Klára Jarunková Az egyetlen Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry 1965

1 Iskolaévben nincs a világon jobb dolog, mint a betegség. Annál csak a lázas betegség jobb. Ilyenkor minden úgy megy, mint a karikacsapás. Először is: senki sem gyanúsítja az embert, másodszor: mindenki sajnálkozik a betegen, harmadszor: a szüleim megijednek, és ilyenkor sok mindenféléhez könnyebben hozzájutok. Persze most már nem olyan könnyen, mint kiskoromban. Akkor mindig féltek, hogy meghalok, és betegségem alatt inkább mindennap vettek valamit. Megőrülök, ha elgondolom, milyen csacsi voltam, hogy csak babákat kívántam magamnak. Most már okosabb vagyok, viszont a szüleim nehezebben nyitják ki az erszényüket. Apu szerint nevelési okokból, nehogy elkényeztetett egyetlenke váljék belőlem. Nem mintha nem volna pénzük, az van bőven, de a pénzt most már nehéz munkával keresik, ami elsősorban nemesíti az embert, és csak másodsorban nyújt módot a megélhetésre. Hohó, megélhetésre és nem bolondságokra! Szeretem a hajnalt! Azelőtt egyebet se hallottam: mit vegyen apuci az ő drága Pipuskájának? Most pedig egyszerre nehéz munka, ami nemesíti az embert. Ezer szerencse, hogy aput autóval hozzák haza a nehéz munkából. Gyalog talán nem is bírna hazajönni. Száz szónak is egy a vége, egészségesen az ember már nem jut semmiféle jó kis haszontalansághoz. Betegség alatt még inkább. De a modulitért negyvenfokos lázat kellett felmutatnom. A modulit ugyanis szobrászanyag, és nyolcvan, kroncsiba kerül. Az ember figurákat mintáz belőle és kifőzi, mint a galuskát. Épp az benne a vicc. Főzés után kifestjük és körömlakkal belakkozzuk. Mikor a negyvenfokos lázat összehoztam, apu megígérte, hogy megveszi a modulitot. És ha a mieink ígérnek valamit, azt be is tartják. Ebben grandok. Apu szerint a nevelés fő eleme a következetesség, de engem az hidegen hagy. Számomra a fő elem, hogy vesznek. Az ajándékhoz mellékelt szónoklat nem érdekel, ha magunk vagyunk odahaza. De ha véletlenül épp nálunk van Éva, vagy Iván Marcelával, vagy akár hóbortos unokaöcsém, Bohunszky Jozso, akkor bezzeg pukkaszt apu prédikációja. Nagyon is pukkaszt! Én ismerem az apámat és tudom, hogy normális, de ők nem ismerik, a végén még azt hiszik, hogy plömplöm vagy valami ilyesmi. Már csak várom, mikor bocsátják szárnyra a pletykát, hogy a szüleim reggeltől estig nem csinálnak egyebet, csak nevelnek engem, mint az őrültek. Akkor aztán el vagyok intézve! A lázas betegségnek még egy jó oldala van: ha este felszökik a lázam negyven fokra, megszerzem magamnak, ami kell. Másnap már csak harminchetet mutat a hőmérő, de iskolába még nem megyek. Más gyerek lázas betegség után csak kétnapi szobafogságot kap, engem négy napig is otthon tartanak, mert az első osztályban tüdőleletem volt. Éva ezt persze szörnyen irigyli, de tehetek én arról, hogy ő elsős korában nem kapott tébécét! Ha nem járt volna napközibe, ő is megbetegedett volna. Engem azért rohantak meg a bacik, mert nem voltam hozzászokva a gyerekkollektívához. A Tátrában aztán felhizlaltak, mint egy tömött libát. A fölösleges kilókat szerencsére elvesztettem. A tébécé is ott maradt a Tátrában. Ma elhozták a modulitot. Hűha, mennyi anyag! Rögtön munkához láttam, mert a modulitot harminc nap alatt fel kell dolgozni. Nem tudom, képes leszek-e rá, mert csupa apró tárgyat készítek. A betegségem pedig legjobb esetben sem tart tovább négy napnál. Az első adag szétfőtt. Épp a második adagot szedtem ki a vízből, amikor megjelent apu. Lekapta nagyit, mert engedte, hogy gázzal és forró vízzel babráljak! A gyereknek nincs esze, mondta, de neked lehetne. Ki hallott még ilyet: gyerek! Majd felvetett a méreg, de azért nem jöttem ki a sodromból. A második főzet sikerült. – Mi akar ez lenni? – nézegette apu a kisdeszkára kirakott tárgyakat. – Ez itt négy díszgomb – magyaráztam. – Nem látod rajtuk a lyukakat? A gombokat majd bevonom anyu gyöngyházlakkjával. Ez pedig csipkerózsa. Itt a levele, azt zöldre festem. A szirmokat rózsaszínre árnyalom, és a méh. barna lesz. Szép, ugye?

– Hm, ez egy méh? – Hát persze – vágtam rá. – Olyan modern. Éppen csak hogy. – És te azt állítod, hogy erre tanítanak a képzőművészetiben? Méhkast nem csináltok ott véletlenül? Nahát, hogy apu milyen kiállhatatlan! Mérgemben azt gondoltam, hogy a rózsát már ki se festem. De aztán jött Éva, és neki tetszett a virág. Hát akkor mégiscsak kifestem. Éva is itt lakik a házban. Egy héten születtünk. Nemcsak mi ketten, a házunkbeli Strba Iván is azon a héten jött a világra. Persze nem most, hanem több mint tizennégy évvel ezelőtt. Akkor is nagy zrí lehetett. Kár, hogy az ember nem emlékszik rá. Iván ugyan azt állítja, hogy ő emlékszik, de az csak duma. Évával nagy baj történt. Az édesanyja elfogta egy levelét. A levélben čaníkovcei barátnője ír neki az ipariskolás Janóról. Én tudok Janóról, mert Éva elmondta nekem, hogy Čaníkovcén a nagymamánál csudára szédíti a falusi fiúkat. – Azt látnád – mondja Éva –, egész odavannak, ha egy városi lány kerül a szemük elé. Hát azt bizony szeretném látni. Nekem Éva mindent elmond, de az édesanyjának nem mond el semmit. Most aztán pórul járt. A mamája nagy ramazúrit csapott, három nyaklevessel tarkítva. És Čaníkovcéra sem engedi már egyedül. – Majd adok én neked – kiabált –, tizennégy éves fruska létedre fiatalemberekkel csavarogni! Engem is feldühltene az ilyesmi, mert Éva csak egyszer beszélt Janóval, ez minden, ami köztük volt. És Jano még nem is fiatalember. Csak tizenhat éves. – Magyarázd meg neki – tanácsoltam Évának. – Így isten tudja miket gondol. Én mindent elmondok az anyámnak. – Nem magyarázok meg semmit – háborgott Éva. – Megsértett, hát nem beszélek vele. Te is ráfizetsz majd a nagy bizalomra, ha a te mamád más is, mint az enyém. Én bizony mindent elmondok majd anyukának, ha lesz mit. Apunak talán nem, nagyinak sem. De anyunak mindig. Sajnálom Évát, mert ő is beteg most, és a betegségéből nincs semmi öröme. Sírt is nálunk. Hívtam, hogy üljön az ágyamra és dugja a lábát a paplan alá. Felállt a székről, de rálépett a hosszú pongyolája csücskére, ugyanis az anyjáét vette fel, és zsupsz, orral a paplanra huppant. Az oldalunkat fogtuk nevettünkben. Csak akkor csendesedtünk el, mikor meghallottuk nagyi lépteit. Éva felugrott, beszaladt a másik szobába, és az ajtón át kezdtünk beszélgetni, nehogy megint lármázzanak, mert Évának sárgasága van. Nekem csak rubeólám. Egyedül voltam estig és irtón unatkoztam. De az éjszaka annál mozgalmasabb volt! Emberek, mi minden történt az éjjel! Új szomszédaink csúnyán hajba kaptak, én pedig újkeletű műveltséget szereztem. Anyu éjfélkor bejött hozzám megnézni, nincs-e lázam, és rémülten összecsapta a kezét. – Ola, még középfülgyulladást kapsz! A fal most hideg, akár a jég. Ezzel aztán befellegzett a gyakorlati oktatásnak. Sokáig nem tudtam elaludni. Nem mintha azon törtem volna a fejem, igaz-e, hogy a szomszédasszony udvarlókat tart, a szomszéd pedig részeges gazember, hanem azért, mert a gyerekek sírtak. Nem bírom elviselni, ha gyerekek sírnak. Talán meg is verték őket. Ha igen, reggel telefonálok a rendőrségre, és majd meglátják. Az elhatározás megnyugtatott, lassan lecsukódott a szemem. Azt hittem, végre elcsöndesül a ház, de nagyot tévedtem. Éppen besétáltam az álmok birodalmába, mikor csengett a telefon. Hallottam apu mezítlábas lépteit, kidobogott, és az előszobában belemordult a kagylóba. Ha álmos, mindig úgy morog, mint egy dingókutya. De nemcsak akkor, ha álmos. Kint az állatkertben ezt egyszer meg is mondtam neki, és akkor jót nevetett rajta. De mikor aztán anyura is morgott, és eszébe juttattam a dingót, kicsibe múlt, hogy le nem kent egy nyaklevest. Akkor még zöldfülű voltam és

komolyan vettem apu előadásait a családi demokráciáról, elhittem, hogy otthon nekem is éppolyan szavam van, mint a család felnőtt tagjainak, ésatöbbi, ésatöbbi. Az ember igazán holtig tanul, ahogy nagyi mondja. Apu letette a kagylót, és ráförmedt anyura: – Jana idejön. Az a haszontalan kölyök üjra megszökött. Én bizony megtanítanám kesztyűbe dudálni. Csakhogy ők: Jozsinko ide, Jozsinko oda, aztán itt az eredmény. Felhúzta nadrágját, és panyókára vetett kabáttal lement az utcára, hogy megvárja Jana nénit, mert a kapu már zárva volt. Kihasználtam az alkalmat, és odabújtam anyuhoz a rekamiéra. Félholt volt a félelemtől. – Anyu, mi történt Jozsóval? – Nem tudom, gyerekem, Andrej bácsi fellármázta a rendőrséget, egész éjjel keresik. Már két óra van. – Na és? – próbáltam nyugtatni anyut. – Ha Jozso nem akarja, még a rendőrség sem találja meg. Az éhség pedig így is, úgy is hazakergeti. – Rosszat álmodtam – szaladt be hozzánk nagyi –, szegény Janámnak is megvan a maga keresztje! – Jozso talán átúszta a Dunát – vigasztaltam anyut –, és már régen Magyarországon van. Vagy Ausztriában. – Ne kuvikolj, te lány – sikoltott fel nagyi, és anyu elsápadt. – Ugyan kérlek, mit csinálna ott – jött be apu a szobába. Már elunta az ácsorgást a ház előtt. – Mit? Mindenfélét. Regényeket írna és illusztrációkat rajzolna. Vagy árusítana valamit. Ahhoz úgyis ért. Keresne és jól élne. Nagyi elpityeredett, anyunak is kipottyant a könnye. Apa szerencsére hallgatott. Pedig a regényírást nem az ujjamból szoptam. Jozso kilencéves korában írt egy könyvet: „Kis fadarab nagy útja, az első regény, amely a családunkban történik. Véghezvitte Bohunszky Jozef.” Egész érdekes könyv volt. Egy kisfiú a Dunába dob egy darabka fát, a fadarab útnak indul és elmondja, mi mindent látott a világban. Szerintem elég jó ötlet. Jozso ügyes fiú, már négyéves korában virágot árult a Mihálykapu boltíve alatt. A kertjükben leszedte az orgonát, és eladta áganként négy koronáért. Nekem ez nagyon tetszett, és rémesen irigyeltem érte. De a mieink elszörnyedtek. Apja orvos, anyja bírónő (az Jana néni), Jozso pedig koldul az utcán. Hiszen nem koldult! Becsületesen kereste a pénzt, mint a többi virágárus. Sajnálom, hogy Jozso nem az öcsém. Néha én is elszöknék vele. Egyedül nem merem megkockáztatni. – Különben is – mordult rám apu, mikor Jana néni becsengetett –, mit keresel te itt?! Mars az ágyba! Rendes gyerek éjnek idején alszik. Nem maradt más hátra, kénytelen voltam lefeküdni. A nagyok csöndesen ültek a másik szobában, apu percenként felhívta Bohunszkyékat és a rendőrségi gyermekszobát, ahol a talált gyerekeket őrzik. Én is szeretnék egyszer odajutni. Mégpedig éjjel. Csakhogy engem már nem a gyermekszobában helyeznének el, mert tizennégy éves elmúltam. Jozso tizenkettő, ő még könnyen odakerül. Magam sem tudom, hogy történhetett, de a legérdekesebbet átaludtam. Úgy látszik, csakugyan gyöngék az idegeim (ezt anyu állítja). Majd az ördög elvitt, mikor felébredtem és megállapítottam, hogy reggel van. Kiugrottam az ágyból és szaladtam a konyhába, hogy kifaggassam nagyit. Sóbálvánnyá meredtem. Ki nem ül az asztal mellett? Jozso nagyságos úr! Kényelmesen terpeszkedik és lángossal tömi magát! Nekem bezzeg a világért sem adnának reggelire langost, állítólag megfekszi az ember gyomrát. Engem örökösen lágy tojással és „finom kis kakaóval” traktálnak. Brr! Nagyi körültáncolja Jozsót, mint valami herceget. Egyenesen a palacsintasütőről adogatja neki a friss langost, szalvétával törölgeti zsíros ujjait és – fogjanak meg – bimbó szájacskáját! Már csak várom, mikor csavarja pólyába. Jozso meg csak rág és rág, mint egy

agyalágyult. – Szervusz – mondom, és leülök vele szemben. – Isten hozott. Jozsónak teli a szája, így csak bólint köszönésül, és kisujjával belemutat a bögrébe, hogy nagyi töltsön neki teát. Persze nem a teáról volt szó, Jozso nem akart a szemembe nézni. Nagyi rám kacsintott (olyan titkosan hunyorít az emberre, hogy még egy elefánt is észrevenné), és a finom kis kakaóról kezdett zengeni. Olvadoztam a gyönyörűségtói. A süketnémát játsszuk, vagy mi? Finom kis kakaóval súlyosbítva! Nagyi szerencsére észrevette ingadozó lelki egyensúlyomat, arra remek szimatja van. Fogott egy tányért, és nekem is adott egy lángost. – Ha megárt – mondta –, nem én leszek a hibás. – Nem te leszel – mérgelődtem –, de akkor adjál többet. Nagyi mesterien rá tud pirítani az emberre. Megárt! Aztán ettünk, de az is az idegeimre ment. Nagyinak pörgött a nyelve, mint a motolla, Jozso meg azt se mondta, mukk. Néha ránéztem, de nem látszott rajta semmi. A Dunát nyilván nem úszta át, mert a ruhája száraz. Körmei alatt egy csipetnyi sarat se láttam, nagyi, úgy látszik, már lesikálta a fiatalurat. Lábujjai sem meredeztek ki a cipőből, bár egész éjjel csatangolt. Oldalra fésült haja nedvesen csillogott. Már ráférne a borbélyolló. Jozsónak olyan a feje, akár egy körte. Fent széles, és lefelé keskenyedik. De a szeme szép. Nagy, barna szeme van, arany pontocskákkal. Olyasféle, mint az állatkerti bagolyé. Égtem a kíváncsiságtól, de nagyinak be nem állt a szája. – Hányat ettél már? – kérdeztem hangosan, hogy végre elhallgattassam nagyit. – Nem tudom – vont vállat Jozso. – Nem sokat. Talán tizenötöt. Hű, de ki lehetett éhezve! – Hát akkor süss még neki, nagyi – indítványoztam. – Nem kérek – állt fel Jozso az asztaltól. – Jóllaktam. Megszólalt a telefon, nagyi vette fel a kagylót. Jana néni ellenőrizte, nálunk van-e még Jozso. Pár perc múlva apja tartott ellenőrzést. Megijedtem. Ha így szekírozzák, fogja magát és újra meglóg. De Jozso úgy tett, mintha a telefonhívás nem is őt illetné. Kora reggel elhozták hozzánk, hogy nagyi felügyelete alatt legyen. Iskolába sem engedték. Csak este jönnek majd érte. – Most menjetek be a szobába, gyerekek – szedte le nagyi az asztalt –, én meg jó kis ebédet főzök nektek. Mit ennél, Jozsinko? – Nekem mindegy – duzzogott Jozso. – Rántott szeletet? Egy darabka rostélyosunk is van. Vagy öljek le egy csibét? – Nem bánom – egyezett bele kegyesen Jozso. – Ha nincs mákotok metéltre, főzd azt, ami a legegyszerűbb. – Uramfia – kiáltott fel nagyi –, az én feledékeny öreg fejem! Hát persze, mákos csík és gombócleves. Benn a szobában először rém unalmas volt. Nem tudtam, miről beszéljek Jozsóval, mert őt csak a kalandok érdeklik. Engem is érdekelnek, de beszélni nem tudok ilyesmiről. – Még szerencse, hogy beteg vagy – mondta Jozso –, különben kibírhatatlan volna itt. Nahát, ez igazán meglepett! Jozso ugyanis nőgyűlölő, lányokkal elvből nem beszél. Ebben még a többi fiúnál is rosszabb. – Hánykor mentél haza? – kérdeztem, de csak úgy félvállról, nem mintha remegnék a kíváncsiságtól. – Három körül – turkált Jozso az asztalkámon füzeteim és papírjaim között. – De nem egyedül. A színház előtt lefülelt a hekus, és átadott apámnak, mint egy talált tárgyat. – És te hagytad, hogy lefüleljenek? Hiszen tudhattad, hogy keresnek. – Nem kerestek. Véletlenül akadtak rám. – Véletlenül! Ne légy gyerek. Talán nem tudod, hogy a tieid fellármázták az egész várost?

– Az lehet. De engem csak véletlenül csíptek el. Épp az italárjegyzéket tanulmányoztam a Savoy előtt. Láttad volna, milyen arcot vágtak a mukik. Az utca néptelen, sehol egy lélek, csak én állok éjnek idején egyes-egyedül a Hviezdoslav téren. Csuda muris volt. – No, azért egy kicsit inadba szállt a bátorságod – hűtöttem le Jozsót. Nem szeretem, ha felvág. – Persze – vigyorodott el Jozso –, majd meghaltam ijedtemben! Hát hogy tudd, zsebre vágtam a kezem, és mikor felém tartottak, a vitamincharlestont kezdtem fütyülni. – Ejha – ismertem el –, ez már valami! – Így ni! – Jozso zsebre vágta kezét és odalépett hozzám, mintha én volnék a rendőr. Begörbített térddel billegett jobbra-balra, és fütyülte a vitamincharlest. Félredobtam a szőnyeget, és én is táncoltam pár lépést. Könyököt szépen széjjel, sarkot magasan. Nem tehetek róla, de ha tánczenét hallok, rögtön ugrálni kezdek, mint egy bakkecske, ahogy nagyi mondja. Láttam, hogy Jozsónak tetszik a táncom. De aztán abbahagyta a fütyülést, és hegyesen mondta: – Engem az ilyen butaság nem szórakoztat. Nem szórakoztatja, mert botlábú. Egy kétpápú teve se táncolhatna esetlenebbül. Na de mindegy! – Ide hallgass – kezdtem minden teketória nélkül –, nekem ne add a titokzatosat, kár a gőzért, de láttam, hogy anyád idegsokkot kapott az éjjel. Jozso egyszerre kicsi lett. – Mi a bajod velem? – kérdezte bután. – Felőlem csinálhatsz, amit akarsz, de nagyi azt mondta hogy anyád kisírja a két szemét. Mit gondolsz, a szüleid könnyen veszik, ha te se szó, se beszéd eltűnsz otthonról? Aggodalmukban a szemüket se hunyták le egész éjjel! Elraktak legalább? – Dehogyis raktak el – vont vállat Jozso. – Más apa szíjat hasított volna a hátadból, vedd tudomásul. Csengett a telefon. Jozso kiugrott az előszobába, de átadta a kagylót nagyinak. Apja ellenőrizte. Jozso erre visszajött, és becsukta maga után az ajtót. – Hol csavarogtál tulajdonképpen? – kérdeztem. – Hát hol! Először a városban, aztán átmentem Ligetfalura. – A Dunán át? – Miért a Dunán át? A hídon. – És aztán? – Aztán semmi. Mentem és nézelődtem. – Ne hazudj, hisz sötét volt. – Érdekes vagy. Azt hiszed, sötétben nem lehet nézelődni? – Végül is hova mentél? – A Zabosba a határőrökhöz. Azok már ismernek, gyakran járok hozzájuk. Egész éjjel ébren vannak és beszélgetünk. – Mese habbal! Inkább valld be, hogy elfogtak, mikor átszaladtál a határon. – Szó sincs róla. Hisz mondom, hogy egyenesen hozzájuk mentem. – Hát ha ismernek, miért nem kérdezték meg telefonon a szüleidet, nem aggódnak-e érted véletlenül? Erre felelj! – Ne kiabálj úgy, Oli – ijedt meg Jozso. Na! Végre sarokba szorítottam! – Már nem kiabálok – suttogtam. – Hát ki vele, hogy volt? Nahát, mi minden derült ki! A drágalátos Jozsinko nem mondta meg a határőröknek az igazi nevét. Azt hazudta, hogy apja nincs, anyja kalauznő az éjjeli buszjáraton, ő meg elhagyatottnak érzi magát az üres lakásban, még nem is vacsorázott, ésatöbbi, ésatöbbi. Így persze nem adták át a rendőrségnek, nem is telefonáltak sehová, hová is telefonálhattak volna? Éjfélkor mindig átvitték autóval Ligetfalura egy bizonyos ház elé, Jozso azt állította, hogy ott laknak, és a mamája csak éjjel egykor jön haza a szolgálatból. Elköszönt a határőröktől, még a kapu alá is bement! A

kapuban megvárta, amíg elmennek, aztán útnak indult Bratislavába. Éjfélkor és egyedül! Ha megfájdult a lába, odatámaszkodott egy út menti fához és szundikált. Átkozott fickó! Már majdnem hazaért, amikor a színháznál elcsípték. – Annyi baj legyen – fejezte be Jozso –, legalább hazavittek. Már úgyis torkig voltam a meneteléssel. Majd leesett az állam a csodálkozástól. Csak az bosszantott, hogy Jozso nem akarta elmondani, mit látott a határon. – Nem fecseghetek ki mindent – tiltakozott –, mert regényt akarok írni. Ott majd magad is elolvashatod. A regény címe ez lesz: „Mit láttam éjjel a határon”. – Állítólag én leszek az első, aki elolvashatja Jozso legújabb regényét. Na jó. – De ha rájönnek, hogy hamis nevet gondoltál ki, bedutyiznak, és nem tudom, mikor írod meg a regényt. – Nem jönnek rá – mondta Jozso –, többet már nem megyek oda. Hohó, megijedt a dutyitól! – Hiába nevetsz, a sititől nem félek. Más dolgok miatt nem megyek már oda. Kíváncsi vagyok, milyen dolgok miatt. Szólt a telefon. Jozso mamája végezte ellenőrzését. Jozso kikapta nagyi kezéből a kagylót, tenyerével befedte száját, hogy ne halljuk, mit mond: – Anyu, te vagy az?… Tudod mit, anyu?… Te gyere értem, jó? Mondani akarok neked valamit… No, szóval, hogy már nem szököm meg… Hát gyere, anyu. Ja úgy, most már tudom, miért nem megy Jozso többet a határőrökhöz. De úgy tettem, mintha halvány dunsztom se volna róla. Akkor sem árultam el magam, mikor Jana néni eljött Jozsóért. Este „A tisztességes utcalányt” adták a tévében. Nagyival néztük a filmet, de aztán hazajött apu. Nem hallottuk a lépteit, már nem értünk rá óvintézkedésre. Ha nincsenek otthon, mindig teljes kivilágitás mellett nézzük a tévéműsort, és ha halljuk, hogy a zárban megcsíkordul a kulcs, gyorsan kikapcsoljuk a gépet. Persze csak ha valami pikáns darabot játszanak. Ha mezőgazdasági félórái vagy irodalmi adást közvetítenek, nyugodtan hagyjuk. Akkor nincs semmi morgás, apu megáll és azt mondja: „Aha, ez Gyuro Potkaník.” Vagy: „Ez a Jano Súpola nagy mester a kukoricában.” Apu mindenkit ismer. „A tisztességes utcalány” miatt persze nagy cirkuszt csináltak. Azon nyomban leültettek tanulni, hogy pótoljam a mulasztott anyagot. Apu szerencsére nem mondta, milyen anyagot, és így beletemetkeztem a törcsibe. Az utcalány gyönyörű szép. Ha egyszer majd levágatom a copfomat, én is ilyen frizurát szeretnék. A szoknyája is csodás volt. Kíváncsi vagyok, mikor engedélyez nekem anyu szűk szoknyát. Éva már egy éve abban jár. Sőt két csövesített szoknyája van. Egy kockás meg egy fehér. Már törpesarkot is hord. Ezen a téren az ő mamája haladóbb szellemű, mint az enyém. A mieink még a spicces cipő miatt is lamentálnak, félnek, hogy keskeny cipőben a lábam nem fejlődik rendesen. Hogyne fejlődne, hiszen már most is öt és feles. Legközelebb fél számmal kisebb cipőt veszek, hogy ne nőjön már a lábam. Az utcalány legfeljebb négyest hord. A tűsarka meg legalább tíz centi magas volt. És milyen sikkesen járt! Próbálgattam a tükör előtt, de papucsban nagyon gyengén festett a dolog. Félek, hogy még lapos sarkú, spicces cipőben sem lesz elegánsabb a járásom. Ahhoz tűsarok kell, azt pedig ilyen szülőknél, mint az enyéim, soha nem élem meg. Ugyanúgy van a melltartóval. Hányszor mondtam már anyunak, hogy én is szeretnék melltartót, de ő erre csak nevet. Hogy mire az nekem? Mire! Hát hogy hordjam! Minden lánynak van már, sőt Éva kettest visel, nekem meg azt a nyomorult nullásat sem akarja megvenni. Kilenckor apu megdicsért, és azt mondta:

– Hát látod, Olinka, minek neked az ilyen kétes ostobaság. Nem okosabb, ha könyv mellett töltöd az estét? Holnap vedd át a többi tantárgyat is, hogy ne legyenek hézagaid, mire iskolába mész. De nagy az aggodalom! A hézagokat az ember befalazza igazolással. Abból három napig élek, Puskinnál egy hétig is. Csak a földrajzot nézem át, mert Antónia pikkel rám. Aztán aludni küldtek. Anyu megengedte, hogy még egy fél óráig olvassak. Apu is beleegyezett. Elővettem Hašek „Gyerekek és állatkák” című könyvét. Még tavaly kaptam, mikor influenzám volt. Ha úgy imádnám a tankönyveket, mint Hašekot, nem volna semmi baj, nevet anyu. Miért ne, a tankönyveket is szeretném, ha ilyen murisak volnának! Szegény anyuék nem is sejtik, milyen jó kis malacságok vannak benne. Ők azt hiszik, hogy Hašek kisgyerekeknek írt állatkákról. Nevetséges! Szerencsére apu örökösen csak hivatalos iratait böngészi. Anyu ugyan elég sokat olvas, de ebben melléfogott. Mindig remegek, hogy egyszer kiveszi kezemből a könyvet és átlapozza. Szegény Hašekot menten elsöpörné a föld színéről, nyoma se maradna a házban. Fellapoztam Petísek elsős tragikus történetét, amint ijedtében köd előtte, köd utána, a suliban beugrott a vécébe, a diri meg kiabált utána, hogy kicsapja az iskolából. Már ott tartottam, hogy dörömbölnek a vécé ajtaján, és nevettem, mint a bolond, mikor egyszerié torkomon akadt a nevetés. Úgy rémlett, hogy a szomszédoknál sír valaki. Füleltem, és igazán. Gyerek sírt. A legkisebb. Három gyerekük van. De ez csecsemősírás volt, száz kilométerről is megismerem. Veszekedést nem hallottam. Csak a gyerek sírt és sírt és sírt. Szörnyű dolog jutott eszembe: azok a bestiák talán valami bárban szórakoznak, és a gyerekeket éjszakára felügyelet nélkül hagyták odahaza. Ha otthon volnának, mégiscsak felvennék a síró pólyást, no nem igaz? Az is lehet, hogy a csöppség kiesett a kocsiból vagy talán rosszat álmodik, nedves a pelenkája és majd meghal az éhségtől. Halálra rémültem és nem tudtam, mit tegyek. Ebben az esetben a rendőrség nem segít, az világos, mert kit tegyenek hűvösre, ha senki sincs otthon! Már arra gondoltam, hogy segítségül hívom anyut, mikor a sírás minden átmenet nélkül abbamaradt. Talán elaludt szegényke. Izgatottan vártam, mi lesz. Mikor már biztos voltam benne, hogy a gyerek csakugyan elaludt, tovább olvastam Petísek történetét. De már attól is elment a kedvem. Sajnáltam Petíseket, mert rettegnie kellett a diritől. Némelyik felnőtt olyan undok majom. De még sokkal undokabb, mert a majom szereti a kicsinyét. Még bolházza is, hogy ne viszkessen. Láttam az állatkerti nagy ketrecben. 2 Másnap földerítő útra indultam. Álltam az ajtajuk előtt és elismételtem magamban, mit mondok, ha a férfi vagy az asszony nyit ajtót. Attól féltem legjobban, hogy elvesztem az idegeimet és megfutamodom. Eltökéltem, hogy azt mondom nekik: Ha kínozni fogják a gyerekeiket, gazemberek, és éjszaka egyedül hagyják őket, édesapám átadja magukat a rendőrségnek, és majd meglátják. Azt akarják, hogy a gyerekek felgyújtsák a házat? Vagy gázmérgezést szenvedjenek? Maga lelketlen apa! (Vagy anya, aszerint, ki nyit ajtót.) Ezt mondom… és kíváncsi vagyok, mernek-e mukkanni. De a mi ajtónkat mindenesetre nyitva hagyom, ha véletlenül mégis elkapna a félsz. Ez néha megtörténik velem. És hiába harcolok ellene. Becsengettem. Semmi A szívem úgy kalimpált, hogy majd megsüketültem tőle. Még egyszer csengettem. Az előszobában könnyű léptek koppantak. A gyerek. A gazemberek nincsenek odahaza. Pillantásom a kukkantóra szegeztem. De a kislány résnyire kinyitotta az ajtót. Egyik kezével ráakaszkodott a kilincsre, másikkal az ajtófélfának támaszkodott és nagy, kék szemmel nézett rám.

– Kukucs – mondtam –, de szép a szemed. Kár, hogy csak egy van… – És elnevettem niagam, amilyen szépen, csak tudtam. A gyerek gondolkozott. Aztán maga felé húzta az ajtót, és egész fejét benyomta a nyílásba. Meg is fordította a kis buksiját, hogy a másik szemét is lássam. Egek, milyen gyönyörű a szeme! Ilyet még az állatkertben sem látni, talán a világon sincs párja. Ilyen szeme csak kisgyereknek lehet vagy nagyi képén a Jézuskának. Tulajdonképpen az is gyerek. A kislány nem különösebben sovány, de fordítva felhúzott mackónadrágja maszatos, akár a föld. Mezítláb futkos, még papucs sincs a lábán. A haja, mint egy angyalé. Hosszú és világos. De fésületlen. – Tudod mit – guggoltam le hozzá –, ha beengedsz, olyan szépen megfésüllek, mint egy királykisasszonyt. Gyönyörű aranyfrizurát csinálok neked. Jó? A gyerek tátott szájjal bámult rám. Úgy látszott, egy szavamat sem érti. De mégis megértett, mert egyszerre sarkig tárta az ajtót és beszaladt a konyhába. Becsuktam az előszoba ajtaját és utánamentem. Emberek, ilyen lakást még nem láttam. Mindenütt a legnagyobb piszok és rendetlenség. – Hogy hívnak? – kérdeztem, és karomra vettem a gyereket. De elég nehéz volt, hát inkább letettem, megfogtam a hóna alatt és vagy háromszor körbe forgattam. Végre elnevette magát. De negyedszerre már félt a forgástól. Leállítottam a földre. – Mondd meg szépen, hogy hívnak? Beszaladt a szobába. Mikor elkaptam, sikongott örömében. – No? Évi, Zuzka, Mária, vagy talán Janko? Csóválta a fejét és ugrált körülöttem. Úgy tettem, mintha fogócskáznék vele és nem tudnám elfogni. Még most sem szólalt meg. Nagy ég, talán csak nem néma ez a gyerek! De még mielőtt igazán megijedhettem volna, beszaladt a másik szobába és onnan kiáltotta: – Szonya. Odaugrott a gyerekkocsihoz és ringatni kezdte, hogy lássam a testvérkéjét. Hát itt van az a szegény kis prücsök! Mikor meglátott, kidugta fogatlan ínyét és nevetni kezdett. Kapkodott felém a kicsi kezével. Körme alatt piszok feketéllik, de isteni szép gyerek. Kisfiú, és Rudkónak hívják. Névre ugyan még nincs szüksége, mert diskurálni egyelőre nem lehet vele. Öthónaposnak nézem. Szonya korát nem tudtam meg. Először hétévesnek, aztán egyévesnek mondta magát. A fivéréről, Péterről azt állította, hogy tizennyolc esztendős, pedig csak első elemista. Mindent összezavar. De örültem, hogy legalább nevet. Később átpólyáztuk Rudkót. Tiszta pelenkát nem adhattunk neki, mert nem volt a házban. De legalább szárazba tettük. Rögtön elaludt, és álmában még szebb volt. A földön egy régi alsószoknya hevert. Csodaszép széles alsószoknya, csupa csipke. Juszt is ráléptem. Megkérdeztem Szonkát, szereti-e a mamáját. – Igen – bólogatott –, ha jön, csukrot hoz nekem. Így mondta: „csukrot”, egyébként tisztán beszél. Kicsit megijedtem. – És mikor jön? – Aztán – mondta Szonka. – És a bácsi babát hoz nekem. – Milyen bácsi? Talán az apád. – Nem. Az a bácsi, aki itt volt, és aztán elmentek. – Mikor? – Hát akkor. Nincs értelme a kérdezősködésnek. Szonka még nem ismeri az idő fogalmát. Nem tud különbséget tenni az évek és a napok, a tegnap és a holnap között. De a bácsit biztosan meg tudja különböztetni az apjától. Nem elég a két gazember, még egy harmadik is jár ide, és babákkal bolondítja a gyereket!

– Hű – ijedt meg egyszerre Szonka, és felemelte a földről az alsószoknyát –, mit felejtett itt mama! Most biztosan keresi, és nem tudja megtalálni. Kék szeme kerekre nyílt a rémülettől, ha abban a percben bejön az anyja, nekiesem és dühömben kitépem a haját, úgy sajnáltam a gyereket. Észrevétlenül kivettem kezéből az undorító alsószoknyát, hogy ne ölelgesse. Ledobtam a székről az asszony harisnyáját és harisnyakötőjét, belerúgtam a csapott orrú, tűsarkú cipőjébe. Leülem, az ölembe vettem Szonkát, és mesélni kezdtem neki. Először átkarolta a nyakamat, aztán az ölembe térdelt, megfogta a kezem, nagy, kék szeme mohón tapadt a szájamra. Egész átélt mindent, amit meséltem, inkább el se mondtam, hogy a farkas felfalta nagyanyót. Ezt a részt kihagytam, helyette belekeveredett a hét kecske meséje, de ott megint csak megjelenik a farkas, hát gyorsan átugrottam Jancsi és Juliska történetére. Végül is összehordtam tücsköt-bogarat, a gyerek nem vett észre semmit, de én egyszerre észrevettem, hogy soha életében nem hallott még mesét. Emberek, azt hittem, megőrülök. Elállt a szavam. Szonka meg csak térdelt az ölemben, leste a folytatást, a lélegzetét is visszafojtotta, és ez volt a legrosszabb. – Még – mondta végül. Alig bírtam megszólalni. – Nincs tovább – mondtam. – Itt a vége, fuss el véle a tóparti fűzfáig. – Mi az a fűzfáig? – Nem fűzfáig. Fűzfa… az egy fa, majd megmutatom neked a parkban. – Mi az, hogy aparkban? – Park, az egy nagy kert. – A kiskecske is kert? Vagy fa? – Nem, a kiskecske állat. Kis fehér állat, és folyton ugrál, tudod? – Igen. Mert gumiból van. Mint a labda, ugye? – Nem, a kiskecske élő állat. Tudod mit, megmutatom neked képen, jó? – Jó. Hát akkor mutasd meg. Végignéztem a pokoli rendetlenségen. Ezt gondolhattam volna! Soha nem vettek a gyerekeknek képeskönyvet, mesét sem mondtak nekik. Hitvány gazemberek! Valaki csengetett. Felpattantam, mint a gumilabda. De nem az öregek csengettek, csak Péter jött haza az iskolából. Rögtön kivette táskájából a füzetét és eldicsekedett, hogy a számtanfeladatára méhecskét kapott. Többi füzetét is megmutatta. Az írással még hadilábon áll. A betűk hol orra esnek, hol hátrabuknak. Rudko felsírt a szobában. Beszaladtunk hozzá. Újra átpakoltam a gyereket, és Péter grízt melegített neki. Maga gyújtotta meg a gázt! Mikor megfogta a fazekat, hogy a grízt átöntse az üvegbe, tüzet fogott a rongy! Szörnyen megijedtem, de ő ügyesen elfojtotta a lángot. Végre a cuclit is megtaláltuk, lemostam, és megetettük Rudkót, Mohón nyelte a grízt, csak úgy ömlött az üvegből. Stramm kölyök! – És ti mit ebédeltek? – jutott eszembe. A jóllakott Rudko boldogan szuszogott. – Zsíros kenyeret – mondta Szonka. – Ne fecsegj a világba – pirult el Péter. – Apa ételhordóban hoz nekünk ebédet. Az üzemi konyhából, onnan, ahol dolgozik. Hát csak hozzon is! Egyszerre eszembe jutott, hogy Péter megjött az iskolából, már tizenegy óra is lehet! No, majd ad nekem nagyi, ha közben ő is hazajött, és most tűvé teszi értem a házat. – Hát szervusztok, gyerekek – mondtam erőszakolt vidámsággal –, én már megyek. Szonka elkapta a tréningruhám csücskét, és csak akkor engedett el, mikor megígértem neki, hogy holnap újra eljövök és megmutatom a kiskecskét. Ha nem találok képet róla, majd rajzolok egyet. Nem tudom, a „holnap” csakugyan holnap lesz-e vagy csak holnapután. Attól függ, megy-e nagyi

bevásárolni. Szonkának mindegy, úgysem tudja megkülönböztetni a mát a holnaptól. Mikor Szonka kiengedett, azt hittem, elájulok: az előszobaajtónk tárva-nyitva! Hát persze, én hagytam nyitva, hogy elfüstölhessek, ha inamba száll a bátorságom. Na szervusz, ki tudja, ki mindenki mászkált azóta a lakásban! De aztán megnyugodtam. A nyitott ajtó azt jelenti, hogy nagyi még nincs otthon! Abban a percben meghallottam a lépteit, szuszogva jött fel a lépcsőn. Leszaladtam elé az első emeletre, kivettem kezéből a bevásárlótáskát, és elárasztottam szemrehányással, hogy eltereljem a figyelmét. – Hol voltál ilyen sokáig? Már egy órája várlak. Hoztál roquefort-t? Nagyi titokzatosan viselkedett, ami azt jelentette, hogy más dolgokat is hozott. Szakértő pillantással megállapítottam, hogy ez előszobából nem hiányzik semmi. Még a télikabátomat sem lopták el. Pedig azért nem lett volna kár, nyugodtan elemelhették volna. 3 Anyu ma egész nap otthon volt, és ezenkívül még havazott is. Ezt a két dolgot mindennél jobban szeretem. Elképzelek 360 napot a jéghegyen, vagy magam elé festem a messze észak hosszú árnyékait. Anyu nem akarta, hogy reggel korán felkeljek, mert még lábadozom, hát ágyban maradtam és elővettem „A vadon szavát”. Nagyon szép kutyatörténet. A kutya is beteg volt, de nem engedte, hogy helyette egy másik húzza a szánt, inkább betegen is vonszolta, amíg ki nem adta páráját. Mindig nagyon sajnálom szegény állatot, de irigylem is, hogy ilyen jellem volt. Én nem vagyok erős jellem. Alig várok valami jó kis betegséget, hogy otthon maradhassak. Persze ha északon élnék, én sem áhítoznék betegség után. Ha viszont a kutyának kellene iskolába járnia, ő is meggondolná, és nem volna ilyen becsületes. Ha Antónia pikkelne rá, inkább öt injekciót eltűrne egy földrajzóra helyett. Antónia még a betegségemet is megkeseríti. Ha eszembe jut, vége az örömnek. Rögtön kezembe veszem a földrajzkönyvet és magolok, mint egy kuka, pedig már régen tudom az anyagot. Előre is. Még így sem vagyok biztonságban, mert Antónia igazságtalan és alattomos. Bizony! A dolgozatokat például nem mutatja meg nekünk, csak lediktálja az osztályzatot. A Kincel persze egyest kap, mert a mamája Antónia osztálytársnője volt. Én meg hármast, és azt se tudom, miért. Egész biztos, hogy jól írtam meg a dolgozatomat. Miért pikkel rám? Mikor először jött be hozzánk az osztályba, húzott szoknyájú zöld ruha volt rajta, maslival a hasán. Az orra fölött két nagy pont feketéllett szemöldök helyett. A pontokból cérna vékony vonal húzódott jóformán a füléig, a többit kitépette. A kozmetika remeke! Szegényke kicsi és kövér, mi igazán nem tehetünk róla, hogy olyan volt, mint egy béka. Én véletlenül szeretem a levelibékát, még a kecskebékát sem utálom. Egy kicsit nevettünk, de nem szemtelenül. Ő meg pont engem szemelt ki áldozatul. Megkérdezte, hogy hívnak, és megörökített az osztálykönyvben. Rajtam töltötte ki a mérgét, a többieket már nyugton hagyta. Anyu azt mondja, hogy nem is csodálkozik Antónián. Jó, csakhogy ezzel még távolról sem ért véget a dolog. A legtöredelmesebb megbánás percében kihívott földrajzból. Méghozzá: „Kisasszony, a táblához!” Rendes körülmények közt a padban felelünk. Éva szerint piros voltam, mint a főtt rák. Antónia végigmért, ijedtemben megroggyant a térdem. Sajnáltam, hogy már nem vagyok kis gömböc, mint harmadikos koromban, mikor a tébécé után visszajöttem a Tátrából. Most karcsú vagyok és magas, majdnem olyan magas, mint anyu. De azért nem sovány, mint a piszkafa. Épp ezért láttam, hogy rosszul áll a szénám. Antónia nekem szegezte a kérdést. Tudtam, csak nem mertem kinyitni a szájamat, féltem, hogy kipottyan a könnyem, hát inkább hallgattam. De mikor megláttam Antónia pokoli vigyorát, erősödött a belső

nyomás, és áttörte az önuralom vékony kérgét. Kirobbantam, mint a Popocatepetl: – Nem hittem, Antónia néni, hogy maga ilyen, és még ki is szólít, ha látja, hogy úgyis két vállra fektetett (!!). Engem nem írnak be naponta az osztálykönyvbe, még nem szoktam hozzá, hát persze hogy le vagyok sújtva és nem bírok felelni, pedig tudom az anyagot… – Jóságos ég! Lehervadtam a félelemtől, akár a tulipán, és zsebkendő nélkül bőgtem! De ami a megrovást illeti, az véletlenül igaz volt, először életemben írtak be az osztálykönyvbe. Antónia hápogott, nem sok hiányzott, hogy képen törüljön. Felállt és az ablakhoz lépett, nehogy elragadtassa magát. Onnan szólt vissza: – No nézd csak a nagyságos kisasszonyt, még adja a mártírt! Ülj le. Ne is lássalak! Aztán csengettek. A gyerekek szerint bomba jó színház volt, ahogy ordítottam rá. De rajzórán marni kezdett a dolog. Alig vártam a tízpercet. Odamenteni Antóniához, és bocsánatot kértem tőle. – Jó – vetette oda jegesen –, nem osztályoztam a feleletedet. Mást nem mondott. És azóta pikkel rám. Nyugtalanságomban eleinte még éjjel is felriadtam, és nem tudtam aludni. Elmondtam a dolgot anyunak, de ő sem tud okosabbat tanácsolni, csak azt, hogy: tanuljak. Végtére is nem borulhatok térdre Antónia előtt, az tény, és ha meg is tenném, nála már semmi sem segít rajtam. Tömje ki magát, fütyülök rá. De pokolian félek tőle. Reggel anyu a konyhában matatott, aztán bejött hozzám és beszélgettünk. Arról beszéltünk, hogy a rajzoláshoz már nincs kedvem úgy, mint azelőtt. Anyu nagyon örül, ha rajzolok, és ami igaz, az igaz, rajzolni tudok. Érthető, hiszen jóformán születésem óta rajzolgatok. Felemlegettük anyuval, hogy még beszélni se tudtam, de már a bilin ülve is egyre csak „papíjt meg cejuzát” kértem, és lerajzoltam anyut. A kendós fej nagyit ábrázolta, a kalapos pedig aput. Azt is emlegettük, hogy egyszer három súlyból kaput állítottam fel az asztalon. Először három nagy súlyból, és aztán három kicsiből. „Látod – mutattam anyunak előbb a nagyot –, ez itt egy kapu, a kicsi pedig ugyanaz a kapu messziről.” Apu akkor állítólag nagyon büszke volt, hogy már értem a perspektívát. Hű, képzelem, hogy dagadozott a szíve! Mikor a Művelődési Házban megalakították a képzőművészeti iskolát, a mieink rögtön beírattak. Már negyedik éve járok oda. Persze csak egyszer egy héten. Csináltam már linóleummetszetet, száraztűt, mozaikot és szobrászmunkát. Élő modellt is rajzolok. A színek nemigen esetem, de grafikában jó vagyok. Tavalyig minden versenyt megnyertem. Idén csakugyan visszaestem egy kicsit. Andrej bácsi, Bohunszky Jozso édesapja azt állítja, hogy az efféle csodatehetség a pubertásban többnyire megreked. Andrej bácsi orvos, hát azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb. Gondolkoztam erről és rájöttem, hogy a hanyatlásom nem az ő ostoba pubertására vezethető vissza. Vagyis az enyémre, haha. Szóval nem a pubertás az oka. Egész másvalami. – De micsoda? – faggatott anyu. Nagyon gondterheltnek látszott, hát megmondtam neki. – Tudod, anyu, a tanév elején mindig úgy érzem, mintha birkóznék az előző évi anyaggal. Ez persze csak a rajzra vonatkozik. – De miért birkóznál? – csodálkozott anyu. Néha készakarva csodálkozik ilyen bután, hogy mindent kicsaljon belőlem. – Érted te jól, mire gondolok – tréfáltam titokzatosan, hogy ugrassam. Mi néha így húzzuk egymást. – Persze nem ököllel birkózom – magyaráztam. – De már nincs kedvem ugyanúgy és ugyanazt rajzolni, mint tavaly, és eltart egy ideig, amíg kitalálok valami újat. Ez most már hónapok óta így fogva tart. Anyu elképedt. Ezt mindig meglátom rajta, bárhogy leplezi is. De nem tudom, miért csodálkozott. Mi van azon, hogy kevesebbet rajzolok? Legalább nem hever annyi papír szanaszét a lakásban. – Ide hallgass, te gyerek – szólalt meg végre –, te néha igazán meghökkented az embert! Talán csak nem akarod azt mondani, hogy alkotó kríziseid vannak! Ilyen művész egyelőre mégsem

vagy! Szent Habakuk! Ki mondja, hogy művész vagyok? Nem is tudtam, hogy a művészek alkotó kríziseken esnek át! Nekem pont elég a pubertásom, ami azt jelenti, hogy minden ok nélkül rám jön a sírós rapli. Máskor meg a röhögős. Abban a percben a röhögős jött rám, anyura is átragadt. Nagyi megbotránkozva szaladt be a konyhából. – De mondhatom neked – tromfoltam le anyut –, a rajztanárunk jobban megért minket, „művészeket”. (Hahaha!) Neki is elmondtam ezt, és ő jó tanácsot adott. A versenymunkámnál ahhoz tartom magam. – Ennek igazán örülök – mondta anyu komolyan. A jó tanács ez volt: a tanár szerint azért lanyhultam el, mert aránytalanul nagy feladatokra vállalkozom. Kézügyességgel győzném is, de szellemi éretlenséggel elpackázom a dolgot. Ezzel nem azt akarta mondani, hogy ostobának tart, csak figyelmeztetett, hogy még tizenöt éves sem vagyok. Rajzoljak olyasmit, ami „igazán” érdekel, tanácsolta, és ne azt, amit mások rajzolnak, bármennyire tetszik is nekem. Ne próbáld átugrani önmagad, kötötte a lelkemre, nem érsz el vele semmit, legfeljebb a fenekedre esel. Elég csúnyán fejezte ki magát, az tény. De ő nem úgy gondolta. Én tudtam, hogyan gondolja. Mikor hazajöttem, elővettem a munkát, amit a versenyre készítettem, és elgondolkoztam: csakugyan érdekel engem ez a téma? No, azt igazán nem mondhatnám! Mint kép igen, hiszen az én munkám, de egyébként, az életben egyáltalában nem érdekel. Pedig mit kínlódtam, amíg a linóleumba belemetszettem a harmincnyolc sornyi szedett szőlőt! Elöl egy kopár fa szomorkodik. Jobbra egy lyukas tetejű, rozoga viskó, és hátul fekete hegyek. „Őszi bánat” a címe, és nincs rajta semmi élő, még a varjút is vastag ággá formáltam. Kezdettől fogva nem telt benne sok örömöm, de apu buzdított, ő szereti az ilyen komoly témákat. Rendesen csináltam meg, nem mondom, az iskolában levonatot is készíthetek róla, hadd legyen meg neki. Mondhatja majd, hogy Dubay-kép. Persze hogy untam a banánt, hiszen nem is volt ősz! De ha az lett volna is, ősszel engem mindig legjobban az iskola érdekel, meg a röplabdázás az udvaron. A rajzban pedig minden, ami eleven. A tankot például elbabrálom, de a tankon ülő katonát eltalálom, remekül. Vagy ha utazó gyerekeket rajzolok, a vonat pocsék, de az ablakokból kihajló gyerekarcok nevetnek, mintha élnének, és legszívesebben egytől egyig kiugranának az ablakon. Szomorú gyerekeket is rajzolok néha, olyan szomorúak, hogy a könnyem is kicsordul. De az „Őszi bánat” nem állt közel hozzám, és éppen ez az, amivel a fenekemre eshetek. – Ne félj, anyu – mondtam –, már átgondoltam, mit csinálok a versenyre. Át is gondoltam! Igazán nem lódítottam. Lerajzolom, ami most legjobban érdekel. Lerajzolom Szonkát, Rudkót és Pétert. Eredetileg az volt a szándékom, hogy a gyerekekről nem árulok el semmit, mert ez az én titkom. De aztán mégsem bírtam ki, mindent elmondtam anyunak, azt is, hogy Szonkának rajtam kívül még soha senki sem mesélt. 4 Ujjé, mit tudtam meg! Strba Iván és Éva fülig szerelmesek egymásba! Egy napon születtek, és a végén még egy pár is lesz belőlük! Iván húga, Marcela volt nálam, és mindent kipletykált. Éva sárgasága elmúlt, tegnapelőtt már iskolába is engedték, és az osztályfőnöknő meghagyta Ivánnak, hogy pótolja vele a mulasztott anyagot. Mialatt Éva beteg volt, Iván a feladatokat is bevitte neki. Előzőleg nedves kefével simára nyalta a baját, hogy Éva szépen megfésülve lássa, ha a mamája kinyitja a kisablakot és átveszi tőle a leckét. Most mindig együtt mennek iskolába, Iván a sarkon várja Évát és kiabál Marcelára, hogy tűnjön

el. Évike kisasszony tegnap már a jégen is megjelent, és Ivánnal fogták egymás kacsóját. Marcela dühös, mert Iván most nem akarja magával vinni, egyedül pedig nem engedik sehová. Már árulkodni is akart rá, de én lebeszéltem, és inkább elmeséltem neki Bohunszky Jozso szökését. Marcelának tetszik Jozso és mindig üdvözölteti, ha Bohunszkyék látogatóba jönnek hozzánk. Minden alkalommal átadom az üdvözletét, de Jozsót nem érdekli Marcela, őt csak regények és kalandok szórakoztatják. Pedig büszke lehetne, hogy vacak kis taknyos létére egy évvel idősebb lány üdvözölteti. Marcelát ki is tüntették, a tisztelt Jozsinko pedig négyest kapott matekból. Furcsa fiú. Kicsit ütődött. Marcela meg hóbortos. Szenzációs zöld szeme és viharfrizurája van. Nekem nagyon tetszik, de nincs a házban még egy ilyen bolondos figura. Mit művel, ha Jozso véletlenül nálunk van! Tízszer is becsenget, és mindig kérdez tőlem valami hülyeséget, csakhogy lássa Jozsót. Az a ló meg persze elbújik a kisszobában, és a „Szarvasvadászt” vagy a „Kon-tikit” olvassa. Ezt csinálja minden látogatásuk alatt. Felőlem olvashat, de egyszer már látni akartam a szerelmes találkozást, és bevittem Marcelát a kisszobába azzal az ürüggyel, hogy Iván részére kikeresem az orosz nyelvtant. Én ugyanis ott tartom a könyveimet. És mit csinált a mafla Jozso, mikor Marcela bejött? Semmit! Tovább olvasott, még hátat is fordított neki. Marcela ugyan azt állítja, hogy mormogott valami köszönésfélét, de ez nem igaz. Nem vitatom, legyen meg az öröme! Mit művelt Marcela halottak napján! Bohunszkyék ilyenkor mindig eljönnek hozzánk. Anyu Jana nénivel megemlékezik Viktor bácsiról, aki a fivérük volt, és egy autószerencsétlenség áldozata lett. Én akkor még csak négyéves voltam, de emlékszem rá, mert fehér foga volt, mindig nevetett és játékból magasra feldobott engem, még arra is emlékszem, hogy a plafon minden dobásnál furcsán közeledett hozzám. Halottak napján nagyi sírdogál, anyu és Jana néni pedig vigasztalja. Apu sakkozik Andrej bácsival. Jozso halálra unja magát, mert a szülőkkel kell vacsoráznunk. Engem az nem zavar, én szívesen hallgatom a felnőtteket, pedig a szavukba vágni nem szabad, ilyen illetlenséget csak karácsonykor és március huszonnegyedikén engedhetek meg magamnak, mert akkor van a születésnapom. Szóval, mit követett el Marcela halottak napján. Három gyertyát meggyújtott a folyosón az ajtónk előtt, és a gyertyák alá egy cédulát tett: „Bohunszky Jozsinko bűnös lelkéért.” Jesszusom! Azt hittem, megpukkadok a nevetéstől. Mikor Bohunszkyék elmentek, Andrej bácsi egyenesen beleszaladt az égő gyertyákba. De aztán mérges voltam Marcelára, mert Andrej bácsi úgy végigmért, hogy elhűlt bennem a vér. Már vártam, hogy azt mondja: Némelyik egyetlenkének (!) a pubertásban nemcsak a tehetsége, de a szürke agykérge is eltűnik. Ha! Andrej bácsi már igazán bosszant azzal az idiotikus pubertással. Közben mégis világosság gyúlt a fejében. Nyilván eszébe jutott, hogy egész este bent ültem velük, és így nem értem rá szerelmes leveleket firkálni, hát nem szólt semmit. A cédulát sokatmondón becsúsztatta a zsebébe, és mikor elvonultak, Jozsónak kartávolságnyira kellett előtte masíroznia. Egek, micsoda cirkusz! Marcelának aztán megmondtam a magamét. Hahotázott, mint a bolond. Jó hecc volt, az tény. De Ivánra csak ne árulkodjon. Marcela is megéri a pénzét. Mikor elmondtam neki Jozso legújabb szökését, adta a nagyot. – Jozsót már ejtem – jelentette ki fölényesen. – Nem érdekel az olyan fiú, aki éjszaka csavarog, és rendőrök viszik haza. Marcela jó színésznő! Úgy tettem, mintha bevenném a maszlagot, mert úgyis tudtam, mi következik. De mennyire tudtam! Alighogy az ajtót becsukta maga mögött, újra csengetett, és megint csak üdvözöltette Jozsót. Ez aztán a szerelem! Nagyi reggel óta a fülemet rágja. Még mindig havazik, és nagyinak szaggat a lába. Persze annak is én iszom meg a levét. Egyre csak azt fújja: örül, hogy hétfőn, már kezdődik az iskola, legalább

nem szívom egész nap a vérét. Csak annyit mondtam rá: – Ne csodálkozz, hogy reumás vagy, ha minden percben kiszaladsz az erkélyre és lesed, jövök-e már. Tanrendemet felragasztotta a konyhaajtóra, és ha nem jövök haza percnyi pontossággal, már azt hiszi, elütött egy autó vagy rám zuhant egy helikopter, – Ne szájalj, te hálátlan lány – lamentált nagyi –, bárcsak magához venne már engem az Úristen, mire való az ilyen nyomorék. Miket beszél ez a nagyi! – Inkább kend be a térdedet – tanácsoltam neki –, és vedd fel a tréningruhámat. Azt hozom, amelyiket már kinőttem, nehogy orra bukj a nadrágban, jó? Nagyi kicsi és sovány. De nagyon kedves. Ha nincs rajta fejkendő, a haja világít, akár az ezüstszürke pamut. – Nem kenem be – truccolt nagyi. – A kenőcs szaga érződne az egész házban, nem akarok terhetekre lenni. Az öreg ember csak szenvedjen, amíg az Úristen meg nem könyörül rajta. Nem is kente be! Nagyi néha csökönyös, mint az állatkertben a Saane-völgyi bak, ha megmakacsolja magát, és nem engedi a kerítéshez a kiskecskét. Délben itt volt Éva és jelentette, hogy félév előtt iskolai estélyi rendezünk. Csak mi kilencedikesek. Méghozzá táncestélyt! Az is lehet, hogy álarcos lesz! Most legfőbb gondom, mit vegyek fel az estélyre. Törpesarkú cipőt akár az életem árán is kipréselek anyuból. Szerencsére jelmezem is van. Tavalyelőtt varrtuk Jana nénivel, mikor az úttörőkhöz mentem karneválra. Aztán mégsem vettem fel, és igazam volt. Csak az apróságok öltöztek jelmezbe, akik röviddel azelőtt tették le az úttörőfogadalmat. Nagy blama lett volna! De a jelmez szép volt: margaréta. Kurta fehér alsószoknyára zöld szárleveleket és fehér szirmokat varrtunk. Rojtosra szabdalt sárga papírral kivarrt sapka jelképezte a virág sárga porzóját. Hová rakhattuk el a jelmezt, kérdeztem nagyit. – Mit tudom én – sápítozott. – Nem mondom mindig, hogy a rendetlenség zsivány a házban? Hát ezt eleget mondja, az igaz! Már a könyökömön jön ki. Keresni kezdtem a szekrényekben és a kofferekben, még a rekamiét is átkutattam, mért ha nagyi egyszer a „zsiványt” kezdi emlegetni, már tudom, hogy a kisujját sem mozdítja. Világos. Ha megkerül, amit keresek, a „zsivány” leszerepelt, és nagyi nevelőmunkája köznevetség tárgya lett. Tűvé tettem az egész lakást, és mérgelődtem, mert nagyi járt utánam, mint az árnyék, és izgult, miért nincs itthon apu, hogy megtiltsa a kutakodást. Már azt hittem, győz a „zsivány”, mikor hirtelen ötlettel felemeltem a zongora fedelét. És mi feküdt a húrokon? A margarétajelmez! Szépen összerakva egy nylonzacskóban! – Hát ez mi? – mutattam nagyinak. – Most mondd, hogy nem te tetted oda. Nagyi persze letagadta. Néha azt is letagadja, ha szaggatja a reuma. Nem mintha hazudna, de kicsit füllent, azt sem komoly dolgokban, legfeljebb ha ilyen kis marhaságról van szó. – Csak bántsd a szegény öreget – mondta és elpityeredett –, így van ez már, ha az embernek vén napjaira nincs egy kuckója, ahol meghúzódhat. – Ki bánt téged? – kérdeztem, és óvatosan megfordítottam a nylonzacskót, ne lássa, hogy az ő szvettere volt benne, amit tavaly kapott. – Lehet, hogy anyu tette el – nyugtattam. – Hol a kenőcsöd, elhozom. Csak kend be magad, engem nem bánt a szaga. És ne sírj már, nagyon kérlek. – Hát persze – szipogott még nagyi –, nekem csak ahhoz van jogom, hogy hallgassak és dolgozzak. Mikor elhoztam a kenőcsöt, mégis bekente a lábát, és már normálisan beszélgettünk. Kint havazott és úgy fújt a szél, hogy a hópelyhek vízszintesen csapódtak az ablakhoz és megzizzentek az üvegen, mintha cserebogár mászna rajta. A kisszobában pompás meleg volt, ilyen magas fűtőtest nincs még egy az egész lakásban (apu

szerint ez csak egy építészeti tréfa lehet). Papírt vágtam, és kiskecskéket kezdtem rajzolni. Délutánra elkészültem. Apu rajtakapott, mikor a képeket bevittem Szonkának. Hét kecskét rajzoltam, hogy egy se hiányozzék. A rajzokat megmutattam apunak, meg is dicsért, mert a kiskecskék nagyon kedvesek voltak. A legkisebb intett a lábával és nevetett. Szonka el lesz ragadtatva. – Miféle Szonka? – kérdezte apu. – A szomszédék kislánya – mondtam –, az, akinek az anyja olyan jóféle, hisz tudod. Ahol örökösen veszekednek. Szonkán kívül van gyerekkocsiban egy Rudkójuk meg egy Péterük. Az ugyan már kinőtt belőle – kuncogtam. – Tudod mit, Olík – fogta meg apu a kezem –, gyere haza, beszélni akarok veled. Hohó, beszélni! Az mindig gyanús. Ki tudja, mi vár rám megint. – Jó – mondom –, csak beviszem a kecskéket. – Nem – ellenkezett apu –, most gyere, kérlek. Nem maradt más hátra, mentem. Apu feketét kért nagyitól és behívott a szobába. Mikor rágyújtott, már érdekfeszítő lett a dolog. Rendes körülmények közt az én társaságomban sose dohányzik, nehogy beszívjam a füstöt, mivel kiskoromban tébécém volt. Nagyi behozta a kávét, de rögtön elvonult, mert apu tüntetőén hallgatott. Az ajtónál megfordult és a szemével kérdezte, mit jelentsen ez. Sejtelmem sem volt, hát én is a szememmel feleltem, hogy nem tudom. Apu kiitta a kávéját, és rám villantotta aranyfogát. Jobb oldalon van egy aranyfoga, méghozzá akkora, mint valami agyar. Kiskoromban nagyon tetszett nekem a csillogó-villogó aranyfog, és mindig kedvtelve nézegettem. Olinka lovat vesz, mondogatta ilyenkor nevetve anyu. Azt mondják ugyanis, hogy lóvásárlásnál mindig a ló fogait vizsgálják. Apu is nevetett, többnyire levágta magát a szőnyegre és nyerített. Én ráugrottam, és máris folyt a játék. Persze csak azelőtt, mikor még gyerek voltam. Most apu komoly maradt. Kivillantotta a fogát, és azt mondta: – No, hamarosan eljön az idő, mikor te is együtt kávézol velem, Olka. Kész kisasszony vagy már. Nevettem, bár apu szájából nem imádom az ilyen beszédet. Ha anyu beszél így, az más, mert az ilyesmi csak kettőnk dolga. Mikor hatodikos koromban először vásároltunk női harisnyakötőt, bizony jót nevettünk anyuval, hogy nem csúszik le a derekamon, mert már van, ami tartsa. – Kisasszony lettél – folytatta apu –, de az életről még nem tudsz semmit, gyerekem. Az élet sok szép és jó mellett szomorú, rossz dolgokat is tartogat, és a rosszból sajnos sok van körülöttünk. Nagy ég, mi lehet ez! Tudom én az életről a magamét, jó édesapám! A bevezetés már elhangzott, most jön a tárgyalás. Hegyeztem a fülemet. – Te melegszívű, érző kislány vagy, Olík. De az életben néha keménységre is szükségünk van, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljünk. Tudom, hogy a szerencsétlen szomszédgyerekek sorsa elszomorít, én is sajnálom őket. De neked fogalmad sincs, miféle család az, milyen emberek a szülők. Az apjuk pincér, és az tisztességes foglalkozás, mint minden más munka. Csakhogy a férfi éjszakáról éjszakára részegen jön haza. És az anyjuk? Kár szót vesztegetni rá. A felnőttek világában létezik erre a típusra egy kifejezés, amit rendes ember ki sem ejt a száján. – Tudom – szökkent ki belőlem –, kurva! És méghozzá udvarlókat is tart. Megfagyott bennem a vér. Ezt nem kellett volna mondanom! Apu halálsápadt lett, cigarettája beleesett a hamutartóba. Az égő cigaretta egyenesen a tüdőmbe füstölt. – Most még jobban megerősödött bennem a meggyőződés, hogy az, amit közölni akartam veled, helyes – mondta lassan. – Mától fogva nem lépheted át többé a szomszédok lakásának küszöbét, Olinka. Megtiltom! Remélem, érted! Én értem, de apu nem érti! Hiszen én csak a gyerekek miatt járok oda! Mert elhagyatottak és szomorúak. Megmagyaráztam neki, hogy én is gyűlölöm azt a két vén gazembert, de mit tehetnek arról a gyerekek? Úgyis sajnálatra méltóak, mert mostohán bánnak velük. Senki sem mond nekik mesét, sétálni sem viszik őket, nem is főznek nekik! És Rudko jóformán egész nap nedves

pelenkában fekszik! Apu figyelmesen végighallgatott, de aztán megadta a kegyelemdöfést: – Amit mondtam, megmondtam. Nincs semmi szükségem rá, hogy ilyen individuumok miatt kellemetlenségem legyen. Többet nem mész oda! ígérd meg. – Nem ígérhetem – kiáltottam. – Rudko nem individuum! Sem Szonka! Imádnak engem, és sírnának, ha többet nem mennék át hozzájuk. Apu rágyújtott egy második cigarettára. Talán még meglágyítom, gondoltam. – Be kell vinnem Szonkának a kecskéket – mondtam, és megmutattam apunak a nevető kískecskét. – Nem viszed be! – válaszolta keményen, és nem is nézett a rajzra. Darabokra téptem a kecskéimet, és beszaladtam a konyhába nagyihoz. Hangosan bőgtem, ő is velem sírt. – Nem tudtam, hogy apu ilyen kőszívű – mondtam, mikor végre szóhoz jutottam a sírástól. – De valami igaza van, gyerekem – nyugtatott nagyi –, apádnak engedelmeskedned kell. Ne sírj, rajzolsz te még szebb kecskéket is. Rajzolok hát! És be is viszem Szonkának, ha hét lakat alatt tartanának, akkor is! Megszököm és beviszem a kecskéket. De nagyon szomorú voltam, nem sok hiányzott, hogy újra rázendítsek. 5 Hétfőn iskolába mentem. Betegség után véletlenül egész jó a suliban. Igazolt mulasztással nem fenyegeti az embert semmi különösebb veszély. Marcela igazat mondott. Éva és Iván csakugyan egymásba habarodtak. Mikor kimentek az udvarról, úgy tettek, mintha nem látnának engem. A házunkból épp akkor vonultak ki az ötödikesek. Irtó mulatságos banda. A legmulatságosabb köztük Sinka Puco, aki elzúgott és most az ötödiket ismétli, az öccsével jár egy osztályba. Fényes pofa. Micsoda vicceket tud! Hašekot úgy lepipálja, mint a pinty. Imádja is az egész banda. Mikor Éva elszaladt előlem, csatlakoztam az ötödikesekhez, és a móka kedvéért ugratni kezdtem Pucót. A kaszárnyánál utolért minket Mikus, az, aki az iparművészetibe jár, és kötekedni kezdett. Fejét kopaszra nyíratta, és a hidegbea egész lila volt az orra. Hólyag! Télen nem hord sapkát, sőt néha kabátot sem, hogy mindenki lássa vastag, bolyhos szvetterét és a divatos nadrágtartót, amit a fiúk a fehér szvetter fölött viselnek. Mikus szeme olyan, akár a lángszóró, és mindig forró pillantásokat lövell rám, hogy égjek, mint a foszfor. Arra bizony várhat ítéletnapig, mert engem ugyan mulattat a dolog, de bosszant is, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ellenállhatatlan. Egy darabon velünk jött és lekezelte az ötödikeseket, mert bántotta, hogy nem ő viszi a szót, hanem Sinka Puco. Végül is megdühödött, és vigyorogva elsütötte szellemességét: – Nem tudtam, Olina, hogy ilyen „lovagjaid” vannak. Nahát, ezt a szemtelenséget! Azt hittem, felképelem. Még Sinka Pucónak is elállt a szava. – Tartsd meg az arcátlanságaidat – förmedtem rá –, kikérem magamnak az ilyen ronda kétértelműséget. Mikus úgy bámult rám, mint egy idióta. Még a szája is tátva maradt. Nem találta fel a puskaport, hiába jár az iparművészetibe. Csak egy ismeretlen szót mondjon az ember, úgy áll ott, mint szamár a hegyen. Mint most is: nem értette, mit mondok. Tizenhat éves, és nem tudja, mi a „kétértelműség”. Kész röhej! A banda megvárt, és aztán már zavartalanul mentünk egész az iskoláig. Első óránk szlovák volt. Egy költeményt tanultunk. Hogyan lendül át az élet a nagy versenypálya akadályain. Nekem tetszett az ötlet, még illusztrációt is csináltam hozzá. Rajzoltam egy alakot,

aki úgy ugrotta át az akadályt, mint egy lassított filmben. Az olimpiai győztes Rudolf Vilmát is lerajzoltam. Fiatalabb koromban féltem, hogy túl magasra növök, de most már szeretném, ha én is olyan lennék, mint Rudolf Vilma, a szép fekete gazella. Csakhogy ez nemigen sikerül nekem. Még húsz centi hiányzik. A vers nem a sportról szólt, hanem a mai életről, a sportból csak az akadályt vette át. Mikor Javor az olvasásban eljutott ahhoz a részhez, hogy az életnek megcsiklandozzuk a hóna alját, mind elkezdtünk nevetni. Én is nevettem, mert az elképzelés kicsit komikus volt, az tény. De tudtam, hogy a költő ezen egész másvalamit ért. Puskin (tulajdonképpen Pusvinnak hívják) dühbe gurult és kihívott: mondjam meg, hogy értelmezem a költő gondolatát. Megmondtam, és Puskin meg volt elégedve. De felelés közben észrevettem, hogy a fiúk csiklandozzák egymás hóna alját. Vavro a vonalzójával az én lábamat is megcsiklandozta a pad alatt. Erre már nem bírtam türtőztetni magam, megint kirobbant belőlem a nevetés. Nekem Puskin megbocsátott, mert kedvel, de a többieken kitöltötte a mérgét, és hat fiút beszekundáztatott. A sorozat csak Évánál állt meg. Éva szenzációsan tud alakoskodni, olyan meghatóan olvasta fel a verset, hogy csaknem könnyeztünk. Aztán leült és adta az ártatlant, úgy tett, mintha elítélné az egész osztályt. Ismeri a dörgést! Puskin majd megette a nagy szeretettől. Kémián kiosztották a jelentkezési íveket, mindenkinek be kell írnia, hová akar menni a kilencedikből. Füzikével (az osztályfőnöknőt Füzes Elenának hívják) egész órán jövendő terveinkről beszélgettünk. Iván repülőgépész akar lenni, Évát az orvostudomány érdekli. Én képzőművész leszek, úgysem tudok kigondolni semmi egyebet. De a mieink nem akarnak az iparművészetibe adni, nehogy tudatlan maradjak, mert ott állítólag elhanyagolják az általános műveltséget. Anyu ismer egy grafikust, aki iparművészetit végzett, de amellett egy szóban akár három vaskos hibát is csinál. Állítólag nyugodt lélekkel leírja, hogy „livt” (ami lift akar lenni, haha). Én a magam részéről nem sokat törődnék az általános műveltséggel, mert a helyesírási már tudom, egyébként meg úgyis legjobban szeretek rajzolni. De anyu megmagyarázta, hogy a műveltség távolról sem csak helyesírásból áll, a tudás bővíti az ember szellemi látóköréi, és a tehetség magában még nem minden, mert tehetséggel megáldva is csak okos, művelt ember válhat igazi művésszé. Ésatöbbi, ésatöbbi. Hát jó! Elvégzem a tizenkétéves iskolát, aztán úgyis a képzőművészetire megyek. Csak arra nincs gusztusom, hogy a végtelenségig tanuljak. Persze még a rajztanárommal is megtanácskozom a dolgot. Lehet, hogy anyu is észbeli érettségre céloz, amire szükségem van, hogy ne essek a fenekemre. Majd megkérdezem a tanárt. Éva is a tizenkétévesbe megy. Közülünk különben is nagyon sokan jelentkeznek oda. A Babinszky lány is. Füzike lebeszélte, hogy számára ennek nincs semmi értelme, mert a tizenkétéves az kiválasztó középiskola, neki pedig tavaly hat négyese volt. Babinszky hallgatott, mint a csuka. Fura lány. És a feje kong az ürességtől. Már figyelmeztettem, hogy legalább olvassa át a leckét, mert pokoli nehéz súgni neki. Előttem ül, de én akár széttéphetem magam, egy kukkot sem ért belőle. Világos, hiszen még azt se tudja, mi volt a lecke. Ha aztán mégis elkap egy-egy szót, kitör a botrány. Mint például: „A múmiákat azért balzsamozzuk be, hogy tovább éljenek”, vagy: „Napóleont Oroszországban fejbe vágták”. Így aztán nehéz vele. Most matekból fenyegeti szekunda, hát nem tudom, hogy akar bekerülni a tizenkétévesbe. Talán még meggondolja a dolgot. A jelentkezők legtöbbje kitüntetéses. Sőt nekem tiszta egyesem van. Vagyis volt. Antónia most valószínűleg befütyül nekem. Később már nem történt az iskolában semmi különös. Csak az estélyről beszélgettünk. Félünk, hogy nem lesznek táncosaink, mert a mi srácaink nem tudnak táncolni. Otthon megmutattam apunak a hármast, amit földrajzból kaptam. Már régebbi keletű, mert eddig nem mertem kirukkolni vele, de most már egy csöppet sem bántott. Hadd lássa apu, hogy az élet rossz és szomorú dolgokat is tartogat. De tévedtem! Aput hidegen hagyta a hármasom, nyugodtan aláírta az ellenőrzőmet, és mikor nagyi sopánkodni kezdett, hogy mi lesz belőlem, még ő

vigasztalt: – Ne törődj vele, Olík. Diákkoromban én még szekundát is fogtam. Mi az a hármas! Jó osztályzat, no nem igaz? Hohó, egyszerre jó osztályzat! Azt nem is tudtam! Apu később is velünk maradt a konyhában, és a térdére akart ültetni. De én nem hagytam. Aput ez idegesítette. – Az ember felneveli a gyerekét – mondta –, és végül megállapítja, hogy kígyót melengetett. Keményfejű vagy, Olinka. Barátom, nyafog, akár a nagymama! De apunál ez merőben új dolog. Az is új, hogy megint rágyújtott, méghozzá a konyhában! Féltem, nehogy még nagyobb elérzékenyülés vagy esetleg kihallgatás legyen a vége, és egy ördögi megjegyzést tettem (nem a legrosszabbat), ami épp akkor jutott eszembe: – A keményfejűség öröklődik. Úgy látszik, én is örököltem valakitől, egyszóval nem tehetek róla. Nagyi elszörnyedt, de apu érti a tréfát. Nevetett, és én vele nevettem. Menten kihasználta a szélcsendet, elkapott és a fülembe súgta: – Anyu azt mondta, hogy szeretnél egy pár törpesarkú cipőt. Holnap megvesszük, jó? Aha! Törpesarkú cipőt Szonkáért, gondoltam. Ezzel nem csalsz lépre! De nem szóltam semmit, mert jövő szombaton lesz az estély, és nem tudtam, sikerül-e anyut megpuhítanom. Még egy darabig húztam az időt, hadd lássa, hogy nekem nem olyan fontos a dolog. Vártam, mikor hozakodik elő Szonkával, de apu nem szólt. Végül csak úgy könnyedén odavetettem: – Miért holnap? Menjünk ma. Apu az órájára nézett és megkérdezte, kész vagyok-e már a leckével. Nem voltam kész, hát inkább azt mondtam, hogy nem kaptunk feladatot. Este majd összecsapom. – Akkor öltözz fel – mondta apu –, de melegen. Hatra visszajövünk, mert dolgom van. Villámgyorsan magamra kaptam a kabátomat, és máris mentünk. – De ne vegyetek világosat – kísért ki minket nagyi –, nem fogom örökösen tisztítani! Okosabb lett volna, ha megvárjátok anyut. Tavaly tényleg fehér csizmát vettünk apuval százharminc kampóért, de csak egy napig hordhattam, mert a hó másnapra lucsokká olvadt. Idén pedig már nem tudtam felhúzni, mert kinőttem. Csodás cipőt kaptunk, törpesarkú, de már nem hegyes, hanem csapott orrú. Fél számmal kisebbet akartam venni a nagy lábam miatt, de apu észrevette, hogy begörbülnek az ujjaim, és egy számmal nagyobbat kért. Hát legyen. Táncolni fogok benne, könnyen lehet, hogy a fél szám csakugyan hiányzana. Hatig még rengeteg időnk volt. Elmentünk a könyvkiállításra. Az egyik sarokban albán könyveket állítottak ki. Apu csodálkozott, milyen gyatrák. Csupa lazán fűzött könyv, kemény kötésű egy sem volt köztük. – A külalakjuk csúnya, az igaz – mondtam –, de lehet, hogy éppen azért szép a tartalmuk. Az egyik könyv borítólapja egy szép, szomorú lányt ábrázolt, arcát fátyol takarta. Csak a szeme látszott, de épp a szeme volt elmondhatatlanul szomorú. Hosszú fekete varkocsa a térdéig ért. Erre a könyvre céloztam. – Igen – bólintott apu –, talán népmesék. Azok pedig mindenütt nagyon szépek. Hát ami azt illeti, a Hašek-elbeszélések is szépek, és nagyon szép Hemingway könyve is: „Akiért a harang szól”. De azért meséket is egész szívesen olvasok. Mikor a svéd könyveket nézegettük, észrevettem, hogy két fiú méregeti rám a szemét. Az egyik komikus figura, szeplős, mint a pulykatojás, de a másik kedves fiúnak látszott. Úgy tettem, mintha nem látnám, hogy a sarkunkba szegődtek. Csak attól rettegtem, hogy apu észreveszi. Dehogyis vette észre, kár volt izgulni! Egyik sarokból a másikba húzott, és olyan hangosan beszélt, hogy kénytelen voltam figyelmeztetni, mert a fiúk vigyorogni kezdtek. Mamlaszok! Épp az orosz

meséskönyveket nézegettük nagy elragadtatással, mikor a két fiú váratlanul elment. Most már nem érdekelt a kiállítás. Nógatni kezdtem aput, hogy menjünk haza. A cipő már a hónom alatt volt, minek lebzseljek ott! Az ajtóhoz álltam, és bosszúsan vártam aput. A fiúk eltűntek, mint a kámfor. Végre apu is befejezte a szemlét, és elvonultunk. Alighogy kiléptünk az utcára, ki bukkan fel egyszerre a hirdetőoszlop mögül? Előbb a szeplős, és nyomában a másik fiú! Jóságos ég! Csak egy hajszálon múlt, és meggyűlik a bajuk apuval! Egész a villamosig tolattak utánunk. Mikor beszálltunk, megfordultam és rájuk néztem, ne higgyék, hogy nem látom őket. A nagyságos urak erre gondoltak egyet, és ők is felugrottak a villamosra. Persze az utolsó pillanatban, mikor a kocsi már mozgásban volt. A szeplős kabátját a kalauz becsípte az ajtóba. Először megijedtem, de aztán elkezdtem nevetni. Ők is nevettek, megváltották a jegyet és odafurakodtak hozzánk. Megrémültem. Elkaptam apu karját, és már nem vettem őket tudomásul. Mikor kiszálltunk, láttam, hogy ők is kiszállnak és rendületlenül jönnek utánunk. Csak az udvarra nyíló kiskapunál álltak meg. Az a benyomásom, hogy nem laknak a mi környékünkön. Különben biztosan ismerném őket. Ezek szerint miattam csörtettek idáig! No, szépen vagyunk! Később azon törtem a fejem, melyik iskolába járhatnak. De nem gondolkoztam rajta a végtelenségig. Épp csak egy kicsit. Szonkának bevittem a kecskéket. Rögtön megkérdezte, mikor megyünk a parkba. Ez a gyerek sem felejt el semmit! Így aztán egy délután elkéredzkedtem hazulról. Nagyinak a lelkére kötöttem, hogy ebben a hidegben ne álldogáljon az erkélyen, biztosan hazajövök a sötétség beállta előtt. Megtartom a szavam, mert Rudko úgysem lehet kint sokáig. Gondosan felöltöztettük, úgy bebugyoláltuk, hogy csak a szeme látszott ki, a száját is átkötöttem egy sállal, nehogy véletlenül valami baja történjék, mert a gyerek még sohasem volt kint a szabad levegőn. Szonkát is felöltöztettem, Péter maga öltözködött. Aztán becsaptuk a lakás ajtaját, a kulcsot a zsebkendőmre kötöttem, nehogy elveszítsük valahol, mert akkor minden kitudódna, és kitörne a botrány. A pincét sehogy sem tudtam kinyitni, Strba Iván végre nagy nehezen kinyitotta. Rudkót is tartotta, amíg kihoztuk gyerekkori támlás szánkómat. Rudko úgy ült benne, mint egy kiskirály. Eleinte hunyorgott, de aztán kinyitotta a szemét és szétnézett. A gyerekek összecsődültek körülöttünk, az egész utca irigyelt. Csak úgy mellékesen felnéztem az ablakunkra és rémülten láttam, hogy nagyi mégis kinn áll az erkélyen. Persze fejkendő nélkül. – Menj be, nagyi – kiáltottam, fel hozzá –, én csak megkocsikáztatom ezt a kisfiút. Mikor nagyi látta, hogy Rudko pólyásbaba, nem pedig valami romlott kamasz, legyintett egyet és bement. Elindultunk a parkba. A gyerekhad is hozzánk tolakodott, de én nem vittem magammal senkit. Az utcán mindenki megfordult utánunk. Nem csoda! Rudko istenien festett a szánkón. Szonka szeme még a szokottnál is nagyobb volt, szépen meg is fésültem, szőke haja arany hullámokban buggyant ki a piros sapka alól. Péter is csinos fiú. Hátulról tolta a szánkót, én pedig húztam. Szonkának fogtam a kezét. Havazni kezdett. A kesztyűmön megült egy parányi hócsillag. Megmutattam Szonkának. – Ki csinálja ezeket a csillagokat? – kérdezte. – Fehér királyságában a Hókirálynő, nem tudod? – Tudom. És a Hófehérkék segítenek neki? – Bizonyára segítenek.

– A törpék is? – Nem, a törpék a föld alatt laknak, már elfelejtetted? Dehogyis felejtette el! Szonka jól megjegyez magának minden mesét, amit hallott tőlem. De szándékosan összekeveri a mesefigurákat, hogy kérdezősködhessen, és újra elmondjak mindent. – Ha Péter eltéved, elmegyek a Hókirálynőhöz és megkeresem – kezdte újra. – Elmehetsz. De nagyon kell vigyáznod! – Vigyázok – erősítette meg Szonka –, és ha az őz elveszti az őzikéjét, megfogom és visszaviszem hozzá. Rudko sírni kezdett. Hát persze! Lecsúszott a szánkóban, hanyatt fekve egyenesen az égre nézett, és megijedt a hópelyhektől. Mindenki megijedne, ha olyasmi hullna az arcára, amit még soha nem látott. Rudko ősszel született, most látott először életében havat. Felültettük és megmagyaráztuk neki, hogy nemsokára kiszáll a szánkóból. Tüstént elnevette magát. Beszélni még nem tud, de mindent ért. Megérkeztünk a parkba, Rudko rám pislogott, mintha kérdezné, mi lesz a kiszállással. Kiemeltem a szánkóból és leültem vele egy padra. Szonka leporolta a havat és mellém telepedett. Péter a másik oldalról támaszkodott rám. Rudko boldogan hunyorgott. – Mikor megyünk a parkba? – kérdezte Szonka. Kővé meredtem, akár a főzött modulit. Emberek, milyennek képzeli ez a gyerek a parkot? Biztosan megálmodott valamit, ami a való életben nem létezik! Az egyik fán szerencsére madárfészek függött. Éppen odaszállt egy seregély. Nem valami szép madár, de nekem kapóra jött. – Láttad? – kötöttem le Szonka figyelmét. – Jól nézd meg, ha kirepül, mert ez nem akármilyen állat, hanem mesebeli madár. Képzeld csak el: aranytojásokat tojik. És a tojásokból aranymadarak kelnek ki. De emberi szem nem láthatja őket, csak szent János éjszakáján mutatkoznak meg némelyik jó gyereknek. Szonka lesuppant a lócáról, és elkerekedett szemmel nézett rám. Tudtam, hogy most már nem kérdez semmit, türelmesen várja, amíg kigondolom a folytatást. – Nézd a fákat – fordítottam meg szabad kezemmel a gyerek fejét –, rögtön észreveszed, hogy a fák sem akármilyenek. Ezek itt ezüstfák, mert mi most az ezüsterdőben vagyunk. A fák csakugyan olyanok voltak, akár az ezüst. Éjjel esett, és az eső ráfagyott az ágakra. – Látod ott azt a fekete hollót? Ő az ezüsterdő intézője. Nem is tudom, csakugyan holló ült-e a fán, de Szonkának az mindegy. A seregély újra kirepült a fészkéből. – Nézd a ravasz kópét – súgtam –, már jelenti az intézőnek, hogy itt ülünk az ezüsterdőben! Csitt! Legyünk csendben. Szonka hozzám bújt, de mikor megkérdeztem, nem akar-e már hazamenni, tagadón rázta a fejét. – Ne félj – mondtam vidáman –, nem járnak túl az eszünkön. Jó gyerekeken nincs hatalmuk. Alighogy ezt kimondtam, károgni kezdett a fekete madár. Hát mégiscsak holló! Az egyik gallyról apró jégtüskék hulltak. – Csak károgj – fenyegettem a madarat –, megtöröd a varázslatot, és az ezüsterdő megint közönséges fekete erdővé vedlik. Majd ad neked a hókirálynő! Levágja a szárnyadat, ostoba fekete tyúk lesz belőled, még a pokolba sem fogadnak be. Szonka felkacagott, és ó is megfenyegette a hollót. És csodák csodája, az a mafla meg se mukkant többet. – A hókirálynőhöz is elviszel minket? – kérdezte suttogva Szonka. – A hókirálynő messze lakik innen – mondtam –, valahol az aranyhegy mögött. Csak az aranymadarak mutathatnák meg hozzá az utat, de azok még nem bújtak ki az aranytojásból. A seregély visszarepült a fészkébe.

– Ne csavarogj az erdőben – figyelmeztettem –, ülj szépen a fészkedben, nehogy a tojások megfázzanak. Ha legközelebb idejövünk, és nem várnak ránk aranymadarak, jaj neked! Mi most elmegyünk, de te ne merészelj kimozdulni a házikódból! Megértetted? Rudkót befektettük a szánkóba és hazamentünk, mert már sötétedett. – No, gyerekek – kérdeztem útközben –, hogy tetszett a parkban? – Ez volt a park? – lehelte Szonka izgatottan. Később eszembe jutott, hogy valójában becsaptam a gyereket. Furdalt a lelkiismeret, mert Szonka az utolsó betűig mindent elhisz nekem, nem úgy, mint nagyi, aki a biztonság kedvéért egy szavamat sem hiszi. Legalábbis úgy tesz, mintha nem hinné. De hiszen én nem is akartam hazudni, csak sajnáltam, hogy Szonkát kiábrándította a park, mert nem olyan volt, amilyennek elképzelte! Sokáig gondolkoztam még a dolgon, míg végre rájöttem, hogy alapjában véve nem sokat tettem hozzá a valósághoz. Hiszen igazi parkban ültünk, igazi holló károgott a fán, a seregélyt is láttuk, és a fák csakugyan olyanok voltak, akár az ezüst. Csak az aranymadarakat gondoltam ki, és az talán nem olyan nagy bűn. Ha Szonka esetleg keresné őket, megmondom, hogy a seregély rosszul ült a fészkén, és ezért nem bújtak ki a tojásból. Hű, ha nagyi tudná ezt, legott a fejemre olvasná, hogy a hazugságban nincs megállás, egyik maga után vonja a másikat. Szonka nem akart elengedni. Megnéztem, van-e ennivalójuk. Véletlenül volt. Az apjuk hozott ebédet, és abból maradt nekik. Rudko aludt, mint a bunda, méghozzá kása nélkül! Gömbölyű kis képe piros volt, akár a rózsa, és a sok új benyomás közepette még bepisilni is elfelejtett. Becsengettem nagyihoz, és lekéredzkedtem az udvarra. Meg akartam állapítani, hol van Éva, mert Iván Blankával andalog lent a sötétben. Talán csak nem szakítottak? Nagyi már nem engedett el, betegség után vagyok, és szerinte eleget voltam kint a levegőn. Jó, jó! Ezt ismerjük! Nem a betegségről van szó, de a sötét udvaron nem ellenőrizheti minden lépésemet. Vagyis ellenőrizheti, ha éppen kedve tartja, de úgysem lát semmit, és azt nagyi nem bírja ki. Csak reggel tudtam meg, hogy Éva csakugyan szakított Ivánnal, mert Iván most Blankát főzi. Blanka csak nyolcadikos, de jó firma. Reggel az iskola előtt élesen végigmértem Ivánt. Rögtön odaszaladt hozzám és megkérdezte, mit akarok. – Semmit! – mondtam. – Szégyellheted magad! Sajnáltam Évát, mert ragaszkodik Ivánhoz, és különben is a barátnőm. – Mit vicsorogsz rám, mint egy bulldog – gúnyolódott Iván. Szellemes fiú. Anyu is imádja és nagyokat nevet a bemondásain, ha Iván a hokit nézi nálunk. – Nézd, Oli – húzóit félre Iván –, ha Éva miatt haragszol, akkor ne csodálkozz rajtam. Kicsit igazat is adtam neki, mert Éva engem is csak az írásbeli előtt ismer vagy olyankor, ha bajba kerül. De Iván másképp gondolta. Hajmeresztő dolgot mondott, ezt igazán nem vártam: – Élvezni akarom az életet, amíg fiatal vagyok, nem maradhatok meg egy szoknya mellett. Ezt be kell látnod. Egek! Hát ez az! Élvezni akarja az életet, a szoknyavadász! Most megint Blankával turbékol! Torkomra fagyott a szó. A lábam végre nagy nehezen elvált a földtől, mert már nyitották az iskolát. – És az ember egy ilyen individuummal született egy héten! – vágtam az arcába. Évának csak annyit mondtam, hogy ne bánkódjon Iván miatt. De a jó tanács nem sokat segített rajta. Matekból négyest, szlovák tollbamondásból pedig hármast fogott. Nekem egyesem volt, és ez még jobban elkeserítette. Éva ugyanis irigy természet. De azért beszél velem. Az a züllött Iván sok bánatot okoz neki. No, anyu nagyot néz majd, ha szellemes kedvencéről megtudja a legújabb híreket.

6 Az iskolában most elég tűrhető az élet. A félévi feleltetés lassan véget ér, ehelyett különféle egyének jelennek meg nálunk, hogy a kilencedikeseket rábeszéljék ilyen vagy amolyan pályára. Reggel a zsizskások voltak itt. Persze nem egyenruhás katonafiúk, hanem két tanár. Náluk a tanárok is uniformisban járnak, mert az katonaiskola. Az egyiknek három csillagja volt. Iván jelentkezett katonának. Mikor később megkérdeztük tőle, miért nem akar már repülőgépész lenni, kinevetett minket. Buta libák vagyunk, mondta, mert a katonaságnál is vannak masinák, méghozzá különbek, mint az utasszállító gépek. Csupa lökhajtásos repülőgép. És vadászgép. Meg bombavető. Hát ez csábította a szívkirályt! Engem ugyan senki fia sem tudna rávenni, hogy a katonasághoz menjek, felőlem akár tíz csillag ragyoghatna a gallérján. A repülőgépeket is gyűlölöm, ha katonai célokat szolgálnak. Gyűlölöm az egész háborút. A tankok csak egyszer nyerték meg a tetszésemet. Hadsereg napján az iskolával testületileg kivonultunk a katonasághoz. Mindent megmutattak nekünk, és a tankok azért tetszettek nekem, mert egész bokorra való gyerek szorongott rajtuk. Sisak is volt a fejükön, és azt se tudták, hova legyenek örömükben. Később beírtam a dolgozatomba, hogy akkor lesz jó a világon, ha a katonai gépek csak arra lesznek, hogy gyerekek játsszanak rajtuk. Puskin el volt ragadtatva, és a dolgozatomat hangosan felolvasta az egész osztály előtt. Puskin férfi létére is gyűlöli a háborút. Férfi, az igaz, de négy gyereke van, és nem akarja, hogy bomba hulljon rájuk. Világos! A mafla Iván legszívesebben éjjel-nappal bombavetőben ülne. De az apja még aznap este rövid úton véget vetett a dolognak. Nem írta alá a felvételi lapot. Némelyik felnőtt elég értelmes. (Értelmesebb, mint a tulajdon gyereke.) Ugyanaznap a mezőgazdasági szakiskola kéttagú csoportja látogatott meg bennünket. Éppen rajzóránk volt. Az egyik tanárnő lehetett, vagy valami ilyesmi, de a másik! A fiúk majd elájultak, mikor belépett az osztályba, és nem is csodálkozom rajtuk. A lány úgy lépkedett, mint egy istennő, de nem a tűsarok miatt. Egyszerű gumitalpas mokasszint viselt. Egyébként is egyszerűen és praktikusan volt öltözve, egy csöppet sem flancosan. A haja világos, de nem aranyszínű, közönséges szőke, első pillantásra semmi különös. De a frizurája! Magasra felnyírt fiús frizurát viselt, megmaradt haja hanyag eleganciával hullt a homlokába. És az arca! Bőre barnás, mintha őrá protekcióból télen is sütne a nap. Kissé ferde vágású szeme sötétkék, dús szemöldöke is sötét. Mentében néha lenézett a földre, így láttuk, hogy a szempillája hosszú és sűrű, akár a kefe. Mielőtt beszélni kezdett, elnevette magát. Nem ragyogó fehér fogsorát akarta mutogatni, csak jókedvében nevetett, mert vidám volt és nagyon bátor. A fiúkra rá se hederített. Bucsinec, a rajztanárunk üdvözölte a tanárnőt, de ő is inkább a lányon legeltette a szemét. – Matos Erna a nevem – mutatkozott be –, elsőéves vagyok a mezőgazdasági szakiskolában. Hallgassatok meg, elmondom nektek, hogyan élünk és mit tanulunk ott, talán ti is kedvet kaptok hozzá. – Az könnyen meglehet – kottyant közbe Iván, és majd kiesett a padból, hogy a lány észrevegye őt. Iván a tréfa kedvéért máskor is elsüt egy-egy jó megjegyzést, de most világosan látszott, hogy csak Erna miatt hősködik. A fiúkat bosszantotta, hogy Iván magára akarja vonni a lány figyelmét, és truccból nem is nevettek a bemondásán. Iván zavarba jött és fülig pirult. Úgy kell neki! Huligán! A lány nagyon érdekes dolgokat mesélt. Eleinte nem akartak bemenni az istállóba, mert facsarta orrukat a bűz, de mikor eljött az elles ideje, titokban belopakodtak, még akkor is, amikor nem volt szabad, hogy mindegyikük kiválasszon magának legalább egy kisborjút, amit csak ő fog gondozni. – Tanítás előtt én is minden reggel beszaladtam az istállóba, és három kisborjút zsákmányoltam!

Hű, de ügyes lány! – Az egyiket elneveztem Árvácskának, mert a mamáját eladták. A másik neve Kakukk. A harmadik bikaborjú, és Ivánnak hívják. Emberek, valóságos atomrobbanás söpört végig az osztályon. Ha most nem dőlt össze az iskola, akkor már mindent kibír. Bucsinec az asztalnak támaszkodott, és szeméből literszámra ömlött a könny. Csak az idegen tanárnő állt tátott szájjal. Szegény Ernát zavarba hozta az általános hahota, arcát elfutotta a vér. Iván még nagyobb zavarba jött. Ő is vihogott ugyan, de savanyú képpel, szinte megsajnáltam. Pedig vele kapcsolatban fölösleges a sajnálkozás! Iván elpusztíthatatlan, minden lepereg róla. Ez rögtön meg is mutatkozott. Mikor kicsit elcsendesedtünk, jelentkezett és azt mondta: – Egész szívesen odamennék, hogy megnézzem a rokonomat. Névrokont gondolt a hólyag! Újra felharsant a hahota, pedig már mind elpilledtünk a nagy nevetéstől. A tanárnő most már megértette, honnan fúj a szél. Szemlátomást bántotta, hogy elrontotta a toborzást. Intett a kezével, és kedves hangon mondta: – Ne haragudj, nem így gondoltuk. Ernát nem sújtotta le a magyarázat, a tanárnő mögé állt és vidáman fintorgott ránk. Iván végül mégis jól járt, mert Erna mosolya neki szólt. A fiúk elsárgultak az irigységtől, és tanakodni kezdtek egymás között, melyikük jelentkezzék. Erna nekünk is nagyon tetszett, igazi sporttípus, ba nincs a rajz, én sem gondolkozom sokáig. Ekkor váratlan dolog történt. A tanárnő a padok elé lépett, és így szólt: – Hozzánk, a mezőgazdasági szakiskolába olyan gyerekek is jelentkezhetnek, akiknek szülei valamilyen fasiszta szervezet tagjai voltak. Vagyis olyan gyerekek, akiknek nincs jövőjük. Megfagyott bennünk a vér. A harsogó kacagást halotti csend váltotta fel. Ilyen teve! Neked nincs jövőd, te szörnyeteg, mit akarsz a gyerekektől! Minden gyerek felnő és lesz belőle valami, akkor is, ha rosszul tanul és mit tudom én milyen szülei vannak! Felnő, és a jövőben is élni fog! De te ronda, vén banya vagy, felfordulsz és eltemetnek, az lesz a jövőd! Mindent elrontott, meggyalázott, tönkretett. Legjobban sajnáltuk a leforrázott Ernát. Remegett izgalmában, nehogy a végén még azt gondoljuk róla, hogy a szülei fasiszták és nincs jövője. Egy ilyen bátor, gyönyörű szép lánynak! Az undok gorillára rá se néztünk többet. Nemcsak a fiúk, mi lányok is már csak Ernára mosolyogtunk. De még így is elég szomorú volt a dolog. A tanárnő a táskája után nyúlt, az is olyan ronda lila volt, mint a pokol tüze. Amint már indultak kifelé, Iván felugrott és kivágta: – Én persze nem jelentkeztem! Az csak üres fecsegés volt! Nehogy véletlenül beírjanak! A gorilla elzöldült, megértette, hogy nálunk leszerepelt! Ezúttal jól tette Iván, hogy megszólalt. Nem esett a feje lágyára. Csak nem tűrhet ilyen foltot a becsületén, hiszen az édesapja partizánkapitány. És ha nem is volna az. Mindenki akarja, hogy jövője legyen, és mindenki előtt nyitva áll a jövő, különösen, ha még gyerek. Biztonság kedvéért még aput is megkérdezem, de kell, hogy így legyen! Mikor elmentek, Erna még visszafordult az ajtóból, mi pedig intettünk neki. Iván egész odavolt érte. De a többi fiú is. Bucsinec becsukta az ajtót, és egy darabig csöndesen állt az asztal mellett. – Szükségesnek tartom, hogy tájékoztassalak benneteket – szólalt meg végül –, az elvtársnő nem pedagógus. A mezőgazdasági szakmában dolgozik. Nna… Most pedig folytatjuk a munkát. Többet nem mondott, de ennyi is tökéletesen elég volt A gorilláról biztosan ugyanazt gondolta, mint mi. Csengetés után Bucsinec újra az asztalhoz lépett, és közölte velünk: – Félévi szünidő után kirándulást rendezünk Vajnoryba, megnézzük a szövetkezeti tehén- és sertéstenyésztőt. Rajzolási célzattal, természetesen. Témát ott találunk eleget. Iván felugrott, nem bírta ki, hogy mindezek után ne az övé legyen az utolsó szó. Felugrott és

hozzám fordult: – Remélem, Olina, lerajzolod a rokonomat. Művészi portrét szeretnék róla az ágyam fölé. Mindenki nevetett, Bucsinec is. Hiszen már szünet volt. Elhatároztam, hogy jól megadom ennek a huligánnak. – Ne add az ártatlant – kiáltottam rá. – Egész más portrét szeretnél te az ágyad fölé! De ahhoz én „fiatal” vagyok, Ivánka! Sikerült! Iván orrot kapott, és harmadszor is elpirult. 7 Nincs a világon unalmasabb egy családi kirándulásnál. A családi látogatás se különb. Vasárnap mind a kettőben részesültem. Persze nem táncoltam kánkánt örömömben, mikor délután a Vaskútra készültünk. Már az ebédnél kezdődött. Kacsasültet ettünk ebédre, és az valaha kedvenc ételem volt. Apuval fel sem álltunk az asztaltól, amíg be nem kebeleztük az utolsó falatig. Persze csak egy kisebb kacsát. A mieink nem tudják megérteni, hogy most már nem eszem annyit, mint gyerekkoromban. Örülök, hogy a slusszom csak ötvenkét centi, és nem hizlalom magam kövér malaccá egy vacak kacsa miatt. De ebben anyu sem ért egyet velem. Még növésben vagyok, mondja, és ha a pubertásban újra elkap a tébécé, végem. Hát jó, ha elkapna, nemcsak egy kacsát, akár egy egész lovat is megennék, mert meghalni igazán semmi kedvem. De minek hízzak előre? Hát ezzel kezdődött, és az öltözködéssel folytatódott. A gatya miatt támadt a ribillió. Vasárnap volt, hát szilon-harisnyában akartam menni, de leégtem. – Vagy felveszed a kordbársony nadrágot – jött méregbe apu –, vagy itthon maradsz! Csak erre vártam! Tüstént beleegyeztem, hogy itthon maradok, mert meg akartam szűkíteni az új pantallómat. Elegáns mézszínű nadrág, de széles, mint a harang. Így nem veszem fel, nem járhatok benne világ csúfjára! Csakhogy apu nem gondolta komolyan az otthon maradást. – Ne húzd az időt – ripakodott rám. – Öltözködj és indulj az udvarra, egy-kettő! Rögtön jövünk utánad. Levegőre van szükséged… és punktum. Még egy darabig nyafogtam, de végül mégis belebújtam a piros nadrágba, pedig a térde már foltozott. Elszakadt a jégen. Külön-külön mutogattam mindenkinek, még bőgtem is egy sort. – Hát akkor vedd a feketét – javasolta anyu. Igen, csakhogy a feketének mindkét térde foltozott. Az is a jégen repedt szét, és nagyi összevarrta. – Ebből már elegem van – szólt rám apu erélyesen –, ha jól tudom, anyád épp tegnap vett neked új nadrágot. – Azt vedd fel te – méltatlankodtam –, és rajtad kívül még valaki belefér! Irtó széles! – Hát bolond vagyok én vagy mi?! – bőszült fel apu. – A széleset nem veheted fel, mert széles, de ha megszűkíted, rögtön kireped a térded belőle. Ez nekem magas, csapjon bele a mennykő! Mikor láttam, hogy a szilonharsinyát nem tudom kierőszakolni, magamon hagytam a piros nadrágot és mentünk. Hozzánk hasonló bolond több is volt a Vaskúton. A felnőttek kézen fogva vitték apró csemetéiket, de egyik sem vezetett pórázon olyan nagy lányt, mint én vagyok. Nem mintha nem láttam volna korombeli lányokat. Voltak elegen, de fiúkkal! Vagy bandában. Legrosszabb esetben barátnőkkel. Engem meg majdhogy kézen fogva nem vezetnek! Sőt mikor felmentünk a befagyott dombon, apu tényleg megfogta a kezem, nehogy elcsússzak és kitörjem a lábikómat! Egek, legszívesebben bőgtem volna! Ha ez így megy tovább, akkor inkább támadjon meg a tébécé és

haljak meg. Becsszavamra! Anyu se volt valami vidám. Ha kettesben vagyunk, néha jókedvű, de egyébként nincs rózsás hangulatban. Talán olvasott a gondolataimban, mert egyszer csak megszólalt: – Uralkodj magadon, Olík. Pihenni jöttünk ide és nem azért, hogy idegesítsük egymást. Hétfőn újra kezdődik a munka. Miért cipelnek magukkal mindenüvé? Nekem az nem szórakozás, hát persze hogy aztán rossz hangulatban vagyok. Éva a jégen tölti a délutánt, én meg itt sétifikálok, mint egy idomított foxi. Ha otthon vagyunk, sírógörcsöt kapok, az beton. Anyu megcsúszott, hát inkább karon fogtam, és mindenféle iskolai szamárságot kezdtem mesélni. Ernára és a gorillára is sor került. Anyu csóválta a fejét, még apu sem szólt rám az erős kifejezések miatt. El akartam kerülni őket, de hiába, választékos szavakkal végképp nem jellemezhettem volna a gorillát. A szüleim is megerősítették, hogy minden gyerek előtt nyitva áll a jövő. Ivánt utoljára hagytam. – Tudod, anyu, hogy már a harmadik lányba szerelmes? Anyu elszörnyedt, de láttam, hogy nem komolyan. Erre felbátorodva hozzátettem: – És tudod, miért? Mert kedvenced élvezni akarja az életet, míg fiatal! Úgy bizony! Ha! Ez bombaként hatott anyura! Elképedésében megállt. De aztán nevetni kezdtek apuval, úgy hahotáztak, hogy ránk tülkölt a busz. Beugrottunk az árokba. Anyu még ott is nevetett. Kész bolondokháza! A Vaskútról Bohunszkyékhoz mentünk látogatóba. Az is jobb család! Mindenki mindenkivel haragban van. Jozso miatt. Szombaton újra eltűnt, de már tízkor megtalálták. A Slovan moziban volt három előadáson egymás után. Kíváncsi vagyok, milyen suskussal maradt bent, hiszen még személyazonosságija sincs. Más fiúnak már hatkor kitennék a szűrét. Biztosan van valami trükkje, de a ravasz róka el nem árulná, kár minden fáradságért. Mikor Andrej bácsi elcsípte a Slovan előtt, azon melegében lekent neki két nyaklevest. Jana néni ezért nem beszél vele. De Jozsóval sem beszél, mert megszegte adott szavát. Jozso pedig az apjával nem beszél a pofonok miatt. Ez érthető. Mulatságos látogatás volt, mondhatom! Kész esztrádműsor. Bohunszkyék először veszekedtek. (Ők komolyan veszekszenek, annak rendje és módja szerint, nem úgy, mint a mieink.) Aztán Andrej bácsi terveket kovácsolt Jozso ellen. Jozso be se jött, egész idő alatt kinn ült a konyhában. Mikor már torkig voltam az egésszel, utána mentem. És mit látnak szemeim! Jozso békésen játszik. És kivel? Egy sötétszürke kis majommal!!! Csombi a neve. Andrej bácsi kapta egy betegétől. Állítólag valami cirkuszigazgató ajándékozta neki. A legkisebb majmát odaadta Andrej bácsinak Jozso részére. És nekem erről halvány fogalmam sem volt! Csak azért mentem ki a konyhába, mert hallottam, hogy Jozso beszél valakivel. Ott láttam meg a majmot. Jozso éppen nyers tojást adott neki, mert látni akarta, hogyan eszi. Csombi először behatóan tanulmányozta az ismeretlen furcsaságot, aztán rám nézett, és jobb kezével feltörte a tojást az asztalon. Csombi ugyanis az asztalon tanyázott. Egy kis fehérje kicsorgott, de nagy része a sárgájával együtt bent maradt a héjában. Csombi megnyalta a tojást és nyilván ízlett neki, mert egyszerre átdobta bal kezébe, és fekete praclijával kapirgálni kezdett a tojás héjában. Valamit ki is szedett belőle, de a híg tojáslé kifolyt az ujjai közt. Rémesen csodálkozott, hogy nincs a kezében semmi, és a tojást szedegetni kezdte az asztalról. – Ember – mondtam Jozsónak –, hisz ez nem tud inni. – Már hogyne tudna – sértődött meg Jozso, a tojást visszasöpörte a héjába, és Csombi pofácskája elé tartotta. Csombi éktelen méregbe gurult! Jozso kezére csapott, kirántotta kezéből a tojást, és újra megpróbálta kiszedni a praclijával. Pukkadoztunk a nevetéstói. Már a fejét is bemaszatolta, de a tojást nem és nem tudta megenni. Végül kijött a béketűrésből, kapta magát és Jozsóhoz vágta a

tojást. Közben dühösen morgott és úgy nézett rá, mint egy gyilkosra. Betegre nevettem magam. Csakhogy Csombi egyszer csak rám ugrott, és ragadós kis mancsával turkálni kezdelt a hajamban. Iszonyúan megijedtem. De mikor átölelte a nyakam és megsimogatta az arcomat, láttam, hogy csak Jozsóval truccol, mert ilyen ravaszsággal bosszantotta. Igazam volt! Jozso úgy tett, mintha sírna. Csombi abban a pillanatban odaugrott hozzá, húzni kezdte a haját, és becsszavamra, nevetett. Egyszerre nyílt a szoba ajtaja. Jozso felkapott egy rongyot és villámgyorsan letörölte az asztalt, én a tojáshéját tüntettem el a kübliben. Mire beléptek, már nyoma sem volt semminek. Jana néni velem kedvesen elbeszélgetett, de Jozsóhoz egy árva szót sem szólt. Eljátszotta kisded játékait a híres. Andrej bácsi szörnyű tervet főzött ki ellene. A tanév végéig maga viszi Jozsót az iskolába, és onnan is ő kíséri haza. Szegény fiú! Diáktársai előtt el van intézve. Az egész osztály rajta köszörüli majd a nyelvét, köznevetség tárgya lesz. És az iskolán kívül állítólag egy lépésnyire sem engedik. – Majd én megmutatom neki – dúlt-fúlt Andrej bácsi –, hogy így is nevelhetem. Elég a kíméletből. Azt hittem, szép szóval is célt érek, de látom, hogy Jozsónál minden falra hányt borsó. Nekem sem lesz könnyű, de kibírom. Neki pedig ki kell bírnia! Édesapám igazat adott Andrej bácsinak. – Amíg felelősek vagyunk a gyermekeinkért, akaratuk ellenére is óvnunk kell őket a rossztól. Mire felnőnek és megjön az eszük, hálásak lesznek érte. De még milyen hálásak! Jozso helyében megőrülnék hálámban. Még szerencse, hogy a cirkuszigazgató nekiajándékozta Csombit. Legalább lesz kivel beszélgetnie a háziáristomban. Végre elmentünk. Nem érem fel ésszel, hogy is szerethettem valaha a családi sétákat. Mi az, hogy szerettem! Ha láttam, hogy készülnek valahová és engem nem visznek magukkal, bömböltem, mint egy orangután, nagyi nem tudott elcsitítani. Most is bömbölnék. De azért, mert magukkal visznek! Ha legalább rábeszélhettem volna aput, hogy menjünk el még egyszer a könyvkiállításra. De nem volt hajlandó. – Egyszer már láttuk, és az elég! Este még át kell tanulmányoznom valamit. Te sem csináltad meg a leckét. Így hát egyenesen hazamentünk. Üsse kő! Még ha ott volna is a két fiú, úgysem közeledhetnének hozzám a szülői őrség miatt. Legfeljebb rám vigyorognának. Lefirkantom a matekfeladatot, és nézem majd a tévét. Közben a versenymunkán is dolgozhatok. Tévé mellett is rajzolok, pedig apu és anyu haragszanak érte. Másnap három rajzot vittem magammal a képzőművészetibe. Ezek közül választok ki egyet a versenyre. Az első Szonkát ábrázolja, amint Rudkót tartja a karján. Látszik, hogy a gyerek nehéz neki, mert Szonka sem valami erős. A másodikon Péter mutatja füzetében a méhecskéi. A harmadikon Szonka hallgat mesét. Ez tetszik nekem a legjobban. Tusrajzok. De nem tollal csináltam, hanem ecsettel. – Érdekes – mondta a tanár –, hiszen ez egy sorozat, te lány. Rajzolj hozzá még kettőt-hármat, és add be mint ciklust „Gyerekek” címmel. Nagy ég! Ciklus. Ez már nem játék! De megcsinálni játék lesz. A gyerekeimről akár tíz ciklust is könnyen készítek. Azon az órán modellt rajzoltunk. A takarítónénit, amint pihen egy széken. Az én munkámon nagyot nevettek, mert elfelejtettem odarajzolni a széket, és a néni a levegőben ült. Az arcát jól eltaláltam, neki is az én rajzom tetszett legjobban. A széket pedig azért felejtettem el, mert az élettelen tárgyak untatnak. Elismerem ugyan, hogy a levegőben ülni nem lehet, de nem szeretek bútordarabokat rajzolni. Végül aztán a széket is odabiggyesztettem, de az csak elcsúfította a képet.

A képzőművészetiben munka után mindig eltakarítunk mindent, amit széthordtunk és szétdobáltunk. Nem mosunk padlót és nem sepregetünk, de elrakjuk a rajzokat, összeszedjük az agyagot modellálás után, vagy letisztítjuk a prést, ha linót húztunk le. Nagyon szeretjük a műhelytakarítást, és közben bolondozunk. A legnagyobb zrí, ha leviszünk valamit a pincébe. Ilyenkor kergetjük egymást a lépcsőn, minden sarokban leselkedik valaki, hogy nekünk ugorjon. Az iskola egy régi épületben van, és a pince olyan, mint egy ókori börtön. Néha borsódzik a hátunk. Hét órakor megyünk haza, és olyankor már szuroksötét van. Kalandos vállalkozás. Mikor kifordultunk a kapun, gyanútlanul szétnéztem. Megfagyott ereimben a vér. A neon alatt, az oszlophoz támaszkodva a két ismeretlen fiú állt!! Belekaroltam Tányába. Szerencsére körülvettek minket a képzőbeli fiúk, és így bandában viharzottunk el mellettük. Ha egyedül vagyok, igazán nem tudom, hogy megyek át. A két ismeretlen közömbös arcot vágott, mintha nem is látnának, de mikor a második neon alá értünk, utánunk eredtek. Nem szálltam fel a villamosra, tovább mentem a mieinkkel a következő megállóig. Egyre kevesebben voltunk, végül Tánya is elköszönt. Jól kiléptem, de közben már kijutottunk a térre, az utcán hemzsegtek a sétálók. A fiúk állhatatosan követtek. Eszembe jutott a sláger, amit a tévében hallottam: „Magam megyek az utcán, mögöttem két huligán, véletlenül.” Hát ez találó! El is nevettem magam. „Moziba szaladok”, én, sajnos, nem a moziba, de a villamosra, „a kezdetről lemaradok”. Én is lemaradtam a villamosról, épp az orrom előtt ment el. Véletlenül. „A sötétben véletlenül széjjelnézek magam körül. Ki nem ült le énhozzám: a két csinos huligán. Véletlenül, véletlenül!” Nahát, minden stimmel! Tényleg! Szó szerint rám vonatkozik! „A filmből mit se láttam”, dúdoltam tovább a slágert, de egyszerre elállt a lélegzetem. Az útból csakugyan mit se láttam. Pont velem szemben ült le a két svihák, és pillantásukkal egész idő alatt sakkban tartottak. A szeplősnek néha másfelé is ugrott a szeme, de társa a világért sem vette le rólam a tekintetét! Felálltam és szétnéztem, ismerőst keresve. Mindössze tízen ültünk a villamoson, és körülöttem csupa vadidegen. Az útnak nem volt se vége, se hossza. Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit. A fiúk egyszer csak felálltak és kimentek a peronra. Éppen a mi megállónkhoz értünk! Barátom, ezek jól megjegyezték, hol kell leszállniuk! Csak örüljetek! Apu nem jött értem az iskola elé, lefogadom, hogy vár a megállónál. A fiúk leugrottak a mozgó villamosról. Én utánuk. Rajtunk kívül sehol egy lélek. És apunak híre sincsen. Elindultak a házunk felé. Most felcserélődtek a szerepek. A slágerdal már nem vonatkozott rám. A két fiú előttem ment, és én lépésről lépésre követtem őket. Nem hagyott hidegen a dolog, mit tagadjam! Már remélni kezdtem, hogy mégis itt laknak valahol és ártatlanul mennek hazafelé, mikor váratlanul megálltak, és én egyenesen beléjük futottam. Elállt a szívverésem. – Ahoj – mondta a szeplős –, engedd meg, hogy bemutassam a barátomat. A másik megfogta a kezem és közölte, hogy Imrónak hívják. Vezetéknevét ijedtemben nem is hallottam. Aztán a másik mutatta be a szeplőst, akinek Sanyo a neve. Az ő vezetéknevét sem hallottam. A szeplősnek be nem állt a szája, míg végre magamhoz tértem, és nekem is megjött a szavam. – Mit képzelnek! Hisz én nem ismerem magukat! – vágtam oda dühösen, és futásnak eredtem. Úgy röpültem fel a lépcsőn, mint a nyíl. Viharosan csengettem. Anyu nyitott ajtót. – Hol jártál ilyen sokáig? – kérdezte köszönés helyett. – Apu már tűvé teszi érted a várost. Rémesen nézhettem ki, mert anyu megijedt. – Olinka, az istenért, mi bajod?! – Semmi, anyu – böktem ki nagy nehezen, mert egyszerre rámjött a röhögős rapli, anyu azt hitte, hogy elment a józan eszem. Behúztam a szobába, és mikor végre szóhoz jutottam a nevetéstől,

mindent elmondtam neki. – Hát ami azt illeti – gondolkozott el anyu –, nem valami jól nevelt fiúk, ha ismeretlenül leszólítottak az utcán. Ez egy kicsit felpaprikázott. – Érdekes vagy, anyu – mondtam –, mit kívánnál tizenöt éves kamaszoktól! Hogy szóról szóra bebiflázzák a társadalmi illemszabályokat? Ja úgy, szóval mégiscsak hallattam, amit a szeplős mondott! A kilencedikbe járnak a Podjavorinskára. Még ilyet! Az pont a világ másik végén van! Aztán az is eszembe jutott, amit én mondtam nekik. „Mit képzelnek! Hisz én nem ismerem magukat!” Szent Habakuk, ilyen emeletes ostobaság! Majd a föld alá süllyedtem szégyenemben. Vacsoránál remegtem, hogy anyu mond valamit nagyinak. De nem! Kissé titokzatosan viselkedett ugyan, de vacsora után ő is együtt nevetett velem a kalandon. A tévéről aznap este megfeledkeztünk. Egész este azt dúdoltam: „Magam megyek az utcán”, és nagyi háta mögött anyura kacsintottam. 8 Évával örökösen csak az estélyről ábrándoztunk, most pedig egyszerre elment a kedve. – Ha a hadsereg patronál bennünket – mondta –, legalább egypár katonát is meghívhatnánk az estélyre. Így kívánná az illendőség. De a mi dirinktől ezt ugyan várhatjuk. Éva a katonagyerekekre célzott. Egy ilyen kiskatona most kitartóan köröz utána. Méghozzá a szó szoros értelmében. A jégpályán! Éva ugyan azt állítja, hogy ő rá se hederít. Véleményem szerint inkább kilencedikeseket kellene meghívnunk valamelyik más iskolából. Azok illenének hozzánk, talán jobban is táncolnak, mint a mi kétballábas srácaink. Most órákat adunk nekik. Még mindig tart a kurzus, de, úgy látszik, minden fáradozásunk hiábavaló. A lépéseket már tudják, csak irtó mulya arcot vágnak tánc közben. Aránylag legjobb az én tanítványom, Bernát Jozso a béből. Éva nevet az estélyen és adja a blazírtat. Velem is fölényeskedik. A két kilencedikes miatt, tudom, mert azok még nem katonák. Nem katonák, az igaz, de biztosan sportemberek. Legalábbis a másik, az Imro. Délután kimentem a jégre. Nagyi nem akart elengedni, de én telefonáltam anyunak a hivatalba, és ő megengedte, hogy ötig kint legyek. Felvettem az új pantallómat, a mézszínűt. Már megszűkítettem. Elcsakliztam hozzá anyu bolyhos, piros szvetterét. Egy kicsit bő nekem, de épp az a sikkes. A meleg fejkendőt a cipőmbe dugtam és beadtam a ruhatárba. Hajamban sárga bársonyszalaggal vonultam ki a pályára. A copfom fekete, persze a többi hajam is, haha. Fekete hajban sárga szalag, elég hatásos összeállítás. Alig indultam el a jégen, máris fellöktek. Hülyék! Rémesen megijedtem, de a nadrág ezúttal kitartott. Nyilván javult a minőség. Iván Blankával körözött. Marcela tüstént odacsörtetett hozzám. Már megelégelte az elefánt szerepét és a „szerelmespár” sületlen megjegyzéseit. Ezúttal nem Jozso miatt csatlakozott, jól tudja, hogy nem jár a jégre. Jozso számára a korcsolyapálya nem elég titokzatos, mert ott nem lehet egyedül, és nem vihet véghez hőstetteket a sötétben. Marcela a jégen nagyon jópofa. Ha huligánok szegődnek a nyomunkba, úgy odamond nekik, hogy inkább elpárolognak. Aztán persze leselkednek ránk, hogy legalább orra buktassanak. De mindig idejében észrevesszük őket, Marcela futtában megfordul és beléjük vág a könyökével, néha csak a jégen ébrednek fel. A fiúk azt terjesztik róla, hogy kényszerzubbonyba kellene bújtatni, mert hiányzik egy kereke. De félnek tőle, mint a tűztől, még Zöld Pepi is inkább elkerüli, pedig ő a földkerekség legnagyobb huligánja. A rendőrség már kétszer bevitte a jégpályáról.

Egyszer gyanús dolgok miatt, amit egy szőkeséggel művelt a palánk mögött! Korcsolyázás közben egyszer csak megláttuk a szőke lányt. Igazi csábdémon. Haja derékig ér, de nem copfba fonva viseli, hanem kibontva. Világossárga nadrágot és fekete szvettert hord. Ez véletlenül príma. Nemigen korcsolyázik, csak illegeti magát, hogy mindenki észrevegye. Akkor is a palánkhoz támaszkodva cigarettázott, mikor mi megláttuk. A füstöt ugyan nem fújta az égre, csak az üvegtetőt tartó vasgerendára. Néha még füstkarikákat is eregetett. Méghozzá elég szépeket. A körmét ezüstre lakkozza. Pihentünk egy kicsit és figyeltük. Egyszer csak elsuhant mellette egy huligán és orvul elgáncsolta. A lány minden eleganciáról megfeledkezve úgy huppant le citromsárga nadrágjára, mint egy zsák. A cigaretta ívben kiröpült a kezéből, és elhagyottan füstölt a jégen. Szavamra, megsajnáltam szegényt, és Marcela nyerítő nevetése az idegeimre ment. Véletlenül egész csinos lány, miért nem hagyják békében? Nem sok hiányzott, hogy a huligán után iramodjak, pedig félek a vásott suhancoktól. De a fiú abban a pillanatban elegánsan fékezett, sercegő jég-tűzijáték röppent fel korcsolyacipője alól. Villámgyorsan lehajolt a berúzsozott cigarettáért és gavallérosan átnyújtotta a szőkének. Az a liba meg szerelmes pillantásokat vetett rá, ülő helyzetében hatásos pózba vágta magát, fújta a füstkarikákat, és elhaló hangon rebegte: – Ó, köszönöm. A huligán rögtön látta, kivel van dolga, a démon hóna alá nyúlt, felsegítette, és porolgatni kezdte a nadrágját, még akkor is porolta, mikor már nem volt rajta semmi. Miért ne, ha a lánynak az tetszett! Kacarászott és vonaglott, mint egy kígyó. A hangszóróban felhangzott a kukoricamambó. Szenzációs lengyel sláger. A jampilányt lázba hozta a pattogó mambóritmus. Eldobta cigarettáját, mindkét kezét odanyűjtotta a huligánnak, és ritmikus tánclépéseket vágott ki a jégen. A korcsolya hegyén, mint Kilius Marika, mikor a világbajnokságon ráadásul mindenféle bolondságot rögtönzött. Csakhogy Marika korcsolyázni is tudott, de a jampilány csak riszálta a hátsóját és dobálta a lábát, mint egy ló. Körülöttük légüres tér keletkezett, a korcsolyázók ívben elkerülték őket. Mindenki a mambó ritmusában nevetett. A huligán szétnézett és húzni kezdte a szőkét, hogy inkább normálisan korcsolyázzanak. Két-három fordulatot is csinált mert ő viszont remekül korcsolyázott. Ha a lány lépést akart tartani vele, nem maradt más hátra, mint hogy a korcsolya biztonságos hegyéről leereszkedjen az élére. Ez volt a veszte! Elterült, mint egy béka, a huligán meg faképnél hagyta, mert már elege volt a cirkuszból, inkább eltűnt a láthatárról. Hát ezt aratta! Mikor láttam, hogy a szőke szépség végképp nem tud felállni, odanyújtottam neki a korcsolyámat, hogy legyen mibe megkapaszkodnia, és köznevetségre ne fényesítse már a jeget. Macelával később átmentünk a fedetlen pályára. A két podjavorinskái fiút ott se láttam. Marcelának persze azt mondtam, hogy a fedettben már a fülemet hasogatja a zene. Kint Mikusba ütköztünk, ez az a fiú, aki az iparművészetibe jár. Marcela csípős megjegyzésekkel értékelte a szvetterén díszelgő keskeny nadrágtartót. Én rá se hederítettem. Ilyen alakokkal nem beszélek. Marcela ekkor meglátta Ivánt meg Blankát és odarohant hozzájuk, hogy elkérje a koronáját teára. Mikus rögtön kihasználta az alkalmat és mellém szegődött. Én persze fumigáltam. Ez zavarba hozta és magázni kezdett. – Szereti Brahmsot? – kérdezte nagyképűen. A biztonság kedvéért nem szóltam semmit. Hadd lássa, hogy nem bocsátom meg egykönnyen múltkori szemtelenségét. – Vagy magát talán nem érdekli a komoly zene, Olinka? Biztosan inkább a dzsesszt kedveli. Szamár! Pont téged választlak ki bizalmas beszélgetésre! – Érdekel – vetettem oda röviden –, de Brahmsot nem szeretem.

Ez hatott. – Ami pedig a dzsesszt illeti – adtam meg neki a kegyelemdöfést –, úgy látszik, nem ismeri a dzsesszzene eredetét, ha ilyen hangon mer beszélni róla! Hosszabb lélegzetű előadást rögtönöztem a néger rabszolgákról, akiket Amerikában emésztett a honvágy, a muzsika volt egyetlen örömük. Bánatukban hazai dalokat énekeltek munka közben, és esténkint muzsikáltak is primitív hangszereiken. Mindent pontosan úgy mondtam el, ahogy az „Ember az emberek között” című könyvben olvastam. Mikus majd leszédült, mikor látta, hogy más is művelt, nemcsak ő a Brahmsával. – Egyesek persze csak ostoba, lötyögős táncokat értenek dzsessz alatt – fejeztem be –, ahelyett, hogy a szegény fekete rabszolgákra gondolnának! Mikusnak elállt a szava, jó darabig úgy ment mellettem, mint Emil, a robotember, lábán korcsolyával. De aztán magához tért, hódító pillantást vetett rám, és érzelmesen fuvolázta: – Nem tagadom, Olinka, maga tetszik nekem. Hát kérem! Az ember csak egy szót szól hozzá, és ő már azt hiszi, hogy minden el van felejtve, és megint kezdheti a szemtelenkedést. – Óriási! – mondtam. – Az ilyen fecsegést ismerjük. – De én komolyan gondolom – erősködött Mikus –, nem titkolom, hogy imádom magát, Olinka. Egek! Körülnéztem, nem hallotta-e valaki. Majd elájultam a gondolatra, hogy mögöttünk felbukkanhat a két ismeretlen fiú. De fölösleges volt az ijedelem! Csak Marcela robogott át a pályán, kezében papírpohár. – Igyál – nyújtotta felém a poharat, és gúnyosan végigmérte Mikust. De az nem ijedt meg. – Ha inna egy teát, Olinka – indítványozta merészen –, engedje meg, hogy meghívjam. – Köszönöm – mondtam –, nem hagyom, hogy férfiak fizessenek értem. Ezt is az „Emberben” olvastam. De nem is sejtettem, hogy ilyen hamar felhasználom. Most igazán kapóra jött! Tényleg el is indultam a büféhez, mert meg akartam mutatni, hogy magam fizetem a teámat. Véletlenül volt nálam két korona. De Mikustól így sem szabadultam. Jött utánam, mint az árnyék, és megelőzött a sorban, hogy megrendelhesse nekem a teát, ha már kifizetni nem engedem. Én azalatt a ruhatárban unatkoztam és jobbra-balra nézelődtem, nem látok-e meg valakit. De nem láttam senkit. Csak Éva jött, később Tanya is megjelent, méghozzá épp akkor, mikor Mikus boldogan vitorlázott hozzám a teával. Hát ez igazán pech volt! A lányok vihogni kezdtek. Keskeny nadrágtartójával és lila orrával Mikus csakugyan nevetséges. És az a kopasz fej télvíz idején. Hóbortos alak! Gyorsan odaadtam neki a teáért járó koronát, és elpályáztam a lányokkal. A kétes löttyel elégettem a szájamat, és kiért? Egy sült bolondért! Két ismeretlenem nem mutatkozott. Idejében hazamentem, mert holnap is ki akarok jönni. Feltűnés nélkül úgy figyelmeztettem anyut az órára, hogy mindannyian lássák, milyen pontos vagyok. Pontosságomnak, sajnos, nem szentelt elég figyelmet, mert már fel volt öltözve. Villámgyorsan bekaptam a vacsorámat, és együtt mentünk Masa nénihez. Masa néni anyu barátnője, de kivételesen nagyon szeretem. Ha beszélgetnek, nem kerget ki a szobából, mert ő nem bánt meg senkit, még a fiatalokat sem. Ilyen a természete. Épp azért nem ülök örökösen a szoknyáján, mint egy kotlós (ezt anyu mondja), de néha azt teszem, ami illik, vagyis minden felszólítás nélkül átmegyek a másik szobába Babulához. Masa néni mindig észreveszi, ha jól nevelt vagyok, de soha nem vigyorog hozzá pokolian, mint a többiek. Masa néni remek ember, mindenki szívesen jár hozzá zongoraórára, ő ugyanis zenetanárnő. Apu is mindig kínálkozik tanítványnak. Az persze tetszene neki! Babula Masa néni lánya, csakhogy három évvel fiatalabb, mint én. Nagyon szép lány, de nem

imádom különösebben. Mikor kicsik voltunk, egyszer fejbe vert a kis játékvödrével, mert a tulajdon édesanyám a karjára vett! Babula imádja anyut, és féltékeny volt rám. Az apja akkor elnáspángolta, és Masa néni ránk kiabált, mert én is fejbe vágtam Babulát: – Ki látott még két ilyen bolond gyereket! Ne higgyétek, hogy miattatok szakítok a legjobb barátnőmmel. Anyáitok szeretik egymást, mint a testvérek, ti is éppilyen jóba lesztek és punktum! Attól fogva nem verekedtünk többet, de másképp álltam bosszút Babulán. Úgy, hogy én is imádni kezdtem az anyját! Azért látogattuk meg Masa nénit, hogy megkérdezzük, nem mennek-e véletlenül síelni a félévi vakáció alatt, mert a mieinknek most nem lesz szabadságuk és szeretnék, ha velük utaznék. Nem bánom, elmehetek, bár legszívesebben otthon maradnék és járnék a jégre. A féléviben ugyan a legtöbb kilencedikes elutazik valahová, így végeredményben mindegy nekem. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy apu mégis kivesz magának pár napi szabadságot, és kettesben utazunk. Még éjjel is arról álmodtam, hogy nyilvánosan dirigál. „Mutasd magad, Olík, felvettél két szvettert? Harisnyanadrág van rajtad? Mi ma nem megyünk a felvonóval, nagyon fúj a szél, a gyerek megfázhat.” Vagy: „Hűha, úgy látom, az a gólyalábú ma megkéri a kezed!” Egek, ezt hallgassam egész héten! Persze remegtem, hogy inkább Masa néni vigyen magával. Világos. Csak pár percig ültem velük, rögtön kiürítettem a terepet, hogy anyáink zavartalanul megbeszélhessék a dolgot. Előkészített, kedves mosollyal bementem Babulához, de majd elájultam. A nagyságos kisasszony illatfelhőben, úszva ült tanulóasztalkája mellett, neki még amolyan paddal összeépített gyerekasztala van, és a leckéjét csinálta. Legalább fél üveg kölnit önthetett a fejére! – Szevasz – húztam el az orrom –, remek levegő van itt. – Á, dehogy – affektált –, pattanásom van, hát bekentem. Nem tudsz véletlenül bibét rajzolni? Nem tudsz véletlenül? Jól tudja, hogy tudok! Nagy nehezen benyomakodtam az asztal mögé, és rajzoltam neki egy előírásos virágot. Ki is színeztem. Aztán rikító pasztellceruzákkal huligánokat és jampilányokat rajzoltunk, amint rock and rollt táncolnak jégen és parketten. – Ide figyelj, Babula – mondtam később –, a fejed reggelig se szellőzik ki, hogy mész iskolába? – Egyszerűen – vonogatta a vállát –, úgy, mint máskor. – Nálatok a tancsik ezt tűrik? – Tudod – kezdett zagyválni (ez Babula szokása) –, a Zemannal nagy zrí van, tudod, mit mondott tegnap? Hogy izé, no, drogéria van itt vagy osztály! Képzeld! Jó, mi? Bolondos lány, mondhatom. – Ha véletlenül a mi Antóniánk kezébe kerülsz – jelentettem ki –, pikkelni kezd rád, és véged. – Ne légy gyerek – nevetett Babula. – Nálunk a lányok már festik magukat. Én ugyan nem, de Ninát már kétszer kiküldték, hogy izé, mossa le az arcát. A mamáját is behívták az iskolába. De nem jött. Nem bolond, hihi. Mármint a Nina, tudod? Nem mutatta meg otthon az izét, no, az ellenőrzőt! Egek, ezeknek vasból vannak az idegeik. Próbálnának ilyesmit a kilencedikben csinálni! Masa néni átszólt a másik szobából: – Hát mi lesz, gyerekek, gyertek tejszínhabot enni. Bementem, és Masa néni kedvéért ettem egy kis tejszínhabot. Holnap nem vacsorázom, és ezzel kiegyenlítem. De Babula nem is mozdult az asztalkája mellől. Érthető, nem akarta magával vinni az illatfelhőt. – Én nem kérek, anya – kiáltott be hozzánk. Masa néni csodálkozott, anyu is nagyot nézett. Babula híres arról, hogy minden pénzét nyalánkságra költi. Fogtam a tejszínhabot, és bevittem neki a drogériába. Egy darabig ott is maradtam, nehogy feltűnő legyen.

Aztán hazamentünk. Vasárnap utazom velük! Eléggé örülök. A kilencedikesek többnyire úgy sincsenek itt a félévi alatt… 9 Már nem tanulunk, csak várjuk a bizonyítványosztást. Ma moziba mentünk az iskolával. Elég izgalmas filmet adtak, a címe: „Öt perccel tizenkettő előtt.” Mikor lövöldözésre került a sor, az elsősök sírni kezdtek. Felugrottam és előreszaladtam a vászonhoz, mert megismertem Péter hangját. Vagy négy gyereket elkaptam a sötétben és kivittem őket. – Nem tudom, miért sírtok – magyaráztam nekik –, hiszen a film nem valóság! Ezek színészek és csak játsszák azt, amit előre betanultak. Ha lőnek rájuk, a puska elsül ugyan, de golyó nem röpül ki belőle. A színészek csak játékból terülnek el a földön, hiszen azért fizetik őket. Aztán sétálgattunk egy kicsit, de kint fagyott, és az elsősök fején nem volt sapka. Így hát inkább bemenlünk és üldögéltünk a ruhatár előtt. Engem sem érdekelt a film. A borzalmakat nem szeretem, sokkal szívesebbea megyek vígjátékra. Azokon az ember legalább jót nevet, mint például a „Kalandos hajózáson”, mikor az oroszlán felfalja a szappant, és az habzani kezd a pofájában. Az úttörőrajjal tavaly megfogadtuk, hogy együttesen nézzük meg a filmet És mi lett a vége! Nem egyszer, de négyszer néztük meg! Ötödször az egész iskolával voltunk, és akkor nevettünk legtöbbet. Mikor kimentünk a moziból, a diri végigmért ugyan, de nem szólt semmit. Füzike nevetett: – No mi az, te kis szamaritánus! – kacsintott rám. Még visszamentünk a suliba, mert át kellett adnunk a jelentkezési lapot. Most már komolyra fordult a dolog, az osztályzatokat is fel kellett tüntetni, kezdve a hatodiktól, a szülők aláírásával. Füzike sorra kiszólított bennünket, hogy adjuk át az ívet és mondjuk meg hangosan, hová jelentkeztünk. Így akart áttekintést nyerni. Elsőnek Babinszky ment ki a katedrához. – Hát hogy határoztál, Elena? – kérdezte az osztályfőnöknő, és átvette tőle a jelentkezést. – A tizenkétévesbe megyek – válaszolta Babinszky. – Csak nem gondolod komolyan? – csodálkozott Füzike. – Hiszen megmondtam neked: a tizenkétéves kiválasztó középiskola, és jól tudod, hogy matematikából bukásra állsz. Remélem, az év végéig kijavítod, egyelőre azonban nem tehetünk semmit. Elállt a szívverésünk, de Babinszkyt nem izgatta a szekunda. Vállat vont, és nem szólt semmit. – A mi iskolánk kapott a tizenkétévesben néhány helyet Természetesen csak a legjobb tanulók részére – nézett bele Füzike Babinszky ívébe. – Vedd vissza a jelentkezést, és otthon gondoljátok át még egyszer a dolgot. A felvételi vizsgák elég igényesek. Nincs reményed, Elenka. – De van! – vágta ki hetykén, és nem nyúlt az ívért, amit Füzike vissza akart adni neki. – Hát nézd – mondta Füzike még békésen –, más iskolába talán bekerülsz, de a tizenkétévesbe… Hogy állíthatod ezt ilyen határozottan? – Úgy – fújta fel magát Babinszky –, mert tudom! Egek! Mi következett! Füzike felugrott, és minden erejével fegyelmezte magát, hogy ne ordítson. – Apád százszor is bent ülhet az iskolaügyben, neked a tizenkétévesben nincs helyed! Ezt vedd tudomásul, gyermekem. Ha apád be is akarna nyomni, én… érted?… én nem engedem, hogy miattad kiessen például Polomec Olga, akinek tiszta egyese van! Emberek, kővé meredtem, bár világos volt, hogy puszta véletlenségből jött Füzike nyelvére épp az én nevem. Dühében felkapta az asztalról Babinszky jelentkezési lapját, darabokra tépte és zutty, be a papírkosárba! Füzike ilyen! Ha igazságos haragra gerjed, nem fél senkitől, még az

iskolaügytől sem. Azzal kiment a folyosóra. Babinszky elvigyorodott: – Ha a feje tetejére áll, akkor is bekerülök. Hűha, micsoda vakmerőség! Nagyon bántott minket a dolog. Mindannyiunkat, akik a tizenkétévesbe jelentkeztünk. – Ne beszélj zöldeket! – szólt rá Strba Iván. Ő az ipariskolába megy, hát könnyen beszél! Füzikének még jegyeket kellett eladnia egy operaelőadásra. – Folytatjuk, gyerekek. Folytattuk. Vonásokkal jeleztem a diákok számát. Babinszky nélkül huszonnégyen megyünk a tizenkétévesbe. De úgyis tudom, hogy huszonöten leszünk. Füzikének még jegyeket kellett eladnia az operaelőadásra. Szegény. Pont az operába kínál Jegyet! Mindenki inkább a tévé kabaréját nézi, vagy elmegy valamilyen pikáns filmre. Némelyiknek már személyazonosságija is van, azok megnéznek minden darabot, amire ifjúságnak tilos a bemenet. Az operaelőadásra nem jelentkezett senki. Részben azért is, mert otthon nem kérdeztük meg előre. – Kulturált ifjúság, azt mondhatom – izgult Füzike. – Hát akkor másképp csináljuk. Egykék felállni! Itt a jegy, kilenc korona. Utánunk azok következtek, akik ketten vannak testvérek, ők hét koronáért kapták a jegyet. A többiek ötért és háromért. Micsoda ötlet! Nagy volt a felhajtás, a jegyeket egykettőre eladta. – Na – mondta –, a pénztárt mára bezárjuk. A pénzt hozzátok el holnap vagy a szünidő után. Ördög vigye az ilyen munkát! Stramm nő! Hazamenet mégiscsak főtt a fejünk Babinszky miatt. Mi lesz, ha őt valóban felveszik, minket pedig elutasítanak? Ivánnal és Évával mentem haza. – Vegyétek már le a lemezt – szólt ránk Iván a lépcsőházban. – Lehetetlen, hogy felvegyék. Akkor már feje tetején állna a világ, még a Slovan is kiesne a ligából. Ott még nem tartunk! Igen, ez mind nagyon szép! De miért olyan biztos Babinszky a dolgában?! Közülünk bizony senki sem tudja biztosan, felveszik-e. Ezek komoly dolgok! Szombatig nem is beszéltünk semmi másról. Szombat délelőtt kaptuk a bizonyítványt. Nekem megint tiszta egyesem van. Antónia megtagadta önmagát, és megadta nekem az egyest. Éva négy kettest kapott. De az Iván bizonyítványa! Csupa egyes, és énekből hármas! Mutál a hangja, és ezzel szándékosan nagy cécót csinál. Dvořákot úgy énekelte, mintha jódlizna. A vizsgán azt állította, hogy a morva énekkettősöket egyedül is elénekli. Méghozzá kétszólamúan. A tanárnő már dühös volt, de ő azért csak rákezdte, és hol vékony, hol vastag hangon kornyikált, hogy legyen min nevetnünk. Így kapta a hármast, de nem bánja, mert az éneket nem írjuk be a jelentkezési ívbe. Ha majd kitanulta a mesterségét, mondja, gépszerelés közben juszt is a morva énekkertősöket fogja énekelni. Bolondos alak. Arra nem is gondol, hogy akkor már nem csinál ilyen komolytalanságot, mert felnőtt ember lesz. Az estélyt is aznap este tartottuk meg. Helyiséget az iskolától nem messze, a nyugdíjasok házában bocsátottak rendelkezésünkre. Nem a kis kávéházat, ahol az öregasszonyok kötögetnek, a férfiak meg kávé mellett kártyáznak, a szuterénban kaptunk egy másik helyiséget. Üres terem volt, hát dolgoztunk, mint a lovak, amíg az iskolából áthordtuk a székeket és asztalokat. Mi lányok szendvicset is készítettünk, ahogy a gyakorlatin tanultuk. Nagyon jól sikerültek, csak a zöld petrezselyem hiányzott, és valami piros is szép lett volna díszítésül, hónapos retek vagy ilyesmi. A fiúk ott settenkedtek körülöttünk, elemeltek egy-egy szelet szalámit, mi pedig mustáros kanállal kergettük őket. Később Bucsinec hozott egy magnetofont, mindenkit kitessékelt és bezárta a termet. Hazamentünk átöltözni. Nagyi elfordította a fejét, látni sem akarta, hogy szilonharisnyát húzok a lábamra és felveszem

törpesarkú új cipőmet. – Na, nem szólok egy szót se – tüzelte aput –, de ha megbetegszik, én nem ápolom. Nem ápol! Ezt ismerjük, még éjszaka is bejön és lebnt teával. Ezek után anyut vette munkába. A piros ruhából kimered a nyakam, sopánkodott, minek az aranylánc meg az ógörög medalion, inkább sált adjon rám. Még mit nem! A láncot megtakarított pénzemen vettem. A medalionnal együtt tizennyolc kroncsiba került. De szebb is, mint az, amit az utcalány viselt a tévédarabban. Végül a frizurámmal kezdett gyötörni, aput is felheccelte ellenem. – Ide hallgass, Oli – vizsgálgatott apu –, szedd le azt a kontyot, az emberek még azt hiszik, hogy férjhez akarlak adni. Tizennyolc évesnek látszol. Rohantam a tükörhöz. Csakugyan! Nem is reméltem, hogy a konty ilyen remekül sikerül. Apu utánam jött. Hogy eltereljem figyelmét a frizurámról, tréfálni kezdtem: – Nem gondolod, apu, hogy a házasság az én dolgom? Ne félj, nem szükséges, hogy férjhez adj, magam is férjhez megyek! Apu meghökkent, de azért nevetett. Már torkig vagyok a régi nótával: „Németórára adlak. Bejelentlek az úszóklubba. Levágatom a hajadat.” Vagy: „Nem akarlak férjhez adni!” Mintha kisgyerek volnék, akinek még nincs magához való esze. Mielőtt elvonultam, véget nem érő tárgyalások kezdődtek: meddig maradhatok az estélyen. Nagyi ki akarta erőszakolni a nyolc órát. Nem ettem meszet! Hatkor kezdődik, és nyolckor már rohanjak haza! – Akkor megyek el, mikor a többiek! – döntöttem el a kérdést, de biztonság kedvéért még szóltam anyunak, nehogy szégyenszemre értem jöjjön valaki. Csak akkor várjanak kint az erkélyen, ha már csukva volna a kapu. – Ejnye, de magas lóra ült, kisasszony! – bólintott apu, és bement a szobába. Mikor elmentem (méghozzá hócipő nélkül!), bekukkantottam hozzá. – Szervusz, apuli! Hadd lássa, hogy még nem felejtettem el a gyermekkoromat. – Jó mulatást kívánok, Olinka – mondta udvariasan. De nem kísért ki. Füstölt a szobában, mint egy török pasa. Szegény. Ő is szívesen jött volna az estélyre. Hiába, nem vihetem magammal. Most bánkódik egy kicsit, de majd megvigasztalódik. Évával megálltunk a terem küszöbén, és elkezdtünk nevetni. A fiúk egytől egyig hosszúnadrágban jöttek, de nem kordbársonyban. Ünnepi sötét nadrágban jelentek meg. Nyakkendőt is kötöttek, némelyik keskeny fekete csokornyakkendőben parádézott. Nahát! Kész gavallérok! És hogy adták az előkelőt! Halkan beszélgettek egy sarokban, és úgy sandítottak ránk, mintha idegenek volnánk. Mi is ráztuk ám a rongyot! A Kincel még kesztyűt is húzott, és magával hozta a mamája flittertáskáját! Ez nekem is eszembe juthatott volna. Nem a kesztyű, hanem az estélyi retikül! De ha már nem jutott eszembe, én is együtt nevettem a többiekkel Kincelen. Egy darabig még bántott a táskadolog, de később már nem gondoltam rá. Én meg piros bársonyszalaggal kötöttem át a hajam, hát aztán?! Egy darabig az ajtóban szorongtunk, de odajött hozzánk Bucsinec, és hellyel kínált a fal mentén felállított székeken. Most egész másképp beszélt, mint a rajzórán szokott. Mikor látta, hogy zavarban vagyunk, karon fogta Évát, és úgy vezette át a termen. Mi pedig mentünk utánuk, mint a bárányok. A színpad alatt felállított asztalon a szendvicseink díszelegtek, mellettük egész rakomány málnaszörpös üveg. A másik asztalon a magnetofon csillogott. Mikor elhelyezkedtünk, Bucsinec elindította a magnót. Te jó isten, keringő! A fiúk elvigyorodtak, de egyikük sem mozdult. Hát persze! Valcerre nem tanítottuk őket. Kinek juthatott az eszébe? Így hát petrezselymet árultunk. Irtó bután festett a dolog, de aztán feltaláltuk magunkat, és mi is nevetni kezdtünk. A tanári asztal mentette meg a helyzetet. Tanáraink sorra felálltak és felkértek minket. A tanárok a lányokat, a tanárnők a fiúkat. Majd elájultam, mikor

láttam, hogy én a dirihez kerülök! De összeszedtem magam, felálltam és elegáns pukedlit vágtam, nem mélyet, csak a fejemmel és a térdemmel. A diri is meghajolt, átkarolt, és már köröztünk is. Én mindent táncolok, csak szóljon a zene, a tánc nekem nem probléma. A diri ragyogó volt. Egyszer jobbra, egyszer balra forogtunk, köröztünk minden irányba. Olyasformán tartott, mint kysucei nagyapám, de győzte szusszal! Közelről véletlenül egész rendes. A távolból ijesztő, de közelről egy csöppet sem az. Sajnáltam is, mikor a kesztyűs Kincel átkérte. Flittertáskája a könyökén lóbálódzott, és minden fordulatnál hátba ütötte a dirit! Kész sláger volt! A tanárnők a fiúkkal vesződtek. Saját szememmel láttam, hogy Bernát Palo az ötven kilójával rálépett Füzike körömcipőjére. Mikor átkérték tőle, odajött hozzám, összecsapta a sarkát, mint Švejk, és meghajolt: – Na, a kötelességtáncot letudtam. Most már neked szentelhetem magam, Olinka. Hát ne legyintse képen az ember? Talán ájuljak el az örömtől! Ez a mafla azt hiszi, hogy nélküle megőrülök, mint Zvar Liva, aki sírt, mikor szakított vele. Palo nem egész normális, rögtön látni, hogy a bébe jár. Nálunk nem dívik az ilyen ficsúrtempó. De nem szóltam semmit, mert még nem tudtam, sikerem lesz-e a táncosoknál. Ha nem, be kell érnem Palóval, ő is jobb, mint a semmi. Az én áldozatkészségem nélkül még táncolni sem tudna, hát legalább meghálálja. Nem igaz? A magnó polkát játszott, és Palo felkért. Azt hittem, megpukkadok mérgemben. Palo charlestonozni kezdett, és nem lehetett megállítani. Szerencsére több ilyen bolond is akadt, hát alkalmazkodtam Palóhoz, nehogy véletlenül még fellökjük egymást, ha mindegyikünk másképp ugrál. – Jól táncolok, ugye? – rikkantotta Palo, és haja a tánclépés ritmusában lobogott a szeme előtt. Hosszú, sima haja van, ha egyszer a szemébe hull, már nem ugrik vissza, – Palo – rántottam meg a kezét –, állj meg egy kicsit! Legfőbb ideje volt! A zene már legalább egy órája nem játszott, mindenki az asztalnál tömte magát szendviccsel. Palo nekem is adott egyet. Magas fiú, könnyen átnyúl a kisebbek feje fölött. Aztán felhajtott két üveg limonádét, és máris megragadta a kezem, mert Bucsinec odament a magnóhoz. – Most madisont táncolunk – jelentette ki teli szájjal. – Azt táncoljuk, amit játszani fognak – szóltam rá erélyesen –, ne merészelj madisont táncolni! – Miért, Oli? Azt is prímán tudom, ide nézz. Azzal máris ismételni kezdte a lépéseket. – Tudod, az tény – erősítettem meg. – De a zenére is figyelj egy kicsit. Az a charles ugyanis polka volt. – De polkázni nem tudok – hökkent meg Palo. – Ha nem tudsz, akkor ne táncolj, de ne ugrálj, mint egy bakkecske! – Most már megkockáztattam ezt a megjegyzést, bár némelyik lánynak még nem volt táncosa, és a fiúk habozva álldogáltak. Aggodalmam fölöslegesnek bizonyult, Palo nem hagyott cserben. Csak bizalmasan a fülembe súgta: – Tudod mit, Oli? Ha megszólal a zene, te mindig mondd a jelszót, hogy tudjam, mit kezdjek el. Mert ha egyszer rosszul kezdem, már nem tudok átkapcsolni. Na jól nézek ki! Egész este vele kínlódjak? Végre elhangzottak a polkák és a keringők. Modern zenére került a sor. Bucsinec feltett egy igazi charlestont. A tanárok visszaültek a helyükre, a diákok táncra kerekedtek. Palo csak állt, mint egy faszent, és rám hunyorított, hogy adjam a jelszót. – Charles – mondtam –, de rendesen! Most legalább kedvünkre kitáncoltuk magunkat. A párok már mind beálltak a körbe, de egyesek kínlódtak, mintha fát vágnának. Mi nem! Nekünk simán és könnyen ment, Palo előzőleg meg is

fésülködött! Én is rendesen táncoltam, nem úgy, mint otthon anyu előtt, mikor dobálom magam, mint egy pojáca. A tanári asztalnál két hatásos figurát vágtunk ki. Füzike nevetett, a diri még tapsolt is. Miért ne tapsolt volna, kitettünk magunkért. A twistet Ivánnal táncoltam, és láttam, hogy Palo szomorú, mint egy víziló. Imád csörögni, de más lányt nem mert felkérni, félt, hogy megint elpackázza. – Miért nem táncolsz? – kiáltottam rá, mikor elköröztünk mellette. Mit csinált erre az a mafla? Azt hitte, nélküle megöl a bánat. Odakacsázott hozzám, és azt mondta Ivánnak: – Engedd meg, Oli az én táncosnőm. Egek, majd meghaltam! Iván pokolian elvigyorodott, és gúnyosan szótagolta: – Hát ké-rem! Palo ragyogott, mint egy villanykörte, de én már savanyú maradtam. Hát ez katasztrofális tévedés volt! Meg akartam szabadulni tőle, és ehelyett egész estére a nyakamba akasztottam. Mikor kiszámoltam, hogy Éva már a tizedik fiúval táncol, és én még mindig ugyanazzal lötyögök, majd a föld alá bújtam szégyenemben. És a bében legalább nyolc százszor szebb fiú van, mint Palo. De számomra már nem virul babér. Elment a kedvem az egésztói. Eszembe jutott a két podjavorinskái fiú. Ok biztosan nem rontanák el életem első táncestélyét, mint Bernát Palo. Már a jelszavakat sem mondogattam, felőlem ugráljon, ahogy akar! Palo ezt hosszú ideig észre se vette, de aztán észbe kapott és elkezdett hízelegni, hogy együtt járunk majd a tizedikbe, gyönyörű szép a láncom, és így tovább. Ilyen sületlenséggel Zvar Livát szédítse, ne engem. Füzikét is meggyűlöltem, mert átment a parketten, és a táncolok feje fölött hangosan odaszólt nekünk: – De szépen táncoltok, Olga! A zene szerencsére elhallgatott, és Bucsinec csomagolni kezdte a magnetofont. Ránéztem az órámra, amit apu vett nekem Lipcsében húsz márkáért. Emberek, tíz óra volt már, és mi észre sem vettük! Szó nélkül otthagytam Palót és csatlakoztam a többiekhez, akik visszahordták a székeket az iskolába. Palo is odatolakodoti hozzám, hogy segítsen. – Egy ilyen elefánt, mint te – mondtam neki –, az asztalt is átviheti, nemcsak a székemet! Palo ezt szó szerint értette, felkapta az asztalt, és a fején egyensúlyozva maga cipelte végig az utcán. Plömplöm. Az utcán apu várt rám, mert a kapu már csukva volt. De nem rángatott erőszakkal haza. Nyugodtan hagyta, hogy a székemet bevigyem az iskolába. Mikor mindent áthordtunk, még bent maradtunk a sötét iskolaudvaron. A hokizók tegnapelőtt jégpályát csináltak ott, jókedvünkben táncolni kezdtünk a jégen. Az egyik bésnek volt egy szájharmonikája, így aztán egész jégrevüt rögtönöztünk. Ott végre más fiúkkal is kedvemre kitáncoltam magam! Bernát Palo megvárt az iskola kapujánál és hazakísért! Nem bánta, hogy apu is ott van, még köszönt is neki. – Jó estét, bácsi! – mondta. Ilyen szemtelenség! Otthon még senki sem aludt, az egész ház ébren várt rám. – Milyen volt? – tudakolta anyu. – Príma is – mondtam –, meg unalmas is. – Na látod – diadalmaskodott nagyi –, már rég az ágyban lehetnél! Jól mondja! Épp az a príma, hogy kimaradtunk fél tizenegyig, és igazi estélyen táncoltunk! Csak a talpnyaló Bernát Palo volt unalmas. – Ki volt a kísérőd? – kérdezte apu. – Nagyon rokonszenves fiú. Ha, milyen éles megfigyelő! – És jól nevelt – áradozott apu –, tudja, mi illik: szépen hazakíséri a lányt. Nem szökik meg, mint valami vadember, ha meglátja az apát. Nagyon tetszett nekem. Hát persze!

– Legalább valakinek tetszik – mondtam –, de számomra az ilyen talpnyaló nem létezik, akárhogy el vagy tőle ragadtatva. A szüleim értetlenül bámultak, de ezen nem is csodálkoztam. Már régen nem értenek meg engem. Anyu még úgy-ahogy, de ő is csak az olyan fiúkat kedveli, akik pontosan betartják az illemszabályokat. Vetkőzés közben kinyitottam a rádiót. Nem is sejtettem, hogy éjjel ilyen remek tánczenét adnak. Megforgattam anyut, aztán aput is, ne sajnálja, hogy nem volt az estélyen. Csak nagyi vonakodott. Megkapaszkodott az asztalban és lamentált, hogy felköltjük a szomszédokat. Mintha nem hallotta volna, hogy Iván alattunk ugyanezt a zenét bömbölteti. És fogadok, hogy jobb híján a pizsamás Marcelát forgatja. Lányok nélkül nem tud élni a szoknyavadász! 10 Ó, ó, ó! Alighogy felszálltunk a vonatra, egy ismeretlen úr udvariasan felajánlotta a helyét. Nem volt ugyan tudj’ isten miféle úr, de tizenkilenc éves már biztosan lehetett. Ha itt volna apu, most hallgathatnám a megjegyzéseit! Masa néni nevetett, a felkínált helyet persze rögtön átengedtem neki. Az ismeretlen úr felugrott, az útizsákjainkat készségesen felrakta a csomaghálóba, mert azt hitte, hogy Masa néni a mamám, férfi nélkül vagyunk, és segítségre van szükségünk. De mikor Tomás bácsi becsörtetett Babulával, az ismeretlen lelapult, mint egy felszúrt léggömb, és inkább kivonult a folyosóra cigarettázni. Kuncogni kezdtünk, kihasználtuk az alkalmat és teljesen kiszorítottuk a helyéről. Már csak Žilinán mutatkozott, levette a kofferét és kiszállt. Engem egy pillantásra sem méltatott. Masa néni nevetett: – Olga nélkül mostanáig kint állhattunk volna a folyosón. És még azt mondják, hogy mi gondoskodjunk róla! Tény. A turistaszállóban is ugyanez történt. Masa néni elvesztette kötése szíját és kérni akart a kölcsönzőből, de a gondnoknak nem volt. Aztán én mentem érdeklődni, és számomra volt! Igaz, hogy nem a gondnoknak, hanem egy főiskolásnak azok közül, akik sítanfolyamra jöttek. Fel is akarta szerelni nekem, de Masa néni már spárgával síelt, és így minden kiderült. Szerencsére ez a fiú nem olyan volt, mint a vonatbeli gavallér, nem sértődött meg, hanem készségesen elkísért a felvonóhoz. Lecsatolta Masa néni síjét, és a spárga helyett rászerelte a szíjat. Mikor elment, majd megpukkadtunk nevettünkben. Vártuk a felvonót. Közben összebarátkoztam egy Zuzka nevezetű főiskolás lánnyal. Vele szálltam fel a kétüléses felvonóra. Fél útig minden jól ment, de egyszer csak nagy zökkenéssel megálltunk. Nagyon megijedtünk, mert már magasan lebegtünk ég és föld között. De mikor láttuk, hogy a kötélpályán nem vagyunk egyedül, más emberek, vagyis a főiskolások is ott függnek a levegőben, elkezdtünk nevetni. A fiúk csak erre vártak. Röpködtek a tréfák, csipkelődő megjegyzések, meg is feledkeztünk a hidegről. Beszálláskor persze elutasítottuk a felajánlott takarókat, nem vagyunk már gyerekek. Én még a sapkámat is levettem, olyan melegem volt. A szél most gorombán cibálta a varkocsomat. – Hahó – kiáltotta legközelebbi szomszédunk –, már uzsonnaidő van. Kapjátok el a cukorkát, lányok! Zuzka kinyújtotta kezét, de a szomszéd nem dobott semmit. – Nem te, Zuza – szólt rá –, az a fekete tündér ott melletted. Kapd el, kislány! A fiúk most többet engedtek meg maguknak, mert körülöttünk nem volt semmi, csak zord hegyek, felhős, fekete ég és hóborította fehér fák. Olyan volt a táj, mint egy komor hangulatú linómetszet. Nevettem, és már ki akartam nyújtani a kezem, mikor észrevettem, hogy Zuzka

haragszik. Jobbnak láttam veszteg maradni, az ujjamat se mozdítottam. A cukorka elröpült mellettünk, és fennakadt egy behavazott fenyőfán. – Nem baj, bambino – kiáltotta a szomszéd –, jön a másik. Nyújtsd ki a praclid. A piros papírba csomagolt cukorka elsüvített az orrunk előtt, koppanva ütődött a póznához, és eltűnt a hófúvásban. – Ejnye, de ügyetlen vagy – kiáltotta a fiú –, így éhen halsz, még a hegyi mentőszolgálat sem segít rajtad. Utolsó kísérlet a Canaveral-fokon! Kapd el! A fiúkat már nem vettem tudomásul, pedig nem is voltak a legrémesebbek. De mikor egy szem cukorka telitalálattal egyenesen nekem csapódott, mégis elkaptam, és gyorsan odanyújtottam Zuzkának, hogy jobb kedvre derítsem. Zuza elfordult. Nem tudtam, mit csináljak. – Bolondosak ezek a fiúk – mondtam. – Nem mindig – vágta oda Zuzka. A szó szoros értelmében belém dermedt a lélek… Lábamat is átjárta a jeges hideg kaszilon sínadrágom alatt. Remegtem a félelemtől. – Tudják ők jól, kivel mit engedhetnek meg maguknak – dorongolt le az undok, gonosz lány. Ha nem vagyunk olyan magasan, gondolkodás nélkül leugrom a felvonóról és Masa nénihez menekülök, vagy akár hazáig szaladok anyuhoz. Összekuporodtam, mert irgalmatlan hideg volt. Majd lefagytak az ujjaim, keményen összeszorítottam a fogam, hogy ne vacogjak. Merőn bámultam a sícipőmet, ha nem látom a jól ismert piros cipőzsinórt, el sem hiszem, hogy az én lábam. Messze volt tőlem, jóformán eltűnt a lebegő ködben. Ha apu itt volna most, még ezen a behavazott póznán is felkapaszkodna hozzám, hogy meleg takaróba bugyoláljon. Az emberek nevetnének, de én már azt se bánnám. Csak itt volna mellettem. – Talán csak nem fagytál meg, kislány – szólalt meg újra a szomszédunk –, legalább mozdulj meg, hadd lássuk, hogy élsz! De én nem mozdultam. Féltem Zuzkától. Már félholt voltam a hidegtől, de Zuza közelsége még a hidegnél is rosszabb volt. Nem tudtam gondolni semmi másra. – Ha téged is zsírburkolat fedne, mint Zuzát, nem is féltenénk – ugrattak azok a svihákok, én pedig remegtem, hogy Zuza megfordul és dühében lehajít a fák közé. A Chopok felől jeges szél süvített, és éles hózáport vágott a lábamhoz. Szélzilálta fekete copfom havasan fehérlett narancssárga viharkabátomon. Nagy nehezen megmozdultam, kabátom zsebéből kihalásztam a sapkámat és feltettem. Csontig hatolt a hideg. A póznák ekkor megzörrentek, az ülés rándult egyet, a felvonó végre megindult. Lukován kiszálltam. Eszembe sem jutott, hogy felcsatoljam a sítalpakat. Masa néni lemaradt a felvonóról és megtiltotta, hogy egyedül ereszkedjek le a hegyoldalon, mert nem vagyok valami híres síelő. Most már biztosan fel sem jön. Elhatároztam, hogy nem is várok rá. Jegyet váltottam, a gépházon át kihoztam a sílécemet és felszálltam. Zuza végre eltűnt mellőlem. Szaladt a fiúk után. Mikor a felvonó elindult, hallottam, hogy a két fiú hangosan sajnálkozik rajtam, Zuza pedig kajánul nevet. – Mit akarnak tőlem – kiáltottam –, miért nem hagynak békében? Lent Masa néni várt rám és örült, hogy lát. Én is örültem, hogy őt látom. Babulának és Tomás bácsinak is megörültem. Este még sírtam is egy verset, pedig ez már nagyon régen nem történt meg velem. De még az ágyban is iszonyúan fázott a lábam. Egész nap síeltünk, a nap azonban egyszer sem kukkantott ki a felhők mögül. A lesülésből nem lesz semmi. Rossz tapasztalatom után már csak a Deresre akartam járni, mert ott nem volt senki, csak egy megfagyott szarvas, a törpefenyők közt befújta szegényt a hó. Szarva kimeredt a hótömegből, nagyon szomorú látványt nyújtott.

Mikor harmadszor mentünk oda, én is beestem a törpefenyők közé. De milyen csúnyán! Fejjel lefelé! Masa néni egy ideg hiába keresett, aztán megrémült és hívta Tomás bácsit. A bácsi visszajött, és rögtön észrevette, hol vagyok. Leguggolt, és lekiáltott hozzám a hógödörbe: – Gyere már fel, Olinka, még nem érik az áfonya! Tomás bácsi nagyon ritkán nevet, de ha egyszer mókázik, az ember halálra röhögi magát. Apránkint húztak ki a szakadékból. Először a sítalpakat és a botokat, aztán részletekben a síruhámat, és végül engem személyesen. – A Deres öngyilkosoknak való síterep – jelentette ki Tomás bácsi. – Délután már mi is a felvonó alatti réten síelünk, mint a többi rendes ember. Az ám, rendes… De nem tudtam magamon segíteni, ebéd után kivonultunk a rétre. Ott találtuk az egész társaságot. A felvonó nem működött. Majd elájultam, mikor egyszer csak Zuza fékezett le mellettem. – Szervusz, Olcsa – köszönt barátságosan –, ha kedved van, gyere közénk. Vonatozunk. – Férfiakat is befogadnak? – érdeklődött Tomás bácsi. – Mert én is szíves örömest beállnak a sorba. Zuza nagyot nevetett és elviharzott. Én nem mentem, pedig Masa néni küldött a fiatalok közé. Jól ismerem én Zuzát! Először édes, mint a méz, és aztán megsérti az embert. Véletlenül nélkülük is egész jól érzem magam. Zuza később befutott négy fiúval, és erőszakkal bekapcsoltak a vonatjukba. Egymásba kapaszkodtunk, és guggolva száguldoztunk a réten. A vonat a sorelsők kanyarai szerint hullámzott, de egyszer sem jutottunk el a végállomásig. Valamelyikünk mindig elvesztette egyensúlyát és bumm! – az egész vonat a földön hempergett. Akkor este azt hittem, hogy egy életre kinevettem magam, de mikor még a felnőttek is hahotáztak, mint az őrültek, én is velük nevettem. Holdfénynél mentünk vissza a turistaházba. A hold egész nap fenn ült az égen, de csak este kergette szét a felhőket. Útközben hulltunk, mint az érett körte. A hold sápadt fényénél nem láttuk a terepet, majdnem mindenki orra bukott. A főiskolások biztattak, hogy ne unatkozzak este az öregekkel, vacsora után üljek át hozzájuk. Még csak az hiányzik! Az ellátás jó. Csodálom, hogy Zuza nem fogy le tőle. Masa néni minden étkezéshez egy hatalmas süteményes skatulyát hurcol le az étterembe. Ha véletlenül fent felejti a „házisütit”, Tomás bácsi morog, mint a tigris, ha párja elveszi a húsadagját. Neki nem elég a koszt, de én torkig jóllakom. A mieink römiztek vacsora után, én pedig ott üldögéltem mellettük. Babula a gondnok Miluskájával szórakozott. Nem tudom, mikor jár aludni az a gyerek. Minden este lent van az étteremben. A főiskolások gitároztak és énekeltek hozzá. Masa néni azt hitte, hogy értem jönnek, de ők nem mertek közeledni. Megkérdeztem Masa nénit, leülhetek-e a szomszédos üres asztalhoz. Masa néni megengedte, hát elővettem a rajzfüzetemet és rajzolni kezdtem. A szomszéd asztalnál ülő fiúk a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, mit alkotok. Kezemmel eltakartam a tömböt. Nem csináltam semmi különöset. A dombról leszáguldó síelőket rajzoltam. De nem a főiskolásokat! A rajz bennünket ábrázolt, Masa nénit, Babulát, Tomás bácsit és engem. A bácsi fejére világosan rárajzoltam a fekete sapkát, a szeméig behúzva, ahogy hordja, nehogy valaki más azt hihesse, hogy őt rajzolom. Rövidre rá odasompolygott hozzám két fiú. Papírt kértek, és ők is rajzolni kezdtek. Mégpedig engem! Hű, de evett a kíváncsiság! Zuza szerencsére nem vett észre minket. Egy fiatalemberrel ült, és fogta a kezét! Még ő mer beszélni! – Ha volna szenem – morogta az egyik fiú –, meglátnád, milyen jól lerajzolnálak. – Tény – erősítette meg a másik –, egy ilyen varkocsot szén nélkül csak elfuserálni lehet. – Aki tud rajzolni – gúnyolódtam –, szén nélkül is lerajzolja. Aki meg nem tud, azon a szén sem segít.

Egek, ez volt aztán a baklövés! A két fiú már második éve jár a képzőművészeti akadémiára, ők maguk mondták. – De ha szerinted nem tudunk rajzolni, nem marad más hátra, mint hogy kilépjünk az iskolából. Azt hittem, elsüllyedek. De mit csináljak, ha mindkét portré pocsék volt. Magyarázkodni kezdtem. – Ne mentegetőzz – veregetett vállon az egyik fiú. – Mi modernisták vagyunk, jóformán senki sem ért bennünket, miért értenél meg éppen te? – Sose bántson a dolog – tette hozzá a másik is –, mi megbocsátunk. Rajzolni kezdett, telefirkálta a papírt művészi vonalakkal, háromszögekkel és körökkel. Hát nincs pechem az életben? Végre egyszer rokonlelkekkel találkozom, és akkor ilyen nagyot botlok. Becsaptam a blokkomat, és szerettem volna legalábbis Madagaszkáron látni magam. Szerencsére felhangzott a zene. Az egyetemisták csoportvezetője megengedte, hogy a gondnok táncmuzsikát tegyen fel a lemezjátszóra, és a fiúk sietve összetolták az asztalokat. A két képzőművész rögtön felkért. Engedélyt kértem Masa nénitől, és ő megengedte, hogy táncolni menjek. Először az egyikkel táncoltam. Azt mondta, hogy ha érettségi után nehézségeim lennének a főiskolai felvételivel, csak forduljak nyugodtan hozzá. – Ó, erről még bőven ráérek gondolkozni – válaszoltam, mert eszembe jutott, hogy egyelőre a tizenkétéves iskola se beton. Neki ezt persze nem árultam el. A másik is protekciót ígért. Nevetnem kellett ennyi gondoskodáson. – És csupa modernista jár az akadémiára? – kérdeztem, mert érdekelt az iskolájuk. – Dehogy, van köztünk néhány korlátolt realista is, de azoknak nincs jövőjük. No, szépen vagyunk! Már a számon volt a kérdés, hogy engem is korlátoltnak tartanak-e, de meggondoltam és nem szóltam semmit. – Különben is – nevetett a fiú –, beszéljünk inkább érdekesebb dolgokról. Hogy tetszik itt neked? – Jól – mondtam, pedig nem voltam különösebben elragadtatva. A zene csupa modern táncslágert játszott, és egyesek elég illetlenül táncoltak. Egy pillantást vetettem az asztalunk felé, és mikor láttam, hogy a felnőttek nem botránkoznak meg rajtuk, elengedtem a táncosomat, és bemutattam Masa néninek egy őrült twistet. Majdnem olyat, mint otthon szoktam anyunak. Mindenki majd kinézte a szemét, az a magányos úr is, aki a sarokban ül és senkivel sem beszél. Amolyan erdei farkas vastag szvetterben. Tánc közben nevettem, hadd lássa mindenki, hogy ez nem normális tánc, hanem kabaré. Zuza és a fiúja úgy ültek a fal mellett, mint egy pár mustáros virsli, őket nem érdekelte a tánc. Nem felelt meg nekik, mert tánc közben túl messze lettek volna egymástól. Szép dolog! Később zálogosdit játszottunk. Ha rám került a sor, hogy valamelyik fiúval kimenjek a haliba, Masa néni mindig letette a lapját és átszaladt a hallon, mintha a vécére menne. Ez persze nem volt igaz. Csak vigyázott rám, nehogy véletlenül történjék valami, ha kettesben vagyok kint egy fiúval. Ezt a lemezt már ismerjük! Nevetséges, de kicsit sajnáltam is Masa nénit, mert vékony pulóverében könnyen megfázhat. Mikor a következő alkalommal újra elrobogott mellettünk, utánaszaladtam és megnyugtattam: – Ne félj, Masenka néni, ha bolondozom is, de te azért csak ülj bent nyugodtan. Komolyan. Neki mondhatok ilyet, mi ketten barátnők vagyunk. – Hová gondolsz, Olinka – játszott színházat Masa néni –, kínos dolog, de nekem tízszer is ki kell szaladnom egy este. A felnőttek néha igazán nevetségesek! Zálogosdi után megint táncoltunk egy kicsit. A két mustáros virsli időközben eltűnt. Mikor a krimináltangóra került a sor, leültünk és pukkadoztunk a nevetéstől, mert elképzeltük a kriminalistákat, amint a kriminálban táncolnak. A kriminál ugyanis a dutyi. A legnagyobb nevetés közben egyszer csak odacsörtet hozzám a szvetteres erdei farkas és

meghajol előttem. Semmi kedvem sem volt táncolni vele, mert nem rajongok a tangóért, csak az illendőség kedvéért nem adtam kosarat. Az úrfi nem beszélt, de elég merészen körözött velem. Elhúzódtam, mert bosszantott a bizalmaskodás, így különben sem lehet rendesen táncolni. Nem is beszélve arról, hogy valami pacsuli krémszagot éreztem rajta. – No mi az? – húzott megint közelebb magához. – A menyétke kéreti magát? Kővé meredtem, lábam felmondta a szolgálatot. Mit beszél ez a szörnyeteg? Ott akartam hagyni, de vaskézzel tartott és húzott magával. Egyik kezével undorítón szorított, de ravasz fogással, hogy senki észre ne vegye. Kisujján hosszúra növesztett fekete köröm, szeme olyan, mint azé a tévébeli gyilkosé, aki kislányokat gyilkolt meg fényes nappal. – Ne ijedezz – mormolta –, ha most kimegyek, gyere utánam a sötétbe. Nem bánod meg. Megfagyott ereimben a vér! Aztán már nem is tudom, mi történt. Szerettem volna minden erőmből az arcába vágni, de ilyesmire én nem vagyok képes. Faképnél hagytam. Beszaladtam a szobámba, az ágyra vetettem magam és iszonyúan sírtam. Az étteremben állítólag nagy skandalum volt, de engem az már nem érdekelt, én nem lépem át többé az étterem küszöbét. Haza akartam menni, és könyörögtem Masa néninek, hogy engedjen reggel elutazni. Babula is sírt, és Masa néni nem mozdult el az ágyam mellől. Tomás bácsi csak később jött be hozzám. Leült az ágyam szélére, és azt mondta: – Ne félj, Olinka, ép bőrrel nem jut haza a gazember. Holnap gondoskodom róla, hogy lepedőben vigyék haza Lukováról. Masa néni jót nevetett Babulával. Én is nevettem, mert már borzasztóan fájt a fejem a sírástól. Tomás bácsi hozott egy pohár vizet, és beadott valami tablettát. Levetkőztem, és mind aludni mentünk. A többiek talán aludtak is, de én álmatlanul hánykolódtam. Nagyon vigyáztam, hogy le ne csukódjon a szemem, mert abban a szempillantásban magam előtt láttam a szörnyeteg fekete mancsát és undorító zsíros haját. Ha már-már elnyomott az álom, mindig újra eszembe jutott az ocsmányság, amit mondott, és fuccs volt az alvásnak. Fülemben a krimináltangó dallama zúgott. Azt is örök életre megutáltam. Már nem sírtam, de, úgy látszik, magától folyt a könnyem, mert a vánkosom egészen átnedvesedett. A kályhában kialudt a tűz, és kint csikorgó hideg volt. Fázni kezdtem. Fejem alá tettem a kezem, hogy ne erezzem a párna nedvességét. Ekkor minden újra megrohant. Egész testemben remegve kiugrottam az ágyból. Kezemen éreztem a szörnyeteg krémjének undorító szagát! Masa néni is felugrott, és bejött velem a fürdőszobába. Ledörzsöltem magam szappannal és hideg vízzel. Már hajnali négy óra volt. Masa néni fogta a takaróit és hozzám feküdt. Meg kellett ígérnie, hogy reggel kíkísérnek a vonathoz. Ha apu itt volna, nem úszna meg szárazon a gazember! Bár tudom, hogy a történteket úgysem mondanám el neki. Hogy is mondhatnám? Reggel ragyogóan sütött a nap. Szemem káprázott az éles fényben, fel kellett vennem Masa néni zöld szemüvegét. Tomás bácsi a síléceket viaszozta. Az enyémet is, mintha nem tudná, hogy ma hazautazom. Megmondtam neki, de ő nevetett! – Csak nem rontod el a vakációdat egy ostoba fráter miatt?! A jövőben az ilyeneket hűvösre tesszük, de most még magunk számolunk le vele. Csak az a baj, hogy az ipse elpárolgott, mint a kámfor. De majd megtalálom, és akkor… temető, vagy legalábbis kórház! – rázta meg viasztól fekete öklét. Masa néni is megjelent. Kerestek Babulával, teát és „házisütit” hoztak. – Siess, Oli – mondta Masa néni –, ma lebarnulunk, mint a cigányok. Babula ugrált körülöttem, de ezúttal esze ágában sem volt, hogy hozzám vágjon valamit. Mégis

benőtt már a feje lágya. – Mikor indul a vonatom, Masa néni? – kérdeztem. – Mikor? – nézett rám Masa néni. – Vasárnap, mint mindannyiunknak. Együtt jöttünk, gyerekem, és együtt is megyünk haza. Csak nem ment el a sütnivalód, hogy ilyen időben elutazz egy tökfilkó miatt! Felmegyünk a Chopokra, és ott fogunk napozni. Most pedig villámreggeli: idd ki a teádat, edd meg a süteményt, és mars kifelé! Punktum! Ez a fordulat meglepett. De ha Masa néni azt mondja: punktum, akkor nincs ellenvetés. Végül én sem akarok hazamenni fehéren, mint a joghurt. Féltem, hogy kint mindenki csak engem fog bámulni, de aggodalmam fölöslegesnek bizonyult. A ház üres volt, a többiek már régen elmentek. Így talán vasárnapig is kibírnám. Babula a felvonón mindig cirkuszozik. Fél. A kölnitől nem fél, de a felvonótól igen! Rémülten kapaszkodott Masa nénibe. Én Tomás bácsival mentem. Szórakoztatott, ahogy csak tudott, de alig hallgattam rá, egyre csak a szvetteres gyilkost kémleltem. Nem láttam sehol! Lehet, hogy nappal alszik, és csak éjszaka megy ki, hogy új áldozatot keressen. Micsoda szörnyalak! A csúcson perzselt a nap. A főiskolások már mind ott voltak, és azonnal odasiettek hozzám. Jöjjek közéjük, invitáltak, találtak egy kellemes, szélárnyékos helyet, és a sílécekből nyugágyakat rögtönöztek. Mikor látták, hogy tétovázom, meghívták a mieinket is. Fent csodálatosan szép volt. Ledobtuk a meleg szvettereket, és trikóingben leheveredtünk a nyugágyakra. Ügyes találmány. A fiúk leszúrták a botokat, és a síléceket a botok bőrfogantyújába akasztva végigfektették a havon. Minden percben lepottyant valaki, méghozzá ágyastól, nem állhattuk meg nevetés nélkül. Tomás bácsi sokáig kerülgette „kétélű ágyát” és újításokon töprengett, mert ő soha semmivel sincs megelégedve. Végre rászánta magát és lefeküdt, mi pedig lestük, mikor pottyan le. De Tomás bácsi egyszer csak felfigyelt. Tenyerével beárnyékolta szemét, és merőn nézett a meteorológiai állomás irányába. – Aha – rikkantotta. – Hát itt vagy, gazfickó! Elhűlt bennem a vér. Néhány fiú talpra ugrott. A meteorológiai állomás mögül felbukkant a gyilkos, és krisztiániázva indult le a lejtőn. Ugyanaz a pocsék szvetter volt rajta. Még nem vett észre bennünket. Képzőművészeim felborították nyugágyukat, és egy szempillantás alatt felcsatolták a sílécet. – Bízzák ránk a dolgot – súgták –, maguk csak figyeljenek. Hát figyeltünk. A fiúk indulásra készen álltak, mint a versenyrajt előtt. Irtó izgalmas volt. A gyilkos elsuhant mellettünk, de nem vett észre minket. Gyors tempóban ereszkedett le a domboldalon. Mikor túljutott rajtunk, a fiúk nekilendültek. Mind a kettő pompás síelő. Iramlesiklással száguldottak utána, és egy bizonyos ponton egyikük teljes erejéből beleszaladt. Lábuk alatt porzott és füstölgött a hó, mint valami hókemencében. Mikor egyik üldözője kiért a fehér felhőből, rákapcsolt a másik, és villámsebesen újra földhöz vágta a hóból feltápászkodó gyilkost. Valami reccsent, a síléc hegye a levegőbe röpült. De nem a képzőművészé, mert ő nyomban felállt, topogott, hogy visszanyerje egyensúlyát, és mint ki jól végezte dolgát, mosolygó arccal felkapaszkodott hozzánk. – Bocsánat, uram – kiáltotta oda a gyilkosnak, aki bambán ült a havon. – Bocsánat, nem szívesen tettem! Nevetésben törtünk ki, és ezzel elárultuk magunkat. A férfi megfordult, felemelkedett eltört sílécén, kiabálni kezdett és vadul fenyegetett az öklével. De mikor látta, hogy nem félünk tőle, sokan vagyunk és mindegyikünk tudja, miféle fickóval van dolga, feltápászkodott és sántikálva elvonult. Még sokáig nevettünk, mert a fiúk újra elmesélték, milyen szakszerűen knockoutolták. – Jól kikészítetted – dicsérte társát a második. – Én a sílécén kívül a nadrágját is célba vettem, nem tudom, sikerült-e a támadás. Valami reccsent ugyan, de nem vagyok biztos benne, mert a

hangot elnyelte a fa roppanása. – A sílécet mindenképp szakszerűen elintézted – ismerték el a barátai. – Átszaladtam a bicepszén – nevetett az első. – Biztosan leszaladt néhány szem a szívdöglesztő szvetterén. – Ezzel az éllel – pendítette meg valaki a sítalp meglazult vasalását – biztosan a nadrágját is rendbe tetted. – Pedig még hátra van a feketeleves! Forrón tűzött a nap. Nagy, ködös körökben ontotta sugarait. A lányok fehér papírdarabkát ragasztottak az orrukra. Persze én is. Ilyen azúrkék eget még soha életemben nem láttam. A hó eleinte porhanyós volt, később, a déli hőségben vékony, áttetsző jéghártya keletkezett rajta. Ha nem csaptunk lármát, halk zizegést hallottam a fehér hótakaró alól. Sokáig figyeltem a hang eredetét: a jéghártyáról apró cseppek hulltak a hóba. És még valami: a hó illatozott! Ez nem kitalálás. Igazán illatozott, csak nem tudom leírni, hogyan. Mindannyian nyugodtan feküdtünk, csak Tomás bácsi jött-ment, és újításokat eszelt ki. – Nem is tudtam, jogászok – jegyezte meg később –, hogy ilyen szakértők vagytok a büntetőjog terén. Tomás bácsi még mindig a gyilkosra gondolt. Megrántottam a nadrágját. – De Tomás bácsi – súgtam –, hisz ezek nem jogászok, a képzőművészetire járnak. Észrevettem, hogy a két fiú óvatosan elhúzódik mellőlem. Gyanút fogtam. – Ti képzőművészek vagytok? – kaptam el az egyik mellényét. – Hát – kezdett csűrni-csavarni –, amolyan amatőrök vagyunk, tudod? Kicsit jogot is tanulunk, de mi van abban? Engedj el, ne légy nebáncsvirág. – Adok én neked nebáncsvirágot – kiáltottam, és belöktem a hóba. Babula felugrott, és villámgyorsan ráült a modernista hátára. Jól megfürdettük a hóban, csak akkor engedtük el, mikor kegyelmet kért. A másik kereket oldott. – Nem mondom mindig – nevetett Masa néni –, hogy a férfinépnek egy szavát se hidd! Beugrattak a huligánok! Modernisták! Protekciót szereznek nekem az akadémián! Így bedőlni! Legszívesebben felpofoznám magam. De a rajzuk első percben gyanús volt. Az ősember is szebbet rajzolhatott a barlangjában. A többiek szerencsére nem vettek észre semmit, azt hitték, csak bolondozunk Babulával. Így ez a mi magánügyünk maradt. Még a másikat is megtáncoltatom. A hét végéig egy árva szót sem szólok hozzájuk, erre mérget vehetnek! De ötletes két kiállhatatlan huligán! Én pedig buta liba vagyok. Még azon törtem a fejem, ne magázzam-e őket. Uzsonna után képeslapokat írtunk az egész családnak. Évának és Marcelának is írtam. Szerettem volna még valakinek írni egy lapot, de nem tudtam a címét. Csak az iskoláját ismerem, a vezetéknevét nem tudom. Hála a papnak, úgyis buta ötlet volt. Igaz, hogy nem írtam volna alá, de ha azok ketten mégis rájönnek, ki volt a feladó?… Már anélkül is épp elég szégyent éltem meg. Hatkor apu hívott telefonon. A vakációt meghosszabbították egy héttel, tudni akarta, maradok-e még vagy inkább hazamegyek. Megkérdeztem Masa nénit. Ők persze maradnak, és engem sem engednek sehová. Egy kicsit gondolkoztam, aztán azt mondtam apunak, hogy szívesen elmennék a nővéréhez, Valika nénihez Banbysba. Apu nem egyezett bele. – Mikulásról rossz az összeköttetés Banská Bystricára – tiltakozott. – Nem utazhatsz egyedül. Gyere inkább haza, Olinka. Tomás bácsi ültessen fel a vonatra. Hétfőn nem lesz nagy tolongás. Várunk az állomáson. – Hát jó! – Örülök, hogy jössz – szólt még bele a telefonba. – Apuli bánkódik utánad. És vigyázz magadra, Olík. Az természetes! Nem vagyok gyerek.

– Hogy van anyu? – kérdeztem. – Mint mindig. Varrogat a szobában. – Küldd a telefonhoz. Anyu odajött a telefonhoz, és mikor meghallottam a hangját, nagyon hosszúnak éreztem az időt hétfőig. Vidáman beszélt, de én ezt már ismerem, engem nem lehet becsapni. Anyu után nagyi is átvette a kagylót, és torkaszakadtából kiabált: – Hallasz engem, Olinka? Mert én nem hallak téged, de ha te hallasz engem, akkor üzenem, hogy húzzál fuszeklit és ne járj nedves lábbal! Hallod?! És gyere már haza, hallod?! Barátocskám, egész megsüketültem. Fogadok, hogy nagyi hangját telefon nélkül is idáig hallottam volna. Ezt meg is akartam mondani neki, de nem engedett szóhoz jutni, és a beszélgetés végéig meg volt győződve róla, hogy nem hallom őt, mert egy szavam sincs. Hát nem kedves? – Viszlát, nagyi – ordítottam teli tüdőből, hogy túlkiabáljam. – Hétfőn megyek haza! Mikor visszamentem az étterembe, az egész társaság nevetni kezdett. Nyilván minden szót hallottak. Kihallgatták a családi beszélgetést. Szép dolog! A képzőművész urak is vihogtak, de mikor látták, hogy dühös vagyok, villámgyorsan elkomolyodtak. Hízeleghetnek, ahogy akarnak, nem veszem őket tudomásul! Még tizenöt éves sem vagyok, hát azt hiszik, hogy egy kis hízelgéssel megszédítenek. Csak azt lessék! Este a gondnok Miluskájával játszottam. Össze sem lehet hasonlítani Szonkával. Ötéves, de már nem érdeklik a mesék. Valójában nekem sem akaródzott mesélnem, mert Miluska épp azoknál a részleteknél nevetett legjobban, amelyeknél Szonka néha sírt is. Például mikor a farkas felfalta nagyanyát, vagy a vasorrú bába bezárta Jancsikát a ketrecbe, és késsel próbálgatta a kisfiú ujján, elég kövér-e már. Miluska igazán furcsa gyerek. Haragudott, hogy a farkas nem tudta megtalálni a kiskecskét. – Szamáj fajkas – mérgelődött –, én megmutattam volna neki, hol van. Méjt nem hívott? – Tudod miért? – mondtam. – Mert félt tőled. Hiszen te rosszabb vagy, mint a farkas. A gyerek sikongott a nevetéstől! Fogadok, hogy a farkas csakugyan elinalna, ha látná Miluskát, amint sítalpon leszáguld a domboldalon. Valóságos kis boszorkány! Amellett még az „r” betűt sem tudja kimondani. Ha fázik az ujja hegye (elvből kesztyű nélkül síel), ugrál és kiabál: „Bl, bl, bl.” Eleven ördög. És még valamit tudok róla. Szerelmes egy kisfiúba, aki a szomszédos turistaházban lakik. Bizony! Ha meglátja valahol, odarohan hozzá és addig csókolgatja, amíg a gyerek le nem pottyan. Még csak kétéves, persze hogy nem tud állva maradni, ha folyton kizökkentik az egyensúlyából. Miluska ugyan lábra állítja, de a nadrágját már nem porolja le. Inkább elszelel, nehogy kikapjon, amiért megríkatta a gyereket. Rafinált kis perszóna! Újabban már fél kilenckor lefekszünk, hogy reggel korán kimehessünk a napra. Én nem bánom, csak bosszant, hogy az a kis taknyos Milusa később megy aludni, mint én. Az ágyban még Fekete Pétert játszunk Babulával, de az inkább bosszúság, mint szórakozás, mert Babula svindlizik, és a szülei jelenlétében nem is veszekedhetünk. Babula ezt kihasználja. Hát inkább lakatot teszek a szájamra. Mindent a maga idejében, mondja nagyi, örök csak az, ami igaz. Ez így rímel neki. Ez a nagyi is sikerülten tud telefonálni! 11 Az utazás unalmas volt, ami igazán bosszantó. Először életemben tettem meg egyedül ilyen nagy utat! Nem mintha rosszul utaztam volna, sőt helyem is volt, de nem mertem nézelődni, nehogy valami sötét alak megint félreértsen és azt higgye, férjet akarok fogni, vagy még annál is rosszabbra gondoljon. Folyton csak kinéztem az ablakon, ami bizony nem nagy mulatság, ha kint

sötét van, mint a zsákban. Még szerencse, hogy Žilinán felszállt két néni. Egész kedvesek voltak, tizenhat évesnek tippeltek. Méghozzá nem is udvariasságból, csakugyan annyinak néztek! Késett a vonat, csak éjfél felé értünk Bratislavába. Szüleim a peronon vártak. Nagyon megörültem nekik. Komolyan! Anyu kendőben jött, pedig egyébként soha nem hord fejkendőt. Apu normális volt. Mikor végre elindultunk, karon fogtam anyut, mert apu a poggyászomat cipelte. – Csak üdvözlés ne volna a világon, azt mindennél jobban gyűlölöm – mondtam –, te is így vagy vele, anyu? Tény! Az ölelkezés és csókolózás az idegeimre megy. Anyu egy kicsit gondolkozott, de aztán elnevette magát: – Én is így vagyok vele – erősítette meg. Természetes, minden normális ember utálja, ha nyalják-falják. Kigomboltam a kabátomat. Háromnegyedes, begombolható béléssel. – Hű, milyen hőség van itt – fújtattam –, fenn a hegyek közt kemény hideg volt! Nem olvadtok el bundában? Körülöttünk a kényes városi hölgyikék be voltak bugyolálva, akár az eszkimók. Csak én egyedül mentem fedetlen fejjel, de még így is melegem volt. – Vagy talán lázas vagyok – ötlött fel bennem. – Igaz, hogy itt influenzajárvány van? De aztán eszembe villant, hogy a vakációt úgyis meghosszabbították, és sürgősen elejtettem az influenza gondolatát. Pórul járhatnék vele. – Hát hogy utaztál, Olík? – kíváncsiskodott apu. – Jól – mondtam. – Két öreg nénivel utaztam együtt. Nicsak, ott vannak. A nénik is a mi villamosunkkal mentek. Apu meghajolt előttük, de anyu nevetni kezdett. – Hiszen ez a két nő alig negyvenéves – súgta –, ez azt jelenti, hogy nemsokára én is öreg leszek! Erre nem is gondoltam. Ejnye, de buta vagyok. – Te? – nevettem. – Te és öreg? Mi jut eszedbe! Ujjammal sokatjelentő köröket rajzoltam a homlokomon. Mert az én anyám szép, és legszebb rajta a szeme. Nagy, aranybarna szeme van. Apró fények vilióznak benne. – Örülök, hogy jó társaságban utaztál – olvadozott apu –, legalább nem zaklattak holmi kalandorok a szabványos kérdéssel: „Mikor találkozunk, kisasszony?” – Nem – válaszoltam röviden –, nem zaklattak. Egyelőre csak pillangattak. Ezt jól elsütöttem, de véletlenül igaz is volt. Ült ott egy idősebb úr, és az nagyon méregette rám a szemét. Huszonhét vagy talán huszonnyolc éves is lehetett. A körme tiszta volt, de még így is gyanúsnak találtam. Folyton emelgette a lábát, és húzogatta levasalt nadrágélét. Méghozzá illatozott is. De nem krémszagot éreztem rajta, csak kölnit. Egyszer közbe is szólt, mire én rögtön az ablakhoz fordultam, ne higgyék a nénik, hogy könnyű eset vagyok, akivel mindenki kikezdhet. Mikor leszálltunk a villamosról, apu közelebbről szemügyre vett a neonlámpa fénye alatt. – Hogy jársz? – firtatta. – Fáj a lábad? – Miért? – kérdeztem. – Nem fáj semmim. – Hát akkor miért nem lépsz rendesen? Látom, hogy imbolyogsz, és a testsúlyodat egyik lábadról a másikra helyezed. Talán szög van a cipődben? Egek, micsoda ötletei vannak már megint! – A vállad meg előrenyomod, mint aki kulcscsonttörést szenvedett. Ide hallgass, nem szaladtál neki egy fának? Hiszen te nem is jársz, hanem hullámzol, mintha egyetlen ép csontod se volna. – Normálisan járok – vágtam vissza, és nyugodtan folytattam az utat. Tudom, apunak nem tetszik, hogy már nem dobálom a lábamat, akár egy elefánt, és nem hadonászom, mint nyolcéves koromban. Most kecsesen járok. Először lábujjhegyre lépek, és csak azután ereszkedem talpra, ahogy az „Emberben” olvastam. Gyakorlat dolga az egész, később már

magától megy. Mint a twist vagy bármelyik más tánc. Apu meg azzal jön: nem szaladtam-e neki egy fának! Hiába, vele nem könnyű az élet. Legokosabb, ha az ember észre se veszi a rigolyáit. Otthon remekül éreztem magam. Nem is tudtam, hogy ilyen szép a lakásunk. Teljes kivilágítást csináltam, és még sícipőben végigmentem az egész lakáson. Aztán kioltottam a csillárt, és hangulatvilágításban még egyszer átsétáltam a szobákon. Nagyi lamentált, hogy piszkot hurcolok be, de anyu kicsalta a konyhába. Beültem a karosszékbe, és átnéztem az újságot. A Smenában egy riportot találtam bukott lányokról, sajnos nem engedték végigolvasni. Vacsoráznom kellett. Éjfélkor vacsorázni! De omlettet adtak, hát megettem. Vacsora után beparancsoltak a kádba. Nagyi utánamkocogott, mert állítólag nem mosakszom rendesen, és az ágy tiszta. Ezt ismerjük! A tisztán áthúzott ágy csak ürügy, hogy a kezét tördelje és sopánkodjon, mert a bordáimat még jobban meg lehet számolni, mint azelőtt. Menten telekürtöli a házat, hogy ezentúl ne engedjenek sehová. – Nagyi – mondtam halkan, de elég fenyegetőn –, nem tudom, hogy tetszene neked, ha én is utánadmásznék a fürdőszobába! Az ilyesmit igazán nem bírom. Mit kíváncsiskodnak. Nem vagyok pólyásbaba. Aput már hatodikos koromban nyakon öntöttem, mikor egyszer akaratlanul berontott hozzám a fürdőszobába. Az irodából jött, és kezet akart mosni. Szemüvegét befutotta a pára, így persze nem is sejtette, hogy egy gyerek ül a kádban. Szerencsétlenségre épp a kisvödörrel játszottam, villámgyorsan vizet merítettem és zsupsz az öltönyére. Akkor meg is haragudott rám. – Azt hiszed, soha nem láttam még csupasz gyereket? Hányszor vettelek ki téged is a pisis pelenkából. Nem férsz a bőrödbe, ez az! De azóta mindig megnézi, hol vagyok, mielőtt bemegy a fürdőszobába. Csak nagyival nem bírok. Nála legfeljebb szemtelenséggel boldogul az ember. Csak ne csapna aztán nagy sírástrívást! Nagyi rémesen szeret sírni. Most nem volt sírós kedvében. Rápaskolt a hátamra és elvitorlázott. Normálisan azt mondom ilyenkor: „Mit verekszel? Nem tudom, mit szólnál, ha ezt én csinálnám veled!” De most szótlanul eltűrtem. Persze ez is balul ütött ki. Nagyi szaladt anyuhoz: – Nem tetszik nekem ez a lány. Nocsak, adj neki hőmérőt. Pár perc múlva megint kopogott az ajtón: – Gyere már ki, meghűlsz. Nem tudom, minek ázol olyan sokáig! Ha hamar megfürdöm, rossz, ha sokáig ülök a kádban, az is rossz. Az embernek nem könnyű a dolga. De én nem töröm ezen a fejem. Visszafeleselek, és nyugtom van. Már belebújtam a pizsamába, és lestem nagyit. Mikor meghallottam a lépteit, hirtelen felrántottam az ajtót és ráugrottam. Majdnem felbukott, de én készenlétben álltam és elkaptam. Akarva, akaratlan neki is nevetnie kellett. Amint elengedtem, lecsapott a fürdőszobára, mint egy keselyű, és hangosan hívta az egész családot, hogy lássák, milyen fekete a fürdővizem. Hát aztán? Hiszen egy hét alatt csak egyszer mosakodtam. Akkor éjszaka. Akkor sem a piszok miatt. Ha Masa néni mosakodni kergetett minket, Tomás bácsi mindig azt mondta, hogy a piszoktól még senki sem halt meg, de a túlzott tisztaság bizony megárthat. Nekünk ez tetszett, mert a víz hideg volt, akár a jég. Otthon véletlenül elég tisztaságszerető vagyok. Fürdő után nagyi sűrűfésűvel átfésülte a hajamat. Ezt a világért sem engedi el. Apu haragszik érte. Nem élünk a középkorban, mondja, hogy tetvezéssel kínozzon, mint valami gonosz mostoha. De én hagyom, mert egész kellemes. Egy csöppet sem voltam álmos. A szüleim gyóntatni kezdtek, hogy kihúzzák belőlem, hogyan töltöttem a hetet. Egyet-mást elmondtam, de nem mindent. Minek? Halálra rémülnének. Különben sem volt mesélő kedvem, inkább tudni akartam, itt van-e Éva és a többi gyerek. Eszi majd őket a sárga irigység, hogy ilyen szépen lesültem! Végül is ágyba kergettek, mert már egy órára járt az idő. A rádiót sem engedték bekapcsolni.

Anyu azt mondta, hogy ma éjjel nálam alszik a díványon. Megörültem. Beugrottam az ágyba, és vártam anyut. Egyszerre szörnyen elálmosodtam. Anyu bejött, de kétes élményeimet már nem meséltem el neki. Az évek folyamán jó kis gödröt feküdtem ki az ágyban, a hátgerinc ugyan meggörbül benne (már heverőt kapok), de istenien alszom ott. El akartam oltani a kislámpát, de nem voltam képes felemelni a kezem. Még hallottam, hogy anyu átfésüli a haját. A fésűből szikrák ugrottak ki halk pattogással. Nem láttam a szikrákat, mert nem bírtam kinyitni a szemem, de tudtam, hogy úgy röpködnek a haja körül, mint apró kék legyek. Csak tízkor ébredtem fel. Nem vétek így elpazarolni a vakációt? A házban mély csönd uralkodott, mint egy behavazott erdőben. Mindenütt kitakarítottak, még az ágyam körül is teljes volt a rend. Nagyit a konyhában találtam. Olvasott. Komikusan nézett a könyvbe drótkeretes okuláréján át. Rögtön le is vette, és orrára biggyesztette messzelátó szemüvegét. Már összeírta a turistaszállóban felejtett holmik jegyzékét. Mégpedig: 1. papucs (világos, az ágy alatt maradt) 2. fél kesztyű (elégett a kályhán) 3. négy zsebkendő (az egyik kiesett a felvonóból, a többiről nem tudok) 4. egy bugyi (Babula hordta, ha fázott, két lyukat vágtam rajta, hogy átdughassa a karját, és a gumit összehúztam a nyakán) 5. két trikóing (fogalmam sincs, hová tűntek) 6. összes rajzkellékeim (persze, lent maradtak az étteremben) 7. toalettszerek (szóra sem érdemes, csak a fogkefe, fogpaszta, pohár és törülköző). – Te előszeretettel túlozol – mondtam nagyinak. Mindent rémesen sajnál, ami véletlenül elkallódik. Ez pedig igazán nem olyan borzasztó. Én más dolgokról is megfeledkezem! Épp a legfontosabbról, amire leginkább szükségem van. Ha például a képzőművészetibe megyek, magammal viszem könyvekkel megrakott iskolatáskámat, amelyben véletlenül még ceruzám sincs. Vagy a strandon megállapítom, hogy nem hoztam fürdőruhát. Az iskolából majdnem minden tízpercben hazaszaladok otthon felejtett holmikért. A tejcsarnokból is mindent hozok, csak éppen tejet nem. – No várj csak – fenyegetett nagyi –, egyszer elveszíted a fejedet, aztán legalább békesség lesz! Barátom, ezt már legalább százezerszer hallottam! Átszaladtam Évához. Még Čaníkovcén volt az egész család. Útközben Marcelával találkoztam. Hívtam, hogy jöjjön be hozzánk, de nagyon sietett. Elvesztette a korcsolyabérletét, és most szaladt az antikváriumba könyveket eladni. Meg akartam nézni, milyen könyveket, de nem mutatta. Világos! Nem az ő könyvei, hanem az apjáé. A kisszobában egy könyves ládát tartanak az ágy alatt, és Marcela onnan zsákmányol. Tegnap állítólag negyvennyolc koronát keresett, de még huszonkettő hiányzik. Nagyon ideges volt, és azt mondta, hogy inkább később jön át. Hát ezt beláttam. De Bohunszky Jozsóról nem felejtett el kérdezősködni. Ahhoz nem volt ideges! Marcela is tegnap jött meg Ivánnal. Banbysban voltak. Nekik is van ott egy nagynénjük. Később becsengettem Szonkához. Nem nyitottak ajtót. Egy hang sem szűrődött ki a lakásból. Hazaszaladtam. – Nem tudod véletlenül – kérdeztem nagyit –, mit csináltak a gyerekekkel azok a gonosztevők? – Milyen gonosztevők? – szörnyedt el nagyi. – Hát a szomszédok! – kiáltottam. – Mit csináltak Rudkóval és Szonkával? – Semmit – lélegzett fel nagyi –, mit csináltak volna? Az anyjuk már visszajött, de most biztosan nincs odahaza.

Újra ki akartam szaladni, de nagyi visszatartott. – Nem tudod – fenyegetődzött –, apád megtiltotta, hogy átlépd lakásuk küszöbét. Kirántottam magam nagyi kezéből. Hát persze, teljesen elfelejtettem, hogy rossz a csengőjük! Kitartóan dörömböltem. Péter nyitott ajtót. Beszaladtam a konyhába. Szonka az asztalnál ült és krumplit hámozott. Késsel! Mikor meglátott, elpirult, de nem mozdult a helyéről. Máskor elém szalad, most meg se moccant. Sőt még jobban kihúzta magát, egyenes derékkal, mereven ült a helyén. – Ahoj, Szonka – ültem le az asztalhoz –, hogy vagy? Szonka hallgat. Időnként nagy komolyan rám emeli a szemét. – Mit csináltatok egész idő alatt? Rudkónak kinőtt már a foga? Néma csönd. Ejha, alighanem megsértődött ez a gyerek! Péter is hallgat, mint a csuka. – Szépen üdvözöltök engem – sértődtem meg én is. – Hát akkor inkább megyek. Szonka végre megmozdult, és mélységes szemrehányással mondta: – Hol voltál? Részletesen beszámoltam a síelésről, a felvonóról és a turistaházról. Szonka hallgatta, de még mindig roppant tartózkodóan viselkedett. Láthatólag érdekelte a riportom, de a világért sem árulta el magát. – És nekem nem mondtál semmit! – fakadt ki végül. Magam sem tudtam biztosan, hová megyünk, magyaráztam Szonkának. Érvemet nyilván elfogadhatónak találta, mert már egy-egy kérdést is elejtett. Mikor észrevettem, hogy haragja lassan elpárolog, megkérdeztem, itthon van-e már a mamájuk. – Nincs – mondta Szonka. – Hogyne volna – szólal meg Péter –, itthon van, csak most nincs itthon. – És mikor jött? – Holnap – közölte Szonka. – De buta vagy – nevetett Péter. – Hát akkor tegnap – helyesbített Szonka. Megint a régi nóta. Századszor elmagyaráztam neki, mikor van holnap és mikor tegnap. Okos arcocskát vágott, de fogadok, hogy legközelebb megint mindent összezavar. Szonka csakugyan okos, de nem érti az idő fogalmát. – És kivel jött? – kérdeztem. – Egyedül? – Nem, apával. Jesszusom, most már az apját is összetéveszti egy idegen férfival. Teljesen elbutítják a gyereket azok a gonosztevők. – Apával jött, apa megverte, és én sírtam. Bizony! – jelentette gyorsan. Hát akkor mégis az apja volt. – Ne higgy neki – szólt közbe Péter –, kis butus még. Szonka nem butus. Csak úgy vág az esze. De sajnáltam Petríket, hát odasúgtam neki, hogy egy szót sem hiszek Szonkának. Mindjárt jobb kedvre derült. Még hazudnom is kell a becstelen gazemberek miatt! Ha verni akarja az asszonyt, verje másutt és ne a gyerekek előtt! Szonka már a térdemen ült. – Biztosan jobb mamival (!), mint nélküle – mondtam neki, hogy Petríket megvigasztaljam. Szonka nem szólt semmit. Már remegtem Péter miatt, de a kislány végül mégiscsak helybenhagyta: – Persze hogy jobb. Közben biztosan más dolgokra gondolt, mert átölelte a nyakam, és megismételte kérdését: – Hol voltál ilyen sokáig? – Hiszen már mondtam – ringattam a térdemen. – Engem miért nem vittél magaddal?

Emberek, miért kell némelyik gyereknek így szenvedni! Ezt nem bírom felfogni ésszel. – Legközelebb magammal viszlek – buggyant ki belőlem meggondolatlanul, mert most már én is közel álltam a síráshoz. Hogy vihetnem magammal, ha édesapám ellenük van?!! De hiszen egyszer én is önálló leszek! Keresek a képeimen, és a magam pénzén azt viszem majd el, akit akarok!

12 Nagyi kissé gyanús nekem. Anyu is furcsa. És Jana néni mostanában gyakrabban jár hozzánk. Szegény Jozsót vakáció alatt is szobafogságban tartják, Andrej bácsi csak estefelé viszi sétálni, mint egy kiskutyát. Köszönöm szépen. Akkor már inkább egész éven át otthon kuksolok. Apu csak este jár haza. Már régen nem jött autón. Talán azért tart olyan sokáig az útja. Ha nincs otthon, a nőknek szabad terük van végeszakadatlan fecsegésre. Nem tudom, miről tudnak annyit beszélni. Engem kikergetnek. Jana néni nem… Csak nagyi. És milyen gyerekes módon! „Ugorj le az újságért, Olinka.” Vagy: „Ugyan mit csinál Marcela, nocsak, nézz át hozzá.” Mindennek a teteje volt, mikor önszántából küldött a jégre. Annak már nagy oka lehetett. Gyorsan felöltözködtem és eliszkoltam, nehogy véletlenül meggondolják. Félve mentem vissza a korcsolyámért. Cakompakk mindent otthon felejtettem, még a bérletemet is. Szerencsére anyu nyitott ajtót, és így nem volt semmi baj. Anyu nem csinál ilyesmiből tragédiát, mert tudja, hogy ő sem vethet sokat a szememre. Nagyi egész más természet. Ő például svindlizhet, de ha engem rajtakap valamin, telekürtöli vele a házat. Vagy: ő semmit nem hisz el az embernek, de neki mindent el kell hinni! Nagyi holmijához senkinek sem szabad hozzányúlni, ő viszont folyton turkál az én dolgaim közt. Ha nem találok valamit, nagyi pontosan tudja, hol van. Amellett még hálás is legyek, mert: ugyan mihez kezdenék nélküle! De mostanában furcsán viselkedik. Nem elég, hogy elküld a jégre, nem is veszekszik semmiért, nehogy lárma legyen a házban. Már az idejét sem tudom, mikor panaszolt be apunak. Vacsorára egész lakomát készít, és ő maga kínál apunak feketét. Anyunak is. De anyu a konyhában feketézik nagyival. Nekem pedig örökösen prédikál, hogy fogadjak szót apunak és ne feleseljek vele. Hiszen nem feleselek! Nem is tudom, mikor feleselhetnék. Ha este hazajön, engem már aludni küldenek. Egyszer meglesem aput, mert nagyon szeretnék egy divatos bolyhos sapkát. Talán ad valamit nehéz munkával keresett pénzéből, ha azt mondom, hogy fázik a fejem. Őt könnyebben ráveszem, mint anyut, mert anyunak nem tetszik a bolyhos sapka. Apu viszont nem tudja, hány sapkám van, különben is mindig azt hirdeti, hogy a melegben tartott fej az egészség alapja. Ha meg van hűlve, barettban alszik, szerinte ez az egyetlen, ami segít. Meghiszem azt, nekem is segít… szédíteni a világot a jégpályán! Nem beszéltem meg találkát senkivel, mert nem is sejtettem, hogy a mai korcsolyázás váratlanul lehull a holdból. Vagyis az égből, haha. (Lehullt a holdból, az egy film egy lányról, aki robogóstul beleesett a tóba, aztán bikiniben szárítkozott a faluban, és a szövetkezelesek úgy bámultak rá, mint borjú az újkapura.) Miután nem volt társaságom, inkább felugrottam a villamosra. Bandában persze szívesebben megyek gyalog. De szólóban nem. Szólóban messze van. A jégpályán unalmas volt. Marcelán, Ivánon, Biankán, Mikuson, Bernát Pálon, Kincelen és képzőművészeti diáktársaimon kívül nem volt ott senki ismerős. Kincel mesélte, hogy Babinszky apja még a jelenet napján új jelentkezési lapot nyújtott be a tizenkétévesbe. A diritől kért ívet, és neki személyesen adta át. A Kincel mindent tud. Antóniától. Bár ezt még én is tudtam. Nem Antóniától ugyan, de erre magától is rájöhetett az ember. Hatra értem haza. És ki volt nálunk! Füzike. Vagyis az osztályfőnöknőm, Füzes tanárnő. Ez véletlenül nem borította fel lelki egyensúlyomat. Füzike családlátogatásra jár, így hozzánk is eljött. Tíz perce jut minden családra. Mit mondhat már el tíz perc alatt? Anyuval ült a szobában. Mi nagyival behúzódtunk a konyhába. De Füzike látogatása hosszúra nyúlt, mire nagyi nógatni kezdett, hogy menjek be és üdvözöljem. Hát mentem. Mi van abban? Füzike olyan volt, mint a méz. Miért ne lett volna? Az iskolában véletlenül elég rendes vagyok. Két perc múlva leszedtem az asztalról a csészéket és megkérdeztem, főzzek-e még kávét. Anyu biztosan pukkadt, de nem mutatta. Ugyanis soha életemben nem főztem még kávét. Füzike igenlően bólintott. Szaladtam a

konyhába és biztattam nagyit, hogy ne legyen skót, főzzön bomba jó italt. – Szórj még, te zsugori – löktem meg a kezét. – Várj csak – fenyegetett suttogva nagyi –, már kérdezte tőlem, jó vagy-e hozzám, és én megmondtam, milyen goromba vagy, tudod!? Kicsit begyulladtam, de rögtön láttam, hogy ez nem igaz. Úgyse hiszem el nagyinak! Mi veszekszünk ugyan, de idegenek előtt soha nem mond rám egy rossz szót. Hát még a tanárnő előtt! – Panaszkodhatsz, amennyit csak akarsz – vágtam rá vaktában –, senki sem hiszi el. Legkevésbé Füzike. – Ne mérgesíts – fontoskodott nagyi –, mert máris megyek, és igazán elmondok neki mindent. Hát kééérem, a száját se nyitotta ki, ez világos. Elegánsan szervíroztam a kávét, és íziben eltűntem, mert láttam, hogy Füzike részéről nem fenyeget veszedelem. Később apu is hazajött. Nagyi ugrált körülötte, kérdezgette, teríthet-e neki a konyhában. Mikor apu meghallotta, ki van nálunk, kijelentette, hogy később vacsorázik. Beugrott a fürdőszobába és gyorsan megborotválkozott, hogy jó benyomást tegyen Füzikére. Haha, élénken el tudom képzelni, milyen gavallérosan viselkedik. „Nem gyújt rá, tanárnő kérem? Kényelmesen ül ott? Hozok egy vánkost. Hát hogy van megelégedve a mi Olgánkkal?” Szép tíz percig tartott a látogatás! Azalatt elolvastam „Isten pásztorát”. Pillanatnyilag semmi mást nem találtam a kisszobában. Réges-régi könyv. Nagyié. De sírnivalóan szép. A kisbojtár sokat szenvedett, mindenki mostohán bánt vele, mert árva gyerek volt, de Isten minden bajból kiszabadította, és végül magához vette az égbe. Ámen. Az emberek ezt valaha elhitték. De a pásztorfiút sajnáltam, mert kicsike volt és magányos. Még szerencse, hogy az Úristen segített rajta. Ma már senki sem segít egy szegény gyereken, ha bezúg matekból vagy földrajzból. Kilenckor végre becsukódott az ajtó Füzike mögött. Apu kijött a konyhába és szótlanul vacsorázott. Besurrantam a szobába, hogy kifaggassam anyut. Kiderült, hogy Füzike nem családlátogatásra jött hozzánk, hanem a boltban találkozott anyuval. Együtt mentek át az udvaron, és a fiúk hangosan köszöntek neki, hogy a sötétben is megismerje őket. Supo meg is kérdezte: „Hová megy, tanárnő?” Supo szeret hízelegni. Füzike állítólag azt válaszolta: „Meghívtak kávéra.” Majd elájultam. – Hát most kivégeztél! – mondtam anyunak, mikor végre megjött a szavam. – Soha többé nem mutatkozom az udvaron. – Mi bajod? – értetlenkedett anyu. – Hogy mi?! – mondtam sírásra álló szájjal. – Még kérdezed? Megmagyaráztam a helyzetet. Most mindenki azt hiszi, hogy protekciót akart nekem szerezni, és ezért vonszolta hozzánk Füzikét. Én is azt gondoltam volna, ha véletlenül lent vagyok az udvaron. – Lefűrészeltél, most el vagyok intézve. – Ugyan kérlek – haragudott anyu –, ki hallott már ilyen bolondságot, ne képzelődj! Kilenc éve ismerjük egymást, miért ne beszélgethetnénk el egy kávé mellett? – Hiszen mondom, hogy miért! – kiabáltam. – Csend legyen! – dobbantott anyu. – Ha valaki célozgatni kezd, megmagyarázod neki és kész! Most pedig menj aludni. Ha valaki célozgatni kezd! Épp ez az. Nem mondják az arcomba, csak magukban gondolják. Nem lesz kinek megmagyaráznom. Kisül a szemem! Alvás előtt még megkértem anyut, hogy eszükbe ne jusson számomra valaha is protekciót igénybe venni. Nem vagyok én Babinszky! Még aput is megkérem, mert tőle leginkább kitelik. Másnap újra elküldték a jégre. Ivánnal és Marcelával mentem haza, és útközben Banbysról

beszélgettünk. Banbysban aránylag kevesen korcsolyáznak, ott inkább a sísportot űzik. Iván adta az érdekeset: – Ha hegyes vidéken élnénk, mi is inkább sílécet csatolnánk a lábunkra, mint ezt a vacak vasat. Lehet. De én gyöngén síelek, ezért jobb szeretek korcsolyázni. Ivánt még nem láttam síelni. Saját kijelentése szerint Banbysban sincs jobb síelő, mint ő. – Most áruld el, kinek csavartad ott el a fejét – ugrattam. – Ismerem az ottani lányokat, hát érdekelne. Iván persze megint felvágott. Elkezdett hencegni, hogy sok lánynak udvarolt, nem emlékezhet mindegyikre. De én már nem is hallgattam rá, mert egyszer csak szemembe tűnt két ismert fiúalak. Az erkélyünk alatt álltak, és felbámultak az ablakra. Jó helyre álltak a maflák! Majd elájultam a gondolatra, hogy valaki most kilép az erkélyre és lenéz. Csak akkor vettek észre minket, mikor már jóformán beléjük ütköztünk. Először Sanyo, a szeplős tért magához. – Ahoj – üdvözölt –, jé, micsoda véletlen! Véletlen! Hát ez jó! A másik, az Imro egy szót sem bírt kinyögni. – Te itt laksz? – szólalt meg újra Sanyo. Egek, nyomoznak utánam, mint Sherlock Holmes, és aztán csodálkozik, hogy itt lakom. Majomkirály. Szerencsére pislákolni kezdett a neon, végre Imro is megszólalhatott. – Szép kis kivilágítás, ugye? – mondta, és megvetőn nézett fel a lámpára. Épp akkor teljesen kialudt a fény. De csak az egyik csőben. – Nem tudom, mi történt – néztem fel én is a lámpára –, máskor szabályszerűen ég. Ez a lámpa bevilágít Strbáékhoz, és Iván detektívregényeket olvas mellette, ha a mamája kioltja a villanyt. Mi a harmadik emeleten lakunk, és így felülről nézünk le rá. A cső újra kipirosodott, a neonfény szembántó hunyorgással hol meggyulladt, hol kialudt. – Nem esel néha egy gödörbe a vaksötétben? – kérdezte Imro. Ez szép volt tőle, bár nem tudom, milyen gödörbe eshetnék, mert a mi utcánkban nyoma sincs semmiféle gödörnek. – Kiásott gödröt gondolok – magyarázta Imro. Kiásott gödör sincs, de azért azt mondtam: – Nem esem be sehová. Itt rendszerint normális a kivilágítás. Iván pokolian vigyorgott és magával húzta Marcelát. Én is indultam utánuk. – Mért sietsz? – állta el az utamat Sanyo. – Most már ismersz minket, hát elbeszélgethetsz velünk egy kicsit, nem? Neveletlen majom! Még gúnyolódik. – A múltkor elég bután viselkedtetek, mondhatom – dorongoltam le Sanyót. – Olvasd el az illemszabályokat, ha magadtól nem tudod, hogy lányokkal nem ismerkednek az utcán. – Hát akkor hol ismerkedjünk, kérlek? – vitatkozott. – Hol? Semmi esetre sem az utcán. Majdnem összevesztünk, de Imro meghúzta Sanyo kabátja ujját, és udvariasan mondta: – Bocsáss meg, Olinka, hogy úgy megrohantunk. De most már ismersz minket, ugye? Ez jó, méghogy Olinka! – Ti tudjátok a nevemet? – szörnyülködtern. – Világos – diadalmaskodott a szeplős. – Magad mondtad nekünk, nem emlékszel? Ilyen badarság! Senkinek sem mondtam a nevemet, akkor este meg éppenséggel nem. Engem akar beugratni? – Ezt meséld a nagymamádnak, ne nekem – mondtam. – Elég a fecsegésből, Sa – szólt rá Imro.

Ilyen badarság! Senkinek sem mondtam meg a nevemet, akkor este meg éppenséggel nem. Engem akar beugratni? – Ne hallgass rá, Olinka – lökte el Imro a barátját. – Megkérdeztük Antal Gizát, tudod? Ő mondta meg, hogy hívnak. Hát így áll a bál. Szóval a képzőbeli Giza. ő a Podjavorinskára jár, ha nem tévedek. Majd adok én a piszoknak. Beszélgettünk még egy kicsit, de épp az erkélyünk alatt álltunk, hát elég ideges voltam. Égi szerencse, hogy a neon néha teljesen kialudt. – Egyet mondhatok – fejeztem be a vitát –, halálra rémültem, mikor úgy megrohantatok. – Jó, jó, csak most már ne haragudj – kért Imro. Én már egyáltalában nem haragudtam, de legfőbb ideje volt, hogy hazamenjek. – Mit szaladsz? – kezdte megint Sanyo. – Komolyan – mondta Imro is –, maradj még egy kicsit. Sajnos nem maradhattam. Már így is cirkusz lesz. Marcela is bosszantott, mert a második emeletről papírgalacsinokkal dobált minket. – Hát akkor szervusz – búcsúzott Imro és kezet nyújtott. – A viszontlátásra! – Ugyan már! – fecsegett Sanyo. – Ne menjünk még, I! – Nem – mondta Imro –, megyünk. Szervusz, Olinka. A viszontlátásra. Fent megcsikordult az erkélyajtó. Még szerencse, hogy apu sose ér rá beolajozni. A neon is éppen kigyulladt. Befordultam a sarkon, és onnan köszöntem vissza a fiúknak. Otthon persze volt egy kis ramazúri. Mikor a szvetteremet bevittem a szobába, kisurrantam az erkélyre és lenéztem. A lámpa nem világított, de azért jól láttam, hogy Imro még mindig ott áll az ablak alatt Sanyóval együtt. Vacsora után elővettem a fizikát, és gondolkozni kezdtem a találkozáson. Imrót sokkal különbnek találom, mint az összes fiúkat, akiket ismerek. Sanyo bolondos figura. De úgy látszik, jó barát. És milyen viccesen szólítják egymást: Nem Sanyo, hanem Sa és I, sürgönystílusban. A morzejeleket is ismerik, az beton. „Viszontlátásra” – mondta kétszer is Imro. És kétszer szólított „Olinkának”. 13 Nagyi ma délelőtt elküldött Bohunszkyékhoz. Máskor sehová sem enged egyedül, de most majd meghal bánatában drágalátos kedvence miatt. Jozso napjában ötször is felhívja őt, és nagyi egyre azt hajtogatja: „Csak telefonálj, édes lelkem, ahányszor akarsz. És kérd meg apukát, hogy legalább énhozzám engedjen. Csak szépen kérd. Ne félj semmit, kérd meg, talán elenged.” Nagyi aztán jól ismeri az unokáit. Jozso inkább kerékbe töreti magát, mint hogy kérjen valakit. Mikor a mieink reggel elmentek, nagyi fánkot sütött, szépen tányérra rakta és azt akarta, hogy kenyérkendőbe kötve vigyem el Jozsónak. Még mit nem! Majd batyuval vonulok végig a városon, hogy mindenki rajtam nevessen. Sportzsákomból kidobtam a korcsolyacipőmet és beletettem a fánkot. Nagyi fél óráig rendezgette, és hála a fánknak, nem vette észre, hogy nincs rajtam a kordnadrág, csak szoknyában és háromnegyedes kabátban megyek. – Ne csavarogj a városban. Kerülő nélkül egyenesen oda menj! Villamoson! Csakis! Kiszálltam a téren, és nézegetni kezdtem a kirakatokat. Egy csomó holmi jól jönne nekem. Nem árt, ha aput megint egyszer óvatosan kicsalom a városba. Könyvek helyett most a mexikói építészetről rendeztek kiállítást. A múltkoriban kicsit átlapoztam „Mexikó meghódítását” (a könyv az apué), és így a kiállítás eléggé érdekelt. Az

indiánokat méltányolom, csak az dühít, hogy hajadonokat áldoztak istennek. A többi áldozat is bánt, de a hajadonok speciálisan. Önmagukat feláldozni, azt nem! Inkább védtelen fiatal lányokat áldoznak. Ha Imro itt volna, ez biztosan őt is felháborítaná. De Imro nem volt ott. Sem a barátja, Sa. Szívesen flangáltam volna még a városban, de az aku-akum azt súgta, hogy az a mafla Jozso telefonálhat nagyinak, és minden kiderül. Akkor aztán napestig hallgathatnám nagyi rágalmait, hogy fiúk után futkosok. Nála hiába érvelek kiállítással vagy kirakattal. Ő rögtön a legrosszabbal gyanúsítja az embert. Jozso nyitott ajtót, és a fánkkal megrakott tányért bevitte a szobába. Csombi a dunna alatt aludt. De mikor Jozso hívta, felpattant, és vele együtt nekiesett a fánknak. Nagyon ízlett neki. Legjobban az tetszett Csombinak, hogy a tészta ropog a foga alatt, akár a dió a dzsungelben. Végül elkapta az egész tányért. Jozso megharagudott. – Ez igazságtalanság – förmedt Csomhira. – Azonnal add ide! Megfelezzük. Csombi a tányérral együtt nyílsebesen felszökött a szekrény tetejére. Mikor Jozso elfogta, rá akart ütni, de fél kézzel nem bírta tartani a tányért, és tartalmát leszórta a földre. Jozso szépen lefújta a fánkot, és két csomócskára osztotta, de bizony nem igazságosan. Magának többet adott. Csombi ezt észrevehette, mert megsértődött. Jozso már örült, hogy az egész megmarad neki, de öröme korainak bizonyult. Csombi haragja egykettőre elpárolgott, szőrös mancsával magához húzta a maga részét, és mohón habzsolta. – Látod – büszkélkedett Jozso –, Csombi nem olyan buta, mint némelyik felnőtt. Nagyon zabos lehet a szüleire. – Minek koncsorogtál éjnek idején – mondtam –, most otthon kuksolhatsz, mint egy kalitkában. – Azt hiszed, törődöm vele – fújta fel magát Jozso. – Ne beszélj zöldeket. Tanév alatt én is egész szívesen ülnék odahaza, de szünidőben annál kevésbé. – Én meg épp ellenkezőleg, ha tudni akarod. Apával járni az iskolába rém unalmas, de Csombival otthon ülni egyáltalán nem unalmas. Ez véletlenül igaz lehet. – Nem tudom, mi csábít ki éjnek idején – kérdeztem. – Más embernek elég, ha nappal kóborolhat, de Bohunszky Jozso persze kivétel. – Az az én dolgom – vágta oda Jozso. Hát jó, nem azért jöttem, hogy veszekedjünk. – Marcela üdvözletét küldi – jelentettem. – Tömje ki magát – vágta rá Jozso. Egek, ha ezt Marcela hallaná. Vagy bőgne, vagy, ami még valószínűbb, meggyőzne, hogy Jozso azt se tudta, hova legyen örömében. Én sem bírnám elviselni, ha Imro így beszélne rólam. De ő nem is mondana ilyet. Később képeslapokat nézegettünk. Jana néni szerezte Jozsónak, hogy legyen mivel foglalkoznia. Angol és német folyóiratok is voltak köztük, amit az újságosbódéban nem kapni. Én ugyan járok németre, de a szövegből egy kukkot sem értettem. Azért a képek is mulatságosak voltak. Az egyik gyönyörű szép autót ábrázolt, az autó mellett két fiú állt. Egyikük a megszólalásig hasonlított Imróra. – Ki tudja, miféle fiatalok ezek itt – mutattam Jozsónak, mert nem volt kedvem továbblapozni. Mintha csak Imro szemét látnám! Hosszúkás szempár sűrű szemöldök alatt. Még a frizurája is hajszálra olyan, mint az Imróé. – Ezek? – fontoskodott Jozso. – Ezek gyilkosok. Idióta, hiszen kamaszok még, és milyen szépek. – A kisebbik tizenhat éves, a nagyobbik tizenkilenc. Bomba autó, mi? Az autó csodás, az tény. Alacsony, áramvonalas, elöl hat reflektor. – Ezt az autót lopták el. Látod hátul a poggyásztartót? Abban a kofferben fekszik az, akinek az

autóját elemelték. Persze mint holttetem, az világos. – Halandzsázol – szóltam rá –, de én nem dőlök be neked. – Ugyan kérlek – sértődött meg Jozso –, pont miattad gondolok majd ki rémtörténeteket. Ide nézz! Mi áll itt? – Mord – olvastam a borzalmas szót. – Mord az gyilkosságot jelent. Ha nem hiszed, megmutatom neked a szótárban. Elhittem, de nem tudtam megbékülni vele. – Mi történt velük? – kérdeztem, mert nem tudtam levenni szemem a fiatalabbról. – A gyilkos tulajdonképpen ez itt – mutatott Jozso az idősebbre. – A másik az öccse, ő csak autózott, és fivérével együtt bárokban költötte a lopott pénzt. – Nem hiszem – kételkedtem. – Tizenhat éves fiúk még nem járnak bárba. – Ne légy gyerek – röhögött Jozso. – Amerikában más az élet, ott nem tartják a fiatalságot lakat alatt, mint nálunk. Mindenki oda megy, ahová akar. Ez a srác persze mar nem megy sehová, neki már kampec. Felakasztotta magát. Néztem a képet és nem tudtam elképzelni, hogy Imro hasonmása már nincs az élők sorában. – Nem is sejtette, milyen pénzért iszik – folytatta Jozso –, és mikor kiderült, hogy a poggyásztartóban egy holttestet furikáztatnak, felakasztotta magát a szamár. Szegény fiú! – És a másik? – kérdeztem. – Azt elítélik. Beültetik a villamosfotelkébe. Egy kis áram… és vége. A másik kép a két fiú síró édesanyját ábrázolta. Hamarabb törődött volna a gyerekeivel, most már kibőgheti a két szemét. Én bizony őt is beültetném a fotelkébe. Sőt a fiúk apját is meg a tanárjaikat és az összes felnőtteket, akik nem törődtek velük, nem kérdezték, merre járnak, mit csinálnak. – Ne butáskodj – szólt rám Jozso –, hisz ez a fiú már felnőtt ember. Az igaz, de a fiatalabb még jóformán gyerek volt, és ártatlanul halt meg. Persze, egy ilyen kocsin kalandosan utazgatni, az Jozsónak is tetszene. Maga mondta, hogy az éjszakai kóborlásoknál fáj a lába. – Most legalább vegyél példát – mondtam neki –, láthatod, hogyan végezheted. – Köszönöm a jó tanácsot – vigyorodott el Jozso –, apu is ezért olvasta fel a cikket. De a gyilkosság nem esetem. Nekem csak az a fontos, hogy mindent a saját szememmel lássak, és ha szükségem lesz autóra, kiadom a könyvemet, és azért a pénzért veszek magamnak. Holttestek nélkül. Nekem a koffer csak arra kell, hogy beletehessem a busszolát, a vadászfelszerelésemet és az iránytűt. Mert az autóba minden belefér, ha be akarom járni a világot. Nem is olyan buta ez a Jozso! Csombi megunta, hogy csöndben bogozgassa a gombolyagját, odaugrott hozzánk a rekamiéra, és kitépte kezünkből a képes lapot. Mindkét praclijával magához szorította, vicsorgott és haragosan nézett rám. Barátom, milyen a szeme! Kicsi, mély és dühös, az embernek nevetnie kell. – Téged magammal viszlek – mondta neki Jozso. – Te leszel az egyetlen nőszemély, aki velem jön. Megtanítlak ablakot mosni, és vigyázol majd a kocsira, jó? – Csombi odasomfordált Jozsóhoz, és diadalmasan nézett rám. – De ha valahol a dzsungelben olajra lépsz – cibálta meg Jozso a majom szőrös fejét –, agyoncsaplak. Csombi úgy tett, mint aki mindent megértett, és egyszerre csak belém vágta az újságot, jelezve, hogy már megelégelte a látogatást. Álljatok a fejetek tetejére. Eszem ágába sincs, hogy egy bolond majommal és egy kelekótya sráccal beutazzam a világot. Ti csak menjetek, szerencsés utat!

14 Szörnyű feledékeny vagyok, már magam is haragszom érte. Elfelejtettem például megmondani a két fiúnak, hogy járok a jégre. Ezúttal csakugyan ráfizettem a nagy feledékenységre. De már nem is járok szívesen a romlott huligánok közé. Mikor nagyi elment bevásárolni, elővettem a telefonkönyvet, és az „r” betűnél kerestem a Reptis nevet. Így hívják Imrót. Persze nem akartam őt felhívni. Szó sincs róla! Csak néztem, nincs-e véletlenül telefonjuk, és hol laknak. Három Reptist találtam, de fogalmam sincs, melyik lehet Imro édesapja. A feltüntetett utcákat sem ismerem, sőt azt se tudom, közel van-e valamelyik a Podjavorinskához. Szégyen, hogy ilyen kevéssé ismerem a szülővárosomat. Sanyót Sztreleckynek hívják. Ezt a nevet egyáltalában nem találtam meg a telefonkönyvben. Egyszerre bezúdult Marcela, és mikor meglátta kezemben a telefonkönyvet, csak úgy vaktában számokat kezdett tárcsázni. – Halló, itt a krematórium – jelentkezett –, kérem, mossa meg a lábát és a fülét, ma odamegyünk, hogy elégessük. Készítsen elő edényt is, hogy legyen mibe szórnunk a hamvait. Köszönöm. Az emberek persze szitkozódtak, Marcela meg röhögött, mint egy fakutya. Ezt a viccet egyszer olvastuk valahol, és Marcela azóta nagyban űzi. Eleinte én is nevetségesnek találtam, de később már untatott mindig ugyanaz a hülyeség. Még csak az kéne, hogy véletlenül Reptisék seámát tárcsázza… – Tudod mit – mondtam neki –, a mi telefonunkon ne szamárkodj! Mit gondolsz, a postán nem tudják megállapítani, honnan telefonáltak? Ha apám ezt megtudja, agyonvág. Marcela nem zavartatta magát. Hát persze, hiszen nem az ő telefonjuk. De mikor újra jelentkezett valaki, már nem bosszantotta a krematóriummal, hanem randevút adott. Ötkor a színház előtt, ismertető jel: piros szegfű. – Fiatal vagyok és nagyon szép, a hajam rozsdavörös – csicseregte a telefonba. – A viszontlátásra, drágám. Csao! Majd megpukkadtunk a nevetéstől. – Állítólag az unokáit is elhozza – visított Marcela. Valaki mégis ráduplázott erre a dilisre. Az unokáit, haha! Marcela ma este hozzánk akar jönni tévét nézni. Szenzációs filmet adnak. A címe: „Vörös és fekete”, kétrészes, és az egész csak szerelemről szól, minden nő szerelmes Gérard Philipe-be, amin a legkevésbé sem csodálkozom. Mikor még színészképeket gyűjtöttem, ő volt a kedvencem. De Marcela azt mondta, hogy a darab szomorúan végződik, mert Gérard Philipe-et végül felakasztják. Mikor Iván megnézte a filmet, állítólag sírt az egész mozi, csak ő nem. Érthető. Talán még röhögött is a hólyag. Őt nem érzékenyíti el semmi. Legfeljebb a futball vagy a hoki, de más nem. Én imádom a szomorú filmeket. Nem a háborús darabokat, hanem a szerelmi tragédiát. Ilyenkor egyáltalán nem bánt, ha sírok. Az életben bánt, de moziban imádok sírni. Nevetni is szeretek. Minden egyéb untat. De egy cseppet sem biztos, mondtam Marcelának, hogy a filmet megnézhetem. – Tudod mit – indítványozta Marcela –, elhívjuk Ivánt is. Ivánt a mamád biztosan nem dobja ki, ők ketten egész jól bírják egymást. Nem rossz gondolat, csak az a bökkenő, hogy a tévé mellől véletlenül nem anyu kerget el, hanem apu. – Megpróbálhatjuk – egyeztem bele. – Hétkor legyetek itt. Nagy érdeklődéssel végighallgatjuk a híradót, és mikor a filmre kerül a sor, beszélgetni kezdünk, mintha a darab egyáltalán nem érdekelne minket. Ha látják, hogy a pikáns jeleneteknek nem szentelünk figyelmet, legalább a film első felét megnézhetjük. Szünet után többnyire kiéleződik a helyzet, és ha a hősök véletlenül még a befejezés előtt eljutnak az ágyig, nincs segítség. Úgy kiröpülünk, hogy a lábunk sem éri a földet.

– Jó – mondta Marcela –, fél hétkor itt vagyunk. Lehet, hogy apu nem is lesz itthon. – Szevasz – viharzott el Marcela –, sietek Márta után a jégre. Tegnap reggel óta ott van. Csak aludni jött haza. Már alig áll a lábán, de ki kell használnia a korcsolyát, tudod? Hát szevasz, fél hétkor. Mártának tavaly óta három számmal nőtt a lába, így most nincs se cipője, se korcsolyája. Ha egy kis pénzhez jut, mindent a kölcsönzőből vesz. De a felszerelés két napra tizenkét koronába kerül, ami bizony elég sok. Bár Mártának még így is kifizetődik, mert aztán két hétig látni sem akarja a jégpályát. Világos, ha két napig reggeltől késő estig korcsolyázik, hogy kamatoztassa a befektetést. Én nem menteni ki a jégre. Mikor Marcela elvonult, nagyival régi szvettereket kezdtünk fejteni, anyu kötötte őket valaha az egész család részére. Volt köztük egy gyerekszvetterem is, pici kötött kabátka színes kiskacsákkal. Olyan szép, hogy sajnáltuk felfejteni. Ha együtt csinálunk valamit, nagyinak mindig Amerikáról kell mesélnie. Bostonban élt, és egy szőnyeggyárban dolgozott. Nagyon szegények voltak, neki már tizenhét éves fejjel pénzt kellett keresnie. Mindig irigylem, hogy ilyen messzire került, és nem értem, miért sírt két teljes évig az otthona után. Amerikában találkozott egy Breznyan nevezetű fekete bajuszos férfival, aki el akarta venni feleségül. De nagyi nem ment hozzá a bajusz miatt és azért sem, mert mindig csak egy szép fiúra gondolt, aki itt maradt az óhazában. Az a szép fiú az én megboldogult nagyapám volt. Ha nagyi erről mesél, titokzatos arcot vág, bólogat, és a szeme nevet. Tulajdonképpen nagyon szeretem a nagymamámat. A látszat ugyan néha mást mond, de ez az igazság. Ha meghalna, nem tudom, mit csinálnék. Amerikán kívül legszívesebben arról az időről meséltetem nagyit, amikor a gyerekei még kicsik voltak. Hat gyereke volt, és nagypapa halála után magához vett még négyet kosztra és lakásra, hogy a gyerekeit taníttathassa. Átköltözött Bystricára, de akkor már nem ért rá a Garam völgyét siratni. Az egyik szobában aludtak a lányok, ott az én anyám volt este a főfelügyelő. A másik szobában öt fiú aludt, de nagyi, szegény, nem bírt velük. Többnyire szíjjal ült mellettük, amíg el nem aludtak. Barátom, de kár, hogy nem lehettem ott! Mit művelt az a banda! Akárhányszor megtörtént, hogy valamelyik kabátujj nélkül jött haza az iskolából. Ha Pistát télen a templomba küldték, a zsoltároskönyvén csúszott le a domboldalon. Pista is idegen gyerek volt és a legnagyobb csibész. A gyerekek Spigogónak hívták, mert esténként pizsamanadrágjába gyömöszölte a vánkosát, elöl, hátul kitömte magát vele, aztán beszaladt a lányokhoz, himbálta magát, mint a gácsér, vadul méregette a szemét és kiabált: Spigogo-go-gó! A fiúk verekedés közben majdnem minden este lerántották a fogast, de nagymama már csak a sötétbe csapott a szíjával, ritkaságszámba ment, ha nagy néha eltalálta valamelyiket. Szép kis élet lehetett! Az én anyám volt a legjobb tanuló, és a srácok engedelmességgel tartoztak neki, mert ők bizony nem tanultak valami híresen. Így a leckével rá voltak utalva. Legkiállhatatlanabb volt egy Dezső nevezetű fiú. Mikor nagyi egyszer galuskát főzött, nem akart enni belőle. Neki nincs olyan parasztgyomra, finnyáskodott, mint a többi gyereknek. Anyám akkor lekent neki ebédnél egy pofont, és jól tette. Mit sértegette a gyerekeket. Elkényeztetett majom! Nagyi leszidta anyut, mert félt, hogy Dezsőt elviszik tőle, pedig érte fizettek legtöbbet. Dehogyis vitték! Ha elvitték volna, úgy elhasal, mint a pinty, mert mindenre anyu tanította. Alighogy anyu leérettségizett és elment hazulról, Dezsőkét ki kellett venni az iskolából. Már félévben öt szekundája volt. Úgy kell neki. Alkonyatig beszélgettünk és fejtettük a szvettereket. Nagyi aztán krumplit hámozott vacsorához. Bementem valamiért a szobába, és csak úgy mellékesen lenéztem az erkélyről. Hát persze, Sa és I lent álltak. Úgy tettem, mintha csak az eget kémlelném, és vártam, amíg észreveszik, hogy otthon vagyok. Sanyo felfütyült, de én nem vettem róla tudomást és bementem. – Add ide a szemetet – mondtam a konyhában nagyinak –, leviszem. Nagyi elcsodálkozott, mert máskor egy óráig rághatja a fülemet, amíg lekerget a szeméttel.

– Minek mennél le éjszaka – ellenkezett –, ez most már itt maradhat reggelig. – De sokat értsz a higiéniához, nagyi – siettem a válasszal –, reggelig minden bacilusokra bomlik. – De ki ne szórd a lépcsőn – adta végre kezembe az edényt –, nehogy megszóljanak. Villámgyorsan leszaladtam. Csakhogy a szemetes ládák az udvaron vannak és nem az utcán a neon alatt. Feltűnés nélkül kiszaladtam a kiskapun és kilestem az utcára. Remélem, nem láttak meg. Aztán nagy csörömpöléssel kiürítettem, az edényt. A szemetet jól ki kell rázni, nem igaz? A két alak lassan odasomfordált a kiskapuhoz. Elsőnek Sa és utána I. Bekukkantottam a küblibe, hogy minden rendben van-e. Ekkor észrevettek. – Szervusz – köszönt Sanyo a kerítés mögül –, mit csinálsz, O? – Szervusz – mondtam. – Nem látod? Imro a kerítéshez támaszkodott, és csöndesen nézett rám. – Már vége a vakációnak – sóhajtotta. – Bizony – sajnálkoztam én is –, holnap még kimegyek a jégre, aztán vége a jó időknek, újra kezdődik a rabszolgaság. Hétfőn még a képzőművészetibe is megyek. – Sajnállak – mondta Imro –, estig gürcölhetsz. – Bizony – bólogattam. – Oli! – kiabált nagyi a konyhaerkélyről. – Mozgás, gyere már, mert megfázol! – Hát szervusztok – vettem fel az edényt. – Szervusz – mondta Sanyo. De Imro: – Jó éjszakát, Olinka. Jó éjszakát, Imro. Jó éjszakát! De ezt már nem mondtam. 15 Végre eljött a hétfő. Egész szívesen mentem már iskolába. Tény. Túlzás nélkül… egész szívesen. Hazamenet Imróról meséltem Évának, elmondtam, hogy és mint alakult az ismeretségünk. Évát főleg Sanyo érdekelte. Tudni akarta, szép fiú-e Sanyo is. Mikor meghallotta, hogy nemcsak az orra szeplős, mint az övé, de homlokán is szeplők virítanak, elvesztette minden érdeklődését, és már csak a kiskatona felől kérdezősködött, főleg azt firtatta, járt-e a jégre, mialatt ő Čaníkovcén vakációzott. Nem járt. Talán ő is szabadságra ment. – Ugyan kérlek – legyintett Éva –, engem nem látott a jégen, hát az egész világtól elment a kedve, ez az. De sokat tart magáról! – Boldog vagyok, hogy már hazajöttünk – mondta végül Éva –, anyával nem lehetett kibírni. El tudom képzelni. – A nagymama azt mondta, hogy vakációra meghívhatlak Čaníkovcére. Mit gondolsz, elengednének? Azt hiszem, most már elengednének. Egész szívesen mennék. Faluhelyen a fiatalság esténként énekel, a fiúk harmonikáznak vagy a tranzisztort játszatják. Ez véletlenül egész jó lehet. Bekukkantanék az istállóba is, megnézném, nincs-e véletlenül kisborjú vagy kismalac. Aratáskor segítenénk a cséplésnél, és én mindent le is rajzolnék. – Azt már nem – ellenkezett Éva –, ott ne tüntess a rajztudományoddal. Az nem illik. Éva mindig kifogásol rajtam valamit. Különösen, ha rajzolásról van szó, vagy akkor is, ha például rosszabb osztályzatot kap, mint én. A rajzzal már bosszant is a dolog, mert én igazán szeretek rajzolni, és nem felvágásból csinálom. A rajzolással ritkán hencegek. Tulajdonképpen

csak egyszer hencegtem vele, akkor a turistaházban, és az is siralmasan végződött. De Évának nem mondtam semmit. Ő bizonyos dolgokban nagyon furcsa. Mint például az én anyámmal. Megint ijesztgetett, hogy Imróról egy árva szót se szóljak neki, mert hét lakatra zár. Anyu tud róla, tromfoltam le Évát, és esze ágában sincs bezárni. Ellenkezőleg. Nevet rajta. Ebben az én anyám véletlenül príma. – No majd meglátod! – rémített Éva. Mit látok meg? Nem látok meg semmit. Talán csak Imrót látom meg ma, mert végre eljött a hétfő! Az iskolában szenzációs hangulatban voltam. Ezúttal Strba Ivánt is lepipáltam. Még a tanárok is nevettek a bemondásaimon. Első nap még nincs semmi vész, hát megengedhettem magamnak egyet-mást. Jókedvünk vegytanórán érte el tetőfokát! Füzike valami kísérletet készített elő. Boldog, ha élénk érdeklődést tanúsítunk, és ilyenkor megereszti a gyeplőt, még bolondozhatunk is. Én felszólítás nélkül kiléptem a padból, és lassan közeledtem a kísérleti asztalhoz. Mind pukkadoztak a majmolásomon, csak Füzike nem vett észre semmit. Ekkor történt a baj. Mikor újra kinyújtottam a lábamat, mint egy vadmacska, elcsúsztam a parketten és lepottyantam a fenekemre. Ebben ugyan nincs semmi különös, mert én akármikor elvágódom, de a sima parketten a hátsó felemen folytattam az utat a kísérleti asztalhoz. Mégpedig teljes sebességgel. Mikor végre kikötöttem az asztalnál, Füzike levette szemét a lombikról, és összecsapta a kezét: – Hogy kerülsz ide, gyerekem? Az egész osztály harsogva hahotázott, és Füzike nevetett a legjobban. Ő is jó hangulatban volt. Délben nem volt étvágyam, de nem akartam bosszantani nagyit, hát erőszakkal megettem a spenótot. Végül is… attól nem hízik az ember. Csak ne verne bele annyi tojást. A képzőművészetiben folytattam a bolondozást. Rávettem a fiúkat, hogy fogják le Antal Gizát, és nyomdafestékkel fekete bajuszt mázoltam rá egész a füléig. – Tudod, miért kaptad ezt? – kiáltottam, és aztán a fülébe súgtam, miért. Majd meghalt a nevetéstől, mikor elmesélte, hogy Imro minden áldott nap kérdezősködik felölem, tudni akarja, van-e fiú barátom, jól tanulok-e és mindent. Hát így állunk. Persze most már én is kifaggattam Gizát, megkérdeztem, milyen diák Imro, és nem huligán-e véletlenül. Állítólag közepesen tanul, de nem huligán. A lányok ugyan bomlanak érte, de arról igazán nem tehet, hogy szép. Az a lánydolog azért bántott egy kicsit, de nem mutattam, és tovább mókáztam, amíg be nem jött a tanár. – Ha annyi energia szorult beléd, Polomec – mondta –, ugorj le Antallal a pincébe, és hozzatok fel agyagot. A versenymunkát már mindannyian átadták, így hát ma domborművet csinálunk. Nekiiramodtunk Gizával, de csak az ajtóig jutottunk, ott úgy összeütköztünk, hogy szikrázott a szemünk, és tüzes villámok keresztezték életutunkat. – Lányok – kiáltott utánunk a tanár –, talán csak nem ettetek bolondgombát? Lassan, mert a lépcsőn összetöritek a csontjaitokat. De hol voltunk mi már akkor! Az udvaron hógolyóztunk. Csak a pincében vettem észre, hogy dudor nőtt a homlokomon. Szerencsére csak a hajam alatt. Fejemet a hideg iáinak támasztottam, de még sokáig rázott a nevetés, míg végre elmúlt a nevetőroham és tartam bírtam az agyagot. A reliefem kitűnően sikerült, máig sem értem, hogyan tudtam így megcsinálni. Az enyém és a Susóé volt a legszebb, mindkettő bekerül a kiállításra. Én egy műkorcsolyázó párt mintáztam táncpózban. Ludmila Bjelouszová és Oleg Protopopov lebegett a szemem előtt. A világbajnokságon ők tetszettek nekem legjobban. Úgy táncoltak a jégen, mint két álmodó hattyú. Álmodozva, de pontosan. Mikor felvettük a kabátunkat, valami az ablakhoz húzott. De nem mentem oda. Egyre csak azt ismételgettem magamban: ne bántson, ha Imro nem lesz az iskola előtt. Könnyen lehet, hogy nem

tudott elszabadulni hazulról, vagy rosszul hallotta, mikor a szemetesvödör csörömpölése közben a képzőművészetit említettem. Mindenféle történhet, nem igaz? Nem teszem magam nevetségessé Giza előtt! Fölösleges volt az aggodalom! Imro és Sanyo ott vártak az iskola előtt. Szívem dobogott, mint egy félrevert harang. De erőt vettem magamon, és egyenesen odamenteni hozzájuk. Giza is megállt velünk, egy ideig négyesben beszélgettünk. Giza végre elvitorlázott. Megengedem-e, hogy egy darabkán elkísérjenek, kérdezte Imro. Bólintottam és gyorsan elindultam, nehogy véletlenül beleütközzek valakibe a mieink közül. Szerencsére valamivel hamarább engedtek el az iskolából, mire értem jönnének, már akaratomon kívül is árkon-bokron túl leszek. Gyalog mentünk végig a városon, titokban bántam, hogy a legközelebbi megállónál fel kell szállnom a villamosra. Sanyo egyszer csak a homlokára csapott – Hű, elfelejtettem kenyeret venni! Gyerekek, vissza kell mennem, mert bezárják a boltot, és otthon cirkusz lesz! Sarkon fordult és eltűnt. Hát erre nem számítottam! Ólomnehéz lett a lábam, úgy lépkedtem Imro mellett, mint egy felhúzott német játékszer. Az emberek belém ütköztek, de én a világért sem mentem hozzá közelebb, mint egy méternyire. Ha valaki így látna minket, szépeket gondolna rólam. – Az emberek úgy járnak, mint a kosok – mérgelődött Imro, mert mindig újra keresnie kellett a tolongásban. – Ha még valaki meglök, velem gyűlik meg a baja! Kicsit megijedtem, és attól fogva jobban vigyáztam. Közben megfeledkeztem az óvatosságról, és egész közel jutottam Imróhoz. Végül is mi van abban? Ha valaki meglát, azt mondom, hogy osztálytársam. Az iskoláról beszélgettünk, és Imro vinni akarta a táskámat. Nem nehéz, mondtam, és áttettem a másik kezembe. A gramoboltból egy kubai táncdallam ömlött, és a kirakat fölött kivilágosodott a színjátszó neon táncospár. Először a táncosnő piros szoknyája virított, Imro arcát is elöntötte a rózsaszínű ragyogás. Aztán kékes színben villant a táncos, és Imro fázni látszott. A zöld blúz haragosra festette arcát, és mikor minden kialudt, Imro azt mondta: – Kérdezni akarok tőled valamit, Olinka. Zsibbadtan bólintottam. – Tudni szeretném, akarsz-e barátkozni velem. Én ugyanis szeretnék barátkozni teveled, tudod? Intettem, hogy én is. – De ezt ki is kell mondanod, hogy tudjam. – Akarok veled barátkozni, Imro – mondtam, de elég halkan. – És senki mással? – És senki mással – ismételtem. Aztán eszembe jutott a két turistaházi jogász, Bernát Palo, Mikus meg a többi talpnyaló, és hozzátettem: – Tudod, milyen utálatos fiúk vannak nálunk! – Ha valamelyikük tolakodna, csak szólj nekem – fenyegetőzött Imro, és arca haragosra változott, mint a zöld fény alatt. – Te most az én barátnőm vagy, és nem tűröm, hogy molesztáljanak! Fivéred van? Mondtam, hogy fivérem sincs. – Hát akkor én egyben a fivéred is leszek. Jó? Ez még jobban tetszett nekem, és nagyon boldog voltam. Már a harmadik megállót hagytuk el, de hát felszállhattam a villamosra!? Nem, nem szállhattam fel. Szótlanul mentünk tovább, egyre csöndesebb lett az utca, és egyre kevesebb volt a neonreklám. Az ötödik megállónál kijelentettem, hogy most már igazán fel kell szállnom. – Jó – egyezett bele Imro. – Elkísérlek hazáig, nehogy valami bajod essék. Boldog voltam, de közben remegtem, mint a nyárfalevél, nehogy véletlenül összeakadjunk

apuval. Felszálltunk, és mikor egymás mellett ültünk a robogó villamoson, nem tudtam megérteni, hogy is félhettem valaha egy ilyen fiútól, mint Reptis Imro. A gyilkostól nem féltem akkor a turistaházban, pedig mit követett el ellenem! Reptis Imro pedig félelmet keltett bennem. Imro, a legjobb barátom! Egyszer majd elmesélem neki azt a dolgot a gyilkossal. A világért sem mondanám el senkinek, de neki elmondom, mert neki most már mindent elmondhatok. Arról a fiúról is beszélhetek, akit a képes újságban láttam, és aki annyira hasonlított rá. Vagyis… róla inkább nem beszélek. Azt mindenesetre elhallgatom, hogy felakasztotta magát. A lépcsőházban megnéztem az órámat. Háromnegyed nyolc!!! Félholtan csengettem be. Anyu hidegen mondta: – Még szép, hogy hazajöttél. Hánykor ért véget az iskola? – Nem tudom pontosan – mondtam –, de elég későn. Ha legalább sejteném, jött-e értem valaki! Úgy látszik, igen, mert apu tombolt a szobában, dühösen kinyitotta az ajtót, és rám förmedt: – Hát megérkezett a kisasszony! Nagyi titokzatosan viselkedett, gyorsan vacsorát adott nekem, és kiállhatatlanul bólogatott. Vártam, mikor kezdődik a patália, legokosabb, ha megsértődöm, és a biztonság kedvéért nem beszélek senkivel. De nem csaptak patáliát. Csak akkor láttam, hogy a helyzet rosszabb, mint hittem. – Menj be apuhoz – tuszkolt nagyi –, nagyon haragszik. Most már komolyan megijedtem. Aput puhára főzni… ez valaha nem jelentett számomra problémát. De mostanában különösen viselkedik, mintha mindannyian az idegeire mennénk. Nem tudtam, megkockáztathatom-e valamelyik régi trükkömet. Nagyi meg csak taszigált, hát végül is benyitottam hozzá. A szobát üresen találtam! Gyorsan becsuktam az ajtót, és most én taszigáltam nagyit az előszobán át be a konyhába. Nálunk ez mindig így történik: nagyi a fő bujtogató a házban, de ha igazán baj van, épp ő akar mindent gyorsan elsimítani. – Hát látod, nincs ott – súgtam, mikor nagyi visszakergetett. – Csak nézz jól szét – tanácsolta, és újra kinyitotta a szoba ajtaját. Akkor vettem észre, hogy apu kint áll az erkélyen. Iszonyúan megijedtem. Talán csak nem Imrét figyeli! Az lehetetlen. Imro már biztosan elment! Fél kilencre jár az idő. Összeszedtem minden bátorságomat, és kimentem az erkélyre. Apu cigarettázott és a sötétbe bámult Az utcán egy lélek sem járt. Megkönnyebbültem és karon fogtam aput. Meg se moccant. Állt, mint egy kőszobor. Egyszerre világos iett előttem, hogy gyerektrükk itt már nem segít. Elengedtem aput, de nem mentem el. Havazni kezdett. Nagy, fehér hópelyhek hulltak a sötétből, láthatatlanul ellebbentek előttünk, és a neonlámpa fényében fehér villanással megperdültek Strbáék erkélye előtt. – Szépen havazik, ugye, apu – kezdtem a beszélgetést, mikor eldobta a cigarettát. – Igen – mondta –, havazik. Egy szót se többet. Kis idő múlva hozzátette: – Menj aludni, kérlek. Egyszerre nagyon megfájdult a szivem. Mindannyiunkért. Kirobbantam: – Hát akkor megyek, de vedd tudomásul, hogy veled már egyáltalában nem lehet beszélni. Apu hozzám fordult, és az erkély hideg sötétjében keményen koppant minden szava. – Úgy, velem nem lehet beszélni… Talán már megfeledkeztél azokról az időkről, Olga, amikor még őszinte gyerek voltál. Voltak ilyen idők. De most már megtanultál alakoskodni, és ezért én semmit sem kérdezek tőled. Lehet, hogy anyádhoz bizalmasabb vagy, de engem az már nem érdekel. Sem most, sem a jövőben… Elsötétedett előttem a világ. Egek, mit kellett volna tennem?! Megmondani az igazat? De hogyan? Hogyan?!!!

– No – nyögtem ki nehezen –, most megadtad nekem, apu, azt mondhatom! Lassan bementem a szobámba. Anyu már megágyazott. Ő sem kérdezett semmit. – Anyu – mondtam egy idő múlva –, én nem tettem semmi rosszat. Azok ketten, tudod, akik akkor leszólítottak, ma megvártak az iskola előtt. És elkísértek egy darabon. De nem tettem semmi rosszat! Szeretném, anyukám, ha ezt megmondanád apunak. Anyu nem ment rögtön át hozzá. Ennek örültem is, nem is. Vagyis tulajdonképpen… örültem. – Hát ahogy gondolod, anyu – mondtam. – Ha akarod, mondd meg, ha nem akarod, ne mondd. Ahogy te akarod. De miért hallgat anyu is? – Vagy talán te sem hiszel nekem? – kiáltottam, és most már igazán közel álltam a síráshoz. Csak nagy sokára mondta anyu: – Hiszek neked, Olga, de a mai nap ne ismétlődjék többet. Az iskolából gyere egyenesen haza. Ha a fiúknak kedvük van, jöjjenek ők ide. Sétálhattok itt a környéken, vagy gyertek fel a lakásba. Esti kóborlásokat nem engedélyezek. Hát jó. Ezt már megmondhatom Imrónak, és a probléma megoldódott. Nekem igazán mindegy, hol és mikor találkozunk. Elalvás előtt még bánkódtam apu szavain, de hát nem lesz az olyan borzasztó, ahogy mondta. Apu furcsa, az tény. Ő változott meg, nem én! Anyu sokáig olvasott, de én rögtön kioltottam a villanyt. Nem volt kedvem olvasni. Lehunytam a szemem, és abban a pillanatban megjelent előttem Imro, rózsaszínű, kék és zöld megvilágításban. Még a kubai táncdal is visszhangzott a fülemben, pedig csak egyszer hallottam. Minden olyan élő és valóságos volt, hogy újra beszélgetni kezdtem Imróval, talán éjfélig is diskuráltunk. Imro rosszul korcsolyázik. – Támaszra van szükségem – mondja –, hokibotra, tudod? Különben folyton csak égnek mered a lábam. Hokibottal, sajnos, tilos a pályára lépni, hokizásról nem is beszélve. De Imro azért sportember. Futballista. Az iskolai tizenegyben csatár. Tavasszal iskolaközi versenyük lesz, kért, hogy okvetlenül jöjjek majd el megnézni őt. Egyelőre ő jár nézni engem. Kint álldogál a palánkhoz támaszkodva, és én minden kör után megállok mellette. Évával és Strbáékkal járok a jégre. Ők tudnak Imróról. Marcela feladata lefoglalni Mikust és Bernát Palót, hogy ne fussanak utánam. Nem megy le a nyakukról, Mikus már nagyon gyűlöli. De Bernát Palo nem! Egész szívesen zavartatja magát, és minden alkalommal hízeleg neki. Ilyen természet, mindent a maga javára magyaráz. Most is meg van győződve, hogy Marcela fülig szerelmes belé. Persze ezúttal is téved, mint akkor velem. Marcela véletlenül hű marad Bohunszky Jozsinkóhoz. Irtó dühös Jozso apjára, hogy így kínozza a fiát, és folyton csak azon töri fejét, milyen stiklivel bosszantsa. Éva persze a katonájával páváskodik. Most Imróval járok haza. Iván eleinte csípős megjegyzéseket tett, de ő semmiben sem kitartó, így végül ezt is elunta. A korcsolyázást inkább korábban abbahagyom, hogy időre hazaérjek. Útközben nyári terveket szövögetünk Imróval: jó időben fürdeni járunk majd a tóba. Lassan már a szüleimet is meg kell dolgoznom, nehogy szünidőben elküldjenek valahová. Ez nem lesz könnyű dolog, mert eddig mindig elvitorláztam Banbysba és más világtájakra. – De ha mégis el kell utaznod – mondja Imro –, irj majd nekem sok képeslapot. Gyűjtöm őket, tudod. – Miért kellene elutaznom? Nem megyek sehová! Legfeljebb egy-két napra. A képeslapok miatt. Imrónak van egy kilencéves öccse, és mindenféle mulatságos történetkét mesél róla. Tavaly például fogott a Zergehegyen egy vízisiklót, otthon tartotta, és senki sem volt biztos benne, nem

várja-e lefekvéskor kígyó az ágyában. – Képzeld – mesélte Imro –, öcsi betanította, és a sikló engedelmeskedett neki. Keze köré csavarva hordta a zsebében. Ha rászólt, hogy Zuza… – Zuza? – jutott eszembe másvalaki. – Igen, Zuza. Miért kérdezed? – Én is megismertem a Chopokon egy Zuzát. Csakhogy az százszor rosszabb volt, mint egy kígyó. Hát mit csinált a kígyó Zuza, ha az öcséd hívta? – Rögtön elmondom – folytatta Imro. – De aztán el ne felejts arról a másik Zuzáról mesélni. – Jó. Szóval mit csinált? – Mit? Képzeld el, egyszer csak kidugta a fejét öcsi zsebéből. – Hűha! – Vlado odatartotta az ujját. Zuza megkapaszkodott benne a farkával, és Vlado a farkánál fogva kihúzta a zsebéből. Zuza fejjel lefelé lógott a kezén. Vlado ekkor ráparancsolt: „tekeredj”, és Zuza csakugyan összetekeredett, amíg fejjel a farkához nem ért. Ezt képzeld el! – Máriám, és soha nem harapta meg az öcsédet? – Soha. Csak amikor még egy vízisiklót hozott, hogy Zuza ne unatkozzék egymagában, akkor dühödött meg Zuza, és megharapta a másik kígyót. Vlado végül is kénytelen volt az újat visszavinni a Zergehegyre. – Zuza is olyan, mint Jozso Csombija! Az is mindenkire féltékeny. Az állatok furcsák. És mit falt Zuza? – Nyers marhahúst. De tejet a vízisikló nem iszik, az csak mendemonda. Zuza a kádban szívesen úszkált, és lehet, hogy olyankor ivott egy kis vizet. De tejet látni sem akart. – Te is megfogtad néha? – rémüldöztem. – De mennyire – mondta Imro. – Tudod, milyen finom a bőre? Mint egy szilonszvetter bársonyos oldala. – Tudom – bólintottam, mert nekem is van egy ilyen pulcsim. Sárgában. Mindketten sajnálkoztunk, hogy Zuza ősszel elveszett, és már nem láthatjuk. – Hívta az erdő – mondta Imro –, hát úgy látszik, felkerekedett és elindult a Zergehegyre. Biztosan nem sejtette, hány köves utcán kell átvergődnie. Nehéz vállalkozásba fogott, ördögi szerencséje volt, ha sikerült. Ő volna a világ egyetlen vándor vízisiklója, és a kígyótársadalomban ezt senki sem hinné el neki. – Sőt, biztosan meg is harapják. – Lehet – bólintott Imro. – Jó dolgában ő is megharapta a társát. – Az igaz, de ha már átverekedte magát a köves utcákon, ahol egyetlenegy gödör sincs pihenőül, és kimerülten visszaért a Zergehegyre, megbocsáthatnának neki. – Persze hogy megbocsáthatnának, de a kígyó csak kígyó és nem ember. Tudod, Olinka? Imro néha úgy oktat engem, mintha nem tizenöt, de legalábbis tizenhét éves volna. Csakhogy ő a legjobb barátom, tőle még az oktatást is elfogadom. Miért ne fogadnám el, ha okosabb, mint én. És ha valamiben én vagyok okosabb, akkor én adok neki tanácsot. Sértődés nélkül. Imro a vízisiklón kívül is sok mindenért haragszik az öccsére. Nem akar otthon segíteni, még egy kis nyomorult élesztőt sem hoz az anyjának. Mindent Imrónak kell bevásárolnia, néha agyonhajszolja magát, mert a boltok messze vannak a lakásuktól. Mikor megtudtam, hogy Imrónak nincs édesapja, jó ideig szólni sem tudtam a sajnálkozástól. Az apja él ugyan… de Prágában. Egy évvel ezelőtt elhagyta a feleségét, három gyerekét, és azóta már nem lakik velük. Azért nyugszik minden teher Imro vállán. Vladón kívül még egy négyéves kislányuk is van. Hanyicska. – Vele a legnehezebb – panaszkodott Imro. – Apám távozása után Hana a szokott időben minden délután hazavárta az irodából, az előszobában leste az ajtónál, ötpercenként szétveteíte a kis

kezét, és egyre csak azt ismételte: „Hol van apuci, mikor jön?” Rémes! Elszorult a torkom, azt hittem, megfulladok. – Én férfi vagyok – mondta Imro –, hát egyszer elvertem, tudod. Nem nagyon, de azért segített. Mintha kést forgatott volna a szívemben. Először életemben nem értettem meg Imrót. – Nem bírtam nézni anyámat. Tudod, Olincsek? Hanát se bírtam nézni, amint ott állt az előszobában és várt. Nem jobb így? Egyszer megkapta a magáét, és azóta békesség van. Békesség? Végül is, ki tudja? Talán csakugyan jobb így. Borzasztóan szerettem volna megfogni Imro kezét, de nem tettem, ne gondolja, hogy szánakozom rajta. – Ugyan mit! – rántotta meg a vállát. – Most már mindent sportszerűen fogok fel, és így egész tűrhető a dolog. Ha apám idejön Prágából és nagyapához hív minket, igyekszem minél többet kipréselni belőle. Semmit sem tagad meg tőlem, nehogy rossz apának tartsák. – Pedig rossz apa – kiáltottam. – Persze hogy rossz – erősítette meg Imro nyugodtan –, de ő sokat ad a jó hírnevére, nem okosabb, ha ezt kihasználom? – Én egy fillért sem fogadnék el tőle – ellenkeztem. – Marhaság lenne – nevetett Imro. – Én bizony nyugodtan ülök a helyemen, és ha rákezdi, hogy tiszteljük és becsüljük, mert ő neves zeneszerző, pléhpofával bólogatok. De magamban persze röhögök. A neves zeneszerző maszlagot már Vlado sem veszi be, legfeljebb a csacsi Hana, aki a hetedik mennyországban van, ha látja az apját. – Én bizony megmondanám neki a véleményemet! Meg én! – vágtam Imro szavába, mert amit mondott, az bizony egy csöppet sem tetszett nekem. – Csak magad alatt vágnád a fát, Olík – folytatta Imro –, mert én az apai látogatás után biciklivel vagy focival és futballcipővel megyek haza, ha éppen tudni akarod. Máriás huncut a nevem, ha legközelebb nem vágom meg egy fotogép erejéig. És ne gondold, hogy akármilyennel beérem. Flexaretet akarok. Annyi a pénze, mint a pelyva, hát mit üljön rajta, nem igaz? Nem! Tartsa meg a pénzét, ha ilyen. Ezt meg is mondtam Imrónak, de ő csak nevetett: legalább ennyi haszna legyen az apjából. Érthető, Imro is csak kamasz, és majd a plafonig ugrik örömében, ha ilyen kincseket szerezhet. Még mindenféléről beszélgettünk, de én már haza akartam menni, mert egészen más dolog miatt főtt a fejem… 16 Évával meg Ivánnal elkéredzkedtünk az iskolából, és elmentünk a személyazonossági igazolványunkért. A rendőrök nevettek, hogy egy héten születtünk, de azért egy csöppet sem vagyunk hármas ikrek. – Még csak az hiányzana – kuncogtunk Évával, és fél szemmel Ivánra sandítottunk. – Ha ez a két lány a testvérem volna, kapitány elvtárs – húzta ki magát Iván –, gondolkodás nélkül a Dunába ugrom. A rendőrök még jobban nevettek, de nem harapósan. Az utcán sokáig nézegettük a fényképeket és vihogtunk. Ivánnak a képen szörnyen eláll a füle, Éva meg bután méregeti a szemét. Az én képem állítólag a legjobb, de nekem egyáltalán nem tetszik. Úgy nézek ki rajta, mint egy hatodikos. A copfom miatt, tudom! Ha Imrónak nem tetszene annyira, máris levágatnám. Iván persze megint hencegni akart. Télikabátját félig nyitva hagyta, és az új személyazonosságit úgy csúsztatta be felső zsebébe, ahol az urak zsebkendőt hordanak, hogy mindenkinek azonnal szemébe tűnjön a piros könyvecske. Az egyik hirdetőtáblán átnéztük a mozik műsorát, de a

nonstopon kívül reggel sehol sem adnak semmit. Ha találunk valami jó kis darabot, amire tizennégy éven aluliaknak tilos a bemenet, azon frissiben kipróbáljuk az új igazolványt. Együttesen volt hét kampónk, és az elég is lett volna. De miután nem találtunk semmit, gyorsan visszamentünk az iskolába, ne mondják, hogy bliccelünk. Nekem úgyis szerencsém volt, a diri megszabadított a földrajztól. A tanítás végéig az előcsarnok feldíszítésével vesződtem. Minden évben én díszítem fel a nemzetközi nőnapra. Ilyenkor mindig fehér, fekete és sárga bőrű nőket rajzolok, de most kieszeltem valami újat. Nőalakokat is rajzoltam ugyan, de a kép szélén helyeztem el őket. A jobb sarokba néztek a gyerekekkel teleszórt földgömbre. Még tanítás után is dolgoztam egy keveset, de az persze már nem boldogított. A faliújságfelelősök is nyugodtan megcsinálhatták volna. Mi tulajdonképpen már nem is vagyunk úttörők. Az első félévben csak egy gyűlésünk volt, és a rajvezetőnk még arra sem jött el. Csak másnap tudtuk meg Füzikétől, hogy tájékoztatnia kellett volna bennünket a CSISZ-fogadalom időpontjáról. Az egész osztálynak kék ingről kell gondoskodnia. Végre egy kis változatosság! Apu ma hazajött ebédre. Megmutattam neki a személyazonosságimat, és ő egy celluloid tokot spendírozott rá. Szóba akartam hozni a bolyhos sapkát, már nem is a sapka miatt, hanem hogy végre beszélgessünk egy kicsit, de nem lehetett. Apu megitta a kávéját és elment. Egek, ez már kibírhatatlan! Megcsináltam a leckét és lestem anyut. Csak négykor jár haza. Ma nem menekül meg, beszélek vele, ha törik-szakad! Türelmetlenül vártam, hogy megebédeljen. Még kevesebbet evett, mint én. Le is fogyott az utóbbi időben. Neki persze szabad. Pedig nem vált előnyére. Mikor szájához emelte a villát, a keze remegett, mintha fázna. – Mit bámulsz úgy rám? – szólalt meg hirtelen. Ijedten összerezzentem. – Tetszel nekem – tréfálkoztam, mint valaha régen, gyerekkoromban. Anyu letette az evőeszközt és megigazította sálját, amit a pulóver kivágásában hord, hogy takargassa soványságát. – Csak ne dumálj, ahogy Strba Iván mondaná – nevetett. – Mars be a szobába, sírnak a könyvek! Idáig hallom a fizika jajgatását. Örültem, hogy jó hangulatban van, de ma véletlenül más dolgokról akartam beszélni vele. Bementem ugyan a szobánkba, de őt is behívtam. – Mi történt az iskolában? – kezdett gyanúsítani. – Mutasd az ellenőrződet! – Az iskolában nem történt semmi – mondtam –, és az ellenőrzőmben sem találsz semmi újat. – Vagy talán a fiúk körül van valami újság? – firtatta. – Mikor jönnek látogatóba? Hát ami azt illeti… Imro nem jön hozzánk látogatóba. Restelkedik. Érthető, hiszen nem házasodni akar! De ezt nem mondtam meg anyunak, ő ilyen dolgokban régimódi. Mikor összes kérdéseit kimerítette, lefeküdt a rekamiéra és felhagyott a faggatással. Villámgyorsan leültem mellé. – Anyu – szökött ki belőlem –, miért alszol most az én szobámban? Ostoba kérdés, tudom, gyerek ne tegyen fel a szüleinek ilyen kérdéseket, de ha már egyszer kiböktem, nem szívhattam vissza. „A ki nem mondottat oda teszed, ahová akarod”, mondja nagyi, de hogy a kimondottat hová tegye az ember, azt már ő sem tudja. Anyu sokáig nem adott választ. – Talán zavarlak, Olinka? – kérdezte végül, és felkönyökölt a díványon. – Dehogyis zavarsz – tiltakoztam ijedten. – De azelőtt esténként mindig beszélgettetek apuval, és most már nem beszélgettek. Talán azért nincs soha idehaza! – Sokáig dolgozik – feküdt vissza anyu, és lehunyta szemét. – Más beosztást kapott, és ott több a munkája. – Nem! – kiáltottam. – Azelőtt beszélgettetek, akármilyen későn jött haza. Miért alszol most itt?!

Igen!!! Miért nem kapok erre választ?! – Ezt te még nem érted, gyerekem. Persze hogy nem értem. Hiszen azért kérdezem. És nem vagyok már gyerek! Tudnom kell, mi történik a családban, különben nem bírom ki és megszököm hazulról. – Ha te nem mondod meg – fenyegetőztem –, megvárom aput. Éjfélig is várok rá. Vagy akár reggelig. Kell, hogy megmondja nekem. – Nyugodj meg, Olinka – sóhajtott anyu. –, hiszen nem történt semmi. Nem történt semmi! Nektek az semmi, de én jól tudom, milyen élete van Imrónak és Hanyicskának. Meg Vladónak is. A felnőtteknek ez talán semmi. Azt hiszik, hogy a gyerekekkel akármit elhitethetnek. Némelyikkel talán igen, de velem nem, az egyszer biztos! Este beültem apu szobájába és vártam. Eleinte szólt a rádió. De mikor modern muzsikára került a sor, inkább kikapcsoltam. Nem mintha nem szívesen hallgatnám, de apu nemigen szereti a dzsesszt. Egy időben csak twistlépésben jártam a lakásban, és egyszer nagyon felbosszankodott: „Az ember fáradtan jön haza, és egyebet se hall, mint: twist, twist, lálalala, twist.” Tényleg folyton csak ezt énekeltem a twist ritmusában. Csakhogy akkor még más idők jártak. Apu utánozni kezdett, és gurultam a nevetéstől, és a kedélyek máris lecsillapodtak. De most? Anyu többször bejött hozzám, de én ideges voltam és úgy tettem, mintha fizikát tanulnék. Már régen átgondoltam mindent, amit apunak mondani akarok. Csak egy dolog izgatott: hogyan kezdjem. Kilenckor aludni hívtak. Még nagyi is beleavatkozott. De én nem mozdultam a szobából. – Csak feküdj le, anyu – mondtam –, én még egyáltalában nem vagyok álmos. Volt egy régi pamutból megkezdett pulóverem, hát most elővettem a kötést. Két karosszékből díványt rögtönöztem magamnak, és kényelembe helyezkedtem. Reggelig is kibírtam volna. Ha Jozso tud egész éjjel gyalogolni, én ne tudnék pár óra hosszat ülni a fotelben?. De nem tartott órákig. Tízkor megcsikordult a kulcs, apu levetette a kabátját és bement a fürdőszobába. Aztán megvacsorázott a konyhában, de nagyon hamar elkészült a vacsorával. Pár perc múlva benyitott a szobába. Sóbálvánnyá meredt, mikor meglátta, hogy ott ülök és kötögetek. – Szervusz, apuli. – Nevetnem kellett. – Egy kicsit várok rád. Apu ijedten nézett rám, és ugyanazt kérdezte, amit anyu: – Történt valami, Olcsa? – Deehogy – tettem le a kötést –, csak azt gondoltam, hogy megvárlak és… beszélgetünk egy kicsit… – Tudod mit, Olinka – ült le apu –, arra majd alkalmasabb időpontot választunk. Már negyed tizenegy. – Csak? – adtam az ártatlant. – Majd adok én neked „csakot!” – legyintette, meg a frizurámat. A szememre csapódó haj mögül apura pislantottam, és egyszerre minden ok nélkül elkezdtem nevetni, mint gyerekkoromban. Apu is úgy viselkedett, mint valaha régen. Kikapta kezemből a kötést és a sarokba vágta, hogy csak úgy csattant. – Mit vakoskodsz egy ilyen vacak fuszekli fölött! Ha ezt még egyszer látom – fenyegetett –, összeszedem az egész cókmókot és bedobom a kályhába. – A radiátorba – helyesbítettem. Apu gyűlöli a kézimunkát. Kiskoromban pontosan kimérte, milyen távolságból nézzek rajzolás közben a papírrá. „Kár volna a szép szemedet szemüveggel eltakarni”, mondogatta akkoriban, „nem akarom, hogy rossz legyen a látásod, mint az enyém”. Világos! Anyunak százszor szebb a szeme. – De most már lefekvés, egy-kettő! – kezdte szétszedni a heverőmet. Kuncogtam és erőszakkal megkapaszkodtam a fotelben. Csakhogy apu könyörtelenül legurított a szőnyegre.

– Tűnj el, holnap reggel ötkor kelek. Szolgálati útra megyek. – Komolyan? – helyezkedtem el kényelmesebben a földön, mintha aludni készülnék. – Komolyan, Oli, ne bosszants. Reggel Prágába repülök. Prágába? Kővé meredtem az ijedtségtől, úgy maradtam a szőnyegen, moccanás nélkül, mint a butaság ülő szobra. – Mikor jössz vissza? – nyögtem ki végül. – Még nem tudom pontosan. Sok a dolgom. Most már felugrottam és odamentem apuhoz. – Nem – mondtam fenyegetőn –, mondd meg pontosan, mikor jössz haza! – Mi ütött beléd? – csodálkozott. – Térti jegyem nincs, hát honnan tudhatnám pontosan? De pénteken már biztosan itthon leszek. Fontos értekezletem van. Komolyan, Olík… nem hallgatsz te el valamit apád előtt? Talán csakugyan elhallgatok valamit. De most csak egy a fontos: visszajön-e apu Prágából. – Tudod mit, apukám – dörgölőztem hozzá –, nem hoznál nekem valamit? – Nem tudom, lesz-e rá időm. Mit szeretnél? Apróra leírtam neki a világoskék bolyhos sapkát. Még azt is őszintén bevallottam, amit azelőtt nem tettem volna, hogy valójában nincs is szükségem rá, de szeretnék egy kicsit flancolni. Apu jóízűen nevetett, mert észrevette köztünk az új hangot. – Rendben – kacsintott rám –, a kék szín pompásan illik a hajadhoz. Pénteken megkapod. De most már sipirc, ne is lássalak. Pózba vágtam magam, és twistlépésben kilejtettem a szobából. – Hát persze! Twist, twist – dohogott apu –, most már legalább tudom, mi hiányzott nekem. Twist, twist. – Hátbavágással akart elérni, de én nyílsebesen kisurrantam az ajtón. Most már biztos, hogy visszajön Prágából! Hogyne jönne vissza! El kell hoznia a kék sapkát. – Mikor teszed le a CSISZ-fogadalmat? – szólt még utánam az ajtóból. – Szeretnék jelen lenni. – Nem leszel – mondtam kárörvendőn. – Csütörtökön. A CSISZ-fogadalom nagyon szép volt. Az Úttörőház díszszalonjában tartottuk meg. Mindannyian örültünk, hogy végre megkezdődik az „ifi-élet”. Persze nem vagyunk már gyerekek, most nem drukkoltunk úgy, mint harmadikos korunkban az úttörő-fogadalomnál. Akkor két napig nem ettem, és végül elrontottam az egész ünnepélyt, mert a legnagyobb csöndben egyszerre elvágódtam. Az éhségtől, természetesen. Most már jobbak az idegeim. Normálisan ettem, és normálisan végigálltam az ünnepséget. Vagyis nem egész normálisan, mert mikor felsorakoztunk, észrevettem, hogy vannak köztünk nagyok és kicsik, kövérek és soványak, fiúk és lányok, de valamennyien ugyanegy nagyságú kék inget viselünk: negyveneset, mert más számot nem lehetett kapni. Csuda muris volt! A kicsik elvesztek az ingben, a nagy fiúknak pedig csak könyökig ért az ujja. Megfigyelésemet suttogva továbbítottam. A perc ünnepélyessége csak akkor hatott át bennünket, mikor átadták nekünk az Ifjúsági Szövetség igazolványát. Egész nap emelkedett hangulatban voltunk, és egyikünknek sem akaródzott hazamenni. A fogadalom után összebeszéltünk, és együttesen felmentünk a Slavínra. Ott persze már rendesen viselkedtünk, felnőtt módra, nem úgy, mint máskor. Rajtunk kívül még egy ifjúsági csoport volt fent, és mikor kisütött a nap, levetették a kabátjukat, hogy megcsodáljuk őket. Észrevettük, Hogy az ő ingük ugyancsak negyvenes, de nem nevettünk. Mi is gyorsan ledobtuk a télikabátot. Mikor látták, kik vagyunk, odajöttek hozzánk, összeismerkedtünk, és most már egy csoportba verődve mindannyian együtt ültünk a lépcsőn. Azok a Čapekba járnak, és ők is aznap tették le a fogadalmat. Megbeszéltük, hogy bajtársi szövetségei kötünk, sokat nevettünk és remekül éreztük magunkat. Strba Iván odafurakodott a Čapek-beli lányokhoz, de én uíánamentem és feltűnés nélkül meglöktem, úgyhogy beröpült a fiúk

közé, és aztán már ott is maradt. Ő se tudja, mikor mi illik. Fajankó! Mikor lementünk, minden pénzünket beleraktuk egy sapkába, és tizenkét üveg citruszszörpöt vettünk érte. Egy házaspár épp sárgarépát vásárolt az üzletben, és mikor látták, hogy ünnepelünk, ők is rendeltek nekünk öt üveggel. Az elárusító sem akart elmaradni mögöttük, és ráadásul adott még két üveget ingyen. Összesen tizenkilenc üveget zsákmányoltunk, ami az egész társaságnak elég volt. A fogadalom így nagyszerűen sikerült. Már előre örülök, hogy mindent elmesélhetek majd Imrónak. Náluk állítólag unalmas volt az egész. Ők nem tartanak össze, és nem is ünnepelték meg ezt a napot. Mi viszont jóban-rosszban összetartunk. Ha például Füzike dühöng, a fiúk közbelépnek és azt állítják, hogy a szekrény ajtaját nem bírják kinyitni. Ezt be is bizonyítják neki. Ennek köszönhetjük, hogy Füzike még senkit sem örökített meg, mert mégsem törheti össze az üveget, hogy az osztálykönyvet kihalássza a szekrényből. Mikor már lecsillapodott, az ajtó váratlanul enged és kinyílik. Érthető, mert most már úgysem írna be senkit. Egész elszomorodom, ha eszembe jut, hogy az év végén szétszéledünk, mindegyikünk egyedül megy az életbe vagy más iskolába. 17 Fürdőruhát varrtam magamnak, Elegáns bikinit, csíkos vászonból. – Hiszen még tavalyról is van két trikód – csodálkozott anyu. Az igaz, de egybeszabott gyerektrikő. Abban már szégyellném magam, ha Imróval és a többiekkel járok majd a lóhoz. Most még elég hideg van, néha fagy is, de én már mindent előkészítek a fürdőidényre. Mikor a bikinit próbáltam, nagyi epésen vizsgálgatott. – Nocsak, no – tüzelte anyut –, én nem szólok semmit, de nekem ez nem tetszik. – Persze – mondtam –, neked csak térdig és fülig érő fürdőruha tetszene, amilyet a te idődben hordtak. – Az én időmben nem értünk rá léháskodásra! – sértődött meg nagyi. – Nekünk dolgozni kellett, és nem mutogattuk magunkat félmeztelenül. Pfuj! Egek, mit csináljak vele! De a fürdőruha szenzi. Bohunszkyék autót vásároltak. Ma vették át, és már reggel odapöfögtek hozzánk, hogy megmutassák nagyinak. Mindent megcsodált, főleg a motort bámulta. Ez jó! Otthon még a mixertől is fél, ha megindul és zúgni kezd, de a motort égig dicsérte, csak hogy meg ne sértse Andrej bácsit, aki a kocsiját biztosan óriási fehér kesztyűben és fekete szemüveggel vezeti. Most majd autón hajszolhatja Jozsót, ha éjszaka megugrik. Biztosan emiatt vélte a kocsit. Állítólag piros és szögletes, mint egy skatulya. Valószínűleg Fiat. Ezt persze nagyi nem tudja megmondani. Délután a képzőművészetibe mentem. Mikor öltözködtem, szerencsére senki sem volt odahaza. Felvettem új bolyhos sapkámat, amit apu hozott Prágából. Tényleg mesésen áll nekem. Rajzszereim részére kölcsönvettem anyu piros kézitáskáját. Fagyban ugyan megkeményedik, de majd vigyázok, nehogy felrepedezzen. Imróval nem beszéltünk meg pontos találkát, de számítottam rá, hogy értem jön. Így is történt. Már a tanítás vége előtt láttam, hogy Sanyóval együtt kint vár a jávorfa alatt. Giza feltűnés nélkül kiöltötte rájuk a nyelvét, ők pedig szamárfület mutattak neki. Aztán én is odamentem a préshez. Mikor Imro meglátott, elmosolyodott és intett nekem. Nagyon örülök, ha látom Imrót. Ma különösen megörültem, mert már néhány napja nem találkoztunk. Tűkön ültem a rajzállvány előtt. Végre-valahára kifordultunk az iskola kapuján. Első pillantásom a jávorfához röpült, és mit

látnak szemeim! Az utca másik oldalán egy piros Fiat kocsi áll, s a kormánykerék mellett Andrej bácsi feszít. Azonnal észrevett, büszkén mosolygott a volán mögül, és valahová mutatott. Szememmel követtem az irányt. Anyu állt ott. Intettem Imrónak, hogy rögtön jövök, és anyu elé mentem, ne higgye, hogy zavar, ha egyszer eljön értem. – Szervusz, anyu – köszöntem –, ez Bohunszkyék autója? – Igen – bólintott anyu –, gyere, megkocsikáztatunk. Figyelmességük egy kicsit meghatott, de nem mutattam. – Nézd, anyu – súgtam, mert ő mindent tud Imróról –, ott állnak a fa alatt. De feltűnés nélkül nézz oda! – Igen – fordította arra a fejét –, egész szimpatikusak. És melyik Imro? – A szebbik – kottyantottam ki. – Hát jó – mondta –, de most már gyere, ne várassuk Andrej bácsit. – Rögtön jövök, csak odaszólok nekik, jó? – és máris nekiiramodtam. – Ne most! – kiáltott utánam anyu. – Hová szaladsz, Olga? Már mennünk kell. Félúton megálltam, és a csalódástól zsibbadtan lassan visszamentem anyuhoz. A hátamban éreztem Imro tekintetét. Hívott a szeme. Nem érti, miért nem megyek oda hozzá, sajnálja, és szégyelli is magát Sanyo előtt. Félholtan mentem az autóhoz. Körül se néztem. Andrej bácsi papolt valamit és háíraengedett. Anyu melléje ült. Az indító berregni kezdett. Már nem tudtam uralkodni magamon, szememből megeredt a könny. Fejemet az üvegnek támasztottam és keservesen sírtam. Imro miatt és anyu miatt is, mert így csalódtam benne. A motor zúgott, Andrej bácsi nem vett észre semmit. Anyu azonban valamit megneszelt, és többször nyugtalanul hátranézett. A kezem után nyúlt, de én torkomra szorítottam a tenyerem, hogy meg ne fojtson a feltoluló zokogás. Nem is akartam megfogni anyu kezét. Sem az övét, sem senkiét, senkiét. Mikor hazaérve kiszálltunk a kocsiból, már nem sírtam. Csak a fejem zúgott. Felszaladtam a lépcsőn és bezárkóztam a szobámba. Sokáig feküdtem mozdulatlanul, és néztem a mennyezeten ugráló könnyes kis csillagokat. Fülemben újra felcsendült a régi kubai táncdal. De most szomorúan hangzott. Nagyon szomorúan. Ha Reptiséknek volna telefonjuk, azonnal felhívnám Imrót, hadd tudja legalább, hogy sírok. Andrej bácsi elment, és anyu bejött a szobámba. Leült mellém, de én elfordultam, mert senkivel sem akartam beszélni. – Azt hittem, Olinka, hogy okosabb vagy – szólalt meg. Nem akarok okosabb lenni! Beszélni akarok Imróval! – Csak nem sírsz komolyan egy ilyen csacsiság miatt – kezdte újra. Igenis sírok. Sírok, de nem csacsiság miatt. Sírok, mert Imro egy óráig várt rám, és még azt sem engedték meg, hogy néhány szót szóljak hozzá. Sírok, mert Imro most szomorú. És sírok, mert ezt éppen anyu tette meg velem! – Olinka, hiszen ismered Andrej bácsit. Nem akartam, hogy fiúkkal lásson. Lásson! Fütyülök rá! Mi közöm hozzá. Úgyse szeretem őt. – Váratni sem akartam. Persze. Andrej bácsi nem várhat három percig, de az nem baj, ha Imro akár órák hosszat vár is rám! Gyűlölöm Andrej bácsit a ronda vörös tragacsával együtt. Soha többé nem szállók be a kocsijába. – Hagyj – mondtam anyunak. De ő nem ment el. Már nem beszélt, hallgatagon ült mellettem. Ezentúl én sem mondok el neki semmit. Minden fölösleges volt. Teljesen fölösleges! Anyu sokáig nem mozdult. Fél szemmel rásandítottam. Csöndesen ült, lehajtott fejjel. Haja kissé szétbomlott. Nem vette észre, hogy figyelem, szemét merőn a földre szegezte. Kezét összefonta a térdén. Látszólag nem is vett lélegzetet. Iszonyatos félelem rohant meg. Talán meghalt, és soha

többé nem mozdul. – Anyukám! – kiáltottam. Megrezzent és úgy nézett rám, mintha tetszhalálból ébredne. – Mi az, Olinka? – kérdezte szórakozottan. – Bocsáss meg, kislányom. Hiszen rajtad kívül nincs senkim. Megint sírni kezdtem, de most már érte is sírtam. – Ne sírj, gyerekem – mondta anyu különös, tompa hangon –, egy hét hamar elszalad, a fiúk újra eljönnek, és minden rendben lesz. Ne sírj ilyesmiért. Se most, se máskor. A szív nem bírja ki. – Felállt és kiment a konyhába. Biztosan megint bevett azokból a barna cseppekből. Tulajdonképpen igaza van. Annyi hét múlt már el az életemben, valahogy majd ez is elmúlik. És talán egy hétig sem tart a várakozás. Felálltam és bementem a kisszobába a történelemkönyvemért. Mikor átszaladtam a konyhán, nagyi megfenyegetett. Anyu a fürdőszobából nem láthatott semmit, hát vállrándítással jeleztem, hogy nem törődöm a dologgal. Pedig ez nem volt igaz. Most állandóan együtt vagyok Évával. Ismételjük a matekot, és abban Éva elég gyönge, amint látom. Én a magam részéről nem ragaszkodom az ismétléshez. Különben is gyűlölök mindent, ami ismétlődik. Ezt is csak Éva kedvéért tűröm, sőt ezúttal még örülök is neki, mert közeledik a felvételi, nem árt, ha felfrissítem az anyagot. Az ismétlésen kívül ruhamodelleket rajzolok Évának. A rajzaimat egyébként nem bírja, de a modelleknek örül. Nekem az gyerekjáték. Pár perc alatt akár tíz ruhát is tervezek neki. Imróról is gyakran beszélgetünk. Éva egyre csak Sztrelecky Sanyo felől kérdezősködik. Azt hiszem, már Sanyo szeplői sem bántják, mert a katonáját áthelyezték Ružomberokra. A jégre sem akar járni. A múltkor mégis kirángattam, és jól tettem. Épp a cipőmet fűztem az öltözőben. Egyszer csak észrevettem, hogy egy pár fekete mokasszin közeledik hozzám. Lassan, de kitartóan közeledett, míg végre megállt mellettem. Izgalmamban a lélegzetem is elállt, felemeltem a fejem… Sanyo állt előttem. – Csakhogy végre mutatkozol! – morogta köszönés nélkül. Végre! És hol van Imro? Miért nem jött Imro? – Már harmadik napja lógok itt miattad – izgult Sanyo –, méghozzá ötven fillér beléptit is fizetek minden alkalommal. Harmadik napja! Drága Sanyko. Érdeklődjek Imro felől? Vagy ne érdeklődjek? – Imro üdvözöl és ezt küldi neked – nyomott a kezembe valami papírt. – A ti köpőcsésze mozitokba szól, a Palace-ba. És tutira vár. No, hát én megyek. Szevasz! – Eltűnt, még mielőtt Évát odahívhattam volna. Megnéztem a jegyet. Palace mozi, holnap 16 órára. XIII. sor, 4-es ülés. Látni fogom, látni fogom! Kapkodva befűztem a cipőmet és kiröpültem a pályára. Ha most szárnyam nőne, kötéllel sem tarthatnának itt a jégen. Felröpülnék a vasgerendáig, és lebegve köröznék a stadion üvegteteje alatt, mint a madár. Mire Éva kikecmergett az öltözőből, jó húsz kör volt mögöttem. Odahúztam a palánkhoz, és megmutattam a mozijegyet. – Otthon azt mondom, hogy veled megyek, jó? Azt a másfél órát majd eltöltöd valahol, és aztán együtt megyünk haza. Jó, Evka? Éva ugyan beleegyezett, de elég csúnyán vigyorgott. Tudom, miért. Hát még ha sejtené, mi játszódott le köztem és anyu között! Feszítené a diadal. – És miért nem kéredzkedsz el anyádtól? – kérdezte az a boszorkány, mintha olvasna a gondolataimban. – Vagy talán már meggondoltad a dolgot?

Ez felpaprikázott, de nem mutattam, mert most csak egy volt a fontos: hogy Éva falazzon nekem. – Tudod, hogy van az – mondtam –, mindent csak módjával. Ebben mind egyformák. Nem tudják megérteni, hogy már kinőttünk a gyerekcipőből. Évának ez persze nem volt elég. – Nem mondtam neked? – szájait kiállhatatlanul. – De bennem bízhatsz. Nem árullak el. Pukkadoztam mérgemben. Úgy viselkedik, mint egy összeesküvő, mintha tudj’ isten milyen bűn volna, hogy elmegyek Imróval egy délutáni mozielőadásra. Nem árul el!!! Legszívesebben fütyülnék rá. De nem maradt más hátra, mint hogy hallgassak és tűrjek. A kesztyűben szerencsére melegített Imro jegye, és azzal mindent ki lehet bírni. A felvételi vizsgára tereltem a szót. Erre a gondolatra Éva megretten, és felhagy a szekatúrával. Az ő szülei nagyon szigorúak. Apja azt ígérgeti, hogy agyonüti, ha elbukik a felvételin. Felnőtt létére több esze is lehetne. Éva már most reszket, mint a kocsonya, és könnyen megtörténhet, hogy a vizsgán ijedtében mukkanni se tud. – Tudod mit, Oli – szólalt meg hirtelen –, ígérjük meg egymásnak, hogy ha egyikünket nem veszik fel a tizenkétévesbe, akkor a másik se megy. Találunk majd más iskolát, és továbbra is együtt maradunk. Jó? Hű a kutyafáját, ez már komoly dolog, mert ha a képzőművészeti akadémiára akarok menni, feltétlenül el kell végeznem a tizenkétéves iskolát. Nem válaszoltam azonnal. Évát ez mélyen bántotta, majdnem elbőgte magát az utca kellős közepén. – Tudom – tört ki végül –, te az apád révén protekciós leszel, én meg lecsúszom! De mit törődsz te azzal, ha engem otthon agyonütnek! Hát ezzel a protekcióval igazán feldühített. Ilyen beszédet mindenkitől kikérek magamnak! De egy kicsit mégis sajnáltam Évát, mert az apja elég nyers ember. Rosszkedvében a gyerekekhez vágja a papucsát, és Évát minden csekélységért pofon csapja. Éva egyszer meg is szökött hazulról, de pórul járt vele, mert mikor este hazajött, az apja kékre-zöldre verte. Nagy hősiesség… egy lányt megverni. Éva most már csak tűr és várja, mikor állhat a maga lábára. Aztán keres egy garzonlakást, és soha többet nem megy haza. Ez érthető. – Tudom, hogy leteszed a vizsgát – mondtam. – De ha téged véletlenül mégsem vennének fel, és engem felvesznek, fütyülök a tizenkétévesre, én is más iskolába megyek veled. Talán az iparművészetibe. Éva elég bizalmatlanul nézett rám. Hát még ha tudná, hogy a „Gyerekek” sorozattal megnyertem a képzőművészeti diákverseny legmagasabb fokozatát, még a felét se hinné. Pedig én ezt komolyan gondoltam. Megígértem és meg is tartom a szavam, akármilyen nehéz lesz, mert én tudom, mi a barátság. (Imro is tudja. Holnap találkozom vele!) Az is lehet, hogy Babinszky kiszorít a tizenkétévesből. Protekcióm nincs, és nem is akarom, hogy legyen! – Ne félj, Éva – mondtam vidáman –, jövőre újra együtt koptatjuk az iskolapadot. Nem mindegy, hogy melyik iskolában? Karon fogtuk egymást, és olyan jóba voltunk, mint még soha. És nemcsak aznap. Másnap is. Éva megtartotta a szavát. Mikor Imróval kijöttünk a moziból, ott várt ránk az utcán. – Remélem – mondta fogvacogva –, legközelebb legalábbis kétrészes filmre mentek. Éva néha rosszmájú, de tényleg elég hideg volt kint. – Gondoltam rád a moziban – vigasztaltam-.– – Imro Sanyót is magával hozhatja, és legközelebb négyesben megyünk. Mit szólsz hozzá? Éva vállat vont. Neki ez megfelelne, de Imro, a haszontalan, hallgatott, mint a sír. Ő szívesebben megy velem kettesben. Persze én is, csakhogy Évát sem mellőzhetjük. Az igazság az, hogy a moziban Éva eszembe se jutott. Tökéletesen megfeledkeztem mindenről, még a filmről is. A darab első felében még úgy-ahogy követtem a cselekményt, de később Imro megfogta a kezem, amit eddig még sohasem tett.

– A múltkor az édesanyád várt rád? – súgta a sötétben. – Szigorú asszony! – Igen, de ne félj – súgtam vissza –, elintéztem vele. Éjfélig sírtam. – Olinka! – nézett rám Imro, szeme szinte átfúrta a sötétséget. – Drágám! – Úgy megszorította a csuklómat, hogy megijedtem és kiszabadítottam a kezem. Mikor újra ránéztem, merőn bámult a vászonra. Ez nyugtalanított, megérintettem a kezét és halkan súgtam: – Te vagy az egyetlen barátom. Imro hozzám fordult, és sokáig elgondolkozva nézett rám. Átengedtem a kezem, és úgy ültünk az előadás végéig. Kicsit gondolkoztam is, vajon ezek után barátok vagyunk-e még, de azt hiszem, igen. Persze legszívesebben állandóan együtt lennénk és beszélgetnénk, de tudom, hogy Imro sose bántana engem, akkor sem, ha akár egy hétig is egyedül lennénk egy lakatlan szigeten! Ilyen dolgokról persze nem beszélünk, de hiszen úgyis mindenki tudja: ha egy lány meg egy fiú kettesben vannak és nem elég jó barátok, nagyon kétes dolgokat művelnek. Mint az a két huligán a palánk mögött. Vagy egyes osztálytársaim is. Bizony! A ruhatárban Imro felsegítette a kabátomat. A mi iskolatársaink között ez nem dívik, így kissé zavarba jöttem, és a kezem sehogy sem talált ki a kabátból. Mikor már eleget kínlódtam, Imro elengedte a kabát ujját, ugyanis másik kezével tartotta a csibész. Egy kicsit nevettünk, de én el is pirultam, és izgalmamban a copfomat is teljes hosszában begomboltam a kabátba. Csak akkor tettem ki, mikor éreztem, hogy nem tudom megmozdítani a fejem. Egek, egész összekócoltam magam. – Olinka szép név – mondta Imro –, de ha indiánok volnánk, Fekete Varkocsnak hívnálak. Ez a név nagyszerűen illene hozzád. Tudod? Tudom, de szívesen hallom mindig újra. Százszor is. Imro ezt egyszer már mondta nekem. – Én pedig Háromarcú Fiúnak neveznélek – suttogtam, ahogy ezt már régen kigondoltam. – Miért Háromarcúnak? – csodálkozott Imro. – Azért – mondtam titokzatosan –, a neon három színében három arc, de mindig ugyanaz: Imro. A negyedik a kubai dal. Azt nem fonnám bele a névbe, elég, hogy nem felejtem el halálig. Halkan dúdolni kezdtem a melódiát. Majd leestem, mikor Imro nagy biztonsággal bevágott, sőt egy helyen még ki. is javított! – Ezt a dalt én sem felejtem el, amíg élek – súgta. Abban a percben megláttuk Évát. 18 Az iskolában most mindenki sokkal jobban szeret, mint tavaly, mert folyton bolondozom. Tavaly mind azt hitték, hogy én nem csinálok egyebet, csak éjjel-nappal magolok. Most már látják, hogy tévedtek, én is behúzok néha egy hármast, mint más földi halandó. Többnyire rögtön ki is javítom, de azt már nem veszik tőlem rossz néven. A suliban így vidám az élet. De otthon, sajnos, annál kevésbé. Otthon most mindig olyan furcsa, olyan… hogy azt nem is lehet szavakba foglalni. Ha erre gondolok, az iskolában is elmegy a kedvem a nevetéstől, de azt nem mutatom. Világos, nem akarom dobra verni a dolgot. Nálunk sosincs lárma vagy veszekedés. Sőt anyu ki is költözött a szobámból, és apu rendes időben visszajött Prágából. Nagyi is kevesebbet okoskodik, mint máskor, de én tudom, hogy a nyugalom csak felszíni. Valami fenyegetőt érzek a levegőben. Amerre csak fordulok, mindenütt láthatatlan akadályokba ütközöm. Mintha rács venne körül, mint Kleopátrát, az állatkerti új tigrist. Kleopátra eleinte nem tudta megérteni, hogy ketrecbe zárták, és fejét unos-untalan beleverte a rácsos falba. Akkor nagyon sajnáltam szegényt, de apu azt mondta, hogy megszokja a

rabságot. És csakugyan! Mikor néhány hónap múlva újra elmentünk megnézni, csöndesen feküdt a rács mögött, és gyönyörű zöld szemével merőn bámult a távolba. A gyerekek kezüket vagy sapkájukat lóbálták a szeme előtt, de ő nem érzékelt semmit. Egy mafla kölyök levetette a kabátját, és teljesen eltakarta előle a kilátást. Ezt már észrevette. Úgy felbődült, hogy a gyerek ijedtében a hátsójára esett. De a szeme akkor sem rebbent. Biztosan a dzsungelt siratta. Most én is kicsit úgy érzem magam odahaza, mint Kleopátra a ketrecben. Járok a mieink után, mint ő a rácshoz, hogy megtudjak valamit, de még észbe se kapok, máris kicsúsznak a kezemből, zsupsz, nekiesem a rácsnak, és megint csak bent vagyok a ketrecben, mint Kleopátra. De hát Kleopátra mégiscsak egy tigris, és nincs esze. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy semmi esze sincs: a szemén látszik, hogy gondolkozik, de emberi értelem még sincs benne. Ha volna, felugrana a rács tetejére, mert ott a lécek csak fából vannak. De arra már nem jön rá szegény. Nekem viszont emberi eszem van, és sohasem békülök meg a ketreccel. Hogy is tudnék valakit a rács mögül visszatartani, ha örökre el akarna menni hazulról! Ha ez eszembe jut, néha még az iskolában sem hallom a magyarázatot. – Mi van veled, Olga? – kérdezte egyszer Füzike, mikor valamit nem tudtam megismételni. – Talán szerelmes vagy? Legszívesebben széttéptem volna! A legközelebbi alkalommal megtanácskoztam a dolgot Imróval. – Tudod mit – bólintott, mert ebben ő az okosabb –, talán rossz jós vagyok, de én azt hiszem, a szüleid elválnak. Megroggyant a térdem. Az igazat megvallva én is gondoltam már erre, de Imro minden teketória nélkül kimondta, és az élőszó valóságában porig sújtott ez a feltevés. – Azt nem bírnám elviselni! – kiáltottam. – Dehogyisnem – nyugtatott Imro –, úgysem tudsz segíteni rajta. Válásukat a szülők nemigen beszélik meg a gyerekeikkel. Egyszerre világosság gyúlt az agyamban. A mieink csakugyan terveznek valamit, én pedig ülök a ketrecben, mint Kleopátra, és mindennel megbékülök. Még örülök is, hogy nyugton hagynak és nem faggatnak örökké, hol jártam. Mit tegyek most? Mit tegyek?! – Lehet, hogy a bíróság nem mondja ki a válást – vigasztalt Imro. – De ha mély ellentétek vannak köztük, mint az én szüleim között volt, akkor bizony kimondják. Te egyetlen gyerek vagy, Olinka, ilyen esetben könnyen megy. Mi hárman vagyunk testvérek, mégis egykettőre megvolt a válás, mert apám már nem lakott nálunk, hanem annál a nőnél, akivel most él. Az én apám?! Az én apulim elhagyna engem egy más nő kedvéért? Elhagyná a feleségét és a gyerekét egy idegen asszony miatt, csak azért, mert egyetlenke vagyok! Hát tehetek én arról? Én is jobb szeretném, ha volna egy bátyám, mint Imro, és akár három kishúgom! Nem, ez nem lehet igaz! Ha már a világra hoztak, fel is kell nevelniük. Nem engedem, hogy elváljanak. Bezárom őket, és senkit sem engedek ki a házból. Nem élem túl ezt a szégyent! – Nyugodj meg, Kisvarkocs – fogta meg Imro a kezem. – Lehet, hogy csak veszekszenek, és nem is válnak el. – Nem! – kiáltottam. – Te nem ismered a helyzetet, Imík. Az én szüleim nem veszekszenek. Most hazamegyek és, megmondom nekik a véleményemet. Nem vagyok Kleopátra! Gyerek vagyok még, és kell, hogy felneveljenek! – Olinka… – riadt meg Imro. – Miket beszélsz, Olinka! Ne avatkozz a dolgaikba, az nem segít. – Kell, hogy segítsen! – sírtam. – Apuli szeret engem. Nem hagyhat el. – Nem segít, Olinka – mondta szomorúan Imro. – Bennünket is szeretett az apánk, de mikor megmondtam neki, mit gondolok arról a bestiáról, megütött. Először az életben. Egy óra hosszat folyt az orrom vére, és két napig nem mehettem iskolába. Anyut is megütötte, mert azt hitte, ő uszított ellene. Ez volt a legrosszabb. Persze nem

uszított senki. A magam eszével gondolkoztam. Ide figyelj, Kisvarkocs – fogta meg Imro a másik kezemet is –, ne avatkozz a szüleid dolgába! Nem bírnám elviselni, hogy megüssenek. Ne szólj otthon semmit, Olinka. Lehet, hogy rémképeket látsz, és nem is akarnak elválni. Nem válaszoltam. A járókelők gyanakodva néztek ránk. Imro hátat fordított nekik, én meg a könnyeimet törölgettem. – Megyek már, Imro – készülődtem. – De megígéred, hogy a szüleidnek nem szólsz semmit! Igent bólintottam, csakhogy ne tartóztasson. Először életemben nem hallgatok rá, ha ebben a dologban okosabb is, mint én. Nem mondhattam meg neki, hogy az apáin egészen más, mint az övé. Soha nem ütné meg a gyerekét azért, mert a tulajdon édesapjának nem akarja megengedni, hogy elhagyja a családját. Hiszen az a legnagyobb ocsmányság lenne! Még a dögevő hiéna sem vetemedik ilyesmire. Ezzel persze nem akarom mondani, hogy nincs a világon olyasmi, amiért apám elverne, ha egyébként nem is emel kezet rám. Sót azt hiszem, elég sok ilyen dolog van. Például az is, hogy becsapom őket, és titokban járok Imróval a moziba. De azért, mert szeretem őt… azért, Imro drága, az én apám sose ütne meg! Csak beszélnem kell vele… Kis híján feldöntöttem nagyit, mikor egyenest a szobának rontottam. – Nem mész onnan! – szólt rám suttogóra fogott hangon. – Apád bent alszik! Apu nadrágban feküdt a rekamién (anyu azért mindig haragudott), és csakugyan aludt. Vastag, szürkéskék szvettere egyenletesen emelkedett a mellén. Megálltam mellette. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nagyon féltem, ha apu meztelen lába kimeredt a paplan alól. Akkor nem tudtam elképzelni, hogy ez a láb is hozzá tartozik, csak messziről figyeltem, mint valami furcsa állatot. Apu ilyenkor rendszerint felébredt. Ha észrevette, hová nézek, megmozdította az ujjait, én pedig hanyatt-homlok menekültem. Most apu arcát néztem és ezzel költöttem fel. Kinyitotta szemét, és kezével a szemüvegét kereste az éjjeliszekrényen. Gyorsan odanyújtottam. Felült, elővette a fésűjét és megfésülködött. Mindig sokat adott rá, hogy ne mutatkozzon előttünk, mint valami madárijesztő. – Hová mész? – kérdezte, mert még rajtam volt a kabát. – Én? Sehová. Kiszaladtam az előszobába, ledobtam a télikabátomat, és máris ott ültem mellette. Apu két kézzel kapaszkodott a heverőbe, és púpos háttal oldalról pislogott rám. Úgy ült ott, mint egy álmos macska. Máskor kinevettem volna, hogy ilyen nehezen ébred, de ma nem voltam nevető kedvemben. Egyenként billegettem a heverő szélébe kapaszkodó ujjait. Apu nem hord jegygyűrűt. Egyszer Banbysban röplabdázott és kificamította az ujját. Éjszaka megdagadt az ízülete, fogóval kellett lecsípni az aranykarikát, mert egész keze megkékült. Anyu halálra rémült, de apu csak nevetett: „Ha a házasságból is ilyen könnyen kiszabadulhatnék, mint a karikagyűrűből!” Csakhogy akkor ez még tréfa volt. – Nem tudom – keseregtem panaszosan –, miért nem szeret már az édesapám. – Mi a baj? – kérdezte, pedig ő sose kérdez ilyen bután. – Az, hogy el akartok válni. De hogy én mihez kezdek, azzal nem törődtök. Azt hiszed, nem tudok semmit?! Apu nem szólt. Nem szólt, gondolkozott. Kibúvót keresett. – Tudod mit, Olík – állt fel a pamlagról –, vedd fel a kabátodat, sétálunk egyet. Jó! Azelőtt is mindig séta közben beszélgettünk. Csakhogy apu villamossal le akart menni a Dunához. Kérem! Sétálunk majd a Duna-parton, ha nem is imádom a közös sétákat. Kézen fogva már nem mehetünk, karon fogva még kevésbé, mert az bután festene, hát többnyire úgy megyünk egymás mellett, mint két idegen. De ma kivételt tettem. Belekaroltam apuba, hadd lássa mindenki, hogy az apám.

– Ne vedd hízelgésnek – néztem fel rá –, de ebben a moszkvai báránysapkában nagyon fess vagy. Apám véletlenül egész szép férfi. Magas és fekete. Ha nevet, kivillan fehér fogsora. Harminchárom foga van! Fiatal korában nem is tudta, hogy ő a természet csodája. De egyszer anyuval megszámoltuk a fogsorát, mert nekem gyanús volt, hogy elöl a szemfogai közt öt foga van. Nem is csodálkoznék, ha másnak is tetszene, nemcsak nekünk. Már beesteledett. A Duna tükrén ezernyi fény villódzik. Legszebb a híd kivilágításának visszfénye. Fent békésen ég a lámpák összefüggő sora, de lent a vízen táncolnak a fények, mint megannyi kis élőlény. Elindultunk a Kultúrpark felé. Arra már kevés a lámpa, a túlsó parton egy magányos rendőrcsónak sárga fénye világít. A háttérben laposan elterülő erdő feketéllik, mögötte a távolban ismeretlen lankás dombok. A múzeumban láttam egyszer a harmadkori táj képét, és most elképzeltem, hogy a mai időnkből visszatérünk apuval a hajdani sötét harmadkorba. A táj néptelen, a víz csillog, mint azon a képen, a túlsó parton talán az erdő, is csak korpafű és zsurló. A sárga fény pedig szurokfáklya fénye. A magányos ősember dunai halra halászik. Megmondtam ezt apunak. – Hiba, Olinka – nevetett –, az ősember csak a negyedkor végén jelent meg. – De a Duna akkor már létezett? – Azt hiszem, igen. – Halak is úszkáltak benne? – Hát persze. A hal a legrégibb élőlények közé tartozik. – Na látod! – Te kisokos – nevetett apu –, az emberiség mégsem kínlódott hiába millió meg millió éven át. Elég rendes színvonalra küzdötte fel magát. – És a homlokomra koppintott. Villámgyorsan kihasználtam a kedvező pillanatot. – Ugye nem válsz el? – állítottam meg aput. Most már nem volt segítség. Válaszolnia kellett. – Mit nyargalsz folyton ezen, Olinka! – Nem nyargalok – kiáltottam. – Csak ígérd meg, hogy soha nem hagysz el engemí Apu kézen fogott, és visszaindultunk a városba. – Hát ezt igazán megígérhetem, Oli – mondta. – Látni szeretném azt a bolondot, aki elhagyna egy ilyen gyereket, mint te vagy. Hát látod, Imro! Látod! Mikor elmentünk a Devín szálló mellett, apu megszólalt: – Beülünk a kávéházba egy teára. Itt az ideje, hogy lassan bevezesselek a felnőttek világába, nehogy a kristálycsillárok fénye megzavarja a fejed, ha majd valami huligán meghív a Devín kávéházba. Ezt a megjegyzést persze nem engedhette el. – És nem teát iszunk, hanem egy pohár bort, hogy megkülönböztesd a málnaszörptől, ha majd fiatalemberek kezdenek kínálgatni. Helyben vagyunk. Máskor már nem türtőztettem volna magam. A ruhatárban apu lesegítette a kabátomat, és türelmesen várt, amíg a frizurámat rendbe hozom. Elsőnek lépett be a kávéházba, ahogy illik, és udvariasan tartotta az ajtót. Aztán egy tükrös sarokba vezetett és leültetett az asztalhoz. Körülnéztem, nem látok-e véletlenül ismerőst. De hogy kerülne ide Imro! Nincs senkije, akivel este kávéházba járhatna. Csakugyan bort ittunk. A talpas poharat mindig alul tartjuk, magyarázta apu, hogy koccintásnál szépen csendüljön. Koccintottunk, és apu azt mondta: – Ürítem poharam a lányom egészségére. Hörpintettünk a borból, nekem bizony ízlett. Édes vörös bor volt. – És arra – tette hozzá –, hogy a gyerekem szerencsésen befejezze tanulmányait, és még szerencsésebben férjhez menjen.

Szent Habakuk! – Aztán az unokáimmal járok majd sétálni. Erre már nem tudtam türtőztetni magam, és nevetésben törtem ki. Unokák! Apu is jóízűen nevetett. Nagyon jó kedvű volt. Nem is emlékszem, mikor nevetett így utoljára. Furcsa látványt nyújthattunk. Adna nekünk anyu, ha így látna bennünket bor mellett. Csakugyan, anyu! – Ürítem poharam anya egészségére – emeltem fel a poharat. Készakarva mondtam: „anya”. – Mindig így neveztük egymás közt, ha valamit forraltunk ellene. – Én is – bólintott apu. – A te anyád, és ezért köszönettel tartozom neki. Mi ez? Mi ez?! Valamit nem értek, valami szörnyűség bujkál apu szavai mögött. Hát akkor még egyszer: – Anyu egészségére és arra, hogy igazin nem váltok el! Apu elkomolyodott és letette poharát. – Már nagylány vagy, Olinka – mondta –, és magad is látod, hogy anyuval az utóbbi időben nem értjük meg egymást. Még nem beszéltünk válásról, de kettőnk mai diskurzusát úgy értelmezem, hogy ha valaha mégis sor kerülne rá, te velem maradsz. Hát így állunk! Elvinni a gyereket és fütyülni anyura! Vajon anyu hogy gondolta akkor este? Hiszen azt mondta: rajtam kívül nincs senkije. Ő is ezen a húron játszott?! Ó, ti kegyetlen szülők! Látni sem akarlak titeket! – Nem! – mondtam halkan, de rémítő hangon. – Ha elváltok, egyiketekhez sem megyek! Nagyival maradok, összecsomagolunk és elmegyünk innen nagyon messzire, hogy soha az életben többé ne lássatok minket, és ne akadályozzuk bűnös terveiteket! – Többet nem mondtam. Apu intett a főpincérnek. – Majd kint tovább beszélünk – szedte össze a márványlapon szétgurult cigarettáit. – Hiszen nem ég fejünk fölött a ház. Nem engedtem, hogy felsegítse a kabátomat, és sapkával a kezemben kirohantam. Apu panyókára vetett felöltővel sietett utánam. – Hát hogy tetszett neked a kávéházban? – vette fel a beszélgetés fonalát. Ez régi szokása. Ha valami van a rovásán, egyszerre másról kezd beszélni, mintha mi sem történt volna. Nem válaszoltam. A kávéházzal akar puhítani. Ilyen naivitást! Voltam én már ott nélküle régen! Egyszer elmaradt a növénytani szakkörünk, és akkor bementünk a Devínbe fagylaltra. Fagylaltjuk ugyan nem volt, mert ez télen történt, de szódat azért ittunk. Nem ülhettünk bent sokáig, a pincér görbe szemmel nézte, hogy nevetünk és konyakot sem fogyasztunk. Ő pedig csak azon keres. De voltam már ott, és kávéházzal engem nem lehet szédíteni. Azt hittem, én naiv lélek, hogy végre kisiklom a rácsos ketrecből, most pedig úgy beleütköztem, hogy a csillagokat látom. Némán, eltompultan mentem apáin mellett. Mit mondhatnék még? Gyönge vagyok és tanácstalan. Mint Kleopátra. De ő legalább fekszik, nekem pedig még járnom is kell. Igazad volt, Imro. Százszorosan igazad volt! De az ember nem hiszi, amíg a maga bőrén ki nem próbálja. 19 A kisszobában rajzoltam. Egyszer csak hallom, hogy Marcela harsogva kiáltozza a nevem, csak úgy zengett az udvar. – Mit akarsz?! – szaladtam ki az erkélyre, hogy elhallgattassam. – Gyere le egy kicsit, mutatok valamit! – Hagyj békét – legyintettem –, nincs kedvem. Kint fütyült a szél, akár az Északi-sarkon, Az utcánkat szegélyező tíz fiatal nyárfa vesszőseprűre

hasonlított. Hajladoztak, mintha a mesebeli fanyűvő óriás seperné velük az égboltot. Pedig ezek nevezeies nyárfák. Éppolyan idősek, mint mi hárman, Éva, Iván meg én, csak valamivel magasabbak. Felnyúlnak a negyedik emeletig. – Gyere már no! Mondok valamit! – titokzatoskodott Marcela, még a hangját is halkra fogta. Hagyjon nekem békét. Ilyen időben senki sem bírja ki az udvaron, hát legalább engem akar lerángatni. Csakhogy nekem semmi kedvem sincs lemenni. Már régen, nem vagyok „udvarhölgy”, ahogy apu gyerekkoromban csúfolt. – Nem bánod meg, Olina, becsssavamra! – hadonászott Marcela. Csak ekkor vettem észre, hogy a sarok mögött Imro leselkedik. Magamra kaptam a kabátomat Leszaladok Marcelához, mondtam nagyinak, mert nem tudja a matekot. Már sötétedett, jó kifogás nélkül nagyi le nem enged ilyen időben. – De a mieink előtt ne mutatkozz! – kötöttem Marcela lelkére. – Nem maradok sokáig, addig kibírod a sarkon. Csak végső esetben menj be a kapu alá, de vigyázz, nehogy észrevegyenek. Inkább ne is menj be a házba. Egy darabig az utcán is kibírod. Mi Imróval befordultunk a kisutcába. Elvégre nem parádézhatunk a neon alatt. Borzasztóan örültem, hogy eljött, biztosan ő is örült nekem, mert rövid séta után megállt egy szélvédett sarokban. – Velem az már nincs csak úgy akárhogy, Olinka – mondta egyszerre. Kezem, lábam elzsibbadt, világosan éreztem, mi következik. – Szeretlek, Kisvarkocs – tette hozzá, és tűnődve támaszkodott a kerítéshez. Vártam, míg elcsitul bennem a fullasztó izgalom. Még szerencse, hogy körülöttünk zúgva tombolt a szél. Csöndes időben az egész utcát felveri a szívem dobogása. Ez már igazán nincs csak úgy! Féltem, hogy elsírom magam. De nem voltam szomorú. Ellenkezőleg. Egészen másvalamit éreztem. Csak nem tudtam pontosan, mit. Imro megmozdult, megigazította szétzilált hajamat, és többször megsimogatta a fejem. Sapkámat a sietségben otthon felejtettem. – Én is szeretlek, Imro – súgtam halkan. Imro mégis meghallotta, hozzám lépett és megcsókolta az arcomat. Menekülni akartam, de az erőm elhagyott. Nem mintha Imro visszatartott volna. Dehogyis! Az idegeim elhaltak, és lábam felmondta a szolgálatot. Aztán szájon csókoltuk egymást. Igen. Végre összeszedtem magam és futásnak eredtem. Imro persze rögtön elkapott. Megfogta a kezem és együtt vettük fel a harcot a széllel. Cibálta a ruhánkat, elállította lélegzetünket, de mindig újra megbirkóztunk vele, és lassan közeledtünk az utcánkhoz. A sötét útszakaszon magas férfialak haladt el mellettünk. Már pár lépésnyire elhagytuk, mikor villámként sújtott az iszonyatos felismerés. Az apám!! Megállt, lassan visszajött és hozzánk lépett. – No – szólalt meg félelmesen idegen hangon –, no, gyere haza. Nagy nehezen elindultunk. Borzasztó érzésem volt, de Imro biztosan még rosszabbul éreate magát. – Fél kilenc – mondta apu Imrónak, mert rólam tudomást sem vett. – Te nyilván akkor jársz haza, amikor kedved tartja. De a mi Olgánk nem, ezt vedd tudomásul! – Fél kilenc? – ismételte Imro nyugodtan, de én ismerem őt és éreztem, hogy remeg a hangja. – Hát akkor már igazán menned kell, Olinka. Úgy! Megmutatta apunak, hogy nem fél a fenyegetéseitől! Megértettem, mit akar ezzel mondani: „Eljön az idő, amikor betöltjük tizennyolcadik évünket, felnőtt emberek leszünk, és senki nem sértegethet minket. Még a tulajdon szüleink sem!” Imro nem futamodott meg, ahogy minden más srác tette volna. Nyugodtan lépkedett mellettem egész a házig, ott jó éjszakát kívánt, és csak aztán indult minden sietség nélkül a villamosmegállóhoz. A lépcsőházban apu adott nekem két flemmet. Véletlenül ez volt a legjobb, ami történhetett.

Megsértődtem, és így legalább megtagadhatok minden magyarázatot. Marcela persze nyomtalanul eltűnt. Szép kis barátnő! Lehet, hogy el is árult, mikor nagyi bepanaszolt engem, és apu átment hozzájuk kérdezősködni. Ezt megkeserüli! Van még a világon egy bizonyos Bohunszky Jozso! Otthon nagy skandalum volt! Nagyi sírt, anyu nem is mutatkozott a konyhában. Kiderült, hogy apunak már reggel befújt valaki, fiúkkal szaladgálok sötét utcákon, mondták neki. Ilyen alattomos disznóság! Ez ma másodszor történt az életben! Első alkalommal átszaladtunk, de a szó szoros értelmében csak átszaladtunk a kis utcán, hogy Éva felmelegedjen. Kékre fagyva várt ránk a mozi előtt, hát erőszakkal megfuttattuk Imróval, mert ő különben irtó lusta, és kicsit fogócskáztunk a ház mögött. Akkor láthatott minket a besúgó. Sötét utcákon! Hát hol fogócskázzunk, talán a téren! Hogy a felnőttek milyen alávalóak? Csupa áruló, besúgó, gyilkos. Pfuj! Ha mi is ilyen emberekké fejlődnénk, inkább menten beugrom a Dunába! De mit várjon az ember idegenektől, ha a tulajdon szülei hitelt adnak az első jöttment idiótának, és a legnagyobb disznóságot is elhiszik gyerekükről! Nem tudtam elaludni. Részben azért, mert apu így rajtakapott. Részben Imro miatt sem. Az izgalomtól csak úgy tüzelt a homlokom. Ha előveszem a hőmérőt, legalább harmincnyolc fokos lázat mérek. De mire jó most a betegség? Otthon nem maradok, még ha negyvenfokos lázam volna, akkor sem! 20 Vizsga előtt szabadnapot kaptunk előkészületre. Már reggeltől házról házra, futkosunk, hogy kikérdezzük egymást, de ez valójában csak ürügy. Egyikünk sem akar magára maradni, nehogy már most elveszítse a fejét. Bandában is drukkolunk ugyan, de az legalább mulatságos. Ebéd után anyu elzavarta az egész társaságot. Kettesben maradtunk Évával. Nem maradt más hátra, mint hogy elővegyük a könyveket és ismételjünk. Az igazat megvallva, nekem már nincs szükségem ismétlésre. Évának nem jósolok sok sikert, nehezen csúszik át a vizsgán. Nem mintha nem tudna semmit, de szörnyen lámpalázas, remeg, mint a nyárfalevél. Már ki is nevettem érte, de azzal sem segítek rajta. Elmondja például egy költemény tartalmát, és közben vacog a foga, mintha az egész vers csak halálról és temetésről szólna. – Szorítsd össze a fogad, a mindenit – rivalltam rá –, mert így aztán igazán magad fekszel bele a sírba. A fogát ugyan összeszorította, de a vers tartalmából egy kukkot sem értettem. – Tudod mit – futott el a pulykaméreg –, ennek nincs semmi értelme. Fütyülünk a tanulásra, inkább menjünk ki a levegőre vagy ugorjunk fel valamelyik osztálytársunkhoz. Amit tudunk, tudunk, és amit nem tudunk, az most már úgyse megy a fejünkbe. Valójában el akartam terelni Éva figyelmét, hogy egy kicsit megnyugodjon. Akkor talán a feje is kitisztul. Apu egyszer mesélte, hogy főiskolás korában vizsga előtt egy nappal már bele se nézett a könyvekbe, hogy kissé pihentesse az agyát. Így aztán tiszta fejjel ment a vizsgára, és úgy felelt, mintha fiókból húzgálta volna ki a tudnivalókat. Éva ezt persze a maga módján magyarázta: – Inkább mondd meg nyíltan, hogy fütyülsz rám, és nincs kedved ismételni velem, mert te már mindent bemagoltál. Hát nem dühítő?! Az ember legszívesebben felképelné. Az utóbbi időben igazán nem volt más gondom, rnint hogy a vizsgára biflázzak. Buta liba! Erős akarattal türtőztettem magam. – Tudod mit – mondtam –, ne fecsegj a világba és gyere! Visszük a könyveket, és kint fogunk

ismételni. Beletrombitált a zsebkendőjébe és mentünk. Este anyu előkészítette a gálaruhámat, apu meg az élet kezdetéről szónokolt. Első lépés az életbe… erre már én is begyulladtam. Futkostam a lakásban, a fejem olyan volt, mint egy hordó, de kongott az ürességtől. Kész bolondokháza! Az izgalom tetőfokán egyszerre látogató toppant be. Masa néni! Kicsit őt is megijesztette a holnapi vizsga, Masa néni ugyanis már most drukkol Babula felvételije miatt. Csak a fekete után tért magához, és viccekkel kezdett vigasztalni. De gyönge vicceket mesélt, mondhatom. Csak apu nevetett, ő is inkább illendőségből és azért is, mert Masa néni világéletében tetszett neki. Anyu a konyhában készített még valamit, és mikor apu is kiment egy percre, egyedül maradtam Masa nénivel. – Nesze, Oli – vett ki valamit gyorsan a táskájából. – Ha nagyon ideges leszel, nyeld le, és igyál rá egy korty vizet. Ettől megnyugszol. Minek kínlódj fölöslegesen, no nem igaz? Masa néninek minden ellen vannak tablettái. Apu ugyan ugratja, hogy ugyanazt a pirulát használja altatónak és álmosság ellen is, beveszi, ha szomorú, és beveszi, ha jókedvében nem fér a bőrébe. De Masa néni csak nevet: – Úgy segítek magamon, ahogy lehet, hogy az életet kellemessé tegyem, mert, amint tudjátok, száz évig akarok élni. Aki szereti a szenvedést, az szenvedjen, én az öröm és a fájdalommentes élet híve vagyok! Masa néni csakugyan mindig nevet. De nem hiszem, hogy a tablettái hatására. Ha léteznének ilyen tabletták, mindennap becsempésznék egyet-egyet anyu és apu levesébe. Nagyi egész este a konyhában ült és imádkozott. Állítólag értem. Hát ez jó! Vállán át benéztem az imakönyvébe. Az imádság felirata ez volt: „Könyörgés áldásért kereskedelmi vállalkozásban.” És rögtön utána: „Imádság boldog halálért.” No, köszönöm szépen. Ez is jól kezdődik. Nagyi is nevetett, mikor zúgolódtam a rosszul választott imák miatt. Az egész könyvet átlapoztuk, de felvételi vizsgáról semmit sem találtunk benne. „Betegség alatt”, „Sikerületlen gyermekért”, „Szerencsétlenségben”, és végül egy érdekes ima: „Idegenben időző kedvesünkért”. Ezt el akartam olvasni, de nagyi lesett, mint egy karvaly, hát inkább máskorra hagytam. – Ugyan mit – mondtam végül –, imádkozz, amit akarsz, a fő, hogy értem imádkozol. A helyzethez csakugyan még legjobban illett a kereskedelmi vállalkozás sikeréért vagy a szerencsétlenségben mondott ima. – Holnap már kora reggeltől drukkolj értem. Ne csinálj semmit, ebédet se főzz, én úgysem fogok enni. Te meg igyál teát. Jó? Nagyi megígérte, de nyomban krumplit kezdett hámozni másnapra. Nem élné túl, ha egyszer ebéd nélkül maradnánk. Ebben igazán komikus. De drukkolni fog értem, az biztos. Nagyi szentül hiszi, hogy segít vele. Talán csakugyan segít. Mit tudhatja az ember. Hoztam magamnak egy pohár vizet, és bevettem Masa néni tablettáját. Minek őrizzem reggelig! Az is rossz volt, hogy idegen iskolába mentünk vizsgázni. A Hviezdoslavba. Reggel hétkor csoportosan vonultunk ki az udvarról, hangos jókedvvel, egyikünk sem akarta mutatni, hogy izgul. Úgy ki voltunk öltözve, hogy alig ismertünk egymásra. Ha nedves fésűvel megfésülködnek és rendes ruhát vesznek fel, a mi srácaink is elég mutatósak. Minél közelebb értünk, annál több kilencedikes masírozott a Hviezdoslav felé. A szélrózsa minden irányából özönlöttek á diákok, és az iskola elnyelte őket, akár az indián isten az ártatlan szüzeket és ifjakat. – Kíváncsi vagyok – mondta Suso –, hányan röpülünk ki. Hólyag. Egykettőre elment a kedvünk a nevetéstől. Világos, hogy a diákok felét kivágják. Hiszen legalább ezren voltunk ott. Nem lehetünk csupa fenomén.

A névjegyzék az előcsarnokban függött. Én a negyedik csoportban találtam meg a nevem. Éva az első csoportba került, és mikor ezt megállapította, az idegei végképp felmondták a szolgálatot. Mi tűrés-tagadás, én is begyulladtam. Otthon részletes segítő rendszert dolgoztunk ki, de hogy a falon át milyen módszerrel puskázzunk, azt kihagytuk a számításból. Nem így képzeltük a dolgot. Le voltunk sújtva, még az sem vigasztalt, hogy nem ezer, csak ötszáz kilencedikes jelentkezett, tehát legfeljebb kétszázötvenet röpítenek ki. Mi ketten biztosan azok között leszünk. Amint nagy búsan álldogálunk, egyszer csak egy taxi kanyarodik a bejárat elé. Legnagyobb meglepetésemre anyu száll ki belőle! Körülnéz, mint a sas, a gyerekek a szemüket méregették. Nehezen mozdult a lábam, az ijedségtől zsibbadtan mentem anyu elé. Mi jutott eszébe? Ilyen szégyen! Mit gondolnak majd rólam?! – Otthon felejtetted az ellenőrződet – kiáltotta anyu, mikor meglátott. – Nem tudom, milyen a fejed, semmit sem kellett magaddal vinned, csak az ellenőrzőkönyvet, és azt is otthon felejtetted. – Csöndesebben, anyu – pirultam el, mert ez tényleg ostobaság volt, én lehettem az egyetlen, aki otthon felejtette az ellenőrzőjét. – Ha a vizsga sokáig elhúzódna – leckéztetett anyu –, vegyél magadnak valamit az iskolai büfében. Ne éhezz! – Jó – kapott el az idegesség. – Csak menj már! De anyu nem hallgatott rám, az előcsarnok felé irányította lépteit, és ezt már semmiképp sem engedhettem. – Be nem mehetsz, anyu – figyelmeztettem. – Kérlek, menj el innen. Anyu nem hagyta magát. – Miért nem mehetnék – ellenkezett. – Hiszen két tanárnő ismerősöm van itt. Emberek! Néha anyu is elviselhetetlen. Tanárnő ismerős! Még csak az hiányzik! – Ne merészelj bemenni a tanáriba vagy máshová – mondtam keményen, de halkan, hogy a többiek ne hallják. – Ha nem akarsz lehetetlenné tenni, ülj be a taxiba és menj el. Kérlek, anyukám! Végre hallgatott a szóra, beszállt az autóba és eltűnt. Mikor az iskolai hangszórón behívtak minket az osztályba, láttuk, hogy Babinszky peckesen lépked, mint a páva. Évával került egy csoportba, ennek most már csak rossz vége lehet. Az írásbelit elsőnek fejeztem be, és azt hiszem, jól. De pontosan tudtam, melyik példát hibázza el Éva. Tízpercben felkerestem, hogy megbizonyosodjak róla. Tévedtem. Nemcsak az elsőt, a másodikat is elhibázta. Ez nagy baj, mert mindössze három példát kaptunk. – Az a fontos, hogy a szóbelin brillírozz – vigasztaltam. – Mutasd a kezed, a tenyeredre írom a példákat, te csak nézd le és nyugodtan számolj, mintha súgnának. Hajtogasd magadban, hogy nincs mit veszítened, legrosszabb esetben kiröpülünk. Ezt vésd az agyadba, és meglátod, elmúlik a trémád. De most már fel a fejjel! Nem is tudtam, hogy ilyen jók az idegeim! Mikor már javában folyt a vizsga, elszállt belőlem a félelem, jeges nyugalommal írtam a dolgozatokat. A szóbelire csak délután került sor. De délben nem mentünk haza. Az iskola körül sétáltunk, és példákat írtunk fel különböző testrészeinkre. Következett második lépésem az életbe. Az is sikerült. Minden kérdésre hibátlanul feleltem. Mi hamarabb végeztünk, hát megvártam Évát. Mosolygó arccal jött ki és eldicsekedett, hogy mindenből jól felelt, bár ő kapta a legnehezebb kérdéseket. Megörültem, de azért nem voltam biztos a dologban, lehet, hogy Éva képzelődik. Csak akkor hittem el, hogy a szóbelije csakugyan sikerült, mikor útközben csipkelődni kezdett. Ő egy csöppet sem izgult, hangoztatta büszkén, de én fehér voltam, mint a fal. Láttam, hogy megint a régi, hencegett, engem meg sajnált, hogy ilyen rosszak az idegeim. Kicsit veszekedtünk is, de nem nagyon. Ahhoz túlságosan jól ismerem Évát. Az elrontott matek írásbeli már egy csöpp gondot sem okozott neki. Nekem bezzeg igen!

– Csak ne légy olyan biztos a dolgodban – nevetett Éva. – Könnyen lehet, hogy én csináltam jól, és te rosszul! Nem hinném. De még ha így volna is, megint csak egyformán állunk! Éva elmesélte, hogy Babinszky brillírozott a vizsgán. Hiszi a piszi! Senki sem hiteti el velem, hogy Babinszky fejét kilencévi tompaság után egyszerre bevilágította az ész villáma. Méghozzá pont a vizsgán! Ilyen zseniálisan ezt csak nagyi Úristenkéje tudná elrendezni, az pedig nem részesítené ilyen kegyben, mert Babinszky bűnös lélek, hazudik, rágalmaz, és mindig gyanúsan sok pénz van nála. – Ugyan kérlek – nevetett Éva –, csak nem gondolod, hogy igazán tudta az anyagot! Tisztelt tatulija az iskolaügyben megállapította a kérdéseket, és egy hónap alatt mindent Elena fejébe vert. Benn vagyunk a csőben, mondaná Iván. Most már csak Babinszky szekundái menthetnek meg. Hát meglátjuk, van-e a világon legalább egy csipetnyi igazságosság. 21 Ha valaki azt hinné, hogy a vizsga miatt megfeledkeztem Imróról, súlyosan tévedne. Arról szó sincs! A legnehezebb percekben is épp ez a gondolat tartotta bennem a lelket. A szüleim viszont látszólag megfeledkeztek róla. Soha többet nem említették azt az estét. De én nem vagyok olyan naiv, hogy ki ne találjam az okát. Vizsga előtt nem akartak izgatni! Most, miután már minden lezajlott, őrizni fognak, mint két cerberus. Ezt már ismerjük! De végül ennek is megvolt a jó oldala: ha valamit ki akartak főzni ellenem, mégiscsak beszélniük kellett egymással. Nagyi bizony nem ostoba, ha azt állítja, hogy minden rossz jó valamire. Úgy jövök-megyek a lakásban, mint az árnyék. Csak néha énekelek vagy táncolok egy kicsit előttük, nehogy a viselkedésem feltűnő legyen. Apu esténként sakkozni tanít. Az egyes húzások közt sokáig gondolkozom. Legtovább akkor, ha életem legszebb estéjére gondolok. Az estére a szélben. Apu többnyire sürget, és én olyan zseniálisan buta lépést csinálok, hogy nevetnie kell. – Minél tovább gondolkozol – mondja –, annál rosszabbul játszol. Hát persze! De ezt apu csak akkor érthetné meg, ha egy gondolatolvasó géppel rendelkezne. Egek! Nem szeretném átélni azt az elemi csapást, ha valami hígeszű kitalálna egyszer egy ilyen olvasómasinát. Annak aztán meleg köszönetet mondana a világ egész ifjúsága. Remélem, én addigra már öreg leszek. De olyan aljasságot biztosan nem tennék, hogy a masinát felhasználjam a saját gyerekeim ellen. Diáktársaimmal együtt inkább azon leszek, hogy a spicliskedés a régi generációval végleg kihaljon. Estéről estére így ámítgatom a szüleimet, és ők meg vannak győződve, hogy Imrót nyomtalanul kiradíroztam az életemből. Emberek, emberek! Jól nézne ki a világ, ha mindenki rögtön elárulná szíve legkedvesebbjét, mert valaki görbén nézett rá vagy lekent neki két pofont. Az erkélyre sem szaladgálok ki. Nem hiszem, hogy Imro a házunk elé merészkedne. De ha mégis eljönne, Marcela mindig lent van az udvaron, és legalább egy levélkét hozna tőle. Most már ügyesebben csinálná a dolgot, hogy jóvátegye a múltkori katasztrófát. A rákövetkező reggel meglesett az iskola előtt és elmondta, hogy fél nyolcig kint ácsorgott, még akkor sem mutatkozott, amikor már hívták haza. Az anyja megrémült, és háromnegyed nyolckor a keresésére indult. Marcela ott helyben három hátbavágást kapott, de még akkor sem akart bemenni. Elismertem, hogy nem hibás. Ilyen esetben már nincs segítség. Apu csak becsengetett náluk, és mikor Strba néni mondta, hogy nem vagyok ott, átszaladt Évához, és onnan kiviharzott az utcára. Hát ez igazán végzetes pech volt. Megbocsátottam Marcelának, és ő azonnal kihasználta a helyzetet. – Üdvözöld a nevemben Jozsinkót…

– Ritkán járok hozzájuk – mondtam –, és a piros autós pacák még most sem engedi sehová! Marcela úgy nekibúsult, hogy megsajnáltam. – Tudod mit – támadt egy ötletem –, ha a mieink nem lesznek otthon, felhívjuk telefonon. Marcela megörült, de kicsit meg is hökkent. Rémesen szeret hülyéskedni a telefonba, de csak idegenekkel. Mikor egyszer felhívtuk Jozsinkót, tartotta a kagylót, mint egy bárány, és azt se mondta, kukk. – Ne félj – vigasztaltam –, beszélni én fogok, te csak hallgatod Jozso hangját. Jó? Ami pedig engem illet: kell, hogy türelmes legyek. Az emlékezetes este után legrosszabb volt az első és a második nap. Akkor nagyon bántott, hogy apu úgy rám rontott, de most már nincs semmi, csak Imro és mindaz, amit mondtunk egymásnak. Most már senki sem választhat el bennünket. Hétfőn Imro biztosan megvár az iskola előtt. És ha a mieink véletlenül lekapcsolnának, eljön a következő héten. Kibírjuk. A végtelenségig is várhatok rá, mert biztosan tudom, hogy eljön. Eljön, megint beszélgetünk majd, és fogjuk egymás kezét. De miért nem találkozhatunk már most is! Miért kell Fekete Varkocsnak így búsulnia, mondd, Imro, miért? Az ellenőrzőm tokjából minden percben kiveszem a mozijegyedet, és azzal vigasztalódom. Hétfőn gyere biztosan, mert Kisvarkocs sírni fog. Imro!!! – Miért vagy olyan szórakozott? – riasztott fel anyu. Észre sem vettem, mikor jött haza. – Én? – Nem sok hiányzott, hogy anyu rajtakapjon. De rögtön feltaláltam magam, és az asztalra dobtam a kémiát: – Próbálj te figyelmes arcot vágni, ha vegytani képleteket biflázol. – No – bólogatott anyu –, az iskola, amint látom, már nem nagyon érdekel. Hű de imádom az ilyen fecsegést! Ha most szónoklat következik az élet alapjáról, menten elvisz az ördög. – Az igaz – mondtam. – Ha elképzelem, hogy még hét évig kell tanulnom, legszívesebben fognám a tankönyveimet, és egytől egyig kihajigálnám őket az ablakon. Nagyi elszörnyedt, de anyu nem veszi az ilyesmit halálos komolyan. Alapjában véve én sem. A tankönyveket egész szívesen kidobálnám, az igaz, de a könyvtáriakat meghagynám. Sorra olvasnám őket, még a verseket is. Persze csak akkor, ha szerelemről szólnak. Olyasmit szeretnék olvasni, mint Rómeó és Júlia. Csak a balettet láttam, de már könyvből is ismerem. Egy látszólag semmitmondó, régi könyvben bukkantam rá. Most már tudom, hogy Júlia is tizenöt éves volt! Tizenöt, mint én! Rómeó valamivel idősebb volt Imrónál, de az nem bánt, mert Imík viszont okos, annyi esze van, mintha legalább tizenhét volna. Egyébként minden egyezik: a mi szüleink is kettőnk közé állnak, és kész örömest meghalnánk egymásért, csakhogy együtt lehessünk, akár a sírban is. – Még hogy tanul! – tüzelte nagyi anyut. – Mióta itt ül a kisszobában, egyet se lapozott. Felugrottam. – Ha így szekírozol, holtomig se tanulom meg a kémiát. És hagyj már fel az örökös gyanúsítással! – Olga – kiáltott rám anyu. – Hogy beszélsz a nagymamával? Még egyszer halljam, és szavamra, kapsz egypár pofont. Gyönyörű. Most már anyu is pofonokat osztogat?! Az egy csöppet se bántja, hogy lovat adott nagyi alá, és ezentúl kibírhatatlan lesz vele az élet. Ami igaz, az igaz, sikerült család! Apu és anyu már beszélnek egymással, de az is lehet, hogy csak engem akarnak félrevezetni. Mióta olyan dolgokat mondtam nekik, már ők is tudják, hogy figyelem őket. Beszélgetnek ugyan, de mindig szomorúak, mint a víziló. Hogy a felnőttek milyen esztelenül keserítik az életüket! Engem persze főleg az érdekel, amit gondolnak. Az is lehet, hogy színházat játszanak előttem. Majd csak kiderítem valahogy az igazságot. Egyet nem értek az életben: mindenki ismeri házasságuk történetét. Apu utolsó percben szökött meg egy másik eljegyzés elől, méghozzá karácsony estéjén. Állítólag nem is sejtette, hogy azok be

akarják hálózni. De mikor a lány mamája arról kezdett beszélni, mi mindent adnak majd neki, ha elveszi a lányukat, egyszerre rájött, hogy ő tulajdonképpen egy szegény kislányt szeret, aki karácsonyra Lučatínba utazott. Felült a vonatra, és a szentestét átbeszélgette a kalauzzal, mert rajtuk kívül egy lélek sem ült a vonaton. Másnap mégiscsak eljegyezte magát. De kivel? Azzal a szegény lánnyal Lučatínban. Az a kislány az én édesanyám! Ez volt aztán a szerelem! Mikor a világra jöttem, apu állítólag nemcsak engem, de anyut is a két karján vitte be az autóból. Nagyi néha mesélget erről, és apu ilyenkor nevetve emlegeti, hogy a szomszédok kibeszélték őket. Gyerekük ugyan van, mondták, de eszük egy garas ára sincs. Ebből látszik, hogy a szüleim eléggé szerették egymást. És most? Nem mondhatom, ugyan, hogy gyűlölködnek, de szerelemről szó sincs. Azt biztosan észrevenném, ennyire még előttem sem tudnak alakoskodni. Ez az, amit nem értek az életben. Két dologra gondolok olyan erősen, hogy az álmomat is elrabolja. Az első Imro… hétfőn nem várt az iskola előtt. Apu ott volt ugyan, de én azért jól körülnéztem. A második a felvételi vizsga. Az iskolában ma bejelentik a felvételi eredményét. A szakiskolák már tegnap sorra kerültek. Iván bejutott a hőn vágyott ipariskolába. De mi lesz velünk, Évával és velem? Füzike az igazgató kíséretében lépett be az osztályba. A diri titokzatos, mint egy szfinx, de Füzike nyájasan mosolyog, különös, meleg mosollyal, mintha azokat nyugtatná, akik kiestek: Ne sírjatok, gyerekeim, ha az igazgató elment, majd kigondolok valamit, csak most csöndesen, nagyon csöndesen… Ismerjük Füzikét! Mikor egy osztálytársunk, Babics Jurko belefúlt a vízbe, az igazgató még kint se volt az ajtón, Füzike elsőnek kezdett zokogni. Ő néha ilyen. Mintha nem is tanárnő volna. Mindent átérez velünk. Az osztályban síri csönd uralkodott. Huszonöt diák lélegzet-visszafojtva várta az ítéletet. – Babinszky Elena – olvasta fel az igazgató az első nevet. Megragadtam Éva kezét. A tenyere hideg és nedves, mint az olvadó jég. – Babinszky Elena – ismétli a diri – a vizsgán megütötte a mértéket, de tekintettel eddigi tanulmányainak rossz eredményére, nem veszik fel a tizenkétéves iskolába. Az igazgatónak egy arcizma sem rándul. Füzike is szobormerev. De én tudom, milyen gondolatok forognak mozdulatlan homlokuk mögött. Füzike sajnálja Babinszkyt, mert most csöndesen áll és nem szemtelenkedik, mint máskor. De az ítéletet Füzike igazságosnak tartja. Nem örül neki. Csak elégedett. A diri fütyül Babinszkyre. Ő sose érzékenykedik, sőt inkább elzárkózik előlünk. De az ítélet felizgatja. Szerinte Elenát fel kellett volna venni, mert apja az iskolaügyben dolgozik. Mi is hallgatunk, az természetes. Hiszen még nem tudjuk, mi lesz velünk. De mindenesetre nyugodtabbak vagyunk. Ha Babinszkyt felvették volna, már remegnénk, mint a kocsonya. Éva erősen markolja a kezem, körmeit belevájja a tenyerembe, de már belé is visszatért az élet. Az igazgató a nevét olvassa. – A vizsgaeredmény nem kielégítő. Elutasították. Éva a padra borult, és valószínűtlenül vékony hangon zokogni kezdett. Borzasztóan megijedtem, felugrottam, és Ivánnal együtt kivezettük Évát a folyosóra. Igen, Ivánnal. Ő egyébként kiállhatatlan, de ha bajba jutunk, mindig eszébe jut, hogy jóformán hármasikrek vagyunk, és habozás nélkül mellénk áll. Éva csaknem elájult a folyosón. Iszonyúan fél az apjától. Iván vizet hozott, én pedig támogattam Évát. Mikor kissé magához tért, Iván visszaküldött az osztályba. – Menj be gyorsan, hogy jelen legyél, ha kihirdetik az eredményedet. Hogy jelen legyek. Nekem már úgyis mindegy, felvettek-e vagy sem. A tizenkétévesbe nem

megyek! Megígértem, és állom a szavam. Más iskolába megyünk Évával… Hová, azt nem tudom, de együtt. Az osztályban nyílt az ajtó. Füzike kikísérte az igazgatót. – Felvettek, Olga – kiáltotta, mert alig várta, hogy valami jót is mondhasson nekünk. Bólintottam, mintha örülnék, de torkom fájdalmasan elszorult. Kivettem Iván kezéből a poharat, és ittam egy korty vizet. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz megtartani adott szavunkat. A falnak támaszkodtam, némán álltunk egy darabig. Éva már nem sírt. Oldalról lesett rám. Nem hitt nekem! – Hiába nézel úgy, Évikém – válaszoltam ki nem mondott kérdésére. – Megmondhatod apádnak, hogy engem sem vettek fel. Ez mindenesetre megnyugtatja egy kicsit. És végeredményben tökéletesen mindegy: önként esem-e ki vagy röpítenek. – És mit mondasz a tieidnek? – élénkült fel Éva. – Majd meglátom. Erről még nem gondolkoztam. De nagy probléma lesz, az biztos. – Csak az a kérdés, milyen iskolába megyünk most – érdeklődött gyakorlatiasan Éva. Sajnos, azt sem tudom. – Apád majd talál nekünk valamit és elintézi, hogy felvegyenek – fecsegett tovább. Hát ez megadta nekem a kegyelemdöfést. Úgy látszik, éppen oda jutottunk, ahová legkevésbé akartam. – Nem – válaszoltam –, apám majd tanácsot ad nekünk, de elintézni nem fog semmit. Azt nem engedem, Éva, érted! Azt hiszem, nem értette. – Miért? – kezdte újra. – Látod, hogy mindenütt igazságtalanok. Nem volt protekcióm, hát nem vettek fel. – És nekem talán volt! – kiáltottam. – Azt nem mondom, de az én esetemen is láthatod, hogy van az. – És Babinszky? Az semmi? Magad mondod, hogy tudott mindent, és mégsem vették fel, mert így kívánta az igazság. Most beszélj! – De protekcióval biztosabb – ellenkezett Éva. Már forrt bennem a méreg. Éva persze megint rázendített. – Ne sírj – mondtam. – Majd csak bekerülünk valahová. Apám majd tanácsot ad nekünk. De protekcióról egy szót se halljak! Nincs szükségünk kegyelemre. Olyan idióták még nem vagyunk! Hohó, tiszta egyes idióta! Ez még nem volt. Hármunk közül Iván látszott a legnagyobb idiótának. Egy kukkot sem értett abból, amit beszéltünk. Nem is érthetett, mert nem tudott kettőnk fogadalmáról. Kezében a pohárral nyakig lespriccelve állt előttünk, és szükség szerint hol nekem, hol Évának nyújtogatta a vizet. Maga sem tudta, melyikünk szorul inkább segítségre, végül is arra a meggyőződésre juthatott, hogy egyikünknek sincs ki mind a négy kereke, és végérvényesen rám tukmálta a poharat, mert a vitában kétségtelenül én voltam a nagyobb bolond. Bolond igen, de nem áruló. – No mi az, röppentyű – mondta Évának Suso csengetés után –, mit bőgsz? Nézz rám, engem is kiröpítettek. Hét diák bukott ki. Azonnal összefogtak, és nem is voltak letörve. Évát is bevonták maguk közé. Csak én festettem köztük furcsán. Betolakodónak tekintettek, és csípős megjegyzéseket tettek rám. Nem is sejtették, hogy valójában közéjük tartozom. Különben elég nyugodtan mentem haza. Este átgondolom a taktikámat, és aput fél kézzel elintézem. Egyelőre mindennél jobban érdekel a mai délután. Ebéd után a képzőművészetibe megyek! Évával megbeszéltük, hogy hozzánk menekül, ha az apja tombolni kezd. Nálunk ugyan könnyen

megtalálja Évát, de legalább a verés elmarad. Ő ugyanis szintén sokat ad arra, hogy jó apának tartsák. Ezen csak nevetek. Mi történt? Mi történt? Mi történt? Imro ma sem várt az iskola előtt! Pedig várhatott volna, a mieink már nem nyomoznak. Meg is kérdeztem Gizát, nem beteg-e talán. – Dehogyis beteg. Csavarog a városban, mint mindig – nevetett Giza. És milyen csúnyán nevetett. Üdvözletet akartam küldeni Imrónak, de nem küldhettem. Nem mondhattam Gizának semmit, amikor ilyen utálatosan nevetett. Soha többé nem kérdezősködöm nála Imro felől. Kivárom, amíg Imro eljön, beszélek vele és megmondom neki, hogy ne higgyen Gizának, ha ilyen. Szemtől szembe biztosan mézes-mázos, a háta mögött pedig rondán vigyorog. A villamosmegállónál rábeszéltem Tanyát, hogy menjünk még egyszer vissza az iskolához. Hiába. Három megállót mentem gyalog. Lassan bandukoltam, hátha valami feltartotta Imrót, és most találkozom vele, amint elkésve siet az iskola elé. Vagy valamelyik kisutcából felbukkan Sanyo, morog valamit az orra alatt, átad egy üzenetet vagy levelel, és kacsázó lépteivel eltűnik. Biztosan így lesz, csak az a fontos, hogy lassan, nagyon lassan menjek, pedig legszívesebben eliramodnék a Podjavorinská környékére vagy vissza az iskola elé, ahol talán már vár valaki a neon alatt. Elvégre az órát is könnyen elnézhette! Elnézte volna az órát? Nem, az lehetetlen. Hányszor várt itt rám, és mindig idejében jött. Órája is van. Az apjától kapta. Én soha nem nézném el az órát. Ha vele vagyok, akkor igen, akkor szárnyakon röpül az idő, de ha várok rá… nem, soha! Mi történt, Imro? A gramoboltból harsogott a dzsessz. A neon táncospár tarka színekben villódzott, mint akkor. Először felpiroslott a táncosnő szoknyája, aztán kékes színben villant a táncos, haragoszölden lobbant a blúz, míg végül minden kialudt. Annál jobb! Ha nincs itt az arc, amelyen figyelhetném a színek játékát, a neonnak sincs semmi értelme. Ellenszenvesen vibrál, éles zöld, kék és piros homokot szór a járókelőkre. Belefájdul az ember szeme. A dzsessztrombita pedig a dobhártyámat hasogatja. Vártam, hogy fölcsendüljön a gitáron pengetett lágy kubai dal. De hiába vártam. Ma nincs szerencsés napom! Talán mégis üzenhettem volna Gizával. Vagy legalább üdvözletet küldhettem volna. Ha úgy vesszük, már magam sem tudom, miért találtam Gizát olyan utálatosnak. Talán nem is vigyorgott, csak normálisan nevetett, és én rögtön mindenfélét képzelek. Nem is mondott semmi borzasztót, csak azt, hogy Imro csavarog. Mi van abban? Ő csakugyan nyughatatlan természet, folytonosan jön-megy. De végül mi is épp ennek köszönhetjük, hogy megismerkedtünk. Ha nem járna kiállításokra, még ma sem sejteném, hogy él valahol egy Reptis Imro nevezetű fiú, a világ legkedvesebb fiúja. Nem sejteném, és nem éltem volna át a sétákat, a mozidélutánt és az estét a szélben. Talán inkább ezt választanám? Nem! Soha. Imro csakugyan nagy kóborló. De ha Giza ezt véletlenül szóba hozza, majd felfalom mérgemben. Gizát, aki holnap találkozik Imróval az iskolában, beszélni fog vele, hat óra hosszat egy osztályban ülnek, és könnyen átadhatná az üdvözletemet! De miért csak üdvözletet? Megüzenhetném, hogy iskola után várjon az utcánk elején, mert Kisvarkocs látni akarja, különben belehal a bánatba. Késő bánat ebgondolat. Ha meggondolom, hogy holnapra minden rendbe jöhetett volna, sírva fakadnék az utca kellős közepén. A villamos megállt. Mikor kivágódott az ajtó, átvillant rajtam a gondolat, hogy Imro talán a mi neonunk alatt vár rám. Én pedig itt vesztegetem a drága időt. Nekiiramodtam, nyílsebesen átröpültem a várakozó embercsoporton, és már döngettem is az ajtót, amely bezárult a felszállók mögött. A kocsivezető kinézett, sokatmondó kört rajzolt a homlokára, de mikor látta, milyen

kétségbeesetten harcolok, hogy felkerüljek, kinyitotta az ajtót és beengedett. Csak a peronon lélegeztem fel. Még meg is köszöntem a prédikációt, amit a kalauzzal együtt tartott. Kár volna egy ilyen lányért, mondták, a halálra mindig van elég idő, ésatöbbi, ésatöbbi, ahogy már a felnőttek szokták. A fontos, hogy utazom. Mit tudjátok ti, ki vár rám! De minél jobban közeledtünk hazafelé, annál inkább megingott a biztonságom, és mikor leszálltam, már nem is néztem a neon alá. Miért várna itt, apám orra előtt? És miért ne várna, hiszen azelőtt órákig is állt itt! Ki magyarázza ezt meg nekem? Kicsoda?! Imro, hol vagy? 22 Megmondani otthon, hogy nem vettek fel a tizenkétévesbe, az bizony nem egyszerű dolog. Először is: a kilencedikes diákok szülei egész héten másról sem beszéltek, mint a felvételiről. Milyen iskolába kerül a gyerekük… ez most legfőbb gondjuk. Másodszor: bizonyos dolgokban nem csaphatom be a szüléimet. Hányszor próbáltam már, de nem megy. Általában az ilyesmi nem okoz nekem különösebb nehézséget, de bizonyos dolgokkal kapcsolatban képtelen vagyok rá, úgyhogy végül is mindig kirukkolok az igazsággal. Olyankor például, ha a szüleim valamit fontosnak tartanak. Ezt egyszer apunak is megmagyaráztam, mikor szamárságok miatt elvesztettem a bizalmát és aztán kibékültünk. – Érdekelne – kérdezte akkor apu –, honnan tudod, mit tartunk mi fontosnak. Azt nem lehet előre pontosan meghatározni. De ha sor kerül rá, mindig tisztában vagyok vele, fontos-e nekik a szóban forgó kérdés vagy sem. Igazán! – A te korodban még minden fontos – magyarázta apu –, az ember jelleme épp ezekben az években alakul, a szülő legyen mindenről tájékozva, hogy megfelelően irányíthassa a gyereket. Üres beszéd. Más dolog például az egészség és az iskola, mint mondjuk az, hogy a jégről egyenesen hazamentünk-e. Ha tizennyolc koronát elköltök citruszra vagy medalionos láncot veszek érte, és a kiadást otthon nem jelentem azonnal, az a jellem szempontjából nem fontos. Nekem viszont annál fontosabb. Mert közben megállapítom, hogy Bernát Palónak hat korona csörgött a zsebében, de eltitkolta, hogy a közösségnek egy csepp citruszt se kelljen adnia, míg én minden pénzemet odaadtam és nem sajnálom. Megismertem Palót, és most már hízeleghet nekem, amennyit csak akar. Számomra ez tehát fontos, a szüleim részére viszont szóra sem érdemes. Hacsak nem akarnák Palót is irányítani. De az úgyis hiábavaló fáradság és eleve vesztett ügy volna. Palo ilyen és kész! Az iskola azonban határtalanul fontos, talán a karakter szempontjából is. Két napig törtem a fejem, de hiába, semmit sem tudtam kiokoskodni. Harmadnap apu szokatlanul korán hazacsörtet, megölel (legalább berúzsoztam világosdrapp zakóját, mert épp anyu ciklámenrúzsát próbálgattam), két lépésre állít magától, és azt mondja: – Szívből gratulálok, kedves tizedikes lányom. Mire magyarázzam, hogy otthon el sem dicsekedtél? Fejemben riadót vert a rémület. Puff, most megfogtak. És apu nem enged ki a kezéből. Tart, mint csapda a hiúzt. Persze… megint Füzike a ludas. A villamoson találkoztak. Szinte láttam magam előtt, amint hangos ujjongással odaszalad apuhoz. „Mééérnök elvtárs, hát mit szól hozzá?” Ernyedten próbáltam kiszabadulni a szorításból, bár kezdettől fogva tudtam, hogy vesztettem. Ha ki is siklóm a kelepcéből, benne szorul legalább a mancsom fele, mint az állatkerti hiúzé, de

lehet, hogy egész fejem ott marad. Egyelőre pattanásig feszült az agyam. Becsületesen dolgozott, de eredménytelenül. Csak a kérdés egyik felére eszelt ki választ: – Mikor dicsekedtem volna, ha két napja nem láttalak? Ez igaz volt. Apu elkomorodott és azonnal elengedett. Elevenjére tapintottam! Erre megjött a bátorságom, és feltálaltam a tiszta igazságot: szavamat adtam Évának, hogy nélküle én sem megyek a tizenkétéves iskolába. Ezzel kirobbantottam az évezred legnagyobb botrányát. Ilyen ribillió még nem volt a családunkban. A fejemre olvastak minden lehető és lehetetlen erkölcstelenséget, kezdve Imrótól és éjszakai kóborlásoktól a hülye ciklámenig, amit elfelejtettem letörölni. Magukból kikelve rikácsoltak, a jelenet ostoba volt, sértő és undorító. A kisszobából néztem őket, és bár a mancsom ép maradt, fejem is sértetlenül ült a nyakamon, felkaptam a kabátomat és fejvesztetten menekültem a vad dzsungelból, amely közel tizenöt évig az otthonom volt. Lassan mentem le a lépcsőn és vártam, mikor fog el a kétségbeesés. A második emeleten tört rám, de már az elsőn újra eltűnt. Éppen Éva csupa háj mamája nyomakodott be a kapun. Álszent mosollyal fogadta köszönésemet és kifestett, puffadt arcát a magasba emelve föllesett az emeletre. Szimatolt. Hát persze! A lakásunkból kiabálás hallatszott Az öregeim nyilván hajba kaptak. Mindig sokat adtak az emberek véleményére, most pedig jóformán a lépcsőházban veszekszenek. Kint pocsék idő volt, úgy éreztem, mintba beleszorultam volna egy üvegbe, amelybe Strba Iván cigarettafüstöt fújt. Fojtogató csönd vett körül. A nyirkos, hideg köd a tüdőmbe hatolt. Orron át vettem lélegzetet, de a Kukučín utcán megvilágított egy gondolat: nyitott szájjal mélyen beszívtam a párás levegőt, még futásnak is eredtem, hogy a ronda köd át- és átjárja kihevült tüdőmet. Milyen egyszerű! Tüdőgyulladást, abból kifolyólag mellhártyagyulladást kapok, és szép csöndben meghalok tébécében. Ahhoz nincs kedvem, hogy felakasszam magam. Az akasztott embernek állítólag kimered a nyelve és egész arca megkékül, biztosan a temetésen sem nyújt valami épületes látványt. Az akasztás méghozzá fáj is. A tébécé pedig egyáltalán nem fáj. Legalábbis nekem nem. A szüleimnek biztosan fájni fog, ha ugyan tizenöt évi szülői szeretetük nemcsak grandiózus buborék volt. Hm, bizony, bizony, erősen hajlom erre a véleményre. Mi volt például kettőjük szerelme? Most ez is kiderült. Semmi! Buborék! Szivárványos, cifra buborék. Gyerekkoromban ezerszámra eregettem ilyet. Remegtek a szalmaszál végén, láttam bennük az arcomat, az erkélyt, ilyen szép színek a valóságban nem is léteznek. Minden buborék alján egy apró vízcsepp rezgett. Minél nagyobb a buborék, annál nagyobb a csepp. A csepp kényszeríti, hogy lassan aláhulljon, és biztosan az oszlatja semmivé. A nagy buborékok ritkán jutottak tovább Strbáék második emeleti erkélyénél. A kisebbeket többnyire Éva kapta el az első emeleten. Csak a legapróbbak pattantak szét az udvar kövezetén. Szép játék, de már régen, nagyon régen nem szórakoztat, mert már nem vagyok gyerek. Ezt ma végre a szüleim is elismerték. Romlott lány, nem érdekli semmi, csak a fiúk, a parádé, a flangálás. Pedig milyen szép reményekre jogosító gyerek volt! Hogy is kerülhetett hozzánk ez a kakukkfióka. Még sok szégyent hoz ránk! Nem hoz szégyent! Attól most már ne féljetek! De azért nem lesz nektek mindegy, ha egy nap becsenget hozzátok a postás, és levelet hoz tőlem. „Drága szüleim”, áll majd a levélben, igen, „drága”, mert én igazán szerettem őket, nem úgy, mint ők engem. „Drága szüleim, ne fájdítsátok már a fejeteket miattam, örökre búcsúzom tőletek. Ne sírjatok. Mindenért köszönetet mond lányotok, Olga.” Nyitott szájjal lélegeztem be a ködöt, az öngyilkosok szívják így be a világítógázt. A köd minden lélegzetre szétfoszlott előttem és mögöttem újra bezárult, mintha egy fehér halotti szoba haladna együtt velem. A szoba foglyul ejtett, és már nem is enged ki élve áttetsző, nedves falai közül. Hátborzongató érzés, de az én hangulatomnak megfelelt. A csönd is megülepedett, mint egy igazi gázpalackban. A távolból tompán csöngetett a villamos, és szabályos ritmusban halkan, de sokszólamúan sípolt valami. Megálltam. Már tudom, a tüdőm!

Újra elindultam. Kis fehér szobámba nesztelenül besurrant egy magas nőalak. Ismerem. Ikrei járnak az első osztályba. De a nevét nem tudom, Lassított, és mellettem elhaladva megállt. – Valami bajod történt? – kérdezte. – Miért sírsz? – Nem sírok – válaszoltam, és kimenekültem fehér szobácskám falai közül. Ezt a nőt mindig ronkonszenvesnek találtam és lám, ő is csak olyan, mint minden felnőtt. Tolakodó. Azt hiszi, elég egy ostoba kérdés, és a fiatalságból máris ömlik a vallomás. Lábam gépiesen visz előre, nevetségesen masírozok, mint valami katonai díszszemlén. Bal, jobb, bal, jobb, és megint bal, nincs változatosság… bal, jobb… unalom. Híg, mocskos kása fröccsen a cipóm alól. És ezt a rondaságot hónak nevezik! Legokosabb, ha az ember fütyül az egész világra! A pályaudvar előcsarnoka istállóhoz hasonlít. Minden csupa márvány, a mennyezeten hatalmas csillárok, a falon monumentális freskók és a földön… lucskos fűrészpor. Ha már istálló… úgy volna rendjén, hogy szalmával legyen felszórva, tehenek és borjúk sétáljanak a falai közt, bámulják a freskókat és hallgassák a tehéntanítót: Látjátok a falon az állatokat? Azok emberek. Van köztük egypár rendes, akik etetnek minket, de a többi gyilkos és tehénevő. Ne higgyetek, kisborjúk, senkinek, csak a gyerekeknek, aztán még Ernának, aki a mezőgazdasági szakiskolába jár, és egy kicsit az ifjúságnak, a fiatalok legalább nem sajnálják tőletek, hogy éltek. Most pedig, kisborjúk, megtanítják titeket menetrendet olvasni. Gyertek utánam, de nehogy szaladjatok, lökdösődjetek és rondán beszéljetek, mint a felnőttek. Az előcsarnokban nincsenek kisborjúk, és az emberek úgy viselkednek, mint emberek. Én is lökdösődni kezdtem; ha már olyan pechem van, hogy embernek születtem, ember módra kell viselkednem. A balkáni gyors érkezését jelezték. A kijárathoz mentem, hogy megnézzem, milyen individuumok szállnak ki belőle. Kevés az utas, és nincs rajtuk semmi különös, de azért magasan hordják az orrukat, és felülről néznek azokra, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a balkáni gyors étkezőkocsijában beutazzák a Balkánt. Némelyik embernek jó. Beül a vonatba és megy, ahová akar. A Sabenával beröpüli a világot. Más meg csak álmodik délvidéki szigetekről, útleírásokat olvas és elképzel távoli országokat, amelyeket sohasem láthat meg, csak azért, mert még tizenöt éves sincs. Borzasztóan szeretne eltűnni hazulról, de az is csak vágyálom marad. Banbysba csak este indul a gyors. Ez baj. Mindössze négy korona lapul a zsebemben. Valika néni Bystricán kifizetné a jegyemet, de mihez kezdek, ha valami kalauz-hiéna Trnaván vagy Žarnovicén leszállít a vonatról? Ha ez nappal történik, fütyülök rá, lesz, ami lesz, de éjnek idején semmi kedvem sincs efféle vállalkozáshoz. Nagyon kínos lehet idegen városban tölteni az éjszakát. Akkor már inkább Bratislavában rostokolok reggelig. Bohunszky Jozsónak sem történt itt semmi baja, talán én is szerencsésen megúszom. És ha mégis történne, bánom is én. Nekem már minden mindegy. Haza úgysem megyek többé. Most már biztosan keresnek. Vagy talán még nem is. Azt hiszik, elmentem valamelyik osztálytársnőmhöz. És remegnek, hogy kibeszélem őket. Sose tettem ilyesmit, és továbbra is hallgatok. Egész a sírig. Vagy legalábbis a temetésig, mert ott bizony szívesen megszólalnék, ha lehetne. Ha lehetne, felülnék a koporsóban, és az egybegyűlt gyásznép előtt azt mondanám: Hát látjátok, szüleim, most már nem kell félnetek, hogy szégyent hozok rátok. Ezt persze nem mondanám haragosan vagy bosszúállón, nyugodtan mondanám, és békésen visszafeküdnék a koporsóba, ne gondolja senki, hogy a halálom csak tréfa volt, és most már újra kezdhetik a sértegetést. Egész szívesen tarkítanám rövid ébredéssel a temetésemet, de ez nem fog sikerülni. Különben is, az utóbbi időben semmi, de semmi sem sikerül nekem. Például attól az estétől fogva nem sikerült találkoznom Imróval. Kipirosodhatsz, ronda köd, nem ugratsz be a szörnyű vörös tűzzel, oda se nézek, mert úgyis tudom, hogy a gramoboltból árad, a reklámtáncosnő neonszoknyájából. Tulajdonképp miért nem játsszák az embereknek a gitáron pengetett kubai dalt, miért nem játszanak dzsesszslágereket, a köd homályában twisteznénk, és nem is látna

bennünket senki. Engem se látnának, így senki sem háborodna fel a mai ifjúság romlottságán, és senki sem mondaná: No mi az, menyétke? Ha szólna a zene, az égő ködtől sem félnének, mindenki azonnal eltalálná, hogy a táncosnő libbenő szoknyája ég. Világosban is pirosan tüzel, a lámpák még nem égnek, csak a piros szoknya riaszt és mellette a szürkéskék gavallér. A ködön át úgy rémlik, mintha legalább hetven gázégőben lobogva égne a gáz. Most felbukkan a zöld rém, a borzalmas méregzöld blúz, már csak az hiányzik, hogy a köd homályából valaki beléjük vágjon egy követ, fülsértő reccsenés, és az üvegtáncosok diribre-darabra törnek. Twist, twist, lálalalala, twist, apuli. Apuli! Apu, apuka, romlott lány édesapja, ma aztán megmondtad neki a magadét. El sem fért minden a romlott fejemben. Igazad van, romlott! Most is csak fiúkra gondol, egy bizonyos fiúra, és ha találkoznék vele, reggelig kószálhatnánk. De tudom, hogy nem találkozunk. Ha nem mutatkozott itt a gramobolt előtt, már nem lesz sehol. Elveszett, nyoma sem maradt a föld színén. Soha többé nem találkozunk. Ha szólna a zene, talán még jöhetne, de ha a ködös estén nem játszanak, nem is találkozom vele. Pedig szeretnék. És épp ebben rejlik a romlottságom. Szeretnék, nagyon szeretnék vele beszélni, és talán mindent el is mondanék neki. Ő biztosan megértené, mert nincs könnyű élete. De őt legalább nem sértegeti az apja, mert távol él tőle. A mama… az valami egészen más. Más, de néha mégis ugyanaz. Az én anyám ma támogatta apámat, előhozott mindent, amit csak tudott, a bikinit, a gorombáskodást nagyival, ami pedig Imrót illeti, becstelen árulónak mutatkozott. Állítólag túl korán, sírok fiatalemberek miatt. Így mondta: „fiatalemberek”. Anyu finom. Finom és áruló. Elárulta, amit csak mi ketten tudtunk. Kihasználta az alkalmat, átpártolt apuhoz, és a közös hajón hurrá! – előre… saját gyermekük ellen. Csak minél élesebben! Hiszen ha így megy tovább, egy év múlva már senki sem bír vele. Istenem! Egy év múlva… Az önkiszolgáló bolt zsúfolva volt. A tea egy korona húszba került, de nem tea volt, hanem ugyanaz a lábvíz, amit egyszer Ivánnal és Évával ittunk itt. Akkor alig tudtunk elmenekülni a felbőszült pénztárosnő elől. Fel akarta pofozni Ivánt a lábvízért. „Főzzenek inkább rendes teát”, kiabált vissza Iván az ajtóból, „és akkor nem kell ártatlan gyerekeket bántaniuk azért, mert megmondták az igazat.” Azzal eliszkoltunk, de még hallottuk, hogy valaki nevet, mások meg izgultak, hogy javítóba kell adni minket. Miért? Az igazságért? Most senki sem nevetett, és senki sem szidott. Az emberek körülöttem köhögtek és szipákoltak. Eltűrtem, és a tea után még hideg málnaszörpöt vettem egy koronáért. Hideg volt, akár a jég, a beleim is jéggé dermedtek, mikor felhajtottam. De éppen ez volt a célom. Kint fagyni kezdett, a kásás hó megsűrűsödött, és ahol lesöpörték a járdát, a nedvesség lassan jegesre fagyott. Erősen lehűlt a levegő, a köd még vastagabban feküdt a városon. A fákat reggelre befutja a sűrű, fehér zúzmara. Ha Szonkát holnap elvinném a parkba, szentül hinné, hogy a hókirálynő birodalmába került. Csakugyan, Szonka! Ha senkinek sem, de Szonkának biztosan hiányozni fogok. Bánt, hogy megharagszik rám, mert neki senki sem mondja el, mi történt velem, miért nem mutatkozom. Meg lesz győződve, hogy megint a Chopokra mentem síelni, és őt nem vittem magammal. Síelni megyek, Szonka, de az örök vadászmezőkre. Úgysem tudod, hol van az. Messze, messze, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a madár se jár, mert ott már nincs se víz, se madár, ott már nincs semmi. Tudod? Ne bólints igent, fityfenét tudod. Erről, Szonka, te még nem tudsz semmit. Éjjel mindenesetre megnézem, hogyan és mikor fagy rá tulajdonképpen a dér a fákra. Nem lesz már belőle semmi hasznom, de azért megnézem. Kíváncsi vagyok, hogyan csapódik le és fagy rá a tűlevelekre. A Duna fölött hömpölyög a köd. Nem ül meg rajta nesztelenül, mint a városon, halk susogással kígyózik a hullámok fölött, mintha tüzes víz folyna a Duna medrében. A túlsó partot nem látni. Talán nem is létezik. Lehet, hogy ez itt nem is a Duna, hanem a széles, hideg Északi-tenger. És valahol a messzeségben, ahol még sűrűbb a köd, hajótöröttek utaznak egy jéghegyen. Ha

türelmesen várok itt, talán idesodorja őket egy kedvező szél, befogadnak maguk közé, nem kérdeznek semmit, és megosztják velem felszeletelt csizmájuk utolsó bőrdarabját. Azt fogjuk enni. És inni… semmit. A víz sós, ihatatlan. Az emberek hallgatnak. Csak a köd susog… Miért járnak az emberek ilyen időben a Duna-parton? Még nevetnek is. Persze, huligánok! Röhögnek, mint a tevék, egy jampilány is van velük, az nem nevet, vékony hangon sipítozik, akár a pulyka. A hullámzó köddel árnyékok suhannak el mellettem, pajkosan libegnek, ugrálnak, lábuk talán nem is érinti a földet. Milyen vidámak! Vidáman, vidáman, vidáman nevet egy ismerős hang is, és már úszik is tovább a Kultúrpark felé, a ködben rejtőző harmadkorba. Lábam gépiesen mozog, a háromnegyedes kockás kabát mágnesként vonz. maga után, mintha hegymászó kötelet vetett volna a derekam köré, követnem kell, akár akarom, akár nem, bal, jobb, bal, jobb, a lábam gépiesen mozog, bal, jobb, bal, jobb. Egész testemmel ellenállok, de hiába, mennem kell, meg kell tudnom, hogy a nevetéstől elváltozott hang csak ismerős-e, vagy pedig nagyon jól ismert, kedves, legkedvesebb. Imro? Igen! Ő az, Imro. Tehát nem beteg, nincs gondja otthon vagy az iskolában, nem tűnt el a föld színéről. Sétál a neonlámpák alatt, csakhogy nem a mi utcánkban. Sétál, de nem Fekete Varkoccsal, azzal már semmi, de semmi közössége sincs, ha most, éppen most ilyen vidáman, ilyen ostobán, ilyen ellenszenvesen tud nevetni. A kötél csak húz tovább, hiába igyekszem szabadulni, ellenállok és a hurok feljebb csúszik, de a torkomon megáll, majd megfulladok, pár lépést szaladnom kell, hogy meglazuljon a fájdalmas szorítás. Élesen felcsattanó nevetés hirtelen elvágja a kötelet. Meg tudok állni, sőt vissza is fordulok, csak lassan, lassan, nagyon fáradt a lábam. Még fulladozom, de már kikívánkozik belőlem a nevetés, nevetni szeretnék, nevetni, nevetni, mert kitömni való liba voltam, tudj’ isten mit képzeltem Imróról, pedig ő is csak élvezni akarja az életet, ahogy Strba Iván mondja, és aztán fütyül mindenre. Iván jampi és szoknyavadász, de legalább becsületesen beismeri, és ha némelyik lányt nem bántja Iván természete, az is jampilány és összeillenek. Ott is áll egy lány a ködben, a fiú nyakába akaszkodik, mint valami kullancs, átöleli és csókolja. Pedig legfeljebb tizennégy éves lehet. Pfuj! Ha legalább itt volna Marcela és rákiáltana: Nonono, csak fel ne fald! Vagy talán még rosszabbat is mondana, mert Marcela nagyszájú, és mindenki azt hiszi róla, hogy jampilány, pedig nem az. Erről itt nem hiszi senki, rendes körülmények közt biztosan szelíd, mint egy őzike. Hogy minden alkalommal a fiúk nyakába veti magát? Hisz azt senki sem látja. Marcela szájalását viszont nemcsak látják, de hallják is, és könnyen megtörténhet, hogy valami vén farizeus egyszer lefülelteti mint jampilányt. Az élet bonyolult, és az ember legjobban teszi, ha fütyül mindenre. Haha! Szeretlek, Kisvarkocs! Nem bírnám elviselni, ha apád bántana. Már hogyne bírnád elviselni. Vígan elviselted. De egyet mondok neked: az erkélyünk alatt ne mutatkozz többé, mert szólok Marcelának, és ő úgy megtáncoltat, hogy holtod napjáig megemlegeted. Arra is megkérem, hogy kenjen le nekem, idősebb barátnőjének egy jókora pofont, mert hülye voltam és sötét, hideg utcákon tekeregtem veled. De Marcela a pofonra nem lesz hajlandó, és nem is volna lehetősége rá, mert ki tudja, hol fekszem én már akkor. Fekszem valahol, de sírni nem fogok. Még mit nem, sírni! Nem is lehetne ilyen apró zsebkendőbe. Igaza van nagyinak, ha mindig rám erőszakolja apu lepedőit. De hiába van igaza és hiába ismerem el az igazát, születésem óta mindig pont az ellenkezőjét teszem annak, amit ő akar. Nem tehetek róla, ez velem született. Tudom én azt. Egyszer, mikor épp jóba voltunk, adtam neki egy jó tanácsot: parancsolja mindig az ellenkezőjét annak, amit kíván tőlem, akkor biztosan teljesül az akarata. Ha például kis zsebkendőt nyomna a kezembe, garantáltan nagyot hordanék. Csakhogy ő is keményfejű. Istenem, a nagymamám is egy díszpéldány. Például most is. Ha esze volna, utánam szökne, úgy eltűnnénk a szüleim szeme elől, hogy soha többet nem találnának meg. De ezt hiába remélem. Nagyinak ilyesmi álmában se jut eszébe. Inkább egész éjjel kint áll majd az erkélyen és lesi a jövetelemet. Hát most, szegényke, várhat, míg a lábát agyonnyomorítja a reuma.

Csakugyan, mit gondolhatott nagyi erről a cirkuszról? Talán nem is gondolt semmit. Nem ért rá gondolkodni, egyiktől a másikhoz szaladt, mint egy riadt csirke, kért, könyörgött, nyugtatott, és most biztosan véres szemrehányást tesz magának, hogy nem tartott vissza. Szemrehányást tesz magának, és félénken ismételgeti: „Ennyire azért nem kellett volna, a gyerek csak gyerek, hiába, túl szigorúak voltatok.” Így anyu előtt. Apu előtt pedig: „Mindig csak azt véstem a szívébe… a szüleidnek engedelmeskedned kell.” Ez nagyi legnagyobb hibája, a képmutatás. A szüleidnek engedelmeskedned kell. Úgy döntöttek, hogy a tizenkétéves iskolába adnak, ellenvetésnek nincs helye. Kérem. Ha ezt nyugodt szóval parancsolják, valószínűleg engedelmeskedem. Én is félek apámtól, mondtam volna Évának, nem engedi, hogy változtassak a dolgon, ő is agyonütne engem, mint téged a tied. Ez persze nem fedné teljesen a valóságot, mert én nem félek, hogy apám agyonüt, bár Évának sem hiszem el, hogy az ő apja ilyesmire vetemedne. Lekenne neki néhány pofont és kész. De ő annyit sem akar elviselni. Azt sem bírja, ha az iskolában valaki, jobb jegyet kap, mint ő, pedig ilyenkor nincs verés. Igaz, hogy csikorgó fagyban két óra hosszat állt a mozi előtt, de inkább ne állt volna. Ő semmit sem akar vállalni, és ha mégis, akkor nem egyedül. Két óra hosszat fagyoskodtam miattad… te ennek fejében áldozd fel a tizenkétéves iskolát. Jóságos ég, ez igazán nincs arányban. Nagy árat fizettem a falazásáért. Ez tulajdonképpen disznóság Évától. És én, hülye, megígértem neki, mert akkor úgy éreztem, hogy Imro mindennél fontosabb, és ha gyakran akarok találkozni vele, szükségem lesz Évára. Valamit valamiért. Egyszóval… üzlet. Részemről rossz üzlet, de arról csak én tehetek. Üzlet, ronda seft, nem pedig barátság. Seft barátság helyett. Lábvíz tea helyett. Ronda kása hó helyett. Minden csak talmi, ronda pótlék az igazi helyett. Ki lát itt tisztán? És változna valami, ha tisztán látnék? Talán változna, de az embernek már akkor fel kellene ismernie a helytelen dolgokat, amikor nyakig ül bennük. Később már minden szamár okos. Ha beszekundázott, még Babinszky is megérti, hogy ha tanult volna, nem fogott volna szekundát. Másnap mégis újra beszekundázik, és egy héten legalább hat szekundát húz be. Csakhogy neki könnyű, mert ő tudja, hogy a tatulija majd kirántja a csávából. De az enyém? Az én apám minden alkalommal úgy megadja nekem, hogy sokáig azt se tudom, élő vagyok-e vagy holt. Bizony. Engem így nevelnek. „Az életnek az örömön kívül árnyékos oldalai is vannak, Olík.” Hát ez igaz. Ezzel fején találtátok a szöget. És a szögön kívül fején találtátok Olga lányotokat is. Leterítettétek Olíkot. Együttes erővel eltemettétek Olinkát. Hát így is jó. 23 A házak között valamivel melegebb volt, mint a Dunaparton, de sokkal népesebb is, a városban százszor több ember sétált. Útközben a Kincel lánnyal találkoztam. Csudára megörültem neki, igazán már csak ő hiányzott a boldogságomhoz. Persze nem volt egyedül, azzal a fiúval ment, akihez feleségül akarják adni, ha elvégezte az iskolát. Mármint a Kincel. Mert a fiú már dolgozik. Kincelnek kishúgai vannak odahaza, és az édesanyja állítólag mielőbb férjhez akarja adni. Ez talán igaz lesz, mert karon fogva sétáltak. Bár az is lehet, hogy csak kihasználták a ködöt. Tudja az ördög. Különben is: mi közöm hozzájuk. – Jé, szervusz – csodálkozott Kincel –, te is erre jársz? – Nem – mondtam –, én nem járok erre. És ti hova mentek? Érdekelt, hová jár egy lány a szvíthártjával, és különösen érdekelt, hová jár a Kincel, mert ő közismert jó firma. Nem jampilány. Csöndes víz, mint az a fityfiritty a Duna-parton. – Santalhoz megyünk. Az öregei elutaztak két napra. Karcsi házibulit rendez. Cowboyversenyt. Ma lesz az első rész. No nézd csak! Cowboyverseny… első rész. Rendezi Santal Karol, a tizenegyedik osztály

tanulója, szépfiú és huligán. – Hát szervusz – indultam tovább. – Viszlát – engedett utamra Kincel, de a vőlegénye főzni kezdett, hogy menjek én is velük, Karcsi biztosan el lesz ragadtatva az új jövevénytói. Kincel durcásan hallgatott. Nem akarta, hogy velük tartsak. Érthető. De engem éppen ez tüzelt. – Biztosan tudjátok? – csicseregtem, mint egy pacsirta. – Mit? – kérdezte a vőlegény bután. – Hogy Santal Karol örülne nekem. – Karcsi? De mennyire örülne, az világos, mint a vakablak. Egek! Mit eszik Kincel ezen a fiún! Szeme dülledt, mint egy fókáé, és orra beszéd közben majdhogy érintkezésbe nem kerül az ember arcával. És ha még legalább rendes orra volna. De nem! Nevetségesen rövid, gombos kis orr ül az arca közepén. Bökdös vele, de nem hátrálhatok, mert már karon fogott és húz magával a sarokház felé, ahol Santal lakik. A Kincel már nem Kincel, hanem savanyú uborka, és én pazarul szórakozom, mert vőlegénye szurkálja a könyökével, kényszeríti, hogy édeskésen savanyú uborkává változzék, és végül mézédesen fuvolázza: – Tény, ha nincs más programod, gyere velünk. Hát a programom lényegesen más, te áspis. De juszt is veletek megyek, ha éppen tudni akarod. Legalább agyonütöm az időt, már elég ködöt nyeltem, és pillanatnyilag járkálni sincs kedvem. Karcsi örömmel fogadott bennünket. Nagyképűen pózolt, valóságos hercegnőnek éreztem magam, akit egy nemes lovag vendégül lát a kastélyában. Hátrálva ment előttem két elegáns szobán át, és bevezetett a harmadikba vagy talán a tizenharmadikba, hogy a mesénél maradjunk. Minden jól is végződött volna (mint a mesében), ha a tizenharmadik szoba nincs piros függönnyel elválasztva, ha Karcsi bele nem gabalyodik a piros függönybe, mint egy hálóba, hogy végül hasra vágódva kössön ki a tizenharmadik szobában. A lerántott függöny halotti lepelként terült rá. Így már a bevezetésnél megmutatkozott, hogy nem vagyunk a mesében, és semmi sem végződik jól, sőt ellenkezőleg, minden nagyon gyanúsan kezdődik. Mert valóban nem a tizenharmadik, csupán a harmadik szoba volt, ebből következik, hogy nem is rejtegetett semmiféle csodát, csak egy normális rekamié állt benne és sűrűn elfoglalt karosszékek. Ebben még nem lett volna semmi, de a poharakkal és üvegekkel megrakott asztal már fölöttébb gyanús volt, és ha az ember jobban szemügyre vette a vendégeket, nem fért hozzá semmi kétség, hogy bizonyos jelenségek szintén gyanúsak. Mikor Karcsi elvágódott, harsány hahota robbant ki, a fiúk, lányok felugráltak, négyen függönyöstül felemelték Karcsit, meglóbálták és zsupsz, le a rekamiéra. A többiek nyerítve, visítva hemperegtek a földön, és mikor végre minden elcsöndesedett, láttam, hogy az egész vendégsereg gyanús. Kincelen kívül még egy diáktársnőm volt ott, az is jó firma, de a bébe jár. Két tizedikes lány és egy csomó kamasz egészítette ki a társaságot. Többé-kevésbé mind ismerősök. A mi osztályunkból még Halovics volt ott, a béből pedig Piterson (akinek csak a neve svéd), a többiek egy-két évvel idősebbek. Mikor leültek, láttam, hogy az egész társaság maximálisan gyanús. Piterson volt az egyetlen, aki normálisan ült a karosszékben, oldalra fésült seszínű hajába divatjamúlt választék. Cigarettázott, de nem látszott gyanúsnak. Mind összecsődültek körülöttem. A vőlegény töltött és egy poharat nyomott a kezembe, hogy igyam ki az üdvözlés örömére. Körülnéztem. Mindannyian koccintottak velem. Világosan láttam, hogy némelyik osztálytársam legszívesebben a tüzes pokolba kívánna. Azt elhiszem! Ittam egy slukkot, erős volt, mint a méreg. Mind lesték, milyen arcot vágok. – Príma – mondtam –, hány csillagos? Tudom, hogy az alkoholt csillaggal mérik. Három, öt, hét, mindig páratlan szám, és minél több a csillag, annál erősebb az ital. Nálunk szilveszterkor csak ötcsillagos járta.

Nagy röhögés támadt. A vőlegény átkarolta a vállamat, úgy látszott, mintha nem is ő, hanem az orra vigyorogna. – Sehányas, Olinka. Ez vodka. A vodkát nem csillaggal, hanem fokkal mérik. – Vodka! – rikkantotta valamelyik kamasz. – Moszkvai szovjet vodka, ne félj, csak igyál, garantáltan haladó szellemű. Ökör! Az apámra céloz. – No, Olinka – nógatott a vőlegény –, ex, Olinocska! Olinocska! Nem vagyok senkinek az Olinocskája! Kotródj innen, ne fogdoss, mert a tyúkeszű Kinceled előtt is képen váglak. – Nem! – tettem le hangos koppanással a poharat. – Ez nekem elég. És tulajdonképpen mit ünnepeltek? – Karcsi születésnapját. – Ami egy hónappal ezelőtt volt. – Csakhogy a fiúka akkor fehér ingecskében és szülői védőszárnyak alatt ünnepelt. – Most pedig messze vannak a vén kopók. – Nonono – hámozta ki magát Karcsi nagy üggyel-bajjal a függönyből. Morgott, sóhajtozott és panaszosan nézett rám. Még mindig a rekamié mellett álltam, nem volt hová leülnöm. Halovics Luxemburgra beállított táskarádiója egyszer csak sivító, fütyülő hangot adott, váratlanul hangos zene öntötte el a füstös szobát. A párok átkarolták egymást és táncolni kezdtek. A zene bluest játszott, de ők zavartalanul twisteztek. Az én lábam is táncra állt. Piterson felkérhetne, gondoltam, mi nem táncolnánk olyan ízléstelenül, mint a többiek. De Piterson csak ült, mozdulatlanul, még mindig cigarettázott, az iskolai táncestély óta már tudtam, hogy sohasem táncol. A vőlegény szerencsére Kincellel ugrált. A szobában határozottan javult a hangulat. Zeneszó mellett minden vidámabb. Halovics egyedül táncolt, táskarádiója a nyakán lógott, eleinte istenien mulatságosnak találtam. Eleinte, amíg észre nem vettem, hogy alig áll a lábán, térde roskadozik, és öregesebben mozog, mint kysucei nagyapám. Ruhája gyűrött, hülyegyerek-frizurája nagyszerűen illik hozzá. Nem néz se jobbra, se balra, mintha félig csukott szemmel befelé pillantana. Csak nézz önmagádba, te részeg CSISZ-ista! Kár, hogy nem láthatod magad kívülről is. Megrögzött alkoholista képét látnád. Lerajzollak, és holnap az iskolában megmutatom neked a portrédat. Bámulsz majd, mint a sült hal, Halovics! Holnap? Szerencséd van. Holnap már nem mutatok neked semmit. Legalább csukd be a szájad, uramfia, micsoda látvány! – Olga – sóhajtozott Karcsi a pamlagon –, jaj, de rosszul vagyok, Olga! Ülj le, Olinka. Olinkának hívnak, ugye? – Dehogyis – nevettem el magam –, Évának. – Karcsi ugyanis a hetedikben bomlott Éváért. – Éva – ismételte –, milyen Éva? És gyere közelebb, nem hallak. Ezek itt ordítanak, mint a páviánok. Leültem melléje, és akkor vettem észre, hogy Karcsi falfehér, szeme beesett, szája félig nyitva, mintha haldoklana. Mozdulatlanul ült. Megdermedtem a félelemtől, oda akartam hívni valakit, de az őrült lármában a saját szavát sem hallotta az ember. Megérintettem Karcsi kezét, hogy erezzem, nem hideg-e már. Karcsi félig kinyitotta a szemét, elkapott és zihálva mondta: – Csókolj meg, no, gyorsan, hallod? Kitéptem magam, felugrottam, és ha Piterson meg nem állít, régen lenn vagyok az utcán. De Piterson felemelkedett a helyéről és megállított. – Ne törődj azzal a részeg disznóval – mondta. – Ide ülj le. Nyugodtan elnyomta cigarettáját a hamutartóban, kiment a szobából, hozott egy bögre vizet, és a haldokló Karcsi arcába loccsantotta. Karcsi megrázkódott, mint egy ázott kutya, hülyén röhögött, és elég fürgén felállt a pamlagról. Engem észre sem vett, ingadozó léptekkel odament az asztalhoz

és nézte, kotyog-e még az üvegek alján valami innivaló. Nyilván minden kiesett a fejéből, ami a bögre víz előtt történt. De nekem annál kevésbé. Torkig voltam a házibulival. A zene egyszerre elnémult. A táskarádiónak valami baja történhetett, a melódia megszakadt az angol szöveg kellős közepén. A táncosok megálltak. Halovics kopogtatta a készüléket, csavargatta a gombokat, de a rádió néma maradt. A szobában sűrűn gomolygott a füst, homályba burkolta a szétdobált székeket, felhajtott szőnyegeket, teli hamutartókat, piszkos poharakat. Egek! Mint egy pikáns filmben! Kíváncsi vagyok, mikor lesz itt takarítás. A parkettet is leöntötték. Látni szeretném Karcsit, amint drótozza! Tuti, hogy ez a dolog kipattan, hacsak nem fogad takarítónőt, ami egy ilyen grandnál könnyen lehetséges. De a füstöt egy hét alatt sem szellőztetik ki. – Kinyithatnád az ablakot, Erik – mondtam Pitersonnak. (Eriknek hívják, de igazán nem svéd.) – Isten ments – rikkantotta a vőlegény –, csak azt ne, Olinocska. A hölgyek megfáznának. Azt nem veszem a lelkemre. A hölgyek! Ez jó. – Most ugyanis zálogosdit fogunk játszani. Igen? A társaság elhelyezkedett, a lányok viháncoltak, és a vőlegény lázasan szervezett. Hülye! Kit érdekel a zálogosdi! Röpül, röpül, a deszka röpül, ne emeljétek fel az ujjatokat, gyerekek! A társaság nagyobb fele felemelte a kezét. A vőlegény átvette a zálogokat. Egyik a cipőjét adta, másik a kabátját, harmadik a bőrövét. Karcsi, aki már régen harisnyában járkált, lecsúsztatta válláról keskeny nadrágtartóját, kibújt a nadrágjából és odadobta a vőlegénynek. Röhögés támadt. Kicsit meghökkentem, de Karcsi zakóban és piros tornanadrágban olyan komikus látványt nyújtott, hogy nem álltam meg nevetés nélkül. Micsoda zrí volt! A „flaskónál” én is hibáztam. Hiába vitatkoztam, hogy az üveg is röpül, ha például kidobják az ablakon. A cipőm a vőlegényhez vándorolt. Zsebkendőt nem fogadott el, csak ruhadarabokat. Pár perc múlva egész szívesen odaadtam a másik cipőmet is. Úgyis kissé átnedvesedett, legalább kiszárad. Tovább játszottunk, már többen voltak tornanadrágban, de a dolog egyre kényelmetlenebb lett, mert az egyik tizedikes lány zálogba adta a pulóverét és kombinéban maradt! Ezt igazán nem hittem volna róla. – Most már kezdhetnénk a kiváltást – figyelmeztettem Pitersont. – Szólj annak a lónak. Piterson a kombinés lányra nézett. – Még legalább négy kör – állapította meg. Máriám, négy kör! Már nincs is rajta több, mint négy darab. Inkább kevesebb. – Ide figyelj – rántottam meg Pitersont –, ez aztán szép disznóság. És ne füstölj, mint egy gyárkémény. Legyintett, befojtotta cigarettáját. – Ne félj, őnagysága nem ijedős – mormogta. Belemelegedtünk a beszélgetésbe, és a rakétára nem emeltük fel az ujjúnkat. Erik odaadta a nyakkendőjét, de nekem már nem volt semmim. – Add a szvettert – rikoltotta a vőlegény –, vagy a szoknyádat. – Még mit nem – kiáltottam –, itt a zsebkendőm. – Nem ér – röhögtek mindannyian –, nocsak, Erik, nyisd a cipet. – Vagy inkább én! – Ne csinálj faksznit, Olina! – Mit kéreted magad, ne tartsd fel a játékot! A vőlegény hozzám lépett, de még mielőtt megérintett volna, úgy mellbe vágtam, hogy nekiesett az asztalnak és feldöntötte a poharakat. – Ne bomolj – kiáltoztak –, a játék az játék. – Pont ő hiányzott itt nekünk!

Karcsi lehurrogta őket. Átfogta a vállamat. – Tedd már le a szvettert, no. Itt meleg van. Nyugodtan levethettem volna a pulóveremet. Piros trikó volt alatta, nagyi kényszerítette rám reggel. Csakhogy akkor már tudtam, mi történik itt, miért fontoskodott és szervezett a vőlegény. Undorító, romlott vagány! Iszákos, erkölcstelen banda! – Hagyj – rántottam ki magam Karcsi kezéből. – Adjátok ide a cipőmet. Azonnal adjátok ide a cipőmet! A vőlegény nevetett. Mindannyian nevettek, és kótyagosan dülöngéltek a füstös szobában. Visszataszító látvány volt. A vőlegény ugrált, és hóna alá szorította átnedvesedett mokasszinomat. Elöntött a düh, utánaugrottam, de kisiklott a kezemből, végül a cipővel együtt a rekamiéra vetette magát. Hólyag, azt hitte, verekedni fogok vele. Jól tudora, hogy azt hitte, és jól tudom, miért. Ezt ismerjük! Már mindent ismerünk. Átvertem magam a félig levetkőzött idiótákon, harisnyában kiszaladtam az előszobába, és magamra kaptam a kabátomat. De nem mehettem el. Mégsem rohanhattam ki mezítláb az éjszakába. Piterson mentett meg. Kijött és megváltott. – Ne bomolj – nyomta kezembe a cipőmet –, van is miért bőgnöd. Menj a pokolba. Vadul rángattam az ajtót, hiába, nem bírtam kinyitni. Piterson kiakasztotta a biztosítóláncot, az ajtó azonnal engedett. – Ahoj – kísért ki. – Fütyülj az egészre. – És visszament a lakásba. Furcsa fiú ez a Piterson. Mintha igazán svéd volna. Pedig nem az. Nem ilyennek képzeltem a házibulit. Sokkal vidámabbnak. Huligánok! De valójában csak Santal Karol nyilvános huligán. A többiek ügyesen álcázzák magukat. Amellett Piterson Eriket látom az egyetlennek, aki csakugyan álarcot visel. Álarcos rejtély. De azért szívesen benéznék most abba a híres tizenharmadik szobába. Ördögien érdekes kép tárulna elém. És a sós rudacskákból is ennék. Egész idő alatt gondoltam rá, és végül elfelejtettem venni belőle. De elvesztettem a fejem. Éktelen méregbe hoztak azok a semmirekellő huligánok! Ha piszok volnék, szavamra, rájuk uszítanám a rendőröket. Lekapcsolnák őket, mint azt a kettőt, akik gyanús dolgokat műveltek a palánk mögött. De ha az ember jellem, nem képes ilyesmire, ha százszor akarná is. Haha, első rész! Kíváncsi vagyok, milyen lesz a második. Különben is, legjobb, ha az ember fütyül mindenre, ahogy Piterson mondta. Imróra is fütyülök, és kész. Minden undorító, mert senkivel, de senkivel a világon nem lehet rendesen beszélni. Már a fiatalokkal sem. Még leginkább Szonkával és Rudkóval. Vagy a pólyásokkal, akik még nem tudnak beszélni. De hány ilyen gyerek van? Kevés. Nálunk az egész házban csak négy. A családunkban pedig egy sincs. Nekünk már nem lesz több gyerekünk. Irigylem a mafla Bohunszky Jozsót, legalább egy majma van, és egész nap azzal diskurál. Azt se bánja, ha a szülei gyűlölik, neki az smafu. Csombival barátkozik, Csombi vágyakozva várja haza az iskolából, és jobban szereti Jozsót, mint bárki a világon. Engem pedig senki sem szeret. Bánom is én, fütyülök mindenre. De azért szomorú vagyok, iszonyúan szomorú, szomorúbb, mint a víziló, és milliószor szomorúbb, mint Kleopátra meg az állatkerti vadállatok, pedig azok jól tudják, hogy nem szabadulnak ki a ketrecből, és soha többé nem jutnak vissza a dzsungelbe. Csak mentem, mentem, és még mindig nem tudtam, miért megyek le újra a Dunához, pedig ott legélesebb a levegő. Talán meg akarom állapítani, nem közelednek-e már a hajótöröttek a jéghegyen. Vagy a kis vaskapun át lemegyek a lépcsőn a vízhez, és kipróbálom a kezemmel, csakugyan forró-e a Duna vize. És a fákat is megnézem, talán már rájuk fagyott a dér… 24

Úgy rémlett, mintha egy örökkévalóság óta rónám az utcát. Csak a Tolsztoj úton világosodott meg előttem, hogy nem is a dérlepte fákra vagyok kíváncsi, mert már harmadszor sétálok el Masa néni háza előtt, ott pedig egyetlenegy fa sincs. Most már tudtam, mit akarok. Felugrottam a párkányra, megkapaszkodtam a vaskerítésben és benéztem Masa néni konyhájába. Ezt akartam, és emiatt jöttem újra a Dunához, pedig ott legcsípősebb a hideg. Masa néni tett-vett a kivilágított konyhában, valamit a sarokba vitt és átöntötte. Az asztalt nem láthattam, de akár egy ezresbe lefogadnám, hogy vajat, tejet tesz a habverőbe, és tejszínhabot készít. Világos! Bekapcsolta az áramot. A Pragomix elindult, az utcára is kiszűrődött a gép bugása. Jesszusom, Masa néni ennivalóan kedves az örökös tejszínhabjával. Ha most becsengetnék, rögtön behúzna a konyhába, és máris tömne tejszínhabbal. És nem kérdezne semmit. Várná, mit mondok, és amíg rászánnám magam a vallomásra, összehordana tücskötbogarat. Én persze tudnám: nem azért beszél, hogy hallgassam, csak időt ad nekem. Egy darabig így komédiáznánk egymás előtt, és aztán rászánnám magam. De csak akkor, ha Tomás bácsi nem volna ott! Se Babula. Csakugyan, hol van Babula? A konyhában nincs, és a szobák sötétek. Biztosan nem ül bent, mert egyszer majd megőrült, mikor a turistaházban magára hagytuk a sötét fürdőszobában. – Ahoj – hallatszott ekkor a sötétből –, nekem is mutasd, no, mit… izé… mit látsz!? Biztosan látsz valamit, no muti már, hihi. Az ördögbe is, Babula! – Honnan jösz, te éjjeli csavargó? – Leugrottam a párkányról, és elkaptam a kabátja gombját. Nem válaszolt. Felkapaszkodott a párkányra, azt hitte, tudj’ isten milyen gyanús dolgokat figyelek. Babula bukik minden szenzációra. Megrántottam a kabátját: – Ne légy kíváncsi, inkább áruld el, hol csavarogtál! – Gyeere no… izé… gyere be hozzánk – invitált. – Elméletről jövök, tudod… csak egy kis, izé, no… kerülővel. – Ja úgy – kaptam rajta a turpisságon –, és most félsz anyádtól. Menj csak szépen haza, nem falazok neked. Egy-kettő, indíts. Csakhogy Babulától megszabadulni félig sem olyan könnyű dolog. Betegesen kíváncsi, és ha elkapja a kíváncsiság, mindenről megfeledkezik. Most is elfelejtette, hogy fél az anyjától, és keresztkérdéses kihallgatásnak vetett alá, mint a tévében a rendőrség a szí-áj-szí ügynököt. – Á, ne is kérdezd – legyintettem –, lumpoltunk. Megfájdult a fejem, hát sétálok egy kicsit. Már dél óta iszunk. Babula szeme kerekre nyílt az ámulattól, egyszerre négy kivilágított ablak tükröződött vissza benne. Kettő a földszintről és kettő az első emeletről. – Jesszusom – lehelte –, és mit ittatok? – No… izét – utánoztam Babulát –, hogy is mondjam… no. Limonádét! Hektoliterszámra. Karcsi kiivott három üveggel, Kincel és a vőlegénye kettőt-kettőt. Én is annyit, Piterson nem ivott semmit és így tovább. Ne légy gyerek! – nevettem az arcába. – Mit isznak házibulin? – Olcsa! – Babula lábujjhegyre ágaskodott, és szeme oly közelről nézett az enyémbe, hogy az egyik visszatükröződő ablakban felismertem a pirinyó Masa nénit. – Olcsa, be vagy csípve? Babula úgy bámult rám, mint a világ nyolcadik csodájára. Olyan lelkesen, hogy a szemébe belefért még egy ablak a harmadik emeletről. – Hát persze – bólintottam. – Abszolút mollra. – Hí! – ugrált körül Babula. – És nem vagy rosszul? – Ne bomolj – mondtam, mint Piterson. – Abszolút szenzációsan érzem magam. Abszolút! – Miért mondod mindig: „abszolút”? – Mert részeg vagyok, cicám.

– És ha az ember részeg, akkor azt mondja, „abszolút”? – Csakis. Azt mondja, „abszolút”, mert abszolút jól érzi magát. Babula sóhajtozott lelkesedésében, de engem elkedvetlenített, hogy ilyen ostobán hazudozom. Nem az bántott, hogy becsapom Babulát. Távolról sem. Babula miatt tiszta a lelkiismeretem, és egyáltalán nincs lelkifurdalásom, mint például Szonka miatt volt, vagy valaha régen, ha anyunak hazudtam. A lelkiismeret, úgy látszik, tudja, ki miatt furdaljon. Igen, biztosan tudja, és ha egyszer rákezdi, akkor furdal, mint az őrült. Ezt már ismerjük. De mi furdal, ha Imróra gondolok? Nem a lelkiismeret, az biztos, mert ha a lelkiismeret mardossa az embert, akkor megjavulhat, és mindenfélét helyre lehet még hozni. De ennél a másfajtánál százszor is megjavulhatunk, helyrehozni már semmit sem lehet. Talán nem is csapom be Babulát. Talán csakugyan fejembe szállt a vodka. Hiszen ittam egy keveset. Mollra nem csíptem be, az biztos, de talán egy kis spiccem van. Akkor viszont úgy volna rendjén, hogy legalább egy kicsit szenzációsan érezzem magam. Arról pedig szó sincs. Sőt ellenkezőleg, abszolút kész vagyok. – Menj már haza – löktem meg Babulát –, és engem ne hívj. Nem megyek. – Visszamész lumpolni? – kérdezte nagy lélegzettel. – Nem. Mára elegem van. – Hát akkor gyere be hozzánk! – Nem megyek. Mondhattam volna, hogy visszatérek a társasághoz, és akkor békén hagy. De nem mondtam, mert egész más valami született a fejemben. – Tűnj el – kiáltottam rá –, és ha csak egy szót szólsz a lumpolásról, a gavallérjaim este meglesnek és ellátják a bajodat. – Nahát – dadogta –, te igazán, izé… fura vagy, én nem pletykálok… tudod… no… hát szervusz. – A kapuban még egyszer visszafordult. – És nem félsz itt egyedül? – kérdezte panaszosan. – Te félj – vágtam vissza, – Még megnézem, hogy verik el rajtad a port. Babula vállat vont, kinyitotta a nehéz kaput és eltűnt. Körülnéztem. Sehol egy lélek. Legalábbis a közelben nem. Messzire nem láttam a köd miatt. De a konyhába beláttam. A párkányról világosan láttam, hogy Masa néni már nem tesz-vesz a konyhában, hanem mereven ül az asztalnál. Vár. Babula végre becsengetett. Masa néni felpattant, kinyitotta a kredencet és kivett egy főzőkanalat. Jóságos ég, főzőkanalat! Még csak nem is lekvárosat, közönséges kis fakanalat emel a parfümös jampilányra. Engem sose raktak el fakanállal. Különben sem vertek soha, engem mindig értelmesen neveltek. Masa néni ezúttal nem nevel, hanem kiabál és főzőkanállal fenyeget, Babula menekül előle, felesel, képtelen kifogásokkal mentegetőzik. Talán engem is belekever. Miért ne! Ijedtében az én nevem is kicsúszhat a száján. Jaj, Babula, Babulka, ne engedd, hogy megüssenek, egy ilyen apró főzőkanál is nagyon tud csípni! Ne hagyd megütni magad, mondd, hogy eltrécselted velem az időt. Mondd, hogy Olga kint áll a ködben, akár azt is megmondhatod, hogy be van csípve. Babulka, édes Babulkám! Babula egyszer csak egyedül marad a konyhában. Úgy, ahogy van, kabátban odaugrlk az asztalhoz, körülnéz, az ujjait nyalogatja. Nyílik a kapu, Masa néni csigalassúsággal megy a külső kiskapuhoz, fázósan dörzsöli kezét és dugdossa a főzőkanalat, borzong a hidegtől. Úgy tesz, mintha várna valakit, pillantása a ködös utcát fürkészi, aztán véletlenül észrevesz. – Szervusz, Olinka – mondja könnyedén –, nem találkoztál a villamosnál Tomás bácsival? Hétre derelyét rendel, és kilenckor majd morog, hogy kemény, akár a cipőtalp. Már nem tudom, mit csináljak vele. De ma nem ússza meg szárazon, ma ezzel az főzőkanállal porolom ki a kabátját, és a derelyét a fejéhez vágom. Remélem, addigra kellően megkeményedik. Készakarva két tojást ütöttem bele, hogy jó kemény legyen, mert tudtam, hogy ez lesz a vége. Ha egyszer majd férjhez mész és a nyakadba veszel egy férfit, előbb vizsgáltasd meg, egészséges-e a gyomra, és ha nem, a

világért se menj hozzá, inkább törd ki a lábad vagy akár mind a kettőt, csak feleségül ne menj egy gyomorbajos emberhez. Így fecseg, és közben már lassan húz a kapuhoz. Csacsiságokat beszél, mindenki tudja, hogy maga állítja össze Tomás bácsi diétáját, de angyalian kedves, amint szidja a férjét, úgy tesz, mintha egy cseppet sem csodálkozna, hogy kerülök ide késő este, dugdossa a főzőkanalat, egyszóval időt ad nekem. – Gyomorbajos ember a sírba visz, és te még örülni fogsz, hogy megpihensz, nyugtod van tőle. O pedig a beteg gyomrával száz évig is elél és kínozza a környezetét. Él és diétázik, de orvoshoz a világért se megy, nehogy kiderüljön, hogy egészséges, mint a makk, és mindent ehet. Ha ez kiderülne, nem szekírozhatná a feleségét, és semmi öröme sem volna az életből. De ma elhúzom a nótáját! A főzőkanállal hegedülöm el a hátán, a derelyét pedig a fejéhez vágom, és punktum! Hát te mit csinálsz még itt?! Mars be a szobába, fél óra múlva felmondod a verset! Adok én neked négyeseket hazahozni! Még egy kis beszélnivalónk is van egymással. Majd én megmutatom neked! Ez már Babulának szólt. Babula átsuhant az előszobán, mint a füst, de jeges pillantásom még így is elérte, hadd lássa, hogy tudom, ki árult el. De Babula huligánkarakter. Gerinctelen, minden percben másképp beszél. – Eszel tejszínhabot? – kérdezte Masa néni a konyhában, és kivett a kredencből egy tányért. Sokáig válogatott a tányérok között, háttal állt nekem és nem szólt semmit, nem mondta, kinek hegedüli el a nótáját és kinek vágja fejéhez a derelyét. Nem szólt semmit, olyan csönd ült a konyhában, hogy akaratom ellenére kibuggyant belőlem a sírás, eleinte halkan, aztán egyre hangosabban bőgtem. Hiába akartam uralkodni magamon, egyetlen porcikám, egyetlen gondolatom, érzésem sem engedelmeskedett. Így hát mindent szabadjára hagytam, csak sírtam, sírtam és sírtam. Kétszer szólt a telefon, ám Masa néni nem mozdult mellőlem. Babula résnyire kinyitotta az ajtót, de Masa néni nem engedte, hogy felemelje a kagylót. Nem mehet a telefonhoz, mert fiúk is gyakran hívják, pedig most talán nem is fiúk telefonáltak, hanem a mieink. Már keresnek az egész városban, már félholtak a félelemtől, végre, végre már őket is furdalja a lelkiismeret. Nagy nehezen Masa néni fülébe dadogtam, hogy valószínűleg a mieink telefonálnak. – Csak csöngessenek – nyugtatott Masa néni –, csak gyötrődjenek ők is egy kicsit. Majd én megmutatom nekik, bánatot okozni a lányuknak. És miért? Ostoba idegességük miatt. Majd én… – …elhúzom a nótájukat – szipogtam, mert nyilván ezt akarta mondani. A telefon már megint csöngetett, de én éreztem, hogy lassan mindenem újra engedelmeskedni kezd. Torkomban feloldódott a görcs, könnyeim már nem ömlöttek, mint a vízesés. Masa néni továbbra is ülve maradt mellettem. A telefon elhallgatott. – Elhúzom a nótájukat, arra mérget vehetsz. Vagy inkább vegyél be egy tablettát rossz hangulat ellen. Akarsz? Várj, rögtön adok. Elhúzom a nótájukat, de alaposan. Már olyan szükségük van rá, mint egy falat kenyérre. Majd én megmutatom nekik, bántani a gyereket! Hallgattam Masa nénit, és csodálkoztam önmagamon. Egy csöppet sem zavart, hogy gyerekszámba vesz és dédelget is, mint egy gyereket. Ezt senkitől sem bírom, csak Masa nénitől. Egyes-egyedül tőle. – Nekem is elhúzhatnád a nótámat – szólaltam meg egyszerre akaratom ellenére. – Egy fiú miatt. – Torkom újra elszorult, de most már nem hagytam magam, vagdaltam a bifszteket, és evés közben lassan mindent kitálaltam Imróról. Mindent. Megint úgy éreztem, hogy semmivel sem törődöm, semmivel az égvilágon, csak egy dolog fontos, mit mond Masa néni. Ez viszont nagyon fontos. Hanem azért az igazságon mégse szépítettem. – Na végre – mondta, mikor elhallgattam. – Végre az élet iskolájában is kezdesz művelődni, te naiv tiszta kitűnős. Nem akartam szólni, de a turistaházban már komoly aggályaim voltak miattad. Igen, hiába csodálkozol. Ilyen nagy lány, gondoltam, és beugrik minden fiútrükknek. Ilyen remek

gyerek, gondoltam, és biztosan beleesik valakibe, még mielőtt felnyílik a szeme. Most látom, hogy szerencsére lebecsültelek. Mondj köszönetet a sorsnak Imróért, gyerekem. Mondj köszönetet a sorsnak a huligánért, mert az nem közönséges huligán volt, hanem védőoltás. Az élet adta neked, mert mégis sajnált idő előtt tönkretenni egy ilyen aránylag sikerült kis lényt, mint te vagy. Ami ma fájt neked, az reakció. Minden oltás után beáll a többé-kevésbé fájdalmas reakció. De az ellenanyag, amit kaptál, minden pénzt megér, gyerekem. Megrendülten hallgattam Masa nénit. Csodálatos, hogy ő mindent másképp magyaráz, mint a többiek, ez örök rejtély marad előttem. A világon annyi a felnőtt, mint csillag az égen, de egyik sem ismeri fel a lényeget. Mindent kicsavarnak, elferdítenek, csak butítják a fiatalságot, az ember végül legszívesebben a Dunába ugrana, hogy elmeneküljön a saját romlottsága elől. És egyszerre megjelenik egy felnőtt, aki mindent másképp értelmez, mint a többiek. Masa néni nem tart romlottnak. Csak úgy könnyedén odavet valamit a huligán védőoltásról, és az ember nevetne is rajta, ha nem kellene elgondolkoznia. Így csak egy kicsit nevetek, de sokat gondolkodom, és végül rájövök arra, hogy ha igaz a fájdalmas reakció, akkor az ellenanyag is igaz. Nyílt az ajtó, Babula jött felmondani a verset. Már harmadszor mondja, és megint csak rosszul. Teletűzdeli a verssorokat a maga „izéivel”, persze hogy aztán nem jön ki a ritmus. Hát, Imro, köszönöm az ellenanyagot. Már a rendeltetése is lassan megvilágosodik előttem. Megjelenik például egy fiú, tetszik nekem, ahogy te tetszettél, és hízelegni kezd, úgy, mint te. Ha a fiú nem esetem, rá se hederítek, de ha tetszeni fog nekem, ahogy te tetszettél, akkor persze meghallgatom, és lassan én is olvadozni kezdek. Ekkor figyelmeztetőn jelentkezik az ellenanyag: Stop! Egyszer már hallottunk ilyesmit, és az csak üres fecsegés volt. A fecsegés elől valószínűleg nem zárkózom el, de a magam elolvadását bizonytalan időre elhalasztom. Ha az ellenanyag velem lesz a moziban, a sötét utcán és mindenütt, azt szeretném látni, hogy együttes erővel meg ne különböztessük, mi igaz és mi csak léha időtöltés. Ha meggondolom, ez valójában pompás dolog, izgalmas szórakozás, és ha jó mulatság lesz, az nem egy Imro- vagy Karcsi-féle vásott kamasz mulatsága, hanem az enyém, csakis az enyém, Polomec Olgáé. – Istenem, gyerekeim, hogy irigylem tőletek az ilyen bánatokat – sóhajtott fel váratlanul Masa néni. – Irigylem?… Á dehogy, az én fiatalságom is szép volt, én is sírtam eleget, sőt egyszer öngyilkosságot akartam elkövetni. És tudod kiért? A vén medvém miatt. Isten tudja, hol kódorgott. Egyszer csak megláttam az utcán egy más nővel. Láttam, sóbálvánnyá meredtem és uzsgyi, neki a Dunának. Szerencsére tél volt, nyirkos hideg, mint most, lenéztem a vízre és gondoltam, még elbúcsúzom anyámtól, még istenhozzádot mondok szerencsétlen édesanyámnak. Bánatosan mendegélek, és kivel nem találkozom, ezúttal már szemtől szembe, a galambommal és azzal a másik galambbal. Büszkén elnéztem a fejük fölött, de Tomás bácsi elkapja a kezem, arca ragyog, mint a nyári nap: Gyere, Masenka, bemutatlak michalovcei nagynénémnek. Nem voltam rózsás kedvemben, de mikor Masa néni ezt elmesélte, kipukkant belőlem a nevetés. Babula negyedszer csörtetett be a konyhába a bemagolt verssel. A telefon talán már századszor csengetett. Babula fel akarta használni a zűrzavart és a telefonhoz ugrott, de Masa néni elpenderítette a készüléktől, és ő maga jelentkezett – Itt van – mondta hidegen –, és ne harangozzatok annyit, mi már alszunk. Nem. Látogatásra késő van. Csak feküdjetek le. Mi már alszunk. – Kis csönd után: – Igen, mindannyian. Kivette Babula kezéből a könyvet. – Add ide – parancsolta –, és ki vele! Babula kétszer elhibázta. – Nem tudom, mi lesz belőled – lóbálta Masa néni a könyvet. – Vess ágyat, és mars aludni. Reggel még kihallgatlak. – Én ezt száz év alatt se tanulnám meg – mondta, mikor Babula eltűnt. – Ha valami nem érdekel, egy betűt sem jegyzek meg belőle. Hiszen iskoláskoromban majdnem minden évben javítóra

buktam matekból. Nem tudtam, mi az a javító. – Ha a gimnáziumban csak egy tantárgyból buktunk meg, lehetőséget adtak a javítóvizsgára. Jézusmáriám, mit csináljak ezzel a lánnyal? Olyan a feje, mint az enyém volt. Tanulásra buta, de ostobaságokra van esze. Hát ez igazán nevetséges. Babula buta, az igaz, de Masa néni annál kevésbé. Masa néni a legnagyszerűbb ember az összes felnőttek között, akiket ismerek. Díszpéldány tanárok lehettek ott a gimnáziumban. Biztosan pikkeltek rá. De még az is valószínűtlen. Elképzelni sem tudok egy olyan hiénát, aki pikkelne Masa nénire. A régi időkben ugyan talán voltak hiénák. A régi időkben különben is sok ronda dolog volt. Ez még ma is látszik a felnőtteken. Csak éppen Masa nénin nem látszik, és talán éppen ezért gyűlölték a többiek. – Nem tudom, mit csináljunk vele, és hová dugjuk a kilencedikből. A te szüleidnek könnyű, te már egyenesbe jutottál. Én ugyan már elhatároztam, hogy Éva nélkül is megyek a tizedikbe, de honnan tudja ezt Masa néni! Örök talány marad, honnan tud Masa néni olyan dolgokat, amelyeket soha senki sem mondott el neki. Már meg is akartam ezt kérdezni tőle, de idejében ráeszméltem, hogy alapjában véve nem is akarom tudni, és nem kérdeztem semmit. Minek? Minek zaklassam Masa nénit kérdésekkel, ha pillanatnyilag istenien érzem magam és semmire, de semmire sem gondolok. – Itt a papucs, Olcsa, bemegyünk a szobába. Masa néni eredeti alak! Akkor sem feledkezne meg a parkettról, ha égne feje fölött a ház. Hát nem kedves? Kedves, és a parkettkérdésben roppant erélyes. Csak egyetlenegy embernél mond csődöt a tudománya: a vén medvénél. „Már megint csámpázik a nedves mancsaival”, zsémbel Masa néni, és abban a szempillantásban drótozza utána a nedves lábnyomokat. Persze hogy a vén medve imádja, és ha Masa néni csakugyan fejéhez vágja a derelyét, Tomás bácsi elkapja, és szív alakúra formálva visszateszi a tálba. Bolondos házaspár. De azért irigylem őket attól a haszontalan Babulától. Az ágyban istenien éreztem magam. Igen, az ágyban. A vén medve paplanját és párnáját Masa néni áttette a lakószoba rekamléjára, engem pedig befektetett az ágyba. Babula a kis hallban alszik a díványon, így a hálóban egyedül maradtunk Masa nénivel. Mikor belebújt a „hálóharisnyába”, majd megpukkadtunk nevettünkben. De halkan nevettünk, nehogy Babula berontson és zavarjon minket. A „harisnya” nem igazi harisnya, mosás előtt állítólag normális trikó hálóing volt, de most sárga, mint a kikerics, és csakugyan nevetségesen szűk. – Ez Tomás bácsi ajándéka – kacarászott Masa néni. – Egyszer már a szemétbe dobta, de én megint kihalásztam. Azt már nem, mondtam neki, ilyen könnyen nem úszód meg a dolgot. Halálodig nézni fogod ezt a csúfságot. Így legalább egyszer s mindenkorra megtanulod, hogy rendes ember nem spórol a feleségén. Képzeld csak el, Oli, hihi, ez a hálóing harminc koronába került. Ezt képzeld el! De erős! Ne félj, nem nyúzom el egyhamar. Majd én megmutatom neki! Feküdtünk az ágyban, Masa néni még mesélgetett, de a szemem égni kezdett a ködtől és a sírástól. Aludni azért nem akartam. Egyáltalában nem, csak feküdni akartam, nyitott vagy csukott szemmel és hallgatni Masa nénit, hogy érezzem a közelségét. És még egy kívánságom volt: hogy átmelegedjen a lábam. – Jézusmáriám – fogta meg Masa néni a kezemet –, megfeledkeztem valamiről. Kiugrott az ágyból és kiszaladt. Hátulról még komikusabb volt a harisnyában. A tejszínhabos tállal és két kanállal jött vissza. Hóna alatt egy literes üveget szorongatott. Máriám, csak nem akar Masa néni inni? Tőle még az is kitelik. De nem. Az üveget becsúsztatta az ágyamba. Törülközőbe csavarta és a lábamhoz tette. Ugyanis nem vodka volt benne, hanem forró víz, minek pillanatnyilag mindennél jobban örültem. A tálat letettük a két vánkos közé, és fekve ettük a tejszínhabot.

Sokáig, nagyon sokáig eszegettük. Közben hallgattam Masa nénit. Már nem is a szavakra figyeltem, egyszerűen átadtam magam hangja varázsának. Masa néni hangja mély volt és langyos, mint a ružbachyi ásványfürdő. Ebben a hangban úszni lehetett, édesen nyújtózkodva elmerültem és szundikáltam benne. Tudom, hogy ez zagyvaság, a hang nem víz, de nem baj, legyen zagyvaság. Masa néni hangja mégis olyan, mint a langyos víz, vagy mint a nap volt, mikor egyszer nyáron leengedtek a Dunához, könnyű szellő fújdogált és a nap melege álomba ringatott… A hang egyszerre hullámot vetett és eltávolodott tőlem, de azért homályosan éreztem, hogy hullámzik és halkan csobog. Felrezzentem. Masa néni már nem volt mellettem. Szívem dobogott, mint egy félrevert harang, de még így is hallottam, hogy a hang a távolban csakugyan hullámzik és bizony csobog is. A medvére csobog a konyhában. Szidja és halkan veszekszik vele. A medve hol hallgat, hol dörmög. Fel akartam ugrani, hogy megnézzem, röpül-e már a derelye, és sorakoznak-e a tálon a derelyeszívek. Úgy látszik, igen. A konyhában fojtottan nevettek. Egyszerre bénító fájdalom hasított belém, szívem elfacsarodott a szüleim miatt, mert az én apám soha nem csámpázik sáros cipőben a parketten, anyám nem vágja fejéhez a derelyét, sohasem veszekszenek egymással, de nem is nevetnek együtt, anyu biztosan a konyhában sír nagyival, és apu egyedül cigarettázik a szobában. Igen, mikor Masa néni kiment a tejszínhabért, hallottam, hogy telefonál. Halkan beszélt, halkan hegedülte el a mieink nótáját, jól tudtam, kivel beszél, de a világért sem árultam el magam. Akkor nem árultam el magam, de most szerettem volna kiugrani az ágyból és felhívni őket: Ne sírjatok, reggel hazajövök, most már késő éjszaka van, de korán reggel jövök, várjatok rám. És még: Jó éjszakát, anyukám, jó éjszakát apukám, jó éjszakát, nagyi. A konyhaajtó lassan, óvatosan kinyílt. A medve a hallon át halkan átcammogott a lakószobába, résnyire kinyitotta a háló ajtaját, biztosan engem figyel, odasúg valamit Masa néninek, és búcsúzóul megveregeti harisnyás hátát. Masa néni kioltotta a villanyt és bebújt az ágyba. Éreztem, hogy a sötétségen át közelről figyel. Mélyen, egyenletesen vettem lélegzetet, és égi nyugalmat színleltem. Pedig az nem volt könnyű, mert mióta nem burkolt be Masa néni meleg hangja, más hangok jelentkeztek és nem akartak elhallgatni. Imro nevetett, Karcsi sóhajtozott, Kincel dühöngött, és a vőlegény rondán méregette rám a szemét, a levetkőzött tizedikes lány kiállhatatlanul vihogott, és Piterson a tüdőmbe füstölt, millió meg millió ember prüszkölt a teámba, zúgott a forró, füstölgő Duna, susogott a köd, és a pályaudvaron szomorúan bőgött sok ezernyi kisborjú. De továbbra is mélyen, egyenletesen vettem lélegzetet. Masa néni kivárhatatlanul sokáig figyelt. Megrémültem. Talán ő is hallja a szörnyű hangzavart vagy legalábbis a fülsiketítő pattogást a fejemben. Végre lefeküdt. De én tudtam, hogy nem alszik el egyhamar, ezért továbbra is mélyen, egyenletesen vettem lélegzetet, és égi nyugalmat színleltem. 25 A borbélyszékben ültem és benéztem a tükörbe. Anyu mögöttem állt, a fodrásznő az ollóját csattogtatta. Olló alá került a fekete varkocs. Egyenesre vágott haj ugrott ki a borbélyolló alól. Úgy elváltoztatta az arcomat, hogy megijedtem. A tükörből ránevettem anyura. Fekete bársonyszalaggal átkötött vastag copfomat óvatosan ráfektette egy selyempapírra. Ránevettem, mert olyan volt a mozdulata… no, egyszóval olyan, hogy inkább elnevettem magam, pedig nem volt nevethetnékem. Kinek van kedve nevetni, ha úgy néz ki a tükörben, mint egy majom. De nemcsak az. Egy másik Fekete Varkocs is járt a fejemben. Nyugodjon békében, vagyis a papírban. Csao, Háromarcú Fiú! A soha viszont nem látásra,

oltószérum. Fekete Varkocs már nem létezik. De a tükörből csakugyan siralmas arc nézett vissza rám. Mit mondjak, valóságos majomarc. Szerencsére csattanva kivágódott az ajtó, és egy velem egykorú lány viharzott be az üzletbe. Világos haja csuromvizesen tapadt a vállára, még csöpögött belőle a víz piros kabátjára. A lány mögött kisírt szemű mamája lépkedett. A furcsa menet persze rögtön magára vonta az általános figyelmet. Anyu kézitáskájába zárta levágott copfomat, a fodrásznő a szemét forgatta, és a kisírt mama mindannyiunk füle hallatára még rövidebbre vágott új frizurát rendelt a lányának. Állítólag férje parancsára (de ő nem volt ott). Kiderült, hogy a lány majdnem derékig érő kibontott hajat viselt. Élénken el tudom képzelni… ismerjük az ilyen kibontott hajú szépségeket. De mikor elmondták, hogy az iparművészetibe jár, már nem is csodálkoztam. Ott mind ilyenek… különcködnek, és a művészeket majmolják. A lány apja megparancsolta, hogy vágassa még rövidebbre és fésültesse át a haját. Egy órával azelőtt fejezték be az első frizurát. A lány hazament a fodrásztól, úgy bevágta a konyhaajtót, hogy kiröpült az üvege, apja előtt tépni kezdte ondolált haját, aztán kinyitotta a csapot, és vizet engedett frissen fésült fejére. Az apja adott neki két pofont és megparancsolta, hogy vágassa egész rövidre a haját. Nézze meg az ember! Ezt nem is hittem volna róla. Egy ilyen zöld béka. De mikor levágta magát a borbélyszékre, hogy csak úgy reccsent, és vadul nézett a tükörbe, mint egy ázott gyilkos, akkor már kimutatta a méregfogát. Átkozottul kimutatta. Anyura kacsintottam, jelezve, hogy vannak a világon katasztrofálisabb esetek is, mint én vagyok. Ajtócsapkodósak. Anyu visszahunyorított. Abban a percben biztosan örült, hogy én vagyok a lánya és nem az iparművésznő. De igazán, nem értem, miért nem engedik meg, hogy derékig érő sima hajat viseljen. Olyan iskolába jár, ahol mind hóbortosak, ő is az akar lenni. Érthető. És ha véletlenül még egyetlenke is, lehetetlenné teszi magát ezzel a loknis frizurával. Köznevetség tárgya lesz. Néztem magam a tükörben. Rémes kép volt. Majdnem olyan, mint az iparművésznőé. Vidáman felvontam a szemöldökömet és könnyed, gondtalan mosolyt varázsoltam az arcomra. Néha borzasztóan nehéz könnyű mosolyt elővarázsolni. Az embernek erőlködnie kell, hogy gondtalannak lássék, ha cibálják a haját, kis pléhcsövekre csavarják, és a gondtalan mosollyal együtt egész fejét bedugják egy forró pléhfazékba, méghozzá pont az ajtóval szemben! A fodrászlányoknak is épp akkor jut eszükbe, hogy kinyissák az ajtót, papuccsal kitámasszák és szellőztessenek. Márciusban szellőztetni! A délutáni órákban, mikor az utcán hullámzik a tömeg, és senki sem felejt el benézni a fodrászhoz, hogy lássa a forró bura alá dugott idiótákat. A gép zúgott, nekem pedig egész idő alatt egy ostoba gondolat keringett a fejemben: Most igazán benne vagyok a kübliben. Ostoba gondolat, de legalább nevetséges. Ostobán nevettem is rajta. Az utcáról most isteni pillanatfelvételt készíthetnének rólam. – Anyu! – intettem a kezemmel. – Éget? – kérdezte anyu, és odaugrott hozzám. Égetni égetett, de azzal nem törődtem. Azt akartam, hogy csukja be az ajtót. Az utca másik oldalán Éva csörtetett Marcelával és Ivánnal. A jégre siettek. Nem akartam, hogy lássanak, méghozzá a kübliben, mert ma iskolában sem voltam. Csak reggel mentem haza Masa nénitől. Otthon egy szóval sem érintették a történteket. Bele tudom élni magam a helyzetükbe. Persze hogy kíváncsiak, mi történt velem az éjjel, én is kíváncsi voltam, hol csavargott Bohunszky Jozso. De kérdezni nem merik, én sem mertem faggatni Jozsót. Csak etettek és körülugráltak, mint valami harmadkori rejtélyt. – Már meguntam a copfot – jelentettem ki a reggelinél –, ma levágatom. Máskor végeérhetetlen vita kezdődött volna. Ma nem. – Jó – mondta anyu –, délután elmegyünk a fodrászhoz.

– Miért „megyünk”? – szólt közbe apu. – Olinka egyedül is mehet, és önállóan kiválaszthatja a frizuráját. Apukám, te igazán érted a lányodat! Tudod, hová akarok egyedül menni, és hová kísérhet el anyu anélkül, hogy a legkevésbé is zavarna. Délután elmentünk és levágattuk a copfomat. Anyu sajnálta, de nem mert szólni. Én is sajnáltam anyut és kicsit magamat is, mert úgy néztem ki, mint egy majom. De nem szóltam semmit. Nem mintha nem mertem volna, de… minek? Hazatérőben éreztem, hogy a fejkendő alatt ég a fejem. Évával mégiscsak találkoztunk. Otthagyta a többieket és hazament, mert a jégpályán állítólag nem volt senki. Ismerjük! Tízezer ember volt ott, de körülötte senki sem körözött. Törpesarkú cipője kopogott a nedves aszfalton, és Éva a ruháról áradozott, amit a mamája varr neki a búcsúestélyre. A kilencedikesek búcsújára. Engem a ruhakérdés pillanatnyilag nem érdekel. Másra gondoltam: Mihez fog ez a bolondos lány, ha kikerül a kilencedikből? És vajon hogy érzem majd én magam a tizedikben? A jelek szerint rosszul. Nagyon, nagyon rosszul. Remegtem, hogy anyu kérdez valamit Évától, De nem kérdezett. Nem volt szükség kérdezősködésre. Aggodalomra sem volt szükség, Évát illetőleg különösen nem. – Képzelje, néni – mesélte, és cipősarka vidáman koppant a járdán –, tévedésből engem is a röppentyűk közé soroltak. Ez más szóval azt jelenti, hogy tévedésből nem vettek fel a tizenkétévesbe. Apám tegnap este elment az iskolába a bírósági elnökkel együtt, aki mellett mint népbíró működik. Odamentek, megkérdezték, és máris tisztázódott a tévedés. Hm! Tévedésből! Pont engem! Az ember ilyen időkben csak ne hagyja magát, mondta apám. Egy év múlva megint egymás mellett ülünk, ugye, Oli? – Szóval nem vertek meg – szólaltam meg végre nagy nehezen. – Mit mondasz? – billegett hozzám Éva. – Hogy nem vertek meg. – Nagyon tévedsz – nevetett –, anya majdnem felpofozott. A szvetter miatt. Lespricceltetek Ivánnal, mint egy kismalacot. Foltok maradtak a szvetteremen. – Na látod – mondtam, de még mindig nehezen. – Na látod! – ismételtem meg kiáltva, hogy most már egy szót se halljak senkitől. Anyám csöndesen lépkedett mellettünk, szorongatta a táskáját, amelyben selyempapírba csomagolt copfomat vitte. Most jogosan diadalmaskodhatna. Megtehetné, de én tudtam, hogy nem teszi. Nem teszi, mert fél mindentől, ami tegnap este került műsorra. Nagyi egészen más típus. Neki csak az a fontos, hogy mindig mindenki hazajöjjön, és megegyük, amit főzött. Sír ugyan, ha unokái csavarognak éjnek idején, de ha újra megjelennek, tökéletesen megfeledkezik a sírásról, tömi őket és a hetedik mennyországban érzi magát, mintha az evés mindennél fontosabb volna. Nagyi ilyen, és ő már sose lesz más. Táplálja az unokáit, beül a kisszobába és fellapozza az imádságot „A sikerületlen gyermekért”. Imádkozik egyet, és isten nevében aludni tér. Apu eleinte megpróbálta átnevelni, de hiábavaló fáradság volt, nagyi a régi maradt. Még jóformán le sem tettem a fejkendőt, nagyi máris lelkendezve dicsérte új frizurámat. Jól tudom, miért. Örül, hogy olyan lettem, mint egy kibodorított majom. Örül, mert a fiúk gúnyt űznek majd belőlem. De nagyon téved. Magam lestuccolom a hajam, de holnap meglepem vele. Akkor majd nem egyszer, de háromszor naponta imádkozhat a sikerületlen gyermekért. Eszembe sincs, hogy a kedvéért megjavuljak. Éváról már mindent tudott. Nagyi kész hírharang. Imád pletykálni, és imád ácsorogni a boltokban. Most is alig várta, hogy anyu kimenjen a konyhából. – Nem mondtam neked? – ugrott utánam a fürdőszobába. – De az én szavamra itt nem ad senki! Senki sem hallgatott rám, mikor mondtam, hogy Éva nem őszinte barátnő. Ki hallgat itt az

öregre? – Hagyd abba, nagyi – mondtam vésztjóslón. Nagyi nem ijedt meg. – Most legalább magad is meggyőződtél róla. – Jó. De hagyd abba. – Könnyű azt mondani: hagyd abba, de hogy bűnt követtél el, megszomorítottad a szüléidet, azt nem lehet olyan könnyen helyrehozni. Megmondom neked őszintén, mit gondolok. Magad érzékeny vagy, de más ember iránt annyi érzés sincs benned, mint a körmöm feketéje. No csak no, nehogy ezt visszakapjad, amikor legkevésbé várod. – Hagyd abba – mondtam. – Hagyd abba, mert újra megszököm, és soha többé nem jövök haza. Nagyinál minden szó hiábavaló. Furcsa típus. Természetellenes. Harciasan megállt, haragosan kinyitotta a száját, de még mielőtt szólhatott volna, elhatároztam, hogy megteszem azt, ami hat rá. – Tudom, nagyi – mondtam őszintén –, de hagyd abba. Abbahagyta. Az őszinte szóra azonnal felismerte, mi megy végbe bennem. Nem is csinált skandalumot, mikor elővettem apu zsilettpengéjét és vagdosni kezdtem a kiondolált loknikat.

26 Iszonyatos dolog történt. Iszonyatos, iszonyatos, iszonyatos dolog. Szonka, Rudko és Petrík édesanyja gázzal megmérgezte magát a mosókonyhában a negyedik emeleten. Kinyitotta az összes égőket a mosógép és a kifőzőkatlan alatt, leült a kisszékre és megmérgezte magát. A telefonszerelők épp a vezetéket javították a padláson, hallották, hogy a mosókonyhában sziszeg a gáz, betörték az ajtót, és Szonka mamáját a kisszékkel együtt kivitték a folyosóra. Ott láttam őt. Az iskolából jöttünk haza Évával és Ivánnal, hallottuk a csapkodást, és kint a folyosón megláttuk az asszonyt, amint sötétkék ruhájában csöndesen ül a széken és senkiről sem vesz tudomást. Lábán vékony harisnya és piros papucs, szépen fésült feje kissé oldalra billen, hosszú szempillája beárnyékolja csukott szemét. Nem ijesztő. Ellenkezőleg, elmondhatatlanul szép. Arca fehér, mint a gyolcs. Sápadt ajka félig nyitva, sápadt keze az ölében pihen. Csöndesen ül, oly távolian és közömbösen, hogy senki sem meri megérinteni. – Talán él még – tárgyalták a férfiak egymás közt fojtott hangon –, meg kellene nézni a pulzusát, ver-e még a szíve. Tárgyaltak, sürgölődtek a szék körül, de senki sem merte megérinteni, senki sem merte zavarni távoli magányában. Iván egyszer csak letette aktatáskáját a földre, lassan odalépett hozzá, lassan megfogta a csuklóját. Elsápadt. – Él! – kiáltotta, de az élettelen fehér kezet már nem fektette vissza a helyére. Az asszony karja lecsüngött a szék mellett, egy cseppet még himbálódzott. Egyik szeme, amellyel nem vett tudomást rólunk, megharmatosodott csukott szemhéja alatt, és arcán lassan megindult egy vékony, fénylő kis könnypatak. – Gyorsan egy takarót! – futottak szét az emberek. – Telefonáljatok a mentőkért! – A takaróban levisszük a mentőkocsiba! Lehetőleg ne sokat mozgassátok. Csak lassan, lassan, óvatosan! Hazamenekültem. Nagyi éppen felsietett a lépcsőn. Iszonyatos az egész, de a legiszonyatosabb, hogy akkor Szonkánál rátapostam szegény asszony alsószoknyájára, belerúgtam csapott orrú, tűsarkú cipőjébe, és egész idő alatt azt hittem, hogy Szonka mamája a leggonoszabb lény a világon. Pedig a gonosz lények még életükben sem sírnak, nemhogy haláluk után. És csakugyan nem törődnek senkivel, az ő szeme pedig halála után is elárulta, hogy csak látszólag közönyös, de valójában sír. Nem hittem el Ivánnak, hogy az asszony él. Iván biztosan csak fontoskodik. Nem, nem, én tudom, hogy nem él. Ha valakiről mindenki azt hiszi, hogy gonosztevő, pedig nem az, akkor talán halála után is sír, de élni nem akar, az világos. Akárhányan vihetik a takaróban, akárhová telefonálhatnak, neki már minden mindegy, ha életében olyanok voltak hozzá, mint a hiénák. Egész házunk olyan volt. Velem együtt. De Szonka, Rudko és Petrík! Szonka sose volt hozzá olyan, mint a hiéna. Szonka jól tudta, hogy az édesanyja nem gonosz. Mindig várta őt, és én majd a bőrömből kiugrottam dühömben, hogy annyira szereti. Egy ilyen bestiát, gondoltam magamban. Istenkém, hogy is gondolhattam ilyet! Talán mégis van még benne élet. Ha lassan, óvatosan viszik a takaróban, útközben talán eszébe jut Szonka és Rudko és Petrík. Talán nemcsak a hiénák, de a gyerekei is eszébe jutnak, és nem hal meg. Nagyi visszajött. Bekergetett a fürdőszobába kezet mosni. Az asszonyt már levitték a mentők. De hagy életben marad-e, azt majd csak a kórházban mondják meg. – Amilyen az élete, olyan a halála – jelentette ki nagyi. – No, halottakról vagy jót, vagy semmit.

Szerencsétlen volt szegény, és rossz nő. De még így is kár egy fiatal életért. Joghurtot iszol vagy kakaót? – Semmit. Nem vagyok éhes. Hát mi volt? Rossz nő vagy szerencsétlen? Miket beszélsz! Ha nem tudod, inkább ne mondj semmit. – Ezt te nem érted, Olinka. – Nagyi nem akart veszekedni. – Szerencsétlen volt, de az még nem jogcím arra, hogy átsétáljon a másvilágra és itthagyjon három neveletlen kis árvát. Ezért mondtam, hogy rossz nő volt. És nagy bűnt követett el. Isten adta nekünk az életet, és csak ő veheti el tőlünk. Örök kárhozat lesz a büntetése. Hallatlan! Örök kárhozat. Az szép igazságosság volna! Azért, mert boldogtalan volt, még örök bosszút zúdítani rá. Ha boldogságában követne el valaki öngyilkosságot, még nem mondom. De így? Gondolataimat természetesen megtartottam magamnak. Nekem sem volt kedvem veszekedni. Csak világosan akartam hallani: rossz nő volt-e vagy szerencsétlen. – Ezt te nem érted – ismételte nagyi. Lehet, hogy nem értem. De a fejemet teszem rá, hogy ő sem érti, és éppen azért egyre jobban szerettem volna tudni, miféle dolgok azok, amelyeket nagyi sem ért, pedig már majdnem hetvennyolc éve él a világon. Kérdésekkel zaklattam, de persze hiába. – Ó, szerencsétlen kis árvák – sírta el magát. – Akármilyen az anya, csak legyen. Ha még az apáról volna szó, de az anyjukat veszítik el, szegénykék… Kirohantam a lakásból. A lépcsőház már kiürült, csak a földszintről szűrődtek fel fojtott női hangok. A lábam elnehezedett, mintha mázsás súlyokat akasztottak volna rá, alig bírtam emelni, mikor a nyitott ajtón át bementem a szomszédokhoz. A lakásban halotti csönd uralkodott. Rudko sem sírt. Benéztem a konyhába. Az asztalnál télikabátban ült az apjuk. Egyenesen belefutottam szeme sugarába. Kővé meredtem. – Én szerettem őt – mondta, és borzasztó pillantással nézett rám. Talán nem is rám nézett, hanem az ajtóra, mintha várna valakire, akinek ezt még egyszer megmondhatná. Úgy látszik, nem tévedtem, mert pillantása akkor sem változtatott irányt, amikor végre nagy nehezen megmozdultam. De az, amit mondott, nem lehet igaz. A lakásukkal szomszédos falnál alszom, hát tudom, hogy nem lehet igaz. A gyerekek bent voltak a szobában. Nem láttam rajtuk semmi különöset. Rudko szétterpesztett lábbal ült a heverőn. Szonka a kezét fogta, nehogy orra bukjon, mert Rudko még nem tud egyedül ülni. Petrík nem csinált semmit, csak állt a szekrény mellett. A gyerekeken tehát nem vettem észre semmi különöset. De a szobán! A szoba tökéletes rendben volt, ilyennek nem láttam, mióta világ a világ. Pedig gyakran járok hozzájuk. – Jé – csodálkoztam –, milyen szép nálatok. Ostoba és értelmetlen megjegyzés volt. Alighogy kimondtam, kínos szorongás fogott el. Balsejtelmem helyesnek bizonyult, – Ugye? – fordult hozzám Szonka. – Ugye szép nálunk? Mama reggel óta takarított. A szekrényt is rendbe hozta. Nézd! Sietve befektette Rudkót a kocsiba és odaszaladt a szekrényhez. Ki akarta nyitni, hogy lássam a rendet. De félúton megállt, kis kezét drámai mozdulattal arcához emelte. – És tudod, mi történt aztán? – bólogatott fontoskodva. – Mami átöltözött és meghalt. Bizony! Figyelmesen nézett a szemembe. Egyszerre megsértődött, és úgy mondta, ahogy én mondom néha mesélés közben: – Te nem hiszed, pedig igaz. Ugye, Péter? Meghalt. Nem itt, hanem fent a mosókonyhában. Ugye, Péter, hogy igaz? – Nem igaz – vágta rá Péter. – Hallgass! Bevitték a kórházba, de nem halt meg. És hallgass, mert megverlek. Fogtam Szonkát és leültem vele a pamlagra. Ringatni kezdtem, mint amikor mamát-gyereket

játszottunk. Ez mindig nagyon tetszett neki. De most nem volt maradása az ölemben, fészkelődött, és egy idő múlva leugrott a földre. – Ugye hogy meghalt? – kérdezte tőlem sürgetőn. Biztosan azt akarta, hogy pártját fogjam Péter ellen. – Ha valaki nem mozdul – vetette szét a kezét –, akkor meghalt. És mami nem mozdult. Összegyűrték a ruháját, elvesztették a papucsát. Össze is kócolták. Várj csak, hogy fog haragudni. De meghalt és most már halott, tudod – fordult Péterhez. Mit mondtam volna? Mit mondhattam volna Szonkának? Ha legalább tudnám, mi történt az anyjával, megmagyaráznám, hogy jobb, ha él a mamája, bár neki gyerekképzeletével sokkal jobban tetszik, hogy meghalt. Szonka még csacsi. Nem buta, csak kis oktondi még, hiszen azt se tudja, mikor van ma és mikor lesz holnap. De nem mondhattam neki semmit, inkább újra ringatni kezdtem és lassan, lassan belefogtam egy mesébe, hogy türelmesebb legyen és ne beszéljen egyre csak az anyjáról. Meséltem. Péter is közelebb húzódott. Meséltem, de csak zagyvaság kerekedett ki belőle, mint akkor először, mikor észrevettem, hogy Szonkának még soha senki sem mondott mesét. Most is olyan érzésem volt, mint akkor, vagy talán még rosszabb. Meséltem, egyik meséből átugrottam a másikba, a gyerekek hallgatták, de én egész más dolgokra gondoltam. És mikor a mesémbe belekeveredett a jó és a gonosz király, egyszerre rájöttem: már végképp nem tudom, hogy a való világban ki jó és ki gonosz. Ha kiskoromban valamit nem tudtam, megkérdeztem aput vagy anyut. De mit válaszolnának, ha Szonka mamájáról kérdezősködnék? Hát mit? Semmit. Mert nem is kérdezném őket. Már nem vagyok gyerek, és ezért nem is kérdezhetek gyerek módra. Ha az igazat akarom hallani, természetesen. És az igazsággal olyanformán állhat a dolog, hogy se nem jó, se nem rossz, csak igaz. Talán Szonka mamájával is így van. De azt mégsem értem, hogy egy ilyen gyönyörű asszony, akinek ilyen szép kislánya van, mint Szonka, meg akart halni. Én az ő helyében fütyülnék a hiénákra. Juszt is büszkélkednék előttük a gyerekeimmel, hogy pukkadjanak meg az irigységtől. És csak azért is száz évig élnék, ahogy Masa néni mondogatja. 27 Felvirradt egy nevezetes nap. Mikor felébredtem, nem tudtam, hogyan viselkedjek. Teljes parádéban ágyam elé járult az egész család. Felültem, apu hozzám hajolt, és orrom alá dugott egy csokor virágot. Szédületesen friss illat csapott meg. Megdörzsöltem a szemem és rögtön láttam, hogy valódi üvegházi szegfűt kaptam. Hófehér csokor, csak a közepén díszlik egy piros szegfűszál. No hiszen, szép kis pénzbe kerülhetett! Ezt az összeget inkább készpénzben adhatták volna, villant át az agyamon, de az adott helyzetben ez elég ostoba ötlet volt. Azon a nevezetes napon, ünnepeltem ugyanis tizenötödik születésnapomat, és az bizony nem tréfadolog, ahogy apu mondta. – Már megijedtem, hogy meg akarod kérni a kezem – tréfáltam bután, mert megleptek, és nem találtam tel magam. – Ellenkezőleg – villantotta meg apu fényes aranyfogát –, kiskorod óta ígéred, hogy hozzám jössz feleségül, és én ma visszaadom a szavad. Szabad vagy. Hűha! Furcsa tréfa. És nem is olyan nevetséges. – Ez már beszéd, te pedig maradj csak szépen anyu mellett – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Nekem úgysem vagy elég fiatal. Maradj csak anyu mellett, és neki add a csokrot is. Alighogy kimondtam, elállt a szívverésem, mert ez bizony balul üthet ki. Mint minden eddigi

kísérletem kettőjük kibékülése körül. Mindennek tetejébe a pillanatnyi helyzetet sem ismertem, hiszen köztudomású, hogy bizonyos időt házon kívül töltöttem, és más tragikus dolgok is történtek. De úgy láttam, már beszélnek egymással. Kellett, hogy beszéljenek, mert szökésem után terveket főztek ellenem. Terveket főztek, az világos, amilyen világos, hogy terv szerint bánnak velem. Óvatosabban, mint eddig. Kesztyűs kézzel. Megbékültek valamivel. Első pillantásra ez nem látszik, de én a radarom segítségével, amit kiskorom óta eredményesen használok velük szemben, mindig „kitapogatom” szülői szándékaikat. Nevelő módszerük megváltoztatását felismertem például a rózsaszínű ernyőn is, amit anyu az ágyamra tett. Nem gyerekernyőt vettek, hanem női esernyőt, hosszú, divatos nyéllel. Radarommal mindent kifürkészek, csak a válásukkal kapcsolatosan tapogatódzom sötétben. Ezeket a dolgokat oly ügyesen álcázzák, hogy végére jutottam a tudományomnak. Elsütöttem megjegyzésemet a csokorról, és mialatt nagyi lángossal kínált, ami az ő ajándéka, remegve vártam a fejleményeket. Apu okosabbnak mutatkozott, mint ahogy gondoltam. Grand is tud lenni, ha akar. Fogta a csokrot, lecsavarta a drótokat, leszámolt hét fehér szegfűt és odaadta anyunak. A másik hetet a tizenötödik piros szegfűvel meghagyta nekem. – Az ám – mondta –, anyunak is évfordulója van. És elsősorban neki. Átkarolta a vállát és, emberek, anyu elpirult. Nem nagyon, csak egy kis rózsaszínű felhő szállt fel az arcába, de kezükben a fehér csokorral istenien festettek. Nem is úgy, mint szülők. Nahát, az ember azt hihette volna, hogy fiatal házasok. – No – nézett apu hirtelen az órájára –, nekem már mennem kell. Szervusz, Olík! Ma és mindörökre: kísérjen a világ minden boldogsága! – Megcsókolt, amit nyugodtan elhagyhatott volna, és elment. Anyu felsóhajtott és a szegfűcsokrot vázába tette. Nagyi lerázta magáról az ünnepélyes hangulatot, mint liba a vizet, futkosni kezdett a lakásban és kizavart az ágyból, nehogy elkéssek az iskolából. Hát lehet velük ünnepelni? Bekapcsoltam a rádiót, hadd bömböljön. Az ember zavartalanabbul öltözködhet. Felhúztam piros kordnadrágomat, világos törpesarkú cipőmet, a trikómra rávettem anyu bolyhos szvetterét és a viharkabátot. A fejemre nem tettem semmit. Nem kell. Esik. Nagyi még utánam kiabált az erkélyről. De én kinyitottam az esernyőt és eltűntem. Lassan baktattam az iskolába. A rózsaszínű női ernyő megszépítette a világot, mintha óriási rózsaszínű napkorong ragyogna a fejünk fölött. Délután következett a legfontosabb… a születésnapi uzsonna. Strba bácsi spendírozott egy üveg bort, Éva mamája pedig krémes tortát adományozott. A többiről nagyi gondoskodott. Figyelmeztettem Évát, hogy Rudkónak ne adjon tortát, mert nincs szokva krémevéshez. Persze nem hallgatott rám, és mi lett a vége, Rudko kihányta. Megmosdattuk, de nem sokáig tartott a dicsőség. Rudko ezúttal pont ellenkező testrészére összpontosította figyelmét, elvörösödött, és a füle tövéig összekakálta magát. Nem szó szerint, de majdnem szó szerint. Nem tudtam türtőztetni magam, és bár pillanatnyilag épp hármas születésnapunkat ünnepeltük, alaposan összeszidlam Évát. Szegény Rudko tévesen azt hitte, hogy rá kiabálok, még egyszer elvörösödött, és torkaszakadtából elkezdett sírni. – No, lányok – lépett közbe Iván, a harmadik ünnepelt –, mit veszekedtek! Add ide a gyereket! Fogta Rudkót, és Bohunszky Jozsóval együtt újra becipelték a fürdőszobába. Csombi esetlenül csámpázott mögöttük. Ha gyerekek közt van, mindig két lábon jár, hogy megcsodálják. Rudko útközben még bőgött, de a fürdőszobában gyanúsan elcsöndesedett. Marcelával beszaladtunk megnézni, mit művel vele az a két pupák. Borzalmas dolgot, természetesen. A kád fölött tartották, kinyitották a csapot, és hideg vízzel mosták a popsiját. Rudko meg nevetett. Hát persze, ijedtében sírni is elfelejtett, és sírás helyett nevetett. Iván kituszkolt minket, és becsapta az ajtót az orrunk

előtt. Csombit is kidobták a fürdőszobából. – Nőneműek, ki innen! – kiabált Jozso. – Nehogy valamelyik leskelődni merjen. Nagyi kiszaladt a kisszobából. – Csöndesebben, gyerekek – sopánkodott. Csak egy pillantást vetett a szobába és visszahúzódott. Mikor másodszor is nesztelenül kinyitotta az ajtót, tüstént eltaláltam, mit akar mondani. – Ne félj – ütöttem ki kezéből a fegyvert –, megmondtam, hogy mindent eltakarítok. Az edényt is elmosom, csak hagyj minket békében. Apu elment sakkozni, anyu elment Bohunszkyékhoz, de nagyi persze itthon maradt. Tőle nem lehet megszabadulni, korábban keljen fel, aki túl akar járni nagyi eszén. Mindenbe beleavatkozik. Vörös bort ittunk egymás egészségére. A fiúk még a fürdőszobában voltak, csak Petrík ült mellettem. Neki is töltöttünk egy keveset. De mikor koccintani akartunk, Csombi kikapta Péter kezéből a poharat, így végül aztán mégis csak a női szakasz koccintott, Szonka, Éva, Marcela meg én. Csombi nem tud pohárból inni. Bemártotta fekete pracliját, és a bort a markával akarta kiszedni. Petrík nevetett, aminek nagyon örültem. Petrík ritkán nevet, mert ő már mindent ért. Talán azért híreszteli róla Szonka, hogy tizennyolc éves. Pedig nem annyi. Csak az első elemibe jár, és egyszer sem bukott meg. Csak az első elemibe jár, de már tudja, mikor kell nevetnie és mikor nem. Ha a mamája meghalt volna, Csombi akár a fején járhatna, nem tudná Pétert megnevettetni. Az édesanyját azonban megmentették a kórházban, és ezért minden alkalommal nevetett, valahányszor Csombi bedugta szőrös kis mancsát a pohárba. Szonka a másik oldalomon ült. Eleinte riadtan feszengett, de hamar beleélte magát a helyzetbe. Szonkának vele született intelligenciája van. Nem evett kézzel, úgy viselkedett, ahogy illik, méltóságteljesen ült két egymásra rakott párnán, és szépen felért az asztalhoz. – Tudod mit – karolta át a nyakam –, ne félj, téged is magammal viszlek a gyermekotthonba. – Meghúzta a fülemet, titokzatosan nézett a szemembe és bólogatott: – Ne félj, hozod a kofferedet és eljössz velem. Kiskecskéket fogsz rajzolni, és én majd szétosztom a gyerekek között. Az egy nagy ház, és telis-tele van gyerekekkel, tudod, Olinka? Tudom. De a hangulatomnak vége. Szonka csakugyan gyermekotthonba kerül. Rudko meg bölcsődébe, mert az anyjuk sokáig lesz beteg. Csak Petrík marad otthon, mert ő már iskolás. A fiúk bejöttek a fürdőszobából. De hogyan! Iván Rudkót a két kis kezénél fogva tartotta maga előtt, Jozso meg a gyerek lábacskáját rakosgatta, hogy hát jár a baba. Rudkónak ez nagyon tetszett. Tüskésre felkefélt nedves buksija himbálódzott jobb-balra. Tisztára mosott pofija ragyogott. Nagyon megijedtünk, mert kisgyerekkel nem szabad így bánni. Csak Marcela olvadozott a gyönyörűségtől. Neki Bohunszky Jozso géniusz, és minden hülyesége zseniális, mert szerelmes belé. Csombi elcsodálkozva letette a poharat a földre és odalépett Rudkóhoz. Magánkívül volt elragadtatásában. Rudko csak akkor ijedt meg, mikor Csombi átkarolta a nyakát és csókolni kezdte. Erre végre a két mafla is észbe kapott. Rácsaptak Csombira, és Rudkót az asztalra ültették. A gyerek kinyújtotta a kezét, kikapott a vázából egy piros szegfűt és enni kezdte. – Vajon lesz-e elég papírunk? – aggodalmaskodott Szonka. – Mire, Szonyicska? – Hát hogy minden gyereknek meglegyen a maga kiskecskéje, mert ott tele van a ház gyerekekkel. Ki tudja, lesz-e elég papírunk. De a képeket én fogom osztogatni, jó? Emberek, ez a gyerek! Ez a gyerek, akivel soha senki sem törődött, még annyira sem, hogy mesét mondjon neki, éppen ez a gyerek törődik a gyermekotthon összes lakóival! És ha tudná, hogy az otthon falain kívül még sok-sok milliárd gyerek él a világon, az volna legfőbb gondja, hogy a földkerekség minden gyerekének meglegyen a maga kiskecskéje. És kivel törődöm én? Csakis

magammal és magammal. – Ne félj, Szonka – nyugtattam –, a világon annyi a papír, hogy azt el sem tudod képzelni. Egész hegyek. – Papírhegy? Olyan, mint a mézhegy? – Hát persze. – Akkor jó. Megnyugodott. Szonka mindent elhisz nekem. – Csakhogy én nem mehetek veled, ahhoz már túl nagy vagyok, tudod. – Ezt meg kellett mondanom, nehogy csalódást okozzak neki, ha már annyira bízik bennem. Szonka elgondolkozva nézett rám. – Ma lettem tizenöt éves, elfelejtetted? Tizenöt éves vagyok, ez azt jelenti, hogy már tizenhat leszek. Nem vennének fel a gyermekotthonba, mert már majdnem felnőtt vagyok. Szonka tanácstalanul hallgatott. Nem tudta, mit mondjon, és ez még sose történt meg vele. Magam is kíváncsi voltam, hogyan birkózik meg a fogas kérdéssel. – No azért ne sírj – sóhajtotta, mintegy bizonyítva, hogy velem érez –, mert ha te sírsz, akkor én is sírok. Egek! Én nem tudok ilyesmit mondani és nem is mondanék soha, de akkor azt gondoltam: drága, bolondos jószágom, kicsi szívem, te mindig csak másokra gondolsz és sose önmagádra. Hogy is vagy képes ilyen önzetlenségre? Pirul előtted a majdnem felnőtt Polomec Olina. – De a kiskecskéket azért majd szétosztod, ne félj – biztattam. – Ezer meg ezer kiskecskét. És mindenféle mást. – Igen? – örült meg Szonka. – Akkor jó. De hogyan, ha te nem leszel ott? – Könnyen, Szonyicska! Otthon fogok rajzolni, és a képeket postán elküldöm neked. Magyarázni kezdtük Szonkának, hogy a posta majd levelet kézbesít neki a gyermekotthonba. Magyaráztuk, magyaráztuk, de Szonka megmaradt a maga elképzelése mellett. Szerinte a posta egy jó néni, aki kézen fogva viszi a sok levelet, mint a kisgyerekeket, nehogy útközben valami bajuk történjék. Neki mindenről megvan a maga sajátos elképzelése, és az mindig százszor szebb a valóságnál. – Csak ne sírj! – veregette meg a kezemet öregesen, mint egy felnőtt. – Nem fogok sírni – ígértem. De nem voltam biztos benne. Később dzsesszzenét kerestünk a rádióban, hogy táncoljunk egy kicsit. Minden ígérete dacára egyszer csak berobbant nagyi. De nem rémüldözött. – Nocsak, menjetek ki a konyhaerkélyre – mosolygott titokzatosan. – Kapjatok magatokra kabátot és menjetek. Némelyikünk felvette a kabátját, volt, aki csak úgy szaladt ki. Egek, micsoda látvány tárult a szemünk elé! Az udvaron a házbeli gyerekekből összeállított zenekar állt az erkélyünk alatt. Három hegedű, harmonika, trombita, két gitár, egy kolomp és kávéskannákból rögtönzött különféle ütőhangszerek. A zenekar tagjai lelkesen játszottak, mi ünnepeltek pedig olvadoztunk a meghatottságtól. Az udvarhölgyek, vagyis a kisebb lánykák, körülállták a malacbandát, tapsoltak, énekeltek és néha integettek nekünk, mintha mi a magas diplomáciához tartoznánk, ők pedig ovációban részesítenének. Marcela hármunkat előretuszkolt, jobbról-balról Éva meg én, a középen Iván, úgy álltunk a korlátnál, mint három kirakatbábu. Hiszen úgyis Marcela főzte ki az egészet, hogy szédítse Jozsót. Mikor végre világosság gyulladt az agyunkban, mi is elkezdtünk bolondozni, és mindenfélét dobáltunk a bandára. Megfenyegettek a trombitával. Csillogott, mint az arany, mert végre kisütött a nap, és most már igazán melegített is. Nagyi ekkor zseniális régimódi ötlettel állt elő. Egy spárgára kötött kosárba betette a nagy doboz

cukorkát, amit Bohunszkyéktól kaptam ajándékba, és a kosarat lassan lebocsátotta az erkélyről. A gyerekek először azt hitték, hogy valami szamársággal ugratjuk őket, de amint meglátták nagyit, elcsöndesedtek, és mikor a kosár leérkezett, elég igazságosan osztozkodni kezdtek. Még a cukorkát szopogatva összedugták a fejüket, és rövid tanácskozás után elég tisztán eljátszották a dalt: „Tegnap voltam tizenhét.” Vagyis tisztán csak a harmonika és az egyik gitár játszott. A gitáros Puco volt, még énekelt is hozzá: „Tegnap voltál tizenöt, csak tizenöt, csak tizenöt, az pedig nem kor…” Táncra kerekedtünk az erkélyen. Azok lent pedig csak játszottak, az emberek is megálltak az utcán. Isteni születésnap! – Rajzolj nekünk valamit, Olga – kiáltottak fel a szünetben a kisebb gyerekek. Fiatalabb koromban mindenféle képeket rajzoltam a kisebb gyerekeknek, ledobtam őket az erkélyről és odakiabáltam: Marikának! Vagy: Juríknak! Heluskának! Sorba mindegyiknek és mindegyiknek mást, mert tudtam, kit mi érdekel. Most már nem tudom olyan pontosan. Mialatt a banda lent muzsikált, én a kisszobában rajzoltam, és sajnáltam, hogy már nemigen tudom, ki mit szeretne. Ezt azért is sajnáltam, mert ők a rajzaimról sem feledkeztek meg, én pedig még arról is megfeledkeztem, hogy élnek. De rajzolás közben éreztem, hogy mégsem feledkeztem meg róluk teljesen, mégis tudom, kinek mit rajzoljak, hogy örüljön neki. Iván a hátam mögött állt Évával, átvették a képet és lebocsátották annak, akinek szántam. Én gyorsan rajzolok. Persze csak akkor, ha tudom, mit és kinek. Ha ezt a két dolgot nem tudom, kínlódom, mint egy ló. Iván jelentette, melyik gyerek akar még képet, és ötletekkel is segített. Iván még mindig udvarmester, pedig már tizenöt éves és régen szédítgeti a lányokat. Az utolsó rajzokat magam vittem ki az erkélyre. Lenn az udvaron a gyerekek nézegették a képeket, mutogatták egymásnak és nevettek. – Én nem kapok semmit? – vetette szét a kezét Piterson, és ránk emelte szép svéd arcát. Piterson! Mit csinál Piterson az udvarunkon? Talán véletlenül járt erre. Vagy szándékosan jött? Nála minden lehetséges. Az ilyen álcázott rejtélynél az ember sose tudja, hányadán áll. Elnevettem magam és bementem a kisszobába, hogy lerajzoljam Pitersont, amint blazírtan cigarettázik. De cigaretta helyett gyárkéményt adtam a kezébe. Magamat fejtől térdig sűrű füstfelhőbe burkoltam. Csak a lábam meredt ki, hadd lássa Erik: nem felejtettem el, hogy az ő segítségével menekültem el a cowboyverseny első részéről. Óvatosan ledobtam neki a képet. – Kapd el – kiáltottam, mikor a papír már röpült –, kapd el, Erik! Ügyesen elkapta. Hiszen a rajzom úgyis csak neki szólt! Sokáig nézte, titokzatosan mosolygott, bólogatott, aztán tenyerével végigsimított a füstfelhőn, kivette levéltárcáját (!), gondosan becsúsztatta a képet, és a tárcát titokzatosan visz-szatette a zsebébe. – Oké, Oli. Szervusztok, prücskök – tette hozzá, meghajtotta fejét, köszönésül felemelte a kezét, és titokzatosan eltűnt az udvarról. Egek, ez a Piterson! Igazán svéd is lehetne! Prüeskök! Egész kedves. Felhívhattam volna hozzánk… Vagy?… No, szépen vagyunk! A szobában őrült twistbe kezdtünk. Rudko elaludt. Kihasználta a pillanatnyi szélcsendet, és elaludt a fotelben. Mikor észrevettük, hogy alszik, lehalkítottuk a zenét, nehogy felébredjen, mert kisgyereknek szüksége van alvásra. Mikor anyu hazajött, épp edényt mosogattunk a konyhában. Égig magasztalt minket, de én láttam, hogy tanácstalanul járkál és nem tudja, hová húzódjon. Mi ugyanis megszállva tartottuk az egész lakást. Az egyik.szobában Rudko aludt, a másikban Jozso olvasta Csombival a „360 napot

egy jéghegyen”, Marcela pedig a szemetet szedegette össze körülöttük a szőnyegről. A konyhát lefoglalták a mosogatók, és a kisszobában nagyi ült bezárva, nehogy kiugorjon a bőréből, mert nem öblítjük le a villákat tíz vízben. Anyu elhagyatottan járkált a zsúfolt lakásban, bántotta, hogy túl korán jött haza. Apu óvatosabb volt: először hazatelefonált. – Gyere haza, apu – mondtam neki. – Nagyszerű volt nélkületek, de gyere már haza. Aztán sétálni megyek veletek. Jó? Nem értem, mi ütött belém. Közismert dolog, hogy a családi sétákat szívből gyűlölöm. Legalább ezer kellemesebb dolgot ismerek. Ez a tény, és ezen semmi sem változott, telefonbeszélgetésünk után sem. Pedig mégis komolyan gondoltam a sétát. Nem akartam aput beugrasztani. Anyut sem. Csak azt akartam, hogy anyu ne legyen olyan egyedül, hogy egyikük se legyen egyedül, legyenek legalább velem. Ez tehát áldozat lesz tőlem, ha nem is olyan borzasztó áldozat, mint az inkáké, akik hajadonokat ajánlottak fel az indián istennek. Különben is elhatároztam, hogy ezentúl nem viselkedem előttük úgy, mint egy vulkánüveggel átdöfött mártír, bár az utóbbi időben kissé megszoktam ezt a pózt. Hadd furdalja őket a lelkiismeret, gondoltam. Elég csúfság volt. Inkább nem is elemezem a dolgot, elvégre nem ülök gyóntatószékben. De már nem akarom, hogy bántsa őket a lelkiismeret. Aput néha még bánthatná, de anyut ne bántsa semmi. Sem a lelkiismeret, sem más egyéb, mert anélkül is elég szomorú, látom én azt. Hogy miért szomorú, azt nem tudom pontosan. De a kérdezősködéssel felhagyok. Az nem segít. Sőt ellenkezőleg. Inkább sétálunk egyet, és punktum. Ezentúl már nem zaklatom őket. – Ne félj – mondta egyszer Masa néni, mikor efelől faggattam –, ne félj, nem válnak el. Hiszen nem tudnának egymás nélkül élni. Csak túl érzékenyek és igényesek, nem tudnak megbékülni azzal, hogy már nincs köztük minden úgy, mint azelőtt. Persze hogy nincs! Az idő mindent megváltoztat, Olinka. A szerelmet is. Azt hiszed, én ma is úgy imádom Tomás bácsit, mint fiatal koromban? Még csak az kéne! Kínlódni, sírni, ha az ebéd nem ízlik neki? Megfőzöm az ebédet, ha akarsz, egyél, ha nem akarsz… hagyd meg. De talán meghalnék bánatomban, ha nem lábatlankodna odahaza és nem bosszantana örökösen. Két ember kapcsolata mindig kiszámíthatatlan rejtély. Lehet, hogy a tieiddel is így áll a dolog. Biztosan így. Remélem. Ezentúl már nem zaklatom őket. Inkább elmegyek velük sétálni. Aztán elbarikádozom magam a szobámban, és gyártani kezdem a kiskecskéket. Mindig hetesével, és minden egyes kecske más lesz, hogy Szonka elvihesse a képeket a gyermekotthonba. Más meséket is elmondok majd a gyerekeknek képsorozatban. Töméntelen képet kell rajzolnom, de éppen az boldogít. Elmondhatatlanul örülök ennek a munkának, legjobban szeretném, ha sose érne véget. Könnyen lehet, hogy már nem is lesz semmi máshoz kedvem az életben. Hátralevő iskolaéveimet majd csak átszenvedem valahogy, hiszen nem vagyok nehézfejű, elég könnyen tanulok. Buta ember úgysem foglalkozhat gyerekekkel. Senki sem ismeri fel a szellemi tompaságot olyan könnyen, mint a gyerek! Bizony, most valóban úgy érzem, hogy nem is lesz már semmi máshoz kedvem az életben, mindig csak rajzolni fogok a gyerekek örömére. És ha a régi meséket már lerajzoltam, majd kigondolok újakat. Hiszen Szonkának is kigondoltam néha, és tetszett neki. Csakugyan: ha eltűnődöm rajta, látom, hogy nem érhetem be a régi mesékkel. Nem érhetem be velük, egyáltalában nem, mert én azt akarom, hogy minden gyereknek meglegyen a maga képe és hozzá a maga külön meséje. Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében

Készült 6100 példányban a Móra Ferenc Könyvkiadó (Budapest) részére, a Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry (Bratislava) gondozásában Klára Jarunková Az egyetlen A szlovák eredeti címe: JEDINÁ, Slovenský spisovateľ, 1963. Fordította Havas Márta. Kiadta a Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry n. p., Bratislava. 6100 példány a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében a Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest részére jelent meg. Felelős szerkesztő Czagány Iván. A védőborító és a kötésterv Karol Rosmány munkája. Műszaki felelős Engel Hynek. Első kiadás. 244 oldal. Nyomta a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Példányszám 1600 + 6100, Szerzői ívek száma 13,17. Kiadói ívek száma 13,4. 301-14-1789-SÚKK č. 1549/1-1964. M-11-51494

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful