You are on page 1of 11

Hamvas Levente Péter

TÜNDÉRASSZONY VITRIOLBAN
Alkímiai és rózsakeresztes vonatkozások a János vitézben
Petőfi életművében és a magyar romantika irodalmának történetében egyaránt jelentős határpont 1844–1845 fordulója. Ekkor született meg az irodalmi népiesség programműve, a János vitéz, mely 1845 márciusában került először a nagyközönség kezébe Vahot Imre kiadásában. Mióta a kritikai kiadás harmadik kötete Szabó G. Zoltánnak a János vitéz keletkezéstörténetére vonatkozó jegyzeteivel napvilágot látott, általánosan elfogadottá, kanonikussá vált az a nézet, hogy Petőfi viszonylag gyorsan, mintegy három hét leforgása alatt készült el a teljes művel, és valószínűleg a maitól alig különböző szöveget olvasott föl december elején Vörösmarty, Vachott Sándor és Vahot Imre előtt 1844. december elején. [1] Ennek ellenére az irodalomtörténet-írásban máig jelen van az az elképzelés, miszerint az Iluska halálával kezdődő részt a költő később toldotta hozzá az addig elkészült részekhez. Petőfi ebben az időszakban gyakori vendég volt Vachott Sándoréknál, ahol többször is találkozott a háziasszony szép szőke húgával, a tizenötödik születésnapjára készülődő Csapó Etelkával. A lány azonban egy váratlan betegség folytán 1845. január 7-én hirtelen meghalt. [2] Bár a kortársak szerint alig találkoztak, [3] és Etelka akkor is inkább megmosolyogta a társaságban amúgy is félszeg költőt, [4] Petőfi szinte hisztérikusan ragaszkodott később emlékéhez: a lány halála után Vachottékhoz költözött, Etelka szobájában lakott, és rendszeresen kijárt a Váci út melletti temetőbe. [5] E romantikus szereppé növelt érzelmi fellángolásnak költői dokumentuma lett a hamarosan megjelenő Czipruslombok Etelke sírjáról [6] című kötet. A János vitéz kapcsán Palágyi Menyhért fogalmazta meg elsőként, hogy „Petőfi legalább ottan, ahol Iluska haláláról van szó […], a tizenöt éves korban elhunyt bájos Csapó Etelkére gondolt, akinek emlékét a költő a Czipruslombokban dicsőítette meg.” [7] Jó néhány évvel ezelőtt, de már a kritikai kiadás harmadik kötetének megjelenése után, Sánta Gábor tért vissza Palágyi hipotéziséhez, aki a Czipruslombok, valamint a János vitéz szövegének szembetűnő hasonlóságaira, motivikus párhuzamaira hívta föl a figyelmet, egyenesen azt állítva, hogy a János vitéz szövegének második fele, tehát kb. a XVIII. szakasztól kezdődő utolsó kétharmad része a Czipruslombokkal egyszerre íródott, [8] azaz 1845 januárjában, közvetlenül Csapó Etelka halála után keletkezett. Én az alábbiakban nem a keletkezéstörténet körüli filológiai vitákat szeretném fölmelegíteni, csupán egy olyan értelmezési módot szeretnék a közönség elé bocsátani, amely talán rávilágíthat arra, mennyiben központi motívum a János vitézben Iluska halála. Hiszen ez a döntő mozzanat a kérdés megválaszolásához. Le kell szögeznem, nem tartom valószínűnek, hogy János vitéz útja eredetileg a földi boldogsággal ért volna véget, még akkor sem, ha a népmese proppi modellje a mű első kétharmad része alapján ezt sugallná. [9] Pusztán alkotáslélektani alapon elképzelhető-e, hogy egy minden bizonnyal hosszú ideje érlelt munka megírásához a költő úgy fogott hozzá, hogy nem volt eleve kész terve, legalábbis a cselekmény fő vázát, a mű alapvető tendenciáját illetően? Ezt cáfolja Gyulai Pál egyik megjegyzése is, miszerint Petőfi „nem faragta verseit, sohasem javított rajtok”. [10]

Tegyünk hát kísérletet, fogjuk fel Kukoricza Jancsi történetét alkímiai allegóriaként. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a megközelítési mód rendkívüli körültekintést igényel, hiszen az alkímiai leírások – de a nyilvánvalóan alkímiai hátterű irodalmi művek esetén sem – nem beszélhetünk olyanfajta modellről, mint pl. a népmesék vonatkozásában. Sőt, alkímiai párhuzamok könnyen fölismerhetők bármely komolyabb irodalmi alkotásban, amennyiben az alkimisták a legegyetemesebb szimbólumok nyelvén fogalmazták meg az Arcanumot, az alkímiai arany előállításának titkát. Mindazonáltal ismerve Petőfi páratlan memóriáját, széleskörű műveltségét, melynek határai máig sincsenek fölmérve, egy ilyen jellegű kísérlet nem látszik értelmetlennek. Már csak azért sem, mert például a János vitéz talán legkimerítőbben feltárt forrásvidéke is, a folklór, még mindig tartogat meglepetéseket. Hogy csak egyetlen példát említsek, mindezidáig senki komolyabban nem foglalkozott azzal, hogy Petőfi mit ismerhetett, és mit használt föl a csillagos égbolthoz kötődő alföldi néphagyományból, melyet éppen az ő halála utáni évtizedekben kezdtek el rendszeresen fölgyűjteni. [11] Kálmány Lajos ír többek közt a „Tévelygő juhászról”, aki a népi hiedelem szerint elaludt az erdőben (vö. Jancsi és Iluska „szerelem álmábul” ébred), és közben szétszéledtek a juhai. El is indult utánuk, de utol nem érheti őket soha, mivel az Országúton (ez a Tejút egyik elnevezése) ugyanolyan gyorsan haladnak, mint ő, ezért keresése nem több tévelygésnél. [12] Az érdekes az, hogy a Tévelygő juhász azzal az Atair csillaggal azonos, amely a Sas (Aquila) csillagkép, egyben a nyári égbolt egyik legfényesebb csillaga a téli napforduló helyszíne közelében. Értelemszerűen nyáron látható, leginkább a nyári napfordulókor, a Szent Iván-napi tűzugrás éjjelén, ami meg a főhős neve miatt érdemel figyelmet. Ezek után nem lehet véletlen, hogy János vitéz a medvéket, oroszlánokat legyőzve, a mese végén egy hatalmas sárkánykígyó testén keresztül jut tündérországba. Az északi égbolt középpontját, az égi forgástengely „csúcsát”, azaz a Sarkcsillagot is magában foglaló Kismedve csillagképet ugyanis az alföldi nép valaha „Tündérasszony palotájának” nevezte, [13] ezt öleli, fogja körbe a valóban lenyűgöző látványt nyújtó, hatalmas Sárkány (Draco) csillagkép. Nagyon is komolyan fontolóra kell tehát vennünk, amire Dömötör Ákos és Kerényi Ferenc a János vitéz folklórpárhuzamaiban megfigyelhető „lyukak” kapcsán így fogalmazott meg: „Adott a lehetőség, hogy Petőfinek az említett másodlagos közösségek műveltségi hagyományaiból merített élményei révén (a ponyvaforrások feltárása után például könyvtárának újraolvasásával, olvasmányainak alaposabb megismerésével, vándorszínészi repertoárjának szövegrekonstrukciójával) a János vitéz szellemi hátországát, forrásvidékét a filológiai és tipológiai kutatások együttes folytatásával mindjobban feltárjuk.” [14]

***

Hermann Zoltán kimutatta, hogy a János vitéz motívumhálóját át- meg átszövik a halálra utaló erotikus szimbólumok. „Halál és erotika: a János vitéz e tekintetben a romantika irodalmának kanonikus témájához sokkal közelebb áll, mint a naiv realizmushoz”. [15] Az élet magvát magában rejtő halál, mely a nászát ülő királyi párt sújtja, akik azután csodálatos módon kelnek életre, hogy megújulva egyesüljenek; a peregrinus királyfi, aki azért indul útnak, mert haragjában megöli apját, majd megöli az oroszlánt, máskor sárkányt, de maga is a sír mélyére kerül, ám az élet vizének fürdőjétől csodálatos módon, szolgáival együtt életre kel [16]

; a tengeren való vándorlás; a sárkány, mely a sírba tett asszonyt fogja körül [17] , a hamuból, forrásból sarjadó virág [18] gyakori szereplői az alkímiai leírásoknak. Halál és erotika. Nemcsak a romantika modern idealistáit, de az élet mélyebb misztériumára fogékony régi adeptusokat is rabul ejtette a gondolat, hogy az emberi létezés egy nagyszabású körforgás része. Újabban Madách Tragédiájában mutatta ki a kutatás a gnosztikusszabadkőműves gondolatok erőteljes jelenlétét – poétikai szervező erejét, [19] de a romantika ilyen irányú érdeklődése régóta köztudott. Érdemes eltűnődni azon, hogy Petőfi mit ismerhetett azokból a XV–XVII. századi, vagy még régebbi művekből, amelyek valaha (mint például Nicolas Flamel különös ábrákról szóló talányos könyve vagy Johann Valentin Andrae nem kevésbé enigmatikus Kémiai mennyegzője), a maguk idején igazi bestsellernek számítottak. Flamel írásai például minden selmecbányai magánkönyvtárban megvoltak, ahol vegyészeti, alkímiai munkákat is őriztek. De a híresebb alkimista szerzők közül nem hiányzott Basilius Valentinus, Rudolph Johann Glauber vagy a híres német vegyész, Bernardus Caesius sem. [20] Ha arra gondolunk, hogy a Magyarországon is jól ismert Robert Fludd Summum bonum [21] című könyvét – hasonlóan Luther vagy Andrae címeréhez [22] – a hamuból kinövő, keresztszárú rózsa díszíti, mely akár a János vitéz illusztrációja, az egész történet emblematikus megjelenítője is lehetne, még azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy Petőfit valami régi könyvtárban fölfedezett molyos-poros kötet ismeretlen, furcsa ábrái ihlették meg.

Az alkímiai elbeszélésekben – talán valami precivilizációs örökség továbbéléseként – fontos szerepet játszik a kép, illetve a képről való beszéd. Az alkimisták ma már alig érthető vonzalmat éreztek a különös ábrák, titokzatos jelek iránt, amelyekben a spiritualitás leple alatt olykor furcsa perverzió, a nyers testiség és egyfajta archaikus materializmus keveréke nyilvánul meg. A szándékosan homályba burkolt szövegnél e kétfejű oroszlánokkal, hermafroditákkal, sírból kikelő halottakkal, szakadt vándorokkal, fantasztikus élőlényekkel és égi jelenségekkel telizsúfolt képek alkalmasint sokkal többet mondanak az arra fogékony, vizuális olvasónak. Van Petőfinek egy kevéssé ismert regénye, A hóhér kötele, [23] melynek cselekménye, szimbolikája számos ponton mutat rokonságot a János vitézzel. Ennek hőse Andorlaki Máté. Talán nem éppen a rózsakeresztes mozgalom elindítójára, a tudós tréfacsinálóra céloz Petőfi A hóhér kötele főhősének nevével is? Andreae-Andorlaki két leghűségesebb társa: szolgája, János és fia, Bálint. E három név: János, Bálint, Andorlaki a Kémiai nász és a két rózsakeresztes kiáltvány szerzőjének teljes nevét is előhívja emlékezetünkből: Johann Valentin Andreae. Vajon nem diákkori élmények és olvasmányok nyomait őrzi a regény? „A rózsakeresztes-mozgalom Magyarországon a németlakta vidékeken terjedt leginkább. Eperjes, Kassa, Pozsony, Selmecbánya, Temesvár, Brassó, Nagyszeben volt a melegágya. E vidék fiatalsága külföldre járt tanulni és ott szerzett orvosi, lelkészi, tanári diplomát. A visszatérők javarésze szabadkőműves és rózsakeresztes volt. Lelkükben ott rejtőzött a kor fertőző betegsége: az aranycsinálás. Terjesztették itthon is a szabadgondolkodást, páholyokat alapítottak, de rózsakeresztes munkára rendezkedtek be. Volt eset, amikor a szabadkőmívesség tisztára palástja gyanánt szolgált az aranycsinálásnak. Ezért nagyon nehéz éles határt vonni a rózsakeresztesek és a szabadkőmívesek közt. Így volt ez nálunk, így volt ez külföldön is” – írja

a neves magyar kémia- és alkímiatörténész, Szathmáry László. [24] A bányavárosokban érthető módon vert gyökeret az alkímia, mely a XVII. század előtt, főleg Lavoisier-nek az elemekre vonatkozó fölismeréseit megelőzően még nem vált el a vegyészettől, a kohászattól. Különösen élen járt a Királyi Művészetben Selmecbánya, ahol mint köztudott, Petőfi is diákoskodott. „Hogy Selmecbányán a rózsakeresztes páholy alapításával oly sokat kísérleteztek, annak a város kiváltságos helyzete volt az oka . Ez időben Selmecbányán világhírű bányászati és kohászati főiskola állt, ahol ásványtant, kémiát és technológiát, bányászatot és kohászatot rendszeresen tanítottak. A hallgatók az iskolával szoros kapcsolatban álló selmecbányai kohókban és bányákban, amit az előadásokon hallottak, valóságban is láthatták. E mellett a városban és környékén sok kémiában járatos tisztviselő, bányász, kohász tartózkodott, akiknek jórésze tanulmányait ott végezte a főiskolán. Ezek érdeklődtek az aranycsinálás iránt, mint ahogy az iskola tanárai, Jacquin Miklós József, Antonio Scopoli és mások sokat töprengtek felette. Lovag Born Ignác, a magyar származású kohász is sokat tartózkodott Selmecbányán, sőt amalgámos eljárását, amellyel arany, ezüst vonható ki ércekből kénesővel, s amely később világhírre tett szert, Európában először itt emelték a legnagyobb tökélyre. Ez az eljárás sok idegent vonzott Selmecbányára, közöttük nem egy alkémistát. Azonban a misztikus tudomány nem verhetett gyökeret a tiltó rendeletek miatt. Ha folyt, csak titokban folyhatott.” [25] Halál és erotika – fekete és vörös, hóhér és király, Higany és Kén, Szaturnusz és Nap, ólom és arany. Az alkimisták a lét legkülönbözőbb területeiről elvont képzetekkel érzékeltették azt a kettősséget, amely a szimbolikus gondolkodás értelmében, ugyanannak a két esszenciális pólusnak a manifesztációja a létezés eltérő síkjain. Ez az alkímiai mű kulcsa, annak a világképi programnak megfelelően, amely az ellentétek egyesítését, a szellem anyagiasítását és az anyag átszellemítését tűzi ki céljául. Solve et coagula, oldás és kötés – ez az alkímiai processzus kiinduló művelete. [26]

***

A János vitéz hermetikus vonatkozásainak jobb megértéséhez kulcsot adhat egy nevezetes alkímiai kompilátum, a Rosarium philosophorum [27] illusztrációsorozata, amelyben mindennél beszédesebben jut kifejezésre e világképi dualizmus, egyúttal jól nyomon követhető a Nagy Mű előállításának folyamata. [28] Bár a műveleteknek nincs kanonizált sorrendje, sőt – miként a tradicionális gondolkodás legjobb hazai ismerője fogalmaz – „az alkímia minden esetben és fokozottabb mértékben, mint bármely más, személyes tudás” [29] , a Rosarium mégis egy olyan műveletsort állít fel, amely a kezdetektől mintaként szolgált, és már az első ismert alkimista, a bizánci Pszeudo-Demokritosz is említi. [30] Fontos megjegyezni, hogy az alkímia lényege szerint a műveletek egyszerre több síkon realizálódnak, így az ásványokon végzett munka nem lehet független a planétáktól. Az egyes lépések az egyes planéták alá vannak rendelve (így valósul meg a mikro- és a makrokozmosz egysége), de közülük kiemelkedik a Hold és a Nap és alárendeltjeik, az ezüst és az arany. Az első fázisban tehát az ezüstöt kell előállítani, s csak ezt az ezüstcsináló Kisebb Munkát követi az arany művelete, a Nagyobb Munka. A János vitézzel összhangban mindkét szakasz csakis a két fél halála árán teljesülhet, hogy végül a királyi pár, immár tiszta minőségében egyesülhessen.

A Rosarium első három ábrája az előkészületeket szimbolizálja, az első képen megjelenő kút az alkimista lelkének még nem integrált alkotóelemeit jeleníti meg. Belőle folyik a Szűztej, a lélek holdas, feminin aspektusa és a Bor, a férfias naperő szimbóluma, valamint az Élet Vize, mely a belső lelki energiákra utal. A második képen látható immár a király és a királynő (a Napkirály és a Holdkirálynő), akik baljukkal közösen egy virágot fognak, és a spirituális világból érkező segítség jelképeként galamb száll föléjük, hogy a lélek tudattalan régióiba való alászállásukkor segítségükre legyen. A harmadik képen mindkettő meztelenül látható, híven az alkímiai mű céljához: az ellentétes minőségeket először el kell különíteni (separatio), hogy azután eredeti minőségükbe lehessen visszavezetni őket (reductio), hiszen csak így valósulhat meg a tiszta minőségek újraegyesítése (coniunctio). A János vitéz nyitó jelenetét ebből a szempontból szemügyre véve, azonnal föltűnik, hogy a tűz és a víz, a leendő király és királynő, a későbbi egyesülésüket előkészítő első érintkezés mind egyfajta előkészületi állapotra utal. Az ég „tetején” álló nap, a maximálisra hevített égi tűz, a calcinatio, az égetés eszköze, míg a patak vize, mely egészen nyilvánvalóan a később expressis verbis „élet vizének” nevezett tündérországi tó előképe, az alkimisták által Élet Vizének nevezett prima materia, az aranyat rejtő higanyvíz szimbóluma. A lélek összetevőinek első három képen bemutatott polarizációját követően elérkezünk az első konjunkcióig, amelynek a király és a királynő násza, a higanyvízzel telt transzformációs edényben végbemenő coitusa felel meg a negyedik képen, és amelyet Jancsi és Iluska csókja jelképez Petőfinél. Ezzel veszi kezdetét a Fehér Tinktúra vagy Fehér Kő előállítása, a Hold alá rendelt ezüstkészítő folyamat, és tart a Rosarium 10. ábrájáig. Ez megfelel Kukoricza Jancsi első vándorlásának, a franciaországi hadjáratig, a János vitézzé való átalakulásig terjedő első szakasznak. Az első egyesülést a transzformáció fordulópontjának, a separatiónak kell követnie: a 7. képen a királyi párnak el kell szakadnia egymástól. Az alkímiai világkép dualizmusa értelmében a Hold, tehát a női minőség alá rendelt műveletsorban a király, tehát a férfi minőség az aktív. A férfias aspektusnak útja során azonban meg kell szabadulnia férfias tulajdonságainak salakjától:

Kukoricza Jancsi csakis akkor válhat méltóvá a János vitéz nevezetre, akkor léphet egy magasabb fokozatba (huszár), ha anyagias ösztöneitől megszabadul. A zsiványok bűnnel szerzett aranya a belső, alkímiai arany negatív párja, annak anyagias ellentéte, amit Kukoricza Jancsi elutasít – miként maga is mondja: „Hozzájok sem nyúlok” [31] –, és calcinatióval (a szentiváni tűz még benne égő lángjával) magából kiéget. A király és királynő nászát megjelenítő hermafrodita testből a férfinek kell távoznia elsőként, őt kell lepárolni, míg a női aspektus, a királynő tetszhalott, azaz passzív, tudattalan állapotban hever a transzformációs edényben, egészen addig, míg párja vissza nem tér a szellemi régiókból, megtisztulva, felmagasztosulva, hogy az új tudatosulás hajnalát, a női lélekrész Új Életét hozza el számára (erre utal a 8. képen aláhulló égi harmat). Szeretném megjegyezni, hogy alkímiai értelemben Iluska és Jancsi csókja több mint egyszerű csók, amit jól érzékeltet a lány mostohájának kifakadása is, amikor rajtakapja a fiatalokat, amint „istentelenkednek” [32] . De egybevág ezzel az értelmezéssel az első szakasz záró sora is. A kiinduló művelet, tehát az első coniunctio döntő mozzanat, aminek többször kell végbemennie, megszámlálhatatlanul sokszor, nagy türelmet és kitartást követelve az alkimistától, pontosan úgy, ahogy a költő fogalmaz: „Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,/ Ki mindeneket tud: az tudja csak hányszor.” [33] (I. szakasz 12. versszak) Ám a „mindentudó” adeptus, aki a műveleteket végzi, azt is tudja, hogy a férfi lélekrész visszatérésével a processzus nem érhet véget: a folyamat újraindul, hiszen mindkettejüknek ugyanazt az utat kell végigjárniuk. János vitéz nem fogadhatja el a francia koronát, hiszen ez csupán a földies síkon lezajló szakralizáció lenne és csupán előképe a későbbi spirituális kiteljesedésnek. Alkímiai értelemben a János vitéz tehát nem záródhat le a hazatéréssel, eleget téve a népmese proppi sémájának, hanem – miként Hermann Zoltán fogalmaz – a történet itt újrakezdődik. Itt hívom föl a figyelmet arra, hogy milyen fontos dramaturgiai szerepet játszik a XIV. szakasz, amely nemcsak a narráció addigi menetét töri meg (a narrátor „átadja a szót” főhősének, aki maga mondja el élete addigi történetét), de a mű számszerű struktúrájában elfoglalt helye okán is kifejezi az átkeresztelés, átváltozás gesztusának jelentőségét, lévén a 27 fejezetből álló kompozíció középső, középponti éneke. A szimbolikus gondolkodás számára a középpontnak, a centrumnak kiemelt jelentősége van, ez hordozza minden minőség tiszta esszenciáját, ezért az alkímiai processzus során minden átalakítandó materiát középpontjába, illetve a négy elem középpontját jelentő kvinta esszenciába kell visszavezetni. A főhős tehát a XIV. énekben immár János vitézzé magasztosulva beszéli el Kukoricza Jancsi történetét, ezáltal egyszersmind el is távolodik tőle, leveti, kibeszéli magából korábbi énjét. Ekkor veszi kezdetét a Vörös Kő előállításának műveletsora, melyet a Rosarium 11–17. képei illusztrálnak. E folyamat mindenben megegyezik az előzővel, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a női lélekrész válik aktívvá, egyidejűleg a férfi lélekrésznek kell belépnie a sötétség országába. Az alkímiai folyamat paradoxona, hogy tudniillik az eredendően az aktív oldalt megtestesítő, ám ezúttal tetszhalott állapotra ítélt férfi minőségnek a passzív holderők segítségével kell túljutnia a sötétségen, a János vitézben is kifejezésre jut. Először is, mint fentebb utaltam rá, a hős franciaországi kalandja nem igazán jelent magasabb értelemben fölmagasztosulást, hiszen egyetlen célja, hogy Jancsi végre a falujabéliek fölé emelkedve rangban és tekintélyben, „valaki”-ként térhessen vissza szülőföldjére. Ám Iluska halála, az a tudat, hogy Iluska nincs többé, látszólag értelmetlenné tesz minden további cselekvést. János vitézt valóságosan is passzívvá teszi: „Csupán magát vitte a megunt életet/ Vitte, vitte, vitte egy sötét erdőbe.” [34] (XIX. fejezet 6. versszak) Bolyongásának halvány reményt mégis Iluska emléke ad: „Vándorolgatott az én János vitézem,/ Meggyógyult már szive a bútól egészen./ Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,/ Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett.// Ott állott a

rózsa mellére akasztva,/ Mellyet Iluskája sírjáról akaszta,/ Valami édesség volt érezésében,/ Ha János elmerült annak nézésében.” [35] (XXII. fejezet 1–2. versszak) Emlékeztetni szeretnék arra, hogy bár János vitéz nem tudja, a narrátor és az (újra) olvasó azonban igen, hogy ezidőtájt Iluska valóságosan is (valahogy úgy, mint a katolikus tanítás szerint az Eukarisztiában Krisztus) benne rejtezik abban a bizonyos rózsában. Tulajdonképpen Iluska égi útjáról csak a narrátor (és az olvasó) tud, ez azonban egy másik, szóval ki nem mondott, de valóságos és kikövetkeztethető út! Valami olyasmi, mint „Éva álma” Az ember tragédiájában. [36] Azaz János vitéz konkrétan és valóságosan a női párja együttműködése, hogy úgy mondjam „passzív cselekvése” által jut túl élet és halál határán, és e női minőség éppen akkor aktivizálódik (rózsából Iluska lesz), amikor hősünk a halál egy újabb formájának, a teljes megsemmisülésnek a küszöbére érkezik (János vitéz „öngyilkossági” kísérlete). Alkímiai értelemben a rózsa (amelyet János vitéz szinte meditatív állapotban nézeget a keblén) a rejtett tudás, a felszínre hozatalra váró belső arany, a Lapis Philosophorum szimbóluma. Ezt tűzi János vitéz a mellére, és – ne feledjük – vándorútja során végig „szíve fölött hordja”. A 11. képen látható a második coniunctio, mely ugyanakkor a fermantatiónak felel meg, ami pedig a női lélek aktivizációját eredményezi. Az itt következő képeken a párnak szárnya van, ez a már elért spiritualizációra utal. A 12. képen látható felirat szerint: „Itt a Nap ismét meghal, és belefullad a Filozófusok Mercuriusába”. Az újabb fúziót (13. kép), majd a fixációt, a férfi naperők megkötését (14.) és átszellemítését (16. kép) követően a női lélekrész szabaddá válik arra, hogy a spirituális szférából visszatérve ismét egyesüljön a hermafroditával, életre keltve azt az „alsó lélekben”. Trencsényi-Waldapfel Imre bizonyította antik párhuzamokon keresztül, hogy János vitéz a második részben valójában az Alvilágba, onnan a Boldogok szigetére jut. Amikor a Tündérországba vezető úton kísértetjárta temetőben elalszik – ennek előképe szintén megvan: vándorlása legelején vakondtúrásra hajtja fejét, és Iluskáját látja, de mikor ölelné, a kép elillan – halálos álomba merül, tulajdonképpen meghal. „Nem háríthatjuk el magunktól a következtetést: János vitéz, amikor Tündérországba jut, valójában az üdvözült halottak közé, a boldogok szigetére kerül. És itt találja fel Iluskáját is: a túlvilági tó az élet vize, amelybe beveti a mesehős kedvese sírjáról szakasztott rózsát, és a rózsa, amely Iluska porából nőtt, megelevenedik, Iluska feltámad. Így telik be János vitéz boldogsága, nem a földi életben, hanem a túlvilágon: a tündérek megválasztják királyukká, Iluskát pedig királynőjükké, és boldogan élnek tovább a tündérnemzetség körében – írja Trencsényi-Waldapfel Imre. [37] E túlvilági újraegyesülés fejeződik ki a Rosarium 17. ábráján, amely a Vörös Kő előállításával végződő második ciklus lezárását jelenti: ismét előttünk a hermafrodita. A 18. képen azután megjelenik a Zöld Oroszlán, mely fölfalja a Napot, ami a lélek pusztító, feloldó, tudattalan aspektusát szimbolizálja, egyúttal azt az áldozatot, amelyet az alkimista hoz, alámerülvén lelke sötét rétegeibe, ugyanakkor megtisztulva, egyfajta önmegszentelést végezve, hogy méltóvá váljék a 19. képen látható koronázásra. Ez utóbbit jelképezi a felülről érkező három sugár: az Atya (test), a Fiú-Krisztus (lélek) és a Szentlélek (szellem). A 20. képen azt látjuk, hogy az alkimista elnyerte a feltámadást, mely hasonlatos Krisztuséhoz. „A Zöld Oroszlán-állapotban mélyen elmerült lelkének sötét misztériumában, miként Krisztus alászállt a pokolba, de visszatért, megújult energiákkal, feltámadott testben, immár a felső háromság misztériumának tudatában. Ez az igazi transzmutáció. Azok, akik megtapasztált, teljesen megváltoznak, átesvén egy beavatáson, melynek belső tapasztalata, élménye hasonlatos ahhoz, amit az ősi Görögország, Egyiptom vagy Britannia misztériumai nyújtottak” – mondja McLean, aki így zárja gondolatmenetét a Rosarium illusztrációiról: „A Rosarium képsorozata azt a folyamatot érzékelteti, amelynek során a lélek férfi és női oldala belső küzdelmet vív (szembesül

egymással), elkülönül, megtisztul, újraegyesül, majd harmóniába kerül, hogy az alkimista eljusson végül a beavatás állapotába. A szabadon folyó belső energiák visszafordíttatnak, és az alkimista az életet teljesebben tapasztalhatja meg.” [38] A rózsakeresztes hatás alatt számtalan alkímiai elemet magába olvasztó szabadkőműves szimbolika nyelvén ezt a tökéletes állapotot a pentagramma jelképezi. A bűvös pentagramma, a szabályos ötágú csillag a szabadkőműves páholy központi szimbóluma. [39] Az emberformájú lángoló csillag, közepén a G betűvel, a Geometria [40] , vagyis a világegyetem tökéletes harmóniáját magába foglaló Királyi Művészet jelével, úgy rejtőzik az elzárt páholy közepén, miként a rejtett kő, a Lapis Philosophorum a tökéletesedésre vágyó ember lelke mélyén. [41] A kozmikus harmónia szép megnyilvánulásaként, ember és teremtett világ egységét sugallva az arra fogékonyaknak, a ragyogó Vénusz csillag is egy majdnem szabályos pentagrammát ír le nyolcévente az égen. Aligha lehet véletlen, hogy – az alkímiai transzmutációt beteljesítendő – ennek a mágikus jelnek a körvonalán kell végigmennie Kukoricza Jancsinak is, míg János vitézzé lehet. Vessünk csak egy pillantást az alább bemutatott térképre!

Jól látszik, hogy Kukoricza Jancsi világkörüli utazásának még iránya is azt követi, ahogyan az ember egy ötágú csillagot rajzol: Budától Tatárország, azaz Mongólia közepére, onnan Itáliába, fel Lengyelországba, onnan ismét vissza Ázsiába, India közepére, majd vissza Párizsba, hogy végül oda jussunk, ahonnan elindultunk: az emberforma alakzat szívéhez, a két szerelmes falujához, az Iluska sírján nőtt rózsához… És ha meggondoljuk, hogy az égboltot ősidők óta körbeforgó keresztnek képzelték (négy sarka a nappálya négy fordulópontja), akkor a közepébe (Sarkcsillag) dobott rózsáról megint csak a rózsakeresztes mítosz kiagyalója, a derék Andreae kell, hogy eszünkbe jusson, akinek címerében, Luther nyomán szintén a keresztre helyezett rózsa látható. Visita interiora terrae, rectificando invenies occultum lapidem! Látogasd meg a föld belsejét, és (az alkímiai rectificatio művelete által) megtisztulva megtalálod a rejtett követ – hangzik a mágikus felszólítás. [42] Mindazt, amire a romantika költői kifejezésben, világképben vágyott, az alkímiai művek „fűszeres hangulata” [43] , ódon zenéje, mélységes spiritualizmusa, keresztény-gnosztikusplatonikus konnotációi, nemkülönben az Arcanumot ködös jelképekbe burkoló munkákon keresztülvonuló kettősség, a „furcsa kontrapunktikus gondolat-zene” [44] tálcán kínálta. És amint a lombikban lezajló folyamat egyszerre jelképe a természetben, az ásványok szintjén és a planéták szférájában, valamint az alkimista lelkében végbemenő történéseknek, úgy válik az Opus Magnum receptjét magában foglaló irodalmi alkotás az önmegvalósítás, a romantikus

költői énteremtés, egyszersmind a személyiséget átformáló szerelem és költészet halhatatlan szimbólumává. JEGYZETEK SÁNDOR: Petőfi Sándor összes költeményei. 3. köt. 1844. szeptember–1845. július. Kritikai kiadás. Szerk. Kerényi Ferenc. Bp., Akadémiai Kiadó, 1997, 305–306. lap Etelka és Petőfi viszonyára ld. KERÉNYI FERENC: Biedermeier váltóhamisítás, a háttérben költészettel. A Csapó-ügy. ItK, CIII. évf. (1999) 3–4. szám, 345–350. lap Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. In: Kritikai dolgozatok. 1854–1861. Bp., MTA, 1908, 15–16. lap, ld. még Berecz Károly visszaemlékezését, in. HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. 1. köt. 2. kiad. Bp., Akadémiai Kiadó, 1967., 658. lap
[4] ld. Szemere Miklós visszaemlékezését, [3] GYULAI PÁL, [2] Csapó Etelka családi kapcsolataira, [1] PETŐFI

in. HATVANY LAJOS: i. m.., 657. lap in. HATVANY LAJOS: i. m.., 653–654. lap

[5] ld. Vachott Sándorné visszaemlékezését, [6] Pest,

1845

[7] PALÁGYI MENYHÉRT: Petőfi. Bp., Kunossy, Szilágyi és Társa, 1909 (Petőfi-könyvtár, 13.), 100. lap [8] SÁNTA GÁBOR:

Mikor keletkezett a János vitéz?. Tiszatáj Diákmelléklete, 70. szám

(2000 május), 7. lap
[9] Berze Nagy János szentelt először átfogó tanulmányt a Petőfi által fölhasznált mesetípusoknak, hangsúlyozván, hogy a költő nagyfokú szabadsággal kezelte forrásait, vö. BERZE NAGY JÁNOS: Petőfi költészetének folklore-párhuzamai. Ethnographia, XXXVI. (1925), 38. lap. Motivikai elemzése során Dömötör Ákos és Kerényi Ferenc éppen emiatt mondott le a Propp-Meletyinszkij-féle modell alkalmazásáról, vö. DÖMÖTÖR ÁKOS – KERÉNYI FERENC: A János vitéz egyetemes mesemotívumairól. ItK, XCVIII. (1994), 3. szám, 376. lap, 13. jegyzet. Hermann Zoltán ugyanezt termékenynek tartja annak érdekében, hogy ily módon láthatóvá váljék a „mesék befogadói szerkezete” felőli olvasás korlátozott érvénye, vö. HERMANN ZOLTÁN: „És a melly világot álmaikban látnak…”. Újabb szempontok Petőfi János vitézének értelmezéséhez. Új Dunatáj, IV. évf. 1. szám ( 1999. március), 19. lap [10] GYULAI PÁL:

i. m., 15. lap

Műszaki Kiadó, 1988 (repr., 1. kiad.: 1914); LUGOSSY JÓZSEF: Ősmagyar csillagismei közlemény. Új Magyar Múzeum, 1855; KÁLMÁNY LAJOS: A csillagok nyelvhagyományainkban. Néprajzi tanulmány. Szeged, 1893.
[12] KÁLMÁNY LAJOS:

[11] TOROCZKAI-WIGAND EDE: Öreg csillagok. Bp.,

i. m., 10. lap 36. lap

[13] TOROCZKAI-WIGAND EDE: i. m., 17.,

[14] DÖMÖTÖR ÁKOS –

KERÉNYI FERENC: i. m., 379. lap

[15] HERMANN ZOLTÁN: i. m., 27. lap [16] FÓNAGY IVÁN: Mágia. Bp., [17] JUNG,

Tinódi Könyvkiadó, 1989 (repr., első kiad.: 1943), 180. lap

CARL GUSTAV: Az alkímiai konjunkció. Nyíregyháza, Kötet Kiadó, 1994, 36.

lap TITUS: Alkímia. Szellemiség és világkép. Bp., Arcticus Kiadó, 2000 (Libri operis magni), 146. és 151. lap
[19] BÍRÓ BÉLA: A Tragédia paradoxona. Bp.–Kolozsvár, Liget Műhely Alapítvány–Polis Könyvkiadó, 2006 [20] ČIČAJ, VILIAM: Bányavárosi könyvkultúra a XVI–XVII. században. Besztercebánya, [18] BURCKHARDT,

Körmöcbánya, Selmecbánya. Szeged, Scriptum, 1993 (Olvasmánytörténeti dolgozatok, 4.), 100. lap
[21] Frankfurt,

1629 SIGNIER, Jean-François. Bp., Athenaeum 2000, 2006, 108. lap kiadásában jelent meg Pesten 1845 júniusában.

[22] Titkos társaságok. Szerk. [23] A hóhér kötele Hartleben

[24] SZATHMÁRY LÁSZLÓ: Magyar alkémisták. Bp., Könyvértékesítő Vállalat, 1986 (repr., első kiad.: 1928), 158. lap [25] uo.,

155. lap TITUS: i. m., 70. lap

[26] BURCKHARDT,

[27] A De alchimia opuscula complura veterum philosophorum című gyűjteményben,

Frankfurt, 1550 a kiváló brit alkímiatörténész értelmezésére támaszkodom: The Rosary of the Philosophers. Ed. with a Commentary by Adam McLean. Edinborough, 1980. A kommentárt ld. Adam McLean honlapján: http://www. alchemywebsite.com /roscom.html. A Rosarium szövege magyarul: Rosarium philosophorum. A filozófusok rózsakertje. Ford. Virág László. Bp., Arcticus, 2001 (Libri operis magni)
[29] HAMVAS BÉLA: Tabula Smaragdina; Mágia szutra. Szombathely, [28] Az alábbiakban elsősorban

Életünk, 1994

(Hamvas Béla művei, 6.), 139. lap
[30] FÓNAGY IVÁN: [31] PETŐFI [32] uo.,

i. m., 170. lap

SÁNDOR: i. m., 52. lap

42. lap

[33] uo. [34] uo., [35] uo.,

76. lap 84. lap 29–32., 157–160. lap

[36] BÍRÓ BÉLA: i. m.,

[37] TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE: A János vitéz. In: Humanizmus és nemzeti irodalom. Bp., Akadémiai Kiadó, 1966, 226. lap [38] MCLEAN,

ADAM: i. m.

KIRK, W.: A szabadkőművesség jelképei, titkai, jelentősége. Bp., Kossuth Kiadó, 2006, 148–149. lap
[40] BAJOMI

[39] MACNULTY,

LÁZÁR ENDRE: Titkos társaságok története. Bp., Minerva, 1969, 20. lap

[41] WIRTH, OSWALD: A szabadkőművesség okkult szimbólumai. Bp., Édesvíz Kiadó, 1998, 47–57. lap [42] BURCKHARDT,

TITUS: i. m., 84. lap lap

[43] FÓNAGY IVÁN: i. m., 183. [44] uo.,

178. lap