1

TANTRA:

A VÉGSÕ MEGÉRTÉS

Osho magyarázata Tilopa Mahamudrájához

2

1. A végsõ megismerés 2. A probléma, amelybõl minden más probléma ered 3. A sötétség és a fény természete 4. Olyan légy, mint egy üres bambusznád 5. Az eredendõ igazság 6. Isten lakcíme 7. Az ismeretlen út 8. Vágd el a gyökereket 9. Távolabb és egyre távolabb 10. A végsõ megértés

3

4

5

Első fejezet: A végső megismerés A mahámudrá énekében így szól Tilopa: A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom: Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik.

A végső megismerés valójában egyáltalán nem is megismerés, hiszen maga a megismerő elvész. Amikor pedig nincsen megismerő, mit lehet mondani róla? Ki fogja elmondani? Ki fog beszámolni róla? Amikor az alany eltűnik, a tárgy szintén el kell, hogy tűnjön – a partok eltűnnek, csupán a megismerés folyama marad. A tudás jelen van, de az, aki tudja, már nincs. Ez a baj az összes misztikussal. Eljutnak a legvégső tudáshoz, de sohasem képesek azt elbeszélni követőiknek. Nem tudják elmondani azoknak, akik az értelmükkel szeretnék azt felfogni. A misztikusok eggyé válnak a tudással. Az egész lényük róla mesél, de itt nincs lehetőség az intellektuális megértésre. Neked adhatják, ha képes vagy elfogadni. Megengedhetik, hogy megtörténjen benned, ha te is megengeded; ha befogadó vagy és nyitott. De a szavak nem használnak, a jelképek nem segítenek, az elméletek és a tanítások teljességgel haszontalanok. A megismerés – természetéből adódóan – inkább hasonlít a megismerési folyamatra, mint magára a megismerés utáni állapotra. Ez egy folyamat – elkezdődik, de soha nem ér véget. Átadod neki magad, de sohasem birtokolhatod. Olyan ez, mint amikor egy csepp az óceánba hullik, vagy amikor maga az óceán hullik bele a cseppbe. Egy mélységes összeolvadás, egy egység – beleolvadsz és eltűnsz benne. Semmi nem marad utána, nyoma sem marad; ki fog hát beszélni? Ki fog visszatérni ebbe a siralomvölgybe? Ki jön vissza ebbe a sötét éjszakába, hogy elmondja? A világ összes misztikusa mindig teljesen tehetetlennek érezte magát élményeik szóbeli átadásával kapcsolatban. A lelki érintkezés lehetséges, de a közlés nem. Ezt a kezdet kezdetén meg kell érteni. A lelki közösség egy teljesen más dimenzió: két szív találkozik, ez már egy szerelemi kapcsolat. A kommunikáció fej és fej között zajlik, ez a fajta érintkezés viszont szív és szív közt – így hát ez egy érzés. A kommunikáció tudás: pusztán szavakat adhat, pusztán szavak hangzanak el, és így pusztán szavak érkeznek és hatnak. A szavak pedig olyanok... a szavak természete olyan halott, hogy semmit, ami élő nem lehet a segítségükkel átadni. Még a mindennapi életben is… hagyjuk most a legalapvetőbb misztikus élményeket, mert a mindennapi élet tapasztalásai során is, van úgy, hogy amikor megélsz egy tökéletes pillanatot, egy pillanatnyi örömmámort, amikor valóban érzel valamit és valóban átalakulsz, akkor hirtelen lehetetlenné válik, hogy ezt szavakkal kifejezd. Gyermekkoromban mindig elmentem kora reggel a folyóhoz. Egy kis faluban éltünk, ahol a folyó olyan nagyon lassú, mintha nem is folyna egyáltalán. Amikor pedig még olyan korán van, hogy fel sem kelt a nap, olyan hallgatag és lusta az a folyó, hogy tényleg nem lehet látni a mozgását. Reggel, amikor még nincs ott senki, amikor a fürdőzők sem érkeztek még meg, minden rendkívül csöndes. Még a madarak sem énekelnek – nem hallatszik semmi hang olyan korán, egyedül a némaság uralkodik. A mangófák illata terjengett mindenfelé a víz fölött. Odajártam, a folyó legtávolabb eső kanyarulatához, csak hogy ott üljek, csak hogy ott legyek. A jelenléten kívül semmi másra nem volt szükség, olyan gyönyörű élmény volt. Megfürödtem, úsztam, és mire a nap felkelt, átértem a másik partra, a homoktengerhez. Ott megszárítottam magam a napon, feküdtem, néha el is aludtam. Amikor hazaértem, az édesanyám mindig azt kérdezte:

6

– Mit csináltál egész reggel? – Semmit – válaszoltam, hiszen tulajdonképpen tényleg nem csináltam semmit. – Hogy lehetséges ez? Négy órán keresztül voltál el, hogy lehet, hogy semmit sem csináltál? Biztosan csináltál valamit – és valójában igaza volt, viszont én sem alaptalanul mondtam, amit mondtam. Egyáltalán semmit sem tettem. Egyszerűen csak ott voltam a folyóval, tétlenül, és hagytam a dolgokat megtörténni magam körül. Ha kedvem támadt... ne feledjétek, ha kedvem támadt hozzá, akkor úsztam, de ez nem egy cselekvés volt a részemről, semmit sem erőltettem. Ha elálmosodtam, akkor elaludtam. A dolgok történtek, de cselekvő nem volt. A szatorim első élményei ott kezdődtek, annak a folyónak a közelében: cselekvés nélkül, egyszerűen csak jelen voltam, miközben milliónyi dolog történt. – Mégiscsak csináltál valamit! – erősködött tovább anyám. – Jól van, megfürödtem, azután megszárítkoztam a napon – mondtam hát, ami végre elégedettséggel töltötte el. Engem viszont nem, hiszen ami történt, azt nem fejezi ki a „megfürödtem” szó. Ez olyan silánynak és fakónak tűnik így. Játszadozni a folyóban, sodródni a folyóban, úszkálni a folyóban olyan mélységes élmény volt. Egyszerűen azt mondani, hogy „megfürödtem”, nem magyaráz meg belőle semmit. De az, hogy „odamentem, sétáltam a parton, majd üldögéltem”, szintén nem adja át az érzést. Még a mindennapokban is érezhető a szavak hiábavalósága. Ha pedig ezt mégsem érzed, az azt jelenti, hogy még nem éltél igazán, hogy eddig túlságosan felületesen éltél. Ha bármi, amit valaha is megéltél elmondható szavakkal, az azt jelenti, hogy soha nem éltél. Amikor először történik veled valami, ami a szavakon túl van, azt mutatja, hogy az élet épp megtörtént veled; az élet bekopogtatott az ajtódon. Amikor pedig a leghatalmasabb élmény kopogtat az ajtódon, egyszerűen eltűnsz a szavak birodalmából – megnémulsz, nem jut eszedbe a beszéd, egyetlen szó sem keletkezik benned. Bármi, amit ilyenkor mondasz olyan rettentő tompának, élettelennek, értelmetlennek és jelentéktelennek tetszik, hogy úgy érzed, méltánytalan vagy a veled megtörtént élménnyel szemben. Erre mindig emlékezz, hiszen a mahámudrá az utolsó, a végső élmény. A mahámudrá a világegyetemmel átélt tökéletes orgazmus. Ha szerettél már valakit és néha éreztél vele egyfajta összeolvadást, eggyéválást, akkor tudod, hogy ilyenkor a kettő nem kettő többé. A testek ugyan különállók maradnak, de valami hidat alkot közöttük, és így legbelül eltűnik a kettősség. Egy életenergia vibrál mindkét pólusnál – csak akkor értheted meg, hogy mi az a mahámudrá, ha ez már megtörtént veled. A mahámudrá a legmélyebb mélységeket és a leghatalmasabb magasságokat foglalja magában. Így az a mindenséggel, az univerzummal átélt orgazmust, a létezés forrásába való beolvadást jelenti. Ez pedig a mahámudrá éneke. Csodálatos, hogy Tilopa éneknek nevezte, mert csak elénekelni tudod, de nem tudod elbeszélni. Csak eltáncolni tudod, de nem mesélhetsz róla. Ez egy olyan áthatolhatatlan jelenség, amelyből az éneklés talán képes közvetíteni egy darabkát – nem az, amit énekelsz, hanem az, ahogyan énekeled. Sok misztikus egyszerűen csak táncolni tudott ezután a végső élmény után, másra képtelenek voltak. Az egész lényük és testük beszélt; test, szellem és lélek – mindhárman részt vettek a kommunikációban. Táncoltak, de azok a táncok nem mindennapi táncok voltak. Tulajdonképpen az összes tánc ezek miatt a misztikusok miatt született meg, hisz ez az extázis, a boldogság, a gyönyör közvetítésének egy módja. Az ismeretlen egy darabja behatol az ismertbe, a túlvilág egy része eljön a Földre – mi mást tehetnél? Eltáncolhatod, elénekelheted. Ez a mahámudrá éneke. De ki fogja elénekelni? Tilopa nincs többé. Az orgazmikus érzés maga az éneklés. Ez nem Tilopa éneke, Tilopa már nem létezik. Maga a tapasztalás vibrál és énekel. Ezért hát a mahámudrá éneke az extázis éneke, hisz az extázis valójában az éneklés. Tilopa nem tehet semmit, Tilopa nincs is jelen, Tilopa már felolvadt. Csak ha a kereső már eltűnt, akkor érhető el a cél. Csak ha a tapasztaló nincs többé, akkor jelenik meg a tapasztalat. Keress – és sohasem találhatod meg, amit keresel, hiszen a

7

keresésen keresztül a kereső erősödik benned. Ne keress – és megtalálod. Pontosan a keresés, a rá irányuló törekvés válik a gáttá, hiszen minél többet kutatsz, annál jobban megerősödik az ego: a kereső. Ne keress! Ez a mahámudrá énekének legmélyebb üzenete: ne keress, maradj pontosan olyan, amilyen valójában vagy, ne menj sehová. Soha senki nem juthat el Istenhez, senki nem képes megtalálni, mert senki nem ismeri az utca-házszámot. Hová mennél? Hol fogod megtalálni az isteni jelenséget? Ehhez nincs térkép, nincs út és nincs senki, aki elmondaná, hol találod Őt. Nem, soha senki nem találhatja meg Istent. Mindig fordítva történik: Isten jön el tehozzád. Minden alkalommal, amikor készen állsz, kopogtat az ajtódon, mindig Ő kutat fel téged, ha már felkészültél. Ez a felkészültség pedig nem más, mint egyfajta befogadás. Amikor teljesen befogadóvá válsz, ha nincs már ego, akkor egy üres szentéllyé változol, ahol nincs többé senki. Tilopa azt mondja a dalban: válj olyanná, mint egy üres bambusznád, amiben semmi nincsen. És hirtelen, abban a pillanatban, amikor üres bambusznáddá változol, az isteni ajkak körbefognak és az üres bambusznád fuvolaként szólal meg, a dal elkezdődik – ez a mahámudrá dala. Tilopa üres bambusznáddá változott, Isten eljött, a dal pedig elkezdődött. Így hát ez nem Tilopa éneke, hanem magáé a végső megismerésé. Egy fontos dolgot azonban tudnunk kell, mielőtt belépnénk ebbe a csodálatos jelenségbe. Nem sokat tudunk Tilopáról, hiszen a hozzá hasonló emberekről tényleg nem lehet sokat tudni. Nem hagynak maguk után nyomot, nem válnak a történelem részeseivé. Félrevonultan élnek, nem kapcsolódnak azokhoz az irányzatokhoz, amelyeket az emberiség éppen képvisel, nem foglalkoznak ezzel. Az egész emberiséget a vágyakozás motiválja, a Tilopához hasonlóak pedig a vágynélküliség felé veszik útjukat. Egyszerűen kilépnek az emberiség történelmének fő vonulataiból. És minél inkább eltávolodnak ezektől a vonulatoktól, annál inkább misztikussá válnak. Olyanok, mint a mítoszok; létezésük többé nem időbeli esemény. Ennek így is kell lennie, hiszen az idő dimenzióján túl mozognak, az idő dimenzióján túl léteznek – az örökkévalóságban élnek. Egyszerűen eltűnnek az emberiség megszokott dimenzióiból, elpárolognak. Az a pillanat, amikor elillannak, csakis az a pillanat, amire visszaemlékszünk – annyi időre válnak a mi részeinkké. Ez az, amiért nem lehet sokat tudni arról, ki is volt Tilopa valójában. Pusztán ez a dal létezik. Az ő ajándéka, amit a tanítványának, Náropának adott. Egy ilyen ajándékot csak akkor lehet átadni, ha mester és tanítvány között mély, meghitt szerelmi viszony van. Képesnek kell lenni egy ilyen ajándék elfogadására. Ezt a dalt Náropának, a tanítványának ajándékozta. Mielőtt azonban Náropa ezt megkapta volna, millió módon próbára tette őt, a hitét, a szeretetét, a bizalmát. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmiféle kétség nem létezik benne, még a legapróbb kétely sem, amikor a szíve teljességgel megtelt bizalommal és szeretettel, akkor kapta meg ezt a dalt. Én is azért vagyok itt, hogy elénekeljek egy dalt, de csak akkor kaphatjátok meg ezt az ajándékot, hogyha felkészültetek. Ez a felkészültség pedig azt jelenti, hogy mindenfajta kétség eltűnik az elmétekből. Nem szabad elnyomni, nem szabad a legyőzésével próbálkozni, mert még ha le is győzöd, az nem tűnik el. Elnyomva ugyan, de része marad a tudatalattidnak, és továbbra is hatni fog rád. Ne küzdj a kétkedő elméd ellen, ne nyomd el. Tedd pontosan az ellenkezőjét, vigyél egyre több és több energiát a bizalomba. Egyszerűen csak légy közömbös a kétkedő elméddel kapcsolatban, mást nem tehetsz. A közömbösség a kulcs: egyszerűen legyél közömbös. Ott van – hát fogadd el. De vigyél mindig több energiát a bizalomba és a szeretetbe, mert ez ugyanaz az energia, ami kétellyé válik; pontosan ugyanaz táplálja a bizalmat is. Maradj közönyös a kétséggel szemben. Abban a pillanatban, amikor közömbössé válsz, az együttműködésed megtörik, már nem táplálod, hiszen mindent a figyelmeddel tudsz életben tartani. Így hát a figyelem – még akkor is, ha a kételyeid ellen vagy – veszélyessé válik, mert az a táplálék, az a te közreműködésed bennük. Egyszerűen csak közönyössé kell válni: sem érte, sem ellene. Ne kételkedj, és ne is küzdj a kételyeid ellen. Először is három szó jelentését kell megérteni. Az egyik a „kétség”, a másik a „hit” és a harmadik a „bizalom”, amit Keleten sraddha-ként ismernek. A kétség bármivel kapcsolatban egy negatív

8

magatartást jelent. Bármire, ami elhangzik, először negatívan tekintesz. Ellene vagy és okokat is fogsz találni, képes leszel azokat racionalizálni, hogy igazold az ellenállásodat. Azután ott van a hívő agy. Pontosan ugyanolyan, mint a kételkedő agy, csak épp fejjel lefelé, nincs sok különbség. Ez az agy pozitívan tekint a dolgokra és arra próbál indokokat, ésszerűsítést találni, hogy ezt a hozzáállást támassza alá. Az agy, amely kételkedik, elfojtja a hitet, és amelyik hisz, elfojtja a kételyt – de mindkettő ugyanabból van, nincs köztük minőségi különbség. Végül van egy harmadik agy, amelyiknek a kételyei egyszerűen eltűntek, és ha a kételyek eltűnnek, a hit is eltűnik. A bizalom nem hit, hanem szeretet. A bizalom nem lehet hit, mert az nem csupán egy fél, hanem maga a teljesség. A bizalom nem hit, hiszen nincs benne kétség – miért kellene hát bármit elhinni? A bizalom egyáltalán nem egy indoklás: sem valaminek a létét, sem a nemlétét nem próbálja racionalizálni, egyik utat sem választja. A bizalom azt jelenti, hogy természetesnek veszel valamit, mély bizonyosságérzeted van, és szeretsz. Erre nem találsz semmilyen magyarázatot, egyszerűen csak úgy van. Mit tehetnél? Ne építs fel magadban hitet a bizalom ellenében. Csak legyél közömbös a hittel és a kétséggel szemben is, és áraszd az energiáidat mindinkább a szeretet felé. Szeress jobban, szeress fenntartás nélkül. Ne csak engem szeress, hiszen ez lehetetlen: hogyha szeretsz, egyre többet és többet szeretsz. Amikor szeretsz, egyszerűen egy szeretetteljesebb életet élsz – nem csupán a mester iránt érzed ezt, hanem minden iránt, ami körülvesz: a fák és a kövek iránt, az égbolt és a föld iránt is. Te magad, a lényed, a létezésed minősége változik át egy szeretetjelenséggé. Ekkor megjelenik a bizalom. Csakis akkor, ha egy ilyen mély bizonyosság van benned, kaphatsz meg egy olyan ajándékot, mint amilyen a mahámudrá éneke. Amikor Náropa felkészült, Tilopa ezt az ajándékot adta neki. Ne felejtsd el, hogy egy mester közelében nem a fejedet használod. A kétséghez és a hithez is gondolati úton jutsz el. Egy mesternél azonban a szíved mutatja az utat. A szíved pedig nem ismeri a kétséget és nem tudja, mit jelent az, hogy „hinni” – csak a bizalmat ismeri. A szív olyan, mint egy kisgyermek: belekapaszkodik az apja kezébe, és az apa akárhova mehet, a gyerek követi anélkül, hogy hinne vagy kételkedne – ő még ártatlan. A kétely egy fél, a hit egy másik fél. A gyerek azonban még egységes, egyszerűen csak megy arra, amerre az apja viszi. A tudatosság legmagasabb fokának ezeket az ajándékait csak akkor kaphatja meg a tanítvány, ha ilyen gyermekké válik. Akkor nyerheted el a tudatosság leghatalmasabb csúcsait, amikor a befogadás legmélyebb völgye vagy. Csakis egy völgy tud befogadni egy hegycsúcsot. A tanítványnak teljesen femininné, befogadóvá, a nő méhéhez hasonlóvá kell válnia. Csak akkor bukkanhat fel egy olyan jelenség, ami ebben a dalban is megjelenik. Tilopa a mester, Náropa a tanítvány, és Tilopa így szól: A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom… Minden szó és szimbólum felett áll, az összes szón és szimbólumon túl. De hogyan lehet akkor elmondani? Hogyha valóban fölötte áll a szavaknak és jeleknek, hogyan lehet elmondani? Létezik rá mégis mód? Igen, létezik: ha létezik egy Náropa, akkor van rá mód. Ha tényleg létezik egy tanítvány, akkor van rá mód. A tanítványon múlik, vajon megjelenik-e a lehetőség, vagy sem. Ha a tanítvány oly befogadó, hogy már nincsenek saját gondolatai – nem ítélkezik a jó és rossz kategóriái alapján, nincsenek saját gondolatai, lemondott róluk a mesterért. A tanítvány most már pusztán fogékonyság, egyszerű üresség, készen arra, hogy feltétel nélkül üdvözöljön bármit, amit kap – akkor a szavakra és szimbólumokra többé nincs szükség, akkor képes vagy a befogadásra. Hallgathatod a szavak közötti üzenetet, olvashatod a sorok közötti jelentést – a szavak már csupán az ürügyet szolgáltatják. Az igazi lényeget mindig a szavak között találod meg. A szó csak egy trükk, egy eszköz. Az igazi jelenség úgy követi a szavakat, mint egy árnyék. És ha túlságosan az agyadban élsz, akkor a szavakra fogsz hallgatni, így az üzenet nem jut el hozzád. Ha azonban egyáltalán nem a gondolataid vezetnek, akkor a szavakat követő titokzatos, nagyon finom

9

árnyak, amelyeket csak a szív láthat meg, a láthatatlan árnyak, a tudat láthatatlan hullámai, rezgései… a kommunikáció azonnal megjelenik. Ne feledd, Tilopa azt mondja: …de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom… Azt, ami elmondhatatlan, el kell mondani egy tanítványnak. Amit lehetetlen elmondani, ami teljességgel láthatatlan, azt láthatóvá kell tenni egy tanítvány számára. Ez nem csak a mesteren múlik – sokkal inkább múlik a tanítványon. Tilopa szerencsés volt, hogy megtalálta Náropát. Volt néhány mester, kevésbé szerencsések, akik soha nem találtak rá egy Náropához hasonló tanítványra. Így hát, bármit értek is el, az örökre eltűnt velük, hisz senkinek sem adhatták át. Néha egy mester mérföldek ezreit tette meg, hogy rátaláljon egy tanítványra. Tilopa Indiától Tibetig vándorolt, hogy megtalálja Náropát, hogy találjon egy tanítványt. Tilopa végigbarangolta Indiát, és képtelen volt egy olyan szintű embert találni, aki el tud fogadni egy ilyen ajándékot, aki értékelne egy ilyen ajándékot, aki képes azt magába szívni és rajta keresztül újjászületni. És Náropa, ahogy megkapta az ajándékot, teljesen átalakult. Azt mondják, akkor Tilopa így szólt Náropához: – Most menj, és keresd meg a saját Náropádat! Náropa szintén szerencsésen megtalálta tanítványát, úgy hívták, Márpá. Márpá is szerencsés volt, ő is talált egy tanítványt, az ő neve Milarépa volt. Ekkor azonban a hagyomány eltűnt, nem került elő több hasonló rátermettségű tanítvány. Sokszor megtörtént már, hogy egy vallás megjelent a Földön, majd eltűnt a semmibe, és sokszor meg is fog még történni. Egy vallás nem válhat egyházzá, egy vallás nem válhat szektává. Egy vallás a személyes kommunikációtól függ, egy mély és bensőséges kapcsolattól. Tilopa vallása csupán négy generáción keresztül létezett, Náropától Milarépáig – azután eltűnt. A vallás pont olyan, mint egy oázis: a sivatag határtalan, és néha a sivatag egy-egy picike részén oázis tűnik fel. Amíg él, kutatod, amíg ott van, iszol belőle – és ez rendkívül ritkán fordul elő. Jézus sokszor mondta a tanítványainak: „Egy kis ideig még itt vagyok. És addig én vagyok a kenyér, amit megehettek, és a bor, amit megihattok. Ne szalasszátok el ezt a lehetőséget!” Hiszen akár ezer év is eltelhet, amíg egy Jézushoz hasonló ember újra feltűnik. A sivatag határtalan. Az oázis néha megjelenik, azután eltűnik, és mivel az oázis az ismeretlenből tűnik elő, szüksége van arra, hogy lehorgonyozhasson a Földön. Ha nincs horgony, akkor nem tud itt maradni. Náropa egy ilyen horgony. Ugyanezt szeretném mondani én is: egy kis ideig még itt vagyok, ne szalasszátok el a lehetőséget! Hiszen olyan jelentéktelen dolgok miatt is elszalaszthatod: ostobaságokkal, mentális hulladékokkal foglalod el magad. Gondolkodhatsz rajta, hogy vajon így van, vagy úgy – az oázis meg eltűnik hamar. Gondolkodhatsz rajta később is. Most igyál belőle, mert lesz még elég sok életed, hogy azon gondolkodj, vajon így van-e, vagy úgy. Az idő nem sürget. De addig igyál belőle, ameddig itt van. Ha egyszer megrészegülsz Jézustól, vagy Náropától, teljesen megváltozol. Ez az átalakulás nagyonnagyon könnyű és egyszerű, egy természetes folyamat. Pusztán arra van szükség, hogy termőfölddé válj és befogadd a magot, hogy anyaméhhé válj és befogadd a magot. A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom… Nem lehet kimondani: kifejezhetetlen – de egy Náropának el kell mondani. Ha csak egy tanítvány is készen áll, a mester megjelenik – meg kell, hogy jelenjen. Amikor csak feltűnik a mélységes igény, azt mindig ki kell elégíteni. Az egész létezés a legmélyebb szükségérzetedre válaszol, de ennek az érzésnek meg kell jelennie, különben anélkül mész el egy Tilopa, egy Buddha, vagy egy Jézus mellett, hogy észrevennéd.

10

Tilopa ebben az országban élt. Senki nem figyelt rá, pedig ő készen állt, hogy a leghatalmasabb ajándékot odaadhassa valakinek. Mi történt? És ez sokszor megtörtént már ebben az országban, úgyhogy kell, hogy legyen valami mögötte. Többször történt meg itt, mint bárhol máshol, hiszen több Tilopa született errefelé, mint bárhol máshol. De miért van az, hogy egy Tilopának Tibetbe kell mennie? Miért kell egy Bodhidharmának Kínába mennie? Ez az ország túl sokat tud, ez az ország túlságosan is az agyával törődik. Ez az, amiért nehéz itt egy szívet találni – a bráhminok és pánditok országában, a nagy gondolkodók és filozófusok országában. Ismerik a Védákat és az Upanisadokat mind, fejből elmondják az összes szentírást: ez a gondolkodók országa. Ezért történhetett meg ez oly sokszor. Még én is érzem, nagyon sokszor éreztem, hogy amint jön egy bráhmin, a kommunikáció nehezebbé válik. Egy olyan emberrel, aki túl sokat tud, szinte lehetetlen – hisz a tudása mögött nincs megismerés. Összegyűjt rengeteg fogalmat, elméletet, dogmát és szentírást. De ezek ahelyett, hogy virágba borítanák, inkább nehezítik a tudatosságát. Vele nem történt meg, mindet csak kölcsönzi valakitől, és minden, ami kölcsönzött, az szemét és rothadás – dobd el, amilyen gyorsan csak tudod. Csak az igaz, ami megtörténik veled. Csakis ami benned virágzik ki, az igaz. Csak ami benned növekszik, az lehet igaz és élő. Mindig emlékezz erre: kerüld a kölcsönvett tudást! A kölcsönvett tudás az agy eszközévé válik, hogy elrejtse a tudatlanságot – de sohasem rombolja le a tudatlanságot. És minél több tudással veszed magad körül, mélyen, legbelül, a lényed gyökerénél annál nagyobb a tudatlanság és a sötétség. Egy „nagy tudású” ember pedig, a rengeteg kölcsönvett tudásával szinte teljesen bezárja magát a tudásba, nem juthatsz át hozzá. Nagyon nehéz megtalálni a szívét, ő maga is elvesztett vele minden kapcsolatot. Így hát nem véletlen, hogy egy Tilopának Tibetbe, egy Bodhidharmának Kínába kell mennie: a magnak ilyen messze kell utaznia, ha itt nem talál termőföldet. Emlékezz erre, mert nagyon könnyű a tudás rabjává válni – a tudás szenvedély, egy drog. És az LSD nem is olyan veszélyes, a marihuána sem olyan veszélyes, mint a tudás. Bizonyos szempontból hasonlítanak, hiszen a marihuána megsejtet valamit, ami nincs is ott, megjeleníti valaminek a teljesen szubjektív álomképét – hallucinációt okoz. A tudás ugyanilyen; a bölcsesség hallucinációját okozza benned. Elkezded azt érezni, hogy megismertél valamit, hiszen fel tudod mondani a Védákat, ismered, mert tudsz érvelni, ismered, mert nagyon logikus és éles az eszed. De ne légy bolond! A logika még senkit sem vezetett el az igazsághoz. A racionális elme csak egy játék. Mindenfajta érvelés csak a serdülőkoré. Az élet minden érv nélkül létezik, az igazságnak pedig nincs szüksége a bizonyítékra – csak a szívedre van szüksége; nem az érveidre, hanem a szeretetedre, a bizalmadra, arra, hogy készen légy a befogadására. A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom: Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik. Soha ennél fontosabb szavak nem hangoztak el. Próbáld megérteni minden árnyalatát annak, amit Tilopa mond. Az ürességnek nincs szüksége támaszra… Mindennek szüksége van segítségre, valaminek a támogatására. Csak a semmi, az üresség nem kíván magának támaszt. És ez a bölcsek legmélyebb felismerése: a léted egy nemlét. Helytelen lenne „lét”nek hívni, hiszen az nem valami, nem is hasonlít rá. Sokkal inkább hasonlít a semmire: a határtalan,

11

vég nélküli ürességre. Ez az anátma, az „én-nélküliség” – nem pedig egy valamilyen másfajta „én” benned. Minden érzés, ami az „én”-hez kötődik, hamis. Minden önmeghatározás, hogy „én ez meg ez vagyok”, hamis. Amikor a legvégsőhöz jutsz el, amikor megérkezel a legbenső maghoz magadban, hirtelen rájössz, hogy sem ez, sem az nem vagy – senki sem vagy. Te nem egy ego vagy, hanem egy végtelen üresség. Néha, amikor csak ülsz, próbálod megérezni, ki is vagy valójában – hol vagy olyankor? Haladj tovább a mélybe, és lehet, hogy megijedsz, mert minél mélyebbre ereszkedsz, annál erősebben érzed, hogy senki sem vagy, hogy te vagy a semmi. Ezért félnek az emberek a meditációtól. Mert az egy halál. Az ego halála – az ego pedig egy hamis fogalom. Amikor kutatásai elmélyültek az anyag birodalmában, a fizika tudománya ugyanerre a következtetésre jutott. Amit Buddha, Tilopa és Bodhidharma az intuícióján keresztül megértett, arra a tudomány a külső világot tanulmányozva jött rá. Most azt mondják, nincsen tartalom – a tartalom az „én”-nel párhuzamba állítható fogalom. Egy kő létezik. Érzed az anyagiságát. Megütheted vele valakinek a fejét, az vérezni kezd, az illető talán bele is hal – ez nagyon is anyagi. De kérdezd csak meg a fizikusokat, és azt fogják mondani, hogy tartalom nélküli, nincs benne semmi. Azt fogják mondani, hogy ez csak egy energia-jelenség: sok-sok egymást keresztező energiaáramlat a kőben azt az érzetet kelti, hogy anyag. Épp, ahogy egymást keresztező vonalakat rajzolsz egy papírlapra: ahol a vonalak keresztezik egymást, ott egy pont jelenik meg. A pont nem volt ott. Két vonal metszésében megjelenik egy pont, sok vonal azonos helyű metszésénél pedig egy nagyobb pont. Tényleg ott van az a pont? Vagy pusztán a kereszteződő vonalak keltik azt az érzetet, hogy ott van? A fizikusok azt mondják, hogy az egymást metsző energiaáramlatok alkotják az anyagot. És ha megkérdezed, milyenek is azok az energiaáramlatok, a válasz az, hogy nem anyagiak, nincs súlyuk, tehát anyagnélküliek. Egymást keresztező nem anyagi vonalak keltik az anyag illúzióját, az olyanét, mint amilyen egy kő. Legbelül nincs senki, pusztán energiavonalak mozognak egymást keresztezve, és ez azt a képzetet kelti, hogy van „én”. Buddha huszonöt évszázaddal Einstein előtt rájött erre. Buddha azt szokta mondani, hogy az „én” olyan, mint egy hagyma: ahogy elkezded hámozni, lejön egy réteg, de ott van egy másik. Folytatod tovább a hámozást, rétegről rétegre, és végül mi marad? Meghámoztad az egész hagymát és semmit sem találtál legbelül. Az ember pont olyan, mint egy hagyma. Elkezded lefejteni a gondolati, érzelmi rétegeket, és végül mit találsz? A semmit. Ennek a semminek nincs szüksége segítségre. Ez a semmi önmagában létezik. Ezért mondja Buddha, hogy nincs Isten – mert nincsen szükség rá, hiszen Isten csak egy segítség. Buddha azt mondja, nem létezik teremtő, mert a semmit nem kell megteremteni. Ezt a fogalmat a legnehezebb felfogni, hacsak meg nem tapasztalod. Ezért mondja Tilopa: A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll… A mahámudrá a semmi megtapasztalása – egyszerűen nem létezel. Ha pedig nem létezel, ki fog szenvedni? Kinek lesznek fájdalmai, szorongásai? Ki lesz levert és szomorú? És ki boldog és derűs? Buddha szerint, ha boldognak érzed magad, ismét szenvedés áldozata leszel, hiszen még mindig itt vagy. Amikor már nem létezel egyáltalán, amikor végleg eltűnsz, akkor nincs többé szenvedés és boldogság – és ez az igazi boldogság. Onnan nem zuhanhatsz vissza. Ha a semmit elnyered, mindent elnyertél. Minden erőfeszítésem arra irányul, hogy elvezesselek benneteket ehhez a semmihez, hogy elvezesselek a tökéletes ürességbe.

12

Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik. Először is azt kell megérteni, hogy az „én” fogalmát az agy teremti – nincsen benned „én”. Az történt egyszer, hogy egy király meghívott magához egy neves buddhistát, egy megvilágosodott embert, hogy tanítsa őt. A buddhista szerzetest Nagaszennek hívták, a király pedig Nagy Sándor birodalmának alkirálya volt. Amikor Nagy Sándor visszatért Indiából, Minandert – indiai nevén Milandát – hagyta itt maga helyett uralkodni. Milanda megkérte hát Nagaszent, hogy jöjjön és tanítsa őt. Felettébb kíváncsi volt, mert már sok történetet hallott Nagaszenről, és az udvarban is számos szóbeszéd járta: „Nagyon különös jelenség! Ritkán történik meg, hogy egy ember tudata virágba borul, de vele megtörtént. Valami ismeretlen illat lengi körül, egyfajta rejtélyes energiamező fogja körbe. A földön jár, mégis elszakadt tőle már.” A király kíváncsi lett rá, hát meghívta magához. A küldönc azonban felettébb zavartan tért vissza, mert Nagaszen ezt üzente a királynak: – Rendben van, ha a király meghívja Nagaszent, Nagaszen elmegy. De mondd meg neki, hogy Nagaszen nem létezik. Ha meghív engem, elfogadom, de mondd meg neki pontosan, hogy én nem létezem. Én többé nem vagyok. A küldönc nagyon összezavarodott, hiszen ha Nagaszen nincs többé, akkor ki fog eljönni? Milanda szintén tanácstalan lett és így szólt: – Ez az ember talányokban beszél, de hadd jöjjön! Milanda görög volt, a görög gondolkodásmód pedig alapvetően logikus természetű. Csupán két típusú gondolkodásmód létezik: az indiai és a görög. Az indiai a határok nélküli, sötét mélységekbe ereszkedik, ahol minden ködös és elmosódott. A görög gondolkodásmód egy logikus és világos talajon áll, ahol mindennek megvan a helye és a szerepe. A görög gondolkodás az ismertben mozog. Az indiai ezzel szemben az ismeretlenben, sőt, még inkább a megismerhetetlenben. A görög gondolkodás teljes mértékben racionális, az indiai teljességgel ellentmondásos. Tehát ne zavarjon, ha sok ellentmondást fedezel fel bennem, mert így van ez… Keleten az ellentmondás a megismeréshez vezető út. Milanda így szólt: – Ez az ember elég irracionálisnak tűnik. Olyan, mintha megőrült volna. Ha nem létezik, hogyan lenne képes eljönni? De csak jöjjön, majd meglátjuk! Belátja majd, hogy pusztán a megjelenése itt azt bizonyítja, hogy létezik. Nem sokkal később megérkezett Nagaszen. Milanda a kapuban fogadta őt, majd így szólt: – Ezt most nem egészen értem! Te azt mondtad, hogy nem létezel, most mégis itt vagy?! – Még mindig ezt állítom. Beszéljük hát meg itt! Tömeg gyűlt köréjük, az egész udvar odasereglett, majd Nagaszen azt mondta: – Te kérdezel. – Először is mondd meg nekem, ha valaki nem létezik, hogyan képes eljönni? Ha nem létezik, akkor lehetőség sincs arra, hogy eljöjjön. Te eljöttél, ebből egyenesen következik, hogy vagy – mondta Milanda. Nagaszen nevetett, majd így szólt: – Nézd ezt a rathát – mutatott az ökör hajtotta szekerére, amin jött. – Nézd ezt! Úgy hívod, ratha, szekér. – Így van – válaszolta Milanda. Akkor Nagaszen azt mondta a tanítványainak, hogy kössék el az ökröket. Amikor az ökröket elterelték, megkérdezte: – Mondd, ezek az ökrök a ratha? – Természetesen nem – mondta Milanda. Akkor egymás után mindent leszedtek a szekérről, egyenként az összes különálló részt. A kerekeket is leszerelték, Nagaszen pedig azt kérdezte:

13

– És ezek a kerekek a szekér? – Természetesen nem – válaszolt Milanda. Amikor mindent elhordtak és semmi sem maradt, Nagaszen azt kérdezte: – Hol van a szekér, amin idejöttem? Láthattad, hogy nem vittük el. Mindenről, amit elvittünk, azt állítottad, hogy az nem a szekér. Hol van hát az a szekér? Nagaszen így folytatta: – Csakúgy, ahogyan ez a Nagaszen létezik: fejtsd le róla a rétegeket, és eltűnik. Csak összevissza cikázó energiaáramlatok: szüntesd meg a vonalakat, és a pont is eltűnik. A szekér pusztán különböző részekből álló szerkezet. Te szintén különböző részekből álló szerkezet vagy, az „én” is egy különböző részekből álló szerkezet. Fejtegesd le ezeket a részeket, és az „én” eltűnik. Ezért van, hogy amikor a gondolatok eltűnnek a tudatból, nem mondhatod, hogy „én” – hiszen nincs ott már „én”, csak egy légüres tér. Amikor az érzések eltűnnek, a személyiség teljesen megszűnik. Létezel és mégsem létezel: csak egy határok nélküli hiány, üresség vagy. Ez önmagad végső megvalósítása, ez az állapot a mahámudrá, mert csak ebben az állapotban élhetsz át orgazmust a mindenséggel. Nincsenek többé határok, nincs „én”, nincs választóvonal, ami megosztana. A mindenségnek nincsenek határai. Olyanná kell válnod, mint amilyen a mindenség – csak ekkor jöhet létre a találkozás, az eggyéolvadás. Amikor üres vagy, nincsenek korlátaid. Hirtelen átváltozol, és te vagy a mindenség. Amikor nem vagy, akkor te vagy a mindenség. Amikor vagy, egy rút egóvá válsz. Amikor nem vagy, tiéd a lét összes dimenziója, hogy legyél. De ezek ellentmondások. Próbáld hát megérteni: válj egy kicsit olyanná, mint Náropa, különben ezek a szavak és szimbólumok semmit nem fognak jelenteni neked. Hallgass engem bizalommal. És amikor azt mondom, hallgass bizalommal, úgy értem: én tudom. Ez így van. Tanúja vagyok. Tanúja vagyok, hogy így van. Talán van, amit nem lehet szavakkal elmondani, de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezik. Lehet, hogy elmondasz valamit, de az még nem jelenti azt, hogy tényleg létezik, amit elmondtál. Beszélhetsz valamiről, ami nincs, és lehet, hogy nem tudsz valami olyasmiről beszélni, ami pedig van. Én tanúsítom ezt, de csak akkor érthetsz meg, ha egy Náropa vagy, hogyha bizalommal hallgatsz engem. Én nem egy elméletet tanítok. Egyáltalán nem érdekelt volna Tilopa, ha nem ez lett volna a saját élményem is. Tilopa jól mondta: Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik. A semmin nyugszik a mahámudrá. A mahámudrá szó szerint a leghatalmasabb gesztust jelenti, a legvégső gesztust, a legutolsót, amit tehetsz – azon túl semmi sem lehetséges. A mahámudrá a semmin nyugszik. Légy te a semmi, és akkor mindent elértél. Meghalsz, és istenné válsz. Eltűnsz, és a mindenséggé változol. Itt semmivé lesz a csepp, ott egy óceán születik. Ne ragaszkodj magadhoz! Ez az, amit az összes elmúlt életed során csináltál: kapaszkodtál és rettegtél, hogy ha nem kapaszkodsz az egóba, le kell majd nézned, és ott egy feneketlen mélységet találsz… Ezért ragaszkodunk apró dolgokhoz, nem vagyunk képesek elszakadni a valóban jelentéktelen dolgoktól. Maga a ragaszkodás csak azt bizonyítja, hogy te is tudatában vagy egy hatalmas benső ürességnek. Szükséged van valamire, hogy belekapaszkodhass, de ez a kapaszkodás a szamszárád, a gyötrelmed. Hagyd magad belezuhanni a mélységes mélybe. Amint hagyod magad a mélységbe zuhanni, magad változol át a mélységgé. Akkor már nincs többé halál, hiszen hogy halhatna meg egy mélység? Akkor már nincs vég, hiszen hogyan lehetne vége a semminek? A valaminek lehet vége, kell, hogy vége legyen – csak a semmi lehet végtelen. A mahámudrá a semmin nyugszik. Hadd magyarázzam el ezt olyan tapasztalatok alapján, amelyekkel te is rendelkezel. Amikor szeretsz valakit, meg kell semmisülnöd. Amikor szeretsz valakit, én-nélkülivé kell válnod. Ezért olyan nehéz

14

a szeretet. És ezért mondja Jézus, hogy Isten olyan, mint a szeretet. Ő tudott valamit a mahámudráról, hiszen járt Indiában, mielőtt Jeruzsálemben kezdett tanítani. Tibetet szintén meglátogatta, és találkozott olyanokkal, mint Tilopa és Náropa. Buddhista kolostorokban élt, és tanult arról, amit ezek az emberek úgy hívtak: semmi. Azután megpróbálta átültetni a zsidó terminológiába, amit megértett. Akkor zavarodott össze minden. Nem ültetheted át a buddhista magyarázatokat a zsidó fogalomrendszerbe. Ez lehetetlen, mert az egész zsidó fogalomrendszer pozitív kifejezésekre épül, a buddhista pedig olyan teljesen nihilisztikus fogalmakra, mint a semmi és az üresség. De Jézus szavai itt-ott sejtetnek valamit. Azt mondja, „Isten a szeretet”. Ezzel utal valamire. De mi ez az utalás? Amikor szeretsz, senkivé kell válnod. Ha továbbra is valaki maradsz, a szerelem soha nem jelenik meg. Amikor szeretsz valakit – akár csak egy pillanatra tűnik is fel a szerelem, és áramlik két ember között –, ott két semmi van jelen, nem két személy. Ha valaha volt bármilyen szerelem-élményed, érted miről beszélek. Két szerelmes, vagy két semmi ül egymás mellett – csak ekkor lehetséges a találkozás, mert ilyenkor dőlnek le és tűnnek el a korlátok. Oda-vissza folyhat az energia, hiszen nincs akadály. És a szerelemnek csak egy ilyen pillanatában lehetséges az orgazmus. Ha két szerelmes szeretkezik, és ha mindketten én-nélküliek, semmik, akkor történik meg az orgazmus. Akkor testi energiáik, egész lényük teljesen elveszíti minden identitását. Ők nem önmaguk többé – már belezuhantak a mélységes szakadékba. De ez csupán egy pillanatra történhet meg. Aztán újra magukhoz térnek, és elkezdenek kapaszkodni. Ezért kezdenek el az emberek félni a szerelemben is. Mély szerelemben az emberek félnek, hogy megőrülnek vagy belehalnak – félnek attól, hogy vajon mi fog történni. A mélységes szakadék kinyitja száját, az egész létezésben egy űr támad, te pedig egyszerre csak ott vagy és belezuhanhatsz. Így hát az emberek megijednek a szerelemtől, és megelégszenek a szexualitással, és elnevezik a szexualitásukat „szerelem”-nek. A szerelem nem szex. A szex megtörténhet a szerelemben: lehet része, elválaszthatatlan része is annak, de a szex önmagában nem szerelem, hanem pótszer. A szexen keresztül próbálod meg kikerülni a szerelmet. Létrehozol magadnak egy szerelemszerű érzést, de nem lépsz be a szerelembe. A szex olyan, mint a kölcsön-tudás: az egyik a tudás érzetét adja tudás nélkül, a másik a szerelem érzetét szerelem nélkül. A szerelemben te nem létezel, és a másik sem létezik: csakis ekkor, a kettő hirtelen eltűnik. Ugyanez történik a mahámudrában. A mahámudrá egy tökéletes orgazmus az egész létezéssel. Ezért hívják a tantrában – és Tilopa egy tantra-mester – a szerelmesek közötti mélységes intim érintkezést, az orgazmikus érintkezést mahámudrának, és ezért festik meg a mélységes orgazmusban lévő szerelmeseket a tantrikus templomokban és a tantrikus könyvekben. Ez vált a végső orgazmus jelképévé. A mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen… Ez hát Tilopa módszere, és ez a tantra módszere: „Minden erőfeszítés nélkül…”, hiszen ha az erőfeszítés megjelenik, az ego erősödni kezd. Ha bármilyen erőfeszítést teszel, te megjelensz. A szerelem tehát nem egy erőfeszítés, a szerelmet nem erőltetheted. Ha erőlteted, a szerelem megszűnik. Belefolysz, nem erőlteted, egyszerűen csak megengeded, hogy megtörténjen, nem erőlködsz. Ez nem egy cselekvés, hanem egy történés: „Minden erőfeszítés nélkül…”. Ugyanez a helyzet a teljességgel, a legvégsővel: nem erőlteted, egyszerűen csak vele sodródsz „…inkább lazán és természetesen”. Ilyen az út, ez a tantra alapja. A jóga azt mondja, tégy erőfeszítést, a tantra azt mondja, ne tégy erőfeszítést. A jóga ego-orientált, és majd a végén szánja rá magát az ugrásra, de a tantra már a legelején az ego-nélküliséggel kezdi. A jóga végül elér egy olyan jelentést, egy olyan értelmet, egy olyan mélységet, hogy azt mondja a

15

keresőinek „Most dobd el az egódat!” – de csakis a végén. A tantra azonban a legelejétől, a legeslegelső lépéstől… Leginkább úgy szeretném fogalmazni, olyan módon, hogy ahol a jóga véget ér, a tantra ott kezdődik. A jóga tetőfoka a tantra kezdőlépése – és a tantra elvezet téged a legvégső célhoz. A jóga felkészíthet a tantrára, ez minden. Hiszen az utolsó, amit el kell érni, hogy légy könnyed, laza és természetes. Mit ért Tilopa azon, hogy „lazán és természetesen”? Ne küzdj magad ellen, légy ellazult. Ne próbáld erkölcsi és személyiségjegyekből felépített struktúrákkal körülvenni magad. Ne fegyelmezd magad túlságosan, különben a fegyelmedből rabság válik. Ne börtönözd be önmagad. Maradj szabad, lebegj, sodródj a körülményekkel, reagálj a körülményekre. Ne egy személyiség kabátjába bújva, rögzült ideák szerint élj. Légy természetes, mint a víz – ne légy szilárd, mint a jég. Mozogj és sodródj tovább; amikor csak hív a természet, te menj. Ne állj ellent, és ne próbálj előírni semmit magadnak, a lényednek. De az egész társadalom arra tanít, hogy igenis írj elő dolgokat: légy jó, légy erkölcsös, légy ez meg az. A tantra viszont teljesen a társadalmon kívül, a kultúrán és a civilizáción túl van. Azt állítja, ha túlságosan kulturált vagy, elveszítesz mindent, ami természetes, gépiessé válsz és nem tudsz majd lebegni, áramlani. Ezért hát ne kényszeríts magadra különböző struktúrákat – élj a pillanattal, élj tudatossággal. Ez egy nagyon nehezen felfogható dolog. Miért próbálnak az emberek struktúrákon belül élni? Azért, hogy ne legyen szükségük a tudatosságra. Hiszen ha nincs körülötted a személyiséged, nagyon kell figyelned, mert minden pillanatban döntést kell hoznod. Nincsenek többé előre gyártott döntések, nincs már viselkedési forma. Reagálnod kell az adott helyzetre. Valami megjelenik, és téged ez teljesen felkészületlenül ér – nagyon-nagyon tudatosnak kell lenned. Hogy elkerüljék ezt a tudatosságot, az emberek kitaláltak egy cselt, ez a csel pedig a személyiség. Belekényszeríted magad egy bizonyos típusú fegyelembe, hogy az majd vigyázzon rád, függetlenül attól, vajon éber vagy-e vagy sem. A szokásoddá teszed, hogy igazat mondasz. Szokásszerűen teszed, így nem kell aggódnod. Valaki megkérdez, te szokásodhoz híven megmondod az igazat – de a megszokásból eredő igazság halott. Az élet pedig nem ilyen egyszerű. Az élet egy nagyon-nagyon összetett jelenség. Néha egy hazugságra van szükség, néha egy igazság nagyon veszélyes lehet, az embernek nagyon kell figyelnie. Például, ha egy hazugság segítségével egy élet megmenthető, ha egy hazugsággal másnak nem ártasz és megmenthetsz vele egy életet, mit teszel? Ha egy olyan rögzült elképzelésed van, hogy igazat kell mondanod, kioltasz egy életet. Semmi sem ér többet, mint az élet. Nincs igazság, semmi sincs, ami többet érne az életnél. És néha az igazságod elveheti valaki életét. Mit teszel? Csak hogy megőrizd a saját jól bevált szokásaidat, sémáidat, az egód hitét abban, hogy „Én egy szavahihető ember vagyok”, feláldozol egy életet? Csak hogy szavahihető maradj, csak ezért? Ez túlzás, akkor teljesen őrült vagy! Ha egy élet megmenthető, még ha az emberek azt is hiszik majd, hogy hazug vagy, mit számít az? Miért kellene túl sokat törődni azzal, hogy az emberek mit gondolnak rólad? Nagyon bonyolult! Nem olyan könnyű egy állandó sémát létrehozni, hiszen az élet folyamatosan mozog és változik. Minden pillanatban egy újabb helyzet bukkan elő, és az embernek reagálnia kell erre. Cselekedj teljes tudatossággal, ez minden. És hagyd, hogy a döntést a helyzet szülje, ne legyen előre meghatározott vagy előírt sémád. Ne cipelj magaddal egy beépített gondolkodásmódot, csak maradj laza, éber és természetes. Ilyen egy valóban vallásos ember, egyébként az úgynevezett vallásos emberek egyszerűen halottak. Puszta megszokásból cselekednek, folyamatosan a szokás diktálja, hogy mit tesznek, ez pedig feltételek szabására épül, nem a szabadságra. A tudatosságnak szabadságra van szüksége. Légy szabad: emlékezz erre a szóra, amennyire csak lehet. Hagyd, hogy áthasson. Légy szabad úgy, hogy minden pillanatban képes lehess sodródni, könnyen, a vízhez hasonlóan. Úgy, ahogy a vizet egy pohárba öntik és az felveszi annak a formáját. Nem áll ellent, nem mondja, hogy „Ez nem az én

16

alakom.” Ha a vizet egy korsóba, vagy egy bögrébe öntik, az felveszi annak formáját. Nincs ellenállása, a víz szabad. Maradj olyan szabad, mint a víz. Néha dél felé kell fordulnod, néha észak felé; esetenként irányt kell változtatnod. Mindig a helyzetnek megfelelően kell tovább sodródnod. De ha tudod, hogyan kell sodródni, az elég. Az óceán nincs túl messze, ha tudod, hogyan kell sodródni. Ezért hát ne alkoss viselkedési mintákat – hiszen az egész társadalom mintákat készít, az összes vallás mintákat készít. Csak nagyon kevés megvilágosodott embernek volt elég bátorsága ahhoz, hogy kimondja az igazságot – és ez az igazság az, hogy légy szabad és természetes! Persze ha szabaddá válsz, egyben természetessé is válsz. Tilopa nem azt mondja, hogy „Légy erkölcsös!”, hanem azt, hogy „Légy természetes!”. Ezek pedig egymással abszolút szöges ellentétben álló dimenziók. Egy erkölcsös ember soha nem természetes, nem is lehet az. Ha dühösnek érzi magát, nem lehet dühös, mert az erkölcsösség nem engedi. Ha szerelmes, nem lehet szerelmes, mert ott van az erkölcs. Mindig az erkölcsössége szerint, és nem a természete szerint cselekszik. És én biztosan állítom, hogyha az erkölcs, és nem a természeted alapján kezdesz élni, soha nem fogod elérni a mahámudrá állapotát, mert az egy természeti állapot: a természetesség legmagasabb foka. Azt mondom, ha dühösnek érzed magad, légy dühös, de érj el közben egy tökéletes éberséget. Nem szabad, hogy a harag legyőzze a tudatosságodat, ez minden. Hagyd, hogy a harag előtörjön, hagyd, hogy megtörténjen, de irányítsd minden figyelmedet arra, ami történik. Maradj ellazult, természetes, tudatos, és figyeld mi történik. Egy idő után azt fogod észrevenni, hogy rengeteg dolog egyszerűen eltűnt – többé nem történnek meg, annak ellenére, hogy te nem is küzdöttél ellenük. Soha nem próbáltad kiirtani őket, mégis minden további nélkül eltűntek. Ha valaki tudatos, a harag idővel eltűnik. Egyszerűen ostobasággá válik – ne feledd, nem rosszá válik, mert a „rossz” egy túlterhelt fogalom. Egyszerűen ostobasággá válik. Nem azért nem mész bele, mert rossz, hanem mert butaság. Nem bűn, hanem hülyeség. A kapzsiság is eltűnik, mert hülyeség. A féltékenység is eltűnik, mert hülyeség. Ne felejtsd el ezt az értékmérőt! Az erkölcs szerint van, ami jó, és van, ami rossz. A természet szerint van, ami bölcs és van, ami ostobaság. Egy olyan ember, aki természetesen él, bölcs, és nem „jó”. Az olyan pedig, aki a természetével ellentétesen él, ostoba, nem pedig „rossz”. Nem létezik semmi, ami jó, és nem létezik semmi, ami rossz. Csak bölcs és buta dolgok vannak. Ha ostoba módon élsz, kárt okozol magadnak és másoknak is, azonban ha bölcsen élsz, senkinek nem ártasz – se másoknak, se magadnak. Nincs olyan, hogy bűn, és nincs olyan, hogy erény – csak bölcsesség van. Ha ezt erénynek akarod nevezni, hát nevezd erénynek. Ha bűnnek, akkor az ostobaság – és az ostobaság az egyetlen bűn. Hogyan lehet tehát az ostobaságodat bölcsességgé átformálni? Ez az egyedüli mód az átváltozásra: nem kényszerítheted – megtörténik, ha ellazult és természetes vagy. …inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik. És az ember egészen szabaddá válik. Eleinte nehéz lesz, hiszen a jó öreg szokások még feltűnnek és arra kényszerítenek, hogy csinálj valamit. Szeretnél dühös lenni, de a régi szokásod azt mondja, ilyenkor mosolyognod kell. Vannak emberek, akik mindig a mosolyuk mögé rejtik a dühüket. Ha mosolyognak, akkor biztos lehetsz benne, hogy belül dühöngnek. Titkolnak valamit, miközben hamis mosoly ül ki az arcukra. Ők a hipokriták. A képmutató a természetével ellentétesen él: ha megjelenik benne a harag, mosolyogni kezd, ha megjelenik a gyűlölet, úgy tesz, mintha szeretne, ha gyilkos ösztönök törnek föl benne, részvétet színlel. Egy hipokrita tökéletes morállal bír – teljesen mesterséges, műanyag virág, ronda, hasznavehetetlen. Még csak nem is virág, pusztán egy színlelés. A tantra a természetes út: légy ellazult és természetes. Nehéz lesz, hiszen a régi szokásokat meg kell törni. Nehéz lesz azért is, mert egy képmutató társadalomban kell élned. Nehéz lesz, mert mindenütt

17

képmutatókkal kerülsz majd konfliktusba – de ezen át kell esni. Fárasztó lesz, hiszen nagyon sokat fektettek már be a hamis, mesterséges színleléseikbe. Lehet, hogy teljesen egyedül érzed majd magad, de ez csak egy múló időszak. Hamarosan mások is érezni kezdik a valódiságodat. És ne feledd, még a harag is jobb, ha valódi, mint egy megjátszott mosoly – mert az legalább valódi. Egy olyan ember, aki nem tud igazából dühös lenni, soha nem lesz képes az eredetiségre. Egy olyan, aki dühös tud lenni, legalább eredeti, hű önmagához. Akármi is történjen, megbízhatsz benne, hogy a reakciója igazi. Az én tapasztalatom szerint a valódi harag gyönyörű, a hamis mosoly azonban visszataszító. Az igazi gyűlöletnek is megvan a szépsége, éppúgy, ahogy egy igaz szerelemnek is, mert a szépség az igazsághoz kapcsolódik. Nem a gyűlölethez és nem a szeretethez – a szépség az igazságból ered. Az igazság bármilyen formában gyönyörű. Egy valóban halott ember szebb, mint egy életet színlelő, hisz az legalább a valódiság legalapvetőbb minőségével bír. Mullah Naszruddin felesége meghalt, mire az összes szomszéd odasereglett, de Mullah Naszruddin teljesen közönyösen állt ott, mintha mi sem történt volna. A szomszédok kiabálni és jajveszékelni kezdtek: – Mit állsz ott Naszruddin? Hát meghalt! Nem látod? – Várjunk csak! Akkora hazudozó volt ez az asszony, hogy most legalább három napig várnom kell, hogy kiderüljön, ez most igaz-e vagy sem – mondta Naszruddin. Emlékezz erre: a szépség az igazságból, a valódiságból ered. Válj eredetibbé, és te is virágba borulsz. És minél inkább eredetivé válsz, egy idő után annál többminden morzsolódik le magától. Ha egyszer rájössz ennek a módjára, akkor egyre inkább ellazulsz, mindinkább természetessé és eredetivé válsz. Tilopa így szól: …a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik. A szabadság nincs olyan messze, csak elbújt mögéd. Ha egyszer valódivá válsz, az ajtó kinyílik. De te akkora hazudozó, akkora széltoló vagy, olyan képmutató, oly mélyen hamis – ez az, amiért úgy érzed, hogy a szabadság nagyon-nagyon messze van. Pedig nincs. Egy igaz lénynek a szabadság egyszerűen természetes. Pont olyan természetes, mint bármi más. Ahogyan a víz folyik az óceán felé, ahogy a pára száll fel az ég felé, ahogy a nap forró és a hold hűvös – oly természetes a szabadság egy igaz lénynek. Ezzel nincs mit hencegni. Nem arról szól, hogy majd eldicsekedhetsz másoknak azzal, amit elértél. Amikor Lin Chi-t megkérdezték: – Mi történt veled? Az emberek azt mondják, hogy megvilágosodtál. Akkor ő megvonta a vállát és azt válaszolta: – Mi történt? Semmi. Fát vágtam az erdőben, vizet hordtam az asramba a kútról. A fát azért vágtam, mert közeleg a tél – vonta meg a vállát, ami pedig egy sokatmondó mozdulat. Így folytatta: – Semmi sem történt. Milyen ostobaságot kérdezel! Vizet hordani a kútról, fát vágni az erdőben: hisz ez mind természetes! Az élet teljesen természetes – mondta Lin Chi. – Amikor álmos vagyok, lefekszem aludni, amikor éhes vagyok, eszem. Az élet tökéletesen természetessé vált. A tökéletes természetességed a szabadulás. A szabadulásod nem olyan dolog, amivel elhenceghetsz, hogy valami hatalmasat értél el. Semmi hatalmas, semmi különleges nincs benne. Egyszerűen csak arról szól, hogy természetes vagy, önmagad vagy. Mit kell hát tenni? Szokj le a színlelésről, szokj le a képmutatásról, szokj le minden olyan dologról, amit a természetes lényed köré neveltél ki – válj természetessé. Az elején nagyon-nagyon fárasztó lesz, de csak az elején. Ha egyszer hozzászoktál, mások is elkezdik majd érezni, hogy történt veled valami, mert egy igaz emberi lény óriási erő, óriási szuggesztív varázs. Elkezdik érezni, hogy történt valami: „Ez az

18

ember már nem úgy jár, mintha közülünk való volna. Teljesen megváltozott.”. Te azonban nem jössz zavarba, mert csak a mesterséges dolgok tűnnek el. És amint a mesterséges dolgok, színlelések, maszkok eldobása megteremti az ürességet, a természetes emberi lény kezd el áradni belőled. Helyre van szüksége. Légy üres, ellazult és természetes. Ez legyen legalapvetőbb elve életednek.

19

Második fejezet: A probléma, amelyből minden más probléma ered A dal így folytatódik: Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul; ha elméjével felfedezi az elmét, akkor azzal elpusztítja a megkülönböztetést és eléri a buddhaságot. A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk; miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs. Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér. A térben különböző formák és színek öltenek alakot, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg. Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik. A probléma, melyből minden más probléma ered, az elme maga. Először is azt kell megérteni, hogy mi is az az elme, miből áll. Vajon egy entitás, vagy csak egy folyamat? Vajon anyagi, vagy csak álomszerű? Anélkül, hogy ismernéd az elme természetét, az életed egyetlen problémáját sem leszel képes megoldani. Próbálkozhatsz vele kitartóan, de ha egyes, különálló problémákat akarsz megoldani, mindenképpen sikertelen leszel. Ez teljesen nyilvánvaló, hiszen tulajdonképpen nem is létezik különálló probléma: a probléma az elme. Semmit sem fog segíteni, ha megoldod ezt vagy azt a problémát, mert a gyökere érintetlen marad. Ez pont olyan, mint amikor egy fának az ágait nyesegeted, leveleit metszed, ahelyett, hogy gyökerestől kiirtanád. Új levelek nőnek és új ágak is sarjadnak majd rajta. Sőt, még több mint azelőtt, hisz a metszés a fát dúsabbá teszi. Anélkül, hogy tudnád, hogyan kell a gyökereket kiirtani, a küzdelmed értelmetlen, őrültség. Magadat pusztítod el, nem a fát. A küzdelemben elvesztegeted az energiádat, az idődet, az életedet, a fa pedig tovább és tovább erősödik, egyre vastagabbá és sűrűbbé válik. Meg fogsz lepődni, hogy mi történik: temérdek munkát fektetsz ennek meg annak a problémának a megoldásába, azok meg csak tovább növekednek és erősödnek. Még ha egy problémát meg is oldanál, hirtelen tíz másik lép a helyébe. Ne próbálj egyedüli, különálló problémákat megoldani – olyanok nincsenek. A probléma maga az elme. De az elme legalulra van elrejtve, ezért hívom gyökérnek, hiszen nem látható. Amikor szembekerülsz egy problémával, az már a felszín felett van, láthatod, ezért tud megtéveszteni. Ne felejtsd el, hogy ami látható, az soha nem a gyökér. A gyökér mindig láthatatlan marad, a gyökér mindig rejtve van. Soha ne küzdj a látható ellen, hisz akkor árnyékokkal harcolsz. Lehet, hogy elfecsérled önmagad, az életedben mégsem változik semmi, és ugyanaz a probléma bukkan fel újra meg újra. Figyeld meg a saját életedet, és megérted miről beszélek. Nem az elméről alkotott elméletekről beszélek, pusztán a tényszerűségeiről. A helyzet az, hogy az elmét kell megoldani, nem a problémákat. Emberek jönnek hozzám, és azt kérdezik: – Hogyan érhetném el, hogy az elmém békés legyen? Ilyenkor azt válaszolom: – Olyan nem létezik, hogy békés elme. Sose hallottam róla. Az elme soha nem békés – az elme-nélküliség a béke. Maga az elme soha nem képes a nyugalomra, a csendre. Az elme alapvető természetéből fakadóan feszült és zavart. Az elme soha nem lehet világos, nem lehet saját világossága, mert az elme természetéből adódóan zűrzavaros és homályos. Csak elme nélkül van lehetőség a világosságra, csak elme nélkül van lehetőség a békére, csak elme

20

nélkül van lehetőség a csöndre. Ezért sose próbáld meg a békés elmét elérni. Ha ezt teszed, akkor már a legelső lépéstől kezdve egy lehetetlen dimenzióban mozogsz. Az első dolog tehát, hogy megértsd az elme természetét. Csak így tehetsz valamit. Ha figyelsz, láthatod, hogy soha nem találsz olyan entitást, mint elme. Mert olyan nincs is. Ez nem egy dolog, hanem csak egy folyamat. Nem egy dolog; inkább olyan, mint egy emberekből álló forgatag. Különálló gondolatok léteznek, de azok olyan gyorsan mozognak, hogy nem lehet észrevenni a köztük lévő hézagokat. A szüneteket nem láthatod, mert nem vagy elég tudatos és éber, mélyebb intuícióra van szükséged. Amikor a szemeid elkezdenek mélyebbre látni, hirtelen megpillantasz egy gondolatot, aztán egy másikat és megint egy másikat – de az elmét nem. A milliónyi gondolat, az összes gondolat kelti azt az illúziót, hogy létezik az elme. Éppen olyan ez, mint egy emberekből összeállt tömeg. Emberek milliói állnak összetömörülve: de létezik önmagában olyan, hogy „tömeg”? Nem találsz ott mást, csak összetömörült egyéneket, akik ott állnak. De együtt állnak és ez az együttlét azt az érzetet kelti, mintha létezne olyan valami, hogy „tömeg”. De csak egyének léteznek. Ez az első pillantás az elmébe. Figyeld meg: gondolatokat fogsz találni, de soha nem fogsz az elmére rábukkanni. És amikor ez a te saját felismeréseddé válik – nem azért, mert én ezt mondom, nem azért, mert Tilopa erről énekel, nem. Az nem fog sokat segíteni. Ha ez a te felismeréseddé válik, ha a saját tudásod tényszerű részévé válik, akkor hirtelen sok minden fog megváltozni. Hiszen olyan fontos dolgot értettél meg az elmével kapcsolatban, hogy azt sok egyéb is tudja majd követni. Figyeld az elmét és nézd, hol is van, mi is az. Azt fogod érezni, hogy gondolatok sodródnak ide-oda, és szünetek tűnnek föl. És ha elég hosszú ideig figyelsz, azt fogod látni, hogy a szünetek hosszabbak, mint a gondolatok, mert minden gondolatnak el kell válnia a másik gondolattól, sőt, minden szónak el kell különülnie a másik szótól. Minél mélyebbre mész, annál több hasadékot találsz, annál nagyobb hézagokat. Megjelenik egy gondolat, azután jön egy hézag, ahol nem létezik gondolat. Azután megint jön egy gondolat, és megint egy hézag követi. Ha nem vagy tudatos, nem láthatod ezeket a hasadékokat. Egyik gondolattól a másikig ugrálsz, soha nem látod a hézagot. Amikor tudatossá válsz, egyre több hézagot látsz majd meg. Amikor tökéletesen tudatossá válsz, mérföldnyi hasadékok tárulkoznak fel előtted. Ezekben a hasadékokban történnek meg a szatorik. Ezekben a hasadékokban az igazság kopogtat az ajtódon. Ezekben a hasadékokban látogatód érkezik. Ezekben a hasadékokban eszmélsz rá Istenre… vagy mondhatod ahogy neked tetszik. És amikor a tudatosság teljessé vált, akkor már nincs más, csak a semmi végtelen szakadéka. Épp olyan ez, mint a felhők. A felhők mozognak. Néha olyan vastagok, hogy nem látod a mögéjük rejtőzött eget. Az égbolt határtalan kéksége elvész, téged pedig felhők vesznek körül mindenütt. Akkor tovább figyelsz: egy felhő elmozdult, és még nem úszott másik a helyére – hirtelen kikukucskálsz a határtalan kék égbe. Ugyanez történik belül: te vagy a határtalan kék ég, és a gondolatok a körülötted lézengő, téged betöltő felhők. De a hézag ott van, az ég is ott van. Ha egy pillanatra meglátod az eget, az a szatori; ha az éggé válsz, az a szamádhi. A szatoritól a szamádhiig az egész folyamat az elme mély megismerése, semmi más. Az elme nem létezik, mint entitás – ez az első. Csak gondolatok léteznek. A második: a gondolatok rajtad kívül léteznek, nem egyek a természeteddel, jönnek és mennek – de te maradsz, te nem múlsz el. Te olyan vagy, mint az égbolt: ami soha nem jön, soha nem megy, mindig ott van. A felhők jönnek-mennek. Ők pillanatnyi jelenségek, nem örökkévalók. Még ha megpróbálsz is belekapaszkodni egy gondolatba, nem tudod sokáig feltartóztatni: mennie kell, saját születése és halála van. A gondolatok nem a tieid, nem hozzád tartoznak. Látogatók, vendégek nálad, nem pedig a házigazdák. Figyelj mélyen, és te leszel a házigazda, a gondolatok pedig a vendégek. Mint vendégek, gyönyörűek, de ha teljesen elfelejted, hogy te vagy a házigazda és ők válnak azzá, akkor bajban

21

vagy. Akkor az a pokol. Te vagy a ház ura, a ház a tiéd, a vendégeid pedig átvették a helyedet. Fogadd őket, viseld gondjukat, de ne azonosulj velük. Különben ők lesznek a házigazdák. Azért lesz probléma az elméből, mert olyan mélyen fogadtad magadba a gondolatokat, hogy teljesen elfelejtkeztél a távolságról, arról, hogy ők csak vendégek, arról, hogy jönnek és mennek. Mindig arra emlékezz, ami megmarad: a természeted, a taód. Mindig légy éber arra, ami sohasem jön és sohasem megy, csakúgy, mint az égbolt. Változtasd meg a viselkedésed: ne összpontosíts a vendégeidre, maradj meg házigazdának. A vendégek jönnek és majd el is mennek… Persze, vannak jó és rossz vendégek, de miattuk nem kell aggódnod. Egy jó házigazda minden látogatójával ugyanúgy bánik, nem tesz különbséget közöttük. Egy jó házigazda csak egy jó házigazda: jön egy rossz gondolat, ő pedig ugyanúgy bánik a rossz gondolattal, mint egy jó gondolattal. Nem az ő gondja, hogy a gondolat jó vagy rossz. …Mert mihelyt megkülönböztetsz jó és rossz gondolatokat, mit teszel? Közelebb húzod magadhoz a jó gondolatot, és távolabb tolod a rossz gondolatot. Előbb-utóbb azonosítod majd magad a jó gondolattal – a jó gondolatból lesz a házigazda. És minden gondolat, amelyikből házigazda válik, szenvedést okoz – mert nem ő az igazság. A gondolat csak megjátssza a házigazdát, te pedig azonosulsz vele. Az azonosulás betegség. Gurdjieff azt szokta mondani, hogy pusztán egyvalamire van szükség: ne azonosuljunk azzal, ami jön és megy. A reggel jön, a dél jön, az este jön, és aztán mind elmennek. Aztán éjszaka jön, azután pedig újra a reggel. Te maradsz. De nem mint te, hiszen az is csak egy gondolat, hanem mint tiszta tudatosság. Nem a neved, mert az is csak egy gondolat, nem az alakod, mert az is csak egy gondolat, és nem is a tested, mert egy nap rájössz majd, hogy az is csak egy gondolat. Csak tiszta tudatosság, név nélkül, forma nélkül… csak a tisztaság, csak az alaktalanság és névnélküliség, csak maga a tudatos lét jelensége – csak az marad. Ha azonosulsz, az elméddé válsz. Ha azonosulsz, a testeddé válsz. Ha azonosulsz, a neveddé és a formáddá válsz – a hinduk ezt námának és rúpának nevezik, név és forma –, akkor pedig a házigazda elveszett. Akkor elfelejted a végtelent, és a pillanatnyi válik fontossá. A pillanatnyi a világi, a végtelen az isteni. Ez a második felismerés, amit el kell érni: te vagy a házigazda, és a gondolatok a vendégeid. Ha tovább figyelsz, a harmadikat is hamarosan meglátod. A harmadik az, hogy a gondolatok idegenek, betolakodók, kívülállók. Nincs gondolat, ami a tiéd lenne. Mindig kívülről érkeznek, és te csak egy átjáró vagy. Egy madár berepül a házba az egyik ajtón keresztül, majd egy másikon át kirepül. Épp így jön hozzád és hagy el téged egy gondolat. Te pedig továbbra is úgy gondolod, hogy a gondolatok a tieid. Mi több, harcolsz a gondolataidért, és azt mondod: „Ez az én gondolatom, ez az igazság.” Megvitatod, megtárgyalod, érvelsz mellette, próbálod bizonyítani, hogy „ez az én gondolatom”. Nincs gondolat, ami a tiéd lenne, nincs egyéni gondolat – minden gondolat kölcsönzött. És nem másodkézből kölcsönzött, hiszen milliónyi ember állította már előtted, hogy azok az ő gondolatai. Egy gondolat éppoly kívülálló, mint egy tárgy. Eddington, a nagy fizikus valahol azt mondta, hogy minél mélyebbre hatol a tudomány az anyagban, annál inkább világossá válik, hogy a tárgyak gondolatok. Lehetséges, hogy ez így van, én nem vagyok fizikus. De a másik oldalról hadd mondjam el, bár Eddingtonnak talán igaza van abban, hogy minél inkább a tárgyak mélyére hatolunk, azok annál inkább gondolatoknak tűnnek, te azonban minél mélyebbre hatolsz önmagadban, a gondolatok annál inkább tárgyaknak tűnnek majd. Valójában ez ugyanannak a jelenségnek két különböző megközelítése: a tárgy gondolat, a gondolat pedig tárgy. Mit értek azalatt, hogy egy gondolat valójában tárgy? Azt, hogy a gondolataidat éppúgy eldobhatod, mint egy tárgyat. Éppúgy megüthetsz valakit egy gondolattal, mint egy tárggyal. Ugyanúgy megölhetsz valakit egy gondolattal, mint ahogy belehajíthatsz egy emberbe egy tőrt. Adhatod mint ajándékot, és fertőzhetsz is vele. A gondolatok tárgyak, erők, de nem tartoznak hozzád. Eljönnek hozzád, nálad maradnak egy ideig, azután elmennek. Az egész univerzum gondolatokkal és

22

tárgyakkal van tele. A tárgyak a gondolatok fizikai, a gondolatok pedig a tárgyak szellemi megnyilvánulásai. E miatt a tény miatt, hogy a gondolatok valójában tárgyak, sok csoda történik. Ha valaki állandóan rád és a jólétedre gondol, az meg fog valósulni, hiszen így folyamatosan hatást gyakorol rád. Ezért hasznosak és hatékonyak az áldások. Ha egy olyan valaki, aki elérte az elmenélküliség állapotát, megáld téged, akkor ez az áldás valóra fog válni, mert egy olyan ember, aki soha nem használ gondolatokat, felhalmozza a gondolati energiákat, ezért bármi, amit mond, valósággá válik. Minden keleti tradícióban, mielőtt az ember az elmenélküliséget kezdi tanulni, olyan technikákat kell elsajátítania, amelyek nagy hangsúlyt fektetnek a negatív gondolatok megszüntetésére. Mert ha megmarad benne ez a tendencia, mire eléri az elmenélküliség állapotát, veszélyes erővé válhat. Ez a különbség a fehér és a fekete mágia között. A fekete mágia az, amikor az ember gondolati energiákat halmoz fel anélkül, hogy a negativitását eldobta volna előtte. A fehér mágia pedig az, amikor valaki túl sok gondolati energiát halmoz fel, és az egész lényét egy pozitív attitűdre építi fel. Ugyanaz az energia negatív előjellel feketévé, pozitív előjellel fehérré válik. A gondolat hatalmas erő – a gondolat tárgy. Ez lesz a harmadik felismerés. Ezt kell meg értened, és figyelned kell magadban. Néha megesik, hogy egy gondolatod valahogyan működni kezd. De a túl sok materialista nevelés miatt úgy hiszed, hogy ez csak egy véletlen lehet. Nem törődsz vele, még csak figyelmet sem szentelsz neki, közönyös maradsz és elfelejted. De megtörténik, hogy mondjuk egy ember halálára gondolsz, és az illető meghal. Azt hiszed, csak véletlen. Vagy épp egy barátod jut eszedbe, és hirtelen úgy érzed, jó lenne látni – ő pedig épp kopogtat az ajtódon. Azt hiszed, véletlen. Nem véletlen. Valójában nem létezik olyan, hogy véletlen. Mindennek megvan az oka. A gondolataid folyamatosan egy világot építenek köréd. A gondolataid valóra válnak, úgyhogy vigyázz velük. Bánj velük óvatosan. Ha nem vagy elég tudatos, szenvedést okozhatsz magadnak és másoknak is – már meg is tetted. És ne feledd, a gondolat kétélű kard – ha másnak szenvedést okozol, ugyanakkor tudattalanul magadnak is szenvedést okozol. Amikor mást megvágsz vele, ezzel egyidejűleg önmagadat is megvágod. Csupán néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy izraeli, Uri Geller, aki gondolati energiákkal foglalkozott, Angliában a BBC televízióban bemutatta egy kísérletét. Kizárólag a gondolatával képes meghajlítani bármit. Uri Gellertől három méterre valaki egy kanalat tartott a kezében, ő pedig csak rágondolt, és a kanál meghajlott. A kezeddel nem tudnád meghajlítani, ő pedig még a gondolatával is megteszi. Most azonban egy rendkívül ritka jelenség esett meg a BBC adásában; még Uri Geller sem volt tudatában, hogy ilyen lehetséges. Ezrek nézték otthon a kísérletet. A kísérlet lefolyt, Geller meghajlította a kanalakat, erre egyszerre csak sok család otthonában tárgyak estek le a földre, és számtalan holmi eltorzult – ezernyi tárgy szerte Angliában. Az energiát gyakorlatilag a TV közvetítette. És mivel három méter távolságból vitte véghez a kísérletet, az otthonokban a televíziókészüléktől három méterig terjedt ez a hatás: tárgyak görbültek meg, estek le, torzultak el. Hátborzongató volt! A gondolatok megvalósulnak, és nagyon nagy hatalmuk van. Van egy nő Oroszországban, úgy hívják, Mikhailovna. Sok mindent meg tud tenni a tárgyakkal, távolról bármit maga felé húz – pusztán a gondolatával. Oroszország nem nagyon hisz az okkult jelenségekben – ateista, kommunista ország –, így hát vizsgálni kezdték Mikhailovnát, hogy megtudják, tudományosan mi is történik. Ő azonban minden kísérlete után majdnem egy kilót lead. Egy félórás kísérlet alatt egy kilót fogy. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a gondolatokon keresztül energiát bocsátasz ki – és ezt folyamatosan teszed. Az elméd össze-vissza fecseg. Fölöslegesen szór szét dolgokat mindenfelé. Embereket teszel tönkre magad körül, és magadat is tönkreteszed. Veszélyes vagy, és folyamatosan sugárzol. Számtalan dolog történik miattad. Óriási hálózat ez. Az egész világ napról napra egyre nyomorultabbá válik, mert egyre több és több ember él a földön, így egyre több és több gondolatot sugároznak szerteszét.

23

Ahogy mész vissza az időben, egyre békésebbnek találod a földet, hisz egyre kevesebb gondolatsugárzót találsz. Buddha idejében, vagy Lao Ce idejében a világ még nagyon békés és természetes volt. Az még mennyország volt. Miért? Egyrészt a népesség még nagyon-nagyon kicsi volt. Másrészt az emberek sokkal hajlamosabbak voltak az érzelmeik szerint élni, sokkal kevésbé voltak gondolkodók. És az emberek imádkoztak is. Reggel az első dolguk az ima volt. Este, lefekvés előtt az utolsó: az ima. És az egész nap folyamán is, amikor csak alkalmat találtak rá, magukban imádkoztak. Mi az ima? Az ima minden és mindenki megáldása. Az ima a minden és mindenki iránt átélt együttérzés. Az ima a negatív gondolatok ellenszerének megalkotása – az ima pozitivitás. Ez lesz a harmadik felismerés a gondolatokról: a gondolatok dolgok, erők, és óvatosan kell bánni velük. A mindennapi életben az ember öntudatlanul mindenfélére gondol. Nehéz olyan embert találni, aki még nem követett el gyilkosságot gondolatban, nehéz olyan embert találni, aki még nem követetett el mindenféle bűnt és vétket az agyában. Aztán ezek a dolgok megtörténnek. És ne feledd: lehet, hogy nem gyilkolsz, de ha folyamatosan valakinek a meggyilkolására gondolsz, az megteremthet egy olyan helyzetet, amelyben az illetőt meggyilkolják. Lehet, hogy valaki érzékeli a gondolatodat, hisz mindenütt vannak gyengébb emberek, a gondolatok pedig úgy folynak, mint a víz: felülről lefelé. Ha valamire folyamatosan gondolsz, valaki, aki nálad gyengébb akaratú, észlelheti a gondolatodat, majd megy és megöl valakit. Ezért van, hogy azok, akik ismerik az ember belső valóját, azt mondják, hogy bármi történik a földön, azért mindenki felelős. Akármi történik Vietnámban, azért nem csak a Nixonok felelősek, hanem mindenki, aki gondolkodik. Csak egyvalaki nem lehet felelős: az, akinek nincs gondolata. Különben mindenki felelős mindazért, ami történik. Ha a föld pokol, te vagy az egyik megteremtője – te is közreműködsz benne. Ne akard másokra hárítani a felelősséget – te éppúgy felelős vagy, hisz ez egy kollektív jelenség. A kór lehet, hogy máshol üti fel a fejét, a robbanás tőled talán ezernyi, milliónyi mérfölddel arrébb történik, de ez nem változtat a dolgon, mert a gondolat nem egy térbeni jelenség, a gondolatnak nincs szüksége a térre. Ezért ő a leggyorsabb utazó. Még a fény sem tud olyan gyorsan haladni, hiszen még a fénynek is térre van szüksége. A gondolat a leggyorsabb. Valójában időbe sem telik az utazása, mert a tér nem létezik számára. Lehet, hogy itt vagy és gondolsz valamire, ami pedig ennek hatására történik, az Amerikában történik. Hogyan lehetnél te a felelős? Nincs bíróság, amely megbüntetne. De a létezés legfelsőbb bírósága mégis meg fog büntetni – most is büntet. Ezért vagy boldogtalan. Sokszor jönnek hozzám azzal, hogy „Soha nem tettünk semmi rosszat senkivel, mégis olyan szerencsétlenek vagyunk…” Lehet, hogy nem teszed, de lehet, hogy gondolod – és a gondolat sokkal kifinomultabb jelenség, mint a cselekedet. A tettektől megvédheti magát az ember, de a gondolatoktól nem. A gondolatok ellen mindenki védtelen. A gondolat-nélküliség kötelező, ha minden bűntől, minden vétektől meg akarsz szabadulni, ha szabaddá akarsz válni minden olyan dologtól, ami körülvesz – ez a buddhaság jelentése. Egy buddha olyan ember, aki gondolatok nélkül él: ő nem felelős. Ezért mondjuk mi Keleten, hogy többé nem gyűjt magának karmát; nem gabalyodik bele több dologba. Él, sétál, mozog, eszik, beszél, sok mindent csinál, tehát muszáj lenne, hogy karmát szerezzen, hiszen a karma tevékenységet jelent. De Keleten azt mondják, hogy egy buddha, még ha gyilkolna, sem szerezne azzal karmát. Miért? Amikor te úgy is karmát gyűjtesz, ha nem is ölsz? Miért? Egyszerű: egy buddha bármit is tesz, azt gondolatok nélkül teszi. Ő spontán, a spontaneitás pedig nem tevékenység. Nem gondolkodik rajta – megtörténik. Nem ő a cselekvő. Úgy jár, mint egy üresség. Nincsenek gondolatai róla, nem gondolkodott azon, hogyan is tegye. De ha a lét megengedi, hogy megtörténjen, akkor ő is megengedi, hogy megtörténjen. Nincs már egója, ami visszatartaná, nincs egója, ami bíztatná.

24

Ez hát a jelentése az üres létnek és az én-nélküliségnek: légy nem-létező, anatta, személyiségnélküli. Akkor semmit nem gyűjtesz, akkor nem vagy felelős semmiért, ami körülvesz téged – akkor megérkeztél. Minden egyes gondolat alkot valamit a számodra és mások számára. Légy éber! De amikor azt mondom, légy éber, nem úgy értem, hogy gondolj jó dolgokra. Nem, mert amikor csak jó dolgokra gondolsz, mellette a rossz gondolatok is megjelennek. Hogyan létezhet a jó a rossz nélkül? Ha a szerelemre gondolsz, mellette, mögötte ott van a gyűlölet elrejtve. Hogyan tudnál a szeretetre gondolni, ha nem gondolnál a gyűlöletre közben? Talán nem tudatosan gondolsz rá, talán a szereteted az elméd tudatos szintjén van, a gyűlölet csak a tudattalanban rejtőzik – de együtt mozognak. Amikor csak szánalmat érzel valami iránt, egyszerre a kegyetlenség is megjelenik. Képes vagy a szánalomra gondolni anélkül, hogy a kegyetlenség eszedbe jutna? Tudsz az erőszakmentességre gondolni anélkül, hogy az erőszakra gondolnál? Már magában a szóban, hogy „erőszakmentesség” belép az erőszak, már magában a fogalomban jelen van. Gondolhatsz a brahmacsárjára, a cölibátusra anélkül, hogy a szexre gondolnál? Lehetetlen, hiszen mit jelent majd a cölibátus, ha nincs több gondolat a szexről? És milyen brahmacsárja lesz az, amit a szexualitás gondolatára alapoznak? Nem, a létezésnek egy merőben más minősége jelenik meg a nem-gondolkodás által: nem jó, nem rossz. Ez egyszerűen egy gondolatnélküli állapot. Pusztán csak figyelsz, csak tudatos maradsz, de nem gondolkodsz. Ha pedig belép egy gondolat… és be fog lépni, mert a gondolatok nem a tieid – mindenütt ott lebegnek. Egy nooszféra, egy gondolatszféra vesz körül mindenütt. Épp ahogy a levegő, úgy a gondolatok is mindenhol körülvesznek, és állandóan belédhatolnak maguktól. Ez csak akkor szűnik meg, ha egyre inkább tudatossá válsz. Van ebben valami: ha egyre inkább tudatossá válsz, a gondolat egyszerűen eltűnik, elolvad, mert a tudatosság nagyobb energia, mint a gondolkodás. A tudatosság olyan a gondolatnak, mint a láng a sötétségnek. Olyan ez, mint amikor meggyújtasz egy lámpát a házban, és így a sötétség nem tud belépni. Eloltod a lámpád, és egy pillanat alatt mindenhonnan behatol a sötétség – ott van. Amikor lámpa ég a házban, a sötétség nem tud belépni. A gondolatok olyanok, mint a sötétség: csak akkor jelennek meg, amikor bent nincs világosság. A tudatosság tűz: ahogy egyre tudatosabbá válsz, egyre kevesebb gondolat jelenik meg benned. Amikor valóban eggyéolvadsz a tudatosságoddal, a gondolatok nem jönnek többé; áthatolhatatlan fellegvárrá változol, semmi sem törhet be oda. Nem mintha bezárkóztál volna, ne felejtsd el, tökéletesen nyitott vagy. Pusztán azért, mert a tudatosságod energiája egy fellegvárat épített neked. És amikor a gondolatok nem léphetnek be többé, akkor csak megjelennek és kikerülnek téged. Láthatod majd jönni őket, és azt, hogy mire elérnének téged, megfordulnak és elmennek. Ekkor már mehetsz bárhová, akár a pokolba is alászállhatsz – semmi nem érinthet téged. Ez a megvilágosodás. Most próbáld megérteni Tilopa szútráját: „Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul; ha elméjével felfedezi az elmét, akkor azzal elpusztítja a megkülönböztetést és eléri a buddhaságot.” „Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul …” Ez egy módszer, egy tantrikus módszer: az űrbe bámulni, az égbe bámulni anélkül, hogy látnál valamit, üres tekintettel. Nézni, nem valamit keresve, csak üres tekintettel nézni. Néha egy őrült szemeiben látod ezt az üres tekintetet – a bölcsek és az őrültek bizonyos dolgokban hasonlítanak. Egy őrült az arcodba néz, de te látod a tekintetén, hogy nem rád néz. Úgy néz át rajtad, mintha üvegből lennél, mintha átlátszó lennél. Épp csak az útjába kerültél, ő nem téged néz. Az ő számára átlátszó vagy, keresztülnéz rajtad, túlnéz rajtad. Úgy néz, hogy nem téged néz, semmit sem néz, egyszerűen csak néz.

25

Nézz fel az égre anélkül, hogy valamit is keresnél, mert ha keresed, biztos megjelenik egy felhő. A „valami” a felhő, a „semmi” a kék ég végtelen tere. Ne keress semmit. Ha keresel valamit, akkor maga a nézés megteremti a tárgyát: jön egy felhő, és te már a felhőt nézed. Ne a felhőket nézd. Még ha vannak is felhők, ne őket nézd – egyszerűen csak nézz, hagyd, hogy sodródjanak, hisz ott vannak. Aztán hirtelen jön egy pillanat, amikor ráhangolódsz erre a „nem néző” nézésre – és számodra eltűnnek a felhők, csak a végtelen égbolt marad. Ez nehéz, mert a szemek fókuszálnak, és ahhoz vannak hozzászokva, hogy bizonyos dolgokat nézzenek. Nézz meg egy csecsemőt a születése napján. Ugyanolyanok a szemei, mint amilyenek egy bölcsé – vagy, mint amilyenek egy őrülté: a tekintete szabad és lebegő. Tud bandzsítani, a szemeit egymástól teljesen eltérő irányba mozgatni – az ő tekintete még nem rögzült. A szervezete még folyékony, az idegrendszerének még nincs kész szerkezete, minden lebeg. A gyerek tehát úgy néz, hogy nem néz semmire sem. Őrült a tekintete. Figyelj meg egy gyereket: ugyanerre a tekintetre lesz majd szükséged, elvégre egy második gyermekkort kell megvalósítanod. Figyelj meg egy őrültet, hiszen egy őrült kiesik a társadalomból. A társadalom szabályok és játszmák rögzített világát jelenti. Egy őrült azért őrült, mert számára nincsenek rögzült szabályok, kiesett belőlük: ő a tökéletes kieső. Egy bölcs szintén tökéletes kieső csak egy másik dimenzióban. Ő nem őrült: tulajdonképpen ő az egyetlen épelméjű lehetőség. De az egész világ őrült, rögzült – ezért tűnik egy bölcs is őrültnek. Figyelj meg egy őrültet: az ő tekintetére van szükséged. Tibet régi iskoláiban mindig volt egy őrült, hogy a keresők megfigyelhessék a tekintetét. Nagyon sokra becsülték az őrülteket. Kutatták, tanulmányozták őket, nélkülük nem létezhetett kolostor. A megfigyelés tárgyává váltak. A kereső megfigyeli az őrültet, a tekintetét, azután ő is megpróbálja úgy nézni a világot, mint egy őrült. Csodálatosak voltak azok az idők. Keleten soha nem szenvedtek az őrültek úgy, ahogy Nyugaton szenvednek. Keleten tisztelték őket, egy őrült különlegesnek számított. A társadalom a gondját viselte, megbecsülték, mert a bölcs bizonyos jegyeit, a gyermek egyes jegyeit viseli magán. Ő különbözik az úgynevezett társadalomtól, kultúrától, civilizációtól: kiesett belőle. Természetesen lefelé. Egy bölcs felfelé zuhan, egy őrült lefelé zuhan – ez a különbség. De mindketten kiesnek. És vannak közös tulajdonságaik. Figyelj meg egy őrültet, azután próbálj meg nem koncentrálni. A Harvard Egyetemen néhány hónappal ezelőtt csináltak egy kísérletet. A kutatók meg voltak lepődve az eredményen, nem akarták elhinni. Azt próbálták kideríteni, hogy vajon a világ olyan-e, ahogy mi látjuk, vagy sem, mert az elmúlt néhány évben sok mindenre derült fény ezzel kapcsolatban. Nem olyannak látjuk a világot, mint amilyen az valójában, hanem olyannak, amilyennek hisszük. Mindnyájan kivetítünk rá valamit. Megtörtént, hogy egy csendes-óceáni kis szigetnél először jelent meg egy hatalmas hajó. A szigetlakók közül pedig senki nem látta meg! A hajó óriási volt – de az emberek ahhoz szoktak hozzá, a szemeik ahhoz voltak hozzászokva, hogy kis csónakokat látnak. Nem is tudták, hogy létezik ekkora hajó, soha nem láttak hozzá hasonlót. A szemeik egyszerűen nem vették észre, egyszerűen visszautasították a látványt. A Harvardon elvégeztek egy kísérletet egy fiatalemberen is: olyan szemüveget adtak rá, amelyikbe torzító lencséket helyeztek. Ezt a szemüveget hét napig kellett hordania. Az első három napon borzalmasan érezte magát: minden eltorzult, az egész világ torzzá vált… Olyan súlyos fejfájása lett, hogy aludni sem tudott tőle. Azok a torz alakzatok még csukott szemmel is… az arcok eltorzultak, a fák eltorzultak, az utak eltorzultak. Még járni sem tudott, mert nem tudta, mit higgyen: „Mi a valóság és mi az, amit csak a torz szemüveg mutat?”. De csoda történt! A harmadik nap után hozzászokott, a torzítás megszűnt. A szemüveg ugyanaz maradt, ugyanolyan torzító, de ő elkezdte a régi módon látni a világot. Egy héten belül minden rendbe jött: nem volt már fejfájás, nem volt több probléma, a tudósok meg egyszerűen döbbentek voltak. Nem hitték, hogy ez megtörténhet. A szemei teljesen visszaálltak, mintha a szemüveg már

26

nem lett volna rajta. A szemüveg ott volt és torzított is – a szemei mégis megint úgy kezdték látni a világot, ahogyan eredetileg. Senki sem tudja, vajon amit látsz, az ott van-e vagy sem. Talán nincs is ott, talán ott van, de teljesen máshogyan, mint ahogy látod. A színek, amiket látsz, a formák, amiket látsz, minden a szemeidből vetül ki. És mindig, amikor mereven nézel valamire, amikor a régi minták alapján koncentrálsz valamire, a dolgokat a neveltetésednek megfelelően kezded el látni. Ez az, amiért egy őrültnek vizenyős, üveges, távoli a tekintete, néz és mégsem néz egyszerre. Gyönyörű ez a tekintet. Ez az egyik legnagyszerűbb tantrikus technika: „Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul…” Ne láss, csak figyelj. Az első néhány napban újra meg újra látni fogsz valamit, pusztán a régi megszokásból. Hallunk dolgokat megszokásból. Látunk dolgokat megszokásból. Megértünk dolgokat megszokásból. Gurdjieff egyik legragyogóbb tanítványa, P. D. Ouspensky mindig ragaszkodott egy bizonyos dologhoz a tanítványainál. Ezért mindenki neheztelt rá, és sokan ott is hagyták pusztán e miatt a követelménye miatt. Ha valaki azt mondta: – Tegnap azt mondtad… – azonnal megállította, és így szólt: – Ne így mondd! Mondd, hogy »Úgy értettem, tegnap azt mondtad…«, »Úgy értettem…«. Ne azt mondd, hogy én mit mondtam, te azt nem tudhatod. Arról beszélj, hogy mit hallottál. Ehhez kitartóan ragaszkodott, mert mindannyian megszokásból cselekszünk. Ha valaki azt mondta: – A Bibliában az áll… – ő erre azt válaszolta: – Ne mondd ezt! Mondd egyszerűen azt, hogy te úgy érted, hogy a Bibliában ez áll. Minden mondatnál ragaszkodott ehhez: – Soha ne felejtsd el, hogy ez a te értelmezésed! Mindig megfeledkezünk erről. A tanítványai újra meg újra, minden nap megfeledkeztek erről, ő pedig makacs volt e tekintetben. Nem hagyta, hogy befejezzék a mondatot. Azt mondta: – Menjünk vissza! Először mondd azt, hogy »úgy értem, azt mondtad, ez az én értelmezésem«, mert a magad módján hallasz, a magad módján látsz – mert egy rögzült minta alapján látsz és hallasz. Ezt el kell hagyni. Hogy a létezést megismerd, minden rögzült magatartást el kell hagyni. A szemeid csak ablakok legyenek, ne vetítőgépek. A füleid csak ajtók legyenek, ne vetítőgépek. Egyszer az történt, hogy egy pszichológus, aki Gurdjieffnél tanult, megpróbálkozott ezzel a kísérlettel. Egy esküvői ceremónián elvégzett egy nagyon egyszerű, de csodálatos kísérletet. Oldalt állt, az emberek mellette haladtak el, ő pedig figyelte őket, és érezte, hogy senki nem hallja, amit a másik mond – rengeteg vendég, valami gazdag ember esküvőjén… Így hát ő is bekapcsolódott és nagyon halkan azt mondta az első embernek: – A nagyanyám ma halt meg. Az illető így válaszolt: – Igazán nagyon kedves Öntől! Ez csodálatos! Azután egy másik embernek mondta ugyanezt, aki erre azt mondta: – Oh, milyen kedves Öntől! És amikor a vőlegényhez ért ezzel a mondattal, az így válaszolt: – Öregem, ideje, hogy kövesd a példám! Senki nem hallgat senkire. Azt hallod, amire számítasz, hogy hallani fogod. Ez a benned élő várakozás a te szemüveged. A szemeidnek ablakokká kellene válniuk: ez a technika. Semmit nem szabadna figyelmen kívül hagynia a szemeidnek, mert ha valami kikerül a látványból, akkor keletkezik egy felhő. Akkor aztán olyan dolgokat látsz meg, amik nincsenek is ott. Akkor egy apró hallucináció… Hagyd, hogy valódi tisztaság legyen a szemeidben, a füleidben. Minden

27

érzékszervednek tisztának kell lennie, valódi intuitív érzékenységnek kell megjelennie benned – csak így tárulkozhat fel előtted a lét. És amikor a létet megismerted, tudod, hogy egy buddha vagy, egy isten vagy, mert a létezésben minden isteni. „Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul; ha elméjével felfedezi az elmét…” Először is bámulj az égbe. Feküdj le a földre és csak bámulj az égbe. Csak egy dologgal kell próbálkoznod: ne nézz semmit sem. Kezdetben újra meg újra elhibázod, újra és újra el fogod felejteni. Nem leszel képes folyamatosan emlékezni. Ne légy csalódott, hisz ez természetes oly sok idő megszokása után. Mindig, amikor újra emlékezel, hagyd abba az összpontosítást, lazítsd el a szemeidet, és csak nézz az égbe – semmit ne tégy, csak nézz. Hamarosan eljön az idő, amikor képes leszel úgy nézni az égbe, hogy nem próbálsz semmit sem látni ott. Ezután próbáld ugyanezt a belső egeddel: „ha elméjével felfedezi az elmét…” Akkor hunyd le a szemedet és nézz befelé, ne keress semmit, legyen ugyanaz a távoli tekinteted. A gondolatok sodródnak, de te nem keresed őket, nem nézed őket – egyszerűen csak nézel. Ha jönnek, jó, ha nem jönnek, az is jó. Így képes leszel meglátni a hézagokat: egy gondolat elszáll, jön egy másik – és a hézagok. Aztán, egy idő múlva észreveszed, hogy a gondolat átlátszóvá válik. Még akkor is, amikor a gondolat megjelenik, tovább látod a hézagot. Tovább látod az eget, amit épp egy felhő rejt. És minél inkább ráhangolódsz erre a látásmódra, annál inkább eltűnnek majd a gondolatok. Egyre kevesebb és kevesebb jön majd, mindig kevesebb és kevesebb. A hézagok megnőnek. Percekre tűnnek majd el a gondolatok, minden nagyon békés és csendes lesz belül – először vagy együtt önmagaddal. Minden tökéletesen boldog körülötted, nincs nyugtalanság. És ha ez a látásmód számodra természetessé válik… azzá válik, ez az egyik legtermészetesebb dolog, az embernek csak abba kell hagynia az összpontosítást, fel kell hagynia a várakozással: „…akkor elpusztítja a megkülönböztetést…” akkor nincs többé semmi, ami jó; nincs semmi, ami rossz; nincs semmi, ami ronda; nincs semmi, ami gyönyörű, „…és eléri a buddhaságot.” A buddhaság a legmagasabb szintű felébredést jelenti. Amikor nincs többé megkülönböztetés, mindenfajta különbségtétel elvész, elérkezik az egység, csak egy marad. Még „egynek” sem hívhatod, hisz az is egy dualitás részét alkotja. Egy marad, de nem hívhatod „egynek”, mert hogyan hívhatnád „egynek” anélkül, hogy mélyen belül azt ne mondanád, „kettő”. Nem, nem azt mondod, hogy „egy” marad, hanem egyszerűen azt, hogy a „kettő” eltűnik, a „sok” eltűnik. Most az egész egy határtalan egység, semminek sincs határa. Egy fa egybeolvad egy másikkal, a föld egybeolvad a fákkal, a fák egybeolvadnak az éggel, az ég egybeolvad a túlvilággal… te egybeolvadsz velem, én egybeolvadok veled… minden egybeolvad… a megkülönböztetések elvesznek, egybeolvadnak és összefolynak, ahogy a hullámok egybefolynak más hullámokkal… vibráló, élő, határok nélküli, meghatározás nélküli, megkülönböztetés nélküli óriás egység… a szent egybeolvad a bűnözővel, a bűnöző egybeolvad a szenttel… a jó rosszá válik, a rossz jóvá… az éjszaka nappallá változik, a nappal éjszakává… az élet halálba fordul át, a halál újra életet formáz – és így minden eggyé vált.

28

Csak ebben a pillanatban valósul meg a buddhaság: amikor nincs semmi jó, semmi rossz, nincs bűn, nincs erény, nincs sötétség, nincs éjszaka – semmi. Nincs különbség. A megkülönböztetések a te tanult szemeid miatt léteznek. Te azt tanulod, hogy hogyan tégy különbséget. De a valóságban nem létezik különbség. A megkülönböztetést te vetíted ki magadból. A megkülönböztetést te adod a világnak – az nincs ott. Ez a szemeid ravaszsága, és a szemeid becsapnak. „A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk; miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs. Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér.” „A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk…” És ugyanez igaz a gondolataidra is, és ugyanez a belső egedre is. A gondolataidnak nincs gyökerük, nincs otthonuk: épp ahogyan a felhők, ők is sodródnak. Így hát nem kell, hogy küzdj ellenük, nem kell, hogy ellenük legyél, még csak meg sem kell próbálnod megállítani őket. Ennek egy mély felismeréssé kell válnia benned, hiszen amikor egy ember elkezd érdeklődni a meditáció iránt, rögtön megpróbálja megszüntetni a gondolatait. De hogyha megpróbálod megszüntetni őket, akkor soha nem szűnnek meg, mert a megszüntetésükre irányuló kísérlet maga is egy gondolat, a meditációra irányuló próbálkozás is egy gondolat, a buddhaság elérésére tett próbálkozás is egy gondolat. Hogyan állíthatnál meg egy gondolatot egy másik gondolattal? Hogyan szüntethetsz meg egy elmét egy másik elmével? Akkor csak belekapaszkodsz a másikba. Ez megy majd újra meg újra, míg csömört nem kapsz; és ennek nincs vége. Ne küzdj – mert ki fog küzdeni? Ki vagy te? Csak egy gondolat. Szóval ne változz át harcmezővé, ahol egyik gondolat próbálja megölni a másikat. Inkább légy egy szemtanú, nézd a gondolatokat, ahogy úszkálnak. Meg fognak szűnni, de nem úgy, hogy te megszünteted őket. Azáltal szűnnek meg, hogy tudatossá válsz, nem pedig azért, mert erőfeszítéseket tettél, hogy megszűnjenek. Nem, akkor soha nem szűnnek meg, akkor ellenállnak. Próbáld meg és meglátod: próbálj csak megállítani egy gondolatot – az a gondolat mindig veled marad. A gondolatok nagyon makacsok, hajthatatlanok; mint a hatha jógik, nem tágítanak. Eldobod őket, ők meg visszajönnek millió és egy alkalommal. Te belefáradsz, de ők sohasem. Megtörtént, hogy egy ember érkezett Tilopához. Ez az ember a buddhaságot akarta elérni és hallotta, hogy Tilopa már elérte ezt az állapotot. Tilopa valahol egy tibeti templomban tartózkodott. Az illető megérkezett, Tilopa ült, az illető meg így szólt: – Szeretném megállítani a gondolataimat. Tilopa így válaszolt: – Nagyon egyszerű. Adok neked egy eszközt, egy technikát. Kövesd azt, amit most mondok: csak ülj le, és ne gondolj a majmokra. Ez megteszi. Az illető erre azt mondta: – Ilyen egyszerű? Csak a majmokra nem kell gondolni? De hát én soha nem is gondoltam rájuk! – Most tedd ezt, és holnap majd elmondod, mi történt – mondta Tilopa. Képzelheted mi történt a szerencsétlennel… majmok és majmok mindenütt. Éjjel semmit sem tudott aludni, egy szemhunyásnyit sem. Ahogy kinyitotta a szemeit, ott voltak. Vagy becsukta a szemeit, de akkor is ott voltak és grimaszokat vágtak… Meg volt döbbenve. – Miért adta nekem ezt a technikát ez az ember? Hiszen ha a majmokkal lenne a probléma… engem még sosem zavartak. Ez az első alkalom, hogy ez történik… És tovább próbálkozott, aztán még reggel is újra próbálkozott. Megfürdött, leült, de semmi sem használt: a majmok nem tágítottak. Estére, amikor visszatért, majdnem megőrült, mert a majmok követték őt, ő pedig beszélt hozzájuk. Megjött és azt mondta: – Kérlek ments meg valahogy! Én inkább nem akarok semmilyen meditációt, eddig teljesen jól voltam… És nem akarom a megvilágosodásodat sem, csak szabadíts meg ezektől a majmoktól!

29

Ha akarattal a majmokra gondolsz, lehet hogy nem jönnek el hozzád. De ha nem akarod… ha azt akarod, hogy ne jöjjenek, akkor követni fognak mindenüvé. Nekik is van egójuk, és nem hagyhatnak el olyan könnyen. És mit képzelsz magadról, hogy csak úgy próbálsz nem gondolni a majmokra? A majmok ingerültek lesznek: nem hagyják magukat. Ez történik az emberekkel. Tilopa viccelt. Azt mondta ezzel, hogy nem fog sikerülni, ha megpróbálsz megállítani egy gondolatot. Épp ellenkezőleg, maga a megszüntetésére irányuló erőfeszítés ad neki energiát, magára a figyelem elkerülésére tett kísérlet válik figyelemmé. Tehát mindig, amikor el akarsz kerülni valamit, túl sok figyelmet fordítasz pont arra a valamire. Ha nem akarsz gondolni valamire, máris arra gondolsz. Ne felejtsd el ezt, különben ugyanilyen helyzetbe kerülsz. A szerencsétlen megszállottat megszállták a majmok, mert el akarta űzni őket. Nincs szükség arra, hogy megállítsd az elméd. A gondolatok gyökértelenek, otthontalanok, vándorok – nem kell, hogy aggódj miattuk. Egyszerűen csak nézd őket, nézd anélkül, hogy figyelnél rájuk, csak nézz. Ha jönnek, úgy is jó, ne érezd rosszul magad miattuk – hiszen a leghalványabb ellenérzés, és máris harcolsz velük. Teljesen jól van, így természetes: ahogy a levelek megjelennek a fákon, úgy jelennek meg az elmében a gondolatok. Ez így van rendjén, pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Ha nem jönnek, az gyönyörű. Egyszerűen egy pártatlan megfigyelővé válsz, sem érte, sem ellene, se nem méltányolva, se nem helytelenítve – minden értékelés nélkül. Egyszerűen ülsz belül magadban, és nézel – nézel anélkül, hogy bármit néznél. És megtörténik… hogy minél inkább nézel, annál kevesebb dolgot találsz. Minél mélyebbre hatolsz, annál inkább eltűnnek, szertefoszlanak a gondolatok. Ha egyszer rájössz erre, a kezedben a kulcs. Ez a kulcs pedig megnyitja a legtitkosabb jelenséget is: a buddhaság jelenségét. „A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk; miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs. Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér.” És amint meglátod, hogy a gondolatok sodródnak, úgy már nem a gondolataid vagy, hanem az űr, amiben a gondolatok sodródnak – elértél az én-tudatodhoz, megértetted a tudatosság jelenségét. Akkor az ítélkezés véget ér: akkor semmi sem jó, semmi sem rossz, akkor minden vágy egyszerűen eltűnik, hiszen ha nincs semmi, ami jó és nincs semmi, ami rossz, akkor nincs többé semmi, amire vágysz és nincs semmi, amit elkerülnél. Elfogadsz mindent, ellazulsz és természetessé válsz. Elkezdesz a létben lebegni, sehová sem tartva, hisz nincs cél. Nem egy terv irányába, mert nincsenek már terveid. Ekkor elkezdesz minden pillanatot élvezni, akármit is hozzon – ne feledd: akármit. És képes vagy élvezni, mert nincs több vágyad és elvárásod. Többé nem kérsz semmit, így hát bármit is kapsz, azért hálás vagy. Csak az, hogy ülsz és lélegzel olyan csodálatos, csak az, hogy itt vagy olyan csodálatos; az élet minden pillanata egy varázslatos dologgá, önmagában egy csodává alakul. „A térben különböző formák és színek öltenek alakot, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg. Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik.” És akkor, akkor már tudod, hogy „a térben formák és színek öltenek alakot”. A felhők sokféle formát magukra öltenek: láthatsz elefántokat, oroszlánokat és amit csak akarsz. A térben formák, színek jönnek és mennek… „de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg…”, de akármi is történjen, az ég érintetlen marad, azt semmi nem festi meg. Reggel olyan, mint a tűz, a Napból áradó vörös tűz, az egész égbolt vörössé válik, de hová lesz a vörösség éjjel? Az egész égbolt sötét, fekete. Reggel pedig hová tűnik a sötétség? Az eget semmi nem festi meg, az ég érintetlen marad.

30

Egy szannyászin útja ez: olyannak maradni, mint az ég; érintetlennek minden átmeneti dologtól. Érkezik egy gondolat – egy szannyászin nem henceg vele. Nem mondja, hogy: „Hm, milyen helyes gondolatokkal, milyen erényes gondolatokkal vagyok tele, áldott a világ, hm, a gondolataimból is látszik…” Nem, ő nem henceg, mert ha henceg, akkor megfesti valami. Nem állítja, hogy ő jó. Aztán jön egy rossz gondolat – de ez nem sújtja le, különben megint csak megfestené valami. Jó vagy rossz, nappal vagy éjszaka, ő csak néz mindent, ami jön és megy. Az évszakok változnak, ő csak figyel; a fiatalság öregkorba ér, és ő csak figyel – de őt nem színezi semmi. És ez a szannyászin mibenlétének legmélyebb jelentése, hogy olyan légy, mint az égbolt, a tér. Valójában ez a helyzet. Amikor azt gondolod, hogy valamilyen színt kapsz, az csak gondolat. Amikor azt gondolod, hogy jó lettél, vagy rossz lettél, bűnöző lettél, vagy szent lettél, az mind csak gondolat, mert a belső eged soha nem válik semmilyenné – az egy lét; soha nem válik semmivé. Minden valamivé válás csupán valamely formával, névvel, színnel való azonosulás – minden valamivé változás. Te egy lét vagy, már most is az vagy – nincs szükség arra, hogy valamivé válj. Nézz fel az égre: jön a tavasz, és az egész teret betölti a madárdal, azután a virágok és az illat. Aztán jön a nyár, aztán az ősz. Aztán jön az eső – és minden tovább változik és változik és változik. Ez mind az égben történik, de mégsem színezi azt meg egyik sem. Mélységesen távol marad. Mindenhol jelen van, de mégis érintetlen. Egyszerre van a legközelebb és a legtávolabb. Egy szannyászin épp olyan, mint az égbolt: a világban él – megjelenik az éhség, azután a jóllakottság, megjelenik a nyár, azután a tél, jó napok, rossz napok, jó hangulatok, nagyon lelkes, eksztatikus, eufórikus hangulatok, rossz hangulatok, levert, sötét, terhelt hangulatok – minden jön és megy, és ő megfigyelő marad. Csupán csak figyel, és tudja, hogy minden el fog múlni, sok minden fog még eljönni és elmenni. Többé nem azonosul semmivel sem. A szannyász: nem-azonosulás. A szannyász a legtündöklőbb virágzás, a legcsodálatosabb ragyogás. „A térben formák és színek keletkeznek, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg. Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik.” Amikor Buddha elérte a legvégső, a legeslegvégső megvilágosodást, megkérdezték tőle: – Mit értél el? Ő pedig nevetett és azt mondta: – Semmit! Hisz minden, amit elértem, már itt volt bennem. Ez nem olyan valami, amit elnyertem. Mindig is itt volt bennem öröktől fogva, hisz ez maga a természetem. Csak eddig nem törődtem vele, nem voltam tudatában. A kincs mindig itt volt, csak elfelejtkeztem róla. Elfelejtetted, ez minden – ez hát a tudatlanságod. Ami a természetedet illeti, közted és egy buddha között nincs különbség. Csak egy különbség létezik: az, hogy te nem emlékszel arra, hogy ki vagy – ő azonban igen. Te ugyanaz vagy, de ő emlékszik, te pedig nem. Ő felébredt, te mélyen alszol – de a természeted ugyanaz. Próbáld ilyen módon megélni – Tilopa technikákról beszél –; élj úgy a világban, mintha te lennél az égbolt, tedd ezt az életstílusoddá. Valaki dühös rád, megbántódik – te figyelj! Ha megjelenik benned a harag – figyeld! Változz át egy távoli megfigyelővé, egyre csak nézz és nézz és nézz! És pusztán a figyeléssel, anélkül, hogy bármire néznél igazán, anélkül, hogy bármi megszállottjává válnál, amikor az érzékelésed kitisztul, hirtelen, egy pillanat alatt – valójában az időn kívül történik mindez –, hirtelen, az időn kívül felébredsz: buddhává váltál, megvilágosodtál, felébredtél. Mit nyer egy buddha ebből az egészből? Semmit sem nyer. Épp az ellenkezője történik, nagyon sok mindent elveszít: a szenvedést, a fájdalmat, a kínt, a szorongást, az ambíciót, a féltékenységet, a gyűlöletet, a birtoklási vágyat, az erőszakot – mindezt elveszíti. Hogy mit nyer? Semmit. Azt nyeri el, ami mindig is ott volt – emlékezik.

31

32

Harmadik fejezet: A sötétség és a fény természete A dal így folytatódik: Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja; Ahogy a szamszára hosszú kalpái sem rejthetik a tudat ragyogó fényét. Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen. Bár azt mondjuk, „a tudat oly ragyogó, mint a fény”, az valójában minden szó és szimbólum felett áll. Habár a tudat lényegét tekintve üresség, az mégis minden dolgot magában foglal és tartalmaz. Meditáljunk egy kicsit először a sötétség természetén. Ez a lét egyik legtitokzatosabb rejtelme – az életed pedig olyan nagyon belesodródott, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy megfeledkezz róla. Az embernek meg kell barátkoznia a sötétség természetével, hiszen ugyanez a természete az alvásnak, ugyanez a természete a halálnak, és ugyanez a természete minden tudatlanságnak is. A legelső dolog, ami feltárul előtted ha a sötétségen meditálsz, hogy a sötétség nem létezik: lét nélkül van jelen. Sokkal titokzatosabb, mint a fény. Egyáltalán nem rendelkezik léttel, épp ellenkezőleg – pontosan a fény hiánya. Sötétség nem létezik sehol sem, nem tudod megtalálni, az egyszerűen csak egy hiány. Nem önmagában való, nincs „önmagában való” léte, pusztán azt jelenti, hogy a fény nincs jelen. Ha a fény jelen van, akkor nincs sötétség; ha a fény nincs jelen, akkor ott van a sötétség – a fény hiánya ez, nem pedig valaminek a jelenléte. Ezért van, hogy a fény jön és megy, a sötétség viszont marad. Nincs, és mégsem múlik el. A fényt meg tudod teremteni, a fényt el tudod pusztítani, de nem teremthetsz sötétséget és el sem pusztíthatod a sötétséget: mindig ott van anélkül, hogy egyáltalán ott lenne. A második, amire rá fogsz jönni ha elmélkedsz rajta, hogy mivel nem létező, nem tehetsz ellene semmit. Ha pedig mégis megpróbálsz tenni ellene valamit, akkor te fogsz kudarcot vallani. A sötétséget nem lehet legyőzni, hogyan is lehetne legyőzni valamit, ami nem is létezik? Amikor kudarcot vallasz, azt gondolod majd: „Biztosan nagyon erős, hisz legyőzött.” Ez abszurd! A sötétségnek nincs ereje. Hogyan lehetne olyasvalaminek ereje, ami nem is létezik? Nem a sötétség és annak ereje győz le téged – a saját ostobaságod az, ami legyőz. Először is harcolni kezdtél – ez ostobaság volt. Hogyan harcolhatnál egy nem létező dolog ellen? És ne feledd: nagyon sok mindennel harcoltál már, ami szintén nem létezik. Ezek is épp olyanok, mint a sötétség. Az egész erkölcs nem más, mint küzdelem a sötétséggel, ezért hülyeség. Az egész erkölcs egy fenntartás nélküli küzdelem a sötétséggel, egy önmagában nem létező valami ellen indított harc. A gyűlölet nem valós, az pusztán a szeretet hiánya. A harag sem valós, csupán a könyörület hiánya. A tudatlanság sem valós, pusztán a buddhaság, a megvilágosodás hiánya. A szexualitás sem valós, csak a brahmacsárja hiánya. És az egész erkölcs állandóan olyan dolgokkal harcol, amik nem is léteznek. Egy erkölcsös ember soha nem boldogulhat, az lehetetlen. Végül kudarcot kell vallania – minden erőfeszítése puszta képtelenség. Itt a különbség a vallás és az erkölcs között: az erkölcs megpróbálja legyőzni a sötétséget, a vallás megpróbálja felébreszteni a belül megbúvó fényt. Nem érdekli a sötétség, pusztán megpróbálja megtalálni a fényt legbelül. Amint a fény megjelenik, a sötétség eltűnik. Amint a fény megjelenik, semmit nem kell többé tenned a sötétség ellen, egyszerűen nincs többé sötétség. Másodszor: semmit sem tehetsz közvetlenül a sötétség ellen. Ha bármit tenni akarsz a sötétség ellen, a fénnyel kell tenned valamit, nem a sötétséggel. Oltsd el a fényt, és a sötétség megjelenik. Gyújtsd meg a fényt, és a sötétség eltűnik. A sötétséget viszont nem olthatod el és nem gyújthatod meg, nem

33

hozhatod elő valahonnan és nem is taszíthatod ki sehonnan. Ha a sötétséggel akarsz valamit tenni, akkor egy kerülőutat kell választanod; a fényen keresztül kell eljutnod hozzá. Soha ne harcolj olyan dolgokkal, amik nem léteznek. Az elmét csábítja a harc, de ez a csábítás veszélyes: elvesztegeted az energiáidat, az életedet, és teljesen szétforgácsolódsz. Ne hagyd, hogy az elméd kísértsen, csak figyeld meg, hogy egy dolognak van-e valós léte, vagy pusztán valami hiányaként van jelen. Ha az csak egy hiány, ne küzdj ellene, hanem keresd meg azt a valamit, aminek a hiánya – így jó úton jársz majd. A harmadik dolog a sötétségről az, hogy milliónyi módon mélyen beleszövődött már az életünkbe. Amikor dühös vagy, a benned lévő fény eltűnik. Tulajdonképpen azért vagy dühös, mert a fény eltűnt, és a sötétség belépett. Csak öntudatlanul lehetsz dühös, tudatosan nem. Próbáld ki: vagy elveszíted a tudatosságodat és előjön a harag, vagy tudatos maradsz és a harag nem jelenik meg – tudatosan nem lehetsz dühös. Mit jelent ez? Azt, hogy a tudatosság természete épp olyan, mint a fényé, a harag természete pedig pontosan olyan, mint a sötétségé – nem választhatod egyszerre mindkettőt. Ha a fény jelen van, nem lehet sötétség – ha tudatos vagy, nem lehetsz dühös. Mindig jönnek hozzám emberek azzal a kérdéssel, hogy hogyan szabadulhatnának meg a haragtól. Rossz kérdést tesznek fel, és egy rossz kérdésre nehéz helyes választ kapni. Először is a megfelelő kérdést kell feltenned. Ne kérdezd, hogyan lehetne eloszlatni a sötétséget; ne kérdezd, hogyan lehetne eloszlatni a gondokat, a szenvedést és a szorongást. Csak figyeld meg az elméd, és először jöjj rá, vajon miért is vannak jelen ezek. Azért vannak jelen, mert nem vagy elég tudatos. Tedd fel tehát a megfelelő kérdést: „Hogyan lehetnék egyre tudatosabb?” Ha azt kérdezed, hogyan szabadulhatnál meg a haragtól, akkor könnyen valami moralista áldozatául eshetsz. Ha azonban azt kérdezed, hogyan lehet tudatosabbá válni, hogy a harag ne létezhessen, hogy a vágy ne létezhessen, hogy a kapzsiság ne létezhessen, akkor jó úton haladsz, akkor vallásos keresővé válsz. Az erkölcs hamis pénz: megtéveszti az embereket. Az erkölcs egyáltalán nem vallás. A vallásnak semmi köze az erkölcshöz, mert a vallásnak semmi köze a sötétséghez. A vallás egy pozitív próbálkozás arra, hogy felébresszen téged. Nem érdekli a jellemed. Amit teszel az értelmetlen: a jellemedet nem változtathatod meg. Feldíszítheted, de nem változtathatsz rajta. Kiszínezheted, gyönyörűen kifestheted, de nem változtathatsz rajta. Csak egy átalakulás létezik, csak egy alapvető fordulat, és ez a fordulat nem akkor jön el, amikor a jellemeddel, a cselekedeteiddel, a tetteiddel vagy elfoglalva, hanem amikor a lényeddel foglalkozol. A létezés pozitív jelenség: amint a lényed éberré, figyelmessé és tudatossá válik, a sötétség hirtelen eltűnik – lényed a fény természetéből való. A negyedik dolog… és most beléphetünk a szútrába. Az alvás épp olyan, mint a sötétség. Nem véletlen, hogy nehéz elaludnod világosban, ez teljesen természetes. A sötétség rokonságban áll az alvással, ezért könnyű éjjel aludni. A téged körülvevő sötétség megteremti azt a környezetet, amelyben nagyon könnyen elalhatsz. Mi történik alvás közben? Szép lassan elveszíted a tudatosságodat. Azután jön egy olyan szakasz, ahol álmodsz. Az álom azt jelenti: féltudatosság. Féltudatos vagy, félúton a teljes tudattalanság felé vezető úton. Az ébrenléti állapotból a teljes tudattalanság felé haladsz. Ezen az úton jönnek elő az álmok. Az álom azt jelenti, hogy félig ébren vagy, félig alszol. Ezért ha egész éjjel folyamatosan álmodsz, reggel fáradtnak érzed magad. És akkor is fáradt leszel, ha nem álmodhatsz – hiszen az álmok létének oka van. Az ébrenléti órákban nagyon sok mindent összegyűjtesz: gondolatok, érzések, befejezetlen dolgok keringenek az agyadban. Megpillantottál egy gyönyörű nőt az úton, és hirtelen megjelent benned egy vágy. De te jellemes, erkölcsös, kulturált ember vagy: egyszerűen elnyomod magadban ezt az érzést, rá sem pillantasz, tovább dolgozol – és egy beteljesületlen vágy kezd keringeni körülötted. Valahogy be kell teljesíteni, különben nem leszel képes elérni a mély alvási szakaszt. Az álom újra meg újra vissza fog húzni és azt mondja majd: „Gyere vissza! Az a nő tényleg gyönyörű volt, a teste elbűvölt. Bolond vagy, mit csinálsz itt? Keresd meg őt – elszalasztottál egy lehetőséget!”

34

A benned sodródó vágy nem hagy majd mélyen aludni. Az elme teremt egy álmot: újra ott vagy az úton, a gyönyörű nő elhalad, de ez alkalommal egyedül vagy, minden civilizáció nélkül. Olyan vagy, mint egy állat, természetes vagy, erkölcs nélkül. Ez a te saját külön világod: ide nem jöhet be a rendőr, a pap, és a bíró sem ítélhet el. Teljesen egyedül vagy, még tanúd sem lesz. Most játszhatsz a megjelenő nemi vággyal: erotikus álmod lesz. Az álom majd beteljesíti a benned lebegő vágyat, azután elalszol. De ha folyamatosan csak álmodsz, akkor is fáradt leszel. Ha nem engednek álmodni… Az Egyesült Államokban sok alváskutató laboratórium működik, ők fedezték fel ezt a jelenséget: ha valakit nem hagynak álmodni, három héten belül megőrül. Ha valakit újra meg újra felébresztenek, amikor csak álmodni kezd… Léteznek erre utaló látható jelek. Amikor valaki álmodni kezd, fel lehet ébreszteni. Különösen a szemhéjai kezdenek el gyorsan remegni – ez azt jelenti, hogy álomképet lát. Amikor nem lát álmot, a szemhéjak nyugodtak, hisz akkor van szükség a szemek működésére, amikor álmodsz. Ébreszd fel, és tedd ezt vele egész éjjel – mindig amikor álmodni kezdene, ébreszd fel. Három héten belül meg fog őrülni. Az alvás nem tűnik olyan nélkülözhetetlennek. Ha felébresztesz egy embert… ha akkor ébreszted fel, amikor még nem álmodik, fáradt lesz, de nem őrül meg. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy szükséged van az álmokra. Olyan vagy… olyan megtévesztő vagy, az egész léted akkora illúzió – ezt hívják a hinduk májának –, hogy álmokra van szükséged. Álmok nélkül nem létezhetsz. Az álmok a táplálékod, az álmok az erőd, álmok nélkül megőrülsz. Az álom az őrület feloldása, és amint a feloldás megtörtént, elalszol. Az ébrenlétből álomba zuhansz, az álomból pedig az alvásba. Egy átlagembernek minden éjjel nyolc álom-ciklusa van, és két álom-ciklus között csak néhány pillanatig alszik mélyen. Abban a néhány pillanatban minden tudatosság eltűnik, tökéletes sötétség van. Mégis közel vagy a határhoz, bármilyen váratlan helyzet kizökkenthet. Ha a ház kigyullad, vissza kell majd rohannod a teljes, ébrenléti tudatosságodhoz, vagy ha anya vagy és a gyereked elkezd sírni, akkor is rohanni, futni fogsz az ébredés felé – tehát ott maradsz a határon. Belezuhansz a mély sötétségbe, de a határon maradsz. A halálban pontosan a közepébe zuhansz. A halál és az alvás hasonlók, a minőségük ugyanaz. Amikor alszol, minden éjjel a sötétségbe zuhansz, tökéletes sötétségbe. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen tudattalanná válsz – ez pontosan az ellenkező pólusa a buddhaságnak. Egy buddha tökéletesen felébredt, te pedig minden éjjel a teljesen alvó állapotba, a tökéletes sötétségbe zuhansz bele. A Gítában Krisna azt mondja Ardzsunának, hogy a jógi még akkor is éber, amikor mindenki mélyen alszik. Ez nem azt jelenti, hogy ő sohasem alszik; alszik, de csak a teste, csakis a teste pihen. Nincsenek álmai, mert nincsenek vágyai, így nem lehetnek kielégítetlen vágyai sem. Nem úgy alszik, mint te – a tudatossága még a legmélyebb pihenésében is tiszta, a tudatossága tűzként lángol. Te minden éjjel álomba zuhansz: mély tudattalanságba, kómába kerülsz. A halálban pedig egy még mélyebb kómába zuhansz. Ezek mind olyanok, mint a sötétség. Ezért félsz a sötétségtől, mert az halálszerű. Az alvás is halálszerű és vannak emberek, akik ezért félnek az alvástól is. Sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik bár szerettek volna, nem voltak képesek aludni. Amikor megpróbáltam megérteni az elméjüket rájöttem, az alapvető problémájuk az, hogy félnek. Azt mondják, aludni szeretnének, mert fáradtak, de mélyen belül valójában félnek az alvástól – ez hozza létre az összes problémát. Az inszomniás esetek kilencven százalékát a félelem okozza – az emberek félnek. Ha félsz a haláltól, félni fogsz az alvástól is, hiszen ez a félelem a halálfélelemből ered. Amint megérted, hogy ezek a dolgok mind a sötétséghez tartoznak, és hogy a te benső természeted a fény természete is egyben, minden megváltozik. Akkor számodra megszűnik az alvás, és csak a pihenés marad; megszűnik a halál, és pusztán egy ruha-, egy test-csere, egy öltözékváltás lesz belőle. De ez csak akkor történhet meg, ha felismered a benső lángot, a természetedet, a legbenső lényedet. Most nézzük a szútrát: „Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja;

35

Ahogy a szamszára hosszú kalpái sem rejthetik a tudat ragyogó fényét.” Akik felébredtek, ráébredtek, hogy a „korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja”. Talán életek millióin keresztül barangoltál a sötétben, de ez nem pusztíthatja el a benned lévő fényt, hiszen a sötétség nem tud agresszív lenni. A sötétség nem agresszív. Hogyan lehetne agresszív valami, ami nincsen? A sötétség nem tudja elpusztítani a fényt – hogyan is pusztíthatná el? Még egy kis lángot sem tud elpusztítani, nem támadhat neki, nem lehet vele konfliktusban – hogy tudna a sötétség elpusztítani egy lángot? Hogyan tudna a sötétség elrejteni egy lángot? Ez lehetetlen. Ilyen soha nem történt még, mert ez soha nem történhet meg. De az emberek továbbra is ellentétekben gondolkodnak: azt hiszik, a sötétség a fény ellensége. Ez képtelenség! A sötétség nem lehet a fény ellensége. Hogyan lehetne egy hiány annak az ellensége, aminek ő a hiánya? A sötétség nem lehet a fény ellen: nincs benne küzdelem, egyszerűen csak hiány, puszta hiány, puszta tehetetlenség – hogyan tudna támadni? Mindig azt mondod: „Mit tehetnék? Feltámadt bennem a harag...” – ez lehetetlen. „Feltámadt bennem a kapzsiság” – ez is lehetetlen. A kapzsiság nem tud feltámadni, a harag sem tud feltámadni: ezek a sötétség természetéből valók, a te lényed pedig fény. Még a lehetőség sem létezik. De a harag jön. Ez csak azt mutatja, hogy a benső fényedről teljesen elfelejtkeztél. Eszedbe sem jut, már nem vagy tudatában annak, hogy ott van. Ezt elrejtheti a feledékenység, a sötétség azonban nem. Tehát az igazi sötétség a te feledékenységed, és ez a feledékenység kiválthatja a haragot, a kapzsiságot, a sóvárgást, a gyűlöletet, a féltékenységet – ezek tehát nem feltámadnak benned. Ne felejtsd el, te hívod meg őket – ők csak ezután fogadják el a meghívásodat. Te hívod meg őket, tehát ők nem támadhatnak, hanem a vendégeidként érkeznek. Lehet, hogy elfelejtetted, hogy valaha is meghívtad őket. Elfelejtheted, hiszen önmagadat is elfelejtetted, bármit elfelejthetsz. A feledékenység az igazi sötétség. A feledékenységben sok minden megtörténik. Olyan vagy, mint egy részeg: teljesen elfelejtkeztél magadról, arról, hogy ki is vagy valójában, merre is tartasz, és miért is tartasz valahová egyáltalán. Minden irány elvész, már a tájékozódó képességed sincs meg. Olyan vagy, mint aki berúgott. Ezért hangsúlyozza minden alapvető vallási tan az önmagunkra való emlékezést. Ha a feledékenység a kór, az önmagadra emlékezés lesz az ellenszer. Próbálj emlékezni önmagadra. Azt fogod mondani: „Én ismerem magam és emlékszem magamra! Ugyan miről beszélsz?” De ezután próbáld meg: csak tartsd magad elé a karórádat és nézd a másodpercmutatót, majd emlékezz egyvalamire: „Azt a mutatót figyelem, amelyik a másodperceket jelzi”. Még három másodpercig sem leszel képes folyamatosan emlékezni erre. Sokszor fogsz megfeledkezni róla – egy ilyen egyszerű dologról: „Figyelek, és emlékszem, hogy figyelek.” El fogod felejteni. Sok minden jut majd az eszedbe: megbeszéltél valakivel egy találkát, pusztán az órát nézve megjelenik az elmédben ez az asszociáció: „Ötkor találkoznom kell a barátommal.” A gondolat hirtelen előbukkan, és te máris elfelejtetted, hogy az óramutatót nézed. Ahogy a mutatót nézed, lehet, hogy eszedbe jut Svájc, csak mert az óra svájci. Ahogy nézed az órát, lehet, hogy elkezdesz azon gondolkodni: „Milyen nevetséges vagyok! Mit csinálok itt? Csak az időmet vesztegetem.” De képtelen leszel csak három egymást követő másodpercig is emlékezni arra, hogy a másodpercmutatót figyeled. Ha képes vagy elérni, hogy egy percre emlékezz magadra, megígérem, hogy Buddhává változol. Elég csak egy perc, csak hatvan másodperc. Azt gondolod: „Ilyen olcsó az egész, ennyire egyszerű?” – de nem az. Nem fogod fel, milyen mély a benned lévő felejtés. Nem leszel képes rá, hogy csak egy percig emlékezz önmagadra anélkül, hogy belépne és megzavarna egy gondolat. Ez az igazi sötétség. Ha emlékszel, világossá változol. Ha felejtesz, sötétté válsz. És a sötétségben persze mindenféle tolvajok jelennek meg, mindenféle rablók támadnak rád, mindenféle balesetek történnek veled. Emlékezz magadra – ez a kulcs. Próbálj egyre többre és többre emlékezni, mert mindahányszor megpróbálsz egyre többre emlékezni, mindinkább a középpontba kerülsz, belekerülsz önmagadba. Utazgató elméd visszazuhan saját magába. Egyébként elmész valahová máshová: az elme

36

folyamatosan vágyakat kreál, te pedig egyszerre követed és üldözöd mindenfelé az elmét. Ezért vagy meghasadt, ezért nem vagy egy, és a lángod, a benső lángod ezért lobog oly bizonytalanul: olyan, mint egy falevél a viharos szélben. Amikor a benső lángod állandóvá és erőssé válik, hirtelen te is egy átalakuláson mész keresztül, megváltozol, megszületik egy új lény. Ez a lény a fény természetéből származik majd. Most a sötétség természetéből való vagy, egyszerűen csak hiánya vagy valaminek – annak, ami lehetnél. Tulajdonképpen még nem is vagy, még nem is születtél meg. Volt már sok születésed, sok halálod, de mégsem születtél még meg. Egy valódi megszületésnek még el kell érkeznie. A feladatod az lesz, hogy a feledékenységből az önemlékezésre formáld át a benső természetedet. Tedd, amit teszel. Én nem fegyelmezlek téged, és nem mondom, hogy „tedd ezt, meg tedd azt”. Az én tanításom nagyon egyszerű. Az én tanításom az, hogy tégy amit akarsz, de tedd úgy, hogy közben emlékszel önmagadra, emlékezz arra, hogy azt teszed, amit éppen teszel. Ha sétálsz, emlékezz, hogy sétálsz. Nem kell szavakba foglalnod, mert az nem segít, sőt, maga a megfogalmazás fogja majd elvonni a figyelmedet. Nem kell sétálás közben magadban mondogatnod, hogy „most sétálok, most sétálok…”, mert ha ezt mondogatod, akkor ez a „sétálok” lesz a feledékenység, és így nem leszel képes emlékezni. Egyszerűen csak emlékezz, nincs szükség a megfogalmazására. Nekem meg kell fogalmaznom, mert beszélek hozzád, de amikor sétálsz, egyszerűen csak emlékezz a jelenségre, a sétára. Minden lépést teljes tudatossággal tegyél meg. Amikor eszel, egyél. Én nem mondom meg, hogy mit egyél és mit ne egyél. Edd azt, amit szeretsz, de azzal az önemlékezéssel, hogy most eszel. Hamarosan rájössz, hogy sok minden egyszerűen lehetetlenné válik a számodra. Ezzel az állandó önmagadra való emlékezéssel nem tudsz majd húst enni, ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy olyan erőszakos légy, ha emlékszel. Lehetetlenné válik, hogy bárkit bánts, amikor emlékszel, mert amikor emlékszel magadra, hirtelen meglátod, hogy ugyanaz a fény, ugyanaz a láng ég mindenütt, minden testben, minden egységben. Minél inkább ismered a bensőd természetét, annál inkább áthatolsz a másikon. Hogyan ölhetnél azért, hogy egyél? Ez egyszerűen lehetetlenné válik. Nem azért, mert ez a szokásod – ha szokásból csinálod, az hamis. Ha szokásból nem lopsz, az hamis. Tolvajjá fogsz válni, találsz majd magadnak kifinomult módokat. Ha az erőszakmentességet szokásból gyakorolod, akkor az erőszakmentességed… ott lesz mögötte elrejtve az erőszak. Nem, a vallást nem lehet gyakorolni. Az erkölcsöt lehet gyakorolni. Ezért teremt az erkölcs képmutatást – az erkölcs kétszínűséget teremt. A vallás megteremti az eredeti létezést, ezt nem lehet gyakorolni. Hogyan gyakorolhatnád a létezést? Egyszerűen csak egyre tudatosabbá válsz, és a dolgok elkezdenek megváltozni. Egyre inkább a fény természetéből való leszel és a sötétség eltűnik. „Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja…” Életek millióin keresztül, korszakokon át sötétségben éltél, de ne ess kétségbe, ne érezz kilátástalannak mindent, mert még ha életek millióin keresztül is sötétségben éltél, ebben a pillanatban mégis elérheted a fényt. Csak figyelj: egy ház száz éve zárva van, sötét van, s te most benyitsz és fényt gyújtasz. Azt fogja vajon mondani a sötétség, hogy: „Én már száz éves vagyok, ez a fény azonban csak egy csecsemő”? Azt fogja mondani, hogy „Nem vagyok hajlandó eltűnni. Legalább száz évig kell itt azt a fényt égetned, csakis akkor…”? Nem, már egy csecsemő láng is elég egy nagyon-nagyon ősi sötétséghez. Miért? „A sötétség száz év alatt biztosan meggyökerezett.” De nem, a sötétség nem képes meggyökerezni, mert nem létezik. Csak a fényre várt. Abban a pillanatban, ahogy megjelenik a fény, a sötétség eltűnik. Nem maradhat, mert nincs valós léte. Emberek jönnek hozzám és azt mondják: – Te azt tanítod, hogy a hirtelen megvilágosodás lehetséges. Mi fog akkor történni az elmúlt életeinkkel és az elmúlt karmáinkkal? Semmi. Ezek olyanok, mint a sötétség. Lehet, hogy gyilkoltál, lehet, hogy tolvaj vagy rabló voltál, lehet, hogy egy Hitler, vagy egy Dzsingisz kán voltál, vagy az elképzelhető legrosszabb – de ez nem

37

számít. Amint visszaemlékezel önmagadra, a fény megjelenik és az egész múlt azonnal eltűnik. Egyetlen pillanatig sem képes maradni. Gyilkoltál, de nem válhatsz gyilkossá – azért gyilkoltál, mert még nem voltál tudatában önmagadnak, nem voltál tudatában annak, hogy mit csinálsz. Azt mondják, Jézus így szólt a kereszten: – Atyám, bocsáss meg ezeknek az embereknek, hisz nem tudják, mit cselekszenek. Egyszerűen ezt mondta: „Ezek az emberek nem a fény természetéből valók, nem emlékeznek önmagukra. Teljes felejtésben cselekszenek, a sötétségben mozognak és botladoznak. Bocsáss meg nekik, ők nem felelősek, bármit is csináljanak.” Hogyan lehetne felelős bárki, aki nem emlékszik önmagára? Ha egy részeg megöl egy embert, még a bíróság is megbocsát neki, ha bebizonyosodik, hogy teljes öntudatlanságban követte el a bűntettet. Miért? Mert hogyan tehetsz felelőssé valakit? Felelőségre vonhatod azért, mert ivott, de nem teheted felelőssé azért, mert gyilkolt. Ha egy őrült megöl valakit, meg kell bocsátani neki, mert ő nem önmaga. A felelősség azt jelenti, hogy emlékezel. Bármit is tettél, azt mondom, ne aggódj miatta. Azért történt veled, mert nem voltál tudatos. Gyújtsd meg a benső fényedet – keresd meg, kutasd fel, hisz ott van –, és hirtelen az egész múlt eltűnik, mintha mindez csak egy álom lett volna. Tulajdonképpen álom is volt, hisz nem voltál tudatos. Minden karma egy álomban történik, mert a karma ugyanonnan ered, ahonnan az álmok. Nem kell arra várnod, hogy a karmáid beteljesüljenek – úgy az örökkévalóságig kellene várnod. Ráadásul még úgy sem kerülnél ki a körforgásból, mert egyszerűen nem lennél képes az örökkévalóságig várni anélkül, hogy időközben jó néhány szamárságot ne tennél. Így hát az ördögi kört soha nem lehet feloldani. Tovább és tovább és még tovább fogsz menni, és továbbra is mindenféle dolgokat fogsz csinálni, és az új cselekedeteid később elkövetkező cselekedetekbe rángatnak majd bele – hol lesz ennek így vége? Nem, ennek nincs vége. Egyszerűen csak tudatossá kell válnod és akkor hirtelen az összes karmád megszűnik. A mély tudatosság egyetlen pillanata elég, és a teljes múlt eltűnik, ostobasággá válik. Ez a Kelet egyik legjelentősebb felismerése. A keresztények képtelenek ezt megérteni. Mindig az ítéletre, meg az Utolsó Ítélet Napjára gondolnak, ahol majd tettei alapján minden ember megmérettetik. Akkor Krisztusnak tévednie kellene, amikor azt mondja: „bocsáss meg ezeknek az embereknek, hisz nem tudják, mit cselekszenek.” Ezt a zsidók sem tudják megérteni, és a mohamedánok sem tudják megérteni. A hinduk valóban a legmerészebb népek közé tartoznak, hisz eljutottak a probléma legközepéig: a probléma nem a cselekedetekből ered, hanem a létezésből. Amint felfedezed a benső lényedet és a fényt, már nem ebből a világból való vagy. Bármi történt is a múltban, az csak egy álomban történt. Ezért mondják a hinduk, hogy ez az egész világ egy álom – csak te nem vagy álom, csak az álmodó nem álom. Egyébként minden más álom. Figyeld meg ennek az igazságnak a szépségét: csak az álmodó nem álom, mert az álmodó nem lehet álom, hiszen nélküle nem létezhetne az álom. Legalább valakinek, az álmodónak egy valós jelenségnek kell lennie. Nappal, amíg ébren vagy, rengeteg mindent csinálsz: elmész a közértbe, elmész a piacra, kapálsz a telken, vagy egy gyárban dolgozol, és millió mást csinálsz. Éjjel, amikor alszol, mindenről elfeledkezel. Mind eltűnik, és egy új világ kezdődik el: az álom világa. Most a tudósok azt mondják, hogy ugyanannyi időt kell fordítani az álomra, mint az ébrenlétre. Az ébrenléti órák mennyiségét kell az álomra fordítani. Ha hatvan év alatt húsz évet szentelt valaki a munkájának az ébrenléti órákban, akkor húsz évet szentelt az álomra is: ugyanannyi időt, pontosan ugyanannyi időt kell az álomra szánni. Tehát az álom nem kevésbé valós, ugyanaz a minősége. Éjjel álmodsz, és elfeledkezel arról a világról, amit ébren élsz meg. Amikor mélyen alszol, elfeledkezel az ébrenléti világról és az álomvilágról is. Reggel aztán újra feléled az ébrenléti világ, elfelejted az esti álmodat de most is alszol. Egyvalami azonban állandóan jelen van – te. Ki

38

emlékszik az álmokra? Reggel ki mondja, hogy „múlt éjjel álmodtam”? Ki mondja reggel, hogy „múlt éjjel nagyon-nagyon mélyen aludtam, nem álmodtam semmit”? Kicsoda? Kell, hogy legyen egy tanú, aki ott áll, aki mindig jelen van és figyel. Jön az ébredés, jön az álom, jön az alvás – de valaki ott áll hátul és figyeli az egészet. Csakis ez valóságos, mert ez az, ami mindhárom fázisban létezik. A többi fázis eltűnik, de ennek meg kell maradnia minden fázisban, ez az egyetlen maradandó dolog benned. Kerülj minél közelebb ehhez a szemtanúhoz. Válj egyre éberebbé, és változz át minél inkább e szemtanúvá. Ahelyett, hogy egy színész lennél a világban, légy szemtanú, egy néző. Minden más álom, csak az álmodó a valóság. Valóságnak kell lennie, különben hol történnének az álmok? Ő az alap. A képzelgések csak azért történhetnek meg… csak akkor, hogyha ő ott van. És amint emlékezni tudsz, elneveted magad. Miféle élet volt ez az emlékezés nélkül? Alkoholista voltál, aki egyik fázisból a másik fázisba sétált, anélkül, hogy tudta volna, miért is teszi ezt. Irány nélkül sodródtál. De: „Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja; Ahogy a szamszára hosszú kalpái…” sok-sok korszak, a világ sok eónja, kalpája „…sem rejthetik a tudat ragyogó fényét.” Ez mindig jelen van, ez a te valóságos lényed. „Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen. Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény«, az valójában minden szó és szimbólum felett áll.” Egy dolgot hasznos lesz megérteni. A valósághoz háromféle megközelítés kapcsolódik. Az egyik az empirikus megközelítés, a tudományos elme felfogása – kísérletezés, kísérletezés az objektív világon – ez, hacsak kísérlet nem bizonyítja, semmit nem fogad el. Aztán van egy másik, a logikus elme megközelítése. Ő nem kísérletezik, egyszerűen csak gondolkodik és érvel; a téma mellett és ellene szóló lehetőségeket latolgatja. Majd pusztán az elméje felhasználásával, okozati úton valamilyen következtetésre jut. Végül van egy harmadik megközelítési mód, a metaforikus, a költészet és a vallás megközelítése. Ez a három megközelítés létezik: három dimenzió – de csak az egyik ér el a valósághoz. A tudomány nem hatolhat tovább a tárgynál, mert már maga a megközelítés módja megteremt egy korlátot. A tudomány nem léphet túl a külsőn, hiszen a kísérletezni csak a külsővel lehet. A filozófia és a logika nem tud túllépni a szubjektív világon – mindkettő elmegyakorlat: az elmédben jutsz el a következtetésekig. Nem tudod eltüntetni az elmét, nem léphetsz át rajta. A tudomány objektív, a filozófia, a logika pedig szubjektív. A vallás, a költészet túlhaladja ezeket: olyan ez, mint egy arany híd; összeköti az objektívet a szubjektívvel. Ekkor azonban mindent elnyel a káosz – ez a káosz természetesen kreatív. Tulajdonképpen nem is lehet kreativitás ott, ahol nincs káosz. De itt minden megkülönböztetés-nélkülivé válik, a határok eltűnnek. Vagy inkább így fogalmaznék: a tudomány nappali megközelítés – délben minden tiszta, elhatárolható, megvannak a határok is, így jól láthatod a másikat. A logika éjjeli megközelítés: a sötétben tapogatózva, pusztán az elmével, minden kísérleti segítség nélkül, csak gondolkodsz. A költészet és a vallás alkonyati megközelítés: pont az előző kettő között helyezkedik el. Már nincs nappal, a déli nap ragyogása eltűnt, a dolgok már nem tisztán kivehetőek és elkülönültek. De az éj még nem érkezett el, a sötétség még nem burkolt be mindent. A sötétség és a nappal találkoznak; se

39

nem fehér, se nem fekete, hanem lágy szürkeség. A határok összemosódnak és egybeolvadnak, semmi sem különbözik egymástól, minden minden más is egyben. Ez egy metaforikus megközelítés. Ezért használ a költészet metaforákat – és a vallás a legalapvetőbb költészet. A vallás is metaforákban beszél. Sose feledd, hogy ezeket a metaforákat nem szabad szó szerint érteni, különben félreérted a lényeget. Amikor azt mondom, „a benső fény”, az ég szerelmére, ezt nehogy szó szerint értsd! Amikor azt mondom „a bensőd olyan, mint a fény”, ez egy metafora. Valamit jelez, de nem ad neki éles határokat, nem határozza meg: a fény természetéből eredő valami, de nem pontosan a fény – ez egy metafora. Innen ered a probléma: a vallás metaforákban beszél. Másképp nem tud beszélni, mert erre nincs más mód. Hogyha egy másik világban jártam volna és ott olyan virágot láttam volna, amely nem létezik ezen a világon, majd eljönnék hozzád, hogy arról a virágról beszéljek neked, mihez kezdenék? Metaforákat kellene használnom. Azt mondanám, hogy „mint a rózsák” – de nem rózsák, egyébként miért mondanám, hogy „mint a rózsák”, egyszerűen azt mondhatnám: „rózsák”. De ezek nem rózsák – minőségükben különböznek. A „mint” azt jelenti, hogy megpróbálom összekötni az énáltalam ismert másik világot a teáltalad ismert evilággal – ezért hát a metafora. A rózsákat ismered, de nem ismered annak a másik világnak a virágait. Én ismerem annak a világnak a virágait, és megpróbálok abból a világból megosztani veled valamit: azt mondom, hogy olyanok, mint a rózsák. Ne haragudj majd rám, amikor elérsz abba a világba és majd nem találsz ott rózsákat. Ne citálj majd bíróság elé, mert én azt soha nem szó szerint értettem. Csupán a rózsa minőségére utaltam, ez pusztán jelzés, egy ujj, ami a holdra mutat. De ne kapaszkodj bele az ujjba, mert az ujj lényegtelen – nézd a holdat, és felejtsd el az ujjat. Ez a metafora jelentése; ne kapaszkodj a metaforába. Nagyon sok embernek vannak emiatt mély, zavaros téveszméi: nem tudják elengedni a metaforákat. Én a benső fényről beszélek… erre néhány napon belül azonnal megjelennek nálam azzal, hogy „Láttam a benső fényt!” Megtalálták a rózsákat a másik világban… pedig azok ott nem léteznek. Emiatt a metaforikus nyelv miatt sokan egyszerűen fantáziálni kezdenek. P. D. Ouspensky alkotott egy új szót, így hangzik: „imaginátha”. Amikor csak jött valaki és elkezdett a „belső tapasztalásairól” beszélni, hogy „a kundalini elkezdett emelkedni… megláttam egy fényt a fejemben… a csakrák megnyíltak…”, azonnal megállította őt és azt mondta: – imaginátha! Az emberek pedig megkérdezték: – Mi az az „imaginátha”? – A képzelgés betegsége – válaszolta erre, és egyszerűen lezárta a témát. Azonnal azt mondta: „Állj! Áldozatul estél…” A vallás metaforákban beszél, mert nincs más mód a közvetítésre, mert a vallás a másik világról beszél, a túlvilágról. Megpróbál hasonlatokat találni ebben a világban. Szavakat használ, amelyek bár lényegtelenek, mégis valamilyen módon az egyedüli elérhető szavak: használnod kell őket. A költészetet könnyen megértheted. A vallás bonyolultabb, hiszen a költészetnél rögtön tudod, hogy képzeletről van szó, így ez nem okozhat problémát. A tudományt is könnyen megértheted, mert tudod, hogy az nem képzelet, hanem empirikus alapon bizonyított tény. A költészetet könnyen megértheted, mert tudod, hogy az költészet, tiszta költészet, kész – a képzelethez tartozik. Jó! Gyönyörű! Élvezheted is – az igazság azonban nem ez. De mihez kezdesz a vallással? – hiszen a vallás a leghatalmasabb költészet. És ez nem képzelgés. Én azt mondom, hogy empirikus. Éppoly empirikus, mint a tudomány, de nem használhat tudományos terminológiát, mert az túlságosan objektív. Nem használhat filozófiai terminológiát sem, mert az túl szubjektív. Valami olyat kell használnia, ami egyik sem a kettő közül, valami olyat, ami összeköti a kettőt – így hát a költészetet használja. Az egész vallás egy hatalmas, nélkülözhetetlen költészet. Nem találsz Buddhánál nagyobb költőt. Természetesen soha nem próbált írni egyetlen verset sem. Én itt vagyok veled. Én is költő vagyok.

40

Én sem költöttem egyetlen verset sem, még egy haikut sem, de folyamatosan metaforákban beszélek. Folyamatosan megpróbálom áthidalni azt a szakadékot, amit a tudomány és a filozófia teremtettek. Megpróbálom az egység, a megosztottság-nélküliség érzését átadni neked. A tudomány egy fél, a filozófia egy másik fél – mit lehet tenni? Hogyan érezhetnéd át az egységet? Ha komolyan belemélyedsz a filozófiába, arra fogsz jutni, amire Shankara is jutott. Ő azt mondta, hogy a világ illuzórikus, nem létezik – csak a tudat létezik. Ennek is két oldala van. Ha a tudományban mélyedsz el, akkor arra fogsz jutni, amire Marx jutott. Marx és Shankara egymás ellentétes pólusai. Marx azt mondja, hogy nincs tudat, csak a világ létezik. Én azonban tudom, hogy mindkettőnek igaza van, mégis, mindketten tévednek. Mindkettőnek igaza van, mert egy féligazságot mondanak, és mindketten tévednek, mert mindketten megtagadják a másik felet. És ha nekem az egészről kell beszélnem, hogyan tehetem ezt meg? A költészet az egyetlen mód, a metafora az egyedüli kiút. Ne feledd: Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen. Ezért mondják mindig a bölcsek: akármit is mondunk, nem tudjuk elmondani. Kifejezhetetlen, mégis megpróbáljuk kifejezni. Azért hangsúlyozzák ezt a tényt, mert ott a veszélye, hogy szó szerint értelmezed őket. Az űr olyan értelemben űr, hogy ott semmi nem marad tebelőled. De más értelemben az űr nem űr, hiszen az egész fog beléereszkedni – így az űr válik a legtökéletesebb, legbeteljesedettebb jelenséggé. Mit lehet hát tenni? Ha azt mondod: „űr”, az elme hirtelen arra gondol, hogy semmi sincs ott, akkor meg minek vele foglalkozni? Ha pedig azt mondod, hogy nem űr, hanem a legtökéletesebb lét, az elme tévesen ambíciót kreál belőle magának: „hogyan válhatnék a legtökéletesebb lénnyé?” – s azután belép az ego. Az ego elvesztéséhez az „űr” szót hangsúlyozzák. De ahhoz, hogy éber legyél, tudnod kell, hogy az űr nem valódi űr, hiszen a teljesség tölti meg. Amikor te nem vagy, az egész létezés költözik beléd. Amikor a csepp eltűnik – óceánná változik. Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény« – mondja Tilopa –, az valójában minden szó és szimbólum felett áll. Ne hagyd, hogy megtévesszen a metafora, ne kezdj fényeket látni belül. Az nagyon könnyű – „imaginátha”. Becsukhatod a szemeidet és elképzelhetsz egy fényt, bármilyen fényt; óriási álmodozó vagy, oly sok mindent meg tudsz álmodni, miért pont a fényt ne? Az elme képes bármit megteremteni, mindent, amit akarsz, csak egy kis kitartásra van szükség. Ha gyönyörű nőket tudsz megteremteni az elmédben, akkor egy egyszerű fényt miért ne tudnál? Mi rossz van a fényben? Olyan sok gyönyörű nőt tudsz megteremteni az elmédben, hogy a való világban egyik nő sem lesz kielégítő, mert egyik sem fogja megütni a mércét. Egy külön élményvilágot vagy képes megteremteni belül. Mindegyik érzékednek megvan a maga képzeleti központja. A hipnózisban a következő történik: a képzelet teljes funkcióval kezd működni, a logika pedig egészen eltűnik, mert a logika hipnózisban aludni tér. A hipnózis nem más, mint a logikus érvek, a kétkedés szunnyadása. Ilyenkor a képzelet tökéletesen szabadon működhet, ilyenkor nincs rajta fék, csak gázpedál – mész tovább és tovább, nincs, ami megfékezzen. A hipnózisban bármit elképzelhetsz: hagymát adsz egy hipnózisban lévő ember kezébe, és azt mondod neki: – Ez egy gyönyörű alma. Nagyon finom! Ő pedig meg fogja enni a hagymát és azt mondja: – Tényleg csodálatos! Soha nem kóstoltam még ennél finomabb almát! Később odaadsz neki egy almát és azt mondod: – Ez egy hagyma – erre a szemei is könnyezni kezdenek:

41

– Hú de csíp! – mondja, miközben az almát eszi. Mi történik ilyenkor? A kétkedő eltűnt. A hipnózisban a kétkedő elalszik. Most a képzelet működik, miközben nem ellenőrzi semmi sem. Ez a baj a vallással is. A vallásnak bizalomra van szüksége. A bizalom azt jelenti, hogy az elme kételkedő képessége pihenni tér. Olyan, mint a hipnózis. Így hát igaza van annak, aki odajön hozzád és azt mondja: „Ez az ember, ez az Osho meghipnotizált téged!” Ha bízol bennem, az olyan, mint a hipnózis: teljesen ébren elveszíted a logikus értelmedet – most teljes gőzzel működik a képzelet, most veszélyes helyzetbe kerültél. Ha elengeded magad, mindenfélét el tudsz képzelni: látod, ahogy a kundalini emelkedik, érzed, ahogy a csakrák megnyílnak… bármit el tudsz képzelni, és azok meg is fognak történni veled. És ezek csodálatos dolgok – csak nem igazak. Tehát ha bízol valakiben, tisztában kell lenned a képzelet erejével, mely a bizalomra épül. Bízz, de ne válj a képzelgésed áldozatává. Bármi, amit hallasz, az metaforikus. És soha ne feledd: minden tapasztalás a képzelet szüleménye. Minden tapasztalás, én mondom, kivétel nélkül. Csakis a tapasztaló az igazság. Így hát bármit is tapasztalsz, ne figyelj rá túlságosan és ne kezdj hencegni vele. Csak emlékezz mindig arra, hogy minden, amit tapasztalsz képzelgés – csak az, aki tapasztal, az igaz. Figyelj a szemtanúra, összpontosíts a szemtanúra, és ne a tapasztalásokra. Akármilyen gyönyörűek is, az összes tapasztalás álomszerű, és mindenkinek túl kell jutni mindegyiken. A vallás tehát költői, mert metaforákat kell használnia. A tanítvány mélyen bízik, könnyen a képzelődés áldozatául eshet – nagyon-nagyon ébernek kell lenni hát. Bízzál, figyelj a metaforákra, de ne felejtsd el, hogy azok metaforák. Bízzál – sok minden kezd majd történni veled, de emlékezz, hogy rajtad kívül minden más képzelet. És el kell érkezned egy olyan pontra, ahol már nincs több tapasztalás, csak a tapasztaló ül csöndben hajlékában, sehol semmit nem tapasztalva, tárgyak nélkül, fény nélkül, virágok nyiladozása nélkül, minden nélkül. Valaki elment Lin Csi-hez, aki a rendházában, egy domb tetejére épült kis kolostorban élt. Épp egy fa alatt ült, egy szikla közelében, amikor az illető megkérdezte tőle: – Mi történik, amikor valaki beérkezik? Lin Csi pedig azt válaszolta erre: – Itt ülök egyedül, a felhők tovaszállnak, és én figyelek. Évszakok jönnek, és én figyelek. Néha látogatók jönnek és én csak figyelek. És itt ülök egyedül… Végül csak a szemtanú, a mindent figyelő tudat marad. Az összes tapasztalás eltűnik, csak a tapasztalások puszta háttere marad. Csak te maradsz, minden más elvész. Ne felejtsd ezt el, mert te bízol bennem, és én metaforákban beszélek – a képzeleted ilyenkor könnyen becsaphat. „Imaginátha” – ismerd fel ezt a betegséget. „Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény«, az valójában minden szó és szimbólum felett áll. Habár a tudat lényegét tekintve üresség, az mégis minden dolgot magában foglal és tartalmaz.” Ezek az állítások ellentmondásosnak tűnnek: egy szer azt mondod, hogy a tudat űr, a következő pillanatban meg azt mondod, hogy mindent magában hordoz. Miért ezek az ellentmondások? Azért, mert minden vallásos megismerés természete ilyen. Metaforákat kell használnia, de rögtön figyelmeztetni kell téged arra, hogy legyél éber és ne válj a metaforák áldozatává. Lényegét tekintve üresség, mégis mindent magában hordoz. Amikor tökéletesen üressé válsz, kizárólag akkor teljesülsz be. Amikor nem leszel többé, akkor leszel igazán végre először. Jézus azt mondja: Ha elveszíted magadat, megérkeztél. Ha ragaszkodsz magadhoz, veszíteni fogsz. Ha meghalsz, újjászületsz. Ha képes vagy tökéletesen megszűnni, akkor örökkévalóvá válsz, maga leszel az örökkévalóság…

42

Ezek mind metaforák – de ha bízol, ha szeretsz, ha engeded a szíved megnyílni felém, akkor képes leszel megérteni. Ez a megértés minden más megértést túlhalad. Nem intellektuális, hanem közvetlen kapcsolat két szív között. Itt vagyok és próbálok beszélni hozzád, de a beszéd csak másodlagos. A lényeg az: ha nyitott vagy, belédáramolhatok. Ha a beszédem csak annyit segít, hogy egyre nyitottabbá válsz tőle, már megérte. Én nem mondani akarok valamit neked, csak nyitottabbá próbállak tenni – az elég. Akkor belédáramolhatok… mert anélkül, hogy megízlelnél, soha nem leszel képes megérteni, amit mondok.

43

Negyedik fejezet: Olyan légy, mint egy üres bambusznád A dal így folytatódik: Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj, Csukd be jól a szád és maradj csöndben, Ürítsd ki elméd, és semmire ne gondolj. Mint üreges bambusznád, tested úgy pihenjen nyugton. Se nem adva, se nem elvéve, nyugtasd el az elméd. A mahámudrá olyan, mint a semmihez nem ragaszkodó elme. Ekképp gyakorolva, idővel eléred a buddhaságot. Először is a tevékenység természetét és a benne lévő rejtett áramlatokat kell megérteni, különben az ellazulás lehetetlen. Még ha szeretnél is ellazulni, az lehetetlenné válik, hacsak nem veszed észre, ha nem figyeled meg és ismered fel a tevékenység természetét, mert a tevékenység nem egy egyszerű jelenség. Sokan szeretnének ellazulni, mégsem képesek rá. Az ellazulás olyan, mint a virágzás: nem kényszerítheted. Meg kell értened az egész jelenséget – miért vagy olyan tevékeny, miért találsz magadnak annyi elfoglaltságot, miért kell mindenáron tenned valamit. Figyeld meg ezt a két szót: „cselekvés” és „tevékenység”. A cselekvés nem tevékenység, és a tevékenység sem cselekvés. A természetük szöges ellentétben áll egymással. A cselekvést a helyzet hívja elő, a helyzethez képest cselekszel, arra válaszolsz. A tevékenységet viszont nem érdeklik a körülmények, a tevékenység nem válasz a körülményekre. Te annyira nyugtalan vagy belül, hogy számodra a körülmények csak ürügyet jelentenek arra, hogy tevékeny maradhass. A cselekvés az elcsendesedett elme alkotása – ez a legcsodálatosabb dolog a világon. A tevékenység azonban egy nyugtalan elme származéka – ez a legrondább. A cselekvésnek jelentősége van – a tevékenység jelentéktelen. A cselekvés pillanatról-pillanatra, spontán keletkezik. A tevékenységet a múlt terheli. Az nem egy válasz a jelen pillanatra, hanem sokkal inkább egyfajta módja annak, hogy a saját, múltból magaddal cipelt nyugtalanságodat a jelenbe is áttöltsd. A cselekvés kreatív. A tevékenység nagyon-nagyon pusztító – elpusztít téged, elpusztít másokat. Próbáld megérezni a kettő közötti árnyalt különbséget. Például amikor éhes vagy és eszel, az egy cselekvés. De amikor nem vagy éhes, semmi éhséget nem érzel magadban, mégis tovább eszel, az tevékenység. Ez a fajta evés csaknem erőszak. Elpusztítod az ételt… koptatod a fogaidat és elpusztítod az ételt, de legalább ad egy kis enyhülést a belső nyugtalanságodnak. Nem az éhség miatt eszel, ez pusztán egy belső kényszer, kényszer az erőszakra, ami az evésre ösztönöz. Az állatvilágban az erőszak a szájhoz és a végtagokhoz, azaz a fogakhoz és a karmokhoz kapcsolódik. Ez a kettő jeleníti meg az állatvilágban az erőszakot. Amikor eszel, ezt a kettőt az étel köti össze. A kezeddel magadhoz veszed, a száddal megeszed az ételt – így az erőszak feloldódik. Azonban ha nincs jelen az éhség, akkor az evés nem cselekvés, hanem betegség. Ez a fajta tevékenység megszállottság. Persze, nem ehetsz így folyton, mert akkor kipukkadsz, ezért az emberek trükköket eszeltek ki: bételt, vagy rágógumit rágnak, cigarettát szívnak – ezek az ál-ételek. Nincs bennük semmi tápérték, azonban az erőszak szempontjából remekül működnek. Mit csinál egy üldögélő, bételt rágcsáló ember? Épp megöl valakit. Gondolatban, ha tudatosulna benne, talán gyilkosságról fantáziálna. De ő csak bételt rágcsál: önmagában egy teljesen ártalmatlan tevékenységet folytat. Ezzel nem bánthatsz senkit, viszont nagyon veszélyes rád, mert közben egyáltalán nem vagy tudatában annak, amit csinálsz. Mit csinál az, aki dohányzik? Bizonyos szempontból ő egészen ártalmatlan: épp csak beszívja a füstöt, majd kifújja, belélegez, majd kilélegez. Ez egyfajta pránajáma, egyfajta ismétlődő Transzcendentális Meditáció. Az, aki dohányzik, egy mandalát alkot: magába szívja a füstöt, kifújja, beszívja, kifújja – ezzel egy mandala

44

keletkezik. A dohányzáson át a maga módján kántál, ritmusosan kántál. Ez megnyugtatja, a belső feszültség enyhül egy kicsit. Sose feledd, hogy amikor beszélsz valakihez és ő elkezdi keresgélni a cigarettáját, akkor szinte száz százalékig biztos, hogy az azt jelenti, hogy megunt téged, magára kellene hagynod. Legszívesebben kidobna, de nem teheti, az túl udvariatlan volna. Ha elkezdi a cigarettáját keresgélni, akkor ezzel azt üzeni: „Most már elég! Elegem van!” Ha most az állatvilágban lennétek, akkor azonnal rádvetné magát. Ezt azonban nem teheti meg, hisz ő egy civilizált emberi lény. Inkább a cigarettára veti rá magát és elkezd dohányozni. Most már nem izgatod őt, most már bezárta magát a saját „füstkántálásába”. Ez lecsillapítja. De ez a tevékenység azt mutatja, hogy megszállott vagy. Nem tudsz önmagad maradni, nem tudsz elcsöndesedni, nem vagy képes passzív maradni. A különböző tevékenységeken keresztül egyre csak az őrületet, az elmebajt árasztod magadból. A cselekvés csodálatos. A cselekvés spontán reakcióként tör elő, hisz az életnek ilyen reakciókra van szüksége. Minden pillanatban cselekedned kell, így a cselekvés a jelenben keletkezik. Éhes vagy, hát elmész ételt keresni magadnak. Szomjas vagy, ezért odamész a kúthoz. Elálmosodsz, hát lefekszel aludni. Maga a helyzet szüli, hogy mit teszel. A cselekedet mindig spontán és teljes. A tevékenység soha nem spontán, a tevékenység mindig a múltból jön. Lehet, hogy éveken keresztül csak gyűlt benned, és végül most robban be a jelenbe – ez nem lényeges. De az elme ravasz: mindig talál majd indokot a tevékenységre. Az elme mindig megpróbálja majd bebizonyítani, hogy amit csinál, az nem is tevékenység, hanem cselekvés, „hiszen szükség van rá”. Hirtelen haragra gerjedsz. Körülötted mindenki más tudja, hogy erre semmi szükség nem volt, a helyzet soha nem követelt tőled ilyen reakciót, teljesen fölöslegesen lettél dühös – csak te nem látod ezt. Mindenki azt gondolja: „Mit csinálsz? Nincs erre szükség. Miért vagy ilyen dühös?” Te azonban meg fogod indokolni, okokkal támasztod majd alá, hogy igenis szükség volt erre. Ezek az indoklások segítenek hozzá, hogy ne kelljen tudomást venned az őrületedről. Ezeket a dolgokat hívja Gurdjieff „ütközőnek”. Ilyen ésszerűsítő ütközőkkel veszed körül magad, hogy ne kelljen felismerned a helyzetet, amiben épp benne vagy. Az ütközőket két vagon, két vasúti kocsi között alkalmazzák, hogy egy esetleges hirtelen megállásnál megakadályozzák, hogy az utasokat túl nagy lökés érje – az ütközők fogják fel a lökést. A tevékenységed egyfolytában értelmetlen, de az ütközők megvakítanak – és a tevékenység csak folyik egyre tovább… Egy ilyen tevékenység mellett képtelen vagy kikapcsolódni. Hogyan is pihenhetnél, amikor egy megszállott kényszer ösztökél, hogy csinálj valamit, legyen az bármi is. Tele van a világ olyan őrültekkel, akik állandóan ezt szajkózzák: „Inkább csinálj valamit, minthogy tétlen legyél”. Sőt, a világon szinte mindenütt vannak olyan mérhetetlenül ostoba emberek is, akik ilyen és ehhez hasonló közmondásokat találnak ki: „Az üres elme az ördög műhelye”. Ez nem így van. Az üres elme Isten műhelye. Az üres elme a legcsodálatosabb dolog a világon, a legtisztább – mert hogyan is lehetne másképp, hogy is lehetne az ördög műhelye? Az ördög nem tud belépni egy kiürült elmébe, ez lehetetlen! Az ördög csupán egy tevékenységektől megszállott elmébe fészkelheti be magát – akkor az ördög megmutatja neked a módokat, hogy hogyan lehetsz még tevékenyebb. Az ördög soha nem azt mondja, hogy lazíts. Inkább azt mondja: „Miért vesztegeted az idődet? Csinálj már valamit! Mozdulj! Az élet elszáll, hát csinálj valamit!” Minden nagy tanító, aki ráébredt az élet igazságára, felfedezte, hogy az üres elme mindenkiben Istennek ad helyet. A tevékenységet tudja használni az ördög – egy üres elmével azonban nem tud mit kezdeni. Hogy használhatna az ördög egy üres elmét? Nem mer közelíteni, hisz az űr egyszerűen megöli őt. De ha egy mélységes, őrjítő kényszer munkál benned, hogy tevékeny maradj, akkor az ördög veszi át feletted az irányítást, ő fog majd vezetni – ő marad az egyetlen vezetőd. Szeretném, ha megértenéd: ennek a közmondásnak egyáltalán nincs igaza. Ezt a mondást valószínűleg maga az ördög sugallta.

45

Figyeljük meg ezt a tevékenység-kényszert! És először önmagadban kell megfigyelned, mert bármit is mondok én, vagy Tilopa, annak nem lesz sok értelme, ha magadban nem jössz rá, hogy a tevékenységednek semmi jelentősége, nincs rá semmi szükség. Miért csinálod? Miközben utazom, állandóan olyan embereket látok, akik újra meg újra ugyanazt csinálják. Huszonnégy órán keresztül utazom együtt egy utassal a vonaton. Egy fülkébe zárva nem sok tennivaló akad, hát talál magának egy napilapot, amit újra meg újra elolvas, én meg figyelem. Mit csinál ez az ember? Egy napilap nem a Gíta vagy a Biblia. A Gítát sokszor elolvashatod, mert minden esetben egy új részlet jelentősége tárul fel előtted. De egy napilap nem a Gíta. Egyszer átolvasod, és vége! Annyit sem ér, hogy egyszer elolvassák, de az emberek folyton azt lapozzák. Újra meg újra elölről kezdik. Mi a baj? Szükségük van erre? Nem – pusztán kényszeresek. Nem képesek csöndesek és passzívak maradni. Ez számukra képtelenség – olyan, mint a halál. Tevékenynek kell maradniuk. Sokévi állandó utazgatásaim lehetőséget adtak arra, hogy megfigyeljem az embereket anélkül, hogy észrevegyék. Néha csak egyetlen utassal voltam a fülkében, aki ilyenkor általában minden erejét latba vetve próbált beszélgetésbe elegyedni velem. Mivel én kizárólag igennel és nemmel feleltem, egy idő után feladta. Akkor csak figyeltem. Csodálatos élmény, minden költség nélkül. Néztem ahogy kinyitja a táskáját – láttam, hogy semmit nem csinál –, belenéz, aztán becsukja. Aztán kinyitja az ablakot, majd becsukja. Ezután újra belenéz az újságba, cigarettára gyújt, majd megint kinyitja a táskáját, átrendezi… megy és kinyitja az ablakot, kinéz… Mit csinál? És miért? Belül remeg benne valami; egy lázas elmeállapot, egy belső kényszer. Csinálnia kell valamit, különben ő maga vész el. Minden bizonnyal tevékeny ember volt egész életében, most itt egy pillanat, hogy kikapcsoljon – de ő nem tud kikapcsolni, a jó öreg szokás vele marad. Aurangzeb, a mogul császár állítólag börtönbe záratta idős édesapját. Aurangzeb apja, Sah Jehan építtette a Taj Mahal-t. A fiú letaszította trónjáról és bezáratta őt. Aurangzeb életrajzában az áll, hogy Sah Jehan néhány nappal később már nem aggódott a bebörtönzés miatt, hiszen mindenféle fényűzést biztosítottak a számára. Inkább volt az palota, mint börtön, és Sah Jehan éppúgy élt, mint annak előtte. Mindent megkapott, amire szüksége volt. Pusztán egyetlen egy dolog hiányzott: az elfoglaltság. Nem tudott mit csinálni. Így hát erre kérte a fiát, Aurangzebet: – Valóban elláttál mindennel, amire szükségem van, és minden nagyon szép. De egyvalamiért örökké hálás lennék neked. Küldj hozzám harminc fiút, szeretném tanítani őket. Aurangzeb nem hitt a fülének: „Miért akar az én apám harminc fiút tanítani? Korábban soha nem érdekelte a gyereknevelés. Mi történt most vele?” A fiú azonban teljesítette a kívánságot. Küldtek hozzá harminc fiút, Sah Jehan pedig elégedett volt. Újra császár lehetett a harminc fiú között. Bemész egy általános iskolába, és megfigyelheted, hogy egyes tanárok olyan önkényesen viselkednek, mintha császárok volnának. Ide-oda ugráltatják a gyerekeket: „leülni! felállni! ezt csináld! azt csináld!...”, és a gyerekeknek engedelmeskedniük kell. A volt császár pedig megalakította új udvartartását a harminc fiúból – pusztán megszokásból, a benne élő jó öreg parancsolgató narkomániája miatt. A pszichológusok szerint a tanárok valójában politikusok. Persze nem elég magabiztosak ahhoz, hogy a nagyközönség elé álljanak, inkább iskolákat választanak – ott válnak kormányzókká, miniszterelnökökké és császárokká. Kisgyerekeknek parancsolgatnak, mindenféle dolgot rájuk erőltetve. Valamint a pszichológusok szerint a tanároknak hajlamuk van a szadizmusra is, szeretnek másokat kínozni. És hol találhatnál erre jobb helyet, mint egy iskolában. Ártatlan gyerekeket gyötörhetsz, ráadásul a saját érdekükben, az ő javukra teheted mindezt. Menj és nézd meg! Én sok általános iskolában jártam, és megfigyeltem a tanárokat. A pszichológusok úgy hiszik – én pedig biztos vagyok benne –, hogy szeretik kínozni a gyerekeket. Nem is találhatnál ártatlanabb áldozatokat: ők még teljességgel fegyvertelenek, még ellenállni sem tudnak, olyan gyengék és tehetetlenek – a tanár császárként áll felettük.

46

Aurangzeb azt írja az életrajzában: „Az apám, pusztán a régi megszokásból, még mindig úgy akar tenni, mintha császár lenne. Hadd játsszon hát, és hadd csináljon bolondot magából, nincs ebben semmi rossz. Legyen körülötte harminc, vagy akár háromszáz fiú is, amennyit csak akar. Hadd vezessen egy madersát, egy kis iskolát, és hadd legyen vele boldog.” A tevékenység az, amikor a cselekvés elveszti jelentőségét. Figyeld meg magadban: az energiáid kilencven százalékát különböző tevékenységekre pocsékolod. Ezért amikor eljön a pillanat a cselekvésre, már nem is marad semmi erőd. Egy nyugodt ember nem kényszeres, az energia pedig gyűlni kezd benne. Megőrzi az erejét, magától elraktározódik az energiája, így amikor eljön a pillanat a cselekvésre, az egész lénye abba a cselekvésbe árad. Ez az, amiért a cselekvés teljessé válik. Egy tevékenységet mindig csak fél szívvel csinálsz, mert teljesen nem teheted magad bolonddá önmagad előtt. Hisz még te is tudod, hogy fölösleges amit csinálsz. Még te is tisztában vagy vele, hogy valamilyen benned élő lázas kényszer miatt csinálod. Olyan kényszer miatt, ami annyira homályos, hogy te sem látod tisztán. Váltogathatod a tevékenységeidet, de anélkül, hogy a tevékenységet cselekvéssé alakítanád át, ez nem fog rajtad segíteni. Sokszor kérdezik tőlem: – Hogyan szokhatnék le a dohányzásról? Én erre mindig azt felelem: – Miért? Hisz ez egy csodálatos TM, inkább folytasd. Ha abbahagyod, akkor valami mást kezdesz majd csinálni, mert a betegség attól nem múlik el, hogy a tüneteit kezeled. Majd bételt rágcsálsz, vagy rágógumit, de vannak ezeknél sokkal veszélyesebb szokások is. Ezek még ártalmatlanok, hisz ha rágógumit rágsz, akkor te magad rágod a rágógumit. Lehet, hogy bolond vagy, de legalább nem vagy erőszakos, nem vagy másokra ártalmas. Ha leszoksz a rágózásról, vagy a dohányzásról, mit teszel akkor? A szádnak tevékenységre van szüksége, a szád erőszakos. Akkor folyton beszélni fogsz; bla-bla-bla-bla… ez már sokkal veszélyesebb. Mullah Naszruddin felesége jött el hozzám épp a minap. Nagyon ritkán látogat meg, de amikor eljön, azonnal tudom, hogy valamilyen válsághelyzetbe került, így hát megkérdeztem: – Mi baj van? Harminc percen keresztül beszélt folyamatosan, csak úgy áradtak belőle a szavak: – Mullah Naszruddin álmában beszél. Kérlek, javasolj valamit, hogy mit kéne tenni! Túl sokat beszél, és lehetetlen vele egy szobában aludni. És ronda dolgokat mond, meg üvölt is… – Semmit nem kell tenni. Egyszerűen adj neki lehetőséget hogy beszéljen, amikor mindketten ébren vagytok – válaszoltam. Az emberek állandóan beszélnek. Nem adnak senki másnak lehetőséget. A beszéd épp olyan, mint a dohányzás. Ha huszonnégy órán keresztül beszélsz… és te huszonnégy órán át beszélsz: amíg ébren vagy, beszélsz, a tested elfárad, elalszol, de a beszéd folytatódik. Huszonnégy órán keresztül, éjjelnappal állandóan beszélsz és beszélsz és beszélsz… Ez épp olyan, mint a dohányzás, mert a két jelenség egy és ugyanaz: a szájnak mozgásra van szüksége, és a legalapvetőbb tevékenység a szájjal történik, hiszen a száddal kezdted meg életed első tevékenységét is. Megszületik a gyermek. Elkezdi az anyja mellét szopni – ez a legelső tevékenység, és ez a legalapvetőbb is. A dohányzás pont olyan, mint a szopás: meleg tej árad be, a dohányzásnál meleg füst árad beléd, és a cigaretta a szádban pont olyan érzés, mint az édesanyád mellbimbója. Ha nem engednek cigarettázni, rágógumizni vagy mást, akkor beszélni fogsz, és az veszélyesebb, mert ilyenkor a saját belső hulladékaidat dobálod át a többiek elméjébe. Képes vagy sokáig csöndben maradni? A pszichológusok szerint, ha három hétig csöndben maradsz, elkezdesz magadban beszélni. Ilyenkor kettéhasadsz: egyszerre fogsz beszélni és hallgatni is. Ha pedig három hónapig maradsz csendben, azzal felkészíted magad az elmegyógyintézetre, mert akkor már nem fog érdekelni, hogy van-e ott valaki vagy sem. Beszélni fogsz, sőt nem csak beszélni, de válaszolni is fogsz magadnak – így már teljes vagy, már nem függsz senkitől sem. Ilyen egy őrült. Az őrült olyan ember, aki az egész világot magába zárta. Ő a beszélő és ő a hallgató is, ő a színész és ő a néző is egyben – ő minden, az egész világot magába zárta. Felosztotta önmagát sok különálló

47

részre, és most az egész darabokban van. Ezért félnek az emberek a csendtől – tudják, hogy összeroppanhatnak. Ha félsz a csendtől, az azt jelenti, hogy a megszállott, lázas, beteges elméd folyamatosan arra ösztökél, hogy légy tevékeny. A tevékenységgel önmagad elől menekülsz. A cselekvésben létezel – a tevékenységben elmenekülsz magad elől, ez egyfajta kábítószer. A tevékenységben elfelejtkezel önmagadról, ha pedig önmagadról elfelejtkezel, akkor nincs több nyugtalanság, gyötrelem, szorongás. Ezért van szükséged arra, hogy folyamatosan tevékeny maradj, csináld ezt vagy azt, és így soha nem fejlődik és nem virágzik ki benned a nem-cselekvés. A cselekvés csodálatos. A tevékenység beteges. Találj rá erre a különbségre önmagadban: mi a tevékenység és mi a cselekvés – ez az első lépés. Második lépésként pedig merülj el egyre inkább a cselekvésben, hogy az energiáid mindinkább ide áradhassanak, és amikor megjelenik a tevékenység, légy még inkább körültekintő és még éberebb. Ha tudatos vagy, a tevékenység abbamarad, az energia megmarad, és ugyanez az energia válik majd cselekvéssé. A cselekvést mindig a pillanat szüli, nem pedig valami előre elkészített, előre legyártott séma alapján keletkezik. Lehetőséget sem ad, hogy felkészülj, hogy begyakorold. A cselekvés mindig új és friss, mint a hajnali harmatcseppek. Egy olyan ember pedig, aki a cselekvésnek él, szintén mindig friss és fiatal. A teste talán megöregszik, de a frissessége megmarad. A teste talán meghal, de a fiatalsága örökké él. A teste talán eltűnik, de ő megmarad – mert Isten az elevenséget szereti. Az Isten mindig az újat és a frisset szereti. Hagyd el szép sorjában a tevékenységeidet. De hogyan tudod őket elhagyni? Már maga ez a feladat is tevékenységgé válhat, és ezáltal megszállottá tehet. Ez történt a kolostorokban élő szerzetesekkel is: a tevékenységek elhagyása lett a mániájuk. Mindig csinálnak valamit ennek érdekében: imádkoznak, meditálnak, jógáznak… de ezek is tevékenységek. Ilyen módon nem dobhatod el a tevékenységet. Visszajön, és a hátsó ajtódon kopogtat megint. Légy tudatos. Érezd a különbséget a cselekvés és a tevékenység között. Légy egyre tudatosabb, amikor a tevékenység kerít a hatalmába – valójában ezt birtokbavételnek kellene hívni inkább –, amikor a tevékenység birtokba vesz, megszáll, mint egy kísértet. Mert a tevékenység valóban egy kísértet: a múltból érkezik hozzád, és halott. Amikor a tevékenység birtokba vesz téged, és lázassá válsz, légy egyre tudatosabb; ez minden, amit tehetsz. Figyeld meg! Még ha muszáj is megtenned valamit, akkor is teljes tudatossággal tedd, amit teszel! Dohányozz, de dohányozz nagyon lassan, teljes tudatossággal, hogy láthasd, mit teszel. Ha képes vagy megfigyelni a dohányzásodat, egy nap hirtelen kiesik az ujjaid közül a cigaretta, mert felismered az abszurditását. Felismered, hogy hülyeség. Egyszerűen hülyeség és ostobaság! Amikor erre rádöbbensz, a tevékenység egyszerre eltűnik. De te nem dobhatod el, mert maga az eldobás is tevékenység. Ezért fogalmazok úgy, hogy eltűnik… ahogy az elszáradt levelek is eltűnnek a fáról, lehullanak; épp így hullik le rólad a tevékenység is. De ha te dobtad el, akkor valamilyen más módon, valamilyen más formában újra fel fogod szedni. Hagyd, hogy a dolgok maguktól lehulljanak rólad. Hagyd, hogy a tevékenység eltűnjön, ne akard erőltetni, hisz már az erre irányuló erőfeszítésed is egy más formában megjelenő tevékenység. Figyelj, légy éber, tudatos, és egy rendkívüli jelenséggel találod szembe magad: amikor valami magától, önszántából lehullik rólad, akkor az még nyomot sem hagy maga után. De ha erőlteted, akkor marad utána egy nyom benned, egy sebhely. Akkor állandóan azzal fogsz hencegni, hogy harminc éven át cigarettáztál, mégis képes voltál abbahagyni. Most ez a hencegés tölti be annak a dohányzásnak a helyét. Ha beszélsz róla, az egy és ugyanaz: nem dohányzol ugyan, de túlságosan sokat beszélsz arról, hogy abbahagytad. Az ajkaid újra tevékenyek, a szád megint funkcionál, az erőszakosság újra jelen van. Ha valaki ezt valóban felismeri, akkor a dolgok maguktól elmúlnak – és akkor nem mondhatod, hogy „Én hagytam el”. Elmúlt magától! Nem te hagytad el. Az egód nem erősödik általa. Így egyre több és több cselekvés válik lehetővé számodra. Amikor csak alkalmad nyílik a teljes lényeddel cselekedni, soha ne halaszd el, soha ne tétovázz, hanem cselekedj!

48

Cselekedj többet, és hagyd, hogy a tevékenységeid maguktól eltűnjenek. Az idő múlásával egyfajta átalakuláson mész majd keresztül. Ehhez időre van szükség, különböző időszakok követik majd egymást… de sietségre amúgy sincs szükség. Most beléphetünk a szútrába: Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj, Csukd be jól a szád és maradj csöndben, Ürítsd ki elméd, és semmire ne gondolj. Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj… Most már érted, mit jelent a pihenés valójában. A pihenés az, amikor nincs benned kényszer a tevékenységre. A pihenés nem azt jelenti, hogy úgy fekszel, mint egy hulla. Nem tudsz úgy feküdni, mint egy hulla – azt legfeljebb eljátszhatod. Hogyan tudnál úgy feküdni, mint egy hulla? Te élsz, tehát csak eljátszhatod. A pihenés akkor jelenik meg, amikor eltűnik belőled a kényszer a tevékenységre, az energia benned koncentrálódik, és sehová sem távozik. Ha felmerül egy bizonyos helyzet, akkor cselekszel, ez minden. De nem keresgélsz ürügyeket arra, hogy cselekedhess. Nyugodt vagy önmagadban. A pihenés azt jelenti: otthon vagy. Néhány évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, aminek az volt a címe: Pihenned kell. Ez teljesen abszurd, hiszen a „kell” a pihenés ellensége – ilyen könyveket csak Amerikában lehet eladni. A „kell” tevékenységre utal, a „kell” megszállottságot jelez. Amikor csak feltűnik egy „kell”, ott rejtőzik mögötte a megszállottság. Az életben vannak cselekedetek, de nincsenek „muszáj”-ok. A „muszáj” őrületet teremt. „Pihenned kell” – ezzel a pihenés válik kényszerré. Kénytelen vagy ilyen meg olyan pózban elhelyezkedni, lefeküdni, majd a lábujjad hegyétől a fejed tetejéig elfogadtatni a testeddel, hogy „pihenni kell”. Azt mondod a lábujjadnak: „Lazulj el!”, azután így folytatod egyre fölfelé. Miért „kell”? Az ellazulás kizárólag akkor jelenik meg, amikor nincs jelen a „kell”. A pihenés nem csak a testé, nem csak az elméé, hanem az egész lényedé. Te túlságosan tevékeny vagy, és persze fáradt, szétszórt, kiszáradt és kihűlt is. Nem mozdulnak az élet-energiáid. Mindenütt csak gátak és gátak és gátak vannak benned. Bármit is csinálsz, azt az őrületedből csinálod. A pihenés igénye persze csak nő benned. Ezért írnak havonta annyi könyvet a pihenésről, de én még egy embert sem láttam, aki pihentebbé vált volna azáltal, hogy elolvasott egy ilyen könyvet. Sőt, csak még nyugtalanabb lehet tőle, hiszen most már teljesen érintetlenül maradhatnak a tevékenységei. Megmaradt a megszállottsága, a betegség nem múlt el, de most úgy tesz, mintha nyugodt lenne – lefekszik. Belül minden kavarog, egy vulkán készül kitörni, ő meg „pihen” – követve a könyv utasításait arról, hogyan is kell pihenni. Nincs olyan könyv, ami abban segíthetne, hogy hogyan kell ellazulni. Hacsak nem olvasod el önmagad belső valóját… így azonban az ellazulás már nem lehet kényszer. A pihenés, az ellazulás egy hiány: a tevékenység hiánya, nem pedig a cselekvésé. Tehát nincs szükség arra, hogy a Himálajába zarándokolj. Néhányan ezt tették; elmentek a Himálajába, hogy ellazuljanak. De miért lenne szükség arra, hogy oda költözz? A cselekvést nem kell eldobnod, mert azzal az életet is eldobod magadtól. Akkor pedig halott leszel, nem nyugodt. Ezért hát a Himálajában olyan bölcseket találhatsz, akik halottak, nem pedig nyugodtak. Elmenekültek az élet elől, a cselekvés elől. A lényeg nehezen megfogható, de nagyon fontos megérteni: a tevékenységnek el kell tűnni, a cselekvésnek azonban nem. Választhatod azt, hogy mindkettőt eldobod magadtól, a tevékenységet is, a cselekvést is, és elmenekülhetsz a Himálajába – ez könnyű. A másik megoldás is könnyű: folytathatod tovább a tevékenységeidet, és közben rákényszerítheted magad minden reggel vagy este egy néhány perces ellazulásra. Mindkettő könnyű. De te nem érted az emberi elme összetettségét és működését. A pihenés egy állapot. Azt nem lehet erőltetni. Egyszerűen csak elhagyod az önmegtagadásokat, a gátakat, és az ellazulás megjelenik; magától felszínre tör. Mit csinálsz, amikor este lefekszel aludni? Kell azért valamit csinálnod? Ha csinálsz valamit, akkor nem fogsz tudni aludni. Mit csinálsz? Egyszerűen lefekszel, az alvás pedig megjelenik. Nincs benne

49

semmi „csinálás”. Ha „csinálsz” valamit, akkor nem leszel képes elaludni. Valójában ahhoz, hogy el tudj aludni, mindössze arra van szükség, hogy a napi tevékenységeid folyama megszakadjon. Ez minden! Amikor az elme nincs elfoglalva valamilyen tevékenységgel, akkor képes ellazulni és elaludni. Ha csinálsz valamit, hogy elaludj, meg fogsz zavarodni, mert akkor lehetetlenné válik az alvás. Nincs szükség arra, hogy bármit is tegyél. Tilopa azt mondja: Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj… Ne tégy semmit! Semmiféle jóga póz nem szükséges, nem kell kicsavarnod a tested, nem kell csomót kötnöd magadra. Ne csinálj semmit! Csak a tevékenység „nemlétére” van szükséged. Hogyan jelenhet meg ez a nemlét? A megértéssel. A megértés az egyetlen előírás. Értsd meg a tevékenységeidet, és hirtelen amint tudatossá válsz, a tevékenység kellős közepén leállsz. Erről a leállásról beszél Tilopa: Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj… Mi az a pihenés? Egy olyan állapot, ahol az energiáid nem szöknek el sehová, se a jövőbe, se a múltba – egyszerűen ott maradnak veled. Energiáid csendes tava és melege beburkol. Ez a pillanat minden. Nem is létezik más pillanat. Az idő megáll – akkor ott a nyugalom. Ha az idő jelen van, akkor nincs nyugalom. Most az óra megáll, és nincs idő. Ez a pillanat jelent mindent. Már nem kell semmi más… csak élvezed azt, ami van. Az egyszerű dolgokat lehet élvezni, mert azok gyönyörűek. Valójában semmi sem egyszerű – ha Isten létezik, akkor minden különleges. Sokan jönnek hozzám ezzel a kérdéssel: – Hiszel Istenben? A válaszom erre: – Igen, hiszen minden olyan különleges; hogyan létezhetne mindez anélkül, hogy egy mélységes tudatosság lenne benne? Csak apró dolgok… amikor a füvön sétálsz, és látod, hogy a harmatcseppek még nem párologtak el, és egyszerűen csak átéled az élmény teljességét – a látványt, a fű érintését, a harmatcseppek frissességét, a hajnali szellőt, az épp felkelő napot. Mi kell több a boldogsághoz? Mi kell még neked ezen kívül? Este lefeküdni a hűvös lepedőre, és érezni az anyag érintését, azt, ahogy egyre melegebbé és melegebbé válik, ahogy körülölel a sötétség, az éjszaka csendje… Csukott szemmel, egyszerűen csak érzed önmagad. Mi többre van szükséged? Ez már túl sok is. Megjelenik egy mély hála benned: ez a pihenés. A pihenés azt jelenti, hogy ez a pillanat több mint elég, több, mint amit kérhetsz és elvárhatsz. Semmire sincs szükséged, mert többet kapsz, mint amennyi elég, többet, mint amennyit kívánhatsz. Az energia nem távozik sehová. Az energiád átváltozik egy békés tóvá, te pedig a saját energiádban olvadsz fel. Ez a pillanat a pihenés. A pihenés nem a testé, nem is az elméé, a pihenés a teljességé. Ezért mondja az összes buddha, hogy „Szabadulj meg a vágyaidtól.” Ők tudják, hogy ha létezik benned vágy, akkor nem vagy képes a pihenésre, nem vagy képes ellazulni. Mindig azt mondják: „Felejtsd el a halottaidat!”, mert ha túlságosan elfoglalod magad a múlttal, akkor sem tudsz pihenni. Azt mondják: „Élvezd ezt a pillanatot!” Jézus azt mondja: – Figyeld meg a liliomokat! Emlékezz a liliomokra a réten! Ők nem fáradoznak, mégis gyönyörűbbek, mégis fényesebb a ragyogásuk, mint Salamon királyé. Csodálatosabb illat lengi körül őket, mint Salamon királyt valaha is. Nézd, és figyeld a liliomokat! Mit mond ezzel? Azt mondja: „Pihenj! Lazíts! Nem kell érte fáradoznod, valóban minden a tiéd.” Azt mondja Jézus: „Ha Isten vigyáz az ég madaraira, az állatokra, vadállatokra, fákra és virágokra, akkor te miért aggódsz? Rád talán nem vigyáz?” Ez a pihenés. Miért aggódsz annyira a jövő miatt? Gondolj a liliomokra, figyeld őket, és válj olyanná, mint amilyenek a liliomok – lazulj el. A pihenés nem egy testhelyzet, a pihenés az energiáid teljes átalakítása. Az energiának két dimenziója lehetséges. Az egyik a motivált, amelyik tart valami felé, egy cél felé – olyankor a jelen pillanat pusztán egy eszköz, az elérendő cél pedig valahol máshol van. Ez az energia egyik dimenziója: a célorientált tevékenység-dimenzió. Itt minden csak eszköz, valahogy meg kell csinálni, el kell érni a célt, csak azután pihenhetsz. De ebben a dimenzióban a pihenés soha

50

nem jön el. Ez a fajta energia a jelen pillanatokat folyton átváltoztatja valami más, jövőben megnyilvánuló esemény eszközévé. De ez az esemény mindig a horizont vonalán marad. Te rohansz felé, de a távolság mindig ugyanakkora marad köztetek. De van egy másik dimenzió: a nem-motivált ünneplésé. Ebben a dimenzióban a cél itt és most van. A cél nem „valahol” jelenik meg. Tulajdonképpen te magad vagy a cél. Valójában ezen a pillanaton kívül nincs más beteljesülés – gondolj a liliomokra. Amikor a cél nem a jövőben van, amikor te vagy a cél, amikor semmi mást nem kell elérned, akkor csak ünnepelsz, mert már el is érted amit akartál, hiszen te itt vagy. Ez a pihenés a nem-motivált energia. Így számomra kétféle ember létezik: a céltudatosak és az ünnepelők. A cél-orientáltak az őrültek: szépen, lassan megőrülnek, és ők maguk teremtik meg a további őrületüket is. Az őrület pedig megteremti saját lendületét: ezek az emberek egyre mélyebbre süllyednek benne, majd teljesen elvesznek. A másik fajta ember nem keres célokat… nem keres semmit sem, csak ünnepel. Én ezt tanítom neked: légy te az ünneplő, ünnepelj! Már most is minden készen áll hozzá: a virágok kinyíltak, a madarak énekelnek, a nap ott van fenn az égen – ünnepelj! Lélegzel és élsz és van tudatod – ünnepeld! Akkor egyszerre csak ellazulsz, nincs több feszültség, nincs több aggodalom. Az összes energia, ami eddig aggodalommá vált, most hálává alakul át. A szíved minden dobbanása egy köszöntéssé változik – ez az ima. Minden ima erről szól: szíved minden dobbanásával üzened mélységes háládat. Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj… Semmi másra nincs szükség. Csak értsd meg az energia mozgását, az energia motiválatlan mozgását. Folyik, de nem egy cél felé – inkább ünnepként árad. Nem valamilyen cél felé halad, inkább csak árad, pusztán azért, mert túlcsordul önmagából. Egy gyerek ugrál és rohangál körbe-körbe. Megkérdezed, hogy hová tart? Sehová nem tart. Őrültnek néz majd, ha ilyet kérdezel. A gyerekek mindig őrültnek nézik a felnőtteket. „Hová tartasz?” – ez egy teljesen abszurd kérdés. Van bármi szükség arra, hogy valahová is tarts? Egy gyerek képtelen felelni egy ennyire fölösleges kérdésre. Sehová sem tart. Csak megvonja majd a vállát, és azt mondja: „Sehová.” Ilyenkor egy céltudatos elme azt kérdezi: „Akkor minek rohansz?” A felnőttnek csak akkor érthető egy cselekvés, ha vezet valahová. Én azt mondom neked, nincs hová menni. Minden itt van. Az egész létezés mindig a jelen pillanatban éri el a csúcspontját, ebbe a pillanatba fut össze minden. A létezés egésze ide, a Most-ba árad. Minden ami létezik, ebbe a pillanatba áramlik bele – itt van, és most van. Egy gyerek csak élvezi az energiáját. Túl sok van neki. Nem azért rohan, mert valahová el kellene érnie, hanem egyszerűen csak mert túl sok az energiája. Cselekedj indokok nélkül, pusztán azért, mert az energiád kitörésre vár. Oszd meg amid van, de ne üzletelj, ne alkudozz. Azért adj, mert neked van, és ne azért, mert viszonzást vársz – mert úgy biztosan boldogtalan leszel. Minden kereskedő a pokolba jut. Ha meg akarod keresni a világ legügyesebb kereskedőit, üzletkötőit, látogass el a pokolba, ott megtalálod őket. A mennyország nem a kereskedőké, hanem az ünnepelőké. A keresztény teológiában évszázadokon keresztül újra meg újra feltették ezt a kérdést: „Mit csinálnak az angyalok a mennyországban?” Ez a kérdés csak céltudatos embereknek lehet lényeges: „Mit csinálnak az angyalok a mennyországban?” Úgy tűnik semmit nem csinálnak, nincs semmi, amit ott tenni kellene. Valaki megkérdezte Eckhart mestert: – Mit csinálnak az angyalok a mennyországban? – Miféle bolond vagy te? A mennyország az ünneplés országa. Ott nem csinálnak semmit, csak ünnepelnek. Ünneplik a fényt, a ragyogást, a költészetet, azt, hogy minden virágba borult. Ünnepelnek – mondta.

51

De szerintem azt az embert egyáltalán nem elégítette ki Eckhart mester válasza, hisz az emberek többsége úgy véli, egy tevékenységnek csak akkor van értelme, ha az vezet valahová, ha van előtte egy cél. Sose feledd: a tevékenység célorientált, a cselekvés nem. A cselekvés az energia túlcsordulása. A cselekvés itt van, ebben a pillanatban. Nem begyakorolt, nem előre elkészített reakció. A létezés teljessége találkozik veled, és megérint. Erre érkezik egy válasz. A madarak énekelnek, erre te is énekelni kezdesz – ez nem tevékenység. Egyszer csak megtörténik. Egyszerre csak észreveszed, hogy megtörténik, hogy elkezdtél dúdolni – ez egy cselekvés. Ahogy egyre inkább cselekvővé válsz, és egyre kevésbé vagy tevékenykedő, úgy az életed is egyre inkább megváltozik, és egy elmélyült pihenéssé alakul át. Így ha csinálsz is valamit, mindig pihent maradsz. Egy buddha soha nem fáradt. Miért? Mert ő nem csinál semmit, csak azt adja, amije van: túláradó energiáit. Semmit ne tégy a testeddel, csak pihenj, Csukd be jól a szád és maradj csöndben… A száj valóban nagyon lényeges, hisz ez az, ahová a legelső tevékenység köthető. Az ajkaid kezdték az első tevékenységet. A szád környékén kezdődött minden: belélegeztél, sírtál, a száddal keresgélted édesanyád mellét. A szád mindvégig dühösen tevékeny marad. Ezért mondja Tilopa: „Értsd meg a tevékenységet, értsd meg a cselekvést, lazulj el és… csukd be jól a szád”. Amikor csak leülsz meditálni, bármikor, ha csöndben akarsz maradni, az első dolgod, hogy jól becsukod a szád. Ha ezt megteszed, a nyelved érinti a szájpadlásodat. Az ajkaid összezáródnak, és a nyelved hozzáér a szájpadlásodhoz. Csukd be jól a szád – de erre csak akkor leszel képes, ha követed mindazt, amit eddig mondtam neked, előbb nem. Meg tudod csinálni! Becsukni a szádat nem jelent olyan óriási erőfeszítést. Ülhetsz úgy, mint egy szobor, tökéletesen zárt ajkakkal. Ez azonban nem állítja meg a tevékenységeidet. Mélyen belül a gondolkodás folytatódik, és ha a gondolkodás folytatódik, akkor enyhe vibrálást érezhetsz az ajkaidban. Nem mindenki veszi észre, mert csak nagyon enyhe, de ha gondolkozol, akkor az ajkaid remegnek egy picit – csak nagyon enyhe remegés ez. Amikor valóban pihensz, ez a remegés megszűnik. Nem beszélsz és semmi mást sem csinálsz magadban. Csukd be jól a szád és maradj csöndben. És ne gondolkodj. Mit fogsz ekkor tenni? A gondolatok jönnek és mennek. Hagyd hát, hogy jöjjenek és menjenek, semmi baj nincs ezzel. Nem keveredsz bele, közömbös maradsz, a gondolatok nem érhetnek el téged. Csak nézed őket, ahogy jönnek-mennek, nem foglalkozol velük. Csukd be a szád és maradj csöndben. Egy idő után a gondolatok maguktól eltűnnek, mert a létezésükhöz szükség van a te közreműködésedre. Ha közreműködsz, ott lesznek, ha küzdesz ellenük, akkor is ott lesznek, hiszen az is egyfajta közreműködés. Az egyik a gondolatokkal szimpatizáló, a másik egy velük harcban álló közreműködés. Mind a kettő tevékenység. Te csak figyelj. De ha a szád bezárod, az sokat segíthet. Sok embert megfigyeltem, ezért azt javaslom: először is ásíts – nyisd a szád olyan nagyra, amilyenre csak tudod, feszítsd szét, amennyire lehet, a végén még fájni is fog. Csináld ezt kétszer-háromszor. Ez majd hozzásegít, hogy hosszabb időre csukva maradjon. Ezután két vagy három percig beszélj érthetetlen zagyvaságokat. Bármi jut is az eszedbe, mondd ki hangosan és élvezd. Azután csukd be a szád. Könnyebb a másik oldalról kezdeni. Ha el akarod lazítani a kezedet, először olyan erősen ökölbe kell szorítanod, amennyire csak tudod. Szorítsd ökölbe és feszítsd meg, amennyire csak tudod; tedd épp az ellenkezőjét – aztán ellazulhatsz. Így egy mélyebb ellazulást fog elérni az idegrendszered. Gesztikulálj, vágj fura grimaszokat, mozgasd az arcizmaidat, torzítsd el az arcod, ásíts, beszélj kéthárom percig össze-vissza – aztán csukd be a szád. Ezzel a feszültséggel nagyobb esélyed van arra, hogy az ajkaid és a szád ellazuljanak. Csukd be a szád, és légy csak egy megfigyelő. Hamarosan csend ereszkedik rád.

52

Kétféle csend létezik. Az egyik az, amelyiket magadra tudod erőltetni. Ez nem túl kellemes, sokkal inkább erőszakos. Ez egyfajta erőszaktétel az elmén. Agresszív. A másik fajta csend úgy ereszkedik le rád, mint az éj. Beborít és körbeölel. Te csak a körülményeket teremted meg ahhoz, hogy eljöjjön: befogadóvá válsz, az pedig eljön. Csukd be a szád, figyelj, és ne próbálj csendben maradni. Ha megpróbálod, talán néhány másodpercig sikerül – de ez értéktelen csend lesz, mert belül tovább fogsz forrongani. Ezért ne próbálj csöndben lenni. Csak teremtsd meg a feltételeket, a helyzetet, vesd el a magot és várj. Ürítsd ki elméd, és semmire ne gondolj… Mit fogsz tenni, hogy kiürítsd az elméd? A gondolatok jönnek, és te figyelsz. De óvatosan kell ezt is tenni, mert a figyelmednek passzívnak kell lennie, nem pedig aktívnak. A figyelemnek nagyon finom a szerkezete, neked pedig meg kell mindezt értened, különben akárhol elveszhetsz. És ha csak egy pontot is félreértettél, az egész jelenség minősége megváltozik. Figyelj. Figyelj passzívan, nem aktívan. Mi a különbség? Amikor a barátnődre, a szerelmedre vársz, aktívan figyelsz. Valaki elhalad az ajtód előtt, te pedig felpattansz, hogy megnézd vajon ő volt-e az. Száraz levelek kavarognak a szélben, te meg úgy érzed, talán ő jött meg. Megint felugrasz, az elméd türelmetlen, aktív. Ez nem fog segíteni. Ha túl türelmetlen és élénk vagy, akkor nem jutsz el Tilopa csendjéhez, vagy az én csendemhez. Légy passzív, mint amikor a folyó partján ülsz, és csak nézed, ahogy a folyó habjai eltűnnek. Nincs szükség semmiféle buzgalomra, semmi sem sürget, nincs szükséghelyzet. Senki nem kényszerít. Még ha el is téveszted, semmiről nem maradsz le azzal. Egyszerűen csak nézz, figyelj. Még az a szó sem megfelelő, hogy „figyelni”, mert már maga a szó azt az érzetet kelti, hogy aktívan csinálsz valamit. Egyszerűen csak nézz, semmit sem kell tenned. Csak ülsz a folyóparton, nézel, a folyó pedig hullámzik. Vagy nézz fel az égre, ahogy a felhők lebegnek, és ne csinálj semmit. Ez a passzivitás rendkívül fontos. Ezt meg kell értened, mert a tevékenység-kényszered átalakulhat egy türelmetlen, aktív várakozássá. Akkor pedig az egészet elhibáztad. A tevékenység visszajött a hátsó ajtón. Légy passzív megfigyelő. Ürítsd ki elméd, és semmire ne gondolj… Ez a passzivitás magától kiüríti az elmét. A tevékenységek hullámai, az elméd energiáinak hullámai idővel elcsöndesednek, és a tudatod teljes felszíne megszűnik fodrozódni, és tükörsimává válik. Csöndes tükörré változik. Mint üreges bambusznád, tested úgy pihenjen nyugton. Ez Tilopa egyik különleges módszere. Minden mesternek megvan a saját speciális módszere, amin keresztül ő beérkezett, és amivel szeretne másoknak is segíteni. Ez Tilopáé: Mint üreges bambusznád, tested úgy pihenjen nyugton. Egy bambusznád teljesen üres belül. Amikor pihensz, azt érzed, hogy pont olyan vagy, mint egy bambusznád: belül tökéletesen üreges és üres. És valójában pont ez az, amiről szó van: a tested olyan, mint egy bambusznád, belül üreges. A bőröd, a csontjaid, a véred mind részei a bambusznak – belül pedig űr van. Amikor teljes csöndben ülsz, tétlenül, a nyelved érinti a szájpadlásodat és az ajkaid nem remegnek a gondolatoktól, amikor az elméd csak figyel, nem vár semmire sem, és úgy érzed olyan vagy, mint

53

egy üres bambusznád, hirtelen végtelen energia tör fel benned. Betölt az ismeretlen, a rejtelem: Isten megnyilvánulásai. Az üres bambusznád furulyává változik, és rajta keresztül az isteni dallam hangzik fel. Amint kiürülsz, többé nincs akadály Isten előtt, hogy beléphessen a lényedbe. Próbáld meg ezt, ez az egyik legcsodálatosabb meditáció. Ne vágyakozz a mennyország után, még Isten után se vágyódj. Őrá nem lehet vágyakozni – Ő csak akkor jön el hozzád, amikor eltűntek belőled a vágyak. A szabadságra sem lehet vágyakozni, mert maga a vágyakozás a börtön. Amikor nincsenek benned vágyak többé – szabaddá válsz. A buddhaságra sem lehet vágyakozni, mert a vágy akadály. Amikor a korlátok leomlanak benned, egyszerre kitör belőled Buddha. A mag már a tiéd. Amikor üres vagy, amikor az űr megjelenik – a mag felrobban. Mint üreges bambusznád, tested úgy pihenjen nyugton. Se nem adva, se nem elvéve, nyugtasd el az elméd. Nincs mit adni, nincs mit elvenni. Minden úgy van jól, ahogyan van. Semmi szükség arra, hogy bármit is adj vagy végy. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Keletnek ezt a tanítását sokan félreértették Nyugaton: „Miféle tanítás ez? Az emberek így nem fognak versengeni egymással, nem próbálnak magasabbra jutni. Semmit sem fognak annak érdekében tenni, hogy legyőzzék a gonoszságukat, és hogy helyesen viselkedjenek. Így a Sátán martalékává válhatnak.” Nyugaton a „fejleszd magad” a jelmondat mind ennek a világnak az összefüggéseiben, mind a másik világéban, de a lényeg, hogy fejlődj. Hogy hogyan fejlődj? Hogy hogyan válhatnál nagyobbá és hatalmasabbá? Keleten mélyebb értelmet kap ez a tanítás, hiszen maga az a törekvés, hogy válj valamivé, válik akadállyá. Hiszen a lényedet már most is magadban hordozod – semmi mássá nem kell válnod. Egyszerűen csak ébredj rá, ki is vagy valójában, ez minden. Tárd fel, ki rejtőzik benned. Bármit is fejlesztesz önmagadon, szorongani és szenvedni fogsz, mert a fejlesztésre tett erőfeszítés tévútra terel. Értelmet ad a jövődnek, értelmet ad a céljaidnak, az ideáljaidnak, és végül az elméd megtelik vágyakozással. De ha vágyakozol, tévútra kerülsz. Hagyd, hogy a vágyak elapadjanak, változz át a vágynélküliség csendes tavává, és hirtelen meglepődsz, mert egyszer csak, váratlanul ott van. Olyan éktelen nevetésben törsz ki, ahogy Bodhidharma nevetett fel. Bodhidharma követői pedig azt mondják, hogy amikor újra elcsendesedsz a nevetésed után, hallhatod az ő harsogó nevetését. Ő még most is nevet. Azóta sem hagyta abba. Azért nevetett, mert „Miféle vicc ez? Hiszen már most is az vagy, amivé válni akarsz! Hogyan válhatnál sikeressé, ha már most is az vagy? A bukásod teljesen elkerülhetetlen. Hogyan válhatnál valamivé, ami már most is vagy?” Így hát Bodhidharma csak nevetett… Bodhidharma épp Tilopa kortársa volt. Biztosan ismerték egymást, talán nem találkoztak, de biztosan ismerték egymást. Az ő lényük minősége megegyezik. Se nem adva, se nem elvéve, nyugtasd el az elméd. A mahámudrá olyan, mint a semmihez nem ragaszkodó elme. Akkor érkeztél meg, ha már nem ragaszkodsz. Ha kezed üres – megérkeztél. A mahámudrá olyan, mint a semmihez nem ragaszkodó elme. Ekképp gyakorolva, idővel eléred a buddhaságot. Mit kell ilyenkor gyakorolni? Azt, hogy egyre és egyre nyugodtabb légy. Azt, hogy egyre inkább itt és most legyél. Azt, hogy minél inkább cselekedj és egyre kevésbé tevékenykedj. Azt, hogy egyre inkább tartalom nélküli, üres és passzív légy. Hogy egyre inkább egy megfigyelő légy –

54

közömbösen, semmire sem várva, semmire sem vágyva. Hogy boldog légy önmagaddal úgy, ahogy vagy. Hogy ünnepelj. Akkor bármely pillanatban… bármelyik pillanatban, amikor a dolgok megérnek és elérkezik benned a megfelelő évszak – a tudat virága kinyílik benned.

55

Ötödik fejezet: Az eredendő igazság A dal így folytatódik: A mantra és a paramita gyakorlása, a szútrák és a szabályok útmutatásai, az iskolák és a szentírások tanításai nem hozzák el számodra az eredendő igazság felismerését. Hiszen ha az elmét bármi vágy betölti, és ezért az valamely célt kerget, úgy épp a fény rejtezik előle. Aki bár betartja a tantrikus szabályokat, mégis különbséget tesz, elárulja a szamája szellemét. Vesd el minden tevékenységed, dobd el minden vágyadat, hagyd, hogy a gondolatok úgy emelkedjenek és apadjanak, ahogyan az óceán hullámai. Az, aki mindörökre otthontalan marad, és soha nem árt a megkülönböztetés-nélküliség elvének, betartja a tantrikus előírásokat. Az, aki lemond a vágyakozásról, és nem ragaszkodik sem ehhez, sem ahhoz, megérti a szentírások valódi jelentését. A tantrikus megközelítés Tilopa lényét képezi. Először magát a tantrikus megközelítést kell megértened, csak ekkor válik lehetővé számodra, hogy felfogd azt, amit Tilopa próbál elmondani. Lássuk tehát, mi is az a tantrikus megközelítés. Először is ez nem is egy „megközelítés”, hiszen a tantra úgy tekint az életre, hogy mindent láthasson. Nem rendelkezik semmilyen hozzáállással, ami megmutatná, hogyan kell az életre tekinteni. Nincsen koncepciója, nincs filozófiája. Még csak nem is vallás, hisz nincsen teológiája. Nem hisz szavakban, elméletekben, dogmákban. Filozófiák, elméletek és vallási tanítások nélkül akarja az életet szemlélni. Úgy akar az életre tekinteni, ahogyan az van, anélkül, hogy behozná az elmét a világ és a szemlélő közé, mert az csak a valóság torzulásához vezethet. Akkor az elme elkezd képzelegni, összekeveri az elképzelt képeket a létezőkkel, végül nem tudja felismerni azt, ami van. A tantra kikerüli az elmét, és szemtől szembe találkozik az élettel. Nem gondolja, hogy „ez jó”, vagy „az rossz”. Egyszerűen csak szembenéz azzal, ami van. Így hát nehéz azt mondani, hogy ez egyfajta megközelítés – tulajdonképpen a tantra maga a megközelítés-nélküliség. A második fontos dolog, hogy a tantra egy hatalmas igenlés. Mindenre igent mond. Semmiféle „nem” nincs a szótárában – nincs benne tagadás. Soha semmire nem mond nemet, mert azzal csak elindítaná a harcot; a nemmel az egóddá válsz. Abban a pillanatban, hogy nemet mondasz valamire, máris az egód vagy. Keletkezett egy konfliktus, és már harcolsz is. A tantra szeret, és feltétel nélkül teszi ezt. Soha semmire nem mond nemet, legyen szó bármiről, hiszen minden a teljesség részét képezi, és így mindennek megvan benne a helye. A teljesség nem létezhet úgy, hogy bármilyen kis dolog is hiányzik belőle. Azt mondják, ha csak egyetlen csepp víz hiányozna, az egész létezés szomjazna. Ha leszakítasz egy virágot a kertben, akkor az azt jelenti, hogy az egész létezésből szakítasz ki valamit. Ha bántasz egy virágot, akkor csillagok millióit bántod egyszerre, mert minden kölcsönös kapcsolatban van mindennel. A mindenség egészként, egyetlen összefüggő egészként létezik. A mindenség nem egy mechanikus szerkezet – itt minden mindennel kapcsolatban áll. Így a tantra feltétel nélkül mindenre igent mond. Soha nem létezett még egy olyan világkép a földön, ami fenntartás nélkül mindenre igent mondott volna – csak igent. A „nem” eltűnik. A „nem” eltűnik az egész lényedből. Ha nincsen „nem”, hogyan tudnál harcolni? Hogy háborúzhatnál? Akkor csak lebegsz. Egyszerűen csak elmerülsz és feloldódsz. Eggyé válsz. Nincsenek többé határok. A „nem”

56

teremti meg a határokat. A „nem” a korlát körülötted. Figyeld meg: ahogy kimondod azt, hogy „nem”, abban a pillanatban valami bezárul. Ahogy azt mondod: „igen”, a lényed kinyílik. Az igazi ateista az, aki mindig nemet mond az életre. Az ő istentagadása pusztán szimbolikus. Lehet ugyan, hogy te hiszel Istenben, de ha bármire is nemet mondasz, a hited nem ér semmit, az Istened csak egy hókusz-pókusz, mert csakis a teljes igenlés teremti meg, tárja fel előtted a valódi Istent. Amikor tiszta igenléssel állsz hozzá a léthez, az egész lét hirtelen átalakul: nincsenek többé sziklák, nincsenek többé fák, emberek, folyók, hegyek – hirtelen minden eggyé válik, és ez az „egy” az Isten. Az igazi teista az, aki igent mond mindenre. Nem csak Istenre… hisz az elme nagyon ravasz. Mondhatsz igent Istenre, és közben nemet a világra. Ilyen sokszor történt már. Milliónyian pocsékolták el az életüket így. Igent mondanak Istenre, és nemet az életre. Tulajdonképpen ők azt hiszik: anélkül, hogy nemet mondanának az életre, nem mondhatnak igent Istenre. Megosztanak: elutasítják a világot azért, hogy elfogadhassák Istent. Egy elutasításra épülő elfogadás azonban nem valódi elfogadás. Az hamis és képmutató. Hogyan fogadhatnád el a teremtőt anélkül, hogy elfogadnád a teremtését? Ha nemet mondasz a teremtésre, hogyan mondhatsz igent a teremtőre? Ők egyek. A teremtő és a teremtés nem két külön dolog: a teremtő a teremtés. Tulajdonképpen semmiféle válaszfal nincs a teremtő és a teremtés között, hiszen valójában a teremtés állandó; megszakítás nélküli folyamatról van szó. Az egyik oldalról úgy tűnik, hogy ez a teremtő, a másik oldalról pedig úgy, hogy ez a teremtett – de ugyanarról a jelenségről van szó. A tantra azt mondja, hogy ha azt mondod „igen”, akkor egyszerűen csak azt mondod „igen” – nem valaminek a tagadása ellen kardoskodsz. De minden vallás azt tette: megtagadják a világot, és igenlik Istent. Erőszakosan tagadják a világot, hogy az igenlésük erősebb lehessen. Sok úgynevezett szent azt vallotta: „Istenem, befogadlak Téged, de megtagadom a világot.” Miféle befogadás ez? Befogadás ez egyáltalán? Te válogatsz. Feldarabolod a létezést két darabra. Isten fölé helyezed magad. Azt mondod: „Ezt elfogadom, azt megtagadom.” Mindenfajta tagadás ebből ered. Aki tagad, nem vallásos ember. A tantra szerint aki bármit megtagad az egoista. Először evilági dolgokat halmozott fel, miközben a figyelme is erre a világra irányult. Most megtagadja azokat, de a figyelme még mindig erre a világra irányul, és ugyanaz az egoista marad. Az egónak kifinomult módszerei vannak arra, hogy megvalósítsa önmagát és spirálisan újra meg újra megjelenjen. Egy másik arccal, más színekkel újra meg újra visszatér. Történt egyszer, hogy eljött a falumba Mullah Naszruddin, hogy meglátogasson. Ő azokban az időkben Új-Delhiben, a fővárosban lakott, és ez annyira betöltötte személyiségét, hogy szinte semmit nem látott azon kívül. Elvittem őt a falu kis erődjéhez, mire azt mondta: – Micsoda?! Ezt hívod te erődnek? El kéne jönnöd Új-Delhibe, hogy megnézd a Vörös Erődöt. Ez ahhoz képest semmi! Elvittem a folyóhoz, mire ő így szólt: – Micsoda?! Ez neked folyó? Soha életemben nem láttam még ilyen beteges és vékonyka folyót! Ez történt mindenütt. Aztán elérkezett a teliholdas éjszaka, én pedig azt gondoltam, hogy legalább a teliholdnak biztosan örülni fog, és nem hozza szóba, hogy milyen kicsi is a falu. Tévedtem. Elvittem a folyóhoz. Gyönyörű, csendes este volt, majd a Hold is felkelt – hatalmas és csodálatos volt. Ránéztem Naszruddinra és azt mondtam: – Nézd! Milyen hatalmas a Hold! Rápillantott a Holdra, megvonta a vállát, majd így szólt: – Nem rossz… egy ilyen kis faluhoz, mint ez. Ilyen az elme: nem múlik el, állandóan visszatér újra meg újra ugyanahhoz a dologhoz. Elutasíthatod a világot, de ettől nem válhatsz túlvilágivá, nagyon is evilági maradsz. Ha meg akarsz erről győződni, akkor menj és nézd meg az indiai szerzeteseket, a szádhukat: a földben gyökereznek, teljesen evilágiak maradtak. Mindent elutasítanak, de a figyelmük erre a világra irányul, a figyelmük

57

az elutasításra összpontosul; ego-központúak, ego-orientáltak. Talán azt gondolják, hogy az elutasításukkal közelebb kerülnek Istenhez… de ez nem így van. Soha senki nem érte még el a mennyeket úgy, hogy bármire is nemet mondott volna. Ez a tantra világképe. A tantra azt mondja: Mondj igent. Mondj igent mindenre. Nincs szükség arra, hogy harcolj, még úsznod sem kell – egyszerűen csak sodródj az árral. A folyó magától, önszántából folyik – egyszer minden elér a legvégső óceánhoz. Te azzal törődj, hogy meghagyd a nyugalmat, hogy ne kavarj hullámzást, hogy ne siettesd a folyót, csak haladj vele. Ez az együtt haladás, ez az együtt sodródás, ez az ellazulás a tantra. Ha képes vagy igent mondani, akkor egy mélységes elfogadás tűnik elő benned. Ha képes vagy igent mondani, hogyan panaszkodhatnál? Hogyan lehetnél boldogtalan? Akkor minden olyan, amilyennek lennie kell. Nem harcolsz, nem tagadsz meg semmit – csak elfogadsz. Ne feledd: ez az elfogadás különbözik a mindennapi elfogadástól. Az ember általában akkor fogad el egy helyzetet, ha kétségbeesett – ez a tehetetlenség elfogadása. Ez nem vezethet sehová, a tehetetlenség nem vezethet téged sehová. Valaki elfogad egy helyzetet, mert tehetetlennek érzi magát: „Nincs mit tenni, mit csináljak hát? Legalább elfogadom, hogy a méltóságomat megőrizzem.” A tantra elfogadása nem ilyen. Az egyfajta túláradó beteljesülésből, egy mély megelégedésből születik, nem pedig reménytelenségből, frusztrációból és kétségbeesésből. Akkor tör fel benned, amikor nem mondasz nemet. Egyszer csak felszínre tör. Az egész lényed egy végtelen megelégedéssé változik át. Ennek az elfogadásnak saját szépsége van. Nem kierőszakolt, nem gyakoroltad be. Ha gyakorlod, akkor hamis lesz, képmutató lesz. Ha gyakorlod, kettéhasadsz: a felszínen elfogadást mutatsz, miközben mélyen belül a zűrzavar, a tagadás, az elutasítás lappang. Belül úgy fogsz forrongani, hogy bármelyik pillanatban azután felrobbanhatsz. A felszínen közben azt játszod, hogy minden rendben van. A tantra elfogadása teljes, nem hasít ketté. A tantrán kívül a világ összes vallása meghasadt személyiségeket teremtett. A tantrán kívül minden vallás skizofréniához vezetett. Összezavarnak: valamit rossznak, valamit pedig jónak ítélnek meg benned. Azt is mondják, hogy a jót kell elérned magadban, a rosszat pedig el kell utasítanod. Az ördögöt el kell utasítanod, Istent pedig el kell fogadnod. Kettéhasítanak és háborút gerjesztenek benned. Így állandóan bűnösnek érzed magad, hiszen hogyan rombolhatnál le magadból valamit, ami téged alkot? Hívhatod rossznak, különféle neveket adhatsz neki, de ez nem változtat a lényegen. Hogy pusztíthatnád el? Nem te teremtetted. Te csupán megkaptad. Ott van a harag, ott van a szex, ott van a kapzsiság – nem te teremtetted őket. Ezek pusztán adott tényei az életnek épp úgy, ahogyan a szemeid, vagy a kezeid. Adhatsz nekik neveket, hívhatod őket undorítónak, vagy gyönyörűnek, vagy bárminek, aminek csak akarod, de el nem pusztíthatod őket. Semmit sem lehet a létből elpusztítani, semmit sem lehet megsemmisíteni. A tantra azt mondja, hogy az átalakulás lehetséges, de a pusztítás…? Nem. Az átalakulás pedig akkor jelenik meg, amikor teljességgel elfogadod a saját lényedet. Akkor hirtelen minden egyszerre, egymással összhangban megmozdul, minden elfoglalja a helyét. Ilyenkor a harag is felszívódik, a kapzsiság is felszívódik. Ilyenkor anélkül, hogy bármit megpróbálnál kinyesni lényedből, az egész lényed átalakítja önmagát. Elfogadsz, és igent mondasz, erre elkezdődik az átalakulás, és bár ezelőtt egy zajos ordítozás folyt benned, most egy dallam, egy zenemű születik meg. Megjelenik a harmónia. Zaj vagy harmónia – mi a különbség? Ugyanazok a hanghullámok rezegnek, csak most másképpen. A zajnak nincs középpontja, de a hangjegyek ugyanazok. Egy őrült zongorázik: ugyanazok a hangjegyek, ugyanazok a hangok, de egy őrült játszik – neki nincsen középpontja. Ha képes vagy középpontot adni a zajnak, akkor az zenévé változik, mert akkor az összes hang egy középpontba fut össze, így minden egy szervesen összefüggő egész részévé válik. Amikor egy őrült játszik a zongorán, minden hangjegy különálló, egyedi: hangjegyek sokasága, nem pedig dallam. Amikor azonban egy zenész játszik ugyanazon a zongorán, ugyanazokkal az ujjakkal, hirtelen egy alkímiai

58

átalakulás történik: most ugyanazok a hangjegyek egy zenei motívummá rendeződnek, ugyanazok a hangjegyek egy szerves egésszé állnak össze, most már van középpontjuk. A hangjegyek most már nem egy csődületet, hanem egy családot alkotnak. Egy titokzatos szeretet fogja össze őket – most már egyek. Ez a művészet: építsd fel a hangjegyeket egy szeretetjelenséggé, és azok megteremtik a harmóniát. A tantra szerint te most egy zaj vagy. Nincs ezzel semmi baj, egyszerűen csak nincsen középpontod. Amint megjelenik a középpontod, minden rendszerbe áll össze, és minden gyönyörűvé változik. Amikor Gurdjieff haragra gerjed, az gyönyörű. Amikor te haragszol, az visszataszító. A harag se nem ronda, se nem gyönyörű. Amikor Jézus lobban haragra, az tiszta zene – még a haragja is. Amikor Jézus ostorral kiűzi a kereskedőket a templomból, titokzatos szépség veszi körül. Még Buddhából is hiányzik ez a szépség. Buddha úgy tűnik, egyoldalú. Úgy tűnik, benne a dühnek egyáltalán nem jutott szerep: a düh energiája és íze nincs jelen. Buddha nem olyan ízes, mint Jézus. Jézusban van egy kis fűszer, képes haragra gerjedni. Még a haragja is lénye részévé vált – semmit nem tagadott meg, mindent elfogadott. De Tilopa utolérhetetlen. Jézus semmi… a tantra-mesterek maguk a vadvirágok: minden bennük van. Biztosan láttál már Bodhidharma képeket, ha még nem láttál, akkor nézz meg egyet – olyan vadak, hogy ha éjszaka, egyedül meditálsz a képein, nem tudsz majd elaludni, kísérteni fognak. Azt mondják Bodhidharmáról, hogy ha ránézett valakire, annak azután mindig rémálmai voltak. Kísértette már a tekintete is, olyan félelmetes volt. Amikor Bodhidharma vagy Tilopa beszélt, azt mondják, a hangjuk olyan volt, mint egy oroszlánüvöltés, mint egy viharfelhő, egy rettenetes zuhatag – vad és tüzes. De ha vársz egy kicsit, és nem ítéled meg őket túlságosan hamar, megtalálod bennük a világ legszeretőbb szívét. Akkor érzed majd a zenét, a dallamot bennük. Hirtelen rájössz, hogy semmit nem tagadtak meg, inkább magukba szívtak mindent, még a kegyetlenséget is. Egy oroszlán gyönyörű, még a vadságának is megvan a maga szépsége. Ha elveszed egy oroszlántól a vadságát, az már csak egy kitömött oroszlán marad. Halottá válik. A tantra szerint mindent magadba kell olvasztanod, mindent! Ne feledd: feltétel nélkül mindent. A szexet is magadba kell olvasztanod – ha ezt teszed, akkor az hatalmas energiává alakul át benned. Buddha, Tilopa, Jézus… körülöttük olyan óriási magnetikus erő lebeg – mi lehet az? A magukba fogadott szexualitás. A szexualitás az emberi vonzerő. Hirtelen beléjük szeretsz. Amint találkozol az ő útjukkal, egy másik világ kezd maga felé húzni mindenestül. Kiszakítanak a régi világból, és valami új felé húznak, valami olyan felé, amiről még csak nem is álmodtál. Mi ez az erő? Az átalakult szexualitás, ami most egyfajta vonzerővé, karizmává vált. Buddha magába fogadta a haragot – ez a harag változik át részvétté. Azután Jézus megragadja az ostort – ez is a részvétből ered. És amikor Jézus tűzként beszél, annak is ugyanez a részvét a gyökere. Ne felejtsd el, hogy a tantra mindennel együtt fogad el téged. Amikor idejössz hozzám, én úgy fogadlak el, amilyen vagy. Nem azért vagyok itt, hogy segítséget nyújtsak bármi megtagadásában. Csak azért vagyok itt, hogy segítsek átrendezni, összefogni az energiáidat, hogy megtaláld a központot, ami köré az energiák gyűlhetnek. És én mondom, gazdagabb leszel, ha befogadod a dühöt, gazdagabb leszel, ha befogadod a szexualitást, gazdagabb leszel, ha befogadod a gyűlöletet és a féltékenységet – ezek az élet fűszerei, és meg fogod őket ízlelni… Nem fogsz ízetlenné válni, sőt, gazdagabbá válnak az ízeid. Szükséged lesz egy kis sóra. A harag pedig pont annyi, amennyire szükség van. Ha elhatalmasodik rajtad, akkor visszataszítóvá válik. Ha csak sót eszel, abba belehalsz. De van egy bizonyos mennyiség, ami nélkülözhetetlen. Erre mindig emlékezz. Az utadon rengeteg olyan emberrel találkozol, akik meg akarnak majd bénítani, meg akarnak csonkítani, fel akarnak boncolni. Azt mondják majd: „Ez a kéz itt nem jó, vágd le! Ez a szem rossz, dobd el! A harag helytelen, a gyűlölet rossz, a szex helytelen.” Állandóan megcsonkítanak, és mire békén hagynak, addigra megbénultál, nyomorék lettél. Nem maradt életed. Így vált az egész civilizáció is bénulttá és nyomorékká.

59

Anélkül, hogy a tantra az emberi elme támaszává válna, az ember nem lesz teljes. Nincs olyan másik világkép, amely az embert teljességében fogadná el. De ne feledd, hogy az elfogadás a túlcsordulásból ered, nem pedig a tehetetlenségből. Az ember éli az életét, eljut az élete végéig – de az életének minden árnyalatát meg kell élnie, és minden ízét meg kell kóstolnia. Még a barangolásnak, még az eltévedésnek is van értelme, hiszen ha nem tévedsz el, akkor soha nem fogsz elérni egy teljes megvilágosodást, soha nem leszel egyszerű. Lehet, hogy együgyű leszel, de nem leszel egyszerű – az együgyű nem egyszerű. Az egyszerűség egy nagyon mély és összetett tapasztalást tudhat maga mögött. Egy együgyűnek nincsenek tapasztalatai. Lehet bolond, de nem lehet bölcs. Egy bölcs olyan ember, aki végigélte az élet összes bűneit, aki nem tagadott meg semmit sem, aki nem hívott semmit bűnnek, aki egyszerűen elfogadott mindent, ami megtörtént, és hagyta, hogy azok megtörténjenek, aki együtt sodródott minden hullámmal, aki lebegett, eltévedt, és aki alászállt a pokolra is. Nietzsche valahol azt mondja: „Ha egy fa az égig akar érni, akkor a gyökereinek a pokolig kell terjedniük.” Igaza van. Ha valódi virágzást szeretnél, olyat, ami az égig elér, akkor a gyökereidnek a föld legmélyebb poklaiba is el kell majd jutnia. Amikor a bűnös bölccsé válik, egyfajta szépséget is elnyer. Ha egy bölcs csak úgy bölcs, hogy soha nem volt bűnös, akkor ő csupán együgyű – elszalasztotta az életet. Nincs erény, ami képes megjelenni anélkül, hogy egy eltévelyedés, egy vétkezés megelőzné. Van Jézusnak egy csodálatos példázata, így hangzik: Egy apának volt két fia. A fiatalabb kikérte az örökségét, elvitte a városba, ahol eltékozolta borra és nőkre, majd koldussá vált. A másik fiú az apja mellett maradt, keményen dolgozott a földeken, és nagy gazdagságra tett szert. Azután egy napon a koldusfiú – az, aki eltévelyedett – üzent az apjának: „Visszatérek… bolond voltam, elpazaroltam a vagyonodat. Bocsáss meg nekem. Most nincs hová mennem, kérlek, fogadj be magadhoz, visszatérek.” Az apa pedig így szólt otthon: – Ünnepeljük meg ezt az alkalmat! Öljétek le a legkövérebb birkát, készítsetek bőséges lakomát, osszatok szét csemegét az egész városban, keressétek meg a legöregebb bort neki! Lakomát rendezünk, mert a fiam, aki eltévelyedett, most visszatér. Néhányan a faluból kimentek a földekre, és azt mondták a másik fiúnak: – Nézd, micsoda igazságtalanság! Te végig az édesapáddal maradtál, úgy szolgáltad őt, mint egy cseléd, soha nem tévelyedtél el, soha semmit nem tettél ellene, a te tiszteletedre mégsem rendezett még lakomát, téged még sohasem ünnepelt. Most meg az a csavargó, az a semmirekellő, aki eltékozolta apád minden pénzét, aki bűnben élt, most visszatér. Mekkora igazságtalanság, hogy az apád őt ünnepli! Gyere a városba! Csemegét osztanak mindenütt, és nagy lakomát rendeznek. Az idősebb testvér erre persze nagyon dühös lett. Hazament, nagyon szomorú volt és így szólt az apjához: – Miféle igazságtalanság ez? Értem soha nem ölettél le egy birkát sem, nekem soha nem adtál semmiféle ajándékot. Most meg azt a fiadat ünnepled, aki az összes tőled kapott vagyont eltékozolta? Az apa erre így válaszolt: – Igen, mert te mindig velem voltál, ezért nincs rá szükség. Az ő hazatérését azonban meg kell ünnepelni: ő eltévelyedett, ő az elveszett bárány, akit most újra megleltem. Ennek a történetnek a jelentőségére nem fordítottak kellő figyelmet a keresztények. Valójában ez a történet is azt mondja, amit én mondok, amit a tantra jelent: ez egy tantrikus történet. Arról szól, hogy ha mindig a jó úton maradsz, a létezés soha nem fog megünnepelni. Együgyű maradsz, az élet nem fog meggazdagítani. Nem lesz benned semmi só, ami ízesítene. Lehet, hogy lesz benned tápérték, de fűszer semmi. Nagyon egyszerű és jó leszel, de a jóságodból hiányozni fog az összetett harmónia. Csak egy hangjegy leszel, nem pedig hangjegyek ezrei, melyek dallamot alkotnak. Egy egyenes vonal leszel, görbületek és sarkok nélkül. Azok a görbületek és sarkok adják meg a szépségét, ők teszik az életet még rejtelmesebbé, és ők adnak neki mélységet is. Sekélyes leszel a szentségedben, nem lesz benned mélység.

60

Ezért mondja a tantra, hogy minden gyönyörű. Még a bűn is gyönyörű, mert a bűn mélységet ad a szentségnek. Még az eltévelyedés is gyönyörű, mert a visszatérés annál jelentőségteljesebbé válik. Erre a világra azért van szükség, hogy annyira elmerülhess a mélységeiben, hogy végül elfeledd önmagad – majd visszatérhess onnan. Az emberek azt kérdezik: „Miért létezik a világ, ha Isten ellene van? Akkor miért vet minket ebbe a világba: a karmák, a bűnök és tévedések világába? Miért? Egyszerűen meg is válthatna bennünket.” Ez azonban lehetetlen. Akkor sekélyes és felületes lennél. El kell kerülnöd a világ legtávolabbi zugába, hogy onnan térj vissza. Akkor a visszatérésedben lesz valami – és ez a valami a lényed kikristályosodása lesz. A tantra elfogad mindent, a tantra megél mindent. Ezért nem válhatott a tantra egy általánosan elfogadott világszemléletté. Mindig is olyan világszemlélet volt, amely a peremen, a szélen, a társadalmon, a civilizáción kívül mozog, hiszen a civilizáció úgy döntött, hogy sekélyes marad. Jó, de sekélyes. A civilizáció az elutasítást, a dolgok tagadását választotta. A civilizáció nem elég bátor ahhoz, hogy mindent elfogadjon, mindent, amit csak az élet kínál. Ahhoz szükséges a világon a legnagyobb bátorság, hogy valaki elfogadjon mindent, amit az élet felkínál neki. És ez az, amihez én hozzá akarlak segíteni téged – hogy mindent elfogadj, amit az élet ad, és hogy mély alázattal, ajándékként fogadd el mindezt. Amikor ezt mondom, azokat a dolgokat is ideértem, amikről a társadalom azt tanította, hogy azok helytelenek és rosszak. Fogadd el a szexualitást, és akkor abból virágzás bontakozik ki: megjelenik a brahmacsárja, a tisztaság, az ártatlanság, a szűziesség – de az már egy saját korlátait meghaladott szűziesség lesz. A tapasztaláson keresztül az ember túlhaladja önmagát. Az élet sötét sikátoraiban járva az ember szemei megszokják a sötétséget, és végül elkezdik a fényt látni még a sötétben is. Miféle szépség van abban, ha nappal látod a fényt? A szépség ott van a legsötétebb éjben, amikor a szemeid annyira hozzászoknak a sötéthez, hogy meglátod a nappalt ott rejtőzni mögötte. Amikor a legsötétebb éjszakában meglátod a hajnalt, akkor ott van a szépség, akkor megérkeztél. Amikor a legmélyebbről meglátod a legmagasabbat, amikor még a pokolban is képes vagy megteremteni a mennyországot, akkor – és csak akkor – az élet mesterévé válsz. A tantra az élet mesterévé akar tenni téged – nem tagadóvá, hanem egy mindent igenlővé. Fogadj el mindent, és idővel elkezded érezni, hogy minél inkább elfogadsz, annál inkább csökken a vágy benned. Ha elfogadsz, hogyan maradhatna benned vágyakozás? Akármi is legyen a helyzet ebben a pillanatban, te elfogadod azt. Akkor nem mész el sehová semmi másért. Pillanatrólpillanatra, mélységes elfogadásban élsz. Anélkül éled az életed, hogy lenne valami célod, valamiféle vágyad, hogy eljuss valahová máshová, hogy valami mássá, valaki mássá válj. A tantra azt mondja: „Légy önmagad!” – ez ugyanis az egyetlen, amit valaha is elérhetsz. Az elfogadással a vágyak elenyésznek. Az elfogadással a vágynélküliség magától megjelenik benned. Ezt nem gyakorolhatod, nem kényszerítheted magadra. Nem tudod elpusztítani a vágyaidat – csakis az elfogadás segítségével képesek eltűnni. Amikor pedig elérkezik az a pillanat, amikor teljesen elfogadsz mindent, és az összes vágyad elenyészik, egyszerre megjelenik a megvilágosodás. Hirtelen, anélkül, hogy bármit is tennél, magától megtörténik. Ez a leghatalmasabb ajándék, amit a létezés adhat neked. Ez a tantra életszemlélete. Nincs ezen kívül másfajta élet, és nincs ezen kívül más világ sem. Ez a szamszára a nirvána maga. Csak egy kicsit megértőbbnek, elfogadóbbnak, gyermekibbnek, és egy kicsit kevésbé egoistának kell lenned. Most nézzük Tilopa szútráját: A mantra és a paramita gyakorlása, a szútrák és a szabályok útmutatásai, az iskolák és a szentírások tanításai nem hozzák el számodra az eredendő igazság felismerését.

61

A Védák nem segítenek, a Biblia sem segít. A mantra gyakorlása egyáltalán nem lesz a segítségedre. Sőt, akadállyá is válhat. Mi is az a mantra tulajdonképpen? Mit csinálsz, amikor egy mantrát kántálsz? Mit csinál Maharishi Mahesh jógi, amikor a transzcendentális meditációt tanítja az embereknek? Azt mondja, hogy egy bizonyos szót, vagy egy bizonyos mantrát ismételgess folyamatosan magadban. Ram, Ram, Ram… Om, Om, Om… Bármi megteszi, még a neved is – még az is megfelel, ha azt ismételgeted: H2O, H2O, H2O… mert a lényeg nem a hang, vagy a szó. A lényeg az, hogy ha valamit állandóan ismételgetsz, pusztán az ismételgetéstől történik valami. Mi az? Amikor egy bizonyos szót ismételgetsz folyamatosan, keletkezik belül egy szabályos ritmus: Ram, Ram, Ram – keletkezik egy ütem, ez az ütem pedig monoton. Amikor csak elkezdesz egy bizonyos szót ütemesen ismételgetni, megjelenik a monotónia. Monoton… folyamatosan ugyanazt a szót ismételgetve elkezdesz elálmosodni. Ez a hipnózis, vagyis az önhipnózis. Egy mantra ismételgetése valójában önhipnózis. A saját monoton hangodtól részegülsz meg. Ez jó! Semmi rossz nincs benne. Jól fogsz tőle aludni, nagyon pihentető lesz. Ha fáradt vagy, akkor ez egy jó mentális játék: kipihened magad, sőt, pihentebb leszel, mint ha a megszokott módon aludtál volna el, mert a mindennapi alvás nem képes olyan mélyre hatolni, mint a mantra-alvás, hiszen a mindennapi alvásban rengeteg gondolat folytatódik, álmok folytatódnak, és ezek mindig zavarnak. De ha folyamatosan egy mantrát ismételgetsz, semmi más nem lehet ott, csak a mantra. Rendkívül mély alvást segít elő. A jógában van erre egy külön szó, a nidra, ami szanszkritül alvást jelent. Az olyan alvás, amit mantra segített elő: tandra. Ez egy mélyebb alvás, de csak alvás. Azt az alvástípust, amit a jóga, a mantra, a kántálás segít elő úgy hívják, hogy jóga-tandra. Ha nehezen alszol, a TM segítségedre lehet. Ezért tűnik úgy, hogy olyan óriási Maharishi hatása Amerikában, hiszen Amerika a legzaklatottabb ország alvás tekintetében. Nagyon sokféle nyugtatószert, nagyon sokféle altatót használnak. Az emberek elveszítették a természetes képességüket az alváshoz – ezért van szükségük a TM-re. Indiában senkit nem érdekel a TM, hiszen itt az emberek már most is olyan mélyen alszanak, hogy felébreszteni is nehéz őket. Egy mantra átható alváshoz segíthet. Ameddig az ereje terjed, addig jó. De ne hidd, hogy ez meditáció, mert akkor áldozattá válsz. Ne gondold, hogy ez meditáció – ez csupán mentális nyugtatószer. És éppoly kémiai, mint bármelyik altató tabletta. A hangok ugyanis megváltoztatják a tested vegyi összetételét. Ezért történhet meg, hogy bizonyos típusú zenét hallgatva felfrissülsz. A zene áthat, megtisztít. Olyan, mintha egy fürdőt vettél volna. A hangok megváltoztatják a tested vegyi összetételét. Vannak bizonyos típusú zenék, amelyek nagyon szenvedélyessé és hevessé tesznek – pl. pusztán az ütős hangszerek hangja megváltoztathatják tested vegyületeit. Egy mantra csupán egyetlen hang segítségével megteremt egy belső zenét. A monotónia az alapja. Még csak meg sem kell kérdezni Maharishi Mahesh jógit, hogy ez mi. Minden anya tudja a világon, hogy amikor a gyereke nyugtalan, altatót kell neki dúdolni. Az altatódal egy mantra: csak két-három szó, akár értelmetlen szavak is lehetnek, hiszen nem az értelmük a lényeg. Az anya ott ül a gyermeke mellett, vagy felemeli őt a szívéhez – ez is, a szív dobogása is egy monoton zene. Így hát amikor a gyerek nyugtalan, az anya a szívére hajtja a gyereke fejét, a szívdobogás pedig egy mantrává változik. A gyereket rászedték, és most elaludt. Vagy ha a gyerek egy kicsit nagyobb már és nem olyan könnyű becsapni, akkor az anya elénekel neki egy altatódalt: csak két-három szó… monoton, egyszerű szavakat ismétel. Az egyhangúság segít: a gyerek elalszik – nincs ebben semmi rossz, hiszen jobb nyugtató, mint bármelyik kémiai gyógyszer. De akkor is csak nyugtató, egy kifinomult „hang-tabletta”, ami hatással van a test kémiai összetételére. Tehát ha nyugtalanul alszol, ha egy bizonyos fokú álmatlanságban szenvedsz, akkor ez jó. De ne gondold, hogy ez meditáció. Egy kicsit rendbe hoz, de nem változtat meg. Az egész társadalom is állandóan azzal próbálkozik, hogy rendbe hozzon, helyre igazítson. Kipróbálta a vallást, hogy helyre igazítson. Kipróbálta az erkölcsöt, a mantrát, a jógát. Kipróbálta a pszichoanalitikát és sok másfajta pszichoterápiát, hogy visszahozzon a szabályozott társadalomba. A társadalom legfőbb célja, hogy

62

megalkossa a szabályozott egyént. De ha az egész társadalom téved, akkor nem helyes hozzáigazodni. Ha az egész társadalom őrült, akkor te is őrült leszel, ha hozzáigazítod magad. Egyszer valaki megkérdezte Sigmund Freudot: – Tulajdonképpen mit csinál ön a pszichoanalízissel, mi ennek a célja? Freud nagyon megbízható volt ebből a szempontból, így válaszolt: – Legfeljebb azt tehetjük, hogy a hisztérikusan boldogtalan embereket normálisan boldogtalanná tesszük. Ez minden – a hisztérikusan boldogtalanokat normálisan boldogtalanná tesszük, visszahozzuk őket a normális boldogtalanságba, ahol mindenki más is él. Ők egy kicsit túl messze mentek, túl sok boldogtalanságot teremtettek, ezért neurotikussá váltak. Mi visszahozzuk őket az emberiség normális neurózisába – mondta. – Az ember soha nem lehet boldog. Az ember vagy neurotikusan boldogtalan, vagy normálisan boldogtalan, de soha nem lehet boldog. Ami a mindennapi emberiséget illeti, Freud diagnózisa úgy tűnik, pontos. Ő azonban nem tud Buddháról vagy Tilopáról. Nem tud azokról, akik megvalósítottak egy teljes, boldogsággal teli létállapotot. És ez úgy van, ahogy lennie kell, hiszen egy buddha nem fog elmenni Freudhoz, hogy kezeltesse magát. Miért menne? Csak hisztérikus emberek mennek Freudhoz, Freud ezért csak őket ismeri. Így az összes tudása, az összes tapasztalata neurotikus személyekről szól. Egész negyven éves praxisa során nem ismert meg egyetlen olyan embert sem, aki boldog volt. Így hát igaza van, ő empirikus gondolkodó. Az ő tapasztalata azt mutatja, hogy csupán kétféle ember van: a normálisan boldogtalan és a hisztérikusan boldogtalan. És legfeljebb annyit segíthetünk rajtuk, hogy rendbe hozzuk őket. A mantra, a pszichoanalízis, a vallás, az erkölcs, az egyház, az imák – ezeket mind arra használták, hogy „rendbe hozzanak” téged. De a valódi vallás ott kezdődik, ahol rálépsz az átváltozásod útjára, nem ott, ahol a társadalomhoz igazodsz. Ott kezdődik, ahol összhangba kerülsz a világmindenséggel. A társadalomhoz igazodva mindenképpen elbuksz. Sokszor megtörténik, hogy egy őrültben nincs semmi rossz, csak épp túl sok energiája van, és nem képes illeszkedni a társadalom szabályaihoz – így eltévelyedik. Egy őrült túlságosan is egyéniség; túlságosan tehetséges bizonyos dolgokban ahhoz, hogy képes legyen beilleszkedni a társadalomba. Ne feledd, hogy minden zseni nehezen alkalmazkodik a társadalomhoz, és legalább nyolcvan százalékuk az élete során tesz egy látogatást a bolondokházába. Muszáj, hiszen meghaladják a társadalmat. Sokkal többjük van, mint amennyit a társadalom megenged nekik. A mindennapi társadalom olyan, mint egy levélnehezék rajtad: nem hagy repülni. Egy zseni elhajítja ezt a levélnehezéket, szárnyra akar kelni, és az ég legtávolabbi sarkáig szeretne elrepülni. Abban a pillanatban, amikor átléped a társadalom korlátait, az általa meghúzott határvonalat – megőrülsz. És az egész társadalom megpróbál majd újra rendbe hozni. A tantra szerint nem a rehabilitáció, nem az ember „rendbehozatala” a cél, mert ezek nem érnek túl sokat. Az átalakulás a cél. És mit csinálsz? Ne próbálkozz olyan trükkökkel, amik helyreigazítanak! A mantra egy trükk. Ha úgy érzed, nem tudsz aludni, ne próbálj egy mantra segítségével elaludni. Tedd inkább az ellenkezőjét, próbáld megtalálni azt az okot, amitől olyan nyugtalan vagy, hogy nem tudsz aludni. Lehet, hogy túl sok mindent kívánsz, talán túlságosan ambiciózus vagy. Az ambícióid nem hagynak aludni, a nyugtalanságod este is folytatódik, a vágyakozó elméd egyre tovább és tovább és tovább álmodik, a gondolatok tovább hemzsegnek benned. Ezért nem tudsz aludni. Ilyenkor két lehetőséged van: az egyik a mantra, a másik a tantra. A mantra azt mondja: ne foglalkozz az okokkal, egyszerűen csak ismételgess egy mantrát, és elalszol. Ez felszínes. Ne foglalkozz az okokkal, csak ismételgess egy mantrát – tizenöt perc reggelenként, és tizenöt esténként – és képes leszel elaludni. Jól és egészségesnek fogod érezni magad. De még ha jól és egészségesnek érzed is magad, mi lesz akkor? Sok egészséges ember van, aki gyönyörűen alszik, mégsem történt velük semmi sem – a legcsodálatosabb virágzás nem történt meg bennük. Az egészség önmagában jó, de nem lehet a cél. Aludni is jó, de ez sem lehet a cél. A tantra azt mondja, keresd meg az okokat, hogy miért vagy nyugtalan.

63

Az egyik indiai miniszter időnként meglátogatott. Mindig amiatt aggódott, hogy nehezen tud aludni, és ezért azt kérte: – Csak valami technikát adj nekem, hogy tudjak aludni… Én azonban azt mondtam neki: – Egy politikus nem alhat… az lehetetlen. Egy politikusnak nem szabad aludnia, nem ezt várják el tőle. Ez így van jól, és én nem fogok neked semmiféle technikát sem adni. Menj Maharishi Mahesh jógihoz, ő anélkül is ad neked egy technikát, hogy megkérdezné minek is az neked – és ő el is ment. Három hónappal később eljött hozzám, és azt mondta: – Úgy tettem, ahogy javasoltad, és működött! Most nagyon jó, és végre tudok aludni. Erre én azt mondtam: – Amint úgy érzed, hogy az alvás már nem elég neked, hogy inkább a felébredésre van szükséged, akkor gyere el hozzám. Mert lehet hogy tudsz aludni, de mi van akkor? Ugyanaz maradsz, aki voltál. Reggel újra ugyanazon a nagyravágyó úton haladsz tovább. Lehet, hogy azt gondolod, valami jó történt, de pusztán egyvalami történt: most már nem leszel tudatában az indokoknak, mert azokat a mantrád lekényszerítette a tudatalattidba, így az átalakulásra való lehetőséget is elszalasztottad. Én nem segíthetek neked abban, hogy jobb legyen az alvókád. Én abban segíthetek, hogy jobb legyen az ébredésed, hogy erősebb tudatosságot szerezz magadnak. Egy politikus állandóan vágyakozik, harcol, versenyez, mindig féltékeny, egyre magasabbra és magasabbra próbál törni a hierarchiában. És végül semmit sem ér el. Mullah Naszruddin egész életét a politikai életben töltötte el, és a lehető legmagasabb posztig jutott fel. Akkor megkérdeztem tőle: – Mit értél el? – Hogy őszinte legyek, én vagyok a legjobb létramászó a világon. Ez az én eredményem: én vagyok a legügyesebb létramászó! De még ha a létra legmagasabb fokára is érsz el, mi van akkor? Az elnökeid és a miniszterelnökeid feljutottak oda, ők a legjobb létramászók – a létramászás azonban nem élet. Állandóan magasabbra és magasabbra jutni a létrán – mi értelme van annak? Az ambíció nyugtalanságot teremt. Én azt szeretném, ha megértenéd a saját ambícióidat. A vágyakozás is nyugtalanságot teremt. Én azt szeretném, ha tudatában lennél a vágyakozásaidnak. Ez a tantra útja. És amikor a kiváltó ok eltűnik, megszűnik a betegség is. Ahogy eltűnnek az okok, te átalakulsz. A betegség csak egy tünet – ne próbáld rejtegetni a tüneteidet, hadd legyen ott, jó hogy ott van, mert úgy állandóan szurkálni fog, piszkálni fog, és azt üzeni, hogy valami nincs rendben. Ha nem tudsz aludni, az jó, mert az azt mutatja, hogy már alapjaiban nem stimmel valami az életeddel. Én nem fogok abban segíteni neked, hogy jobban aludj. Inkább azt mondom, próbáld megérteni: ez egy tünet. Ez a tünet a barátod, nem pedig az ellenséged. Pusztán azt mutatja neked, hogy mélyen legbelül, a tudatalattidban vannak olyan rejtett áramlatok, amelyek nem engednek este aludni. Értsd meg őket, fogadd be magadba, vizsgáld át őket, és juss túl rajtuk. Akkor egy nagyon mély alvás jelenik meg – és nem azért, mert te a tüneteidet a felszín alá kényszerítetted, hanem azért, mert a betegség semmivé lett. Abban az új alvásban pedig egy teljesen eltérő minőségű tudatosság születik. Akkor mélyen alhatsz, mégis tudatos leszel. Ez már nem hipnózis, nem olyan, mint egyfajta részegség, nem valami drogon keresztül jutsz el idáig. Minden mantra drog. Nagyon kifinomultak ugyan, de drogok. Ne válj a drogok rabjává. Tilopa így szól: A mantra és a paramita gyakorlása, a szútrák és a szabályok útmutatásai, az iskolák és a szentírások tanításai nem hozzák el számodra az eredendő igazság felismerését.

64

A paramita egy buddhista szó. Részvétet és az emberek szolgálatát jelenti. A keresztény misszionáriusok a világon mindenütt a paramitát gyakorolják. Szolgálj! Segíts! Érezz szánalmat, részvétet! De Tilopa azt mondja, ez sem fog segíteni. Ezt én is megfigyeltem, mert sok szociális munkást, társadalmi segítőt ismerek. Ők egész életüket mások életének jobbítására szentelték – feláldozták magukat, de nem történt átalakulás a lelkükben. Nem is történhetett, mert az emberek szolgálata, a társadalom szolgálata elfoglaltsággá válik a számukra, mindig másokkal foglalkoznak. Tulajdonképpen ha a társadalom valami isteni csoda hatására megváltozna, és nem lenne több koldus, nyomorult, beteg, eltűnnének a kórházak, az őrültek… el tudod képzelni, mi történne a társadalom hű szolgálóival, ha hirtelen ez történne? Öngyilkosok lennének! Mit csinálnának, ha nem lenne senki sem, akit szolgálni kellene? Tanácstalanokká válnának. Mi lenne a keresztény misszionáriusokkal? Ha nem lenne több ember, akit meg kellene téríteni, akit kényszeríteni, vezetni, csábítani lehetne a saját útjuk felé; ha mindenki kereszténnyé válna, mit csinálnának akkor? Hová vezetné akkor őket a nagy missziójuk? Öngyilkosságot kellene elkövetniük. Ha a fordulat tényleg bekövetkezne, mi lenne a forradalmárok sorsa? Mit tennének akkor? Egy pillanat alatt elvesztenék az állásukat, munkanélkülivé válnának és elkezdenének Istenhez imádkozni: „Hozd vissza a régi társadalmunkat – leprásokra és koldusokra van szükségünk, hogy szolgálhassuk őket…” Elfoglalhatod magad a saját dolgaiddal, vagy mások életének is szentelheted magad; a lényeg, hogy az elmének elfoglaltságra van szüksége. Az elmének arra van szüksége, hogy te elfeledd önmagadat, és valami mással lekösd magad. Ez egy menekülés az eredendő igazság elől. És Tilopa azt mondja: nem ez az út. A tantrának van egy gyönyörű üzenete a számodra: mielőtt bárki mást elkezdenél szolgálni, légy teljesen önző. Hogyan szolgálhatnál bárkit is, ha előtte nem éred el a saját benső lényedet? Légy teljesen önző! Ha a saját benső fényed lángol, talán segíthetsz másokon. Egyébként a szolgálatod csak csalás lesz. A világ tele van csalárdsággal a rengeteg forradalmár, szociális újító és önjelölt szolgálók miatt. Ők teremtik a csalást, ők teremtik a káoszt. Ez természetes is, hiszen még nem érték el a saját benső igazságukat, és így kezdtek másokon segíteni. Ha megjelent benned a fény, akkor megoszthatod valaki mással, de ha nincs benned fény, akkor hogyan tudnád megosztani? Hogyan adhatsz bárkinek is olyasmit, amiből neked sincs? Egyszer egy ember elment Buddhához. Valószínűleg legalább akkora forradalmár volt, mint Marcuse vagy más, hasonló kaliber… Eljött Buddhához, és azt kérdezte: – Mondd meg nekem, hogyan szolgálhatnék másokat. Mélységes részvét van bennem, és szeretnék mindenkit boldoggá tenni. Buddha ránézett. Azt mondják, ekkor elszomorodott. Buddha nagyon szomorúan nézett látogatójára. Erre ő megkérdezte: – Miért lettél ennyire szomorú? – Nehéz dolgod lesz, hisz te magad sem tűnsz boldognak, mégis azt a missziót választottad magadnak, hogy mindenkit boldoggá tégy. Hogyan fogod megosztani másokkal azt, amivel te sem rendelkezel? Először legyél. És amint létezel, az már nem misszió. Amint te magad boldog vagy, már nem hagyod el a saját utadat, hogy másoknak segíts, hiszen már a puszta léted segítség, bárhol is vagy. Ne csinálj ebből hivatást. Az, amilyen vagy, akárhol is légy… ha egy fa közelében üldögélsz, a fát segíted. Nem tudatosan, nem erőfeszítéssel, pusztán csak azzal, hogy közel vagy a fához. A fa pedig válaszol: a te benső lényed beléáramlik, az ő lénye pedig beléd – felébresztettél egy fát. Egy nap ez a fa egy buddhává válik majd, és te része leszel ennek, hiszen segítettél. Amikor egy nap ez a fa buddhává válik majd, és az egész világegyetem ünnepli, te is ünnepelni fogsz, hiszen egy részed a fának adtad, egy részed megosztottad vele. Egy folyó mellett ülsz, és osztozol a folyóval önmagadon. Megmozdulsz, és a mozdulatod változik át részvétté. Nem kell semmit csinálnod. Ha csinálsz valamit, akkor baj van. Hogyan tudod „csinálni” a

65

szeretetet? Ez nem egy cselekedet, hanem egy létállapot. Szerelmes vagy, tiéd a fény, a kapuid nyitva állnak. Ekkor mindent és mindenkit üdvözölsz, aki be akar jutni hozzád, lényed benső szentélyébe. És bármi, bárki ha meg akarja gyújtani önnön lángját a te lángodból, te készen állsz. Soha ne keress magadnak valakit, akin segíthetsz. Ha ezt teszed, egy dolog biztos: nem te vagy erre a megfelelő ember. Amikor csinálni kezdesz valamit, akkor biztos, hogy csalsz. Egyszerűen csak mások dolgába ütöd az orrod. Hagyd őket békén. Éppen elég részvét a részedről, ha nem zavarod őket. Ne próbáld megváltoztatni őket. Nem vagy tisztában azzal, hogy mit teszel. Csak a megvilágosodott ember segíthet: a segítség magától áramlik. Olyan ez, mint egy kinyílt virág, a szél magával viszi az illatát, és az egész földet beborítja vele. Ez nagyon finom és közvetett: soha nem üt meg közvetlenül senkit. Egy igazi mester soha nem akar közvetlenül megváltoztatni senkit sem. Olyan ő, mint egy titokzatos illat, mely körülvesz téged. Ha kinyílsz, egy kicsiny fuvallat áramlik beléd. Ha nem vagy nyitott, ott fog várakozni az ajtód előtt. Még csak nem is kopogtat, mert még az is zavarná az álmodat. Hisz ez a te álmod, és neked jogod van olyan sokáig aludni, ameddig csak akarsz. Senkinek semmi köze hozzá, hogy mikor ébredsz fel. Lehet, hogy én felébredtem, lehet, hogy azt szeretném, te is ébredj fel, de ez az én dolgom, nem a tiéd. Ha te mélyen alszol, és gyönyörű álmaid vannak, ki vagyok én, hogy megzavarjalak? Várakozni fogok. Körülveszlek téged, mint egy illat. És amint az illat megérint téged és felébreszt, minden rendben van. De ez nem egy közvetlen törekvés, ez nagyon is közvetett. Soha ne feledd: csak azok az emberek segíthetnek, akik ezt teljességgel közvetetten teszik. A közvetlen segítséget a politikusoktól kapod, a közvetettet a bölcsektől. …a szútrák és a szabályok útmutatásai, az iskolák és a szentírások tanításai nem hozzák el számodra az eredendő igazság felismerését. Miért? Azért, mert az már most is ott van. Nincs szükség arra, hogy bármi is elhozza. Valami olyasmit keresel, ami már most is ott van benned a maga teljes szépségében és tökéletességében. Semmit sem kell tenned. A cselekvés teljesen felesleges. Csak haza kell térned. A vendéged már otthon vár, csak te, a házigazda nem vagy még otthon. A vágyaidon keresztül egyre távolabb és távolabb és távolabb kerülsz a saját bensődtől. Szeretnél egy nagy házat, meg egy nagy autót, meg ezt, meg azt… ezzel egyre kijjebb és kijjebb kerülsz. Nincs időd, hogy hazatérj. A meditáció nem más, mint hazaérkezés. Csak hogy legyen egy kis nyugalmad belül. Ez nem egy mantra kántálása, még csak nem is egy ima: csak egy kis visszatérés önmagadba, hogy egy kicsit megpihenj. Ha nem mész sehová, az meditáció. Csak légy ott, ahol vagy – nincs más hely, csak az, ahol már most is vagy. Légy ott, ahol vagy, és csak azt a helyet foglald el, ahol vagy. A vágyak hosszú útra visznek mind az időben, mind a térben – és soha nem visznek vissza az otthonodba. Mindig máshová visznek el. Hiszen ha az elmét bármi vágy betölti, és ezért az valamely célt kerget, úgy épp a fény rejtezik előle. Ez az, ahogyan elveszíted. Ha elmész otthonról, elveszíted. Ha keresed, szem elől téveszted. Ha kutatod, nem láthatod meg. Ha meg akarod szerezni, elhibázod. Részedről semmire sincs szükség – Isten mindent megadott neked, ami csak megadható. Téged nem koldusnak, hanem császárnak küldtek erre a világra. Csak vess egy pillantást belülre. Csak néhány pillanatig ne menj sehová, ne vágyakozz semmire, ne gondolj a jövőre, ne gondolj a múltra, csak maradj itt és most, és hirtelen megjelenik, mindig is itt volt… te pedig nevetni kezdesz. Amikor Lin Csi-t megkérdezték, hogy mi volt az első dolog, amit az után tett, hogy megvilágosodott, ő így válaszolt:

66

– Mit tehettem volna? Nevettem, és kértem egy csésze teát. Nevettem! Mert mit csináltam egész addig? Valami olyasmit kerestem, ami mindig is ott volt. Minden buddha nevetett, és minden buddha kért egy csésze teát magának – mi mást lehet tenni? Már most is minden ott van. Teljesen fölöslegesen rohangáltál ide-oda. Most pedig kifáradva hazatértél… Egy csésze tea épp megfelel ilyenkor. Hiszen ha az elmét bármi vágy betölti, és ezért az valamely célt kerget, úgy épp a fény rejtezik előle. A kutatásod a füst, ami a lángod körül keletkezett. Folyamatosan körbe-körbe rohangálsz, rengeteg port kavarsz, és sok füstöt csinálsz. A te törekvésed az, ami a port kavarja, a füstöt csinálja, és így elrejted a lángodat saját magad elől. Pihenj egy kicsit. Hagyd, hogy a por elüljön. Ha nem rohansz túl gyorsan, ha nem sietsz annyira, nem csinálsz akkora füstöt sem. Idővel a dolgok kitisztulnak, és megpillantod a benső fényt. Ez a tantrában a legfontosabb: azt mondja, hogy már most is tökéletes vagy. Nincs még egy világkép, ami ezt állítaná. Azt mondják: el kell érned a tökéletességet. Azt mondják: menned kell, szenvedned kell, mindenfélét meg kell cselekedned, és hogy az út fáradságos lesz. Csak nagyonnagyon ritkán történik meg, hogy valaki megérkezik, mert a cél nagyon messze van még tőled. Milliónyi életen át kell próbálkoznod míg sikerül elérned a tökéletességet. A tantra azt mondja, épp ez az, amiért soha nem éred el. A tökéletességet nem elérni kell. Csak fel kell ismerni, hogy ott van. A tantra itt és most ajánlja neked a megvilágosodást – nincs idő, nincs késlekedés. A tantra szerint ha pihensz, már maga a pihenés is segít, mert a nyugtalanságod teremti a füstöt körülötted, te pedig annyira sietsz, hogy nem tudsz figyelni. Ha valaki azt mondja: „Pihenj!”, azt fogod válaszolni: „Nincs időm pihenni. El kell érnem egy célt, és az a cél még nagyon messze van. Így hát ha pihenek, elszalasztom.” A tantra szerint azért szalasztod el mindig, mert rohansz. A tantra azt mondja, azért nem éred el, mert annyira sietsz. Aki bár betartja a tantrikus szabályokat, mégis különbséget tesz, elárulja a szamája szellemét. Vesd el minden tevékenységed, dobd el minden vágyadat, hagyd, hogy a gondolatok úgy emelkedjenek és apadjanak, ahogyan az óceán hullámai. Az, aki mindörökre otthontalan marad, és soha nem árt a megkülönböztetés-nélküliség elvének, betartja a tantrikus előírásokat. Ez nagyon-nagyon egyszerű. De te túl bonyolult vagy, túlságosan össze vagy zavarodva. Egyébként tényleg minden nagyon könnyű. Vesd el minden tevékenységed, dobd el minden vágyadat, hagyd, hogy a gondolatok úgy emelkedjenek és apadjanak, ahogyan az óceán hullámai. Mit csinálsz…? Amikor elmész az óceánhoz, és csak leülsz a parton a homokba és nézed… ahogy a hullámok emelkednek és apadnak, jön a dagály, majd az apály – az óceán sokféle hangulaton megy keresztül… Te mit csinálsz? Egyszerűen csak ülsz és nézel. Pont ugyanez van az elmével is. Az is olyan, mint egy óceán: hullámok emelkednek, majd elapadnak. Néha jön egy dagály, és vele nagy kavarodás keletkezik, néha, apály idején egy kicsit elcsendesedik minden. Tulajdonképpen az igazság az, hogy az egész tudat egy óceán. Az elméd pedig nem csak a tiéd: az elméd része a kollektív elmének, és körülötted mindenütt ott van a tudat óceánja. Pont mint egy hal az óceán vizében, olyan hal vagy te is a tudat óceánjában – kifelé és befelé, erre és arra, felfelé és

67

lefelé, az óceán hullámzik és hullámzik. Ki vagy te, hogy megzavard? És ki vagy te, hogy nyugodttá és csendessé tedd? És hogyan is tehetnéd? Így amikor az ember túlságosan buzgóvá és türelmetlenné válik hogy lecsillapítsa az elmét, önmagának teremt akadályt. Ez ugyanis lehetetlen! Amikor valami olyasmivel próbálkozol, ami lehetetlen, akkor végül mindig kiábrándulsz. Ilyenkor ezer és egy dologra gondolsz, hogy vajon miért nem sikerült. Egyszerűen arról van szó, hogy így nem történhet meg! A tantra azt mondja: figyeld a gondolatokat! Nem a te dolgod, hogy azok jönnek és mennek. Maguktól jönnek, és maguktól is mennek el. Miért avatkozol bele? Ki vagy te, hogy lecsillapítsd őket? Nem hozzád tartoznak, hanem a mindent körülölelő végtelen óceánhoz. Te még sehol sem voltál, amikor ők már rég ott voltak. Te egy napon sehol nem leszel már, és ők még mindig ott lesznek. Ma már a tudomány egyetért azzal, hogy minden gondolat egy hullám. Ezért tud a rádió gondolatokat sugározni. Keresztüljutnak falakon és hegyeken, és emberi testeken is. Semmi sem akadályozza meg őket. Sugároznak valamit New Yorkban, te pedig itt is hallhatod. A tudósok úgy vélik, nemsokára lehetőség nyílhat arra, hogy a múltból is fogjunk gondolatokat, mert a gondolatok soha nem halnak meg. Lehet, hogy egy nap tudjuk majd fogni, ahogy Tilopa azt mondja Náropának: „de neked Náropa… azt, ami nem elbeszélhető… de, mivel kitartó vagy… el kell mondanom.” Lehetséges, mert a gondolatok soha nem halnak meg. Tilopának ez a gondolata most valószínűleg valahol egy másik csillag közelében lehet. Ha be tudnánk fogni… Lehet, hogy a tudománynak ez egy napon sikerülni fog. Amikor New Yorkból sugároznak, időbe telik, amíg ideér Poonába. Néhány másodpercbe telik csak, de időbe telik. Utazik, és utazni fog később is. Elhagyja a földet, és továbbutazik. Néhány millió év múlva elér egy távoli csillagot – ha képesek leszünk elérni ott, akkor újra meghallgathatjuk. A gondolatok egy óceánt alkotnak körülötted. Nélküled léteznek – neked csak egy szemtanúnak kell lenned. A tantra tehát azt mondja: Fogadd el őket! A dagály megérkezik, és gyönyörű. Aztán az apály jön el, és az is gyönyörű. Óriási, erős hullámok, amint az égig próbálnak feltörni. Hatalmas energiák – figyeld őket! Megjelenik, és mindent elborít egy békés, nyugodt óceán. Nézd, ahogy a Hold gyönyörűen tükröződik benne! Ha képes vagy így figyelni, tökéletesen elcsöndesedsz. A gondolatok kisodródnak a partra, szétporladnak a sziklákon – de te csöndes és nyugodt maradsz: ők nem befolyásolnak téged. Tehát az igazi nehézséget nem a gondolatok jelentik, hanem az, hogy azok befolyásolnak. Ne harcolj a gondolatokkal, csak változz át szemtanúvá, és többé nem lesznek hatással rád. Ez így egy gazdagabb csöndet eredményez. Ne feledd, hogy a tantra mindig a gazdagabb tapasztalást adja. A halott csönd megteremtésére is van lehetőség; annak a csöndnek a megteremtésére, amit a temetőkben találsz. Kényszerítheted az elmédet, annyira, hogy végül az egész idegrendszered megbénul. Akkor azért nem lesznek gondolataid, mert a gondolatok fogadásához egy nagyon kifinomult idegrendszerre van szükség, de te eltompultál. Az óceán ott lesz, de te érzéketlenné váltál, elveszítetted az érzékeidet. Ez történik sok úgynevezett jógival is. Folyamatosan tompítják az idegrendszerüket. Kevesebbet esznek, hogy ne kerüljön az agyukba energia. Ha böjtölsz, az energia nem képes eljutni az agyadba, mert legelőször a test veszi azt igénybe. Úgy élnek, hogy egy idő után az egész agyműködésük megbénuljon, és érzéketlenné váljon: ülnek egy meghatározott pózban – ez monoton. Egy bizonyos mantrát ismételgetnek – ez is monoton. Ha néhány éven keresztül folyamatosan ismételgetsz egy mantrát, akkor persze hogy megdermed az idegrendszered. Ilyenkor nem jöhet be új élmény – a vitalitás elvész. Egy ilyen ember valójában nem elcsöndesedett – csak még hülyébb lett. Sok jógi arcán láthatod ezt a hülye tekintetet. Nem az intelligenciát látod rajtuk, hanem valami zsibbadt, halott kifejezést: egy kőszerű tekintetet. Ők nem a csendet érték el, hanem az agyukat veszítették el. Elveszítették az érzékenységüket, teljesen megbénították önmagukat – élőhalottak lettek. Semmi nem történik bennük, mert bármilyen történés befogadásához egy nagyon kifinomult idegrendszerre van szükség – nagyon finom, nagyon érzékeny és nagyon fogékony idegrendszerre.

68

Így ez egy ismertetőjellé vált: ha egy jógi arcán a ragyogást, az intelligenciát, a tudatosságot, az érzékenységet látod, mintha a jógiban valami kivirágzott volna, akkor ő megérkezett. Csak ekkor valósította meg önmagában a csöndet. Különben az ember lehet csöndben – sokan, sok idióta teszi ezt, mert nem képes gondolkodni –, de miféle csönd az ilyen? Egy jógi nem idióta. Egy idióta úgy születik, hogy az agyi funkciói eleve nem működnek rendesen. De ezt az állapotot te is elérheted böjttel, jógapózokkal: fejen állhatsz mondjuk órákon keresztül, az megteszi. A sirsászana tökéletes: a fejeden állsz órákig, az idegrendszered pedig teljesen kikapcsol, mert az agyad csak úgy tud működni, ha nagyon kevés vér jut el odáig, az idegek érzékenysége és sérülékenysége miatt. El sem tudod képzelni, mert szemmel nem is láthatók. A hajszálaid vékonynak tűnnek, de az idegekhez képest azok durungok. Egy idegköteg az agyadban olyan, mint egy hajszál… ha tízezer idegszálat egymás tetejére pakolsz, akkor az olyan vastag lesz, mint egy hajszál. Ezért az agyba kerülő túl sok vér erőteljesen roncsolja az idegszálakat. Olyan ez számukra, mint egy árvíz. Az ember elérte, hogy az agyát használja, az állatok nem. Az ember felemelkedett a földről, és a lábán kezdett járni, így a vér nem juthat túlzott mértékben az agyba a gravitáció miatt. A gravitáció folyamatosan lefelé húzza a vért, és csak nagyon-nagyon parányi része jut fel a fejbe. Ezért tud ez az érzékeny rendszer működni. Az állatoknál ez nem lehet így, mert ők négy lábon járnak, a fejük tehát ugyanazon a szinten marad, ahol a testük is van. Ha a fejeden állsz, ha sirsászanát gyakorolsz, egy percig talán jó, de akár egyetlen másodpercig is jó lehet, mert így megfürdőzhetnek benne az idegek. A vér leszáll a fejbe, és mire odaér, már vissza is állsz a normális testhelyzetedbe: ez így tisztító hatású. De ha percekig, vagy órákig gyakorlod a sirsászanát, akkor az elpusztítja az agysejteket. Ha az ár túl erős, az agy nem bírja ki. A jógik rengeteg módot találtak arra, hogyan pusztítsák el az agyat. Amint elpusztítod, nem láthatod többé az óceánt. De az óceán akkor is ott van, a gondolatok ott vannak. Épp olyan ez, mint amikor elromlik a rádiód. Ne hidd, hogy akkor a szobádat elkerülik az adások. Ott vannak, csak te nem tudod befogni őket. Az agy pont olyan, mint egy vevőberendezés: ha tönkreteszed, elhallgat, de ez a csönd nem a tantra csöndje. Én nem ezt a fajta csöndet tanítom – ez a halál csöndje. A temetőben jó helye van… de te nem mész vele semmire, csak elpocsékolod az életed. Elpusztítod azt a rendkívül finom szerkezetet, ami egyébként tökéletesen intelligenssé tehetne, azt a szerkezetet, ami olyan érzékennyé képes válni, hogy a lét teljességének ünneplését élvezheted segítségével. Több érzékenységre van szükséged, több költészetre. Több életre, több szépségre, mindenből többre van szükség. Mit csinálj hát? Valósítsd meg magadban a tantra csendjét. Figyeld a hullámokat, és minél inkább figyeled őket, annál inkább képes leszel meglátni a szépségüket. Minél inkább figyeled őket, a gondolatok annál finomabb árnyalatai sejlenek fel előtted. És ez csodálatos – te azonban szemtanú maradsz. A parton maradsz, a parton üldögélsz, vagy lefekszel napozni, és hagyod, hogy az óceán végezze a dolgát – te nem avatkozol bele. Ha nem avatkozol bele, egy idő után az óceán nem fog befolyásolni téged. Ott morajlik majd körülötted, de nem hatolhat beléd többé. Ez önmagában gyönyörű, de tőled független. A távolság ott van köztetek. Ez a távolság az igazi meditáció, az igazi csend. A világ megy tovább és tovább, de téged nem befolyásol már. Itt maradsz a világban, de már nem vagy itt a világban. Itt maradsz a világban, de a világ már nincs ott benned. Keresztül haladsz a világon, de az nem ér hozzád, sértetlen maradsz. Szűz maradsz. Bármit teszel, bármi történik veled, nem számít: a szüzességed tökéletes marad, az ártatlanságod teljes marad, a tisztaságod érintetlen marad. Aki bár betartja a tantrikus szabályokat, mégis különbséget tesz, elárulja a szamája szellemét.

69

Tilopa azt mondja, ha követni próbálod a tantrikus utat, a tantra szabályait, soha ne feledd el, hogy ne tégy különbséget. Ha mégis különbséget teszel, lehet, hogy a tantra filozófusa leszel, de nem leszel a tantra követője. Ne tégy különbséget. Ne mondd, hogy ez jó, az meg rossz. Hagyj el mindenfajta megkülönböztetést. Fogadj el mindent úgy, ahogyan az van. Vesd el minden tevékenységed… pihenj meg önmagadban, érkezz vissza az otthonodba, …hagyd, hogy a gondolatok úgy emelkedjenek és apadjanak, ahogyan az óceán hullámai. Az, aki mindörökre otthontalan marad, és soha nem árt a megkülönböztetés-nélküliség elvének, betartja a tantrikus előírásokat. Az, aki soha nem sérti meg a megkülönböztetés-nélküliség elvét, aki soha nem tesz különbséget, az a helyes utat járja. És Az, aki mindörökre otthontalan marad… Ez a tantra egyik legcsodálatosabb tanítása. Azt mondja: maradj otthontalan, ne lakj sehol, ne azonosulj semmivel és ne ragaszkodj semmihez. Maradj otthontalan, mert az otthontalanságban megleled az igazi otthonodat. Ha elkezdesz itt meg ott időzni, végül nem találsz majd haza. Ne kapaszkodj senkibe és semmibe, ne kapaszkodj kapcsolatokba. Élvezd őket, de ne kapaszkodj beléjük. Az élvezet nem baj. Amint elkezdesz ragaszkodni valamihez, amint megjelenik a ragaszkodó elme, már nem lebegsz: ott a gát. Ne légy otthon sehol, így önmagadban lelsz majd otthonra. Ne kapaszkodj semmibe, csak így leszel képes önmagadban megpihenni. Két alapelv van hát: maradj otthontalan, és ne sértsd meg a megkülönböztetés-nélküliség elvét. Az, aki lemond a vágyakozásról, és nem ragaszkodik sem ehhez, sem ahhoz, megérti a szentírások valódi jelentését. A szentírásokon át nem juthatsz el az igazságig. De ha eljutsz az igazságig, megérted a szentírásokat. A szentírások nem mások, mint szemtanúk: ők tanúskodnak. Nem tanulhatod meg az igazságot belőlük, de amint meglátod az igazságot, ők fognak tanúskodni róla. A világ összes szentírása azt fogja mondani neked: „Igen, megérkeztél!” Ez az igazság. A szentírások olyan emberektől származnak, akik megérkeztek. Akármi legyen is a nyelvezetük és a jelképiségük, használjanak bármilyen metaforát… amint megérkezel, képes vagy áthatolni minden metaforán, jelképrendszeren és nyelvezeten. Az emberek azt kérdezik tőlem: „Mit csinálsz te itt? Hol a tantráról és Tilopáról, hol a jógáról és Patandzsaliról, hol pedig Lao Cu-ról, Csuang Cu-ról, a taoizmusról és a taóról beszélsz. Néha meg Hérakleitoszról és Jézusról beszélsz nekünk – mit csinálsz te itt?” Én ugyanarról a dologról beszélek. Semmi másról. Hérakleitosz, vagy Tilopa, vagy Buddha, vagy Jézus – számomra semmi különbség nincs közöttük. Én magam beszélek. Ők csak az ürügyek – mert amint megvalósítod önmagad, a világ összes szentírását is beteljesíted egyben. Akkor nincs többé hindu szentírás, zsidó szentírás, keresztény szentírás. Akkor hirtelen te magad leszel minden szentírás betetőzése. Én keresztény vagyok, hindu vagyok, zsidó vagyok, mohamedán vagyok, mert én nem vagyok senki. És az igazság, amint eléri valaki, minden szentírást meghalad. A szentírások mind egy irányba mutatnak, de nem többek, mint ujjak, melyek a Holdra mutatnak. Az ujjak lehetnek akár milliónyian – a Hold akkor is ugyanaz marad. Amint ezt megérted, mindent megértesz. A szentírásokon keresztül szektássá válsz: kereszténnyé válsz, mert a Bibliába kapaszkodsz, mohamedánná válsz, mert a Koránhoz ragaszkodsz, hindu leszel, mert a Gítához kötöd magad. De

70

nem leszel vallásos. A vallásosság akkor jelenik csak meg benned, ha az igazság is megjelent már. Akkor te már nem ragaszkodsz semmihez – a szentírások kezdenek el ragaszkodni tehozzád. Akkor te már nem követsz senkit – a szentírások követnek téged. Az árnyékaiddá válnak. Minden szentírás ugyanaz, mert mindegyik ugyanarról szól. A metaforáik persze különböznek, a nyelv is más, amin íródtak, de a tapasztalás ugyanaz. Buddha azt mondja: „Bárhol megízlelheted az óceánt, mindig sósnak fogod érezni.” Megízlelheted a Koránból, a Bibliából, a Tórából, vagy a Talmudból – az íz mindig ugyanaz marad. A szentírások nem vezethetnek téged. Sőt, valójában ők halottak nélküled. Amikor elérkezel az igazsághoz, hirtelen minden szentírás életre kel. Rajtad keresztül nyernek újra életet, rajtad keresztül születnek újjá. Ez az, amit én teszek. Új életet adok Tilopának. Ő már sok száz éve halott. Senki nem beszélt róla, senki nem keltette életre megint. Én életet adok neki újra. Amíg én itt vagyok, ő is élni fog megint. Találkozhatsz vele, ha képes vagy rá. Ő újra közel van hozzád. Ha elég fogékony vagy, érezheted a lépteit. Újra testet öltött. Önmagamon keresztül adok életet az összes szentírásnak. Én vagyok a kapocs köztük és a mai világ között. Ez az én munkám. És ez az, ami szeretném, ha a te életedben is megjelenne egy nap, ha a te munkád is lenne. Ha megjelent benned is a felismerés, ha benned is kinyílt a tudás, hozd vissza a múlt minden csodálatos bölcsességét, és adj nekik új életet, újítsd meg őket, hogy ezáltal mindazok, akikben annak idején megjelent a tudás, most újra itt lehessenek a földön, és segíthessék az embereket.

71

Hatodik fejezet: Isten lakcíme A dal így folytatódik: A mahámudrában az ember minden bűne elég, a mahámudrában az ember megszabadul e világ börtönéből. Ez a dharma mindenek felett álló fáklyája. Azok, akik ebben kételkednek ostobák, kik mindörökre szenvedésben és szomorúságban fetrengenek. A felszabadulás felé törekedvén egy gurura kell támaszkodnod. Amikor elméd elnyeri az ő áldását, közel már a felszabadulás. Ó jaj! Minden értelmetlen e világon, s minden csupán a szomorúság magva itt. A kicsiny tanítások tettekhez vezetnek, így csak olyan tanításokat kövess, melyek óriások.… A tantra a hirtelen megvilágosodást hirdeti, nem a lélek fokozatos fejlődését. A jóga a fokozatos fejlődésben hisz: centiméterről centiméterre, lépésről lépésre haladsz a legvégső felismerés felé. A jóga rendkívül aritmetikai jellegű: minden egyes bűnt, amit valaha elkövettél, ki kell egyenlítened egy erényes tettel. Minden tartozásodat törlesztened kell. Anélkül, hogy ezt megtennéd, nem világosodhatsz meg. Ez egy matematikai, tudományos megközelítés, az elme pedig azt mondja majd: „Persze, ennek így kell lennie. Bűnöket követtél el, hát ki más bűnhődne a bűneidért? Csak a szenvedésen keresztül szabadulhatsz meg. Ha gonosz cselekedeteid voltak a múltban, akkor azokat ki kell egyenlítened, meg kell értük fizetned, és jót kell cselekedned. Csak akkor lehetséges a szabadulás, amikor már minden tartozásodat kiegyenlítetted, különben újra meg újra visszakerülsz a földre, hogy megint megszüless, hogy fejlődhess, és tovább érhess.” Ez a reinkarnáció, a lélekvándorlás filozófiája. A tantra épp az ellenkezőjét állítja ennek. A tantra nem aritmetikai, hanem sokkal inkább egy költői megközelítés. A szeretetben hisz, nem a matematikában. A tantra a hirtelen megvilágosodásban hisz. Azt mondja, hogy a kisebb tanítások a cselekvésről tanítanak téged, a nagy tanítások azonban nem azt mutatják neked, hogyan cselekedj, hanem hogy hogyan élj. Milliónyi dolgot cselekedtél már, és ha mindegyikért meg kell fizetned, akkor szinte lehetetlen, hogy valaha is megszabadulj. Életek millióit élted már, és mindegyikben milliónyi tetted volt. Ha mindegyikért megfizetsz, megszenvedsz, ha mindegyik rossz cselekedetedet egy jóval kell kiegyenlítened, akkor az megint életek millióiba fog kerülni. Közben pedig az élet komplexitása miatt megint csak rengeteggel gyarapodik a cselekedeteid száma. Hol fog ez véget érni? Ez így lehetetlennek tűnik. A szabadulás szinte lehetetlenné válik – nem tud megtörténni. Ha tényleg az az út, hogy az embernek centiméterről centiméterre kell fejlődnie, akkor a végkifejlet valószínűtlen álomnak tűnik csupán. Ha megérted a jóga attitűdjét, nagyon kilátástalannak fogod érezni az életet. A tantra viszont egy nagyszerű remény. A tantra olyan, mint egy oázis a sivatagvilágban. A tantra szerint egyáltalán nem ez a lényeg: nem a cselekedetek számítanak. Azért követted el a bűneidet, mert öntudatlan voltál – a tudatlanságod szülte őket. A tantra tulajdonképpen azt állítja, hogy nem te vagy a felelős a tetteidért. Ha valaki felelős, akkor az a Mindenség. Akár hívhatod Istennek is, de ő felelős – te azonban nem lehetsz az. A tantra szerint még az is túlzott egoizmus, ha ennyi felelősséget vállalsz magadra. Azt mondani, hogy „Ki kell egyenlítenem a rossz tetteimet jó tettekkel, és fel kell szabadítanom magam centiméterről centiméterre, lépésről lépésre…”, szintén nagyon egoista, ego-központú megközelítés. Miért gondolod, hogy felelős vagy? Még ha fel is lelhető valahol a felelősség, azt biztosan az Örökkévalónál, a Mindenségnél kell keresni. Nem te teremtetted önmagadat, nem te adtál életet

72

önmagadnak. Te nem adtál életet, nem teremtettél – így a teremtőnek kell felelősnek lennie, nem neked. Minden tettedet öntudatlanságban követted el, nem voltál tudatában annak, amit csinálsz, teljesen részeg voltál az ostobaságtól. A sötétben tapogatóztál, és közben összeütközésbe kerültél másokkal. A sötétben belebotlottál különböző dolgokba, és ez következményekkel járt. A tantra szerint az egyetlen, amire szükség van, az a fény, a tudatosság. Nem az a feladatod, hogy a milliónyi cselekedetedet jóvá tedd, hanem pusztán az, hogy ne maradj ostoba, válj tudatossá. Amint tudatossá válsz, minden, ami a sötétség világához tartozik, eltűnik. Olyannak tűnik majd, mint egy álom… egy rémálom. Egyáltalán nem fog valóságnak látszani. Nem is volt valóság, hiszen amikor mélyen tudattalan vagy, csak az álmok létezhetnek, a valóság nem. Azt álmodtad, hogy szeretsz. De nem tudsz szeretni. Nem vagy jelen a szeretethez. Még nem létezel, nincsen központod. Hogyan szerethetnél? Csak azt hiszed, hogy szeretsz, így a szerelmi életed és a vele kapcsolatos tettek is… az egész egy álommá válik. Amikor felébredsz ebből az álmodozásból, egyszerűen csak annyit mondasz: „Hogy is tudtam volna szeretni? Lehetetlen. Hiszen nem is voltam jelen. Tulajdonképpen nem is léteztem.” Tudatosság nélkül mit jelent az, hogy „Én vagyok”? Semmit. Mélyen alszol. Olyan mélyen, mintha ott sem lennél. Amikor az ember mélyen alszik, vagy kómában van – vajon tényleg jelen van? Nem igazán lehet különbséget tenni. Ott van, vagy nincs ott, nem számít – kómában van. Ha tolvajok jönnek, és kirabolják a házat, a kómában fekvő, öntudatlan embert teszed felelőssé azokért, ami történt? Ő lesz a felelős? Bíróságra idézik, és elítélik: „Tolvajok jöttek! Mit csináltál te ezalatt?” Hogyan tehetsz felelőssé valakit, aki öntudatlan, és kómában van? A tantra azt mondja, az összes életed során kómában voltál – nem vagy felelős. Ez az első felszabadítás, amit a tantra nyújt neked. Ennek alapján sok mindenre azonnal lehetőség nyílik. Így már nem kell több millió életen keresztül várnod – az ajtó ebben a pillanatban kinyílhat. Ez nem egy fokozatos folyamat, hanem egy hirtelen felébredés – így kell lennie. Amikor mélyen alszol, és valaki megpróbál felébreszteni, az egy fokozatos folyamat vagy pedig egy hirtelen esemény? Vagy amikor reggel valaki fel akar ébreszteni rendes, éjszakai álmodból – az fokozatos folyamat, vagy egy hirtelen történés? Úgy történik, hogy először egy picit, majd még egy picit, majd megint még egy picit felébredsz? Tíz százalék, húsz százalék, harminc százalék, negyven százalék és így tovább… így történik? Nem. Vagy ébren vagy, vagy nem. Nincsenek ebben lépcsőfokok. Ha meghallottad annak a hangját, aki szólít téged, akkor ébren vagy. Nem tíz százalékig vagy ébren, hanem ébren vagy. A szemeid még lehet, hogy csukva vannak, de ha tudatosult benned, hogy valaki szólít, akkor már ébren vagy. Nem fokozatos folyamat ez, hanem egy hirtelen ugrás. Száz fokon a víz hirtelen elpárolog, és felszáll a magasba. Van ott bármi fokozatos átalakulás? Először tíz százalékig, majd húsz százalékig, majd harminc százalékig párolog a víz? Nem. Vagy víz, vagy pára – nincs közötte átmenet. Amikor egy ember meghal, vajon percről percre, fokozatosan hal meg? Mondhatod azt valakire, hogy félig él, félig már halott? Mit fog az jelenteni? Hogyan lehet valaki félig élő? Vagy halott, vagy nem halott. A félig élő azt jelenti, hogy nem halott. Amikor szeretsz valakit, tíz százalékig, húsz százalékig, harminc százalékig szereted? Vagy szereted, vagy nem szereted. Fel lehet osztani a szeretetedet? Nem. A szeretet, az élet, a halál mind hirtelen történnek meg. Amikor egy gyermek születik, akkor vagy már megszületett, vagy még nem. Ugyanez igaz a megvilágosodásra, mert ez a legalapvetőbb születés, a legalapvetőbb halál, a legalapvetőbb élet és a legalapvetőbb szeretet – minden a legmagasabb fokára hág a megvilágosodásban. Ez egy hirtelen esemény. A tantra azt mondja: ne összpontosítsd a figyelmedet a cselekedetekre, arra összpontosíts, aki a cselekvő. A jóga a cselekedetekre figyel. A tantra a cselekvőre, a tudatosságra – rád. Ha öntudatlan vagy, a tantra szerint elkerülhetetlen, hogy bűnt kövess el. Még ha erényes is próbálsz lenni, az erényed is egyfajta bűn lesz, hiszen hogyan lehetne egy mélyen alvó, tudatlan ember

73

erényes? Hogyan nőhetne ki az erény az ostobaságból, a tudattalanságból? Ez nem lehetséges. Az erényed így csak egy maszk – mögötte ott lesz az igazi arc, a bűn arca. Beszélhetsz a szeretetről, de nem tudsz szeretni – gyűlölni fogsz. Beszélhetsz a részvétről, de a részvéted csupán a haragod, a mohóságod, a féltékenységed leplezése lesz. A szereteted mérgező. Mélyen belül a gyűlölet férge folyamatosan felfalja a szeretetedet. A szereteted olyan, mint egy sebhely: fáj. Nem olyan, mint egy virág. Nem tud olyan lenni, mint a virág. Azok pedig, akik szeretetet várnak tőled, bolondok, mert lehetetlenséget kérnek. Azok, akik erkölcsös viselkedést várnak tőled, bolondok, mert ez is lehetetlen. Az erkölcsösséged szükségszerűen egyfajta erkölcstelenség lesz. Figyeld meg az erkölcsös embereket magad körül, azokat az úgynevezett szenteket. Nézd és figyeld meg őket, és rá fogsz jönni, hogy az arcukból álszentség és megtévesztés árad. Mondanak valamit, cselekedni azonban mást fognak. Amikor pedig így tesznek, nem csak előled titkolják el – olyan leleményesekké váltak a titkolózásban, hogy már maguk elől is képesek eltitkolni, amit tesznek. Az öntudatlanságban a bűn természetes. A megvilágosodásban az erény válik természetessé. Egy buddha nem tud vétkezni – te viszont nem tudsz mást tenni, csak vétkezhetsz. A bűn és az erény nem a te döntéseid, nem a te cselekedeteid, hanem a lényed árnyékai. Ha felébredsz, az árnyékod elenyészik, mert megtelik fénnyel. És az árnyék soha nem árt senkinek, nem tud ártani: az ismeretlen, a halhatatlan illata lengi körül. Csak mint áldás vetülhet rád – másképp nem lehetséges. Még ha meg is haragszik rád egy buddha, az részvét – ez nem lehet másképp. Neked a részvéted nem valódi. Buddhának a haragja nem valódi. A te bűnöd a te természetes árnyékod, akármit is csinálsz – feldíszítheted, építhetsz a tetejébe templomot, elrejtheted, megszépítheted, mindez nem segíthet –, mélyen belül rá fogsz találni, mert a jelenléte nem attól függ, hogy mit teszel, hanem attól, hogy mi vagy. Figyelj a hangsúlyra. Csak akkor leszel képes megérteni a tantrát, ha megérted ezt a rendkívül lényeges hangsúlyeltolódást. A tantra egy hatalmas tanítás. Nem a cselekedetekről tanít, hanem a lényedről. A lényeg az, hogy mi vagy: mély álomba merült, horkoló ember, vagy épp olyan valaki, aki felébredt? Mi vagy: éber, tudatos, vagy hipnózisban élő ember? Alvajáróként jársz fel-alá, vagy felébredtél, és éberen, önemlékezéssel teszel mindent? Nem. Csak megtörténik veled – nem tudod miért, nem tudod honnan jön, nem vagy tudatában, hogy a tudatalattid melyik zugából tör elő a késztetés, ami átveszi feletted a hatalmat, ami szerint majd cselekedned kell. Ez a fajta cselekvés pedig – mondjon róla bármit a társadalom: erkölcsös vagy erkölcstelen, bűn vagy erény – a tantrát nem érdekli. A tantra rád tekint, lényed középpontjába, ahonnan minden származik. Az öntudatlanságod méreganyagából élet nem jelenhet meg, csak halál. A sötétségedből csak sötétség születhet. Ez teljesen természetes. Mit lehet hát tenni? A cselekedeteket kellene megpróbálni megváltoztatni? Még erkölcsösebbé, még erényesebbé és még becsületesebbé kellene válni? Vagy pedig a lényünket kellene megváltoztatni? A lényünket nem lehet megváltoztatni. Nem kell a végtelenségig várni. Ha a megértés erős benned, ha minden erőfeszítésed, energiád és a lényed teljességét a megértés felé irányítod, ebben a felfokozottságban hirtelen kigyúl benned egy fény. Villámcsapásként tör elő belőled egy láng, és egy látomásban hirtelen felvillan előtted az egész múltad és az egész jövőd – megérted, hogy mi történt, hogy mi történik, és hogy mi fog történni veled. Egy pillanat alatt minden kitisztul előtted. Olyan, mintha a sötétségbe valaki fényt hozott volna, és most egyszerre mindent tisztán látsz. A tantra hisz abban, hogy a benső lángod fellobbanhat. És a tantra azt mondja, hogy ennek a fényében a múlt egyszerűen lényegtelenné válik. Soha nem is tartozott hozzád. Persze megtörtént, de úgy, ahogyan egy álomban történnek a dolgok, miközben te mélyen alszol. Megtörtént – sok mindent megtettél, jót és rosszat, de minden az öntudatlanságodban történt; te nem voltál értük felelős. Hirtelen a múlt minden részlete porrá hamvad, és egy új és szűz lény jelenik meg – ez a hirtelen megvilágosodás.

74

A jóga az ember elméjéhez szól, mert meglehetősen szabatos nyelvezettel él. Nagyon könnyen megértheted Patandzsalit, mert jól érthető az elme, a logikus elme, a matematikus gondolkodás számára. Tilopát nehéz felfogni, de Tilopa nagyon ritka. Patandzsali értelmezése általános, köznapi – ezért volt akkora hatása az egész történelem folyamán. A Tilopához hasonlók úgy tűntek el, hogy még csak nyomuk sem maradt az emberi elmében, mert nem találták meg a kapcsolatot. Lehet, hogy Patandzsali óriási, mégis ugyanahhoz a dimenzióhoz tartozik, mint te. Lehet, hogy te csak egy nagyon kis gondolkodó vagy, és Patandzsali egy nagyonnagy gondolkodó, de ti ugyanahhoz a dimenzióhoz tartoztok. Ha egy kicsit megerőlteted magad, képes vagy megérteni Patandzsalit, ha egy kicsit megerőlteted magad, alkalmazhatod, amit Patandzsali mondott. Csupán egy kis erőfeszítésre van szükség, semmi másra. De ahhoz, hogy Tilopát megértsd, egy teljesen ismeretlen dimenzióba kell belépned. Ahhoz, hogy Tilopát megértsd, keresztül kell jutnod egy káoszon. Minden elméletedet, minden matematikai elgondolásodat, minden logikádat, minden filozófiádat elpusztítja majd. Egyszerűen teljességgel lerombol téged. Addig nem lesz megelégedve, amíg teljesen el nem pusztít, és egy új lény meg nem jelenik benned. Patandzsalival meg fogsz változni, egyre jobbá és jobbá és még jobbá válsz… és ez a folyamat végtelen; folytathatod életeken keresztül… egyre jobbá és jobbá és még jobbá válsz… De Tilopával egy másodperc alatt megérkezel a legvégső ponthoz. Nála a „jóság” nem kérdés, mert ő nem fokozatokban gondolkodik. Épp olyan ez, mint amikor egy domb tetején állsz: választhatod a gyalogutat, és lépésről lépésre lesétálhatsz a völgybe, vagy a völgyből ugyanígy felsétálhatsz a dombtetőre. Tilopával viszont egyszerűen a szakadékba ugrasz, ott nincsenek lépések. Egyszerűen szétterjeszted a szárnyaidat, és elkezdesz repülni. Patandzsalival egy nagyon lassú ökrösszekéren, biztonságosan és nyugodtan haladhatsz. Nem kell félned a balesetektől, hiszen az ökrösszekeret te vezeted. Bármelyik pillanatban leszállhatsz róla, megállíthatod bármikor – semmi sem kerekedik felül rajtad, végig te maradsz az úr. Ez a dimenzió vízszintes: az ökrösszekér A-tól B-ig halad, B-től C-ig, C-től D-ig… de a dimenzió közben ugyanaz marad, ugyanaz a sík. Tilopával ez a dimenzió függőlegessé változik: nem A-tól Big, B-től C-ig halad, nem olyan, mint egy ökrösszekér, hanem inkább mint egy repülőgép. Nem vízszintesen halad, hanem felfelé. Tilopával átlépheted az időt. Patandzsalival az időben mozogsz. Tilopával a végtelenség a dimenziód. Lehet, hogy nem tudsz róla, de az elmúlt tíz-tizenkét évben történt egy csoda: feltalálták az űrhajót, ez pedig teljesen lerombolta a régi, idővel kapcsolatos elméleteket. Az űrhajók másodpercek alatt körberepülik a Földet. Talán nem érted az ebben rejlő elméleti problémát: egy űrhajó vasárnap felszáll Poonában, megkerüli a Földet, valahol eközben már hétfő van, máshol esetleg még csak most múlt el szombat. Az űrhajó tehát elindul vasárnap este Poonából, visszarepül a koradélutánba, majd előrerepül a hétfőbe, végül visszarepül Poonába a vasárnapi estébe. Az egész időfogalom összezavarodott. Elindulsz tizenhatodikán, előrerepülsz tizenhetedikébe, azután visszarepülsz a tizenhatodikába. Huszonnégy órán belül akárhányszor meg lehet ezt tenni. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy visszamehetsz az időben, vasárnapból szombatba, tizenhatodikából tizenötödikébe. Előre is mehetsz a tizenhetedikei hétfőbe, majd visszatérhetsz az eredeti vasárnaphoz. Sebességgel és egy másik dimenzióval, egy függőlegessel, az idő lényegét veszti. Az időnek az ökrösszekér számára van jelentősége. Ez egy ökrösszekér-világ. Tilopának függőleges gondolkodása, függőleges tudatossága van. Ez a jóga és a tantra közötti különbség: a jóga vízszintes, a tantra függőleges. A jóga életek milliói alatt érkezik meg, a tantra azt mondja: egy másodperc az egész. A tantra azt mondja, az idő nem számít, ne foglalkozz vele. A tantrának van egy módszere, egy technikája, amiről a tantra azt mondja, hogy nem is módszer, nem is technika. Ezen keresztül hirtelen képessé válsz mindent feladni, és beleugrani a szakadékba. A jóga erőfeszítés, a tantra erőfeszítés-nélküliség. Az erőfeszítéseddel, a kicsiny energiáddal és a pici egóddal a világmindenség ellen veszed fel a harcot. Életek millióiba fog kerülni neked ez a harc. Ráadásul még akkor sem tűnik lehetségesnek, hogy valaha megvilágosodsz. A világmindenséggel

75

küzdeni ostobaság: te pusztán egy rész vagy e mindenségből. Olyan ez, mintha egy hullám harcolni kezdene az óceán ellen, vagy mintha egy levél küzdeni akarna a fa ellen, vagy mintha a saját kezed fellázadna a tested ellen. Kivel harcolsz? A jóga erőfeszítés, intenzív erőfeszítés. A jóga egy módszer arra, hogy hogyan küzdj meg az árral, hogyan ússz az árral szemben. Így tehát akármi is lenne természetes, a jógának el kell azt vetnie, és minden, ami nem jelenik meg természetesen, az a jóga törekvésének célja. A jóga a természetellenes módszer: küzdj a folyóval és ússz az árral szemben! Persze ebben kihívás rejlik, a kihívás pedig élvezet. De ki élvezi a kihívást? Az egód. Nagyon nehéz olyan jógit találni, aki nem egoista. Nagyon nehéz, rendkívül ritka. Ha találsz egy olyan jógit, aki nem egoista, az csoda. Azért nehéz, mert maga a jógával járó erőfeszítés teremti meg az egót, a küzdelmet. Találhatsz alázatos jógikat, de ha jobban beléjük tekintesz, a legkifinomultabb egót találhatod meg bennük az alázatosságuk mögé rejtve, a legkifinomultabbat. Azt fogják mondani: „Mi csupán sár vagyunk a föld felszínén.” De nézz csak a szemükbe – kérkednek az alázatosságukkal. Azt mondják: „Nincs nálunk alázatosabb ember a világon. Mi vagyunk a legalázatosabbak.” Ezt jelenti az ego. Ha a természettel szemben haladsz, megerősödsz az egódban, mert az kihívás. Ezért szeretik az emberek a kihívásokat. A kihívásokban szegény élet unalmassá válik, mert akkor az ego éhezik. Az egónak táplálékra van szüksége; a kihívás jelenti ezt a táplálékot – így hát az emberek kihívásokat keresnek maguknak. Ha nincs több kihívás, akkor az emberek teremtenek maguknak: akadályokat teremtenek, hogy azután legyen mit leküzdeniük. A tantra egy természetes út. Itt az ellazulás és a természetesség a cél. Nem kell küzdened az árral; csak haladj vele, sodródj vele. A folyó a tenger felé tart, miért harcolnál hát? Haladj a folyóval, válj eggyé a folyóval, add fel magad. Add fel önmagad! – ezek a tantra kulcsszavai. A jóga kulcsszava: az akarat. A jóga az akarat útja, a tantra az önfeladásé. Ezért a tantra a szeretet útja – a szeretet: önfeladás. Ez a legelső dolog, amit megértesz, amikor Tilopa szavai kezdenek kikristályosodni benned. A tantra eltérő dimenzióját meg kell értened – ez egy függőleges dimenzió, az önfeladás dimenziója, a nem-küzdésé, az ellazulásé, a pihentségé és a természetességé. Csuang Cu azt mondja: „Ami könnyű, az jó.” A jógában a bonyolult a jó, a tantrában a könnyű. Lazulj el és nyugodj meg, sehová nem kell sietned. Maga a mindenség vesz téged magához. Nincs szükség arra, hogy egyéni harcot indíts, úgy sem fogsz a saját időd előtt megérkezni. Akkor érkezel meg, amikor az idő elérkezett – te csak várj. A mindenség magától halad – miért sietsz hát? Miért akarsz mások előtt megérkezni? Van Buddháról egy csodálatos történet: Buddha megérkezett a mennyország kapujához. Persze az ottaniak várták már. Kinyitották a kaput, üdvözölték, ő azonban megfordult az ajtóban, rátekintett a szamszárára, a világra, ahol lelkek milliói szenvedtek ugyanazon az úton. Boldogtalanságban, nyomorúságban küzdöttek, hogy elérjék a mennyországnak és boldogságnak e kapuját. A kapus így szólt: „Gyere be kérlek! Már vártunk rád.” Buddha erre azt válaszolta: „Hogyan mehetnék, amikor mások még nem érkeztek meg? Úgy tűnik még nem érkezett el a megfelelő idő. Hogyan léphetnék be ide, amikor a többiek még nem érkeztek meg? Várnom kell. Olyan ez, mintha a kezem megérkezett volna a kapuhoz, de a lábaim még hátrébb járnának. Várnom kell még. A kéz egyedül nem léphet be a mennyországba.” Ez az egyik legmélyrehatóbb meglátás a tantrával kapcsolatban. A tantra azt mondja, tulajdonképpen senki sem képes a megvilágosodásra egyedül. Mi egymás elemei, egymás részei vagyunk. Együtt alkotjuk a mindenséget. Válhat az ember egy csúccsá, átváltozhat egy hatalmas hullámmá – de továbbra is elválaszthatatlan a körülötte lévő tengertől és hullámoktól. Nincs egyedül, továbbra is egy az óceánnal és az összes többi hullámmal. Hogyan válhatna egy hullám egyedül megvilágosodottá? Ez a csodálatos történet azt mondja, Buddha még most is vár. Várnia kell – senki sem egy külön sziget; egyetlen kontinenst alkotunk, egyek vagyunk. Lehet, hogy én egy kicsit tovább jutottam már,

76

de ettől nem válhatok különállóvá. Ezt most már én is mélységesen átérzem, ez számomra nem puszta történet többé – én rátok várok. Ez most már nem csak egy példázat: én már tudom, hogy nincsen egyéni megvilágosodás. Az egyén egy kicsit előreszaladhat, ez minden. De továbbra is elválaszthatatlan marad a mindenségtől. Ki tudja, ha nem egy megvilágosodott ember, hogy ő maga része a többieknek, egy a többiekkel? Egy lényként haladunk, és a tantra azt mondja: „Ne siess, ne próbálkozz, ne tolakodj a többiek között, és ne próbálj első lenni a sorban – légy ellazult és természetes. Minden a megvilágosodás felé halad. Meg fog történni: ne teremts gyötrelmet miatta.” Ha ezt képes vagy megérteni, akkor már közel vagy: megpihensz. Egyébként a vallásos emberek mindig nagyon feszültek. Még a nemvallásos emberek sem válnak olyan feszültté, mint a vallásos emberek. A világi emberek világi célokért küzdenek: nyilván feszültek, de mégsem annyira, mint a vallásos emberek, hiszen az ő céljuk a túlvilág, az pedig nagyon messze van, láthatatlan, és állandóan kétkednek, vajon ott van-e vagy nincs. Ebből pedig egy újabb gyötrelem születik: lehet, hogy elveszítik ezt a világot, a másik meg nem is létezik. Ők mindig szenvednek, rendkívül zaklatottak mentálisan. Ne légy ilyen „vallásos ember”. Számomra a vallásos ember ellazult és természetes. Nem aggódik emiatt a világ miatt, és a másik miatt sem. Egyáltalán nem aggódik, egyszerűen csak él és élvezi ezt… Ez a pillanat az egyetlen pillanat, a következő pillanat majd megoldja a saját problémáit. Amikor pedig elérkezik a következő pillanat, ő azt is ugyanolyan élvezettel és boldogsággal fogadja. Egy vallásos ember nem célorientált. A cél-orientáltság világi jelenség. Még akkor is, ha a célod Isten. A tantra valóban gyönyörű. A tantra a legmagasabb szintű, a végső megértés – a leghatalmasabb alapelv. Ha nem vagy képes megérteni a tantrát, akkor a jóga a te utad. Ha képes vagy megérteni a tantrát, ne törődj kis tanításokkal. Amikor ott a hatalmas óceánjáró, miért törődnél a kis csónakokkal? A Buddhizmusban két felekezet van. Ezek nevei rendkívül fontosak. Az egyiket úgy hívják, hínajána, ez a kis szekér, a kis csónak, a jóga útja. Egyedül te ülhetsz bele, senki más nem fér be melléd, olyan kicsi. A jógi egyedül halad. A hínajána azt jelenti, „ a nagyon kicsi csónak”. A másik felekezet neve mahájána, a nagy szekér, vagy a nagy hajó, a nagy óceánjáró. Milliók szállhatnak fel rá, az egész világot képes magába fogadni. A mahájána a tantra útja, a hínajána a jógáé. Tilopa a mahájána követője. Olyan ember, aki hisz a nagy, mindenkit befogadó hajó elvében. A kis csónakok az egoistáknak készültek, akik nem képesek elviselni senki mást a csónakban, akik csak egyedül képesek meglenni, akik lenézik a többieket, akik mindig megvetéssel tekintenek a másikra. „Te próbálsz odáig eljutni? Te oda nem juthatsz el, az nagyon nehéz, csak nagyon ritka embereknek sikerül.” Ők nem engednek be a csónakba. A mahájána mélységes szeretettel bír mindenki iránt. Ide mindenki beléphet. Itt valójában semmiféle feltétel nem korlátoz. Jönnek hozzám olyanok, akik azt kérdezik: „Te bárkinek megadod a szannyászt?” A szannyászt eddig soha nem osztották ilyen módon. Ez az első alkalom a világtörténelemben, hogy a szannyászt minden feltétel nélkül kapja meg valaki. A szannyász eddig mindig a rendkívül egoista emberek kiváltsága volt: a másik világból való embereké, a megvetőké, a mérgezőké, azoké, akik azt mondják, minden rossz, mindenki rossz, az egész élet bűn, akiknek a tekintetében mindig ott van az az önhittség, hogy „Én szentebb vagyok, mint te”. Ők mindig megvetnek téged. Neked ott a pokol. Ők nagy szannyászinok, ők visszautasították a világot, a bűn, a mocsok és a méreg világát, te meg még mindig itt vagy benne. Eddig a nagy egoisták voltak a szannyászinok. Én voltam az, aki először engedett be mindenkit, én nyitottam meg a kaput. Nálam tulajdonképpen már nem is létezik ilyen kapu. Így most azt nem is lehet bezárni – bárki üdvözölve érezheti magát itt. Miért? Mert az én megközelítésem a tantráé, nem a jógáé. Beszélek Patandzsaliról azoknak, akik nem képesek megérteni a tantrát, de különben az én megközelítésem tantrikus – mindenkit szívesen fogadok. Ha Isten üdvözöl téged, akkor ki vagyok én…? Amikor a világmindenség nyújt segítséget neked, amikor maga a lét elvisel, energiát és életet ad neked…? Még ha bűnt követsz is el, a lét nem

77

mondja soha neked: „Nem, nincs több energia a számodra. Mostantól nem kaphatsz több levegőt. Hagyd abba, amit csinálsz! Túl sok ostobaságot csinálsz.” Nem. Az energia tovább áramlik beléd. Soha nem lép fel levegőhiány, a lét továbbra is támogat téged. Megtörtént egyszer, hogy egy mohamedán misztikus, Dzsunnaid megkérdezte Istent az egyik szomszédjáról: „Ez az ember oly gonosz, és oly sok bajt okoz az egész falunak, hogy az emberek azzal a kéréssel fordultak hozzám, hogy kérjelek meg Téged, imádkozzak hozzád, hogy szabadíts meg minket ettől az embertől.” Dzsunnaid pedig ezt a választ hallotta az imájában: „Ha én elfogadom őt, ki vagy te, hogy elutasítsd?” Dzsunnaid ezek után azt írta önéletrajzában: „Soha többé nem kértem Őt ehhez hasonlóra, hiszen ez olyan ostobaság volt tőlem. Ha Ő életet adott ennek az embernek, ha még most is támogatja őt, nem csak hogy életben maradjon, de hogy kicsattanó egészségben éljen és pompás kondícióban is legyen, akkor ki vagyok én…?” A lét feltételek nélkül ad neked életet. Én a szannyászt adom neked feltételek nélkül. Ha a lét olyan végtelenül reménykedik benned, hogy te nem vagy képes ezt a reményt lerombolni, akkor ki vagyok én…? A tantra mindenkié. Nem pusztán a kiválasztott keveseké. A tantra legfeljebb azért válik a kiválasztott kevesek útjává, mert nem fogja mindenki megérteni, de egyébként ez nem a kiválasztott keveseké – ez mindenkié. Mindenkié, aki kész a nagy ugrásra. Most próbáld megérteni: A mahámudrában az ember minden bűne elég… Nem kell, hogy jótettekkel kiegyenlítsd őket. A mahámudrában az ember minden bűne elég… Mi ez az újra meg újra feltűnő mahámudrá? Mi történik benne? A mahámudrá egy olyan létállapot, amikor nem különülsz el a mindenségtől. A mahámudrá olyan, mint egy a világmindenséggel átélt tökéletes orgazmus. Amikor két szerelmes egy mélységes orgazmust él át egymással, egymásba olvadnak: a nő többé nem nő, a férfi többé nem férfi. Pontosan olyanná válnak, mint a jin és jang kör, egymásba átfolyva, egymásba olvadva, elfelejtik saját identitásukat. Ezért gyönyörű a szerelem. Ezt az állapotot hívják úgy, hogy mudra, ezt a mélységes orgazmikus érintkezést nevezik mudrának. Ennek a mindenséggel átélt orgazmusnak az utolsó fázisát hívják úgy, hogy mahámudrá, a hatalmas orgazmus. Mi történik az orgazmusban, a nemi orgazmusban? Ezt meg kell értened, mert csak ez adhat kulcsot a végső orgazmushoz. Mi történik? Amikor két szerető… soha ne feledd: két szerető, nem pedig férj és feleség, mert férjjel és feleséggel ez szinte soha nem történik meg, hiszen a férj és a feleség előbbutóbb egy-egy szereppé alakul át: ők nem olvadnak fel, és nem áramlanak egymásba. A „férj” is egy szerep lett, és a „feleség” is. Ők játszanak. Egy feleségnek a feleséget kell alakítania, tetszik vagy sem, a férjnek pedig a férjet kell eljátszania. Ezt követeli a törvény. Egyszer megkérdeztem Mullah Naszruddint: – Hány éve vagy nős, Naszruddin? – Húsz páratlan éve! – És miért hívod ezeket az éveket páratlannak? – Ha találkozol a feleségemmel, megérted majd – válaszolta. A házasság egy társadalmi jelenség… intézménnyé vált, többé nem egy kapcsolatot jelöl. Intézményesítették, és egy kikényszerített társadalmi jelenséggé változott át. Nem a szerelemért van már, más okai vannak: gazdasági biztonság, állandóság, gyerekek, társadalom, kultúra, vallás, minden a világon – kivéve a szerelmet. Egy feleség és egy férj között szinte soha nem történik meg az orgazmus – hacsak nem szeretők is egyben. Ez lehetséges: lehetsz feleség vagy férj, miközben szerető is vagy. Lehetsz szerelmes a

78

házastársadba. Akkor teljesen más a helyzet, de akkor egyáltalán nem is házasságról van szó, mert a szerelem nem intézményesíthető. Mivel Keleten a házasság már évezredek óta létezik, az emberek elfelejtették mit jelent az orgazmus. Soha nem találkoztam még egyetlen indiai nővel sem, aki tudta volna, mi az orgazmus. Néhány nyugati nő, épp csak néhány éve, mondjuk huszonöt éve rájött, hogy az orgazmus olyan valami, amit érdemes elérni. Egyébként a nők teljesen elfelejtették, hogy bármi lehetőség rejlene testükben az orgazmusra. Ez az egyik legszerencsétlenebb dolog, ami az emberiséggel valaha is történhetett. Mert amikor a nőnek nincs orgazmusa, akkor a férfinek sem lehet valódi orgazmusa, mivel az orgazmus a kettő találkozását jelenti. Csak ketten érhetik el, akkor, amikor egymásba olvadnak. Úgy nem lehetséges, hogy az egyik eléri, a másik nem. A kiáradás lehetséges, az ejakuláció lehetséges, utána az enyhülés is lehetséges, de az orgazmus nem. Mi az orgazmus? Az orgazmus olyan állapot, amelyben a testedet nem érzed többé anyagnak, hanem energiaként vibrál, olyan, mint az elektromosság. Olyan mélyen remeg mindened, hogy teljesen elfelejted, hogy valójában anyagból vagy. Az egész egy elektromos jelenséggé változik át – és az is. A fizikusok mostanában már azt mondják, hogy anyag nincs is. Minden anyag pusztán látszat, és a mélyben, legbelül csak elektromosság található, nem anyag. Az orgazmusban a testednek ebbe a legmélyebb síkjába jutsz el, ahol nincs többé anyag, csak energiahullámok. Táncoló, remegő energiává változol. Nincsenek többé határok számodra – lüktetsz, de már nem anyagként. És a szerelmed szintén lüktet veled együtt. Egy idő után pedig, ha a két ember tényleg szereti egymást, átadják önmagukat a másiknak, átadják önmagukat ennek a lüktető, remegő pillanatnak, amikor energiává változnak, és nem félnek… Mert a halálhoz hasonló érzés ez, amikor a test elveszíti a határait, amikor a test ködszerűvé válik, amikor a test mindenestül elpárolog, és csak az energia marad, egy nagyon finom ritmus – ilyenkor úgy érzed, nem létezel. Csak mély szerelemben élheti át ezt az ember. A szerelem olyan, mint a halál: meghalsz benne, már ami az anyagi lényedet illeti, meghal benne a gondolatod, megszűnsz testnek lenni. Meghalsz, mint test, és mint energia, élő energia bontakozol ki. Amikor a feleség és a férj, vagy a szerelmesek, vagy a párok elkezdenek egy ritmusban lüktetni, amikor a testük és a szívük lüktetése eggyé válik és harmóniát alkot – akkor történik meg az orgazmus, akkor ott már nincs kettő. Ez a jin és jang szimbólum jelentése: a jang a jinbe hatol, a jin a jangba: a férfi a nőbe hatol, a nő a férfibe. Ők most egy kört alkotnak, és együtt vibrálnak, együtt lüktetnek. A szívük már egy, együtt ver. Egy dallammá, egy harmóniává változtak. Ez a leggyönyörűbb zene, ami a világon lehetséges. Minden más zene csupán halvány utánzata ennek, csak az árnyéka lehet mind. A kettő egyként lüktetése az orgazmus. Amikor ugyanez történik közted és a világmindenség között, az a mahámudrá – a leghatalmasabb orgazmus. Megtörténik. Szeretnék mondani neked egy példát, hogy hogyan próbálhatod meg a mahámudrát, a hatalmas orgazmust te is megvalósítani. Van Indonéziában egy rendkívül ritka ember, Bapak Subuh. Anélkül, hogy tudta volna, rájött egy technikára, amit úgy hívnak: latihan. Véletlenül bukkant rá, de a latihan az egyik legősibb tantra módszer, nem egy új jelenség. A latihan az első lépés a mahámudrá felé: engedi a testet lüktetni, hagyja, hogy energiává váljon, anyagnélkülivé, hagyja, hogy a test feloldja és megolvassza saját határait. Bapak Subuh egy mohamedán ember, de ez a módszer „subud”-ként ismert. Ez egy buddhista szó. A „subud” eredete három másik szó: „su”, „bu”, „dha” – a „su” azt jelenti sushila, a „bu” Buddhát jelöli, a „dha” pedig a dharmát. A subud tehát: sushila-Buddha-dharma. A jelentése: a Buddhától származó magasztos erény törvénye, Buddha törvénye a magasztos erényről. Ez az, amit Tilopa nagyszerű tanításnak nevez. A latihan egyszerű. Ez az első lépés. Az embernek el kell lazulnia, szabadnak és természetesnek kell lennie. Legjobb, ha egyedül vagy és nincs jelen senki, aki megzavarhatna. Zárd be a szobád, és állj egyedül. Ha találsz valakit, aki már belépett a latihanba, az a segítségedre lehet, az ő jelenléte

79

katalitikus erővé válhat, egyfajta kapunyitóvá alakul át. Így egy olyan ember, aki egy kicsit magasabb fokon áll már, könnyen megnyithat téged, de te magad is képes vagy erre. Egy kicsivel több időbe fog telni, ez minden. De soha sem árt egy kapunyitó. Amikor egy ilyen kapunyitó áll melletted, ő elkezdi a latihanját; te csak állsz, az ő energiája pedig elkezd veled lüktetni, az ő energiája elkezd körülötted mozogni, mint egy illat, úgy vesz körül – és te egyszerre meghallod a zenét. Épp úgy, mint amikor meghallasz valakit gyönyörűen énekelni, vagy valaki egy hangszeren játszik, te meg elkezded az ütemet dobolni a lábaddal, vagy a kezeddel ütögetni a karfát, vagy csak elkezdesz együtt lüktetni a ritmussal – épp így egy mélyről feltörő energia megváltoztatja az egész szobát, és ezzel a szoba minősége egy pillanat alatt megváltozik. Neked nem kell semmit sem tenned, csak légy jelen, ellazultan és természetesen, és csak várj, hogy történjen valami. Amikor a tested elkezd mozogni, neked engedned kell, csak azzal kell hozzájárulnod, hogy hagyod megtörténni. Ennek az együttműködésnek nem szabad túlságosan közvetlenné válnia, maradjon csak egy megengedés. A tested hirtelen elkezd mozogni, mintha valami megszállta volna, mintha egy hatalmas energia szállt volna le rád a magasból, mintha egy felhő érkezett volna, hogy most körülvegyen téged – és most ez a felhő teljesen birtokba vett téged, átjárja a testedet, az pedig elkezd mozogni. A kezeid felemelkednek, finoman mozogsz, egy légies táncba kezdesz, lágy mozdulatokkal: a tested megemelkedik. Ha tudod, mi az az automatikus írás, akkor könnyű lesz követni, hogy mi is történik a latihanban. Az automatikus írásnál a kezedbe fogsz egy ceruzát, becsukod a szemed, és vársz. Egyszerre egy rándulást érzel a kezedben: ebben a pillanatban megszállja a kezedet valami, mintha valami belédköltözött volna. Semmit nem kell tenned, mert ha mégis teszel valamit, akkor az nem a túlvilágról érkezik hozzád, hanem a te saját cselekedeted lesz. Neked csak engedned kell. Ellazultan és természetesen – Tilopa szavai csodálatosak, nem is lehetnének tökéletesebbek. Ellazultan és természetesen, csak vársz a ceruzával a kezedben, csukott szemmel, és amikor megrándul a kezed és elkezd mozogni, neked csak hagynod kell, ez minden. Nem szabad ellenállnod, mert tudnod kell, akaratlanul is hajlamos vagy az ellenállásra. Ez az energia nagyon finom, és az elején még nem túl erős. Könnyen megállíthatod. És ez az energia nem agresszív: ha nem engeded, meg sem jelenik. Ha kételkedsz benne, nem fog megtörténni, mert a kétség ellenállásra készteti a kezeidet. Kételkedéssel nem engedni fogsz, hanem harcolni. Ezért olyan fontos a bizalom, a shraddha. Egyszerűen csak bízol, és hagyod, hogy az történjen a kezeddel, ami történni akar. Egy idő után a kezed megmozdul, és elkezd kanyargó vonalakat írni a papírra – te csak engedd. Akkor valaki feltesz neked egy kérdést, vagy te magad teszel fel magadnak egy kérdést: hagyd, hogy a kérdés megjelenjen, lazítsd el az elméd, ne légy kitartó, ne erőltess semmit, csak tedd fel a kérdést, és várj. És a kezed egyszer csak a választ írja. Ha tíz ember megpróbálja, ebből legalább három teljes mértékig képes lesz az automatikus írásra. Az emberek harminc százaléka képes erre, és nincsenek is tudatában annak, hogy ennyire fogékonnyá tudnak válni. Ez hatalmas erővé válhat az életedben. A magyarázatok eltérnek azt illetően, hogy mi is történik ilyenkor – de ez nem is számít. A legmélyebb magyarázat erre, amit én igaznak találok az, hogy a te saját legmagasabb központod átveszi a hatalmat a legalacsonyabb központod felett: a tudatod legmagasabb csúcsa megragadja a tudattalan elméd legmélyebb részét. Te kérdezel, és a saját legbensőbb lényed válaszol neked. Senki más nincs jelen, csak a te saját benső lényed, amit nem ismersz, és ami nálad sokkal hatalmasabb. A te legbensőbb lényed a lehetőség önmagad legtökéletesebb kibontakoztatására. Olyan ez, mint amikor a virág hatalmába keríti a magot, és válaszol a kérdéseire. A mag nem tudja, de a virág… mintha a benső lehetőséged birtokba venné a valós megnyilvánulásodat, és válaszolna neki, mintha a legalapvetőbb rejtett képességed hatalmába kerítené azt, ami jelenleg vagy, és válaszolna. Vagy mintha a jövő kerítené hatalmába a múltat, az ismeretlen az ismertet, az alak nélküli az alakot öltöttet, mintha az öregkor hatalmába kerítené a gyermekkort, és válaszolna neki – ez mind metafora, de érzem, hogy meg fogod érteni a jelentőségét.

80

Ugyanez történik a latihanban, csak az egész testtel. Az automatikus írásban csak a kezedet lazítod el, és engeded szabadon. A latihanban elengeded az egész testedet, vársz és együttműködsz, majd egyszerre csak hirtelen egy rándulást érzel. A kéz önmagától felemelkedik, mintha valaki egy láthatatlan zsinóron húzná fel – te csak engedd. A lábak is tovább mozognak: megfordulsz, elkezdesz táncolni, nagyon kaotikusan, nincs benne ritmus, se beleavatkozás, de egy idő után mélyebbre merülsz, és a mozgás megtalálja a saját ritmusát. Akkor már nem kaotikus, megvan a saját szabályszerűsége, fegyelmezetté válik, de nem erőszakolja rád magát. A benned rejlő legnagyobb lehetőség átveszi a hatalmat a legalacsonyabb szintű lehetőség – a tested – felett, és elkezdi mozgatni azt. A latihan a legelső lépés. Így egy idő után miközben ezt csinálod, olyan csodálatosnak érzed majd magad, hogy úgy érzed, a kozmosszal érintkezel. De ez még csak az első lépés. Ezért hiányzik valami a „subud”-ból. Már önmagában az első lépés is gyönyörű, de az mégsem az utolsó lépés. Én azt szeretném, ha befejeznéd. Legalább harminc percig csináld – hatvan perc már csodálatos lenne; idővel a harminctól eljutsz a hatvanpercnyi latihan táncig. Hatvan perc alatt a tested minden pórusa, minden sejtje kitisztul: ez egy katarzis, tökéletesen megújulsz, minden szemét kiég belőled. Ez az, amit Tilopa mond: …A mahámudrában az ember minden bűne elég… A múlt már tűzben ég. Ez egy új születés, egy újjászületés. Te pedig érzed az energiát, ahogy kívül-belül mindenütt átjár. És a tánc sem csak kívül jelenik meg. Ahogy hozzászoksz a külsőhöz, hamarosan elkezded érezni a bensőt is. Már nem csak a tested táncol, de belül az energia is táncol: az egyik segíti a másikat. Ekkor megjelenik a lüktetés: úgy érzed, az univerzummal lüktetsz együtt – ekkor találtad meg a világmindenség ritmusát. Harminc perctől hatvan percig kell eljutnod: kezdd harminccal, és fejezd be hatvannal. Valahol a kettő között fogod megtalálni a neked megfelelő időt. Rá fogsz érezni: ha már negyven percnél érzed, hogy ráhangolódtál, akkor számodra az a megfelelő időmennyiség, ha húsz percnél érzed ezt, akkor az a te időd. Akkor a meditációdnak túl kell ezt az időt haladnia: ha tíz perc kell, hogy ráhangolódj, csináld húsz percig, ha tizenöt perc kell, csináld harmincig. Csináld mindig dupla annyi ideig, mint amennyi a ráhangolódásodhoz szükséges, akkor teljesen megtisztulsz. Fejezd be egy imával. Amikor tökéletesen megtisztultál, és úgy érzed, a tested felfrissült, mert egy energiafürdőt vettél, és az egész tested egynek érzi magát – nincs megosztottság benne, és a tested anyagisága is elveszett, sokkal inkább energia, mozdulat, folyamat most már, mint anyag –, akkor készen állsz. Akkor térdelj le a földre. Csodálatos úgy letérdelni, ahogy a szufik térdelnek le, vagy ahogyan a mohamedánok imádkoznak a mecsetben. Úgy térdelj le, ahogyan ők teszik, mert ez a legmegfelelőbb testtartás a latihanhoz. Azután csukott szemmel emeld fel mindkét kezedet az ég felé, és képzeld azt, hogy egy üres tál vagy, egy üreges bambusznád: belül üres, mint egy agyagkorsó. A fejed az edény szája, és az energia mérhetetlen erővel zúdul rád, te pedig úgy érzed, ott állsz közvetlenül a zuhatag alatt. És tulajdonképpen valóban ez is történik – a latihan után érezni fogod: olyan ez, mint egy zuhatag, nem mint egy záporeső. Amikor készen állsz, hatalmas erővel zúdul rád, olyan erős, hogy a tested remegni, reszketni kezd bele, mint egy levél az erős szélben. Vagy ha valaha álltál vízesés alatt, akkor tudod, milyen érzés. Ha ez még nem történt meg veled, akkor menj, állj egy vízesés alá, és tapasztald meg, milyen érzés az. Ugyanez az érzés fog el a latihan után is. Érezd belül üresnek önmagad, semmi sincs benned, csak az üresség – az energia pedig feltölt, teljesen feltölt. Hagyd, hogy olyan mélyen áthasson, amennyire csak lehetséges, hogy elérhessen a tested, a lelked és az elméd legtávolabbi részéig is. Amikor érzed ezt – a csodálatos feltöltődést, a tested remegését –, térdelj le, hajtsd a fejed a földre, és add át az energiát a földnek. Amikor úgy érzed, hogy az energia túlcsordul benned, add át a földnek. Vedd el az égtől, és add vissza a földnek, így te csak egy üres bambusznád leszel a kettő között. Ezt hétszer kell megtenni. Vedd el az égtől, és áraszd vissza a földbe, csókold meg a földet, és add át neki az energiát – ürülj ki tökéletesen. Öntsd ki magadból az összeset olyan teljességgel, amilyen

81

teljességgel feltöltődtél, válj tökéletesen üressé. Akkor emeld fel a kezeidet, töltődj meg, és ürítsd ki magad újra. Hétszer kell ezt megtenni, mert minden alkalommal a tested egy-egy csakrájába, egyegy központjába jut el az energia; minden alkalommal mélyebbre hatol benned. Ha hétnél kevesebbszer csinálod, akkor nyugtalanná fogsz válni, mert az energia megakad valahol félúton. Az energiának mind a hét csakrádon át kell hatolnia ahhoz, hogy egy teljesen üres csatornává változz. Az energia az égből érkezik, és a földbe árad, te pedig a földön állsz, le vagy földelve, és egyszerűen csak át kell adnod az energiát a földnek. Olyan ez, mint az elektromosság. Az elektromossághoz földelő vezetéket kell lehelyezni. Itt az energia az égből jön, és a földbe tart, és te vagy leföldelve – olyan vagy, mint egy üres edény, egy üres bambusznád, ami átengedi az energiát. Hétszer… többször csinálhatod, de kevesebbszer nem. Így ez egy teljes mahámudrá lesz. Ha ezt minden nap megteszed, hamarosan, nagyjából három hónapon belül eljön egy nap, amikor úgy érzed majd, hogy nem vagy jelen. Csak az energia, ami az univerzummal együtt lüktet, senki más nincs jelen – az ego teljesen elvész, és nincs többé cselekvő. A világmindenség van ott, te vagy ott, az óceán és annak lüktető hulláma… ez a mahámudrá. Ez a legvégső orgazmus, a tudatosság lehető legboldogabb állapota. Épp olyan ez, mint amikor két szerelmes szeretkezik, csak a milliószorosát millióval megszorozva, hiszen most az egész világmindenséggel szeretkezel. Ezért nevezik a tantrát a szex jógájának, a szerelem útjának. A mahámudrában az ember minden bűne elég, a mahámudrában az ember megszabadul e világ börtönéből. Ez a dharma mindenek felett álló fáklyája. Azok, akik ebben kételkednek ostobák, kik mindörökre szenvedésben és szomorúságban fetrengenek. Tilopa teljesen érthetően szól és tökéletesen őszinte. Azt mondja: „Azok, akik ebben kételkednek ostobák”. Miért hívja őket ostobáknak? Miért nem bűnösöknek, hitetleneknek – miért egyszerűen csak ostobáknak? Mert azzal, hogy nem hisznek benne, elszalasztják a leghatalmasabb boldogságot, amit az élet nyújthat nekik. Ők egyszerűen csak bolondok! Mert a bizalom nélkül tényleg nem történhet meg. Anélkül, hogy annyira bíznál, hogy teljesen feladd önmagad, nem történhet meg. Minden boldogság, a boldogság minden pillanata csakis akkor történik, amikor feladod önmagad. Még a halál is gyönyörűvé válik, ha megadod magad neki; mit lehet hát mondani akkor az életről? Ha feladod önmagad, természetesen az élet a leghatalmasabb boldogság. És áldás. De te elszalasztod a legnagyobb ajándékot, mert nem tudsz bízni. Ha tanulni akarsz valamit, akkor egy dolgot tanulj meg: bízni – semmi másra nincs szükséged. Ha boldogtalan vagy, semmi más nem segíthet – tanulj meg bízni. Ha nem érzed semmi értelmét az életnek, és mindenről úgy gondolod magad körül, hogy semmitmondó, semmi sem fog segíteni – tanulj meg bízni. A bizalom értelmet ad, mert a bizalom képessé tesz arra, hogy engedd a mindenséget leereszkedni rád. Azok, akik ebben kételkednek ostobák, kik mindörökre szenvedésben és szomorúságban fetrengenek. A felszabadulás felé törekedvén egy gurura kell támaszkodnod. Amikor elméd elnyeri az ő áldását, közel már a felszabadulás. Miért hinnél egy guruban? Miért hinnél egy mesterben? Az ismeretlen nagyon távol van tőled. Csupán egy álom, egy remény, egy vágybeteljesítő álom legfeljebb.

82

Hallgass rám: lehet, hogy én a boldogságról beszélek neked, de számodra ez csak egy szó marad. Vágyakozhatsz utána, de nem fogod tudni, hogy mi az, nem fogod megismerni az ízét. Nagyonnagyon távol van tőled. Te mélységes boldogtalanságban és szenvedésben élsz. A boldogtalanságod és a gyötrelmed közepette lehet, hogy elkezdesz reménykedni, várni és vágyakozni a boldogságra, de ez nem fog segíteni rajtad – bele kell kóstolnod. De ki fog neked ízelítőt adni? Csak olyan, aki már maga is megízlelte: ő képes megnyitni téged. Ő képes arra, hogy katalitikus közvetítővé váljon. Semmit sem fog tenni – csak ott lesz, és belőle árad majd feléd az ismeretlen. Olyan ő, mint egy ablak. Csukva vannak a kapuid? Az övéi nincsenek. Bezártad az ablakaidat, és elfelejtetted, hogyan nyisd ki őket? Az ő ablakai nincsenek zárva. Az ő ablakain keresztül egy pillanatra kitekinthetsz az égre. Egy mester, egy guru nem más, mint egy ablak. Az embernek csak be kell lépnie rajta, őrajta keresztül kell belekóstolnia abba, ami rajta is túl van – akkor már te is megnyithatod az ablakaidat. E nélkül az egész csak a verbalitás szintjén marad. Olvashatod Tilopát, de anélkül, hogy megtalálnád Tilopát, semmi nem fog történni veled. Az elméd tovább folytatja majd: „Ez az ember talán őrült, vagy hallucinál, álmodik; lehet, hogy egy filozófus, vagy egy költő…” De hogyan történhet ez meg? Hogyan lehetséges, hogy boldog legyél? Csak a nyomorúságról és a szenvedésről tudsz, csak a mérget ismerted meg. Nem tudsz hinni a varázsitalban. Nem ismered, így hogyan hihetnél benne? Egy mester nem más, mint a tökéletes boldogság jelenségének megtestesülése. Benne ott van a lüktetés. Ha bízol benne, az ő lüktetése elér hozzád. Egy mester nem tanár, egy mester nem oktat téged. Egy mester nem foglalkozik elméletekkel és dogmákkal – a mester csak egy jelenlét. Ha bízol benne, akkor elérhetővé válik. Egy mester valójában az elérhetőség maga. Rajta keresztül kapod az első bepillantást a mennyekbe. Azután mehetsz a magad útján. A felszabadulás felé törekedvén… egy mesterre, …egy gurura kell támaszkodnod. Amikor elméd elnyeri az ő áldását, közel már a felszabadulás. Egy mester nem adhatja meg neked a felszabadulást, de elvezethet a határig. Ő nem adhatja meg neked a felszabadulást: azt magadnak kell elérned. Hiszen azt, amit valaki más ad neked… úgy, ahogy adták, el is vehetik tőled. Csak ami a tiéd, az lehet a tiéd igazán. Egy mester nem adhatja ezt meg neked. Ő csak megáldhat, de az ő áldása létfontosságú. Rajta keresztül megpillanthatod a jövődet. Rajta keresztül felismerheted a sorsodat. Rajta keresztül a legtávolabbi csúcsok is közelebb kerülnek. Rajta keresztül elkezdesz felfelé törni, mint egy mag, amikor kicsírázik, és az ég felé próbál egyre magasabbra növekedni. Az ő áldása öntözheti a te magodat. Keleten a mester áldása rendkívül fontos. Nyugaton ez a jelenség teljesen ismeretlen maradt. A nyugat tanítókat ismer, nem mestereket. Tanítók azok, akik az igazságról oktatnak téged. Egy mester lehetőséget ad, hogy meg is ízleld azt. A tanító lehet, hogy nem is ismeri önmagát, talán csak azt mondja, amit ő is másoktól tanult. Kutasd a mesteredet. Tanítókból sok van, mesterekből csak kevés. Hogyan keress mestert magadnak? Csak menj! Amikor csak azt hallod, hogy valaki megvilágosodott, menj és légy számára elérhető. Ne gondolkodj túl sokat, légy inkább szerelmes – a mesterhez az érzéseiden keresztül visz az út. A gondolatokkal csak tanítót találsz: hallgasd a tanítót, és felfedezheted a logikus magyarázatait és érvelését. A mesteredet viszont enned és innod kell. Ha hallgatod, az nem fog segíteni, mert ő egy szeretet-jelenség: az energia ott van. Csak ha őt eszed és őt iszod, ismerheted meg a létezés másik minőségét. Óriási fogékonyságra, egy csodálatos, nőies befogadásra van szükséged ahhoz, hogy megtaláld a mestered. Ha van valahol egy élő mester a közeledben, és te készen állsz, akkor valami jelez benned.

83

Neked semmit sem kell tenned – csak légy jelen. Olyan élő energia-jelenség ez, hogy ha készen állsz, valami egyszerűen jelezni kezd benned, és ebből tudod, hogy megragadott. Ez egy szerelemjelenség. Nem leszel képes bebizonyítani senkinek: „Találtam egy mestert.” Erre nincs bizonyíték. Ne is próbálkozz ezzel, mert bárki képes lesz az ellenkezőjét bebizonyítani. Te megtaláltad, te tudod, te megízlelted, és megismerted. Ez a tudás a szívé, az érzelmeké. Tilopa így szól: A felszabadulás felé törekedvén egy gurura kell támaszkodnod. Amikor elméd elnyeri az ő áldását, közel már a felszabadulás. Már maga a „guru” szó mély jelentéssel bír. A „mester” szónak nincs akkora jelentősége. A mester, úgy tűnik, olyan valaki, aki valaminek a mesterévé vált, de ezt hosszú képzés után érte el. A „guru” teljesen más. A „guru” szó olyan embert takar, aki rendkívül erős; egy súlyos felhő, ami csak arra vár, hogy a szomjad olthassa; egy illatozó virág, amint az orrodra vár, hogy az megérezhesse ezt az illatot. A „guru” szó súlyosat, erőset, energiával és az ismeretlennel telítettet, az isteni jelenséggel bírót jelent. Olyat, mint amilyen egy várandós anya. A mester Istent hordozza magában. Ezért hívjuk mi Keleten a gurut Istennek. Nyugaton ezt nem értik az emberek, mert úgy gondolják, Isten az, aki a világot teremtette. Mi itt nem nagyon törődünk a teremtővel. Istennek nevezzük a gurut. Miért? Azért mert ő az isteni princípiumot hordozza magában, ott van benne Isten. Ő kész arra, hogy átadja – csak a szomjúságodra, a szomjas földre van szükség. Ő semminek nem a mestere valójában. Semmiféle képzésen nem vett részt, és nem ért el semmiben semmilyen fokozatot. Ez nem valami művészet, aminek ő a mesterévé vált – nem. Ő az életet élte annak teljességében természetesen és ellazultan – nem pedig tanulta, mint egy tantárgyat. Ő nem erőltette magát. Együtt szállt a széllel, hagyta, hogy a természet akarata érvényesüljön. Így a szenvedés, a fájdalom, a boldogság és a gyönyör milliónyi megtapasztalása után felnőtt és megérett. A guru egy olyan érett gyümölcs, ami csak arra vár, hogy leeshessen a földre. Ha kész vagy a befogadásra, ő képes lesz belédzuhanni. A guru teljesen keleti jelenség. A Nyugat még nem ismerte fel. Nyugaton nehéz ezt megérezni. Miért borulnál le egy guru előtt? Miért tennéd a fejed a lábai elé? Megalázónak tűnik. De ha be akarsz fogadni, akkor le kell borulnod. Ő erős, ő képes arra, hogy átadjon valamit, de neked le kell borulnod, különben nem tudod befogadni őt. Amikor egy tanítvány teljes bizalommal leborul a mestere lábai elé, történik valami, ami a szemnek láthatatlan marad. Az energia kiáramlik a mesterből, és behatol a tanítványba. Valami láthatatlan történik ott. Ha rájössz arra, hogy ezt te is észreveheted, láthatod, akkor megfigyelheted, ahogyan a mester aurája, szivárványa beléömlik a tanítványéba. A mester az isteni energiát hordozza magában. Neki most végtelen energiája van, így végtelen sok tanítványnak képes átadni azt. Egymaga képes tanítványok millióival foglalkozni. Soha nem fárad ki, hiszen ő most már a világmindenséggel van összekapcsolva. Megtalálta a mindenség forrását. Rajta keresztül beleugorhatsz a mélységes szakadékba. Istennek feladni magad nagyon nehéz, mert nem tudod, hol találod Istent. Ő még soha senkinek nem adta meg a címét. A gurut azonban megtalálhatod. Ha engem kérdezel, hogy mi a guru, én azt mondom: a guru Isten lakcíme. Amikor elméd elnyeri az ő áldását, közel már a felszabadulás. Ekkor tudhatod, hogy elfogadtattál. Amikor érzed a mester áldását feléd áradni, virágesőként záporozni, biztos lehetsz benne, hogy közel a felszabadulás.

84

Megtörtént, hogy Buddha egyik tanítványa, Száriputta egy nap leborult Buddha lábai elé. Hirtelen elkezdte érezni az energia áramlását. Közben egy átalakulást érzett magában, az elméje átváltozását, mintha az egész lényét lerombolták volna, és most épp újjáteremtenék. Ekkor felkiáltott: – Ne! Várj egy kicsit! – a Buddha köré gyűlt tanítványok közül senki nem értette, mi történik. Ekkor Száriputta azt mondta: – Várj egy kicsit, ne siess annyira! – De miért? – kérdezte Buddha. – Mert akkor ezek a lábak eltűnnek a számomra. Várj még egy kicsit. A szabadulás már közel van, és én szeretnék még egy kis időt veled tölteni. Ne lökj el magadtól ilyen hamar. Hiszen amint a mester megáldja őt, a szabadulás elérkezik, és ez a legutolsó: az embernek el kell köszönnie a mesterétől. Száriputta tehát azt mondta: – Várj! Száriputta így később világosodott meg. Buddha azt mondta neki: – Most menj! Vártam már eleget. Most menj, és terjeszd mindazt, amit én adtam neked. Menj és add át másoknak. Száriputta hát elindult sírva, könnyezve. Valaki megkérdezte tőle: – De hiszen te megvilágosodtál, mégis sírsz, és könnyeket hullatsz? – Valóban, én megvilágosodtam, de eldobnám a megvilágosodás üdvét, ha Buddha megengedné, hogy a lábainál maradhassak – mondta Száriputta. Ilyen mély hálát érzett. Azontúl akárhol is élt Száriputta, minden reggel meghajolt abba az irányba, ahol tudta, hogy Buddhának lennie kell. Az emberek mindig ezt kérdezték tőle: – Miért csinálod ezt? Ki előtt hajolsz meg? – Buddha dél felé halad – válaszolta ő. Amikor elérkezett Száriputta utolsó napja, azt kérdezte: – Hol van most éppen Buddha? Szeretnék úgy meghalni, hogy meghajlok felé. És úgy is halt meg, hogy közben Buddha felé borult le. Amikor az energiát befogadod, amikor a legvégső áldás érkezik hozzád a mestertől, és a szabadulás közel már, el kell búcsúznod. Japánban amikor egy tanítvány zen mesteréhez érkezik, magával hozza a szőnyegét. Kitekeri a mester előtt, ráül, és hallgatja a mestert. Mindennap eljön, meghallgatja, mondjon bármit is, és otthagyja a szőnyeget – éveken keresztül. Azután amikor megkapja a legvégső áldást, összecsavarja a szőnyeget, hóna alá veszi, meghajol, és elhagyja a mestert. Ez a szőnyeg jelkép értékű. Amikor egy tanítvány újra összecsavarja a szőnyegét, a többiek ebből tudják, hogy ő megkapta az áldást. Ez hát a végső búcsú. Ó jaj! Minden értelmetlen e világon, s minden csupán a szomorúság magva itt. A kicsiny tanítások tettekhez vezetnek, így csak olyan tanításokat kövess, melyek óriások. A tantra a nagyszerű tanítás. A kis tanítások megmondják neked, mit tegyél, és mit ne tegyél. Tíz parancsolatot adnak neked: „Tedd ezt, ne tedd azt.” Ezek mind kis tanítások. Egy nagyszerű tanítás nem ad neked semmiféle parancsolatot. Nem érdekli, mit csinálsz. Az érdekli, hogy ki vagy. A lényed, a központod, a tudatosságod – ez az egyetlen, ami számít. Így szól Tilopa: Ó jaj! Minden értelmetlen e világon, s minden csupán a szomorúság magva itt. A kicsiny tanítások tettekhez vezetnek, így csak olyan tanításokat kövess, melyek óriások. Ezen a világon minden csupán a szomorúság magva. De minden alkalommal, amikor valaki megvilágosodik, egy fénysugár jelenik meg ugyanebben a világban. Minden ezen a világon a szomorúság magva csak, de felülről egy fénycsóva érkezik a megvilágosodottaktól. Kövesd ezt a fénycsóvát, és eléred a fény forrását, a napot.

85

„És ne feledd,” mondja Tilopa, „ne válj a kicsiny tanítások áldozatává.” Sokakkal ez történik. Sokan jönnek hozzám, akik ezt kérdezik: „Mi vegetáriánusok vagyunk. El fog ez minket vezetni a megvilágosodáshoz?” Ez egy nagyon kicsiny tanítás. Azt mondják: „Nem eszünk éjjel. El fog ez minket vezetni a megvilágosodáshoz?” Ez is egy nagyon kis tanítás. Azután azt mondják: „Mi hiszünk a cölibátusban.” Ez is kis tanítás. Ezek az emberek sok mindent csinálnak, azonban egyvalamit soha nem érintenek: a saját lényüket. Elboldogulnak a személyiségükkel, olyan megfontoltan próbálnak élni, amennyire csak lehetséges, de az egész pusztán csak dekoráció marad. A kívülről rádkényszerített fegyelem csak dekoráció. Annak belülről kellene előtörnie – a fegyelemnek a központod felől kellene kifelé, a felületed felé sugároznia. Nem pedig a felületednek kellene a központod felé kényszerítenie azt. A nagy tanítás ez: te már most is az vagy, akivé válhatsz – ébredj rá erre. Már most is te vagy a végcél – légy ezzel tisztában. A sorsod ebben a pillanatban beteljesedhet. Mire vársz hát? Ne higgy a fokozatos előrehaladásban – ugorj egyet, légy bátor. Csak olyan ember képes a tantra hatalmas tanítását befogadni, akinek van bátorsága. Félelemben, megrémülten, rettegve a haláltól, remegve, hogy elveszítheted önmagad, félve önmagad feladásától kicsiny tanítások áldozatává fogsz válni, mert csak azokkal tudsz majd elboldogulni. Arra képes vagy, hogy ezt meg azt ne egyél, így nem veszíted el az irányítást. A nagy tanítás, hogy feladod önmagad, feladod az irányítást, és hagyod, hogy a Mindenség oda irányítson, ahová csak akar. Ne ússz az árral szemben. Maradj a folyóban, változz át magad is a folyóvá – a folyó úgyis az óceán felé tart már; ez a nagyszerű tanítás

86

87

Hetedik fejezet: Az ismeretlen út A dal így folytatódik: A kettősségen túljutni királyi szándék. A figyelem elterelődését leküzdeni fejedelmi gyakorlat. A nem-gyakorlás útja a buddhák módszere. Aki ezt az utat járja, eléri a buddhaságot. Oly mulandó e világ, mint a káprázat és az álom – valódi tartalma nincsen. Mondj le róla, és szakíts rokonaiddal, vágd el a vágyakozás és gyűlölet minden kötelét, meditálj az erdőkben és a hegyekben. Ha minden kényszer nélkül ellazultan természetes tudsz maradni, hamarosan elnyered a mahámudrát, és megvalósítod a nem-megvalósulást. Két út van. Az egyik a harcos útja, a katonáé. A másik az uralkodók útja, a királyi út. A jóga az előbbi, a tantra az utóbbi. Ezért először azt kell megértened, hogy milyen is a harcos útja, mert csak így értheted meg, hogy mit ért Tilopa a királyi út alatt. Egy katonának lépésről lépésre harcolnia kell. Egy katonának agresszívnek kell lennie, erőszakosnak kell lennie, az ellenséget el kell pusztítania, vagy le kell igáznia. A jóga megpróbál viszályt szítani benned. Jól látható különbséget tesz helyes és helytelen, jó és rossz, Istentől való és a Sátántól eredő dolgok között. A tantrán kívül szinte mindegyik vallás a jóga útját követi. Felosztják a valóságot, és egy belső konfliktust teremtenek. Ezen a konfliktuson keresztül képesek hatni. Például benned jelen van a gyűlölet: a harcos útja, hogy ezt a gyűlöletet leküzdje önmagában. Benned van a düh, a kapzsiság, a szexualitás és még milliónyi más dolog. A harcos útja, hogy elpusztítson mindent, ami helytelen, negatív, és kifejlessze önmagában mindazt, ami pozitív és helyes. A gyűlöletet el kell pusztítani, a szeretetet pedig ki kell bontakoztatni. A haragot teljesen meg kell szüntetni, helyette az együttérzést kell megteremteni. A szexualitásnak is el kell tűnnie, és a brahmacsárjának, a tiszta cölibátusnak kell helyt adnia. A jóga egy pillanat alatt, egy kardcsapással kettészel: jóra és rosszra – annak, ami helyes, le kell győznie azt, ami helytelen. Mit fogsz hát csinálni? A harag ott van – mit tanácsol erre a jóga? Azt, hogy teremtsd meg magadban az együttérzés szokását, teremtsd meg tehát az ellentettjét. Rögzítsd magadban olyan erősen, hogy végül úgy működj, mint egy robot. Ezért hívják ezt a harcos útjának. A katonákat a világon mindenütt, minden korban egyfajta robotszerű életre nevelték: szokásokat kellett kialakítaniuk magukban. A szokások tudatosság nélkül működnek. Semmiféle éberségre nincs szükségük, nélküled is képesek továbbélni. Ha vannak szokásaid – és persze szokásai mindenkinek vannak –, te is megfigyelheted ezt magadban. Egy ember elővesz egy doboz cigarettát a zsebéből – figyeld meg; van úgy, hogy egyáltalán nem vagy tudatában annak, hogy mit csinálsz. Robot módjára belenyúlsz a zsebedbe… Ha megjelenik valami belső feszültség, a kezeddel azonnal a zsebedben kezdesz matatni. Kiveszel egy cigarettát, és rágyújtasz. Lehet, hogy nem is szívod végig, csak eldobod a maradékot, lehet, hogy az összes mozdulatot anélkül csinálod végig, hogy közben felfognád, hogy mit csinálsz. A katonákat robot-életre tanítják. A katonának azt kell tennie, amit mondanak neki – nem kell tudatosnak lennie. Amikor azt parancsolják neki, hogy forduljon jobbra, akkor jobbra kell fordulnia. Nem kell gondolkodnia azon, hogy vajon jobbra forduljon-e, vagy sem. Hiszen ha elkezd gondolkodni, akkor a háború lehetetlenné válik, úgy nem tud folytatódni. Nincs szüksége a

88

gondolkodásra, csakúgy, ahogyan a tudatosságra sincs. Kizárólag annyira kell tudatosnak lennie, hogy megértse a parancsot, ez minden. Ez a tudatosság minimuma: itt elhangzik egy parancs, ott pedig valaki a következő pillanatban mechanikusan teljesíti azt. Nem az történik, hogy valaki azt kéri tőle, forduljon jobbra, és ő ezért megfordul, nem, ő egyszerűen csak figyel, és amint meghallja a parancsot, azonnal végrehajtja azt. Nem ő fordul, ő csak kifejlesztette magában a szokást. Olyan ez, mint amikor le- meg felkapcsolod a villanyt: a fény nem fog gondolkodni, hogy vajon világítson-e, vagy inkább mégse. Te csak megnyomod a gombot, a fény pedig világítani kezd. Azt mondod: „Balra át!”, ezzel megnyomtad a gombot, a katona pedig balra fordul. Történt egyszer, hogy William James épp egy kávéházban üldögélt, amikor egy idős, már legalább húsz éve nyugdíjas katonatiszt ment el mellette egy doboz tojással a kezében. Ekkor William James elkiáltotta magát: „Vigyázz!” Szerencsétlen öregember erre vigyázzba vágta magát, mire a tojások kiestek a kezéből, és összetörtek. Nagyon mérges lett, és így szólt: – Miféle tréfa ez? – Nem kötelező azt tenni, amit mondok. Mindenkinek joga van azt mondani, hogy „vigyázz”. Senki nem kényszeríti, hogy végre is hajtsa, mint valami parancsot. Ki mondta magának, hogy ezt kell tennie? Tovább kellett volna mennie a saját útján – válaszolta William James. – Azt nem lehet, mert ez automatikusan működik. És habár húsz év eltelt már azóta, hogy a hadseregben szolgáltam, ez a szokás mégis túl mélyen gyökeret vert bennem – mondta a nyugdíjas katona. Sok-sok gyakorlás hosszú éveken keresztül, és kialakul a feltételes reflex. A kifejezés: „feltételes reflex” nagyon találó. Egy orosz pszichológus, Pavlov alkotta ezt a fogalmat. E szerint az ember önkéntelenül cselekszik: valaki beledob valamit a szemedbe – te ekkor nem gondolkozol azon, hogy becsukd-e a szemeidet; a szemeid becsukódnak maguktól. Felédrepül egy légy, és te becsukod a szemedet: nincs szükség arra, hogy gondolkodj rajta, mert ez egy feltételes reflex – egyszerűen csak megtörténik. Ez a tested szokásai közé tartozik, a véredben, a csontjaidban van. Egyszerűen csak megtörténik – neked semmit nem kell hozzátenned. A katonákat úgy képzik ki, hogy tökéletesen robotmódra éljenek. Feltételes reflexek között kell létezniük. Ugyanezt teszi a jóga is. Amikor dühössé válsz, a jóga azt mondja: „Ne légy dühös! Inkább az ellenkezőjét, a részvétet gyakorold magadban.” Így egy idő után az energiád a szokássá alakult részvét irányába kezd áramlani. Ha ezt a gyakorlatot kellő ideig képes vagy fenntartani, akkor a harag teljesen eltűnik, és részvétet fogsz érezni helyette. De halott leszel, nem élő. Egy robot leszel, nem pedig emberi lény. Részvétet fogsz érezni, de nem azért, mert megszületett benned ez az érzés, hanem azért, mert kifejlesztettél magadban egy ilyen szokást. Kialakíthatsz rossz szokásokat is és jó szokásokat is. Van, aki a dohányzásra szokik rá, és van, aki a nem-dohányzásra. Van, aki a húsevés, és van, aki a vegetarianizmus szokását gyakorolja. De mindegyik csak egy gyakorlat, és végül is nincs köztük különbség, mert mind szokások által marad fenn. Ezen a ponton érdemes mélyen eltűnődni, mert nagyon könnyű jó szokásokat ápolni, de nagyon nehéz valóban jóvá válni. Így a jó szokás olcsó és nagyon könnyen hozzáférhető pótszerré válik. Főként Oroszországban fejlesztették ki azt a terápiát, aminek a neve: feltételes reflex terápia. Azt állítják, hogy az emberek nem képesek elhagyni a szokásaikat. Ha valaki húsz éven keresztül dohányzott, hogyan várhatod el tőle, hogy most egyszerre abbahagyja? Megpróbálhatod elmagyarázni neki, hogy ez egy rossz szokás, az orvosok elmondhatják neki, hogy súlyos beteggé is válhat, esetleg rák fejlődhet ki a testében tőle, de húsz hosszú év megszokásától az már belegyökerezett, és a testének legmélyebb magjáig fúrta magát, beleépült az anyagcseréjébe. Még ha szeretné, még ha őszintén akarja, akkor is nagyon nehéz, mert ez nem az őszinte akarat kérdése. Húszévi folyamatos megszokás után ez szinte lehetetlen. Mit lehet akkor tenni? Oroszországban azt mondják, ezzel nem kell foglalkozni, és arra sincs szükség, hogy elmagyarázzák az illetőnek a rossz szokás veszélyeit. Kifejlesztettek inkább egy terápiát: amint a páciens cigarettázni kezd, áramütést kap. Ez az áramütés, vagyis a fájdalom és a dohányzás összekötődik, egymáshoz kapcsolódik az agyban. Hét napon keresztül kezelik úgy egy kórházban, hogy mindig

89

amikor rágyújt, azonnal kap egy áramütést. Hét nappal később a szokás abbamarad. Még ha rá is akarnád beszélni, hogy gyújtson rá egy cigarettára, ő már a gondolatától is reszketni fog. Abban a pillanatban, hogy a kezébe veszi a cigarettát, az egész teste remegni kezd az áramütés képzetétől. Azt mondják, az ilyen módon kezelt beteg soha többé nem fog dohányozni. A szokást sikerült megtörniük egy nagyon durva sokkterápiával. Egy ilyen – a rossz szokásokat megtörő – sokkterápiától azonban senki nem válik buddhává; csak azért, mert már nincs rossz szokása. Minden szokást meg lehet törni efféle sokkterápiákkal. De azt hiszed, hogy csak mert nincs többé rossz szokása, buddhává válik, megvilágosodik az ember? Nem. Ezután még csak ember sem lesz belőle – pusztán egy gépezet. Rettegni fog különböző régi szokásaitól, és csak azért nem lesz képes folytatni azokat, mert te új szokásokat ültettél a fejébe: a rettegés szokását. Ez a pokol jelentése is, mert a poklot minden vallás sokkterápiaként alkalmazta. Sehol nem létezik semmilyen pokol, mint ahogyan mennyország sem. Mindkettő csak trükk; régi pszichoterápiai fogalmak. Olyan borzalmasnak festették le a poklot, hogy az ember már kisgyermekkorától fogva retteg tőle. Így amikor valaki kiejti azt a szót, hogy „pokol”, a másikban azonnal megjelenik a félelem, és remegni kezd. Ez egy olyan trükk, ami meggátolhatja a rossz szokások kialakulását. A mennyország is egy trükk, csak épp az a jó szokásokat segíti elő. Sok boldogságot, örömöt, szépséget és örök életet ígér, ha a jó mintát követed. Akármit is mond a társadalom, az a jó és a követendő. A mennyország pozitív irányba segít téged, míg a pokol a negatív iránytól tart vissza. A tantra az egyetlen olyan vallás, amely nem feltételes reflexekre alapozza létét. A tantra szerint ugyanis arra van szükség, hogy lényed egy tökéletesen tudatos létezésben bontakozzon ki, nem pedig arra, hogy egy robotgéppé válj. Tehát ha megérted a tantrát, rájössz, hogy nincs rossz szokás, és nincs jó szokás – csak szokás van, és az rossz. Ahhoz pedig, hogy ne létezhessenek szokások, az embernek ébernek kell lennie. Pillanatról pillanatra, tökéletes tudatossággal kell élned, nem pedig a megszokásaid által. Ha képes vagy szokások nélkül élni, akkor a királyi úton haladsz. Miért királyi? Mert egy katonának követnie kell valakit, egy királynak azonban nem. A király fönt van. A király az, aki adja a parancsokat, és soha nem kapja. Egy király soha nem megy harcolni, csak a katonák harcolnak. A király nem harcos. Egy király élete az összes élet közül a legnyugodtabb élet. Ez pusztán egy metafora: a katona teljesíti a parancsokat, a király pedig élhet nyugodtan és természetesen, hiszen felette nem áll senki. A tantra azt mondja, senki sem áll fölötted, akinek a parancsait követned kellene, aki követendő életmintákat adhatna neked, aki miatt imitátorrá kellene válnod – senki. Te csak élj ellazultan, természetesen és lebegve. Csak egyre ügyelj: légy tudatos. A küzdelmen keresztül kifejleszthetsz magadban jó szokásokat, de azok akkor is csak szokások maradnak, és nem lesznek természetesek. Az emberek azt mondják, a szokások az ember második természetét alkotják. Meglehet, de ne feledd ezt a szót: „második”! És ez nem természetes. Lehet, hogy természetesnek tűnik, de nem az. Mi lesz a különbség a valódi együttérzés és egy betanult együttérzés között? A valódi együttérzés egy válasz a jelenben: ott a helyzet, és ott a ráadott válasz. A valódi együttérzés mindig friss: valami történik, a szíved pedig elkezd afelé áradni. Egy gyerek elesik, te pedig odarohansz, és segítesz neki felállni – ez egy válasz az adott helyzetre. Egy hamis együttérzés, egy kifejlesztett együttérzés azonban csak egy reflex. Ez a két szó nagyon fontos: „válasz” és „reflex”. A válasz a helyzetből születik meg. A reflex pusztán egy berögzült szokás a múltból, semmi köze a pillanatnyi helyzethez. A múltban megtanultad, hogy ha valaki elesik, akkor annak segíteni kell, ezért most mész, és segítesz. De ebben nincs ott a szíved. Valaki fuldoklik a vízben, te meg rohansz, és segítesz, csak mert azt tanultad, hogy így kell cselekedni. Kifejlesztetted magadban a segítségnyújtás szokását, a cselekedetben azonban te nem vagy jelen. Kívül maradsz, a szíved nem vesz részt benne – nem válaszoltál a helyzetre. Nem válaszoltál ennek az embernek, ennek a vízben fuldokló embernek, nem erre a pillanatra reagáltál, csak egy ideológiát követtél.

90

Egy ideológiát követni jó: „segíts az embereken, szolgáld az embereket, érezz együtt velük!” Így kapsz egy olyan ideológiát, amin keresztül gépiesen reagálhatsz. Így a tetteid a múltból jönnek elő, és így már eleve halottak. Amikor a helyzet megteremt egy cselekedetet, és te teljes tudatossággal reagálsz, válaszolsz erre, csakis akkor jelenik meg benned a szépség. Ha egy ideológia miatt, ha régi szokások miatt reagálsz egy adott módon, akkor nem kapsz tőle semmit. Legfeljebb egy kis egót nyerhetsz, ami azonban egyáltalán nem nyeremény. Talán elkezdesz dicsekedni azzal, hogy megmentettél egy fuldoklót. Kiállsz a piac közepére, és elkiáltod magad: „Idehallgassanak! Én megmentettem egy emberi életet!” Talán gyűjtesz még egy kis egót, tettél valami jót, de ezzel semmit nem nyersz. Inkább elveszítesz egy lehetőséget arra, hogy spontán lehess… hogy spontán lehess az együttérzésben. Ha a pillanatnyi helyzetre válaszolnál, akkor valami kivirágozna, kivirulna benned. Egyfajta csendet éreznél, nyugalmat és áldást. Amikor megszületik egy válasz, valami virágba borul benned. Amikor azonban egy reflex jelenik meg, halott vagy: hullaként viselkedsz, robotként cselekszel. A reflex visszataszító – a válasz gyönyörű. A reflex mindig kimarad a lényegből, soha nem lehet teljességből fakadó. A jelen idejű válasz azonban mindig abból születik meg: a te teljességed ugrik a vízbe. Nem gondolkodsz rajta; a helyzet megengedi, hogy ezt tedd. Ha életedet a spontán válaszok vezetik, egy nap buddhává válsz. Ha viszont a reflexek, a halott szokások életét éled, lehet, hogy olyannak fogsz tűnni, mint egy buddha, de sosem leszel buddha. Egy festett buddha lesz belőled; belül egy hulla leszel. A megszokás megöli az életet. A megszokás az élet ellen van. Szokást csinálsz például abból is, hogy minden reggel korán felkelsz. Kora reggel, öt óra körül felkelsz. Indiában rengeteg ilyen embert láttam, mert Indiában évszázadok óta azt tanítják, hogy a brahmamuhurt – az a pillanat, ami előtt a nap felkel – a legszerencsésebb, a legszentebb. Ez tényleg így van, de ebből nem csinálhatsz szokást, mert a szentség csak az élő emberi válaszokban él. Ezek az emberek felkelnek hajnali ötkor, de soha nem láthatod az arcukon azt az üdvösséget, ami a spontán válaszból keletkezik. Körülötted az egész élet ébredezik, a Föld is a Napra vár, a csillagok már tűnőfélben… Minden egyre tudatosabbá válik. A föld pihent, a fák is pihentek, a madarak mindjárt felröppennek. Minden éppen készülődik. Egy új nap kezdődik, egy új ünneplés… Ha ez egy válasz a jelenre, akkor úgy kelsz fel, mint egy madár: énekelsz és ünnepelsz, minden lépteddel táncolsz. Nem megszokásból mozogsz. Nem azért, mert fel kell kelned, nem azért mert a szentírások ezt mondják, nem azért mert egy odaadó hindu vagy, és így kell cselekedned. Ha szokássá válik, akkor nem hallod a madarakat, mert a madarakat nem írták bele a szentírásokba. Nem fogod látni a napfelkeltét, mert nem az a lényeg – egy halott tanítást követsz. Még az is előfordulhat, hogy dühös vagy miatta. Még az is lehet, hogy nincs kedved hozzá, mert előző éjjel sokáig voltál fenn, és most nem érzed elég jól magad ahhoz, hogy felkelj. Jobb lett volna, ha tovább alhattál volna. Nem voltál még felkészülve, fáradt voltál. Vagy az éjszakád nem volt jó, mert túl sokat álmodtál, a tested most teljesen zsibbadt, és szeretnél még egy kicsit aludni. De nem! A szentírás szerint az nem helyes, és ezt még gyerekkorodban megtanították neked. Emlékszem, gyerekkoromban a nagyapám mennyire szerette a reggeleket. Kiráncigált az ágyból úgy hajnali három óra tájban – azóta nem tudok korán reggel felkelni. Kirángatott az ágyból, én meg magamban átkoztam őt, de nem tehettem semmit. Ilyenkor rendszerint sétálni vitt. Én pedig, miközben vele kellett gyalogolnom, mindig álmos voltam. Ezzel tönkretette az egész szépségét. Később bármikor, ha korán reggel kellett indulnom valahova, nem tudtam megbocsátani neki ezt az érzést. Soha nem fogom elfelejteni, hogy tette tönkre… Éveken keresztül kirángatott az ágyból – és azt hitte, hogy ezzel jót tesz, azt hitte, hogy ezzel egy életstílust segít kialakítani bennem. De ennek nem ez a módja. Kirángatott az ágyból, pedig álmos voltam. És az út gyönyörű volt, a reggel is gyönyörű volt, de ő tönkretette az egésznek a szépségét. Inkább eltérített tőle. Csak sok évvel később

91

voltam képes visszatérni a reggelekbe anélkül, hogy közben rá emlékeznék. Egyébként mindig velem volt az emléke. Még akkor is, amikor már nem élt, árnyként követett minden reggel. Ha szokássá teszed, ha kényszeríted, akkor a reggel visszataszítóvá válik. Akkor jobb inkább tovább aludni. De légy spontán! Vannak napok, amikor nem tudsz majd felkelni – nincs ebben semmi rossz, ezzel nem követsz el bűnt. Ha álmos vagy, aludj – az alvás is éppolyan gyönyörű, mint bármelyik reggel, mint bármelyik napkelte, mert az alvás is éppen annyira Istenhez tartozik, mint a nap. Ha úgy érzed, pihenni szeretnél egész nap, az is jó! Ez az, amit a tantra mond: a királyi út – viselkedj úgy, mint egy király, ne úgy, mint egy katona. Nem áll fölötted senki, aki parancsolgathatna neked, aki kényszeríthetne téged. Valójában nem is kellene, hogy életstílusod legyen. Ez a királyi út. Pillanatról pillanatra kellene élned – a spontaneitás útját kellene járnod. Miért törődnél a holnappal? Ez a pillanat elég. Éld ezt! Éld meg a maga teljességében! Válaszolj a jelenben, de ne reflexből. A „nincsenek szokások” legyen a szabály. Nem azt mondom, hogy káoszban élj, csak azt, hogy ne szokásokon keresztül élj. Azzal, hogy kényszer nélkül élsz, talán kibontakozik benned egyfajta életmód. Ez azonban nem lesz ráderőszakolva. Ha mindennap élvezed a hajnalokat, és mindig emiatt az öröm miatt kelsz fel kora hajnalban, nem pedig megszokásból… felkelhetsz kora hajnalban akár egy egész életen keresztül, az sem számít: ez már nem szokás. Nem kényszeríted magad arra, hogy felkelj – egyszerűen csak megtörténik. Ez így gyönyörű: élvezed és szereted. Ha szeretetből ered, akkor az már nem egy „stílus”, nem egy szokás, nem egy szabályozott, kifejlesztett és halott valami. Minél kevesebb szokás van az életedben, annál inkább élsz. Ha egyszer nem lesznek szokásaid, végre teljesen élni fogsz. A szokásaid halott páncélt vonnak köréd, ami nem ereszt ki, amitől teljesen betokozódsz. Mint magot a burok, úgy vesznek körül téged is a szokásaid egy szilárd héjjal. Légy inkább hajlékony. A jóga azt tanítja neked, hogy fejleszd ki magadban mindennek az ellenkezőjét. Küzdj meg a gonosszal, és törődj a jóval. Ott van az erőszak – öld meg magadban az erőszakot, és válj szelíddé, fejleszd ki magadban a szelídséget. Mindig az ellenkezőjét tedd, és kényszerítsd, hogy az életed mintájává váljon. Ez a harcos útja – a kis tanításé. A tantra a nagy tanítás – a legnagyobb. Mit mond a tantra? A tantra azt mondja, hogy ne teremts konfliktust magadban. Fogadd el mindkét oldalt, és ezen az elfogadáson keresztül egyszer csak túljutsz mindkettőn. Nem győzöl felettük, hanem túljutsz mindkettőn. A jógában győzelmek vannak, a tantrában ilyen nincs. A tantrában… egyszerűen csak a dolgok túlhaladása létezik. Nem az történik, hogy szelíddé válsz az erőszak ellenében; egyszerűen csak túllépsz rajtuk, egy harmadik jelenséggé változol: szemtanú lesz belőled. Egyszer egy hentesüzletben üldögéltem. A hentes nagyon jó ember volt, és én gyakran meglátogattam. Esteledett már, és épp zárni készült, amikor valaki bejött, és kért egy tyúkot. Én tudtam, hogy aznap a hentes már mindent eladott, kivéve egyetlen tyúkot. Így hát nagyon megörült. Hátrament a raktárba, kihozta a tyúkot, majd rádobta a mérlegre: – Öt rúpia lesz – mondta. – Jó, de az igazság az, hogy ma este partit rendezek, sok barátomat meghívtam, ezért ez a tyúk lehet, hogy túl kevés lesz. Egy kicsivel nagyobbat szeretnék, ha lehet – mondta az ember. Én tudtam, hogy ezen kívül nincs több tyúk. De a hentes tűnődött egy kicsit, majd visszavitte a tyúkot a raktárba, várt egy keveset, aztán visszajött, és megint rádobott egy tyúkot – ugyanazt a tyúkot – a mérlegre: – Ez hét rúpia lesz. – Tudja mit, mindkettőt kérem! – mondta az ember. Most aztán tényleg nagy dilemmában volt a hentes… A tantra az egész létezést egy óriási dilemmába hajtja. A tantra azt mondja: „Mindkettőt kérem!”

92

De nincs kettő. A gyűlölet nem más, mint a szeretet másik aspektusa. A harag nem más, mint az együttérzés másik aspektusa. Az erőszak pedig nem más, mint a szelídség másik arca. A tantra azt mondja: „Tudod mit, mindkettőt kérem. Mindkettőt elfogadom.” És egyszer csak ezen az elfogadáson keresztül túljutsz mindkettőn – mert nincs is kettő. Az erőszak és a szelídség nem kettő. A harag és az együttérzés nem kettő. A szeretet és a gyűlölet nem kettő. Ezért lehet, hogy bár tudsz róla és látod, mégis olyan öntudatlan vagy, hogy nem ismered fel ezt a tényt. A szereteted egy másodperc alatt átfordul gyűlöletbe. Hogyan lehetséges ez, ha a kettő két különálló dolog? Még egy másodperc sem kell hozzá: ebben a pillanatban szeretsz, a másikban már gyűlölöd ugyanazt az embert. Reggel még szeretsz valakit, délután már gyűlölöd, este pedig újra szereted ugyanazt az embert. Ez a szeretet- és gyűlölet-játék így folytatódik egyre tovább és tovább. Valójában az, hogy „szeretet” vagy „gyűlölet” nem is fejezi ki jól a jelenséget – „szeretet-gyűlölet”, „harag-együttérzés” helyesebb volna. Azért válhat a szeretetből gyűlölet, a gyűlöletből szeretet, a haragból együttérzés, a együttérzésből harag, mert ez nem két dolog. A tantra szerint a kettő közötti határvonalat csak az elméd teremti, és ezért kezdesz el harcolni. Először megteremted az elválasztóvonalat: megveted az egyiket, és méltányolod a másikat. Először elválasztasz, azután megteremted a konfliktust, és végül bajba kerülsz. És tényleg bajba kerülsz. Egy jógi állandóan bajban van, mert akármit is tesz, a győzelme soha nem lehet teljes – legfeljebb időleges. Elnyomhatod a haragodat, és megjátszhatod az együttérzést, de tudod jól, hogy csak lenyomtad a tudatalattidba. Az most ott van, de bármelyik pillanatban feltörhet. Csak egy kis figyelmetlenség, és máris felszínre tör. Ezért az embernek folyamatosan le kell nyomnia magában ezt az érzést. Olyan visszataszító, amikor valaki mást sem csinál egész életében, csak elnyomja magában a negatív dolgokat – így az egész életét elvesztegeti. És mikor fogod élvezni az isteni jelenségeket? Nincs rá tered, nincs rá időd. Harcolsz a haraggal, a kapzsisággal, a szexualitással, a féltékenységgel és még ezer más dologgal. És az ezernyi ellenséged még mindig ott van, állandóan résen kell lenned, egy percig sem pihenhetsz. Hogyan lehetnél így ellazult és természetes? Állandóan ideges és feszült leszel, mindig harcra készen kell állnod, mindig félni fogsz. A jógik még az alvástól is félnek, mert alvás közben nem lehetnek résen. Alvás közben minden, amit elnyomtak magukban felszínre tör. Lehet, hogy ébren elérték a cölibátust, de álmaikban a cölibátus lehetetlenné válik: egy gyönyörű nő valahogy mindig besodródik az álomba, és ezzel szemben a jógi tehetetlen. Azok a gyönyörű nők nem valahonnan a mennyországból érkeznek, ahogyan azt a hindu történetekben írják. Nem Isten küldi őket. Miért érdekelnéd épp te Istent? Egy szegény jógi, aki semmivel sem foglalkozik, aki egyszerűen csak csukott szemmel üldögél a Himálajában, és a saját problémáival harcol – miért érdekelné Istent ez az ember? És miért küldene hozzá apszaraszokat, gyönyörű nimfákat? Azért, hogy eltérítse őt az útjáról? Ugyan miért? Senki nincs a jógi előtt. Nincs szükség arra, hogy bárki bárkit is a jógihoz küldjön. A jógi a saját álmait teremti meg. Minden, amit elnyomsz magadban, felszínre fog törni az álmaidban. Azok az álmok azt a részt jelentik, amit a jógi megtagadott. Az álmok épp annyira a sajátjaid, mint amennyire az ébrenléti óráid. Tehát az, hogy ébren szeretsz egy nőt vagy az álmaidban, nem számít – nem számíthat, mert ez nem attól függ, hogy a nő ott van-e, vagy nem. Ez tőled függ. Az, hogy egy képbe, egy álomképbe, vagy pedig egy valóságos nőbe vagy szerelmes, tulajdonképpen nem számít. A kettő között nem is lehet különbség, mert egy valóságos nő is csak egy kép benned. Soha nem ismered meg az igazi nőt – csak a képet ismered. Én itt vagyok. Honnan tudjátok, hogy valóban itt vagyok? Lehet, hogy az egész csak egy álom – ti álmodtok engem ide. Mi a különbség aközött, hogy ideálmodtok, és aközött, hogy valóban itt láttok engem? Hogyan fogtok különbséget tenni? Milyen kritérium alapján fogjátok eldönteni? Mert én akár itt vagyok, akár nem, nincs különbség – az elmédben megjelenik a kép. Mindkét esetben – a valóságban is és az álomban is – a szemeid befogadják a fénysugarakat, az elméd pedig értelmezi azokat, és felismeri, hogy valaki ott van. Soha nem láttál még egyetlen valóságos embert sem. Nem láthatsz.

93

Ezért mondják a hinduk a világra: májá, illuzórikus világ. Tilopa azt mondja: „mulandó, képzeletbeli, látszólagos, álomszerű ez a világ”. Miért? Mert az álom és a valóság között nincsen különbség. Mindkét esetben az elmédbe vagy zárva. Csak képeket látsz, soha nem láttál semmi valóságost. Nem is láthatsz, mert a valóság csak akkor válik láthatóvá, amikor te valóságossá válsz. Te most egy árnyék, egy kísértetjelenség vagy. Hogyan láthatnád a valóságot? Az árnyék csak az árnyékot láthatja. A valóságot csak akkor láthatod meg, amikor már eldobtad az elmét. Az elmén keresztül minden valótlanná válik. Az elme kivetít, teremt, átszínez, átértelmez – ettől minden hamissá válik. Ezért van a hangsúly, az állandó hangsúly azon, hogyan válj elmenélkülivé. A tantra azt mondja, ne harcolj. Ha harcolsz, akkor lehet, hogy hosszú életeken keresztül harcolsz, mégsem fog semmi sem történni, mert már a legelső pillanatban tévedtél: ott, ahol kettőt láttál, valójában csak egyvalami volt. És ha már az első lépés hibás, akkor nem érheted el a célod. Az egész utazás folyamatosan rossz irányba fog haladni. A legelső lépést mindig helyesen kell megtenni, különben sosem érhetsz célba. És mi a leghelyesebb dolog? A tantra szerint az, ha látod az egyet a kettőben, ha látod az egyet a sokban. Amint meglátod az egyet a kettősségben, elkezdődött az átalakulásod. Ez a királyi út. Most próbáljuk megérteni a szútrát: A kettősségen túljutni királyi szándék. Túljutni rajta, nem legyőzni – túljutni. Gyönyörű ez a szó. Mit jelent az, hogy „túljutni”? Olyan ez, mint amikor egy kisgyerek játszik a játékaival, és te azt mondod neki, hogy tegye el a játékokat. A gyerek dühös lesz. Még aludni is a játékaival megy, és az anyjának kell elvennie az ágyból őket, miután a gyerek már elaludt. Reggel az első dolga pedig, hogy azt kérdezi, hol vannak a játékai, és ki vette el őket. Még álmaiban is vele vannak a játékok. Aztán egy nap elfelejti őket. Néhány napig még ott maradnak a szoba sarkában, de nemsokára onnan is eltűnnek, és kidobják őket. A gyerek már soha többé nem kéri őket. Mi történt? Túljutott rajtuk, éretté vált. Nem küzdelem árán győzte le őket. Nem harcolt magában a játékok utáni vágya ellen. Nem. Egy nap hirtelen rájött, hogy ez gyerekes, és ő már nem gyerek többé. Egy nap hirtelen rájön, hogy a játékok csak játékok, nem a való élet, ő pedig már készen áll a valódi életre. Hátat fordít hát a játékoknak. Soha többé nem tűnnek fel még az álmaiban sem, soha többé nem gondol rájuk. És ha meglát egy másik gyereket a játékokkal, nevetni fog. Megértően fog nevetni… beavatottan, bölcsen. Azt mondja majd: „Ő még csak egy gyerek, játékokkal játszik.” De ő már túljutott rajtuk. Amikor túljutsz valamin, az mindig egy spontán jelenség. Nem kell „kifejlesztened” magadban; egyszerűen csak érettebb leszel. Csak meglátod a dolog abszurditását… és túljutsz rajta. Egyszer egy nagyon zaklatott fiatalember jött hozzám. Volt egy gyönyörű felesége, akinek azonban az orra egy kicsit hosszú volt. A fiatalember nagyon aggódott, és ezt kérdezte: – Mit tegyek? Még plasztikai műtétet is végrehajtottak a feleségén, de az orra ettől csak csúnyább lett. Azért történt mindez, mert tulajdonképpen nem is volt vele semmi baj. Ha olyan valamit akarsz „megjavítani”, amivel nincs is semmi baj, akkor az inkább csak bajt fog okozni, csak csúnyábbá tesz mindent. Ezért hát a fiatalember most még inkább zaklatott lett, és azt kérdezte, hogy most mit kellene tennie. Meséltem neki a játékokról és a gyerekekről, majd azt mondtam: – Egy nap túl kell jutnod ezen. Ez olyan gyerekes – miért vagy annyira megszállottja a feleséged orrának? Az orr csak egy kis rész, a feleséged meg olyan gyönyörű, annyira gyönyörű ember – miért teszed ennyire szomorúvá az orra miatt? Mert a felesége egyébként nagyon érzékennyé vált az orrával kapcsolatban. Úgy tűnt, mintha az élete egyetlen problémája az orra lenne. És ez minden problémával így van! Ne hidd, hogy a te problémád

94

bármivel is súlyosabb. Minden probléma ugyanilyen. Minden „probléma” a gyerekességből és az éretlenségből születik meg. Annyira el volt foglalva a felesége orrával, hogy már nem is nézett a felesége arcába, mert ahányszor meglátta az orrát, mindig nyugtalan lett. De ilyen könnyen nem lehet megszabadulni a dolgoktól. Ha az orr miatt nem nézel az arcra, az akkor is eszedbe fog jutni. Még akkor is, ha megpróbálod elkerülni a témát, a téma ott marad. Megszállottá váltál. Ezért azt mondtam neki, hogy inkább meditáljon a felesége orrán. – Micsoda? Hiszen még ránézni sem tudok! – Ez majd segíteni fog. Te csak meditálj az orrán. A régi időkben az emberek a saját orruk hegyén meditáltak, mi a baj akkor azzal, hogy a feleséged orra hegyén meditálj? Az csodálatos! Próbáld meg – mondtam. – De mi lesz ennek az eredménye? – Csak próbáld ki – mondtam –, néhány hónap múlva gyere vissza, és mondd el mi történt. A feleséged mindennap üljön veled szemben egy ideig, te pedig meditálj az orrán. Egy nap rohanva jött hozzám, és azt mondta: – Micsoda képtelenség, amit eddig csináltam! Most egyszerűen túljutottam rajta! Megláttam az egész abszurditását; és ez többé nem lehet probléma. Nem legyőzött valamit, hiszen tulajdonképpen nincs is ellenség, amit le lehetne győzni, neked nincs ellenséged – ez az, amit a tantra állít. Az egész élet mélységesen szeret téged. Nincs senki, akit el kellene pusztítani, nincs senki, akit le kellene győzni, nincs ellenség, nincs rosszakaró. Az egész élet szeret téged. Mindenhonnan a szeretet árad feléd. És benned sincsenek ellenségek – azokat csak a papok alkották. Ők teremtettek benned csatateret. Harcmezővé változtattak téged, és azt mondták: „Küzdj ez ellen, mert ez rossz! Küzdj az ellen, mert az is rossz!” Olyan sok ellenséget teremtettek, hogy most szinte csak ellenségekkel vagy körülvéve, és teljesen elvesztetted a kapcsolatot az élet valódi szépségével. Én azt mondom: a harag nem az ellenséged, a kapzsiság nem az ellenséged, csakúgy, ahogyan az együttérzés és a szelídség sem a barátaid – mert mindegy, hogy ellenség, vagy barát, amíg a kettéosztottság megvan benned. Csak nézz a lényed teljességére, és látni fogod benne az egységet. Amikor az ellenség a barátoddá válik, és a barátod az ellenségeddé, minden kettéosztottság megszűnik. Egyszerre átlépsz mindenen, és felébredsz. Ez pedig hirtelen történik, mert amikor harcolsz valami ellen, akkor lépésről lépésre kell harcolnod. Ez azonban egyáltalán nem harc. Ez a fejedelmek útja – a királyi út. Így szól Tilopa: A kettősségen túljutni királyi szándék. A kettősségen túljutni! Csak figyelj, és meglátod, nem létezik kettősség. Bodhidharma – egyike a valaha született legritkább kincseknek – egyszer elment Kínába. A király elment hozzá látogatóba, és azt mondta: – Néha nagyon nyugtalan vagyok. Néha úgy érzem, túl sok feszültség és aggodalom van bennem. – Holnap kora reggel, négy órakor gyere el megint, és hozd el magaddal az összes feszültséged, aggodalmad és nyugtalanságod. Ne feledd, ne üres kézzel gyere – hozd el magaddal az összes nyavalyádat! – mondta Bodhidharma. A király ránézett Bodhidharmára, erre a rendkívül bizarr kinézetű alakra, aki egyébként bárkit halálra rémiszthetett volna, és így szólt: – Miről beszélsz? Hogy érted ezt? – Ha nem hozod el azokat a dolgokat, hogyan segíthetnék rajtad? Hozd el magaddal az összeset, és én majd mindent rendbe hozok.

95

A király azt gondolta magában: „Jobb, ha nem megyek. Hajnali négy órakor még sötét lesz, ráadásul ez az ember egy kicsit őrültnek tűnik. Azzal a nagy bottal a kezében még akár meg is üthet. És vajon mit ért az alatt, hogy majd mindent rendbe hoz?” A király ezek után egész éjjel nem tudott aludni, mert Bodhidharma kísértette az álmában. Reggelre úgy gondolta, mégiscsak jó lesz, ha elmegy: „Ki tudja, talán tud valamit tenni ez az ember!” Így hát kelletlenül és tétovázva bár, de elment. Bodhidharma ott ült a templom előtt a bottal a kezében, és így a sötétben talán még félelmetesebbnek látszott. A legelső dolog, amit kérdezett: – Hát eljöttél! Hol vannak a többiek, akikről beszéltél? – Rejtélyesen beszélsz. Te is tudod, hogy azok nem dolgok, amiket elhozhatok; azok belül vannak – mondta a király. – Rendben van. Kívül vagy belül, mindegy: a dolgok azok dolgok. Ülj le, hunyd le a szemed, és próbáld megtalálni őket belül. Kapd el őket, és azonnal szólj nekem ha megvannak, aztán csak figyeld a botomat. Én majd rendet teszek köztük! A király becsukta a szemét; félt ugyan egy kicsit, de nem volt mit tenni. Keresgélt belül mindenfelé, figyelt, koncentrált… és egyszer csak, ahogy egyre inkább befelé figyelt, rádöbbent, hogy nincs is ott semmi: se feszültség, se nyugtalanság, se aggodalom. Mély meditációba került. Órák teltek el, a nap közben felkelt, az ő arcán pedig hatalmas csend volt. Ekkor Bodhidharma azt mondta: – Most már nyisd ki a szemeidet! Ami sok, az sok! Hol vannak azok a gazfickók? El tudtad kapni őket? A király nevetett, lehajolt, és megérintette Bodhidharma lábait, majd azt mondta: – Valóban rendet tettél közöttük, hisz egyikőjüket sem találtam. Most már tudom, mi a baj. Először is nincsenek is ott. Csak azért voltak ott, mert eddig nem mélyedtem el magamban, hogy megkeressem őket. Csak azért voltak ott, mert én nem voltam jelen belül. Most már tudom. Te csodát tettél… Ez történt hát. Ez az, amikor túljutsz valamin – nem megoldasz egy problémát, hanem megnézed, vajon tényleg ott van-e a probléma. Először megteremted a problémát, azután megoldást keresel hozzá. Először megalkotod a kérdést, majd bejárod az egész világot a válaszért. De ez az én tapasztalatom is: ha elkezded figyelni a kérdést, akkor az a kérdés eltűnik – többé semmiféle válaszra nincs szükség. Ha a kérdést megfigyeled, mint egy szemtanú, a kérdés eltűnik – és ez az átalakulás. Ez nem egy megoldás, hiszen nincs is kérdés, amire megoldást kellene találni. Nincs is betegséged. Csak nézz befelé, és meglátod, nincs ott a probléma – akkor pedig mi szükség a megoldásra? Minden ember olyan, amilyennek lennie kell. Minden ember királynak születik. Semmi sem hiányzik, semmi szükség a tökéletesítésedre. Azok az emberek pedig, akik jobbá akarnak tenni téged, valójában tönkretesznek; ők az igazi bajkeverők. És sokan vannak, akik csak az áldozatukra várnak, mint a macska az egérre: ha közel jössz hozzájuk, lecsapnak rád, és azonnal elkezdenek jobbá tenni téged. Sok ilyen „jótevő” van – ezért van a világon ekkora káosz. Túl sok olyan ember van, aki mindig jobbá akar tenni téged. Senkinek ne engedd, hogy tökéletesítsen. Te már most is a legutolsó szó vagy. Nem csak az Alfa, de az Omega is egyszerre. Te teljes és tökéletes vagy. Még ha úgy érzed is, hogy nem vagy tökéletes, a tantra azt mondja, hogy a tökéletlenség tökéletes. Nem kell aggódnod miatta. Talán furcsán hangzik, hogy a tökéletlenség is tökéletesség, semmi sem hiányzik belőle, de valójában csak azért tűnsz tökéletlennek, mert egy növekvő tökéletesség vagy. Ez abszurdnak, illogikusnak hangzik, mert azt képzeljük, hogy a tökéletesség nem növekedhet, mert azt nevezzük tökéletességnek, ami már elérte a legutolsó lépést a fejlődésben. Az a tökéletesség azonban halott lesz. Ha nem tud növekedni, akkor az a tökéletesség halott lesz. Isten folyamatosan fejlődik. Isten ebben az értelemben nem tökéletes. Ő sem állt meg a fejlődésben. Azért tökéletes, mert nem hiányzik belőle semmi. De az egyik tökéletességből a másikba halad, a fejlődés tovább folytatódik. Isten az evolúció: nem a tökéletlenségből a tökéletes felé halad, hanem a

96

tökéletességből a még nagyobb tökéletesség felé, azután a megint még nagyobb tökéletesség felé veszi útját. A tökéletesség meghal, ha nincs többé jövője. Ha a tökéletességnek van jövője, mozgásban van, nyitott és fejlődő, akkor tökéletlenségnek tűnik. Én azt szeretném mondani neked, hogy légy tökéletlen, és növekedj, mert erről szól az élet. És ne próbálj tökéletessé válni, tökéletesnek látszani, mert akkor megállsz a növekedésben. Olyan leszel, mint egy Buddha szobor, kővé válsz és meghalsz. Amiatt a jelenség miatt érzed magad tökéletlennek, hogy a tökéletesség fejlődik. Hagyd, hogy olyan legyen, amilyen. Engedd, hogy olyan legyen, amilyen. Ez a királyi út. A kettősségen túljutni királyi szándék. A figyelem elterelődését leküzdeni fejedelmi gyakorlat. A figyelmed el fog terelődni, újra meg újra elveszíted a tudatosságodat. Meditálsz – leülsz a meditációdhoz, de ahogy megjelenik egy gondolat, már el is felejtetted önmagad, már a gondolatot követed, belekeveredtél a gondolataidba. A tantra szerint csak egy dolgot kell legyőzni: a figyelem elterelődését. Mit tegyél? Csak egy dolgot: amikor megjelenik egy gondolat, maradj szemtanú! Nézd, figyeld, hagyd, hogy áthaladjon a lényeden, de ne ragadj hozzá semmilye módon, ne legyél se érte, se ellene. Lehet, hogy rossz gondolat, lehet, hogy gondolatban épp megölsz valakit – de ne lökd el magadtól, ne mondd, hogy „ez egy rossz gondolat…” Abban a pillanatban, hogy bármit is mondasz a gondolatról, hozzátapadsz, a figyelmed megszakadt. Ez a gondolat pedig sok irányba, egyik gondolatból a másikba vezet. Megjelenik egy jó gondolat, egy részvétteli gondolat. Most pedig ne mondd, hogy „Ah, milyen gyönyörű! Én egy csodálatos szent vagyok! Olyan gyönyörű gondolatok jelennek meg bennem, amikkel megváltanám az egész világot. Szeretnék mindenkit megszabadítani a szenvedéseitől.” Ne mondd ezt se. Akár jó, akár rossz, te maradj csak szemlélő. Ennek ellenére az elején sokszor eltérül majd a figyelmed. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha elterelődött a figyelmed, hát elterelődött. Ne aggódj emiatt túlzottan, különben pont ez az aggodalom válik majd a gyötrődésed tárgyává. Terelődjön csak el a figyelmed! Néhány pillanatra eltévedsz, de aztán hirtelen visszaemlékezel: „Eltévedtem.” Minden rendben, most már visszatérhetsz. Ne hangolódj le ettől. Ne mondd magadnak, hogy „rossz voltam, mert elterelődött a figyelmem”, mert ezzel megint csak a kettősséget teremted meg: a jót és a rosszat. Eltévedtél, nincs semmi baj – fogadd el, és gyere vissza. Így még az elterelődéssel sem teremtesz konfliktust. Ez az, amit Krishnamurti is mond. Ő egy rendkívül paradox fogalmat használ erre. Azt mondja: ha figyelmetlen vagy, légy figyelmesen figyelmetlen. És ez így helyes! Egyszerre csak rájössz, hogy figyelmetlen voltál, figyelmet fordítasz erre a jelenségre, és most már visszatérhetsz. Krishnamurtit sokan nem értik, és ennek az oka az, hogy ő a királyi utat járja. Ha egy jógi lenne, többen megértenék. Ezért mondja mindig, hogy nincs módszer – a királyi úton nincs módszer. Ezért mondja, hogy nincs technika – a királyi úton ilyet nem találhatsz. Azt mondja, hogy a szentírások nem segítenek – a királyi úton nem léteznek szentírások. Eltévedtél? Abban a pillanatban, ahogy visszaemlékezel, abban a pillanatban, ahogy a figyelem megjelenik benned: „elterelődött a figyelmem!”, térj vissza. Ez minden. Ne teremts semmilyen konfliktust. Ne mondd, hogy „ez rossz volt”, ne hangolódj le tőle, ne érezd úgy, hogy elbuktál, csak mert már megint elterelődött a figyelmed. Nincs semmi baj a figyelem elterelődésével – élvezd azt is. Ha képes vagy élvezni a figyelem elterelődését is, akkor egyre kevesebbszer fog megtörténni veled. Azután eljön a nap, amikor nincs több eltévelyedés – ez azonban nem „győzelem”. Az elméd elterelő tendenciáit nem nyomtad le mélyen a tudatalattidba. Nem. Te azt is megengedted. Az is pont olyan jó.

97

A tantra-elme azt jelenti, hogy minden jó és minden szent. Még akkor is, ha megjelenik az elterelődés. Valamiért arra is szükség van. Lehet, hogy nem tudod miért van rá szükség, de valamiért az is kell. Csak akkor haladsz a királyi úton, ha képes vagy jól érezni magad, bármi is történjék veled. De ha bármi ellen elkezdesz harcolni, akkor leléptél a királyi útról, és egy közönséges katonává, egy harcossá váltál. A kettősségen túljutni királyi szándék. A figyelem elterelődését leküzdeni fejedelmi gyakorlat. A nem-gyakorlás útja a buddhák módszere. Semmit nem kell gyakorolni, mert a gyakorlás szokásokat teremt. Az embernek egyre tudatosabbá kell válnia, nem pedig egyre gyakorlottabbá. A csoda a spontaneitáson keresztül történik meg, nem a begyakorolton keresztül. Gyakorolhatod a szeretetet, részt vehetsz egy-két „szeretet-tréningen”. Amerikában azon gondolkodnak, hogy elkezdenek néhány kurzust arról, hogyan kell szeretni, mert az emberek ott már azt is elfelejtették. Ez nagyon furcsa! Még a madarak, a vadak, a fák sem kérdeznek meg erről senkit, nem mennek semmiféle kurzusra, mégis szeretnek. Hozzám meg sokan jönnek… Épp néhány nappal ezelőtt kaptam levelet egy fiatalembertől, aki ezt írta: „Én értem – de hogyan kell szeretni? Hogyan kell belefogni? Hogyan kell megközelíteni egy nőt?” Nevetségesnek tűnik, de teljesen elvesztettük a természetes és magától értetődő képességünket. Még a szeretet sem lehetséges oktatás nélkül. Ha azonban ezt megtanítják neked, rémes egy ember lesz belőled, mert akkor bármi, amit teszel majd, az oktatás részét fogja képezni. Nem lesz valódi, csak színjáték az egész. Az nem az igazi élethez fog tartozni, csak színészek lesztek benne. A színészek „megalkotják” a szerelmet, szerelmeseket alakítanak, de észrevetted, hogy a színészek a legsikertelenebbek a szerelem terén? Az ő szerelmi életük szinte mindig kudarcra van ítélve. Ennek nem kellene így lennie, hiszen napi huszonnégy órán keresztül a szerelmet gyakorolják. Rengeteg nővel, mindenféle történetben, és különböző körülmények között gyakorolják a szerelmet. Ők professzionális szeretők, tehát tökéletesnek kellene lenniük, amikor szerelmesek lesznek – de amikor ez megtörténik, mégis mindig felsülnek. A színészek és színésznők élete, szerelmi élete mindig sikertelen. Miért? Mi a baj? A gyakorlás. Túl sokat gyakorolták, és most már nem tudnak valóban működni. Mindig csak tehetetlen, élettelen gesztusokat tesznek: csókolnak, de a csók maga nincs ott, csak az ajkak találkoznak. Csak az ajkak találkoznak. A belső energia, a belső energia áramlása nincs jelen, az ajkaik le vannak zárva és hidegek. És ha az ajkak hidegek, zártak, és rajtuk keresztül az energia nem szabadul fel, akkor a csók egy visszataszító és egészségtelen dologgá változik. Akkor csak különböző sejtek, baktériumok és betegségek közvetítőjévé válik, és semmi több. A csók visszataszító, ha nincs jelen benne a belső energia. Megölelhetsz egy nőt vagy egy férfit, de így csak csontok találkoznak, testek ütköznek egymással, és nem tör elő a belső energia. Nincs is jelen. Csak végigcsinálsz egy erőtlen gesztust. Akár szeretkezhetsz is, átveheted a szerelem összes gesztusát, de az akkor is inkább fog hasonlítani egyfajta tornára, mint magára a szerelemre. Ne feledd: a gyakorlás megöli az életet. Az élet sokkal inkább él, ha nem gyakorlod. Amikor minden irányba árad, anélkül, hogy bármilyen mintát követne, anélkül, hogy bárki bármilyen fegyelmet rákényszerítene, akkor megtalálja a saját rendjét és fegyelmét. A nem-gyakorlás útja a buddhák módszere. Aki ezt az utat járja, eléri a buddhaságot. Mit kell hát tenni? Ha a nem-gyakorlás az út, akkor mit kell tenni? Csak élj minden külső kényszer nélkül. Miért félsz? Miért félsz annyira a spontaneitástól? Persze rengeteg a veszély, a kockázat – de

98

az úgy jó! Az élet nem olyan, mint egy vasúti sínpálya, ahol a vonatok újra meg újra, mindig ugyanazokon a pályán haladnak. Az élet olyan, mint a folyó: megteremti a saját útját. A folyó nem egy csatorna. A csatorna nem jó – a csatorna a szokások életét jelenti. A veszély valóban ott van, de a veszély jelenti az életet; a veszély benne van az életben. Csak a halottak vannak túl minden veszélyen. Ezért halnak meg az emberek. Az emberek házai sokkal inkább hasonlítanak koporsókra. Túlságosan sokat foglalkoznak a biztonsággal, de a túlzott biztonság megöl, mert az élet nem lehet biztonságos. Ez így van, és senki nem tehet ez ellen semmit, senki nem teheti az életet biztonságossá. Minden biztonság hamis, minden biztonság csak vélt biztonság. Ma szerelmes beléd egy nő, de holnap… ki tudja? Hogyan védhetnéd meg magad a holnaptól? Elmehetsz a helyi házasságkötő terembe és feleségül veheted, akár törvényes kötelék is lehet közöttetek, hogy holnap is a feleséged legyen… A törvényes kötelék miatt talán holnapra is az marad, de a szerelem eltűnhet. A szerelem nem ismeri a törvényeket. Amikor azonban a házasságból eltűnik a szerelem, a férj és a feleség között megjelenik egyfajta közöny. Mi a biztonság kedvéért kötünk házasságokat. A biztonság kedvéért alkottuk meg a társadalmat. A biztonság kedvéért választjuk mindig a csatornázott folyókat. De az élet vad. A szerelem vad. És Isten is teljes mértékben vad. Ő soha nem fog eljönni a ti kulturált kertetekbe, az neki túlságosan emberi. Soha nem jelenik meg a házaitokban, mert az neki túl kicsi. Soha nem fogsz találkozni vele a csatornázott folyókon. Ő vad. Ne feledd, a tantra azt mondja: az élet vad. Az embernek át kell élnie minden veszélyt és kockázatot – és gyönyörűvé is ez teszi az életet, mert akkor van benne kaland. Ne próbálj egy megkötött mintát rákényszeríteni az életedre. Engedd, hogy a saját útját járja. Fogadj el mindent. Az elfogadáson keresztül lépj túl a megosztottságon, és engedd, hogy az életed a saját útját járja – akkor megérkezel, akkor biztosan megérkezel. Ezt a „biztosan”-t nem azért mondom, hogy biztonságban érezhesd magad – azért mondom, mert ez tény. Ez nem a te biztonságod bizonyossága. Egyszerűen csak azok, akik vadak, mindig megérkeznek. Oly mulandó e világ, mint a káprázat és az álom – valódi tartalma nincsen. Mondj le róla, és szakíts rokonaiddal, vágd el a vágyakozás és gyűlölet minden kötelét, meditálj az erdőkben és a hegyekben. Ha minden kényszer nélkül ellazultan természetes tudsz maradni, hamarosan elnyered a mahámudrát, és megvalósítod a nem-megvalósulást. …a nem-megvalósulást. Ezt a szútrát nagyon mélyen meg kell érteni, mert könnyen félreérthető. Rengeteg félreértés született már Tilopával és ezzel a szútrával kapcsolatban. És senki, aki ezt a szútrát eddig előttem magyarázta, nem értette meg a lényegét. Ennek megvan az oka. Ez a szútra azt mondja: mulandó e világ – azaz ez a világ ugyanabból van, mint amiből az álmok. Az álmok és e között a világ között nincs különbség. Ébren vagy alva, de mindenképp a saját álomvilágodban élsz. Ne feledd, hogy nem egy világ van. Mindig pont annyi világ van, ahányan éppen megélik. Mindenki a saját világában él. Néha a világaink találkoznak, összeütköznek, néha egymásba olvadnak, de továbbra is a saját világunkba zárva maradunk. Mulandó e világ, elme-alkotta, mint a káprázat és az álom – valódi tartalma nincsen. Ezt mondják a fizikusok is: valódi tartalma nincsen. Az anyag, mint fogalom, harminc-negyven éve teljesen eltűnt a fizikusok szótárából. Hetven-hetvenöt éve Nietzsche kijelentette: „Isten meghalt.” És ezt azért tette, hogy azt hangsúlyozza: csak az anyag létezik. És ennek a századnak még nincs is vége. Csak huszonöt évvel Nietzsche halála után – Nietzsche 1900-ban halt meg – 1925-ben a fizikusok rájöttek,

99

hogy semmit nem tudunk Istenről, de egy dolog biztos: az anyag nincs többé. Nincsen körülötted semmi anyagi, minden csak rezgés. Az egymást keresztező rezgések keltik az anyag illúzióját. Olyan ez, mint amikor a moziban nézel egy filmet: semmi nincs a vásznon, csak egymást keresztező elektromos fénynyalábok, amik megteremtik az illúziót. Most már háromdimenziós filmek is léteznek, amik a világ háromdimenziós illúzióját is tudják utánozni. Pontosan olyan a világ is, mint a vásznon megjelenő film. Mindkettő elektromos jelenség – csak te vagy valóságos, csak a szemtanú a valós, egyébként minden más csak álom. A buddhaság azt jelenti, hogy már túlléptél minden álmon, és semmi látható nem maradt – csak a látó ül ott csendben. Amikor már semmi sincs, semmilyen látható objektum nem marad, akkor elérted a buddhaságot, elérted a Valóságot. Oly mulandó e világ, mint a káprázat és az álom – valódi tartalma nincsen. Mondj le róla, és szakíts rokonaiddal... Ezeket a szavakat: mondj le róla, és szakíts rokonaiddal, sokszor félreértették. Ennek az az oka, hogy azok az emberek, akik félreértették, mind „lemondók” voltak, és azt gondolták, hogy Tilopa arról beszél, amit ők csinálnak. Tilopa azonban ezt nem mondhatja, mert ez az egész irányvonalának ellentmondana. Ha olyan, mint az álom, akkor mi értelme lemondani róla? A valóságról lemondhatsz, de az álmokról… Ez ostobaság. Egy anyagi világról lemondhatsz, de nem mondhatsz le egy képzeletbeli világról. Reggel felmászol a háztetőre, mindenkit odahívsz, és kijelented: „Lemondtam az álmaimról! Múlt éjjel nagyon sok álmom volt, és most lemondtam mindről!” Ki fognak nevetni, azt fogják gondolni, megőrültél. Senki nem mond le az álmokról. Az ember egyszerűen csak felébred – és nem lemond az álmairól. Egyszer egy zen mester reggel, miután felkelt, megkérdezte az egyik tanítványát: – Múlt éjjel volt egy álmom. Megtennéd, hogy megfejted a jelentését nekem? – Várj! Hadd hozzak neked egy teát – mondta a tanítvány. Miután a mester elvette tőle a teát, így szólt: – Na, mi lesz az álmommal? – Felejtsd el! Egy álom az álom, és nincs szüksége magyarázatra. Egy csésze tea elég magyarázat: ébredj fel! – mondta a tanítvány. – Helyes, nagyon helyes! Ha értelmezted volna az álmomat, kidobtalak volna a kolostoromból, mert csak a bolondok értelmezik az álmaikat. Helyesen cselekedtél. Egyébként kirúgtalak volna innen, és soha többé rád sem néztem volna – válaszolta a mester. Amikor túl vagy egy álmon, csak egy teára van szükséged, majd tovább kell lépned. Ha Freud, Jung és Adler ismerték volna ezt a történetet, biztosan elbizonytalanodtak volna, hiszen ők az egész életüket azzal töltötték, hogy mások álmait értelmezték. Az álmokon túl kell lépni. Pusztán azzal, hogy rájössz, „ez csak egy álom”, túllépsz rajta. Ezt jelenti a lemondás. Tilopát azért értették félre, mert rengetegen vannak a világon azok, akik megtagadnak, megvetnek mindent. Ők azt gondolták, Tilopa azt mondja: „mondj le a világról!” De nem ezt mondta. Tilopa azt mondta: „Tudd, hogy a világ mulandó: ez a lemondás.” „Mondj le róla” – ezzel azt mondja, hogy tudd, lásd, hogy ez egy álom. Szakíts rokonaiddal – sokan azt gondolták, hogy ezzel azt mondja: „Hagyd el a családodat, a rokonaidat, az anyádat, az apádat, a gyerekeidet.” De nem, nem ezt mondja – nem is mondhatja ezt. Lehetetlen, hogy Tilopa ilyet mondjon. Ő azt mondja, hogy mondj le az emberekkel való belső kapcsolataidról. Ne gondold azt, hogy valaki a te feleséged – az „enyém” csak egy illúzió. Ne mondd azt, hogy „Ez a gyerek az én fiam.” Ez a magadnak tulajdonítás csak egy álom. Senki sem a tiéd, senki nem lehet a tiéd. Mondj le azokról a nézetekről, hogy bárki a tiéd lehet – férj, feleség, barát, ellenség; mondj le minderről. Ne kösd össze őket az „enyém”, „tiéd” ideákkal.

100

Egyszer csak, amikor elhagyod az összes ehhez hasonló szót, szakítasz a rokonaiddal – senki sem a tiéd többé. Ez nem azt jelenti, hogy megszöksz, megfutamodsz a feleséged elől, hiszen ha ezt teszed, az csak azt jelenti, hogy azt gondolod, a feleséged anyagi természetű. Ha elmenekülsz előle, az azt fogja jelenteni, hogy te még mindig azt hiszed, ő a tiéd, máskülönben miért menekülnél? Megtörtént egyszer, hogy egy hindu szannyászin, Swami Ramateertha visszatért Amerikából, és a Himálaján volt épp, amikor meglátogatta a felesége. Ettől egy kicsit nyugtalan lett. A tanítványa, egy rendkívül éles elméjű ember, Sardar Poorn Singh ott ült mellette. Figyelte Ramateerthát, és érezte, hogy valamiért nyugtalan. Amikor a feleség elment, Ramateertha hirtelen ledobta magáról narancsszínű ruháit. Poorn Singh erre megkérdezte: – Mi a baj? Figyeltelek, és láttam, hogy egy kicsit nyugtalan vagy. Úgy éreztem, mintha nem is te lennél. – Éppen ez az, amiért ledobom ezeket a ruhákat. Rengeteg nővel találkoztam, és soha nem nyugtalanítottak. Semmi különös nincs ebben a nőben, leszámítva, hogy ő az én feleségem. Még mindig ott van az, hogy ő az „enyém”. Nem vagyok méltó arra, hogy hordjam ezeket a ruhákat. Még mindig nem mondtam le az „enyém”-ről – csak a „feleség”-ről mondtam le. És nem is a feleség a baj – soha egyetlen másik nő nem nyugtalanított. Végigjártam a világot, most meg egyszer csak megjelenik a feleségem, aki épp olyan mindennapi nő, mint az összes többi, és én nyugtalan leszek. A híd még mindig ott van… Ramateertha közönséges, világi ruhában halt meg, soha többé nem vette fel a narancssárgát. Azt mondta: „Nem vagyok rá méltó.” Tilopa nem mondhatja, hogy mondj le a feleségedről, a gyerekeidről, a rokonaidról. Nem. Ő azt mondja, mondj le az összekötő kapocsról. Ez a te feladatod, és ennek semmi köze a feleséghez. Ha ő továbbra is úgy gondol rád, mint a tulajdon férjére, az az ő baja, nem a tiéd. Ha a fiú továbbra is úgy gondol rád, mint a tulajdon apjára, az az ő baja: még gyerek, érettségre van szüksége. Én azt mondom, Tilopa a belső álmokról és kapcsolatokról, a belső világokról való lemondásról beszél. …meditálj az erdőkben és a hegyekben. Ezzel sem azt mondja, hogy menekülj a hegyekbe és az erdőkbe. Ezt eddig így értelmezték, és sokan el is menekültek a feleségeiktől és a gyerekeiktől fel az erdőkbe – de ez teljesen helytelen. Amiről Tilopa beszél, mélyebben van; nem olyan felszínes. Elmehetsz úgy is a hegyekbe, hogy a piactéren maradsz. Az elméd a lényeg. Ülhetsz a Himálajában, és közben gondolhatsz a piacra, a feleségedre és a gyerekeidre, hogy épp mi történik velük… Megtörtént egyszer, hogy egy ember lemondott a feleségéről, a gyerekeiről, a családjáról, és elment Tilopához, hogy a tanítványává váljon. Tilopa épp egy templomban volt, a városon kívül. Az ember elment hozzá, és amikor megérkezett, ő is és Tilopa is egyedül voltak. Tilopa körülnézett, majd azt mondta: – Az rendben van, hogy te eljöttél, de miért hoztál magaddal ekkora tömeget? Az ember körülnézett, de senkit sem látott. Tilopa erre azt mondta: – Ne magad mögé nézz! Magadba nézz! A tömeg ott van, benned. Az ember becsukta a szemét, és a tömeg tényleg ott volt: a feleség még mindig ott zokogott, a gyerekek is ott álltak szomorúan, mind ott voltak. A város határáig kísérték, hogy elbúcsúzzanak tőle: barátok, rokonok, mindenki eljött. Tilopa így szólt: – Menj, és hagyd el a tömeget! Én embereket avatok tanítványaimmá, nem gyülekezeteket. Nem, Tilopa nem akarja, hogy lemondj a világról, és a hegyekbe költözz. Nem ennyire ostoba. Nem értheti így, mert ő egy felébredt ember. Tilopa ezt úgy érti, hogy ha lemondasz az álmokról, a kötelékekről, a kapcsolatokról – nem az emberekről –, ha lemondasz az elmédről, egyszerre az

101

erdőben, a hegyekben találod magad. Lehetsz akár a piactér közepén is, a piac már eltűnt. Üldögélhetsz akár a házadban – a házad is eltűnt. Hirtelen az erdőben, a hegyekben találod magad. Egy pillantás alatt eltűnik a tömeg: egyedül vagy. Csak te vagy jelen, senki más nincs ott. Lehet, hogy körbevesz a tömeg, miközben te azt hiszed, hogy egyedül vagy; és lehet, hogy teljesen egyedül vagy a tömegben. Lehetsz úgy a világban, hogy nem vagy a világé többé. Lehetsz a világban úgy, hogy már a hegyekhez, és az erdőkhöz tartozol. Ez egy belső jelenség. Vannak belső hegyek, és belső erdők. Tilopa pedig nem a külső hegyekről beszél, nem a külső erdőkről, mert azok is csak álmok. A Himálaja éppen olyan álom, mint a poonai piactér, mert a Himálaja is éppen olyan külső jelenség, mint a piactér. Az erdő is csak egy álom. El kell jutnod a bensődbe – a valóság ott van. Egyre mélyebbre és mélyebbre kell merülnöd saját lényed mélységeiben, mert akkor éred el az igazi Himálaját, akkor jutsz el lényed igazi erdejébe. Megtalálod lényed csúcsait és völgyeit, magaslatait és mélységeit. Ez az, amiről Tilopa beszél. Ha minden kényszer nélkül ellazultan természetes tudsz maradni… Erről kell beszélnie, mert ő azt szeretné, ha ellazultan és természetesen élnél. Elmenekülni a feleség és a gyerekek elől nem természetes, és semmiképpen sem ellazult. Egy olyan ember, aki elhagyja a feleségét, a gyerekeit és a barátait, nem lehet ellazult, mert így közte és a világ között feszültség van. Természetesnek lenni azt jelenti, hogy ott vagy, ahol vagy. Természetesnek lenni azt jelenti, hogy akárhol találod is magad, maradj ott. Ha férj vagy, jó; ha feleség vagy, csodálatos; ha anya vagy, remek – úgy kell lennie. Fogadd el, akárhol is vagy, akármi is vagy, akármi is történik veled. Másképp nem, csak így lehetsz ellazult és természetes. Az úgynevezett szerzetesek, a templomokban ülő szádhuk – azok, akik elmenekültek a világ elől –, valójában gyávák; ők képtelenek ellazulni és természetesnek lenni. Csak feszültek tudnak lenni. Ők valami olyasmit csinálnak, ami természetellenes, ami az élet természetes folyása ellen van. Igen, egy-két embernek lehet hogy ez természetes. Ezért én nem mondom, hogy kényszerítsd magad a piactérre, mert akkor a másik végletbe esel, és ugyanazt az ostobaságot fogod elkövetni. Néhány embernek lehetséges, hogy teljesen természetes egy kolostorban élni: nekik ott kell élniük. Néhány embernek lehet, hogy teljesen természetes, hogy a hegyekben éljenek: nekik oda kell menniük. Amit nem szabad elfelejteni az az, hogy a kritérium mindig a természetesség és a szabadság maradjon. Ha természetes vagy a piactéren, az nagyszerű – akkor a piac is Istentől eredő. Ha úgy érzed, képes vagy ellazulni a Himálajában, és természetesnek érzed ott magad, az tökéletes – nincs semmi baj ezzel. Csak egy dolgot ne feledj el: maradj ellazult és természetes. Ne erőlködj, és ne teremts feszültséget magadban. Ellazultan… …hamarosan elnyered a mahámudrát… Ellazultan és természetesen hamar megvalósítod magadban a létezés orgazmikus csúcsát. …és megvalósítod a nem-megvalósulást. És megvalósítod azt, ami nem megvalósítható. Miért? Miért mondom, hogy nem lehet megvalósítani? Mert ebből nem teremthetsz célt magadnak. Egy cél-orientált elmével képtelen leszel megvalósítani. Egy ambiciózus elmével nem fogod megvalósítani. Az itteniek közül sokak elméje hajlamos a céltudatos gondolkodásra. Idegesek, mert egy olyan célt tűztek ki maguk elé, amely nem tűzhető ki célként. Ez csak megtörténik veled. Te csak passzív lehetsz, ellazult és természetes. Mivel mindennek megvan a maga ideje, neked csak várnod kell arra, hogy ez bekövetkezzen. Meg fog történni, amikor itt lesz az ideje. Hová sietsz? Ha sietsz, akkor feszültté válsz, mert állandóan arra fogsz várni, hogy történjen már valami.

102

Ezért mondja Tilopa: „…és megvalósítod a nem-megvalósulást…”. Ez nem cél. Nem tervezheted, nem mondhatod azt: „megvalósítom!” Nem érheted el úgy, mint ahogyan egy nyílvessző eléri a célpontját, nem. Az elme az, ami mindig valamilyen cél felé halad, és ezért szükségszerűen feszült. Ez hirtelen érkezik meg akkor, amikor készen állsz rá – még a léptei zaját sem hallhatod. Egyszer csak megjelenik. Még csak észre sem veszed a közeledtét, és már virágba is borult. Hirtelen meglátod a virágzást – lényedet teljesen betölti az illatáradat

103

Nyolcadik fejezet: Vágd el a gyökereket A dal így folytatódik: Ha elvágod egy fa gyökereit, a levelei elhervadnak, ha elvágod elméd gyökerét, a szamszára összeomlik. Bármely lámpás fénye egy pillanat alatt szétoszlatja a hosszú kalpák sötétségét. Az Elme erős fénye egy szempillantás alatt elégeti a tudatlanság fátylát. Aki az elmébe kapaszkodik, nem látja meg az elmén túli igazságot. Aki a dharmát gyakorolni törekszik, nem találja meg a gyakorláson túli igazságot. Az elmén és a gyakorláson túl létező megismeréséhez, az elme gyökerét egészen el kell metszeni, csak szemlélődésre van szükség. Ily módon kell elszakadni minden megkülönböztetéstől, és így kell a nyugalmat megőrizni. A választás börtön, a nem-választás szabadság. Abban a pillanatban, hogy választasz, beleestél a világ csapdájába. Ha képes vagy ellenállni a választás kísértésének, ha képes vagy választás nélkül tudatos maradni, akkor a csapda magától eltűnik, mert amikor nem választasz, nem segíted a csapdát. A csapdát a választásod teremti meg. Ezért kell a „választás” szó jelentését mélyen megérteni. Csak ezen a megértésen keresztül képes kibontakozni benned a nem-választás minősége. Miért nem tudod megállni, hogy válassz? Miért történik az, hogy abban a pillanatban, ahogy megpillantasz valakit, vagy ahogy meglátsz egy tárgyat, azonnal megjelenik benned a titokzatos késztetés, hogy dönts és válassz. És ez akkor is így van, amikor nem vagy tisztában azzal, hogy választottál. Elhalad melletted egy nő, te pedig azt mondod: „milyen szép ez a nő”. Észre sem veszed, hogy választottál, a választás a minősítéssel belépett. Mert ha azt mondod egy nőről, hogy „milyen szép!”, az azt jelenti: „őt választom”. Valójában mélyen belül választottál, és már benne is vagy a csapdában. A mag lehullott a földre, hamarosan meggyökerezik, kihajt, és kifejlődik belőle a fa. Abban a pillanatban, hogy azt mondod: „Ez az autó gyönyörű”, megjelent a választásod. Lehet, hogy nem is tudsz róla, hogy választottál, hogy szeretnéd ezt az autót, de az elmédben megjelent a kép, a vágy. Amikor azt mondod valamiről, hogy gyönyörű, az azt jelenti, hogy szeretnéd, ha a tiéd lenne. Amikor azt mondod hogy ronda, ez alatt azt érted, hogy nem szeretnéd magadnak azt a valamit. A választás nagyon nehezen megfogható, ezért az embernek részleteiben meg kell ismernie azt. Bármikor ha mondasz valamit, egy dologra mindig emlékezz: az a kijelentés nem egyszerűen csak egy kijelentés lesz – olyankor valami történik a tudatalattiban. Ne válogass: ez gyönyörű, az meg ronda; ez jó, az meg rossz. Ne tégy különbséget. Maradj kívül. A dolgok se nem jók, se nem rosszak. A jó és a rossz minőségét csak te vezeted be. A dolgok se nem gyönyörűek, se nem rondák: egyszerűen csak olyanok, amilyenek. A szépség és a csúnyaság minősége is csak az elméd kivetítése. Ezek a te interpretációid. Hogy érted azt, amikor azt mondod valamire, hogy gyönyörű? Létezik a szépségnek ismérve? Be tudod bizonyítani, hogy valóban szép? Lehet, hogy épp melletted áll valaki, aki ugyanarról a dologról azt gondolja, hogy ronda. Ez tehát nem objektív. Senki nem tudja bebizonyítani semmiről, hogy az gyönyörű. Ezer meg ezer könyvet írtak már az esztétikáról, és hosszú, fáradságos munkájába került az értelmiségnek, a nagy gondolkodóknak és filozófusoknak, hogy meghatározzák végre a szépséget. Ez azonban eddig még senkinek nem sikerült. Nagyszerű könyveket, tanulmányokat írtak már erről a témáról, de mindig csak körbe-körbe járják, mást nem tehetnek. Soha senkinek nem sikerült még megállapítani, hogy mi is a szépség. És ez úgy tűnik, hogy tényleg lehetetlen. Hiszen

104

olyan, hogy szépség, vagy olyan, hogy rútság nem létezik a világon – ezek pusztán a te értelmezéseid. Először is széppé teszel valamit a magad számára… ezért mondom, hogy először megteremted magadnak a csapdát, azután bele is esel. Először azt gondolod, hogy egy adott arc gyönyörű – ez azonban csak a te képzetalkotásod, a te képzeleted, ez csak a te agyad, amint értelmezi a környezetét. Ez nem létező, hanem pusztán csak egy pszichológiai jelenség – így aztán beleesel ebbe a csapdába. Kiásol egy lyukat, azután beleesel, és végül segítségért kiáltasz, hogy jöjjön már valaki, aki megszabadít a szenvedéseidtől. A tantra szerint semmire sincs szükség, csak arra, hogy meglásd, ez az egész a te képzeleted szüleménye. Hogy érted azt, amikor azt mondod valamire, hogy ronda? Ha az ember eltűnne a föld színéről, vajon akkor is lenne szépség és rútság? A fák persze itt lennének, és továbbra is virágba borulnának. Természetesen esők is lennének, a nyár is eljönne, és az évszakok ugyanúgy váltogatnák egymást. De többé nem lenne olyan, hogy "gyönyörű" és "csúf". Ezek az ideák az emberrel együtt, az ember elméjével együtt eltűnnének. A nap ugyanúgy felkelne, és éjjel ugyanúgy ott lennének a csillagok az égen… de többé semmi nem lenne gyönyörű, és semmi nem lenne csúnya sem. Csak az ember teremtette ezt a nagy zűrzavart. De ha eltűntek az értelmezések, akkor egyszerre eltűnt a zűrzavar is. Mi lesz így "jó", és mi lesz így "rossz"? A természetben semmi sem jó és semmi sem rossz. Ne feledd: a tantra az ellazult és természetes út. Az élet legmélységesebb és legtermészetesebb jelenségeihez szeretne eljuttatni. Segíteni akar, hogy képes légy megszabadulni az elmédtől. Az elme teremti a megkülönböztetést, és az elme mondja, hogy ezt kell választani, azt pedig el kell kerülni. Ehhez ragaszkodsz, azt pedig elutasítod, és elmenekülsz előle. Figyeld meg ezt a jelenséget. Csak egy pillantás kell, semmi más. Nincs szükség gyakorlásra, csak tekints rá a jelenségre. A Hold gyönyörű. Miért? Azért, mert évszázadok óta azt nevelik az emberbe, hogy a Hold gyönyörű. A költők évszázadok óta a Holdról énekelnek, és az emberek évszázadok óta így hiszik – mostanra az idea meggyökerezett. Persze van néhány dolog a Holddal kapcsolatban, ami a valóságban is megtörténik. Például nagyon nyugtató hatású. Úgy érzed, elcsendesedsz tőle. A Hold fénye pedig egyfajta rejtelmes atmoszférát kölcsönöz az egész természetnek. Meghipnotizál, egy kissé elálmosodsz tőle, és a dolgok ettől gyönyörűbbnek tűnnek: egyfajta álomjelleget kölcsönöz az egész világnak – ezért hívjuk az őrülteket holdkórosnak. A holdkórosok azok, akiknek az elméje megbomlott. A Hold egyfajta őrületet, holdkórosságot vagy neurózist teremt. Ez talán a test vízháztartásával függ össze, hiszen a hold a tengerekre és óceánokra is hatással van olyan módon, hogy ahol megjelenik, ott dagály keletkezik. A tested kilencven százaléka tengervíz. Ha a fiziológusokat kérdezed, azt fogják mondani: bizonyos, hogy a testben történik valami a Hold hatására, mert a tested a tenger egy része maradt. Az ember a tengerből jött ki a szárazföldre. Alapjában véve minden élet a tengerben kezdődött. Amikor a Hold az összes tengerre hatással van, természetesen közben hatással van az összes tengeri állatra is, hisz azok az állatok a tenger részei. Az ember szintén a tengerből jött. Azóta nagyon hosszú utat tett meg, de ez nem számít. Az emberi test ugyanúgy reagál a Hold hatására. A test kilencven százaléka víz. Ráadásul nem akármilyen víz: tengervíz. Ugyanazokkal a kémiai összetevőkkel, ugyanolyan sókoncentrációval. Az anyaméhben a gyermek kilenc hónapon át tengervízben úszik, lebeg. Az anyaméh tengervízzel van tele. Ezért van, hogy a terhes nők sokkal több sót kívánnak. Több sót igényel a szervezetük, hogy a méhen belül is fenn tudja tartani a kellő sókoncentrátumot. A magzat pedig az emberiség fejlődésének összes fázisán keresztül megy az anyaméhben. Először pont olyan, mint az anyaméh óceánjában lebegő, úszkáló hal. Kilenc hónap alatt évmilliókat halad előre a fejlődésben. A fiziológusok szerint a magzat az élet minden fokán keresztülhalad kilenc hónap alatt. Lehetséges tehát, hogy a Hold hatással van rád, de ez nem szépség, hanem egy kémiai jelenség.

105

Van úgy, hogy bizonyos szemeket gyönyörűnek látsz. Mi történik ilyenkor? Azoknak a szemeknek kell, hogy legyen valamilyen kémiai, valamilyen fizikai jellemzőjük, kell, hogy valamiféle energiát sugározzanak magukból ahhoz, hogy hatással legyenek rád. Azt mondod, hogy vannak szemek, amelyek hipnotikus hatásúak, mint például Adolf Hitler szemei. Abban a pillanatban, hogy rádtekint, történik benned valami. Azt mondod, hogy vannak szemek, amelyek gyönyörűek. Mit értesz azon, hogy „gyönyörűek”? – azt, hogy a hatásuk alatt állsz. Tulajdonképpen amikor azt mondod valamire, hogy gyönyörű, nem is azt mondod, hogy gyönyörű, hanem azt, hogy pozitív hatással van rád – ez minden. Amikor azt mondod, hogy valami ronda, valójában azt mondod, hogy az adott dolog ellenérzéseket kelt benned. Valami vagy taszít, vagy vonz téged. Amikor valami vonz, az a szépség; amikor taszít, az a csúfság. De ez mind te vagy, nem pedig az adott tárgy, hiszen ugyanez a tárgy vonzhat valaki mást. Mindennap megtörténik, hogy valaki elképed egy másik emberen: „Az a férfi beleszeretett abba a nőbe! Ez hihetetlen!” Senki nem tudja elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Az a nő a többiek szemében ronda. De annak a férfinak az a nő maga a szépség megtestesülése. Mi van ilyenkor? Nem létezhet objektív kritérium. Ilyen nincs. A tantra azt mondja: ne feledd, amikor csak választasz, amikor csak valami mellett vagy ellen döntesz – az mindig az elméd, amint éppen téged csap be. Ne mondd, hogy az a valami gyönyörű; mondd egyszerűen csak azt, hogy kellemes hatással van rád. Ilyenkor az alap te maradsz. Amint ezt a jelenséget áthelyezed a tárgyra, megoldhatatlanná válik a probléma, mert már a legelső lépést eltévesztetted, nem láttad meg a gyökerét. A gyökér te vagy, így hát ha hatással van rád valami, az azt jelenti, hogy az a valami a te elmédre van hatással… egy bizonyos módon. Végül ez a rádhatás teremti meg a csapdát, amivel azután tovább haladsz. Először megteremtesz magadban egy csodálatos férfit, és elkezded üldözni, kergetni őt. De miután egy-két napot együtt élsz a gyönyörű férfival, vagy a gyönyörű nővel, minden addigi fantáziálgatásod a semmibe vész. Hirtelen ráébredsz – mintha korábban csak rászedtek volna –, hogy az illető teljesen átlagosan néz ki. Te pedig azt hitted róla, hogy egy Laila, egy Júlia, vagy egy Majnu, egy Rómeó. Hirtelen egy-két nap elteltével az álmok elenyésznek, és a választott nő, vagy férfi teljesen átlagos lett a szemedben. Ilyenkor felháborodsz, mintha a másik becsapott volna. Senki nem csapott be téged, és semmi sem tűnt el a férfiból vagy a nőből. A te fantáziád az, ami eltűnt, mert a fantáziákat nem lehet megőrizni. Álmodozhatsz róluk, de hosszú ideig nem tarthatod fenn őket. A fantáziák csak fantáziák! Tehát ha tovább akarod folytatni a fantáziálgatást, akkor abban a pillanatban, ahogy meglátod a gyönyörű nőt, menekülj el tőle, amilyen messze csak lehet. Akkor mindig úgy fogsz emlékezni rá, mint a világon a leggyönyörűbb nőre. Így a fantáziád soha nem kell, hogy kapcsolatba kerüljön a valósággal. Akkor elkerülöd a megrázkódtatást. Mindig sóhajtozhatsz érte, énekelhetsz neki, és sírhatsz azért a gyönyörű nőért – de soha ne menj közel hozzá! Minél közelebb kerülsz hozzá, annál több valóság, annál több objektív valóság kerül napvilágra előtted. Amikor pedig az objektív valóság és a fantáziád összeütköznek egymással, te is tudod, hogy melyik kerül ki vesztesen a konfliktusból – a fantáziád. Az objektív valóságot nem lehet legyőzni. Ez a helyzet. A tantra azt mondja, válj tudatossá: senki sem téveszt meg téged, csakis te magadat. Az a nő nem próbált gyönyörű lenni, nem ő teremtette maga körül a káprázatot. Te voltál az, aki ezt tette. Te hitted ezt, most pedig elveszettnek érzed magad, és nem tudod, mihez kezdj, mert a fantáziálást nem folytathatod a valóság ellenében. Egy álomnak mindig véget kell érnie – ez az álom természete. Keleten a hinduk megalkották az igazság ismérvét. Eszerint csak az az igazság, ami örökké, örökké, örökké tart. A hazugság pedig az, ami csupán egy pillanatig él. Nincs más megkülönböztetés. A pillanatnyi a hazugság, az örökkévaló pedig az igazság. Az élet örökkévaló, a létezés örökkévaló – az elme pedig pillanatnyi, így hát bármit is adjon az elme az életnek, az mindig pillanatnyi marad. Ez egyfajta színezék, egyfajta értelmezés, amit az elme az életnek ajándékoz. Mire az értelmezés teljessé válik, az elme már megváltozott. Nem őrizheted meg az értelmezést, mert az elme nem képes két egymást követő pillanatig ugyanabban az állapotban, ugyanaz maradni. Az elme állandóan

106

változik; az elme egyfajta folytonos körforgás. Máris megváltozott. Mire ráeszmélsz, hogy egy ember gyönyörű, az elméd már meg is változott. Így most egy olyan fogalomba leszel szerelmes, ami már nincs is ott, még az elmédben sem. A tantra azt mondja, értsd meg az elme működését, és vágd el a gyökerét. Ne válassz, mert amint választasz, egyben azonosulsz is. Bármit is válassz, azzá fogsz válni. Valahogyan eggyé válsz vele, azonosulsz vele. Ha szeretsz egy autót, egy bizonyos módon eggyé válsz az autóval. Egyre közelebb és közelebb kerülsz hozzá, és ha mondjuk ellopják tőled, akkor már belőled lopnak el egy részt. Ha valami baj van az autóddal, akkor biztosan veled is baj van. A szeretet azonosulást jelent. Az azonosulás azt jelenti, hogy a kettő olyan közel kerül egymáshoz, mint amikor két viaszgyertyát egyre közelebb, közelebb és közelebb, és még közelebb helyezel egymáshoz. Végül eggyé válnak. A forróság, a tűz, a lángok… idővel eggyé válnak. Ez az azonosulás. Két láng egyre közelebb és közelebb és közelebb kerül egymáshoz, majd eggyé olvad. Amikor pedig azonosulsz valamivel, elveszíted a lelkedet. Millió dologgal azonosulsz, és íly módon lényed részei különböző részekké esnek szét – így vész el a lelked a világban. A választás azonosulással jár. Az azonosuláshoz pedig egyfajta hipnotikus álom társul. Gurdjieff mindössze egy dolgot tanított a tanítványainak: hogy ne azonosuljanak. Az egész iskolája, az összes technikája, módszere, helyzetgyakorlata egyetlen alapra épül; ez az alap pedig a nemazonosulás. Sírsz. Amikor sírsz, eggyé válsz a sírással. Nincs ott senki, hogy figyeljen, hogy nézzen… – légy éber és ismerd fel, hogy elvesztél a sírásban. Eggyé váltál a könnyeiddel és a bedagadt szemeiddel, a szíved válságban van. A Gurdjieffhez hasonló tanítók amikor azt mondják, ne azonosulj, azt mondják: „Sírj, nincs azzal semmi baj. De maradj szemlélője annak, ami történik – ne azonosulj vele!” Gyönyörű élmény, amikor kívülről figyelsz. Sírj, hagyd a tested sírni, engedd, hogy a könnyeid folyjanak, ne nyomd el magadban, mert az elfojtás senkinek sem segít. De maradj ott, mint megfigyelő. Ezt azért lehet megtenni, mert a benső lényed mindig egy szemtanú, soha nem cselekvő. Amikor úgy hiszed, hogy cselekvő vagy, az azt jelenti, hogy azonosultál. A lényed sohasem cselekvő. Bejárhatod az egész világot, de a legbenső lényed soha egyetlen lépést sem fog tenni. Milliónyi álmot megálmodhatsz, de a bensőd soha egyetlen álmot sem fog álmodni. Minden mozgás csak a felszínen történik. Lényed legbenső mélységeiben mozdulatlanság van. Minden mozdulat a téged körülvevő határokon történik meg. Pont olyan ez, ahogyan egy kerék is mozog: a kerék középpontja mozdulatlan. A középpontban minden ugyanaz marad – a peremén minden forog. Emlékezz a középpontra! Figyeld meg a magatartásodat, a cselekedeteidet, az azonosulásaidat, és megszületik a távolság. Idő kell csak hozzá: a megfigyelő és a cselekvő elkülönülnek. Láthatod magad nevetni, láthatod magad sírni, láthatod magad sétálni, enni, szeretkezni. Akármit csinálhatsz, akármi történhet körülötted, te szemtanú maradsz. Már nem válsz eggyé azzal, amit éppen megfigyelsz. És ez a baj, hogy bármi is történik, elkezdődik benned a folyamat: amikor éhessé válsz, azt mondod: „éhes vagyok” – így máris azonosultál az éhséggel. De csak tekints belülre: tényleg te vagy az éhség, vagy pedig éppen csak megtörténik veled az éhség? Tényleg éhes vagy, vagy egyszerűen csak tudatában vagy a testedben zajló éhségnek? Te nem lehetsz az éhség, mert ha az lennél, akkor az éhség megszűnésével neked is el kellene tűnnöd. Amikor jóllaktál, tele a hasad, mozdulni sem tudsz, ugyan hová tűnsz el, ha te vagy az éhség? Elpárologsz? Nem. Akkor azonnal a jóllakottsággá válsz. Mielőtt eltűnne az éhség, egy új azonosulás születik meg: te magad leszel a jóllakottság. Amikor gyerek voltál azt gondoltad, hogy egy gyerek vagy. Most, hogy már nem vagy többé gyerek, hová lettél? Fiatalemberré váltál, vagy már megöregedtél, de ki vagy most? Megint csak azonosultál a koroddal.

107

A legbensőbb lényed éppen olyan, mint egy tükör. Mindig visszatükrözi azt, ami előtte áll. Egyszerűen egy szemtanú. Megjelenik egy betegség, vagy az egészség, az éhség, vagy a jóllakottság, a nyár, vagy a tél, a gyerekkor, vagy az öregség, a születés, vagy a halál – bármi történik vagy zajlik előtte, az soha nem a tükörrel történik. Változz tükörré – ezt jelenti a nem-azonosulás; ezt jelenti a gyökerek, a legalsó gyökerek elmetszése. És számomra ez a szannyász jelentése is: olyanná válni, mint egy tükör. Ne légy olyan, mint a film a kamerában – az azonosulás. Akármi kerüljön a kamera lencséje elé, a film azonnal felveszi azt, és eggyé válik vele. Válj olyanná, mint egy tükör. A dolgok jönnek és mennek, de a tükör mindig szabad, üres és lakatlan marad. Ez Tilopa én-nélkülisége. A tükörnek nincs énje, amivel azonosulni tudna. Csak visszatükröz. Nem ellenhatást fejt ki valamire, hanem válaszol. Nem azt mondja: „Ez gyönyörű, az meg ronda.” Ha egy csúnya nő áll előtte, a tükör éppen olyan boldog, mint amikor egy gyönyörű nő áll ugyanott. Nem számít. Mindent visszatükröz, de semmit sem értelmez. Nem mondja, hogy: „Menj el innen, nagyon zavarsz engem!” Nem mondja, hogy: „Gyere közelebb, annyira szép vagy!” A tükör semmit sem mond. A tükör egyszerűen csak néz, anélkül, hogy különbséget tenne barát és ellenség között. A tükör számára nincs különbség a dolgok között. Amikor valaki tovább halad, elmegy a tükör elől, a tükör nem kapaszkodik belé, hogy „várj, maradj még egy kicsit”. A tükörnek nincs múltja. Ha elmentél előtte, a tükör nem kezd el fantáziálni rólad. Nem kapaszkodik bele az árnyképedbe egy pillanatra sem. Nem próbálja megőrizni az emlékezetében azt a visszatükröződést, ami az imént megjelent benne. Nem. Te elmentél, s a tükröződés is eltűnt veled együtt. A tükör egyetlen pillanatra sem tartóztat fel. Ilyen egy buddha elméje. Ha találkozol vele, ő magába szív téged, de ha elmész, eltűnsz belőle is. Benne még csak egy emlékkép sem merül fel rólad. A tükörnek nincsen múltja, ahogyan egy buddhának sincs. A tükörnek nincs jövője, csakúgy, ahogy egy buddhának sincsen. A tükör nem áll le tétovázni: „Na most vajon ki fog elém állni? Kit fogok most visszatükrözni? Szeretném, ha inkább ez az ember jönne, és nem az.” A tükör nem válogat – soha nem választ. Próbáld megérteni ezt a metaforát a tükörrel, mert valóban ilyen a benső tudat is. Ne azonosulj azokkal a dolgokkal, amik körülötted történnek. Maradj a középpontban… maradj meg lényed gyökerében, a középpontodban. Az események tovább folynak körülötted és ennek soha nem lesz vége, de ha te a tükör-tudatod középpontjában tudsz maradni, minden megváltozik – a mindenség változik meg. Szűz maradsz, ártatlan és tiszta. Semmi, egyáltalán semmi sem tud már beszennyezni téged, mert semmit sem tartóztatsz fel többé. Egy pillanatra feltűnik valaki, te pedig visszatükrözöd őt, azután az egész eltűnik úgy, ahogyan jött. Az ürességed érintetlen marad. A tükörrel akkor sem történik semmi, amikor épp visszatükröz egy képet. A tükör semmilyen módon nem változik, mindig ugyanaz marad – így vágod el a gyökereket. Kétféle ember van: az egyik állandóan a tünetekkel akar megbirkózni, folyamatosan harcol, de soha nem a betegség gyökerével, mindig csak a tüneteivel. Olyan ez, mint amikor egy embernek magas láza, mondjuk 40 fokos láza van, ezért elmegy, és vesz egy jó hideg zuhanyt. Ez le fogja hűteni a testét, és leviszi a lázát is. De ez az ember akkor is csak a tünettel küzd, hiszen a betegsége nem a láz. A láz csupán egy jelzés, hogy a testen belül valami nincs rendben. Valami zavar van a szervezetben, ezért emelkedett meg a test hőmérséklete. A szervezet válságos állapotban van, a testen belül egyfajta háború folyik. Bizonyos baktériumok más baktériumokkal harcolnak, ezért a magas láz. Úgy érzed, nagyon meleged van. De nem ez a forróság a baj, ez a forróság csak tünet. Ez a forróság valójában a barátod, épp azt üzeni neked, hogy csinálj valamit, mert belül baj van. Ha a tünetet kezeled, azzal a beteget ölöd meg. Ha csak jeget teszel a fejére, azzal nem segítesz. Ha csak hideg fürdőbe dugod, nem segítesz. Ezekkel inkább csak rontasz a helyzeten, hiszen így egy hamis enyhülést érsz el, ami ráadásul csak a felszínen fog megjelenni. Hogyan remélheted egyáltalán, hogy egy hideg fürdővel megállíthatod a belül folyó háborút a baktériumok között? A háború tovább fog folytatódni, és meg fog ölni.

108

A bolond mindig a tüneteket kezeli. A bölcs azonban mindig a gyökereket kutatja, az okokat keresi. Nem lehűteni próbálja a testet, hanem inkább megpróbálja megváltoztatni azt, amitől a test forróvá vált. A probléma gyökerével a probléma okát kezelheted, ha pedig az ok megszűnik, a láz magától elmúlik majd. Nem a láz a probléma. Az életben azonban több a bolond, mint a bölcs. Az orvoslás tudományában bölcsebbek lettünk, az életben viszont még mindig nem. Az életben egyre csak őrültségeket csinálunk. Amikor dühös vagy, elkezdesz a dühöddel harcolni. A harag azonban tényleg nem más, mint hőemelkedés. Pontosan az; a harag egyfajta láz. Ha tényleg dühös vagy, akkor a tested felforrósodik, de ez csak azt mutatja, hogy a véráramban bizonyos kémiai anyagok szabadultak fel. De még ez sem a gyökér. Azok a kémiai anyagok is valamilyen okból kifolyólag szabadultak fel. Teremtettél egy olyan helyzetet, amiben két lehetőséged maradt: vagy harcolsz, vagy megfutamodsz. Amikor egy állat veszélyhelyzetbe kerül, két választása marad: vagy harcol, vagy pedig elmenekül. Mindkét döntéshez bizonyos kémiai anyagokra van szükség a véráramban, hiszen amikor harcolsz, több energiára van szükséged az átlagosnál. Amikor harcolsz, felgyorsul a vérkeringésed. Amikor harcolsz, az energiáid vésztartalékát emészted fel ahhoz, hogy tovább működhess. A test rendelkezik ezekkel a vésztartalékokkal – a test mindenféle méreganyagokat, hormonokat, és sok minden mást halmoz fel a mirigyekben. Amikor elérkezik a megfelelő pillanat és szükség van rá, a mirigyek felszabadítják ezeket az anyagokat, amelyek ezután bekerülnek a vérkeringésbe. Ezért történhet meg, hogy amikor dühös vagy, majdnem háromszor erősebbé válsz, mint amilyen egyébként a mindennapokban vagy. Amikor feldühödsz, olyan dolgokra vagy képes, amire egyébként sohasem lennél. El tudsz hajítani egy akkora követ, amit más alkalommal meg se tudnál emelni. A harcban szükség van erre, és a természet megadja neked ezt a plusz erőt. De ha épp menekülnöd kell, a többletenergiára akkor is szükséged lesz, mert az ellenséged üldözni fog, a nyomodban lesz. A mai világban minden megváltozott. Az ember megalkotta a civilizációt, a társadalmat, a kultúrát, ahol az állatvilág élethelyzetei többé nem alkalmazhatók. Mélyen belül azonban semmi nem változott, ugyanúgy működünk. Bármikor, ha olyan helyzetbe kerülsz, ha úgy érzed, hogy valaki erőszakos lesz veled, valaki meg akar ütni, bántani, fájdalmat akar okozni, a tested azonnal ebbe a készenléti állapotba kerül: különböző kémiai anyagokat szabadít fel és bocsát a véráramba, a hőmérsékleted megemelkedik, a szemeid bevörösödnek, az arcod is kipirul a vértől – készen állsz a küzdelemre, vagy a menekülésre. Még ezek sem a legmélyebben lévő gyökerek, mert ezek is csak a test támogatásának a jelei. A harag kiül az arcra, fűti a testet, de ezek nem valóságosan létező dolgok. Ezek mind csak az elmédet, az elméd értelmezéseit követik. Van úgy, hogy nincs is valós okod rá: egy elhagyatott utcán sétálsz, megpillantasz egy lámpaoszlopot, és azt hiszed, hogy szellemet látsz. A tested ebben a pillanatban bizonyos anyagokat juttat a vérkeringésbe. A test felkészül a harcra vagy a menekülésre. Az elméd a lámpaoszlopot szellemként értelmezte, a tested pedig azonnal követte az elmédet. Azt gondolod, hogy megjelent egy ellenség, ezért a tested is erre készül. És ha úgy látod, valaki a barátod, a tested arra is reagál. Ezért hát a probléma gyökere az elméd, az értelmezéseid. Buddha azt mondja: „Hidd, hogy az egész világ a barátod.” Miért? Jézus azt mondja: „Bocsáss meg még az ellenségeidnek is.” Sőt, Jézus azt mondja: „Még az ellenségeidet is szeresd.” Miért? Buddha és Jézus az elmédnek ezeket az értelmezési mechanizmusait próbálják megváltoztatni. Tilopa azonban magasabbra tör: ő azt mondja, még ha azt is gondolod, hogy minden és mindenki a barátod, akkor is csak a „barátságellenségesség” kategóriáiban gondolkodsz továbbra is. Még ha szereted is az összes ellenséged, akkor is csak úgy gondolod, hogy ő az ellenséged. Te azért szeretsz, mert Jézus ezt mondta neked. Persze már ezzel is jobb lesz neked, mint mondjuk egy átlagembernek, aki gyűlöli az ellenségét, hiszen így kevesebb harag jelenik majd meg benned. De Tilopa szerint azt gondolni, hogy valaki az ellenséged, vagy azt gondolni, hogy valaki a barátod

109

annyit jelent, hogy elválasztasz, megkülönböztetsz – és máris csapdában vagy. Senki sem a barátod, és senki sem az ellenséged. Ez a leghatalmasabb tanítás. Tilopa néha még Buddhát és Jézust is túlszárnyalja. Ennek az oka talán az, hogy Buddha a tömegekhez beszélt, míg Tilopa Náropához. Amikor egy nagyon magas szinten álló tanítványhoz beszélsz, képes vagy lehozni hozzá a legmagasabb tanítást is. Amikor a tömegekhez beszélsz, kompromisszumokat kell kötnöd. Én tizenöt éven keresztül a tömegekhez beszéltem, de egy idő után úgy éreztem, abba kell hagynom. Ezrekhez beszéltem. De amikor húszezer emberhez beszélsz, kompromisszumokat kell kötnöd. Le kell ereszkedned hozzájuk, különben lehetetlenné válik, hogy megértsenek. Amint ez bizonyossá vált, abbahagytam. Most már csak Náropákhoz szeretnék beszélni. Ti lehet, hogy nem vagytok tudatában, de ha csak egyetlen új ember is megjelenik itt, még ha nem is tudom, hogy új ember jött, ő akkor is megváltoztatja itt az egész hely atmoszféráját. Az az ember lehúz benneteket, és én érzem, hogy kompromisszumot kell kötnöm. Minél magasabbra jutsz, minél több az energiád, annál magasabb szintű tanítást vagy képes befogadni. Azután eljön a pillanat, amikor Náropa tökéletessé válik, és Tilopa elhallgat. Már nincs szükség arra, hogy bármi elhangozzék, hiszen ilyenkor már a beszéd is kompromisszum. Akkor már a csend is elég, a csend is mindent megmagyaráz – akkor már az is elég, hogy egymás mellett ülnek. A mester a tanítványa mellett ül, semmit nem csinálnak, csak együtt ülnek – és csak ekkor történhet meg a legmélyebb bepillantás. Tehát minden a tanítványokon múlik. Rajtatok fog múlni, hogy mennyit vagytok képesek befogadni abból, amit én nyújthatok nektek. És ez nem csak a ti saját megértéseteket, tanulásotokat szolgálja, hanem az egész emberiségét, hiszen rajtatok is fog múlni, hogy én mennyit vagyok képes a tudásból rajtatok keresztül idehozni a Földre. Jézusnak ilyen szempontból teljesen hétköznapi tanítványai voltak. Tényleg nagyon egyszerű emberek voltak, Jézusnak ugyanis el kell kezdenie valamit, így teljesen ostoba dolgokban kell kompromisszumokat kötnie. Jézushoz egy éjjel odamennek a tanítványai, és azt kérdezik tőle: „Mester, kérlek, válaszolj nekünk erre: a mennyországban te természetesen Isten jobb oldalán, a tróntól rögtön jobbra fogsz helyet foglalni. De mi lesz velünk? Mi milyen sorrendben fogunk ülni? Ki fog közvetlenül melletted ülni? És ki jön majd azután?” Jézus nemsokára meghal, ezek az ostoba tanítványok meg ilyen óriási képtelenséget kérdeznek tőle. Az érdekli őket, hogy ki fog a mennyországban Jézus mellett ülni, hogy ki lesz feljebb a hierarchiában. Persze Jézus… de ennyit látnak az egészből, hogy Jézus Isten mellett foglal majd helyet. De vajon ki fog Jézus másik oldalán ülni? Nevetséges egók. Jézusnak pedig ezek miatt az emberek miatt kell kompromisszumot kötnie. Ezért nem tudott olyan magasságokba emelkedni, mint Buddha. Ő nem ilyen ostoba emberekhez beszélt, Buddhától soha egyetlen ember nem kérdezett ekkora hülyeséget. De még őt sem lehet összehasonlítani Tilopával… Tilopa soha nem a tömegekhez beszélt. Ő egyetlen embert keresett, egyetlen már magas szinten álló lelket, Náropát. Így szólt hozzá: „De neked, Náropa… olyan dolgokat mondok el, amelyek nem elmondhatóak. Érted és a bizalmadért el kell mondanom.” Ezért volt képes ez a tanítás az égbolt legtávolabbi szegletéig elérni. Most próbáljuk megérteni a szútrát: Ha elvágod egy fa gyökereit, a levelei elhervadnak, ha elvágod elméd gyökerét, a szamszára összeomlik. Bármely lámpás fénye egy pillanat alatt szétoszlatja hosszú kalpák sötétségét. Az Elme erős fénye egy szempillantás alatt elégeti a tudatlanság fátylát.

110

„Ha elvágod egy fa gyökereit, a levelei elhervadnak…” Az emberek általában mégis a leveleket vagdossák. Ez azonban nem segíthet: a gyökerek ettől nem fognak elkorhadni. Épp az ellenkezője történik majd. Ha a leveleket lenyesed, egyre több levél nő majd a helyébe. Egy levél helyén három új kezd el nőni, mert a levelek nyesésétől a gyökerek csak még több erőre kapnak azért, hogy megvédjék a növény életét. Minden kertész tudja, ha azt akarja, hogy a fa dús és életerős legyen, akkor újra és újra le kell nyesnie a növényből. Ha a gyökereket ilyen módon provokálják, a fa egyre erősebb lesz, hiszen a levágott levelek helyébe legalább három másikat növeszt, hogy a fa testét egyfajta védőburokként megóvhassa. A levelek nem csupán azért vannak, hogy gyönyörködhessünk bennük, és az árnyékukban megpihenhessünk. Nem, a levelek a fa testfelületét alkotják. A leveleken keresztül emészti fel a fa a napsugarakat, a leveleken keresztül képes párát kibocsátani magából, a fa a leveleken keresztül van kapcsolatban a világmindenséggel. A levelek alkotják a fa bőrét. Ha levágsz egyet, azt a gyökerek kihívásként értékelik, és hármat küldenek a helyébe. Sokkal éberebbé válnak, így nem lehet őket elaltatni. Ha valaki megpróbálja elpusztítani a leveleket, a gyökereknek biztosítaniuk kell a fa védelmét. Ugyanez történik az életben is – az élet is egy fa. Vannak gyökerei, vannak levelei. Ha lenyesed a haragot, három másik levél jelenik majd meg rajtad: háromszor olyan dühös leszel. Ha lenyesed a szexualitást, akkor a szex beteges megszállottjává válsz. Vágj le magadból bármit, azután figyeld meg, hogy háromszoros erővel tör elő belőled az, amitől meg akartál szabadulni. Ekkor az elméd azt mondja majd: „Még többet kell levágni, ez még nem elég!” Akkor még többet vágsz le, de megint csak több és több jelenik meg ugyanabból – így kerülsz bele az ördögi körbe. Az elme egyre csak azt szajkózza: „Még többet kell levágni, ennyi nem elég!” Ez az, amiért annyi levél nőtt már rajtad. Levághatod az összes ágat, nem számít, mert a fa nem a levelei, hanem a gyökerei által létezik. Az azonosulás a gyökér – az összes többi csak levél. Azonosulni a kapzsisággal, azonosulni a haraggal, azonosulni a nemiséggel – ezek a gyökerek. És ne feledd, teljesen mindegy, hogy a kapzsisággal, a szexualitással, vagy épp a meditációval azonosítod önmagad. Szeretet, moksha, Isten… semmi különbség nincs közöttük, az azonosulás ugyanaz. Az azonosulás a gyökér, minden más pusztán olyan, mint a levelek. Ne vágd le a leveleket. Hagyd őket békén, velük nincs semmi baj. Ezért nem hisz a tantra abban, hogy az egyéniséged megjavítható. Lehet, hogy a formája szebb lesz, hiszen bármilyen alakra megnyesheted a fát. De a fa akkor is ugyanaz marad. Az egyéniséged is csak egy forma, te ugyanaz maradsz, nem alakulsz át. A tantra mélyebbre hatol, és azt mondja: „Vágd el a gyökereket!” Ezért értették félre a tantrát annyiszor. A tantra ugyanis azt mondja: „Ha mohó vagy, légy mohó. Ne törődj a mohósággal. Ha előtörnek a szexuális energiáid, ne ellenkezz velük, egyáltalán ne aggódj miattuk.” A társadalom nem tűrhet el egy ilyen tanítást: „Miről beszélnek ezek? Így csak káosz uralja el majd mindazt, amit alkottunk, az egész rendszert!” Azok azonban, akik így beszélnek, nem értették meg, hogy csakis a tantra képes valóban megváltoztatni a társadalmat, az embert, az elmét. Erre semmi más nem képes. És kizárólag a tantra hozhat el egy igazi rendszert, egy természetes rendszert – ez pedig nem más, mint a legbenső tanítás természetes virágzása. De ez nagyon nehéz folyamat: a gyökereket kell elvágnod. Figyeld meg a kapzsiságodat, figyeld meg a szexualitásodat, figyeld a haragodat, a birtoklási vágyadat, a féltékenységedet. De egyvalamit soha nem szabad elfelejtened: ne azonosulj, csak figyelj – válj szemtanúvá. Egy idő után a szemlélődésed minősége fejlődni kezd: képessé válsz meglátni a kapzsiságod legapróbb, legfinomabb árnyalatait is. Képessé válsz arra, hogy meglásd, milyen kifinomult módon működik az ego, milyen szövevényes utakat jár be. Az ego nem valami vaskos, durva dolog. Nem – az nagyon is kifinomult, ravasz és a mélyben rejtőzik. Minél többet figyelsz, annál inkább látóvá, annál inkább érzékennyé érnek a szemeid. És minél többet látsz, annál mélyebbre hatolhatsz, és annál nagyobb lesz a távolság közted és a között, amit épp csinálsz. A távolság segít, hiszen távolság nélkül nem létezhet a megfigyelés. Hogyan tudnál megfigyelni valamit, ami túl közel van? Amikor túl közel állsz a tükörhöz, nem láthatod a

111

tükörképedet. Hogyan láthatnál, ha a szemeid a tükröt érintik? Távolságra van szükséged. És semmi más nem adhatja meg neked a távolságot, csak a megfigyelés. Próbáld meg. Merülj el teljesen a szexben. Semmi rossz nincs a szexben, de mindig maradj egy megfigyelő. Figyeld a tested minden mozdulatát, figyeld, ahogy az energiák ki- és beáramlanak, figyeld, ahogy az lefelé ömlik benned, figyeld az orgazmust, figyeld, hogy mi történik, figyeld, ahogy a két test felveszi egymás ritmusát. Figyeld meg a szíved dobogását – egyre gyorsabb és gyorsabb lesz, és elérkezik egy pillanat, amikor majdnem őrjöngve ver. Figyeld meg a test melegségét, azt, ahogy a vérkeringésed felgyorsul. Figyeld a légzésed – rendszertelenné és hevessé válik. Figyeld meg a pillanatot, amikor a te általad irányított, szándékos cselekedeteid egyszerre önkéntelenné, az akaratodtól teljesen függetlenné válnak. Figyeld meg azt a pontot, ahonnan még visszajöhetsz, de amin túl már nincs visszatérés. A tested annyira ösztönössé válik, hogy minden uralmad elveszíted felette. A csúcspont előtti másodpercben elveszted minden akaratodat, és a tested átveszi feletted a hatalmat. Figyeld a szándékos folyamatokat magadban, és figyeld az önkéntelen folyamatot is. Azt a pillanatot, amikor még te irányítasz – amikor még visszajöhetsz, a visszatérés lehetősége még ott áll előtted –, és azt a pillanatot, ahonnan már nincs visszatérés. Most a tested teljesen átvette a hatalmat – most nem te irányítasz. Figyelj meg mindent; milliónyi dolgot veszel majd észre. Minden nagyon bonyolult, de a szexualitásnál nincs összetettebb dolog a világon. A szexualitásban ugyanis a test is és az elme is részt vesz – egyedül a szemtanú nem vesz részt, csak ez az egy marad mindig kívül. A szemtanú mindig kívülről figyel. A természetéből adódóan nem is válhat résztvevővé. Találd meg magadban ezt a szemtanút, és egyszerre egy olyan dombtetőn találod magad, ahonnan az egész világra, mint egy völgyre tekinthetsz le, ami többé már nem nyugtalanít téged. Te csak fentről nézed – miért nyugtalankodnál hát? Olyan, mintha az egész valaki mással történne. És minden rendkívül összetett jelenség; a harag csakúgy, mint a sóvárgás. Ha tudsz figyelni, akkor képes leszel élvezni minden megjelenő érzésedet, legyen az pozitív, vagy negatív. Csupán egyvalamire kell mindig emlékezned: maradj megfigyelő. Így megtörik az azonosulás – elvágtad a gyökereket. És amint a gyökereket elvágod – abban a pillanatban, amikor már nem a cselekvőnek gondolod önmagad –, egyszerre minden megváltozik. Ez a változás egyetlen pillanat alatt történik meg, nincs benne átmenet. Ha elvágod egy fa gyökereit, a levelei elhervadnak, ha elvágod elméd gyökerét, a szamszára összeomlik. Amint elvágod elméd gyökereit, amint elszakadsz a vele való azonosulástól, a szamszára összeomlik. Az egész világ kártyavárként összedől. Elég a tudatod egy kis szele, és az egész összeomlik. Hirtelen azt veszed észre, hogy itt vagy, de mégsem a világban – megérkeztél. Élhetsz pont úgy, ahogyan addig éltél, csinálhatod pontosan ugyanazokat a dolgokat, mint azelőtt, de már semmi nem lesz a régi körülötted, mert már te sem vagy a régi. Teljesen új lénnyé váltál – ez az újjászületésed. A hinduk úgy hívják ezt, hogy dwidzs, azaz a „kétszer született”. Annak az embernek, aki ezt az állapotot elérte, van egy második születése: ez a lélek születése. Ezt érti Jézus feltámadás alatt. A feltámadás nem a tested, hanem a tudatod újjászületését jelenti. …ha elvágod elméd gyökerét, a szamszára összeomlik. Bármely lámpás fénye egy pillanat alatt szétoszlatja hosszú kalpák sötétségét… hosszú, hosszú korok sötétségét. Ne aggódj hát amiatt, hogy hogyan fogja egy hirtelen felvillanó fénysugár szétoszlatni sokmilliónyi életút sötétségét. Azért képes szétoszlatni, mert a sötétségnek nincs sűrűsége, nincsen tartalma. Mindegy, hogy egy másodperce létezik, vagy sok ezer éve. Valaminek a hiánya nem nőhet, vagy

112

csökkenhet. A hiány mindig ugyanaz marad. A fény szubsztanciális jelenség – a sötétség csak ennek a hiánya. Amint a fény ott van, a sötétség nincs többé. Még csak nem is arról van szó, hogy a sötétséget a fény szétoszlatná, hiszen nincs is mit szétoszlatni. Ha meggyújtod a fényt, a sötétség nem szalad el – mi szaladna el. Tulajdonképpen nincs is semmi ott, csak a fény hiánya. Amikor a fény megjelenik, a sötétség eltűnik. Az Elme erős fénye egy szempillantás alatt elégeti a tudatlanság fátylát. A buddhisták az „elme” szót kétféle értelmezésben használják: az elmét kis „e”-vel, és az Elmét nagy „E”-vel. Amikor a nagy „E”-vel írott Elméről beszélnek, akkor a szemtanút, a tudatot értik alatta. Amikor a kis „e”-vel írott elméről beszélnek, akkor arról beszélnek, akit a szemtanú megfigyel. De mindkettőt elmének nevezik, ugyanazt a szót használják mindkettőre egy kis különbséggel; vagy kis betűt, vagy nagy betűt használnak. Az „Elme” nagy „E”-vel a megfigyelő, az „elme” kis „e”-vel pedig az, akit megfigyelnek – a gondolatok, emóciók, harag, sóvárság… minden. Miért használják ugyanazt a szót? Miért zavarnak össze? Megvan ennek is az oka – mert amikor az Elme nagy „E”-vel megjelenik, akkor az elme a kis „e”-vel egyszerűen felszívódik benne. Ahogyan a folyók is feloldódnak a hatalmas óceánban, a hatalmas Tudat – az Elme –körül lebegő elmék milliói is mind feloldódnak – az Elme magába szívja az energiát. A sóvárság, a harag, a féltékenység – ezek mind körkörösen kifelé áradó energiák voltak. Egyszerre, ahogy a Tudat megjelenik, a szemtanú ott ül csendben és figyel, a folyók pedig mind irányt változtatnak. Eddig spirálisan haladtak egyre kifelé, most azonban hirtelen megfordulnak, és spirálisan befelé haladnak. Minden feloldódik a Tudatban, minden elmerül benne. Ezért ugyanaz a kettő: elme és Tudat. Az Elme erős fénye egy szempillantás alatt elégeti a tudatlanság fátylát. Egyetlen pillanat elég, és minden tudatlanság semmivé lesz – ez a hirtelen megvilágosodás. Aki az elmébe kapaszkodik, nem látja meg az elmén túli igazságot. Ha az elmébe, a gondolatokba, az érzelmekbe kapaszkodsz, nem leszel képes meglátni azt, ami az elmén túl létezik – a Tudat hatalmasságát. Hogyan láthatnál, amikor kapaszkodsz? Pontosan az akadályoz meg a látásban, hogy belekapaszkodsz valamibe. Ha nem ereszted el a tárgyat, hogyan foghatnád meg az alanyt? Ettől a ragaszkodástól kell megszabadulnod. Aki az elmébe kapaszkodik, nem látja meg az elmén túli igazságot. Aki a dharmát gyakorolni törekszik, nem találja meg a gyakorláson túli igazságot. Bármit ha gyakorolsz, az az elméből ered. Akármit is csinálsz, az az elmédből jön. Csak a figyelem nem az elméé, erre mindig emlékezz. Tehát még akkor is, amikor meditálsz, maradj megfigyelő. Figyeld folyamatosan azt, ami történik. Éppen pörögsz a dervis meditációban? Pörögj, pörögj, amilyen gyorsan csak tudsz, de legbelül maradj szemtanú, és figyeld, ahogyan a tested pörög. A tested egyre gyorsabbá és gyorsabbá és gyorsabbá válik, és minél gyorsabb a tested, annál erősebben érzed, hogy a középpont mozdulatlan marad – egy helyben állsz, tökéletes nyugalomban. A tested mint egy kerék, úgy forog, de te, a tengely közepe a középpontban mozdulatlan maradsz. Minél gyorsabb a tested, annál mélyebbről tör elő a mozdulatlanságod felismerése – megjelent a távolság.

113

Akármit csinálsz, ne kapaszkodj bele. Nincs kivétel, tehát a meditációba se kapaszkodj bele, mert eljön a nap, amikor a meditációtól is el kell szakadnod. A meditációd akkor válik tökéletessé, amikor már nincs szükséged meditálásra. Legyen hát állandóan ott a tudatodban, hogy a meditáció csupán egy olyan híd, amin át kell menni. Nem a hídon kell felépítened a házad. Át kell menned rajta, és meg kell érkezned a túloldalra. A meditáció híd, de ezzel is óvatosan kell bánnod, különben megtörténhet, hogy bár nem azonosítod magad a haraggal vagy a sóvárgással többé, de ehelyett elkezdesz a meditációval vagy a részvét érzésével azonosulni. Így azonban megint ugyanabba a csapdába estél. Noha egy másik ajtón át, de ugyanabba a házba kerültél vissza. Történt egyszer, hogy Mullah Naszruddin, rendesen berúgva, betért a falu kocsmájába. A kocsmáros azonban így szólt: – Tűnj innen öregem! Te már most tökrészeg vagy! Nem adhatok neked több alkoholt. Menj szépen haza! De Mullah nem akart kötélnek állni, így hát a kocsmáros kidobta. Mullah hosszú ideig gyalogolt, hogy találjon egy másik kocsmát, mikor végre meglátott egy másik kocsmaajtót, és belépett rajta. Ez az ajtó azonban az előző kocsmának egy másik bejárata volt csupán. Mullah kissé gyanakodva nézett a kocsmárosra, mert úgy tűnt neki, mintha ismerné már valahonnan ezt az arcot. A kocsmáros erre kifakadt: – Már megmondtam neked egyszer s mindenkorra, hogy tőlem ma éjjel már semmit nem kapsz! Hordd el magad! De Mullah megint csak erőszakoskodott, így hát a kocsmáros újra kidobta. Ismét elindult, és hosszú ideig gyalogolt, hogy egy másik kocsmát találjon, de abban a faluban csak egyetlen egy kocsma volt. Egy harmadik ajtón át megint ugyanabba a kocsmába tévedt be, amikor megpillantotta a már jól ismert arcot a pult mögött. Mullah ekkor kifakadt: – Hát mi van itt? Az összes kocsma a tiéd ebben a faluban? Hát így van ez veled is. Kidobnak az egyik ajtón, erre te visszatévedsz egy másikon. Eddig a haragoddal, a szexuális vágyaiddal azonosítottad önmagad – most a meditációval. Eddig a szexualitásból eredő gyönyörökkel azonosultál, most azzal az extázisélménnyel, amit a meditáció ad neked. De semmi különbség nincs – a faluban csak egy kocsma van. Ne akarj újra meg újra ugyanabba a kocsmába visszatérni. Bárhonnan közelíted meg, mindig ugyanazt a tulajdonost találod benne – és ez bizonyosság. Mindig jusson ez eszedbe, különben rengeteg energiát fogsz fölöslegesen el pocsékolni. Óriási utakat teszel meg azért, hogy végül mégis ugyanott köss ki. Aki az elmébe kapaszkodik, nem látja meg az elmén túli igazságot. Mi az, ami az elmén túl van? Te. Mi az, ami az elmén túl van? A tudat. Mi az, ami az elmén túl van? Szat-csit-ánand – igazság, tudatosság, tökéletes boldogság. Aki a dharmát gyakorolni törekszik, nem találja meg a gyakorláson túli igazságot. És akármit gyakorolsz, azt soha ne felejtsd el, hogy ez a gyakorlás nem vezethet el a természetességhez, az ellazult és természetes állapothoz, mert a gyakorlás pontosan azt jelenti, hogy olyan dolgot csinálsz, ami nem is létezik. A gyakorlás mindig a természetesség utánzása. A természetet nem kell gyakorolni; nincs rá szükség, hiszen már létezik. Csak olyan dolgot tanulhatsz, gyakorolhatsz, ami valójában nincs, olyat nem, ami van. Hogyan tanulhatnád meg a természetet, a taót? Ezek már eleve léteznek. Te ezekbe beleszülettél! Nincs szükséged arra, hogy találj magadnak egy tanárt csak azért, hogy megtanítsa mindezeket neked – ez a különbség a tanár és a mester között.

114

A tanár megtanít téged különböző dolgokra, a mester pedig segít, hogy elfelejtsd mindazt, amit addig megtanultál. A mester felejteni segít. A mester ahhoz segít hozzá, hogy megízleld azt, ami a gyakorláson túl van. Azt, ami már most is itt van. A tanulással elveszítetted, de a felejtéssel visszanyerheted. Az igazságot nem felfedezed, hanem újra megleled. Mert az mindig is jelen volt. Amikor megérkeztél ebbe a világba, az már itt volt veled; amikor megszülettél ebbe az életbe, az már itt volt veled – mert te magad vagy az igazság. Nem lehet másképp. Az igazság nem valami rajtad kívül eső jelenség. Magadban hordozod, a lényed legbenső valója az. Tehát amikor gyakorolsz valamit, Tilopa azt mondja, nem fogod meglátni azt, ami a gyakorláson túl létezik. Újra meg újra emlékeztesd magad arra, hogy akármit gyakorolsz, az valójában az elméd egy része lesz, a külső határaidhoz fog tartozni, és ezen túl kell lépned. De hogyan lehet túllépni ezen? Gyakorolj csak, nincs abban semmi rossz, de legyél óvatos. Meditálj, de mindig maradj figyelmes, mert a szó legvégső jelentése a szemtanúság. Minden technika a segítségedre lehet, de ezek mégsem igazán meditációk, csupán a sötétben tapogatódzás különböző módozatai. Egy nap, miközben épp csinálsz valamit, hirtelen megpillantod önmagad. A Kundalini, a Dinamikus, vagy a Pörgés meditáció közben egyszer csak megváltozik valami: a meditáció tovább folytatódik, te azonban már nem azonosulsz vele. Csak ott vagy csendben, és figyelsz – azon a napon valósul meg a meditáció, attól a naptól kezdve a technika nem akadály és nem is segítség többé. Élvezheted, mint valami gyakorlatot, amiből egyfajta életerőt nyerhetsz, ha ez jólesik, de már nincs többé szükséged rá. A tökéletes meditáció megvalósult. A meditáció szemtanúságot jelent. Meditálni annyit tesz, hogy megfigyelővé válsz. A meditáció egyáltalán nem egy technika. Lehet, hogy ez most nagyon megtévesztőnek tűnik, mert én állandóan különböző technikákat adok nektek… A legmagasabb szintjén azonban a meditáció nem technika, hanem egyfajta mély megértés és tudatosság. De mivel ez a végső megértés nagyon messze van még tőled, szükséged van a technikákra. Valójában ott rejtőzik lényed legmélyebb rétegeiben, mégis, még nagyon távol vagy tőle. Ebben a pillanatban képes lehetnél elérni, mégsem éred el, mert az elméd nem áll meg, az egyik pillanat számodra tovább folyik a következőbe. Most rögtön, ebben a pillanatban lehetséges – és mégis lehetetlen. A technikák hidat építenek a szakadék fölé, ezért vannak. Az elején tehát a technikák a meditációid – végül azonban nevetni fogsz, és rájössz, hogy nem a technika a meditáció. A meditáció az egy teljesen más létállapot, és semmihez nincs semmi köze. De tudnod kell, hogy ez csak egy bizonyos idő után fog beteljesedni. Ne gondold, hogy már az elején megtörtént, mert akkor nem épül híd a szakadék fölé. Ez a probléma Krishnamurtival, és ez a probléma Maharishi Mahesh Jógival is. Ők két ellentétes pólust képviselnek. Maharishi azt hiszi, hogy a technika a meditáció, tehát amint valaki ráhangolódik egy technikára – a Transzcendentális Meditációra, vagy bármelyik másikra – a meditáció megvalósult. Ez egy bizonyos szempontból igaz, egy másik szempontból azonban nem. Igaz, mert az elején a kezdőnek rá kell hangolódnia egy technikára. Erre azért van szükség, mert egy kezdő felfogóképessége még nem érett meg a legvégső tapasztalás megértésére. Így hát nagyjából… egy technika nagyjából meditáció. Olyan ez, mint amikor egy kisgyerek az ábécét tanulja, és mi azt mondjuk neki, hogy az „m” betű az a betű, amivel a „majom” szó kezdődik, a majom az „m” betűt jelképezi. Az „m” betűvel megjelenik a majom is – a gyerek így kezd el tanulni. Valójában nincsen kapcsolat a majom és az „m” betű között. Az „m” betűt millió más dolog is jelképezhetné, mégis mindtől különbözne, egy gyereknek azonban mutatni kell valamit. A majom közelebb áll a gyerekhez, ezért azt képes megérteni, felfogni – az „m” betűt nem. A majom segítségével képessé válik az „m” betű megértésére is. De ez csak a kezdet, nem a vég. Maharishinek igaza van, mert a folyamat úgy kezdődik, hogy rá kell lépned az útra. De ha ragaszkodsz hozzá, akkor el fogsz tévedni. Egy idő után el kell szakadnod tőle, mert az csak az elemi iskola. Nagyon jó elemi iskola, de az embernek tovább kell lépnie a felsőbb osztályokba. Az

115

általános iskola alsó tagozata még nem az egyetem, és semmiképpen nem a világegyetem. Az embernek túl kell jutnia azon a kezdetleges értelmezésen, hogy a meditáció egy technika. Krishnamurti a másik véglet. Ő azt állítja, hogy nincsenek technikák, nincs meditáció, kizárólag a választás nélküli tudatosság létezik. Tökéletesen igaza van! A baj csak az, hogy ő úgy próbál téged az egyetemre beíratni, hogy még nem jártad ki az alsó tagozatot sem. Krishnamurti veszélyes lehet, mert ő bár a legvégső tapasztalásról beszél, nem vagy képes megérteni, amit mond, mert a jelenlegi befogadásoddal ez nem lehetséges. Beleőrülsz. Amint elkezded Krishnamurtit hallgatni, teljesen összezavarodsz, mert miközben intellektuálisan felfogod, hogy igaza van, magadban belül érezni fogod, hogy nem történik semmi. Krishnamurti sok követője keresett meg ezzel a problémával. Azt mondják: „Természetesen igaza van, nincsen technika, és a meditáció tudatosságot jelent. De mit kell tennünk ehhez?” Én erre azt válaszolom: abban a pillanatban, hogy megkérdezed, mit kell tenned, mit kell csinálni, szükséged van egy technikára. Amikor azt kérdezed, hogy „Mit kell csinálni?”, azt kérdezed, hogy „Hogyan kell csinálni?”. Tehát technikára van szükséged. Így Krishnamurti nem fog segíteni rajtad. Akkor már inkább menj Maharishi Mahesh Jógihoz – ennél az is jobb. De sokan nem tudnak elszakadni Krishnamurtitól, és sokan kötődnek Mahesh Jógihoz is. Én egyik sem vagyok, és mégis mindkettő egyszerre – ez pedig nagyon összezavarhat. Ők mindketten tisztán érthetőek, az álláspontjuk egyértelmű. Nincs Mahesh Jógi és Krishnamurti tanításában semmilyen olyan bonyolult dolog, ami nagyon megnehezítené a megértésüket. Ha érted a nyelvet, amit beszélnek, akkor megérted őket is minden további nélkül. A probléma nálam jelenik meg, mert miközben én arról beszélek, hogy hogyan kezdd el, nem hagyom, hogy megfeledkezz arról, hogy egyszer hová érkezel. Mindig úgy foglak a kezdetekhez segíteni, hogy közben a végcélról beszélek neked. Ettől lehet, hogy összezavarodsz, és azt kérdezed: „Hogy van ez tulajdonképpen? Ha a meditáció egyszerűen tudatosságot jelent, akkor miért kell, hogy annyi gyakorlat megelőzze?” Ezeken a gyakorlatokon át kell esni, mert csak így lehet a segítségedre a meditáció… csak így jelenhet meg benned a végső megértés. Vagy esetleg azzal jössz majd hozzám, hogy: „Ha a különböző technikák jelentik a meditációt, akkor miért mondod újra meg újra, hogy a technikákat el kell dobni?” Úgy fogod érezni, hogy megint valami olyasmit kell eldobnod, amit nagyon sok erőfeszítéssel és nagyon mélyen sajátítottál el. Szeretnéd, ha a tiéd maradhatna, és én ezt nem engedem. Ha egyszer ráléptél az útra, én addig foglak lökdösni rajta, míg el nem éred az utad legvégét. Nálam ezzel a problémával kell majd szembesülnöd, és ezt kell megértened. Ellentmondásosnak fogok tűnni. Az is vagyok. Maga vagyok a paradoxon, hiszen egyszerre próbálom neked a kezdeteket és a végcélt átadni, egyszerre mutatom meg az első és az utolsó lépést is. Tilopa a legvégsőről beszél. Íme: Aki a dharmát gyakorolni törekszik, nem találja meg a gyakorláson túli igazságot. Az elmén és a gyakorláson túl létező megismeréséhez…– el kell szakítani miden köteléket – …az elme gyökerét egészen el kell metszeni, csak szemlélődésre van szükség. Csak puszta szemlélődés – ezt hívom én szemtanúságnak. Ha semmi mást nem teszel, csak szemlélődsz, már akkor is sikerülni fog: a gyökereket elmetszed. Ez a puszta szemlélődés egy éles karddá változik. Ily módon kell elszakadni minden megkülönböztetéstől, és így kell a nyugalmat megőrizni. Ellazultan, természetesen, önmagadban szemlélődve, nyugodtan – ezek a legutolsó szavak. De haladj lassan, mert az elméd rendkívül finom szerkezet. Ha nagyon sietsz, és túl nagy adagot veszel magadhoz Tilopából, lehet, hogy nem leszel képes megemészteni azt. Menj hát lassan az úton:

116

légy mértéktartó, és csak annyit vegyél magadhoz, amennyit be tudsz fogadni, és meg tudsz érteni belőle. És még én is itt vagyok, és sok mindent mondok még majd, sok különböző dimenzióból fogom megközelíteni mindazt, amit mondok, mert ti is sokan vagytok. De te csak azt fogod magadba engedni, aminek a befogadására képes vagy – csak azt tudod megemészteni. Épp a minap jött oda hozzám egy szannyászin, egy igazi útkereső, akit nagyon megzavart, hogy amikor a jógáról és a tantráról beszéltem, a tantráról azt állítottam, hogy az a magasabb szintű tanítás. Ez a szannyászin a hatha jógát gyakorolta két éve, és nagyon jól érezte magát vele. Most összezavarodott, és nem tudta, hogy mihez kezdjen. Ne hagyd, hogy ennyire könnyen megzavarjanak. Ha jól érzed magad a jógával, akkor kövesd a természetes hajlamodat. Ne hagyd, hogy megzavarjanak. Könnyen elbizonytalaníthatlak, tehát egyszerűen csak kövesd azt, amit a természeted diktál – légy ellazult és természetes. Ha neked az jó, akkor jó. Miért törődnél azzal, hogy magasabb, vagy alacsonyabb szinten áll-e? Miért ne lehetne alacsonyabb szinten? De itt belép az ego, és azt mondja: „Ha ez alacsonyabb szintű tanítás, akkor miért követném?” Így azonban meg fogsz akadni. Te kövesd azt, mert neked az segít. Még ha alacsonyabb szintű is, miért baj az? Elérkezik majd a pillanat, amikor az alacsonyabb szintű tanításon keresztül eléred a legmagasabbat. A lépcsőnek két vége van: az egyik az alján, a másik a legtetején. A tantra és a jóga tehát nem egymás ellentétei, hanem egymás kiegészítői. A jóga az első, az alap, ahonnan el kell indulnod. De ne ragaszkodj hozzá a végsőkig. Eljön a pillanat, amikor az embernek túl kell jutnia a jógán, és be kell lépnie a tantrába. Legvégül pedig magát a lépcsőt kell maga mögött hagynia – a jógát is és a tantrát is. Egyedül, mélységes nyugalomban, elfeledsz mindent. Nézz rám: én nem vagyok sem jógi, sem tantrika. Nem csinálok semmit – nem folytatok semmilyen gyakorlatot, ugyanakkor nem tagadom meg semminek sem a gyakorlását. Nem ragaszkodom sem a különböző módszerekhez, sem ahhoz, hogy nincs szükség módszerekre. Egyszerűen csak itt vagyok, nyugodtan, mozdulatlan, és nem csinálok semmit. Számomra már nem létezik a lépcső, eltűnt az út előttem. Nincs többé mozgás, csak tökéletes nyugalom. Amikor valaki hazaérkezik, többé nincs mit tennie. Egyszerűen csak elfelejt mindent, és pihen. – Isten a legvégső nyugalom. Ezt soha ne felejtsd el, mert később is fogok még a tantráról beszélni azoknak, akiknek az segít, és a jógáról is fogok beszélni azoknak, akiknek a jóga nyújt segítséget. Te csak figyelj a belső késztetésedre, a saját érzéseidre, és kövesd azokat. Én azért vagyok, hogy hozzásegítselek ahhoz, hogy önmagad lehess; nem azért, hogy összezavarjalak. De mivel sok mindenkinek kell segítenem, nagyon sok mindenről kell beszélnem is. Mit kell hát tenned? Csak hallgass tovább, és amiről úgy érzed, hozzád szól, azt fogadd be. Rágd meg, emészd meg, hagyd, hogy a csontod velejéig hasson, hogy a véreddé váljon – de mindig a benső késztetéseidet kövesd. Amikor a tantráról beszélek, teljesen elmerülök benne, mert én ilyen vagyok: nem tudom csak részlegesen átadni magam, én teljes vagyok mindenben, amit csinálok. Amikor a tantráról beszélek, teljesen benne vagyok a tantrában. Olyankor semmi sem számít, csakis a tantra. Ez azonban hamis benyomást kelthet. Nem viszonylagosan értem, hogy nekem ilyenkor semmi sem számít. A tantra a legfontosabb, és a legalapvetőbb virágzás. Ha teljességében nézem, akkor az. Amikor a jógáról beszélek, pontosan ugyanez fog megtörténni, mert én teljes vagyok. Ennek semmi köze a tantrához, vagy a jógához. Én adom a saját teljességemet mindenhez. Amikor a jógának és Patandzsalinak adom ezt a teljességet, megint azt fogom mondani, hogy az a legfontosabb. Tehát ne értsd félre! Soha ne feledd, hogy én a saját teljességemet adom mindenhez, amiről csak beszélek. Ha erre emlékezel, akkor tudok segíteni. Akkor még az én paradox lényem sem lesz képes összezavarni téged.

117

118

Kilencedik. fejezet: Távolabb és egyre távolabb A dal így folytatódik: Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges, mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való. Mivel az álaja nem született, senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be. A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel, S minden önakarat és büszkeség a semmibe vész. Az átlagos, a hétköznapi elme mindig egyre többet és többet akar elvenni a világtól. Mindenhonnan, minden irányból, az összes dimenzióból mindig csak elvenni akar. Az átlagos elme egy nagyszerű tolvaj. Kielégíthetetlen koldus, akinek mindig több és egyre több kell, és ez soha nem ér véget. Minél többet kap, annál erősebbé válik benne a vágy a még többre. Minél többje van, annál többet kíván meg. Ez a folyamat megszállott éhezővé teszi az embert. A lényedben nem merül föl a szükség érzete, mégis rögeszméssé és egyre boldogtalanabbá válsz, hiszen semmi nincs, ami kielégíthetne. Mi tudna nyugtot adni a mindig egyre többre és többre sóvárgó elmének? A „több” a láz oka, és ennek nincs vége soha. A több teszi az embert beteggé. A közönséges elme metaforikus értelemben állandóan táplálkozik – nem csak dolgokkal, de személyekkel is. Például a férj olyan erősen és teljesen szeretné birtokolni a feleségét, hogy az már a feleség felemésztésével jár együtt. A férj valójában szeretné teljesen bekebelezni és felemészteni őt, aki így férje részévé válik. A közönséges elme tulajdonképpen emberevő. A feleség azonban ugyanezt akarja, csak fordítva: bekebelezni a férjét annyira, hogy végül semmi se maradjon. Gyakorlatilag megölik egymást. A barátok egymással, a szülők a gyerekeikkel, a gyerekek a szüleikkel mind ezt teszik. Az összes hétköznapi ember között létesült kapcsolat alapja a másik bekebelezése. Ez tulajdonképpen egyfajta táplálkozás. Az átlagos elme ellentéte a kivételes elme, aminek pontosan az átlagos elme létezése miatt kellett megszületnie. A vallások róla tanítanak, azt mondják: „Adj! Adakozz! Oszd meg javaidat!” Valójában az összes vallás azt tanítja, hogy ne vegyél el mástól semmit, hanem inkább tedd az ellenkezőjét: adj a magadéból. Könyörületességet prédikálnak, hogy megalkossák a kivételes elmét. A közönséges elme mindig boldogtalan lesz, hiszen folyton többre vágyik, mint amennyije éppen van. Mindig levertnek találod majd, mert ő az örök kielégíthetetlen. A különböző vallásokból ismert kivételes elmék azonban mindig boldogok. Egyfajta derű lengi körül őket, mert már nem kérnek többé, sőt, ők azok, akik másoknak adnak – legbelül azonban nekik is pontosan ugyanolyan közönséges az elméjük. Az ő derűjük nem a mélyről tör elő, csak a felszínen létezik. Egyszerűen csak hátat fordítottak egykori önmaguknak, és így éppen a közönséges ellentétévé váltak. Egy ilyen ember a feje tetején áll, sirsászanát csinál, de ugyanaz marad. Most egy újfajta vágy jelenik meg benne: egyre többet és többet és többet akar adni. Ennek a folyamatnak épp úgy nincs vége soha, mint az ellentétének. Derűs lesz, de a derűje mögött ott rejtezik majd egyfajta szomorúság is. A úgynevezett vallásos emberekben mindig megtalálhatod ezt a fajta szomorúságot. Természetesen derűsek lesznek, mert adnak, de egyben szomorúak is, mert nem adhatnak többet. Boldogok, mert megosztják, amijük van, de boldogtalanok, mert az sem elég. Semmi sem lehet elég. Így hát kétféle boldogtalanság létezik: az egyik a közönséges boldogtalanság, amit a körülötted élő emberekben mindenütt megtalálhatsz. Ők népesítik be a földet, ők azok, akik mindig többet akarnak, és ezért soha nem lehet őket kielégíteni. A másik fajta boldogtalanság az, amelyik a derű köntösébe bújik. Ezt a kolostorokban, az asramokban, papokban és szerzetesekben fogod meglelni. Olyan emberekben, akik mindig mosolyogni látszanak, de amely mosoly mögött valójában a szomorúság bújik meg. Ha jól megfigyeled őket, rá fogsz jönni, ők éppolyan boldogtalanok, mint a többiek. Hiszen adakozni sem lehet a végtelenségig, a mindenség nem a tiéd!

119

Ezzel a kétféle embertípussal könnyen találkozhatunk. Ugyanazt a vallásos ideált tanítja a kereszténység, a judaizmus, az iszlám és a hinduizmus is, ami bár valóban jobb, mint a közönséges, átlagos gondolkodásmód, mégsem a végső lépés az abszolút tudatosság felé. Jobb dolog vallásos módon boldogtalannak lenni, hiszen jobb császárként, mint koldusként boldogtalannak lenni… Megtörtént, hogy egy nagyon gazdag ember szerette volna, ha vele lennék, amikor haldoklik, így hát elmentem hozzá. Korábban sokszor beszélt nekem ez a vallásos öregember arról, hogy aggódik a fia miatt, mert az rendkívül költekező életmódot folytat, és imádja a pénzt. Az utolsó pillanatokban kinyitotta a szemeit, és így szólt a fiához: – Figyelj most rám! A pénz nem minden, pénzért nem vásárolhatsz meg mindent. Vannak dolgok, amik a pénz fölött állnak, és a pénz önmagában még nem tesz boldoggá senkit sem. A fiú meghallgatta, majd így válaszolt: – Talán igazad van, de a pénzzel az ember megválaszthatja, hogy milyen boldogtalanságot szeretne magának. És valóban: lehet, hogy a boldogságot nem lehet megvásárolni, de így legalább a neked legmegfelelőbb boldogtalanságot választhatod. A magad módján lehetsz boldogtalan. A szegény ember szabad választás nélkül boldogtalan, a gazdag azonban saját maga döntheti el, milyen módon akar boldogtalan lenni: csupán ez a különbség. Van egyfajta szabadsága, hiszen megválaszthatja a saját boldogtalanságát. A szegény ember boldogtalanságáról a sors keze dönt, nincs választása, a végzete úgy sújt le rá, ahogyan akar. A vallásos ember maga választotta a boldogtalanságát, ez az, amiért egy kissé derűs is egyben. Az, aki pedig nem vallásos, azért szenved még többet, mert nem választhatott. Mindketten a „még több” világában élnek, csak épp a vallásos úgy, mint egyfajta jótékony császár, aki adakozik és jótékonykodik. A buddhizmus, a dzsainizmus és a tao alkottak egy harmadik típusú elmét is. Ez se nem közönséges, se nem kivételes – tulajdonképpen egyáltalán nem is lehet elmének nevezni. Ha nevet akarunk neki adni, akkor a legmegfelelőbb talán az lenne, hogy „elmenélküliség”. Próbáld hát megérteni ezt a rendszert. Az egyik oldalon ott a közönséges elme, a másikon – de még mindig a „még több” dimenziójában – az ellentéte: a kivételes elme. Végül ott az elmenélküliség, amelyet a buddhizmus, a dzsainizmus és a tao alkottak meg. Mi ez az elmenélküliség? A valóság egy harmadik megközelítése. A buddhizmus és a dzsainizmus nem a jótékonykodást, hanem a közömbösséget tanítja. Nem mondják, hogy „adj!”, mert ha adsz, az egyben azt is jelenti, hogy elveszel. Így ugyanabba az ördögi körbe kerülsz vissza. Adni és elvenni ugyanannak a folyamatnak a ciklusai. Nem létük síkjában, hanem pusztán a megnyilvánulásuk irányában különböznek. A buddhizmus azt tanítja, hogy légy indiferens, nem pedig azt, hogy ne akarj birtokolni. A hangsúly a nem-birtokláson van, nem pedig az adakozáson. Egyszerűen csak ne birtokolj semmit, ez minden. Nem az a kérdés, hogy adsz, vagy épp elveszel, hiszen mindkettő a birtoklás világába tartozik. Csak azt adhatod oda másnak, ami a tiéd. Hogyan tehetnéd ezt olyan valamivel, ami nem a tiéd? Egyedül azzal jótékonykodhatsz, amit már megszereztél magadnak, amit már elvettél valahonnan. Egyébként hogy adhatnád másnak? Az ember üres kézzel érkezik a földre, semmi sincs a birtokában. Végül pedig ugyanígy, az összes megszerzett tulajdona nélkül hagyja itt ezt a világot. Ezen a két oldalon állhatsz: vagy egyre többre és többre vágysz, egyre többet és többet akarsz magadnak megkaparintani, és csak hízol és hízol megállás nélkül, vagy pedig folyton csak adsz, adakozol, mindig többet, és így egyre soványabb és véznább leszel. Buddha azt mondja: ne birtokolj, és ne állj egyik oldalra sem. Egyszerűen csak légy közömbös a birtoklással szemben. Ez a harmadik típusú ember – akit én az elmenélküliség emberének hívok –, nem lesz olyan boldog és derűs, mint a kivételes elme embere. Sokkal csöndesebb, sokkal nyugodtabb lesz; mély megelégedettség fogja eltölteni, nem pedig jókedv. Még csak egy mosolyt sem találsz az arcukon.

120

Nincs egyetlen Buddha, vagy Mahávira szobor sem, amelyiken mosolyt láthatnál. Nem, ők nem derűsek, nem „boldogok”. Nem boldogtalanok persze, de nem is boldogok: ők túlléptek a boldogság és a gyötrelem világán. Ők egyszerűen csak pihennek. Közömbösek a dolgokkal és a dolgok világával szemben. Nem birtokolnak. Távol vannak, és közönyösek. Ezt a közönyösséget, szenvtelenséget hívják anasakti-nak. Az ilyen embert egyfajta csöndes nyugalom lengi körül – és ez a nyugalom kisugárzik. De Tilopa mindhármon túlhalad, mindet felülmúlja – ezért hát nehéz őt besorolni ebbe a rendszerbe. Itt a közönséges elme, amint mindig egyre többet kér; a kivételes elme, amint egyre többet és többet próbál adni; valamint az elmenélküli, közönyös, szenvtelen, aki nem is vesz el, és nem is ad. De hogyan nevezzük Tilopa elméjét? Tilopáé a negyedik, és ez a negyedik a legvégső és egyben a legmagasabb szintű is, amely minden mást túlszárnyal. Tilopa még csak nem is az elmenélküliség embere, mert bár tagadásként, de még itt is, az elmenélküliségben is jelen van az elme. A hangsúly még mindig azon van, hogy légy közömbös a dolgokkal, és a dolgok világával szemben. De a figyelmed a dolgokra irányul: maradj közömbös és szabad! Nem birtokolsz semmit, de résen kell lenned, hogy ne is ess kísértésbe. Rendkívül figyelmesnek kell maradnod, hogy ne tégy magadévá semmit sem. A lényeg, hogy a hangsúly még mindig a dolgokon van – légy közömbös a világ dolgaival szemben! Tilopa azt mondja, hogy a hangsúlynak a te lényeden kellene lennie, nem pedig a világ dolgain. Találd meg a csendet önmagadban. Még csak a világgal szemben se légy közömbös, hiszen ez a közömbösség is, bár leheletfinoman, de hidat ver közötted és a világ között. A figyelmed ne a másikra, hanem önmagadra irányuljon. Fordítsd az életedet teljesen befelé. Ne aggódj a világ miatt, még csak annyira sem, hogy közömbös legyél vele szemben. Ne is kérj többet, ne is próbálj adni többet, és ne is légy közömbös… csak légy, mintha a világ egyszerre eltűnt volna. Légy önközéppontú, üldögélj önmagadban, és ne tégy semmit. Minden figyelmed elfordult, hátat fordított… mintha a világ teljesen eltűnt volna. Nincs mit adni, nincs mit elvenni, és nincs mi iránt közömbösnek lenni. Csak te létezel. Te élsz a tudatosságodban, és ez a te egyetlen világod. Semmi más nem létezik. Ez az az állapot, ami túl van már az elmén és az elmenélküliségen is. Ez a megértés legeslegvégső foka. Ezen túl nincs semmi. És én mondom: soha ne elégedj meg, amíg idáig el nem érsz. Miért? Mert az ember, az átlagember boldogtalan. Mindig többre vágyik, ezért soha nem lehet elégedett. Így a szenvedés állandóan jelen van az életében, sőt, egyre csak nő és nő. A kivételes elme embere, amit a vallások tanítanak derűs, de mélyen belül mégis szomorú. Még legnagyobb jókedvében is ott lappang a szomorúság. Amikor mosolyogni próbál, úgy tűnik, mintha a mosoly nem magától jönne, mintha csak megjátszaná magát, mintha egy fényképész lenne a közelben, és neki pózolna, neki színlelne olyan viselkedést, ami a valóságban nem is létezik. Jobb mint az előző állapot, hiszen itt már megjelenik a mosoly. Nem túl mély és nem túl valódi, de legalább van. Ez azonban nem fog hosszú ideig tartani. Akármit is adj másoknak, az hamarosan el fog fogyni. Ekkor pedig a mosolygó derű eltűnik az arcodról. Szeretnél még többet adni, és egyszerre ugyanabba a helyzetbe kerülsz, mint a közönséges átlagember. Egy kicsivel hosszabb időbe fog telni egy ilyen embernek, hogy megértse és felismerje a boldogtalanságát, de az mindenképpen megjelenik. Az a derű, ami a mecsetekben, a templomokban, a kolostorokban lelhető fel nem hatolhat túl mélyre, és nem válhat állandó állapottá. Nem lehet örökkévaló. El fogod veszíteni. Ez a derű eredendően átmeneti. Miért lehet csupán átmeneti? Mert elérkezik egy pillanat – elkerülhetetlen, hogy eljöjjön a pillanat –, amikor nem tudsz többet adni, mert már neked sincs. Ezért van, hogy ez a két elmetípus alapjaiban összefonódik, és megelégszik egy kompromisszummal. A közönséges és a kivételes elme minőségükben megegyeznek, és így alapjaiban összefonódnak. Az embernek először is gyűjtögetnie kell, később aztán hozzákezdhet az adakozáshoz. Esetleg megkeres száz rúpiát, aminek a tíz százalékát jótékony célokra adományozza. Ennek ez az egyetlen lehetséges módja. Ha mind a száz rúpiádat elajándékoznád, akkor egyszerre elfogyna minden

121

pénzed, és többé nem lenne mit másnak adnod. Megszerzel magadnak egy vagyont, majd egy részét eladományozod. A mohamedánok szerint az ember jövedelmének egyötödét jótékony célokra kell fordítania: légy tehát adakozó, oszd szét jövedelmed egyötöd részét. Miért? Mert ez egy kompromisszum – más módon nem lenne mit adományozni. Így hát először felhalmozol, később pedig szétosztod, amit felhalmoztál. Gyűjts, hogy adakozhass, légy gazdag, hogy jótékony lehess, zsákmányolj ki másokat, hogy azután segíthess rajtuk. Teljesen abszurd! De ennek tényleg ez az egyetlen lehetséges módja – ez a híd a közönséges és a kivételes elme között. Még a közönséges elme is folyton azt gondolja, arról ábrándozik, hogy ha sok pénze lenne, akkor ő is jótékonykodna, és segítene a rászorulókon. És persze így is tesz – amikor elég pénze van, akkor ad másoknak: adomány egy kórháznak, adomány egy rákkutató intézetnek, adomány egy könyvtárnak vagy egy egyetemnek. Először kizsákmányolni másokat, azután jöhet az adakozás: először kirabolnak, aztán jönnek, hogy segítsenek rajtad. A jótékonykodók és a rablók nem különböznek egymástól, valójában egy és ugyanaz a társaság: jobb kézzel kirabolnak, míg a ballal a segítségedre sietnek. Ugyanabban a dimenzióban élnek. A harmadik típusú ember – az elmenélküli – valamivel jobb helyzetben van, mint az előző kettő. Az ő belső csendje tovább tart ugyan, mégsem boldog vele. Nem érez boldogságot. Nem boldogtalan, nem szenved, de tagadásban él. Olyan, mint aki azért nem beteg, mert az orvos nem talál semmi rendellenességet nála, de nem is egészséges, mert egyáltalán nem érzi magát jól. Nem beteg, és nem egészséges – pont a kettő között van. Nem boldogtalan, és nem boldog – egyszerűen csak közömbös. A közöny lehet, hogy megajándékoz majd a csenddel, de a csend önmagában még nem elég. Lehet jó, lehet gyönyörű, de nem elégíthet ki: előbb vagy utóbb meg fogod unni. Ez történik akkor is, amikor elvonulsz a hegyekbe. Eleged van a városi életből: Bombay, London, New York. Eleged van a zajból, a dugókból, meg abból, hogy ez az egész őrület egy percre sem áll meg. Elmenekülsz a Himálajába, de néhány nap után – három, négy, öt, legfeljebb hét nap után – elkezded unni a csöndet. A hegyek csöndesek, a fák csöndesek, a völgyek csöndesek – semmi izgalom. Elkezdesz hát a városi világ után sóvárogni: hiányoznak a klubok, a mozik, a barátaid. A csönd nem elég, mert a csönd természete a halálhoz, nem az élethez hasonló. Kikapcsolódásnak, egyfajta kirándulásnak megfelel. Jó, ha az ember egy-két napra, néhány pillanatra ki tud kapcsolódni mindabból a nyüzsgésből, ami az életében körülveszi, és el tud csendesedni. Ezt lehet élvezni, de nem örökké. Ez nem képes táplálni téged. A csend megvédhet a boldogtalanságtól és a boldogságtól, az izgalmaktól, de nem lehet tápláló. Ez a tagadás létállapota. A negyedik létállapot, amiről Tilopa beszél, amit nem lehet elbeszélni, és amit Náropának, Náropa bizalmának, szeretetének és hitének mégis át akar adni, egy csodálatos állapot: csöndes és boldog. Életigenlés van benne. Nem pusztán csönd. Nem a közönyből született meg. Nem, hanem épp az ellenkezője: a lényed legmélyebb megtapasztalásából kel életre. Nem az elutasítás szülte, hanem az ellazult és természetes életedből virágzott ki. A különbség hajszálvékony. De ha megpróbálod megérteni és elmélkedsz ezen a különbségen, az egész életutad feltárulkozik előtted, és akkor könnyedén haladhatsz előre. Soha ne elégedj meg, amíg el nem éred ezt a negyedik létállapotot, mert még ha meg is elégednél, előbb vagy utóbb megjelenik az elégedetlenség is. Amíg nem éred el a sat-chit-ánand-ot, az abszolút igazságot, az abszolút tudatosságot és az abszolút boldogságot, addig nem érkeztél meg a hazádba, még mindig csak a hozzá vezető úton haladsz. Rendben van, néha megpihenhetsz az út mentén, de a pihenőhelyből ne teremts magadnak otthont. Az útnak folytatódnia kell tovább. Újra és újra fel kell kelned, és tovább kell haladnod. Az elme első fázisából a másodikba lépsz, a másodikból a harmadikba, és a harmadikból végül átlépsz a mindenségen túlba. Ha az elméd az első fázisban van, ahogyan az emberek kilencvenkilenc százalékával ez így van, akkor a zsidó, az iszlám, a keresztény gondolkodás segíthet rajtad. Ezek kiemelnek téged a boldogtalanság közönséges csapdájából. Ez jó, de még nem léptél rá az útra, és nem is csapod be magad azzal, hogy megérkeztél. Most a következő fázison, ezen a boldogságba burkolt

122

szomorúságon kell túljutnod. Túl kell jutnod azon, hogy folyton elveszel, azután adakozol, túl kell jutnod a jótékonykodáson. Ki vagy te, hogy másoknak adj? Mid van, amit másnak adhatnál? Ki vagy te, hogy segíts? Hiszen még magadon sem segítettél, hogyan segíthetnél így másokon? Még a te benső lángod sem ég, és te máris mások benső lángját gyújtogatnád? Legfeljebb elolthatod, kiolthatod azt, hisz a te saját benső lényed is sötétben van. Nem segíthetsz, nem adhatsz, mert nincs semmid, amit adhatnál. A buddhizmus, a dzsainizmus, a taoizmus, Lao Cu, Mahávira és Sziddhárta Guatama tudnak segíteni rajtad. De Tilopa azt mondja, még ezzel a közömbösséggel, csönddel, távolisággal, szenvtelen szemlélődéssel se elégedj meg, mert ez még mindig nem valós benned, még mindig a világgal foglalkozol. Tilopa átsegíthet téged ezen is. Ő képes elkísérni téged lényed legbenső középpontjába. Ő segíthet, hogy önmagadba mélyedve, a világgal nem törődve megtaláld ezt a középpontot – itt még a „nem törődés” is eltűnik. Minden szertefoszlik, csak te maradsz meg kristály-tökéletességedben, teljes ártatlanságban – mintha a világ meg sem jelent volna, mintha nem is lett volna sohasem. Ebben a negyedik tudatállapotban elérkezel a lét abszolút forrásához, a meg nem születettség birodalmába. Oda, ahol még egyetlen lépést sem tettél a világ felé, vagy épp az ellenkezője: a legutolsót is megtetted már, és most megint ugyanoda értél. Ez az, amit a zen tanítványok az eredeti arc megpillantásának hívnak. A zen mesterek így beszélnek a tanítványaikhoz: „Menj, és keresd meg a születésed előtti arcodat!”, „Menj, és keresd meg az arcot, amelyik majd a halálod után jelenik meg!” Akkor válsz képessé elérni eredeti tisztaságodat, amikor a világ még nem létezik, vagy akkor, amikor már eltűnt. A természet ilyen. Most próbáljuk megérteni, mit mond Tilopa: Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges, mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való. Sem adni, sem elvenni, hiszen amikor adsz, kilépsz önmagadból; amikor elveszel, kilépsz önmagadból. Mindkettő eltéríti a figyelmedet, mindkettő a másikhoz vezet. Összezavarodsz, az energiáid kifelé áramlanak. Lényegtelen, hogy adsz, vagy épp elveszel – a másik bejött a képbe, a szemeid őt figyelik. Amikor pedig a szemeid a másikat figyelik, elfeledkezel önmagadról. Ez történt a világon mindenkivel. Nem emlékszel önmagadra, mert a szemeid görcsösen, mozdíthatatlanul a másikra összpontosítanak. Akármit is csinálsz, azt a másikért csinálod. Akármi is vagy, a másikért vagy az. Még ha el is menekülnél a világ elől, az elméd nem állna meg: „Vajon az emberek mit gondolnak rólam?” Ha elvonulsz a Himálajába, miközben ott üldögélsz, ilyen gondolatok merülnek majd föl benned: „Az emberek most biztosan azt gondolják, hogy nagy bölcs lettem, hisz elutasítottam a világot. Lehet, hogy már az újságokban is szó van rólam…” Közben pedig egy magányos vándor érkezésére vársz majd, hogy beszámoljon, mi is történik a világban, hogy vajon mit gondolnak rólad. Nem a saját arcodat viseled, pusztán mások rólad alkotott véleményét ismered. Valaki azt mondja gyönyörű vagy, erre te tényleg elkezded azt gondolni magadról, hogy gyönyörű vagy. Ha valaki azt mondja, hogy ronda vagy, akkor megbántódsz, és tovább cipeled magadban a sebet, hogy rondának ítéltek – ettől azonnal ronda is lettél. Te csupán mások rólad alkotott véleményének gyűjteménye vagy. Azt nem tudod, hogy ki vagy valójában, csak azt tudod, amit mások mondanak rólad. Ez az egész azért nagyon furcsa, mert azok az emberek, akik téged valamilyennek gondolnak, szintén nem ismerik önmagukat – ők is csak egy mások által adott képet ismernek magukról. Csodálatos játék ez: én rajtad keresztül, te rajtam keresztül látod önmagad, és egyikünk sem tudja, hogy kicsoda valójában. Túl fontossá vált a másik, minden energiádat megszállottan kifelé irányítod: mindig másokra gondolsz. Vagy elveszel, vagy adsz, de folyton másokkal foglalkozol.

123

Tilopa azt mondja, se elvenni, se adni nem kell. Mit mond ezzel? Azt, hogy ne oszd meg a magadét másokkal? Nem. Ha így fogod fel, akkor félreérted őt. Azt mondja, hogy ne foglalkozz azzal, hogy elveszel, vagy hogy esetleg épp adsz. Ha a természet hozza ki belőled, hogy adsz, az csodálatos. De akkor már nincs semmi az elmédben azzal kapcsolatban, amit tettél. Ez a különbség az adakozás és az osztozás között. Egy olyan ember, aki adakozik, tudja, hogy ő most ad, és azt szeretné, hogy méltányold és nyugtázd: „Igen, te segítettél nekem.” Köszönetet és hálát vár el tőled azért, amit tett. Ez tehát nem ajándék – megint csak üzletelésről van szó. Az, aki adott, tulajdonképpen elvárja, hogy cserébe kapjon tőled valamit. Még akkor is, ha csak a háládra vár, mindegy – akar valamit. Ez így üzlet. Azért ad, hogy kaphasson. Tilopa nem azt mondja, hogy ne oszd meg másokkal azt, amid van. Azt mondja, ne foglalkozz azzal, hogy adsz, vagy azzal, hogy épp elveszel. Ha van valamid, és a természet sugallatára úgy érzed, hogy adni szeretnél, hát adj. De az ajándék legyen. Ez a különbség az adakozás és az ajándékozás között. Az ajándékozás nem üzlet. Ha ajándékozol, semmit, egyáltalán semmit sem vársz viszonzásképpen, még csak elismerést sem, egy fejbólintást sem – semmit, semmit nem vársz. Ha egy szót sem szólsz, akkor nem sebzed meg azt, akitől az ajándékot kaptad. Egyébként zavarba fog jönni, hiszen soha nem várta a háládat. Ellenkezőleg, ő hálás neked, hogy elfogadtad az ajándékát. Vissza is utasíthattad volna, megvolt erre is az esély. Mondhattál volna nemet is, és nagyon kedves tőled, hogy nem ezt tetted. Elfogadtad, és ez elég. Ő hálás neked. Az, aki megajándékoz téged, mindig hálát érez azért, hogy elfogadod az ajándékát, hiszen vissza is utasíthatnád. Elég, hogy elfogadod. Tilopa nem azt mondja, hogy ne adj, és nem is azt, hogy ne végy. Az élet nem létezhetne enélkül a körforgás nélkül. Még Tilopának is kell levegőt vennie, ételért könyörögnie, neki is oda kell mennie a folyóhoz, ha szomjas. Ha Tilopa szomjas, akkor vízre van szüksége, ha éhes, akkor ételre. Tilopa úgy érzi, fuldoklik egy zárt szobában, hát kijön a szabadba, és mély lélegzeteket vesz. Minden pillanatban az életből vesz el. Nem létezhetsz anélkül, hogy elvennél. Voltak emberek, akik próbálkoztak már ezzel, de azok természetellenes emberek. Ők a legelképesztőbb egoisták. Az egoisták mindig mindentől függetleníteni akarják magukat. Az egoisták mindig azt szeretnék, ha senkire és semmire nem lenne szükségük. Ez őrültség, és képtelenség! Tilopa nem lehet ilyen. Ő egy rendkívül természetes jelenség, nem is találhatsz Tilopánál természetesebb embert. És ha megérted a természetet, meg fogsz lepődni, amikor felfedezed azt az alapvető tényt, hogy senki sem szorul rá a másikra, és senki sem független a másiktól: az emberek kölcsönösen függnek egymástól. Senki nem állíthatja: „Én független vagyok!” Ez nevetséges! Egyetlen pillanatra sem létezhetsz függetlenül. Ugyanakkor senki sem szorul rá teljesen másokra. Ez a két véglet nem létezik. Az, akiről úgy látszik, ki van szolgáltatva másoknak, független is egyben, és az, aki függetlennek tűnik, egyszerre függ is a többiektől. Az élet egy állandó osztozás, egy kölcsönös egymásrautaltság. Még a császár is függ a szolgálóitól, és még a szolgálók sem függnek teljesen a császáruktól – ha más nem, legalább öngyilkosok lehetnek, ennyi szabadságuk nekik is van. A végletek nem léteznek. Az élet viszonylagosságban létezik. Tilopa természetesen tudja ezt. Ő a természetes utat írja elő, hogyne tudná? Tudja, hogy az élet abból áll, hogy adsz és elveszel. Osztoznod kellene másokkal, de anélkül, hogy foglalkoznál vele – egyszerűen csak engedned kellene, hogy megtörténjen. Ha engeded, hogy megtörténjen, az teljesen más lesz. Akkor már nem kérsz többet, mint amennyit kaphatsz, és nem is akarsz többet adni, mint amennyit adni tudsz. Csak odaadod, amit a természet megenged, és elveszed, amit a természet ad. Nem érzed magad lekötelezve senkinek, és ugyanígy senkit nem teszel a lekötelezetteddé. Tudod, hogy az élet kölcsönös függőséget jelent. Egymással kölcsönhatásban élünk, egymás részei vagyunk mindannyian. A tudatosság egy hatalmas óceán, és senki sem egy külön kis sziget. Találkozunk, egybeolvadunk… nincsenek határok, az összes határ hamis. Tilopa ezt mind tudja. Mit is mond tehát?

124

Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges… Abban a pillanatban, hogy azt gondolod, te most elvettél valamit, természetellenessé váltál. Ha elveszel, rendben, de ha azt gondolod, hogy elveszel, az már nem természetes. Ha ajándékozol, az gyönyörű, de abban a pillanatban, hogy azt gondolod, megajándékoztál valakit, az egész visszataszítóvá és természetellenessé válik. Pusztán azért adsz, mert nem tudsz mást tenni – létezel, ezért adnod kell. Elvenni is csak azért veszel el, mert nem tehetsz mást, hisz az egésznek része vagy te is. De meg kell érteni, hogy nincs egyetlen mesterkélt ego sem, ami az ajándékozásból vagy az osztozásból jött volna létre. Se felhalmoznod, se elutasítanod nem kell – egyszerűen csak maradj természetes. Ha utadba akad valami, akkor élvezd. Ha több van neked, és ez a több mindig csak korlátoz, akkor oszd meg másokkal. Olyan ez, mint valami titokzatos egyensúlyozás, hogy természetes maradj. Nem kapaszkodsz, nem is utasítasz el magadtól semmit, nincs jelen a birtoklás, és nincs jelen a birtoklás megtagadása sem. Figyeld az állatokat, a madarakat: ők nem vesznek el semmit senkitől, és nem is adnak. A mindenséget élvezi mindenki, a mindenségen osztozunk. A madarak, a fák, az állatok mind-mind a természettel összhangban léteznek. Az állatoknak nincs szükségük semmiféle vallásra, a madaraknak nincs szükségük vallásra – ők nem természetellenesek. Csak az embernek van szüksége vallásra. És minél természetellenesebbé válik az ember, annál több vallásra van szüksége. Ne feledd ezt: minél inkább természetellenessé válik egy társadalom, minél magasabban fejlett technológiája van, annál több vallásra lesz szüksége. Sokan jönnek hozzám azzal a kérdéssel, hogy vajon miért van akkora felhajtás, olyan rengeteg kutatás és hajsza a vallásokkal kapcsolatban Amerikában… Ez azért van így, mert ma Amerika a legtermészetellenesebb ország; technológiailag, technikailag is a legfejlettebb. Amikor már mindent természetellenessé tettünk, eljön a technológia uralma. Benső lényed szomjazza, hogy megszabadulhasson a technológiától. Benső lényed szomjazza, hogy természetes lehessen, miközben az egész társadalom természetellenessé vált: kulturáltabbá, civilizáltabbá – sokkal természetellenesebbé. Amikor egy társadalom túlságosan kulturálttá válik, megjelenik a vallás, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Valójában ez egy leheletfinom egyensúlyozás. Egy természetes társadalomnak nincs szüksége vallásra. Lao Cu azt mondja: „Azt hallottam az aggastyánoktól, hogy volt idő, amikor az emberek természetesek voltak, amikor még nem volt vallás. Amikor az emberek még természetesek voltak, soha nem gondoltak a mennyországra és a pokolra. Amikor az emberek természetesek voltak, soha nem gondoltak erkölcsi előírásokra. Amikor az emberek természetesek voltak, nem volt törvény, nem voltak szabályok.” Lao Cu azt mondja, hogy az emberek a törvények miatt váltak bűnözőkké, az erkölcs miatt váltak erkölcstelenné, és a túl sok kultúra miatt… Kína például túlságosan sok kultúrát ismert, nincs még egy ország, amelyik annyira sokat ismert volna. Konfúciusz megalkotta örök érvényű törvényeit az ember nevelésére – háromezerháromszáz szabályt. Nemsokára megszületett Lao Cu, hogy kiegyensúlyozza őt, különben Konfúciusz az egész társadalom létét veszélyeztette volna: háromezerháromszáz szabály… Túl sok. Ezzel annyira kulturálttá teszed az embert, hogy az végül el is tűnik. Már egyáltalán nem is fog létezni! Lao Cu kitör, a szemétdombra hajítja az összes szabályt, és azt mondja, hogy az egyetlen arany szabály, hogy nem kell szabály. Megjelent az egyensúly. Lao Cu a vallás, Konfúciusz a kultúra. A vallásra úgy van szükség, mint a gyógyszerre, hiszen gyógyhatása van. Beteg vagy, gyógyszerre van szükséged, minél betegebb vagy, nyilván annál több gyógyszerre van szükség. Egy társadalom akkor válik beteggé, amikor elveszíti a természetest. Egy ember akkor válik beteggé, amikor elfeledkezik arról, hogy mi is a természetes. Tilopa pedig erről a természetességről és ellazultságról beszél teljes szívvel. Soha ne feledd el az ellazultságot a természetesség mellett, mert megtörténhet, hogy olyan erősen próbálkozol természetessé válni, hogy maga az erőlködés tesz természetellenessé. Így születnek a

125

mániák. Sok mániákussal találkoztam már, akik egy természetes tanításból valami tökéletesen természetelleneset csináltak. Például helyes szerves ételeket fogyasztani, semmi baj nincs vele, de ha túlságosan sokat foglalkozol ezzel, ha teljesen erre irányítod a figyelmedet, és minden pillanatban a szerves ételekre meg arra gondolsz, hogy még véletlenül sem kerülhet semmiféle szervetlen a testedbe, akkor túlzásba estél. Ismerek embereket, akik a természetes gyógymódokban hisznek, és a természetes gyógymódjaikon keresztül annyira természetellenessé váltak, hogy el sem tudod képzelni, hogyan történhetett ez meg. De megtörténik. Ha ráerőszakolnak valamit az elmére, akkor az abban a pillanatban természetellenessé válik. Az „ellazultan” kifejezést mindig észben kell tartani, különben az ember mániákussá válik, és megbolondul; kiválaszt magának egyvalamit, és olyan erővel kényszeríti rá az elméjére, hogy még a természetes is természetellenessé válik. Tilopa ellazult és természetes, és ilyen a tanítása is. Nem mondhatja, hogy ne adj, és ne végy el semmit, de mégis ezt mondja, tehát biztosan van emögött valami. Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges… A rejtett jelentés: maradj természetes. Ha a természet sugallatára megtörténik, hogy adsz, az csodálatos! És ha a természet által vezetve megtörténik, hogy valaki neked ad valamit, és te azt elfogadod, tökéletes. De ne tedd ezt a hivatásoddá! Ne teremts belőle szorongást magadnak. …mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való. Lao Cu elfogadást tanít. Tilopa pedig olyasvalamit tanít, ami túlhaladja az elutasítást és az elfogadást is. Tilopa valóban egyike a leghatalmasabb mestereknek. Ha visszautasítasz valamit, akkor természetellenessé válsz – ez érthető. Megjelenik benned a düh, te pedig az erkölcsi tanítások miatt, és azok miatt a különböző bonyodalmak – konfliktusok és erőszak – miatt, amibe a dühöd belekeverhetne téged, visszakényszeríted magadba. A haraggal együtt élni pedig nem könnyű, mert ha a haraggal akarsz együtt élni, akkor nem élhetsz senki mással. Bajt okoz, és rögtön megjelennek az erkölcsi tanítók, hogy segítsenek rajtad: „Fojtsd vissza, dobd el magadtól, utasítsd el, ne légy dühös!” Te pedig elkezded magadba fojtani. Abban a pillanatban, hogy visszafojtod, természetellenessé válsz, mert akármid van, azt a természet adta neked – ki vagy te, hogy visszafojtsd? Azt hiszed, az a része vagy az elmédnek, amelyik a főnököt játssza a másik résszel szemben? Nem, mindkét rész ugyanannak az egynek a részei. Ez így nem lehetséges. Folytathatod a játékot, de az elméd mérges részét nem fogja érdekelni az a másik rész, amelyik el akarja őt fojtani. Kivárja a megfelelő pillanatot, és kitör. Nem éri tehát semmi károsodás a düh-részeket, a szexualitás-részeket, a kapzsiság-részeket. Te tovább harcolsz fölöslegesen, millióféleképpen újra összerakod magad, mégis megmarad a viszály belül, továbbra is megosztott és darabokra hullott maradsz. Amint elfojtasz valamit, ellent mondasz a természetnek. Ne nyomj el semmit. Itt persze azonnal megjelenik az elfogadás: „ha nem taszítasz el magadtól valamit, akkor elfogadod”. De a helyzet ennél sokkal árnyaltabb. Tilopa azt mondja, hogy már az elfogadásban is ott van a visszautasítás, hiszen amikor azt mondod: „Igen, elfogadom.”, mélyen legbelül már el is utasítottad. Különben miért mondanád, hogy „Elfogadom”? Mi szükség van arra, hogy azt mondd: „elfogadom”? Az elfogadásnak csak akkor van értelme, ha egyben ott az elutasítás is. Egyébként értelmét veszti. Sokan jönnek hozzám ezzel a mondattal: „Igen, elfogadunk téged.” Látom az arcukat, hallom ahogy mondják, látom, hogy nem is tudják, hogy mit csinálnak: magukban már elutasítottak. Kényszerítik az elméjüket, hogy elfogadjanak, de közben egy részük elutasít. Még akkor is, amikor azt mondják, „igen”, ott van mögötte az, hogy „nem”. Maga az „igen” hordozza magában a „nem”-et. Az igen csupán egy fölösleges kapaszkodó, egyfajta dísz. Mélyen bennük látom az élő nemet rugdalózni, közben pedig azt mondják: „Elfogadunk.” De ezzel már el is utasítottál.

126

Ha nincs elutasítás, akkor hogyan lehetne elfogadás, hogyan mondhatnád, hogy „elfogadlak.” Ha nincs harc, hogyan mondhatnád: „Megadom magam!”? Ha ezt képes vagy megérteni, akkor egy olyan elfogadás jelenik meg benned, ami túl van már elfogadáson és elutasításon. Akkor egy olyan önfeladás történik meg benned, ami túl van mind a harcon, mind az önfeladáson – megjelenik a teljesség… …mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való. Amikor egyszerűen csak természetes vagy, nem utasítasz el magadtól semmit, nem is fogadsz el semmit, nem is harcolsz, nem is adod meg magad – sem igent, sem nemet nem mondasz, csak hagyod, hogy a dolgok maguktól történjenek –, akkor az történik, ami történni akar, te pedig már nem választasz. Bármi történt, te egyszerűen csak jegyzed, hogy megtörtént. Nem próbálsz megváltoztatni, enyhíteni semmit sem. Nem foglalkozol azzal, hogy fejleszd önmagad; az maradsz, ami vagy. Ez nagyon-nagyon fárasztó az elmének, mert az elme mindig javítani, tökéletesíteni akar. Az elme mindig azt mondja: „Még magasabbra is kapaszkodhatnál. Hatalmassá válhatnál. Itt-ott csiszolhatnál magadon, és akkor tiszta arannyá változhatnál. Fejlődj, alakulj át, változz meg, adj új formát magadnak!” Az elme újra és újra ugyanazt mondja: „Többre is van lehetőséged, még ennél is többet érhetsz el, hát érd el!” Akkor pedig megjelenik az elutasítás. De ha elutasítod egy részedet, nagyon nagy bajba kerülsz, mert az a rész is a tiéd, szervesen hozzád tartozik, nem dobhatod csak úgy el. Kettévághatod a testet, de nem vághatod ketté a lényedet, mert a lényed a teljesség. Hogyan vághatnád darabokra? Nincs olyan kard, ami erre képes lenne. Ha a szemeid ellentmondanak neked, azokat eldobhatod magadtól, ha a kezeid bűnt követnek el, levághatod őket, ha a lábaid vétkezni visznek, azokat is levághatod – mert a test nem te vagy, már most is el van választva tőled, így hát megszabadulhatsz tőle. De hogyan szabadulhatnál meg a tudatosságodtól? Hogyan fogod leválasztani magadról a legbenső valódat? Az nem anyagi természetű, nem érhetsz hozzá. Olyan, mint az üresség – hogyan vághatnál bele az ürességbe? A kardod keresztülhatol majd rajta, de az érintetlen marad. Ha túl sokszor próbálkozol, a kardod lehet, hogy eltörik, de az üresség sértetlen marad, nem tehetsz vele semmit. Legbenső lényed természete az üresség; Én-nélküliség, anyagtalanság. Van, de nem anyagi. Nem érhetsz hozzá, nincs rá mód. Ne fojts el semmit – az elme viszont itt azonnal közbeszól: „Rendben, akkor elfogadok mindent.” Az elméd soha nem hagy békén, úgy követ, mint egy árnyék. Akárhová mész, ő azt mondja: „Itt vagyok, veled vagyok, hogy segítsek. Amikor csak szükséged van rá, én ott leszek és segítek. Ne utasíts el magadtól semmit – persze, rendben van! Tilopának igaza van: fogadj el mindent!” És ha az elmére hallgatsz, újra beleesel ugyanabba a csapdába. Az elfogadás és az elutasítás ugyanannak az éremnek a két oldala. Tilopa így szól: …mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való. Nem fogadsz el, és nem is utasítasz el semmit. Tulajdonképpen semmit sem kell tenned. Senki nem kér téged semmire, csak arra, hogy lazulj el, és légy természetes. Légy önmagad, és hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek. A világ megy tovább nélküled is: a folyók továbbra is az óceánok felé hömpölyögnek, a csillagok is tovább úsznak az űrben, a nap is újra felkel minden reggel, az évszakok ugyanúgy követik egymást, fák nőnek, virágoznak majd eltűnnek, és mindez megtörténik nélküled is. Nem tudnál végre természetes lenni, ellazulni, és együtt haladni a mindenséggel? Nekem ezt jelenti a szannyász. Néhányan ezt kérték tőlem: „Adj nekünk határozott utasításokat. Te minden további nélkül megadod nekünk a szannyászt, és soha nem beszélsz nekünk a szabályokról. Mit vársz el tőlünk?” Én nem várok el semmit sem. Én azt akarom, hogy ellazult és természetes legyél. Légy önmagad, és hagyd, hogy a dolgok megtörténjenek. Akármi történjék is, feltétel nélkül, akármi: jó vagy rossz,

127

boldogtalanság vagy boldogság, élet vagy halál, akármi is történik, hagyd, hogy megtörténjen. Ne állj az útjába. Te csak pihenj. Az egész lét tovább halad, és olyan tökéletesen jól halad, ahogy kell. Miért aggódsz akkor magad miatt? Nincs szükség arra, hogy tökéletesítsd magad, nincs szükség arra, hogy megváltozz. Csak maradj ellazult és természetes; a fejlődés magától megtörténik majd, és akkor a változások is elérkeznek, te pedig tökéletesen átalakulsz – de nem önmagad által. Ha te próbálod meg, akkor ugyanúgy cselekszel, mint aki a saját lábánál fogva próbálja magát felemelni. Őrültség! Ne próbálkozz ezzel. Olyan ez, mint amikor egy kutya a saját farkát kergeti. Téli reggeleken, napkelte után sok ilyen kutyát láthatsz. Csöndesen üldögélnek, jól érzik magukat, majd hirtelen megpillantják a farkukat maguk mellett – csábítónak látszik. Honnan tudhatná szegény kutya, hogy a farok hozzá tartozik? Ugyanez a helyzet veled is, te is ugyanebben a csónakban evezel: megjelenik a kísértés, a farok csábító, kihívást jelent, és rögtön rávetheted magad! A kutya próbálkozik. Először csak nagyon lassan és csöndesen, hogy a farok nehogy gyanút fogjon. De akármit is csinál, a farok mindig ugyanolyan távol marad, mint előtte. Ekkor elkezdődik egy lázas üldözés, a kutya egyre fürgébb lesz: „Mit képzel magáról ez a farok…?” Kihívásként éli meg. Most már ugrál, de minél nagyobbakat ugrik, annál nagyobbakat ugrik a farok is. Egy kutya meg tud őrülni így. Ez az, amit a spirituális útkeresők is csinálnak önmagukkal. Saját farkukat kergetik gyönyörű téli reggeleken – teljesen fölöslegesen. Hagyd békén! Légy természetes és ellazult – ki tudná elkapni a saját farkát? Ugrasz egyet, erre a farok is veled ugrik, te pedig csalódott vagy. Aztán odajössz hozzám, és azt mondod: „A kundalini nem emelkedik.” Mit tehetnék én? Te a saját farkadat kergeted, és közben lemaradsz a gyönyörű reggelről. Maradhattál volna nyugodtan és csendben. Sok légy repült arra magától, reggelizhettél volna egy jót belőlük. De te csak a farkadat kergetted – ettől a legyek is megrémülnek, így a finom reggeli lehetősége is elúszik… Te csak várj! – tudva, hogy a dolgokat nem lehet megjavítani, hiszen már most is tökéletesek. Neked csak jól kell érezned magad. Minden kész az ünneplésre, semmi sem hiányzik. Ne bonyolódj bele fölösleges tevékenységekbe – és a spirituális fejlődés az egyik legképtelenebb tevékenység. …csakis természetesnek maradni szükséges, mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való. Mivel az álaja nem született… Az álaja egy buddhista kifejezés, és az otthont, a belső otthont, a legbelső ürességet, a legbelső égboltot jelenti. Mivel az álaja nem született, senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be. Ne aggódj. Mivel a legbelső égboltod sohasem született, meghalni sem tud. Mivel senki nem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be, halhatatlan. És mivel a mindenség adott neked életet, mivel az élet a teljességből érkezik, hogyan fejleszthetné őt tovább egy rész? Minden egy forrásból ered, hagyd, hogy a forrás tápláljon mindent, hiszen az a forrás végtelen. Fölöslegesen állsz az útjába, és fölöslegesen rángatod a folyót, ami már most is a tenger felé folyik magától… …senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be. A belső tisztaságod tökéletes! Nem szennyezheted be. Ez a tantra lényege. Minden vallás azt állítja, hogy ezt el kell érned. A tantra azt mondja, hogy már el is érted. Minden vallás azt mondja, hogy keményen dolgoznod kell érte. A tantra azt mondja, hogy a kemény munka miatt nem fogod megtalálni. Lazulj el egy kicsit kérlek. Pusztán azáltal, hogy ellazulsz, eléred az elérhetetlent.

128

…senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be. Biztos nagyon sok mindent csináltál már – de ne aggódj a karmák miatt, mert nincs az a tett, ami beszennyezheti legbensőbb lényedet. Ez a Jézus szűz fogantatásáról szóló mítoszok alapja is. Nem azt jelentik, hogy Jézus édesanyja, Mária szűz lett volna – nem, hanem ez egy tantrikus megközelítés. Jézus sok tantrikával találkozott indiai útja során, és megértette, hogy a szüzességet nem lehet elpusztítani, és hogy minden gyermek egyfajta szüzességből születik meg. A keresztény teológusok rengeteget nyugtalankodtak, hogy hogyan bizonyíthatnák be, hogy Jézus egy szűztől született. De erre semmi szükség. Minden gyermek a szüzességből születik meg, mert a szüzességet nem lehet elpusztítani. Hogyan szennyezhetnéd be a szüzességet? Pusztán az által, hogy két emberi lény, egy férj és egy feleség, vagy egy szerelmes pár mélységes nemi örömöt él át? Hogyan lehetne ezzel beszennyezni a szüzességet? A legbensőbb lényed megfigyelő marad, nem válik részesévé. A testek találkoznak, az energiák találkoznak, az elmék találkoznak, és ebből keletkezik egy csodálatos pillanat. De a legbelső lényed kívül marad, és megfigyel. A szüzességet nem lehet elpusztítani. Nyugaton tehát sokat aggódnak, hogy hogyan bizonyítsák be, hogy Jézust egy szűz anya szülte. Én pedig azt mondom, hogy nincs a világon egyetlen olyan gyermek sem, akit ne szűz anya szült volna. Minden gyermek szüzességből születik. Minden pillanatban, akármit is csinálsz, te kívül maradsz. Nincs olyan cselekedet, amely sebet ejthetne rajtad, mert ez egyszerűen lehetetlen. Amint ellazulsz és megérted ezt, többé nem aggódsz, hogy mit kellene tenned és mit nem. Akkor hagyni fogod, hogy a dolgok a saját útjukat kövessék. Te pedig csak lebegsz, mint egy fehér felhő, sehová sem tartasz, csak élvezed a pillanatot, a gyönyörű vándorlást. …senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be. A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel… A dharmata azt jelenti, hogy mindennek megvan a saját alapvető természete. Ha saját otthonodban maradsz, akkor idővel minden feloldódik a saját természetében. Csak te vagy az, aki megzavarja ezt. Ha önmagadban, az álajában, a legbelső égboltodon – abban a tökéletes tisztaságban – maradsz, és csak lebegsz, ahogy a felhők az égen, akkor nem hagysz nyomot. A cselekedetek jönnek és mennek, sok minden történik, de mélyen legbelül semmi nem történik. Ott egyszerűen csak létezel. Ott csak a lét van. Oda nem érnek el a tetteid, a gondolataid. Ha ellazult és természetes maradsz ebben a benső otthonban, egy idő után látni fogod, hogy minden természeti erő a maga módján létezik. A testet öt elem alkotja. A föld idővel egyesül a földdel, a levegő a levegővel, a tűz a tűzzel… Ez történik, amikor meghalsz: minden elem megtalálja a maga nyugalmát. A dharmata az összes létező elemi természetét jelenti – minden megtalálja a saját otthonát. Te a tiédet, és minden más is a sajátját, hozzád hasonlóan. Akkor már nincs több akadály. Kétféleképpen élhetsz, és kétféleképpen halhatsz meg. Az egyik módja az életnek az, ahogyan általában mindenki él: rengeteg mindennel összekeveredve, a belső égboltról teljesen elfeledkezve. Az élet másik módja pedig az, hogy önmagadban megpihensz, és engeded, hogy az elemi erők a maguk útját járják. Amikor a tested megéhezik, elindul, hogy ételt keressen magának. Egy megvilágosodott ember belül marad, a saját otthonában. A test érzi az éhséget, és ő figyel. Elindul, hogy csillapítsa éhségét, ő pedig figyel. A test rátalál az ételre, s ő csak figyel. A test elkezd enni, ő közben figyel. A test megemészti az ételt, majd megnyugszik, s ő még mindig figyel. Egyre csak figyel, többé nem szereplője a történéseknek. Nem tesz semmit, ő már nem cselekvő. A test megszomjazik, s ő csak figyel. A test áll vagy mozog – ez mind az elemi erők működése. Teljesen fölöslegesen mondod, hogy „szomjas vagyok” – nem te vagy szomjas! Össze vagy zavarodva. A test szomjas, és a test meg fogja találni a maga útját. Arra fog menni, amerre a víz van.

129

Ha belül maradsz, látni fogod, hogy minden magától történik. Még a fák, az ego és elme nélküli fák is megtalálják a víz forrását. A gyökerek elindulnak, és felkutatják a forrást. Néha akár száz méter mélyre is lehatolnak, hogy vizet találjanak. Ez volt az egyik legelképesztőbb felfedezés a botanikusok számára; nem tudják megmagyarázni, hogyan történhet ilyesmi. Van egy fa. Úgy száz méterre, északra van egy forrás, egy kis erecske a földbe rejtve. Hogyan tudja a fa, hogy abba az irányba kell növesztenie a gyökereit, nem pedig dél felé? Száz méter nagyon nagy távolság, a fának pedig nincs egója, vagy elméje. De az elemi erők… a fa elkezd gyökereket növeszteni északi irányba, és egy nap eléri a víz forrását. A fa az ég felé növekszik… Afrikában, a dzsungelben a fák nagyon magasra nőnek. Muszáj nekik, mert az erdő olyan sűrű, hogy ha a fák nem nőnének olyan magasra, nem érnék el a napot, a fényt és a levegőt. Így hát egyre magasabbra és magasabbra és magasabbra nőnek, keresik az útjukat. Még a fák is megtalálják a víz forrását – akkor neked mi okod lenne az aggodalomra? Jézus ezért mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat, és elmélkedjetek: ők nem fáradoznak.” Ők nem csinálnak semmit, mégis minden megtörténik magától. Amikor önmagadban otthonra találsz, az elemi erők saját kristálytisztaságukban kezdenek el működni. Neked nem kell részt venned. A tested megéhezik, a test elindul – és olyan csodálatos dolog a test önálló mozdulatait figyelni. Ez valóban az egyik legcsodálatosabb élmények egyike: figyelni a tested, ahogy magától mozdul, és megtalálja az ételt, vagy a vizet. Megjelenik a szerelem utáni szomjúság, a tested pedig elindul. Te továbbra is ott pihensz önmagadban, azután megérted, a tettek nem hozzád tartoznak: te nem vagy cselekvő, pusztán egy megfigyelő. Ha ezt megérted, eléred az elérhetetlent. Ha ezt megértetted, mindent megértettél, ami megérthető. A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel, S minden önakarat és büszkeség a semmibe vész. És ha egyszer felfedezted, hogy a dolgok maguktól történnek, akkor hogyan erősíthetnéd tovább az egód, hogyan növelhetnéd tovább a büszkeségedet? Hogyan mondhatnád, hogy „én”, amikor az éhség megtalálta a maga útját, csillapítja önmagát, megelégedettséggé változik át; amikor az életnek megvan a saját útja, beteljesíti önmagát, eléri a halál pillanatát és elpihen…? Ki vagy te, hogy azt mondd, „Én vagyok”? A büszkeség, az én, az önakarat mind-mind eltűnik majd. Te pedig nem teszel semmit, nem akarsz semmit – csak pihensz legbensőbb lényed mélyén, a fű pedig nő magától… Minden történik magától. Nehéz ezt megértened, hiszen úgy nőttél fel, azt tanították neked, hogy cselekedned kell, hogy állandóan aktív, mozgó, küzdő és cselekvő legyél. Olyan miliőben nevelkedtél, ami szerint harcolnod kell a túlélésért, különben elveszel, semmit nem érsz el az életedben. Az ambíció mérgét nevelték beléd. Főleg Nyugaton létezik egy rendkívül képtelen kifejezés: az „akaraterő”. Ez abszurd. Olyan, hogy akaraterő, nem létezik – ez álom és képzelődés. Az akaratra nincs is szükség. A dolgok maguktól történnek, hiszen ez a természetük. Történt egyszer, hogy Lin Csi mestere meghalt. A mestert sokan ismerték, de Lin Csi még nála is ismertebb lett. A mester csöndes ember volt, így sokan csak Lin Csi – akiről szintén azt állították, hogy megvilágosodott – által ismerték őt meg. Amikor a mester meghalt, több ezres tömeg gyűlt össze, hogy leróják tiszteletüket, és végső búcsút vegyenek tőle. Az emberek egyszer csak észrevették, hogy Lin Csi sír és zokog; úgy gördültek le a könnyek az arcán, mintha kisgyerekként az édesanyja halt volna meg. Az emberek nem hittek a szemüknek, hiszen azt hitték róla, hogy ő már megvilágosodott. Most meg úgy sírt, mint egy kisgyerek. Persze nincs ezzel semmi baj, amikor valaki tudatlan – de ha már felébredt, és ő maga is azt tanítja, hogy a legbelső lényünk halhatatlan, örökké él, soha nem hal meg… mi történt most vele? Néhányan, akik bensőséges viszonyban voltak vele, odamentek hozzá, és azt mondták neki:

130

– Nincs ez így jól Lin Csi. Mit fognak gondolni az emberek? Már most is azt suttogják, hogy tévedtek, amikor azt hitték, hogy te már megérkeztél. A tekintélyed forog kockán. Hagyd abba a sírást! Egy olyan embernek, mint te, nincs szüksége a sírásra. Lin Csi így válaszolt: – Mit tehetnék? A könnyek csak jönnek! Ez az ő dharmatájuk. Ki vagyok én, hogy megállítsam őket? Nem taszítom el magamtól, de a magamévá sem teszem őket: én itt maradok belül, a lényem legmélyén. A könnyek meg csak folynak le az arcomon, én nem tehetek ez ellen semmit. Ha a tekintélyem forog kockán, hát legyen. Ha az emberek úgy gondolják, hogy mégsem világosodtam meg, az az ő dolguk. Én mit tehetnék? Már réges-rég magam mögött hagytam a cselekvőt, bennem nincs többé senki, aki bármit is tenne. Ez az egész egyszerűen csak történik. Ezek a szemek maguktól sírnak, mert többé nem láthatják a mestert. A szemeimnek az ő látása volt a táplálék, ez éltette őket. Én pontosan tudom, hogy a lélek örökké él, és hogy soha senki nem hal meg, de hogyan magyarázzam ezt meg ezeknek a szemeknek? Mit mondhatnék nekik? Ők nem hallanak – nincs fülük. Hogyan tanítsam meg ezeknek a szemeknek, hogy ne sírjanak, ne könnyezzenek, hogyan tanítsam meg nekik, hogy az élet örök? És hogy jövök én ahhoz, hogy ezt tegyem? Az ő dolguk, hogy mit csinálnak. Ha úgy érzik sírniuk kell, hát sírjanak. A természetesség és ellazultság azt jelenti, hogy a dolgok anélkül történnek meg, hogy te közbeavatkoznál. Nem kell sem elfogadni, sem eltutasítani magadtól azt, ami történik, így az akaraterő magától a semmibe vész. Maga a fogalom ürül ki, és válik erőtlenné. Egyszerűen kiszárad, és a büszkeség nyomtalanul szétoszlik a semmiben. Nehéz egy megvilágosodott embert megérteni. Egyik idea sem tud helyt állni. Hogyan fogsz Lin Csiről vélekedni? Ő azt mondja: „Tudom, tudom. De ezek a szemek csak sírnak… hát hadd sírjanak, ettől majd megnyugszanak. Nem láthatják többé ezt az embert, a testét hamarosan elégetik, nekik pedig ez volt a legalapvetőbb táplálék. Nem ismertek a mesterénél hatalmasabb szépséget, csodásabb bájt. Túl sokáig nevelkedtek ennek az embernek a látásán, az arcán. Most pedig természetes, hogy szomjaznak és éheznek utána. Persze hogy most úgy érzik, kirántották a talajt alóluk – hát sírnak!” A természetes ember csak ül, és hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek körülötte. Ő semmit sem tesz. Tilopa pedig azt mondja: csakis ekkor jelenik meg a mahámudrá, az egész létezéssel átélt legvégső, legeslegvégső orgazmus. Ekkor megszűnik a belső megosztottságod. A belső eged eggyé vált a külső éggel. Nincs többé két ég – csak egy van.

131

132

Tizedik fejezet: A végső megértés A dal így ér véget: A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is. A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet. A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül. A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés; az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz; végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad. Mindenki szabadnak születik, mégis rabszolgaként hal meg. Az élet kezdete még teljességgel ellazult és természetes, de nemsokára belép a társadalom, a szabályok és megkötések, az erkölcs, a fegyelem, és a különböző tanítások, így az ellazultság, a természetesség és a spontaneitás elvész. Az ember egyfajta páncélt növeszt maga köré. Egyre merevebbé és merevebbé válik. A belső lágyság eltűnik. Az ember védőfalat hoz létre lénye felszínén, hogy sebezhetetlenné váljon, hogy megvédje magát, hogy reagálni tudjon a kívülről érkező támadásokra, hogy megteremtse a biztonságérzetet – így azonban elvész a szabadság. Az ember a másik tekintetét fürkészi; a többiek jóváhagyása és elutasítása, megvetése és nagyrabecsülése egyre értékesebbé válik a szamara. A többi ember lesz a mérce, őket utánzod és követed, hiszen közöttük kell élned. Egy gyermek még nagyon képlékeny, a legkülönbözőbb formákat képes magára ölteni. A társadalom pedig elkezdi a formaosztást: jönnek a szülők, a tanárok, az iskolák – a gyerek lénye pedig egy idő után karakterré alakul. Megtanul minden szabályt. Vagy konformistává válik, vagy lázadni fog, de mindkettő rabságot jelent. Úgy is bebörtönzi magát, ha konformistává, ortodoxszá és megalkuvóvá válik, és úgy is, ha hippivé lesz és átesik a másik végletbe, csak akkor egy másfajta börtönbe zárja magát. Hiszen az ellenállás is csak attól a jelenségtől függ, ami ellen az egyik lázad, és amihez a többiek alkalmazkodnak. Elzarándokolhatsz a világ legtávolabbi sarkába, akkor is csak ugyanazok ellen a szabályok ellen lázadsz. Mások betartják őket, te ellenállsz, de a fókuszban ugyanazok a szabályok vannak. Mindkét oldal ugyanabban a csónakban utazik – lehet, hogy hátat fordítanak egymásnak, de a csónak ugyanaz. Egy vallásos ember soha nem alkalmazkodik semmihez, és soha nem is lázad semmi ellen. Számára nincsenek követendő vagy elvetendő szabályok – az ő életében semmiféle szabály nem létezik. A vallásos ember szabad saját lényében, nincs szokásokból és neveltetésből kialakított formája. Nem kulturált lény – ez nem azt jelenti, hogy civilizálatlan és primitív, hiszen ő maga a legmagasabb fokú civilizáció és kultúra megvalósulásának lehetősége, de ő maga nem kulturált. Önnön tudatosságában fejlődött, már nincs szüksége szabályokra: túllépett rajtuk. Őszinte, de nem azért, mert ez a szabály. Pusztán azáltal, hogy ellazult és természetes, őszintévé válik – ő maga válik az őszinteséggé. Részvétet érez, de nem azért, mert követi a „Légy könyörületes!” előírást, nem. Ha ellazult és természetes, egyszer csak elkezdi érezni, hogy a részvét ott hömpölyög körülötte mindenütt. Ennek semmi köze őhozzá, ez egyszerűen csak a tudatossága fejlődésének mellékterméke. Ő nem a társadalom ellen, és nem is a társadalomért van – egyszerűen túllépett rajta. Újra gyermekké vált, egy teljesen ismeretlen világ, egy új dimenzió gyermekévé – újjászületett. Minden gyermek természetesnek és ellazultnak születik. Aztán belép a társadalom, mert bizonyos okokból be kell lépnie… Nincs ebben semmi rossz, hiszen ha a gyereket egyedül hagyják, sosem fog fejlődni, így vallásossá sem válhat – így pont olyanná válna, mint egy állat. A társadalomnak meg kell jelennie, és a társadalmon túl kell jutni – erre szükség van. Csak egy dologra kell emlékezni: ez pusztán egy folyosó, amin át kell menni – a házat nem itt kell felépíteni. Az egyetlen dolog, amit nem szabad elfelejteni az, hogy a társadalomhoz alkalmazkodni kell, majd tovább kell lépni, a szabályokat meg kell tanulni, majd el kell felejteni őket.

133

A szabályok azért jelennek meg az életedben, mert rajtad kívül vannak mások is, nem vagy egyedül. Amikor a magzat még az édesanya méhében él, tökéletesen egyedül van, ott nincs szükség szabályokra. A szabályok csak akkor jelennek meg, amikor kapcsolatba kerülsz másokkal – mivel nem vagy egyedül, gondolnod kell másokra, tekintettel kell lenned másokra. Az anyaméhben a gyermek egyedül van: nincs szükség szabályra, erkölcsre, fegyelmezésre, ott nincs rend. Ám abban a pillanatban, ahogy megszületik, már a legelső lélegzete is a társadalomhoz köti. Ha a gyerek nem sír fel, az orvos azonnal kikényszeríti belőle a sírást, hiszen ha néhány percig nem sír fel, akkor megfullad. Muszáj sírnia, mert ez a sírás nyitja meg az utat afelé, hogy lélegezni tudjon – ez tisztítja ki a torokcsatornát. Kényszeríteni kell, hogy sírjon – tehát már az első lélegzete is kapcsolatba kerül a társadalommal, és a gyerek formálása elkezdődik. Ebben nincsen semmi rossz. Ennek meg kell történnie… de ennek olyan módon kellene megtörténnie, hogy a gyerek soha ne veszítse el a tudatosságát, soha ne azonosuljon a kulturális mintákkal, mélyen legbelül maradjon mindig szabad, tudja, hogy a szabályokat be kell tartani, de nem a szabályok jelentik az életet – ezt kell megtanítani neki. Egy társadalom akkor cselekszik helyesen, ha azt tanítja: „Ezek a szabályok jók, de nem tökéletesek, és vannak ezeken kívül más szabályok is. Az embernek nem szabad hozzákötnie magát ezekhez a szabályokhoz, hiszen egy nap majd túl kell rajtuk lépni.” A társadalom akkor cselekszik helyesen, ha tagjainak a civilizáció mellett egyben a transzcendenciát is megtanítja. Így lehet vallásos egy társadalom. Ha soha nem tanítja a transzcendenciát, akkor az a társadalom pusztán világi és politikai – semmi vallás nincs benne. Egy bizonyos határig másokra kell hallgatnod, de azután el kell kezdened önmagadra figyelni. A legvégén el kell érned az eredeti állapotot. Mielőtt meghalsz, újra egy ártatlan gyermekké – ellazulttá és természetessé – kell válnod, mert a halálban újra az egyedüllét dimenziójába lépsz. Épp úgy, ahogy az anyaméhben, a halál birodalmában is egyedül leszel újra. Ott nem létezik társadalom. Kell, hogy találj az életedben néhány olyan tiszta pillanatot – mint oázist a sivatagban –, ahol egyszerűen csak becsukod a szemed, és túllépsz a társadalmon, belépsz önmagadba, saját méhedbe – ez a meditáció. Bár a társadalom jelen van, te csak behunyod a szemeidet, elfelejted, és újra egyedül vagy. Ott nincsenek szabályok, nincs szükséged a személyiségedre, az erkölcsödre, szavakra, nyelvre. Belül lehetsz ellazult és természetes. Nőj fel ebbe az ellazult természetességbe. Még ha szükség is van valamilyen külső fegyelmezésre, belül maradj vad. Ha valaki képes legbelül vad maradni, miközben elvégzi azokat a dolgokat, amiket a társadalom megkíván tőle, akkor hamarosan elérkezik arra a pontra, ahol átlép a túloldalra. Elmesélek egy történetet, azután sorra vesszük a szútrákat. Ez egy szufi történet: egy öregember, egy fiú és a szamaruk együtt vándorolt. Már egészen közel értek egy városhoz, ahogy mindketten ott mendegéltek a szamaruk mellett. Arra ment néhány iskolás gyerek, és kuncogni, vihogni kezdtek: – Nézzétek ezeket a bolondokat! Ott van velük egy egészséges szamár, ők mégis gyalogolnak. Legalább az öregember ráülhetne a szamárra. Az öregember és a fiú meghallották ezt: – Most mi legyen? Az emberek nevetnek rajtunk, és nemsokára beérünk a városba, úgyhogy jobb ha úgy teszünk, ahogy ők mondják. Így hát az öregember ráült a szamárra, a fiú pedig követte őket. Megint csak közel értek néhány emberhez, akik ahogy megpillantották őket, így szóltak: – Nézzétek! Az öregember ott ül a szamáron, az a szegény gyerek meg gyalogol. Ez képtelenség! Az öregnek kellene gyalogolnia, a gyereknek meg a szamáron kellene ülnie. Helyet cseréltek hát: most az öreg kezdett gyalogolni, és a fiú ült a szamáron. Megint jöttek néhányan, majd így szóltak: – Nézzétek ezeket a bolondokat! És milyen szemtelen ez a fiú, hogy ő ül a szamáron. Az öreg talán az apja, vagy a tanítója, aki mellette gyalogol. Ez ellenkezik az előírásokkal!

134

Mit kellene tenni hát? Mindketten úgy gondolták, csakis egy megoldás van: mindkettőjüknek rá kell ülni a szamárra, hát így is tettek. De megint csak jött egy-két ember, akik így szóltak: – Nézzétek milyen kegyetlenek ezek az emberek! Az a szegény szamár majd kileheli a lelkét: két ember egy szamáron. Inkább nekik kellene cipelniük azt a szegény szamarat a vállukon. Már majdnem elérték a városhatárt, amikor elértek egy folyóhoz és a rajta keresztülívelő hídhoz. Újra tanácskozni kezdtek: – Jobb lesz, ha úgy viselkedünk, ahogy az itteniek jónak látják, különben őrülteknek fognak minket nézni. Kerestek hát egy bambusznádat, azt rátették a vállukra, és úgy cipelték a lábánál fogva fellógatott szamarat. A szamár ellenkezni próbált, hisz a szamarakat semmire sem könnyű kényszeríteni. Megpróbált elszökni, mert ő nem akart a társadalomhoz alkalmazkodni, nem akarta azt csinálni, amit a többiek mondanak. De a két ember túlerőben volt vele szemben, a szamárnak tehát meg kellett adnia magát. A híd közepére érve azután megint szembe találkoztak egy csapat emberrel, akik hamar körül is vették őket: – Nézzétek ezeket az őrülteket! Soha nem láttunk még ilyen háborodottakat! A szamár arra való, hogy a hátára ülve közlekedjetek, nem pedig arra, hogy a vállatokon cipeljétek! Megőrültetek? A szamár a nagy tömegtől egyre nyugtalanabbá vált, végül annyira izgatott lett, hogy leugrott, és a hídról a folyóba zuhant, majd odaveszett. Mindketten leballagtak a folyópartra, ám a szamár már halott volt. Leültek, majd az öreg így szólt: – Figyelj most rám… Ez egy nem mindennapos történet, hiszen az öreg egy szufi mester, egy megvilágosodott ember volt, a fiú pedig a tanítványa. Az öregember épp egy leckét próbált megtanítani a fiúnak, mert a szufi bölcsek mindig úgy tanítanak, hogy szituációkat teremtenek. Ők azt mondják, a szituáció átélése nélkül nem lehetséges mély megértés. Így hát ezt a szituációt is csak a fiú számára hívta elő. Az öregember tehát így szólt: – Látod, épp úgy, ahogyan most a szamár, te is halott leszel, ha túl sokban követed mások véleményét. Ne törődj azzal, hogy mit mondanak mások, mert milliónyi ember él még rajtad kívül, akiknek mind-mind más véleménye lesz. Mindenkinek megvan a saját véleménye, és ha te ezekre hallgatsz, az a halálodat fogja jelenteni. Ne hallgass senki másra. Maradj mindig önmagad. Egyszerűen csak menj el mellettük, és légy közömbös. Ha állandóan másokra figyelsz, akkor mindenki ide-oda fog rángatni. Soha nem leszel képes elérni a saját legbensőbb központodat. Mára mindenki excentrikussá vált. Ez a gyönyörű szó azt jelenti, „a középponton kívül lévő”, és általában az elmebetegeket hívjuk így. De mindenki excentrikussá vált, mindenki kívül került a középpontján, és az egész világ ehhez segít hozzá, mert mindenki ide-oda lökdös téged. Az anyád észak felé, az apád dél felé, a nagybátyád, a bátyád, a feleséged mind-mind más irányba. Mindenki egy bizonyos irányba akar téged terelni. Egy idő után elérkezik a pillanat, amikor már sehol sem vagy. Ott vagy minden utak kereszteződésében; északról dél felé, délről kelet felé, keletről nyugat felé ráncigálnak, és te semerre sem haladsz. Idővel ez az állapot állandósul, és excentrikussá válsz. Ez a helyzet. És ha továbbra is mások véleményét hallgatod, ahelyett, hogy a saját központodra figyelnél, ez az állapot továbbra is fennmarad. Minden meditáció ahhoz segít hozzá, hogy megtaláld a középpontodat, hogy ne azon kívül élj, segít, hogy eljuthass a saját középpontodba. Hallgass a belső hangodra, érezd, és indulj el ezzel az érzéssel. Egy idő után majd nevetni fogsz mások véleményén, vagy egyszerűen csak közömbössé válsz irántuk. És amint megtalálod a középpontodat, rendkívül erőssé válsz. Akkor már senki sem tud ráncigálni, lökdösni téged semerre – senki nem meri. A középpontodban olyan hatalmas erővel rendelkezel, hogy aki csak közel jön hozzád, egyszerűen elfelejti a véleményét. Ha valaki azzal a szándékkal érkezik, hogy elráncigáljon

135

valamerre, amint hozzád ér, elfelejti, hogy mit is akart. Sőt, amint a közeledbe ér, ő kerül a te hatásod alá. Így történhet meg, hogy egyetlen ember olyan erős lesz, hogy egy egész társadalom, egy egész történelem nem képes egyetlen centire sem elrángatni. Így létezhetett Buddha, így létezhetett Jézus. Egy Jézust meg lehet ölni, de semmire sem lehet kényszeríteni. Elpusztíthatod a testét, de őt magát nem taszíthatod arrébb egy centit sem. Nem azért, mert annyira hajthatatlan vagy makacs lenne, hanem pusztán azért, mert ő már lénye középpontjában van, és tudja mi a jó neki, mi az, ami boldoggá teszi. És ez megtörtént: őt nem tudod új célok felé csalogatni, nincs az a vonzerő, ami képes lenne őt bármi más cél felé elcsábítani. Ő már megtalálta az otthonát. Türelmesen végighallgat téged, te azonban nem tudod őt elmozdítani. Ő már ott van a középpontban. A középpont megtalálása az első lépés ahhoz, hogy az ember ellazult és természetes lehessen. Egyébként ha természetes és ellazult vagy, bárki bárhova elvihet téged. Ezért nem engedik, hogy a gyerekek természetesek és ellazultak legyenek: még nem elég érettek hozzá. Ha természetesek és ellazultak maradnának, folyton csak össze-vissza rohangálnának, és elvesztegetnék az egész életüket. Ez az, amiért én azt mondom, hogy a társadalom szükséges munkát végez. Védetté tesz, felépít egy sejtszerű személyiséget, ami azután az ember citadellájává válik. Erre szükség van: a gyerekek nagyon sérülékenyek, bárki tönkre tehetné őket. Ott a tömeg, és ők nem találják az utat – szükségük van hát egy személyiség-páncélra. De ha ez a személyiség-páncél válik az egész életeddé, akkor elvesztél. Nem szabad a citadelláddá válnod, maradj te a várúr, és legyél képes ki is sétálni onnan, különben nem védelmet fog nyújtani, hanem csak a börtönöddé lesz. Képesnek kell lenned arra, hogy kilépj a személyiségedből. Képessé kell válnod arra, hogy félretedd a vezérelveidet. Képesnek kell lenned arra, hogy teljesen új módon adj választ az életnek, ha a helyzet azt kívánja meg. Ha ez a képesség elvész, akkor megmerevedsz, és nem tudsz majd ellazulni. Ha ez a képesség elvész, akkor természetellenessé és rugalmatlanná válsz. A rugalmasság fiatalságot, a merevség öregséget jelent. Minél rugalmasabb vagy hát, annál fiatalabb is, és minél merevebb, annál öregebb. A halál az abszolút merevség, az élet pedig a tökéletes ellazultság és rugalmasság. Erre mindig emlékezned kell, ha meg akarod érteni Tilopát. A befejező szavai így hangoznak: A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is. A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet. A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül. Ezek rendkívül fontos szavak. A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is… A tudás mindig „ebből” vagy „abból” származik. A megértés azonban egyikből sem. A tudás mindig kettősséget hordoz magában: az egyik ember jó, és tudja is, hogy mi a jó, a másik pedig rossz, és ő is tudja mi a rossz, de mindketten csak az egész töredékeit képviselik. A jó nem teljes ember, mert nem tudja, mi az a rossz, így a „jósága” szegényes, hiszen hiányzik belőle az az ismeret, amit a „rossz” nyújthat… De a rossz ember sem teljes: neki a „rosszasága” szegényes, ő azt nem tudja, hogy mi az a jó. Az életet pedig ez a kettő együtt jelenti. Az értő ember se nem jó, se nem rossz – ő megérti mindkét oldalt. És ebben a megértésben túl is lép mindkettőn. Egy bölcs se nem jó, se nem rossz ember. Nem gyömöszölheted be őt egyetlen kategóriába sem. Számára nem létezik skatulya, nem tudod sehová sem besorolni. Megragadhatatlan, kicsúszik a kezeid közül. Akármit is állíts róla, az mindig csak részigazság lesz, soha nem lehet teljes. Egy bölcsnek lehetnek barátai, követői, akik azt hiszik, ő Isten, mert kizárólag a jót látják meg benne. És ugyanennek a bölcsnek lehetnek ellenségei, rosszakarói is, akik azt gondolják róla, hogy ő

136

maga a Sátán megtestesülése, mert ők csak a rossz oldalát látják. De rájössz majd, hogy egy bölcs sem ez, sem az – vagy épp mindkettő egyszerre. És ez ugyanazt jelenti. Ha mindkettő vagy egyszerre: jó és rossz is, akkor egyik sem vagy, mert ezek a jelzők semlegesítik, sőt megsemmisítik egymást, és csak űr marad utánuk. Ezt nagyon nehéz megértenie a nyugati elmének, mert a nyugati kultúra tökéletesen kettéválasztotta az Istent és az ördögöt. Minden ami rossz, az az ördöghöz tartozik, és minden ami jó, az Istenhez. A menny és pokol különálló, körülhatárolt birodalmak, és nagy távolság van köztük. Ezért tűnnek a keresztény szentek olyan fakónak a tantra bölcsei mellett – nagyon fakónak. Ők nem ismerik az élet másik oldalát, és ez az, amiért annyira félnek tőle, folyton reszketnek a félelemtől. Egy keresztény szent állandóan Istenhez könyörög, hogy az védje meg őt a Gonosztól. A Gonosz pedig mindig ott bujkál a sarokban – ő megpróbál kitérni a Gonosz elől, de ha valami elől ki akarsz térni, akkor az mindig ott bujkál majd az elmédben. Ezért fél és reszket. Egy Tilopa nem ismer félelmet, rettegést, és soha nem megy Istenhez könyörögni, hogy az védje meg. Ő védve van. Mi az ő védelme? A megértés. Ő mindent megélt már, eljutott a Gonosz birodalmának legtávolabbi sarkáig, és megélte a mennyeket is. Most már tudja, hogy mindkettő ugyanannak két különböző aspektusa csupán. Már nem aggódik sem a jó, sem a rossz miatt. Most egy ellazult és természetes, egyszerű életet él. Számára nem léteznek előre meghatározott fogalmak. Kiszámíthatatlan marad. Egy Tilopának a viselkedését nem tudod előre megjósolni. Szent Ágostonét, és más szentekét igen, de a tantra bölcseit nem számíthatod ki. Képtelen vagy rá, mert ők egyszerűen kiszámíthatatlanok. Minden egyes pillanatra más választ adnak, és senki nem tudja, senki, még ők maguk sem tudják, hogy mit. Ez benne a szépség. Hiszen ha tudod a jövőt, akkor nem vagy szabad lény, akkor bizonyos szabályok szerint mozogsz. Előre kialakított személyiséged van, és ez alapján kell valahogyan reagálnod. Így nem az életnek válaszolsz. Senki nem mondhatja meg előre, hogyan fog egy Tilopa viselkedni egy adott helyzetben. Nem tőle függ: maga a szituáció hozza meg a választ. Ő pedig se rokonszenvet, se ellenszenvet nem érez semmivel kapcsolatban sem. Spontán fog cselekedni, nem pedig a múltja, a jövőképe, vagy a pillanatnyi eszméi alapján reagálni. Nem, ő nem reagálni fog, hanem cselekedni itt és most, az ő válasza teljes lesz, és senki nem mondhatja meg előre, hogy mi fog történni. A megértés meghaladja a kettősség határait. Azt mondják, Tilopa egyszer egy barlangban időzött, amikor egy vándor, egy kereső jött el hozzá látogatóba. Tilopa épp evett, és edénynek egy emberi koponyát használt. A vándor megijedt. Hátborzongató volt! Ő azért jött, hogy megismerjen egy bölcset, ez az ember meg itt úgy néz ki, mint egy fekete-mágus. „Egy emberi koponya… és ez az ember láthatóan élvezi.” Ráadásul egy kutya is ott ült Tilopa mellett, és a kutya is ugyanabból a koponyából falatozott. Amikor a vándor odaért hozzájuk, Tilopa odahívta magához: – Gyere ide – mondta. – Nagyszerű, hogy időben érkeztél, mert ez mindenem. Ha ez elfogy, akkor huszonnégy óráig nem lesz semmi más. Talán holnap valaki hoz majd valamit. Gyere hát, és csatlakozz hozzánk! A vándor mély undort érzett magában – egy emberi koponya, mint edény… ráadásul egy kutyával együtt! Így szólt: – Én ettől undorodom. Tilopa pedig így válaszolt: – Akkor menekülj innen amilyen gyorsan csak tudsz, fuss, és vissza se nézz, mert akkor Tilopa nem neked való. Miért undorodsz ettől az emberi koponyától? Te oly régóta cipeled a sajátodat, mi rossz van abban, ha én ételt rakok bele? Az étel a legtisztább dolgok egyike. Attól nem undorodsz, ami saját koponyádban van? Az agyadtól, a gyönyörű gondolataidtól, az erkölcsösségedtől, a jóságodtól és jámborságodtól? Ezek mind a koponyádban vannak. Én csak az ebédemet rakom bele. Neked viszont az összes mennyországod, poklod, Isteneid, Brahmáid mind-mind a koponyádban vannak.

137

Mostanra bizonyára teljesen összemocskolódtak – inkább attól kellene undorodnod. Sőt, te magad is ott vagy a koponyádban. Miért undorodsz? A vándor megpróbált kitérni, és racionalizálni az érzését: – Nem a koponya, hanem emiatt a kutya miatt. Tilopa elnevette magát: – Te is voltál kutya elmúlt életeidben, hiszen mindenkinek végig kell mennie az összes lépcsőfokon. Mi bajod a kutyákkal? És mi a különbség közötted és egy kutya között? Ugyanaz a mohóság, ugyanaz a nemiség, ugyanaz a harag, ugyanaz az erőszak, agresszivitás, ugyanaz a félelem. Miért teszel úgy, mintha felsőbbrendű lennél? Tilopát nehéz megérteni, mert számára a ronda és a gyönyörű nem jelentenek semmit; a tisztának és a tisztátalannak, a jónak és a rossznak nincs értelme. Az ő megértése a teljességből ered. A tudás részleges, a megértés teljes. És amikor a mindenségre tekintesz, minden különbözőség eltűnik. Mi a ronda, és mi a gyönyörű? Mi a jó, és mi a rossz? Ha képes vagy a mindenségre madártávlatból tekinteni, akkor az összes különbség, az összes határvonal egyszerre eltűnik. Olyan ez, mint amikor egy repülőről néz le az ember. Hol van akkor Pakisztán, és hol India? Hol van Anglia és hol Németország? Az összes határ eltűnik, és az egész Föld eggyé olvad össze. Ha pedig még magasabbra emelkedsz egy űrhajóval, és a Holdról nézed, meglátod, a Föld mennyire kicsi lett egyszerre – hol van akkor Oroszország, és hol van Amerika? Ki kommunista, és ki kapitalista? Ki hindu, és ki mohamedán? Minél magasabbra emelkedsz, annál kevesebb különbséget látsz – a megértés a legmagasabb, azon túl nincs semmi. A legmagasabb csúcsról nézve minden eggyéválik mindennel. A dolgok összeérnek, összemosódnak, és eggyéolvadnak. A határvonalak eltűnnek… egy forrás nélküli mérhetetlen óceán… a végtelenség. A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is. A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet. Tilopa azt mondja, légy ellazult és természetes – nem azt, hogy légy lusta, és menj aludni. Ellenkezőleg, amikor ellazult és természetes vagy, hihetetlenül találékonnyá válsz. Rendkívül kreatív leszel. A tevékenység helyett a cselekvés van jelen. Az elfoglaltság megszállottsága eltűnik, elpárolog, ellenben fantasztikus leleményesség és kreativitás veszi át a helyét. Milliónyi dolgot csinálsz majd, de nem megszállottságból, hanem mert annyira sok energia tölt ki, hogy muszáj alkotnod. Az ellazult és természetes ember könnyen felfedezi magában a kreativitást. Bármit csinál, az egy kreatív jelenség. Amihez csak hozzáér, műalkotássá lesz. Bármit is mond, az költészet. Már a járása is művészi. Ha megpillantasz egy buddhát sétálni, megérted, hogy már a mozgása is egy műalkotás. Már a járásával is megteremt egyfajta ritmust, egyfajta miliőt, egyfajta hangulatot maga körül. Ha egy buddha felemeli a kezét, azonnal megváltoztatja ezzel a klímát. Nem ő csinálja ezeket a dolgokat, azok pusztán megtörténnek. Nem ő a cselekvő. Tökéletes nyugalomban, legbelül harmóniában és egységben, csöndességben, végtelen energiától túlcsordulva, szétáradón, minden pillanatban a kreativitás, a kozmikus kreativitás nyilvánul meg rajta keresztül. Emlékezz erre. Ezt nem szabad elfelejteni, mert sokan félreértik és azt gondolják: „ha tevékenységre nincs szükség, akkor biztosan cselekvésre sincs szükség”. A cselekvésnek azonban alapvetően más minősége van. A tevékenység mindig beteges. Ha elmész egy elmegyógyintézetbe, láthatod, hogy ott minden beteg el kell hogy foglalja magát valamilyen tevékenységgel, mert ez az egyetlen módja, hogy elfeledkezzenek önmagukról. Találkozhatsz olyannal, aki egy nap háromezerszer megmossa a kezeit, mert tisztaságmániás. Ha megakadályoznád őt ebben, akkor gyakorlatilag nem lenne képes elviselni önmagát, kibírhatatlanná válna a helyzete. Ez egyfajta menekülés.

138

A politikusok, azok, akik vagyon és hatalom után sóvárognak, mind elmebetegek. Nem tudod leállítani őket, mert fogalmuk sincs, hogy akkor mit csináljanak. Magukba zuhannának, és ez több, mint amit el tudnának viselni. Azok az emberek, akik túlságosan el vannak foglalva mindenfélével, valójában önmaguktól félnek. A tevékenység egyfajta menekülés: belemerülve elfeledkezhetsz önmagadról. Olyan ez, mint az alkohol, vagy mint egy kábító méreg. Fel kell hagyni a tevékenységgel, mert az beteges. Beteggé tesz. A cselekvést azonban nem szabad eldobni – az csodálatos. Mi a cselekvés? A cselekvés válasz: amikor szükség van rá, cselekszel; amikor nincs rá szükség, pihensz. Jelenleg olyan dolgokat művelsz, amikre nincs is szükség, és ha most el szeretnél nyugodni, nem lennél rá képes. A cselekvés embere, az abszolút cselekvés embere cselekszik – amikor pedig a helyzet úgy hozza, elpihen. Én most hozzád beszélek… A beszéd lehet tevékenység és cselekvés is. Vannak emberek, akik képtelenek abbahagyni; csak beszélnek, csak beszélnek… Még ha le is lakatolnád a szájukat, belül minden ugyanúgy folyna tovább, tovább locsognának, ők nem képesek leállni. Ez tevékenység egy lázas megszállottság. Te itt vagy, és én hozzád beszélek: még én sem tudom, hogy mit fogok mondani, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem ejtem a mondat utolsó szavait. Addig én sem vagyok tudatában, hogy mi is lesz a mondat. Nem csak te, de én is a hallgatósághoz tartozom. Csak amikor kimondtam valamit, akkor tudom, hogy azt mondtam. Sem te, sem én nem tudjuk megjósolni, hogy mit fogok mondani. Még a következő mondat sincs meg – hisz azt a te állapotod hozza majd el. Tehát bármit is mondok, azért nem egyedül én vagyok a felelős. Ne feledd: felerészben te vagy a felelős. Fele-fele: te teremted meg a helyzetet, én cselekszem. Ezért ha a hallgatóságom megváltozik, a beszédem is megváltozik. Minden a helyzettől függ, én semmit nem alkotok meg előre. Nem tudom mi fog történni, és ezért gyönyörű ez a számomra is. Mert ez egy válasz, egy cselekvés. Amikor ti nem vagytok itt körülöttem, akkor egyetlen szó sem úszik át a belső égen. Hiszen az csak te lehetnél. Ezért van az, hogy az emberek gyakran ezzel jönnek hozzám: „Épp meg akartunk kérdezni tőled valamit, amikor te már válaszoltál is rá.” Ez szinte mindennap megtörténik. Amikor megfogalmazódik benned egy kérdés, annak a kérdésnek te megteremted magad körül egyfajta légkörét; úgy jössz ide, hogy az a kérdés teljesen betölt téged. Mit tehetnék ilyenkor? Válaszolnom kell. A kérdésed egyszerűen teremt egy helyzetet, amire nekem válaszolnom kell. Ezért van az, hogy még mielőtt feltennéd a kérdést, megapod a választ. Ha valaki nem kap választ a kérdésére, akkor ennek oka őbenne van; talán elfelejtette a kérdését, mire ideért. Reggel még a fejében volt, de mire ideértél, elfelejtetted. Vagy épp túl sok kérdésed volt, és nem tudtad biztosan, melyiket is akarod feltenni; összezavarodtál, bizonytalan, határozatlan lettél. Ha te bizonyos vagy a kérdésedben, akkor a válasz is megérkezik. Ezt nem én csinálom, ez egyszerűen csak megtörténik. Te megalkotod a kérdést, én pedig belesodródom. Muszáj, mert egyébként nincs is mit mondanom. Ha nekem már eleve lenne valami mondandóm, akkor te lényegtelenné válnál. Akkor teljesen mindegy, hogy mi lenne a kérdésed, mert így bennem már előre meglenne, hogy mit fogok mondani. Akkor teljesen mindegy lenne, hogy itt vagy-e velem, vagy sem. Az Össz-India Rádió meghívott, hogy beszéljek az egyik adásban, de ezt rendkívül nehéznek találtam, mert úgy éreztem, gyakorlatilag senkihez nem beszélek, olyan személytelen! Egyszerűen azt válaszoltam: – Ez nem nekem való. Nekem ez túl nagy megerőltetés. Nincs ott senki, és nem tudom, mit is mondjak. Akkor szervezkedtek kicsit, majd azt mondták: – Megoldhatjuk: az alkalmazottak közül néhányan ideülhetnek eléd. – De akkor nem ti fogjátok megadni a témát, hanem azok az emberek, akik ideültek elém. Teljesen fölösleges lenne. Megadtok nekem egy témát, néhányan odaülnek, akik viszont egyáltalán nem

139

részesei a megadott témának. Olyan ez, mintha egy halottakból álló hallgatóságnak beszélnék – válaszoltam nekik. Amikor jelen vagy, te teremted meg a kérdést, te teremted meg a helyzetet, és a válasz már árad is feléd. Ez egy személyes jelenség. Ezért nem mentem többé a rádióba. Azt mondtam nekik: – Ez nem nekem való. Ez így lehetetlen. Nem tudok gépekhez beszélni, mert azok nem teremtik meg számomra azt az atmoszférát, amiben sodródni tudok. Én csak emberekhez tudok beszélni. Ezért nem írtam soha egyetlen könyvet sem. Nem tudok! Kinek tenném? Ki fogja elolvasni? Anélkül, hogy ismerném azt, aki elolvassa, és anélkül, hogy ő megteremtené a légkört, nem tudok írni. Kinek írnék? Én kizárólag leveleket írok, mert akkor tudom, hogy valakinek írok. Lehet, hogy valahol az Egyesült Államokban van éppen, de az nem számít. Az a pillanat, amikor neki írom a levelet, egy személyes jelenséggé változik: akkor ott van ő is. Mialatt írok, ő segít nekem. Nélküle nem is lehetséges, hiszen ez egy párbeszéd. Ez cselekvés. Abban a pillanatban, ahogy elmész, minden mondat eltűnik belőlem: nem lebegnek többé itt a szavak, nincs rájuk szükség. És ennek így kell lennie! Amikor sétálsz, a lábaidat használod, de amikor leülsz egy székre, mi értelme van tovább mozgatni a lábadat? Az őrültség. Amikor egy párbeszéd létrejön, szükség van a szavakra, amikor kialakul egy helyzet, szükség van a cselekvésre. De hagyd, hogy a mindenség döntse el. Ne te légy a helyzetet eldöntő tényező, ne dönts. Akkor nincs többé karma, csak haladsz előre, pillanatról-pillanatra, mindig üdén. A múlt minden pillanatban magától elenyészik, és megszületik a jövő, te pedig olyan ártatlanul úszol át belé, mint egy gyermek. A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet. A cselekvés megtörténik, de ragaszkodás nélkül. Nem érzed úgy: „ezt én tettem meg”. Én sem érzem úgy, hogy ezt én mondtam az imént. Pusztán azt, hogy ez jött ki belőlem, most ez történt meg. A mindenség tette, a világmindenség pedig se te, se én nem vagyok: a mindenség mindenki és senki egyszerre. A mindenség lebegve kering, mindent átjár, és dönt: nem te vagy a cselekvő. Sok minden teremtődik meg rajtad keresztül, de nem te vagy a teremtő. A teremtő mindig a világmindenség marad – te egyszerűen csak eszköz, közvetítőeszköz vagy a számára. Egy üres bambusznád leszel… a mindenség ráhelyezi ujjait a bambusznádra, azután az ajkait, fuvolává alakul, és megszületik a dallam. Honnan jön ez a dallam? Abból az üres bambusznádból, amit „fuvolának” hívsz? Nem. A világmindenség ajkairól? Nem. Honnan jön? Mindent magában foglal: az üres bambusznádat, a mindenség ajkait, a fuvolást és a hallgatóját is – mindent magában foglal. Elég egy kis változtatás, és már nem ugyanaz. Elég csak egy rózsa a szoba sarkában, és ez a szoba többé már nem ugyanaz. Hiszen a rózsának is megvan a saját aurája, a saját lénye. Így hát befolyással is lesz a környezetére: befolyásolni fogja a megértésedet, befolyásolni fog mindent, amit mondok – mert a mindenség együtt, nem pedig különálló részekként mozog. Rengeteg minden történik, de senki sem cselekvő. …ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet. Amikor pedig nem te vagy a cselekvő, hogyan is jelenhetne meg a ragaszkodás? Csinálsz valami kis apróságot, és máris hozzákötöd önmagad. Azt mondod: „Ezt én tettem.” Szeretnéd, ha mindenki tudná, hogy ezt meg azt te tetted. Ez az ego a gátja a végső megértésnek. Felejtsd el a cselekvőt, és hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek meg. Ezt érti Tilopa az ellazultság és természetesség alatt. A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.

140

Ez egy rendkívül mély mondat, nagyon kifinomult és érzékletes. Tilopa így szól: „Mit jelent a végső beteljesülés? A magadban hordozottat remény nélkül megvalósítani.” Azt, hogy a benső tér tökéletes és teljes – remény nélkül. Miért hozza fel a „remény” szót? Mert a reménnyel együtt jön a jövő, a reménnyel együtt jön a vágy, a reménnyel együtt jön a fejlődés irányába tett erőfeszítés, a reménnyel együtt jön a mohóság, a reménnyel együtt jön az elégedetlenség, és végül természetesen megjelenik a frusztráció. Nem azt mondja, hogy légy reménytelen, hiszen a reménytelenség is a reménnyel jár együtt. Csupán annyit mond: „remény nélkül” – nem reménnyel telve, és nem is reménytelenül, mert ez mindkettő a reményhez kapcsolódik. Ez óriási problémává vált a Nyugat számára, hiszen Buddha is ezt mondta, de a nyugati gondolkodók ebből azt szűrték le, hogy ezek az emberek mind pesszimisták. Ez nem így van. Nem pesszimisták, és nem is optimisták – ez a jelentése annak, hogy „remény nélkül”. Ha valaki reménykedik, azt optimistának hívják. Azt mondjuk róla, hogy „még a legsötétebb felhőben is meglátja az áttörő napsugarakat”, hogy „még a legsötétebb éjszakában is meglátja a hajnal fényét”. Ő optimista. És ott a pesszimista, aki épp az előző ellentéte. Ő még a legnagyobb napsütésben is sötét fellegeket lát az égen. Ha a reggelről beszélsz neki, azt mondja: „Minden napfelkelte vége az, hogy beesteledik.” De ne feledd: annak ellenére, hogy egymás ellentétei, mégsem különböznek. A nézőpontjuk ellenkező, de az elméjük egy és ugyanaz. Mindegy, hogy a ragyogó napot látod meg a sötét felhőben, vagy épp a sötét felhőt a ragyogó napsütésben, mindig csak egy részt látsz. Ott a megkülönböztetésed: választasz, és így soha nem láthatod meg a teljességet. Buddha, Tilopa és én se optimisták, se pesszimisták nem vagyunk – egyszerűen csak eldobtuk a reményt. A reménnyel megjelenik az optimizmus és a pesszimizmus. Mi egyszerűen eldobjuk magát a remény érméjét, és ezzel egyszerre eltűnik annak mindkét oldala is. Ez egy teljesen új dimenzió, nehéz megérteni. Tilopa úgy látja a dolgokat, ahogy vannak – ő nem választ. Együtt látja a reggelt és az estét, együtt látja a tövist és a rózsát, együtt látja a fájdalmat és a gyönyört, együtt látja a születést és a halált. Nincs saját döntése. Se nem pesszimista, se nem optimista – remény nélkül él. Remény nélkül létezni pedig egy határtalanul csodálatos létállapot. Már maguk a szavak: „remény nélkül” legbelül pesszimista hangulatot keltenek, de ennek csak a nyelv az oka, hisz az, amiről Tilopa beszél, a nyelv felett áll. Azt mondja: A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül. Pusztán felfedezed önmagad teljességének minőségét, és egyszerűen csak az vagy, ami. Nincs szükség semmiféle fejlődésre, változásra, haladásra, növekedésre – semmi szükség nincs ezekre. Nem kell semmit sem csinálnod magaddal. Egyszerűen ez a helyzet. Amint mélyen belemerülsz abba, hogy ez a helyzet, hirtelen minden virág és tövis eltűnik, az összes éj és nappal elenyészik; eltűnik élet és halál, nyár és tél. Semmi sem marad – mert eltűnt a ragaszkodás. És amint elfogadod önmagad olyannak, amilyen vagy, amint elfogadod a téged épp körülölelő helyzetet olyannak, amilyen – megszűnik minden probléma, minden kérdés. Nincs többé mit megválaszolni – csak te maradsz. Megjelenik egyfajta ünneplés, ami nem a remény ünnepe – pusztán azért születik meg, mert az energia mindent eláraszt. Virágba borulsz, de nem valami jövőbeni cél érdekében. Egyszerűen csak nem tudsz mást tenni. Amikor valaki ráeszmél lényének milyenségére, elkezdődik a virágzás és ünneplés minden látható ok nélkül. Miért vagyok boldog? Mi az, ami nekem megvan, neked pedig nincs? Miért vagyok én derűs és nyugodt? Megvalósítottam valamit, amit neked még meg kellene valósítanod? Elérkeztem valahová, ahová te még nem érkeztél el? Nem. Egyszerűen csak megpihentem saját lényem milyenségében. Bármilyen is vagyok – jó, rossz, erkölcsös vagy erkölcstelen – akárki is legyek, belenyugodtam lényem milyenségébe. Elhagytam minden fejlődésre irányuló erőlködést, és eldobtam a jövőt. Lemondtam a reményről, és a reményről való lemondással eltűnt minden. Egyedül vagyok, és egyszerűen boldog vagyok, minden ok nélkül. Csöndes, mert most – remények nélkül – már nem is tudom, hogy hogyan kell nyugtalanságot teremteni. Remények nélkül hogyan is tudnál zűrzavart gerjeszteni önnön lényedben?

141

Ne feledd ezt el: minden erőfeszítés egy olyan ponthoz vezet végül, ahol minden erőfeszítést elhagysz, és könnyeddé válsz. És az egész kutatásod egy olyan ponthoz fog elérkezni, ahol egyszerűen csak megvonod a vállad, és leülsz egy fa alá megpihenni. Minden út lényed legbelső minősége felé vezet – és ez minden pillanatban veled van, most is. Tehát az egész pusztán csak egy kicsivel több tudatosság kérdése. Mi a baj veled? Milliónyi emberrel találkoztam már, de még egyetlenegyet sem láttam, akivel tényleg lett volna valami komoly baj, de az emberek mégis megteremtik ezeket. Teremtők vagytok, hatalmas megteremtői betegségeknek, bajoknak, problémáknak, amiket azután üldözni kezdtek, hogy vajon milyen módon lehetne megoldani őket? Először megteremted, azután üldözőbe veszed őket. De először is minek teremted meg őket? Csak dobd el a reményt, a vágyakozást, és tekints egyszerűen arra, amilyen már most is vagy. Csukd be a szemed, lásd meg, ki vagy valójában, és kész! Ez még egy szempillantás alatt is lehetséges, nincs szükség időre ehhez. Ha gondolkodsz rajta, akkor szükséged van az időre, az a fokozatos fejlődés. Pusztán az elmédnek van szüksége időre, egyébként semmi szükség az időre. A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül. …minden, ami megvalósítható, itt van belül. Ez a jelentése annak, hogy „a magadban hordozott”. Minden, amit megvalósíthatsz, már most is ott van lényed legmélyén. Az ember tökéletesnek születik, másképp nem is lehet, hiszen a tökéletességből születik meg. Ezt jelenti Jézus mondata: „Én és az Atyám egyek vagyunk.” Mit mond ezzel? Azt, hogy nem lehetsz más, mint a világmindenség, hiszen a világmindenségből bukkansz fel te is. Belemártod a kezed az óceánba, kiemelsz egy kis tengervizet, megízleled: ugyanaz az íz mindenütt. A tengervíz egyetlen cseppjében rálelhetsz a tenger teljes vegytanára. Ha képes vagy megérteni egyetlen csepp tengervizet, megértetted az összes tengereket, múltat, jövőt, jelent – hisz egy kis csepp egy miniatűr óceán. Te pedig a világmindenség vagy, csak miniatűr formában. Amikor egyre mélyebbre merülsz el önmagadban, és felismered ezt, hirtelen nevetés tör elő belőled; elneveted magad. Mert mit kutatsz? Maga a kereső volt saját kutatásának tárgya – az utazó végcélja önmaga volt. Ez a végső beteljesülés: önmagadat megvalósítani, az abszolút tökéletességedet remény nélkül megvalósítani. Különben, ha a remény megjelenik, akkor egyre csak a nyugtalanságodat fogja gerjeszteni. Újra elkezdesz gondolkodni: „Ennél több is lehetséges.” A remény mindig álmokat szül: „Valami többre is lenne lehetőség. Persze jó ez így, de…” Vannak, akik ezzel jönnek hozzám: „Nagyon jól megy a meditáció. Ez a technika nagyon jó, de inkább adj nekünk egy másikat, hogy tovább fejlődhessünk.” Néha még az is megtörténik, hogy ezt hallom: „Minden csodálatos…!” Aztán kisvártatva ugyanez a hang így szól: „És most?” Ekkor kavarog fel benned a remény. Ha minden csodálatos, akkor miért kérdezed azt, hogy „És most?” Akkor, amikor minden rossz volt körülötted, mindig azt kérdezted: „És most?” Most pedig, hogy minden csodálatos lett, újra azt kérdezed: „És most?” Hagyd már abba… ezt a reménykedést. Épp a minap jött oda hozzám valaki ezzel: „Most minden csodálatos, de ki tudja, mit hoz a holnap?” Minek hozod szóba a holnapot, amikor most minden teljesen jól van úgy, ahogy van? Nem vagy képes problémák nélkül létezni? Most minden jó, kivéve azt az aggodalmadat, hogy vajon a holnap jó lesz-e vagy rossz. A ma tökéletes. És mit gondolsz miből fog a holnap megszületni? A mából. Miért kellene hát aggódni? Ha a ma csöndes volt, akkor a holnap még csöndesebb lesz, hisz a mából fog előtűnni. De te ezzel az aggodalmaddal még a mát is lerombolod, és ahogy elérkezik a holnap, már tele is leszel frusztrációval és azt mondod: „Na tessék, erről beszéltem, ezért aggódtam – és most megtörtént!” Megtörtént, de miattad történt. Egyébként nem történt volna meg! Ha békén hagytad volna a jövőt, soha nem történt volna meg! Ez az elme önpusztító, öngyilkos és egy bizonyos szempontból nagyon is önbeteljesítő hajlama, így mindig mondhatja ezt: „Én figyelmeztettelek. Figyelmeztettelek, mielőtt megtörtént volna, de te nem

142

hallgattál rám.” Most majd úgy gondolod: „Igen, ez így van, az elmém figyelmeztetett, és én nem hallgattam rá.” De az egész pusztán azért történt meg, mert az elméd figyelmeztetni kezdett. Sok minden történik így… Ha elmész egy asztrológushoz, egy jyotishihez, vagy egy tenyérjóshoz, hallasz tőlük valamit a jövődről, és amikor azok a dolgok megtörténnek, azt hiszed, hogy tényleg megjósolták a jövődet. Pedig épp az ellenkezője történik: mivel megjósolták, az elméd megteremtette, és így végül meg is történt. Ha valaki azt mondja neked, hogy a jövő hónapban, március 13-án meg fogsz halni, akkor a lehetőség megjelenik; nem azért, mert az illető tudja a jövődet, hanem azért, mert megjósolja a jövődet. Ezután majd állandóan március 13-a jut az eszedbe, még aludni sem fogsz tudni e nélkül a gondolat nélkül; még álmodni sem, még szeretni sem fogsz tudni enélkül. Huszonnégy órán keresztül ez fog menni benned: „Március 13-án meg fogok halni…” Ez azután egyfajta recitálássá, önhipnózissá változik át benned. Körbe-körbe fog keringeni benned, és minél közelebb lesz március 13-a, annál gyorsabban fog pörögni. Az önmegvalósítás pedig: március 13-án… Megtörtént egyszer, hogy egy német tenyérjós megjósolta saját halálát. Előtte már nagyon sok mindenkinek megjósolta a halálát, és az úgy is lett, ezért hát teljesen meg volt győződve arról, hogy a jóslatai helyesek voltak, különben miért teljesültek volna? Mivel elég öreg volt már, néhány barátja azt javasolta neki, hogy jósolja meg a sajátját is. Elkezdte tanulmányozni a tenyerét, a horoszkópját és a többi ostobaságot, és végül döntött saját haláláról: arról, hogy ezen és ezen a napon fog megtörténni, kora reggel, hat órakor. Azután elkezdte várni a napot. Amikor elérkezett, és közeledett a hat óra… ő már öt órától készen állt, és az óráját figyelte. A halál minden pillanattal közelebb és közelebb ért, végül elérkeztek a legutolsó pillanatok – azután jött még egy pillanat, az óra mutatója már egészen közel volt a hatoshoz, és ő még mindig életben volt. Hogyan lehetséges ez? Másodpercek teltek el, és amikor az óra épp hatot ütött, ő fogta magát, és izgalmában kiugrott az ablakon… mert az nem lehet, hogy semmi ne történjen… Persze meghalt – pont ahogy megjósolta. Az elmének van egy önbeteljesítő mechanizmusa. Légy ennek tudatában! Ha boldog vagy, az elme azt mondja: „Persze, hogy boldog vagy, nagyon helyes – de mi lesz holnap?” Az elméd máris eltorzította, tönkretette ezt a pillanatot: behozta a holnap gondolatát. Most már a holnap ebből az elméből fog megszületni, nem pedig abból az áldott pillanatból, ami előtte ott volt. Ne reménykedj se így, se úgy, se valamiért, se valami ellen; hagyd el a reményt. Maradj a pillanattal, a pillanatban, a pillanatért. Nincs másik pillanat, csak ez. És bármi is történjen, az ebből a pillanatból fog előjönni, miért kellene hát aggódni? Ha ez a pillanat gyönyörű, akkor hogyan lehetne szörnyű a következő? Honnan születik? A pillanat növekszik, és egyre csodálatosabb lesz – így kell lennie. Nincs szükség arra, hogy gondolkodj rajta. Amint megvalósítod azt, hogy saját benső tökéletességeddel maradj… Ne feledd, nekem szavakat kell használnom, és ez megteremti annak a veszélyét, hogy félreérted, amit mondok. Amikor azt mondom, maradj a benső tökéletességeddel, lehet, hogy elkezdesz aggódni, mert néha talán úgy érzed, nem vagy tökéletes – de akkor maradj a tökéletlenségeddel! A tökéletlenség is tökéletes! Nincs vele semmi baj, maradj vele. Ne mozdulj el ebből a pillanatból: az „itt-és-most” az egész lét. Minden, amit megvalósíthatsz, itt van és most van, még akkor is, ha tökéletlennek érzed magadat – csodálatos, légy tökéletlen! Ilyen vagy, ez vagy te. Ha feltámad benned a nemi vágy – tökéletes! Engedj neki utat magadban. Ilyen vagy, ilyennek akart Isten is. Szomorú vagy – csodálatos, légy szomorú! Csak ne mozdulj el a pillanatból. Maradj a pillanattal, és idővel érezni fogod, hogy a tökéletlenség beleolvad a tökéletességbe, a szexualitás felolvad a belső extázisban, és a harag szétolvad az együttérzésben. Ebben a pillanatban, ha képes vagy önnön teljességedet megélni, akkor nincs semmi baj. Ez a végső beteljesülés. Ebben nincs remény, mert nincs rá szükség. Annyira tökéletes, hogy nincs szükség semmilyen reményre. A remény nem egy örvendetes állapot. Reménykedni mindig azt jelenti, hogy valami nincs rendben – ezért kezdesz valami ellen, vagy valamiért reménykedni. Szomorú vagy, ezért elkezdesz a jókedvben reménykedni. Már maga a reménykedésed azt mutatja, hogy szomorú vagy. Rondának érzed magad, erre elkezdesz egy gyönyörű külsőben reménykedni. A

143

reménykedésed mutatja meg, hogy ronda vagy. Mondd el a reményeidet, és megmondom ki vagy – nagyon egyszerű: pont az ellenkezője. Hagyd el a reményt, és csak legyél. Amikor ezt először kipróbálod, ez fog történni: A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés; az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz; végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad. Ha itt és most jelen vagy, megtörténik az első szatori, a megvilágosodás első felvillanása. Belül pedig ezt fogod érezni: „A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés…”, mert olvadni kezd az elméd. Jelenleg olyan, mint egy megfagyott gleccser – de ha ellazult és természetes maradsz, ha hű vagy a pillanathoz, és hitelesen itt és most vagy jelen: az elme olvadni kezd. A Nap energiáit hoztad el neki. Az „itt-és-most”-ban létezés hihetetlen energiákat gyűjt magába. Se nem a jövőbe, se nem a múltba tartva, olyan fergeteges mennyiségű energia gyűlik össze benned, hogy ez az energia elkezdi felolvasztani gleccserszerű elmédet. Az energia tűz, az energia a Napból ered. Amikor nem mozdulsz, tökéletes nyugalomban vagy, itt és most – nincs több jövés-menés, és lényed minden részecskéje a középpont felé néz – minden energiaszivárgás megszűnik, mert az energia csak a vágyakon és a reményeken keresztül tud elszivárogni. A „jövőd” üt rést rajtad. A motivációid gerjesztik a szivárgást: „Csinálj valamit! Légy valaki! Szerezd meg azt magadnak! Miért vesztegeted az időd azzal, hogy itt üldögélsz? Gyerünk! Indulj! Csináld!” – ezzel megjelent rajtad a lék. Ha egyszerűen csak itt vagy, akkor hogyan szivároghatna el belőled bármi is? Az energia összefut, visszahullik rád, egyfajta tűzkörré alakul – végül az elme gleccsere olvadozni kezd. A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés… Minden zuhan. Az egész elme zubogva zuhan, zuhan, zuhan – meg is rémülsz talán. Az első szatori környékén nagyon nagy szükség van a mester bensőséges és mély közelségére, hiszen ki mondaná neked: „Ne félj – ez gyönyörű. Zuhanj tovább!”? Már attól a szótól, hogy „zuhanás” félelem tölti el az embert, hisz a zuhanásról mindenkinek a feneketlen mélység jut az eszébe, az, hogy elveszíted a talajt a lábad alól, és az ismeretlen felé haladsz. A zuhanás a halál érzetét hordozza magában – ezért fél az ember. Voltál valaha hegytetőn, egy magas csúcson, ahonnan lenéztél a mélységbe, a völgybe? Émelygés, remegés és félelem tör rád, mintha a mélység maga a halál lenne, és magához húzna. Amikor az elme olvadni kezd, minden egyszerre zuhanni kezd, valóban minden. A szerelmed, az egód, a sóvárgásod, az indulataid, a gyűlöleted – minden, amivel eddig törődtél, hirtelen meglazul, és zuhanni kezd, mintha a ház akarna szétesni. Egy káosszá változol – nincs több rend, minden fegyelmed eltűnik. Eddig valahogyan egyben tartottad önmagad, valahogy magadra kényszerítettél egy kontrollt, egy fegyelmet. Most, hogy ellazult és természetes vagy, mindez zuhanni kezd. Rengeteg minden, amit elnyomtál magadban, most felbugyog, a felszínre tör. Egy káosszal szembesülsz mindenütt; olyan leszel, mint egy őrült. Az első lépést nagyon nehéz megtenni, mert akármit is erőltetett rád a társadalom, akármit is tanultál, akármire nevelted magad, az zuhanni kezd. Az összes szokásod, minden irányultságod, utad egyszerre elenyészik. Az identitásod elpárolog, nem tudod majd, hogy ki is vagy valójában. Egészen mostanáig jól tudtad, hogy ki vagy: tudtad a neved, ismerted a családodat, a helyedet a világban, tudtad mekkora a tekintélyed, mekkora tisztelet övez… mindent tudtál. Mindennel tisztában voltál, most pedig minden olvadni kezd, az identitásod eltűnik. Sok mindent tudtál – most semmit sem tudsz. Eddig a világ bölcsnek tartott, most pedig zuhansz, és teljesen tudatlannak érzed magad.

144

Ez történt Szókratésszel is. Az volt az első szatori pillanata, amikor így szólt: „Most már csak azt tudom, hogy semmit sem tudok. Csak egyetlen egy dolgot tudok: hogy tudatlan vagyok.” Ez az első szatori. A szufiknak van erre az időszakra, arra az emberre, aki eljut ebbe az állapotba, egy szavuk: maszt, ami annyit tesz, „őrült”. Rád néz, de nem lát téged. Körbe-körbe bolyong, és nem tudja hová megy. Össze-vissza beszél. Képtelen megtartani a mondandója összefüggőségét. Egy szó, azután egy szünet; azután egy másik, de oda nem illő szó; egy mondat, egy másik, de nem kapcsolódó mondat – semmi összefüggés, minden következetesség eltűnik. Ő maga válik ellentmondássá. Nem bízhatsz benne. Ezekben a pillanatokban szükség van egy iskolára, ahol mások vigyázhatnak rád. Ezért építettek asramokat is – ezeket az embereket nem szabad a társadalomba engedni, mert ott őrültnek fogják nézni őket és vagy zárt osztályra, vagy börtönbe zárják, és megpróbálják „kigyógyítani” őket. Megpróbálják lerángatni, visszahúzni őket egy korábbi állapotba – amikor fejlődnek! Ő már elszakította a társadalom összes bilincsét, és most káosszá változott… Ezért hangsúlyozom én a kaotikus meditációkat. Hozzásegítenek az első szatorihoz. Mert képtelen vagy a legelső pillanattól csöndben ülni. Bolondot csinálhatsz magadból, de nem tudsz nyugodtan ülni, mert lehetetlen. Ez csak a második szatorinál történhet meg. Az első szatorinál kaotikusnak, dinamikusnak kell lenned. Engedned kell, hogy az energiáid úgy áramoljanak, hogy minden kényszerzubbony felhasadjon rajtad, és minden bilincs leszakadjon rólad. Most először kívülállóvá válsz, aki többé nem része a társadalomnak. Ezért van szükség olyan iskolákra, ahol tudnak rád vigyázni. Szükséged van egy mesterre, aki azt mondhatja: „Ne félj!”, aki el tudja mondani, hogyan zuhanj könnyedén. Engedd, hogy megtörténjen, ne kapaszkodj bele semmibe, mert az csak késlelteti majd a pillanatot – zuhanj! Minél előbb lezuhansz, annál rövidebb ideig tart az őrület. Ha késlelteted, akkor akár nagyon sokáig is eltarthat. Világszerte mindenütt milliónyian vannak elmegyógyintézetekben, akik valójában nem őrültek, és nem pszichoterapeutára, hanem mesterre van szükségük. Elérték az első szatorijukat, most pedig az összes terápia a „normálisba” próbálja őket visszakényszeríteni. Pedig ők már jobb helyzetben vannak, mint te. Ők már elérték az első fokot, de ez egy nagyon különös fokozat. Ilyennek kell lenniük az első szatori idején, és te elítéled őket. Azt mondod: „Te őrült vagy!” Ezért persze megpróbálják elrejteni az őrületüket, megpróbálnak kötődni, de minél tovább kötődnek, az őrületük csak annál hosszabb ideig tart majd. Csak nemrég jött rá néhány pszichológus – elsősorban R. D. Laing és társai – arra a tényre, hogy vannak olyan őrültek, akik nem a társadalom alá süllyedve, hanem a fölé emelkedve zökkentek ki a mindennapi életből. Csak nagyon kevés, rendkívül érzékeny nyugati ember jött rá erre, miközben ezt Keleten mindig is tudták. Ez az, amiért Keleten soha nem akarták elnyomni az őrülteket. A legelső dolog, amit Keleten tesznek ilyenkor: az őrültet egy olyan iskolába kell szállítani, ahol sokan segítenek, és egy élő mester is jelen van. A legelső dolog, hogy hozzásegítsék őt a szatorihoz. Az őrültek mindig nagy tiszteletnek örvendtek Keleten, míg Nyugaton csak megvetették, elektrosokkolták és inzulinsokkolták őket. Kényszerítették őket; még ha ezzel tönkre tették is az agyukat, hiszen már alkalmaznak sebészeti eljárásokat is. Megoperálják az agyukat, és eltávolítanak onnan bizonyos részeket. Persze ezután normálisak lesznek, de egyben lelassulttá, tompává, ostobává is válnak, elvész az intelligenciájuk. Már nem őrültek, már nem bántanak senkit. A társadalom hallgatag részévé válnak. És te ölted meg őket, miközben fogalmad sem volt róla, hogy ők épp egy olyan fázist értek el, ahol az ember emberfelettivé válik. De persze a káoszt túl kell lépni. Egy szerető mesterrel, és egy szerető csoporttal az iskolában, az asramban ez könnyen megy. Mindenki könnyen túlteszi magát rajta, és könnyedén elindul a második fokozat felé. Ennek meg kell történnie, hiszen mindenféle külső rend csak rádkényszerített rend, nem valódi rend. Mindenféle fegyelmezést csak rád erőltettek, ez nem a te belső fegyelmed. Mielőtt elérnéd a belsődet, a külsőt el kell dobni. Mielőtt egy új rend megszületik, a régit meg kell szüntetni.

145

Közöttük pedig keletkezik majd egy rés – ez a rés az őrület. Az ember úgy érzi, az elméje úgy zubog, ahogy a víz, amint a magasból a mélységbe zuhan, és úgy tűnik, a zuhanásnak soha nincs vége. Az út közepén, amikor túlléptél az első szakaszon, ha már megélted az első szatorit, akkor egy új rend emelkedik ki belőled, lényed legmélyéről. Ennek már nincs köze a társadalomhoz, nem más adta neked, ez többé nem egyfajta börtön a számodra. Most egy új, a szabadság minőségével bíró rend jelenik meg benned. A fegyelem magától jelenik meg benned, ez a saját fegyelmed. Senki nem követeli meg tőled, senki nem mondja, „Csináld ezt!” – te csak teszed a saját dolgod. …az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz; A zubogó, és harsogó vízesés eltűnt, nincs többé káosz. Ez a második szatori. Olyanná válsz, mint a Gangesz, lassan, szelíden hömpölyögsz, már egy hang sem hallatszik. Úgy sétálsz, mint egy vőlegény, csöndesen és könnyedén. Lényed egy teljesen új varázzsal telik meg: kecsességgel és eleganciával. Ez a második szakasz. Minden szobor ebben örökítette meg az összes buddhát, mert a harmadik szakasz megörökíthetetlen. Csak a második és az első ragadható meg. Az összes buddha, a dzsainák tirthankarái – menj, és nézd meg a szobraikat: az eleganciájukat, a kecsességüket, testük feminin, finom körvonalait. Nem férfiasnak, hanem nőiesnek tűnnek. Teltségük, gömbölydedségük nagyon feminin. Ez mutatja, hogy belső lényük nagyon lassú és finom lett. Semmi agresszió nincs már bennük. A zen mestereket, mint Bodhidharma, Rinzai, és Bokuju, az első szakaszban rajzolták meg. Ezért tűnnek olyan vadnak. Úgy néznek ki, mint az üvöltő oroszlánok, mint akik épp megölni készülnek téged. Ha belenézel a szemükbe, vulkánokat látsz, melyek tüzet hánynak rád. Ennek sokkoló hatása van. Okkal ábrázolták őket az első szatori állapotában. A zen mesterek tudták, hogy az első fázis a nehéz, és úgy gondolták, ha látod, hogy Bodhidharma is átesett ezen a fázison, akkor ha elérkezik számodra is ez az időszak, megérted, és nem fogsz félni. Ha még Bodhidharma is… De ha állandóan csak csöndes, lassú sodrású folyamként ábrázolt buddhákat és tirthankarákat láttál, melyek feminin kecsességet sugároznak magukból, akkor nagyon meg fogsz ijedni, amikor rádtör az esztelen vadság, amikor oroszlánná változol. Igen! Az ember üvölteni kezd, mint az oroszlán. Rettentő zuhataggá változol. Ezért ábrázolták a zenben a megvilágosodásnak mindinkább ezt a vad szakaszát. Persze ott is voltak buddhák a sírhelyeken, de az már a következő szakasz. Azzal már nincs annyi probléma. Amikor elcsendesedsz, már nincs több probléma. Indiában ezt a második szakaszt túlhangsúlyozták, és ez egyfajta akadállyá is lett, hisz az ember így már a legelejétől tudja, hogy a dolgok hogyan működnek. Egy buddha már egy önmegvalósult lény. Megtörténhet veled is, de abban a hézagban, ami téged és egy buddhát elválaszt, teljes őrület van. Mi történik, amikor elfogadod és szabadjára engeded az őrületet? Magától leülepszik. A régi, a társadalom által rádkényszerített rend eltűnik, egyszerűen csak elpárolog. A régi tudás már nincs többé. Minden, amit a szentírásokról tudtál, eltűnik. Van egy nagyon híres zen kép, amin egy zen szerzetes épp az összes szentírást égeti el. Ez az első szakasz. Az ember eléget minden szentírást, eldob magától minden tudást. Minden, ami eddig a tiéd volt ostobaságnak, szemétnek tűnik. Most a saját bölcsességed kezd el felemelkedni; ezt már nem kell, hogy mástól vedd kölcsön. De beletelik egy kis időbe – épp ahogy a magocskának is idő kell, hogy kicsírázzon. Ha képes vagy túljutni ezen a kaotikus szakaszon, akkor a második nagyon-nagyon könnyen, magától, automatikusan követi majd. Elcsendesedsz, minden lecsillapodik, pont mint a Gangesz, amint a síkságra ér. A hegyekben még üvölt, mint egy oroszlán, hatalmas magasságokból alázuhanva, óriási kavarodást okozva. De azután elér a síkságra, elhagyja a hegyeket. Most, hogy megváltozott a tér, minden csöndben folydogál. Szinte nem is látod, hogy tényleg folyik-e vagy sem. Minden úgy mozog, mintha nem is mozdulna, mintha teljes nyugalomban volna. Érd el bensőd beteljesülését, ösztönösen, remény nélkül, nem haladva semmi cél felé, nem sietve, nem rohanva. Csak élvezd… élvezz minden pillanatodat.

146

…az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz; Ez a szakasz a tökéletes csend, nyugalom, békesség, önuralom és hazaérkezettség minőségével bír. Azután: …végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad. Ekkor hirtelen, de csöndesen hömpölyögve eléri az óceánt, és eggyé válik azzal – határok nélküli végtelen tér lesz. Többé nem folyó, többé nem individuális lény, többé nincs ego. Még a második szakaszban is van egy nagyon finom, áttetsző ego. A hinduknak két szavuk van az egóra: az egyik az ahamkár, ez az ego, ez van neked is. A másik az aszmitá, a vagyok-ság – ez az ego-nélküliség. Amikor az „én vagyok” helyett csak azt mondod „vagyok”, az „én”-t elhagyod, az „én” már nincs ott, csak egy „vagyok” van, az az aszmitá. Ez egy rendkívül kifinomult, csöndes ego, senki nem érzi, mert nagyon passzív, egyáltalán nem agresszív. Nem hagy maga után semmi nyomot, mégis jelen van. Az ember érzi, hogy létezik. Ezért hívják ezt a második szatorinak: a Gangesz csendesen hömpölyög, megtalálta otthonát, békességben van… de még mindig ott van. Ez az aszmitá. Az „én” már eltűnt, és vele együtt az összes hozzá kötődő őrület is elenyészett. Az agresszív, vad „én” nincs többé, de egy nagyon halvány, áttetsző ego még jelen van, hiszen a folyónak vannak partjai, azaz határai. Még mindig különálló, még mindig megvan az egyénisége. Az egóval a személyiség eltűnik, de az egyéniség megmarad. A személyiség valójában a külső egyéniség. Az egyéniség pedig a belső személyiség. A személyiség a külvilágnak szól: egyfajta bemutató-, vagy kiállító terem. Ez már eltűnt, hisz ez az ego. De az a belső érzés, hogy „létezem”, nem a külvilágnak szól: senki nem fogja meghallani. Ez már senki más életébe nem fog beleavatkozni, senki más dolgába nem dugja már bele az orrát. Egyszerűen csak lebeg, de még mindig ott van – hiszen a Gangesz egy önálló egységként létezik. Aztán az egyéniség is szertefoszlik. A harmadik szó: átma. Ahamkár az ego, az „én”. Azután jön a második szakasz, az aszmitá, ahol az „én” már eltűnt, de a létezés érzete még ott van, mint árnyék. Végül az átma: itt már az árnyék is eltűnt. Ezt hívja Tilopa „én-nélküliségnek”. Létezel, de az „én”-ed nélkül, létezel, de határok nélkül. A folyó most már óceánná lett; beléömlött, eggyé vált vele. Az egyéniség nincs többé, a határok eltűntek, de a lényed lénynélküliségként tovább létezik. Határtalan ürességgé változott. Olyan lett, mint az égbolt. Az ego olyan volt, mint a fekete felhők az égen. Az aszmitá pedig mint a fehér felhők, és az átma már a felhőtlen ég, csak a tiszta égbolt. …végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad. Ahol visszatérsz a forráshoz, az anyához, ott bezárul a kör. Hazaérkeztél, eggyéolvadtál az eredeti forrással. A Gangesz eggyé vált a Gangotrival, a folyó elérkezett a forrásához: ez a teljes kör. Most is létezel, de olyannyira különböző értelemben, hogy jobb, ha azt mondjuk: nem létezel. Ez a legellentmondásosabb állapot, mert hihetetlenül nehéz lehozni a nyelv és a kifejezések szintjére. Az ember ezt csak megízlelheti. Ezt hívja Tilopa Mahámudrának: a hatalmas, legfelsőbb és végső orgazmusnak. Oda érkeztél vissza, ahonnan elindultál. Az útnak vége. De nem csak az útnak van vége, az utazó sincs többé. Az út nem pusztán mint út ér véget, de cél sincs többé. Most már semmi sem létezik – és minden van. Ezt soha ne feledd el: egy asztal létezik, egy ház létezik – de Isten van. Egy asztal, egy ház képes áttűnni a nemlétezésbe, Isten azonban nem. Ezért hát nem helyes azt mondani, hogy Isten létezik. Isten egyszerűen csak van. Nem tud megszűnni. Ő maga a valóság. Ez a Mahámudrá.

147

Minden, ami létezik, most eltűnik, és csupán a valóság marad. A test létezett, most eltűnt. Az elme létezett, most eltűnt. Az út létezett, most eltűnt. A cél is eltűnt. Minden, ami létezett, már eltűnt, csak a valóság tisztasága van – egy üres tükör, egy üres égbolt, egy üres lény. Ezt hívja Tilopa Mahámudrának. Ez a legvégső, a legutolsó. Itt már nincs „azon túl”. Ez itt maga a „mindenen túl”. Emlékezz erre a három szakaszra: át kell rajtuk haladnod. Káosz, ahol minden a feje tetejére áll, ahol már nem azonosítod önmagad semmivel, minden meglazult és szétesett, teljesen megőrültél. Figyeld, engedd szabadjára, haladj rajta keresztül és ne rémülj meg tőle. Amikor itt vagyok, nincs mitől félni. Én tudom, hogy el fog múlni, tudom, hogy mindig elmúlik, erről biztosíthatlak. És anélkül, hogy ez elmúlna, nem jelenik meg benned a buddhaság csöndje, kecsessége és eleganciája. Hagyd elmenni. Rémálom lesz természetesen, de hagyd, hogy elmúljon. Ezzel a rémálommal az egész múltad kitisztul. Elképesztő katarzist fogsz átélni. Az egész múltad egy tűzön fog áthaladni, te azonban tiszta arannyá változol. Ekkor jön a második szakasz. Az elsőn azért kell túljutni, mert lehet, hogy megijedsz és inkább elmenekülsz tőle. De a másodiknak is megvan a maga veszélye – egy teljesen eltérő veszély. Az elsőn úgy kell túljutni, hogy tudatosítod, biztosan el fog múlni. Itt csak időre van szükség, meg persze bizalomra. A második másfajta veszélyeket hordoz magában: mivel annyira gyönyörű, az ember szeretne itt ragadni. Kötődni kezd hozzá, és mindörökké itt akar maradni. Amikor a belső folyam csendben és nyugalomban hömpölyög, az ember ragaszkodni kezd a partokhoz, és már egyáltalán nem akar sehová sem menni, annyira jól érzi magát. Egy bizonyos szempontból ez a nagyobbik veszély. A mesternek biztosítania kell téged afelől, hogy az első szakasz egyszer véget ér, és a mesternek kényszerítenie kell, hogy ne ragadj le a másodiknál. Különben a Mahámudrá soha nem történhet meg veled. Nagyon sokan vannak, akik ehhez a második szakaszhoz ragaszkodnak, és nem eresztik, annyira kötődnek hozzá. Olyan csodálatos, hogy az ember beleszeret, ez automatikusan történik. De vigyázz, légy tudatos – ezen is túl kell jutni. Figyelj és ügyelj rá, hogy ehhez se ragaszkodj. Ha képes vagy figyelemmel kísérni a félelmedet az elsőnél, és a mohóságodat a másodiknál… Ne feledd, a félelem és a mohóság ugyanazon érme két oldala. Ha félsz, akkor el akarsz menekülni, ha pedig elönt a mohóság, nem akarsz elszakadni; mégis mindkettő ugyanazt jelenti. Figyeld meg a félelmed, figyeld a mohóságod, és hagyd, hogy a mozgás tovább folytatódjon: ne akard megállítani. Ha a Gangesz nem hömpölyög tovább, egy megrekedt, pangó tó lesz belőle. Akármilyen gyönyörű, hamarosan halottá lesz. Összemocskolódik, kiszárad, és hamarosan minden, amit eddig elsodort magával, elvész. Haladj tovább! A mozgásnak örökké kell tartania – ezt soha ne feledd el. Ez egy végtelen utazás. A több mindig lehetséges; engedd, hogy megtörténjen. Ne reménykedj benne, ne kérd, ne előzd meg önmagad, csak hagyd, hogy magától megtörténjen, hiszen megjelenik a harmadik veszély is, amikor a Gangesz az óceánba ömlik, és ez az utolsó, mert ott elveszíted önmagad. Ez a végső halál. Úgy tűnik, ez a legvégső halál. Még a Gangesz is megremeg, megborzong, mielőtt az óceánba ömlene, még a Gangesz is visszanéz, eszébe jut a múlt, az emlékek, majd a csodálatos időszak a síkságokon, és az a hihetetlen energia-örvény a hegyekben. A legeslegutolsó pillanatban, amikor a Gangesz épp beleömölne az óceánba, halogatni kezd, és tovább időzik még egy kicsit. Vissza akar nézni, újra felidézni az emlékeket, a gyönyörű élményeket. Erre is figyelni kell. Ne halogass! Amikor előtted az óceán, engedd el magad, egyesülj vele, olvadj szét benne, válj semmivé. Csak a legutolsó pillanatban búcsúzhatsz el a mestertől, előbb nem. Búcsúzz el a mesteredtől, és válj te az óceánná. De addig a pillanatig szükséged van annak a kezére, aki a tudás birtokában van. Az elmének van egy olyan hajlama, ami megpróbálja elkerülni a mesterrel a bensőséges kapcsolatot. És ez az, ami akadályt jelent a szannyász felvételénél. Szeretnél független maradni. Szeretnél tanulni,

148

de egyben szeretnél független is maradni. Így azonban nem lehet tanulni. Annak nem ez a módja: nem tudsz kívülről tanulni. Be kell lépned mestered lényének legbenső szentélyébe. El kell kötelezned magad neki. Egyébként nem tudsz majd fejlődni. E nélkül legfeljebb innen-onnan tanulsz majd egy kicsit, magadévá teszel némi tudást – de ez nem segíthet rajtad. Sőt, még teherré is válik. Tökéletes, mélységes elkötelezettségre van szükséged, mert nagyon sok minden fog történni, és ha te csak a határvonalig merészkedsz, és onnan, mint valami közönyös látogató figyelsz, nem sok történhet veled. Mert mi történik veled, amikor elérkezik az első szatori? Mi történik, amikor megőrülsz? Semmit sem veszítesz, ha teljességgel rábízod magad egy mesterre, hiszen nincs semmid, amit elveszíthetnél. Az önfeladásod által csak nyerhetsz, veszíteni nem tudsz, mert nincs mit. Nincs semmi, amitől félned kellene. Mégis, az ember folyton elkötelezettség nélkül akar tanulni, és nagyon okossá válni. Ez azonban soha nem történt még meg, mert a tanulás így lehetetlen. Ha tehát valóban őszinte és igaz kereső vagy, akkor keress magadnak valakit, akire képes vagy rábízni magadat, akivel el tudsz majd merülni az ismeretlenben. E nélkül sok életen át bolyongtál már, és sok további életen át bolyonghatsz is még tovább. A végső beteljesülés e nélkül lehetetlen. Szedd össze a bátorságod, és ugorj!

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful