You are on page 1of 530

JAROSLAV HAŠEK

ŠVEJK
EGY DERÉK KATONA KALANDJAI
A VILÁGHÁBORÚBAN
FORDÍTOTTA RÉZ ÁDÁM

TARTALOM

ELŐSZÓ
A HÁTORSZÁGBAN
ŠVEJK, A DERÉK KATONA, BELÉP A VILÁGHÁBORÚBA
ŠVEJK, A DERÉK KATONA, A RENDŐRKAPITÁNYSÁGON
ŠVEJK A TÖRVÉNYSZÉKI ORVOSOK ELŐTT
ŠVEJKET KIDOBJÁK A BOLONDOKHÁZÁBÓL
ŠVEJK A SALM UTCAI RENDŐRSÉGEN
ŠVEJK ISMÉT OTTHON, MIUTÁN KITÖRT A BŰVÖS KÖRBŐL
ŠVEJK HADBA VONUL
ŠVEJK MINT SZIMULÁNS
ŠVEJK A HELYŐRSÉGI FOGHÁZBAN
ŠVEJK MINT A TÁBORI LELKÉSZ TISZTISZOLGÁJA
I
II
III
IV
ŠVEJK TÁBORI MISÉT CELEBRÁL A FELDKURÁTTAL
I
II
HITVITA
ŠVEJK FELADJA AZ UTOLSÓ KENETET
ŠVEJK MINT LUKAŠ FŐHADNAGY TISZTISZOLGÁJA
I
II
III
IV
V
VI
A KATASZTRÓFA
UTÓSZÓ
„A HÁTORSZÁGBAN” CÍMŰ ELSŐ RÉSZHEZ
A FRONTON
ŠVEJK BALSZERENCSÉS KALANDJAI A VONATON
ŠVEJK BUDĚJOVICEI ANABÁZISA
ŠVEJK KALANDJAI KIRÁLYHIDÁN
ÚJABB SZENVEDÉSEK
BRUCK AN DER LEUTHÁTÓL SOKAL FELÉ
A DICSŐSÉGES CSIHI-PUHI
MAGYARORSZÁGON KERESZTÜL
BUDAPESTEN
HATVANTÓL A GALÍCIAI HATÁR FELÉ
MARSCHIEREN! MARSCH!
A DICSŐSÉGES CSIHI-PUHI FOLYTATÁSA
ŠVEJK AZ OROSZ HADIFOGOLY-TRANSZPORTBAN
A LELKI VIGASZ
ŠVEJK ISMÉT A MENETSZÁZADÁNÁL
ELŐSZÓ

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Vannak szerény, fel nem ismert
hősök, akiket nem dicsőít a történelem, mint Napóleont. Jellemrajzuk
elhomályosítaná még makedóniai Nagy Sándor dicsőségét is. Manapság, a
prágai utcákon járva, találkozhattok egy ütött-kopott férfival, aki maga
sem tudja, milyen jelentős szerepet játszott a mostani nagy idők történe-
tében. Szerényen megy a dolga után, nem zaklat senkit, és őt sem
zaklatják interjúért az újságírók. Ha megkérdeznétek, hogy hívják,
egyszerűen és szerényen így felelne: „Švejk vagyok...”
S ez a csendes, szerény, ütött-kopott férfi valóban nem más, mint Švejk, a
derék öreg katona, a rettenthetetlen hős, akit annak idején az osztrák
monarchiában oly sokat emlegetett a cseh királyság minden polgára, s
akinek most, a köztársaságban sem halványulhat el a dicsősége.
Én nagyon-nagyon szeretem ezt a derék katonát, Švejket, s közzétéve
világháborús kalandjait, meg vagyok győződve, hogy ti is mindannyian
szívetekbe fogadjátok e szerény, fel nem ismert hőst. Nem gyújtotta ő fel
semmiféle istennő templomát Epheszoszban, mint az a tökkelütött
Hérosztratosz, hogy bekerüljön a lapokba és az iskolai olvasókönyvekbe.
S ennyi elég is.
A szerző
A HÁTORSZÁGBAN
ŠVEJK, A DERÉK KATONA, BELÉP A VILÁGHÁBORÚBA

- Hát megölték a Ferdinándot - mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki


évekkel azelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi
bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; azóta
kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított
pedigrével eladta őket.
Ráadásul még reumát is kapott, s most is éppen a térdét dörzsölgette
sósborszesszel.
- Melyik Ferdinándot, Müllerné? - kérdezte Švejk, tovább masszírozva a
térdét. - Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Prùša drogista szolgája,
tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán
ismerem még a Kokoška Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta
összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.
- Na de Švejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopištìit, azt a kövéret, aki
olyan vallásos volt.
- Jézus Mária - kiáltotta Švejk -, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd
őfenségével?
- Szarajevóban, Švejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak
éppen, ő meg a fenséges asszony.
- Na ja, Müllerné, autókáztak. Azt egy ilyen úr nyugodtan megengedheti
magának. Közben arra nem gondol, hogy az ilyen kocsikázásnak rossz
vége is lehet. Pláne Szarajevóban. Hiszen az Boszniában van, Müllerné.
Biztos a törökök a ludasok benne. Hiába, kár volt, hogy elvettük tőlük
Bosznia-Hercegovinát. Na ugye, Müllerné. Ezért kellett a Ferdinánd
őfenségének megboldogulni. Sokat kínlódott szegény?
- A fenséges úr mindjárt kész volt, kérem. Tetszik tudni, a revolver az nem
gyerekjáték. A múltkor minálunk, Nusléban, egy lakó addig játszott a
revolverével, amíg agyonlőtte az egész családját, meg a házmestert is,
aki felment megnézni, hogy ki lövöldözik ott a harmadik emeleten.
- Vannak revolverek, Müllerné, amik az istennek se akarnak elsülni, ha
megbolondul, akkor se. Sok ilyen revolverfajta létezik. De a Ferdinánd
őfenségéhez biztos valami jobbat vásároltak, és le merném fogadni
magával, Müllerné, hogy az illető, aki a trónörökös őfenségét elintézte,
úgy felöltözött hozzá, ahogy kell. Tudja, nagyon nehéz dolog egy fenséges
urat agyonlőni. Az nem úgy megy, mint amikor egy közönséges vadorzó
lepuffantja az erdészt. Előbb ki kell spekulálni, hogy férkőzik hozzá, mert
nem mehet oda csak úgy, akármilyen rongyokban. Cilinderben kell menni,
hogy a rendőrök még előtte le ne füleljék.
- Azt mondják, hogy többen voltak.
- Magától értetődik, Müllerné - bólintott Švejk, befejezve a térde
masszírozását. - Ha maga meg akarná ölni a trónörököst vagy a császár
őfelségét, először biztosan maga is összedugná a fejét valakivel. Több
szem többet lát. Ez is ad egy jó tanácsot, meg az is, és akkor mindent
siker koronáz, ahogy a himnuszunk is mondja. Az a legfontosabb, hogy
kivárja azt a pillanatot, amikor a fenséges úr éppen arra megy. Mint a
Luccheni úr csinálta, ha emlékszik rá, aki leszúrta a megboldogult
Erzsébet királynőnket azzal a reszelővel. Előbb csak sétált őfelségével. Így
bízzon meg az ember valakiben; azóta egy császárné se jár többet sétálni.
És ugyanez a sors vár még nagyon sok mindenkire. Meglátja, Müllerné,
egyszer még így jár a cár is meg a cárné, sőt, ne adj isten, talán a császár
őfelsége is, ha már a nagybácsijára1 egyszer rákerült a sor. Sok ellensége
van neki, az öregúrnak. Még több, mint a Ferdinándnak volt. Éppen a
múltkor mesélte egy úr a vendéglőben, hogy nemsokára üt az óra, amikor
ezek a császárok mind elpatkolnak, egyik a másik után, és nem segíthet
rajtuk még az államügyészség se. Aztán nem tudta kifizetni a cechet, és a
vendéglős, mit csináljon, rendőrt hívott. Az az úr lekent neki egy pofont és
a rendőrnek kettőt. Mindjárt be is dugták a kerekes kosárba,2 hogy észre
térjen. Hja, Müllerné, ilyen idők vannak most. Megint egy nagy veszteség
Ausztriának. Amikor katona voltam, egy baka lelőtte a kapitányt.
Megtöltötte a puskáját, és bement az ezredirodára. Mondták neki, hogy
nincs ott semmi keresnivalója, de ő nem, neki mindenáron beszélni kell a
kapitány úrral. Ki is jött a kapitány, és mindjárt rásózott egy jó laktanya-
fogságot. Erre az fogja a puskáját, és durr, egyenesen bele a szívébe. A
golyó meg kijött a kapitány úr hátából, és még az irodában is kárt tett.
Széttört egy üveg tintát, és az iratok mind összefröcskölődtek.
- És mi lett azzal a katonával? - kérdezte Müllerné egy idő múlva,
miközben Švejk tovább öltözködött.
- Felakasztotta magát a hózentrágerjára - mondta Švejk, a
keménykalapját pucolva. - És az a hózentráger nem is az övé volt. A
prófosztól3 kérte kölcsön, mert, azt mondja, leesik a nadrágja. Majd bolond
lett volna várni, amíg főbe lövik. Látja, Müllerné, ilyen helyzetben senki se
tudja, hogy hol áll a feje. A prófoszt le is fokozták ezért, és hat hónapot
kapott. De nem ülte le. Kiszökött Svájcba, most valami lelkész ott, vagy
micsoda. Mostanság nagyon kevés a becsületes ember, Müllerné. El
tudom képzelni, hogy csalódott a Ferdinánd őfensége abban az illetőben,
aki Szarajevóban belelőtt. Ő csak azt látta, hogy jön egy úr, gondolta, na,
egy rendes ember, milyen szép, hogy megéljenez engem. Az az úr meg
egyszerre csak: puff. Mennyit kapott a fenséges úr, egyet vagy többet?
- Az újság azt írja, Švejk úr, hogy a Ferdinánd őfensége olyan lett, mint a
szita. Minden patront belelőttek, amennyi csak volt.
- Az ilyesmi szörnyű gyorsan megy, Müllerné, borzasztó gyorsan. Én egy
browningot vennék az ilyesmihez. Úgy néz ki, mint egy kis játékszer, de
két perc alatt agyonlőhet vele húsz főherceget, soványát vagy kövéret,
mindegy. Habár, köztünk legyen mondva, Müllerné, a kövér főhercegekbe
könnyebben beletalál, mint a soványakba. Emlékszik, amikor a portugálok
agyonlőtték a királyukat? Az is olyan kövér volt. Persze egy király miért is
lenne sovány? Na, én most elmegyek a „Kehely”-be, ha jönne valaki azért

1
Švejk természetesen rosszul tudja: nem Ferdinánd volt a császár nagybácsija,
hanem fordítva.
2
Kosárforma, fonott felsőrészű jármű, melyben az utcai rendbontókat,
részegeket stb. beszállította a rendőrség.
3
Foglártól.
a rattlerért, amelyikre előleget adott, mondja meg neki, hogy levittem a
vidéki kutyatelepemre, mert a napokban körülnyírtam a fülét, és nem
merem felhozni, amíg be nem gyógyul, mert félek, hogy megfázik. A
kulcsot adja le a házmesternél.
A „Kehely”-hez címzett vendéglőben csak egy magányos vendég üldögélt:
Bretschneider úr, az államrendőrség civil ruhás detektívje. Palivec, a
vendéglős, poharakat mosott, és Bretschneider hiába próbált komoly
beszélgetésbe elegyedni vele. Palivec híres volt a trágárságáról, minden
második szavával az ember fenekét emlegette, vagy szarosnak titulált
valamit. De amellett nagyon művelt férfiú is volt, s ami az utóbbi csúnya
szót illeti, mindenkinek a lelkére kötötte, hogy olvassa el Victor Hugónál,
mit felelt végül is Napóleon régi gárdája az angoloknak a waterlooi
csatában.
- Szép nyarunk van az idén - próbálkozott meg Bretschneider a komoly
beszélgetéssel.
- Szart se ér az egész - felelte Palivec, miközben elrakta a poharakat a
kredencbe.
- Most aztán jól megkaptuk Szarajevóban - mondta Bretschneider némi
halvány reménnyel.
- Miféle „Szarajevó”-ban? - kérdezte Palivec. - Abban a nuslei kocsmában?
Na igen, Nusle, ott mindennap verekedés van.
- Dehogyis, a boszniai Szarajevóban, Palivec úr. Ott lőtték agyon a
Ferdinánd őfenségét. Mit szól hozzá?
- Én az ilyesmibe nem avatkozok bele; aki nekem ezzel jön, csókolja meg
a seggemet - felelte Palivec úr kimérten, és pipára gyújtott. - Aki
manapság ilyesmibe keveredik, nagyon könnyen kitörheti a nyakát. Én
kereskedőember vagyok, ha bejön valaki, és rendel egy pohár sört,
megyek, csapolok neki. De hogy Szarajevó, meg politika, meg az istenben
boldogult főherceg, az énnálam nincs, mert abból nem jöhet ki semmi,
csak a Pankrác4.
Bretschneider elhallgatott, és csalódottan körüljártatta pillantását az üres
vendéglőben.
- Azelőtt a császár őfelségének a képe lógott azon a falon - szólalt meg
egy idő múlva -, éppen ott, ahol most a tükör lóg.
- Az, jól tetszik emlékezni - felelte Palivec úr -, ott lógott, és leszarták a
legyek, hát felraktam a padlásra. Mit tudom én, valaki még tehet rá egy
megjegyzést, és csak kellemetlenségem lenne belőle. Kell az nekem?
- Csúnya egy dolog lehetett az ott Szarajevóban, Palivec úr.
De Palivec úr még e ravaszul egyenes kérdésre is rendkívül óvatosan
válaszolt: - Ilyenkor pokoli meleg szokott lenni Bosznia-Hercegovinában.
Amikor ott szolgáltam, jeges borogatást kellett rakni a főhadnagyunk
fejére.
- Melyik ezredben szolgált, Palivec úr?

4
Prágai börtön.
- Ilyen kicsiségekre nem emlékszek, engem az ilyen marhaságok sohase
érdekeltek, nem is voltam rá kíváncsi soha - felelte Palivec úr -, mert aki
nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik.
Bretschneider detektív úr végleg elhallgatott, s gondterhelt ábrázata csak
akkor derült fel, amikor Švejk belépett a vendéglőbe, és egy sört rendelt a
következő megjegyzés kíséretében: - De sötétet, mert máma gyászban áll
az egész Bécs is.
Bretschneider szemében felcsillant a remény, de csak ennyit mondott:
- Tíz fekete zászló leng Konopištìn.
- Tizenkettőnek kéne ott lenni - mondta Švejk, miután felhajtotta a sörét.
- Mért gondolja, hogy tizenkettőnek? - kérdezte Bretschneider.
- Azért, hogy kilegyen a tucat, az kerek szám, és tucatjával mindent
olcsóbban adnak - felelte Švejk.
Egy ideig csend volt, amit Švejk tört meg egy sóhajjal:
- Hát most már odafönt van a mennyországban, isten nyugosztalja
szegény fejét. Azt sem érhette meg, hogy császár legyen belőle. Amikor
katona voltam, egy tábornok leesett a lováról, és nyugodt lélekkel
agyonütötte magát. Vissza akarták segíteni a lóra, felültették, hát akkor
látják, hogy egészen meg van halva. Pedig úgy volt, hogy nemsokára
avanzsál, és megkapja a tábornagyi rangot. Ez egy katonai parádén
történt. Az ilyen parádékból soha nem sül ki semmi jó. Szarajevóban is
volt valami parádé. Emlékszem, egy parádén egyszer nekem is hiányzott
a zubbonyomról húsz gomb, be is dugtak tizennégy napra az egyesbe, és
két napig úgy feküdtem ott gúzsba kötve, mint egy Lázár. De hát
katonáéknál fegyelemnek kell lenni, különben soha nem mennénk
semmire se. Volt egy főhadnagyunk, Makovec, az mindig azt mondta
nekünk: „Halljátok, agyalágyultak, fegyelemnek kell lenni, mert ha nem, a
fákon mászkálnátok, mint a majmok, de majd a katonaság embert farag
belőletek, hülye banda.” Hát nem volt igaza? Képzeljen el egy parkot,
mondjuk a Károly térit, és minden fa tetején egy fegyelmezetlen katona
csücsül. Nekem, ha ez az eszembe jutott, mindig égnek állt a hajam szála.
- Szarajevóban - kezdte megint Bretschneider - a szerbek voltak a
ludasok.
- Ebben téved - felelte Švejk -, a törökök voltak, Bosznia-Hercegovina
miatt. - És Švejk kifejtette nézeteit Ausztria balkáni külpolitikájáról. 1912-
ben a törökök húzták a rövidebbet a szerbekkel, bolgárokkal és a
görögökkel szemben. Azt akarták, hogy Ausztria segítsen rajtuk, de mert
nem segített, agyonlőtték a trónörököst.
- Szereti a törököket? - fordult Švejk Palivec úrhoz. - Szereti a pogány
kutyákat? Ugye, hogy nem szereti?
- Egyik vendég olyan, mint a másik - mondta Palivec -, felőlem lehet török
is. Nekünk, kereskedőembereknek, semmi hasznunk sincsen a politikából.
Fizesd meg a sörödet, akkor itt ülhetsz és pofázhatsz, ami jólesik. Ez az
elvem. Aki a Ferdinándot elintézte, lehetett szerb vagy török, katolikus
vagy mohamedán, anarchista vagy ifjúcseh, az nekem édes mindegy.
- Jó, jó, Palivec úr - szólt közbe Bretschneider, aki már csaknem lemondott
róla, hogy a két ember közül legalább az egyiket sikerül elcsípnie -, de azt
csak elismeri, hogy Ausztriát nagy veszteség érte?
A vendéglős helyett Švejk válaszolt. - Hogy veszteség, azt nem lehet
letagadni. Borzasztó veszteség. A Ferdinánd helyébe mégsem rakhatnak
oda egy akármilyen hülyét. Csak az a kár, hogy nem volt egy kicsit
kövérebb.
- Hogy érti ezt? - élénkült fel Bretschneider.
- Hogy hogy értem? - válaszolta készségesen Švejk. - Nagyon egyszerű.
Ha kövérebb lett volna, mérget vehet rá, hogy már korábban megüti a
guta, amikor Konopištìben a vénasszonyokat kergette, akik rőzsét meg
gombát szedtek a vadászterületén, és nem érte volna az a nagy szégyen,
hogy így hal meg. Gondolja csak meg, a császár nagybácsija, és
agyonlövik. Hiszen ez kész botrány, tele van vele minden újság. Minálunk
Budìjovicében évekkel ezelőtt egy kis piaci veszekedés alkalmával
leszúrtak egyszer egy marhakupecet, bizonyos Bøetislav Ludvík
nevezetűt. Volt neki egy fia, Bohuslav, de attól már senki sem vett több
disznót, mert akárhová ment, mindenütt azt mondták: „Ez annak a fia,
akit leszúrtak, ez is finom alak lehet.” Mit tehetett szegény, a krumlovi
hídról beugrott a Moldvába, úgy kellett kihalászni, élesztgették,
pumpálták belőle a vizet, mégis kiadta a lelkét az orvos karjai között, aki
meginjekciózta.
- Hát magának furcsa hasonlatai vannak - jegyezte meg Bretschneider
sokatmondóan -, előbb a Ferdinándról beszél, aztán egy marhakupecről.
- Dehogy vannak - tiltakozott Švejk. - Isten őrizz, hogy én akárkit is
összehasonlítsak akárkivel. A Palivec úr ismer engem. Igaz, hogy én még
soha senkit se hasonlítottam össze senkivel? Csak épp hogy nem
szeretnék a Ferdinánd őfensége özvegyének a bőrében lenni. Most aztán
mihez fogjon? A gyerekek-árvák, a konopištìi uradalom gazda nélkül
maradt. Menjen hozzá valami másik trónörököshöz? Mit ér vele, megint
elkíséri Szarajevóba, és másodszor is özvegy lesz. Évekkel ezelőtt volt
egyszer Zlivben, Hluboká mellett, egy erdész, nagyon csúnya neve volt,
Pind’ournak hívták. No, a vadorzók lelőtték, ott maradt az özvegye két
gyerekkel, és két év múlva megint hozzáment egy erdészhez Midlovaryba,
a Pepík Šavlovhoz. Erre lelövik neki azt is. Aztán harmadszor is férjhez
ment, megint csak egy erdészhez, és azt mondja: „Három az igazság. Ha
ez se sikerül, hát nem tudom, mit csinálok.” És mit tesz isten, lelövik neki
a harmadikat is, és akkor már összesen hat gyereke volt azoktól az
erdészektől. Fogja magát, bemegy Hlubokára, a herceg őfensége
irodájába, és panaszt tesz, hogy ő hogy megjárta az erdészekkel. Azt
mondták neki, menjen hozzá a Jarešhez, aki a halastónak volt a
felügyelője. És akár hiszi, akár nem, a Jareš is belefulladt a tóba halászás
közben, és tőle is volt két gyereke. Azután Vodòanyba ment férjhez, az
ottani miskárolóhoz, az meg egy éjszaka fejszével agyonverte, és másnap
önként jelentkezett a hatóságnál. Amikor Písekben akasztották, a kerületi
törvényszéken, leharapta a pap orrát, és azt mondta, hogy nem bánt meg
semmit, és még mondott valami nagyon csúnyát a császár őfelségére.
- Nem tudja, hogy mit mondott? - kérdezte Bretschneider a reménységtől
elcsukló hangon.
- Azt én nem mondhatom meg magának, mert azt senki se merte még
egyszer kimondani. Állítólag olyan borzasztó és szörnyű volt, hogy az
egyik bírósági tanácsos, aki hallotta, ott helyben megőrült tőle, és a mai
napig is elkülönítve tartják, nehogy kiszivárogjon valami. Az nem egy
olyan közönséges felségsértés volt, amilyet részegen szoktak a császár
őfelségének a fejéhez vágni.
- Miért, részegen mit szoktak a fejéhez vágni a császár őfelségének? -
kérdezte Bretschneider.
- Kérem, uraim, beszéljenek más témáról - szólt közbe Palivec úr -, nem
szeretem az ilyesmit. Valami kicsúszik az ember száján, és akkor nyakig
benne van a szószban.
- Hogy mit szoktak részegen a császár őfelségének a fejéhez vágni? -
ismételte meg a kérdést Švejk. - Mindenfélét. Rúgjon csak be, húzassa el
magának az osztrák himnuszt, majd meglátja maga is, hogy miket kezd
beszélni. Annyi mindent ki fog találni őfelségéről, hogy ha csak a fele
volna igaz, őfelsége már azzal is meglenne áldva élete végéig. Pedig az
öregúr igazán nem szolgált rá. Gondolja csak meg. Elvesztette a fiát, a
Rudolfot, azt a derék fiatalembert. A feleségét, az Erzsébetet, egy
reszelővel szúrták le, aztán odalett az Orth János; az öccsét, a mexikói
császárt meg falhoz állították valami várban, és agyonlőtték. Aztán most,
öreg napjaira, lepuffantják neki a nagybácsiját. Bizonyisten, vasból legyen
az idege az embernek. És akkor jön egy részeg alak, és elkezdi szidni. Ha
most kitör valami kavarodás, én önként jelentkezek, és az utolsó csepp
véremig szolgálni fogom a császár őfelségét.
Švejk nagyot húzott a söröskorsóból, majd így folytatta: - Maga azt hiszi,
hogy őfelsége ezt annyiban hagyja? Akkor nem jól ismeri őt. Muszáj, hogy
háború legyen a törökökkel. Megöltétek, a nagybácsim? Na jó, majd a
pofátokra mászok én. Háború lesz, és kész. Szerbia meg Oroszország
majd segít nekünk. Lesz itt haddelhadd.
E prófétai pillanatban Švejk igazán szép látványt nyújtott. Nyílt, egyszerű
arca csupa mosoly, mint a telihold, s csak úgy sugárzott a lelkesedéstől.
Olyan egyszerűnek látta az egészet.
- Könnyen meglehet - folytatta előadását Ausztria jövőjéről -, hogy ha
háborúba keveredünk a törökkel, a német hátba támad, mert a német és
a török mind egy követ fúj. Olyan csirkefogók ezek, hogy nincs párjuk az
egész világon. De akkor mi összeállhatunk a franciákkal, mert ők már
hetvenegy óta állandóan zabosak Németországra. Aztán már úgy fog
menni minden, mint a karikacsapás. Háború lesz, nem mondok egyebet.
Bretschneider felállt, és ünnepélyesen így szólt: - Ne is mondjon, jöjjön
csak utánam a folyosóra, ott majd én mondok magának valamit.
Švejk követte a titkosrendőrt a folyosóra, s ott egy kis meglepetés érte,
amennyiben a derék sörözőtárs megmutatta neki a jelvényét a kétfejű
sassal, majd közölte vele, hogy letartóztatja, és azonnal be is kíséri a
rendőrkapitányságra. Švejk megpróbált kimagyarázkodni, hogy az úr
talán téved, ő teljesen ártatlan, nem mondott egyetlen szót sem, amivel
bárkit is megsérthetett volna.
Bretschneider azonban azt felelte, hogy igenis elkövetett egynéhány
bűncselekményt, amelyek között nem utolsósorban szerepel a hazaárulás.
Ezután visszatértek a vendéglőbe, és Švejk így szólt Palivec úrhoz:
- Volt öt söröm és egy kiflim virslivel. Most adjon még egy stampedli
sligovicát, aztán el kell menjek, mert le vagyok tartóztatva.
Bretschneider Palivecnek is megmutatta a kétfejű sast, egy ideig
farkasszemet nézett a vendéglőssel, majd azt kérdezte:
- Nős?
- Igen.
- És a felesége el tudja vezetni a boltot, amíg maga távol van?
- El.
- Akkor semmi baj, Palivec úr - mondta Bretschneider vidáman -, hívja ide
az asszonyt, adjon át neki mindent, aztán este eljövünk magáért.
- Emiatt ne fájjon a feje - vigasztalta Švejk -, engem csak hazaárulásért
visznek.
- És engem ugyan miért? - sopánkodott Palivec úr. - Amikor olyan óvatos
voltam.
Bretschneider diadalmas mosollyal válaszolta:
- Azért, mert azt mondta, hogy a legyek leszarták a császár őfelségét.
Majd odabent kiverik a fejéből az ilyen dolgokat.
Így hát Švejk elhagyta a „Kehely”-hez címzett vendéglőt a titkosrendőr
oldalán, s amikor kiléptek az utcára, jámbor mosollyal belebámult kísérője
arcába, és megkérdezte tőle:
- Menjek le a járdáról?
- Hogyhogy?
- Gondoltam, ha le vagyok tartóztatva, nincs jogom a járdán menni.
Amikor odaértek a rendőrség kapujához, Švejk így szólt:
- Milyen jól eltelt az idő! Gyakran jár a „Kehely”-be?
S miközben Švejket bekísérték az irodába, a „Kehely”-ben Palivec úr
átadta a boltot zokogó feleségének, és a maga módján ilyen vigasz-
szavakat intézett hozzá:
- Ne sírj, ne bőgj, mit csinálhatnak velem egy szaros Ferenc Jóska-kép
miatt?
Így lépett be a világháborúba Švejk, a derék katona, az ő nyájas,
szeretetre méltó modorában. A történészeket bizonyára érdekelni fogja,
hogy messze előrelátott a jövőbe. Ha később a helyzet másképpen alakult
is, mint ahogy ő a „Kehely”-ben megjósolta, figyelembe kell vennünk,
hogy egyáltalán nem volt diplomáciai előképzettsége.
ŠVEJK, A DERÉK KATONA, A RENDŐRKAPITÁNYSÁGON

A szarajevói merénylet számos áldozattal töltötte meg a


rendőrkapitányságot. Egyiket a másik után kísérték be, és az irodában az
öreg rendőrinspektor jóságos hangon így fogadta őket: - Ráfizetnek még
maguk arra a Ferdinándra!
Amikor Švejket bezárták az egyik első emeleti szobába, ott már egy hat
személyből álló társaság fogadta. Öten az asztal körül ültek, s a hatodik,
egy középkorú férfiú, a sarokban gubbasztott a priccsen, mintha el akarna
különülni a többiektől. Švejk sorra végigkérdezte őket, hogy miért kerültek
ide.
Az asztal körül ülőktől lényegében azonos választ kapott:
„Szarajevó miatt”, „a Ferdinándért”, „mert az a gyilkosság volt a
trónörökös ellen”, „a Ferdinánd miatt”, „mert a főherceg őfenségét
elintézték Szarajevóban”.
A hatodik, aki félrehúzódott a többiektől, hogy neki semmi köze hozzájuk,
őrá még árnyéka se essen a gyanúnak, az csak azért ült, mert
rablógyilkossági kísérletet követett el egy holicei gazda ellen.
Švejk leült az asztalhoz az összeesküvők közé, akik már tizedszer
mesélték egymásnak, hogy miképpen kerültek bele a csávába.
Mindegyiket valami vendéglőben, kocsmában vagy kávéházban érte a
baleset. Csak az egyik volt kivétel, egy rendkívül kövér, szemüveges,
kisírt szemű úriember, akit otthon tartóztattak le a lakásán, mert két
nappal a szarajevói merénylet előtt néhány pohár pálinkát fizetett két
szerb mérnökhallgatónak a „Brejœká”-ban, és azután Brixi detektív úr
meglátta velük részegen a Lánc utcai „Montmartre”-ban is, ahol szintén ő
fizette a cechet, amint ezt a jegyzőkönyvben aláírásával is megerősítette.
Előzetes kihallgatásakor, az őrszobán, válasz helyett minden kérdésre
csak ezt sírta:
- Kérem, én papírkereskedő vagyok.
Amire éppoly egyhangúan a következő választ kapta:
- Az nem mentőkörülmény.
Egy alacsony férfiú, akit valami kiskocsmában ért utol a balsors,
történelemtanár volt, és éppen a különböző merényletek történetéből
mesélt a vendéglősnek. Abban a pillanatban tartóztatták le, amikor a
merényletek lélektanának elemzéséből levonta az alanti következtetést:
- Minden merénylet olyan egyszerű és logikus, mint a Kolumbusz tojása.
- Vagy mint az, hogy maga a Pankrácba kerül - egészítette ki ezt a tételt
kihallgatása közben a rendőrkomisszár.
A harmadik összeesküvő az „Érző szív” nevezetű hodkovièkyi jótékonycélú
egyesület elnöke volt. A merénylet elkövetésének napján az „Érző szív”
hangversennyel egybekötött ünnepséget rendezett. Azután megjött a
csendőrőrmester, és távozásra szólította fel a közönséget, minthogy
Ausztria gyászban van, mire az „Érző szív” elnöke kedélyesen így szólt:
- Tessék várni egy csöppet, hadd játsszák még el legalább a „Hej,
Slované”5-t.
Most ő is ott ült a többiek között, lehorgasztott fővel, és így búslakodott:
- Nálunk augusztusban lesz az új elnökválasztás, ha addig nem vagyok
otthon, előfordulhat, hogy nem engem választanak meg. Pedig most már
tizedszer vagyok elnök egymás után. Ezt a szégyent nem élném túl.
Még furcsábban bánt el a megboldogult Ferdinánd a negyedik fogollyal,
egy tiszta erkölcsű és jó hírben álló úriemberrel. Ez két teljes napon át
sikeresen elkerülte, hogy bármiféle beszélgetésbe keveredjék
Ferdinándról, de azután este máriást játszott a kávéházban, és amikor a
tök hetessel - tök volt az adu - elvitte a makk királyt, így kiáltott fel:
- Hetet bele, mint Szarajevóban!
Az ötödik úriembernek, aki, mint ő maga mondotta, azért került ide, „mert
az a gyilkosság volt Szarajevóban a trónörökös ellen”, a rémülettől még
mindig szétállt a haja meg a szakálla, úgyhogy könnyen össze lehetett
volna téveszteni egy szálkás-szőrű pinccsel.
Ő aztán egy szót sem szólt a vendéglőben, ahol letartóztatták, de még a
lapokat sem olvasta a trónörökös meggyilkolásáról, csak üldögélt
egymagában, amikor odament egy úriember, leült vele szemben az
asztalához, és pergő nyelvvel megkérdezte:
- Olvasta?
- Nem olvastam.
- Hallott róla?
- Nem hallottam.
- Nem tudja, miről van szó?
- Nem tudom és nem is érdekel.
- Pedig érdekelhetné.
- Engem? Mi az ördög érdekeljen engem? Én elszívom a szivaromat,
megiszom azt a néhány stampedlit, megvacsorázok, de újságot nem
olvasok. Minden újság hazudik. Minek izgassam fel magam.
- Szóval magát a szarajevói gyilkosság sem érdekli?
- Engem egyáltalán semmiféle gyilkosság nem érdekel, akár Prágában
történt, akár Bécsben, Szarajevóban vagy Londonban. Arra való a
hatóság, a bíróság, a rendőrség. Különben is, ha valahol meggyilkolnak
valakit, úgy kell neki, mért volt olyan balek, hogy hagyta magát
meggyilkolni.
Többet aztán nem is mondhatott e beszélgetés során. Attól fogva csupán
ezt ismételgette fennhangon, ötperces időközönként:
- Én ártatlan vagyok, én ártatlan vagyok.

5
„Hej, szlávok” - nacionalista dal.
Ezt kiáltotta a rendőrkapitányság küszöbén, ezeket a szavakat ismétli
majd el a prágai büntetőbíróság előtt, és ezekkel a szavakkal fog belépni
a börtöncellájába is.
Miután végighallgatta mind e szörnyűséges összeesküvő-történeteket,
Švejk úgy vélte, helyénvaló, ha megmagyarázza társainak, hogy a
helyzetük tökéletesen reménytelen.
- Mindnyájan nyakig benne vagyunk a pácban - kezdte vigasztaló
előadását -, nagy tévedés, hogy maguknak, vagyis mindannyiunknak,
akik itt vagyunk, nem lesz semmi bajunk. Minek tartjuk a rendőrséget, ha
nem azért, hogy megbüntessen, ha sokat jár a pofánk? Amikor ilyen
veszélyes idők vannak, hogy trónörökösöket lőnek agyon, akkor senkinek
se szabad csodálkozni, hogy beviszik a kapitányságra. Az egész felhajtás
azért van, hogy a Ferdinándnak reklámja legyen a temetésére. Minél
többen leszünk itt, annál kellemesebb és mulatságosabb lesz. Amikor
katona voltam, egyszer lecsukták nálunk a fél századot. És hány embert
ítéltek már el ártatlanul! Nemcsak a katonaságnál, hanem a bíróságon is.
Emlékszem rá, egyszer elítéltek valami nőszemélyt azzal, hogy
megfojtotta az újszülött ikreit. Hiába esküdözött, hogy ikreket nem is
fojthatott meg, mert csak egy árva kislánya született, akit sikerült minden
fájdalom nélkül megfojtania, mégis kétszeres gyilkosság miatt ítélték el.
Vagy az a zábìhlicei ártatlan cigány, amelyik betört egy szatócsboltba,
éppen szentestén. Hiába esküdözött, hogy csak meg akart melegedni, az
sem segített rajta semmit. Ha egyszer a törvény kezében van az ember,
az már régen rossz. De úgy is kell hogy legyen. Lehet, hogy nem mindenki
olyan gazember, mint amilyennek gondoljuk, de manapság ki tudja
megmondani, melyik a becsületes, melyik a lókötő, főleg az ilyen komoly
időkben, amikor a Ferdinándot is agyonlövik? Minálunk Budìjovicéban,
amikor katona voltam, egyszer a gyakorlótér mögött az erdőben lelőtték a
kapitány úr kutyáját. Ahogy ezt meghallotta, összehívta az egész
századot, sorba kellett állni, és azt mondta, lépjen ki minden tizedik
ember: Persze én is éppen tizedik voltam, és csak álltunk ott haptákban,
egy moccanás nélkül. A kapitány meg elsétált előttünk, és azt mondja:
„Nyavalyás, rothadt, tetves hiéna banda, a miatt a kutya miatt a
legszívesebben bedugnám az egész bagázsit az egyesbe, nudlivá
aprítanám, rakásra lövetném, halfilét csinálnék belőletek mártással. Mert
én nem nézek se istent, se embert, és éppen ezért tizennégy nap
laktanyafogságot kap mindenki.” Na ugye, akkor csak egy kutya miatt volt
az egész, most meg éppen egy főherceg miatt. Szóval, meg kell ijeszteni
az embereket; hogyha gyász, akkor legyen gyász.
- Én ártatlan vagyok, én ártatlan vagyok - hajtogatta a torzonborz férfiú.
- Krisztus Urunk is ártatlan volt - mondta Švejk -, mégis megfeszítették.
Senkinek se szokott a feje fájni egy ártatlan ember miatt. Maul halten und
weiter dienen,6 ahogy katonáéknál mondták. Az a legjobb és a legszebb.
Švejk ezzel lefeküdt a priccsre, és édes álomba szenderedett.
Közben két új vendéget hoztak. Az egyik egy bosnyák volt. Fel-alá járkált a
szobában, a fogát csikorgatta, és minden második szava ez volt:

6
Pofát befogni, és tovább szolgálni.
„Jebentidusu.”7 Nem tudott szabadulni attól a kínzó gondolattól, hogy a
kapitányságon még elvész a kucséberkosara.
A második jövevény Palivec úr volt, a vendéglős. Amikor észrevette régi jó
ismerősét, Švejket, felköltötte, és rendkívül tragikus hangon rákiáltott: -
Hát most már én is itt vagyok!
Švejk szívélyesen megszorította a kezét, és így szólt:
- Nagyon-nagyon örülök. Tudtam, hogy az az úr megtartja a szavát,
amikor azt mondta, hogy még elmennek magáért. Szép dolog a
megbízhatóság, hogy az emberekre lehet építeni.
Palivec úr azonban kijelentette, hogy az ilyen megbízhatóság neki szart se
ér, majd halkan megkérdezte Švejktől, hogy a többi letartóztatott úr nem
tolvaj-e, mert az árthatna az ő kereskedői jó hírének.
Švejk közölte vele, hogy a hatodik férfiú kivételével, akit azért hoztak be,
mert rablógyilkossági kísérletet követett el egy holicei gazda ellen,
valamennyien a ferdinándosok társaságába tartoznak.
Palivec úr sértődötten kihúzta magát, és azt mondta, hogy őt nem valami
vacak főherceg miatt hozták be, hanem a császár őfelsége miatt. S mivel
a többieknek erre felébredt az érdeklődése, elmesélte nekik, hogyan
gyalázták meg neki a Ferenc Jóskát a legyek.
- Összevissza rondították a dögök - fejezte be a történetét -, és a végén
még börtönbe is juttattak. Ezért még számolok velük - tette hozzá
fenyegetően.
Švejk ismét lefeküdt, de nem aludhatott sokáig, mert érte jöttek, hogy
kihallgatásra kell menni.
S amint a lépcsőházban a III. ügyosztály felé iparkodtak, Švejk úgy vitte
keresztjét a Golgota csúcsára, hogy közben mit sem sejtett a
vértanúságáról.
Mivel ki volt írva, hogy a folyosón köpködni tilos, szólt a rendőrnek,
engedje meg, hogy a köpőcsészébe köpjön, s a romlatlan egyszerűség
sugárzott arcáról, amikor belépett az irodába, a következő szavakkal:
- Jó estét kívánok, uraim, az egész társaságnak.
Válasz helyett valaki oldalba vágta, úgyhogy odapenderült az íróasztal
elé, amelynek a másik oldalán egy merev, hivatalos külsejű, állatian
kegyetlen arcú úriember ült, mintha éppen akkor lépett volna ki a
„Bűnöző típusok” című Lombroso-könyvből.
Vérszomjas pillantást vetett Švejkre, majd ráförmedt:
- Ne bámuljon olyan hülyén.
- Sajnos, ezen nem tudok segíteni - felelte Švejk rendkívül komolyan -, a
katonaságtól hülyeség miatt kiszuperáltak, és egy különbizottság
hivatalosan hülyének nyilvánított. Én, kérem, hivatalos hülye vagyok.
A bűnöző külsejű úriember összekattantotta az állkapcsát:

7
Trágár káromkodás.
- Amivel vádolják, és amit elkövetett, azt bizonyítja, hogy maga teljesen
épeszű.
Ezzel felsorolta Švejknek a legkülönbözőbb bűntetteket, a hazaárulástól
kezdve őfelsége és a császári uralkodóház meggyalázásáig. E díszes
koszorú közepén ott virított az is, hogy Švejk elismerően nyilatkozott a
Ferdinánd őfensége meggyilkolásáról, amiből újabb gonosztettek ágaztak
mindenfelé, többek között a bujtogatás bűnténye, tekintve, hogy az egész
dolog nyilvános helyen történt.
- Mit szól ehhez? - kérdezte diadalmasan az állatian kegyetlen arcú
úriember.
- Ez bizony nem kevés - felelte ártatlanul Švejk -, pedig jóból is megárt a
sok.
- Na látja, szóval beismeri?
- Én mindent beismerek, fő a szigorúság, szigorúság nélkül nem megyünk
semmire se. Emlékszem, egyszer amikor katona voltam...
- Fogja be a száját! - üvöltötte a rendőrtanácsos. - Akkor beszéljen, ha
kérdeznek magától valamit. Érti?
- Hogyne érteném - felelte Švejk -, alázatosan jelentem, hogy értem, és
mindent fel tudok fogni, amit mondani tetszik.
- Kivel szokott érintkezni?
- A takarítónőmmel, nagyságos uram.
- És a helybeli politikai körökből nem ismer senkit?
- De igen, nagyságos uram, minden délután megveszem a „Národní
politikát”,8 a „ringyócskát”.
- Mars ki! - hörögte az állati arckifejezésű úriember.
Amikor kivezették az irodából, Švejk még azt mondta:
- Jó éjszakát kívánok, nagyságos uram.
Miután visszatért a foglyok közé, Švejk közölte a letartóztatottak
gyülekezetével, hogy az ilyen kihallgatás kész passzió. „Egy kicsit
ordítanak az emberre, aztán kirúgják.”
- Régebben - magyarázta tovább Švejk - sokkal, de sokkal rosszabb volt.
Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a vádlottaknak tüzes vasakon
kellett járni, és forró ólmot itattak velük, hogy kiderüljön, hogy ártatlanok-
e. Vagy spanyol csizmát húztak a lábukra, és létrára feszítették őket, ha
nem akartak vallani, vagy fáklyával égették az oldalukat, mint Nepomuki
Szent Jánosnak, aki állítólag úgy ordított közben, mintha elevenen
nyúznák, és nem is hagyta abba, amíg az Eliška-hídról le nem hajították
egy viaszosvászon zsákban. Még nagyon sok ilyen eset volt, aztán fel is
négyelték az embert, vagy karóba húzták valahol a Múzeum mellett. És
ha csak a kazamatákba dugták, úgy érezte magát, mintha újjászületett
volna.

8
Egykorú polgári napilap.
- Manapság kész passzió a letartóztatás - folytatta Švejk nagy élvezettel -,
nincsen felnégyelés, nincsen spanyol csizma, priccsünk van, asztalunk
van, lócánk van, nem szorongunk egymás hegyén-hátán, levest kapunk,
kenyeret adnak, korsóban hozzák a vizet, a kübli mindjárt itt van az
orrunk előtt. Mindenben láthatjuk a haladást. Igaz, egy kicsit sokat kell
gyalogolni, amikor kihallgatásra visznek, három folyosót meg egy
emeletet, de a folyosó tiszta, és zajlik rajta az élet. Van, akit erre kísérnek,
van, akit arra, fiatalt, öreget, férfiakat és nőszemélyeket. Az embernek
örül a szíve, hogy legalább nincs egyedül. Mindenki szépen megy a dolga
után, és nem kell féljen, hogy az irodában azt mondják: „Megtárgyaltuk a
dolgot, maga holnap fel lesz négyelve, vagy megégetik, ahogy kívánja.”
Nagyon nehéz lehetett a választás annak idején, és én azt hiszem, uraim,
hogy ilyen helyzetben miközülünk is sokan csak bámulnának, mint borjú
az újkapura. Bizony, megváltoztak a viszonyok, méghozzá a mi javunkra.
Éppen befejezte az állampolgárok modern bebörtönzéséről szóló
dicshimnuszát, amikor kinyílt az ajtó, és a foglár rászólt:
- Švejk, öltözzön fel, kihallgatásra megy.
- Én szívesen felöltözök - mondta Švejk -, egy szavam sincs ellene, de
attól félek, hogy itt valami tévedés lesz, mert engem egyszer már
kirúgtak a kihallgatásról. És attól is félek, hogy a többi urak, akik itt
vannak velem, még megharagusznak rám, hogy én kétszer megyek kihall-
gatásra őelőttük, amikor ők még egyszer se voltak ma este. Nem akarom,
hogy irigykedés legyen belőle.
- Pofa be, és indulás - hangzott a válasz Švejk gentlemanhez méltó
szónoklatára.
Švejk nemsokára megint ott állt a bűnöző külsejű úriember előtt, mire az
se szó, se beszéd, keményen és kérlelhetetlenül ráförmedt:
- Töredelmesen bevall mindent?
Švejk ráemelte jóságos kék szemét a könyörtelen férfiúra, és lágyan így
felelt:
- Ha azt tetszik parancsolni, hogy valljam be, nagyságos uram, akkor
bevallom, mit árthat az nekem. De ha azt tetszik mondani: „Švejk, ne
valljon be semmit”, akkor én kapálózni fogok az utolsó leheletemig.
A szigorú úriember beírt valamit az aktába, majd átadta a tollat Švejknek,
s felszólította, hogy írja alá.
Švejk pedig aláírta Bretschneider feljelentését, és a következő függeléket
is:
Minden vád, amit a fentiekben felhoztak
ellenem, való tényeken alapszik.
Josef Švejk
Miután aláírta, megint a szigorú férfiúhoz fordult:
- Alá kell még írni valamit? Vagy jöjjek vissza holnap reggel?
- Reggel magát a büntetőbíróságra viszik - hangzott a határozott válasz.
- Hány órakor, nagyságos uram? Nehogy, isten őrizz, elaludjak.
- Mars ki! - ordítottak rá Švejkre aznap már másodszor az asztal túlsó
oldaláról.
Visszafelé menet rácsos ablakú új otthonába, Švejk odaszólt a rendőrnek,
aki kísérte:
- Úgy megy itt minden, mint a karikacsapás.
Miután bezárult mögötte az ajtó, rabtársai elárasztották kérdéseikkel,
mire Švejk vidáman így felelt:
- Éppen bevallottam, hogy valószínűleg én öltem meg a Ferdinándot.
Hat férfiú húzódott össze ijedten a tetves takaró alatt, csak a bosnyák
felelt neki:
- Dobro dosli.9
Švejk pedig leült a priccsére, és nagyot sóhajtott:
- Micsoda méreg, hogy itt nincsen vekker.
De azért reggel vekker nélkül is felköltötték, és pontosan hat órakor
elindították a „zöld Antal”-ban10 a tartományi büntetőbíróság felé.
- Ki korán kel, aranyat lel - mondta Švejk az útitársainak, amikor- a „zöld
Antal” kigördült velük a rendőrség kapuján.

9
Úgy kell neki.
10
A rabszállító kocsi népszerű neve.
ŠVEJK A TÖRVÉNYSZÉKI ORVOSOK ELŐTT

A tartományi büntetőbíróság tiszta, lakályos cellái a legkedvezőbb


benyomást tették Švejkre - a meszelt falak és a feketére vasporozott
rácsok éppúgy, mint a kövér Demartini úr, a vizsgálati fogda főfegyőre,
lila parolijával, lilazsinóros kincstári sapkájával. A lila szín nemcsak itt
előírásos, hanem a hamvazószerdai és nagypénteki istentiszteleteken is.
Visszatért a rómaiak jeruzsálemi uralmának dicső korszaka. A foglyokat
elővezették, és odaállították az 1914. év Pilátusai elé, a földszinten. S a
vizsgálóbírák, az újkor Pilátusai, ahelyett, hogy becsületesen mosták
volna kezeiket, pörköltért meg pilzeni sörért küldtek a Teissigba, és egyre
több ügyet terjesztettek az államügyészség elé.
Itt többnyire eltűnt minden logika, és a § győzött, a § fojtogatott, a §
hülyített, a § pattogott, a § nevetett, a § fenyegetett, a § gyilkolt és nem
kegyelmezett. A törvények zsonglőrei tanyáztak itt, a Corpus Juris
betűinek áldozó papok, vádlottfaló cápák, az osztrák dzsungel tigrisei,
akik a paragrafusok számaival mérték ki, hogy mekkorát ugorjának a
vádlottakra.
Kivétel volt néhány úr (akárcsak a rendőrkapitányságon), aki nem vette
komolyan a törvényt, hiszen mindenütt akad búza is a konkoly között.
Egy ilyen úrhoz vezették Švejket kihallgatásra. Jóságos arcú öregúr volt;
annak idején, amikor Valešt, a hírhedt gyilkost hallgatta ki, sohasem
mulasztotta el, hogy így szóljon hozzá: „Parancsoljon helyet foglalni, Valeš
úr, ez a szék itt éppen üres.”
Amikor elébe vezették Švejket, vele született kedvességével rászólt, hogy
üljön le, majd azt kérdezte:
- Szóval maga az, Švejk úr?
- Azt hiszem - felelte Švejk -, én kell hogy legyek, mert apuskám Švejk
volt, anyuskám pedig Švejkné. Soha én olyan szégyent nem hozok rájuk,
hogy megtagadjam a nevüket.
Nyájas mosoly futotta be erre a tanácsos úr arcát.
- Hanem azért maga szép kis dolgokat művelt. Sok minden nyomhatja a
lelkiismeretét.
- Nekem mindig sok minden nyomja a lelkiismeretemet - felelte Švejk,
még a tanácsosnál is nyájasabban mosolyogva. - Lehet, hogy az én
lelkiismeretemet még több minden nyomja, mint a tanácsos úrét.
- Látszik a jegyzőkönyvből is, amit aláírt - mondta nem kevésbé szívélyes
hangon a tanácsos. - Nem alkalmaztak kényszert maga ellen a
rendőrségen?
- Hová tetszik gondolni, nagyságos uram! Én magam kérdeztem tőlük,
hogy írjam-e alá, és amikor azt mondták, hogy írjam, én rögtön
engedelmeskedtem. Csak nem fogok veszekedni velük a saját aláírásom
miatt! Azzal egészen biztos, hogy semmit se használtam volna
magamnak. Rendnek kell lenni.
- Teljesen egészségesnek érzi magát, Švejk úr?
- Hát azt már nem mondhatnám, tanácsos úr kérem. Reumás vagyok,
sósborszesszel dörzsölgetem magam.
Az öregúr megint rámosolygott, éppoly nyájasan: - Mit szólna hozzá, ha a
törvényszéki orvosok megvizsgálnák?
- Azt hiszem, nem vagyok én olyan beteg, hogy azok az urak fölöslegesen
vesztegessék velem a drága idejüket. A rendőrkapitányságon már
megvizsgált egy doktor úr, hogy nincs-e tripperem.
- Tudja, mit, Švejk úr, hadd próbáljuk meg mégis azokat a törvényszéki
doktor urakat. Szépen összeállítunk egy bizottságot, magát a vizsgálati
fogdába küldjük, úgyhogy közben jól kipihenheti magát. Még csak egy
kérdést. A jegyzőkönyv szerint maga azt hangoztatta és terjesztette, hogy
hamarosan kitör a háború?
- Az, kérem, tanácsos úr, most már a legrövidebb időn belül kitör.
- És magán, Švejk úr, nem törnek ki néha olyan... rohamok?
- Nem, kérem, csak egyszer volt, hogy majdnem kitörtem a nyakamat,
amikor egy automobil nekem jött a Károly téren, de annak már nem is
tudom, hány éve.
Ezzel véget ért a kihallgatás, Švejk kezet nyújtott a tanácsos úrnak, majd
visszatérve a cellájába, így szólt a szomszédaihoz:
- Na, most meg a Ferdinánd őfenségének a gyilkossága miatt engemet ki
fognak vizsgálni a törvényszéki doktorok.
- Engem is megvizsgáltak egyszer - mondta egy fiatal férfi -, még régen,
amikor egy szőnyeg-ügyből kifolyólag az esküdtszék elé kerültem.
Megállapították, hogy gyengeelméjű vagyok. Most elsikkasztottam egy
gőz-cséplőgépet, és nem csinálhatnak velem semmit. Tegnap mondta az
ügyvédem, hogy ha egyszer már gyengeelméjűnek nyilvánítottak, azzal
egy életre meg van csinálva a szerencsém.
- Én már egy szót se hiszek a törvényszéki orvosoknak - jegyezte meg egy
intelligens külsejű férfiú. - Mikor egyszer váltót hamisítottam,
mindenesetre eljártam a Heveroch doktor előadásaira, és amikor lefogtak,
paralitikusnak tettettem magamat, pontosan úgy, ahogy a Heveroch
doktor magyarázta. Az egyik bizottsági orvosnak beleharaptam a lábába,
kiittam a tintát a kalamárisból, és - tisztesség ne essék szólván, uraim - az
egész bizottság előtt odacsináltam a sarokba. De azért, mert az egyiknek
megharaptam a lábikráját, tökéletesen egészségesnek nyilvánítottak, és
elítéltek.
- Én egyáltalán nem félek az ilyen törvényszéki vizsgálatoktól - közölte
Švejk. - Amikor katona voltam, egy állatorvos vizsgált meg, és az is
nagyszerűen sikerült.
- A bírósági orvosok mind rohadt dögök - jelentette ki egy törpeforma kis
ember. - Nemrégiben véletlenül kiástak a földemen egy csontvázat, és a
törvényszéki orvosok azt mondták, hogy az a csontváz gyilkosság
áldozata lett, mert fejbe verték valami tompa tárggyal most negyven éve.
Én harmincnyolc éves vagyok, mégis lecsuktak, pedig megvan a
keresztlevelem, a születési anyakönyvi kivonatom és az illetőségi
bizonyítványom is.
- Az én véleményem szerint - mondja Švejk -, mindent tárgyilagosabb
szempontból kell nézni. Minden ember tévedhet, és muszáj is, hogy
tévedjen, minél tovább töri a fejét valamin. A törvényszéki orvosok is
emberek, és minden embernek megvannak a maga hibái. Egyszer például
Nusléban, éppen a Botiè-híd mellett, ahogy a Banzet-vendéglőből megyek
hazafelé éjszaka, odajön hozzám egy úr, a fejemre húz egy bikacsökkel,
és amikor már a földön feküdtem, alaposabban szemügyre vesz engem,
és azt mondja: „Ejnye, tévedtem, ez nem az.” És úgy felmérgesedett a
tévedése miatt, hogy még egyet rásózott a hátamra. Hiába, ilyen az
emberi természet: mindig csak téved, amíg meg nem hal. Mint például az
az úr, aki éjszaka talált egy veszett kutyát félig megfagyva, hazavitte, és
odadugta a felesége mellé az ágyba. Aztán a kutya, mihelyt
felmelegedett, és erőre kapott, megharapta az egész családot, és a
legkisebbik gyereket, amelyik még bölcsőben volt, széttépte és felfalta.
Vagy mondok az uraknak egy másik esetet: hogy mitőlünk a házból
hogyan tévedett egy esztergályos. Kulccsal kinyitotta a podoli
kistemplomot, mert azt hitte, hogy otthon van, levette a cipőjét a sekres-
tyében, mert azt hitte, hogy az az ő konyhájuk, aztán lefeküdt az oltárra,
mert azt hitte, hogy otthon van az ágyában, magára húzott egypárat
azokból a terítőkből, amiken szent feliratok vannak, és a feje alá rakta az
evangéliumot meg más szentelt könyveket, mert szeretett magasan
aludni. Reggel aztán, amikor a sekrestyés rátalált, az az úr magához tért,
és nagyon barátságosan azt mondta, hogy tévedés volt. „Szép kis
tévedés”, mondja a sekrestyés, „most egy ilyen tévedés miatt újra kell
szentelni a templomot.” Azután a törvényszéki orvosokhoz vitték az
esztergályost, és azok rábizonyították, hogy teljesen beszámítható és
józan volt, mert ha részeg lett volna, sohase talál bele a kulcsával a
templom zárjába. Aztán ez az esztergályos ott halt meg a Pankrácban.
Mondhatok még egy másik példát is, Kladnóból, ott egyszer egy
rendőrkutya esett tévedésbe, egy farkaskutya, a híres Rotter kapitányé
volt. Ez a Rotter kapitány ilyen kutyákat tenyésztett, és a csavargókon
próbálta ki őket, úgyhogy aztán a csavargók mind kezdték elkerülni
Kladno vidékét. Akkor a kapitány megparancsolta a csendőröknek, hogy
ha a föld alól is, de teremtsenek elő neki valami gyanús egyént. Oda is
vittek egyet, egy elég tisztességesen öltözött embert, akit a lányi erdőben
találtak valami fatörzsön üldögélve. A kapitány mindjárt levágott neki egy
darabot a kabátja széléből, megszagoltatta a csendőr-rendőr kutyáival,
aztán kivitték ezt az embert valami téglaégetőbe a városon kívül, és a
nyomára ráeresztették azokat a kutyákat, akik meg is találták, és megint
visszahozták. Aztán annak az embernek fel kellett menni valami létrán a
padlásra, át kellett mászkáljon mindenféle falakon, bele kellett ugorjon
egy halastóba, a kutyák meg utána. A végén kiderült, hogy ez az ember
egy cseh radikális képviselő volt, és kirándulni jött a lányi erdőbe, amikor
már unta a parlamentet. Azért mondom, hogy az ember hibázik és téved,
akár tanult ember, akár ostoba, tudatlan hülye. Még a miniszterek is
tévednek.

A törvényszéki orvosbizottság, amelynek el kellett döntenie, hogy Švejk


elmeállapota lehetővé teszi-e vagy sem mindazokat a
bűncselekményeket, amelyekkel vádolják, három rendkívül tekintélyes
úrból állt, és a bizottság minden egyes tagjának nézetei mindig igen nagy
mértékben különböztek a másik két tag nézeteitől.
Három különböző tudományos iskola és pszichiátriai felfogás volt itt
képviselve.
Ha Švejk esetében ezek az élesen szemben álló tudományos táborok
mégis a legteljesebb egyetértésre jutottak, ez tisztára csak annak a
lenyűgöző hatásnak tudható be, amelyet Švejk az egész bizottságra
gyakorolt, amikor belépve az elmeállapotának megvizsgálására kijelölt
terembe, és megpillantva az osztrák uralkodónak a falon függő képét, így
kiáltott fel:
- Uraim, éljen I. Ferenc József császár!
Teljesen világos volt az eset. Švejk spontán megnyilatkozása fölöslegessé
tette a kérdések nagy részét, csak a legfontosabbak közül maradt még
egynéhány, hogy a válaszokból a doktorok megerősíthessék első
benyomásukat, melyet dr. Kallerson, dr. Heveroch és az angol Weiking
pszichiátriai rendszere alapján alkottak Švejkről.
- Nehezebb a rádium az ólomnál?
- Még sohase mértem meg, kérem - felelte Švejk, a tőle megszokott
kedves mosollyal.
- Hisz maga a világ végében?
- Hát azt előbb látni kéne - válaszolta könnyedén Švejk -, de az biztos,
hogy holnapra még nem várom.
- Ki tudná számítani, hogy mekkora a földgolyó átmérője?
- Azt, sajnos, nem tudnám - felelte Švejk -, de én is feladhatnék önöknek,
uraim, egy találós kérdést; van egy háromemeletes ház, ennek a háznak
minden emeleten van nyolc ablaka. A háztetőn van két padlásablak és két
kémény. Minden emeleten két bérlő lakik. És most tessék megmondani
nekem, uraim: melyik évben halt meg a házmester nagymamája?
A törvényszéki orvosok sokatmondóan összenéztek, mindazonáltal az
egyik még feltette a következő kérdést:
- Nem tudja, hogy mi a Csendes-óceán legnagyobb mélysége?
- Azt, kérem, nem tudom - hangzott a válasz -, de úgy gondolom, hogy
biztosan nagyobb, mint a Moldváé a vyšehradi szikla alatt.
A bizottság elnöke röviden csak azt kérdezte: - Elég? - De az egyik
bizottsági tagnak volt még egy kérdése:
- Mennyi 12 897-szer 13 863?
- 729 - felelte Švejk szemrebbenés nélkül.
- Azt hiszem, ennyi tökéletesen elég - mondta a bizottsági elnök -,
visszavezethetik a vádlottat a helyére.
- Köszönöm szépen, uraim - mondta udvariasan Švejk -, nekem is
tökéletesen elég.
Távozása után a háromtagú kollégium egyhangúlag megállapította, hogy
mindama természeti törvények alapján, melyeket a pszichiátria tudorai
kitaláltak, Švejk notórius hülyének és idiótának számít.
A vizsgálóbíróhoz küldött jelentésükben többek között ez állott: „Alulírott
törvényszéki orvosszakértők a teljes gyengeelméjűség és vele született
kretenizmus állapotában találták a fent nevezett bizottság elé utalt Josef
Švejket, miután az »Éljen I. Ferenc József császár« szavak hangoztatása
kellőképpen megvilágította Josef Švejk elmeállapotát, és tökéletesen
elegendő volt notórius hülyévé nyilvánításához. Alulírott bizottság
ennélfogva javasolja: 1. Szüntessék be a vizsgálatot Josef Švejk ellen. 2.
Küldjék Josef Švejket megfigyelés céljából pszichiátriai klinikára, hogy
megállapítást nyerhessen, mennyiben veszélyes elmeállapota a
környezete szempontjából.”
Míg az orvosok a jelentést fogalmazták, Švejk így nyilatkozott
rabtársainak: - A Ferdinándot hagyták a fenébe, és még nagyobb
marhaságokkal szórakoztattak. A végén azt mondtuk egymásnak, hogy
amit eddig meséltünk, az tökéletesen elég, és elbúcsúztunk.
- Én senkinek se hiszek - jelentette ki a törpeforma kis ember, akinek a
földjéből véletlenül kiástak egy csontvázat. - Gazember az egész világ.
- Gazember is kell a világba - mondta Švejk, elhelyezkedve a
szalmazsákján. - Ha mindenki csak jót akarna a másiknak, már rég
agyonverték volna egymást az emberek.
ŠVEJKET KIDOBJÁK A BOLONDOKHÁZÁBÓL

Ha Švejk később megemlékezett a bolondokházában folyó életről, mindig


a legnagyobb elismerés hangján szólt róla: - Igazán nem tudom, miért
olyan dühösek a bolondok, hogy ott tartják őket. Ott az ember meztelenül
lefekhet a padlóra, üvölthet, mint a sakál, dühönghet és haraphat. Ha
valahol kint a sétatéren csinálná, mindenki csodálkozna, de odabent ez a
legtermészetesebb dolog a világon. Olyan szabadság van ott, amilyenről
még a szocialisták se álmodtak soha. Ott az ember azt is mondhatja
magáról, hogy ő az atyaúristen vagy a Szűzmária, vagy a római pápa,
vagy az angol király, vagy a császár őfelsége, vagy Szent Vencel, habár
ezt az utóbbit, állandóan megkötözték, és meztelenül bedugták a
különzárkába. Volt egy másik is, aki azt ordítozta, hogy ő a hercegérsek,
de nem csinált egyebet, csak folyton mart, meg még valamit, bocsánat,
ami rímel rá, de azt ott nem szégyelli senki. Az egyik meg éppenséggel
Szent Cirillnek és Metódnak adta ki magát, hogy dupla porciót kapjon. Egy
úr pedig teherbe esett, és mindenkit meghívott a keresztelőre. Volt ott
lecsukva egy csomó sakkozó, politikus, horgász, cserkész, bélyeggyűjtő és
amatőrfényképész. Az egyiket valami ócska fazék miatt hozták be, amire
azt mondta, hogy hamvveder. Egy másikat mindig kényszerzubbonyba
dugtak, hogy ne tudja kiszámítani, hogy mikor lesz vége a világnak.
Találkoztam ott néhány professzorral is. Az egyik mindig odajött hozzám,
és kijelentette, hogy a cigányok bölcsője a Krkonoše hegységben volt, egy
másik meg azt magyarázgatta, hogy a földgolyón belül van még egy
golyó, sokkal nagyobb, mint a külső.
Ott mindenki azt mondhatta, amit akart, és ami éppen a nyelvére jött
neki, akárcsak a parlamentben. Néha meséket mondtak egymásnak, és
összeverekedtek, ha valami királylánynak nem úgy sikerült a dolog, ahogy
kellett volna. Legvadabb volt az az úr, aki az Otto-lexikon tizenhatodik
kötetének mondta magát, és mindenkit megkért, hogy nyissa őt ki, és
keresse meg benne a „Kartonvarrónő” címszót, mert különben el van
veszve. Csak akkor nyugodott meg, amikor ráadták a kényszerzubbonyt.
Azt hitte, hogy könyvkötő-présbe tették, és boldog volt, csak azt kérte,
hogy modern mintára vágják körül a széleit. Egyáltalában: úgy éltünk ott,
mint a paradicsomban. Lehet ott üvölteni, hörögni, dalolni, sírni, mekegni,
bőgni, ugrálni, imádkozni, bukfencezni, négykézláb járni, fél lábon
ugrándozni, körbefutkosni, táncolni, cigánykereket hányni, egész nap
guggolni és falra mászni. Nem jön oda senki azzal, hogy „Ezt nem szabad,
uram, ez illetlenség, szégyellje magát, maga egy művelt ember?” Igaz,
vannak ott egészen csendes bolondok is. Például volt egy nagyon művelt
feltaláló, aki állandóan az orrát túrta, és naponta csak egyszer mondta,
hogy „Épp most találtam fel a villamosságot”. Szóval nem is lehet szebbet
elképzelni, mint egy bolondokháza, és az a néhány nap, amit ott
töltöttem, életem leggyönyörűbb korszakai közé tartozik.
S valóban, már a fogadtatás is, amely Švejket a bolondokházában érte,
amikor kivizsgálásra átvitték a tartományi büntetőbíróságról, felülmúlta
minden várakozását. Legelőször is meztelenre vetkőztették, aztán valami
köpenybe bújtatták, és fürödni vitték, s miközben jó erősen megmarkolták
a hóna alatt, az egyik ápoló zsidóviccekkel szórakoztatta. A fürdőszobában
melegvizes kádba dugták, aztán kihúzták belőle, és a hideg zuhany alá
állították. Ezt háromszor megismételték, majd megkérdezték tőle, hogy
hogy tetszik neki. Švejk azt felelte, hogy itt sokkal kényelmesebb, mint
abban a fürdőben ott a Károly-híd mellett, és hogy ő nagyon szeret
fürödni. - Ha még a körmömet meg a hajamat is le tetszene nyírni, akkor
már semmi se hiányozna a tökéletes boldogságomhoz - tette hozzá,
nyájasan mosolyogva.
Ez a kívánsága is teljesült, aztán az ápolók szivaccsal alaposan
végigdörzsölték, lepedőbe csomagolták, átvitték az egyes osztályra,
letették az ágyra, betakarták, és megkérték, hogy aludjon el.
Švejk még ma is kedvtelve szokott mesélni erről: - Képzeljétek el,
odavittek, egy csöppet se kellett járni: én akkor a hetedik
mennyországban éreztem magam.
És úgy is aludt el, mintha a hetedik mennyországban volna. Aztán
felköltötték, és eléraktak egy bögre tejet meg egy zsemlét. A zsemle már
fel volt vágva apró darabokra, s miközben az egyik ápoló lefogta Švejknek
mind a két karját, a másik bemártogatta a tejbe a zsemledarabkákat, és
megtömte a pácienst, mint ahogy a libát szokták tömni vagdalékkal. Mikor
ez megvolt, a hóna alá nyúltak, kivitték a klozettra, és felkérték, hogy
végezze el a kis és nagy szükségét.
Erről a szép kis intermezzóról is kedvtelve szokott mesélni Švejk - talán
nem kell egészen pontosan reprodukálnom a szavait, hogy utána mit
csináltak vele. Elég lesz, ha csak egy mondatot idézek az elbeszéléséből:
- Az egyik csinálta, közben a másik szorosan átölelt.
Miután visszavezették, ismét lefektették az ágyra, és újból megkérték,
hogy aludjon el. Miután elaludt, felköltötték, és elvezették a
vizsgálószobába. Amikor Švejk anyaszült meztelenül megállt a két orvos
előtt, eszébe jutottak sorozásának dicső emlékei, és önkéntelenül
felkiáltott:
- Tauglich!11
- Mit akar? - kérdezte az egyik orvos. - Lépjen ötöt előre és ötöt vissza.
Švejk tízet lépett ide is, oda is.
- Mondtam magának - szólt rá az orvos -, hogy ötöt lépjen.
- Azon a pár lépésen már ne múljon - felelte Švejk.
Erre az orvosok felszólították, hogy üljön le egy székre, és az egyik
megkopogtatta a térdét. Aztán közölte a másikkal, hogy a reflexek
hibátlanul működnek, mire a másik megcsóválta a fejét, és maga is
hozzálátott Švejk térde kopogtatásához, miközben az első felhúzta Švejk
szemhéját, és belenézett a pupillájába. Aztán odamentek az asztalhoz, és
néhány latin kifejezést váltottak egymás között.
- Ide hallgasson, tud maga énekelni? - fordult az egyik Švejkhez. - Nem
énekelne el nekünk valami nótát?

11
Alkalmas!
- Boldogan, uraim - felelte Švejk -, nincs ugyan se hangom, se zenei
hallásom, de azért megpróbálom az önök kedvéért, hadd szórakozzanak,
ha úgy tetszik.
És mindjárt rá is zendített:
Akkor az a fiatal pap
jobb kezére hajtja fejét,
és a karosszékben
könnyek futják el a szemét.
- Tovább nem tudom - mondta Švejk -, de ha kívánják, énekelhetek valami
mást:
Ó, hogy sajog a szívem tája,
mily keserűn nyög ez a kebel,
csak ülök csendbe, búsan merengve,
hogy oda, oda messze mért nem mehetek el.
- Ezt se tudom tovább - sóhajtott fel Švejk. - Tudom még a „Hol vagy,
Hazám!”12 első strófáját, meg azt, hogy „Generál Windischgrätz, meg az
egész stábja, kiadták az ukázt, gyerünk a csatába”, és még egypár olyan
népdalocskát, mint például azt, hogy „Gotterhalte”,13 aztán „Mikor
mentünk Jaromìøbe”, meg azt, hogy „Üdvözlégy, ezerszer is üdvözlégy”...
A két doktor úr összenézett, majd az egyik feltette Švejknek a következő
kérdést: - Magának még sose vizsgálták meg az elmeállapotát?
- De igen - felelte Švejk ünnepélyesen és büszkén -, katonáéknál az
ezredorvos urak hivatalosan kimondták, hogy notórius hülye vagyok.
- Én azt hiszem, hogy maga szimuláns - förmedt rá Švejkre a másik orvos.
- Kérem, uraim - tiltakozott Švejk -, én egy csöppet se vagyok szimuláns,
én egy igazi hülye vagyok, tessék utánanézni a Èeské Budějovice-i 91.
gyalogezred irodájában vagy a karlíni kiegészítő-parancsnokságon!
Az idősebbik orvos minden reményt feladva legyintett, majd Švejkre
mutatva, így szólt az ápolókhoz: - Adják vissza ennek az embernek a
ruháját, és vezessék a III. osztályra, az első folyosóra, aztán jöjjön vissza
valamelyikük, és vigye le az összes iratait az irodába. És mondják meg
ott, hogy gyorsan intézzék el, hogy minél hamarabb megszabaduljunk
tőle.
Az orvosok még egy megsemmisítő pillantást vetettek Švejkre, aki
tisztelettudóan hajlongva hátrált az ajtóhoz. Mikor az egyik ápoló
megkérdezte, hogy mit marháskodik, így felelt: - Mert nem vagyok
felöltözve, meztelen vagyok, és semmit se akarok mutogatni az uraknak,
különben még azt hinnék, hogy udvariatlan vagyok, sőt goromba. - Attól a
pillanattól fogva, amint az ápolók megkapták az utasítást, hogy adják
vissza Švejknek a ruháját, a legcsekélyebb gondosságot sem tanúsították
többé iránta. Ráparancsoltak, hogy öltözzön fel, majd az egyik átvezette a
III. osztályra, ott aztán Švejknek néhány napon át, amíg az irodában meg-
szerkesztették a kidobatásáról szóló írásbeli végzést, alkalma volt további
szép megfigyeléseket gyűjteni. Végül az orvosok kiadták a szakvéleményt,
12
A cseh himnusz.
13
Az osztrák himnusz.
hogy „fogyatékos értelmű szimuláns”, és mivel éppen ebéd előtt
bocsátották el, egy kis jelenetre került sor.
Švejk kijelentette, hogy akit kidobnak a bolondokházából, azt nem szabad
ebéd nélkül kirúgni.
A viszálynak egy rendőr vetett véget, akit a portás hívott oda, s aki aztán
átvezette Švejket a Salm utcai rendőrségre.
ŠVEJK A SALM UTCAI RENDŐRSÉGEN

A bolondokházában töltött szép, verőfényes napok után Švejkre az


üldöztetés keserű órái következtek. Braun rendőrfelügyelő a bűbájos Néró
császár korabeli római hóhérlegények kegyetlenségével rendezte meg a
Švejkkel való találkozás jelenetét. Éppoly könyörtelenül, mint ahogy
akkoriban mondták: „Dobjátok ezt a zsiványt, ezt a keresztényt, az
oroszlánok elé”, úgy mondta Braun rendőrfelügyelő is: „Dugjátok a
karcerbe!”
Egy szóval se többet, se kevesebbet. Épp csak, hogy valami sajátságosan
perverz kéj villant fel Braun rendőrfelügyelő úr szemében.
Švejk meghajolt, és büszkén így szólt: - El vagyok rá készülve, uraim: ha
jól sejtem, a karcer valami cellát jelent, és az még nem olyan borzasztó.
- Jobb lesz, ha nem sokat pimaszkodik itt nekünk - mondta a rendőr, aki
bekísérte, mire Švejk így felelt: - Én nagyon is szerény vagyok, és hálás
vagyok mindenért, amit értem tenni tetszik.
A cellában egy mélabús férfi ült a priccsen. Apatikusan üldögélt, az arcáról
világosan lerítt, hogy amikor a fogda-ajtó zárja megcsikordult, nem is
gondolt arra, hogy a nyíló ajtótól a szabadulását remélje.
- Alászolgája, kedves uram - mondta Švejk, leülve mellé a priccsre -, nem
tudja véletlenül, hány óra van?
- Nekem az óra nem istenem - felelte a mélabús férfi.
- Nem is olyan rossz itt - szőtte tovább Švejk a beszélgetés fonalát -, ezt a
priccset gyalult fából csinálták.
A komoly férfiú nem válaszolt, felállt, s gyors léptekkel fel és alá kezdett
járkálni az ajtó meg a priccs közötti szűk térségben, mintha sietne, hogy
megmentsen valamit.
Švejk közben érdeklődéssel szemügyre vette a falakra körmölt feliratokat.
Az egyik feliratban azt a fogadalmát közölte egy ismeretlen fogoly, hogy
életre-halálra harcolni fog a rendőrség ellen. Szövege így szólt: „Ezért
még szorultok.” Egy másik fogoly ezt írta: „Bújjatok a fenekembe,
kakastollasok.” Egy harmadik csupán a következő egyszerű
ténymegállapításra szorítkozott. „Itt ültem 1913. június 5-én, és
tisztességesen bántak velem. Josef Mareèek, kereskedő, Vršovice.” És volt
olyan felirat is, amely szinte megrázta az embert mélységével: „Irgalom,
nagy Isten...” és alatta: „Le vagytok sz.” Az sz betűt azonban áthúzták, és
oldalt nagy betűkkel odaírták: „EJTVE”. Melléje egy költői lélek a
következő verset jegyezte fel: „Búsan ülök kint a patakparton, egy sugár
még táncol a vízen, de a dombra már leszállt az alkony, ott él az én drága
kis szívem.”
A bánatos férfiú, aki úgy rohangált az ajtó és a priccs között, mintha
maratóni futóversenyt akarna nyerni, megállt, kifulladva visszaült régi
helyére, tenyerébe hajtotta a fejét, és hirtelen felordított: - Eresszenek ki!
- Nem, nem eresztenek - mondta aztán, mintegy önmagának -, nem és
nem. Már reggel hat órától itt vagyok.
Közlékenységi rohama támadt, kiegyenesedett, és megkérdezte Švejktől:
- Nincs magánál véletlenül egy szíj, hogy végezzek magammal?
- Ezer örömmel állok a rendelkezésére - felelte Švejk, kikapcsolva a
nadrágszíját -, még sohasem láttam, hogy az emberek hogy kötik fel
magukat a fogdában egy nadrágszíjjal.
- Csak az a bosszúság - folytatta körülnézve -, hogy nincs itt semmiféle
kampó. Az ablakkilincs nem fogja megtartani. Legfeljebb ezt a priccset
próbálhatja meg, ha letérdel mellette, ahogy az Emauzi-kolostorban
csinálta az a szerzetes, aki a feszületre akasztotta fel magát egy fiatal
zsidó lány miatt. Én nagyon szeretem az öngyilkosokat, úgyhogy csak
tessék vidáman hozzálátni.
A komor férfiú, miután Švejk a kezébe nyomta a szíjat, ránézett a szíjra,
odavágta a sarokba, majd sírva fakadt, s miközben fekete kezével a
könnyeit mázolgatta, ilyen visítások törtek ki belőle: - Nekem kicsinyeim
vannak, én részegségért és szemérem elleni vétségért ülök itt,
jézusmária, szegény, szerencsétlen feleségem, mit szólnak majd ehhez a
hivatalban? Nekem kicsinyeim vannak, én részegségért és szemérem
elleni vétségért ülök itt - és így tovább, a végtelenségig.
Végül mégis megnyugodott egy kicsit, az ajtóhoz ment, s elkezdte
rugdosni és ököllel verni. Az ajtón túl lépések hangzottak fel, majd egy
hang beszólt: - Mit akar?
- Eresszenek ki! - mondta a bús férfi olyan hangon, mint akiben egy
csöppnyi életkedv sem maradt. - Hová? - kérdezték az ajtó túlsó oldaláról.
- A hivatalba! - felelte a szerencsétlen atya, férj, hivatalnok, iszákos és
szeméremsértő.
Erre csak gúnyos kacaj, kísérteties kacaj volt a válasz a folyosó
csendjében, s a lépések ismét eltávolodtak.
- Ha nem tévedek, ez az úr gyűlöli magát, azért nevette úgy ki - mondta
Švejk, miközben az elkeseredett férfiú visszaült mellé. - Egy ilyen rendőr,
ha dühös, sok mindenre képes, és ha még dühösebb, akkor mindenre
képes. Üljön csak nyugodtan, ha már nem akarja felakasztani magát, és
várja meg a dolgok alakulását. Hogyha hivatalnok, nős és gyerekei
vannak, akkor elismerem, hogy borzasztó helyzetben van. Biztos meg van
győződve róla, hogy elbocsátják az állásából, ugyebár?
- Azt én nem tudom - sóhajtott a bánatos férfi -, mert magam sem
emlékszem rá, hogy mit műveltem, csak azt tudom, hogy kidobtak
valahonnan, és én vissza akartam menni oda, hogy szivarra gyújtsak.
Pedig nagyon szépen kezdődött. Az osztályvezetőnk a névnapját
ünnepelte, és meghívott bennünket egy kocsmába, aztán átmentünk egy
másikba, harmadikba, negyedikbe, ötödikbe, hatodikba, hetedikbe,
nyolcadikba, kilencedikbe.
- Ne segítsek számolni? - kérdezte Švejk. - Én az ilyesmiben otthon
vagyok, egyszer huszonnyolc kocsmát jártam végig egy éjszaka. De azt
meg kell adni, hogy sehol se ittam többet három sörnél.
- Egyszóval - folytatta a szerencsétlen hivatalnok, akinek a főnöke oly
nagyvonalúan ünnepelte a neve napját -, amikor már túl voltunk egy tucat
ilyen butikon, észrevettük, hogy elveszett az osztályvezetőnk, pedig
spárgára kötöttük, és úgy húztuk magunkkal, mint egy ebecskét. Ezért
visszamentünk mindenhová, hogy megkeressük őt, és a végén egymást is
elvesztettük, míg aztán a legvégén egy vinohradyi éjjeli kávéházba
kerültem, egy nagyon rendes helyre, és ott valami likőrt ittam, csak úgy,
az üvegből. Hogy azután mit csináltam, arra nem emlékszem, csak azt
tudom, hogy már itt a rendőrségen, amikor behoztak, mind a két biztos úr
azt jelentette a raportban, hogy berúgtam, szeméremsértően
viselkedtem, elvertem egy hölgyet, a zsebkésemmel szétvagdostam egy
idegen kalapot, amit a fogasról vettem le, szétkergettem a női zenekart,
mindenki előtt megvádoltam a főpincért, hogy ellopott tőlem egy
húszkoronást, összetörtem annak az asztalnak a márványlapját, ahol
ültem, és egy ismeretlen úrnak, aki a szomszéd asztalnál ült, szándékosan
beleköptem a feketekávéjába. Egyebet nem csináltam, legalábbis nem
tudok visszaemlékezni rá, hogy még valamit tettem volna. És higgye el
nekem, hogy én egy olyan rendes, intelligens ember vagyok, akinek
minden gondolata csak a családja. Mit szól ehhez? Elvégre nem vagyok
egy duhaj!
- Sok munkájába került, amíg összetörte azt a márvány lapot? - kérdezte
Švejk válasz helyett, nagy érdeklődéssel. - Vagy egyszerre törte össze?
- Egyszerre - felelte az intelligens úr.
- Akkor el van veszve - mondta Švejk mélabúsan. - Magára fogják
bizonyítani, hogy szorgalmas gyakorlatozással készült rá. És annak az
idegen úrnak a kávéja, amibe bele tetszett köpni, rummal volt vagy rum
nélkül?
És nem várva választ megmagyarázta:
- Ha rummal volt, akkor nagyobb lesz a baj, mert úgy drágább. A
bíróságon mindent kiszámolnak és összeadnak, hogy legalább egy bűntett
kijöjjön belőle.
- A bíróságon... - suttogta csüggedten a családapa, és lehorgasztva a
fejét, abba a kellemetlen állapotba zuhant, melyben a lelkiismeret
faldossa az embert.14
- És otthon tudják már - kérdezte Švejk -, hogy le tetszik csukva lenni,
vagy megvárják, amíg benne lesz az újságokban?
- Gondolja, hogy benne lesz az újságokban? - kérdezte naivul a
hivatalfőnök neve napjának áldozata.
- Az több, mint biztos - hangzott a válasz kertelés nélkül, hiszen Švejk
sohasem szokott eltitkolni semmit a felebarátai elől. - Ez a maga dolga
borzasztóan fog tetszeni minden újságolvasónak. Én is nagyon szeretem
azt a rovatot, amiben az ilyen iszákosokról és a duhajkodásaikról írnak. A
múltkor a „Kehely”-ben egy vendég nem csinált semmi mást, mint hogy
betörte a saját fejét egy pohárral. Tudniillik feldobta a magasba, és alája
állt. Aztán elvitték, és reggel már olvastuk is. Vagy a Bendlovkában
egyszer egy pofont adtam egy temetkezési vállalkozónak, és ő visszaadta.
14
Egyes írók ezt a kifejezést szokták használni: „Mardossa a lelkiismeret.” Én ezt
a kifejezést nem tartom teljesen megfelelőnek. A tigris se mardossa az embert,
hanem felfalja. - Hašek jegyzete.
Hogy kibéküljünk, mind a kettőnket le kellett tartóztatni, és már benne is
volt az esti lapban. Vagy amikor a „Hulla” kávéházban az a tanácsos úr
összetört két csészét, azt hiszi, hogy tekintettel voltak rá? Másnap
mindjárt ő is benne volt az újságokban. Legfeljebb helyreigazítást küldhet
a börtönből az újságnak, hogy az a hír, amit magáról közzétettek, nem
magára vonatkozik, és hogy annak az úrnak, akit úgy hívnak, maga nem
rokona és nem is azonos vele, haza pedig megírja, hogy azt a
helyreigazítást vágják ki és tegyék el, hogy azután elolvashassa, amikor
leülte a büntetését.
- Fázni tetszik? - kérdezte Švejk őszinte részvéttel, amikor észrevette,
hogy az intelligens úrnak vacog a foga. - Az idei nyár vége tényleg nagyon
hűvösre sikerült.
- Lehetetlenné vagyok téve - nyögte Švejk társa -, vége az
előléptetésemnek.
- Annak vége - hagyta rá Švejk készségesen -, ha nem veszik vissza a
hivatalba, mikor már leülte a büntetését, nem tudom, hogy talál-e olyan
gyorsan másik állást, mert mindenki erkölcsi bizonyítványt fog kérni
magától, még a sintér is, ha őhozzá akarna szolgálatba lépni. Bizony, egy
olyan rövid kis gyönyörűség, amilyet meg tetszett engedni magának, nem
éri meg az árát. És a kedves feleségének lesz miből élni a gyerekekkel,
amíg ülni tetszik? Vagy muszáj lesz, hogy koldulni járjon, és mindenféle
erkölcstelenségekre tanítsa a kicsinyeket?
Feltörő zokogás volt a válasz:
- Szerencsétlen gyermekeim, szerencsétlen feleségem!
A lelkiismeretlen vezeklő felállt, és áradozni kezdett a gyerekeiről: öt
gyereke van, a legnagyobbik tizenkét éves, és a cserkészekhez jár. Egyes-
egyedül csak vizet iszik, és példaképül szolgálhatna az apjának, aki
életében először követett el ilyesmit.
- A cserkészekhez? - kiáltotta Švejk. - Örülök, hogy a cserkészekről hallok.
Egyszer Mydlovaryban, Zliv mellett, a hlubokái járásban, ami a Èeské
Budějovice-i járási kapitánysághoz tartozik, éppen amikor gyakorlatozni
voltunk ott a kilencvenegyesekkel, a környékbeli parasztok vadászatot
rendeztek a községi erdőben a cserkészekre, akik ott nagyon
elszaporodtak. El is fogtak hármat. A legkisebbik, amikor megkötözték,
úgy sikított, ordított és jajgatott, hogy még mi, az edzett katonák se
bírtuk nézni, és inkább félrementünk onnan. Amíg összekötözték őket, az
a három cserkész megharapott nyolc parasztot. Amikor aztán a községi
bírónál nádpálcával megkínozták őket, akkor bevallották, hogy nincs a
környéken egyetlenegy rét se, amit le ne tiportak volna napozás közben,
meg hogy az a nagy, érett rozstábla Ražice mellett, éppen aratás előtt,
tisztára véletlenből égett le, amikor a rozsban nyársonsültet csináltak egy
őzből, amire késsel mentek rá a községi erdőben. Az erdei táborhelyükön
találtak több mint egy fél métermázsa lerágott csontot, szárnyasokból és
erdei állatokból, óriási mennyiségű cseresznyemagot, rengeteg éretlen
almacsutkát és még más finomságokat is.
A szerencsétlen cserkész-atyát azonban nem lehetett megnyugtatni.
- Mit tettem? - jajongott. - Vége a jó híremnek.
- Annak vége - mondta Švejk, vele született nyíltságával -, azok után,
amik történtek, vége is kell hogy legyen a jó hírének egész életére, mert
mielőtt még elolvasnák az újságban, az ismerősei még hozzátesznek
valamit. Ez mindig így szokott lenni, de azért ezt ne vegye a szívére.
Tönkretett és megsemmisített hírnévvel legalább tízszer annyi ember van
a világon, mint ahánynak makulátlan a jó híre. Nem számít semmit az
egész, olyan kicsiség.
A folyosón súlyos léptek hangzottak fel, a zárban kulcs csikordult, az ajtó
kinyílt, és egy rendőr Švejk nevét kiáltotta.
- Engedelmet - mondta Švejk lovagiasan -, én csak déli tizenkét óra óta
vagyok itt, ez az úr pedig itt van már reggel hattól. Nekem nem olyan
sietős a dolgom.
Válasz helyett a rendőr erős karja kirántotta Švejket a folyosóra, és a
lépcsőkön felvezette az első emeletre. Ott a második szobában egy asztal
mögött ült a rendőrkomisszár, egy kövér, jóságos külsejű úr, és így szólt
Švejkhez:
- Hát maga az a Švejk? És hogy került ide?
- Egészen mindennapi módon - felelte Švejk -, egy biztos úrtól kísérve
jöttem ide, mert nem akartam belenyugodni, hogy ebéd nélkül dobjanak
ki a bolondokházából. Minek tartanak engemet, egy utolsó utcalánynak?
- Tudja mit, Švejk - mondta barátságosan a komisszár úr -, minek
mérgelődjünk itt magával a Salm utcában? Nem lesz jobb, ha átküldjük a
rendőrkapitányságra?
- Ahogy mondani szokás - felelte Švejk elégedetten -, ön a helyzet ura;
innét a rendőrkapitányságig, most estefelé, egészen kellemes kis séta
lesz.
- Örülök, hogy egyetértünk - mondta vidáman a rendőrkomisszár -, hát
nem jobb, ha szépen megállapodunk egymással? Ugye, hogy igazam van,
Švejk?
- Én is borzasztóan szeretem megbeszélni a dolgokat mindenkivel - felelte
Švejk -, higgye el, kérem, komisszár úr, hogy sohasem fogom elfelejteni a
jóságát.
Tisztelettudóan meghajolt, lement a rendőrrel az őrszobára, és negyedóra
múlva már ott lehetett látni a Jeèná utca és a Károly tér sarkán egy másik
rendőrbiztos kíséretében, akinek egy vaskos könyv volt a hóna alatt, a
következő német felirattal: Arrestantenbuch.15
A Spálená utca sarkán Švejk és kísérője egy kifüggesztett plakát körül
tolongó tömegbe ütközött.
- A császár őfelsége kiáltványa a hadüzenetről - magyarázta Švejknek a
rendőr.
- Én előre megmondtam - felelte Švejk -, de a bolondokházában még
semmit se tudnak róla, pedig ott igazán első kézből kellett volna, hogy
kapják.

15
Letartóztatottak jegyzéke.
- Hogy érti ezt? - kérdezte a rendőr.
- Úgy, hogy ott nagyon sok katonatiszt úr van bezárva - mondta Švejk, és
amikor ismét egy plakát körül tolongó csoporthoz értek, felkiáltott:
- Soká éljen Ferenc József császár! Ezt a háborút megnyerjük.
A lelkes tömegből valaki olyat ütött a kalapjára, hogy a füle egészen
eltűnt benne, és jó sok ember összecsődült, amíg Švejk, a derék katona,
ismét át nem lépte a rendőrkapitányság küszöbét.
- Még egyszer mondom, uraim: ezt a háborút feltétlenül megnyerjük -
ezekkel a szavakkal búcsúzott el Švejk a tömegtől, amely a kapuig kísérte.
S valahonnan a történelem messzi távlataiból közelebb szállt Európához
az az igazság, hogy a holnap néha romba dönti a jelen terveit.
ŠVEJK ISMÉT OTTHON, MIUTÁN KITÖRT A BŰVÖS KÖRBŐL

A rendőrkapitányság épületét teljesen belengte egy idegen hatalom


szelleme, amely hatalom azt igyekezett megállapítani, hogy a lakosság
mennyire lelkesedik a háborúért. Néhány ember kivételével, akik nem
tagadták, hogy fiai annak a nemzetnek, amelyet teljesen idegen érde-
kekért akarnak elvéreztetni, a rendőrkapitányság a bürokratikus
fenevadak leggyönyörűbb seregletének volt tanyája, s e fenevadak
gondolatvilágát maradéktalanul betöltötte a tömlöc és az akasztófa,
mellyel a csűrt-csavart paragrafusok létét óhajtották megvédelmezni.
Ez irányú működésük során maró szívélyességgel kezelték áldozataikat,
és gondosan megfontoltak minden szót, mielőtt kimondták volna.
- Végtelenül fájlalom - mondta egy ilyen feketesárga-csíkos fenevad,
amikor elébe vezették Švejket -, végtelenül fájlalom, hogy ön ismét a
kezünkbe került. Azt hittük, jó útra fog térni, de csalódtunk.
Švejk némán bólintott, s oly ártatlan kifejezést öltött, hogy a feketesárga
fenevad gyanakodva nézett rá, és keményen így szólt:
- Ne vágjon olyan ostoba képet.
De aztán rögtön fölvette megint a nyájas modorát, és így folytatta:
- Számunkra igen kínos kötelesség az ön fogvatartása, és én
biztosíthatom önt, hogy véleményem szerint az ön bűne nem is olyan
nagy, hiszen kétségtelen, hogy önt, a csekély intelligenciájával, tévútra
vezették. Mondja meg nekem, Švejk úr, tulajdonképpen ki szokta rávenni
önt, hogy ilyen ostobaságokat műveljen?
Švejk köhintett, majd így szólt:
- Kérem, én nem tudok semmilyen ostobaságról.
- Hát az nem ostobaság, Švejk úr - mondta az erőltetetten atyai hang -,
hogy Ön, az Önt kísérő rendőrbiztos jelentése szerint, csődületet idézett
elő a sarkon kiragasztott háborús kiáltvány körül, és ilyen szavakkal
izgatta az embereket: „Soká éljen Ferenc József császár. Ez a háború meg
van nyerve!”?
- Én azt nem bírtam tétlenül nézni - jelentette ki Švejk, az inkvizítor arcára
meresztve jóságos szemét -, én egészen kijöttem a sodromból, amikor
láttam, hogy mindenki olvassa ezt a háborús kiáltványt, és egyáltalában
semmi örömet nem mutatnak. Semmi éljenzés, semmi hurrá, semmi a
világon, tanácsos úr, kérem. Mintha semmi közük se volna az egészhez.
Így hát én, a kilencvenegyes regiment öreg katonája, nem nézhettem ezt
csak úgy, és akkor odakiáltottam, amit kiáltottam, és azt hiszem, hogy ha
a tanácsos úr lett volna az én helyemben, akkor éppen úgy tett volna,
mint én. Hogyha háború van, akkor meg kell nyerni és éljenezni kell a
császár őfelségét, ezt nekem senki se veri ki a fejemből.
A feketesárga fenevad teljesen megtört, és összeomlott az ártatlan
bárány, vagyis Švejk pillantása alatt, s lesütve szemét a hivatalos
aktákra, így szólt:
- Tökéletesen méltányolnám az Ön lelkesedését, ha más körülmények
között nyilvánult volna meg. De Ön nagyon is jól tudja, hogy Önt éppen
egy rendőrbiztos kísérte, miáltal az ilyen hazafias tüntetés inkább
ironikus, mint komoly hatást gyakorolhatott, és kellett is, hogy gyakoroljon
a közönségre.
- Ha egy rendőrbiztos kíséri az embert - felelte Švejk -, az egy nehéz
pillanat az ember életében. De ha az ember még az ilyen nehéz
pillanatban se felejti el, hogy mit illik tenni, amikor háború van, akkor azt
hiszem, hogy az nem is lehet olyan nagyon rossz ember.
A feketesárga fenevad felmordult, és még egyszer a szemébe nézett
Švejknek.
Švejk pedig pillantásának ártatlan, lágy, szerény és gyengéd melegével
válaszolt.
Egy ideig így nézték egymást merően.
- Ördög vigye magát, Švejk - mondta végül a hivatali kisisten -, ha még
egyszer idekerül, egy szót se kérdek többé magától, hanem egyenesen
röpülni fog a hradèanyi hadbíróságra. Meg vagyok értve?
Mielőtt még észbe kapott volna, Švejk odalépett hozzá, megcsókolta a
kezét, és azt mondta:
- Isten fizesse meg a jóságát, ha egyszer szüksége lenne valami fajtiszta
kutyácskára, tessék csak hozzám fordulni. Én tudniillik kutyakereskedő
vagyok.
S így Švejk nemsokára azon vette észre magát, hogy ismét szabad, és
útban van hazafelé.
Egy kicsit gondolkozott, hogy ne nézzen-e be előbb a „Kehely”-be, s végül
is benyitott az ajtón, amelyen nemrég Bretschneider detektív úrtól kísérve
távozott.
A söntésben síri csend honolt. Csak néhány vendég üldögélt odabent,
közöttük a Szent Apollinárisz templom sekrestyése. Igen borúsnak
látszottak. A söntés pultjánál Palivecné, a vendéglős felesége ült, és
meredten bámulta a söröscsapokat.
- Na, megjöttem - mondta vidáman Švejk -, adjon egy pohár sört. Merre
van a Palivec úr, ő is hazajött már?
Válasz helyett Palivecné sírva fakadt, és szerencsétlenségét abban sűrítve
össze, hogy külön-külön hangsúlyozott minden szót, így jajdult fel:
- Tíz... évet... kapott... egy... héttel... ezelőtt.
- Nahát - mondta Švejk -, akkor hét napot már letudott belőle.
- Milyen óvatos volt - sírta Palivecné -, ő maga is mondta mindig.
A söntésben ülő vendégek makacsul hallgattak, mintha Palivec szelleme
ott lebegne, és még nagyobb óvatosságra intené őket.
- Óvatosság a bölcsesség anyja - mondta Švejk, leülve az asztalhoz a
pohár söre mellé, amelynek a habjában kis lyukacskák keletkeztek
Palivecné belepotyogtatott könnyeitől -, a mai idők olyanok, hogy direkt
óvatosságra kényszerítik az embert.
- Tegnap két temetésünk volt - próbálta másra terelni a szót a Szent
Apollinárisz templom sekrestyése.
- Nyilván meghalt valaki - mondta egy másik vendég, mire egy harmadik
megkérdezte:
- Ravatal is volt?
- Kíváncsi vagyok - mondta Švejk -, milyenek lesznek most a háborúban
ezek a katonai temetések.
A vendégek felálltak, fizettek, és némán távoztak. Švejk magára maradt
Palivecnével.
- Nem gondoltam volna - mondta -, hogy tíz évre ítéljenek egy ártatlan
embert. Hogy egy ártatlan embert öt évre ítéltek, olyat már hallottam, de
hogy tíz évre, az sok egy kicsit.
- Amikor az én drága uram bevallotta - zokogta Palivecné -, hogy mit
mondott itten azokról a legyekről meg arról a képről, hát ugyanúgy
elmondta megint a kapitányságon és a bíróságon. Engemet beidéztek a
tárgyalásra tanúnak, de hát mit tanúskodhattam, amikor azt mondták,
hogy rokoni kapcsolatban vagyok az urammal, és hogy megtagadhatom a
tanúvallomást. Én úgy megijedtem ettől a rokoni kapcsolattól, hogy isten
őrizz, még valami ki ne jöjjön belőle, és ezért megtagadtam a
tanúvallomást, és akkor a szegény uram úgy nézett rám, hogy amíg élek,
nem felejtem el a szemét. Aztán ítélethirdetés után, amikor elvezették,
annyira meg volt tőle bolondulva, hogy odakiabálta nekik a folyosón:
„Éljen a Szabad Gondolat!”16
- No és Bretschneider úr nem jár ide? - kérdezte Švejk.
- Volt itt egypárszor - felelte a vendéglősné -, megivott egy-két sört,
kérdezte tőlem, hogy kik járnak ide, és hallgatózott, hogy mit
beszélgetnek a vendégek a futballról. Amikor őt látják, mindig csak a
futballról beszélnek. És ő folyton rángatózott, mintha minden pillanatban
őrjöngeni és rúgkapálni akarna. Az egész idő alatt csak egy kárpitos ment
neki lépre a Pøíèná utcából.
- Az ilyesmi gyakorlat kérdése - jegyezte meg Švejk -, nagy marha volt az
a kárpitos?
- Körülbelül olyan, mint az uram - felelte Palivecné sírva. - Bretschneider
úr megkérdezte tőle, hogy lőne-e a szerbekre, ő meg azt mondta, hogy
nem tud lőni, de egyszer volt egy ilyen vásári lövöldében, és ott ellőtt egy
koronát. Aztán mindenki látta, hogy a Bretschneider úr előveszi a
noteszát, és azt mondja: „Nocsak, megint egy szép új hazaárulás!” És
elment azzal a Pøíèná utcai kárpitossal, és az nem is jött vissza többé.
- Lesznek még egypáran, akik nem jönnek vissza - mondta Švejk -, adjon
egy rumot.
Švejk éppen megrendelte a második rumot, amikor Bretschneider detektív
úr lépett be a söntésbe. Egy futó pillantást vetett a pultra és az üres
helyiségre, majd leült Švejk mellé, rendelt egy sört, és várta, hogy Švejk
mondjon valamit.

16
Prágai ateista társaság a század elején.
Švejk levett a fogasról egy újságot, s miközben az utolsó oldalon az
apróhirdetéseket böngészte, így szólt:
- Nahát, van itt egy Èimpera nevezetű alak, Straškov ötös szám, utolsó
posta Raèinìves, ez eladja a gazdaságát tizenhárom köböl saját földdel,
iskola és vasút a közelben.
Bretschneider idegesen dobolni kezdett az ujjaival, és Švejkhez fordulva,
azt mondta:
- Szeretném tudni, miért érdekli magát az a gazdaság, Švejk úr?
- Á, maga az - mondta Švejk, kezet nyújtva neki -, nem ismertem meg
mindjárt, nekem nagyon rossz a memóriám. Utoljára, ha nem tévedek, a
rendőrkapitányság irodájában búcsúztunk el egymástól. Mit csinál mindig,
gyakran jár ide?
- Máma éppen maga miatt jöttem - mondta Bretschneider. - A
rendőrkapitányságról tudom, hogy maga kutyákkal kereskedik.
Szükségem lenne egy szép kis rattlerre vagy spiccre vagy valami
ilyesmire.
- Mindegyikkel szolgálhatok - felelte Švejk -, fajtiszta állatot tetszik
parancsolni, vagy egy akármilyet az utcáról?
- Azt hiszem - mondta Bretschneider -, hogy inkább egy fajtiszta állat
mellett maradnék.
- Nem parancsolna esetleg egy rendőrkutyát? - kérdezte Švejk. - Egy
olyat, amelyik mindjárt mindent kiszimatol, és rávezet a bűncselekmény
nyomára? Egy vršovicei mészárosnak van egy ilyenje, és kiskocsit húzat
vele, szóval az a kutya, ahogy mondani szokás, pályát tévesztett.
- Én egy spiccet szeretnék - mondta Bretschneider erőltetett
nyugalommal -, egy spiccet, amelyik nem harap.
- Szóval egy fogatlan spiccet tetszik? - kérdezte Švejk. - Ilyet is tudok
egyet. Egy dejvicei kocsmárosé.
- Akkor inkább egy rattlert - mondta zavartan Bretschneider, akinek a
kutyászati szakismeretei még egészen kezdetlegesek voltak, és ha nem
kapott volna ilyen értelmű parancsot a rendőrkapitányságon, talán soha
életében nem is halad előbbre a künológia tudományában.
De a parancs elhangzott, pontosan, világosan és keményen.
Bizalmasabban meg kell ismerkednie Švejkkel, kihasználva ennek
kutyakereskedői mivoltát, evégett joga van segítőtársakat igénybe venni,
és bizonyos összegek felett diszponálni kutyavásárlás céljából.
- Rattlerből van nagyobb is meg kisebb is - mondta Švejk -, tudok két
kisebbet és három nagyobbat. Az ölében nevelhetné mind az ötöt. A
legmelegebben ajánlhatom őket.
- Ez meg is felelne - jelentette ki Bretschneider -, és mibe kerülne egy?
- Az a nagyságtól függ - felelte Švejk -, kérdés, hogy milyen nagy a kutya.
A rattler, az nem borjú, a rattlernél éppen fordítva van, minél kisebb,
annál drágább.
- Én egy nagyobbra gondoltam, házőrzőnek - közölte Bretschneider, attól
tartva, hogy különben túlságosan megterhelné az államrendőrség titkos
alapját.
- Jó - mondta Švejk -, adhatok magának egy nagyobbat ötven koronáért
vagy egy még nagyobbat negyvenöt koronáért, de közben elfeledkeztünk
egy dologról. Milyenek legyenek, kölykök vagy öregebbek, hímek vagy
szukák?
- Nekem az mindegy - felelte Bretschneider, aki elé ez a kérdés végképp
ismeretlen problémákat állított -, csak szerezze be őket, és én holnap este
hét órakor felmegyek értük magához. Meglesznek addigra?
- Meg, jöjjön csak - mondta Švejk szárazon -, ez esetben azonban
kénytelen vagyok megkérni, hogy fizessen harminc korona előleget.
- Kérem szépen - bólintott Bretschneider, leszámolva a pénzt -, most pedig
iszunk egy-egy negyedliter bort az én kontómra.
Miután megitták, Švejk is rendelt egy negyedlitert a maga számlájára,
aztán Bretschneider felszólította Švejket, hogy ne féljen tőle, mert ma
nincs szolgálatban, és máma lehet vele politizálni.
Švejk kijelentette, hogy kocsmában ő sohasem politizál, és hogy az egész
politika kisgyerekeknek való.
Bretschneider ezzel szemben forradalmibb nézeteket hangoztatott, azt
mondta, hogy minden gyenge állam pusztulásra van ítélve, és
megkérdezte Švejket, hogy mi az ő véleménye erről a dologról.
Švejk kijelentette, hogy az államhoz nincs semmi köze, de egyszer ki volt
neki adva gondozásra egy gyönge bernáthegyi kutyakölyök, amit
komiszkenyérrel etetett, és az meg is döglött.
Amikor ki-ki túl volt az ötödik negyedliterén, Bretschneider kijelentette,
hogy ő anarchista, és megkérdezte Švejktől, hogy melyik szervezetbe kell
beiratkozni.
Švejk azt mondta, hogy egyszer egy anarchista vett tőle egy leonbergit
száz koronáért, és hogy adós maradt az utolsó részlettel.
A hatodik, negyedliter után Bretschneider a forradalomról kezdett
beszélni, és a mozgósítás ellen agitált, mire Švejk odahajolt hozzá, és azt
súgta a fülébe:
- Éppen bejött egy vendég, vigyázzon, hogy meg ne hallja, mert még
kellemetlensége lehet belőle. Látja, a kocsmárosné máris sír.
Palivecné valóban sírt, a söntés pultja mögötti széken ülve.
- Miért sír, Palivecné? - kérdezte Bretschneider. - Három hónap alatt
megnyerjük a háborút, amnesztia lesz, az ura hazajön, és akkor csapunk
itt magánál egy nagy murit.
- Vagy nem hiszi, hogy megnyerjük? - fordult Švejkhez.
- Mit rágódik folyton ezen - mondta Švejk -, meg kell nyerni, és slussz, de
most már haza muszáj hogy menjek.
Švejk kifizette a cechét, és hazament régi takarítónőjéhez, Müllernéhez,
aki borzasztóan megijedt, amikor látta, hogy a lakásajtót kulccsal kinyitó
férfi nem más, mint Švejk.
- Azt hittem, nagyságos úr, hogy csak évek múlva tetszik hazajönni -
mondta a tőle megszokott őszinteséggel -, közben szánalomból idevettem
lakni egy éjjeli mulató portását, mert háromszor volt nálunk házkutatás,
és amikor semmit se találtak, azt mondták, hogy a Švejk úr el van veszve,
mert nagyon rafinált.
Švejk azonnal meggyőződött róla, hogy az ismeretlen idegen teljesen
kényelembe helyezte magát nála. Az ő ágyában aludt, sőt annyira nemes
lelkű volt, hogy megelégedett az ágy felével, átengedve a másik felét egy
hosszú hajú némbernek, aki hálából még álmában is átölelve tartotta a
portás nyakát, míg az ágy körül a legkülönbözőbb férfi és női ruhadarabok
hevertek festői összevisszaságban. Ebből a káoszból mindjárt látni
lehetett, hogy az éjjeli mulató portása igen vidám hangulatban tért haza
hölgyével.
- Uram - mondta Švejk, megrázva a betolakodót -, félek, hogy elkésik az
ebédről. Szörnyen bántana, ha azt mondaná rólam, hogy olyankor dobtam
ki, amikor már sehol sem kapott semmit ebédre.
Az éjjeli mulató portása nagyon nehezen tért magához álmából, és sokáig
tartott, amíg felfogta, hogy az ágy tulajdonosa hazajött, és igényt tart az
ágyra.
Mint ahogy a világ összes éjjeli mulatóinak portásai szokták, a szóban
forgó úr is közölte, hogy mindenkit agyonver, aki fel akarja költeni, és
megpróbált tovább aludni.
Švejk közben összeszedte a vendég garderobjának darabjait, odavitte
neki az ágyhoz, és energikusan megrázva, így szólt hozzá:
- Ha nem öltözik fel, akkor így próbálom meg kidobni az utcára, ahogy
van. Sokkal előnyösebb lesz magának, ha felöltözve repül ki innét.
- Én este nyolcig akartam aludni - mondta sértődötten a portás, miközben
felhúzta a nadrágját -, napi két koronát fizetek az ágyért ennek az
asszonynak, és ki van kötve, hogy lányokat is hozhatok a mulatóból.
Maøena, kelj föl!
Miután bekapcsolta a gallérját, és megkötötte a nyakkendőjét, már
annyira magához tért, hogy biztosíthatta Švejket, miszerint a „Mimóza”
című éjjeli mulató valóban egyike a legtisztességesebb éjjeli lokáloknak,
mert oda csak olyan hölgyek járhatnak, akinek teljesen rendben van a
bárcájuk, és szívélyesen meghívta Švejket, hogy okvetlenül menjen el
egyszer hozzájuk.
Társnője ezzel szemben egyáltalán nem volt megelégedve Švejkkel, és
elégedetlenségének igen szalonképes kifejezésekkel adott hangot, amely
kifejezések közül ez volt a legszalonképesebb: - Te piszkos strici!
A betolakodók távozása után Švejk rendezni akarta ügyeit Müllernével, de
a takarítónőnek nyoma veszett, csak egy darabka papír maradt utána,
szétmázolt és kusza ceruzaírással, melyben Müllerné szokatlanul
könnyedén fejtette ki nézeteit az éjjeli mulató portásának kölcsönadott
ágy szerencsétlen esetével kapcsolatosan:
„Bocsásson meg, nagyságos úr, hogy engem többé nem tetszik látni, mert
kiugrok az ablakon.”
- Hazudik - mondta Švejk, és várt.
Félóra múlva a szerencsétlen Müllerné besompolygott a konyhába, és
feldúlt arckifejezéséről világosan látszott, hogy vigasztaló szavakat vár
Švejktől.
- Ha ki akar ugrani az ablakon - mondta Švejk -, menjen be a szobába, az
ablakot már kinyitottam. A konyhaablakot nem ajánlanám, mert onnan a
kertbe esne a rózsákra, és összetörné a bokrokat, és meg kellene hogy
fizesse. A szobaablakból szépen leröpül a járdára, és ha szerencséje van,
kitöri a nyakát. Ha peche van, akkor csak az összes bordáit, a kezét meg a
lábát töri el, és fizetheti a kórházat.
Müllerné sírva fakadt, halkan bement a szobába, becsukta az ablakot, és
amikor visszajött, azt mondta: - Huzat van, és az nem tesz jót a
nagyságos úr reumájának.
Aztán bevetette az ágyat, szokatlanul gondosan rendbe rakott mindent,
majd könnyes szemmel visszatért Švejkhez a konyhába, és bejelentette: -
Az a két kiskutya, nagyságos úr, amit az udvarban tartottunk, megdöglött.
És a bernáthegyi, az megszökött, amikor itt házkutatás volt.
- Hű, a kutyafáját! - kiáltotta Švejk. - Az még szép kis slamasztikába
keveredhet, azóta már biztosan körözteti a rendőrség.
- Megharapott egy rendőrkomisszár urat, aki házkutatás közben kihúzta az
ágy alól - folytatta Müllerné -, mert előbb az egyik úr azt mondta, hogy
van ott valaki az ágy alatt, és így a törvény nevében felszólították a
bernáthegyit, hogy másszon ki, és amikor nem akart, akkor kihúzták. És a
kutya szét akarta tépni őket, aztán kiugrott az ajtón, és nem jött vissza
többé. Engemet is kihallgattak, hogy ki jár hozzánk, hogy nem-e szoktunk
pénzt kapni idegenből, és aztán megjegyzéseket tettek, hogy hülye
vagyok, amikor megmondtam nekik, hogy idegenből csak ritkán kapunk
pénzt, legutoljára Brnóból jött, attól az igazgatótanító úrtól, hatvan korona
előleg egy angóramacskára, amit Švejk úr a „Národní politiká”-ban
hirdetett, és ami helyett azt a vak foxikölyköt tetszett elküldeni neki egy
datolyás ládában. Aztán nagyon barátságosan beszéltek velem, és
beajánlották nekem ezt a portást az éjjeli mulatóból, hogy ne féljek
egyedül a lakásban, ezt az embert, akit ki tetszett dobni...
- Hiába, énnekem folyton csak pechem van ezekkel a hatóságokkal,
Müllerné, meglátja hányan jönnek most majd ide kutyát vásárolni -
sóhajtotta Švejk.
Nem tudom, hogy azok az urak, akik az összeomlás után átnézték a
rendőrségi archívumot, kisifrírozták-e az államrendőrség titkos alapjának
a könyvelését, amelyben ilyen tételek szerepeltek: B... 40 K, F... 50 K, L...
80 K, és így tovább, de feltétlenül tévedtek, ha azt hitték, hogy a B, F, L
kezdőbetűk mögött olyan urak rejlenek, akik 40, 50, 80 koronáért, és így
tovább, eladták a cseh nemzetet a feketesárga sasnak.
„B” azt jelenti, hogy: bernáthegyi, „F”: foxterrier, „L” pedig nem más, mint
leonbergi. Mindezeket a kutyákat Bretschneider a rendőrkapitányságra
vitte Švejktől. Szörnyű dögök voltak, és a legcsekélyebb közük sem volt a
különböző tiszta kutyafajokhoz, amelyeknek a címén Švejk rásózta őket
Bretschneiderre.
A bernáthegyi valójában egy korcs uszkár és egy bizonytalan jellegű utcai
floki házasságából származott, a foxterriernek dakszlifülei voltak,
nagyságban felülmúlt bármely, szelindeket, és a lábai olyan kacskák
voltak, mintha angolkórban szenvedne. A borzas pofájú leonbergi valami
komondorra emlékeztetett, a farka le volt vágva, körülbelül egyforma
magas lehetett egy dakszlival, és a feneke csupasz volt, mint a híres
amerikai kopaszkutyáké.
Aztán elment kutyát vásárolni Kalous detektív is, és egy dülledt szemű
szörnyeteggel tért vissza, amely leginkább még a foltos hiénára
hasonlított, bár olyan sörénye volt, mint a skót juhászkutyáknak, s a titkos
alap könyvelésébe újabb bejegyzés került: D... 90 K.
Ez a szörnyeteg ugyanis a dog szerepét játszotta...
És Kalousnak sem sikerült kiszednie Švejkből semmit. Éppen úgy járt,
mint Bretschneider. Švejk a legügyesebb politikai beszélgetéseket is
átterelte a kölyökkutyák szopornyicájának gyógyítására, és a
legalattomosabban felállított csapdáknak is csak az lett a végé, hogy
Bretschneider ismét magával vitt Švejktől valami képtelen keresztezésből
származó torzszülöttet.
És emiatt ért oly gyászos véget a híres Bretschneider detektív. Amikor
már hét ilyen szörnyeteg volt a lakásán, bezárkózott velük a hátsó
szobájába, és addig, koplaltatta őket, amíg fel nem falták.
Olyan rendes ember volt, hogy megspórolta a kincstárnak a temetési
költségeket.
Személyi lapján a rendőrkapitányságon a „Szolgálati előmenetel” című
rovatot ezek a szavak zárták le, mélységes tragikummal: „Felfalva saját
kutyáitól.”
Amikor Švejknek később tudomására jutott ez a tragikus esemény, a
következő megjegyzést fűzte hozzá:
- Csak az nem fér a fejembe, hogy hogy fogják összerakni az utolsó
ítéletkor.
ŠVEJK HADBA VONUL

Amikor a galíciai Raba folyó partján mást se láttak az erdők, mint a folyón
keresztül menekülő osztrák katonaságot, s amikor lent Szerbiában az
osztrák hadosztályok egymás után kapták meg a régóta esedékes
elfenekelést, akkor az osztrák hadügyminisztériumnak eszébe jutott Švejk
is, mint aki fölöttébb alkalmas arra, hogy kisegítse a monarchiát a
slamasztikából.
Švejk, amikor kikézbesítették az idézést, hogy egy hét múlva orvosi
felülvizsgálatra kell jelentkeznie a Lövész-szigeten, éppen ágyban feküdt,
mert ismét rátört a reuma.
Müllerné kávét főzött neki a konyhában.
- Müllerné - szólt ki a szobából Švejk csendes hangja -, Müllerné, jöjjön
csak ide egy kicsit.
Amikor Müllerné ott állt az ágya mellett, Švejk éppoly halkan ezt mondta:
- Üljön le, Müllerné.
Hangjában volt valami titokzatos ünnepélyesség.
Miután Müllerné leült, Švejk a könyökére támaszkodva kimondta a nagy
szót: - Bevonulok!
- Jesszus Mária - kiáltotta Müllerné -, és mit tetszik majd ott csinálni?
- Harcolni fogok - felelte Švejk síri hangon -, Ausztria nagyon benne van a
pácban. Odafönt már egészen Krakkóig, lent meg Magyarországig
vagyunk nyomva. Püfölnek minket, mint a kétfenekű dobot, ahová csak
nézünk, és ezért hívnak be engemet katonának. Hát nem olvastam
magának tegnap az újságból, hogy valami felhők gyülekeznek drága
hazánk egén?
- De hiszen mozogni se tetszik tudni.
- Az nem számít, Müllerné, majd tolókocsiban vonulok be katonának.
Ismeri azt a cukrászt, a sarkon túl, annak van egy ilyen kocsija. Ebben
vitte mindig friss levegőre a nagypapáját, azt a komisz, sánta öregembert
még évekkel ezelőtt. És maga is ebben a kocsiban fog eltolni engem,
Müllerné, a hadseregbe.
Müllerné sírva fakadt: - Ne fussak doktorért, nagyságos úr?
- Sehová se menjen, Müllerné, ha a lábamat nem nézi, így is egészen
egészséges kanonenfutter17 vagyok, és az ilyen időkben, amikor
Ausztriának szorul a kapcája, minden kripli a helyén kell hogy legyen.
Főzze csak nyugodtan tovább azt a kávét.
S mialatt Müllerné könnyes szemmel és feldúlt arccal leszűrte a kávét,
Švejk, a derék katona, így dalolt az ágyban:

17
Ágyútöltelék.
Generál Windischgrätz meg az egész stábja,
kiadták az ukázt, gyerünk a csatába,
hop, hop, hop!
Gyerünk a csatába, akinek van lába,
Jézusunk, Mária, itt legyetek máma,
hop, hop, hop!
A rémült Müllerné e félelmetes csatadal hatására megfeledkezett a
kávéról, és minden ízében remegve, iszonyodva hallgatta, hogy fújja
tovább Švejk, a derék katona, az ágyban:
Itt legyetek máma, hogy a hídra megyünk,
az a híres Pimont nem bír akkor velünk,
hop, hop, hop!
Solferino alatt de sok legény vérzik,
patakba folyt a vér, benne voltunk térdig,
hop, hop, hop!
Benne voltunk térdig, nem is volt az csoda,
mert úgy hívnak minket: tizennyolcas baka,
hop, hop, hop!
Tizennyolcas baka, hej, de jó a dolgod,
hozzák már utánad szekéren a zsoldot,
hop, hop, hop!
- Nagyságos úr, kérem, az isten szerelméért - hangzott gyászosan a
konyhából, de Švejk már be is fejezte harci dalát:
Szekéren a zsoldot, kocsin a menázsit,
nincsen ilyen ezred a világon másik,
hop, hop, hop!
Müllerné kirontott az ajtón, és orvosért szaladt. Egy óra múlva tért vissza,
közben Švejk elszunnyadt.
Egy kövérkés úriember ébresztette fel, néhány pillanatig Švejk homlokára
tette a kezét, majd így szólt:
- Ne féljen, doktor Pávek vagyok a Vinohradyról... mutassa a kezét... ezt a
hőmérőt dugja a hóna alá... Úgy... mutassa a nyelvét... még jobban... ne
mozgassa... és miben halt meg a kedves papája és a mamája?
S ugyanakkor, amidőn Bécs azt kívánta, hogy az Osztrák-Magyar
Monarchia minden nemzete a hűség és az önfeláldozás legragyogóbb
példáit mutassa, Pávek doktor brómot írt fel Švejk hazafias lelkesedése
ellen, és azt ajánlotta e bátor, derék katonának, hogy ne is gondoljon a
hadseregre:
- Feküdjön egyenesen, és maradjon nyugton, holnap megint eljövök.
Amikor másnap eljött, a konyhában megkérdezte Müllernétől, hogy van a
páciens.
- Rosszabbul, doktor úr - felelte a takarítónő őszinte aggodalommal -,
éjszaka, mikor rájött a reuma, tisztesség ne essék szólván, az osztrák
himnuszt fújta.
Doktor Pávek úgy érezte, hogy a páciens lojalitásának erre az újabb
megnyilvánulására felemelt brómadaggal kell reagálnia.
A harmadik napon Müllerné jelentette, hogy Švejk állapota még
rosszabbra fordult.
- Délelőtt, doktor úr, elküldött, hogy hozzak egy térképet a hadszíntérről,
éjszaka meg félrebeszélt, és azt mondta, hogy Ausztria győzni fog.
- És pontosan szedi a porokat, ahogy előírtam?
- Eddig még el se hozatta, doktor úr.
Miután a szemrehányások özönét zúdította Švejkre, doktor Pávek azzal a
szilárd elhatározással távozott, hogy soha többé nem jön ki egy olyan
emberhez, aki nem hajlandó alávetni magát az ő brómkúrájának.
Már csak két nap maradt addig az időpontig, amikor Švejknek jelentkeznie
kellett a sorozó bizottság előtt.
Közben Švejk megtette a szükséges előkészületeket. Mindenekelőtt
elküldte Müllernét, hogy vegyen neki egy katonasapkát, azután elküldte a
sarki cukrászhoz, hogy kérje kölcsön a tolókocsit, melyben ez a cukrász
valamikor régen friss levegőre szokta vinni a nagypapáját, azt a komisz,
sánta öregembert. Azután eszébe jutott, hogy mankóra van szüksége.
Szerencsére a cukrász megőrizte a nagypapa mankóját is, mint családi
emléket.
Már csak az a kis művirág-csokor hiányzott, ami a regruták gomblyukát
szokta díszíteni. Végül ezt is beszerezte Müllerné, aki ezekben a napokban
feltűnően lefogyott, és ahová csak ment, mindenütt sírt egy sort.
S így történt, hogy amaz emlékezetes napon a prágai utcák az
állampolgári hűség megrendítő példájának lehettek tanúi.
Egy idősebb asszony tolókocsit gurított maga előtt, a kocsiban egy
katonasapkás férfi ült, sapkáján fényesre pucolt „ferencjóskagomb”-bal,
mankóit lengetve. S a gomblyukában tarka regrutacsokor virított.
És ez a férfi, újra meg újra meglengetve mankóit, ilyeténképpen kiáltozott
a prágai utcákon:
- Fel Belgrádra, fel Belgrádra!
Mögötte nagy tömeg ember haladt, s egyre szaporodott, pedig a ház
előtt, ahonnét Švejk hadba vonult, még csak kevesen verődtek össze.
Švejk elégedetten konstatálhatta, hogy néhány utcakereszteződésnél a
rendőrök szalutálnak neki.
A Vencel téren több száz főre nőtt a Švejk tolókocsiját követő tömeg, s a
Krakkói utca sarkán elvert egy burschenschaft-sapkás18 német diákot, aki
odakiáltotta Švejknek:
- Heil! Nieder mit den Serben!19

18
A Krakkói utcában voltak a német burschenschaftok (nacionalista
diákegyesületek).
19
Éljen! Le a szerbekkel!
A Vodièka utca sarkán lovasrendőrök léptek közbe, és szétkergették a
tömeget.
Amikor Švejk megmutatta a körzeti rendőrfelügyelőnek a szabályszerű
idézést, mely szerint aznap jelentkeznie kell a sorozó bizottság előtt, a
rendőrfelügyelő egy kissé csalódottan vette tudomásul a helyzetet, majd
a további rendbontás elkerülése végett megparancsolta két
lovasrendőrnek, hogy kísérjék el Švejk tolókocsiját a Lövész-szigetig.
Az egész ügyről másnap a következő cikk jelent meg a „Prágai hivatalos
újság”-ban:
Egy nyomorék hazafisága. Tegnap délelőtt a prágai főútvonalakon a
járókelők olyan jelenetnek voltak tanúi, amely ékesen bizonyítja,
hogy e nagy és komoly időben a mi nemzetünk fiai is a legragyogóbb
példáit tudják mutatni az agg uralkodó trónja iránti hűségnek és
ragaszkodásnak. Úgy érezzük, hogy visszatért a régi görögök és
rómaiak, kora, amikor Mucius Scaevola csatába vitette magát,
tekintet nélkül elégett kezére. E legszentebb érzületeket és
indulatokat tegnap megható módon juttatta kifejezésre egy mankós
nyomorék, akit betegkocsiban tolt egy öreg anyóka. A cseh
nemzetnek ez a fia önkéntesen, satnyaságára való tekintet nélkül, a
hadseregbe vitette magát, hogy életével és vagyonával áldozzon
császárjának. S ha csatakiáltása: „Fel Belgrádra!” oly élénk
visszhangra talált a prágai utcákon, ez csak azt mutatja, hogy a
prágai lakosság mintaszerű példákat nyújt a haza és az uralkodóház
iránti szeretetből.
Hasonló szellemben írt a „Prager Tagblatt” is, azzal fejezve be cikkét, hogy
a nyomorék önkéntest németek tömege kísérte, akik testükkel védték őt
az antant cseh ügynökei részéről fenyegető meglincseléstől.
A „Bohemia”, közzétéve ezt a hírt, követelte a nyomorék hazafi
megjutalmazását, és bejelentette, hogy a lap kiadóhivatala készségesen
átveszi a német lakosságtól az ismeretlen hősnek szánt adományokat.
Míg e három újság szerint a cseh föld nem szülhetett volna Švejknél
nemesebb polgárt, a sorozó bizottságban helyet foglaló urak távolról sem
osztoztak ebben a nézetben.
Különösen nem osztozott benne Bautze katonai főorvos. Kérlelhetetlen
férfiú volt, s mindenben aljas fondorlatot látott, amellyel az emberek ki
akarnak bújni a katonaság, a front, a puskagolyó és a srapnel alól.
Egy mondása híressé vált: „Das ganze tschechische Volk ist eine
Simulantenbande.”20
Tízheti működése alatt 11 000 civil közül 10 999 szimulánst emelt ki, és
elbánt volna a tizenegyezredikkel is, ha ezt a szerencsés embert éppen
abban a pillanatban, amikor Bautze ráordított, hogy „Kehrt euch!”, 21 meg
nem üti a guta.
- Vigyék innét ezt a szimulánst - mondta Bautze, amikor meggyőződött
róla, hogy az illető halott.
20
„Az egész cseh nép szimuláns banda.”
21
„Hátra arc!”
Szóval őelőtte állt amaz emlékezetes napon Švejk anyaszült meztelenül,
akárcsak a többiek, szégyenlősen takargatva meztelenségét a
mankójával, amelyre támaszkodott.
- Das ist wirklich ein besonderes Feigenblatt22 - mondta Bautze -, a
paradicsomban nem volt ilyen fügefalevél.
- Hülyeség miatt kiszuperálva - jelentette a hivatalos iratokat fürkésző
őrmester.
- És azonkívül mi baja van magának? - kérdezte Bautze.
- Alázatosan jelentem, hogy reumás vagyok, de azért az utolsó
leheletemig szolgálni fogom a császár őfelségét - mondta szerényen Švejk
-, dagadt a térdem.
Bautze egy rettenetes pillantást vetett a derék katonára, és felordított: -
Sie sind ein Simulant23 - majd az őrmesterhez fordulva vérfagyasztó
nyugalommal azt mondta: - Den Kerl sogleich einsperren!24
Két szuronyos katona elvezette Švejket a helyőrségi börtönbe.
Švejk a mankójára támaszkodva ment velük, és rémülten tapasztalta,
hogy a reumája kezd megszűnni.
Müllerné fent a hídon várta Švejket a tolókocsival, s amikor meglátta,
hogy szuronyosan kísérik, sírva elfutott, egyszer s mindenkorra otthagyva
a tolókocsit.

Švejk pedig, a derék katona, szerényen haladt az állam fegyveres őreitől


kísérve.
A szuronyok csillogtak a napfényben, s a Malá Stranán, a Radetzky-
emlékmű előtt, Švejk a tömeghez fordult, amely egészen odáig kísérte:
- Fel Belgrádra! Fel Belgrádra!
És Radetzky marsall álmodozva nézett emlékművéről a távolodó derék
katona, a regruta-bokrétás, ócska mankóval sántikáló Švejk után,
miközben egy komoly külsejű úriember megmagyarázta a körülötte
állóknak, hogy most éppen egy „dezentőrt”25 kísérnek.

22
Ez aztán igazán különös fügefalevél.
23
Maga szimuláns.
24
Azonnal bezárni a fickót!
25
A „dezertőr” (katonaszökevény) szó elferdített alakja.
ŠVEJK MINT SZIMULÁNS

E nagy időkben a katonaorvosok különösen nagy súlyt vetettek arra, hogy


a szimulánsokból kiűzzék a szabotázs ördögét, őket pedig visszairányítsák
a hadsereg kebelébe. A kínzásoknak többféle fokozatát vezették be a
szimulánsok és a szimuláns-gyanús egyének ellen, akiknek népes
csoportja magában foglalta például a tüdőbajosokat, a reumásokat, a
sérveseket, a vesebajosokat, a tífuszosokat, a cukorbajosokat, a
tüdőgyulladásosokat, valamint egyéb nyavalyásokat.
A szimulánsokra kirótt kínzást szabványosították, és a kínzás fokozatai a
következők voltak:
1. Abszolút diéta, reggel és este egy-egy csésze tea három napon át,
közben függetlenül attól, hogy az illető mire panaszkodik, egy adag
aszpirin izzasztás céljából.
2. Nehogy azt képzeljék, hogy a katonaság olyan, mint a méz, tekintélyes
kinin-adagok poralakban, vagy az úgynevezett „kinin-nyalóka”
formájában.
3. Naponta kétszeri gyomormosás, egy-egy liter meleg vízzel.
4. Beöntés - szappanos víz és glicerin igénybevételével.
5. A páciens becsomagolása hidegvizes lepedőkbe.
Voltak bátor emberek, akik végigtűrték a kínzásnak mindezt az öt
fokozatát, s azután egyszerű deszkakoporsóban kivitették magukat a
katonai temetőbe. De voltak gyönge lelkek is, akik a beöntéshez érve
kijelentették, hogy már jól érzik magukat, és semmi egyebet nem
kívánnak, csak hogy az első menetszázaddal kimehessenek a
lövészárokba.
Švejket éppen ilyen gyönge lelkű szimulánsok között helyezték el a
helyőrségi börtön betegosztályán.
- Én már nem bírom tovább - mondta ágyszomszédja, akit másodszori
gyomormosás után hoztak vissza a rendelőszobából.
Ez az ember rövidlátást szimulált.
- Holnap jelentkezek az ezrednél - határozta el a másik, bal oldali
szomszéd, aki éppen beöntést kapott, miután azt szimulálta, hogy süket,
mint az ágyú.
Az ajtó melletti ágyon egy tüdőbajos haldokolt, hidegvizes lepedőkbe
csavarva.
- Ez már a harmadik lesz a héten - közölte a jobb oldali szomszéd -, és
neked mi bajod?
- Én reumás vagyok - felelte Švejk, s erre szívből jövő nevetés volt a
válasz minden oldalról. Nevetett még a haldokló tüdőbajos is, aki
tuberkulózist szimulált.
- Reumával ne is gyere közénk - figyelmeztette Švejket komolyan egy
testes alak -, a reuma annyit ér itt, mint egy tyúkszem; én vérszegény
vagyok, hiányzik a fél gyomrom és öt bordám, és nem hisz nekem senki.
Sőt volt itt egy süketnéma, két héten át minden fél órában hidegvizes
lepedőbe csomagolták, naponta kapott egy beöntést és egy
gyomorpumpálást. Már az ápolók mind azt hitték, hogy sikerült neki, és
hogy hazamegy, amikor az orvos felírt neki valami hánytatószert. Ettől
aztán kikészülhetett volna, és ezért nagyon begyulladt. „Nem bírom már
tovább adni a süketnémát,” azt mondja, „visszatért a beszélőképességem
és a hallásom”. A maródiak mind megpróbálták rábeszélni, hogy ne
rohanjon a vesztébe, de ő nem, folyton csak azt hajtogatta, hogy éppúgy
hall és beszél, mint a többiek. És úgy is jelentkezett reggel a viziten.
- Pedig elég sokáig tartotta magát - szólt közbe egy ember, aki azt
szimulálta, hogy az egyik lába tíz egész centivel rövidebb, mint a másik -,
nem úgy, mint az, aki gutaütést szimulált. Három kinin, egy beöntés meg
egynapi böjt elég volt neki. Inkább vallott, és amikor gyomormosásra
került a sor, már nyoma se volt a gutaütésnek. A legtovább az tartotta
magát, aki meg volt harapva egy veszett kutyától. Harapott, vonított, az
igaz, nagyon jól csinálta, csak a pofája nem akart sehogy sem habzani.
Segítettünk neki, ahogy tudtunk. Vizit előtt egy egész órán át
csiklandoztuk, úgyhogy a végén görcsöt kapott, és megkékült, de hiába,
az a hab csak nem akart a pofájára jönni. Hát az valami rettenetes volt.
Mikor aztán reggel a viziten megadta magát, fájt érte a szívünk. Megállt
az ágy mellett, mint egy gyertya, szalutált, és azt mondta: „Herr
óberarc,26 alázatosan jelentem, hogy az a kutya, amelyik megharapott,
úgy látszik, nem volt megveszve.” Az óberarc meg olyan szemekkel
nézett rá, hogy ez a megharapott ember remegni kezdett, mint a
kocsonya, és még azt mondta: „Herr óberarcnak alázatosan jelentem,
hogy engem nem is harapott meg semmilyen kutya, hanem én saját
magamnak haraptam bele a kezembe.” Emiatt a vallomása miatt
vizsgálat is volt ellene, hogy öncsonkító, és le akarta harapni a kezét, csak
hogy ne kellessen neki a frontra kimenni.
- Az olyan betegségeket, amiknél hab kell a pofára - mondta a testes
szimuláns -, mind nagyon nehéz szimulálni. Mint például a nyavalyatörést.
Itt is volt egy ilyen nyavalyatörős, az mindig mondta, hogy egy roham az
neki semmi, és csinált is vagy tízet mindennap. Csak úgy fetrengett
azokban a görcsökben, ökölbe szorította a kezét, kidüllesztette a szemét,
hogy olyan volt, mintha kocsányon lógott volna, verte magát, kidugta a
nyelvét, szóval, nem akarok sokat mesélni, tényleg egy príma
nyavalyatörés volt, egészen igazi. Aztán keléseket kapott, kettőt a
nyakára, kettőt a hátára, és vége volt a fetrengésnek meg a
hánykódásnak, mert nem tudta se a fejét mozgatni, se ülni, se feküdni.
Lázas lett, és a nagy lázban mindent elárult magáról a viziten. Az
egésznek mi ittuk meg a legjobban a levét, mert a kelései miatt még
három napig itt kellett hogy feküdjön velünk, és kettes diétát kapott,
reggel kávét zsömlével, ebédre levest, szószt és gombócot, este kását
vagy levest, és nekünk, akik teljes diétán voltunk, nézni kellett az éhes,
kipumpált hasunkkal, hogy az a pasas hogy zabál, csámcsog, szuszog és
böfög a jóllakottságtól. Három ember ki is készült tőle, és mindent
bevallott a viziten. Ezek szívbajjal feküdtek.

26
Főorvos úr.
- Legjobban - vélte az egyik szimuláns - az őrültséget lehet szimulálni.
Tőlünk a tanári karból vannak itt ketten a másik szobában, az egyik éjjel-
nappal folyton azt kiabálja: „Giordano Bruno máglyája még füstölög,
újítsátok meg Galilei pörét!” A másik meg mindig ugat, először hármat
lassan: vau-vau-vau, aztán ötöt gyorsan, maga elé: vauvauvauvauvau,
aztán megint lassan, és ez így megy szünet nélkül. Már több mint három
hetet kihúztak ezzel. Eredetileg én is dilizni akartam, úgy gondoltam,
hogy vallási őrült leszek, és a pápa csalhatatlanságáról fogok prédikálni,
de aztán inkább gyomorrákot szereztem egy Malá Strana-i borbélytól
tizenöt koronáért.
- Én ismerek egy kéményseprőt Bøevnovban - közölte egy másik páciens
-, az tíz koronáért olyan lázat csinál magának, hogy kiugrik tőle az
ablakon.
- Az semmi - mondta egy harmadik -, Vršovicében van egy bába, aki húsz
koronáért úgy kificamítja magának a lábát, hogy nyomorék marad egész
életére.
- Nekem egy ötösért van kificamítva a lábam - szólt közbe valaki az ablak
melletti ágysorból -, egy ötösért és három sörért.
- Nekem már több mint két százasomba van a betegségem - közölte a
szomszédja, egy csont és bőr alak -, mondjanak nekem egy akármilyen
mérget, amit én be ne vettem volna, fogadjunk, hogy egyet se találnak.
Én egy élő méregraktár vagyok. Ittam már szublimátot, szippantottam
higanygőzt, rágcsáltam arzént, szívtam ópiumot, ittam ópiumtinktúrát,
szórtam morfiumot a kenyeremre, nyeltem sztrichnint, ittam
foszforoldatot szénkéneggel és salétromsavval. Tönkretettem a májamat,
tüdőmet, vesémet, epémet, agyvelőmet, szívemet, beleimet. Senki se
tudja, hogy mi bajom van.
- Legjobb - magyarázta valaki az ajtó mellől - petróleumot fecskendezni a
kézbe, a bőr alá. Az unokaöcsémnek olyan szerencséje volt, hogy
könyöktől levágták neki a karját, és most nyugta van az egész
katonaságtól.
- Na, ugye - mondta Švejk - maguk is látják, hogy mindent el kell
szenvedni a császár őfelségéért. A gyomorpumpálást is meg a beöntést
is. Amikor évekkel ezelőtt az ezredemben szolgáltam, ott még rosszabb
volt. Az ilyen maródiakat gúzsba kötötték, és bedobták egy lyukba, hogy
kikúrálódjanak. Ottan nem voltak ágyak és matracok, mint itten, sem
pedig köpőcsésze. Csak egy üres priccs, és azon feküdtek a maródiak.
Egyszer az egyiknek eredeti tífusza volt, és mellette a másiknak
feketehimlője. Mind a kettő gúzsba lett kötve, és a regimentarct hasba
rugdosta őket, hogy szimulánsok. Aztán mikor ez a két katona meghalt, az
egész dolog belekerült a parlamentbe és az újságba. Nekünk mindjárt
megtiltották, hogy azt az újságot olvassuk, és ládavizit volt, hogy kinek
van ilyen újságja. És amilyen pechem nekem mindig van, az egész
regimentbe senkinél se találták meg, csak nálam. Így aztán regiment-
raportra vittek, és az óberszt,27 egy nagy ökör, isten nyugosztalja,
ordítozni kezdett velem, hogy álljak egyenesen, és mondjam meg, hogy ki
írta meg ezt annak az újságnak, mert különben felhasítja a pofámat az
27
Ezredes.
egyik fülemtől a másikig, és lecsukat, amíg belekékülök. Aztán odajött a
regimentarct, az öklével hadonászott az orrom alatt, és azt kiabálta: „Sie
verfluchter Hund, sie schäbiges Wesen, sie unglückliches Mistvieh,28 te
szocialista zsivány!” Én csak nézek egyenesen a szemükbe, meg se
moccanok, és hallgatok, a jobb kezem a sapkámnál, a bal kezem meg a
nadrág varrásán. Úgy futkostak körülöttem, mint a kutyák, ugattak rám,
és én folyton csak állok. Hallgatok, tisztelgek, és a bal kezem ott van a
nadrág varrásán. Mikor így tomboltak vagy egy félóra hosszat, az óberszt
odarohant hozzám, és rám ordított: „Hülye vagy, vagy nem vagy hülye?” -
„Óberszt úrnak alázatosan jelentem, hogy hülye vagyok.” - „Huszonegy
nap szigorított a hülyeségért, hetenként kétszer böjt, negyvennyolc óra
spangliban,29 rögtön lecsukni, nem adni neki semmit zabálni, kikötni,
megmutatni neki, hogy a kincstárnak nincs szüksége hülyékre. Majd mi
kifüstöljük belőled az ilyen újságokat, te disznó”, határozta el végre
hosszas szaladgálás után az óberszt úr. Míg én ültem, a kaszárnyában
csodák történtek. Az óberszt úr megtiltott a katonáknak mindenféle
olvasást, még a „Prágai hivatalos újság”-ot is, a kantinban nem volt
szabad újságba csomagolni se a virslit, se a kvarglit. Attól fogva a katonák
elkezdtek olvasni, és a mi ezredünk lett a legműveltebb. Elolvastunk
minden újságot, és minden században verseket meg dalocskákat írtak az
óberszt úr ellen. És ha történt valami az ezredben, mindig akadt a
mansaftból30 egy jótét lélek, aki megírta az újságnak, ilyen címmel:
„Embertelen bánásmód a hadseregben.” És még ez se volt elég. Írtak a
képviselőknek Bécsbe, hogy lépjenek közbe az érdekünkben, és ezek
egymás után kezdtek interpellálni, hogy a mi Herr óbersztünk egy állat, és
ilyeneket. Valami miniszter bizottságot is küldött hozzánk, hogy vizsgálja
ezt ki, és egy hlubokái fiú, a Franta Henèlù azután két évet kapott, mert ő
volt az, aki a képviselőkhöz fordult Bécsbe egy pofon miatt, amit a
gyakorlótéren kapott az óberszt úrtól. Aztán amikor a bizottság elment, az
óberszt úr sorakozót parancsolt az egész ezrednek, és azt mondta, hogy a
katona az katona, az be kell hogy fogja a pofáját és szolgáljon, és ha nem
tetszik neki valami, az függelemsértés. „Azt hittétek, ti nyavalyások, hogy
az a bizottság segít rajtatok?” mondta az óberszt úr, „hát kutyagumit
segített. Most pedig minden század defilírozni fog itt körülöttem, és
hangosan elismétli, amit mondtam.” És úgy mentünk, egyik század a
másik után, reksz saut,31 ahol az óberszt úr állt, kezet a puskaszíjhoz
tartva, és odaordítottuk neki: „Azt hittük, mi nyavalyások, hogy az a
bizottság segíteni fog rajtunk, hát kutyagumit segített.” Az óberszt úr úgy
nevetett, hogy a hasát fogta, amíg a defilírozásban oda nem ért a
tizenegyes század. Ez csak jött, dobbantott, és amikor az óberszt úrhoz
ért, semmi, egy hang se, nagy csönd. Az óberszt úr vörös lett, mint egy
kakas, és visszaküldte a tizenegyes századot, hogy csinálja meg még
egyszer. És a század defilíroz, és hallgat, csak a sorok egymás után
pimaszul belebámulnak az óberszt úr szemébe. „Ruht!”32 mondja az

28
„Maga átkozott kutya, maga rühes alak, maga szerencsétlen barom.”
29
Bilincsben.
30
Legénységből.
31
Jobbra nézz.
32
„Pihenj!”
óberszt úr, és fel-alá járkál az udvaron, lovaglópálcával veri a
csizmaszárát, köpköd, és egyszerre csak elordítja magát: „Abtreten!”33
felül a gebéjére, és már kint is van a kapun. Mi meg vártuk, hogy mi lesz a
tizenegyes századdal, de semmi. Várunk egy napot, kettőt, egy egész
hetet, és még mindig semmi. Az óberszt úr meg se jelent a kaszárnyában,
aminek nagyon örült az egész legénység, a sarzsik és a tisztek is. Aztán új
óbersztet kaptunk, a régiről azt mesélték, hogy valami szanatóriumban
van, mert saját kezűleg levelet írt a császár őfelségének, hogy a
tizenegyes század fellázadt.
Elérkezett a délutáni vizit ideje. Grünstein doktor katonaorvos ágytól
ágyhoz lépett, mögötte egy egészségügyi altiszt a beteglajstrommal.
- Macuna?!
- Jelen!
- Beöntés és aszpirin! Pokorný?!
- Jelen!
- Gyomormosás és kinin! Kovaøík?!
- Jelen!
- Beöntés és aszpirin! Kot’átko?!
- Jelen!
- Gyomormosás és kinin!
És így tovább, egymás után, könyörtelenül, mechanikusan, pattogva.
- Švejk?!
- Jelen!
Dr. Grünstein szemügyre vette az állomány legújabb szaporulatát.
- Mi baja?
- Alázatosan jelentem, reumás vagyok!
Grünstein doktornak a praxisa folyamán sikerült elsajátítania egy igen
finom, ironikus modort, amely sokkal hatásosabbnak bizonyult az
ordítozásnál.
- Aha, reuma - mondta Švejknek -, hát magának borzasztó súlyos
betegsége van. Milyen érdekes véletlen, hogy az ember éppen akkor kap
reumát, amikor világháború van, és az embernek be kell vonulni.
Gondolom, ez szörnyen bosszantja magát.
- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy tényleg szörnyen bosszant.
- Nocsak, nocsak, bosszantja szegényt. Rendkívül kedves magától, hogy
éppen most keresett fel bennünket ezzel a reumájával. Békeidőben az
ilyen szegény ember úgy ugrándozik, mint egy bakkecske, de amint kitör
a háború, mindjárt reumája lesz, és a térde mindjárt felmondja a
szolgálatot. Nem fáj véletlenül a térde?
- Alázatosan jelentem, hogy fáj.

33
„Lelépni!”
- És egész éjszaka nem bír aludni, ugyebár? A reuma nagyon veszélyes,
fájdalmas és súlyos betegség. Mi itt már kiváló eredményeket értünk el
néhány reumással. A mi abszolút diétánk és egyéb gyógymódjaink
egészen nagyszerűnek bizonyultak. Itt hamarabb meggyógyul, mint
Pöstyénben, és úgy fog a frontra masírozni, hogy csak úgy porzik a föld
maga után.
Majd az egészségügyi altiszthez fordulva így szólt:
- Írja: Švejk, abszolút diéta, naponta kétszer gyomormosás, naponta
egyszer beöntés, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz tovább. Egyelőre
csak vigye át a rendelőszobába, mossa ki a gyomrát, és amikor magához
tért, adjon neki egy beöntést, de alaposat, hogy a pokolbeli ördögökhöz
fohászkodjon, talán azoktól megijed, és elfut a reumája.
Majd az ágyak összességéhez fordulva elmondta a következő szép és
mély értelmű szentenciákkal fűszerezett beszédet:
- Ne higgyék, hogy valami ökör áll maguk előtt, akinek mindent be lehet
dumálni. Engem a maguk viselkedése egyáltalán nem zökkent ki az
egyensúlyomból. Én tudom, hogy maguk mind szimulánsok, és dezertálni
akarnak a hadseregből. És ennek megfelelően bánok magukkal. Én már
megéltem száz és száz ilyen katonát, mint amilyenek maguk. Ezeken az
ágyakon egész tömeg ember feküdt már, akinek nem volt más baja, mint
az, hogy a katonai szellem hiányzott belőle. Míg bajtársaik a harctéren
küzdöttek, ők azt képzelték, hogy itt hentereghetnek az ágyon,
zabálhatják a kórházi kosztot, és megvárhatják, amíg a háború elvonul a
fejük fölül. Csakhogy ebben rohadtul nagyot tévedtek, és maguk is
rohadtul nagyot fognak tévedni. Maguk még húsz év múlva is ordítani
fognak éjszaka, ha álmukban eszükbe jut, hogy énnálam szimuláltak.
- Óberarc úrnak alázatosan jelentem - szólalt meg egy halk hang az ablak
melletti ágyról -, én már egészséges vagyok, én már az éjszaka
észrevettem, hogy elmúlt az asztmám.
- Neve?
- Kovaøík, alázatosan jelentem, úgy volt, hogy beöntést kell kapjak.
- Jó, a beöntést még megkapja útravalónak - mondta ki a határozatot dr.
Grünstein -, ne mondja, hogy itt nem gyógyították magát. Na, most pedig
az összes maródiak, akiket felolvastam, alómars az altiszt után, hogy
mindegyik megkapja, ami jár neki.
És mindegyik meg is kapta a maga derekas adagját, ahogy elő volt írva. S
ha egyesek megpróbáltak is hatni az orvosi ítélet végrehajtójára,
könyörgéssel vagy azzal a fenyegetéssel, hogy ők is beállnak szanitécnek,
és egyszer talán a kezükbe kaparintják a mostani szanitécet - Švejk nem,
ő bátran viselte magát.
- Ne sajnálj - biztatta azt a pribéket, akitől a beöntést kapta -, jusson
eszedbe az esküd. Még ha a saját apád feküdne itt vagy az édestestvéred,
akkor is beöntést neki, egy szemrebbenés nélkül. Gondolj arra, hogy ilyen
beöntéseken áll vagy bukik Ausztria, és hogy miénk a győzelem.
A másnapi viziten dr. Grünstein megkérdezte Švejktől, hogy hogy érzi
magát a katonai kórházban.
Švejk azt felelte, hogy ez egy nagyon jól vezetett és előkelő műintézet.
Jutalmul megkapta ugyanazt, amit az előző napon, s ráadásul még egy
aszpirint és három kininport, amit vízbe szórtak neki, hogy ott helyben
igya meg.
De Szókratész sem itta ki oly fennkölt nyugalommal a bürökpoharát, mint
a kinint Švejk, akin doktor Grünstein végigpróbálta a kínzás összes
fokozatait.
Mikor Švejket hidegvizes lepedőbe csomagolták a jelenlétében, s ő
megkérdezte, hogy ez hogy tetszik neki, Švejk így felelt:
- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy olyan ez, mint az uszodában
vagy egy tengeri fürdőben.
- Még mindig reumás?
- Óberarc úrnak alázatosan jelentem, hogy az sehogy se akar javulni.
És Švejket újabb tortúrának vetették alá.
Ekkoriban egy gyalogos-tábornok özvegye, von Botzenheim báróné,
költséget és fáradságot nem kímélve igyekezett a nyomára jutni annak a
katonának, akiről a „Bohemia” nemrégiben megírta, hogy nyomorék
létére tolókocsiban végigvitette magát Prága utcáin, s közben így
kiáltozott: - Fel Belgrádra! - amely hazafias tüntetés arra indította a
„Bohemia” szerkesztőségét, hogy adakozásra szólítsa fel olvasóit a lojális
nyomorék-hős érdekében.
Hosszas kérdezősködés után a rendőrkapitányságon sikerült megtudnia,
hogy az illető katona Švejk volt, s a további kutatás már egészen könnyen
ment. Von Botzenheim báróné fogta a társalkodónőjét meg a komornyikját
egy kosárral, és mindhárman felkocsiztak a Hradèanyra.
Szegény báróné őméltósága nem is tudta, mit jelent az, ha valaki a
helyőrségi fogház katonai kórházában fekszik. Névjegye megnyitotta
előtte a börtön kapuit, az irodában végtelenül udvariasan fogadták, és öt
perc múlva már meg is tudta, hogy „der brave Soldat Švejk”,34 aki után
érdeklődött, ott fekszik a hármas barakkban, a 17-es ágyon. A bárónét
maga dr. Grünstein kísérte oda, akit ez az eset teljesen fejbe kólintott.
Švejk éppen az ágyán ült a dr. Grünstein által előírt napi tortúra után,
körülötte egy csomó ösztövér, kiéhezett szimuláns, aki mindmostanáig
nem adta meg magát, és elszántan viaskodott dr. Grünsteinnel az
abszolút diéta csatamezején.
Ha valaki véletlenül kihallgatta volna őket, az lett volna a benyomása,
hogy gourmand-ok társaságába került egy szakácsegyetemen vagy
valami ínyencek tanfolyamán.
- Még a közönséges faggyútöpörtyűt is meg lehet enni - mesélte éppen az
egyik, aki „idült gyomorhuruttal” feküdt itt -, feltéve persze, ha meleg.
Mikor a faggyú kiolvadt, szárazra nyomkodjuk, megsózzuk,
megpaprikázzuk, és én mondom maguknak, hogy a libatöpörtyű közel se
jön hozzá.

34
„Švejk, a derék katona.”
- Csak hagyja azt a libatöpörtyűt - mondta egy „gyomorrákos” páciens -,
nincs a világon jobb dolog, mint a libatöpörtyű. A disznótöpörtyű elbújhat
mellette. Persze, magától értetődik, hogy egészen aranyszínűre kell sütni,
ahogy a zsidók csinálják. Ezek a zsidók fognak egy kövér libát, lehúzzák a
háját a bőrével együtt, és kisütik.
- Tudja, hogy maga nagyon is téved a disznótöpörtyűben? - jegyezte meg
Švejk szomszédja. - Természetesen a házi szalonnából való töpörtyűre
gondolok, amit ezért úgy is hívnak, hogy házi töpörtyű. Ez nem barna és
nem is sárga. E között a két árnyalat között kell hogy legyen valahol. Az
ilyen töpörtyűnek nem szabad se túl puhának, se túl keménynek lenni.
Nem szabad, hogy ropogjon, mert akkor már el van égetve. Szét kell hogy
olvadjon az ember nyelvén, de közben az embernek ne legyen az az
érzése, mintha a zsír lecsorogna az állára.
- Ki evett már maguk közül lótöpörtyűt? - kérdezte egy hang, de senki se
válaszolhatott, mert éppen berohant az egészségügyi altiszt:
- Ágyba mindenki, jön valami főhercegné, senki se dugja ki a piszkos lábát
a takaró alól!
De még egy főhercegnő se léphetett volna be oly méltóságteljesen, mint
von Botzenheim báróné. Egész kíséret hullámzott mögötte, ott volt még a
kórházi számvivő őrmester is, aki mindebben az ellenőrző hatalmak titkos
kezét látta, azt a kezet, amely őt e hátországi húsosfazék mellől
kiröpítheti valahová a frontra, a drótakadályok mögé, a srapnelek
kényére-kedvére.
Sápadt volt, de még sápadtabb volt dr. Grünstein. Neki az öreg báróné kis
névjegykártyája táncolt a szeme előtt, ezzel a ranggal: „Tábornok
özvegye”, s mindaz, ami e ranggal kapcsolatban lehetett, úgymint:
összeköttetések, protekció, panaszok, áthelyezés a frontra és más
szörnyűségek.
- Ez itt Švejk - mondta erőltetett nyugalommal, Švejk ágyához vezetve a
bárónét -, nagyon türelmesen viseli magát.
Von Botzenheim báróné leült a Švejk ágya mellé tolt székre, és így szólt:
- Cseh katóná, jó katona, kriplkatóná van tapferkatóná,35 én natyon
szeretni a cseszki osztrák.
Közben megcirógatta Švejk borotválatlan arcát, majd így folytatta:
- Én olvasni minden az újságban, én hoszta magának ham-ham, harapni,
füstölni, kitty-kotty, cseh katóná, jó katóná. Johann, kommen Sie her!36
A komornyik, aki bozontos pofaszakállával Babinskýra, a híres betyárra
emlékeztetett, odavitt egy hatalmas kosarat, míg az öreg báróné
társalkodónője, egy magas, kisírt arcú hölgy, leült Švejk ágyára, és
megigazította Švejk háta mögött a szalmapárnát, azzal a fixa ideával,
hogy beteg hősökkel szemben ezt kívánja az illem.

35
Nyomorék katona, bátor katona.
36
Johann, jöjjön ide!
A báróné közben előszedte a kosárból az ajándékokat. Egy tucat sült
csirkét rózsaszínű selyempapírba csomagolva s feketesárga
selyemszalaggal átkötve, két üveg hadilikőrt rákötözött címkével, melyen
ez a felirat állt: „Gott strafe England!”37 A címke másik oldalán Ferenc
József és Vilmos császár volt látható, kézen fogva, mintha éppen azt a
gyerekjátékot akarnák játszani, hogy: „Hátulsó pár előre fuss!”
Aztán a báróné kihúzott a kosárból három üveg lábadozóknak való bort és
két doboz cigarettát. Mindezt elegánsan szétrakta a Švejk melletti üres
ágyon, s odakerült még egy gyönyörű kötésű könyv is, „Történetek
uralkodónk életéből”, írta mai hivatalos lapunk, a „Československá
republika” érdemes főszerkesztője, aki valósággal bálványozta az öreg
Ferenc Jóskát. Azután csokoládétáblák tűntek fel az ágyon, ugyancsak
„Gott strafe England!” felirattal, valamint az osztrák és a német császár
képmásával. A csokoládén már nem fogták egymás kezét, önállósították
magukat, és hátat fordítottak egymásnak. Szép volt még egy kétsoros
fogkefe „Viribus unitis”38 felirattal, hogy fogmosás közben mindenki
Ausztriára gondoljon. Elegáns ajándék volt továbbá, s a fronton és a
lövészárokban szinte nélkülözhetetlen, egy manikűrkészlet. A dobozán
díszelgő kép srapnelrobbanást ábrázolt és egy rohamsisakos alakot, aki
szuronnyal előreveti magát. Alatta: „Für Gott, Kaiser und Vaterland!”39 Volt
még egy csomag kétszersült is, kép nélkül, csupán a következő verssel
díszítve:
Österreich, du edles Haus,
steck deine Fahne aus,
lass sie im Winde wehn,
Österreich muss ewig stehn!
- ami a csomag másik oldalán fordításban így szerepelt:
Ausztria, te nemes ház,
zászlót kitegyél,
hadd lobogtassa a szél,
Ausztria örökké él!
Az utolsó ajándék egy fehér jácint volt, cserépben.
Amikor mindez már kicsomagolva az ágyon feküdt, von Botzenheim
báróné nem bírta visszatartani a meghatottságtól feltörő könnyeit.
Néhány kiéhezett szimulánsnak kicsurgott a nyála a szájából. A báróné
társalkodónője az ülő Švejket támasztgatta, és ő is könnyezett. Templomi
csend volt, amit egyszerre csak Švejk tört meg, összetéve a kezét:
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön
el a Te országod... pardon, méltóságos asszony, nem így van, azt akartam
mondani: Uram Istenem, mennyei atyánk, áldd meg nekünk ezeket az
ajándékokat, amelyeket, hála a Te bőkezűségednek, mindjárt el fogunk
költeni. Ámen!
E szavakkal felvett az ágyról egy sült csirkét és nekiesett, dr. Grünstein
megdöbbent pillantásától követve.

37
„Isten, büntesd meg Angliát!”
38
„Egyesült erővel!” - Ferenc József jelmondata.
39
„Istenért, császárért és hazáért!”
- Ach, kis katonám, hogy ízlik neki - súgta lelkesen az öreg báróné dr.
Grünsteinnek -, biztosan egészséges már, és kimehet a harctérre. Olyan
boldog vagyok, hogy jókor jött neki az ajándékom.
Aztán ágytól ágyhoz lépett s cigarettát és csokoládépralinét osztogatott a
szimulánsoknak, majd körsétájáról visszatért Švejkhez, megsimogatta a
haját ezekkel a szavakkal: „Behüt euch Gott”,40 és egész kíséretével
kivonult az ajtón.
Mielőtt még dr. Grünstein visszatért volna a kapuból, ahová a bárónét
kikísérte, Švejk szétosztotta a csirkéket, melyeket a páciensek aztán
tüneményes gyorsasággal bekebeleztek, úgyhogy dr. Grünstein csirkék
helyett csak egy halom csontot talált, olyan tisztára lerágva, mintha a
csirkék elevenen belepottyantak volna egy keselyűfészekbe, és lepucolt
csontjaik már néhány hónapja aszalódnának a napon.
Eltűnt a hadilikőr és a három üveg bor is. A páciensek gyomrában éppúgy
nyoma veszett a csokoládétábláknak, mint a kétszersültnek. Sőt, valaki
felhajtotta a manikűrkészletben talált üvegecske tartalmát is, egy kis
körömpolitúrt, és beleharapott a fogkeféhez mellékelt fogpasztába.
Amikor visszatért, dr. Grünstein ismét harcias pózba vágta magát, és
hosszú beszédet mondott. Nagy kő esett le a szívéről, hogy végre túl van
a látogatáson. A csontok halmaza megerősítette dr. Grünsteint abban a
véleményében, hogy páciensei valamennyien javíthatatlanok.
- Katonák - kezdte -, ha egy csöpp eszük lenne, hagyták volna békén ezt
az egészet, és úgy gondolkoztak volna, hogy ha mi ezt felfaljuk, akkor az
óberarc úr nem fogja elhinni nekünk, hogy súlyos betegek vagyunk. Ezzel
saját maguk nyújtottak tanúbizonyságot arra, hogy nem becsülik meg a
jóságomat. Én adom maguknak a gyomorpumpálásokat és a beöntéseket,
mindent elkövetek, hogy abszolút diétán éljenek, és maguk túlterhelik
nekem a gyomrukat. Hát gyomorhurutot akarnak kapni? De nagyon
tévednek, mert a gyomruk még el se kezdheti az emésztést, én olyan
alaposan kipucolom magukból az egészet, hogy azt holtuk napjáig
megemlegetik, és még a gyerekeiknek is mesélni fogják, hogy egyszer
sült csirkét zabáltak és mindenféle más finomságot, ami egy negyedóráig
se maradt a gyomrukban, mert még melegen kipumpálták belőle. Most
pedig sorban utánam az egész társaság, hadd tanulják meg, hogy én nem
vagyok olyan ökör, mint maguk, hanem egy kicsit mégis okosabb vagyok,
mint maguk együttvéve. Azonkívül közlöm magukkal, hogy holnap egy
bizottságot küldök a nyakukra, mert már túlságosan régóta henteregnek
itt, és egyiküknek sincs semmi baja, ha öt perc alatt olyan szépen tele
tudják pakolni a gyomrukat, mint ahogy az előbb éppen bemutatták.
Nahát, előre in-dulj!
Amikor Švejkre került a sor, dr. Grünstein ránézett, és az aznapi rejtélyes
látogatás reminiszcenciája a következő kérdést csalta ki belőle: - Maga
ismeri a báróné őméltóságát?
- Mostohaanyám ő nekem - felelte Švejk nyugodtan -, zsenge
gyermekkoromban kiadott vidékre, és most ismét rám talált...

40
„Isten óvjon meg.”
Amire dr. Grünstein kurtán csak ennyit mondott: - Aztán adjanak Švejknek
egy beöntést is.
Este nagyon szomorú volt a hangulat az ágyakon. Néhány órával azelőtt
különböző finom és ízletes holmik rejlettek mindenkinek a gyomrában,
most pedig csak valami tealötty és egy szelet kenyér.
A 21-es szám megszólalt az ablak mellől: - Elhiszitek, bajtársak, hogy én
jobban szeretem a rántott csirkét, mint a sültet?
Valaki felnyögött:
- Pokrócba vele - de valamennyien úgy legyöngültek a szerencsétlen
kimenetelű lakoma után, hogy senki se mozdult.
Dr. Grünstein megtartotta a szavát. Délelőtt megjött néhány katonaorvos:
a híres bizottság.
Komor arccal járkáltak az ágysorok között, és egy szavukat se lehetett
hallani azonkívül, hogy: „Mutassa a nyelvét!”
Švejk annyira kidugta a nyelvét, hogy az arca torz grimaszba rándult, és a
szeme összezsugorodott:
- Stábarc41 úrnak alázatosan jelentem, hogy ennél hosszabb nyelvem már
nincsen.
Erre érdekes beszélgetés következett Švejk és a bizottság között. Švejk,
úgymond, azért tette az előbbi megjegyzését, mert attól félt, különben azt
hinnék, hogy el akarja dugni a nyelvét.
A bizottság tagjaiban viszont lényegesen eltérő vélemények alakultak ki
Švejkről.
A katonaorvosok fele azt állította, hogy Švejk nem más, mint „ein blöder
Kerl”,42 míg a másik fele közönséges gazembernek tartotta, aki gúnyt akar
űzni a katonaságból.
- Ha a fene fenét eszik is - ordított Švejkre a bizottság elnöke -, akkor is
elbánunk magával!
Švejk egy ártatlan gyermek isteni nyugalmával járatta végig pillantását a
bizottságon.
A főtörzsorvos szorosan odalépett Švejkhez:
- Kíváncsi vagyok, maga tengeri disznó, hogy most vajon mit gondol
magában.
- Alázatosan jelentem, hogy én egyáltalában nem gondolkozok.
- Himmeldonnerwetter43 - üvöltötte az egyik bizottsági tag, a kardjával
csörömpölve -, azt mondja, hogy egyáltalán nem gondolkozik. És mért
nem gondolkozik, maga sziámi elefánt?
- Alázatosan jelentem, hogy azért nem gondolkozok, mert az a
katonaságnál meg van tiltva a katonáknak. Amikor évekkel ezelőtt a 91-es
ezredben voltam, a kapitány úr mindig azt mondta nekünk: „A katonának
41
Törzsorvos.
42
„Hülye fickó.”
43
Mennydörgés mennykő.
nem szabad a saját fejével gondolkozni. Gondolkoznak helyette a
feljebbvalói. Mihelyt egy katona elkezd gondolkozni, akkor az már nem
katona, hanem csak egy disznó, tetves civil. A gondolkodásból nem jön ki
semmi más...”
- Fogja be a pofáját - szakította félbe Švejket a bizottság dühöngő elnöke
-, magáról már hallottunk egyet-mást. Der Kerl meint: man wird glauben,
er sei ein wirklicher Idiot...44 Dehogyis idióta maga, Švejk, maga egy
ravasz gazember, egy minden hájjal megkent csirkefogó, tetves
kapcabetyár, érti...
- Alázatosan jelentem, hogy értem.
- Mondtam már, hogy fogja be a pofáját, nem hallotta?
- Alázatosan jelentem, hogy hallottam, hogy fogjam be a pofámat.
- Himmelherrgott, hát akkor fogja be a pofáját, mert ha megparancsoltam,
akkor jól tudja, hogy magának kussolni kell.
- Alázatosan jelentem, hogy tudom, hogy nekem kussolni kell.
Az orvostiszt urak összenéztek, majd odahívták az őrmestert.
- Ezt az embert - mondta a főtörzsorvos Švejkre mutatva - leviszi az
irodába, és megvárja a jelentésünket. Majd a helyőrségi fogházban kiverik
neki a fejéből az ilyen pofázást. Ez a gazember olyan egészséges, mint a
makk, szimulál, és még pofázik, és gúnyt űz a feljebbvalóiból. Azt hiszi,
hogy direkt az ő szórakoztatására jöttünk ide, hogy az egész katonaság
egy nagy hecc, egy vicces dolog. Majd a helyőrségi fogházban
megmutatják magának, Švejk, hogy a katonaság nem bordélyház.
Švejk elvonult az őrmesterrel az irodába, s miközben áthaladtak az
udvaron, ezt dúdolta:
Azt hittem, a katonaság
tréfadolog lesz,
ott maradok egy-két hétig,
aztán vége lesz...
S míg az irodában az ügyeletes tiszt azt ordítozta, hogy az ilyen
gazembereket, mint Švejk, főbe kell lőni, odafent a kórtermekben a
bizottság egymás után végezte ki a szimulánsokat. Hetven páciens közül
csak kettő menekült meg. Egy, akinek levitte a lábát a srapnel, és egy
másik, akinek valódi csontszuvasodása volt.
Csak ezekre nem mondatott ki a „tauglich” szócska, a többieket mind,
beleértve a három haldokló tüdővészest is, harctéri szolgálatra
alkalmasnak nyilvánították, és a főtörzsorvos nem mulasztotta el, hogy
ebből az alkalomból beszédet intézzen hozzájuk.
Szónoklata, melyet a legválogatottabb szitkok szőttek át meg át, igen
velős volt. Barom és gané az egész társaság, s csak ha bátran fognak
harcolni a császár őfelségéért, akkor térhetnek vissza az emberi
társadalomba, s csakis ez esetben lesz nekik megbocsátva a háború után,
hogy ki akartak bújni a szolgálat alól és szimuláltak. De ő, a főtörzsorvos,
nem bízik ebben, és azt hiszi, hogy kötél vár mindannyiukra.
44
A fickó úgy gondolja: azt fogják hinni róla, hogy valóban idióta.
Egy tejfelesszájú katonaorvos, tiszta és romlatlan lélek, engedélyt kért a
főtörzsorvostól, hogy ő is szólhasson a páciensekhez. Az ő szónoklata
optimizmusával és naivitásával ütött el a feljebbvalójáétól. Németül
beszélt.
Hosszasan fejtegette, hogy azoknak, akik most elhagyják a kórházat, és
csatlakoznak az ezredükhöz a harctéren, vitéz és lovagi magatartást kell
tanúsítaniuk. Ő meg van győződve róla, hogy a csatamezőn ügyes
fegyverforgatók lesznek, minden egyéb háborús és magánügyükben
pedig gáncstalan férfiak. Hogy legyőzhetetlen harcosokká válnak,
emlékezve Radetzky és Savoyai Jenő herceg dicsőségére. Hogy vérükkel
fogják megtermékenyíteni a monarchia dicsőségének tágas mezejét, és
győzelmesen végrehajtják a feladatot, melyre a történelem szemelte ki
őket. Vakmerően, halálmegvető bátorsággal rontanak majd előre ezredeik
golyólyuggatta lobogói alatt, új diadalok, új győzelmek felé.
Kint a folyosón aztán a főtörzsorvos azt mondta ennek a naiv embernek: -
Kolléga úr, biztosíthatom magát, hogy minden hiába. Ezekből a
csirkefogókból még Radetzky vagy a maga Savoyai Jenő hercege se tudna
katonákat faragni. Szép szó vagy gorombaság, mindegy nekik. Csürhe ez,
nem más.
ŠVEJK A HELYŐRSÉGI FOGHÁZBAN

Azoknak, akik nem akartak a frontra menni, a helyőrségi fogház volt az


utolsó menedékük. Ismertem egy segédtanárt, aki nem akart, mint
matematikus, a tüzérségnél lövöldözni, és ezért ellopta egy főhadnagy
óráját, hogy a fogházba kerüljön. Tettét a legalaposabban megfontolta. A
háború nem imponált neki, és nem bűvölte el. Hogy az ellenségre
lövöldözzön, és a másik oldalon éppoly szerencsétlen matematikus
segédtanárokat öljön halomra a srapneljeivel és a gránátjaival, ezt ő
hülyeségnek tartotta.
- Engem senki se gyűlölhessen holmi erőszakért - mondta magában, és
nyugodtan ellopta az órát. Először is megvizsgálták az elmeállapotát, és
amikor kijelentette, hogy meg akart gazdagodni, a helyőrségi fogházba
szállították. Többen voltak ilyenek, akik lopás vagy szélhámosság miatt
ültek a helyőrségi fogházban. Idealisták és nem idealisták. Olyanok, akik
jövedelmi forrásnak tekintették a háborút, mindenféle számvivő altisztek
a hátországból és a frontról, akik a legkülönbözőbb szélhámosságokat
követték el a menázsival és a zsolddal, azután jelentéktelen kis tolvajok,
ezerszer tisztességesebbek azoknál, akik ideküldték őket. Továbbá ültek
itt katonák sokféle más, tisztán katonai jellegű vétkekért,
függelemsértésért, lázadási kísérletért, szökésért. Külön csoportot
alkottak a politikaiak, akiknek nyolcvan százaléka teljesen ártatlan volt,
de azért ennek a nyolcvan százaléknak a kilencvenkilenc százalékát is
elítélték.
A hadbírói apparátus minden elképzelést felülmúlt. Ilyen bírósági
apparátusa van minden államnak, amely az általános politikai, gazdasági
és erkölcsi összeomlás küszöbén áll. Az egykori hatalom és dicsőség
fényét bíróságokkal, rendőrséggel, csendőrséggel és fizetett besúgók
söpredékével igyekszik fenntartani.
Ausztriának minden csapattestben megvoltak a spiclijei, s a spiclik
feladták bajtársaikat, akik mellettük aludtak a tábori ágyakon, s akik
menetelés közben megosztották velük a kenyerüket.
Az államrendőrség - Klíma úr, Slavíèek úr & Comp. - szintén szállított
anyagot a helyőrségi fogházba. A katonai cenzúra ideirányította a front és
a kétségbeesett otthon közötti levelek szerzőit. A csendőrség még öreg
nyugdíjasokat is hozott ide, akik leveleket küldtek a frontra, s vigasztaló
szavaikért, az otthoni nyomor ábrázolásáért a katonai törvényszék
tizenkét éveket sózott a nyakukba.
A hradèanyi fogházból a motoli gyakorlótérre Pøerovon keresztül is
vezetett egy út. Ezen az úton haladt néha, szuronyoktól kísérve, egy-egy
összeláncolt kezű ember, mögötte kocsi, a kocsin koporsó. S a motoli
gyakorlótéren egy kurta vezényszó: „An! Feuer!”45 S azután minden
regimentben és zászlóaljban felolvastatott az ezredparancs, hogy ismét
agyonlőttek valakit lázadásért - mert amikor berukkolt, a kapitány úr egy
kardcsapást mért a feleségére, aki nem bírt elszakadni tőle.

45
„Cél! Tűz!”
S a helyőrségi fogház triásza: Slavík, a stábfoglár, Linhart kapitány és
Øepa őrmester, akit „Hóhér”-nak is neveztek, megtette a magáét. Hány
embert vertek ezek agyon a magánzárkában! Lehet, hogy Linhart
kapitány megmaradt kapitánynak a mai köztársaságban is. Kívánom,
hogy a helyőrségi fogházban eltöltött idejét számítsák be neki a szolgálati
éveibe. Slavíèeknek és Klímának az államrendőrségen beszámították
ezeket a múltbeli éveket. Øepa visszatért a civil életbe, és ismét a régi
mesterségét űzi: kőművesmester. Lehet, hogy tagja valamelyik hazafias
köztársasági egyesületnek.
Slavík stábfoglár a köztársaság megalakulása után tolvaj lett, és ma le
van csukva. Szegénynek nem sikerült oly szilárdul megvetnie a lábát a
köztársaságban, mint más katonauraknak.

Egészen természetes, hogy Slavík stábfoglár, amikor átadták neki Švejket,


néma vádaktól villogó pillantást vetett a jövevényre:
- Na, te is szépen eljátszhattad a jó híredet, ha egyszer idekerültél
mihozzánk! Majd mi megédesítjük neked az itteni életedet, fiacskám, mint
mindenkinek, aki a kezünk közé került, és a mi kezünk nem olyan, mint a
kisasszonyok kacsója.
S hogy a pillantását még nyomatékosabbá tegye, Švejk orra alá dugta
inas, vaskos öklét és azt mondta: - Szagold meg, nyavalyás!
Švejk megszagolta, majd így szólt: - Ezzel nem szeretnék az orromba
kapni egyet, mert ennek temetőszaga van.
A stábfoglárnak tetszett a nyugodt, megfontolt válasz.
- He - mondta Švejk hasába bökve az öklével -, egyenesen állj, mi van a
zsebedben? Ha cigarettád van, megtarthatod magadnak, a pénzt meg
ideadod, hogy el ne lopják tőled. Több nincs? Biztos? Ne hazudj, mert a
hazugságot büntetjük.
- Hova tesszük? - kérdezte Øepa őrmester.
- A tizenhatosba - mondta ki a döntést a stábfoglár -, az alsónadrágosok
közé, nem látja, hogy Linhart kapitány úr ráírta a lapjára: „Streng
behüten, beobachten!”?46
Majd ünnepélyesen Švejkhez fordult: - Úgy bizony, a gazemberekkel
gazemberül bánunk. Ha valamelyik makacskodni próbál, átcipeljük az
egyesbe, összetörjük az összes bordáit, és ott hagyjuk fekve, amíg meg
nem döglik. Ehhez jogunk van. Mint ahogy azzal a hentessel csináltuk,
igaz, Řepa?
- Na ja, elég munkánk volt vele, stábfoglár úr - felelte álmodozva Řepa
őrmester -, marha erős teste volt neki! Több mint öt perc kellett, hogy
tiporjam, amíg ropogni kezdtek a bordái, és megeredt a vér a pofájából.
És még tíz napig életben volt utána. Vannak ilyenek, akiket alig lehet
elpusztítani.
- Na látod, nyavalyás, így megy az nálunk, ha valaki makacskodik - fejezte
be pedagógiai előadását Slavík stábfoglár -, vagy ha meg akar szökni. Az

46
„Szigorúan őrizni, megfigyelni!”
kész öngyilkosság, amiért különben ugyanilyen büntetés jár minálunk.
Vagy ne adj isten, hogy eszedbe jusson panaszkodni valamire, te rohadt,
amikor inspekció jön. Ha jön az inspekció, és megkérdi: „Van valami
panasza?” akkor te haptákba állsz, büdös, szalutálsz, és azt feleled:
„Alázatosan jelentem, hogy nincsen, hogy teljesen meg vagyok
elégedve.” Na, te köpedelem, hogy fogod mondani, ismételd csak el.
- Alázatosan jelentem, hogy nincsen, hogy teljesen meg vagyok elégedve
- visszhangozta Švejk olyan szelíd ábrázattal, hogy megtévesztette a
stábfoglárt, s ez őszinte buzgalmat és tisztességtudást vélt felfedezni a
válaszában.
- Nahát akkor vetkőzz le alsónadrágra, aztán mész a tizenhatosba -
mondta Slavík barátságosan, mellőzve ezúttal a nyavalyást, köpedelmet
és büdöset.
A tizenhatosban Švejk tizenkilenc nadrágtalan férfit talált. Itt voltak
mindazok, akiknek a lapjára ezt a megjegyzést írták: „Streng behüten,
beobachten!” s akikre különös gonddal vigyáztak, hogy meg ne
szökjenek.
Ha az alsónadrágok tiszták lettek volna, s az ablak rácstalan, első
pillantásra azt hihette volna az ember, hogy valami fürdő öltözőjébe
került.
Švejket a „cimmerkomandant”47 vette, át Øepa őrmestertől, egy borostás
arcú, nyitott ingű alak. Felírta Švejk nevét egy darab papírra, ami a falon
lógott, majd így szólt hozzá:
- Holnap nagy cirkusz lesz nálunk. A kápolnába visznek, prédikációra. Mi,
gatyások, éppen ott állunk a szószék alatt. Meglátod, micsoda hecc lesz!
Mint minden börtönben és büntetőintézetben, a helyőrségi fogházban is
közkedveltségnek örvendett a házikápolna. Nem mintha ezek a kötelező
látogatások a börtönkápolnában közelebb hozták volna istenhez a
látogatókat, vagy mintha gyarapították volna erkölcsi ismereteiket. Ilyen
butaságokról szó sem lehet.
Az istentisztelet és a prédikáció izgalmas változatosságot jelentett a
fogház unalmában. Nem az számított, hogy közelebb kerülnek istenhez,
hanem a remény, hogy útközben találhatnak a folyosón és az udvaron
egy elhajított cigaretta- vagy szivarcsutkát. Istent teljesen háttérbe
szorította egy közönséges csikk, amely reménytelenül hánykódott egy
köpőcsészében vagy valahol az udvar porában. Ez a parányi, büdös
tárgyacska diadalmaskodott az úristen és a lelki üdvösség fölött.
Azután a prédikáció, micsoda mulatság, micsoda hecc. Otto Katz tábori
lelkész igazán elragadó ember volt. Prédikációi rendkívül lebilincselőek,
szórakoztatóak voltak, s felderítették a fogház unalmát. Olyan
gyönyörűen tudott fecsegni az Úr végtelen irgalmáról a züllött foglyok, a
gyalázatba süllyedt emberek épülésére. Olyan gyönyörűen tudott
káromkodni a szószékről és az oltár mellől. Csodásan tudta elordítani az
oltárnál az „ite, missa est”-et, nagyon eredeti módon tudta levezetni az
egész istentiszteletet, fel tudta forgatni a szentmise egész rendjét, s ha

47
„Szobaparancsnok.”
már jól be volt rúgva, ki tudott találni teljesen új imákat, új szentmisét,
egyéni rítust, olyat, amilyet még nem látott a világ.
S aztán az a muri, amikor néha megcsúszott, és elesett a kehellyel, az
oltáriszentséggel vagy a misekönyvvel, és hangosan vádolta a
fogolyministránst, hogy az akarattal gáncsot vetett neki, és ott helyben,
az oltáriszentség előtt, egyes zárkát és spanglit sózott a nyakába.
S az illető jól mulat, mert ez is hozzátartozik a fegyházkápolna murijához.
Tudja, hogy ő nagy szerepet kapott a darabban, és méltónak bizonyul a
szerepére.
Otto Katz tábori lelkész, a katona-papok gyöngye, zsidó volt. Ebben
egyébként nincs semmi különös. Kohn érsek szintén zsidó volt, sőt, mit
több, Macharnak48 a barátja.
Otto Katz tábori lelkész úrnak még a híres Kohn érseknél is tarkább volt a
múltja.
Kereskedelmi akadémiát végzett, és éppen az önkéntesi évét töltötte. S
mivel remekül kiismerte magát a váltójogban és a váltóügyekben, az
önkéntesi esztendeje alatt oly dicső és sikeres csődbe juttatta a Katz és
tsa céget, hogy az öreg Katz úr kénytelen volt kimenni Észak-Amerikába,
miután ügyesen megegyezett a hitelezőivel - igaz, hogy e megegyezésről
nem tudtak sem a hitelezők, sem pedig Katz úr társa, aki viszont
Argentínába távozott.
Az ifjú Otto Katz tehát, miután önzetlenül feloszlatta a Katz és tsa céget
Észak- és Dél-Amerika között, hirtelen arra ébredt, hogy olyan ember ő,
akire nem vár semmilyen örökség, aki nem tudja, hová hajtsa le a fejét, s
akinek aktiváltatnia kell magát a hadseregben.
Előbb azonban Otto Katz önkéntes úrnak rendkívül dicső gondolata
támadt. Megkeresztelkedett. Krisztushoz fordult, hogy segítsen neki
karriert csinálni. Azzal a szent hittel fordult hozzá, hogy ez egy üzleti ügy
közte és az isten között.
Ünnepélyes külsőségek között keresztelték meg az Emauzi-kolostorban.
Albán páter saját kezűleg mártotta be a szenteltvíztartóba. Feledhetetlen
látvány volt, az ünnepségen részt vett Otto Katz ezredének egy vallásos
őrnagya, egy vénkisasszony az arisztokrata hölgyek hradèanyi intézetéből
és a konzisztóriumnak egy csupa száj képviselője, aki a keresztapaságot
vállalta.
A tiszti vizsga nagyszerűen sikerült, és Otto Katz, úgy is mint újdonsült
keresztény, a katonaságnál maradt. Eleinte úgy látta, hogy minden jól fog
menni, sőt be akart iratkozni egy törzstiszti tanfolyamra.
De egyszer berúgott, és elment a kolostorba, s a kardot felcserélte a
csuhával. Járt az érseknél a Várban, és bejutott a szemináriumba.
Felszentelése előtt tökrészegre itta magát egy nagyon rendes házban (női
kiszolgálás, a Vejvoda utca vidékén), s közvetlenül a gyönyörök és a világi
örömök forgatagából sietett a felszentelésre. Felszentelése után
protekciót keresett az ezredében, s amikor kinevezték tábori lelkésznek,

48
Antiklerikális költő.
vásárolt egy lovat, azon járta a prágai utcákat, és vidáman részt vett az
ezredbeli tisztek minden ivászatán.
A házban, ahol lakott, igen gyakran verték fel a folyosó csendjét Otto Katz
elégedetlen hitelezőinek átkai. Utcalányokat is fel szokott vinni a lakására,
vagy leküldte értük a tisztiszolgáját. Nagyon szeretett ferblizni, és
némelyek azt gyanították és rebesgették, hogy hamisan játszik, de
sohasem bizonyította rá senki, hogy egy ászt rejteget a katonai reverenda
széles ujjában. Tiszti körödben szentatyának hívták.
Prédikációira sohasem készült, nem úgy, mint elődje, aki szintén eljárt a
helyőrségi fogházba. Ennek az elődnek az volt a rögeszméje, hogy a
fogházban raboskodó legénységet jó útra lehet téríteni a szószékről. Ez a
tiszteletre méltó lelkiatya ájtatosan forgatta a szemét, közölte a
foglyokkal, hogy meg kell reformálni az utcalányokat és a leányanyákról
való gondoskodást, továbbá előadást tartott nekik a törvénytelen
gyermekek neveléséről. Prédikációi elvont jellegűek voltak, semmilyen
kapcsolatban nem álltak az adott helyzettel, és unalmasak voltak.
Ezzel szemben Otto Katz tábori lelkész úr prédikációi örömet szereztek
mindenkinek.
Ünnepélyes volt a pillanat, amikor a „tizenhatosokat” alsónadrágban
bevezették a kápolnába, a felöltöztetés ugyanis azzal a rizikóval járt
volna, hogy valaki még elvész közülük. Ezt a húsz fehér alsónadrágot,
mint megannyi angyalt, odaállították a szószék alá.
Néhányan, akikre rámosolygott a szerencse istennője, tele szájjal
bagóztak, mert zsebük ugyebár nem lévén, nem tudták máshová rejteni
az útközben talált csikkeket.
Körülöttük a helyőrségi fogház többi rabja álldogált, és kedvtelve
nézegette a húsz alsónadrágot a szószék alatt, melyre végül is élénk
sarkantyúpengés közepette felmászott a tábori lelkész.
- Habacht!49 - kiáltotta. - Imához, mindenki mondja utánam, amit mondani
fogok! Te meg ott hátul, te piszok, ne fújd az orrod a markodba, az Úristen
templomában vagy, és rögtön lecsukatlak. Na, tekergők, vajon nem
felejtettétek még el a Miatyánkot? Hát akkor próbáljuk meg!... Tudtam én,
hogy nem fog menni. Kell is nektek Miatyánk, inkább két porció hús meg
babsaláta, bezabálni, hasra feküdni az ágyon, az orrotokat túrni, fütyülni a
jóistenre, nem igaz?
Lenézett a szószékről a húsz alsónadrágos fehér angyalra, aki remekül
szórakozott, akárcsak az összes többiek.
Hátul „seggrepacsit” játszottak néhányan.
- Ez nagyon jó - súgta Švejk a szomszédjának, akit az a gyanú terhelt,
hogy három koronáért fejszével levágta egy bajtársa kezéről az összes
ujjakat, mivel az illető ki akart bújni a katonáskodás alól.
- Még csak most jön a java - hangzott a válasz -, ma megint alaposan el
van ázva, azért mindjárt dumálni kezd a bűnök tövises útjáról.

49
Vigyázz!
A tábori lelkész csakugyan igen emelkedett hangulatban volt aznap. Maga
sem tudta, hogy miért teszi ezt, de állandóan kihajolt a szószékről, és
nem sok hiányzott hozzá, hogy elveszítse az egyensúlyát, és leessen.
- Daloljatok valamit, fiúk - kiáltotta le nekik -, vagy akarjátok, hogy
megtanítsalak egy új nótára? Akkor daloljátok utánam:
Hej az én szép kedvesem
legszebb a világon,
nemcsak én imádom,
van még ezer udvarlója,
mind belé van bolondulva,
ilyen az én kedvesem,
ki ő? Hát a Szűz Mária...
- Ti ezt sohasem fogjátok megtanulni, lókötők - folytatta a tábori lelkész -,
én amellett vagyok, hogy titeket mind agyon kell lőni; értitek, mit
mondok?! Innét hirdetem ezt, istennek ebből a szent hajlékából, piszok
banda, mert az isten olyan dolog, ami nem fél tőletek, és úgy meg-
táncoltatja az egész társaságot, hogy belekergültök, mert ti nem akartok
megtérni Krisztushoz, és inkább a bűnök tövises útját járjátok.
- Helyben vagyunk, tisztára el van ázva - súgta örömmel Švejknek a
szomszédja.
- A bűn tövises útja, akasztófáravalók, az átkos szenvedélyekkel vívott
harc útja. Tékozló fiúk vagytok ti, akik inkább az egyesben henteregtek,
ahelyett, hogy megtérnétek az Atyához. Fordítsátok csak a szemeteket
távolabbra és feljebbre, a magasságos mennyekbe, akkor
győzedelmeskedni fogtok, és béke szállja meg a lelketeket,
kapcabetyárok. Maga pedig ott hátul ne nyerítsen, ezt kikérem
magamnak. Nem ló maga, és nem az istállóban van, hanem az Úr
templomában. Nahát, hol is hagytam abba... Ja, über den Seelenfrieden,
sehr gut.50 Jusson eszetekbe, marhák, hogy emberek vagytok, és a
legsötétebb felhőn keresztül is messzi távlatokba kell néznetek, akkor
látni fogjátok, hogy itt minden mulandó, de az isten örökkévaló. Sehr gut,
nicht wahr, meine Herren?51 Nekem éjjel-nappal imádkoznom kellene
értetek, lókötők, hogy az irgalmas úristen belebocsássa az ő szent lelkét a
ti hideg szívetekbe, és lemossa az ő szent kegyelmével a bűneiteket, hogy
örökké az övéi legyetek, és hogy ő mindig szeressen benneteket,
gazemberek. Csakhogy nagyon tévedtek. Mert én titeket abba a
mennyországba nem vezetlek be - a tábori lelkész csuklott egyet. - Nem
és nem - ismételte makacsul -, a kisujjamat se mozdítom értetek, majd
bolond leszek, mert ti javíthatatlan gazfickók vagytok. Titeket sose fog az
Úr jósága vezérelni utatokon, az isteni szeretet szelleme nem fog
körüllengeni titeket, mert az irgalmas atyaúristennek esze ágában sincs,
hogy összeálljon ilyen latrokkal. Halljátok odalenn, ti alsónadrágosok?
Húsz alsónadrág nézett fel a szószékre, és egyszerre mondta:
- Alázatosan jelentjük, hogy halljuk.

50
Igen, a lelki békénél, nagyon jó.
51
Nagyon jó, nem igaz, uraim?
- Nem elég hallani - folytatta prédikációját a tábori lelkész -, az élet sötét
fellegében vagytok, amiben az Úr mosolya nem veszi le a gyászt rólatok,
hülyék, mert az isten jóságának is megvan a határa, te meg ott hátul, te
vadszamár, ne röhögj, mert lecsukatlak, hogy belekékülsz. És ti, odalent,
ne higgyétek, hogy a csapszékben vagytok. Isten végtelenül irgalmas, de
csak a rendes emberekhez, nem pedig az emberi társadalom
söpredékéhez, amelyik fütyül az ő törvényeire és még a dienstreglamára52
is. Ezt akartam mondani nektek. Imádkozni nem tudtok, és azt hiszitek,
hogy a templomba járás az egy hecc, hogy ez itt valami színház vagy
mozi. De majd én kiverem ezt a fejetekből, nehogy azt higgyétek, hogy én
azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak titeket, és hogy valami örömötök
legyen az életben. Mindnyájatokat beváglak az egyesbe, nyavalyások,
úgy éljek. Csak a drága időmet vesztegetem itt rátok, és látom, hogy falra
hányt borsó az egész. Ha egy tábornagy vagy egy érsek volna itt szemé-
lyesen, akkor se javulnátok meg, akkor se térnétek meg az istenhez. Pedig
egyszer még az eszetekbe fog jutni, hogy jót akartam nektek.
A húsz alsónadrág között egyszerre csak felzokogott valaki. Švejk volt az.
A tábori lelkész lenézett. Ott állt Švejk, és az öklével törülgette a szemét.
A látványt közderültség fogadta.
A tábori lelkész Švejkre mutatva így folytatta:
- Mindenki vegyen példát erről az emberről. Mit csinál ez? Sír. Ne sírj, ha
mondom, ne sírj! Meg akarsz javulni? Nem megy az olyan könnyen,
fiacskám. Most sírsz, de ahogy visszamész a cellába, megint éppen olyan
kapcabetyár leszel, mint azelőtt. Sokat kell még neked gondolkozni az
úristen végtelen kegyelméről és irgalmáról, hogy az a te bűnös lelked
megtalálja ezen a világon az igazi utat, amin járni kell. Ma azt látjuk itt,
hogy bőgni kezdett itt előttünk egy ember, aki meg akar térni, de mit
csináltok ti többiek? Semmit a világon. Tessék: az egyik tele pofával rág
valamit, mintha a szülei a kérődző állatokhoz tartoztak volna, ezek meg
ottan csak úgy tetvészkednek az isten templomában. Hát nem tudtok
otthon vakarózni, muszáj, hogy éppen az istentiszteletre hagyjátok ezt?
Stábfoglár úr, maga se törődik semmivel. Pedig hát ti itt mind katonák
vagytok, nem pedig valami marha civilek. Épp azért úgy kell hogy
viselkedjetek, ahogy katonákhoz illik, még a templomban is. Gyerünk
most már az úristent keresni, az anyátok ne sirasson, a tetveket majd
otthon is kereshetitek. Ezzel be is fejeztem, tekergők, és mindenkit
felszólítok, hogy mise alatt tisztességesen viselkedjen, nehogy úgy
legyen, mint a múltkor, amikor ott hátul kincstári fehérneműt cseréltetek
kenyérért, és azt zabáltátok úrfelmutatás közben.
A tábori lelkész lebotladozott a szószékről, és bement a sekrestyébe, a
stábfoglár utána. Egy idő múlva a stábfoglár kijött, egyenesen odament
Švejkhez, kilódította a húsz alsónadrág csoportjából, és bevitte a
sekrestyébe.
A tábori lelkész az asztalon ült, amilyen kényelmesen csak tudott, és
cigarettát sodort.
Mikor Švejk belépett, a lelkész így szólt hozzá:

52
Szolgálati szabályzatra.
- Szóval maga az. Közben én mindent végiggondoltam, és azt hiszem,
hogy belelátok a vesédbe, érted, zsivány? Ez az első eset, hogy valaki
elbőgte magát nekem a templomban.
Leugrott az asztalról, megrázta Švejket a vállánál fogva, és ráordított
Szalézi Szt. Ferenc nagy, savanyú arcképe alatt:
- Valld be, gazember, hogy csak a hecc miatt bőgted el magad.
És Szalézi Szt. Ferenc kérdően nézett le a képről Švejkre. S lenézett rá a
szemközti falról, egy másik képről, valami felháborodott vértanú is, akinek
éppen egy nagy fogú fűrész volt a fenekében, mert holmi ismeretlen
római zsoldosok fűrészelgették. A vértanú arcán még ilyen körülmények
között se látszott semmilyen szenvedés, de öröm és vértanúi
átszellemültség sem. Épp csak hogy fel volt háborodva, mintha azt akarná
mondani: „Tulajdonképpen hogy jövök én ehhez, mit csinálnak maguk
velem, uraim?”
- Jelentem alássan, feldkurát53 úr - mondta Švejk megfontoltan, mindent
egy lapra téve fel -, meggyónom a mindenható istennek és a főtisztelendő
úrnak is, aki isten helyében van itt, hogy tényleg csak a hecc miatt
bőgtem el magamat. Én láttam, hogy a tisztelendő úrnak hiányzik a
prédikációjához egy megtért bűnös, akit hiába tetszett keresni a
prédikációjában. Ezért gondoltam, örömet okozok a tisztelendő úrnak,
hogy ne tessék azt hinni, hogy már nincsen tisztességes ember a világon,
és saját magamnak meg a hecc miatt csináltam, hogy könnyebb legyen a
szívem.
A tábori lelkész fürkészően belenézett Švejk jámbor arcába. Egy napsugár
megcsillant Szalézi Szt. Ferenc savanyú képén, s a szemközti falon meleg
fénnyel árasztotta el a felháborodott vértanút.
- Maga tetszik nekem - mondta a tábori lelkész, visszaülve az asztalra. -
Melyik ezredbe tartozik? - Elkezdett csuklani.
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy a 91. ezredbe tartozok meg
nem is tartozok, mert nem is tudom, hogy mi a helyzet velem.
- És miért ül itt? - kérdezte a tábori lelkész, szüntelen csuklások közepette.
A kápolnából behallatszott az orgonát helyettesítő harmónium hangja.
Egy tanító játszott, akit szökési kísérletért csuktak le, s a legbánatosabb
egyházi dallamokat szólaltatta meg a harmóniumon. E hangok és a tábori
lelkész csuklása valami újféle dúr skálában olvadtak össze.
- Jelentem alássan, feldkurát úr, igazán nem tudom, hogy miért ülök itt, és
nem panaszkodok, hogy itt ülök. Csak pechem van. Én mindig jót akarok,
és a végén mindig minden rosszra fordul, mint ennek a vértanúnak itt, a
képen.
A tábori lelkész felnézett a képre - elnevette magát, és azt mondta:
- Maga egyre jobban tetszik nekem, majd érdeklődöm maga után a
hadbíró úrnál, és most nem diskurálok itt többet magával. Csak már túl
volnék ezen a szentmisén! Kehrt euch! Abtreten!

53
Tábori lelkész.
Miután visszatért az alsónadrágosok meghitt csoportjába, a szószék alá, s
ezek elárasztották kérdéseikkel, hogy mit akart tőle a tábori lelkész a
sekrestyében, Švejk igen szárazon és kurtán így felelt:
- Be van rúgva.
A tábori lelkész újabb teljesítményét, a szentmisét, mindenki a
legnagyobb figyelemmel és leplezetlen szimpátiával kísérte. Még olyan
hivő is volt, aki fogadott a szószék alatt, hogy a tábori lelkész ki fogja
ejteni a kezéből a monstranciát. Egy egész napi kenyéradagját tette fel
két pofon ellenében, és nyert.
Az, ami a kápolnában mindenkinek eltöltötte a lelkét, míg a tábori lelkész
szertartásait nézte, nem a hivők miszticizmusa volt, és nem is az igazi
katolikusok ájtatossága. Olyasféle érzés volt ez, mint a színházban,
amikor nem ismerjük a darab tartalmát, a cselekmény egyre bonyolódik, s
mi izgatottan várjuk, hogy végül is hová lyukad ki. Mindnyájan elmerültek
a látványban, amelyet a tábori lelkész úr szolgáltatott az oltár mellől,
végtelen áldozatkészséggel.
Átadták magukat az esztétikai élvezetnek, amit a tábori lelkész által
fordítva felvett ornátus nyújtott, s rendkívül fogékonyan és lelkesen
szemlélték az oltár melletti események minden mozzanatát.
A vörös hajú ministráns, egy templomi körökből származó dezertőr, aki a
28. ezredben nagy specialistája volt a kisebb lopásoknak, őszintén
elkövetett mindent, hogy előhalássza emlékezetéből a szentmise egész
sorrendjét, technikáját és szövegét. Egy személyben ministránsa és
súgója volt a tábori lelkésznek, aki fölényes könnyedséggel cserélt fel
egész mondatokat, s a rendes mise helyett eljutott a misekönyvben
egészen a rorátéig, amit azután énekelni is kezdett a közönség általános
megelégedésére.
Nem volt se hangja, se hallása, s a kápolna boltozata alatt olyasféle
visítás és nyöszörgés rezegtette a levegőt, mint a malacok között az
ólban.
- Hát ez ma is úgy be van piálva - mondták az oltár előtt állók, végtelenül
boldogan és elégedetten -, hogy az nem közönséges. Csuda jól beszívott
megint! Biztos valahol a lányoknál szopta le magát.
S immár vagy harmadszor harsant fel az oltár mellett a tábori lelkész
éneke: „Ite missa est!” - mint egy indián csataordítás, hogy belerezegtek
az ablakok.
Aztán a tábori lelkész még egyszer belenézett a kehelybe, hogy nem
maradt-e benne talán még egy csepp borocska, bosszúsan legyintett, s a
hallgatósághoz fordult:
- Nahát, most már hazamehettek, zsiványok, vége van. Megfigyeltem,
hogy nem mutattatok igazi jámborságot, amilyet kéne, amikor
templomban vagytok, a legszentebb oltáriszentség előtt,
akasztófáravalók. Szemtől szembe a magasságos mennybéli úristennel is
van pofátok hangosan röhögni, köhögni és krákogni, sőt lábbal dobogni
énelőttem, aki itt a Szűz Máriát, Krisztus Urunkat és az atyaúristent
képviselem, hülyék. Ha ez még egyszer előfordul, úgy elbánok veletek,
hogy attól koldultok, és meg fogjátok látni, hogy nemcsak az az egy pokol
van, amiről a múltkor prédikáltam nektek, hanem van egy pokol a földön
is, és ha az elsőtől meg is tudnátok szabadulni, ettől a másiktól nem
fogtok, mert gondom lesz rá. Abtreten!
A tábori lelkész, aki ilyen gyönyörűen ültette át a gyakorlatba a foglyok
látogatásának átkozottul régi elvét, kiment a sekrestyébe, átöltözött,
megtöltetett egy kancsót a miseboros demizsonból, kiitta, majd a vörös
hajú ministráns segítségével felült az udvaron kikötött hátaslovára, de
aztán eszébe jutott Švejk, lemászott a lóról, és bement az irodába Bernis
hadbíróhoz.
Bernis vizsgálóbíró-hadbíró világfi volt, elbűvölő táncos és erkölcsileg
teljesen züllött egyén, aki itt szörnyen unatkozott, és emlékkönyvekbe
való német versikéket írt, hogy mindig legyen belőlük raktáron. Ő volt a
katonai törvényszék apparátusának a legfontosabb alkatrésze, mert olyan
iszonyatos mennyiségű restanciával és összekuszált ügyirattal
rendelkezett, hogy tiszteletet ébresztett az egész hradčanyi
hadbíróságban. A vádiratokat el szokta veszítem, s így újakat kellett
kitalálnia. Összekavarta a neveket, elvesztette a vád fonalait, és újakat
tekerített a helyükbe, ahogy éppen eszébe jutott. Dezertőröket lopásért
ítélt el, tolvajokat szökésért. Még politikai pereket is szőtt, a hasára
csapva. A legkülönbözőbb hókuszpókuszokat hajtotta végre, hogy
rábizonyítson a vádlottakra mindenféle bűntetteket, amelyekről ezek soha
nem is álmodtak. Változatos felségsértéseket agyalt ki, s az agyában
fogant inkriminált kijelentéseket mindig rávarrta valakire, akinek a
vádirata vagy a feljelentése elveszett a hivatali akták és átiratok
kibogozhatatlan káoszában.
- Szervusz - mondta a tábori lelkész, kezet nyújtva -, hogy vagy?
- Nem valami jól - felelte Bernis hadbíró -, összedobálták itt az irataimat,
és most az ördög se ismeri ki magát köztük. Tegnap felküldtem egy
lázadásért lecsukott pasas ügyét, teljesen kidolgozva, és visszaküldték
azzal, hogy ebben az esetben nem lázadásról van szó, hanem
konzervlopásról. Pedig egészen másik számot adtam neki, isten tudja,
hogy mégis hogy jöttek rá.
A hadbíró köpött egyet.
- Jársz még kártyázni? - kérdezte a tábori lelkész.
- Már mindenemet elkártyáztam, legutoljára makaót játszottunk azzal a
kopasz ezredessel, és az utolsó filléremet is elnyerte. De tudok egy jó kis
nőt. Hát te mit csinálsz, szentatya?
- Kéne nekem egy puccer - mondta a tábori lelkész -, azelőtt egy öreg
könyvelő szolgált nálam, akinek, nem volt egyetemi végzettsége, de
anélkül is nagy marha volt. Folyton csak óbégatott, és imádkozott, hogy
az isten oltalmazza meg őt, úgyhogy kiküldtem a frontra egy
marsbatyákkal.54 Ebből a batyákból állítólag tisztára fasírtot csináltak
odakint. Aztán küldtek nekem egy alakot, aki semmi mást nem csinált,
csak ült a kocsmában, és vedelt az én kontómra. Ezt az embert még ki
lehetett volna bírni, de izzadt a lába. Így hát őt is kiküldtem egy
marsbataillonnal. Ma meg találtam egy pasast prédikáció közben, aki a
54
A marsbataillon, menetzászlóalj rövidített alakja.
hecc kedvéért elbőgte magát. Ilyen ember kéne nekem. Švejknek hívják,
és a tizenhatosban ül. Kíváncsi volnék, mért csukták le, és nem lehetne-e
csinálni valamit, hogy magammal vihessem innét.
A hadbíró keresgélni kezdte a fiókokban a Švejkre vonatkozó iratokat, de
mint mindig, most se talált semmit.
- Biztosan Linhart kapitánynál lesz - mondta hosszas keresgélés után. - Én
nem tudom, hogy a fenébe vész el nálam minden akta. Valószínűleg
átküldtem Linhartnak. Mindjárt telefonálok neki. Halló, Bernis hadbíró
főhadnagy beszél, kapitány úr. Kérem, nincsenek önnél valami Švejk
nevezetű egyén iratai?... Hogy Švejknek nálam kell lenni? Csodálom...
Hogy átvettem öntől? Igazán csodálom... A tizenhatosban ül... Tudom,
kapitány úr, hogy a tizenhatos az enyém. De azt gondoltam, hogy ennek
a Švejknek az iratai ott hányódnak valahol önnél... Tessék? Hogy kikéri
magának? Hogy önnél semmi se hányódik? Halló, halló...
Bernis hadbíró leült az asztal mögé, és elkeseredve szidalmazni kezdte a
vizsgálati osztály vezetésében honoló rendetlenséget. Közte és Linhart
kapitány között már régóta dúlt az ellenségeskedés, amelyben
mindketten rendkívül következetesek voltak. Ha Bernisnek a kezébe került
valami Linhartra tartozó irat, úgy elrakta, hogy soha az életben nem
találta meg senki. Linhart viszont ugyanígy járt el a Bernisre tartozó
iratokkal. Kölcsönösen elvesztették egymás mellékleteit.55
(A Švejkre vonatkozó iratokat csak az összeomlás után találták meg a
hadbíróság archívumában, a következő megjegyzéssel ellátva:
„Szándékában állott, hogy levesse a képmutatás álarcát, és nyilvánosan
lépjen fel uralkodónk személye és államunk ellen.” Ezeket az iratokat egy
bizonyos Josef Koudela aktáihoz csatolták. Borítójukon egy kereszt állott,
alatta az „Elintézve” szó és a dátum.)
- Mit csináljak, ennek a Švejknek nyoma veszett - mondta Bernis hadbíró -,
majd felhívatom, és ha nem vall be semmit, kieresztem, és átküldöm
hozzád, aztán te majd elintézed valahogy az ezrednél.
A tábori lelkész távozása után Bernis hadbíró elővezettette Švejket, s jó
ideig állni hagyta az ajtóban, mert éppen kapott egy telefonogramot a
rendőrkapitányságról, hogy a Maixner közlegényre vonatkozó, 7267.
számú vádirathoz kért anyagot az I. számú iroda Linhart kapitány
aláírásával átvette.
Közben Švejk szemügyre vette a hadbíró irodáját.
Nem lehet azt mondani, hogy valami nagyon szívderítő benyomást keltett
volna, különösen a falakon lógó fényképek miatt. Ezek különböző
kivégzéseket ábrázoltak, amelyeket Galíciában és Szerbiában hajtott
végre a hadsereg. Művészi felvételek voltak leégett kunyhókról, azután
fákról, amelyeknek az ágai meghajlottak az akasztottak súlya alatt.
Különösen szép volt egy szerbiai fénykép, egy felakasztott családról.
Kisfiú, apa és anya. Az akasztottak fáját két szuronyos katona őrzi, s az
előtérben valami tiszt áll diadalmas pózban, és cigarettázik. A kép másik
oldalán a háttérben egy tábori konyha látható, teljes üzemben.

55
A helyőrségi fogházban ülő emberek harminc százaléka ott ülte végig az egész
háborút, anélkül, hogy egyszer is kihallgatták volna. - Hašek jegyzete.
- Nahát, Švejk, mi van magával? - kérdezte Bernis hadbíró, miután ad akta
tette a telefonogramot. - Mit követett el? Hajlandó vallani, vagy vár, amíg
megszerkesztik a vádiratot? Így ez nem megy tovább. Ne higgye, hogy
olyan bíróság előtt van, ahol valami hülye civilek vizsgálják ki az ügyét. Ez
itten hadbíróság, K. u. K. Militärgericht. A szigorú és igazságos büntetéstől
magát csak egy mentheti meg: a töredelmes vallomás.
Bernis hadbírónak megvolt a maga egyéni módszere, ha elvesztette a
vádanyagot. Mint látjuk, nem volt ebben semmi különös, tehát nem is
szabad csodálkoznunk, hogy az ilyen vizsgálatok és kihallgatások
eredménye minden esetben egyenlő volt a nullával.
S ilyenkor Bernis hadbíró oly éleselméjűnek érezte magát, hogy ha nem is
volt semmilyen anyaga a vádlott ellen, ha nem is tudta, hogy mivel
vádolják, és miért ül itt a fogházban, a kihallgatásra elővezetett egyén
viselkedéséből és fizimiskájából mindig kikombinálta, hogy az illetőt miért
is csukhatták le.
Éleslátása és emberismerete oly hatalmas volt, hogy egy cigányt, aki
néhány tucat kincstári ing ellopása miatt került a fogházba az ezredétől
(ahol a raktáros mellett teljesített szolgálatot!), politikai
bűncselekményekkel vádolt meg. Bernis szerint a cigány valami
kocsmában azt magyarázta a katonáknak, hogy a cseh korona országaiból
és Szlovákiából független nemzeti államot kell alakítani egy szláv királlyal
az élén.
- Mindenről dokumentum van a kezünkben - mondta a szerencsétlen
cigánynak -, most már csak az hiányzik, hogy maga bevallja, melyik
kocsmában mondta ezeket, melyik ezredből voltak a katonák, akik
hallgatták, és mikor történt az egész.
A szerencsétlen cigány kitalált egy dátumot, egy kocsmát és egy ezredet
is, amelyhez állítólagos hallgatói tartoztak, majd kihallgatás után
egyszerűen megszökött a helyőrségi fogházból.
- Maga semmit se akar bevallani - mondta Bernis hadbíró, miután Švejk
hallgatott, mint a sír -, maga nem akarja megmondani, hogy miért van itt,
hogy miért csukták le. Nekem legalább megmondhatná, mielőtt én
mondom meg magának. Még egyszer figyelmeztetem, hogy valljon be
mindent. Jobb lesz magának, mert így megkönnyíti a vizsgálatot, és akkor
enyhébb lesz az ítélet. Ez nálunk is éppen úgy van, mint a civileknél.
- Alázatosan jelentem - szólalt meg Švejk jámbor hangja -, hogy én mint
lelenc vagyok itt a fogházban.
- Hogy érti ezt?
- Alázatosan jelentem, hogy ezt pofonegyszerű módon meg tudom
magyarázni. A mi utcánkban van egy szenesember, ennek volt egy
teljesen ártatlan kétéves kisfia, és egyszer gyalog elcsavargott a
Vinohradyról egészen Libeòbe, ahol aztán egy rendőr megtalálta a járdán
ülve. Így be is vitte ezt a kisfiút a kapitányságra, és ott ezt a kétéves
gyermeket le is csukták. Amint látni tetszik, ez a kisfiú teljesen ártatlan
volt, és mégis le volt csukva. És ha beszélni tudott volna, és valaki
megkérdezte volna tőle, hogy miért ül ottan, ő se tudta volna. És az én
esetem is valami ilyesféle. Én is egy lelenc vagyok.
A hadbíró éles pillantása beröpülte Švejk alakját és arcát, majd hajótörést
szenvedett rajta. Oly mérhetetlen közöny és ártatlanság sugárzott ennek
az elébe állított lénynek minden porcikájából, hogy Bernis izgatottan fel és
alá kezdett járkálni az irodában, s ha nem ígérte volna meg a tábori
lelkésznek, hogy elküldi neki Švejket, az ördög tudja, mi történik a derék
katonával.
Végül azonban Bernis megállt az asztal mellett.
- Ide hallgasson - mondta Švejknek, aki egykedvűen bámult maga elé -,
ha még egyszer találkozom magával, azt maga meg fogja emlegetni.
Vezessék el!
Miután Švejket visszavitték a tizenhatosba, Bernis hadbíró behívatta
Slavík stábfoglárt.
- További utasításig - mondta kurtán - Švejk a Katz tábori lelkész úr
rendelkezésére van bocsátva. Kiállítani az elbocsátó papírjait, és két
emberrel átkísértetni a tábori lelkész úrhoz.
- Meg kell bilincselni az útra, főhadnagy úr?
A hadbíró ököllel az asztalra ütött:
- Maga ökör. Világosan megmondtam magának, hogy kiállítani az
elbocsátó papírjait.
S mindaz, ami a hadbíró lelkében a nap folyamán felgyülemlett, Linhart
kapitány és Švejk, most szökőár gyanánt zúdult ki a stábfoglárra, és
ezekkel a szavakkal fejeződött be:
- Most már érti, hogy maga egy koronás ökör?
Bár így csak királyokkal és császárokkal lehet beszélni, az egyszerű
stábfoglár, e koronázatlan fő, mégsem volt megelégedve. Ahogy kilépett
a hadbírótól, belerúgott a „gangos”-ba, a folyosót takarító fogolyba.
Ami Švejket illeti, a stábfoglár úgy vélte, hogy Švejknek legalább még egy
éjszakát a fogházban kell töltenie, hadd legyen még valami élvezete.

Egy helyőrségi fogházban töltött éjszaka mindig kedves emlék.


A „tizenhatos” mellett volt az „egyes”, egy sötét lyuk - a magánzárka, s
ezen az éjszakán is kihallatszott onnét valami üvöltés, egy lecsukott
katonáé, akinek Øepa őrmester holmi fegyelmi vétség miatt a bordáit
törögette, Slavík stábfoglár parancsára.
Mikor az üvöltés elcsendesült, a tizenhatosban csak a tetvek pattogása
hallatszott, ahogy a tetvészkedő foglyok ujjai közé kerültek.
Az ajtó fölött egy falmélyedésben petróleumlámpa állt, védőráccsal, gyér
világosságot árasztott, és füstölt. A petróleumszag elvegyült a mosdatlan
emberi testek természetes kigőzölgésével s a kübli szagával, minthogy a
kübli felszíne minden használatkor megbolydult, és újabb bűzhullámot
bocsátott ki a tizenhatosba.
A rossz táplálkozás mindenkinél emésztési zavarokat okozott, és a
legtöbben szelekkel kínlódtak, kiengedték az éjjeli csendbe, s ilyen
jelzőhangokkal válaszolgattak egymásnak, különböző tréfák közepette.
A folyosókról behallatszottak az őrök kimért lépései, néha kinyílt az ajtón
a kukkantó fedele, és a smasszer benézett.
A középső priccsen egy fogoly csendesen mesélt valamit:
- Mielőtt a szökést megpróbáltam, hogy aztán idehoztak hozzátok, a
tizenkettesben voltam. Ott a könnyebbeket tartják. Egyszer behoztak oda
nekünk egy embert, valahonnan vidékről. Ez a derék ember tizennégy
napot kapott, mert katonákat fogadott be éjszakára. Előbb azt hitték,
hogy valami összeesküvés, de aztán kiderült, hogy pénzért csinálta. A
legeslegkönnyebbek közé kellett volna csukni, de mert ottan már tele volt
a cella, hát mihozzánk került. Nahát, hogy ez mi mindent hozott magával
hazulról, és még miket küldtek neki be, mert valahogy meg volt engedve
neki, hogy saját koszton legyen, és pótlást hozasson. Még a dohányzás is
meg volt engedve neki. Volt két sonkája, egy olyan óriási kenyere, mint a
malomkő, tojása, vaja, cigarettája, dohánya, na szóval, amit csak el tud
képzelni az ember, minden volt vele két batyuban. És ez a pasas úgy
gondolta, hogy neki egyedül kell bezabálni az egészet. Amikor nem jött rá
magától, hogy meg kell osztozni velünk, ahogy a többiek is osztoztak,
mikor kaptak valamit, megpróbáltunk tőle kicsikarni valamit, de ez egy
zsugori pofa volt, azt mondja, nem lehet, ő tizennégy napig le lesz csukva,
és hogy elrontaná a gyomrát a káposztával meg a rothadt krumplival,
amit menázsiba kapunk. Azt mondja, nekünk adja az egész menázsiját
meg a komiszkenyerét, arra ő nem reflektál, osztozkodjunk rajta, vagy
pedig sorra kapja meg mindig egy másik. Én mondom, olyan egy finom
ember volt, hogy még a küblire se akart ráülni, és inkább várt másnapig,
hogy séta közben végezhesse el a dolgát az udvari latrinán. Úgy el volt
kényeztetve, hogy mindennek a tetejébe még klozettpapírt is hozott
magával. Azt mondtuk neki, hogy teszünk a porciójára, és csak szívtuk a
fogunkat egy napig, kettőig, háromig. A pasas meg zabálta a sonkát,
kente a vajat a kenyérre, hámozta a keménytojásokat, szóval élt, mint hal
a vízben. Szítta a cigarettákat, és egy slukkot se akart adni senkinek. Azt
mondja, nekünk nem szabad cigarettázni, és ha a smasszer meglátja,
hogy ad egy slukkot, akkor őt lecsukják. Mondom, szívtuk a fogunkat
három napig. A negyedik éjszaka aztán elintéztük az elemózsiáját. Reggel
felébredt a pasas, ja, és elfelejtettem mondani, hogy ez minden reggel,
délben és este, zabálás előtt, imádkozni szokott, de nagyon sokat. Most is
kiimádkozta magát, aztán keresi a priccs alatt a batyuit. Na ja, a batyuk
ott is voltak, csakhogy összemenve, ráncosan, mint az aszalt szilva.
Elkezdett ordítozni, hogy őt meglopták, hogy csak a klozettpapírt hagyták
meg neki. Aztán vagy öt percig azt hitte, hogy csak viccelünk vele, és
eldugtuk valahová. Azt mondja, még egészen vidáman: „Tudom én, nagy
csibészek vagytok, tudom, hogy visszaadjátok, de hát ügyesen
csináltátok, azt meg kell adni.” Volt ott köztünk egy libeòi fiú, ez azt
mondja neki: „Tudja, mit, tessék bebújni a takaró alá, és tízig számolni.
Aztán tessék megnézni a batyuit.” A pasas meg betakarózott, mint egy
szófogadó gyerek, és elkezd számolni: „Egy, kettő, három...” A libeňi fiú
meg rászól: „Nem szabad ilyen gyorsan, tessék egész lassan.” Ez meg a
pokróc alatt elkezdi egész lassan, szünetekkel: „Egy... kettő... három...”
Amikor kiszámolta a tízet, lemászik a priccsről, és megnézi a batyuit.
„Jesszus Mária, jó emberek - kiabálja -, hisz ez most is üres, mint az
elébb!” És közben az a hülye képe neki, mindnyájan majd megpukkadtunk
a röhögéstől. De a libeňi fiú azt mondja: „Tessék még egyszer
megpróbálni.” És akár hiszitek, akár nem, úgy meg volt hülyülve az
egésztől, hogy még egyszer megpróbálta, és amikor látta, hogy megint
nincs ott semmi, csak a klozettpapír, elkezdett dörömbözni az ajtón, és
közben éktelenül ordítozott: „Megloptak, megloptak, segítség, nyissák ki,
az isten szerelméért, nyissák ki.” Úgyhogy mindjárt oda is rohantak, és
hívták a stábfoglárt meg Řepa őrmestert. Mi meg mind azt mondtuk
egyhangúlag, hogy a pasas megőrült, mert tegnap késő éjszakáig zabált,
és egyedül felfalt mindent, ő meg sírt, és folyton azt hajtogatta: „De hát a
morzsák itt kell hogy legyenek valahol.” Erre elkezdték keresni a morzsát,
de semmit se találtak, mert annyi eszünk nekünk is volt. Amit nem
tudtunk bezabálni, azt spárga-postán leküldtük a második emeletre. Nem
tudtak semmit se ránk bizonyítani, pedig az a hülye egyre csak fújta a
magáét: „Muszáj, hogy morzsa legyen valahol.” Egész nap nem zabált
semmit, és figyelte, hogy miközülünk nem eszik-e vagy nem cigarettázik-e
valaki. Másnap ebédkor még mindig hozzá se nyúlt a menázsihoz, de este
már megfelelt neki az a rothadt krumpli és káposzta, csak ehhez már nem
imádkozott, mint addig, a sonka meg a tojás előtt. Aztán az egyik
miközülünk kapott valahogy Dráma-cigarettákat kívülről, és a pasas csak
akkor állt szóba velünk, hogy adjunk neki egy slukkot. Ezt adtunk neki, ni.
- Már féltem, hogy mégis adtak neki egy slukkot - jegyezte meg Švejk -,
ezzel az egész történetet elrontotta volna. Ilyen nemeslelkűség csak a
regényekben van, de a helyőrségi fogházban ilyen körülmények között
hülyeség lenne.
- És megpokrócoztátok? - kérdezte egy hang.
- Azt elfelejtettük.
Csöndes vita kezdődött, hogy meg kellett volna-e pokrócozni vagy sem. A
többség igennel szavazott.
Lassanként elcsöndesedett a beszélgetés. Az emberek elaludtak,
vakargatva a hónuk alját, a mellüket és a hasukat, ahol a tetvek a
legjobban be tudnak fészkelődni a fehérneműbe. Elaludtak, fejükre húzva
a tetves pokrócokat, hogy a petróleumlámpa ne süssön a szemükbe.
Reggel nyolc órakor Švejket az irodába szólították.
- Baloldalt az irodaajtó mellett van egy köpőcsésze, abba dobják a
csikkeket - oktatta Švejket egy társa. - Aztán az első emeleten is találsz
egyet. Kilencig nem söprik a folyosót, még biztos lesz ott valami.
De Švejk nagy csalódást okozott. Nem tért vissza többé a tizenhatosba.
Tizenkilenc alsónadrág kezdett kombinálni, és mindenféléket találgatni.
Egy szeplős Landwehr-katona,56 akinek a legnagyobb volt a fantáziája,
kijelentette, hogy Švejk rálőtt a kapitányára, és ezért ma ki fogják végezni
a motoli gyakorlótéren.

56
Osztrák honvédség, a monarchia közös hadseregén kívül.
ŠVEJK MINT A TÁBORI LELKÉSZ TISZTISZOLGÁJA

I
Ismét elkezdődik odüsszeiája, méghozzá díszkísérettel: két szuronyos
katonának kellett a tábori lelkészhez vezetnie. Kísérői kölcsönösen
kiegészítették egymást. Az egyik hórihorgas volt, a másik alacsony és
kövér. A hórihorgas a jobb lábára sántított, az alacsony meg a balra.
Mindketten a hátországban szolgáltak, mert valamikor, a háború előtt,
katonai szolgálatra végérvényesen alkalmatlannak nyilvánították őket.
Komoly képpel baktattak a járda mellett, s a szemük sarkából időnként
odasandítottak Švejkre, aki kettőjük között lépkedett, és fűnek-fának
szalutált. Civil ruhája elveszett a fogház raktárában, s a katonasapka is,
amellyel hadba vonult. Mielőtt kiengedték, adtak neki egy ócska mundért,
amelynek a tulajdonosa valami nagy melák, Švejknél jó fejjel magasabb
ember lehetett.
A nadrágba, amit viselt, még három Švejk is belefért volna; lábától
egészen a melléig, mert odáig ért a nadrág, végtelenül sok ránc húzódott,
felkeltve a szemlélők önkéntelen bámulatát. A hatalmas, könyöknél foltos,
zsíros és piszkos zubbony úgy lötyögött Švejken, mint a madárijesztő
gúnyája. A nadrág úgy lógott rajta, mint cirkuszi bohócokon a bugyogó.
Katonasapkája, amit a helyőrségi fogházban szintén kicseréltek, elnyelte a
fülét is.
A szemlélők mosolyára Švejk is lágy mosollyal válaszolt, valamint jámbor
szemének melegével és gyöngédségével.
Így mentek Karlín felé, a tábori lelkész lakására.
Először a kis kövér szólította meg Švejket. Már lent voltak a Malá Stranán,
az árkádok alatt.
- Hová valósi vagy? - kérdezte a kis kövér.
- Prágai.
- Aztán nem szöksz meg nekünk?
A hórihorgas is beleavatkozott a beszélgetésbe. Igen érdekes tünemény,
hogy míg az alacsony kövérek többnyire jóindulatú optimisták, a
hórihorgas égimeszelők viszont szkeptikusak szoktak lenni.
S ezért a hórihorgas így szólt a kövérhez: - Megszökne, ha tudna.
- Ugyan mért szökne meg - mondta a kis kövér -, így is, úgy is kiszabadult,
eleresztették a fogházból. Itt az írás róla, ebben a csomagban.
- És mit írnak abban a csomagban a tábori lelkésznek? - kérdezte a
hórihorgas.
- Azt én nem tudom.
- Na látod, nem tudsz semmit, csak jár a szád.
Néma csendben haladtak át a Károly-hídon. A Károly utcán megint
Švejkhez fordult a kis kövér:
- Nem tudod, miért viszünk a tábori lelkészhez?
- Gyónni - mondta Švejk könnyedén -, mert engemet holnap
felakasztanak. Mindig így szokták csinálni, és ezt úgy hívják, hogy lelki
vigasz.
- Aztán mért fognak tégedet... izé...? - kérdezte óvatosan a hórihorgas,
miközben a kövér részvéttel pislogott Švejkre.
Mindketten vidékiek voltak, iparosok, családapák.
- Én nem tudom - felelte Švejk jámbor mosollyal -, én semmiről se tudok.
Biztos így rendelte a sors.
- Úgy látszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtél - jegyezte meg
szakértően és együttérzéssel a kis tömzsi -, minálunk Jasennában, Josefov
mellett, még a porosz háború idején szintén felakasztottak egy illetőt.
Eljöttek érte, azt se mondták neki, hogy mukk, és Josefovban
felakasztották.
- Én azt hiszem - mondta szkeptikusan a hórihorgas -, hogy csak úgy
semmiért nem akasztják fel az embert, és mindig kell hogy legyen a
dologban valami, hogy meg lehessen okolni.
- Amikor nincs háború - jegyezte meg Švejk -, akkor megokolják, de
háborúban nincsenek tekintettel egy szál emberre. Vagy elesik a fronton
vagy felakasztják odahaza, egykutya.
- Ide hallgass, nem vagy te valami politikás? - kérdezte a hórihorgas. A
kérdés hangsúlyából kiérződött, hogy kezd rokonszenvezni Švejkkel.
- De nagyon is politikás vagyok - mosolyodott el Švejk.
- Tán nemzeti szocialista57 vagy? - Most a kis tömzsire jött rá az óvatosság.
- Mi közünk hozzá - mondta -, sok itt az ember, és még megfigyelnek.
Legalább a szuronyokat levehetnénk egy kapu alatt, hogy ne legyen olyan
feltűnő. Nem szöksz meg? Abból nekünk nagy kellemetlenségünk lenne.
Igaz, Toník? - fordult a hórihorgashoz. Ez halkan felelte:
- A szuronyokat levehetnénk. Utóvégre a mi emberünk ez.
Szögre akasztotta a szkepticizmusát, és a szíve megtelt részvéttel Švejk
iránt. Kerestek hát egy megfelelő kapualjat, ott levették a szuronyaikat,
és a kövér megengedte Švejknek, hogy mellette haladjon.
- Rágyújtanál, mi? - kérdezte. - Nem tudom, vajon... - Azt akarta mondani:
„Vajon kapsz-e még cigarettát, mielőtt felakasztanak”, de nem fejezte be
a mondatot, megérezvén, hogy az tapintatlanság lenne.
Mindnyájan rágyújtottak, és Švejk kísérői mesélni kezdtek a családjukról,
amely Hradec környékén lakik, az asszonyról, a földecskéről, a tehénről.
- Én szomjas vagyok - mondta Švejk.
A hórihorgas meg a tömzsi összenézett.

57
Cseh nacionalista kispolgári párt volt.
- Bemehetnénk valahova egy korsóra - mondta a tömzsi, megérezve a
hórihorgas helyeslését -, de csak ahol nem feltűnő.
- Menjünk a „Kuklík”-ba - ajánlotta Švejk -, a puskát beadjátok a
konyhába; a kocsmáros, Serabona, úgyis szokol,58 tőle nem kell félni.
- A „Kuklík”-ban hegedű- meg harmonikazene van - folytatta Švejk -,
utcalányok is járnak oda meg más finom társaság, akiket a
reprezentyákba59 nem eresztenek be.
A hórihorgas meg a tömzsi még egyszer összenézett, majd a hórihorgas
azt mondta: - Hát menjünk oda, messze van még Karlín.
Útközben Švejk különböző anekdotákat mesélt nekik, aztán igen jó
hangulatban léptek be a „Kuklík”-ba, és úgy cselekedtek, ahogy Švejk
tanácsolta. A puskáikat lerakták a konyhában, s bementek a mulatóba,
ahol a hegedű és a harmonika egy közkedvelt nóta dallamával töltötte be
a levegőt: „A Pankrácon, fent a dombtetőn, van egy árnyas kis lugas...”
Valami kisasszony, aki egy kiélt külsejű, kétfelé választott s lenyalt
frizurájú fiatalember ölében ült, rekedt hangon ezt dalolta: „Felszedtem
egy jó kis tyúkot, és most mással jár a nő.”
Egy asztalnál egy részeg ringliárus aludt, időnként felébredt, öklével az
asztalra csapott, és elbődült: - Hiába minden - aztán tovább aludt. A
biliárdasztal mögött, a tükör alatt, három hölgy ült, és néha átkiáltott egy
vasúti kalauznak: - Szép fiú, fizessen egy vermutot! - A zene mellett
ketten azon veszekedtek, hogy tegnap valami Maøkát elkapott-e a razzia.
Az egyik a saját szemével látta, a másik viszont azt erősítgette, hogy a nő
elment egy katonával aludni a „Valeš”-féle óradíjas szállodába.
Közvetlenül az ajtó mellett egy katona ült néhány civillel, és a szerbiai
sebesüléséről mesélt nekik. A karja fel volt kötve, a zsebe tömve
cigarettával, amit a civilektől kapott. Azt mondta, hogy már nem bír
többet inni, és a társaság egyik tagja, egy kopasz bácsika, szüntelenül
unszolta: - Igyon csak, kedvesem, ki tudja, hogy találkozunk-e még
egyszer. Rendeljek magának valami muzsikát? Szereti az
„Árvagyerek”-et?
Ez volt ugyanis a kopasz bácsika nótája, s valóban, a hegedű és a
harmonika rá is zendített, amitől a bácsikának könnyek szöktek a
szemébe, és az öreg reszkető hangon énekelte: - Hogy megjött a szava,
kérdi, hol a mama, kérdi, hol a mama...
A szomszéd asztaltól viszont átkiáltottak: - Hagyja abba. Pukkadjon meg.
Tegye a sifonérba azt a nótát. Menjen innét a bús világba azzal az árvával.
S hogy kivágja az utolsó tromfot, az ellenséges asztal rázendített egy
másik dalra: - A búcsú fáj, a búcsúcsók már alig érzik, megtört szívem
csak egyre vérzik, vérzik...
- Franta! - kiáltották oda a sebesült katonának, amikor a nótájukkal végre
sikerült elnyomniuk az „Árvagyerek”-et. - Mit izélsz már velük, gyere, ülj

58
A „Sokol” nevű cseh nemzeti egyesület tagja.
59
Az ún. Prágai Reprezentációs Ház népiesen rövidített neve. Ennek épületében
egy híres vendéglő is volt.
át mihozzánk. Hagyd őket a fenébe, és röpíts ide néhány cigarettát!
Meddig szórakoztatod még ezeket a balekokat?
Švejk és kísérői érdeklődve szemlélték mindezt.
Švejk elmerült emlékeibe: sokszor üldögélt itt, amíg ki nem tört a háború.
Eszébe jutott Drašner rendőrkomisszár, ahogy bejárt ide razziázni, és a
prostituáltak, akik féltek tőle, és éppen ezért nagyon bátor gúnydalokat
faragtak róla. Kórusban fújták:
Mikor jött a Drašner,
nagy muri volt egyszer,
de Maøena be volt rúgva,
röhögött a Drašner úrra.
S akkor éppen bejött Drašner a kíséretével, félelmetesen és
kérlelhetetlenül. Mintha verebek közé lőttek volna. A detektívek rakásba
gyűjtötték az egész társaságot. És ő is, Švejk, belekerült akkor ebbe a
rakásba, mert pechére így felelt Drašner komisszárnak, amikor ez
igazoltatni akarta: - Van az úrnak felhatalmazása a rendőrkapitányságtól?
- Švejknek eszébe jutott egy költő is, aki itt szokott ülni a tükör alatt, s a
„Kuklík” zűrzavaros lármájában ének- és harmonikaszó közepette verseket
írdogált, és felolvasta a prostituáltaknak.
Švejk kísérőiben viszont egyáltalán nem ébredtek fel ilyesféle
reminiszcenciák. Számukra mindez teljesen új volt. És kezdett tetszeni
nekik. Először a kis kövért töltötte el itt a hiánytalan elégedettség, mert
az ilyen emberek az optimizmuson kívül még az epikureizmusra is
rendkívül hajlamosak. A hórihorgas még viaskodott önmagával egy
darabig. S ahogy a szkepticizmusát már elvesztette, úgy vesztette el most
lassanként a kimértségét és maradék higgadtságát is.
- Táncolni akarok - mondta az ötödik sör után, látva a „slapák”-ot járó
párokat.
A tömzsi teljesen átadta magát az élvhajhászásnak. Egy nő ült mellette,
sikamlós szavakat mondott, és a kis kövérnek csak úgy csillogott a szeme.
Švejk ivott. A hórihorgas táncolt egy kört, majd táncosnőjével együtt
visszajött az asztalhoz. Aztán énekeltek, táncoltak, szüntelenül ittak,
paskolgatták a partnernőiket. S a vásárolható szerelem, a nikotin és az
alkohol légkörében ott kerengett észrevétlenül a régi jelszó: „Utánunk az
özönvíz!”
Délután hozzájuk ült egy katona, és felajánlotta, hogy egy ötösért
gennyes bőrgyulladást és vérmérgezést csinál nekik. Van vele injekcióstű,
és ha akarják, petróleumot fecskendez a kezükbe vagy a lábukba. 60
Legalább két hónapig feküdni fognak vele, s ha nyállal kezelik a sebet,
talán egy fél évig is, és végérvényesen el kell hogy engedjék őket a
katonaságtól.

60
Meglehetősen bevált módszere ez a kórházba jutásnak. De a daganatban
maradó petróleum szaga elárulhatja az embert. A benzin jobb, mert hamarabb
elpárolog. Később benzines étert használtak erre a célra, s azután még tovább
tökéletesítették a módszert. - Hašek jegyzete.
A hórihorgas, aki már teljesen elvesztette a lelki egyensúlyát, kiment a
klozettra a katonával, és petróleumot fecskendeztetett a lábába, a bőr
alá.
Mikor már estére járt az idő, Švejk azt javasolta, hogy folytassák útjukat a
tábori lelkészhez. A kis kövér, aki már dadogni kezdett, könyörgött neki,
hogy maradjanak még. A hórihorgas is azon a véleményen volt, hogy a
tábori lelkész várhat. Švejknek azonban már elment a kedve a
„Kuklík”-tól, s ezért azzal fenyegetőzött, hogy otthagyja őket.
Így hát elindultak, de Švejknek meg kellett ígérnie, hogy útközben még
benéznek valahová.
A Flórencen túl kötöttek ki egy kis kávéházban, ahol aztán a tömzsi eladta
az ezüstóráját, hogy tovább mulathassanak.
Mikor innen kimentek, Švejknek már támogatnia kellett őket az úton.
Keservesen megkínlódott velük. A térdük pillanatonként megroggyant, és
mindenáron be akartak még menni valahová. A kis kövér csaknem
elvesztette a tábori lelkésznek szóló paksamétát, amit ezért Švejk
kénytelen volt maga vinni tovább.
Švejknek állandóan figyelmeztetni kellett őket, ha egy tiszt vagy valami
sarzsi jött velük szembe. Emberfölötti erőfeszítéssel és igyekezettel végül
is sikerült elcipelnie őket a Király úton addig a házig, ahol a tábori lelkész
lakott.
Maga tűzte fel a szuronyokat a puskáikra, és csak a bordájukat öklözve
érte el, hogy ők kísérjék őt, ne pedig ő őket.

Egy első emeleti lakásajtón végül megtalálták Otto Katz, Feldkurat


névjegyét, s egy katona ajtót nyitott nekik. A szobából hangok szűrődtek
ki, palack- és pohárcsilingeléssel vegyesen.
- Wir... melden... gehorsam... Herr... Feldkurat - mondta nehezen forgó
nyelvvel a hórihorgas, szalutálva a katonának - ein... Paket... und ein
Mann gebracht.61
- Bújjatok beljebb - mondta a katona -, hol készültetek ki ennyire? A
feldkurát úr is... - köpött egyet.
Aztán bement a paksamétával. A jövevények sokáig vártak az
előszobában, míg végül kinyílt az ajtó, és az előszobába kilépett, jobban
mondva kidőlt a tábori lelkész. Mellényre volt vetkőzve, és egy szivart
tartott a kezében.
- Hát végre itt van - mondta Švejknek -, látom, elhozták. Ee... nincsen
gyufája?
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy nincsen.
- Ee... és mért nincsen magának gyufája? Minden katonánál kell hogy
legyen gyufa, hogy rá tudjon gyújtani. Az olyan katona, amelyiknek nincs
gyufája, az... Na milyen az?
- Az gyufátlan, jelentem alássan - felelte Švejk.
61
Alázatosan... jelentjük... tábori... lelkész... úr... egy... csomag... és egy ember
elhozva.
- Nagyon helyes, az gyufátlan, és senkinek se tud tüzet adni. Nahát, ez
lenne az egyik dolog, és most lássuk a másikat. Nem büdös a maga lába,
Švejk?
- Jelentem alássan, hogy nem büdös.
- Na, ez volt a második. És most a harmadikat. Iszik maga snapszot?
- Alázatosan jelentem, hogy snapszot nem iszok, csak rumot.
- Nagyon jó, most nézze meg ezt a katonát. Ezt én Feldhuber
főhadnagytól kértem kölcsön mára, az ő puccerje. És ez semmit nem iszik,
ez egy ab-ab-absztinens, és ezért el is fog menni egy menetszázaddal.
Me-mert az ilyen embert semmire se tudom használni. Ez nem puccer, ez
egy tehén. Az is csak vizet iszik, és bőg, mint az ökör.
- Te absztinens vagy - fordult a katonához -, ne-nem szégyelled magad, te
marha. Megérdemelsz egypár pofont.
A tábori lelkész most azokra fordította a figyelmét, akik idehozták Švejket,
s abbeli igyekezetükben, hogy egyenesen álljanak, jobbra-balra
imbolyogtak, hasztalanul támaszkodva a puskájukra.
- Ti be-berúgtatok - mondta a tábori lelkész -, szolgálatban berúgtatok, és
ezért én le-lecsukatlak benneteket. Švejk, vegye el tőlük a puskát, kísérje
ki őket a konyhába, és vigyázzon rájuk, amíg értük nem jön a patruj. Én
máris telefo-fo-fonálok a kaszárnyába.
S így történt, hogy Napóleon szavai: „Háborúban a helyzet pillanatonként
változik”, itt is teljes igazolást nyertek.
Reggel ezek kísérték őt szuronyosan, s féltek, hogy megszökik tőlük,
aztán ő hozta ide őket, és végül neki kellett vigyáznia rájuk.
A két kísérőben nem is tudatosodott azonnal ez a fordulat, csak amikor
már a konyhában ültek, és látták, hogy Švejk ott áll az ajtóban, szuronyos
puskával.
- Innék valamit - sóhajtott a kis optimista, míg a hórihorgas ismét
szkeptikus rohamot kapott, és azt mondta, hogy aljas árulás az egész.
Hangosan elkezdte vádolni Švejket, hogy ő juttatta ide őket; lám, azt is
megígérte nekik, hogy holnap az akasztófára megy, és most kiderült,
hogy csak hecc volt a gyónás is meg az akasztás is.
Švejk hallgatott, és fel-alá járkált az ajtó előtt.
- Marhák voltunk! - ordította a hórihorgas.
Végül, miután meghallgatta az összes vádakat, Švejk így szólt:
- Most legalább látjátok, hogy a katonaság nem méznyalás. Én a
kötelességemet teljesítem. Én is ugyanúgy estem bele az egészbe, mint
ti, de énrám, ahogy mondani szokás, rám mosolygott a szerencse.
- Én innék valamit - hajtogatta kétségbeesetten az optimista.
A hórihorgas felállt, és imbolygó léptekkel az ajtóhoz ment. - Eressz haza
bennünket - mondta Švejknek -, ne hülyéskedj, kolléga.
- Eredj innét - felelte Švejk -, nekem őrizni kell titeket. Most nem ismerjük
egymást.
Az ajtóban megjelent a tábori lelkész. - É-én sehogy se tudom megkapni
azt a kaszárnyát, úgyhogy eredjetek innét haza, és ju-jusson eszetekbe,
hogy szolgálatban ne-nem szabad berúgni. Mars!
A tábori lelkész úr becsületére legyen mondva, hogy a kaszárnyát nem
hívta fel, mert nem is volt telefonja, és csak egy állólámpa ernyőjébe
ordított bele.

II
Švejk már harmadik napja volt Otto Katz tábori lelkész tisztiszolgája, s ez
idő alatt csak egyszer látta a gazdáját. A harmadik napon megjelent
Helmich főhadnagy puccerje, hogy Švejk menjen el hozzájuk a tábori
lelkészért.
Útközben közölte Švejkkel, hogy a tábori lelkész összeveszett a
főhadnaggyal, darabokra törte a pianinót, olyan részeg, mint a csap, és
nem akar hazamenni.
Közölte továbbá, hogy Helmich főhadnagy is be van rúgva, és kidobta a
folyosóra a tábori lelkészt, aki most is ott ül a földön, az ajtó előtt, és
szunyókál.
Mikor a helyszínre ért, Švejk felrázta a tábori lelkészt, s miután ez mordult
egyet, és kinyitotta a szemét, Švejk szalutálva így szólt hozzá:
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy itt vagyok.
- És mit akar... itten?
- Alázatosan jelentem, hogy el kell vigyem a feldkurát urat.
- Azt mondja, hogy el kell vigyen engemet... és hová megyünk?
- A feldkurát úr lakására, jelentem alássan.
- És mért kell, hogy a lakásomra menjek... hát nem a lakásomban vagyok?
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy egy idegen házban tetszik
lenni a folyosón.
- És... hogy kerültem... én... ide?
- Alázatosan jelentem, hogy látogatóban tetszett lenni.
- Én... ne-nem voltam... lá-látogatóba... Ma-maga... tétéved.
Švejk felemelte a tábori lelkészt, és nekitámasztotta a falnak. A tábori
lelkész jobbra-balra dülöngélt, ráhanyatlott Švejkre, és azt mondta: - Én
elesek magának.
- Elesek - ismételte meg még egyszer, bárgyún vigyorogva. Végül
Švejknek sikerült a falhoz nyomnia a tábori lelkészt, aki ebben az új
helyzetében is tüstént elszunnyadt megint.
Švejk felköltötte. - Mi tetszik? - kérdezte a tábori lelkész, miközben
hasztalanul igyekezett lecsúszni a fal mentén, és leülni a földre. - Maga
kicsoda?
- Alázatosan jelentem - felelte Švejk, visszanyomva a tábori lelkészt a
falhoz -, hogy én a feldkurát úr puccerje vagyok.
- Nekem nincsen semmilyen puccerem - mondta erőlködve a tábori
lelkész, és megint megpróbált Švejkre dőlni -, én nem is vagyok feldkurát.
- Én egy disznó vagyok - tette hozzá a részegek őszinteségével -,
eresszen, uram, én nem ismerem magát.
Ez a kis küzdelem Švejk teljes győzelmével végződött. Švejk úgy
használta ki a győzelmét, hogy lehurcolta a tábori lelkészt a lépcsőn a
kapu alá, itt azonban a tábori lelkész újabb ellenállást tanúsított, mert
nem akarta, hogy kihúzzák az utcára.
- Én nem ismerem magát, uram - mondta szüntelenül Švejk szemébe a
harc alatt. - Ismeri maga Otto Katzot? Az vagyok én.
- Voltam az érseknél - bömbölte, a ház kapujába kapaszkodva. - A Vatikán
érdeklődik irántam, érti?
Švejk elhagyta a „jelentem alássan”-t, és most már egészen bizalmas
modorban tárgyalt a tábori lelkésszel.
- Ereszd el, ha mondom - förmedt rá -, mert rávágok a mancsodra.
Hazamegyünk, és kuss. Nincs duma.
A tábori lelkész elengedte a kaput, és Švejkre dőlt: - Nem bánom,
menjünk valahová, de a Šuha-bordélyházba nem megyek, mert ott adós
vagyok.
Švejk lerázta magáról, aztán kivitte a kapu alól, és a járdán megindult
vele hazafelé.
- Miféle úriember ez? - kérdezte valaki az utcán, számos nézőjük közül.
- A fivérem - felelte Švejk -, szabadságot kapott, eljött hozzám látogatóba,
és örömében leitta magát, mert azt hitte, hogy meghaltam.
A tábori lelkész, aki valami operettdallamot dünnyögött maga elé, teljesen
felismerhetetlenül, meghallotta az utolsó szavakat, kiegyenesedett, és a
nézőkhöz fordult: - Aki meg van halva, három napon belül jelentkezzen a
korpszkomandón,62 hogy a hulláját be lehessen szentelni.
Aztán mély hallgatásba süllyedt, s mindenáron orra akart bukni a járdán,
miközben Švejk, a hóna alatt megmarkolva, hazafelé vonszolta.
A feje előrelógott, a lába hátrakalimpált, mint egy törött gerincű macskáé,
s közben így dörmögött magában: - Dominus vobiscum... et cum spiritu
tuo. Dominus vobiscum.
Egy konflis-állomásnál Švejk a falnak támasztotta a tábori lelkészt, és
előrement, hogy megalkudjon a kocsisokkal.
Az egyik kocsis kijelentette, hogy nagyon is jól ismeri ezt az urat, egyszer
már fuvarozta, és többet nem fogja fuvarozni.
- Mindenemet leokádta - fejezte ki magát szépítés nélkül -, és még a
fuvart se fizette ki. Több mint két óra hosszat kocsikáztam vele, amíg
megtaláltam a lakását. Aztán vagy háromszor kellett, hogy elmenjek
hozzá, és csak egy hét múlva fizetett öt koronát az egészért.
Hosszas tárgyalás után az egyik kocsis vállalta a fuvart.

62
Hadtestparancsnokságon.
Švejk visszament a tábori lelkészhez, aki már aludt. Fekete
keménykalapját (mert rendszerint civilben járt) közben levette valaki a
fejéről, és elvitte.
Švejk felköltötte a tábori lelkészt, és a kocsis segítségével berakta a
konflisba. A konflisban a tábori lelkész teljesen eltompult, Švejket Just
ezredesnek vélte, a 75. gyalogezredből, és többször is elismételte maga
elé: - Ne haragudj, kamerád, hogy tegezlek. Disznó vagyok.
Egy ideig úgy látszott, mintha az utcaköveken zötyögő konflis magához
térítené. Ültében kiegyenesedett, és énekelni kezdte egy ismeretlen nóta
töredékét. De lehet, hogy a dal csak az ő fantáziájából fakadt:
Azt én soha nem felejtem,
az ölébe felvett,
ott laktunk mi akkoriban
Domažlice mellett.
De csakhamar visszazuhant a teljes tompultságba, rákacsintott Švejkre,
és megkérdezte tőle: - Hogy van máma, nagyságos asszony?... Nem megy
nyaralni az idén? - tette hozzá rövid szünet után, s mivel mindent duplán
látott, megkérdezte: - Kegyednek már egy felnőtt fia van? - Közben az
ujjával Švejkre mutatott.
- Nyughass! - kiáltotta Švejk, amikor a tábori lelkész fel akart mászni az
ülésre. - Ne félj, megtanítlak én kesztyűbe dudálni!
A tábori lelkész elcsendesedett, és apró malacszemeivel kibámult a
konflisból, őszintén nem értve, hogy tulajdonképpen mi történik itt vele.
Most már teljesen összekavart mindent, és Švejkhez fordulva, panaszosan
így szólt: - Klozettos néni, nyisson nekem egy első osztályú fülkét. 63 -
Megpróbálta letolni a nadrágját.
- Gombolod be rögtön, disznó - kiáltotta Švejk -, ismernek már az összes
kocsisok, egyszer már összehánytad magadat, most még ez hiányzik. Ne
képzeld, hogy megint adós maradhatsz, mint a múltkor.
A tábori lelkész mélabúsan a tenyerébe hajtotta a fejét, és dalolni kezdett:
- Engem már senki nem szeret... - De mindjárt félbeszakította a nótáját,
és bejelentette: - Entschuldigen Sie, lieber Kamerad, Sie sind ein Trottel,
ich kann singen, was ich will.64
Aztán szemmel láthatóan fütyülni akart valami dallamot, de füttyszó
helyett csak egy olyan erőteljes „prrr” tört ki belőle, hogy a lovak
megálltak.
Miután Švejk kiáltására továbbindultak, a tábori lelkész megpróbált
rágyújtani a cigarettaszipkájára.
- Nem ég - mondta kétségbeesetten, miután egy egész skatulya gyufát
elgyújtogatott -, maga mindig elfújja.
De nyomban elvesztette megint a gondolatai fonalát, és kitört belőle a
nevetés. - Micsoda muri, egyedül vagyunk a villamoson, igaz, kolléga úr? -
Keresgélni kezdett a zsebeiben.
63
Prágában akkor két osztály volt a nyilvános illemhelyeken.
64
Megbocsásson, kedves bajtárs, maga hülye, azt énekelek, amit akarok.
- Elvesztettem a jegyemet - ordította -, álljanak meg, azt a jegyet meg kell
találni.
Majd rezignáltan legyintett: - Csak menjenek...
Aztán dadogni kezdett: - A legtöbb esetben... Igen, rendben van... Minden
esetben... Tévedni tetszik... Második emelet?... Ez csak kifogás. Nem
énrólam van szó, nagyságos asszonyom, hanem kegyedről... Fizetni... Volt
egy feketém...
Félálomban nagy veszekedésbe keveredett valami képzelt ellenséggel, aki
meg akarta fosztani attól a jogától, hogy a vendéglőben az ablak mellett
ülhessen. Aztán vonatnak nézte a konflist, és kihajolva ordítani kezdett az
utcára, csehül és németül: - Nymburk, átszállni!
Švejk visszarángatta, s a tábori lelkész megfeledkezett a vonatról, és
különböző állathangokat próbált utánozni. Legtovább a kakassal
kísérletezett, és kukorékolása diadalmasan harsogott a konflisból.
Egyáltalában, egy ideig nagyon éber és nyughatatlan volt, megpróbált
kiesni a konflisból, és lemarházta a járókelőket, akik mellett a konflis
elhaladt. Aztán kidobta a zsebkendőjét, és ordítozni kezdett, hogy álljanak
meg, mert elveszett a poggyásza. Majd belefogott egy elbeszélésbe: - Élt
egyszer Budějovicében egy dobos. Megnősült. Egy év múlva meghalt. -
Hirtelen elnevette magát: - Hát nem jó vicc ez?
Švejk egész idő alatt könyörtelen szigorúságot tanúsított a tábori
lelkésszel szemben.
Valahányszor a tábori lelkész megpróbált elkövetni valami kis stiklit,
például kiesni a konflisból, vagy letörni az ülést, Švejk nagyokat bokszolt a
bordái közé, amit a tábori lelkész nem mindennapi bambasággal vett
tudomásul.
Csak egyszer próbált fellázadni, és kiugorni a konflisból, közölve, hogy
nem utazik tovább, mert úgyis tudja, hogy Budìjovice helyett Podmoklyba
viszik. Švejk egy pillanat alatt tökéletesen likvidálta ezt a zendülést, s
visszakényszerítette a tábori lelkészt előbbi helyzetébe az ülésre,
vigyázva azonban, hogy ott el ne aludjon neki. A legfinomabb kifejezés,
amellyel ezenközben a lelkészt illette, így hangzott: - Ne aludj, te dög.
A tábori lelkész egyszerre csak búskomorsági rohamot kapott, könnyezni
kezdett, és megkérdezte Švejktől, hogy van-e anyja.
- Én egyedül vagyok ezen a világon, jó emberek - üvöltötte a konflisból -,
karoljatok fel engem!
- Ne csinálj itt botrányt nekem - figyelmeztette Švejk -, hagyd abba,
különben mindenki azt fogja mondani, hogy berúgtál.
- Én semmit se ittam, kamerád - felelte a tábori lelkész -, én teljesen józan
vagyok.
Egyszerre csak mégis felállt, és szalutált: - Ich melde gehorsam, Herr
Oberst, ich bin besoffen.65

65
Jelentem alássan, ezredes úr, be vagyok rúgva.
- Malac vagyok - ismételte magának tízszer is, kétségbeesett, őszinte
reménytelenséggel.
Majd Švejkhez fordult, és állhatatosan könyörgött neki: - Dobjon ki az
automobilból! Miért is visz engem magával?
Leült, és ezt dünnyögte: - Lám, a holdvilág körül mennyi szép kis karika.
Kapitány úr, hisz maga a lélek halhatatlanságában? Bejuthat-e a
mennyországba egy ló?
Hangosan nevetni kezdett, de csakhamar elkomorult, és apatikusan
bámult Švejkre, majd így szólt: - Bocsánat, uram, én már láttam önt
valahol. Nem járt ön Bécsben? Emlékszem önre a papneveldéből.
Egy ideig latin versek szavalásával szórakozott: - Aurea prima sata est
aetas, quae vindice nullo.
- Ez így nem mehet tovább - mondta -, tessék engem kidobni. Mért nem
akar kidobni? Nem lesz semmi bajom.
- Orra akarok bukni - közölte elszánt hangon.
- Uram - folytatta könyörögve -, drága barátom, legyen szíves, vágjon
engem pofon.
- Egyszer vagy többször? - kérdezte Švejk. - Kétszer. - Tessék...
A tábori lelkész hangosan számlálta a kapott pofonokat, s közben
földöntúli boldogság sugárzott róla.
- Ez nagyon jót tesz - mondta -, a gyomor végett, elősegíti az emésztést.
Még egy szájonvágást is kérek.
- Hálás köszönet - kiáltotta, miután Švejk haladéktalanul teljesítette a
kérését -, tökéletesen meg vagyok elégedve. Tépje szét a mellényemet,
ha szabad kérnem.
A legkülönbözőbb kívánságoknak adott hangot. Ilyen kérésekkel fordult
Švejkhez: - Csavarja ki a fél lábamat, fojtogasson egy kicsit, vágja le a
körmömet, húzza ki a metszőfogaimat.
Aztán vértanúi hajlandóságot mutatott, amennyiben azt kérte, hogy
tépjék le a fejét, és dobják egy zsákban a Moldvába.
- Csillagocskák a fejem körül, milyen jól állna az nekem - mondta lelkesen
-, kéne vagy tíz.
Ezután a lóversenyről kezdett beszélni, de hamarosan áttért a balettra,
bár annál sem időzött sokáig.
- Szokott csárdást táncolni? - kérdezte Švejktől. - Ismeri a medvetáncot?
Így ni...
Fel akart ugorni, és ráesett Švejkre, aki belébokszolt, majd visszarakta az
ülésre.
- Én akarok valamit - bömbölte a tábori lelkész -, de nem tudom, hogy mit.
Nem tudja, hogy mit akarok? - Mélységes rezignációval lehorgasztotta a
fejét.
- Mi közöm énnekem ahhoz, hogy mit akarok - mondta komolyan -, és
magának, uram, szintén nincsen hozzá semmi köze. Én nem ismerem
magát. Hogy merészel fixírozni engem? Tud maga vívni?
Egy pillanatra harciassá vált, és megpróbálta lelökni Švejket az ülésről.
Miután Švejk lecsillapította, fizikai erőfölényének gátlástalan
érvényesítésével, a tábori lelkész megkérdezte: - Mi van máma, hétfő
vagy péntek?
Arra is kíváncsi volt, hogy december van-e vagy június, és igen nagy
tehetséget árult el a legkülönbözőbb kérdések feltevésében: - Maga nős?
Szereti a gorgonzola-sajtot? Volt maguknál otthon poloska? Volt már a
kutyájának szopornyicája?
Közlékennyé vált. Elmesélte, hogy tartozik a lovaglócsizmája, a korbács és
a nyereg árával, hogy évekkel ezelőtt trippere volt, és hipermangánnal
gyógyította.
- Másra nem volt idő, se mód - mondta nagy csuklások közepette -, lehet,
hogy maga ezt nagyon keserűnek tartja. De hát tessék megmondani,
hukk, hukk, mit csináljak, hukk? Ezt az egyet megbocsáthatja nekem.
- Autotherm - folytatta, teljesen megfeledkezve arról, amit az imént
magyarázott -, autothermnek hívjuk az olyan edényt, amely az italokat és
ételeket eredeti hőfokon tartja. Mi a véleménye, kolléga úr, melyik az
igazságosabb játék, a ferbli vagy a huszonegy?
- Bizonyisten, téged már láttalak valahol - kiáltotta, azon igyekezve, hogy
átölelje Švejket, és megcsókolja nyálas ajkaival -, mi együtt jártunk
iskolába.
- Te jó fiú, te - mondta lágyan, a saját lábát simogatva -, hogy megnőttél,
amióta legutóbb láttalak. Az az öröm, hogy itt látlak, kárpótol engem
minden szenvedésért.
Költői hangulatba esett, és arról beszélt, hogy ő visszatér a boldog arcok
és forró szívek verőfényébe.
Aztán letérdelt, és imádkozni kezdte az Üdvözlégyet, miközben
torkaszakadtából nevetett.
Mikor megálltak a lakása előtt, rendkívül nehéz volt kiszedni a konflisból.
- Még nem vagyunk a célnál - ordította -, segítség. Elrabolnak. Tovább
akarok menni. - A szó szoros értelmében úgy húzták ki a konflisból, mint
egy főtt csigát a házából. Egy pillanatra úgy látszott, hogy kettétépik,
mert a lába beleakadt az ülésbe.
Mindazonáltal hangosan nevetett rajta, hogy dühbe hozta őket: - Maguk
széttépnek engem, uraim.
Aztán behurcolták a kapu alá, fel a lépcsőn a lakásába, s mint egy zsákot,
ledobták a díványra. Ott közölte, hogy az autót pedig nem fogja kifizetni,
mert ő nem hívatta, és több mint egy negyedóra hosszat tartott, amíg
megmagyarázták neki, hogy konflisról van szó.
De aztán ebbe se egyezett bele, azzal érvelve, hogy ő csak fiákeren jár.
- Be akartok csapni - jelentette ki a tábori lelkész, sokatmondóan
kacsingatva Švejkre és a kocsisra -, mi gyalog jöttünk.
Hirtelen nagylelkűségi roham tört rá, és odadobta erszényét a kocsinak: -
Vidd az egészet. Ich kann bezahlen.66 Egy krajcár nálam nem számít.
Pontosabban azt kellett volna mondania, hogy harminchat krajcár nem
számít nála, több ugyanis nem volt az erszényében. Szerencsére a kocsis
alapos vizsgálatnak vetette alá a tábori lelkészt, pofonokat emlegetve
közben.
- Hát vágjál pofon, na - felelte a tábori lelkész -, azt hiszed, hogy nem
bírnám ki? Ötöt is kibírnék egy ilyentől, mint te.
Végül a kocsis talált egy ötöst a tábori lelkész mellényzsebében. Ezzel el is
távozott, átkozva a sorsot és a tábori lelkészt, hogy kár volt az időért, és
ez egy rongy fuvar.
A tábori lelkész csak sokára aludt el, mert egyre újabb tervek fogamzottak
meg benne. A legkülönbözőbb ötletekkel állt elő: hogy ő most szeretne
zongorázni, tánciskolába menni, halat sütni.
Aztán odaígérte Švejknek a nővérét, aki nem is létezett. Könyörgött
továbbá, hogy vigyék át az ágyára, s végül elalvás előtt közölte azt a
kívánságát, hogy őbenne olyan embert lássanak, aki pontosan annyit ér,
mint egy disznó.

III
Másnap reggel, amikor Švejk belépett a szobába, a díványon fekvő tábori
lelkész éppen arra próbált rájönni, erőltetett agymunkával, hogy vajon mi
történhetett vele, ki öntötte le ilyen furcsa módon, hogy a nadrágja
odaragadt a bőrdíványhoz.
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - kezdte Švejk -, hogy az éjszaka...
Néhány szóval megmagyarázta neki, hogy szörnyen téved, ha azt hiszi,
hogy le van öntve. A tábori lelkész, aki szokatlanul nehéznek érezte a
fejét, igen nyomott hangulatban volt.
- Nem akar eszembe jutni - mondta -, hogy az ágyról hogy kerülhettem a
díványra.
- Nem is tetszett az ágyban lenni, mert ahogy megjöttünk, mindjárt a
díványra fektettük a feldkurát urat, tovább már nem ment.
- És mit tettem én? Csináltam valamit egyáltalán? Nem voltam véletlenül
berúgva?
- Arra nincs kifejezés - felelte Švejk -, a sárga földig le tetszett inni magát,
és egy kis delírium is rájött a feldkurát úrra. Remélem, a feldkurát úr
jobban fogja érezni magát, ha átöltözik és megmosakszik.
- Úgy érzem magam, mintha elvertek volna - panaszkodott a tábori lelkész
-, és szomjas vagyok. Nem verekedtem tegnap?

66
Ki tudom fizetni.
- Olyan nagy baj azért nem volt, feldkurát úr. A szomjúság pedig a tegnapi
szomjúságtól van. Az nem múlik el olyan hamar. Ismertem egy asztalost,
aki legelőször 1910 szilveszterén rúgott be, és január elsején reggel olyan
szomjas volt, és olyan rosszul érezte magát, hogy vett a boltban egy
heringet, és tovább ivott, és azóta ez így megy mindennap, már több mint
négy éve, és senki se tud segíteni rajta, mert szombatonként mindig
annyi heringet vesz magának, amennyi egész hétre elég. Olyan ez, mint a
ringlispil, ahogy egy zupás őrmester mondta a kilencvenegyeseknél.
A tábori lelkészen százszázalékos kaccenjammer és abszolút depresszió
vett erőt. Az ember megesküdött volna rá, ha ebben a pillanatban hallja,
hogy a lelkész rendszeresen hallgatja dr. Alexander Batìk előadásait,
amelyeknek ez volt a címe: „Üzenjünk hadat életre-halálra az alkohol
ördögének, amely sírba viszi legjobb fiainkat”, s hogy szorgalmasan
olvassa a híres doktor „Száz etikai szikrá”-ját is.
Igaz, egy kicsit átalakította e tanításokat. - Még ha valami nemes italt
inna az ember - mondta -, mint például arakot, maraschinót, konyakot, de
én tegnap borovicskát ittam. Direkt csodálom, hogy én ezt így bírom
vedelni. Szörnyű pocsék íze van. Ha legalább meggy pálinka lett volna. Az
emberek kitalálnak mindenféle disznó kotyvalékot, és úgy isszák, mint a
vizet. Ez a borovicska nem is jóízű, színe sincsen, égeti a torkot. És ha
legalább igazi lett volna, tiszta borókapárlat, amilyet Morvában ittam
egyszer. De ezt a borovicskát valami faszeszből és olajból csinálták.
Nézze, hogy böfögök.
- A snapsz, az méreg - mondta meggyőződéssel - kivéve, ha tiszta eredeti,
és nem olyan, amilyet gyárban csinálnak a zsidók hideg úton. Ugyanez a
helyzet a rummal. A jó rum ritkaság.
- Ha volna itt egy kis tiszta diópálinka - sóhajtott a tábori lelkész -, az
rendbe hozná a gyomromat. Olyat gondolok, amilyen Šnábl kapitány
úrnak van a Bruskában.
Keresgélni kezdett a zsebeiben és megnézte az erszényét.
- Összevissza harminchat krajcárom van. Mi lenne, ha eladnám a díványt -
tűnődött -, mi a véleménye erről? Van ember egyáltalában, aki díványt
vesz? A háziúrnak majd azt mondom, hogy kölcsönadtam, vagy hogy
ellopták. Mégse, a díványt megtartom. Inkább elküldöm magát Šnábl
kapitány úrhoz, kérjen tőle kölcsön száz koronát. Van neki, kártyán nyerte
tegnapelőtt. Ha nem sikerül, menjen a vršovicei kaszárnyába Mahler
főhadnagyhoz. Ha ott se kap, akkor Fišer kapitányhoz a Hradèanyra.
Mondja meg neki, hogy abrakot kell vennem a lónak, és elittam a pénzt.
És ha még ott se sikerülne, akkor zaciba visszük a zongorát, lesz, ami lesz.
Mindjárt írok egypár sort mindegyiknek. Ne hagyja magát elküldeni.
Mondja meg, hogy nagy szükségem van rá, hogy nincs egy vasam se.
Találjon ki, amit akar, de nekem üres kézzel vissza ne jöjjön ide, mert
akkor rögtön mehet a frontra. Kérdezze meg Šnábl kapitánytól, hogy hol
vásárolja azt a diópálinkát, és hozzon belőle két üveggel.
Švejk ragyogóan teljesítette a megbízatást. Jámborsága és becsületes
arca mindenkinek teljesen megnyerte a bizalmát, s mindenki elhitte, hogy
színigazat beszél.
Švejk célszerűbbnek vélte, ha nem arra hivatkozik Šnábl kapitány, Fišer
kapitány és Mahler főhadnagy előtt, hogy a tábori lelkésznek abrakot kell
vásárolnia, hanem inkább azzal támasztja alá a kérését, hogy a tábori
lelkésznek tartásdíjat kell fizetnie. Kapott is pénzt mindenütt.
Mikor az expedícióról visszatérve felmutatott háromszáz koronát, a tábori
lelkész, aki időközben megmosdott és átöltözött, rendkívül meg volt
lepve.
- Gondoltam, egy füst alatt elintézem mind a hármat - mondta Švejk -,
hogy holnap vagy holnapután ne kellessen megint pénz miatt törni a
fejünket. Elég simán ment, de a Šnábl kapitány előtt térdre kellett
boruljak. Nagyon smucig az öreg. De amikor mondtam neki, hogy
tartásdíjat kell fizessünk...
- Tartásdíjat? - mondta utána meghökkenve a tábori lelkész.
- Na igen, feldkurát úr, ilyen apanázst, ami a lányoknak jár, ha gyereket
csináltunk nekik. Azt tetszett mondani, hogy találjak ki valamit, és semmi
más nem jutott az eszembe. Minálunk egy suszter öt lánynak fizetett
tartásdíjat egyszerre, egészen kétségbe volt esve miatta, és ő is mindig
kölcsönkért, és mindenki rögtön elhitte neki, hogy szörnyű helyzetben
van. Kérdezték tőlem, hogy miféle lány az, és én azt mondtam, hogy
nagyon csinos, és még nincsen tizenöt éves. Erre aztán elkérték a címét.
- Hát ezt jól megcsinálta, Švejk - sóhajtotta a tábori lelkész, és járkálni
kezdett a szobában.
- Megint egy szép kis botrány - mondta aztán, a fejét szorongatva -,
borzasztóan fáj a fejem.
- Én megadtam nekik egy öreg süket néninek a címét, aki ott lakik a mi
utcánkban - magyarázta tovább Švejk. - Alaposan el akartam intézni a
dolgot, mert a parancs, az parancs. Nem hagytam magam elküldeni, és
valamit ki kellett hogy találjak. Aztán az előszobában itt vannak az
emberek a zongoráért. Azért hívtam őket, feldkurát úr, hogy elvigyék a
zaciba. Tiszta haszon, ha ez a zongora elmegy innen. Több lesz a hely, és
több pénzünk is lesz együtt. És néhány napig nyugton vagyunk. Ha meg a
háziúr megkérdezi, hogy mit akarunk csinálni azzal a zongorával, azt
mondom neki, hogy elszakadtak benne a drótok, és javításra küldjük a
gyárba. A házmesternének már meg is mondtam ezt, hogy ne legyen neki
feltűnő, amikor azt a zongorát kicipelik és felpakolják. A díványra is van
már vevő. Nekem régi ismerősöm, egy handlé, aki ócska bútorral
kereskedik, és délután ide fog jönni. A bőrdíványoknak ma nagyon jó ára
van.
- Egyebet nem végzett, Švejk? - kérdezte a tábori lelkész kétségbeesett
arccal, le nem véve a tenyerét a fejéről.
- Feldkurát úrnak alássan jelentem, abból a diópálinkából, amilyet a Šnábl
kapitány úr vásárol, két üveg helyett ötöt hoztam, hogy tovább tartson a
készlet, és hogy legyen mit igyunk. Jöhetnek azért a zongoráért, még
mielőtt a zálogházat bezárják?
A tábori lelkész reménytelenül intett a kezével, s a zongora nemsokára
már fent is volt a kocsin.
Amikor Švejk visszatért a zálogházból, a tábori lelkész egy nyitott üveg
diópálinka mellett ült, és káromkodott, hogy a bécsiszelet, amit ebédre
adtak neki, nem volt jól átsülve.
A tábori lelkész megint be volt rúgva. Közölte Švejkkel, hogy mától fogva
új életet kezd. Az alkoholivás durva materializmus, és szellemi életet kell
élni.
Filozofikus hangulatban beszélt körülbelül egy fél óra hosszat. Amikor
felbontotta a harmadik üveget, megjött az ócskabútor-kereskedő, a tábori
lelkész potom áron eladta neki a díványt, azután váltig marasztalta, hogy
beszélgessenek még egy kicsit, és nagyon rosszul esett neki, hogy az
ócskás köszöni szépen, de még el kell mennie valahová egy nahtkaszliért.
- Kár, hogy nekem nincsen nahtkaszlim - mondta szemrehányóan a tábori
lelkész -, mindenre nem gondolhat az ember.
Az ócskabútor-kereskedő távozása után a tábori lelkész baráti
beszélgetésbe kezdett Švejkkel, és együtt megittak még egy üveg
pálinkát. A beszélgetés tárgyát jórészt a tábori lelkésznek a nőkhöz és a
kártyához való viszonya képezte.
Sokáig ültek együtt. Még a leszálló alkony is baráti beszélgetésben találta
Švejket és a tábori lelkészt.
Éjszaka azonban felborult közöttük a jó viszony. A tábori lelkész
visszazuhant tegnapi állapotába, összetévesztette Švejket valakivel, és
azt mondta neki: - Szó se lehet róla, maga itt marad, emlékszik arra a
vörös hajú kadétra a tréntől?
Ez az idill egészen addig tartott, mígnem Švejk így szólt a tábori
lelkészhez: - Most már elegem van ebből: azonnal bemászol az ágyba, és
durmolsz, megértetted?!
- Bemászok, szívecském, bemászok, hogyne másznék - dadogta a tábori
lelkész -, emlékszel, amikor együtt jártunk az ötödik osztályba, és én
megcsináltam a görög leckédet? Magának villája van Zbraslavban. És ha
akar, gőzhajón utazhat a Moldván. Tudja maga, mi az a Moldva?
Švejk ráparancsolt, hogy vegye le a cipőjét és a ruháját. A tábori lelkész
engedelmeskedett, de tiltakozását azért közölte holmi ismeretlen
személyekkel.
- Látják, uraim - fordult a szekrényhez és a fikuszhoz -, így bánnak velem
a rokonaim.
- Megtagadom a rokonaimat - határozta el hirtelen, végigdőlve az ágyon. -
Ha ellenem esküszik az ég és a föld, akkor is megtagadom őket...
S a szobában felharsant a tábori lelkész hortyogása.

IV
Ezekben a napokban ment el Švejk a lakására öreg takarítónőjéhez,
Müllernéhez. A lakásban csak Müllerné unokanővérét találta, aki sírva
közölte vele, hogy Müllernét letartóztatták még aznap este, amikor
elkísérte Švejket a sorozásra. Az öregasszony katonai törvényszék elé
került, s mivel semmit se tudtak rábizonyítani, a steinhofi koncentrációs
táborba vitték. Már levél is jött tőle.
Švejk fogta ezt a családi ereklyét és elolvasta:
„Kedves Aninka! Nekünk itt nagyon jó dolgunk van, mindnyájan
egészségesek vagyunk. A barátnőmnek a szomszéd ágyon flekk ≡≡≡a van,
és vannak itt fekete ≡≡≡≡≡ is. Különben minden rendben van. Enni eleget
kapunk, és gyűjtjük a krumpli ≡≡≡≡≡ hogy levest főzzünk belőle. Hallottam,
hogy Švejk úr már ≡≡≡≡ valahogy próbáld megtudni, hogy hol nyugszik,
hogy a háború után beültethessük azt a sírt. Elfelejtettem mondani neked,
hogy a padláson, a jobb sarokban van egy kiskutya, egy rattler-kölyök. De
már néhány hete, hogy semmit se kapott enni, egészen azóta, hogy
értem jöttek, és elvittek a ≡≡≡≡≡ Ezért gondolom, hogy most már késő, és
hogy most már az a kiskutya is meg≡≡≡≡≡.”
És keresztben az egész levélen egy rózsaszínű bélyegző: Zensuriert K. u.
k. Konzetrationslager Steinhof.
- És az a kiskutya tényleg meg volt halva - zokogta Müllerné unokanővére
-, és a Švejk úr nem ismerne rá a lakására. Varrónőket vettem ide lakni.
Egy olyan női szalont csináltak az egészből. Mindenütt divatképek vannak
a falon. És virágok az ablakban.
Müllerné unokanővérét nem lehetett megvigasztalni.
Szüntelen zokogás és jajveszékelés közben végül is kifejezésre juttatta
abbeli félelmét, hogy Švejk tulajdonképpen katonaszökevény, és most
még őt is tönkre akarja tenni, és szerencsétlenséget hoz rá. Végül már
úgy beszélt vele, mint egy züllött kalandorral.
- Hát ez borzasztó vicces - mondta Švejk -, nekem ez csudára tetszik. És
tudja meg, Kejrné, hogy magának tökéletesen igaza van, mert én tényleg
megszöktem. De ehhez meg kellett hogy öljek tizenöt vahtmajsztert és
feldvébelt.67 Csak ne mondja meg senkinek.
És Švejk a következő szavakkal távozott otthonából, amely nem akarta
befogadni:
- Ide hallgasson, Kejrné, a mosodában van egypár gallérom és ingmellem,
azt hozza haza nekem, hogy ha majd leszerelek, akkor legyen valami civil
ruhám, amit felvegyek. Arra is vigyázzon, hogy a szekrényben ne menjen
be a ruhámba a moly. És azokat a lányokat, akik az ágyamban alusznak,
mondja meg, hogy üdvözöltetem.
Aztán Švejk benézett a „Kehely”-be. Palivecné, amikor meglátta,
kijelentette, hogy nem hajlandó kiszolgálni, mert biztosan
katonaszökevény.
- Az én uram - kezdte elölről a régi históriát -, mindig milyen óvatos volt,
és most mégis ott van, le van csukva szegény feje, pedig semmit se
csinált. Az ilyen emberek meg csak úgy szaladgálnak a világban, és
elszökdösnek a katonaságtól. Már a múlt héten is keresték itt magát.

67
Tűzmestert és őrmestert.
- Mi sokkal óvatosabbak vagyunk magánál - fejezte be előadását -, és
mégis pechünk van. Nincs mindenkinek olyan szerencséje, mint magának.
E szavakat meghallotta egy idősebb bácsi, egy smíchovi lakatos, odament
Švejkhez, és így szólt hozzá: - Kérem, uram, várjon meg odakint, beszélni
szeretnék magával.
És csakhamar csatlakozott is Švejkhez, akit a vendéglősné ajánló szavai
után dezertőrnek hitt.
Közölte vele, hogy van egy fia, aki szintén megszökött a katonaságtól, és
most a nagymamájánál rejtőzik Jasennában, Josefov mellett.
Hiába biztosította Švejk, hogy ő nem dezertőr, az öreg egy tízest nyomott
a markába.
- Egy kis első segély - mondta, magával húzva Švejket a sarki kocsma felé
-, értem én magát, tőlem nem kell, hogy féljen.
Švejk késő éjszaka tért haza a tábori lelkészhez, aki még nem volt otthon.
Csak reggel jött meg, felköltötte Švejket, és azt mondta: - Holnap
elmegyünk tábori misét celebrálni. Főzzön egy feketét rummal. Vagy
mégse, főzzön inkább grogot.
ŠVEJK TÁBORI MISÉT CELEBRÁL A FELDKURÁTTAL

I
Az emberek gyilkolásának előkészületei mindig is az isten nevében
zajlottak le, vagy általában valami képzelt felsőbbrendű lény nevében,
akit az emberiség kitalált magának, és megteremtett a saját képére és
hasonlatosságára. A régi föníciaiak, mielőtt elvágták foglyaik nyakát,
éppoly ünnepélyes istentiszteletet rendeztek, mint néhány ezredévvel
később az újabb generációk, mielőtt hadba vonultak volna, hogy tűzzel-
vassal kiirtsák ellenségeiket.
A guineai és polinéziai szigetek emberevői, mielőtt ünnepélyesen felfalnák
a foglyaikat, illetve a használhatatlan embereket, mint például
misszionáriusokat, utazókat, különböző kereskedelmi cégek ügynökeit
vagy egyszerűen csak az odatévedt kíváncsiakat, először is áldozatot
mutatnak be isteneiknek, a legkülönbözőbb vallási szertartások
közepette. Mivel az ornátus kultúrája még nem jutott el hozzájuk, erdei
madarak tarka tollaiból készült koszorúkkal ékesítik az ülepüket.
A szent inkvizíció, mielőtt elégette volna áldozatait, ünnepélyes
istentiszteleteket és szentmiséket celebrált.
A gonosztevők kivégzésénél mindig közreműködnek papok is, akik
jelenlétükkel meglehetősen terhére vannak a delikvensnek.
A szerencsétlen egyént Poroszországban hóhérbárd alá vezette a
lelkipásztor, Ausztriában akasztófához a katolikus pap, Franciaországban
guillotine alá, Amerikában villamosszékbe, Spanyolországban egy fotelba,
amelyben egy elmés szerkezet megfojtotta, a régi Oroszországban
szakállas pópa kísérte a forradalmárt, és így tovább.
Ezenközben mindenütt a feszülettel manipuláltak, mintha azt akarnák
mondani: „Neked csak a fejedet vágják le, felakasztanak, megfojtanak,
tizenötezer voltot eresztenek beléd, bezzeg ennek mit kellett kiállania.”
A világháború nagy vágóhídja sem nélkülözhette a papi áldást.
Valamennyi hadsereg tábori lelkészei imádkoztak, és tábori miséket
celebráltak annak a félnek a győzelméért, amelynek a kenyerét ették.
A lázadó katonák kivégzésénél megjelent a pap is. A cseh légionáriusok
kivégzésénél is ott volt a pap.
Semmi sem változott azóta, hogy a rabló Vojtěch,68 aki később a „szent”
előnevet kapta, közreműködött a balti szlávok gyilkolásában és
kiirtásában egyik kezében karddal, a másikban kereszttel.
Mint a marhák, úgy mentek az emberek egész Európából a vágóhídra,
ahová mészáros-császárokon, királyokon, elnökökön s más
hatalmasságokon és hadvezéreken kívül az összes hitfelekezetek papjai is
terelték őket, áldásukat adva rájuk, és hamis esküt véve tőlük, hogy
„szárazföldön, levegőben és tengeren satöbbi, satöbbi”.

68
Prágai térítő püspök a X. században.
Tábori misét két alkalommal celebráltak. Először, amikor egy csapat
kiment a frontra, azután a front közelében, a véres mészárlás és öldöklés
előtt. Emlékszem, hogy amikor egyszer egy ilyen tábori misén voltunk,
egy ellenséges repülőgép éppen a tábori oltárra ejtette a bombáját, és a
tábori lelkészből semmi se maradt néhány véres rongyon kívül.
Azután sokat irkáltak a vértanúságáról, miközben a mi repülőgépeink
hasonló dicsfényt készítettek a másik oldalon tevékenykedő tábori
lelkészeknek. Mi rettenetesen mulattunk ezen, és az ideiglenes kereszten,
amelynek a tövébe a tábori lelkész maradványait eltemették, az éjszaka
folyamán a következő sírfelirat jelent meg:
Az égbe minket küldtél, s te nem hitted, pajtás,
hogy onnét te is fogsz valamit kapni,
de míg nekünk ígérted, rád pottyant az áldás,
és nem maradt belőled csak egy pacni.

II
Švejk szenzációs grogot főzött, amely felülmúlta a legvénebb tengeri
farkasok grogjait is. Ezt a grogot nyugodtan megihatták volna a
tizennyolcadik századbeli kalózok, és nem lett volna semmi kifogásuk.
Otto Katz tábori lelkész odavolt a lelkesedéstől. - Hol tanult maga ilyen
príma dolgokat főzni? - kérdezte.
- Évekkel ezelőtt, amikor vándorlegény voltam - felelte Švejk -, Brémában
mondta nekem egy lezüllött matróz, hogy a grog, az legyen olyan erős,
hogy ha valaki beleesik a tengerbe, ússza át tőle a La Manche-csatornát.
Aki gyenge grogot iszik, az megfullad, mint egy kutyakölyök.
- Ilyen grog után, Švejk, passzió lesz a misézés - vélte a tábori lelkész -;
gondolom, mielőtt hozzáfognék, elbúcsúztatom őket néhány szóval. A
tábori mise, az nem olyan vicc, mint a fogházi mise vagy egy prédikáció
azoknak a gazembereknek. Ehhez tényleg jól fel kell kötni a gatyát. Tábori
oltárunk, az van. Összecsukható, zsebkiadás.
- Jesszus Mária, Švejk - kapott a fejéhez -, mi aztán nagy marhák vagyunk.
Tudja, hová tettem ezt az összecsukható tábori oltárt? A díványba, amit
eladtunk.
- Hát ez nagy pech, feldkurát úr - mondta Švejk -, igaz, hogy ismerem azt
az ócskabútor-kereskedőt, de tegnap találkoztam a feleségével. A férjét
lecsukták valami lopott szekrény miatt, és a mi díványunk egy tanítónál
van Vršovicében. Ezzel a tábori oltárral jól megjártuk. Legjobb lesz, ha
kiisszuk a grogot, és megyünk megkeresni, mert azt hiszem, hogy tábori
oltár nélkül nem lehet tábori misét celebrálni.
- Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik - mondta búsan a tábori lelkész -,
különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már
a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Bøevnovból.
Kehely pedig... az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet...
Gondolkozott egy kicsit: - Mondjuk, hogy elvesztettem. Akkor Witinger
főhadnagy, a hetvenötösöktől, ideadja a sportkupáját, ő ugyanis évekkel
ezelőtt sokat versenyzett mint futó a „Sport Favorit” klubban, és akkor
nyerte a kupát. Nagyon jó futó volt. Azt a negyven kilométert Bécs-
Mödling között egy óra negyvennyolc perc alatt futotta, folyton dicsekszik
is vele. Nagy barom vagyok, hogy mindent az utolsó percre hagyok. Mért
is nem néztem bele a hülye fejemmel abba a díványba.
A lezüllött matróz receptje szerint készült grog megtette a hatását, a
tábori lelkész vadul szidni kezdte önmagát, és a legválogatottabb
kifejezésekkel közölte, hogy ő tulajdonképpen hová való.
- Hát akkor gyerünk megkeresni azt a tábori oltárt - ajánlotta Švejk -, már
reggel van. Csak felveszem az uniformisomat, és megiszok még egy
grogot.
Végül is elindultak. Az ócskabútor-kereskedő feleségéhez menet, a tábori
lelkész útközben elmesélte Švejknek, hogy előző nap sok pénzt nyert
„istenáldáson”,69 és ha most minden jól fog menni, akkor kiváltja a
zongorát a zálogházból.
Úgy hangzott ez, mint amikor a pogányok valami áldozat bemutatására
tesznek fogadalmat.
Az ócskabútor-kereskedő álmos feleségétől megtudták az új
díványtulajdonos, a vršovicei tanító címét. A tábori lelkész szokatlanul
szívélyesnek mutatkozott. Megcsipkedte az asszony arcát, és
megcsiklandozta az álla alatt.
Gyalog mentek ki Vršovicébe, mert a tábori lelkész kijelentette, hogy friss
levegőt akar szívni, hogy kissé más gondolatokra jusson.
A vršovicei tanító, egy vallásos öregúr, kellemetlen meglepetéssel fogadta
őket. Amikor megtalálta a tábori oltárt a díványban, úgy vélte, hogy ez
isten rendelése, és odaajándékozta a vršovicei templomnak, a
sekrestyébe, azzal a kikötéssel, hogy az összecsukható oltár hátán ez a
felirat álljon „Isten dicsőségére és tiszteletére adományozta Kovaøík úr,
nyug. tanító. Az Úr 1914. esztendejében.” Mivel a látogatók éppen
alsóneműben találták, nagyon zavartan viselkedett.
A beszélgetésből aztán kiderült, hogy az öregúr csodának tartotta a
leletet, és isten ujját látta benne. Mert amikor megvette azt a díványt, egy
belső hang mintha azt mondta volna neki: „Nézd meg, mi van a dívány
fiókjában.” És álmában is látott valami angyalt, aki határozottan
ráparancsolt: „Nyisd ki a dívány fiókját!” És ő engedelmeskedett.
Mikor aztán meglátta a háromrészes, miniatűr, összecsukható oltárt, a
szentségtartónak való kis fülkével, akkor ő letérdelt a dívány előtt, és
hosszan, buzgón imádkozott, és dicsérte istent, és azt is mennyei
útmutatásnak érezte, hogy neki most ezzel növelnie kell a vršovicei
templom fényét.
- Minket ez nem érdekel - mondta a tábori lelkész -, az ilyen dolgot, ami
nem a magáé, a rendőrségre kellett volna hogy vigye, nem pedig valami
átkozott sekrestyébe.
- E miatt a csoda miatt - tette hozzá Švejk -, még meggyűlhet a baja az
úrnak. Egy díványt tetszett vásárolni és nem egy oltárt, ami katonai tárgy,
és a kincstár tulajdonát képezi. Az ilyen isteni útmutatásra még nagyon
69
Hazárd kártyajáték.
ráfizethet az úr. Jobb lett volna, ha nem tetszik bedőlni azoknak az
angyaloknak. Zhoøban is kiszántott egy ember a mezőn valami kelyhet,
ami egy templomrablásból volt, és oda dugták el, amíg jobb idők nem
lesznek, és feledésbe megy a dolog, és ez az ember is az isten ujját látta
benne, és ahelyett, hogy beolvasztotta volna, elment azzal a kehellyel a
plébános úrhoz, hogy ő ezt a templomnak akarja ajándékozni. Na, és a
plébános úr azt gondolta, hogy ebben az emberben felébredt a
lelkifurdalás, úgyhogy el is küldött mindjárt a bíróért, az meg a
csendőrökért, és ezt az embert ártatlanul elítélték templomrablásért, mert
folyton valami csodáról járt a szája. Védeni akarta magát, és mesélt
valami angyalról is, de sőt még a Szűz Máriát is belekeverte, és tíz évet
kapott. Legjobb lesz, ha el tetszik jönni velünk az itteni plébánoshoz, hogy
adja vissza nekünk a kincstári tulajdont. Egy tábori oltár, az nem macska
vagy fuszekli, amit oda lehet ajándékozni, akinek jólesik.
Az öregúr minden ízében remegett, és öltözködés közben fogvacogva
óbégatott: - Én, kérem, igazán nem gondoltam, és nem akartam semmi
rosszat vagy gonoszat. Azt hittem, hogy ezzel az isteni útmutatással
hozzájárulhatok a mi szegény vršovicei templomunk feldíszítéséhez.
- Hogyne, a kincstár számlájára - mondta Švejk nyersen és keményen -,
isten őrizz az ilyen isteni útmutatástól. Volt egy Pivoòka nevezetű ember
Chotìboøban, az is azt mondta, hogy isteni útmutatásból csúszott a
kezébe egy idegen tehén kötőfékje.
A szerencsétlen öregurat teljesen megszédítették ezek a szavak: már nem
is védekezett, csak azon volt, hogy minél hamarabb felöltözzön, és túl
legyen az egész ügyön.
A vršovicei plébános még aludt; a lármára ébredt fel, és káromkodni
kezdett, mert az álomtól bódultán azt hitte, hogy az utolsó kenetet kell
feladni valakinek.
- Az ilyen kenetekkel is békén hagyhatnának már - morogta, kelletlenül
öltözködve -, mindig akkor jut eszükbe meghalni, amikor a legjobban
alszik az ember. És aztán még alkudozzak velük minden fillérért.
Aztán az előszobában találkoztak. Ő, aki a vršovicei civil katolikusok között
képviselte az úristent, és a másik, istennek a hadikincstár mellé rendelt
képviselője.
Lényegében azonban egy civil és egy katona került itt összeütközésbe
egymással.
Míg a plébános azt állította, hogy egy tábori oltár nem díványba való, a
tábori lelkész azon a véleményen volt, hogy ezek szerint még kevésbé
való mindjárt a díványból egy olyan templom sekrestyéjébe, ahová csupa
civilek járnak.
Švejk közben különböző megjegyzéseket tett, hogy könnyű egy szegény
templomot a hadikincstár számlájára gazdagítani. A „szegény” szót
idézőjelben mondta.
Végül is bementek a templom sekrestyéjébe, és a plébános átadta nekik a
tábori oltárt, a következő elismervény ellenében:
Ezennel igazolom, hogy átvettem egy tábori oltárt, amely véletlen
folytán a vršovicei templomba került.
Otto Katz, tábori lelkész.
A dicső tábori oltárt egy zsidó cég szállította, Moritz Mahler, Bécsből,
amely a legkülönbözőbb misekellékek és kegyszerek gyártásával
foglalkozott, így például rózsafüzérekkel és szentképekkel is.
Az oltár három részből állt, és bőven el volt látva hamis aranyozással,
akárcsak a szentegyház egész dicsősége.
Megfelelő fantázia nélkül nem lehetett volna megállapítani, hogy
tulajdonképpen mit is ábrázolnak az oltár három részére festett képek.
Annyi bizonyos, hogy olyan oltár volt ez, amely egyaránt kielégíthette a
Zambezi partján élő pogányok vagy a burját és mongol sámánok igényeit.
Rikító színeivel messziről olyan volt, mint azok a színes táblák, amelyeket
a vasútnál rendszeresítettek a színvakság megállapítására.
A képeken csak egy alak vált ki a többiek közül. Valami meztelen ember,
dicsfénnyel a feje körül és teljesen megzöldült testtel, úgyhogy egy
büdösödő és oszlásnak indult püspökfalathoz hasonlított.
Ezt a szentet senki se bántotta. Viszont a két oldalán egy-egy szárnyas
kreatúra állott, angyalokat akarván ábrázolni. De a nézőnek az volt a
benyomása, hogy a meztelen szent üvölt az iszonyattól, amiért ilyen
társaság veszi körül. Az angyalok ugyanis mesebeli szörnyekhez
hasonlítottak, valamiféle átmenetet képezve a szárnyas vadmacska és az
apokaliptikus fenevad között.
Ennek a képnek a párja a szentháromságot akarta ábrázolni. A galambon,
egészben véve, semmit sem ronthatott a festő. Odamázolt valami
madarat, ami éppúgy lehetett galamb, mint fehér gyöngytyúk.
Az atyaisten viszont úgy nézett ki, mint egy vadnyugati rablóvezér, akit
valami hátborzongató film mutat be a közönségnek.
Ezzel szemben a fiúisten vidám fiatalember volt, csinos kis pocakkal és
valami fürdőnadrágszerű ruhával. Sportember benyomását keltette,
nagyjából. A keresztet olyan eleganciával tartotta a kezében, mint egy
teniszütőt.
Messziről azonban mindez összefolyt, és olyan volt, mintha éppen egy
vonat futna be az állomásra.
A harmadik képről egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy mit
ábrázol.
A katonák mindig veszekedtek rajta, és próbálták megfejteni a rébuszt.
Olyan is akadt, aki azt állította, hogy ez egy tájkép a Sázava partjáról.
Viszont ez a felirat állt rajta: „Heilige Mária, Mutter Gottes, erbarme dich
unser.”70
Švejk szerencsésen berakta a tábori oltárt egy konflisba, ő maga felült a
bakra a kocsis mellé, a tábori lelkész pedig a konflisban kényelmesen
elhelyezte a lábát a szentháromságon.
70
Az Üdvözlégy első szavai.
Švejk útközben a háborúról diskurált a kocsissal.
A kocsis nagy rebellis volt. Különböző megjegyzéseket tett az osztrák
fegyverek győzelmére, például: „Szerbiában aztán jól bekaptátok a
legyet” és más hasonlókat. Mikor a vámházhoz értek, egy finánc
megkérdezte, hogy mit visznek.
- A szentháromságot és a Szűz Máriát egy feldkuráttal - felelte Švejk.
A gyakorlótéren közben türelmetlenül vártak a menetszázadok. És sokáig
vártak hiába. Švejkék ugyanis előbb még elmentek Witinger
főhadnagyhoz a sportkupáért, aztán a bøevnovi kolostorba a
monstranciáért, a cibóriumért és egyéb misekellékekért, beleértve egy
üveg misebort is. Ebből is látható, hogy tábori misét celebrálni nem olyan
egyszerű dolog.
- Nehéz lesz, amíg összehozzuk az egészet - mondta Švejk a kocsisnak.
És igaza volt. Mikor ugyanis már kint voltak a gyakorlótéren, a deszka
hátterű és asztallal felszerelt pódium előtt, amelyen a tábori oltárt fel
kellett állítani, a tábori lelkésznek eszébe jutott, hogy megfeledkezett a
ministránsról.
Egy ezredbeli baka szokott ministrálni neki, de ez nemrég inkább
áthelyeztette magát a telefonosokhoz, és kiment a frontra.
- Annyi baj legyen, feldkurát úr - mondta Švejk -, én is megbirkózók azzal.
- Tud maga ministrálni?
- Még sohase próbáltam - felelte Švejk -, de azért mindent meg lehet
próbálni. Most háború van, és a háborúban az emberek sok mindent
csinálnak, amiről addig nem is álmodtak. Mikor azt tetszik mondani, hogy
„dominus vobiscum”, én majd rávágom valahogy azt a nyavalyás „et cum
spiritu tuo”-t. Aztán úgy gondolom, hogy nem lesz nagyon nehéz a
feldkurát urat kerülgetni, mint a macska szokta a forró kását. Meg a kezét
mosni és bort tölteni a kancsóból...
- Jól van - mondta a tábori lelkész -, de énnekem ne adjon semmiféle
vizet. Inkább töltsön mindjárt abba a másik kancsóba is bort. Aztán majd
mindig figyelmeztetem, hogy jobbra menjen-e vagy babra. Ha szép
csendesen egyet füttyentek, az azt jelenti, hogy jobbra, ha kettőt, hogy
balra. A misekönyvvel se kell hogy sokat cipekedjen. Különben is tiszta
röhej az egész. Nincs lámpaláza?
- Én semmitől se félek, feldkurát úr kérem, még a ministrálástól se.
A tábori lelkésznek igaza volt, amikor azt mondta, hogy tiszta röhej az
egész.
Végtelenül simán ment minden.
A tábori lelkész igen tömör beszédet mondott:
- Katonák! Azért jöttünk itt össze, hogy a harctérre indulás előtt istenhez
forduljunk a szívünk mélyén, kérve őt, hogy vezessen minket győzelemre,
és tartson meg jó egészségben. Nem akarlak benneteket sokáig feltartani,
és mindenkinek a legjobbakat kívánom.
- Ruht! - kiáltotta egy öreg ezredes a balszárnyon.
A tábori misének az adja meg a katonai jellegét, hogy mindig ugyanazok a
törvények vonatkoznak rá, mint a katonai taktikára. A harmincéves
háborúban, a seregek hosszadalmas manőverei idején, a tábori misék is
rendkívül hosszadalmasak voltak.
A modern taktika korában, amikor a hadmozdulatok fürgén és gyorsan
zajlanak le, a tábori misének is fürgén és gyorsan kell lezajlania.
Ez a mise pontosan tíz percig tartott, és a közel állók végtelenül
csodálkoztak, hogy miért füttyentget mise közben a tábori lelkész.
Švejk gyorsan reagált minden jelzésre. Átment az oltár jobb oldalára,
aztán máris a bal oldalon termett, és nem mondott semmi mást, csak azt,
hogy: „Et cum spiritu tuo.”
Úgy nézett ki az egész, mint egy indián tánc az áldozati szikla körül, de
igazán jó hatást keltett, mert így legalább nem volt olyan unalmas ez a
szomorú gyakorlótér, háttérben a szilvafasorral és a latrinákkal,
amelyeknek a bűze most a gótikus templomok misztikus tömjénillatát
képviselte.
Mindenki remekül szórakozott. Az ezredes körül a tisztek vicceket
mondtak egymásnak, úgyhogy minden a legnagyobb rendben folyt. Itt-ott
a legénység soraiban hangosabban megszólalt valaki: - Adj egy slukkot.
S mint az áldozófüst, úgy szálltak az égre a szakaszok közül a dohányfüst
kékes felhőcskéi. Dohányzott minden sarzsi, mikor látta, hogy még az
ezredes úr is rágyújt.
Végül felhangzott a „Zum Gebet”,71 nagy por támadt, és az egyenruhák
szürke négyszöge térdet hajtott Witinger főhadnagy sportkupája előtt,
amelyet tulajdonosa a „Sport Favorit” klub színeiben nyert el a bécs-
mödlingi távon.
A kupa színültig tele volt, és a tábori lelkész manipulációit a következő
egyöntetű megjegyzés kísérte, végigfutva a sorokon: - Benyakalta az
egészet!
Ez a művelet kétszer megismétlődött. Aztán még egyszer „Imához”, a
rezesbanda rázendített a „Gotterhalté”-ra, sorakozó és elvonulás.
- Szedje össze ezeket a vacakokat - mondta Švejknek a tábori lelkész, a
tábori oltárra mutatva -, hogy visszavihessük oda, ahová valók!
Így hát elindultak a konflisukkal, becsületesen visszaadtak mindent,
kivéve az üveg misebort.
És miután hazaértek, s a szerencsétlen konfliskocsist a parancsnokságra
irányították a hosszú út viteldíjának behajtása végett, Švejk így szólt a
tábori lelkészhez:
- Feldkurát úr, jelentem alássan, a ministráns ugyanolyan felekezetű kell
hogy legyen, mint a pap, akinek ministrál?
- Hát persze - felelte a tábori lelkész -, különben nem lenne érvényes a
mise.

71
„Imához.”
- Akkor bizony nagy tévedés történt, feldkurát úr kérem - mondta Švejk -,
mert én felekezetnélküli vagyok. Hiába, mindig ilyen pechem van.
A tábori lelkész ránézett Švejkre, hallgatott egy darabig, aztán
megveregette Švejk vállát, és így szólt. - Megihatja azt a misebort, ami az
üvegben maradt, és érezze magát úgy, hogy visszatért az egyház
kebelébe.
HITVITA

Švejk sokszor napokig nem látta a katonai lelkek pásztorát. A tábori


lelkész elég időt talált kötelezettségei mellett a lumpolásra is, és nagyon
ritkán járt haza, piszkosan, mosdatlanul, mint egy üzekedő kandúr, amely
a háztetőkre szokott kirándulni.
Hazatérésekor - feltéve, ha képes volt kifejezni magát - elalvás előtt még
eldiskurálgatott Švejkkel holmi emelkedettebb célokról, a forró áhítatról, a
gondolkodás öröméről.
Néha megpróbált versben beszélni, és Heinét idézte.
Švejk még egyszer celebrált tábori misét Otto Katzcal, ezúttal az
utászoknál, ahová tévedésből egy másik tábori lelkészt is meghívtak. Ez a
lelkiatya egy rendkívül vallásos ember, aki azelőtt hitoktató volt, nagyon
elképedt, mikor a kollégája megkínálta egy korty konyakkal Švejk tábori
kulacsából, amelyet ilyen vallási műveletekre a derék katona mindig
magával vitt.
- Jó márka - mondta a tábori lelkész -, húzzon egyet belőle, aztán menjen
haza. Ezt itt majd én egyedül is elintézem, úgyis szabad levegőn akarok
lenni, mert máma szörnyen fáj a fejem.
A vallásos tábori lelkész fejcsóválva eltávozott, és Katz, mint mindig, most
is ragyogóan teljesítette a feladatát.
Az Úr vérévé ezúttal egy nagyfröccs alakult át, a prédikáció hosszabb lett,
és minden harmadik szava ez volt: ésatöbbi vagy persze.
- Katonák, máma ti elindultok a frontra, ésatöbbi. Most forduljatok az
úristenhez ésatöbbi, na persze. Nem tudjátok, persze, milyen sors vár
rátok, ésatöbbi.
S az „ésatöbbi” és a „persze” tovább mennydörgött az oltárról, váltakozva
az istennel és az összes szentekkel.
Buzgalmában és szónoki hevében a tábori lelkész szentté nyilvánította
még Savoyai Jenő herceget is, aki majd oltalmazni fogja az utászokat,
amikor hidat vernek a folyókon át.
Mindazonáltal a tábori mise a legcsekélyebb zökkenő nélkül zajlott le,
kellemes és mulatságos hangulatban. Az utászok remekül szórakoztak.
Hazafelé menet Švejkéket nem akarták felengedni az összecsukható
tábori oltárral a villamosra.
- Mindjárt fejbe váglak ezzel a szentséggel - figyelmeztette Švejk a
kalauzt.
Mikor végre hazaértek, megállapították, hogy útközben valahol
elvesztették a szentségtartót.
- Annyi baj legyen - mondta Švejk -, az őskeresztények szentségtartó
nélkül is tudtak szentmisét celebrálni. Ha feladnánk egy apróhirdetést,
akkor a becsületes megtaláló még jutalmat kívánna tőlünk. Ha pénzről
volna szó, talán egyáltalán nem is akadna becsületes megtaláló, ámbár
még vannak ilyen emberek. Minálunk Budějovicében volt az ezrednél egy
katona, egy olyan jó marha, hát ez talált egyszer az utcán hatszáz
koronát, és bevitte a rendőrségre, és az újságban megírták, hogy
becsületes megtaláló, és ezzel borzasztóan blamálta magát. Senki se
akart vele szóba állni, és mindenki azt mondta: „Látod, te állat, miféle
hülyeségeket csináltál. Most aztán rághatod magadat, amíg élsz, ha még
van benned egy csöpp becsület.” A babája se akart többet szóba állni
vele. Amikor hazament szabadságra, és táncolni ment, a legények emiatt
kidobták a kocsmából. Aztán kezdett belebetegedni, az agyára ment a
dolog, és a végén a vonat elé vetette magát. Egyszer meg a mi
utcánkban egy aranygyűrűt talált egy szabó. Az emberek figyelmeztették,
hogy ne vigye be a rendőrségre, de ővele nem lehetett beszélni. És a
rendőrségen roppant barátságosan fogadták, hogy állítólag már be is lett
jelentve egy briliánsos aranygyűrű elvesztése, aztán megnézték a
gyűrűben a követ, és azt mondták neki: „Hallja maga, hisz ez üveg és
nem briliáns. Mennyit kapott azért a briliánsért? Ismerjük mi az ilyen
becsületes megtalálókat.” A végén kiderült, hogy még valaki elvesztett
egy aranygyűrűt, hamis briliánssal, valami családi emléket, de azért a
szabónak mégis ülni kellett három napot, mert izgalmában hatóság elleni
sértést követett el. Aztán megkapta a törvényes jutalmat, tíz százalékot,
vagyis egy korona húsz fillért, mert ez a szemét tizenkét koronába került,
és ő ezt a törvényes jutalmat az arcába vágta annak az úrnak, mire föl ez
feljelentette becsületsértésért, és a szabó még kapott tíz korona bírságot.
Aztán fűnek-fának azt mondta, hogy minden becsületes megtaláló
huszonötöt érdemel, kékre kell verni, nyilvánosan megbotozni, hogy az
emberek okuljanak belőle, és ehhez tartsák magukat. Azt hiszem, hogy a
mi szentségtartónkat senki se fogja visszahozni, hiába van rajta a hátán
az ezred bélyegzője, mert senki se akar katonai dolgokba keveredni.
Inkább a vízbe dobják valahol, csak hogy bajuk ne legyen belőle. Tegnap
beszéltem az „Aranykoszorú” kocsmában egy vidéki emberrel, olyan
ötvenhat éves lehetett, és ez az ember elment Nová Pakába a járási
kapitányságra megkérdezni, hogy miért rekvirálták el neki a bricskáját.
Hazafelé menet, hogy kidobták a járási kapitányságról, látott egy trént,
amelyik éppen akkor érkezett oda, és megállt a téren. Valami fiatalember
a trénből megkérte, hogy vigyázzon egy kicsit a lovakra, mert elmennek
konzervet hozni a katonaságnak, és ez a fiatalember nem jött vissza
többé. Mikor aztán megindult a trén, velük kellett hogy menjen egészen
Magyarországig, ahol aztán ő is megkért valakit, hogy vigyázzon a
kocsira, és csak így menekült meg, mert különben levitték volna
Szerbiába. Egészen megzavarodva jött haza, és azt mondja, isten őrizz,
hogy neki még egyszer dolga legyen valami katonai dolgokkal.
Este látogatójuk érkezett: a vallásos tábori lelkész, aki reggel szintén
tábori misét akart celebrálni az utászoknál. Fanatikus ember volt,
mindenkit közelebb akart vinni istenhez. Hitoktató korában pofonok
segítségével igyekezett kifejleszteni a gyerekek vallásos érzését, és a
különböző folyóiratokban időnként kisebb cikkecskék jelentek meg róla,
ilyen címekkel: „Egy hitoktató brutalitása”, „A pofozó hitoktató”. Meg volt
győződve róla, hogy a katekizmust legkönnyebben a nádpálca-rendszer
segítségével sajátítják el a gyerekek.
Fél lábára sántított egy kicsit, annak következményeképpen, hogy egyszer
felkereste egy tanítványának az apja, miután a hitoktató felpofozta a fiút,
mert az bizonyos kételyeknek adott kifejezést a szentháromsággal
kapcsolatban. Három pofont kapott. Egyet az atyaistenért, egyet a
fiúistenért és egyet a szentlélekért.
Ma azért jött el, hogy igaz útra vezérelje kollégáját, Katzot, s a lelkére
beszéljen neki. A következő megjegyzéssel fogott hozzá:
- Csodálom, hogy magánál nincs feszület a falon. Hol szokott a
breviáriumból imádkozni? Egyetlenegy szentkép se díszíti a szobája falait.
Mi van ott az ágya fölött?
Katz elmosolyodott: - Az ottan „Zsuzsanna és a vének”, alatta meg az a
meztelen nő egy régi ismerősöm. Jobboldalt egy japános képet tetszik
látni, amely egy gésa és egy öreg japán szamuráj szexuális aktusát
ábrázolja. Nagyon eredeti, nem igaz? A breviáriumot kint tartom a
konyhában. Švejk, hozza be, és nyissa ki a harmadik oldalon.
Švejk kiment, s a konyhából egymás után három pukkanás hallatszott,
amint három borosüvegből kihúzta a dugót.
A vallásos tábori lelkész teljesen elképedt, amikor az asztalon megjelent a
három üveg.
- Egészen könnyű misebor, kollégám - mondta Katz -, nagyon jó minőség,
rizling. Az íze hasonlít a moselire.
- Nem iszom - jelentette ki makacsul a vallásos tábori lelkész -, azért
jöttem, hogy a lelkére beszéljek magának.
- Jó, de még kiszárad a torka, kolléga úr - mondta Katz -, igyon csak, és én
hallgatom. Nekem nagyon összeférhető természetem van, és szívesen
meghallgatom az ellenvéleményeket is.
A vallásos tábori lelkész ivott egy kicsit, és tágra meresztette a szemét.
- Fene jó bor, nem igaz, kolléga úr?
- Úgy látom, ön káromkodik - mondta komoran a fanatikus.
- Szokás kérdése - felelte Katz -, néha még istenkáromláson is rajtakapom
magam. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak. Biztosíthatom önt, hogy
néha még ilyeneket is mondok: az istenfáját, a hétszentségit, azt a
szűzmáriáját. Azt hiszem, ha majd ön is olyan régóta lesz a katonaságnál,
mint én, akkor éppen így bele fog szokni. Egyáltalán nem nehéz vagy
fáradságos dolog, és mihozzánk lelkiatyákhoz nagyon közel is áll: az isten,
a szentség, a Szűzmária, ugye milyen szépen és szakszerűen hangzik?
Igyék, kolléga úr.
A volt hitoktató gépiesen ivott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne
valamit, de nem tud. Próbálta összeszedni a gondolatait.
- Kolléga úr - folytatta Katz -, fel a fejjel, ne üljön itt olyan szomorúan,
mintha öt perc múlva az akasztófára kellene mennie. Hallottam önről,
hogy egyszer pénteken tévedésből sertéskotlettet evett a vendéglőben,
mert azt tetszett hinni, hogy csütörtök van, és aztán a klozetton meg
tetszett piszkálni a torkát az ujjával, hogy kijöjjön az egész, mert azt
tetszett hinni, hogy isten különben elpusztítja önt. Én nem félek attól,
hogy böjtidőben húst egyek, és a pokoltól sem félek. Pardon, parancsoljon
inni. No, most már jobban érzi magát? Vagy talán haladó nézeteket vall a
pokolról, és a korszellemhez meg a reformistákhoz igazodik? Szerintük a
pokolban most már nem olyan közönséges kénes üstök vannak a
szerencsétlen bűnösök számára, hanem magasnyomású Papin-féle
fazekak, a bűnösöket margarinban sütik, a nyársak elektromos úton
működnek, a bűnösökön sok millió évig úthengerlő gépek járnak, a fogcsi-
korgatásról fogászok gondoskodnak különleges műszerekkel, az üvöltést
gramofonra veszik, és a lemezeket felküldik a paradicsomba az igaz lelkek
mulattatására. A paradicsomban kölnivíz-spriccelő gépek működnek, és a
filharmónia olyan sokáig játssza Brahmsot, hogy az ember inkább a
pokolba vagy a purgatóriumba kívánkozik. Az angyaloknak repülőgép-
propeller van a fenekükben, hogy ne dolgozzák magukat agyon a
szárnyukkal. Igyon, kolléga úr. Švejk, töltsön a főtisztelendő úrnak, úgy
látom, nem érzi egészen jól magát.
Miután felocsúdott, a vallásos tábori lelkész ezt suttogta:
- A vallásosság ésszerű meggondolásból fakad. Aki nem hisz a
szentháromság létezésében...
- Švejk - szakította félbe Katz -, töltsön a feldkurát úrnak még egy
konyakot, hogy magához térjen. Meséljen neki valamit, Švejk.
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - kezdte Švejk -, volt egyszer
Vlašimban egy esperes, és amikor ennek megszökött az öreg
házvezetőnője egy legénnyel meg a pénzével, akkor egy takarítónőt
fogadott. És ez az esperes öreg fejjel elkezdte tanulmányozni Szent
Ágostont, akire azt mondják, hogy a szentatyák közé tartozik, és azt
olvasta nála, hogy aki az ellenlábasokban72 hisz, az el van kárhozva. Erre
hívja a takarítónőjét, és azt mondja neki: „Ide hallgasson, maga egyszer
azt mesélte nekem, hogy a maga fia géplakatos, és hogy kivándorolt
Ausztráliába. Akkor pedig az ellenlábasok között van, és Szent Ágoston
kimondta, hogy aki az ellenlábasokban hisz, annak el kell kárhoznia.” -
„Főtisztelendő úr kérem, mondja erre az a nő, de hiszen az én fiam levelet
és pénzt is küld nekem Ausztráliából.” - „Az az ördög szemfényvesztése,
mondta az esperes úr, Szent Ágoston szerint nincs is semmilyen
Ausztrália, magát csak az Antikrisztus hitegeti.” Vasárnap aztán a
nyilvánosság előtt kiátkozta ezt az asszonyt, és azt kiabálta, hogy
Ausztrália nem létezik. Úgyhogy a templomból egyenesen a
bolondokházába vitték. Még sokan odavalók volnának. Az Orsolyáknak
van a kolostorukban egy kis üvegük a Szűzmária tejéből, amivel a
Jézuskát szoptatta, és a benešovi árvaházban, amikor lourdes-i csodavizet
vittek oda, az árvák olyan hasmenést kaptak tőle, amilyet még nem látott
a világ...
A vallásos tábori lelkésznek karikák kezdtek táncolni a szeme előtt, s csak
egy újabb konyaktól tért magához, ez aztán a fejébe is szállt.
Hunyorogva megkérdezte Katztól: - Maga nem hisz Szűzmária szeplőtelen
fogantatásában, nem hiszi, hogy keresztelő Szent János hüvelykujja, amit

72
Ellenlábasok vagy antipódusok: akik a földgömb ellenkező részein laknak,
lábukkal tehát egymással átellenben állnak.
a piaristáknál őriznek, valódi? Hisz maga egyáltalán az Úristenben? És ha
nem hisz, akkor miért ment tábori lelkésznek?
- Kedves kollégám - felelte Katz, bizalmasan megveregetve a vendég
vállát -, amíg az állam be nem látja, hogy a katonáknak, mielőtt kimennek
meghalni a csatatérre, semmi szükségük sincs az isten áldására, addig a
tábori lelkészség nagyon tisztességesen honorált foglalkozás marad, és az
embernek nem kell megszakadni bele. Sokkal jobb ez nekem, mint a
gyakorlótéren futkosni vagy hadgyakorlatokra járni. Akkoriban folyton
parancsokat kaptam a feljebbvalóimtól, most meg azt csinálok, amit
akarok. Olyasvalakit képviselek, aki nem is létezik, és magam játszom az
isten szerepét. Ha nem akarok valakit feloldozni a bűnei alól, hát nem
oldozom fel, még ha térden állva könyörögne, akkor se. De különben se
akad sok ilyen hülye, azt a hétszentségit.
- Én szeretem az Úristent - jelentette ki a vallásos tábori lelkész, és
elkezdett csuklani -, én nagyon szeretem őtet. Adjon egy kis bort. Én
tisztelem az Úristent - folytatta aztán -, nagyon tisztelem és becsülöm.
Senkit se tisztelek úgy, mint őtet.
Öklével az asztalra csapott, hogy az üvegek táncolni kezdtek: - Isten egy
nemes jellem, egy emelkedett dolog. Ő minden ügyében a
legbecsületesebben jár el. Ő egy napfényes tünemény, ezt senki se fogja
kiverni belőlem. És Szent Józsefet is tisztelem, az összes szenteket
tisztelem, csak Szent Szerapiont nem. Mert olyan csúnya neve van.
- Kérvényezhetné a névváltoztatását - jegyezte meg Švejk.
- Szent Ludmillát is szeretem és Szent Bernátot is - folytatta a volt
hitoktató -, mert ő sok vándort megmentett Szentgotthárdban. Egy
konyakosüveg van a nyakába akasztva, és úgy keresi a behavazott
embereket.
A beszélgetés új irányba fordult. A vallásos tábori lelkész kezdett
összehordani hetet-havat:
- Az aprószenteket is becsülöm, december huszonnyolcadikán van a
napjuk, és a Heródest gyűlölöm. Mikor alszik a tyúk, nem kaphattok friss
tojást.
Kitört belőle a nevetés, majd énekelni kezdett: - Szent Úristen, szent,
hatalmas.
De nyomban félbeszakította magát, Katzhoz fordult, felállt, és élesen
megkérdezte:
- Maga nem hiszi, hogy augusztus tizenötödike Mária
Mennybemenetelének a napja?
Teljes gőzzel folyt a mulatság. Újabb palackok kerültek elő, és Katz
időnként felkiáltott: - Mondd, hogy nem hiszel az Úristenben, különben
nem töltök neked.
Úgy látszott, mintha visszatérne az őskeresztények üldözésének kora. A
volt hitoktató rázendített egy dalra, amit a vértanúk énekelhettek a római
arénákban, s aztán felordított: - Hiszek az Úristenben, nem tagadom meg
őtet! Nem kell a borod! Én is küldhetek borért, ha akarok.
Végül is ágyba fektették. Mielőtt elaludt volna, így szólt, esküre emelve a
jobb kezét: - Hiszek az atya, fiú és szentlélek istenben. Adjatok egy
breviáriumot!
Švejk a kezébe nyomott valami könyvet, ami az ágy melletti asztalkán
hevert, s így a vallásos tábori lelkész Boccaccio Dekameronját
szorongatva merült álomba.
ŠVEJK FELADJA AZ UTOLSÓ KENETET

Otto Katz tábori lelkész búbánatosan üldögélt egy körlevél fölé hajolva,
amelyet éppen hazahozott a kaszárnyából. Ez a körlevél a
hadügyminisztériumnak egy bizalmas leirata volt:
„A hadügyminisztérium a háború időtartamára felfüggeszti a hadsereg
tagjainak utolsó kenettel való ellátására vonatkozó rendelkezéseket, és a
következő utasításokat állapítja meg a katonai lelkészek számára:
1. A fronton az utolsó kenet mellőzendő.
2. A súlyos betegek és sebesültek nem nyerhetnek engedélyt arra, hogy
az utolsó kenet felvétele végett visszatérjenek a hátországba. A katonai
lelkészek kötelesek az ilyen egyéneket azonnal átadni az illetékes
hatóságoknak további eljárás céljából.
3. A hátországbeli katonai kórházakban az utolsó kenet csoportosan
adandó ki, a katonai orvosok szakvéleménye alapján, amennyiben az
utolsó kenet nem olyan jellegű, hogy az illető katonai intézmény
akadályoztatva lenne általa.
4. Rendkívüli esetekben a hátországbeli katonai kórházak parancsnoksága
egyes egyéneknek is engedélyt adhat az utolsó kenet felvételére.
5. A katonai lelkészek kötelesek a katonai kórházak parancsnokságának
felhívására feladni az utolsó kenetet azoknak, akiket a parancsnokság erre
javasol.”
Aztán a tábori lelkész elolvasott még egy utasítást, amelyben közlik vele,
hogy másnap el kell mennie a Károly téri katonai kórházba, feladni az
utolsó kenetet néhány súlyos sebesültnek.
- Ide hallgasson, Švejk - kiáltotta a tábori lelkész -, hát nem disznóság ez?
Mintha egész Prágában én volnék az egyetlen tábori lelkész. Miért nem
küldik oda azt a vallásos papot, aki a múltkor itt aludt nálunk. Most
mehetünk a Károly térre az utolsó kenettel. Már el is felejtettem, hogy
hogy kell csinálni.
- Hát akkor vásároljunk egy katekizmust, feldkurát úr, abban benne lesz -
mondta Švejk -, az olyan, mint egy idegenvezető a lelkipásztorok részére.
Az Emauzi-kolostorban dolgozott egyszer egy segédkertész, és amikor ez
be akart lépni a laikusok rendjébe, hogy csuhát kapjon, és ne kellessen
neki a saját ruháját koptatni, ő is katekizmust kellett hogy vásároljon, és
meg kellett tanulnia belőle, hogy hogy kell keresztet vetni, hogy egyes-
egyedül ki maradt megmentve az eredendő bűntől, hogy mi az a tiszta
lelkiismeret, és más ilyen apróságokat, és aztán suttyomban eladta a fele
uborkát a kolostor kertjéből, és így nagy botránnyal ki kellett hogy menjen
a kolostorból. Mikor találkoztam vele, azt mondja nekem: „Az uborkát
katekizmus nélkül is el tudom adni.”
Miután Švejk meghozta az újonnan vásárolt katekizmust, a tábori lelkész
belelapozott, és azt mondta: - Nahát, az utolsó kenetet csakis pap adhatja
fel, méghozzá kizárólag csak a püspöktől megszentelt olajjal. Na látja,
Švejk, maga egyedül nem adhatja fel az utolsó kenetet. Olvassa csak fel
nekem, hogy az utolsó kenetet hogy kell feladni.
Švejk olvasni kezdte: - A következőképpen: a pap sorra bekeni a beteg
egyes érzékszerveit, miközben így imádkozik: „E szent kenet révén és az
ő végtelen irgalmából bocsássa meg neked Isten mindazt a bűnt, amit
látással, hallással, szaglással, ízleléssel, beszéddel, tapintással és járással
elkövettél.”
- Nahát, Švejk - szólt közbe a tábori lelkész -, kíváncsi volnék rá, hogy az
ember milyen bűnt követhet el tapintással, meg tudná ezt magyarázni
nekem?
- Nagyon sok mindent, feldkurát úr, például ha idegen zsebekben tapogat
vagy táncmulatságon, hiszen tetszik tudni, hogy ott mik szoktak lenni.
- És a járással, Švejk?
- Ha úgy tesz, mintha sánta volna, hogy az emberek könyörüljenek meg
rajta.
- És a szaglással?
- Ha nem tetszik neki valami büdösség.
- És az ízleléssel, Švejk?
- Ha nagyon rájön az ízére valaminek.
- És a beszéddel?
- Az már egybe van a hallással, feldkurát úr. Ha valaki nagyon sokat
locsog, és egy másik hallgatja.
E filozófiai elmefuttatás után a tábori lelkész elhallgatott, majd így szólt: -
Na, szóval kell nekünk egy kis püspökileg szentelt olaj. Fogja, itt van tíz
korona, vegyen egy üveggel. A katonai intendantúrán valószínűleg nem
tartanak ilyen olajat.
Švejk tehát útra kelt, hogy püspökileg szentelt olajat szerezzen. Az ilyesmi
nehezebb feladat, mint az élet vizének keresése Božena Nìmcová
meséiben.
Bement néhány drogériába, de amint kimondta, hogy: „Kérek egy kis
üveg püspökileg szentelt olajat”, az egyik helyen harsány nevetés volt a
válasz, másutt pedig rémülten a pult alá bújtak. Švejk közben rendkívül
komoly képet vágott.
Aztán úgy gondolta, hogy szerencsét próbál a patikákban is. Az első
patikában a laboránssal vezettették ki az utcára. A másodikban
telefonálni akartak a mentőkért, és a harmadikban azt mondta neki az
üzletvezető, hogy a Hosszú úton a Polák cégnek, amely kencével és lakkal
kereskedik, bizonyára lesz raktáron a kívánt olajból.
A Polák cég a Hosszú úton valóban agilis cég volt. Egyetlenegy vevőt sem
engedett el kielégítetlenül. Ha valaki netalán kopaíva-balzsamot kért,
terpentint töltöttek a flaskájába, és az is jó volt.
Amikor Švejk belépett, és püspökileg szentelt olajat kért tíz koronáért, a
főnök odaszólt a segédnek: - Tauchen úr, mérjen ki tíz deka hármas számú
kenderolajat.
És a segéd, miközben papirosba csavarta az üveget, kifogástalan üzleti
modorban így szólt Švejkhez: - Príma minőség, ha esetleg ecsetet, lakkot
vagy firnájszt parancsolna, méltóztassék bizalommal fordulni hozzánk.
Nálunk a legszolidabb kiszolgálást tetszik találni.
Közben a tábori lelkész a katekizmust forgatva, megpróbálta felfrissíteni
azokat az ismereteit, amelyek papnövendék korában nem ragadtak meg
az emlékezetében. Különösen tetszett neki, és jóízű nevetést váltott ki
belőle néhány rendkívül szellemdús mondat: „Az »utolsó kenet«
elnevezés onnan ered, hogy ez a kenet rendszerint az utolsó mindazon
szent kenetek közül, amelyeket az egyház felad az embernek.”
Vagy: „Az utolsó kenetet felveheti minden katolikus keresztény, aki
veszedelmesen megbetegedett, és már eszméletre tért.”
„A betegnek, amennyiben lehetséges, addig kell felvennie az utolsó
kenetet, ameddig még teljes öntudatánál van.”
Aztán megjött egy ordonánc, s levelet hozott, melyben közlik a tábori
lelkésszel, hogy másnap a kórházban az utolsó kenet feladásánál jelen
lesz a „Katonák vallási nevelését ápoló arisztokrata hölgyek szövetsége”
is.
Ez a szövetség hisztérikus vénasszonyokból állt, s a kórházakban
szentképeket osztogatott a katonáknak, továbbá füzeteket egy katolikus
katonáról, aki meghal a császár őfelségéért. E füzeteknek színes
borítólapjuk volt, mely a csatateret ábrázolta. A képen emberek és lovak
hullái hevernek szanaszét, azonkívül felborult muníciós szekerek és
ágyúk, az égre meredő lafettákkal.73 A láthatáron egy falu ég, srapnelek
robbannak, az előtérben egy haldokló katona fekszik, a lába le van tépve,
egy angyal hajol fölébe, és koszorút nyújt neki, melynek szalagján a
következő felirat áll: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” És a
haldokló átszellemülten mosolyog, mintha fagylalttal kínálnák.
Miután Otto Katz elolvasta a levelet, köpött egyet, és azt gondolta
magában: „Na, jó kis napom lesz holnap.”
Még az Ignác-templomból ismerte ezt a bagázst - mert így nevezte őket -,
amikor évekkel azelőtt ott prédikált a katonaságnak. Akkoriban még nagy
súlyt vetett a prédikációira, és a „Szövetség” az ezredes mögött szokott
ülni. Két piros ruhás, rózsafüzéres, égimeszelő nőszemély egyszer
odament hozzá a prédikáció után, és két óra hosszat mesélt neki a
katonák vallási neveléséről, úgyhogy Katz a végén dühbe gurult, és azt
mondta: - Bocsánat, hölgyeim, de a kapitány úr vár egy parti ferblire.
- Hát olajunk az már van - jelentette ünnepélyesen Švejk, miután
visszatért a Polák cégtől -, hármas számú kenderolaj, príma minőség,
bekenhetünk vele egy egész zászlóaljat. Nagyon szolid cég. Firnájszt,
lakkot és ecsetet is árul. Már csak egy csengő hiányzik.
- Minek az a csengő, Švejk?
- Muszáj, hagy csengessünk az úton, hogy az emberek levegyék a
kalapjukat, amikor az Úristennel megyünk, feldkurát úr kérem, ezzel a
hármas számú kenderolajjal. Azt így kell csinálni, és már voltak sokan,

73
Ágyútalpakkal.
akik fütyültek rá, és lecsukták őket, mert nem vették le a kalapjukat.
Žizkovban egyszer a plébános elvert egy vak embert, mert ez nem
köszönt egy ilyen alkalommal, és még le is csukták, mert a bíróságon
rábizonyították, hogy nem süketnéma, csak vak, és hallotta a csengőt, és
mégse vette, le a kalapját, amivel megbotránkozást keltett, pedig éjszaka
volt. Ezt úgy kell csinálni, mint Úrnapján. Máskor az emberek le se
köpnének bennünket, és most kalapot fognak emelni. Úgyhogy én máris
mennék érte, feldkurát úr kérem, ha meg tetszik engedni.
Švejk megkapta az engedélyt, és egy fél óra múlva már hozta is a
csengőt.
- A „Kiskereszthez” címzett vendégfogadó bejárati ajtajáról van - mondta
-, öt percig kellett hogy féljek miatta, és előtte sokáig kellett várjak, mert
mindig jött valaki.
- Lemegyek a kávéházba, Švejk, ha keresne valaki, várjon meg.
Körülbelül egy óra múlva beállított egy ősz hajú, merev tartású és szigorú
tekintetű idősebb úr.
Egész külsejéről harag és felháborodás sugárzott. Olyan pillantásokat
lövellt, mintha a sors azért küldte volna, hogy elpusztítsa nyomorult
bolygónkat, s azután a nyomait is kiirtsa a világegyetemből.
Élesen, szárazon és szigorúan beszélt: - Nincs itthon? Valami kávéházba
ment? Hogy várjam meg? Jó, várni fogok akár reggelig. Kávéházra van
pénze, de az adósságait megfizetni, azt nem. Egy pap, pfuj!
És kiköpött a konyhában.
- Uram, ne köpködjön itt nekem! - szólt rá Švejk, érdeklődéssel figyelve az
idegen urat.
- Csak azért is köpök még egyet, tessék - mondta makacsul a szigorú úr -,
hogy nem szégyelli magát! Katonai lelkész, szégyen, gyalázat!
- Ha maga egy művelt ember - figyelmeztette Švejk -, akkor leszokik arról,
hogy idegen lakásokban köpködjön. Vagy azt hiszi, hogy azért, mert
világháború van, már mindent megengedhet magának? Viselje magát
tisztességesen, nem pedig úgy, mint egy csavargó. Viselkedjen finoman,
beszéljen illedelmesen, és ne randalírozzon, mint egy vadember, maga
hülye civil.
A szigorú úr felállt a székről, és izgalmában remegve kiabálni kezdett: -
Hogy merészeli, még hogy nem vagyok rendes ember, hát akkor mi
vagyok, hallja...
- Egy szarházi - felelte Švejk, egyenesen a szemébe nézve -, úgy köpdös
itt a földre, mintha a villamoson volna vagy a vonaton, vagy valami
nyilvános helyiségben. Mindig csodálkoztam, hogy miért lóg mindenütt
olyan cédula, hogy a földre köpni tilos, és most látom, hogy maga miatt.
Úgy látom, hogy magát már nagyon jól ismerik mindenütt.
A szigorú úrnak elváltozott az arcszíne, és különböző szitkok özönével
próbált válaszolni, amelyek éppen úgy illették Švejket, mint a tábori
lelkészt.
- Befejezte már a szónoklatát - kérdezte Švejk (miután utoljára is
elhangzott, hogy „gazemberek mind a ketten: amilyen a gazda, olyan a
szolga”) -, vagy ki akarja még egészíteni valamivel, mielőtt leröpül a
lépcsőn?
Mivel a szigorú úr olyannyira kimerült, hogy már egyetlen valamirevaló
káromkodás se jutott az eszébe, s így elhallgatott, Švejk úgy vélte, hogy
hiába is várna valamilyen kiegészítésre.
Kinyitotta tehát az ajtót, odaállította a szigorú urat arccal a folyosó felé, s
az ezután következő rúgásért nem kellett volna szégyenkeznie a
világbajnokságért küzdő futballcsapat legjobb csatárának sem.
S a szigorú urat egészen a lépcső aljáig kísérte Švejk hangja:
- Legközelebb, ha rendes emberekhez megy látogatóba, maga is
viselkedjen rendesen.
A szigorú úr sokáig járkált az ablak alatt, és várta a tábori lelkészt.
Švejk kinyitotta az ablakot, s figyelte.
Végül is a vendég nem várt hiába, mert a tábori lelkész megjött, felhozta
a szigorú urat, és leültette magával szemben.
Švejk némán behozott egy köpőcsészét, és letette a vendég elé.
- Mit csinál maga, Švejk?
- Feldkurát úrnak jelentem alássan, hogy itt már volt egy kis differencia
ezzel az úrral a padlóraköpés miatt.
- Hagyjon most minket, Švejk, van valami elintéznivalónk egymással.
Švejk szalutált. - Feldkurát úrnak jelentem alássan, hogy most hagyom a
feldkurát úrékat.
Kiment a konyhába, s bent a szobában igen érdekes párbeszéd kezdődött.
- Ön ugyebár azért jött, hogy pénzt kapjon a váltójára, ha nem csalódom?
- kérdezte vendégétől a tábori lelkész.
- Igen, és remélem...
A tábori lelkész felsóhajtott.
- Az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy nem marad egyebe, csak
a remény. Milyen gyönyörű is a „remény” szócska azon a háromlevelű
lóherén, amely kiemeli az embert az élet káoszából: „Hit, remény,
szeretet.”
- Remélem, tábori lelkész úr, hogy az az összeg...
- Kétségkívül, tisztelt uram - szakította félbe a tábori lelkész -, ismételten
közölhetem önnel, hogy a „remény” szó megerősíti az embert az élettel
vívott harcában. Ön se veszítse el a reményét. Milyen gyönyörű dolog, ha
az embernek van egy határozott ideálja, ha ártatlan és tiszta lelkű
teremtmény, aki pénzt ad kölcsön váltóra, és reméli, hogy időben
visszakap mindent. Remélni, szüntelenül remélni, hogy én visszafizetek
önnek ezerkétszáz koronát, amikor összesen száz sincs a zsebemben.
- Ön tehát... - dadogta a vendég.
- Igen, én tehát - felelte a tábori lelkész.
A vendég arca ismét dühös és felháborodott kifejezést öltött.
- Uram, ez csalás - mondta felállva.
- Nyugodjon meg, tisztelt uram...
- Csalás - kiáltotta makacsul a vendég -, maga visszaélt a bizalmammal.
- Uram - mondta a tábori lelkész -, önnek határozottan jót fog tenni egy
kis levegőváltozás. Idebent nagyon fülledt a levegő.
- Švejk - kiáltott ki a konyhába -, a vendég úr szeretne kimenni a friss
levegőre.
- Feldkurát úrnak jelentem alássan - kiáltott vissza Švejk -, ezt az urat én
már egyszer kidobtam.
- Megismételni - hangzott a parancs, amit a derék katona gyorsan és
határozottan végre is hajtott.
- Nagyon is jól tettük, feldkurát úr, kérem - mondta Švejk, amikor
visszatért a folyosóról -, hogy hamar végeztünk vele, mielőtt még valami
rumlit csinált volna itt nekünk. Malešicében volt egy kocsmáros, egy
bibliás ember, aki mindenre tudott egy idézetet a szentírásból, és ha ez
ráhúzott valakire a bikacsökkel, mindig azt mondta: „Aki megtartóztatja
az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; aki pedig szereti azt, idején megkeresi őt
fenyítékkel, majd adok én neked verekedni itt a kocsmában.”
- Látja, Švejk, hogy jár az ilyen ember, aki nem tiszteli a papot - nevetett
a tábori lelkész -, már Aranyszájú Szent János megmondta: „Aki a papot
tiszteli, Krisztust tiszteli, aki bántalommal illeti a papot, Krisztus urunkat
illeti bántalommal, mivel a pap az ő helytartója.” Holnapra alaposan fel
kell készülnünk. Csináljon sonkás rántottát, főzzön egy bordói puncsot,
azután pedig átadjuk magunkat a meditációnak, mert amint az esti
imádságban is meg vagyon írva: „Eltávolította e hajlék felől az Úr irgalma
a gonosznak minden ostromát.”
Vannak a világon állhatatos emberek, s ezek közé tartozott az a férfiú is,
akit már kétszer dobtak ki a tábori lelkész lakásából. Éppen elkészült a
vacsora, amikor csengettek. Švejk kiment ajtót nyitni, nemsokára
visszatért, és jelentette: - Megint itt van, feldkurát úr, kérem. Egyelőre
bezártam a fürdőszobába, hogy nyugodtan vacsorázhassunk.
- Nem járt el helyesen, Švejk - mondta a tábori lelkész -, vendég a házban,
isten a házban. A régi időkben torzszülöttekkel mulattatták magukat a
lakomázók. Hozza ide, hadd szórakozzunk.
Švejk csakhamar visszatért az állhatatos férfiúval, aki nagyon komoran
nézett maga elé.
- Foglaljon helyet - üdvözölte barátságosan a tábori lelkész -, éppen a
vacsora végén járunk. Az előbb homárt ettünk, aztán lazacot, most pedig
egy kis sonkás rántottát. Hja, így falatozik az, akinek van hitele.
- Remélem, nem azért vagyok itt, hogy tréfáljanak velem - mondta a
komor férfiú -, ma már harmadszor vagyok itt. Remélem, hogy most
minden tisztázódik.
- Feldkurát úrnak alázatosan jelentem - szólt közbe Švejk -, hogy ez egy
elpusztíthatatlan alak, mint a libeňi Boušek. Őt egy este tizennyolcszor
dobták ki az „Exner”-ből, és mindig visszament, hogy ottfelejtette a
pipáját. Bemászott az ablakon, az ajtón, a falon át a kerthelyiségbe, a
pincén keresztül a söntésbe, és talán még a kéményen is leereszkedett
volna, ha a tűzoltók le nem szedik a háztetőről. Olyan kitartó volt, hogy
miniszter vagy képviselő is lehetett volna belőle. Aztán adtak neki, amit
tudtak.
Az állhatatos férfiú, mintha nem is hallaná Švejk szavait, makacsul ezt
hajtogatta: - Tiszta vizet akarok önteni a pohárba, és követelem, hogy
hallgassanak meg.
- Az ön óhaja parancs - mondta a tábori lelkész -, beszéljen, tisztelt uram.
Beszéljen olyan sokáig, ameddig csak akar, és mi közben elköltjük
estebédünket. Remélem, hogy ez nem fogja zavarni önt előadásában.
Švejk, jöhet a következő fogás.
- Amiként ön is jól tudja - kezdte az állhatatos férfiú -, tombol a háború. A
szóban forgó összeget még a háború előtt adtam önnek kölcsön, és ha
nem volna háború, nem sürgetném a visszafizetését. Most azonban igen
szomorú tapasztalataim vannak.
Kivett egy noteszt a zsebéből, és így folytatta: - Itt minden fel van írva.
Janata főhadnagy hétszáz koronámmal tartozott, és vette magának a
bátorságot, hogy elessen a Drinánál. Prášek hadnagy fogságba esett az
orosz fronton, és kétezer koronámmal tartozik. Wichterle kapitány, aki
ugyanekkora összeggel adósom, a saját katonáival lövette magát agyon
Ravaruszkánál. Machek főhadnagy hadifogoly Szerbiában, ezerötszáz
koronámmal tartozik. Még vannak itt ilyenek többen. Az egyik elesik a
Kárpátokban a kifizetetlen váltómmal, a másik hadifogoly lesz, a harmadik
megfullad nekem Szerbiában, a negyedik meghal egy magyarországi
kórházban. Most már megértheti a félelmemet, hogy ez a háború
tönkretesz, ha nem leszek energikus és kérlelhetetlen, ön erre azt
felelheti, hogy önt nem fenyegeti semmiféle közvetlen veszedelem.
Nézzen ide, kérem.
A tábori lelkész orra alá dugta a noteszét: - Látja: Matyáš tábori lelkész,
Brnóból, most egy hete halt meg egy járványkórházban. A hajamat
tudnám kitépni. Az ezernyolcszáz koronámat nem fizeti meg, és akkor
elmegy a kolerás barakkba feladni az utolsó szentséget egy alaknak,
akihez a világon semmi köze nem volt.
- Csak a kötelességét teljesítette, kedves uram - mondta a tábori lelkész -,
holnap én is megyek feladni az utolsó kenetet.
- És szintén a kolerás barakkba - jegyezte meg Švejk -, maga is velünk
jöhet, hogy lássa, mi az az önfeláldozás.
- Tábori lelkész úr - mondta az állhatatos férfiú -, higgye el, hogy
kétségbeesett helyzetben vagyok. Azért folyik ez a háború, hogy
kipusztítsa a világból az összes adósaimat?
- Majd ha magát is behívják, és maga is kimegy a harctérre - jegyezte
meg ismét Švejk -, akkor majd celebrálunk egy szentmisét a feldkurát
úrral, hogy a mennybéli Úristen kegyeskedjék magát mindjárt az első
gránáttal széttépetni.
- Uram, ez komoly dolog - mondta az elpusztíthatatlan férfiú a tábori
lelkésznek -, kérem, ne engedje beavatkozni a szolgáját az ügyeinkbe,
hogy minél hamarabb végezhessünk.
- Engedelmet, feldkurát úr, kérem - mondta Švejk -, tényleg méltóztassék
megparancsolni nekem, hogy ne avatkozzak bele a feldkurát úr ügyeibe,
mert különben én tovább is védelmezni fogom a feldkurát úr érdekeit,
ahogy egy rendes katonához illik és való. Ennek az úrnak nagyon is igaza
van, ő szeretne egyedül kimenni innét. Én se szeretem a jeleneteket, mert
én egy társaságbeli ember vagyok.
- Švejk, engem már kezd untatni a dolog - mondta a tábori lelkész, mintha
nem is volna tudomása a vendég jelenlétéről -, azt hittem, hogy ez az
ember szórakoztatni fog bennünket, hogy elmesél egynéhány viccet, ő
meg azt kívánja, hogy parancsoljam meg magának, hogy ne avatkozzék
bele, pedig magának már kétszer volt vele dolga. Késő este, amikor ilyen
fontos vallási feladatok állnak előttem, amikor minden gondolatomat az
Úr felé kell fordítanom, akkor ő valami hülye históriával jön nekem, és azt
a rongyos ezerkétszáz koronát emlegeti, eltérít a lelkiismeretvizsgálattól,
az Úristentől, és mindenáron azt akarja, hogy mondjam meg neki még
egyszer, hogy nem adok neki semmit. Én nem akarok többet beszélni
vele, mert még elrontaná nekem ezt az áhítatos estét. Mondja meg neki
maga, Švejk: a feldkurát úrtól nem kap semmit.
Švejk a vendég fülébe ordítva, teljesítette a parancsot.
Az állhatatos vendég azonban továbbra is ülve maradt.
- Švejk - szólt a tábori lelkész -, kérdezze meg tőle, mit gondol, meddig
fogja még itt rontani a levegőt?
- Nem mozdulok innét, amíg meg nem kapom a pénzemet - jelentette ki
makacsul az elpusztíthatatlan vendég.
A tábori lelkész felállt, az ablakhoz ment, s azt mondta: - Ebben az
esetben átadom őt magának, Švejk. Csináljon vele, amit akar.
- Jöjjön, uram - mondta Švejk, megragadva a kéretlen vendég vállát -,
három az igazság.
S gyorsan és elegánsan végrehajtotta a rábízott műveletet, miközben a
tábori lelkész egy gyászindulót dobolt az ablakon.
A meditációnak szentelt este több fázison ment át. A tábori lelkész oly
buzgón és áhítatosan igyekezett egyesülni Istennel, hogy még éjjel
tizenkettőkor is harsogott lakásában a nóta:
Elmasíroztunk, komám,
sírt utánunk minden lány...
Vele dalolt Švejk is, a derék katona.

A katonai kórházban ketten kívánták felvenni az utolsó szentséget. Egy


öreg őrnagy és egy bank cégvezetője, aki tartalékos tiszt volt. Mindketten
golyót kaptak a hasukba a Kárpátokban, és egymás mellett feküdtek. A
tartalékos tiszt azért tartotta kötelességének, hogy felvegye a haldoklók
szentségét, mert a feljebbvalója mindenáron részesülni akart az utolsó
kenetben. A tartalékos tiszt úgy vélte, hogy függelemsértést követne el,
ha nem kenetné meg magát ő is. A vallásos őrnagy ravaszságból kérte a
szentséget, mert azt hitte, hogy a betegek meggyógyulnak egy buzgó
imától. Az utolsó kenet előtti éjszaka azonban mindketten meghaltak, s
amikor reggel a tábori lelkész Švejk társaságában beállított, már fekete
arccal feküdtek a lepedő alatt, mint általában azok, akiknek a halálát
fulladás okozta.
- Milyen nagy felhajtást csináltunk, feldkurát úr, kérem, és most ezek
elrontották az egészet - mérgelődött Švejk, amikor az irodában közölték
velük, hogy a két betegnek már semmire sincs szüksége.
S igaz is volt, hogy nagy felhajtást csináltak. Konflison jöttek, Švejk
szüntelenül csengetett, a tábori lelkész kézben tartotta a szalvétába
csomagolt olajosüveget, s komoly képpel megáldotta vele a járókelőket,
akik levették a kalapjukat.
Igaz, nem akadt sok hívőjük, habár Švejk mindent elkövetett, hogy
éktelen zenebonát csapjon a csengőjével.
Néhány ártatlan gyermek utánaeredt a konflisnak, az egyik hátul
felkapaszkodott a kocsira, s közben a többiek kórusban kiabálták: - Ott lóg
a kocsin, ott lóg a kocsin.
Švejk pedig csengetett mindenhez, a kocsis hátra-hátravágott az
ostorával, a Vodièka utcán egy házmesterné, a Mária-kongregáció tagja,
loholva utolérte a konflist, futtában megáldatta magát, keresztet vetett, s
aztán kiköpött: - Úgy rohangásznak az Úristennel, mint az ördögök. Még
tüdőgyulladást kap az ember! - s lihegve visszatért eredeti helyére.
A csengőhang leginkább a konflis gebéjét nyugtalanította; nyilván
felébresztett benne valami régmúlt emléket, mert a ló állandóan
hátrafordult, és időnként megpróbált táncra perdülni a kövezeten.
Ez volt tehát a nagy felhajtás, amelyről Švejk beszélt. A tábori lelkész
közben átment a gazdasági irodába, elintézni az utolsó kenet pénzügyi
oldalát, s már ki is számította a számvivő őrmesternek, hogy a katonai
kincstár százötven koronával tartozik neki a szentelt olajért és az útért.
Majd egy kis veszekedésre került sor a kórház parancsnoka és a tábori
lelkész között; ennek folyamán a tábori lelkész néhányszor ököllel az
asztalra csapott, és így fejtette ki álláspontját: - Nagyon téved, kapitány
úr, ha azt hiszi, hogy az utolsó kenet ingyen van. Mikor egy
dragonyostisztet kikomandíroztatnak a méntelepre a lovakhoz, ő is kap
napidíjat, őszintén sajnálom, hogy ez a két ember nem várta meg az
utolsó kenetet. Akkor ötven koronával többet számíthatnék.
Švejk közben lent várt az őrség szobájában a szenteltolajos üveggel,
amely nagyban felkeltette a katonák érdeklődését.
Valaki úgy vélte, hogy ezzel az olajjal nagyon jól lehetne fegyvert és
szuronyt pucolni.
Egy fiatal katona, a Cseh-Morva fennsíkról, aki még hitt az
Atyaúristenben, megkérte a többieket, hogy ne ejtsenek szót az ilyen
dolgokról, és ne tegyék vita tárgyává a szent titkokat. Remélnünk kell,
keresztényhez illően.
Egy öreg tartalékos ránézett a tejfelesszájúra, és azt mondta:
- Szép kis remény, hogy a srapnel letépi a fejedet. Mivelünk ki van tolva.
Egyszer eljött hozzánk valami klerikális képviselő, és az isten békéjéről
beszélt, amelyik a föld fölött ível, merthogy az Úristen nem kíván háborút,
és azt akarja, hogy mindenki békében éljen, és testvérileg jöjjön ki
egymással. Na, ugye, milyen egy ökör volt ez, mert amióta kitört a
háború, az összes templomokban a fegyverek diadaláért imádkoznak, és
úgy beszélnek az Úristenről, mintha valami generális volna a mi
stábunkban, aki ezt az egész háborút igazgatja és dirigálja. Már láttam
egypár temetést ebből a katonai kórházból, és a letépett kezeket meg
lábakat kocsiszámra hordják innét.
- A katonákat meg pucéran temetik el - mondta egy másik katona -, és a
mundérjukba megint belebújtatnak egy élőt, és ez így megy tovább.
- Amíg nem győzünk - jegyezte meg Švejk.
- Egy ilyen puccernek van pofája a győzelemről beszélni - szólt közbe a
sarokból egy tizedes. - Ki veletek a frontra, a lövészárokba, aztán mars
előre az egész, neki a szögesdrótnak, aknának, aknavetőnek. A
hátországban lebzselni, azt mindegyik tud, és egyiknek sincs kedve a fűbe
harapni.
- Én is azt hiszem, hogy nagyon szép dolog, ha az ember átszúratja magát
egy bajonettel - mondta Švejk -, és az se rossz, ha golyót kap a hasába,
de a legszebb, ha széttépi egy gránát, és az ember csak nézi, hogy a lába
meg a hasa is hogy kerülhetett olyan messzire tőle, és ezen úgy
elcsodálkozik, hogy előbb meghal, mint hogy valaki meg tudná
magyarázni neki.
A fiatal katona őszintén felsóhajtott. Maga is elbúsult a fiatal életén, hogy
épp egy ilyen ostoba korba tudott beleszületni, amikor levágják, mint a
tehenet a vágóhídon. Miért van ez az egész?
Egy katona, aki civilben tanító volt, most megszólalt, mintha a
gondolataiban olvasna: - Egyes tudósok a háborút a
napfolttevékenységgel magyarázzák. Amint egy ilyen napfolt képződik,
mindig valami borzalmas dolog jön utána. Karthágó lerombolása...
- Tartsa meg a tudományát - szakította félbe a tizedes -, inkább söpörje ki
a szobát, máma maga a soros. Mit érdekelnek minket valami hülye
napfoltok. Tőlem akár húsz is lehet, semmit se veszek rajta.
- Ezeknek a napfoltoknak tényleg nagyon nagy a jelentősége - szólt közbe
Švejk -, egyszer feltűnt egy ilyen napfolt, és engemet még aznap elvertek
a nuslei „Banzet” kocsmában. Attól fogva, ha elmentem valahová, előbb
mindig megnéztem az újságban, hogy nem-e bukkan fel megint egy ilyen
napfolt. És ahogy felbukkant, isten veled, Mári, nem mentem sehová se,
és csakis így éltem túl. Mikor az a Mont-Pelée tűzhányó elpusztította az
egész Martinique-szigetet, egy professzor azt írta a „Národní politiká”-ban,
hogy ő már régóta figyelmeztette az olvasókat egy nagy napfoltra.
Csakhogy a „Národní politiká”-t nem kézbesítették ki idejében arra a
szigetre, és ennek ott azon a szigeten meg is itták a levét.
Közben a tábori lelkész találkozott fent az irodában a „Katonák vallási
nevelését ápoló arisztokrata hölgyek szövetségé”-nek egy tagjával, egy
utálatos, vén szipirtyóval, aki már reggeltől fogva sétált a kórházban, és
mindenütt szentképeket osztogatott, amiket aztán a sebesült és beteg
katonák a köpőcsészébe dobáltak.
Körsétája során mindenkit felbőszített ostoba fecsegésével, hogy szívből
bánják meg a bűneiket, és őszintén térjenek jó útra, mert akkor haláluk
után örök üdvösséget kapnak a jóistentől.
Falfehér volt, amikor a tábori lelkésszel beszélt. Hogy ez a háború
nemhogy megnemesítené a katonákat, de állattá aljasítja őket. Odalent a
maródiak kiöltötték rá a nyelvüket, és maskarának meg szentes
kecskének nevezték. „Das ist wirklich schrecklich, Herr Feldkurat, das Volk
ist verdorben.”74
És bőbeszédűen előadta, hogy ő hogyan képzeli a katonák vallási
nevelését. A katona csak akkor harcol bátran a császár őfelségéért, ha
istenhivő, és van benne vallásos érzés, akkor nem fél a haláltól, mert
tudja, hogy a mennyország vár reá.
A fecsegő vénasszony elmondott még egypár ilyesféle marhaságot, és
szemmel láthatólag eltökélte, hogy nem ereszti ki egyhamar a karmai
közül a tábori lelkészt, ez azonban egy csöppet se bizonyult gálánsnak, és
ajánlotta magát.
- Švejk, megyünk haza - kiáltotta be az őrség szobájába. Visszafelé
semmilyen felhajtást nem csináltak az úton.
- Máskor jöjjön ide kenetezni, aki akar - mondta a tábori lelkész -, képesek
filléreken kukacoskodni az emberrel minden lélekért, akit üdvözíteni
akarunk. Folyton a számvitelről pofázik ez a rohadt bagázs.
Meglátva Švejk kezében a „szentelt”-olajos üveget, elkomorult: - Legjobb
lesz, Švejk, ha ezzel az olajjal mind a kettőnknek bekeni a cipőjét.
- A zárat is megpróbálom bekenni vele - mondta Švejk -, szörnyen
csikorog, amikor éjszaka haza tetszik jönni.
Így ért véget az utolsó kenet, amely el sem kezdődött.

74
„Ez igazán szörnyű, tábori lelkész úr, a nép meg van romolva.”
ŠVEJK MINT LUKAŠ FŐHADNAGY TISZTISZOLGÁJA

I
Švejk szerencséje nem volt hosszú életű. A könyörtelen sors kettétépte
azt a baráti fonalat, amely őt a tábori lelkészhez fűzte. Ha a tábori lelkész
az alább közlendő eseményig rokonszenves személyiség volt - amit most
elkövetett, alkalmas arra, hogy lerántsa róla a rokonszenves álarcot. A
tábori lelkész eladta Švejket Lukáš főhadnagynak, vagyis jobban mondva,
elkártyázta. Így adták el valamikor Oroszországban a jobbágyokat.
Egészen váratlanul történt a dolog, Lukáš főhadnagynál kellemes társaság
jött össze, és huszonegyet játszottak.
A tábori lelkész mindenét elvesztette, s végül azt mondta: - Mennyit adtok
kölcsön a tisztiszolgámra? Őrült nagy marha, és nagyon érdekes figura,
valami non plus ultra. Még sose volt ilyen tisztiszolgátok.
- Száz koronát kapsz rá kölcsön - ajánlotta Lukáš főhadnagy. - Ha
holnapután nem kapom vissza, elküldöd nekem ezt a raritást. Az én
puccerem egy utálatos alak. Folyton csak sóhajtozik, leveleket firkál haza,
és amellett még lop is, mint a szarka. Már el is vertem, de az se használ
semmit. Nyakra-főre pofozom, hiába. Kiütöttem egypár elülső fogát, de a
fickó csak nem akar megjavulni.
- Áll az alku - mondta könnyelműen a tábori lelkész -, holnapután száz
korona vagy Švejk.
Elvesztette ezt a száz koronát is, és szomorúan megindult hazafelé.
Biztosan tudta, és a legcsekélyebb kételye sem volt afelől, hogy
holnaputánig nem fogja előteremteni azt a száz koronát, s hogy
tulajdonképpen hitványul, nyomorultul eladta Švejket.
„Kétszáz koronára is tarthattam volna” - morogta bosszúsan, s ahogy
hazafelé menet az utolsó rövid útszakaszon átszállt a lakásáig menő
villamosra, hirtelen elérzékenyült, és megrohanta a lelkifurdalás.
„Nem szép tőlem - gondolta, amikor becsöngetett a lakásajtón -, hogy
nézek most abba a jámbor, hülye szemébe?”
- Kedves Švejk - mondta odabent -, ma valami rendkívüli dolog történt
velem. Borzasztó pechem volt a kártyában. Megütöttem a bankot, és egy
ász volt a kezemben, kaptam rá egy tízest, és a bankárnak alsója volt, és
addig húzott, amíg neki is huszonegye lett. Még egynéhányszor ütöttem
ászra vagy tízesre, és a bankárnak is mindig ugyanannyija volt. Elvesz-
tettem az összes pénzemet.
Elhallgatott. - És a végén elvesztettem magát is. Kölcsönkértem magára
száz koronát, és ha holnaputánig nem fizetem vissza, akkor maga már
nem énhozzám tartozik, hanem Lukáš főhadnagyhoz. Én igazán
borzasztóan sajnálom...
- Száz koronám még van - mondta Švejk -, kölcsönadhatom a feldkurát
úrnak.
- Ide vele - élénkült fel a tábori lelkész -, máris viszem Lukášnak. Igazán
nem szívesen válnék meg magától.
Lukáš nagyon meg volt lepve, amikor a tábori lelkész ismét beállított
hozzá.
- Meghoztam az adósságomat - mondta a tábori lelkész, diadalmas
pillantást vetve maga köré -, nekem is adjatok lapot.
- Bank - mondta a tábori lelkész, amikor rákerült a sor. - Eggyel több mint
huszonegy - közölte aztán -, befuccsoltam.
- Hát akkor megint bank - mondta a második osztásnál -, de blindre.
- Húsz nyert - jelentette be a bankár.
- Énnekem összevissza csak tizenkilencem van - mondta halkan a tábori
lelkész, és betette a bankba az utolsó negyven koronáját, ennyire apadt
ugyanis a százas, amit Švejk kölcsönadott neki, hogy kiváltsa magát az új
jobbágyságból.
Hazafelé menet a tábori lelkész arra a meggyőződésre jutott, hogy
mindennek vége, hogy Švejket már nem mentheti meg semmi, úgy van
megírva, hogy Lukáš főhadnagynál kell szolgálnia.
S amikor Švejk ajtót nyitott, azt mondta neki: - Minden hiába, Švejk. Szél
ellen nem lehet. Elvesztettem magát, és a tetejébe még azt a száz
koronát is. Mindent megtettem, ami tőlem tellett, de a sors erősebb
nálam. A sors Lukáš főhadnagy karmai közé dobta magát, és nemsokára
üt az óra, amikor el kell válnunk.
- És jó kövér volt a bank - kérdezte Švejk nyugodtan -, vagy csak az első
betevőnek tetszett lenni? Ha rossz a lapjárás, az nagyon bosszantó dolog,
de néha még szörnyűbb, amikor túl jól megy. A Na Zderaze utcában élt
egy Vejvoda nevű bádogos, és ez mindig máriást játszott egy kocsmában
a „Százéves Kávéház” mögött. De egyszer belebújt az ördög, és azt
mondja: „Mi lenne, ha huszonegyest játszanánk ötkrajcáros alapon?” Így
aztán huszonegyest játszottak ötkrajcáros alapon, és ő tartotta a bankot.
Mindenki befuccsolt, és így tízesekre nőtt a bank. Az öreg Vejvoda a
többieknek is gönnolt valamit, és folyton azt mondta: „Hetes, király
retirál.” Nem is tetszik elképzelni, hogy milyen peche volt. Hetes vagy
király az istennek se akart jönni, a bank folyton nőtt, már volt benne egy
százas. A játékosok közül senkinek se volt annyi pénze, hogy megüsse az
egészet, és a Vejvodáról már csurgott a víz. Semmi mást nem lehetett
hallani, csak az ő szavát, hogy: „Hetes, király retirál.” Ötösével rakták a
koronákat, és minden elúszott. Egy kéményseprőmester tűzbe jött,
hazament pénzért, és amikor már több mint százötven korona volt a
bankban, akkor megütötte. Vejvoda szabadulni akart az egésztől, és
később azt mesélte, hogy ő szedte volna a lapot akár harmincig, csak
hogy ne nyerjen, de ahelyett két ászt kapott. Úgy tett, mintha semmije se
volna, és szándékosan azt mondja: „Tizenhat nyert.” És annak a
kéményseprőmesternek összesen tizenötje volt. Hát nem pech? Az öreg
Vejvoda egészet sápadt volt, és kétségbe volt esve, körös-körül már
káromkodtak, és azt sugdosták, hogy svindlizik, és hogy egyszer már meg
is verték hamiskártyázásért, pedig ő volt a legbecsületesebb kártyás a
világon, és egymás után gurítottak be neki a koronákat. Már volt ottan
ötszáz korona. A vendéglős ezt nem bírta nézni. Éppen ki volt készítve
neki egy csomó pénz a sörgyár számára, hát fogta, odaült vele, kétszázas
csomókban előretolta, aztán behunyta a szemét, megfordította a székét a
szerencse végett, és azt mondta, hogy megüti az egész bankot. „Nyílt
kártyákkal játsszunk” - azt mondja. Az öreg Vejvoda nem tudom, mit adott
volna érte, hogy most már veszítsen. Mindenki bámult, amikor felcsapott
magának egy lapot, és az egy hetes volt, és ő megtartotta. A vendéglős
már a markába nevetett, mert neki huszonegye volt. Aztán az öreg
Vejvoda még egy hetest kapott, és azt is megtartotta. „Most egy ász jön
vagy tízes - mondta a vendéglős mérgesen -, a nyakamat teszem rá,
Vejvoda úr, hogy befuccsol.” Borzasztó nagy csend volt, Vejvoda húz, és
megjelenik a harmadik hetes. A vendéglős olyan fehér lett, mint a kréta,
ez volt az utolsó pénze, kiment a konyhába, és nemsokára bejött egy fiú,
aki nála tanult, hogy menjünk, és vágjuk le a vendéglős urat, mert ott lóg
az ablakkilincsen. Így hát levágtuk, feltámasztottuk, és a játék folyt
tovább. Már nem volt senkinek egy fillérje se, minden pénz ott feküdt a
bankban Vejvoda előtt, aki egyre csak hajtogatta: „Hetes, király retirál”,
és eladta volna a lelkét, hogy fuccs legyen, de mert fel kellett csapja és
odategye a kártyáit az asztalra, sehogy se csalhatott, és nem húzhatott
direkt többet. Már mindenki meg volt hülyülve a Vejvoda szerencséjétől,
és mert nem volt már pénzük, megegyeztek, hogy cédulákat fognak
betenni. Órák hosszat ment ez így, és az öreg Vejvoda előtt csak gyűltek
az ezresek. A kéményseprőmester már több mint egy félmillióval tartozott
a banknak, egy szenesember a Na Zderaze utcából körülbelül
egymillióval, a „Százéves Kávéház” házmestere nyolcszázezer koronával
és egy medikus több mint kétmillióval. Csak a pinkapénz több volt már
háromszázezer koronánál, csupa papírszeletekből. Az öreg Vejvoda
mindent megpróbált. Folyton kiment a klozettra, és mindig megkért valaki
mást, hogy húzzon helyette, és amikor visszajött, mondták neki, hogy
nyert, mert huszonegye volt. Új kártyapaklit hozattak, de az se segített
semmit. Ha Vejvoda megállt tizenötön, a másiknak tizennégye volt.
Mindenki őrjöngve nézte az öreg Vejvodát, és a legvadabbul egy
utcakövező káromkodott, aki készpénzben összevissza nyolc koronát tett
be. Ez nyíltan kijelentette, hogy egy ilyen embernek, mint a Vejvoda, nem
volna szabad élni a világon, és a legjobb lenne megrugdosni, kidobni és
vízbe fojtani, mint egy kutyakölyköt. Nem is tetszik elképzelni, hogy az
öreg Vejvoda mennyire kétségbe volt esve. A végén aztán támadt egy
ötlete. „Én kimegyek a klozettra - mondta a kéményseprőnek -, játsszon
addig helyettem, mester úr.” És csak úgy kalap nélkül kiszaladt a házból,
és egyenesen a Myslík utcára futott rendőrökért. Talált egy patrujt és
jelentette, hogy itt meg itt, ebben a vendéglőben hazárdjáték folyik. A
rendőrök ráparancsoltak, hogy menjen előre, ők majd mindjárt utána
mennek. Így hát visszament, és azzal fogadták, hogy a medikus közben
elvesztett több mint kétmilliót, és a házmester több mint hármat. A
pinkapénz pedig egy ötszázezer koronás cédulával szaporodott.
Nemsokára berontottak a rendőrök, és az útkövező elkiáltotta magát:
„Meneküljön, aki tud.” De ezzel nem ment semmire se. Lefoglalták a
bankot, mindenkit bevittek a rendőrségre. A Na Zderaze utcai szenes
ellenkezett, úgyhogy őt a kerekes kosárban vitték. A bankban már több
mint egy fél milliárdról voltak cédulák, és készpénzben ezerötszáz korona.
„Ilyet még nem ettem, mondta a rendőrinspektor, amikor ezt a szédítő
összeget látta, ez rosszabb, mint a Monte Carlo.” Mindenki ott maradt
reggelig, kivéve az öreg Vejvodát. Az öreget mint feljelentőt kiengedték,
és megígérték neki, hogy mint törvényes jutalmat megkapja a lefoglalt
bank egyharmadát, valamivel több mint százhatvan milliót, de ő reggelig
beleőrült ebbe, és aztán összevissza járkált Prágában, és betörésbiztos
páncélszekrényeket rendelt tucatszámra. Ezt nevezik kártyaszerencsének.
Azután Švejk grogot főzött, s a dolog azzal ért véget, hogy a tábori
lelkész, miután éjszaka Švejknek sikerült nagy nehezen felraknia az ágyra,
könnyekben tört ki, és zokogni kezdett:
- Eladtalak, kamerád, gyalázatosan eladtalak. Átkozz el engem, üssél,
tűrni fogom. Odadobtalak az oroszlán torkába. Nem bírok a szemedbe
nézni. Tépázzál engemet, harapjál, nem számít. Nem érdemlek jobbat.
Tudod, mi vagyok én?
S a párnába temetve kisírt arcát, a tábori lelkész halk, gyönge, lágy
hangon azt mondta: - Én egy jellemtelen lator vagyok - és elaludt, mintha
fejbe verték volna.
Másnap a tábori lelkész nagyon korán ment el hazulról, kerülve Švejk
pillantását, és csak késő éjszaka jött haza egy kövér bakával.
- Mutassa meg neki, Švejk - mondta, továbbra is kerülve Švejk pillantását
-, hogy minek hol a helye, hogy tájékozódva legyen, és tanítsa meg
grogot főzni. Reggel pedig jelentkezzen Lukáš főhadnagynál.
Švejk és az új ember egy kellemes éjszakát töltött el grogfőzéssel. Reggel
felé a kövér baka már alig állt a lábán, s csak egy furcsa egyveleget
dünnyögött maga elé a legkülönbözőbb népdalokból, amelyek
összekavarodtak benne: - Chodov körül folyik egy kis patak, ott méri a jó
piros sört az én babám. Hegy, hegy, magas vagy, mentek a szüzek az
úton, szánt egy paraszt fent a Fehérhegyen.
- Téged nem féltelek - mondta Švejk -, ilyen tehetséggel sokáig meg fogod
állni a helyed a feldkurátnál.
S így történt, hogy aznap délelőtt Lukáš főhadnagy először pillantott bele
Švejk becsületes és őszinte arcába, miközben a derék katona ekként
jelentkezett nála: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én
vagyok az a Švejk, akit a feldkurát úr elkártyázott.

II
A tisztiszolgai intézmény eredete az ősidők homályába vész. Valószínűleg
már Makedóniai Nagy Sándornak is volt puccerje. Annyi mindenesetre
bizonyos, hogy a feudalizmus korában a lovagok csatlósai léptek ebbe a
szerepkörbe. Mije volt Sancho Panza Don Quijoténak? Csodálom, hogy
eddig még senki sem írta meg a tisztiszolgák történetét. Olvashatnánk
benne, hogy Almavir hercege Toledo ostroma alatt nagy éhségében só
nélkül megette a tisztiszolgáját; ő maga számol be erről az
emlékirataiban, megjegyezve, hogy a szolgájának lágy, porhanyós,
könnyen rágható húsa volt, s az íze valamiféle átmenetet képezett a tyúk-
és a szamárhús között.
Egy régi sváb hadművészeti szakkönyvben is találunk utalásokat a
tisztiszolgákra vonatkozóan. A régi idők puccerjét vallásosságnak,
erényességnek, igazbeszédűségnek, szerénységnek, bátorságnak,
merészségnek, becsületességnek és szorgalomnak kellett jellemeznie.
Egyszóval, a puccer mintaember kellett hogy legyen. Az új idők sokat
változtattak ezen a típuson. A modern „kutyamosó” általában nem
vallásos, nem erényes és nem is igazbeszédű. Hazudik, becsapja a
gazdáját, és igen gyakran valóságos pokollá teszi a parancsnoka életét. A
modern puccer furfangos rabszolga, és a legkülönbözőbb álnok trükköket
eszeli ki gazdája életének megkeserítése céljából. A puccereknek ebben a
modern nemzedékében nem akadnak olyan önfeláldozó lények, akik só
nélkül is szívesen megetetik magukat a gazdájukkal, mint ahogy Almavir
hercegének nemes Fernandója tette. Másfelől azt látjuk, hogy a modern
kor tisztiszolgáival élethalálharcot vívó parancsnokok a legkülönbözőbb
eszközökhöz folyamodnak tekintélyük fenntartása érdekében. Általában a
rémuralom egy válfaját alkalmazzák. 1912-ben Grác városában
lefolytattak egy pert, melyben kiemelkedő szerepet játszott egy kapitány,
aki agyonrugdosta a puccerét. Felmentették, mert akkor csak másodszor
csinálta ezt. Az ilyen urak véleménye szerint a puccer élete teljesen
értéktelen. A puccer csupán tárgy, sok esetben pofozógép, rabszolga,
mindenes. Nem csoda tehát, hogy ez az állapot alattomosságot, agyafúrt-
ságot követel a rabszolgától. Bolygónkon elfoglalt helyzetüket csak a régi
idők pikkolóinak szenvedéseihez lehet hasonlítani, minthogy őket is
pofonokkal és kínzással nevelték tisztességre.
Vannak azonban esetek, amikor a puccer kegyenccé avanzsál, s így a
század vagy zászlóalj rémévé válik. Minden sarzsi igyekszik
megvesztegetni őt. Ő dönt a szabadságolásokról, s közbenjárhat, hogy a
raportra rendelt egyének szárazon megússzák a dolgot.
Ezek a kegyencek a háború idején nagy- és kisezüst érmeket kaptak
bátorságuk és vitézségük jutalmaképpen.
A 91-es ezredben ismertem, néhány ilyen puccert. Az egyik nagyezüstöt
kapott, mert remekül tudott libapecsenyét sütni lopott szárnyasokból. Egy
másik kisezüstöt kapott, mert otthonról csodás élelmiszercsomagokat
küldtek neki, minek következtében gazdája a legnagyobb éhezés idején
úgy teletömte magát, hogy járni sem bírt.
Kisezüstre való előterjesztését a következőképpen fogalmazta meg
gazdája: „Azért, mert a harcok során rendkívüli bátorságot és vitézséget
tanúsít, kockára tette életét, s egy lépésre sem távozott tisztje mellől a
rohamozó ellenség erős tüzében.”
S a szóban forgó hős közben valahol a front mögött dézsmálgatta a
baromfiudvarokat. A háború átalakította a puccer és a gazdája közti
viszonyt, s a puccert a legénység szemében leggyűlöltebb alakká
változtatta. A puccernek mindig egy egész konzerv jutott, amikor
egyébként öt ember között osztottak meg egyet. Tábori kulacsa mindig
tele volt rummal vagy konyakkal. Az ilyen alak egész nap csokoládét
rágcsált, és édes tiszti kekszet zabált, a gazdája cigarettáit szívta, órák
hosszat sütött-főzött, és extra zubbonyt viselt.
A tisztiszolga a legbizalmasabb kapcsolatban állt az ordonánccal, s
bőségesen jutott neki asztala maradékaiból és mindazon előnyökből,
amelyeket élvezett. A számvivő őrmester bevonásával triumvirátust
alakított. Ez a triász, amely közvetlen kapcsolatban élt a tiszttel, ismert
minden hadműveletet és haditervet.
Mindig az a svarm75 volt a legjobban informálva, hogy mikor kezdődik a
dolog, amelynek a tizedese jó viszonyt tartott fenn a tisztiszolgával.
Ha a puccer azt mondta: „Kettő harmincötkor megpucolunk innét”, akkor
pontosan kettőharmincötkor az osztrák katonák távolodni kezdtek az
ellenségtől.
A tisztiszolga a legintimebb viszonyban állt a tábori konyhával, nagyon
szeretett a kondér körül sündörögni, és úgy rendelgetett, mintha
vendéglőben volna, étlappal a kezében.
- Oldalast akarok - mondta a szakácsnak -, tegnap ökörfarkat adtál. A
levesbe tegyél bele egy darab májat is, tudod, hogy a lépet nem eszem.
De a puccer mégis a pánikkeltésben volt a legnagyobb. Ha bombázták az
állásokat, a szíve mindjárt a nadrágjába csúszott. Ilyenkor a legbiztosabb
fedezékben bújt meg a saját és a gazdája csomagjaival, fejére húzta a
takarót, hogy a gránát ne találjon rá, s nem volt más kívánsága, csak
hogy a gazdája sebesüljön meg, és ő elkerülhessen vele innét a
hátországba, minél messzebbre a fronttól.
Rendszeresen szította a pánikot titkolózó magatartásával is. - Azt hiszem,
szerelik a telefont lefelé - közölte bizalmasan a svarmokkal. És boldog
volt, ha azt mondhatta: - Már leszerelték.
Senki se szeretett úgy visszavonulni, mint ő. Abban a pillanatban
elfelejtette, hogy gránátok és srapnelek fütyülnek a feje fölött, és
fáradhatatlanul törtetett a stáb felé, ahol a trén állomásozott. Szerette az
osztrák trént, és rendkívül szívesen kocsikáztatta magát. Legrosszabb
esetben igénybe vette a kétkerekű szanitéctaligákat is. Ha gyalog kellett
járnia, a legszerencsétlenebb ember benyomását keltette. Ily esetekben a
lövészárokban hagyta gazdája csomagjait, és csak a saját tulajdonát
cipelte.
Ha úgy adódott, hogy a tisztnek sikerült elmenekülnie a fogságba esés
elől, és ő ott maradt, a tisztiszolga semmi esetre se feledkezett meg arról,
hogy a fogságba magával vigye gazdája csomagjait is. Ezek az ő
tulajdonába mentek át, s ő teljes szívéből ragaszkodott hozzájuk.
Láttam egy fogságba esett tisztiszolgát, aki a többiekkel együtt gyalog
ment Dubnótól egészen a Kijev melletti Darnicéig. Vele volt a saját
hátizsákja, azonkívül még öt különféle kézikoffer, két takaró és egy párna,
nem beszélve egyéb csomagokról, amelyeket a fején vitt. Keservesen
panaszkodott, hogy a kozákok ellopták két kofferjét.
Sohasem felejtem el ezt az embert, aki ennyi mindennel vergődött
keresztül egész Ukrajnán. Olyan volt, mint egy eleven szállítókocsi, és ma
sem értem, hogy bírhatta ki mindezt, a sok száz kilométeres cipekedést,
majd az utat egészen Taskentig, ahol végre biztonságba helyezte

75
Raj.
csomagjait, ledőlt rájuk, és a hadifogolytáborban belehalt a
flekktífuszába.
A tisztiszolgák azóta szétszéledtek egész köztársaságunk területén, s ma
csodákat mesélnek hőstetteikről, ők rohamozták meg Sokalt, Dubnót,
Nist, a Piavét. Mindegyikük egy Napóleon: „Szóltam az óbersztünknek,
telefonáljon a stábhoz, hogy kezdhetik.”
Nagyrészt reakciósok voltak, és a legénység gyűlölte őket. Egy részük
besúgó volt, és különös élvezetet talált abban, ha végignézhette
valakinek a kikötését.
Külön kaszttá fejlődtek. Önzésük nem ismert határt.

III
Lukáš főhadnagy típusa volt a korhadt osztrák monarchia aktív
katonatisztjének. A kadétiskola kétéltűvé nevelte. Társaságban németül
beszélt, németül írt, de cseh könyveket olvasott, és amikor az egyéves
önkéntesek iskolájában csupa cseheket tanított, bizalmasan azt mondta
nekik: - Legyünk csehek, de erről senkinek se kell tudni. Én is cseh
vagyok.
A cseh nemzetiséget valamiféle titkos szervezetnek tartotta, amelyet jobb
messziről elkerülni.
Egyébként jó ember volt, nem félt a feljebbvalóitól, s a hadgyakorlatokon
illendően gondoskodott a csapatáról. Mindig talált a számára kényelmes
helyet valami csűrben, és szerény fizetéséből sokszor csapra üttetett egy-
egy hordó sört a katonáinak.
Szerette, ha a katonái énekelnek menetelés közben. Énekelniük kellett
még akkor is, ha egyik gyakorlatról a másikra meneteltek. S a főhadnagy
a csapata mellett haladt, és velük énekelt:
Mikor éjfélt harangoztak,
kiugrott a zsákból a zab,
bumsztarára bum!
A katonák szerették, mert ritka igazságos volt, és senkit se szokott
szekírozni.
A sarzsik reszkettek előtte, s ő a legdurvább őrmesterből is kezes bárányt
faragott egy hónap alatt.
Kiabálni, igaz, tudott, de sohasem káromkodott. Csakis válogatott
szavakkal és kifejezésekkel élt. - Látja - mondogatta -, igazán nem
szívesen büntetem meg magát, fiam, de kénytelen vagyok vele, mert a
fegyelmen áll a hadsereg készsége, alkalmatossága, és fegyelem nélkül a
hadsereg olyan, mint a szélben hajladozó nádszál. Ha magának nincs
rendben a mundérja, és a gombok nincsenek jól felvarrva vagy
hiányoznak, akkor mindjárt látni, hogy megfeledkezett a kötelességéről,
amelyet a hadsereggel szemben vállalnia kell. Maga talán első pillanatban
érthetetlennek tartja, hogy miért kell magát lecsukni pusztán azért, mert
a tegnapi szemlén hiányzott a zubbonyáról egy gomb, egy ilyen
jelentéktelen kis apróság, ami civilben egyáltalán nem jön számításba. S
mégis azt látja, hogy a katonaságnál egy ilyen kis hanyagságnak, ami a
külsejében mutatkozik, feltétlenül büntetést kell maga után vonnia. És
miért? Itt nem az a lényeg, hogy magának hiányzik egy gombja, hanem
az, hogy rendre kell szoknia. Ma nem varrja fel a gombját, és kezd
hanyaggá válni. Holnap már nehezére esik a puska szétszedése és
kitisztítása, holnapután ottfelejti egy kocsmában a szuronyát, s végül
elalszik az őrségen, mert azzal a szerencsétlen gombbal megindult a
hanyagság lejtőjén. Így van ez, fiam, és én ezért megbüntetem magát,
hogy később ne kelljen még súlyosabban megbüntetnem olyan dolgokért,
amelyeket elkövethet, ha lassan, de biztosan megfeledkezik a
kötelességéről. Most lecsukatom öt napra, és szeretném, ha a száraz
kenyér meg a víz mellett belátná, hogy a büntetés nem bosszú, hanem
csupán nevelési eszköz, amely a megbüntetett katona épülését és
javulását szolgálja.
Már régen kapitánynak kellett volna lennie, de hiába volt oly óvatos a
nemzetiségi kérdésben, nem léptették elő, mert a feljebbvalóival
szemben mindig a legőszintébben lépett fel, és a szolgálati viszonyban
nem ismerte a talpnyalást.
Ez maradt meg benne a dél-csehországi paraszt jelleméből: egy ottani
faluban született, fekete erdők és halastavak között.
Ha a katonákhoz igazságos volt is, és nem gyötörte őket, meg kell még
említenünk egy sajátos jellemvonását. Gyűlölte a szolgáit, mert olyan
szerencséje volt, hogy mindig a legutálatosabb, legkibírhatatlanabb
puccert kapta.
Szájon verte, pofozta, rábeszéléssel és tettekkel próbálta nevelni a
puccerjeit, akiket nem tartott katonának. Reménytelenül küzdött velük
éveken át, állandóan cserélgette őket, s a végén így sóhajtott fel: „Megint
egy ilyen aljas barmot kaptam.” Tisztiszolgáit valamiféle alacsonyabb
rendű élőlényeknek tekintette.
Bolondult az állatokért. Volt egy harzi kanárija, egy angóramacskája és
egy szálkásszőrű pincsikutyája. S a szolgái, akik sorra váltogatták
egymást nála, nem bántak rosszabbul ezekkel az állatokkal, mint Lukáš
főhadnagy a szolgáival, ha azok valami disznóságot követtek el.
A kanárit éheztették, az egyik szolga kiütötte az angóramacska fél
szemét, a szálkásszőrű pincsit nyakra-főre ütlegelték, s végül Švejk egyik
elődje kivitte szegényt a pankráci pecérhez, és elpusztíttatta, nem
sajnálva e célra tíz koronát a saját zsebéből. Aztán egyszerűen jelentette
a főhadnagynak, hogy a kutya séta közben megszökött tőle, s másnap
már masírozott is a századával a gyakorlótérre.
Amikor Švejk szolgálattételre jelentkezett Lukášnál, a főhadnagy bevitte a
szobába, és így szólt hozzá: - Magát Katz tábori lelkész úr ajánlotta
nekem, és szeretném, ha nem hozna szégyent erre az ajánlásra. Volt már
egy tucat szolgám, és egy se melegedett meg nálam. Figyelmeztetem
magát, hogy szigorú vagyok, és kíméletlenül megbüntetek minden
gazemberséget és hazugságot. Megkövetelem, hogy mindig igazat
mondjon, és szó nélkül teljesítse minden parancsomat. Ha azt mondom:
„Ugorjon bele a tűzbe”, akkor bele kell ugornia, akár tetszik, akár nem.
Hová bámul?
Švejk eddig érdeklődve nézte oldalt a falat, amelyen a kanári kalitkája
lógott, s most a főhadnagyra fordította jámbor szemét, és kedves, jóságos
hangon így felelt: - Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy az ott egy
harzi kanári.
S miközben így megakasztotta a főhadnagy szónoklatának áradatát, Švejk
katonásan állt előtte, meg se rezzent, egyenesen a szemébe nézett.
A főhadnagy szeretett volna élesen válaszolni, de látva Švejk ártatlan
arckifejezését, csak ennyit mondott: - A tábori lelkész úr azzal konferálta
be magát, hogy maga egy nagy hülye, és azt hiszem, nem tévedett.
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy a tábori lelkész úr tényleg
nem tévedett. Amikor a tényleges időmet szolgáltam, hülyeség miatt
kiszuperáltak, méghozzá notórius hülyeségért. Tőlünk az ezredből két
embert küldtek el emiatt, engem és még egy kapitányt, a von Kaunitz
urat. Ez kérem, főhadnagy úr, tisztesség ne essék szólván, amikor az
utcán ment, folyton az orrát túrta, egyszerre a bal orrlyukát a bal kezével
és a másikat a jobb kezével, és amikor gyakorlatra jött velünk, mindig
odaállított minket, mintha defilíroznánk, és azt mondta: „Katonák, öö,
jusson eszetekbe, öö, hogy máma szerda van, mert holnap csütörtök lesz,
öö.”
Lukáš főhadnagy vállat vont, mint az olyan ember, aki nem találja meg
hirtelen a kellő szavakat egy bizonyos gondolati tartalom kifejezésére.
Švejket megkerülve elment az ajtótól a szemközti ablakig, aztán megint
vissza, miközben Švejk, aszerint hogy éppen hol volt a főhadnagy, „reksz-
sautot” vagy „linksz-sautot”76 csinált, de oly intenzíven ártatlan arccal,
hogy a főhadnagy lesütötte a szemét, s a szőnyegre bámulva mondott
valamit, ami a legtávolabbi kapcsolatban sem állott Švejknek a hülye
kapitányról tett megjegyzésével: - Igen, nálam rendnek, tisztaságnak kell
lenni, és nem szabad hazudni nekem. Szeretem a becsületességet. A
hazugságot gyűlölöm, és könyörtelenül büntetem, meg vagyok értve?
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy meg tetszik értve lenni.
Nincsen rosszabb annál, mint amikor az ember hazudik. Ahogy elkezd
belekeveredni, máris el van veszve. Egy faluban, Pelhøimov mellett volt
egy Marek nevű tanító, aki a Špera erdész lánya után járt, és ez az erdész
megüzente neki, hogy ha kimegy randevúzni a lánnyal az erdőbe, és ő
rajtacsípi, akkor sörét helyett sóra tölti a puskáját, és a fenekébe lő neki.
A tanító visszaüzente, hogy nem igaz az egész, de egyszer megint, amikor
a lánnyal volt randevúja, az erdész megtalálta őt, és már hozzá is akart
látni a beígért művelethez, de ő kimagyarázta magát, hogy csak bokrétát
szed, aztán meg, hogy bogarakat akart gyűjteni, és úgy belegabalyodott,
hogy a végén megesküdött rá, mert annyira be volt gyulladva, hogy ő
csapdát akart állítani a nyulaknak. Erre ez a kedves erdész fogta őt, és
bevitte a csendőrőrszobára, onnan pedig bíróság elé került, és a tanítót
kis híján lecsukták. Ha megmondta volna a tiszta igazat, akkor csak azt a
sót kapta volna a fenekébe. Énnekem az a véleményem, hogy mindig az a
legjobb, ha az ember mindent bevall, és őszinte, és ha már elkövetett
valamit, odamegy, és azt mondja: „Alázatosan jelentem, hogy elkövettem
ezt meg ezt.” És a becsületesség, amit mondani tetszett, az is nagyon
76
„Jobbra nézz”-t, „balra nézz”-t.
szép dolog, mert az ember mindig azzal jut a legtovább. Mint ahogy
ezeknél a gyaloglóversenyeknél szokott lenni. Mihelyst svindlizni és
szaladni kezd az ember, mindjárt ki van zárva a versenyből. Így járt az én
unokatestvérem is. A becsületes embert mindenütt megbecsülik és
tisztelik, az ilyen ember meg van elégedve magával, és úgy érzi, mintha
újjászületne, amikor este lefekszik, és azt mondhatja: „Máma megint
becsületes voltam.”
E beszédet hallgatva, Lukáš főhadnagy már régen leült, Švejk bakancsát
bámulta, s ezt gondolta magában: „Uramisten, hisz gyakran én magam is
ugyanilyen hülyeségeket beszélek, csak az a különbség, hogy más
formában adom elő.”
Mindazonáltal nem akarván elveszteni a tekintélyét, így szólt Švejkhez,
amikor ez végre elhallgatott:
- Nálam legyen kipucolva a bakancsa, rendben az uniformisa,
szabályszerűen felvarrva a gombjai, és általában úgy nézzen ki, mint egy
katona, nem pedig mint valami civil csavargó. Különös, hogy maguk
egyáltalán nem tudják katonásan tartani magukat. Az összes szolgáim
közül csak egynek volt harcoshoz illő külseje, s a végén ellopta a
díszegyenruhámat, és eladta a Zsidóvárosban.
Elhallgatott, majd sorra megmagyarázta Švejknek a kötelességeit, főként
azt hangsúlyozva, hogy hűségesnek kell lennie, és sehol sem szabad
beszélnie arról, ami itthon történik.
- Hozzám hölgyvendégek járnak - tette hozzá -, van, amelyik itt marad
éjszakára is, ha reggel nem vagyok szolgálatban. Ilyenkor ágyba hozza
nekünk a kávét, ha csengetek, megértette?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megértettem, mert ha
váratlanul mennék oda az ágyhoz, az esetleg kellemetlen lenne
valamelyik hölgynek. Egyszer én is felvittem egy kisasszonyt a lakásomra,
és a takarítónő ágyba hozta nekünk a kávét, éppen amikor a legjobban
szórakoztunk. Úgy megijedt, hogy leöntötte az egész hátamat, és még azt
mondta: „Adjon isten jó reggelt.” Én tudom, hogy mi illik és való, ha egy
hölgy alszik valahol.
- Jól van, Švejk, a hölgyekkel szemben mindig rendkívül tapintatosan kell
viselkednünk - mondta a főhadnagy, immár jobb hangulatban, mert a szó
arra a tárgyra terelődött, amely minden szabad idejét kitöltötte a
kaszárnya, a gyakorlótér és a kártya között.
A nők vittek lelket a lakásába. Ők tették otthonossá. Jó néhány tucat
megfordult már itt közülük, és itt-tartózkodásuk alatt sokan igyekeztek
különböző apróságokkal kidíszíteni a lakást.
Egy kávéház-tulajdonos felesége, aki két teljes hetet töltött a
főhadnagynál, amíg a férjeura érte nem jött, bűbájos asztalterítőt horgolt
Lukášnak, ellátta minden alsóneműjét monogrammal, s talán egy
faliszőnyeg hímzését is befejezte volna, ha a férj fel nem dúlja ezt az idillt.
Egy másik hölgy, akiért három hét múlva jöttek el a szülei, női budoárrá
akarta átalakítani a főhadnagy hálószobáját, mindenütt különböző
csecsebecséket és vázácskákat helyezett el, s az ágy fölé egy őrzőangyal
képét akasztotta.
A hálószoba és az ebédlő minden sarkán megérződött a női kéz, amely a
konyhába is behatolt: itt a legkülönbözőbb konyhai felszerelések és
edények voltak láthatók, egy gyáros szerelmes feleségének bőkezű
ajándékai; ez az asszony magával hozott a szenvedélyén kívül egy
mindentudó zöldség- és káposztaszeletelő gépet, egy prézlidarálót, egy
májdarabolót, lábasokat, fazekakat, serpenyőket, főzőkanalakat és a jó
isten tudja, még mit.
Egy hét múlva azonban eltávozott, mert nem tudott megbékélni azzal a
gondolattal, hogy a főhadnagynak rajta kívül még van vagy húsz másik
szeretője, akik határozottan befolyásolták az egyenruhába bújt hím
képességeit.
Lukáš főhadnagy kiterjedt levelezést is folytatott, kedveseinek fényképei
egy egész albumot töltöttek meg, és volt egy ereklyegyűjteménye is,
minthogy az utóbbi két évben bizonyos fetisiszta hajlamok fejlődtek ki
benne. Volt néhány női harisnyakötője, sokféle bűbájos, hímzett női
nadrágja, három áttetsző, könnyű finom kombinéja és batiszt
zsebkendője, sőt még egy fűzője és néhány harisnyája is.
- Ma szolgálatban vagyok - mondta Lukáš -, csak éjszaka jövök haza,
vigyázzon mindenre, és tegye rendbe a lakást. A legutóbbi szolgám ma
kiment a frontra egy menetszázaddal a gazembersége miatt.
Miután közölte utasításait a kanárira és az angóramacskára vonatkozóan,
eltávozott, nem mulasztva el azonban, hogy az ajtóból még néhány szót
ejtsen a becsületességről és a rendről.
Távozása után Švejk mindent a legnagyobb rendbe tett a lakásban,
úgyhogy amikor Lukáš főhadnagy éjszaka hazajött, bátran jelenthette
neki:
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy minden rendben van, csak
a macska viselkedett pimaszul, és felfalta a kanárit.
- Hogyhogy? - mennydörögte a főhadnagy.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, a dolog így történt: én tudtam,
hogy a macskák nem szeretik a kanárikat, és bántják őket. Ezért én össze
akartam ismertetni őket, hogy abban az esetben, ha ez a bestia
megpróbálkozna valamivel, én mindjárt kiporolhassam a bundáját, hogy
amíg él, ne felejtse el, hogy egy kanárival hogy kell viselkedni, mert én
nagyon szeretem az állatokat. Minálunk a házban van egy kalapos, és ez
úgy bedresszírozta a macskáját, hogy ez a macska felfalt neki azelőtt
három kanárit, és most már egyet se, és a kanári akár rá is ülhet. Én is
meg akartam ezt próbálni, és kivettem a kanárit a kalitkából, és
odaadtam, hogy szagolja meg, és még mielőtt észbe kaptam volna, ez a
majom leharapta neki a fejét. Én igazán nem vártam tőle ilyen
gorombaságot. Még ha egy veréb lett volna, óberlajtnant úr kérem, akkor
nem szólnék semmit, de egy ilyen szép kis kanári, harzi fajta. És még
milyen mohón zabálta a tollaival együtt, és közben dorombolt a
gyönyörűségtől. Azt mondják, hogy a macskák nincsenek zeneileg
kiművelve, és nem bírják hallgatni, amikor a kanári énekel, mert ezek a
bestiák nem értenek ahhoz. Én aztán leszidtam azt a macskát, de isten
őrizz, hogy csináltam volna vele valamit, és vártam a főhadnagy urat,
hogy tessék elhatározni, hogy mit kapjon ezért ez a dög, ez a rühes.
Elbeszélése közben Švejk olyan őszintén nézett a főhadnagy szemébe,
hogy Lukáš, aki először holmi durva szándékkal közelebb lépett hozzá,
most visszahúzódott, leült egy székre, és megkérdezte:
- Mondja, Švejk, maga tényleg ilyen hatökör?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte ünnepélyesen Švejk -,
tényleg! Kiskoromtól fogva ilyen pechem van. Mindig arra törekszek, hogy
megjavítsak valamit, hogy jót tegyek, és sose jön ki belőle más, csak
valami kellemetlenség nekem is meg a társaságomnak is. Én igazán össze
akartam ismertetni ezt a két állatot, hogy értsék meg egymást, és nem
tehetek róla, hogy az egyik felfalta a másikat, és fuccs volt az
ismeretségnek. A Štupart házban évekkel ezelőtt egy macska még egy
papagájt is felfalt, mert ez a papagáj kinevette őt és utánozta a
nyávogását. De a macskáknak nagyon szívós élete van. Ha azt tetszik
parancsolni, hogy végezzem ki, akkor muszáj lesz, hogy az ajtó között
törjem ketté, mert máskülönben nem adja ki a páráját.
És Švejk a legártatlanabb arccal s kedves, jámbor mosolyával előadta a
főhadnagynak a macskák kivégzésének különböző módozatait,
amelyeknek a puszta végighallgatása is kétségkívül az őrültekházába
juttatott volna egy állatvédő egyesületet.
Közben olyan szakértelemről tett tanúságot, hogy Lukáš főhadnagy
elfelejtette a haragját, és megkérdezte:
- Maga ért az állatokhoz? Van érzéke hozzájuk, és szereti őket?
- Legjobban a kutyákat szeretem - mondta Švejk -, mert ez nagyon
jövedelmező üzlet annak, aki jól el tudja adni őket. Én ilyesmire nem
voltam képes, mert én mindig becsületes vagyok, de mégis jöttek hozzám
az emberek, hogy valami dögöt adtam el nekik egy fajtiszta és
egészséges kutya helyett, mintha minden kutyának muszáj volna
fajtisztának és egészségesnek lenni. És mindenki mindjárt pedigrét akart,
úgyhogy muszáj voltam nyomatni ilyen pedigréket, hogy valami korcs
dögből, amelyik a košíøei téglaégetőben született, az Arnim von Barnheim
bajorországi kutyatelepének a legfajtisztább nemes kutyáját csináljam. És
tényleg, az emberek mindjárt örültek, hogy milyen jól sikerült, és most
egy fajtiszta állatjuk van otthon, és én ajánlhattam nekik akár egy
vršovicei spiccet mint borzebet, ők csak csodálkoztak, hogy egy ilyen ritka
kutya, amelyik egészen Németországból való, mért szőrös, és mért nem
görbe a lába. Ezt minden kutyatenyészetben így csinálják, a főhadnagy úr
csak nézne, hogy milyen csalásokat csinálnak ezekkel a pedigrékkel a
nagy kutyatelepeken. Olyan kutya, amelyik elmondhatná magáról, hogy:
„Én egy fajtiszta dög vagyok”, igazán nagyon kevés van. Vagy az anyja
adta össze magát egy szörnyeteggel, vagy a nagymamája, vagy pedig
több apja volt neki, és mindegyiktől örökölt valamit. Az egyiktől a fülét, a
másiktól a farkát, megint egy másiktól a pofaszőrét, a harmadiktól az
orrát, a negyediktől a csámpás lábát, az ötödiktől a nagyságát, és ha volt
neki ilyen apja egy tucat, akkor a főhadnagy úr elképzelheti, hogy egy
ilyen kutya hogy néz ki. Én egyszer vettem egy ilyen kutyát, Balabánnak
hívták, ez olyan randa volt a sok apja után, hogy az összes kutyák
elkerülték, és én szánalomból vettem meg, hogy olyan elhagyatott. Aztán
mindig otthon ült a sarokban, és nagyon szomorú volt, úgyhogy el
kelletett adjam őt, mint szálkás-szőrű pincsit. A legtöbbet kínlódtam, amíg
átfestettem, hogy olyan fröcskölt szürke színe legyen. Aztán egészen
Morvába lekerült a gazdájával, és azóta nem láttam őtet.
A főhadnagyot kezdte nagyon érdekelni ez a kutyászati előadás, s így
Švejk zavartalanul folytathatta:
- A kutyák nem tudják saját maguk befesteni a hajukat, mint a hölgyek,
erről mindig annak kell gondoskodni, aki el akarja adni őket. Amikor a
kutya olyan öreg, hogy egészen ősz, és mint egyéves kölyköt tetszik
akarni eladni, sőt ha egy ilyen nagyapát kilenc hónaposnak tetszik
mondani, akkor tessék durranóezüstöt vásárolni, vízben feloldani, és
feketére festeni vele, hogy úgy nézzen ki, mintha új volna. Hogy
megerősödjön, tessék arzénikummal tömni, mint egy lovat, és a fogát
tessék smirglipapírral dörzsölni, olyannal, amilyennel a rozsdás késeket
pucolják. És mielőtt el tetszik vinni őt eladásra valami vevőnek, tessék
neki szilvóriumot tölteni a pofájába, hogy a kutya berúgjon egy kicsit, és
mindjárt eleven és fürge lesz tőle, vidáman ugat, és mindenkivel
barátkozik, mint egy részeg városi tanácsnok. De a legfőbb, óberlajtnant
úr kérem, ez: beszélni kell az emberekbe, óberlajtnant úr, olyan sokáig
kell beszélni a hasukba nekik, hogy a vevő egészen lüke legyen tőle. Ha
valaki egy rattlert akar vásárolni a főhadnagy úrtól, és a főhadnagy úrnak
nincs otthon csak valami vadászkutyája, akkor a főhadnagy úrnak tudni
kell rábeszélni azt az embert, hogy a rattler helyett azt a vadászkutyát
vigye magával, és ha véletlenül csak egy rattler van otthon, és valaki egy
harapós német dogot jön venni házőrzőnek, akkor a főhadnagy úrnak úgy
meg kell őt kavarni, hogy a zsebében vigye el azt a törpe rattlert a dog
helyett. Mikor én egyszer régen állatkereskedéssel foglalkoztam, eljött
hozzám egy hölgy, hogy a papagája kirepült a kertbe, és valami fiúcskák
éppen indiánosdit játszottak a villa előtt, és megfogták a papagájt, és az
összes tollait kitépdesték a farkából, és feldíszítették vele magukat, mint
a rendőrök. És a papagáj ettől a szégyentől, hogy farok nélkül maradt,
egészen megbetegedett, és az állatorvos valami porokkal betette neki az
ajtót. Szóval azt mondja, venni akar most egy papagájt, de egy rendeset,
nem egy olyan gorombát, aki csak káromkodni tud. Mit tehettem volna,
nem volt otthon semmilyen papagájom, és nem is tudtam egynek se a
címét. Csak egy harapós bulldogom volt a háznál, egy teljesen vak állat.
És ezért, óberlajtnant úr, kérem, délután négy órától este hét óráig
muszáj voltam beszélni a hölgynek, amíg a papagáj helyett megvette ezt
a vak bulldogot. Nehezebb dolog volt, mint valami diplomáciai helyzet, és
amikor elment, még mondtam is: „Na, ennek próbálják meg levágni a
farkát azok a fiúk”, és aztán többet nem találkoztam ezzel a hölggyel,
mert el kellett költözzek Prágából a bulldog miatt, mert a kutya
megharapta az egész házat. Most már el tetszik hinni, óberlajtnant úr,
kérem, hogy nagyon nehéz egy rendes állatot kapni?
- Én nagyon szeretem a kutyákat - mondta a főhadnagy -, néhány
bajtársam, aki a fronton van, kutyát tart magának, és azt írták, hogy egy
ilyen hűséges, odaadó állat társaságában nagyon jól telik a háború.
Szóval maga jól ismer minden kutyafajtát, és remélem, hogy ha nekem is
volna kutyám, rendesen gondozná. Maga szerint melyik a legjobb fajta?
Persze olyan kutyára gondolok, amelyik társaságot nyújt. Egyszer volt egy
szálkásszőrű pincsim, de nem tudom...
- Énszerintem, óberlajtnant úr, kérem, a szálkásszőrű pincsi nagyon
kedves kutya. Igaz, nem mindenkinek tetszik, éppen, mert szálkás és
olyan kemény szőr van a pofáján, hogy úgy néz ki, mint egy börtönből
szabadult gonosztevő. Olyan csúnya, hogy az már szép, és amellett okos.
Egy ilyen hülye bernáthegyi elbújhat mellette. Még a foxterriernél is
okosabb. Én ismertem egyet...
Lukáš főhadnagy az órájára nézett, és félbeszakította Švejk beszédét:
- Most már késő van, ki kell aludnom magam. Holnap megint szolgálatban
leszek, úgyhogy az egész napot egy szálkásszőrű pincsi keresésének
szentelheti.
Lefeküdt, Švejk is végigdőlt a díványon a konyhában, s még elolvasta az
újságot, amelyet a főhadnagy hozott haza a kaszárnyából.
- Nahát - mondta maga elé Švejk, érdeklődéssel követve a napihírek
rovatát -, a szultán hadiéremmel tüntette ki Vilmos császárt, és én eddig
még kisezüstöt se kaptam...
Eszébe jutott valami, és felugrott. - Majd elfelejtettem...
Švejk bement a szobába a főhadnagyhoz, aki már mélyen aludt, és
felköltötte:
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem kaptam semmilyen
parancsot a macskára vonatkozólag.
S az álmos főhadnagy félálomban a másik oldalára fordult, és ezt
dörmögte: - Háromnapi laktanyafogság! - És tovább aludt.
Švejk halkan kiment a szobából, kihúzta a szerencsétlen macskát a dívány
alól, és így szólt hozzá: - Háromnapi laktanyafogságot kaptál, abtreten!
És az angóramacska visszabújt a dívány alá.

IV
Švejk éppen indulni készült hazulról, hogy utánajárjon valami szálkásszőrű
pincsinek, amikor egy fiatal hölgy becsengetett az ajtón, és Lukáš
főhadnagyot kereste. Két nehéz utazókoffer állt mellette, és Švejk még
meglátta a lépcsőn lefelé baktató hordár sapkáját.
- Nincs itthon - mondta keményen Švejk, de a fiatal hölgy már az
előszobában volt, és kategorikusan ráparancsolt: - Vigye be a koffert a
szobába.
- Azt a főhadnagy úr engedélye nélkül nem lehet - mondta Švejk -, a
főhadnagy úr meghagyta, hogy őnélküle semmit se szabad csináljak.
- Maga megőrült - kiáltotta a fiatal hölgy -, én vendégségbe jöttem a
főhadnagy úrhoz.
- Én erről egyáltalán nem tudok semmit - felelte Švejk -, a főhadnagy úr
szolgálatban van, csak éjszaka jön haza, és én parancsot kaptam, hogy
keressek egy szálkásszőrű pincsit. Semmiféle kofferről és hölgyről nem
tudok. Énvelem nem közöltek semmit, és így nem engedhetek be a
lakásba semmilyen idegen személyt, akit nem ismerek. Egyszer minálunk
az utcában a Bìlèický cukrászhoz beengedtek egy embert, és ez kinyitotta
a ruhásszekrényt és megszökött.
- Én nem gondolok kegyedről semmi rosszat - folytatta Švejk, látva, hogy
a fiatal hölgy kétségbeesetten sírva fakad -, de a nagysága semmi esetre
se maradhat itt, ezt muszáj, hogy belássa, mert az egész lakás énrám van
bízva, és minden apróságért én vagyok a felelős. Ezért még egyszer
felkérem kegyedet nagyon barátságosan, hogy ne tessék fölöslegesen
megerőltetni magát. Amíg nem kapok rá parancsot a főhadnagy úrtól, a
saját édestestvéremet se ismerem. Én igazán sajnálom, hogy így kell
beszéljek kegyeddel, de a katonaságnál rendnek muszáj lenni.
Közben a fiatal hölgy egy kissé összeszedte magát. Retiküljéből kivett egy
névjegyet, ceruzával ráfirkantott néhány sort, beletette egy bájos kis
borítékba, és tört hangon így szólt: - Vigye ezt el a főhadnagy úrnak, én
addig itt várom a választ. Itt van öt korona útiköltség.
- Abból nem lesz semmi - felelte Švejk, megsértve a váratlan vendég
makacsságától -, tessék megtartani azt az öt koronát, itt van a széken, és
ha úgy tetszik, jöjjön velem a kaszárnyáig, amíg beviszem a levelét, és
választ hozok. De hogy itt tessék várni közben, arról szó se lehet.
E szavak után bevonszolta a kofferokat az előszobába, s a kulcsokkal
csörömpölve, mint valami várkastély kulcsárja, sokatmondóan így szólt az
ajtóból: - Zárunk.
A fiatal hölgy reményvesztetten kiment a folyosóra, Švejk bezárta az
ajtót, és előreindult. A vendég tipegve futott utána, mint egy kiskutya, s
csak akkor érte utol, amikor Švejk bement egy trafikba cigarettát
vásárolni.
Ettől fogva a hölgy Švejk mellett haladt, és megpróbált szóba elegyedni
vele:
- Biztos, hogy át fogja adni?
- Átadom, ha mondtam.
- És meg fogja találni a főhadnagy urat?
- Azt nem tudom.
Megint némán mentek egymás mellett, míg jó idő múlva a hölgy ismét
meg nem szólalt:
- Szóval azt hiszi, hogy nem fogja megtalálni a főhadnagy urat?
- Azt nem hiszem.
- És mit gondol, hol lehet?
- Azt nem tudom.
Ezzel jó időre megint megszakadt a beszélgetés, aztán a fiatal, hölgy egy
kérdéssel újra kezdte:
- Nem vesztette el azt a levelet?
- Eddig még nem vesztettem el.
- Szóval biztosan át fogja adni a főhadnagy úrnak?
- Biztosan.
- És meg fogja találni?
- Mondtam már, hogy nem tudom - felelte Švejk -, csodálom, hogy
egyesek hogy tudnak olyan kíváncsiak lenni, és folyton ugyanazt
kérdezni. Ez olyan, mintha én minden második embert leállítanék az
utcán, és megkérdezném tőle, hogy hányadika van máma.
Ezzel kudarcba fúlt a fiatal hölgy utolsó kísérlete is, hogy beszélgetésbe
elegyedjen Švejkkel, s a további utat néma hallgatásban tették meg a
kaszárnyáig. Švejk csak a kaszárnya előtt szólalt meg, kérve a fiatal
hölgyet, hogy várjon rá, s azután diskurálni kezdett a háborúról a kapuban
álló katonákkal, ami kétségkívül borzasztóan megörvendeztette az ifjú
hölgyet, őnagysága ugyanis idegesen járkált fel-alá a járdán, és nagyon
szerencsétlen arcot vágott, amikor látta, hogy Švejk rendületlenül
folytatja előadását, oly bárgyú arckifejezéssel, amilyet egy fényképen is
látni lehetett „A világháború krónikája” legutóbbi számában, a következő
cím alatt: „Az osztrák trónörökös beszélgetése két pilótával, akik lelőttek
egy orosz repülőgépet.”
Švejk leült a kapu melletti lócára, és kifejtette, hogy a kárpáti arcvonalon
összeomlott az osztrák hadsereg támadása, másrészt viszont Przemyœl
parancsnoka, Kusmanek tábornok megérkezett Kijevbe, ugyanakkor
Szerbiában feladtunk tizenegy támaszpontot, és a szerbek most már nem
sokáig fogják bírni a futást katonáink után.
Azután belebocsátkozott az egyes híresebb csaták bírálatába, és mintha
újból feltalálta volna a spanyolviaszt, közölte, hogy egy minden oldalról
bekerített alakulatnak meg kell adnia magát.
Mikor már eleget beszélt, úgy vélte, helyénvaló, ha visszamegy a
kétségbeesett hölgyhöz, és megmondja neki, hogy rögtön jön, ne sétáljon
el sehová, majd felment az irodába, s ott megtalálta Lukáš főhadnagyot,
aki éppen egy hadnagy lövészárokrajzán próbált eligazodni, és szemére
vetette a hadnagynak, hogy nem ért a rajzoláshoz, és fogalma sincs a
mértanról.
- Látja, így kell ezt rajzolni. Ha egy adott egyenesre merőlegest kell
állítanunk, úgy húzzuk meg, hogy a két vonal derékszöget alkosson. Érti?
Így aztán rendes irányba viszi tovább a lövészárkot, nem pedig az
ellenség felé. Hatszáz méterre marad tőle. De ahogy maga rajzolta, a mi
állásaink belemennek az ellenséges vonalba, és a lövészárkait
merőlegesen ráállítja az ellenségre, pedig magának ide egy tompaszög
kell. Ez csak egyszerű, nem?
És a tartalékos hadnagy, aki civilben bankpénztáros volt, nagyon
szerencsétlenül hajolt a tervrajzok fölé, semmit se értett az egészből, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Švejk odalépett a főhadnagyhoz:
- Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy egy hölgy ezt a levelet küldi
a főhadnagy úrnak, és választ vár - közben sokatmondóan és bizalmasan
kacsintott egyet.
A levél tartalma nem tett kedvező benyomást a főhadnagyra:
Lieber Heinrich! Mein Mann verfolgt mich. Ich muss unbedingt bei Dir
ein paar Tage gastieren. Dein Bursch ist ein grosses Mistvieh. Ich bin
unglücklich.
Deine Katy77
Lukáš főhadnagy felsóhajtott, kihívta Švejket a szomszédos, üres
irodahelyiségbe, becsukta az ajtót, s fel-alá kezdett járkálni az asztalok
között. Végül megállt Švejk előtt, és így szólt: - A hölgy azt írja, hogy
maga egy barom. Mit csinált vele?
- Én semmit se csináltam vele, óberlajtnant úr, jelentem alássan, én
nagyon illedelmesen viselkedtem, de ő mindjárt be akart telepedni a
lakásba. És mivelhogy a főhadnagy úr nem hagyott semmilyen parancsot,
nem engedtem ott maradni. Hozzá még két kofferral jött, mint aki
hazaérkezik.
A főhadnagy még egyszer hangosan felsóhajtott, és Švejk követte a
példáját.
- Mi ez? - kiáltott fenyegetően a főhadnagy.
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy ez egy nehéz eset. A Vojtìch
utcában két évvel ezelőtt beköltözött egy kárpitoshoz valami kisasszony,
és ő nem tudta kitenni a lakásból, és meg kellett hogy mérgezze a nőt is,
meg saját magát is világítógázzal, és így vége volt a murinak. A nőkkel
mindig baj van. Én átlátok rajtuk.
- Nehéz eset - ismételte meg Švejk szavait a főhadnagy, és még sohasem
mondott ilyen mélységes igazságot. A kedves Jindøich kétségkívül benne
volt a pácban. Egy férjtől üldözött feleség beállít hozzá néhány napos
vendégeskedésre, éppen most, amikor Micekné őnagysága nemsokára
megjön Tøeboòból, hogy három napon keresztül ismét részeltesse a
főhadnagyot mindabban, amiben rendszeresen részelteti
negyedévenként, ha felutazik Prágába bevásárolni. Aztán holnaputánra
egy úrilány van megbeszélve, aki egy egész heti tépelődés után
feltétlenül megígérte Lukášnak, hogy odaadja magát, mert a jövő
hónapban férjhez kell mennie egy mérnökhöz.
A főhadnagy most lehorgasztott fővel ült egy asztalon, hallgatott, és
gondolkozott, de egyelőre semmit se tudott kitalálni, végül leült a székre,
borítékot, papírt vett elő, és egy hivatalos űrlapra a következőket írta:
Drága Katy! Szolgálatban este 9-ig. Tízre otthon vagyok. Kérlek,
érezd magad otthon nálam. Ami a legényemet, Švejket illeti,
megparancsoltam neki, hogy mindenben álljon szolgálatodra.
A te Jindřiched
- Ezt a levelet - mondta a főhadnagy - átadja a nagyságos asszonynak.
Megparancsolom, hogy tisztelettudóan és tapintatosan viselkedjék vele
szemben, és teljesítse minden kívánságát, a nagyságos asszony minden
óhaja parancs legyen magának. Itt van száz korona, majd elszámol róla, a
nagyságos asszony talán leküldi valamiért, rendeljen neki ebédet,
vacsorát, satöbbi. Aztán vegyen három üveg bort és egy doboz Memphist,
77
Kedves Jindřich! Férjem üldöz. Feltétlenül nálad kell vendégeskednem néhány
napig. A legényed egy nagy barom. Szerencsétlen vagyok. A te Katyd
na. Egyelőre ennyi az egész. Most mehet, de még egyszer a lelkére
kötöm, hogy teljesítenie kell a nagyságos asszony minden kívánságát,
amit csak kiolvas a szeméből.
A fiatal hölgy már végképp letett arról, hogy valaha is viszontlátja Švejket,
s éppen ezért rendkívül meglepődött, amikor látta, hogy Švejk kijön a
kaszárnyából, és egy levéllel közeledik hozzá.
Švejk szalutált, átadta a levelet, és a következőket jelentette: - Az
óberlajtnant úr parancsba adta, hogy tisztelettudóan és tapintatosan
viselkedjek a nagyságos asszonnyal szemben, szolgáljam ki becsületesen,
és csináljak meg a nagyságos asszonynak mindent, amit csak kiolvasok a
szeméből. Az óberlajtnant úr megparancsolta, hogy etessem a nagyságos
asszonyt, és vegyek meg mindent, amit kívánni tetszik. Erre száz koronát
kaptam az óberlajtnant úrtól, de ebből még három üveg bort és egy
doboz Memphist kell vásároljak.
A főhadnagy levelétől őnagyságának visszatért az önbizalma, ami abban
nyilvánult meg, hogy ráparancsolt Švejkre, hozzon neki egy fiákért, s
amikor parancsa teljesült, felküldte Švejket a bakra a fiákeres mellé.
Hazamentek. Otthon aztán a fiatal hölgy pompásan alakította a
háziasszony szerepét. Švejknek be kellett vinnie a kofferokat a
hálószobába, a szőnyegeket ki kellett porolnia az udvaron, s a hölgy igen
nagy haragra lobbant egy kis pókháló miatt, amit a tükör mögött talált.
Minden jel arra mutatott, hogy őnagysága tartósan be akarja ásni magát
e meghódított állásba.
Švejk izzadt. Kiverte a szőnyegeket, de őnagyságának még eszébe jutott,
hogy a függönyöket is le kell venni és ki kell porolni. Azután
megparancsolta Švejknek, hogy mossa le az ablakokat a szobában és a
konyhában. Azután kezdte átrendezgetni a bútorokat, de rendkívül
idegesen, és amikor Švejk már mindent áthurcolt az egyik sarokból a
másikba, őnagyságának nem tetszett a szoba, újabb kombinációkba
kezdett, és új elrendezéseket agyalt ki.
Mindent a feje tetejére állított a lakásban, de fészekrakó energiája
lassacskán kimerült, és a szörnyű dúlás véget ért.
Még csak tiszta ágyneműt vett elő a fehérneműszekrényből, saját kezűleg
áthúzta a párnákat és dunnákat, s e művelet közben világosan látszott
rajta az ágy iránti bensőséges szeretet, amely orrcimpáinak érzéki
remegésében jutott kifejezésre.
Azután elküldte Švejket ebédért és borért. Mielőtt Švejk visszatért volna,
áttetsző pongyolát vett magára, ami rendkívül bájossá és csábítóvá tette.
Ebédnél megivott egy üveg bort, elszívott egy csomó Memphist, mialatt
Švejk a konyhában komiszkenyeret falatozott, egy pohár édes pálinkába
mártogatva.
- Švejk - hallatszott a hálószobából -, Švejk!
Švejk kinyitotta az ajtót, és meglátta az ifjú hölgyet, amint igéző
tartásban fekszik a párnákon.
- Jöjjön közelebb!
Švejk odalépett az ágyhoz, s a fiatal hölgy sajátos mosollyal végigmérte
erőteljes alakját és izmos combjait.
Majd az ifjú hölgy félrehajtotta a könnyű pongyolát, amely mindent
eltakart és rejtve tartott, s szigorúan így szólt: - Vegye le a bakancsát és a
nadrágját. Mutassa...
S így történt, hogy Švejk, a derék katona, őszintén jelenthette a
főhadnagynak, amikor ez hazajött a kaszárnyából: - Óberlajtnant úrnak
alázatosan jelentem, hogy teljesítettem a nagyságos asszony minden
kívánságát, és becsületesen kiszolgáltam, ahogy meg tetszett
parancsolni.
- Köszönöm, Švejk - mondta a főhadnagy -, és sok kívánsága volt a
nagyságos asszonynak?
- Volt vagy hat - felelte Švejk -, most alszik, mint akit fejbe vertek, úgy
kimerült az úton. Mindent megcsináltam neki, amit csak kiolvastam a
szeméből.

V
Mialatt a Dunajec és a Raba menti erdőkre támaszkodó csapattömbök
gránátesőben álltak, s a nagy kaliberű ágyúk egész századokat
morzsoltak fel és szórtak szét a Kárpátokban, mialatt a láthatár minden
hadszíntéren falvak és városok lángjaitól vöröslött, Lukáš főhadnagy és
Švejk igen kellemetlen idillben élt a hölggyel, aki megszökött a férjétől, és
most a háziasszonyt játszotta.
Mikor a hölgy sétálni ment, Lukáš főhadnagy haditanácsot ült Švejkkel,
hogy miképpen szabadulhatnának meg tőle.
- A legjobb lenne, óberlajtnant úr, kérem - mondta Švejk -, ha a férje,
amelyiktől megszökött, és most keresi, mint ahogy mondani tetszett,
hogy benne van abban a levélben, amit az óberlajtnant úrnak hoztam,
megtudná, hogy hol van, és érte jönne. Táviratot kell küldeni neki, hogy a
főhadnagy úrnál tartózkodik, és itt átvehető. Všenoryban volt tavaly egy
ilyen eset egy villában. De akkor a nő saját maga küldte a táviratot az
urának, és ez eljött érte, és mind a kettőjüket felpofozta. Azok mind a
ketten civilek voltak, de ez az úr egy tiszttel nem fog merni kikezdeni.
Különben is, az óberlajtnant úr egyáltalán nem bűnös, mert senkit se
tetszett meghívni, és amikor az asszony megszökött, a saját szakállára
csinálta. Meg tetszik látni, hogy egy ilyen távirat nagyon jó szolgálatot
tesz. És ha le is esik egypár pofon...
- Nagyon intelligens ember - szakította félbe Lukáš főhadnagy -, ismerem,
komló-nagykereskedő. Feltétlenül beszélnem kell vele. Táviratozok neki.
A távirat, amelyet feladott, rendkívül tömör és tárgyilagos volt: „Nejének
jelenlegi címe...” s itt Lukáš főhadnagy lakcíme következett.
Így történt, hogy Katy őnagyságát kellemetlen meglepetés érte, amikor az
ajtón berontott a komló-nagykereskedő. A férj nagyon óvatos és
aggodalmas képet vágott, amikor Katy őnagysága, aki e pillanatban sem
vesztette el a lélekjelenlétét, bemutatta egymásnak a két urat: - Férjem...
Lukáš főhadnagy úr. - Más nem jutott az eszébe.
- Parancsoljon helyet foglalni, Wendler úr - kínálta meg székkel Lukáš
főhadnagy igen szívélyesen, s elővette zsebéből a cigarettatárcáját -,
dohányzik?
Az intelligens komló-nagykereskedő illedelmesen kivett egy cigarettát,
majd kifújva száján a füstöt, megfontoltan így szólt:
- Rövidesen kimegy az első vonalba, főhadnagy úr?
- Kértem áthelyezésemet a budějovicei 91-es ezredbe, és valószínűleg oda
is kerülök, amint végeztem az egyéves önkéntesek iskolájával. Rengeteg
tisztre van szükségünk, manapság valamennyien észlelhetjük azt a
szomorú jelenséget, hogy sok fiatalember, aki igényt tarthat az egyéves
önkéntesi jogra, nem jelentkezik önkéntesnek. Inkább megmaradnak
közönséges bakának, semhogy igyekeznének kadéttá válni.
- A háború igen sokat ártott a komlóüzletnek, de én azt hiszem, hogy nem
tarthat sokáig - jegyezte meg a komló-nagykereskedő, hol a feleségére,
hol a főhadnagyra pillantva.
- Helyzetünk minden szempontból előnyös - mondta Lukáš főhadnagy -,
ma már senki sem kételkedik abban, hogy a háború a központi hatalmak
fegyvereinek győzelmével végződik. Franciaország, Anglia és Oroszország
túlságosan gyenge az osztrák-német-török gránittömbbel szemben. Igaz,
hogy egyes arcvonalakon jelentéktelen balsikereket szenvedtünk. Mihelyst
áttörjük azonban az orosz frontot a Kárpátok gerince és a Dunajec
középső folyása között, semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy ez a
háború végét fogja jelenteni. Hasonlóképpen, a franciákat a legrövidebb
időn belül egész Kelet-Franciaország elvesztése fenyegeti, továbbá a
német hadsereg bevonulása Párizsba. Ez abszolúte biztos. Azonkívül
szerbiai manővereink igen sikeresen folynak, és csapataink
visszavonulását, ami praktikusan csupán átcsoportosítást jelent, sokan
egész másként értelmezik, mint ahogy azt a feltétlen hidegvérűség
megköveteli a háborúban. A legrövidebb idő alatt tapasztalni fogjuk, hogy
a déli hadszíntéren végrehajtott manővereink, amelyek előre ki voltak
számítva, megtermik gyümölcsüket. Parancsoljon megtekinteni...
Lukáš főhadnagy finoman megérintette a komló-nagykereskedő vállát,
odavezette őt a frontok térképéhez, amely a falon lógott, s rámutatva az
egyes pontokra, elmagyarázta neki a helyzetet: - A keleti Beszkidek kiváló
hadműveleti támpontot képeznek számunkra. A kárpáti frontszakaszon,
ahogyan látni tetszik, igen erős támasszal rendelkezünk. Egy erős átütés
ezen a vonalon... és meg sem állunk Moszkváig. A háború előbb fog véget
érni, semmint képzelnők.
- És Törökország? - kérdezte a komló-nagykereskedő, azt hánytorgatva
magában, hogy miképp térhetne rá a tárgyra, amiért idejött.
- A törökök igen jól tartják magukat - felelte a főhadnagy, visszavezetve a
vendéget az asztalhoz -, Hali bej, a török parlament elnöke és Ali bej
megérkezett Bécsbe. A dardanellai török hadsereg főparancsnokává
Liman von Sanders tábornagyot nevezték ki. Goltz pasa
Konstantinápolyból Berlinbe utazott, és császárunk kitüntette Enver
pasát, Usedon pasa altengernagyot és Dzsevad pasa tábornokot. Aránylag
sok kitüntetés ilyen rövid idő alatt.
Egy darabig némán ültek egymással szemben, végül a főhadnagy úgy
érezte, hogy meg kell törnie a kínos csendet a következő szavakkal: -
Mikor érkezett, Wendler úr?
- Ma reggel.
- Végtelenül örvendek, hogy megtalált, és éppen itthon ért, mert
délutánonként mindig a kaszárnyába megyek, és éjszaka is szolgálatban
vagyok. Minthogy a lakás voltaképpen egész nap üres, módomban volt
felajánlani a nagyságos asszonynak a vendégszeretetemet. Itt senki sem
háborgatja prágai tartózkodása alatt. Régi ismerősök vagyunk, és így...
A komló-nagykereskedő köhintett: - Katy határozottan különös asszony,
főhadnagy úr, fogadja, kérem, legőszintébb köszönetemet mindazért,
amit érte megtett. Egyszerre csak eszébe jut, hogy ő Prágába utazik, se
szó, se beszéd, mert állítólag az idegeit kell kúráltatnia, én üzletileg úton
vagyok, hazamegyek, és a ház üres. Katynak hűlt helye.
Igyekezve lehetőleg nyugodt képet mutatni, ujjával megfenyegette az
asszonyt, s kényszeredetten mosolyogva csak ennyit kérdezett tőle: - Azt
hitted ugye, hogyha én úton vagyok, akkor te is utazhatsz? Arra persze
nem gondoltál...
Lukáš főhadnagy észrevette, hogy a beszélgetés kellemetlen irányba kezd
fordulni, ezért ismét a térképhez vezette az intelligens komló-
nagykereskedőt, és ujjával néhány aláhúzott helyre mutatva, így szólt: -
Elfelejtettem felhívni a figyelmét, egy rendkívül érdekes körülményre. Itt
van ez a délnyugat felé hajló hatalmas ív, ahol a hegyek csoportja egy
nagy hídfőt képez. Erre irányul a szövetségesek offenzívája. Ha elvágjuk
ezt a vasútvonalat, amely a hídfőt összeköti az ellenség fő védelmi
vonalával, akkor meg kell szakadnia az összeköttetésnek a jobbszárny és
a Visztula mentén felsorakozott északi hadsereg között. Világos, kérem?
A komló-nagykereskedő azt felelte, hogy őelőtte minden tökéletesen
világos, majd visszatért a helyére, s mivel tapintatos ember volt, és nem
akarta, hogy a főhadnagy célzásnak vegye előbbi megjegyzését, így szólt:
- A mi komlónk sok külföldi piacot elveszített a háború következtében.
Komlónk számára elveszett Franciaország, Anglia, Oroszország és a
Balkán. Olaszországba még szállítunk komlót, de tartok tőle, hogy
Olaszország is belekeveredik a dologba. Na de azután, ha majd győztünk,
mi fogjuk diktálni az árakat.
- Olaszország szigorúan megőrzi a semlegességét - vigasztalta a
főhadnagy -, ez egészen...
- Akkor miért nem ismeri el, hogy a hármasszövetség Ausztria-
Magyarországhoz és Németországhoz köti? - robbant ki hirtelen a komló-
nagykereskedő, akinek egyszerre a fejébe szállt minden: a komló, a
felesége, a háború. - Azt vártam, hogy Olaszország hadba vonul
Franciaország és Szerbia ellen. Akkor máris vége volna a háborúnak.
Nekem a raktárakban rohad a komlóm, a hazai kötések gyengék, az
export egyenlő a nullával, és akkor Olaszország megőrzi a semlegességét.
Mért újította meg velünk Olaszország még 1912-ben a hármas-
szövetséget? Hol van az olasz külügyminiszter, San Giuliano márki? Mit
csinál ez az úr? Alszik, vagy mi? Tudja, mekkora évi forgalmat csináltam
én a háború előtt, és mekkorát csinálok máma?
- Ne higgye, hogy nem követem az eseményeket - folytatta, s dühöngő
pillantást vetett a főhadnagyra, aki nyugodtan eregette a füstkarikákat,
egyiket a másik után, egymáson keresztül, Katy őnagysága rendkívüli
érdeklődésétől kísérve -, mért mentek vissza a németek a határra, amikor
már Párizs alatt álltak? Miért folynak megint a Maas és a Mosel között
kemény tüzérségi harcok? Tudja ön, hogy Combres-ban és Woewre-ben,
Marche mellett, leégett három sörgyár, amelyeknek évente több mint
ötszáz zsák komlót szállítottam? És a Vogézekben is leégett a
hartmannsweileri sörgyár, Mühlhausen mellett Niederaspachban is a föld
színével egyenlővé tették azt a hatalmas sörgyárat. Tessék, évi
ezerkétszáz zsák komló veszteség a cégem számára. A németek hatszor
verekedtek a belgákkal a klosterhoeki sörgyárért, tessék, elveszett évi
háromszázötven zsák komló.
Nem bírta folytatni az izgatottságtól, felállt, odalépett a feleségéhez, és
azt mondta. - Katy, te most azonnal hazajössz velem. Öltözködj.
- Engem borzasztóan felizgatnak ezek az események - mondta aztán
bocsánatkérő hangon -, régebben tökéletesen nyugodt voltam.
S mikor Katy kiment, hogy felöltözzön, a férj halkan így szólt a
főhadnagyhoz. - Nem ez az első eset, hogy ilyesmit művel. Tavaly
elutazott egy segédtanítóval, és csak Zágrábban találtam rá. Ebből az
alkalomból mindjárt csináltam a Zágráb városi sörgyárral egy kötést
hatszáz zsák komlóra... Hja, az egész Dél egy aranybánya volt. A mi
komlónk lement egész Konstantinápolyig. Ma félig tönkre vagyunk téve.
Ha még a kormány idehaza is korlátozza a sörgyártást, megkaptuk a
kegyelemdöfést.
Elfogadta Lukáš felkínált cigarettáját, rágyújtott, és kétségbeesetten
folytatta:
- Egyedül Varsó évi kétezerháromszázhetven zsák komlót rendelt. Ott a
legnagyobb sörgyár az Ágoston-rendieké. Az utazójuk minden évben
felkeresett. Bele kell őrülni. Még jó, hogy nincsenek gyerekeim.
Ez a logikus következtetés, amely a varsói Ágoston-rendi sörgyár
utazójának minden évi látogatásaiból eredt, egy kis halvány mosolyt csalt
a főhadnagy ajkára, a komló-nagykereskedő észrevette, s ezért tovább
magyarázott: - A soproni és nagykanizsai magyar sörgyárak évi átlagban
ezer zsák komlót rendeltek cégemtől az exportsörükhöz, amely egészen
Alexandriáig eljutott. Ma a blokád miatt tartózkodnak mindennemű
megrendeléstől. Harminc percenttel olcsóbban kínálom nekik a komlót, és
nem rendelnek egy zsákkal se. Pangás, mizéria, a csőd veszélye, és hozzá
még a házi gondok.
A komló-nagykereskedő elhallgatott, s a csendet csak Katy őnagysága
törte meg, útra készen visszatérve: - Mi lesz a kofferjaimmal?
- Majd elhozatjuk, Katy - mondta elégedetten a komló-nagykereskedő, aki
a végén még örült is, hogy botrányok és dühös jelenetek nélkül túljutott
az egészen -, legfőbb ideje, hogy elinduljunk, ha még vásárolni is akarsz
egyet-mást. A vonat kettő húszkor indul.
Mindketten barátságosan elbúcsúztak a főhadnagytól, és a komló-
nagykereskedőnek olyan jó kedve lett a dolog békés elintézése miatt,
hogy az előszobában búcsúzáskor azt mondta Lukášnak: - Ha, ne adj
isten, megsebesülne a harctéren, jöjjön el hozzánk üdülni. Nálunk a
leggondosabb ápolásban lesz része.
Miután visszatért a hálószobába, ahol Katy őnagysága felöltözködött az
útra, a főhadnagy négyszáz koronát talált a mosdón, a következő
cédulával együtt:
„Főhadnagy úr! Nem védett meg ettől a majomtól, az uramtól, ettől a
komplett idiótától. Megengedte neki, hogy magával cipeljen, mint egy
tárgyat, amit a lakásban felejtett. Közben a főhadnagy úr volt oly bátor
megjegyezni, hogy felajánlotta nekem a vendégszeretetét. Remélem,
hogy nem okoztam önnek több kiadást a mellékelt négyszáz koronánál,
amelyen szíveskedjék megosztozni a szolgájával.”
Lukáš főhadnagy csak állt egy darabig, kezében a cédulával, aztán lassan
összetépte. Mosolyogva nézte a mosdón heverő pénzt, majd meglátta
őnagysága fésűjét, amit Katy ottfelejtett izgalmában a toalettasztalkán a
tükör előtt - és ezt a tárgyat is eltette a fétisjellegű ereklyék közé.
Švejk déltájban jött haza. Addig szálkásszőrű pincsit keresett a
főhadnagynak.
- Švejk - mondta a főhadnagy -, magának szerencséje van. A hölgy, aki itt
lakott, elment. Elvitte a kedves férje. És mindazokért a szolgálatokért,
amiket maga tett neki, itthagyott magának a mosdón négyszáz koronát.
Szépen meg kell köszönnie őnagyságának, illetve a férjeurának, mert
őnagysága az ő pénzét hozta magával az útra. Majd én diktálom, hogy
mit írjon.
S mindjárt el is kezdte:
„Mélyen tisztelt uram! Méltóztassék átadni kedves neje őnagyságának
leghálásabb köszönetemet a négyszáz koronáért, amit őnagysága nekem
ajándékozott azokért a szolgálatokért, amelyeket prágai tartózkodása
alatt teljesítettem őnagyságának. Mindazt, amit őnagyságának tettem,
szívből tettem, ezért nem fogadhatom el ezt az összeget, és vissza is
küldöm...”
- No, csak írja tovább, Švejk, mit fészkelődik folyton? Hol hagytam abba?
- „És vissza is küldöm...” - mondta Švejk remegő hangon, mélységes
tragikummal.
- Helyes, tehát: „Vissza is küldöm legmélyebb tiszteletem kifejezésével.
Tisztelettel üdvözlöm a nagyságos asszonyt, és kezeit csókolom. Josef
Švejk, Lukáš főhadnagy úr tisztiszolgája.” Kész van?
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, még a dátum hiányzik.
- 1914. december huszadika. Úgy, most címezze meg a borítékot, fogja
ezt a négyszáz koronát, vigye a postára, és adja fel erre a címre.
És Lukáš főhadnagy vidáman fütyörészni kezdett egy áriát az „Elvált
asszony” című operettből.
- Ja igen, Švejk - szólt oda a főhadnagy, amikor Švejk el akart indulni a
postára -, mi van azzal a kutyával, amit a városban keresett?
- Már kiszemeltem egyet, óberlajtnant úr, kérem, gyönyörű szép állat.
Csak nehéz lesz megkapni. Holnap azért remélem, hogy talán elhozom.
Harap.

VI
Lukáš főhadnagy nem hallotta az utolsó szavakat, pedig fontos lett volna.
„Harap a dög, mint a fene - akarta még hozzátenni Švejk, de aztán
meggondolta magát: - mert mi köze ahhoz a főhadnagynak. Kutyát akar,
hát megkapja!”
Persze nem könnyű dolog azt mondani: „Hozzon nekem egy kutyát.” A
kutyatulajdonosok rendkívüli módon vigyáznak a kutyáikra, még akkor is,
ha nem éppen fajtiszta ebről van szó. Még az olyan korcsot is, amelyik
csak arra jó, hogy valami öregasszony lábát melegítse, nagyon szereti a
tulajdonosa, és nem engedi bántalmazni.
Magának a kutyának is ösztönösen meg kell éreznie, kivált ha fajtiszta,
hogy egyszer csak el fogják idegeníteni a gazdájától. A kutya állandó
rettegésben él, hogy ellopják, hogy el kell lopatnia. Mikor például sétál a
gazdájával, és egy kicsit messzebbre kerül tőle, kezdetben vidám, pajkos.
Játszadozik a többi kutyával, illetlenül rájuk mászik, azok meg őrá,
megszaglássza a sarokköveket, hátsó lábát felemeli minden sarkon, sőt a
kofák krumpliskosara fölött is, szóval nagyon élvezi az életet, és
kétségkívül éppoly gyönyörűnek látja a világot, mint bármelyik ifjonc a
sikeresen letett érettségi után.
Egyszerre csak megfigyelhetjük azonban, hogy vidámsága tűnni kezd: a
kutya megérzi, hogy elvesztették. S csak ezután tör rá az igazi
kétségbeesés. Rémülten futkároz az utcán, szimatol, vinnyog, majd végső
kétségbeesésében lába közé húzza a farkát, hátracsapja a fülét, és
eliramodik az utca közepén valahová az ismeretlenbe.
Ha beszélni tudna, így kiáltana: - Jézus Mária, engem el fognak lopni!
Voltak már, kérem, kutyatelepen, s láttak-e ott ilyen rémült külsejű
kutyákat? Lopott jószág valamennyi. A nagyváros kitenyésztette a
tolvajoknak egy különleges fajtáját, amely kizárólag kutyalopásból él.
Vannak egészen apró szalonkutyák, törperattlerek, akkorák, mint egy
kesztyű, beleférnek a felöltőzsebbe vagy a női muffba, amelyben sétálni
viszik őket. S még onnan is kilopják a.szerencsétlent. A harapós, foltos
német dogot, amely dühöngve őriz egy villát a külső negyedekben,
éjszaka lopják el. S ellopják a rendőrkutyát is, a detektív orra elől. Ha a
nyájas olvasó pórázon vezeti a kutyát, elvágják a pórázt, máris árkon-
bokron túl vannak a kutyával, s a nyájas olvasó bambán bámul a csonka
pórázra. Azoknak a kutyáknak az ötven százaléka, akikkel a nyájas olvasó
az utcán találkozik, jó néhányszor gazdát cserélt már, s a nyájas olvasó
évek múltán sokszor a saját kutyáját vásárolja meg, amelyet kölyökkutya
gyanánt loptak el tőle, amikor sétálni vitte. Az ellopatás veszélye
legfőként akkor fenyegeti a kutyákat, amikor kis és nagy testi
szükségleteik kielégítése céljából viszik le őket az utcára. Kivált az utóbbi
aktus közben vesznek el sokan. Ezért nézeget olyan óvatosan maga köré
minden kutya, mikor a fenti műveletet végzi.
A kutyalopásnak több szisztémája ismeretes. Az egyik közvetlen, mint a
zsebtolvajoké, a másik alattomosabb, és a szerencsétlen jószág magához-
csalogatásából áll. A kutya hűséges állat, de csak az olvasókönyvekben
vagy a természetrajzban. Szagoltassanak meg a leghűségesebb kutyával
egy darab sült lókolbászt, és a kutya el van veszve.
Elfelejti a gazdáját, aki mellette halad, megfordul, és követi önöket,
közben csorog a nyál a pofájából, a lókolbász gyönyöreit előre élvezve
barátságosan csóválja a farkát, és orrlyuka kitágul, mint a legbujább
csődöré, mikor a kancához vezetik.

A Malá Stranán, a Várlépcső aljában, van egy kis söröző. Itt üldögélt egy
este, hátul a félhomályban, két férfi. Egy katona és egy civil. Fejüket
összedugva rejtelmesen suttogtak. Olyanok voltak, mint két összeesküvő
a velencei köztársaság idejéből.
- Mindennap nyolckor - súgta a civil a katonának - egy cseléd hozza le a
Havlíèek tér sarkára a parkba. De a dög nagyon hamis, úgy harap, mint a
fene. Nem hagyja magát megsimogatni.
S közelebb hajolva a katonához, a fülébe súgta: - Még a szafaládét se
zabálja.
- Rántva se? - kérdezte a katona.
- Rántva se.
Mind a ketten kiköptek.
- Hát akkor mit zabál az a dög?
- Tudja isten. Vannak kutyák, amik úgy agyon vannak becézve és
kényeztetve, mint egy érsek.
A katona meg a civil koccintott, s a civil tovább súgta: - Egyszer egy
fekete spicc, ami a klamovkai kutyatelep részére kellett nekem, szintén
nem akarta elvenni tőlem a szafaládét. Három napig jártam utána, aztán
már nem bírtam ki, és megkérdeztem a nőtől, aki a kutyát sétáltatta,
hagy mit zabál ez a kutya, mert olyan szép. A nő nagyon büszke lett, és
azt mondta, hogy legjobban szereti a karajt. Én erre rántott szeletet
vettem neki. Gondoltam, hogy az biztos jobb. Nahát, és ez a dög kutya rá
se szagol, mert borjúszeletet vittem, ő meg disznóhúsra volt szoktatva.
Így aztán muszáj voltam karajt venni. Megszagoltattam vele, és elfutok, a
kutya meg utánam. A nő csak kiabált: „Pucika, Pucika”, na de a kedves
Pucika fütyült rá. Loholt a karaj után, amíg be nem fordultunk a sarkon,
aztán láncot tettem a nyakára, és másnap már ott is volt a klamovkai
telepen. Volt a nyaka alatt egy kis fehér szőr, egy folt, azt befestették
feketére, és nem ismert rá többet senki. De a többi kutyák, pedig jó sokan
voltak, mind buktak a sült lókolbászra. Legjobb lenne, ha megkérdeznéd
attól a cselédtől, hogy mit zabál a legszívesebben az a kutya, te katona
vagy, stramm fiú, veled inkább szóba áll. Én már kérdeztem, de úgy
nézett rám, mintha át akarna döfni a szemével, és azt mondta: „Mi köze
hozzá.” Nem valami szép nő, kész majom, de katonával azért beszélni fog.
- Aztán tényleg szálkásszőrű pincsi? Az óberlajtnantom nem akar
másfélét.
- Szálkásszőrű, de még milyen stramm. Fröcskölt szürke, igazi fajtiszta,
mint ahogy te Švejk vagy, én meg Blahník. Csak azt kell tudjam, hogy mit
zabál, akkor megetetem vele, és elhozom neked.
A két jó barát ismét koccintott. Švejk még a háború előttről,
kutyakereskedő korából ismerte Blahníkot; Blahník szállította neki az árut.
Tapasztalt férfiú volt ez a Blahník, azt mesélték róla, hogy gyanús
kutyákat szokott vásárolni feketén a pecértelepről, s aztán továbbadja
őket. Sőt egyszer meg is kapta a veszettséget, és a bécsi Pasteur-
intézetben már egészen otthon érezte magát. Most kötelességének
tartotta, hogy önzetlenül segítségére siessen a hadba vonult Švejknek.
Ismerte Prága és környéke összes kutyáit, s azért beszélt olyan halkan,
hogy el ne árulja magát a kocsmáros előtt, mert egy fél évvel azelőtt
elvitt a sörözőből egy dakszlikölyköt a kabátja alatt; cuclisüvegből
szoptatta, úgyhogy a buta dakszlikölyök az anyjának hitte Blahníkot, és
meg se moccant a kabát alatt.
Elvből csak fajtiszta kutyákat lopott, s hites törvényszéki szakértőjük
lehetett volna. Szállított kutyákat az összes telepeknek és magánosoknak
is, ahogy éppen adódott; az utcán rávicsorogtak az egykor általa ellopott
kutyák, s ha megállt egy kirakat előtt, gyakran odasettenkedett a háta
mögé egy-egy bosszúálló eb, felemelte a lábát, és megöntözte Blahník
nadrágját.

Másnap reggel nyolckor Švejk, a derék katona, ott sétált a Havlíèek tér
sarkán, a park mellett. Várta a cselédet a szálkásszőrű pincsivel. Végül
megjöttek, s egy bozontos, szúrós szőrű, okos, fekete szemű kutya elfutott
mellette. Vidám volt, mint minden kutya, ha elvégezte a szükségét, s
rávetette magát a lócitromon reggeliző verebekre.
Aztán odaért Švejkhez a nő is, akinek a gondjára bízták a kutyát. Idősebb
lány volt, illedelmes koszorúba font hajjal. Füttyentett a kutyának, a
nyakörvet s az elegáns korbácsot lóbálva.
Švejk megszólította:
- Bocsánat, kisasszony, merre kell menni Žižkov felé?
A cseléd megállt, ránézett, hogy nem tréfál-e, de Švejk jámbor ábrázata
azt sugallta, hogy ez a derék katona valószínűleg csakugyan Žižkovba
akar menni. A lány arckifejezése megenyhült, és szívélyesen
elmagyarázta Švejknek, hogy merre is vezet az út Žižkov felé.
- Engem csak a múltkorában helyeztek át Prágába - mondta Švejk -, nem
vagyok idevalósi, én vidéki vagyok. Maga szintén nem prágai?
- Nem, vodòanyi vagyok.
- Akkor nem vagyunk messze egymástól - felelte Švejk -, mert én meg
protivíni vagyok.
Dél-Csehország földrajzának ez az alapos ismerete, amelyet Švejk az
ottani hadgyakorlatok idején sajátított el, felmelegítette a lány szívét:
most már a földijét látta Švejkben.
- Akkor ismeri Protivínben a Pejchar mészárost, a téren?
- Már hogyne ismerném, amikor édestestvérem. Minálunk mindenki
szereti őt - mondta Švejk -, nagyon derék, szolgálatkész ember, jó húst
árul, és megadja a súlyát.
- Maga nem a Jareš fia? - kérdezte a lány, aki rokonszenvezni kezdett az
ismeretlen katonával.
- De igen.
- A krèi vagy a ražicei Jarešé?
- A ražiceié.
- Még mindig sörrel jár az öreg?
- Még mindig.
- De már jóval túl lehet a hatvanon, nem?
- Idén tavasszal töltötte be a hatvannyolcat - felelte nyugodtan Švejk -,
most szerzett magának egy kutyát, és nagyon jól megvan vele. Ott ül neki
a kutya a kocsiján. Éppen olyan kutya, mint ez itten, amelyik a verebeket
kergeti. Szép kis kutya, nagyon szép.
- Ez a mienk - világosította fel Švejket az új ismerőse. - Én itt szolgálok az
ezredes úrnál. Maga nem ismeri ezt az ezredes urat?
- Ismerem, derék, intelligens ember - mondta Švejk -, nálunk
Budějovicében is volt egy ilyen óberszt.
- A miénk nagyon szigorú, és amikor a múltkor azt beszélték, hogy
Szerbiában kiporoltak minket, hát egészen magából kikelve jött haza,
összetört a konyhában minden tányért, és fel akart mondani nekem.
- Szóval ez itt a maguk kutyája - szakította félbe Švejk -, kár, hogy az én
óberlajtnantom ki nem állhatja a kutyákat, mert én nagyon szeretem a
kutyát. - Elhallgatott, aztán hirtelen kifakadt: - De nem minden kutya eszik
meg mindent.
- Ez a mi Foxunk is borzasztó válogatós, egy ideig egyáltalában nem akart
húst enni, aztán most megint rákapott.
- És mit zabál a legszívesebben?
- Májat, főtt májat.
- Borjú- vagy disznómájat?
- Az neki mindegy - mosolyodott el Švejk „földije”, aki az utóbbi kérdést
valami sikerületlen tréfálkozási kísérletnek vélte.
Még sétálgattak egy darabig, aztán csatlakozott hozzájuk a szálkásszőrű
pincsi is, és a lány pórázra fogta. A kutya igen bizalmasan viselkedett
Švejkkel, megpróbálta legalább a szájkosarával széttépni Švejk nadrágját,
ráugrált, aztán egyszerre csak, mintha megérezte volna Švejk szándékát,
felhagyott az ugrálással, szomorúan, letörten ballagott mellette, a szeme
sarkából pislogva rá, mintha azt akarná mondani: „Hát énrám is rám kerül
a sor?”
Aztán a lány még elmondta Švejknek, hogy mindennap délután is lejön
ide hat órakor a kutyával, hogy a prágai férfiaknak egy szavát se hiszi,
hogy egyszer hirdetett az újságban, és jelentkezett is egy lakatos
házassági szándékkal, kicsalt tőle nyolcszáz koronát valami találmányra,
és aztán meglógott. Most már, ha férjhez menne, csak vidéki emberhez
menne, de csak a háború után. Szerinte ostobaság a háborúban esküdni,
mert az ilyen nők a legtöbbször özvegyek maradnak.
Švejk vérmes reményeket keltve megígérte a lánynak, hogy hat órakor
visszajön, s elment közölni barátjával, Blahníkkal, hogy a kutya májat
zabál, lehet akármilyen fajta.
- Marhamájjal fogom megvendégelni - határozta el Blahník -, így fogtam
meg a Vydra gyáros bernáthegyijét is, amelyik borzasztó hűséges állat
volt. Holnap megkapod a kutyát, életnagyságban.
Blahník megtartotta a szavát. Másnap délelőtt, amikor Švejk éppen
végzett a takarítással, az ajtón kívül kutyaugatás hangzott fel, és Blahník
bevonszolta a lakásba a tiltakozó szálkásszőrű pincsit, aki most még
borzasabb volt, mint természettől fogva. Vadul forgatta a szemét, és oly
komoran nézett, mint egy éhes tigris, amelynek a ketrece előtt jól táplált
látogatók állnak az állatkertben. Úgy vicsorította a fogát, mintha azt
akarná mondani:
„Széttéplek, felfallak.”
Odakötötték a kutyát a konyhaasztalhoz, és Blahník elmesélte az
árubeszerzés lefolyását.
- Direkt odamentem hozzá, és a kezembe fogtam a főtt májat, amit
papírba csomagoltam. Mindjárt elkezdett szimatolni, és felugrált rám.
Nem adtam neki semmit, és továbbmentem. A kutya utánam. A parknál
befordultam a Bredovská utcába, és ott adtam neki egy darabot. Futtában
zabálta meg, hogy szem elől ne veszítsen. Bekanyarodtam a Jindřich
utcába, ott kapott még egy porciót. Aztán mikor telezabálta magát,
pórázra vettem, és a Vencel téren át elhúztam Vinohradyba, onnan meg
Vršovicébe. Útközben szörnyű, hogy miket művelt nekem. Amikor
átmentem a villamossíneken, lefeküdt, és nem akart mozdulni. Talán el
akarta gázoltatni magát. Hoztam egy üres pedigrélapot is, a Fuchs-féle
papírkereskedésben vásároltam. Te tudsz pedigrét hamisítani, Švejk?
- A te kezed írásával kell, hogy legyen. Írd, hogy a lipcsei von Bülow
kutyatenyészetből való. Apja Arnheim von Kahlsberg, anyja Emma von
Trautensdorf, apai részről Siegfried von Busenthal családjából. Apja első
díjat kapott a szálkásszőrű pincsik 1912-es berlini kiállításán. Anyját
aranyéremmel tüntette ki a nürnbergi fajkutyatenyésztő egyesület. Mit
gondolsz, milyen idős?
- A foga szerint kétéves.
- Írd, hogy másfél éves.
- Rosszul van megstuccolva, Švejk. Nézd a fülét.
- Azon lehet segíteni. Esetleg utánanyírjuk neki, majd ha megszokott
nálunk. Most csak még dühösebb lenne tőle.
Az ellopott jószág dühödten morgott, fújt, dobálta magát, aztán kiöltött
nyelvvel, fáradtan lefeküdt, és várta, hogy még mi történik vele.
Lassanként nyugodtabb lett, csak néha vonított fel panaszosan.
Švejk elébe rakta a megmaradt májat, amit Blahníktól vett át. De a kutya
hozzá se nyúlt, dacosan nézett mindkettőjükre, s a pillantása azt mondta:
„Egyszer már bedőltem nektek, most zabáljátok meg magatok.”
Rezignáltan elnyúlt, s úgy tett, mintha szundítana. Aztán egyszerre csak
eszébe jutott valami; felállt, és pitizni kezdett a mellső lábával. Megadta
magát.
Ez a megható jelenet semmilyen hatást nem gyakorolt Švejkre.
- Feküdj - kiáltott a szerencsétlenre, s az visszafeküdt, gyászosan vonítva.
- Milyen nevet írunk a pedigrébe? - kérdezte Blahník. - Foxnak hívták,
valami hasonlót kéne, hogy mindjárt megértse.
- Hát akkor legyen mondjuk Max, odanézz, Blahník, hogy hegyezi a fülét.
Max, fel!
A szerencsétlen szálkásszőrű pincsi, akit megfosztottak otthonától is,
nevétől is, felállt, és várta a további parancsokat.
- Azt mondom, oldozzuk el - mondta Švejk -, meglátjuk, hogy mit fog
csinálni.
Miután eloldozták, a kutya első útja az ajtóhoz vezetett, s ott háromszor
röviden megugatta a kilincset, nyilván e rossz emberek nagylelkűségére
számítva. Látva azonban, hogy nincs bennük semmi megértés a vágya
iránt, és nem engedik ki, egy kis tócsát eresztett az ajtó elé, abban a
szent meggyőződésben, hogy most ki fogják dobni, mint régen, amikor
fiatal volt, s az ezredes szigorúan, katonásan tanította szobatisztaságra.
Ehelyett azonban Švejk most csak ennyit jegyzett meg: - Okos ez, nagy
jezsuita - ráhúzott a pórázzal, s beleütötte az orrát a tócsába, úgyhogy a
kutya nem győzte nyalogatni magát.
Aztán nyöszörgött a megszégyenítés miatt, futkározni kezdett a
konyhában, kétségbeesetten szaglászva a saját nyomait, majd váratlanul
az asztalhoz ment, felfalta a földre kitett májmaradékot, lefeküdt a
tűzhely elé, s végül is elaludt a nagy kaland után.
- Mivel tartozom? - kérdezte Švejk Blahníktól, amikor búcsúzásra került a
sor.
- Szót se róla, Švejk - mondta Blahník lágyan -, egy régi cimboráért
mindent megteszek, kivált ha a katonaságnál szolgál. Isten veled, pajtás,
és sose vidd a kutyát a Havlíèek tér felé, nehogy baj legyen belőle. Ha
még kéne valami kutya, hát tudod a címemet.
Švejk jó sokáig hagyta aludni Maxot, közben vásárolt egy negyedkiló
májat a hentesnél, megfőzte, s aztán odatartott Max orrához egy darab
meleg májat, hogy ébredjen fel.
Max nyalogatni kezdte álmában a szája szélét, majd kinyújtózott,
megszagolta a májat, és bekapta. Aztán az ajtóhoz ment, és
megismételte előbbi kísérletét a kilinccsel.
- Max - kiáltott rá Švejk -, gyere ide.
A kutya bizalmatlanul odament, Švejk ölbe vette, megsimogatta, és Max
most először kezdte barátságosan csóválni a lestuccolt farka
maradványát, utánakapott Švejk kezének, a pofájában tartotta egy
darabig, s közben bölcs pillantásával mintha azt mondta volna: „Itt nincs
mit tenni, tudom, hogy elvesztettem a partit.”
Švejk tovább simogatta, és lágy hangon mesélni kezdett neki:
- Volt egyszer egy kiskutya, úgy hívták, hogy Fox, és ez a kiskutya egy
óbersztnél lakott. A cseléd mindig levitte sétálni, és akkor jött egy bácsi,
és ellopta Foxot. Fox a hadseregbe került egy óberlajtnanthoz, és
átkeresztelték Maxnak. Max, adjál pacsit! Na látod, te marha, hogy jó
barátok leszünk, ha jól viseled magad, és szót fogadsz. Mert ha nem,
akkor bizonyisten meglátod, hogy milyen nehéz a katonai szolgálat.
Max leugrott Švejk öléből, és vidáman táncolni kezdett körülötte. Estére,
amikor a főhadnagy hazajött a kaszárnyából, Švejk és Max már a legjobb
barátok voltak.
Ahogy elnézte Maxot, Švejkben ez a filozofikus gondolat született meg:
„Ha úgy vesszük, akkor tulajdonképpen a katonák is mind el vannak lopva
hazulról.”
Lukáš főhadnagy kellemesen meglepődött Max láttára, s a kutyán is
látszott az öröm, hogy ismét olyan emberrel találkozik, aki kardot visel.
Arra a kérdésre, hogy a kutya honnét való, és mibe került, Švejk a
legnagyobb nyugalommal azt felelte, hogy ajándékba kapta egy
barátjától, aki éppen berukkolt.
- Jól van, Švejk - mondta a főhadnagy, Maxszal játszadozva -, elsején kap
tőlem ötven koronát a kutyáért.
- Nem fogadhatom el, óberlajtnant úr, kérem.
- Švejk - mondta szigorúan a főhadnagy -, amikor szolgálatba lépett
nálam, megmagyaráztam magának, hogy minden szavam parancs. Ha azt
mondom, hogy kap ötven koronát, akkor zsebre vágja, és elissza. Mit fog
csinálni azzal az ötven koronával, Švejk?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy parancs szerint el fogom
inni.
- És ha netalán elfelejteném, Švejk, megparancsolom magának, hogy
figyelmeztessen rá, hogy adjak ötven koronát a kutyáért. Megértette?
Nem bolhás ez a kutya? Legjobb, ha megfüröszti és átfésüli. Holnap
szolgálatban vagyok, de holnapután leviszem sétálni.
Miközben Švejk Maxot fürösztötte, az ezredes, az eb volt tulajdonosa,
iszonyatosan káromkodva tombolt otthonában, s azzal fenyegetőzött,
hogy azt, aki ellopta a kutyáját, ő hadbíróság elé állítja, agyonlöveti,
felakasztatja, húsz évre lecsukatja, és felnégyelteti.
- Der Teufel soll den Kerl buserieren - ordította az ezredes, hogy
beleremegtek az ablakok -, mit solchen Meuchelmördern werde ich bald
fertig.78
Švejk és Lukáš főhadnagy feje fölött így tornyosult a katasztrófa fellege.

78
Az ördög buzerálja meg azt a fickót, az ilyen orgyilkosokkal nem fogok sokat
teketóriázni.
A KATASZTRÓFA

Friedrich Kraus ezredes, aki még a von Zillergut címet is viselte, valami
Salzburg körüli falucska után, amelyet ősei már a tizennyolcadik
században felzabáltak, tiszteletre méltó idióta volt. Ha elbeszélt valamit,
nem győzte hangsúlyozni a magától értetődő dolgokat, s közben
állandóan megkérdezte hallgatóitól, hogy értik-e a legprimitívebb
kifejezéseket: - Tehát az ablak, uraim, igen. Tudják, mi az az ablak?
Vagy: - Az olyan utat, amelynek mindkét oldalán árok van, országútnak
nevezzük. Igen, uraim. Tudják, mi az az árok? Az árok egy kiásott dolog,
amelyen több ember dolgozik. Egy földmélyedés. Igen. Kapával csinálják.
Tudják, mi az a kapa?
Magyarázási mániában szenvedett, s ebben éppoly szenvedélyes volt,
mint egy feltaláló, aki a művéről mesél.
- A könyv, uraim, több különbözőképpen felvágott és sokféle formátumú
papírívből áll, amit telenyomtatnak, összeraknak, egybefűznek és
összeenyveznek. Igen. Tudják, uraim, hogy mi az az enyv? Az enyv egy
ragasztószer.
Mérhetetlen hülyesége miatt a tisztjei messziről elkerülték, nehogy végig
kelljen hallgatniuk, hogy a járda különbözik az úttesttől, s hogy nem más,
mint egy emelkedettebb aszfaltcsík a házak homlokzata előtt. A
homlokzat a háznak az a része, amelyet az utcáról vagy a járdáról látnak.
A házak hátsó oldalát viszont nem láthatjuk a járdáról, aminthogy ezt
rögtön tapasztalni fogjuk, ha lelépünk az úttestre.
Hajlandó lett volna azonnal be is mutatni ezt az érdekes jelenséget.
Szerencsére mindjárt elütötte egy autó. Azóta még hülyébb lett.
Megállította az utcán a tiszteket, és végtelenül hosszú beszélgetésekbe
bocsátkozott velük holmi omlettekről, a napról, hőmérőkről, fánkokról,
ablakokról és postabélyegekről.
Igazán csodálatos volt, hogy ez az idióta aránylag gyorsan emelkedett a
ranglétrán, s hogy rendkívül befolyásos emberek álltak mögötte, például a
vezénylő tábornok is, aki mindenben a pártját fogta, mit sem törődve az
ezredes abszolút katonai tehetetlenségével.
Hadgyakorlatokon elképesztő dolgokat művelt az ezredével. Sohasem
érkezett meg időben sehová, menetoszlopban vezette az ezredet a
gépfegyverek ellen, sőt az is megtörtént egyszer a dél-csehországi
császárgyakorlatok alkalmából, hogy teljesen elveszett az ezredével
együtt, Morvaországban lyukadt ki vele, s még akkor is ott kóborolt az
ezreddel néhány napon át, amikor a hadgyakorlatnak már vége volt, és a
katonák ismét a kaszárnyákban ültek. Ezt is elnézték neki.
Baráti kapcsolata a vezénylő tábornokkal és a régi Ausztria más, nem
kevésbé hülye katonai méltóságaival számos kitüntetéshez és
érdemrendhez juttatta; ezeket rendkívül büszkén viselte, s a világ legjobb
katonájának, a stratégia és minden haditudomány legjobb elméleti
szakértőjének tartotta magát.
Ezredszemlék alkalmával szóba állt a katonákkal is, és mindig egy és
ugyanazt kérdezte tőlük:
- Miért hívják a hadseregben rendszeresített kézifegyvert mannlichernek?
Az ezredben „mannlichertrotli”-nak csúfolták. Rendkívül bosszúálló
természetű volt, megsemmisítette azokat a tisztjeit, akik nem tetszettek
neki, s ha meg akartak házasodni, nagyon rossz ajánlással továbbította
kérvényüket a felsőbb hatóságokhoz.
Bal fülének a fele hiányzott, még fiatal korában vágta le valaki, akit
párbajra hívott azért az egyszerű ténymegállapításért, hogy Friedrich
Kraus von Zillergut tökkelütött hülye.
Szellemi képességeit elemezve arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy
semmivel se voltak jobbak azoknál, amelyek a nagypofájú habsburgi
Ferenc Józsefet mint notórius idiótát tették híressé.
Ugyanaz a beszédmodor, ugyanaz a mérhetetlen tömegű naivitás. Egy
banketten, a tisztikaszinóban Kraus von Zillergut ezredes minden
előzmény nélkül a következő nyilatkozatot tette, amikor Schillerre
terelődött a szó: - Nos, uraim, én láttam tegnap egy mozdonnyal hajtott
gőzekét. Képzeljék el, uraim, mozdonnyal, de nem egy, hanem két
mozdonnyal. Látom a füstöt, közelebb megyek, hát ott a mozdony, és a
másik oldalon egy másik. Most mondják meg uraim, nem nevetséges? Két
mozdony, mintha nem volna elég egy is.
Elhallgatott, majd kisvártatva megjegyezte: - Ha kifogy a benzin, az
automobilnak meg kell állni. Ezt is tegnap láttam. Aztán a tehetetlenségi
erőről fecsegnek, uraim. Nem megy, leáll, meg se mozdul, nincs benzinje.
Hát nem nevetséges!?
Agyalágyultsága mellett még rendkívül vallásos is volt. Házioltárt tartott a
lakásán. Gyakran járt gyónni és áldozni az Ignác-templomba, s a háború
kitörése óta buzgón imádkozott az osztrák és német fegyverek
győzelméért. Kereszténysége a germán hegemóniáról szőtt álmokkal
keveredett össze. Istennek segítenie kell, hogy megszerezhessük a
legyőzöttek kincseit és tartományait.
Mindig borzasztóan dühbe gurult ha azt olvasta az újságban, hogy ismét
fogságba ejtettünk egy csomó embert.
Ilyenkor azt mondta: - Minek a fogoly? Agyon kell lőni mindet. Nincs
kegyelem. Táncolni a hullák között. Elégetni a szerbiai civileket az utolsó
szálig. Szuronyra hányni a gyerekeket!
Semmivel se volt rosszabb, mint egy Vierordt nevű német költő, aki a
háború idején közzéadott verseiben azt követelte, hogy Németország
vaslélekkel gyűlölje és gyilkolja a francia ördögök millióit:
A felhőkig s a nagy hegyek fölé
Emelkedjék az embercsont s a hús füstölgő halma...

Miután befejezte a tanítást az egyéves önkéntesek iskoláján, Lukáš


főhadnagy sétára indult Maxszal.
- Szabadjon figyelmeztetnem az óberlajtnant urat - mondta Švejk
aggodalmasan -, hogy erre a kutyára nagyon kell vigyázni, hogy meg ne
szökjön. Könnyen honvágya lehet neki a régi otthona után, és akkor
mindjárt megpucol, ha le tetszik venni róla a pórázt. És azt se taná-
csolnám az óberlajtnant úrnak, hogy a Havlièek tér felé sétáltassa, mert
ott szokott csavarogni egy nagyon hamis mészároskutya a „Mária-kép”
kocsmából, amelyik borzasztó harapós. Ahogy ez meglát a saját
körzetében egy idegen kutyát, mindjárt féltékeny lesz rá, hogy meg ne
zabáljon előle valamit. Olyan, mint az a koldus a Szent Castulus
templomban.
Max vígan ugrándozott, belekavarodott a főhadnagy lábába, rátekerte
pórázát a kardra, és rendkívül boldognak látszott, hogy sétálni mehet.
Kimentek az utcára, és Lukáš főhadnagy megindult a kutyával a Pøíkopy
felé. Egy hölggyel volt találkája az Úri utca sarkán. A főhadnagy teljesen
elmerült hivatali gondjaiban. Miről kell holnap előadnia az egyéves
önkéntesek iskoláján? Hogyan adjuk meg egy domb magasságát? Miért
mindig a tenger színétől számított magasságot adjuk meg? Hogyan
állapítjuk meg a tenger színétől számított magasságból a domb
tulajdonképpeni magasságát, aljától a tetejéig? Ördög vigye, miért rak
bele ilyesmit a hadügyminisztérium a tantervbe. Elvégre ez tüzérségi
anyag. És ott vannak a vezérkari térképek is. Ha az ellenség a 312-es
magaslaton lesz, nem törhetjük a fejünket azon, hogy miért a tenger
színétől számítva adták meg a magasságot, vagy hogy milyen magas az a
domb. Megnézzük a térképen, és kész.
E gondolataiból egy szigorú „halt” rázta fel, éppen amikor odaért az Úri
utcához.
A „halt”-tal egyidejűleg a kutya megpróbálta pórázostul kitépni magát a
kezéből, és boldog csaholással ráugrott arra az emberre, aki a szigorú
„halt”-ot kiáltotta.
A főhadnagy előtt Kraus von Zillergut ezredes állt. Lukáš főhadnagy
szalutált, és feszes vigyázzban bocsánatot kért, hogy nem vette észre az
ezredes urat.
Kraus ezredest minden tiszt ismerte „halt”-ot üvöltő szenvedélyéről.
Az ezredes úgy vélte, hogy a szalutálástól függ a háború kimenetele, s
hogy erre épül az egész katonai hatalom.
- A katona adja bele a lelkét a szalutálásba - szokta mondogatni. Íme, a
káplári miszticizmus legszebb példája.
Nagy súlyt vetett arra, hogy a tisztelgő egyén pontosan és tisztelettudóan
betartsa a szalutálásra vonatkozó előírások legapróbb részleteit is.
Vizsla szemmel lesett mindenkit, aki az utcán járt. Baka vagy alezredes,
mindegy volt. Az olyan bakákat, akik hanyagul szalutáltak neki, mintha a
sapkaellenző megérintésével „adjistent” akarnának mondani, saját
kezűleg, azonnal bevitte a kaszárnyába büntetésre.
Ezek hiába magyarázták, hogy „nem láttam”.
- A katonának - mondogatta az ezredes - állandóan keresnie kell
feljebbvalóját a tömegben, és semmi másra nem szabad gondolnia, csak
arra, hogy teljesítse minden kötelességét, amit a dienstreglama előír
számára. Mikor elesik a harctéren, a halála előtt szalutálnia kell. Aki nem
tud szalutálni, aki úgy tesz, mintha nem látná a feljebbvalóját vagy
hanyagul szalutál, az én előttem egy bestia.
- Főhadnagy úr - mondta rettenetes hangon Kraus ezredes -, az
alacsonyabb rendfokozatú egyének mindig kötelesek tisztelegni a
magasabb rangúak előtt. Ez a szabály tudtommal még ma is érvényes.
Másodszor pedig: mióta szoktak a tiszt urak lopott kutyákkal sétálgatni?
Igen, lopott kutyákkal. Az olyan kutyát, amely másvalakinek a tulajdonát
képezi, lopott kutyának nevezzük.
- Ez a kutya ezredes úr... - próbált megszólalni Lukáš főhadnagy.
- Az én tulajdonomat képezi, főhadnagy úr - vágott a szavába nyersen az
ezredes -, ez az én Foxom.
És Fox alias Max felismerte régi gazdáját, s az újat teljesen kivetette a
szívéből, kitépte magát, felugrált az ezredesre, és olyan boldogság
sugárzott róla, amilyenre csak egy szerelmes gimnazista képes, ha
megértésre lel az ideáljánál.
- A lopott kutyákkal való sétálgatás, főhadnagy úr, nem fér össze a tiszti
becsülettel. Nem tudta? Egy katonatiszt ne vásároljon kutyát, mielőtt meg
nem győződik róla, hogy a kutya megvásárlásának nem lesznek
következményei - mennydörögte tovább Kraus ezredes, Fox-Maxot
simogatva, aki aljasul morogni és vicsorogni kezdett a főhadnagyra,
mintha az ezredes ráparancsolt volna: „Fogd meg!”
- Főhadnagy úr - folytatta az ezredes -, helyesnek tartja, ha lopott lovon
jár valaki? Nem olvasta a hirdetésemet a „Bohemiá”-ban és a
„Tagblatt”-ban, hogy elveszett egy szálkásszőrű pincsim? Maga nem
olvassa a feljebbvalója hirdetéseit?
Az ezredes összecsapta a tenyerét:
- Valóban, ezek a fiatal tisztek. Hol a fegyelem? Az ezredes hirdet a
lapokban, és a főhadnagy nem olvassa.
„Ó, ha lekenhetnék neked egypárat, te vén hülye” - gondolta Lukáš
főhadnagy, az ezredes pakompartját szemlélve, amely egy orangutánra
emlékeztetett.
- Jöjjön velem egy percre - mondta az ezredes. Így hát elindultak,
fölöttébb kellemesen társalogva:
- A fronton, főhadnagy úr, ilyesmi nem történhet meg önnel még egyszer.
Bizonyára nagyon kellemetlen dolog lopott kutyákkal sétálgatni a
hátországban. Igen! A feljebbvalója kutyájával sétálgat. Olyan időkben,
amikor naponta sok száz tisztet veszítünk a harcmezőkön. És a hirde-
téseket nem olvassák. Így akár száz évig is hirdethetném, hogy elveszett
a kutyám. Kétszáz évig, háromszáz évig!
Az ezredes hangosan kifújta az orrát, ami nála mindig a nagyfokú
izgatottság jele volt, s azt mondta: - Mehet sétálni tovább - sarkon fordult,
és elment, dühödten csapkodva lovaglópálcájával a tiszti köpenye szélét.
Lukáš főhadnagy átment a túlsó oldalra, s ott ismét meghallotta a
vezényszót: - Halt! - Az ezredes éppen egy szerencsétlen bakát állított
meg, egy tartalékost, aki hazagondolt a mamájára, és nem vette észre
Friedrich Kraust.
Az ezredes saját kezűleg cipelte be a kaszárnyába, hogy büntessék meg, s
közben tengeri disznónak titulálta.
„Mit csináljak ezzel a Švejkkel? - gondolta a főhadnagy. - Szétverem a
pofáját, de az nem elég. Szíjat hasítok a hátából, az is kevés a
gazembernek.” Megfeledkezve arról, hogy találkája van egy hölggyel,
izgatottan hazafelé indult.
„Agyonütöm a nyomorultat” - mondta magában, felszállva a villamosra.
Közben Švejk, a derék katona, élénk beszélgetést folytatott egy
ordonánccal, aki valami iratokat hozott aláírásra a kaszárnyából, s most a
főhadnagyot várta.
Švejk kávéval vendégelte meg ezt a katonát, s arról beszélgettek, hogy
Ausztria előbb-utóbb kampec lesz.
Úgy beszélgettek erről, mint ami magától értetődik. Olyan kijelentések
hangzottak el köztük végtelen sorban, amelyeknek minden egyes szavát
kétségkívül hazaárulásnak minősítette volna a bíróság, őket pedig
felakasztotta volna.
- A császár őfelsége már bele kellett hogy hülyüljön ebbe - jelentette ki
Švejk -, sose volt valami okos, de ez a háború biztos beteszi neki a kaput.
- Hülye az - mondta határozottan a kaszárnyából jött katona -, hülyébb
már nem lehet. Talán azt se tudja, hogy háború van. Lehet, hogy
szégyellték megmondani neki. Hiába van ott az aláírása azon a
kiáltványon az összes nemzeteihez, csalás az egész. Az ő tudtán kívül
nyomtatták ki, mert neki már semmire se mozog az agya.
- Ki van készülve - tette hozzá Švejk bennfentes arccal -, mindig
összecsinálja magát, és úgy kell hogy tömjék, mint egy csecsemőt. A
múltkor mesélte egy úr a vendéglőben, hogy két dajkája van, és a császár
őfelsége mindennap háromszor van szoptatva.
- Bárcsak ott tartanánk már - sóhajtott a kaszárnyából jött katona -, és jól
kiporolnának bennünket, mert Ausztria addig úgyse fér a bőrébe.
S így folytatták a párbeszédet, míg végül Švejk a következő szavakkal
egyszer s mindenkorra elintézte Ausztriát: - Ilyen hülye monarchiának
nem is szabadna a világon lenni - s a másik, mintha gyakorlati irányban
tovább akarná fejleszteni ezt a kijelentést, még hozzátette: - Én ahogy
kiérek a frontra, mindjárt meglógok nekik.
Azután még tovább fejtegették a cseh ember véleményét a háborúról, s a
kaszárnyából jött katona elmondta, mit hallott aznap a városban, hogy
tudniillik Náchod körül már hallatszik az ágyúdörgés, az orosz cár pedig
rövidesen Krakkóban lesz.
Aztán arról beszélgettek, hogy a gabonánkat Németországba szállítják, s a
német katonák cigarettát és csokoládét kapnak.
Végül megemlékeztek a régmúlt háborúkról, és Švejk komolyan
rámutatott, hogy annak idején, amikor büdösséggel teli edényeket
dobáltak az ostromlott várakba, szintén nem lehetett nagy öröm a
harcolás olyan szörnyű bűzben. Ő, Švejk, olvasta, hogy valahol három
évig ostromoltak egy várat, és az ellenség nem csinált semmi egyebet,
csak mindennap ilyen módon szórakozott az ostromoltakkal.
Bizonyára mondott volna még egy-két érdekes és tanulságos dolgot, ha
Lukáš főhadnagy hazatérése félbe nem szakítja a beszélgetésüket.
A főhadnagy rettenetes, megsemmisítő pillantást vetett Švejkre, aláírta az
iratokat, elbocsátotta a katonát, és intett Švejknek, hogy kövesse a
szobába.
A főhadnagy szemei borzalmas villámokat lövelltek. Leült, és merően
nézve Švejket, azt latolgatta magában, hogy mivel kezdje a vérfürdőt.
„Előbb szájon vágom egypárszor - gondolta a főhadnagy -, aztán beverem
az orrát, és letépem a fülét, a többit majd meglátjuk.”
Švejk pedig nyíltan és jóságosan visszanézett rá azzal a jámbor, ártatlan
szemével, sőt odáig merészkedett, hogy megtörte a vihar előtti csendet: -
Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy sajnos búcsú nélkül meg
tetszett válni a macskájától. Felfalta a cipőkrémet, és volt pofája
megdögleni. Bedobtam a pincébe, de a szomszéd házban. Ilyen jó és szép
angóramacskát sose tetszik többet találni.
„Mit csináljak vele? - rágódott magában a főhadnagy. - Szentséges isten,
micsoda hülye pofája van.”
Švejk jóságos, ártatlan szeméből pedig végtelen kedvesség és
gyöngédség sugárzott, s ezzel egyidejűleg a legtökéletesebb lelki
egyensúly kifejezése, hogy minden rendben van, és nem történt semmi,
és ha történt valami, hát az is rendben van, hogy valami egyáltalában
történik.
Lukáš főhadnagy felugrott, de nem ütötte meg Švejket, ahogy kigondolta,
ököllel hadonászott az orra alatt, s ezt üvöltötte: - Maga ellopta azt a
kutyát, Švejk!
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ilyen esetről én az utóbbi
időben egyáltalán nem tudok, és legyen szabad figyelmeztessem az
óberlajtnant urat, hogy délután el tetszett menni sétálni Maxszal,
úgyhogy nem is lophattam el. Nekem mindjárt feltűnt, mikor kutya nélkül
tetszett hazajönni, hogy valaminek történni kellett. Ez aztán a szituáció. A
Spálená utcában van egy Kuneš nevű bőröndös, és az nem tudott lemenni
a kutyájával sétálni, hogy el ne veszítse. Rendszerint otthagyta valami
kocsmában, vagy kölcsönadta, és elfelejtette visszakérni...
- Švejk, maga barom, himmellaudon, fogja be a száját! Micsoda maga, egy
rafinált gazember vagy egy teve, egy tehetetlen dodó? Maga mindenre
tud példát, de énvelem ne tréfáljon, hallja? Honnét hozta azt a dögöt?
Hogy jutott hozzá? Tudja, hogy az ezredes úré volt, és véletlenül
találkoztam vele, és elvitte? Tudja, hogy ilyen botrányt még nem látott a
világ? Mondja meg az igazat, lopta vagy nem lopta?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem loptam.
- Tudta, hogy lopott kutya?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy tudtam, hogy lopott kutya.
- Švejk, a szűzmáriáját, himmelherrgott, én agyonlövöm magát, maga
marha, maga barom, maga ökör, maga piszok. Ilyen hülye maga?
- Ilyen, óberlajtnant úr, jelentem alássan.
- Miért jött ide nekem azzal a lopott kutyával, mért varrta a nyakamba azt
a bestiát?
- Hogy örömet szerezzek az óberlajtnant úrnak.
És Švejk jámboran, lágyan belenézett a főhadnagy arcába, s a főhadnagy
leült, és felnyögött: - Miért büntet az isten ezzel a marhával?
Csendes rezignációban ült a széken, s olyan érzése volt, hogy nemcsak
Švejk pofonvágásához nincs elég ereje, de még egy cigarettát se tudna
megsodorni magának; aztán maga se tudta miért, leküldte Švejket egy
„Bohemiá”-ért meg egy „Tagblatt”-ért, hogy elolvastassa vele az ezredes
hirdetését az ellopott kutyáról.
Švejk csakhamar visszajött a hirdetések oldalán kihajtott újságokkal.
Egész arca sugárzott, és boldogan jelentette: - Benne van, óberlajtnant úr,
kérem, olyan gyönyörűen leírja az óberszt úr ezt az ellopott szálkásszőrű
pincsit, hogy öröm olvasni, és még száz korona jutalmat ígér annak, aki
kézre keríti. Nagyon tisztességes jutalom. Rendszerint ötven korona
jutalmat szoktak adni. Košiøében volt egy Božetìch nevezetű, az kizárólag
ebből tartotta fenn magát. Mindig kutyákat lopott, aztán kereste a
hirdetésekben, hogy hol veszett el, és mindjárt odament. Egyszer ellopott
egy szép fekete spiccet, és mert a tulajdonosa nem hirdetett az újságban,
megpróbálta, és ő maga tett be egy hirdetést. Így elhirdetett öt egész
koronát, amíg a végén jelentkezett egy úr, hogy a kutya az övé,
elvesztette, és azt hitte, hogy fölösleges lenne keresni. Mert ő már nem
hisz az emberek becsületességében. De most látja, hogy azért mégis
vannak még becsületes emberek, és ő ennek borzasztóan örül. És ő elvből
ellene van, hogy a becsületességet jutalmazzák, de emlékbe neki
ajándékozza a könyvét, amit a házi és kerti virágok ápolásáról írt. A
kedves Božetìch erre megfogta azt a fekete spiccet a hátsó lábainál, és a
fejéhez vágta ennek az úrnak, és attól fogva megesküdött rá, hogy nem
fog hirdetni. Inkább eladja a kutyát valami sintérnek, ha senki se akarja
hirdetni az újságban.
- Feküdjön le, Švejk - parancsolt rá a főhadnagy -, maga képes lenne
reggelig hülyéskedni itt nekem. - Ő is lefeküdt, s éjszaka azt álmodta,
hogy Švejk ellopta a trónörökös lovát, elhozta neki, és a trónörökös
ráismert a lóra egy szemle alkalmából, amikor ő, a szerencsétlen Lukáš
főhadnagy ezen a lovon léptetett a százada előtt.
Hajnalban a főhadnagy úgy érezte magát, mint egy átzüllött éjszaka után,
melynek lefolyása alatt még fel is pofozták. Valamiféle különösen súlyos
lelki lidércnyomás üldözte. Reggelfelé még elaludt, kimerülve a szörnyű
álomtól, s arra ébredt, hogy kopognak az ajtón, Švejk bedugja jámbor
arcát, és megkérdezi, hogy mikor keltse fel a főhadnagy urat.
A főhadnagy felnyögött az ágyban: - Mars ki, barom, hát ez valami
borzasztó.
Később, amikor már felkelt, Švejk behozta neki a reggelit, és a következő
kérdéssel lepte meg: - Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, nem tetszik
parancsolni, hogy szerezzek a főhadnagy úrnak egy kutyát?
- Tudja, Švejk, hogy kedvem volna hadbíróság elé állítani magát - mondta
nagyot sóhajtva a főhadnagy -, de felmentenék, mert egy ilyen kolosszális
hülyét még ott se láttak soha életükben. Nézzen a tükörbe. Nem lesz
rosszul attól a hülye arckifejezésétől? Maga a természet legostobább
tréfája, amivel eddig találkoztam. Na, mondja meg őszintén, Švejk, tetszik
maga saját magának?
- Alázatosan jelentem óberlajtnant úrnak, hogy nem tetszek magamnak,
mert a tükörben egy kicsit tojás alakú a fejem, vagy mi. Ez a tükör nincsen
kicsiszolva. A Štanek-féle kínai üzletben volt egyszer egy görbe tükör, és
ha belenézett valaki, mindjárt rókázni kellett neki. A pofája így, a feje mint
egy mosogatóvizes vödör, a hasa mint egy részeg kanonoké, szóval egy jó
figura. A helytartó úr is arra ment egyszer, belenézett, és mindjárt le
kellett venni azt a tükröt.
A főhadnagy elfordult, felsóhajtott, és úgy vélte, jobb lesz, ha Švejk
helyett inkább a tejeskávéval foglalkozik.
Švejk már a konyhában tett-vett, és Lukáš főhadnagy behallotta vidám
nótáját:
Masírozik Grenevil, száz nagy ablak is kinyíl,
csillog neki a kardja, de sok széplány siratja...
S a konyhából tovább szólt az ének:
Katonának mindent lehet,
minden kislány minket szeret,
pénzt eleget faszolunk, nincsen gondunk és bajunk...
„Neked biztos, hogy nincs gondod és bajod, te bitang” - gondolta a
főhadnagy és kiköpött.
Az ajtóban megjelent Švejk feje: - Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, itt
vannak az óberlajtnant úrért a kaszárnyából, hogy azonnal tessék az
ezredes úrhoz menni, egy ordonánc van itt.
És bizalmasan hozzátette: - Talán a miatt a kutya miatt lesz.
- Már hallottam - mondta a főhadnagy az előszobában, amikor az
ordonánc jelentkezni akart.
Fakó hangon mondta ezt, s egy megsemmisítő pillantást vetve Švejkre,
eltávozott.
Nem raportra hívták, még ennél is rosszabb volt. Az ezredes igen komoran
ült karosszékében, amikor a főhadnagy belépett az irodába.
- Két évvel ezelőtt, főhadnagy úr - mondta az ezredes -, ön áthelyezését
kérte a budějovicei 91-es ezredbe. Tudja, hol van Budějovice? A Moldva
partján, igen, és ott ömlik a Moldvába az Ohøc, vagy valami hasonló. A
város nagy, hogy úgy mondjam, barátságos, és ha nem tévedek,
rakpartja is van. Tudja, mi az a rakpart? Az egy fal, amit a víz partján
építenek. Igen. Egyébként ez nem tartozik ide. Ott voltunk
hadgyakorlaton.
Az ezredes hallgatott, és a tintatartóba pillantva, hirtelen más témára
váltott át: - A kutyám elrontotta önnél a gyomrát. Semmit se akar zabálni.
Ni csak, egy légy van a tintatartóban. Különös, hogy télen is legyek
hullnak a tintatartóba. Ez rendetlenség.
„Bökd már ki, te vén gazember” - gondolta a főhadnagy.
Az ezredes felállt, és körbejárta néhányszor az irodát.
- Sokat gondolkoztam rajta, főhadnagy úr, mit is csináljak önnel, hogy az
ilyesmi ne ismétlődhessen meg, és eszembe jutott, hogy ön kérte az
áthelyezését a kilencvenegyesekhez. A főparancsnokság nemrégiben
közölte velem, hogy a kilencvenegyeseknél nagy a tiszthiány, mert a
szerbek megölték az egész tisztikart. Becsületszavamat adom önnek,
hogy három napon belül a budějovicei 91-es ezredben lesz, ahol
marsbatalionokat állítanak össze. Nem kell megköszönnie. A hadseregnek
olyan tisztekre van szüksége, akik...
S mivel nem tudta, hogy mit mondhatna még, az órájára nézett, és így
szólt: - Fél tizenegy, legfőbb ideje, hogy regimentsraportot tartsak.
Ezzel véget ért a kellemes beszélgetés, a főhadnagy megkönnyebbült
lélekkel jött ki az irodából, átment az egyéves önkéntesek iskolájába,
közölte, hogy néhány napon belül kimegy a frontra, s ebből az alkalomból
búcsúestét rendez a Nekázanka utcában.
Miután hazatért, sokatmondó hangsúllyal megkérdezte Švejktől: - Tudja
maga, Švejk, hogy mi az a marsbatalion?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy a marsbatalion az egy
marsbatyák és a marskumpacska az egy marska.79 Mi azt mindig le
szoktuk rövidíteni.
- Nahát, Švejk - mondta ünnepélyesen a főhadnagy -, akkor ezennel
értesítem, hogy velem együtt egy marsbatyákba került, ha már annyira
odavan az ilyen rövidítésekért. De ne képzelje, hogy a fronton is olyan
hülyeségeket művelhet, mint itt. Most már boldog?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy borzasztóan boldog
vagyok - felelte Švejk, a derék katona -, az valami csudaszép lesz, amikor
mi ketten együtt elesünk a császár őfelségéért és a családjáért.

79
Menetszázad.
UTÓSZÓ
„A HÁTORSZÁGBAN” CÍMŰ ELSŐ RÉSZHEZ

Végére érve a „Švejk - egy derék katona kalandjai” című könyvem első
részének (A hátországban), bejelentem, hogy nemsokára még két rész fog
megjelenni gyors egymásutánban: „A fronton” és „Hadifogságban”. Mind
a katonák, mind a lakosság e következő részekben is úgy fognak beszélni
és viselkedni, ahogy a valóságban szoktak.
Az élet nem illemtani iskola. Mindenki úgy beszél, ahogy tud. Dr. Guth
szertartásmester úr másképpen beszél, mint Palivec vendéglős a
„Kehely”-ben, és ez a regény nem akar szalon-nemesítő segédeszköz
lenni, sem pedig illemkódex, amelyből ki-ki megtanulhatja, hogy milyen
kifejezések használhatók a jó társaságban. Ez a könyv egy meghatározott
korszak történelmi képe.
Ha esetleg valamilyen erősebb kifejezést kellene használnom, amely
valóban elhangzott, habozás nélkül vissza fogom adni, pontosan úgy,
ahogyan elhangzott. A körülírást vagy a ki-pontozást a legostobább
képmutatásnak tartom. Ilyen szavakat még a parlamentekben is
használnak.
Helyesen mondotta valaki, hogy a jól nevelt ember mindent elolvashat.
Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált
trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a
tartalmat, és dühödten vetik rá magukat egyes szavakra.
Évekkel ezelőtt olvastam egy novella kritikáját, amely felháborodottan
megrótta a szerzőt, amiért ilyeneket írt: „Kifújta és megtörölte az orrát.”
Állítólag megsértette ezzel mindazt, ami esztétikus, ami magasztos, amit
a nemzet az irodalomtól vár.
Ez csak egy kis példa arra, hogy milyen nagy az isten állatkertje.
Az olyan emberek, akik megbotránkoznak egy erős kifejezésen, gyáva
kutyák, mert elképednek a való élettől, és éppen az ilyen gyönge
emberek ártanak a legtöbbet a kultúrának és a jellemnek is. Ezek
túlérzékeny babák gyülekezetévé nevelnék a nemzetet, egy olyasféle
álkultúra önfertőzőivé, amilyet Szent Alajos képviselt, róla ugyanis azt írja
Eustachius barát, hogy amikor Szent Alajos meghallotta, hogy egy férfi
nagy zajjal kiereszti a szeleit, mindjárt sírva fakadt, és csak egy imától
vigasztalódott meg.
Az ilyen emberek nyilvánosan felháborodnak, de roppant előszeretettel
járnak a nyilvános árnyékszékekre, hogy elolvassák a falakon látható
illetlen feliratokat.
Mikor néhány erős kifejezést használtam könyvemben, azt állapítottam
meg futólag, hogy az emberek hogyan beszélnek a valóságban.
Palivec vendéglőstől nem kívánhatjuk, hogy olyan finoman beszéljen, mint
Laudová asszony, dr. Guth, Olga Fastrová,80 és még egy sor más, akik a
legszívesebben az egész Csehszlovák köztársaságot egy nagy parkettes
80
Illemtani cikkek szerzői.
szalonná változtatnák, melyben mindenki frakkosan-kesztyűsen járna,
választékosan beszélne, és ápolná a szalonok kifinomult erkölcsét,
amelynek leple alatt éppen a szalonok arszlánjai űzik a legfeslettebb és
legkicsapongóbb életet.

Ebből az alkalomból közlöm, hogy Palivec vendéglős életben van. Túlélte a


háborút, amelyet végig a börtönben töltött el, s megmaradt
ugyanolyannak, mint annak idején, amikor az az afférja volt Ferenc József
császár képével.
El is jött hozzám, amikor hallotta, hogy benne van a könyvben, s több
mint húsz füzetet81 vett az első számból, ezeket szétosztotta ismerősei
között, s így hozzájárult a könyv terjesztéséhez.
Őszinte örömet szerzett neki, hogy írtam róla, s hogy híres trágár
embernek ábrázoltam.
- Engem már senki se változtat meg - mondta nekem -, egész életemben
trágárul beszéltem, ahogy gondolkoztam, és ezután is így fogok beszélni.
Nem fogok valami tehén miatt szalvétát kötni a pofámra. Máma én híres
vagyok.
Önbizalma valóban megnőtt. Hírnevét megalapozta néhány erős kifejezés.
Ennyivel ő meg van elégedve, s ha beszédének hű és pontos
reprodukciójával, amit e könyvben nyújtottam, arra akartam volna
figyelmeztetni, hogy így nem szabad beszélnie, bár ez természetesen
nem állott szándékomban, kétségkívül megsértettem volna ezt a jóravaló
embert.
Anélkül, hogy ő maga tudott volna róla, keresetlen kifejezéseivel
egyszerűen és becsületesen azt az ellenállást szólaltatta meg, amelyet a
cseh ember a bizantinizmussal szemben tanúsított. A vérében volt ez, ez
a tiszteletlenség a császár és az illedelmes kifejezések iránt.
Otto Katz szintén életben van. A tábori lelkészeknek ez a gyöngye is
létező figura. Az összeomlás után mindent szögre akasztott, kiugrott az
egyházból, s ma cégvezető egy észak-csehországi bronz- és
festékgyárban. Hosszú levelet írt nekem, s azzal fenyegetőzött, hogy
ellátja a bajomat. Egy német lap ugyanis fordításban közölte az egyik
fejezetet, amelyben olyannak van ábrázolva, amilyen a valóságban volt.
Így hát felkerestem, s a végén nagyon jól kijöttem vele. Éjfél után kettőkor
már nem bírt megállni a lábán, de prédikált, és azt hajtogatta: „Én Otto
Katz vagyok, tábori lelkész, ti gipszfejűek.”

Olyan típusú embereket, amilyen a megboldogult Bretschneider volt, a


régi Ausztria államrendőrségi detektívje, ma is nagyon sokat találhatunk a
köztársaságban. Rendkívüli módon érdeklődnek aziránt, hogy a többiek
mit beszélnek.
Nem tudom, sikerült-e elérnem ezzel a könyvvel, amit akartam.
Mindenesetre, az a körülmény, hogy hallottam egy embert, aki így szidott
egy másikat: „Olyan hülye vagy, mint Švejk”, éppen nem erről tanúskodik.

81
Hašek eredetileg füzetekben adta ki és maga terjesztette a „Švejk”-et.
De ha a Švejk szó új szitokká válik a káromkodások virágkoszorújában,
meg kell elégednem a cseh nyelvnek ezzel a gazdagításával.
JAROSLAV HAŠEK
A FRONTON
ŠVEJK BALSZERENCSÉS KALANDJAI A VONATON

A Prága-České Budějovice-i gyorsvonat egy másodosztályú fülkéjében


hárman utaztak: Lukáš főhadnagy, vele szemben egy teljesen kopasz,
idősebb úr, és Švejk, aki szerényen állt a fülke ajtajában s éppen a
főhadnagy mennydörgéseinek újabb zuhatagát várta - Lukáš főhadnagy
ugyanis, mit sem törődve a kopasz civil jelenlétével, az egész addigi úton
szüntelenül mennydörgött Švejkre, szarvasmarhának és hasonlóknak
nevezve a derék katonát.
Csak egy kis apróságról volt szó, nevezetesen a Švejk gondjaira bízott
csomagok számáról.
- Ellopták egy kofferunkat - förmedt rá a főhadnagy Švejkre -, és ezt csak
így mondja, maga bitang!
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte csöndesen Švejk -,
tényleg ellopták. Az állomáson mindig sok ilyen svindler szokott
lézengeni, és én úgy képzelem, hogy az egyiknek feltétlenül megtetszett
az óberlajtnant úr kofferja, és ez az ember feltétlenül kihasználta azt,
hogy én elmentem a csomagoktól jelenteni az óberlajtnant úrnak, hogy a
mi csomagjainkkal minden a legnagyobb rendben van. Biztos, hogy csak
egy ilyen alkalmas pillanatban lophatta el nekünk azt a koffert. Ezek
direkt lesik az ilyen pillanatot. Két évvel ezelőtt az Északnyugati
pályaudvaron elloptak egy fiatalasszonytól egy gyerekkocsit, egy pólyás
kislánnyal együtt, és olyan nemeslelkűek voltak, hogy a kislányt leadták
minálunk az utcában a rendőrségen azzal, hogy egy kapu alatt találták
kitéve. Aztán az újság megírta erről a szegény asszonyról, hogy egy
szívtelen anya.
És Švejk nyomatékosan kijelentette: - Az állomáson mindig loptak, és
mindig is lopni fognak. Másképpen nem lehet.
- Švejk, én meg vagyok róla győződve - jutott végre szóhoz a főhadnagy -,
hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni. Még mindig nem
tudom, hogy csak tetteti-e magát ilyen ökörnek, vagy pedig csakugyan
ökörnek született. Mi volt abban a kofferban?
- Egészben véve semmi, óberlajtnant úr, kérem - felelte Švejk, s közben
egy pillanatra se vette le szemét a tar koponyájú civil úrról, aki a
főhadnaggyal szemben ült, s mintha egy csöppet sem érdekelné az egész
ügy, a „Neue Freie Pressé”-t olvasta. - Nem volt abban a kofferban semmi
egyéb, csak a tükör a szobából meg az előszobái vasfogas, úgyhogy mi
tulajdonképpen semmilyen veszteséget nem szenvedtünk, mert a tükör is
meg a fogas is a háziúré volt.
A főhadnagy félelmetes arcjátékát látva, Švejk szeretetre méltó hangon
így folytatta: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én semmit
se tudtam arról előre, hogy ezt a koffert el fogják lopni, és ami a tükröt
meg a fogast illeti, én bejelentettem a háziúrnak, hogy vissza fogjuk neki
adni, majd ha megjövünk a háborúból. Az ellenséges országokban nagyon
sok tükör és fogas van, úgyhogy még ebben az esetben se lehet
semmilyen bajunk a háziúrral. Mihelyst elfoglalunk valami várost...
- Kuss - kiáltott közbe a főhadnagy ijesztő hangon -, egyszer még átadom
magát a hadbíróságnak. Gondolkozzon csak rajta, hogy nem maga-e a
legesleghülyébb fickó a világon. A legtöbb ember, ha ezer évig élne, akkor
se tudna annyi hülyeséget összehordani, mint maga az elmúlt néhány hét
folyamán. Remélem, hogy ezt már maga is megfigyelte?
- Jelentem alássan, óberlajtnant úr, hogy megfigyeltem. Énnekem, ahogy
mondani szokás, nagyon fejlett megfigyelőképességem van, amikor már
késő, és valami baj történik. Énnekem olyan pechem van, mint egy
Nechleba nevű illetőnek a Nekázanka utcából, aki oda szokott járni a
„Kutyakaparó” kocsmába. Ez mindig elhatározta, hogy megjavul, és
szombattól fogva új életet kezd, és másnap mindig azt mondta:
„Reggelfelé aztán észrevettem, cimborák, hogy egy priccsen fekszek.” És
mindig így járt, amikor elhatározta, hogy rendesen hazamegy, és a végén
kiderült, hogy valahol betört valami kerítést, vagy kifogta a konflisból a
lovat, vagy valami rendőrpatruj kakastollaival akarta kipucolni a pipáját.
Ettől borzasztóan kétségbe volt esve, és a legjobban fájt neki, hogy ez a
pech egész nemzedékeket üldöz. Az ő nagypapája egyszer vándorútra
indult...
- Švejk, hagyjon már békén az előadásaival.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy amit én itt mondok, az
mind színtiszta igazság. A nagypapája egyszer vándorútra indult...
- Švejk - kiáltotta a főhadnagy dühbe gurulva -, még egyszer
megparancsolom magának, hogy ne meséljen nekem semmit, nem
vagyok rá kíváncsi. Majd ha megérkeztünk Budìjovicébe, számolok
magával. Tudja, hogy le fogom csukatni, Švejk?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ezt nem tudtam - mondta
lágyan Švejk -, ezt még nem tetszett említeni.
A főhadnagynak akaratlanul is összekoccant a foga, felsóhajtott, kihúzta a
köpenyéből a „Bohemiá”-t, és olvasni kezdett a nagy győzelmekről, a
német „E”-tengeralattjáró földközitengeri tevékenységéről, s amikor egy
új német találmányhoz ért, amely városok levegőbe röpítésére szolgált,
különleges, repülőgépről ledobott, egymás után háromszor robbanó
bombák segítségével, arra riadt fel, hogy Švejk megszólítja a tar
koponyájú urat:
- Bocsánat, tisztelt uram, nem a Purkrábek úrnak tetszik lenni a Slavia
bankból?
Mivel a tar koponyájú úr nem válaszolt, Švejk a főhadnagyhoz fordult:
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, én egyszer azt olvastam az
újságban, hogy egy normális embernek átlag hatvan-hetvenezer hajszál
kell hogy a fején legyen, és hogy a fekete haj ritkább szokott lenni,
aminthogy azt sok példából láthatjuk.
S kérlelhetetlenül tovább folytatta: - Aztán egy medikus azt mondta a
„Špirek” kávéházban, hogy a hajhullás valami lelki megrázkódtatástól
van, ami még a gyermekágyban érte az embert.
És most valami borzasztó dolog történt. A tar koponyájú úr felugrott, és
ráordított Švejkre: - Marsch hinaus, Sie Schweinkerl82 - kilökte Švejket a
folyosóra, s visszatérve a fülkébe egy kis meglepetést szerzett a
főhadnagynak azáltal, hogy bemutatkozott neki.
Egy kis tévedés történt. A tar koponyájú egyén nem Purkrábek úr volt, a
Slavia bankból, hanem csupáncsak von Schwarzburg vezérőrnagy. A
generálmajor ellenőrző körúton járt a helyőrségek között, civilben, s most
éppen Budějovicét akarta meglepni.
Nála félelmetesebb ellenőrző generális még nem született ezen a világon,
s ha valamit nem talált rendben, a következő párbeszédet folytatta a
helyőrség parancsnokával:
- Van önnek revolvere? - Van. - Jó. Az ön helyében tudnám, hogy mit
csináljak vele, mert amit én itt látok, az nem helyőrség, hanem
disznócsürhe.
És ellenőrző körútjai után itt-ott csakugyan agyonlőtte magát valaki, amit
von Schwarzburg mélységes elégtétellel vett tudomásul: - Így kell ennek
lenni! Ez katona!
Úgy tűnt fel, mintha nem szeretné, hogy az inspekció után egyáltalán
életben maradjon valaki. Az volt a mániája, hogy mindig a
legkellemetlenebb posztokra helyezte át az illető tisztet. Elég volt a
legkisebb hiba, és a tiszt már el is búcsúzott a helyőrségtől, s utazhatott a
montenegrói határra, vagy valami részeg, reménytelen garnizon felé,
Galícia legmocskosabb csücskébe.
- Főhadnagy úr - mondta von Schwarzburg -, hol járt ön kadétiskolába?
- Prágában.
- Ön tehát kadétiskolába járt, s még azt sem tudja, hogy minden tiszt
felelős az alantasáért. Szép. Másodszor, ön úgy szórakozik a szolgájával,
mint valami intim barátjával. Megengedi neki, hogy kérdezetlenül is
beszéljen. Ez még szebb. Harmadszor, megengedi neki, hogy megsértse
az ön feljebbvalóit. Ez a legszebb; mindebből le is vonom a megfelelő
következtetéseket. Mi a neve, főhadnagy úr?
- Lukáš.
- És melyik ezredben szolgál?
- Eddig...
- Köszönöm, nem arra vagyok kíváncsi, hogy eddig hol szolgált, hanem
arra, hogy most hol van.
- A 91-es gyalogezredben, generálmajor úr. Áthelyeztek...
- Áthelyezték? Ezt nagyon helyesen tették. Nem fog ártani önnek, ha
minél hamarabb felkeresi a 91. gyalogezreddel a harcmezőt.
- Ez már el van határozva, generálmajor úr.
A generálmajor most egy kis előadásba kezdett: ő már megfigyelte az
utóbbi években, hogy a tisztek bizalmas hangon beszélnek az
alantasaikkal, s ebben ő bizonyos demokratikus elvek terjedésének a
82
Mars ki, maga disznó.
veszélyét látja. A katonát rettegésben kell tartani, a katona reszkessen a
feljebbvalója előtt, féljen tőle. A tiszteknek tíz lépésnyi távolságot kell
tartaniuk a legénységtől, s nem szabad megengedniük, hogy a legénység
önállóan gondolkozzék, sőt, hogy egyáltalán gondolkozzék, ebben rejlik az
utóbbi évek tragikus tévedése. Régebben a legénység úgy félt a
tisztektől, mint a tűztől, de ma...
A generálmajor reménytelenül legyintett: - Ma a tisztek többsége
agyondédelgeti a katonákat. Ezt akartam mondani.
A generálmajor ismét fogta az újságját, és elmerült az olvasásba. Lukáš
főhadnagy sápadtan kiment a folyosóra, hogy leszámoljon Švejkkel.
Ott találta egy ablak mellett állva, oly átszellemült és elégedett arccal,
amilyen csak egy egyhónapos csecsemőnek lehet, ha teleszopta magát,
és szundikál.
A főhadnagy megállt, s intett Švejknek, egy üres fülkére mutatva. Ő is
bement Švejk után, és bezárta az ajtót.
- Švejk - mondta ünnepélyesen -, végre elérkezett az a pillanat, amikor
kap egypár pofont, amilyet még nem látott a világ. Mi az ördögnek
kezdett ki azzal a kopasz úrral? Tudja, hogy az nem más, mint
generálmajor Schwarzburg?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk, vértanúi arcot
vágva -, hogy énnekem soha életemben a legkisebb szándékom se volt,
hogy megsértsek valakit, és egyáltalában nem sejtettem, és nem is
álmodtam semmilyen generálmajor úrról. Tessék elhinni, hogy hajszálra
olyan, mint a Purkrábek úr a Slavia bankból. Ez odajárt mihozzánk a
vendéglőbe, és egyszer, amikor az asztalra dőlve elaludt, egy jóakaró
ember tintaceruzával ráírta neki a koponyájára: „Van szerencsénk a
mellékelt III. c) tarifa alapján egy pénzmegtakarítási módszert felajánlani
Önnek, amellyel biztosíthatja kedves gyermekei hozományát és
kiházasítási költségeit egy igen előnyös életbiztosítás révén!” Magától
értetődik, hogy mind elmentek, és én egyedül maradtam vele, mert
mindig pechem van, és ő aztán, amikor felébredt, megnézte magát a
tükörben, dühbe gurult, és azt hitte, hogy én csináltam, és ő is akart adni
nekem egypár pofont.
Az „is” szócska oly megható gyöngédséggel, oly szemrehányóan hagyta
el Švejk ajkát, hogy a főhadnagynak lehanyatlott a keze.
De Švejk tovább mesélt: - Egy ilyen kis tévedés miatt annak az úrnak nem
kellett volna megharagudnia, mert tényleg hatvan-hetvenezer hajszál
kéne hogy a fején legyen, mint minden normális embernek. Én soha
életemben nem is álmodtam, hogy létezik egy ilyen kopasz generálmajor
úr. Ahogy mondani szokás, ez egy tragikus tévedés, ami bárkivel
megtörténhet, ha az ember egy megjegyzést tesz, és a másik mindjárt
belekapaszkodik. Évekkel ezelőtt mesélte nekünk a Hývl szabó, hogy ő
Stájerországból, ahol szabóskodott, Leobenen keresztül Prágába utazott,
és volt vele egy sonka, amit Marburgban vett magának. No, ahogy így
utazik a vonaton, arra gondolt, hogy ő az egyetlen cseh az utasok között,
és amikor Sankt Moritznál kezdett szeletelgetni a sonkacsülökből, akkor a
vele szemben ülő úr egészen szerelmes szemeket csinált arra a sonkára,
és a nyál folyni kezdett neki a pofájából. Mikor a Hývl szabó meglátta ezt,
hangosan azt mondta maga elé: „Zabálnál ugye, nyavalyás.” Ez az úr
csehül válaszolt neki: „Persze hogy zabálnék, ha adnál belőle.” Így aztán
együtt zabálták meg azt a sonkát, amíg meg nem érkeztek Budějovicébe.
Ezt az urat Vojtìch Rousnak hívták.
Lukáš főhadnagy ránézett Švejkre, és kiment a fülkéből. Mikor már a
helyén ült, nemsokára megjelent az ajtóban Švejk őszinte arca:
- Jelentem alássan, óberlajtnant úr, öt perc múlva Táborban vagyunk. A
vonat öt percet áll ott. Nem tetszik valami ennivalót rendelni? Évekkel
ezelőtt itt nagyon finom...
A főhadnagy dühöngve felugrott, s a folyosón azt mondta Švejknek: - Még
egyszer figyelmeztetem, hogy minél kevesebbet mutatkozik, annál
boldogabb vagyok. A legjobban örülnék, ha egyáltalán nem látnám többé
magát, és legyen nyugodt, hogy erről gondoskodni fogok. Ne kerüljön a
szemem elé. Tűnjön el innét, hogy véletlenül se lássam, maga barom,
maga hülye.
- Parancsára, óberlajtnant úr.
Švejk szalutált, katonásan megfordult, elment a folyosó végébe, leült a
kalauz ülésére, és megpróbált szóba elegyedni egy vasutassal: - Kérem
szépen, szabadna kérdeznem valamit?
A vasutas, akinek láthatólag semmi kedve nem volt a beszélgetéshez,
fáradtan és apatikusan bólintott.
- Énhozzám - kezdte Švejk - régebben el szokott járni egy nagyon derék
ember, Hoffman nevezetű, és ez mindig azt állította, hogy ezek a
vészfékek soha nem érnek semmit, szóval egy szó mint száz, hogy nem
működnek, amikor meghúzzák ezt a fogantyút. Engem, az igazat
megvallva, az ilyen dolgok sohase érdekeltek, de ha már a szemem elé
került itten ez a vészfék, hát szeretném tudni, hogy mi is a helyzet, ha
egyszer szükségem lenne rá.
Švejk felállt, és a vasutassal együtt odalépett a „Csak veszély esetén”
feliratú vészfékhez.
A vasutas kötelességének érezte, hogy felvilágosítsa Švejket a vészfék
egész mechanizmusáról: - Azt helyesen mondta magának, hogy meg kell
húzni ezt a fogantyút, de abban már hazudott, hogy nem működik. A
vonat mindig megáll, mert ez az összes vagonokon keresztül össze van
kötve a mozdonnyal. A vészféknek muszáj működni.
Közben mindketten a fogantyún tartották a kezüket, és rejtély, hogy
hogyan történt, de meghúzták, és a vonat megállt.
Ők maguk sem tudták eldönteni, hogy melyikük csinálta, s hogy ki adta le
a vészjelet.
Švejk azt állította, hogy ő nem lehetett az, ő nem tette, ő nem egy
kapcabetyár.
- Én magam is csodálkozok - mondta kedélyesen a kalauznak -, hogy miért
állt meg olyan hirtelen a vonat. Megy, megy, és egyszerre csak megáll.
Engem ez jobban bosszant, mint magát.
Egy komoly úriember védelmére kelt a vasutasnak, mert ő hallotta, hogy
a katona kezdett mesélni valamit a vészfékről.
Ezzel szemben Švejk szüntelenül bizonygatta a becsületességét, azzal
érvelve, hogy neki nem érdeke, hogy késsen a vonat, mert ő a frontra
megy.
- Majd az állomásfőnök úr elintézi - döntött végül is a kalauz -, ez húsz
koronájába fog kerülni magának.
Közben látni lehetett, hogy az utasok kikászolódnak a vagonokból, a
főkalauz sípolt, egy rémült hölgy leszaladt útikofferjával a mezőre.
- Húsz koronát igazán megér - mondta jámboran Švejk, aki mindvégig
megőrizte rendíthetetlen nyugalmát -, sőt, még nagyon is olcsó. Egyszer,
amikor a császár őfelsége meglátogatta Žižkovot, egy Franta Šnor nevű
ember megállította neki a kocsiját, mert térdre borult a császár őfelsége
előtt az úttesten. Aztán annak a körzetnek a rendőrkomisszárja sírva
mondta a Šnor úrnak, hogy ezt nem lett volna szabad az ő körzetében
csinálni, mért nem ment egy utcával odább, ami már a Kraus
rendőrtanácsoshoz tartozik, ott kellett volna, hogy bemutassa a
hódolatát. Aztán ezt a Šnor urat lecsukták.
Švejk körülnézett, éppen amikor a főkalauz csatlakozott a hallgatók
köréhez.
- Na most már mehetünk tovább - mondta Švejk -, az nem szép dolog,
amikor egy vonat késik. Még ha béke volna, csak hagyján, de háborúban
mindenkinek tudni kell, hogy minden vonaton katonai személyek utaznak,
generálmajorok, óberlajtnantok, tisztiszolgák. Minden ilyen késés egy
alattomos dolog. Napóleon öt percet késett Waterloonál, és fuccs volt az
egész dicsőségének...
E pillanatban Lukáš főhadnagy áttörte magát a hallgatók tömegén.
Kísértetiesen sápadt volt, és semmilyen más hangot nem tudott kipréselni
magából ezen kívül: - Švejk!
Švejk szalutált, és azt mondta: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem,
hogy rám fogták, hogy én állítottam meg a vonatot. A vasúti kincstárnak
borzasztó furcsa plombái vannak a vészfékeken. Az ember inkább ne is
közeledjen hozzá, mert könnyen baja lehet belőle, és húsz koronát
követelhetnek rajta, mint ahogy éntőlem követelnek.
A főkalauz már kint volt, megadta a jelet, és a vonat újra elindult.
A hallgatók visszamentek a kupéikba, Lukáš főhadnagy nem szólt többet
egy szót sem, és ő is leült a helyére.
Švejkkel csak a főkalauz és a vasutas maradt. A főkalauz elővette
jegyzőkönyvét, és jelentést készített az egész esetről. A vasutas
gyűlölködő pillantásokat vetett Švejkre, aki nyugodtan megkérdezte tőle: -
Régóta van már a vasútnál?
Mivel a vasutas nem válaszolt, Švejk közölte, hogy ismert egy Mlíèek
František nevű embert a Prága melletti Uhøinìvesből, aki egyszer szintén
meghúzott egy ilyen vészféket, és úgy megijedt, hogy két hétre
elvesztette a beszélőképességét, és csak akkor kapta vissza, amikor
elment a hostivaøi Vanìk kertészhez látogatóba, és ott verekedni kezdett,
és azok eltörtek rajta egy bikacsököt. - Ez, kérem - tette hozzá Švejk -
1912 májusában történt.
A vasutas bement a klozettra, és magára zárta az ajtót.
A főkalauz egyedül maradt Švejkkel, és húsz korona bírságot követelt tőle,
hangsúlyozva, hogy ellenkező esetben kénytelen lesz átadni Táborban az
állomásfőnöknek.
- Jó - mondta Švejk -, én szeretek művelt emberekkel beszélgetni, és
nagyon fogok örvendeni, ha megismerkedhetek ezzel a tábori
állomásfőnökkel.
Švejk kihúzta pipáját a zubbonyából, rágyújtott, és orrfacsaró füstfelhőket
eregetve a katonai dohányból, tovább mesélt: - Évekkel ezelőtt
Svitavában egy Wagner nevű úr volt az állomásfőnök. Ez úgy bánt az
alantasaival, mint egy sintér, és szekírozta őket, ahogy csak tudta, és a
legjobban egy Jungwirt nevű váltóőrt nyúzott, amíg ez, szegény,
kétségbeesésében beleölte magát a folyóba. De mielőtt ezt megtette
volna, levelet írt az állomásfőnöknek, hogy éjszaka kísérteni fogja.
Bizonyisten nem hazudok. Meg is tette. A kedves állomásfőnök úr ott ül
éjszaka a távírógép mellett, egyszerre csak megszólal a csengő, és az
állomásfőnök felveszi a táviratot: „Hogy vagy, te bitang? Jungwirt.” Ez így
ment egy egész héten át, és az állomásfőnök minden vonalra szolgálati
táviratokat kezdett küldözgetni, válaszul annak a kísértetnek: „Bocsáss
meg nekem, Jungwirt.” Erre éjszaka ezt a választ kopogja ki neki a gép:
„Akaszd fel magad a szemaforra, a híd mellett. Jungwirt.” És az
állomásfőnök úr szót fogadott. Aztán emiatt lecsukták a Svitava melletti
állomás távírászát. Látja, kérem, van egypár dolog az ég meg a föld
között, amiről nekünk fogalmunk sincsen.
A vonat befutott a tábori állomásra, és Švejk, mielőtt a kalauztól kísérve
elhagyta volna a vonatot, szabályszerűen jelentkezett Lukáš
főhadnagynál: - Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy engemet az
állomásfőnök úrhoz visznek.
Lukáš főhadnagy nem válaszolt. Teljes apátiába zuhant minden iránt.
Legjobb lesz, villant át az agyán, ha fütyül az egészre. Ha nyugodtan ülve
marad, Budějovicében leszáll a vonatról, jelentkezik a kaszárnyában, és
egy menetszázaddal kimegy a frontra. A fronton alkalomadtán
agyonlöveti magát, és megszabadul ettől a nyomorult világtól, amelyben
ilyen gazemberek sétálnak, mint Švejk.
Mikor a vonat elindult, Lukáš főhadnagy kinézett az ablakon, és meglátta
Švejket, aki a peronon komoly beszélgetésbe merült az állomásfőnökkel.
Švejket nagy tömeg vette körül, s a tömegben néhány vasutas-egyenruha
is látszott.
Lukáš főhadnagy felsóhajtott. Nem a szánalom sóhaja volt ez. Lukáš
főhadnagynak nagy kő esett le a szívéről, hogy Švejk a peronon maradt.
Most már a kopasz generálmajort se látta olyan visszataszító
szörnyetegnek.

A vonat már messze pöfögött České Budějovice felé, de a peronon Švejk


körül nem csökkent a tömeg.
Švejk előadást tartott az ártatlanságáról, és sikerült annyira meggyőznie a
körülötte állókat, hogy egy asszony ezt a megjegyzést tette: - Már megint
agyonszekíroznak itt egy katonát.
A tömeg csatlakozott ehhez a nézethez, s egy úr az állomásfőnökhöz
fordult azzal a bejelentéssel, hogy megfizeti Švejkért a húsz korona
bírságot, ő biztos benne, hogy ez a katona nem követett el semmit.
- Tessék csak ránézni - vonta le a következtetést Švejknek mindennél
ártatlanabb arckifejezéséből, miközben Švejk a tömeg felé fordulva így
szólt: - Jó emberek, én ártatlan vagyok.
Aztán megjelent a csendőrőrmester, kiemelt a tömegből egy polgárt,
letartóztatta, és elvezette, a következő szavakkal: - Ezért felelni fog; majd
adok én magának, lázítani az embereket; azt mondja, ha így bánnak a
katonákkal, akkor senki se kívánhatja tőlük, hogy Ausztria győzzön.
A szerencsétlen polgár semmit se tudott felhozni mentségére azon az
őszinte kijelentésén kívül, hogy ő hentesmester a Régikapu utcából, és
hogy ő nem úgy gondolta.
Közben a jóindulatú férfiú, aki olyannyira hitt Švejk ártatlanságában,
lefizette érte az irodában a bírságot, s elvezette Švejket a harmadosztályú
étterembe, sört rendelt neki, s miután értesült róla, hogy a derék katona
minden igazolványa és a katonai menetlevele is Lukáš főhadnagynál
maradt, nagylelkűen átnyújtott neki még egy ötöst a vasúti jegyre és
további fogyasztásra.
Mielőtt elbúcsúzott volna, bizalmasan azt mondta Švejknek: - Nahát,
kedves katona barátom, ahogy mondtam: ha orosz hadifogságba kerül,
adja át üdvözletemet Zeman sörfőzőnek Zdolbunovban. Vigyázzon a
cédulára, amire a nevét felírtam. Aztán ügyes legyen, hogy ne sokáig
maradjon a fronton.
- Emiatt egy csöppet se tessék félni - mondta Švejk -, mindig érdekes, ha
az ember ingyen megismerhet egy idegen vidéket.
Švejk magára maradt az asztal mellett, s miközben csendesen eliszogatta
nemes lelkű jóakarója ötkoronását, a peronon azt mesélték egymásnak az
emberek, akik nem voltak jelen Švejk és az állomásfőnök beszélgetésénél,
csak messziről látták a csődületet, hogy valami kémet fogtak, aki a
pályaudvart fényképezte, ezt azonban megcáfolta egy hölgy azzal az
állítással, hogy szó sincsen semmilyen kémről, viszont ő hallotta, hogy
egy dragonyos összekaszabolt egy tisztet a női klozettban, mert ez a tiszt
bemászott oda a dragonyos babája után, aki ezt a dragonyost kikísérte az
állomásra.
E kalandos kombinációknak, amelyek annyira jellemezték a háborús
korszak idegességét, a csendőrség vetett véget, megtisztítva a peront.
Švejk pedig csöndesen ivott tovább, gyengéden gondolva vissza a
főhadnagyára. Mit fog az csinálni, ha megérkezik Èeské Budějovicébe, és
az egész vonaton hiába keresi a tisztiszolgáját.
Egy személyvonat beérkezése előtt a harmadosztályú étterem megtelt
katonákkal és civilekkel. Többségben voltak a legkülönbözőbb ezredekből,
alakulatokból való s a legkülönbözőbb nemzetiségű katonák, akiket a
háborús szélvész idefújt a Táborvárosi hadikórházakba, vagy akik most
indultak ki ismét a harctérre újabb sebekért, megcsonkulásokért és
fájdalmakért, hogy megszolgáljanak a sírjuk fölé egy közönséges
fakeresztet, amelyen még évek múlva is lengetni fog a szél és verni fog az
eső Kelet-Galícia szomorú síkságain egy kifakult osztrák katonasapkát,
rozsdás „ferencjóska-gombbal”, s amelyre időnként majd rátelepszik egy
szomorú öreg holló, visszagondolva arra, hogy milyen zsíros lakomák
folytak itt néhány évvel korábban, amikor egy végtelen terített asztal volt
az ő számára ez az egész térség, tele ízes emberi hullákkal és
lótetemekkel, s amikor éppen az ilyen sapkák, amilyenen most is ül, a
legízletesebb falatokat rejtették - emberi szemeket.
A szenvedésnek egyik ilyen jelöltje, akit operáció után kiengedtek a
hadikórházból, s most vértől és sártól mocskos egyenruhát viselt, odaült
Švejkhez. Elcsigázott, lesoványodott, szomorú ember volt. Letett az
asztalra egy kis csomagot, elővette rongyos erszényét, és megszámolta a
pénzét.
Aztán Švejkre nézett, és megkérdezte: - Magyarul?
- Én cseh vagyok, kamerád - felelte Švejk -, nem akarsz inni egyet?
- „Nem tudom, barátom.”
- Annyi baj legyen, kamerád - mondta Švejk, odatéve teli korsóját a
szomorú katona elé -, csak húzzál egy jót.
Ezt megértette, ivott - köszönöm szépen - mondta, majd tovább szemlélte
az erszénye tartalmát, s végül felsóhajtott. Švejk megértette, hogy ez a
magyar még inna egy sört, de nincs elég pénze. Így hát rendelt neki még
egy korsóval, a magyar újra megköszönte, és különböző grimaszok
segítségével magyarázni kezdett valamit Švejknek, közben az átlőtt
karjára mutatott, és nemzetközi nyelven azt mondta: - Pif, paf, puf!
Švejk együttérzően bólintott, s az elgyötört lábadozó még közölte vele,
bal kezét fél méterre tartva a földtől, s aztán három ujját felemelve, hogy
három kisgyereke van.
- Nincs ham, nincs ham - magyarázta tovább; azt akarta mondani, hogy
odahaza nincs mit enniük, s megtörülte könnyező szemét katonaköpenye
mocskos ujjával: a köpeny még lyukas volt a golyótól, melyet a magyar
királyért kapott a testébe.
Nem csoda, hogy e mulatozás következtében Švejknek lassanként
semmije sem maradt az ötösből, s hogy lassan, de biztosan, elvágta
magát České Budějovicétől, mivel minden egyes korsó sör, amelyet
önmagának és a magyar lábadozónak rendelt, csökkentette a vasúti jegy
megvásárlásának lehetőségét.
Az állomáson megint áthaladt egy Budějovicébe menő vonat, és Švejk
még mindig ott ült az asztalnál s hallgatta a magyar állandóan visszatérő
mondókáját: - Pif, paf, puf! Három gyerek, nincs ham, éljen!
Az utóbbi szót Švejkre mondta, koccintás közben.
- Csak igyál, te magyar - felelte Švejk -, húzd meg jól! Ti bezzeg nem így
vendégelnétek meg minket...
A szomszéd asztaltól egy katona azt mondta, hogy amikor a 28-as
ezreddel megérkeztek Szegedre, a magyarok felemelték a karjukat, a
megadást utánozva, így csúfolták őket.
Ami a felemelt karokat illeti, a magyaroknak tökéletesen igazuk volt, de a
közbeszóló katona szemmel láthatólag sértve érezte magát, holott ez a
művelet nem sokkal utóbb egészen általánossá vált minden cseh
katonánál, sőt végül maguknál a magyaroknál is, amikor már nem tetszett
nekik verekedni a magyar király érdekében.
Aztán ez a katona is hozzájuk ült, és elmesélte, hogy ők hogy elbántak
Szegeden a magyarokkal, s kiverték őket néhány kocsmából. Közben
elismerően kijelentette, hogy a magyarok is tudnak verekedni, ő is kapott
egy bicskát a hátába, úgyhogy kórházba kellett mennie.
Most azonban, ha visszatér, a zászlóalj kapitánya valószínűleg lecsukatja,
mert már nem tudta visszaadni a döfést annak a magyarnak, hogy meg
legyen mentve az egész ezred becsülete.
- Ihre Dokumenten, hol a tókument? - ilyen szépen szólította meg Švejket
a katonai őrjárat vezetője, egy őrmester, akit négy szuronyos katona
kísért. - Én látni, maga ülni, nicht fahren, ülni, inni, furt inni, burs!83
- Nincsen, apuskám - felelte Švejk -, Herr óberlajtnant Lukáš, regiment
numero 91, magával vitte, és én ittmaradtam az állomáson.
- Was ist das Wort: apuschkám?84 - fordult az őrmester az egyik
kísérőjéhez, egy öreg landwehr-katonához, aki úgy látszik, nem volt
nagyon jóban az őrmesterrel, mert nyugodtan így felelt:
- Apuskám, das ist wie: Herr Feldwebl.85
Az őrmester folytatta a beszélgetést Švejkkel: - Tókument minden
katonának, tókument nélkül becsukni auf Bahnhofs-Militärkommando, den
lausigen Bursch, wie einen tollen Hund.86
Švejket bevitték az állomásparancsnokságra; az őrszobán ott ült a
legénység többi tagja, valamennyien úgy néztek ki, mint az öreg
landwehres, aki oly szépen le tudta fordítani németre az „apuskám” szót
született ellenségének, az őrmesteri hatalomnak.
Az őrszoba litografált képekkel volt feldíszítve, melyeket akkoriban a
hadügyminisztérium szétküldetett minden katonai irodába, de minden
iskolába és kaszárnyába is.
Švejket, a derék katonát, először is az a kép üdvözölte, amely a felirat
szerint Franz Hammel szakaszvezetőt, továbbá Paulhart és Bachmayer
tizedest ábrázolta a 21. cs. és kir. lövészezredből, amint kitartásra
buzdítják a legénységet. A másik oldalon függő kép ezt a feliratot viselte:
„Dankó János szakaszvezető az 5. honvéd huszárezredből felderíti egy
ellenséges üteg állását.”
Jobboldalt egy plakát lógott: A bátorság rendkívüli példái.

83
Nem utazik, folyton iszik, fickó!
84
Mit jelent az a szó, hogy apuskám?
85
Apuskám, az annyi mint: őrmester úr.
86
A katonai állomásparancsnokságra a tetves fickót, mint egy veszett kutyát.
Ilyen plakátokkal, melyeknek szövegét a kiagyalt rendkívüli példákkal a
hadügyminisztérium irodáiban fogalmazták a katonai szolgálatra behívott
német újságírók, ilyen plakátokkal akarta ez a vén hülye Ausztria
fellelkesíteni a katonákat, akik mindezt sohasem olvasták el, s mikor a
bátorságnak ilyen rendkívüli példáit fűzve, könyv alakban küldték utánuk
a frontra, hát belecsavarták cigarettának a pipadohányt, vagy még
célszerűbben használták fel a küldeményt, a vakmerőségről kitalált
rendkívüli példák értékének és szellemének megfelelően.
Míg az őrmester elment valami tisztet keresni, Švejk ezt olvasta a
plakáton:
JOSEF BONG TRÉNKATONA
Az egészségügyi oszlop katonái súlyos sebesülteket raktak fel a
kocsikra, amelyek egy fedett szakadékban várakoztak. Amint
megteltek a kocsik, hátravitték őket a kötözőhelyre. Az oroszok
észrevették e kocsikat, és gránáttüzet irányítottak rájuk, Josef Bong
trénkatonának, a 3. cs. és kir. trénsvadronból, megölte a lovát egy
gránátrepesz. Bong feljajdult: „Szegény kis deresem, véged van!”
Abban a pillanatban őt is eltalálta egy gránátszilánk. Mindazonáltal
kifogta lovát, és a hármasfogatot biztos fedezékbe húzta. Aztán
visszament az elesett ló hámjáért. Az oroszok szüntelenül lőttek.
„Csak lőjetek, átkozott dühöngők, én a hámot nem hagyom itt!”, és
tovább szerelte a lóról a hámot ezekkel a szavakkal. Végül elkészült,
és visszavonszolta magát a hámmal a kocsihoz. Hosszú távolléte
miatt az egészségügyi katonák mennydörgő szemrehányásokkal
fogadták. „Nem akartam ott hagyni a hámot, még majdnem új. Azt
gondoltam, kár lett volna érte. Az ilyen dolgokból nincs fölöslegünk”,
védekezett a bátor katona, továbbmenve a kötözőhely felé, ahol
csak most jelentkezett mint sebesült. Kapitánya később ezüst
vitézségi éremmel díszítette fel a mellét e bátor tettéért.
Švejk elolvasta a plakátot, s mivel az őrmester még nem jött vissza, így
szólt az őrszobában üldögélő landwehresekhez: - Ez itten nagyon szép
példája a bátorságnak. Így minálunk a hadseregben mindig vadonatúj
lószerszámok, lesznek; de amikor Prágában voltam, olvastam a „Prágai
hivatalos újság”-ban egy még szebb példát egy dr. Josef Vojen nevű
egyéves önkéntesről. Ez Galíciában volt a hetes tábori vadászzászlóaljnál,
és amikor szuronyharcra került a sor, kapott egy golyót a fejébe, és
amikor a kötözőhelyre vitték, azt ordította, hogy egy ilyen karcolás miatt ő
nem hagyja magát bekötözni. És mindjárt tovább akart előnyomulni a
szakaszával, de egy gránát elütötte neki a bokáját. Megint el akarták
vinni, de ő fogott egy botot, és azzal bicegett a harcvonal felé, és bottal
ment neki az ellenségnek, és odarepült egy másik gránát, és letépte a
kezét, amiben a botot tartotta. Erre átvette azt a botot a másik kezébe,
azt ordította, hogy ezt nem bocsátja meg nekik, és a jó isten tudja, mi lett
volna a vége, ha egy srapnel nemsokára véglegesen ki nem készíti. Lehet,
hogy ha a végén mégiscsak fűbe nem harap, hát ő is ezüst vitézségi
érmet kapott volna a bátorságáért. Mikor a srapnel levitte a fejét, ez még
gurulás közben is azt kiáltotta: „Bár rád a bősz halál lehel, tedd híven,
amit tenni kell!”
- Firkálni, azt tudnak ezek az újságok - mondta az egyik közlegény -, de
odakint egy ilyen szerkesztő egy óra alatt tisztára meg lenne hülyülve.
A landwehres kiköpött: - Minálunk Èaslavban volt egy szerkesztő Bécsből,
egy német. Fénrik87 volt. Mivelünk a világért se akart csehül beszélni, de
amikor berakták egy menetszázadba, ahol csupa csehek voltak, mindjárt
tudott csehül.
Az ajtóban megjelent az őrmester, és dühödt arccal azt mondta:
- Wenn man lenni drei Minuten weg, da hört man nichts anderes, als:
cseszki, csesi.88
Aztán megint kifelé indult, bizonyára az étterembe, de még odaszólt a
landwehr-káplárnak, Švejkre mutatva, hogy mihelyt a hadnagy megjön,
vezesse elébe ezt a tetves gazembert.
- A hadnagy úr megint a távírászlánnyal szórakozik az állomáson - mondta
az őrmester távozása után a tizedes -, már több mint két hete koslat
utána, és mindig borzasztóan fel van dühödve, amikor megjön a
távírdából, és azt mondja róla: „Das ist aber eine Hure, sie will nicht mit
mir schlafen.”89
Ezúttal is igen feldúlt állapotban lehetett, mert amikor nemsokára
megjött, hallották, hogy valami könyveket csapkod az asztalra.
- Hiába, komám, be kell menjél hozzá - mondta részvéttel Švejknek a
tizedes -, sokan átmentek már az ő kezén, öreg katonák és fiatalok is.
És már be is vezette Švejket az irodába, ahol a papírokkal teleszórt asztal
mögött egy fiatal hadnagy ült, végtelenül dühös ábrázattal.
Mikor meglátta Švejket és a tizedest, sokat sejtetően így szólt:
- Aha! - Aztán elhangzott a tizedes jelentése: - Lajtnant úrnak alázatosan
jelentem, hogy ezt az embert dokument nélkül találtuk az állomáson.
A hadnagy bólintott, mintha azt akarná kifejezni, hogy ő már évek óta
előre tudta, hogy éppen ezen a napon és ebben az órában ott fogják
találni Švejket iratok nélkül a pályaudvaron, hiszen csak rá kellett nézni
Švejkre ebben a pillanatban, s feltétlenül az a benyomása támadt
mindenkinek, hogy egy ilyen ábrázatú és külsejű egyénnél egyáltalában
nem is lehet semmiféle dokumentum. Švejk e pillanatban úgy nézett ki,
mintha a derült égből pottyant volna alá, valamelyik idegen bolygóról, s
most naiv ámulattal nézi ezt az új világot, melyben egy számára eleddig
teljesen ismeretlen butaságot kérnek tőle - valami dokumentumot.
A hadnagy Švejket méregetve gondolkozott egy ideig, hogy mit is
mondjon, s hogy mit kell kérdeznie tőle.
Végül megkérdezte:
- Mit csinált itt a pályaudvaron?

87
Zászlós.
88
Ha az ember három percig távol van, már nem hallani semmi mást, csak:
csehül, csehek.
89
„Micsoda ringyó, nem akar velem hálni.”
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy vártam a České Budějovicébe
menő vonatot, hogy eljuthassak az ezredemhez, a kilencvenegyesekhez,
ahol én vagyok a legénye a Lukáš óberlajtnant úrnak, akit kénytelen
voltam elhagyni, mivel az állomásfőnökhöz kísértek bírság miatt, mert
meggyanúsítottak, hogy én állítottam meg a gyorsvonatot, amin jöttünk,
a biztonsági vészfék segítségével.
- Megőrülök - kiáltotta a hadnagy -, mondja el összefüggőbben, röviden,
és ne fecsegjen mindenféle marhaságokat.
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy már attól a pillanattól fogva,
amikor mi a Lukáš óberlajtnant úrral beszálltunk abba a gyorsvonatba,
amelyikkel a lehető leggyorsabban el akartunk jutni és utazni a mi 91. cs.
kir. gyalogezredünkhöz, nekünk mindjárt pechünk volt. Először is elveszett
egy kofferunk, aztán, hogy össze ne keverjem, egy generálmajor úr, aki
teljesen kopasz volt...
- Himmel Herrgott - fújt egyet a hadnagy.
- Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy ez mind kikívánkozik belőlem,
mintha harapófogóval húznák, hogy át lehessen tekinteni az egész
helyzetet, mint ahogy a megboldogult Petrlík suszter szokta mondani,
amikor ráparancsolt a fiára, hogy vegye le a nadrágját, mielőtt a szíjjal
porolni kezdte.
S míg a hadnagy levegőért kapkodott, Švejk így folytatta:
- Én valahogy nem tetszettem annak a kopasz generálmajor úrnak, és ki
lettem küldve a folyosóra a Lukáš óberlajtnant úrtól, akinek a puccerje
vagyok. A folyosón aztán azzal lettem vádolva, hogy én csináltam, mint
ahogy az előbb mondtam. Mielőtt a dolog még elintéződött volna, én
egyedül maradtam a peronon. A vonat elment, az óberlajtnant úr a
kofferokkal és az összes irataival meg az én irataimmal szintén elment, és
én ott maradtam tátott szájjal, mint egy árva, dokument nélkül.
Švejk olyan megindítón és lágyan nézett a hadnagyra, hogy az teljesen
meggyőződött arról, hogy amit ez a hülyének született egyén elmondott,
az mind az utolsó szóig színigazság.
A hadnagy most felsorolta Švejknek mindazon vonatokat, amelyek a
gyors után elindultak Budějovice felé, és feltette a kérdést, hogy miért
szalasztotta el ezeket a vonatokat.
- Jelentem alássan, lajtnant úr - felelte Švejk kedélyesen mosolyogva -,
miközben én a következő vonatot vártam, az a baleset történt velem,
hogy egymás után ittam a söröket.
„Ilyen ökröt még nem láttam - gondolta a hadnagy -, ez mindent bevall.
Hányan voltak már előttem, és mindegyik tagadott, ez meg nyugodtan
azt mondja: »Azért késtem le minden vonatról, mert egymás után ittam a
söröket.«”
Gondolatainak lényegét a következő mondatba foglalva közölte Švejkkel: -
Ide hallgasson, maga egy degenerált. Tudja mi az, ha valakiről azt
mondják, hogy degenerált?
- Minálunk a Bojištì meg a Kateøina utca sarkán, lajtnant úrnak jelentem
alássan, szintén volt egy degenerált ember. Az apja egy lengyel gróf volt
és az anyja egy bábaasszony. Ez az ember utcát söpört, és a kocsmákban
nem hagyta magát másképpen szólítani, csak gróf úrnak.
A hadnagy úgy vélte, hogy helyes lesz valami módon véget vetni ennek
az egésznek, s ezért nyomatékosan így szólt: - Nahát, maga marha, maga
vadszamár, azonnal menjen a pénztárhoz, vegyen magának jegyet, és
utazzon el Budějovicébe. Ha még egyszer meglátom itt, úgy elbánok
magával, mint egy dezertőrrel. Abtreten!
Mivel Švejk nem mozdult, és kezét még mindig a sapkaellenzőhöz érintve
tartotta, a hadnagy ráordított: - Marsch hinaus, nem hallotta, abtreten?
Palánek káplár, vigye ezt a hülye pofát a kasszához, és vegyen neki egy
jegyet České Budějovicébe!
Palánek tizedes csakhamar ismét megjelent az irodában. A félig nyitott
ajtón át Palánek mögül bekukkantott Švejk jámbor arca is.
- Mi az már megint?
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem - súgta titokzatosan Palánek tizedes
-, nincs neki pénze az útra, és nekem sincs. Ingyen nem akarják elvinni,
mert nincsenek katonai iratai, hogy az ezredéhez megy.
A hadnagy nem váratta őket sokáig e fogas kérdés salamoni
megoldásával.
- Akkor menjen gyalog - mondta ki a határozatot -, hadd csukják le az
ezredénél, amiért elkésett; ki a fene fog itt bajlódni vele.
- Hiába minden, pajtás - mondta Palánek tizedes Švejknek, amikor kijött
az irodából -, gyalog kell, hogy menjél, fiam, Budějovicébe. Van az
őrszobán egy vekni komiszkenyerünk, azt veled adjuk az útra.
S egy fél óra múlva, miután Švejket még feketekávéval is megitatták, és
adtak neki a komiszkenyéren felül még egy csomag katonai dohányt is
útravalónak az ezredéhez, Švejk a sötét éjszakában elhagyta Tábort,
amely csak úgy visszhangzott úti nótájától.
Egy régi katonadalt énekelt:
Mikor mentünk Jaromìøbe,
elhiszed-e, nem hiszed-e...
S az ördög tudja, hogyan történt, de Švejk, a derék katona, ahelyett, hogy
déli irányban haladt volna Budějovice felé, mindig csak egyenesen
nyugatnak tartott.
Ment a havas úton, a fagyban, katonaköpenyébe burkolózva, mint a
napóleoni gárda utolsó tagja visszafelé jövet a moszkvai hadjáratból,
pusztán azzal a különbséggel, hogy Švejk vidáman énekelt:
Sétálni mentem egymagam
a zöld ligetbe ki.
S a behavazott erdők olyan visszhanggal válaszoltak az éjszaka
csendjében, hogy a falvakban felugattak a kutyák.
Amikor megunta a dalolást, Švejk leült egy kavicshalomra, pipára
gyújtott, s miután kipihente magát, tovább ment budìjovicei anabázisának
új kalandjai felé.
ŠVEJK BUDĚJOVICEI ANABÁZISA

Xenophón, az ókori harcos, keresztülment egész Kisázsián, és isten tudja,


hová el nem jutott térkép nélkül. A régi gótok szintén minden topográfiai
tudás nélkül hajtották végre expedícióikat. Mindig csak előre masírozni:
ezt hívják anabázisnak. Utat törni ismeretlen tájakon. Ellenségek közé
kerülni, akik lesik az alkalmas pillanatot, hogy kitekerjék a nyakad. Ha
valakinek jó feje van, mint Xenophónnak vagy a sok rabló törzsnek, amely
isten tudja, honnét, a Kaspi- vagy az Azovi-tengertől jött Európába, akkor
bizony csodákat művelhet útközben.
Caesar légiói is térkép nélkül jutottak el valahová északra, a Galliai-
tengerhez, s egyszer csak elhatározták, hogy visszamennek Rómába,
egészen más úton masírozva, hogy még érdekesebb legyen a kirándulás.
És szépen haza is érkeztek. Valószínűleg azóta mondják, hogy minden út
Rómába vezet.
Hasonlóképpen, minden út České Budějovicébe is vezet: Švejk, a derék
katona legalábbis szentül meg volt győződve erről, amikor a budějovicei
táj helyett milevskói falvak tűntek fel a szeme előtt.
Mindazonáltal rendületlenül haladt tovább, mert hiszen semmiféle
Milevsko nem akadályozhat meg abban egy derék katonát, hogy egyszer
mégiscsak el ne jusson České Budějovicébe.
S így Švejk Milevskótól nyugatra, Kvìtovban bukkant fel, miután már
végigénekelte a masírozással kapcsolatos katonadalok egész repertoárját,
úgyhogy Kvìtov előtt kénytelen volt újra kezdeni a sort a következő dallal:
Elmasíroztunk, komám,
sírt utánunk minden lány...
Egy öregasszony, aki a templomból tipegett hazafelé a Kvìtov-Vráž-i úton,
amely változatlanul nyugat felé vezet, keresztényi köszöntéssel
megszólította Švejket: - Adjon isten jó napot, katonácska, hová-merre
igyekszik?
- Hát csak Budějovicébe, nénikém, a regimenthez - felelte Švejk -, megyek
a háborúba.
- Jaj, hát akkor nem jól megy, katonácska - mondta ijedten az öregasszony
-, erre Vráž felé sohase jut oda, mert ha mindig csak előre megy, akkor ez
az út Klatovyba viszi.
- Én azt hiszem - mondta Švejk megadóan -, hogy Klatovyból is eljut az
ember Budějovicébe. Nem mondom, szép kis séta, ha az ember siet a
regimentjéhez, hogy ne legyen valami kellemetlensége, mikor úgy
igyekszik, és minden jóakarat megvan benne, hogy időre ott legyen.
- Minálunk is volt egy ilyen csibész. Ő Plzeòbe kellett hogy menjen a
landverhez, Toníèek Maškùnak hitták - mondta sóhajtva az öregasszony -,
rokonságban van az unokahúgommal, és el is indult. Aztán egy hét múlva
már keresték a csendőrök, hogy nem jött meg a regimentjéhez. Aztán
még egy hét múlva beállított hozzánk civilben, hogy hazaeresztették
úrlábra.90 A községi bíró mindjárt szólt a csendőröknek, és azzal vége is
volt az úrlábnak. Már írt a frontról, hogy meg van sebesülve, odalett a fél
lába.
Az öregasszony részvéttel végignézett Švejken: - Várjon meg engem
abban a kiserdőben, katonácska, hozok én magának egy kis krumplilevest
hazulról, hogy felmelegedjen. Innét már látni is a mi viskónkat, éppen az
erdő mellett, egy kicsit jobbra. A mi falunkon, Vrážon nem mehet
keresztül, ott olyanok a csendőrök, mint a sólymok. Aztán csak menjen az
erdőből Malèínba. Azután Èížovát kerülje el, mert ott is sintérkednek a
csendőrök, és fogdossák a szökevényeket. Maga csak menjen,
katonácska, egyenesen keresztül az erdőn Sedlecbe, az ott van
Horaždovice mellett. Ott egy nagyon jó csendőr van, az mindenkit
átenged a falun. Van magánál valami írás?
- Nincsen, nénikém.
- Akkor oda se menjen, hanem inkább Radomyšlba, de csak este menjen
be, amikor minden csendőr a kocsmában van. Ott az Alsó utcán a
Floriáneken túl van egy kis házikó, kékre van festve az alja, ottan keresse
Melichárek gazdát. Az az én bátyám. Mondja meg neki, hogy
üdvözöltetem, ő majd megmutatja az utat Budějovice felé.
Švejk több mint egy félórát várt az erdőben az öregasszonyra, jól
felmelegedett a krumplilevestől, amit a szegény anyóka egy fazékban
hozott ki neki, párnába csomagolva, hogy ki ne hűljön, aztán az
öregasszony még elővett a kendőjéből egy szelet kenyeret meg egy darab
szalonnát, mindent beledugott Švejk zsebébe, keresztet vetett Švejkre, és
azt mondta, hogy neki is van ott két unokája.
Aztán még egyszer alaposan elmesélte neki, hogy milyen falvakon
menjen keresztül, és melyiket kerülje el. Végül elővett a ködmöne
zsebéből egy koronát, vegyen rajta Švejk Malèínban egy kis pálinkát, mert
Radomyšlig jó néhány mérföld az út.
Megfogadva az öregasszony tanácsát, Švejk Èížovától kelet felé indult
Radomyšlba, mert úgy gondolta, hogy akármelyik égtáj felől befuthat
Budějovicébe.
Malèínban csatlakozott hozzá egy öreg harmonikás, Švejk a kocsmában
találkozott vele, amikor az öregasszony tanácsára pálinkát vett magának
a jó néhány mérföldes radomyšli útra.
A harmonikás katonaszökevénynek vélte Švejket, és azt tanácsolta neki,
hogy menjen vele Horaždovicébe, ott van férjnél a lánya, és ez a férj
maga is katonaszökevény. A harmonikás Malčínban nyilván többet ivott a
kelleténél.
- Már két hónapja rejtegeti az urát az istállóban - próbálta rábeszélni
Švejket -, téged is eldug, és ott lesztek a háború végéig. Kettesben
legalább nem fogtok unatkozni.
Švejk udvariasan elutasító válaszától nagyon megdühödött, letért bal kéz
felé a mezőre, és azzal fenyegette Švejket, hogy feljelenti a èížovái
csendőrségen.

90
Szabadságra.
Radomyšlban Švejk estefelé megtalálta az Alsó utcán a Flóriáneken túl
Melichárek gazdát. Megmondta neki, hogy a húga üdvözölteti Vrážból, de
ez semmilyen hatást nem tett a gazdára.
Mindenáron igazolványt kívánt Švejktől. Gyanakvó ember volt, mert
folyton csak rablókról, csavargókról, tolvajokról beszélt, akiktől valósággal
hemzseg a píseki vidék.
- Megszökik a katonaságtól, nem akar szolgálni, aztán becsavarogja az
egész környéket, és ott lop, ahol tud - mondta a szemébe Švejknek -,
közben mindegyik úgy néz ki, mintha kettőig se tudna számolni.
- Jó, jó, a legtöbb ember megharagszik az igazság miatt - tette hozzá,
amikor Švejk felállt a lócáról -, akinek tiszta a lelkiismerete, ülve marad,
és megmutatja az iratait. De akinek nincsen...
- Hát isten áldja, bácsikám.
- Isten áldja, és máskor butábbat keressen magának.
Miután Švejk kiment a sötétbe, az öreg még sokáig dörmögött magában: -
Még hogy Budějovicébe megy a regimentjéhez. Táborból. És előbb
Horaždovicébe megy a zsivány, és csak azután Písekbe. Hisz ez megkerüli
az egész világot.
Švejk megint csaknem egész éjszaka bandukolt, míg végre valahol Putim
mellett talált a mezőn egy kazlat. Lyukat fúrt a szalmába, s akkor
közvetlen közelről megszólalt egy hang: - Melyik ezredből? Hová mész?
- A kilencvenegyesből, Budějovicébe.
- Csak nem oda akarsz menni?
- Ott van az óberlajtnantom.
Erre nemcsak egy emberből, de háromból tört ki a nevetés. Miután
lecsendesedtek, Švejk megkérdezte tőlük, hogy ők melyik ezredből valók.
Kiderült, hogy ketten a harmincötösöktől, a harmadik tüzér és szintén
budějovicei.
A harmincötösök elmondták, hogy egy hónapja szöktek meg a
menetszázadból, a tüzér pedig már a mozgósítás óta úton van. Idevalósi
Putimba, és ez a szalmakazal is az övé. Éjszaka mindig itt alszik. Este
találkozott a másik kettővel az erdőben, és meghívta őket a
szalmakazlába.
Mindnyájan biztosra vették, hogy a háború egy-két hónap múlva véget ér.
Úgy képzelték, hogy az oroszok már Budapest előtt állnak, és benn
vannak Morvaországban is. Putimban mindenki ezt beszéli. Hajnalban,
még virradat előtt, a tüzér édesanyja majd hoz valami reggelit. Aztán a
harmincötösök elmennek Strakonicébe, az egyiknek ott van a nagynénje,
az meg ismer valakit fent a hegyekben, Sušicén túl, egy fűrészmalmos
embert, ott jól megbújhatnak mind a ketten.
- Te is velünk jöhetsz, ha akarsz, te kilencvenegyes - ajánlották Švejknek. -
Szarjál a főhadnagyodra.
- Nem megy az olyan könnyen - felelte Švejk, és jó mélyen belefúrta
magát a szalmakazalba.
Amikor reggel felébredt, társainak már hűlt helye volt, s az egyik, nyilván
a tüzér, ott hagyott neki egy szelet kenyeret az útra.
Švejk átvágott az erdőn, és Štìkno mellett találkozott egy csavargóval - az
öreg fickó úgy üdvözölte, mint régi cimboráját, és megkínálta egy korty
pálinkával.
- Ne mászkáljál ebben - oktatta Švejket -, még csúnyán ráfizethetsz erre a
katonai uniformisra. Most mindenfelé csendőrök kószálnak, és ilyen
gúnyában nem is koldulhatsz. Manapság már nem járnak úgy miutánunk a
csendőrök, mint régen, most csak titeket keresnek.
- Csak titeket keresnek - mondta még egyszer, olyan meggyőződéssel,
hogy Švejk elhatározta, inkább nem is szól neki a 91. ezredről. Hadd
higgye, hogy úgy van, ahogy ő gondolja. Minek elrontani egy derék öreg
fickó illúzióit.
- És merre igyekszel? - kérdezte a csavargó egy idő múlva, miután
mindketten pipára gyújtottak, és lassan megkerülték a falut.
- Budějovicébe.
- Atyaúristen - kiáltotta ijedten a csavargó -, ott egy perc alatt elcsípnek.
Még meg se melegszel. Egy csupa rongy öltözet kell neked, nyomoréknak
kell hogy tettesd magad.
- Azért ne félj semmit, most elmegyünk Strakonicébe, Volyòba, Dubba, és
ha csak bele nem köp az ördög, szerzünk valami civil ruhát. Strakonicében
még vannak olyan hülye becsületes emberek, hogy éjszakára sok helyütt
nyitva hagyják a kaput, nappal meg egyáltalán be se zárják. Télen mindig
átjárkálnak pletykázni a szomszédba, úgyhogy mindjárt meglesz a civil
ruhád. Mire is lenne szükséged? Bakancsod van, szóval csak felsőruhára.
Ez a katonaköpeny régi?
- Régi.
- Akkor tartsd meg. Vidéken még szoktak ilyesmiben járni. Csak nadrág
kell meg kabát. Ha meglesz a civil ruha, ezt a nadrágot meg kabátot
eladjuk a Herman zsidónak Vodòanyban. Az megvesz minden kincstári
holmit, és tovább árusítja a falvakban.
- Ma elmegyünk Strakonicébe - fejtegette tovább a tervét. - Onnét négy
órai út a Schwarzenberg hercegek régi cserénye. Ismerek ott egy juhászt,
most már nagyon vén ember, nála maradunk éjszakára, reggel aztán
bemegyünk Strakonicébe, és körülnézünk valahol egy civil ruha után.
A juhásztanyán Švejk egy kedves aggastyánnal találkozott, aki még
emlékezett rá, hogy miket mesélt a nagyapja a francia háborúkról.
Mintegy húsz évvel idősebb lehetett a csavargónál, s ezért őt is meg
Švejket is „fiúnak” nevezte.
- Bizony, fiúk - mesélte, mikor elhelyezkedtek a tűzhely körül, amelyen
krumpli főtt, héjában -, akkor az én öregapám is megszökött a
hadseregből, mint ez a te katonád itten. De Vodòanyban elkapták, és
rongyosra verték a seggét. Még így is szerencsésnek mondhatta magát. A
ražicei Jareš fia, Protivín mellől, az öreg Jareš halasgazdának az öregapja,
ólmot kapott Písekben a szökése miatt. És mielőtt agyonlőtték a píseki
sáncokon, sorba állították a katonákat, végig kellett futnia közöttük,
hatszázat ütöttek rá bottal, úgyhogy a halál már megkönnyebbülés,
megváltás volt neki. Hát te mikor ugrottál meg? - fordította Švejkre vizes,
öreg szemét.
- A mozgósítás után, mikor a kaszárnyába vittek - felelte Švejk, aki tudta,
hogy az egyenruha nem rendítheti meg az öregapó bizalmát.
- Átmásztál a falon? - kérdezte kíváncsian a pásztor; nyilván eszébe jutott
a nagyapja elbeszéléséből, hogy az is valami kaszárnyafalon mászott át.
- Nem lehetett másképp, apókám.
- Hát az őrség erős volt, lőttek rád?
- Lőttek, apókám.
- És most hová igyekszel?
- Rájött a hoppáré - felelte Švejk helyett a csavargó -, mindenáron
Budějovicébe akar menni. Hiába, fiatal ember, oktalan, maga rohan a
vesztébe. Ki kell hogy tanítsam egy kicsit. Szerzünk valami civil ruhát,
aztán már menni fog minden, mint a karikacsapás. Tavaszig kihúzzuk
valahogy, aztán meg elszegődünk valahová a parasztokhoz. Idén nagy
lesz az emberhiány, éhség lesz, meg azt is beszélik, hogy az idén
elvisznek minden csavargót mezei munkára. Azért gondoltam, hogy
inkább elmegyek magam. Kevés lesz az ember. Sokan el lesznek
pusztítva.
- Úgy gondolod, hogy az idén még nem ér véget? - kérdezte a pásztor. -
Igazad van, fiú! Voltak már hosszú háborúk. A napóliomi háborúk, aztán
meg, ahogy mesélték, a svéd háborúk, a hétéves háborúk. Rá is szolgált
az emberiség erre a sok háborúra. Mert az Úristen nem nézhette tovább,
hogy milyen gőgösek lettek. Már az ürühúsra is felhúzták az orrukat, fiúk,
már azt se akarták megenni. Azelőtt egész búcsújárás volt itt nálam, hogy
adjak el nekik suttyomban valami ürüt, de a mostani években csak
disznót meg baromfit akartak zabálni, mindig csak vajba vagy zsírba
sütve. Ezért haragudott meg rájuk az Úristen a gőgösségük miatt, most
aztán majd megint magukhoz térnek, és még a labodát is meg fogják
főzni, mint a napóliomi háborúkban. Hisz még a mi uraságunk se tudta
már, hogy mit csináljon a nagy gőgösségtől. Az öreg Svarcenberg herceg,
az csak rendes hintón járt, az a taknyos fiatal herceg meg tiszta büdös az
automobiltól. Majd az Úristen a pofájára keni még neki azt a benzint.
A tűzhelyen fövő krumplin már duruzsolt a víz, s az öreg pásztor rövid
hallgatás után, mint egy jós, kijelentette: - Márpedig a mi császár urunk
ezt a háborút nem nyeri meg. Nincsen semmi lelkesedés a háborúért,
mert ahogy a strakonicei tanító mondja, a császár nem koronáztatta meg
magát. Most aztán, ahogy mondani szokás, hiába húzogatja az orrunk
előtt a mézes madzagot. Akkor tartottad volna meg a szavad, vén
zsivány, amikor azt ígérted, hogy megkoronáztatod magad.
- Most talán megcsinálja valahogy - vélte a csavargó.
- Csakhogy most már tesznek rá az emberek - mondta az öreg tűzbe jőve
-, eredj le egyszer Skoèicébe, mi van ott, ha a szomszédok összejönnek.
Mindenkinek odavan valakije, csak hallanád, hogy miket beszélnek. Hogy
most a háború után szabadság lesz, hogy nem lesz többé uradalom, még
császárok se lesznek, és a hercegi birtokokat elveszik. Ilyen beszédek
miatt már el is vittek a csendőrök egy Koøínek nevű embert, hogy
bujtogató. Bizony, máma a csendőröké az igazság.
- Azelőtt is az övéké volt - mondta a csavargó -, emlékszek rá, hogy
Kladnóban volt valami csendőrkapitány, Rotter úrnak hívták. Ez egyszerre
csak tenyészteni kezdett ilyen rendőrkutyákat, vagy hogy a fenébe hívják,
ilyen farkas természetű állatokat, amik mindent kiszimatolnak, ha be
vannak tanítva. Még a segge is tele volt ennek a kladnói kapitány úrnak
ezekkel a kutyatanítványaival. Külön házikót csinált nekik, úgy éltek ott a
kutyák, mint valami grófok. Egyszer csak az jutott az eszébe, hogy
mirajtunk, szegény vándorokon fogja kipróbálni a kutyákat. Kiadta
parancsba, hogy a csendőrség az egész Kladno-vidéken szedje össze a
csavargókat, és egyenesen az ő kezébe adja. Én is arra megyek egyszer
Lány felől, jó mélyen behúzódok az erdőbe, de hát nem ért az semmit, az
erdészlakba, ahová igyekeztem, már nem jutottam el, mert meg is fogtak,
és vittek a kapitány úrhoz. Nahát, jó emberek, ti azt nem is tudjátok jól
elképzelni és kitalálni, hogy a kapitány úrnál miken mentem én keresztül
ezekkel a kutyákkal. Először is megszagoltatott mindegyikkel, aztán fel
kellett másszak egy létrán, és amikor már fenn voltam, akkor
feleresztettek utánam egy ilyen dögöt a létrára, onnét a bestia lehozott a
földre, rám térdelt, morgott, és az arcomba vicsorgott. Aztán elvezették a
dögöt, és nekem azt mondták, hogy bújjak el valahová, mehetek, ahová
akarok. Lementem a Kaèák völgyébe az erdőkbe, egy szakadékba, és egy
fél óra múlva már ott volt két ilyen farkaskutya, feldöntöttek, az egyik
megfogta a torkomat, és közben a másik beszaladt Kladnóba, és egy óra
múlva kijött hozzám a Rotter kapitány úr személyesen, csendőrökkel,
fütyült a kutyáknak, nekem meg adott egy ötöst, és megengedte, hogy
két egész napig koldulhatok Kladno vidékén. De hát nem voltam bolond,
úgy futottam Beroun felé, mintha taplót dugtak volna a fülembe, és attól
fogva messziről elkerültem Kladnót. De nemcsak én, hanem a többi
vándor is, mert a kapitány úr mindegyiken kipróbálta a kutyáit.
Borzasztóan szerette ezeket a kutyákat. A csendőrállomásokon azt
mesélték, hogy ha kijött ellenőrzésre, és látott egy farkaskutyát, akkor
egyáltalában nem ellenőrzött semmit, és örömében egész nap vedelt az
őrmesterrel.
S miközben a pásztor leszűrte a krumplit, és savanyú juhtejet töltött egy
tányérba, a csavargó tovább mesélte emlékeit a csendőrök igazságáról: -
Lipnicében volt egy őrmester lent a vár alatt. Egyenesen ott lakott a
csendőrőrszobán, én meg, szegény öreg, mindig abban a hitben voltam,
hogy a csendőrőrszobának mégiscsak valami feltűnő helyen kell lenni,
például a főtéren vagy ilyesféleképpen, nem pedig egy vacak kis utcában.
Így hát bejárom a városka szélét, és nem nézem a feliratokat. Házról
házra megyek, aztán egy olyan kis épületnek az első emeletén is kinyitom
az ajtót, és beköszönök: - Kérem alázatosan, szegény vándor vagyok. -
Hű, barátom, földbe gyökerezett a lábam. Ez volt a csendőrőrszoba.
Puskák a falon, feszület az asztalon, iratok a szekrény tetején, a császár
őfelsége egyenesen énrám bámul az asztal fölül. És még mielőtt
kinyöghettem volna valamit, odajött hozzám az őrmester, és adott egy
olyan pofont, hogy egészen leröpültem azon a falépcsőn, és meg se
álltam Kejžlicéig. Hát ilyen a csendőrök igazsága.
Nekiláttak a vacsorának, és hamarosan nyugovóra tértek a meleg
szobában, a lócákon.
Éjszaka Švejk csendesen felöltözött, és kiment. Keleten feljött a hold, és
erősbödő fényében Švejk kelet felé indult, ezt ismételgetve magában:
„Hát az mégse lehetséges, hogy én el ne jussak abba a Budějovicébe.”
Elhagyta az erdőt, s mivel jobb kéz felől valami város látszott, Švejk
északabbra fordult, aztán délre, és ott is valami város tűnt elébe.
(Vodňany volt.) Švejk ügyesen elkerülte, átvágva a mezőn, s a felkelő nap
már a protivíni behavazott lejtőkön találta.
- Csak előre - mondta magában Švejk, a derék katona -, hív a kötelesség.
Feltétlenül el kell hogy jussak Budějovicébe.
S egy szerencsétlen véletlen folytán Protivíntól nem déli irányban indult
tovább, Budějovice felé, hanem északra, egyenesen Píseknek.
Déltájban Švejk valami falut pillantott meg maga előtt. Lebandukolt a kis
dombról, amelyen állt, s közben azt gondolta: „Így ez nem mehet tovább,
megkérdem valakitől, hogy merre is van az a Budějovice.”
Bement a faluba, és nagyon meg volt lepve, amikor a falu határában, az
első házikó mellett, a következő táblát pillantotta meg egy oszlopon:
Putim község.
- Uram teremtőm - mondta Švejk nagyot sóhajtva -, hát már megint
Putimban vagyok, ahol a szalmakazalban aludtam.
Nem sokkal utóbb azonban már egy csöppet se lepődött meg, amikor a
halastón túl egy fehérre meszelt házikóból, amelyre egy tyúk volt kirakva
(néhol így hívják a kétfejű sast), kilépett egy csendőr, mint a pók, mikor a
hálóját lesi.
Egyenesen odament Švejkhez, s csak annyit kérdezett: - Hová? -
Budějovicébe, az ezredemhez.
A csendőr gúnyosan elmosolyodott: - Hiszen maga Budějovice felől jön.
Éppen a háta mögött van az a Budějovice - és bevitte Švejket az
őrszobára.
A putimi csendőrőrmester arról volt nevezetes az egész környéken, hogy
rendkívül tapintatosan, de ugyanakkor ravaszul is bánik mindenkivel.
Sohasem káromkodott a fel- vagy letartóztatott egyénekre, de olyan
keresztkérdéseknek vetette alá őket, hogy még az ártatlan is vallott.
Az őrszoba két csendőre alkalmazkodott hozzá, és a kihallgatás mindig az
egész csendőrszemélyzet nagy nevetése közepette zajlott le.
- A kriminalisztika alapja az okosság és a barátságos modor - mondogatta
mindig alárendeltjeinek a csendőrőrmester -, semmi értelme, hogy
üvöltözzünk valakire. A delikvensekkel és a gyanúsakkal finoman kell
bánni, közben persze ügyelünk arra, hogy fulladjanak bele a kérdések
özönébe.
- Nahát, isten hozta, kedves bajtárs - mondta a csendőrőrmester -, üljön le
szépen, biztos elfáradt az úton, és mesélje el nekünk, hogy hová
igyekszik.
Švejk megismételte, hogy České Budějovicébe, az ezredéhez.
- Aztán persze eltévedt az úton - mondta az őrmester mosolyogva -, mert
maga éppen České Budìjovice felől jön, erről könnyen meggyőzhetem. Ott
lóg maga fölött Csehország térképe. Nézze csak meg, barátom. Tőlünk
délre van Protivín. Protivíntól délre van Hluboká, és Hlubokától délre
Budìjovice. Na látja, maga nem Budějovicébe megy, hanem Budějovicéből
jön.
Az őrmester nyájasan ránézett Švejkre, aki nyugodtan és tisztelettudóan
így felelt: - És mégiscsak Budějovicébe megyek. - Több volt ez, mint Galilei
„És mégis mozog”-ja, mert Galilei valószínűleg nagyon dühösen mondta a
fenti szavakat.
- Nézze csak, barátom - az őrmester még mindig ugyanolyan
barátságosan beszélt Švejkkel -, én szépen bebizonyítom magának az
igazat, és a végén maga is be fogja látni, hogy minden tagadás csak
megnehezíti a beismerést.
- Nagyon is igazat tetszik mondani - felelte Švejk -, minden tagadás
megnehezíti a beismerést és fordítva.
- Na ugye, barátom, hogy maga is belátja. Mondja meg nekem nyíltan,
hogy honnét jön, mikor indult el abba a maga Budějovicéjébe.
Szándékosan mondom, hogy a „maga Budějovicéjébe”, mert úgy látszik,
kell lenni még egy másik Budějovicének is Putimtól északra, amit eddig
még semmilyen térkép se tüntetett fel.
- Táborból jövök.
- És mit csinált Táborban?
- Vártam a Budějovicébe menő vonatot.
- Mért nem utazott vonaton Budějovicébe?
- Mert nem volt vasúti jegyem.
- És miért nem kapott mint katona ingyenjegyet?
- Mert nem volt nálam semmilyen igazolvány.
- Ez az - fordult diadalmasan a csendőrőrmester az egyik csendőrhöz -,
nem olyan buta, mint amilyennek tetteti magát, kezd már szépen
belekeveredni.
Aztán újra kezdte, mintha az igazolványról szóló választ nem hallotta
volna:
- Szóval Táborból indult el. És hová igyekezett?
- České Budějovicébe.
Az őrmester arckifejezése valamivel szigorúbb lett, aztán pillantása a
térképre esett.
- Meg tudná mutatni nekünk a térképen, hogy merre ment Budějovice
felé?
- Én már nem emlékszek az összes helyekre, csak arra emlékszek, hogy
egyszer már voltam itt Putimban.
A csendőrőrszoba egész személyzete kérdőn összenézett, s az őrmester
így folytatta: - Szóval Táborban az állomáson volt. Van valami magánál?
Adja ide.
Miután alaposan megmotozták Švejket, s a pipáján és egy doboz gyufán
kívül semmit se találtak, az őrmester megkérdezte tőle: - Mondja meg
nekem, miért nincs magánál semmi, de semmi a világon?
- Mert nincs szükségem semmire.
- Hej, istenem - sóhajtotta az őrmester -, de nagyon meg kell szenvedni
magával! Azt mondta, hogy már volt egyszer Putimban. Mit csinált itt
akkor?
- Putimon át mentem Budějovice felé.
- Na látja, hogy belekavarodott. Maga azt mondja, hogy Budějovicébe
ment, most pedig bebizonyítottuk magának, hogy Budějovice felől jön.
- Valószínűleg körbe kellett hogy járjak.
Az őrmester ismét sokatmondó pillantásokat váltott az őrszoba egész
személyzetével. - Körbe, körbe, nekem az az érzésem, mintha maga csak
úgy csavarogna itt a környéken. Sokáig tartózkodott Táborban az
állomáson?
- Addig, amíg az utolsó vonat el nem ment Budějovicébe.
- És mit csinált ott?
- Beszélgettem a katonákkal.
Újabb sokatmondó pillantás a csendőrőrmester és a személyzet között.
- És miről beszélgetett például, miket kérdezett tőlük?
- Megkérdeztem, hogy melyik ezredből vannak, és hová mennek.
- Nagyszerű. És azt nem kérdezte például, hogy hány emberből áll egy
ezred, és milyen a beosztása?
- Azt nem kérdeztem, mert azt már régen tudom fejből.
- Szóval maga tökéletesen informálva van a mi hadseregünk felépítéséről?
- Hát hogyne, őrmester úr.
S az őrmester kivágta az utolsó tromfot, diadalmas pillantást vetve a
csendőreire:
- Tud oroszul?
- Nem tudok.
Az őrmester intett az őrsparancsnoknak, mindketten kimentek a
szomszéd szobába, s ott az őrmester egészen fellelkesülve tökéletes
győzelmétől és bizonyosságától, hevesen gesztikulálva így szólt: -
Hallotta? Nem tud oroszul! Minden hájjal megkent fickó! Mindent
bevallott, de a legfontosabbat nem vallotta be. Holnap átküldjük Písekbe a
körzeti parancsnok úrhoz. A kriminalisztika alapja az okosság és a
barátságos modor. Látta, hogy elárasztottam a kérdések özönével? Ki
gondolta volna róla! Egész butának és hülyének néz ki, de épp az
ilyenekkel muszáj okosan bánni. Most ültesse le valahová, én pedig
megírom a jegyzőkönyvet.
S a délután estébe hajlott, amikor a csendőrőrmester még mindig
gyöngéd mosollyal körmölte a jegyzőkönyvet, amelynek minden egyes
mondatában előfordult ez a szó: spionagever-dächtig.91
Flanderka csendőrőrmester előtt, miközben csodálatos hivatali
németségével ezt a jegyzőkönyvet fogalmazta, egyre világosabbá vált a
helyzet; aztán így fejezte be az írást: „So melde ich gehorsam, wird der
feindliche Offizier heutigen Tages nach Bezirksgendarmeriekommando
Pisek überliefert”,92 rámosolygott művére, és behívta az őrsparancsnokot:
- Adtak valamit enni annak az ellenséges tisztnek?
- Őrmester úr utasítása szerint csak azokat látjuk el koszttal, akik tizenkét
óra előtt kerülnek elővezetésre és kihallgatásra.
- Csakhogy ez egy nagy kivétel - mondta nyomatékosan az őrmester -, ez
valami magas rangú tiszt, a stábtól. Az oroszok csak nem küldenek ide
kémkedni egy közönséges őrvezetőt. Hozasson neki a „Kandúr”-ból valami
ebédet. Ha már kifogyott, főzzenek valamit. Aztán főzzenek teát rummal,
és mindent küldjenek ide. Ne szóljon semmit, hogy kinek lesz. Egyáltalán
ne is említse, hogy van itt nálunk valaki: ez katonai titok. Most mit csinál?
- Kért egy kis dohányt, ott ül az őrszobán, és olyan elégedettnek látszik,
mintha otthon volna. „Jó meleg van itt maguknál, azt mondja, nem
szokott füstölni a kályhájuk? Nekem nagyon tetszik ez a hely. És ha
füstölne a kályhájuk, hát kotortassák ki a kéményt. De csak délután,
sohase akkor, amikor a nap a kémény fölött áll.”
- Micsoda egy rafinált alak - mondta a lelkesedéstől izzó hangon az
őrmester -, úgy tesz, mintha nem is érdekelné a dolog. Pedig tudja, hogy
főbe fogják lőni. Az ilyen embert tisztelnünk kell, még ha az ellenségünk
is. Az ilyen ember a biztos halálba megy. Nem tudom, hogy mi képesek
lennénk-e ilyesmire. Talán megijednénk, beadnánk a derekunkat. De ő
csak nyugodtan ül, és azt mondja: „Jó meleg van itt maguknál, és a
kályhájuk nem füstöl.” Ez aztán a bátorság, őrsparancsnok úr. Ehhez
acélidegek kellenek, az ilyen emberben önfeláldozás, szilárdság,
lelkesedés kell hogy legyen. Ha ilyen lelkesedés volna Ausztriában... de
inkább hagyjuk ezt. Nálunk is vannak lelkes emberek. Olvasta a „Národní
politiká”-ban azt a Berger tüzérfőhadnagyot, aki felmászott egy magas
fenyőfára, és ott az ágak között csinált magának beobachtungspunktot?93
Mikor a mieink visszavonultak, ő már nem tudott lemászni, mert
hadifogságba került volna. Így hát várt, hogy újra elkergessék az
ellenséget, és így várt tizennégy teljes napon át, amíg tényleg megjöttek
a mieink. Tizennégy egész napig ott volt fenn a fán, és hogy éhen ne
haljon, lerágta a fa egész tetejét, és ágacskákon meg fenyőleveleken élt.
És amikor a mieink visszajöttek, már annyira le volt gyengülve, hogy nem
bírt tovább kapaszkodni a fán, leesett, és agyonütötte magát. Aztán a
halála után arany vitézségi éremmel tüntették ki.
91
Kémgyanús.
92
„Így alássan jelentem, hogy az ellenséges tiszt a mai napon át lesz szállítva a
Písek körzeti csendőrparancsnokságra.”
93
Megfigyelőállást.
És az őrmester komolyan hozzátette: - Ez aztán az önfeláldozás,
őrsparancsnok úr, ez aztán a hősiesség! Ejnye, de elbeszélgettük az időt,
most fusson, rendelje meg azt az ebédet, őt meg küldje addig ide hozzám.
Az őrsparancsnok bevezette Švejket, az őrmester barátságosan intett
neki, hogy üljön le, és először is azt kérdezte tőle, hogy megvannak-e a
szülei.
- Nincsenek.
Az őrmesternek mindjárt az jutott eszébe, hogy jobb is így, legalább senki
se fogja megsiratni ezt a szerencsétlent. Közben belenézett Švejk jámbor
arcába, aztán egyszerre csak valami jószívűségi rohamában
megveregette a vállát, odahajolt hozzá, és atyai hangon megkérdezte:
- No és hogy érzi magát itt Csehországban?
- Én Csehországban mindenütt jól érzem magam - felelte Švejk -,
útközben mindenütt csak jó emberekkel találkoztam.
Az őrmester rábólintott: - Nagyon derék, kedves nép a mienk. Egy kis
lopás ide, egy kis verekedés oda, az nem sokat nyom a latban. Én már
tizenöt éve vagyok itt, és ha jól számítottam ki, hát minden évre
körülbelül egy háromnegyed gyilkosság esik.
- Úgy tetszik gondolni, hogy be nem fejezett gyilkosság?
- Dehogyis, nem úgy gondolom. Tizenöt év alatt csak tizenegy
gyilkosságot kellett kivizsgálnunk. Ebből öt volt rablógyilkosság, a többi
hat pedig csak olyan közönséges, ami nem is igen ér semmit.
Az őrmester elhallgatott, majd ismét elővette kihallgatási módszereit.
- És mit akart csinálni Budějovicében?
- Szolgálatba akartam lépni a kilencvenegyeseknél.
Az őrmester felkérte Švejket, hogy menjen ki az őrszobára, majd gyorsan,
hogy el ne felejtse, ezt is hozzáírta a Písek körzeti
csendőrparancsnokságnak szánt jelentéséhez: „Mivel tökéletesen bírja a
cseh nyelvet, az volt a szándéka, hogy České Budějovicéjében megpróbál
bekerülni a 91. gyalogezredbe.”
Az őrmester boldogan dörzsölgette a kezét, annyira örült az összegyűjtött
anyag bőségének, valamint vizsgálati módszere gyors eredményeinek.
Eszébe jutott az elődje, Bürger őrmester, aki egyáltalán nem beszélt a
foglyokkal, semmit se kérdezett tőlük, és azonnal átküldte őket a körzeti
bíróságra a következő rövid jelentéssel: „Az őrsparancsnok jelentése
szerint csavargáson, kolduláson érték.” Hát ez is kihallgatás?
S az őrmester, átnézve jelentése lapjait, önelégülten elmosolyodott, aztán
kivette a fiókjából a prágai tartományi csendőrparancsnokság egy titkos
leiratát, amely a megszokott Szigorúan bizalmas jelzést viselte, és még
egyszer elolvasta:
„Valamennyi csendőrállomás szigorúan utasíttatik, hogy a legnagyobb
figyelemmel kísérje mindazon személyeket, akik felbukkannak a
körzetében. Csapataink kelet-galíciai átcsoportosítása lehetővé tette,
hogy egyes orosz alakulatok a Kárpátokat átlépve állásokat építsenek ki
birodalmunk belsejében, miáltal a front közelebb tolódott a monarchia
nyugati részéhez. Ez az új helyzet lehetővé tette az orosz kémeknek, hogy
kihasználva a front mozgó állapotát, mélyebben behatoljanak
monarchiánk hátországába, különösen Sziléziába és Morvaországba,
ahonnét bizalmas jelentések szerint igen nagyszámú orosz kém
Csehországba is továbbjutott. Megállapítást nyert, hogy igen sok orosz
cseh van közöttük, akik felső fokú oroszországi katonai törzsiskolákon
nyertek kiképzést, tökéletesen bírják a cseh nyelvet, s különösen
veszélyes kémeknek bizonyultak, mert a cseh lakosság körében hazaáruló
propagandát űzhetnek, és kétségtelenül űznek is. A tartományi
parancsnokság ezért elrendeli minden gyanús elem letartóztatását, s
különösen az éberség fokozását azokon a helyeken, amelyeknek
közelében helyőrségek, katonai központok és katonavonatok forgalmát
lebonyolító állomások fekszenek. A letartóztatottak azonnali vizsgálatnak
vetendők alá, majd továbbítandók a felsőbb hatóságokhoz.”
Flanderka csendőrőrmester arcára ismét elégedett mosoly ült ki, s a titkos
leiratot, a „Sekretreservat”-ot eltette a többi közé a Titkos ügyek feliratú
dossziéba.
Sok ilyen titkos irat volt, gyártásukat a belügyminisztérium végezte, de
közreműködött benne a honvédelmi minisztérium is, a csendőrség fölöttes
szerve.
A prágai tartományi csendőrparancsnokság alig győzte sokszorosítani és
szétküldeni őket.
Volt itt többek között:
Rendelkezés a helyi lakosság hangulatának ellenőrzésére vonatkozóan.
Útmutatás, hogyan kell a helyi lakossággal folytatott beszélgetések során
megállapítani, hogy a harctéri hírek milyen hatást gyakorolnak a lakosság
hangulatára.
Kérdőív, hogy a lakosság hogyan viselkedik a kiírt hadikölcsönökkel és
gyűjtésekkel kapcsolatban.
Kérdőív a bevonulok és az állításkötelesek hangulatáról.
Kérdőív a helyi önkormányzati szervekben működő tagok, és az
intelligencia hangulatáról.
Utasítás, hogy haladéktalanul állapítsák meg, milyen politikai pártokra
oszlik a helyi lakosság, milyen erősek az egyes pártok.
Rendelkezés a helyi politikai pártvezérek tevékenységének ellenőrzéséről;
megállapítandó a helyi lakosság körében képviselt egyes politikai pártok
lojalitásának foka.
Kérdőív arról, hogy milyen újságok, folyóiratok és brosúrák járnak a
csendőrállomás körzetébe.
Utasítás, hogy állapítsák meg, kivel érintkeznek a hűtlenségre gyanús
személyek; miben nyilvánul meg a hűtlenségük.
Utasítás arra vonatkozólag, hogy a helyi lakosság köréből hogyan kell
fizetett feljelentőket és informátorokat toborozni.
Utasítások a helyi lakosságból toborzott fizetett informátorok számára,
akik a csendőrállomás mellett teljesítenek szolgálatot.
Minden nap újabb rendelkezéseket, utasításokat, kérdőíveket és
útmutatásokat hozott. Flanderka csendőrőrmestert elárasztotta az osztrák
belügyminisztérium találmányainak ez az özöne, rengeteg restanciája
volt, és a kérdőívekre mechanikusan azt válaszolta, hogy nála minden
rendben van, a helyi lakosság lojalitásának foka pedig I. a.
Az osztrák belügyminisztérium a következő fokozatokat találta ki a
lakosság lojalitásának és a monarchia iránti rendíthetetlen hűségének
meghatározására: I. a, I. b, I. c - II. a, II. b, II. c - III. a, III. b, III. c - IV. a, IV.
b, IV. c. Az utolsó számjegy, a római négyes, az „a”-betűvel hazaárulást és
kötelet jelentett, a „b”-betűvel internálást, a „c”-betűvel hatósági
felügyeletet és börtönt.
A csendőrőrmester asztalán a legkülönbözőbb nyomtatványok és
lajstromok hevertek. A kormány tudni akarta minden egyes polgárról,
hogy ez mit gondol róla.
Flanderka csendőrőrmester gyakran tördelte kétségbeesetten a kezét e
nyomtatványok miatt, amelyek kérlelhetetlenül szaporodtak minden
postával. Amint meglátta a jól ismert borítékon a Portofreidienstlich94
bélyegzőt, mindig megdobbant a szíve, és éjszaka, mikor átgondolt
mindent, arra a meggyőződésre jutott, hogy ő nem fogja megérni a
háború végét, hogy a tartományi csendőrparancsnokság megfosztja az
utolsó csepp józan eszétől is, és így nem nagyon örülhet majd az osztrák
fegyverek győzelmének, mert egy kerékkel többje vagy kevesebbje lesz a
kelleténél. S a kerületi csendőrparancsnokság mindennap kérdésekkel
72345
bombázta, miért nem válaszolt még a 721 a / f p számú kérdőívre, hogyan
88992 123456
hajtotta végre a 822 g feh z számú utasítást, milyenek a 1292 b / r
V számú
útmutatás gyakorlati eredményei, és így tovább.
A legtöbb gondot az az utasítás okozta neki, amely megszabta, hogy a
helyi lakosság köréből fizetett feljelentőket és informátorokat kell
toboroznia. Végül, amikor rájött, hogy ilyen embert úgysem talál ezen a
vidéken, a parasztfelkelésekről híres mocsárvidék peremén, ahol oly
kemény koponyájú a nép, az az ötlete támadt, hogy erre a szolgálatra a
községi pásztort fogadja meg, akit „Ugorj, Pepík!”-nek hívtak. Afféle
félkegyelmű alak volt ez, s mindig ugrott egyet, ha így szóltak rá.
Szerencsétlen figura, akivel a természet s az emberek egyforma
mostohán bántak, nyomorék, aki évi egy-két forintért és valami csekély
kosztért vállalta a községi nyáj legeltetését.
Ezt az embert hívatta magához Flanderka csendőrőrmester, és így szólt
hozzá: - Mondd csak, Pepík, tudod-e, hogy ki az az öreg Procházka?
- Meee.
- Ne mekegj, jusson eszedbe, hogy így hívják a császár őfelségét. Tudod,
ki a császár őfelsége?
- Az a csásáj őfejsége.

94
Hivatalból bérmentesítve.
- Jól van, Pepík! Nahát jegyezd meg magadnak, amikor házról házra jársz
ennivalóért, és hallod, hogy valaki azt mondja, hogy a császár őfelsége
egy marha vagy valami effélét, akkor te mindjárt idejössz hozzám, és
jelented. Ezért kapsz tőlem egy hatost, ha meg azt hallod, hogy valaki azt
mondja, hogy nem fogunk győzni, érted, akkor megint idejössz hozzám,
és megint kapsz egy hatost. De ha meghallom, hogy eltitkolsz valamit,
akkor baj lesz. Lecsukatlak, és elküldelek Písekbe. No, ugorj! - Pepík
ugrott, az őrmester adott neki két hatost, és jelentésében elégedetten
megírta a körzeti csendőrparancsnokságra, hogy már sikerült informátort
szereznie.
Másnap beállított hozzá a plébános úr, s titokzatosan közölte vele, hogy
ma reggel találkozott a falu szélén a községi pásztorral, Ugorj Pepíkkel, és
ez a következőket mesélte neki: „Főtistejendő új, tegnap az őjmestej új
azt mondta, hogy a csásáj őfejsége egy majha, és hogy nem fogunk
győzni. Meee. Hopp!”
A plébános úr további felvilágosításai alapján Flanderka őrmester
lecsukatta a községi pásztort, s Pepíket később a Hradèanyn el is ítélték
tizenkét évre hazaárulásért. A vádirat különböző veszélyes és hazaáruló
fondorlatokat, bujtogatást, felségsértést, valamint még egypár egyéb
bűntettet és vétséget bizonyított rá.
Ugorj Pepík a bíróságon is úgy viselkedett, mint a legelőn vagy a
szomszédok között. Minden kérdésre csak mekegett, mint a kecske,
ítélethirdetés után pedig ezt kiáltotta: - Meee, hopp! - és ugrott egy
nagyot. Ezért fegyelmi büntetést kapott, magánzárkát kemény fekhellyel
és háromnapi böjtöt.
Ettől fogva a csendőrőrmesternek nem volt informátora, és meg kellett
elégednie azzal, hogy kitalált egyet valami költött néven, s így a
jövedelmét havi ötven koronával emelte, amit szabályszerűen elivott a
„Kandúr”-ban. A tizedik korsó után mindig rátört a lelkifurdalás, a sör
megkeseredett a szájában, s ilyenkor szomszédaitól mindig ugyanazt a
megjegyzést hallotta: - Ej, de szomorú máma a mi őrmester urunk,
mintha elvesztette volna a jó hangulatát. - Erre hazament, és távozása
után mindig azt mondta valaki: - A mieink már megint összeszarták
magukat valahol Szerbiában, attól ilyen néma az őrmester.
S az őrmester odahaza megint kitöltött legalább még egy kérdőívet: „A
lakosság hangulata: I. a.”
Az őrmester úr nemegyszer töltött hosszú éjszakákat álmatlanul. Folyton
az ellenőrzést, a felülvizsgálatot várta. Néha kötélről álmodott, hogy az
akasztófához kísérik, s utoljára még a honvédelmi miniszter személyesen
megkérdi tőle a bitófa alatt:
1789678
„Wachmeister, wo ist die Antwort des Zirkulärs No 23792
X. Y. Z. 6?”95
De most! Mintha az egész csendőrállomásnak minden kis szöglete
visszhangzott volna a régi vadászköszöntéstől: „Vadra fel!” És Flanderka
csendőrőrmester nem kételkedett abban, hogy a kerületi parancsnok

95
„Őrmester, hol a válasz a... számú körlevélre?”
egyszer még megveregeti a vállát, és azt mondja: „Ich gratuliere Ihnen,
Herr Wachmeister.”96
A csendőrőrmester még egyéb csábos képeket is festegetett magában,
hivatalos agyvelejének valamelyik tekervénye bőven termette az
ilyesmiket: kitüntetés, gyors előmenetel a ranglétrán, kriminalisztikai
képességeinek elismerése, miáltal megnyílik előtte a karrier.
Behívta az őrsparancsnokot, és megkérdezte tőle: - Kapott ebédet?
- Füstölt húst hoztak neki káposztával és gombóccal, leves már nem volt.
Megivott egy teát és még egyet akar.
- Adjanak neki! - hagyta rá nagylelkűen az őrmester. - Ha megitta azt a
teát, vezessék be hozzám.
- Na, hogy van? Ízlett? - kérdezte az őrmester, amikor az őrsparancsnok
egy félóra múlva bevezette a jóllakott Švejket, aki most is olyan
elégedettnek látszott, mint mindig.
- Megjárta, őrmester úr, kérem, csak egy kicsit több káposzta kellett volna
hozzá. De hát mit csináljunk, én tudom, hogy nem voltak felkészülve rá. A
hús jó ki volt füstölve, biztosan házi füstölt hús volt, házi sertésből. A
rumos tea is nagyon jót tett nekem.
Az őrmester ránézett Švejkre, majd így szólt: - Igaz, hogy Oroszországban
sok teát isznak? Ott is van rum?
- Rum, az mindenütt van a világon, őrmester úr kérem.
„Hiába ficánkolsz - gondolta az őrmester -, előbb kellett volna vigyáznod
rá, hogy miket beszélsz!” Aztán Švejkhez hajolva bizalmasan
megkérdezte: - Vannak szép lányok Oroszországban?
- Szép lányok mindenütt vannak az egész világon, őrmester úr.
„Hej, te zsivány! - gondolta megint az őrmester. - Ugye, most nem adnád
egy vak lóért, ha kibújhatnál valahogy az egészből?” És az őrmester
kirukkolt a negyvenkettes nagyágyúval:
- Mit akart csinálni a 91-es ezredben?
- Ki akartam menni vele a frontra.
Az őrmester elégedetten ránézett Švejkre, és megjegyezte: - Nagyon jó.
Ez a legjobb módszer, hogy Oroszországba kerüljön az ember.
„Igazán jól kispekulálta” - sugárzott az őrmester, figyelve, hogy szavai
milyen hatással vannak Švejkre.
De semmit se tudott kiolvasni a derék katona szeméből, csak a
legtökéletesebb nyugalmat.
„Még a szempillája se rebben - gondolta elismerő iszonyattal az őrmester
-, ilyen az ő katonai nevelésük. Ha én volnék az ő helyében, és nekem
mondanának ilyet, hát összecsuklana a térdem...”
- Reggel átkísérjük Písekbe - jegyezte meg, mintegy zárójelben -, volt már
valaha Písekben?

96
„Gratulálok önnek, őrmester úr.”
- 1910-ben, a császárgyakorlaton.
E választól még barátságosabb és diadalmasabb lett az őrmester
mosolya. Úgy érezte, hogy kérdezési módszerével csakugyan felülmúlta
önmagát.
- Végigcsinálta az egész hadgyakorlatot?
- Hát persze, őrmester úr, mint baka. - És Švejk továbbra is éppoly
nyugodtan nézett az őrmesterre, aki szédült a gyönyörűségtől, és nem
bírta visszatartani magát, hogy ezt is gyorsan be ne írja a jelentésbe.
Szólt az őrsparancsnoknak, hogy vezesse el Švejket, majd így egészítette
ki a jelentését: „Terve a következő volt: Befurakodva a 91. gyalogezred
soraiba, azonnal jelentkezni akart a frontra, hogy a legelső adandó
alkalommal Oroszországba juthasson, mert belátta, hogy a hatósági
szervek ébersége miatt másképpen lehetetlen megtennie visszafelé az
utat. Tökéletesen érthető, hogy a 91. gy. ezredben kitűnően
érvényesülhetett volna, hiszen vallomásában a további keresztkérdések
súlya alatt azt is beismerte, hogy már 1910-ben végigcsinálta az egész
császárgyakorlatot Písek környékén mint gyalogos. Ebből látható, hogy
igen képzett a maga szakterületén. Megjegyzem még, hogy az összegyűlt
vádanyag az én keresztkérdéses kihallgatási módszerem eredménye.”
Az ajtóban megjelent az őrsparancsnok: - Őrmester úr, ki akar menni az
árnyékszékre.
- Bajonett auf! - vezényelt az őrmester. - Vagy nem is, hozza inkább ide.
- Ki akar menni az árnyékszékre? - kérdezte szeretetreméltóan az
őrmester. - Nincs ebben valami másik hátsó gondolat? - És Švejk arcába
fúrta a tekintetét.
- Ebben igazán csak egyetlenegy nagy hátsó gondolat van, őrmester úr,
kérem - felelte Švejk.
- Csak ne legyen benne semmi más - ismételte meg sokatmondóan az
őrmester, felcsatolva a szolgálati revolverét -, magával megyek!
- Ez egy nagyon jó revolver - mondta útközben Švejknek -, hétlövetű és
halálosan pontos.
Mielőtt azonban kiértek volna az udvarra, odahívta az őrsparancsnokot, és
titokzatosan így szólt hozzá: - Fogja a puskáját, bajonett auf, és álljon a
budi mögé, amíg ez benn lesz, hogy ki ne áshassa magát a pöcegödrön
keresztül.
Az árnyékszék amolyan kicsi, közönséges fabódé volt, szomorúan állt az
udvar közepén egy pöcegödör fölött, amelyet a közeli trágyadomb is
táplált.
Öreg veterán volt ez a fabódé, egész nemzedékek végezték már benne a
szükségüket. Most Švejk foglalt helyet benne, fél kezével az ajtó
spárgájába kapaszkodva, miközben a hátulsó ablakocskán az
őrsparancsnok a fenekét figyelte, hogy ki ne ássa magát.
S a csendőrőrmester sasszemmel leste az ajtót, és azon gondolkozott,
hogy melyik lábába lőjön a fogolynak, ha ez szökést kísérelne meg.
De az ajtó nyugodtan feltárult, Švejk elégedetten kilépett, és
megkérdezte az őrmestertől:
- Nem voltam odabent túl sokáig? Nem tartottam fel az őrmester urat?
- Ó, egy csöppet se, egy csöppet se - felelte az őrmester, s közben, azt
gondolta: „Milyen, finom, illedelmes emberek ezek. Tudja, hogy mi vár rá,
de azért le a kalappal. Az utolsó pillanatig udvarias. Vajon a mieink is
ilyenek lennének az ő helyében?”
Az őrmester ott maradt az őrszobán Švejkkel, leültek egymás mellé
Rampa csendőr üres ágyára, Rampa ugyanis reggelig szolgálatban volt,
sorra kellett járnia a falvakat, s most éppen nyugodtan ült a protivíni
„Fekete ló”-ban és máriást játszott a helybeli cipészmesterekkel,
kijelentve a játék szünetében, hogy Ausztriának muszáj győzni.
Az őrmester pipára gyújtott, Švejket is megkínálta dohánnyal, az
őrsparancsnok fát rakott a tűzre, s a csendőrőrszoba egyszeriben a
legkellemesebb kis hely lett az egész világon, békés tanya, meleg fészek,
miközben lassan leszállt a tereferére olyannyira alkalmas téli alkony.
De hallgattak mind a hárman. Az őrmester egy bizonyos gondolatot
hánytorgatott magában, s végül az őrsparancsnokhoz fordulva
megszólalt: - Véleményem szerint nem helyes, hogy a kémeket
felakasztják. Az olyan embert, aki feláldozza magát a kötelességéért,
hogy úgy mondjam, a hazájáért, tisztességes módon kell kivégezni,
golyóval, mit gondol maga erről, őrsparancsnok úr?
- Feltétlenül csak agyonlőni, és nem felakasztani - mondta egyetértően az
őrsparancsnok -, tegyük föl, hogy minket is odaküldenek, és azt mondják:
„Tudja meg, hogy az oroszoknak hány géppuskájuk van egy
maschinengewehrabteilung-ban.”97 Akkor mi is álruhába öltöznénk, és
mennénk. És ezért már fel kell akasztani engem, mint egy rablógyilkost?
Az őrsparancsnok annyira tűzbe jött, hogy felállt, és szinte kiabálva
mondta: - Követelem, hogy lőjenek agyon, és katonai tiszteletadással
temessenek el.
- Van benne valami - jegyezte meg Švejk -, de ha az ember okos, akkor
sohase bizonyítanak rá semmit.
- Dehogyisnem! - jelentette ki nyomatékosan az őrmester. - Feltéve ha ők
is olyan ügyesek, és megvan a maguk módszere. Erről különben maga is
meg fog győződni.
- Meg fog győződni róla - ismételte meg most már szelídebb hangon,
barátságosan mosolyogva hozzá. - Kibúvókkal minálunk senki se megy
semmire, nem igaz, őrsparancsnok úr?
Az őrsparancsnok egyetértően bólintott, és közölte abbeli véleményét,
hogy vannak, akik már eleve elvesztették a játszmát, még a tökéletes
nyugalom álarca sem segít rajtuk, és minél nyugodtabbnak látszik valaki,
annál jobban ellene szól a látszat.
- Maga az én iskolámba járt, őrsparancsnok úr - jelentette ki büszkén az
őrmester -, a nyugalom egy szappanbuborék, a mesterséges nyugalom

97
Géppuska-osztagban.
egy corpus delicti. - És félbeszakítva elméletének kifejtését, az
őrsparancsnokhoz fordult: - Mit együnk máma vacsorára?
- Ma este nem megy a vendéglőbe, őrmester úr?
Ez a kérdés újabb súlyos problémát állított az őrmester elé, melyet
azonnal meg kellett oldania.
Mi lesz, ha ez a fogoly felhasználja az ő éjjeli távollétét, és kereket old? Az
őrsparancsnok ugyan megbízható, óvatos ember, de már megszökött tőle
két csavargó. Valójában úgy történt ez, hogy az őrsparancsnok nem akart
velük télvíz idején egészen Písekig vánszorogni a hóban, ezért Ražice
mellett eleresztette őket a mezőn, s pro forma a levegőbe lőtt egyet.
- Elküldjük az öregasszonyt vacsoráért, aztán majd korsónként hozza a
sört is - így oldotta meg az őrmester a súlyos problémát -, hadd járkálja ki
magát az öreg.
És Pejzlerka néni, a takarítónőjük, valóban kijárkálta magát.
Vacsora után a csendőrállomás és a „Kandúr” között valósággal
megelevenedett az út. Pejzlerka néni nagy, nehéz csizmájának rengeteg
sok nyoma ezen az összekötő-vonalon arról tanúskodott, hogy az
őrmester teljes mértékben kárpótolja magát a „Kandúr”-ból való
távolmaradásért.
S amikor Pejzlerka néni végül is azzal az üzenettel állított be a söntésbe,
hogy az őrmester úr az üdvözletét küldi, és egy üveg kontusovkát kér, a
vendéglős nem bírta tovább türtőztetni a kíváncsiságát.
- Hogy ki van ott? - felelte Pejzlerka néni. - Valami gyanús ember. Éppen
amikor eljöttem, mind a ketten átölelték neki a nyakát, és az őrmester úr
megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Te aranyos szláv kölyök, aki vagy,
te kis spiónom nekem!”
Később, jóval éjfél után, az őrsparancsnok egyenruhástul ledőlt az ágyra,
s elaludt, nagyokat horkolva.
Vele szemben ült az őrmester, lötyögtette a kontusovka maradékát az
üveg alján, átölelte Švejk nyakát, könnyek csorogtak végig lebarnult
arcán, bajusza összeragadt a kontusovkától, s az őrmester egyre csak ezt
dadogta: - Mondd, hogy Oroszországban nincs nekik ilyen jó
kontusovkájuk, mondd, hogy nyugodtan mehessek aludni. Valld be, mint
egy férfi.
- Nincs nekik.
Az őrmester Švejkre roskadt.
- Örömet okoztál nekem, vallottál. Kihallgatáson így kell annak lenni. Ha
bűnös vagyok, minek tagadjak?
Felállt, az üres üveggel hadonászva bement a szobájába, s közben ezt
dünnyögte: - Ha nem t-t-tévedt volna ro-rossz útra, egészen másképpen
sült volna el mi-minden.
Mielőtt amúgy egyenruhásan lerogyott volna az ágyra, kihúzta a fiókból a
jelentést, s megpróbálta kiegészíteni a következő anyaggal:
„Ich muss noch dazu beizufügen, dass die russische Kontuszówka az 56 §
alapján...”98 Nagy pacát ejtett, lenyalta, bambán vigyorogva végigdőlt az
ágyon, s már aludt is, mint a bunda.
Hajnal felé a csendőrőrsparancsnok, aki a szemközti fal mellett feküdt az
ágyon, oly erős horkolásba fogott, s egyúttal oly erősen fütyült az orrán
keresztül, hogy felébresztette Švejket. A derék katona felkelt, megrázta az
őrsparancsnokot, aztán visszafeküdt. A kakasok már elkezdtek
kukorékolni, s miután felkelt a nap, megjött befűteni Pejzlerka néni, aki
szintén jót aludt az éjszakai futkározásra. Az ajtót nyitva találta s
mindenkit mély álomba merülve. A petróleumlámpa még füstölt az
őrszobában. Pejzlerka néni ébresztőt csinált, kirángatta az ágyból az
őrsparancsnokot és Švejket. Az őrsparancsnoknak azt mondta: - Nem
szégyelli magát, felöltözve aludni, mint az isten barma! - Švejket pedig
figyelmeztette, hogy a sliccét legalább begombolhatná, ha asszonyt lát.
Végül energikusan felszólította az álmos őrsparancsnokot, hogy menjen,
költse fel az őrmestert, micsoda rendetlenség ez, hogy ilyen sokáig
döglenek.
- Maga is finom kezekbe került - morogta Švejknek az öregasszony, mikor
az őrsparancsnok bement felkelteni az őrmestert -, egyik nagyobb
korhely, mint a másik. Elinnák még az orrukat is a szemük közül. Nekem
már harmadik éve tartoznak a takarításért, és ha szólok, az őrmester
mindig azt mondja: „Hallgasson, vén banya, mert lecsukatom: mi tudjuk,
hogy a maga fia vadorzó, és fát lop az urasági erdőről.” Így kínlódok velük
már negyedik éve. - Az öregasszony nagyot sóhajtott, majd így folytatta: -
Kivált az őrmester előtt vigyázzon, mézes-mázosan beszél, de közben
nagy gazember. Mindenkit elkap, és lecsuk, ha teheti.
Az őrmestert nagyon nehéz volt felkölteni. Az őrsparancsnoknak nem kis
fáradságába került, amíg sikerült meggyőznie, hogy már reggel van.
Végül felnézett, megdörzsölte a szemét és homályosan emlékezni kezdett
a tegnapi napra. Egyszerre csak egy borzasztó gondolat villant át a fején,
aminek mindjárt hangot is adott, riadtan nézve az őrsparancsnokra: -
Megszökött?
- Dehogy szökött, ez egy becsületes ember.
Az őrsparancsnok fel-alá kezdett járkálni a szobában, kinézett az ablakon,
visszajött, felvett egy darab újságpapírt az asztalról, széttépte és
golyócskákat gyúrt belőle. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit.
Az őrmester bizonytalanul bámult rá; azután, hogy teljes bizonyosságot
szerezzen arról, amit csak sejtett, így szólt: - Majd én segítek,
őrsparancsnok úr. Megint dühöngtem, és rumliztam tegnap, mi?
Az őrsparancsnok szemrehányóan nézett fölöttesére: - Ha tudná, őrmester
úr, hogy mi mindent összebeszélt tegnap, hogy milyen dolgokat mondott
neki.

98
„Hozzá kell még tennem, hogy az orosz kontusovka...”
Az őrmester füléhez hajolt, s belesúgta: - Hogy mi csehek és oroszok mind
ugyanabból a szláv vérből vagyunk, hogy Nyikolaj Nyikolajevics a jövő
héten Pøerovban lesz, hogy Ausztria már nem bírja sokáig, és ő csak
tagadjon, és hordjon össze hetet-havat, akkor sokáig fog tartani a
vizsgálat, és ő kihúzza, amíg a kozákok ki nem szabadítják, hogy most
már nemsokára összedől az egész, hogy úgy lesz, mint a huszita
háborúkban, és a parasztok cséphadaróval fognak Bécsbe menni, hogy a
császár őfelsége egy tehetetlen vénember, és a legrövidebb időn belül
beadja a kulcsot, hogy Vilmos császár egy állat, hogy az őrmester úr majd
pénzt küld neki a börtönbe pótlásra, és még más ilyen dolgokat...
Az őrsparancsnok ellépett az őrmestertől: - Én minderre jól emlékszek,
mert az elején csak egy kicsit voltam becsípve. Aztán én is eláztam, és
tovább már nem tudok semmit.
Az őrmester ránézett az őrsparancsnokra.
- Én meg arra emlékszem - közölte -, hogy maga azt mondta, hogy
Oroszországhoz képest mi ilyen kicsik vagyunk, ni, és hogy azt ordította
az öregasszony előtt: „Éljen Oroszország!”
Az őrsparancsnok idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában.
- Maga úgy bömbölt, mint egy bika - mondta az őrmester -, aztán ledőlt az
ágyra, és horkolni kezdett.
Az őrsparancsnok megállt az ablak előtt, dobolt rajta, és kijelentette: -
Maga se kötött szalvétát a szájára, őrmester úr, az öregasszony előtt, és
emlékszek rá, hogy azt mondta neki: „Jusson eszébe, anyó, hogy minden
császár és király csak a zsebére gondol, azért csinál háborút, még akkor
is, ha olyan vénember, mint az öreg Procházka, akit már ki se enged-
hetnek a klozettról, mert összecsinálja nekik az egész Schönbrunnt.”
- Hogy én ezt mondtam volna?
- Ezt, őrmester úr, éppen ezt mondta, mielőtt kiment okádni az udvarra,
és még azt kiabálta: „Anyó, dugja le az ujját a torkomon!”
- Maga is szépen fejezte ki magát - szakította félbe az őrmester -, hogy
jutott eszébe olyan hülyeség, hogy Nyikolaj Nyikolajevics cseh király lesz?
- Arra nem emlékszek - mondta bátortalanul az őrsparancsnok.
- Hogy is emlékezne rá. Olyan részeg volt, mint a csap, a szeme mint a
disznóé, és amikor ki akart menni, az ajtó helyett a kályhára mászott fel.
Mindketten elhallgattak, végül az őrmester megtörte a hosszú csendet: -
Mindig mondtam magának, hogy az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt.
Maga nem bírja, és mégis iszik. És ha megszökött volna magának az az
ember? Hogy magyaráztuk volna meg? Uramisten, majd szétpattan a
fejem.
- Ide hallgasson, őrsparancsnok úr - folytatta az őrmester -, éppen azért,
mert nem szökött meg, egészen világos, hogy ez egy veszélyes és rafinált
ember. Mikor majd odafent kihallgatják, el fogja mondani, hogy szabadon
volt egész éjszaka, és ezerszer is megszökhetett volna, ha bűnösnek
érezte volna magát. Még szerencse, hogy az ilyen embernek egy szavát
se hiszik, és ha mi hivatali eskü alatt valljuk, hogy kitalálás és
szemérmetlen hazugság az egész, akkor az úristen se segít rajta, és csak
eggyel több paragrafus lesz a nyakán. Az ő esetében ez persze
egyáltalában semmilyen szerepet se játszik. Csak a fejem ne fájna úgy.
Csend. Egy idő múlva megszólalt az őrmester: - Hívja ide azt a
vénasszonyt.
- Ide hallgasson, anyó - szólt rá az őrmester Pejzlerka nénire, szigorúan a
szemébe nézve -, kerítsen valahonnét egy talpas feszületet, és hozza ide.
Látva Pejzlerka néni kérdő tekintetét, az őrmester ráordított: - Mozgás,
már itt is legyen.
Az őrmester kivett a fiókból két gyertyát, amelyen még
pecsétviaszcseppek maradtak a hivatalos iratok lepecsételésétől, s mikor
végül Pejzlerka néni becsoszogott a feszülettel, az őrmester odatette a
keresztet a két gyertya közé az asztal szélére, meggyújtotta a gyertyákat,
s komolyan így szólt: - Üljön le, anyó.
A kővé dermedt Pejzlerka néni lerogyott a díványra, s rémülten nézte az
őrmestert, a gyertyákat és a feszületet. Erőt vett rajta a félelem, s ahogy
a kötényén tartotta a kezét, látszott, hogy remeg a térde.
Az őrmester komoly arccal járkált ide-oda az öregasszony körül, és amikor
már másodszor állt meg előtte, ünnepélyesen így szólt: - Tegnap este
maga egy nagy eseménynek volt tanúja, anyó. Lehet, hogy ezt maga nem
is fogja fel a buta fejével. Az a katona, az egy spión, anyó, egy kém.
- Jesszusom - kiáltotta Pejzlerka néni -, Skoèicei Szűz Máriám!
- Csend legyen, anyó! Mi ki akartunk szedni belőle valamit, és ezért
mindenféléket kellett hogy mondjunk. Hiszen hallotta, hogy milyen furcsa
dolgokat beszéltünk, nem?
- Azt, kérem, hallottam - felelte remegő hangon Pejzlerka néni.
- Csakhogy az a beszéd, anyó, csak azért volt, hogy megoldjuk vele a
nyelvét, hogy bízzon bennünk. Így aztán sikerült is. Mindent kihúztunk
belőle. Lépre csaltuk.
Az őrmester egy pillanatra félbeszakította magát, hogy megigazítsa a
gyertya belét, aztán komoly arccal tovább beszélt, szigorú pillantást vetve
Pejzlerka nénire: - Maga ott volt, anyó, és így be van avatva az egész
titokba. Ez pedig hivatali titok. Ezt még említeni se szabad senkinek. Még
a halálos ágyán se, mert akkor nem lenne szabad magát a temetőben
elföldelni.
- Jézus Mária, Szent József - jajveszékelt Pejzlerka néni -, miért is tettem be
ide a lábam, én szerencsétlen.
- Ne bőgjön, anyó, álljon fel, lépjen oda a feszülethez, tartsa fel a jobb
keze két ujját. Esküdni fog. Mondja utánam!
Pejzlerka néni odabotladozott az asztalhoz, szüntelenül jajveszékelve: -
Skoèicei Szűz Máriám, hogy én miért tettem be ide a lábamat.
S a keresztről lenézett rá Krisztus szenvedő arca, a gyertyák pislogtak, s
az egész valami kísérteties túlvilági dolognak látszott Pejzlerka néni
szemében. Teljesen elvesztette az önuralmát, a térde rogyadozott, a keze
reszketett.
Felemelte két ujját, s a csendőrőrmester nyomatékosan és ünnepélyesen
előre mondta a szöveget: - Esküszöm a mindenható úristennek és
magának is, őrmester úr, hogy arról, amit itt hallottam és láttam, holtom
napjáig senkinek egy szót se szólok, még akkor se, ha kérdeznének. Isten
engem úgy segéljen.
- Most még csókolja meg a feszületet, anyó - parancsolta az őrmester,
miután Pejzlerka néni szörnyű zokogás közepette végigmondta az esküt,
és ájtatosan keresztet vetett.
- Úgy, most pedig vigye vissza a feszületet, ahonnan kölcsönkérte, és
mondja meg, hogy egy kihallgatáshoz kellett!
A feldúlt Pejzlerka néni lábujjhegyen hagyta el a szobát a feszülettel, s az
ablakon át látni lehetett, hogy az útról még állandóan visszanéz a
csendőrállomásra, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem álmodott,
s hogy néhány pillanattal előbb valóban életének egyik legszörnyűbb
pillanatát élte át.
Az őrmester közben átírta a jelentést, melyet az éjszaka pacákkal
egészített ki - ezeket azután az írással együtt lenyalta, mintha lekvár lett
volna a papíron.
Most teljesen átdolgozta az egészet, és eszébe jutott, hogy egyvalamit
nem kérdezett meg a fogolytól. Így hát behívatta Švejket, és megkérdezte
tőle: - Tud maga fényképezni?
- Tudok.
- És mért nem hord magával fényképezőgépet?
- Mert nincs gépem - hangzott az őszinte és világos válasz.
- De ha volna, akkor fényképezne vele? - kérdezte az őrmester.
- Ha a nagymamámnak kereke volna... - felelte egyszerűen Švejk, és
nyugodtan állta az őrmester fürkésző pillantását: az őrmesternek éppen
megint belenyilallt a fejébe a fájás, úgyhogy nem tudott más kérdést
kitalálni, csak ezt: - Nehéz dolog pályaudvarokat fényképezni?
- Könnyebb, mint akármi mást - felelte Švejk -, mert nem mozog, és az a
pályaudvar folyton egy helyben áll, és az embernek nem kell rászólni,
hogy barátságos arcot kérek.
Az őrmester tehát kiegészíthette a jelentését: „Zu dem Bericht, No 2172,
melde ich...”99
S már írta is: „Keresztkérdéseim súlya alatt többek között bevallotta, hogy
tud fényképezni, éspedig a legszívesebben pályaudvarokat.
Fényképezőgép ugyan nem találtatott nála, de feltehető, hogy elrejtette
valahol, és azért nem hordja magánál, hogy elterelje magáról a figyelmet,
amit saját bevallása is igazol, hogy igenis fényképezne, ha volna nála
fényképezőgép.”

99
„Kiegészítésül a 2172. sz. jelentéshez, jelentem...”
Az őrmester, akinek nagyon nehéz volt a feje a tegnapi éjszakától, egyre
jobban belekavarodott a fényképezésről szóló jelentésbe, és tovább írta:
„Bizonyos, hogy saját bevallása szerint pusztán az a körülmény, hogy
nincs nála fényképezőgép, csakis ez akadályozta meg abban, hogy
lefényképezzen egyes állomásépületeket, és általában stratégiai
fontosságú helyeket, és kétségtelenül megállapítást nyert, hogy ily
módon járt volna el, ha meglett volna a vonatkozó fényképezőgépe.
Kizárólag annak a körülménynek, hogy nem volt kéznél fényképezőgép,
köszönhető az a körülmény, hogy semmilyen fénykép se találtatott nála.”
- Ennyi elég - mondta az őrmester, és aláírta.
Az őrmester tökéletesen meg volt elégedve a művével, és igen büszkén
olvasta fel az őrsparancsnoknak.
- Jól sikerült - mondta aztán -, látja, így kell berichtet írni. Mindennek
benne kell lenni. A kihallgatás, barátom, az nem olyan egyszerű, és a
fődolog, hogy a berichtben minden szépen össze legyen állítva, hogy
odafönt tisztára beleszédüljenek. Most hozza ide az emberünket, hogy
végezzünk vele.
- No - mondta aztán komolyan Švejknek -, magát most bekíséri az
őrsparancsnok úr Písekbe a bezirksgendarmerie-kommandóra. Szabály
szerint magát meg kéne bilincselni. De mivel én azt hiszem, hogy maga
egy rendes ember, nem kap bilincset. Meg vagyok győződve róla, hogy
útközben nem fog szökési kísérletet elkövetni.
Az őrmester, aki Švejk jóságos arcára pillantva szemmel láthatóan
meghatódott, még hozzátette: - És ne legyen rossz emléke rólam. Vigye,
őrsparancsnok úr, itt a bericht.
- Hát isten áldja - mondta Švejk lágyan -, köszönöm magának, őrmester
úr, mindazt, amit értem tett, és ha alkalom lesz rá, majd írok az őrmester
úrnak, ha pedig egyszer megint errefelé járnék, hát feltétlenül benézek
ide.
Švejk kiment az őrsparancsnokkal az útra, s aki találkozott velük, amint
barátságosan beszélgetve haladtak, azt hihette volna, hogy régi
ismerősök, és véletlenül egy úton mennek a város felé, mondjuk a
templomba.
- Sose hittem volna - mesélte Švejk -, hogy egy ilyen út Budějovicébe
ennyi nehézséggel jár együtt. Erről eszembe jut a kobylisyi Chaura
mészáros esete. Ő egyszer éjszaka a Palacký-emlékműnél lyukadt ki
Moráòban, és reggelig járkált ott körbe-körbe, mert úgy jött neki elő, hogy
annak a falnak nincsen vége. Ettől egészen kétségbe volt esve, hajnalban
már nem bírta tovább, úgyhogy kiabálni kezdett: „patruj”, és amikor a
rendőrök odaszaladtak, megkérdezte tőlük, hogy merre kell Kobylisybe
menni, mert ő már öt órája járkál valami fal mellett és annak sohase akar
vége lenni. Aztán magukkal vitték, és ő mindent összetört nekik a
fogdában.
Az őrsparancsnok erre nem szólt egy szót sem, és magában azt gondolta:
„Nekem ugyan beszélhetsz. Már megint elkezdi a meséit arról a
Budějovicéről.”
Megkerülték a halastavat, és Švejk érdeklődve megkérdezte az
őrsparancsnoktól, hogy sok-e az orvhalász a környéken.
- Itt mindenki orvhalász - felelte az őrsparancsnok -, a régebbi őrmestert
bele akarták dobni a vízbe. Az urasági tófelügyelő söréttel szokott a
fenekükbe lőni, de az se ér semmit. Bádogot hordanak a nadrágjukban.
Az őrsparancsnok most a haladásról kezdett beszélni, hogy az emberek
mindent kitalálnak, és az egyik becsapja a másikát, majd kifejtett egy
újszerű elméletet, hogy ez a háború nagy szerencse az emberiségre, mert
a sok verekedésben a rendes emberek mellett csirkefogókat és betyárokat
is agyon fognak lőni.
- Úgyis sok ember van a világon - jelentette ki megfontoltan -, egymás
hegyén-hátán szoronganak, és úgy elszaporodtak, hogy az borzasztó.
Egy vendégfogadóhoz közeledtek.
- Kutyául fúj máma a szél - mondta az őrsparancsnok -, azt hiszem,
nekünk se árthat meg egy stamperli. Ne szóljon senkinek, hogy Písekbe
viszem. Ez államtitok.
Az őrsparancsnok maga előtt látta a központi hivatalok utasítását, mely a
gyanús és feltűnő egyénekről, valamint minden egyes csendőrőrs
kötelességeiről szólt: „Megakadályozni bárminemű kapcsolatukat a helyi
lakossággal, és szigorúan vigyázni arra, hogy a felsőbb hatóságokhoz való
továbbításuk közben ne kerülhessen sor fölösleges beszélgetésekre a
környezetükkel.”
- Nem szabad elárulni, hogy maga miféle - mondta megint az
őrsparancsnok -, senkinek semmi köze hozzá, hogy maga mit követett el.
Nem szabad pánikot terjeszteni.
- A pánik nagyon rossz dolog az ilyen háborús időkben - folytatta -, elég
egy szó, és máris megindul, mint a lavina, az egész vidéken. Érti?
- Én nem is fogok pánikot terjeszteni - felelte Švejk, s valóban ehhez
tartotta magát, mert amikor a vendéglős szóba elegyedett velük,
nyomatékosan kijelentette: - A bátyám itt azt mondja, hogy egy óra múlva
Písekben leszünk.
- Hát úrlábon van a kedves öccse? - kérdezte a kíváncsi vendéglős az
őrsparancsnoktól, s ez szemrebbenés nélkül így felelt: - Ma már lejár az
úrlábja!
- Jól becsaptuk - fordult mosolyogva Švejkhez, amikor a vendéglős
elszaladt valahová -, csak semmi pánik. Háborús időket élünk.
Az őrsparancsnok, mikor a kocsmába való belépésük előtt azt mondta,
hogy egy stamperli ugyan meg nem árthat, fölöttébb optimista kijelentést
tett, mert megfeledkezett a többes számról, és a tizenkettedik stamperli
után igen határozottan kijelentette, hogy a körzeti csendőrállomás
parancsnoka három óráig úgyis ebédel, tehát kár lenne korábban odaérni,
azonkívül pedig odakint hóvihar készül. Ha délután négy órára beérnek
Písekbe, akkor is elég korán lesz. Hat óráig bőven van idő. Majd sötétben
mennek, olyan idő van máma. Különben is mindegy, hogy most indulnak-
e vagy később. Nem fut el az a Písek.
- Örüljünk, hogy itt ülünk a melegben - mondta ki a döntő szót -, odakint a
lövészárokban sokkal jobban megszenvedik az ilyen kutya időt, mint mi itt
a kályha mellett.
A nagy, ódon cserépkályha ontotta a meleget, s az őrsparancsnok
megállapította, hogy ezt a külső hőt igen előnyösen ki lehet egészíteni
holmi belső hővel, amit különböző pálinkák szolgáltatnak - édesek és
erősek, ahogy Galíciában mondják.
A vendéglősnek nyolc ilyen italfajtája volt, unatkozott ebben az elhagyott
kocsmában, s velük ivott; kortyait a szélvihar muzsikája kísérte, vadul
fütyülve az épület minden sarka körül.
Az őrsparancsnok egyre csak buzdította a vendéglőst, hogy tartson vele
lépést, megvádolta, hogy keveset iszik, bár ez kétségtelen rágalom volt,
mert a vendéglős már alig állt a lábán, mindenáron ferblizni akart, és azt
állította, hogy éjszaka ágyúszót hallott kelet felől, mire az őrsparancsnok
élénk csuklások közepette így válaszolt: - Csak semmi pánik. Erre u-u-
tasítás van.
És magyarázni kezdte, hogy az utasítás, az a közvetlen parancsok
összefoglalása. Ezenközben elárult néhány titkos leiratot. A vendéglős
már semmit se értett, csak ahhoz a kijelentéséhez ragaszkodott
makacsul, hogy utasításokkal nem lehet a háborút megnyerni.
Már sötét volt, amikor az őrsparancsnok elhatározta, hogy most aztán
útnak indul Švejkkel Písek felé. A hóviharban egy lépésre se lehetett látni,
és az őrsparancsnok folyton ezt mondta: - Egyenesen előre az orrunk után
egész Písekig.
Mikor harmadszor mondta ezt, a hangja már nem az országútról szólt,
hanem valahonnan a mélyből, minthogy oldalt belesüppedt a hóba. A
puskája segítségével nagy nehezen visszakecmergett az útra. Švejk
hallotta, hogy fojtott hangon nevet: - Hullámvasút. - Csakhamar azonban
ismét elveszett a hangja, mert újból belecsúszott az árokba, de előbb még
felordított, túlharsogva a szelet: - Elesek, pánik!
Az őrsparancsnok szorgalmas hangyává alakult át, amely valahányszor
leesik valahonnét, mindjárt álhatatosan mászni kezd visszafelé.
Ötször ismételte meg az őrsparancsnok ezt a kirándulást az árokba, és
amikor ismét Švejk mellett állt, tanácstalanul és kétségbeesetten így
szólt: - Én magát nagyon könnyen el is veszíthetném.
- Sose féljen, őrsparancsnok úr - mondta Švejk -, legjobb lesz, ha
összekötjük egymást. Akkor egyikünk se veszítheti el a másikat. Van
magánál bilincs?
- Minden csendőr mindig kell hogy bilincset hordjon magával - jelentette ki
nyomatékosan az őrsparancsnok, Švejk körül botladozva -, ez a mi
mindennapi kenyerünk.
- Hát akkor kössük össze egymást - ajánlotta Švejk -, próbálja csak meg.
Az őrsparancsnok egy mesteri mozdulattal rácsatolta Švejkre a bilincset, a
másik végét a saját jobb keze csuklójára, s így aztán össze voltak
kapcsolva, mint valami ikrek. Az országúton botladozva nem
szabadulhattak egymástól, az őrsparancsnok ráhúzta Švejket egy
kőrakásra, és amikor elesett, magával rántotta Švejket is. Közben a bilincs
belevágott a kezükbe, végül aztán az őrsparancsnok kijelentette, hogy ez
így nem mehet tovább, újra szét kell kapcsolódniuk. Hosszas és
eredménytelen erőlködés után, hogy megszabadítsa önmagát és Švejket
a bilincstől, az őrsparancsnok felsóhajtott: - Most már össze vagyunk
kötve örökkön örökre.
- Ámen - tette hozzá Švejk, és folytatták fáradságos útjukat.
Az őrsparancsnokon teljes depresszió lett úrrá, s amikor borzalmas
szenvedések után késő este megérkeztek a píseki
csendőrparancsnokságra, a lépcsőházban teljesen letörten így szólt
Švejkhez: - Most valami szörnyű dolog fog történni. Mi nem tudunk elválni
egymástól.
S valóban szörnyű volt, amikor az őrmester odahívatta a
csendőrparancsnokot, König kapitányt.
A kapitány első szava ez volt: - Leheljen rám!
- Most már értem - mondta a kapitány, miután éles, tapasztalt
szaglóérzéke segítségével biztos képet nyert a helyzetről -, rum,
kontusovka, császárkörte, szilvórium, zölddió, meggylikőr és
vaníliapálinka.
- Őrmester úr - fordult az alárendeltjéhez -, íme a példa, hogy egy
csendőrnek hogy nem szabad kinéznie. Az ilyen viselkedés
bűncselekmény, amiről majd a katonai bíróság fog ítélni. Bilinccsel
hozzáköti magát a delikvenshez. Tökrészegen érkezik meg, totál besoffen.
Úgy mászik ide, mint egy állat! Vegye le róla a bilincset!
- Mi az? - fordult az őrsparancsnokhoz, aki szabad kezével fordítva
szalutált.
- Kapitány úrnak alázatosan jelentem, hogy berichtet hoztam.
- Magáról is bericht fog menni a bíróságra - mondta kurtán a kapitány -,
őrmester úr, csukja le mind a kettőt, reggel hozza őket kihallgatásra, ezt a
putimi jelentést pedig tanulmányozza át és küldje utánam a lakásomra.
A píseki kapitány rendkívül hivatalos férfiú volt, következetesen üldözte
alantasait, és bürokratikus szempontból nem akadt párja.
Az ő körzetébe tartozó csendőrállomások sohasem lélegezhettek fel, hogy
elmúlt a vihar. A vihar visszatért minden leirattal, amely a kapitány
aláírását viselte, s a kapitány egész nap különböző feddéseket, intéseket
és megrovásokat küldött szanaszét a körzetébe.
A háború kitörése óta baljós felhők lebegtek a píseki körzet
csendőrállomásai fölött.
Valósággal kísérteties volt a hangulat. Dörögtek a bürokrácia mennykövei,
és lesújtottak a csendőrőrmesterekre, őrsparancsnokokra, közlegényekre
és tisztviselőkre. Minden hülyeségért fegyelmi vizsgálat.
- Ha meg akarjuk nyerni a háborút - mondogatta ellenőrző körútjain a
kapitány -, akkor az „á”-nak „á”-nak kell lenni, a „b”-nek „b”-nek, és
minden „i”-n rajta kell lenni a pontnak.
Úgy érezte, hogy minden oldalról árulás veszi körül, és az a határozott
benyomás alakult ki benne, hogy a körzetében minden csendőrnek van
valami háborús eredetű bűne, hogy e komoly időkben mindegyik
elkövetett valami szolgálati mulasztást.
Őt pedig a felső hatóságok bombázták mindenféle leiratokkal, melyekben
a honvédelmi minisztérium utalt arra, hogy a hadügyminisztérium
jelentései szerint a píseki körzetből való katonák átszökdösnek az
ellenséghez.
Folyton hajszolták, hogy kutassa a körzet lojalitását. Kísérteties
eredményekre jutott. Mikor a környékbeli asszonyok elkísérték bevonuló
férjüket, a kapitány tudta, hogy ezek a férfiak feltétlenül megígérik a
feleségüknek, hogy nem fogják magukat agyonlövetni a császár
őfelségéért.
A feketesárga láthatáron forradalmi felhők gyülekeztek. Szerbiában és a
Kárpátokban egész zászlóaljak mentek át az ellenséghez. A 28. regiment,
a 11. regiment. Ez utóbbiban a píseki körzetből és járásból való katonák
szolgáltak. Oly feszült volt ez a lázadás előtti légkör, hogy a vodňanyi
regruták fekete organdinból készült szegfűkkel vonultak be. A píseki
állomáson Prágából jövő katonák utaztak át, s visszahajigálták a
cigarettát és csokoládét, amit a píseki jobb társaság hölgyei adtak be
nekik a sertés-szállító vagonokba.
Aztán átutazott egy menetzászlóalj, és néhány píseki zsidó elordította
magát: „Heil, nieder mit den Serben!”, amire kaptak egypár olyan
gyönyörű pofont, hogy egy egész hétig nem mutatkozhattak az utcán.
S miközben ezek az epizódok lejátszódtak, világosan rámutatva arra, hogy
a templomi orgonákon játszott „Gotterhalte” csupán siralmas aranyozás
és általános képmutatás, a csendőrőrsökről egyre érkeztek a válaszok, ŕ la
Putim, a különböző kérdőívekre, hogy minden a legnagyobb rendben van,
a háború ellen nem folyik semmilyen agitáció, a lakosság hangulata római
egyes a, a lelkesedés római egyes a-b.
- Maguk nem csendőrök, hanem községi csőszök - mondogatta a kapitány,
körútjai alkalmával -, ahelyett, hogy ezer százalékkal élesebben
vigyáznának, lassanként barmokká fejlődnek vissza.
S e zoológiai felfedezéséhez még hozzátette: - Vígan döglenek idehaza, és
azt gondolják: „Mit dem ganzen Krieg kann man uns im Arsch lecken.”100
Aztán mindig felsorolta a szerencsétlen csendőrök összes kötelességeit,
és előadást tartott arról, hogy milyen a helyzet, s hogy mindent jól kézbe
kell venni, hogy valóban olyan legyen, amilyennek lennie kell. Miután ily
módon ragyogó képet festett a csendőri tökéletességről, amely az osztrák
monarchia megerősítését szolgálja, fenyegetések következtek, fegyelmi
vizsgálatok, áthelyezések és káromkodások.
A kapitány szilárdul meg volt győződve arról, hogy itt valami fontos
őrhelyen áll, védelmez valamit, s hogy az alája tartozó csendőrőrsök
összes csendőrei lusta gazemberek, egoisták, csirkefogók, csalók, akik a
világon semmi máshoz nem értenek, csak a pálinkához, sörhöz és borhoz.
S mivel csekély a fizetésük, hagyják magukat megvesztegetni, hogy
100
„Az egész háborúval kinyalhatják a fenekünket.”
vedelhessenek, és lassan, de biztosan tönkreteszik Ausztriát. Az egyetlen
ember, akiben megbízott, a saját őrmestere volt a körzeti
parancsnokságról, de a kocsmában ez is mindig azt mondta: - Na, máma
megint csináltam egy jó heccet a vén fajankóval...

A kapitány elmerülten tanulmányozta a putimi csendőrőrmesternek


Švejkről szóló „berichtjét”. Előtte állt Matìjka csendőrőrmester, és azt
gondolta magában, hogy a kapitány bebújhat neki a fenekébe az összes
berichtekkel együtt, mert őt lent az Otavában már várják egy parti
snapszlira.
- Legutóbb azt mondtam magának, Matìjka - szólalt meg a kapitány -,
hogy a legnagyobb hülye, akit eddig megismertem, a protivíni
csendőrőrmester, de ezzel a berichttel a putimi őrmester még rajta is
túltett. Az a katona, akit az a bitang, az a részeg őrsparancsnok hozott, és
úgy hozzá volt kötözve, mint egyik kutya a másikhoz, az egyáltalán nem
spión. Egész közönséges dezertőr. Az őrmester olyan marhaságokat ír itt a
jelentésben, hogy minden kölyök az első pillantásra látná, hogy be volt
rúgva a nyavalyás, mint egy pápai prelátus.
- Azonnal vezesse ide azt a katonát - adta ki a parancsot a kapitány,
miután még egy darabig tanulmányozta a putimi jelentést. - Soha
életemben nem láttam még egy ilyen hülyeséggyűjteményt, és ráadásul
még egy olyan marhát küld azzal a gyanús fickóval, mint ez az
őrsparancsnok. Engem még nem jól ismernek ezek az emberek, én is
tudok komisz lenni. Ha naponta háromszor nem csinálják össze magukat
előttem a félelemtől, már azt hiszik, hogy fát lehet hasogatni a hátamon.
A kapitány hosszasan kifejtette, hogy a csendőrség mostanában fittyet
hány minden parancsnak, s amikor berichteket állít össze, mindjárt látni,
hogy egy ilyen őrmester mindenből tréfát űz, csak hogy még jobban
megkeverje a dolgokat.
Ha felülről figyelmeztetés érkezik, hogy nincs kizárva, hogy kémek
járkálnak a vidéken, akkor a csendőrőrmesterek nagyban kezdik gyártani
őket, és ha még eltart egy ideig a háború, akkor az egész csendőrség egy
nagy bolondokháza lesz. Táviratozzanak az irodából Putimba, hogy az az
őrmester holnap jelentkezzen Písekben. Majd ő kiveri neki a fejéből azt az
„óriási eseményt”, amelyről a jelentése kezdetén ír.
- Melyik regimentből szökött meg? - így fogadta Švejket a kapitány.
- Egyikből se.
A kapitány ránézett Švejkre, és akkora gondtalanságot látott a derék
katona nyugodt arcán, hogy megkérdezte tőle: - Hogy jutott akkor az
uniformishoz?
- Minden katona kap uniformist, amikor berukkol - felelte Švejk szelíd
mosollyal -, én a 91-es regimentben szolgálok, és nemcsak hogy nem
szöktem meg a regimentemtől, hanem éppen ellenkezőleg.
Az „ellenkezőleg” szót olyan hangsúllyal mondta, hogy a kapitány gyászos
képet vágott, és megkérdezte: - Hogyhogy ellenkezőleg?
- Borzasztó egyszerű dolog - avatta be Švejk a titokba a kapitányt -, én a
regimenthez megyek, én a regimentemet keresem, én nem szökök meg
tőle. És semmi mást nem kívánok, csak hogy minél hamarabb a
regimenthez kerülhessek. Én már egészen ideges vagyok emiatt, hogy
úgy látszik, egyre messzebb kerülök České Budějovicétől, amikor
meggondolom, hogy ott az egész regiment énrám vár. Putimban az
őrmester úr megmutatta nekem a térképen, hogy Budějovice délre van,
és ahelyett ő északra irányított engem.
A kapitány legyintett, mintha azt akarná mondani: „Az az őrmester még
rosszabb dolgokat is művel annál, mint hogy északra irányítja az
embereket.”
- Szóval maga nem tudja megtalálni a regimentjét - mondta -, és merre
kereste eddig?
Švejk elmagyarázta neki az egész helyzetet. Megnevezte Tábort és az
összes helységeket, amelyeken áthaladt Budějovice felé: Milevsko - Kvìtov
- Vráž - Malèin - Èižová - Sedlec - Horaždovice - Radomyšl - Putim - Štìkno -
Strakonice - Volyò - Dub - Vodňany - Protivín és megint csak Putim.
Švejk a lelkesedéstől lobogva ecsetelte viaskodását a sorssal, hogy ő
erőnek erejével, semmibe véve a nehézségeket, feltétlenül el akart jutni
Budějovicébe az ő 91-es regimentjéhez, s hogy minden erőfeszítése
kudarcot vallott.
Valóban tüzes beszédet mondott, s közben a kapitány mechanikusan
lerajzolta egy darab papírra azt a bűvös kört, amelyből Švejk, a derék
katona nem bírt kiszabadulni, mikor az ezredéhez igyekezett.
- Herkulesi munka volt - mondta végül a kapitány, miután kedvtelve
végighallgatta Švejk előadását arról, hogy mennyire fáj neki, hogy ilyen
sokáig nem sikerült eljutnia az ezredéhez -, gyönyörű egy látványt
nyújthatott maga, amikor Putim körül tekergett.
- Már akkor is eldőlhetett volna a dolog - vélte Švejk -, ha nem lett volna
ott az az őrmester úr abban a szerencsétlen fészekben. Ő egyáltalán nem
kérdezte tőlem se a nevemet, se a regimentemet, és őneki valahogy
minden borzasztó furcsa volt. El kellett volna hogy kísértessen engemet
Budějovicébe, és a kaszárnyában aztán megmondták volna neki, hogy én
az a Švejk vagyok-e, aki a regimentjét keresi, vagy pedig valami gyanús
egyén. Máma már második napja ott lehetnék a regimentemnél, és
teljesíthetném a katonai kötelességemet.
- Miért nem figyelmeztette őket Putimban, hogy tévedésről van szó?
- Mert láttam, hogy hiába beszélnék is velük. Vinohradyban is mindig azt
mondta az öreg Rampa kocsmáros, ha valaki adós akart maradni, hogy az
emberre rájönnek néha olyan pillanatok, amikor süket lesz, mint egy
ágyú.
A kapitány nem sokáig töprengett, s csak annyit jegyzett meg magában,
hogy ha valaki a regimentjéhez akar jutni, és ilyen hatalmas kört ír le, az a
legmélyebb degeneráció tünete; majd az irodában legépeltette a
következő levelet, ragaszkodva a hivatalos stílus minden szabályához és
szépségéhez.
A 91. cs. kir. gyalogezred tek. parancsnokságának
České Budějovice
Mellékelten átküldetik Josef Švejk, ki idevágó állítása szerint nevezett
ezred katonája, miután vallomása alapján Putimban, píseki körzet, a
csendőrállomáson mint szökevénygyanús feltartóztattatott. Nevezett
előadja, hogy fent nevezett ezredéhez igyekszik. Az elővezetett
egyén alacsony, zömök termetű, arca és orra arányos, szeme kék,
különös ismertető jele nincs. B. I. szám alatt mellékletben
megküldetik a vonatkozó egyén élelmezésének számlája a
honvédelmi minisztérium számláján való szíves kiegyenlítés végett,
azzal a kérelemmel, hogy az elővezetett egyén átvételét nyugtázni
szíveskedjenek. C. I. szám alatt mellékletben megküldetik nyugtázás
céljából a kincstári tárgyak jegyzéke, melyek lefogatása idején a
letartóztatottnál voltak.
A písek-budějovicei utat Švejk vonaton tette meg, gyorsan és
kényelmesen. Útitársa, egy fiatal csendőrújonc, egy pillanatra se vette le
róla a szemét, és borzasztóan félt, hogy Švejk megszökik tőle. Az egész
úton egy súlyos problémával viaskodott: „Ha most ki kéne menjek
kisdolgozni vagy nagydolgozni, mit csinálok?”
Végül is úgy oldotta meg a problémát, hogy Švejknek asszisztálnia kellett.
A budějovicei pályaudvartól a kaszárnyáig egész úton görcsösen szemmel
tartotta Švejket, s valahányszor egy sarokházhoz vagy keresztutcához
értek, mintegy mellékesen megemlítette neki, hogy hány élestöltényt
kapnak minden őrkísérethez, mire Švejk azt felelte, hogy ő meg van
győződve róla, hogy egy csendőr se fog az utcán rálőni valakire, mert
nem akarja, hogy szerencsétlenség legyen belőle.
A csendőr vitatni próbálta ezt a tételt, s így érkeztek meg a kaszárnyába.
A kaszárnyában immár második napja Lukáš főhadnagy volt az ügyeletes
tiszt. Mit sem sejtve ült az irodában az íróasztala mögött, amikor behozták
hozzá Švejket az iratokkal.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megint itt vagyok -
szalutált Švejk ünnepélyes arcot vágva.
A jelenetnek tanúja volt Kot’átko zászlós, és ő később azt mesélte, hogy
Švejk jelentkezésére Lukáš főhadnagy felugrott, a fejéhez kapott, majd
hátrarogyott Kot’átkóra, s amikor magához térítették, Švejk, aki az egész
idő alatt tisztelegve állott, megismételte: - Óberlajtnant úrnak alázatosan
jelentem, hogy megint itt vagyok! - Lukáš főhadnagy erre halottsápadtan,
remegő kézzel átvette a Švejkre vonatkozó iratokat, aláírta, mindenkit
felszólított, hogy menjenek ki, a csendőrnek azt mondta, hogy rendben
van, és bezárkózott Švejkkel az irodába.
Így ért véget Švejk budějovicei anabázisa. Kétségtelen, hogy ha nem
fosztják meg a szabad mozgási lehetőségtől, magában is eljutott volna
Budějovicébe. Ha pedig a hivatalok azzal dicsekednének, hogy ők
szállították Švejket a szolgálat színhelyére, ez a legnagyobb tévedés.
Figyelembe véve Švejk energiáját és kiolthatatlan harci szomját, a
hivatalok közbelépése ebben az esetben inkább a derék katona
elgáncsolásának tekintendő.
Švejk és Lukáš főhadnagy egymás szemébe nézték.
A főhadnagy szeméből rémület, borzadály, kétségbeesés sugárzott, Švejk
pedig lágyan, szeretettel nézett a főhadnagyra, mint egy elveszett és újra
megtalált kedvesre.
Az irodában templomi csend volt. Behallatszott, hogy valaki sétál a
folyosón. Egy lelkiismeretes egyéves önkéntes, aki a náthája miatt maradt
bent, hallatszott is a hangján, orrhangon magolt valami leckét: hogyan
kell az erődökben a császári ház tagjait fogadni. Világosan hallatszott
minden szava: „Sobald die höchste Herrschaft in der Nähe der Festung
anlangt, ist das Geschütz auf allen Bastionen und Werken abzufeuern, der
Platzmajor empfängt dieselben mit dem Degen in der Hand zu Pferde, und
reitet sodann vor.”101
- Fogja be ott a pofáját - ordította ki a főhadnagy a folyosóra -, menjen
innét a fenébe. Ha láza van, maradjon otthon az ágyban!
Hallatszott, ahogy a szorgalmas egyéves önkéntes eltávolodik, de azért
mint csendes visszhang még beszűrődött a folyosó végéről az előbbi
szöveg orrhangú folytatása: „In dem Augenblicke, als der Kommandant
salutiert, ist das Abfeuern des Geschützes zu wiederholen, welches bei
dem Absteigen der höchsten Herrschaft zum drittenmale zu geschehen
hat.”102
S a főhadnagy és Švejk ismét némán figyelték egymást, míg végül Lukáš
főhadnagy nyers iróniával megszólalt: - Van szerencsém üdvözölni magát,
Švejk., České Budějovicében. Akinek akasztófát rendelt a sors, az nem
fullad a vízbe. Már körözőlevelet adtak ki magáról, és holnap
regimentsraportra megy. Én már nem mérgelődöm többet magával.
Éppen eleget bosszankodtam maga miatt, elfogyott a türelmem. Ha
meggondolom, hogy mennyi ideig kibírtam egy ilyen hülyével...
Fel-alá kezdett járkálni az irodában: - Nem, ez borzasztó. Azon
csodálkozom, hogy nem lőttem főbe magát. Mi történt volna velem?
Semmi. Felmentettek volna. Érti ezt?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy tökéletesen értem.
- Švejk, ne kezdje újra ezeket a marhaságait, mert igazán nem tudom,
hogy mi történik. Végül mégiscsak megtanítják magát kesztyűbe dudálni.
Maga egyre csak fokozta a hülyeségeit, nem ismert határt, most aztán
kirobbant a katasztrófa.
Lukáš főhadnagy megdörzsölte a kezét: - Bizony, Švejk, magának most
már ámen. - Visszament az asztalához, írt néhány sort egy darab papírra,
behívta az őrszemet az iroda elől, ráparancsolt, hogy kísérje Švejket a
prófoszhoz, és adja oda ezt a cédulát.
Švejket átkísérték az udvaron, és a főhadnagy leplezetlen örömmel nézte,
hogy a prófosz kinyitja a fogda ajtaját, melyen egy feketesárga táblácska
101
„Mihelyt a legmagasabb vendég az erőd közelébe érkezik, minden bástya és
védmű lövegéből díszlövés adandó le, a térparancsnok kivont karddal lóháton
fogadja a legmagasabb vendéget, majd előtte lovagol.”
102
„Abban a pillanatban, midőn a parancsnok tiszteleg, megismétlendő a lövegek
díszlövése, aminek a legmagasabb vendég leszállásakor harmadszor is meg kell
történnie.”
állt: Regimentsarrest, Švejk eltűnik az ajtó mögött, s a prófosz nemsokára
visszajön.
- Hála istennek - mondta hangosan a főhadnagy -, csakhogy ott van már.
A Mária kaszárnya tömlöcének sötét mélységeiben Švejket szívélyesen
üdvözölte egy kövér egyéves önkéntes, aki a szalmazsákján hevert. Már
második napja raboskodott egyedül, és szörnyen unta magát. Švejk
kérdésére, hogy miért van lecsukva, azt felelte, hogy egy csekélység
miatt. Éjszaka, a főtér árkádjai alatt, ittas állapotban tévedésből
felpofozott egy tüzérhadnagyot. Tulajdonképpen fel se pofozta, csak
leütötte a sapkáját a fejéről. A dolog úgy történt, hogy a tüzérhadnagy ott
állt éjszaka az árkádok alatt, és nyilván valami prostituáltat várt. Háttal
állt az egyéves önkéntes felé, s ez összetévesztette egy jó ismerősével,
Materna František önkéntessel.
- Az is pont egy olyan vakarcs - mesélte Švejknek -, hát szépen
odamentem hozzá hátulról, leütöttem a sapkáját, és azt mondtam:
„Szervusz, Franci!” Erre az a hülye pasas mindjárt fütyült az őrjáratnak, és
bekísértetett.
- Lehetséges - ismerte el az egyéves önkéntes -, hogy veszekedés közben
egy-két pofon is leesett, de azt hiszem, hogy ez semmit se változtat a
lényegen, mivel kézenfekvő tévedésről volt szó. Ő maga is elismeri, hogy
azt mondtam: „Szervusz, Franci”, pedig az ő keresztneve Anton. Ez
teljesen világos. Legfeljebb csak abból lehet bajom, hogy kiszöktem a
kórházból, és ha még azzal a „krankenbuchhal” is vacakolni fognak...
- Tudniillik, amikor berukkoltam - mesélte tovább -, előbb kivettem
magamnak egy szobát a városban, és próbáltam reumát szerezni.
Háromszor egymás után berúgtam, aztán a város szélén befeküdtem egy
árokba, amikor esett az eső, és lehúztam a cipőmet. Nem ért semmit. Erre
azokon a téli éjszakákon egy egész hétig kijártam fürödni a Malšéba, és
pont az ellenkező eredményt értem el. Barátom, én úgy megedződtem
ettől, hogy egy egész éjszakát kibírtam a hóban fekve annak a háznak az
udvarán, ahol laktam, és reggel, amikor a lakók felköltöttek, olyan meleg
volt a lábam, mintha papucs lett volna rajta. Ha legalább egy anginát be
tudtam volna szerezni, de abból se lett semmi. Még egy nyavalyás
trippert se sikerült felszednem. Mindennap eljártam a „Port-Arthur”-ba,
néhány kollégám már heregyulladást kapott, felvágták a tojásukat, és én
az egész idő alatt immunis maradtam. Marha egy pech, barátom. Végül
aztán a „Rózsá”-ban megismerkedtem egy hlubokái rokkanttal. Azt
mondta, menjek el hozzá egy vasárnap látogatóba, és másnap olyan lesz
a lábam, mint egy dézsa. Volt neki otthon tűje meg injekciója, és én
tényleg alig bírtam hazavánszorogni Hlubokából. Nem csapott be engem
ez az aranyos lélek. Így aztán végül mégiscsak megvolt az izomreumám.
Gyorsan be a kórházba... és máris császár voltam. Aztán még egyszer rám
mosolygott a szerencse. A sógornőm testvérét, a žižkovi dr. Masákot
áthelyezték Budějovicébe, és ennek köszönhetem, hogy olyan sokáig
tudtam tartani magam a kórházban. Kihúzhattam volna egészen a
szupravizitig, de aztán mindent elrontottam azzal a szerencsétlen
„krankenbuchhal”! Pedig az jó ötlet volt, nagyszerű volt. Szereztem egy
nagy könyvet, ráragasztottam egy címkét, és arra rámázoltam, hogy
Krankenbuch des 91. Reg.103 Megvolt abban minden rovat, rubrika, ahogy
kell. Beírtam egy csomó kitalált nevet, lázakat, betegségeket, és
mindennap délután, a vizit után, a hónom alá fogtam a könyvet, és nagy
pofával kimentem a városba. A kapuban landwehresek álltak őrt, úgyhogy
erről az oldalról is tökéletesen biztosítva voltam. Megmutattam nekik a
könyvet, és még szalutáltak is. Aztán elmentem egy adóhivatali tisztviselő
ismerősömhöz, nála átöltöztem civilbe, és elmentem a kocsmába, ott
aztán baráti társaságban különféle hazaáruló dolgokat meséltünk
egymásnak. Aztán már olyan pimasz lettem, hogy át se öltöztem civilbe,
és uniformisban járkáltam a kocsmákba, meg a városban is. Csak hajnal
felé mentem vissza a kórházi ágyamba, és ha éjszaka megállított az
őrjárat, az orruk alá dugtam a 91-es regiment „krankenbuch”-ját, és senki
se kérdezősködött tovább. A kórház kapujában megint csak némán
rámutattam a könyvre, és valahogy mindig sikerült eljutnom az ágyig.
Olyan nagy lett a pimaszságom, hogy azt hittem, nekem már senki se
csinálhat semmit, míg aztán egy éjszaka a főtér árkádjai alatt
bekövetkezett a végzetes tévedés, amely világosan bebizonyította, hogy
nem nőnek a fák az égig, bajtársam. Büszkeségnek gyász az ára. Addig jár
a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ikarosz elégette szárnyait. Az ember
gigász akarna lenni, barátom, pedig csak egy darab szar. Nem szabad
hinni a véletlenben, jobb, ha reggel és este is felpofozzuk magunkat, hogy
el ne felejtsük, hogy az óvatosság sohase fölösleges, és hogy jóból is
megárt a sok. A bacchanáliák és orgiák után mindig morális
katzenjammer következik. Ez egy természeti törvény, kedves barátom. Ha
meggondolom, hogy ellőttem magamnak a szupravizitet, a kiszuperálást.
Hogy felddienstunfähig104 lehettem volna. Ilyen őrült protekcióval. Itt
dögölhettem volna valahol az irodán a kiegészítő parancsnokságon, és
most gondatlanságból kitörtem a nyakamat.
Az egyéves önkéntes ünnepélyesen befejezte vallomását:
- Karthágóra is sor került, Ninivét romhalmazzá változtatták, kedves
barátom, de azért fel a fejjel! Ne higgyék, hogy ha kiküldenek a frontra,
egyszer is elsütöm a puskámat. Regimentsraport! Kicsapni az iskolából!
Éljen a cs. kir. kretenizmus! Majd bolond leszek az iskolában kuksolni, és
vizsgázgatni nekik. Kadét, fénrik, lajtnant, óberlajtnant. Szarom rájuk!
Offizierschule. Behandlung jener Schüler derselben, welche einen
Jahrgang repetieren müssen!105 Katonai paralízis. Jobb avagy bal vállon
kell tartani a puskát? Hány csillagja van egy káplárnak? Evidenzhaltung
Militärreservemänner!106 Himmelherrgott, nincs füstölnivaló, bajtárs! Nem
akarja, hogy megtanítsam a plafonra köpni? Ide nézzen, így kell. Közben
gondoljon valamit, magának, és a kívánsága teljesülni fog. Ha szereti a
sört, kitűnő vizet ajánlhatok önnek ebből a korsóból. Ha éhes, és szeretne
ízes falatokkal jóllakni, ajánlom önnek a Polgári Kaszinót. Ajánlhatom
továbbá, hogy időtöltésből írjon verseket. Én már költöttem itt egy eposzt:

103
A 91. ezred betegkönyve.
104
Harctéri szolgálatra alkalmatlan.
105
Tisztiiskola. Milyen eljárás követendő ezen iskolának azokkal a hallgatóival
szemben, akiknek meg kell ismételniük egy évfolyamot.
106
Tartalékosok nyilvántartása.
Itthon van a prófosz? Alszik, pajtás, nem beszél,
a hadsereg súlypontja ez, míg Bécsből jön egy új befél,
hogy elveszett az egész csatatér.
Ilyen hőst, fiúk, ki látott?
Priccsünkből rak barikádot.
Közben nyálas ajka reszket,
s harsog mennydörgő szava:
„Ausztria sohase veszthet.
éljen császár és haza!”
- Látja, bajtárs - folytatta a kövér egyéves önkéntes -, aztán még mondja
valaki, hogy a nép körében egyre apad a tisztelet szeretett uralkodónk
iránt. Egy bebörtönzött férfiú, akinek nincs cigarettája, s akire
regimentsraport vár, a trónhoz való ragaszkodás leggyönyörűbb példáját
nyújtja. Dalaiban hódolatot mutat be tágabb értelemben vett hazájának,
amelyet minden oldalról fenyeget a seggrepacsi. Szabadságától
megfosztották, de ajkairól a rendíthetetlen hűség költeményei
ömledeznek. Morituri te salutant, caesar! A halottak köszöntenek, császár!
Hanem a prófosz egy aljas dög. Szép kis személyzettel van az ember
körülvéve a szolgálatban. Tegnapelőtt adtam neki öt koronát, hogy hozzon
érte cigarettát, és a piszok disznó ma reggel azt mondta, hogy itt nem
szabad dohányozni, még kellemetlensége lenne belőle, az öt koronát
pedig majd megadja, ha lénungot kap. Igen, barátom, én már semmiben
se hiszek. A legjobb jelszavak is ki vannak forgatva. Foglyoktól lopni! És a
zsivány ráadásul még egész nap azt énekli: „Wo man singt, da lass dich
ruhignieder, böse Leute haben keine Lieder!”107 Bitang, kapcabetyár,
gazember, áruló!
Ezek után az egyéves önkéntes megkérdezte Švejktől, hogy mi a bűne.
- A regimentet kereste? - mondta aztán. - Szép kis túra. Tábor, Milevsko,
Kvìtov, Vráž, Malèin, Èižová, Sedlec, Horaždovice, Radomyšl, Putim,
Štìkno, Strakonice, Volyò, Dub, Vodòany, Protivín, Putim, Písek,
Budějovice. Tövises út. Holnap maga is regimentsraportra jön? Jól van,
testvér, találkozunk a vérpadon. Schröder óberszt urunknak megint nagy
öröme lesz. Maga el se tudja képzelni, hogy az ezredbeli afférek milyen
hatással vannak rá. Száguld az udvaron, mint egy veszett kankutya, és
lóg a nyelve, mint egy döglött gebének. És a beszédei, a megrovásai, és
ahogy közben maga köré köpköd, mint egy nyáladzó teve. És a
szónoklatainak sohasem akar vége lenni, és az ember várja, hogy a
következő pillanatban összedől az egész Mária kaszárnya. Én jól ismerem,
mert egyszer már voltam ilyen regimentsraporton. Csizmában vonultam
be és cilinder volt a fejemen, és mivel a szabó nem készítette el időre az
uniformisomat, csizmában és cilinderben mentem ki az önkéntesiskola
után a gyakorlótérre, beálltam a sorba, és úgy masíroztam a bal szélen.
Schröder ezredes egyenesen odalovagolt hozzám, csoda, hogy fel nem
döntött. „Donnerwetter, ordította, hogy biztos meghallották a Šumavában
is, was machen Sie hier, Sie Zivilist?”108 Illedelmesen azt válaszoltam,
hogy egyéves önkéntes vagyok, és részt veszek a gyakorlaton. Na, azt
látta volna. Egy fél óra hosszat beszélt, és csak aztán vette észre, hogy
107
Kb. „Ahol ének szól, nyugodt az álom, rossz embereknek nincsenek dalaik!”
108
„Kutyafáját, mit csinál itt maga, maga civil?”
cilinderben szalutálok. Aztán már csak azt üvöltötte, hogy másnap menjek
regimentsraportra, és dühében, isten tudja, milyen messzire elvágtatott,
mint az őrült, aztán visszatrappolt, megint üvöltözött, tombolt, a mellét
verte, és megparancsolta, hogy azonnal távolítsanak el engem a
gyakorlótérről, és vigyenek a hauptwachéra.109 A regimentsraporton
kétheti kaszárnyaáristomot sózott rám, beöltöztetett a legszörnyűbb
rongyokba, amik a raktárban voltak, és azzal fenyegetett, hogy letépi a
stráfjaimat. „Az egyéves önkéntes, bömbölte a hülye óberszt, az egy
fennkölt fogalom, a dicsőség embriója, katonai méltóság, hős. Wohltat
egyéves önkéntes, miután letette a vizsgát és káplári rangot kapott,
önként jelentkezett a frontra, foglyul ejtett tizenöt ellenséget, és éppen
amikor átadta őket, darabokra szakadt egy gránáttól. Aztán öt perc múlva
megjött a parancs, hogy Wohltat egyéves önkéntest kadéttá nevezték ki.
Ez várna magára is, ilyen ragyogó jövő, előléptetés, kitüntetés, beírnák a
nevét az ezred aranykönyvébe.”
Az egyéves önkéntes kiköpött: - Látja, kedves bajtárs, milyen nagy az
isten állatkertje. Fütyülök az önkéntesi stráfjaikra és az összes
privilégiumokra: „Önkéntes úr, maga egy marha.” Milyen szépen hangzik
ez: „Maga marha”, nem pedig csak úgy durván: „Te marha.” A halála után
pedig megkapja a signum laudist vagy a nagyezüstöt. Mennyivel
szerencsésebb minden ökör. Azt egyszerűen csak letaglózzák a
vágóhídon, és nem viszik előbb egzecíroztatni meg „feldschiessenre”.110
A kövér egyéves önkéntes áthengeredett egy másik szalmazsákra, és így
folytatta: - Annyi biztos, hogy egyszer csak felrobban ez az egész, mert ez
így nem mehet örökké. Próbáljon meg dicsőséget pumpálni egy disznóba,
az is kipukkad a végén. Ha a frontra mennék, ezt írnám a marhavagon
falára:
Trágya lesz a csontod, úgy bizony, komám.
Acht Pferde oder achtundvierzig Mann.111
Kinyílt az ajtó, és megjelent a prófosz: egy negyed porció komiszkenyeret
hozott kettőjüknek, valamint friss vizet.
Anélkül, hogy felkelt volna a szalmazsákról, az egyéves önkéntes a
következő szavakat intézte a prófoszhoz: - Mily magasztos és gyönyörű
dolog a rabokat látogatni, ó, te szent Ágnese a 91-es regimentnek!
Üdvözlégy, jótét angyal, kinek szíve megtelik részvéttel. Görnyedezel te
az ételek és italok kosara alatt, hogy enyhet adj szenvedésünkre.
Sohasem felejtjük el neked irántunk mutatott jóságodat. Sugárzó
tünemény vagy te a mi börtönünkben.
- A regimentsraporton majd elmegy a jókedve - dörmögte a prófosz.
- Sose pukkadj, te hörcsög - felelte a priccsről az egyéves önkéntes -,
inkább mondd meg nekünk, mit csinálnál, ha tíz önkéntest kéne
lecsuknod. Ne bámulj olyan bárgyún, ó, te kulcsárja a Mária kaszárnyának.
Lecsuknál húszat, és tízet eleresztenél, te ürge. Jézus Mária, ha én volnék
a hadügyminiszter, mit kapnál te nálam! Ismered azt a tételt, hogy a

109
Főőrségre.
110
Lőgyakorlatra.
111
Nyolc ló vagy negyvennyolc ember - a katonaszállító marhavagonok felirata.
beesési szög egyenlő a visszaverődési szöggel? Én csak egyet kérek
tőled: mutass és adj nekem egy szilárd pontot a világegyetemben, és én
kibillentem a sarkaiból az egész földgolyót, veled együtt, te hólyag!
A prófosz kidüllesztette a szemét, megrázkódott, és becsapta az ajtót.
- Közös segélyezési egylet a prófoszok eltávolítására - mondta az egyéves
önkéntes, igazságosan két részre osztva a kenyéradagot -, a fogdai
rendszabály tizenhatodik paragrafusa alapján a kaszárnyában fogva
tartott egyéneknek az ítélethirdetésig katonai menázsi jár, de itt a préri
törvénye uralkodik: aki bírja, felzabálja a foglyok elől.
Egymás mellett ültek Švejkkel a priccsen, és a komiszkenyeret rágcsálták.
- A prófoszon látni a legjobban - folytatta elmélkedéseit az egyéves
önkéntes -, hogy a katonaság mennyire eldurvítja az embert. Bizonyos,
hogy a mi prófoszunk is, mielőtt katonai szolgálatba lépett volna, lelkes
ifjú volt, telve idealizmussal, egy szőke cherub, gyöngéd és érzékeny lélek
mindenkivel szemben, gyámolítója a szerencsétleneknek, akiket mindig
pártfogásába vett, ha odahaza összeverekedtek a búcsúban egy lány
miatt. Kétségtelen, hogy mindenki becsülte őt, de ma... Istenem, hogy
szeretném szájon vágni, szétverni a fejét a priccsen, fejjel lefelé beledobni
a latrinába. Ez is csak azt mutatja, barátom, hogy a szellem teljesen
eldurvul a katonai mesterségben.
Az önkéntes rágyújtott egy nótára:
Az ördögtől se félt a lány,
s egy tüzérrel találkozott...
- Kedves barátom - folytatta előadását -, ha mindent a mi szeretett
monarchiánk szempontjából nézünk, feltétlenül arra a következtetésre kell
jutnunk, hogy pontosan az a helyzet vele is, mint Puskin nagybátyjával,
akiről a költő azt írta, hogy lévén a nagybácsi egy vén dög, nincs más
hátra, mint:
...titokban, sűrűn nyögni fel:
Az ördög már mikor visz el?112
A zárban ismét megcsikordult a kulcs, s a prófosz meggyújtotta a folyosón
a petróleumlámpát.
- Fénysugár a sötétségben! - kiáltotta az egyéves önkéntes: - A
felvilágosodás behatol a hadseregbe! Jó éjszakát, prófosz úr,
üdvözöltetem az összes sarzsikat, és kívánom, hogy álmodjon valami
szépet. Például azt, hogy már visszafizette az öt koronámat, amit
cigarettavásárlásra adtam, s amit maga elivott az egészségemre. Aludj
édesen, szörnyeteg!
Hallatszott, hogy a prófosz még morog valamit a holnapi
regimentsraportról.

- Újra édes kettesben - mondta az egyéves önkéntes -, elalvás előtt most


még egy rövid elmefuttatást, illetve előadást szentelek annak a témának,
hogy miképpen gyarapszanak napról napra a sarzsik és a tisztek zoológiai

112
Áprily Lajos Anyegin-fordításából.
ismeretei. Ha újabb eleven hadianyagot és katonailag öntudatos falatokat
akarunk termelni az ágyúk torkának, akkor alaposan kell tanulmányoz-
nunk a természetrajzot, vagy „A gazdasági jólét forrásai” című könyvet,
Koèi kiadásában, amelynek minden oldalán előfordul ez a szó: marha,
disznó, sertés. Az utóbbi időben azonban azt látjuk, hogy haladóbb
katonai köreink új elnevezéseket alkalmaznak az újoncokra. Althof káplár
a 11. századból ezeket a szavakat használja: engadini kecske; Müller
őrvezető, aki német tanító Kašperské Horyban, a cseh újoncokat bűzös
borznak nevezi, Sondernummer őrmester ökörbékának, yorkshire-i
kannak, és közben azt ígéri, hogy minden regrutát ki fog tömni. Ezen a
téren olyan szaktudást árult el, mintha régi állatkitömő családból
származna. Minden katonai elöljáró ily módon törekszik arra, hogy a
legénységbe beleplántálja a hazaszeretetet, persze különleges
segédeszközök igénybevételével, amilyen például az ordítás és a tánc a
regruták körül, továbbá a csataüvöltés, amely az afrikai vadakra
emlékeztet, amikor egy ártatlan antilop megnyúzására készülnek, vagy
éppen vesepecsenyét akarnak sütni egy misszionáriusból, aki már rajta
van az étlapon. A németekre természetesen mindez nem vonatkozik. Ha
Sondernummer őrmester valami „saubandéról” beszél, mindig hozzáteszi
gyorsan: „die tschechische”,113 hogy a németek magukra ne vegyék és
meg ne sértődjenek. Közben a 11. század minden sarzsija úgy forgatja a
szemét, mint egy szerencsétlen kutya, amelyik mohóságból befalt egy
olajba mártogatott szivacsot, és aztán nem tudja lenyelni. Egyszer
hallottam, hogy Müller őrvezető és Althof káplár a népfölkelők
kiképzésénél követendő további módszerekről beszélget. E
beszélgetésben ilyen szavak fordultak elő: „ein Paar Ohrfeigen.” Először
114

azt hittem, hogy összevesztek valamin, és felbomlik a német katonai


egység, de rendkívüli módon tévedtem. Valójában csak a katonákról volt
szó.
„Ha egy ilyen cseh disznó harminc »nieder«115 után se tanul meg
egyenesen állni, mint a gyertya - oktatta barátját a derék Althof káplár -,
akkor nem elég egypárszor szájon vágni. Az egyik öklöddel jól húzzál be
neki egyet a gyomrába, a másikkal nyomd rá a sapkát a fülére, kiáltsál
»Kehrt euch!«-ot, és amikor megfordul, rúgj a fenekébe, majd meglátod,
milyen szépen hasra vágódik, és milyen jól fog nevetni Dauerling fénrik.”
Most pedig, bajtársam, el kell mondanom valamit Dauerlingről - folytatta
az egyéves önkéntes -, róla úgy mesélnek a 11. század regrutái, mint
ahogy egy elhagyatott mámi locsoghat a mexikói határ közelében egy
farmon valami hírhedt mexikói banditáról. Dauerlinget olyasféleképpen
emlegeti a fáma, mint egy emberevőt, mint egy ausztráliai kannibált, aki
felfalja a szomszédos törzs tagjait, ha ezek a kezébe kerülnek. Pályafutása
valóban tündöklő. Nem sokkal születése után a dajka megbotlott vele, és
a kis Konrad Dauerling a buksijára esett, úgyhogy a fején mind a mai
napig egy olyan lapulat látható, mintha valami üstökös nekiment volna az
Északi-sarknak. Senki se hitte, hogy lesz belőle valami, még ha kibírja is
ezt az agyrázkódást; csak az apja, egy ezredes, nem vesztette el a
reményét, és azt állította, hogy a fiúnak ez semmiképp se árthat, mivel az
113
„Disznó bandáról” beszél... hozzáteszi: „a cseh”.
114
„Néhány pofon.”
115
»Feküdj. «
ifjú Dauerling, ha felnő, magától értetődően a katonai hivatásnak fogja
szentelni magát. Az ifjú Dauerling borzalmas küzdelmet vívott az alsó
reáliskola négy osztályával, amelyet magánúton végzett el, s ezenközben
idő előtt megőszítette és meghülyítette egy házitanítóját, míg egy másik
le akart ugrani kétségbeesésében a bécsi Szent István dóm tornyáról,
majd az ifjú a hamburgi kadétiskolába került. A kadétiskolában sohasem
nézték az előképzettséget, hiszen az általában nem illik egy aktív osztrák
katonatiszthez. A katonai ideált kizárólag a katonásdinak nevezett
játékban látták. A műveltségnek léleknemesítő hatása van, s erre semmi
szükség a katonaságnál. Minél durvább a tisztikar, annál jobb.
A kadétiskolás Dauerling még azokban a tárgyakban sem tűnt ki,
amelyeket úgy-ahogy mindenki elsajátított. A kadétiskolában is
megmutatkoztak a nyomai annak, hogy Dauerlinget fiatal korában a
fejecskéjére ejtették.
A vizsgák alkalmával adott feleletei ékesszavúan tanúskodtak erről a
balesetről, és oly nagymérvű hülyeséget árultak el, hogy egyenesen
klasszikussá váltak mélységes hülyeségük és kuszaságuk miatt, s a
kadétiskola tanárai kizárólag „unser braver Trottel”-nek116 nevezték
Dauerlinget. Ilyen kápráztató hülyeség mellett minden remény megvolt
rá, hogy néhány évtized múlva bekerül a Mária Terézia katonai
akadémiára vagy a hadügyminisztériumba.
Amikor kitört a háború, és minden nyálas kadétból fénriket csináltak, a
hamburgi új tisztek listáján ott szerepelt Konrad Dauerling is, és így került
a 91-es ezredbe.
Az egyéves önkéntes felsóhajtott, majd így folytatta: - A
hadügyminisztérium kiadásában megjelent egy könyv „Drill oder
Erziehung”117 címmel, melyből Dauerling azt tanulta, hogy a katonákat
meg kell félemlíteni. A kiképzés sikere a félelem fokától függ. S ez irányú
tevékenységében Dauerlingnek nagy sikere volt. A katonák, hogy ne
kelljen az üvöltését hallgatniuk, egész rajokban jelentkeztek maródivizitre,
de ezt a törekvésüket nem koronázta siker. Aki maródira jelentkezett,
háromnapi „verschärftet” kapott. Tudja, hogy mi az a „verschärft”. Az
embert egész nap kergetik a gyakorlótéren, és éjszakára még le is
csukják. Így történt, hogy Dauerling századában nem volt maródi. A
„századmaródiak” a dutyiban ültek. Dauerling a gyakorlótéren mindig azt
a mesterkélten kaszárnyai hangot alkalmazza, amely a „disznó” szóval
kezdődik, és egy csodálatos zoológiai rejtéllyel, a „disznókutyával” ér
véget. Közben rendkívül liberális. Szabad választást engedélyez a
katonáknak. Azt mondja: „Mit akarsz, elefánt, egypár orrba verést vagy
háromnapi verschärftet?” Ha valaki a „verschärftet” választotta, azért
ráadásul az orrába is kapott kettőt, Dauerling következő felvilágosításával
együtt: „Gyáva kutya, félted a pofádat, és mit fogsz majd csinálni, ha
rákezdi a nehéztüzérség?”
Egyszer, amikor kiütötte egy regruta fél szemét, így nyilatkozott: „Pah,
was für Geschichten mit so einem Kerl, er muss sowieso krepieren.”118
116
„A mi derék hülyénk.”
117
„Idomítás vagy nevelés.”
118
„Eh, mit számít egy ilyen fickó, így is, úgy is meg kell döglenie.”
Ugyanezt mondta Conrad von Hötzendorf tábornagy is: „Die Soldaten
müssen sowieso krepieren.”
Dauerlingnek van egy kedvelt és hatásos módszere: a cseh legénységet
előadásra hívja össze, melyben Ausztria katonai feladatairól beszél, s
ezzel kapcsolatban elmagyarázza a katonai nevelés általános alapelveit a
spanglitól kezdve az akasztásig és a főbelövésig. A tél elején, mielőtt a
kórházba mentem volna, a gyakorlótéren a 11. század mellett
gyakorlatoztunk, és amikor pihenő volt, Dauerling beszédet intézett a
cseh regrutáihoz:
„Tudom, hogy gazemberek vagytok - kezdte -, és hogy ki kell verni a
fejetekből minden őrültséget. Azzal a cseh beszéddel még az akasztófáig
se juttok el. A legfelsőbb hadúr is német. Halljátok? Himmellaudon,
nieder!”
Mindenki „niedert” csinál, s ahogy a földön fekszenek, Dauerling elsétál
előttük, és így szónokol:
„A nieder, az nieder marad, piszok banda, még ha meg is szakadtok itt a
sárban. Még a régi Rómában is volt nieder; már akkor is mindenkinek be
kellett rukkolni tizenhéttől hatvan évig, és harminc éven át szolgáltak a
harctéren, és nem dögöltek, mint a disznók a kaszárnyában. Akkor is
egységes vezényleti nyelv és parancsnokság volt. A római tiszt urak
nagyot néztek volna, ha a legénység elkezd etruszkul beszélni. Én is azt
akarom, hogy mindenki németül feleljen, nem pedig azon a ti zagyva
nyelveteken. Látjátok, milyen szépen feküsztök itt a sárban, és most
gondoljátok csak meg, hogy mi lenne, ha valakinek nem akarózna tovább
feküdni, és felállna. Mit csinálnék én akkor? Felhasítanám a pofáját
egészen a füléig, mert az nem más, mint függelemsértés, lázadás,
ellenkezés, a rendes katona kötelességeinek megszegése, fegyelem- és
rendbontás, az egész szolgálati szabályzat felrúgása, amiből az
következik, hogy az ilyen bitangra kötél vár és a »Verwirkung des
Anspruches auf die Achtung der Standesgenossen«.”119
Az egyéves önkéntes elhallgatott, nyilván a gondolatait rendezgette a
kaszárnyabeli viszonyok témájával kapcsolatban, majd így folytatta:
- Mindez Adamièka kapitány idejében történt, aki teljesen apatikus ember
volt. Ha az irodában ült, rendszerint úgy bámult a levegőbe, mint egy
csendes őrült, és olyan képet vágott, mintha azt akarná mondani:
„Egyetek meg, legyek.” A bataillonsraportokon isten tudja, hogy hol járt
az esze. Egyszer bataillonsraportra jelentkezett egy katona a 11.
századból, azzal a panasszal, hogy Dauerling fénrik úr este az utcán cseh
disznónak nevezte. Ez az ember civilben könyvkötő volt, öntudatos,
nemzeti érzelmű munkás.
„Szóval ez a helyzet - mondta halkan Adamièka kapitány, mert mindig
rendkívül halkan beszélt -, ezt mondta magának este az utcán. Meg kell
állapítani, hogy volt-e magának kimaradási engedélye. Abtreten!”
Egy idő múlva Adamička kapitány magához hívatta a panasztevőt:
„Megállapítást nyert - mondta ugyanolyan halkan -, hogy aznap este tíz
óráig magának kimaradási engedélye volt. Ezért nem is kap büntetést.
119
»Elveszti jogát a rangtársai részéről való megbecsülésre.«
Abtreten!”
Erről az Adamička kapitányról később azt beszélték, kedves barátom,
hogy van benne igazságérzet, ezért ki is küldték a harctérre, és Wenzl
őrnagy úr vette át a helyét. No, ez egy vadember, ha a nemzetiségi
civakodásokról van szó, és ő aztán csúnyán elbánt Dauerling fénrik úrral.
Wenzl őrnagynak cseh asszony a felesége, és borzasztóan fél a
nemzetiségi viszályoktól. Mikor évekkel ezelőtt mint kapitány szolgált
Kutná Horában, egyszer részegen káromkodni kezdett valami hotelben a
főpincérre, hogy „cseh bagázs”. Mellékesen megjegyzem, hogy Wenzl
őrnagy társaságban és otthon is kizárólag csehül beszél, és a fiai cseh
iskolába járnak. A dolog kiszivárgott, mindjárt bele is került a helybeli
újságba, és valami képviselő interpellációt nyújtott be a bécsi
parlamentben Wenzl kapitány szállodai viselkedéséről. Wenzlnek ebből
nagy kellemetlensége lett, mert a parlament éppen valami katonai
törvényjavaslatot tárgyalt, és akkor beleköp nekik a dolgukba egy ilyen
részeg Wenzl kapitány Kutná Horából.
Wenzl kapitány aztán megtudta, hogy Zítko kadettstellvertreter120 tolt ki
vele, az egyéves önkéntesek iskolájából. Ez a Zítko írta meg az egészet a
lapoknak, mert közte és Wenzl kapitány között már régóta ádáz
ellenségeskedés dúlt, tudniillik Zítko kadettstellvertreter egyszer
társaságban, Wenzl kapitány jelenlétében, arról kezdett meditálni, hogy
vessünk csak egy pillantást az isteni természetre, figyeljük meg az
égbolton torlódó felhőket, a láthatáron emelkedő magas hegyeket, s
hallgassuk az erdőben zümmögő vízesést és a madarak csicsergését.
„Gondoljunk arra - mondta kadettstellvertreter Zítko -, hogy mi egy
kapitány a fennkölt természethez képest? Éppen olyan nulla, mint
akármelyik kadettstellvertreter.”
Minthogy a jelenlevő tiszt urak mind be voltak rúgva, Wenzl kapitány el
akarta verni a szerencsétlen Zítko filozófust, mint egy lovat, az
ellenségeskedés egyre nőtt közöttük, s a kapitány állandóan szekírozta
Zítkót, ahol csak érte, annál is inkább, mert Zítko kadettstellvertreter
kijelentése szállóigévé vált.
„Mi egy Wenzl kapitány a fennkölt természethez képest?” - ezt a mondást
mindenki ismerte egész Kutná Horában.
„Öngyilkosságba kergetem a gazembert” - mondotta Wenzl kapitány, de
Zítko leszerelt, és visszatért a filozófia tanulmányozásához. Ettől datálódik
Wenzl kapitány veszett dühe a fiatal tisztek ellen. Még a hadnagyok
sincsenek biztonságban a tombolása és őrjöngése elől. Kadétokról és
zászlósokról nem is beszélve.
„Szétnyomom őket, mint a poloskát” - szokta mondogatni Wenzl kapitány,
és jaj annak a fénriknek, aki valami csekélység miatt bataillonsraportra
idéz valakit. Wenzl őrnagy szemében csak az óriási és borzasztó vádak
számítanak, például, ha valaki elalszik őrségen a lőszerraktár előtt, vagy
ha még szörnyűbb dolgokat művel, például ha egy katona éjszaka át akar
mászni a Mária kaszárnya falán, és elalszik odafent a falon, ha olyan
ügyetlen, hogy éjszaka egy landwehres tüzérőrjárat kezébe kerül,

120
Tiszthelyettes.
egyszóval ha olyan iszonyatos dolgokat követ el, hogy szégyent hoz az
ezredre.
Hallottam egyszer, hogy a folyosón üvöltözött: „A kutya úristenit neki!
Már harmadszor fogta el egy landwehr-őrjárat. Azonnal bevágni a bestiát
a tömlöcbe, kirúgom a pimaszt az ezredből, menjen valahová a trénhez,
ganéjt fuvarozni. Még csak nem is verekedett velük! Azok nem katonák,
azok utcaseprők! Két napig nem kap zabálni, vegyék el a szalmazsákját,
dugják be az egyesbe, takaró nélkül, a tetűfajzatot!”
Most képzelje el, barátom, hogy mindjárt a Wenzl őrnagy, idejövetele után
ez a hülye Dauerling fénrik bataillonsraportra vitt egy embert, mert az
állítólag szándékosan nem tisztelgett neki, amikor Dauerling vasárnap
délután fiákerben átkocsizott a főtéren valami kisasszonnyal. A sarzsik
mesélték, hogy az a bataillonsraport olyan volt, mint az istenítélet. A
zászlóalj-iroda őrmestere kiszökött a folyosóra a lajstrommal, és Wenzl
őrnagy vadul üvöltött Dauerlingre:
„Ezt kikérem magamnak, himmeldonnerwetter, ezt egyszer és
mindenkorra megtiltom! - Tudja maga, fénrik úr, hogy mi az a
bataillonsraport? A bataillonsraport az nem schweinfest!121 Hogy láthatta
volna meg magát, amikor átkocsizott a téren? Maga tanította, és mégse
tudja, hogy akkor kell tisztelegni feletteseinek, ha találkozunk velük, és ez
nem azt jelenti, hogy a katonának forgolódnia kell, mint egy varjúnak,
hogy megtalálja a fénrik urat, amikor a fénrik úr átkocsizik a főtéren.
Hallgasson, kérem. A bataillonsraport nem komédia. Ez a katona már
megmondta magának, hogy nem látta, mert éppen nekem tisztelgett a
korzón, énfelém fordult, érti, Wenzl őrnagy felé, és nem nézhette a
hátával azt a fiákért, amelyikben maga kocsikázott, nahát, azt hiszem,
hogy ez teljesen érthető. Legközelebb, kérem, ne terheljen ilyen
apróságokkal.”
Ettől fogva Dauerling megváltozott.
Az egyéves önkéntes ásított egyet: - Ki kell aludnunk magunkat a
regimentsraport előtt. Csak azt akartam, hogy legalább hozzávetőleges
képe legyen róla, hogy mi a helyzet az ezredben. Schröder ezredes nem
szereti Wenzl őrnagyot, de különben is furcsa pók az öreg. Ságner
kapitány, akire az egyéves önkéntesek iskoláját bízták, a jó katona típusát
látja Schröderben, holott Schröder ezredes semmitől se fél úgy, mint a
frontra menéstől. Ságner minden hájjal megkent fickó, és akárcsak
Schröder, nem szereti a tartalékos tiszteket. Azt mondja róluk, hogy büdös
civilek. Az önkénteseket vadállatoknak tartja, akik csak arra jók, hogy
katonai gépeket csináljanak belőlük, csillagokat varrjanak rájuk és
kiküldjék őket a frontra, hadd essenek el ők a nemesebb aktív tisztek
helyett, akikre szükség van a fajta továbbtenyésztéséhez.
- Egyáltalán - mondta az egyéves önkéntes, bebújva a takaró alá -, a
hadseregben minden bűzlik a rothadástól. A megrémített tömegek még
nem eszméltek fel. Dülledt szemmel hagyják magukat nudlivá aprítani, és
aztán, ha kapnak egy golyót, csak azt suttogják: „Anyám...” Nincsenek
hősök, csak vágóhídra terelt marhák vannak, a vezérkarokban pedig

121
Disznótor.
mészárosok. A végén aztán majd jön az általános lázadás, és akkor
megnézhetik magukat. Éljen a hadsereg! Jó éjszakát!
Az egyéves önkéntes elhallgatott, aztán forgolódni kezdett a takaró alatt,
s megszólalt:
- Alszik, bajtárs?
- Nem alszok - felelte Švejk a másik priccsről -, gondolkozok.
- Micsodán gondolkozik, bajtárs?
- Azon a nagyezüst vitézségi medálián, amit egy Mlíèko nevű asztalos
kapott a Vávra utcából, a Královské Vinohradyn, mert ő volt az első a
regimentjéből, akinek a háború elején egy gránát letépte a lábát. Kapott
egy műlábat, és mindenütt dicsekedni kezdett a medáliájával, hogy ő a
legeslegelső nyomorék az ezredből a háború óta. Egyszer bement a
vinohradyi „Apolló”-ba, és ott összeveszett valami vágóhídi
mészárosokkal, akik a végén letépték neki a műlábát, és fejbe vágták
vele. Az, amelyik letépte neki, nem tudta, hogy az egy műláb, és az
ijedségtől elájult. Az őrszobán visszaadták Mlíèkónak a műlábat, de attól
fogva ez a Mlíčko megdühödött az ő nagyezüst vitézségi medáliájára, és
bevitte a zálogházba, és ott lefogták őt a medáliájával együtt. Ebből nagy
kellemetlensége lett, és van valami külön becsületbíróság a hadirokkantak
számára, és az arra ítélte őt, hogy vegyék el tőle a nagyezüstöt, és aztán
még a lábától is megfosztották...
- Hogyhogy?
- Nagyon egyszerű. Egy napon kiment hozzá valami bizottság, és közölte
vele, hogy nem méltó a műláb viselésére, úgyhogy mindjárt le is
kapcsolták neki, és elvitték.
- Vagy pedig - folytatta Švejk -, az is nagy hecc, amikor egy olyan
embernek a hozzátartozói, aki elesett a háborúban, egyszerre csak
kapnak egy ilyen medáliát, és hozzá egy írást, hogy kölcsönbe küldik
nekik azt a medáliát, és akasszák ki valami díszhelyre. A Božetìch utcában
a Vyšehradon volt egy dühös apa, aki azt hitte, hogy a hatóságok gúnyt
űznek belőle, kiakasztotta azt a medáliát a klozettban, és egy rendőr,
akivel ez a klozett közös volt a gangon, feljelentette őt hazaárulásért, és
így szegény meg kellett hogy igya a levét.
- Ebből az következik - mondta az egyéves önkéntes -, hogy a szerencse
forgandó, a dicsőség múlandó. Most jelent meg Bécsben „Egy önkéntes
naplója”, amely egy elragadó verset is tartalmaz cseh fordításban:
Volt egyszer egy vitéz önkéntes,
honért, királyért elesett
s így példa lett a többieknek, fényes,
hogy mi az igaz hazaszeretet.
Viszik lafettán, és a kapitánya
mellére tűz egy rendjelet,
ó, nem kerülhet, csak a mennyországba,
aki a honért elesett...
- Nekem az az érzésem - mondta rövid hallgatás után az egyéves
önkéntes -, hogy minálunk hanyatlik a katonai szellem, és ezért azt
indítványozom, kedves barátom, hogy az éj sötétjében és börtönünk
csendjében énekeljük el a Jabùrek tüzérről szóló dalt. Az megerősíti a
katonai szellemet. De ordítanunk kell, hogy meghallják az egész Mária
kaszárnyában. Ezért azt indítványozom, hogy az ajtó mellett
helyezkedjünk el.
S a fogdából csakhamar olyan bömbölés harsogott, hogy a folyosón
beleremegtek az ablakok:
...Az ágyút odafenn
csak tölti szünte - szünte...
az ágyút odafenn
csak tölti szüntelen.
Jön egy bősz golyó sivítva,
mindkét karját leszakítja,
de ő nem pihen,
csak tölti szünte - szünte...
az ágyút odafenn
csak tölti szüntelen...
Az udvarról lépések és hangok hallatszottak.
- Ez a prófosz - mondta az egyéves önkéntes -, vele jön Pelikán hadnagy
is, ma ő az ügyeletes. Tartalékos tiszt, ismerem még a Cseh Kaszinóból,
civilben matematikus egy biztosítótársaságnál. Tőle biztos kapunk
cigarettát. Üvöltsünk csak tovább.
És újra rákezdték: - Az ágyút odafenn...
Mikor az ajtó kinyílt, az ügyeletes tiszt jelenlététől szemlátomást felizgult
prófosz élesen így szólt:
- Nem vagyunk az állatkertben!
- Pardon - felelte az egyéves önkéntes -, ez itt a Rudolfinum kisterme, és
koncertet adunk a szegény rabok javára. Elhangzott műsorunk első
száma, a Háborús szimfónia.
- Elég - mondta Pelikán hadnagy, látszólag szigorúan -, azt hiszem, tudják,
hogy kilenc óra után feküdniük kell egy mukkanás nélkül. A maguk
koncertszáma kihallatszik egészen a főtérre.
- Lajtnant úr, jelentem alássan - felelte az egyéves önkéntes -, igaz, hogy
nem tudtuk elégszer próbálni a számot, és ha valami diszharmónia...
- Ezt csinálja minden áldott este - szólt közbe a prófosz, hogy ráuszítsa
ellenségére a hadnagyot -, és különben is szörnyű unintelligens módon
viselkedik.
- Kérem, hadnagy úr - mondta az egyéves önkéntes -, szeretnék
négyszemközt beszélni önnel. A prófosz menjen ki.
Mikor ez a kívánsága teljesült, az egyéves önkéntes bizalmasan így szólt:
- Na, hát lássuk azt a cigarettát, Franta. „Sport”? Ilyet szívsz hadnagy
létedre? Egyelőre köszönöm. Még csak gyufát.
- „Sport” - mondta megvetően az egyéves önkéntes a hadnagy távozása
után -, az ember viselkedjék előkelően még a nyomorban is. Gyújtson rá,
bajtárs, jó éjszakát. Holnap az utolsó ítélet vár ránk.
Mielőtt álomba merült volna, az egyéves önkéntes nem mulasztotta el,
hogy végigfújjon egy nótát: „Hegyek, völgyek, magas sziklák, de szeretem
őket én, mégse adnak vissza nékem téged, kincsem, reménységem,
gyöngyvirágom, kicsikém...”
Ha az egyéves önkéntes szörnyetegnek ábrázolta Schröder ezredest,
bizonyára tévedett, mert Schröder ezredesben igenis volt némi
igazságérzet, s ez világosan kifejezésre jutott azokon az estéken, amikor
Schröder ezredes meg volt elégedve a társaságával, amelynek körében
éjszakáit a hotelban töltötte. És ha nem volt megelégedve?
Míg az egyéves önkéntes megsemmisítő kritikát mondott a kaszárnyabeli
viszonyokról, Schröder ezredes a hotelban ült tiszti társaságban, és
Kretschmann főhadnagyot hallgatta, aki sebesült lábbal tért vissza
Szerbiából (felöklelte egy tehén), s éppen azt mesélte, hogy a stábtól,
ahová be volt osztva, hogyan nézett végig egy rohamot a szerb állások
ellen:
- No, szóval kirontanak a lövészárokból. Az egész kétkilométeres vonalon
átmásznak a drótakadályokon, és rávetik magukat az ellenségre.
Kézigránát a derékszíjban, maszkok, puska a vállon, lövésre készen,
rohamra készen. Fütyülnek a golyók. Egy katona elesik, ahogy ki akar
ugrani az árokból, egy másik ráesik a kidobott földhányásra, a harmadik is
elesik néhány lépés után, de a bajtársak tömege tovább ömlik előre,
hurrázva, előre a füstbe és porba. Az ellenség minden oldalról tüzel,
lövészárkokból, gránáttölcsérekből, és ránk irányozza az aknavetőket.
Megint elesik néhány katona. Egy svarm hozzá akar férkőzni egy
ellenséges géppuskához. Elesnek. De a bajtársak már előbbre vannak.
Hurrá! Elesik a tiszt. Már nem hallani a gyalogság puskáit, valami
borzasztó dolog készül. Megint elesik egy egész svarm, és hallani az
ellenséges géppuskákat: ratatatata... Elesik... Bocsánat, nem bírom
tovább, be vagyok rúgva...
S a fájós lábú tiszt elhallgatott, és bambán ült tovább a széken. Schröder
ezredes kegyesen elmosolyodik, és a szemközt ülő Spíro kapitányt
hallgatja, aki öklével az asztalra csap, mintha veszekedni akarna, és
elismétel valamit, aminek nincs semmi értelme, amiről nem lehet
megállapítani, hogy tulajdonképpen mit jelent, s hogy a kapitány mit akar
mondani ezzel:
- Kérem, jól gondolják meg ezt. Nálunk fegyverben vannak az osztrák
landwehr-ulánusok, az osztrák landwehr, a boszniai vadászok, az osztrák
vadászok, az osztrák gyalogság, a tiroli császárlövészek, a boszniai
gyalogság, a magyar honvédgyalogság, a magyar huszárok, a
honvédhuszárok, a lovas vadászok, a dragonyosok, az ulánusok, tüzérek,
trén, árkászok, szanitécek, tengerészek. Értik, kérem? És Belgium? A
hadsereg első és második korosztálya alkotja a hadra kelt sereget, a
harmadik a hadtápterületen teljesít szolgálatot...
Spíro kapitány ököllel az asztalra csapott: - A landwehr az országon belüli
szolgálatot látja el békeidőben.
Mellette egy fiatal tiszt rendkívül buzgón igyekezett meggyőzni az
ezredest az ő katonás keménységéről, és hangosan kijelentette a
szomszédjainak: - A tuberkulotikusokat ki kell küldeni a frontra, jót tesz
nekik, és jobb is, ha betegek esnek el az egészségesek helyett...
Az ezredes mosolygott, de aztán mindjárt elkomorult, és Wenzl őrnagyhoz
fordulva így szólt: - Csodálom, hogy Lukáš főhadnagy kerül bennünket:
amióta megérkezett, még egyszer se jött el közénk.
- Verseket írdogál - mondta gúnyosan Ságner kapitány -, alig jött meg,
máris beleszeretett a Schreiter mérnök feleségébe, akivel a színházban
találkozott.
Az ezredes komoran nézett maga elé: - Állítólag jól tud kuplékat énekelni?
- Már a kadétiskolában is nagyon jól elszórakoztatott bennünket a
kupléival - felelte Ságner kapitány -, és micsoda vicceket tud, valami
nagyszerű. Nem tudom, miért nem jön közénk.
Az ezredes szomorúan megcsóválta a fejét: - Ma már nincs meg köztünk
az az igazi bajtársiasság. Régebben, emlékszem, hogy a kaszinóban
minden tiszt igyekezett hozzájárulni valamivel a mulatsághoz. Például
emlékszem egy Dankl nevű főhadnagyra, ez egyszer meztelenre
vetkőzött, lefeküdt a padlóra, egy heringfarkat dugott a fenekébe, és azt
játszotta, hogy ő egy tengeri sellő. Egy másik, Schleisner hadnagy,
nagyszerűen tudta mozgatni a fülét, remekül utánozta a csődörnyerítést,
a macskanyávogást és a dongózúgást. Emlékszem még Skoday
kapitányra is. Ez, ha akartuk, mindig hozott a kaszinóba nőket, három
nővért, úgy be voltak idomítva, mint a kutyák. Felállította őket az asztalra,
és a nők taktusra vetkőzni kezdtek előttünk. A kapitánynak volt egy kis
karmesteri pálcája, és le a kalappal, nagyszerű karmester volt. És miket
művelt velük a díványon! Egyszer hozatott egy kád meleg vizet,
odaállíttatta a szoba közepére, nekünk egymás után meg kellett
fürödnünk azokkal a lányokkal, és ő lefényképezett bennünket.
Az emlékek hatására Schröder ezredes átszellemülten elmosolyodott.
- És micsoda fogadásokat csináltunk abban a kádban - folytatta
undorítóan csámcsogva és fészkelődve a széken -, de ma? Ez is mulatság?
Még az a kupléénekes se jön el. Ma még inni se tudnak a fiatal tisztek.
Nincs még tizenkét óra, és az asztal alatt, amint látják, máris öt részeg
fekszik. Volt idő, amikor két napig ültünk együtt, és minél többet ittunk,
annál józanabbak voltunk, pedig megállás nélkül töltöttük magunkba a
sört, a bort, a likőröket. Ma már nincs meg az az igazi katonai szellem.
Ördög tudja, hogy mi az oka. Semmi vicc, csak mindig az a végtelen
szócséplés. Hallgassák csak, ott lent az asztalnál Amerikáról beszélnek.
Hallatszott, hogy az asztal túlsó végében valaki komoly hangon
magyarázza: - Amerika nem léphet be a háborúba. Az amerikaiak és az
angolok esküdt ellenségek. Amerika nincs felkészülve a háborúra.
Schröder ezredes felsóhajtott: - Így fecsegnek a tartalékos tisztek. Ezeket
is az ördög ültette a nyakunkba. Egy ilyen ember tegnap még körmölt
valami bankban, vagy staniclikat csavart és fűszert, fahéjt, cipőpasztát
árult, vagy azt mesélte a gyerekeknek az iskolában, hogy az éhség kiűzi a
farkast az erdőből, és ma már szeretné felvenni a versenyt az aktív
tisztekkel, mindenhez érteni akar, és mindenbe beleüti az orrát. És amikor
vannak aktív tisztjeink, mint például Lukáš főhadnagy, akkor a főhadnagy
úr nem hajlandó közénk fáradni.
Schröder ezredes igen rossz hangulatban ment haza, s amikor reggel
felébredt, még rosszabb lett a hangulata, mert az újságban, amit még
ágyban fekve olvasott el, a harctéri jelentések között többször is
rábukkant arra a mondatra, hogy csapataink előre elkészített állásokba
vonultak vissza. Az osztrák hadsereg dicső napjai voltak ezek, s úgy
hasonlítottak a sabáci napokra, mint egyik tojás a másikhoz.
S a fenti hírek hatása még nem múlt el, amikor Schröder ezredes délelőtt
tíz órakor hozzálátott ama feladatának teljesítéséhez, amelyet az egyéves
önkéntes talán helyesen nevezett utolsó ítéletnek.
Švejk az udvaron állt az egyéves önkéntessel, s várta az ezredest. Ott
voltak már a sarzsik is, az ügyeletes tiszt, az ezredadjutáns, valamint az
ezrediroda őrmestere, kezében az iratok a vétkesekről, akik fölött az
igazságszolgáltatás pallosa - a regimentsraport függ.
Végül megjelent a borús külsejű ezredes, mögötte Ságner kapitány az
egyéves önkéntesek iskolájáról, s idegesen csapkodta csizmaszárát a
lovaglókorbácsával.
Fogadta a jelentést, síri csöndben körüljárta néhányszor Švejket és az
egyéves önkéntest, akik „reksz-sautot”, illetve „linksz-sautot” csináltak,
aszerint, hogy az ezredes melyik oldalon bukkant fel. Ezt a műveletet oly
alaposan végezték, hogy csaknem kificamodott a nyakuk, minthogy az
ezredes sétája elég sokáig tartott.
Végül az ezredes megállt az egyéves önkéntes előtt, s ez jelentkezni
próbált: - Marek, egyéves önkéntes...
- Tudom - vágott a szavába az ezredes -, az egyéves önkéntesek szemete.
Mit csinál maga civilben? Klasszikus filozófiát hallgat? Szóval egy részeg
intellektuel...
- Kapitány úr - szólt rá Ságnerre -, vezesse ide az egész önkéntesiskolát.
- Na persze - folytatta az egyéves önkénteshez fordulva -, a nagyságos úr
klasszikus filozófiát hallgat, és egy ilyennel kell nekünk bemocskolnunk
magunkat. Kehrt euch! Tudtam. A köpenye ráncai nincsenek rendben.
Mintha egy ringyótól jönne, mintha a bordélyházban hentergett volna.
Majd én ellátom a baját, fiacskám.
Az egyéves önkéntesiskola bevonult az udvarra.
- Négyszögbe! - vezényelte az ezredes. S a szűk négyszög közrefogta a
vádlottakat és az ezredest.
- Nézzék meg ezt az embert - rikácsolta az ezredes, lovaglókorbácsával az
önkéntesre mutatva -, elitta a becsületüket, önkéntesek, a magukét,
akikből rendes tisztek káderének kell kinevelődnie, hogy a legénységet
dicsőségre vezessék a harcmezőn. De hová vezetné az embereit ez a
boroskancsó? Kocsmából kocsmába. Elinná a legénység elől az összes
rumot, amit faszoltak. Fel tud hozni valamit a mentségére? Nem tud.
Nézzenek rá. Még a mentségére se tud felhozni semmit, és civilben
klasszikus filozófiát hallgat. Valóban, klasszikus eset.
Az ezredes sokatmondó lassúsággal ejtette ki az utolsó szavakat, és
köpött egyet: - Klasszikus filozófus, aki részegségében éjszaka leveri a
tisztek fejéről a sapkát. Mensch!122 Még szerencse, hogy csak egy afféle
tüzértiszt volt.
Ez utóbbi kijelentésében mintegy összpontosulva benne izzott a 91. ezred
minden gyűlölete a budějovicei tüzérekkel szemben. Jaj volt annak a
tüzérnek, aki éjszaka az ezred valamelyik járőrének a kezébe került, és
viszont. Borzalmas, engesztelhetetlen gyűlölet, vendetta, vérbosszú dúlt
közöttük, korosztályról korosztályra öröklődött, s történelmi hagyományok
kapcsolódtak hozzá mindkét oldalon, például, hogy a gyalogosok
bedobtak egy tüzért a Moldvába, vagy fordítva. S hogy milyen
verekedések zajlottak le közöttük a „Port-Arthur”-ban, a „Rózsá”-ban és a
délcseh metropolis többi számos szórakozóhelyén.
- Mindazonáltal - folytatta az ezredes - az ilyesmit példásan meg kell
büntetni, a fickót ki kell zárni az önkéntesiskolából, morálisan meg kell
semmisíteni. Úgyis elég ilyen intellektuelünk van a hadseregben.
Regimentskanzlei!123
Az ezrediroda őrmestere komolyan előlépett az iratokkal és egy ceruzával.
Olyan csend volt, mint a törvényszék nagytermében, amikor egy gyilkos
ügyét tárgyalják, és a bíróság elnöke megszólal: „Kihirdetem az ítéletet.”
Pontosan ugyanilyen hangon szólalt meg az ezredes is: - Marek, egyéves
önkéntes: huszonegy napi verschärft, és a büntetés letöltése után a
konyhára megy krumplit pucolni.
Aztán az ezredes az egyéves önkéntesiskola felé fordult, és elvonulást
vezényelt. Hallatszott a lábdobogás, ahogy gyorsan négyes sorokba
fejlődtek, és elvonultak, s az ezredes azt mondta Ságner kapitánynak,
hogy nem jó, délután végeztessen velük menetgyakorlatot az udvaron.
- Olyan legyen, mint a mennydörgés, kapitány úr. És még valamit.
Csaknem elfelejtettem. Mondja meg nekik, hogy az egész önkéntesiskola
ötnapi kaszárnyaáristomot kap, hogy sohase feledkezzenek meg egykori
kollégájukról, erről a gazember Marekről.
S a gazember Marek ott állt Švejk mellett, és tökéletesen elégedettnek
látszott. Jobban nem is sikerülhetett volna. Kétségtelenül jobb krumplit
pucolni a konyhán, gombócot gyúrni, és lerágni a csontokat, mint teli
gatyával üvöltözni a tomboló ellenséges tűzben: „Einzelnabfallen!
Bajonett auf”124
Schröder ezredes elfordult Ságner kapitánytól, megállt Švejk előtt, és
figyelmesen szemügyre vette. Švejk személyét e pillanatban az arca
képviselte, telt, mosolygós arca, kétoldalt nagy füleivel, amelyek
kikukucskáltak a homlokába süllyedt sapka alól. Olyan volt, mint a
megtestesült biztonság, egy ember, aki nem tud semmilyen vádról. A
szemei azt kérdezték: „Elkövettem valamit, kérem?” A szemei azt
mondták: „Hát tehetek én bármiről is, kérem szépen?”

122
Ember!
123
Ezrediroda!
124
Rajvonalba! Szuronyt szegezz!
S megfigyelései eredményét az ezredes egy kérdésben foglalta össze,
melyet az ezrediroda őrmesteréhez intézett: - Hülye?
És akkor azt látta az ezredes, hogy ama jámbor arc ajkai szétválnak
előtte.
- Óberszt úrnak alázatosan jelentem, hülye - felelte Švejk az őrmester
helyett.
Schröder ezredes intett az adjutánsnak, és félrevonult vele. Aztán
odahívta az őrmestert, és átnézték a Švejkre vonatkozó anyagot.
- Aha - mondta Schröder ezredes -, szóval ez a Lukáš főhadnagy
tisztiszolgája, akit jelentése szerint elvesztett Táborban. Azt hiszem, a tiszt
uraknak kötelességük, hogy maguk neveljék a szolgájukat. Ha már Lukáš
főhadnagy úr egy ilyen notórius hülyét választott puccernek, kínlódjon
vele ő maga. Van rá elég szabad ideje, ha sehová se jár. Ugye, maga se
látta még soha a mi társaságunkban? No, látja. Van tehát elég ideje, hogy
a szolgáját bedresszírozza.
Schröder ezredes visszament Švejkhez, és belenézve jámbor arcába, azt
mondta: - Hülye állat, háromnapi verschärft, és ha túl lesz rajta,
jelentkezik Lukáš főhadnagynál.
Így aztán Švejk ismét találkozott az egyéves önkéntessel az
ezredfogdában, és Lukáš főhadnagy végtelenül megörülhetett, amikor
Schröder ezredes magához hívatta, és közölte vele: - Főhadnagy úr,
körülbelül egy héttel ezelőtt, amikor megérkezett az ezredhez, ön átadott
nekem egy raportot, amelyben tisztiszolga kiutalását kéri, mivel az öné
elveszett Táborban az állomáson. Tekintve, hogy ez a tisztiszolga
megkerült...
- Ezredes úr... - próbált megszólalni Lukáš főhadnagy, könyörögve.
- Úgy döntöttem - folytatta nyomatékosan az ezredes -, hogy három napra
leültetem, és aztán visszaküldöm önhöz...
Lukáš főhadnagy megsemmisülten kitámolygott az ezredes irodájából.

A három nap alatt, amit Marek önkéntes társaságában töltött, Švejk igen
jól szórakozott. Esténként mindketten hazafias tüntetéseket rendeztek a
priccsükön.
A fogdában minden este felhangzott a „Gotterhalte” és a „Prinz Eugen,
der edle Ritter.”125 Végigénekelték a katonadalok egész füzérét, s amikor
bejött a prófosz, ezzel üdvözölték:
Hej, az öreg prófosz,
meg ne haljon soha,
inkább jöjjön érte
föl az ördög koma.
Följön, el is kapja,
puttonyába csapja,
ördög koma, hallod,
jól fűts be vele...

125
„Jenő herceg, a nemes lovag” - osztrák katonaének.
S az egyéves önkéntes lerajzolta a priccs fölé a prófoszt, és alája írta egy
régi dalocska szövegét:
Kerestem Prágában véres hurkát,
útközben láttam a Bolond Gyurkát,
Nem Gyurka, prófosz volt, jó nagy darab,
tudtam, ha nem futok, meg is harap.
S mialatt ők ketten úgy ingerelték a prófoszt, mint ahogy Sevillában az
andalúziai bikákat szokták ingerelni vörös kendővel, Lukáš főhadnagy
szorongva várta, mikor bukkan fel Švejk, hogy ismét szolgálattételre
jelentkezzék.
ŠVEJK KALANDJAI KIRÁLYHIDÁN

A 91-es ezredet áthelyezték Bruck an der Leitha-Királyhidára. Amikor a


háromnapos börtönbüntetés után már csak három óra hiányzott Švejk
szabadon bocsátásához, az egyéves önkéntessel együtt a főőrségre
vezették, majd néhány katona a pályaudvarra kísérte őket.
- Már régen tudja mindenki - mondta útközben Švejknek az egyéves
önkéntes -, hogy minket áthelyeznek Magyarországra. Ott majd
marsbataillonokat alakítanak ki belőlünk, a katonák gyakorolni fogják az
éleslövészetet, összekeverednek a magyarokkal, aztán vígan elmegyünk a
Kárpátokba. Ide Budějovicébe magyar helyőrség jön, és lesz nagy
fajkeveredés. Van egy elmélet, hogy az idegen nemzetek lányainak a
megerőszakolása a legjobb módszer a degenerálódás ellen. Így csinálták
már a svédek meg a spanyolok is a harmincéves háborúban, a franciák
Napóleon alatt, most pedig a budějovicei környéken ugyanezt fogják
csinálni a magyarok, méghozzá durva erőszakolás nélkül. Mindenre sor
kerül, ha elég hosszú az idő. Itt csupán egyszerű cseréről lesz szó. A cseh
katona majd egy magyar lánnyal fog hálni, a cseh kislány pedig egy
magyar honvédet részesít vendégszeretetében, és évszázadok múlva az
antropológusok majd eltűnődnek azon az érdekes és meglepő
tüneményen, hogy a Malše partján kiugró pofacsontú emberek bukkannak
fel.
- Ez a kölcsönös párosítás különben is nagyon érdekes dolog - jegyezte
meg Švejk. - Prágában van egy néger pincér, Krisztiánnak hívják, az apja
abesszin király volt, és a Štvanice-szigeten, a vurstliban mutogatta
magát. Itt aztán beleszeretett egy tanítónő, aki verseket írt a „Lada” című
gyerekújságba valami pásztorokról meg erdei patakokról, és elment vele
egy szállodába, és bujálkodott vele, ahogy a szentírásban mondják, és
borzasztóan meg volt lepve, amikor egy teljesen fehér kisfia született. Jó,
de két hét múlva barnulni kezdett a fiú. Egyre csak barnult, és egy hónap
múlva már kezdett feketülni. Fél év múlva már olyan fekete volt, mint a
papája, az az abesszin király. A tanítónő elvitte a klinikára, hogy a gyerek
bőrbajos, vegyék el neki valahogy a színét, de ott azt mondták, hogy az
egy igazi fekete szerecsen bőr, és semmit se lehet csinálni. A tanítónő
ebbe belebolondult, irkálni kezdett az újságoknak tanácsért, hogy milyen
ellenszer van a négerségre, aztán becsukták a Kateøina utcai
őrültekházába, a kis szerecsent pedig betették az árvaházba, és ott
borzasztó jól mulattak vele. Aztán kitanulta a pincérséget, és táncolni járt
az éjjeli lokálokba. Most pedig cseh mulattok születnek tőle szép számmal,
és ezek már nem olyan színesek, mint ő. Egy medikus, aki a „Kehely”-be
járt, egyszer elmagyarázta nekünk, hogy azért nem olyan egyszerű a
dolog. Egy ilyen keverékből megint csak keverékek születnek, és ezeket
már nem lehet megkülönböztetni a fehér emberektől. De egyszerre csak
valamelyik nemzedékben felbukkan egy néger. Képzelje el ezt a pechet.
Maga elvesz feleségül valami kisasszonyt. Teljesen fehér a bestia, és
egyszerre csak egy négert szül magának. És ha kilenc hónappal azelőtt
elment maga nélkül a Varietébe valami atlétikai versenyre, ahol egy
néger is fellépett, akkor azt hiszem, hogy a maga fejében is elkezdene
motoszkálni valami.
- A maga néger Krisztiánjának az esetét háborús szempontból is
figyelembe kell venni - mondta az egyéves önkéntes. - Tegyük fel, hogy
ezt a négert behívják. Prágai, tehát a 28-as ezredbe tartozik. Viszont
hallotta talán, hogy a huszonnyolcasok átmentek az oroszokhoz. Milyen
nagyot néznének az oroszok, ha ezt a Krisztián négert is foglyul ejtenék.
Az orosz újságok biztos megírnák, hogy Ausztria a harctérre tereli a
gyarmati katonaságát is, ami pedig nincs neki, és hogy Ausztria már
ráfanyalodott a néger tartalékosokra.
- Azt mesélték - szólt közbe Švejk -, hogy Ausztriának mégis van
gyarmata, valahol északon. Valami Ferenc József-földnek hívják...
- Hagyjátok ezt, fiúk - mondta az egyik kísérő katona -, manapság nem
okos dolog valami Ferenc József-földet emlegetni. Ne nevezzetek meg
senkit, és jobban teszitek...
- Nézze csak meg a térképen - vágott közbe az egyéves önkéntes -, hogy
tényleg van egy föld, amit a mi legkegyelmesebb uralkodónkról, Ferenc
József császárról neveztek el. A statisztika szerint ott minden csupa jég, és
a prágai jéggyárak tulajdonát képező jégtörő hajók szállítják el onnét a
jeget. Ezt a jégipart a külföld is rendkívüli módon tiszteli és becsüli, mert
jövedelmező, de veszélyes vállalkozás. A legnagyobb veszély akkor
fenyeget, amikor a Ferenc József-földről átviszik a jeget a sarkkörön. El
tudja ezt képzelni?
A kísérő katona érthetetlenül dörmögött valamit, s a kíséret parancsnoka,
egy káplár, közelebb lépett, és hallgatta az egyéves önkéntest, aki komoly
képpel tovább magyarázott: - Ez az egyetlen osztrák gyarmat elláthatja
jéggel egész Európát, és igen jelentős nemzetgazdásági tényező. A
gyarmatosítás persze csak lassan halad, mert a gyarmatosok egyrészt
nem jelentkeznek, másrészt megfagynak. Mindazonáltal az éghajlati
viszonyok átalakítása, amit a kereskedelmi minisztérium és a
külügyminisztérium is a szívén visel, reményt ad arra, hogy alaposan ki
fogják használni a jéghegyek hatalmas felületeit. Néhány szálloda
építésével rengeteg turistát fognak odacsalni. Persze jó sok turistaösvényt
és utat kell majd csinálni a jégtáblák között, és a jéghegyekre majd
turistajelzéseket festenek. Csupán az eszkimók okoznak akadályt,
lehetetlenné téve helyi szerveink munkáját...
- Ezek a zsiványok nem akarnak németül tanulni - folytatta az egyéves
önkéntes, és a tizedes nagy érdeklődéssel hallgatta. A tényleges idejét
szolgálta, civilben béres volt, buta és durva fajankó, mohón figyelt
mindenre, amiből egy szót sem értett, és az volt a vágya, hogy
bezupálhasson.
- Az, oktatásügyi minisztérium építtetett nekik, káplár úr, óriási költséggel
és áldozatokkal, úgyhogy öt építész megfagyott...
- A kőművesek megmenekültek - szakította félbe Švejk -, mert az égő
pipájukkal melegítették magukat.
- Nem mindegyik - mondta az egyéves önkéntes -, kettővel egy kis baleset
történt, elfelejtették szívni a pipát, kialudt, és így őket is oda kellett
temetni a jégbe. De a végén mégiscsak felépült az az iskola jégtéglákból
és vasbetonból, ami együtt nagyon jól tart, de az eszkimók körös-körül
tüzet raktak a jégbe fagyott kereskedelmi hajók széteső fájából, és így el
is érték, amit akartak. A jég, amire az iskola épült, felolvadt, és az egész
iskola, az igazgatótanítóval meg a kormány képviselőjével együtt, akinek
másnap részt kellett volna venni az iskola ünnepélyes felszentelésén,
beleesett a tengerbe. Csak annyit lehetett hallani, hogy a kormány
képviselője, amikor már nyakig volt a vízben, elkiáltotta magát: „Gott
strafe England!” Most valószínűleg katonaságot küldenek oda, hogy
szedje ráncba az eszkimókat. Persze nehéz lesz velük a háború. A mi
katonáinknak a legtöbb kárt a szelídített jegesmedvék fogják okozni.
- Ez hiányzott még éppen - jegyezte meg bölcsen a tizedes -, úgyis elég
háborús találmány van már. Vegyük például a gázmaszkokat, a mérges
gázok ellen. Felhúzod a fejedre, és már meg is vagy mérgezve, így
tanultuk az unteroffizierschulén.126
- Ott csak ijesztgetik magukat - mondta Švejk -, egyik katona se kell hogy
féljen semmitől. Még ha csata közben bele is esik a latrinába, csak
lenyalja magát, és megy vissza a gefechtbe,127 a mérges gázokat pedig
mindenki megszokta a kaszárnyából, amikor friss komiszkenyeret adnak
meg borsót darával. De most állítólag az oroszok kitaláltak valamit a
sarzsik ellen...
- Biztos valami különleges villanyáramokat - egészítette ki az egyéves
önkéntes -, ezek belekapnak a csillagokba a parolin, amik aztán fel is
robbannak, mert celluloidból vannak. Megint egy nagy katasztrófa lesz
ebből.
Bár a tizedesnek civilben csak ökrökkel volt dolga, végül talán mégis
megértette, hogy gúnyt űznek belőle, s ott hagyva őket, az őrjárat élére
állt.
Egyébként is közeledtek már az állomáshoz, ahol a budìjoviceiek el
akartak búcsúzni ezredüktől. A búcsúnak nem volt hivatalos jellege, de az
állomás előtti teret megtöltötte a katonákra váró lakosság.
Švejk érdeklődése a lakosság sorfalára összpontosult. S mint ahogy az
lenni szokott, most is úgy történt, hogy a jó katonák hátul lépkedtek, a
szuronnyal kísértek pedig elöl. A jó katonákat azután majd
marhavagonokba préselik, Švejk és az egyéves önkéntes pedig beszáll
egy külön fogdavagonba, amely egyetlen katonavonatról se
hiányozhatott, mindig odakapcsolták közvetlenül a törzsvagonok mögé.
Az ilyen fogdavagonokban mindig bőven van hely.
Švejk nem bírta visszatartani magát, hogy oda ne kiáltsa a sorfalnak:
„Éljen!”, s hogy meg ne lengesse a sapkáját. Ennek olyan szuggesztív
hatása volt, hogy a tömeg hangosan megismételte, és az „éljen”
továbbterjedt, s megdördült az állomás előtt is, úgyhogy az emberek már
messziről mondogatták: „Jönnek!”
A kísérő káplár egészen kétségbe volt esve, és ráordított Švejkre, hogy
fogja be a pofáját. De az üdvrivalgás csak nőtt, mint a lavina. A csendőrök
126
Altiszti iskolán.
127
Harcba.
hátraszorították a sorfalat, szabadon tartották az utat Švejkék előtt, s a
tömeg tovább ordított: „Éljen”, és lóbálta a sapkákat és a kalapokat.
Szabályszerű tüntetés volt ez. Az állomással szemben levő szálloda
ablakából néhány hölgy a zsebkendőjét lengette, és „Heil”-t kiabált. Az
éljenzésbe a tömeg között is belevegyült néhány „heil”, s egy lelkes
illetőnek, aki felhasználta ezt az alkalmat, hogy „Nieder mit den Serben”-t
kiáltson, gáncsot vetettek és műtolongást idézve elő, megtiporták egy
kicsit.
S mint az elektromos szikra, úgy futott tovább, hogy: „Jönnek már!”
S jöttek, és Švejk a szuronyok alól barátságosan integetett a tömegnek,
és az egyéves önkéntes komolyan szalutált.
Így érkeztek meg az állomásra, s amikor megindultak a kijelölt
katonavonat felé, a mesterlövész-zenekar csaknem rázendített a
„Gotterhaltéra”, tudniillik a karmester egészen megzavarodott a váratlan
tüntetéstől. Szerencsére éppen abban a pillanatban jelent meg egy fekete
kalapos úr, Lacina tábori főlelkész a 7. lovassági hadosztálytól, és kezdett
rendet csinálni.
Hogy került oda Lacina páter? Nagyon egyszerű. Előtte való nap jött meg
Budějovicébe, ő, az összes tiszti étkezdék réme, a legfalánkabb és
legtelhetetlenebb fickó a világon, s mintegy véletlenül, részt vett a távozó
ezred tisztjeinek kis búcsúbankettjén. Tíz helyett is evett, ivott, és többé-
kevésbé józan állapotban bement a tisztikonyhába, hogy valami
maradékot csaljon ki a szakácsoktól. Befalt néhány tál gombócot szósszal,
a fogával tépte a húst a csontokról, mint egy vadmacska, végül még
rumot is talált a konyhában, addig vedelt belőle, amíg böfögni nem
kezdett, majd visszament a búcsúvacsorára, s itt újabb vedeléssel
tüntette ki magát. Bőséges tapasztalatai voltak ezen a téren, s a 7.
lovassági hadosztályban már igen sok pénzébe került a tiszteknek. Reggel
az az ötlete támadt, hogy neki rendet kell csinálnia az ezred első vagon-
jainak elindulása körül, így aztán végigbukdácsolt az egész sorfal mentén,
s a pályaudvaron úgy viselkedett, hogy a szállítást irányító tisztek
bezárkóztak előle az állomásfőnöki irodába.
Aztán ismét az állomásépület előtt bukkant fel, éppen idejében, hogy
kiragadja a karmesteri pálcát a mesterlövész-zenekar karmesterének
kezéből, amikor ez el akarta kezdeni a „Gotterhaltét”.
- Halt - mondta Lacina tábori főlelkész -, még ne, majd ha jelt adok. Most
ruht, mindjárt visszajövök. - Bement a pályaudvarra, utánaeredt
Švejkéknek, és kiáltásával megállította őket: - Halt!
- Hová? - kérdezte szigorúan a tizedestől, aki teljesen tanácstalanná vált
ebben az új helyzetben.
Helyette Švejk válaszolt, jámboran: - Bruckba visznek bennünket, ha az
óberfeldkurát úrnak úgy tetszik, tessék velünk jönni.
- Megyek is - jelentette ki Lacina páter, s a kísérethez fordulva még
hozzátette: - Ki mondja, hogy nem mehetek? Vorwärts! Marsch!
Mikor a tábori főlelkész a fogdavagonban találta magát, lefeküdt egy
padra, s a jószívű Švejk levette a köpenyét, és elhelyezte Lacina páter feje
alatt, miközben az egyéves önkéntes halkan odaszólt a rémült tizedesnek:
- Az óberfeldkurátok ápolása kötelező.
Lacina páter kényelmesen kinyújtózva a padon hosszas előadásba fogott:
- A raguleves vargányával, uraim, annál jobb, minél több benne a
vargánya, de a vargányát előbb meg kell dinsztelni hagymával, és csak
azután teszik bele a babérlevelet meg a hagymát...
- A hagymát már az előbb bele méltóztatott tenni - mondta az egyéves
önkéntes, mit sem törődve a tizedes kétségbeesett pillantásával; ez
ugyanis Lacina páterben mégiscsak a feljebbvalóját látta, bármilyen
részeg volt is.
A tizedes valóban kétségbeejtő helyzetbe került.
- Igen - jegyezte meg Švejk -, az óberfeldkurát úrnak tökéletesen igaza
van. Minél több a hagyma, annál jobb. Pakomìøicében volt egy sörfőző, és
ez még a sörbe is hagymát tett, mert azt mondta, hogy a hagymára
szomjazik az ember. A hagyma mindenképpen nagyon hasznos dolog.
Kelésekre is sült hagymát szoktak rakni...
Lacina páter közben ezt motyogta a padon, félhangosan, mintegy
álmában: - Minden a fűszereken múlik, hogy milyen fűszert tesznek bele
és milyen mennyiségben. Semmit se szabad túlborsozni, túlpaprikázni...
Egyre lassabban és halkabban folytatta: - Túl-szeg-fű-sze-gez-ni, túl-citro-
mozni, túl-szeg-fű-borsozni, túl-szere-csen-di-...
Nem mondta végig, elaludt, s ha néha abbahagyta a horkolást, nagyokat
fütyült az orrán keresztül.
A tizedes meredten bámult rá, míg a kíséret tagjai csöndesen nevettek a
padokon.
- Ez ugyan nem ébred föl egyhamar - közölte Švejk egy idő múlva -,
teljesen be van rúgva.
- Mindegy - folytatta Švejk, mikor a tizedes aggodalmasan intett, neki,
hogy hallgasson -, ezen úgysem lehet változtatni, be van rúgva, mint a
parancsolat. Kapitányi rangban van. Hiába, az ilyen feldkurátoknak, akár
alacsonyabb, akár magasabb rangúak, olyan tehetségük van az
Úristentől, hogy minden alkalommal leszopják magukat a sárga földig. Én
a Katz feldkurát úrnál szolgáltam, és az elitta volna az orrát is a szeme
közül. Amit ez itten művel, semmi ahhoz képest, amit az művelt. Elittuk
együtt a monstranciát, és talán magát az Atyaúristent is elittuk volna, ha
kölcsönt kapunk rá valakitől.
Švejk odalépett Lacina páterhez, befordította a falnak, és szakértőén így
szólt: - Ez bizony horkolni fog egészen Bruckig - aztán visszatért a helyére;
a szerencsétlen tizedes, aki egy pillanatra se vette le róla kétségbeesett
tekintetét, most megjegyezte: - Talán el kéne menjek jelenteni.
- Eszébe ne jusson - mondta az egyéves önkéntes -, maga most
eskortenkomandant.128 Magának nem szabad eltávolodnia tőlünk. És az
előírások szerint a kísérő legénységből se szabad senkit kiküldenie, hogy
jelentse az ügyet, amíg nem lesz helyettese. Bizony, ez egy kemény dió.

128
Őrkíséret-parancsnok.
Vagy mondjuk a levegőbe lőni, hogy jöjjön ide valaki, az se megy. Itt nem
megy semmi se. Másrészt viszont elő van írva, hogy a letartóztatottakon
és kísérőiken kívül semmilyen idegen személy nem tartózkodhatik a
fogdavagonban. Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet. Ha meg arra
gondolna például, hogy eltünteti a kihágása nyomait, és a főfeldkurátot
feltűnés nélkül kidobja a mozgó vonatból, hát az se megy, mert itt tanúk
vannak, akik látták, hogy beengedte a vagonba, noha nem idevaló. Ez
már biztos lefokozás, káplár úr.
A tizedes riadtan azt felelte, hogy ő nem engedte be a tábori főpapot a
vagonba, mert az magától jött, és hogy mégiscsak a feljebbvalója.
- Itt csak maga a feljebbvaló - mondta nyomatékosan az egyéves
önkéntes, és Švejk kiegészítette a szavait: - Még ha a császár őfelsége
akarna is beszállni ide hozzánk, őt se szabadna beengedni a káplár úrnak.
Olyan ez, mint az őrségen, amikor egy regrutához odamegy az ellenőrző
tiszt, és megkéri, hogy hozzon neki cigarettát, ő pedig még meg is
kérdezi, hogy milyet. Az ilyen dolgokért festung129 jár.
A tizedes minderre csak annyit tudott félénken felhozni, hogy legelőször
Švejk hívta meg az óberfeldkurátot a vagonba.
- Én azt megengedhetem magamnak, káplár úr - felelte Švejk -, mert én
hülye vagyok, de magától senki se várt volna ilyesmit.
- Már régóta van tényleges szolgálatban? - kérdezte a tizedestől az
egyéves önkéntes, csak úgy mellékesen.
- Harmadik éve. Most kell hogy előlépjek cugszfürernek.
- Hát arra már keresztet vethet - mondta cinikusan az egyéves önkéntes -,
ennek, mint mondtam, lefokozás-szaga van.
- Az teljesen mindegy - jegyezte meg Švejk -, hogy az ember mint sarzsi
vagy mint egyszerű katona esik el; habár igaz, hogy a lefokozottakat
állítólag az első sorokba dugják.
A tábori főlelkész megmozdult.
- Hortyog - közölte Švejk, miután meggyőződött róla, hogy a tábori
főlelkész körül minden a legnagyobb rendben van -, most biztos valami
zabálásról álmodik. Csak attól félek, hogy még idecsinál nekünk. Az én
Katz feldkurátom, amikor berúgott, észre se vette álmában. Egyszer úgy
volt, hogy...
És Švejk nagy előadásba kezdett Otto Katz tábori lelkésszel kapcsolatos
élményeiről, oly részletesen és érdekfeszítően, hogy észre se vették,
amikor a vonat elindult.
Švejk elbeszélését csak a hátsó vagonok bömbölése szakította félbe. A
12. század, amelyben csupa krumlovi és, Kašperské Hory-i németek
voltak, ezt harsogta:
Wann ich kumm, wann ich kumm,
wann ich wieda, wieda kumm.130

129
Várfogság.
130
Ha megjövök, ha megjövök, / hogyha vissza-visszajövök.
S egy másik vagonból valami kétségbeesett ember így üvöltözött a
távolodó Budějovice felé:
Und du, mein Schatz,
bleibst hier,
holarjo, holarjo, holo!131
Olyan szörnyen jódlizott és visított, hogy a bajtársai kénytelenek voltak
elrángatni a marhavagon nyitott ajtajából.
- Igazán csodálom - mondta az egyéves önkéntes -, hogy még nem jött be
hozzánk az inspekció. Az előírás szerint magának azt kellett volna
csinálnia, hogy mindjárt az állomáson bejelent minket a
vonatparancsnoknál, és nem foglalkozik valami részeg tábori főlelkésszel.
A szerencsétlen tizedes makacsul hallgatott, és önfejűen bámulta a
visszafelé futó távírópóznákat.
- Ha meggondolom, hogy senkinél se vagyunk bejelentve - folytatta
epésen az önkéntes -, és hogy a vonatparancsnok a legelső állomáson
biztos bedugja hozzánk az orrát, hát felágaskodik bennem a katonai vér.
Hiszen mi olyanok vagyunk, mint a...
- Cigányok - egészítette ki Švejk - vagy a csavargók. Nekem ez úgy jön
elő, mintha félnénk az isten világától, és sehol se mernénk jelentkezni,
hogy le ne csukjanak.
- Azonkívül - mondta az egyéves önkéntes -, az 1879. november 21-i
rendelet alapján a katonai letartóztatottaknak vonaton való szállításánál
betartandók a következő előírások: Először: A fogdavagont ráccsal kell
ellátni. Ez világos, mint a nap, és itt pontosan be is tartották az előírást.
Tökéletes rácsok mögött tartózkodunk. Ez tehát rendben volna. Másod-
szor: az 1879. november 21-i cs. kir. rendelet kiegészítése szerint minden
fogdavagonban klozettnak kell lenni. Ha nincs klozett, a vagont el kell
látni egy fedett edénnyel a letartóztatottak és a kísérő őrszemélyzet kis
és nagy testi szükségleteinek kielégítése céljából. Úgyhogy itt minálunk
tulajdonképpen nem is lehet fogdavagonról beszélni, mert ahhoz itt egy
klozettnak kéne lenni. Egyszerűen csak egy különkupéban tartózkodunk,
amely el van szigetelve az egész világtól. És olyan edény sincsen...
- Kicsinálhatnak az ablakon - vágott közbe végtelenül kétségbeesetten a
tizedes.
- Ne felejtse - mondta Švejk -, hogy semmilyen letartóztatottnak nem
szabad az ablakhoz menni.
- Azután harmadszor - folytatta az egyéves önkéntes -, gondoskodni kell
ivóvizes edényről. Maga erről se gondoskodott. Apropó! Tudja, hogy
melyik állomáson fognak menázsit osztani? Nem tudja? Tudtam, hogy
nem informálódott...
- Látja, káplár úr - jegyezte meg Švejk -, egyáltalán nem tréfadolog a
letartóztatottak szállítása. Mirólunk gondoskodni kell. Mi nem vagyunk
olyan közönséges katonák, akiknek saját maguknak kell magukkal törődni.
Minekünk mindent az orrunk alá kell hozni, mert erre rendeletek és
paragrafusok vannak, amiket mindenkinek be kell tartani, mert különben
131
És te, kincsem, itt maradsz, / holarjó, holarjó, hohó!
nem lenne semmilyen rend. „A lecsukott ember olyan, mint a pólyás
gyerek, mondta egy csavargó ismerősöm, azt gondozni kell, hogy meg ne
hűljön, fel ne izgassa magát, és legyen megelégedve a sorsával
szegényke, és lássa, hogy őt nem bántja senki.”
- Egyébként - mondta Švejk egy idő múlva, barátságos pillantást vetve a
tizedesre -, tizenegy órakor majd legyen szíves szólni nekem.
A tizedes kérdően bámult rá.
- Biztosan azt akarja kérdezni, káplár úr, hogy mért kell szóljon nekem
tizenegy órakor. Én tizenegy órától kezdve a marhavagonba tartozok,
káplár úr - mondta Švejk nyomatékosan, és ünnepélyes hangon folytatta:
- A regimentsraporton engem három napra ítéltek. Tizenegy órakor ki kell
hogy engedjenek. Tizenegy órától fogva nincs itt semmi keresnivalóm.
Egy katona se szabad, hogy tovább legyen lecsukva, mint ahogy jár neki,
mert a katonaságnál fenn kell tartani a fegyelmet és a rendet, káplár úr.
A szerencsétlen tizedes sokáig nem bírt magához térni e döfés után, végül
azt az ellenvetést hozta fel, hogy nem kapott semmilyen papírokat.
- Kedves káplár uram - mondta az egyéves önkéntes -, a papírok nem
mennek maguktól az eskortkomandanthoz. Ha a hegy nem megy
Mohamedhez, akkor az eskortkomandantnak kell elmennie a papírokért.
Maga most egyszerre csak egy új helyzetbe került. Kétségtelen, hogy
senkit se szabad visszatartania, aki elérkezett a jogos szabaduláshoz.
Másrészt viszont az érvényes előírások szerint senkinek se szabad
elhagynia a fogdavagont. Igazán nem tudom, hogy hogy fog kimászni
ebből a kutyaszorítóból. Egyre rosszabb lesz a helyzet. Most fél tizenegy
van.
Az egyéves önkéntes eltette a zsebóráját: - Nagyon kíváncsi vagyok,
káplár úr, hogy mit fog csinálni egy fél óra múlva.
- Egy fél óra múlva a marhavagonba tartozok - ismételte meg Švejk
álmodozva, mire a teljesen megzavarodott és letört tizedes odafordult
hozzá:
- Ha magának nem sürgős, azt hiszem, hogy itt sokkal kényelmesebb,
mint a marhavagonban. Azt hiszem...
Megakadt, mert a tábori főlelkész felkiáltott álmában: - Több szószt!
- Aludj csak, aludj - mondta jóságosan Švejk, megigazítva a főlelkész feje
alatt a köpeny csücskét, amely kicsúszott alóla -, csak álmodj szépen
tovább valami nagy zabálásról.
S az egyéves önkéntes dalolni kezdett:
Tente, kisgyerek, hunyd le két szemed,
veled alszik a jó isten,
angyal ringat a bölcsőben, tente, kisgyerek.
A kétségbeesett tizedes már semmire se reagált. Bárgyún bámulta a tájat,
és szabadjára engedte a fogdavagonban a legteljesebb dezorganizációt.
A válaszfalon túl „seggrepacsit” játszottak a kísérő katonák, s a fenekekre
csattanós és becsületes ütések hullottak. Ha valaki arra nézett, éppen egy
bakaülep nézett rá vissza kihívóan. A tizedes felsóhajtott, s megint az
ablakhoz fordult.
Az egyéves önkéntes gondolkozott egy ideig valamin, majd megkérdezte
a lesújtott tizedestől: - Nem ismeri véletlenül az „Állatok világa” című
folyóiratot?
- A mi falunkban a kocsmárosnak járt ez a folyóirat - felelte a tizedes,
szemmel látható örömmel, hogy a szó másra terelődik -, mert ő
borzasztóan szerette a svájci kecskéket, és mind megdöglött neki. Így hát
tanácsot kért abban a folyóiratban.
- Kedves bajtársam - mondta az egyéves önkéntes -, most következő
előadásom mindennél világosabban be fogja bizonyítani magának, hogy
nincsen ember hiba nélkül! Meg vagyok róla győződve, uraim, hogy önök
itt hátul mindjárt abbahagyják a seggrepacsit, tudniillik, amit most
elmondok, rendkívül érdekes lesz már csak azért is, mert egy csomó
szakkifejezést nem fognak megérteni belőle. Elmondok hát önöknek egy
kis történetet az „Állatok világá”-ról, hogy ne kelljen folyton a mostani
háborús gondjainkkal foglalkoznunk.
Tulajdonképpen hogy is lettem én az „Állatok világá”-nak, e rendkívül
érdekes folyóiratnak a szerkesztője? Ez jó ideig magam előtt is igen
bonyolult rejtélynek látszott, mígnem arra a nézetre jutottam, hogy
tettemet csakis teljesen beszámíthatatlan állapotban követhettem el, s
ebbe az állapotba nem sodorhatott más, mint baráti szeretetem egy régi
cimborám, bizonyos Hájek iránt, aki mindaddig becsületesen
szerkesztette a szóban forgó folyóiratot, de közben beleszeretett a
folyóirat tulajdonosának, Fuchs úrnak a lányába, ezért pedig Fuchs úr
felmondott neki azonnali hatállyal s azzal a feltétellel, hogy szerez maga
helyett egy rendes szerkesztőt.
Látják, kérem, ilyen furcsa alkalmaztatási viszonyok voltak akkoriban.
A lap tulajdonosa, amikor Hájek barátom bemutatott neki, rendkívül
barátságosan fogadott, s megkérdezte, hogy van-e legalább valami
halvány fogalmam az állatokról, majd nagy megelégedéssel töltötte el a
válaszom, hogy én mindig igen nagyra becsültem az állatokat, afféle
átmenetet láttam bennük az ember felé, s különösen az állatvédelem
szempontjából mindig respektáltam vágyaikat és kívánságaikat. Egyetlen
állat se kíván mást, csak azt, hogy lehetőleg fájdalommentesen öljék
meg, mielőtt megennék.
A pontynak már születésétől fogva az a rögeszméje, hogy nem szép a
szakácsnőtől, amikor élve vágja fel neki a hasát, s a kakasnyakak
kitekerésének szokása merénylet az állatvédő egyesület ellen, amely a
szárnyasok levágását kizárólag szakavatott kezeknek óhajtja fenntartani.
A sült gébek meggörbült alakja e haldokló halak tiltakozását fejezi ki:
protestálnak az ellen, hogy Podolban élve kisüssék őket margarinban. A
pulykacomb...
Fuchs úr itt félbeszakított, és megkérdezte, hogy értek-e a
baromfitenyésztéshez, a kutyákhoz, a házinyulakhoz, a méhészethez, az
állatvilág sokrétű jelenségeihez, tudok-e idegen lapokból közlésre
alkalmas képeket kivágni, külföldi közlönyökből az állatokra vonatkozó
szakcikkeket lefordítani, kiismerem-e magam a Brehmben, s tudnék-e vele
együtt vezércikkeket írni az állatok életéről, különös tekintettel a katolikus
ünnepekre, az időjárás változására, a lóversenyekre, a vadászatokra, a
rendőrkutyák tenyésztésére, a nemzeti és egyházi ünnepnapokra,
röviden, volna-e újságírói áttekintésem az éppen adódó helyzetről, s
tudnám-e gyümölcsöztetni azt egy rövid, de tartalmas vezércikkben.
Kijelentettem, hogy már igen sokat töprengtem rajta, hogyan kellene
helyesen irányítani egy olyan folyóiratot, mint az „Állatok világa”, s
mindezen rovatokat és szempontokat tökéletesen tudnám képviselni,
lévén alapos ismereteim az említett tárgyakról. Fő törekvésem azonban
az lenne, hogy eddig még nem látott magas színvonalra emeljem a
folyóiratot. Hogy átszervezzem mind tartalmilag, mind tárgyilag.
Új rovatokra van szükség, ilyen lenne például: „Vidám állatsarok”, „Állatok
az állatokról”, a politikai helyzet óvatos tekintetbevételével.
Az olvasóknak egymás után nyújtanám a meglepetéseket, hogy ne is
jussanak lélegzethez két állat között. „Az állatok napjaiból” című rovatnak
váltakoznia kell „A háziállat-kérdés megoldásának új programjá”-val és a
„Szarvasmarha-mozgalom”-mal.
Fuchs úr ismét félbeszakított, s azt mondta, hogy ez neki tökéletesen
elég, ha mindennek csak a felét sikerül is teljesítenem, nekem ajándékoz
egy törpe wyandotte-tyúkpárt, amely első díjat kapott a legutóbbi berlini
baromfikiállításon, s tulajdonosukat aranyéremmel tüntették ki a
nagyszerű pároztatásért.
Mondhatom, hogy mindent elkövettem, s vezérprogramomat
megvalósítottam a folyóiratnál, amennyire szerény képességeimtől tellett,
sőt merem állítani, hogy cikkeim még felül is múlták képességeimet.
Minthogy valami teljesen újat akartam nyújtani a közönségnek, kitaláltam
különféle állatokat.
Abból az elvből indultam ki, hogy például az elefánt, a tigris, az oroszlán,
a majom, a vakond, a ló, a malac és a többiek már amúgy is régóta
ismeretesek az „Állatok világá”-nak minden olvasója előtt, hogy az
olvasót fel kell rázni valami újdonsággal, új felfedezésekkel, s az első
lépésem ebben az irányban a kénhasú bálna volt. Ez az én új bálnafajtám
akkora volt, mint a tőkehal, s egy hangyasavval telt hólyag jellemezte,
valamint egy különleges bélcsatorna, ezen keresztül az én kénhasú
bálnám valami mérges és kábító savat fecskendezett a kisebb halakra,
melyeket fel akart falni, később egy angol tudós... már nem emlékszem
rá, hogy milyen névvel ruháztam fel, el is nevezte ezt a savat
bálnasavnak. A bálnazsírt már addig is ismerte mindenki, de az új sav
felkeltette néhány olvasó figyelmét, s ezek érdeklődtek nálam a
bálnasavat gyártó cég iránt.
Egyáltalán, biztosíthatom önöket, hogy az „Állatok világa” olvasói
rendkívül kíváncsiak.
A kénhasú bálna után rövid időközönként egész sor új állatot fedeztem fel.
Megemlítem közülük az agyafúrt bubut (emlősállat az erszényesek
rendjéből), az édeshúsú ökröt (a tehén őstípusa), és a szépia-ázalékot,
amelyet a vándorpatkányfajták közé soroltam.
Új állataim napról napra szaporodtak. Magam is rendkívül meg voltam
lepve, hogy milyen sikereket érek el ezen a téren. Sohasem hittem volna,
hogy az állatvilág ily hathatós kiegészítésre szorul, s hogy Brehm annyi
állatot kihagyott az „Állatok világa” című munkájából. Tudott-e Brehm, s
mindazok, akik utána következtek, az én izlandi denevéremről, a „távoli
denevérről”, az én házimacskámról, amely a Kilimandzsáró-hegy tetején
lakott „ingerlő szarvas-pacsuha” néven?
Volt-e fogalmuk addig a természettudósoknak Khún mérnök bolhájáról,
amelyet borostyánban fedeztem fel, s amely teljesen vak volt, mert a
prehisztorikus vakondon élősködött, és ez is vak volt, mert az ükanyja,
mint megírtam, a föld alatti vak gőtével párosodott, és ez a gőte a
posztojnai cseppkőbarlangban tanyázott, amely akkoriban egészen a mai
Balti-tengerig ért?
- E jelentéktelen tényből nagy polémia kerekedett a „Èas” és a „Èech”132
között, mert a „Èech”, idézve a „Vegyes” rovatban az én újonnan
felfedezett bolhámról szóló cikket, kijelentette: „Amit Isten cselekszik, jól
cselekszi.” A „Èas” természetesen a legrealistább módon szétzúzta az én
bolhámat a tiszteletre méltó „Èech”-hel együtt, s úgy látszott, hogy ettől
fogva elpártol tőlem az új teremtmények feltalálóinak és felfedezőinek
szerencsecsillaga. Az „Állatok világa” előfizetői kezdtek nyugtalankodni.
Erre némi okot adtak különböző apróbb cikkeim a méhészetről és a
baromfitenyésztésről, melyekben bizonyos új elméleteket fejtettem ki, s
ezek valóságos pánikot keltettek, mivel egyszerű tanácsaim
következtében egy híres méhészt, Pazourek urat, megütött a guta, s a
Šumavában és a Podkrkonošén kihalt a méhészet. A baromfiakat pestis
támadta meg, és egy szó mint száz, megdöglöttek az utolsó szálig. Az
előfizetők fenyegető leveleket írtak, és visszaküldték a folyóiratot.
Ekkor a szabadon élő madarakra vetettem rá magam, s még ma is
emlékszem afféremre a „Paraszti láthatár” szerkesztőjével, Josef M.
Kadlèák klerikális képviselő és igazgató úrral.
Kivágtam a „Country Life” című angol folyóiratból egy képet, amely
valami tölgyfán ülő madarat ábrázolt. Ezt a madarat makkosmadárnak
neveztem el, aminthogy logikusan s egy pillanatnyi habozás nélkül azt is
megírtam volna, hogy az a madár, amely fenyőfán üldögél, csakis
tobozmadár lehet vagy legfeljebb toboztyúk.
No és mi történt erre. Kadlèák úr egy közönséges postai levelezőlapon
közölte velem, hogy az a madár szajkó, nem pedig makkosmadár, ami a
német Eichelhäher szolgai fordítása.
Én erre levelet küldtem Kadlèák úrnak, kifejtve egész elméletemet a
makkosmadárról, s a levelet átszőttem számos káromkodással és a
Brehmből vett álidézettel.
Kadlèák képviselő vezércikkben válaszolt a „Paraszti láthatár” hasábjain.
Főnököm, Fuchs úr, a kávéházban ült, mint mindig, és a vidéki lapokat
olvasta, mert az utóbbi időben igen gyakran talált megjegyzéseket az
„Állatok világa”-beli lebilincselő cikkeimről, s amikor odamentem hozzá,
132
„Čas”: T. G. Masaryk liberális, ún. realista pártjának lapja, „Čech” a klerikális
párt lapja.
az asztalon heverő „Paraszti láthatár”-ra mutatott, és nagyon halkan
mondott valamit, rám függesztve szomorú szemét, mert az utóbbi
időkben mindig ilyen szomorú volt a szeme.
Hangosan felolvastam a cikket a kávéház egész közönsége előtt:
- „Tisztelt szerkesztőség! Felhívtam figyelmüket arra, hogy az önök
folyóirata szokatlan és megokolatlan terminológiát igyekszik bevezetni,
hogy vajmi kevéssé törődik a cseh nyelv tisztaságával, és különböző
állatokat talál ki. Bizonyítékul felhoztam, hogy a közkeletű és ősi szajkó
elnevezés helyett az önök szerkesztője a makkosmadár szót használja,
vagyis szolgaian lefordítja a német Eichelhähert, ami csehül egyszerűen:
szajkó.”
- Szajkó - mondta utánam kétségbeesetten a folyóirat tulajdonosa.
Nyugodtan továbbolvastam: - „Válaszképpen az »Állatok világa«
szerkesztőjétől egy példátlanul durva, személyeskedő és bárdolatlan
levelet kaptam, melyben büntetendően tudatlan marhának nevez, ami
természetesen erélyes rendreutasítást követel. Jól nevelt emberek nem
ilyen hangon válaszolnak tárgyilagos és tudományos ellenvetésekre.
Igazán szeretném tudni, hogy ki a nagyobbik marha kettőnk közül. Igaz,
talán helytelen volt levelezőlapon közölnöm ellenvetéseimet, nem pedig
levélben, de rengeteg elfoglaltságom közepette nem törődhettem ilyen
jelentéktelen formaságokkal, most azonban e goromba támadás után
kénytelen vagyok nyilvánosan pellengérre állítani az »Állatok világa«
szerkesztőjét. Az önök szerkesztője végtelenül téved, ha azt hiszi, hogy
tanulatlan marha vagyok, akinek fogalma sincs róla, hogy ennek vagy
annak a madárnak mi a neve. Hosszú évek óta foglalkozom ornitológiával,
éspedig nem könyvekből, hanem a természet közvetlen tanulmányozása
révén, és több madárral rendelkezem kalitkáimban, mint ahányat az önök
szerkesztője egész életében látott, lévén olyan emberről szó, aki soha ki
nem teszi a lábát a prágai kocsmákból és sörözőkből. Mindez csak
mellékes, habár kétségtelenül nem ártana, ha az »Állatok világá«-nak
szerkesztője meggyőződne róla, kinek veti a szemére, hogy marha,
mielőtt ez a támadás elhagyja a tollát, még akkor is, ha kirohanását a
morvaországi Frýdlandnak szánja, ahol e cikkem megjelenéséig szintén
előfizettek az önök folyóiratára. Egyébként nem is személyes polémiáról
van itt szó, amit egy őrült fickóval folytatnék, hanem az ügyről, s éppen
ezért még egyszer megismétlem, hogy tűrhetetlen dolog fordítás alapján
új elnevezéseket kiagyalni, amikor megvan a közkeletű hazai
kifejezésünk: a szajkó.”
- Igen, a szajkó - mondta még kétségbeesettebb hangon az én főnököm.
Elégedetten tovább olvasom, nem hagyva magamat félbeszakítani: -
„Betyárság ez, ha laikus és durva ember művel ilyet. Ki nevezte a szajkót
valaha is makkosmadárnak? A »Madaraink« című mű 148. oldalán ott
olvasható a latin elnevezése is: Garrulus glandarius L., s ez az én
madaram: a szajkó... Az önök lapjának szerkesztője bizonyára be fogja
látni, hogy jobban ismerem a madaramat, mint ahogy ő, a laikus ismeri.
Az ő madarának a neve dr. Bayer óta nucifraga carycatectes B., és ez a
»B« nem a barom szó kezdőbetűje, mint ahogy az önök szerkesztője írta
nekem. A cseh madárkutatók különben is csak a közönséges szajkót
ismerik, nem pedig az önök makkosmadarát, melyet éppen az az úr talált
ki, akire a »B« kezdőbetű a saját elmélete szerint annyira ráillik. Ez a
goromba kirohanás mit sem változtat a dolgok lényegén. A szajkó szajkó
marad, még akkor is, ha az »Állatok világá«-nak a szerkesztője emiatt
össze... ja magát, s példa marad arra, hogy milyen felelőtlenül és
tárgyszerűtlenül írnak egyesek, ha még olyan mosdatlan szájjal
hivatkoznak is Brehmre. Ez a goromba fráter azt írja, hogy a szajkó Brehm
szerint a krokodilusfélék családjába tartozik, 452. old., ahol a nagy
őrgébics vagy bábaszarka (Lanius excubitor L.) szerepel. Azután ez a
tudatlan senki, ha szabad ilyen enyhe kifejezést használnom, ismét
Brehmre hivatkozva állítja, hogy a szajkó a tizenötödik családba tartozik,
holott Brehm a varjúféléket a tizenhetedik családba sorolja, ahol
csatlakozik még hozzájuk a varjúk meg a csókák neme, és olyan goromba,
hogy engem is csókának (colaeus) nevezett, továbbá szarkának,
kékvarjúnak, tehetetlen dodónak, holott ezen az oldalon a mezei szajkóról
és a tarka szarkákról van szó...”
- Mezei szajkók - sóhajtott fel az én folyóiratom kiadója, a fejét ingatva -,
adja ide, hadd olvassam tovább.
Megijedtem, olyan rekedten szólt a hangja: - A kolibri vagy törökrigó
megmarad kolibrinek a cseh fordításban is, mint ahogy a fenyőrigó
megmarad fenyőrigónak.
- A fenyőrigót borókamadárnak vagy borókatyúknak kellene hívni, főnök
úr - szóltam közbe -, mert kizárólag borókán él.
Fuchs úr lecsapta az újságot, és bemászott a biliárdasztal alá, miközben
hörögve törtek ki belőle az utolsó szavak, amelyeket olvasott:
- Turdus, kolibri. Semmi szajkó! - ordította a biliárdasztal alól. -
Makkosmadár, harapok, uraim!
Végül kihúzták, és harmadnap családja körében belehalt az
agyhártyagyulladásába.
Utolsó józan pillanatában még azt mondta: - Nem az én egyéni
érdekemről van szó, hanem a közösség javáról. Ebből a szempontból
szíveskedjenek tudomásul venni a véleményemet, olyan tárgyilagosan,
mint... - és csuklott egyet.
Az egyéves önkéntes elhallgatott, aztán még egy mérgezett tőrt döfött a
tizedesbe:
- Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az ember néha kényes
helyzetekbe kerül, és hibákat követ el.
A tizedes mindebből csak annyit értett, hogy ő is hibázik, ezért megint az
ablakhoz fordult, és komoran bámulta az elfutó tájat.
Švejkből valamivel több érdeklődést váltott ki az előbbi történet. A kísérő
katonák bambán néztek maguk elé.
Most Švejk vette át a szót: - Ezen a világon semmit se lehet eltitkolni.
Mindenre fény derül, mint ahogy hallottuk, még arra is, hogy egy ilyen
hülye szajkó nem makkosmadár. Igazán érdekes, hogy van, aki bedől az
ilyesminek. Igaz, nehéz dolog állatokat kitalálni, de az ilyen kitalált
állatokat megmutatni még sokkal nehezebb. Egyszer évekkel ezelőtt volt
Prágában egy Mestek nevű ember, és ez felfedezett egy tengeri sellőt, és
Vinohradyban mutogatta a Havlíèek úton egy spanyolfal mögött. A
spanyolfalon volt egy lyuk, és mindenki láthatott a félhomályban egy
egészen közönséges kanapét, és azon egy žižkovi nő hentergett. A lába
be volt neki csavarva valami zöld hálóba, ez kellett hogy a farkat
ábrázolja, a haja zöldre volt festve, és a kezén kesztyű volt, azon meg
uszonyok pappendekliből, szintén zöld színben, a gerincére pedig valami
kormánylapát volt ráerősítve spárgával. Tizenhat éven aluliaknak nem
volt szabad oda benézni, és aki tizenhat éven fölül volt, és lefizette a
beléptidíjat, mind nagyon élvezte, hogy ennek a sellőnek milyen nagy a
feneke, és hogy rá van írva: A viszontlátásra! Ellenben a melle, az nem ért
semmit. Lelógott neki egészen a köldökéig, mint egy repedt sarkú
utcalánynak. Este hétkor aztán ez a Mestek becsukta a panorámát, és azt
mondta: „Sellőkém, hazamehet”, a nő átöltözött, és este tízkor már
mindenki láthatta, hogy ott járkál a Tábori utcán, és feltűnés nélkül
megszólít minden urat, akivel találkozik: „Szép fiú, gyere velem biciklizni.”
De nem volt neki bárcája, és így a Drašner úr egy razziában elfogta még
egypár ilyen lepkével együtt, és a Mestek becsukhatta a boltot.
E pillanatban a tábori főlelkész leesett a padról, és a földön aludt tovább.
A tizedes ostobán bámulta, majd az általános csendben, a többiek teljes
részvétlensége mellett, egyedül rakta vissza a padra. Látszott, hogy a
tizedes végképp elvesztette a tekintélyét, s amikor halk, reménytelen
hangon azt mondta: - Ti is segíthetnétek egy kicsit - a kíséret minden
tagja csak nézett rá nagy komoran, és egy árva lélek se mozdult.
- Hagyhatta volna horkolni, ahol volt - mondta Švejk -, én sose csináltam
másképpen az én tábori lelkészemmel. Egyszer a klozettban hagytam
aludni, egyszer a szekrény tetején aludt el nekem, aztán egy idegen
házban egy mosóteknőben, és a jóisten tudja, még hány helyen.
A tizedest egyszerre csak elöntötte a határozottság hulláma. Meg akarta
mutatni, hogy ő itt az úr, s ezért gorombán így szólt: - Fogja be a száját,
ne pofázzon! Minden puccer csak fölöslegesen locsog. Olyanok, mint a
poloska.
- Hát hogyne, maga pedig egy atyaisten, káplár úr - felelte Švejk, olyan
lelki egyensúllyal, mint egy filozófus, aki az örök békét akarja
megvalósítani az egész világon, s közben rettenetes polémiákba
bocsátkozik -, maga egy fájdalmas szűzanya.
- Istenem, uram - kiáltott fel az egyéves önkéntes, összetéve a kezét -,
töltsd el a mi szívünket szeretettel minden sarzsi iránt, hogy ne legyenek
visszatetszők mielőttünk. Áldd meg a mi együttlétünket ebben a keréken
járó dutyiban.
A tizedes elvörösödött, és felugrott: - Kikérek magamnak mindenféle
megjegyzést, hallja, maga önkéntes!
- Maga nem tehet semmiről - folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes
-, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen
megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi
butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta
emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár?
Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb
teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy
nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban,
minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a
zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról,
hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban
összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren
azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog
sírni maga után.
- Lecsukatom - kiáltotta kétségbeesve a tizedes.
Az egyéves önkéntes elmosolyodott: - Valószínűleg azzal a váddal
szeretne lecsukatni, hogy én gyaláztam magát. Ez esetben viszont
hazudna, mivel a maga szellemi kincsesháza képtelen bármiféle sértés
befogadására, azonkívül pedig fogadni mernék magával, amibe akar,
hogy egyáltalán semmire se emlékszik az egész beszélgetésünkből. Ha
azt mondanám, hogy maga egy embrió, tökéletesen megfeledkezne róla,
még mielőtt befutnánk az első állomásra, vagy nem is, helyesbítek: még
mielőtt az első távírópózna elsuhanna mellettünk. Maga egy elsorvadt
velőstekercs. Egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy maga bárhol is
képes lenne összefüggően előadni, amit tőlem hallott. Azonkívül
megkérdezheti bárkitől a jelenlevők közül, hogy volt-e a szavaimban akár
csak a legjelentéktelenebb célzás is a maga szellemi látókörére, s hogy
megsértettein-e magát valamivel.
- Úgy van - erősítette meg Švejk -, nem mondott egy árva szót se, amit a
káplár úr valahogy félremagyarázhatna. Az mindig nagyon rosszul néz ki,
amikor valaki sértve érzi magát. Egyszer az „Alagút” című éjjeli
mulatóban ültem, és az orangutánokról diskuráltunk. Ott ült velünk egy
tengerész, és ez azt mesélte, hogy az orangutánt sokszor nem lehet meg-
különböztetni egy szakállas polgártól, mert egy ilyen orangutánnak úgy
be van nőve az álla szőrrel, mint... „Például, azt mondja, mint annak az
úrnak ott a szomszéd asztalnál.” Mind odanéztünk, és az a szakállas úr
odajött a tengerészhez, és adott neki egy pofont, a tengerész pedig
betörte neki a fejét egy sörösüveggel, mire ez a szakállas úr összeesett,
és úgy maradt fekve ájultan, és a tengerésztől elbúcsúztunk, mert ő
mindjárt elment, amikor látta, hogy annyira fejbe verte. Aztán mi
felélesztettük azt az urat, amit igazán rosszul tettünk, mert ahogy
magához tért, ránk hozta az őrjáratot, pedig minekünk aztán tényleg
semmi közünk nem volt az egészhez, és az őrjárat bevitt minket a
rendőrségre. Ő ottan folyton csak a magáét hajtogatta, hogy mi
orangutánnak néztük őt, hogy semmi másról se beszéltünk, csak őróla.
Mindig ezt hajtogatta. Mi meg, hogy nem, hogy ő egyáltalában nem
orangután. Ő meg, hogy de igen, hallotta. Én megkértem a komisszár
urat, hogy magyarázza meg neki a dolgot. Meg is magyarázta, nagyon
jóindulatúan, de ővele nem lehetett beszélni, és azt mondta a komisszár
úrnak, hogy ő ehhez nem ért, és összejátszik velünk. Erre föl a komisszár
úr lecsukatta őt, hogy kijózanodjon, mi meg vissza akartunk menni az
„Alagút”-ba, de már nem mehettünk, mert minket is betettek a karcerbe.
Látja, káplár úr, mi lehet egy ilyen apró és jelentéktelen félreértésből, ami
szóra se érdemes. Okrouhlicében is volt egy polgár, és ez megsértődött,
amikor Nìmecký Brodban azt mondták neki, hogy tigriskígyó. Még sok
ilyen szó van, ami egyáltalában nem büntetendő. Például, ha magának
azt mondanák, hogy pézsmapocok. Azért már megharagudhatna miránk?
A tizedes felnyerített. Nem lehet azt mondani, hogy felordított. Düh,
méreg, kétségbeesés, minden benne volt az erős hangok sorában,
amelyek kijöttek belőle, s a koncertet éles fütyülés egészítette ki, amit az
orrával szolgáltatott a horkoló tábori főlelkész.
A nyerítést teljes depresszió követte. A tizedes leült a padra, és vizenyős,
kifejezéstelen szemei rámeredtek a távoli erdőkre és hegyekre.
- Tizedes úr - mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket
és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem.
Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden
nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik
ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és
kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra
gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken
tarka mezei virágok szőnyege terül majd el...
- És ezt a szőnyeget egy patakocska öleli át - jegyezte meg Švejk -, és a
tizedes úr megnyálazza a ceruzáját, leül valami fatönkre, és ír egy
versikét az „Ifjú olvasó”-nak.
A tizedes teljesen apatikussá vált, miközben az egyéves önkéntes azt
állította, hogy feltétlenül látta már a tizedes fejét megmintázva egy
szoborkiállításon:
- Bocsánat, tizedes úr, nem ült maga véletlenül modellt Štursa
szobrásznak?
A tizedes ránézett az egyéves önkéntesre, és szomorúan így szólt:
- Nem ültem.
Az egyéves önkéntes elhallgatott, és végignyúlt a padon.
A kíséret tagjai kártyáztak Švejkkel, a tizedes kétségbeesésében odaült,
és kibicelt nekik, sőt a végén nem átallotta megjegyezni, hogy Švejk a
zöld ászt játszotta ki, és ez hiba. Nem lett volna szabad tromfolnia, akkor
megmarad a hetese az utolsó ütésre.
- Azelőtt a kocsmákban - mondta Švejk - olyan szép feliratok voltak a
kibicek ellen. Egyre emlékszek is: „Kibic, fogd be a pofádat, mert még
máma szájon váglak.”
A katonavonat befutott arra az állomásra, ahol meg kellett ejteni a
vagonok inspekcióját. A vonat megállt.
- Na persze - szólalt meg az egyéves önkéntes irgalmatlanul,
sokatmondóan ránézve a tizedesre -, már itt van az inspekció...
Az inspekció belépett a vagonba.

A katonavonat parancsnokául doktor Mráz tartalékos tisztet jelölte ki a


stáb.
Az ilyen buta szolgálati feladatokra mindig tartalékos tiszteket küldtek.
Doktor Mráz már azt se tudta, hogy hol áll a feje. Folyton elszámolta
magát egy vagonnal, habár civilben reálgimnáziumi számtantanár volt.
Azonkívül a legutóbbi állomáson az egyes vagonok legénységi
állományáról olyan jelentéseket kapott, amelyek nem egyeztek a
budějovicei pályaudvaron, a bevagonírozás után megadott számmal. Ha a
papírjaiba nézett, az volt a benyomása, hogy az ördög tudja, honnét, de
még két tábori konyha csatlakozott a szerelvényhez. Különösen
kellemetlenül lúdbőrözött a háta attól a megállapítástól, hogy rejtélyes
módon megszaporodtak a lovai. A tisztek jegyzékéből hiányzott két kadét.
Az ezredirodán, melyet az első vagonban helyeztek el, mindenki lázasan
kutatott egy írógépet. Ettől a káosztól doktor Mráznak megfájdult a feje,
már bevett három aszpirint, s most fájdalmas arckifejezéssel végezte a
vonat ellenőrzését.
Miután kísérőjével együtt megjelent a fogdavagonban, belepillantott az
iratokba, meghallgatta a kétségbeesett tizedes jelentését, hogy létszám
két letartóztatott és ennyi meg ennyi legénység, még egyszer ellenőrizte
az iratokban az adatok helyességét, majd körülnézett.
- Mi az, kit visz maga ebben a vagonban? - kérdezte szigorúan, s a tábori
főlelkészre mutatott, aki hason fekve aludt, és kihívóan nézett
hátsófelével az inspekcióra.
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem - dadogta a tizedes -, hogy mi... izé...
- Mit izélget - morogta doktor Mráz -, világosan fejezze ki magát.
- Lajtnant úrnak jelentem alássan - szólalt meg a tizedes helyett Švejk -,
ez az úr, aki itt hason fekve alszik, valami részeg óberfeldkurát úr. Odajött
hozzánk, és bemászott nekünk a vagonba, és mert feljebbvalónk, hát nem
dobhattuk ki innét, hogy ne legyen függelemsértés belőle. Biztosan
összetévesztette a stábvagont a fogdával.
Doktor Mráz felsóhajtott, s belenézett az irataiba. A jegyzékben nem
szerepelt semmiféle tábori főlelkész, akinek Bruckba kellene utaznia a
vonattal. Doktor Mráznak idegesen megrándult a szemhéja. Az előbbi
állomáson megszaporodtak a lovai, most pedig a nagy semmiből még
tábori főlelkészek is ideszületnek neki a fogdavagonba.
Nem jutott más az eszébe, hát megparancsolta a tizedesnek, hogy
fordítsa át a hason alvót, mert ebben a pózban lehetetlen megállapítani a
személyazonosságát.
A tizedes hosszas fáradozás után a hátára fordította a tábori főlelkészt,
aki közben felébredt, s egy tisztet látva maga előtt, így szólt: Eh, servus,
Fredy, was gibt’s neues? Abendessen schon fertig?133 - majd ismét
lehunyta a szemét, és befordult a fal felé.
Doktor Mráz nyomban ráismert, hogy ez az a nagybélű zsivány, aki
tegnap a tiszti kaszinóban volt, az összes tiszti étkezdék hírhedt zabálója,
és csendesen felsóhajtott.
- Maga ezért raportra fog menni - mondta a tizedesnek. Aztán kifelé
indult, de Švejk visszatartotta:
- Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én nem tartozok ide. Nekem
csak tizenegyig kell lecsukva lenni, mert éppen máma járt le a határidőm.
133
Eh, szervusz, Fredy, mi újság? Kész már a vacsora?
Én három napra lettem elítélve, és most már ott kell hogy üljek a
többiekkel a marhavagonban. Tizenegy óra már régen elmúlt, és ezért én
azt kérem a lajtnant úrtól, hogy tegyenek ki a pályára, vagy vigyenek át a
marhavagonba, ahová tartozok, vagy pedig Lukáš óberlajtnant úrhoz.
- Mi a neve? - kérdezte doktor Mráz, ismét a papírjaiba pillantva.
- Švejk Josef, jelentem alássan, lajtnant úr.
- Ehm, szóval maga az a híres Švejk - mondta doktor Mráz -, valóban
tizenegykor kellett szabadulnia. De Lukáš főhadnagy úr megkért, hogy ne
eresszem ki, csak Bruckban, mert így biztonságosabb, legalább nem követ
el semmit az úton.
Az inspekció távozása után a tizedes nem bírt visszafojtani egy epés
megjegyzést:
- Na látja, Švejk, hiába fordult a magasabb hatóságokhoz, szart se ért
vele. Ha akarnám, befűthetnék mind a kettőjüknek.
- Tizedes úr - mondta az egyéves önkéntes -, ha valaki szarral dobálózik,
én azt többé-kevésbé meggyőző érvelésnek tartom, de egy intelligens
embernek nem volna szabad ilyen szavakat használnia, ha fel van
háborodva, vagy ha támadást akar intézni valaki ellen. Azután az a
nevetséges fenyegetés, hogy mind a kettőnknek befűthetne. Miért nem
tette, meg, azt a kutyafáját, araikor alkalma volt rá? Ebben minden
bizonnyal a maga nagy lelki érettsége és rendkívüli finomsága jut
kifejezésre.
- Elegem van ebből! - ugrott fel a tizedes. - Mind a kettőjüket fegyházba
küldhetem!
- És milyen okból, galambom? - kérdezte ártatlanul az egyéves önkéntes.
- Az az én dolgom - jelentette ki a tizedes, mintegy önmaga biztatására.
- A maga dolga - mondta mosolyogva az egyéves önkéntes -, a magáé és
a miénk. Mint abban a kártyajátékban: „itt az enyém, itt a tied”. Inkább
azt mondanám, hogy magára némi hatást gyakorolt az a megjegyzés,
miszerint raportra fog menni, és ezért üvöltözik most miránk, persze
egyáltalán nem szolgálati úton.
- Maguk goromba disznók - kiáltotta a tizedes, összeszedve az utolsó
csepp lelkierejét is, hogy rettenetes képet vágjon.
- Mondok én magának valamit, káplár úr - szólt közbe Švejk -, én már öreg
katona vagyok, a háború előtt is szolgáltam, és ezekre a káromkodásokra
mindig ráfizet az ember. Amikor évekkel ezelőtt szolgáltam, emlékszem
rá, hogy volt nálunk a században egy Schreiter nevű zupás. Bezupált;
mint káplár már régen hazamehetett volna, de ahogy mondani szokás, ez
egy ütődött ember volt. Így aztán a nyakunkba ült nekünk, katonáknak,
ránk ragadt, mint szar az ingre, hogy ez nem jó, hogy ez nem fórsriftos,
szekírozott bennünket, ahogy csak bírt, és azt mondta nekünk: „Ti nem
vagytok katonák, ti bakterek vagytok.” Én egyszer megdühödtem ettől, és
századraportra mentem. „Mit akarsz?” kérdi a kapitány. „Kapitány úrnak
jelentem alássan, panaszom van a mi Schreiter feldvébl urunkra: elvégre
mi császári katonák vagyunk, kérem, nem pedig bakterek. Mi a császár
őfelségét szolgáljuk, de semmiféle gyümölcsöket nem őrizünk.”
„Tűnj el, féreg, a szemem elől”, felelte nekem a kapitány. Erre én, hogy
alázatosan kérem, hogy küldjenek bataillonsraportra.
A bataillonsraporton, amikor megmagyaráztam az alezredesnek, hogy mi
nem vagyunk bakterek, hanem császári katonák, az alezredes két napot
sózott rám, de én kértem, hogy vigyenek regimentsraportra. A
regimentsraporton is megmagyaráztam a dolgot, és az óberszt úr rám
ordított, hogy hülye vagyok, és menjek a fenébe. Erre én megint csak:
„Óberszt úrnak alázatosan jelentem, kérem, hogy küldjenek
dandárraportra.” Ettől megijedt, és mindjárt odahívta az irodába a mi
Schreiter zupásunkat, és ennek ott az összes tisztek előtt bocsánatot
kellett tőlem kérni a „bakter” szóért. Aztán utánam futott az udvaron és
közölte velem, mától kezdve nem fog énrám káromkodni, de viszont a
helyőrségi fogházba juttat. Én attól fogva borzasztóan vigyáztam, de
hiába. Egyszer őrségen álltam a raktár előtt, és ott minden őr mindig felírt
valamit a falra. Vagy egy női szemérmet rajzoltak oda, vagy felírtak
valami versikét. Nekem semmi se jutott az eszembe, és ezért amikor már
nagyon unatkoztam, a nevemet írtam oda egy felirat alá, amelyik így
szólt: „A zupás Schreiter egy marha.” És ez a disznó zupás mindjárt
jelentette, mert úgy leselkedett utánam, mint egy vizsla. Egy
szerencsétlen véletlenből kifolyólag a fölött a felirat fölött még volt egy
másik is: „Nem megyünk mi háborúba, mind az egész le van szarva”, és
ez 1912-ben volt, amikor Szerbiába kellett hogy menjünk a Procházka
konzul miatt. Így aztán engem elküldték Terezínbe a landgerichtre.134 A
hadbíróságról azok az urak vagy tizenötször lefényképezték annak a
raktárnak a falát az összes feliratokkal és az én aláírásommal együtt, és
hogy összehasonlítsák az írásomat, tízszer le kelletett írjam: „Nem
megyünk mi háborúba, mind az egész le van szarva”, tizenötször leíratták
velem, hogy „A zupás Schreiter egy marha”, és a végén jött egy
írásszakértő, és őneki ezt kellett írjam: „1897. július 29-én történt, hogy a
Labe menti Králové Dvùr megismerkedett a vad és kiáradt Labe
borzalmaival.” „Ez még nem elég, mondta a hadbíró, minket az a leszarás
érdekel. Diktáljon neki még valamit, amiben sok az sz és az r.” Így hát ezt
diktálták: „Szerb, szőr, szikra, szopornyica, cherubin, rubint, lókötő.” Az a
bírósági írásszakértő már egészen bele volt hülyülve, és folyton hátrafelé
pislogott, ahol egy szuronyos katona állt, és azt mondta, hogy ezt Bécsbe
kell vinni. Írjam még le háromszor egymás után, hogy: „A nap is sütni
kezd már, pompás meleg az idő.” Az egész anyagot elküldték Bécsbe, és a
végén az lett belőle, hogy azok a feliratok nem az én kezemtől vannak, az
aláírás pedig az enyém, amit be is vallottam, és ezért hat hétre vagyok
ítélve, mert aláírtam magamat, amikor őrségen álltam, és miközben
aláírtam magamat a falra, nem őrizhettem a raktárt.
- Na ugye - mondta elégedetten a tizedes -, mégse maradt büntetés
nélkül a dolog, és maga egy közönséges bűnöző. Ha én vagyok annak a
landgerichtnek a helyében, nem hat hetet sózok magára, hanem hat évet.
- Ne legyen olyan kegyetlen - vette át a szót az egyéves önkéntes -, és
inkább gondoljon arra, hogy milyen vége lesz magának. Nemrég közölte
az inspekció, hogy raportra fog menni. Egy ilyen dologra magának igen
komolyan fel kellene készülni, és eltűnődhetne azon, hogy milyenek egy

134
Tartományi törvényszékre.
tizedes utolsó órái. Micsoda maga a világegyetemhez képest, ha
meggondolja, hogy a legközelebbi állócsillag is kétszázhetvenötezerszer
olyan messze van ettől a katonavonattól, mint a nap, mert a parallaxisa
csak így lesz egy ívmásodperccel egyenlő. Ha maga állócsillag gyanánt
tartózkodnék a világegyetemben, bizonyára túlságosan csekély volna
ahhoz, hogy akár a legtökéletesebb csillagászati műszerekkel is
észrevegyék. Hogy maga milyen jelentéktelen a világegyetemben, arra
nincs is kifejezés. Fél év alatt is csak oly parányi körívet írna le az
égbolton, egy év alatt is csak oly parányi ellipszist, hogy annak számszerű
kifejezése egyáltalán nem volna lehetséges, olyan elenyésző lenne. A
maga parallaxisát nem is lehetne megmérni.
- Ebben az esetben - jegyezte meg Švejk -, a káplár úr büszke lehetne
arra, hogy őt senki se tudja megmérni, és akármi lesz is vele a raporton,
nyugodt kell hogy legyen, és nem szabad hogy felizgassa magát, mert
minden izgalom árt az egészségnek, és most a háborúban mindenkinek
vigyázni kell az egészségére, mert ezek a háborús strapák minden egyes
embertől megkövetelik, hogy ne legyen nyavalyás.
- Ha netalán bezárnák, káplár úr - folytatta Švejk kedves mosollyal -, ha
valami bántalmazás érné, akkor nem szabad, hogy elcsüggedjen, és ha
őnekik meglesz a véleményük a káplár úrról, hát magának is legyen meg
a véleménye róluk. Én ismertem például egy szenesembert, František
Škvornak hívták, aki velem együtt volt lecsukva a háború elején
hazaárulásért a prágai rendőrkapitányságon, és később talán ki is
végezték valami pragmatikus szankció miatt. Ez az ember, amikor a
kihallgatáson megkérdezték tőle, hogy van-e valami kifogása a
jegyzőkönyv ellen, azt mondta:
Akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt,
hogy sehogyan se lett volna, úgy még sohasem volt.
Aztán sötétzárkába dugták, és két napig nem adtak neki se enni, se inni,
és megint kihallgatásra vezették, ő meg folyton csak azt hajtogatta, hogy
akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt, hogy sehogyan
se lett volna, úgy még sohasem volt. Lehet, hogy ezzel ment az
akasztófára is, amikor aztán átadták a hadbíróságnak.
- Azt mondják, hogy most sokakat felakasztanak és agyonlőnek - szólt
közbe az egyik kísérő katona -, a múltkor felolvastak nekünk a
gyakorlótéren egy befélt, hogy Motolban főbe lőttek egy Kudrna nevű
tartalékost, mert a kapitány karddal rávágott a Kudrna fiára, aki az anyja
karján volt, amikor Benešovban búcsúzkodtak az asszonnyal, és a Kudrna
emiatt megharagudott. A politikai embereket pedig mind lecsukják.
Morvaországban már agyon is lőttek egy szerkesztőt. És a mi kapitányunk
azt mondta, hogy várja a többieket.
- Mindennek megvan a határa - mondta az önkéntes kétértelműen.
- Ebben igaza van - jelentette ki a tizedes -, az ilyen szerkesztők
megérdemlik. Ezek csak lázítják a népet. Mint tavalyelőtt, amikor még
csak frejter voltam, énalattam szolgált egy szerkesztő, és ez engem
mindig a hadsereg szégyenének nevezett, de amikor klenkübungokra135

135
Csuklógyakorlatokra.
tanítottam, amíg bele nem izzadt, mindig azt mondta: „Kérem, tisztelje
bennem az embert.” Na, de én megmutattam neki azt az embert, amikor
„nieder” volt, és a kaszárnyaudvar csupa pocsolya. Odavezényeltem egy
ilyen pocsolyához, és a bitangnak abba kellett belevetni magát, hogy csak
úgy spriccelt a víz, mint az uszodában. És délután már megint mindennek
ragyogni kellett rajta, olyan tiszta kellett hogy legyen a mundérja, mint az
üveg, és ő pucolt és nyögött, és megjegyzéseket tett, és másnap megint
olyan volt, mint a sárban hempergő disznó, én meg ott álltam fölötte, és
azt mondtam neki: „Na, szerkesztő úr, mi a nagyobb, a hadsereg
szégyene, vagy az az ember, aki magában van?” Ez egy olyan igazi
intelligens volt.
A tizedes diadalmas pillantást vetett az egyéves önkéntesre, majd így
folytatta: - Éppen az intelligenciája miatt vesztette el az önkéntesi
stráfjait, mert írt valamit az újságba a katonák kínzásáról. Hát hogyne
kínoztam volna, amikor egy ilyen tanult ember akkor se tudja szétszedni a
geverferslusszt,136 amikor már tizedszer mutatom neki, és ha azt mondják:
„links-saut”, direkt jobbra fordítja a tökfejét, és közben úgy dülleszti a
szemét, mint egy varjú, a gevergriffnél137 meg nem tudja, hogy mit fogjon
meg először, a szíjat vagy a patrontáskát, és úgy bámul, mint borjú az új
kapura, ha megmutatom neki, hogy a kéznek hogy kell lecsúszni a szíjon.
Még azt se tudta, hogy melyik vállon hordják a puskát, úgy szalutált, mint
egy majom, na és azok a fordulások, Úristen, amikor masíroztunk, és járni
tanult. Ha meg kellett forduljon, az mindegy volt neki, hogy melyik
csülkével csinálja, cap, cap, cap, csak ment előre tovább, talán még hat
lépést is, és csak azután fordult meg, mint a kerge birka, masírozásnál
meg úgy tartott lépést, mint egy köszvényes, vagy táncolt, mint búcsúban
az öreg kurva.
A tizedes kiköpött: - Direkt egy jó rozsdás puskát faszolt, hogy
megtanuljon pucolni, tekerte is, mint szukát a kan kutya, de hát ha két
kilóval több kócot vesz, akkor se pucolt volna ki rajta semmit. Minél
tovább pucolta, annál rosszabb és rozsdásabb volt, úgyhogy raporton az a
puska kézről kézre járt, és mindenki csodálkozott, hogy hogy lehet egy
puska tiszta rozsda. A kapitányunk, az mindig mondta neki, hogy sose lesz
belőle katona, inkább akassza fel magát, mert hiába pusztítja a
komiszkenyeret. Ő meg csak úgy pislogott a szemüvege alatt. Ha nem
volt verschärftje vagy kaszárnyaáristomja, az már egy nagy ünnep volt
neki. Az ilyen napokon szokta írogatni a cikkeit az újságba a katonák
kínzásáról, míg aztán egyszer ládavizitet csináltak nála. Ott aztán voltak
könyvek, barátom! Mind a leszerelésről meg a nemzetek közötti békéről.
Be is vágták ezért a helyőrségi fogházba, úgyhogy attól fogva nyugtunk
volt tőle, aztán egyszer csak megint felbukkant az irodán, és ott írta a
faszolási cédulákat, hogy a legénység ne érintkezzen vele. Ilyen szomorú
véget ért ez az intelligens. Pedig másféle úr lehetett volna belőle, ha a
hülyesége miatt nem veszti el az önkéntesi jogát. Lajtnant lehetett volna.
A tizedes felsóhajtott: - A kabátját se tudta rendesen ráncba rakni,
Prágából hozatott tinktúrákat meg mindenféle pasztákat a
gombpucoláshoz, mégis olyan vörösek voltak a gombjai, mint az Ézsau

136
Puskazávárzatot.
137
Fegyverfogásnál.
haja. De pofázni azt tudott, és amikor az irodán volt, semmi mást nem
csinált, csak filozofált. Már addig is ebben találta a legnagyobb
gyönyörűségét. Folyton csak azzal jött, mint mondtam, hogy „ember”,
„ember”. Egyszer, amikor így elmélkedett egy pocsolyáról, amibe
„nieder”-nél bele kellett hogy vesse magát, azt mondtam neki: „Nahát, ha
folyton az emberről meg a sárról jár a szája, hát jusson eszébe, hogy az
embert is sárból teremtették, és biztos úgy kellett neki.”
Most, hogy kibeszélte magát, a tizedes meg volt elégedve, s várta, mit
mond ezekre az egyéves önkéntes. De az önkéntes helyett Švejk szólalt
meg:
- Ugyanezekért a dolgokért, éppen ilyen szekírozásért, évekkel ezelőtt, a
harmincötös regimentben valami Koníèek nevű katona leszúrta saját
magát és a káplárját is. Benne volt a „Kurýr”-ban. A káplár valami harminc
szúrt sebet kapott a testébe, és ezekből több mint egy tucat halálos volt.
Aztán az a katona még ráült a halott káplárra, és rajta ülve agyonszúrta
magát. Szintén volt egy másik eset Dalmáciában, ott elvágták egy
káplárnak a nyakát, és máig se tudja senki, hogy ki csinálta. Az egész
dolog rejtélyes homályban maradt, csak annyit lehet tudni, hogy az
elvágott nyakú káplárt Fialának hívták, és Drábovnába valósi volt, Turnov
mellől. Aztán még tudok egy káplárról a hetvenötösöktől, Rejmáneknek
hívták...
A kellemes elbeszélést e pillanatban holmi nyögések szakították félbe a
pad felől, ahol Lacina tábori főlelkész aludt.
A páter felébredt, szépségének és méltóságának teljében. Ébredését
ugyanolyan jelenségek kísérték, mint a Gargantua nevű fiatal óriás
ébredését a vidám öreg Rabelais könyvében.
A tábori főlelkész nagyokat szellentett és böfögött a padon, s akkorákat
ásított, hogy majd kiugrott az állkapcsa. Végül is felült, és bámulva
megkérdezte:
- A szentségit, hol vagyok?
A tizedes látva a magas rangú úr ébredését, nagyon tisztelettudóan
válaszolt:
- Óberfeldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy a fogdavagonban tetszik
lenni.
A páter arcán a meglepetés villáma suhant át. Egy ideig némán ült, és az
agyát megfeszítve gondolkozott. Hiába. Éjszakai és reggeli élményei s a
rácsos vagonban történt ébredés között a legsűrűbb homály tengere
terült el.
Végül megkérdezte a tizedest, aki még mindig tisztelettudóan állt előtte:
- És kinek a parancsára lettem én, mint...
- Alázatosan jelentem, parancs nélkül, óberfeldkurát úr.
A páter felállt, és járkálni kezdett a padok között, azt morogva, hogy a
dolog nem világos előtte.
Majd visszaült ezekkel a szavakkal: - Tulajdonképpen hová megyünk?
- Bruckba, jelentem alássan.
- És miért megyünk mi Bruckba?
- Alázatosan jelentem, hogy oda helyezték át az egész kilencvenegyes
regimentet.
A páter megint törni kezdte a fejét, hogy mi is történt vele, hogyan került
a vagonba, és miért utazik ő voltaképpen Bruckba, méghozzá pont a
kilencvenegyes ezreddel, valami őröktől kísérve.
Aztán már annyira magához tért a kábulatából, hogy felismerte az
egyéves önkéntes önkéntesi mivoltát, s ezért a következő kérdéssel
fordult hozzá:
- Maga intelligens ember, meg tudná magyarázni nekem őszintén, semmit
se hallgatva el, hogy én hogy kerültem magukhoz?
- Kész örömmel - mondta bajtársias hangon az egyéves önkéntes -,
reggel, amikor felszálltunk a vonatba, egyszerűen csatlakozott hozzánk,
mert ködös volt a feje.
A tizedes szigorúan ránézett.
- Bemászott hozzánk a vagonba - folytatta az egyéves önkéntes -, és azzal
kész is volt az egész. Lefeküdt a padra, és ez a Švejk itten a feje alá rakta
a köpenyét. Az előző állomáson, amikor a vonatot ellenőrizték, beírták a
vonaton tartózkodó tisztek jegyzékébe. Hogy úgy mondjam, hivatalosan
felfedezték, és ezért a mi káplárunk raportra fog menni.
- Na jó, jó - sóhajtott fel a páter -, majd a következő állomáson átmegyek
a stábvagonokba. Nem tudja, volt már ebédosztás?
- Ebéd csak Bécsben lesz, feldkurát úr - jelentette a tizedes.
- Szóval maga tette a fejem alá a köpenyét? - fordult a páter Švejkhez. -
Szívből köszönöm.
- Nekem ezért nem jár semmilyen köszönet - mondta Švejk -, én csak úgy
cselekedtem, ahogy minden katonának cselekedni kell, amikor látja, hogy
a feljebbvalója alszik, és nincs semmi a feje alatt, és ki van készülve.
Minden katonának tisztelnie kell a feljebbvalóját, még akkor is, ha az
másmilyen állapotban van. Nekem nagy tapasztalataim vannak a
feldkurátokkal, mert én az Otto Katz feldkurát úr tisztiszolgája voltam.
Mondhatom, hogy a feldkurátok nagyon vidám és jószívű népség.
A tábori főlelkész demokratikus rohamot kapott ebben a kaccenjammeres
hangulatban, elővett egy cigarettát, és odaadta Švejknek: - Gyújts rá, és
füstölj!
Aztán a tizedeshez fordult:
- Te raportra fogsz menni énmiattam. Ne félj semmit, majd én kihúzlak,
nem lesz semmi bajod.
- Téged pedig - mondta Švejknek - magammal viszlek. Úgy fogsz élni
nálam, mint a mennyországban.
Újabb nagylelkűségi rohamot kapott, és azt erősítgette, hogy ő
mindnyájukkal jót fog tenni, az egyéves önkéntesnek csokoládét vásárol,
a kísérő legénységnek rumot, a tizedest áthelyezteti a 7. lovassági
hadosztály stábjának fényképészcsoportjába, továbbá mindannyiukat
kiszabadítja, és sohasem felejti el őket.
Cigarettát osztogatott a tárcájából mindenkinek, nemcsak Švejknek,
kijelentette, hogy az összes foglyoknak megengedi a dohányzást, ő majd
közbelép, hogy mindenkinek szállítsák le a büntetését, és akkor
valamennyien visszatérhetnek a normális katonai életbe.
- Nem akarom - mondta -, hogy rossz emléketek legyen rólam. Nekem sok
ismerősöm van, és énvelem nem fogtok rosszul járni. Egyáltalán az a
benyomásom, hogy jóravaló emberek vagytok, akiket az Úristen szeret.
Ha bűnöztetek, hát vezekeltek is érte, és látom, hogy szívesen és
megnyugvással tűritek, amit az Isten rátok mért.
- Magát miért büntették meg? - fordult Švejkhez.
- Énrám, óberfeldkurát úr, a regimentsraporton keresztül mért büntetést
az Isten - felelte Švejk ájtatosan -, ártatlanul késtem az ezredtől.
- Az isten mérhetetlenül irgalmas és igazságos - mondta ünnepélyesen a
tábori főlelkész -, ő tudja, hogy kit kell megbüntetnie, mert ezzel csak az
éleslátását és a mindenhatóságát mutatja. És maga miért ül, önkéntes?
- Azért - felelte az egyéves önkéntes -, mert az irgalmas Istennek
reumával tetszett meglátogatni engem, és én elbíztam magam. Ha majd
levezekeltem a bűnömet, a konyhára megyek.
- Amit Isten intéz, jól el van intézve - mondta a páter, aki fellelkesült a
konyha szótól -, egy rendes ember ott is karriert csinálhat. Éppen a
konyhára kellene küldeni az intelligens embereket, a kombinációk miatt,
mert nem az a lényeg, hogy hogyan főznek, hanem az, hogy milyen
szeretettel állítják össze, tálalják fel, és a többi. Vegyük például a
szószokat. Egy intelligens ember, amikor hagymaszószt csinál, elővesz
mindenféle zöldségeket, megdinszteli vajban, aztán fűszert ad hozzá,
borsot, másik fűszert, egy kis szerecsendióvirágot, gyömbért, de a
közönséges durva szakács megfőzi a hagymát, és beledobja abba a fekete
faggyúrántásba. Magát igazából valami tiszti konyhán látnám a
legszívesebben. Intelligencia nélkül az ember meglehet valami
közönséges foglalkozásban is az életben, de a konyhán mindjárt kiderül,
ha valakinek nincs intelligenciája. Tegnap este a budějovicei tiszti
kaszinóban többek között vesét tálaltak fel nekünk, ŕ la Madeira. Aki
elkészítette, annak az Úristen bocsássa meg minden bűnét, igazi
intelligens ember kellett hogy legyen, és tényleg van az ottani tiszti
konyhán egy skutèei tanító. Én ugyanezt a vesét ŕ la Madeira ettem a 64.
landwehrregiment tiszti étkezdéjében is. Köményt raktak bele, mint egy
közönséges vendéglőben, ahol borssal csinálják. És mi volt civilben az a
szakács, aki elkészítette? Marhapásztor egy nagybirtokon.
A tábori főlelkész elhallgatott, majd az Ó- és Újszövetség
szakácsproblémáira terelte a szót, kifejtve, hogy abban az időben nagy
gondot fordítottak a különböző ízletes ételek elkészítésére az
istentiszteletek és más egyházi ünnepségek után. Majd felszólította a
társaságot, hogy énekeljenek valamit, mire Švejk, szerencsétlenül
választva meg a nótát, mint mindig, rázendített arra, hogy „Jön Marina
Hodonínból, plébános úr utána, kezében egy boroskancsó, úgy pislogat a
lányra”.
De a tábori főlelkész nem haragudott meg.
- Ha legalább egy kis rum volna itt, akkor nem kellene egy kanna bor se -
mondta elmosolyodva, a legbarátibb hangulatban -, azt a Marinát is
elengednénk, úgyis csak bűnre csábítja az embert.
A tizedes óvatosan benyúlt a köpenyébe, és előhúzott egy lapos
rumosüveget.
- Óberfeldkurát úr, jelentem alássan - mondta oly halkan, hogy mindenki
érezhette, milyen roppant önfeláldozásról van itt szó -, ha meg nem
sértem vele.
- Nem vagyok megsértve, fiam - felelte a páter, sokkal derűsebb, örömteli
hangon -, arra iszom, hogy szerencsés legyen ez az utazásunk.
- Jézus Mária - sóhajtotta magában a tizedes, látva, hogy a páter egy
húzásra eltünteti az üveg tartalmának a felét.
- Maga pedig, maga zsivány - mondta a tábori főlelkész elmosolyodva és
jelentősen rákacsintva az egyéves önkéntesre -, maga mindennek a
tetejébe még káromkodik is. Ezért a Jóisten meg fogja büntetni.
A páter még egyet kortyintott a lapos üvegből, aztán odaadta Švejknek,
és ellentmondást nem tűrően ráparancsolt: - Húzd meg!
- A parancs parancs - mondta Švejk jóindulatúan a tizedesnek, s
visszaadta neki az üres üveget; a tizedes olyan furcsa szemvillanással
válaszolt, amilyet csak elmebetegeknél lehet látni.
- Most pedig szundikálók még egy kicsit - mondta a tábori főlelkész -, és
arra kérem magukat, hogy költsenek fel, amint megérkeztünk Bécsbe.
- Maga pedig - fordult Švejkhez - elmegy a tiszti konyhára, evőeszközöket
szerez, és ebédet hoz nekem. Mondja meg, hogy Lacina óberfeldkurát
úrnak lesz. Próbáljon dupla porciót kapni. Ha gombóc lesz, ne a tetejéről
vegyen, arra csak ráfizet az ember. Aztán, hozzon nekem a konyháról egy
üveg bort, és vigyen magával csajkát is, hogy töltsenek bele rumot.
Lacina páter végigkotorta a zsebeit.
- Ide hallgasson - mondta a tizedesnek -, nincs apróm, adjon kölcsön egy
forintot. Fogja, ez a magáé! Hogy hívják?
- Švejk!
- Hát akkor fogja, Švejk, ezt a forintot az útért! Tizedes úr, adjon kölcsön
még egy forintot. Látja, Švejk, ezt a második forintot majd akkor kapja
meg, ha mindent rendesen elintézett. Ja igen, kérjen tőlük cigarettát és
szivart is a számomra. Ha csokoládéfaszolás lesz, pakoljon fel egy dupla
porciót, ha pedig konzervet osztanak, akkor próbáljon füstölt nyelvet vagy
libamájat kapni. Ha ementáli sajtot faszolnak, vigyázzon, hogy ne a szélét
sózzák magára, téliszalámiból pedig ne fogadja el a végét, csak a
közepéből, hogy ne legyen rágós.
A tábori főlelkész végignyúlt a padon, és csakhamar elaludt.
- Azt hiszem - mondta az egyéves önkéntes a tizedesnek, mikor a páter
már javában hortyogott -, maga tökéletesen meg lehet elégedve a mi
lelencünkkel. Nagyon életrevaló ember.
- És ahogy mondani szokás, káplár úr - tette hozzá Švejk -, már el van
választva, már üvegből szopik.
A tizedes küzdött magával egy darabig, majd egyszerre elvesztette
minden alázatosságát, s keményen így szólt: - Na, ez aztán a jámbor
pasas.
- Erről az aprópénzről, ami nincs neki - mondta Švejk -, egy Mlíčko nevű
ember jut az eszembe, egy dejvicei kőműves, akinek szintén oly sokáig
nem volt aprója, hogy nyakig úszott az adósságban, és le is csukták
csalásért. A nagy pénzt felzabálta, aprója meg nem volt.
- A hetvenötösöknél - szólt közbe az egyik kísérő katona - egy kapitány
elitta az egész ezredkasszát, és ott kellett hagyja a hadsereget, most
aztán megint kapitány, és egy őrmester, aki parolinak való anyagot lopott
a kincstártól, több mint húsz csomaggal, most már törzsőrmester, és egy
bakát a múltkor főbe lőttek Szerbiában, mert egyszerre ette meg a
konzervjét, amit három napra kapott.
- Ez nem tartozik ide - jelentette ki a tizedes -, de az igaz, hogy
kölcsönkérni egy szegény káplártól két forintot borravalóra...
- Tessék, itt a forint - mondta Švejk -, én nem akarok a maga kontójára
meggazdagodni. És ha nekem adja majd azt a másik forintot, hát azt is
visszaadom magának, hogy ne bőgjön. Inkább örülhetne, ha valami
katonai feljebbvalója pénzt kér kölcsön magától a cechre. Maga
borzasztóan önző. Itt csak két nyavalyás forintról van szó, és én nagyon
szeretném látni, hogy mit csinálna maga, ha fel kéne áldozza az életét is a
katonai feljebbvalójáért, amikor ő sebesülten feküdne valahol az
ellenséges vonalban, és magának az lenne a kötelessége, hogy megvédje
őt, és elvigye onnét a saját kezében, és a túloldalról srapnellel és minden
egyébbel lőnének magára.
- Maga ott összecsinálná magát - védekezett a tizedes -, maga kutyamosó.
- Minden gefechtben sokan összecsinálják magukat - szólt közbe megint
az egyik kísérő katona -, a múltkor mesélte Budìjovicében egy sebesült
bajtárs, hogy amikor rohamra mentek, ő háromszor egymás után
összecsinálta magát. Először, amikor kimásztak a dekkungból a
dráthindernisszek előtt,138 aztán amikor vágni kezdték a drótot, és
harmadszor akkor csinálta tele a nadrágját, amikor az oroszok szuronnyal
rájuk mentek, és azt ordították, hogy „hurrá”. Aztán ők visszamenekültek
a dekkungba, és az egész svarmban nem volt egy se, aki össze ne csinálta
volna magát. A dekkung tetején meg lábbal lefelé egy halott feküdt,
akinek a kirohanásnál egy srapnel letépte a fél fejét, mintha
kettéhasították volna, és ez abban az utolsó pillanatban úgy összecsinálta
magát, hogy az egész kifolyt a nadrágjából a bakancsára, és onnét be a
dekkungba a vérével együtt. És a koponyájának a másik fele meg a velő is
mindjárt ott volt alatta. Az ember észre se veszi, és máris megvan.

138
A fedezékből a drótakadályok előtt.
- Néha meg a gefechtben lesz rosszul az ember - mondta Švejk -,
megundorodik valamitől. Prágában mesélte a pohoøeleci „Kilátó”-ban egy
beteg lábadozó, aki Przemyœlből jött vissza, hogy ott valahol a fesztung
alatt szuronyroham volt, és ővele egyszerre csak szembekerült egy orosz,
marha nagy ember, mint egy hegy, és rárontott a szuronyával, és egy jó
nagy csepp lógott az orrán. Ahogy ő meglátta ezt a cseppet, ezt a
taknyot, mindjárt rosszul lett, és a hilfszplaccra139 kellett hogy menjen, ott
aztán azt mondták, hogy meg van fertőzve kolerával, és elküldték a pesti
kolerásbarakkokba, és ott tényleg meg is kapta a kolerát.
- Közönséges baka volt vagy pedig káplár? - kérdezte az egyéves
önkéntes.
- Káplár volt - felelte nyugodtan Švejk.
- Megtörténhetett volna minden önkéntessel is - mondta bárgyún a
tizedes, de közben diadalmasan nézett az egyéves önkéntesre, mintha azt
akarná mondani: „Na most megadtam neked, mit szólsz hozzá.”
De az önkéntes némán feküdt a padon.
Közeledtek Bécshez. Akik nem aludtak, az ablakból nézték a Bécs körüli
drótakadályokat és erődítéseket, s ez a látvány némileg nyomottá tette az
egész vonat kedélyét.
Ha addig szüntelenül harsogott is a hátulsó vagonokból a Kašperské Hory-
i hegylakók üvöltése: „Wann ich kumm, wann ich kumm, wann ich wieda,
wieda kumm”, most elhallgatott, olyan kedvezőtlen benyomást tettek a
szögesdrótok, amelyek az egész Bécset körüldrótozták.
- Minden rendben van - mondta Švejk, a lövészárkokat szemlélve -,
minden a legnagyobb rendben van, csak itt a bécsiek, ha kirándulnak,
könnyen eltéphetik a nadrágjukat. Itt az ember óvatos kell hogy legyen.
- Bécs különben is nagyon fontos város - folytatta -, hogy ne mondjak
mást, mennyi vadállat van csak abban a schönbrunni menazsériában.
Amikor évekkel ezelőtt Bécsben voltam, mindig a majmokat szerettem a
legjobban nézni, de ha valami személyiség kijön a császári várból, akkor
senkit se engednek oda a kordonon keresztül. Velem volt egy szabó is a
tizedik kerületből, és ezt lecsukták, mert mindenáron látni akarta azokat a
majmokat.
- Aztán volt a várban is? - kérdezte a tizedes.
- Az nagyon szép hely - felelte Švejk -, én nem voltam ott, de hallottam
valakitől, aki ott volt. A legszebb az egészből a burgwache.140 Azt
mondják, mindegyiknek két méter magasnak kell lenni, és utána kap egy
trafikot. És hercegnő annyi van ott, mint a szemét.
Átmentek valami pályaudvaron, s hallották maguk mögött az osztrák
himnusz hangjait: a zenekar valószínűleg tévedésből jött ide, mert a
vonat csak jóval később állt meg, egy másik pályaudvaron volt menázsi és
volt ünnepélyes fogadtatás.

139
Mentőállomásra.
140
Várőrség.
De már nem úgy volt, mint a háború elején, amikor a frontra menő
katonák minden állomáson torkig ették magukat, s amikor koszorús
lányok üdvözölték őket ostoba fehér ruhában és még ostobább
arckifejezéssel és állatian hülye bokrétákkal és valami hölgynek a még
hülyébb szónoklatával, és a hölgy férje most borzasztó nagy hazafi és
republikánus.
A bécsi üdvözlésben részt vett az Osztrák Vöröskereszt három nőtagja, a
bécsi asszonyok és lányok valamiféle háborús egyesületének két tagja, a
bécsi elöljáróságnak egy hivatalos képviselője és egy katonai képviselő.
Mindezen arcokról lerítt a fáradtság. A katonavonatok éjjel-nappal jártak,
a szanitécvagonok óránként hozták a sebesülteket, a pályaudvarokon
állandóan tolattak a hadifogoly-szállító szerelvények, s mindennél jelen
kellett lenniük az összes testületek és egyesületek tagjainak. Ez így ment
nap nap után, és a kezdeti lelkesedés ásítássá változott. A tagok
váltogatták egymást ebben a szolgálatban, s amikor sor került rájuk, hogy
kimenjenek valamelyik bécsi pályaudvarra, mindnek éppen olyan fáradt
kifejezés ült az arcán, mint azoknak, akik ma a budìjovicei ezred vonatát
várták.
A marhavagonokból olyan reménytelen arccal néztek ki a katonák, mint
azok, akiket az akasztófára visznek.
Hölgyek léptek oda, és mézeskalácsot osztogattak nekik, a következő,
cukorból csöpögtetett feliratokkal: „Sieg und Rache”, „Gott strafe
England”, „Der Oesterreicher hat ein Vaterland. Er liebt’s und hat auch
Ursach für’s Vaterland zu kämpfen.”141
A Kašperské Hory-i hegylakók teletömték magukat mézeskaláccsal
anélkül, hogy közben eltűnt volna róluk a reménytelen arckifejezés.
Aztán elhangzott a parancs, hogy szakaszonként menjenek menázsiért a
tábori konyhákhoz, amelyek a pályaudvaron álltak.
Ott volt a tiszti konyha is, ahová Švejk elment a tábori főlelkész parancsait
teljesíteni, miközben az egyéves önkéntes várta, hogy megetessék, mert
csak a két kísérő katonát engedték le az egész fogdavagon menázsijáért.
Švejk pontosan végrehajtotta a parancsokat, s a síneken átlépve,
észrevette Lukáš főhadnagyot, aki a vágányok között sétált, és várta,
hogy neki is marad-e valami a tiszti menázsiból.
Lukáš főhadnagy igen kellemetlen helyzetben volt, minthogy egyelőre
osztoznia kellett Kirschner főhadnaggyal egy tisztiszolgán. Ez a puccer
tulajdonképpen csak a saját gazdájával törődött, és a legnagyobb
mértékben szabotált, amikor Lukáš főhadnagyra került a sor.
- Kinek viszi ezt, Švejk? - kérdezte a szerencsétlen főhadnagy, amikor
Švejk letette a földre a tiszti konyháról kicsalt holmik tömegét, melyet a
köpenyébe csomagolt.
Švejk egy pillanatra meghökkent, de nyomban összeszedte magát. Arcáról
tiszta fény és nyugalom sugárzott, úgy felelte:

141
„Győzelem és bosszú”, „Isten, büntesd meg Angliát”, „Az osztráknak van
hazája. Szereti azt, és oka is van rá, hogy harcoljon a hazáért.”
- A főhadnagy úrnak, jelentem alássan. Csak nem tudom, hogy hol van a
főhadnagy úr kupéja, és azt se tudom, hogy a vonatparancsnok úrnak
nem-e volna kifogása ellene, hogy a főhadnagy úrral menjek. Ez a
vonatparancsnok egy disznó.
Lukáš főhadnagy kérdően nézett Švejkre, s a derék katona jámboran és
bizalmasan így folytatta: - Igazán disznó, óberlajtnant úr, kérem. Amikor
inspekción volt a vonatban, én mindjárt jelentettem neki, hogy már
tizenegy óra van, és leültem az egész büntetést, és vagy a marhavagonba
tartozok, vagy az óberlajtnant úrhoz, ő meg nagyon durván elbánt velem,
hogy csak maradjak, ahol vagyok, legalább nem csinálok útközben semmi
botrányt az óberlajtnant úrnak.
Švejk vértanúi arcot vágott: - Mintha én bármikor is csináltam volna az
óberlajtnant úrnak valami botrányt.
Lukáš főhadnagy felsóhajtott.
- Én biztos, hogy sose csináltam botrányt az óberlajtnant úrnak - folytatta
Švejk -, ha történt valami, az véletlen volt, kizárólag az Isten rendelése,
ahogy az öreg Vaníèek mondta Pelhøimovban, amikor leülte a
harminchatodik büntetését. Én soha semmit se csináltam szándékosan az
óberlajtnant úrnak, én mindig valami ügyes és jó dolgot akartam csinálni,
és én nem tehetek róla, ha egyikünknek se lett belőle semmi haszna,
hanem kizárólag fájdalom és szenvedés.
- Maga csak ne sírjon annyit, Švejk - mondta Lukáš főhadnagy lágy
hangon, ahogy a stábvagonokhoz közeledtek -, majd én mindent
elintézek, hogy megint velem lehessen.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy nem sírok. Nekem csak
egyszerre megfájdult a szívem, hogy mi ketten vagyunk a
legszerencsétlenebb emberek ebben a háborúban és az egész világon, és
hogy egyikünk se tehet róla. Borzasztó sors ez, ha meggondolom, hogy én
világéletemben olyan gondos voltam.
- Nyugodjon már meg, Švejk.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogyha ez nem lenne
függelemsértés, akkor azt mondanám, hogy én egyáltalán nem tudok
megnyugodni, de így azt kell mondanom, hogy óberlajtnant úr parancsára
most már tökéletesen nyugodt vagyok.
- Nahát, akkor másszon be a vagonba, Švejk.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy már mászok.

A brucki katonatábor fölött éjszakai csend honolt. A legénységi


barakkokban a katonák vacogtak a hidegtől, s a tiszti barakkokban ki
kellett nyitni az ablakokat a túlfűtöttség miatt.
Egyes pontokon, ahol strázsa állott, időnként lépések hangzottak fel: az őr
topogott, hogy elűzze az álmát.
Lent a Lajta menti Bruckban fények látszottak, a cs. kir. húskonzervgyár
fényei, éjjel-nappal folyt itt a munka, különböző hulladékokat dolgoztak
fel. Mivel a katonatábor fasorai felé fújt a szél, vele jött a
leveskonzervekbe főzött rothadó inak, paták, karmok és csontok bűze is.
Egy elhagyatott kis pavilonból, ahol azelőtt, még békében, valami
fényképész a katonákat fotografálta, akik itt élték le ifjúságukat a katonai
lövőtéren, látni lehetett egy vörös villanylámpát lent a Lajta völgyében; a
„Kukoricakalászhoz” címzett bordélyház lámpája volt - ezt az intézményt
István főherceg is megtisztelte látogatásával még 1908-ban, a nagy
soproni hadgyakorlatok alkalmából, s most is tiszti társaság gyűlt össze
benne mindennap.
Ez volt a legjobb hírű lokál, egyszerű katonák és önkéntesek nem
látogathatták.
Ők a „Rózsaház”-ba jártak, amelynek zöld lámpája szintén odalátszott az
elhagyott fényképész-műterembe.
Itt is érvényesült ugyanaz a kategorizálás, mint később a fronton, amikor
a monarchia már semmi mást nem tudott a hadsereg segítségére küldeni,
csak a dandártörzsek mellé rendelt mozgó bordélyházakat: az
úgynevezett „puff”-okat.
Így aztán volt k. k. Offizierspuff, k. k. Unteroffizierspuff és k. k.
Mannschaftspuff.142
A Lajta menti Bruck ragyogott, s a hídon túl, a folyó túlsó partján éppúgy
fénylett Királyhida - Ciszlajtánia és Transzlajtánia. Mindkét városban, a
magyarban és az osztrákban is, cigányzenekarok játszottak, ragyogott a
kávéházak és vendéglők ablaka, szólt a nóta, folyt az ivászat. A helybeli
polgárok és hivatalnokok felvezették e kávéházakba és vendéglőkbe
hitveseiket és nagylányaikat, s a Lajta menti Bruck, Bruck an der Leitha és
Királyhida nem volt más, mint egy hatalmas bordélyház.
A tábor egyik tiszti barakkjában, éjszaka, Švejk Lukáš főhadnagyot várta,
aki este bement a városba a színházba, és még nem jött vissza. Švejk ott
ült a főhadnagy megvetett ágyán, és vele szemben, az asztalon Wenzl
őrnagy tisztiszolgája ült.
Az őrnagy ugyanis visszatért az ezredhez, miután Szerbiában, a Drina
mellett, megállapítást nyert teljes katonai tehetetlensége. Állítólag
szétszedetett és elpusztíttatott egy pontonhidat, amikor a fél zászlóalja
még a túlsó oldalon volt. Most a királyhidai katonai lövőtérre osztották be
parancsnoknak, és rábízták a tábor gazdasági ügyeit is. A tisztek azt
beszélték, hogy Wenzl őrnagy most újra megszedi magát. Lukáš és Wenzl
szobája ugyanazon a folyosón volt.
Wenzl őrnagy tisztiszolgája, Mikulášek, egy himlőhelyes kis fickó, a lábát
lóbálta, és káromkodott: - A fene egye meg, hogy ez az én öreg
zsiványom még mindig nem jön. Kíváncsi vagyok, hol csavarog egész
éjszaka a vén gazember. Ha legalább ideadta volna a szobakulcsot,
lefeküdnék, és elszopogatnék egy kis bort. Annyi van neki, mint a fene.
- Azt mondják, hogy lopja - jegyezte meg Švejk, aki nyugodtan szívta a
főhadnagya cigarettáit, mivel ez megtiltotta neki, hogy a szobában
pipázzon -, neked mégiscsak tudni kéne, hogy honnét van a borotok.

142
Cs. kir. tiszti bordély, cs. kir. altiszti bordély, cs. kir. legénységi bordély.
- Én oda megyek, ahová ő parancsolja - mondta vékony hangon Mikulášek
-, ad egy cédulát, hogy faszoljak valamit a kórház számára, aztán
hazahozom.
- És ha azt parancsolná - kérdezte Švejk -, hogy lopd el az ezredkasszát,
azt is megtennéd? Itt, a falon túl, nagy a szád, de őelőtte reszketsz, mint
a nyárfalevél.
Mikulášek apró szemei hunyorogtak: - Azt meg kéne gondoljam.
- Semmit se szabad, hogy meggondolj, te zöldfülű, te nyeszlett borjú! -
kiáltott rá Švejk, de mindjárt elhallgatott, mert az ajtó kinyílt, és belépett
Lukáš főhadnagy. Rögtön látni lehetett, hogy igen emelkedett
hangulatban van, mert fordítva volt rajta a csákó.
Mikulášek úgy megijedt, hogy elfelejtett leugrani az asztalról, de azért
ülve szalutált, ráadásul még arról is megfeledkezve, hogy nincs sapka a
fején.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy minden rendben van -
jelentette Švejk, felvéve a legelőírásosabb szigorú katonai tartást, bár a
cigaretta a szájában maradt.
Lukáš főhadnagy azonban ezt nem vette észre, és egyenesen odament
Mikulášekhez, aki dülledt szemmel figyelte a főhadnagy minden
mozdulatát, s közben tovább szalutált, és még mindig ott ült az asztalon.
- Lukáš főhadnagy vagyok - mondta a házigazda, miután egy nem
túlságosan biztos lépéssel Mikulášek elé állt -, és magát hogy hívják?
Mikulášek hallgatott. Lukáš odahúzott egy széket Mikulášek elé az
asztalhoz, leült, ránézett, és azt mondta: - Švejk, hozza ide nekem a
kofferomból a szolgálati revolveremet.
Mikulášek az egész idő alatt, míg Švejk a kofferban keresgélt, hallgatott, s
csak bámult nagy rémülten a főhadnagyra. Ha ráeszmél e pillanatban,
hogy az asztalon ül, bizonyára még inkább kétségbeesik tőle, mert a lába
hozzáért az ülő főhadnagy térdéhez.
- Halló, hogy hívják magát, ember? - kiáltott fel a főhadnagy Mikulášekre.
De Mikulášek tovább hallgatott. Mint később megmagyarázta, valamiféle
merevgörcsöt kapott a főhadnagy váratlan megjelenésétől. Le akart
ugorni, és nem tudott, felelni akart, és nem tudott, abba akarta hagyni a
szalutálást, és nem sikerült.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk -, hogy a
revolver nincsen megtöltve!
- Akkor töltse meg, Švejk!
- Óberlajtnant úrnak jelentem alássan, hogy egyáltalában nincsen itthon
patronunk, és hogy nehéz lesz őt lelőni az asztalról. Legyek szabad
megjegyezni, óberlajtnant úr, hogy ez itten Mikulášek, a Wenzl őrnagy úr
puccerje. Ez mindig megkukul, ha valami tiszt urat lát. Különben is
szégyell beszélni. Ez egy olyan zöldfülű alak, vagy ahogy mondani
szoktam, egy nyeszlett borjú. Wenzl őrnagy úr mindig kint hagyja őt állni
a folyosón, amikor bemegy valahová a városba, ő meg ilyen gyászosan
teng-leng a barakkbeli puccereknél. Még ha volna rá oka, hogy
megijedjen, de hát nem is csinált semmit tulajdonképpen.
Švejk kiköpött, s a hangja, valamint az a körülmény, hogy semleges
nemben beszélt Mikulášekről, világosan elárulta, hogy mennyire megveti
Wenzl őrnagy szolgájának gyávaságát és katonához nem méltó
viselkedését.
- Tessék megengedni - folytatta Švejk -, hogy megszagoljam őtet.
Švejk lehúzta az asztalról Mikulášeket, aki rendületlen bambasággal
bámult a főhadnagyra, s miután leállította a földre, megszagolta neki a
nadrágját.
- Még nem - jelentette -, de már kezdődik. Kidobhatom?
- Dobja ki, Švejk.
Švejk kivezette a remegő Mikulášeket a folyosóra, becsukta maga mögött
az ajtót, s a folyosón így szólt hozzá: - Nahát, te hülye, megmentettem az
életedet. Ha majd megjön a Wenzl őrnagy úr, szép csendesen áthozol
nekem ezért egy üveg bort. Nem vicc. Tényleg megmentettem az
életedet. Ha az én óberlajtnantom be van rúgva, akkor nagyon rossz. Vele
csak én tudok bánni, és senki más.
- Én nem vagyok...
- Egy seggfej vagy - közölte Švejk megvetően -, ülj le a küszöbre, és ott
várjál, amíg hazajön a Wenzl őrnagyod.
- Végre, hogy megjött - üdvözölte Švejket Lukáš főhadnagy -, beszélni
akarok magával. Nem kell már megint olyan hülyén haptákban állnia.
Üljön le, Švejk, és elég legyen abból a „parancs, főhadnagy úr”-ból. Fogja
be a száját, és jól figyeljen! Tudja maga, hol van Királyhidán a Soproni
utca? Ne fújja már örökösen, hogy: óberlajtnant úrnak jelentem alássan,
nem tudom. Ha nem tudja, hát mondja, hogy nem tudja, és slussz. Írja fel
magának egy darab papirosra: „Soproni utca 16.” Abban a házban van
egy vaskereskedés. Tudja, mi az, hogy vaskereskedés? Az istenit, ne
mondja, hogy alázatosan jelentem. Mondja, hogy tudom, vagy nem
tudom. Szóval tudja, mi az, hogy vaskereskedés? Tudja, jól van. Az a bolt
egy Kákonyi nevű magyaré. Tudja, mi az, hogy magyar? Nahát,
himmelherrgott, tudja vagy nem tudja? Tudja, jól van. A bolt fölött van az
első emelet, és ez a magyar ott lakik. Tudja ezt maga? Ha nem tudja, hát
most megmondom magának, a mindenit, hogy ott lakik. Elég ez
magának? Elég, jól van. Ha nem volna elég, lecsukatnám. Feljegyezte,
hogy ezt a pasast Kákonyinak hívják? Jól van, maga holnap reggel úgy tíz
óra körül lemegy a városba, megkeresi azt a házat, felmegy az első
emeletre, és átadja Kákonyiné őnagyságának ezt a levelet.
Lukáš főhadnagy kinyitotta a levéltárcáját, és ásítva a kezébe nyomott
Švejknek egy fehér borítékos, megcímzetlen levelet.
- Ez borzasztó fontos dolog, Švejk - oktatta tovább -, az ember sohase
lehet elég óvatos, és ezért, mint látja, a levél nincs megcímezve. Én
teljesen megbízom magában, hogy minden baj nélkül át fogja adni ezt a
levelet. Jegyezze még meg magának, hogy azt a hölgyet Etelkának hívják,
tehát írja fel: „Kákonyi Etelka őnagysága.” Még csak annyit, hogy maga
minden körülmények között diszkréten kikézbesíti ezt a levelet, és
megvárja a választ. A levélben benne van, hogy magának választ kell
hoznia. Mit akar még?
- Hogyha nem adnának választ, óberlajtnant úr, kérem, akkor mit
csináljak?
- Akkor mondja meg, hogy mindenáron választ kell kapnia - felelte a
főhadnagy, megint egy óriásit ásítva -, de most már megyek aludni, ma
aztán igazán elfáradtam. Hogy mennyit összeittunk! Azt hiszem, hogy egy
ilyen este és éjszaka után mindenki éppen ilyen fáradt volna.
Lukáš főhadnagy eredetileg nem akart sokáig kimaradni. Este csak azért
ment le a táborból a városba, hogy megnézze a királyhidai színház
előadását, valami operettet, melynek a főszerepeit molett zsidó
színésznők játszották, akiknek az volt a roppant előnyük, hogy tánc
közben a magasba rúgták a lábukat, és nem viseltek se trikót, se bugyit, s
a tiszt urakra gyakorlandó nagyobb vonzerő kedvéért alul leborotválták
magukat, mint a tatár nők, amit persze a karzat egyáltalán nem
élvezhetett, viszont annál inkább a földszinten helyet foglaló tüzértisztek,
akik e gyönyörű látványhoz magukkal hozták a színházba a tüzérségi
látcsöveiket.
Lukáš főhadnagyot azonban nem érdekelte ez az érdekes disznóság, mert
a kölcsönvett színházi gukkere nem volt akromatikus, és combok helyett
csak mozgó lila foltokat mutatott.
Az első felvonás utáni szünetben Lukášt inkább egy hölgy kötötte le, aki
magával vonta a ruhatárba kísérőjét, egy középkorú urat, és kijelentette
neki, hogy azonnal hazamennek, hogy ő ilyesmit nem néz végig.
Meglehetősen hangosan beszélt, németül, és a kísérője magyarul
válaszolt: - Igen, angyalom, hazamegyünk, igazad van. Ez valóban
ízléstelenség.
- Es ist ekelhaft143 - felelte az izgatott hölgy, mikor a férje rásegítette a
színházi köpenyét. Szeme villogott a felháborodástól e szemérmetlenség
miatt, nagy fekete szeme volt, kitűnően illett szép alakjához. Közben
ránézett Lukáš főhadnagyra, és felháborodottan még egyszer kijelentette:
- Ekelhaft, wirklich ekelhaft. - Ennyi elég is volt egy kis regény kezdetéhez.
Lukáš megtudta a ruhatárosnőtől, hogy a Kákonyi házaspárhoz volt
szerencséje, s a férjnek vaskereskedése van a Soproni utca 16. szám
alatt.
- Az első emeleten laknak, ő meg az Etelka őnagysága - mondta az
asszony, egy vén kerítőnő alaposságával -, a nagysága soproni német, az
úr meg magyar; itt minden össze van keveredve.
Lukáš főhadnagy is kivette a köpenyét a ruhatárból, bement a városba, s
az „Albrecht főherceghez” címzett nagy borozóban és kávéházban
találkozott a 91. ezred néhány tisztjével.
Nem sokat beszélt, de annál többet ivott, azon töprengve, hogy mit is
írjon a szigorú, erkölcsös, szép hölgynek, aki határozottan jobban
vonzotta, mint azok a színpadi majmok - így emlegette őket a többi tiszt.

143
Undorító.
Lukáš igen jó hangulatban átment a „Szent István keresztjéhez” címzett
kis kávéházba, bevonult egy kis szeparéba, kikergetett onnét valami
román nőt, aki felajánlotta neki, hogy meztelenre vetkőzik, és azt
csinálhat vele, amit akar; tintát, tollat, levélpapírt és egy üveg konyakot
rendelt, majd érett megfontolás után papírra vetette a következő levelet,
amelynél szebbet, úgy érezte, még soha életében nem írt:
Nagyságos Asszonyom!
Tegnap este magam is láttam a városi színházban azt a darabot,
amely Kegyedet annyira felháborította. Az egész első felvonás alatt
figyelemmel kísértem Kegyedet és férjeurát. Mint észrevettem...
„Csak rajta - biztatta magát Lukáš főhadnagy - milyen jogon foglalja le az
a pasas ezt az ennivaló nőt. Úgy néz ki, mint egy borotvált pávián.”
Tovább írta:
...férjeura a legnagyobb egyetértéssel szemlélte a színpadon
lejátszódó trágárságot, amely Kegyedből, nagyságos asszonyom,
visszatetszést váltott ki, mivel az nem művészet volt, hanem
undorító kísérlet az ember intimebb érzéseinek megnyerésére.
„Micsoda melle van a bestiának - gondolta Lukáš főhadnagy -, csak rajta,
katonásan!”
Bocsássa meg nekem, Nagyságos Asszonyom, hogy nem ismer, és
mégis őszinte vagyok Kegyedhez. Sok asszonyt láttam életemben, de
egyik se tett rám olyan hatást, mint Kegyed, mert a Kegyed
gondolkodásmódja és világszemlélete tökéletesen megegyezik az
enyémmel. Meg vagyok győződve róla, hogy a Kegyed férjeura csak
rút önzésének enged, amikor Kegyedet magával hurcolja...
„Ez nem megy” - mondta magában Lukáš főhadnagy, kihúzta a „schleppt
mit” szavakat, s helyettük ezt írta:
...amikor önös érdekeit nézve olyan színielőadásra viszi Kegyedet,
Nagyságos Asszonyom, amely kizárólag az ő ízlésének felel meg.
Szeretem az őszinteséget, semmiképpen sem óhajtok betolakodni a
Kegyed magánéletébe, és arra vágynék, hogy négyszemközt
elbeszélgethessek Kegyeddel a tiszta művészetről...
„Az itteni szállodákban nem lehet, kénytelen leszek elcipelni Bécsbe -
gondolta még a főhadnagy -, majd elküldetem magam hivatalosan.”
Ezért bátorkodom, Nagyságos Asszonyom, találkát kérni Kegyedtől,
hogy tisztességes formák között közelebbről megismerkedhessünk,
amit Kegyed bizonyára nem fog megtagadni attól, akire a
legközelebbi jövőben a háború gyötrelmes tapasztalatai várnak, s aki
a Kegyed szíves meghívása esetén a csaták forgatagában is a
leggyönyörűbb emléket őrzi majd arról a lélekről, amely őt éppúgy
megértette, mint ő ama lelket. A Kegyed döntése útmutatás lesz a
számomra, a Kegyed választása életem döntő pillanatát fogja
jelenteni.
Aláírta, kiitta a konyakot, rendelt még egy üveggel, s miközben sorra
hörpintgette a pohárkákat, szinte minden mondatnál könnyek szöktek a
szemébe, ahogy átolvasta utolsó sorait.
Reggel kilenc óra volt, amikor Švejk felköltötte Lukáš főhadnagyot: -
Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy el tetszett aludni a
szolgálatot, és én már be kell menjek Királyhidára azzal a levéllel. Én már
költögettem az óberlajtnant urat hét órakor, aztán fél nyolckor, aztán
nyolckor, amikor mindenki ment már a gyakorlótérre, és az óberlajtnant
úr csak befordult a másik oldalára. Óberlajtnant úr... Halló, óberlajtnant
úr...
Lukáš főhadnagy ugyanis valamit dörmögve megint az oldalára akart
fordulni, de ez nem sikerült neki, mert Švejk irgalmatlanul rázta, és a
fülébe ordított: - Óberlajtnant úr, én akkor megyek azzal a levéllel
Királyhidára.
A főhadnagy felásított: - Levéllel? Aha, az én levelemmel, az diszkrét
dolog, érti, a mi kettőnk titka. Abtreten...
A főhadnagy megint belecsavarta magát a takaróba, amelyből Švejk
kihámozta, és tovább aludt, miközben Švejk bebandukolt Királyhidára.
A Soproni utca 16. szám alatti házat nem lett volna olyan nehéz
megtalálni, ha útközben nem találkozik egy Vodièka nevű öreg árkásszal,
aki most a „stájerek”-nél szolgált, a lenti láger kaszárnyájában. Vodička
évekkel ezelőtt a prágai Bojištìn lakott, s így a találkozásból nem is
sülhetett ki semmi más, mint hogy mindketten bementek a brucki „Fekete
bárány” vendéglőbe, ott egy Rùženka nevű ismert cseh pincérnő szolgált,
akinek a lágerben tartózkodó összes cseh önkéntesek adósai voltak
különböző összegekkel.
Az utóbbi időben Vodička árkász, a vén bajkeverő volt Rùženka lovagja.
Vodička nyilvántartást vezetett a táborból indulni készülő összes
menetszázadokról, és időben figyelmeztette a cseh önkénteseket, hogy
eszükbe ne jusson beleveszni a háború forgatagába, mielőtt az
adósságukat kifizették volna.
- Hát te hová igyekszel tulajdonképpen? - kérdezte Vodička, miután
megitták az első poharat abból a jó borból.
- Az titok - felelte Švejk -, de téged, mint régi bajtársamat, beleavatlak.
Részletesen elmagyarázott neki mindent, és Vodička kijelentette, hogy ő
öreg árkász, és nem hagyhatja el Švejket, és majd együtt mennek oda
átadni azt a levelet.
Nagyszerűen eldiskuráltak a régi időkről, s amikor tizenkét óra után
elhagyták a „Fekete bárányt”, mindent nagyon természetesnek és
könnyűnek éreztek.
Azonkívül az a szilárd meggyőződés fűtötte őket, hogy senkitől se félnek.
A Soproni utca 16. szám felé menet Vodička másról se beszélt az egész
úton, mint az ő állandó összetűzéseiről a magyarokkal, s folyton azt
mesélte, hogy hol mindenütt verekszik velük, hol és mikor voltak már
eddig is ilyen verekedései, máskor pedig mi akadályozta meg a
verekedésben.
- Egyszer már elkaptuk egy ilyen magyar legénynek a torkát Pausdorfban,
ahová mi árkászok borért mentünk, és én éppen kupán akarom vágni a
übersvungommal144 abban a sötétben, mert ahogy elkezdődött, levertük a
függőlámpákat, amikor a magyar elordítja magát: „Megállj, Tonda, én
vagyok az, Purkrábek, a tizenhatos landverből!” Majdnem tévedés történt.
Ezért aztán jól megfizettünk ezeknek a magyar mitugrászoknak a Fertő
tónál, amikor három héttel azelőtt odamentünk megnézni azt a pocsolyát.
Van ott egy közeli faluban valami honvéd géppuskás osztag, és mi
véletlenül mind bementünk egy kocsmába, ahol ezek a csárdásukat
járták, mint az eszeveszettek, és tátott szájjal bömbölték, hogy „Uram,
uram, bíró uram”, meg „Lányok, lányok, lányok a faluba”. Mi leültünk
velük szemben; csak odatettük magunk elé az asztalra az übersvungot, és
azt mondtuk: „Majd adunk mi nektek lányokat”, és egy Mejstøik nevű
pajtás, akinek akkora mancsa volt, mint a Fehérhegy, mindjárt
ajánlkozott, hogy ő táncolni megy, és elszedi ott az egyik tekergőtől a
párját. A lányok marha jóképűek voltak, olyan bögyösek-farosak,
vastagcombúak, nagyszeműek, és ahogy ezek a magyar legények
tapogatták őket, látszott, hogy jó teli, kemény mellük van, mint a duda, és
hogy nagyon jólesik nekik, és értik a módját. No, a Mejstøik beugrik a
körbe, és el akarja venni a legcsinosabb lányt egy honvédtól, az elkezdett
karattyolni valamit, a Mejstøik meg mindjárt behúzott neki, a honvéd
elvágódott, mi meg rögtön fogtuk az übersvungot, a kezünkre csavartuk,
hogy a szurony le ne repüljön róla, odaugrottunk közéjük, és én
elkiáltottam magamat: „Üsd, vágd, nem apád!” és aztán már ment, mint
a karikacsapás. Kezdtek kiugrálni az ablakon, mi meg elkaptuk a lábukat,
és visszahúztuk őket a kocsmába. Aki nem tartozott mihozzánk, megkapta
a magáét. Beleavatkozott a bírójuk is egy csendőrrel, hát azokat is
megruháztuk. Elvertük a kocsmárost is, mert káromkodni kezdett
németül, hogy elrontjuk a mulatságot. Aztán még a faluban elkaptuk
azokat, akik meg akartak lógni előlünk. Például egy cugszfürerüket a
szénába bújva találtuk meg egy padláson, a falu végén. A szeretője árulta
el, mert a cugszfürer mással táncolt. Ez a lány belehabarodott a
Mejstøikbe, és aztán felment vele a királyhidai úton az erdő mellé, ahol
szénaszárítók vannak. Belehúzta a fiút egy ilyen szárítóba, és aztán öt
koronát kért tőle, és a Mejstøik szájon vágta. Aztán Mejstøik csak fent a
lágernél ért utol minket, és azt mondta, hogy ő mindig azt hitte, hogy a
magyar lányok tüzesebbek, de ez csak feküdt, mint egy tuskó, és folyton
povedált valamit.
- Egyszóval, a magyarok a begyemben vannak - fejezte be elbeszélését
Vodička, az öreg árkász, mire Švejk megjegyezte: - Nem minden magyar
tehet arról, hogy magyar.
- Hogyhogy nem tehet - fortyant fel Vodička -, mindegyik tehet róla,
marhaság. Csak kapnának el egyszer téged is, mint engem, amikor első
nap idejöttem arra a tanfolyamra. Még aznap délelőtt betereltek minket,
mint egy marhacsordát, az iskolába, és valami hülye pasas rajzolni meg
magyarázni kezdte nekünk, hogy mi az a páncélfedezék, hogy kell lerakni
az alapokat, hogy számítják ki, és akinek reggelre nem lesz lerajzolva, azt
mondja, azt lecsukatja és gúzsba kötteti. „Az istenfáját, mondom
magamban, azért jelentkeztél a fronton erre a tanfolyamra, hogy
meglóghass a frontról, vagy hogy esténként plajbásszal firkálgass valami
füzetekbe, mint egy diák?” Úgy dühbe gurultam, hogy nem volt
144
Derékszíjammal.
maradásom, rá se bírtam nézni arra a hülyére, aki ott magyarázott
nekünk. A legszívesebben szétvertem volna mindent, olyan mérges
voltam. Meg se vártam a kávét, lementem a barakkból Királyhidára, és
abba a nagy mérgembe semmi másra nem gondoltam, csak hogy keresek
a városban valami csendes butikot, berúgok, és rumlit csinálok, szájon
vágok valakit, és aztán lecsillapodva hazamegyek. De hát ember tervez,
isten végez. Ott a folyóparton a kertek között találtam is egy ilyen
kocsmát, csendes volt, mint egy kápolna, az Isten is rumlira teremtette.
Két vendég ült odabent, és magyarul beszélgettek, amitől még inkább a
fejembe szállt a vér, és hamarabb és jobban be is rúgtam, mint ahogy
gondoltam, úgyhogy részeg fejjel észre se vettem, hogy van ott még egy
helyiség, és miközben én felkészültem a dologra, oda bement vagy nyolc
huszár, és rám vetették magukat, amikor én azt a két első vendéget
szájon vágtam. Ezek a gané huszárok azután kikészítettek engem, és úgy
megkergettek a kertek között, hogy nem is találtam haza, és reggel a
maródi szobára kellett jelentkezzek, azt mondtam, hogy beleestem egy
téglaverembe, és egy egész héten át vizes lepedőbe csavartak, hogy ne
gennyesedjen meg a hátam. Nahát, pajtás, csak eridj ilyenek közé.
- Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát - mondta Švejk -, nem szabad,
hogy csodálkozz, hogy mérgesek, amikor ott kell hagyják az egész bort az
asztalon, és futhatnak utánad a kertek között a sötétben. Inkább mindjárt
ott a kocsmában kellett volna hogy elintézzenek, és azután kidobjanak
téged. Nekik is sokkal jobb lett volna és neked is, ha az asztalnál
végeznek veled. Én ismertem Libeòben egy Paroubek nevű embert,
akinek pálinkamérése volt. Egyszer valami drótos berúgott nála
borókapálinkától, és káromkodni kezdett, hogy ez a pálinka gyenge, hogy
vizet öntenek bele, hogyha ő száz évig drótozna, és az egész keresetéből
ilyen borókapálinkát venne, és az egészet egyszerre meginná, akkor is
még végig tudna menni egy kifeszített kötélen, és az ölében vinné ezt a
Paroubeket. Aztán még azt mondta a Paroubeknek, hogy huncut és
sasvári bestia, mire a kedves Paroubek megfogta őt, a fejéhez vágta az
egérfogóit meg a drótjait, kidobta az utcára, és ott tovább csépelte a
rolóhúzó rúddal egészen a Rokkantak Intézetéig, és úgy megvadult, hogy
a karlíni Rokkantak Intézetétől egészen felkergette Žižkovra, onnét a
Zsidókemencén át Malešovicébe, ott aztán végre eltört a rúdja, úgyhogy
visszamehetett Libeňbe. Na de a nagy izgalomban elfelejtette, hogy az
összes vendégek még biztos ott vannak a pálinkamérésben, és azok a
csavargók most biztos saját maguk gazdálkodnak benne. Erről meg is
győződött, amikor hazaért a boltjába. A roló félig le volt húzva, a bolt előtt
két rendőr állt, akik szintén erősen eláztak, amikor odabent rendet
csináltak. A fele pálinka hiányzott, az utcán egy üres rumoshordó volt, és
a pult alatt Paroubek két részeg pasast talált, akiket a rendőrök nem
vettek észre, és amikor Paroubek kihúzta őket, két krajcárt akartak neki
fizetni, hogy ők csak annyi rozspálinkát ittak meg. Így jár az, aki mindent
elhamarkodik. A háborúban is ez a helyzet. Előbb csak püföljük az
ellenséget, és folyton csak megyünk utána, a végén pedig nem győzünk
menekülni.
- Jól megjegyeztem magamnak azokat a hetyke huszárokat - mondta
Vodička -, csak kerüljön az utamba valamelyik, majd én elszámolok vele.
Mi árkászok nagy bestiák vagyunk, ha a fejünkbe száll a vér. Mi nem
olyanok vagyunk, mint azok a nyamvadt landveresek. Amikor a fronton
voltunk Przemyœlnél, volt egy Jetzbacher nevű kapitányunk, egy olyan
disznó, hogy olyat még nem látott a világ. Ez úgy tudott minket
szekírozni, hogy egy Bitterlich nevű fiú a századunkból, aki német volt, de
nagyon rendes ember, agyonlőtte magát miatta. Erre mi elhatároztuk,
hogy mihelyt fütyülni kezdenek az orosz oldalról, a mi Jetzbacher
kapitányunk nem maradhat élve. És tényleg, ahogy lőni kezdtek ránk az
oroszok, öt golyót eresztettünk bele a pergőtűzben. Olyan szívós volt a
bitang, mint egy macska, úgyhogy még két lövést kellett adjunk neki,
hogy ne legyen baj a dologból; ő meg csak morgott, de szörnyű
mulatságosan, kész röhej volt.
Vodička elnevette magát: - A fronton mindennapos eset az ilyen. Egy
bajtársam mesélte, aki most szintén itt van nálunk, hogy amikor Belgrád
alatt volt mint baka, az ő századjuk lelőtte a gefechtben az
óberlajtnantjukat, az is egy ilyen kutya volt, saját kezűleg lőtt agyon két
katonát menetelés közben, mert nem bírtak már tovább menni. Mikor ez
az óberlajtnant megkapta a golyót, egyszerre csak fütyülni kezdett, hogy
vonuljanak vissza. Körülötte mindenki halálra röhöghette magát.
Ilyen érdekfeszítő és tanulságos beszélgetés közben Švejk és Vodička
végül is megtalálta Kákonyi úr vaskereskedését a Soproni utca 16. szám
alatt.
- Mégiscsak jobb lenne, ha itt megvárnál - mondta Švejk Vodičkának a
kapu előtt -, én csak felszaladok az első emeletre, átadom a levelet,
megvárom a választ, és már itt is vagyok.
- Még hogy én elhagyjalak téged? - bámult rá Vodička. - Te nem ismered a
magyarokat, értsd meg, ha mondom. Itt nagyon óvatosak kell hogy
legyünk. Majd én behúzok neki egyet.
- Ide hallgass, Vodička - mondta Švejk komolyan -, itt nem egy magyarról
van szó, hanem a feleségéről. Elmeséltem neked mindent, amikor azzal a
cseh pincérnővel ültünk, hogy levelet viszek az óberlajtnantomtól, és
hogy a legnagyobb titok az egész. Az én óberlajtnantom a lelkemre
kötötte, hogy erről egy árva léleknek se szabad tudni, és a te pincérnőd is
mondta, hogy igaza van, mert ez egy diszkrét dolog, és senkinek se
szabad tudomást szerezni arról, hogy az óberlajtnant úr egy férjes
asszonnyal levelez. Még te is ráhagytad, hogy úgy van, és csak
bólintottál. Én megmagyaráztam nektek, hogy mi itt a helyzet, hogy
énnekem pontosan végre kell hajtani az óberlajtnantom parancsát, és
akkor te mindenáron fel akarsz jönni velem.
- Te még nem ismersz engem, Švejk - felelte éppoly komolyan Vodička, az
öreg árkász -, ha egyszer azt mondtam, hogy nem hagylak el, akkor
jegyezd meg magadnak, hogy az én szavam aranyat ér. Kettesben mindig
biztonságosabb a dolog.
- Hát ezt kézből megkontrázom, Vodička. Tudod, hol van a Vyšehradon a
Neklan utca? Ott volt a műhelye a Voborník lakatosnak. Ez egy igazságos
ember volt, és egyszer, amikor hazajött valami lumpolásból, hát magával
hozott még egy lumpot aludni. Aztán nagyon sokáig kellett hogy nyomja
az ágyat, és a felesége mindennap átkötözte a sebeit a fején, és azt
mondta neki: „Látod, Toníèek, hogyha nem ketten jöttetek volna, hát csak
rumliztam volna, és nem vágtam volna a fejedhez a tizedesmérleget.” Ő
meg, amikor már beszélni tudott, azt mondta: „Igazad van, anya, máskor
ha elmegyek valahová, senkit se cipelek haza magammal.”
- Még csak az hiányozna - fortyant fel Vodička -, hogy az asszonynak a
férje a fejünkhöz vágjon valamit. Majd én elkapom a nyakát, és lerúgom a
lépcsőn az első emeletről, hogy röpülni fog, mint a srapnel. Az ilyenekkel
keményen kell bánni. Csak semmi teketória.
- Vodička, hiszen te nem is ittál olyan sokat. Én két negyedliterrel többet
ittam, mint te. Csak annyit lássál be, hogy nem szabad semmi botrányt
csinálnunk. Ezért én vagyok felelős. Mégiscsak egy nőről van szó.
- Szájon vágom a nőt is, Švejk, nekem az mindegy, te még nem ismered
az öreg Vodièkát. Egyszer a zábìhlicei „Rózsasziget”-ben egy ilyen
maskara nem akart velem jönni táncolni, mert azt mondja, dagadt a
pofám. Igaz, hogy a pofám meg volt dagadva, mert éppen egy hostivaøi
táncmulatságból jöttem, na de képzeld el, hogy az a ringyó így
sértegessen. „Akkor itt van egy magának is, tisztelt kisasszony, mondtam
neki, hogy ne fájjon a szíve.” Úgy szájon vágtam, hogy feldűtötte az egész
asztalt poharastul ott a kertben, ahol a papájával meg a mamájával meg
a két bátyjával ült. De én nem ijedtem meg az egész „Rózsasziget”-től se.
Voltak ott vršovicei ismerőseim, azok segítettek. Laposra vertünk vagy öt
családot a kölykeikkel együtt. Biztos elhallatszott egészen Michléig, és
aztán az újságban is benne volt ez a kerti mulatság, amit valami
vidékieknek a jótékonycélú egyesülete rendezett. Szóval, mint mondom,
ahogy énnekem is segítettek mások, úgy fogok én is segíteni minden
bajtársamnak, ha belemegy valamibe. Nincs az a pénz, hogy én
elhagyjalak téged. Te nem ismered a magyarokat... Mégse teheted meg
velem, hogy eltaszítsál magadtól, amikor annyi év után összetalálkoztunk,
méghozzá ilyen körülmények között.
- Hát nem bánom, gyere velem - adta be a derekát Švejk -, csak aztán
óvatosan, nehogy valami kellemetlenségünk legyen.
- Ne félj, pajtás - mondta csendesen Vodička, mikor a lépcső felé indultak
-, úgy behúzok neki...
És még csendesebben hozzátette: - Majd meglátod, hogy milyen könnyen
elbánunk ezzel a hetyke magyarral.
S ha lett volna valaki a kapu alatt, és tudott volna csehül, a lépcsőről már
hangosan hallotta volna Vodička jelszavát: - Te nem ismered a
magyarokat... - a jelszót, melyet Vodička egy Lajta-parti csendes
kocsmában fogalmazott meg először, a híres Királyhida kertjei között, a
dombok aljában, melyekre a katonák mindig átkozódva emlékeznek majd
vissza, ha a világháború előtti és alatti „übungokat”145 emlegetik - elméleti
előkészítésüket a gyakorlati vérengzésre és mészárlásra.
Švejk és Vodička Kákonyi úr lakásának ajtaja előtt állt. Mielőtt megnyomta
volna a csengő gombját, Švejk így szólt: - Hallottad már azt a mondást,
Vodička, hogy óvatosság a bölcsesség anyja?
- Engem az nem érdekel - felelte Vodička -, annyi időt se szabad neki
hagyni, hogy kinyissa a pofáját...
145
„Gyakorlatokat.”
- Nekem senkivel sincs tárgyalnivalóm, Vodička.
Švejk becsengetett, és Vodička hangosan így szólt: - Ajn, cvaj, és már
röpül is lefelé a lépcsőn.
Az ajtó kinyílt, egy cselédlány nézett rájuk, és magyarul megkérdezte,
hogy mit kívánnak.
- „Nem tudom” - felelte Vodička megvetően -, tanulj meg csehül, babám.
- Verstehen Sie deutsch? - kérdezte Švejk.
- A pischen.
- Also, sagen Sie der Frau, ich will die Frau sprechen, sagen Sie, dass ein
Brief ist von einem Herr, draussen in Gang.146
- Csodálom, pajtás - mondta Vodička, belépve Švejk után az előszobába -,
hogy szóba állsz egy ilyen büdössel.
Az előszobában álltak, becsukták a folyosóra nyíló ajtót, és Švejk csak
ennyit jegyzett meg:
- Szépen be van rendezve itt náluk, két esernyő is lóg a fogason, és az a
szentkép Krisztus urunkról, az se rossz.
A cseléd visszajött a szobából, ahonnét kanalak és tányérok csilingelése
hallatszott, és azt mondta Švejknek.
- Frau ist gesagt, dass sie hat ka Zeit, wenn was ist, dass mir geben und
sagen.
- Also - mondta Švejk ünnepélyesen -, der Frau ein Brief, aber halten
Küschen.
Elővette Lukáš főhadnagy levelét.
- Ich - mondta, ujjával magára mutatva - Antwort warten hier, in die
Vorzimmer.147
- Miért nem ülsz le? - kérdezte Vodička, aki már ott ült egy széken a fal
mellett - ott van még egy szék. Csak nem fogsz állni, mint egy koldus. Ne
alázd meg magadat az előtt a magyar előtt. Meglátod, hogy bajunk lesz
vele, de majd én behúzok neki.
- Te - mondta egy idő múlva -, kitől tanultál te meg németül?
- Saját magamtól - felelte Švejk. Egy ideig megint csend volt. Aztán a
szobából, ahová a cseléd bevitte a levelet, nagy kiabálás és lárma
hallatszott. Valaki a földhöz vágott egy súlyos tárgyat, aztán világosan
hallani lehetett, hogy poharak repülnek és tányérok törnek darabokra, s
mindezt bősz ordítás kísérte: - Megazisten az anyját, az apját, a
Krisztusát, az egész világot!
Az ajtó kivágódott, és az előszobába kirohant egy javakorabeli úriember,
szalvétával a nyakában, s az előbb átadott levéllel hadonászva.
146
Tud németül? - Egy kicsit. - Hát mondja meg az asszonynak, hogy beszélni
akarok az asszonnyal, mondja meg, hogy levél van egy úrtól, kint a gangon.
147
Asszony mondta, nem ér rá, ha van valami, nekem ideadni és mondani. -
Nahát, egy levél az asszonynak, de pofát befogni... - Én várni választ itt az
előszobában.
Az ajtóhoz legközelebb Vodička, az öreg árkász ült, s így a feldúlt úriember
először hozzá fordult:
- Wass soll dass heissen, wo ist der verfluchter Kerl, welcher dieses Brief
gebracht hat?148
- Lassan a testtel - mondta Vodička felállva -, ne sokat ordíts itt nekünk,
mert mindjárt kiröpülsz, ha meg tudni akarod, hogy ki hozta azt a levelet,
hát kérdezd meg ettől a bajtárstól. De illedelmesen beszélj vele, mert
egykettőre odakint leszel.
Most Švejken volt a sor, hogy meggyőződjön róla, milyen folyékonyan
tudja kifejezni magát a feldúlt úriember, akinek szalvéta volt a nyakában,
s aki hetet-havat összehordott, megemlítve azt is, hogy éppen ebédeltek.
- Mi hallottuk, hogy ebédelni tetszik - mondta Švejk egyetértően, tört
németséggel, majd csehül hozzátette: - Gondolhattuk volna, hogy
valószínűleg fölöslegesen zavarjuk az urat ebéd közben.
- Ne alázd le magadat - szólt közbe Vodička.
A feldúlt úriember, akinek a heves gesztikulálástól már csak a szalvéta
egyik csücske maradt a nyakában, tovább magyarázott, hogy először azt
hitte, hogy a levélben a ház valamelyik helyiségének katonai
elrekvirálásáról van szó, mert a ház a feleségéé.
- Itt még elég sok katonaság elférne - mondta Švejk -, de abban a
levélben nem erről van szó, ahogy biztos meg is tetszett győződni róla.
Az úr a fejéhez kapott, s csak úgy áradtak belőle a szemrehányások, hogy
ő is tartalékos hadnagy, nagyon szívesen szolgálna, de vesebaja van. Az ő
idejében a tisztek nem voltak ilyen féktelenek, hogy feldúlják az otthonok
békéjét. Ezt a levelet pedig el fogja küldeni az ezredparancsnokságnak, a
hadügyminisztériumnak, közzététeti a lapokban.
- Uram - mondta Švejk méltóságteljesen -, azt a levelet én írtam. Ich
geschrieben, kein Oberleutnant. Az aláírás nem számít, hamis,
Unterschrift, Name falsch. Nekem nagyon tetszik a maga felesége. Ich
liebe Ihre Frau. Én az úr feleségébe fülig szerelmes vagyok, ahogy
Vrchlický mondta. Kapitales Frau.149
A feldúlt úriember rá akarta vetni magát Švejkre, aki nyugodtan és
elégedetten állt előtte, de Vodička, az öreg árkász, aki figyelemmel kísérte
minden mozdulatát, gáncsot vetett neki, kitépte a kezéből a levelet,
amellyel az úr szüntelenül hadonászott, zsebre vágta, és amikor Kákonyi
úr összeszedte magát, Vodička felkapta, odavitte az ajtóhoz, fél kézzel
kinyitotta az ajtót, s már hallatszott is, hogy valami gurul a lépcsőn.
Olyan gyorsan történt az egész, mint a mesékben, amikor az ördög eljön
az emberért.
A feldúlt úrból csak egy szalvéta maradt. Švejk felvette, udvariasan
bekopogtatott a szoba ajtaján, ahonnét öt perccel azelőtt Kákonyi úr
kijött, s ahonnét most női sírás hallatszott.
148
Mi ez, hol van az az átkozott fickó, aki ezt a levelet hozta?
149
Ich geschrieben, kein Oberleutnant: én írtam, nem főhadnagy. Unterschrift,
Name falsch: aláírás, név hamis. Ich liebe Ihre Frau: szeretem a feleségét.
Kapitales Frau: nagyon jó nő.
- A szalvétát hozom - mondta Švejk lágyan a díványon zokogó hölgynek -,
még rátaposnának. Tiszteletem.
Összecsapta a bokáját, szalutált, és kiment a folyosóra. A lépcsőn jó
messzire semmi nyoma se látszott a harcnak, itt minden a lehető
legkönnyebben zajlott le, mint ahogy Vodička megjósolta. Švejk csak a
kapu mellett talált egy leszakított gallért. Kákonyi úr valószínűleg
kétségbeesetten belekapaszkodott a ház kapujába, hogy ki ne röpüljön, s
így játszódott le a tragédia utolsó felvonása.
Az utca viszont rendkívül élénk volt. Kákonyi urat áthurcolták a szemközti
ház kapualjába, s vízzel locsolgatták, az utca közepén pedig Vodička, az
öreg árkász, oroszlán módra verekedett néhány honvéddel és
honvédhuszárral, akik a segítségére siettek honfitársuknak. Vodička
mesterien védekezett derékszíjával, amelyen ott fityegett a szuronya is -
úgy forgatta, mint egy cséphadarót. S nem volt egyedül. Mellette harcolt
néhány különböző ezredbeli cseh katona, aki éppen arra járt.
Švejk, mint később állította, maga sem tudta, hogy hogyan keveredett
bele, s milyen módon került a kezébe valami rémült néző sétabotja, mivel
szuronya nem volt.
Jó ideig tartott a dolog, de minden jónak vége szakad egyszer. Megjött a
„bereitschaft”,150 és bekísérte az egész társaságot.
Švejk Vodička mellett haladt a botjával, amelyet a bereitschaft
parancsnoka corpus delictinek minősített.
Švejk elégedetten lépkedett, vállhoz tartva a botot, mint egy puskát.
Vodička, az öreg árkász, konokul hallgatott az egész úton. Csak amikor
beléptek a hauptwachéra, akkor szólt oda bánatosan Švejknek: - Nem
megmondtam, hogy nem ismered a magyarokat?

150
„Készültség.”
ÚJABB SZENVEDÉSEK

Schröder ezredes kedvtelve szemlélgette a sápadt arcú, karikás szemű


Lukáš főhadnagyot, aki zavarában nem mert az ezredesre pillantani, s a
szeme sarkából - mintha tanulmányozna valamit -, a táborbeli legénység
elhelyezésének tervrajzát nézte, az ezredes irodájának egyetlen díszét.
Schröder ezredes előtt az asztalon néhány újság feküdt, amelyeknek
egyes cikkeit kék ceruzával jelölték meg; az ezredes még egyszer
végigfutott rajtuk, majd Lukáš főhadnagyra pillantva, így szólt:
- Ön tehát tudja már, hogy a szolgája, Švejk, le van tartóztatva, és
valószínűleg át fogják adni a hadosztálybíróságnak?
- Igenis, ezredes úr.
- Ezzel azonban az ügy természetesen nincs még befejezve - mondta
nyomatékosan az ezredes, Lukáš főhadnagy sápadt arcán legeltetve a
szemét. - Kétségtelen, hogy a helybeli közvéleményt lázba hozta az ön
szolgájának, Švejknek az esete, s hogy ezt az affért az ön nevével is
kapcsolatba hozzák, főhadnagy úr. A hadosztályparancsnokságról már
kaptunk némi anyagot. Előttünk fekszik néhány újság, amely ezzel az
esettel foglalkozik. Fel is olvashatja, főhadnagy úr.
Átadta Lukášnak az újságokat a megjelölt cikkekkel, és Lukáš monoton
hangon olvasni kezdte, mintha a beszéd- és értelemgyakorlatok
tankönyvéből olvasná ezt a mondatot: „A méz sokkal táplálóbb és
könnyebben emészthető, mint a cukor.”
- „Miben áll jövőnk záloga?”
- Ez a „Pester Lloyd”-ból van? - kérdezte az ezredes.
- Igenis, ezredes úr - felelte Lukáš főhadnagy, és folytatta a felolvasást: „A
hadviselés megköveteli az Osztrák-Magyar Monarchia lakossága
valamennyi rétegének együttműködését. Ha nyugodtak akarunk lenni az
állam biztonsága felől, valamennyi nemzetnek kölcsönösen támogatnia
kell egymást, és jövőnk biztosítéka éppen abban a spontán tiszteletben
található, mellyel egyik nemzet a másik iránt viseltetik. A fronton
szüntelenül előrenyomuló derék katonáink nem hozhatnák ott a
legnagyobb áldozatokat, ha a hátország, dicső hadseregünknek ez az
utánpótlási és politikai ütőere, nem volna egységes, ha seregünk hátában
olyan elemek bukkannának fel, amelyek bomlasztanák az állam
egészének tekintélyét, és éket vernének birodalmunk nemzeteinek
szövetségébe. E történelmi pillanatban nem nézhetjük némán azt a
maroknyi embert, aki önös nemzeti érdekből megkísérelné felbontani a
birodalom valamennyi nemzetének egységes munkáját és harcát, amely
arra irányul, hogy igazságos büntetésben részeltesse azokat a
nyomorultakat, akik mindén ok nélkül rátámadtak birodalmunkra, hogy
megfosszák azt minden kulturális és civilizációs értékétől. Nem térhetünk
némán napirendre ama beteg szellem kitöréseinek alávaló tünetei fölött,
amely csupán a nemzetek szívében uralkodó egyöntetűség
felbomlasztására törekszik. Több ízben alkalmunk volt már felhívni a
figyelmet lapunk hasábjain arra a tünetre, hogy a katonai hatóságok a
legszigorúbb közbelépésre kényszerülnek a cseh ezredek azon tagjaival
szemben, akik mit sem törődve ezredük dicső hagyományaival, a mi
magyar városainkban űzött esztelen tombolásuk révén a gyűlölet magvait
hintik el az egész cseh nemzet iránt, amely egészében véve semmiben
sem bűnös, és mindig szilárdan védelmezte a birodalom érdekeit, amiről a
kiváló cseh hadvezérek egész sora tanúskodik, hogy csak Radecký marsall
dicső alakját s az Osztrák-Magyar Monarchia más védelmezőit említsük. E
messze világító tüneményekkel szemben áll a züllött cseh söpredék
néhány aljas eleme, akik arra használták fel a világháborút, hogy önként
jelentkezzenek a hadseregbe, s így éket verhessenek a monarchia
nemzeteinek egységébe, nem feledkezve meg közben legalantasabb
ösztöneikről. Egyszer már felhívtuk a figyelmet arra, minő tombolást hajt
végre Debrecenben a... számú ezred, melynek garázdaságait a budapesti
parlament is megtárgyalta és elítélte, s amelynek ezredzászlóját később a
fronton - cenzúrázva. - Kinek a lelkiismeretét terheli ez a förtelmes bűn? -
Cenzúrázva. - Ki lázította fel a cseh katonákat? - Cenzúrázva. - Arról, hogy
az idegenek mire mernek vetemedni magyar hazánkban, a legékesebben
beszél az a nem régi eset, amely Királyhidán, e Lajta-parti magyar
erősségben játszódott le. Milyen nemzetiségűek voltak azok a katonák, a
közeli Bruck an der Leitha katonai táborából, akik megtámadtak és
bántalmaztak egy helybeli kereskedőt, Kákonyi Gyula urat? A
hatóságoknak kétségtelen kötelessége, hogy kivizsgálják ezt a gaztettet,
s megkérdezzék a katonai parancsnokságtól, amely bizonyára máris
foglalkozik ezzel az afférral, hogy milyen szerepet játszik e példátlan
uszításban, amely a Magyar Királyság állampolgárai ellen irányul,
bizonyos Lukasch főhadnagy, akinek a nevét az utóbbi napok
eseményeivel kapcsolatosan emlegetik, mint ahogy helybeli tudósítónk
közölte, aki máris bő anyagot gyűjtött össze az egész afférról, amely a
mai súlyos időkben valósággal égre kiált. A »Pester Lloyd« olvasói
bizonyára érdeklődéssel kísérik majd a vizsgálat fejleményeit, s mi nem
mulaszthatjuk el azt a kijelentést, hogy közelebbről is meg fogjuk
ismertetni őket e kirívó jelentőségű eseménnyel. Egyelőre azonban
bevárjuk a hivatalos híreket a királyhidai gaztettről, amelyet a magyar
lakosság ellen követtek el. Kézenfekvő, hogy az üggyel a pesti parlament
is foglalkozik majd, de legalább világosan kiderült végre, hogy a Magyar
Királyságon keresztül a frontra utazó cseh katonák nem tekinthetik úgy
Szent István koronájának országát, mintha bérbe vették volna. Ha annak
a nemzetnek egyes tagjai, amely Királyhidán oly gyönyörűen képviselte
monarchiánk valamennyi nemzetének összefogását, még ma sem
döbbennek rá a helyzetre, csak maradjanak szép csendben, mert háború
lévén az ilyen egyéneket majd a golyó, a kötél, a fegyház és a szurony
tanítja meg engedelmeskedni és alkalmazkodni közös hazánk leg-
magasabb érdekeihez.”
- Ki írta alá a cikket, főhadnagy úr?
- Barabás Béla lapszerkesztő és képviselő, ezredes úr.
- Az híres bestia, főhadnagy úr, de mielőtt ez a cikk a „Pester Lloyd”-ba
került volna, már a „Pesti Hírlap” is közölte. Most olvassa fel nekem a
„Soproni Napló”-ban megjelent magyar nyelvű cikk hivatalos fordítását.
Lukáš főhadnagy felolvasta a cikket, amelynek szerzője rendkívüli gondot
fordított arra, hogy minél sűrűbb keverékben tálalja fel a következő
kifejezéseket:
„Az államérdek parancsa”, „államrend”, „emberi elfajzottság”, „lábbal
tiport emberi méltóság és érzés”, „kannibálok tobzódása”, „lemészárolt
emberi társadalom”, „mamelukhorda”, „a kulisszák mögött rájuk fognak
ismerni”. És így tovább, hogy a magyarok a tulajdon földjükön a
legüldözöttebb elemek. Az olvasónak az lehetett az érzése, hogy cseh
katonák jártak a lapnál, leterítették a szerkesztőt, bakanccsal tiporták a
hasát, a szerkesztő ordított fájdalmában, és valaki gyorsírással lejegyezte
a szavait.
- „Néhány rendkívül fontos dologról - írta a »Soproni Napló« - gondosan
hallgatnak, és semmiről sem írnak. Mindenki tudja közülünk, hogy
micsoda a cseh katona Magyarországon és a fronton. Mindannyian tudjuk,
hogy a csehek miket művelnek, hogy mi folyik itt, hogy mi a helyzet a
csehekkel, s hogy kinek a keze van ebben. A hivatalos szervek éberségét
persze más fontos ügyek is lekötik, ezeknek azonban szoros
összefüggésben kell állniuk a közjó fölötti őrködéssel, hogy ne
történhessen meg olyasmi, ami e napokban Királyhidán történt. Tegnapi
cikkünket tizenöt helyen megcenzúrázták. Ezért nem tehetünk mást, mint
hogy kijelentjük, hogy technikai okokból ma sincs túl sok lehetőségünk a
királyhidai események részletes ismertetésére. Kiküldött tudósítónk a
helyszínen megállapította, hogy a hatóságok őszinte buzgalmat
tanúsítanak ebben az afférban, és teljes gőzzel folytatják a vizsgálatot.
Csupán azt tartjuk furcsának, hogy a vérengzés egyes részvevői
mindmáig szabadlábon vannak. Ez különösen egy bizonyos úrra
vonatkozik, aki a hírek szerint még mindig büntetlenül tartózkodik a
katonai táborban és ma is viseli »papagájregimentjének«151 jelvényeit, s
akinek a nevét tegnapelőtt már közölte a »Pester Lloyd« és a »Pesti
Napló«. Lükás főhadnagyra gondolunk, a hírhedt cseh sovinisztára, akinek
garázdálkodásáról Savanyú Géza, a királyhidai járás képviselője,
interpellációt fog benyújtani a parlamentben.”
- Éppen ilyen szerető hangon ír önről, főhadnagy úr - mondta Schröder
ezredes - a királyhidai hetilap, aztán a pozsonyi újságok is. De az úgyse
fogja önt érdekelni, mivel egy kaptafára készült mindegyik. Politikailag
meg lehet okolni a dolgot, mivel mi osztrákok, akár németek vagyunk,
akár csehek, a magyarokhoz képest mégiscsak nagyon... Ért engem,
főhadnagy úr. Ebben határozott tendencia van. Talán jobban érdekelné
önt a „Komáromi Estilap” cikke, amely azt állítja önről, hogy ön az
ebédlőben meg akarta erőszakolni Kákonyiné őnagyságát ebéd közben, a
férje jelenlétében, akit ön kivont karddal fenyegetett, és arra
kényszerített, hogy szalvétát tömjön a felesége szájába, hogy az asszony
ne tudjon kiabálni. Ez a legutóbbi hír önről, főhadnagy úr.
Az ezredes felnevetett, majd így folytatta:
- A hatóságok nem teljesítették a kötelességüket. Az itteni lapok preventív
cenzúrája szintén a magyarok kezében van. Azt csinálnak velünk, amit
akarnak. A mi tisztjeinket semmi se védi egy ilyen disznó civil szerkesztő

151
A 91. gyalogezred „papagájzöld” parolit viselt.
sértéseivel szemben, s csakis éles fellépésünknek, illetve
hadosztálybíróságunk táviratának köszönhető, hogy a pesti
államügyészség lépéseket tett az összes említett szerkesztőségek
egynéhány munkatársának letartóztatása iránt. A legjobban a „Komáromi
Estilap” szerkesztője fogja megkeserülni a dolgot, biztosíthatom, hogy
amíg él, nem felejti el az Estilapját. Engem, mint az ön feljebbvalóját,
azzal bízott meg a hadosztálybíróság, hogy hallgassam ki önt, s
egyidejűleg megküldte az egész vizsgálati anyagot. Minden jól ment
volna, ha az ön szerencsétlen Švejkje el nem rontja a dolgot. Vele volt egy
Vodička nevű árkász is, akinél a verekedés után, mikor bekísérték őket a
hauptwachéra, megtalálták azt a levelet, amelyet ön Kákonyinénak írt. A
kihallgatáson az ön Švejkje azt állította, hogy az nem az ön levele, azt ő
maga írta, és amikor elébe tették, és felszólították, hogy másolja le az írás
összehasonlítása végett, ez a Švejk felfalta az ön levelét. Az ezredirodáról
azután átküldték a hadosztálybíróságra az ön jelentéseit, hogy hasonlítsák
össze Švejk kézírásával, és már itt is van az eredmény.
Az ezredes belelapozott az irataiba, és megmutatta Lukáš főhadnagynak
ezt a passzust: „A vádlott Švejk megtagadta a diktált mondatok leírását,
arra hivatkozva, hogy az éjszaka folyamán elfelejtett írni.”
- Én egyáltalán semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok annak,
főhadnagy úr, amit az ön Švejkje vagy az az árkász a hadosztálybíróság
előtt fecsegett. Švejk és az árkász is azt állítja, hogy csak egy kis tréfa
volt az egész, amit félreértettek, s éppen őket támadták meg a civilek, és
ők csak védekeztek, hogy megmentsék a katonai becsületet. A vizsgálat
megállapította, hogy az ön Švejkje különben is finom alak. Arra a kérdésre
például, hogy miért nem vall, a jegyzőkönyv szerint a következőket
válaszolta: „Én most pont olyan helyzetben vagyok, amilyenbe a Panuška
akadémiai festő szolgája került egyszer valami Szűzmária-képek miatt. Ez
is, amikor a képeket kérdezték tőle, amiket állítólag elsikkasztott, nem
tudott mást felelni, csak ezt: »Köpjek vért?«” Természetesen, az
ezredparancsnokság nevében gondoskodtam arról, hogy a
hadosztálybíróságra hivatkozva, minden újság helyreigazítást közöljön az
itteni lapok aljas cikkeivel kapcsolatban. Ma szétküldik a cáfolatot, és
remélem, mindent megtettem, hogy helyrehozzam, amit ezeknek a dög
civil újságíróknak a pimasz viselkedése okozott. Azt hiszem, jól
fogalmaztam meg:
- „Az N. számú hadosztálybíróság és az N. számú ezred parancsnoksága
kijelenti, hogy a jelen lapban közzétett cikk az N. ezred legénységének
állítólagos garázdálkodásáról, egyáltalán nem felel meg a valóságnak,
lévén az első sortól az utolsóig koholmány, és a vétkes lapok ellen
folyamatba tett vizsgálat a bűnösök szigorú megbüntetését fogja maga
után vonni.”
- Az ezredünk parancsnokságához intézett átiratában - folytatta az
ezredes - a hadosztálybíróság annak a nézetének ad hangot, hogy ez az
egész ügy tulajdonképpen nem más, mint szervezett uszítás a
Ciszlajtániából Transzlajtániába átvonuló seregegységek ellen. Közben
hasonlítsa össze, hogy hány csapat ment ki a frontra tőlünk, és hány
tőlük. Kijelentem önnek, hogy sokkal jobban szeretem a cseh katonát,
mint ezt a magyar bandát. Ilyenkor eszembe jut, hogy Belgrád alatt a
magyarok a mi második marsbataillonunkat lőtték, amely nem tudta,
hogy akik lőnek rá, azok magyarok, és tüzet nyitott a jobbszárnyon levő
deutschmeisterekre,152 amitől a deutschmeisterek is megzavarodtak, és
egy bosnyák ezredre kezdtek tüzelni, amely mellettünk állt. Az volt aztán
a kavarodás! Én éppen a dandártörzsnél ebédeltem, előző nap meg kellett
elégednünk sonkával és konzerv-levessel, aznap pedig rendes tyúklevest
kaptunk, rizses filét és buktát sodóval; előző este felakasztottunk egy
szerb borkereskedőt abban a városkában, és a szakácsaink harmincéves
óbort találtak a pincéjében. Elképzelheti, hogy mennyire örültünk
mindannyian ennek az ebédnek. A levest már megettük, és éppen
nekiláttunk a tyúknak, amikor egyszerre csak lövöldözés, aztán pergőtűz,
és a tüzérségünk, amelynek fogalma se volt róla, hogy a mi csapataink
egymásra lövöldöznek, tűz alá vette a vonalunkat, és egy gránát éppen a
dandártörzs mellett csapódott be. A szerbek talán azt hitték, hogy lázadás
tört ki nálunk, így aztán rákezdték ők is minden oldalról, és a folyón
keresztül már meg is indultak felénk. A dandártábornokot a telefonhoz
hívták, és a hadosztályparancsnok nagy rumlit csap, hogy miféle
disznóság történik a dandár frontszakaszán, éppen most kapott parancsot
a hadseregtörzstől, hogy éjjel kettő harmincötkor indítson támadást a
szerb állások ellen a balszárnyon. Azt mondja, mi vagyunk a tartalék, és
azonnal szüntessük be a tüzet. De hát hogy lehet ilyen helyzetben azt
kívánni, hogy „Feuer einstellen”. A dandár telefonközpontja jelenti, hogy
sehová se megy ki a csengetés, csak a 75. ezred stábja jelenti, hogy a
mellette levő hadosztálytól ezt a parancsot kapta: „ausharren”,153 hogy a
mi hadosztályunkkal nem tud érintkezni, hogy a szerbek megszállták a
212-es, a 216-os és a 327-es magaslatot, kérik, küldjenek oda
összekötőnek egy zászlóaljat, és teremtsenek összeköttetést a mi
hadosztályunkkal. Átkapcsolunk a hadosztályra, de az összeköttetés már
megszakadt, mert a szerbek közben a hátunkba kerültek mind a két
szárnyon, és a középső részünket egy háromszögbe zárták, amelyben
ottmaradt azután minden, az ezredek, a tüzérség, a trén egy egész
autóoszloppal, a raktár és a tábori kórház is. Két napig ültem nyeregben,
és a hadosztályparancsnok fogságba esett a dandártábornokunkkal
együtt. És mindezt a magyarok okozták azzal, hogy lőni kezdtek a
második marsbataillonunkra. Magától értetődik, hogy aztán a mi
ezredünkre fogták az egészet.
Az ezredes köpött egyet:
- Most ön is meggyőződhetett róla, főhadnagy úr, hogy milyen remekül
kihasználták az ön királyhidai kalandját.
Lukáš főhadnagy zavartan köhintett.
- Főhadnagy úr - fordult hozzá bizalmasan az ezredes -, tegye a kezét a
szívére. Hányszor feküdt le ezzel a Kákonyinéval?
Schröder ezredes ma igen jó hangulatban volt.
- Ne mondja nekem, főhadnagy úr, hogy éppen csak elkezdte a levelezést,
én amikor olyan idős voltam, mint ön, három hétig Egerben ültem egy
152
A 4. cs. és kir. gyalogezred: K. u. K. Infanterie-Regiment No. 4. „Hoch- und
Deutschmeister”.
153
„Kitartani.”
mértani tanfolyamon, nahát, láthatta volna, hogy az alatt a három hét
alatt semmi mást nem tettem, csak magyar nőkkel háltam. Mindennap
egy másikkal. Volt ott fiatal, hajadon, idősebb, férjes asszony, ahogy
éppen jött, olyan alaposan megdolgoztam velük, hogy amikor
visszamentem az ezredhez, alig álltam a lábamon. A legjobban egy
ügyvéd felesége nyúzott meg. Az orromat harapdálta közben, és egész
éjszaka nem hagyta, hogy lehunyjam a szemem.
- Elkezdte a levelezést... - az ezredes bizalmasan megveregette a
főhadnagy vállát - ismerjük ezt. Ne szóljon semmit, megvan a biztos
elképzelésem az egészről. Összeszűrte a levet a nővel, a férj rajtakapta
magukat, és az a maga hülye Švejkje...
- Hanem tudja-e, főhadnagy úr, ez a maga Švejkje mégiscsak egy jellem,
hogy így elintézte azt a levelet. Igazán kár az ilyen emberért. Ezt
nevezem én nevelésnek. Nagyon tetszik nekem, amit ez a fickó csinált.
Ebben az irányban mindenesetre be kell szüntetni a vizsgálatot. Önt,
főhadnagy úr, meghurcolták az újságok. Az ön jelenléte itt teljesen
fölösleges. Egy héten belül útnak indítunk egy menetszázadot az orosz
frontra. Ön a 11. század rangidős tisztje, tehát vele megy mint
századparancsnok. A dandárnál már minden el van intézve. Szóljon a
számvivő őrmesternek, hogy kerítsen valami másik tisztiszolgát, annak a
Švejknek a helyébe.
Lukáš főhadnagy hálásan felnézett az ezredesre, aki így folytatta:
- Švejket pedig századordonánci minőségben beosztom a főhadnagy
úrhoz.
Az ezredes felállt, és kezet nyújtva az elsápadó főhadnagynak, így szólt:
- Ezzel tehát minden rendben volna. Kívánok önnek sok szerencsét, hogy
kitüntesse magát a keleti hadszíntéren. S ha netalán összetalálkoznánk
még az életben, hát járjon el közénk. El ne kerüljön bennünket, mint
Budějovicében...
Lukáš főhadnagy egész úton hazafelé ezt ismételgette magában:
„Századparancsnok, századordonánc.”
S lelki szemei előtt világosan megjelent Švejk alakja.
Vanìk számvivő őrmester, amikor Lukáš főhadnagy ráparancsolt, hogy
keressen neki új tisztiszolgát Švejk helyett, azt mondta: - Azt hittem,
óberlajtnant úr, hogy meg tetszik elégedve lenni ezzel a Švejkkel.
Amikor meghallotta, hogy Švejket az ezredes a 11. század ordonáncává
nevezte ki, felkiáltott: - Úristen, légy irgalmas hozzánk!

A hadosztálybíróságon, egy ráccsal ellátott barakkban, előírás szerint


reggel hétkor keltek fel a foglyok, és rendbe rakták a derékaljukat, amely
a porban hevert a földön. Priccs nem volt. A hosszú helyiség egyik
deszkafallal elválasztott rekeszében előírás szerint ráterítették a
pokrócokat a szalmazsákra, s akik végeztek a munkával, leültek a fal
melletti lócákra, és vagy tetvészkedtek - tudniillik azok, akik a frontról
jöttek -, vagy pedig különböző élményeik elbeszélésével szórakoztatták
egymást.
Švejk és Vodička, az öreg árkász, az ajtó mellett ült egy lócán, még
egynéhány különböző ezredekből és alakulatokból való katonával.
- Nézzétek, fiúk, azt a magyart ott az ablaknál - szólalt meg Vodička -,
imádkozik a betyár, hogy szárazon megússza a dolgot. Nem lenne
kedvetek fölhasítani a pofáját az egyik fülétől a másikig?
- Eredj már, az egy rendes ember - mondta Švejk -, azért van itt, mert
nem akart berukkolni. Ez a háború ellen van, valami szektából való, és
azért csukták le, mert nem akar senkit se megölni, ő betartja az Úristen
parancsát, de majd itt a pofájára kenik neki ezt az isteni parancsot. A
háború előtt élt Morvaországban egy Nemrava nevű úr, és ez még csak a
vállára se akarta venni a puskát, amikor besorozták, mert azt mondja,
őneki ellenkezik az elveivel, hogy valami puskát viseljen. Ezért lecsukták,
amíg belekékült, és aztán megint esküre vitték, ő meg, hogy nem fog
esküdni, mert ellenkezik az elveivel, és meg is maradt ennél.
- Az egy hülye ember volt - mondta Vodička, az öreg árkász -,
megesküdhetett volna, és aztán szarhatott volna az egészre, az esküvel
együtt.
- Én már háromszor esküdtem - közölte egy baka -, és már harmadszor
vagyok itt szökésért, és ha nem volna orvosi bizonyítványom, hogy
tizenöt évvel ezelőtt gyengeelméjűségből agyonvertem a nagynénimet,
akkor talán a harmadik alkalommal főbe is lőttek volna a fronton. De így
az én megboldogult nagynénim mindig kisegít a pácból, és a végén talán
ép bőrrel megúszom az egész háborút.
- És mért ütötted agyon a nénikédet, bajtárs? - kérdezte Švejk.
- Amiért az emberek agyon szokták ütni egymást - felelte a kellemes férfiú
-, mindenki kitalálhatja, hogy pénz miatt. A vénasszonynak öt
takarékkönyve volt, és éppen megkapta a kamatot, amikor én egészen
tönkremenve és lerongyolódva megérkeztem hozzá látogatóba. Rajta
kívül nem volt senkim, de senkim ezen a nagyvilágon. Így hát megkértem,
hogy vegyen magához, de a vén dög azt mondja, menjek dolgozni, mert
hogy ilyen fiatal, erős és egészséges ember vagyok. Szó szót követett, és
én egypárszor úgy fejbe vertem a piszkavassal, és úgy elintéztem az
egész pofáját, hogy már én se tudtam, hogy az a nénikém-e vagy nem a
nénikém? Úgyhogy leültem melléje a földre, és folyton csak azt mondtam:
„A nénikém vagy nem a nénikém?” Így találtak meg a szomszédok
másnap mellette ülve. Aztán Slupyban voltam a bolondokházában, és
amikor a háború előtt Bohnicében bizottság elé állítottak bennünket,
engem gyógyultnak nyilvánítottak, és mindjárt be kellett vonuljak, hogy
leszolgáljam azokat az éveket, amiket elmulasztottam.
Körülöttük egy sovány, hórihorgas, elgyötört arcú katona járkált egy
seprűvel.
- Ez egy tanító, a mi legutolsó menetszázadunkból - mutatta be a seprűs
embert egy vadász-közlegény, aki Švejk mellett ült -, most mindig kisöpör
maga után. Borzasztó rendes ember. Egy versike miatt van itt, amit ő írt.
- Gyer ide, te tanbetyár! - kiáltott rá a seprűs katonára, mire az komoly
képpel odament a lócához.
- Meséld el nekünk azokat a tetveket.
A seprűs katona köhintett, és elkezdte:
Tetűk, tetűk, a fronton viszket minden,
egy nagy tetű belénk harap,
a tábornok úr fetreng hálóingben,
és ruhát cserél mindennap.
A hadseregben jól élnek a tetvek,
a sarzsi-vér finom nedű,
porosz nősténytetűvel szeretkezget
az öreg osztrák kantetű.
Az elgyötört tanító-katona leült a lócára, és felsóhajtott: - Ennyi az egész,
és emiatt már négyszer voltam kihallgatáson a hadbíró úrnál.
- Igazán szót sem érdemel az egész - mondta jóindulatúan Švejk -, minden
csak azon múlik, hogy a bíróságon kire fogják érteni ezt az öreg osztrák
kantetűt. Még jó, hogy belerakta azt a szeretkezést, ezzel úgy megkavarja
őket, hogy kétfelé áll a fülük tőle. Csak magyarázza meg nekik, hogy
kantetű, az a tetűk hímje, és hogy a nősténytetűkre csakis egy hímtetű
mászhat rá. Másképpen nem tudja kimagyarázni magát. Maga nem azért
írta ezt, hogy megsértsen vele valakit, ez világos. Mondja csak meg a
hadbíró úrnak, hogy maga ezt a saját vigasztalására írta és ahogy a
hímdisznót kannak hívják, úgy a tetű hímjét is mindenütt kantetűnek
hívják, vagyis csehül všiváknak.154
A tanító felsóhajtott: - Hiába, a hadbíró úr nem tud jól csehül. Én már
ilyesféleképpen meg is magyaráztam neki a dolgot, de ő rám förmedt,
hogy a hímtetűt csehül „vesák”-nak hívják. „Semmi fsivák, mondta a
hadbíró úr, vesák. Femininum, sie gebildeter Kerl, ist »ten fes«, also
maskulinum ist »ta fesák«. Wir kennen uns’re Pappenheimer.”155
- Egy szó, mint száz - mondta Švejk -, a maga dolga nagyon csúnyán néz
ki, de azért nem szabad hogy elveszítse a reményét, mint ahogy a
Janeèek cigány is azt mondta Pilzenben, hogy még minden jóra fordulhat,
amikor 1879-ben a miatt a kétszeres rablógyilkosság miatt rátették a
kötelet a nyakára. És el is találta, mert az utolsó pillanatban elvitték az
akasztófa alól, mert nem lehetett fölakasztani a császár őfelségének a
születésnapja miatt, amelyik éppen arra a napra esett, amikor őneki lógni
kellett. Így csak másnap akasztották fel, amikor már vége volt a
születésnapnak, és ennek a fickónak még olyan szerencséje volt, hogy rá
a harmadik napon kegyelmet kapott, és meg kelletett újítani vele az
eljárást, mert minden arra mutatott, hogy tulajdonképpen egy másik
Janeèek csinálta az egészet. Így aztán ki kellett ásni őt a fogolytemetőből,
és rehabilitálták a pilzeni katolikus temetőbe, és csak azután derült ki,
hogy evangélikus, úgyhogy átvitték az evangélikus temetőbe, és aztán...
- Aztán kapsz egypár pofont - vágott a szavába Vodička, az öreg árkász -,
hogy ez a csibész miket ki nem talál. Az embernek fő a feje a
hadosztálybíróságtól, és ez a csirkefogó tegnap, amikor kihallgatásra
vittek minket, azt magyarázta nekem, hogy mi az a jerikói rózsa.

154
Ez a cseh szó gazembert is jelent.
155
Semmi „fsivák”, „vesák”. A nőnem, maga művelt fickó, „ten fes”, tehát a
hímnem „ta fesák”. Ismerjük az ilyen alakokat.
- De azok nem az én szavaim voltak, ezt a Panuška festő szolgája, a Matìj
mondta egy vénasszonynak, aki megkérdezte tőle, hogy néz ki a jerikói
rózsa. Erre Matìj azt mondta neki: „Vegyen egy kis száraz tehénszart,
tegye rá egy tányérra, öntsön rá vizet, akkor szépen meg fog zöldülni, és
ez a jerikói rózsa” - védekezett Švejk. - Ezt a hülyeséget nem én találtam
ki, és valamiről mégiscsak kellett, hogy beszélgessünk, amikor
kihallgatásra vittek. Én csak meg akartalak vigasztalni, Vodička...
- Te meg a vigasztalás - köpött ki megvetően Vodička -, az embernek tele
van a feje gonddal, hogy kimásszon a slamasztikából, és kieresszék, hogy
leszámolhasson azokkal a zsiványokkal, és akkor ez valami tehénszarral
akarja vigasztalni az embert. Mért hogy fizessek meg nekik, amikor itt
ülök lecsukva, és ráadásul még az embernek muszáj tettetni magát, és
kijelenteni a hadbíró előtt, hogy egyáltalában nem gyűlöli a magyarokat.
Kutya élet ez, öregem. De ha egyszer a mancsomba kerül egy ilyen
zsivány, én megfojtom, mint egy kölyökkutyát, majd adok én neki, hogy
megemlegeti a magyarok istenét, majd én leszámolok velük, rólam még
beszélni fognak.
- Egyáltalán nem kell hogy aggódjunk semmiért - mondta Švejk -, minden
rendbe jön, a fő dolog csak az, hogy a bíróság előtt sose mondjunk igazat.
Aki hagyja magát megszédíteni, és mindent beismer, az mindig el van
veszve. Abból sose jön ki semmi jó. Amikor én egyszer Moravská
Ostravában dolgoztam, ott a következő eset történt: egy bányász elpáholt
egy mérnököt négyszemközt, úgyhogy senki se látta, és az ügyvéd, aki
védte, folyton azt mondta neki, hogy tagadjon, hogy nem lehet semmi
baja, de a bíróság elnöke meg folyton a lelkére kötötte neki, hogy a
beismerés enyhítő körülmény, de ő egyre csak hajtogatta a magáét, hogy
nem ismerhet be semmit, és így szabadon is eresztették, mert
bebizonyította az alibijét. Ugyanazon a napon Brnóban...
- Jézus Mária - dühödött meg Vodička -, én ezt már nem bírom tovább.
Nem tudom felfogni, hogy ez minek beszél itt össze annyi mindent.
Tegnap a kihallgatáson volt velünk egy pont ilyen ember. Amikor a
hadbíró megkérdezte tőle, hogy micsoda civilben, azt mondta: „Füstöt
fújok a Keresztnél.” És több mint egy fél óráig tartott, amíg
megmagyarázta a hadbírónak, hogy egy Kereszt nevű kovácsnál dolgozik
a fújtatóval, és amikor aztán megkérdezték tőle: „Szóval maga civilben
iparos?” akkor azt felelte: „Dehogy vagyok én italos, a Franta Hybšù az.” -
A folyosón lépések hangzottak fel, és az őr bekiáltott: - Zuwachs.156 -
Megint szaporodunk egy kicsit - mondta örvendezve Švejk -, ezeknél talán
lesz egy kis bagó.
Kinyílt az ajtó, s a fogdába belépett az egyéves önkéntes, aki
Budějovicében együtt ült Švejkkel, s akit azután áthelyeztek az egyik
menetszázad konyhájába.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus - mondta belépve, amire Švejk válaszolt az
egész társaság nevében: - Mindörökké, ámen.
Az egyéves önkéntes elégedetten ránézett Švejkre, letette a földre a
pokrócát, amit magával hozott, letelepedett a lócán a cseh kolónia közé,
lecsavarta a lábtekercsét, és elővett a hajtásaiból néhány ügyesen
156
Szaporulat.
elhelyezett cigarettát, ezeket szétosztotta, azután kihúzott a bakancsából
egy gyufásdoboz-oldalt és néhány szál gyufát, amelyeknek a feje
gondosan ketté volt hasítva a közepén.
Végighúzott a dobozlapon egy gyufát, óvatosan rágyújtott, tüzet adott a
többieknek is, majd közömbösen így szólt: - Én zendüléssel vagyok
vádolva.
- Az semmi - vigasztalta Švejk -, kész röhej.
- Hát persze - mondta az egyéves önkéntes -, és még ilyen módon
akarunk győzni, különböző bíróságok segítségével. Ha mindenáron
ítélkezni akarnak felettem, hát ítélkezzenek. Egészben véve, egy árva pör
semmit sem változtat a helyzeten.
- És hogy lázadtál fel? - kérdezte Vodička, az öreg árkász, rokonszenvező
pillantást vetve az egyéves önkéntesre.
- Nem akartam latrinát pucolni a hauptwachén - felelte az önkéntes -,
ezért az óberszt elé vittek. Az egy nagy disznó. Elkezdett ordítozni rám,
hogy én a regimentsraport alapján vagyok lecsukva, és közönséges fogoly
vagyok, és ő csodálja, hogy a föld megtűr engem a hátán, és nem hagyja
abba a forgást attól a szégyentől, hogy a hadseregbe beférkőzött egy
ember, akinek megvan az önkéntesi joga, és igényt tarthat a tiszti
méltóságra, de a viselkedésével kizárólag csak undort és megvetést vált
ki a feljebbvalóiból. Erre én azt feleltem, hogy a földgolyó forgása nem
állhat meg azért, mert feltűnik rajta egy olyan egyéves önkéntes, amilyen
én vagyok, hogy a természeti törvények erősebbek az önkéntesi
stráfoknál, és hogy látni szeretném, ki kényszeríthet engem arra, hogy
kipucoljak egy latrinát, amit nem én rondítottam össze, habár ehhez is
jogom volna, az után a disznó ezredkonyha után, a rothadt káposzta és a
büdös ürühús után. Aztán még megmondtam az óbersztnek, hogy az ő
véleménye, hogy mért tűr meg engem a föld a hátán, egy kicsit furcsa
vélemény, mert énmiattam azért mégsem törhet ki földrengés. Az óberszt
úr az egész beszédem alatt nem csinált semmit, csak a fogát csikorgatta
mint egy kanca, amikor a fagyott répa csípi a nyelvét, és aztán rám
ordított: „Szóval kipucolja a latrinát vagy nem pucolja?” - „Alázatosan
jelentem, hogy semmilyen latrinát kipucolni nem fogok.” - „Maga pucolni
fog, Sie Einjähriger!” - „Alázatosan jelentem, hogy nem fogok.” -
„Krucitürken, maga pucolni fog, méghozzá nem egy, hanem száz latrinát!”
- „Alázatosan jelentem, hogy nem fogok pucolni se száz latrinát, se
egyet.” És ez így ment szünet nélkül: „Fog pucolni?” „Nem fogok pucolni.”
A latrinák úgy repültek ide-oda, mintha valami gyermekversikét mondtunk
volna, amit Pavla Moudrá írt. Az óberszt úgy futkározott az irodában, mint
az őrült, a végén leült, és azt mondta: „Jól gondolja meg, átadom magát a
hadbíróságnak lázadás miatt. Ne higgye, hogy maga lesz az első egyéves
önkéntes, akit ebben a háborúban főbe lőnek. Szerbiában felakasztottunk
két egyéves önkéntest a 10. századból, és egyet a 9.-ből agyonlőttünk,
mint egy birkát. És miért? A csökönyösségük miatt. Az a kettő, akit
felakasztottak, nem volt hajlandó leszúrni egy komitácsi feleségét és
gyerekét Sabác alatt, és a 9. századból való önkéntest azért lőtték agyon,
mert nem akart előremenni, azzal a kifogással, hogy dagadt a lába, és
lúdtalpa van. Szóval kipucolja a latrinát vagy nem pucolja?” - „Alázatosan
jelentem, hogy nem pucolom ki.” - Az óberszt rám nézett, és azt mondta:
„Ide hallgasson, nem szlavofil maga?” - „Alázatosan jelentem, hogy nem
vagyok.” Aztán elvezettek, és közölték velem, hogy zendüléssel vagyok
vádolva.
- A legjobb lesz - mondta Švejk -, ha most hülyének tetteted magad.
Amikor a helyőrségi fogházban ültem, volt ott velünk egy ilyen okos
ember, nagyon művelt ember, kereskedelmi iskolai tanár. Ez megszökött a
harctérről, és borzasztó nagy pert akartak csinálni vele, hogy mint
elrettentő példát elítéljék és felakasszák, és ez borzasztó egyszerűen
kibújt az egészből. Öröklött terheltséget kezdett szimulálni, és amikor a
törzsorvos megvizsgálta, azt mondta neki, hogy ő nem szökött meg, ő
csak nagyon szeret utazgatni már fiatal korától fogva, és mindig az a
vágya, hogy eltűnjön valahová messzire. Egyszer, azt mondja,
Hamburgban ébredt fel, egy máskor meg Londonban, és nem tudta, hogy
került oda. Az apja, azt mondja, alkoholista volt, és öngyilkosságot
követett el az ő születése előtt, az anyja prostituált volt, és elitta az
életét, és delíriumban halt meg. A húga, azt mondja, a folyóba ugrott, a
nővére a vonat elé vetette magát, a bátyja leugrott a vyšehradi vasúti
hídról, a nagypapája meggyilkolta a feleségét, aztán leöntötte magát
petróleummal, és felgyújtotta magát, a másik nagymamája elcsavargott a
cigányokkal, és a börtönben gyufával megmérgezte magát, egy
unokatestvére, akit többször elítéltek gyújtogatásért, a kartouzyi
fegyházban felnyitotta a nyakán az ereket egy üvegcseréppel, egy
unokanővére, az apai ágról, Bécsben levetette magát a hatodik emeletről,
és azt mondja, őneki magának is borzasztóan elhanyagolták a nevelését,
és tízéves koráig nem tudott beszélni, mert hathónapos korában, amikor
átpólyálták az asztalon, és közben elfutottak valahová, egy macska
lerántotta őt az asztalról, és ahogy leesett, megütötte a fejét. Mostanában
is szoktak néha nagyon erős fejfájásai lenni és ilyen pillanatokban, azt
mondja, nem tudja, hogy mit csinál, és ilyen állapotban jött vissza a
frontról is Prágába, és csak akkor tért magához, amikor az „U Flekù”
sörözőben lefogta a katonai rendőrség. Barátom, azt láttátok volna, hogy
milyen szívesen elengedték a katonaságtól, és még vagy öt közlegény,
aki egy cellában ült vele, mindenesetre feljegyezte magának egy darab
papirosra az egészet, ilyesformán:
Apa alkoholista. Anya prostituált.
I. nővér (vízbe fúl).
II. nővér (vonat).
Báty (hídról).
Nagypapa † feleségét, petróleum, meggyújtotta.
II. nagymama (cigányok, gyufa) † stb.
És az egyik, aki ezeket szintén megpróbálta előadni a törzsorvosnak, már
az unokatestvérig se jutott el, és a törzsorvos azt mondta neki, mert az
már a harmadik eset volt: „Te gazember, és egy apai ágról való
unokanővéred levetette magát Bécsben a hatodik emeletről, és a te
nevelésedet is nagyon elhanyagolták, na, majd a fegyház megjavít.” Így
aztán fegyházba vitték, gúzsba kötötték, és mindjárt elmúlt neki az a
borzasztóan elhanyagolt nevelése, meg az alkoholista apa meg a
prostituált anya is, és inkább önként jelentkezett a frontra.
- Máma már senki se hisz a katonaságnál az öröklött terheltségben -
mondta az egyéves önkéntes -, mert különben az lenne a vége, hogy az
összes vezérkari generálisokat a bolondokházába kellene csukni.
A vasalt ajtóban megcsikordult a kulcs, és belépett a prófosz:
- Infanteriszt Švejk és szapőr Vodička a hadbíró úrhoz.
Felálltak, és Vodička azt mondta Švejknek: - Látod ezeket a latrokat,
mindennap kihallgatás, és soha semmi se jön ki belőle. Himmelherrgott,
akkor már inkább ítéljenek el, és ne ráncigáljanak jobbra-balra. Itt döglünk
egész nap, azok a zsiványok meg odakint futkároznak...
Útközben a hadbíróság irodája felé, amely egy másik barakk túlsó
végében volt, Vodička arról tanakodott Švejkkel, hogy végül is mikor
kerülnek rendes bíróság elé.
- Mindig csak kihallgatás - dühöngött Vodièka -, még ha legalább kisülne
belőle valami. Telefirkálnak egy rakás papírt, és az ember még csak nem
is látja azt a bíróságot. Itt rohad el a rácsok mögött. Mondd meg őszintén,
meg lehet enni azt a levest? És azt a káposztát a fagyott krumplival? Az
istenfáját, ilyen hülye világháborút még nem ettem. Egészen másképpen
képzeltem az egészet.
- Én most is teljesen meg vagyok elégedve - mondta Švejk -, még évekkel
ezelőtt, amikor tényleges szolgálatban voltam, a mi Solpera zupásunk
mindig azt mondta, hogy a katonaságnál mindenki tisztában kell hogy
legyen a kötelességével, és közben úgy szájon vágott, hogy azt soha nem
felejtette el az ember. Vagy a megboldogult Kvajser óberlajtnant, amikor
puskaszemle volt, mindig előadást tartott nekünk, hogy minden katona a
legnagyobb lelki érzéketlenséget kell hogy mutassa, mert a katonák csak
barmok, akiket az állam etet, tömi őket, kávét itat velük, dohányt ad nekik
a pipájukba, és ezért húzni kell az igát, mint egy ökörnek.
Vodička, az öreg árkász, gondolkozott egy darabig, majd megszólalt:
- Švejk, ha majd ott leszel a hadbíró előtt, össze ne kavard a dolgot, és
megint csak azt ismételd el, amit a kihallgatáson már mondtál, nehogy
benne maradjak a pácban. Legfontosabb, hogy te láttad, amikor azok a
magyar zsiványok nekem támadtak. Tudod, hogy közös számlára csináltuk
az egészet.
- Ne félj semmit, Vodièka - nyugtatta meg Švejk -, csak nyugalom, semmi
izgalom, hát az is valami, ha egy ilyen hadosztálybíróság előtt áll az
ember? Azt láttad volna, hogy évekkel ezelőtt milyen kurtán-furcsán ment
a dolog az ilyen katonai bíróságoknál. Ott volt nálunk tényleges
szolgálatban egy Herál nevű tanító, és ez egyszer elmesélte nekünk a
priccsen fekve, amikor az egész szoba kaszárnyaáristomot kapott, hogy a
prágai múzeumban megvannak egy könyvben egy ilyen katonai bíróság
feljegyzései Mária Terézia korából. Minden ezrednek megvolt a hóhérja, és
ez darabonként egy Mária Terézia-tallérért végezte ki az ezredből való
katonákat. És az írások szerint volt olyan nap, amikor ez a hóhér öt tallért
is megkeresett.
- Na persze - tette hozzá Švejk megfontoltan -, akkoriban erős ezredek
voltak, és mindig jött kiegészítés a falvakból.
- Amikor Szerbiában voltam - mondta Vodička -, a mi dandárunknál
cigarettát kaptak azok, akik jelentkeztek komitácsit akasztani. Minden
felakasztott pasasért tíz Sport cigaretta járt, nőkért és gyerekekért öt.
Aztán az intendantúra spórolni kezdett, és inkább csapatosan agyonlőtte
őket. Velem szolgált egy cigány, és mi sokáig nem tudtuk róla, hogy ezt
csinálja. Csak az volt a feltűnő, hogy éjszaka mindig behívták az irodára.
Akkor a Drinánál álltunk. Aztán egy éjszaka, amikor a cigány elment,
valakinek eszébe jutott, hogy átkutatja a holmiját, és a bitangnak három
darab százas cigarettacsomagja volt a hátizsákjában. Aztán hajnal felé
visszajött a csűrbe, ahol háltunk, és mi rövid úton elintéztük. Leterítettük
a földre, és egy Bìloun nevű bajtárs szíjjal megfojtotta. De a bitang olyan
szívós volt, mint egy macska.
Vodička, az öreg árkász, köpött egyet: - Az istennek se akart megfulladni,
már összecsinálta magát nekünk, kidülledt a szeme, és még mindig
életben volt, mint egy kakas, amelyiknek csak félig vágták el a nyakát.
Erre széttépték, mint egy macskát. Ketten a fejét fogták, ketten a lábát,
és kitekerték a nyakát. Aztán ráhúztuk a hátizsákját a cigarettákkal
együtt, és szépen bedobtuk a Drinába. Ki is akart volna szívni olyan
cigarettából. Reggel aztán mindent tűvé tettek érte.
- Jelenteni kellett volna, hogy megszökött - jegyezte meg bölcsen Švejk -,
hogy már régen készülődött rá, és mindennap azt mondta, hogy meg fog
lógni.
- Eh, ki gondolt volna ilyesmire - felelte Vodièka -, mi megtettük a
magunkét, és a többivel egyáltalán nem törődtünk. Ott nagyon könnyű
volt az ilyesmi, mindennap eltűnt valaki, és aztán már a Drinából se
halászták ki. A felpuffadt komitácsik nagyon szépen úsztak ott a Drinán a
Duna felé, a mi szétlőtt landvereseink mellett. Egy-két tapasztalatlan fiú,
aki először látott ilyet, egy kis lázat kapott tőle.
- Azoknak kinint kellett volna adni - mondta Švejk.
Éppen beléptek a hadosztálybíróság irodáinak barakkjába, és a patruj
azonnal bevezette őket a 8. számú irodahelyiségbe, ahol az iratokkal
megrakott hosszú asztal mögött Ruller hadbíró ült.
Előtte néhány törvénykönyv hevert, rajtuk egy félig üres teáspohár. Az
asztal jobb oldalán feszület állott, elefántcsont utánzatból, beporosodott
Krisztussal, aki kétségbeesetten nézett le a keresztjének talpára, melyet
cigarettacsutkák tömege borított.
Ruller hadbíró éppen újabb fájdalmat okozott a megfeszített istennek,
amennyiben a kereszt talpán megint elnyomott egy cigarettát, s a másik
kezével felemelte a teáspoharat, amely hozzáragadt egy
törvénykönyvhöz.
Miközben kiszabadította a poharat a törvénykönyv fogságából, tovább
lapozott egy könyvben, amelyet a tiszti kaszinóból vett kölcsön.
Ez a könyv, amelyet Fr. S. Kraus írt, a következő sokat ígérő címet viselte:
„Forschungen zur Entwicklungsgeschichte der geschlechtlichen Moral.”157

157
„Kutatások a nemi erkölcs fejlődéstörténetének köréből.”
Ruller hadbíró elnézegette a férfi és női nemi szerveket ábrázoló naiv
rajzokat, a melléjük írt versekkel együtt, amelyeket a tudós Fr. S. Kraus a
berlini Nyugati pályaudvar klozettjában fedezett fel - érthető tehát, hogy
nem lett figyelmes a belépőkre.
A reprodukciók szemléléséből csak Vodička köhögése riasztotta fel.
- Was geht los?158 - kérdezte tovább lapozva, s a naiv rajzok, skiccek és
vázlatok folytatását nézegetve.
- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - felelte Švejk -, hogy Vodička bajtárs
meghűlt, és most köhög.
Ruller hadbíró csak most nézett rá Švejkre és Vodičkára.
Megpróbált szigorú arckifejezést ölteni.
- Végre, hogy idevánszorogtatok, gazemberek - mondta, beletúrva az
asztalon heverő iratok rakásába -, kilenc órára hívattalak benneteket, és
most már mindjárt tizenegy.
- Hogy állsz, te ökör? - kérdezte Vodičkától, aki vette magának azt a
bátorságot, hogy „pihenj”-be lépjen. - Majd ha azt mondom, hogy ruht,
akkor azt csinálsz a patáddal, amit akarsz.
- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - szólalt meg Švejk -, hogy neki
reumája van.
- Jobb lesz, ha befogod a pofád - mondta Ruller hadbíró -, majd ha
kérdezek tőled valamit, akkor felelhetsz. Már háromszor voltál nálam
kihallgatáson, és harapófogóval se lehetett kihúzni belőled semmit.
Nahát, megtalálom, vagy nem találom meg? Hogy énnekem mennyi
munkám van veletek, nyavalyások. De meg is keserülitek, hogy
fölöslegesen fárasztottátok a bíróságot.
- Nahát, ide nézzetek, piszok disznók - mondta, amikor végre kihúzott az
aktacsomóból egy terjedelmes iratot a következő felirattal:
SCHWEJK & WODITSCHKA
- Ne higgyétek, hogy itt fogtok henteregni a hadosztálybíróságon valami
hülye verekedés miatt, és csak egy kicsit is elkerülitek a frontot. Miattatok
már a hadseregbíróságra is telefonálnom kellett, barmok.
Felsóhajtott.
- Ne vágj olyan komoly képet, Švejk, majd a fronton elmegy a kedved
attól, hogy valami honvédekkel verekedj - folytatta -, az ellenetek indított
eljárás be van szüntetve, mindegyik megy az alakulatához, ott majd a
raporton megkapjátok a kellő büntetést, aztán kimentek a frontra egy
menetszázaddal. Ha még egyszer a kezembe kerültök, gazemberek, úgy
elbánok veletek, hogy attól koldultok. Itt az elbocsátó cédula, és
viselkedjetek tisztességesen. Vezesse őket a 2-es számba.
- Hadbíró úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk -, hogy mi a hadbíró
úr szavait mind a ketten a szívünkbe fogjuk vésni, és nagyon szépen
köszönjük a hadbíró úr jóságát. Ha most civilben volnánk, akkor
bátorkodnék azt mondani, hogy a hadbíró úr egy aranyember. És
158
Mi van ott?
ugyanúgy mind a ketten őszintén bocsánatot kell kérjünk a hadbíró úrtól,
hogy a hadbíró úrnak olyan sokszor be kellett piszkolni magát velünk. Mi
ezt igazán nem érdemeljük meg.
- Most aztán menjetek már a fenébe! - kiáltott rá a hadbíró Švejkre. - Ha
Schröder óberszt úr nem szól az érdeketekben, nem tudom, mit csináltam
volna veletek.
Vodièka csak a folyosón érezte magát megint a régi Vodièkának, amikor a
patruj a 2-es számú irodába kísérte őket.
A kísérő katona attól félt, hogy elkésik az ebédről, és ezért így szólt
hozzájuk:
- Mozogjatok egy kicsit, fiúk, úgy másztok, mint a tetűk.
Erre Vodička közölte vele, hogy ne sokat pofázzon.
Mivel az irodából a katonai írnokok elmentek menázsiért, a kísérő katona
kénytelen volt ideiglenesen visszakísérni őket a hadosztály bíróság
fogdájába, s ezenközben dühös káromkodásokat intézett a katonai írnokok
gyűlölt fajtájának címére.
- A bajtársak majd megint kiszednek minden zsíros falatot a levesemből -
panaszolta tragikusan -, és hús helyett csak mócsingot hagynak. Tegnap is
bekísértem két alakot a lágerbe, és valaki felzabálta a fél veknimet, amit
közben kifaszoltak nekem.
- Ti itt a hadosztálybíróságon másra se tudtok gondolni, csak a zabálásra -
mondta Vodička, aki immár teljesen feléledt.
Az egyéves önkéntes, amikor közölték vele, hogy mi lett a vége a
dolognak, így kiáltott fel: - Szóval a menetszázad, barátaim! Olyan ez,
mint a cseh turisták lapjában: „Szerencsés túrát!” Az úti előkészületek
már megtörténtek, a dicsőséges hadvezetés már mindenről
gondoskodott, és mindent elintézett. Ti is meghívót kaptatok, hogy
vegyetek részt a nagy galíciai kiránduláson. Vidám elmével és könnyű,
örvendező szívvel vágjatok neki az útnak. Szeressétek majd tiszta szívből
azt a vidéket, ahol megismerkedtek a lövészárkokkal. Gyönyörű táj az és
főként nagyon érdekes. A távoli idegenben is úgy fogjátok érezni
magatokat, mintha otthon volnátok, egy rokoni tájon, sőt csaknem úgy,
mint édes szülőföldeteken. Magasztos érzésekkel vágjatok neki a
zarándokútnak ama vidék felé, amelyről már az öreg Humboldt is
megmondta: „Az egész világon nem láttam semmi nagyszerűbbet annál a
hülye Galíciánál.” Azok a bőséges és értékes tapasztalatok, amelyeket
dicsőséges hadseregünk az első galíciai visszavonulás alkalmával gyűjtött,
kétségtelenül üdvös útmutatásul szolgálnak majd újabb hadműveleteink
számára a második út programjának összeállításában. Csak folyvást előre
az orrotok után Oroszország felé, és örvendezve lőjétek a levegőbe összes
patronjaitokat.
Ebéd után, mielőtt Švejk és Vodička elment volna az irodára, odalépett
hozzájuk a szerencsétlen tanító, aki a tetvekről szóló verset írta, és
félrevonva őket, titokzatosan így szólt: - El ne feledjétek, hogy amint az
orosz oldalon lesztek, mindjárt ezt kell hogy mondjátok az oroszoknak:
„Zdrásztvujtye, ruszkije bratja, mi bratja csehi, mi nyet avsztrijci.”159
Mielőtt kiléptek volna a barakkból, Vodička tüntetően kifejezésre akarta
juttatni a magyarokkal szemben táplált érzelmeit, valamint azt a
körülményt, hogy a fogság nem gyöngítette meg és nem ingatta meg a
meggyőződésében, azért rátaposott annak a magyarnak a lábára, aki
nem akart a hadseregben szolgálni, és ráordított: - Húzzál cipőt,
nyavalyás!
- Kár, hogy nem felelt - közölte aztán bosszúsan Švejkkel Vodička, az öreg
árkász -, kár, hogy nem mondott valamit, akkor az egyik fülétől a másikig
felhasítottam volna neki a pofáját. De ez a hülye pofa hallgat, és tűri,
hogy a lábára tapossanak. Az istenfáját, Švejk, csak úgy forr bennem a
méreg, hogy nem ítéltek el. Most úgy néz ki a dolog, mintha röhögnének
rajtunk, és azt mondanák, hogy az, amit a magyarokkal csináltunk, egy
fabatkát sem ér. Pedig úgy verekedtünk, mint az oroszlánok. Te vagy az
oka, hogy nem ítéltek el bennünket, és olyan igazolást adtak, mintha még
verekedni se tudnánk rendesen. Mit gondolnak ezek mirólunk? Egészen
rendes kis kalamajka volt.
- Kedves fiam - mondta Švejk jóindulatúan -, nem is tudom megérteni,
miért nem örülsz neki, hogy a hadosztálybíróság minket hivatalosan egész
rendes embereknek ismert el, akikkel szemben semmit se hozhat fel. Igaz,
hogy én a kihallgatáson mindenféleképpen csűrtem-csavartam a dolgot,
azt így kell csinálni, a hazugság kötelesség, mint ahogy a Bass ügyvéd
mondogatja mindig az ügyfeleinek. Mikor a hadbíró úr megkérdezte
tőlem, hogy miért törtünk be a Kákonyi úr lakásába, én egyszerűen azt
feleltem: „Úgy gondoltam, hogy a legjobban akkor ismerkedhetünk meg a
Kákonyi úrral, ha elmegyünk hozzá látogatóba.” A hadbíró úr aztán már
semmit se kérdezett tőlem, és elege volt az egészből.
- Sose felejtsd el - folytatta elmélkedéseit Švejk -, hogy a katonai
bíróságok előtt senki se szabad hogy valljon. Amikor a helyőrségi
fogházban ültem, a szomszéd szobából egy katona mindent bevallott, és
ahogy a többiek erről tudomást szereztek, mindjárt megpokrócozták, és
ráparancsoltak, hogy vonja vissza a vallomását.
- Ha valami tisztességtelen dolgot csinálnék, akkor nem vallanám be -
mondta Vodička, az öreg árkász -, de amikor az a zsivány hadbíró
egyenesen megkérdezte tőlem: „Verekedett?”, én azt feleltem: „Igen,
verekedtem.” - „Bántalmazott valakit?” - „Hát hogyne, hadbíró úr.” -
„Megsebesített valakit?” - „Magától értetődik, hadbíró úr. Hadd lássa,
hogy kivel van dolga.” És éppen az a szégyen, hogy szabadon eresztettek
minket. Ez olyan, mintha nem akarná elhinni, hogy szétvertem azokon a
magyar legényeken az übersvungomat, hogy nudlit csináltam belőlük
meg csupa daganatot és kék foltot. Te is ott voltál, láttad, hogy egyszerre
három magyar volt rajtam, és egy pillanat múlva már a földön fetrengett
mind a három, és én megtapostam őket. És ezek után egy ilyen, taknyos
hadbíró-fajzat beszünteti ellenünk a vizsgálatot. Ez olyan, mintha azt
mondaná nekem: „Menjen már, maga szarházi, maga és a verekedés!”
Majd ha vége lesz a háborúnak, és megint civilben leszek, valahol csak

159
„Szervusztok, orosz testvérek, mi cseh testvérek vagyunk, nem osztrákok.”
ráakadok erre a rohadtra, és megmutatom neki, hogy tudok-e verekedni,
vagy nem. Azután idejövök Királyhidára, és olyan rumlit csapok itt,
amilyet még nem látott a világ, hogy az emberek a pincébe fognak bújni,
amikor megtudják, hogy eljöttem látogatóba ezekhez a királyhidai
bitangokhoz, a nyomorultakhoz, a dögökhöz.
Az irodában minden rendkívül gyorsan zajlott le. Egy őrmester, akinek
még zsíros volt a szája az ebédtől, rendkívül komoly képpel átadta
Vodičkának és Švejknek az irataikat, és nem mulasztotta el az alkalmat,
hogy mindkettőjükhöz beszédet intézzen, melyben katonai szellemükhöz
apellált, s mivel wasserpolák160 volt, szónoklatát átszőtte tájszólásának
különböző szép kifejezéseivel: „marekvium”, „glupi rolmopszije”,
„krajcova szedmina”, „szvinya poripana” és „dum vam banye na
mjeszjnuckovi vasi gzichti”.161
Mikor Švejk elbúcsúzott Vodičkától, mivel mindegyiket a maga
alakulatához kísérték, így szólt az öreg árkászhoz: - Ha vége lesz ennek a
háborúnak, gyere el hozzám látogatóba. Minden este hat órától fogva
megtalálsz a „Kehely”-ben a Bojištìn.
- Világos, hogy elmegyek - felelte Vodička -, lesz ott valami rumli?
- Ott mindennap előjön valami - ígérte Švejk -, de ha éppen túl nagy csend
lenne, majd elintézzük valahogy.
Elváltak, s amikor már jó néhány lépésnyire voltak egymástól, Vodička, az
öreg árkász, visszakiáltotta Švejknek: - De biztosan gondoskodjál valami
mulatságról, mire megjövök.
Švejk pedig így válaszolt: - Jó, csak feltétlenül ott legyél, ha vége lesz
ennek a háborúnak.
Mind messzebbre kerültek egymástól, s egy idő múlva a második
barakksor sarkánál ismét felharsant Vodička hangja: - Švejk, Švejk,
milyenfajta sört mérnek ott a „Kehely”-ben?
Švejk válasza úgy szólt, mint a távoli visszhang: - Velkopopoviceit.
- Azt hittem, hogy smíchovit - kiáltotta a távolból Vodička.
- Lányok is vannak ott - ordította Švejk.
- Hát akkor a háború után, este hat órakor - kiáltotta lentről. Vodička.
- Gyere inkább fél hétre, hogyha netalán elkésnék - felelte Švejk. És
Vodička még egyszer odakiáltott, immár nagyon messziről:
- Hat órára nem tudsz ott lenni?
- Jól van, ott leszek hatra - hallotta Vodička a távolodó Švejk válaszát.
Így búcsúzott el Švejk, a derék katona, Vodičkától, az öreg árkásztól.
„Wenn die Leute auseinander gehen, da sagen sie auf Wiedersehen.”162

160
Félig lengyel, félig német sziléziai.
161
„Murokfaló”, „bamba heringek”, „leeresztés hetes” (a legrosszabb kártyalap),
„piszkos disznó” és „lekenek egypár pofont arra a holdvilág pofátokra”.
162
„Mikor az emberek elválnak, azt mondják egymásnak: a viszontlátásra.”
BRUCK AN DER LEUTHÁTÓL SOKAL FELÉ

Lukáš főhadnagy izgatottan járkált fel és alá a 11. menetszázad


irodájában. Ez az iroda egy sötét lyuk volt a század barakkjában, s
deszkafal választotta el a folyosótól. Egy asztal, két szék, egy
petróleumoskanna és egy priccs. A főhadnagy előtt Vaněk számvivő
őrmester állt, aki itt szokta kitölteni a zsoldfizetési lapokat, itt könyvelte a
legénységi konyha számláit, ő volt az egész század pénzügyminisztere, s
itt töltötte az egész áldott napot, itt is aludt.
Az ajtóban egy kövér baka állt, olyan hosszú szakállal, mint Krakonoš.163
Baloun volt ez, a főhadnagy új tisztiszolgája, civilben molnár, valahonnan
Èeský Krumlov mellől.
- Maga valóban nagyszerű puccert választott ki nekem - fordult Lukáš
főhadnagy a számvivő őrmesterhez -, szívből köszönöm magának ezt a
kedves meglepetést. Első nap, hogy ebédért küldöm a tisztikonyhára,
mindjárt felfalja nekem a felét.
- Kiöntöttem, kérem szépen - mondta a kövér óriás.
- Jó, kiöntötted. De csak a levest vagy a szószt önthetted ki, nem pedig a
frankfurti pecsenyét. Akkora kis darabot hoztál, amennyi a körmöm alatt
elférne. És hová tetted a rétest?
- Én...
- Ne tagadj, felfaltad.
Lukáš főhadnagy oly komolyan és oly szigorú hangon mondta ki az utolsó
szavakat, hogy Baloun önkéntelenül is hátrált két lépést.
- Informálódtam a konyhában, hogy mit adtak ebédre. Leves volt
májgombóccal. Hová tetted a gombócokat? Mind kihalásztad útközben, ez
a színtiszta igazság. Aztán marhahús volt uborkával. Mit csináltál vele?
Azt is felfaltad. Két szelet frankfurti pecsenye. És csak egy fél szeletet
hoztál, mi? Két darab rétes! Hová tetted? Beletömted a hülye fejedbe, te
gyalázatos disznó. Beszélj, hová tetted a rétest? Hogy beleejtetted a
sárba? Te kapcabetyár. Meg tudod nekem mutatni azt a helyet, ahol a
sárban fekszik? Hogy mindjárt odaszaladt valami kutya, mintha fütyültek
volna neki, rávetette magát, és elvitte? Krisztus atyám, úgy felpofozom
azt a dagadt képedet, hogy olyan lesz a fejed, mint egy dézsa! És még
tagad nekem a disznó. Tudod, hogy ki látott meg? Itt van ni,
rechnungsfeldwebl Vaněk. Ő jött oda hozzám, és azt mondta:
„Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy ez a disznó, ez a Baloun,
az óberlajtnant úr ebédjét zabálja. Kinézek az ablakból, és látom, hogy fal,
mintha egy hete nem evett volna.” Ide hallgasson, sie rechnungsfeldwebl,
hát nem tudott egy másik marhát találni nekem, pont ezt a gazembert
kellett?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, úgy látszott, hogy Baloun a
legrendesebb ember az egész menetszázádunkból. Olyan nagy mamlasz,
hogy még egy gevergriffet se tud megjegyezni magának, és ha puskát
163
A cseh népmesék ismert alakja, a Krkonoše hegység varázsló szelleme.
adunk a kezébe, még valami szerencsétlenséget csinál. A legutóbbi
gyakorlaton kis híján kilőtte a szomszédja szemét vaktölténnyel. Úgy
gondoltam, hogy legalább az ilyen szolgálatra meg fog felelni.
- Meg, és felfalja a gazdája egész ebédjét - mondta Lukáš -, mintha nem
volna neki elég a porciója. Csak nem vagy éhes?
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy én folyton éhes vagyok.
Ha valakinek marad egy kis komiszkenyere, hát megveszem tőle
cigarettáért, de az is kevés, akármennyit kapok. Én már természettől
fogva ilyen vagyok. Mindig azt hiszem, hogy már jóllaktam, pedig dehogy.
Egy kis idő múlva megint, éppen úgy, mint evés előtt, elkezd korogni a
gyomrom, és máris újra jelentkezik a rohadt. Néha azt hiszem, hogy most
már igazán elég volt, hogy most már semmi se fér belém, és mégis. Látok
valakit, hogy eszik, vagy csak megérzem a szagát, és máris olyan a
gyomrom, mintha egerek háltak volna benne. Mindjárt jelentkezik a
gyomor, és követeli a magáét, és akkor én lenyelném a patkószöget is.
Óberlajtnant úrnak alássan jelentem, én már kértem, hogy adjanak nekem
dupla porciót; Budìjovicében már voltam evégett az ezredorvos úrnál, és ő
ahelyett három napra ott fogott a maródiszobán, és mindennap csak egy
kis bögre üres levest kaptam. Azt mondja, majd én megtanítalak, te
szemét, hogy éhes legyél. Gyere csak ide még egyszer, meglátod, hogy
amikor elmész, olyan leszel, mint a fuszujkaszár! Nekem, óberlajtnant úr,
kérem, nem muszáj csak finom dolgokat látni, engem a közönséges
dolgok is mindjárt ingerelni kezdenek, és rögtön megered a nyálam.
Jelentem alássan, óberlajtnant úr, tisztelettel kérem, hogy
engedélyezzenek nekem dupla porciót. Ha már hús nem is lesz, hát
legalább körítést, krumplit, gombócot, egy kis szószt, abból mindig
marad...
- Jó, végighallgattam a pimaszságaidat, Baloun - felelte Lukáš főhadnagy. -
Hallott már ilyet, sie rechnungsfeldwebl, hogy egy katona mindennek a
tetejébe még olyan pimasz is lett volna, mint ez a csirkefogó? Felfalja az
ebédemet, és még azt kívánja, hogy dupla porciót engedélyezzek neki. Na
de majd én megtömöm a gyomrodat, Baloun.
- Sie rechnungsfeldwebl - fordult Vaněkhez -, kísérje ezt az alakot
Weidenhoffer káplárhoz, kössék ki szépen az udvaron a konyha előtt két
órára, hadd nézze végig az esti gulyásosztást. Jó magasra kössék ki, hogy
csak lábujjhegyen álljon, és lássa, ahogy a kondérban fő a gulyás. És az
egész gulyásosztás alatt ott legyen kikötve a disznó, hogy csorogjon a
nyála, mint egy kiéhezett szukának, amelyik a hentesbolt előtt szaglászik.
Mondja meg a szakácsnak, hogy a Baloun porcióját osszák szét!
- Parancsára, óberlajtnant úr. Gyerünk, Baloun!
Amikor kifelé indultak, a főhadnagy megállította őket az ajtóban, és
Baloun rémült arcára pillantva, diadalmasan így kiáltott: - Nahát, Baloun,
most kihúztad a lutrit. Jó étvágyat kívánok! És ha még egyszer előfordul
az ilyesmi, irgalmatlanul hadbíróság elé állítlak.
Miután Vaněk visszajött, és közölte, hogy Baloun már ki van kötve, Lukáš
főhadnagy azt mondta: - Maga ismer engem, Vaněk, tudja, hogy nem
szívesen csinálok ilyet, de nem tehetek róla. Először is be kell látnia, hogy
ha a kutyától elveszik a csontját, hát morog. Nem akarom, hogy egy ilyen
aljas fickó éljen mellettem, másodszor pedig már az a körülmény is, hogy
Baloun ki van kötve, nagy erkölcsi és lélektani hatást fog gyakorolni az
egész legénységre. Ezek a zsiványok az utóbbi időben, amióta
menetszázadban vannak, és tudják, hogy holnap vagy holnapután
kimennek a harctérre, azt csinálnak, amit akarnak.
Lukáš főhadnagy rendkívül meggyötörtnek látszott, és csendes hangon
folytatta: - Tegnapelőtt a nachtübungon, mint maga is tudja, az
einjährigfreiwilligenschule164 ellen kellett manővereznünk a cukorgyár
mögött. Az első svarm volt az elővéd, az csendesen haladt az országúton,
mert én magam vezettem, de a második, amelynek az volt a feladata,
hogy balra menjen, és előőrsöket küldjön a cukorgyár felé, az úgy
viselkedett, mintha kiránduláson lett volna. Úgy daloltak és dobogtak,
hogy biztos elhallatszott egészen a lágerig. Aztán a jobbszárnyon
előrement a harmadik svarm, hogy felderítse a terepet az erdő alatt, az jó
tíz percnyire volt tőlünk, és még olyan messziről is látszott, hogy a
betyárok cigarettáznak, csak úgy fénylettek azok a tüzes pontok a
sötétben. A negyedik svarmot meg hátvédnek jelöltük ki, és az ördög
tudja, hogy történt, de egyszerre csak az elővédünk előtt bukkant fel,
úgyhogy ellenségnek hittük, és nekem vissza kellett vonulnom a saját
hátvédem elől, amely egyre tovább nyomult ellenem. Hát így néz ki a
tizenegyes menetszázad, amit örököltem. Mit csináljak velük? Hogy
fognak viselkedni egy igazi gefechtben?
Lukáš főhadnagynak közben össze volt téve a keze, az arca vértanúi
kifejezést öltött, és az orra hegye megnyúlt.
- Emiatt nem főjön a feje, főhadnagy úr - próbálta megnyugtatni Vaněk
számvivő őrmester -, ne tessék ezzel gyötörni magát. Én már három
menetszázadnál voltam, mindegyiket szétverték az egész zászlóaljjal
együtt, és aztán megint újat alakítottunk. És mindegyik menetszázad
olyan volt, mint a másik, egyik se volt jobb egy hajszállal se, mint az
óberlajtnant úré. A legrosszabb volt a kilencedik. Az magával cipelte
fogságba az összes sarzsikat és a századparancsnokot is. Engem csak az
mentett meg, hogy éppen az ezredtrénhez mentem rumot meg bort
faszolni a századnak, és így nélkülem csinálták az egészet.
- És tetszik tudni, óberlajtnant úr, hogy a múltkori nachtübungon, amiről
beszélni tetszett, az einjährigfreiwilligenschule, amelyiknek be kellett
volna kerítenie a mi századunkat, egészen a Fertő tóig kalandozott?
Folyton csak masírozott előre, amíg meg nem virradt, és így az előőrsök
egyszerre csak a mocsárban voltak. És maga Ságner kapitány úr vezette
őket. Talán egészen Sopronig elmentek volna, ha ki nem világosodik -
folytatta titokzatos hangon a számvivő őrmester, aki nagy gyönyörűséget
talált az ilyen esetekben, és nyilvántartotta az összes hasonló
történeteket.
- És tetszik tudni, óberlajtnant úr - mondta bizalmasan kacsintva -, hogy
úgy van, hogy a Ságner kapitány úr lesz a mi menetzászlóaljunk
parancsnoka? Azelőtt, mint ahogy Hegner törzsőrmester mondta, azt
beszélték, hogy a főhadnagy úr lesz a zászlóaljparancsnok, mert a

164
Nachtübungon: éjjeli gyakorlaton; einjährigfreiwilligenschule: egyéves
önkéntesek iskolájának alakulata.
főhadnagy úr minálunk a legidősebb tiszt, de aztán állítólag a hadosztály
közölte a dandárral, hogy Ságner kapitány urat nevezték ki.
Lukáš főhadnagy meredten nézte a poros padlót, és cigarettára gyújtott.
Tudott arról, amit Vaněk mesélt, és meg volt győződve róla, hogy
igazságtalanság történt vele. Ságner kapitány már kétszer megelőzte az
előlépésben; de Lukáš most csak annyit mondott:
- Ugyan, Ságner kapitány...
- Én nem nagyon örülök ennek - közölte bizalmasan a számvivő őrmester.
- Hegner törzsőrmester mesélte, hogy Ságner kapitány úr Szerbiában a
háború elején ki akarta tüntetni magát valahol a montenegrói hegyekben,
és a zászlóaljából egymás után kergette neki a századokat a szerb
stellungok masingeverjeinek, habár ez teljesen fölösleges dolog volt, és a
gyalogság ott bagót sem ért, mert a szerbeket azok közül a sziklák közül
csak a tüzérség tudta volna kiverni. Az egész bataillonból összesen
nyolcvan ember maradt, Ságner kapitány úr is lövést kapott a kezébe,
aztán meg vérhast a kórházban, aztán visszajött Budìjovicébe az
ezredhez, és tegnap este állítólag azt mesélte a kaszinóban, hogy ő
milyen jól érzi magát a fronton, hogy ő otthagy akár egy egész
marsbataillont, de megmutatja, hogy mit tud, és signum laudist fog kapni,
mert Szerbiáért orrot kapott, de most vagy elesik az egész
marsbataillonnal vagy kinevezik alezredesnek, még ha bele is pusztul az a
marsbataillon. Én azt hiszem, óberlajtnant úr, hogy ez a rizikó miránk is
vonatkozik. Nemrég mesélte Hegner törzsőrmester, hogy nem tetszik
túlságosan jóba lenni a Ságner kapitány úrral, és hogy ezért ő először a
mi századunkat küldi majd a gefechtbe, méghozzá a legborzalmasabb
helyekre.
A számvivő őrmester felsóhajtott: - Nekem az volna a véleményem, hogy
egy ilyen háborúban, mint ez, amikor olyan sok a katonaság, és olyan
hosszú a front, rendes manőverezéssel többet lehetne elérni, mint valami
elkeseredett támadásokkal. Én láttam olyat a Dukla alatt, a tizedik
menetszázaddal. Akkor minden nagyon simán ment, parancs jött, hogy
„nicht schiessen”, így hát nem is lőttünk, és vártuk, hogy az oroszok
jöjjenek közel hozzánk. Egyetlen puskalövés nélkül elfoghattuk volna őket,
de akkor a balszárnyunkon landveresek voltak, és ezek a hülyék úgy
megijedtek, mikor az oroszok közeledtek, hogy hanyatt-homlok
megindultak lefelé a havas lejtőn, mint egy szánkópályán, és mi
parancsot kaptunk, hogy az oroszok áttörték a balszárnyat, és mi
próbáljunk eljutni a dandárhoz. Én akkor éppen a dandárnál voltam
aláíratni a kompanieverpflegungsbuchot,165 mert nem tudtam megtalálni
az ezredtrénünket, és így láttam, hogy a tizedik menetszázadból az első
menekülők megérkeztek a dandárhoz. Estig százhúszan jöttek, a többiek
állítólag eltévedtek menekülés közben, és lecsúsztak valahová az orosz
stellungokba a hóban, mintha csak ródliztak volna. Az ott borzasztó volt,
óberlajtnant úr, a Kárpátokban az oroszoknak fent is, lent is voltak
stellungjaik. És aztán, óberlajtnant úr, kérem, a Ságner kapitány úr...
- Hagyjon már békén a Ságner kapitány úrral - mondta Lukáš főhadnagy -,
mindezt tudom, és ne higgye, hogy majd ha valami sturmba vagy

165
A század élelmezési kimutatásainak könyvét.
gefechtbe kerülünk, akkor maga véletlenül megint valahol az ezredtrénnél
lesz, rumot és bort faszolni. Már figyelmeztettek rá, hogy maga iszik, mint
egy kefekötő, és csak rá kell nézni arra a vörös orrára, mindjárt látja az
ember, hogy kivel áll szemben.
- Ez még a Kárpátokból van, óberlajtnant úr, ott muszáj volt, a menázsi
hidegen érkezett fel hozzánk, a lövészárkok benne a hóban, tüzet rakni
nem volt szabad, úgyhogy csak az a rum tartotta bennünk a lelket. És ha
én nem vagyok ott, úgy lett volna, mint a többi századokban, hogy még
rum se volt, és az emberek megfagytak. Ellenben minálunk mindenkinek
vörös volt az orra a rumtól, igaz, hogy ez megint csak pech volt, mert a
zászlóaljtól parancs jött, hogy járőrbe csak olyanok menjenek, akiknek
vörös az orra.
- Most már vége van a télnek - közölte sokatmondóan a főhadnagy.
- A harctéren, óberlajtnant úr, bármilyen évszakban nélkülözhetetlen
dolog a rum, éppen úgy, mint a bor. Hogy úgy mondjam, jó hangulatot
csinál. Egy fél csajka bortól és egy negyedliter rumtól akár az ördöggel is
megverekszik a legénység... Melyik marha kopog már megint az ajtón,
nem látja, hogy ki van írva: Nicht klopfen! Herein!166
Lukáš főhadnagy a széken ülve az ajtó felé fordult, és nézte, ahogy az ajtó
lassan és halkan kinyílik. S éppoly halkan belépett a 11. menetszázad
irodájába Švejk, a derék katona - szalutálva jött be, valószínűleg már
odakint kezdett szalutálni, amikor a Nicht klopfen! feliratot bámulta.
Szalutálása tökéletes összhangban volt végtelenül elégedett és gondtalan
arckifejezésével. Úgy nézett ki, mint a tolvajok görög istene, akit egy
osztrák baka józan egyenruhájába bújtattak.
Lukáš főhadnagy egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben Švejk, a
derék katona, átölelte és megcsókolta őt a tekintetével.
Körülbelül ilyen szeretettel nézhetett atyjára a tékozló fiú, aki elveszett
vala és megtaláltatott, mikor hazatérése után az atya nyársra húzatott a
tiszteletére egy tulkot.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy megint itt vagyok - szólalt
meg az ajtóban Švejk, olyan őszinte természetességgel, hogy Lukáš
főhadnagy egyszeriben magához tért. Amióta Schröder ezredes közölte
vele, hogy ismét a nyakára küldi Švejket, Lukáš főhadnagy a lelke mélyén
mindennap messzebbre tolta ezt a találkozást. Minden reggel így szólt
magához: „Ma talán még nem jön meg, talán elkövetett valamit, és még
ott tartják.”
És mindezen kombinációkat Švejk most romba döntötte a belépésével,
amelyet oly kedvesen és egyszerűen hajtott végre.
Švejk most ránézett Vaněk számvivő őrmesterre, odafordult és
barátságosan mosolyogva átadta neki a papírjait, amelyeket a köpenye
zsebéből húzott elő: - Rechnungsfeldvébl úrnak jelentem alássan, hogy
ezeket a papírokat, amiket az ezredirodán állítottak ki nekem, át kell
adjam a rechnungsfeldvébl úrnak. A lénung miatt van, és hogy tessék
engem beírni a verpflegungba.

166
Ne kopogj! Szabad!
Švejk olyan könnyed, társaságbeli modorban mozgott a 11. menetszázad
irodájában, mintha ő meg Vaněk a legjobb barátok lettek volna, de a
számvivő őrmester nagyon kurtán reagált erre:
- Tegye le az asztalra.
- Nagyon jól tenné, sie rechnungsfeldwebl, ha magamra hagyna Švejkkel -
mondta felsóhajtva Lukáš főhadnagy.
Vaněk kiment, és megállt az ajtó előtt, hogy kihallgassa, mit fognak
mondani egymásnak ezek ketten.
Egy ideig semmit se hallott, mert Švejk is, Lukáš főhadnagy is hallgatott.
Mindketten hosszan nézték és figyelték egymást. Lukáš úgy nézte Švejket,
mintha meg akarná hipnotizálni, mint ahogy a kakas néz a tyúkra, mielőtt
rávetné magát.
Švejk, mint mindig, lágy, meleg tekintettel nézte Lukáš főhadnagyot,
mintha azt akarná mondani: „Újra együtt, édes szívem, most már semmi
se választ el bennünket egymástól, galambom.”
S mivel a főhadnagy sokáig nem szólalt meg, Švejk szemei fájdalmas
gyengédséggel így unszolták: „Hát mondj valamit, aranyom, ontsd ki a
szíved!”
Lukáš főhadnagy végül megtörte a kínos csendet, és jókora adag gúnyt
próbált elhelyezni a szavaiban: - Isten hozta, Švejk. Nagyon szépen
köszönöm, hogy meglátogatott. Nem is vártam ilyen kedves vendéget.
De nem bírta türtőztetni magát, és az elmúlt napok dühe egy borzalmas
ökölcsapásban tört ki belőle: olyat ütött az asztalra, hogy a kalamáris
felugrott, és befröcskölte tintával a lénunglistát.
Ugyanakkor Lukáš főhadnagy is felugrott, szorosan odaállt Švejk elé, és
ráordított: - Maga barom - aztán fel s alá kezdett járkálni az iroda szűk
helyiségében, és valahányszor Švejk elé ért, kiköpött.
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem - mondta Švejk, mivel Lukáš
főhadnagy szüntelenül csak járt fel és alá, iszonyú dühében
papírgalacsinokat vágott a sarokba, és mindig odament az asztalhoz egy
újabb darab papírért -, alázatosan jelentem, hogy a levelet rendben
átadtam. Szerencsésen megtaláltam Kákonyiné őnagyságát, és
mondhatom, hogy nagyon szép nő, én ugyan csak egyszer láttam, amikor
éppen sírt...
Lukáš főhadnagy leült a számvivő altiszt priccsére, és rekedt hangon
felkiáltott: - Mikor lesz ennek vége, Švejk?
Švejk úgy felelt, mintha ezt a kérdést nem is hallotta volna: - Azután volt
ott egy kis kellemetlenség, de én magamra vállaltam az egészet. Ők
ugyan nem akarták nekem elhinni, hogy én levelezek azzal a hölggyel, így
aztán kihallgatás közben inkább lenyeltem azt a levelet, hogy minden
nyomot eltüntessek előlük. Aztán tiszta véletlenből, másképp nem is
tudom megmagyarázni magamnak, belekeveredtem egy egészen
jelentéktelen apró kis verekedésbe. Ebből is kimásztam, és elismerték az
ártatlanságomat, és a regimentsraportra küldtek, és a
hadosztálybíróságon beszüntették ellenem az egész eljárást. Az
ezredirodán csak egypár percig voltam, amíg megjött az óberszt úr, ő
aztán káromkodott rám egy kicsit, és azt mondta, hogy azonnal
jelentkezzek az óberlajtnant úrnál mint ordonánc, és megparancsolta,
hogy adjam át az üzenetét, hogy azonnal kéreti az óberlajtnant urat,
tessék odamenni hozzá a menetszázad miatt. Ennek már több mint fél
órája, de az óberszt úr nem tudta, hogy engem még becipelnek az
ezredirodára, és még ott fogok ülni több mint egy negyedórát, mert erre
az egész időre vissza volt tartva a lénungom, és ezt a regimentnél kellett
hogy kifizessék nekem, nem pedig a menetszázadnál, mert engem mint
ezredfoglyot kezeltek. Különben is minden úgy össze van keverve és
kavarva náluk, hogy az ember egészen belebolondul...
Lukáš főhadnagy, amikor meghallotta, hogy már egy fél órája Schröder
ezredesnél kellene lennie, gyorsan magára kapta a köpenyét, és azt
mondta: - Maga megint jól kisegített engem, Švejk. - Olyan kétségbeesett
és reménytelen hangon mondta ezt, hogy Švejk úgy érezte, meg kell
nyugtatnia néhány baráti szóval, s amikor Lukáš főhadnagy kirohant az
ajtón, még utána kiáltotta: - Ne tessék félni, megvárja az óberszt úr, úgy
sincs neki semmi dolga.
Nem sokkal a főhadnagy távozása után Vaněk számvivő őrmester lépett
be az irodába.
Švejk egy széken ült, és oly módon etette a kis vaskályhát, hogy a nyitott
ajtaján keresztül széndarabokat dobált belé. A kis kályha füstölt és
bűzlött, és Švejk vígan folytatta a célba dobálást, észre sem véve
Vaněket, aki egy ideig csak bámult Švejkre, de aztán berúgta a
kályhaajtót, és azt mondta Švejknek, hogy takarodjék onnan.
- Rechnungsfeldvébl úr - mondta Švejk méltóságteljesen -, szabadjon
közölnöm a rechnungsfeldvébl úrral, hogy a parancsát a legjobb akaratom
mellett sem tudom teljesíteni, és még akkor se tudnám, ha az egész
lágerből kikergetne, mert én magasabb rendelkezéseknek vagyok
alávetve.
- Én ugyanis ordonánc vagyok itten - tette hozzá büszkén -, Schröder
óberszt úr ide osztott be engem a 11. menetszázadba Lukáš óberlajtnant
úrhoz, akinél puccer voltam, de a velem született intelligenciám miatt
ordonáncnak léptettek elő. Mi az óberlajtnant úrral már régi ismerősök
vagyunk. Maga micsoda civilben, rechnungsfeldvébl úr?
Vaněk számvivő őrmester annyira meglepődött a derék katona bizalmas
és szomszédias modorától, hogy ezúttal nem törődve a tekintélyével,
amelyet egyébként nagyon is szeretett fitogtatni a század katonái előtt,
úgy felelt, mintha az alantasa volna Švejknek:
- Nevem Vaněk, drogista vagyok Kralupyból.
- Én is drogista inas voltam - mondta Švejk - egy Kokoška nevű úrnál, a
prágai Perštynen. Ez egy borzasztó különc ember volt, és amikor egyszer
tévedésből felgyújtottam neki a pincében egy benzines hordót, és minden
elégett, akkor ő kidobott engem, és az ipartestület már sehová se vett fel,
úgyhogy emiatt a hülye benzines hordó miatt nem kaphattam
segédlevelet. Maga is készít teheneknek való fűszert?
Vaněk tagadólag megrázta a fejét.
- Mert mi csináltunk ilyen teheneknek való fűszert, méghozzá
szentképekkel. A mi főnökünk, Kokoška úr, borzasztó vallásos ember volt,
és egyszer azt olvasta, hogy Szent Pelegrinus megsegített valami
felpuffadt jószágot. Ezért a Kokoška úr valahol Smíchovban képeket
nyomattatott Szent Pelegrinusról és az Emauzi-kolostorban beszenteltette
ezeket kétszáz forintért. Aztán minden csomag tehénfűszerhez
hozzácsomagoltunk egy ilyen képet. Ezt a fűszert meleg vízben
felkavarták a teheneknek, sajtárból megitatták velük, és közben
felolvastak a jószágnak egy Szent Pelegrinushoz intézett imácskát, amit
Tauchen úr, a mi segédünk írt. Tudniillik, amikor ki voltak nyomtatva ezek
a Szent Pelegrinus képek, a másik oldalára még oda kellett nyomtatni
valami imácskát. Így aztán este az öreg Kokoška behívatta a Tauchen urat,
és azt mondta neki, hogy reggelig írjon valami imácskát arra a képre és
arra a fűszerre, és amikor a Kokoška úr tíz órakor bejön a boltba, már
készen kell lenni az egésznek, hogy mindjárt a nyomdába mehessen, mert
a tehenek már várják azt az imácskát. Vagy-vagy. Ha szépen megírja, egy
forint üti a markát, ha pedig nem, akkor két hétre fel van mondva neki. A
Tauchen úr egész éjszaka izzadt, és reggel egészen kialvatlanul jött boltot
nyitni, és még semmi se volt neki megírva. Sőt még azt is elfelejtette,
hogy hogy hívják azt a tehénfűszeres szentet. Aztán a szolgánk, a
Ferdinand húzta ki a pácból. Ez mindenhez értett. Amikor kamillateát
szárítottunk a padláson, mindig belemászott, lehúzta cipőjét, és meg-
tanított bennünket, hogy így elmúlik a lábizzadás. Vagy galambokat fogott
a padláson, ki tudta nyitni a pénzesfiókot, és még megtanított bennünket
más svindlikre is, amiket az árukkal lehetett csinálni. Énnekem mint
inasnak olyan patikám volt otthon, amit a boltból vittem haza, amilyen az
Irgalmasoknak se volt. Nahát, ez a Ferdinand kisegítette a Tauchen urat;
csak annyit mondott: „Adja csak ide, Tauchen úr, hadd nézzem meg”, és a
Tauchen úr mindjárt hozatott neki egy sört. És még meg se hozták a sört,
amikor a Ferdinánd már kész is volt a felével, és fel is olvasta:
Mennyből hozok boldog hírt,
orvosságot, csodaírt.
Tehén, borjú, minden marha,
lehet akármilyen fajta,
a Kokoška-féle portól
megszabadul minden kórtól...
Aztán, amikor megitta a sört, és húzott egy jót a tinktúra amarából is, már
nagyon gyorsan ment neki, és egy pillanat alatt gyönyörű szépen be is
fejezte:
Hallgassatok Szent Pelegrin szavára,
egy csomagnak csak két forint az ára.
Szent Pelegrin, barmainknak őre,
tekints le a hálás legelőre.
A sok gazda dicshimnuszt zeng teneked,
Szent Pelegrin, óvj meg minden tehenet...
Aztán, amikor megjött a Kokoška úr, a Tauchen úr bement vele az irodába,
és amikor kijött, megmutatott nekünk két forintot, nem pedig egyet,
ahogy a főnök ígérte, és felesbe osztozni akart rajta a Ferdinand úrral. De
a Ferdinandot, amikor azt a két forintot meglátta, egyszerre csak
megszállta a mammon. Azt mondja, nem, vagy dupla, vagy semmi. Így
aztán a Tauchen úr nem adott neki semmit, és megtartotta magának azt a
két forintot, engem kivitt a raktárba, adott nekem egy pofont, és azt
mondta, hogy ilyen pofonokból még százat fogok kapni, ha el merem
mondani valahol, hogy azt nem ő költötte és írta, és ha a Ferdinand
panaszkodni menne az öreghez, azt kell mondjam, hogy a Ferdinand
szolga egy hazug. Erre meg is kellett esküdjek neki, valami dragon-ecetes
demizson előtt. És a mi bolti szolgánk elhatározta, hogy megbosszulja
magát ezen a tehénfűszeren. Mi ezt nagy ládákban kevertük a padláson, ő
pedig amennyi egérpiszkot csak össze tudott seperni, mind odahozta, és
belekeverte. Aztán lócitromot gyűjtött az utcán, otthon megszárította, egy
fűszeres mozsárban porrátörte, és ezt is beledobálta a Szent Pelegrinus
képével ellátott tehénfűszerbe. És még ez se volt neki elég. Belepisált
ezekbe a ládákba, belekakált és úgy összekavarta, hogy olyan lett, mint a
korpakása...
Megszólalt a telefon. A számvivő őrmester a kagylóhoz ugrott, majd
bosszúsan félrelökte: - Az ezredirodára kell mennem, csak így váratlanul,
ez nem tetszik nekem.
Švejk ismét egyedül maradt.
Kisvártatva újra megszólalt a telefon.
Švejknek nagy nehezen sikerült megértetnie magát: - Vaněk? az elment
az ezredirodára. Hogy ki beszél? A tizenegyes menetszázad ordonánca.
Ott ki beszél? A tizenkettes menetszázad ordonánca? Szervusz, kolléga.
Hogy mi a nevem? Švejk. És a tied? Braun. Nincs véletlenül egy Braun
nevű rokonod Karlínban, a rakparton, egy kalapos? Szóval nincs, nem is
ismered... Én sem ismerem, csak egyszer arra mentem villamoson, és
szembetűnt nekem a cégtáblája. Hogy mi újság? Én nem tudok semmit.
Hogy mikor indulunk? Én még senkivel se beszéltem az indulásról. Hová
kéne menjünk?
- Te dilis, hát a menetszázaddal a frontra.
- Arról még nem hallottam.
- Szép kis ordonánc vagy. Nem tudod, hogy a lajtnantod...
- Nekem óberlajtnantom van...
- Az mindegy, szóval, hogy az óberlajtnantod elment-e a besprechungra
az óberszthez?
- De, az óberszt meghívta őtet.
- Na látod, a mienk is oda ment, és a tizenharmadik század parancsnoka
is; éppen most beszéltem telefonon az ordonáncukkal. Nem tetszik nekem
ez a nagy sietség. Hát arról tudsz valamit, hogy a zenészek pakolnak?
- Én semmiről nem tudok semmit.
- Ne tettesd magadat marhának. Tudod, hogy a rechnungsfeldvébeltek
már vagon-avizót is kapott? Mennyi nálatok a mansaft létszáma?
- Nem tudom.
- Mi az, tökfej, attól félsz, hogy felfallak? - (Hallani, hogy a drót túlsó
végén beszélő odaszól valakinek: „Fogd csak a másik kagylót, Franta, ha
látni akarod, hogy milyen hülye ordonánca van a tizenegyedik
századnak.”) - Halló, alszol, vagy mi van ott? Hát akkor felelj, ha egy
kollégád kérdez. Szóval te még nem tudsz semmit? Ne tagadd. Nem szólt
semmit a rechnungsfeldvébletek, hogy konzervet fogtok faszolni? Hogy
ilyen dolgokról nem beszéltél vele? Te hülyönc, te. Hogy neked ahhoz
semmi közöd? - (A drót túlsó végéről nevetés hallatszik.) - Jó nagy marha
lehetsz te is, ahogy megtudsz valamit, azonnal telefonálj nekünk a
tizenkettes menetszázadba, te kis aranyos hülye. Hová valósi vagy?
- Prágai.
- Akkor okosabb is lehetnél... És még valamit: Mikor ment be a
rechnungsfeldvébletek az irodára?
- Egypár perccel ezelőtt hívták.
- Nahát, és mostanáig ezt nem tudtad megmondani? A mienk is az elébb
ment el, itt készül valami. Nem beszéltél a trénnel?
- Nem beszéltem.
- Jézus Krisztus, és te még azt mondod, hogy prágai vagy. Te semmivel se
törődsz. Hol csavarogsz egész nap?
- Én csak egy órával ezelőtt jöttem meg a hadosztálybíróságról.
- Hát az egész más káposzta, pajtás. Akkor még máma elmegyek hozzád
beszélgetni. Most kétszer csöngesd le a telefont.
Švejk éppen pipára akart gyújtani, amikor a telefon ismét megszólalt.
„Bújjatok a fenekembe a telefonotokkal - mondta magában Švejk -, azt
hiszitek, kedvem van diskurálni veletek?”
A telefon kérlelhetetlenül tovább zörgött, úgyhogy Švejknek végül
elfogyott a türelme, fogta a kagylót, és beleordított:
- Halló, ki beszél? Itt Švejk, a tizenegyedik század ordonánca.
A válaszban Švejk felismerte Lukáš főhadnagy hangját:
- Mit csinálnak ott maguk? Hol van Vaněk, azonnal küldje Vaněket a
telefonhoz!
- Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, az elébb csengett a telefon.
- Ide hallgasson, Švejk, nem érek rá magával szórakozni. A katonai
telefonbeszélgetés, érti, az nem olyan, mint civilben, amikor órák hosszat
telefonálgatunk, hogy meghívjunk valakit ebédre. A telefonbeszélgetés
legyen világos és rövid. Telefonban elmarad még az „óberlajtnant úrnak
alássan jelentem” is. Na tehát, azt kérdem magától, Švejk, kéznél van az
a Vaněk? Azonnal jöjjön a telefonhoz.
- Nincsen kéznél, óberlajtnant úrnak jelentem alássan, az előbb az irodáról
szóltak neki, hogy hívatják, még egy negyedórája se lehet, hogy elhívták
innét az ezredirodára.
- Na, majd ha megjövök, Švejk, elintézem én magát. Nem tud tömören
beszélni? Nahát, jól figyeljen, hogy mit mondok. Tisztán hallja, nehogy
aztán később azzal mentegetőzzön, hogy zörgött a telefon? Abban a
pillanatban, ahogy visszaakasztotta a kagylót...
Szünet. Újabb csengetés. Švejk felveszi a kagylót, és a szitkok áradata
zúdul rá: - Maga állat, maga bitang, maga lator. Mit csinál maga, mért
szakítja meg a beszélgetést?
- Kérem, óberlajtnant úr, azt tetszett mondani, hogy akasszam fel a
kagylót.
- Švejk, én egy óra múlva otthon vagyok, és akkor lesz nemulass... Na,
szóval maga azonnal fogja magát, bemegy a barakkba, és megkeresi az
egyik cugszfürert, mondjuk Fuchsot, megmondja neki, hogy azonnal
vegyen tíz embert, és menjen velük a raktárba konzervet faszolni.
Ismételje meg, mit kell csinálnia?
- Elmegy tíz emberrel a raktárba konzervet faszolni a századnak.
- Végre, hogy egyszer nem hülyéskedik. Én közben telefonálok Vaněknek
az ezredirodára, hogy ő is menjen a raktárba, és vegye át a konzerveket.
Ha közben visszaérne a barakkba, hagyjon ott mindent, és irány
laufsrittban167 a raktárba. Most pedig akassza vissza a kagylót.

Švejk jó ideig hiába kereste nemcsak Fuchs cugszfürert, hanem a többi


sarzsit is. A konyhán voltak, rágták a húst a csontokról, és azzal
szórakoztak, hogy a kikötött Balount nézték, aki ugyan szilárdan állt a
talpán, egészen a földig leeresztve, mert megkönyörültek rajta, de azért
fölöttébb érdekes látványt nyújtott. Az egyik szakács odavitt neki egy
húsos bordacsontot, bedugta a szájába, és a nagyszakállú óriás, a kikötött
Baloun, akinek nem állott módjában, hogy a kezével manipuláljon,
óvatosan tologatta szájában a csontot, a fogai és az ínye segítségével
egyensúlyozta, s közben olyan arckifejezéssel rágcsálta a húst, mint egy
erdei rém.
- Kicsoda maguk közül a Fuchs cugszfürer? - kérdezte Švejk, amikor végül
rájuk akadt.
Fuchs szakaszvezető méltóságán alulinak érezte a választ, amikor látta,
hogy egy közönséges baka kérdezősködik utána.
- Hé - mondta Švejk -, hányszor kérdezzem még? Melyik a Fuchs
cugszfürer?
Fuchs szakaszvezető előlépett, és méltóságteljes tartásban minden
elképzelhető módon elkezdett káromkodni, hogy ő nem cugszfürer, ő
cugszfürer úr, és nem lehet azt mondani: „Hol a cugszfürer?” hanem csak
így: „Alázatosan jelentem, hol van a cugszfürer úr?” Ha az ő szakaszában
valaki nem úgy mondja, hogy: „Ich melde gehorsam”, mindjárt kap egyet
a pofájába.
- Lassan a testtel - mondta Švejk higgadtan -, azonnal fogja magát, megy
a barakkba, ott összeszed tíz embert, és aztán laufsritt velük együtt a
raktárba, konzervet fognak faszolni.

167
Futólépésben.
Fuchs szakaszvezető annyira meg volt lepve, hogy csak ezt a szót tudta
kipréselni magából: - Micsoda?
- Semmi „micsoda” - felelte Švejk -, én a tizenegyes menetszázad
ordonánca vagyok, és éppen az elébb beszéltem telefonon Lukáš
óberlajtnant úrral. És az óberlajtnant úr azt mondta: „Laufsritt tíz
emberrel a raktárba.” Ha nem megy, Fuchs cugszfürer úr, én azonnal
megyek vissza a telefonhoz. Az óberlajtnant úr határozottan azt kívánja,
hogy maga menjen. Erre kár is a szót vesztegetni. „A telefonbeszélgetés,
mondja Lukáš főhadnagy úr, legyen rövid és világos. Ha azt mondják: a
Fuchs cugszfürer megy, akkor ő megy. Az ilyen parancs, az nem olyan
fecsegés, mint amikor telefonon meghívunk valakit ebédre. A
katonaságnál, pláne háborúban, minden késés bűncselekmény. Ha az a
Fuchs cugszfürer nem indul el azonnal, mihelyt szól neki, akkor rögtön
telefonáljon nekem, és én majd elintézem őt. A Fuchs cugszfürer el lesz
törölve a föld színéről.” Barátom, maga még nem ismeri az óberlajtnant
urat.
Švejk diadalmasan nézett a sarzsikra, akiket a megjelenése valóban
elképesztett és letört.
Fuchs szakaszvezető dörmögött valami értelmetlent, és gyors léptekkel
távozott, Švejk pedig utána kiáltotta: - Szóval megtelefonálhatom az
óberlajtnant úrnak, hogy minden rendben van?
- Mindjárt ott leszek a raktárnál tíz emberrel - hallatszott a barakktól Fuchs
szakaszvezető válasza, és Švejk egy árva szót se szólva többet, otthagyta
a sarzsikat, akik éppúgy meg voltak lepve, mint Fuchs szakaszvezető.
- Kezdődik már - mondta a kis Blažek tizedes -, pakolunk.
Amikor Švejk visszatért a 11. menetszázad irodájába, megint nem tudott
pipára gyújtani, mert újból megszólalt a telefon. Ismét Lukáš főhadnagy
kereste Švejket.
- Hol csavarog maga, Švejk? Már harmadszor keresem, és senki se
jelentkezik.
- Mindent elintéztem, óberlajtnant úr.
- Szóval elmentek már?
- Hát persze hogy elmentek, csak azt nem tudom még, hogy ott vannak-e
már. Talán fussak oda még egyszer?
- Szóval megtalálta a Fuchs cugszfürert?
- Megtaláltam, óberlajtnant úr. Először azt mondta nekem: „Micsoda?” És
csak amikor megmagyaráztam neki, hogy a telefonbeszélgetések
legyenek rövidek és világosak...
- Ne szórakozzon, Švejk... Vaněk még nem jött vissza?
- Nem jött vissza, óberlajtnant úr, kérem.
- Ne ordítson úgy a telefonba. Nem tudja, hol lehet az az átkozott Vaněk?
- Nem tudom, óberlajtnant úr, kérem, hogy hol lehet az az átkozott Vaněk.
- Ott volt az ezredirodán, de már elment valahová. Azt hiszem, hogy a
kantinban lesz. Menjen utána, Švejk, és mondja meg neki, hogy azonnal
jöjjön a raktárba. Aztán még valamit. Azonnal keresse meg a Blažek
káplárt, és mondja meg neki, hogy rögtön oldozza el azt a Balount, és
Baloun aztán mindjárt jöjjön hozzám. Akassza vissza a kagylót!
Švejk valóban nekilátott e sok ügyes-bajos dolog elintézésének. Amikor
megtalálta Blažek tizedest, és közölte vele a Baloun eloldozására
vonatkozó főhadnagyi parancsot, Blažek káplár ezt dörmögte:
- Be vannak rezelve, már a cipőjükbe csorog a nadrágjukból.
Švejk végignézte az eloldozást, majd elkísérte Balount, mivel úgyis arra
kellett mennie a kantin felé, hogy megkeresse Vaněk számvivő őrmestert.
Baloun a megváltóját látta Švejkben, és megígérte neki, hogy
valahányszor csomagot kap hazulról, mindig osztozni fog vele.
- Nálunk nemsokára disznóölés lesz - mondta mélabúsan Baloun -, te hogy
szereted a hurkát, véresen vagy vér nélkül? Csak mondd meg, még ma
este írok haza. A disznóm meglesz vagy százötven kiló. Olyan a feje, mint
egy bulldogé, és az ilyen disznók a legjobbak. Egy ilyen disznó sose mond
csütörtököt. Ez nagyon jó fajta, megéri a pénzét. Nyolc ujjnyi háj lesz
rajta. Mikor otthon voltam, a májas hurkát én magam csináltam, és
mindig úgy teletömtem magam vele, hogy majdnem szétpukkadtam. A
tavalyi disznóm százhatvan kilós volt.
- De micsoda disznó volt - mondta fellelkesülve, és a búcsúnál erősen
megszorította Švejk kezét. - Kizárólag csak krumplin neveltem, és magam
is bámultam, hogy milyen szépen hízik. A sonkáját besóztam, és egy ilyen
szép sózott sonkadarab, krumplis gombóccal, töpörtyűvel meghintve,
káposztával, az a legfinomabb falat. Arra csúszik a sör. Az ember olyan
elégedettnek érzi magát. És a háború mindezt elvette tőlünk.
A szakállas Baloun nagyot sóhajtott, és elindult az ezrediroda felé,
miközben Švejk a kantinba igyekezett a magas, öreg hársfák sora alatt.
Vaněk számvivő őrmester ezalatt nyugodtan üldögélt a kantinban, és arról
mesélt valami ismerős törzsőrmesternek, hogy a háború előtt mennyit
lehetett keresni zománcfestéken és cementmázakon.
A törzsőrmester már beszámíthatatlan állapotban volt. Délelőtt
meglátogatta egy pardubicei földbirtokos, akinek a fia ott szolgált a
lágerben, csinos kis összeget adott a törzsőrmesternek, és egész délelőtt
itatta lent a városban.
A törzsőrmester most elkeseredetten üldögélt, már semmi sem ízlett neki,
azt se tudta, hogy miket beszél, és a zománcfestékekről szóló előadásra
egyáltalán nem is reagált.
Csak a saját elképzeléseivel foglalkozott, és valami olyasfélét dünnyögött,
hogy Tøeboòból Pelhøimovba és onnét vissza helyiérdekűnek kéne menni.
Amikor Švejk belépett, Vaněk éppen másodszor próbálta megmagyarázni
a törzsőrmesternek, pontos számadatokkal, hogy az építkezéseken
mennyi hasznot hajtott egy kilogramm cementmáz, mire a törzsőrmester,
akinek egészen másutt járt az esze, így felelt:
- Visszafelé meghalt az úton, és csak leveleket hagyott maga után.
Meglátta Švejket, nyilván összetévesztette egy számára ellenszenves
egyénnel, s ezért szidni kezdte, és hasbeszélőnek titulálta.
Švejk odalépett Vaněkhez, aki szintén be volt már állítva, de azért nagyon
kedvesen és barátságosan viselkedett.
- Rechnungsfeldvébl úr - jelentette Švejk -, azonnal tessék a raktárba
menni, ott már vár a Fuchs cugszfürer tíz emberrel, konzervfaszolás lesz.
Laufsrittban tessék odafutni. Az óberlajtnant úr már kétszer telefonált.
Vaněk hangosan felnevetett: - Majd ha meszet ettem, kedvesem. Előbb
kifestem magam bolondnak, szívecském. Mindenre van elég idő, nem ég a
tető a fejünk fölött, aranyos kicsikém. Ha majd a Lukáš főhadnagy úr
annyi menetszázadot állított össze, mint én, akkor majd elmondhatja,
hogy tud valamit, és senkit se fog fölöslegesen nyúzni a laufsrittjével. Én
már az ezredirodán is parancsot kaptam, hogy holnap indulunk, tehát
csomagoljunk, és azonnal menjünk útravalót faszolni. És mit csináltam,
szépen idejöttem egy negyedliter borra, nagyon kellemesen elüldögélek
itt, és hagyom futni az egészet. A konzerv, az konzerv marad, és a
faszolás, az faszolás marad. Én jobban ismerem a raktárt, mint az
óberlajtnant úr, és tudom, hogy az ilyen besprechungokon a tiszt urak
miket beszélnek az óberszt úrnál. Az óberszt úr azt csak úgy képzeli a
fantáziájával, hogy a raktárban konzervek vannak. A mi ezredünk
raktárában soha nem volt semmiféle konzerv, mindig csak esetről esetre
kaptunk a dandártól vagy kölcsönkértünk más ezredektől, akikkel éppen
kapcsolatban voltunk. Csak a benešovi ezrednek több mint háromszáz
konzervvel tartozunk. Hehe. Meséljenek csak a besprechungon, amit
akarnak, nem kell izgulni. Majd a raktáros úgyis megmondja a fiúknak, ha
odamennek, hogy kár volt a gőzért. Eddig még egyetlen menetszázad,
sem kapott konzervet az útra.
- Ugye, te vén krumpli - fordult a törzsőrmesterhez. Ez azonban vagy
félálomban volt már, vagy egy kis delíriumot kapott, mert így felelt:
- Ahogy ment a nő, egy nyitott esernyőt tartott maga fölött.
- Maga is a legjobban teszi - folytatta Vaněk számvivő őrmester -, ha
nyugodtan úszni hagyja az egészet. Azért, mert az ezredirodán máma azt
mondták, hogy holnap indulunk, azt még egy taknyos kölyöknek sem
szabad elhinni. Hát elutazhatunk vagonok nélkül? Még énelőttem
telefonáltak az állomásra. Egy árva vagon sincs ott üresen. Pont így volt a
legutóbbi menetszázaddal is. Akkor két napig álltunk az állomáson, és
vártuk, hogy valaki megkönyörüljön rajtunk, és küldjön értünk egy
vonatot. Aztán nem tudtuk, hogy hová megyünk. Még az óberszt se tudta,
már bejártuk az egész Magyarországot, és még mindig senki se tudta,
Szerbiába megyünk-e vagy Oroszországba. Minden állomásról direkt
felhívták a hadosztálytörzset. Mi csak olyan foltnak való darab voltunk. A
végén odavarrtak bennünket valahová a Dukla alatt, aztán szétverték az
egész századot, és mehettünk újra megalakulni. Csak semmi izgalom.
Ahogy múlik az idő, minden rendbe jön, és semmivel se kell sietni. Jawohl,
nochamol.168

168
Igenis, még egyszer.
- Máma különlegesen jó boruk van itt - folytatta Vaněk, meg se hallva,
hogy a törzsőrmester miket dünnyög maga elé:
- Glauben sie mir, ich habe bisher wenig von meinem Leben gehabt. Ich
wundere mich über diese Frage.169
- Minek izgassam magam fölöslegesen, a marsbataillon indulásával.
Amikor először mentem a frontra egy menetszázaddal, két óra alatt
minden a legnagyobb rendben volt. Az akkori marsbataillonunk többi
századánál két egész napig készülődtek rá. De minálunk a Pøenosil
hadnagy volt a századparancsnok, egy nagyon stramm fiú, és ez azt
mondta: „Ne siessetek, fiúk”, és minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Csak a vonat indulása előtt két órával kezdtünk pakolni. A legjobban teszi,
ha maga is leül...
- Nem tehetem - mondta Švejk, a derék katona, rettenetes
önmegtagadással -, az irodába kell hogy menjek, mert hátha telefonál
valaki.
- Akkor csak menjen, aranyom, de jegyezze meg magának, amíg él, hogy
ez nem szép magától, és hogy egy igazi ordonáncnak sohase szabad ott
lennie, ahol szükség van rá. Nem szabad, hogy ilyen túlbuzgón vesse bele
magát a szolgálatba. Igazán nincs rondább dolog egy dilis ordonáncnál,
aki az egész katonaságot szeretné felfalni, szívecském.
De Švejk már kint volt, és sietett a menetszázad irodája felé.
Vaněk magára maradt, mivel azt semmiképp se lehetett volna állítani,
hogy a törzsőrmester társaságot nyújt neki.
A törzsőrmester teljesen magába süllyedt, és a borosüveget simogatva,
rendkívül furcsa és teljesen összefüggéstelen dolgokat dünnyögött csehül
és németül:
- Sokszor keresztülmentem már ezen a falun, és még csak sejtelmem se
volt róla, hogy a világon van. In einem halben Jahre habe ich meine
Staatsprüfung hinter mir und meinen Doktor gemacht.170 Egy öreg kripli
vagyok, köszönöm szépen, Lucia. Erscheinen sie in schön ausgestatteten
Bänden...171 talán van itt valaki maguk közül, aki emlékszik erre.
A számvivő őrmester jó ideig valami indulót dobolt az asztalon, de nem
kellett sokáig unatkoznia, mert az ajtó kinyílt, bejött Jurajda, a tiszti
konyha szakácsa, és lerogyott egy székre.
- Máma parancsot kaptunk - dadogta -, hogy menjünk konyakot faszolni az
útra. De nem volt üres rumos demizsonunk, úgyhogy ki kellett üríteni. Na,
azzal jól megjártuk. A legénység mindent elintézett a konyhában.
Elszámoltam magam néhány porcióval, az óberszt úr későn jött, és neki
már nem jutott. Most omlettet csinálnak neki. Ez aztán a hecc.
- Ez aztán a szép kaland - jegyezte meg Vaněk, akinek bor mellett mindig
nagyon tetszettek a szép szavak.

169
Higgye el nekem, eddig kevés örömöm volt az életemből. Csodálom ezt az
egészet.
170
Egy fél év alatt leteszem az államvizsgát, és megkapom a doktorátust.
171
Szépen kiállított kötetekben jelennek meg.
Jurajda szakács filozofálni kezdett, ami tökéletesen meg is felelt civil
foglalkozásának. A háború előtt ugyanis Jurajda egy okkultista
folyóiratnak, valamint „Az élet és a halál rejtelmei” című könyvtárnak volt
a kiadója.
A katonaságnál sikerült befurakodnia az ezred tiszti konyhájára, és
gyakran elégette a sültet, ha belemerült az óindiai Pragnâ-Paramitâ
(Feltárult bölcsesség) szutrái fordításának olvasásába.
Schröder ezredes kedvelte őt mint az ezred különlegességét, hiszen
melyik tiszti konyha dicsekedhetett olyan okkultista szakáccsal, aki az élet
és halál rejtelmeit fürkészve oly meglepően finom vesepecsenyéket és
ragukat tálalt fel, hogy Komarov alatt a halálosan megsebesült Dufek
hadnagy folyton csak Jurajdát szólongatta.
- Igen - mondta teljesen indokolatlanul Jurajda, aki már alig bírt a széken
ülni, és tíz kupica rumtól bűzlött -, amikor máma az óberszt úrnak már
nem maradt, és csak főtt krumplit látott maga előtt, mindjárt a gaki
állapotba esett. Tudja, mi az a gaki? Az az éhes szellemek állapota. Én azt
mondtam: „Elég erőt tetszik érezni, óberszt úr, hogy el tessék viselni a
sors rendelését, hogy az óberszt úrnak már nem jutott
borjúvesepecsenye? A Karmában meg van írva, hogy az óberszt úr ma
este egy ragyogó omlettet kapjon vacsorára, vagdalt és párolt
borjúmájjal.”
- Kedves barátom - mondta egy idő múlva csendesen Jurajda a számvivő
őrmesternek, és közben egy önkéntelen kézmozdulattal lesöpörte az
asztalról az összes poharakat, amelyek előtte álltak.
- Minden jelenség, alak és tárgy, lényeg nélkül való - mondta e művelete
után elkomorodva az okkultista szakács. - A forma maga a
lényegnélküliség, és a lényegnélküliség maga a forma. A lényegnélküliség
nem különbözik a formától, a forma nem különbözik a lényegnélküliségtől.
Ami lényegnélküliség, az forma, ami forma, az lényegnélküliség.
Az okkultista szakács mély hallgatásba burkolódzott, kezével
megtámasztotta a fejét, és rábámult a nedves, leöntött asztalra. A
törzsőrmester tovább dadogott valamit, aminek nem volt se füle se farka:
- A gabona eltűnt a földről, eltűnt... In dieser Stimmung erhielt er
Einladung und ging zu ihr172... a pünkösdi ünnepek tavasszal vannak.
Vaněk számvivő őrmester tovább dobolt az asztalon, ivott, és időnként
eszébe jutott, hogy a raktárban tíz ember várja a szakaszvezetővel.
Erre a gondolatra mindig elmosolyodott és legyintett.
Amikor jó későn visszament a 11. menetszázad irodájába, Švejket a
telefon mellett találta.
- A forma lényegnélküliség, és a lényegnélküliség forma - dünnyögte,
felöltözve végigdőlt a priccsen, és azonnal elaludt.
Švejk pedig állandóan ott ült a telefonnál, mert két órával azelőtt Lukáš
főhadnagy felhívta, hogy még mindig besprechungon van az ezredes
úrnál, és elfelejtette hozzátenni, hogy Švejk elhagyhatja a telefont.

172
Ebben a hangulatban meghívót kapott, és elment hozzá...
Azután felhívta Fuchs szakaszvezető is, aki az egész idő alatt nemcsak
hogy hiába várt a tíz emberével a számvivő őrmesterre, hanem azt is
tapasztalnia kellett, hogy a raktár be van zárva.
A végén elment valahová, és a tíz ember lassan visszaszállingózott a
barakkba.
Švejk időnként azzal szórakozott, hogy felvette a kagylót, és fülelt. Valami
újrendszerű telefon volt ez, amelyet éppen akkoriban vezettek be a
hadseregnél, és megvolt az az előnye, hogy elég világosan és érthetően
hallani lehetett a hálózat idegen telefonbeszélgetéseit.
A trén és a tüzérkaszárnya vadul káromkodott egymásra, az árkászok a
katonai postahivatalt fenyegették, a katonai lőtér a géppuskás osztaggal
veszekedett.
És Švejk rendületlenül ott ült a telefonnál.
Az ezredesnél igen sokáig elnyúlt a tanácskozás.
Schröder ezredes kifejtette a harctéri szolgálat legújabb elméletét, és
különös nyomatékkal időzött az aknavetőknél.
Hetet-havat összehordott, hogy két hónappal azelőtt hol állt a front lent
délen és keleten, hogy milyen fontos az egyes alakulatok hibátlan
összeköttetése, beszélt a mérgesgázokról, az ellenséges repülőgépek
lelövéséről, a harctéren levő legénység ellátásáról, majd áttért a
katonaság belső viszonyaira.
Beszélt a tisztek és a legénység, a legénység és a sarzsik viszonyáról, az
ellenséghez való átszökdösésről, ami a fronton most tapasztalható, a
politikai eseményekről, továbbá arról, hogy a cseh katonák ötven
százaléka „politisch verdächtig”.173
- Jawohl, meine Herren, der Kramarsch, Scheiner und Klofatsch.174 - A
tisztek többsége azt hitte, hogy az öreg szamár ezzel már abbahagyja a
locsogást, de Schröder ezredes tovább fecsegett az új menetzászlóaljak új
feladatairól, az ezred elesett tisztjeiről, a zeppelinekről, a
spanyollovasokról, a katonai esküről.
Ez utóbbi témával kapcsolatban Lukáš főhadnagynak eszébe jutott, hogy
amikor az egész menetzászlóalj letette az esküt, Švejk, a derék katona,
nem vett részt az ünnepélyes aktuson, mert akkor éppen a
hadosztálybíróságon ült.
És Lukášnak egyszerre csak nevethetnékje támadt. Valamiféle hisztérikus
nevetés tört rá, megfertőzött vele még egynéhány tisztet, akik mellette
ültek, s ezáltal felkeltette az ezredes figyelmét, aki éppen áttért a német
csapatoknak az ardenni visszavonulás alkalmával szerzett tapasztalataira.
Az ezredes belezavarodott, és így fejezte be: - Uraim, ez nem nevetnivaló.
Aztán mindnyájan átmentek a tiszti kaszinóba, mert Schröder ezredest a
telefonhoz hívta a dandártörzs.
Švejk tovább szundított a telefon mellett, de a készülék berregése
felköltötte.
173
„Politikailag gyanús.”
174
Cseh politikusok.
- Halló - mondták a drót túlsó végén -, itt az ezrediroda.
- Halló - felelte Švejk -, itt a tizenegyes menetszázad irodája.
- Ne szakíts félbe - hallotta Švejk -, vegyél egy ceruzát, és írjad. Vedd föl a
következő telefonogramot:
„11. menetszázad...”
Most több mondat következett egymás után valami furcsa káoszban,
minthogy egyidejűleg belebeszélt a 12. és a 13. menetszázad is, s a
telefonogram teljesen elveszett a hangoknak ebben a pánikjában. Švejk
egy szót sem értett az egészből. Végül kitisztult a vonal, és Švejk ezt
hallotta: - Halló, halló, most olvasd vissza, és ne tarts fel!
- Mit olvassak vissza?
- Hogy mit, te ökör? A telefonogramot!
- Milyen telefonogramot?
- A kutya mindenségit, hát süket vagy? A telefonogramot, amit
lediktáltam, te hülye!
- Én nem hallottam semmit, valaki belebeszélt.
- Te majom, te, azt hiszed, hogy szórakozni akarok veled? Hát felveszed a
telefonogramot, vagy nem? Van ceruzád és papírod? Hogy nincsen, te
marha, hogy várjak, amíg megtalálod? Ez is egy katona. Na mi az,
megvan? Hogy el vagy készülve? Végre, hogy összeszedted magad. Még
jó, hogy át nem öltöztél hozzá, te tökfej, szóval ide hallgass: „11. Marsch-
kompanie.” Ismételd meg!
- 11. Marschkompanie...
- Kompaniekommandant, megvan? Ismételd meg.
- Kompaniekommandant!...
- Zur Besprechung morgen... Készen vagy? Ismételd meg.
- Zur Besprechung morgen...
- Um neun Uhr. Unterschrift. Tudod, mi az az Unterschrift, majom? Az az
aláírás. Ismételd meg!
- Um neun Uhr... Unterschrift. Tudod... mi... az az Unterschrift, majom...
az... az... aláírás.
- Te tökkelütött hülye. Szóval az aláírás: Oberst Schröder, marha. Megvan?
Ismételd meg.
- Oberst Schröder, marha.
- Jól van, te ökör. Ki vette föl a telefonogramot?
- Én.
- Himmelherrgott, ki az az én?
- Švejk. Van még valami?
- Hála istennek, semmi. De téged inkább Tehénnek kellene hívni. Mi újság
nálatok?
- Semmi. Minden a régiben.
- Ennek örülsz, mi? Hallom, máma kikötöttek nálatok valakit?
- Csak az óberlajtnant úr puccerét, felfalta neki a menázsiját. Nem tudod,
mikor indulunk?
- Ember, éppen ez a kérdés, ezt még az öreg se tudja. Jó éjszakát. Van
nálatok bolha?
Švejk letette a kagylót, és elkezdte költögetni Vaněk számvivő őrmestert,
aki azonban dühödten védekezett, és amikor Švejk megrázta, az orrába
bokszolt. Aztán hasra feküdt, és rúgkapálni kezdett a priccsen.
Švejknek mégis sikerült annyira felköltenie Vaněket, hogy a számvivő
őrmester a szemét dörzsölgetve a hátára fordult, és riadtan megkérdezte,
hogy mi történt.
- Eddig még semmi - felelte Švejk -, csak szeretnék tanácskozni magával
egy kicsit. Éppen most kaptunk egy telefonogramot, hogy holnap reggel
kilenc órakor Lukáš óberlajtnant úrnak besprechungra kell menni az
óberszt úrhoz. Most nem tudom, mi itt a helyzet. Menjek utána, most
mindjárt, vagy várjak reggelig? Nagyon sokáig gondolkoztam rajta, hogy
felköltsem-e magát, mert olyan szépen hortyogott, de aztán úgy
gondoltam, ugyan, mit számít, jobb lesz, ha megbeszéled valakivel...
- Az isten szerelméért, hagyjon engem aludni - mondta Vanìk, óriásit
ásítva -, várjon reggelig, és ne költsön föl! - Az oldalára fordult, és tüstént
elaludt megint.
Švejk visszament a telefonhoz, leült, és az asztalra dőlve szundítani
kezdett. Megint a telefon riasztotta fel.
- Halló, tizenegyes menetszázad?
- Igen, tizenegyes menetszázad. Ki beszél?
- A tizenhármas menetszázad. Halló. Hány óra van? Nem bírom felhívni a
központot, engem már régen fel kellett volna hogy váltsanak.
- Nekünk áll az óránk.
- Szóval ti is úgy vagytok, mint mi. Nem tudod, mikor indulunk? Nem
beszéltél az ezredirodával?
- Szart se tudnak, éppúgy, mint mi.
- Ne legyen goromba, kisasszony. Faszoltatok már konzervet? Mitőlünk
elmentek, és nem hoztak semmit. A raktár be volt zárva.
- Mihozzánk is üres kézzel jöttek vissza.
- Úgyis fölösleges pánik az egész. Mit gondolsz, hová megyünk?
- Oroszországba.
- Én azt hiszem, hogy inkább Szerbiába. Majd meglátjuk, ha Pesten
leszünk. Ha onnét jobbra visznek, akkor úgy néz ki, hogy Szerbia lesz, ha
ba