, előtűnve az említett domb mögül, a zajos motor leállt, a vezető ajtaja kinyílt, majd bevágódott. „Átkozott kölykök! Hol vagytok kis banditák?” Felhorkantam, majd elrohantunk, megpróbáltunk nem túl hangosan röhögni. Hallották, hogy jövök, de hagytak kopogtatni. Miután ezt megtettem, Santiago kinyitotta a szoba ajtaját, ahol ő és Demetri a cuccaikat tartották. Fletcher pontosan mögötte állt, Santiago egyik selyemmellényét gombolta be éppen. Santiago ruhái majdnem pontosan jók voltak rá. Egy kissé szűkek voltak ugyan – Fletcher mostani formája szélesebb volt, mint Santiago. De, olyan puccosan nézett ki, amennyire csak tudott – még a haját is hátrasimította. Franz tiszteletre méltó vámpír lehetett volna. Vörös tekintetét a szekrényemből előszedett fekete bőröndre szegezte.

„Arra gondoltam, szükséged lehet erre” – mondtam. „Nagyon kedves tőled, Eduardo” – válaszolt Santiago, felemelve egy hajózó bőröndöt a vállára és kiment mellettem a szobából – „tényleg szüksége lesz rá, ha egyszer elindulunk New York felé.” Letettem a bőröndöt. Fletcher csak bámult rám, és valamiféle alkalomhoz illő köszöneten tűnődött. „Cullen gyakran látogat Olaszországba?” – kérdezte végül. „Nem. Nem hiszem, hogy volt ott, mióta idejött az Államokba.” „Nos, akkor… Azt hiszem, nem számíthatok rá, hogy egyhamar találkozni fogok veletek.” „Valószínűleg úgy lesz.” „Köszönöm a bőröndöt és… mindent” – nyújtotta egyik újdonsült kezét kézfogásra, amit elfogadtam. Franznak jó nagy lapátkezei voltak… ha akkora ereje lett volna, mint Fletchernek, valószínűleg ma is élne. Amikor elengedtük egymás kezét, tekintete a földre siklott és emlékei visszavándoroltak ahhoz a félelemhez és ijedtséghez ami akkor fogta el, amikor először látta ezt a házat. „Tudod, semmi ilyenre nem számítottam, amikor idehoztak. Meg voltam győződve róla, hogy nem fogom elhagyni ezt a helyet soha.” Tekintete elmélyedt, ahogy visszaemlékezett gyilkos tekintetemre, amikor először megláttam az én alakomban őt. „Nem haragszol?” Megráztam a fejem. „Azon kívül, hogy mit érzek azzal kapcsolatban, még mindig én tartozom neked a múlt éjjelért.” Tekintete kíváncsi lett. Igazán fura azért hálásnak lenni. Kíváncsi vagyok, hogy valaha is feladja-e… vajon valaha is rájön-e, hogy miért is nem volt ez igazán jótett részemről. „Nincs szükségem saját tapasztalatra ahhoz, hogy tudjam, mi az amit elmulasztok.” Most ő rázta meg a fejét. „Én nem így gondolom. Nem bánom, milyen tisztán látod mások gondolatait, vagy, hogy mennyire volt szörnyű a tegnap éjjeli szomjad. A számunkra igazi táplálkozási formát igazán ki kellene próbálnod, hogy tudd milyen. Nem mintha megtennéd…” – tette hozzá türelmetlenül – „amúgy meg, mindenki a maga módján.” Tekintete félre siklott, ahogy gondolatai aggódva kavarogtak, hogy úgy gondolhatom, ő is csatlakozott a vámpírok azon csoportjához, akik szerint emberi vérrel kellene táplálkoznom. „Nem úgy gondoltam…” „Igen, tudom” – mondtam – „hogy őszinte legyek, néha magam is eltűnődöm ezen, főleg, amikor Carlisle emlékeiből sokszor hallom felcsendülni ugyanezt. A legtöbb vámpír, akivel ő találkozott, pontosan ezt mondta neki – hogy nem tudja, mit mulaszt el.” „És egyet is ért velük sok tekintetben” – motyogta Demetri, ahogy feltűnt az ajtóban, és gúnyos pillantást vetett rám. „Végül is, Stregone beismeri ezt. Elég baj, hogy nem vagy annyira felnőtt, hogy te magad is beismerd ugyanezt a tudásbeli hiányosságot.”

Összeszorítottam a számat. „Tudod, eddig még nem bosszantott, hogy elrejtetted a gondolataidat” – morogtam – „de most igazán érdekel, hogy képes vagy-e néhány órát kibírni anélkül, hogy valami olyant mondanál, amivel szándékosan baszogatsz.” Csak nevetett, körbejárta Fletchert, hogy összeszedjen néhány ezt azt, és a megszállottan rendes bőröndjébe pakolja azokat. Fletcher megpróbált kimaradni a szóváltásból, felhasználva az időt arra, hogy befejezze az öltözködést és bebújjon a zakójába. „Ezért nem kell a fejemben turkálnod, ifjú” – mondta Demetri nekem – őszintén leismerem, hogy nem tudok uralkodni magamon – és azt hiszem tanácsoltam már neked, hogy ne foglalkozz azzal, ha ellenséges vagyok.” „Oh, ja, igaz is. Senki nem törődik már ezzel Volterrában, úgyhogy nekem sem kellene. Igazán kár, hogy nem vagy annyira érett, hogy önuralmat gyakorolj, mert akkor talán nem kellene másoknak megtanulniuk, hogyan ne törődjenek veled.” „Talált” – felelte, lezárva bőröndjét. Vállára emelte, mint Santiago, és kényszeredetten vigyorgott, ahogy a másik kezét felém nyújtotta. „Várom legközelebbi találkozásunk napját, ifjú Edward. Nem kell megjátszanod magad, hogy ugyanígy érzel.” Kelletlenül fogtam vele kezet: végül is nem akarta elrejteni, milyen szemét is. Sőt, majdnem úgy tűnt, hogy amolyan bájos csirkefogó, mint aminek mindenki tartotta is. De a múlt éjszaka eseményei után jobban ismertem, és ahogy kezet fogtunk, és keresztül láttam azokban a vörös szemekben meglevő vigyoron, tudtam, ha Demetri ember lenne, pont ugyanilyen szörnyeteg lenne, mint így. És ezt pontosan tudta ő is. Nem voltam óvatos, és amíg nem láttam a fintort az arcán, amit az ujjai meghajlása idézett elő a szorításom alatt, hogy túl erősen szorítottam. Tétován elmosolyodott, ahogy elengedtem a kezét. „Bocsánat” – mondtam – „néha még mindig nem tudom, milyen erős vagyok.” Demetri gyorsan összeszedte magát, sötéten kuncogott és megveregette az arcomat. „Lehet, szükséged lesz erre az erőre egy napon. Vigyázz magadra, Eduardo.” Kölcsönösen egymásra bámultunk, Fletcher és én követtük Demetrit, hogy csatlakozzunk a többiekhez a nappaliban. A terasz ajtajai nyitva voltak, utat engedve a hűvös esti levegőnek. A nap egy ideje már lement. Chelsea a zongoránál ült,könnyedén beszélgetett Carlisle-al és Santiagoval. Megállt mondat közben, ahogy beléptem. „Demetri, behoznál nekem valamit?” – kérdezte édesen, ahogy Demetri az ajtó felé tartott a bőrönddel. A felső csomagomban van.” Carlisle kötekedően nézett rá, Chelsea visszamosolygott. Demetri egy szempillantás múlva visszatért, miután elpakolta a saját holmiját a Packardba, és most egy tárgyat tartott, ami nyilvánvalóan Chelsea csomagjából származott: egy nagy, kemény bőr csövet, és odaadta a nőnek. Ő felállt, és kényesen két karján tartva a hengert, Carlisle felé nyújtotta azt.

„Ez a tied, Stregone. Aro küldi.” Érdekes, gondolta Carlisle. Mi volt a célja vajon vele? Valami vigaszdíjnak szánta volna, ha Edward velük tartana? „Ez kedves” – hangzott a szóbeli udvarias reagálás. Kinyitotta a cső végén levő tetőt, és hüvelykujja begyét használva kihúzott egy vásznat belőle. A zongora előtti padon kitekerte, és óvatosan lehúzta a festményről a védővásznat. És bármilyen keserű volt a szájíze a látogatás ideje alatt történtek miatt, Carlisle gondolatai igazi csodálatot fejeztek ki az előtte fekvő művészi alkotás iránt. Hogy széttekerve maradjon a kép, az alsó és felső szélére kottákat helyezett, így a teljes képet tanulmányozhatta. Közelebb oldalogtam, és egész közel húzódtam. A művész több rétegben használta a színeket, fémes árnyalattal keverve azokat, hogy a fényhatást erősítse, létrehozva ezzel egy fénylő, gyémántos ragyogást. Ellentétben Carlisle gyűjteményének többi darabjával ez a mű határozottan modern volt, de hogy kategorizálhassuk… legalább fél tucat jegy erre mutatott, de igazából egyik csoportba sem tartozott. Egyetlen alakot ábrázolt, ami a festmény közepét uralta: férfias arc és vállak, légiesen könnyed, koronás fő. Egyik felemelt keze, ami összefonódott egy kígyóval, hosszú tőrt tartott, a másik kezéről láncok lógva egy lámpás lógott, amiben vérvörös tűz égett. Az alakot toll és szárnyforgatag vette körül, azzal fenyegetve, hogy elnyeli, határozott, de mégis… „Egy szeráf” – mormolta Carlisle. „Hatszárnyú szeráf a kép címe” – mondta Chelsea, és tekintete a képről Carlisle elragadtatott arcára siklott és figyelmesen vizsgálta az. „A művész orosz, Mihail Vrubel a neve. A képről azt mondta, hogy egy monda adott hozzá ihletet, mely szerint a szeráf talált a sivatagban egy haldoklót. A szeráf megérintette a férfi száját, szemét és fülét, ezzel sokkal erősebb érzékelést adva neki, így igazán megismerhette Isten tevékenységét. Ezután a szeráf kivágta a férfi szívét és helyére a szent tüzet tette. Így a férfi felállhatott és az öröklétben hordozhatta a tüzet a halandóknak.” „A művészet, mint közvetítő a természet feletti és a természetes között.” – mondta Carlisle és Chelsea bólintott, visszanézve aképre. „Aro valami mást is látott ebben, amit szó szerint kellene venni… ha bizonyos szövegkörnyezetben vizsgáljuk. Nem értesz egyet?” Carlisle elmosolyodott, tekintetét a képre szegezte. „Aro nagyon jól ismer engem.” Felhorkantam. „Ez nem okoz neki problémát. Mindenkit túl jól ismer, akit megérint.” Mindenki kuncogott erre, kivéve Fletchert, aki bizonytalanul elhúzta a száját, hogy elrejtse megdöbbenését. Ez volt a második alkalom, hogy hallott valakitől célzást Aro képességére, de mindkét célzás bizonytalan volt, így elhatároztam, hogy tisztázom számára a helyzetet. Ez lehet az utolsó alkalom, hogy valaki elmagyarázza neki, mielőtt találkozik az ősi vámpírral személyesen. „Aro az egyike a Volturi triádnak, akik megalapították a csoportot és ők a vezetőik is” – mondtam – „olyan, mint én, csak rosszabb.” Összehúzta a szemöldökét. „Mi?” „Olvassa a gondolatokat, de…”

„Ő nem olyan, mint Edward” – vágott közbe Demetri – „meg kell érintsen ahhoz, hogy hallja a gondolataidat.” „De” – folytattam – „mihelyst megérint, abban a pillanatban minden gondolatodat megismeri, ami csak megfordult a fejedben életed során.” Fletcher arca megnyúlt a hitetlenkedéstől egy pillanatra, majd sokkal komorabb lett. Értem. Nem tudok megszabadulni a gondolatolvasóktól, ugye? „Nos, ez nagyon különleges, Chelsea” – mondta Carlisle, visszaterelve a beszélgetést nyugodtabb vizekre – „kincsként fogom őrizni.” „Kérlek, add át hálás köszönetem” – mosolygott tovább Carlisle, tudván, hogy Aro kíválóan fogja látni az egész jelenetet. „És remélem, van még hely a Packardban, mert Edward és én szeretnénk, ha magatokkal vinnétek valamit Volterrába.” Rám nézett, én vissza, majd bólintottam, és az egyik előszobai szekrényhez mentem, ahonnan egy vászontáskával tértem vissza. Ezt még a játék ideje alatt javasolta, és jó ötletnek tűnt. Amikor visszaértem a nappaliba, a táskát Chelsea-nek nyújtottam. „Oh, tudom ám, mi ez!” – mondta izgatott mosollyal, és kinyitotta azt. Persze, hogy tudta. Nem lehetett eltéveszteni a parafa, az olajozott bőr, és a frissen polírozott kőris illatát. Természetesen használatlanok voltak. Ez volt az, amit biztos helyre tettünk az újonnan beszerzettek közül. „Nem tudom, mennyi hasznát fogja venni a triumvirátus ezeknek” – mondta Carlisle. Aro, Caius és Marcus inkább szoborszerű teremtmények. „De a csoport többi tagja mindig oda volt az új sportokért, ha jól emlékezem. Ez egy jó kiegészítése lehet a gyűjteménynek. Olaszországban játszanak baseballt?” „Legjobb tudomásom szerint, nem” – válaszolt Santiago. „Akkor ahhoz jó lesz, hogy elkezdjétek” - mondta Carlisle – „majd küldök még belőle.” „Jó, mert szükségünk lesz rá” – kiáltott fel Chelsea. Nem én voltam az egyetlen, aki ezt furcsának találta. Senki nem számított rá, hogy pont ő lelkesedik, de átkozott legyek, ha nem szeretett bele a baseballba ma. „A szokásos mezőn, ahol játszani szoktunk, gondolod?” – kérdezte tőle Demetri, felidézve egy, az Appenninekben levő mező képét. Több lehetséges hely jutott Chelsea eszébe, és ahogy a beszélgetés folyama a hazatérés utáni játék megszervezésére irányult, Carlisle figyelme az új festmény felé fordult. „Érzékeny ám” – figyelmeztette Santiago, felballagva – „Caiusnak van egy másik Vrubele, ami csak egy évvel előbb készült, mint ez, és már fakul. A fémpor az oka, amit a festékhez kever – nagyon jó a hatása, de gyorsan fakul.” „Majd odafigyelek.” „A fakulást említve” – mondta Demetri, tekintetét a kinti sötétkék és lila égen tartva –„azt hiszem, mennünk kellene. Egy ideje elég sötét van.” „Nos, így van” – sóhajtott Chelsea. Nem kellett volna ennyire szomorúnak lennie, bár kedvesének, Aftonnak képe hevesen úszott át elméjén. „Demetri, az autóhoz kísérnéd Fletchert?” Demetri bólintott. „Gyerünk, komám.” Fletcher habozott: amennyire csak tudott, kiegyezett az előtte álló utazás rejtelmeivel, és elbúcsúzott majdnem mindentől. Csak egyvalakitől nem. Elfordult Demetritől és Carlisle felé lépett, kinyújtott kézzel. „Köszönöm” – mondta – „megtiszteltetés volt…” – küzdött a szó használatával „uram”, ahogy megrázta Carlisle kezét. Nem szólított így senkit mióta… nos, valamikor akkor volt ez, amikor

még ember volt, mert nem emlékezett rá. És akármilyen helyénvalónak is tűnt, ugyanakkor nem is illett a helyzethez, tekintve a körülményeket. Ezen kívül, az emberi éveket tekintve, Carlisle ténylegesen fiatalabb volt, mint ő. Ez érdekes volt. Soha nem hallottam Fletcher elméjében semmit, amiből felismerhető lett volna, hogy hány éves volt, amikor átváltoztatták, de az emlékek mennyisége és a tapasztalatok mennyisége… ezekből úgy tűnt, hogy jó pár éve felnőtt volt már. Mint ember, valószínűleg idősebb volt mindenkinél a szobában tartózkodók közül. „Igazán nincs mit. Számomra volt megtiszteltetés” –mondta neki Carlilse – „használd a tehetségedet bölcsen.” „Megpróbálom” – és attól is függ, hogy ők mit akarnak, nem? Még egyszer körültekintve a rezignált Fletcher Dunn felkapta az én üres fekete bőröndömet és kisétált a házból, leginkább azon tűnődve, hogy milyen új alakot fog felölteni. Demetri nem fogott kezet Carlisle-al és nem szánt a búcsúra szavakat. Éppen csak bólintott Carlisle felé, mintegy köszönetképpen, majd követte Fletchert. Santiago volt a következő, és amíg ő Carlisle-al beszélt, észrevettem a felém közeledő fluoreszkáló Chelsea-t. Aro mindezt látni fogja, mint ahogy tudod, mondták a gondolatai, miközben ragyogóan mosolygott rám. Van valami egyéb üzeneted, amit szeretnél, ha átadnék neki? Egy pillanatig gondolkodtam, mielőtt válaszoltam. „Jó helyen vagyok itt.” „Biztos vagyok benne, hogy egyet fog érteni” – felelte rejtélyesen. Nem tudom megjátszani, hogy nem vagyok csalódott, mert nem jössz velünk, folytatta, és nagyon könynedén, röviden megsimogatta az arcomat, merengően nézve rám. De örülök Stregoné-nak, és természetesen neked is. Ő nagyon jó mentorod. Vigyázz rá. Furcsa érzelgősségnek találtam ezt, hiszen nem igazán voltam abban a helyzetben, hogy én vigyázzak Carlisle-ra. A dolgok pontosan másképp álltak. De az, amit Chelsea mondott, arra késztetett, hogy mentoromra pillantsak, akinek a figyelmét a Santiago-tól való búcsúzkodás kötötte le. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy Carlisle évtizedeket töltött ezekkel a teremtményekkel. Valószínűleg ők jobban ismerték őt, mint én. Voltak gyenge pontjai. „Vigyázni fogok rá.” „Isten hozzád, Edward. Remélem, hamarosan találkozunk.” De bármiylen gyönyörű is volt ebben a pillanatban, nem tudtam viszonozni az érzelmeit, és a ’viszont látásra’ amit én mondtam, szűkszavú volt. Ahogy Carlisle és Chelsea nagyon udvariasan elbúcsúztak egymástól, Santiago is elbúcsúzott tőlem a saját formális módján. Eközben gondolatai közé angol nyelvű dolgokat kevert. Majdnem ugyanazok voltak, mint Chelsea-éi, hogy mennyire elégedett, hogy Carlisle engem változtatott át, és hogy a dolgok milyen jól alakultak. És ahogy a dolgok álltak, olyan benyomásom volt, mintha ő komolyabban gondolta volna, mint Chelsea.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful