HERBERT FRANKE AZ ELEFÁNTCSONTTORONY

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

HERBERT FRANKE

Az elefántcsonttorony

TUDOMÁNYOSFANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1974

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Herbert W. Franke: Der Elfenbeinturm, München, Wilhelm Goldmann Verlag © Wilhelm Goldmann Verlag, 1965, München FORDÍTOTTA: NAGY ZSUZSA A FEDÉL PANNER LÁSZLÓ MUNKÁJA AZ ÉLETRAJZOT KUCZKA PÉTER, AZ UTÓSZÓT TARJÁN REZSŐ ÍRTA © Nagy Zsuzsa, 1974 Hungarian translation

ISBN 963 211 028 5

Az üvegfalon áthatoló napsugarak a megszabott érték fölé hevítették a levegőt, kattantak a relék, bekapcsolódott a hűtőrendszer. Friss fuvallat suhant végig az ablakok mentén, egy pillanatra parányi vízcsöppek fakófehér tejét lehelte rájuk. Mortimer Cross elfordította tekintetét az ezüstös csúcsokról és a kékes firnmezőkről, melyek most a felszálló fátylak mögött reszkettek. Nyugágyát kissé elgördítette a látómező elől; egyetlen gombnyomásra megemelkedett a háttámasz egy arasznyit, és középállásban pihent meg. Mortimer elégedetten állapította meg, hogy az oldaltámlák bőrrel bevont habszivacs párnái hozzásimulnak az alkarjához, így nem kell attól tartania, hogy pihenője után az élek és a sarkok csúf nyomokat hagynak mindenféle igénybevételtől elszokott bőrén. A melegben, a háttér hangjainak halk zsongásában, a homályos álmok és a délután szelíd fáradtsága közepette – minden kívánság, minden óhaj értelmetlennek túnt. A sóvárgásból

5

csak a kellemes borongó bánat maradt vissza, az, ami az ürességtől elhatárol. Mortimer megpróbált kiszabadulni letargiája hálójából, mégis újra meg újra mélyeket kellett lélegeznie, mielőtt rászánta magát, hogy szájához emelje a mikrofont, és kávét rendeljen. Nyomban odasiklott a vezetősínen a robotkocsi, a pompás párolgó italt nikkelcsészében az asztal mágneses lapjára helyezte. Mortimer kortyintott egyet. Érezte, hogy ereiben bizseregve lüktet a tettvágy, kissé felült. Tekintete a teremben ülő többi vendéget pásztázta. Az asztaloknak körülbelül egyharmada volt elfoglalva, a legtöbbnél egyedülálló férfi vagy asszony ült, a kilátást élvezték, a képeslapokat lapozgatták, vagy elernyedtek a csöndtől és a semmittevéstől. Ha megmozdultak, kényelmesebben elhelyezkedtek a karosszékben, vagy csészéjüket a szájukhoz emelték; olyan lassan mozogtak, mintha vagy nagyon fáradtak, vagy nagyon kipihentek volnának. Arcbőrük tompán fénylett. Mortimer igazított napszemüvege sarkító szögén. A mellette levő üvegfal sötétlila lett, és meglátta benne a tükörképét: kellemes, bár sovány arc sok éles vonással, rakoncátlan haj, amely mint a hab, lazán fedte a fejét, és ragyogott – hogy szőke-e vagy fehér, ezt a tompa fényben nem lehetett megkülönböztetni. Elfojtott nevetés ragadta ki mélázásából. Mint egy gongütés, úgy hatott, mert máskor egyetlen hang sem emelkedett ki a vezetősíneken csúszó gumikerekek surranásának, a klímaberendezés fújtatásának és az emberek tompa mormogásának zörejkulisszái közül.

6

Mortimer feltűnés nélkül a szomszéd asztalra tekintett. A kúszó orchideák függönyén át megpillantott két lányt, akik mélyen szunnyadó emléket mozdítottak meg benne. Mindkettőjük haja fekete volt, de egyébként merőben ellentétesek. Elbeszélését az egyik – mert úgy látszott, mintha elbeszélne valamit – ideges kezének élénk, bár finom mozdulataival hangsúlyozta. Ő volt Lucine. A másik kissé összehunyorított szemmel és láthatólag ironikus, kétkedő arckifejezéssel hallgatta: ő Maida. Mortimer ismerte a neveket, csak nem tudta, honnan. Nem lepődött meg, ennek a szállodának vagy szanatóriumnak – nevezzük, ahogyan akarjuk – álomvilágában semmin sem csodálkoztak. Gyakran megesett, hogy egy-egy ilyen szikra felizzott egy sötét, túlvilági tájról, és kihunyt, mielőtt még lángra lobbant volna. Mortimer tekintete belemélyedt a két sima arcba, mintha leolvashatna róluk valamit, ami rejtjelezve beléjük van vésve… Hasztalan fáradozott. Mindössze halvány rokonszenvet tudott felidézni. Felállt, a szomszéd asztalhoz lépett, mosolygott és meghajolt.

1. A heti sajtókonferencián találkoztak a közösség házának nagytermében. Mialatt az újságírók előkészített kérdéseiket mikrofonba mondták, Mortimer feltűnés nélkül körülnézett. Nem ismerte a másikat, de azt gondolta, hogy az a magasra nőtt afrikai lesz, aki az oszlopnak

7

támaszkodott, és mohón szívta a cigarettát. Ha feltételezése igaz, akkor mindketten túl korán érkeztek, a sajtókonferencia befejezése előtt azonban úgysem hagyhatják el a termet, ha nem akarnak gyanút kelteni. Ott még nem tartottak. Mortimer ugyan nem láthatta a nagy képsíkot elöl a színpadon, volt azonban itt a háttérben is elég kis képernyő, amelyeken a nyílásból előkígyózó nyomtatott szalagokat megfigyelhette. És hogy unalmasabb legyen, a bemondó még fel is olvasta őket. „…A Fehér Terv keretében először egy sístadiont és egy szintetikus havat gyártó üzemet építenek a belső városközpont keleti peremén. Az egymillió nézőt befogadó lelátót az új elektrondiffúziós eljárással fűtik. Kérdés: Miért nem tájékoztatták azonnal a lakosságot a masszáj kerületben kitört felkelésről? Válasz: Az OMNIVAC számításai szerint: ha túl korán jelentik be, a nyugtalansági mérce az egész afrikai térségben tizenegy százalékkal a normális szint fölé emelkedett volna. Ez megnehezítette volna a kormánynak, hogy a leszakadt csoportokat békés úton visszatelepítsék az államszervezetbe, ami időközben megtörtént.” Az egyetértés jeleként itt-ott taps csattant fel. Mortimer egy kissé idegesen pillantott a terem hátsó falán levő órára: már öt perccel kifutottak az időből. „Kérdés: A lakosság öt százaléka még mindig nem rendelkezik autóval. Ez az érték a szükségállapot-területeken még hét százalékra is felmegy! Mikor kerül sor a régen beharangozott

8

intézkedésre, hogy a rászorulók között standardmodellokat osztanák szét díjmentesen?” Mortimer ügyet sem vetett a válaszra. Ó, ezek a tudatlanok a nevetséges problémáikkal! – gondolta. Pedig a világkormány napjai meg vannak számlálva!… Szeme sarkából vizsgálgatta az oszlopnál álló afrikait; amikor tekintetük találkozott, gyorsan félrenézett. Hirtelen kissé megrúgták, és egy zsokésapkás zömök ember lépett melléje anélkül, hogy csak egy oldalpillantást is pazarolt volna rá. Hóna alatt az előző napi Confidental – a megfelelő oldalon föllapozva, sarkáról letépve az oldalszám. Ez volt a jel! Tehát mégsem az afrikai az. Szorongva várta a sajtókonferencia végét, és amikor a résztvevők felálltak, és szétszóródtak az épületben, követte a másikat, aki különösebb sietség nélkül lépett ki az utcára, s a keleti kerület felé vette útját. Mortimer első ízben látott akciócsoportosokat. Egy hatvanemeletes bérház egyik üres lakásában hárman várták. Az egyik rövidre vágott hajú férfi volt, és olyan durvának látszott, amilyennek Mortimer a forradalmárokat képzelte. Bár nem tűnt magasnak, nagyobb volt egy fejjel Mortimernél, aki erre akaratlanul kihúzta magát, és összeszorította a fogát. A másik a falhoz támaszkodott, és csak azért lépett elő, hogy Mortimert szemügyre vehesse. Mintegy harmincéves lehetett, kissé görnyedten állt. Sötétbarna fürtök hullottak a homlokába. Érzékeny művésznek látszott, bár kissé összehúzott szürke szeme és keskeny szája

9

cáfolta ezt a benyomást. A harmadik összeesküvő egészen fiatal, sötét hajú lány volt. – Úgy viselkedett, mint egy hülye mondta a zömök, aki Mortimert idekísérte. A művészfürtös férfi kérdően nézett rá. – Először csaknem magára vonta egy idegen figyelmét, aztán pedig úgy lopódzott mögöttem, mint a detektív egy krimiben. Örülök, hogy nem csíptek el bennünket, míg ideértünk. Mindhárman hallgatagon vizsgálgatták az újoncot. Aztán megszólalt a barna fürtös: – Niklas bizonyára tudta, mit akar, amikor őt jelölte ki, vagy nem? – Mortimerhez fordult. – Légy a jövőben óvatosabb! Nem szabad könnyelműnek lennünk! Oké. Ez itt Maida. Breber bizonyosan fogalom számodra. Spencert már ismered. Én pedig Guido vagyok. Breber valóban fogalom volt – a bátorság és a könyörtelenség fogalma. Minden akcióban részt vett, ahol nagy volt a kockázat, valamennyi vakmerő vállalkozásban, minden veszélyes puccsban. Kegyetlensége közmondásos volt – egyetlen ellenfelét sem kímélte. Mióta egy pszichológiai szűrővizsgálaton megállapították, hogy abnormális, állandóan csak menekült. Mortimer fél szemmel kíváncsian szemügyre vette, vigyázva, nehogy észrevegye. Guido volt az egyetlen, aki kezet nyújtott. – Mi a dolgom? – kérdezte Mortimer. – Hogy siet, hogy a hőst adhassa! – gúnyolódott Breber. – Meg kell várnunk Niklast – magyarázta Guido.

10

Az ablakhoz lépett és kitekintett. Nyugaton, ahol épp lement a nap, már ott tornyosultak az éjszakára előirányzott eső felhői. A toronyházak blokkjaira színes árnyékok borultak, nyugatra tájolt felületükre narancsszínű por szállt. A belváros fölötti páraharangot okkersárgával árnyalt szivárvány határolta. A mélységből felhallatszott a meginduló esti forgalom zsibongása. Mortimer még mindig úgy érezte, hogy figyelik, és hogy elfogódottságán úrrá legyen, dadogva próbált magyarázkodni: – Örülök, hogy csatlakozhatom hozzátok. Breber elutasító arckifejezése ingerelte, Guidóhoz fordult, aki még mindig hátat fordított neki. – Tudnom kellene, én… úgy gondolom, kevés a tapasztalatom, de azért bízhattok bennem. Én éppúgy utálom a rendszert, mint ti – ó, hogy gyűlölöm! – De hisz ez csak természetes, öcsi – jegyezte meg Breber. – Ez minden, amit nyújtani tudsz? Most először szólalt meg Maida, a lány. – Hagyd békén! – követelte. Guido megfordult, és nekitámaszkodott az ablakpárkánynak. – Elég a fecsegésből! Mindannyian hallgattak, míg egy csengetés, mint egy riadójel, szét nem törte a csendet. Feszülten füleltek a hosszú és rövid hangok sorozatára, aztán Spencer kisietett, hogy ajtót nyisson. Mortimer gumikerekek csusszanását hallotta a sima styrosin padlón, és nyomban utána egy tolószék jelent meg egy takaróba burkolt alakkal,

11

csupán magas homloka és keskeny szája látszott. Szemét fekete szemüveg rejtette, olyan, amely a szemgolyót teljesen eltakarta. Mortimernek megdobbant a szíve. Ez volna a szervezet egyik legendás vezetője: az északi csoport főnöke! A teremtésit, nem lehet kis dolog, amire kiszemelték! Spencer a széket teljesen begördítette a helyiségbe, mögöttük még egy sovány fiú jött be, felső ajka kissé fel volt húzva, mintha állandóan vicsorítana. – Halló, Niklas! – mondta Guido. A tolószékben ülő ember nem mozdult, kétséges volt, hogy egyáltalán meghallotta-e. Ekkor egy türelmetlen kézmozdulatára Spencer Mortimer elé tolta. Bevezetés nélkül kérdezte meg a vak: – Mit vársz a szervezetünktől? Mortimernek az volt az érzése, hogy vizsgáznia kell, mégis megkönnyebbült, mert ezt a kérdést már ezerszer feltette önmagának. Arca kipirult. – Meg kell mentenie az emberiséget! Ha a jelenlegi kormányzati formát hamarosan nem váltja fel egy másik, akkor végleg elpusztul kultúránk. Az egységesítés, a szabvány felfalja az egyéniséget – az ember csordalénnyé válik. Nem hagyhatjuk, hogy belefulladjon a tömegbe, lehetőséget kell adni számára, hogy egyéniségét ismét kibontakoztassa, hogy kezdeményezhessen. A szervezet egy jobb világért harcol. Ez a célja. – De legelőször… – kezdte Breber, azonban Guido egyetlen pillantására elnémult.

12

– Mortimernek igaza van – mondta Niklas élesen. Fejét ismét Mortimer felé fordította, és hallgatott egy darabig. Aztán azt mondta: – Már harminc éve harcolunk. Még a világon sem voltál, amikor meghiúsult a stratégiai hivatal elleni rajtaütésünk. Akkor veszett oda a lábam. A Liberális Pártot betiltották, de titokban tovább működött. Tíz évig vártunk, természetesen nem tétlenül. Az összes értelmes embert, akik felismerték az emberiséget fenyegető szörnyű veszélyt, magunk köré gyűjtöttük. Aztán megtámadtuk a Genf–Meyrini Tudományos Központot; a kormányzat tanácsadóinak ez a kollektívája a tulajdonképpeni agytröszt. Ez a támadás is balul ütött ki, és elfogtak. Kábítószerekkel próbáltak árulásra kényszeríteni, de ellenmérget vettem be. Közben elvesztettem a szemem világát, de hallgattam. – Niklas elgondolkozott egy kicsit, aztán folytatta: Most, további húsz év után, kerül sor harmadik kísérletünkre. A kormányzatot közben a tudományos tanácsadókkal és az OMNIVAC-kal együtt a Holdra helyezték át. Ilyen nehéz dolgunk még sosem volt. De nincs már több elvesztegetni való időnk, érted? Mortimer bólintott, Niklas pedig tovább beszélt: – Már nem politikai fordulatról van szó, hanem a világ megmentéséről. Nem utolsósorban a feláldozott, lemészárolt és nyomorúságosan elpusztult bajtársaink emlékéről is. Minket, a régi gárda tagjait a sors összeesküvő közösséggé forrasztott. Nincsenek már többé személyes kívánságaink és gondolataink, mindent feláldozunk a küldetésünkért. Aki pedig velünk

13

harcol, annak ugyanilyen fanatikusnak kell lennie, ugyanilyen keménynek, ugyanilyen könyörtelennek. Képes leszel rá? – Igen! – válaszolta Mortimer rekedten. Képes lesz-e? Az akarata nem hiányzott a meggyőződése sem. – Képes vagy mindenről lemondani, a rokonaidról, a megszokott életedről? Kész vagye még az életedet is kockára tenni, és velünk együtt végigjárni az utat? Mortimer az apjára gondolt és arra a hiábavaló harcra, amit az automatizált iskolák, a gépesített és a programozott oktatás ellen folytatott; Körner és Petőfi műveire, melyeket tanítás közben a pad alatt olvasott; barátjára, Herwigre, aki festő volt, és akit nonkonformizmusa miatt megfosztottak személyiségétől. Igent mondott, most már határozott hangon. – Akkor jó. Bízom benned – mondta a vak. – Guido, létesíts összeköttetést! A magas férfi a tévékészülékhez lépett, és lenyomott néhány billentyűt. A képernyő fényesen vibrált, majd a kergetőző csíkok húsos, nyers arccá álltak össze. – Cardini! – tört ki Mortimerből a fojtogató félelem. Színesen és plasztikusan pillantott le rá a világrendőrség mindenható főnöke. Mögötte titkárát, Buschort ismerte fel. Cardini hangja dörgött a hangszóróból: – Jól elő van készítve minden? – A legkisebb részletig – válaszolt Niklas. – Akkor jelt adok a kezdésre! Vigyétek sikerre nagy műveteket, az emberiség köszönetet mond majd érte. Kísérje szerencse minden lépéseteket!

14

A képernyőn szétesett a kép, Guido lezárta a készüléket. Mortimer még nem tért magához meglepődéséből. – Cardini tud mindent? – hebegte. – A mi oldalunkon áll. Igen. Ez alkalommal kezünkben az adu. Te pedig, Mortimer, most tudod a nagy titkot. Ez a bizonyítéka bizalmunknak.

2. Guido maga vitte új elemmeghajtású sportkocsin a város szélére, messze túl a szélső övezeten, az egyik rég kiürített elővárosba, ahol öreg, egy- és kétlakásos családi házak a közéjük ékelt, nem szabványosított épületekkel labirintussá nőttek össze, amely olyan áttekinthetetlen volt, mint a védett régészeti területek közé tartozó régi keleti Kasbah. A zárvonalon nehézségek nélkül átjutottak. Guido ismert egy átjárót, amely egy használaton kívüli vízlevezető csatornán vitt keresztül, és egyébként is a rendőrség keveset törődött a lezárt övezetekkel mindaddig, míg valaki nem kívánt odaköltözni. Garázsokon, kerti lakokon mentek keresztül, házinyúlfarmokon, amelyekben még némi szénaés trágyaszagot éreztek, dohos pincéken ugráltak át, és rozsdás, rácsos kerítések, szögesdrótok meg leomlott falak mentén lopakodtak. Mindenütt elvadult begóniák és futórózsák, babok és dísztökök burjánzottak, és az épületeket dzsungelként fonták be, amelyen csak fáradságosan vághatta át magát az ember. Végül

15

Guido egy egészségügyi barakkra mutatott, amelynek tetején még a vöröskereszt körvonalai is felismerhetők voltak. Az eléjük lépő, mocskos kétsoros öltönyt viselő öregember ismerősnek tűnt Mortimernek. De csak amikor Guido köszöntötte, jutott eszébe, hol is látta ezt a nyugtalan tekintetű szögletes arcot: a Crime and Sex című folyóirat bírósági tudósításainak fényképein. Volt akkoriban egy per, amelyben dr. Prokoff ideggyógyászt azzal vádolták, hogy bűnözőket agyátültetéssel más testhez juttatott, hogy ezáltal az igazságszolgáltatás hatálya alól kivonja őket. – A mindenségit, miért várattak ilyen sokáig? – kérdezte az orvos, és egy várószobába terelte őket. – Megvan az útlevél és a pénz? Guido a felső zsebére ütött. – Természetesen! De ezt majd később intézzük el. És mi a helyzet nálad? Minden elő van készítve? Az orvos egy borotvakészüléket nyomott Mortimer kezébe, elhúzta egy mosdófülke függönyét, és visszatolta a rádiumlámpa szűrőjét. Az ólomtartalmú fluoreszkáló anyag zöld fényt árasztott. – Le a pompás fürtjeiddel! – parancsolta. Mortimer Guidóra nézett, aki odabólintott neki, és a vállát vonogatta. Mielőtt az élek zümmögése elvágta volna a külvilág hangjaitól, még hallotta, amint dr. Prokoff azt mondta: – Készen vagyok! Az idegen már délelőtt óta a hátsó szobában fekszik. De most utoljára csinálom, ezt megmondhatod a kollégáidnak! Amikor az utolsó csomó fekete hajfürt is lehullott, Mortimer ismét a többiekhez lépett.

16

Úgy érezte, mintha személyiségének egy részét máris eladta volna. Az orvos vizsgálódva húzta végig kezét a csupasz koponyán, amelyet csak alig látható apró borosta borított. – Megtudhatnám, mi a szándékotok? – kérdezte Mortimer. – Feladatodhoz jó álcázásra van szükséged – magyarázta Guido. – Egyelőre elégedj meg ennyivel. – Álcázás! – mondta dr. Prokoff kajánul. – Nem tudja, hogy mi vár rá? – Ne törődj vele – válaszolt Guido élesen. – Kezdd már el végre! – Akkor gyertek! Beléptek a rendelőbe, amely azonban inkább elektromos számítóközponthoz hasonlított. A helyiség közepén, mint valami sorompó, állt egy terjedelmes kapcsolótábla, több oszcillográfernyővel, mögötte két állvány, amelyből több köteg fémmel átszőtt vezeték indult ki. Két heverő is volt ott, fejrészüknél állványokra erősített fémburákból szárnyas csavarok álltak ki. Prokoff megforgatta a főkapcsolót, s egy szivattyú halkan nyöszörögve dolgozni kezdett. Az orvos ezután eltűnt az egyik szomszédos helyiségben, de rövid idő múlva megjelent egy műtőkocsit tolva maga előtt. Ezen egy mozdulatlan, lepedővel letakart emberi alak feküdt. Az ideggyógyász megemelte egy kicsit a lepedőt, és Mortimer megpillantotta a magas homlokú, hosszú, sovány arcot, a fakószőke hajat, amely olyan puha volt, mint a hab. Guido hol az eszméletlenre, hol Mortimerre tekingetett.

17

– Teljesen eltérő típusok – jegyezte meg… – Te még hiszel Kretschmerberi? – förmedt rá az agysebész. – Fő, hogy az agyáramok nyugalmi és modulációs koefficiensei azonosak. Ebben engem nem csap be senki. Mindazok közül, akiket megvizsgáltam, senki más nem jöhet szóba. Fogta a borotvakészüléket, az idegenhez lépett, és levágta a haját. – Nem csinálhattad volna ezt meg már régen? – kérdezte Mortürier. – Ez a vacak túl gyorsan utána nő – válaszolt dr. Prokoff. – Ha azt akarod, hogy hamarabb menjen, akkor inkább segíts. – Odadobta Guidónak a villanyborotvát, és ismét a kapcsolótábla felé fordult. Mortimer magán érezte Guido tekintetét; a tekintet hűvös volt, kicsit részvevő, kicsit megvető. Benne pedig első ízben aludt ki a büszkeség érzése, és ugyanolyan mértékben, ahogy küldetésének tudata csökkent, növekedett benne a lélegzetelállító félelem, a felismerés félelme, hogy csapdába esett, ahonnan nincs menekvés. Dr. Prokoff röviden szemügyre vette, és kezét homlokára tette. A homlokát finom verítékcsöppek borították. Az orvos a csuklója után nyúlt, figyelte a pulzusát. – Lázas – állapította meg. Guido abbahagyta a munkáját, és közelebb lépett. – Badarság! Csak fél! – Ez éppolyan rossz! Teljes nyugalomban kell lennie, ezt ugyanúgy tudod, mint én! – Adj neki egy injekciót! – parancsolta Guido. – Már késő! – válaszolt Prokoff röviden.

18

Guido Mortimer vállára tette a kezét. Ismét jóindulatúan nézte. – Mi van veled, fiú? Nem érzed jól magad? Mortimernek fáradságába került, hogy ínyének rángatózását megfékezze. – Valóban… agyátültetésre készültök… – Ugyan már! – mondta Guido. – Az agy teljesen érzéketlen a fájdalomra. Tehát semmit sem érzel, olyan az egész, mintha csak álmodnál, és aztán felébredsz, és más vagy! Mitől félsz? – Azt hiszem, nem bírom ki! – suttogta Mortimer. – De hiszen Niklasnak szavadat adtad! Még egy órával ezelőtt mindent fel akartál áldozni, mindent, amid csak van, az életedet is! – Felismerem-e majd… úgy értem, azért én leszek-e még? Guido dr. Prokoffra pillantott. – Azért ő lesz-e még? Az orvos elfordult. – Bánom is én! Beállítom a szinkronizációt, a fókuszállást a szinapszisokra; ez minden, az ott tárolt tartalom átvitele már automatikusan megy. – De hogy volt ez a többi páciensnél? – kérdezte Mortimer. Nagyokat nyelt. – Ők teljes átvitelt rendeltek meg, vagyis én az agykéregben tárolt információkat transzferálom, nem pedig, mondjuk, az agyat magát, mint ahogy egyesek gondolják. A mélyebb rétegek érintetlenek maradnak – különben vérkeringési zavarok, reflexhibák stb. lépnek fel. De hiszen ti azt akarjátok, hogy… – Na, most már elég! – szakította félbe Guido. Arckifejezése megváltozott, ellenszenv tükröződött rajta.

19

– Akarod, vagy nem akarod? – sziszegte Mortimer szemébe. – Elfelejtettél mindent? Hisz meg akartad menteni az emberiséget, vagy nem? Hová lettek az ideáljaid? Az emberi méltóság, a szabadság, az egyéniség? Nem gondolsz már rá, hogy mi mindent áldoztunk fel valamennyien? Nem emlékszel már rá, hogy mi történt Herwiggel? Nem vállalod már apád életcélját? – Hevesen megrázta Mortimert. – Nos! – kiáltotta. – Én… meg akarom tenni – nyögött Mortimer, de zokogását nem tudta elfojtani. – Rajta! – parancsolta Guido, és jelt adott az orvosnak. Az a fejét rázta. – Az agynak nyugalmi állapotban kell lennie, nem érted? Semmi érzelmi hullámzás, a C-görbe a nulla szint alatt! Elegem van, megyek! – a főkapcsoló után nyúlt. – Állj! – kiáltott Guido. Hirtelen sugárpisztolyt kapott elő. Le nem vette tekintetét az orvosról. Bal kezével egy dobozkát húzott elő a kabátzsebéből. Szétmorzsolta a papírburkot, kipiszkált egy celofán bevonatú tablettát, és Mortimer kezébe nyomta. – Vedd be, de gyorsan! Jobb könyökével a műtőkocsikra mutatott. – Feküdj le! – Megvárta, míg Mortimer engedelmeskedik. Akkor az orvoshoz fordult és ráparancsolt: – Elkezdeni!

3. A Holdon levő kormányzati székhely önálló világ volt. Átlátszatlan, sugárvédő műanyag piramissal körülvéve egész város élt itt, amely rá

20

volt még utalva a földi ellátásra, de erőteljesen arra törekedett, hogy a tudomány modern eszközeivel minden kötöttséget lerázzon magáról. Polyploid algafajták biztosítottak táplálékkoncentrátumot, növekedési hormonok fokozták a hidroponikus kertek termését, izolált malac- és borjúizomszövetet hipertrófiás állapotba hoztak saját tenyésztésű vírusokkal. Az energiaellátás pedig egyáltalán nem volt probléma – az atomreaktoroknak sohasem kellett teljes erővel működniük, és a plutóniumkészletek évszázadokra elegendőek voltak. A piramis csúcsáról mesterséges nap ragyogott le – kis transzformátorreaktor, amely magenergiát egyenesen fényenergiává alakította át, amelynek vezérlőművét önműködő szerkezet kapcsolta be és ki a nappal és az éjszaka ritmusában. A tízezer lakos közül egy sem látta a Földet, hacsak éppen szabadságra nem utazott, vagy nem tartozott azok közé a tudósok közé, akik a krátereket vizsgálták, vagy távcsöveikkel és radarteleszkópjaikkal kinyúltak az üvegtiszta űrbe. Ugyanígy viszont a mindent átfogó világállam polgárai nem láttak a kormány székhelyének belsejébe, ahonnan sorsukról döntöttek. Arról azonban mégis gondoskodtak, hogy senki se feledkezzék a kormányzatról – a háromoldalú piramis sarkairól éjjel-nappal sugárzott a vörös, a kék és a zöld fény valamennyi emberfajta egységének jelképeként, és az alacsony frekvenciájú elektromágneses hullámok amplitúdói révén láthatatlanul áradtak ide és oda az információk, lüktettek az utasítások és a teljesítésükről szóló jelentések.

21

Három hete volt már Mortimer a piramisvárosban. Az előkészület, a megszokás és megbizonyosodás ideje volt ez. Pedig nem lett volna szüksége erre a biztonsági rendszabályra, emlékezete kifogástalanul működött. Az alvajáró biztonságával használta a vezetősínen sikló robogót, liftezett fel és le, kószált a végtelen folyosókon. Ismerte a város alaprajzát, a lakókerület félköríveit, vele szemben az üzemeket, a külső biztonsági övezetet, a trikodylpáfrányos kertek gyűrűjét és végül természetesen a központ üveggel körülzárt tömbjét. Úgy járkált ki és be, mintha mindig ezt tette volna, és ez bizonyos értelemben igaz is volt. Egyszerű tervezőstratéga volt, aki négy hét szabadságra utazott a Földre, és kipihenten tért vissza. Ujjlenyomata, íriszmintája, vérképe Stanton Baravalé, és a sorompókon valódi igazolvánnyal jutott át. Hogy a haja rövidre volt vágva – ugyan, ki esett volna ezen gondolkodóba? A legfontosabb, hogy birtokában voltak az ismeretek és az emlékek. Eleinte gyakran összerezzent, ha valaki hirtelen megszólította, és extrapolációs együtthatókat kérdezett tőle vagy a legközelebbi tekebajnokság időpontját. De aztán valaki válaszolt benne, nyugodtan és megfontoltan, türelmesen, néha derűs iróniával. A legnehezebb pillanatokat nem mások társaságában élte át, hanem esténként, amikor egyedül volt, lakosztálya habszivacs hangszigetelésű falainak csöndjében, az elalvás perceiben, amikor már mindent elvégzett, amit el kellett végeznie. Akkor előbukkantak benne egy halott érzései, aki egyáltalán nem volt annyira halott, mint hitte; idegen vágyak ütköztek össze a

22

sajátjaival, ismeretlen hangulatok keveredtek ellentmondásos, skizofrén egésszé, s ez megriasztotta, de azért uralkodott rajta. Rajtakapta magát, hogy olyasmit helyeselt, amit eddig ki nem állhatott, hogy olyan indulatok törtek rá, amelyek eszméi elleni árulásnak számítottak, hogy valami hatalmas erő szólalt meg benne suttogva, nem lehetett elhallgattatni, és ez aggodalommal töltötte el. Egyetlen kapcsolata a szervezethez Maida volt. Maidát stewardessként két éve beépítették a Föld és a Hold közötti forgalomba; a robotszolgálatosokon kívül embereket is alkalmaztak légi kísérőnek. Mortimer és a lány mások előtt véletlennek tűnő találkozást szervezett, és ettől kezdve gyakran voltak együtt teljesen nyíltan. Amikor Maida ezen az éjszakán abban időpontban, mikor eddig mindig elbúcsúztak, azt javasolta, hogy sétáljanak egyet a kertben, Mortimer rögtön tudta, hogy türelmét már nem sokáig teszik próbára. A régóta tervezett merénylet olyan eseménynek tűnt számára, amely eloszlatja majd aggályait. Eddig egy kényes szót sem beszéltek. Számolniuk kellett azzal, hogy itt hemzsegnek a titkosrendőrök, és minden lehetséges helyen lehallgatómikrofonokat és álcázott megfigyelőernyőket helyeztek el; persze az is lehet, hogy aggodalmaik teljesen alaptalanok, a kormányzat biztonságban érzi magát, de hát az összeesküvőknek mindig résen kell lenniük. Maida belekarolt, és így bandukoltak a kanyargós utak tajtékkövein, az újonnan telepített páfrányszerű bokrok között, amelyek a

23

városnak csaknem teljes légcseréjét ellátták. Érezte az ember az oxigénbőséget, minden egyes szippantás valóságos éltető elixír volt. A homokba fecskendezett nedves habszivacs pelyheket zöld algák borították be, hogy fűpárnának látsszanak. A rothadásgátló Chinosol átható szaga ellenére is érződött a forzitia és a gyanta nehéz illata. Maida megcsavarta karkötőjén a tranzisztoros rádiót. Fülbemászó zene szólalt meg. A mesterséges nap a leggyengébb világításra volt beállítva, és csak halvány, zöldes fényt sugárzott, amely penészként ülte meg a leveleket. – Most beszélhetünk – mondta Maida. – A készülék átható ultrahangot bocsát ki. Ha valaki hangfókusszal követne, akkor sem értene semmit. – Nem veszélyes ilyen zavarógenerátort használni? – A készülék olyan, hogy mindenképpen véletlen hibának tűnik a zavarás – mondta Maida. – No, de használjuk ki az időt! Figyelj! Itt a parancs! Elérkezett a cselekvés ideje. A te dolgod a következő. Az első az OMNIVACmemóriaegység elpusztítása. Tudod, hogy ebbe táplálták be mindazokat az információkat, amelyeken a kormányzat hatalma alapul. Egy ionizátort használsz erre a célra, amelyet beviszel a tárolópince szellőzőtárnájába. Ettől vezetővé válik a levegő. A statisztikailag elosztott töltések depolarizálják a molekuláris tárolósejteket. – Honnan szerzek ionizátort? – Elektronhegesztő berendezésnek álcázzák. A szokásos szerszámküldeménnyel jut be a központba. Műanyagot és áramvezető

24

csövecskéket használtak fel az átalakításhoz, így a röntgenellenőrzés semmit sem vesz észre. – Honnan ismerem fel ezt a bizonyos készüléket? – Megvesztegettünk egy embert, az napközben elviszi az üvegfalná folyó javításhoz, este pedig otthagyja. Gyere, megmutatom neked a helyet! Maida óvatosan körülnézett. Úgy tűnt, hogy közel s távol nincs ember rajtuk kívül. A lány gyorsan behúzta Mortimert az útról a beburkolt területre. Lábuk alatt a habszivacs elnyelte a lépések zaját, és hamarosan az üvegkerítésnél álltak. Mint egy titokzatos vár, úgy magasodtak a laboratóriumok és a programozócsarnokok kockatömbjei, zöld fényben, kristályosan ragyogva, oldalt a kupola, amely alatt mindennek az agya, a ház nagyságú OMNIVAC számítógép őrködött szünet nélkül, mellette az ablaktalan börtönszárny, amelyben a politikai foglyok vártak ítéletre. Az ítélet legtöbbször így szólt: személyiségétől megfosztandó. Maida az előttük levő üvegfelületen néhány homályos helyre mutatott. – Itt esedékes a tatarozás: jegyezd meg a helyet! Holnap ezt belülről kell megtalálnod. Itt, ez alatt a fúrószár-kupac alatt lesz majd a hegesztőkészülék. Mortimer figyelmeztetően felemelte a kezét. – Egy őrszem! Tűnjünk el! Belülről egy sugárpisztolyos ember közeledett feléjük. Maida visszatartotta Mortimert. – Talán már bemért bennünket! Maradnunk kell! Lefeküdt a földre, és Mortimert magához rántotta.

25

– Csókolj meg! Mortimer úgy tett, mintha átölelné a lányt, közben azonban az üvegfal túloldalán közeledő emberre sandított. – Talán van egy jelzőrendszerük? – suttogta. Maida átölelte. – Tégy úgy, mintha észre se vennéd! Az őrszem lassított, végül megállt. Előrehajolva fülelt, felhúzott pisztollyal. Mortimer nem merte arra fordítani a fejét, de most nagyon közel hallotta a lépések zaját. Vert a szíve. Megcsókolta Maida arcát, száját, nyakát. Keze a tarkóját simogatta. A fal túlsó oldalán csend volt – hosszú-hosszú csend. Aztán ismét lépteket hallottak, először hangosan, aztán elhaltak. Mortimer még mindig szorosan fogta Maida vállát. Mellette térdelt. Átnéztek a falon, és látták, hogy az őrszem jó messze megy már. Maida hallotta a férfi heves lélegzését, érezte, hogy milyen erősen kapaszkodik bele. Megsimogatta puha haját, és fölállt. – Nincs már veszély – mondta.

4. A következő nap délelőttjét Mortimer annak a javaslatnak a vitáján töltötte, hogy engedélyezzék-e ismét a bikaviadalokat – mintegy szelepet nyitva ezzel az elfojtott agresszivitásnak. Közben több szünet volt, ezalatt az OMNIVAC a bírósági eljárásokon, a börtönhelyiségeken, a felügyeleti rendszeren stb. megtakarított költségeket vetette egybe a

26

viadalok szervezésére fordított kiadásokkal, és a tevékenységi modult hasonlította össze a nyugtalansági mérce csökkenésével. Mortimernek közben ideje volt gondolkodni. Három hete áhítozott az után a nap után, amikor véget ér a várakozás, mert azt remélte, hogy ettől visszanyeri lelki egyensúlyát. Még csak nem is tévedett: megbízatása miatt már valóban nem aggályoskodott – a parancsot kiadták, és tervezett lépései most mintha gépiesen következnének, s ő csak eszköz volna. De a tegnapi nap többet hozott neki, nemcsak jeladást a kezdésre. Amikor a lányt a karjában tartotta, ismét leomlott egy zsilip, amely annak a másiknak a gondolatvilágától védte. Ismeretlen érzések rohanták meg, amelyeket azelőtt félretolt, amelyek semmit sem számítottak ahhoz a mindennél erősebb kívánsághoz képest, hogy gyenge erőit valami nagy ügynek a szolgálatába állítsa. Ez most megváltozott, az egyensúly eltolódott… Ebédszünetben elhagyta a kormányzati épületet, és kiment az űrrepülőtérre. Éppen egy rakétát készítettek elő indulásra, a szabadságra utazók csoportja és a hozzátartozók, a rendőrök és a repülőtechnikusok hangyaserénységgel nyüzsögtek. Ez a hajó viszi magával Maidát is. Mindent megbeszéltek, amit meg kellett beszélniük, de még egyszer látnia kellett a lányt. Minthogy nem akarta hangosbeszélőn kihívni, a személyzeti bejárónál várta meg. Néhány jelenéktelen szót mondott, és Maida ugyanúgy felelt. A túlnyomásos folyosó szintetikus üvegcsövén át a kilátókarzatra mentek. Kitárult előttük a kráter porsíksága. Nyugat felé üveges

27

kéreg vonta be – ez volt a Marsról és Vénuszról érkező távolsági rakéták leszállóhelye. Az utasok, akik a Földre akartak jutni, itt szálltak át a komphajókba. Néhány űrruhás ember messze kinn dolgozott, nem lehetett felismerni, hogy mit csinálnak. Különös, parányi rovaroknak látszottak. A kráter lábánál állt a nagy hajóépítő üzem. Rakéták hegyes kúpjai fúródtak az égboltozatba a napsugár súrló fényében. A kilátórámpa bal alsó széksora előtt tartályvontató állt, amelybe egy üzemanyagkútból cseppfolyós gázt – valószínűleg hidrogént – szivattyúztak. A fölszálló gőzök sistergése nem volt ugyan hallható, de a remegés tovaterjedt a talajon keresztül, és a csarnokot tompa búgással töltötte be. A zaj lehetővé tette, hogy nyíltan váltsanak néhány szót. – Hogy lehettél ilyen elővigyázatlan? Gyanúba kerülhetünk! – suttogta Maida. – Gondolod, hogy figyeltetnek bennünket? Azok után, ami tegnap történt, sokkal gyanúsabb lenne, ha nem találkoztunk volna többé. – Lehet, hogy igazad van. No, mit akarsz? Valamit nem értesz? – Még egyszer látni akartalak – válaszolt Mortimer. A lenyugvó nap Maidát a hidrogéncsöppek ködén át világította meg, és arcát szokatlanul lágynak rajzolta. Szempillája hosszú, meghajlított árnyék, a szeme nedvesén ragyogó. – Mi van veled? – kérdezte a lány. – Csak egy a fontos: amivel megbíztak. Nincs szükségünk sem központi kormányzatra, sem parancsokat

28

adó számítógépre. Nincs szükségünk olyan orvosokra, akik előírják, hogy meddig élhetünk, és kitől lehet gyermekünk. Könnyű szívvel lemondunk a tápláléktablettákról, a sportegyenruhákról, a vízi ünnepségekről és a kalandfilmekről, erről az egész ellenszenvesen megszervezett életről. Másra van szükségünk, egy nyugodt zugra, egy házikóra, felőlem akár kunyhó is lehet, néhány szál virágra, munkára, hogy olyan emberekkel legyünk együtt, akiket szeretünk; naplementére vágyunk, csöndes éjszakákra. Ezért érdemes harcolni. De amíg célunkat el nem értük, számomra semmi más nem létezik. Semmi – ez a véleményem. – Kemény vagy – mondta Mortimer. Hallgattak egy darabig, és az éjszakába bámultak, amely itt kinn két hétig tartott. Mortimer akkor azt mondta: – Hogyan kerültél a szervezetbe? Maida habozott. – Együtt éltem egy férfival, titokban, a hatóságok engedélye nélkül. Talán hallottad már a nevét: Szergej Lementov. Mortimer emlékezett. – Az, aki Niklast a Ganümédészen levő büntetőtáborból kiszabadította? Hihetetlen történet! – Huszonkét éves volt, amikor elvesztettem – suttogta Maida. – Elkapták és megfosztották személyiségétől. – Mennyi ideje ennek, két éve? – Nincs még két éve. Mortimer Maidához lépett, és a keze után nyúlt. – Megértlek – suttogta.

29

Maida arca ismét mozdulatlan volt. – Folytatom a munkáját, ahogy csak tudom. Ezért vagyok benn a szervezetben. Mortimer elképzelte, hogy milyen iszonyúan magányos lehet a lány egy csapat fanatikus között, és rádöbbent, hogy milyen tragikus a helyzet, amelyben kifejezetten szükséges, hogy mindenkit – még a legszegényebbet és a leggyengébbet is – bevessenek, ha kész a bevetésre. Megértette, hogy a lány tovább akarta folytatni szerelmese munkát, ugyanakkor mégis megszólalt benne egy hang, amely azt mondta: senkinek sem kell azt a biztonságot tönkretennie, amelyet nemzedékek teremtettek meg; senkinek sem kell az elűzött nyomort újra feltámasztania. Rokonszenve azonban végül is erősebb maradt. – Viszontlátjuk még egymást? – Ha minden úgy sikerül, ahogyan tervezték. Maida befejezetlenül hagyta a választ. Mortimerben feltámadt valami. – Mi a szándékotok velem, ha a merénylet sikerült? Miért mondanak nekem olyan keveset? – Szergejt elárulták – mondta Maida hangtalanul. – Elárulták? – Mortimer csak lassanként értette meg, hogy mit akar ezzel mondani. – Azt hiszed, hogy képes lennék… nem bizonyítottam be, hogy feltétel nélkül engedelmeskedem a szervezetnek? És most árulással gyanúsítasz! Maida arcán kemény mosoly jelent meg. – Nem is tudod, milyen gyenge tud lenni egy ember! Mortimer egy pillanatig dermedten állt, aztán elfordult, Maida azonban megérintette a karját. Amikor Mortimer még mindig megbántva

30

visszanézett, észrevette, hogy a lány arca teljesen megváltozott. Keze még mindig a férfi karján volt, és Mortimer hirtelen elfeledte a haragját. – No? – kérdezte. – Látod a távolsági rakétát azon az állványon? Hatalmas példány volt, ilyet még sohasem látott, vadonatúj elefántcsontszínű műanyag teste csillogott a rideg napfényben. Egy tudóscsoport kutatórakétája – magyarázta Maida. – Indulásra kész. Mortimer összevonta a szemöldökét. – No és? – kérdezte. – Semmi – felelte Maida. – De alkalomadtán talán eszedbe jut. Mortimer bólintott, de nem értette. – A legjobb, ha most elmégy – vélte Maida. – Már a mi rakétánkat vontatják ki. Nyolc óra múlva visszatér, és vele én is. Isten veled! Az utasszállító űrhajó nehézkes teste és indítóállványa lassan, hangtalanul mozgott a síneken. Tompa hegye fakón fénylett, és Mortimer akaratlanul felpillantott – fenn sápadtan, kékeszölden, ezüstkoszorúval szegélyezve függött a Föld hatalmas sarlója, éppen Dél-Amerika hosszú földnyelve fordul feléjük, az Andok árnyai szakadékokat vájtak a kontinensek fölé feszülő ráncos bőrbe. A Föld megéri, hogy bevessenek – gondolta Mortimer –, minden kockázatot megér. – Még egyet szeretnék tudni – suttogott, ugyanis a dübörgés elhalkult; kihallgathatják őket. – Mit? – kérdezte Maida. – Amikor te tegnap… – Mortimer megakadt – úgy értem, amikor tegnap megcsókoltuk

31

egymást, kire gondoltál akkor: rám vagy a másikra, Baravalra? – Micsoda értelmetlen kérdés! A lány búcsút intett, és sietős léptekkel felment a lépcsőn. Mortimer utána nézett az ólomüveg falakon át, míg csak el nem tűnt a jegyváltó csarnokban.

5. Húsz óra volt. Mortimer kódológépének billentyűzete előtt ült. Ez a berendezés bináris számjegyekké változtatta a különféle társadalmi adatok jellemzőit, és közvetlen vezetékeken az OMNIVAC-nak továbbította, amely az utasítások szerint feldolgozta őket. A programokat a számítógép önállóan változtatta valamennyi rendelkezésre álló információ alapján, a törvényeket széles körű statisztikák segítségével egyre szabatosabban fogalmazták meg, az összehasonlító számokat a napi adatok beérkezése után kiigazították. Ahol veszélybe került az egyensúly, ott az OMNIVAC megvizsgálta az összes megoldási lehetőséget, és úgy határozta meg, hogy a ráfordítás és az eredmény között a legkedvezőbb legyen a viszony; kiszűrte azokat, amelyek jogi, vallási és etikai törvények alapján megengedhetetlenek voltak, majd listába vette a megmaradt megoldásokat, és tájékoztatta a megfelelő részlegeket. A kormányzat, vagy pontosabban a szakrészlegek tulajdonképpeni munkája az volt, hogy válasszanak a listáról. A főbizottság, a legfőbb kormányzati fórum csak akkor

32

avatkozott be a döntésekbe, ha valamelyik ügyintéző illetéktelennek nyilvánította magát. Mortimer viszonylag egyszerűen hozzájutott az ionizátorhoz, egy szerelőkocsit kért és kapott, egy önjáró automatikát, amellyel könnyebb munkákat szoktak végezni. Állítása szerint azért volt rá szüksége, hogy dolgozószobájának egy megfakult ablaküvegét kicseréltethesse. Meg is csináltatta, de ahelyett, hogy a kocsit nyomban visszaküldte volna, megszakította az OMNIVAC-kal való összeköttetést, és a járművet távvezérléssel az üvegfalhoz irányította. Miután megszerezte az ionizátort, elrejtette a ruhásszekrényben, helyreállította áz OMNIVAC-kal az összeköttetést, és átmeneti áramkimaradást jelentett, amelynek okát persze nem találta meg. Mortimer felállt, és az ablakhoz lépett. A mesterséges nap már csak negyed teljesítménnyel működött, a Stratégiai Hivatal kiemelkedő épületéből ennek ellenére messzire el lehetett látni, túl a városon, túl az alkonyi kékeslila fényben méregzölddé vet páfrányok erdején, a lakóterületekig, amelyek alig különböztek Amerika, Afrika vagy Eurázsia szokványos elővárosaitól. Ahol az ember felbukkan, ott elpusztítja a természetet, és felszereli az eltömegesedés és a nivellálódás tartozékait – gondolta Mortimer. Ahol az ember felbukkan, ott úrrá lesz a káoszon, és új területekkel gyarapítja életterét – tiltakozott benne egy másik hang. Mögötte lázasan zakatolni kezdett az írószerkezet. Legnagyobb problémája az volt, hogy ürügyet találjon a túlórákra. Így épp kapóra jött egy

33

harmadik sürgősségi fokú probléma – az érrendszert regeneráló új orvosi eljárás megszüntette a szívinfarktust, az érelmeszesedést és még egy sereg hasonló betegséget, emiatt attól kellett tartani, hogy a népsűrűség ismét gyorsabban nő, mint a teljesítmények hatásfoka, ennek következtében valami úton-módon meg kellett gátolni a túl gyors lélekszám-emelkedést. Ellenrendszabályként azt javasolta az OMNIVAC, hogy növeljék a cigarettapapírban a rákkeltő anyagokat, vagy hogy adagoljanak félszázalékos metilalkoholt valamennyi alkoholtartalmú italhoz. A központhoz folyamodott túlóraengedélyért, és öt perc múlva kezében volt a hozzájárulás, hogy hajnali kettőig az irodában tartózkodhat. Valamennyi felügyeleti szervet értesítették. Némi fontolgatás után Mortimer az eredményjelzőhöz lépett, letépte a számokkal teleírt szalagot, és belehajította a szemételnyelőbe. Nem volt könnyű olyan új feladatokat találni, amikhez még a hihetetlenül gyors OMNIVAC-nak is hosszabb időre volt szüksége. Még mindig gondolatokba merülve a pulthoz ült, és azt a kérdést kódolgatta, miként befolyásolná a fokozott alkoholfogyasztás a vallásos rendezvények látogatottságát. Még mielőtt felemelkedett volna a székről, választ is kapott. Hát ez az! Az OMNIVAC-nak minden adat rendelkezésére áll, így hát jelentéktelen hibalehetőséggel mindenről és mindenkiről valószínűségi értékeket szolgáltathat. Semmi se volt, amit ne számíthattak volna ki előre, és épp ezt nem lehetett elviselni. Hogy az ember mit tesz, mit gondol és mit érez, tudott volt, mielőtt

34

megtette, elgondolta vagy érezte volna; kikalkulálták, meghatározták előre, manipuláltak vele, és sehol sem maradt tere az egyéni gondolkodásnak, az egyéni felelősségnek. E végsőkig menő determináltság alapja az OMNIVAC adattárolója volt, az adatok miriádja, a soha véget nem érő ellenőrzésből származó statisztikai anyag. Nem vitás, ennek a lélektelen agynak el kell pusztulnia. Így van-e valóban? – szólalt meg ismét másik énje; minden mindennel összefügg, az egész befolyásolja a részt, a rész meghatározza az egészet. Ha szemet hunyunk efölött, már szabadok vagyunk? Mortimer ökölbe szorított kézzel a betűk, számok és jelek billentyűire csapott. Egy vörös képernyőn felvillant a felirat: hiba. Ügyet sem vetett rá, bement a mosdóhelyiségbe, és hideg vizet engedett az arcára, kezére. Azután kivette az ionizátort a faliszekrényből. Eddig még nem volt dolga hegesztőkészülékkel, mégis amennyire meg tudta ítélni, a készülék valódinak látszott. Ez egyébként nem volt különösebben meglepő, mert emlékezete szerint a hegesztésre felhasznált elektronok töltést hordozó részecskék voltak; az ionizátor pedig nem volt egyéb, mint töltések előállítására szolgáló készülék, habár bizonyára sokkal jelentékenyebb hatással. A készülék akkora és olyasféle volt, mint egy villanyfúró, Mortimer könnyűszerrel elhelyezhette egy lyukkártyadobozban. Álcázott terhével útnak indult. Az irodaépületben nem kellett félnie. Ebben a szárnyban, amelyet úgy ismert, mint a saját tenyerét, habozás nélkül mozoghatott. Csak

35

amikor elhagyta a liftet a legalsó pinceszinten, kerítette hatalmába egy kis nyugtalanság. Itt még sohasem járt, és bár a kormányzati központ tervrajza a fejében volt, mégis idegennek tűnt a környezet. A legalsó szint biztosította az életfeltételeket. Itt voltak a nagy egység szervei – ez is minden más élőlényhez hasonlóan sejtekből állt. Minden szerv minden sejttel kapcsolatban állt. Kapcsolatban állt azzal, amely a tisztított, megszabott hőmérsékletű levegővel való ellátást és az elhasznált levegő elszívását biztosította, vagy a vízvezetékkel és a sűrített levegő vezetékeivel, a csőhálózattal, amelyeken át a levegő, a nedvesség, a széndioxid- és a páratartalom, a hőfok mérési eredményei száguldoztak oda-vissza. Amit a tervekben lila, halványan vázolt téglalapokkal rajzoltak be, az itt öklelő, gőzölgő, sziszegő és bugyborékoló szörnyek, alumínium, üvegés műanyag kolosszusok összevisszaságaként jelentkezett. Mortimer megállt a liftnél, és körülnézett. Az ajtó becsukódott mögötte, és elvágta a külvilágtól. Kísértés fogta el, hogy megnyomta a hívógombot, de legyőzte, és határozottan belépett a folyosóra. Üggyel-bajjal tájékozódni próbált – a levegőcserélő berendezésnek amott kell lennie… nem, inkább emitt… Elképzelte a tervrajzot, aztán belépett a gépek közé az egyik utcába. Hirtelen zaj- és félárnyékburok borult rá, a világítófalak csak gyenge szórt fényt sugároztak, amely elmosta a tér mélységét. Csak most vette észre, hogy eddig feszülten figyelt a különféle zörejekre; a csönd nyugtalanságot árasztott.

36

Belehallgatózott a zubogásba, és a sötét sarkokat fürkészte, de mert minden szokatlan volt a számára, semmi gyanúsat sem sikerült megállapítania – akár volt valami, akár nem. A sok zörej ellenére azon igyekezett, hogy ne üssön zajt, sőt szinte lopakodott. A doboz fogóját szorosan megmarkolva ment tovább; gyakran összerezzent, ha egy dugattyú hirtelen megmozdult, vagy ha egyik vagy másik kazán váratlanul sisteregni kezdett. Egyszerre megmerevedett – ez alkalommal nem tévedett, így a bizonytalanságának is vége szakadt. A bal oldalfalon kigyulladt egy vörös lámpa, elaludt, kigyulladt… Mortimer néhány ugrással egy mellékutcába menekült, lapítva, behúzott karral… megállt, hallgatózott… kétségkívül a liftet hallotta. Nehéz súly ült a gyomrában, elgyengült. Két gép közé vette be magát, félig egy vastag cső alá bújt. A liftajtót mozgató sűrített levegő fújtatott… valami bejött a csarnokba – Mortimer inkább csak érezte, mint hallotta. Valami átcsúszott a gépsorok között, az ő mellékutcája előtt állva maradt, befordult… egy szerelőkocsi! A súly Mortimer gyomrában hirtelen könnyebbé vált – szerelőkocsi, ez nem lehet rendőri intézkedés! De azért észreveheti, és gyanútlanul, bár ostobán – értelmetlen, szófogadó teremtmény módjára – jelentheti, hogy itt tartózkodik. A kocsi elgördült előtte, és nem méltatta figyelemre. Az utca végén megállt, műkarjai közül kinyújtott egyet, olyan volt, mint egy művégtag – a kéz helyén csavarkulcs –, és rövid zümmögéssel meghúzott egy anyát. A falon

37

megszűnt a villogás, a kocsi újra elgördült Mortimer előtt, a mellékutcán át bekanyarodott a középső útra, a liftajtó fújtatott, a lift halk nyikorgása beleveszett a többi zörejbe. Száraz torokkal, fojtott nevetéssel állt fel Mortimer, és nem nézve se jobbra, se balra, céljához, a levegőelosztóhoz indult. Óriási berendezés volt, kisebb-nagyobb, csőkígyók százai ágaztak ki belőle, bár helyiség és cél szerint rendezték el őket, mégis zűrzavaros volt annak, aki nem ismerte a tervrajzát. Mortimer a számozás alapján haladt előre, és hamarosan meglelte azt a vastag vezetéket, amelynek a tárolócsarnokba kellett vezetnie. Most elszántan és céltudatosan dolgozott. Leállította az automatikus hibajelzőt, aztán meglazította a szárnyascsavarokat, amelyek egy nézőkét rögzítettek a két arasz vastag csövön. Óvatosan kibontotta az alátétkarikát, megjegyezte, hogyan volt megerősítve a tömítés, aztán pedig hosszában belenyomta az ionizátort az erős légáramba. A kapcsolókart teljes erőre állította be, rögzítette, és az alátétet a tömítéssel ismét a peremre szorította. Sietősen húzta meg ismét a csavarokat. Hihetetlenül egyszerűen ment minden – de csakis azért, mert ilyen merényletre senki sem számított. Erőszakos megszállásra, titkos anyagok ellopására – arra igen. Ez ellen biztosították a csarnokot. Senki sem léphetett be észrevétlenül; háromszoros zárral biztosították, amelyre ellenőrző automaták voltak felszerelve, ezeknél minden látogatónak fel kellett mutatnia az iratait és különleges meghatalmazásait.

38

Rendes körülmények között azonban nem is volt semmi keresnivalójuk itt az embereknek. Csapatokra számítottak, amelyek át akarják venni a kormányhatalmat, és, ehhez szükségük van a kincset érő információkra. De nem számítottak arra, hogy akad olyan ember, aki lemond a hatalomról, aki önzetlenül cselekszik. Tévedtek. A gép is tévedett. Az ember önzését konstansként vette be a számításba. Ez hiba volt, és ez a hiba lett a veszte. Mortimer körülnézett – széltében-hosszában semmi gyanús. Felemelte hordozható tokját, és visszafelé indult. A gépek még működtek, az elektromosság még parancsokat hordozva áradt az adóhoz, amely bénítóan tovább sugározta őket a Földre, az emberiség szívébe. De hamarosan elapad ez az áram. A jelentések összezavarodnak, hiba csúszik beléjük, értelmetlenné válnak, végül is elnémulnak. Az emberek újra szabadon fognak cselekedni, kényszer nélkül. Mortimer élvezettel színezte ki az ionok pusztító munkáját a parányi tárolóelemek között. Kétségtelen, hogy ezt a felfoghatatlan folyamatot elképzelni is alig lehet, jelentősége mégis széleskörű, és a gyakorlatban meghatározza az életet. Látta maga előtt: hogyan ütköznek a töltések a molekuláknak, hogyan lökik ki őket nyugalmi helyzetükből, hogyan irányítják másképpen, hogyan sarkítják át őket. Szinte érezte a rendezett sorokban keletkező nyüzsgő összevisszaságot, azt is, hogy a bitek megváltoznak, a sablonok összeomlanak… Valójában ki volt az, aki ezt tudta – talán elválhatatlan ellenfele, a másik, a kísértet,

39

Stanton Baraval? Hogy lehet, hogy ez alkalommal nem hangoztatja etikai aggályait? A győzelemtől Mortimer szemébe szökött a könny. A világ meg van mentve! Most megbirkózott valamennyi hanggal. Épp belépett a liftbe, amikor felbődült egy sziréna.

6. Mortimer már korábban észrevehette volna, hogy valami nincs rendben, de megszédítette az öröm. Amikor most fülelve megállt, futó lépteket hallott a gépterem mélyéből, kiáltásokat, amelyek föntről az aknán keresztül érkeztek. Már nyúlt a kapcsolótáblához, de ahelyett, hogy a tizenhatost, saját emeletének számát érintette volna meg, mellényúlt, és akaratlanul a DOWN feliratú gombot nyomta meg. Mielőtt még pillanatnyi rövidzárlatát felfogta volna, a lift megindult: lefelé! Úgy tűnt, mélyebbre szállt, mint egy háromméteres szint, aztán megállt a kabin, és az ajtó kinyílt. Itt teljes volt a csönd. Csak akkor szállt ki, mikor meggyőződött róla. Észrevette, hogy a tok fogóját még mindig a kezében szorongatja; a dobozt hirtelen az ajtószárnyak közé tette, így nem tudnak becsukódni, senki sem hívhatja fel a liftet – elvágta esetleges üldözői útját. Körülnézett. Ez a szint nem volt tervrajzában feltüntetve. A létesítmény legtitkosabb része lehetett – a hivatalos tervből pedig csak két adat hiányzott: a titkosrendőrség irodái és az

40

adóberendezések. Kellemetlen recsegő zörej riasztotta meg. Még látta, hogy összezárul az ajtó, és közben a tokot, mint valami furnérlemezt, szétroppantja. Rosszul számított, bár az ajtó még nem csukódott be teljesen, a lift elindult, az ajtónyílásból kilógó bádogdarabokat pedig lenyírta az ajtókeret felső pereme. Valamit elhibáztak. Valami megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan jött közbe, és hiúsította meg a merényletet. Már rég fel kellett fedezniük a becsempészett ionizátort is – a levegő körforgásában fellépő zavart, a magasabb hőmérsékletet; riadó esetén mindennek rendkívül megnő a jelentősége, és bizonyára már oda is érkezett egy szerelőkocsi, hogy eltávolítsa a berendezést. Mortimer kétségbeesett, de már nem a saját életét féltette. Rádöbbent, hogy megint csak hiábavaló volt minden. És akkor átvillant rajta egy gondolat: az adó! Az adó a rendszernek éppolyan érzékeny pontja, mint a tároló, ha nem is olyan érzékeny, mint amaz – az adót ismét felépíthetik, a tönkretett információk viszont végleg elvesznek. De talán elég, ha némi levegőhöz jutnak, talán az is megbuktathatja a kormányt, ha parancsuralma alól átmenetileg felszabadulnak. Talán már az is elég, ha az emberek belekóstolnak a szabadság érzésébe, talán így is felkelés tör ki. El kell pusztítani az adót, talán még kezében van a sors! Feltételezése szerint az adó a Holdváros középpontjában van, egyenlő távolságra a piramislap háromszögcsúcsain levő irányítható antennáktól, ezért tehát jobba fordult. Tervének kedvezett, hogy a kormányzati rendszert a lehető

41

legkevesebb emberre alapozták – a legtöbb feladatot számítógépek vagy számítógép által vezérelt berendezések végezték, ha úgy tetszik: robotok. Ezek mindenütt ott voltak, de csak a legfelsőbb kormányzati szervek parancsa oldhatta fel a tilalmat, hogy emberekre támadhassanak. Mortimer találomra rohant előre, és elhatározásában csak megerősítette, hogy valószínűleg megtalálta az adóberendezésekhez vezető legrövidebb utat. Most néhány felirat, rövidítés és jelkép mutatta az irányt. És már látszott is a kivilágított tábla: ADÓKÖZPONT! TELJES CSÖNDET! Mortimer föltépte az ajtót. Egyetlen ember állt neki háttal a kapcsolótáblánál. Amikor ijedten megfordult, Mortimer valami fegyver után nyúlt, és egy ólomtalpú kis mikrofonállványt kapott fel. De a keze újból lehanyatlott – Guido volt az. – Mit akarsz itt? – kérdezte, és fenyegetően közeledett Mortimerhez. – Nincs itt semmi keresnivalód, ez nem a te feladatod! – A merénylet nem sikerült! Riasztottak – lihegte Mortimer. Most végre megragadta az állványt, odaszaladt néhány nagy adócsőhöz. – Szét kell rombolnunk az adót! – Állj, várj! – rivallt rá Guido. Mortimer fölemelte romboló szerszámát, hogy a csövekhez vágja, de Guido elkapta a karját. – Hagyj! Ez az egyetlen kiút! Mortimer kétségbeesetten próbált kiszabadulni. – Megőrültél?! – kiáltott Guido. Lefogta Mortimert, és megpróbálta az állványt kicsavarni a kezéből. Nem volt ugyan erősebb nála, de ismert néhány fogást, és Mortimer karját hirtelen

42

felrántva, arra kényszerítette, hogy elengedje az állványt. A külső folyosóról dübörgés közelgett. – Még mindig nem fogtad fel? – kérdezte Mortimer. – Nagyon valószínű, hogy a tároló elleni támadásunk nem sikerült. De ha az adót szétromboljuk… Ne tarts fel, Guido, inkább segíts! A másik elengedte, de lábát a földön heverő állványra tette. Mortimer a hatalmas, nyugodtan izzó csövekhez szaladt, mintha a puszta öklével akarná szétzúzni őket. – Inkább te nem fogsz fel semmit! – mondta Guido. Gyorsan beszélt most, rábeszélő hangon. – Pánikba estél, és esztelenséget művelsz. A terv százszázalékos, minden bele van kalkulálva. Nekünk szükségünk van az adóra. Most pedig fuss innen, különben még elárulsz engem! Akadályozol a feladatomban! Kituszkolta Mortimert egy keskeny ajtón, amely nyomban becsapódott mögötte. Mortimer egy pillanatra megállt, de nem ért rá töprengeni. Az ajtó máris újra kitárult, és egy sereg kivont harapófogójú szerelőkocsi gördült át rajta egymás után. Valamiféle film- és hangarchívumban lehetett, mert a mennyezetig érő polcokon egymásra halmozva film-, ampex- és hangszalagtekercsek álltak. Mortimernek nem sikerült a kijáratot felfedeznie, és félelme a csapdától fizikailag is meggyötörte, mint egy zsigereit átható görcs. Nagy nehezen leküzdötte pánikhangulatát. Nekiiramodott a fal mentén, hogy hátha mégis felfedez egy ajtót, mögötte pedig, mint egy

43

kutyafalka, álltak a kocsik. Tehát máris bekapcsolódott a legfelső fórum! Most még képes volt nagyobb sebességet tartani, mint gépi üldözői, de ők nem fáradnak ki, az ember viszont százméteres sprinttempóra tartósan képtelen. Mortimer futás közben egész tekercshegyeket rántott le, és a kocsikat kerülőkre kényszerítette, mégis fenyegetően közeledtek. Lázasan törte a fejét, hogy kiutat találjon, és észrevette, hogy mindennek ellenére képes nyugodtan és összpontosítottan gondolkodni. A kocsik tulajdonképpen szellemileg és testileg korlátolt alkotások. Ha az OMNIVAC-kal rádiókapcsolatban állnak – és itt nyilván ez a helyzet –, akkor rendelkezésükre áll ugyan a számítógép utolérhetetlen intelligenciája, azonban a komputer sem dolgozhat jobban, mint ahogy a neki szállított információk lehetővé teszik. De a kocsik tulajdonképpen vakok, úgy „látnak”, mint a denevérek a barlangban, az általuk kibocsátott ultrahanggal, amellyel letapogatják a környezetet, és visszhangjukat értékelik. Ezenkívül még meg tudják állapítani a célba vett tárgy hőfokát is – például erről ismerik fel az embereket. Mortimer erre alapozta trükkjét: futás közben levetette kabátját, hirtelen egy létrára akasztotta, melyet az odaguruló kocsik útjába állított, és elégtétellel láthatta, miként vetik rá magukat a ruhadarabra, amelyben még benne volt a menekülő test melege, miként gabalyodnak egymásba, miként mélyednek bele a harapófogó pofák az anyagba.

44

Csak egy lélegzetvételnyi szünethez jutott, de kihasználta. A folyosó túloldali végén átjáró volt, gyorsan átugrott rajta. Kétségbeesetten állapította meg, hogy a kocsik már megint üldözik. Ismét útjukba dobott néhány tárgyat a polcokról – itt már nem magnetofonfelvételek, hanem lyukkártyák tornyosultak. Az egyik irattári asztalon szabadon hevert néhány karton, futtában ujjlenyomatokat, fejeket ábrázoló szembe- és profilképeket pillantott meg raktuk. Bizonyára a világrendőrség hírhedt nyilvántartójába került, ahol az összes polgár adatait őrizték. Itt a hátsó falon sem volt kijárat, úgy látszott, Mortimer végleg zsákutcába jutott. A kocsik vad vágtában közeledtek, ő pedig meghajszoltan kutatott valamiféle menekülési lehetőség után. Az első kocsi már közvetlenül előtte volt, két acélkarom fordult ellene… Mortimer hátrált, nadrágjának egy foszlánya a fogóban maradt. Hirtelen elszánással felmászott egy állványra, a polcok deszkáit létrafokoknak használva. Föllélegzett, egyelőre biztonságban érezte magát – a kocsik alul mászkáltak, mint vadállatok a ketrecrács mögött. De nem maradhatott sokáig ebben a helyzetben, szorosan a mennyezet alatt függve, izmai görcsöt kaptak, ujjai megbénultak. Lábával átlendült a túloldali állványfalra, és így balról-jobbról megtámaszkodva, mint valami sziklamászó, aránylag kényelmesen tartotta magát. Amikor azonban ily módon próbált továbbjutni, a kocsik követték alul, így hát nem menekülhetett el előlük. A szomszéd csarnokból kiáltások hangzottak fel – most már embereket is mozgósítottak –, és az állványrácsok között meglátta a

45

világrendőrség kék egyenruháját. Menekülése szánalmas és nyilván hiábavaló kísérlet volt ugyan, Mortimer azonban továbbhaladt fenn, az állványfalak között, üggyel-bajjal átjutott egy oldalfal fölött, és behúzódott a legutolsó, leghátulsó sorba. És itt meglátott valamit, ami újra reményt keltett benne: a falban aknatorkolat volt, alacsony kocsi állt előtte a befutó sínen, egymásra halmozott lyukkártyadobozokkal. Bizonyára olyan helyre vezettek a sínek, ahol olyan emberek dolgoztak, akik ellenőrizték a személyi adatokat, de ez most érdektelen. Az a fontos, hogy a nyílásba épp befért egy ember. Mortimer egy mozdulattal leugrott az állványfalról, megbotlott… összeszedte magát… a kocsik rávetették magukat… ütéseket érzett a hátán, a combján, aztán fejest ugrott a nyílásba, mint egy tigris az égő karikán át, és egy üres csillében kötött ki. Sötétség vette körül. Érezte a levegő fütyülését maga körül, és észrevette, hogy a csille megindul vele.

7. Az utazás mindössze másodpercekig tartott, majd egy fénypont hirtelen nyílássá tágult, és kivetette magából. Egy irattári asztalon kötött ki, felbukfencezett, egy lyukkártyaköteg szertehullott, szétszóródott a padlón, egy kazetta szilánkokra tört. Amikor Mortimer összeszedte magát, egy elképedt arcot pillantott meg, már amennyire a megduzzadt zsírbevonat képes kifejezni zavarodottságot.

46

– Hogy kerülsz ide? Ki vagy? – Mögötte feltűnt egy sugárpisztoly torka, kicsi fekete kör csupán, mégis a pusztító, mindenen áthatoló gammasugarak forrása… – Ez bizonyosan az a szabotőr, akitől óvtak – mondta Buschor rekedt hangja. Fejével heves mozdulatot tett Mortimer felé, a főnöke mögötti fedezéket azonban nem hagyta el. – Kezeket fel, pajtás! – Cardini, ön ismer engem! – mondta Mortimer. – Hisz tudja… három héttel ezelőtt a lakásban Niklasszal és Breberrel… – Kezeket föl, vagy megpörköllek! – sziszegte Buschor. – Hisz emlékeznie kell, még szerencsét is kívánt nekünk! – erősítette Mortimer. Buschor gyanakvóan felvonta a szemöldökét. – Mire gondol ez? – kérdezte. – Sejtelmem sincs róla! Hívja azonnal a keresőcsoportot! Mortimer hangja megbicsaklott. – Nem, Buschor, várjon! Hisz tudnia kell, hisz ön is ott volt! – Ismeri a fickót? – kérdezte Cardini. – Sose láttam, főnök! – Ez az ember becsavarodott! – Cardini maga lépett a távbeszélő mikrofonjához. – A gyanúsított itt tartózkodik. Nem, semmi sem történt. Úgy látszik, fegyvertelen. Mortimer végső kísérletre szánta el magát. – Még nincs minden elveszve, Cardini! Ön még megmentheti a vállalkozást. Küldje fel a keresőcsoportot! Parancsolja meg a robotoknak, hogy térjenek vissza a raktárba. Közben elpusztíthatjuk az adót.

47

– Az adót elpusztítani! A fickónak bizonyára elment az esze! – Méghozzá veszélyesen – fűzte hozzá Buschor. – Úgy látszik, igaza volt a névtelen telefonálónak. Zümmögő jel szólalt meg az irdatlan nagy íróasztalon. – Azonnal bejönni! – rivallt Cardini a mikrofonba. Lövésre emelt fegyverrel néhány egyenruhás félkörben odaállt Mortimer mögé, aki elgyötörten és leverten támaszkodott a falnak, ingben, széttépett nádságban, képtelenül arra, hogy helyzetét felfogja. Mindennek vége. Elveszett. Erősnek kell maradnia, meg kell őriznie tartását, mint előtte sokan másoknak, akiket hasonló sors ért utol – mint Niklast vagy Lementovot. Ha állandóan azt mondogatja magának, hogy őt már úgysem mentheti meg semmi, talán képes elviselni. Két civil ruhás ember lépett be a szobába. – Megbénítani? – kérdezte az egyik. – Csak a karját és a lábát, Selznik doktor – parancsolta Cardini. A kis termetű, jelentéktelen ember világhíres ideggyógyász, pszichológus és propagandista volt, aki a kormány szolgálatában az orvostechnikai intézeteket ellenőrizte. A fogolyhoz lépett, és injekciós tűt szúrt a hónaljába meg a lágyékába. Mortimer egy pillanatig úgy érezte, hogy szabadon lebeg a levegőben, aztán keményen nekiütődött a padlónak. – Mindent előkészíteni a kihallgatásra – parancsolta Cardini. – Öt percen belül a

48

vallatóhelyiségben. Lássuk, mi lappang e mögött az ügy mögött. Az emberek kicsomagolták műszertáskájukat. Ujjlenyomatot vettek, elemezték a vérképet, a testfehérjét, a génlapját. Aztán egy hordágyra tették Mortimert, egy kocsi elvitte a liftig, az fel a hatodik emeletre, ahol az orvosi laboratóriumok voltak. Fehér csempés, számára ismeretlen berendezésekkel felszerelt helyiségben rakták le. Erőlködve megpróbált mozdulni, de a karja és lába olyan érzéketlen volt, mintha már nem is létezne. Ellenkezni akart, de két fehér köpenyes könnyűszerrel egy székbe ültette, és gyomra előtt egy enyhén meghajlított kengyelt zártak össze, amely úgy összeszíjazta, mint egy túl szorosan becsatolt öv. Két perc múlva Mortimer körül álltak mindazok, akiket már Cardini dolgozószobájában látott, de eleinte kisujjukat sem mozdították, hogy hozzákezdjenek a kihallgatáshoz. Aztán felhangzott az ajtó berregője, és belépett Perriet, a kormányfő és államelnök, kormányának néhány tagjával. Mortimer felismerte köztük O’Gaeryt, a Szociálstratégiai Iroda vezetőjét, hivatali főnökét. Perriet szorosan Mortimer elé állt, és úgy mustrálgatta, mint valami különleges rovart. Aztán O’Gaeryhez fordult. – Az ön részlegéből való? – Igen, Sir! – Sajnálom, kénytelen vagyok önt őrizetbe vétetni. – Türelmetlenül intett. – Rajta, megbénítani, leszíjazni! – Cardinihez fordult. –

49

Nos, Cardini, hogy történhetett meg ez a hihetetlen eset? – Felhívtak telefonon, Sir – jelentette a rendőrfőnök –, egy ismeretlen. Próbáltuk megállapítani, honnan hívtak, valószínűleg a délamerikai körzetből… – Sikerült azonosítani a telefonálót? – szakította félbe Perriet. – Nem, Sir. – Akkor ne húzzuk vele az időt! Mit akart a telefonáló? – Figyelmeztetni. Egy ismeretlen forradalmárra hívta fel a figyelmünket, a betiltott Liberális Párt egyik tagjára. Ez a személy állítólag valahol a kormányzati épületben kódorog. És merényletre készül. – Fel volt fegyverezve az illető? Tapasztaltak valami veszélyeset? Jeleztek az egyenirányítók? Robbanóanyag? Urán? Plutónium? Méreg? – Nem, Sir. Semmit, Sir. – Botrány! – mondta Perriet. – Ön azonnal riadóztatott, ez helyes volt. Hol találta meg a fickót? – A dolgozószobámban, Sir. – Cardini megakadt. – A személyi nyilvántartó összekötőaknájából érkezett… vagyis… ott bukkant fel… – Az ön dolgozószobájában? – A kormányfő a homlokát ráncolta. – Különös. Sőt rejtélyes. Mit akart önnél? – Nem tudom, Sir. – Cardini nem látszott már olyan nagyon magabiztosnak. – Van valami kapcsolata ezzel az emberrel? Látta már? – Nem, Sir.

50

– Az ördögbe, mit keresett önnél? Ha legalább megpróbálta volna agyonlőni! – Nem tudom. – Úgy. Nem tudja. – Perriet dr. Selznikhez fordult. – Akkor hát kihallgatás. – Vegyileg, Sir? Esetleg agyfókuszáló eljárással… – Nyughasson már az eljárásaival! Csináljon valamit, de gyorsan! – Enyhe gyógyszeres sokkot ajánlok, utána pedig a közlékenységi igény hormonális aktivizálását. Perriet türelmetlenül előhúzott egy széket, és leült. – Rendben van. De csak ha gyorsan megy. Ki tudja, micsoda ördögi gonoszság készül. Mortimer figyelte, hogyan lép dr. Selznik a faliszekrényhez, elfűrészel egy ampullát, és felszívja a folyadékot egy fecskendőbe. Akkor egy asszisztens eltakarta a szemét – ingujját felgyűrték, felső karját elkötötték. Ott állt az orvos a fecskendővel. Nem érezte a vénájában. Valamennyi még engedelmeskedő izmával védekezni próbált, persze tudta, hogy hasztalanul. Az orvosnak meg sem kellett fordulnia, hogy szorosan tartsa. Mortimer mintha színpadon ült volna. Két tucat szempár függött rajta könyörtelenül. Fájdalomra számított, bizonyos mértékig bele is lovalta magát, hogy már az első gyönge jeleket is felismerje, nehogy úrrá legyen rajta a hirtelen rátörő kín. Nyelve bal alsó fogsorán mozgott – ez volt a végső kiút, a végső támasz, ami megmaradt számára. Előretolta az állkapcsát, és

51

enyhe ellenállást érzett. Még két milliméter, és véget ért volna az élete… A fájdalom nem jött. Ehelyett elgyengült, ami eleinte még kellemes is volt. Aztán kissé szédülni kezdett, ürességet érzett a fejében, meg némi rosszullétet és undort. Nem mozdult meg, mert az volt az érzése, hogy a legcsekélyebb helyzetváltoztatás, ha hunyorítana, ha lenyelné a nyálát, a rosszullét feneketlen szakadékába taszítaná. Dr. Selznik közben az egyik berendezéssel babrált a háttérben, aztán ismét előrelépett. Kezében egy készüléket tartott, amelyet vezeték kötött össze egy halkan zümmögő szekrénnyel. Hajszárítónak látszott, de egy agyfókusz jellegzetes ernyőjében végződött. Mortimer tisztában volt vele: éppoly kevés esélye maradt, hogy azt tegye, amit akar, mint azoknak a kísérleti tyúkoknak, égis kacsáknak, amelyeknek agyába a modern elektroneurológusok elődei drótvégeket vezettek, hogy tetszőlegesen alvási igényt, támadó cselekvéseket vagy nemi izgalmat keltsenek bennük. Amikor az orvos megállt előtte, és rátette az ernyőantennát a koponyájára, amelyen a haj a legutóbbi három hét alatt csak néhány centimétert nőtt, hirtelen rettentően félni kezdett, hogy áruló lesz, legyőzte tehetetlenségét meg rosszulléte béklyóját, és az alsó állkapcsát elszántan előretolta, míg csak méreggel töltött foga ellenállását nem érezte. E pillanatban ismét vonakodni kezdett. Egyszeriben tudatossá vált benne, hogy akkor mindennek vége – érzésnek, gondolkodásnak és félelemnek, gyűlöletnek és szeretetnek, mindennek, amiért élni érdemes.

52

Szerelem! Maida jutott az eszébe. Hogy remélte, hogy viszontlátja… Valami vibrált a koponyatetőjén, valami behatolt az agyába, valami vájkált és fúrt a fejében, fájdalom nélkül ugyan, de kikerülhetetlenül, erőszakosan… Állatokat látott… krokodilt, kígyókat, teknősbékákat, gnút… a feléje forduló fehér arcok között, mellett, sőt bennük… az állatok most eltűntek, valami vándorolt, olyan volt, mint egy mozgó felvevőgéppel elkapott díszlet; aztán számok bukkantak fel, képletek, egy piramis köbtartalma, a paralelogramma-tétel… most az óvodában volt, verset kellett felmondania, de nem jutott eszébe az eleje, mindenki hallgatott, várt és rámeredt… nem, ezek nem a tanítók, a szülők és a játszótársai voltak, hanem Niklas, Breber és Guido, nevettek, és combjukat csapkodták, hálóingben állt előttük, és bőgött, mert félt a vízisiklótól, amelyet az ágyába csempésztek… valami felrántotta az állkapcsát, énekelt, kitátott szájjal, nagy O-ra kerekített ajakkal: „happy birthday to you, happy birthday to you”, a barátai voltak, igen, szerette őket, hozzájuk akart menni, a vállukra verni, megragadni a kezüket és megrázni… azt kellett nekik mondania: „Hallgassatok ide, hallgassatok ide…” – Meg akarjuk menteni a világot! – kiáltotta. – Négy év óta tartozom a liberálisok közé… – Most a fókuszban van a közlési központ – mondta dr. Selznik. – Kihallgathatják, mindent megmond gátlás nélkül. – Nevem Mortimer Cross, három hete vagyok itt a Holdon, a Stratégiai Hivatalban dolgozom…

53

– Mortimerből dőlt a szó. Úgy hallgatta ő is, mintha valaki más beszélne, minden erejét megfeszítette, hogy hallgatásra kényszerítse magát, de hiába… – Ma a népességszaporodás kérdésével foglalkoztam, húsz év múlva kétszer annyi ember lesz… Cardini egy mikrofont tolt a helyiség közepére. – No, szépen sorban! Bombát rejtettél el? – Nem! – mondta Mortimer. – Nem bombáról van szó… – Hát miről? – szakította félbe Cardini. – Talán mérgező gázról? Mortimer észrevette, hogy elárulja a tervet és a bajtársait. Mindenre számított, verésre, kínzásra, injekcióra, és elég erősnek érezte magát, hogy mindezt elviselje. Most azonban ki volt kapcsolva az akarata. Dőlt belőle a szó, és a legcsekélyebb mértékben sem volt képes befolyásolni. Bár eddig még semmi fontosat nem mondott, minden szó árulást jelenthetett, bajtársai elárulását, céljaik elárulását. Mortimer előretolta az alsó állkapcsát, túl az ellenállási ponton, valami elroppant a szájában, édeskés ízt érzett a nyelvén, nagyot nyelt, de még mindig beszélt: – Nem mérgező gáz. Senkinek sem szabad megsebesülnie. Csupán az a célunk, hogy megszüntessük a kormány befolyását, az ellenőrzést, a magánügyekbe való beavatkozást. De hát ön tudja ezt, Cardini, hisz személyesen kívánt nekem szerencsét. Az a célunk… A kormányfő felugrott. – Mit mond ez itt? Cardini tud a támadásotokról?

54

Mortimer elképedve vette észre, hogy most válaszolni fog. Megpróbált legalább egy másodpercet nyerni – azonnal hatnia kellene a méregnek! A nyelvébe harapott, de ereje túl csekély volt ahhoz, hogy komolyan megsebezze magát, bár heves fájdalmat érzett, hangszalagjai – vagy ki tudja mi – tovább beszéltek, kissé értelmetlenül ugyan, de szünet nélkül, akaratára való tekintet nélkül. – Cardini mindent tud. Buschor is benne van. Tulajdonképpen ezért nem lett volna szabad, hogy most kudarcba fulladjon… – Tartóztassák le! – kiáltott Perriet, és a két megnevezettre mutatott. A rendőrök rájuk vetették magukat. A rendőrfőnök sápadtan a falhoz hátrált. – Nem értem… rettenetes félreértés! – Elképzelhető, hogy hazudik a fogoly? – fordult Perriet dr. Selznikhez. Az orvos tagadólag rázta a fejét. – Ki van zárva! – Akkor bénítsátok meg őket, és vigyétek a szomszéd szobába. Őket később hallgatjuk ki! Hihetetlen összeesküvés! De most vissza Baravalhoz. – Mortimerre bökött. – Ki vele! Mit tettél? Miféle merénylet ez? – Arca idegesen rángatózott, előrehajolt, és hevesen rázta Mortimert. – Ne! – kiáltott dr. Selznik. – Elhangolja a fókuszálást! Hisz úgyis beszélnie kell! – Ki akartuk kapcsolni az OMNIVAC tárolóját, megsemmisíteni az információkat… – De hogyan, az ördögbe is?! – Egy ionizátorral. Az ionizátort beépítettem a szellőzőcsőbe. Az ionok depolarizálják…

55

Pemet megfordult. – Az isten szerelmére! Mit tehetünk ellene? – kérdezte. – A főmérnök bizonyára tudja – válaszolt valaki az eddig néma nézők sorából. – Kössön össze vele! – parancsolta Perriet. Az ionizátort nem vették észre – gondolta Mortimer. Szédítő öröm töltötte el. Talán mégis sikerült a merénylet! Eközben szakadatlanul tovább beszélt – közlési igénye csillapíthatatlan volt. – Az információk feltöltött és irányított molekulákban vannak kifejezve. Az ionizált gázrészecskék letörlik őket, úgy, ahogyan a magnetofonszalagot letörlik, ha mágnest húznak el fölötte. Perriet beleordított a duplex telefonkészülékbe. – Meg kell mentenünk a tárolót! Mit tehetünk az ionok ellen? Színtelen hang válaszolt a mikrofonból: – Először el kell távolítani az ionizátort. Akkor az ionokkal megfertőzött levegőt lehetőleg gyorsan kiszellőztetjük a helyiségből. De hogy ez használ-e még… – Meg kell próbálnunk. Mit javasol? – A legjobb megoldás lenne, ha kapcsolatot teremtenénk a külső légüres térrel. Ebben az esetben azonnal kiáramlana az összes levegő a tárolóhelyiségből – az ionok is. – Ez hogyan érhető el? – Egy pillanat, éppen a tervrajzot nézem… Megy! A helyzet kedvező. A tárolócsarnok alatt vezet a III. adórúdhoz tartozó járat, egy vészkijáraton át még kívülre is van kapcsolat. A járat végén egy régi építőakna található; itt csak

56

két zsilipkaput kell kinyitnunk. Mindezt öt percen belül elintézzük. – Intézkedjen! – Értettem! Perriet kikapcsolta a készüléket, és ismét leült. Arca fáradtnak látszott. – Dr. Selznik, fejezze be a kihallgatást! Az orvos engedelmeskedett. Kérdezett, és Mortimer felelt. Beszámolt Breberrel és Niklasszal való találkozásáról, a parancsokról, dr. Prokoffról és az agyátültetésről. Beszámolt Maidáról és éjszakai sétájukról a kertben. Beszámolt, hogy miként kereste fel Maidát a repülőtéren… Üvöltő hang bőgött bele a szóáradatba – a sziréna. Dr. Selznik abbahagyta a kihallgatást, Perriet a duplex beszélőkészülékhez rohant, és az ellenőrző központot hívta. – Mi történt, ki riadóztatott? Izgatott hang válaszolt: – A riadóztatás automatikusan történt, a 16. jelentőállomásról. – Hol van az? – Az a III. adóhoz vezető járat, amelyet éppen most ürítettek ki. – Gyorsan derítse ki a riadó okát! – Azonnal… egy ellenőrző kocsi már úton van… még nem ad… Figyelem: most jelent a négyes keresőcsoport: a légfrissítő berendezésben nem találtak semmi szokatlant, az elosztó mögött, a tárolóteremhez vivő vezetékben levő közönséges hegesztőpisztolytól eltekintve. Levegőionizálás nem észlelhető. A levegő elektromosságtartalma mindenütt normális.

57

– Különös. Talán a foglyot még egyszer… – Figyelem, kép a 13. jelentőhelyről… Feladom a képernyőjére. A nagy fluoreszkáló ernyő villogni kezdett, aztán a járat egy részlete látszott, rajta űrruhában rohanó férfiak… az egyik egyenesen az ellenőrző felé rohant, most óriássá nőtt a képen, felemelt egy tárgyat, lesújtott vele… a kép kialudt. – Ez Breber! – kiáltotta Mortimer. – Láttátok? Breber, akiről beszéltem! Jönnek! Győztünk!

8. Öt perc múlva kiszabadították. Húsz fegyveres hatolt be, és lefegyverezték a rendőröket, őrizetbe vették a kormány jelenlévő vezetőit, kényszerítették dr. Selzniket, hogy Mortimernek olyan injekciót adjon, amelytől ismét ura lesz szellemi és testi képességeinek. Egy kissé tántorogva állt, de egészséges volt és lelkes. Csak egy nyomasztotta – habár ez most alapjában véve közömbös volt: hogy bajtársait végül is elárulta. – Gyere velünk! – hívta Guido. – Azon kevesek közé tartozol, akik kiismerik magukat itt a házban. Gyere velem a központba. Onnan vezetem a további akciókat. Mellettem maradsz, személyes tanácsadóként. – Megbízol még bennem? – kérdezte Mortimer. Kinyitotta az ajtót, és jobbra mutatott, a lifthez vezető útra. – Miért ne? A feladatodat kiválóan megoldottad.

58

– Nem, Guido – ellenkezett Mortimer. Valamit elhibáztunk a méregampullával. Nem hatott a szer. – Igazán képes lettél volna megölni magad? Le a kalappal! – Komolyan beszélek, elárultalak bennetéket, Guido – motyogta Mortimer. – Beadtak egy injekciót, és aztán rám tették a fókuszt. Beszélnem kellett. Képtelen voltam egyebet tenni. Arra gondoltam, hogy nem szabad, de dőlt belőlem minden, amit csak tudtam, rólad és Niklasról, Cardiniról és Buschorról, a tárolóközpont elleni merényletünkről… – Ne fájjon a fejed, hisz jól ment minden. – Guido követte a liftbe, Mortimer megnyomta a 40-es feliratú gombot; a negyvenedik, legfelső emeleten voltak a miniszterek dolgozószobái és a központ, ahova mindenfelől beáramlottak a hírek, ahonnan az OMNIVAC-ot programozták. – Nem, Guido, ez nekem nem ilyen egyszerű. Csődöt mondtam. Elárultalak benneteket… – Elég legyen – mondta Guido élesen. – Mindenkinek megvolt a maga feladata, anélkül, hogy a hátterét tudta volna. Én ifjúságom óta állami szolgálatban állok, bár nem sokkal ezelőtt még a Földre voltam kinevezve, és csak tizennégy nappal ezelőtt jöttem ide. És még én sem tudtam tegnapig a terv egyetlen részletét sem. Nincs hát okod, hogy vádold magad. Belőled egy dolog hiányzik csak, a bizalom. Megmondtuk, hogy mindenről pontos terv készült. Mindenről! Elég világos? Mortimer nyomást érzett a gyomrában, és nem tudta, hogy Guido szavaitól vagy a lift gyors emelkedésétől támadt-e.

59

– Minden? Úgy véled, az én… az árulásom is… – Hiszen ezt mondom. A fogadban szőlőcukoroldat volt. Tehát ne legyen lelkifurdalásod! – De hát miért? – kérdezte Mortimer. – Miért tettétek? – Nagyon egyszerű – válaszolt Guido. – A régi rendszer embereinek néhány dolgot tudtul akartunk adni, méghozzá úgy, hogy teljesen elhihető legyen. Ezért preparáltunk téged. Minden pompásan sikerült. Mortimer csak lassanként fogta fel. – Akkor tehát engem el kellett fogniuk… talán ti játszottatok a rendőrség kezére? Guido elégedetten mosolygott. – Hát persze. A lift megállt. Mortimer úgy lépett ki, mint az alvajáró, és. elindult a központ irányába. Gudio vállára tette a kezét. – Rá se ránts. Nem ment másként. Meg kellett tévesztenünk. Ha valódi terveinkről tájékoztattunk volna, azt sem lettél volna képes elhallgatni. A mai kihallgatási módszerek tökéletesek – senki sem úszhatja meg őket. Még a halottból is információkat szednek ki. Mortimer hallgatott, ezért hozzátette: – Az ügyünkről volt szó, egyéni érzelmekre nem lehettünk tekintettel. Bizonyára magad is belátod! Mortimer belátta. Egyszerű, világos és valószínűleg helyes is volt. De hiába látta be, nem sikerült elfogadnia. Rászedték. Feladatot kapott, és feltett szándéka volt, hogy minden körülmények között, akár az élete árán is

60

teljesíti. Lelkesedett, hogy beavatták a világot mozgató titkokba, és halálos csalódás volt, hogy csődöt mondott, most pedig kiderül a feladatáról, hogy játék volt, megtévesztési manőver, amelyben neki homályos és szánalmas szerep jutott. De hát nem szolgálta-e mégis a pártját úgy, ahogyan megesküdött, személyes rokonszenvre és ellenszenvre való tekintet nélkül? Ha az ember egy feladatnak szenteli magát, teljes egészében végig kell csinálnia – ki kell ürítenie a keserű poharat. Nyilván csak sértett büszkesége ágált benne. – Bizonyára minden helyes – mondta halkan. – Bárcsak sikerülne! – Bizonyára – mondta Guido derűsen. – De minek kell még sikerülnie? Szinte már győztünk is. Civil ruhás fegyveres várta őket a központ ajtajánál. – Minden rendben! Ez a szárny szilárdan a kezünkben van. Kevés ellenállás volt csak. Néhány férfi várt rájuk. Mortimer egyiküket sem ismerte. – Halló, Guido! Jó, hogy itt vagy. A reaktort foglaljuk el előbb, vagy a fegyverraktárat? – A számítógépcsarnokot – döntött Guido. – De folytassátok! Mindegyik előtt mikrofon állt, képernyőn figyelték az eseményeket, vagy jelentéseket hallgattak meg. Guido leült a forgószékre, amelyről az OMNIVAC kapcsolótábláját lehetett kezelni, és megveregette az írófelület sima fémlapját. – Most, nekünk dolgozol, öreg fiú – mondta.

61

Egy idő múlva székével odafordult Mortimerhez, az egyetlenhez, aki a lázas tevékenység közepette dologtalanul állt – mintha nem is tartozna közéjük. – Az OMNIVAC! – mondta Guido. – Tulajdonképpen ez a legfontosabb. Általa az ember halál és élet, múlt és jövő ura. És csak jóval utána jönnek a plutónium- meg a hidrogénbomba-készletek. Mortimer meghökkent. – Azt hittem, évszázadokkal ezelőtt megsemmisültek. – Badarság. Ki semmisít meg ilyen értékes anyagot? Az egyik ember felugrott, és meglengetett egy papírszalagot. – A számítógépcsarnok be van véve. A keleti szárnyon erősebb rendőri erők sáncolták el magukat. A hetedik csoport Hasszánnal az élen megpróbálja kifüstölni őket. Közeledik egy földi űrhajókötelék. – Majd elbánunk velük – nevetett Guido. – A rakétakilövő bázisokat innen működtetik. – Kutatva nézett körül a kapcsolópulton, aztán néhány gombot lenyomott. – Most jöjjenek! Mihelyt elég közel vannak, egypár acélos üdvözletet küldök elébük. – Tőlünk hány ember van itt? – Kétszáz – válaszolta Guido. – Két teherszállítóval feketén szálltak le. Magam kapcsoltam ki a radarbiztosítást. A legnehezebb az volt, hogy embereinket bejutassuk a kormányzati központba. De ebben segített Niklas zseniális terve. Azt színleltük, hogy a tárolót támadjuk meg; ez volt a te feladatod, ha nem is

62

sejtettél semmit. Biztosak voltunk benne, hogy az információk megmentéséért minden megtesznek. Így is történt: olyan eszközt alkalmaztak, amely a leggyorsabban ér el eredményt: közvetlen kapcsolatot teremtettek a külső légüres térrel, és így maguk nyitották meg előttünk az utat. A tárolócsarnok össze van kötve a III. adóhoz vezető Hold alatti járattal, ezért vártunk mi ott, a zsilip előtt űrruhában. Amikor távirányítással kinyílak a tetők, behatoltunk – a legutolsó újra bezárta őket. Bejutottunk a tárolócsarnokba és egy megfelelő helyen felrobbantottuk a falat. A szellőzés visszaállította a normális nyomást, és levethettük az űrruhát. Most már nem volt nehéz. Mi… A készülékeknél levő őrök egyike jelentette: – A második csoport Gerkösivel bevette a fegyverraktárat. Mindent előkészítenek a robbantásra. Guido felugrott. – Robbantani! Ki mondta, hogy robbantson? A vonalban van? Beszélnem kell vele! A mikrofonhoz hajolt és bekiáltott: – Gerkösi, ez tévedés! Robbantani akarsz? Hisz szükségünk van a fegyverekre! Egy orrhang válaszolt: – Mostantól fogva nem lesz többé fegyver a világon; ezért harcoltam. Öt percen belül robbantunk. Vége. – Az őrült! – kiáltott Guido. – Ki van hozzá a legközelebb? Pjotr és csapata? Helyes. Meg kell akadályoznia. – De ő a szellőzőberendezést őrzi – figyelmeztette az egyik ember. – Hát akkor őrizetlenül marad!

63

Guido lerogyott a székére. – Ezek a fanatikusok meg a gyerekes ötleteik! Veszélyben az egész vállalkozás! Fogadott még néhány jelentést, és körbevezényelte a csapatokat a kormányzati központban. Ekkor hirtelen kiáltás hangzott: – Figyelem! Mindenkinek! Cardini megszökött. Dr. Selznik is eltűnt. Nem járhatnak még messze. Azonnal el kell fogni őket, szükség esetén agyonlőni! Figyelem, figyelem… – Hogy történhetett? – kérdezte Guido hangtalanul. Egyszerre elvesztette a biztonságát. – Jacknek és a negyedik csapatnak kellett volna őriznie. Hol van Jack? – Nem várszol. A kapcsolat megszakadt. – Ki kell derítenünk, mi történt. Az az ember, aki az egyes csapatokkal tartotta a kapcsolatot, nyomozóparancsot adott ki Jack után. Egy idő múlva jelentette: – A vonalban a 4. csoport egy embere. Jack behatolt a jegybankba. Emberei traveller-csekkel teli ládákkal raktak meg néhány szállítókocsit, és a zsiliphez hajtottak. – Az átkozott! – kiáltott Guido. – Rögtönítélő bíróság elé kerül! De mindenekelőtt Cardinit kell elkapnunk. Minden csapat lead öt embert, kutató őrjáratokat hoznak létre. – Megsemmisülten rogyott a székébe. – Hisz Cardini közénk tartozik! – mondta Mortimer bizonytalanul, de ugyanabban a pillanatban már meg is bánta. Előre meg tudta volna adni a választ. – Cardini sohasem tartozott közénk. – Guido most vontatottan és unottan beszélt, mintha bizonyítani akarná, hogy a türelme végtelen. –

64

Épp ellenkezőleg. Ő a kormány legveszélyesebb embere, egészen más egyéniség, mint az a paprikajancsi Perriet. Cardinit ki kell kapcsolnunk. Ő lett volna az egyetlen, aki gyanút foghatott volna. – Amikor Mortimer tekintetét látta, választ adott a kimondatlan kérdésére: – A Gibraltár-terv megnyitó ünnepségét ampexra vettük, és abból adtunk be egy jelenetet képernyőre. Kiválóan beillett a tervünkbe. Niklas hosszasan gyakorolta, hogy válaszai pontosan beleférjenek a szünetekbé. Szóval így volt – gondolta Mortimer. Ez is áltatás volt, hazugság. De hát ezen már nem múlt. Ebben a forradalomban az életénél többet vesztett – a bizalmát, a lelkesedését, a biztonságát. De hát ő csak egy ember, a világ viszont megmenekül. Ez az egyedüli mérce, ehhez kell viszonyítani mindent. De vajon valóban megmenekül-e? – kérdezte aztán önmagában. Ami most a felszínre került, eszmék, kívánságok, tévedések összevisszasága. Így mentik meg a világot? Mortimer túl bágyadt volt hozzá, hogy hadakozzék ez ellen a hang ellen. Azt sem kérdezte, hogy vajon annak a másiknak, Baravalnak volt-e a maradványa. Mindegy volt már neki. Beletörődött. Mindenbe. Baravalba is. – Hé, Guido, a rakéták! Mint parányi nyilak, amelyek vattacsomócskákat húznak maguk után, jelentek meg a képernyőn. Mögöttük a Föld kékeszöld sarlója függött. – Távolság? – kérdezte Guido. – Hatszázhuszonhárom kilométer.

65

– Hatszáznál tüzelek – suttogta Guido. Tekintetét a képernyóre szegezte, keze a vörös gomb után tapogatott. Valaki monoton hangon olvasta le az értékeket: – …húsz, hatszáztizenöt, hatszáztíz… Valaki igazított a célzókészüléken, és a rakéták ezüstös hajók tekintélyes kötelékévé növekedtek, amely büszkén és tántoríthatatlanul vonult az űrön át. – …öt, hatszáz! Guido keze belevágott a billentyűzetbe, mintha elektromos áram rántotta volna magához. Halk kattanás hallatszott. – Ötszázkilencven, ötszáznyolcvanöt… – Mindjárt felbukkannak az űrtorpedók… – És ha nem találnak? – Lehetetlen. Önmagukat kormányozzák célba. A hang tovább verklizett: – …ötszázötven, ötszáznegyvenöt… – Mi van a torpedókkal? – Visszajelentést kaptál? – A visszajelentés kimaradt! Guido meg egyszer megnyomta a gombot, végül az öklével ütött le. – Nem működik! – Mit tegyünk? – Ezek perceken belül itt vannak! Guido tenyerébe támasztotta a fejét. Amikor fölemelte, vörös foltok látszottak az arcán. – Létesíts közvetlen kapcsolatot a hajóban levő központtal. Niklasszal kell beszélnem. Az egyik ember az emelvénynek ahhoz a részéhez ment, amely az adót irányította. Elfordított néhány kart, lehúzott egy

66

csúszókapcsolót, megnézte az ellenőrző lámpákat… A fejét rázta, más kapcsolókkal próbálkozott. – Az áramkör meg se moccan. Most villogni kezdett egy lámpasor, a zümmögő hang felerősödött, és ismét elnémult… – Átállított valaki valamit? Szónoki kérdés volt, meg sem moccant senki. – A főkapcsolót elzárni! – kiáltott Guido. Maga rohant a leplombált váltókapcsolójú szekrénykéhez, és letépte valamennyi kapcsolót… semmi sem változott… A ernyőn levő rakéták betöltötték már a teljes képet, látni lehetett lelapított hegyüket, a kerek ablakokat, a far vezérsíkján levő feliratot. Aztán kialudt a fény – a helyiség világítása, a képernyő, az ellenőrző lámpák sora. Egy hang dördült meg: – Itt Cardini beszél. A kezemben vagytok. Minden ellenakció értelmetlen. Nem tudtatok a helyiségeimmel való összeköttetésről, ugye? Vigasztalódjatok, senki sem tudott róla. Mostantól fogva nekem engedelmeskedik az OMNIVAC. A robotok le fognak benneteket fegyverezni. Erre az órára már régen vártam, ti adtatok rá alkalmat, tulajdonképpen meg kellene köszönnöm. De nem vagyok szentimentális… Akár megadjátok magatokat, akár nem, nekem mindegy. Az új kormány meg fog fosztani személyiségetektől. Az új kormány – én vagyok!

67

9. Reccsent a hangszóró, a képernyőn levő arc elvesztette színeit, és eltűnt. Teljes lett a sötétség. Ahogy hozzászokott a szemük, úgy erősödött az ablak előtti zöld fény, szinte belépett a helyiségbe, hogy a megfélemlített emberek után nyúljon. – Végünk van! – dadogta egy hang. – Így igaz, végünk – erősítette meg egy másik a háttérből. – De védekezni fogunk utolsó leheletünkig. A harmadik hisztérikus hangsúllyal szólt bele: – Egy esélyünk még van! Húsz percbe is beletelik, amíg az űrhajók leszállnak. Most már csak egy célunk lehet: Cardinit eltenni láb alól! – Ostobaság, szövetkeznünk kell vele! kiáltott valaki izgatottan. – Ily módon… – Te átkozott gyáva! Ez volna a legutolsó, Cardinival szövetkezni! – Vágjuk keresztül magunkat – tanácsolta valaki, akit eddig még nem hallottak. – Húsz percen belül az űrhajóinknál lehetünk. Csak néhány robottal kell elbánnunk! Az izgatott hang közbekiáltott: – Cardininak meg kell halnia! Ki jön velem? Senki sem jelentkezett. A háttérben álló férfi azt mondta: – A robotok fölényben vannak velünk szemben! – De embernek nem szabad ártaniuk! – válaszolt az iménti, és egy szikrányi reménység hallatszott hangjából. – Próbáljuk meg!

68

Ismét reccsent a hangszóró. Egy automata beszélőberendezés színtelen hangja egyhangúan, túl érthetően tagolt szavakkal ezt mondta: – Figyeljetek mind! Adjátok meg magatokat! Az irodai szárny be van kerítve. Valamennyi kivezető út el van zárva. Új típusú rendőrrobotokat vetettek be. Nem akadályozza őket semmi abban, hogy emberre támadjanak. Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Adjátok meg magatokat! Egy ember hirtelen előrerohant, és megragadta a mikrofont. – Megadjuk magunkat! Halljátok? Megadjuk magunkat… Most egy másik ugrott elő a sötétből. Felkapta a kezét, és egy fluoreszkáló kígyó szaladt végig a helyiségen. A mikrofon a földre zuhant. Aki tartotta, megingott és elesett. A másik felragadta a mikrofont, és megbicsakló hangon üvöltötte: – Sohasem adjuk meg magunkat! Senki sem rabolhatja el a becsületünket! Éljen Niklas! Éljen a szabadság! Harcolunk! Az ezt követő lelkesült kiabálás alatt, amely minden félénk tiltakozást elnyomott, Mortimer gyenge huzatot érzett. Körülnézett, és az az érzése támadt, hogy az ajtó halkan becsukódott. Ki hiányzott? Úgy rémlett, hogy Guido hangját már nem hallani – de Mortimer elnyomta a csúf gyanút. Óvatosan visszalépett az árnyék oltalmába, halkan félrehúzta az ajtót, és átugrott rajta. Elöl a folyosón sietős lépéseket hallott. Úgy érezte, mintha megszabadult volna valamitől – talán a konok eltökéltségtől, hogy kétségbeesett tettre vetemedjen, talán épp attól az utolsó száltól vált meg, amely ezekhez az

69

emberekhez fűzte, akiknek mindegyike mást akart, és csak a pusztítás szándékában voltak egyek. Első felháborodását, hogy valaki titokban kereket oldott, a felismerés váltotta fel, hogy ez az egyetlen, amit még érdemes megpróbálni. Töprengése közben egy pillanatra megállt az ajtó előtt. A tompa, dübörgő kiabálás lassanként apró kiáltásokká bomlott. Balra fordult. Meglepődve állapította meg, hogy teljesen nyugodt, úgy érezte, mintha egy másik személy vette volna át benne a parancsnokságot. Megkérdezte magától, hogy mi a célja, és tudatossá vált benne a cél: az egyik összekötő híd az igazgatási épület és a mellette fekvő kutatóközpont között. Ezenkívül azonban még egy távolabbi cél is felderengett előtte, egy olyan cél, amely szerfelett fontosnak látszott, amely megérte a fáradságot, és új ösztönzést adott számára, még ha nyilvánvalóan elérhetetlennek tetszett is – Maida. Az, ami a legutóbbi napokban önmaga előtt is titkolt izgalomba hozta, egyszeriben formát öltött, és most már nem riadt vissza attól, hogy rágondoljon. Mint egy film, úgy peregtek le előtte azok a jelenetek, amelyek során közel jutott a lányhoz, és akkor egyszerre, mintegy jeladásra eszébe jutott, amire Maida a búcsúzáskor figyelmeztette: a napfényben győzedelmesen ragyogó elefántcsont páncélzatú kutató űrhajó. Most hirtelen megértette, vagy legalábbis úgy vélte, megérti: ezt mentőövnek szánta Maida, végső menedéknek! Vajon helyesen értelmezi-e? A lány többet nem mondhatott, és most már tudta, miért nem: ha korábban sejtette volna szavai értelmét, akkor kikiabálta volna a

70

transzban, mesterségesen felszított vágyában, amikor mindazt, amit el kellett volna hallgatnia, beismerte. De így… Maida helyesen járt el. És ezt érte tette. Könnyedén átfutott a kopár, homályos folyosón, áttört az ablakokon behatoló zöld fényfüggönyön. Helyismerete kapóra jött, a legrövidebb úton tartott a vészlépcsőház felé, de az ajtó zárva volt, és akkor sem mozdult meg, amikor teste egész súlyával nekiveselkedett. Megfordult – a lifthez. Ez veszélyes volt, de több szabad út nem volt. Megnyomta a gombot, azonban egyetlen piros lámpácska sem jelezte, hogy a felvonó valamerre megindult volna. Nem volna áram? Mozdítani próbálta az ajtót, és meglepetésére sikerült is: az ajtó félrecsúszott. Áramkimaradás. Előtte, még sötétebben, mint az árnyékba borult folyosó, a liftakna tátongott. Mortimer az ajtó tokja mögé nyúlt, és meggyőződött róla: a felvonó nincs ott. Helyette egy vízszintes rácsrudat talált és távolabb lenn még egyet. Vonakodott egy kicsit, de aztán buzdításul lépések zaja és kiabálás hangzott fel mögötte a folyosón, sugárpisztolyok sziszegtek, robotjárművek kerekei surrogtak… Gyors elhatározással belendült a liftaknába, és mászni kezdett lefelé. Teljesen az érzékeire volt utalva. Első sietségében lecsúszott a lába a rúdról, tíz ujján függve ingott a mélység fölött. De gyorsan újra megtámaszkodott. Most hát fürgén mászott lefelé a feketeségbe, és még az ajtók sarkát sem felejtette el közben kitapogatni, hogy az emeleteket megszámolhassa.

71

Néha lógó drótokat érintett meg, talán csak pillanatnyilag áramtalan elektromos vezetékeket, és megborzongott a gondolattól, hogy valaki hirtelen bekapcsolhatja az áramot, a vezetékekben ismét feszültség lehet, a mágneses ajtók légmentesen bezárulhatnak, a felvonó ráereszkedhet, lesodorhatja, szétlapíthatja. Ennek ellenére nem hamarkodott el semmit, és sértetlenül ért le a tizenötödik emeletre, amely összeköttetésben állt a szomszéd épülettel. Amilyen halkan csak lehetséges, közeledett az átjáróhoz – idáig tartott az a rész, amit a forradalmárok elfoglaltak –, és elővigyázatossága indokolt volt, mert észrevett egy árnyékot, egy rendőrt, akit ellenzős sapkájáról ismert fel, amikor az hátrált egy lépést, és az üvegfalon át két oldalról erősebb fény vetődött reá. Óvatossága azonban mit sem használt, mert megszólalt egy fémes hang a hangszóróban: – Figyelem! Tizenhetes őrszem. Közeledik egy ember. Még 22 méter távolság. Most megáll… Mortimer megfordult és elszaladt. Megállt az árnyékban. Persze, az önműködő ellenőrző szervek! Nincs szükségük fényre – a meleget érzékelik. A meleget? – töprengett. – Talán megtéveszthetők! Hogy is iktathatná ki a test melegét? Víz! – volt a következő gondolata. Hideg víz, párolgás okozta hőcsökkenés! Tudta, hol vannak a mosdóhelyiségek, belépett a legközelebbibe, és ruhástul a zuhany alá állt. Volt víz, micsoda szerencse! Jegesen záporozott rá, de mindaddig nem zárta el a csapot, míg tetőtől talpig át nem ázott. Vacogott a hidegtől,

72

de izgatottsága minden olyan érzést kioltott, amely nem függött össze biztonságával. Ismét közeledett az őrszemhez… úgy tűnt, 22 méter a kritikus pont… most körülbelül ott lehetett, ahol a melegérzékelő elkapta… Továbblopódzott… most húsz méter lehet, tizenöt, tíz… A rendőr hirtelen megfordult, úgy látszik, figyelt. Mortimer most nekiiramodott, egyenesen az őrszemnek. Abban bízott, hogy a kormányzati központban csak kevés emberrendőr van, és hogy ezt a jelentéktelen, valamennyi idegennek ismeretlen kivezető utat csak egy ember őrzi… A rendőr megfordult, nyilván semmit sem látott… Mortimer már ott volt mellette… ekkor a folyosó másik végén fluoreszkáló sugár villant fel… Mortimer rávetette magát a rendőrre, és meglapult mögötte… ez volt az egyetlen menekvés… most már akár ember volt az őrszem, akár robot – a rendőrség minden tagjának az egyenruhájába olyan különleges anyagot dolgoztak be, amely úgy verte vissza az egyezred másodpercig tartó gyenge próbasugarat, hogy az önműködően kikapcsolta a fegyvert. Mortimer belecsimpaszkodott a meglepett emberbe, és az hiába kezdett védekezni, öklével homlokon verte, az orrtő fölött, s így harcképtelenné tette. Mortimernek mégsem maradt más választása, mint hogy ismét visszavonuljon. A félig kábult rendőrt maga mögött vonszolva visszakúszott, amikor pedig visszapillantva egy alakot látott felbukkanni az átjáróban, elvette a rendőr sugárpisztolyát, és hátraküldött egy lövést; közben azonban megfontoltan az ellenfél mellé célzott, hogy megakadályozza az önműködő kikapcsolást. A

73

figyelmeztetés is elegendőnek bizonyult, az üldöző visszahúzódott. Mortimer ekkor felugrott és elszaladt, a sugárvetőt azonban magával vitte. Most legalább volt fegyvere. Mit tegyen? Úgy látszik, nem üldözik tovább, a rendőrség jelenlegi csekély létszámát figyelembe véve ez logikus, a helyzet azonban bármelyik pillanatban megváltozhat. A felmentő csapat már valószínűleg leszállt, és bizonyára a közelben tartózkodik. Mortimer gondolatban még egyszer átfutotta az irodaszárny körvonalait, s közben támadt egy ötlete. Fel kell jutnia a következő emeletre! Ez alkalommal a vészlépcsőt vette igénybe, amelynek az ajtaját úgy nyitotta ki, hogy zárát gammasugárral megolvasztotta. Ugyanabba az irányba ment tehát, mint az előbb – a sóhajok hídja felé. Ez az emelet a híd teteje fölött volt. Az ablakon át sima, mindkét oldalon lejtős, zölden csillogó szegélyű, de mégiscsak hívogató széles utat látott maga előtt. Valószínűtlennek tűnt, hogy itt őrszem állna. Ennek ellenére ajánlatos volt sietnie. A sugárpisztollyal felvágta a műanyag ablakot. Átmászott a nyíláson, és lovaglóülésben lecsúszott a szemközti épület homlokzatáig. Bár a tető szegélye másfél méternyire volt tőle, szédült, és a sima felület, amelyen ült, úgy látszott, mintha emelkedne és süllyedne, mint hajó a hatalmas hullámverésben. Ruhája még nedves volt, és attól tartott, hogy bármelyik pillanatban lecsúszik. Néhány másodpercre behunyta a szemét, és megpróbált erőt gyűjteni. Aztán ismét kinyitotta, kényszerítette magát, hogy tekintetét ne vegye le

74

a tompán meghajlított gerincről, és amilyen zajtalanul csak lehetett, továbbcsúszott. A szemközti ablakhoz érve felemelte a sugárpisztolyt. Halk sziszegéssel vándorolt az izzó pont a műanyag üvegen, és vékony vágást hagyott maga után. Mortimer nem vágta ki teljesen a kört, nehogy zajt üssön a lepottyanó ablak, hanem kihajlította az anyagot. Bekémlelt a helyiségbe, és mert senkit sem látott, beugrott. De mindjárt vissza is hőkölt, mert hirtelen izgatott fütyülés és sivítás közepette találta magát, az állatürülék átható szaga pedig azt is elárulta, hogy a kísérleti állatok termében van. Megpróbált keresztülvergődni a félhomályon; azt várta, hogy ketreceket lát, de ekkor valami hozzáért a lábához, aztán a vállára ugrott, és máris éles harapást érzett a tarkóján. Bizonyára az istállóhelyiségbe került, és most már ki is vette a nagy fehér patkányok hegyes testét, amelyek nem messze tőle ide-oda cikáztak, mintha még gondolkoznának rajta, hogy megtámadják-e vagy sem. Undorodva rázta le a nehéz állatot a válláról, és az ajtóhoz ugrott. Be volt reteszelve, de szerencsére ki lehetett belülről nyitni, Mortimer pedig a fütyörésző patkányok csapatától követve kirohant. A biológiai szárnyban volt, abban az épületrészben, amelyet csak futólag ismert, de nagyjából tudta, hogy hol tartózkodik, és fel tudta becsülni az irányt, amerre tovább kell menekülnie. A patkányok lemaradtak, valószínűleg elszéledtek a folyosókon, mert olykor halk topogást és füttyöket hallott. Egy széles ablak előtt elhaladva kipillantott, és néhány nyitott

75

teherautót látott odagördülni, tele egyenruhásokkal. Minthogy kétségkívül először az irodaszárnyat fogják lezárni, Mortimer reálisnak látta menekülési esélyeit. A patkányokkal való találkozás ijedelméből még nem tért magához, ezért óvakodott tőle, hogy ha nem szükséges, hosszasan tartózkodjék ismeretlen területen, mert számított magasfeszültségre, alacsony hőmérsékletre, neutronsugárzásra, mérgező fertőtlenítő gázokra. Amikor a statisztikai csoportot elérte, amelyben gyakran megfordult, fellélegzett. Itt már nem történhetett semmi – itt elektronikus kapcsolók, író- és olvasókészülékek, analizátorok voltak, nem pedig patkányok. Zavartalanul leérkezett a lifttel a földszintre, és egy robotjármű gördült oda hozzá. Alig bírta megállni, hogy ne rántsa elő a sugárpisztolyt, és ne bocsásson a gépre egy perzselő sugarat, hanem aztán észrevette, hogy nem rendőrkocsival van dolga, hanem a felügyelő szolgálat egyik tagjával. – Különleges ellenőrzés – jelentette be a mikrofon a hivatalos híreket felolvasó szpíker kellemes hangján; ennek a hangnak a változatain alapult valamennyi önműködő beszélőrendszer. – Stanton Baraval vagyok. Túlóráztam – magyarázta Mortimer. – Hangszín rendben – döntött a robot. – Íriszvizsgálat! Mortimer állát az erre a célra szolgáló kengyelre támasztotta, és egy éles villanás vakított bal szemébe. – Íriszkép rendben. Vérelemzés.

76

Mortimer ujját a vizsgálólapra helyezte, és finom szúrást érzett. Úgy tűnt, simán megúszta, de értékes másodperceket vesztett. – Vér rendben – jelentette ki az automata. – Mehet! Fellélegezve nyitotta ki az ajtót – és visszahőkölt. Tőle jobbra láthatóan harc folyt, egy garázsból rakétafegyver ontott ibolyaszínben izzó sugarakat, a környéken fegyver ropogott, gázbombák röpültek, a bezártakat nyilván élve akarták elfogni. Aztán hirtelen abbamaradtak a fénynyomok, egy rendőrkocsi elhagyta a fedezék árnyékát, közeledett a garázshoz, hogy megállapítsa, megtette-e a gáz a hatását. Hirtelen megállt, de máris felpattant a nagy garázsajtó, és kivágódott belőle egy páncélkócsi, bekanyarodott, a következő sarkon, és kirobogott a mezőre. Szinte ugyanabban a pillanatban utána vágtatott néhány robogó. Egy perccel később a páncélkocsi elérte az üvegfalat, és dübörögve átszakította. Habár másodpercekkel később megérkeztek az üldözők, és ők is eltűntek a nyíláson át, Mortimernek mégis az volt az érzése, hogy a menekülés sikerült. A zöld területeken könnyen meg lehet menekülni. Ez volt az ő célja is. Elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel. Átszaladt a garázshoz anélkül, hogy fedezte volna magát, felkapott egy robogóra, és a frissen ütött réshez kormányozta. Közvetlenül előtte megállt és leugrott. Egyetlen embert sem látott… átlépett, gyorsan még egyszer körülnézett… Milyen könnyen ment! Innen rengeteg út vezet a nagy parkon át, amely sorompó nélkül visz át a lakónegyedbe.

77

Balról lövéseket hallott, tehát jobb felé szaladt. Veszély nélkül jutott el a városba. Érezni lehetett, hogy valami szokatlan történt. Még éjszaka volt, mégis vitatkozó embercsoportok ácsorogtak mindenütt. Mortimer először csodálkozott rajta, hogy nem rendeltek el kijárási tilalmat, s hogy nem látott lépten-nyomon rendőrcsapatokat. De aztán eszébe jutott, hogy a felkelés kitörése óta – bármily nehéz is elhinni – még egy óra sem telt el. A várható védőrendszabályokat is be fogják vezetni, semmi kétség, de egyelőre a rendőrség a központban levő forradalmárokkal van elfoglalva. Időelőnyét ki kellett használnia. Hogy szétrongyolt ruhája ne vonja magára az emberek figyelmét, amilyen gyorsan csak lehetett, fogott egy járművet. Egy önműködő taxi a repülőtérre vitte, és Mortimer belépett a nagy váróterembe, ahonnan jó kilátás nyílt a startterületre. Igen, ott állt még kint a világos, új, műanyagból készült űrhajó, büszkén és érintetlenül az emberi településen lejátszódó valamennyi történéstől, a helyzetét alig változtató Nap sugarai szemkápráztató keretbe foglalták. Mortimer gyorsan tájékozódott. Emide a civil startterülethez vezető járdák torkolltak, amoda pedig balra az űrhajós, kutató- és szállítószektor járdái. Legtöbbjük be volt húzva, üvegtetejük és üvegfalaik távcsőszerűen egymásba tolva, csak egy nyúlt ki a kifutóra, az, amelyik az új kutató űrhajó startállványához vezetett. Mortimer ezt jó jelnek tekintette. Eddig nem volt biztos benne, hogy nem fantomot kergetett-e, amikor épp ezt a hajót választotta céljául. Most azonban remélte, hogy Maida célzását helyesen értelmezte. Töprengett, hol is

78

lehet az összekötő folyosó bejárata, és bal felé fordult. A sugárpisztolyt, amelyet eddig a zakója alatt rejtegetett, most ismét elővette – senkinek sem volt rá oka, hogy beengedje őt a repülőtérnek arra a területére, amely a közönséges utasok számára tilos volt. Gyorsan odalépett egy ajtóhoz, amelyről feltételezte, hogy a kutató szektorhoz vezet, és csodálkozott rajta, hogy sehol sem lát senkit. A késői órák és a robotszolgálatosok ellenére, ami a személyzet nagy részét fölöslegessé tette, legalább néhány felügyelőnek itt kellett volna lennie. És egyszerre meglátta őket, amikor hirtelen rápillantott egy pultra – három-négy egyenruhás férfi feküdt ott ájultan a földön. Mortimer zajt hallott maga mögött… még mielőtt megfordulhatott, fájdalmas karateütést kapott a karjára, fegyvere a földre puffant… Valaki elrántotta, beráncigálta az ajtón, és máris két fegyveres előtt állt. – Ki vagy? Mit akarsz itt? – kérdezte az egyik. – Rajta, adjunk neki egy sorozatot! – sürgette a másik, és felemelte a gázpisztolyt. Mortimer behúzta a nyakát, mintha ezzel megvédhette volna magát a bénító gőztől, de az ember nem lőtt. Mortimer villámgyorsan rájött, hogy ezek nem tartoznak semmiféle reguláris szervezethez, tehát a liberálisok közé kell tartozniuk. – Közületek való vagyok – mondta gyorsan. – Mortimer vagyok. Mortimer Cross. – Nem ismerem! – Az ember ingatta a fejét. – Gyere velem! A harmadik, aki még mindig fogta, megtaszította. Egy duplex beszélő- és

79

látókészülékhez vezényelték, amelynek segítségével normális körülmények között a földi személyzet a felügyelete alá tartozó rakéta parancsnoki fülkéjével van összekötve. A képernyőn megjelent egy arc. Breberé, de a felismerés egyetlen szikrája sem látszott rajta. – Ez az ember azt állítja, hogy hozzánk tartozik – jelentette a kis csapat vezetője. – Állítólag Mortimer Crossnak hívják. Breber szeme meg se rebbent. – Nincs betervezve, bénítsátok meg. Még mielőtt Mortimer felfogta volna az ítéletet, megjelent egy másik arc a képernyőn, egy lány arca. – Maida! – kiáltotta Mortimer. – Breber téved! – kiáltott a lány. – Közénk tartozik. Engedjétek be! Néhány másodpercre Breber dühtől lángoló arcát lehetett látni, aztán elsötétedett az ernyő. A gázpisztolyos a vállát vonogatta, ismét felemelte a fegyverét… A mozdulatot hangos kiáltások szakították félbe. Az egyik őr Mortimer hátába nyomta pisztolyát, a másik kettő kifülelt az ajtón. Nagy ugrásokkal egy férfi rohant be. – Én vagyok, Guido! – ordította megbicsakló hangon. – Azonnal startolni, a nyomomban vannak! Épp amikor átvetette magát az ajtón, hátul felbukkant üldözői falkája. Néhány lövés cikázott át a csarnokon, de a felkelők is visszalőttek, és megállították az üldözőket. Ekkor azonban a háttérből öt robotkocsi vált ki, és ijesztő gyorsasággal közeledett. – Nyomás! – kiáltotta Guido.

80

A kocsik már az ajtó előtt voltak. A férfiak pánikszerűen megfordultak, és egy kis várótermen át befutottak a folyosóra. Mortimerrel többé nem törődtek, és ő gondolkodás nélkül velük futott. Kinyílt egy ajtó, és berohantak. Egy páncéllemez lebillent, kitárult egy második ajtó, a zsilipből az űrhahó belsejébe ugrottak. Felsivított egy csengő. Egy automatika barátságos hangja állandóan ezt ismételte: „Figyelem, gyorsindulás, figyelem, gyorsindulás…” – zavartalanul, mintha csak teára invitált volna. És akkor zúgás támadt, megrázkódott az űrhajó, és egyszerre elkapta őket a nyomás ereje, a földön hevertek, szanaszét, ahogy éppen lerogytak, mintha egy hatalmas láb tiporta volna le őket.

10. Amikor ismét képesek voltak gondolkodni, a hajó ötven kilométerre volt a Holdtól. A nyomás rendkívül erősnek bizonyult, és nem a puha habszivacs párnákon, hanem a kemény padlón lepte meg őket. Mortimer úgy érezte, mintha kerékbe törték volna, és a többiek eltorzult, sápadt arcáról látta, hogy ők sem jártak jobban. Az egyiknek erősen vérzett az orra, a másik egy whiskysüveg szilánkjait szedegette elő a kabátzsebéből. Mindenki önmagával volt elfoglalva, nyilván ezért sem törődött vele senki. Ő meg összeszedte magát, meggyőződött róla, hogy épségben van, és aztán tétován végigment az ív alakban körbefutó folyosón.

81

Még nem jutott messzire, amikor félrecsúszott egy tolóajtó, és Maida jelent meg. Egy pillanat alatt a nyakában csüggött, csókolta Mortimert, és a férfi könnyek sós ízét érezte. Neki is furcsán kapart a torka, nem szólt, mert a hangja különösen csengett volna, csak ügyetlenül simogatta Maida hátát. Elmerültségükből egy hang ragadta ki őket. – A mindenségit, helyet! – A férfi azzal vesződött, hogy görgők segítségével átszállítson egy súlyos mentőládát a folyosón, és tovább nem törődött velük. Mortimer a torkát köszörülte. – Nélküled most eszméletlenül feküdnék a rakétakikötőben. – Ne beszélj róla! – kérte Maida. Arca zárkózott volt, mintha szégyellte volna magát. Mortimer is zavarban volt, ezért kissé élesen hangzott, amikor azt mondta: – Tehát a menekülés is be volt tervezve. – Mint végső kiút, igen – bólintott Maida. – Nekem pedig ott kellett volna maradnom! – állapította meg Mortimer. – Igen, ott kellett volna maradnod. Ugyanis nem gyávaságból menekülünk, mert most nyilván azt hiszed. A menekülés egyetlen célja, hogy a forradalom gondolata ne vesszen el. Ehhez szükségünk van mindenkire, aki bebizonyította, hogy képes bármikor újrakezdeni. – Én pedig nem tartozom közéjük – jegyezte meg Mortimer ismét olyan hangon, mintha valami mellékes dolgot állapítana meg. Maida fürkészve nézte. – Nem – válaszolta aztán. Most kicsit szomorúan mosolygott. – Te nem.

82

– Hát akkor miért mentettél meg? – faggatta Mortimer. A lány arcvonásai ismét megkeményedtek. – Mert buta voltam, buta és érzelmes. – Energikusan megfordult és otthagyta. Mortimer túl fáradt, túl lehangolt és csalódott volt ahhoz, hogy bármiféle, akár csak belső lázadásra is képes lett volna. Mély levertség hatalmasodott el rajta, tökéletes ürességet érzett, minden kétségbeejtően értelmetlennek látszott. Ott állt egy rideg folyosón, olyan emberek között, akikhez semmi se fűzi, kizsigerelve, és nem akart mást, csak lerogyni, aludni, meghalni… A hangszóróból megszólaló hang tépte ki aléltságából. A falnak támaszkodott, lehunyta szemét, fülét azonban nem dughatta be. – Mindenki az A fedélzetre! A parancsot többször megismételték, végül is erőt vett letargiáján, mert egyszerűen semmi értelme sem volt, hogy ott maradjon egy sarokban, és hogy ne akarjon se hallani, se látni, se érezni, se gondolkodni. Felegyenesedett, mintha épp most ébredt volna fel, és csak most értette volna meg a szavak értelmét: – Mindenki az A fedélzetre! Bár nem tudta, hol az A fedélzet, de néhány ember elsietett előtte, már amennyire a fokozott nehézségi erő ezt megengedte, ő pedig követte őket. Az A fedélzet a lépcsőakna és a lift kivételével teljes egészében elfoglalta a hajó elejét. Tulajdonképpen átjáró helyiség volt az orrrészben levő központ, valamint a közbülső szektor többi helyisége és a parancsnoki állások

83

között. Ablaktalan ez is, ahogyan azoknak a folyosóknak sem volt ablakuk, amelyeken eddig áthaladt, és azt képzelhette az ember, hogy egy erőmű pincéjében van, ahol a generátorok rezgését átvette a föld mélye, úgyhogy inkább hallani lehet csak, semmint érzékelni. Mortimer az utolsók közt érkezett meg. A mintegy huszonöt férfi és tíz nő félkört alakított, és a nyomasztó súly miatt lekuporodott a földre. Tekintetük kereszttüzében Niklas ült tolószékében, háta mögött éppúgy, mint annak idején, első találkozásuk alkalmával, a vicsorgó, sovány fiatalember őrködött, egy zsámolyon pedig Guido, nyaka körül kötéssel. Kívülük Mortimer csak Brebert ismerte, aki a hallgatóság első sorában guggolt, és Maidát, aki ültében a falnak támaszkodott. Bizonyára azok az őrök is jelen voltak, akik a repülőtéren fogadták, de már nem emlékezett az arcukra. Egy férfi arrább húzódott, Mortimer odabiccentett, és letelepedett melléje. Niklas felemelte a kezét. Még a suttogás is elnémult. – Bajtársak – kezdte Niklas. – Szomorú az az alkalom, amely most összehozott bennünket, de szembe kell néznünk a tényekkel. Forradalmunk elbukott. Amit hosszú éveken át előkészítettünk, amiért éltünk és harcoltunk, kudarcot vallott. Bizonyára megkérdezitek, bajtársak, hogyan eshetett ez meg, hogyan csúszhatott hiba egy olyan tervbe, mint a mienk, amelyet a legkisebb részletekig is átgondoltunk és kipróbáltunk. Jogotok van hozzá. Ma csak azt felelhetem: árulás. Nem történhetett másképp: elárultak bennünket!

84

Izgatott morgás futott végig a sorokon. Niklas felemelte a kezét. – Kinevezek egy bizottságot, hogy kivizsgálja. Az majd beszámol róla. – Niklas felemelte a fejét, és ijesztő szeme a mennyezetre meredt. Ritka pillanat volt ez, amikor csaknem eltűnt az arcára fagyott álarc, mintha elolvadt volna egy vékony jégréteg a hőségben. Vonásai eltorzultak. Olyan volt, mint a vak dalnok, a beavatott, aki a pusztulásba még belekiáltja prófétái szavait. – Mindennek ellenére, bajtársak, nem adjuk fel! Kevesen vagyunk, de arra elegen, hogy a feltétlen szabadságszeretet szikráját megőrizzük. Még ha nevetséges is: elegen vagyunk hozzá, hogy elérjük célunkat. Mi vagyunk a kiválasztottak, akik miatt a hatalom jelenlegi birtokosainak végül is el kell bukniuk. Most menekülünk, de egyszer még visszatérünk, és visszaadjuk az emberiségnek a szabadságot! Niklas még egyszer felmagasodott a székben, aztán kimerülten összerogyott, fejét oldalra billentette, mintha túl nehéz volna. Egy darabig teljes csönd volt, akkor megmozdult a sápadt fiatalember, aki eddig mozdulatlanul Niklas mögött állt, és a tolószéket a liftbe gurította. Most Guido lépett elő. – Csak néhány, a helyzetünkre vonatkozó útbaigazítást szeretnék adni. Ezt a hajót elkoboztuk, a kormányzati központ ellen indított támadás keretében intézkedtünk így, hogy balsiker esetén legjobbjaink egy kis csoportját megmentsük a pusztulástól. Niklas közölte veletek, hogy mi a feladatotok. Azt hiszem, csodálnunk kell ezt a férfiút, aki sohasem veszti

85

el a bátorságát, ha mégoly kilátástalannak tűnik is a helyzet. Boldogok lehetünk, hogy ilyen példaképünk van! Tetszésüket tompa kopogással fejezték ki a műanyag padlón – úgy hangzott, mint bádogtetőn a jégeső, és hirtelen némult el, mintha visszarettentek volna, meghallva a bántó hangot. – Helyzetünk komoly – folytatta Guido –, de nem kétségbeejtő. Sőt: van egy adunk is a játszmában, ez a hajó. Ez is a tudósok egyik olyan terve, amely csak a nép pénzének elprédálására jó. Ahelyett, hogy az embereket jobb élethez juttatnák, idegen világokat akarnak elérni. Ennek a hajónak az lenne a feladata, hogy elsőként győzze le a csillagközi űrt, és kitörve a Naprendszerből, eljusson a szomszédos napokig. Ismét sugdolózáshullám futott végig az összegyűlt embereken. Guido felemelte a hangját, hogy a nyugtalanságot elcsitítsa. – Mi azonban idejében tudomást szereztünk erről a szándékról, és örülünk, hogy megakadályoztuk. Nem mintha valami kifogásunk volna a világűrutazások ellen, de előbb más feladatok jönnek: természetvédelem, orvosi kutatás, ítélőképes emberek egyéni nevelése, a művészek támogatása. Egyesek ismét egyetértően kopogtak a padlón. – Ez a hajó éppen jól jön nekünk; több éves expedícióra van berendezve, olyan életfeltételeket nyújt, amilyenek űrbeli közlekedési eszközön még sohasem voltak. Burkolata új, rendkívül hőálló és protonelnyelő kerámiából készült. És gyors, akkora sebességre képes, amekkorát eddig csak a gyorsítóban levő

86

részecskék értek el. Ez azt jelenti, minden üldözőtől biztonságban vagyunk. Összevissza kiabáltak, tapsoltak, Harminc órája nem aludtak, most pedig a remény elfeledtette fáradtságukat. – És végül a gyakorlati útbaigazítások: itt is a huszonnégy órás naphoz tartjuk magunkat, akárcsak a Földön és a Naprendszer valamennyi, emberek által elfoglalt állomásán. Most mindenekelőtt nyugalomra van szükségünk, bajtársak, ezért ezt a pillanatot időszámításunk nullapontjául jelölöm ki. Igazítsátok be, kérlek, az órátokat! – Amikor megtörtént, Guido hangjában nehezen elfojtott meghatottsággal mondta: – Ezzel nemcsak egy új nap kezdődik meg, hanem életünk új szakasza! – Elhárította az újabb tetszésnyilvánításokat, és pátosz nélkül hozzáfűzte: – Spencer mindannyiotokat ismer, ő majd kijelöli a kabinotokat. Az őrség természetesen szolgálatban marad. Holnap hat órakor ébresztő. Köszönöm, bajtársak. Jó éjszakát!

11. A hálóhelyeket kisorsolták, és Mortimernek olyan szerencséje volt, hogy egyágyas fülkét kapott, tulajdonképpen csak apró kamrát, amelynek berendezése egy székből, egy felcsapható asztallapból, egy faliszekrényből és a fekvőhelyből állt. Ez az ágy a lehető legnagyobb kényelmet nyújtotta. Derékalja olyan habszivacs matracból állt, amelybe egy felnőtt ember testformája volt belesüllyesztve. Nem volt sem

87

takaró, sem párna, de seregnyi fúvóka, antenna, háló vagy legalábbis hozzájuk hasonló holmik, és Mortimer feltételezte, hogy ezek egy klímaberendezés alkatrészei, amelyek a hőmérsékletet, a levegő nedvességét és összetételét, továbbá más, számára ismeretlen, de az ember jó közérzete számára szükséges értékeket szabályozzák, úgyhogy sem takaróra, sem más effélékre nincs szükség. Volt egy emelőrendszer is, amelynek a feladatát nem ismerte, nem is használta. Fehérneműre vetkőzött, bemászott a hálóhelyére, és nadrágját a lábára terítette. Valószínűleg nyomban elaludt, mert amikor később az eseményeket összegezni próbálta, egyetlen részlet sem jutott az eszébe, semmi sem emlékeztette rá, hogy akár csak egyszer is megfordult volna. Később azonban – erre emlékezett – szorongás tört rá; hirtelen azon kapta magát, hogy a félelem verítéke üt ki a homlokán, olyan érzése támadt, hogy agyonnyomják, anélkül, hogy teljesen felébredt volna. Maga adta meg rá a magyarázatot: a szokatlan helyzet lehetett az oka, a fokozott nehézségi erő, persze kusza gondolatok is keringtek agyában, a legutóbbi napok és órák jelenettöredékei. Maida kísértetiesen eltorzult arccal bukkant fel előtte. Tudta, hogy csupán lázálom torzszüleménye, mégis hiába igyekezett valódi, gyöngéd és mégis dacos vonásait felidézni. Sovány arcára gondolt, fekete hajára, de csak a szavak jártak az eszében, és nem találta meg mögöttük a képeket; ezenkívül még valami kimondhatatlan, elképzelhetetlen állt borzalmasan a háttérben, és visszagondolva úgy

88

vélte, ez valami sejtelem lehetett, ködös és ennek következtében még kivédhetetlenebb rettegés olyan hatalmaktól, amelyek képesek gondolatot olvasni és kilesni, irtózás olyan hatalmaktól, amelyek mélyen behatolnak tudásába és akaratába, és ott tetszésük szerint, zavartalanul nézelődnek. Nyilván dobálta magát, mert emlékezett rá, hogy kezét fájdalmasan belevágta valami szögletbe, és akkor egy szempillantás alatt – mint aki forró vízbe zuhan – felébredt. Ott feküdt és hallgatózott a sötétségben, azt érezte, hogy valami ismeretlen közelít hozzá, hirtelen felágaskodott, és egy fehér tömegbe ütközött, amely már közvetlenül fölötte volt, be akarta takarni, és nem hagyta, hogy elhárítsák, bármilyen kétségbeesetten ellenkezett is Mortimer. Keze lázasan tapogatott körül, és egy burkolatot érzett, amely a derékaljhoz hasonlóan habszivaccsal volt bevonva, egy üreges formát, ugyanolyat, mint a fekhely, s a kettő együtt úgy zárta körül a testét, szorosan és hézagmentesen, mint egy öntőforma. Az volt az érzése, hogy szétmorzsolódik, testét nem tudta a szűk hézagon átpréselni, visszahanyatlott, kaszált a karjával és a lábával, míg azt is meg nem fogták a nekik szánt mélyedések, még rángatózott, mintha görcsben volna, úgy gondolta, hogy agyonnyomja a forma, mely a testéhez illeszkedett, hiába próbált lélegezni. Össze akart kuporodni kétségbeesésében, hogy megfullad. Levegő után kapkodott, egyetlen mozdulatot sem tudott többé tenni, eggyé vált a műbőrből, habszivacsból és polietilénből szerkesztett

89

alattomos csapdával, és már-már meg akarta adni magát az elkerülhetetlennek… És akkor hirtelen megszűnt a teste, talán eljegesedett, talán megbénult, talán nem is létezett többé, de nem a semmi, a tökéletes feketeség, a hangtalanság, az érzelmi üresség szívta föl magába, hanem elmosódott képeket látott felcsillanni, idegen embereket vett észre, egy előkelő öreg férfit rövidre nyírt fehér hajjal és egymásba kulcsolódó, egymást eleresztő, tapogatódzó és zongorázó karcsú ujjakkal; egy arcot, amelyen sárgásbarna, mélyen barázdált bőr feszült; egy másik arcot, nagy, hűséges, barna szemekkel, amely fiatalos volt és vénséges vén egyszerre; egy fehér kabát alatt egy keskeny, karcsú hátat, rakoncátlan hajat, egy fiatalasszony vagy lány profilját, fényreflexeket az arcán; egy finom orrot, egy keskeny állat; felfogta ezeknek és más ismeretlen személyeknek a rezdüléseit, aztán egy rövid impulzust, amely őrá irányult. A gondolatok zűrzavarát érezte, és akkor egy hang megszólalt – most nem a főbemondó hangja volt –, és szavakat mondott, amelyeket ugyan nem hallott, mégis valamiféle más, tovább nem magyarázható módon felfogott: Amit csináltok, dőreség! Eszméitek elavultak. Terveteknek nincs semmi esélye. Ami történik, az nem a valódi szándékotoknak megfelelően történik. Győződjetek meg róla! Tartsatok titkos szavazást, amelyben mindenki megmondhatja, mit is akar valóban! Vitassatok meg olyan lehetőségeket is, amelyek ellentétben állnak hivatalos világnézetetekkel! Mérlegeljétek, hogy visszatérjetek-e a Földre! Hogy titokban leszálljatok-e valamelyik elhagyott

90

természetvédelmi parkban. Keveredjetek normális emberek közé, és próbáljatok meg polgárok módjára élni, mint ők. Mondjatok le eltorzult eszméitekről, és ízleljetek egy szemernyi elégedettséget, mint a többi hatvanmilliárd, aki ma a Földön lakik. Mortimer megérezte, hogy az átadott gondolatok őszinték, de a legcsekélyebb mértékben sem szuggesztívek, és sem azt nem érezte, hogy hipnotizálták, sem hogy szellemileg lerohanták volna. A gondolatokat világosan és szabadon áttekinthette, érzelmi tehertől mentesen és anélkül, hogy érzékei eltérítették volna. Fel tudta őket fogni, nem azért, mintha nem tudott volna ellenállni a kényszerítő hangnak, hanem mert elismerte, hogy ésszerű. Ahhoz azonban, hogy valamit ösztönösen megragadjunk, hogy odaforduljunk egy személyhez vagy tételhez, csak pillanatok kellenek, ahhoz viszont idő és gondolkodás szükséges, hogy egy következtetés logikusságát belássuk… Visszanyerte nyugalmát, úrrá lett a gondolatain, megszabadult a külső hatásoktól, megpróbált tisztába jönni a cselekvésnek azokkal a lehetőségeivel, amelyek természetellenes helyzetében megmaradtak számára. Néhány nehezen leírható, tétova saját gondolatkísérletével igazolva látta reményeit. Végezetül elképzelte, hogy a takaró felemelkedik a testéről, várt… semmi sem történt, de nem hagyta, hogy a csalódás felülkerekedjék benne – gondolatban minden lehetséges –, sajátságos, összekuszált módon óhaja megvalósítására törekedett – olyan volt, mintha ismeretlen hangszert próbálna megszólaltatni, mintha a

91

felzendülő hangokra fülelne, hogy a kísérlet folytatását az eddigi eredményektől tegye függővé. Egyszerre huzatot érzett… azon igyekezett, hogy a megkezdett módon folytassa a gondolati tapogatózást, ami inkább cselekvés volt, mint gondolkodás… a reá nehezedő burok egyre följebb emelkedett, és aztán végleg szabadon engedte. Mint egy gombnyomásra, megváltozott tudatának háttere, valami más lett, anélkül, hogy képes lett volna szabatosan meghatározni, micsoda – olyan volt, mint amikor a zörejek megváltoznak, ha egyik mikrofonról a másikra kapcsolnak. Feltámaszkodott, órája világító számlapjára tekintett. Guido új fedélzeti időszámítása szerint hajnali fél kettőt mutatott. Mortimer kábult volt, mintha átmulatott éjszaka állna mögötte. Imbolyogva kelt fel, és az ajtóhoz tapogatózott. Kinn halvány fény világított. Mortimer megjegyezte az utat, és felmászott a keskeny, kürtőszerű aknában levő csigalépcsőn, amely a hajó valamennyi szintjét összekötötte, az A fedélzetre, ahol két őr tartózkodott. Kérésére egyikük elvezette Guidóhoz, és felébresztette. Guido fülkéje nem volt nagyobb Mortimerénél, csak az különböztette meg az övétől, hogy valamivel kényelmesebb – két szék és egy íróállvány a padlóhoz rögzítve. Guido intett, hogy üljön le. – Nos, mi történt? De légy rövid, kérlek! – Nyakán a kötés fehér selyemsálnak látszott, és mértéktartó elegancia benyomását keltette. Mortimer beszámolt furcsa élményéről.

92

– Működik itt valami hatás! Olyan, amely nem áll az ellenőrzésünk alatt – tette hozzá. – Talán valamiféle földi vagy a holdközpontból eredő rádiókapcsolat befolyásolja közvetlenül az agyunkat. Az ilyesmi veszélyes is lehet! Guido a homlokát ráncolta. – El sem tudom képzelni. A rádióösszeköttetés ellenőrzésünk alatt áll. Egyébként… – Mortimer látta, hogy Guido fontolgatja, beszéljen-e tovább vagy nem – egyébként van itt még valami, amit még nem közöltem, nehogy nyugtalanítsam az embereket. – Fürkésző tekintetet vetett Mortimerre. – No jó, hisz holnap úgyis megtudjátok: van még más is a fedélzeten, emberek, akik nem tartoznak közénk… talán ők azok… – Miféle emberek? – kérdezte Mortimer. – Tudósok – válaszolt Guido. – Néhány tudós, aki a hajóval próbarepülésre akart menni, ezért is volt indulásra kész. Férfiak és asszonyok. Kénytelenek voltunk megbénítani mindet. Már nem távolíthattuk el őket a hajóról. – Hol vannak? Guido olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy rovart kapna el röptében. – A kórházhelyiségbe zárva. Nem volt nehéz legyőzni őket. Élhetetlenek valamennyien, elrugaszkodtak a valóságtól, belegabalyodtak a saját bonyolult gondolatvilágukba. Legyőztük és megbénítottuk őket. – Amennyiben az, amit átéltem, tőlük ered, akkor nincsenek megbénítva, és nem is élhetetlenek – vélte Mortimer.

93

Guido felugrott az ágyról, és összerogyott, mert nem vette számításba a fokozott nehézségi erőt. Feltápászkodott, és intett Mortimernek. – Gyere, utánanézünk! Keresztülmentek néhány folyosón, átmásztak az aknákon, és a középrészbe értek, ahol a laboratórium volt. Az egyik ajtó előtt őrszem kuporgott; felállt, amikor megálltak előtte. – Mi van a foglyokkal? – kérdezte Guido. – Mi volna? Meg se moccantak. Guido hallgatózott az ajtónál. Egy idő múlva azt parancsolta: – Nyisd ki, de óvatosan! Az őr elhúzta a reteszt, és kis rést nyitott a tolóajtón. Ide irányította sugárvetőjét, kitörési kísérletre számítva, de semmi sem mozdult, hát teljesen kinyitotta az ajtót. Mintegy húsz férfi és nő volt a betegszobában. Fehér kabátot vagy kezeslábast viseltek, csak páran hordtak civil ruhát. Néhányan a földön és a betegágyakon feküdtek, mások pedig a műtőszékben ültek petyhüdten. Izgalommal ismerte fel Mortimer az ágyon azt a két férfit és a lányt, akik álmában, vagy mi is lehetett az, megjelentek neki. – Ők azok – mondta. – Őket láttam, ha csak futólag is. Semmi kétség. – Még eszméletlenek – jegyezte meg Guido. – Hogyan idézhettek volna elő olyan furcsa dolgokat? – A legközelebb fekvő férfihoz lépett, letérdelt melléje, felemelte a kezét, feltűrte az ingujját. – Különös! – mondta. – Nézd csak ezt a bőrt! – Hüvelykujját a férfi alkarjába nyomta, a nyomás helye pedig megmaradt, mint a

94

kalácstésztában. Csak lassanként vette fel a bőr újra természetes formáját. Mortimer leguggolt Guido mellé, és szintén az élettelen kar után nyúlt – hidegnek érezte, mint a plasztilint. Hirtelen kinyitotta a férfi mellén a cipzárt, hogy a szívverését meghallgassa; undorodott, mert a bőre olyan tapintású volt; mintha egy gumibabát érintett volna meg. Fellélegzett. – Él! Ver a szíve. De sajátos állapotban lehet. Csak tízet ver percenként! Guido megvonta a vállát. – Ez önmagában nem érdekes. Harcképtelenek, és nem okozhatnak bajt. Ez a fő. – Milyen gázt használtatok? – Szomnál Bétat. Szabványos töménységben. – Már rég föl kellett volna ébredniük – dünnyögött Mortimer. – Hagyd őket, és gyere most – mondta Guido. – Szükségünk van a pihenésre! – Mi lesz velük? – kérdezte Mortimer. – Mi lenne? Nélkülük is túl sokan vagyunk. Meg kell szabadulnunk tőlük. Nincs más kiút! – Intett az őrszemnek: – Bezárni!

12. A következő reggel a menekülők csapata ismét az A fedélzeten gyűlt össze. – Bajtársak – mondta Guido –, éjszaka nem tudtunk kifogástalanul elhelyezni benneteket. A hajón harminc kabin van, és mi harmincötön vagyunk. De gondoskodni fogunk róla, hogy mindenki saját hálóhelyet kapjon. Ennyit az

95

elhelyezésről, és most az élelmezés kérdése következik. Összejövetelünk után kiadjuk a reggeli fejadagot. Gondoskodunk meleg ebédről, az időpontot és a helyet még bemondjuk… Megszakították. Az ajtó kinyílt, és Bennet, Niklas árnyéka betolta a vakot a tolószéken. Röviden suttogott Guidóval, aki így szólt: – Figyelem, Niklasnak mondanivalója van számunkra! Niklas láthatólag megviselten ült a párnák között. Arca múmiaszerű volt, mint mindig, ajka csupán szürke vonal. Egyszerre felegyenesedett és elkezdte: – Bajtársak, súlyos sors ért bennünket. De nem létezik csapás, mely olyan kemény volna, hogy megsemmisítsen bennünket, hogy elpusztítsa eszméinket. Most jobban össze kell tartanunk, mint korábban bármikor. Mindenkinek mindenkiért kell élnie, senki nem lehet tekintettel saját személyére. Állandóan készen kell lennünk rá, hogy ha kell, a legvégsőkig szolgáljuk az igaz ügyet. Hosszú, fáradságos út áll előttünk. A Föld hatalmasai abba a hamis biztonságérzetbe ringatják magukat, hogy legyőztek minket. Ők még nem tudják, hogy bennünket nem lehet legyőzni. Egy napon – most megpróbált hangosabban beszélni, kiáltani, de csak recsegő károgás lett belőle –, egy napon visszatérünk, és kinyitjuk a szemét mindazoknak, akik a jóllakottak eltompult nyájában élnek; felszabadítjuk mindazokat, akik még vágynak rá, hogy kitörjenek aranyketrecükből. Éljen a szabadság, éljen a Liberális Párt!

96

Niklas még másodpercekig felegyenesedve marad, aztán visszaroskadt ülésére. Bennet előlépett, és a kocsit kitolta az ajtón. Guido újra beszélni kezdett: – Köszönjük Niklas szavait. Megerősítenek bennünket szándékunkban, hogy kitartsunk őrhelyünkön, bármilyen nehéz is. – Rövid szünet után így folytatta: – Ami az élelmiszert illeti, kezdeti biztonsági rendszabályként adagolni fogjuk. Minthogy a hajó teljesen felvolt szerelve valamiféle főpróbára, az élelmiszernek tulajdonképpen évekig elégnek kellene lennie, csakhogy még nem találtuk meg a nagy tartalék raktárt. Ennek bizonyosan az az oka, hogy eddig nem volt elég időnk, hogy a hajót megfelelően átkutassuk. Valahol legalábbis algaültetvényeknek, hidroponikus tartályoknak, zsírféregtenyészeteknek kell lenniük, amelyek lehetővé teszik, hogy a legénységet mindig friss fehérjével, szénhidrátokkal és vitaminokkal láthassuk el. – Mi az ördög az a zsírféreg? – kiáltott fel egy férfi. – Egy újonnan kitenyésztett féregfajta, amely ha kettévágják, rendkívül gyorsan kiegészül teljes állattá. Ételmaradékokból és hulladékokból előállított kásával etetik őket, és hasznos fehérjeanyagot állítanak elő belőle. Sajnálom, nem hangzik valami étvágygerjesztően, de a hosszabb emberi űrutazásokon rendkívül fontosak. – Nohát, jó étvágyat! – kiáltott közbe ugyanaz a férfi. – Csöndet kérek! Nem kéjutazáson vagyunk! – Guido acélos nyugalommal beszélt, nem törődött

97

a közbeszólásokkal. – Még jobban korlátoznunk kell az igényeinket. Például, ami a levegőt illeti. Itt is hasonló a helyzet, mint az élelmiszereknél. Az eddig megtalált légfrissítő aggregátorok hosszú távon egyáltalán nem elegendőek. Ez azt jelenti, hogy egyelőre takarékoskodnunk kell, semmi szükségtelen mozgás, semmi sportolás, semmi cigaretta és efféle. Megint közbekiáltottak: – Hisz befagy a…! – Mindenki nevetett. – Mérlegelni fogjuk – válaszolt Guido komolyan. – A továbbiakban a kabinokban levő kapcsolókról lesz szó. Használatuk a hozzá nem értők számára életveszélyes. A mérnökök kivételével tehát mindenkinek tilos akár csak hozzájuk is nyúlni. Most pedig eljutottunk a munkabeosztáshoz. A személyzetet úgy válogattuk össze, hogy minden szükséges feladathoz szakemberek álljanak a rendelkezésünkre. A beosztásra a gyűlés után kerül sor. Nyilván nem szükséges hangsúlyoznom, hogy milyen fontos… Senki sem tudta meg, hogy mi a fontos. Egy férfi siklott a felső szintről a lépcsőn át a helyiségbe, ügyes mozdulatain meglátszott, hogy gyakorlott űrhajós. – Üldöznek bennünket! – kiáltotta. – Kénytelenek vagyunk három g-re gyorsítani, talán még többre is. Két percen belül kezdődik a játék. Dobjátok magatokat a nyugágyakba, különben fasírt lesz belőletek. Szedjétek a lábatokat! Az összejövetel úgy oszlott fel, mintha szénakazlat forgószél kapott volna fel. A lépcső előtt tolakodtak egy kicsit, s máris kiürült az A

98

fedélzet. Néhány másodperc múlva pedig ismét megragadta őket a gyorsulási nyomás hatalmas ereje, védtelenek lettek tőle, nyomorultak és gyöngék. Két perccel később Mortimer habszivacs ágyában feküdt. Másodpercek alatt kínzóvá növekedett a nyomás. Összelapította, mint egy lepényhalat, figyelte, hogyan védekezik szíve a terhelés ellen, a kis erecskék rángatóztak, gyomra belesüllyedt a testébe. Vajon jóval három g fölé hajtották fel a gyorsulást? Maga a gyorsulás még nem volt elviselhetetlen, annál inkább a bizonytalanság, vajon meddig tart ez az állapot; elviselhetetlen volt az a lehetőség, hogy hosszú órákon át tart, hogy ezt a terhelést, ezt a rosszullétet számtalanszor ismét újra le kell küzdenie, le kell gyűrnie, és mégis mindig újra meg kell neki adnia magát. Sanyargatta a nyomorúsága, agya kiutat keresett, végigjátszotta a lehetőségeket. Visszaemlékezett az elmúlt éjszakára, és felcsillant előtte egy halvány reménysugár. Tilos volt ugyan – de hát mit érdekelte? –, keze magasra kúszott, ólomnehezen, a gyorsulás gumiszalagjainak ellenére, a tömeg tehetetlensége ellenére, centiméterről centiméterre. A kapcsolótábla. Fogantyú. Melyik a megfelelő? Felidézte az ébredés pillanatát, akkor kapta a fakó kék foltot… ez lenne az… vagy az? Vagy mégis ez? Nem volt képes a karját tovább a magasban tartani, és végső erejével benyomta a legeslegelső fogantyút. Karja mint mázsás súly zuhant a gumimatracra… egy szempillantásig semmi sem történt… Aztán beesett szemmel látta, mint közeledik feléje a téglavörös takaró,

99

hogyan süllyed le, hogyan fogja körül, mint egy függöny. A fény kialudt. Egy szikra pattant. Bezárult az áramkör. Nem érzett többé sem súlyt, sem fájdalmat. Ehelyett képek és gondolatok áradata játszadozott körülötte. Nagyon világosan és érthetően: egy tömbszelvény, négyszögek, melyek a helyüket változtatták. Állandóan változó minták. Homályosan: terasz, orchideák, díszletként különös holdbéli táj. Lobogva: vita, szinte veszekedés – egy stratégiáról, egy tervről, amely az űrhajóra vonatkozott… Fojtottan: szerelem, szenvedély, gyász, egy lányfej, ismert vonások, de mintha lágyító szűrőn át fényképezték volna, egy név: Lucine. Követelően: kiáltás, intés, kérdés, felszólítás. Gyöngéden: egy kéz, billentyűkön kúszva, egy spinét ciripelő hangja. Áthatóan: bosszúság, szavak – írva vagy mondva. Kissé torzan, de most érthetően: Ezek bűnözők, higgy nekem – aszociálisak, betegek. Hogy lennének másképp képesek rá, hogy erőszakot alkalmazzanak, életet pusztítsanak el. Egy válaszhang, egy jel, vagy csupán egy hangsúlyozott gondolat, fojtottan: Nem hihetem, hogy aszociálisak, ha ilyen komplex szervezet létrehozására képesek. A támadás kiválóan meg volt tervezve… …és végül mégis kudarcot vallott! Kiszámítottam röviden a terv információtartalmát, már amennyire a részleteket ismerem: tizennyolc százalék a redundanciája. A bizonytalansági tényezővel egybevetve megközelíti az optimális értéket. Ez

100

azt bizonyítja, hogy a résztvevők magas intelligenciaszintű férfiak! Az intelligencia mit sem számít, ha társadalmi magatartásuk elfajult. Ezek az emberek szörnyetegek. Céljuk nem a szintézis, mint a normálisoknál, hanem a rend megsemmisítése. Nem törődnek a többiekkel, kíméletlenül követik destruktív céljaikat, teljesen közömbös számukra, hogy közben mi megy tönkre. Gyilkosok! Gyilkosok… Nem vagyunk gyilkosok! Izgatottan: meglepődés, csodálkozás; kérdések… Nem vagyunk gyilkosok! Semmi írás, semmi beszéd. Közvetlen érintkezés. Mortimer kiragadta magát az idegen elképzelések bűvköréből, melyek zűrzavaros folyamatok voltak számára – képi világ, ahogy azt az épp látóvá vált személy megéli, hangzások birodalma, ahogy azt a süketségtől megmenekedett ember észleli. Ekkor tudta meg Mortimer, hogy ő maga válaszolt. Ez az ő saját válasza volt. Ő maga „beszélt”. Most ismét „hallott”. Hé, jelentkezz hát! Ki vagy? Kérlek, jelentkezz! Hogy jelentkezzem? – kérdezte önmagát Mortimer. Hogyan vehetem fel veletek a kapcsolatot? Kik vagytok, és miféle állapotban vagytok? Most lassan és rendkívül jól érthetően: Mi a hajó személyzetéhez tartozunk! A kutatócsoporthoz. Csak öten vannak közülünk az

101

érintkezési hálózatba bekapcsolva. A többieket gondolatilag is leállították. Mortimer túlságosan megzavarodott ahhoz, hogy válaszolni próbáljon. Ekkor ismét a lágy, megfontolt hang: Hisz én ismerlek: te Starton Baraval vagy! Nem emlékszel? Derreck Heary a kibernetikai központból. Együtt dolgoztunk a hetedik tervezőcsoportban. Hol vagy? Valami megváltozott benned! Hogy kerültél a hajóra? Segíthetünk neked? Emlékek támadtak fel Mortimerben, vagy legalábbis abban a másik, idegen részében, amelyet mégsem tudott leválasztani magáról. Elfogtak, egy ismeretlen magába szívott, és tehetetlenül ki vagyok neki szolgáltatva, mentsetek meg! Így akart válaszolni, azonban elnyomta ezt a képtelen reakciót. Helyette ezt hangsúlyozta: Ti vagytok a bűnözők! Magatok luxuséletet éltek, személyes érdeklődéseteknek hódoltok, az emberiségnek nem segítetek, pedig megvan hozzá a hatalmatok! Hagyjátok, hogy éhezzen, és közben a kezetekben van a bőség kulcsa. Hagyjátok, hogy a gyerekek meghaljanak, a gyógyszereket pedig a páncélszekrényeitekbe zárjátok. Nem vagyok Stanton Baraval, és nem akarom, hogy ti mentsetek meg. Gyűlöllek és megvetlek benneteket! Semmi egyébre nem vágyott, csak hogy kikapcsolódjék ebből a hálózatból, amely azzal fenyegetett, hogy gyengéden befonja. El akarta különíteni magát ezektől a hangoktól, amelyre egészen másképp hangzó húrok rezdültek meg benne, mint amilyen válasza volt.

102

Megszakadt hát a kapcsolat, kialudt a szikra, huzatot érzett a bőrén és súlyt a gyomrában, fedetlenül feküdt a fekhelyén, ismét kiszolgáltatva a fájdalomnak és a nyomorúságnak, és azon kapta magát, hogy zokog; érezte, hogy könnyek folynak végig a halántékán, de nem volt képes akár a kezét is felemelni, hogy letörölje. Mégsem annyira a fájdalom gyötörte, sokkal inkább a bánat, hogy visszautasította a becsületes együttérzést, ridegen elhárította a részvétet, persze nem tehetett másképp. Még mindig abba kapaszkodott, ami számára a valóságot jelentette, habár rég nem látta már olyan ragyogónak, mint egykor, arra azonban érdemes volt, hogy megvédelmezze – tekintet nélkül önmagára.

13. Habár Niklas volt a hivatalos vezető, gyakorlatilag Guido vette át az irányítást. Amikor a csapat három nappal később ismét összegyűlt, meglátszott rajtuk az utóbbi napok megpróbáltatása. Az emberek szemmel láthatólag lefogytak, arcuk beesett, szemük véreres lett. – Niklas néhány szót szól hozzátok – jelentette be Guido. A vak tolószékben ült, mint mindig. Hangja, ha lehet, még halkabb volt, mint a legutóbbi alkalommal, de még mindig benne vibrált töretlen akarata: – Bajtársak! A legutóbbi napok súlyosak voltak valamennyiünk számára. De ez csak

103

megerősít bennünket. Ki kell tartani. Kitartani! – Hosszabb szünetet tartott, és úgy látszott, hogy már a végére ért, azonban újra elkezdte: – Feladatunk szent. Arra vagyunk kiszemelve, hogy megmentsük az emberiséget. Nem pusztulhatunk el. Mi csak győzhetünk! A legutolsó szavakat alig lehetett érteni. Bennet összenézett Guidóval, aztán kitolta a tolószéket a magába roskadt Niklasszal. Guido ismét szólásra emelkedett. – Bajtársak, azért hívtalak össze benneteket, mert néhány dolgot el kell rendeznünk, és a ti döntésetekre is szükség van. – A nyomás tönkretesz minket! – kiáltotta az egyik. – Mikor ér már véget? – Még mindig üldöznek bennünket magyarázta Guido. – Egy tucat űrcirkáló van a sarkunkban. De a mi hajónk gyorsabb, el tudunk előlük menekülni. Ezért kellett felgyorsítanunk, és ez nem megy nyomás nélkül. Vagy a rendőrcsapatok kezére akartok jutni? Elutasító kiáltások hallatszottak. – Nem, soha! Nem adjuk fel! Guido bólintott. – Így gondoltam én is. A nyomás a legkisebb baj. Ha akarnánk, sokkal jobban felgyorsíthatnánk. Az ionhajtómű tolóereje még hússzorosára is fokozható. – És ki képes elviselni?! – kiáltott ismét közbe valaki. – Ami ezt a gondot illeti, arra van egy örömhírem. Biztosan tudjuk, hogy a hajó nyomássemlegesítő antigravitációs rendszerrel is fel van szerelve. Csupán nem sikerült még kiderítenünk, hogyan kell üzembe helyezni!

104

Ismét félbeszakította valaki: – Kontár! Guido nem jött ki a sodrából. – A hajót tapasztalt űrhajósok kiválasztott csoportjára bíztuk. Nincs okunk rá, hogy a rátermettségükben kételkedjünk. Ha nehézségeink vannak, azok inkább abból erednek, hogy ezt a hajót teljesen új elvek alapján építették. Ezzel senki sem számolt. A hajón vannak olyan berendezések, amelyeknek a rendeltetése egyelőre rejtély számunkra. Örülhetünk, hogy legalább a hajtóműhöz és a kormányhoz értünk. Van azonban valami sokkal aggasztóbb, és azt hiszem, a legjobb, ha nyíltan kimondom: eddig még nem sikerült a levegővel, a vízzel és a táplálékkal való folyamatos ellátást biztosítanunk. Találtunk ugyan készülékeket, de csekély teljesítményűek. Tartós üzemben legfeljebb tíz személy ellátását képesek biztosítani. Akkora legénység, mint a mienk, legjobb esetben egy hétig képes kijönni belőle. Aztán a berendezéseknek négy hétig dolgozniuk kellene, hogy pótolják az elhasznált tartalékokat. – De hiszen a hajót csillagközi expedícióra szerelték fel! Itt valami nincs rendben! – Ez talán az új rendszerrel függ össze valahogyan. A problémát bizonyára meg fogjuk oldani. Egy csoport már dolgozik a terveken, hogy megnöveljék a berendezések teljesítményét. Újból közbeszóltak: – De hisz már csak négy napunk van! – Tudjuk – válaszolt Guido. – Valamennyien ugyanabban a csónakban evezünk. Nincs más

105

választásunk, csak az, hogy türelemmel legyünk. Ez egyelőre azt jelenti, hogy fogyasztásunkat a minimumra kell korlátoznunk. Vizet mosdásra vagy éppenséggel fürdésre nem szabad használni többé. A levegőnek máris akkora a széndioxidtartalma, hogy az elviselhetetlenség határát súrolja – ne mozogjatok tehát szükségtelenül, maradjatok az ágyatokban, pihenjétek ki magatokat, szükségetek van rá. A parancs: vasfegyelem. Egyébként az élelmiszeradagokat egyharmadával megint tovább csökkentjük. Ezzel mára be is fejeztem. Mortimer olyannak érezte az űrutazást, mint valami rossz álmot. A legutóbbi napok élményei tovább dolgoztak benne, a kudarc okozta csalódás aláásta eddigi elképzeléseit. Megzavarták az újra meg újra felizzó idegen gondolatok. A gyorsítási szakaszban felfokozott igénybevétel és az éhség legyengítette, az oxigénhiány következtében tompa fájdalmat érzett az orrtöve mögött. Problémáját csak lassan volt képes áttekinteni, nem tudta volna elszánni magát semmire sem. Minthogy jelenlétére a hajón eredetileg nem számítottak, nem is volt számára semmi különleges feladat. Alkalmi munkákra vették igénybe; legutóbb abba a férficsoportba osztották be, amely a hidroponikus berendezések nagyobbításával foglalkozott. Minden tartályt összehordtak, amihez csak hozzájuthattak – az ilyen és hasonló szállítási munkák megkönnyítése céljából mindennap kétszer csökkentették a gyorsulást –, de hamarosan beismerték, hogy hiábavaló a fáradság. Még

106

mielőtt akár csak egy kiló babot vagy banánt leszüretelhetnének, már régen éhen haltak. Nem rágódtak tovább a tényálláson, és a többiektől sem tudtak meg semmi kézzelfoghatót, de ahhoz nem fért már kétség, hogy éhhalálra, szomjhalálra vagy megfulladásra vannak ítélve. Amikor Mortimer a normális gyorsulás számukra biztosított ritka óráinak egyikében egy kissé körülnézett a hajón, egy helyiségbe jutott az orr-részben, amely bizonyára kis tanácskozószobául szolgálhatott. Homlokzati oldalát hatalmas vetítőfelület foglalta el. A helyiség sötét volt, de a képernyő be volt kapcsolva, és látni lehetett a világűrt. Ez volt az első látható bizonyíték arra, hogy a világűrben vannak, az űrhajó ugyanis a protonzápor és a gammasugárzás ellen vastag páncéllal hézagmentesen körül volt véve, ablakkal pedig nem rendelkezett, csak néhány felületi antennával. A képerősítő közvetítésével a csillagok tarka rajoknak látszottak, pasztellárnyalatú szikráknak, szivárványfátyolnak. Mortimer leült egy székre az ajtó közelében. Mikor szeme hozzászokott a homályhoz, észrevette, hogy nincs egyedül. Tőle néhány méterre ott ült még valaki, és meglepetésére Maidát ismerte fel. A lánynak is észre kellett vennie, de nem szólt semmit, nem is mozdult. Mortimer vonakodva felállt, előrement, és szó nélkül melléje ült. Mindketten a csillagos ég erős nagyítású részletét figyelték, és egyetlen szó nélkül is érezték, hogy semmi sincs már, ami elválasztaná őket. Előttük csillagködök vonultak el, napok miriádjai különleges felhőkké sűrűsödve,

107

csigavonalú, korong és golyó formájú ködök. Első ízben érezték, mennyire egyedül vannak a tökéletes üresség kellős közepén, és milyen rettenetesen nagy szükségük van egymásra ahhoz, hogy a magányt elviseljék. Az utazás hatodik napjában Mortimer elhatározásra jutott. Felkereste Guidót, és azt javasolta, egyezzenek meg a tudósokkal. – Meg vagyok róla győződve – mondta –, hogy ezt a hajót teljesen felkészítették egy évekig tartó világűrutazásra. Ennek azonban nem vesszük hasznát, míg nem tudjuk, hogyan kell használnunk. A kutatók bizonyosan ismerik a berendezéseket. Rá kell vennünk őket, hogy segítsenek. – Ugyan miért tennék? – kérdezte Guido. Ezt az ellenvetést Mortimer előre látta. – Ha elfogy az oxigén, ők is elpusztulnak. – Még mindig merev állapotban vannak – fontolgatta Guido. – Úgy tűnik, valahogyan eszméletlenségben tartják magukat. Hogyan lépjünk érintkezésbe velük? – Én már érintkezésbe is léptem – mondta Mortimer, és beszámolt arról a különös beszélgetésről, amelyet folytatott. Guido néhány pillanatig elgondolkodott. – Tulajdonképpen parancs ellenére cselekedtél. Ki tudja, nem veszélyes-e az ilyen kapcsolat? Ha az, amiről tájékoztatsz, igaz, akkor szuggesztióval és effélékkel kell számolnunk. De talán mégis jó volt, hogy megpróbáltad. Egyébként eleinte nem akarok erről semmit sem mondani a többieknek. Talán az ellenséggel való paktálásnak tekintenék. Mindenesetre – kiút lehet. Ha nem sikerül… – A szavak ott lebegtek

108

a levegőben. Mindketten tudták, mit jelent, ha nem sikerül. Guido tűnődött, Mortimer kísérletét ne ismételje-e meg ő maga is. Bementek Mortimer kabinjába, és a fiatalember lefeküdt az ágyra. Határozottan nyomta le a fogantyút. A szerkezet azonnal működésbe lépett, a takaró lesüllyedt. Egyfajta gondolati beugrással helyreállt a kapcsolat. Ismét elárasztotta a gondolatok, elképzelések, érzelmek áradata. Nem ügyelt rá, hanem Derreckre gondolt, mintha ki akarná ejteni a nevét anélkül, hogy a nyelvét megmozdítaná. Halló, Derreck! Halló, Derreck! Kérlek, jelentkezz! Te vagy az, Stanton? – kérdezte valaki a benyomások összevisszaságából. Itt Derreck! Ki keres? Itt Mortimer Cross. Megbíztak, hogy tárgyaljak veletek. A főnökötökkel szeretnék beszélni! Ó! Ez nem az „ó” hang volt, de a meglepetés ennek megfelelő impulzusa. Egy pillanat, fel kell ébresztenem. Mortimer felfogta a hívást: Van Steen professzor! Van Steen professzor! Egyidejűleg megjelent egy rövidre vágott fehér hajú öregember – a fogoly tudós – képe, akit Mortimer már látott. Egy közvetítő, professzor! Új hang, mély és határozott. A gondolati csatornán? Igen! Jó, rendelkezésére állok. Mortimer elégtétellel figyelte, milyen kiválóan képes már összpontosítani egyes áramlásokra a

109

fogalmak zűrzavarában. És bizonyára neki is sikerült megértetnie magát, mert a többiek haladéktalanul válaszoltak. Itt Mortimer Cross. Rövid akarok lenni, professzor. Önök nyilván tisztában vannak a helyzetükkel. Tisztában. Továbbá? A kezünkben vannak, önöknek is az a legjobb, ha elismerik. Bizonyos nehézségeink támadtak a hajó használatában, és azt kívánjuk, hogy segítsenek nekünk. Nem boldogulnak a rendszerrel. Ez várható volt. Mi a probléma? Mortimer gondolkodott egy kicsit, belátta azonban, hogy értelmetlen volna valamit is elhallgatni. Az élelmezéssel, a vízzel, az oxigénnel. Nem jövünk ki vele. Ugye, azt képzelték, hogy úgy utaznak egy csillagközi űrhajón, mint egy postakocsin? A nehézségi határokat, a protonfalat talán valamiféle röpülő óceánjáró gőzössel kellene leküzdeni? A sebességi határt, amelynek túloldalán az ártalmatlan sugárzás halálos gammasugárzáporrá válik, az emberi generáció arasznyi idejét, amelyet értelmes kutatómunka ma még nem haladhat meg, valószínűleg valamiféle étkezőkocsiban akarják átélni, kilátással a csillagködre! Ehhez képest a táplálék és a levegő felújításának kérdése semmiség! Számunkra sokat jelent – pillanatnyilag. És szigorúan véve az önök számára is. Megfogalmazatlan kérdés felelt az ellenvetésre. Mortimer megértette, mit jelent.

110

Ha a levegő nem tartalmaz már oxigént, akkor ön is és csoportjának tagjai is elvesztek. Akármilyen állapotban vannak – oxigénre szükségük van. Ha elhasználták, önök is elpusztulnak. Tévedés! Egy hormonális beavatkozás következtében, amelyet itt bővebben nem magyarázhatok meg, anyagcserénket a normális reakciósebesség ötödére csökkentettük. Ha valamennyi segédeszközünket bevetjük, még sokkal alacsonyabbra is lemehetünk. Ennek megfelelően nekünk csak egyötödannyi oxigénkoncentrációra van szükségünk, mint ami normális körülmények között kell, és amit az ön emberei igényelnek. Ez azt jelenti, hogy mi még bőven élünk, amikor önök már régen megfulladtak. Elhihetik, amit mondok: a hajóban tartózkodás hosszú ideje alatt értelmetlen lenne testi energiát prédálni. Csak a gondolkodás hasznos számunkra, mint mindig, ennek az energiafogyasztása viszont minimális. Minthogy a gondolkodás csak akkor eredményes, ha érintkezésben állunk másokkal, antennákat helyeztünk el a fejünknél, amelyek az agyi áramokat felfogják; ehhez egyébként nem kell az antigravitációs tekercseket összezárni. Az áramok onnan néhány erősítőlépés után egy számítógépbe kerülnek, amely elemzi és megtisztítja őket az információszegény reakcióáramoktól. Ebben az alakban vezetik őket mindazokra a helyekre, ahol a kombinált vevőés adóegységek fel vannak szerelve. Ott végül fókuszálják őket, és bevezetik az automatikusan betájolt agykérgi központokba. Látja, nincs

111

ebben semmi boszorkányság. Csak magasan fejlett biotechnika. Egy pillanatig sem gondoltunk boszorkányságra – védekezett Mortimer. Annál jobb! Akkor legalább tudják, hogy mit kell megfontolniuk. Ne ringassa magát illúziókba. Nem kételkedem szavai igazságában. De az önök módfelett magas tudása ellenére is tény marad a tény: hogy azt tehetünk önökkel, amit helyesnek tartunk. A bajtársaim többségének például az a véleménye, hogy önöket, amennyiben nincsenek hasznunkra, tegyük ki könyörtelenül az űrbe. Segítsenek nekünk – és életben maradnak. És milyen biztosítékot ajánl? Semmilyet – válaszolt Mortimer. Akkor beszélgetésünket befejezettnek tekintem. A világos gondolatáram megszakadt, helyébe más háttérbenyomások erősödtek fel. Mortimer észrevette, hogy egyre jobban sikerül kiemelnie és megértenie egyes szálakat, éppúgy, ahogy egy hangzavarból is ki lehet hallani egyes beszélgetőket. Egy pillanatra, professzor, maradjon hát. Hiába, a csoport vezetője nem jelentkezett többé. Sőt a zörejek hirtelen elhalkultak, a képek elhalványultak, úgy látszik, egymás után kikapcsolták gondolataikat. Mortimer már fel akart volna hagyni a kísérletezéssel, amikor ismét elfogott egy gondolatáramot, egy vékony erecskét a borús képzetek közt, és aztán egy bátortalan hívást. Mortimer Cross, itt van még? Hall engem?

112

Nyomban újra összpontosított, és jobb kapcsolatot teremtett – egy fiatal arcot látott, újra felismerte a lányt, a fehér köpenyes lányt, aki feltűnt neki a foglyok között, a lányt, akinek a képére már első kapcsolatteremtési kísérletéből emlékezett – valószínűleg olyan valakinek a kilesett képzeteiből, aki a lányt szerette. És most újra felismerte, nem mint valami fényképet, hanem inkább belülről, mint aki régi meghitt ismerőse. Itt Mortimer Cross. Igen, még itt vagyok. Mit óhajt? A hang, jobban mondva az, ami a társalgás e formájában a hangnak megfelelt, megható volt. Itt Lucine Villiers. Van Steen professzor asszisztense vagyok. Hallottam a beszélgetésüket. Igen. És mit tehetek önért? Hallgasson ide! A többiek kikapcsoltak, mondhatjuk úgy is, alszanak, senki sem hallgat ki bennünket, bizonyos vagyok benne. Szép – felelt Mortimer. Mit akar mondani? Tulajdonképpen semmit. De kérem, maradjon! Csak egy kérdés: valóban megölnek bennünket? Ez mégis több volt egyszerű kérdésnél, éppen mert nem csupán szó volt, hanem félelem is. A vágy, hogy fiatalon élhessen, az aggódás, hogy mindezt elveszíti. Több volt, mert vele együtt az érzések is kisugároztak, az érzéseket is fel lehetett fogni. Nem fog sor kerülni rá – vélte Mortimer. A kollégái be fogják látni, hogy nincs más választásuk, csak az, hogy segítsenek nekünk. Nem, bizonyos vagyok benne, hogy ezt nem teszik. Nem hagyják kényszeríteni magukat. Inkább meghalnak. Azt mondják, nem fogunk

113

szenvedni, a legcsekélyebbet sem fogjuk érezni. De azután mindennek vége, igaz? Mortimer nem felelt. Valóban megölnének bennünket? Nem tudom elhinni. Ahogy a gondolatait érzem… Hisz ön nem bűnöző! Nem teszi meg – nem is képes rá! Mondja meg nekem, hogyan oldhatjuk meg a levegőregenerálást, vagy legalább azt mondja meg, hogyan lassítják le a testfolyamatokat; ez már segítene rajtunk. Akkor nem esik bántódásuk – ezért kezeskedem. Csalódottság áradt feléje. Gyász. Hogy tehet ilyen ajánlatot! Mit gondol rólam! De még ha akarnám is: ez túl bonyolult. Egy injekció, de minden embernek más és más fehérjetestekből. Ne fáradjon, nem tud rájönni. Sajnálom, Mortimer. Ön nem ellenszenves, csak megkérgesedett a szíve. Isten áldja! Apatikusan kuporogtak a padlón, vártak, de nem volt már reményük. Gyengék voltak és kiszikkadtak, a fejadagok nevetséges falattá zsugorodtak össze, amely csak az étvágyukat fokozta, de jóllakni nem lehetett vele. Vizük volt még elég, de a levegő annyira elhasználódott, hogy a megfulladástól való rettegés minden testi megerőltetés után szinte elviselhetetlenné vált. – Bajtársak – mondta Guido –, köszönöm, hogy eljöttetek. Magatok is tudjátok: helyzetünk kétségbeejtő. Eljutottunk addig a pontig, amikor határoznunk kell. Levegőtartalékunk már csak két napra elég. Az élelmiszerrel még tovább is kihúzhatnánk, de ilyen körülmények között mi értelme? Higgyétek el, mindent megtettünk, ámít csak lehetett, de egyszerűen nincs elegendő készlet, a regenerálóberendezések pedig nem

114

győzik az utánpótlást. Gyakorlatilag csak két utunk lehet, vagy megadjuk magunkat… – Az rosszabb lenne, mint a halál! – Szóba se jöhet! – Tudjátok, hogy mit jelentene: a személyiségünktől való megfosztást! Guido egy kézmozdulattal leintette a közbekiabálót. – A második lehetőség: tovább utazunk és megfulladunk. Most hallgattak. Aztán egy vörös hajú férfi jelentkezett, arcát barna foltok borították. – Van egy közbülső megoldás. Huszonöten önként meghalnak közülünk. Tízen életben maradnak. Ezek számára elég, amit a regenerálóberendezés termel. Mintha ostorral vágtak volna közéjük, egyszerre valamennyien magukhoz tértek az apátiából. – És ki az a tíz kiválasztott? – Természetesen a legfiatalabbak! – Mert közéjük tartozol… – Szavazzunk… – Nem, sorsoljunk! Közben kinyílt a teherlift ajtaja, Niklas tolószéke jelent meg. Bennet előretolta, és kezével csendet követelt. – Legyetek csöndben! Niklas akar szólni! – kiáltott Guido. A vak összerezzent. Felemelte fejét, amely lassan ide-oda ingadozott, mintha gyenge hullámzás mozgatta volna. Lassan és kelletlenül csendesedett el a kiabálás. – Bajtársak, elérkezett a bizonyítás ideje. Most az a dolgunk, hogy kitartsunk! – Megakadt,

115

mélyet lélegzett. – Ha ezt a próbát kiálljuk, győztünk! Le kell győznünk önmagunkat… a győzelemig! Kitartani… kitartani… – Összeszedte magát, felemelte múmiafejét, vak szeme a semmibe nézett. – A sors megerősít bennünket. Tartsatok ki, bajtársak… A férfiak izgatottak voltak, és növekvő nyugtalansággal hallgatták Niklast. Végül az egyik azt kiáltotta: – Fecsegés! Egy pillanatra nyomasztó csend támadt. Felbolydultak a sorok. – Ebből elég! – Nincs szükségünk prédikációra! – Adj nekünk oxigént! – Tűnj el! Niklas úgy ült, mintha megmeredt volna. Még a feje sem mozgott. Kétséges volt, hogy van-e még élet ebben a testben. Bennet gyorsan előrelépett, és visszagurította a tolószéket a teherliftbe. A tolóajtó bekattant, és mindketten eltűntek. A felháborodás elcsitult, izgatott vita indult meg. Guido attól félt, hogy a vezető tekintélyével a fegyelem is elvész. Igyekezett túlkiabálni a zajt, de nem sikerült. Egy kis, zömök asszony sivító hangjával magára vonta a figyelmet: – Mindenről azok a tudósok tehetnek, akik valahol a hajó mélyén alszanak, és ellopják tőlünk az oxigén utolsó maradványait. Ne tűrjük tovább! Lökjétek ki őket, az élősdieket! Ki velük a világűrbe! Ordítás volt a válasz. Mintha az utolsó tartalékok mozdulnának meg, mintha még

116

egyszer magasra csapna a láng, mielőtt végleg kialszik. – Hol vannak? Ki velük! Néhány józanabb megpróbált szembeszegülni, de semmit sem tudtak elérni. A hisztéria vakon terjedt. Hirtelen újra kinyílt a teherlift ajtaja. Néhányan felfigyeltek rá, az ordítozás egy kicsit alábbhagyott. Amikor pedig Bennet rémülettől halványan kitámolygott, teljesen elcsöndesedett. – Niklas eltűnt! – kiáltotta. – Valaminek történnie kellett. Hallgassátok meg ezt! Felemelt egy magnetofondobozkát, és bekapcsolta. Még egyszer megszólalt Niklas színtelen hangja: „Ez a végső próba. Ha megálljuk, meg vagyunk mentve. Előttetek megyek, kövessetek engem. Bevonulunk a szabadságba, az örök szabadságba…” Egy kattanással félbeszakadt a felvétel. – Meg kell keresnünk! – szólt Bennet. – Segítsetek! Különben még valami baj éri! – Mi érné? – kérdezte. valaki. – Megtébolyodott, ennyi az egész. – Nem lehet messze, a székével csak lassan jut előre. Hirtelen egy fiatalember rikoltott fel: – Csökken a nyomás! Levegőt veszítünk! Segítség, megfulladunk! Valamennyien felugrottak, és ebben a pillanatban a hangszóró is megszólalt: – Itt a központ. A C fedélzetről levegő illant el. Nincs közvetlen veszély. A nyomáscsökkenés csekély. A biztonsági ajtók zárva vannak. A javítócsoport tagjai űrruhában a C fedélzeten.

117

Ismétlem: a javítócsoport tagjai a C fedélzeten. Ismét jelentkezni fogunk. Vége. Néhány ember a lépcsőhöz szaladt. A többiek rémülettől halványan álltak körben, tekintetük a hangszórón függött. Kattanás, és egy izgatott hang ezt kiáltotta: – A zsilip nyitva van! Ember az űrben! Most már semmi sem tartotta vissza őket. Egyik a másik után tűnt el a kijáraton. Mortimer visszaemlékezett a kis tárgyalóban levő képernyőre, és felment a felső szintre. Bekapcsolta a képernyőt, letompította a helyiség világítását. Izgatottan csavargatta a magasság- és a szélességbeállítót… a csillagok csöndesen vonultak át a négyszög felületén. Ott! Valami idegen, illetéktelen és képtelen: egy tolószék lebeg a csillogás közepében, lassan forog… Most megbillen a támla, és lehet látni a szétpuffadt emberi alakot. Niklas! Kitört az űrbe, lassan kisebbedik, forog – a halálban ismét tiszteletet parancsolóan, magányosan és hozzáférhetetlenül, mint valaha.

14. Amikor a lebegő tolószék olyan messzire eltávolodott, hogy már csak apró árnyékfoltnak látszott, amely elvonult a csillagköd fátyola előtt, Mortimer egy kezet érzett a vállán. Guido volt, mögötte pedig Breber állt. – Kíséreljük meg még egyszer, utoljára! – mondta Guido. – Egyezzünk meg a tudósokkal. Nem arra biztattak, hogy térjünk vissza a Földre, és tegyük ki őket valahol?

118

– De. Amikor először léptünk kapcsolatba. – Akkor segíteniük kell – következtette Guido, – Különben nem teljesítjük a kívánságukat. – Vissza akartok fordulni? Vissza a Földre? – kérdezte Mortimer. – Meglátjuk. Most gyere! Elmagyarázom, mi a szándékunk. Kabinjába érve Mortimer lefeküdt az ágyra. Közben pontosan tanulmányozta a kis fali kapcsolótáblát, és megpróbálta kitalálni, hogyan kapcsolódhat be az érintkezési hálózatba anélkül, hogy egyidejűleg a takaró eltemetné, amely a nyomástól ugyan védi, de a külvilágtól is elzárja. Benyomott egy gombot, és valóban, megjelentek az idegen gondolatminták. Van Steen professzort hívom! – gondolta, és igyekezett a szavakat világosan tagolni. Van egy ajánlatunk. Kérem, válaszoljon. Különböző érzelmi hatásokat érzékelt az elutasítástól a feszült várakozásig. Sikerült még Lucine rezdüléseit is felfognia, és nem állta meg, hogy egy közelebbről körül nem írt bátorító impulzust ne küldjön neki. Itt Van Steen! Mit kíván? A hajó vezetőségének megbízásából tárgyalok. Meg kell mondanom önnek, hogy készek vagyunk önt és embereit életben hagyni, a Földre visszatérni és önöket kitenni úgy, hogy önök érintkezésbe léphessenek hatóságaikkal, visszatérhessenek munkahelyükre. Önöknek viszont azonnal segíteniük kell nekünk! Ez a javaslat rég elévült. Már nem érvényes. Az idő nekünk dolgozott. Rövidesen kiszabadítanak bennünket anélkül, hogy egy ujjunkat is mozdítanánk.

119

Mortimer hangosan odaszólt Guidónak: – Elutasítja. Guido rábiccentett. Mortimer ismét tárgyalópartnerére összpontosított. Téved! Minthogy számunkra nincs többé menekvés, meg fogjuk semmisíteni a hajót. Lassú vonakodás, fojtott bizonytalanság. Mortimer bizakodása érezhető tápot kapott. Ezt nem hiszem,el. Egyetlen ember sem adja fel önmagát, míg él a remény; és a remény mindaddig él, ameddig maga az ember. Ha pedig valamiféle késleltetett gyújtásra gondolnának, időzített bombára vagy valami hasonlóra, balgaság volna, hiszen mi rögtön kikapcsoljuk, mihelyt önök mozgásképtelenné váltak. Mortimer olyan érzelmi hatást, véleményt, illetve magatartást észlelt, amely ismét kételyt ébresztett benne: a professzor felfogta ezt a halvány reménysugárt, és megkeményítette magát. Mortimernek a végső, kétségbeesett eszközhöz kellett folyamodnia. Most jól figyeljen ide, professzor! Eddig mindig csak olyan emberekkel volt dolga, akiknek lelkiereje és indítékai átlagosak voltak. Mi ugyan nem vagyunk szörnyetegek, mint ahogy egyik munkatársa véli, de a cél elérése érdekében sokkal nagyobb áldozatra vagyunk hajlandók, saját igényeinket is háttérbe szorítva. Ehhez még számítsa hozzá azt, hogy kezdünk kétségbeesni. Ez diadallal töltheti el – a valóságban azonban rendkívül veszélyes az önök számára. Kétségbeesett emberek nem mindig igazodnak a normákhoz. És ha azt gondolja, hogy egy szavazásnál még mindig érvényesülne az életéhez ragaszkodó többség akarata, akkor elárulhatom:

120

nem szavazunk. Vannak közöttünk, akik egyáltalán nem veszik tekintetbe a többiek óhaját. Egyikük Breber. Talán már hallottak róla. Ő fel van fegyverezve, én pedig nem. Még én sem vagyok képes rá, hogy eltérítsem elhatározásától. Mortimer nem akarta eltitkolni érzéseit és véleményét. Ellenkezőleg, amennyire csak tudta, elmondta véleményét Breberről, úgy, ahogy megítélte annak alapján, amit tudott róla. Részleteket idézett az emlékezetébe bevetésekről, amikor kitűnt kegyetlenségével, rombolási dühével. Viharos képeket festett, a pusztulás és iszonyat képeit – izzó szigetelőfalakat, fehér fémolvadékot, a hajót, amint darabokra szakad. Meg fogja… Van Steen nyilván vonakodott a gondolatot végiggondolni. Meg fogja tenni – erősítette meg Mortimer. Számíthat rá! Érezte, hogy a másik félni kezd. Fegyelmezett, etikailag megalapozott félelem volt ez – a munkatársaira gondolt, a hajóra és annak feladatára –, de mégiscsak félelem. És Mortimer győzelmének örülve ismét rajtakapta magát, hogy diadalt érez, a másik fél pedig ismét nem volt hajlandó azonnal engedni. Mortimer pontosan érezte, hogy a pusztulásról festett kép megtette hatását, de a professzor visszariadt, mert felrémlett benne a lehetőség, hogy valamiképpen rászedik vagy lerohanják. Ki kezeskedik, hogy önök tartják magukat a megállapodásunkhoz? – fogalmazta meg kétségét. Professzor, azt hiszem, még sincs tisztában a helyzetükkel. Most tizenöt óra negyven. Breber

121

mindjárt az erőműhöz megy, hogy felfűtse. Mintegy húsz percig fog tartani, amíg a kritikus értéket eléri. Az egyetlen, aki Brebert képes visszatartani, az ön. Végső javaslatot teszek önnek. De mindenekelőtt egy kérdés: ön mindenkor képes megmerevedéséből rövid idő alatt felengedni, vagy nem? Mennyi időre van szüksége? Amikor a professzor habozott, Mortimer így folytatta: Nem szükséges válaszolnia. Ha nem képes rá, úgyis minden elveszett. Azt tanácsolom önnek: térjen vissza olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges a természetes állapotba. Várni fogom önt, és az erőműhöz viszem. Saját maga győződhet meg róla és úgy cselekedhet, ahogy helyesnek tartja. Mortimer felegyenesedett, megszakította a kapcsolatot, és azt mondta: – Nem kerülhetjük el! – Ne próbáljuk meg mégis inkább kiverni belőle? – Nem – válaszolt Mortimer. – A jóakaratára vagyunk utalva. Ismereteink nem elégségesek ahhoz, hogy megítélhessük, nem akar-e rászedni bennünket a technikai trükkjeivel. Mindenfélét művelhet velünk – mérgező gázelegyet bocsáthat ránk és így tovább. A valóságban sokkal inkább a markában vagyunk, mint sejti. Csak abban reménykedhetünk, hogy hisz a becsületes játékban, és betartja a szabályokat. Breber kinyitotta az ajtót. – Vége a totojázásnak! Kezdjük már el végre. Befűtök én ezeknek! – Elfutott.

122

A fogoly tudósok laboratóriuma előtt álló őrszem kinyitotta az ajtót. Guido és Mortimer növekvő nyugtalansággal figyelte Van Steen mozdulatlan alakját. – Remélhetőleg képes felébreszteni magát – vélte Guido. – Ebben nem kételkedem – válaszolt Mortimer. – Az agyi történéseknek annyira urai, hogy meghatározott gondolati folyamatok, például kódolt betűkombinációk vagy hasonló elképzelések által képesek kiváltani kapcsolási cselekvéseket. Adott körülmények között a kívánság képi felidézése önmagában is elég lehet. Valószínűleg csak bizonyos ellenőrző automaták, melyek az ember élete védelmére szolgálnak, oltalmaznak meg bennünket attól, hogy már most kiadjon egy olyan parancsot, mely számunkra ártalmas. Guido kétkedve elhúzta a száját. – Mit vacakol ilyen sokáig? Aztán mindketten egyszerre felpattantak. A tudós egész testében megremegett, arca hirtelen kipirult, megrezzent a szemhéja, kezét hol kinyitotta, hol összezárta. Guido az órájára pillantott. – Még hét perc. – Mortimer odalépett Van Steenhez, hogy segítsen neki felállni, de a kar, amelyet megfogott, erőtlenül visszaesett. A hajó fara felől zúgás tört elő. – Csak ne legyen túl későn! – Guido nem volt képes tovább fékezni nyugtalanságát. Mortimer a professzor arcára mutatott. A szeme nyitva volt. Ajka mozgott. Rebegő, suttogó szavak törtek fel belőle, csak nehezen lehetett megérteni őket. – Még egy perc… mindjárt… rendbe jövök.

123

– Ha nem igyekszik, akkor megsüt bennünket Breber, mint a csirkét a nyárson – mondta Guido. – Nem túl örvendetes gondolat. De a professzor jól számította ki az időt. Egy perc múlva felemelkedett, ha üggyel-bajjal is, lecsúszott a fekhelyről, és néhány tántorgó lépést tett. Guido és Mortimer támogatták, és a lifthez vitték. Harminc másodperc múlva a kapcsolóteremben álltak, a hajó középső részében, amelyből a reaktort, a hidrogénionizáló berendezést és a gyorsítórendszert irányították. Breber a kezelőszéken ült, szája sarkában cigaretta és egy üveg whisky a kezében – ki tudja, honnan hajtotta fel. Szemét félig lehunyta, elragadtatott kifejezés ült ki az arcára. Van Steen kitépte magát segítői közül, és a kapcsolótáblához támolygott. A mezonantimezon-plazma hevítési sebessége a maximális értékre volt kapcsolva. A hőmérsékletmutató fekete vonala a vörös tartomány felé közelgett. E pillanatban a kamrában 400 millió fok mezonhőmérséklet uralkodott. – Blöff! – vélekedett a professzor, de nem érezte jól magát a bőrében. – Meg fog még lepődni – jelentette be Guido. 450 millió fok. 500 millió – a biztonsági határ. – Átlátszó manőver – nyöszörgött Van Steen. – Az automatikus ellenőrző rendszer önmagától kikapcsolódik, mihelyt veszély támad. Guido nem válaszolt, csak szótlanul rámutatott a kapcsolópult egy részére, amelyről le volt szedve a tető. A szerkezet rendje, ezt még gyakorlatlan szem is észrevehette, meg volt

124

zavarva – néhány huzal krokodilcsipeszekkel érintkezőkhöz volt kapcsolva, és közbülső kapcsolóelemeket is áthidaltak. Van Steen zsebkendőt húzott elő, és megtörölte a homlokát. – Tán csak nem lesz olyan tébolyult, hogy… Guido hozzálépett, és vállánál fogva megragadta. – Az isten szerelmére, ember, hát nem érti, hogy valóban a végsőkig elmegyünk! A professzor a fejét rázta. A helyiséget akkora dübörgés töltötte be, hogy már önmagában is megfélemlítően hatott. Most új hang elegyedett bele, mintha körfűrész énekelt volna. Breber úgy fülelt rá, mintha zenét hallgatna. Mortimer aggodalommal figyelte. 550 millió fok… 600 millió fok… – Blöff – mondta Van Steenújra. – A biztonsági térközt is számításba vették. Ezt ti egész pontosan tudjátok – de én is tudom, hogy annak 700 millió foknál van a határa. A klímaberendezés lassanként nem győzte a hűtést. Az oldalfal a helyiségbe sugározta a hőséget, amely bekúszott, mint valami állat. 650 millió fok… 700 millió. Átlépték a végső határt, a hőség akadályozta a légzést. Az izzadság patakokban folyt róluk. Hirtelen vörös fénybe borult minden, a berendezés, a falak, a ruhák, az eltorzult arcok. A fény egy bíborszínű folttól eredt, amely az oldalfalon a legközelebb volt a plazmakamrához. Gyanús szag terjengett. A műszerek burkolatának lakkozása megolvadt, és

125

mohaszerűen elágazó erecskékben folyt a padlóra. A falon levő folt narancsvörös lett, majd sárga… egyszerre kidomborodtak a peremek, kipúposodott egy csomó folyékonnyá vált szigetelőanyag, mint egy hatalmas, nyúlós csepp, befolyt a helyiségbe, szétömlött a padlón, és maga előtt tolta a megszenesedett padlóborítás egy csíkját. 800 millió fok! Van Steen most összeomlott. – Abbahagyni! Esztelenek! Rendelkezésükre állok. Elfogadom a feltételeket. De maguk azonnal abbahagyják! Guido már a kapcsólópulthoz ugrott, és a hőmérséklet-szabályozó fogantyúja után nyúlt. Ekkor Breber megfordult és visszalökte. Arca vigyorgó álarc volt. Szája szögletéből folyt a nyál. – El a kezekkel! – üvöltötte. A dübörgés és a süvítés úgy felerősödött, hogy alig lehetett a szavakat megérteni, de Breber mozdulatai félreérthetetlenek voltak. Felkapta a sugárpisztolyt, és Mortimerre szegezte, aki ösztönösen menekülni próbált. – Breber, hallgass hát ide, beleegyezett! – kiáltotta Guido, és oda akart hozzá futni, de egy sugár felperzselte előtte a padlót, őt pedig visszalódította. – Hagyd abba, Breber! Kikapcsolni! – Ne higgy neki! – üvöltött Breber. – A vén gazember be akar csapni. Végzek magunkkal. Pusztulás a tűzvarázsban! Finálé a pokolban! Lábával az izzó falhoz rúgta a széket – a habszivacs ülést felemésztették a lángok. A füsttől nem lehetett látni, a levegő

126

belélegezhetetlen volt. Van Steen a földre rogyott. Mortimer az orra elé tartotta verítéktől nedves zsebkendőjét. Az volt az érzése,. hogy ereje végéhez ért, de még mindig reménykedett, hogy valamiképpen megmentheti a hajót és vele saját életét. Könnyező szemmel figyelte Brebert, aki jobb kézzel még mindig sugárvetőjét lóbálta ideoda, baljával viszont minden elérhető tárgyat megragadott, és a lángokba hajitotta. A gőzölgő olvadékpatak feléje közeledett jobbról. Most dübörögve letört egy tetődarab, Breber kénytelen volt félreugrani… Ebben a pillanatban Mortimer hirtelen lenyomta a villanykapcsolót, amelyet maga mögött érzett, és a kapcsolóhelyiség egy másodperc alatt izzó, füstöt okádó vulkanikus vidékké változott – a még ugrásban levő Breber ördögi árnyéka megingott, megbotlott, és földre rogyott. Ordítása – vagy üvöltő kacagás volt? – még az elemek pokoli viharát is túlharsogta. Mortimer ismét lenyomta a kapcsolót – folyadékhoz hasonló homályos fény töltötte be a helyiséget… Brebter teste mozdulatlanul hevert a gőzölgő lávatömegben. Mortimer előreugrott, és nullára rántotta a hőmérséklet-szabályozó fogantyúját. A bőre ráragadt, a markolat ugyanis izzóan forró volt… Látta, hogy Guido kinyitja az ajtót, és kirángatja Van Steent… Mortimer különös gyengeséget érzett a lábában… a helyiség elsötétült a szeme előtt a villanyvezeték megolvadt… ő ott állt a füstből és lávából álló bugyborékoló massza kellős közepén… és utolsó világos pillanatában a félelem, hogy elveszti eszméletét, hihetetlen erőfeszítésre késztette, a nyitott ajtó irányába vetette magát, hűsítő huzatot

127

érlett… a padlóra zuhant. Erős karok ragadták meg, és kezénél-lábánál fogva elvonszolták a hőségből. Aztán erőt vett rajta a sötétség. Mámorító érzés volt, ahogy a nap aranymelegét a bőrükön érezték, a korlátlan fényben fürödtek. De fárasztó is volt. Letelepedtek egy padra, amely a széles, látszólag folyóvá merevedett gleccsernyelvvel szemben állt. Csak keveset beszéltek, de úgy élvezték a létet, mint valami kincset, a biztonság békéjét, azt az érzést, hogy elsők a saját világukban, hozzátartoznak, otthon vannak. Mortimer lecsúsztatta a kezét a támla oldalán; az időtlenség harmóniáját villanás törte meg. Belemarkolt a homokba, a száraz szemcséket ujjai között pergette, mintha simogatták volna. Néhány nagyobb szemcse a földre perdült, kissé oldalra pattant, ismét beleolvadt anyagába. Mortimer néhányat még összeszedett, hüvelykés mutatóujja között forgatta, a tenyerébe szórta: éles volt a szélük, kagylósan törtek, színük ragyogó fekete vagy pasztellárnyalatú, átlátszó. Egyik-másikban parányi, hagymahéj módján egy központ köré záródó, tejszerűen homályos golyófelületeket vett észre – sugárzó zárványok nyomait. Könnyű szellő támadt, végigsimogatta a levélpárnákat, és gyöngéden megmozgatta őket, hűsítette a felhevült, napsütötte bőrt. – Visszamenjünk a hotelba? – kérdezte Mortimer. Maida álmodozva révedt egy pehelykönnyű pitypangfelhőre, amely lassan vonult, elszállt, talán tíz méter magasra, hirtelen megállt, mintha

128

valami akadályra bukkant volna, aztán továbbhaladt enyhén lefelé, néha elegánsan irányt változtatva, mint egy makrélaraj, végül szétszaggatta egy forgatag. A lány egy aprócska bolyhos gombolyag után kapott, amely elszabadult a rajból, de a gombolyag kikerülte, fölemelkedett és elsodródott, ki tudja, hová. Még hosszasan üldögéltek teljes békében, mindegyikük abban a tudatban, hogy a másik kettő is ugyanazt érzi, hogy nincs köztük semmi gát. – Hagyja csak, nem fázom. – Járt már abban az irányban? Hova vezet ez az út? Jöjjenek, nézzük meg! Lucine felugrott. Egy alacsony dombra mutatott, amelyhez többszörösen kanyargó út vezetett. – Miért ne? – Mortimer kezét nyújtotta Maidának, és felsegítette. A lány fölrezzent révedezéséből, és úgy mosolygott, mintha rajtakapták volna valamin. Meghitten bandukoltak a csikorgó üveghomokon, néha megálltak egy-egy különösen feltűnő virág vagy alacsony, bolyhos bokor elágazódó indájú, földön kúszó cserje előtt. A növények közül itt-ott különös új képződmények emelkedtek ki, nyurga, ernyős virágzatú, burjánzóan egymásba nőtt barna szőlők, amelyek mint játékgolyók hevertek a mohán, színtelen albínócsírák, léggyökerekből szövődött aggszakállak. Ott álltak az út végénél, azaz inkább egy láncnál, mely az utat elzárta. – Kár – mondta Lucine.

129

Megfordultak, visszaballagtak a sziklateraszra, amelyet infravörös sugárzók melegítettek. A nap már alábbszállt, egy óra alatt az égboltozat egynegyedét bejárta. Liften mentek fel az épület tetején levő dolgozószobába. A mellvédnek támaszkodtak, és tekintetük szabadon körbekószált. Innen nézve a táj még bájosabbnak tűnt, valóságos játékszernek – talán a fenyegető sziklafalak ellentéte miatt, amelyek palánkként zárták körül őket, és már eltakarták a fény egy részét. A nyugati lejtőkre irdatlan árnyéktakaró nehezedett súlyosan. Valósággal fizikailag érzékelhető volt, amint a sötétség és a hideg a meleg zöldet maga alá temeti, érezni lehetett az összeütközés erejét a hullámokon, melyeket a széllökések felborzoltak. A világosság és az árnyék közti határ lassan, de visszavonhatatlanul hátrált, és amikor elérte a domb tetejét, ahol véget ért a világ, a fény sajátos játékba kezdett – mintha a sugarak körben meggörbültek volna a domb tetején, mintha rövid időre előbukkanna egy máskor láthatatlan táj szalagja, és Mortimer hirtelen észrevette, hogy rámered valamire, ami előtűnt mögüle, s egyszerre látszott visszataszítónak és ismerősnek, fenyegetőnek és nyugtalanítónak – egy kapu, amely a sziklafalba volt belesüllyesztve, valami idegen szférákból származó dolog, intés, hogy ez a völgy nem az, aminek látszik. Nem volt ez külön világ.

15. A professzor állta a szavát. A hajón levő emberek többsége békésen hevert a fülkékben és

130

az antigravitációs helyiségben felállított szükségágyakon, az ínség és a fájdalom valamennyi bajától megmenekedve. Az injekciók megtették hatásukat, rájuk borult az álom, amely mindenre kiterjedt, az agyműködést kivéve. Ez Van Steen magyarázata szerint alacsonyabb energiaszinten látszódik le, így megfér a test megmerevedésével, helyesebben szólva a többi életműködési folyamat lelassulásával. Álmukra mindenféle ellenőrzés bonyolult rendszere felügyelt – állandóan nyilvántartották a szívműködést, a vérnyomást, az oxigénfelhasználást, a széndioxid-kiválasztást; bármiféle szabálytalanság esetén nyomban felébresztették az illetőt és a felelős orvost is. Ha a kabinokban álló ágyak padló- és mennyezeti részei egymáshoz illeszkedtek, akkor egyidejűleg bekapcsolták a gravitációs vezetékek hálózatát is, mint a Faraday-féle ketrecek egyik fajtáját, amely leárnyékolta a nehézségi erőt, és kiegyenlítette a nyomás hatását. A klímaberendezéssel összekapcsolt szelepek biztosították a nedvesség- és levegőellátást, a nyilvántartás segítségével automatikusan alkalmazkodva a mindenkori szükséglethez. Végezetül minden fekhely fejénél még egy agyáram-antenna is fel volt szerelve úgy, hogy a pihenő bárkivel gondolatcserére léphetett. Gondolati parancsra önmagát tetszőleges időre ki is kapcsolhatta, közben azonban intenzív impulzusokkal megszólítható maradt, úgyhogy veszély esetén mindenkit el lehetett érni. A szükségszálláson elhelyezetteket nem vonták ugyan be az érintkezési hálózatba, de egészségi állapotuk ellenőrzéséről gondoskodtak.

131

Ébren csak hat ember volt: Van Steen, Lucine, az asszisztensnője, az orvos, aki a vérvizsgálatokat végezte, Guido, Olson, a főmérnök és főpilóta, továbbá Mortimer, aki a tudósok és a felkelők között amolyan összekötőként működött. A legénységet a lehető legsürgősebben nyugatomba kellett helyezni, minthogy az oxigén úgyszólván teljesen elfogyott. A többi hat személy számára elegendő volt a regenerálóberendezés, és már észre is vették, hogy javul a levegő. Olson mérnök megvizsgálta a reaktort, és megállapította, hogy a halott Breber utolsó kísérlete csekély sugárfertőzéstől, továbbá a berendezés és a közfalak tönkremenetelétől eltekintve nem járt súlyos következményekkel. A keretmű és maga az erőmű sértetlen maradt. Olson már megfordította az űrhajót, hogy lelassítsa, és ismét visszakormányozza a Földre. Nem volt több megbeszélnivaló, az üldöző hajók régen eltűntek már a látómezőről, az ő részükről egyelőre nem fenyegetett veszély. A Föld közelében majd szembe kell velük nézniük, de az még messze volt. Először le kellett lassítani a hajót ugyanolyan mértékben, mint amilyen mértékben felgyorsították, és csupán azután kezdődhetett a tulajdonképpeni visszatérés. Ha valamennyien visszavonulnak a fülkékbe, éppenséggel egy g-nél lényegesen nagyobb mértékben is lassíthatnak, de ettől Guido visszariadt. – Legalább egynek őrként hátra kell maradnia közülünk. Bármiféle esemény adódhat, amely gyors cselekvést követel.

132

Hiába próbálta a professzor lebeszélni róla – hiszen az érintkezési rendszer útján állandóan összeköttetésben maradhat valamennyi műszerrel, és akár még kapcsolásokat is végezhet. Időt nyernénk! – Annyira azért nem sürgős – ellenkezett Guido. – Lehet, hogy az ön műszerei kifogástalanul működnek, én mégis szívesebben bízom magam emberre. A hajó csúcsán levő központban ültek, ahonnan nyolc képernyőn át a látómező egy-egy nyolcadát láthatták. Olson, aki részt vett az eszmecserében, hirtelen az egyik képernyőre mutatott. – Ez valami különös! Látjátok azt a fényt, amott! Valóban egy meghatározatlan zöldes-kékesen fluoreszkáló henger izzott fel, majd eltűnt, és újra feltűnt, egy kissé oldalra eltolódva. Párhuzamosan haladt a rakéta hosszanti tengelyével, és mindkét oldal felé perspektivikusan fonállá szűkült össze, amely eltűnt a fekete égbolton. Van Steen izgatottan odafutott a műszertáblához, elfordított néhány kapcsolót, figyelt… egy színkép színes vonallegyezője tűnt fel a tejüveg lapon. – Fénylő vonalak vannak benne… – mormogta Van Steen. Lenyomta a számológép néhány billentyűjét, a kijövő papírszalagon levő számokat összehasonlította egy táblázattal, aztán gyorsan beállította az írásvetítőt, és kivetítette szövegét a falra. Akkor kimerülten leült a forgószékre. – Erre nem számítottam – suttogta leverten.

133

– Valami fegyver? – kérdezte Olson. – Lézersugár – válaszolta Van Steen. – A legmagasabb frekvenciájú erősítőből származik. Mint valami óriási sugárpisztoly. Csakhogy a sugár párhuzamos, és pontosan fázisban van. Egészen más célra szántuk. És most… – …most önre lőnek vele! – folytatta Guido. Bár a veszély őt magát is fenyegette, nem tudta elfojtani kárörömét. – Századok óta már egyetlen felfedezést sem alacsonyították le odáig, hogy pusztító célra használták volna… – mondta a tudós halkan, mintegy magának. – Nem értem! – Cardini nincs semmire sem tekintettel – ingerelte Guido, de Lucine félbeszakította a vitát: – Eltalálhatnak minket? Az isten szerelmére, hát tenni kell valamit! – Igaza van – kelt pártjára az orvos. – Nem térhetünk ki? Időközben a fényjelenség a másik oldalra helyeződött át. Néhány alkalommal fenyegetően közel jött. – Ehhez a fénynél nagyobb sebességre lenne szükségünk – mondta Van Steen. – Legfeljebb eltérhetünk az útiránytól, hogy kijussunk a pásztázott területről. Olson a kapcsolótáblához ült, állított néhány gombot, és rögtön utána fellépett egy erő, amely fel akarta borítani őket. A hajó ismét pörgött, mintegy harminc másodpercig – ezt a látómezőkön ferde szögben futó fénycsíkokból látták. Ekkor Olson növelte a gyorsulást. Egyelőre kicsúsztak a veszélyes övezetből. – Most biztonságban vagyunk? – kérdezte Lucine.

134

– Egyelőre igen. Nyilván betájolnak radarral. Meddig is tart ez? Gyorsan kikalkulálhatnánk. – Ismét Van Steen kezelte a számológépet. Számokat és fizikai szakkifejezéseket mormogott magában: – A Földtől való távolság… 10 milliárd 712 millió kilométer… fénysebesség 300 ezer kilométer másodpercenként… ez annyi mint… 9 óra és 55 perc, 7 másodperc. Ennyi az az idő, amennyire egy gammasugárnak szüksége van, hogy a Földről hozzánk érjen. Ugyanennyi időre van szükségük, hogy útirányváltozásunkat megállapítsák. Olyan ez, mint a galamblövészet. Pontos célzás ekkora távolságra lehetetlen, azt kell remélnünk, hogy lesz olyat lövésük, ami nem talál. Számunkra tehát ennek az időnek mintegy kétszerese marad, hogy kitérjünk. Nem sok. Ez idő lejárta előtt újból meg kell változtatnunk az útirányunkat. És aztán újra meg újra… – Akkor biztonságban vagyunk? – kérdezte az orvos. Van Steen behúzta a nyakát. – Biztonság nem létezik. Csak találati valószínűség. Pillanat, megpróbálom felbecsülni… – Ismét magában dünnyögött. – A szóráskúp szélessége lehet vagy… A képernyőt kémlelte, amely azt az övezetet mutatta amelyet épp elhagytak. A fényfonalak még mindig keresztben pásztáztak. – Mondjuk, 120 kilométer… egy sugárzásköteg szélessége tehát 100 méter lehet. Az impulzus tartama… – Lenyomta a kronométer gombját, megfigyelte egy sugár feltűnését, lemérte. – Egytized másodpere. Feltéve, hogy a szóráskúpon belül vagyunk, ez azt jelenti… egy pillanat… igen,

135

megvan az érték: 14 400 egyes impulzusra van szükségük ahhoz, hogy az egész célfelületet letapogassák. Ez annyit jelent, hogy legkésőbb öt év múlva el kellene kapniuk. Lucine tágra nyílt szemmel figyelte főnöke fejtegetését. Most így kiáltott: – Hogy képes ilyenkor számokra gondolni! Mondja meg inkább, mi történik, ha eltalálják a hajót! A professzor a képernyőn levő fényfonalakra mutatott. – Maguk a gammasugarak láthatatlanok. Itt az általuk eltalált csillagközi részecskéket látjuk, amelyeket szétrobbantottak. Ezektől az ütközési folyamatoktól eltolódik a fény hullámhossza: fluoreszcencia-jelenség áll elő. A hajó védve van ugyan sugárzás ellen, de ekkora erősségű sugárköteg… – Nem mondta ki a következtetését. Guido kissé összeszedte magát. – Meg kell fontolnunk, mit tegyünk. Egy dolog azonban szóba sem jöhet: az, hogy megadjuk magunkat. – Művészarca idegesen rángatózott. Megpróbált uralkodni magán, aztán azt kérdezte: – Ezt a kitérési manővert tetszés szerinti ideig folytathatjuk? Mit gondol, professzor? Nem marad más hátra, mint olyan gyorsan, ahogy csak lehet, elröpülni! Valahol talán mégiscsak legyengül a lézersugár? Van Steen a fejét rázta. – Egy ideálisan párhuzamos nyalábról van szó. – Amikor Guido kétkedő arckifejezéséről azt olvasta le, hogy nem érti, hozzáfűzte: – Nem tér ki, és ezáltal nem veszít energiát. És olyan gyors, mint a fény, vagyis mindig utolér bennünket.

136

– De valamit mégiscsak kell… – kezdte Guido, Van Steen azonban öklével az asztalra csapott. – Állj, van itt még egy lehetőség! – Röviden latolgatta. – Igen, ez menne. Mi ugyan nem szaladhatunk el a gammasugár elől, de felgyorsulhatnánk annyira, hogy a gammasugárzás ártalmatlan fénnyé váljék. Úgyszólván elszaladunk a frekvencia elől. Ehhez ugyan fel kell gyorsítanunk… 0,99999 c-re, de ez nem probléma – energia szinte korlátlanul áll rendelkezésünkre, a gyorsulási falat pedig legyőzzük az antigravitációs kamrákkal. Végül mégiscsak sor kerül a tervezett csillagközi expedícióra! Miközben beszélt, hangja ismét frissen kezdett csengeni. Szinte felcsillant benne a remény.* – Azt javaslom – mondta –, hogy gyorsítsunk száz g-vel, ez a legmagasabb tolóteljesítmény, amit elérhetünk. Természetesen a védőkabinokba kell vonulnunk. Az őrségéből semmi sem lesz, Guido! – Most az orvoshoz fordult. – Készítsen elő mindent, dr. Sic. Közben kidolgozom azt a programot, amellyel a kormánymű a kitérési manővert folytatja mindaddig, amíg csak kell. A szükséges irányváltoztatás távolsága örvendetes
* A javaslat alapja az ún. Doppler-elv, amelynek értelmében, ha a fényforrás és az észlelő távolodik egymástól, a megfigyelt sugárzás hullámhossza megnő. Ez esetben az űrhajó a fénysebesség 99,999 százalékával távolodik a földi lézerágyúhoz viszonyítva. Mivel a szapora rezgésszámú (rövid, kb. egymilliárdod milliméter hullámhosszúságú) gammasugarak energiája több mint százezerszerese a nagyobb hullámhosszúságú (4-8 tízezred milliméteres) látható fénysugarakénak, ha a Doppler-hatás miatt a lézerágyú nyalábjának rezgésszáma a gammatartományból az utóbbira változik, valóban nem okozhat már kárt (A szerk.)

137

módon gyors ütemben fog növekedni! Siessen, minden perc, amit csak egy g-vel vánszorgunk, a halálunkat jelentheti. Nem maradt más választásuk. Lefeküdtek a fülkéjükbe, injekciókat adattak maguknak, pedig nagyon jól tudták, hogy a csökkentett találati valószínűség még egyáltalán nem életbiztosítás. Sorsuk egyelőre teljességgel bizonytalan volt. Nem is sejthették, meddig folytatódik a gammasugárzás, meddig kell menekülniük. A Földön évszázadok múlhatnak el, miközben az űrben száguldanak. Öregedni nem nagyon fognak, nemcsak leállított anyagcseréjük miatt, hanem az időtágulás miatt is, amely ennél az előirányzott sebességnél már szerepet játszik. A táguló idő a világmindenség tömegterével ellentétesen mozog, a Föld hozzá viszonyítva nyugalomban marad. Az űrhajó utasai kiestek a saját idejükből, a saját századukból. Soha többé nem lépnek arra a Földre, amely az ő földjük volt; céljaik, melyekért éltek, jelentőségüket vesztették. Mindez már visszavonhatatlan. Kitaszítottak voltak.

16. Az űr mérhetetlenül nagy és mérhetetlenül sivár. És mégis tele van eseményekkel – elemi részecskék keletkeznek és pusztulnak el, sugárzás szeli át, neutronrajok száguldoznak ideoda, csillagködök ütköznek össze, hatolnak át egymáson, válnak el ismét. Elektromágneses hullámok szaladnak a semmibe. Meteorok vonulnak pályájukon, vándorol a por, elszigetelt

138

anyaggomolyok sietnek a vákuumon át – különcök, mint az öreg farkasok, amelyek falkájukból kitaszítva az erdőben bolyonganak, és nem képesek meghalni. Ezeknek a történéseknek az ember életterében nincs megfelelője. Az üresség az embernek idegen, az életnek nem kedvez; hatása halálos. E vidékek oly távol esnek a Föld biztonságos menedékétől, hogy még az idő is kitárja szakadékait. Az ember mégis belemarkol az elképzelhetetlenbe, a felfoghatatlanba. Kinyújtja csápjait, a radar- és a fényimpulzusokat, belefülel a csöndbe, beletekint a sötétségbe, kiküldi követeit, az űrhajókat és a rakétákat. És ezekben játszódik le az egyes emberek sorsa, amely nevetséges a nagy történéshez mérve, mégis döntő annak, akivel megesik… Egy hajó száguld a mindenségben. Egy fényujj tapogat utána. Mezonokból és antimezonokból eredő gázenergia kiveti a parányi semmiséget az örökkévalóságba. Ebben a semmiségben élet lakozik, reménység és rettegés. Fülkéikben biztonságban voltak, megszabadulva a nehézségi erőtől, mentesen a testi érzékeléstől, ugyanakkor védtelenül. Minden egyes pillanat növelte biztonságukat, mégis mindegyik pillanatban meglephette őket a halálos lehelet, és még észre se vették volna. Mégsem kapcsolódtak ki hosszabban a valóságból, mint amennyit az alvás elengedhetetlenül megkívánt – mintha elmulasztanának valamit, mintha attól félnének, hogy nincsenek jelen, ha a végső csapás eléri őket. De múlt az idő, és még mindig éltek, és egyre erősebben parázslott fel bennük a remény.

139

Mortimerrel ugyanaz történt, mint ami a többiekkel: az emberek még soha ilyen világosan és félreérthetetlenül nem közölhették gondolataikat, még sohasem álltak ilyen hosszú ideig megszakítatlan érintkezésben – egy föléjük rendelt nagy gondolkodás részeiként. Valamennyien megtanulták az érintkezési eszköz kezelését. Megtanulták, hogy gondolkodási sebességüket a partneréhez igazítsák; megtanulták, hogy legszemélyesebb rezdüléseiket, amelyeket meg akartak tartani maguknak, agyuk legtávolabbi zugába zárják; és megtanulták, hogy ne csak szavakkal értessék meg magukat, hanem kimondhatatlan tartalmakkal is. Az idegen benyomások zűrzavarából, amely kezdetben azzal fenyegetett, hogy elragadja őket, rendkívüli világosság lett. És még valami: volt idejük, hogy saját életüket végiggondolják; volt idejük, hogy mások véleményét befogadják, hogy mások tudásából részesüljenek; volt idejük, hogy mindezek segítségével saját nézeteiket köszörüljék, formálják, tökéletesítsék. Bármilyen különbözők voltak is egyenként, bármennyire megváltoztathatatlanok voltak is a tulajdonságaik és az ösztöneik, mégis megértőbbek lettek mások meggyőződése és panasza iránt. Mortimer számára ez az eszméletszünet még valami különös jelentőségre is szert tett. Első ízben volt rá alkalma, hogy odafigyeljen önmagára, két sorsszintből származó emlékeit felidézze, a következményeket közös nevezőre hozza. Kétségtelenül csak Baraval szaktudását, helyismeretét, magatartásformáit akarták beleültetni – és természetesen a testét, hogy

140

Mortimer kifogástalanul játszhassa a szerepét. A nézetek, az óhajok és az eszmények, az akaraterő, a jellem és a személyiség Mortimer Crossé kellett volna hogy legyen – neki meg kellett volna maradnia, csak épp álarcosan –, egy idegen személyiség álarcában. Bebizonyosodott azonban, hogy a szaktudás elkülönítve nem vihető át, a képzetek sem választhatók el színezetüktől és értékítéleteiktől. Így Baraval személyisége sem pusztult el teljesen, hanem tovább élt Mortimerben. Szigorúan véve Mortimer nem is létezett már; feláldozták – a szabadság eszméjéért. Helyette teljesen új ember keletkezett, aki egyszerre volt Mortimer Cross és Stanton Baraval, és nem egyik a kettő közül, inkább felemás lény, akiben kezdetben a féktelen odaadás és lelkesültség, a megszállottság és a fanatizmus dominált. Mert mindezek ellenére: az öntudata még Mortimer Crossé volt. De a legutóbbi események csillapítani kezdték a lángokat, és lassanként csöndesebbé, de határozottabbá vált magatartása, amihez a józan Baraval jellemének alkotóelemei nagyban hozzájárultak. Mortimer eleinte védekezett a jobb belátás ellen, és gyakran küzdöttek benne ellentmondó érzések, de most elégedetten állapította meg, hogy a szembenállás nem szükségszerű, és késznek mutatkozott önmagát új formájában elfogadni. De nemcsak ez számított szokatlannak ebben a létezési formában. Nemcsak önmagával egyezett meg Mortimer, hanem a többiekkel is olyan viszony, olyan kölcsönhatás jött létre, ami példátlan volt, leírhatatlan, gyakran egyenesen megfoghatatlan. Bizonyára mindenki jobban

141

megértette a másik mozgatóerőit, mint korábban bármikor, és így a kapcsolatok kezdettől fogva az egyébként sehol sem remélhető megértés alapján fejlődtek. Emellett vagy ezen túl felsejlett néha valami sokkal nagyobb, sokkal átfogóbb elképzelés. Akadtak olyan pillanatok, amikor úgy gondolkoztak és éreztek, mint egy magasabb rendű egész, mint egyetlen egységes élő szervezet, összefonódtak egyetlen többtagú lénnyé, amelyben bizonyára sok az ellentmondás, mégis feldereng néha valamiféle felsőbb akarat, felsőbb tudat. Az volt az érzésük – és bizonyára mindegyikük egyformán ezt érezte –, hogy az emberi lét csodával határos távlatokat kínál. De ahhoz, hogy kiaknázzák, nyilván kedvezőbb kibontakozási lehetőségeket kell teremteniük. Sajátságos volt Mortimer viszonya a két lányhoz. Kellemesnek érezte jelenlegi állapotát, amely nyilvánvalóan nem angyallét, de nem is csupa szellem, hiszen teljes mértékben képes volt érzelmekre. A testi elkülönítés ugyan elkerülhetetlen volt, a gondolatok útjában viszont nem állt akadály, és a másik elfogadhatta vagy elháríthatta ezt, megnyilatkozhatott vagy elzárkózhatott, bensőségesebben alkalmazkodhatott a másikhoz, mint a normális élet körülményei között. Maidától olyan szenvedélyes hullámok érkeztek, amelyeket nem is feltételezett volna róla. Lucine-nel minden könnyed játék volt, flört; inkább szellemes, mint szenvedélyes, inkább derűs, mint tragikus, mégis áttört rajta néha a vonzalom egy sugara, és ez a vonzalom nemcsak a kölcsönös megértésen és bizalmon alapult. Mortimer nem tudta volna

142

megmondani, melyiket kedveli jobban a két lány közül, a melankolikus Maidát vagy a derűs Lucine-t, de ez is olyan kérdés volt, amely egyelőre nem érintette. Később természetesen… Semmi esetre sem éldegéltek úgy, mintha nem lenne később. Gyakran mérlegelték az összes lehetőséget, mégsem jutottak végleges eredményre. Nem is juthattak, mert a jövő még határozatlan volt. A műszerek még mindig jeleztek sugárfelvillanásokat, a találati valószínűség csökkent, de még nem érte el a nullát, a frekvencia csökkent, de még a röntgensávban volt, és ekkora erősségben nem volt éppen ártalmatlan. Így nem maradt más választásuk, mint tovább gyorsulni, aminek következtében egyre inkább kiestek a nekik rendelt térből és időből. A jövőnél azonban sokkal konkrétabban tárgyalhatták meg a múltat. Ez nem jelenti azt, hogy elérték a nézetek teljes egyöntetűségét, de az ellentéteket nem tekintették áthidalhatatlanoknak, hanem csak különböző szempontok függvényének. Két ilyen „beszélgetés” felejthetetlenül megmaradt Mortimer emlékezetében. Az első „beszélgetés” Derreck: Mortimer Cross, bizonyára emlékszel rám – mi voltunk az elsők, akik érintkezésbe léptünk egymással. Mortimer: Emlékszem. Derreck: Furcsa, hogy veled beszélgetek, ugyanis Stanton Baraval barátomat látom benned viszont.

143

Mortimer: Sokáig hadakoztam ellene, de most már azt hiszem – igen, valóban azt hiszem –, hogy Baraval él még. Bennem. Derreck: Nehezemre esik, hogy ezt ésszel felérjem. Két ember, egy személyben egyesítve. Kivel beszélek? Ki válaszol? Mortimer: Mind a kettő. Derreck: És kinek a véleményét hallom? Mortimer: Mindkettőjük véleményét. Egy teljes véleményt. Egy gazdagabb információtartalom alapján kialakított véleményt. Olyan véleményt, amely közelebb jutott a valósághoz. Derreck: Te – és most veled beszélek, Stanton –, te józanul latolgató ember vagy. Intelligenciád foka magas, a szociológia területén elismert szakember vagy. Téged minden rendzavarás vissza kell hogy taszítson. Te viszont – és most Mortimerrel beszélek –, te az érzelmek, az odaadás embere vagy – rajongó. Hiszel az elhivatottságban, a sorsban, az eszményekben, boldoggá akarod tenni az embereket, ha kell, hát erőszakkal. Most pedig a kérdésem következik: hogy fér ez össze? Azokban az eseményekben, amelyek bennünket itt összehoztak, a rendszer megdöntésének kísérletében te kettős minőségben vettél részt – mint áldozat, akit elraboltak és a személyiségétől megfosztottak, és mint vezető, aki a történtekért nagy részben felelős. Hogy vélekedsz most erről? Ki válaszol nekem, Stanton vagy Mortimer? Mortimer: Én felelek. Én – vagyis Mortimer. Én Mortimernek érzem magam az idegen test ellenére is. Mortimernek érzem magam, néhány idegen rezdülés ellenére is. Mortimernek érzem

144

magam, ha idősebbnek, érettebbnek is. Mortimernek érzem magam, és ha most errőlarról másként vélekedem, mint korábban, az azért van, mert azóta tanultam. Derreck: És a válasz? Mortimer: Én azt hiszem, az emberek élete olyan lett, hogy tovább már nem volt érdemes élni. Tenni kellett valamit. Derreck: Amit ti tettetek… Mortimer: Az nyilván helytelen volt. Sikerülnie kellett volna. Derreck: Csak azért? Mortimer: Akkor megérte volna az áldozatot. Derreck: És a forradalmatoknak milyen gyakorlati következményei lettek volna? Némi zűrzavar – és egy új kormány. Semmi több. Mortimer: Több! Mindenki számára a szabadságot jelentette volna. Derreck: És mi lett az eredmény? Cardini parancsuralma. Mortimer: Ez az, amit leginkább sajnálok! Derreck: Erre semmi ok. Teljesen mindegy, ki vezeti a kormányt – diktátor vagy a Liberális Párt –, egy idő múlva ugyanabban a kerékvágásban vannak. Mortimer: Nem látom be, hogy miért. Derreck: Pedig olyan egyszerű! Jelenleg hatvanmilliárd ember él. Kevés kivétellel a Földön zsúfolódnak össze. Aki a világot kormányozni akarja, annak boldogulnia kell velük. Aki meg akarja akadályozni, hogy a világállam szétessék, annak roppant szervezeten kell uralkodnia. Olyan műszerkészlettel kell rendelkeznie, amit mi, tudósok és technikusok az évszázadok során megalkottunk. Az ellenőrző

145

szervekkel, a statisztikai dokumentációval, az OMNIVAC-kal. Melyik kormány térhetne le akár csak egy hajszálnyira a felvázolt útról? Mortimer: Hisz mi nem akarunk központi kormányt. Azt akarjuk, legyen minden ember olyan belátó, hogy képes legyen önmaga helyesen cselekedni. Szétzúzzuk az ellenőrző rendszert, megsemmisítjük a statisztikai dokumentációt, és az OMNIVAC-ot az ócskavastelepre hajítjuk. Derreck: Neked is tapasztalnod kellett, a barátaid egyáltalán nem siettek, hogy megsemmisítsék a hatalomnak ezeket az eszközeit. Mortimer: Belátom, hogy túl veszélyes lett volna. Egy bizonyos átmeneti időszakban bizonyára még fel kellett volna használnunk. Derreck: És lassanként be kellett volna látnotok, hogy a legcsekélyebb mértékben sem mondhattok le róla. Mortimer: Csak nem nevezed a tudatlanság és az álmosság állapotát, amelyben ma az állampolgár él, valamiféle jónak? Derreck: Az állampolgár jelenlegi helyzete az összes lehetséges helyzetek közül viszonylag a legelőnyösebb. Mortimer: Ez nevetséges. Derreck: Semmi kétség. Kiszámította az OMNIVAC. Mortimer: Persze, mert neki úgy előnyös. Ha az állami szervek több pénzt adtak volna ki egyéni nevelésre, több ember lenne képes rá, hogy döntsön, hogy formálja, alakítsa az életét. Derreck: Ahhoz, hogy a mai világban az életedet formáljad, OMNIVAC-ra van

146

szükséged. Még a zseni sem rendelkezik akár csak megközelítőleg is annyi információval, mint a számítógép. Vagyis ítélete kevesebb tényen alapszik, és ez ismét csak azt jelenti, hogy rövidlátóbb, fogyatékosabb, helytelenebb. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Hogyha az embereknek csak két százaléka cselekszik egyénileg, de helytelenül – vagyis a közösség érdeke ellen –, rendszerünk összeomlik. Mortimer: Hogyan lehetnek a döntések helytelenebbek, ha több gondot fordítanak az egyes emberek képzésére? Derreck: Jelenleg az OMNIVAC dönt az ember érdekében – és a gép a kérdéses cselekvésnek a közösségre való hatását pontosabban veszi figyelembe, mint maga az ember. Ha egy szilárd rendszert egyéni döntések alapján akarnál felépíteni, akkor mindenkit szuperaggyá kellene átalakítanod. Kétlem, hogy ez boldogabbá tenné őket. Mortimer: Azt hiszem, nem értjük egymást. Te egy hangyaállamra gondolsz, amelyben minden egyes lény cselekvése megszámlálhatatlan függőségnek van alávetve. Én művelt emberekre gondolok, akik erejüket fontos problémáknak szentelik, akiknek saját gondolataik vannak, értékeset alkotnak, mondjuk, a művészetben vagy a tudományban – de nem úgy, ahogyan ti művelitek, munkaközösségben komponáló robotokkal és gépparkkal. Olyanokra gondolok, akik alapos tudásra tettek szert, de nem automaták segítségével, hanem elmélyedéssel, szemlélődő gondolkodással. Hogy egészen konkrét legyek: képzelj el olyan családokat, amelyek saját otthonukban laknak, délelőtt

147

munkába mennek, és délután a kertjüket művelik, könyveket olvasnak, színdarabokat adnak elő, vagy énekelnek. Ilyenkor mindig egy régi folyóirat képriportjára kell gondolnom, amelyet apám ifjúkora óta őrzött. Gyümölcsöskert egy kis földközi-tengeri szigeten, fehérre meszelt kerítések, öntözőcsatornák, egy szélkerék, mandula- és citromfák, élet a virágok és állatok közt, a verőfényes táj örök tavaszában, a tenger felől fújó enyhe, sós szellőben. Látod a képeket? És az ember, aki békességben él a világával, távol az autóutakban meg a sportcsarnokokban bővelkedő nagyvárosoktól. Aki délelőtt megműveli a földjét, begyűjti a termést, amellyel földje megajándékozza, és délután a művészetnek hódol – minden kötöttségtől szabadon, mérföldnyi távolságra a kommunikáció vurslijától. Aki ezekben az órákban olyan műveket alkot, amelyek áttörik az évszázadok sorompóit, és örül, ha képei házikójának fehérre meszelt falain, a száradni felakasztott kukoricacsövek és olajlámpások között függenek – mert tudja, hogy az igazi művek úgyis utat törnek, menedzser nélkül is, elkerülhetetlenül, mint a sors. Derreck: Igazán megnyerő e képek békessége és csöndes szépsége. Látom őket, látom a színeket, az ágyások zöldjében a fehér hálót, a citromok sárga foltjait, a kaktuszok kék hamvát. Mindenki meseszerűnek találja ezeket a képeket. De mit változtatnának? Egyszerű számítás megmutatja, hogy nem adhatunk mind a hatvanmilliárd embernek ennyi teret, ennyi mozgási szabadságot. Századokkal ezelőtt –

148

ilyen régi lehet az apád képes újságja – a Föld javai egyenlőtlenül voltak elosztva. A Földön élők kétharmadának éheznie kellett, ami egyébként csupán a műszaki szervezés fogyatékosságán múlott. Akkoriban még földet műveltek, állatot tenyésztettek, azért, hogy aztán levágják – micsoda hihetetlen tékozlás! Mortimer: Ugyan mit hozott a technika az embernek? Talán boldogabb tőle? Derreck: Méltánytalan kívánság boldogságot követelni a technikától! Kívánj inkább nagyobb biztonságot, hogy ne legyen éhség, betegség, baj! A biztonság, az, hogy megszabadultál az éhségtől és a többi nyomorúságtól, kevés neked, te a szellem szabadságára gondolsz. Éreznéd azonban csak egyetlenegyszer is, mit jelent e primitív szabadságformák hiánya, felismernéd az értéküket… Hogy ez nem minden? Úgy véled, a huszonötödik század óta nem értünk el haladást – nincs kevesebb éhség és baj, mint akkor? Igazad van, a huszonötödik század óta létezik a világállam. Azóta műszaki alapokra helyezték az egész világot. Európa életszínvonala kiterjedt az egész világra – vagyis nincsenek járványok, nincsenek éhínségek, nincsenek erőszakos cselekmények, nincsenek nyomornegyedek, nincs analfabetizmus többé. Visszapillantva keveset jelent, de az egykori betegek, éhezők és elnyomottak számára fantasztikus haladás. Aztán itt van a világkormány, meg hogy soha többé nincs háború. Azok számára, akik régebben éltek, ez elképzelhetetlen volt. De az efféle átalakulások lassan mennek végbe, évszázadokig tartanak. Egy emberöltő alatt keveset lehet

149

észrevenni belőlük. És így adódik aztán, hogy a jót senki sem méltányolja. Mortimer: Nem csupán jó történt. Vagy talán jónak nevezed azt, hogy most a világ összlakossága egy nyájba tartozik? A civilizáció áldásai, meglehet, üdvösek. De mivel fizettek érte az emberek? A szabadságukkal. Azóta sínylődnek a műszaki szervezés igájában. Vitatod, hogy a technika korlátozza a szabadságunkat? Derreck; Igen, a leghatározottabban. Ha a technika egyáltalán képes valamire, akkor épp arra, hogy érvényre jusson a nagyobb szabadság. A technika tette az ember számára először lehetővé, hogy a puszta kezénél hatásosabb fegyverekkel harcoljon az ellenségei ellen, hogy jobb eszközökkel ejtse el az állatokat, mint lába gyorsasága és a nyers erő. A tűzzel elfogyaszthatóvá tette a táplálékot, amely egyébként emészthetetlen maradt volna. Megtanulta, hogyan kell a táplálékot konzerválni. A technika segített neki, hogy megszabaduljon a vadász- és gyűjtögető életmód véletlenszerűségeitől. Az állattenyésztés és a földművelés a természettudományos törvények megértését igényli. Mortimer: Én ezt nem nevezem technikának. Mi köze ennek a mi mai létformánkhoz? Derreck: Hol akarod megvonni a határt? A házépítésnél? A kézműiparnál? A szövőszéknél? A puskapornál? A gőzgépnél? A villamosenergia-gazdálkodásnál? Az atomreaktornál? A számítógépnél? A sejttenyészeteknél? A világűrutazásnál? Az agyfókusznál? Mindegyik csak egy-egy létrafok.

150

Mortimer: Kertészet és állattartás, korongolás és szövés, építés és kovácsolás ezek mind természetes dolgok: az ember kapcsolatban marad a Föld termékeivel, látja gyarapodni saját keze munkáját. Derreck: Ma ezt így látod. Egy kínai bölcs, Lao-ce nem osztotta a véleményedet. A kézműipart, a csónakközlekedést, az út- és a hídépítést az elkorcsosulás jeleinek tekintette, és legszívesebben megtiltotta volna. Látod, a szemlélet az ember saját nézőpontjától függ. A fejlődést, amely olyan erős, mint az ember törekvése a technikára, nem lehet valahol középen félbeszakítani. Az első embert kellett volna óvni ettől, aki követ pattintott, hogy kaparót csináljon, amivel lenyúzhatja az elejtett állatokat; az első embert kellett volna visszakergetni a barlangjába, aki lombkunyhót épített. De ez kívül esik elhatározásunk halalmán. Mortimer: Hol van hát most a technika ajándékozta nagy szabadság? Derreck: Kétféleképpen használhatták fel. Az első: a munkában és időben elért nyereséget azonos számú ember között osztják fel. Ezzel már közelebb jutunk a te eszmédhez – mégpedig a technika segítségével; mert hát hol van ma már olyan vidék, ahol az ember megél munkája gyümölcséből? Energiára van szüksége a világításhoz, a fűtéshez, az őserdő kiirtásához, ahhoz, hogy a kártékony és ártalmas állatok, a természet viszontagságai ellen védekezzék. Technika – ez azt jelenti, hogy „többet” csekélyebb fáradsággal. Azonos szintű létszám és fokozódó gépesítés esetén mindenki többet

151

kapna – a kétszeresét, a háromszorosát, az ötszörösét, a tízszeresét. A mai technikával a kétszázszorosát. A technika képes lenne rá, hogy paradicsommá tegye a Földet. Mortimer: De nem volt rá képes. Derreck: Várj még egy pillanatig. Most jutunk a második lehetőséghez: az elért nyereséget nem azonos létszámú ember között osztják fel – mert akkor mindenkinek egyre több juthatna –, hanem állandóan növekvő tömeg között. Képzelj el akkora lakosságszaporulatot, hogy a technika ésszerűsítő rendszeréből származó minden jövedelmet nyomban egy további ember eltartására kell fordítani, és még egynek és még egynek az eltartására – hogy végül is az egyes embernek nem marad több, mint nyolc évszázaddal ezelőtt. Képzeld csak el szépítés nélkül: elhódítanak egy darabka területet a tengertől, és máris ott egy újabb ember, és birtokába veszi. További munka, további eredmény, de máris jön a következő ember, aki magának igényeli. És mindig így tovább. Látod? Ez a helyzetünk – az emberiség helyzete. Itt a válasz a kérdésedre, miért nem boldogít bennünket a technika. Mortimer: Ezt én még sosem néztem így. Derreck: Pedig így van! Ma hatvanmilliárdan élnek, technikai eszközeink teljesítőképessége azonban kimerült. Már nem nagyon fokozható. És mindaddig, amíg a kapacitás e körül az érték körül mozog, senkinek sem mehet jobban a sora. Mortimer: Akkor legyenek kevesebben! Derreck: Most behúztalak a csőbe! Vagy nem gondoltad meg, hogy mit követelsz ezzel? Kevesebb embert! Hogyan egyezteted ezt össze a

152

szabadsággal! A Liberális Párt rossz néven vette a kormánytól, amikor kétszáz évvel ezelőtt engedélyhez kötötte a szülést. Elítélte, mint beavatkozást az alapvető jogokba, teljes szabadságot követelt ezen a területen. De hát mit gondolsz, mi volna ma a Földön, ha akaratukat keresztülvitték volna? Egy nemzedék után több lett volna az ember, mint ahányat a Föld táplálni képes. Az éhesek és a kétségbeesettek erőszakkal próbálták volna megszerezni azt, ami nem adatott meg nekik. Ez újra a nyomort jelentette volna, visszazuhanást a természetes kiválasztódásba, amely sokkal kegyetlenebb, mint a mi tervezésünk, mert mi csak annyi szabadságot adunk, amennyi lehetséges, ezt azonban igazságosan elosztva. Most pedig csak odaveted, hogy korlátozzák a lakosság számát! Hát nem érted, hogy ez legkevésbé az individualista úton lehetséges? Ha ezt a célt meg akarod valósítani, többet kell tervezned, mint nekünk, többet szervezned, több jogot megnyirbálnod, több kényszert alkalmaznod, erőszakhoz folyamodnod. Mortimer: De… hát csak kell valami kiútnak lennie. Derreck: Nincs. Elárulhatom neked, miért: az OMNIVAC a lehetséges legnagyobb szabadság elvére van beprogramozva. Ettől az irányvonaltól való mindennemű eltérés a szabadság csökkentését jelentené. Mortimer: Mi tehát a létező világok legjobbikában élünk? Derreck: Igen.

153

A második „beszélgetés” Mortimer: Van Steen professzor, zavarhatom? Van Steen: Te vagy a kétagyú ember, ugyebár? Mortimer: Így is lehet nevezni. Van Steen: Érdekes eset, bár nem éppen szenzáció. A szürke agykéreg kihasználatlan tárolóképessége könnyűszerrel győzné az információterhelés négyszeresét is. Akadálytalanul felvenné a tudatba. Mortimer: És bizonyára szét sem választható többé, ugye? Van Steen: Ezt akartad tudni? Nem, a bitek nem jelölhetők meg. Nem egyének, éppolyan kevéssé, mint a kvantumstatisztika elemi részecskéi. Mortimer: Eleinte azt kívántam, bárcsak meg nem történtté lehetne tenni. De most már beletörődtem. Van Steen: Helyes. Feltétlenül gazdagodást jelent, ha nem is olyan jó módja a gazdagodásnak, mint például a tanulás. Mortimer: Nem ezt akartam kérdezni. Az utóbbi időben sokat tájékozódtam az önök tudásszintjéről. Ez a hajó ösztönzött rá, hisz ez egészen más, mint a bolygószolgálat valamelyik rakétája – ez nem a régi rakéták tökéletesített változata, ahogyan a mieink annak idején feltételezték, hanem valami teljesen új dolog. Ahhoz, hogy ily messzire juthassanak, az önök elődeinek már évtizedek óta a földi ismereteket messze meghaladó tudásra kellett szert tenniük. Van Steen: Előd, ez talán nem helyes kifejezés. Vannak kollégáink, akik évszázadok óta dolgoznak a laboratóriumokban. Időről időre

154

megesik, hogy ahhoz, hogy a szakmánkban további sikert érjünk el, be kell várnunk más területek eredményeit. Mióta tökéletesen ismerjük a hormonbiológiát és az emberi testben lezajló elektromos-kémiai irányítási folyamatokat, azóta a tudományos kutatás bevált módszerévé vált a testműködés leállítása és az agyi tevékenység fenntartása. Mortimer: Persze jelentős lépésekkel jutottak előre a biológiában és az orvostudományban is. És ebből adódik a kérdésem: miért nem hagyják, hogy felismeréseik az egész emberiség javára váljanak? Miért tartják meg maguknak, hiszen közpénzen dolgoznak, és töméntelen összegeket felemésztenek. Van Steen: Tévedsz! Egyetlenegy eredményt sem hallgatunk el! Mindent és mindegyiket, a fontosat és a lényegtelent, a számértéket éppúgy, mint a képleteket, betápláljuk az OMNIVAC-ba. Mortimer: Hát akkor miért nem válnak az emberiség javára? Ebben látom az ember boldoggá tételének egyik útját. Miért nem indulnak el rajta? Van Steen: Megint tévedsz. Ami értékesíthető, ami a közjó érdekét szolgálja, azt természetesen felhasználjuk. Mortimer: Hogy lehetséges akkor, hogy a használatban levő műszaki segédeszközök több évszázada elavultak? Van Steen: Dehogyis avultak el. Hiszen az sem elavult dolog, hogy gyalog járjon az ember – néhány lépésnyi távolságra, amikor a járművek használata gazdaságtalan volna. Mortimer: Új energia-előállítási módokat találtak, új műtéti eljárásokat fejlesztettek ki, új

155

gyógyszereket fedeztek fel. Hogyan képesek gazdasági szemléletből kiindulni, ha a szenvedések csökkentéséről van szó? Van Steen: Pontosan fordítva! Legfőbb etikai kötelességünk, ha szenvedésről és bajról van szó, hogy ésszerűen gondolkozzunk, és ésszerűem cselekedjünk. Mortimer: Nem inkább szívre és szeretetre volna szükség? Van Steen: Semmiképpen! Aki szociális intézkedések közben a hangulataira bízza magát, az, hogy úgy mondjam, elfogult. A baj és a szenvedés ennél sokkal komolyabb dolog. Szív és érzések! Akkor ugyan rossz sáfárai lennénk a közpénzeknek! Mortimer: Hát valóban azt hiszi, hogy ebben a tekintetben eredményes lehet a számolás? Van Steen: Csakis a hidegfejű számolás lehet az. A problémák magától értetődően túl összetettek ahhoz, hogy rábízhassuk őket az emberi gyarlóságra. Az OMNIVAC-ot bíztuk meg ezzel. Amióta az eszemet tudom, még soha nem mondott csődöt. Egyes akciókat szúrópróbaszerűen felülvizsgáltam. Az OMNIVAC úgy van programozva, hogy a bajt, a szenvedést és a fájdalmat a legkisebb értékre csökkentse. Ez azt jelenti, hogy bármilyen más módon járnánk el, ezek az értékek csak növekednének akkor is, ha a szív és az érzelmek irányítanának. Mortimer: Ellentmondást látok. Ha vannak olyan gyógyászati eljárások, amelyek hatékonyabbak a szokásosnál – hogyan lehet ésszerűtlen az alkalmazásuk?

156

Van Steen: Űgy, hogy az alkalmazásukhoz szükséges ráfordítás túl nagy, és miattuk más kezeléseknek el kell maradniuk. Mortimer: El lehetne vonni a pénzt más területekről. Például az útépítésre szánt erőkből. Van Steen: Ha kevesebb utunk van, mint amennyi a legelőnyösebb szint eléréséhez szükséges – márpedig többet nem építünk –, akkor valahol veszteséggel dolgozunk. Minthogy Földünk hordója pukkadásig tele van emberekkel, ez azt jelenti, hogy valahol valaki kénytelen megszenvedni ezt a veszteséget. Mortimer: Vagy talán a tájékoztatási és reklámkeretből. Van Steen: A közösség tájékoztatása olyan eszköz, amely segít a rend fenntartásában. Ha pénzt vonunk el ettől a területtől, az a szociálentrópia megnövekedését jelenti, tehát nagyobb rendetlenséget. A rendetlenség veszteséget szül – és minthogy mi a Föld teljesítőképességét máris teljesen kimerítettük, ebből ismét csak az következik, hogy valaki elveszít valamit, amire szüksége van. Végtére is luxust nem engedhetünk meg magunknak! Mortimer: És a szórakoztató ipar tömérdek kiadását – azt nem nevezi luxusnak? Van Steen: Egyáltalán nem! A szórakoztató ipar az ösztönök kiélésére szolgál. Ezzel nem alacsonyabb rendű dolgokra gondolok – a tevékenységi ösztön, a felfedezés öröme, a tudásvágy is ide tartozik. Emellett természetesen mindaz, amit általában az ösztönökön értenek. Az ember természetéből értelmezhetjük őket – mint a cselekvés szabályozó indítékait. Gyógyszerekkel bizonyára elfojthatnánk őket –

157

de ez beavatkozás lenne a szabadságba, amire nincs szükség, mert ugyanezt a célt olcsóbban elérjük: sporttelepekkel, filmekkel és játékokkal, ünnepekkel, vallásos összejövetelekkel és hasonlókkal. Ha ebből valamit el akarnánk venni, a következménye fokozott nyugtalanság lenne. Gyakrabban kerülne sor ösztönökből eredő társadalomellenes cselekvésekre. A társadalomellenes cselekvések pedig rombolásban és másoknak okozott szenvedésben nyilvánulnak meg. Mortimer: És nincs semmiféle kiút? Van Steen: Nincs. Hisz magad is tudod. Állami tisztviselőként te is ilyen problémákkal foglalkoztál. Kiszámítottad az OMNIVAC-kal, hogy milyen hatással van a fokozott nikotinfogyasztás a nyilvános rendezvények résztvevőinek létszámára. Érzem, hogy éppen erre gondolsz. Az, hogy minden mindennel összefonódik, nem bizonyítja, hogy rossz az államszerkezet. A rendszernek nincs üresjárata, nincs szükségtelen redundanciája. Mortimer: Némely etikai követelménynek azonban oly nagy a fontossága, hogy még egy ésszerű rendszerben is döntően kellene érvényesülnie. Például azokra a betegségekre gondolok, amelyek ma az emberiség valóságos rémeinek számítanak – a csontritkulásra, a fehérvérűségre. Hogy elbánjunk velük, azért érdemes lenne áldozatot hozni. Van Steen: Több mint tíz évszázaddal ezelőtt a rák volt az öregek és az erre fogékonyak fő halálozási oka. Mióta a sejt anyagcseréjét képesek vagyunk áttekinteni, rendelkezésünkre áll az a szer is, amely normális helyzetbe juttatja

158

vissza a sejt kémiai üzemének a szakadatlan burjánzás irányába kitért kormánykerekét, egy RNS-matrix: cukorból és nukleinsavakból álló bonyolult vegyület. Mit értünk el vele? Az átlagos életkor öt évvel kitolódott. Egyéb betegségek léptek előtérbe – az izomsorvadás, az öregkori étváltozások. Ezekkel is megbirkózhatnánk, de akkor egy másik szervvel kezdődne újra; a szívvel, a tüdővel, a vesével. A betegeket mesterséges szívvel, tüdővel, vesével kapcsolhatnánk össze. És ismét csak adódnának gyenge pontok testünkben – azokat új szervekkel pótolnánk. Végül már csak az agy maradna, és mihelyt zavarok mutatkoznának benne, teljes tartalmát elektromos tárolókba vihetnénk át. Egy emberöltő múlva nemcsak hatvanmilliárd ember élne a földön, hanem hatvanmilliárd agytároló, hatvanmilliárd gép, amely képes tetszés szerint szabadon mozogni, képes érzékelni, amit csak akar. Színeket tévéképcsövek, zörejeket mikrofonok, szagokat vegyi elemzők segítségével, sőt még örömet is érez, lelkesedést, szeretetet, csalódást, gyászt és gyűlöletet is. Jót tennénk ezzel? Mortimer: Nem tudom. Van Steen: Az OMNIVAC nemmel válaszol. Mortimer: És akkor maguk miért foglalkoznak még a tudománnyal? Van Steen: Szerintem semmi okunk rá, hogy abbahagyjuk. Az általunk felhalmozott tudásból bizonyára egyre kevesebb az értékesíthető. De egyáltalán nem biztos, hogy egyszer nem hatolunk be újból olyan területekre, amelyekből valami, talán sok is, felhasználható. Mortimer: Mi lenne az?

159

Van Steen: Tömérdek kérdés van, amelyre nem ismerjük a választ; te is feltettél ebből néhányat. Például az ember rendeltetése. Hová vezessük? Tartsuk-e meg olyannak, amilyen, vagy törekedjünk a tökéletesítésre? Sok szer van erre – a fajegészségtan, a génprogramozás, az agysebészet, az érzékelés elmélyítése drogokkal. Mostanáig egy egyszerű elvre támaszkodtunk: a szenvedések csökkentésére. De talán egyáltalán nem az a sorsa az embernek, hogy gondtalanul éljen. Talán éppen gondjai által tör magasabbra. Mortimer: Például? Van Steen: Hát vegyük csak az új kommunikációs rendszerünket. Már régóta lehetséges a szervezet befagyasztása, anyagcseréjének oly mérvű lassítása, hogy hosszú ideig öregedés nélkül eléljen. Az is régóta ismert, hogy eközben fenn lehet tartani az agyműködést. Csak arról kell gondoskodni, hogy az ionellenállás a szinapszisban ne legyen túl magas – még a csökkentett anyagcsere energiája is mindig elég ahhoz, hagy az idegszálak csekély elektromos gerjesztését előidézze. Az emberek képesek voltak alvás közben eszméletükön maradni, például normális ütemben gondolkozni. Egyidejűleg azonban ki voltak kapcsolva mindenféle információs hatásból, nem tehettek fel kérdéseket, vagy pontosabban: nem kaptak rájuk választ. El voltak szigetelve, és bizonyos idő után nem működött a gondolkodási kontrolljuk. Gondolataik megzavarodtak, a szürrealizmus, a fantázia világába jutottak, amelyből nagyon nehezen, néha egyáltalán nem lelték meg a kivezető utat. Semmi értelme sem

160

volt hát, sőt kifejezetten káros volt, hogy ébren tartsuk őket. Az érzékszervektől független átvitellel azonban már sikereket értünk el. Ez olyan információcserét jelent, amely a hangszalagok vagy más, hasonló célra szolgáló szervek felé tett kitérő nélkül játszódik le. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a megfelelő idegvezetékeket a koponyatetőn át drótokkal pungáljuk, ez pedig rendkívül kényes és a kísérleti személy számára kellemetlen eljárás. Másrészt kínálkozott egy lényegesen előnyösebb lehetőség. A gondolkodási folyamatok elektromos természetűek, és mint ilyenek, elektromos erőteret hoznak létre. Agyi áramokkal már régóta foglalkozott a tudomány, de azok, amiket felfogtak, csupán másodlagos jellegű impulzusok voltak – vagyis a tulajdonképpeni gondolkodáshoz szükséges energiaszállítás impulzusai. Megkíséreltük kiszűrni őket, és amikor sikerült, könnyűszerrel átvezettük a modulátorokon, és egy antennán át egy másik agyba juttattuk. A legnehezebb a fókuszálási probléma volt – az, hogy kívülről épp arra a helyre tájoljunk rá, amelynek adóként vagy vevőként kell működnie. De ezt is megoldottuk. Mortimer: Az agyfókusz. Van Steen: Igen! Amint látod, még a legutóbbi évtizedekben is akadnak olyan találmányok, amelyeket a gyakorlatban hasznosítottak. Mortimer: Visszaéltek vele! Van Steen: Azt mondod, visszaélés, ha társadalomellenes összeesküvőket veszünk kezelésbe? Mások életét mentheti meg, ha szándékaikról idejében értesülünk. Vagy a

161

személyiségtől való megfosztásra gondolsz? Eltávolítjuk a valamiképpen kedvezőtlenül összekapcsolódott információkat, és egy tárolóból, egy modellagyból újakkal pótoljuk. Új, közösségi beállítottságú személy jön létre. Mi ebben a rossz? Régebben megölték az elfajzottakat. Mortimer: Talán igaza van. De hol itt a fejlődés? Van Steen: Épp most térek rá: nem érzed, hogy mekkora lépés előre, ha sokféle ember képes egyesülni magasabb szintű gondolkozásban? Itt talán olyasvalami kezdődik, ami elvezet bennünket az élettani szervezés egy magasabb, ez idáig ismeretlen fokára. Azt mondom: talán; itt kívül vagyok a tudomány területén. Talán egyszer majd szabatos választ adhatunk ezekre a kérdésekre. Ma még erre nincs lehetőség, ezért még várnunk kell, mielőtt cselekednénk. Mortimer: Ez tehát a tudományos kutatás indítéka. Van Steen: Nem csupán ez – mindenesetre az egyik a sok közül. A tulajdonképpeni indítékunk az, hogy azt hisszük, erre köteleztük el magunkat. Lehetséges, hogy munkánk nem hoz nagy eredményeket, hogy nyomtalanul eltűnik majd. De még nem tartunk ott. Tudásunk térképén még sok fehér folt van. Minden egyes lépés eddig elképzelhetetlen bepillantást enged az ismeretlenbe. Egyre izgalmasabb az új, amely kinőhet belőle. Mortimer: Az agyfókusz. A szellemi megerőszakolás eszköze. Van Steen: Értsük már meg egymást! Én most nem értékesíthető tudásról beszéltem, hanem

162

látókörünk lényeges kitágulásáról, olyan kitágulásról, amely a körülöttünk levő dolgok értelmesebb megítélését teszi lehetővé. Mortimer: Azokra gondol, akiknek most a legtitkosabb gondolatait kifürkészhetik? Van Steen: Ez egyáltalán nem lehetséges – jelenlegi tudásunk szerint teljesen bezárkózhat az ember, csak egy kis tapasztalat szükséges hozzá. De vegyük az állatokat! Mit tudtunk még nemrég a gondolkodásmódjukról, érzéseikről, érzékelésükről, tudatukról? Ma már mindezt megismerhetjük. Nemcsak kifürkésztük őket, hanem emberi információkat is elhelyeztünk az állati agy felhasználatlan tárolósejtjeiben, és ebből kiindulva kísérletekbe kezdhettünk. Mortimer: Ember az állatban, úgy, mint Baraval bennem. Van Steen: Valahogy úgy. Állati eredetű információkat is juttatunk az emberi agyba – állat az emberben, ahogy mondanád. De elárulhatom, hogy ebből sokat tanultunk – sok olyat is, ami etikailag hasznosítható. Tudjuk már, hogyan szenved az állat, és mitől szenved. Ismerjük érzelmei erősségét – nagyobb, mint ahogy azt valaha is feltételeztük. Aki részt vett ilyen kísérletekben, az sohasem fog állatot kínozni. De úgy sem bánik majd vele, mint az ölebekkel, ez ugyanis legalább olyan kegyetlen – felborítja az ösztönrendszer egyensúlyát. Itt sem hozza meg a szív szava a kívánt eredményt. Mortimer: Még az érdekel, hogy önöknek, tudósoknak mi az államban elfoglalt helyzete. Hisz nyilvánvalóan különleges helyzetben vannak. Hogyan fér ez össze az öröm és bánat egyenlő elosztásával?

163

Van Steen: Összefér! Nyilvánvaló, hogy nekünk más az időtöltésünk, mint a többieknek, akik csupán ökölvívó-mérkőzésekben, tévésztárokban, játékban és szórakozásban lelik meg életük értelmét. Feladatunk mindenképpen közérdekű. Mi vagyunk az évezredes tudás letéteményesei. Mortimer: De hát önök az államban zárt csoportot képeznek, zártkörű, különleges jogokkal és kiváltságokkal felruházott csoportot. Kiből lesz tudós? Van Steen: Ez valóban probléma. Régebben egyszerűen kiválasztották a különleges intelligenciahányadossal rendelkező embereket, és kiképezték őket valamelyik tudományágban. Ma bárkiből lángészt csinálhatunk… Mortimer: És miért nem teszik? Van Steen: Egy csupa zseniből összeállított világ halálra volna ítélve. A lángész a közösséget csak különlegesen hígított adagolásban képes elviselni. De mindenekelőtt – egyesekben fokozzuk az intelligenciát. Tanulmányi programokkal, szuggesztióval és hasonló módszerekkel szellemi teljesítőképességük zenitjére juttatjuk el őket. Szigorúan véve mindenkit kiszemelhetnénk erre. Mortimer: Önök határozzák meg, ki részesülhet a boldogságban. Van Steen: Valóban boldogabbak vagyunk, mint a többiek? Az OMNIVAC kiszámította: nem vagyunk azok. Mortimer: Ez minden, amit tudni akartam. Köszönöm.

164

17. Egy év múlt el. Még mindig a lézerágyúk célpontjai voltak, de most már nem árthatott nekik a sugárzás. Akkora volt a sebességük, amekkorát előttük ember még soha el nem ért, csupán néhány milliomodrész választotta el őket a fénysebességtől. Az erős gammasugárzás csak ártalmatlan fény volt nekik. A besugárzott részecskék visszaverték, és úgy sziporkáztak, mint a hópelyhek. A sugárlökések alig mozogtak gyorsabban, mint ők – szinte mellettük vándoroltak a hatalmas fényoszlopok, erősen megnagyítva, gyakran a távolban, néha közel mellettük, sőt még körülöttük is. Most már nem volt szükség kitérési manőverekre, zavartalanul haladtak egyenesen. Dr. Sic, az orvos kívánatosnak tartotta az űrhajó összes utasának kivizsgálását. Egy g-re csökkentették a gyorsulást, az orvos pedig, aki maga automatikusan jutott vissza a természetes állapotába, injekciókat adott, és ellenőrizte az életbe való visszatérés kritikus szakaszát. Ezt a személyes találkozást felhasználták arra, hogy a legközelebbi lépéseikről döntsenek. Guido Van Steennel az orrfülkében találkozott. A felkelők közül Olson főmérnök volt jelen, a tudóscsoportból Derreck. Mortimer egyszerűen velük jött, bár nem hívták. A képernyőn áttekinthették a környezetüket. Különös látvány volt. Az egész látókör az űrhajó körül záródó gömbövekre bomlott fel, olyan volt, akár a vasabroncsok a hordó körül. Valamennyi gömböv szimmetriatengelye egybeesett a menetiránnyal. Mindegyik más-más színben

165

játszott, a szivárvány valamennyi árnyalata képviselve volt. Ha jobban megnézték, a gyűrűk odahintett pontokká váltak szét – csillagokká. Még képernyőn keresztül is leírhatatlanul fenséges látvány volt.* – Ez a csillagív – mondta Van Steen. – Mi vagyunk az első emberek, akik látjuk. – Amikor észrevette, hogy Guido a fejét rázza, hozzátette: – A Doppler-hatás és az időtágulás következménye. Alapjában véve ugyanaz, mint a gammasugarak fénnyé alakulása. A mérnök a képernyőre meredt, és a fejét rázta. – Valami nincs rendben? – kérdezte Guido. A mérnök egyik képernyőtől a másikig ment, aztán elfordított egy kereket a kapcsolóállványon, megváltoztatta a kontrasztot és a fényerőt. Van Steen melléje lépett. – Mit vett észre? A színeket? A látható fény a valóságban természetesen szűk övbe zsugorodott össze a célcsillag körül. A tér többi része teljesen sötét volna. De mi képváltóval dolgozunk. Amit látunk, az láthatóvá transzformált rádiósugárzás. – Nyilvánvaló – vélte a mérnök. – De nem vesz észre semmi mást? – Néhány másodpercig várt, aztán így folytatta: – Túlságosan is sokat látunk. A képváltó ellenére is csak azoknak a
* A relativitás elmélete szerint a közel fénysebességgel haladó űrhajóból nézve a környező tér „látképe” eltorzul. A haladás irányába eső csillagok látszólagos helyzete „szétcsúszik”, míg a mozgásra merőlegesen kitekintve a látszólagos és valódi helyzet nem különbözik egymástól. Ugyanakkor a már említett Doppler-elv értelmében, a mozgás irányába eső égitestek képe és színe a normálishoz viszonyítva a kék felé tolódik, az űrhajó mögöttieké viszont vörössé válik (A szerk.)

166

csillagoknak a sugárzását volna szabad fognunk, amelyek menetirányunkhoz képest hegyesszögben helyezkednek el. Számoljon csak utána egy kicsit! Van Steen összehúzta a szemét, egy időre mozdulatlanná vált. – A mindenségit – mondta aztán. – Igaza van. Megmagyarázhatatlan. Szeretném a fizikusomat és a csillagnavigátoromat megkérdezni. Van ellene kifogása? – Amikor Olsen a fejét rázta, a mikrofonhoz lépett. – Dr. Dranat, kérem a vezérlőfülkébe! – A felhívást még kétszer megismételte, akkor belépett a sötét bőrű, indiai származású fizikus. Van Steen felhívta a figyelmét az eltérésekre, dr. Dranat pedig leült a kapcsolóállvány elé, és a navigációs berendezést figyelte. Guido elfordította tekintetét a csillagívről. – Uram, fontosabb dolgunk van, semhogy fizikai különlegességekkel foglalkozzunk. El kell döntenünk, hogy megforduljunk-e, és visszatérjünk-e a Földre. – A gammalövések nem zavarnak már bennünket – jelentette ki Olson. – A frekvenciák ártalmatlanná váltak, ezenfelül a szórás veszélytelen nagyságrendűvé fokozza le. – De ha lassítjuk a menetet, nem válik-e a sugárzás ismét erősebbé? – Elméletileg igen. De egyáltalában lőnek-e még ránk? – Hisz látjuk! – állapította meg Guido, és egy fényhengerre mutatott, amely, úgy tűnt, enyhén meggörbülve lóg a hajó mellett. – Semmi jelentősége – jegyezte meg a professzor. – A múltból jön. A Földön bizonyára

167

már évszázadok teltek el. Közben mi rég érdektelenné váltunk számukra. – Bizonyos benne? – kérdezte Guido. Van Steen vállat vont. – Miben lehet bizonyos az ember? – Talán meghallgathatnánk egy híradást? – javasolta Mortimer. – Az is régen elavult – válaszolta Van Steen. – Talán kideríthetnénk belőle valamit a terveikről, arról, hogy mennyi ideig akarják az ágyúzást folytatni. Tudunk még földi rádióműsort fogni? – Nem hiszem, hogy a rádióhullámok itt már külön mennyiségekké oszlottak volna szét – válaszolta a mérnök. – Ez esetben viszont fogni is tudjuk őket. De kissé nehéz lenne. Ahhoz, hogy egy percnyi adásidőhöz jussunk, félmillió percnyi vételre volna szükségünk. A beszéd a szuperinfrahang tartományban érkezne meg. Tárolnunk kellene a rezgéseket, és megfelelően felgyorsítva visszajátszani. – Szomorú kilátások – vélte Guido. De mindamellett megpróbálhatod. És most szándékunkra visszatérve: megforduljunk? – Minden további nélkül megkockáztathatjuk – felelte Van Steen. – Habár egyáltalán nem biztos, hogy létezik még a Föld – jegyezte meg Derreck. – De még ha létezik is, alaposan megváltozhatott – vélte Mortimer. Van Steen elléntmondott: – Nem feltétlenül. Társadalmi rendszerünk rendkívül szilárd volt. Semmi sem szól ellene, hogy évszázadokon, sőt akár évezredeken keresztül is fennmaradjon.

168

– Mégsem lenne ez hazatérés – mondta Guido. – Nem találunk egyetlen embert sem, akit ismertünk. – A Földhöz térnénk vissza – mondta Van Steen. – És ez nem kevés. Ismét beleilleszkednénk a kutatás és a műszaki továbbfejlődés folyamatába. És nem üres kézzel érkezünk. Nekem és kollégáimnak sikerült megfigyelnünk néhány dolgot, ami éppen nem érdektelen. Ehhez még hozzá kell számítani az automatikus feljegyzéseket. – Az ön számára ez egész más, mint nekünk – vélte Mortimer. – Nekünk nincs többé feladatunk a Földön. Ki tudja, létezik-e még a Liberális Párt! Guido szembenézett vele. – Megalapítjuk újra – suttogta. – Mire való a vita? – kérdezte Van Steen. – Hát az egyezségünk? A szavukat adták! – Alapíthatnánk egy új pártot – ismételte Guido, most már hangosan és diadalmasan, valamennyiük felé fordulva. – Jó, egyetértek. Azonnal megfordulunk. Vissza a Földre! Ahogy az utasítás elhangzott, valamennyien úgy érezték, hogy tehertől szabadultak meg, fellélegeztek, nevettek, összevissza beszéltek. Csak a fizikus babrált nyugodtan a készülékeivel, aztán a zajtól felingerelve megfordult, és azt kérte: – Várjatok! Még közbe is jöhet valami! Megütődve állták körül, és vele együtt a mutatókra tekintettek, amelyek nyelvét nem értették olyan jól, mint ő. E pillanatban a fizikustól függött minden.

169

– Mit értesz azon, hogy közbejön? – kérdezte Van Steen. Dr. Dranat oldalra tolta a székét, így a többiek is megnézhettek egy csillagtérképet. Pontosabban kifejezve a központi komputer tárolójában őrzött csillagállást adták be a képernyőre, melyet a tartózkodási hely változásának figyelembevételével számítottak át. – Itt a kiszámított csillagtérkép. És ott a képernyőn látjátok a valóságos helyzetet. Nem vesztek észre semmit? – Nem egyeznek – mondta Mortimer. – A célirány közelében elhelyezkedő csillagrendszerek eltolódtak. – Van Steen a gyorsszámológéphez lépett, néhány értéket adatott meg magának. – Mégpedig mintegy hatvan… hatvanöt fokkal… sőt még ennél is többel. – Mire következtet ebből? – kérdezte Guido gyanakvóan figyelve a tudósok nyugtalan arcjátékát. – Még nem mondhatok semmit – dünnyögte a fizikus –, legfeljebb… akkor azonban… majd meglátjuk… Két skálát csúsztatott egymásra, beállított egy automata órát. Ekkor izgatottan kiáltotta: – Mennyi a gyorsulásunk?! – Egy g – válaszolt a mérnök azonnal. – Tizenkét g! – kiáltotta dr. Dranat. Felugrott. – Tizenkét g és egyre több. – De miért nem észlelünk semmit?! – kiáltott fel Mortimer sápadtan; rá is átragadt a többiek felindulása.

170

– Nézz a mutatóra! Mi lehet az oka a szokatlanul nagy kilengésnek? – kérdezte izgatottan Derreck. – Zuhanunk… mi más lenne? – szólt Mortimer. Derreck utánanézett egy táblázatban. – Alattunk egy iszonyú nagy tömegnek kell lennie! Van Steen feszülten figyelte a képernyőt, és nyugtalanul forgatta a beállítógombokat – a cél irányában levő fekete lyuk egyre nagyobb lett, de semmit sem lehetett felismerni benne. – Nekirohanunk a legerősebb gammasugárzásnak! – kiáltott a mérnök. – A képválasztó már nem bírja! Mortimer megragadta Van Steent a kabátja hajtókájánál: – Mit tehetünk? – Ellenkező irányban gyorsítani! – ordította Van Steen. – Minden erővel, ez az egyetlen menekvés! Guido a hangosbeszélő mikrofonjához lépett. – Riadó! Mindenki a kabinokba! Két percen belül gyorsítunk! Ismétlem. Öt perc múlva fekhelyük nyomásbiztos üregében voltak, érzéketlenül, védetten, az érintkezési rendszer által szorosan egymáshoz kapcsolva és rettegve a fenyegető bizonytalanságtól. A rakéta megfordult, a far a menetirány felé mutatott. Van Steen gondolati impulzussal feloldotta a gátlószerkezetet, és a tolóerő az előre beállított értékre növekedett. A hajó egész testében nyöszörgött, a torlónyomás hullámai a fartól az orrig futattak, a hajó elefántcsont borítása kidomborodott, tárgyak

171

fúródtak a padlóba, vagy törtek össze gyufaszálként. Mutatók rohantak a vörös tartományok felé, figyelmeztető impulzusok vibráltak, és valamennyit felfogta az alvók éber agya – minták szerint változtatott hullámvonulatokat, amelyek a legnagyobb terhelést jelentették. Vészkiáltás visszhangzott végig a hajón: – Nem elég, zuhanunk! A gyorsulás negyvennyolc g! – Kikapcsolni az első biztosítékot! Növelni az energiafolyamot! Vészterhes szünet, aztán újabb vészkiáltás: – Kevés! Zuhanunk! Nyolcvan g! – Második biztosítékot kikapcsolni! Energiafolyamot a végső biztonsági határig növelni! Kisvártatva a csalódás áradata sodorta félre a reményt. – Zuhanunk. Tolóerőnk hatástalan! Minden pillanatban becsapódhatunk – száznegyven g! – További gyorsítás életveszélyes! – Meg kell próbálnunk! – Energiafolyamot a legnagyobb értékre! Annihilációs együttható száz! Az ionáram kitört a vezetőmezőkre, átszakította az elektromos és mágneses erőkből álló falakat. A rakéta fara sötét bíborszínben izzott. A hőség átkúszott a fémvázon. A hajó falazata úgy remegett, mint a dobhártya, az üvegedények a laboratóriumban tompa zörrenéssel szilánkokra törtek. De ezek a belső erők semmiségnek bizonyultak az elemi erők családjában leggyengébbnek számító erő: a gravitáció előtt. Az esési iránnyal szemben

172

kiröpített töltetek hatástalanul pufogtak el. A nehézségi erő megragadta és magához vonta őket. Együtt zuhantak a hajóval – megállíthatatlanul, súlyosan, mint egy kődarab. Rémület markolta meg az embereket, akik zugaikból követték az erők játékát. Hisztérikus rikoltás riadt a reménytelenek agyában. – Segítség, elveszítjük testünket, sugárzássá válunk! Hirtelen nullára estek a mutatók. Elnémult a zúgás. Elviselhetetlen csönd támadt. Majd egy halk rezzenés, amely egyre jobban erősödött, a hajó imbolygott, mint a hinta… újra meg újra visszatért a kiindulóállásba… a kilengés gyorsan növekedett… megfordult… aztán bukfencet vetett egyszer, kétszer, egyre gyorsabban forgott, mint levél a szélben. Táncoltak a helyzetjelző fénymutatói, ugrált a nyomásmérő higanyoszlopa, a gyorsulásjelző plusz és mínusz között ingadozott, és egyre inkább a vörössel jelzett tartomány felé tért ki. Aztán fokozatosan leálltak a megfigyelőeszközök – a nyolc részre osztott látómező elfakult, a zajok elnémultak, végül már csak néhány másodlagos elektromos jelzőrendszer maradt épen – hirtelen mindennek vége lett, megszakadt az érintkezési hálózat. El voltak egymástól vágva, olyan egyedül maradtak, mint még soha. A legcsekélyebb fény sem jutott be kintről, egy pisszenés sem, semmi hang, semmi sóhajtás, amely elárulta volna, hogy lélegzik-e még odakinn valaki. Nem tudták, mi történt velük, hogy a következő pillanatban szétzúzódnak-e, hogy előtte marad-e még idejük elátkozni a sorsukat. A bizonytalanság volt a

173

legrosszabb, csaknem az őrületig fokozódott, mert örökkévalónak tűnt. A szárnyas spirál legyezőszerűen szétterült, bordóvörös színű, feketéskék szegélyű csillaggá változott, amelynek oldalsó csipkézete hálóvá záródott össze. A háló lebegett, hullámzott, felfúvódott, erezett golyóvá kerekedett. A hangok összevegyültek, egyetlen színuszhanggá egyesültek, szétröppentek, nyolchangú sorozat lüktetett a nyugvópontok között. A fehér zizegés hátterében hangok libegtek, hegyes szikrapattogássá sűrűsödtek… Mortimer belemerült ebbe a játékba, mint valami langyos fürdőbe. Érzéseket idézett fel benne, izgatókat és édeseket, szomorúakat és örvendeteseket. Valahol a bensejében húrok rezdültek meg, úgy érezte, mintha híd kapcsolódott volna össze két összetartozó dolog között, de nem tudta, miféle dolgok ezek, és nem is óhajtotta tudni. Balra tőle Maida ült, jobbra Lucine, és bár nem nézett rájuk, jelenlétüket létezése legtökéletesebb formájának érezte. Ekkor meghallotta a hívást. Csak ő hallotta meg, csak neki szólt. Hideg kéz markolta meg a szívét. A színpad színei és formái elmosódtak a szeme előtt, a hangok már csak elcsobbantak… Mortimer nem volt képes tovább odafigyelni. De épp akkor, amikor fel akart állni, Maida is felemelkedett, és Lucine sem lepődött meg a legcsekélyebb mértékben sem. Semmit sem sejthettek a hívásról, hisz hangtalan volt, mégis észrevették Mortimer figyelmetlenségét, sőt megzavarodását, és maguktól szakították félbe a játékot – a helyiség

174

világítása szétáradt, a színpad már csupán fekete félkör volt, a levegőt ismét a szellőzőberendezés zümmögése töltötte be. – Késő van – mondta Mortimer. – Nagyon késő. – Kinn már sötét lehet – szólt Maida. – A teraszon táncolnak – jegyezte meg Lucine. Lassan a lifthez indultak, lementek vele. Az előcsarnok csak halványan volt megvilágítva. Lucine ráült a nagy hintaágyra, amelyről elláthattak a kerteken át a csipkeszegélyű völgyfalakig. Ez a felület fekete volt, és szegélye mentén fény villódzott a zöldesszürke égbolt alján. A teraszról egy blues ősrégi dallama csendült fel. A tejüveg falon át siklott két táncoló pár könnyed árnyéka. Késő van – gondolta Mortimer. De hagyott még időt magának. Maida a hintához ment, és leültek. Mortimer megnyugtatta magát: még néhány másodpercet! – Csak néhány másodpercet! – mondta hangosan. Néhány szempillantásnyit, néhány lélegzetvételnyit. Ez kevés volt, és mégis sok. – Mi a szándéka? – kérdezte Lucine. Mortimer tekintete a szikla fekete tömbjére szegeződött. „Mi van mögötte?” – kérdezte magától. Hangosan azt mondta: – Sohasem olyan üdítő a levegő, mint este. Egész nap előre örülök, hogy néhányat szippanthatok ebből a levegőből. Amíg itt vagyok, ebben az időben mindig kimegyek este is. Leírhatatlanul csendes odakinn. Leírhatatlanul szép. – Sötét van kinn – mondta Lucine. – Nem fél a sötétségtől?

175

– A sötétségtől? Nem. Maida megérintette a karját. – Magával megyek. Mortimer hirtelen felugrott a hintáról. Átmenet nélkül újra a sötét kaput látta maga előtt. – Nem – mondta megrettenve. Feléje fordult, hosszan nézte. – Nem jöhet velem. Maradjon itt, ameddig csak maradhat! Isten áldja! Néhány lépést tett vissza a kapu felé. Aztán gyorsan megfordult, és lesietett a lépcsőn.

18. Az ébredés úgy hatott, mint valami csoda. Bizsergést éreztek az izmaikban, zúgást a fülükben, mint egy túlvezérelt mikrofonban. A szempillájuk megrezzent valami vörös villódzástól, aztán látni kezdtek, a kép először kusza volt és zavaros, és csak lassanként idézett emlékeket, vált megfejthetővé. Mortimer először az orvos szigorú vonásait ismerte fel, a szemét; egy ember szeme! – jutott hirtelen eszébe. Aztán gyorsan elrendeződtek a hatások, és szinte ugyanabban a pillanatban feleszmélt a tudata. A kusza képek, amelyek nem sokkal előbb még betöltötték az életét, elfakultak, a múlt ismét megelevenedett. A legutolsó igen, a legutolsó, amire visszaemlékezett, a kétségbeesés volt. A hajó megállás nélkül himbálódzott, sodródott a bizonytalan felé… A rettenetes gyorsulás… a kétségbeesett kísérletek… alakváltozások az égen! Igen, a történés most ismét logikusán

176

folytatódott. Ami közben volt – értelmetlen, lidércnyomásos álom! Néhány óra múlva ismét összegyűltek a kormányállásban valamennyien – vagyis Guido, Olson főmérnök, Van Steen és Derreck, továbbá Mortimer, akit hallgatólag tudomásul vettek. Eljött a fizikus, dr. Dranat is. Ő volt az egyetlen, akitől felvilágosítást várhattak helyzetükről. Minden tekintet kérdőn fordult feléje. – Meg kellene magyaráznom, mitől élünk még – mondta. – Nos, ez számomra éppannyira megmagyarázhatatlan, mint számotokra. De megpróbálok magyarázatot adni, hogy mi történt. Először is kétségtelen, hogy a harmadik biztosítékrendszer hatott – mint ismeretes,, ez nem kapcsolható ki a gondolati hálózat útján. Ez mentett meg bennünket. Megakadályozta, hogy felrobbantsuk magunkat. Kikapcsolta a hajtóművet, megállította a mezonreakciót. E perctől kezdve reménytelenné vált, hogy esésünket megfékezzük. – És mi történt? Valahol szétzúzódtunk? Halottak vagyunk?, A fizikus mosolygott. – Valamennyien elhamarkodott következtetéseket vontunk le. Szó sem volt szétzúzódásról. Esetleg elkaphatott volna egy rendkívül súlyos nukleonanyagból álló égitest, de még akkor is teljesen valószínűtlen, hogy egyenes vonalban rázuhanjunk. Sokkal valószínűbb, hogy befog minket, s az idők végezetéig bolygóként keringtünk volna óriási tömege körül.

177

– De hát mi történt valójában? – Derreck hangja olyan csüggedt volt, hogy dr. Dranat bátorítóan a vállára tette a kezét. – Mindenesetre még élünk! Amennyire most megítélhetem, nem egyetlenegy égitest tehetett a mi pokoli liftezésünkről, hanem az, hogy eltértünk a térbeli egyenletes tömegelosztástól. A körül az övezet körül, amit szerencsésen magunk mögött hagytunk – nagyon nagy, milliónyi csillagködöt átfogó övezetről van szó –, a csillagok sűrűben helyezkednek el, mint másutt. Ily módon a tér–idő folyamatosságában szabálytalanság keletkezik. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy ott a tér erőteljesebben görbült meg, összehúzódott. Valamiféle szűkületről, illetve zuhatagos szakaszról van szó, gravitációs lencséről, vagy minek nevezzük.* Guido kissé türelmetlenül vágott a szavába: – Nem mindegy ez? – Nem egészen – válaszolt a fizikus. Mindenesetre ez a magyarázata annak, hogy baj nélkül megúsztuk. Bizonyos szempontból csak átzuhantunk rajta, az egyik oldalon be, a másikon ki. – Hogyhogy nem maradtunk állva a legmélyebb ponton? – kérdezte Mortimer. – Átszaladtunk rajta, mint egy golyó egy edény legmélyebb pontján. Az sem áll meg alul, hanem egy darabig még felfelé gurul a meredeken. Mozgási energiánk nem mehetett veszendőbe.
* Nagyon erős gravitációs térben a fénysugarak útja elgörbül, a tömeg a mögötte levő égitestek fényét gyűjtőlencseként eltéríti. A gravitációs lencse lehetőségét elsőként dr. Barnóthy Jenő magyar fizikus (az első Holdradarvisszhang-kísérletek végrehajtója) vetette fel. (A szerk.)

178

Felgyorsítottak bennünket, és ismét lelassítottak. A fékezési veszteségeket a mi saját sebességünk bőven kiegyenlítette. Ismét Guido tett fel kérdést: – Hol vagyunk most? Dr. Dranat megvonta a vállát. – Határozottan csak egyet állíthatok: a térbeli szingularitás túloldalán. Létezése hihetetlen felfedezés. Gondolják csak el: a világmindenség nem golyó, hanem valamiféle kettős kúp. Einstein megfordulna a sírjában. A görbületi sugár, amely arányos a tömeggel… Guido türelmetlenül kopogott az asztallapon. – Bocsásson meg, de minket a tudományos szenzáció hidegen hagy! Azt mondja meg inkább, hogyan jussunk vissza a Földre! A fizikus nagy szemet meresztett. – Azt hittem, elég világosan fejeztem ki magam. A világmindenség idegen részében vagyunk. A hajó pörgettyűmozgása következtében elvesztettük az irányt. A környező csillagrendszerek statisztikai saját mozgása következtében nincsen semmiféle fogódzónk mozgásunk irányára vonatkozóan. A jelzőberendezés leállt – utunk nincs kitűzve. Tekintsen a képernyőre! Ismer akár csak egyetlenegy csillagképet, csillagcsoportot is? A képernyő ismét színes vételre volt kapcsolva, a képváltó a sugárzások valamennyi fajtáját látható fénnyé transzformálta. Dr. Dranat szinte élvezte a tanácstalan tekinteteket, mert hosszasan várakozott, mielőtt tovább beszélt volna. – Természetesen egyet sem ismernek, ugyanis egyetlenegy ismert sincsen közöttük. Ezek

179

valamennyien idegenek számunkra. Ahogyan most látom, a csillagok, fényességük szerint ugyanúgy oszlanak el, mint a mi régi terünkben, csak éppen hiányzik számunkra mindenféle tájékozódási pont. – Ez azt jelenti… – Guido nem merte kimondani az ijesztő következtetést. Dr. Dranat nem riadt tőle vissza: – Azt jelenti, hogy nem térhetünk vissza a Földre. Se ma, se holnap. Soha többé. Ez alkalommal valamennyien összegyűltek, a forradalmárok is meg a tudósok is. Guido szólalt fel: – Férfiak és asszonyok! Olyan helyzetbe kerültünk, amit senki sem láthatott előre, és ami olyan fantasztikus, hogy el sem hinné az ember, ha nem saját szemével győződne meg róla. Hiszen nem maradhat titokban: a tér olyan részébe kerültünk, ahonnan nincs visszaút. Erről a napirendi pontról nem kívánok tovább beszélni, de természetesen mindent megtudhattok róla, amit tudni akartok. Dr. Dranat majd rendelkezésetekre áll. Még élünk, mert a biztonsági rendszer működött, mert az antigravitációs hálózat sértetlen maradt, és mert dr. Sic annyira ura maradt érzékeinek, hogy bizonyos idő után gondolati paranccsal meg merte kísérelni, hogy felébressze magát. A többiek újraélesztését aztán ő ellenőrizte. Megállapítottuk, hogy az érzékeny elektromos rendszerek többsége leállt, de valószínűleg rendbe hozhatók. A hajtóműrendszer részben még sértetlen. Van egy hetünk, hogy

180

generálozzuk. Valószínűnek látszik, hogy a hajó ismét üzemképes lesz. Egy férfi a hallgatóságból így kiáltott: – No és hová utazunk?! – Ezt most akarjuk megbeszélni – válaszolta Guido. – Ezért hívtam össze mindenkit, aki a hajón tartózkodik. Az esemény, amely ide vetett minket, elvesztette jelentőségét, most nincs köztünk érdekellentét. A szabadság eszméjét természetesen mindig tisztelni fogjuk, de nem kell már harcolnunk érte; kis közösségünk keretében mindenkinek annyi szabadsága lesz, amennyi csak lehetséges. És a kutatók sem változtak: töméntelen sok tudást hoznak magukkal, és bizonyára sohasem fáradnak bele, hogy tudományukat ápolják és gyarapítsák. A földi kormány megbízásából eredő feladatul ugyanolyan értelmetlenné vált, mint a mi szabadságharcunk. De most mindenekelőtt arról van szó, hogy a nehézségekkel, amelyek valamennyiünk számára azonosak, megbirkózzunk. A tudósok is a közös ügy szolgálatába állítják képességeiket. Ezért azt javaslom, temessük el valamennyi nézeteltérésünket, és a jövőben dolgozzunk együtt. Ezt a javaslatot minden felindulás nélkül elfogadták, voltak most fontosabb dolgok is, amelyekről dönteniük kellett. – A vezetést a jövőben a két fél egy-egy képviselője közösen látja el. Azt javaslom, hogy nyílt választással jelöljük ki őket. A szavazás felkiáltással történt. Guidót és Van Steent nevezték ki vezető testületté. Egyelőre két évre adták kezükbe a sorsukat.

181

– És most Van Steen arról fog beszélni, hogy mi történjék a továbbiakban – jelentette be Guido. – Feltéve, hogy rendbe tudjuk hozni a hajót – fejtegette Van Steen –, minden lehetőség nyitva áll előttünk. Igen, ha jól meggondoljuk, még soha nem voltak emberek ennyire szabadok, mint mi. Ha létezik abszolút szabadság, akkor mi most azt élvezhetjük! Minthogy senkinek sem tartozunk számadással, sodortathatnánk magunkat a világmindenségben, és éltünk végéig lustálkodhatnánk. Csillagról csillagra is utazhatnánk; olyan dolgokat láthatnánk, amilyeneket még senki sem látott, hallatlan kalandokat élhetnénk át, egyre újabb élményeket gyűjthetnénk egy cél és vég nélküli felfedező úton. – Végigtekintett a hallgatóságán. Alig egykét arcon látott valami egyetértésfélét. – A teljes kötetlenségnek még sok hasonló lehetősége van – folytatta. – Ha valaki netán egyik-másik különleges módját előnyben részesítené, akkor erről később majd még vitatkozhatunk. Annak alapján azonban, amit az emberről mint biológiai lényről tudok, egyáltalán nem hiszem, hogy az ilyen tökéletes szabadságban eltöltött élet valóban kielégülést jelenthet. Ezért hát egészen mást javasolok, ami ugyan kényelmetlenebb, az eredménye is bizonytalan, és cseppet sem szórakoztató. Igaz, hogy ezzel a lehetőséggel szabadságunkból rengeteget elvesztünk, mégis megpróbálhatnánk egy olyan bolygót találni, amelynek az éghajlata nagyjából megegyezik a Földével. Közöttünk elég sok fiatal és egészséges férfi és asszony van, képességeik bizonyára nem a legrosszabbak. Megpróbálhatnánk letelepedni

182

egy Földhöz hasonló bolygón, hogy közösséget alkossunk, új emberiséget alapítsunk… Szavai tapsviharba vesztek – tudósok és forradalmárok egyforma lelkesedéssel helyeseltek. Van Steen csillapítólag emelte fel a karját. – Remélem, nem ringatjátok magatokat illúziókba – biztos, hogy nem lesz könnyű. Megvan persze a tudásunk és a hajó energiaforrása az induláshoz, de mégiscsak mindent teljesen elölről kell kezdenünk. Ismét helyeseltek: – Nem baj. – Szívesen vállaljuk. Amikor a nyugtalanság kissé lecsillapodott, Guido feltette a döntő kérdést: – Milyen esélyeink vannak rá, hogy olyan bolygót találjunk, amely az embereknek elviselhető feltételeket biztosít? Vah Steen nevetett – úgy látszott, mintha megfiatalodott volna az arca: – A legjobbak. Megállapításunk szerint a térnek ez az övezete hasonlít a miénkhez. Számtalan bolygója van, jelentős hányaduknak tömege és naptól való távolsága megfelelő, levegőösszetételük kedvező, és elegendő mennyiségű vízzel rendelkeznek. Dr. Dranat már körül is nézett kedvező hely után. Erről számol most be. Kérem, dr. Dranat. A törékeny tudós most istennek tűnt előttük, aki a paradicsomba vezető utat akarja nekik megmutatni. – A helyzet eleinte nem látszott olyan kedvelőnek, mint ahogyan Van Steen szavaiból következtethettük, mert az a körzet, amelyet a

183

szükséges fokozatos lassítás után elérhetnénk, rendkívül üres. Nem tartalmaz csillagködöt, hanem csak nagyon kevés, többnyire sötét napot. Repülési irányunktól kissé távolabb, de azért még elérhető helyen fedeztem fel egy elkülönült, két bolygóból álló naprendszert. Az egyik teljes mértékben megegyezik a Földünkkel… Nem folytathatta tovább, a kitörő ujjongás minden további magyarázatot elvágott. Nem is volt tovább mit mondani. Mindannyim, az egykori szabadságharcosok is, a tudósok is egyetértettek: a legesleggyorsabban el akartak jutni bolygójukra, újonnan kapott Földjükre.

19. A hajó renoválása után ismét bevonultak a nyomásközömbösítő ágyba, ez alkalommal teljesen más hangulatban. Úgy látszott, mintha titokban aggályosnak érezték volna a Földre való visszatérést, amely évezredekkel öregebb lett, talán már a legeldugottabb zugáig túlnépesedett, sőt esetleg radioaktív sivataggá vált, amelyet bombák taroltak le, bombák, amiktől nem mertek megválni, egy szép napon aztán elpusztultak miattuk. Mindenesetre abból bizonyára már semmi sem létezett, ami a zöld földlabdára vonatkozó vágyálmuknak megfelelt volna – vagyis semmi, ami után honvágyuk lehetett volna. Más volt a helyzet a szűzi égitesttel, amelyhez egyre közeledett a távcső fonálkeresztje. Úgy tűnt, hogy ez megfelel azoknak az elképzeléseknek, melyekhez az agy érzelmi

184

központjai mélyén azelőtt is sötét vágyak kötődtek. Most ismét előtörtek, elsodorták az évszázados külszínt, s a képernyőn még alig észlelhető, fokozatosan a remény világosságává növekvő pontocskához kapcsolódtak. Egyre több bonyolult csillagászati berendezés tapogatta le ezt a csillagot, kiragadva a sötétből; felfedték mindkét kísérőjét – az egyik zöldesen csillogott, mintha algákkal lett volna bevonva, benne ezüstös tükörfelületek, a másik egyhangúan szürkéskék, zöld sugárkoronával körülvéve. Mortimer is leküzdötte levertségét, amely a sikertelen felkelés óta hatalmában tartotta. Az általános bizakodás ragályos volt, mint a láz. Annál jobban meglepődött hát, amikor Derreckkel érintkezésbe lépett. Rajta egyetlen jele sem mutatkozott az örvendező várakozásnak, inkább valami levertség. Mitől félsz? – kérdezte Mortimer. – Kételkedsz benne, hogy úrrá leszünk-e a természeti viszontagságokon? Vagy az ősi élőlényekkel való összeütközésektől tartasz? Dr. Dranat még semmi jelét sem állapította meg magasabb fejlődési fokot elért létnek. Derreck eleinte húzódozott, de Mortimer észrevette, hogy szeretné valakivel megbeszélni kételyeit, és ezért addig unszolta, míg végre válaszra bírta. Kételyeim teljesen más természetűek, mint amit várnál. Az a véleményem, hogy próbálkozásunkkal önmagunkat ámítjuk. Amire készülünk, éppolyan értelmetlen, mint amilyen a vég nélküli világűrbeli kéjutazás tenne.

185

Bizonyosan kockázatos. Nyilván vannak olyan veszélyek, amelyekről mit sem sejthetünk. De ennyire nagynak tartod a kockázatot? Nem. Kockáztatni mindenütt kell. Engem az zavar, hogy teljes képtelenség elérni azt, amit mindenki remél. A túlélésre van esélyünk. A túlélés fogalmával azonban öntudatlanul is összekapcsoljuk az emberi kultúra továbbvitelét. Azt képzelik mind, hogy csak le kell valahol telepedni, és gondoskodni életük és az utódok életének fenntartásáról. És nem elég ez? Nem. Ahhoz, hogy a civilizáció megmaradjon, nem elég, hogy megtartsuk azt a színvonalat, amelyet elértünk. Véleményed szerint mire volna szükség? Túl kevés ehhez néhány tucat ember. Egyszerűen képtelenek megtartani mindazt, amit örökségül rájuk kell hagynunk, ennek java része már az első generációval elpusztul. Néhány további nemzedék után már nem emberek többé. Esetleg vademberek. Mindaz, amit eddig elértünk, veszendőbe megy. Az információkra gondolsz? Azok el vannak raktározva. Mihelyt meg felelően elszaporodtak az emberek, ismét lesznek olyanok, akik majd foglalkoznak vele. Talán évezredek múlva. Akkor azonban talán oly módon, mint ahogy mi ma az ékírásos táblákkal foglalkozunk. Mint történelmi dokumentumokkal. Egyáltalán nem fogom f el, miért kellene elvadulnunk. Éppúgy nem igaz az sem, hogy mindent egészen elölről kell kezdenünk. Megvan a tudásunk, amely segít nekünk, hogy mindig

186

elegendő energiát tartsunk készenlétben. Tudjuk, hogyan terem a termőtalaj hasznos növényeket, hogyan állítsunk élő ásványokból levegőt és vizet, hogyan alakítsunk sejttenyészeteket fehérjévé. Tudjuk, hogyan gyárthatunk gépeket, hogy utakat és házakat építsünk, ismerjük a fegyverek minden válfaját, hogy szükség esetén megvédhessük magunkat. Tudás, energia, táplálék, gépek – min múlnék tehát? Az hiányzik nekünk, amit nem teremthetünk elő egy szempillantás alatt: néhány millió ember. A Földön összezsúfolódó tömegek? Milyen szerepük van még? Tengődnek, se elképzeléseik, se eszményeik, nem alkotnak semmi értékeset, semmi maradandót. Csupán az automata konyhák ínyencfalatai érdeklik őket, a bárgyú tömegrendezvények, az érzékek felkorbácsolása a sportversenyeken, a társasutazások, a ruháik meg a berendezéseik, a primitív filmjeik meg a színdarabjaik. Mindig csak a kevesek viszik tovább az emberiséget, és nem a lélektelen tömegek. Ti, tudósok sohasem voltatok nekem különösen rokonszenvesek, de a szabadságharcosok között is, alig akadt egy-egy, akivel a nagy célban, az emberiség felszabadításában való hiten kívül összefűzött volna valami. Egyet azonban meg kell hagyni – mindegyikünk azt hozza magával, ami az igazi haladáshoz vezet. És ezért vagyok meggyőződve róla, hogy kilátásaink jók. Szép volna, ha igazad volna. De nincs igazad. Sem a tevékenyeknek, a cselekvés embereinek, sem az értelmiség elitjének nem lenne társadalmi funkciója, ha mindegyikükre nem ezrek jutnának, akiknek segítségével mindaz, amire törekszenek,

187

megvalósul. A kultúra állása éppúgy függ tőlük, mint a vezető rétegtől. Civilizációnk alapját az emberek hatalmas tárolója képezi. Ez kibernetikai probléma: ők alkotják azt a sok kicsi és látszólag jelentéktelen kapcsolóelemet, amelyek nélkül bonyolult berendezés nem létezhet, bármilyen értékesek is egyedi alkatrészei. Össze lehet-e hasonlítani az emberek bármiféle rendszerét egy kapcsolással, úgy, hogy közben ne jutnánk téves következtetésekre? Itt alighanem ilyen ponthoz érkeztünk. Azt hiszem, kultúránknak a tömegek létezésén alapuló megjelenési formájáról könnyen lemondhatunk. Valójában az egyéni képességek értékesek, ezek pedig egy ilyen kis csoportban, mint a mienk, szintén fennmaradhatnak. Szeretném remélni, hogy igazad van. Ismét eltelt egy fél esztendő, amikor a főmérnök váratlan hírrel fordult a többiekhez: elektromágneses hullámokat fogott, nagy változékonyságú, frekvenciában modulált sorozatokat, amelyek csak valamiféle hírközlő eszköz – tehát értelmes lények produktumai – lehetnek. Minthogy a célpontul választott nap körül mindössze két bolygó keringett, amelyek közül az egyik az életet fenntartó melegtől messze rótta köreit, minden reményük célpontján, a Földdel rokon zöld golyón mégiscsak értelmes lényeknek kell létezniük. Eddig a legcsekélyebb jele sem mutatkozott, és akkor sem derült ki semmi ilyesféle, amikor több mérnök és tudós a rakéta gyorsulását két napig egy g-re csökkentve, kínos pontossággal ismételten megvizsgálta a problémát. A

188

megmagyarázhatatlan jelek elhallgattak anélkül, hogy sikerült volna bemérni az adót. Minthogy ilyen messzire eljutottak, nem látták értelmét, hogy másik bolygórendszer után nézzenek, de kissé vegyes érzelmekkel morzsolgatták útjuk utolsó heteit. Hat nappal a leszállás előtt felébresztették magukat. Még kevés volt a tennivaló, hát a legtöbb időt a képernyők előtt töltötték el, amelyek mind céljuk zöldesszürke labdáját mutatták. Egyre több részletet lehetett felismerni – az ezüstös felületek tengerekké váltak, a sárga földsávokat bizonyára sivatagoknak nevezhették, a mérsékelt égövek zöldje kétségtelenül növényi természetű volt – valami klorofillal rokon anyag lehetett, ahogy a fő biofizikus, dr, Belgast a színképből kiderítette, és a nap súrló fénye kirajzolta a hegyláncok hullámait, amelyek a földi hegyekhez hasonlóan tagolódtak. Órákon át vitatkoztak a folyamatosan közölt részletekről – a pontos levegő-összetételről, a hőmérsékletértékekről, a tengely hajlásszögéről és az évszakokra gyakorolt hatásáról, a forgási időtartamról, a tömegvonzásról és sok másról. Mindez nem is lehetett volna megfelelőbb. Dr. Dranat adatai, amelyeket a távolból, kevés és pontatlan mérés alapján számítással állapított meg, helyesnek bizonyultak, a földi viszonyoktól való eltérések oly csekélyek voltak, hogy nem játszottak szerepet. Időnként fehér ködöket láttak, amelyeket madárrajoknak véltek – egyébként sem állatnak, sem embernek vagy más értelmes lénynek nyomát nem fedezték fel. És aztán elérkezett a leszállási manőver napja. Leszállóhelyül egy hatalmas folyó által átszelt

189

síkságot választottak ki a mérsékelt égövben. Olyan lassan ereszkedtek le, hogy nem volt szükségük védelemre a nyomás ellen. Így közvetlenül élték át az eseményt, és bár az érintkezési hálózat kifinomult volt, ez a hatás mégiscsak erőteljesebb élményt nyújtott – érezték a rázkódást, hallották a lefelé irányított farfúvókák fújtatását, és aztán azt, ahogy megváltozott a hang, amikor a tűzcsóvák a földet nyalták, lekaszálták a növényeket, és megolvasztották a talajt, végül a földetérés gyenge zökkenője rázkódtatta meg a hajót. Néhány utolsó mérés a sietve beszerzett levegőmintákon, egy végső pillantás a képernyőkre – aztán kinyílt a zsilip, lemásztak az elforgatott lépcsőkön, leugrottak a süppedékeny homokba, turkáltak a dús fűben, megdobálták egymást valami bojtorjánfélével, amely egy magas, ernyős növényen nőtt, mélyeket lélegeztek, süttették magukat a nappal; aztán egyikük hirtelen énekelni kezdett egy régi dalt, valamelyik történelmi filmből, valamennyiüknek eszébe jutott a rég elfeledettnek hitt dallam, egymás után rázendítettek, míg végül erőteljes ének zengett az ismeretlen, mégis az első pillanattól kezdve otthonos vidéken. Éneklés közben úgy néztek körül, mint akik megittasultak a határtalan levegőtől, a füves vidéktől, a hatalmas szürke folyamtól, a finom párába vesző fakózöld erdőszélektől. Aztán körülvették Guidót és Van Steent, és a feladatukat kérdezték. Alig várták, hogy munkához lássanak, hogy birtokba vegyék, a magukévá tegyék ezt a földet.

190

20. Már nyolc hete éltek ezen a bolygón. Ideálisnak bizonyult, igazán nem találhattak volna jobbat. Földje gazdag volt, töméntelen növény termett rajta, a biológusok megállapítása szerint viszonylag kezdetleges növények. De ez nekik csak jó lehetett – így kevés valószínűsége volt annak, hogy túlságosan kifejlődhetett volna az állatvilág, és valóban, nagyon kevés állatra akadtak; a többségük tollas növényevő volt, az emberekhez különösen barátságos madarak, csak kevesük tudott repülni. Az itt talált legnagyobb állatfajta félénk, nyájakban élő lényekből állt, szürke bolyhos toll borította őket, és három kengurulábon ugráltak; talán magukhoz szoktathatnák őket háziállatként. Még mindig nem utalt semmi jel arra, hogy volnának értelmes lakói is ennek a világnak. A kezdeti lelkesedést lázas, dühödt munka váltotta föl. Eleinte még az űrhajóban aludtak, de felébredt a vágyuk, hogy minél hamarabb saját házaik legyenek, szikladarabokból és nádból akarták megépíteni; de ezeket a terveket egyelőre félre kellett tenniük. Sokkal fontosabb volt, hogy a táplálékról gondoskodjanak. Vízben és levegőben nem szűkölködtek, de a hajó élelmiszer-tartalékait hamarosan felélték. Szerencsére sok vadon termő növény rövid kémiai kezelés után élvezhetőnek bizonyult, úgyhogy éhezni nem éheztek. De azért szívesen feljavítatták volna az étrendet; egy biológusok vezette csoport azzal foglalkozott, hogy alga- és sejtkultúrákat telepített. A hidroponikus kertek

191

haszonnövényei is jól tenyésztek az idegen földben, mégis hosszú volt még az út az aratásig. Minden este a hajó előtt találkoztak, vagy ha esett, a régi üléstermükben, az A fedélzeten. Ilyenkor munkájuk eredményeiről vagy gondjaikról beszélgettek, és megtárgyalták a másnapi tervet. Egy napon dr. Dranat kisebb szenzációval fogadta őket. – Ismét jeleket fogtam – tudatta. – És ez alkalommal sikerült kiderítenem a forrásukat: ott van, odaát – a keleti horizont fölött fénylő világos csillagra mutatott –, a mi kék esthajnalcsillagunkon. – Létezhet ott élet? – kérdezte Guido. – Hisz az a bolygó hideg! – Ugyan mit tudunk mi az élet lehetséges formáiról? – kérdezett vissza a fizikus. – Azon a bolygón mínusz hatvanfokos átlaghőmérséklet uralkodik. Szárazföld nélküli világ – folyékony ammóniatengerrel körülvéve. De hát mi jelentősége van ennek? – Fenyegethet onnan veszély? – kérdezte Van Steen. – Valószínűtlen – felelte a fizikus. – Ezeknek az ammónialényeknek a mi bolygónk bizonyára éppannyira életidegennek tűnik, mint nekünk az övék. És ezenkívül semmi jele, hogy ismernék az űrhajózást. Derreck, akinek keskeny arca sápadtabbnak tűnt, mint máskor, szintén bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Elektromágneses jeleket bocsátanak ki, vagyis van technikájuk. Akkor előbb vagy utóbb eljutnak az űrhajózásig is.

192

– És mit érdekel minket az ő fejlettségi állapotuk? – Ők a legközelebbi űrbeli szomszédaink – magyarázta Derreck hangjában fojtott izgalommal –, semmiképpen sem közömbös, hogy miként cselekszenek, miként gondolkoznak, miként élnek. Ha letelepszünk ezen a bolygón, akkor azokat az esetleges összeütközéseket is mérlegelnünk kell, amelyekbe utódaink keveredhetnek. Ha harcra kerül sor, ők lennének a vesztesek. – Nem fogom fel, miért. Nekünk is van fegyverünk! – vélte Guidor – Őszintén szólva kétlem, hogy utódaink még bánni tudnának vele. De kétségtelenül hátrányos helyzetben lesznek, már csak számszerűen is. Ezt nemcsak fontolóra kell vennünk, hanem adott esetben tenni is kellene valamit. Ma még képesek vagyunk rá, néhány éven belül talán már késő. – És mit kellene tennünk? Derreck most valamivel nyugodtabb volt, de éppen emiatt hatott meggyőzően: – Utánanézni! Ez a legkevesebb. Oda kell repülnünk, amilyen hamar csak lehet, és tanulmányoznunk ezeket a lényeket. Minden további lépés az eredménytől függ. – Mi a véleményetek? – kérdezte Guido. Az összegyűltek feszülten figyelték a vitát. Válaszuk nem volt éppen lelkes, de belátták, hogy a dolog szükségszerű. Ártani nem árt, ha néhányan törődnek ezzel foglalta össze egyikük a halk eszmecserék végeredményét. – Nem kellene sokáig várnunk.

193

Ezzel megszületett a határozat: egy kis csoport, amilyen hamar csak lehetséges, látogassa meg a szomszédos bolygót. Még három hónapba telt, míg eljutottak odáig, hogy néhány napra lemondhassanak az űrhajóról. A házépítés kellemetlen meglepetéseket okozott. Néhány hanyagul összetákolt kunyhó szétesett az első viharra. Ahhoz, hogy egyetlenegy erős házat építsenek, néhány hétre valamennyiüknek össze kellett volna fognia. Ez azonban nem ment, mert volt más sürgős munka is elsősorban a növényi kultúrák ápolása. Sajnos robotjárműveiknek nem sok hasznát vették, mert azoknak sima talaj kellett. Az egyetlen komputervezérlésű traktornak pedig más fontos feladata volt: a növények számára nélkülözhetetlen öntözőrendszert építette. Végül is, hogy az esőtől védve legyenek, megelégedtek egy sziklafalhoz épített tetővel, ezt a kezdetleges éjjeli menedéket aztán telepes infravörös sugárzókkal fűtötték.

21. Derreck vette át az expedíció vezetését. Kisebb csoportot állított össze – tagjai Olson főmérnök mint űrpilóta, Belgast, a biofizikus és szociológusként Mortimer; Stanton Baraval, hála szaktudásának, el tudta látni ezt a feladatot. Több embert nem tudtak nélkülözni. Hogy egyáltalán fel tudjanak szállni, ki kellett üríteniük a rakéta környékét. Más nehézség nem volt. Hamarosan magasan a síkság, a földrész, a bolygó fölött lebegtek. Hogy nagyabb gyorsulást érhessenek el, bevették magukat a

194

nyomásmentesítő ágy menedékébe, és ismét a gondolatok és a képek, a közvetlenül irányított benyomások és érzelmek testetlen területére jutottak. Mortimer megijedt, amikor Derreck lelkiállapotának egy szikráját felfogta – a mélységes csüggedést, kétségbeesést. Mi nyomja a szíved – kérdezte Mortimer. – Nem akarod megosztani velem? Nincs mit megosztanom – válaszolt Derreck. – Minden úgy alakul, ahogy előre láttam. Nem szeretnék beszélni róla! Két nap múlva csavarvonalú pályára jutottak a kék bolygó fölött. Hideg fényében hatalmas folyadékcsöppnek látszott. Amikor viszont mélyebbre szálltak, végtelen tengernek látszott, sehol egy sziget, sehol semmi, ami megtöri a sík felületet, sem hajó, sem emelkedő árboc, a folyékony ammónián semmi elszíneződés. A külső hőmérséklet mínusz hatvanhárom Celsiusfok volt. Egészen lassan repültek, a farokrésszel csaknem merőlegesen lefelé. Derreck az összes optikai fogást latba vetve lehetővé próbálta tenni, hogy bepillantsanak a folyadék felszíne alá. A sugárzás rövidhullámú tartományának kirekesztésével és sarkítószűrő segítségével végül is sikerült valamelyest. Enyhén hullámzó tenger alatti tájat láttak, néhányszor világosabb csíkokat vettek észre, amelyek olyan egyenes vonalúaknak tűntek, hogy semmiféle természetes indítékuk nem lehetett, de annyira gyorsan siklottak tova, tűntek el a vakítóan tükröződő felület alatt, hogy korai lett volna belőle következtetést levonni. Ekkor azt kiáltotta a mérnök:

195

– Mi az ott odaát?! Látjátok ezeket a háromszögű képződményeket? – Félreismerhetetlen volt, hogy ezek mesterséges készítmények, műszaki jellegű építmények vagy talán házak. Megpróbáltak egy kisebb részletet beállítani, de a felbontóképesség kevésnek bizonyult – a kép szemcsés volt és szétfolyt. Derreck Olsonhoz fordult. – El kell csípnünk egyet ezek közül a lények közül! Milyen mélyre mehetünk? Árt, ha belemerülünk az ammóniaolvadékba? – Nem feltétlenül. A nyomást az új műanyag páncél simán kibírja. Csak meglehetősen védtelenek lennénk. A legtöbb jelzőberendezés leállna. – Meg kell próbálnunk – döntötte el Derreck. – Másképp nem férünk hozzájuk. Az lesz a legjobb, ha amott, ezektől a képződményektől oldalra lemerülünk. A mérnök beleegyezett, bár szemmel láthatóan nem szívesen. – Megpróbálom. Néhány kilométerrel túlsiklottak a kérdéses helyen. Akkor Olson addig ereszkedett az űrhajóval, míg egy magasságba nem jutottak a felszínnel. Egy pillanat alatt gőzfelhő borította el őket. Sustorgott és bugyborékolt, a hajó imbolygott, ahogyan a hullámok megtörtek rajta. – Merüljön le, amilyen gyorsan csak képes – utasította Derreck. – Nem szeretnék jobban feltűnni a kelleténél. A mérnök csökkentette az energiaáramot, a zajok csöndesedtek, elcsitultak. A hajó, amelynek fajsúlya egy kicsivel nagyobb volt,

196

mint az ammóniaolvadéké, lassan süllyedt a fenékre. Ahogyan előre látták, néhány jelzőrendszer leállt, de a legfontosabb szerv, az optikai rendszer üzemben maradt. Először csak üvegszerű tömeget láttak maguk körül és homályos, távoli formákat, aztán egy homokfelület tűnt fel, amely fölött pálmához hasonló növények ringtak. Puhán talajt értek, közben szerencsére nem kavartak fel annyi homokot, hogy meggátolja a kilátást. Eleinte csak szelíden hullámzó hegyes-völgyes vidéket láttak, aztán itt-ott olyan dolgokat fedeztek fel, amelyek nem természettől fogva nőttek a tenger fenekén, akkor sem, ha az a tenger hidrogén-nitrogén vegyület. Egyszerű tárgyak voltak, egy meghajlított bot, amelyen hálók és hurkok lógtak, egy sor tányér alakú toldalékkal ellátott rúd, afféle hosszú, villás nyelű henger. Élőlényt nem láttak, azonban egyszerre csak közvetlenül mellettük halk kaparászást hallottak. Nem volt olyan egyenletes zaj, mint amit mondjuk, a hullámok által odavetett tárgy okozhat, de nem is teljesen szabálytalan – inkább úgy hallatszott, mintha valaki kopogtatással próbálta volna megállapítani a külső burok tömörségét. – Ez valami élőlény! – suttogta Derreck. – Nézőkéink holt terében tartózkodik. De várjatok… mozog a fal mentén! – Itt van! – kiáltott Mortimer hirtelen. – Csöndesen! – figyelmeztette Derreck. – Meghallhat bennünket! Az egyik képernyőn most ugyancsak különös lény jelent meg. Először valami csontvázfélének

197

látszott, amikor azonban a lencse közvetlen közelébe került, észrevehették, hogy a csontjai, illetve az ennek megfelelő részei között átlátszó szervek helyezkedtek el. A lény tükörszimmetriás volt, feje lekerekített; széles szájnyílást, kopoltyúféléket és golyószerű, szaporán ide-oda forgó szemet láttak rajta. Végtagjai is láthatóvá váltak: két sor vékony, a végén elágazó karocska. Most felemelkedett az egyik – és egészen közelről látták azt a tagját, amelyik a keze lehetett, két, enyhén meggörbült ujja között átlátszó úszóhártya feszült, aztán újra kaparászás hallatszott. – Mintha búvónyílást keresne – vélekedett a biofizikus. – Meg kell fognunk, természetesen élve – mondta Derreck. – De hogyan? – kérdezte a mérnök. – Úgy látszik, kíváncsi – mondta dr. Belgast. – Ha kinyitjuk a légzsilipet, éppenséggel megeshet, hogy magától bejön. – Nyissa ki a zsilipet – kérte Derreck a mérnököt –, és kapcsolja be az ottani világítást. A halk zajra a lény hirtelen összerezzent, végtagjait testéhez szorította, és elegáns fordulattal odébb siklott, mint a nyíl. De még harminc másodperc sem tellett bele, és lassan visszajött, valósággal szimatolva, és az űrhajóban levők megfigyelték, hogyan kanyarodik a zsilipajtó felé. – Mindenesetre jó hallása van! – suttogta Derreck. – És kitűnő tájékozódóképessége. A lény most eltűnt a képernyőről. – Valószínűleg soha többé nem látjuk – aggódott Mortimer.

198

Akkor hirtelen a mérnök kiáltását hallották: – Megvan! Megfogtam! Gyertek, nézzétek meg! Leszaladtak a lépcsőn a C fedélzetre, és mindannyian meglátták: a belső zsilipajtó üvegén át világosan felismerhető volt: mintegy hatvan centiméter magas, pigment nélküli, átlátszó lény; még azt is megfigyelhették, hogy ereiben folyadék lüktet. Egyelőre úgy látszott, hogy fél, mert mozdulatlanul lapult a külső falhoz. De ez csak rövid ideig tartott, nyomban azután ismét mozogni kezdett, ujjacskái a külső zsilipajtó fogóján matattak; az azonban természetesen belülről volt biztosítva. Hirtelen zaj hallatszott kintről, és valami tompán dörömbölni kezdett a falon. Visszaszaladtak az orrfülkébe – a képernyőn most hemzsegtek az átlátszó lények, és látták, hogy a távolból valami járműféle gördül feléjük. – Jó lesz odébbállni! – kiáltott Derreck. Jelt adott a mérnöknek, aki bekapcsolta az energiaáramot, és a tolósugárzást a legalacsonyabb fokozatra állította. Ismét felkeveredett a homok, ez alkalommal erőteljesebben, mint az előbb. Habár semmit sem láttak, érezték, hogy lassan emelkednek. Amikor megtisztult a folyékony környezet, ismét meghatározhatatlan formák hullámoztak, aztán egy csobbanás – és áttörték a felszínt. A rakéta szabadon emelkedett, fortyogó boszorkányüstöt hagyva maga mögött, és másodpercek alatt ismét magasan fenn volt a csillogó folyadéklabda fölött.

199

– Azt hiszem, visszatérhetünk – mondta Derreck. – Megszereztük, amire szükségünk van. Dr. Belgast megkezdheti a vizsgálatot. A tudóst a zsiliphez kísérték. – Kérlek, szivattyúzzátok ki az ammóniát! – kérte. – Nem árt neki? – kérdezte Mortimer. – Nem tehetek róla. Ammóniaolvadék alatt nem tudom a fókuszt minden további nélkül rátartani, levegőben kell megvizsgálnom. – És ha meghal? – Ha az agya olyan, hogy legalább bizonyos mértékben megfelel az emberének, akkor még a halál után is ki tudom szedni belőle a tárolt információkat. A mérnök elforgatott egy kart a zsilip melletti kapcsolótáblán, és betekintettek a zsilipkamra buborékjaiba, megfigyelték a lényt, amely levegőbe kerülve tehetetlenül kapálózott. – Csak ammóniában életképes. Ez várható volt – mondta dr. Belgast halkan. Az utolsó folyadéktócsa is elgőzölgött a befúvatott melegített levegőben. Néhány percig hagyták még, hogy szellőzzön a zsilipkamra, hogy eltávozzanak a csípős ammóniagőzök. A lény meg-megvonaglott még, aztán elterült, alaktalan tömeggé ernyedve. Kinyitották az ajtót, és a biológus a testet óvatosan egy előkészített üvegkádba tette. A teherfelvonóval felszállították az emeletre, ahol a biofizikai laboratórium volt. A tudós késlekedés nélkül előhozott egy állványra erősített parabolaantennát, és a lény feje irányába lendítette. A szivacsos masszára mutatott, amely könnyedén himbálódzott az áttetsző bőr alatt:

200

– Valószínűleg ez itt az agya. Gyakorlott mozdulatokkal elfordított néhány gombot a kapcsolóállványon, beállította a hangolást. Hall zümmögő hang szólalt meg. – Gyorsan! Valakinek le kell hallgatnia. Ide, ez alá az antenna alá! – kérte. Mortimert tolta előre Derreck. Mortimer leült egy székre, amely fölött egy fémbura függött, és egy pillanatra visszaemlékezett a dr. Prokoff laboratóriuméban töltött órákra. Sóhajtásnyi ideig figyelt a halk, feleszmélő suhogásra, lehunyta a szemét, hogy összpontosítson… Hirtelen idegen érzelmek rohanták meg, először félelem, panasz… de a felélesztett tudat nem időzött sehol, állandóan vándorolt, a képek sokaságát vonszolva maga után… homok, páfránycsomók, játék a szőlőhegyen… a különös sárgásfehér hajó… kerek, domború szem, egy üveglencse… a megvilágított fülke, az ajtó… Továbbá: házak, háromszögek, függőágyak… két nagy fehér lény, több kicsi – fivérek, nővérek… teaünnepség, malátalé, dió… Továbbá: sétautazás, barlangvasút, zene… iskola, tábla, egy hosszú írástekercs… függőágy, felszálló kénhidrogéngyöngyszemek bugyborékolása… Továbbá: szállítószalag, ultrahangantenna, üreges csőrezonátor… bánya, platinaérc, csákányos kezek…

201

levélkézbesítő, anya, amint az írástekercset kinyitja… Továbbá: ütemes kasztanyettek, cimbalmok, a rendőrök szántalpas robogón… gyerek világító virágokkal, a műszaki és a társadalmi elnök… körtánc a meleg forrásoknál… Továbbá: versenyfutás a pálmakertben, apa golfozás közben… gyermekek a bábszínpad előtt, malátalé… sárga, zöld, barna harci halak, tíz sor fehér lény… A képek tánca, úgy tűnt, szüntelen kavarog tovább, szakadatlanul, végtelenül. Tudat alatt az volt Mortimer érzése, hogy dugig megtelik, hogy kicsordul… Akkor elfakultak a benyomások, meghaltak… – Ki tudtál venni valamit? Mortimer lerázta a homlokára nehezedő abroncsot… – Láttál valamit? No, szedd már össze magad! Neki szóltak, ismét megrázta magát, kinyitotta a szemét. Előtte, az üvegkádban egy petyhüdt, nedves alak… Hirtelen rosszul lett, a falifülkéhez botorkált. A biológus törülközővel törölte meg a homlokát, egy nyugágyhoz vezette. Mortimer egy tű szúrását érezte. Ere jéghideg lett, a fagy erein át az érzéketlen karból testébe vándorolt. Egyszerre teljesen kitisztultak gondolatai.

202

– Megöltük a lényt – mondta. – Ez gyalázatos gyilkosság volt. Gyermekgyilkosság. Ó, milyen gyalázatosak is vagyunk mi, emberek! Elemezték Mortimer jelentését. Habár a leírásnál használt jó néhány szónál csak a kép megfelelőiről, rokon jelentéstartalmú fogalmakról lehetett beszélni, mégis sikerült a gép által kicsipegetett és a Mortimer agyába vezetett gondolatcserepeket némileg zárt képpé összesíteniük. Olyan fejlődési fokon levő civilizációt találtak, amely körülbelül a néhány évszázad előtti emberekével lehetett hasonlatos. Voltak utcák, kertek, technika és tudomány, család és államfők, mérkőzések és játékok, munka és szabad idő, öröm és vonzalom, hírek és levelek, tilos és megengedett dolgok, szülők és gyermekek, ágyak és iskolák, étkezések és séták… Minden volt, ami a Földön is volt, habár egészen más módon, de mégis elképesztő azonossággal. Csak egy nem volt – a tenger alatti civilizáció különleges jellege azt ígérte, hogy még sokáig nem is lesz –: űrhajó. Így a probléma általános megelégedésre oldódott meg: erről az oldalról nem fenyegetett veszély. Az emberek fenyegetés nélkül építhették fel új világukat.

22. Már hat hónapja éltek bolygójukon, tavasszal értek földet, elmúlt felettük egy kellemes, nem túl meleg nyár, jó idő volt, amelyet csak ritkán szakított félbe zivatar, és most beállított az ősz.

203

A növényzet szürkére és sötétlilára színeződött, de a színek piszkosak voltak, szürkébe és barnába mosódtak, úgyhogy az idegenszerű kémiai összetétel csekély különbsége alig tűnt fel. A kis embercsoportnak szerencséje volt. Nem adódtak előre nem látott nehézségek, sem természeti katasztrófák, sem szörnyetegek rajtaütése, sem különleges betegségek, sem ismeretlen növényi méregből eredő mérgezések. Amit le kellett küzdeniük, az a Földön éppúgy meglett volna – nyinkosság, megfázás, férgek… Erre sem panaszkodhattak. Ami azonban nem haladt úgy, ahogyan remélték, az szállásaik felépítése és berendezése volt. Gyakran csak látszólagos apróságok akadályozták őket, így például hiányzott valamiféle telefon, amely az egyik munkahelyet a másikkal összekötötte volna. Ha valahol kiesett egy gép, és tartalék alkatrészre vagy szakemberre volt szűkségük, valakinek nyakába kellett vennie a lábát, és meg kellett keresnie az illetőt. Igaz – volt két hordozható rádióberendezésük, de nem volt elég. Néhány továbbit is építhettek volna, de ezzel két ember néhány héten át el lett volna foglalva. Későbbre halasztották… Lépten-nyomon ilyen kényelmetlenségek adódtak – például nem voltak kiépített utak a kőfejtőhöz és az erdőirtáshoz. Nyersanyagaikat traktorral vontatták át a réteken és erdőkön, és lassanként valamilyen csapásféle ki is alakult; amikor azonban esett az eső, ez persze mocsárrá változott. Mégis az volt egyelőre az érzésük, hogy szabadon döntenek. Hiszen szerszámaikkal utat is építhettek volna, ha akarnák – csakhogy

204

valamennyi robotjármű és a javítóműhely gépei a házépítéssel voltele elfoglalva. A házépítés sokáig soron kívüli feladatnak számított. A saját otthon valamennyiük előtt vágyálomként lebegett, és keményen dolgoztak, önmagukat nem kímélve. Nem volt idejük, hogy azon csodálkozzanak, milyen kezdetleges munkát kellett újra meg újra végezniük. Végül aztán Van Steen egyik esti összejövetelükön bebizonyította, hogy mindenekelőtt a kertek és a sejtkultúrák megőrzésével kellene törődniük. Elfojtott dühvel bele kellett egyezniük, hogy sietve átépítsék a sziklafoknál mégépített házak sorát az algáknak, a hasznos növényeknek és szintetikus anyagoknak időjárás elleni oltalmul. Késő ősszel felborult a traktor egy gödörben, amelyet annyira benőttek a húsos levélő növények, hogy nem vették észre. Nagy fáradságúkba került, hogy ismét kihúzzák. Úgy látszott, hogy csak egy kicsit sérült meg, de azután munka volt a javából – a tengelycsonk összekötő darabja tört el, nem volt kéznél tartalék alkatrészük. Egy mérnök egy hétig dolgozott rajta, hogy a darabot újra előállítsa, közben összetűzött azzal a csoporttal, amelynek el kellett volna készítenie azt a vezetéket, amely a fűtőáramot szállította a hajótól a növényházakig, mert nekik a drótok húzásához szükségük volt az önműködő fémformálóra, amelyből nem volt tartalékuk. Nem szólva arról, hogy a traktor is kiesett egy hétre. Az első komoly őszi vihar estéjén ismét az A fedélzeten ültek. Már korábban átrendezték, a fal mellett elhelyezett ülőalkalmatosságokkal és heverőkkel tették kényelmesebbé. Valaki még

205

egy tápsókkal megtöltött nagy Erlenmeyerlombikot is felállított, amelyből futó orchideák kúsztak elő. Amióta hidegebbre fordult az idő, túl rideg lett volna, ha a szabad ég alatt gyűlnek össze. Senki sem próbált már odakinn éjszakázni. Mintha lassanként újra visszahúzódtak volna hajójuk oltalmazó testébe. Ekkortájt már senki sem tartott nagy beszédeket, fáradtak lettek, ingerlékenyek, és semmi egyébre nem vágytak, mint hogy békében hagyják őket. Akkor is csak lassan ocsúdtak fel a fáradtságukból, amikor a sarokban parázs vita támadt. Annak a munkacsoportnak a vezetője vitte a szót, amely a vízvezeték földmunkáit végezte; a vizet egy közeli forrástól vezették volna a településhez. – Nem készülünk el a fagy beálltáig – panaszkodott. – De szeretném látni, ki hordja majd ide a vizet télen a havon keresztül! Több emberre van szükségem. Ha valamennyien három napig erre a munkára összpontosítunk, még megbirkózhatunk vele! Mindenfelől tiltakozás csattant fel: – És az áramfejlesztő? – A tetőnek feltétlenül előbb kell elkészülnie. – Inkább nekem segítsetek az anyagszállító kötélpálya építésében! Guido megpróbálta megnyugtatni az izgalomba jött embereket: – Bizonyos mértékben talán meg tudjuk erősíteni a csoportodat! – A tudósoknak jobban meg kell fogniuk a munka végét. Ma hárman hiányoztak.

206

Egy vegyész felháborodva bújt elő a kuckójából, ahonnan a beszélgetésre fülelt. – Egész nap azzal foglalkoztam, hogy műtrágyát állítsak elő. Nem volt élvezet! Hogy ésszerű mennyiséget kapjak, a foszforércet nyitott kazánban kellett főznöm a salétromsavval. Még most is kilóg a tüdőm! – Akkor hagyd ott a méregkonyhádat! A vízvezeték fontosabb! Valóban mi fontosabb? – kérdezte magában Mortimer. Műtrágya, házépítés, fény, víz? Végignézett sorstársain. A látványban nem telt öröme. Gondozatlanok voltak, mocskosak, elvadultak. A férfiak borostásak, a nők rövidre nyírták a hajukat, mint a rabok, a bőrük gondozatlan volt, ruhájuk pecsétes. Mi mindenre lenne szükség a hanyatlás ellensúlyozására? Fürdőkre, masszázsra, hajápolásra, manikűrre, pedikűrre? Gondolni sem lehet rá! És hogy áll a helyzet a kulturális értékekkel? Ki olvas még? Ki megy a pihenőhelyiségbe, hogy a vetítőorgonán szabad forma- és hangzásjátékokat tervezzen? Ki foglalkozik még önmaga továbbképzésével? Mindehhez több időre lett volna szükségük. De hisz most átmeneti korszakban élnek! Egy év múlva… Megakadt – egy év alatt rnég nem juthatnak el addig… talán tíz évre volna szükségük, húsz évre. Vagy talán – és megrettenve jutott eszébe Derreck jövendölése – nemzedékékre volna szükségük? Akkor a pusztulás már visszavonhatatlan. Most, hogy első jeleit saját szemével látta, nem volt többé kétséges: mindaz, amit a kulturális értékekből

207

meg kell őrizniük, észrevétlenül kifolyik a kezük közül. A telet rakétájuk elefántcsonttornyában töltötték. Csak néha merészkedett ki valamelyikük a latyakba és a hóba – a meleg ruhájuk nem volt elég, és a legtöbben nevetségesnek érezték, hogy fűtött űrruhában cammogjanak a völgyben. Gyakran ültek a képernyők előtt, és elmerültek a kopasz ágak és a fák, a súlyos felhőgomolyagok, a folyó feletti köd, a sodródó jég látványában, abban a tócsákból és földből összeálló rongyszőnyegben, amivé a síkság lassanként átalakult. Kerekedjenek fel a déli tájak felé? Kezdjék el újra? Mi származhatna abból? Új erőfeszítések? Őserdő, trópusi állatok, nedvesség, hőség, megfeszített munka, a mocsarak lázhozó párájában. Szokatlan klíma. Betegségek. Kudarcok. Csalódások. Túl ernyedtek voltak hozzá. Sokat aludtak – nem gondoskodtak rendesen élelmiszerről. A hó benyomta a legnagyobb melegház üvegtetejét. Tavasszal újból kezdhetik. Új év áll előttük… Igen, tavasszal… Megérkezett a tavasz a jégzajlással, amely messzire kisodorta a rétekre a szürkésbarna jégtáblákat. Az áradás. Mozdulatlanul figyelték a sárga lét, amely házaik végső maradványait lomhán magával vitte a távolba. Kikelt a perjefű, a tűlevelű fák hegye fehéreszöldre színeződött. A nap felszárította a talajt, a bátrabbak néha már kimerészkedtek, hogy a melengető sugarakban megmártózzanak.

208

Még nem vett erőt rajtuk teljesen a közöny. Egyesek összeálltak, elkezdtek kunyhókat építeni és kerteket ültetni. Mutatós kis növényeket hoztak az erdőszélekről, és virágágyásokba ültették őket. Ha a szél benyomta a gyönge lombfalakat, az eső tönkretette ágyásaikat, ha éhesek voltak, fáztak, vagy betegnek érezték magukat, visszatértek a hajóba. Itt állandóan egyenletes meleg volt. Hogyha néhány hétig a megmerevedés álmába merültek, a hidroponikus berendezésekből származó táplálék is elég volt. Elkészíttette az ember az automata konyhával, és egy lépést sem kellett tennie érte. Mortimernek is volt forrongó korszaka. Egy kora nyári reggelen felkereste Maidát, és várakozásának megfelelően egy közeli dombon találta meg, ahonnan a folyó útját egészen azokig a sötétkék hegyekig követhette, amelyek között eltűnt a szem elől. – Ott kell a tengernek lennie valahol – mondta a lány, amikor Mortimer mellé ült. – Elmenjünk megkeresni? – kérdezte a férfi. A lány a látóhatár túloldalán lévő bizonytalanba tekintett. Ajka körül mosoly játszadozott. – Igen, menjünk el megkeresni. Holnap, jó? – A tengernél szelídebb az éghajlat – mondta Mortimer olyan hanglejtéssel, mintha mesét mondana. – A telek enyhék. Van ott hal, rák, kagyló egész éven át. Nincs éhség. Lenne időnk berendezkedni. Maida tovább szőtte a gondolat fonalát. – Kis házikó, kert, játszadozó gyerekek. Béke. Senki sem parancsol. Délelőtt munka. Délután pihenés, elmeséljük egymásnak, hogy mi történt. Visszaemlékezünk a rég volt dolgokra.

209

Álmomban már bizonyára láttam egyszer. Milyen szép is lenne! Mortimer sürgette: – Megpróbáljuk, Maida? – Hogyne, meg fogjuk próbálni. – Mi ketten, egészen egyedül! Nézd csak meg őket, hogy elengedik magukat. Senki sem szedi már össze magát. Elzüllenek. De mi nem! Elölről kezdjük, egészen elölről. Senki másra nincs szükségünk! – Igen, mi ketten, csak mi ketten – erősítette meg Maida. Másnap esett az eső, és elhalasztották az indulást. Az utána való nap szeles volt és barátságtalan, De a harmadik napon valóban elindultak. Mortimer egy kis táskába egy kevés élelmet és néhány szerszámot csomagolt be – egy kést, egy baltát, néhány horgászhorgot, egy foszforos tűzszerszámot, néhány méter drótot. Maida egy takarót vitt. Senkitől sem búcsúztak el, és senki sem ügyelt rájuk. Tíz napig maradtak távol – aztán váratlanul visszatértek. Maida felhorzsolta a térdét, és tövis volt a sarkában. Mindketten legyöngültek, és éhesnek látszottak. Szótlanul mentek ebe a kabinjukba.

23. Tombolt a nyár, de senki sem tett komoly erőfeszítéseket, hogy a tervezett települést továbbépítse. Néhány kerti lak – ez volt minden. Egyedül az orvosnak akadt komoly munkája. Két férfi összetűzött egy nő miatt. A késszúrást,

210

amely a tüdőbe hatolt, nem volt nehéz meggyógyítani, a biofizikai műszerek még kifogástalanul működtek. És néhány gyerek is született, az előző év reményeinek gyümölcsei. Nem jelentették különösebb problémát: a táplálék öt szájjal többnek is elég volt – minek törnék a fejüket? Mortimer mindent megjegyzett, ami körülötte történt, mint valami kívülálló szemlélő. Látta, hogyan fecsérelték az idejüket, hogyan ácsorogtak, kezdtek neki ennek-annak, s nem fejeztek be semmit. Megfigyelte Lucine-t, aki futó orchideákból kerítést készített, és figyelemre méltó buzgalommal foglalkozott vele. Ez néha új próbálkozásra unszolta, hogy megemberelje magát, hogy önálló életet kezdjen. Lucine és a virágok! Lucine és kitartása, derűje! De aztán Mortimer megvonta a vállát, és elhallgattatta ezeket az álmokat. Valószerűtlenek voltak. Egyszerűen azért, mert mindössze néhány ember számára nem létezik paradicsomi lét – hát még csupán két ember számára! Igen, ha vadak volnának, kezdetlegesek, akik elégedettek néhány húsdarabbal, az erdő néhány gyümölcsével, egy lombból vetett derékaljjal. De hát épp ez az: nem voltak állathoz hasonló ősemberek. És nem akarták feladni azt, ami az övék volt. Valószínűleg nem is voltak rá képesek. Egy napon odament Derreckhez, aki ijesztően lefogyott, habár neki sem volt kevesebb ennivalója, mint a többieknek. De ezt nem az éhség okozta – elárulta a tekintete. Tekintete fátyolos volt, mintha a messzi jövőbe tekintene. Mortimer kezét a vállára tette.

211

– Igazad volt, Derreck. Tudnunk kellett volna. Csak te sejtetted. Nem akadályozhattad volna meg? – Valóban tegyek valamit? – kérdezte Derreck. – A többiek akarata ellenére? De hát szabad-e szétzúzni minden reményt? Mortimer kitekintett a tágas lapályra. Itt-ott néhány ember tanyázott – többnyire egyedül, mint akik a többiek jelenlétét képtelenek elviselni. – Reményt? Kinek van még reménye? – És akkor valami feltűnt Derreck válaszában: „Tegyek… – mondta – szét szabad-e zúzni…?” Ez azt jelenti, hogy tud valami kiutat? Izgatottan fordult barátjához, az arcát fürkészte. – Mit tehetünk? Valóban tehetünk még valamit? Derrek komolyan nézett rá vissza. Csak némi szünet után kérdezte meg: – Tudod, hogy min múlik ez itt? – határozatlanul körbemutatott. Mortimer bólintott. – Kevesen vagyunk. Ezt mondtad, Derreck. Megvan a tudásunk. És az eszközeink is megvannak, minden tervet kifogástalanul meg tudnánk valósítani, előteremteni élelmiszert, szerszámokat építeni, utat, drótkötélpályát, vízvezetéket. Energiában sem szűkölködünk. Itt vannak a szakemberek. Önmagában mindent meg tudnánk valósítani, de mindent egyszerre nem. Nem több tudásra van szükségünk, hanem több emberre. Egyszerű munkásokra, akik azt teszik, amit mondanak nekik. Akik nem akarnak rendkívüli dolgokat, derék férfiakra és nőkre. A tömegre. Soha nem tudtam, hogy ez ilyen lényeges.

212

– Akkor a következtetést is tudod? – Mifelé következtetést? Derreck most csaknem elvesztette a türelmét: – Az egyetlen következtetést, amely lehetséges! Az egyetlen kiutat, amelyen elindulva létünk ismét értelmes és termékeny lesz! – Nem – hebegte Mortimer. – Nem látok semmiféle utat. – Pedig oly közel van! – Derreck arcán most kérlelhetetlen vonás jelent meg, amelyet eddig még sohasem látott rajta. Mintha azzal, amit mondott, mindannyiuk sorsáról döntene. Hallgatott egy lélegzetvételnyit, aztán folytatta: – Emlékszel még a kék bolygó kis fehér lényeire? Életmódjukra, technikájukra? Nem vetted észre, hogy mennyire a rokonaink, nem éppen az anyagcserében, hanem a fejlődési lehetőségekben? – Nekünk, velük… Derreck nem hagyta szóhoz jutni. – Nincs közbeeső megoldás. Az egyetlen mód, amellyel életünk ismét értelmessé válik, a bennük való teljes feloldódás. – De az életterük, az ammóniatenger… – Ez a biofizika jelenlegi állása mellett nem akadály. Te magad tudod a legjobban, hogy a személyiségek átplántálhatók. Mortimernek most először borsódzott végig a hátán a félelem. – Nem volnánk többé emberek… a fehér lények testében… – hebegte. – Nem rosszabbak nálunk – válaszolt Derreck. Megakadt. Aztán csaknem gyöngéden fűzte hozzá: – Tudni akartad.

213

– Hagyj időt, hogy megemésszem – kérte Mortimer. Napokon át ültek a számítógép mellett, és minden lehetőséget végigjátszottak. Betáplálták az adatokat, melyeket Mortimer a tengeri lények életmódjáról felfogott, és a nagy vonalakkal felvázolt, de minden lényegeset tartalmazó kép kirajzolódott. Bizonyossá vált, hogy ez az egyetlen, ami a pusztulástól, jobb esetben a primitívségbe való visszahanyatlástól megóvhatja őket. Tudásuk, képességeik nem mennek veszendőbe: idegen talajba vetik, és ki fognak sarjadni. Gyümölcsöket fognak teremni, s hogy milyeneket, azt senki sem láthatja előre – igen, végül is senki sem állapíthatja meg, hogy helyes-e vagy helytelen ez a lépés. Erre a kérdésre a helyes vagy helytelen túlpartján adnak feleletet – gondolta Derreck –, csak egy bizonyos, az, hogy amit mi megszemélyesítünk, az évmilliós ősi fejlődés eredménye, nem meggy veszendőbe. Beleépül ismét egy rokon folyamatba, azt serkenti. Itt véget ér a tudományunk. Egyvalami igazolja cselekvésünk helyességét: az, hogy még itt is, felmérhetetlenül távol a Földtől hasonló fejlődés megy végbe. Amit tervezünk, semmi mást nem jelent, mint hogy ennek az igazságnak engedelmeskedünk. A közöny, a hanyatlás jelei egyre nyilvánvalóbbá váltak. Olykor féktelen ösztönök törtek elő – egyesek a nők miatt verekedtek, mások olyasmire tartottak igényt, ami nem járt nekik, ismét mások idegen fülkékbe hatoltak be, mert kényelmesebbnek tűnt számukra. A rendet kívánó közakarat még szembeszegült ugyan a

214

féktelen egyénieskedőkkel, de csak idő kérdése volt, hogy meddig őrizhető meg az egyensúly. – Beleegyeznek majd? – kérdezte Mortimer. – Várj télig! – javasolta Derreck. – Nem akarok senkit sem lerohanni. Addigra előreláthatólag az egyéni kezdeményezés utolsó szikrája is kialszik. Nem hiszem, hogy lenne ellenállás. Végül is valamennyien művelt emberek; remélem, képes vagyok megmagyarázni nekik. De örülök, hogy segítesz. Egyedül képtelen lettem volna. Télig kihasználták az időt, hogy a terv valamennyi részletét előkészítsék. Úgy tűnt, nincs semmi alapvető nehézség. Az agytartalom átvitele kísérleti állatoknál már épp elégszer lezajlott incidens nélkül, és minél nagyobb volt a tárolóképesség, annál egyszerűbbé vált. Dr. Belgastot, a biofizikust bevonták bizalmukba; velük volt a kék bolygóra vezetett expedíción – neki a fehér lények nem voltak már idegenek, és tudománya magaslatáról nem idegenkedett érzelmileg az átültetési kísérletektől. Tervükkel hamarosan egyetértett. Egy antennarendszert építettek, amelyet folyékony ammóniába is bele tudtak helyezni, és dr. Belgast egy altatóanyagot kísérletezett ki, foszfortartalmú szénhidrogént, melynek véleménye szerint rövid időtartamú bénulást kell előidéznie az ammóniaszervezetekben; ezt bizonyították az elfogott ifjú holttestén végzett vizsgálatok. Előkészületeiket jóval hamarabb fejezték be, mint szükséges lett volna, így sok idejük maradt gondolkozni. Attól a pillanattól kezdve, hogy döntésre jutottak, a világ mintha megváltozott volna körülöttük. Ami Mortimernek azelőtt

215

unalmas és nyomasztóan tág vidék volt, most szerény paradicsommá változott, a vágynélküliség telepévé, mint a rövid nyári tartózkodások idején a természeti rezervátumok. Hosszú sétákat tett, gyakran legyalogolt a folyóhoz, elnézte az örvénylő barna vizet, olyan volt a sodrása, mint amikor a szél felborzolja egy állat bundáját. Hosszasan együtt ült Maidával és Lucine-nel, könnyedén csevegve, óhajok és kívánságok nélkül. Egy őszi este Derreckkel egy közeli magaslaton álltak, és lepillantottak a leszállóhelyre, amelyen a rakéta állt, elmozdíthatatlan ismertetőjelként. – Mindenek ellenére – kezdte Mortimer –, sokat veszítünk. Csak most, amikor tudom, hogy elveszítjük, jövök rá, hogy milyen sok. Derreck visszakérdezett: – A régi érzelgős álmok bennem is elevenen élnek, tudod-e? – Legalább egy szikrányit meg kellene őriznünk belőle – folytatta Mortimer. – Visszatérésre gondolsz? Szabadságra az ammóniatengerből? Szó se lehet róla! – Nem visszatérésre. Szabadságra – talán. Hallgass ide! – És elmondta tervét, melyet napok óta érlelt magában. – Annyi energiánk van, amennyit csak akarunk. A rakétára nincs többé szükségünk. A berendezések új alakunkban értelmetlenné válnak. És a sziget elrendezéséhez szükséges időn igazán nem múlik. Így legalább nem dobjuk el régi testünket, mint egy elhordott öltönyt, hanem alkalmilag ismét belebújhatunk, hogy élvezzük, úgyis múlandó, úgyis elenyészik

216

egy idő múlva. Így azonban még kihasználjuk őket, ameddig csak lehet. Derreck kezével eltakarta a szemét, mintha a képet, amely feltámadt benne, meg kellene fogni. Aztán mosolygott, és azt mondta: – Igazad van. Miért ne?

24. Télen elutaztak. A többiek beleegyeztek. Talán nem voltak a tervvel teljesen tisztában, de úgy látszott, mintha az új célkitűzéssel teljesen egyetértenének. Némi időre volt szükségük, hogy a semmittevés és az alvás bódultságából kibontakozzanak, de láthatólag Mortimerhez hasonlóan lassan újra felébredtek. A kék bolygó alattuk lebegett, ők pedig kerestek egy lakatlan helyet, valamiféle tenger alatti táblahegységet, amelynek fennsíkja csak néhány tucat méterrel fekszik az ammóniatükör alatt. Ledobtak egy hidrogén robbanóanyagot, és megfigyelték a felemelkedő gombát, amely lassanként füstfelhővé alakult, majd eloszlott. Alatta egy szigetecske került felszínre, egy krátersziget, egy sötét és meredek peremhegységgel körülvéve, melynek közepén vörös folt izzott. De nem tartott sokáig, aztán elsötétedett és kialudt. Egy darabka elegyengetett szárazföld maradt vissza, egy lávából és tajtékkőből álló tábla. Lassan és biztosan szálltak le rá. És újra a kemény közös munka időszaka következett. Ez alkalommal nem kellett takarékoskodniuk. A tömérdek energiamennyiséget, amely még mindig a

217

befagyott mezonokban rejtőzött, a fűtéshez és a világításhoz szükséges csekély maradék kivételével, nyugodt lélekkel felhasználhatták. A legnagyobb műszaki problémát a hőmérséklet és légnyomás jelentette. Van Steen és fizikusai egy ernyőszerűen domborodó antigravitációs mezőt vontak a rakéta köré, amely semmiféle gázt és semmiféle hőhullámot nem engedett át. Nem készíthették túl nagyra, de arra elegendő volt, hogy mintegy kétszáz méteres körzetet befedjen. A kőzetben elég oxidot találtak ahhoz, hogy belélegezhető hélium-oxigén keveréket hozzanak létre, amellyel a sziklákkal körülzárt teret megtöltötték. E területen belül most már szabadon mozoghattak, és több hetet szántak rá, hogy a lávamezőből kertet építsenek. Az üveges masszát homokká és porrá aprították, ebből termékeny alaptalajt nyertek, amelybe magukkal hozott növényeket ültettek el; egyesek még a Földről származtak. A kőzet csekély radioaktivitása nem árt nekik, és önmagukra nem kellett tekintettel lenniük. A rakéta belsejét is újjáalakították. A nagyobb helyiségeket kényelmes ülőalkalmatosságokkal látták el; alig lehetett észrevenni rajtuk, hogy valamikor nyomásvédő székek vagy nyugágyak voltak. Néhány fülkét a többi helyiség rovására minden elképzelhető kényelemmel berendeztek – csak néhányra van szükségük, hiszen együtt sohasem jöhetnek majd vissza. Azokat a berendezéseket, amelyeknek nem volt szabad leállniuk, állandó üzemre kapcsolták át – a levegőellátást, a fűtést és természetesen a hidroponikus tankot is, valamint az élelmiszerellátás többi berendezését. Különösen jól

218

beváltak a robotkocsik; személyes szolgáltatásokra programozták őket, és úgy látszott, hogy a szabadságon levőknek még a kisujjukat sem kell majd mozdítaniuk. Közben néhány tudós alagutat robbantott a hegységben, amelynek csúcsait most szilárd ammónia lepte be fehéren. A járat a felszín alatt a tengerbe torkollt. Ott, ahol középütt a légtér a folyamrétegbe ütközött, egy kamrát vájtak ki laboratóriumnak és a használaton kívüli testek raktárának. Egy kicsit átépítették az űrcsónakot, amelyet egykor a repülés során végzendő külső javítási munkákhoz használtak, és dr. Belgast elindult Olsonnal, hogy megkeressék az idegen lények egyik települését. Éjnek idején közelítették meg őket, aztán a négy egymáshoz épített piramisházba kábító anyagot bocsátottak. Akkor a biofizikus különleges nyomás- és hidegálló ruhát öltött, és átment a zsilipen. Egy hálóban néhány elkábított lényt vonszolt magával. Az utat többször meg kellett tenniük, míg mindenki számára fogtak egy-egy lényt. Most készen álltak. A folyosó kapuja előtt végső tekintetet vetettek az építményre, az elefántcsonttoronyra, a múltjukhoz fűződő utolsó összekötő kapocsra. Mortimer Derreck mellé állt. A kép elmosódott a szeme előtt. – Képesek leszünk-e új létformánkban visszaemlékezni arra, ami azelőtt történt? – Nem. Ez megakadályozna bennünket az új közösségbe való teljes beilleszkedésben. Elégedetlenné tenne bennünket, állhatatlanná. Egyébként minden úgy történik majd, mint annak idején veled, amikor Baravallal

219

egyesítettek; a fehér lények valamennyi információjával rendelkezni fogunk, és mégis önmagunk maradunk. Csak a korábbi élményekre való emlékezést fogjuk kioltani. Hogy aztán végül is hogyan fogjuk érezni magunkat, azt teljes bizonyossággal senki sem mondhatja meg. Én sem. – És hogyan zajlanak majd le… a szigeti látogatások? – Poszthipnotikus parancsra. És ugyanígy érnek véget. – És a tartózkodás ideje alatt? – Keserves lenne, ha újra minden világosan felidéződne. Az emlékezetet töröltük. – Néhány másodperc múlva azt mondta: – Nem így képzelted? Nem megy másképp. Az, amennyit visszaléphetünk, bizony szerény. Most pedig búcsúzz el! Nem volt mit mondani. Beballagtak a sötét folyosóra. Egymás után leültek a nagy zárt tartály mellett álló székre. A tartályban néhány tucat polipokra emlékeztető, látszólag élettelen, átlátszó lény lebegett. Az emberek sorra elvesztették eszméletüket, testüket a hátramaradottak egy heverőn helyezték nyugovóra, és egy hatalmas páncélszekrénybe csúsztatták őket. A legutolsónál egy automatika végezte ezt a műveletet. Akkor a tartály a síneken átgördült a zsilipkapun, és kinyílt. Néhány törékeny, átlátszó lény kisodródott. Egy idő múlva kapálózni kezdtek, majd egy ezüstös raj siklott sietve a jeges folyadékon át, ki a nyílt tengerre.

220

A lépcső aljánál megállt Mortimer, mintha elfelejtett volna valamit. Megfordult, és visszanézett a narancsszínben fénylő helyiségbe, amelyet épp az imént hagyott el. Az egyik nő az ablaknál állt és kitekintett – nem láthatta őt, szeme valahová a bizonytalanba meredt, és hirtelen megint fellobbant egy emlék. Most a másik nő is felemelkedett, és az első mellé állt. Akkor újból felhangzott a hívás – félreérthetetlenül és határozottan. Könnyű fátyol lengte körül… miért… hová? Valahol valami egészen más várt rá, valami, aminek szüksége volt rá. Öt kis arasznyi, egyszerű, fehér testet látott maga előtt, és a szíve megtelt gyöngédséggel. És akkor az előcsarnok fényes négyszöge ismét úgy állt előtte, mint valami fal, egy más világba nyíló ablak, amelyből ki volt zárva, úgy állt ott, mint valami elfelejtett, elsüllyedt világ. Az ablaknál két nyúlánk árnyék, felmagasodva, álom ez – semmi más. Mortimer hirtelen megfordult. Először úgy érezte, mintha erőszakkal tépné ki magát valahonnan, ami ezer szállal próbálta visszatartani, mintha nyúlós kásán kellene keresztülvergődnie, nehézkesen, rövid léptekkel futni kezdett. Homok csikordult a talpa alatt… alkonyodott… mellette egy pad árnyéka… Lassanként szabadabbnak érezte magát. Egy lánchoz ért, amely elzárta előle az utat, kiakasztotta, átugrott, és a gyűrűt visszacsatolta. A földön akadt még néhány homokszemcse, de gyorsabban jutott előre, és most már ütemes, céltudatos ugrásokkal haladt.

221

Amikor befogadta a kapu, már mit sem tudott az ablaknál álló két árnyékról, a virágok völgyéről meg az unalomról, az elefántcsonttoronyról.

222

A KÖTET ÍRÓJÁRÓL Summa Technologiae című tanulmánykötetében Lem egész fejezetet szentelt egy különös jövőbeli tudományágnak, a fantomatikának, amely nem más, mint egy fiktív világ teremtése az ember köré, olyan világé, amelyből „a reális világba semmiféle módon kilépni nem lehet”. A fantomatika – abban az értelemben, ahogyan Lem beszél róla – még nem létezik, de többékevésbé tökéletes formában már készen állnak azok a gépek, eszközök, módszerek, amelyekkel az emberben az illúziók világa megvalósítható, és félő, hogy készen vannak azok a tervek, elgondolások, koncepciók is, amelyek a történelmi kényszer pillanatában vagy valamilyen hatalmi eltökéltség szolgálatában megvalósulnak, és belépnek az emberiség életébe. Hiszen a fantomatika nem más, mint az a befolyásoló tevékenység – de természetesen kifejlett formában és óriási technikai apparátussal –, amelyet napjainkban hol megértéssel, hol gyűlölettel „manipulációnak” neveznek. Hogy a manipuláció milyen eredményekkel jár és mekkora veszélyeket rejteget, azt teljes méretekben felfogni csak azok a kapitalista országokban élő kutatók: szociológusok, filozófusok, pszichológusok tudják, akik a folyamatot a helyszínen tanulmányozzák, és akik vagy apologetikusan vagy kritikusan maguk is résztvevői vagy tárgyai a manipulációnak. A

223

valódi személyiséget felolvasztó és más, sokszor torz formákba öntő kapitalista manipuláció módszereit jól példázza a reklám technikája, amely képes felébreszteni a vásárlókban teljesen új és fölösleges igényeket és szükségleteket, vagy a televízió technikája, amely a nézők figyelmét és érdeklődését szinte tetszése szerinti irányokba tereli. Semmi csodálatos nincs tehát abban, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom riadt kíváncsisággal vagy kutató félelemmel vetíti a jövőbe a manipuláció elterjedésének, általánossá válásának hol ijesztő, hol elgondolkoztató, de semmiképpen sem rokonszenves képeit, vizsgálva egyúttal, hogy miként is választható el a valóságos megismerés az illúzióktól, hol vannak a realitásnak és a fikciónak élesen megvonható határai. Különösen problematikus ez a kérdés abban a világrendben, amely az információk között nem tesz különbséget, és – az értékrendet elmosva – egyformán fontosnak tartja egy kutyakiállítás és egy afrikai polgárháború, egy divatbemutató és egy tömegmészárlás hírét. Azon sem kell csodálkoznunk, hogy vannak tudományos-fantasztikus írók, akik egész életművükben szinte monomániás megszállottsággal csak a „fantomatika”, pontosabban a manipuláció kérdésével foglalkoznak. Közéjük tartozik Herbert W. Franke is, akit a science fiction értői és esztétái a legjobb német tudományos-fantasztikus írónak tartanak, és talán az egyetlen olyan német írónak, aki a világ legjobb science fiction íróihoz: Bradburyhöz,

224

Lemhez, Aldisshoz, Clarke-hoz, Varsavszkijhoz vagy a Sztrugackij testvérekhez hasonlítható. Sőt vannak, akik azt mondják, hogy Franke az egyetlen német science fiction író. Ezt talán furcsállhatják azok, akik á német science fiction könyvkiadás számszerű adatait s benne például a hírhedt Perry Rhodan-sorozat eddigi 95-100 milliós példányszámát ismerik, de megértik és elfogadják, akik akár csak Franke egyetlen művét is olvasták. Franke minden regényének – és talán minden novellájának – központi kérdése a manipulált ember, illetve az, hogy az embernek az illúziókat kell-e választania vagy a valóságot. Mondjuk ki rögtön, hogy Franke hősei szinte minden esetben a valóság, az élet, a cselekvés mellett döntenek. Al, Az orchideák bolygójának főszereplője a regény végén szétzúzza a „fantomatikai gépet”, és kimegy a szabadba; a Gondolat-ellenőrzés hősei a világűrbe menekülnek, hogy ott keressenek új földet, a Nulla-zóna kibernetikusa is menekülni akar a rákényszerített víziók elől, és megszökik a fogságból; az Üvegkelepce fellázadó katonái is szétrombolják az irányító mechanizmusokat, hogy valódi életet teremtsenek maguknak. Lényegében ez történik Az elefántcsonttorony szereplőivel is. Az oktalanul és céltalanul lázadó erők és a társadalom mechanizált irányítását fenntartani kívánó tudósok a konfliktusok és viták hosszú sora után végül is egyetértenek abban, hogy az ember csak társadalomban élhet, csak közösségben fejlődhet, és még emberi külsejükről is lemondanak, hogy emberi lényegüket megőrizhessék. Arra is

225

fölfigyelhetünk, hogy ebben a regényben Franke a fantomatikát vagy manipulációt is visszarakja helyére, és nem tekinti másnak, mint a szórakozás, a pihenés vagy az emlékezés egyik válfajának, a tevékeny életet kiegészítő álmodozásnak. Herbert W. Franke 1927-ben született Bécsben. Ott végezte iskoláit is, míg 1944-ben be kellett vonulnia a légierőkhöz. A háború után a bécsi egyetemen fizikát, kémiát, pszichológiát és filozófiát hallgatott. Elméleti fizikából doktorált. Az egyetem után néhány évig technikai kutatásokban vett részt, majd az iparban dolgozott. Első írásai már korábban megjelentek, de csak 1957 óta foglalkozik rendszeresen irodalommal. Számos értekezést, tanulmányt és cikket írt, de már első regényeivel a német tudományosfantasztikus irodalom élvonalába került. Franke a tudományos-fantasztikus irodalmat a jövőről gondolkodás egyik fontos eszközének tekinti, és úgy véli, hogy szoros kapcsolat szövődött a science fiction és a jövőkutatás között. Komolyan veszi a tudományos-fantasztikus irodalmat, mert benne az író a jövő gondolati modelljeit készítheti el és vizsgálhatja. Franke a természettudományos műveltség terjesztése mellett tör lándzsát. Érdemes kissé hosszabban idézni azt a felszólalását, amelyet a science fiction írók heidelbergi kongresszusán mondott el, és amelyben szinte ars poétikáját foglalta össze.

226

Célunk: megértetni a tömegekkel is, hogy a jövőt ne elkerülhetetlen sorsnak, hanem alakítható, formálható közegnek teleintsék. Ehhez ismernünk kell azt a rendszert, amelyben a technikával együtt elhelyezkedünk. Ennek feltétele a természettudományos műveltség és gondolkozásmód elsajátítása… A science fiction és a jövőkutatás között szoros kapcsolat van. Elképzelésem a következő: alapul vesszük a jövőkutatás valamelyik prognózisát. Keresünk egy konfliktushelyzetet, amely ebből a fejlődésből adódik. Ezt kitalált példákkal és személyekkel konkretizáljuk, a modell minden lehetőségét eljátsszuk, kezdve a kalandostól, egészen az etikusig. Itt nyújt a science fiction olyan lehetőségeket, melyekkel a tudomány nem rendelkezik, melyek tudományosan még nem levezethetők. A lehetőségek vagy reményteljesek, vagy visszariasztóak. Tehát ebben a vonatkozásban figyelmeztető szerepet szánok a science fictionnak. De természetesen nem ezt tartom az egyetlen lehetséges formának… Franke újabban számos televíziós játékot írt, arra törekedve, hogy a fantasztikumot szigorúan a tudomány eredményeire és lehetőségeire építse. Magyarul eddig egy regénye (Az orchideák bolygója) és néhány kisebb írása jelent meg. Kuczka Péter

227

A JÖVŐBELÁTÁS VÁGYA A jövőbelátás vágya olyan régi, mint maga az emberiség. Tulajdonképpen ez vezetett a tudományok kialakulásához is: a primitív emberek megfigyelték a környező természetben előforduló, ciklikusan ismétlődő változásokat, a babiloniaiaknál a megfigyelések a csillagok mozgására is kiterjedtek. Egyiptomban a papi rend világi hatalma jórészt azon alapult, hogy eléggé pontosan meg tudták jósolni a Nílus áradásait, amitől az ország kenyere függött. A tudományon alapuló jövőbelátás azonban nem tudott minden kérdésre feleletet adni. Olyan kérdésekre, amelyekre a tudomány nem tudott válaszolni, vagy egy kisebb-nagyobb emberi közösségre vonatkoztak, a jóslatok adtak feleletet. A vallási jóslatok mai szóval hosszútávú prognózist adtak morális, sokszor jól felismerhetően politikai szempontok szerint motiválva egész népek részére. Közismert klasszikus példája ennek az ótestamentumi Próféták könyve, amely mai, ránk maradt irodalmi formájában egyesíti a hosszútávú prognózis és az eposz jellegzetességeit. Az újtestamentumban János jelenései, az apokalipszisre vonatkozó részek már szinte a science fiction irányába mutatnak. A jövőbelátási vágy jelentkezik az európai népek korai történelmében is: a híres delphi jóslatokról vagy a Szibillák könyveiről ugyan nincsenek közvetlen írásos emlékeink, de tartalmukat a görög tragédiákból és a klasszikus római

228

irodalomból ismerjük. Összefoglalva azt lehet elmondani, hogy az antik világban a jóslatok egyesítették az irodalmat és a hosszútávú prognózisokat. A XIX. században a hosszútávú prognózisok és az irodalom útjai elválnak. Az embereket nem a jövő, hanem elsősorban a jelen, a földgolyó addig ismert területeinek a felfedezése érdekli. Az utópista szocialisták ugyan megpróbálják az egész társadalom jövőjét felrajzolni (ennek érdekes irodalmi hatása látszik Madáchnál Az ember tragédiájának ismert falanszterjelenetében); ezek azonban nem veszik figyelembe minden társadalom fejlődésének alapját, a termelési és a tulajdonviszonyokat, csak a logikára és a kívánságokra támaszkodnak, nem pedig a tényekre. A XIX. századnak egyetlen valóban hosszútávú, máig is érvényes prognózisát Marx adta a Tőkében. A XIX. század második felében tulajdonképpen csak egy író volt, akinek a fantáziáját a technikai fejlődés lehetőségei megragadták. Természetesen Verne Gyuláról van szó. Itt kell megemlíteni Jókai Mórt is, akinek a Jövő század regénye című könyvén generációk tanulták megbecsülni a modern technika nyújtotta lehetőségeket. Verne Gyula megsejtette a repülőgépeket és az űrutazásokat, Jókai fantáziáját a kornak megfelelő romantikával ugyancsak a repülés lehetősége kötötte le. Emellett azonban egy új anyag, az ichor lényegében véve a modern műanyagok felfedezését anticipálta. Mind Verne, mind pedig Jókai a saját koruk technikáját extrapolálták: Verne elsősorban az

229

akkor divatos útleírások formájában (például Utazás a Föld középpontja felé), Jókai pedig a maga alapvetően romantikus természetének megfelelően. A science fiction első igazi képviselője H. G. Wells, akinek híres regényei (Az időgép, Mars-lakók a Földön vagy bizonyos értelemben A láthatatlan ember) már a mai értelemben véve is tudományos-fantasztikus regényeknek tekinthetők. Jókai és Wells elsősorban írók: azok a műveik, amelyeket ma a tudományos-fantasztikus regények előfutárainak tekintünk, írói működésük egészében csak mint melléktermékek jelentkeznek. Másik közös vonásuk, hogy műveik középpontjában nem a társadalom fejlődése, hanem hőseik kalandjai állnak. Más szóval: nem prognózist akarnak adni, hanem szórakoztatni. Nem sokat törődnek azzal, hogy azok a technikai megoldások, amelyek a regényekben szerepelnek, mennyire reálisak vagy sem. Minden zseniális megsejtése ellenére a science fiction kettősből a hangsúly a fictionön, tehát a regényen, és kevésbé a science, tehát a tudomány oldalán van. Az egész társadalomnak egy jövőbe vetített állapotát, amely láthatóan a huszadik század eleji társadalomnak a karikatúrája, csak egyetlen író próbálja megrajzolni: Huxley a Szép új világban. A mai értelemben vett tudományosfantasztikus regények csak a második világháborút követően alakulnak ki. Jókai, H. G. Wells vagy Huxley elsősorban írók voltak, és csak mellékesen rándultak ki a fantasztikum birodalmába. A tudományos-fantasztikus regények modern képviselői már „specialisták”: nem általában irodalmat művelnek, hanem

230

specializálódnak a tudományos-fantasztikus regényekre. A műszaki eszközök, amelyek a regényben szerepelnek, általában a második világháború utáni időszak ismert technikai eszközeinek az extrapolációi (atomfegyverek vagy maghasadáson alapuló űrrakéták, radar, legújabban pedig az elektronikus számítógépek és ezek kombinációi), a társadalom is általában a jelenlegi amerikai társadalom tulajdonságainak a kivetítése sokszor egészen az abszurdumig. Lényegében azonban a tudományos eszközök csak kulisszák; ami irodalminak tekinthető, az maga a cselekmény, az egyéni konfliktusok, amelyekkel a főhős kalandjai során szembekerül. Sok olyan regényben, amelyben szerepet kap az űrutazás, ismét előtérbe lép, mint már Verne regényeiben, a színes útleíró jelleg. Azt, hogy egy tudományos-fantasztikus regény mennyire érdekes, vagy éppen élvezetes, tehát irodalmi olvasmány, lényegében véve a szerző írói tehetsége dönti el; általában nincs baj a fantasztikummal, de a tudomány vagy az irodalom sokszor bizony kevés. Érdekes, és talán nem is tekinthető véletlennek, hogy a tudományos-fantasztikus regények elterjedésével körülbelül egyidőben újra megjelenik a tudományos prognózisok igénye, ha tetszik: „műfaja” is, kifejlődik a futurológiának nevezett tudományos irányzat. Ennek legutóbbi, sok vihart kiváltott példája az ún. „római klub”nak (az egyesült államokbeli Rómáról van szó) A növekedés határai című ismert jelentése. Általában egy-egy probléma (például a nyersanyagkészletek fokozatos kimerülésének

231

hatása az ipari társadalomra) lehetséges következményeit tárgyalják. Még egy érdekes tendenciát érdemes említeni. Sok példa van arra – és nemcsak a világirodalomban, hanem a magyar irodalomban is –, hogy orvosok kitűnő írókká válnak. A tudományos-fantasztikus regények szerzőinek a műfaj jellegéből következőleg jelentős természettudományos ismeretekre van szükségük. A legkiválóbbak – alapvetően természettudományos alapképzettséggel rendelkeznek: talán kevesen tudják, hogy Asimov szakképzett biokémikus, Fred Hoyle gyakorló asztrofizikus, és mint ilyen, a Royal Society tagja. E szakképzett szerzők közé tartozik ennek a regénynek a szerzője, Herbert W. Franke is, aki elméleti fizikából doktorált. Jó darabig mint fizikus dolgozott, és aránylag későn vált főhivatású íróvá. A fő műszaki kulissza, amellyel a szerző dolgozik, ebben az esetben is egy szupernagy számítógép, amely az ominózus OMNIVAC nevet viseli, utalásul arra, hogy a számítógép mindenkiről mindent tud. A betáplált programok segítségével a gép előre meg tudja mondani az egyes egyének viselkedését a legkülönbözőbb körülmények között, sőt az egyéneken túl az egész társadalom viselkedését is. Aki tehát a gép birtokában van, az egyszersmind uralkodik az egész társadalom fölött. A regény első felének a cselekménye éppen e körül forog: a gép és ezzel együtt a gép fölött rendelkező világkormány, egy elenyésző kisebbség a Holdra kihelyezett, mert csak ott biztonságban levő számítógép segítségével uralkodik a Földön levő összes többi

232

ember fölött. Ennek a világkormánynak az uralmát próbálja megdönteni egy maroknyi fanatikus emberből álló párt oly módon, hogy a gép memóriáját törölni akarja, hogy ezzel lehetetlenné tegye a világkormány működését. Az utalás az amerikai FBI birtokában levő számítógépek memóriájában tárolt rengeteg információra, amely nemcsak a bűnözőkre, hanem minden, politikailag érdekes vagy azzá válható egyénre is kiterjed, félreérthetetlen. A szerző a gép műszaki részleteivel nem foglalkozik, és a cselekmény szempontjából nem is érdekes. Ami a fantasztikumot jelenti, az tulajdonképpen az a körülmény, hogy olyan programokkal rendelkeznek, amelyek az egyének, valamint az egész társadalom viselkedését képesek megjósolni. Folynak már ugyan kísérletek kis csoportok viselkedésének számítógépes szimulálására, de a programok olyan bonyolultak, hogy alig áttekinthetők, az egész emberiségre vonatkozó összes adat és program elhelyezésére valóban olyan „mindentudó” számítógépre volna szükség, mint a regényben szereplő OMNIVAC. Ez a jelenlegi ismereteink szerint ugyan lehetetlen, de a regényolvasó szempontjából plauzibilisnek látszik, és ez a fontos. A regény második felében jut szerephez a másik műszaki kulissza: egy olyan szuperrakéta, amely a Naprendszerből menekülő összeesküvőket és néhány tudóst, összesen kb. 50 embert ment meg az üldözők elől. A rakéta hajtóereje olyan mezonreakció, amely ma még ismeretlen, de elegendő ahhoz, hogy a rakéta sebességét majdnem a fénysebességig növelje. A

233

gyorsulások ellensúlyozására egy antigravitációs mező szolgál. Ennek segítségével a világegyetem egy addig ismeretlen részén leszállnak egy Földhöz hasonló bolygón, és megpróbálnak új emberiséget alapítani. Itt már háttérbe szorul a fizikus, és előtérbe kerül az író, aki a regény második részében már egy elefántcsonttoronyba – a rakétába – összezárt, egymásra utalt, egymástól szabadulni nem tudó embercsoport viselkedését írja le, érdekes és elgondolkoztató módon. Tarján Rezső

234

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A KÖNYV CSILLAGÁSZATI ÉS ŰRHAJÓZÁSI ADATAIHOZ E könyv írójának alapos fizikai és technikai ismeretei eleve biztosítanak arról, hogy alapvető műszaki vagy tudományos képtelenség nem fordul elő munkájában. Néhány esetben a cselekmény bonyolításának érdekében mégis tett kisebb „engedményeket”, amelyekkel azért érdemes röviden foglalkozni, mert elég gyakran bukkannak fel a hasonló témájú sci-fi művekben. Mindenekelőtt két technikai kérdésre kell felhívni a figyelmet. Az egyik, ma még tisztázatlan probléma az élő szervezet viselkedése a közel fénysebességű rakétában. Elvileg tisztázott, hogy a fénysebességet megközelítő ún. relativisztikus körülmények között a két, egymástól független rendszer – itt a rakéta és a Föld – ideje egymáshoz viszonyítva eltér. Kísérleti bizonyítékok igazolják (nagy sebességű atomi részecskék élettartamának megfigyelése révén), hogy a relativisztikus körülmények között az idő „lelassul”. Hőseink űrhajója a fénysebesség 0,99999-ed részére gyorsul, sebessége másodpercenként 299 789,5 kilométer. (A fény terjedési sebessége Barnóthy J., G. G. Luther és G. A. White 1972ben végzett igen pontos mérése szerint másodpercenként 299 792,462 kilométer.) Ez annyit jelent, hogy amíg a rakétában működő időmérő egy év elteltét jelzi, a Földön több mint

235

2200 esztendő múlt el. Ám máig sem tisztázott, hogy ilyen körülmények között hogyan viselkednek az élő szervezetek vagy akár a bonyolultabb összetételű molekulák (kémiai vegyületek). Valójában tehát nem tudjuk, hogy az űrhajó utasai miként viselik el a relativitás ún. óraparadoxonát. Erre a kérdőjelre alighanem csak tényleges kísérletek adhatnak választ. Némileg kapcsolódik e kérdéshez a közel fénysebességgel száguldó rakéta ütközése a csillagok közti térben lebegő anyaggal. Jelenlegi ismereteink szerint a csillagok közti, látszólag „üres térben” átlagosan egy-egy hidrogénatom található köbcentiméterenként. Emellett, bár jóval kisebb számban, parányi – ezred-százezred grammos – szilárd porszemcsék is fellelhetők az ún. interstelláris (csillagközi) térben. Ez kicsiny értéknek látszik, de ne feledjük el, hogy a fény sebességét megközelítő gyorsaságú rakéta – haladási irányba eső – homlokfelületének minden négyzetcentimétere másodpercenként mintegy 30 milliárd hidrogénatomot és kb. százszor kevesebb kozmikus porszemet söpör össze maga előtt. Emellett a hatalmas sebességgel történő ütközés óriási energiát jelent: a legparányibb porszemcse becsapódása is hatalmas robbanásként érvényesül. Gondoljunk csak arra, hogy a kozmikus sebességekhez viszonyítva igazán lassú sugárhajtású repülőgépek (kb. 0,5 km másodpercenként) összeütközése egy-egy madárral már számos balesetet okozott. A szerző e nehézségeken könnyen siklik át, annál inkább, mert ezek a problémák a harmadik

236

évezred vége felé aligha jelentenek már megoldatlan kérdést. Figyelemre méltó és ma még teljesen áttekinthetetlen a regény fordulópontját jelentő, szupererős gravitációs tér és az ezzel kapcsolatos jelenségek csoportja. Itt a fantázia valóban korlátlanul szárnyalhat. Említést érdemel azonban, hagy a csillagászat és a fizika alighanem éppen napjainkban jut e kérdéscsoport kísérleti vizsgálatának küszöbére. A relativitás elméletének egyik következtetéseként Albert Einstein már a századforduló után felismerte, hogy a jelentős tömegek gravitációs terében a mellettük elhaladó fénysugarak elhajlanak. Ezt a jelenséget, a Nap irányában észlelhető csillagok fényének elhajlása révén, már 1919-ben sikerült kimutatni. A Nap felszínén mérhető gravitációs gyorsulás azonban csak igen csekély mértékben változtatja meg a fénysugarak irányát. A magyar születésű (jelenleg az Egyesült Államokban dolgozó) Bay Zoltán 1964-ben arra a gondolatra jutott, hogy az aránylag kis térfogatba összezsúfolt igen nagy anyagtömegek – például az ún. csillagszerű rádióforrások – sokkal nagyobb mértékben megváltoztatják a mellettük elhaladó sugarak irányát. Ily módon a mögöttük elhelyezkedő égitestek fényét valóságos gravitációs lencseként térítik el. A legújabb kutatásók pedig azt mutatják, hogy létezhetnek nagy tömegű, de rendkívül kis térfogatú égitestek, amelyek felszínén a nehézségi gyorsulás akkora, hogy semmiféle sugárzás sem hagyhatja el ezeket. (Érdekes módon erre a lehetőségre a német Karl Schwarzschild már 1916-ban rámutatott.) Az

237

ilyen égitesteket tehát optikai úton nem is érzékelhetjük, csupán a közelükben levő, látható égitestekre gyakorolt tömegvonzásuk révén vehetünk róluk tudomást. Úgy látszik, hogy ilyen „Schwarzschild-féle fekete lyukak” valóban léteznek. Nyílt kérdés azonban, hogy a fekete lyukak miként változtatják meg a tér szerkezetét. A könyvben vázolt „térkifordulás” jelenleg meghaladja az elképzelhetőség és főként a kiszámíthatóság határát. Ám éppen e téren sok meglepetésre számíthatunk! Ifj. Bartha Lajos

238

ISBN: 963 211 028 5 Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Székely Éva A szöveghűséget ellenőrizte: Zsolt Angéla Szakmai ellenőr: ifj. Bartha Lajos Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Wagner Orsolya 29 800 példány, 10,2 (A/5) ív, MSZ 5601–59 74.1125/1–2552 – Zrínyi Nyomda, Budapest Felelő s vezető: Bolgár Imre vezérigazgató IF 2017–e–7577

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful