You are on page 1of 343

--4O¤EC- pE 4E·)pCÒC4

--
Harrison Fawcett
A KORONA HATALMA
THOMAS A. TYSON KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL
A SZERZŐK ELŐSZAVA – KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Jó ideje már, hogy Brett Shaw ezredes élettörténete foglalkoztat, és jó ideje
már, hogy Thomas A. Tyler őszinte érdeklődést mutat a Szent Korona története
iránt.
Legelőször az Ópiumkeringő megírását követően merült fel bennem a gondolat, hogy
egyesíteni kellene a témákat, hátha kikerekedik belőlük egy SF-kalandregény...
Ez megtörtént, kezdeti próbálkozásom, a Megátkozott, bolond világ, 1998 őszén
jelent meg a Cherubion gondozásában. Azóta minden Shaw-történetben említésre
kerülnek a turániak - ők fogják ceruzámat -, tettem ezt azzal a nem titkolt
szándékkal, hogy életben tartsam a témát. Úgy hiszem, az olvasói visszajelzések
alapján ez sikerült, ezen felbuzdulva határoztam el, hogy sort kerítek a
"nagyregényre".
Időközben a Brett Shaw-sorozat alapját képezte a "Mysterious Universe"
világának, amelyben "együtt száguld" Tess Gordon Ka-tedrálisával, illetve az
általam oly nagyra becsült Sheenard-hősökkel. Mindössze egyetlen probléma
adódott: Shaw életének azon szakaszában, amikor a Szent Korona után kutat, még
nem tud a Katedrá-lisról (ez utóbbiról ugyan már hallott valamit az
Ópiumkeringőben), novellahősöknek hiszi a Katchikaneket, és nincs tudomása a von
Anstetten-dinasztia phaetoni eredetéről - ezért a Korona hatalma sokkal inkább a
"Szkíta Univerzum" világához tartozik, mint a MU-hoz. De ez legyen a legkisebb
gondom; őszintén kívánom valamennyi írótársamnak, hogy ők is minél több hasonló
problémával küszködjenek.
Lehetetlen, hogy Thomas és én mindazoknak köszönetet mondjunk, akik segítettek
minket ennek a könyvnek az elkészültében. Személy szerint én nem győzök
hálálkodni Thomasnak, aki "koronaügyben" gigászi kutatómunkát végzett el és
valóságos két lábon járó enciklopédiává változott.
Tucatnyi azoknak a száma - koronakutatók, történészek, művészettörténészek -,
akik hallatlanul nagy türelemmel szentelték nekünk az idejüket, és megpróbáltak
választ adni az alkalomadtán provokatív kérdéseinkre is. Köszönet érte.
Külön köszönettel tartozom egy bűbájos nőnek és filmrendezőnek (nevét itt nem
írom le, mert nevesítem öt a Korona hatalma lapjain), amiért engedélyezte
számomra a vele közösen írt „A Fekete Vitéz legendája” című nagyjátékfilm
forgatókönyvében szereplő, egyes dialógusok átemelését a regénybe; nagy
segítséget kaptam ezzel a Barkóczyak és a Deél-Ősiek megformálásához.
A regényt a kalandozások korának kronológiája nyitja és a felhasznált
szakirodalom jegyzéke zárja, ami e kettő között olvasható -fikció.
Vagy ki tudja?!
Harrison Fawcett
(Fonyódi Tibor)
A régmúlt nagy dicsőségére a világ népeinek mítoszai és legendái emlékeztetnek
minket, beszélnek nekünk hatalmas csatákról, hősök nagy tetteiről, a
hódításokról, olykor letűnt világok uralkodóiról és népeiről.
Nálunk a hasonlóan sorsfordító eseményeknek és történeteknek dicső emlékezete a
meséinkben maradtak fenn, de ezeket sajnos egyre kevesebben olvassák.
Változnak az idők, változnak az emberek, de a hagyományok, a legendák tanúságai
örökérvényűek maradnak.
Akik rajongva bámulják az amerikai sikerfilmeket, akik borzongva nézik az
Apokalipszis Mostot, vagy A Szakaszt, nem gondolnak arra, hogy ezek az alkotások
ugyanúgy az egyetemes világtörténelem bizonyos pillanatait villantják fel,
akárcsak a mi Toldinkról, Kinizsinkről, István királyunkról szóló beszámolók.
De ezeknek a hősöknek az emlékezete sajnos sokkal kevésbé él a fiatalok
szívében, mint amikor az ország oly' nagy és hatalmas volt.
Igaz, mára megváltozott a helyzet - itt állunk a XXI. század küszöbén -, de
egyet mindenképp le kell szögeznünk: népünk szellemiségének egyedülálló mivolta
máig érezteti hatását. A világ fejlődését rengeteg magyar szolgálta és szolgálja
mind a mai napig; például a tudomány- és technikatörténet területén egyedülálló
produktumokat tudunk felmutatni.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Senki ne szégyellje magát azért, mert netán ő személy szerint nem adhatott
semmit az utókornak, elég, ha büszkén vallja a származását, ahogyan a világ
bármely részén születők is ezt teszik, saját országukban.
Ez a könyv mese; egy fantasztikus mese. A jövő lehetne ilyen is, ahogyan
kiötlöttük, de bárhogyan is alakul a magyarság, Európa és a világ népeinek
sorsa, ne felejtsük, akarva-akaratlan, mi alakítjuk olyanná, amilyen lesz, mert
vannak meséink, történeteink, legendáink... és regényeink.
Sok minden más mellett, ez a science fiction döbbenetes hatásának titka.
Őszintén kívánom, hogy akik olvassák az ilyen történeteket, azok terjesszék
hírüket a „hagyományoknak” megfelelően, „szájról-szájra” vagy modernebb úton „emailről
e-mailre” és ezzel fel fognak építeni egy szebb jövőt.
Thomas A. Tyler
(Tamás Attila)
Magyar államiságunk ezredik évfordulójának tiszteletére
Kedvesemnek, Demeter Rozáliának köszönettel,
végtelen türelméért és önzetlen segítségéért.
(H.F.)
„Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A múltnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem”
Pest, 1847. február
(Petőfi Sándor: Magyar vagyok)
„Hitünk a jövő, erőnk a múlt”!
(Bán Mór)
„A magyarok népe már régtől fogva téves útra tért,
és idegen nyáj nyomába szegődött”.
(Részlet II. Orbán pápa
Könyves Kálmánhoz írt,
1096-ban keltezett leveléből)
Az első szakrális korszak kronológiája
(a földi kalandozások kora: Kr. u. 895 - 970)
895. Árpád fejedelem a magyar fősereggel átkel a Vereckei-hágón, Álmos
nagyfejedelem halála, a magyarok elfoglalják Erdélyt és az Alföldet.
Arnulf keleti frank császár felkérésére magyar seregek szállnak harcba I.
Berengár itáliai király ellen, akit legyőznek a Brenta folyó mellett.
Az Itáliából hazatérő magyarok egész Pannóniát birtokba veszik és elfoglalják a
Nyugat-Felvidéket. A Kárpát-medence teljes birtoklása.
902. A magyar seregek leigázzák a Morva Fejedelemséget.
904. Kurszán fejedelem halála a nyugati határvidéken, Árpád egyeduralkodásának
kezdete.
904-905.1. Berengár szövetségeseként a magyar seregek Lombardiában kifosztják és
felgyújtják a király ellen lázadó városokat.
907. július 4-5. A keleti frank birodalmi sereg IV. Lajos vezetésével
Pannónia visszafoglalására indul, de súlyos vereséget szenved
Pozsony (Braslauespurch) mellett.
907? Árpád nagyfejedelem halála. Utóda (Anonymus szerint) fia, Zolta.
908. tavasz. Magyar seregek feldúlják Szászországot és Türingiát.
908. aug. 3. A magyar seregek Eisenachnál lemészárolják Burghard türingiai
őrgróf seregét.
június 12. A kalandozó magyarok Augsburgnál legyőzik IV. Lajos keleti frank
király seregét.
A magyarok átvonulnak Bajorországon, és először lépik át a Rajnát. Betörés
Burgundiába.
911. A Rajnán átkelt magyar sereg I. Konrád német király családi tartományát,
Frankföldet pusztítja.
A Burgundiában, Svábföldön és Frankföldön harcolt, hazatérő magyarokat Arnulf
bajor herceg szétszórja az Inn folyónál.
Arnulf bajor herceg fellázad I. Konrád német király ellen, majd családjával
együtt a magyaroknál keres menedéket.
Arnulf bajor herceg sereggel nyomul székhelye, Regensburg felszabadítására, de
I. Konrád visszaszorítja Magyarországra. Arnulf katonai segítséget kér a
magyaroktól.
917. Magyar seregek visszafoglalják Regensburgot, Arnulf ettől kezdve a
magyarokkal szövetségben uralkodik.
919.1. Henrik német király megalapítja a szász dinasztiát. A magyarok azonnal
betörnek Szászországba, és megverik I. Henrik hadait.
921.1. Berengár a magyarok segítségével Bresciánál rajtaüt a lázadó alattvalóin.
A magyar sereg vezérei Bogát és Tarhos.
924. tavasz. I. Berengár újabb hívására Szalárd vezér Itáliába indul és
elfoglalja Paviát, ahol megkoronázzák Rudolf ellenkirályt.
924. március 24. A magyarok megostromolják és felgyújtják Paviát.
924. április 7. Lázadók Veronában meggyilkolják I. Berengárt. Az általa behívott
magyarok, jobb ötletük nem lévén, megindulnak nyugat felé.
924. A magyarok Szászországot pusztítják. Szalárd német fogságba esik, de a
magyarok kiváltása érdekében felajánlanak a Werla várába menekülő I. Henrik
német királynak egy 9 éves fegyverszünetet. I. Henrik ennek "úgy megörül", hogy
szabadon engedi Szalárdot, sőt még adófizetésre is kötelezi magát! A magyarok
tovább haladnak nyugat felé, és eljutnak az Atlanti-óceán partjára.
926. május 1-2. A szentgalleni kaland. Kalandozó magyarok elfoglalják a Szent
Gál kolostort, ahol csak egyetlen szerzetest találnak (Heribald testvér), akinek
elmondása szerint a többiek elmenekültek.
926. május 2-től. A magyarok továbbvonulnak Szentgallenből és
feldúlják Lotaringiát, Burgundiát, majd a Loire-völgyének vo
nalát követve az Atlanti-óceánig hatolnak. Hazafelé menet
megújítják a békét Arnulffal; ez valójában adófizetést jelent.
Amulf fizet.
927. Provence-i Hugó itáliai király kérésére magyar sereg kíséri
Észak-Itáliából Rómába Péter őrgrófot, X. János pápa öccsét!
Később feldúlják az ellenséges Toscanát és Apuliát.
931. A magyarok elfoglalják és felgyújtják Piacenza városát.
932.1. Henrik német király megtagadja a további adófizetést.
933. március 15. Az adófizetést megtagadó német birodalom ellen vonuló magyarok
elszenvedik első jelentősebb vereségüket Merseburg közelében, ezt követően a
magyarok három évig nem jelennek meg német földön.
tavasz. Kalandozó magyarok a Rajnán túli területeket pusztítják, földúlják a
Párizs melletti Sens környékét, a visszafelé vezető úton az Alpokon át betörnek
Itáliába és Capuáig nyomulnak előre.
Egy kisebb kalandozó sereg vereséget szenved a szászoktól Wolfenbüttel
közelében, egy másik seregrészt a szlávok a drömmlingi mocsarakba vezetik, a
fősereg eredménytelenül tér haza. Ettől kezdve a magyarok nem vezetnek
zsákmányszerző hadjáratot Szászországba.
942. tavasza. A magyarok betörnek Itáliába, ahol Hugó király tíz véka ezüstért
ráveszi őket, hogy támadjanak a spanyolországi mórok ellen.
942. június-július. A magyarok átkelnek az Alpokon és a Pireneuso-kon keresztül
Andalúziába nyomulnak, a portyázásnak élelemhiány vet véget. Történelmi tény,
hogy a mórok elfognak öt
magyar vitézt, akiket később besoroznak a cordobai kalifa testőrségébe.
943. április. Magyar sereg tör Bizánc területére. Adófizetés fejében ötéves
békét kötnek I. Romanosz császárral.
943. augusztus. Bertold bajor herceg megfutamítja a Bajorországot dúló magyar
sereget.
A Taksony vezette magyar sereg Itáliában Otrantóig hatol.
VII. (Bíborbanszületett) Konstantin Bizáncban megkereszteli Bulcsú harkát és
Termacsu herceget.
augusztus. Magyar betörés Bajorországba és győzelem az ellenük küldött sereg
felett.
951. I. Henrik bajor herceg Magyarországra törve a Rábáig hatol, s nagyszámú
fogollyal tér haza. Magyar sereg indul Itáliába II. Berengár király segítségére,
de nem tudják megakadályozni Észak-Itália Bajorországhoz csatolását. A Rhone és
a Loire mentén kalandozó hadak tűnnek fel, melyek hazafelé jövet a Ticino
folyónál vereséget szenvednek a II. Berengár uralmát megdöntő német seregektől.
A második legmagasabb magyar méltóság, Gyula megkeresz-telkedése Bizáncban.
tavasz. Konrád lotaringiai herceg hívására magyar hadak érkeznek Liudolf sváb
herceg megsegítésére. A Bulcsú vezette sereg Worms, Lobbes és Cambrai ostroma
után hazatér, mivel a vezér egyik rokona elesik a harcok során.
augusztus. A magyarok Bajorországba és Svábföldre nyomulnak, és ostromolni
kezdik Augsburgot. A város felmentésére I. Ottó vezetésével egyesítik a német
hadakat.
955. augusztus 10. Augsburg közelében a Lech-mezőn a magyar csapatok súlyos
vereséget szenvednek.
955. augusztus 15.1. Henrik Regensburgban felakasztatja az elfogott magyar
vezéreket. Lél (Lehel), Súr és Bulcsú halála a "nyugati" kalandozások
megszűnését eredményezi.
VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár megtagadja az adófizetést a
magyaroknak.
április. Az Apor vezér vezette magyar sereg Bizánc kapuja előtt áll, de ostromra
nem kerül sor, a hazafelé tartó hadakat a bizánci seregek megkergetik.
961-962. Ismételt betörések a Bizánci Császárság területére.
963. Szalk Taksony követeként XII. János pápánál jár.
963. Magyar sereg Thesszaloniki mellett félezer foglyot ejt és hurcol
Magyarországra. A Macedóniába betörő magyarok közül a bizánci sereg negyven
foglyot ejt, akiket később besoroznak II. Phokasz Niképhorosz császár
testőrségébe.
970. Szyjatoszláv kijevi nagyfejedelem magyar, bolgár és besenyő segítséggel
Bizáncra támad, de vereséget szenved. Ezzel véget érnek a magyar zsákmányszerző
hadjáratok Európában.
És egyszer volt, hol nem lesz, eljön a második szakrális korszak...
Prológus
A Domonkos-rend, Szent Tamás kolostora a Swarm bolygón,
távolság a Földtől 86,000 fényév.
A swarmi ősz jellegzetes szárazviharainak egyike verte a Szent Tamás
kriolitfalát. A délelőtti órákban, szakadozott szélű, mocskosan kavargó felhők
érkeztek a hegyek felől. felerősödött a szél és egy alvó vadállat morgásához
hasonló hangok söpörtek végig a tájon. A szélrohamok meg-megújuló csapásai
alatt, recsegve-ropogva hajladoztak a százméteres ősfák, a levegőben falevelek,
bokordarabkák, kisebb ágak és kavicsok keringtek, hogy megközelítve a kolostor
falait, örökre elenyésszenek egy kékes villanással. A sztatikus mező hatásosan
küzdött a levegőben kavargó nagyobb tárgyak ellen, de nem tudott gátat vetni a
szélrohamoknak, melyek lecsaptak a héttornyú, acélkék épületre, és az égnek
nyitott kupolalapoknak köszönhetően finom portölcséreket kavartak a kerámiával
borított udvaron.
Délutánra erősödni kezdett a vihar, ereje orkánná fokozódott.
A domonkos testvérek és a házi munkák elvégzésére alkalmazott laikusok
csuklyájukat mélyen a szemükbe húzva, a sugárkezelt szövetet markolva
szaladgáltak az apokaliptikus tombolásban; mentették a menthetőt, az udvaron és
a konyhakertben kint felejtett kisebb tárgyakat, a kertészrobotok modulrendszerű
végtagjait, ultrahangásókat, elektromos kapákat, műanyaghordókat, melyeket
játszi könnyedséggel kapott fel a szél.
Rogerius elhűlve látta, ahogy a szél nekifeszül egy hulladékatomizáló bordázott
oldalfalának, és odébb taszítja a nyolcvankilós tárgyat. A fiatal férfi halált
megvető bátorsággal indult előre a szélrohamok dühödt csapásai alatt, és
megkapaszkodott a konténerben, habár pillanatig sem hitte, hogy sikerül
megfékeznie, ha az újra nekiindul a tükörfényesre csiszolt kriolit járólapokon.
Rogerius kapaszkodott, kiabált, és a görög mitológia félisteneihez hasonló módon
felvette a küzdelmet az elemekkel. Kistermetű, zömök testalkatú fiatalember
volt, haját mindig kurtára nyírva hordta, szeme - lelkének tükre - morális
tisztaságról árulkodott, s tetteivel, szavaival, rendre igazolta a vele
kapcsolatos első benyomásokat. Rendtársai nem mindennapi akarattal megáldott
embernek ismerték, aki éjt nappallá téve képes dolgozni egy problémán, s addig
nincs nyugodalma, amíg meg nem oldja azt.
Rogerius általában megmosolyogta őket.
A férfi számára egyetlen megoldás jöhetett számításba, valahogy lekötözi,
kipányvázza az atomizálót. De ehhez segítség kell, hisz' egyedül még egy
háromméteres croll sem tudna megbirkózni a feladattal.
Segítségért kiáltott, integetett, végre hárman odaugrottak, egyikük a vézna
Balducci testvér (hogy nem röpül el ebben a szélben? -ámuldozott Rogerius)
gravomodulátorokat tapasztott a konténer oldalára, aktivizálta a mezőket, s
ezzel a hősies cselekedetével végérvényesen rögzítette az önálló életre kelt
berendezést. A szerzetesek és Rogerius összenevettek, aztán sebesen behúzódtak
egy szélvédett helyre, onnan kukucskáltak kifelé.
- Micsoda hihetetlen vihar! - ámuldozott Rogerius, és visszahúzta fejére a
csuklyát, amit hátracsapott a szél. - Még jó, hogy nem zuhog. Franchesa testvér
mesélte, hogy a Swarm tropikus területein olyan eső hull, amely apró atkákat hoz
magával. Minden vízcsöpp-ben bujkál egy ilyen állatocska, és ha eleven húshoz
ér, átrágja magát a bőrön keresztül. Bekerül a véráramba, elhatol az ember
szívéig, ahol petéket rak...
- És? - kérdezte Gionnostra testvér, egy pirospozsgás arcú, köpcös ember. A
szemét kíváncsian függesztette Rogeriusra.
- És nincs tovább, testvérem, még soha senki nem látta, miként kelnek ki
ezek a peték... mellesleg Franchesa sem a két szemével látta ezeket a dolgokat,
ő is csak másodkézből hallotta a történetet.
- Nem csoda, hogy nem a két szemével látta, merthogy a bal szemével csak
infravörösben lát - jegyezte meg epésen Gionnostra. - Egy éve zárlatos az
implantja, mégsem javíttatja meg a páter mechanikussal, mert szentül hiszi, hogy
ezt a terhet mérte rá az Úr!
Többen nevettek, akik hallották, Rogerius csak mosolygott. Ismét kikukucskált az
oszlop mögül, arcába csapott a szél.
- Nem tudom megérteni, hogy az apát úr miért nem záratja le a kupolát?
Tudom, hogy időtlen idők óta nyitva van, de most igazán lezárhatnánk!
Gionnostra és Balducci egy pillanatra összenéztek, talán tudtak valamit, amit a
laikus Rogerius nem, végül Balducci elszánta magát, és közelebb hajolt Rogerius
füléhez, de így is üvöltenie kellett az orkán miatt.
- Tíz percünk van a landolásig, az a nő hamarosan megérkezik, most nem
zárhatjuk le a kupolát, testvérem. Sss... nem tőlem hallottad!
- Ha Balducci azt mondja, bizony látott ilyen szívbepetéző atkát, például
egy maréknyit a laikus testvérek tegnap esti gyümölcslevében, Rogerius akkor sem
lepődik meg annyira, mint ennek hallatán. Elkerekedett a szeme, azt se bánta, ha
szúrni kezdi a szélkavarta finom por.
- Egy nőőő... itt a Szent Tamásban? Milyen nő, testvéreim? Balducci tölcsért
formált a kezéből, úgy üvöltött Rogerius fülébe.
- Nem tudom, de egy valami biztos, igen különös neve van: Yasmin Katchikan!
- Az apát úr azt mondta, hogy ez a nő támasztotta a vihart!
Rogerius szakmáját tekintve szoftverfejlesztő mérnök volt és viszonylag idős
korában, huszonöt évesen lépett laikus szolgálatba. Azért tette le a voksot a
domonkosok mellett, mert ez volt az egyetlen rend a Periférián, amely a
Kozmokatolikus Templomos Lovagrenddel karöltve, nyíltan szemben állt a von
Anstettenek vezette Galaktikus Birodalommal - Rogerius perifériális neveltetése
következtében szimpatizált ezzel a politikával -, ráadásul a domonkosok
kifejezetten üdvözölték, ha a laikusi szolgálatra jelentkezők a kötelező
feladatok elvégzése mellett a „hobbijuknak” is hódolnak, ehhez az Ordo
Praedicatorum (Prédikáló Rend, közismert elnevezéssel Domonkos-rend. A Kr. u.
1216-ban pápai megerősítést kapott szerzetesközösséget Szent Domonkos, az osmai
székesegyház kanonokja alapította. A rend tagjai nem végeznek kézműves munkát,
fő hivatásuknak az állandó tudományos képzést és a prédikációt tekintik. 1231-
től a domonkos-rend tagjai töltötték be a pápai inkvizítor feladatát.)minden
segítséget megadott. Mindössze egy feltételt szabtak, az érdeklődési körnek -
tematikáját tekintve - valamilyen formában kapcsolódnia kellett a
klerikalizmushoz, ennek okán szívesen látták soraik közt a botcsinálta
misztikakutatókat, az amatőr egyháztörténészeket, de aki "csak" archaikus
bélyegeket gyűjtött, az előtt nem nyílt meg a Szent Tamás domborművekkel
borított, hattonnás külső zsiliplapja.
Ilyen feltételek mellett Rogerius nem habozott belépni a szerzetbe, s mint
később kiderült, nem bánta meg. A dominikánusok rendelkezésére bocsátották a
könyvtárukat, ingyen és bérmentve rákapcsolódhatott a kozmovirtuális
világhálóra, innen-onnan felcsipegethette az információkat és folytathatta,
kiteljesíthette a kutatásait. És Rogerius laikus testvér nagyon különös
területen számított szakértőnek: a harmincéves férfi a Magyar Szent Korona
történetével foglalkozott! Amikor megkérdezték tőle (és rendre megkérdezték
tőle), hogy a téridő melyik félőrült istene ültette fejébe ezt a bogarat, akkor
mindig elmosolyodott és azt válaszolta, hogy mindez egy nőnek köszönhető, holott
szegény teremtés épp az ellenkezőjét akarta elérni...
A történet Rogerius fájdalmas, szenvedéssel teli gyermekkoráról szólt.
A XXVII. század legnagyobb koronakutatója szegény családból származott. Szüleit
nagyon korán elvesztette, csak homályos emlékképeket őrzött róluk, akárcsak a
szülőbolygójáról, ami egy jelentéktelen csillag negyedik kísérője volt, valahol
a galaxis peremén. Rogerius további neveltetéséről a Sandozon élő nagybátyja,
Astor gondoskodott, egy olyan férfi, aki sokkal többször nézett a szkaffos-pohár
fenekére, mintsem hogy a fiatal fiú spirituális-intellektuális fejlődését
követte volna figyelemmel. Ez is közrejátszott abban, hogy Rogerius már nagyon
korán, serdülőkorára eltávolodott a valóságtól, és a maga által kreált
mesevilágba menekülve fantáziált, soha nem látott lényekről, különös
harcosokról, aranyhajú tündérekről, gyémántfalú palotákról... és a Földről,
elvégre emberi lény volt, habár a nagybátyja szerint egyszer az anyja
önszántából lefeküdt egy pikkelyes bőrű zordaxszal... "Lehet, hogy te is tőle
vagy"! Ezt hallva a tizenkét éves fiú kis híján elveszítette az eszét, és
hosszú-hosszú időn keresztül merényletet tervezgetett a nevelőapja ellen, a la'
Freud!
Egyedül a mostohaanyja jelenléte nyújtott számára vigaszt a nő határozottan
kedves teremtmény volt, aki őszinte érdeklődést mutatott a fiú viselt dolgai
iránt - Rogerius felnőtt korára sem tudta megérteni, mi tartotta a férje
mellett. Talán a tisztesség? Glória gyakran órákon keresztül állt Rogerius
mögött, és a válla fölött előrehajolva nézte, min munkálkodik fogadott gyermeke.
Volt mit néznie, tudniillik Rogerius mindent lerajzolt, amit a fantáziája
kiötlött.
Az a bizonyos dolog tizenöt éves korában történt, életének kereke fordult egy
nagyot azon a délutánon. Ha a mostohaanyja akkor nem kukkant bele a
vázlatfüzetébe, soha nem lesz laikus testvér a domonkosoknál. De nem így
történt, a sors keze történések hosszú, végtelennek tetsző láncolatát indította
el azzal, hogy hátba paskolta a kamaszt.
- Mit rajzolsz? - kérdezte Glória, és lekuporodott a fiú melletti székre.
Ketten voltak otthon, Astor a hétvége ellenére dolgozni ment, minden ilyen nap
ajándék volt a család számára.
- Ez egy korona, régen ilyet hordtak a királyok - válaszolta a fiú, és
odanyújtotta a mappát.
Glória az ablakon át beszűrődő sápatag fény felé fordult a füzettel. Elkomorult,
homlokán összeszaladtak, vékony vonallá szűkültek a ráncok.
- Ezt honnan másoltad, kisfiam? - kérdezte remegő ajkakkal.
- Sehonnan - vonta meg a vállát Rogerius, kissé haragudott Glóriára, amiért
azt tételezi fel róla, hogy nem tud fejből lerajzolni egy koronát. - Egyszerűen
kitaláltam és kész! -jelentette ki az elismerés hiányától szenvedő kamaszok
jellegzetesen dacos hanghordozásában.
- És miért ferde a tetején a kereszt? - kérdezte Glória, miközben tekintetét
mereven a színes rajzra függesztette. - Ezt honnan vetted; ezt is magadtól
találtad ki?
- Persze - vágott közbe kurtán Rogerius, aztán elhűlve nézte, mi történik.
Glória, a mindig oly kedves lény, akit anyja helyett anyjaként szeretett, dühös
mozdulattal kitépte a lapot, papírgalacsinná gyűrte a csodálatos rajzot, még a
szeme is könnybe lábadt nagy igyekezetében. Rogerius annyira megdöbbent a
reakció láttán, hogy mozdulni sem bírt, szája tátva maradt, nem tudta
elképzelni, mi lelte a nevelőanyját, ez a dühkitörés még Astorra sem
voltjellemző, pedig nála nagyobb suttyót lasszóval sem lehetett volna fogni tíz
fényéves körzetben.
Rogerius arra számított, hogy Glória a dilis Astorhoz hasonlóan üvölteni kezd,
csapkod maga körül, lesöpri az íróasztalról a filmkönyveket, de különös módon
épp az ellenkezője történt. A nő kisvártatva nyugalmat erőltetett magára, vett
egy nagy levegőt, visszaült a székre, két kezébe fogta, markolta a holtsápadttá
változott fiú kezét, előrehajolt, és mélyen a szemébe nézett.
- Tudod te egyáltalán, hogy, mit rajzoltál le?
- Nem - motyogta a megszeppent Rogerius.
- Te lerajzoltad a Magyar Szent Koronát - suttogta a nő, mintha attól félne,
hogy valaki meghallaná.
- Mi az a Magyar Szent Korona? - bátorodott fel Rogerius.
- Egy ékszer, amivel a régi magyar királyokat koronázták. A legenda úgy
tartja, hogy az Árpád-házi királyoknak számtalan koronája volt, ezek közül nem
egy, nem kettő elveszett a történelem viharában, de az utolsó, amit Szent
Koronának hívnak, és neked olyan élethűen sikerült megrajzolnod, csak a XXIV.
században tűnt el. Azóta sincs meg.
- És hova lett?
- Jaj, kisfiam, honnan tudhatnám?
- Glória, te honnan tudsz ezekről a dolgokról?
Glória akkor és ott nem válaszolta meg ezt a kérdést, és Rogerius-nak hosszúhosszú
évekig kellett várnia a válaszra...
- Csitt, szót se többet, mert jönnek a kutyafejű, pacalzabáló magyarok, és
elvisznek magukkal! Figyelj ide, kisfiam, meg kell ígérned nekem valamit! -
Glória még közelebb húzódott, elengedte Rogerius kezét, és a tenyerébe fogta az
arcát. - Nézz a szemembe! Nem tudom, honnan sikerült ilyen pontosan lerajzolnod,
talán láttad valahol és tudat alatt rögzült benned a képe, ez már teljesen
lényegtelen. .. Csak egy valami számít, az, hogy soha többé ne próbáld
lerajzolni, lefesteni, de még csak ne is beszélj róla! Verd ki a fejedből, ne
foglalkozz vele, mert csak bajt zúdítasz a szüle... anyád szegény fejére!
Megígéred?
Rogerius egy árva kukkot sem értett ebből a sebesen elhadart szóáradatból, de
sűrű bólogatások közepette mindent megígért, holott kérdések tüntető menete
masírozott keresztül a szobán.
Glória érezte ezt, tudta, valamit mondania kell, ha nem akarja, hogy éppen az
ellenkező hatást váltsa ki a fiúban; a gyermeki lélek egyik legfőbb jellemzője
az intenzív érdeklődés minden iránt, amit tilalomfákkal vesznek körül a
felnőttek titokzatos világában.
- Ne feledd, Rogerius - folytatta Glória -, hogy a Pannon, ahol a turániak
élnek, alig három fényévnyire van tőlünk, a Sandoz a Turáni Csillagköztársaság
egyik agrárbolygója. A mi bolygónkon turáni uralom van, ez a végtelenül büszke
és barbár nép szabja meg törvényeinket, ők a végrehajtó hatalom. Ha bárki is
megtudná közülük, hogy te a korona után érdeklődsz, minket börtönbe csuknának, a
fekete táltosok törölnék az emlékezetünket, pokollá válna az életünk, ígérd meg,
hogy soha többé nem rajzolod le a koronát, és nem beszélsz a ma történtekről
senkinek!
- Megígérem - nyögte Rogerius.
Glória megcsókolta a homlokát és kisimította haját az arcából. Mosolygott.
Rogeriust visszamosolygott rá, ám ettől a pillanattól kezdve semmi más nem
érdekelte, mint a magyar koronázási ékszerek története.
Glória elvesztette a csatát.
Rogerius ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megnézze magának az űrhajó
utasát. Nem tudta, miből táplálkozik ez az érzés, a puszta kíváncsiság nem
okozhatta, elvégre a domonkosok között megtanulta szabályozni ezt a világi
emberekre olyannyira jellemző emóciót. Valami történni fog, valaminek a kezdetén
állunk, meditált magában, miközben megremegett az épület, és átható dörej,
szakadatlan dübörgés hallatszott az égből, ami szelíd háttérzörejjé változtatta
a folyamatos égzengést. Aztán Rogeriusnak kiáltania kellett a meglepetéstől.
Vakító fénypászmák fúrták át az odafönt kavargó felhőfoszlányokat, és egy
ezüstösen csillogó, csészealj formájú fotonjach kezdte meg a landolást. A
szerzetesek sokféle űrhajót láttak, de ilyet még soha.
A kolostorban megszólalt a riadókürt. A domonkosok gyorsan visszahúzódtak az
udvarról, aktivizálódtak a vonósugaras irányítórendszerek, melyek a
kolostorudvarig vezérelték a csillogó-villogó járművet, ami alig öt perccel azt
követően, hogy előbukkant a felhőtakaró mögül, máris ott hatalmasodott előttük,
a tornyokból ráirányított reflektorok sugarában.
Megnyílt az auditórium ajtaja, és a rendi elöljáróktól kísérten maga Wellington
főapát érkezett Yasmin Katchikan fogadására. Rogeriusnak, termetéből adódóan,
bizony nyújtogatnia kellett a nyakát, hogy lásson valamit; laikus testvér lévén,
nem adatott meg neki, hogy az első sorból szemlélje az eseményeket. Annyit azért
ő is látott, hogy a nő fogadására mindenki megjelent, aki csak számított valamit
a Szent Tamásban. Még a 106 éves Remigius is előkerült, az előző főapát, aki
negyvenkét évvel ezelőtt némasági fogadalmat tett, ettől függetlenül a
novíciusok úgy féltek tőle, mint kereszteletlen földönkívüli a mentálreaktív
szenteltvíztől, a rossz nyelvek szerint ölni tudott a pillantásával. Rogerius
egy pillanatig sem csodálkozott ezen, merthogy a nyugdíjba vonult főapát hatvan
évig volt főinkvi-zítor.
Rogerius elunta a tülekedést, és felszaladt a központi torony első emeletére,
sebesen szedte a lábát, nem akart lemaradni semmiről.
Éppen idejében érkezett. Alig könyökölt oda a mellvédre, amikor a párálló
hidrogén gőzpamacsai mögül, kékes-narancs fényzuhatag tört elő, és megnyílt az
űrhajó központi zsiliplapja. A rámpa lecsusz-szant az udvar burkolatáig, és
megjelentek az utasok.
Aki eddig nem tátotta a száját, most sürgősen bepótolta a lemaradást.
A rámpán crollok csápoltak lefelé, ezek a falánk szörnyetegek az ismert
univerzum legundorítóbb élőlényei voltak és köszönő viszonyban sem álltak a
realitással, minden idők legnagyobb szörnyalkotója, a XX. század második felében
élő és alkotó Giger rémületében sikoltozva ugrik ki a tizenhatodikról, ha
hajnali fél háromkor ráköszön egy ilyen háromméteres sáskacsótány. Ráadásul ezek
a crollok protonlézereket markoltak - azt a típust, melyet előszeretettel
alkalmaznak a lépegető harci robotokon - és a császári rohamgárda páncélzatát
hordták, a fejüket erőtérsisak fedte; Rogerius ennek kifejezetten örült, mert
így nem kellett szembesülnie a rút pofák látványával.
A szörnytestőrök - szám szerint hatan - megálltak a rámpa tövében, szabályos
tisztelgésre emelték a protonvetőket, hogy megadják a tiszteletet annak a fiatal
nőnek, aki megjelent a zsilipnél. A meglepetés generálta halk moraj
végighullámzott a domonkos testvérek sorain, Rogerius áthajolt a mellvéden,
szemével valósággal itta a látványt.
Yasmin Katchikan huszonöt év körüli, gesztenyebarna hajú nő volt, aki bokáig
érő, egymillió talléros cobolyprémbundát, és zorhami szarvastigrisbőr csizmát
hordott, ujjain és nyakában olyan ékszerek csillogtak, melyek árából kétszer
kitelik a Szent Tamás éves költségvetése. Hosszú szipkát tartott a kezében,
melyben egy lehetetlenül vékony, kék cigaretta égett. Nagyon szép nő,
állapította meg magában Rogerius, legalább olyan szép, mint a Madonna... Jobb
hasonlat nem jutott Rogerius eszébe, remélte, ezzel nem követ el szentségtörést.
- Legyetek üdvözölve, dominikánusok! - kiáltotta standard angolul a nő, majd
égnek lökte a szipkát tartó kezét. - Állj meg, vihar!
És lássatok csodát, a vihar egy csapásra elcsendesedett! A mocskos felhők
szétfoszlottak az égen, a tomboló szél játszi szellővé változott, bágyadt őszi
napfény ragyogta be a kolostorudvart, Yasmin kiáltását követően a swarmi
égboltozat máris olyan békebeli hangulatot árasztott, mint a földi turistákat
csalogató holoprospektusok címlapjai.
Rogerius képtelen volt fölfogni, mi szüksége van a nőnek az ilyen teátrális
megnyilvánulásokra...
Yasmin királynői tartással lépdelt lefelé a rámpán, közvetlen kísérete, egy
tizenegy-tizenkét év körüli, rózsaszín palliumba öltözött kislányból és egy
királygepárdból állt, a nagymacska láncát a kislány tartotta a kezében.
Rogerius könyökkel oldalba bökte a mellette nézelődő szerzetest.
- Tudod, ki ez a nő, testvérem?
Rogerius nem kapott választ a csuklyás alaktól, aki váratlanul otthagyta őt,
szapora léptekkel távozott, és eltűnt a mellvéden tülekedők közt.
- Ezt meg mi lelte? - nézett utána a fiatal férfi, és megrántotta a vállát.
Visszafordult az udvar felé, közben félhangosan, mintegy magamagának
megválaszolta a saját kérdését: - Ez egy színésznő.
- Jól utazott?
- Ahogy egy Katchikan általában utazni szokott.
- Ó, hát persze. - Wellington húsos ajkai udvarias mosolyra húzódtak.
Előrehajolt, és megrázta az ezüstcsengőt, a csuklómozdulat keltette csilingelés
a protokoll-robotnak szólt.
Yasmin elővette az arany intarziákkal díszített cigarettatárcáját, és újabb
dohányrudacskát szorított a szipkájába. Nem gyújtott rá, csupán megszívta a
borostyánból csiszolt, hosszú szipkát... ekkor a széke bal oldalán álló kislány
vetett egy futó pillantást a cigarettára, és felizzott a parázs.
Az apát dolgozószobájában ültek, a központi torony nyolcadik szintjén, egy
faltól-falig, padlótól a mennyezetig érő könyvespolcokkal körített,
kristálycsilláros, süppedős szőnyegekkel borított helyiségben. A duruzsoló
elektrokandallónak köszönhetően barátságos meleg köszöntötte a vendéget, aki
félrecsapta a cobolybunda szárnyait. Wellington rezzenéstelen arccal
konstatálta, hogy Yasmin a vagyonokat érő holmi alatt csupán egy gyöngyökkel
kirakott, tenyérnyi szeméremkendőt és egy borsó nagyságú gyémántot hord, ez
utóbbit természetesen a köldökében.
- Remélem, nem támasztottam túl nagy vihart? - kérdezte ártatlanul Yasmin. -
- Kénytelen voltam felkavarni a sztratoszférát és meghajtani a felhőtakarót,
nagyon nem szeretném, ha a bolygóőrség tudna erről a leszállásról.
- Aggodalomra semmi oka, Miss Katchikan...
- Yasmin! Szólítson Yasminnak, a barátaim mind így szólítanak. . .nincsenek
sokan.
- És hullanak, mint ősszel a legyek - nevetett Wellington, közben nyílt az
ajtó, és bekacsázott egy színezüst robot. Egy tálcát hozott, amin frissítő és
harapnivaló volt, mindezeket letette Wellington mahagóni íróasztalára, aztán
Yasminra függesztette a narancssárga fényben izzó fotoreceptorait.
- Parancsol swarmi baktejet? - kérdezte reszelős hangon.
- Semmilyen bolygó, semmilyen baktejét nem iszom meg, kedves masina -
mosolygott a szipkás nő.
Wellington kihessegette a robotot.
- Esetleg rigeli mutánsteát, süteményt... alkoholt? - vette magára a robot
szerepét a dominikánusok apátja. Yasmin rövid töprengés után rábólintott a
teára, Wellington saját kezűleg töltötte csészébe a kéken gőzölgő italt.
- Ó, a bolygóőrség - mondta közben, és legyintett a szabad kezével. - A
Szent Tamás tizenöt évvel ezelőtt szállt le a Ködfennsíkon, akkoriban alig
ötezer telepes élt a bolygón, ma már százhúszezren vannak, de a hatóság csak
papírmasé figurákból áll, ezek még egy von Anstetten-jelvényes csillagrombolót
sem vennének észre. Úgy hiszem, fölöslegesen pazarolta az energiáit, Yasmin...
Hány cukorral issza?
- Mindegy. Prímszám legyen.
- Tíz alatt? - nézett a nőre Wellington.
- Aha - szívott a szipkája Yasmin. - Mi a helyzet az őslakosokkal?
- Isten kegyelméből kicsik, zöldek és büdösek, de meg fogjuk őket téríteni!
Nincs okunk panaszra, sokkal könnyebb a helyzetünk, mint a jezsuitáknak, akik a
Vardumn egy meglehetősen fura létformával futottak össze, a lény egy száz
négyzetkilométer terjedelmű amőba, ami mentálisan kommunikál. A jezsuitáknak tíz
év alatt annyit sikerült elérniük, hogy vasárnaponként az egyik nyúlványát
bedugja a templomba... Különös lények élnek a kozmoszban - tette hozzá a főapát,
és a kistányérral együtt átnyújtotta a csészét Yasminnak, aki az asztal szélére
tette a szipkáját, és két kézzel nyúlt a drága porcelánért.
- Megihatod ~ mondta a kislány.Yasmin belekortyolt a teába.
- Finom... Szerintem a kozmosz egy démoni szörnyeteg, mely milliónyi
gombszemén, a csillagokon keresztül követi figyelemmel minden mozdulatunkat -
filozofált a prémbe burkolt, egzotikus parfümillatot árasztó fiatal nő. - Aztán
elsodor minket a halál lehelete, egyenesen bele a szörny szájába, s az megrág és
lenyel minket, hogy újjászületve kiokádjon egy másik téridőben. Ez az
újjászületés. Wellington atya, de mindig lesznek olyanok, akiket derékban
kettéharap a démon, és mi ez, ha nem a pokol?
Wellington, a nyakában lógó feszületet babrálva töprengett a különös
hitvalláson. Kozmokatolikusként, természetesen nem értett egyet Yasminnal, de
udvarias ember lévén, nem óhajtott csűrcsavaros apologetikai vitákba bocsátkozni
a Katchikan-dinasztia vezetőjével, a nő annál sokkal fontosabb személyiség volt,
mintsem hogy egy ilyen apróság miatt összerúgja vele a port.
A palliumba öltözött kislány továbbra sem mozdult. Mialatt Yasmin a teát
kortyolgatta, Wellington tüzetesen megnézte magának a gyermeket. A főapátnak
valami azt súgta, hogy a sápadt arcú gyermek nem emberi lény... de nem is robot.
Valami roppant zavaró, sejtelmes aura lengte körül a kislányt, Wellington nem
tudta hová tenni a dolgot...
A gepárd fekete gombszemét a férfira függesztve, nyugodtan hevert Yasmin
lábánál, csak a farka moccant néha, mintha láthatatlan legyeket akarna
elhessegetni a cobolyprémes nő közeléből.
A kislány egy álcázott fegyver, gondolta Wellington, aki hümmögött, udvariasan
mosolygott, és markolászta a keresztet.
- Hajlandó elárulni valamit a kis barátnőjéről, Yasmin?
- Mindannyian álarcot hordunk, Wellington - mondta csöndesen Yasmin
Katchikan, és halk koccanással letette a csészét. - A „kis barátnőm” egy
harmadik generációs, alakváltó Stockbauer-romboló, bármilyen struktúrát képes
leképezni, élőlényeket is. - Csizmája orrával megbökdöste a gepárdot. - Ő
szintén.
Az apát nagy székreccsenéssel hőkölt hátra a terjedelmes asztal túloldalán, amit
hallott, úgy megrázta, mint virtuális Krisztus a varga ikonját.
Wellington az Űrtemplomosoknál kezdte a pályafutását, ismerte a fegyvertípusokat
és számtalan űrszörnyet küldött pokolra, nagytapasztalatú ember hírében állott
(azon kevesek közé tartozott, akik életük során több mint százszor látták a
teljes szentírást!), de most szemhunyásnyi idő alatt kiesett a szerepéből; úgy
megmarkolta a nyakában lógó keresztet, hogy a bütykei belefehéredtek.
- Szóval egy Stockbauer-romboló... - suttogta a kislányra pislogva. Zavarát
leginkább az okozta, hogy az íróasztalába telepített kémsugár-berendezés nem
jelzett semmit...
- Sikerült megszerveznie a találkozót a magyarokkal? - kérdezte váratlanul a
nő. Elnyomta a cigarettáját egy számára odakészített kagylóhéjban.
- I-igen - találta meg a hangját Wellington.
- Mikor érkeznek meg?
- Éjfél körül.
- Konkrétan kivel tudott érdemben tárgyalni?
- Dunaveczky szenátornővel; azt ígérte, személyesen kezeli ezt a kényes
ügyet. Feltételezésem szerint katonai kísérettel érkezik, a szenátornő apja a
Hunyadi íjászezred főparancsnoka.
- Értem. A szenátornő melyik törzshöz tartozik?
- A Lazlóhoz.
- Ez örömteli hír, az északiak viszonylag normálisak. Itt a kolostorban
kettőnk közül tud még valaki a találkozóról?
- Egyelőre nem - válaszolta kurtán Wellington. - Tisztában van azzal, hogy
mutáns darazsak fészkébe nyúlt, amikor azt kérte tőlem, hogy vegyem fel velük a
kapcsolatot? Ha a tárgyalás nem úgy alakul, ahogy elterveztük, akkor ebből a
kolostorból műanyag műanyagon nem marad.
- Nincs mitől félnünk, van hat crollom, akiket a császári praetorianus gárda
kiképzői gyúrtak rohamosztagossá, és van két Stockbauerem... Ezekkel egy
űrflottát is megállítok.
- Vigyázzon, Yasmin, törékeny jégre lépett, itt a Periférián járja egy
roppant találó szólásmondás: a magyarok lézerétől ments meg Uram minket!
- Nagyon szellemes. A fegyvereim mellett van egy másik biztosítékom is:
nincs olyan náció a galaxisban, aki össze merné rúgni a port a Katchikanekkel! -
villant a nő ibolyakék szeme.
Wellington a fejét rázta.
Hát nem is tudom... Reménykedjünk és imádkozzunk... -Előrehajolt, kezének
ujjait összekulcsolta a zöldposztós asztallapon. - Láthatnám a keresztet?
- Láthatnám ezt a Rogeriust? - kérdezett vissza az űrboszorkány.
- Semmi akadálya - sóhajtotta a főapát -, avassuk be laikus testvérünket!
Wellington a házi kom képernyője felé fordult.
Rogeriust a cellájából ugrasztotta elő a provinciális, a mindig izgága, sunyi
tekintetű Konrád testvér. A fiatal férfi először nem akart hinni a fülének,
szüntelen csak azt kérdezgette, hogy engem?... engem?... mit akarhatnak
tőlem?... utoljára két évvel ezelőtt beszélt négyszemközt a főapáttal, példának
okáért, akkor leteremtették, mert elszúrt valamit a központi komputer körül.
Kapkodva öltözködött, aztán lóhalálában szaladt az elektrofáklyákkal
megvilágított, szűk folyosókon, lépcsőkön, sosem használta a gravolifteket,
többek közt így tartotta magát kondícióban. Hamarosan ott állt a faintarziás,
archaikus ajtó előtt, elrendezte a futástól szétzilálódott ruháját, kifújta
magát, és a kilincset lenyomva belépett a fényárban úszó helyiségbe.
Tiszteletteljesen köszöntötte a főapátot és csodaszép vendégét, utóbbi
illedelmesen felállt, és kézcsókra nyújtotta karcsú kézfejét.
- Yasmin Katchikan vagyok, szólítson egyszerűen Yasminnak.
Rogerius egy pillanat alatt szerelmes lett a nőbe: megtehette, laikus
testvérként nem kötelezték szüzességi fogadalomra. Gyengéden kezébe fogta a
karcsú kézfejet, hosszan a nő szemébe nézett.
- Ajkam, e piruló zarándok letörli csókkal rút nyomát kezemnek - lehelte
Shakespeare halhatatlan sorait, miközben ajkával illette Yasmin kezét.
Vaugh... - kerekedett Yasmin szeme. Tetőtől talpig végigmérte a
fiatalembert.
- Végtelenül nagy megtiszteltetés számomra, hogy megismerkedhetek önnel,
mademoiselle. Már sokat hallottam önről... - bókolt Rogerius.
- De bájos - nevetett rá Yasmin - és milyen folyékonyan hazudik, ugyanis
maga soha életében nem hallhatott rólam.
Rogeriusnak élete legnagyobb színészi teljesítményét kellett nyújtania ahhoz,
hogy ne jöjjön zavarba, szerencsére Yasmin felkacagott, és visszaült a
karosszékébe, ezzel sikerült oldania a kettejük között támadt pillanatnyi
feszültséget.
- Fogaljon helyet, laikus testvér - mondta Rogeriusnak Wellington.
Rogerius térült-fordult, odahúzott egy széket, és leült.
Egy röpke pillanatig csöndben hallgattak, aztán a nő egy arany szelencét vett
elő a bundája zsebéből. Rogerius csak ekkor szembesült Yasmin meztelenségével.
Amikor a mozdulat hatására kivillanni látta a nő, egyik kékre tetovált
mellbimbóját, tátva maradt a szája.
Yasmin felpattintotta a szelence tetejét, és a dobozkából tenyerébe borított egy
parányi tárgyat. Átnyújtotta Rogeriusnak.
- Szeretném, ha ezt megnézné, és elmondaná a véleményét. Nem lennék
hálátlan...
Az utolsó szavakra Rogerius már nem is figyelt oda, minden gondolatát kitöltötte
az a tárgy, amit a kezében tartott. Egy parányi, liliomos kettős kereszt
csillogott a mennyezetről lógó kristálycsillár fényében. Rogerius lassan
felállt, és a főapát íróasztalához lépett.
- Kaphatnék egy nagyítót?
Wellington kihúzott egy fiókot, és odaadta Rogeriusnak a kért nagyítót, a férfi
tüzetesen megszemlélte az ujjai közé csípett keresztet.
- Ez az, amire gondolok? - kérdezte Rogerius Yasmintól, aki nem volt rest
azonnal visszakérdezni.
- Miért, maga mire gondol, Rogerius atya?
- Nem vagyok atya... ez a liliomos kereszt kísértetiesen hasonlít arra a
keresztre, amit János Zsigmond lengyel király egész életén keresztül a nyakában
hordott. Nem lehetetlen, hogy ez lehet az a kereszt...
Rogerius elhallgatott, hosszan, rezzenéstelen szempillákkal nézett Yasmin
szemébe, a nő állta a pillantását. Aztán bólintott.
Rogerius diadalüvöltést hallatva öklözött a levegőbe, majdnem eldobta a
nagyítót, Wellington határozottan megdöbbent a nagyfokú érzelemkitörés láttán.
- Talán jobb lenne, ha lehiggadna, testvérem - mondta szigorúan, de Rogerius
elengedte a füle mellett a figyelmeztetést, elvégre itt áll élete eddigi
legnagyobb felfedezésének küszöbén; egy olyan tárgyat tartott a kezében, amely
nagy valószínűséggel a Magyar Szent Korona elveszett tartozékát képezte.
- Honnan szerezte? - kérdezte Rogerius Yasmintól, ám azt a titokzatos
mosolyt, ami a nő arcáról sugárzott, még a Mona Lisa is megirigyelhette volna.
- Ez maradjon a Habsburg-ház és a Katchikanek titka. Mondana róla valamit,
elvégre maga szakértő...
- Ó, hogyne... - A lelkes koronakutató visszahuppant a székébe, ujjai közt
pörgette a keresztet, ahhoz beszélt: - Nagyon rövid leszek, csak a lényeget
mondom, engedelmükkel nem térnék ki a történelmi háttérre. 1551-ben történt az
első és egyetlen olyan esemény, amikor bizonyíthatóan változás történt a Magyar
Szent Koronán. Izabella királynő, Szapolyai János özvegye, mielőtt a koronázási
ékszereket átadta volna Ferdinándnak, letépett, letört a koronáról egy keresztet
fia, János Zsigmond számára, erről több egymástól független történelmi hírforrás
is tudósít. „...mert akinél ez a kereszt van, ahhoz visszakerülnek azok a
hiányzó részek is, melyek eddig a kereszt hatalmának alávetve, hozzátartoztak”.
Ezt egy korabeli lengyel krónikás írta. A kereszt végül Báthory Zsigmond
tulajdonába került, aki gyóntatója rábeszélésére II. Rudolf császárnak
ajándékozta. Rendelkezünk egy korabeli leírással a prágai olasz nagykövet
tollából, aki magáról a keresztről a következőt írta: „...egy liliom vagy
hasonló dolog, mely Magyarország koronájának egyik része és dísze volt”.
Rogerius felmutatta a kezében tartott keresztet.
- Szerintem éppen erről a tárgyról szólnak a beszámolók. Azért kértem a
nagyítót, hogy tüzetesen megvizsgáljam a tövénél. Semmi kétség, ezt a keresztet
egykoron letörték valahonnan, történetesen a magyar koronáról... Igen, kérem, ez
lesz az a kereszt.
- Láttam valahol egy újkori koronaábrázolást - jegyezte meg Wellington. -
Egy ferde kereszt biztosan volt a korona tetején, arra határozottan emlékszem,
de nem tudom elképzelni, hogy ezt itt, honnan törhették le.
- Eredetileg hátul állt, a Dukász-lemez tetején - világosította fel
Rogerius. - A korona két főrészből áll, az alsó abroncsból és a keresztpántból,
az előzőn görög, míg az utóbbin latin nyelvezetű zománcképek találhatók, innen
az elnevezésük: görög és latin korona. Hátul az abroncson három uralkodó képe
látható, a középső, legmagasabb félköríves foglalatba egy Dukász Mihály nevű
bizánci császár képét helyezték. Ez mellesleg rengeteg vitára adott okot a
kutatók körében, ugyanis a zománckép sokkal nagyobb a foglalatnál és
szegecseléssel fogatták föl; ez pedig meglehetősen barbár megoldás egy
koronázási ékszer esetében, ergo nem rugaszkodunk el nagyon a valóságtól, ha azt
állítjuk, hogy a Dukász-lemez talán egy későbbi beillesztés következtében került
a helyére... De ez egy másik problémakör, amire most nem térnék ki. Szóval,
egészen addig a pillanatig, amíg a korona el nem tűnt, a Dukász-kép tetején egy
stifttel felfogatott gyöngy állt, feltételezhetően ezzel a gyönggyel
helyettesítették a letört liliomos keresztet. A forrasztás következtében a kép
széle összeforrt a foglalattal és a műveletnél használt réz egy helyen ráfolyt a
zománcra is.
- De miért liliomos és miért kettős kereszt? - kérdezte Yasmin.
Rogerius felállt, lassan sétálni kezdett le s fel a szobában, ezekben a
percekben kísértetiesen emlékeztetett egy egyetemi előadóra.
- A keresztény szimbolikában a liliomnak és a keresztnek is megvan a jól
körvonalazható jelentése: a liliom a szüzesség, a tisztaság szimbóluma, a
kereszt pedig egyértelműen a Megváltóra, Krisztusra utal. Hogy miért kettős
kereszt? A két vízszintes szárral rendelkező kereszteket apostoli kereszteknek
hívják. A magyar korona egy pogány nép kereszténnyé válásának a jelképe, a
térítő munka valójában apostoli tevékenység, ezért egy ilyen motívum
szerepeltetése a koronán teljességgel helyénvaló, abszolút logikus... Az Árpádok
egyik jelvénye éppen a kettős kereszt volt. Összességében ennyit tudok mondani a
liliomos keresztről.
- Ha már pótoltak, akkor legalább pótoltak volna rendesen... Rogerius, maga
nagyon nagy tudású ember - susogta Yasmin Katchikan, és visszavette a keresztet
a férfitól. - Mit gondol, mennyit érhet ez a liliomos kereszt a feketepiacon?
- Az attól függ - csücsörített Rogerius, majd leült. - Aki nem tudja, mit
tart a kezében, annak mindössze pár kozmikus lyukas garast.
- És ha mondjuk, felajánlanám megvételre a magyaroknak, mennyit lehetne
kérni érte? Őszinte választ várok magától, Rogerius!
Yasmin és Wellington tekintete egy pillanatra összevillant.
- Hát nem is tudom, a turániak reakciója kiszámíthatatlan. Régóta
foglalkozom magyarságkutatással, még a nyelvüket is megtanultam... még nyílnak a
völgyben a kerti virágok... vigyázza' ba'meg kiscsávó, letépem az arcodat...
kedves, Yasmin, szerintem ők sem fizetnének érte, egyszerűen felszólítanák, hogy
adja át nekik, s ha erre nem hajlandó, akkor erőszakkal vennék el! Ha például a
Tamás törzs tudomására jutna, hogy a liliomos kereszt felbukkant a Swarmon,
azonnal indítanák az OPOS néma kommandóit, és azok minden energiapajzsot
megdöngetnek egy jó turáni gulya szarvával.
- Kikről beszél?
- Az OPOS-ról. Az OPOS, a legjobb fényíjászokat tömörítő és titokban működő,
technomisztikus táltosszekta, a vezetője állítólag egy démon. - Rogerius és
Wellington nem mulasztották el a gyors keresztvetést, Yasmin csak fintorgott.
Rogerius folytatta rémisztő kiselőadását: - A „némák” a XI. században élt
Salamon király egyik vitézétől, Bátor Opostól eredeztetik magukat, aki a
korabeli történetírók tanúsága szerint legendás harcos volt, minden bizonnyal
Toldi és Kinizsi előfutára.
- Ennyire ne szaladjunk vissza a történelemben, különben sem tudjuk, kik
ezek az emberek - jegyezte meg csöndesen Yasmin, és visszatette a titokzatos
tárgyat a szelencébe, lekattintotta a dobozka tetejét. - Ahhoz egy komplett
hadsereg kell, hogy ezt a szelencét elvegyék tőlem, ugye, tudja?
- Hogy tudhatnám, hiszen nem tudok magáról semmit?! - mosolygott a nőre
Rogerius, aki az elmúlt percekben, szende laikus testvérből meglepő gyorsasággal
alakult át vérbeli történésszé.
- Márpedig ezt a keresztet én fel fogom kínálni megvételre magyar
barátainknak - hadarta Yasmin, talán attól félt, hogy Rogerius közbeszól. -
Módfelett szeretném, ha jelen lenne az üzlet megkötésénél, tulajdonképpen
ezért utaztam ide. Maga a kérdéskör egyik legnagyobb élő szaktekintélye,
ráadásul nem magyar, tehát elfogulatlanul tud véleményt alkotni a Szent
Koronával kapcsolatos ügyekben.
- Már bocsásson meg, de hogyan képzeli ezt az egész lehetetlen adásvételt? -
kérdezte ültében előrehajolva Rogerius.
- Roppant egyszerűen. Ma éjfélkor tárgyalóasztalhoz ülünk itt a kolostorban,
az egyik oldalon mi ketten, velünk szemben a sólyomtollas, rovásjeles férfiak és
nők, aztán megteszem a kezdő ajánlatot. .. hm... mondjuk, százmillióról indulok.
Mit szól hozzá?
Rogerius döbbenten nézett a nőre, aztán a főapátra. Hol az egyikre, hol a
másikra kapta a fejét, legalább háromszor eljátszotta ezt a nyakatekert
manővert, mire egyáltalán meg tudott szólalni.
- Idejönnek a magyarok?
- Ühüm... - hallatszott az asztal túloldaláról.
- Jézus Mária, Szent Bill Gates! Melyik őrült szervezte ezt a találkozót?
- Én - felelte kurtán Wellington. Rogerius sűrűn pislogott a főapátra.
- Atyám, jó előre rójon ki rám megfelelő penitenciát, mert meg fogom
sérteni: ön minden bizonnyal megbolondult! Ha, ne adj' Isten, az OPOS megneszeli
ezt az üzletet, mindannyian meghalunk.
Rogerius szentül hitte, hogy a mai estén már nem érheti több meglepetés, aztán
tudomására hozták, hogy ez nem így van.
- Sose félj, míg engem látsz - mondta Rogeriusnak a szőnyegen elnyúló
gepárd, és meglebbentette a farkát.
Rogerius nem hitt a beszélő gepárdnak (percekig csak tátogott a meglepetéstől),
ennek okán majd' elemésztette az izgalom. Miután visszatért a cellájába, úgy
járkált faltól-falig a szűk helyen, mint egy felizgatott kísérleti egér.
Rogerius a dormitórium (a lakóépület elnevezése a kolostorokban) hetedik
szintjén lakott, celláját meg kellett osztania Robin laikus testvérrel, aki a
Szent Tamás reaktormérnökeként dolgozott. A színes bőrű férfi és Rogerius jó
barátok voltak, az elmúlt öt év történései csak erősítették ezt a kapcsolatot.
- Elmondanád végre, mitől vagy ilyen izgatott? - tudakolta Robin, de
Rogerius csak a fejét rázogatta, az apát úr kérésének megfelelően, nem
beszélhetett senkinek a történtekről.
Éjfélkor úgyis mindenki megtudja, kik érkeznek ide...
Robin rálegyintett Rogeriusra, és a lefekvés előtti ima elhadarása után, gyorsan
befordult a fal felé. Perc sem telt belé, máris úgy szuszogott, mint egy
fluxusproblémás gravomotor, minden bizonnyal Robin tartotta a leggyorsabb
elalvás világrekordját a galaxisban.
Rogerius percenként nézett az órájára.
- Százmillió birodalmi tallér... Yasmin megőrült! - mondta a
könyvespolcának. Fejét rázva huppant le az ágyára. Újabb futó pillantás a
csuklójára. - Még csak háromnegyed nyolc...
A liliomos kereszt! Ez a nő, lehet, hogy megszerezte a koronáról letört liliomos
keresztet?
- Hihetetlen!
Ahogy volt, ruhástól lefeküdt a keskeny derékaljra, még a saruját sem vette le.
Megpróbálta kordában tartani vihartól szaggatott vitorlaként csapkodó
gondolatait, tudta, ezzel el fog telni az idő, féltizenkettöig valahogy csak
kibírja, akkor kell jelentkeznie a főapátnál. Beállította az óráját 23:15-re,
nem mintha attól félne, hogy elalszik, ilyen zaklatott állapotban úgysem jönne
álom a szemére.
De...
A nő megzörgette a kopogtatót. Semmi. Újra zörgetett, most már erélyesebben,
közben a februári hideg ellenére szép lassan kiütköztek az izzadságcseppek a
homlokán.
- Ha az öregasszony nincs itthon, kihez forduljak segítségért? - töprengett
magában. - Ó, én bolond, hogy miért nem vigyáztam jobban! De ostoba vagyok,
elvesztettem a gyertyákat!
Idegesen toporgott a csípős hidegben. Erősebben nem mert kopogtatni, a téli
éjszaka úgy viszi a hangot, mint a csuda, ha meghallja az őrség, jaj mi lesz,
oda az egész terv... Mit mond a várnagy embereinek, ha faggatni kezdik, mit
kóricái odakint éjnek idején.
Végre szöszmötölés hangjai hallatszottak odabentről, az utcán toporgó nő egy
rövid hálaimát mormogott magában.
- Ki az? - kérdezte az ajtó mögül az öregasszony.
- Adél vagyok, a királynő udvarhölgye... délután jártam nálad.
- Emlékszem. Mit akarsz ilyenkor, még a kakasok is alusznak.
- Kéne még gyertya... Sokat kell imádkoznom...
Ahogy kimondta, tudta, hogy ennél ostobább indokkal elő sem hozakodhatott volna,
no de azt mégsem mondhatja meg az öregaszszonynak, hogy a királynő utasítására a
kincstárból el akarja lopni a koronát...
Rogerius felébredt. Hunyorogni kezdett a fénytől, amikor elnyomta az álom, úgy
maradt a villany.
Megnézte az óráját: 22:50...
Tisztán, világosan emlékezett az álmára: ő volt Kottanner Jánosné, aki Erzsébet
királyné utasítására, 1440. február 20-án, Visegrádon, ellopta a királyi
koronát...
- Nahát! - kiáltott Rogerius. - Robin, ébren vagy?
Robin akkor sem ébredt volna fel, ha elsütnek a föle mellett egy lézerágyút.
Rogerius a szemét dörzsölgetve tápászkodott fel az ágyról, és rövid keresgélés
után leemelt a polcról egy tenyérnyi kötetet, Kottanner Jánosné
visszaemlékezéseinek magyar nyelvű kiadását a XX. század végéről. Fellapozta.
- Robin, ébresztő, ezt el kell mesélnem! Robin nem mozdult, még csak nem is
szuszogott.
Rogerius a könyvecskével a kezében visszahuppant az ágyra, és olvasni kezdett.
„Mikor aztán a szent korona egészen szabaddá vált mindenütt megint betettük az
ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra
rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük
a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én
meg a reszelöket beledobtam az árnyékszékbe...”
Rogerius megnyálazta az ujját, lapozott.
„A királyi koronát a kápolnán keresztül vittük ki... Itt segítőtársam fogott egy
vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a királyi
koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta. Akkorára már majdnem teljesen
megvirradt, úgy, hogy az udvarhölgyek és mindenki felkelt, hogy elinduljanak...”
(Kottanner Jánosné emlékiratai 1439-1440, (Fordította és közzéteszi Moffay
Károly) Bp. 1979.) Rogerius becsapta a könyvet, és az ágyra dobta.
- Robin!
Felállt megrázta a férfi vállát; mereven mozdult az egész felsőtest.
- Ro...
Rogerius két kézzel markolta meg az oldalára fordult Robin felkarját, és hátára
fordította a testet. Ólomtömbként mozdult a férfi...
Rogerius hátrahőkölt a döbbenettől.
A reaktormérnök elhomályosult szemmel tekintett fel rá, arca fehér volt, mit a
Swarm holdjai. Nem lélegzett. Rogerius félve tapintott rá a nyaki ütőérre, de
csak a bőrből sugárzó hidegséget érezte.
- Jézusom, Robin!
Megdördült az ég, vihar tombolt a kolostor felett... Rogerius rácsapott a
nyitógombra, és valósággal kimenekült a folyosóra, odakint félhomály és hűvös
fogadta.
- Segítség! Orvost! Ébredjetek, testvérek!
Ibolyakék villámok fénye vágott be a sztázisablakokon keresztül, a pillanatokkal
később következő dörgés Rogerius szívéig hatolt.
A rendi előírásoknak megfelelően a cellaajtókat kívülről is lehetett nyitni.
Rogerius a szomszédos ajtóhoz ugrott, rácsapott a panelre. Az ajtó felsüvített a
mennyezetbe.
- Fény! - mondta Rogerius, és a cella mennyezetén bekapcsolt a világítótest.
Baggio és Freyer laikus testvérek szétrobbant mellkassal feküdtek az ágyukban.
Az ördög játszott marokkót az elszenesedett bordáikkal, a vér szürrealista
foltokban színezte a falakat és az ágyat, a hullákból áradó bűz úgy vágta
mellkason a cellába lépő férfit, mint egy nyolcszáz éves gőzkalapács a
vasgerenda végét. Rogerius sikoltott... Kitántorgott a folyosóra, faltól-falig
támolyogva, zokogva, jajgatva közelített a vészkapcsolóhoz.
Rátenyerelt a piros gombra.
Vörös jelzőfények villogása kelt násztáncra a szaggatott dudahar-sogással, a
kolostor falai közt visszhangot vert a riadó.
Rogerius taknyát, nyálát törölve, sírva, jajveszékelve csúszott a padlóra az
egyik fal mentén.
- Mindenkit megöltek, jaj Istenem, mindenki meghalt... - nyöszörgött az
őrület határán állva. Ezekben a pillanatokban képtelen volt a tiszta
fogalomalkotásra, a logikus gondolatokra, egyvalamit mégis világosan látott,
pontosan az történt, amitől tartott, amit megjósolt, alig pár órával ezelőtt: a
turániak lecsaptak a kolostorra!
Rogeriust az mentette meg az őrülettől, hogy a reátörő félelem sötét hullámai
alatt, elméjében egy parányi szikra mégis lángra lobbantotta a reményt.
Engem, miért nem öltek meg?
A felismerés fényként töltötte ki a gondolatait, és Rogerius visszatért az
őrület határáról. Talpra állt, tántorogva haladt a folyosó vége felé, lassan
futni kezdett, törölgette a könnyeit, megpróbálta elfojtani a zokogását és
kirekeszteni agyából a vészjelzők villogó vörösét, a dudák kakofonikus ricsaját.
Újra férfi lett.
Amikor megállt egy vörös-kék páncéllap előtt, már nem sírt, már üvöltött, ezzel
az ősi módszerrel biztatta magát, mint a rohamra induló katonák, akik kiordítják
magukból a gyávaságot.
- Wilhelm Rogerius! - üvöltötte az ajtónak. - A korintusiaknak írt második
levél; tíz-négy: „a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az
Istennek, erősségek lerontására...”
BELÉPHET WILHELM ROGERRIUS - mondta a harcászati komputer, és megnyitotta az
ajtót.
Rogerius belépett a fegyvertárba, nem kellett kérnie a fényt, azonnal
felkapcsolt. Elszántan megragadta a legelső, függőlegesen tárolt energiavetőt,
szabad kezével lenyomva tartotta a biztonsági gombot.
- Wilhelm Rogerius... a korintusiaknak írt második levél; hat hét: „Isten
erejében, az igazságnak jobb és bal felől való fegyvereivel...”
Jobb felől kicsusszant az energiatelep; bal felől kicsusszant a komputeres
célra-vezérlő rendszer.
HERDEN 73-AS SZEMÉLYI LÉZERFEGYVER ÁTADVA.
Középen elengedtek a karmantyúk, Rogerius elvette a sorozatvetőt. Futtában
töltötte be a telepet, csatlakoztatta a célra-vezérlő rendszert.
- Yasmiiiin!
Nem volt katona, de kapott katonai kiképzést. Alig tett meg tíz lépést a
beélesített fegyverrel, eszébe jutott, hogy nem szaladgálhat összevissza, mint
egy tapasztalatlan zöldfülű. A dominikánus hagyományokhoz méltó módon, szabályos
légzést kényszerített magára, bordázattól, bordázatig osont, a fegyver tusát jól
beszorította a vállához, nem a Herdent mozgatta, hanem a felsőtestét, szeme
izgatottan kutatta a sötét sarkokat, így haladt előre.
Közben imádkozott.
A komputer szakadatlan küldte a lőképelemzéseket, mire Rogerius eljutott a
dormitóriurn központi ajtajáig, már tudta, hogy a hálótermekben csak halottak
hevernek.
Az éjszakai ügyeletes testvér szénné égve ült a pult mögött, Rogerius csak egy
futó pillantást vetett rá, akárcsak a központi lépcsőre. Ha fölmegy rajta, öt
perc múlva ott áll Wellington ajtaja előtt, de Rogerius, az ösztönlény, úgy vált
profivá, hogy nem is tudott a benne lezajló változásról.
A tűzlépcsőházat választotta
Kiment az udvarra.
Arcába csapott a vihar. Az esőcseppek tűkké nyúltak a szélben, ami dagadtra
fújta a hátára csapódó csuklyát. Az udvaron nem égtek a fények, vakon
sötétlettek a Yasmin fotonjachtjára irányított reflektorok; Rogerius csak ekkor
érezte igazán, mennyire egyedül van. Átkapcsolt infravörösre, és megkerülte a
jacht egyik tartólábát.
Yasmin egyik croll testőre a pörkölődött hús és a tisztátalanság pokoli
eszenciáját képezve feküdt a vaskos modul túloldalán. Vörhenyes pikkelyeket,
üvegszerüen csillogó, tűfogakat rajzolt meg a villámok ibolyafénye. A
széttrancsírozott rémlátomány hányingerre késztette Rogeriust, a savanyú íz úgy
gyűlt a szájában, mint odvas fogban az idegen anyag.
Erőt vett magán, gyors léptekkel gázolt át az ammóniaszagú, ragacsos véren, és
megközelítette a biztonsági ajtót. Nem számlálgatta az űrhajó hasa alatt
elterülő kupacokat, tudta, hogy a crollok mind halottak.
- Döglöttek! - pontosította magát, miközben lábbal taposott a kapcsolóra.
Az ajtó megnyílt, Rogerius elindult felfelé a szűk lépcsősoron.
Minden átmenet nélkül elhallgattak a jelzőkürtök és megszűnt a vörös villódzás.
- Nem félek! - mondta Rogerius Árpád-házi Szent Margit hologramjának, és
befordult az apát ajtajához vezető folyosószakaszra.
A folyosó falát tükrössé fagyott dér borította, és kékesfehér jégcsapok lógtak a
mennyezetről, s ennek a jégbörtönnek a fogságában, alig pár lépésnyire a főapát
ajtajától ott szenvedett a különös arcú kislány. Rogerius, a hitetlenkedés
didergő prófétájaként állt a jégmező szélén, fegyverét leengedte, és maga mögött
tudva a kozmosz összes megtapasztalható valóságát, hittel eltelve - más már nem
segíthetett rajta -, tétova léptekkel csúszkált előre az irracionalizmus
világában.
A kislány és a gepárd hozzáfagytak a mennyezethez, és közben folyékony hidrogént
hánytak. A hidegen párálló anyag fölfolyt a mennyezetre, elterült a műanyagon,
majd szétterjedt, gőzzé változott, sistergett, surrogott, párállott és
eloszlott. Rogerius, a döbbenet egyetemének elsőéves hallgatója hidrogénvérbe
gázolva látta a tisztátalanságot. De ami odafönt, a feje fölött zajlott,
egyszerre volt csodálatos és undorító, a sátáni és az isteni együtt, maga a
Numinózum adott randevút Rogeriusnak Wellington ajtaja előtt.
A gepárd és a kislány - Rogerius ötlépésnyire sem volt tőlük, amikor felismerte,
hogy csupán formák, tartalom nélkül - ritmusra mozdultak, és ezek a mozdulatok,
lassúságuk folytán, leginkább egy hízott disznó leölésének, fekete-fehér
filmdokumentumaként hatottak a hófehér hidrogénvásznon. A mozgás a szeretkezés
monotóniáját adta vissza, s valóban a hangok, melyek odaföntröl hallatszottak,
sokkal inkább a kéjről szóltak, mintsem a fájdalomról, habár a Stockbauerromboló
tervezői, a sátánhívő William Stock és Richárd Bauer szerint e kettő egy
és ugyanaz.
A haldokló gepárd magáévá tette szerelmét, s ekkor a fölfelé tekintő férfi, a
kérdőjelek szent lovagja, ebben a szent és profán pillanatban a fagyos padlóra
engedte a Herden 73-ast, mert tudta, hogy akárki várja őt az ajtó túloldalán,
attól a pillanattól kezdve, hogy betette lábát a Szent Tamás kolostorba -
miközben saját halhatatlanságától szenved -, csakis egy Wilhelm Rogeriusra vár.
A koronakutató elmormolt egy rövid fohászt, és a kilincsre tette a kezét.
Aki egykoron a kislány volt, még egyszer utoljára felsikoltott, és a hanghullám
hátba taszította Rogeriust; s a férfi, aki látta a bűn szépségét, valósággal
bebukott az ajtón, előrezuhant a lehetetlen fénybe.
Lauder Stenonis, az OPOS titkos nagymestere egy karosszékben ült, és a liliomos
keresztet forgatta a kezében; halovány mosollyal az arcán nézett a
földbegyökerezett lábbal álló Rogeriusra.
A mágus, aki száz alakban élt, maga volt a megelevenedett fekete bánat. Fekete
haja és fekete szeme volt, homlokát és arcának két felét fekete rovásjelek
borították és tetőtől-talpig fekete ruhát hordott. Apja egy árnyék, anyja a
titkos tudomány, a turáni asztrológusok hosszú, néma lesben álltak a horoszkópja
előtt, mert nem mondhattak neki semmit, hisz' kétszáz évvel ezelőtt született és
harmincötnek nézett ki - ezzel mindent elmondtunk róla.
Két-két turáni plazmaíjász állt az ajtó felé fordított karosszéke két oldalán.
A csúf arcú férfiak úgy néztek a belépőre, mint éhes párduc a ketrecbe lökött,
véres felsáldarabra. Rovásjeles erőtérpáncélt hordtak, vállukra kacagány borult,
fegyverzetük lézervető, ultrahangfokos és plazmaíj; honfoglalás kori sírokban
fekvő harcosok csontjaiból kiónoztak őket, s a kegyelem gyakorlása távolabb állt
tőlük, mint Plútótól a Nap.
A hatodik turáni, aki a kristálycsilláros helyiségben tartózkodott, egy
elcsúfított arcú, fiatal nő volt; a Barkóczy klán díszruháját hordta és egy
pontlövő plazmaíjra támaszkodva állt a sztázisablak előterében. Barkóczy Rékának
hívták, az egyik legharciasabb déli klán bánjának a lánya volt, ebben a
minőségében legalább akkora tisztelet övezte a Pannonon, mint egy birodalmi
hercegnőt a galaxis túlfelén.
Wellington főapát egy füstölgő csontváz képében volt jelen, és öndugába dőlve
tisztátalanodott az íróasztala mögött.
Yasmin Katchikan, akinek megmentésére Rogerius átkelt az alvilágon, magzatpózba
húzódva csendesen sírdogált a szőnyegen, drága bundája cafatokra tépve hevert a
könyvespolc előtt.
Yasmin legalább él, dobbant valami Rogerius mellkasában, és önkéntelenül tett
egy lépést a Katchikan lány felé. De Stenonis egyetlen szúrós pillantással
megállította.
- Akárkivel találkozom, egy idő után számon kérem tőle a mozdulatait.
Maradjon nyugton, Rogerius, és hosszú életű lesz - mondta a fekete táltos, és
markába zárta a liliomos keresztet.
- Aljas gyilkosok - hörögte Rogerius, és vádlón Stenonisra emelte a kezét, a
férfi, aki alig tízlépésnyire ült tőle a padlót borító perzsaszőnyeg kellős
közepén, lassú mozdulattal a szék karfájára könyökölt.
- Meghalni olyan, mint megérkezni egy ismerős helyre, nekem elhiheti, én
évszázadok óta csak hazafelé tartok. Most beszélni fogok, és maga meghallgat
engem. De ha izeg-mozog, mint a sajtkukac, és közbekuruttyol, mint a levelibéka,
akkor kap egy fekete pontot; és három ilyen után, automatikusan büntetek.
- És piros pontot lehet kapni, ba' meg? - váltott turáni nyelvre Rogerius.
- Ó, hogyne - mosolygott hamiskásan Stenonis.
- És mit kap az ember, ha eléri a három piros pontot: jutalmat?
- Az OPOS filozófiája szerint, ha valaki eléri a három piros pontot, az már
kanyarós...
Réka plazmaíja veszett sípolásba kezdett, a nő elhallgattatta a fegyvert.
- Dunaveczky kilépett a mélyűrből. - A nőnek olyan hangja volt, mint egy
újkori bluesénekesnőnek.
- Már nem tart sokáig - szólt vissza a válla felett Stenonis, és lassú
mozdulatokkal felállt a karosszékből. - Hallhatta, nincs sok időnk. - Odalépett
Rogerius elé, az arca szinte érintette a férfiét. - A turáni főtáltos, akinek a
hatalmát mi nem ismerjük el, a Lazló törzsből származó Ajtony, két héttel
ezelőtt, titkos tárgyalásokat folytatott IV. von Anstettennel. Próbáltunk gátat
vetni a Pannon és a Birodalom politikai közeledésnek, ezért meg akartuk
gyilkolni Ajtonyt, de az emberünk kudarcot vallott, a praetorianusok
megakadályozták a merényletet, a kialakult helyzet ma sokkal zavarosabb, mint a
találkozó előtt (A merényletkísérlet története a Megátkozott, bolond világ c.
kisregényben olvasható. Csillagrobbanás-antológia.). Ajtony nagyon jól tudja,
hogy a déli klánok royalisták, és királyt akarnak az ország élére, nem holmi
többpártrendszeren megizmosodott, parlamenti bohócokat, akik négyévenként egyik
padból a másik padba ülnek, de valójában a bőrüktől fél milliméterre megszűnik
számukra a világ és azon kívül, hogy megmaradjanak a hatalomban, ami föltétlen
korrumpál, más nemigen érdekli őket. Tud követni, Rogerius?
- Igen - mondta a férfi, aki tökéletesen tisztában volt a helyzetével: attól
a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón, neki mindenre igent kell mondania,
ha túl akarja élni ezt az éjszakát.
- Az OPOS és a helyes úton járó déli klánok egyet tehetnek: olyan jelképet
mutatnak fel az ingadozó hitűeknek, ami egyértelművé teszi számukra, melyik a
helyes út: ez a jelkép a szent király, akit az esztergomi érsek koronáz meg a
Szent Koronával!
- A Szent Korona közel háromszáz évvel ezelőtt eltűnt.
Stenonis felmutatta a liliomos keresztet, odadugta Rogerius orra elé.
- Két napja vagyok ebben a kolostorban, vártam Miss Katchikan érkezését,
tudtam, hogy jönni fog, nagyon jó besúgóim dolgoznak az északi klánok közt.
Rogerius, ma délután mi ketten majdnem találkoztunk; én voltam az a szótlan
szerzetes, aki válasz nélkül hagyta a mellvéden. Emlékszik? Két napja mindent
látok és hallok, ami ebben az épületben történik, így annak a beszélgetésnek is
fültanúja voltam, ami Wellington jelenlétében maga és Miss Katchikan között
zajlott. Ugye, emlékszik, mit mondott erről az apostoli keresztről? Idézett egy
korabeli lengyel krónikást: „...mert akinél ez a kereszt van, ahhoz
visszakerülnek azok a hiányzó részek is, melyek eddig a kereszt hatalmának
alávetve hozzátartoztak”. Rogerius, most már az OPOS birtokában van a kereszt, s
én hiszem, hogy a hiányzó részek visszatérnek hozzá!
- Maguk az elveszett koronát akarják megtalálni?
- Pontosan.
- Ez képtelenség!
- Ha képtelenség, ha nem, meg kell próbálnunk, mert Ajtony és az őt támogató
klánok szintén a koronát keresik, s mindezt csakis azért teszik, nehogy a
royalisták találják meg előbb, mert ebben az esetben újra ki fog törni a
polgárháború. Rogerius, szükségünk van a tudására. Maga kiválasztott! Vannak
olyanok, akiknek Isten jeleket ád gyermekkoruk óta. Egy ilyen kiválasztott fog
elvezetni minket a Szent Koronáig.
Stenonis mindkét kezét a fiatalember vállára tette, és hosszan a szemébe nézett.
- Segít nekünk?
- Igen - mondta Rogerius, és ezzel az igennel akarva-akaratlan történelmet
írt. - De egyetlen feltételt szabok: őt engedjék el!
Rogerius rezzenéstelen ujjal Yasminra mutatott, aki most mérhetetlen lassúsággal
emelte fel könnyektől áztatott arcát. Rogerius döbbenten nézte őt, Yasmin hasán
és keblén korbácscsapások véres csíkjai húzódtak.
- Legyen - bólintott Stenonis. - Elmehet! - fordult Yasmin felé. -Az
űrhajóján minden tökéletesen működik a fegyverrendszerek kivételével.
Az elgyötört arcú Yasmin feltápászkodott a szőnyegről. Tüdejét teleszívta
levegővel, keble megemelkedett, tartása büszkeségről árulkodott. Még Stenonis is
meglepődött ezen a nagyfokú akaraterőn.
A Katchikan lány megvető pillantással mérte végig a szobormereven álló Rékát.
Rogerius is odanézett... meglátta Réka övébe tűzve a korbácsot - és mindent
értett.
Az anyaszült meztelen Yasmin csókot dobott annak, ami egykoron Wellington volt,
és kisétált az ajtón.
De váratlanul megállt, visszafordult. Stenonishoz beszélt.
- Mi, Katchikanek boszorkányok vagyunk, s mint olyanok, látjuk az
eljövendőt. Még három évszázadot sem kell várnia az emberiségnek, amikor
megszületik egy Katchikan. aki uralni fogja az időt, és akkor a magukéhoz
hasonló világok egy nagy kozmikus böffenés közepette eltűnnek a történelem
pöcegödrében... Nekem is vannak besúgóim, de ők a von Anstettenek Űrkastélyában
lopakodnak ajtótól-ajtóig. A Császár a merényletet követően megtette a megfelelő
lépéseket és az Ajtonnyal kötött titkos megállapodásban szabályozott feltételek
mellett, egy praetorianus elitalakulat indul a korona felkutatására; őszintén
sajnálom, hogy nem leszek jelen, amikor összefutnak velük... - Barkóczy
hercegnőhöz fordult. - Hamarosan egy nő ugyanúgy megaláz téged, mint te engem...
Ribanc - tette még hozzá, és behátrált az ezüstszínű hidrogénködbe.
Ekkor látták utoljára, az űrhajója, minden kísérő zaj nélkül, UFO-ként startolt.
Márványkripták súlyos csöndje telepedett az egykori főapát dolgozószobájára.
- Hova visznek? - kérdezte Stenonistól Rogerius.
- A Barkóczy klán zászlóshajójára, a Székely Dózsa György csillagrombolóra.
- A tudományos kutatásaim... a filmkönyveim, a jegyzeteim.
Stenonis különös, követhetetlen ujjmozdulatokat rajzolt a levegőbe, két
plazmaíjász körül megsűrűsödött a levegő, hullámokat vetett a tér, a férfiak
köddé váltak.
- Mit kell tudnunk a testőr-elitalakulatokról? - kérdezte Réka az OPOS
nagymesterétől.
- Már dolgozunk a problémán. - Stenonis egy mozdulattal magára tekerte
éjfekete köpenyét, és elhagyta a helyiséget; a többiek követték.
Bekövetkezett, amivel annak idején Glória rémisztgette a tizenöt éves Rogeriust:
eljöttek érte a pacalzabáló kutyafejűek...
A pannoni szenátorok piros-zöld szegélyes, hófehér tógájába öltözött, vörös hajú
nő, elkeseredetten hallgatta a hologram formájában bejelentkező osztagparancsnok
jelentését. Királynői tartásban állt a kolostorudvar közepén, karcsú testét,
sztatikus pajzs védte a vihar tombolásától, két oldalán személyes testőrségének
tagjai, a Hunyadi íjászezred válogatott katonái sorakoztak.
- Az OPOS „némái” voltak, mindenkit megöltek - jelentette a felderítőosztag
parancsnoka. - Szokásukhoz híven, csöndben dolgoztak, ultrahangot használtak...
nem volt ellenállás, harcnak nincs nyoma Az apát dolgozószobája előtti
folyosószakaszon elektrodinamikus anomália fókuszálódik, a hőmérséklet mélyen
fagypont alatt.
- Hidrogénmisztika?
- Igen, szenátor asszony.
- Pusztuló Stockbauer?
- Méghozzá kettő... - A hologram felmutatott egy koponyát. -Ez maradt
Wellington apátból.
- A koronakutató dominikánus?
- Negatív.
- A liliomos kereszt?
- Negatív.
A tündérarcú, fiatal nő fájdalmas sóhajt hallatva hunyta le a szemét.
Stenonisék magukkal hurcolták Rogeriust, és megkaparintották a Dukász-lemez
keresztjét, rágódott magában... az OPOS egy lépéssel előttünk jár.
- Egyetlen reményünk a Galaxis Császára - mondta a jobbján álló testőrtiszt.
Dunaveczky visszatért a valóságba, kurtán bólintott.
- Rendelje vissza a felderítőket, százados, elhagyjuk a bolygót! Még egyszer
utoljára, szomorú arccal felnézett a villámfényben fürdő kolostortornyokra,
aztán sarkon fordult, s némán, a hallgatás elefántcsonttornyát napokig magára
zárva, tekintetét a viharverte járólapoknak szegezve, elhagyta az épületet.
ELSŐ FEJEZET
IV. von Anstetten Űrkastélya. Kismagasságú keringési
pálya a Yumin gázbolygó körül
(Két standard nappal, a Swarmon történteket megelőzően.)
Négyen várakoztak a ragyogó fényárban úszó, műkincsekkel zsúfolt teremben.
Mindannyian nagy kegyben részesültek, fogadta őket a Galaxis Császára, az emberi
alakot magára öltött IV. von Anstetten.
A várakozók közül kettő emberi lény volt. Egyiküket csak egyszerűen Crussotnak
hívták - a vezetéknevét nem tudta senki -, és alighanem a birodalom leggazdagabb
embere volt; az ő irányítása alatt álló űrflották bonyolították le a csillagközi
teherforgalom negyvenöt százalékát, tulajdonába tartozott még százötven bank,
három kozmikus ipari konglomerátum, érdekeltségei voltak a szerencsejáték- és
fegyverüzletben, a vagyonát száz könyvelőprogram sem mérheti fel objektíven.
Nyolcvanhat éves volt és olyan gőgös, mint egy mesebeli hercegnő. Hiába
rendelkezett kiváló kapcsolatokkal, neki is hetekbe telt, mire a kancellárián
rábólintottak a kérelmére, és eljuthatott a császári oszlopcsarnok ajtajáig -
ami még nem a császár.
A másik emberi lény, Palestrina bíboros volt a pápai nuncius. Egyenest a
Földről, az emberi kultúra fellegvárából érkezett, kezében egy ódivatú
aktatáskát tartott, amit az oszlopcsarnokig vagy tucatszor atomjaira bontottak
és újra összeraktak, tüzetesen megvizsgáltak a mindenütt ott lévő, csillogó
páncélú praetorianus gárdisták. A paszulykaróvékony Palestrina idegesen járkált
a teremben és percenként pislogott az oszlopcsarnokra nyíló, kétszárnyú ajtóra.
Az ügy, melyben kihallgatásra várt, meglehetősen fontosnak mutatkozott Vatikán
Állam számára: az egyház visszakövetelte magának a Szaturnusz gyűrűit, de a
kínaiak hallani sem akartak erről.
A további várakozók, amint említettük, nem emberi lények voltak, még csak nem is
hasonlítottak erre a kétlábú fajra. Egyikük egy kifejlett musgor volt. Leginkább
egy nyolclábú, napon aszalódott gilisztára hasonlított, de ha szemből nézte az
ember, akkor leginkább egy hormonproblémás madárpókot formázott. Palestrina, aki
másfél fejjel volt magasabb Crussotnál, könnyedén átsétálhatott volna a musgor
hasa alatt - amennyiben nem félti díszes öltözékét az állandóan lefelé csorgó
nyálkától.
A negyedik lény a nauták fajának képviselőjeként volt jelen és azokra a kicsi
szürkékre emlékeztetett, akik állítólag rendszeresen látogatták a Föld bolygót -
anno. Emberi léptékkel mérve a lény nyolcszáz éves volt, a civilizáció, amit
képviselt, pedig egymillió. A nauták uralma egészen addig tartott a galaxisban,
amíg az általuk oly sokszor vizsgált emberiség ki nem lépett a kozmikus térbe,
ahol mindenkinek nagyon gyorsan elmagyarázta, hogy vegyen vissza az arcából,
mert különben nukleáris dádá következik.
A kicsi szürke lényt Hatnak hívták, és a musgorral beszélgetett -mentálisan
kommunikált -, de a többi várakozóval ellentétben, nyugodtan viselkedett,
bolygójának nagyköveteként rezzenéstelen, szürke arccal gyakorolta a csillagközi
diplomaták egyik legnagyobb erényét, amit türelemnek hívnak.
IV. von Anstetten két és fél standard órája várakoztatta ezeket a fontos
személyiségeket.
- Egyáltalán odabent van az uralkodó? - kérdezte mérgesen Crussot
Palestrinától, aki széttárta a kezét.
- Fogalmam sincs. Két évvel ezelőtt őszentségét is megvárakoztatta. De van
egy érzésem, hamarosan nyílik az ajtó. Most már kibírom, szerencsére én vagyok
az első.
- Nem úgy van az! - emelte az ujját Crussot, és öltönykabátja zsebéből
előkapta, meglegyinthette a Dávid-csillagos útlevelét. -Előbb az Ószövetség,
aztán az Újszövetség, bíboros úr!
- Rendben van - vakarta feje búbját a pápai nuncius.
Palestrinának igaza lett, valóban nyílt az ajtó. De nem az oszlopcsarnokba
vezető, hanem egy másik vele szemben; megérkezett az ötödik szerencsefia, akit
méltóztatik fogadni a császár...
Amikor az előcsarnokban várakozók meglátták az újonnan érkezettet, lett
meglepetés! Crussotnak és Palestrinának egyszerre kerekedett ki a szeme, a
musgor leejtette mindkét főcsapját - a musgorok így lepődnek meg -, a szürke
diplomata elkékült.
A férfi még Palestrinánál is magasabb volt, csakhogy vele ellentétben úgy nézett
ki, mint egy élsportoló. Barna haját kurtára nyíratta, mint a katonák általában,
állát kétnapos borosta fedte; olyan markáns arca volt, hogy Crussot az első
pillanatban arra gondolt, hogy egy nyári szabadságát töltő hollywoodi sztár
tévedt be az ajtón. De nem ez okozta a legnagyobb meglepetést, hanem az
öltözéke: a filmszínész kinézetű férfi April Dournil márkájú divatpólót és
térdig érő sortot viselt, a lábán sportcipő. Emberi számítások - és a protokoll
szerint így még a palotakertben sem lehet mutatkozni, nemhogy egy császári
audiencián.
A férfi, se szó, se beszéd, elindult az oszlopcsarnok kétszárnyú ajtaja felé,
eközben lekapta a napszemüvegét, és beakasztotta felül a pólójába. Nem nézett a
várakozókra. Crussot annyira felkapta az ionizált vizet, hogy nem vette észre,
az ajtó két oldalán álló gárdisták tisztelegnek a napszemüvegesnek.
- Mégis, mit képzel magáról, tisztelt uram - szólította meg a borostás arcú
férfit -; csak úgy besétál a császárhoz, így ebben a huligánszerelésben?! Én már
két órája állok itt!
A férfi visszafordult. Nem vesztegetett időt a milliárdosra, szavait
Palestrinához intézte.
- Nem maga a pápai nuncius?
- De igen.
- Ez pompás! - rikkantotta az ismeretlen, és a sortja hátsó zsebéből
előkapott egy kétrét hajtott, régi-régi rejtvénylapot, ki tudja, honnan
szerezte, talán egy antikváriumban vásárolta. Előkapott egy muzeális korú
golyóstollat is. - Katolikus főpapi tanácskozás... nyolc betű.
- Szinódus - nyögte Palestrina.
- Oké, kijön! - lelkesedett a férfi. Beírta a mondott meghatározást, aztán
átadta a rejtvénylapot az egyik testőrgárdistának. - A többit töltse ki maga,
nem kell kapkodni, a határidő hatszázötven éve lejárt. - Ezt követően lenyomta
az archaikus kilincset, és egyszerűen bement az oszlopcsarnokba.
Becsukta maga mögött az ajtót.
Crussot remegő ujjal mutatott az ajtóra. Kereste a szavakat, de azok elakadtak
félúton...
- Ki ez az ember? - nyögte Palestrina, jobb ötlete nem lévén a kicsi
szürkére nézett, tőle várta a választ.
- Brett Shaw, a Praetorianus Gárda ezredese - csipogta a másfél méteres
lény.
Több mint egy héten át volt kómában, ezredes. Az orvosok már-már lemondtak
magáról... velem ellentétben, de az "öregördögnek" hála, újra visszatért közénk.
- Az uralkodó előrehajolt, és hosz-szú, fekete körmével megbökte a férfi
homlokát. Az ezredest kirázta a hideg, emberi lényként nehezen tűrte a
földönkívüliek érintését. -Fáj még a feje? - tudakolta IV. von Anstetten.
Már elmúlt.
Helyes! Gardner hadnagy trükkös szerkezetét megsemmisítettem, mert nem tűrhetem,
hogy egy elektronika hasonló dolgokra legyen képes, mint jómagam. Amikor a
kutyába plántálta a tudatát, majdnem közbeléptem, de valami azt súgta, hagynom
kell, hadd vigye véghez, amit elkezdett. Az életét az a madzsar nő mentette meg
az íjával, hálás lehet neki... Érdekes, hogy különbséget tudott tenni a két
kutya között, biztosan egy jóságos szellem sietett a segítségére, a madzsamknak
annyi van ezekből, mint a nyű... Kérdezzen meg egy táltost!
Az a "jóságos szellem" a Galaxis Császára volt? - kérdezte Shaw.
IV. von Anstetten válasz nélkül hagyta a kérdést. Hátrahúzódott a berilliumachát
trónusán, és ölébe ejtette kezét, fejére húzott csuk-lyája árnyékából
nézte a lába előtt fél térdre ereszkedett férfit. A trónus mögött a Beavatás
Lépcsősorának legtetején gigantikus méretű sztázisablak nyílt a végtelen
kozmoszra, a távoli napok, mint marékszámra szórt rubinok csillogtak az űr
fekete bársonyán.
- Minden tönkrement, amikor használta a fegyvert - folytatta a császár -,
muszáj lesz kipuhatolnunk a turániak szándékait, mert ha nem folytatunk okos
politikát, akkor ezernyi íjász fog egyszerre lőni, a többit még elképzelni is
rossz... Mellesleg ismerjük a plazmaíj működési elvét, az az egy lövés elégséges
volt a kielemzéshez...
Shaw ezredes nehezen tudta követni az uralkodó csapongó gondolatait. Az elmúlt
napokban komoly koordinációs zavarai voltak, és részleges amnéziában szenvedett,
ráadásul ideges volt. Amikor az egyik orvos megvizsgálta, majd pajkosan
megveregette a vállát, és azt találta mondani, hogy „egy-két nap múlva kutya
baja”, Shaw-nak egy pillanat alatt fölforrt az agyvize. A doki hiába
mentegetőzött, hogy megjegyzését „viccnek szánta”, az ezredes reflexből indított
egy jobbhorgot... innentől kezdve az orvos volt kómában.
- Mit sikerült megállapítani erről a Kolozsváriról? - tudakolta az ezredes.
- Nem ez volt az igazi neve - hozta tudomására IV. von Anstetten. - Valóban
fekete sámán volt, méghozzá az egyik legjobb. Nagy adeptusnak tartották, aki
Ajtonnyal megegyező képességekkel rendelkezett, a madzsarokat valósággal
sokkolta, hogy árulóvá vált. Most meglehetősen nagy perpatvar dúl a spirituális
renden belül, izgatottan várom a kimenetelét. A nőről csak annyit tudni, hogy
fél éve élt az Űrkastélyban, nyilván az alkalomra várt, hogy feladatot kapjon,
tipikus „alvó ügynök”... mindketten a Tamás tagjai voltak. Több információnk
nincs velük kapcsolatban, a madzsarok hallgatásba burkolóznak, én meg nem
feszegettem a dolgot Ajtonynál. Biztosan hallotta már, hogy a turániak majdnem
egy hétig maradtak az eredetileg tervezett huszonnégy standard óra helyett.
Ajtony túlélte a támadást, valójában kisebb karcolásokkal megúszta és másnap már
tárgyalóasztalhoz ültünk, ahol az Impérium meglehetősen nagy sikereket ért el...
Shaw emlékezetébe idézte a történteket.
Hiába ölte meg a fekete sámánt, a tudatával nem végezhetett. A sötét lélek
Ajtony egyik kuvaszába költözött, és vérengző fenevaddá változtatta a békés
állatot. A kutya a fősámánra vetette magát, és gyilkos sebeket ejtett a
testén... mindent elborított a vér. Az ezredes csak homályos emlékképekkel
rendelkezett a későbbi történésekről, ami bizonyos, Deborah Gardner trükkös
készülékének segítségével, tudatát a másik kutyába plántálva, állatként üldözte
a fenevadat. Összecsaptak... és Miss Deél-Ősi lelőtte az Ajtonyt megtámadó
szörnyeteget... De vajon sikerült-e elpusztítani a fekete sámánt? A kérdésre
egyelőre senki sem tudta a választ...
- Azok a sebek nem tűntek „kisebb karcolásoknak”, felséges uram -jegyezte
meg Shaw.
- Vannak, akik mágikus metodikával gyógyítják önmagukat -válaszolta
titokzatos hangon a császár. - Normál tudatállapotban még nem értheted ezt a
dolgot, csak ha egyszer eljutsz majd ide. -IV. von Anstetten a lába elé bökött,
arra az achátlapokkal borított, tükörfényes felületre, amit az okult testőrség
beavatottjai Málkhútnak hívtak. Felemelkedett a trónusán, és lilás-fekete
csuklyaköpenye szárát uszályként húzva maga után, elindult lefelé a tündöklő
fénnyel izzó lépcsősoron.
- A madzsarok tudnak arról, hogy a feketecsuklyások okkultisták? - kérdezte
Shaw, aki árnyékként követte a galaxis urát.
- Sokan tudnak róla, csak kevesen értik. - IV. von Anstetten váratlanul
megtorpant a Tiferet lépcsőfokán. - A madzsarók ugyan elmentek, de itt hagytak
egy rakás kérdőjelet... és egy nőt, aki napok óta türelmetlenül várja, hogy maga
visszanyerje régi önmagát.
Enikő lesz az a nő, gondolta Shaw... nem volt időnk megszeretni egymást, talán
majd most...
- Miss Deél-Ősi Fekete távozott - reagált a férfi gondolataira IV. von
Anstetten -, a turáni titkosszolgálat egyik tisztje vár magára, és arról a
megállapodásról fogja tájékoztatni, amit Ajtonnyal kötöttem. A hölgyet Nellinek
hívják...
A Dior kosztümös, tündéri szőke, mosolygott magában Shaw. Egy tenyérnyi
elektronlemez jelent meg a levegőben, az ezredes érte nyúlt, elvette.
- Megtudhatom, mi van rajta, felség?
- Minden lényeges, amit a Magyar Szent Koronáról tudni kell. Távozhat!
Shaw arcán nem látszódott meglepetés. Miután Miss Deél-Ősi beszélt neki erről a
lehetőségről, tudta, hogy ez előbb vagy utóbb bekövetkezik, és a Különleges
Ürszolgálat megkapja a parancsot.
Az ezredes megcsókolta a birodalmi gyűrűt, és elindult a trónterem kapuja felé,
a Beavatás Lépcsőfoka előtt várakozó csuklyástestőrök utat nyitottak neki. Már
félig kitárultak a színarany kapuszárnyak, amikor IV. von Anstetten a férfi után
szólt. Nem emelte meg a hangját, szinte suttogott, mégis beleremegett a
mindenség, ez az embertestbe öltözött szörnyeteg hangja volt.
- A Tiferet fölött a Necáh van, ezredes. Még két fokozat, és megtudhatja, ki
vagyok én...
- Hacsak addig el nem visz az "öregördög", uram!
Ekkor a császár olyat tett, amit a von Anstettenek csak évtizedenként egyszer
nevetett, és az átható kacaj sokáig visszhangzott a trónterem misztikus
félhomályában.
- Magának köszönhetően jó kedvem lett. Azt a négy várakozót küldje be
egyszerre, hadd legyenek ők is boldogok!
Megnyílt a kapu, az ezredes kilépett a hűvös félhomályba.
Brett Shaw rezzenéstelen arccal haladt a gigantikus oszlopok közt, tudta, hogy
élete egyik legnehezebb küldetése előtt áll: meg kell találnia a 2350-ben,
nyomtalanul eltűnt Magyar Szent Koronát! Alighogy távozott a trónteremből,
támadt egy balsejtelme: nem ő lesz az egyetlen, aki ugyanezért a célért
kockáztatja majd az életét...
Székely Dózsa György csillagromboló. Barkóczy klánflotta
„- Miért hozta a szent koronát magával?
- Magyarországon a szent korona és az államfő elválaszthatatlanok egymástól.
Az én jogom és kötelességem volt arra vigyázni. nehogy' ellenséges kézbe
kerüljön.
- Őrizet alatt hozta ki?
- Igenis. A korona őrzésével megbízott fegyveres személyzet vigyázott rá
mindenütt és minden pillanatban.
- Maga adta nekik az utasítást, hogy a páncélládát az amerikai
parancsnokságnak átadják?
- Igen. Biztonságba kellett azt helyeznem, azonkívül itt nem volt többé
biztonság.
- Szóval biztonság céljából adatta át az amerikai parancsnokságnak?
- Igen, erre már feleltem.
- Felelt és hazudott, amit egy nemzetvezetőtől nem vártam. Miért vetette ki
a koronát a páncélládából, mielőtt az üres ládát rábízatta az amerikai
hadseregre?
- Mert az amerikai hadsereg közt is idegen kezekben lett volna.
- S miért akarta félrevezetni az amerikai parancsnokságot? Miért hazudott,
amikor egy pillanattal előbb azt állította, hogy a koronát nekik átadta?
- Nem akartam tudatni, hol őrizzük a szent koronát.”
(Részlet Szálasi Ferenc kihallgatási jegyzőkönyvéből.)
- Ébresztő, föl!
Rogerius összerezzent, és fölnyitotta a szemét. Vakító fény áradt szét a
szobában, valaki a kiáltással egy időben felkapcsolta a villanyt, a furcsa
álomtól reszkető Rogerius, zavartan pislogott az ágya fölé tornyosuló
alakokra... fogalma sem volt, hol van, és kik ezek a férfiak; utolsó emlékképei
arról szóltak, hogy a nagymester után másodikként kilép az esőtől vert
kolostorudvarra...
- Elnézést... elaludtam.
- Azt látom... Öltözzön fel, a méltóságos úr látni kívánja! - hallatszott
egy öblös hang.
Sikerült felülnie az ágyon.
Egy ruhabatyut dobtak az ölébe.
Nem sok ideje maradt szemrevételezni a környezetét, annyit azonban sikerült
tudatosítani magában, hogy rengeteg filmkönyv, régi-régi kódex, fotóalbum,
ősrégi videokazetta és csúcsszuper HCD veszi körül, a látvány egy leltár alatt
álló könyvtár olvasótermére emlékeztetett; óriási volt a rendetlenség. Szeme
lassan alkalmazkodott a váratlanul reátörő fényözönhöz, és végre jól megnézhette
magának azt a két alakot, akik ilyen nagy hangon ébresztették.
A titokzatos férfiak, mintha egymás ellentétei lettek volna.
Aki Rogeriushoz beszélt, hatalmas, ötven év körüli, medvetermetű ember volt,
tetötől-talpig bőrbe öltözött, hosszú, fekete szakálla és bajsza a mellkasát
verte, szűk szemrése mögül szúrós pillantással tekintett az öltözködni készülő
Rogeriusra, aki valóságos törpének számított mellette. Kezét a bal csípőjén
függő ultrahangkard markolatán nyugtatva, jobbját csípőre téve, pannoni
nyárfaként állt a szoba közepén.
A másik férfi Rogeriushoz hasonló termetű és életkorú, szőke fiatalember volt.
Őszinte érdeklődéssel az arcán tekintett a koronakutatóra. Társával ellentétben
ő díszes szövetruhát hordott, fegyver nem lógott a csípőjén, ami tennészetesen
nem jelentette azt, hogy nem tudja megvédeni magát, ha rátámadnak.
Mindkét turáni térdig érő lovaglócsizmát húzott a lábára, Rogerius elhűlve
látta, hogy a csizmákon sarkantyú van, és mindegyiknek sáros a talpszéle...
Űrhajón?
- Hol vagyok? - kérdezte Rogerius, mialatt magára rángatta a jó illatú,
frissen mosott nadrágot.
- Mondták magának, hogy hová hozzák? - kérdezte a medve-termetű, aki
fordítógép nélkül, tökéletes kiejtéssel beszélte Rogerius perifériális angolját,
ami nem sokban különbözött a standardtól.
- Mondták - válaszolta gyorsan Rogerius.
- Hát, akkor ott van!
- Bo... bocsánat.
- Nem kell bocsánatot kérnie - mondta a fiatalember. Rogerius-nak olyan
érzése támadt, hogy a szőkét pillanatok választják el a hangos hahotától.
A koronakutató felhúzta a selyemhímzéses, állógallérú inget, begyűrte a nadrágba
és visszahuppanva az ágyra belebújt abba a két csizmába is, amit a medvetermetű
rúgott a lába elé.
- Hehehe, nekem nincs sarkantyúm... - próbált viccelődni Rogerius, remélte,
megnyeri magának a medvetermetűt, ha mutatja, mennyire otthonosan mozog a magyar
kultúrában; jó, ha tíz olyan nem turáni ember él a galaxisban, aki kapásból
felismer egy sarkantyút. .. Nem jött össze a dolog.
- Miért, lova van? - kérdezte a szakállas. Megfogta Rogeriust a felkarjánál,
és egy könnyed mozdulattal talpra állította. - Na, figyeljen rám, jóember! A
Barkóczy klánflotta vezérhajóján vagyunk, amely a Tamás törvényeinek értelmében
különleges jogú vármegyének számít, aminek én vagyok az ispánja, a nevem Kele. Ő
meg itt mellettem Rovás, a méltóságos bán írnoka, vele sokat fog találkozni, ő
fogja magát kalauzolni.
Kele parolára nyújtotta a kezét, mire Rogerius meglepődhetett volna ezen a gyors
stílusváltáson, majd' összeroppantak a kézcsontjai. Rovás sokkal
visszafogottabban parolázott, Rogerius hálás volt ezért.
Kele megpördítette maga előtt Rogeriust, elégedett lehetett a látvánnyal, mert
megveregette a férfi vállát - persze kellő visszafogottsággal, nyilván nem azt
kapta parancsba, hogy csapja agyon a "szakértőt".
Jó lesz. Ha még bajusza is lenne, úgy nézne ki, mint egy turáni! - harsogta
vidáman, aztán tartott egy rövid eligazítást, Rogerius úgy itta a szavait, mint
túlmelegedett droid a hűtőfolyadékot.
Nagy megtiszteltetés érte, barátom, a méltóságos úr vendégül látja a vacsoránál,
a nemes urak és úrnők társaságában. No, kérem, nekem, azt mondták, beszéli a
turáni nyelvet. Igaz, ez?
Há' má, honne' beszé'ném - felelte turániul Rogerius.
A végén még megkedvelem - nézett Kele egy pillantás erejéig a szakadatlanul
mosolygó Rovásra, aztán próbaképpen átváltott az anyanyelvére, és a Tamás egyik
szakrális nyelvjárásában folytatta: -Oszt' szólni, csak akko' lehet, ha kérdezik
kegyelmedet, különben kivágják az űrbe, mint a fe'derítő műhódat, oszt' mehet
isten hírivel... S mielőtt szólana, elébb nyelje le a falatot, me' különben a
fehérnép űrparasztnak nézi; turáni ember evés közbe' nem beszél! Az úrnőkkel
pediglen ne kokettáljon kegyelmed, mer' Barkóczy uraság kikötteti a foton-fúvóka
elé, és belép a mélyűrbe... Csiná't má' ilyet, nem is egysze'... - Rogerius nagy
megkönnyebbülésére Kele visszaváltott a perifériálisra. - A bán legkisebb lánya,
Emese, eladósorban van. Jó előre figyelmeztetem, hogy nem magának szánják, ezért
bármilyen szépnek is találja, lehetőleg ne nagyon pislogjon felé. Oké?
Oké, oké, persze, persze...
És nem kell beszarni, haver - mondta ekkor Rovás, aki aztán tényleg nagyon jól
beszélte a perifériálist.
Kele félreállt az útból, és fejével intett Rogeriusnak, hogy „indulás”.
- Kérdezhetek valamit? - torpant meg az ajtóban Rogerius.
- Az sose árt - horkantotta az ispán.
- Stenonis ott lesz?
Kele és Rovás összenéztek, aztán az ispán odahajolt Rogerius füléhez, már-már
barátságos hangon szólt a férfihoz, mintegy figyelmeztetésképpen.
- Ezt a nevet sose ejtse ki a száján, kegyelmed! Barkóczy bán már rég
megbánta, hogy az OPOS-t fölengedte a zászlóshajóra.
- Magyar ember fele munkát nem végez! Ha nekikezd valaminek, azt be is végzi
rendesen, oszt' csudájára jár az egész galaxis, vagy el van rontva teljesen...
ámde kész! Ennek okán nekem ne ugasson a Lazló, mint a hangkártya-hibás
műkuvasz, mer' amióta leszálltunk a Pannonon, az északi klánok csak azon
vitáznak, építsenek-e Nemzeti Virtuális Pagodát, vagy ne építsenek?! *jav*Nemde
az észak-pannóniai Budamegapest kellős közepén egy akkora gödör ásítozik, hogy a
merkúri nagyragya, kismiska hozzá képest!
Má' kétszázötven éve! - kiáltotta egy erőtérvértes, párduckacagányos magyar úr,
aki ulrahangtőrrel szabdalta az ürücombot.
Úgy az úgy! - kapott oda tekintetével Barkóczy bán, és emelte a kupáját;
tucatnyian másolták a mozdulatot. A piros-fehér-zöld ruhás apródok ugrottak,
mint a csík, és töltötték a vörösbort.
Rogerius az ötvenfős asztal túlsó végén kuporgott, pislogott és rémüldözött;
zajlott körülötte az élet, valósággal letaglózta a hamisítatlanul barbár
hangulat.
A fogadóterem hatalmas volt, akárcsak maga a csillagromboló, határai szinte a
végtelenbe vesztek, oszlopcsarnokos falai mentén és kapuboltíveinek árnyékában
Barkóczy-címeres, erőtérpáncélos plazmaíjászok és ultrahang-alabárdosok állták a
feszes vigyázzt. Apródok, robotok jöttek-mentek, sosem látott, illatozó sültek
súlya alatt roskadoztak a gazdagon megrakott ezüsttálcák. Nem mesze az asztaltól
zenekar nyekergett: rombusz alakú elektrocimbalmát izzadt arccal verte az erre
kondicionált identitás, nyekergett a klarinét, sírt a hegedű, húzd, ki tudja,
meddig húzhatod, táncoltak a lányok, pörögtek a szoknyák és a copfok, mulattak a
magyarok, mer' a kurv' életbe, sose halunk meg!
Veszettül ugattak a hosszú asztal körül ólálkodó, maradékra váró, mutálódott
kuvaszok, s mindezek fölött a sztáziskupolán túl méltóságteljesen vonult a
Barkóczy klánflotta, ezerméteres fregattok, karcsú fotonklipperek szürke
páncéltestén csillant a napok fénye -Made in Pannon!
Háry János-klónok lennénk, ha azt állítanánk, hogy a kutya sem foglalkozott
Rogeriussal, merthogy éppen a kutyák foglalkoztak vele leginkább: néha olyan
ügyetlenül tartotta kezében a finom olajban sült, petrezselyemmel hintett,
gazdagon fűszerezett csirkecombot, hogy a rafinált kuvaszok azonnal lecsaptak
rá...
Alighogy megérkezett, máris belecsöppent ebbe a szakadatlan üvöltözéssel
tarkított, középkori hangulatot árasztó lakomába, amelyen valami nyakatekert
déli nyelvjárásban folyt a vita, jó, ha felét sikerült értenie az
elhangzottaknak. Annyit azért sikerült kihámoznia a hangzavarból, hogy a
Barkóczy klán tagjai és a jelen lévő hűbérurak éktelenül szidják az északi Lazló
törzset és egy renegát déli klánt, bizonyos Deél-Ősieket, utóbbiakat, azért,
mert lepaktáltak Ajtonnyal.
- Ha egy Deél-Ősit a kezembe kapok, addig szorítom a gigáját, amíg ki nem száll
belőle az a mocsok lelke! - kiáltotta a bán, ekkor többen helyeseltek.
Csattantak a kupák, löttyent a jó turáni bor.
Rogerius a kifinomult - a dominikánusoknál edzett - megfigyelőképességével már
az első negyedóra után tudta, kik a talpnyalók. Ezek mindannyian ott ültek az
asztalfőn helyet foglaló Barkóczy közelében, és csillogó szemmel lestek az úr
minden apró mozdulatát, ha amaz azt mondta volna nekik, hogy "ugrás az űrbe",
minden bizonnyal szkafander nélkül szaladnak az első zsilipig, és csizmatalppal
rúgják a panelt...
Szép sorjában mindenki kupát ragadott - már huszadszor -, és a nemesek
koccintottak a bán egészségére.
Barkóczy János megsimította a bortól nedves, dús bajuszát, tekintetét
végigvezette az asztalnál ülőkön, elégedettnek látszott.
Közepes termetű, ámde hallatlanul izmos, mokány ember volt, az a fajta, akire
azt mondják, hogy könnyebb átugrani, mint megkerülni. Hosszú, barna haját
befonva hordta, az eleven hajfürtök a derekáig értek, nem egy nő megirigyelhette
volna ezt a hajzatot. Lábhoz simuló bőrnadrágot - mint az asztalnál ülő többi
magyar úr általában -és ujjatlan vászontunikát hordott, amit széles,
aranyveretes bőrövvel fogott össze a derekán. Mindkét csuklóján erőtérmodulátorok
csillogtak, a tunika fölött, kacagányos statikus erővértet viselt,
az ezüstösen csillogó páncélon ősrégi rovásjelek sorakoztak. Rogerius abból a
távolságból, ahol ült, nem tudta kibogarászni az értelmüket.
A férfiak öltözete tehát nem sokkal tért el Barkóczyétól, a nők viszont hódoltak
a dél-pannóniai divatnak, ruházatuk sokkal díszesebb, változatosabb volt, ebből
adódóan nem lehetett látni két egyforma inget vagy tunikát. A kivétel persze
erősíti a szabályt: Rogerius észrevette, hogy két, erősen ékszerezett, fiatal
nemes asszony, akik tőle balra és majdnem egymással szemben ülnek, ugyanolyan
gyöngyvarrottas, batiszt ingecskét hordanak - a két nő gyilkos pillantásokkal
méregette egymást...
Minden nő haja copfba vagy varkocsba volt fonva. A nők nagyon kedvelték a
karpereceket; amikor megemelték a kupáikat, olyan csörgés, csilingelés támadt,
hogy Rogeriusnak viszketni kezdett a dobhártyája ettől az ezüst-arany
zenebonától.
Óvatosan falatozott. Mintha csak első óráit töltené egy birodalmi börtönbolygón,
kerülte a szemkontaktust, ide-oda bólintgatott, mint egy pannoni gólya, próbált
komoly arcot vágni és udvariasan megmosolyogta a poénokat, amelyeket alig, vagy
egyáltalán nem értett.
Amikor megérkezett, az ürhajóispán leültette egy magas háttámlájú székre, majd
elpárolgott mellőle, és nagy léptekkel előrement Barkóczyhoz. A fülébe súgott, a
bán felnézett... Rogerius szentül hitte, hogy a nagyhatalmú ember ekkor nézett
rá először... és utoljára.
Rogerius tévedett. Barkóczy a szeme sarkából végig az OPOS legújabb zsákmányát
vizslatta, és elhatározta, hogy adandó alkalommal ki is faggatja, megméri a
dominikánus tudását. De még nem, elébb jöjjön a mulatozás!
Úgy is lett.
Mire Rogerius észbe kapott, már be is rúgott, a kupákban nem müszőlő levéből
sajtolt és müanyaghordókban érlelt biobor lötyögött, hanem a pannoni lankák
szőlővesszeinek vérvörösen csillogó nedűje, a DDL-vírus által meg nem támadott,
valódi szőlő dionüszoszi ajándéka. Miután a koronakutató lehörpintett
kétkupányit ebből a bíbor kárhozatból, Kele figyelmeztetése ellenére
haladéktalanul megkezdte a kokettálást, horribile dictu egyre többet tekingetett
az asztal vége felé, és bizony nézte a lányt, nem is akárhogy nézte, valósággal
falta a szemével Barkóczy Emesét...
A lány maga volt a megtestesült szépség, egy portréfestő a fél életét odaadná
egy ilyen modellért. Ajka, mint a mutálódástól mentes cseresznyék, szeme,
csillogó fekete bogárkák, arca őszibarack, mosolya maga a halandókat elborító
isteni sugárözön, alakja pannoni nád, karcsú keze egy hűvös orákulum érintése a
láztól izzó homlokon - Rogerius berúgott.
Messze vagyunk egymástól turáni gyöngyvirágom, olyan mesze, mint geológia a
teológiától, sóhajtozott a koronakutatás koronázatlan királya és könyökével
oldalba bökte a mellette ülő, sötétkék mellényes, szúrós tekintetű férfit, aki
történetesen a székely rohamgárdisták parancsnoka volt.
- Adj má' egy cigit, koma!
Rogeriust úgy vágták szájba visszakézből, hogy majdnem felborult a székkel.
- Meg ne ölje, kegyelmed, szükségünk van arra az emberre! - kiáltotta túl
egy női hang a ricsajt Barkóczy mellől. Rogerius életét - a székely parancsnok
már előhúzni készült az ultrahangfejszét - Barkóczy bán nagyobbik lánya, az
elcsúfított arcú Réka mentette meg. A harcias amazon az apjától kétszéknyire, az
anyja és a húga között ült. Udvariasan odabólintott a vérző orrát törölgető
Rogeriusnak, aki hálás pillantással nézett vissza rá.
A Barkóczy-család nőtagjai egykedvűen méregették a férfit.
Rogerius elkapta Emese pillantását... csak egy röpke pillanatig tartott az
egész, aztán az angyali szépség elfordította az arcát, és tovább farigcsálta a
kezében tartott libacombot.
Wilhelm Rogerius azonnal dobta Yasmint, és halálosan belészeretett a kisebbik
Barkóczy lányba...
Barkóczyné Tengerfehérvár Klára nem titkolt méreggel fordult az urához, aki a
jobbján ülő fiával, Zoltánnal diskurált, a bán nem sokat látott-hallott az imént
lezajló afférból...
Férjuram, ha már idehozatta ezt a szerencsétlen dominikánust, akkor tisztelje
meg azzal, hogy ideülteti maga mellé, hisz' nem ellenségünk, nemde nekünk fog
tudományozni a koronáról.
Lesz hozzá szavam - felelte erre a bán, kezét az asszonyéra téve -, de elébb
idevárom a templomosokat és Stenonist. Majd félrevonulunk, oszt' lesz diskurzus.
Apámuram, megbízik abban a görögben? - kérdezte Zoltán a kupája mögül.
Keskenybajuszú, értelmes tekintetű, nyurga fiatalember volt, aki anyja
arcvonásait és mentalitását örökölte. Apjával ellentétben nem szerette a gyors,
indulatból fakadó döntéseket, cselekedeteit sokkal inkább az értelem hatotta át,
mintsem az ösztönösség, ebben tősgyökeresen különbözött Barkóczytól, aki sok
mindenkinek és mindennek tudott parancsolni, csak a lelkületéből fakadó
indulatoknak nem.
Nem görög az - morogta Barkóczy. - Stenonist a fekete táltosok keltették életre.
Zoltán nevetve rázta a fejét.
- Mese habbal, apám, jó, hogy nem a hétfejű sárkány volt az OPOS-nagymester
apja!
Emese kuncogott, Klára asszony megmosolyogta?a fiát, egyedül Barkóczynak és
Rékának nem rezdült az arca. A bán már-már szóra nyitotta a száját, hogy
válaszoljon a tamáskodó Zoltánnak, amikor átható gongütés nyomta el a lakoma
ricsajával elkeveredett zenebona hangjait, és lassan feltárult az egyik oldalsó
boltív kapuja.
Az OPOS tagjai léptek a terembe, szám szerint hat, fekete atillás, fekete
köpenyes, az arcukon rovásjelekkel csúfított, csuklyás alak.
Elhalkultak a nemes urak és úrnők, a zenekarok még cincogtak egy keveset. Annyi
idő sem telt belé, hogy egy óvatlan verébfióka a fészekből kibukván a
mozgójárdára pottyanjon, mégis mérhetetlenül nagy csönd támadt.
Őt fekete alak megállt félúton, a középső eljött az asztalig, odalépett Barkóczy
székéhez, hátrahúzta a csuklyáját; Stenonis volt az. Húsz székkel odébb
Rogeriusnak úgy kihegyesedtek a fülcimpái, mint egy mesebeli elmek.
Beszélnünk kell - hajolt Barkóczyhoz a mágus.
- Mi hír?
- Ne itt!
- Fiamat és szentfogadalmas nagylányomat érinti?
- Érinti egész nemzetséged...
Barkóczy felállt, egy kurta fejbólintására Réka és Zoltán szintén felemelkedtek
a székükről. Barkóczy intett a zenekarnak: megtört a varázs, folytatódott a
ricsaj, az asztalnál egyszerre mozdultak a kezek, mintha bábuk lennének a magyar
urak és úrnők... így ment ez már kétezer éve: valaki intett, és mozdult a tömeg;
a cél lényegtelen, elég a sodródás...
Barkóczy a feketeköpenyesektöl kísérten az imént feltárult kapu felé indult,
Réka megtörölte a száját, és követte az apját.
Stenonis elkapta az indulni készülő Zoltán karját, hosszan a fiú szemébe nézett.
Mese, mese, meskete... a magyar népmesékben időtlen-idők óta sárkányokkal
küzdenek a hősök... a galaxis urai, a von Anstettenek pedig sárkányok egy másik
univerzumból. Én tudom.
Maga megőrült - villant a fiú szeme, és kiszabadította a karját a nagymester
szorításából, Stenonis hagyta, hadd menjen az apja után.
Ha nem tudnám, kinek a fia vagy, már halott lennél...
Ujjával pattintgatott Rogerius felé, a koronakutató úgy pattant fel, mint az
összenyomás után szabadjára eresztett acélrugó; tudta jól, jelenése lesz.
- Mostanság vannak álmai? - kérdezte tőle Stenonis, és mosolyra húzódott a
rovásjeles arca.
Rogerius ajka, vértelen, szűk vonallá keskenyült.
- Maga küldi rám az álmokat?
- Vagy én, vagy a magyarság kollektív emlékezete. Nemsokára megtudja, mi az
igazság.
Különös módon, Rogerius szemhunyásnyi idő alatt kijózanodott.
IV. von Anstetten parancsot adott a különleges szolgálatnak, hogy tüstént
induljon a korona felkutatására, a csoportot a császár leghűségesebb embere,
Brett Shaw ezredes vezeti. - Stenonis végighordozta tekintetét a szobában
tartózkodókon. - Tudjuk, ki ez az ember, nagyon kemény ellenféllel kell
szembenéznünk, ö mentette meg Ajtony életét! Az elmúlt években számtalan katonai
akciót vezetett, ezek kivétel nélkül sikerrel zárultak, a jelentések szerint
különleges státusza van, a császár és Caroline-Blindamoor hercegnő bizalmas
köreihez tartozik.
Arisztokrata? - kérdezte Barkóczy. A bán egy akkora íróasztalnak támaszkodott,
amekkorát Rogerius még elképzelni sem tudott idáig, a bútordarab kétszer akkora
volt, mint egy rexasztal. Az
OPOS-tagok közül egyedül Stenonis tartózkodott a bán dolgozószobájában, a többi
táltos odakint várakozott.
Réka izgatottan járkált, tipegett-topogott a süppedő szőnyegeken - Yasmin baljós
jóslata óta nem nyugodhatott -, Zoltán csípőre tett kezekkel állt az apja
mellett, a megszeppent koronakutató mindent elkövetett, hogy ne vegyék észre és
elhúzódott a beszélgetőktől, akik körül a visszafojtott indulatok miatt szinte
forrt, sistergett a levegő. Stenonis állt a középpontban, a tekintetek őrá
szegeződtek.
Nem arisztokrata, még csak nem is lovag - válaszolta meg a kérdést a rovásjeles,
sötét alak. - Miért fontos ez... uram?
Turáni nemesember vagyok - horkant fel Barkóczy -, mi okom megijedni egy
angolszász paraszttól?
- Hm... Csakhogy ez a "paraszt" a csász...
- Elég, mágus, elég; sok beszédnek sok az alja! - emelte hangját az Nagy Magyar
Ür ura. - Az OPOS mekkora esélyt lát arra, hogy ez a Brett Shaw, vagy ki a
csuda, megtalálja Ajtonynak a Szent Koronát?
Ez attól függ, milyen szintű szakértői segítséget kap Lazlótól -biggyesztette le
az ajkát Stenonis. - Jelenleg az Űrkastélyban tartózkodik egy kisebb északi
küldöttség és a titkosszolgálat két tisztje, Koltai ezredes és Kokas őrnagy. Az
őrnagy a különleges kutatási osztály vezetője, civilben nemzetközi hírnévnek
örvendő koronaszakértő.
Rogerius felkapta a fejét. Kokas valóban azon kevesek közé tartozott, akik a
kérdéskör "hivatalos" szakértőinek számítottak. Olvasta a férfi könyvét, a
Korona évszázadait, ami négy évvel ezelőtt jelent meg a Pannonon, és figyelemmel
követte a tudós szaktudományos publikációit is... Több ponton nem értett egyet a
kutatóval.
Rogerius - egy életem, egy halálom - jelentkezett, mutatta, hogy szólni kíván.
- No - nézett rá meglepetten Barkóczy bán. Rogerius a legszívesebben
visszatáncolt volna a szúrós tekintet láttán, de már nem tehette meg, itt az
ideje keményen megdolgozni a pozíciójáért a magyarok közt. Megköszörülte a
torkát, illedelmesen előrelépett.
- Nagyságos és magasságos bán...
- Elég a méltóságos - villant Barkóczy szeme, de mintha mosoly bujkált volna a
férfi bajsza alatt -, a "magasságos" az a magyarok úristene... elég a
méltóságos.
- Méltóságos uram - lehelte Rogerius -, az említett szakértő a hivatalos, sokak
szerint "tudományos" álláspont képviselője. Jelzett álláspontnak, három alapvető
dogmatikus tétel az alapja, ezek közül az első kettő a korona korára, a harmadik
a jelenlegi fellelhetőségi helyére vonatkozik. Mondanám - Rogerius az ujjain
számolt. - Első megállapítás: az a korona, amit a XX. század végén a Nemzeti
Múzeumból az Országházba szállítottak át, soha nem érintette Szent István király
fejét, adódik ez abból, hogy jóval a szent király halála utá...
Rogerius elakadt, leharapta a nyelvét, megkukult. Nyíltak az ajtószárnyak,
udvarhölgyek koszorújától övezve Klára asszony és Emese érkezett, akik
megelégelték a mulatozást. A szőke copfos, díszruhás, arany ékszerektől ragyogó
lány belekarolt az anyjába, mosolya végighullámzott a szobán.
Zavarunk, apám? - kérdezte csilingelő hangon.
Nem. De a kísérők maradjanak odakint!
íjásztestőrök hessegették vissza a mosolygós udvarhölgyeket, az ajtó bezárult.
Emese lehuppant a pamlagra, tekintetét a fültövig pirult Ro-geriusra
függesztette. Klára asszony leült egy bőrfotelbe, szétcsapta a legyezőjét, és
gyors csuklómozdulatokkal hűsíteni kezdte magát.
- Apropó. Beszélt a robotokkal, János? - kérdezte a férjétől.
A bán elfojtott egy káromkodást, úgy tűnt, megfeledkezhetett valamiről.
Majd szólok az ispánnak.
Szól? Huszonnyolc fok van a lakószektorban és nyolcvanhét százalékos a
páratartalom, az A-12-4-esen sztatikus villámok csapkodnak, most mentünk el
mellette.
Mi maga, asszonyom, termosztát?! Majd szólok a prosztó robotjainak, ha itten
végeztünk. Itt a tudományozás a magyar koronáról, amit annyira várt, hát üljön
meg nyugton, oszt' implantozza a fülit türelemmel.
János...
- Anyu, ne legyél már csehszlovák! - pördült a sarkán Réka. Ez hatott.
Folytassa, dominikánus! - fordult Barkóczy Rogeriushoz, aki köpni-nyelni nem
tudott, az utóbbi percekben sikerült teljesen kizökkennie.
Ho... hol tartottam? - kérdezte egyszerre mindenkitől.
Ott, hogy a korona soha nem érintette Szent István fejét - mosolygott rá farkas
vigyorral Stenonis.
Ahh... oh... igeeen - törölgette a homlokát Rogerius. Összeszedte magát, mint
agrárrobot az aratás előtt és folytatta a mondókáját; nem nézett a lányra, habár
minden porcikájával hozzá beszélt, neki mutatta magát. - Pontosan, így van,
tudniillik a korona egy későbbi összeszerelés következtében, feltételezhetően a
XII. században
nyerte el végleges formáját, a legtöbb kutató ezt gondolja, ez a második
alapvető állítás. A harmadik... ami a korona jelenlegi hollétére vonatkozik...
csupán feltételezésen alapul, lényege, hogy a XXIV. század közepén nyomtalanul
eltűnt Szent Korona valahol a Földön található egy magángyűjtő széfjében. Ez ma
a "hivatalos" álláspont, amit legjobb tudomásom szerint Lazló és a Földön élő,
magyar kutatók többsége is hirdet.
És mi a "nem hivatalos" álláspont? - kérdezte a bán.
Egyes misztikus látnokok és "alternatív kutatók" szerint a Szent Korona nincs a
Földön. Ha nem is az eltűnés időpontjában, de valamikor elvitték a bolygóról.
- Oszt' kik és miér'? - harsogta a kérdést Barkóczy. Pisszenés sem
hallatszott.
Rogerius előtt két lehetőség adódott. Elkezdi csürni-csavarni a szavakat és
tudományos köntösbe öltöztetve, némi miszticizmussal nyakon löttyintve tart egy
cirkalmas előadást a semmiről, aztán várja a következményeket, vagy megmondja
őszintén, mi a helyzet - és megint csak várja a következményeket. Az utóbbit
választotta, valami azt súgta, hogy Barkóczy ezt várja tőle, ez a nagyhangú,
kemény ember nem tűrte maga körül az időhúzást és a csalfaságot. Ha akart
valamit, azt kimondta, az ilyen embernek a hazugság olyan mérges tüske a
szemben, amit nem lehet egykönnyen kihúzni. Aki betette oda, annak aztán végképp
nem.
Méltóságos bán, nincs olyan ember a galaxisban, aki tudná, hol van a magyar
Szent Korona, hazudnék önnek, ha azt mondanám, hogy én tudom.
De sejtései, csak vannak? - kérdezte összeszűkült szemmel a nagyhatalmú ember.
Tudom, merre induljak el... a korona tényleg nincs a Földön! Barkóczy lassan
bólogatva nézte a férfit.
Úgy legyen, dominikánus.
Rogeriusnak véletlenül összeakadt a tekintete Emesével. A lány most nem
fordította el az arcát, mint a lakoma alatt, hanem kíváncsi szemeket meresztve
nézett a fiatal férfira... Barkóczy elfordult, és Zoltánhoz kezdett beszélni, ám
ekkor Rogerius felbátorodva a lány tekintetéből sugárzó erőn, felkapta a fejét,
és olyat tett, amit a Székely Dózsa Györgyön nem sokan merészeltek: közbevágott,
megakasztotta szavaiban az urat.
- Méltóságos uram, egy pillanatra még! - Barkóczy meghökkenve fordult felé.
- Valamit el kell még mondanom. Fontos! Nem szabad azt hinniük, hogy a Kokaselmélet
determinálni fogja Shaw ezredest, és ő a Földön kezd kutatásba. Stenonis
úr azt mondta az imént, hogy az OPOS jól ismeri Brett Shaw-t, nos, mi
dominikánusok is nagyon jól ismerjük az ezredest a Kongregáció évek óta gyűjti
róla az adatokat. Nem akarok profánul fogalmazni, de "rákészültünk" erre az
emberre.
A helyzet a következő: az úgynevezett "tudományos álláspont" számtalan
ellentmondást hordoz magában, az a helyzet, hogy a koronakutatás nagyrészt
találgatásokon és feltételezéseken alapul, amit a magyar koronáról a kutatók a
XX. század végén állítottak, annak jó része kitaláció. Amikor Shaw szembesül
ennek tényével, pillanatok alatt le fogja söpörni Kokas észérveit az asztalról.
Mondom, ismerjük Brett Shaw-t, ez az ember nem a Földön kezd kutatásba...
hanem... hanem el fog menni a Pannonra.
A Pannonon csak turáni állampolgárok szállhatnak le, ezzel mindenki tisztában
van az egész galaxisban. Bármilyen sokat köszönhet neki Ajtony, az Egyesült
Pannon Országgyűlés erre a landolásra nem fog engedélyt adni. - Barkóczy nyugodt
hangon beszélt, ez kellő meglepetést szerzett mindenki számára.
Nem lesz szüksége engedélyre, uram, ez az ember ott landol és akkor, ahol és
amikor csak akar. A táltosokkal fogja kezdeni, előbb az északiakkal, aztán a
déliekkel...
Mit kezd a táltosokkal? - kerekedett Barkóczy szeme.
Csak tippelni tudok, méltóságos uram. Szerintem náluk kezdi a kutatást, és aki
az útjába áll, azt meg fogja ölni, ne feledjék, ez az ember IV. von Anstetten
meghosszabbított karja.
Kitört a hahota Barkóczy dolgozószobájában, még Zoltán is a térdét csapkodta
végtelen jókedvében, Klára asszony a legyezője mögé rejtette a jókedvét, úrinő
volt, nem nevethetett teli szájjal.
Emese csak mosolygott.
- Legjobb ügynökeink már megtették az előkészületeket az ezredes és a
titkosszolgálatosok likvidálására - mondta Rogeriusnak Stenonis -, az ezredesnek
huszonnégy standard órája sincs hátra.
Rogerius, mit tehetett mást - zavartan elmosolyodott, a vállát vonta.
- Brett Shaw és a helyettese, Paul Wittgen százados egyszer el foglaltak egy
bolygót, mert az űrrepülőtéren a kávéautomata rosszul adott vissza... hát nem is
tudom...
A feketeköpenyes, titokzatos alakok súlyos gondolatokból épített bástyafalak
mögé zárkózva lépdeltek az elektrofáklyákkal megvilágított folyosókon. Amerre
elhaladtak, titkon keresztet vetett a hajózószemélyzet; a Barkóczyak
kozmokatolikusok voltak, ezt feltételül szabták azoknak is. akik szolgálták
őket.
A csoport megtorpant egy kék-fekete zsiliplap előtt. Várakoztak, a páncéllap
kisvártatva megindult felfelé. Egy szúrós pillantású, fekete szakállú,
meghatározhatatlan korú táltos, akit Ocsádnak hívtak, végül áttörve a hallgatás
falát, odafordult mesteréhez.
- Demével együtt zavart érzünk a mentális síkon, Kolozsvári nem halt meg!
Sötétség Vitéze, ki kell használnunk ezt a lehetőséget, új feladatok kell adnunk
a tanítványnak, ő talán meg tudja fékezni az ezredest.
Az említett Deme odalépett Ocsád mellé. A többi fekete táltoshoz képest
meglepően alacsony termetű, mosolygós arcú férfi volt, nem látszott többnek
harminc évesnél.
Nem - rázta a fejét Stenonis. - Nem akartam megrémiszteni Barkóczyékat, de a
koronakutató csöppet sem túlzott: amit az ezredesről mondott, az hellyel-közzel
mind igaz, ez az ember, tényleg nem akárki! Én is érzem Kolozsvári jelenlétét,
de a tanítvány ma még gyenge... számára más feladatot szánok, egy sokkal
érdekesebbet. Elvezni fogja.
Rogerius sejti már, hogy ki is ő valójában? - kérdezte Deme.
Még nem tudja, de az álmok majd megsúgják neki, öntudatra ébredése fokozatos
lesz. Ne aggódjatok, mellette fogok állni a megfelelő pillanatban... Most inkább
koncentráljunk Shaw-ra.
Igen, táltosmester - hajtották meg a fejüket a fekete köpenyes alakok.
IV. von Anstetten Űrkastélya
A polgári rendszámú, ezüstszürke luxusgravó hangtalanul suhant a milliónyi fény
fölött, odalent megelevenedett karácsonyfaként ragyogott a császári űrállomás. A
gravó oldalablakán kikukucskáló Koltai Nelli csak nehezen tudott betelni a szeme
elé táruló lárvány-nyal. Két hete tartózkodott a császár gigantikus űrállomásán,
nem először emelkedett a mesterséges légkörbe, de ebből a perspektívából és
éjszaka, csak most látta először a hatszáz kilométer átmérőjű, kastélyokkal és
felhőkarcolókkal borított korongtányér bolygóárnyékába húzódását - az
Űrkastélyban véget ért egy nap.
A huszonhét éves, platinaszőke nő sóhajtva dőlt hátra a bőrülésen. Eddigi
utazásai csak a Turáni Csillagköztársaság határain belül zajlottak, látott nem
egy csodát, de IV. von Anstetten űrállomása valami más, ehhez fogható sehol
nincs a galaxisban; a fantázia diadala volt ez a hatalmas kozmikus ékszer, mely
a maga számára generált antigravitációs térben fenséges lassúsággal keringett az
óriásbolygó körül.
Mikor építették az állomást? - kérdezte a Dior-kosztümös nő az előtte ülő,
polgári ruhás pszi-tech testőrtől; a kocsi automatikus vezérlésű volt. A férfi -
vagy inkább a férfinak látszó kiborg - udvariasan válaszolt.
Az építkezés tíz esztendeig tartott, II. von Anstetten uralkodása alatt,
Houderdini tervei alapján.
Milyen érdekes név -jegyezte meg a nő. - Olasz volt?
Nem. Houderdini, nem volt emberi lény. Szárnyai voltak és karmai... legalábbis
ezt mesélik róla, egyesek szerint nő volt, illetve nőnemű, Camülának is
nevezték... Különös, de egyetlen holofel-vételen vagy reprodukción sem
örökítették meg, igazából egy legenda, talán a fele sem igaz, amit róla
beszélnek. Jártak már a császári palotában? Olyan mintha belecsöppennének egy
szürrealista filmbe: nyakatekert, színes márvány- és krómlépcsők vezetnek a
semmibe, faintarziás ajtók nyílnak kilométeres, lángoló aknákra, furcsa, semmire
sem használható helyiségek érik egymást, látszólag minden rendszer és logika
nélkül, ha tudnék izzadni, bizony beleizzadnék, ha ott kéne szolgálatot
teljesítenem.
Nahát, hogy maga milyen tájékozott?
Jó volt a programozóm, hölgyem - vigyorgott hátra a műem-ber.
Nelli mellett egy magas, barna hajú, öltönyös férfi ült, Kokas Zsolt őrnagy, a
koronakutató. A férfi egész úton egy holoképernyős mikroszámítógépen pötyögött,
látszólag jól elvolt magában, úgy tűnt, nem is figyel a beszélgetésre. Aki ezt
hitte, tévedett. Kokas kikapcsolta és zsebébe csúsztatta a féltenyérnyi gépet.
- Milyen alapprogram fut magában? - kérdezte a pszi-tech testőrtől, miközben
az ablakon tekingetett kifelé. Balkézről a császári palota gigászi tömbje
emelkedett a magasba, a szorosan egymás mellé épült tütornyok elvesztek az
űrállomást védelmező és a mesterséges légkör megtartásáért felelős Muranovszky
atompajzs ibolyakék sugárzásában. Ez a fény mindent besugárzott odalent, a
szemlélőnek olyan érzése támadt, hogy egy kékacélból öntött, futurisztikus város
fölött halad. - Ha titkos az információ, akkor felejtse el a kérdésem - fordult
el az ablaktól Kokas.
- Nem titkos, uram. AA-18-as R-TELL harcászati-alapprogram, ezt bővítették a
testőrprogrammal... praetorianus fejlesztés. És holografikus pozitron-kártyám
van, ez valami nagyon új, én sem tudok róla sok mindent.
- Az A A- 18-as alapprogramok turáni fejlesztésűek - jegyezte meg a férfi,
és megigazította a csokornyakkendőjét. - Amióta létezik számítástechnika, a
magyarok a világ legjobb szoftver-gurujai, momentán az első működőképes
számítógépet egy magyar fejlesztette ki. Neumann Jánosnak hívták. Emlegette a
hologramot. A holográfiát szintén egy magyar alkotta meg, bizonyos Gábor Dénes,
Nobel-díjat is kapott érte... Csak ennyit akartam mondani.
A testőr nem válaszolt.
A gravó leszálláshoz készülődött. Az automatika fokozatosan csökkentette az
utazósebességet, végül a gépjármű lebegni kezdett egy utcácska fölött.
Felzümmögtek a gravitációs párállok, Nelliék megkezdték az ereszkedést.
Az éttermet Fire & Watemek hívják - jelentette be a pszi-tech testőr -, a
környék messze esik a palotától, ettől függetlenül meglehetősen befolyásos
emberek járnak ide vacsorázni. Nagyon jó a konyhájuk. Ma este nem lesznek sokan,
Shaw ezredes kibérelte az egészet, mind a három szintet.
Erdélyi "bocskor" van az étlapon? - nevetett a nő. - A félreértések elkerülése
végett, ez egy húsétel.
A luxusgravó hangtalanul ereszkedett le az étterem elé, az épület homlokzata egy
vadnyugati csehóra emlékeztette Nellit, látott már számtalan ilyet - régi
filmeken.
- Nem tudom, hat éve csak energiaitalokat fogyasztok, holt hülye vagyok a
gasztronómiához. De, ha tudja a receptet, az ezredes megcsináltatja magának. Én
szállok ki először!
A gravó megült az utat borító sugárkerámia lapokon, felnyílt az első ajtó, a
testőr kiszállt. Az agyába ültetett harcászati számítógép ellenőrizte az étterem
közvetlen környezetét, majd lefutatta az általános felderítőprogramot - mindezt
0.006 másodperc alatt. Miután mindent rendben talált, a testőr mentális úton
felnyitotta a kocsiajtókat.
- Jó szórakozást! Idekint várok.
Gratulálok, ezredes, kiválóan beszél magyarul.
Jó oktatógépeink vannak. Kívánja, hogy elszavaljam Ómagyar Mária "Sír a lom"
című költeményének első két sorát?
Kíméljen meg minket az Ómagyar Mária-siralomtól - nevetett Nelli, és egy rövid
köszönetnyilvánítást követően átadta az ajándékát. Shaw kicsomagolta, a
díszpapír alól egy üveg bukkant elő.
Nagyon köszönöm - mondta őszinte lelkesedéssel Shaw, az üveget forgatta a
kezében. - Ezt a márkát nem ismerem. Mi ez, égetett szesz?
Székely szilvapálinka. Majd vigyázzon vele, ezt mifelénk "erőtérszaggatónak" is
mondják -jegyezte meg Kokas őrnagy.
Ahh... csak nem lesz baj, én tudniillik nagy szkaff-rajongó vagyok; ha azt
kibírom, ezzel sem lesz gond.
Én meg azt nem ismerem - mosolygott a nő.
Egy pók mirigyváladéka vodkával és münarancslével ízesítve.
Nahát, mit meg nem isznak a praetorianusok.
Vagy inkább, mit meg nem iszom én! - Shaw átadta az üveget a mellette ülő
férfinak - Azért maradjon belőle.
Ne legyél skót, baszics! -jegyezte meg Paul Wittgen testőrszázados.
A turáni titkosszolgálat a létező összes információt begyűjtötte Shaw-ról és
Wittgenről, Nelli tökéletesen tisztában volt azzal, hogy két élő legendával ül
egy asztalnál. A frissen borotválkozott Shaw tetőtől-talpig Hugó Boss-ban volt
és egy százezer aranytalléros svájci karórát hordott, Paul Wittgen sem adta
alább, molekulárisán stabilizált farmerját még a Földön varrták hétszáz évvel
ezelőtt, a márka már a XXV. században is megfizethetetlenül nagy kincsnek
számított a gyűjtők körében. A százados fekete selyemhernyó inget és gravitációs
sportcipőt viselt, haját olyan kurtára nyírta, hogy kilátszott a fejbőre. Vakító
kék szemét Nelli ruhakivágására függesztette, s csak a legritkább esetben
mozdította el onnan.
A Fire & Water első szintjén ültek egy faintarziával burkolt különteremben egy
négyszemélyes asztal körül. A falakon ősrégi fényképfelvételek sorakoztak egy
régen feledésbe merült világról, a fekete-fehér 2D-s felvételeken az amerikai
vadnyugat elevenedett meg.
Egy különös fotó függött Shaw feje felett, azért keltette fel Kokas őrnagy
figyelmét, mert a többivel ellentétben ezen nem lovakat és évszázadokkal ezelőtt
élt cowboyokat lehetett látni. A fotográfia egy ökölvívó-mérkőzésen készült.
Marcona képpel néztek egymásra a meztelen felsőtestű küzdők, a kép
középpontjában egy dúsbajuszú, magas férfi állt kalappal a fején, ő volt a
vezetőbíró.
- Ennek a képnek mi köze a vadnyugathoz? - kérdezte az őrnagy.
Shaw tudta, melyik képre kérdez rá a férfi, nem kellett hátrafordulnia, hogy
megnézze.
- Bob Fitzsimmons éppen cipóképűvé üti Péter Mahert az
ezernyolcszázkilencvenes évek második felében. Onnan a vadnyugati vonatkozás,
hogy a ringbírót Wyatt Earpnek hívták.
O, a legendás seriff.
Ismeri a vadnyugat történetét?
A magyar koronáét sokkal inkább - kattintottá fel Kokas a cigarettatárcája
tetejét. Rágyújtott.
Pompás felvezetését hallottuk annak a témának, ami összehozott minket, de előbb
rendeljük meg a vacsorát, aztán megosztom magukkal a véleményem... - mondta
Shaw, és intett a helyiség túlsó végében várakozó pincérnek, a négylábú,
nyolckezű, tizenkét szemű, zöldpikkelyes, tarajos vendéglátó-ipari alkalmazott
gyors léptekkel közeledett az asztalok mentén. - Remélem, nem vegetáriánusok...
Nem? Helyes, bízzák rám a rendelést!
A félig hüllő, félig bogár, teljesen szörny pincér odalépett az asztalhoz, és
előkapta az elektronikus jegyzetblokkját. Na, erre kíváncsi leszek, gondolta
Nelli, de ahogy meghallotta az ezredes rendelését, csalódnia kellett.
Haizzzgglsuss makiess valevale happ, kaskala hu zaholasasa.
Zaholasasa hala hua, vakk - felelte könnyedén a pincér, olyan hangja volt, mint
Edison első működőképes gramofonjának.
Hauuu-ha! - kiáltotta Shaw, és mutatóujjával megérintette a saját orrát. Aztán
dobbantott a bal lábával.
A szörnypincér sebesen távozott abba az irányba, ahol ennek az épületnek a
legnyomasztóbb helyisége lehetett, ami a konyha.
Szent Isten... Megmondaná, mit fogunk enni? - könyökölt előre a nő.
Zaholasasát - felelte a lehető legtermészetesebb hangon Shaw. - Ha megkóstolják,
utána hajlandó vagyok elárulni, hogy valójában mi az a "zaholasasa", de addig
nem, hadd legyen meglepetés. -Kokashoz fordult. - Kezdhetjük, őrnagy. Két
anyagot olvastam, a császári tudósokét és a magukét; tény: vannak átfedések.
Csakhogy, amit maguk állítanak a Szent Koronájukról, az összességét tekintve egy
oltári nagy baromság, Wittgen századossal két napja csak ezen röhögünk...
A mártással nyakon löttyintett sült, amit alig tíz perc múlva asztalra tett a
pincér, az egyik legfinomabb étel volt, amit Nelli valaha kóstolt.
A legelején Kokas őrnaggyal együtt félve piszkálgatta, aztán felbátorodva annak
látványán, ahogy a két testőrtiszt nekiáll az étkezésnek, óvatosan
megkóstolta... a második falat már könnyen lecsúszott, a hannadiknál megtudta,
hogy a "zaholasasa" zorhami nemzeti étel, egy minutummal később azt is
tudomására hozták, hogy bogarat
eszik kígyóaggyal... Szeme sem rebbent, a turáni titkosszolgálat jól kiképzi
az ügynökeit.
Kokasnak nem azért nem ízlett a sült, mert a tradicionális magyar konyhához
szokott, az étvágya Shaw ezredes kérdéseitől ment el. A praetorianus főtiszt nem
sokat teketóriázott, és mindjárt a legelején egy rántással sikerült kihúzni a
szőnyeget az évszázadok óta szilárdan megvetett lábakkal álló, "tudományos
koronakutatás" alól.
Tételezzük fel, hogy magának elromlik otthon a légkondicionálása - vetette fel
az ezredes -, és maga nem tudja elhárítani a hibát. Ekkor mit fog tenni?
Szakembert hívok.
És miért nem, mondjuk a szomszédját, aki történetesen jegyszedő egy virtuális
moziban?
Ezredes, a kérdés önmagában hordozza a választ: azért, mert a szomszédom
jegyszedő és nem klímaberendezés-szerelő.
Erről van szó! Őrnagy, helyénvalónak tartja azt az állítást, hogy a magyar
korona első, ki hangsúlyozottan tudományos vizsgálatára két évvel az 1978-as,
Egyesült Államokból történő hazahozatal után került sor?
Igen, ez így van. Az első ilyen jellegű vizsgálat valóban 1980-ban történt.
És tényleg egy álló napig tartott? - kérdezett közbe Wittgen. -Ebédidőt
tartottak?
I-igen. Már ne haragudjanak, de hova akarnak kilyukadni? A koronát
művészettörténészekből álló szakembergárda vizsgálta meg, netalán így hétszáz év
távolából megkérdőjelezik a hozzáértésüket?
Távol áll tőlem minden ilyen - nézett fel a tányérjából Shaw -, aminek roppant
egyszerű magyarázata van: engem abszolút nem érdekel az 1980-as vizsgálat, mert
semmit nem tett hozzá az addigi elméletekhez. Mellesleg jópofa kis hasonlatomat
a klímagép-szerelőről nem azért követtem el, mert meg akarom kérdőjelezni a
művészettörténészek autentikusságát, én leginkább egy on>os miatt vagyok
kiakadva.
Orvos? - kérdezett közbe Nelli.
Ühüm... II. József halála után egy budai templomban kiállították a Bécsből
hazahozott koronát, ez 1790-ben történt. Ekkor több magyar tudós is
megtekintette, köztük egy Weszprémi Istvánnak hívott debreceni orvos is.
Állítólag a doktor úr állapította meg elsőként, hogy az alsó koronarész görög
betűkkel jelölt uralkodói Dukász Mihállyal, Konstantinnal és I. Géza magyar
királlyal azonosak, és mivel mindhárom személy Szent István halála után élt, a
korona Istvántól való eredeztetése ettől kezdve kérdésessé vált. Éles szemű
doktorunk
arra is felfigyelt, hogy a keresztpánt zománcképei latin nyelvűek, ettől a
kettősségtől teljesen beizgult, a homlokát simította, mint egy migrénes
titkárnő, majd azt a megállapítást tette, hogy ez azért lehetséges, mert a
korona nem egységes egész, hanem egy görög és latin feliratú részből álló
"tákolmány". - Shaw emelte a borospoharát. -Én azt mondom, igyunk a dokira, aki
mindent tudott a koronáról. Látta az igazságot!
Szemész volt? - kérdezte Wittgen.
Vagy éppen onkológus!
Akkor viszont rátapintott az igazságra. Mondd, Brett, te riasztanád a sarki
fűszerest, ha elromlik a videód?
Hülye vagy?
Shaw és Wittgen elég jól elvoltak egymással, Kokas pulykavörös arccal nézte
őket.
- Ez azért nem olyan egyszerű, uraim! - krákogott az őrnagy. - Tucatnyi
észérvet sorakoztathatnék fel amellett, hogy az abroncs és a keresztpánt két
különböző tárgy, amit minden bizonnyal a XII. század folyamán, de az sem
lehetetlen, hogy később szereltek össze egységes koronává. Elég, ha annyit
mondok, a korona felső és alsó része különböző minőségű aranyból készült: a
felsőrész, amelynek nincs tartószerepe, finomabb, puhább, sárgább, az abroncs
pedig nagyobb ezüsttartalmú világosabb aranyból.
Shaw lehajolt, és lehúzta a Chystalsnél vásárolt, negyvenezer talléros cipőjét.
Felmutatta Kokasnak.
- A felsőrész, aminek nincs "tartószerepe", marhabőrből készült,a talprész
viszont gumiból, ez két különböző anyag, mégis egységes egészet képeznek, amit
úgy hívnak cipő! - Shaw befejezte a demonstrációt, visszahúzta lábára a cipőjét.
- A Weszprémi-féle meg állapításokon alapuló tudományos kutatás olyan
konklúziókig jut el, hogy az abroncs minden bizonnyal akkor kerül
Magyarországra, amikor Dukász Mihály császár azt hálából odaajándékozza Géza
hercegnek, azért, mert Géza és László Nándorfehérvár 107l-es bevétele után
elengedik a bizánci hadifoglyokat. Sőt, még azzal is élezi a rossz viszonyt
Salamon király és a hercegek között, hogy az ajándékba küldött koronán Gézát
királynak nevezi!
- Ez történelmi tény. Shaw a fejét rázta.
Akkor viszont az is történelmi tény, hogy a Géza hercegnek küldött koronán
Dukász Mihály saját magát is szerepelteti egy szimpatikus zománckép formájában?
- Igen.
- Teszem azt, maga Géza herceg, én pedig Dukász Mihály...
- Ne haragudjon, ezredes, de ezt kurva nehéz elképzelnem - sziszegte Kokas, aki
egyre idegesebben dohányzott.
- Semmi vész, akkor majd én fantáziálok maga helyett! Én vagyok Géza herceg, és
az öcsémmel együtt... aki mondjuk Wittgen... jól pofán vágom a görögöket
Nándorfehérvár alatt, de elengedem a foglyokat, mert minek túlspirázni a dolgot,
a mousaka-falók közül így is meghaltak vagy tízezren. Ennek örömére az
ellenséges uralkodó küld nekem egy koronát amiről ki mosolyog le, na ki?... hát
ő maga! Géza, jobb voltál, mint mi, itt a jutalmad, viseld jó egészséggel ezt a
koronát, amelynek én... a legyőzött... integetek a tetejéről egy kétszer nagyobb
zománcképről, mint a tiéd... Ilyen nincs! Arról ne is beszéljünk, hogy a császár
képe egy akkora szegeccsel van odafogatva, mint a kisujjam.
- Szép ajándék - jegyezte meg csöndesen Wittgen, akinek az este folyamán vagy
tízszer sikerült levetkőztetnie Koltai Nellit... gondolatban.
Kokas rágyújtott a harmadik cigarettájára.
- Az egy javítás nyoma, a korona többször sérült az évszázadok során, ezt
egyértelműen bizonyítja a keresztpánt megrogyása és a kereszt ferdesége,
valószínűleg a Dukász-lemez ki akart esni a foglalatából, és ezért volt szükség
egy ilyen drasztikus megoldásra.
- Nem csoda, hogy ki akart esni a foglalatból, merthogy semmi köze ahhoz a
foglalathoz, hiszen sokkal nagyobb, szinte bele van erőltetve a keretbe. Az a
véleményem, őrnagy, hogy Dukász Mihály képe egy későbbi beillesztés
következménye.
- Ez nem csak a maga véleménye, hanem az alternatív elméletek kiagyalóié is...
- Akkor ezeknek az embereknek igazuk van. Azt hiszem, egy időben valakinek
nagyon fontos volt, hogy mindenkivel elhitesse: az alsó részt Dukász Mihály
küldte Gézának.
- Kinek és mi oka lett volna erre, ezredes?! - emelte a hangját Kokas őrnagy.
A válasz mindenki számára nagy meglepetéssel szolgált.
- Fogalmam sincs - mondta Brett Shaw, és csettintett a pincérnek. - Együnk
desszertet!
- Jaj, ne...-nyögteNelli.
- Csak nyugi.
Hihetetlen, de a sütemény valóban az volt, ami: sütemény! Pár nappal ezelőtt a
Fire & Water szakácsa - biztos, hogy nem emberi lény, állapította meg magában
Nelli - abortuszra kényszerített egy tyúkot, kvázi leemelte a tojásairól,
lisztért nyúlt, e két alkotóelemet összekeverte, vizezte, cukrozta, dagasztotta,
nyújtotta, tésztát sütött, tölteléket kevert és végre előállított valamit, amit
százmilliárd lény kapásból felismer a galaxisban. Ezt a csodát a Földtől a Nagy
Orion-ködig túrós rétesnek hívták, és a magyarok istenként tisztelték. Brett
Shaw hihetetlen figura volt: ketchuppal megöntözve, mutáns kékborssal megszórva
késsel, villával ette, közben mintegy csatolt *jav* fileként, körbejárta és
megalázta az összes létező keresztpánt-elméletet.
- A felsőrésszel kapcsolatos elméletek jobban felzaklatnak, mint egy Tűzföldi
szappanopera-sorozat a kilencezredik rész után. Hihetetlen! Az egyik kutató azt
állítja, hogy a keresztpánt Szent István koponya-ereklyetartója volt, egy
kollégája tovább megy, és úgy véli, egy görögkeleti szertartásban használatos,
kenyérleborító csillagról van szó. P. J. Kelleher amerikai művészettörténész,
aki 1945-ben megvizsgálja a koronát, '51-ben ír egy doktori dolgozatot, amelyben
azt bizonygatja, hogy a felső Krisztus-kép, amely a kereszt alapját képezi, az
összes apostol képével kiegészítve valójában egy olyan könyvtábla borítója volt,
mely egykoron Szent István és felesége, Gizella tulajdonában lehetett. A
felsőrész volt már hercegi korona, királynői korona, és így tovább. Most
képzeljék el, ül valamelyik Árpád-házi király a trónján... ki tudja, melyik...
van neki egy cuki abroncskoronája, de rettenetesen el van keseredve szegény,
mert mindig megázik a feje, ha zuhé van, hisz' nincs a koronának felsőrésze. Mi
nem jut a király eszébe, rakjunk a koronára kupolát! Ugraszt az ötvösökért.
Keresztpántot akarok, ragyogót-szépet holnapra kész legyen, egyik lábatok itt,
másik meg ott, különben fejetek a lábatokhoz tetetem! Rohannak az ötvösök, de
nem jut eszükbe semmi épkézláb megoldás, aztán jön az isteni szikra. Felséges
király, nem futotta keresztpántra, ámde több megoldási lehetőség van:
kenyérkosár, ereklyetartó, díszpánt egy könyv fedőlapjáról... ez utóbbi milyen
jó ötlet... a végén még Könyves Kálmán lesz a neved! Nézzék, ha én király vagyok
és megtudom... és persze, hogy megtudom, mert milyen király az, aki változtatni
óhajt a koronáján, és nem ellenőrzi naponta négyszer a munkálatokat, szóval
megtudom, hogy izzadt kezek által összetapogatott, "használt holmit" akarnak a
fejemre rakni boltozatnak, akkor azzal indítok, hogy kapásból kivégeztetem az
összes ötvöst meg mindenkit, aki aznap csak úgy sunyin néz a trónteremben.
Egyvalamit jó, ha már most tudomásul vesznek: IV. von Anstettent és engem
abszolút nem érdekel, mit mondanak a történészeik! Vegyenek tíz történészt,
ültessék be őket egy stúdióba, és kérdezzék meg tőlük, hogy mi történt X évvel
ezelőtt, ekkor és ekkor, egy adott történelmi szituációban, mondjuk egy
forradalom első napján, egy adott helyen délután fél négy és este nyolc között!
Nem lehetetlen, hogy tíz különböző véleményt fognak hallani, ezek a nagy tudású
urak össze fognak veszni, holott élnek még a szemtanúk, akik a történészekkel
ellentétben ott voltak a jelzett délutánon. Ebből adódóan nekem egy amerikai ne
próbálja megállapítani egy magyar koronázási ékszer felső részéről, hogy
könyvborító volt ezer évvel ezelőtt, mert én meg azt fogom megállapítani a
Szabadságszoborról, hogy az valójában York Katchikan unokahúgát ábrázolja, aki
időutazó és az a perverziója, hogy Praxitelésztől Rodenig mindenkivel kefél...
A két lábon járó harcászati számítógép, amit pszi-tech testőrnek hívtak, a melle
előtt keresztbefont karokkal támaszkodott a Fire & Water előtt parkoló
luxusgravó reaktorblokkjának. Tudta jól, órákig kell várakoznia, de csöppet sem
izgatta a dolog, nem ismerte azt az érzést, hogy türelmetlenség; egy komputer
nem szokott türelmetlenkedni, legfeljebb lefagy. De ma már azt se, ez a világ
jól működik...
Szárnysuhogás hallatszott, és egy galamb szállt le a járdára, alig tízlépésnyire
a kocsitól. A testőr unott arccal nézett oda.
A passzív-rendszer a másodperc törtrésze alatt beazonosította az állatot, a
galamb azon kevés élőlények egyike volt, ami szabadon kószált a Muranovszky
alatt, ugyanúgy hozzátartozott a "városképhez", mint a kiszolgáló-kombinát
sikátoraiban és az űrhajók fogadására kialakított dokkrendszer árkádcsarnokaiban
kóborló kutyák és egyéb kutyaszerű lények. A testőr hallott róla, hogy a
reaktorszinten vannak patkányok is - ezen nem lepődött meg; patkányok mindenütt
vannak.
A szürke galamb oda-vissza totyogott a járdán, és az infraképe szerint a
szokottnál is hevesebben vert a kicsi szíve.
- Jó messziről repültél idáig, mi? - kérdezte a galambtól a testőr, aztán
elfordította az arcát. Felnézett a csillagokra. Szerette a csillagokat,
installáltak számára érzéseket.
A galamb eltotyogott az épület bejárata felé, a testőr nem foglalkozott vele. A
gravónak támaszkodó biztonsági ember agyában, számtalan segédprogram futott, de
ezek közül egyik sem tételezte fel, hogy a pihe-puha, széltől borzos madárkát az
OPOS röptette idáig.
- Hagyjuk a koronát, még számtalanszor fogunk vitatkozni róla, és egészen addig
vitatkozunk majd, míg meg nem találjuk - vigyorodott el Shaw, és halk
koppanással tányérjára tette az evőeszközöket.
Hisz ebben? - szegezte neki a kérdést Kokas őrnagy, a férfinak még mindig
zsongott a feje az iménti szóáradattól.
IV. von Anstetten hisz ebben, és én mindig azt hiszem, amit a Galaxis Császára;
ezért kapom a világ legmagasabb fizetését.
Csak a pénzért csinálja? - kérdezte Nelli a vörösborral teli, metszett
kristálypoharat forgatva a karcsú ujjai közt. Arra gondolt, hogy milyen érzés
lehet szeretkezni ezzel a férfival...
Nem, nem csak a pénzért teszem.
Hanem, miért teszi?
Szerelemből... majd egyszer elmondom.
Várom azt a pillanatot...
Nyomozni a korona után, olyan, mint felderíteni egy bűntényt - filozofált Shaw.
- Az első és legfontosabb kérdés: mi volt a tettes indítéka? Ha erre választ
tudok adni, akkor leszűkítettem az elkövetők körét és máris szorul a hurok.
Jelen helyzetben például pontosan kell tudnom, hogy kik és miért keresik a
háromszázhúsz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt magyar koronát. A császári
titkosszolgálat jelentése alapján jó okom van feltételezni, hogy legkevesebb
három egymástól független csoport akarja megkaparintani magának. Először az
északi Lazló törzs, Ajtonnyal az élen, tehát maguk, aztán harcias Tamás, végül
egy misztikus szekta, aminek még a nevét sem ismerjük. Magán a sor, Miss Koltai,
szeretném, ha mondana valamit, hadd induljon be a fantáziám. Kinek, mit jelent a
magyar korona?
Nekünk, északiaknak egy felbecsülhetetlen értékű, a magyar államiságot és
történelmi hagyományainkat jelképező tárgy, amit nem óhajtunk feltenni senki
fejére, ezen már túlhaladt a történelem. A koronának múzeumban a helye, ahol
bárki ingyen és bérmentve megtekintheti... tudja: hétfő kivételével, délelőtt
tíz órától, délután tizennyolc óráig bezárólag...
Honnan tudnám?
A Tamás törzs jó néhány klánja és egyes alternatív kutatók számára a korona egy
élővalóság, élőjogi személy, akinek mindmáig tulajdonába tartozik az ország és
hatását, csak akkor tudja kifejteni igazán, ha egy vele megkoronázott, magyar
király tulajdonában van. Ennek a nézetnek egyik legismertebb hangoztatója egy
dominikánus szerzetes, bizonyos Rogerius... jól mondom? - nézett Nelli az
őrnagyra.
- Jól. Wilhelm Astor Rogerius dominikánus laikus testvér - bólogatott Kokas.
- Ő az egyik legismertebb misztikus-kutató. Olvastam a könyveit, erősen támadja
a tudományos álláspontot. Szerintem nem százas a fickó, az egyik könyvében
például bevallotta, hogy gyermekkora óta különös álmok gyötrik, amelyek
kapcsolatban állnak a koronával.
Hol van ez az ember?
A Swarm bolygón él egy kolostorban.
Shaw előkapta a multimédiás interkomját, és felhívott valakit, a beszélgetés fél
percig sem tartott, és a császári udvar hivatalos nyelvén, új latinul zajlott.
Nelli csak annyit tudott kihámozni a dallamos szóáradatból, hogy Shaw gyakran
emlegeti Rogeriust és a Swarmot.
Az ezredes bontotta a vonalat, letette az asztalra a készüléket.
Ha százas, ha nem százas, félórán belül elindul érte egy birodalmi
rohamosztag... Mi fog történni, ha mondjuk a Tamás törzsbéliek megtalálják a
koronát?
"Isten kegyelméből" az érvényes ordó alapján megkoronáznak vele valakit,
feltételezésem szerint egy nemest a déli törzsből.
Mint például?
Nelli és Kokas egy pillanatra összenéztek.
Valakit a Barkóczyak közül - mondta Kokas.
Azok kik? - fordult oda Shaw.
A legbefolyásosabb, legnagyobb hatalommal bíró déli klánról beszélek. A Barkóczy
família tagjai a régi magyar múltban élnek, még a beszédük is archaikus, engem
leginkább a Beszterce ostroma alakjaira emlékeztetnek Mikszáthtól... biztosan
nem olvasta.
Majd bepótolom - vigyorgott az ezredes. - Szeretek olvasni.
A Barkóczyak csak régi receptek alapján készült ételeket esznek, csak régi
filmeket néznek, kizárólag ősrégi zenéket hallgatnak, és nyomtatással
előállított porosodó könyveket olvasnak! Folyamatosan a csillagközi térben
tartózkodnak, az ő zászlóshajójuk lőtte szét annak idején a Corona Borealist. A
klánflotta a zászlóshajóból, tíz csillagrombolóból és kétszer annyi fregattból
áll, a kísérőhajók száma, mint égen a csillag...
Ekkorát nem kell vetíteni.
Ez komoly - vette át a szót Nelli. - A Barkóczyak nagyon gazdagok. Ok
kihangsúlyozottan a Szent István-i hagyományok folytatói, különösen jó
kapcsolatokat ápolnak a katolikus egyházzal, főképpen az Urtemplomos
Lovagrenddel.
Mekkora esély van arra, hogy jó irányba kezdik meg a kutatást?
Nem sok... ők nem a Földön fogják kezdeni.
Nyugodjon meg: mi sem!
- Ezredes... - szólt volna Kokas, de Shaw lehurrogta.
Őrnagy, el fogom magának magyarázni, miért gondolom azt, hogy a magyar korona
már nincs a Földön, de nem most! Mit kell tudnunk a harmadik csoportról? -
fordult Nellihez.
Ez az OPOS lesz, ami az ősmagyar táltoshit és mágikus világkép letéteményese, ők
legalábbis ezt állítják magukról. Tagjai számára a Szent Korona... és ezért
szent... egy mágikus hatalommal bíró ereklye, melynek eredete az idők homályába
vész; amikor a koronáról beszélnek, jóval egy Szent István kora előtt készült
szakrális tárgyra gondolnak. Butaság! Úgy vélik, a történeti hagyomány hamis
képet fest az Árpád-házi királyokról, akik egytől-egyig táltoskirályok, valódi
adeptusok voltak. Az OPOS szerint a korona, mint olyan, hatalommal bír, de csak
megfelelő kézben...
És fejen - szúrta közbe Wittgen.
Nem, nem - rázta a fejét Kokas őrnagy. - Az OPOS szerint az igazi Szent Koronát
sohasem tették királyok fejére, csak a fej fölött tartották a koronázási
szertartás során... nyilván rosszul értelmezik az ordót... Nem vesznek tudomást
az olyan képi ábrázolásokról, amelyeken a Szent Koronát hordja valaki. Példának
okáért még fényképfelvételünk is van ilyen, ezen az utolsó magyar király, IV.
Károly látható, a szertartásra 1916. december 16-án került sor a Mátyás-templom
előtt. Az OPOS szerint ez csak azért nem végződött tragédiával, mert a korona az
időközben elszenvedett sérülések következtében veszített a misztikus erejéből,
ha nem így lenne, IV. Károly abban a pillanatban meghalt volna, ahogy az abroncs
a fejét érinti, tudniillik a Habsburg-házhoz tartozott...
Shaw elgondolkodva simította az állát. Eletében most hallott először az OPOSról...
Egyelőre nem tudta, mit gondoljon róluk, sokkal inkább őrülteknek tűntek,
mint hazafiaknak, persze nem egy esetben bebizonyosodott már a világtörténelem
folyamán, hogy e kettő között alig tapasztalható különbség, habár hős Matroszov
biztosan hulla részeg volt, amikor ráfeküdt a náci géppuskafészekre.
Határozottan szimpatizálok ezzel az elmélettel; csípem a science-fictiont -
jelentette be az ezredes, és töltött a borból.
Én meg az OPOS-sal szimpatizálok - jegyezte meg Wittgen.
Ne tegye, százados - villant a nő tekintete -, Kolozsvári például az OPOS tagja
volt.
Mire képesek, ha beindulnak? - kérdezte Shaw.
Az OPOS harcértéke felmérhetetlen, és Lauder Stenonis emberei. .. már amennyiben
emberek... nem hagyományos eszközökkel támadnak.
A pszi-tech testőr összecsapta a tenyerét - a galamb meg sem rezdült a zajra,
egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy igazi galamb, annak el kellett volna
röpülni, a biztonsági „ember” rezzenéstelen arccal nézett le a lába elé.
- Hozza el onnan! - mondta egy sötét öltönyös, kopasz férfi egy
kagylófüzérbe és gyöngyvirágkoszorúba öltözött fiatal nőnek, aki lehunyt
szemmel, a révülettől izzadt felsőtesttel térdelt egy parázstartó előtt, amiben
kesernyés illatú füvek égtek. A férfi egy holoképernyős hordozható számítógép
előtt ült, a levegőben sorjázó adathalmaz csak neki sugárzott értelmet.
A különös páros a Fire & Wateriől tizenkét kilométerre egy szálloda tizenhetedik
emeletén tartózkodott. Az útleveleik szerint magyar állampolgárok voltak és egy
standard nappal ezelőtt a Földről érkeztek.
Ez ugyanúgy nem volt igaz, mint ahogy az sem, hogy a galamb csak egy galamb...
A kopasz férfi és a révületben lévő nő az OPOS ügynökei voltak, akik határozott
utasítások szerint élték az életüket. A legutóbbit negyvennyolc standard órája
kapták magától a nagymestertől, és így szólt: mindenáron meg kell akadályozniuk,
hogy Brett Shaw ezredes elinduljon a Szent Korona felkutatására. Ezért
figyelemmel kell követniük a turáni titkosszolgálat ügynökeinek mozgását ahová
ők mennek, egy idő után ott lesz az ezredes is... Ekkor kell lecsapni, egyszerre
mindenkire!
- Hallja, amit mondok? Hozza el onnan a galambot!
A táltosnő mély torokhangokat hallatott, előre-hátra ingatta felsőtestét, ismét
kiterjesztette a tudatát...
A galamb elröppent a járdáról, tett egy kört a közeli parkocska felett,
visszakanyarodott a Fire & Water felé - és leszállt az épület lapos tetejére...
A sötét öltönyös rosszallóan csóválta a fejét, nem volt megelégedve a fiatal
táltosnő teljesítményével, holott a szőke hajú szépségnek tulipán (alfa)
besorolása volt az OPOS női tagozatánál, a TIR-nél (TIR: Tündér Ilona
Rohamosztag. Az OPOS-táltosnők szektán belüli szerveződése. élén a Szépasszony
áll, akinek kilétét, csak az OPOS nagymestere ismerheti.).
Nyilván nagyon ideges, hiszen ez az első komolyabb bevetése, és nagyon nagy a
távolság, gondolta a férfi, tapasztalatból tudta, hogy a megnyugtató hang
ilyenkor sokkal többet ér, mint a feddés.
- Koncentráljon, szabályozza a légzését és próbálja letenni a madarat az
első emeleti párkányra!...
A TIR-es boszorkány összeszedte minden erejét, próbálta leküzdeni az irdatlan
távolságot, tizenkét kilométer még a Szépasszonynak is nagy próbatétel lenne...
A galamb befejezte a tollászkodást, mert ellenállhatatlan erő kényszerítette az
újabb röptére. Zavarodott szárnycsapásokkal indult a tetőről, és nagy nehezen
megtelepedett az első emeleti párkányon -az ablak túlfelén fénylő helyiségben
négyen beszélgettek egy asztalnál.
A párkányon vagyok - nyöszörögte a nő. Ömlött róla a víz.
Látom - mondta a kopasz; ujjai boszorkányos gyorsasággal verték a billentyűket.
- Tartsa fönn a mentálkapcsolatot, megkezdtem a struktúraváltást! Bírja ki,
lelkem, csak két perc az egész, utána kap tőlem egy tükrös mézeskalácsot.
Megehetem? - kérdezte a lehunyt szemű szépség.
Persze.
A férfi gyorsan dolgozott, két perce volt, hogy vadházasságra kényszerítsen két
egymástól jól elkülöníthető dolgot, az egyiket mágiának hívták, a másikat
technológiának. Amikor felszállt az első léggömb, e kettő még egy és ugyanaz
volt - hitték sokan -, azóta viszont eltelt nyolcszáz év és a helyzet sokkal
átláthatatlanabb...
A férfi rácsapott a megfelelő billentyűre, és a madár, alig öt méterre Brett
Shaw-tól, kővé változott a párkányon.
Elképzelésem szerint a von Anstettenek képviseletében nem a teljes Őrszolgálat
indulna a korona felkutatatására, hanem egy, négy főből álló csoport. Én leszek
a parancsnok, Wittgen százados, akit már ismernek, a helyettesem, rajtunk kívül
Deborah Gardner és Jonathan Prus hadnagyok vesznek részt az akcióban, úgy tudom,
a Kancellária erre vonatkozólag már tájékoztatta magukat. - A turániak
bólogattak. - Igen? Helyes! Kérdésem a következő: kapok katonai támogatást
turáni részről?
Természetesen - bólintott ismét Nelli -, a Hunyadi íjászezred egyik, külön erre
a célra felállított osztaga fogja kísérni.
Ez egy északi alakulat?
Igen. De az íjászosztagot a mi oldalunkra átállt Deél-Ősiek adják, akik a
Polgárháború végeztével komplett századokat vezényeltek a Hunyadi parancsnoksága
alá.
Szükségem lesz egy fehér táltosra és egy olyan emberre, aki jól ismeri Tamás
gondolkodásmódját.
- A táltos nem gond, az íjászokat pedig egy olyan parancsnok fogja vezetni,
akivel már volt szerencséje megismerkedni: Deél-Ősi Fekete Enikőnek hívják.
Shaw elmosolyodott.
Kicsinyke szívem hevesen dobog, hogy újra láthatom. A Deél-Ősiek mikor álltak át
Lazlóhoz?
Két évvel ezelőtt - válaszolta Nelli. A kristálypoharat kocogtatta hosszú
körmeivel. Sajnálta, hogy maholnap haza kell térnie a Pannonra.
Feltételezem, hogy ezzel a lépésükkel nem egy ellenséget szereztek maguknak a
déli klánok soraiból.
Jól feltételezi. Mellesleg a Deél-Ősiek és a Barkóczyak halálos ellenségek. Amit
a Montagók és a Capulettek lerendeztek Veronában, semmi ahhoz képest, amit ez a
két klán egymással művelt az elmúlt kétszáz évben.
Mi okuk volt erre?
Megmondom őszintén, fogalmam sincs. A Barkóczyak keresztények, a Deél-Ősiek
őshitűek...
Shaw elnézett az ablak felé...
Köszönhetően a turáni technológiának, az utcán várakozó testőr nem észlelte, ami
történik, a csillagokat nézte, nem a galambot, ami mozdulatlanul gubbasztott az
ablakpárkányon.
A madár már egy perce döglött volt - a testét alkotó kötőszövet "megkövesedett",
a struktúraváltás, ami leginkább a dehidrálódásra hasonlított, pillanatok alatt
játszódott le.
A pszi-tech passzív rendszere nem reagált a szuper-intenzív folyamatra, hiszen a
hőkép változatlan maradt - erre a kopasz férfi kellően ügyelt. A kocsinak
támaszkodó harcászati komputer egyedül a tömeg-spektrométer analízis elvégzése
után fújhatott volna riadót, de az elsővonalas rendszer alapállapotban csak hő-,
hang- és elektromos változások esetén hozza le a háttérrendszereket generáló
ikont, ezért az ablakpárkányon zajló borzalmas mimikri észrevétlen maradt, és a
folyamat nem egész két másodperc alatt be is fejeződött.
Tizenkét kilométerrel odébb a kopasz férfi futtatni kezdte a "speciális
változtatás" programját, és molekuláris szinten, óvatosan átrendezte a
dehidrálódott struktúra alkotóelemeit. Kezdte azzal, ami egy perce még élőszövet
volt a tollazat alatt: beütötte a parancs kódját - a TIR táltosnö mentális úton
átküldte a jelet -, ekkor a galamb "húsa és csontozata" egy hat évszázada nem
gyártott - tehát analizálhatatlan - robbanóanyaggá, a döbbenetes hatású
Semtexszé alakult.
A kopasz férfi halkan fütyörészve alkotott detonátort a zúzógyomorból,
vezetékeket a bélrendszerből, a galamb két, megüvegesedett gombszeme lett az
energiaforrás.
- Tíz másodperc - mondta a nőnek. - Közel negyven deka Semtex "turbékol" a
párkányon. Az egész utca el fog tűnni... öt... négy...
- Paul! - üvöltötte Shaw, és átvetődött az asztallapon. A földre sodorta
Nellit, a százados ugyanezt tette Kokas őrnaggyal.
Vakító fényvillanás...
Nelli önkéntelenül lehunyta a szemét, később nem tudta visszaidézni magában a
pillanatot, arra a kérdésre, hogy egyáltalán sikoltott-e, képtelen volt
válaszolni. Konkrétan - részleteiben - soha sem tudta magában felidézni a
történést, a fények apokaliptikus játéka olyan volt, mint egy kaleidoszkóp,
amibe csak századmásodpercekig engedte a belenézést valami jó szellem, ami most
védelmezőn magához ölelte.
És vitte magával az égbe...
Iszonyú detonációhullám emelte a mennyországba Koltai Nellit!
A nő azt érezte, a semmiben lebeg - és akkor kinyitotta a szemét.
Ott volt alatta az Űrkastély, a jelzőfények, a Muranovszkyt pásztázó sugárcsóvák
elvesztek a végtelenben, s legalul, onnan, ahonnan ő érkezett, gigászi
lángrózsákat nyitott egy irdatlan erejű robbanás. A sarkában nyíló tűzkupola
egyre üldözte őt, de a jó szellem tovább suhant vele, és Nelli elkanyarodott a
pokol vágtató hőhulláma elől. Az okozta számára a legnagyobb döbbenetet, hogy
tudta, mi történt. De azzal is tisztában volt, mi történt közvetlenül utána:
felrobbant az épület és én most repülök!
Mire eljutott a tudatáig, hogy ez lehetetlen - zuhanni kezdett.
Nelli háromszáz méteres magasságból zúgott lefelé, de a becsapódás elmaradt - a
zuhanásból hirtelen ereszkedés lett, a talajhoz csapódásból csupán puffanás;
Koltai Nelli, a turáni titkosszolgálat ezredese egy robbanás következtében
elrepült vagy ötszáz métert... és erősen beütötte a térdét, meg az egyik körme
is letört! Borzalom.
- Úristen! - üvöltötte a négykézláb álló nő egy gravobusz megállójában, és
akkor puff, a házfal mellé megérkezett Kokas őrnagy...
Lángoló roncsdarabok hullottak a magasból.
A vendégek kiabálva, rémülten szaladtak ki egy közeli bárból.
- Mi volt ez? - értetlenkedett egy zöldbőrü nő.
Valaki felsegítette a földről Nellit.
- Jól van? Maga meg honnan pottyant ide?
- Nem tudom... igen - motyogta a zavarodott teremtés. Kibuggyant a szeméből
egy könnycsepp; elmaszatolta az arcán.
- Köszönjük szépen, hogy így aggódnak, de menjenek vissza a bárba! -
hallatszott Brett Shaw elektronikus úton kierősített hangja.
Tucatnyian kapták fejüket a hang irányába, Nelli fájó nyakkal fordult oda, aztán
valami nagyon csúnyát mondott, volt abban minden, ami elfér a b. és g. betű
között...
Két, fényárban úszó, szürkepáncélos alak közeledett a fal mentén. A
gyöngyházfényű ragyogás a testüket borító, különös anyagbó1 áradt, ami
lüktetett, pulzált, szakadatlan kavargott, mint egy sebesei rohanó viharfelhő a
júliusi égen. Akármi borította az alakok testét, ez a valami élt! Nelli soha
életében nem látott még ilyen páncélzatot nem így a kollektív döbbenetté
manifesztálódott tömeg, melyn' egyik tagja - éppen a zöldbőrű nő - sikeresen
definiálta a méghatározhatatlant.
- Praetorianusok!
A két turáni kivételével mindenki elszaladt...
Nelli és Kokas tátott szájjal nézték, ahogy elenyészik a páncél fénye, a
struktúra megszilárdul, szétrepedezik, mint a kiszáradt anyaföld. .. és
szilánkjaira robban, hogy aztán ezt a mozaik-kavalkádot egy pillanat alatt
elnyelje Brett Shaw karórája és Paul Wittgen karkötője.
- Szép repülés volt -jelentette be Shaw, aki úgy állt ott a makulátlanul
tiszta és gyűretlen Hugó Boss öltönyében, mint egy mesebeli bróker a nagy
kozmikus tőzsdéről. - Attól tartok, a maguk OPOS-a meglátogatott minket egy
robbanó galamb képében... Látják, ez stílus, ezt szeretjük... Ugye, Paul?
- Aha... - Wittgen odébb rúgott a járdán egy épségben maradt dobozos üdítőt,
amit a robbanás dobott idáig. Azért rúgta odébb, mert Franciaországban
palackozták.
- De nem jött össze! - folytatta Shaw. - Rajtunk van a modul, ami magukat is
megvédte. Csókoltatom ezt a Stenonist!
Ez az ember meg fogja találni a koronát, futott át Nelli agyán a gondolat, habár
erősen tiltakozott ez ellen, a robbanás óta rettenetesen fárasztotta minden agyi
tevékenység. Nem akart gondolkodni. Két dolgot akart, de azt nagyon.
Lezuhanyozni, aztán elájulni... vagy fordítva!
Kokas feltápászkodott, leporolta a ruháját.
- Maga az, ezredes? - hüledezett falfehér arccal.
- Nem értem magát, őrnagy, egy perce sincs, hogy elváltak útjaink, és már
nem ismer meg?
- Dehogynem - nyögte az őrnagy, aki arra gondolt, hogy Flash Gordon, Buck
Rogers és az összes többi űroperetthős nyugodtan elmehetnek a búsba...
És nincs mézeskalács, tündibündi! - kiáltotta majdnem ugyanebben a pillanatban
egy mérges, kopasz ember, és tizenkét kilométerre a Fire & Water lángoló
romjaitól kikapcsolta a számítógépét (A Fire & Water-t természetesen újjáépítik,
Shaw ezért tudja odavinni PAT-ot a Feketecsuklyásokban.).
MÁSODIK FEJEZET
Székely Dózsa György csillagromboló. Barkóczy klánflotta
Rogerius a szobája sztázisablaka előtt támaszkodva merengett kifelé, a látvány
lenyűgöző volt; a fiatal férfi, akárhogy kutakodott emlékezetében, nem
emlékezett hasonlóra. A zászlóshajóról sugárzott, kódolt szignál lomha, űrbéli
szörnyetegként rendezte ugráspozícióba a Barkóczyak rettegett klánflottáját.
Mintha évezredekig tartó téli álomból ébrednének, a gigantikus hajók olyan
lassan fordultak el a kozmosz e parányi szögletét uraló G5 típusú
óriáscsillagtól. Térháló-pozícióba nyitottak a jellegzetesen magasba szökő
felépítménnyel és lövegtornyokkal ellátott Kinizsi osztályú űrcirkálók, őket
sötétszürke páncélzatú, karcsú kísérőnaszádok és klánjelvényes, tömzsi testű
rombolók követték. A flottától kissé leszakadva óriási legyezőként nyílt szét a
száznyi kísérőhajó armadája, egyszerre vagy kétszázezer ember és
megszámlálhatatlanul sok automata várta a mélyűrbe ugrást.
A Székely Dózsa György parancsnoki hídján megkezdődött a visszaszámlálás és
szaggatott, éles dudahang - a csillagközi űrhajózási kódexekben meghatározott
"egy hosszú, két rövid" - vert visszhangot a zászlóshajó fedélzetén.
Rogerius a hajókat számlálgatta, közben olyan élőflórás joghurtot ivott, amiben
Rovás szerint igazi eperdarabok vannak, az írnok szerint a Pannonon sikerült
megfékezni a DDL-vírus tombolását.
- Ez mind turáni gyártmányú hajó? - kérdezte Rogerius Barkóczy írnokától. A
férfi az asztalon heverő töménytelen könyv egyikét lapozgatta, ez a kötet még
neki is újdonságnak számított, a fotóalbum Rogerius magánkönyvtárából
származott.
- Mind.
- Egyáltalán hová megyünk?
- Túl messze vagyunk a Pannontól és a kozmikus szupercellulárison nem
fogható tisztán a köztársasági egyes holocsatoma. Szombaton a Fradi játszik az
UTÉ-vel, a méltóságos úr meg akarja nézni a meccset - hozta Rogerius tudomására
Rovás, és lapozott egy képes albumban, ami a magyar koronáról készült még
odalent a Földön, azon a kék bolygón, amelytől hosszú út vezetett a Pannonig; a
nagy semmibe bámuló Rogerius elmerengett azon, amit erről az útról megtudott az
elmúlt évek folyamán.
A XXV. század elején, a hanyatló Novus Ordo Seclorum korában egy óriási
kitelepülési hullám indult a Földről, ennek keretén belül a Kárpátia
csillaghajó, a Konföderációs Tanács engedélyével, huszonötezer magyar
állampolgárral a fedélzetén elhagyta a Naprendszert. A Kárpátia felderítőszondái
másfél évvel később egy emberek számára lakható bolygóra bukkantak, melyen a
tudósok nem kis meglepetésére tropikus flóra és fauna burjánzott. A bolygó
messze a Konföderáció határain túl a Periférián keringett és a Kárpátia
landolását követően a Novus Ordo Seclorum idevonatkozó neokolonializációs
törvényei értelmében 111 évig Magyarország elidegeníthetetlen részét képezte - a
frissen felfedezett bolygót Pannon néven katalogizálták a csillagközi
atlaszokban.
A Turáni Csillagszövetséget az a másfélmillió - nem hivatalos adatok szerint
hárommillió - magyar alapította, akik közel húsz év leforgása alatt ezt követően
elhagyták a Földet. A kolónia teljes izolációban élt és minden kapcsolatot
megszakított a végóráit élő Konföderációval, könnyedén átvészelte annak bukását,
s mire a von Anstettenek fiatal birodalma kiterjesztette hatalmát, a
Csillagszövetség már komoly politikai és gazdasági tényezőnek számított a
peremvidéken. Teltek-múltak az évszázadok... Körülbelül két évtizeddel Rogerius
születése előtt a pannoni magyarok két nagy törzse háborúzni kezdett egymással -
a polgárháború negyvennyolc évig tartott -, és kisebb-nagyobb időszakaszoktól
eltekintve, azóta is üti egymást, a két éve fennálló béke törékenyebbnek
bizonyult, mint egy félezer éves kínai kistányér. A polgárháború tizedik évétől
kezdődően a Pannon bolygó központi földrésze - amit stílszerűen Pannóniának
neveztek - északi és déli részre szakadt, a békefolyamat ezt a különállást nem
tudta megszüntetni. Ugyan létezett az Egyesült Pannon Országgyűlés, de a déli
törzsek jó része nem ismerte el a fennhatóságát; a politikai helyzet sokkal
bonyolultabb volt, mint a polgárháború kitörése előtt.
Rogerius nem tudta megérteni, mi szükség van erre a háborúskodásra.
Áttanulmányozta, oda-vissza fújta a magyar történelmet, de csak annyit sikerült
megállapítania, hogy erre a népre fölöttébb jellemző a pártoskodás és a
vitézkedés...
A von Anstettenek birodalma és a Turáni Csillagköztársaság közötti első
konfliktusra alig 150 évet kellett várni.
II. von Anstetten uralkodásának idején Tamás hipertér-gátakkal lezárta a
környező agrárbolygók kereskedelmi útvonalait, és védelmi pénz fizetésére
kötelezte a Sandoz, a Lahileot és a Dunga bolygókon élő telepes közösségeket.
Me' semmi sincs ingyé'...- hangoztatták a déli klánok marcona vezetői. A
kereskedelmi útvonalakat az Egyesült Köztársasági Űrflotta védelmezte, és a
sorozott állomány nagyobbik részét adó Tamás úgy gondolta, hogy itt az ideje
hadisarcot szedni, ugyanúgy, mint a kalandozások korában.
A megzsarolt bolygók küldöttségeket menesztettek a Galaxis Császárához, aki nem
volt rest segíteni, és a Turáni Csillagszövetséggel szemben felsorakoztatta a
császári elitcsapatokat, ami ezt követően történt, csillagközi történelem...
Rogerius megakadt a töprengésben, nem ugrott be neki egy évszám, pedig az az év
fordulópont volt a galaxis legújabb-kori történetében.
Mikor is volt a terfoláni csata? - fordult el az ablaktól, mert a zászlóshajó
központi agya a mélyűr-ugrás előtt megkezdte a kriolitpáncél-lapok lezárást. Már
nem volt mit bámulni. - Kettőezerötszáz. .... ötvenkettő június másodikán...
akkor lőttünk egyszerre ezernél több plazmaíjjal - nézett fel az albumból Rovás.
- Ott voltak ám a Barkóczyak is! Épp azon a hajón utazol, ami akkoriban
egymaga megkergette az egész császári flottát, még a praetorianusok is úgy
futottak, mint pannoni nyulak a robothajtó elől!
Rogerius bólogatott, a dominikánusok könyvtárában sokat olvasott erről a
konfliktusról, aminek a története "tizenkét napos háború" címszó alatt futott az
ismeretterjesztő filmkönyvekben.
Lassan visszasétált az asztalhoz.
A szobájára nem lehetett azt mondani, hogy akkora, mint egy baseball-stadion, de
ahhoz képest, hogy egyedül őt szállásolták el benne, meglehetősen nagynak látta,
főleg a kolostorbéli cellája után. A helyiséghez parányi toalett és zuhanyozó is
tartozott, sőt még egy bárszekrényt beállítottak az egyik sarokba, az ételt,
italt protokoll-robotok hozták-vitték naponta háromszor. Rogeriusnak nem lehet
oka panaszra, a Barkóczyak biztosították a lehetőséget a nyugodt kutatáshoz, ha
akarná, hónapokra elzárkózhatna az emberek elől.
Töménytelen mennyiségű információs anyag állt a rendelkezésére - az ő személyes
holmija csak töredékét képezte ennek a kavalkádnak -, ami egymásra hányt
kazetták, könyvek és dossziék formájában még a padlószőnyeget is elborította. Az
ággyal szemközti fal mentén egyszerre három holoprojektor surrogott, s mindezek
mellett ott volt Rovás, aki naprakész információkkal rendelkezett az aktuális
történésekről, időközben az is kiderült a férfiról, hogy nem a hajón fogja
kalauzolni Rogeriust, hanem a magyar kultúrában.
- Oszt' miér' Rovás a maga neve? - kérdezte tőle Rogerius az első nap.
- Me 'jeleket rovok, ba' meg! - jött a válasz.
A második naptól kezdve már tegeztek egymást.
Rogerius leült egy székre. Csak úgy reflexből maga elé húzott egy könyvet, ami
természetesen a korona történetéről szólt. Nézte ugyan a címlapot, de mégsem
látta, gondolatai egy turáni lány körül forogtak, majd' megőrült, amikor
belegondolt, hogy két napja színét se látta...
- Figyelj csak! - zökkentette ki gondolalati kacskaringós kerékvágásából
Rovás. - Már tegnap is meg akartam kérdezni tőled: miért ferde a kereszt a Szent
Korona tetején?
- Mit... hogy? - nézett oda Rogerius. Rovás megismételte a kérdést, a
koronakutató nevetve rázta a fejét.
- Könnyebbet is kérdezhettél volna; legalább fél tucat elméletet ismerek.
- Legalább egyet, ha mondaná', bíz' megköszönném.
Rovás alkalmanként a déliekre jellemző kifejezéseket kevert a perifériális
standardjába, Rogeriust határozottan szórakoztatta ez a nyelvezet, néha úgy
érezte magát, mintha egy népies színdarabba csöppent volna.
- Jó, de előbb én kérdeznék valamit, Rovás: hány éves ez az Emese?
- Tizenhét... Tetszik a lyány? - vigyorodott el Rovás, és becsukta a
fotóalbumot.
- Takaros.
- Netalán belészerettél? - hajolt közelebb a férfi, aki suttogóra fogta a
hangját. - Mer', ha igen, neked annyi! Még a császárnak sincs esélye nála,
kijelölték már a férjit, és hozzá is megy maholnap. Mer' ugye, mit tehetne mást?
Rogerius majdnem belepusztult a hallottakba.
- Szereti a vőlegényét? - kérdezte elkeseredetten.
- Már hogyne szeretné, a Burkus „királynak” tíz fényklippere van és olyan
gazdag, mint a Salamon!
- Király? - szakadt rá az ismert univerzum Rogeriusra. - Egy igazi király a
vőlegénye?
- Csak herceg, a „király” amolyan gúnyneve csupán a vagyona miatt... Szóval,
miért ferde az a kereszt?
Pedig olyan szépen indult ez az ugrás a mélyűrbe... aztán bejött a női szállásra
a bán, és tönkrement a hangulat. Emese nem bírta tovább. Odacsapta a
holohímzőrámát, odavágta a fénytűt a sugárcérnákkal együtt, és felpattant; az
udvarhölgyek rémülten nézték, mi készül itt.
Barkóczy az egyik kutyájával játszott, a szoba közepén ugratta, ölelte,
gyömöszölte a farkcsóválós állatot, föl sem vette a hisztériát.
- Nem fogok hozzámenni! - toppantott a lány.
- Dehogynem - mondta nyugodtan a bán, és eldobta az egyik erőtérmodulátorát...
a kuvasz visszahozta.
- A királyé nem leszek... nem leszek - eredt el Emese könnye -, akkor inkább
elmegyek... elmegyek...
- Nem a Koncz Zsuzsa dalszöveg!
- Atyám... én elmegyek!
- Ne bosszants föl, Emese... Oszt' mégis hová mennél? - kérdezte mérgesen a
kuvasz fejét vakargató bán.
- Ha hozzákényszerít a Burkushoz, akkor én... akkor én kizsilipelek a
központin!
- Zsilipelsz, ám az anyád 'csájába, édes lyányom, de nem a központin! -
tolult a méreg Barkóczyban. Bosszantotta a lány makacssága, de a szíve mélyén
mégis büszke volt erre a szőke copfos fruskára, aki szembe mert szegülni az
akaratával. Őszintén sajnálta, hogy nem Zoltán örökölte a tulajdonságait. A
lányaimnak kéne vezetnie a nemzetséget a halálom után, töprengett magában,
miközben a könnyeit törölgető, szobából kiszaladó lány után fordult.
Az udvarhölgyek összeszorított szájjal, lesütött szemmel hímeztek, nem állhatták
az uraság pillantását.
Még, jó, hogy nincs itt az anyja, jutott Barkóczy eszébe. Fejét vakarva állt meg
a szobaajtóban.
- Adtam ukázt a vidulásra? - szegezte a kérdést egy íjásztestőrnek, aki az
állandó kíséretéhez tartozott, a férfi egy minutum alatt leparancsolta arcáról a
mosolyt.
- Ispááán! - üvöltötte a bán.
- Uram! - lépett Barkóczy elé az ultrahangkardos, nagybajuszú férfi.
- Változtassátok meg a zsilipek nyitókódjait, és a mélyűri mentőkabinoknál
állandó székely őrség álljon! - Barkóczy a csöndben, szemlesütve hímezgető
udvarhölgyekhez fordult. - Maguk meg szépen megfogják a szájukat, mert csak egy
hologramot láttak, nem egyebet!
Eszeveszett lendülettel indult meg a fényhímzés.
Rogerius és Rovás egy-egy műanyagpohárral a kezükben sétáltak a hercegi lakórész
folyosóin. A koronakutató óvatosan kortyolgatta a forró kakaót, úgy beszélt az
írnokhoz.
- Számítógépes modellezés segítségével meg tudom neked mutatni, hogyan
roggyant meg a keresztpánt, ez valószínűleg akkor következett be, amikor a
kereszt is elferdült. Egy elmélet szerint a kereszt és a kupola nem ütést
kapott, hanem egy másfél kilótól négy és fél kilóig terjedő, rövidebb vagy
hosszabb ideig tartó nyomás hatott rá, a sérülés mikéntje ezt alátámasztani
látszik. A sérülés következtében nem csak a kereszt ferdült el, hanem erősen
megdőlt a Jézus-lemez kereszt alatti része is. Maga a kereszt ehhez az alaphoz
képest hatvanöt fokban dőlt, és maga is hajlott az anyagában, enyhén jobbra és
hátra, úgy négy és három fokban.
- Mi az elmélet lényege? - kérdezte őszinte érdeklődéssel Rovás.
- Gyergyai Csaba mérnök számításai szerint a sérülés akkor következett be,
amikor a korona beszorulhatott egy láda vagy valami ládaszerü tárgy sarkába, és
ennek felmenő éle nem függőleges volt, hanem kifelé dőlt.
- Ezt hogyan tudta kiokoskodni?
- Matematika, kedves barátom, matematika! Ha nem lenne matematika, mi most
nem lennénk a mélyűrben.
- Ez igaz - bólogatott Rovás. Befordultak a Rogerius szobájához vezető
utolsó előtti folyosószakaszra. - No, és mikor lehetett ilyen „ferdefalú”
ládában a korona?
- Hát ez az - torpant meg Rogerius. - Keressünk olyan időpontokat a magyar
történelemben, amikor a koronát különös körülmények között tárolták. Nézzük az
első esetet: 1301-ben férfiágon kihal az Árpád-ház, és a fiatal cseh Vencel
Lászlót koronázzák királlyá. Ez a Vencel gyerek 1305-ben ugyan lemond a magyar
trónról, de a koronát magával viszi Csehországba...
- A kurv' anyját, ennek a Vencelnek!
- Nem szabad csúnyán beszélni, mert jönnek a trithonok és bevarrják a szádat
- rémisztgette Rovást egy, a Periférián közismert szólás-mondással Rogerius, de
az írnok nem ijedt meg a harcias lényektől.
- Folytasd!
- Tehát Vencel átadja a koronát Ottó bajor hercegnek. Amikor ez az Ottó
Magyarországra jön, a koronát egy fából esztergált csobolyóba elrejtve hozza,
ami... ha hiszed, ha nem... menet közben elveszik... állítólag elszakad a kannát
tartó szíj... amit csak másnap vesznek észre (A Képes Krónika miniatúráján egy
kulacsot látni.).
- De hát ezt senki nem hiszi el!
- Kedves barátom, a magyar történelemben nem ez az egyetlen olyan momentum,
amire azt lehetne mondani, hogy "ez hihetetlen", de mégis így igaz. Szerintem az
egész küldöttség... német precizitás ide vagy oda... erősen részeg lehetett,
másra nem tudok gondolni... Ottóék visszafordulnak, és szerencsére megtalálják a
koronát. A kérdés a következő: sérülhetett-e a lóról leeső, tartályba zárt
korona olyan mértékben, hogy megroggyanjon a keresztpánt és elferdüljön a
kereszt? Számtalan érvvel lehetne alátámasztani a nemleges választ, de maradjunk
csak annál, hogy az ilyen természetű sérülés nem felel meg a mérnöki
számításoknak, ezért a kereszt elferdülésének időpontját nem 1305-ben, hanem
későbbi időpontban kell keresni... habár... - Rogerius elhallgatott.
- Habár? - nógatta Rovás.
- Az 1309-es budai zsinat határozatai közül a hármasszámú a „Király
koronája” címet viseli. Ebben az áll, hogy Gentilis bíboros, pápai legátus
javaslatot tesz az eredeti Szent István-i korona, egy másik koronával történő
helyettesítésére, merthogy... "a koronát, ahogy más ingóságokkal is megesik,
törés, emésztő tűz és szinte megszámlálhatatlan más ok következtében el lehet
veszíteni vagy torzítani, olykor elrejteni, vagy erőszakkal lefogva
visszatartani, mint az elmúlt időkben többször is megesett..."
- Többször is megesett... - ismételte Rovás -, ezek szerint a korona egyszer
vagy többször már sérült a zsinat, azaz 1309 előtt, ha nem így lenne, a bíboros
ezt nem mondta volna.
- 1-igen, lehettek apróbb sérülések, de meggyőződésem, hogy a kereszt ekkor
még egyenesen állt.
Félre kellett húzódniuk a folyosón, mert székely gárdisták közeledtek. Rogerius
az elmúlt napokban sokat hallott róluk, jobbnak látta, ha feléjük sem pislant. A
székelyek a biztonsági szolgálathoz tartoztak, ők adták az őrséget a dokkoknál,
a zászlóshajó reaktorszintjén és a vezérlőszektorban. Ahol egy székely őrködött,
ott még egy kóbor elektron sem jutott át.
A sugárpáncélos gárdisták elhaladtak mellettük, a lábak dobogása elhalt a
kanyarodó után.
- Nem is oly rég Kottannernéről álmodtam... talán nem véletlenül - folytatta
Rogerius.
Tovább sétáltak a folyosón.
- Ő ki volt?
- Az 1439-ben meghalt Albert király özvegyének, Erzsébetnek az udvarhölgye,
aki a rákövetkező évben a királynő parancsára, teljesen fölöslegesen ellopja a
koronát a visegrádi várból.
Rogerius újfent megtorpant, és ott a folyosó közepén állva egy elektrofáklya
lobogó fényében mesélni kezdett.
- A történet szerint Visegrádról Komáromba - a Dunán történő átkelés közben
majdnem mindenki koronástul odaveszik -, onnan Fehérvárra viszik a Szent
Koronát, ahol megkoronázzák vele az időközben megszületett, pár hónapos V.
Lászlót. De az özvegy királyné csak nem akarja átadni a koronát az Ulászló párti
uraknak, és újra ellopatja az udvarhölgyével (ez a Kottannerné jobb, mint
Fantomas -jegyezte meg ekkor Rovás), akinek azt az utasítást adja, hogy vigye
Győrbe. Ekkor Kottannerné a királyfi bölcsőjében rejti el a koronát, a rúgkapáló
V. László lábánál...
Rogerius éppen azt fejtegette, hogy egy rúgkapáló királyi láb és egy bölcső
enyhén kifelé hajló sarka mennyire egyeztethető össze a beszélgetés
felvezetéséül szolgáló elmélettel, amikor egy bekanyaro-dás után teljes erőből
nekiszalad valaki. A férfit teljesen váratlanul érte az esemény, de a „támadó”
is pórul járt, mert az egyensúlyát vesztett Rogerius-szal együtt elterült a
dúralumínium padlón.
Rogerius teljes megrökönyödéssel vette tudomásul, hogy egy keservesen zokogó,
elmaszatolódott sminkű, kibomlott hajfonatú, fiatal lányt tart a karjában, aki
hevesen rúgkapálva próbál szabadulni tőle, holott nem is akarja bántani. Erre
épp fel akarta hívni a lány figyelmét, amikor derült égből villámcsapásként érte
a felismerés, hogy tulajdonképpen kivel is gabalyodott össze.
- Ma... maga az? - dadogta és csuklotta egyszerre.
Emese - mert ő volt, aki ilyen ellenállhatatlanul akart kiszaladni ebből a kerek
galaxisból - ebben a zaklatott lelkiállapotában nem sokat teketóriázott, és egy
hatalmas nyaklevest kevert le a férfinak, miközben azt zokogta, hogy „mit
képzelsz, űrparaszt!”, aztán felpattant, és szakadatlanul itatva az egereket,
tovább szaladt.
Volt miért inalni, merthogy nagy sebbel-lobbal jöttek a plazmaíjászok, nyilván a
bán ugrasztotta őket, hogy hozzák vissza a kisebbik lányát, mielőtt az „kimenne
a központin”.
A marcona katonák úgy ugráltak át a pofontól hevült, arcát tapogató és a padlón
csücsülő koronakutatón, mint az akadémikus elmék a „három hónapos V. László
összerugdalja a keresztpántot” - elméleten, és kurjongatva szaladtak a hercegnő
után, Rogerius pedig elmélkedhetett egy kicsit a világ - és saját -
nyomorúságán.
Soha életemben nem kerülök közelebb Barkoczy Emeséhez... itt volt a lehetőség,
hogy szót váltsunk egymással, erre lekever egy sallert.
Nincs igazság a kozmoszban!
Rogerius feltápászkodott, leporolta magát - milligrammnyi por nem került a
ruhájára -, büszkén kihúzta magát és férfiúi hiúságában sértve (ehhez nagyon
értenek a férfiak) határozott léptekkel elhagyta a tett helyszínét.
- Űrparaszt? Na, megállj csak, te gőgös hercegnőcske... - morogta csak úgy
magában.
Rovás inkább nem mondott semmit.
Elmentek egy beugró előtt. Egyikük sem vette észre azt a félhomályba húzódó
alakot, aki különleges képességeiből adódóan mindent látott és hallott, ami az
utóbbi percekben a szomszédos folyosószakaszon történt.
Deme táltos hosszan nézett a távolodók után, megvárta, hogy bemenjenek Rogerius
szobájába, aztán csuklyáját mélyen az arcába húzva, sietve távozott az ellenkező
irányba.
- Láttam Rogerius auráját és olvastam a gondolataiban, a fiú szerelmes a
hercegnőbe - mondta percekkel később Lauder Stenonis-nak az OPOS központi
dokkjában, ahol páros sorban álltak az éjfekete színű, denevérformájú
űrvadászgépek.
- Melyikbe? - kérdezte unott képpel a fekete mágus, holott sejtette a
választ. Stenonis egy konténernek támaszkodva jointozott, voltak olyan
pillanatok az életében, amikor határozottan emberinek tűnt.
- Emesébe. Ó, Ég atyácska, micsoda szép kivégzése lesz ennek a
Rogeriusnak... - sóhajtotta Deme, aki lelki szemei előtt máris látta a
jelenetet, ahogy Barkoczy bán hóhéra lecsap az ultrahangpallossal, és Rogerius
feje úgy fog lebegni az elektrodinamikus kosárban gerjesztett sztázismezőben,
mint valami könnyű, színes lufi a budamegapesti Hősöm terén...
- Szerelem? - emelte Demére az arcát Stenonis. A fémpadlóra ejtette és
eltaposta a félig szívott füves cigijét. - A hiábavalóságnak ezen a fényes
oltárán gyakran áldoznak a sültbolondok. - Stenonis nem röpdösött a
boldogságtól, a mélyűrbe lépés előtt alig félórával kapta meg a Szépasszony
jelentését a kudarcba fulladt merényletről.
Brett Shaw ugyan megnyerte az első csatát, de ez még koránt sem jelenti a háború
végét, gondolta a Sötétség Vitéze.
IV. von Anstetten Űrkastélya
Tudatának abban az állapotában, amelyben hetek óta létezett, nem volt számára
mérvadó az idő múlása. A sikertelen, Ajtony elleni merényletet követően
visszavonulót fújt, és minden képességével arra koncentrált, hogy megbújjon a
császár elől, aki mentális hatalmát kiterjesztve kereste őt. A galaxis
leghatalmasabb ura, tudta, hogy nem halt meg. A császár nem emberi lény,
állapította meg IV. von Anstettenről, ez azonnal nyilvánvalóvá vált a számára,
akárcsak az. hogy az uralkodó „parancsolt rá” a Deél-Ősi-lányra, hogy az lőjön
az íjjal. Ügyes, nagyon ügyes, a császáriak így minden bizonnyal kielemezték a
plazmaíj működési elvét...
A legutolsó pillanatban sikerült kiemelnie tudatát az Ajtonyra támadó kutyából,
amikor a plazmasugár hamuvá égette a nyüszítő állatot, ő már messze járt.
Az OPOS-közvetítővel nem tudott kapcsolatba lépni - a nő meghalt a Paul Wittgen
által indított nukleáris támadásban -, ezért egyet tehetett: meglapult és várt,
amíg az övéi föl nem veszik vele a kapcsolatot. A mentálisan alacsony szintű
létezéshez egy primitív élőlényre volt szüksége, ha rákapcsolódik a limbikus
rendszerére és kellő elfojtást alkalmaz, akkor csak Stenonis vagy egy TIR-es
ügynöknő tudja megtalálni; csak remélni tudta, hogy a császár nem.
Egy kékcápát választott.
A fenséges ragadozó a császári delfmárium egyik külön show-műsorának a magányos
sztárja volt, aki délutánonként azzal szórakoztatta a többségében gyerekekből
álló közönségét, hogy hagyta megsimogatni magát a szemüvegben és csutorával a
szájában a medencéjébe merülő, fiatal lánytól. A tengeri ragadozó és a lány évek
óta ismerték egymást, ami természetesen nem jelentett barátságot; egy kékcápa
semmit sem szokott felismerni az élelmen kívül.
Biztonsági okoknál fogva a fenevad hasa állandóan tömve volt, és a békauszonyos,
sudár lány nagyon óvatosan mozgott a vízben, ráadásul három segítővel dolgozott.
Semmit sem bízott a véletlenre.
Bátor teremtés, gondolta Kolozsvári, Stenonis legjobb tanítványa, és beköltözött
a lány játszótársába...
Unalmas hely, de legalább biztonságban van.
Amíg valamilyen formában meg nem kívánja a lányt.
- Sikerült beszélnie a Pannonnal? - kérdezte Péter Shaw tábornok a holofon
képernyőjéről. Nelli álmosan pislogva ült a készülék előtt. Shaw ezredes
rettegett apjának a hívása az ágyából ugrasztotta ki. az első pillanatban azt
sem tudta, fiú-e vagy lány. Vetett egy pillantást az éjjeliszekrényen fekvő
karórájára, Péter Shaw fölrúgva minden udvariassági és elemi szabályt, hajnal
03:15-kor holofonált.
- Tábornok úr, tisztában van azzal, hogy hajnali negyed négy van?
- Tündérbogaram, tisztában van azzal, hogy én meg két napja nem aludtam,
merthogy a maguk titokzatos OPOS-a még önmagánál is titokzatosabb bombákat
robbantgat IV. von Anstetten palotájának a közelében? - kérdezett vissza a
praetorianusok nagyhatalmú parancsnoka. Egyelőre nem reagált arra, hogy nem
kapott választ a kérdésére. - Ha még egy ilyen eset előfordul, az uralkodó nem
fog sokat teketóriázni és titkos megállapodás ide vagy oda, Herites tábornokot
fogja riasztani, ő pedig nagyon gyorsan lerendezi a maguk kibaszott
terroristáit... a Pannonnal együtt.
Emberi számítások szerint Nelli túl álmos volt ahhoz, hogy vitatkozzon, de most
betelt a pohár. Két nappal ezelőtt felrobbantanak mellette egy bombát, a
detonációt követően, egy praetorianus ezredes karjában átrepül két gravoparkoló
és négy utca fölött, fölébresztik a legszebb álmából, a másik körme is letörik,
most pedig egy megveszekedett militarista a hírhedt nukleáris csapásmérő-rohamosztaggal,
a GAMMÁ-val fenyegeti a bolygóját - ezt nem tűrhette. Minden
diplomáciai érzékére szüksége volt, hogy ne emelje meg a hangját.
- Már elnézést, de most maga a nővel beszél, vagy a titkosszolgálat
ezredesével? Ezt jó lenne tisztázni, mert ha az utóbbival, akkor én sem úgy
fogok beszélni, mint egy álmából felvert, laposakat pislogó liba, hanem a hazám
hírszerzőtisztjeként folytatom és abban nem lesz köszönet, tábornok úr.
- Na, figyeljen ide!
Nellinek elege lett, mire észbe kapott, már kiabált.
- Két nap kellett magának ahhoz, hogy mindezeket a fejemhez vágja, fafejű
barátom? Mégis... - Nelli gyorsan megálljt parancsolt a dühének, mert Peter Shaw
eltűnt a képernyőről, és megjelent a fia.
- A fater egy kicsit ideges - mondta az ifjabbik Shaw.
- Örülök, hogy látok egy normális embert - szusszantotta a rekordsebességgel
lehiggadó nő. - Hol volt két napig, hogy színét se láttuk?
- Ilyen izgalmas kérdések foglalkoztattak, hogy a kereszt alapját képező
Krisztus-kép mellett miért csak nyolc apostolkép van a keresztpánton?
- Fölkeltsem az őrnagyot? A másik szobában alszik.
- Nem kell, hadd szundítson... Nelli, a keresztpánton miért nem vonultatták
föl mind a tizenkét apostolt? Nem fért rá mind? De akkor miért pont ez a nyolc
van rajta?
Nelli felállt, és odahajolt a képernyőhöz, azt sem bánta, hogy ki fog derülni
róla, a bugyin kívül mást nemigen visel.
- Már ne haragudjon, de ezért lettem felkeltve hajnalok-hajnalán?
- Nem éppen. Az a helyzet, hogy Rogeriust, a koronakutatót elrabolták, és
meggyilkolták az összes szerzetest. Rohamosztagosaink landolás nyomokat fedeztek
fel az őserdőben, és bemérték egy ionhajtómű háttérsugárzását. A mért adatok
alapján jó okunk van feltételezni, hogy egy turáni diplomáciai hajó szállt le a
Swarmon. Méghozzá a maguk egyik hajója...
- De mi északiak, miért gyilkoltuk volna meg azokat a szegény szerzeteseket?
- kérdezte elkeseredetten a nő.
- Örülök, hogy maga mondta ki azt, amire itt mindenki gondol. Többek között
ezzel az üggyel kapcsolatban is meglehetősen kényes kérdéseket fogok feltenni
Ajtonynak... a Pannonon! Hadd ismételjem meg az apám kérdését némileg higgadtabb
hangnemben: beszélt a kormányával?
- I-igen.
- Megkapjuk a leszállási engedélyt?
- Negyvennyolc standard órán belül megadják a választ.
- Ugye, tudja, hogyha a válasz nemleges, én akkor is le fogok szállni a
bolygóján?!
- Ööö... tudom, sejtem.
- Őszintén remélem, hogy a Turáni Csillagköztársaság kormánya ezzel ugyanúgy
tisztában van, mint az a legcsinosabb titkos ügynök, akit valaha láttam.
Nelli sokáig gondolkodott a válaszon.
- Mondja, ezredes, ez védett vonal?
- Bátran beszélhet.
- Szeretnék elmondani valamit. Senki nem hatalmazott fel rá, hogy
elmondhatom, de én mégis megteszem. A pannoni kormány nem tud az Ajtony és a
császár között létrejött, a koronával kapcsolatos, titkos megállapodásról, még
arról sem tud, hogy a Nagysámán IV. von Anstettennél járt, ebből adódóan a maga
pannoni leszállása mindenképpen illegális landolás lesz, amelyet követően nem
lesz se piros szőnyeg, se felsorakozott díszszázad. A teljes igazságot csak a
turáni Nagysámán és a Galaxis Császára ismeri. Érti, amit mondok?
- Értem. Köszönöm, hogy elmond nekem olyan dolgokat, melyek elmondására csak
a lelkiismeretétől és nem a kormányától kap felhatalmazást - mondta a férfi,
majd elköszönt. - Jó éjszakát, próbáljon aludni egy kicsit!
Miután szétkapcsolt a vonal, Nelli percekig szótlanul meredt az elsötétült
képernyőre, nem tudta, hová tenni a hallottakat.
Az egyik diplomáciai hajónk leszáll a Swarmon, és a katonáink legyilkolják a
szerzeteseket... Rogerius pedig eltűnik...
Ez lehetetlen!
Itt valami fatális félreértés történt.
Meg sem próbált visszafeküdni, ilyen zaklatott állapotban úgysem tudna elaludni.
A bárkocsihoz ment, töltött magának egy nagy pohár whiskyt.
Kiment az erkélyre.
Huszonhét emelet magasból látta a várost, és ami fölötte sötétlett.
A gigantikus méretű gázbolygó mellett szinte eltörpült az űrállomás, a nyomasztó
feketeség kiteljesedett a Muranovszky fölött, és Nelli valósággal beleborzongott
a látványába. A kismagasságú keringési pályából és a bolygó méreteiből adódóan
alig lehetett érzékelni a horizont ívelését, a nő bármerre tekintett - ezt három
irányba tehette meg -, mindenütt csak a Yumint látta, mintha az Űrkastély egy
lapos felület alatt lebegne.
Valahol elöl lassacskán előbukkanni készült a rendszer Napja, egy G5 típusú,
4,55 fényrendű óriáscsillag, a gázbolygó légköre már-már zöldeskék színben
fürdött, alighanem csodálatos látványban lesz része a korán kelőknek. Különös
módon, a Muranovszky hajnalra elvesztette az ibolyaszínét, és szinte
láthatatlanul feszült a Yuminnak mutató felhőkarcolók felett.
Egy hihetetlenül karcsú űrjármű úszott el a messzeségben. Ezernyi fény ragyogott
a testén és a hasa alól előtörő fénypászmák eleven ujjakként tapogatták a
végtelenségig húzódó űrállomás felszínét. Nelli tudta, hogy Caroline-Blindamoor
hercegnő legendás űrhajóját, a Notaricont látja. Ez az a fotonjacht, amire én,
egyszerű turáni halandó, soha a büdös életbe nem teszem be a lábamat, gondolta,
és belekortyolt az italba. Egészen addig követte a Trónörökösnő hajóját a
tekintetével, amíg az el nem tűnt a szeme elől.
Nem várta ki a napfelkeltét, hiába volt langymeleg az éjszaka, a hirtelen
ébredés miatt libabőrös lett és didergett. Félig sem itta meg a whiskyt,
visszament a szobába. Behajtotta az ajtót.
A szálloda, amelyben a titkosszolgálat bérelt Kokas és az ő számára egy-egy
szobát, rettenetesen előkelőnek tűnt. A lakosztályokban mindent kapcsolni,
húzni, lenyomni, tekerni és nyitni kellett, a galaxisban bárhova ment az ember,
ezért a reneszánsz hangulatért kellett a legtöbbet fizetni.
Jobb ötlete nem lévén bekapcsolta a drága mahagóni keretbe épített
holoprojektort; Kokas miatt lehalkította a készüléket, aztán fogta a
távirányítót, lehuppant az ágy szélére és próbálva nem gondolni az éjszakai
holofonbeszélgetésre végigpörgette a csatornákat - ezekből 3000 volt.
Teljesen véletlenül akadt a hírműsorra, a csatornán a tegnapi események
összefoglalóját adták.
- Szegény, szerencsétlen - nyögte egy perc múlva Nelli.
A tudósítás a delfináriumból érkezett, ahol tegnap délután borzalmas tragédia
történt a cápashow-n.
Egy jól megtermett, legalább két és félméteres kékcápa megtámadta a gondozóját.
Valakinek sikerült megörökíteni a tragédiát, a hírműsorban ennek a felvételnek a
részleteit mutatták. A szörnyeteg valósággal széttépte a fiatal lányt, aki már
azelőtt meghalt, hogy kihúzták volna a vízből. Mutatták a felvételeket; Nelli
kikapcsolta a készüléket.
Micsoda istentelenül gonosz lelke van egy ilyen állatnak, töprengett magában,
aztán megszabadult a tenyérnyi bugyijától, és átment a fürdőszobába.
A berendezés, akárcsak a szoba az elmúlt évszázadokat idézte. Nelli addig-addig
tekergette a csapot, amíg be nem állította a megfelelő hőmérsékletet, aztán
belépett a vízsugár alá.
Percekig áztatta magát, közben átgondolta a mai nap kötelező programjait:
délelőtt protokoll-látogatás Caroline-Blindamoor hercegnőnél, utána gyors ebéd -
nem bogár és nem kígyóagy -, délután találkozás Shaw-val, aki bemutatja nekik
Deborah Gardner és Jonathan Prus hadnagyokat, aztán megtekintik a Necronomicont,
azt a gyorsjáratú, speciális fegyverzettel felszerelt hadihajót, amivel a korona
kutatására indulnak.
Vajon milyen elképzelései lehetnek Shaw-nak; azon kívül, hogy le akar szállni a
Pannonon, van valamilyen határozott terve? Nelli nem tudott választ adni ezekre
a kérdésekre.
Ekkor megérintették a fenekét.
Megpördült - egyedül volt a zuhanyzófulkében.
Képzelődöm, gondolta, és elzárta a vizet. Kinyúlt a fülkéből, és elvett egy
törölközőt. Az arcát törölte a puha, illatos anyaggal, amikor újból érezte az
érintést, olyan érzés volt, mintha egy kéz végigsimítana a keblén, aztán le a
feszes hasfalán és még lejjebb...
Rettenetesen megrémült, a törülközővel csapott oda a semminek. A csempéig
hátrált a fülkében, a szíve úgy kalapált a mellkasában, hogy majd' kiugrott a
bordái mögül.
- Zsolt!
A kiáltás szinte fület bántó üvöltésként hallatszott a hajnali csöndben, de
semmi reakció nem követte a másik szobából, Kokas az igazak álmát aludta és nem
ébredt föl.
Nelli számára végtelenül hosszúnak tűnt az az idő, amit a csempéhez lapulva
töltött .el, végre nagy nehezen elszánta magát, és megmozdult. A fáradság az
oka, nyugtatta magát, felzaklatott az éjszakai beszélgetés, nem is beszélve az
elmúlt napok történéseiről...
Ekkor határozottan megfogta valaki. A láthatatlan ember - ha ember volt
egyáltalán - hátulról karolta át, és tenyerével betapasztotta a száját. Nellit a
kiképzői természetesen felkészítették az ilyen helyzetekre, de azt nem mondták
neki, hogy aki ellen védekeznie kell, az lehet, hogy csak a tudatalattijában
létezik...
Nelli sikítani próbált, de a száját betapasztotta a láthatatlan tenyér, ezért
csak elfojtott nyöszörgésre futotta erejéből. A kezével csapkodott, próbált
kiszabadulni a szorításból... felrúgta lábával a bepárásodott tükör alatti
polcocskát, a pipere-holmik szétrepültek a fürdőszobában, a kalimpáló lába
eltörölte a párát a tükör felületén...
És akkor a tükörben meglátta, hogy a semmivel viaskodik...
A titokzatos erő, határozott szándékkal lepte meg a zuhany alatt, ennek nyilván
részét képezte az is, hogy azt tehet a nálánál jóval gyengébb és védtelen nővel,
amit csak akar...
A néma sikollyá változó Koltai Nellit, egy ellenállhatatlan hatalom teperte le a
nedves műkőre.
Kokas egy sikolyra ébredt.
Az álom egy pillanat alatt kiröppent a szeméből, felpattan az ágyban. Nem
kellett felkapcsolni az éjjeli lámpát, ahhoz, hogy lásson. A hajnal első sugarai
már haragoszöldre színezték a Yumint, a szemet gyönyörködtető ragyogás betűzött
az ablakon, és élesen megrajzolta a szobában álló bútorok körvonalait.
Kokas kipattant az ágyból, de nem sokat vesződött az öltözködéssel, úgy ahogy
volt, egy szál gatyában az oldalajtóhoz ment, és átkopogott a másik szobába.
Semmi válasz.
A férfi dörömbölt, a nő nevét kiáltotta, de Nelli nem válaszolt.
Nelli és Kokas a diplomáciai küldetés okán nem hordtak maguknál fegyvereket;
ellenkező esetben a férfi azonnal szétlőtte volna az ajtót.
És ha nincs is odabent, ha csak álmodtam az egészet?
Kokas kinyitotta a bejárati ajtót, kiszólt a folyosó végén álldogáló biztonsági
embernek.
- Legyen szíves!
- Őrnagy - indult el felé a férfi, az övén aktív üzemmódra váltott a
harcászati számítógépe.
- Őrmester, Miss Koltai távozott az éjszaka folyamán?
- Nem, uram.
- Az előbb, mintha egy sikolyt hallottam volna.
- A férfi megcsapkodta az övére tűzött harcászati komputert.
- Én nem hallottam semmit.
- Értem... Lehet, hogy van egy kis probléma. Ki tudja nyitni Miss Koltai
ajtaját? - Vállalom a felelőséget.
- Igen, uram.
A biztonsági ember Kokassal szorosan a sarkában Nelli ajtajához ment. Előbb
eljátszotta ugyanazt a színjátékot, mint az őrnagy az oldalajtóval, aztán
reakció hiányában átkapcsolt infravörösre... Egy pillanattal később a zsebéből
előkapott egy kulcscsomót.
- Baj van, őrnagy úr!
Kattant a zár, az őrmester előrántotta az energiafegyverét, és behatolt a
lakosztályba, Kokas elszántan követte őt.
- A zuhanyzóban!
A férfi félrerántotta a fülke ajtaját, és előreszegezett fegyverrel belépett a
fürdőszobába...
- Hívja a mentőszolgálatot! - kiáltotta Kokas őrnagy. Meg kellett
támaszkodnia a falnál, nehogy megcsússzon Koltai Nelli vérében.
Egyetlen oka volt annak, hogy a Necronomicon nem lett a császári űrflotta
büszkesége - a hajót a berepülőpilótákon kívül még nem repülte senki. A hadihajó
annak a titkos fejlesztésnek eredményeképpen létezett, amelyet a katonai
elhárítás büdzséjéből pénzeltek. Az Ampers Angels űrhajóépítő nagyvállalat
szakembergárdája - tervezőmérnökök, vezetőszerelők - és a titkosszolgálat
szakértői hosszú évekig dédelgették a tervet: olyan űrhajótípust akartak
kifejleszteni, amely viszonylag kis méretéből adódóan nagy biztonsággal láthat
el mélyűri felderítő feladatokat, a tűzerejét tekintve a rombolóosztályba
sorolható - a katonai fejlesztők jó előre dörzsölték a kezüket -, a
hajtóműrendszerét tekintve klipper-sebességre képes és polgári járműnek
álcázható.
Két évig tartó megfeszített tempójú munka után elkészültek a végleges tervek, s
ezt követően megkezdődött az összeszerelés.
Tizennyolc hónappal az első „kalapácsütést” követően a hajó elkészült, és
megkezdődtek a tesztrepülések; a mért paraméterek lenyűgözték a projekten
dolgozó szakértőket.
Péter Shaw ekkor mutatta meg először a Necronomicon terveit a fiának, végezetül
letette asztalára a hajóról készült térhatású felvételeket.
Brett Shaw életének azon ritka pillanatainak egyikét élte meg, amikor kaprostejfölös
tojásrántottát evett; az ezredes nem rajongott különösképpen a
rántottáért, de akkoriban egy fotómodellel élt együtt, és a hidrogénszőke, kék
szemű nő ezen és a vajas kenyéren kívül mást nem tudott elkészíteni reggelire.
Ebédre és vacsorára se. Shaw rápillantott a Necronomicon felvételeire, és torkán
akadt a falat.
- Fater, ez úgy néz ki, mint egy unatkozó milliomos magánjachtja - vonta meg
a konklúziót - Mikor láthatnám? - kérdezte őszinte lelkesedéssel. - Most láttad,
kisfiam! - mondta ekkor Péter Shaw, és gyorsan összepakolt az asztalon. Brett
Shaw megértette, hogy a Necronomicon olyannyira titkos fejlesztés eredménye,
hogy elvileg még ő sem tudhat róla.
Alig, egy évvel később, amikor ott állt az űrkikötő egyik dokkjában, és
fölnézett az acélkék testre, kiváló alakítást nyújtva játszotta el, hogy
életében most szembesül először a hajó látványával.
Viszont egy pillanatig sem kellett eljátszania, hogy maradéktalanul meg van
elégedve.
Légpárnás targoncák surrantak a hajó hasa alatt, a katonai kezeslábasba
öltözött, rangjelzés nélküli technikusok szorgos hangyaként készítették föl a
hajót a hosszú utazásra. A technikusok egytől-egyig a katonai hírszerzésnek
dolgoztak, és ahhoz a csapathoz tartoztak, amely csakis kizárólag a
Necronomiconnal foglalkozott. Nehéz volt bekerülni ebbe a gárdába, akinek mégis
sikerült, annak a munka felvétele előtt alá kellett írnia egy papírt, hogy a
szerződés lejárta után törlik az emlékezetét. A dokumentum második oldalán
meghatározták a fizetési kategóriát... mindenki aláírta a szerződést.
Brett Shaw, Paul Wittgen és a Különleges Űrszolgálat másik két tagja, Gardner és
Prus hadnagyok egy katonai műszerekkel és fegyverekkel roskadozásig pakolt
asztal körül szorgoskodtak a Necronomicon központi zsilipje mellett. Az asztalon
tenyérnyi képernyők villogtak, Shaw-ék a fegyverrendszereket ellenőrizték,
munkájuk közben állandó kapcsolatban álltak a hajó hirtelenszőke főpilótájával,
akit William Walther Gemmellnek hívtak, a fejlesztés utolsó szakaszában ö volt a
Necronomicon egyik berepülőpilótája, rajta kívül senki sem ismerte jobban a
hajót. Amikor Shaw belepillantott a férfi személyi dossziéjába, elégedett
bólogatásba kezdett, az alig harminckét éves hajózó a Császári Bíborkereszt
tulajdonosaként kétszer kapta meg a Bátorság Érdemrendet és a katonai ranglétrán
az alezredesi rangig vitte.
- Nem semmi a fickó - jegyezte meg Deborah , „Dega" Gardner, a Különleges
Szolgálat egyetlen női tagja miután átfutotta a Gemmell-anyagot. A „Dega”
becenév a kereszt- és családnevének első betű-párjából állt össze, a nő nem
tiltakozott ez ellen, tudomásul vette, hogy a testőrgárdánál mindenki megkapja a
maga „művésznevét”, úgy megy ez, mint hajdanán az indiánoknál.
A kurta hajú, atletikus testalkatú nő azon kevesek közé tartozott, akik nem a
hivatalos úton érkeztek a Praetorianus Gárdához - felvételi kérelem valamelyik
elitalakulattól, amit hónapokig tartó, nagyon szigorú vizsga követ -, hanem
Peter Shaw tábornok „fedezte fel” egy lövészversenyen és minden különösebb
köntörfalazás nélkül felajánlotta neki a gárdaszolgálatot. Dega élt a
lehetőséggel, elvégre egész életében praetorianus akart lenni.
Egy időben pletykaszinten terjed a hír, hogy a csinos fiatal nő az éltes
tábornok szeretője. Soha senki nem tudta meg, mi az igazság. Dega és az öreg
Shaw vagy nagyon jól konspiráltak, vagy annyira nevetségesnek tartották az egész
vádaskodást, hogy még reagálni sem óhajtottak rá.
Egy idő után az ifjabbik Shaw megelégelte a dolgot, és szép finoman, külön-külön
mindenkinek a tudomására hozta, hogy tartsa a száját, és ne kutakodjon Gardner
hadnagy magánéletében, különben vele gyűlik meg a baja - a sutyorgás
befejeződött.
Jonathan Prus hadnaggyal, Shaw harcászati-tisztjével egészen más volt a helyzet.
A magas, fekete hajú férfi a tengerészgyalogság felderítőjeként szolgált és
huszonhat éves korában jelentkezett a testőrgárdához. Elsőként végzett a
válogatáson és a testőrvizsga elvégzése után szinte azonnal átkerült a Special
Space Services (Különleges Őrszolgálat) állományába. Degával ellentétben ő nem
adott okot pletykákra. Példás családi életet élt, három gyereke volt és tíz év
házasélet után még mindig gyógyíthatatlanul szerelmes volt a feleségébe...
Wittgen százados rendszeresen kérdezgette tőle, hogy jár-e pszichoanalitikushoz?
A négy ember csöndben dolgozott, körülöttük fel-alá rohangáltak a technikusok.
Wittgen háta mögött a tehermozgató-robotok egy stratégai csapásmérő-rendszert
emeltek a magasba. A nukleáris töltétekkel felszerelt rakéták indítómodulja
rákapcsolódott a rögzítőbakokra, és az automatika helyére húzta a fegyvert. Egy
technikus vezette légpárnás máris hozta a következő adagot, a szállítójármű
bekanyarodott az indítóállás alá.
Prus a képernyőn keresztül ellenőrizte a mért adatokat.
- A hármas a helyén van. Még hat komplett csomag van hátra, szerintem délig
végzünk az egésszel -jelentette Shaw-nak.
- Ez összesen mennyi lesz megatonnában? - kérdezte Dega.
- Egymillió - mondta Shaw, föl sem nézve a képernyőjéről.
Az ezredes a reaktorokat ellenőrizte és rádión keresztül alkalmanként hosszú, az
átlagemberek számára teljesen érthetetlen beszélgetést folytatott a
pilótafülkében tartózkodó Gemmell-lel, aki tőle függetlenül, de vele
párhuzamosan végezte ugyanazt a munkát. Shaw és Gemmell a Necronomicon
energiarendszerét ellenőrizték. A feladatot alig egy másodperc alatt a Központi
Agy is elvégezhette volna, de Shaw egészen addig nem volt kíváncsi a komputer
teszteredményeire, amíg saját maga nem szembesült az összes mérési eredménnyel.
A két embernek ehhez huszonnégy órára volt szüksége, de csöppet sem untatta őket
a dolog, Gemmellnek például az volt a hobbija, hogy parciális
differenciálegyenleteket „gyűjtött” és oldott meg fejben, ha akadtak erre szabad
másodpercei - Wittgen őt is elküldte dilidokihoz -, Shaw számára pedig
kifejezetten felüdülést jelentett, hogy kivételesen nem a saját áldozatait
kellett számolnia.
Csipogni kezdett Shaw komja. A férfi leakasztotta övéről a készüléket, és
fogadta a hívást.
Az apja jelentkezett.
- Öt perc múlva hívj vissza a hadügyben a praetorianus komvonalon!
Peter Shaw azért kérte az öt perc türelmi időt, mert egy másik vonalon éppen a
kórházzal beszélt. Amikor a fia visszahívta a belső, lehallgatástól védett,
többszörösen biztosított rendszeren, megpróbálta pár mondatban összefoglalni a
történteket.
- Kitört a botrány, fiam. Azt a turáni nőt megverték a tulajdon
lakosztályában... nem tudjuk, mikor történhetett, talán valamikor a hajnali
órákban a videofonbeszélgetésünk után. Kokas őrnagy és az egyik biztonsági fiú
találtak rá a fürdőszobában. Jelenleg kórházban van, az állapota a
körülményekhez képest kielégítő.
Shaw-ban tucatnyi kérdés fogalmazódott meg egyszerre, kezdte a legfontosabbal.
- Mit tudunk az elkövetőről?
- Semmi kézzelfoghatót... Miss Koltai köszönhetően az agyrázkódásának nem sok
mindenre emlékszik. A biztonsági rendszeren nem ment át senki, még egy kósza
gondolat sem, a robbantás óta úgy vigyáztunk arra a rohadt szállodára, mint
tyúkanyó a tojásaira, mégis megtörtént a baj! Egyetlen logikus megoldás
lehetséges... hadd ne mondjam ki, mire gondolunk, ez az ügy roppant kényes,
főleg a turániakra nézve.
- Kokas?
- Ühüm...
- De miért tette volna?
- Ugyanezt kérdezzük mi is, válasz még nincs. Az őrnagy egyébként őrjöng, ha
nem élvezne diplomáciai védettséget, a fiúk már régen lepofozzák. Megállás
nélkül azt hajtogatja, hogy OPOS támadás volt.
- Akkor a nő már régen halott lenne.
- Én is így gondolom, fiam.
Végezetül Péter Shaw megmondta, melyik kórházban ápolják Nellit, és bontotta a
vonalat.
Shaw visszasétált az asztalhoz - félrevonult, úgy hívta fel a minisztériumot -,
sokáig nézte szótlanul a számítógép képernyőjén futó számsorokat aztán levette
fejéről a mikrofonnal egybeépített fülhallgatót és átadta Wittgennek.
- Vedd át!
- Mi történt?
- Semmi különös, csak a fater balhézik.
- A kollégáját gyanúsítják.
- Tudom... De nem ő volt - mondta fáradtan a nő. Nyakig betakarózva,
felpolcolt háttal ült a kórházi ágyon, mindkét szeme alatt terjedelmes
véraláfutások virítottak, a bal szemöldöke felrepedt, a jobb kezén könyékig
rögzítőkötés. - Ami átjött a szálloda biztonsági rendszerén, azt műszeresen
képtelenség bemérni. Egy fekete táltos volt... tudom, hogy hihetetlenül hangzik,
de tudati úton képesek fantomok előállítására, ezt a jelenséget nevezik
bilokációnak... vagy valami hasonlót... sajnos, nem értek hozzá, nem a
szakterületem, ha Marlyin itt lenne, elmagyarázná magának.
Shaw nem kérdezte ki az a Marlyin, valami azt súgta neki, hogy egy szakértő, egy
fehér táltos. Leült Nelli ágyának a szélére, gyengéden a kezébe fogta,
megszorította a nő kezét. A nő megpróbált az arcára erőltetni egy fáradt
mosolyt. Majdnem sikerült neki.
- Ne haragudjon a kérdésért, de mit gondol, miért nem ölték meg? - kérdezte
Shaw.
- Nem haragszom a kérdés miatt... ugyanezt kérdezgetem magamtól, amióta
magamhoz tértem ezen az ágyon. A gyógyszereknek köszönhetően kezdenek beugrani a
dolgok, végre képes vagyok gondolkodni... Szerintem ez egy figyelmeztetés volt.
- Magunknak, nekünk?
- Mindenkinek, aki csak érintett ebben az ügyben. Még mindig feltett szándéka,
hogy leszáll a Pannonon?
- Igen.
- Ne tegye!
- Miért?
- Mert ott mindent el fognak követni annak érdekében, hogy megöljék magukat.
- Ó, ezt én kifejezetten élvezem, ilyenkor mindig meglódul a fantáziám -
kuncogott a férfi, és az ajkához emelte a nő kezét. Megcsókolta. - Őrültnek
tart?
- Elmondjam, mit gondolok erről?... Mindenkit őrültnek tartok, aki a koronát
keresi, és azt is őrültnek tartom, aki esetleg engedélyezni fogja a
leszállásukat... De ez maradjon kettőnk között.
Shaw megígérte neki.
Percekkel később jobbulást kívánt és virágcsokrát az ágy szélén hagyva
mosolyogva távozott.
Az ágyon felpolcolt háttal ülő Kolozsvári, hosszan nézett a férfi után...
Budamegapest Észak-Pannónia. Pannon
A vén budai hársfák békésen suttognak, elpihen a lombokon a szél. Már Hold
ragyog a bástyán, úgy érzed, boldog vagy... Nem, ez tévedés, állapította meg
magában Dunaveczky szenátornő. aki kibomlott hajjal, éjszakai szellőtől
lengedező szenátorpalástban állt a Halászbástyán, és a fénytől ragyogó város
látványában gyönyörködött. Nem, egy csöppet sem érzem magamat boldognak, sőt
egyre szaporodnak a gondjaim, töprengett a nő, a magamra erőltetett nyugalom,
csak ugyanolyan illúzió, mint ez a lábaim előtt elterülő, ezernyi fénnyel
pompázó megapolisz, ami jórészt másolata egy Budapestnek hívott városnak, ami
innen nyolcvanezer fényévnyire található egy kék bolygón... ha még megvan?!
A bolygó biztosan megvan.
Könnyű, nyári eső szemetelt Budamegapest fölött, a levegő lehűlt, ami sokak
számára jelentett megkönnyebbülést az elmúlt napok fülledt éjszakái után. A
rakpartokon százezernyi ember sétált, zajlott az élet a fényesen kivilágított
sugárutakon. A várost kettészelő folyón átívelő hidakon és a Nyulak szigetén,
kéz a kézben sétáltak a szerelmesek, az égen futó felhőfoszlányok mögül
előtünedeztek a Pannon holdjai - egy szerencsés együttállásnak köszönhetően
egyszerre mind a három -, a romantikus hangulat megtelepedett a háztetők fölött,
majd az utcaszintig aláereszkedve, befészkelte magát az emberek szívébe.
Dunaveczky irigyelte az átlagembereket.
A polgárok nem tudnak semmit a belpolitika napi történéseiről, vele ellentétben
nem foglalkoznak csillagközi nagypolitikával, minden problémájuk kicsúcsosodott
abban, hogy a Pannon merkantilista gazdaságpolitikája következtében felhalmozott
pénzüket hol és milyen mértékben költsék el.
Sirályok köröztek az éjszaka fényeit visszatükröző, lassú sodrású folyó fölött.
Dunaveczky hosszan követett tekintetével egy magányos madarat, ami elrepült az
éjszakai díszkivilágításban fürdő Országház felé. Éppen arra repült, ahonnan a
nő percekkel ezelőtt megérkezett. ..
Dunaveczky szenátornő megtámaszkodott a párkányon, feltérdelt a kőre, és a
szemerkélő esőben felállt a kövön. Elengedte a kapaszkodóul szolgáló kőcsipkét,
széttárta a karját.
A párkány végén, egy homályos fülkében megmozdult az íjásztestőr. Ugrásra készen
figyelte a tőle ötlépésnyire akrobatikázó nőt. Még öt órája volt hátra a
szolgálat végéig, és semmi kedve nem akaródzott a szabadnapját azzal tölteni,
hogy meg kell fogalmaznia egy frappáns jelentést a védence látványos
öngyilkosságáról. Felkészült arra, hogy a mélybe lendülő nőt elkapja egy
gravitációs hálóval, egyébként nem mozdult, rezzenéstelen arccal figyelt a
bástyafülke sötétjéből.
Nem ő volt az egyetlen, aki figyelemmel követte a nő mozdulatait. A
Halászbástyán és a Szentháromság téren tucatnyi íjásztestőr állt a fotometrikus
pajzsa álcáját magára öltve, a szenátornőt ideröptető, lefüggönyözött,
kormányzati gravoplán a Mátyás-templom tövében parkolt.
Budavárnak ezt a részét lezárták az éjszakai sétálók elől; Dunaveczky szeretett
magányosan sétálgatni, ezen az éjszakán pedig kifejezetten kívánta az
egyedüllétet. A Főtáltos és ő késhegyre menő vitát folytattak egymással,
végezetül a férfi az ő kezébe tette le a döntés jogát - ez a szellemi vezető
személyes bosszúja volt, amiért magánakcióba kezdett.
A kora esti beszélgetés békésen indult, aztán Dunaveczky bevallotta Ajtonynak,
hogy meg akarta szerezni a liliomos keresztet, de Stenonisék megelőzték. Úgy,
tehát, ön szállt le azon a bolygón? -csattant föl Ajtony, és magyarázatot
követelt. Miután megkapta, szemhunyásnyi ideig sem rejtette véka alá, hogy mit
gondol a történtekről.
- Szenátorasszony, önnek elment a józan esze! - üvöltött a magyar Főtáltos.
- A Hunyadi biztosítása mellett, parlamenti jóváhagyás nélkül, az állami
költségvetés terhére meg akar vásárolni egy keresztdarabot, ami állítólag
egykoron a korona részét képezte? Hát megőrült, kegyed?! Választások előtt
vagyunk, ha az ellenzék ezt megneszeli, akkor mindannyian szedhetjük a
sátorfánkat. Legalább nekem szólt volna.
- Miért, kegyelmes uram, akkor megadta volna az engedélyt?
- Nem - jelentette ki határozottan Ajtony. Kezével megtámaszkodott,
előrehajolt az íróasztala mögött. Próbált higgadtan fogalmazni. - És tudja,
miért nem? Megmondom: azért, mert féltem kegyedet. Ön a liberálisok legnagyobb
ütőkártyája jövő tavasszal, egy élő biztosíték arra nézve, hogy a kormány a
helyén marad a választások után. Én, mint a Csillagköztársaság elnöke
politikailag pártatlanul szemlélem az eseményeket, ámde nem titkolt vágyam, hogy
a liberálisok megmaradjanak kormányzati pozícióban, semmi kedvem megélni azt,
hogy a déli törzsek kétszer annyi képviselővel rendelkezzenek a parlamentben,
így is meg fogják közelíteni a huszonöt százalékot. Ha a média fölfújja ezt a
„liliomos kereszt” -ügyet, itt akkora sárdobálás indul, hogy a kormány csak
győzzön elhajolgatni.
- A kormányfő tud a történtekről?
- Szerencsére nem és nem is kell, hogy tudjon róla. Minél kevesebben tudnak
róla, annál kisebb az esélye, hogy másnap a lapok címoldalon kürtölik világgá a
történteket. Az a szerencsénk, hogy a turáni-birodalmi tárgyalások titokban
zajlottak... természetesen mindenért vállalom a felelősséget... és a Birodalmi
Kancellária üzenete kifejezetten nekem érkezett. Kegyed leszállt azon a vacak
bolygón. ..
- Swarm.
- ...leszállt a Swarmon, ahová pár napra rá megérkezett egy birodalmi
felderítőhajó, természetesen bemérték a hajója reaktorsugárzását, és most
mindenki azt gondolja, IV. von Anstettennel az élen, hogy legyilkoltunk egy
rakás szerzetest. Az Én parancsomra!
- El fogjuk magyarázni a birodalmiaknak, hogy az OPOS volt -mondta nyugodtan
Dunaveczky. A politikában nem egy ellenfelét kergette őrületbe azzal, hogy
minden esetben megőrizte a higgadtságát, már-már odáig fajult a dolog, hogy nem
egy képviselőtársa az ellenzék soraiból azért üvöltözött vele, mert nem mutatott
hajlandóságot az üvöltözésre. Ebben nincs semmi meglepő, a turániak a parlamenti
közvetítéseket gyakran kabaré helyett nézték.
- A helyzet ennél sokkal kacifántosabb, szenátor asszony. Lesz szíves
megválaszolni nekem azt a kérdést, hogy az OPOS vajon honnan neszelte meg kegyed
készülő magánakcióját?
- Nem tudom, kegyelmes uram - válaszolta csöndesen a nő.
- Nem tudja? Na majd én megmondom: áruló van a bizalmas emberei között!
- Ez képtelenség - hüledezett a vörös hajú nő.
- Ha képtelenség, ha nem, nem tudok másra gondolni.
- De hát alig ketten-hárman tudtak arról, hogy miért fogok a Swarmra utazni.
- Abszolút lényegtelen, hogy egy politikus milyen mértékben minimalizálja a
bizalmasai számát, ha a legelső helyen pont az az ember áll, aki két lovat ül
meg egyszerre. Ellenőrizze ezt a két-három embert! Más. Az Űrkastélyban
hátrahagyott ügynökeink ellen merényletet kíséreltek meg, minden bizonnyal az
OPOS akarta fölrobbantani őket, de megúszták... sajnos, nem ismerem a
részleteket, a Kancellária többet nem hajlandó elárulni, aminek nyilván a
Swarmon történtek az oka; köszönhetően kegyed felelőtlen műkincsvásárlási
akciójának, a Birodalom, akitől segítséget várunk koronaügyben, nem nagyon bízik
bennünk. Talán ez is magyarázata annak, hogy a császár által küldött
kutatócsoport parancsnoka miért akar idejönni.
- Le akarnak szállni a Pannonon? - kerekedett a nő szeme.
- Igen. Az a testőrezredes vezeti a kutatócsoportot, aki megmentette az
életemet, Brett Shaw-nak hívják, többet én sem tudok róla.
- Miért akarnak ezek idejönni?
- Fogalmam sincs.
- Ha megengedjük nekik és kipattan a dolog, nekünk végünk... akkor az is ki
fog derülni, hogy ön és IV. von Anstetten...
- Ne is folytassa! - Ajtony elfordult a foteljével, töprengve nézte a falon
fénylő, térhatású Pannon térképet. Percek teltek el így.
Ajtony váratlanul visszafordult a vendégfotelben ülő nő felé.
- Én a magam részéről vállalom a felelősséget, azt mondom, szálljanak le. De
csak abban az esetben adok erre engedélyt, ha ön szintén így dönt... Ne, ne, ne
mondjon semmit, előbb gondolja át a dolgot. Ha itt titokban leszáll egy
birodalmi hadihajó, és ez kiderül, nekem... nekünk politikailag befellegzett.
Két órát kap, hogy meghozza a döntését. Miután ez megtörtént, hívjon fel, és
csak annyit mondjon: igen vagy nem.
- Értem, kegyelmes uram.
- Módfelett örülök annak, szenátor asszony, hogy újra megértjük egymást.
Amikor Ajtony, a kormány és az Országgyűlés megkerülésével politikai nyitást
kezdeményezett a Birodalom felé, óriási hibát követett el; ha nem tud fölmutatni
pozitív eredményeket, könnyen belebukhat ebbe a kollaboráns politikába,
töprengett magában Dunaveczky.
És én vele bukok.
Az eső felerősödött, már nem csupán szemetelt, hanem jókora kövér cseppek
koppantak a Halászbástya mellvédjén, a holdak eltűntek az összefüggővé váló
felhőtakaró mögött, keleten már villámlott és kisvártatva megdördült az ég.
Vihar készülődött Budamegapest fölött.
Dunaveczky szenátornő lehuppant a járólapokra, és határozott léptekkel elindult
lefelé a Halászbástyára vezető lépcsősoron, a kő-fülkében meghúzódó testőr végre
fellégezhetett.
A szenátornő, arcát az utcaköveknek szegezve indult a gravoplán felé, még
félúton sem járt, amikor felnyílt a jármű hátsóajtaja, és egy hosszú copfos,
íjászruhás nő szállt ki az utastérből. A nő a renegát, ősmagyar hitű Deél-Ősi
klánból származott. Fekete Enikőnek hívták, és azon kevesek közé tartozott, akik
fiatal koruk ellenére máris elérték az íjászmester fokozatot.
A gondolataiba zárkózott Dunaveczky a nőre emelte a tekintetét. Enikőre
mosolygott, aztán váratlanul belékarolt.
- Gyere velem.
Egy perccel később együtt léptek be a Mátyás-templom megnyíló kapuján. Az őrök
utat engedtek a nőknek, akik túlhaladtak egy súlyos brokátfüggönyön.
Elektrogyertyák végtelen sora világított a hűvös templomhajóban, az üresen
ásítozó széksorok mögött magasodó oltár aranyló fénnyel vonta be a környezetét,
bódító volt a tömjénillat. A falak mentén Hunyadi-fényíjászok sorakoztak, az
éjszakai őrség tagjai; a Pannonon felépített Mátyás-templomot csak szervezett
csoportokban látogathatták az állampolgárok, itt őrizték a nemzet legnagyobb
ereklyéit - Dunaveczky a szenteltvíztartóhoz lépett, ujját belemártotta a vízbe,
és keresztet vetett. Enikő nem utánozta a mozdulatait. A szenátornő kérdőre
vonta egy szigorú pillantással, de a déli származású nőtől csak egy határozott
fejrázást kapott feleletül.
- Tudom, hogy nem vagy keresztény, de illik - győzködte az íjásznőt
Dunaveczky, de a csúcsos sipkás, sólyomtollas, vörös köpönyeges, széparcú nő
hajthatatlannak mutatkozott.
- Tudjuk rólad, hogy nem vagy őshitü, mégis illett volna áldozatot
bemutatnod - Tündér Ilonának, amikor a Deél-Ősiek Jurtapalotájában jártál. De te
ezt elmulasztottad, én pedig nem vetek keresztet. Döntetlen az állás, akárcsak a
szombati rangadó végeredménye...
- Ne is mondd, az egész Üllős út lángokban állt a lézertalálatoktól, tíz
lovas csendőr máig kómában fekszik a Fradi szurkolók miatt. - Dunaveczky örült,
hogy elterelődött a szó a hitbéli kérdésekről.
- Szegény lovak - jegyezte meg halkan Enikő, aki a nyakában himbálózó,
rovásjeles lélektükre mellett egy lila kendőcskét hordott.
Elsétáltak a baloldali padsor mellett, és megálltak egy ráccsal elzárt kápolna
előtt. Lézeres keresőfény tapogatta le őket, ezt követően a kápolnától jobbra és
balra halk zümmögéssel megnyílt egy-egy rejtekajtó, amelyeken keresztül négy,
fehérköpenyes, alabárdos férfi lépett a templomhajóba.
- A parancsnokuk? - kérdezte az egyiküket Dunaveczky.
- Már úton van, szenátor asszony.
- Muszáj őt megvárnunk?
- Csak az ő jelenlétében nyithatjuk fel a rácsot.
Enikő a kápolnarácshoz lépett, de odabent nyomasztó sötét uralkodott, csak az
üvegszekrények homályos körvonalait lehetett látni.
Lépések koppantak a köveken, a brokátfüggöny felől egy közepes termetű, zömök
testalkatú, kurtára nyírt hajú, civil ruhás férfi közeledett. Feszes tartásban
állt meg a kápolnarács előtt.
- Jó estét. Vitéz Gazdagréthy Gyüre Boldizsár vezérőrnagy vagyok, a
koronaőrség parancsnoka - mondta egy kurta fejbólintás kíséretében. - Igazolják
magukat!
- Nem ismer meg? - kerekedett Dunaveczky szenátornő szeme. - Legalább
négyszer találkoztunk már.
- Pontosan ötször találkoztunk eddig, szenátor asszony, de minden alkalommal
egy küldöttség tagjaként volt jelen. Ez az első alkalom, hogy a látogatása nem
hivatalos jellegű. Nagyon jól tudom, hogy kicsoda ön, de ha nem igazolja a
kilétét, nem áll módomban átléptetni a rácson. - Gyüre az összecsukott
esernyőjéről csapdosta a vizet, aztán letette az ősrégi holmit az egyik padra. -
Én ráérek, szenátor asszony, még tizenöt évem van hátra a nyugdíjig.
Felvillantak az azonosító hologramok.
Egy perccel később megnyílt a rács. A díszruhás koronaőrök beléptek a kápolnába,
és elfoglalták helyüket a tároló szekrény sarkainál. Gyüre parancsszavára
felkapcsolt a villany, és Deél-Ősi Fekete Enikő életében először meglátta a
Magyar Szent Koronát - a MÁSOLATOT.
A koronamásolat és a hozzátartozó koronázási jelvények egy terjedelmes
üvegvitrinben álltak, az alapot, művészien elrendezett vörös bársony képezte. A
korona egy hasonló színű párnán helyezkedett el, előtte terült el a palást, ami
előtt a kard feküdt. A palást két oldalán az országalmát és a jogart lehetett
látni. A szekrényt sztatikus mező védte, és egy méteren belül csak a koronaőrök
tudták megközelíteni.
Dunaveczky átszellemült arccal nézte a koronázási jelvényeket. Vetett egy gyors
oldalpillantást a mellette álló Enikőre, az íjásznő arcán hasonló áhítat
tükröződött.
Két turáni, aki két különböző dolgot hisz a koronáról, gondolta Gyüre
parancsnok, aki oldalra húzódva nézte a vendégeket.
És alighanem egyiküknek sincs igaza...
A koronaőrség parancsnoka beszélni kezdett.
- Egy koronát látnak, ami nem az igazi Szent Korona, viszont minden más
tárgy eredeti, ezeket nem lopták el 2350-ben; hogy miért, az mindmáig
megoldatlan rejtély. A jogart Szent István korában, vagy alig valamivel később
készítették, lényegét tekintve egy 29,5 centi hosszú, fémborítású mogyorófa
nyélre húzott, aranypántokkal díszített, átfúrt hegyikristálygömb. A palást
túlfelén az országalmát látják. Aranyozott ezüstből készült, 8,9 centiméter
átmérőjű, 7,9 centiméter magasságú, két félgömbből összeillesztett tárgy, a
tetején az apostoli kettős kereszt látható, magassága 8,1 centiméter, az
oldalára kisméretű ezüst-piros sávos, az Anjou-ház liliomával kiegészített
címerpajzsot illesztettek, feltételezhetően a XIV. század első felében
készítették...
Enikő amennyire csak tudott előrehajolt, a kardot nézte. Jó szeme lehetett, mert
észrevett valami különös dolgot a penge markolat felőli végén.
- Az a véset nem egy turbános embert ábrázol? - kérdezte a parancsnoktól.
- De igen - felelte a vezérőrnagy. - A koronázási jelvények között a kard a
legfiatalabb tárgy és nem sok köze van az Árpád-házhoz. Típusa alapján a XV.
század második felében készülhetett egy észak-itáliai műhelyben, és ezt követően
került a jelvények közé. A markolat fölött vésett technikával mindkét oldalon
két-két turbános török és két-két keresztény vitéz arcképe látható. Hossza két
centiméter híján eléri az egy métert, a penge szélessége 6,5 centiméter.(A
koronázási jelvényegyüttes kardjának valóban nincs köze az Árpád-házhoz, de
bizonyíthatóan tudunk két kardról, amelynek igen. Az egyik a bécsi egykori
császári kincstárban található szablya, amit Nagy Károly vagy Attila kardjának
neveznek és minden bizonnyal azonos azzal a díszkarddal, amit I. Béla király
özvegye, Anasztázia Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozott 1063 körül. A
másik, egy X. századi skandináv készítésű kard, amelyet a XIV. század óta a
prágai Szent Vid székesegyházban őriznek. Ez utóbbi nem díszfegyver, hanem a
használattól kopott és már az első feljegyzések is Szent István eredeti
kardjaként említik, ebben a szakértők a kard stílusa, a kora és a
hozzákapcsolódó hagyomány alapján nem kételkednek.)
Enikő számára mindez újdonságként hatott, például azt sem tudta, hogy a
koronázási palást, ez a félkör alakú, kékeslilás színű - a szín nagyon tetszett
neki - aranyfonállal sűrűn kivarrt ruhadarab valójában egy miseruha volt, amit a
paláston olvasható latin nyelvű felirat szerint István király és felesége,
Sarolta készíttetett és adományozott a fehérvári Szűz Mária templomnak, a dátum
szerint 1031-ben. A Deél-Ősi klánba tartozó íjásznő azt is megtudta Gyüre
parancsnoktól, hogy a koronázási jelvényekhez tartozik az eskükereszt is, de azt
az évszázados hagyomány szerint a többi jelvénytől külön, az esztergomi érsek
őrzi, és mind a mai napig a prímási kincstárban található - odalent a Földön.
Ez volt az egyetlen dolog, amit a vezérőrnagy rosszul tudott. Bocsánatos bűn,
tudniillik azon az esős éjszakán, amikor Dunaveczky szenátornő felnyittatta a
Mátyás-templom kápolnáját, még nem érkezett el a Pannonra az esztergomi érsek
eltűnésének és a kincstár sérelmére elkövetett betörésnek a híre.
Dunaveczky hosszan töprengve nézte a villanyfényben fürdő koronamásolatot; a
vörös hajú, népszerű politikusnő olyan döntésre készült, amellyel nagyon sok
ember sorsát meghatározza majd a közeljövőben.
- Vezérőrnagy, maga szerint hol lehet az IGAZI Szent Korona? - kérdezte
Gyürétől. A férfi megrázta a fejét.
- Nem tudom, szenátor asszony, ha az őszinte véleményemre kíváncsi, a korona
már régen nincs meg.
- Értem - sóhajtotta Dunaveczky, és elővette a multimédiás interkomját,
leütött egy titkos számot. Ajtony fogadta a hívást, de nem adott képet magáról
és nem szólt bele a készülékbe. Várt...
- Igen! - mondta határozott hangon a komba a szenátornő, majd bontotta a
vonalat, és köszönés nélkül kiviharzott a kápolnából, a kapunál szolgálatot
teljesítő plazmaíjászok később azt mondták Gyürének, hogy könnyek csillogtak a
szemében.
- Uraim, a politika nem nőknek való játékszer - jelentette ki a koronaőrség
parancsnoka Ezt követően kinyitotta az ernyőjét, az íjászoknak tartott egy
ötperces gyorskurzust az őzpörkölt titkairól, aztán elköszönt, és határozott
léptekkel elindult a Budavári Palota irányába.
HARMADIK FEJEZET
Székely Dózsa György csillagromboló. Barkóczy klánflotta
A csillagrombolón minden déli tizenkettőkor harangoztak. Rogerius az első napon
még megijedt a hangzavartól, másnap már be sem kellett fognia a fülét, harmadnap
a kalimpáláshoz igazította a karóráját. Egy régi olvasmánya szerint a déli
harangzúgásra pápai rendelet alapján formáltak jogot a magyarok, megünneplendő
Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári diadalát a török felett.
- Ez a Dugovics Titusz, ez aztán kemény fickó lehetett - magyarázta Kelének
a negyedik napon, miközben ágyán fekve A magyar nép története című, 539 oldalas
rövid áttekintést olvasta.A könyvet 1951-ben adták ki, magyar nyelven íródott és
egy fekete mágikus szimbólum virított a címlapján: egy vörös színű pentagramma.
Nemhiába mágikus nemzet a magyar, állapította meg a koronakutató. Kele épp a
déli harangszó alatt lépett be hozzá.
- Megfogta a beste törökjét, oszt' magával együtt lerántotta a falról -
kopogtatta a könyv lapjait Rogerius.
- Ipari alpinista volt?
- Nándorfehérvár egyik védője.
Elült a harangzúgás, Rogerius felült az ágyon.
- Na, jöjjön velem! - mondta ekkor Kelé.
- Hova megyünk?
- Ne kíváncsiskodjon annyit, mer' hamar megöregszik!
- Oszt' ült-e már lovon, kegyelmed?
- Egyszer... a virtualitásban - felelte Rogerius, és a padozathoz csapkodta
a sarkantyús csizmája talpát. A lábbeli alig használtnak és kényelmesnek tűnt. -
A program ledobott magáról, de azonnal visszatöltöttem magamat.
- Az nem az igazi! - hurrogta le az ispán. - Ha itten bukik, akko' még a
nyakát is szegheti. Na, de ettől szép, nem igaz?
- Én nem vagyok adrenalinfüggő - tiltakozott Rogerius.
- Majd mostan az lészen - hozta tudomására Kelé, és odaparancsolta Rogeriust
egy masszív zsiliplap elé. - Amit kegyelmed megtapasztal a zsiliplap kinyílása
után, az a „nagy magyar valóság” lesz. A terület teljes terjedelme százhúsz
hektár, hosszában és széltében végignyúlik a csillaghajón, ezt a szintet
kifejezetten ezért alakították ki. Csak a horizontvonal lesz generált kép,
minden más, a berendezési tárgyak és a talaj tapinthatóan igazi. - Kele a
zsiliplap fölött látható képernyőre pillantott. - Most nappal van, és enyhe szél
fúj, a hőmérséklet megfelel a földi júniusnak, ideális idő a kilovaglásra.
Az ispán beütött egy tizenkét jegyből álló számsort a nyitópanelon, és
elfordította a kapcsolót. Átható dübörgéssel indult felfelé a zsiliplap,
Rogeriusnak le kellett hunynia a szemét a vakító napfény miatt, ami éles késként
vágott a szemébe. Alig látott valamit, viszont érezte, hogy a lába igazi földön
tapos, hallotta a szél fütyülését, arcán érezte a mesterséges Nap melegét.
Nagyokat pislogva végül hozzászoktatta a szemét a ragyogáshoz, ámde
megrökönyödve tapasztalta, hogy valójában nem lát semmit; bármerre nézett, csak
a végtelen mezőséget látta. A háta mögött eltűnt a zsiliprendszer, érvényesült a
látóhatárt a végtelenbe nyújtó artkomputer hatása. A vakító kékre generált égen
hófehér bárányfelhők úsztak, a Nap, mint valami fénylő arcú, elégedett isten
függött a táj fölött. Legalább harmincöt Celsius-fok meleg volt, a
koronakutatónak máris gyöngyözni kezdett az izzadság a homlokán.
Kele egy speciális kiképzésű szemüveget tűzött Rogerius mellényzsebébe.
- Ezzel megtalálhatja a kijáratokat, emezzel pedig - Rogerius egy
elektronikus távcsövet kapott - nézelődhet kedve szerint.
- De hát itt nincs semmi!
- Jól látja, kegyelmed. Éppen ezért itten a semmit kell nézni, amit úgy
hívnak puszta!
- A semmi a „nagy magyar valóság”? - hökkent meg Rogerius, és
körbetávcsövezett.
- Alighanem - mondta Kelé, és megtömte a pipáját. - De itt csak az uraság
filozofálhat, kegyelmednek ez eszébe se jusson, mer' kiköttetik.
- Tudom, a fotonfúvókához - morogta magában Rogerius, és övére tűzte a
távcsövet.
Hamarosan egy lovas érkezett, aki két másik paripa kötőfékét tartotta a kezében,
Rogerius kisebb nehézségek árán sikeresen fölkapaszkodott az egyik mén nyergébe,
büszke volt rá, hogy ehhez a tornamutatványhoz nem kellett segítséget kérnie.
Kele szintén lóra pattant, neki nagyon könnyen ment a dolog.
- Láttad a bánt? - kérdezte Kele a lobogó nadrágú lovastól.
- Én-e? - kérdezett vissza a csikóskinézetű férfi, és tarkójára tolta a
cifra kalapját.
- Tea!
- Láttam hát.
- Oszt'hol láttad?
- Ahidná'.
- Mikó'?
- Fertályórája - vonta vállát a csikós, és leakasztotta az energiaitallal
teli kulacsát. Ivott, úgy mozgott a gigája, mint a motolla.
Kele odacsapott a lovának, és nekilódult, Rogerius követte őt, meglepődve
tapasztalta, hogy az állat engedelmeskedik az akaratának. Tudok lovagolni,
konstatálta a koronakutató, és szívét melegség járta át arra a gondolatra, hogy
újra láthatja Emeséjét, akire természetesen egy csöppet sem haragudott; hát
igen, nincsenek megfontolatlanabb megbocsátok, mint a szerelmes fiatalemberek.
Alig tízperces galoppozás után Rogerius úgy elkenődött, mint a krémsajt a tűző
napon, merthogy a szerelme tárgyát képező legkisebb Barkóczy lány nem
tartózkodott az apja társaságában. Egy folyócska fölött átívelő, kilenc boltívű
(Kele azt mondta, kilenclyukú) híd tövében csak az uraság, Klára asszony,
valamint a fiuk piknikezett azokkal a fura szerzetekkel, akik csillogó-villogó
erőtérpáncélban borozgattak a földre fektetett nyergeken ülve, ultrahangkardjaik
lecsatolva hevertek a gyér fűben. A két ismeretlen férfi hófehér köpenyt
hordott, a sugárkezelt szövet mellrészén egy elnyújtott vörös kereszt virított.
- Űrtemplomosok - nyögte Rogerius, és a meglepetéstől majdnem kibukott a
nyeregből. De mielőtt ez bekövetkezett volna, apródok léptek a lovához,
megfogták a kantárt, és segítettek neki leszállni a földre.
A híd tövében egy aranyozott oszlopokkal merevített, kötelekkel feszített sátrat
is felállítottak, a sátor bejáratánál és a táborhely közelében Barkóczy
székelyei őrködtek, Rogerius számtalan békésen legelésző lovat látott. A folyó
.túlpartján csikósok hajtottak a ménest, az ostorcsattanások messzire
visszhangzottak a pusztán.
Az apródok a földre tett nyergeken kuporgó csoporthoz vezették Kelét és
Rogeriust. Az ispán azonnal feltalálta magát, és intett egy újabb
ülőalkalmatosságért, máris hozták neki, Rogerius egy darabig zavartan toporgott,
aztán egyszerűen leguggolt, és a többiekhez hasonlóan, csöndben hallgatta
Barkóczynét, aki felolvasást tartott egy ősrégi könyvből. A nő ügyesen takarta
kezével a címlapot, mintha titokban akarná tartani a címet és a szerzőt, a
templomosok feszült figyelemmel füleltek a textusra.
- „Most egyszerre menydörgő bömbölés szól bele a küzdelembe. Mintha a vihar
kiáltana bele egy óriási trombitába...” - olvasta Bárkóczyné standard nyelven. -
„A két harcoló ellenfél megriasztva ereszti el egymást. A machaerodus felugrik;
még a lajhár is talpra áll s egy fa derekához támaszkodik nagy renyhén...” Nagy
lustán - nézett az űrtemplomosokra Bárkóczyné, amazok udvariasan bólintottak, a
bán felesége folytatta a felolvasást: „Az őserdő tört útján, a kétfelé választó
pálma- és piniafalak között egy méltóságos alak közeledik: a pliocén királya, a
mamut...” - Bárkóczyné Tengerfehérvár
Klára becsukta a könyvecskét.
- Nos, kedves Rochefort lovag, melyik könyvből olvastam fel? - kérdezte a
hozzá legközelebb ülő,markáns arcú férfitól.
Francois Rochefort, az Űrtemplomos Lovagrend infánsa ivott egy korty turáni
bort, látszott rajta, hogy elgondolkodik a válaszon.
- Michael Crichton Jurrasic Park-jából, a vatikáni könyvtár lezárt részében
őriznek egy ronggyá olvasott példányt.
A turániak nevettek, Rochefort hamiskásan mosolygott.
- Nem talált, lovag, Jókai Mór Fekete gyémántok című regényéből hallott
részleteket - kuncogott Klára asszony. Kinyújtotta a tenyerét a templomos felé.
- Enyém a gyűrű!
Rochefort lehúzta ujjáról a drága ékszert, és a nő tenyerébe pottyantotta.
Rogerius arra eszmélt, hogy Barkóczy odahajol hozzá, és hátba veregeti. Mivel
guggolt, kis híján sikerült orra buknia.
- Itt a koronakutató, akiről beszéltem, a neve Rogerius. Dominikánus a
lelkem.
- Laudetur - hajtott fejet Rogerius a templomosoknak, akik kurta
fejbólintással üdvözölték őt. Rogerius nagyon jól tudta, hogy ki ez a két ember
a folyóparton. Francois Rochefort rettegett harcos hírében állt, és közvetlenül
a lovagrendet vezető egyik klerikális manifesztáció, a Szent Hermafroditának is
nevezett Jeanne parancsnoksága alá tartozott. Mivel Rochefort, Arnold de la
Voltaire nagymester és Boris de la Gilbert főinfáns után, csak ettől a
létformától fogadott el parancsokat, ezért a rend egyik vezető hatalmasságának
lehetett tekinteni. Bárhova ment a mellette ülő Arnand lovag árnyékként követte
őt. Az érzelmektől mentes, savószínű szemmel bámuló Jean-Jacques Arnandról, azon
kívül, hogy francia- és nemesi származású, semmi mást nem lehetett tudni;
Rogerius egyikükkel sem misézett volna szívesen ugyanannál az oltárnál (Az
Űrtemplomos Lovagrendről és a klerikális manifesztációkról bővebben olvashatunk
a Szűz infrafényben cimü Brett Shaw-kisregényben. Tűzözön-antológia.).
A következő percek azzal teltek, hogy Rochefort kérdéseket tett fel Rogeriusnak
a koronakutatás témaköréből. Hogy valaki mennyire mozog otthonosan egy adott
szellemi szférában, azt a kérdései legalább annyira bizonyítják, mint a
válaszai. A templomos által feltett kérdések alapján Rogerius úgy vélte, hogy
Rochefort csak felületesen ismeri a magyar korona történetét... De akkor mi
végre ez a színjáték, egyáltalán miért jöttek ezek ide? - töprengett magában
Rogerius. Nem kellett sokáig várnia a válaszra.
- Ajándékot hoztunk neked, domonkos testvér - mondta Arnand lovag, a
koronakutatónak szabályosan leesett az álla. Sok mindenre számított, de erre
aztán végképp nem.
- Menj be a sátorba! - utasította Rogeriust az infáns. Rogeriusnak nem ment
el a józan esze, hogy akadékoskodjon. Feltápászkodott, és elindult a mondott
irányba, közben majd' szétvetette az ideg.
- Nagy segítséget kap kegyelmed a korona kutatásához - szólt
utána Barkóczy, Rogerius most már semmit sem értett.
Az egyik székely őr félrehajtotta a bejárat előtt lengedező daróc-takarót, és a
koronakutató belépett a félhomályba.
A sátorban kellemes hűvös fogadta, a berendezés mindössze egy kisasztalból és
egy székből állt, ez utóbbin egy javakorabeli, őszes hajú férfi ült és
keresztbetett lábbal, a széken kényelmesen elhelyezkedve dohányzott. Az asztalon
egy aktatáska és a csikkekkel teli hamutartó állt, a csupasz földre egy
szőnyeget terítettek.
- Isten hozta, dominikánus testvérem - mondta magyarul a férfi, és elnyomta
a cigarettáját. Kattant az öngyújtó, az ismeretlen szinte azonnal rágyújtott a
következő cigire, ekkor a parányi lángocska megvilágította az arcélét; Rogerius
száz százalékig biztosra vélte, hogy soha életében nem látta még ezt az embert.
A titokzatos figura alacsony termetű, amolyan madárcsontú emberke volt, akinek a
kor egyértelműen meglátszott az arcán. Többnek tűnt hatvanévesnél, de a szeméből
életerő sugárzott és derűs mosollyal nézett a koronakutatóra. Rogerius
elmotyogott valami köszönésfélét és közelebb lépett hozzá.
- Dohányzik? - kérdezte az ismeretlen, aki nem mutatkozott be.
- Nem.
- Kár, szívesen megkínálnám. Én elég sokat szívok. De már megtehetem, Isten
kegyelméből a tüdőmet egy implant helyettesíti. Ne haragudjon, hogy nem kínálom
hellyel, de nincs több szék. - A férfi fordított egyet az aktatáskán, a zárak
Rogerius felé néztek. -Nyissa ki!
- Mi van a táskában? - tette fel a tízezer talléros kérdést Rogerius.
- Ha kinyitja, meg fogja látni.
Logikus, bátorította magát Rogerius, és felkattintotta a zárakat.
Fölhajtotta a táska tetejét.
A táskában a számára kialakított tartóban egy rubinokkal ékesített aranykereszt
feküdt. Rogeriusnak nem volt szüksége díszkivilágításra, hogy azonnal
felismerje, mit lát.
- Ez a magyar királyi eskükereszt! - kiáltotta a koronakutató. -Elméletileg
ennek Esztergomban kéne lennie.
- Ez az elmélet, a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy jelen pillanatban
cirka kilencvenezer fényévnyire van Esztergomtól, ugyanis a lovagrend enyhe
rábeszélését követően... hm, hadd fogalmazzak így... valaki kénytelen volt
kikölcsönözni az érseki kincstárból.
- Hát ez hihetetlen - suttogta Rogerius, és kezével végigsimította a
keresztet, aztán eszébe jutott, hogy mit kíván tőle a tisztesség. Lecsukta a
táska tetejét, és kezét nyújtotta az ismeretlennek.
- Wilhelm Rogerius, dominikánus laikus testvér.
A derűs arcú férfi megemelkedett a széken, és megszorította Rogerius kezét.
- Dr. Létay András bíboros vagyok, az esztergomi érsek.
Réka rettenetesen sajnálta a húgát, de nem tehetett érte semmit, hiába lett
szentfogadalmas harcos, még ő sem szegülhetett szembe az apja akaratával. Ha a
bán úgy akarja, hogy Emesének férjhez kell mennie, akkor nincs mit tenni, ezen
az elhatározáson már nem lehet változtatni. Ez a világ rendje: a szülők
döntenek, a lányok pedig engedelmeskednek.
- Ez egy jóképű férfi, ráadásul olyan... ööö... szórakoztató. És gazdag! -
győzködte a húgát Réka. A Barkóczy lányok Emese lakrészében tartózkodtak, amit
napok óta a székely rohamgárdisták őriztek; az uraság nem sokat teketóriázott,
és szobafogságot rendelt el a kisebbik lányánál.
Réka kibontott hajfonattal, egy szál pólóban ült a húga ágyán, és a körmeit
manikűrözte. Emese oda-vissza járkált a szobában, és a kezét tördelte nagy
elkeseredésében. A sok sírástól olyan piros lett a szeme, mint a húsvéti
nyuszinak. Három napja ugyanazt a ruhát hordta, nem aludt, nem mosdott, nem
evett, nem ivott; magyarán nem óhajtott élni.
- Jókééépűűű? - torpant meg Emese. - Hogy a Burkus jóképű? De hát olyan feje
van, mint a Gőgös Gúnár Gedeonnak!
- Az meg kicsoda? - csattogtatta a kisollót Réka.
- Egy kultúrhérosz... De már töröltetett!
Réka megvonta a vállát. Letette maga mellé a kisollót, és elővette a reszelőt.
- Szerintem a Burkus jóképű, ha nem lennék szentfogadalmas, habozás nélkül
hozzámennék. Na és a vagyona? - szegezte Emesének a kérdést.
- Nem érdekel a vagyona, én is gazdag vagyok, több mint egymillió
pengőforint van a bankkártyámon, ráadásul ott vannak az ékszereim!
- Mire készülsz, te bolond? Innen úgy sem tudsz megszökni.
Emese váratlanul odatérdelt Réka elé, összekulcsolta a két kezét,
úgy térdepelt a nővére előtt, mint bűnbánó a templomlépcső tövében.
- Segíts rajtam, Réka... ha más megoldás nincs, akkor én is szentfogadalmas
leszek.
A nővér ölébe ejtette a reszelőt, rámosolygott a húgára, megsimította a lány
arcát.
Harminchárom éves korodig inkább csúf arccal járnál? Nézz meg engem, aki meglát,
inkább elfordítja az arcát! Még hosszú hosszú évekig hordom magamon a jeleket,
vénlány leszek, mire férjhez mehetek, és kinek kellek én már harminc fölött?
Azok a kedvemre való férfiak, akik korban hozzám illenek, már évek óta
házasságban élnek.
- Még ezt is vállalom! - kiáltotta átszellemült arccal a fiatal lány. - Nem
akarok férjhez menni, sem a Burkushoz, sem máshoz.
- Hanem, mit akarsz?
- Újságíró akarok lenni... riporter, médiasztár. Miegymás!
- Miegymás? - hökkent meg a nagylány. - Ha ezt a sületlenséget apánk
megtudja, elevenen megnyúz. Ne feledd, te turáni hercegnő vagy, viselkedj a
rangodhoz méltó módon!...
- Szóval lehetek szentfogadalmas, mint te? - vágott közbe Emese.
- Nem. Már elmúltál tíz éves, tudhatnád, a harci kiképzésnek akkor el kell
kezdődnie.
Emese bánatosan lehajtotta a fejét. Réka tényleg megsajnálta a húgát. Kicsúszott
az ágy széléig, és átölelte a lányt.
- Nem fogod megbánni, ha férjhez mégy...
Ami a következő pillanatban történt, arra Réka nem tudott magyarázatokkal
szolgálni a szüleinek. Hosszú évekig nem bocsátotta meg magának, hogy nem
figyelt oda kellőképpen.
Amikor előrehajolt, és magához vonta a húgát, a leejtett kezű lány meg sem
mozdult, olyan magatehetetlennek tűnt, mint egy mozgatóját vesztett
marionettbábu.
Aztán Emese váratlanul megelevenedett, kikapta Réka öléből a körömreszelőt, és
egy fájdalmas üvöltés kíséretében belevágta a saját torkába.
A kispriccelő vér pillanatok alatt elöntötte a lány nyakát és eláztatta a
ruháját, vérpöttyök csapódtak Réka fehér pólójára és az ágyterítőre is. Emese
kirántotta a sebből a reszelőt, de a nővére magához tért a kezdeti döbbenetéből,
és elkapta a lány vértől iszamós csuklóját. Réka felpattant az ágyról, őrségért
kiáltott, közben mindent elkövetett annak érdekében, hogy kitekerje húga kezéből
az alkalmi gyilkot.
Három rohamgárdista alig volt elég, hogy megfékezzék az eszét vesztett lányt.
Réka csak órákkal a történtek után került olyan helyzetbe, hogy egyedül
maradhatott. Bezárkózott a szobájába, és egy kispárnát a fejére szorítva,
hasmánt fordulva, nyúlt el azon az ágyon, ahol még soha nem feküdt férfiember. A
szentfogadalmas harcos olyat tett, ami igencsak meglepte volna a táltos
kiképzőit: keserves zokogással talán a húga és a saját elveszett boldogságát
siratta azon az éjszakán.
Modulépítmények, dokkok, radartányérok és fegyvertornyok acélkéken csillogó sora
húzódik a végtelenbe és ez csak a csillagromboló központi felépítménye előtt
húzódó élszektor, vonta meg magában a konklúziót Magyarország hercegprímása, aki
Rogerius munkaszobájából szembesült a Székely Dózsa György félelmetes
látványával. A koronakutató dominikánus az elmúlt két hétben, amióta a
zászlóshajó fedélzetén tartózkodott Rovás szakértő kalauzolása mellett,
nagyjából megismerkedett a gigászi űrhajóval, és most nagy lelkesedéssel minden
tapasztalatáról beszámolt a bíborosnak, aki meglepően kíváncsinak mutatkozott;
kifejezetten érdeklődött az űrtechnológia iránt.
- Elmondása alapján, azt kell feltételeznem, hogy ezeknek a Bakóci... vagy
kiknek...
- Barkóczy - segítette ki az ablaknál álló és kifelé bámuló bíborost
Rogerius.
- Köszönöm, fiam. Szóval ezeknek a Barkóczyaknak a zászlóshajója nagyobb,
mint a Fata Morgana, ami tudvalevőleg harminc kilométer hosszú.
- Nem lehetetlen, eminenciás uram.
- Lehet, hogy turáni rokonaink egy kicsit megalomániások?
- Eminenciás uram nem látta a hajót, amikor a templomos testvérek
bedokkoltak?
- Nem én - fordult el a sztázisablaktól Létay. - Két héttel ezelőtt, reggel
bementem a prímási hivatalba, nekiláttam a munkának, ebéd után pedig lementem
sétálni egy kicsit a parkba. Leültem a kedvenc padomra, hogy elolvassam a
Teológia legújabb számát, amikor megjelent két szürke öltönyös, napszemüveges
férfi, és megkérdezték tőlem, hogy én vagyok-e az esztergomi érsek? Mondom
nekik, hogy én vagyok, kis híján húsz éve... Ennek a napszemüvegesek nagyon
megörültek... Amikor magamhoz tértem, egy kétszer kétméteres cellában feküdtem,
mellettem egy táska, abban pedig az eskükereszt, később bejött az ajtón egy
nyomasztó harci robot és a tudomásomra hozta, hogy a mélyűrben vagyok, majd enni
adott és kilebegett. Később megjelent Rochefort, és nagyjából mindent
elmagyarázott. .. Amikor kihoztak a cellámból, egy fotometrikus mezőt kapcsoltak
rám, és azon kívül, hogy hová lépek, mást nemigen láttam, később kikapcsolták a
pajzsot, és egy sátorban ültem a "pusztán". .. Ennyi a történetem.
- Tehát nem eminenciád lopta el az eskükeresztet? - tudakolta Rogerius.
- Ne vicceljen, kérem, nem képzeli, hogy erre rá tudtak volna venni!
Rochefort állítása szerint maga a Szent Hermafrodita hatolt be a kincstárba.
Rogeriust őszinte meglepetésként érte a hír, nem hitte volna, hogy az
Űrtemplomos Lovagrend ilyen magas szinten együttműködik a Barkóczyakkal. Maga
Jeanne indult az eskükeresztért! Vajon a lovagrend nagymestere és a pápa, XXV.
János 6.0 tud a dologról?
Rogerius számára nem szükségeltetett akadémikus gondolkodás, hogy megértse,
milyen motivációk lehetnek az események hátterében: a Barkóczyak koronázni
akarnak, ehhez az érvényes koronázási ordó szerint feltétlenül szükségük van az
esztergomi érsekre és az eskükeresztre. Hogy az ordóban megszabott többi
feltételt miképpen teljesítik - például a Szent Korona nélkül nagyon nehéz
koronázni -, az legyen az ő gondjuk... illetve az én gondom is, tette hozzá
gondolatban Rogerius, merthogy nekem kell megtalálnom a koronát.
Ezekben a napokban Rogeriusnak már létezett egy határozott koncepciója, hogy
milyen irányban kell megkezdeni a kutatást, de egyelőre nem beszélt róla
senkinek. Az elmélet túl fantasztikusra sikeredett ahhoz, hogy tálalni
merészelje Barkóczynak; az OPOS nem azért hozta el a Swarmról, mert
szabadidejében sikeres science-fiction regényeket szokott írni.
Létay és Rogerius az ordókról kezdtek beszélgetni. A bíboros a tanulmányai során
- kilenc földi és három humanoid nyelven beszélt fordítógép nélkül - innen-onnan
felcsipegetett némi információt a koronáról, de csak a tudományosnak tartott
keletkezéselméletet ismerte, neki a Szent Korona egy XI1.-X1II. századi
összeszerelésű, nagy történelmi hagyománnyal rendelkező tárgyat jelentett -
hitte a dominikánus.
Rogerius később nem tudta megmondani, hogyan terelődött a szó az 1945-ös januári
eseményekre és annak logikus következményére, a koronának az Egyesült Államokba
történő kikerülésére. Ami bizonyos, a beszélgetés egy pontján arról az álmáról
kezdett beszélni, amiből Kelének olyan váratlanul sikerült felébresztenie.
- Sokáig, sokféleképen lehetne elemezni azt a kérdést, hogy Szálasi helyesen
cselekedett-e koronaügyben? Nézze, bíboros úr, egyik oldalon ott állnak az
oroszok, másik oldalon ott állnak az amerikaik. Szálasi nem akarja, hogy az
oroszok rátegyék a kezüket a koronára. .. ez nagy nemzeti tragédia lett volna...
ezért egyetlen logikus megoldásként, inkább a kisebbik rosszat, az amerikaiakat
választja, s parancsot ad a koronázási ékszerek és a Szent Jobb nyugatra
menekítésére. Persze megteszi a megfelelő óvintézkedéséket. Most figyeljen,
eminenciás uram, a történet felér egy izgalmas krimivel!
- Tényleg?
- A koronát és a Szent Jobbot, Pajtás ezredes koronaőr és hat beosztottja
kísérik az országhatáron túlra. Egy rozoga teherautón mennek a menekültekkel
teli utakon, amit már nappal is bombáznak az amerikaiak. Hosszú hányattatás után
megérkeznek Mariazellbe, ahol Szöllősi, a Szálasi-kormány miniszterelnökhelyettese
várja őket, aki azt az utasítást adja nekik, hogy haladéktalanul
induljanak tovább a Salzburgtól huszonöt kilométerre lévő Mattsee-be. Nem kevés
kaland után Pajtásék megérkeznek a mondott helyre, és a mattssei tó mellett, egy
udvaron leparkolnak. Újabb utasítások hiányában, mit tehetnek mást, várnak,
közben az amerikai hadsereg rohamléptekkel közeledik a városkához. Eddig világos
a sztori; most jön a bonyodalom, mert megérkezik Szálasi, és kiadja a parancsot:
a Szent Jobbot és a koronázási palástot... e két tárgy a legsérülékenyebb... a
mattsee-i plébános őrizetére kell bízni, minden mást el kell rejteni, hiszen nem
tudni, kik lesznek azok az amerikaiak, akikkel Pajtásék majd összefutnak, ha
amolyan „Kelly hősei” típusú fazonok, akkor a koronának befellegzett. Pajtásék
tehát átadják a mondott tárgyakat a plébánosnak, aki elrejti őket a díványában
(A mattsee-i plébános később átadja a Szent Jobbot és a koronázási palástot a
salzburgi érseknek. A Szent Jobb így már 1945 nyarán visszaérkezik
Magyarországra.) . Ezt követően kettéfűrészelnek egy üres olajoshordót, és három
dobozban, lepedőkbe csavarva elrejtik benne a koronát, az országalmát és a
jogart, egymásba tolják a fél-fél hordórészeket, majd az egészet elássák a tó
melletti mocsárban, és ekkor... tessék figyelni, eminenciás uram!...
visszatérnek az üres koronaládához, és látványosan őrizni kezdik.
A bíboros már a „Kelly hősei” óta értetlenül csóválta a fejét, de Rogerius nem
kegyelmezett, és nagy lelkesedéssel folytatta a történetet.
Az amerikaiak közelednek, ekkor Pajtásék Szálasi parancsára odébb vonulnak,
nehogy vele együtt essenek fogságba. Megadják magukat az első amerikai dzsipnek,
és" még aznap visszaviszik őket Mattsee-be, onnan pedig... a nyilas vezérkarral
együtt... az egész társaságot átszállítják Augsburgba a 7. Hadsereg
főhadiszállására. Ott kezdetét veszi a bonyodalom: Mi van a ládában? - kérdezik
az amcsik Pajtás ezredestől. - Magyarország Szent Koronája - válaszolja ő. -
Tessék, kinyitni! -jön az utasítás. - Nem tudom kinyitni, a kulcsok Gömbös Ernő
századosnál, Szálasi szárnysegédjénél vannak - feleli Pajtás. Az amerikaiak
veszettül kurblizzák a telefonokat, és nagy nehezen előkerítik Gömböst, aki a
salzburgi tartományi bíróságon ugyancsak amerikai őrizetben van, a kulcsok a
ruhájába vannak varrva... Lényeg a lényeg: az amerikaik felnyittatják a ládát;
ami üres. - Nahát! - kerekíti a szemét Pajtás ezredes, aki színésznek sem
lehetett utolsó. Amikor felelősségre akarják vonni azért, hogy becsapta az
amerikai hadsereget, azt mondja, hogy Szálasi parancsára cselekedett így. Később
hosszú kihallgatások után bevallja a mocsárban elásott hordó pontos helyét.
Ennyi a történet, eminenciás uram, a korona tehát az amerikaiakhoz kerül.
- Mikor is adják vissza?
- 1978. január 5-én száll le Ferihegyen a koronát és a koronázási
jelvényeket hozó különrepülőgép, a fedélzetén Cyrus Vance amerikai
külügyminiszterrel. Magyarország nyugati megítélése egyre pozitívabban alakult,
nyilván ez is közrejátszott abban, hogy az amerikaiak nem zárkóztak el a
visszaadástól.
A bíboros, aki elgondolkodva sétált a könyvekkel telepakolt asztal körül,
Rogerius utolsó mondatára felkapta a fejét.
- Nem, itt nem pusztán egy szocialista ország egyre pozitívabb nyugati
megítéléséről és a javuló magyar-amerikai kapcsolatokról van szó, a helyzet
ennél sokkal bonyolultabb. Van egy elméletem. Eddig soha senkinek nem beszéltem
erről, mert bolondnak tartottak volna, de azt hiszem, maga értékelni fogja a
felvetéseimet.
- Csupa fül vagyok, eminenciás uram - lelkesedett Rogerius.
- Szerintem az amerikaiak Mindszenty József halálát várták, a bíboros
határozottan ellenezte a korona visszaadását. Tudja, kiről beszélek?
- Az akkori esztergomi érsekről - bólogatott Rogerius. - No de, miért
ellenezte volna, netalán attól félt, hogy a kommunisták szétszerelik apró
darabokra?
- Nem hiszem, ő ennél távolabbra látott. Szerintem Mindszenty egyike volt
azoknak a magyar főpapoknak, akik még tudták, hogyan kell a Szent Koronával
szabályosan koronázni; Mindszenty volt az utolsó olyan esztergomi érsek, aki
ismerte a korona titkát, és ezért nem akarta, hogy időnek előtte hazahozzák.
Történelmi jelentőségű találkozóra került sor a Székely Dózsa György fedélzetén.
A teljes szektort lezárták, és szigorúan őrizték. A találkozóra kijelölt
helyiséget a legmodernebb csúcstechnológia segítségével védték meg a kémsugárberendezésektől,
sőt még a tárgyalófeleket is elválasztották egymástól egy
nagyteljesítményű sztatikus pajzzsal. Jobb félni, mint megijedni, gondolta Kelé,
és Barkóczy legjobb plazmaíjászait állította őrségbe.
Bevonultak a tárgyalófelek - mindkét fél részéről öt-öt fő -, és elfoglalták
helyüket egy asztal hosszanti két oldala mentén; köztük villogott az átlátszó
kékes energiafal. Mindenki fegyvertelen volt.
A küldöttségek vezetői a kezdeti kölcsönös üdvözlés után máris a lényegre
tértek, aminek következtében hamarosan megkezdődött az üvöltözés.
- Róma kapjon már a fejéhez, kis híján eltelt két évezred, és még mindig azt
a verziót kell hallanom, hogy akkoriban térítés folyt Magyarországon?! - emelte
fel hangját az egyik küldöttség vezetője. -Hova akartak maguk téríteni, ha még
Bibliájuk sem volt? A papok, akiket Róma küldött, még a nyelvet sem beszélték!
Bejött az országba egy rakás idegen nyelven makogó csuhás, és azt akarták
elmagyarázni a népnek, hogy imádjon egy olyan istent, aki megöli az egyetlen
fiát, aki tulajdonképpen saját maga! Talán helyénvalóbb lenne térítés helyett,
inkább kényszerítést mondani, ahol a keresztet a kardlap váltja fel, ott nekem
ne papoljanak a Krisztusi szeretetről.
- Stenonis, szerintem maga egy rohadt sátánhívő - reagált a hallottakra
Francois Rochefort az energiapajzs túloldaláról. Egy hosszú, zöld szivarkát
szívott, és nagyon nyugodtnak tűnt.
- Igen??? - vicsorított az OPOS nagymestere. - Hány olyan pápát soroljak fel
magának, aki jószerivel istenben sem hitt, hovatovább a csoportszex híve volt.
Hallott már a Borgiákról? De tudja mit, beszéljünk csak arról, ami miatt
tulajdonképpen leültünk ehhez az asztalhoz; beszéljünk a magyar koronáról! A
téma felvezetéseképpen hadd kérdezzem meg magától, hogy hallott-e valamit
sutyorogni Gerbert de Aurillacról?
- Jó ember volt - mosolygott a lovag.
- Ó... - tárta szét kezét a mágus -, akkor elmondok róla egy-két
érdekességet. Gerbert de Aurillac jórészt a X. században élt. Egy pap volt, akit
kortársai az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb fekete mágusának tartottak.
Nagy ismerője volt az iszlám misztikának, például ő terjesztette el az arab
számokat Európában és mindenféle cukipofa kísérleteket végzett, miután magára
zárta a laboratóriuma ajtaját. Állítólag birtokában volt egy aranyfej, ami
válaszolt a feltett kérdésekre. Jó mi? Azt mondják erre a Gerbertre, hogy
"tudós" volt, nos, szerintem sokkal több volt annál!
- Na és? - kérdezte unott képpel Rochefort.
- Aurillaci Herbert egészen addig variált, mígnem a saját tanítványa, III.
Ottó német-római császár hozzá nem segítette Róma püspöki székéhez. A kor
legnagyobb fekete mágusa tehát 999-ben... figyeljék meg, milyen mágikus
évszám... II. Szilveszter néven pápa lesz...
- Na és? - kérdezte az infánsénál is unottabb képpel Arnand lovag.
- És ez az ember... alig egy évvel az után, hogy pápa lett... egy látomás
hatására koronát küld Szent Istvánnak? Már ne haragudjanak, de maguk ezt
elhiszik? - kérdezte végül az univerzum legunottabb képével Lauder Stenonis.
Rochefort kivételével összehajoltak, sugdolózni kezdtek az űr-templomosok. Az
infáns Stenonisra függesztette a tekintetét, majd mérhetetlen lassúsággal
elnyomta a szivarkáját a hamutartóban, ujjait összefonta az asztallapon, és
előrehajolt.
- Egy pillanatig se ringassa magát abban a tévhitben, hogy mi nem készültünk
fel erre a találkozóra; nagyon jól ismerjük az OPOS nyakatekert elméleteit a
koronáról, és tökéletesen tisztában vagyunk az ősmagyar táltoshit lényegével.
Még a maguk zavaros mágikus praktikáival is tisztában vagyunk, Stenonis, ezért
bátran ki merem jelenteni, hogy az OPOS olyan távol áll az igazi táltosvallástól,
mint Makó Jeruzsálemtől... hogy stílszerű legyek. De, ahogy maga
mondta az imént, beszéljünk csak a koronáról. Ha tagadja annak tényét, hogy II.
Szilveszter koronát küldött a magyaroknak, akkor miképpen értékeli azt a
történelmi tényt, hogy az 1044. július 5-én vívott ménfői csatában vereséget
szenvedett Aba Sámuel magyar király koronáját és lándzsáját III. Henrik németrómai
császár Rómába szállíttatja, VII. Gergely pápa Salamonhoz írt 1074-es
levele szerint, mintegy visszaküldi Isten földi helytartójának?
- És maguk mivel bizonyítják azt, hogy a Rómába visszaküldött korona azonos
azzal a koronával, amellyel I. Istvánt megkoronázták? - kérdezett vissza
gúnyosan Stenonis. - Nem képzeli, hogy egy magyar király a Szent Koronával a
fején megy a csatába. Rochefort, maga tévúton jár, félreértett engem, tudniillik
azt hiszi, hogy én tagadom a pápai koronaküldést. Óriási tévedésben van, mi, az
OPOS vezetői úgy gondoljuk, hogy II. Szilveszter valóban küldött koronát a
magyaroknak, csakhogy nem jószántából.
- Hanem?
- A magyarok nem pusztán koronát kértek II. Szilvesztertől, hanem
visszaköveteltek egy koronát.
- Ahh... - legyintett az űrtemplomos.
A korona már jóval Szent István előtt létezett, és a magyarok tudtak róla -
ütötte a vasat Stenonis.
- Akkor miért nem követelték vissza előbb? - kérdezett közbe Arnand.
- Mert csak Géza fejedelem korában tudták meg, hogy valójában hol őrzik -
fordult a magas szőke férfi felé Stenonis. - Előtte évtizedekig keresték.
- Keresték? - kuncogott a lovag. - Na és hol keresték?
- Egész Európában, kisbarátom, szinte az összes kolostort, rendházat,
kincstárat és templomot tűvé tették érte! Momentán ezt a korszakot hívják a
kalandozások korának!
Mindenki hosszan maga elé meredve emésztette a hallottakat.
- Tartsunk öt perc szünetet - mondta csöndesen Rochefort.
- Mindszenty József nem mindennapi ember volt, az a fajta, aki egymaga akar
szembeszállni az egész világgal...
- És veszít! - kiáltotta Rogerius.
- És győz! - csillant föl az esztergomi érsek szeme. Cigarettáért
kotorászott a zakója zsebében. - A kutyafáját, csak öt szál maradt -morogta,
miután belekukkantott a dobozba -, majd kérek még a templomosoktól... Hol
tartottunk? - nézett az asztal túloldalán, két könyvhalom közt könyöklő
koronakutatóra. Rágyújtott.
- Hogy Mindszenty elbukik, ennek ellenére övé a dicsőség koronája.
- Persze, persze... Mindszenty 1948. decemberétől 1956. október 30-ig volt
letartóztatva. Hol börtönben, hol rabkórházban őrizték, aztán 1955-ben
felfüggesztették a büntetését, és ettől kezdve házi őrizetben tartották egészen
az 1956-os kiszabadításáig.
- Akkoriban volt a forradalom - bólogatott Rogerius.
- Igen... Gratulálok, maga nagyon jól ismeri a történelmünket -bókolt a
bíboros.
- A magyar történelem a hobbim.
Pompás! 1956. október 30-án a Nagy Imre-kormány utasítására egy páncélos
alakulat különítménye, amelyet önként jelentkezett tisztek vezettek,
kiszabadította őt a felsőpetényi Almásy-kastélyból, ahol a házi őrizetét
töltötte, majd 31-én reggel katonai kísérettel Budapestre hozta. Mindszenty
november elsején bejelentette, hogy harmadikán nagyobb beszédet fog tartani az
Országházból, ami meg is történt, csakhogy másnap megindult a szovjet offenzíva,
és a bíboros a közeli amerikai nagykövetségre menekült, ahol Nagy Imre
miniszterelnök közbenjárására menedékjogot kapott. Ha ismeri a történelmünket,
Rogerius, akkor tudnia kell a választ a kérdésre: mit gondol, meddig
tartózkodott Mindszenty abban az épületben?
- Látja, ezt nem tudom, eminenciás uram, gondolom, jó sokáig. .. hetekig...
hónapokig? - bizonytalankodott Rogerius.
- Tizenöt évig! - támaszkodott az asztalra az esztergomi érsek. -Tizenöt
évig ki sem dugta az orrát abból az épületből!
- Ez nem semmi.
- De nem ám! 1971-ben a Vatikán, az Egyesült Államok és a magyar állam
megállapodása alapján az Elnöki Tanács hatályon kívül helyezte az 1956-os
magatartása miatt ellene hozott 1962-es újabb ítéletet, és elhagyhatta a
nagykövetség épületét. Rómába utazott, majd 1971. október 23-án Bécsbe érkezett,
és ott halt meg 1975. május 6-án.
- Eminenciád szerint a bíboros személye kulcsfigura a koronával
kapcsolatban?
- Igen.
- Mennyiben?
- Már az 1948-as letartóztatása előtt is hihetetlen intenzitással lobbizott
annak érdekében, hogy az amerikaiak ne adják vissza a koronát, ezt tanúsítják
perének jegyzőkönyvei is. Mindszenty azt akarta, hogy a korona a Vatikánba
kerüljön... Valamit tudott a koronáról... Szerintem...
Létay nem tudta befejezni a mondatot.
Nyílt az ajtó, és a feldúlt Rovás rontott be a szobába. Rogerius arra gondolt,
hogy valami baj történhetett az OPOS és a templomosok tárgyalásán - Rovástól
tudott a küldöttségek tárgyalóasztalhoz üléséről -, aztán majdnem szívrohamot
kapott, amikor meghallotta, mi történt.
- Rossz hírek, uraim! A kisasszony öngyilkos akart lenni; Kelével
találkoztam, tőle a hír! Áll a bál az egész csillagrombolón.
Létay hol Rogeriusra, hol Rovásra kapta a fejét, a koronakutató holtsápadtan
emelkedett fel a székről.
- A kisasszo... Emese! Édes Krisztusom! De ugye, nem lett nagyobb baja? -
hebegte-habogta a férfi.
- Hál' Istennek, nem. De van egy sokkal rosszabb hírem, Rogerius: Barkóczy
urunk, aki nagyon zaklatott a történtek miatt, érted küldött egy osztagot. A
trónterembe kísérnek majd, ahol a bán a kutatásod állását fogja firtatni, s ha
nem szolgálsz épkézláb válaszokkal, úgy nem fogod megérni a következő mélyűrbe
lépést, ebben biztos lehetsz.
Rogerius megszédült, meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában, nehogy
elvágódjon a földön. Rovás odaugrott, és elkapta a férfi karját.
- Jól vagy?
Nem, Rogerius csöppet sem volt jól. Savanyú ízt érzett a szájában, ahogy
eluralkodott rajta a hányinger. Le kellett ülnie. És akkor különös dolog
történt: alighogy leereszkedett egy közeli karosszékbe, különös képek törtek rá.
Hirtelen és váratlanul történt, a látomás úgy ragadta magával, mint óvatlan
űrkadétot a rigeli Nagy Fekete Lyuk, de mire egyáltalán fölfoghatta volna, mi is
történik vele, már véget is ért a különös állapot és az irracionalitás
pythonsötét torkából visszaböffent a valóságba. Újra a szobájában volt a könyvei
között, a Székely Dózsa György fedélzetén.
Rogerius reszkető kézzel törölte a homlokát, melyen a hűsítő légkondicionálás
ellenére patakokban folyt az izzadság.
- Jól vagy? - kérdezte újra Rovás, Rogerius lassan ráemelte a tekintetét.
- Érdekes, ilyet még nem tapasztaltam... Egy pillanatig tartott az egész,
mégis olyan eleven volt, mintha... - szenvedte ki magából a szavakat Rogerius.
- Mit látott? - lépett közelebb Létay.
- Egy ló nyergében ülve tekintettem le az előttem elterülő völgyre, ahol
csata dúlt... Azt hiszem... azt hiszem, én voltam a király.
- És?
- És nincs tovább, eminenciás uram, csak ennyi volt a látomás.
- Értem. Hangokat hallott?
- Nem... Vannak különös álmaim, de ez nem olyan volt... Manapság ébren
álmodnék?
Magyarországon ennek nagy hagyományai vannak, főleg a politikai életben -
jegyezte meg az esztergomi érsek, és elnyomta a cigarettáját.
Süvöltve csusszant fel a bejárati ajtó lapja, és belépett egy íjászőrmester.
Rábökött a koronakutatóra.
- Na, te Rogerius, most velem jössz!
- Muszáj? - kérdezte tőle a megszólított.
- Ha élni akarsz.
Rogerius élni akart, ezért nem sokáig kérette magát.
Létay kutyafuttában megáldotta a kifelé tartó Rogeriust, biztosra vette, hogy a
fiatal koronakutatónak csupán percei vannak hátra az életéből.
A szőke lány anyaszült meztelenül feküdt a selymes fűben. Fölötte, kéken
ragyogott a pannoni ég, a Nap tüze valósággal lángra gyújtotta a fűágyon heverő
magyar lány, parányi izzadságcseppektől csillogó testét.
A lánynak nehezére esett a légzés. Hunyorgó szemmel fordította el az arcát, és
nagy levegőt véve, magába szívta a nyári rét virágainak bódító illatát. Mindkét
kezével végigsimította a nyakát, aztán még lejjebb keble tejtől duzzadó
halmait... zavarba jött, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy a perzselő
forróság ellenére beleborzong az érintésbe. Egy röpke pillanatra megpihent a
mozdulat, aztán a két keze, eleven tízlábú állatka gyanánt, egyre lejjebb haladt
és óvatosan végigsiklott a domborodó hasfal feszes bőrén.
Áldott állapotban volt, csupán hetek választották el attól a csodálatos
pillanattól, amikor megszüli gyermekét.
És fiút fog szülni!
Lehunyt szemmel mosolyogva simogatta a hasát, tenyerén érezte az élet eleven
lüktetését, ahogy mozdul a szíve alatt hordott gyermek.
Keze az előzőnél is óvatosabban még lejjebb csúszott...
Nem, nem szabad csúnya kéz, hiszen ez bűnös dolog...
Madárrikoltás.
A lány felnyitotta szemét a hangra, ajkát rémült kiáltás hagyta el, amikor
meglátta a sebesen alá ereszkedő félelmetes ragadozót. A turul erőteljes
szárnycsapkodása összeborzolta a fűszálakat, és arcába röpítette a haját. A lány
sikoltott, csapkodott a karjával, megpróbált feltápászkodni, de a hatalmas madár
leteperte, szárnyával beborította és súlyánál fogva szinte a földre teperte őt.
A lány zokogva kiáltozott segítségért. De a királyi ragadozó nem engedte
zsákmányát, és - ó mily' borzalom - a karmok a feszes hasfalba vájtak, a vér a
zsenge fűre csordult, ahogy az ég királya egy halálos csőrvágásra készülve
megkapaszkodott a fiatal testben.
A turul felemelte büszke tartású fejét, aztán csőrével marcangolni kezdte a lány
ágyékát. Az áldozat sikoltása visszhangot vert a végtelen pusztán, a hófehér
combokra fröccsenő, meleg vér, patakká terebélyesedve áztatta a fűágyat, és
pillanatok alatt egy terebélyes folyóvá dagadva zubogott a végtelenbe.
A turul elröppent a fájdalmasan sikoltozó lányról, aki...
.. .aki rémülten kiáltva ült fel a fehérpaplanos ágyon... Miután tudatosult
benne, hogy hol van, hogy egyáltalán ki is ő valójában, akkor - ebben a
végtelenül profán pillanatban - végérvényesen eltörött nála a mécses és a
takarót markolászva keserves zokogásba kezdett. Megérintette nyakán a kötést;
eszébe jutott minden...
- Segítsen valaki! Kérem!
A szomszédos helyiségben feléledtek a monitorok, átlátszóvá változott a
megfigyelő helyiség panorámaablaka. Emese odakapta a fejét, meglátta az
orvosokat. Nyílt az ajtó, és belépett egy talpig fehérbe öltözött, a fején
fityulát viselő, lengyel gyártmányú nővér.
- Csak rosszat álmodott, hercegnő.
A keservesen zokogó Emese habozás nélkül hozzávágta a kispárnát.
- Kifelé!
Bejött egy orvos és két székely gárdista. A katonák elkapták az ágyból éppen
kiugrani készülő lányt, az orvos vékony szíjakat vett elő a köpenyzsebéből, és
átadta őket a nővérnek.
- Szorítsák le a kezét! - utasította a katonákat.
- Hogy merészelik?! - kiáltotta a hálóinges lány.
Emese összeszedte minden erejét, és harcolni kezdett a szabadságáért, karmolt,
rúgkapált, még köpött is, de olyan még nem volt a világtörténelemben, hogy egy
szédült tizenhét éves lány megállítson két jól megtermett székely
parasztlegényt, akik azt a parancsot kapták az uruktól, hogy „az orvos
utasításainak megfelelően cselekedjenek”. Mivel a székelyek komoly emberek,
ezért Barkóczy Emese hercegnő hamarosan kapott egy akkora nyaklevest, hogy
menten planetáriummá változott a kórházszektor megfigyelőrészlege és az odabent
tartózkodók, lassan forgó űrállomásokká lettek a csillagos ég előterében.
A porig alázott hercegkisasszony dühös szuszogással vette tudomásul, hogy
csuklóit és karcsú bokáit erős szíjjak béklyózzák az ágyhoz, de ami ezután
következett, rosszabb volt mindennél, még annál a borzalmas álomnál is: a
székelyek kimentek és helyettük, halk brokátsuhogás közepette megérkezett Klára
asszony.
Azzal kezdte, hogy kiküldte a nővért és az orvost. Leült Emese ágyának szélére,
és megsimogatta lánya izzadt homlokát. Mozdulata kedvességről és megértésről
árulkodott, ellentétben azzal, amit mondott; abban csöppnyi köszönet nem volt.
- Választhatsz, kislányom: vagy engedelmeskedsz az apádnak,
vagy apácazárdába kerülsz!
Emese nem akart hinni a fülének. Az anyja mindig, mindenben mellette állt,
amióta az eszét tudta, mindig megvédte az apja haragjától, és most, a
legfontosabb kérdésben nem az ő oldalára áll. Meghódol a férje vasakarata előtt,
lám a mindig oly határozott nő a férjhezmenetel kérdésében nem mer kiállni a
lánya mellett. Pedig most kellene a szövetséges igazán. Réka nem segíthet rajta,
Zoltán akárhogy járjon a szája, ugyancsak az apjának engedelmeskedik... egyedül
az anyja volt Emese reménysége, és most ő is elfordul tőle.
- Akkor apáca leszek, anyám - szipogta a lány, miközben arra gondolt, hogy
meg akar halni. Olyan erővel hunyta le a szemét, hogy vörös karikák kezdtek
táncolni a reáboruló feketeségben. - Menj innen, hagyjál békén!
De Barkóczyné nem mozdult. Emese felnyitotta a szemét, és meglátta, hogy az
anyja sír. Kövér könnycseppek gördültek le a nő arcán. Nem törölte le őket.
Odahajolt a lányához, az ajka halk szavakat formált.
- Sss... itt kifigyelik minden szavunk. Ne légy ostoba, kislányom! Légy, ami
lennél: nő, s mint olyan, hazug és színlelő. Egy férfi nem tudja palástolni az
érzelmeit, benne a harag úgy tolul, mint a tengerár, ámde nőként vértezd föl
magad a hazugság páncéljával, s szemed hamis csillogása majd félrevezeti
ellenségeid. Csak akkor tudok rajtad segíteni, ha kikerülsz innen, de ehhez
simulékony politika szükségeltetik. Az apád már volt itt; akkor aludtál. De ha
ébredésed híre újra idehozná, hogy kérdőre vonjon, mutass hajlandóságot, hazudj,
mint a vízfolyás! Amíg az űrtemplomosok itt vannak, ne táncolj tűrőképessége
borotvaélén, mert ha felbosszantod, átvitet a lovagokhoz, és azok erős
parancsának megfelelően meg sem állnak veled az első karmelita űrállomásig,
ahonnan még én sem hozhatlak ki. Az OPOS és a lovagrend egyezkedik. Kutya-macska
barátság ez nagyon, de ilyen a politika: izgatott suttogás zsíros fülkagylókba
és színlelt barátkozás, miközben minden hátsózsebben ott készül a kanál, melyben
bárki boldogan megfullasztaná a másikat, mindettől függetlenül, ebben a
helyzetben, Rocheforték sokat megtennének nekünk, ha kérnénk.
- Színleljek vidámságot? - suttogott vissza Emese.
- Ühüm...
- De én nem tudok hazudni, anyám.
- Itt az ideje elsajátítani ezt a képességet, előbb vagy utóbb úgyis férjhez
kell menned.
- De...
- Sss...
A nővér bejött a szobába. Tett-vert a kisasztalon.
- Oldják el a lányomat! - utasította őt Barkóczyné, és felállt az
ágyról, lesimította a ruháját. Egy határozott mozdulattal letörölte a
könnyeit. Fennhangon mondta: - Örülök, hogy megjött az eszed,
kedvesem!
Barkóczyné távozott, a műanyagszagú nővér kioldotta a szíjakat.
Köszönöm, anyám - szólt Klára asszony után Emese, de a brokátruhás szépség nem
fordult vissza, hanem szomorú arccal, gondoktól gyötörtén távozott.
Én most vidám vagyok - közölte Emese a kisvártatva megérkező csupamosoly
orvossal, aztán... csakhogy mondjon valamit... bejelentette, hogy éhes.
Megkezdte a hazudozást; egy almát nem tudott volna elrágni, olyan ideges volt.
Többek között azon rágódott, hogy mit jelenthet az a furcsa álom, amelyből olyan
rémülten ébredt.
- Ha kegyelmed azt próbálja nekünk bizonygatni, hogy a Magyar Szent Koronát
a XXIV. század közepén elragadták az UFO-k, istenuccse itt helyben lenyakazom! -
Barkóczy ezzel a frappáns bejelentésével reagált Rogerius felvezető monológjára,
ami a lényegét tekintve azt taglalta, hogy a korona eltűnésének nagy
valószínűséggel köze lesz azokhoz az idegen civilizációkhoz, amelyek képviselői
az emberiség történelme során oly sokszor meglátogatták a kék bolygót.
Rogerius később nem győzött mentegetőzni, és nagy hangon bizonygatta, hogy ő
bizony nem a "kicsi szürkékre" (a nautákra), vagy a "nagy kékekre" (a
broxanokra) gondolt, hanem a fonnanokra, akik kísértetiesen emlékeztetnek az
emberre, s e hasonlatosság olyan döbbenetes, hogy a jeles náció képviselői a XX.
század harmincas éveitől kezdődően példának okáért több ezres lélekszámban éltek
a Földön.
- Azt nem értem, hogyan élhettek ezek a Földön, ha olyan zöldek, mint egy
éretlen paradicsom? - kérdezte egy kackiás bajuszú, ismeretlen magyar nemes.
Többen bólogattak, egyedül a templomosok arca maradt rezzenéstelen, Róma már
megint valami olyat tudhatott, amit az átlagemberek még csak nem is sejtettek.
Legalább tízen-tizenöten álltak a trónteremben - magyar nemesek, űrtemplomosok,
OPOS-vezetők -, egyedül Barkóczy ült a művészi fafaragásokkal díszített és
bársonypárnákkal méretre bélelt, hatalmas trónusán. A bán, egy csupasz pengéjű
ultrahangkard markolatára támaszkodva, kissé előrehajolva hallgatta Rogeriust,
aki nyakát behúzva állt a csoportosulás közepén. Barkóczy talpig erőtérpáncélban
volt, úgy látszott, készül valamire, Rogeriusnak olyan érzése támadt, hogy a
magyarok amolyan "vitézkedős-veszekedős, na kéne már tenni valamit" hangulatban
vannak. Kutatásai során annyit sikerült megállapítania, hogy ez nagyon rossz
ómen, mert utána mindig tragédia történik: vagy az ország csonkul, vagy a tudat.
Vagy mindkettő egyszerre...
Különös módon Stenonis és az árnyékaként funkcionáló Deme nem voltak jelen,
Rogerius egy csöppet sem bánkódott emiatt.
- A Földön élő fonnanok egy parányi apró beavatkozással megváltoztatták a
bőrük és a szemük pigmentációját - adta meg a választ az imént elhangzott
kérdésre -, és ettől a pillanattól kezdve nem volt olyan ember vagy orvosi
műszer, ami leleplezhette volna őket.
- No fene, akkor, hogyan buktak le?
- Nem buktak le. Rengetegen közülük SF-írók lettek, azok közt könnyen
álcázhatja magát egy földönkívüli... mentálisan - tette hozzá Rogerius.
- Volt ilyen magyar író? - tudakolta a bán.
- Látja, ezt nem tudom, méltóságos uram.
- Kár, mer' minden művét elolvasnám ízibe! - koccantotta a kardja hegyét a
dúralumínium járólapokhoz a nagyúr, és fejével biccentett a szolgáknak, akik
tüstént hozták a bort.
Mindenki kupát ragadott, két apród serényen töltött.
- Folytassa, kegyelmed! - mondta Barkóczy Rogeriusnak.
Rogerius ivott egy korty bort - vagyis óvatosan belenyalt a drága
nedűbe, mert nem felejtette a mulatozáson történteket -, elhullajtott
egy „professzoros” köhécselést, és nagyjából ugyanazt a problémakört vázolta,
mint William Martin, amikor Brett Shaw-t próbálta győzködni a Roxolanon
(Fawcett: Ópiumkeringő.)
- Hallottak az LSD-ről? - nézett körbe Rogerius, de csak értetlen arcokkal
szembesült. - Ez egy szintetikus kábítószer, amit állítólag egy laboratóriumi
kísérlet melléktermékeként fedeztek fel a XX. század negyvenes éveiben a Földön.
Kérem, ez tévedés, az első LSD-szállítmányt egy fonnan kalózhajó hozta a Földre.
A fonnan űrkalózok új piacot kerestek az árunak, és ezért választották a fajukra
olyannyira hasonlító emberi lényeket, azaz minket. Az ötvenes évektől kezdődően
beépültek az amerikai szervezett alvilágba, és a Cosa Nostra hamarosan a fonnan
kábítószerkartell fedőszerve lett. Nagy befolyással éltek a politikában,
olvastam egy tanulmányt, amely azt taglalta, hogy minden bizonnyal közük volt
Kennedy halálhoz is, az említett úr az Egyesült Államok elnöke volt a század
hatvanas éveinek az elején. Kennedy le akart számolni a szervezett bűnözéssel,
és le akarta rántani a leplet az UFO-jelenségekről, a fonnanok persze
közbeléptek és kezdetét vette a Nagy Altatás korszaka.
- És mikor fújtak ébresztőt? - kérdezte valaki.
- A Novus Ordo Seclorum bukását követően. Amikor a von Anstettenek
megjelentek a Földön, a fonnanok eszeveszett sebességgel eltakarodtak a
Naprendszerből, aztán egy-két évtizedre rá eljátszották, hogy összefutottak
velünk a galaxisban, amit sokan el is hittek. Ma már tudjuk, hogy nem ez volt az
igazság.
- A Bowman-repülőraj „talált rájuk” a 17. Különleges Űrflottától -jegyezte
meg Rochefort.
A magyarok a fülük botját se mozdították erre a közbeszúrt megjegyzésre, nem
tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget, de Rogerius és az infáns egy
pillanatra összenéztek. Mindketten egy-egy klerikusokat tömörítő szerzetesrend
tagjai voltak, így nagyon jól tudták, hogy kiknek köszönhető a von Anstettendinasztia
megjelenése (Történetünk időpontjában a kozmokatolikus egyház már
tisztában volt azzal, hogy a császári uralkodóház megjelenéséért a Bowman
testvéreket „terheli a felelősség”. Mysterious Universe-ciklus.).
- Tehát a formánok vitték el a koronát? - kérdezte dörgő hangon Barkóczy.
Rogerius összerezzent, mint a kocsonya, és odakapta a fejét.
- Nem lehetetlen, méltóságos uram.
Rogerius persze nagyon jól tudta, hogy ezt az állítását semmilyen észérvvel sem
tudja alátámasztani. Ha arra kérik, hogy menjen bele a részletekbe, mintegy
vezesse le, miképpen jutott erre a bődületes konklúzióra, biztosan szorulni fog.
Ezért elébe ment a dolgoknak, és egy levegővétel nélkül előadott hadarásba
kezdett.
- Most a XXVII. század végéhez közeledve a fonnan űrkalózok erősebbek, mint
valaha. Egyes csillagvégi köztársaságok és korona hercegségek, szabályos
pátenslevéllel látták el őket, magyarán legalizálták az űrbéli rablást. A fonnan
kalózok rendszeresen dézsmálják az agrárbolygók szállítmányait, szóljanak, ha
tévednék, de a Turáni Csillagköztársaság is akkor hallatott először magáról,
amikor védelmezni kezdte ezeket az útvonalakat. A helyzet meglehetősen
bonyolult, nem tudni, melyik kalózdinasztia kinek dolgozik, egy valami biztos:
William Martin, a Kalózkirály, mindenkitől függetlenül szervezi az akcióit... ő
például ember, talán éppen ezért a maga ura. Jelen pillanatban a fonnan kalózok
uralják az illegális mükincspiac több mint hetvenöt százalékát... és nem ma
kezdték fölhalmozni az árut, ebben egyetérthetünk. Mit tudunk a magyar korona
eltűnéséről? 2350-ben esett meg a dolog, amikor a legtöbb fonnan élt a Földön, s
ne felejtsük, akkor még illegalitásban sétáltak New York utcáin, ami már csak
azért sem véletlen, mert az említett városban csak őrültek laknak. Uraim, bátran
ki merem jelenteni, hogy a fonnan kalózdinasztiák valamelyike biztosan tud
valami lényegeset a korona eltűnéséről.. . - Rogerius egy pillanatra
elhallgatott, hatásszünetet tartott. - Én azt gondolom, hogy a koronát
valamelyik fonnan kalózvezér lopta el. A következőt javaslom: támadjuk meg az
Elanor-Hyes-i kalózállomást, az ott kezelt archívumban biztosan találunk utalást
a koronarablásra vonatkozólag.
Senki sem tapsolta meg ezt a javaslatot, aminek az volt az egyértelmű oka, hogy
aki az elmúlt száz évben hívatlanul érkezett Elanor-Hysbe, azt olyan intenzív
lézereső fogadta, hogy az űrhajója még a külső védelmi vonal elérése előtt apró
darabkákra robbant szét, legyen bármilyen energiapajzsa. Az űrkalózok nem
szerették a hívatlan vendégeket.
- Elanor-Hysben lenne a korona? - szegezte a kérdést Rogeriusnak a bán.
- Talán - titokzatoskodott a férfi.
- Jó, legyen! - bólintott kisvártatva Barkóczy, és nagyokat bólogatott a
busa fejével. - Lecsapunk Elanor-Hysre, és kifaggatjuk a lezöldült bandát!
Rogerius vett egy nagy levegőt.
- Bán János, minden tiszteletem az öné, de...
- Fordítva - sziszegte valaki.
- János bán, minden tiszteletem az öné, de még a klánflotta tűzereje sem
elégséges egy leszállási engedély kikényszerítéséhez. Nem ionágyúkra és
plazmaíjakra, hanem csűrcsavaros magyar észjárásra lesz itt szükség, urak,
különben nagyon könnyen pórul járhatunk, a fonnan kalózokra nem lehet csak úgy
ukmukfukk lecsapni.
Barkóczy a kardjára támaszkodva, kissé előredőlve mondta, amit mondott, ráadásul
az elején suttogott, a végén már üvöltött:
- Ha egy Barkóczy azt mondja, hogy lecsap valahol, akkor ott lecsapás lesz!
Rochefort, a jelen lévő OPOS-tagok, valamint Rogerius kivételével mindenki erős
vivátozásba kezdett. Összecsattantak a kupák, amikor a magyar országló urak
közfelkiáltással megszavazták a lehetetlent - nem először tettek ilyet.
Rogeriusnak lassan derengeni kezdett, hogy félőrültek közé keveredett. Ekkor
fogalmazódott meg benne először a gondolat, hogy neki innen mihamarább el kell
szöknie. Na, de kitől várhat segítséget? Erről az irdatlan méretű
csillagrombolóról egymagában nem tud elszökni, ki sem ismeri magát rajta, azt
sem tudja, hol, merre keresse a mentőkabinokat.
Rogerius valósággal szenvedett a szövetséges hiányától.
Barkóczy János nem volt meglepődős fajta, de amivel a kisebbik lánya
lakosztályában szembesült, az egy komplett kulturális sokkhatással ért fel.
Barkóczy annak hírére érkezett, hogy"Emesének helyrebillent az agya".
Az uraság egy pillanatig sem titkolta, hogy örömmel tölti el a hír. De amikor
belépett az ajtón, menten földbe gyökerezett a lába; a látvány, amivel
szembesült, minden képzeletét felülmúlta: Emese hercegnő az udvarhölgyek
mosolygós koszorújától körítve egy három méter magas, holografált tükör előtt
illegett-billegett, és mindezt az anyja egykori menyasszonyi ruhájában követte
el!
- Na, te, lyány! - kiáltotta meglepetten a bán.
Emese megpördült, és ha nincs két füle meg a copfja, biztosan körbevigyorogja a
fejét.
- Olyan szép ez a ruha, papa!
- Kész nő vagy benne - tárta a karját Barkóczy.
- Úgy bizony: nő vagyok!
- Hova megyünk? - nézett fel a fényhímzés mellől Barkóczyné Tengerfehérvár
Klára. Emese anyja az egyik oldalsó pamlagon ülve ütötte el az időt.
- Háborúba! - lelkesedett a bán, mialatt két oldalról is megpuszilta a lánya
arcát. - Megtámadjuk Elanor-Hyst!
- Értem - sóhajtotta a nő, aztán piros fényt fűzött a tűjébe, és belekezdett
egy tulipánba. - Aztán mi van azzal a rettegett császári ezredessel, kedves
férjem?
- Magasról tojok Brett Shaw-ra, asszonyom! Az OPOS beépített egy kémet a
csoportjába, ezért bárhova vigye a fekete fene a császár legjobb katonáját,
arról mi jó előre értesülünk, aztán ha mégis közelünkbe enné a rosseb - Barkóczy
jobb öklével a bal tenyerébe ütött -, akkor lecsapunk rá!
Már megint az a felelőtlen magyar virtuskodás!
IV. von Anstetten Űrkastélya
Több ezer fényévnyire a Székely Dózsa Györgytől egy másik űrhajó fedélzetén egy
másik nő szintén a tükör előtt nézegette magát. De ez a nő valójában egy férfi
volt, ráadásul a világ legveszedelmesebb bérgyilkosa, aki okkultista-mágikus
praktikák segítségével szokott támadni, ha parancsot kap rá.
Egyelőre a Nelli testébe költözött Kolozsvári Gábor elégedett volt a látvánnyal:
csinos babaarc, pompás mellek, feszes hasfal, formás combok, mindez, maga a
tökély. Mindettől függetlenül Stenonis legjobb emberének némi hiányérzete
támadt; két ujjával összecsípte a bugyiját, előrehúzta és lekukkantott... oda.
- Hát ez röhejes, hogy lehet így élni?! - tette fel a költői kérdést Koltai
Nelli hangján.
Kisterpeszbe állt a tükör előtt, két kezével feltornyozta a haját a feje
búbjára, és megpróbált csábosán mosolyogni, úgy, ahogy a holomodellektől látta.
Nagy nehezen összejött a dolog. Még gyakorolnia kell.
- Kurva jól nézek ki.
A panelen zöldre váltott a piros fény, oldalra húzódott a sugárkezelt lapajtó,
és belépett a kabinba Paul Wittgen.
Elégedetten végigmérte az egy szál bugyiban bájolgó nőt, hümmögött egy sort,
letett valami csomagot az asztalra, majd kiment. Az ajtó visszacsusszant a
helyére.
- Na mi van, nem tetszem? - nézett a százados után az OPOS-mágus, aztán
megrántotta a vállát. - Jobb is! Ha bárki közületek egyetlen ujjal hozzám ér,
azt kinyírom - suttogta önnön tükörképének.
Kolozsvári sok mindenre hajlandóságot mutatott az ügy érdekében, csak arra nem,
hogy minden körülmények között eljátssza a nőt...
Még közelebb lépett a kabinfalba épített tükörhöz, odahajolt és rálehelt. A pára
kicsapódott a csillogó felületen, a mágus arcképe elhomályosult. Kolozsvári
lehunyta a szemét, transzállapotba helyezte magát, és tudatát lefojtva,
felszínre hozta azt a személyiséget, akit huszonnégy órája az uralma alatt
tartott.
Egy gyors kézmozdulattal letörölte a tükröt, és meglátta az „igazi” Nellit.
Az arcvonások eltorzultak, a torokból fájdalmas nyöszörgés tört elő, a testilelki
kín minden jele kiült arra a tükörképre, amivel az OPOS-mágus szembesült.
- Kérem... kérem... engedjen el - nyöszörögte a tükör előtt álló nő, aki egy
röpke pillanatra valóban azzá változott, ami volt, a turáni titkosszolgálat
ügynökévé. De Kolozsvári véget vetett a színjátéknak, és újra a limbikus
rendszer legmélyére parancsolta az éledező tudatot, hogy az uralkodjon a testen,
amit leginkább a megfogalmazhatatlan gonosz manifesztumának lehetett tartani;
vagyis ő maga.
- Jó helyen vagy te odalent - mondta a tükörképének az újra kisimult arcú
nő, és elmosolyodott. - Voltam már kutya, aztán cápa lettem, most szőke nő
vagyok; van evolúció!
Kolozsvári tökéletesen emlékezett annak a kora hajnalnak minden apró
momentumára.
Egy TIR-es talált rá a kékcápában, és új utasításokkal látta el, a parancsok
egyenest Stenonis nagymestertől érkeztek: meg kell szállnia, és mindvégig
megszállás alatt kell tartania valamelyik turáni ügynököt; lehetőleg a nőt... De
támadnia nem szabad, bármennyire is kecsegtető lehetőség kínálkozik erre.
Kolozsvári teljesítette a parancsot. .. de előtte eljátszogatott az
idomárlánnyal... És ekkor különös változást tapasztalt magán. Amikor kékcápaként
rátámadt a lányra, határozott kéjérzete támadt! Kifejezetten élvezte, hogy
fájdalmat okozhat egy másik embernek, talán az sem lehetetlen, hogy az áldozat
női mivolta robbantotta agyában a kéjt, ami pillanatok alatt eluralkodott rajta
és alig bírta megőrizni a cápatest koordinációját. Úgy vergődött a vízben, mint
egy döglődő hal, s miután lekapcsolódott a primitív tudatból - előző
hordozótestet a biztonságiak lézersugarai járták át -, hosszú percekig,
láthatatlanul lebegett a paradimenzionális térben, és minden erejét
összpontosítania kellett, hogy megtalálja eredeti önmagát.
A parancsnak megfelelően ekkor fordult az ügynökök felé, és megtalálta Koltai
Nellit.
Egészen addig a pillanatig, amíg nem kapcsolódott rá Nelli tudatára, nem tudott
a korona-ügyről, őt Ajtony miatt küldték ide, eredetileg csak a Főtáltos
meggyilkolására vonatkozó parancsokat kapott; a nő elméjében "látottak" még őt
is meglepték.
Fantomként támadt a zuhanyozó nőre, eljátszadozott vele a maga módján -
hajszolta a frissen megtapasztalt erotikus élményt -, majd megszállta a testét,
birtokba vette a tudatát, kiolvasta belőle az információkat.
A Magyar Szent Koronát keresik?
Az OPOS-mágus mindent megtudott Koltai Nelliről. A megszállást követően saját
emlékeiként élte meg a nő emlékeit, elsajátította annak tudását, felvette a
gesztusait és mimikáját, lemásolta a hangját. Egy csapásra Nellivé változott, és
pillanatok alatt minden olyanról tudott, amiről a gazdaszemélyiségnek
információi voltak; mi ez, ha nem a tökéletes mimikri?!
És tudott a koronakutatás állásáról is.
És minden olyanról tudni fog, amit Brett Shaw el fog majd mondani a legújabb
nőjének?
- Na nem, ezt nem csinálom végig! - mondta a tükörkép.
Ismét nyílt a kabinajtó, de nem Wittgen százados tért vissza, hanem egy csinos
katonanő érkezett. Kolozsvári a belépő felé fordult, akiről azonnal tudta, hogy
huszonhat éves, Deborah "Dega" Gard-nernek hívják és tizennyolc éves korában
nyerte az első whiskyivó versenyt, amit egy vénuszi diszkóban tartottak.
Tudta, hisz' Nelli is tudta.
A két nő tetőtől-talpig végigmérte egymást, aztán Dega a kezét nyújtotta;
köszönt és bemutatkozott.
Összeakadt a tekintetük, és Kolozsvári elszenvedte az első vereségét:
rettenetesen tetszett neki Deborah Gardner, és ezt nem tudta palástolni...
- Hello - mondta halkan, szinte búgva a szavakat.
Degának nem tűnt fel a dolog. Az egyik ágyra dobta a táskáját, a kabinban két,
meglehetősen szűkre méretezett priccs volt.
- Szűk a hely, ez mégiscsak egy hadihajó. Ha nincs ellene kifogásod, egy
kabinunk lesz - mondta Dega, és bontogatni kezdte azt a csomagot, amit Wittgen
hozott percekkel ezelőtt.
- Ez pompás - mondta csilingelő hangon az OPOS-mágus, miközben arra gondolt,
hogy vajon mit fog szólni Gardner hadnagynő, amikor a szobatársáról majd rövid
időn belül kiderül, hogy „amióta az eszét tudja”, leszbikus.
Shaw először rettenetesen szűknek találta a Necronomicon pilótafülkéjét,
amelyben olyan ügyetlenül mozgott, mint elefánt a porcelánboltban. Bárhova
hajolt, húzódott és görnyedt mindig beverte valamelyik testrészét, az esetek
többségében a fejét, de a könyöke is megkapta a maga adagját. Szerencsére
mindkét pilótaszék pneumatikus volt. Amikor bepréselte magát a jobb oldaliba, az
ülőalkalmatosság felvette a formáját és körülölelte a testét, ahogy szerető anya
zárja karjába, rég nem látott gyermekét.
A pilótafülkében csak Gemmell és ő tartózkodtak.
Vörös készenléti fény áradt szét a fejük fölött a párhuzamosan futó spotokból,
az egyetlen zajforrás - a kettejük beszélgetésén kívül - egy szaggatottan
ismétlődő sípolás volt, amit az egyik jelzőműszer hallatott.
Az ezredes végigfuttatta tekintetét a színes lámpácskák, alig féltenyérnyi
képernyők és mikrokapcsolók rengetegén, s rögvest lemondott arról, hogy a
közeljövőben vezetni fogja a Necronomicont Ezen a vezérlőpulton minden máshol
volt, mint ahol lennie kellene, a jelzőműszerek egy kiismerhetetlen rendszer
szerint csoportosulva villogtak és mutatták az érhetetlen adatokat, látszólag
teljes káosz uralkodott a pulton. A szisztémának nyilván meg volt a maga pozitív
oldala, de a teljes rendszert egyedül csak Gemmell látta át, aki olyan fürgén és
magabiztosan tett-vett maga körül, mintha egész életében csakis ezt a
prototípust repülné. Felkapcsolt vagy húsz kapcsolót és velük párhuzamosan
lekapcsolt legalább tízet - élvezte, amit csinált, ez sugárzott az arcáról; Shaw
kiváló űrpilóta volt, de fogalma sem volt, miben mesterkedik a férfi.
- Több oka van a vezérlőrendszer megváltoztatásának - magyarázta Gemmell -,
legelső helyen a biztonság áll. Sejtheti, ezt a hajót csak egy speciális
kiképzést kapott, első osztályú pilóta tudná ellopni. A terroristákat akarták
megszívatni...
- Bárki betöltheti magának a típust.
- Ezt nem. Csak a Necronomicon központi agya képes installálni a pilótaprogramot,
de csak annak, aki ismeri a belépési kódot, ami egy kétmillió tagból
álló, betű- és számsor.
- Maga ismeri? Mert én nem.
- Csak hárman ismerik, és én nem vagyok köztük, de talán jobb is. A kódot
ismeri a hajót tervező mérnökcsoport vezetője, aki egy DNS-táras
komputerrendszer. Ha erőszakkal akarnak behatolni a memóriájába, a benne tárolt
információkat mentálisan átrajzolja a környezetében található növényi
struktúrákba, a rendszer abszolút biztonságos és bioenergiával működik. A
második az uralkodó... tőle nem fogja megtudni senki, a harmadik pedig a maga
apja...
- Hihetetlen milyen titkai vannak a faternak - fanyalgott Shaw. -Rá lehet
itt gyújtani?
- Nem.
- Értem - bólogatott az ezredes, és rágyújtott. Gemmell még csak egy
rosszalló pillantást sem vetett az ezredesre, nagyon jól tudta, hogy kicsoda ül
mellette. Mellesleg csak erre a kihágásra várt, mert ő is azonnal rágyújtott.
Hosszan kifújta a füstöt.
- Na most. Mivel ember vagyok, bármikor földobhatom a talpamat. .. ez benne
van a pakliban... ezért kiokoskodtak a maga számára egy kiskaput. Ha én
kiszállok a buliból, akkor magának... ha törik, ha szakad... el kell tudnia
vezetni ezt a hajót. Fogta? - nézett Shaw-ra a főpilóta. Az ezredes a
sztázismezővel védett, kúpos ablakokon nézelődött kifelé; intett, hogy abszolút
logikusnak tartja a dolgot.
Gemmell lehúzta a zöld-fekete pilótaoveralljának a cipzárját, és a belső
zsebéből elővett egy tenyérnyi borítékot. Átnyújtotta Shaw-nak.
- Bontsa ki, ezredes, egy mentálkulcsot talál benne! Miután megérintette,
csak maga használhatja. Ha feléleszti vele a virtuális vezérlőrendszert... ott
láthatja maga előtt a panelt, arról a sárgáról beszélek, a sisakot pedig
megtalálja a feje fölött, csak le kell húznia... akkor azon keresztül képes lesz
irányítani a hajót, minden ugyanúgy működik, mint a standard hajótípusoknál, a
rendszert egy középkategóriás űrfregattra kalibrálták. Engem úgy tájékoztattak,
hogy tud virtuálisan fregattot vezetni.
- Jól tájékoztatták.
Shaw a piros csík mentén feltépte a biztonsági borítékot, és kivett belőle egy
zsinóron lógó kulcsot. A boríték zsugorodni kezdett, majd kisvártatva elporladt,
a férfi lefújta a port a tenyeréről.
- A rendszer ezzel indítható... kezdjük azzal, hogy maga elrakja valahova,
mondjuk egy olyan helyre, ahol senki sem találhatja meg -mondta Gemmell.
A matt fekete kulcsocska alig látszott nagyobbnak a kisujjánál, és kialakítását
tekintve nem sokban különbözött egy hagyományos szekrénykulcstól, nem egy
bútorgyártó cég gyártott még ilyen hasznos tárgyakat. Shaw élete során nem
először találkozott mentálkulccsal, tudta, mi a dolga.
A zsinórral együtt a markába zárta a kulcsot, és lehunyt szemmel lazítani
kezdett.
- Menjen le a gyermekkoráig, az a legjobb tárpozíció – mondta halkan
Gemmell. Felpattintotta egy sörös doboz tetejét, és kortyolgatni kezdte az
italt. Fél kézzel a bal halántékára csatolta a neurálolvasó elektródáját, a
zsinór-pár másik vége Shaw halántékára került. Gemmell rácsatlakozott a
műszerpultra rakott, hordozható mentálkomputerre. - Kezdheti, ezredes!
Shaw felidézett magában egy réges-régi karácsonyestét. Alig múlt hétéves... a
húgával, Britney-vel együtt ülnek a feldíszített fa alatt, és játszanak. A másik
szobából áthallatszik az anyjuk kacagása és a vendégek zsivaja. Pohár
csilingelés. Sokan vannak náluk, nagy a Shaw család. Bejön az apjuk, karjába
kapja a húgát, és kiviszi magával, az ötéves Britney kezében egy drága baba,
aminek be nem áll a szája, amióta a kislány kivette a dobozából és
bekapcsolta...
Shaw tisztán emlékezett ezekre a pillanatokra és arra a csilingelő hangra is,
ami miatt akkor felnézett a plafonig érő karácsonyfára. Megszólalt az egyik ágra
akasztott csengettyű. Sem akkor, sem ott a Necronomicon pilótafülkéjében nem
talált rá magyarázatot, miért csilingelt magától; talán valaki kinyitotta a
bejárati ajtót, és a váratlan huzat okozta a csengő megmozdulását. A hétéves
Brett Shaw akkor, azon az estén felállt, és odalépett a csengőhöz - lábujjhegyre
emelkedett és megpöckölte.
- Mennyire éli át az élményt? - hallotta Gemmellt a pilótaszékben lehunyt
szemmel ülő és a kulcsot markoló férfi.
- Teljesen tiszta vagyok - válaszolt csendesen Shaw -, még a fenyőfa illatát
is érzem...
Gemmell odasandított a mentálkomputer képernyőjére, amelyen kiegyenesedtek az
izgatott szinuszgörbék. Erősen megszívta a cigarettáját, a parázs felizzott a
félhomályban.
- Akkor megnézte, mi van a csengő mögött?
- Nem - mondta a lehunyt szemű Shaw.
Gemmell az ölébe húzta a mentálkomputer billentyűzetét, az ujjai fürge táncba
kezdtek, a cigaretta ott fityegett a szájában.
- Akkor most nézze meg!
Huszonöt évvel ezelőtt, akkor bejött a szobába Shaw anyja, és a kis Brett nem
foglalkozott többé a csengővel... most viszont felnőtt fejjel fantáziálni
kezdett: azt képzelte, hogy félrehajtja a fenyőfának azt az ágát, amin a csengő
függött... és elképzelte magának, hogy a kulcs a zsinórjára akasztva ott fityeg
az egyik dísz előtt...
- Nyissa ki a markát! - utasította Gemmell a mellette ülő férfit.
Shaw felnyitotta a szemét, és széttárta az ujjait - a kulcs eltűnt.
Gemmell ellenőrizte az adatokat, és leütötte a megfelelő billentyűt. Leszedte az
elektródákat.
- Oké, végeztünk! A virtuális vezérlőrendszer indítókulcsa ettől a
pillanattól a maga gyermekkorában van. Ha meg akarja szerezni a kulcsot, fel
kell idéznie magában a karácsonyi élményt, oda kell mennie a fához, és a kulcsot
le kell akasztania a csengő mögül. Ha megszerzi a kulcsot, ki kell mondania a
„visszatérek” szót, és nyissa fel a szemét... a kulcs ott lesz a kezében. A
visszatételhez ugyanúgy le kell menni, mint az első alkalommal. Ekkor
gondolatban fölidézi magának azt a karácsony estét, odamegy a fához, és
felakasztja rá a kulcsot, olyan egyszerű, hogy szinte fáj. A továbbiakban csak
maga mehet le a kulcsért, ha bárki más "utazás közben" megpróbálna rákapcsolódni
a tudatára, akkor törlődik a teljes élményanyag: volt karácsony, nincs
karácsony... - Gemmell egy ceruzavékonyságú tárgyat húzott elő a
zubbonyzsebéből. Odaadta Shaw-nak. - Ötperces törlés.
Shaw beállította öt perc mínuszra a pszichoszondát, a végét odanyomta a főpilóta
bal halántékához, és lenyomta a gombot. Gemmell egy parányit összerándult a
pilótaülésen...
Shaw végigfutatta a pszichoszonda tesztprogramját, és nagy megelégedéssel
konstatálta, hogy a törlés sikeres volt. De a biztonság kedvéért alkalmazta a
klasszikus módszert is, ezért minden köntörfalazás nélkül megfogalmazott egy
kérdést:
- Hol őrzöm a kulcsot?
- Fogalmam sincs - mondta Gemmell, és kikapcsolta a mentálkomputert.
És tényleg nem tudta.
- Melyik a fülkeajtó panelje? - kérdezte Shaw.
- A jobb karfa elején a piros-zöld páros-kapcsoló.
Shaw kipróbálta őket, a keskeny ajtólap ki-be húzódott a hátuk mögött. Shaw
megint kinyitotta.
- Köszönöm, alezredes. Távozhat!
Gemmell egy biccentés kíséretében kikászálódott az ülésből, és kiment; Shaw
lezárta mögötte az ajtót.
Magára maradt a pilótafülkében.
Marokra zárta a jobb kezét, lehunyta a szemét, és felidézte magában azt a
karácsony estét...
Jonathan Prus hadnagy fölkapta a fejét a próbastart hangjára. Kisvártatva elült
a dörej, és a Necronomicon elcsendesedett.
Wittgen letette az evőeszközöket, befejezte az étkezést. Megtörölte a száját egy
szalvétával. A százados, Dega és Prus együtt vacsoráztak Gemmellel a parányi, ám
praktikusan berendezett étkezőben. Shaw és a turániak majd a második csoportban
ülnek asztalhoz, a társaság egyszerre nem fért el a kétszer kétméteres kabinban.
- Milyen a másodpilóta? - kacsintott Gemmellre Paul Wittgen.
- Nem rossz - bólogatott Gemmell. - Gyorsan tanul. A katonák nevettek.
Tíz kabinnal odébb egy megszálló tudatnak esze ágában sem volt parancsot adni a
nevetésért felelős arcizmoknak, inkább arra kényszerítette csinos hordozótestét,
hogy tördelje a kezét és dühös arcot vágjon.
Az OPOS-mágus nagyrészt mindenről tudott, ami a pilótafülkében történt és kis
híján a sikító frász kerülgette arra a gondolatra, hogy vajon mihez fog kezdeni,
ha Stenonistól azt a parancsot kapja, hogy lopja el a Necronomicont...
Vezetni nem tudom, és a virtuális irányítórendszer - amin jószerivel egy gyermek
is eligazodik - indítókulcs hiányában hozzáférhetetlen.
Hogy menjek le Shaw gyermekkorába a kulcsért?
Nyavalyás császári technológia!
- Zavarok? - kérdezte a szőke nő a kom képernyőjéről.
Shaw széles vigyorral az arcán válaszolta, hogy nem...
- Nincs kedve átjönni a kabinomba? - kérdezte pillanatnyi hallgatás után. -
Beszélgessünk egy kicsit... a koronáról.
- Mindjárt ott vagyok magánál.
Kolozsvári nem sokat vacakolt az öltözködéssel. Nelli ruhatárából kiválasztott
egy könnyű pongyolát és belebújt a papucsába, úgy döntött, mást nem is vesz
fel...
Amilyen ideges, úgysem tudná letolni a bugyiját...
Ja, hogy majd Shaw lehúzza róla?!
A mágus-vizsga az OPOS-jurtában nem volt ilyen nehéz, mint amilyen a mai éjszaka
lesz!
Rendbe szedte a frizuráját.
Nem volt megelégedve a látvánnyal.
Az ágyra borította Nelli piperetáskáját, de szabályosan hátrahőkölt a rúzsok,
körömlakkok és púderok láttán, ezekkel a nyomasztó tárgyakkal nem óhajtotta
felvenni a küzdelmet, mert a végén úgy összekeni magát, mint absztrakt festő a
vásznát. Ha viszont megkéri Degát, hogy sminkelje ki, a nő gyanút fog...
Dega egy falatnyi tangában és egy férfiszíveket fájdító topban feküdt az ágyán
és azt a bébi húsevő növényt pátyolgatta, ami a Wittgentől kapott csomagban
volt. Néha-néha odapislogott a randevúzni készülő Nellire... és komoly fizikális
fájdalmat okozott számára a kitörni készülő röhögés visszafojtása.
Ez a magyar csaj - aki mellesleg eszméletlenül jól néz ki -, olyan ideges,
mintha életében most randevúzna először férfival. Nevetséges!
Dega ráhibázott, Kolozsvári valóban most randevúzott életében először férfival,
ez meg az ő számára volt roppant nevetséges. Vett egy nagy levegőt, és elindult
élete legnehezebb küldetésére.
Dega elmélázott. Addig-addig rázogatta a fejét és fintorgott, a szőke
szobatársnője kétbites agyára gondolva, mígnem a növény bekapta a mutatóujját.
- Na! - kiáltotta, és elrántotta a kezét. - Disznó!
Összecsendült két pohár, egymásnak koccantak a jégkockák. Kolozsvári óvatosan
belenyalt a Martiniba, és a vele szemközt ülő férfit nézte. Shaw
visszamosolygott rá, az este folyamán már vagy huszadszor tette ezt... és kész,
ennyi, többre nem volt kapható, egyáltalán nem kezdeményezett a nőnél,
Kolozsvárinak már-már - milyen furcsa helyzet - a hiúságát kezdte birizgálni a
dolog, hovatovább ez a defenzív magatartás a szakmai önbecsülését is rontotta.
Mi az, hogy ő nem tudja valakire rákényszeríteni az akaratát?
A parancsnok bizalmi köreibe kell férkőznie, ennek egyetlen létező metodikája
létezett: le kell feküdnie Shaw-val. Bármennyire is undorodik ettől, ezt meg
kell tennie. A tudata által elfojtott Nelli őszintén akarta volna Shaw-val a
szexet - ezt tudta a megszállás első pillanata óta -, neki viszont muszájból
kell a férfi ágyába bújni.
Csakhogy ez a férfi, azon kívül, hogy Martinival itatja, és a koronáról
cseverészik vég nélkül, másra nem igen hajlandó.
Órák óta beszélgettek.
Kolozsvári letette a poharát, és állát megtámasztva felkönyökölt a térhatású
fotókkal borított asztalra. Pajkos csillogásra bírta azt a szemet, ami pár
nappal ezelőtt még egy Nelli nevű nőé volt.
- Hagyjuk a magyar koronát, Brett, beszélj inkább magadról, azt szeretném
tudni, hogy milyen a hétköznapi Brett Shaw? Én az emberre vagyok kiváncsi, és
nem a szuperhősre. A második pohár ital után már tegeztek egymást.
- A hétköznapi emberre? - kérdezte hamiskás mosollyal a férfi.
- Ühüm.
- Kaszinókba járok, összetöröm a Ferrarikat, megvásárolom azokat a
szállodákat, amelyekben alkalmanként lakom... uncsi az egész. Wittgennek van
igaza, ő legalább csajozik.
- Te nem?
- Ó, nekem elveim vannak.
- Legalább egyet, ha hallhatnék.
Az ezredes most nem mosolygott. Halk koccanással letette a poharát.
- Például soha nem kezdeményezek kapcsolatot annál a nőnél, akivel egy
csapatban játszom. Érted?
Kolozsvári nagyon is értette, ebből adódóan, a klasszikus közhely szerint az
egyik szeme sírt, a másik nevetett, hiszen nem kell valami olyat megtennie, amit
egy pillanatig sem kívánt, viszont Shaw soha nem fog megnyílni neki...
És több mint két órát kellett várnia erre a mondatra...
- Értem.
- Egyébként nagyon örülök, hogy mind mentálisan, mind pedig fizikálisan
sikerült feldolgoznod magadban a történteket, komolyan sajnáltalak, amikor
megláttalak azon a kórházi ágyon... sajnos, nem sikerült elcsípnünk a tettest.
Az embereim nem tudnak arról, mi történt veled.
- Egy szellemet nem lehet elcsípni, Brett - mondta szárazon Kolozsvári, és
felállt az asztaltól.
- Indulni készült.
Egy belső hang azt súgta neki: azonnal menj ennek a férfinak a közeléből, mert
dagadó vitorlákkal lavírozol a színlelés óceánján, és Shaw tekintetében már-már
ott homályosul a lebukás partjának körvonala.
- Szóval ti ragaszkodtok az OPOS-támadás verzióhoz?
- Igen. Én nagyon jól tudom, hogy mi történt velem.
Szaggatott sípolás hallatszott a belső komból; Shaw nem a képernyőt kapcsolta
be, hanem a kagylót vette fel.
- Én vagyok az, fater... jó, köszönöm. - A férfi letette a kagylót.
- Ajtonyéktól megkaptuk az engedélyt, holnap fedélzeti idő szerint 08:00-kor
startolunk és indulunk a Pannonra... Nem is Örülsz?
- Ó, dehogynem.
- Akkor jó éjszakát.
Kolozsvári rezzenéstelen arccal hagyta el Shaw kabinját.
Dega még nem aktivizálta a kondicionálást, ezért Kolozsvári, az ágyán elnyúlva,
szabályosan szuszogva találta a nőt. Dega a fal felé fordulva, lábait felhúzva
aludt el. Takaró nélkül feküdt és ugyanazt a csábító szerelést viselte, mint
este, éjszakára nem öltözött át.
Csak egy beépített lámpa égett a kabinban, a falba épített holografikus
számítógépkonzol mellett.
Kolozsvári odalopakodott Dega ágyához, és sokáig állt ott mozdulatlanul. Már
előző nap délután - amikor először meglátta a nőt -mindent előbányászott Nelli
tudatából, leginkább a turáni titkosszolgálat jelentését az akcióban résztvevő
császári kommandósokról -, s így mindent tudott Deborah Gardner magánéletéről...
Tisztában volt vele, hogy a nő nem csapna patáliát, ha ebben a női testben
próbálkozna nála... Deborah Gardnemél a kenyér mindkét felét meg lehetett kenni
vajjal.
Óvatosan leült Dega ágyának a szélére, és megérintette az alvó nő vállát. Egy
kicsit megrázta.
Dega megmozdult, lassan a hátára fordult, és hunyorogva nézett a
szobatársnőjére. Kidörzsölte az álmot a szeméből.
- Mennyi az idő?
Kolozsvári a pontos idő megadása helyett inkább odahajolt hozzá, és gyengéden
meg akarta csókolni... Majdnem sikerült, a nő csak az utolsó pillanatban
fordította el az arcát.
- Nagyon tetszel, de házinyúlra nem lövünk - mondta álmos hangon Deborah
Gardner hadnagy, és befordult a fal felé. - Bocs.
Az OPOS-mágus elfojtott magában egy honfoglalás kori ősmagyar káromkodást,
ledobta magáról a köntöst, és lefeküdt a másik ágyra...
De nem aludt el, hajnalig nézte a plafont...
Mert ha tizenöt éve nem alszik valaki, akkor most miért kellene elaludnia ennyi
kudarc után, nem igaz?
NEGYEDIK FEJEZET
Szent Johanna, Űrtemplomos, mélyűri-cirkáló
A szentmiséig - amit a sikeres tárgyalások záróakkordjaként tartottak -
mindössze tizenöt perc volt hátra, a fehér köpenyes lovagok és a Barkóczyak
zászlóshajójáról érkezett hívők már elfoglalták helyeiket az elektrofáklyákkal
megvilágított templomhajóban, a Szent Johanna legszebb termében, melynek méretei
a swarmi dominikánus kolostor belsőudvarával vetekedtek.
Rogerius résre nyitotta az ajtót, és kikukucskált. A padsorok zsúfolásig
megteltek. A teljes Barkóczy család képviseltette magát, ott ültek a legelső
sorban, mellettük a vezető lovagok foglaltak helyet. Viszont egyetlen OPOS-tagot
sem lehetett látni, ami egy pillanatig sem lepte meg a férfit; abból, hogy
Stenonis és válogatott csapata a Barkóczyaknak dolgozik, még nem következik az
őshitű táltosoknak a katolicizmus iránti szimpátiája, az OPOS-t - sikeres
megállapodástól függetlenül - ezer pszichoszonda ereje sem tudta volna misére
hajtani.
Rogerius csak annyit ért el a leskelődéssel, hogy majd' szétrobbant a
féltékenységtől. A jóképű Arnand lovag Emesével összehajolva sugdolózott, és a
magyar lány bűbájmosollyal az arcán, okosakat bólogatva hallgatta a lovag
bókjait... Mert azok biztosan bókok, mi mások lehetnének, állapította meg
magában Rogerius, aki egy határozott ajtóbecsukással, gyorsan kirekesztette
életéből a nyomasztó látványt és a "légyott" aláfestéséül szolgáló
orgonamuzsikát, ami a mennyezetre holografált, térhatású falfreskókból áradt.
Milyen mosolygós és vidám ez az Emese, töprengett magában Rogerius, lehet, hogy
semmi sem igaz az öngyilkossági kísérletéről...
Létay közben felöltötte magára a miseruhát és az asztal fölött kéklő
holoképernyőn átfutotta a szentbeszéde szövegét amit szinte kutyafuttában írt,
átzsilipelés közben. Itt-ott belejavított.
- Jó lesz.
- Milyen nyelven fogunk misézni, eminenciás uram? - kérdezte Rogerius.
- Az áldozati részt franciául mondjuk... illik a lovagok miatt..., a
szentbeszédet pedig huszonhetedik századi újmagyar nyelven, pukkadjanak meg
Rocheforték, ha nincs náluk fordítógép! A Barkóczyak is nyugodtan
megpukkadhatnak; szerintem nem fogják érteni az újmagyart... - Rogerius
hümmögött egy keveset, aztán ő is beöltözött.
Egy faintarziás oldalajtón bejöttek a templomos lovagpapok és a ministránsfiúk.
Egy francia nyelven megtartott rövid eligazítás után -amit Létay tartott - a
csoport bevonult az oltárhoz.
Mindenki felállt a templomban, és kezdetét vette a szertartás.
- La gráce de Jésus notre Seigneur, l 'amour de Dieu le Pere et la
commiinion de l'Esprit Saint soient toujoiirs avec vous (A mi Urunk. Jézus
Krisztus kegyelme, az atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen
mindnyájatokkal.)– kántálta az esztergomi érsek.
- Et avec votre esprit (És a te lelkeddel). - válaszolták a hívők, ebben az
ürtemplomosok jártak az élen, a magyaroknak csak a szája mozgott.
Ebből botrány lesz, állapította meg magában Rogerius, és jó előre félt a
bűnbánati imától. Arra vajon miképpen reagál Barkóczy és a jelen lévő magyar
urak, akiknek a düh már így is pulykavörösre színezte az arcát? Az esztergomi
érsek személyes bosszúja az elrablása miatt - sejtette, hogy a Barkóczyak adtak
rá parancsot - elevenébe talált; és a java még csak ez után következik.
- Préparons-nous - mondta szép nyugodtan Létay - á la célébration de
VEucharistie en reconnaissant que nous sommes pécheurs (Testvéreim! Vizsgáljuk
meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy
méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait!).
Csönd támadt, mindenki lehajtotta a fejét, és lelkiismeretvizsgálatot tartott,
Rogerius örült, hogy ezekben a pillanatokban kerülheti a magyarok pillantását.
- Je confesse á Dieu tout-puissant, je reconnais devont mes fréres, que j
'ai peché, en pensée, en parole, par action et par omission.(Gyónom a mindenható
Istennek és nektek,'testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal,
szóval, cselekedettel és mulasztással...) - kántálták a bűnbánati imát
Rocheforték Létayval
együtt, és a koronakutató homlokára kiült a hideg veríték.
Ebből tényleg botrány lesz.
- A vadásztámogatásunk mellett az űrtemplomosok fogják megtámadni a
kalózállomást. Ha átjutunk a pajzsvonalon, két némacsoport fog behatolni és
elfogják a banditákat, biztosításnak ott lesznek Barkóczy székely rohamgárdistái
és a lovagok, szerintem az egész akció cirka harminc percet vesz igénybe, minden
azon múlik, hogy vadászaink milyen hatékonysággal rombolják le az űrállomás
energiapajzsait - mondta az állát simogatva az OPOS vezetője. Stenonis egy
biliárdasztal körül sétálgatott, a Székely Dózsa Györgyhöz kapcsolódó OPOSvezérhajó,
a Szépmező Szárnya fedélzetén. Telepatikus úton mozgatta a golyókat,
esze ágában nem volt használni a dákót.
Összecsattantak és szétgurultak a golyók.
Stenonis megállt, és kissé félrefordított fejjel nézte az állást, ami
meglehetősen bonyolultnak mutatkozott: túl erősen gondolt arra, hogy a fehér
golyó koccanjon a sárgával...
- Akkor mire várunk, nagymester? - kérdezte Deme.
- Én Barkóczy parancsára, a nagyúr pedig a Burkusra, aki hamarosan
megérkezik... Emese nagy bánatára - kuncogott a mágus.
Deme sokáig hallgatott; ő is az állást tanulmányozta. Váratlanul szegezte
Stenonisnak a kérdést.
- Mesterem komolyan hisz abban, hogy nyomra bukkanhatunk a kalózállomáson?
- Ki tudja?! Nem létezik olyan logikai lánc, ami elvezetheti a kutatót a
Magyar Szent Koronáig, úgy vélem, klasszikus módszerekkel lehetetlenség a
nyomára bukkanni. Ebből adódóan az egyén intuíciója... jelen esetben
Rogeriusé... sokkal többet ér, mint bármilyen tudományos alapokon álló,
racionális levezetés. A szakrális tárgyak kereséséhez nem hagyományos nyomozati
munka szükségeltetik, hanem "ráérzés", példának okáért soha senki nem fogja
megtalálni az Excaliburt, ha Angliában lát neki a keresésének, mint ahogy Artúr
lovagjai sem iránytűvel a kezükben indultak a Grál nyomába, hanem tiszta
szívvel... e kettő, nem ugyanaz! Lehet, hogy Rogerius ráérzett valamire, de az
sem lehetetlen, hogy Shaw lesz az, aki a helyes úton indul el, ezt még mi sem
tudhatjuk előre. Ezért várakoztatom Kolozsvárit, ő most nem bérgyilkost alakít,
hanem kémet. .. ennek a munkának is meg van a maga szépsége.
- Látom, nagyon bízik a tanítványban.
- Jól látod...
- De ha Shaw eljut a Pannonra, akkor a fehér táltosok könnyen felismerhetik
a nő testében lakozó idegen entitást. Ez nagyon kockázatos. Mi lesz, ha Shaw
elmegy a Deél-Ősi klánhoz, és Kolozsvári ott összefut Marlyinnel?
- Tudom. Egy ősrégi hasonlattal élve: ez bizony benne van a pakliban. De ő
majd kivágja magát a bajból, meglásd!
Stenonis nem véletlenül bízott Kolozsváriban. Ott, a biliárdasztal mellett
állva, felidézte magában azt az évekkel ezelőtti éjszakát amikor a
legtehetségesebbnek kikiáltott tanítvány a legutolsó vizsgáján vett részt az
OPOS titkos vezetősége előtt...
Szélvihar dúlt azon a pannoni éjszakán, az elemek csapásai alatt fájdalmasan
recsegtek-ropogtak az öreg erdő tölgyfái és a tábortüzek vadul lobogó, hosszan
elnyúló lángnyelvei misztikus fénybe öltöztették azt a tisztást, ahol a végső
próbatétel megszemlélésére gyűltek össze a feketeköpenyes, csuklyás alakok.
A kör közepén álló, alig húszesztendős Kolozsvári végtelenül magányosnak érezte
magát ezekben a pillanatokban. Habár minden eddigi kérdésre jól felelt, minden
korábbi próbafeladatot hiba nélkül megoldott, nem tudott örülni a
részsikereknek, lelkét rettegés járta át arra a gondolatra, hogy hátra van még a
legnagyobb próbatétel, maga Lauder Stenonis; csak most következik a nagymester
mindent eldöntő utolsó kérdése, amin - a siker kapujában - számlálatlanul
szoktak elbukni a jelöltek.
Stenonis, Herceg nevű, éjfekete lova hátán ülve, bal kezében fáklyát tartva
ügetett be a körbe, Kolozsvári fél térdre ereszkedett a sötét alak előtt.
- Hogyan kell varázsolni? - kérdezte Kolozsváritól Stenonis, és érzelemtől
mentes arccal nézett le lova nyergéből a fejét bűnbánóan lehajtó, fiatal
tanítványra. - Egy mondatban válaszolj!
Zúgolódni kezdtek a körben álló OPOS-táltosok, többen jó előre tudni vélték,
hogy a fiatal táltos elbukott az utolsó kérdésen, amire képtelenség egyszerű
választ adni. Ez minden idők egyik legnehezebb kérdésének tűnt, kész csoda lesz,
ha Kolozsvári egyáltalán megkísérli a megválaszolását.
A fiatal OPOS-jelölt a nagymesterre emelte a tekintetét, és sokak nagy
döbbenetére gúnyosan elmosolyodott; talán tisztában lehetett az elkerülhetetlen
kudarcával és végső elkeseredésében eluralkodott rajta a cinizmus?
De mégsem! Ami a következő pillanatban elhangzott, abból legenda lett.
- Az egér jobb oldali billentyűjével kell kattintgatni – válaszolta meg
egyetlen jól sikerült mondattal a kérdések-kérdését a fiatal férfi.
- Ez a varázslás lényege, Stenonis nagymester!
Stenonis kivételével senki nem értette a választ!
- Micsoda mély értelmű, titokzatos válasz! Micsoda magas filozófia! Mekkora
tehetség! - bólogattak a legidősebb fekete táltosok, és többnek közülük könnybe
lábadt a szeme.
Stenonis elismerő bólintással jutalmazta Kolozsvárit, és kimondta, amire a
fiatal férfi a leginkább vágyott.
- Szkíta, emlékezz utad kezdetére!
Ezzel a mondattal avatódnak az OPOS-mágusok...
- ...Igen, megbízok benne - nézett Demére Stenonis. - Ő közülünk a
legjobb... persze csak utánam!- tette hozzá szemhunyásnyi idő múltával, aztán
pattintott az ujjával, és a zöld posztón minden golyó beszaladt a lyukba -
Készítsétek elő az Idézőtermet, kapcsolatba lépek a Szépasszonnyal!
Rogerius mindezidáig azt hitte, hogy tűrhetően érti és beszéli a magyar nyelvet,
de Létay szentbeszéde alatt rá kellett döbbennie, hogy van még bőven
tanulnivalója, ugyanis az esztergomi érsek - ígéretéhez híven - azt a magyar
nyelvet beszélte, melyre áldását adta a Magyar Tudományos Akadémia, A magyar
helyesírás szabályai" címen rendszeresen megjelenő szószedet 487. kiadásában;
ebből az utolsó 24. kiadás, változatlan utánnyomat volt. Ha a Barkóczyak azt
gondolták, hogy a szertartás francia nyelvű felvezetése után már nem érheti őket
meglepetés, akkor nagyon tévedtek, tudniillik a bíboros azzal a magyar nyelvvel
szembesítette őket amit Európa bizonyos területein - Erdélytől nyugatra - a
XXVII. században általában beszéltek. Egyes elemzők szerint e sajátos
korcsosulás a XX. század utolsó évtizedében kezdődött, és nem létezett olyan
nyelvész - se Földön, se Égen -, aki látta volna a folyamat végét...
- .. .Igaza van poétnek, amikor vrájt, hogy "az én akarásom, nem bolondság,
hanem tövigkalászos táblája a tibennetek még csak csírázó búzaszemeknek..."
(József Attila: Tanítások (részlet)) - hadarta Létay. - Emlékezzetek Dzsízisz!
Amikor volking a Jeruzsálem felé vezető ród, akkor az egyik tanítvány kveszcsön,
hogy májlord bemész-e dzsúz sziti? Dzsízisz szpík: simán! És bement, mert volt
neki féit! Mert Dzsízisz: kiiirály!...
Zoltán odahajolt az apjához.
- Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek?
- Nem vagy ezzel egyedül, fiam - morogta vissza a bán.
De nem mindenkit bosszantott az újmagyar nyelvezet.
A misén rész vett egy olyan ember is, akiknek kisebb gondja is nagyobb volt
annál, hogy a Földön manapság, milyen nyakatekert módon beszélik, csűrikcsavarják
és rontják a szép magyar nyelvet. Elmerült gondolataiban, jobb híján
azt sem hallotta, mit beszél az esztergomi érsek.
Ezt az embert, Barkóczy Emesének hívták.
Miközben Létay tovább prédikált a full megváltásról, a lányban megérlelődött a
végső elhatározás: fedélzeti idő szerint ma éjjel le kell hullnia annak az
arcnak, amit napok óta egy görög sorstragédia maszkjaként hord, és apjától,
nővérétől, bátyjától, valamint Arnand lovagtól kezdve, mindenkit sikeresen
megtéveszt vele. Emese közvetlenül a mise előtt kapta meg az anyja üzenetét, ami
így szólt: ma éjjel meg kell próbálnod, lányom, Burkus holnap kilép a
mélyűrből...
Igen, ma éjjel meg fogja próbálni, hah, de semmi hitetlenkedés, mi az, hogy
"megpróbálja", megcsinálja! Sikerülni fog és kész! Még ma éjszaka, ha törik, ha
szakad - székely őrség ide vagy oda -, elszökik a csillagrombolóról, és jaj lesz
annak, aki megpróbál az útjába állni; mer' annak bizony annyi lesz!
Arra eszmélt, hogy Réka megböki a könyökével.
- Téged meg mi lelt, alszol?
Emese felkapta a fejét.
- A szentmise véget ért, menjetek békével! - mondta érthető nyelven az
esztergomi érsek.
- Istennek legyen hála! - hallotta a saját hangját Emese.
Igen, ma éjjel...
A Székely Dózsa György fedélzeti ideje szerint este tízkor az esztergomi
érseknek elfogyott a cigarettája.
- Ez maga az apokalipszis - mérgelődött Létay, és kiforgatta a zakója
zsebeit, de egy árva szálat sem talált. - Most mi lesz, én cigaretta nélkül
egyszerűen működésképtelen vagyok - tárta szét karját a főpap. -Nincs valami
megoldás?
- Hát nem kért eminenciád a lovagoktól? - kérdezte sajnálkozva Rogerius.
- Dehogynem, egy egész dobozzal.
- Na és hol van?
- Már elszívtam.
Rogerius szinkronban rázta a fejét az asztal végénél ülő Rovással.
- Hát, akkor nincs mit tenni...
Létay reménykedve nézett Rovásra, aki sóhajtva becsukta azt a könyvet, amit
éppen tanulmányozott, és nagy kínkeservesen felállt.
- A Barkóczyak nem szeretik a dohányos embereket, itt legfeljebb a
reaktoroknál dolgozók szívnak, azok is suttyomban.
- Aki a reaktornál dolgozik, az
általában szív - bólogatott Rogerius. Ezen mindhárman jót derültek, Létay
körbeudvarolta Rovást.
- Sétáljunk egyet a tatszektor felé, fiam, közben elbeszélgetünk errőlarról.
Na?
- Tisztában van azzal a bíboros úr, hogy hajnal kettőig nem érünk vissza, ha
most elindulunk a reaktorokhoz? - nyögte az írnok, aki máris megbánta, hogy
segíteni akart.
- Azért induljunk most, nehogy fél háromig tartson! - Létay megáldotta
Rovást.
így esett, hogy Rogerius egyedül maradt, s később ez a párórányi magány lett
üdvössége alapja...
Miután Rovás és a bíboros távoztak, előhalászta valahonnan a Magyar Szent
Koronát bemutató, térhatású felvétel programját, a kazettát betöltötte a
készülékbe, és úgy, ahogy volt, cipőstől, ruhástól végignyúlt az ágyon. A
távirányítóval a "görög" koronarészt bemutató szakaszhoz tekert, és elindította
a felvételt.
A szoba légterében gyorsan felépült az abroncs keresztmetszeti ábrája, és a lágy
női hang betöltötte a helyiséget.
- A görög koronarész alakjai ugyancsak a középkor vallásos világába vezetnek
minket - duruzsolta a program. - Magyarország Szent Koronájának alsó része
további két részből áll. Magából a fejet illető, szabálytalan gyűrű alakban
meghajtott pántból, a tulajdonképpeni abroncsból és az annak tetején, elöl
látható pártából, amelyben fültől-fülig, jobbról-balról háromszög alakú és
félköríves oromzatok váltakoznak, szám szerint kilenc darab. Mindegyik oromzat
csúcsán egy-egy színes... vörös, fehér és kék... drágakő ül. A párta közepén,
Krisztus trónon ülő alakját látni, feje két oldalán görög betűs monogramjával,
valamint tőle jobbra és balra egy-egy életfával. Krisztus a bal kezében könyvet
tart, jobbját, két felemelt ujjával tartja maga előtt. A Pantokrátor képet tartó
oromzat magassága 47 mm, szélessége 55 mm...
Rogerius tovább pörgette a felvételt.
- A párta Krisztus-képétől jobbra és balra található oromzatok mintázatai
zöldes fényűek és olyan zománcozási eljárással készültek, amely a világosság
felé fordítva az üveghez hasonlóan átlátszóvá teszi őket, ezeket a
zománclemezeket hívjuk translucid zománcoknak.
Ez a fényátsugárzás azért lehetséges, mert mezőik nem fémlemezre kerültek, hanem
a rekeszfalakat úgynevezett Mária-üvegre rakták ki, majd beolvasztás után azt a
felületet lecsiszolták. Ez a zománcozási technika egyedülállóvá teszi a...
Rogerius megint a távirányítót használta...
- Az abroncs tartozékát képezi még kilenc lánc vagy csüngő, amit a
szakirodalom pendiliumoknak nevez. Mindegyik csüngő végén egy-egy háromköves
foglalatcsoport látható. Ezekből a csüngőkből négy-négy függ a koronát hordozó
füleinél és egy hátul a tarkónál. A kilenc csüngőben most vöröses színű kövek
láthatók, minden bizonnyal gránátok, melyek későbbi pótlásokként kerültek a
helyükre. Révay Péter, Turóc megye főispánja, egyben koronaőr, 1613-ban
kiadott... a koronáról szóló könyvében... a következőket írja: "A fül természet
szerinti helyéről kétoldalt drágalátos, fehéren csillogó ékkövek lógnak a fülre,
mintegy függelékként, melyek a szent fő könnyű mozdulatára kölcsönös összhangban
ütődnek egymáshoz, hogy a két fület figyelmeztessék az isteni és emberi igazság
meghallgatására..." Nem tudjuk pontosan, miért éppen kilenc csüngő található az
abroncson... Rogerius tekert.
- Dehogynem tudjuk! - kiáltotta a távirányítóval hadonászó, ex-dominikánus.
- Azért van kilenc csüngő a koronán és azért áll pontosan kilenc oromzatból a
párta, mert ez a szám a Magyarország által bekebelezett országokat és
tartományokat jelenti! Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Szerbia, Bosznia,
Holics, Ladoméria, Bulgária és a Kunok országa, ez épp kilenc... Pedig erről is
írt Révay, csak azt nem értem, hogy erről a tényről vajon miért kell hallgatni?
A koronát bemutató programot 250 évvel ezelőtt írta egy magyar
művészettörténész, Rogerius egyszerűen nem tudta felfogni, hogy a szerző miért
lúgozta ki a misztikumot az ismertetőből.
- Pedig milyen izgalmas kérdés!
Valóban az volt.
De ezen az éjszakán, ennél sokkal izgalmasabb kérdések is megfogalmazódtak a
Székely Dózsa György csillagromboló fedélzetén: például hogyan lehetséges egy
szál lézerpisztoly segítségével megkaparintani egy klipper-reaktoros stratégiai
bombázót, amit kiónozott OPOS-fényíjászok őriznek?
Emesét ez a kérdés foglalkoztatta leginkább.
Súlyos lábdobogás verte fel az OPOS által birtokolt hatalmas dokkoló-rendszer
központi csarnokát, a misztikus fényíjász-szekta vadászrepülői űrcsatára
készültek.
Vezényszavak harsantak a csarnokban, íjászosztagok sorakoztak fel a krioliton
elpihent, különös alakú szállítóhajók tartólábai alatt, bármerre tekintett az
ember, mindenütt fekete csuklyaköpenyes táltosokat lehetett látni, zümmögtek a
gravotargoncák, villogtak a fények, búgtak a szirénák, Stenonis nyilván kiadta
az indítási parancsot. Az OPOS-hadihajók hamarosan elhagyják a csillagrombolót,
harci alakzatba állnak, és a Szent Johannává együtt felkészülnek a mélyűrbe
ugráshoz.
Emese egy korszerű álcázó-pajzs védelmét élvezve húzódott meg egy
konténercsoport tetején.
Útja - más megoldás nem lévén - tudatosan vezetett az OPOS-dokkokig. A
csillagromboló mentőkabinjaihoz vezető utakat, erős székely őrség állta el - a
lány mise alatti lelkesedése azonnal lelohadt, amikor szembesült ezzel -,
Barkóczy egyszerűen megfeledkezett a napokkal ezelőtt kiadott parancsa
visszavonásáról és a nagybajuszú, szúrós tekintetű rohamosztagosok még mindig
ott szobroztak a vészzsilipeknél. A lánynak egyetlen lehetősége maradt: el kell
kötnie egy OPOS-hajót!
Tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik, nem élt még olyan ember az univerzumban,
aki megkísérelt volna hajót lopni az OPOS-tól.
Ha lemászik a konténerek tetejéről és megközelíti az íjászokat, azok - legyen
bármilyen modem álcázó berendezése - észre fogják venni, és nem biztos, hogy be
tudják azonosítani, mielőtt tüzet nyitnak rá... persze kikapcsolhatná az
álcázást, és lopakodhatna a klasszikus módszer segítségével is - rámpátólrámpáig,
tartólábtói-tartólábig -, de akkor biztosan kiszúrják. Ebben az esetben
viszont nem kellett féltenie az életét, hiszen egy Barkóczy-lányra senki sem mer
kezet emelni, még az OPOS zsoldosai sem, no de Stenonisék azt sem engednék meg
neki, hogy beüljön egy gépbe és kidokkoljon...
De ha élve elkapják, akkor magyarázatokkal kell szolgálnia az apjának, és ez
rosszabb, mint elevenen pörkölődni a pokol örök tüzében.
Nem tudta, melyik megoldást válassza: az egyik módszer könnyen a halálát
okozhatja, a másik a biztos lebukást jelenti. Ha az apja katonái őriznék a
vadászokat, nem lenne gond, fogná magát és átsétálna köztük, de a dokkban
bármerre nézett, csak az OPOS katonáit látta.
- Ó, a fenébe...
Egy fekete köpönyeges alak állt meg a konténerek tövében, a lány óvatosan
visszahúzódott odafent és lelapult a fémfelületre, mozdulatlanná dermedt, még a
szemét is lehunyta. Mindössze egy lapos hátizsák volt nála, amibe egy váltás
ruhát és a legfontosabb holmiját csomagolta, pár doboz szintetikus ételcsomaggal
együtt.
A karbantartók sötét színű egyrészes overallját viselte, copfba font haját egy
kopott baseball-sapka alá gyűrte. Derekán egy szerelőöv az álcázó-rendszer
modulátoraival, jobb zsebében egy kisteljesítményű sugárpisztoly - ami
körülbelül annyit ér egy OPOS-fényíjász ellen, mintha hangos tapssal akarnánk
elijesztem egy feldühödött tigrist -, lábán egy pneumatikus sportcipő.
Mindezeket a holmikat az anyja juttatta el hozzá egy megbízható udvarhölgy
segítségével, Emese nem győzött hálálkodni.
A fekete táltos nem mozdult a konténer tövéből, és a lányt kiverte a víz.
Egyre erősödött egy szaggatott dudaszó, amit fényvillogás kísért, Emese rémülten
nézett fölfelé.
Egy robotkar ereszkedett alá a magasból, és átható csattanással megragadta a
lány melletti konténert. A bordázott fémmonstrum emelkedni kezdett. Emesének
csak egy röpke pillant állt rendelkezésére a döntéshez, s mire egyáltalán
átgondolhatta volna, hogy mi az optimális megoldás, már át is ugrott a
szomszédos konténerre, ami sebesen emelkedni kezdett. Emese megkapaszkodott a
tetőlemezben, akik ne adj' isten éppen arra néztek, az álcázás következtében
csupán egy homályos foltot láttak mozdulni a konténer tetején.
Emese lekukucskált a magasból.
A robotkar tíz-tizenöt méter magasra emelte a konténert, és elindult terhével a
stratégiai bombázók irányába.
Csakhogy nem a gépek voltak a célállomás.
A lány holtra vált arccal nézte, amint a robotkar letenni készül a terhét egy
íjászszázad kellős közepébe; a konténerben nyilván hadianyag volt.
A hercegnő felpattant, megkapaszkodott a hidraulikus rendszer olajtól síkos
csővezetékeiben, és más megoldás nem lévén, felfelé kezdett mászni a
robotkaron...
Nagy döndüléssel ért kriolitot a konténer, és a szorítóbakok elengedték a
tíztonnás rakomány tetejét. Egy tengeri szörnyeteg csápjaként lendült föl a
fogókar, az odafönt kapaszkodó lány elfojtott egy sikolyt.
- Jaj, ne!
A robotkar alapállásba húzódott, és alig egy méterre állt meg a mennyezettől, ha
a hidraulika tovább emelkedik, a kar palacsintává lapítja a lányt...
Jobbra egy panorámaablak mögött technikusok mozogtak, Emese kiguvadt szemmel
nézett feléjük, csak az álcázásában bízhatott, ilyen közelről még egy vaksi
öregasszony is észrevenné.
Lenézett, és csak ekkor döbbent rá, hogy valójában harminc méter magasan
kapaszkodik egy síkos fémcsőben.
Jézusom!
Minden erejét összeszedve fellendítette a lábát. Érdemes volt aerobic-leckéket
venni Rékától, mert sikerült átkulcsolnia a fémtagot. A karnyi vastag
vezetékekbe kapaszkodva, lábával a fémkart kulcsolva, odébb mászott és gyorsan
megkapaszkodott az egyik klímaberendezés szellőzőrácsában. Rángatni kezdete a
rácsot az egyik kezével. Ez volt az egyetlen menekülési útvonal, mielőtt a
robotkar hozzápasszírozza a mennyezethez, vagy éppen leteszi Lauder Stenonis
ölébe...
A könnyű műanyag engedett, és kiszakadt a keretéből, mögötte feltárult egy sötét
nyílás.
Megmozdult a hidraulikus robotkar...
Emese önkéntelen sikolyt hallatva dobta el a rácsot, előrelendült, és elkapta el
a nyílás peremét. Lábai lehullottak az elmozduló robotkarról, és egy kézzel
tartva magát lebegni kezdett élet és halál között.
A másik keze is elkapta a nyílás peremét... Kicsordultak a könnyei a
megerőltetéstől, miközben megpróbálta felhúzni magát...
Szűzanya, most segíts!
Sikerült, a lány szabályosan elbőgte magát, amikor sikerült bemásznia a
vízszintesen haladó, alig egyméteres átmérőjű csőbe.
A rács nagy csattanással ért földet egy íjászörmester lábainál. A katona
felnézett a magasba, de alig látott valamit, a hidraulikus rendszer hűtéséért
felelős hidrogén párafelhőitől. Odafent fények villogtak és gigászi póklábakként
mozdultak a tehermozgató robotkarok.
A férfi hosszan nézett felfelé, aztán fejét rázva elhajította a rácsot, és
tovább ment a dolgára.
A csőben kuporgó Emese a hisztéria határán állva kereste elő a zseblámpáját -
áldotta a jó istent, hogy becsomagolta -, és négykézlábra ereszkedve mászni
kezdett a végtelen hosszúnak látszó alagútban. Tudta, hogy távolodik a dokkoló
csarnoktól, és csak azért nem káromkodott egy kacskaringósat, mert a rangjához
méltóan úrilánynak nevelték...
Olyan vagyok már, mint az Ismétlés hadnagynő, abból a filmből, amit Rékával
láttunk a moziteremben, állapította meg egy hármas elágazásnál... Ismétlés?...
Most Replay vagy Ripley? - töprengett félhangosan. - Most vajon merre menjek, a
csaj biztosan tudná!
Szájába vette a zseblámpa végét, és elindult a jobboldali ágon.
Hosszú percek óta tartott a nyomasztó előrehaladás az ismeretlenbe, de Emese még
mindig nem látta a csővezeték végét.
És akkor a klímacső - amit a terfoláni csata óta nem látott karbantartó robot -,
nagy reccsenéssel beszakadt alatta!
Barkóczy Emese hercegnő velőtrázó sikolyt hallatva zuhant vagy öt métert és nagy
csattanással megérkezett egy vastag porral borított álmennyezetre...
A szerencsétlen lány nem tudott megkapaszkodni.
Átszakította a vékony műanyagot és tartóelemeket, vezetékeket,
szigetelőbetéteket magával sodorva, ájultan zuhant le egy fényesen kivilágított
kabinba...
- Az abroncson nyolc, négyszögletű, színes zománckép váltakozik sima mezőkkel,
ez utóbbiak mindegyikében egy-egy nagyobb drágakő látható. A zománcképek alakjai
a következők a Krisztuskép felől nézve, párban hátrafelé: Első pár: Mihály és
Gábriel. Mindkét arkangyal előrenéz a Pantokrátor irányába, kezükben, három
ágban végződő hírnöki pálca látható. A két angyal-kép a Krisztus-képpel
háromszöget alkot, ami nem pusztán díszítő funkció, hanem ideológiai
jelentőséggel is bír. Az angyalok elhelyezkedése a koronaabroncson az uralkodói
hatalom égi eredetére utal. Második pár: Szent György és Szent Demeter.
Mindkettő a bizánci egyház harcos szentje. Jobb kezükben lándzsát tartanak, bal
kezükben pajzs látható...
Sárkányölő Szent György - suttogta Rogerius a hologramot nézve.
Harmadik pár: Szent Kozma és Szent Dámján. Az orvos szentek annak köszönhették
hírnevüket, hogy a hagyomány szerint ingyen gyógyítottak. Jobb kezüket a mellük
előtt tartják, benne orvosi műszert fognak...
Rogerius pörgetett...
- Negyedik pár: Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár és Géza magyar
király. A világi uralkodók az abroncsból hátul kiemelkedő Dukász-kép két oldalán
állnak és vele ugyanúgy háromszöget alkotnak, mint Mihály és Gábriel a
Pantokrátorral...
- Csakhogy én ezt nem hiszem el! - pattant fel Rogerius az ágyról, és
kikapcsolta a hangot, a koronahologram némán forgott tovább.
Rogerius hosszú évek óta foglalkozott a Dukász-lemez problémájával, és ő is azon
a véleményen volt, hogy hamisítványról van szó, a császár képét később rakták a
koronára.
Na de kinek a képe lehetett eredetileg a helyén és miért kellett lecserélni?
- Itt van a kutya elásva!
Rogerius dühödt sétálásba kezdett a magasra emelkedő könyvhalmok között. Ideges
volt, momentán ez érthető volt az ő helyzetében. Amikor azt mondta Barkóczynak,
hogy a korona kutatását az Elanor-Hys-i kalózok között kell keresni, valójában
csak az időt húzta. Aki időt nyer, életet nyer. A hideg rázta arra a gondolatra,
hogy neki holnap be kell szállnia egy templomos űrhajóba, és át kell száguldania
a fél kozmoszon egy megalapozatlan kijelentés miatt, csakhogy szétlövesse magát
egy rakás űrkalózzal? Mit csináljon, hogy vághatná ki magát ebből a csávából?
Mi a korona igazi titka?
Rogerius térdre hullott a lassan forgó hologram előtt, és hangosan imádkozni
kezdett.
- Hallod-e, te korona?! Ha tényleg olyan titokzatos vagy és hatalommal bírsz
emberek és a világ fölött, akkor mutass nekem jelet, és én esküszöm neked az élő
úristenre, hogy addig nem nyugszom, míg meg nem talállak, hogy elfoglald méltó
helyed a világ trónusán! Mutass jelet, te szent ereklye!
És Rogerius furcsa fohásza meghallgatásra talált.
A következő pillanatban sikoly hallatszott odaföntről, nagy reccsenéssel
átszakadt az álmennyezet, és hatalmas porfelhő kíséretében Rogerius ágyára
megérkezett egy baseballsapkás, hátizsákos lány.
Angyal érkezett, nem vitás...
Egy Sheenard-formátumú író szükségeltetik annak a lelki felindulásnak az
ábrázolásához, ami az elkövetkező percekben hatalmába kerítette a férfit.
Rogerius ide kapott, oda kapott, a fejét fogta, a körmét rágta és közben
vörösödött, mint egy archaikus kályhaplatni - és mindezt egyszerre! Föl nem
foghatta ép ésszel, hogyan csöppent ide a lány...
Előkerített egy tiszta pólót, megnedvesítette a csapnál, és élesztgetni kezdte
Emesét. Szólongatta, rázogatta, a nedves ruhadarabbal dörzsölte a
hercegkisasszony összemaszatolódott arcát, végre siker koronázta a fáradozását,
mert megrebbentek a szépség szempillái és Emese visszatért az ájulásból.
- Hol... hol vagyok? - kérdezte a lány.
- Én a mennyországban - lehelte az ágy mellett térdeplő Rogerius, aki azt
sem tudta, mit beszél.
- Nagyon fáj a hátam... - nyöszörögte Emese. - Te... te vagy az a pap, aki
keresi a koronát?
- Igen - nyeldekelt a hősszerelmes.
- És... és megtaláltad már?
- Még nem.
- Ó, milyen kár... - mondta bágyadtan az ájulás és az ébrenlét határán
lebegő leányzó; ő sem tudta, mit beszél.
Egy íjászosztag közeledett a folyosón, Rogerius az elmúlt napokban nem egyszer
hallotta a jellegzetes lábdobogást, azonnal beazonosította a hangot.
- Semmi gond, hercegnő, mindjárt itt vannak az íjászok, és orvoshoz
viszik...
Emese váratlanul magához tért; rémülten, kikerekedett szemmel nézett Rogeriusra.
- Kérlek, segíts rajtam, bújtass el... könyörgöm!
Rogerius nem tudta, mire vélni a dolgot, de nem hagyott magának túl sok időt a
gondolkodásra, ösztönszerűen cselekedett.
- Értettem! Csússzon beljebb, felség!
Odabújt az oldalra fordult lány mellé, és nyakig magukra rántotta a takarót.
- Fény le! - utasította a vezérlőkomputert, és a szoba sötétségbe
borult.
Épp időben, mert az íjászok máris nyitották az ajtót.
Mikroreflektor fénye villant, és Rogerius eljátszotta az álmából felriadt
embert. Csak remélhette, hogy a katona nem világít fel a beszakadt
álmennyezetre.
- Ébresztő, koronakutató! - mondta egy homályos alak az ajtóból. - Két óra múlva
egy hadihajó indul Elanor-Hysbe, és kegyelmednek bérelt helye van a fedélzetén!
- Hol van az érsek?
- Barkóczy urunk parancsára elment valahová Rovással -mondta gyorsan
Rogerius, aki kezével takarta az arcát a szemébe vágó fénysugár elől.
Kezdjen szedelőzködni! - Az ajtó becsukódott, a léptek elhaltak a folyosón.
Rogerius sokáig nem szólt és nem mozdult, mintha attól tartana, hogy odakintről
hallgatóznának. És nem parancsolta vissza a fényt sem.
Hangtalan zokogás rázta Emese vállát. Rogerius óvatosan átkarolta a
nyárfalevélként reszkető testet, odahajolt, ajka a lány fülét kereste.
- Nálam biztonságban leszel, majd én megvédelek... - suttogta a férfi, aki
semmit sem értett. Föl nem foghatta, hogy Emese miért bujkál az apja íjászai
elől, egyáltalán hogyan keveredik egy hercegnő az álmennyezet fölé?
Rogerius annyira összezavarodott a váratlan fordulattól, hogy észre sem vette,
amikor tiszteletlen módon, egyszerűen visszategezte a hercegnőt.
A lány most már hangosan zokogott és biztonságot remélve, átkarolta, magához
vonta a meghökkent férfit, aki - lesz, ami lesz alapon - lekanyarította a lány
fejéről a baseballsapkát, csókokkal árasztotta el szerelme fahéjillatú haját,
közben a hátát, pontosabban szólva, a hátizsákját simogatta.
- Ne sírjál, te... te drága, mert megszakad a szívem...
Ettől aztán még hangosabban zokogott a lány, és Rogerius ajkai lecsókolták a sós
könnyeket az arcáról; Emese nem ellenkezett.
- Kérlek, segíts... - hüppögte elkeseredetten.
- Bármit megteszek érted... Bármit!
- Akkor segíts elszöknöm erről a hajóról!
Rogerius akkorát nyelt, hogy majdnem kiugrott az ádámcsutkája.
- Megszökünk, igen, megszökünk... Dögöljek meg, ha nem szökünk meg!
- Van valami ötleted?
- Ni... Van! Hogyne lenne!
Rogerius még soha életében nem szöktetett meg senkit, sehonnan, ettől
függetlenül meglehetősen frappáns tervet eszelt ki, Emese nem győzött
csodálkozni ezen a nagyfokú rafinérián.
Miután nagy nehezen elengedték egymást - Rogerius gyáva kukac lévén nem merte
megkísérelni a csókolózást -, a lány gyorsan összefoglalta az eddig történteket,
és kitért a belső motivációira is.
- Nem fogok hozzámenni Burkushoz, és kész!
- Helyes! - kiáltotta Rogerius. - Tökéletesen egyetértek ezzel a döntéssel,
egy modern lány saját maga kell, hogy döntsön a sorsáról.
- Te is úgy gondolod, hogy én modern vagyok?
- Én még életemben nem láttam ilyen modern lányt, mint amilyen te vagy! -
bólogatott sürün a belelkesült férfi.
Emese beszámolóját követően, Rogerius azt a tervet eszelte ki, hogy a
legfontosabb könyvei tárolására szolgáló gravobőröndben rejti el a lányt, és
abban fogja felcsempészni Rochefort űrhajójára, a dolog menni fog, senki sem
emelhet kifogást az ellen, hogy magával akarja hozni a legfontosabb
szakkönyveit. Emese szerint csak egy ponton hibázott a terv - de ott nagyon: ő
nem a Szent Johannára akart átlopakodni - akkor cseberből-vederbe kerülne -,
hanem a mélyűri mentőkabinok elérhetetlensége okán egy OPOS-bombázót akart
elkötni.
- Ez lehetetlen! - hökkent meg Rogerius. Emese fájó háta ellenére kezdte
megtalálni régi önmagát, mert beverte a durcát.
- Nincs lehetetlen, csak tehetetlen! Bújtass el a könyveid között és vigyél
fel egy bombázóra! A kidokkolás után előmászom, átveszem a hatalmat a gép
fölött, leválok a flottáról, és belépek a mélyűrbe!
- Te? - bökött a lányra Rogerius.
- Már úgy értem, erre fogom kényszeríteni a pilótákat.
- Teee? - Rogerius már két kézzel bökött a lányra. Emese előkapta a
lézerpisztolyát, és felmutatta a férfinak.
- Nem vagyok Szentfogadalmas, de kiképeztek a harcra, ne felejtsd, ki
vagyok, még plazmaíjam is van. Ezért azt mondom: győzelem vagy halál!
Ez pontosan úgy hangzott, mint egy csatakiáltás.
Rogeriusnak nem tetszett túlságosan ez a „lopjunk stratégiai bombázót az OPOStól”
ötlet, de - mit tehetett volna mást - mindent kipakolt a bőröndjéből, a
lány befeküdt a másfél méter magas fémtartályba, és megadóan tűrte, hogy
elborítsák vaskos lexikonokkal, fotóalbumokkal és filmkazettákkal.
- Kapsz levegőt? - kérdezte a bőrönd tetejét csapkodva a férfi a tető
lezárása után.
- Nem nagyon - hallatszott tompa hangon az őszinte felelet.
- Akkor siessünk.
Rogerius beállította a húszcentis hordozómagasságot, bekapcsolta a
gravoparallokat, és tolni kezdte maga előtt a rakományt.
Uram, akadályozd meg, nehogy átkapcsoljanak infrára, fohászkodott Rogerius.
Életem végéig minden nap... minden héten egyszer elimádkozom a szent
rózsafüzért, ha nem kapcsolnak át infrára...
A kihajózást irányító fiatal íjászőrnagynak esze ágában sem volt átkapcsolni
infrára. Egyszerre túl sok mindenre kellett odafigyelnie: egyik fülében a
folyamatosan bejelentkező osztagparancsnokokat hallgatta, másik fülében a
jelzőkürt vert visszhangot, körülötte az altisztek hologramjai lebegtek további
eligazításra várva. A századosnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem
azon töprengeni, hogy a koronakutatónak miért éppen egy stratégiai bombázóval
kell repülnie. Rogerius készakarva választotta a legelfoglaltabb íjásztisztet,
és mielőtt bárki gyanakodhatott volna, a hitelesség kedvéért gyorsan elébe ment
a kérdéseknek.
- Nagyon jól ismerem az Elanor-Hys-i védelmi rendszert, ezért a nagymester
kinevezett az első hullámban támadó kötelék harcászati koordinátorává!
Maga nem a templomosokkal repül? - ordította túl az első hullámban startoló
gépek hangját a tiszt.
- Éppen ezt magyarázom: egy bombázóval kell mennem! -üvöltött vissza
Rogerius.
- Mit mond, mi van a ládában?
- A könyveim! - Rogerius felhajtotta a gravobőrönd fémtetejét.
Az íjászőrnagy lepillantott a súlyos kötetek halmára...
Veszett dudálással közeledett egy gravotargonca, a maga után húzott kocsin
tucatnyian üldögéltek, a sofőr egyértelműen mindenki tudomására hozta, hogy nem
fog megállni és megint megnyomta a dudát. Egyszerre két kom szólalt meg az
őrnagy harcászati övén, a férfi mérgesen felkapta az elsőt, közben
odalegyintgetett Rogeriusnak.
- Tolja föl arra a hajóra! Start öt perc múlva!
Rogeriusnak akkorát dobbant a szíve, hogy majdnem összecsuklott ettől az
izomrándulástól. Visszahajtotta a tetőt, és tolni kezdte maga előtt a kriolit
fölött lebegő konténert, eközben minden erejével arra koncentrált, hogy semmit
se lehessen leolvasni az arcáról.
Egy vaskos tartólábat megkerülve bekanyarodott a hatalmas bombázó hasa alatt
függő rakétaerdőbe. Remegő kézzel törölte a homlokát, annyira ideges volt, hogy
még imádkozni is elfelejtett...
A zsiliphez vezető rámpa tövében két rohamosztagos állta a feszes vigyázzt.
- Mit kocorászik erre? - kérdezte az egyik.
- Az őrnagy azt mondta, toljam fel a fedélzetre... ezzel a hajóval
fogok menni. Stenonis parancsa... - tette hozzá Rogerius. Úgy tapasztalta, ez a
kijelentés igen erős hatást gyakorol az OPOS-tagokra.
Rogerius jól okoskodott. A rohamosztagosok nem kérdeztek többet, hanem
megragadták az oldalsó fogantyút, és segítettek felhúzni a bőröndöt a rámpán, a
rakomány egy perc múlva áthaladt a zsilipen...
- Köszönöm - mondta Rogerius, és belépett a kékes fényben fürdő, belső
zsilipbe. Háta mögött zárulni kezdett a külső zsiliplap, és felbőgtek a
hajtóművek.
Félrecsusszant a szemközti zsiliplap, és a szűk helyre bekukkantott egy barna
kezeslábasba öltözött, fekete hajú, copfos nő.
- Kend? - szegezte a kérdést Rogeriusnak.
- Én magukkal fogok repülni...
- Az kizárt! Dekára ki van számolva a terhelés, ez egy támadó alegység.
Melyik hülye engedte fel a fedélzetre?!
Rogerius hebegett egy sort, ebben a pillanatban elfogyott minden tudománya...
Váratlanul megemelkedett a bőrönd teteje, és felpúposodott a könyvkupac. Emese,
aki mindent hallott, mindent egy lapra feltéve akcióba lépett, és erejét
megfeszítve a fájós hátával nyomta fel a súlyos köteteket.
A copfos nőt teljesen váratlanul érte a dolog. Ajkát éles kiáltás hagyta el, a
csípőjén lógó fegyvertokhoz kapott, de félig sem tudta előrántani a
sugárpisztolyát, mert a lány pisztolyának lézersugara szíven találta. A nő
nekivágódott a belső zsiliplapnak, és elterült a gumírozott padlón.
- Vedd el a fegyverét! - kiáltotta Rogeriusnak Emese. Kiugrott a lebegő
bőröndből, és a padlóra hullott köteteken bukdácsolva valósággal beesett a belső
zsilipen.
Rogeriust hasonló lelkület szállta meg, mint a Szent Tamásban az OPOS
támadásának éjszakáján. Kikapta a szíven lőtt zsoldos kezéből a félig előhúzott
sugárpisztolyt, kibiztosította a fegyvert, és gondolkodás nélkül követte a lányt
a bombázó belső terébe.
Mindenütt képernyők villogtak...
Egy homályos alak pördült feléjük egy párnázott forgófotelben, a bombázógép
harcászati tisztje - Rogerius habozás nélkül lelőtte a férfit.
Szikrát hányva robbantak szét az áldozat mögötti képernyők és lángnyelvek
csaptak a mennyezetig. Egy szemhunyásnyi idő múlva bekapcsolt a vészjelzés és az
automatikus tűzoltórendszer.
Emese átbukdácsolt a lángtengeren, és mielőtt belülről lezárnák, eltolta a
pilótafülke lapajtaját.
- Fel a kezekkel!
Mire a két pilóta meglepődhetett volna, máris két lézerpisztoly felforrósodott
csöve koccant a sisakjuknak.
- Felszállni! - kiáltotta Emese.
- Hercegnő... - hökkent meg a baloldali székben ülő főpilóta, azonnal
felismerte a lányt. Elhallgatott, köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől.
Azt mondtam, felszállni! - sikította az elszánt amazon, aki elhátrált a
pótszékig, és fél kézzel bekapcsolta magát. - Ha nem indul azonnal, lelövöm!
Rogerius megkapaszkodott...
A főpilóta tövig rántotta a gázkart, és a hajó alatt berobbantak a hajtóművek. A
vészstart lángcsóvái koncentrikusan terjedő tűzfalat keltve terültek szét a
dokkban. A két rohamosztagos könnyű falevélként repült odébb és nekivágódtak a
közelben álló bombázógép vetőcsöveinek. Azonnal meghaltak.
Az íjászőrnagy megpördült a sarkán, kezét rémülten kapta az arca elé, de őt is
elérte a lángtenger, életét az utolsó előtti pillanatban aktivizálódó
energiapajzsa mentette meg.
A vészstarttal induló bombázó felemelkedett a kriolitról, orrát le-döntve, farát
az égnek lökve iszonyú hangorkán és tűzeső közepette repült a végtelen világűr
vákuumát kirekesztő, többrétegű sztázismezők felé; amerre elhaladt, hasra
vágódtak az emberek.
A központi irányítórendszer a vészhelyzetnek megfelelő módon járt el és
biztonsági okoknál fogva haladéktalanul szabad utat adott a sötéten csillogó,
borzalmas fegyverekkel dugig tömött denevérformájú hajónak, ami egyre gyorsuló
sebességgel közeledett a legutolsó mezőhöz.
Komputervezérlésű lövegtornyok fordultak az egyre távolodó bombázó irányába,
századmásodpercek alatt megtörtént a lőkép-elemzés, Barkóczy harcirányítótisztje
már emelte a kezét, hogy lecsapjon az indítógombra, amikor a
hangfalakból tisztán és érthetően felcsendült a nagy galibát okozó stratégiai
bombázó föpilótájának a hangja.
- Itt a Turul hatos! Ne lőjetek, Emese hercegnő tartózkodik a fedélzeten!
Ismétlem: a hercegnő a fedélzeten!
A harcirányítóban értetlenkedve néztek egymásra a tisztek.
- Értesítsék a bánt! - parancsolta az ügyeletes. Örült, hogy elháríthatja
magáról a felelősséget.
Az egyre gyorsulva távolodó bombázó fedélzetén Emese véglegesen átvette a
parancsnokságot, Rogerius nem győzött csodálkozni a lány elszántságán.
- Azonnal lépjen be a mély űrbe! - utasította Emese a főpilótát.
- Pályaszámítás nélkül? Maga megőrült! - tiltakozott a férfi.
- Húsz fényéves körzetben egyetlen csillag sincs! - kiabálta Emese. - Ha egy
űrhajóról szökik az ember, előtte szokta nézegetni a csillagatlaszokat, egy
magyar lány biztosan. Ugorjon három fényévet, utána majd ráérünk számolgatni...
gyerünk, csinálja, amit mondok! Ez parancs!
- Nem hallotta, jóember, ez a hercegnő parancsa! - hadonászott a
pisztolyával Rogerius, aki percek óta űroperetthősnek hitte magát.
A zsoldosok összenéztek.
- Ég atyácska oltalmazzon minket - mormogta maga elé az OPOS-bombázó
főpilótája, aztán átkapcsolt hipersebességre; egy röpke pillanatra izzó
fénycsíkokká nyúltak a csillagok...
Rogerius önkéntelenül lehunyta a szemét. Amikor felnyitotta - nem telt bele két
másodperc -, a páncélablakokon kitekintve már egy megváltozott csillagállást
látott.
- Sikerült - mondta a könnybe lábadt szemű Emesének.
- Talán - válaszolta elcsukló hangon a lány. - De egy egész hadsereg fog
utánunk jönni; az apám ezt soha sem fogja megbocsátani nekem... Rogerius?
- Tessék, hercegnő?
- Meg... megöltünk két embert.
Rogerius csendesen imádkozni kezdett...
Stenonis számított Barkóczy dührohamára - nem ö volt az egyetlen, aki felkészült
erre -, de nem mindennapi meglepetésben lett része. A bán súlyos gondolatoktól
gyötörtén állt egy hatalmas panorámaablak előtt és a végtelen űrt nézte, mintha
attól várna magyarázatokat a történtekre. Tőle elhúzódva álltak a magyar urak és
a dühösen szuszogó Zoltán, akit látszólag sokkal jobban bosszantott a húga
lázadása, mint az apát. Klára asszony és Réka nem voltak jelen, Barkóczy
kirekesztette a nőket ebből a megbeszélésből, ahol súlyos döntéseket kívánt
meghozni.
Stenonis felment a bánhoz vezető lépcsősorokon, a két férfi a kíváncsi fülektől
távol váltott szót egymással.
- .Jobb, ha meg sem szólalsz, nem vagyok kíváncsi az olyan tipikus OPOSmegnyilatkozásokra,
hogy mi természetesen tudtuk, hogy ez be fog következni -
mondta csendesen Barkoczy. Nem nézett Stenonisra, a csillagokat nézte
rendületlenül, azokat a csillagokat, amelyek elnyelték azt a gyermekét, akit
mind közül a legjobban szeretett. .. de ezt még a kínpadon sem vallotta volna be
senkinek, ehhez a vallomáshoz Barkóczy János túlontúl büszke természetű ember
volt.
- Momentán honnan tudtam volna? - kérdezett vissza Stenonis. - Csak
sejtéseim voltak. Méltóságos uram, ha ismerném a jövőt, nem az OPOS-t vezetném,
hanem egy rosani fogadóirodát.
- Még van kedved humorizálni? - kapott kardja markolatához a férfi, de
győzött a józan ész, és félúton megálljt parancsolt az idegesen remegő kéznek. -
A lányom szembeszegül az akaratommal és megszökik a vőlegény elől, mindezeket
tetézve egy... egy koszos talpú űrparaszttal, aki arra sem méltó, hogy...
hogy...
Barkóczy kifulladt és tüntetőleg elfordult Stenonistól.
- Milyen érdekesek maguk Barkóczyak - mondta csendesen Stenonis -, ha
idegeskednek, mindjárt normálisan kezdenek beszélni, tudja, méltóságos uram, én
sokkal jobban szeretek olyan emberekkel tárgyalni, akik „óma” helyett „almát”
mondanak.
- Tárgyalni - pördült Stenonis felé a bán, a lépcsősor tövében álló
Barkóczy-plazmaíjászok ugrásra készen figyelték az ablaknál állók minden apró
mozdulatát. - Miről akarsz tárgyalni azok után, ami történt? A koronakutató
elszökött innen, Stenonis, soha nem fogjuk megtalálni a koronát, úgyhogy az
egész OPOS megsütheti a tudományát.
- Nagyúr, összesen két olyan ember van a galaxisban, akik a szent ereklye
nyomára bukkanhatnak. Az egyikük Brett Shaw, aki az emberem jelentése szerint
már elindult a Pannonra, ahol leszámolnak vele a Szépasszony ügynökei. Ami nem
sikerült az Űrkastélyban, majd sikerül a Jurtapalotában, e felől semmi kétségem.
A másik pedig éppen az a férfi, az az űrparaszt, aki most kegyelmed lányát óvja,
védi. Csakis e két ember juthat a Szent Korona nyomára. Az OPOS bízik abban,
hogy Rogerius jó nyomon indul el, megnyugtatom, nagyságos uram, a koronakutató
minden lépéséről tudni fogunk, akármerre bujkáljon.
- Badarság! Egy neutroncsillag nem világít úgy, mint a te szavaidból a
bolondság. Nemde magad mondád az imént, hogy még te sem ismered a jövőt?!
- Ámde ismerem Rogerius múltját! - kiáltotta Stenonis.
Barkóczy értetlenül nézett egy pillanatig. Dühösen szusszant, magyarázatokra
várt.
Stenonis hosszan hallgatott, mintha előre mérlegelné a szavai súlyát, aztán
beszélni kezdett.
- Rogerius egy misztikus megszállott, akinek gyermekkora óta figyelemmel
követjük a fejlődését, s ez nem véletlenül van így. Ő a mi gyermekünk, Wilhelm
Rogeriust az OPOS akarata hozta létre!
Nincsenek emlékei a kiskoráról, nem emlékezhet az igazi szüleire, merthogy nem
voltak szülei, Rogerius egy mesterséges lény... -
Barkóczy tátott szájjal hallgatta a feketecsuklyás, rovásjelekkel csúfított
férfit. - Tízéves kora óta mostohaszülők nevelték, akiket mi készítettünk fel
erre a feladatra, a nevelőanyja egy TIR boszorkány volt. Az apa egy alkoholista
dúvadat alakított, az anya maga volt a megelevenedett kedvesség, és mindez
tudatos volt, Rogeriust el akartuk szakítani a valóságtól, hogy a maga által
teremtett fantáziavilágba éljen. Introvertálttá tettük, és figyelmét
ráirányítottuk a transzcendenciára, az erősen befolyásoló, akaratos anya miatt
egyedül arra kellett vigyáznunk, nehogy homoszexuálissá váljon... Nem lett az,
nagyon szereti a nőket, csak egy kicsit szentimentálissá válik, ha rájuk gondol;
Istenem, több is veszett Mohácsnál! Alakítottuk, formáltuk a személyiségét és
tudatosan tereltük egy irányba, az OPOS tette őt a korona megszállott
kutatójává, mi tettük őt misztikus látnokká, olyanná, aki a magyarság kollektív
ismeretanyagát hordozza a génjeiben és tudatalattijában. Egyre szaporodó álmai
és a kialakulóban lévő sámánrévületei egyértelműen bizonyítják a sikerünket;
Rogerius lett a szakrális kapcsolat a múlt, a jelen és a jövő között. Ő nem egy
hétköznapi ember, méltóságos uram, hanem a mi két lábon járó, élő lexikonunk...
és erre ő is hamarosan rádöbben majd. És megvilágosodása pillanatában ott fog
állni mellette a maga lánya, akibe fülig szerelmes. Most elmondom, mi lesz a mi
dolgunk, méltóságos uram: először is el kell mennünk Elanor-Hysbe, és híreket
kell szereznünk a koronáról, és mindezt azért kell megtennünk, mert Rogerius így
akarta, uram!
Barkóczy János homlokán gyöngyözni kezdett a hideg veríték. Szinte fizikális
félelem kerítette hatalmába, amikor arra gondolt, hogy Stenonis még milyen
meglepetéseket tartogat a számára.
- Ki van Emese mellett? - kérdezte földöntúli hangon a bán.
- Egy klón - válaszolta rezzenéstelen arccal a mágus.
- Kinek a reprodukciójával... ölelkezik a lányom? - Barkóczy csak nagy
nehézségek árán végzett ezzel az utolsó mondattal. Sejtette, hogy Rogerius és
Emese,.. nem, nem merte tovább gondolni, annyira hihetetlenül hangzott az
egész... Lehunyta a szemét, izmai pattanásig megfeszültek, úgy várta a választ.
Stenonis közelebb hajolt a nagyúrhoz, fülébe súgott egy nevet...
Akik látták a jelenetet, később azt mondták a Barkóczy-család kezüket tördelő,
rémült nőtagjainak, hogy a bán a haját tépve zokogott, aztán térdre hullott,
ott, az OPOS-nagymester lábainál...
De azt senki sem tudta megmondani Klára asszonynak, hogy a férje káromolta vagy
dicsőítette-e a magyarok istenét; erre a kérdésre majd az elkövetkező hetek,
hónapok fogják megadni a választ.
Necronomicon
A világűr meghódításának évszázadokig tartó folyamata a csönd kultúrtörténetének
legizgalmasabb fejezete volt. Minden korszaknak és űrhajótípusnak megvoltak a
maga jellegzetes zajai, a hőskorszakban leginkább Huston és Bajkonur vég nélküli
szóáradata tépte cafattá a világűr csendjének bársonyát, a XXIV. századtól
kezdődően a hiperhajtóművek jelentették a legnagyobb zajforrást, s ahogy a
technika fejlődött, a reaktorok veszett bömbölése úgy vált halk duruzsolássa,
egy Dominatus-kori (Dominatus-kor: A von Anstetten-uralkodóház korszaka. (Kr.u.
XXV-XXVIII. sz.)) űrfregatton legfeljebb a veszélyre figyelmeztető kísérőzajok
hallatszottak.
Például szaggatott sípolás...
Kokas felnézett az irányítópultra, de ahogy Shaw az első napon, ő sem értett
semmit a színes villódzásból. A turáni titkosszolgálat őrnagya abban a
megtiszteltetésben részesült, hogy egy kicsit elüldögélhetett Gemmell
pilótaszékében.
A másik pneumafotelban Shaw terpeszkedett, és a Szent Korona színes fotóit
lapozgatta Csak egy szemhunyásnyi időre nézett fel, az egyik, kék alapon
világító képernyőre latin nyelvű szöveg íródott fel. Shaw a szöveget
tanulmányozta. Ezt követően megpöccintett egy kapcsolót, a szaggatott sípolás
megszűnt és újra csönd lett, csak a fotók suhogtak a férfi kezében.
- Mi volt ez? - kérdezte Kokas.
Nagyjából két perc múlva találkozunk egy akkora meteorral, amiről ötszáz évvel
ezelőtt Hollywoodban minimum egy háromórás akciófilmet forgattak volna... Tudja:
lezuhan az Atlanti-óceánba, aztán Los Angelesig egész Amerikának annyi. Ennek
mellesleg rettentő kicsi az esélye, de amint látja, mégis bekövetkezett, van ez
így. az úristen már megint hatot dobott, ritka szerencsés fazon az öreg.
- Ne viccelődjön, Shaw! - nézett szét Kokas az irányítópulton. -Nem
gondolja, hogy tennünk kéne valamit az összeütközés ellen? Mondjuk, szólhatna a
Központi Agynak.
- Tud róla, ő adta a jelzést, a mi Központi Agyunk már csak ilyen aggódó
fajta.
- Kitérőmanőver?
- Hagyjon már ezzel a kispályás baromságokkal, nem térek ki sehova, ez a von
Anstettenek hadihajója; térjen ki a meteor, ha akar!
Kokas izzadni kezdett, és megmarkolta a pilótaszék karfáját.
- Nem szól Gemmellnek? - nyeldekelt egy sebesen futó számsorra függesztve a
tekintetét. Amikor először rápillantott, amaz 01.50.06-ot mutatott és egyre
sebesebben rohant a 00.00.00 felé.
- Nyugodjon meg, tud róla. - Shaw az arca elé emelt egy 2D-s színes fotót,
ami Szent Péter apostol zománclemezét ábrázolta. Az első apostol fejét glória
körítette, mindkét kezében a mennyország kulcsait tartotta, feje mindkét
oldalán, különös állatábrázolás látszott. Shaw elgondolkodva személte a képet. -
Szeretném, ha elbeszélgetnénk egy kicsit a keresztpántról, őrnagy...
- És a meteor.
- Milyen meteor? - pislogott Shaw.
Bekövetkezett, amitől Kokas olyannyira félt: egyszer csak 00.00.00-ra ugrott a
számláló.
BUMM...
Megrázkódott a Necronomicon teste, Kokas önkéntelenül felkiáltott, és még
erősebben szorította a párnázott karfát. Veszett sípolásba kezdtek a műszerek,
föléledtek a képernyők - Shaw még arra sem vette a fáradságot, hogy felnézzen,
átlapozott a János apostol zománclemezét ábrázoló fotóra.
- Érdekes - mondta ajkát lebiggyesztve.
Kokas kezdett ideges lenni.
Egy újabb - mélyebb tónusú hangjelzés kíséretében - életre kelt egy mindezidáig
sötét képernyő a konzolon. Gemmell látszott rajta.
- Itt vagyok - ásította a főpilóta, Shaw kinyitotta neki az ajtót.
Gemmell egy szál gatyában, szájában egy hanyagul fityegő cigarettával préselte
be magát a pilótafülkébe. Átkapcsolt tizenöt kapcsolót és meghúzott négy kart.
- Jó a pajzsunk... Mekkora volt? - kérdezte közben Shaw-tól.
- Mint Texas - válaszolta Shaw, és lapozott.
- Mint a Texas bár a Rosanon?
- Mint Texas állam a Földön.
- Aha - ásította Gemmell, megvakarta szőrös mellkasát, és kiment. Shaw
bezárta mögötte az ajtót.
- Direkt csinálják, ugye? - tette fel az ügyeletes kérdést Kokas.
- Arra gondol, hogy nem bízunk magukban?
- Maga mondta, nem én.
- Ha idézi Jézust, akkor idézze pontosan...
Kokas felsóhajtott. Elnézett a semmibe a sztázismezővel erősített
páncélablakokon kifelé. Odakint olyan sötét volt, mintha egy tussal teli
feneketlen tóban hajókáznának, a Necronomicon fotometrikus pajzsokkal haladt,
egyetlen csillagot sem lehetett látni.
- Nézze, ezredes, mindketten egy oldalon állunk, ha egy őszinte
beszélgetéssel nem tudjuk feltárni a csoport tagjai közt feszülő ellentétek
okát, akkor az egész koronakutatást megette a fene. Amióta betettem a lábam erre
az űrhajóra, az emberei még a pillantásomat is kerülik, szólok hozzájuk, erre
elfordulnak, vagy dünnyögnek valami érthetetlen ostobaságot. Tudom, hogy maguk a
legjobb praetorianusok, de a közös cél érdekében talán jobb lenne, ha
félretennék a büszkeségüket... Nézze, engem tisztáztak a vádak alól, egy ujjal
sem nyúltam hozzá a kollégámhoz. Azon a hajnalon az OPOS finoman figyelmeztetett
minket... megölhették volna Nellit, ha akarják. De nem tették meg! Stenonis
üzenetének ez az értelme: bármit megtehetünk veletek, védtelenek vagytok velünk
szemben, vigyázzatok meddig mentek el!
- Nem erről van szó, őrnagy.
- Hanem? Egyébként örülök, hogy elkezdődött közöttünk valami kommunikáció.
Ez azért már haladás.
- Közvetlenül a start előtt kaptam kézhez a titkosszolgálatunk jelentését a
Swarmon történtekről. Az a helyzet, hogy a maguk kormányában nagyon magas
szinten létezhet egy titokzatos személy, aki minden bizonnyal információkat ad
ki a déli klánoknak.
- Ezek nagyon súlyos vádak, ezredes úr.
- Ebben nagyok vagyunk, a császári hírszerzés tagjai kifejezetten imádnak
vádaskodni.
- Neveket is leírtak abban a jelentésben?
- Többet is. Mit tud nekem mondani Dunaveczky szenátornőről?
Kokas majdnem felnevetett.
- Ne vicceljen, az a nő az északi politikai elit egyik élő legendája,
hallatlanul népszerű politikus, nagyon nagy esélye van arra, hogy jövőre ő
legyen a miniszterelnök.
- Liberális?
- Abszolút és a Főtáltos iránti lojajitásához nem férhet kétség. Ő volt az,
aki két évvel ezelőtt a Deél-Ősieket átállította az északi oldalra, ezzel a
lépésével jóformán egyedül nyerte meg a polgárháborút. Bárki árulóvá válhatott
Ajtony bizalmas körében... én például sosem bíztam a Deél-Ősiekben... de hogy a
szenátornő legyen az? Nem, ezredes, ez legalább akkora képtelenség, mint a nyílt
űrben összeütközni valamivel...
- Nem tudom, feltünt-e magának, hogy épp az imént futottunk össze egy bazi
nagy kisbolygóval?
- Jaaa...
- Találkozni akarok ezzel a nővel.
- Találkozni fog vele, mivel hogy ő koordinálja a koronakutatás körüli
ügyeket. Dél-Pannóniában, a Deél-Ősiek földjén fogunk landolni, a
Jurtapalotánál. Az a helyzet, hogy a Necronomicon leszállását nem fogják
címlapon hozni a budamegapesti lapok.
- Ismerem a problémát, Nelli beszélt erről. A korona kutatása valójában a
főtáltos és a szenátor asszony magánakciója.
- I-igen.
Shaw a pilótaszék mellé ejtette a zománcképeket ábrázoló fotókat. Kokas lenézett
a paklira.
- Sikerült rájönnie valamire, amiről nem tudnak a kutatók? Shaw elengedte
füle mellett a kérdést.
- Mióta ismeri Koltai Nellit? - kérdezte kisvártatva Kokastól.
- Három éve.
- Milyen embernek tartja?
- Nagyon jól képzett és szakmailag felkészült elhárítótisztnek tartom.
- Milyennek tartja, mint embert? A magukról szóló jelentés szerint tipikusan
monogám alkat és van egy vőlegénye...
- Igen, ismerem is a srácot, Ádámnak hívják, nagyon rendes fazon. Hogy jön
ez ide?
- Kokas, válaszoljon nekem, mint férfi a férfinak: lefeküdt valaha Nellivel?
- Kokas meghökkent. A fejét rázta, nem tudta, mire vélni az ezredes kérdést.
- Ne haragudjon, Shaw, de ehhez semmi köze!
- Magának tökéletesen igaza van, nekem ehhez semmi közöm, csakhogy császári
felhatalmazásom van arra, hogy bolygórendszereket és civilizációkat töröljek el
az utamból, ha úgy hozza a szükség, és az ilyen ember a természetéből adódóan
roppant kíváncsi természetű.
- Ne köntörfalazzon, mire akar kilyukadni?
- A maga kolléganője alig negyvennyolc órával azt követően, hogy valami
inzultálta, mindent elkövetett annak érdekében, hogy az ágyamba bújjon, utána
pedig Deborah Gardner hadnagynál próbálkozott. Hogy értse: Gardner hadnagy egy
nő. Feldobtam a labdát, őrnagy, tessék, üsse le!
Kokas hosszan hallgatott.
- Ez képtelenség - mondta egy percnyi hallgatás után.
- Legalább akkora képtelenség, minthogy egy népszerű politikusnő kollaboráns
legyen, nem igaz?
- Nelliről nem tudom elképzelni, hogy megcsalja a vőlegényét.
- Nelliről én sem... csakhogy ez a nő nem Nelli. Kokas meghökkenve nézett az
ezredesre.
- Ezt is a titkosszolgálatuk állítja?
- Nem, ezt a praetorianus moduljaink állítják, őrnagy úr. Ezt a labdát sem
lehetett leütni.
ÖTÖDIK FEJEZET
Jurtapalota. Dél-Pannónia. Pannon
Lassan alkonyodott a pusztán... Ahol a hegyek hiánya a végtelennel teszi
egyenlővé a látóhatárt, ott különös látványban lehet része a lovasnak. Kelet
felé tekintve már-már az éjszaka bársonyos sötétje uralkodik, és sorra
fölgyúlnak a tábortüzek, mintha a csillagos ég vetülne a földre, míg nyugaton
haragvó vörösbe hajlik az ég, akárha távoli tűzvész lángtengere nyaldosná a
horizontot.
Messze északra a Jurtapalota kupolarendszere tört a magasba. Kilométer átmérőjű
félgömböket formázó jurta-poliszok hatalmasodtak a bágyadozó fényben, a
burkolatul szolgáló aranyozott bronzlemezeket vörhenyes fénnyel vonta be az
alkony. Hamarosan felkapcsoltak az éjszakai jelzőfények, és a végtelen pusztán
szeszélyes istenek földre ejtett játékszereként kezdett ragyogni a Deél-Ősiek
palotavárosa. Startfúvókák döreje söpört végig a pusztán. A százméteres
lángcsóván ülő űrhajó a Jurtapalota mellől indulva fúrta magát egyre feljebb a
felhőtlen éjszakában, s mire utolsó fénye is elbújt a sztratoszférában, a város
fölött végre felragyogtak a csillagok.
Este lett.
A Jurtapalota felé tartó lovascsapat tagjai sietős ügetésre ösztökélték
hátasaikat, az otthon látványa megújult erővel töltött el állatot, embert
egyaránt; még egyórányi út áll előttük, és elérik a palotarendszer legközelebbi
zsilipkapuját.
A fényíjászokból álló lovascsapatot egy talpig bőrbe öltözött, markáns arcú,
szúrós tekintetű, erős testalkatú, barna haját páros varkocsban viselő férfi
vezette. Kortalannak látszott, arcán nem hagytak nyomokat az évek és fiatalos
lendülettel ülte meg fújtató paripáját. A hófehér mén szerszámozásából a
nyeregkápára erősített, gazdagon díszített tegezből és a belétűzött rovásjeles
fényíjból arra lehetett következtetni, hogy nemes ember halad a tizenegy
lovasból álló csapat élén.
A férfi jobbján Deél-Ősi Fekete Enikő lovagolt. Hasonló ruhába öltözött, mint a
koronaékszerek meglátogatásának éjszakáján, de most nem hordta a prémszegélyű,
csúcsos sipkáját, hosszú barna haja kibontva lobogott a szélben, arca kipirult
az egész napos lovaglástól.
A vezető pártól kissé lemaradva, Gazdag Ádám, az íjászosztag kapitánya
következett. Hasonlóan öltözött, mint a mögötte, párosával lovagló emberei.
Prémes sapkát, rovásjeles erőtérpáncélt és a lovát majdnem teljesen beborító,
barna íjászköpenyt viselt. Barna haját ő is kibontva hordta, mint az előtte
haladó lány, szemével - amit egy harcászati komputer implantja helyettesített -
gyakorlottan pásztázta a végtelen rónaságot. Kizártnak tartotta, hogy a harcias
Jánosi klán katonái ilyen közel merészkedjenek a Deél-Ősiek Jurtapalotájához, de
ahogy a bán szokta volt mondani: jobb félni, mint megijedni; ezért Gazdag
kapitány készültségben tartotta a fényíját, és állandó éberségre ösztönözte
embereit, mert a híres Deél-Ősi fényíjászok nem vallhatnak kudarcot, ha támad az
ellenség.
Mindegyik lovas gyöngyláncon függő lélektükröt hordott a nyakában.
Deél-Ősi Kálmán - mert ő volt az élen haladó lovas - visszarántotta lova
kantárját, ezzel a kézmozdulattal megállásra kényszerítette az állatot. A
lovascsapat megtorpant, az emberek barátságosan megpaskolták lovuk izzadt
nyakát.
Deél-Ősi leakasztotta a derekára csatolt elektronikus távcsövet, és a távolban
emelkedő Jurtapalota kivilágított halmait szemlélte, az épületkomplexum egy jó
órányi lovaglásra lehetett tőlük, ha tartják a délutáni pihenő óta diktált
tempót, hamarosan elérik az első pajzsvonalat.
- Nézd az űrrepülöteret, lányom! - mondta Enikőnek, és átadta neki a
távcsövet.
- Köszönöm, apám. - Enikő a szeméhez illesztette a képernyőt.
Reflektorfénytől megvilágított, karcsú testű űrhajó emelkedett a jurtakupolák
közt, testén jól kivehetően csillogott az észak-pannóniai főváros, Budamegapest
címerpajzsa
- Megérkezett volna? - kérdezte Deél-Ősi nem titkolt méreggel.
- Igen, megérkezett - válaszolta Enikő, és elvette szemétől a távcsövet,
visszaadta az apjának. - Egy kicsivel előbb jött.
- Egy kicsivel?! - csattant fel a férfi. - Tizenkét órával előbb érkezni
legalább akkora tiszteletlenség, mint késni tizenkét percet. Hogy az irgalmas
Úristen tegye valahová a te szenátornődet, édes lányom. Egész álló nap hajszolom
a lovat, hogy reggelig megérkezzek, erre mit látok: nem leszállt ez a vörös hajú
boszorka!
- Talán oka volt rá, apám.
- Oka?! - szűkítette a szemét Deél-Ősi. - Na, és miért nem szóltak ide
nekünk? - bökdösött a csuklójára csatolt kommunikációs panel képernyőjére. -
Lesz egy-két keresetlen szavam Marlyinhez, csak kerüljön a szemem elé!
Ezt persze már viccelődve mondta a nagyúr, hisz' Marlyin a Deél-Ősi klán
főtáltosa, egész Dél-Pannónia legnagyobb fehér adeptusa volt. Ő volt az egyetlen
olyan fehér, álomfejtő és gyógyító-táltos, akinek még a rettegett OPOS is
elismerte a tudását.
Deél-Ősi visszafordult a nyeregben.
- Adj jelet! - parancsolta Gazdagnak.
A kapitány előhúzta a plazmaíjat és a megfelelő jelzővesszőt. A kommunikáció
ezen ősi módja az üdvözlést helyettesítette a Deél-Ősi klánnál. Az őshagyományok
megtartói még a csillagközi hívásokra is alkalmas szupercelluláris interkomok
korszakában is ragaszkodtak ehhez a több ezer éves módszerhez, számukra a
tradíció mindennél fontosabb volt.
Gazdag bekapcsolta a plazmaíját. Az ij két végpontja közt feszülő gravitációs
anomália szilárdan megtartotta az elektrodinamikus gyorsítón átvezetett
alumíniumvesszőt, a férfi hátrafeszítette a teret, s a vessző fémtollas vége
megállt a megtapasztalható világ és a paradimenzionális tér értelmezhetetlen
határán.
A fiatal férfi megcélozta a Pannon egyik halványan világító holdját, és
fesztelenített.
Vércsevijjogáshoz hasonló hang verte fel az éjszakai táj nyugalmát, és a vakító
kék plazmasugár elszaladt a sötét égnek. A váratlan hang felriasztotta a délpannóniai
rónaság közelben tartózkodó vadméneseit. A paták dübörgése és a
csikósok ostorainak csattogása sokáig visszhangzott a végtelenben, percekbe
telt, mire a csönd újra megtelepedett a pusztán.
A válaszra nem kellett ennyi ideig várni.
A legszélső jurtakupola oldaláról, páros plazmasugár szökkent a csillagos égnek,
a színük ugyanolyan kék volt, mint az íjászkapitány lövésének.
- Minden rendben - dörmögte a bajsza alatt Deél-Ősi, és lovát sarkantyúzva
előre vágtatott a palota felé vezető földúton, kíséretének tagjai sebesen
követték őt.
Az állatbőrökkel borított helyiséget sűrű füst töltötte meg, a parázstartóra
helyezett vadnövények és szárított gyümölcsök kesernyés illata betöltötte a
jurtát.
Dunaveczky szenátornő törökülésben kuporgott a meditációs-jurta közepén lobogó
tűz mellett és lehunyt szemmel hallgatta Marlyin énekét. A táltos, barna
köpenyébe burkolózva, ugyancsak lehunyt szemmel ült a tűz túloldalán, és monoton
kézmozdulatokkal ütötte a csörgődobját. Hosszú percek óta tartott a szertartás,
de a vörös hajú nő számára az eltelt idő értelmezhetetlenné vált a
transzcendencia megtapasztalható közelsége miatt. Tündérkönnyedséggel
tovasuhanó, röpke másodpercek, vagy az órák ólomlábon vánszorgó monotóniája, hát
nem mindegy? - A révület állapotában megszűnik minden viszonyítási alap, az
ember szemhunyásnyi idő alatt éli-látja újra tovaszállt éveit.
Marlyin váratlanul befejezte a dobolást, és felnyitotta a szemét, ebben a
pillanatban a politikusnő is visszatért a valóságba.
Merre járt? - kérdezte Marlyin a nőtől. Maréknyi szárított növényt dobott a
parázstartóra; felböffent a kesernyés füst.
- Hát nem látta?
- De láttam, csakhogy én magától szeretném hallani.
- Repültem.
- Jól van - mosolygott Marlyin, és a tűzön áthajolva megsimogatta a nő
arcát. - Ügyes, határozottan ügyes, elsőre nem mindenkinek szokott sikerülni,
Neo is lezuhant első nekifutásra a Mátrixban. ..
Marlyin ötvenkét éves volt, de a képességeiből adódóan - mágikus praktikák
segítségével fiatalította magát - alig harmincnak nézett ki. Határozottan jóképű
férfi volt, Dunaveczky tudta róla, hogy bolondulnak érte a nők. Mélybarna szemei
végtelen bölcsességet sugároztak, de a többi Deél-Ősivel ellentétben kurtára
nyírta a frizuráját, mintha ezzel is kifejezné a különállóságát. Zajos
magánélete ellenére magányosan élt és mindig csak egy tanítványt tartott maga
mellett, akit öt éven keresztül szokott okítani a fehér adeptusok feladataira. A
tanítvány mindig egy fiatal lány volt - sohasem több tizenöt évesnél -, mindig
szőke és kék szemű. És szűz... az első évben biztosan. Ez további pletykákra
adott okot, de Marlyin nem foglalkozott a vádaskodókkal, akik - félve a férfi
hatalmától - nyíltan sohasem merték hangoztatni véleményüket.
A nő értetlenkedve nézett a táltosra, és rákérdezett, hogy "ki az a Neo"?
Marlyin válaszképpen csak a fejét rázta, és jókedvűen -majdhogynem nevetve -
legyintgetett. Dunaveczky csak ekkor vette észre, hogy táltosnak hat ujja van a
jobb kezén, ez eddig elkerülte a figyelmét, pedig nem most találkoztak először.
Rákérdezett.
- Ezért lett sámán? - Fejével a férfi kezére bökött. Marlyin felemelte
mindkét kezét, széttárta az ujjait.
Tizenkét ujja volt.
- Nem. De azért nem árt, ha valami nem stimmel a születésünk körül.
- Magánál mi nem stimmelt?
A születési anyakönyvi kivonatom. A nővérrobotnak rossz volt a szemimplantja, és
rosszul töltötte ki, én vagyok az egyetlen ember a Pannonon, aki február 31-én
született, kvázi kortalan vagyok.
- Ugye, viccel?
- Véresen komolyan beszélek - mondta Marlyin, de közben szélesen vigyorgott.
Megrebbent a bejárati takaró, és belépett egy áttetsző selyemkármentőbe öltözött
copfos lány; nem látszott többnek tizenhat évesnél, természetesen olyan szőke
volt, mint a júliusi pannoni kalász.
- Ő Tünde - mutatta be a lányt Marlyin. - A tanítványom.
A nő és a lány udvarias főhajtással köszöntötték egymást. Tünde letett egy
korsót és két kupát a tűz mellé, aztán bűbájos csípőriszálással kiment, egy
kukkot sem szólt, amíg a meditációs jurtában tartózkodott.
- Tehetséges? - kérdezte furcsa mosollyal a szája szögletében Dunaveczky.
- Nagyon tehetséges... Kér bort, szenátor asszony?
- Bort is szokott inni?
- Én csak bort szoktam inni, a tejet hagyjuk meg a kezdő adeptusoknak, a
vizet pedig igya be az anyaföld. A tej például fehér, s mint olyan, a
tisztaságot és a kezdeteket jelenti... tudja, mint a karate övfokozatoknál... a
bor viszont a transzcendencia itala, ami egy bizonyos monoteista vallás szerint
a Megváltó vére is egyben, tehát a teljesség nektárja. A vörösbor pláne az. Én
momentán csakis kizárólag vörösbort szoktam inni. Angyalom, ragyogóm, szeretem a
bort...
- Mennyit? - nevetett a nő.
Az elérni kívánt révület mértékétől függően egy-két pohárkától kezdődően a
demizsonig bezárólag, bármennyit meg tudok inni.
Marlyin töltött. Koccintottak.
- Hogyan lesz táltos az emberből? - kérdezte a nő. - De nem ilyen válaszokat
várok, hogy "azzá képzik a táltosiskolában", az egész folyamat tudományos
megközelítése érdekel, már ha van olyan.
- Mindent kérdést meg lehet vizsgálni egy bizonyos szaktudományos redukció
segítségével, persze egynémely esetben ennek semmi értelme - vonta meg a vállát
Marlyin.
Dunaveczkynek eszébe jutott egy kérdés.
- De mielőtt válaszolna... most táltos vagy sámán? Megfigyeltem, hogy
egyesek Főtáltosnak, míg mások Nagysámánnak szólítják Ajtonyt. Mi a különbség?
Tulajdonképpen semmi, én is mindig keverem a kettőt, hol „sámánt” mondok, hol
„táltost”, attól függően, hogy épp milyen hangulatban vagyok...
- És, hogy mennyi vörösbort ivott - kuncogott a nő.
- Akár... Szóval sámán nem úgy lesz az emberből, hogy a pubertáskor hajnalán
a vasárnapi ebéd közben merengve nézi a húslevest, majd hirtelen leteszi a
kanalat, és megszólal, hogy „pap leszek, anyám, ne is tarts vissza”... ilyen
csak a katolikusoknál van. A keresztény teológia ugyan az isteni kegyelem
hatékony közreműködéséről beszél, de valójában ez a döntés jórészt az individuum
szintjén születik meg... bizonyítja ezt az a számtalan laicizálási kérelem, ami
Rómának el kellett bírálnia a XX. század ötvenes éveitől kezdődően.
- Na és mi a helyzet a szabad akarattal?
- Nem lehet, hogy kegyed eltévesztette a házszámot? A Barkóczyak, a
Burkusok, a Nyitraiak és a Kárpáthyak a keresztények, mi, Deél-Ősiek őshitűek
vagyunk, mit érdekel minket, mit érdekel engem a keresztények szabad akarata?
- Az ősi táltoshit tehát nem ismeri ezt a kifejezést, csak akaratlan bábok,
akik az áldozati dobokat verik? A szabad akaratról szóló tanítás a teológia
egyik legszebb felismerése Istenről...
- Másképp értelmezzük, kedvesem. Példának okáért bárkinek joga van tagadni
azt, hogy Tündér Ilona... aki mellesleg Szűz Mária egyik előképe volt az
egyetemes emberi kultúrában... nem jár közben érettünk a Napkirálynál, ha hozzá
intézzük az imánkat. Tudja, mi a különbség? - Marlyin előrehajolt, a tűz
megvilágította az arcát. - Többek között az a különbség, hogy Tündér Ilona és
kedvese, a Napkirály nevében, maga alatt soha senki nem fog máglyát gyújtani,
akármilyen makacsul tagadja őket. Érti már?
- Értem.
- Senki sem lehet sámán beavatási álom nélkül. Egy ilyen beavatási álomban a
természetfölötti erők elhívják, magukkal ragadják az embert, hogy később a
megtapasztaló, a szenzitivitása, vagy őrülete következtében tanúbizonyságot
tegyen erről az élményről. A szellemek által történő elragadtatás egy titokzatos
utazás a tudatalatti legsötétebb bugyraiba, ahol a leendő sámánt ízekre
szabdalják e démoni manifesztumok, húsát lefejtik csontjáról, később ezt a
mágikusan szétszabdalt testet újra összerakják, majd útjára bocsátják. Nem
szükségeltetik hozzá akadémikus gondolkodás, hogy megértsük a történés
szimbolikus jelentését: új ember született, aki legalább oly mértékben
közvetítője a transzcendenciának, mint amilyen mértékben pap, próféta, költő,
természetgyógyász, misztikus beavatott, az etnológia szempontjából unikum, a
pszichiátria számára pedig az örök kérdés megfogalmazódása új köntösben, ergo
hogyan lehet valami a tiszta istenlátás állapota, amit a szaktudományos redukció
csupán elmebajként aposztrofál?
Marlyin hosszan beszélt, de a nő órákig, akár napokig is el tudta volna
hallgatni ezt a roppant szuggesztív szóáradatot. Marlyin érdekes stílusban
ecsetelte, milyen, amikor a sámán révületbe esik, a karja lúdbőrössé válik,
habzó szájjal vonaglani kezd, szeme kidülled, és üvegesen csillog, mint a partra
rántott pontyé, miért van az, hogy a fájdalomtűrési ingerküszöbe magasabb, mint
a Mount Everest, és mi oknál fogva zuhan a zsíros anyaföldre, hogy tanúságul
szolgáljon az emberi elme határtalan képességeiről.
- A révület állapota valójában üzenetértékű - fejezte be az előadását
Marlyin -, tudniillik minden kétkedő csapja hóna alá az aktuális Freud kötetét,
pattanjon föl a jakja hátára, és húzzon el a büdös francba, hisz' úgysem érti,
ami itt történik, kérem!
A Jurtapalota örségének válaszlövése olyan volt, mint egy kicsengetés az
iskolában. Alighogy elült a plazmalövés éles zaja, Marlyinnek is sikerült
befejeznie a mondatot.
- Deél-Ősi nagyúr közeledik, majd magyarázza el neki, hogy miért jött ide
ilyen lóhalálában. Majd a fogadóteremben újra találkozunk, ne féljen, ott leszek
- mondta rövid hallgatás után. Aztán újra tölteni akart, de a nő elhúzta a
kupáját.
Meg kell őriznem a józanságomat, tudja, politikus vagyok... Ne nevessen! Mielőtt
távoznék, még egyszer szeretném tolmácsolni Ajtony köszönetét, amiért
csatlakozik a koronakutató-expedícióhoz.
- Én döntöttem így. Na látja, ez a szabad akarat, kedvesem!
- Ha az órámra nézek, azt látom, elmúlt már éjfél, tehát holnap meg fognak
érkezni, minden bizonnyal a délután folyamán, legkésőbb kora este.
Deél-Ősi meghökkenve hallgatta a vörös hajú nőt. Az elmúlt évek alatt többször
vendégül látta már a Jurtapalotában, de a szenátor asszony mindig tudott
meglepetésekkel szolgálni. Ez most sem maradt el.
- Tegnapelőtt azt a hírt juttatták el hozzánk, hogy IV. von Anstetten
emberei, e hónap huszonötödikén indultak az Űrkastélyból... -jegyezte meg DeélŐsi.
- Szenátorasszony, holnap még csak huszonkilencedike van! Nem létezik olyan
űrhajó, ami öt nap alatt képes legyűrni ekkora távolságot, a császári űrállomás
hetvenötezer fényévnyire van innen. A maguk Shaw ezredesét a jövő hét végére
vártuk, a Napkirály-ünnep utánra.
- Márpedig a Necronomicon holnap megérkezik, nem győzöm kihangsúlyozni,
ezért siettem annyira. És nem a mi ezredesünk!
Hárman tartózkodtak a főpalota kézzel faragott faoszlopokkal körített és
süppedős szőnyegekkel borított dísztermében. Deél-Ősi és Dunaveczky szenátornő
egy állatbőrökkel fedett pamlagon ültek, Marlyin táltos - aki ígéretéhez híven
valóban tiszteletét tette az első találkozón - törökülésben kuporgott a helyiség
közepén csobogó, kétméteres tengeri kagylóból kialakított szökőkút mellett;
saját bevallása szerint soha nem ült le székre.
Az oszlopok mellett apródok álltak, és ugrásra készen lestek uruk minden
szemrezdülését. Dunaveczky egyetlen íjászt sem látott, ami persze nem jelentette
azt, hogy nem jelennének meg pillanatok alatt, ha az úr fennhangon őrségért
kiáltana.
Marlyin rosszalló fejcsóválással fogadta Dunaveczky bejelentését, a szenátornő
kérdő tekintettel nézett a táltosra.
- És éppen Necronomiconnak hívják a hajót? - fanyalgott Marlyin. - No,
szépen vagyunk!
- Merthogy? - tudakolta Deél-Ősi.
- Merthogy galaxis-szerte sutyorognak erről-arról, többek között ilyen
pletykákat lehet hallani, hogy a von Anstettenek valójában démoni lények, akik a
pokolból jöttek, és az őket szolgáló praetorianus gárda tagjai... melynek
elitjét feketecsuklyásoknak hívjak... egytől-egyig a sötét tudomány
beavatottjai, akiket a császár akarata irányít. Hm... érdekes. Élt egyszer egy
fekete mágus, akit Abdul Alhazrednek hívtak. Körülbelül kétezer évvel ezelőtt
írt egy borzalmas idéző-könyvet, a címe Al Azif. Az azif szót az arabok olyan
éjszakai bogarak hangjának leírására használták, amely szerintük a démonok
üvöltésére hasonlít. A könyvet 950 körül a konstantinápolyi Theodorus Philetas
titokban lefordítja görögre, a kézirat ekkor kapja a hírhedt Necronomicon címet.
Az űrhajó elnevezése számomra több mint beszédes; vendégeink alighanem a sötét
oldal képviselői lesznek, ki tudja, milyen mentális képességek és "technológia"
birtokában. Uram, nem akarok vészmadár lenni, de jól fontolja meg, hogy ezeket
az embereket... már amennyiben emberek... tényleg be akarja-e engedni a
Jurtapalotába?
Hosszú, súlyos csönd telepedett meg a díszteremben, mindenki a másiktól várta,
hogy mondjon valamit, végül Dunaveczky törte meg a csöndet, egy nagyot
sóhajtott, és kimondta, amit ki kellett mondania.
- Vállalom a felelősséget.
Deél-Ősi kurta bólintással nyugtázta a nő bejelentését.
- Rendben van, szálljanak le a császáriak! - A szenátornőre bökött. - És,
ahogy mondta az imént, mindenért kegyed lesz a felelős. -Visszafordult
Marlyinhez. - És miután leszálltak, tízszer száz fény-íjász kövesse figyelemmel
minden lépésüket!
Vendégül látjuk őket a Napkirály-ünnepen?
- Miért ne?! - mosolygott Deél-Ősi. - Legalább megtudnak valamit az ősmagyar
kultúráról. Rájuk fér!
Turul-hatos, stratégiai bombázó
Hosszú óráknak kellett eltelnie ahhoz, mire a menekülők egyáltalán fölfoghatták,
mi is történt velük. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy nem
maradt idő a higgadt gondolkodásra. A történésekért az ösztönöket lehetett
felelőssé tenni, valójában azok határozták meg a cselekedeteket, így Rogeriusnak
csak a harmadik ugrás után - ekkor már legalább tizenöt fényévnyire lehettek a
klánflottától - jutott el a tudatáig az a felismerés, hogy valójában megölt egy
embert.
S minél többet rágódott ezen, annál rosszabbul érezte magát.
De hasonlóan érezhetett Emese is, aki hiába próbálta magára ölteni a
határozottság, kevélységből kovácsolt páncélját, szinte minden mozdulatából,
minden, a pilótákat célzó, foghegyről odavetett parancsszavából érződött, hogy
őt is belülről emészti a bűnbánat tüze.
- Kérem, ne haragudjanak ránk, de használnunk kellett a fegyvereket... -
mentegetőzött a lány, teljesen fölöslegesen.
A pilóták nem szóltak egy árva kukkot sem, csak ültek némán, mozdulatlanul.
Rogerius nagyon jól tudta, hogy csupán a megfelelő pillanatra várnak, amikor
leszerelhetik ezt a hisztérikusan viselkedő hercegnőcskét és izgága társát,
ezeket az alkalom szülte, amatőr terroristákat.
Kétórányi, hosszú hallgatást követően a főpilóta elkezdte a puhításukat,
Rogerius csöppet sem lepődött meg ezen, sőt az volt számára az igazi meglepetés,
hogy erre ennyi ideig kellett várni.
- Minden OPOS-űrhajón irány-jeladó van - mondta magabiztosan a főpilóta -, a
táltosok tudják, merre megyünk. Ennek az egésznek semmi értelme, már biztosan
utánunk küldték az elfogó vadászokat. Ha most szépen átadjátok nekünk a
fegyvereket és visszatérünk a flottához, akkor...
- Hogy merészel letegezni? Azonnal kapcsolja ki a jeladót! -szakította félbe
Emese.
- Nem lehet kikapcsolni - válaszolta a férfi, aki a társával együtt már az
első ugrást követően megszabadult a feketén csillogó, sötétzöld szemellenzős
sisakjától.
A főpilóta egy javakorbeli, rutinos róka volt, több mint tízezer repült standard
órával a háta mögött, vele ellentétben a társa egy fiatal navigátor, aki még
Rogeriusnál is fiatalabb lehetett, szinte sugárzott róla, hogy minden porcikáját
kitölti a félelem.
- Azt mondtam, kikapcsolni! - emelte a pisztolyt tartó kezét a lány. A
hüvelykujjával ütközésig kattintottá a fokozatszábályozót.
- Nem lehet kikapcsolni - ismételte meglepő higgadtsággal a főpilóta,
Rogerius már-már arra gondolt, hogy egy bionikus emberrel akadtak össze.
Sürgősen ki kell találnia valamit...
A lány azt parancsolta a pilótáknak, hogy vigyék a hajót a Rosanra, a fedélzeti
komputer szerint a kitűzött cél eléréséhez legkevesebb harminchat óra kellett.
Ilyen hosszú időn keresztül nem tudjuk őket sakkban tartani, gondolta a férfi,
és elhatározta, hogy kézbe veszi a dolgok irányítást, mielőtt a lány teljesen
elveszítené az eszét, és valami megfontolatlan cselekedetre ragadtatná magát -
mondjuk, lelövi mind a két pilótát, és akkor nagyon nehéz leszállásuk lesz a
Rosanon...
A stratégiai bombázót a fedélzeti számítógép vezette. Ötperces ciklusokat
követően hajtotta végre az ugrásokat, a számláló szerint a tizenkettediknél
tartottak, amikor Rogerius elhatározta magát a cselekvésre.
Utasította a másodpilótát, hogy álljon fel, és jöjjön ki a harcászati pulthoz.
A férfi kikapcsolta a biztonsági övét, és követte a kihátráló Rogeriust, aki
fegyvere csövével mutatta a férfinak, hogy hova feküdjön le.
- Hasaljon le, és tegye hátra a kezét!
Rogerius átlépett a halott harcászati tiszten, és a lézertalálatot kapott
konzolból kitépett egy maréknyi oltóhabtól csöpögő vezetéket, majd ráparancsolt
a főpilótára, hogy ő is jöjjön ki a fülkéből. Emesével együtt tartották sakkban
a férfit, aki fáradt mozdulatokkal kászálódott ki a székből.
Rogerius odadobta neki a vezetékgubancot.
- Kötözze meg a társát!
- Másfél napig így fogunk feküdni?
- Ne szövegeljen, csinálja, amit mondok!
A főpilóta engedelmeskedett. Kibogozta a vezetékeket, és a csuklójánál fogva
összedrótozta a társa kezét, aztán Rogerius parancsszavára ő is lefeküdt a
padlóra. Emese megkötözte a férfit, aztán felültették őket, hátukat
nekitámasztották a falnak, végezetül közös erővel hátrahúzták a zsilipig a
hullát.
Harminchat óra múlva ennek igen savanyú szaga lesz, állapította meg magában
Rogerius, de arra nem mert vállalkozni, hogy a holttestet a nőével együtt
kizsilipelje a világűrbe. A külső zsiliplapot nem merte kezelni, a pilótákat
pedig esze ágában sem volt kioldozni.
A főpilóta hosszú agitációba kezdett. Arról beszélt hogy nyomukban van az egész
klánflotta, az OPOS-ról nem is beszélve, ezért az lenne a legokosabb, ha...
Rogerius finoman a tudomására hozta, ha nem fogja be a száját, akkor meg fogja
találni betömésének a módját, e felől ne legyenek kétségei...
A férfi elhallgatott.
- Majd sűrűn rájuk kell néznünk - mondta Rogerius a kezét dörgölve. Emese
megkönnyebbülten huppant le a főpilóta ülésébe; végre letehette az órák óta
görcsösen markolászott sugárpisztolyt.
Rogerius félig behúzta az ajtót.
A lány végre megköszönhette Rogeriusnak a segítséget. Megszorította a férfi
kezét, és olyanokat mondott, hogy a koronakutatás nagyja a feje búbjáig
belepirult. Tetőtől-talpig férfi vagy, egy igazi hős, stb...
Rogerius nem bírta tovább. Lesz, ami lesz alapon fél térdre ereszkedett, és egy
nagy levegővételt követően megvallotta őszinte érzéseit. Még a vallomás felénél
sem tartott, amikor érezni kezdte a hiábavalóság tapintható jelenlétét,
mindössze a lány szemébe kellett néznie...
- Mindörökre bennem él az a pillanat, amikor megláttalak, álmaimban mindig
visszajársz, és amíg élek, nem lelek nyugodalmat. Nem kérek én tőled semmit,
csak engedd, hogy melletted maradhassak, habár csak egy szegény, szerencsétlen
apátlan-anyátlan árva vagyok, minden vagyonom ez a ruha rajtam, de szívem
tiszta, érzéseim őszinték, s amióta az eszemet tudom, mindig egy ilyen lányra
vágytam. - Én... én... szerelmes vagyok beléd... - Alighogy befejezte, máris
tudta, hogy az utolsó mondat túl korai volt.
- Ó, te szegény - mondta csöndesen a lány, de nem húzta vissza a kezét, az
arcáról szomorúság sugárzott. Odahajolt Rogeriushoz, aki félreértette a
mozdulatot, és meg akarta csókolni a lányt...
Emese elfordította az ajkát, és megpuszilta a férfi homlokát.
- Legyünk barátok.
Rogerius nem tudta, mit mondjon erre. Nem ezt akarta, ő többet akart. Váratlanul
- habár férfi volt, s mint olyan, egy roppant hiú és sértődékeny kreatúra -
elhúzta a kezét, dacossá vált, idegesen markolta meg a másik pilótaszék
karfáját, és feltápászkodott.
- Persze... legyünk barátok. Ó hogyne...
A lány sokáig nézte őt szótlanul, aztán tekintetét a mozdulatlanná dermedt
csillagokra fordította; a fedélzeti komputer épp két ugrás közötti navigációt
végzett.
- Te nagyon kedves fiú vagy, de...
Rogerius nem óhajtotta végighallgatni ezt a mondatot, felpattant, közbevágott.
- Nem vagy éhes? Azt mondtad, van valami kaja a hátzsákodban. Idehozom!
Mielőtt a meghökkent Emese bármit is mondhatott volna, Rogerius félrehúzta az
ajtót...
És akkor szájba vágták egy csődarabbal.
A főpilóta volt a támadó.
Túloznánk, ha ilyet állítanánk, hogy Rogerius meglepődött, akit minden előzetes
figyelmeztetés nélkül szájba vágnak egy csődarabbal, az nem szokott meglepődni,
sokkal inkább fájdalmat érez, a miértek megfogalmazására aztán végképp nincs
ideje. A Turul-hatos pilótafülkéjében hasonlóképpen zajlottak az események.
Rogerius nekizuhant a pilótaszéknek, átbukott rajta, keze rátapintott az ülésen
hagyott sugárpisztoly markolatára...
Még egy ütést kapott a fejére - forogni kezdett vele a világmindenség.
A főpilóta hangos üvöltéssel biztatta magát, ezzel kontrázta Emese sikolyát. A
lány a vezérlőpultra rakott pisztolya felé kapott, de a fémcső lesújtott a
csuklójára.
A fegyver a padlóra hullt.
A kötelékeitől megszabadult másodpilóta is berontott a fülkébe. Nem sokat
teketóriázott, megmarkolta Emese copfját, és annál fogva rángatta ki a lányt az
ülésből. Elkapta Emese egyik kezét, és a keservesen sikoltozó Barkóczy-lányt
kihúzta a fülkéből.
- Rogerius!
Rogeriust a hercegnő velőtrázó sikolya rángatta vissza a valóságba. Ide-oda
tapintó keze végre megtalálta a székében hagyott sugárpisztoly markolatát...
De ekkor rávetette magát a főpilóta, aki szerencsére nem a fémcsövet használta -
ki tudja, honnan szerezte, talán a szétlőtt konzolból bányászta elő -, hanem
egyik kezével elkapta a férfi fegyvert tartó kezének csuklóját, a másikkal pedig
a torkát. Leszorította Rogeriust a vezérlőpultra, és vasmarokkal fojtogatni
kezdte.
A koronakutató számára vörös ködbe borult a pilótafülke színesen villogó
műszerfala, mutatóujja önkéntelenül nyomta meg a tűzgombot.
A zsilipben fekvő nő fegyvere hangtalan volt, de a belőle kicsapó lézersugár
annál nagyobb zajt okozott, amikor szikrákat hányva felrobbantotta a fél
műszerpultot. Megolvadt fém és műanyagdarabkák zápora terítette be a küzdőket...
A főpilóta felordított, és engedett a szorításon. Rogerius az ellenfele ágyékába
rántotta a térdét... hasztalan... keze megpróbálta lefeszíteni a torkára feszülő
ujjakat, miközben pokoli erő tekerte a fegyvert tartó csuklóját... a pisztoly
kihullott belőle.
Mindketten kipenderültek az ajtón, és nekizuhantak a harcászati tiszt
forgófotelének. Rogeriust most már két kézzel fojtogatták, a pilótafülkében
tomboló tűz fényében még látni vélte, hogy a másodpilóta a földre teperi a
rúgkapáló Emesét, aztán elhomályosult előtte a világ, fülében tompa zúgás
hallatszott, és... akkor az ellenfele kardja nagy csattanással vágódik a
turulmadaras pajzsának. A pajzzsal üt vissza, a szakállas besenyő egyensúlyát
vesztve tántorodik hátra. Az ellenfél túl közel áll hozzá, nem tudja ledöfni,
inkább a kardot markoló kezével üti meg. A vaslemezekkel borított, fémsodronyos
kesztyűbe bújtatott keze péppé zúzza a férfi orrát. A csatazaj ellenére is
hallani lehetett, ahogy reccsen a csont, véresőt spriccel az orr; a besenyő
elterült a vértől áztatott csatamezőn, s ő hangos üvöltéssel pördül körbe, hogy
újabb ellenfelet keressen magának. Tőle pár lépésre az ország nádorát gyűrné le
egy nagy szakállú, tagbaszakadt vitéz. Pár lépéssel ott terem a küzdők mellett,
és torkon rúgja a férfit, aki hörögve kap a nyakához. Nem habozik döfni a
karddal, a penge éle áthatol a bőrvérten a szakállas támadó, holtan terül el a
földön. - Felség! - kiált rá a nádor...
- Rogerius!-kiált rá Emese...
Rogerius remegő kezekkel üvöltve állt a villogó fények között. Azt a csövet
tartotta a kezében, amivel a főpilóta támadt rá...
- Rogerius! Jézus Mária!
A tompa végű fémcső szinte felnyársalta a másodpilótát, a vége a férfi hátán
jött ki, a kifröccsenő vér iszamóssá tette Rogerius csuklóját. ..
A koronakutatónak fogalma sem volt az elmúlt percek történéséről. Felsikoltott a
rémülettől, amikor tudatáig hatolt a történés, amikor elméje rejtett
szinapszisaiba örökre beleégett a látvány... Nem tudta, mit csinál. Kirántotta a
testből a fémcsövet, és a kiguvadt szemű, brutálisan felnyársalt férfi elomlott
a zsiliplap előtt.
A fémcső csörömpölve hullt Rogerius lába elé, aztán széles vér-sávot húzva maga
után szép lassan elgurult a zsiliplapig...
- Emese...
A lány négykézláb hátrált előle a fal mentén, az arcán rémület.
- Ki vagy te? Úristen.
Rogerius bénultan nézett Emesére, aztán visszatekintett a pilótafülke irányába.
Az automatikusan bekapcsolt oltórendszer által kifújt oltóanyag megdagadt
rétestésztaként buborékosodott a harcászati konzol előtt hanyatt fekvő főpilóta
lábánál. A férfi arca vöröslött a vértől, orra helyén csak egy pépes húsdarab
látszott.
Ezt én tettem volna? - futott át Rogerius agyán a gondolat. Visszafordult a lány
felé.
- Ki vagy te? - kérdezte tőle.a nagy szemeket meresztő Emese.
- Nem tudom - emelte arca elé vértől áztatott kezét a klón.
Nagy nehezen kitakarították a pilótafülkét és felmérték a károkat; kettejük
közül Rogerius volt az, aki eredeti szakmájából adódóan valamit mégiscsak
konyított a számítógépekhez, ezért ő vonta meg a konklúziót, és közölte a
másikkal a rossz hírt.
- Tropára ment a térkiértékelésünk, a komputernek fogalma sincs, hogy hol
lehetünk, az utolsó adatok törlődtek, a gép nem tud pályaelemeket számolni.
- Ez mit jelent? - kérdezte félénken a lány, még mindig a történtek hatása
alatt állva. Rogerius nem sok értelmét látta a dolgok szépítésének.
- Ez azt jelenti, hogy nem fogjuk megtalálni a Rosant.
Emese az ajkát harapdálva nézett kifelé a sugárkezelt páncélüvegen.
Mozdulatlanná dermedve ragyogott előttük a kozmosz ragyogó fényekkel telehintett
csillagpalástja. A fedélzeti műszerek szerint döbbenetes sebességgel haladtak,
de az űrhajó mozgása mégis érzékelhetetlen volt, a milliónyi csillag
moccanatlanul közeledett. Még ötven - hatvanévnyi száguldás a normálűrben, és
elérik a legelsőt...
- Nem tudunk belépni a mélyűrbe? - kérdezte a lány.
Rogerius a fejét vakarva nézegette a konzolt, megtalálta a hiperhajtóművek
műszercsoportját.
- De igen... csak nem tudjuk, hol lyukadunk ki. Egyetlen épkézláb megoldás
van: imádkozunk, hogy a klánflotta felderítői mielőbb ránk találjanak...
Ezt nem kellett volna mondania, Emese villámló szemmel nézett rá.
- Soha nem megyek vissza, inkább meghalok!
Rogerius nem óhajtotta kifejteni, hogy így is úgyis meg fognak halni. A
műszeresen mért adatok e felől nem hagytak szemernyi kétséget sem. A bombázó
fedélzetén rohamosan csökkent a hőmérséklet, valami baj történhetett a fűtéssel,
fél órával a történtek után már meglátszott a leheletük párája, hiába burkolták
be magukat fülig a beépített szekrényekből előrángatott takarókkal, a hideg
csontig hatolt. De nem ez volt a legnagyobb probléma. Rogerius hajszálai akkor
meredtek az égnek, amikor szembesült annak tényével, hogy szökik az oxigén. A
létfenntartó rendszerek tehát bedöglöttek, állapította meg magában, vajon mennyi
időnk lehet hátra a fulladásig; két óra, esetleg két nap?
Ha két nap, akkor lényegtelen, addig úgyis megfagyunk
- Akarsz beszélni a révületedről? - kérdezte váratlanul az orra hegyéig
takaróba bónyált Emese.
- Nem - felelte kurtán Rogerius. - Most nem...
- Mihez kezdünk, Roger?
Életében először szólította valaki Rogernek.
- Nem tudom... sürgősen le kell szállnunk egy emberlakta világon. Értesz
valamit az űrhajókhoz?
- Nem-jött a félénk felelet.
- Akkor cseréljünk helyet - mondta elszántan a férfi.
Annak idején a Swarmon, nem egy esetben fölszállt Balducci testvérrel - a férfi
űrpilótaként szolgált, mielőtt belépett volna a dominikánusokhoz -, aki
megpróbálta bevezetni őt a mélyűri repülés rejtelmeibe. Rogerius jó eszű gyerek
volt, mindemellett tudta magáról, hogy soha sem lesz belőle egy Luké Skywalker,
körülbelül annyi érzéke van a hajózáshoz, mint rinocérosznak a talajtornához,
ettől függetlenül úgy itta magába az információkat, mint száraz szivacs a vizet,
talán most kamatoztathatja a tanultakat.
Balducci testvér, a Szent Tamás gazdasági felelőseként és árubeszállítójaként
egy kiszuperált teherhajóval repült, melynek a repülési tulajdonságai meg sem
közelítették az OPOS-bombázóét, mindettől függetlenül a lényegen ez nem sokat
változtat: a kormánymű mindig kormánymű marad, a repülési adatokat és a hajtómű
állapotát jelző műszerek mindig a pilóta előtt láthatók és a robotpilóta
kezelőpanelje az ember feje fölött szokott lenni, kissé balra...
Rogerius megtalálta, amit keresett, és kikapcsolta a robotpilótát.
Látszólag semmi különös nem történt, a csillagok ugyanolyan mozdulatlanok
maradtak, mint az előbb... Rogerius egy kicsit megpöccintette a kormányművet.
Ekkor minden meglódult, a csillagok elúsztak balra, aztán újra mozdulatlanná
dermedtek.
- Nagyon érzékeny - morogta a férfi. Megragadta a kormányt, és finom
manőverekbe kezdett a bombázóval, ide-oda ugrasztotta a csillagokat. Az
antigravitációs paralloknak köszönhetően semmit sem éreztek a manőverekből, az
egész repülés egy ősrégi szimulátor program hangulatát idézte, mindössze annyi
volt a különbség, hogy ott ki lehetett szállni, az ember kikapcsolta a gépet, és
elment ebédelni; itt erre nincs mód, itt véresen komoly következményei vannak,
ha a játékos hibázik.
Rogerius addig-addig manőverezett az űrhajóval, amíg nem sikerült megtalálnia a
legfényesebb csillagot. Térkiértékelés hiányában halvány segédfogalma nem volt,
hogy milyen fényrendű, milyen típusba tartozik, egyáltalán mekkora távolságra
van, ez utóbbit egyáltalán nem határozta meg a látszólagos fényessége, a Földről
szabad szemmel csak a profik találják meg a legközelebbi csillagot, az Alfa
Centauri B. komponensét, a Proximát, habár alig van 4.3 fényévnyire, míg az
Orion csillagképet még a hülyék is felismerik, holott átlagosan 1300 fényévnyire
ragyog tőlünk.
Rogerius vabankra játszott, amikor megcélozta a legfényesebb csillagot, arra
gondolt, talán azért ragyog ilyen pompásan, mert közel van...
- Kösd be magad, ugrani fogunk!
Emese lerúgta magáról a takarót, és fogvacogva engedelmeskedett.
- Roger, ne haragudj rám!
- Nem haragszom.
Rogerius átkapcsolt hipersebességre.
Az egy fényéves ugrást követően Rogeriusnak hosszú percekbe tellett, mire újra
megtalálta a célpontot. Ugyanolyan fényesen ragyogott és látszólag egy
centiméterrel sem került közelebb. Mielőtt nekikészült az újabb ugrásnak, vetett
egy gyors pillantást a létfenntartó rendszer konzoljára: időközben nulla fok alá
süllyedt a hőmérséklet. A férfi sokáig lehelte az elgémberedett ujjait, és
megint ugrott...
Mínusz tizenkét fok volt az űrhajó fedélzetén, amikor veszett sípolásba kezdett
egy csokornyi műszer.
- Mi ez? - szipogta az ülésen összekuporodott lány.
- Azt hiszem, egy bolygórendszer lesz a közelben.
- Lakott világ?
- Nem tudom, ezek a számadatok számomra nem sugároznak semmi értelmet. De ha
valamelyik bolygón életfeltételeket találunk. .. aminek elenyészően kicsi az
esélye... még nem biztos, hogy a körülmények emberiek. - Rogerius hosszan nézett
Emesére. - Azt mondtad, nézegetted a csillagatlaszokat, véletlenül nem
emlékszel, melyik rendszer közelében járt a flotta?
- A Trontax mellett haladtunk el.
Rogerius homlokán összeszaladtak a ráncok, megpróbálta emlékezetébe idézni
azokat a világleírásokat, amelyeket a Szent Tamás könyvtárában olvasott.
- Azt mondod, a Trontax-rendszer? Ez egy csöppet sem örvendetes.
- Miért, ott nincs élet?
- De van élet, méghozzá a negyedik bolygón, ami egy Földtípusú, oxigén alapú
légkörrel rendelkező égitest, csakhogy...
- De hát ez csodálatos! - vágott közbe nagy lelkesedéssel a hercegnő.
- Csakhogy a negyedik bolygót szörnyek lakják, tudtommal még telepeskolóniák
sincsenek a felszínén.
Számítógépes térkiértékelés hiányában nagyon nehéz megtalálni egy közepes
méretű, Föld-típusú bolygót, ennek esélye szinte egyenlő a nullával, Rogerius
elméletileg százezer évig kereshette volna a negyedik égitestet, mire szabad
szemmel észreveszi. Egyetlen épkézláb megoldás jöhetett számításba, az
elektromágneses színképelemzés és a háttérsugárzás mérése egy adott
tartományban. Rogerius egyszer puszta szórakozásból írt egy ilyen
keresőprogramot Balducci testvérnek. Emlékezetébe idézte a történteket, és
bekapcsolta a csillagászati navigációs műszereket. Emese szótlanul nézte, miben
mesterkedik. A lány szakadatlanul lehelte lilára fagyott ujjait, a pilótafülke
hőmérséklete már-már megközelítette a kritikus értéket, a lélegzetük párája
dérként fagyott a műszerekre, a bombázó fedélzete szép lassan egy műszerekkel
telezsúfolt hűtőházzá változott.
- Na... gyon fá... fázom - vacogta a lány.
- Én is - vacogta vissza Rogerius, aki tíz fényperces ugrásokkal operálva
kereste a negyedik bolygót.
Tíz perc, míg a Naptól a Földre ér a fény, de egy bolygórendszeren belül
viszonylag kicsik a távolságok, ha mélyűr-ugrást tud végrehajtani az ember. A
Trontax egy átlagosnál nagyobb naprendszer volt, a színképelemzés szerint
legalább tizenkét bolygóval, két komplett kisbolygó-övezettel és
megszámlálhatatlanul sok üstökössel a központi égitest körüli pályán. Rogerius
mindent egy lapra feltéve ide-oda cikázott a rendszerben, és valóságos
diadalüvöltést hallatott, amikor a páncélablakokon kitekintve meglátta a
zöldeskéken ragyogó bolygót. Sokáig rázogatta Emesét, mire a lány felnyitotta a
szemét.
- Emese, nem szabad elaludnod, tarts ki, mindjárt leszállunk!
Ez felelőtlen kijelentés volt, Rogerius még soha életében nem szállt le egyetlen
űrhajóval sem, atomfegyverekkel és plazmalézerekkel dugig tömött stratégiai
űrbombázóval aztán végképp nem; még videó-játékban sem tett ilyet, most viszont
más esély nem lévén, meg kellett próbálkoznia a lehetetlennel. Eszébe jutott,
amit Emese mondott még a csillagrombolón: nincs lehetetlen, csak tehetetlen...
A pilótafülkében mínusz huszonöt fok volt Celsiusban, Rogerius mégis leizzadt,
mint a versenyparipa.
- Felkészültél?
- Igen - nyögte a félholtra fagyott hercegkisasszony.
- Nagyon remélem, hogy működnek a thermopajzsaink, különben nagyon gyors
olvadásnak nézünk elébe - viccelődött Rogerius, mert meg akarta nevettetni a
lányt. De nem jött be a dolog.
Rogerius inkább elhallgatta Emese elől annak tényét, hogy pajzsok hiányában a
légkörbe lépést követően körülbelül 250-300 fok Celsius lesz a hőmérséklet. Ha
eddig nem fagytak meg, akkor biztosan megsülnek, nyilván ezt hívják, csöbörbőlvödörbe
effektusnak.
Egy parányi ugrással a negyedik bolygó akkorára nőtt, mint egy narancs... aztán
Rogerius még egy tizedmásodpercre belépett a mélyürbe; a bolygó - amiről
időközben az is eszébe jutott, hogy a hangzatos Shanariel nevet viseli a
katalógusokban - hirtelen dinnyeméretűvé változott, és nőttön-nőtt...
- Be vagy kötve? - kérdezte Emesétől Rogerius. Egyre biztosabb kézzel
kapcsolgatott maga körül, próbálta mutatni a profit, holott majd' szétrobbant az
idegességtől. Nem kapott választ, a lány megint elszundított, teste megmegrándult
a jégveremmé változott pilótaszékben; Rogerius nem éppen a
legfinomabb módszereket alkalmazva rázta föl.
- Maradj ébren! Figyelj, egyfolytában beszélj hozzám, nézd, mindjárt elérjük
a légkört, kérlek, beszélj hozzám! Emese!
A lány csak nyöszörgött.
- Beszélj hozzám!
Rogerius más megoldás nem lévén szájba vágta szerelmét, Emesének akkorát
nyaklott a feje, mint egy kápolnaharang.
- Beszélj hozzám!
- Hogy... hogy meré... szelsz kezet e... melni rám?
- Ez az, ez az, tessék csak dühösnek lenni!
Rogerius bármerre tekintett kifelé, csak a zöldeskék felhőtakarót látta, a
Turul-hatos döbbenetes sebességgel közeledett a Shanarielhez. Rogeriusnak
fogalma sem volt arról, hogy mekkora sebességgel célszerű elmerülni egy
légkörben - ezért a biztonság kedvéért feljebb tolta a gázkarokat és szemét a
sebességmérőre függesztve - még jó, hogy az épségben maradt - a bombázót
rávezette a légkörre. Arra határozottan emlékezett, hogy Balducci valamilyen
belépési szöget emlegetett...
Az ex-űrpilóta dominikánus testvér nem győzte kihangsúlyozni: ha túl meredeken
érkezik valaki, nincs olyan thermopajzs, ami megvédi a hajóját, ha pedig túl
kicsi a szögállás, az aláereszkedő hajó úgy lepattan a légkörről, mint gumilabda
a falról. Ennek figyelembevételével, Rogerius, nagyjából 40-45 fokos szögben
vágott le a légkörbe. Hamarosan a hajó orra előtt tíz méterrel, a Szent Elmo
tüzé-hez hasonló, éles fény villant és egyre terjedve, lángfallá nyúlva lassan
beburkolta az űrhajó testét.
- Van thermopajzsunk! - üvöltötte túl Rogerius azt a félelmetes hangot, ami
a hangszigetelés ellenére szétáradt a hajón. Vetett egy gyors oldalpillantást a
lányra, aki bágyadozva kapaszkodott az ülés párnázott karfájába.
Megváltoztak a bombázó repülési tulajdonságai, a gravoparallok ellenére
félelmetes rázkódásba kezdett a gép teste, Rogerius alig bírta kézben tartani a
rázkódó kormányművet. A Turul-hatos minél mélyebbre merült a bolygó légkörében,
annál fájdalmasabban csikorgott-nyikorgott, már-már közel került a darabokra
hulláshoz.
Emelkedett a hőmérséklet. Rogerius a rázkódás közben alig bírta leolvasni a
hőmérőt, ami plusz harmincöt fokot mutatott, de a vörös sáv nem állt meg, hanem
szép lassan kúszott felfelé. Egy tűzgolyó zúgott a Shanariel felszíne felé...
- Túl gyorsan mégy! - sikította Emese.
- Tudom! - ordította vissza a botcsinálta pilóta.
Megszólalt a vészjelzés, vörös fények villogtak a pilótafülkében, a hajó
eljutott tűrőképessége határáig. Sorra leszakadtak róla a rakétavetőcsövek, a
thermopajzs ellenére vörös izzásig hevült a szárnyfelületek belépő-éle, a
denevérformájú OPOS-bombázó egy felhevült kazánná változott.
Egy gyors pillantás a hőmérőre: ötven fok Celsius!
- Fázol még, Emese? - viccelődött már megint Rogerius.
A lány oda sem bagózott rá, és hangosan imádkozva, Krisztust, Szűz Máriát és
Szent Józsefet hívta segítségül. És nem hiába! A hajó által gerjesztett lángfal
lassan kihunyni látszott, érezhetően csökkent a rázkódás mértéke, a
felhőfoszlányok sebesen rohantak el mellettük és megcsillant alattuk egy
végtelen vízfelület...
Rogeriusnak egyből két dolog jutott az eszébe. Először is áldotta az eszét, hogy
a nappali oldalon szállt le, másodszor rádöbbent, hogy óránkét 1600 km/órás
sebességgel, közel negyvenöt fokos szögben száguld egy ismeretlen óceán
irányába, amelyen meglehetősen nehéz lesz leszállnia...
Térde közé rántotta a botkormányt, és együtt üvöltött a hajtóművel, de csak nagy
nehézségek árán tudta egyenesbe hozni a hajót, ami jobbra-balra billegtetve a
szárnyait egyre csak száguldott.
- Ott a part! - kiáltotta Emese előremutatva.
Rogerius ugyan látott a távolban valami homályos vonulatot, de a megerőltetéstől
kibuggyant könnyein keresztül nagyon nehéz volt számára a tájékozódás.
A bombázógép két kilométer magasságban, üvöltő hajtóművekkel száguldott a
tükörsima vízfelület fölött, ami egy pillanatig sem nyugtatta meg a
pilótafülkében ülőket, egy hullámtalanul nyugodt óceánba ugyanúgy bele lehet
fulladni, mint egy vihartól korbácsoltba... nem is beszélve a becsapódás
erejéről.
Rogerius szilárd kézzel tartva a kormányművet, a part irányába kormányozta az
űrhajót. A partvonal egy hullámoktól korbácsolt, harminc méter magasba nyúló
sziklameredély volt, amely a horizont teljes szélességében elhúzódva állta az
óceán csapásait, mögötte egy fennsík terült el. Rogeriusnak le kellett mondania
arról, hogy lehuppanhat egy vizes homoktól borított fövényre, ezért minden
erejével arra koncentrált, nehogy sokat veszítsen a magasságából. Egyetlen
épkézláb megoldásként, valahol a fennsíkon kell letennie a hajót.
Na, de hogyan?
Fogalma sem volt, mi módon kell átkapcsolni a landoló rendszerre. Eddig annyi
dolga akadt, hogy a végtelen világűrben röpködött, aztán egy thermopajzs
védelmét élvezve elmerült egy légkörben, de azóta siklórepülésben közeledett...
Na, de hogyan lassítsa úgy a száguldást, hogy az űrhajó egy helyből fel és
leszállni tudó, igazi űrhajóvá változzon?
- Baj van, Emese, úgy kell leszállnunk, mint egy repülőgépnek!
- De hát nincs is kerekünk! - sápadozott a lány.
- Hát az tényleg nincs... Kapaszkodj!
Már a fennsík fölött száguldottak. Rogerius fokozatosan csökkentette a száguldás
iramát, a kövekkel borított vörhenyes színű talaj egyre közeledett, de még
mindig nagyon nagy volt az ereszkedés sebessége. Ha ilyen sebesség mellett
huppannak a földre - hiába találja el az optimális ereszkedési szöget -, nagyon
könnyen felborulhatnak, és a bombázó abban a minutumban fölrobban, mint valami
gondatlanul őrzött petárdaraktár.
Rogerius nem gondolt arra, hogy még életében egyszer sem landolt űrhajóval - még
szimulátorban sem -, csakis kizárólag arra gondolt, hogy le kell tennie a Turulhatost.
Épségben földre kell tennie a gépet, nem ölheti meg a szerelmét!
A kövekkel borított fennsík egyre közeledett.
- Kétszáz méter, száznyolcvan, százötven... - Emese zokogva olvasta le a
magasságmérő adatait. - Száz méter... Szűzanya segíts!... ötven méter...
Rogerius nem látott, nem hallott semmit, az orrkúpon letekintve megbűvölten
nézte a rohamosan közeledő talajt...
- Vigyázz! - sikoltotta a lány.
A férfi felkapta a fejét, és egyszerre üvöltött fel a lánnyal: a megváltó halál
egy szakadék formájában közeledett. A fennsík váratlanul véget ért, alig egy
kilométerre tőlük látszott az éles törésvonal, s mögötte csak a kék ég
csillogott...
Rogerius hátrafeszült az ülésben, magához rántotta a botkormányt, és tövig húzta
a gázkarokat. Belobbantak a tatfúvókák...
De már nem lehetett fölemelni a hajót!
A gép a talajhoz csapódott!
A bombázó hatalmas földlavinát tolva az orra előtt, fülrepesztő dübörgés
kíséretében szánkázott a szakadék felé.
Rogerius később nem tudta megmondani, hogy miért tette ezt, de végső
elkeseredésében átkapcsolt robotpilótára. Reflexmozdulat volt...
Rogerius és Emese úgy rázkódtak a biztonsági övek szorításában, mint száraz
dióbél a héjában. Jajgatott a fém, nyikorgott-csikorgott a hajó teste.
Rogeriusék megállíthatatlanul közeledtek a végzetükhöz, de az apokaliptikus
hangzavarban legalább nem hallották egymás sikolyát. A férfi elengedte a
kormányművet, helyette a lány kezét markolta meg, mindketten tudták, hogy
pillanatokon belül meg fognak halni...
- Emese, szeretlek!
De csoda történt!
A Turul-hatos lángoló tattal, tűzsugarat fröcskölő hajtóművekkel siklott át a
szakadék peremén, majd eget-földet megremegtető haj-tóműbömbölés kíséretében,
szabályos siklópályára állt egy párafelhőbe burkolt, kacskaringós folyókkal
szabdalt tropikus dzsungel fölött, ami a végtelenbe húzódva zöldült és
sűrűsödött a fennsík lábánál...
A hajtóműrendszer végzetes meghibásodása következtében a robotpilóta nem
próbálkozott a vészstarttal, inkább mentve a menthetőt ereszkedőpályára állt.
Vajon végig le tudja vinni őket? - töprengett magában Rogerius, akinek csupán
másodpercek álltak a rendelkezésére a végleges döntéshez.
A hajó nem tud leszállni!
Rogerius megkereste a külső zsilip kezelőpaneljét. Egy határozott gombnyomás:
zöldre váltott a fény, szétnyílt a páncéllap.
- Elhagyjuk a hajót!
- Hogyan?
- Ki fogunk ugrani, mielőtt lezuhan és felrobban!
- De hát nincs ejtőernyőnk! - sápadozott Emese.
- Nézd! - Rogerius előremutatott az orrkúpon keresztül. Valahol a távolban
egy tó csillogott, a szikrázó napfény aranyló fénybe vonta a tükörsima
vízfelületet, a harmincöt méter hosszú bombázógép bömbölő hajtóművekkel,
fokozatosan ereszkedve haladt abba az irányba.
- Ki kell ugranunk, Emese!
A lány megértette, ez az egyetlen esélyük.
Mindketten felpattantak az ülésekből, és kibukdácsoltak az alig öt méter hosszú
közlekedőfolyosóra.
Rogerius rácsapott a belső zsilip nyitógombjára.
Középen kettényílt a fémlap, éles fény vágott a szemükbe az imént felnyitott
külső zsiliplapon keresztül. Arcukba csapott a szél, meg kellett kapaszkodniuk,
nehogy lesodorja őket a fedélzetről.
A zsilipben hagyott láda felborult, a könyvek szanaszét hevertek a padlón, a
copfos nő holtteste rongybabaként hevert az egyik fal tövében.
Rogerius szíve majd' megszakadt a szétszóródott értékes könyvei láttán, de már
nem maradt idő összeszedni őket. Emese felkapta a zsiliplap előtt heverő
hátizsákját, és gyorsan belebújt. Rogerius meglazította a zsák száját, beletette
a sugárpisztolyokat.
Egymásba kapaszkodva másztak el a kinyílt zsiliplapig, a férfi jól megmarkolta
az egyik kapaszkodófogantyút...
Kihajolt, lenézett...
Rémisztő sebességgel haladt alattuk az őserdő lombsátora, a fák legalább
harmincméteresre nőttek, a buja rengeteg a látóhatárig húzódott; itt bizony nem
lehetett siklórepülésben leszállni.
A jajgató hajtóművekkel ereszkedő OPOS-bombázó egyre lassulva közelített a
földhöz, hasa lassan-lassan súrolta a legmagasabbra nyúló fákat. Még egy perc -
vagy még annyi sem -, és az űrhajó mindörökre elenyészik egy mindent felemésztő,
gigantikus robbanásban.
Minden átmenet nélkül véget ért a dzsungel, zöldes vízfelületen csillant meg a
napfény.
- Ugorj! - harsogta túl Rogerius a szél zúgását.
- Túl magas!
A férfi nem sokat teketóriázott, megragadta a lány overalljának a gallérját, és
lerántotta magával Emesét a mélybe.
Talán húsz métert, ha zuhantak.
Összecsaptak fejük felett a hullámok, súlyos kődarabként merültek el a tóban.
Rogerius egy pillanatra sem engedte el a lány gallérját, még akkor is ott
tartotta a kezében, amikor szapora lábtempókkal feltornázta magát a felszínre;
Emese ott prüszkölt mellette.
- A hajó! - kiáltotta a férfi.
Lábukkal a vizet taposva fordultak a megpecsételődött sorsú űrhajó után.
A hajtóműveiből lángcsóvát eregető bombázó leejtette az orrát és szinte súrolva
a tó felszínét, rohamosan közeledett az őserdő felé.
- Lebukni! - kiáltotta Rogerius.
Emese és Rogerius egyszerre buktak le a víz alá - ebben a szent minutumban
hatalmas detonáció hallatszott, az űrhajó nekivágódott a part menti fáknak, és
izzó tűzgömbbé változva, mindörökre megsemmisült.
Lángoló roncsdarabok hullottak az égből, a detonáció hanghulláma végigsöpört a
dzsungel fölött; a váratlan zajra különös állathangok feleltek a távolból,
ezernyi madár rebbent föl a fészkéből, az ősvadon feléledt és tiltakozni kezdett
a nyugalmán tett erőszak ellen.
Rogerius és a lány vizet köpködve emelkedtek a felszínre. Sírtak-nevettek
egyszerre, valójában csak ekkor tudatosult bennük, hogy ép bőrrel, jóformán
minden karcolás nélkül sikerült megúszniuk a kalandot. Átölelték egymást a
vízben, Rogerius vette hozzá a bátorságot és egy cuppanós puszit adott Emese
ajkára.
A part talán húsz-huszonöt karcsapásnyira lehetett. Eltempóztak odáig, és a
vízbe hajló liánokba kapaszkodva, kikászálódtak a vízből. Úgy eláztak, mint az
öntött ürgék, de egy pillanatig sem bánták. Éltek.
A tó túlpartján lángokban állt a dzsungel, a robbanás jókora területen letarolta
a növényzetet, a sűrűn gomolygó, zsíros füstfelleg az égig ért.
Sokáig álltak ott szótlanul és nézték a túlparton tomboló lángtengert. A lány
váratlanul elbőgte magát. Talán végső elkeseredésében, talán most jött ki rajta
minden benne felgyülemlett feszültség?
Rogerius átkarolta, magához vonta őt, és hagyta, hadd sírja ki magát a vállán,
nem rendelkezett túl sok tapasztalattal a gyengébbik nemről, de annyit még ő is
tudott a női lélek titkairól, hogy bizonyos helyzetekben nincs szükség szavakra.
Emese lassan megnyugodott. Kibontakozott az ölelésből, és próbálta keménynek
mutatni magát. Olyan, mint az apja, gondolta Rogerius. Letörölte a könnyeit, és
megpróbált Barkóczy maradni.
- Fegyvereink vannak, éhen halni biztosan nem fogunk... - szólalt meg
kisvártatva a férfi. - Előbb-utóbb úgyis jön majd valami hajó, amivel elmehetünk
innen, ha pedig az apádat vagy az OPOS-t mégis ideenné a fene, akkor elbújunk
előlük, nyugodj meg, soha nem fognak megtalálni minket!
Emese nem válaszolt. Gondolatok gyötörték, talán nem így képzelte a menekülését
a csillagrombolóról. Felsóhajtott, nagy bánatos szemeket meresztve nézett
Rogeriusra.
- Köszönöm, Roger.
A férfi furcsán mosolygott; egyelőre nem merte megmondani a lánynak, hogy az
elkövetkező harminc évben ne nagyon számítson mentőhajóra.
Nem kellett megmondania, Emese nagyon jól tudta ezt.
Lassan elindultak a part mentén. Meg akarták kerülni a tavat, el akartak jutni a
becsapódás helyszínére. Rogerius úgy okoskodott, hogy hamarosan leszáll a
shanarieli éjszaka, ha a dominikánus kézikönyveknek igaza van, akkor félelmetes
szörnyek fognak előbukkanni a homályból, s nekik, ha törik, ha szakad, fedett
helyre kell húzódniuk. Egyetlen működőképes megoldásként az űrhajó roncsaiból
kell összetákolniuk valami menedéket, csak találnak valamilyen mozdítható
fémlemezeket, amit felhasználhatnak erre a nemes célra. Rogerius nem félt a
radioaktivitástól, a korszerű euticénium-dihidropentaton reaktorok tiszták
voltak, felrobbanásuk esetén nem szennyezték a környezetüket. Aztán eszébe
jutottak a rakéták; ajkát harapdálva haladt előre a part menti sűrűben... Ha
megsérültek a nukleáris robbanófejek, akkor nem lehetetlen, hogy erős
gammasugárzás mérhető a robbanás közvetlen környezetében. Rogerius egyedül abban
reménykedett, hogy a légkörbelépéskor és a fennsíkon történő pokoli szánkázás
alkalmával - az Úr hathatós keze munkáját látta abban, hogy nem robbantak föl -
jó néhányat elpotyogtatott a legveszélyesebb holmik közül.
- Miért nem volt atomrobbanás? - kérdezte a háta mögül Emese. A lány talán
hasonló kérdéseken rágódott, mint ő.
- A rakétákra gondolsz? Atomrobbanás csak akkor van, ha be vannak élesítve a
töltetek. Ha egy nukleáris töltet élesítés nélkül becsapódik, legfeljebb
összetörik, mint egy földre ejtett porcelánbaba.
- Rogerius megállt, bevárta a kissé lemaradt lányt. Átsegítette Emesét, egy
útjukat keresztező, síkosán nyálkás fatörzsön.
Amerre elhaladtak, mindent áthatott a tó közelségéből adódó rothadásszag, lábuk
alatt cuppogott a talaj, öklömnyi bogarak surrantak a nedves fűben, különös
madárhangok hallatszottak a fejük fölött összehajló lombkorona homályából, a
hőmérséklet a trópusokat idézte, fél óra gyaloglás után már vödörszámra folyt
róluk az izzadság, Rogerius még soha életében nem vágyott ennyire egy hideg
zuhanyra, aztán egy puha paplanos ágyra, mint most...
- Van az órádon sugárzásmérő? - kérdezte Emesétől.
- Nem tudom, biztosan van. Van ezen minden; turáni gyártmány.
Két óra küszködés után végre sikerült megközelíteniük a becsapódás helyszínét.
Megpörkölődtek a fák, de a lökéshullám csak a robbanás epicentrumában tarolta le
az erdőt, és a tűz nem terjedt tovább; az aljnövényzet és az őrsrengeteg olyan
párás és nedves volt, hogy nem kapott lángra.
Harmincméteres körzetben minden élet megszűnt, a fák megfeketedett csonkokként
meredtek az égnek, a terület füstölt és parázslott, orrfacsaró bűz - égett gumi
és műanyag szaga - telepedett meg a parton, deformálódott roncsdarabokként
hevertek a büszke űrbombázó egykori alkatrészei.
Rogerius előretrappolt a bokáig érő hamuban, és szétrugdosta a még izzó
zsarátnokot. Fejét vakargatva állt meg a letarolt terület közepén. Körülnézett,
mindenütt fémlemezek, az űrhajó vázát képező, elgörbült tartóelemek hevertek.
Emese homlokráncolva nyomkodta az órája gombjait.
- Tiszta a terület, Roger.
A férfi lehajolt egy terjedelmes lemezdarabért. Sikerült megemelnie.
- Gyere szívem, bunkert kell építenünk éjszakára. - A hercegnő elengedte
füle mellett a „szívem" megszólítást. - Fáj még a hátad?
- Egy kicsit... Roger!
- Tessék?
- Te egy hős vagy... De tényleg.
A kezdetleges építmény, amit alkonyatig sikerült összetákolniuk, arra
tökéletesen megfelelt, hogy védjen a széltől és az esőtől, ha netalán
elerednének az ég csatornái, és visszatartotta a kisebb állatokat -
egyáltalán nem óhajtottak közelebbről megismerkedni azokkal a bogarakkal,
amelyekkel a dzsungelben találkoztak. A menedéket a bombázó burkolólemezeiből és
a fémváz mozdítható darabjaiból állították össze, és köréje halmoztak minden
olyan mozdítható tárgyat, ami nagyjából épségben vészelte át a robbanást - Emese
a fák közt talált három, kisméretű konténert, amit nem tudtak felnyitni -, és a
férfi nem kis meglepetésére talált egy félig megégett könyvet is Rogerius
gyűjteményéből. A férfi belelapozott a tenyérnyi kötetbe.
- Nahát... többet nem találtál?
- Már sötétedett, majd holnap megint átkutatjuk a környéket -felelte a lány,
és elnyúlt a földön, derékaljnak a dzsungelben tépett páfránylevelek szolgáltak.
- Éhes vagyok - mondta kisvártatva Emese.
- Én is. Reggel az lesz az első dolgunk, hogy valami ennivaló után nézünk -
nyugtatta őt Rogerius.
Két utolsó szendvicsüket, amelyek Emese hátizsákjából kerültek elő, már
behabzsolták, amikor végeztek a kunyhóépítéssel. Rogerius még életében nem evett
ilyen finom szendvicset, amikor rákérdezett, hogy mi van benne, a lány azt
mondta, hogy libamáj...
Sok problémájuk mellett volt egy olyan, ami a legnagyobb nyugtalansággal
töltötte el őket. Koszosak voltak és bűzlöttek az izzadságtól, mégsem mertek
megfürödni a tóban, s ennek igen nyomós oka volt. Amikor besötétedett, furcsa
árnyékok emelkedtek ki a moccanatlan víztükörből. A tó felől különös zajok -
böfögés, nyöszörgés, fújtatás - hallatszottak, Emese rémülten szembesült egy
ostorszerű csáp látványával, ami hosszú perceken keresztül csapkodta a vizet.
Amikor a zuhanó gépből levetették magukat a vízbe, érthető okoknál fogva nem
mérlegelték, milyen szörnyetegek közé csöppenhetnek, de most, hogy az állatok
egyértelmű bizonyítékát adták a jelenlétüknek, Rogeriuséknak eszük ágában sem
állt pancsolni a vízben.
Egy poshadt pocsolyában megmosták az arcukat, ezzel letudták a kötelező
tisztálkodást. Egyikük sem beszélt erről, de mind a ketten tudták hogy holnap el
kell menniük innen.
- És ha éjszaka kijönnek a partra? - kérdezte a lány nagyokat nyeldekelve.
- Én még olyan halat nem láttam, ami a parton vadászik - vigyorgott
Rogerius, de azért készenlétbe helyezte a sugárfegyvereket és Emese
zseblámpáját, ami vízhatlan lévén sikeresen vészelte át a kényszerű fürdőt.
A sötétben kuporogtak, a férfi nem merte működtetni a lámpát, nehogy időnek
előtte lemerüljön. Meg sem kísérelte a tűzgyújtást, elhatározta, hogy ezzel
holnap fog először próbálkozni.
Három energiafegyverük volt. Az egyik pisztolyt még Emese hozta magával, a
másikat akkor szerezték, amikor a zsilipben elvették a copfos nőtől, a harmadik
pisztoly pedig azé a harcászati tiszté volt, akit Rogeriusnak sikerült
ártalmatlanná tennie. Vajon meddig tudják használni őket, a telepek nem
tarthatnak ki a végtelenségig.
- Holnap valahogy fel kell nyitnunk a konténereket - jelentette ki Rogerius.
- - Szerintem energiavetők vannak bennük. Legalábbis remélem.
- Mondd csak, Roger, ha a hajó megsemmisült, akkor az irányjeladó is
elnémult? - kérdezte a lány. Bármilyen fáradtnak érezte magár, nem tudott
elaludni az éjszakai zajok miatt.
- Ha olyan, mint egy fekete doboz, akkor nem hiszem.
- A szörnyek nem fognak kijönni a tóból?
- Nem... Próbálj elaludni, majd én vigyázok rád.
Szünet.
- Roger.
- Mondd!
- Szeretnél még megcsókolni?
A férfi közelebb húzódott a páfrányleveleken fekvő lányhoz.
- Semmit sem kívánok jobban, hercegnőm.
Megcsókolták egymást. Rogerius szenvedélyesnek képzelte az első csókjukat, ami
most lejátszódott, inkább egy félénk próbálkozás volt, mintsem az ajkak vad
csatározása és nem is tartott olyan sokáig. Mire a férfi fölfoghatta volna, hogy
nini, megtörtént a dolog, már véget is ért...
Emese kibontakozott az ügyetlen ölelésből, és befordult a kissé befelé döntött
fémlemez felé. Rogerius még hosszú percekig simogatta a lány vállát, aztán
visszahúzódott őrködni a bejárati nyíláshoz. ..
A shanarieli éjszaka egy hajtógázát vesztett léggömb alattomosságával
ereszkedett a tájra, sötéten mozduló árnyékok rezdültek a menedék körül. A tó
sötét tükrén visszatükröződtek a csillagok, de képük állandó mozgásban volt a
felkorbácsolódott vízben. A víz felől felerősödtek a nyomasztó hangok, s csak
egy született süket állíthatta volna, hogy az éjszakai dzsungel békés hangulatot
áraszt magából.
Az ültében elbóbiskolt Rogerius hirtelen összerezzent, és felébredt...
Vetett egy gyors pillantást az órájára, aztán rá kellett döbbennie, hogy milyen
fölöslegesen tette ezt, a pirosan világító számok még mindig a Székely Dózsa
György fedélzeti idejét mutatták, a csillagrombolón most ültek az
ebédlőasztalhoz, már ha a történtek miatt van még kedve ebédelni a bánnak...
Emese egyenletes szuszogása betöltötte a kunyhó belsőterét, a lány félelmét
legyőzte a fáradtsága, és sikerült elaludnia. Rogerius kidörzsölte az álmot a
szeméből, és a résen át kikukucskált az éjszakába. Egy narancssárga hold kúszott
föl az égre és különös fénybe vonta a dzsungel moccanatlan lombsátorát. A hold
képe túlérett narancsként remegett a tó tükrén... egy pillanatra elsötétült,
valami kiemelkedett, felpúposodott a mélyből...
Zaj hallatszott a kunyhó oldalának támasztott konténerek felől. Rogerius
megmarkolta a sugárfegyverét, felkattintotta a zseblámpát, és kivilágított.
Semmi. Megvilágította a talajt. Amit látott, attól majdnem felüvöltött, úgy
megrémült...
- Emese!
A lány szemhunyásnyi idő alatt felült a derékalján.
- Mi az?
- Van itt valami.
- Micsoda? - rémüldözött a lány, és négykézláb odamászott a férfihoz.
- Csápok jönnek ki a tóból.
- Szentséges úristen - bukott ki a lányból.
Karvastagságú indák és kacsok rengetege kúszott feléjük a tópart irányából.
Határozott mozgásban voltak, mintha tapogatnák a környezetüket, mintha
szagolgatnák a zsákmányt. A tó közepén egy hatalmas test emelkedett ki a vízből,
teljesen alaktalan volt, nem hasonlított egyetlen állatra sem, feltételezhetően
ő bocsátotta ki magából az izgatott csápokat, amelyek körülölelték,
megtapogatták a lemezekből összetákolt alkalmi lakhelyet. A csápokon
öthatméterenként furcsa, állandó lüktetésben lévő gubók függtek, melyek
nyitották-csukták az üvegszerüen csillogó fogakkal teletűzdelt szájukat, ami
jeles bizonyítékát szolgáltatta az élőlény ragadozó mivoltának.
- Roge...
A férfi azonnal betapasztotta a lány száját, nem mintha ezzel késleltetni tudná
a növény támadását. A dominikánus szent meggyőződéssel hitte, hogy egy
gigantikus húsevő növény mászott elő a tóból. Talán a robbanás megzavarta a
ragadozót, ezért nem támadt nappal. Félénken meghúzódott, és most elindult
felderíteni a környezetét... a zsákmányt.
- Ne mozdulj, és ne szólj egy szót sem - mondta csöndesen Rogerius, és
elvette a kezét Emese szájáról.
- Roger, én azt hiszem, bepisiltem... - nyöszörögte a lány.
Rogerius lekapcsolta a zseblámpát, átadott egy fegyvert Emesének.
- Ha azt kiáltom, hogy fuss, akkor egy pillanatig se késlekedj!
- Fuss a dzsungelnek!
A lány megígérte.
A következő percek történéseit Rogerius később sem tudta pontosan visszaadni.
A shanarieli dzsungel tavának királya lassacskán körülzárta őket. Fogaikat
csattogtatva közeledtek a csápokon függő másfél méteres bimbók, és veszett
szuszogással szaglászták körbe a kunyhót. A szörnyeteg szagérzékelését
megzavarhatta a mindent átható égett műanyag szaga, ami jótékony pajzsként
ereszkedett a kunyhóban rejtőzködőkre. Talán visszahúzódik, reménykedett
Rogerius, de ez hiú reménynek bizonyult. A férfi elképedve látta, amint egy
ceruzavékonyságú növényi kacs bekúszik az ajtót helyettesítő, görbe fémlemez
sarkánál. Félrelépett az útjából, s míg azon töprengett, mit lehetne tenni
ellene - ha hozzáér, a növény felfedezi őket -, a holtsápadt arcú Emese a
tapogatózó indára emelte a sugárpisztolyt...
- Emese, neee! ,
Rogerius elkésett a figyelmeztetéssel.
A vakító tűzsugár elmetszette az indát, és a ragadozó valósággal felsikoltott.
A kacsok nekitámadtak a fémlemezeknek, az építmény oldalfalai imbolyogni kezdek,
megcsikordultak az egymásra rakott fémlemezek, és csápok tucatjai kanyarogtak be
a réseken.
- Lőj, lőj, lőj! - üvöltött Rogerius, és lenyomta a fegyver tűzgombját.
Mindketten kirohantak az összeomló kunyhóból, és ott találták magukat a húsevő
növény fogókarjainak a közepén.
- Fuss, Emese, fuss!
Emese és Rogerius elszántan védekeztek - magyarán lőttek mindenre, ami mozdult -
, és egyre hátráltak a dzsungel felé. De a zsákmányra éhes kacsok és a gubók
olyan elszántan, olyan sűrűn kanyarogtak, csapdostak körülöttük, hogy még a
lézer sem tudott rendet vágni a soraikban.
A lézersugarak vakító fénye megvilágította az eleven iszonyatot, ami lassanlassan
legyűrte őket: Rogerius bokájára és bal csuklójára indák tekeredtek, a
férfi fájdalmas üvöltéssel készült a mindennél borzalmasabb halálra A fegyver
kihullott a kezéből...
- Emese!
A lány még tartotta magát, és zokogva bukdácsolt a rengeteg felé, utánanyúltak,
siklottak az iszonyatok, hogy elkapják, megbéklyózzák, de a lánynak óriási
szerencséje volt, és sikerült kivágnia magát a szorult helyzetből.
Rogerius rémült kiáltása állította meg. Felsikoltott a rémülettől, amikor
meglátta a kacsok szoros ölelésében vergődő férfit, akit földre tepert a növény,
és vitte, vonszolta a tónak.
- Ne gyere ide, fuss innen! - sikoltozta Rogerius, de a lány nem hallgatott
rá... ez lett a veszte.
Emese elbotlott egy kígyóként tekerődző indában, és hasra esett, alig
kétlépésnyire a szorosan megbéklyózott férfitól, aki keserves üvöltéssel vette
tudomásul, hogy szerelme a növény fogságába esik. A feldühödött indák sebesen
körbefonták a magyar lányt, kezére, bokájára és nyakára fonódtak, az egyik gubó
az arca elé türemkedett, a vége szétpattant, mint valami rossz furunkulus, és
felvillantotta a fogait, hogy elnyelje és megeméssze a keservesen sikoltozó
Emesét.
Éktelen dörej visszhangozta túl a növény dühödt sziszegését és a fogságába esett
emberek sikolyait. Téglapiros lézersugarak megelevenedett tűzesője söpört el a
talaj fölött, és lángba borította, apró darabkákra tépte a kacsok iszonytató
erdejét. Az Emesét elnyelni készülő gubó hamuvá lobbant, akárcsak minden növényi
rost, ami a közvetlen környezetében tekergett, akárkik érkeztek a megmentésükre,
lőni tudtak, e felől semmi kétség.
Csontszínű erőtérpáncélba öltözött, sisaktalan rohamosztagosok bukkantak elő az
éjszakai dzsungelből, és félelmetes lézertűzzel árasztották el a növényt, ami
pillanatok alatt elengedte a zsákmányát, és igyekezett visszahúzni épségben
maradt indáit a menedéket adó tóba. De nem tette ezt elég gyorsan.
Rogerius kikerekedett szemmel itta magába a katartikus élmény látványát. Egy
tagbaszakadt férfi állt meg mellette, aki olyan hanyagul lóbálta a kezében
tartott páncélöklöt, mint földjéről hazatérő paraszt a gravitációs kapáját.
Megcélozta az alábukni készülő növényt, és útjára indított egy repeszgránátot.
BUMM...
A gigászi húsevő növény apró darabkákra robbant, a lángot fogott, tekergő rostok
fél percig hullottak az égből, mire elcsendesedett minden. Rogeriusról fürge
kezek tépdesték le a kacsok maradványait, a katonák - mert azok voltak semmi
kétség - felsegítették a földről a félholt koronakutatót, aki egy árva kukkot
sem tudott kinyögni az átélt események miatt.
Emese ájultan feküdt az élettelen indák szorításában, egyszerre hárman
sürgölődtek körülötte.
Éles fény világított Rogerius szemébe, hunyorognia kellett, kezével takarta az
arcát.
- Maguk szálltak le délután a bombázóval?
- Igen... lezuhantunk.
Marha nagy mázlijuk volt; akkor is meg most is. Ki fogok töltetni magukkal egy
lottószelvényt - mondta a hang. Az a férfi beszélt Rogeriushoz, aki
felrobbantotta a szörnyű növényt.
Rogerius szeme lassan hozzászokott a fényhez, már nem csak a katonák körvonalait
látta, hanem az apró részleteket is. Kikerekedett a szeme a meglepetéstől: a
mellpáncélokon vörös színben pompázó, sarlókalapácsos embléma virított,
Rogerius, tanult ember lévén egy pillanat alatt felismerte, hogy a kommunizmus
legismertebb szimbólumát látja.
Szent Isten, kik lehetnek ezek?
A legnagyobb meglepetés csak ezután következett: a romaosztagosok olyan
egyformák voltak, mint két tojás... pontosabban szólva, mint tizenegy tojás,
merthogy a számuk éppen ennyit tett ki. Ez alól csak a páncélöklös volt kivétel,
aki mindenkinél magasabb volt egy fejjel, markáns arcát lézervágta hegek
csúfították, savószemű szemében kegyetlen tűz égett, izmai, mint pattanásig
feszített acélrostok hullámzottak a terepszínű zubbonya alatt. A parancsnok -
nem lehetett vitás, ez a férfi irányítja a csapatot - olyanfajta embernek
látszott, aki nem egy űrháborúban megfordult már, számára egy ilyen húsevő
növény megsemmisítése legfeljebb annyi megerőltetést jelent, mint szmokingban
megjelenni egy ötórai teadélutánon.
A katonák kiborgok vagy klónok, futott át Rogerius agyán a gondolat aztán
következett az újabb meghökkentő fordulat: semmihez nem hasonlítható zaj
hallatszott a magasból, ami egyre erősödött, végül az elviselhetetlenségig
fokozódva felbukkant maga a zaj forrása is.
Rogeriusnak leesett az álla, szerencsére szokta lapozgatni a haditechnikatörténeti
albumokat, így legalább kapásból felismerte az amerikai
haditengerészet által is használt (anno!) hatalmas Pave Low típusú
csapatszállító helikoptert.
A fémmonstrum rotor-lapátjai felkorbácsolták az erős reflektorfénnyel
elárasztott folyót. A helikopter a megfelelő ponton veszítve a sebességéből
leereszkedett a tó partjára.
Erős karok ragadták meg Rogeriust, és vitték a géphez. Egy katona felnyalábolta
a még mindig eszméletlen Emesét.
Karok nyúltak ki a gépből, felsegítették a menekülteket, aztán a sarlókalapácsos
rohamosztagosok is felkapaszkodtak az utastérbe, majd a gépmadár sebesen
felemelkedett.
Rogeriust nekifektették egy bőrrel párnázott oldalfalnak, egy vöröskeresztes
karszalagot viselő férfi (kiborg?) a koronakutató lábainál fekvő Emesét kezdte
élesztgetni. Rogerius rémülten látta, hogy a lánynak mesterséges légzést kell
adni... Megpróbált odamászni hozzá, de erős kezek tartották vissza.
És az egész akció alatt senki nem szólt egy árva kukkot sem, a katonák olyan
némák voltak, mint egy frekvenciamoratóriumot megszegő és büntetését töltő
holocsatoma, délután négy és hat között.
Ez alól, csak a parancsnok volt a kivétel, aki odaguggolt Rogerius mellé, és
megkínálta egy vaskos szivarral.
Rogerius, aki soha életében nem dohányzott, reflexszerűen nyúlt a szivarért.
- Gyújtson rá, fiam, ilyenkor illik elszívni egy szállal - mondta a
parancsnok.
- Mi... mi van a lánnyal?
- Semmi baja... nézze csak! - Emese megrebbentette a szempilláit, és köhögni
kezdett, a teste összerándult...
Ezt látva Rogeriusnak könnybe lábadt a szeme, hálásan megragadta a parancsnok
kezét. Megrázta.
- Köszönjük, uram, az utolsó pillanatban érkeztek. A nevem Rogerius, a lányt
Emesének hívják és egy turáni her... a barátnőm! Elárulja végre, hogy kik maguk?
- Mi vagyunk az egykori roxolani Vörös Gárda maradéka! -harsogta túl a rotor
zaját a férfi. - Engem Mike Barának hívnak, Isten hozta a fedélzeten!
Rogeriusnak az arcára fagyott a mosoly, ő ugyanúgy tudta, ahogy a fél galaxis:
Mike Bara korának egyik legkegyetlenebb zsoldosvezére volt, aki nem azzal
szerezte a hírnevét, hogy űrhajótörötteket szokott megmenteni.
- Értem... már hallottam magáról. Megtudhatnám, tisztelt uram, hogy hova
visznek minket?
Rogerius csak egy barátságos vállveregetést kapott feleletül. Aztán a
zsoldosvezér visszavette tőle a szivart. A koronakutató egyszer sem szívott
bele; Mike Bara ki nem állhatta a pazarlást.
HATODIK FEJEZET
Elanor-Hys, kalózállomás
Zhelrem Pax, Elanor-Hys fővezére, mire egyáltalán felfogta, mi történik
körülötte, addigra már rég nem volt abban a helyzetben, hogy megértse, mindez
miért is történik. Számára ugyanúgy nem adatott meg a megértés karizmája, mint a
törzstisztjeinek, akiket az emberi és nem emberi ribancaik mellől ugrasztott ki
a riadójelzés; az OPOS és az űrtemplomosok együttes támadása az űrállomás
fedélzeti ideje szerinti éjszaka kellős közepén kezdődött, és intenzitása
alapján nagyon úgy nézett ki, nem fog eltartani hajnalig.
A központi tengelye körül méltóságteljes lassúsággal forgó, hatszáz szintes
kalózbázist váratlanul érte a csapás, a szakadatlanul járőröző mélyűri
felderítőszondák csődöt mondtak, amikor felharsant az első vészjelzés, az
ellenség már a kozmosz minden létező irányából megkezdte az inváziót. Ami a
kalózok nyakába szakadt a mélyűrből, sokkal rosszabb volt, mint az apokalipszis.
Annak tényét némi hittel eltelve föl lehet fogni agyilag, na de mihez kezdjen,
mit gondoljon, hova kapjon nagy hirtelenjében egy „tisztességes" fonnan
kalózvezér, ha a harcirányító központból azt hozzák tudomására, hogy a támadók
„olyan energiaszívó denevérek, amelyek százezrével tapadnak rá a központi
energiapajzsra", s miután teleszívják magukat energiával, szétsugározódnak,
mintha sosem léteztek volna.
- Energiaszívó denevérek támadnak a mélyűrből?. - hökkent meg Zhelrem, aki
azzal biztatta magát, „nyugi öreg, még mindig álmodsz". - Ilyen technológia nem
létezik!
De létezett! Ami kezdetét vette, az nem egy hollywoodi rémlátomás volt, hanem az
OPOS csúcstechnológiai bemutatója, a misztikus táltos-szekta a legtitkosabb
fegyvereit vonultatta fel Elanor-Hys ellen, a magyarok mindössze egy kurta
órácskát engedélyeztek maguknak a bázis elfoglalására, egy minutummal sem
többet.
Elanor-Hys hamarosan elvesztette védelmi pajzsának hetvenhárom százalékát, s
ekkor - mintegy végszóra - megérkeztek a támadó főerők.
Egy köbfényéves körzetben megnyíltak a téridő láthatatlan csatornanyílásai, s
kiokádták magukból az OPOS stratégiai bombázóit, melyek hármas támadóalakzatba
állva, több hullámban repültek a célra.
Elképesztő űrcsata, szemkápráztató energiaháború vette kezdetét a kozmosz e
távoli szögletében. Az űrállomás ionágyúi lassan feléledtek csipkerózsika
álmukból, és halálos energiaadagokat köptek az űrbe. Komputervezérlésű
lövegtornyok gyilkos zárótűzzel fordultak a sebesen közeledő űrhajók után,
melyek akadálytalanul áthatolva a külső energiapajzson, megkezdték a közvetlen
csapásmérést.
Protontorpedók robbantak az űrállomás metálkék páncélzatán, a fedélzeti
lézervetők páros sugárnyalábjai szétszabdalták a felszínen sorakozó lakótömbök
oldalfalait, konfettivé szaggatták a harcálláspontokat és a világűr titkait
kutató radartányérokat, bíbor tűzrózsák nyíltak a világűrben, hogy azonnal
elhervadjanak az oxigénhiányos, gyilkos körülmények között. Hangtalan
robbanássorozatok cikáztak végig a bázis felszínén, a belső folyosókon faltólfalig
dülöngéltek a lassan eszmélő űrkalózok, tisztek és robotok,
megállíthatatlanul bömböltek a szirénák, kezdetét vette az igazi csillagok
háborúja, egy félezer éve halott, baseball-sapkás, szakállas milliomos könnyek
közt hullott volna térdre, hogy igen, igen. igen, ez kellett volna az első
részbe, de hát elszúrtam, most mondjátok meg, mit csináljak?! Az OPOS viszont
nem szúrta el, és elkezdődött a halottak porából támasztott, néma entitások
rohama!
Az első csapatszállítók átjutottak az egyre hatástalanabb zárótűzön, és a bázis
több pontján megtörténtek az első behatolások. Stenonisék beindultak: először az
energiaszívó, bionikus denevér-fattyak árasztották el Elanor-Hyst, és
megtámadták, lefogyasztották, működésképtelenné tették a felsorakozó kalózok
személyes védelmi rendszereit. Az űrkalózok pajzsaikat vesztvén csak irdatlan
tűzerejükben és elszántságukban bízhattak. Energiafegyverek ezrei szegeződtek a
folyosók mennyezeteire, és kibiztosítva várták az ellenséget, amely
megtelepedett a felszínen, és megkezdte a tényleges behatolási műveleteket,
olyan hangok hallatszottak, mintha több száz sztahanovista űrmanó kalapálná a
külső burkolatot.
- Nem hátrálhatunk meg! - üvöltötték az osztagparancsnokok... aztán
meghaltak mind, az embereikkel és földönkívüli alárendeltjeikkel együtt, mert
fekete táltosaik vezetésével megérkeztek Stenonis néma harcosai, és egy alföldi
porvihar intenzitásával, kevesebb idő alatt árasztották el a bázis valamennyi
szintjét, mintsem, hogy megmelegedjen egy lábos, jó magyar csirkepaprikás.
Mindenütt lézersugarak cikáztak.
Zhelrem csuklóján megcsörrent a videofon, a kalózvezér futtában fogadta a
hívást. Üvöltenie kellett a zaj miatt.
- Jelentést!
Uram, a támadók kétdimenziós formában folynak befelé a sík-felületeken! Ilyet
még nem láttunk! Nem tudjuk őket megállítani...
A kalózvezér tisztán hallotta az egész jelentést - SONY EE-26-osa volt, a Földön
vette - mégis csak ennyit értett: "nem lehet őket megállítani"!
- Mi van?
Megismételték. Aztán még egyszer, de csak félig, mert aki a túloldalon beszélt,
váratlanul meghalt...
- Ilyen technológia nincs! - sikoltotta Zhelrem Pax, és a dühtől
vörösre váltott a zöld arca.
Aztán jelentették neki, hogy kilépett a mélyűrből egy űrtemplomos cirkáló, nagy
valószínűséggel a Szent Johanna, amelyről minden űrkalóz tudta, hogy a vérben
tobzódó Francois Rochefort lovagherceg űrhajója.
Zhelrem bénultan állt a leghűségesebb emberei gyűrűjében.
Végső döntésre készült.
- A Shatgelt erejét kell használnunk!
Túl későn jutott erre az elhatározásra.
A klímarendszer csövein keresztül energiaszívók százai árasztották el azt a
folyosószakaszt, amelyen Zhelrem és válogatott csapata haladt. Aktivizálódtak a
személyes erőtérpajzsok, melyek pillanatnyi haladékot jelentettek a bionikus
szörnyetegek ellen. A kalózok erős zárótűzzel árasztották el a folyosó mindkét
végét, és több energiaszívót röptében sikerült megsemmisíteniük. De ellenállásuk
hiábavalónak bizonyult. Amikor elhalt a denevérszárnyak surrogása, vijjogó
hangok hallatszottak, és a kirobbantott biztonsági ajtókon keresztül lecsaptak
Zhelremékre Barkóczy harci turuljai. A mesebeli madarak képében érkező
harcászati számítógépek megtizedelték a kalózok sorait. A személyi erőterét
vesztett vezér üvöltve hátrált egy zsiliplap felé, nem vette észre, hogy milyen
különös fények fiatnak mögötte a bordázott fémfalon. Az egyik fényfolt megállt,
és kirajzolódott egy honfoglalás kori vitéz fénylő alakja, a felület domborodni
kezdett, és a néma kommandós átlépett a normáltérbe. Bőr csuklóvértes kezek
kulcsolódtak a fal felé hátráló Zhelrem nyakára, és a kalózok vezérét
berántották a kétdimenziós világba.
A férfi sikolyai elhaltak, amikor teste elfolyt a falfelületen, csak a fegyvere
maradt hátra mementóul. A Herden energiakarabély koppanva hullott le a
fémpadlóra, Stenonis vitéze azt nem ragadta magával.
Zhelrem egyik embere félőrülten nézte a némán tátogó vezére képét a falon, de
mielőtt a szörnyű látványra emelhette volna az energiafegyverét, a vállára
csapódó turul tűzsugarat köpött az arcára, és a férfi még álltában szénné égett.
Stenonis megérezte a bajt.
Egy féregmentál van az űrállomáson, az sem lehetetlen, hogy ezt az egész
kócerájt köréje építették, láttam már ilyet a McVardur-rendszerben - magyarázta
Rochefortnak.
Mi a terve? - kérdezte az űrtemplomos nagyúr. Mivel materializált erőtérsisakot
viselt, csak sejteni lehetett, milyen arcot vág Stenonis bejelentése hallatán.
A Shatgeltek a világegyetem legtitokzatosabb lényei voltak. A legenda szerint
legkevesebb tízezer évig éltek, és ők szőtték azokat a delejes vonalakat,
amelyeket egyes misztikus beavatottak féregjáratoknak hívtak. Senki sem tudta,
pontosan mit jelent ez a kifejezés: féregjárat, mint ahogy azt sem, hogy az
okkultisták miért mondják a Shatgeltekre, hogy ezek a különös lények
tulajdonképpen mutálódott megairák...
A féregmentálokról sok ostobaságot összefecsegtek a kozmoszban, főleg azok
terjesztették róluk a híreket, akik még egyetlen élő példánnyal sem találkoztak
- ez momentán az emberi természet jellegéből adódóan tökéletesen érthető,
elvégre minden kultúrember elidegeníthetetlen joga, hogy részletesen ecsetelje
azt, ami soha nem történt meg.
- Nem lenne okos dolog feldühíteni - válaszolt Stenonis -, ha megharagszik,
még én sem tudom megfékezni. Egyszer találkoztam egy misztikus látnokkal, ő
például azt mondta, hogy a von Anstettenek, ha lelépnek a berillium-achát
trónról, Shatgeltekké lesznek.
- Mese habbal. Arra nem gondolt, hogy a féreg tudhat valamit a koronáról?
- De igen. A Shatgeltek fonják a téridő szövétnekét, ha van olyan lény a
kozmoszban, aki tudhat valamit a régi idők történéseiről, az éppen egy
féregmentál. Mindenesetre várjuk meg a kalózvezért, most kaptam a jelentést,
hogy a némáknak sikerült fülön csípniük őkegyelmét.
Zhelrem a mennyezetről zuhant alá, és fájdalmas nyögések közepette terült el
Lauder Stenonis lába előtt. Semmire nem emlékezett a pokol tornácán tett
utazásából... Felemelte az arcát, szeme kiguvadt a rémülettől. Volt miért.
Fekete köpenyes, csuklyás alakok hatalmasodtak előtte, mellettük sólyomtollas,
elcsúfított arcú, fényíjas, turulpajzsos vitézek sorakoztak, akik teste körül
penészszürke aura ragyogott, a halálból visszahozott entitások nyomasztó
sugárkoszorúja. A különös csoport tucatnyi fénydárdás, ultrahang-pallost markoló
űrtemplomossal egészült ki.
Előlépett egy csuklyás alak, és bakancsa orrával megbökdöste a földön fekvő,
zöld bőrű férfit. A titokzatos alak ujja hegyén vörhenyes szikrák pattogtak, a
csuklya árnyékába vont arcából csak a pengeéllé keskenyült ajkak és az arc két
oldalán sötétlő ősi rovásjelek látszottak.
- Lauder Stenonis vagyok. Tudom, hallottad már ezt a nevet, halandó!
Zhelrem Pax ebben a pillanatban megértette, hogy turáni misztikusok támadták meg
a bázist. Minden normális fonnannak ilyenkor két választása marad: vagy az
infarktus vagy az agyvérzés. Zhelrem megpróbálkozott egy harmadik lehetőséggel,
ki tudja, hátha bejön:
- Kegyelem...
- Vesd ki szívedből a büszkeséget, vezér, végtelen segítőkészséged legyen
egyetlen erényed, s én nem számlálom hátralévő perceid.
- Rendelkezz velem, uram!
- Vezess minket a Shatgelt elé!
Zhelrem agyában egynöpke pillanatra felbukkant a fúziós reaktor hűtőcsövei közt
tekergő féreg képe...
- Inkább a halál, uram...
- Kérlek - sziszegte az OPOS ura, aki az iménti, rémülettől átitatott kósza
gondolat hatására már tudta hol a féregmentál. Stenonis felemelte a kezét,
karmokként begörbített ujjaiból tűz csapott elő, és a misztikus fény
szemhunyásnyi idő alatt lángoló csontvázzá változtatta a kalózvezért.
Zsíros füst böffent a mennyezetig, és Zhelrem Pax lelke távozott az elszívón
keresztül.
Rochefort és lovagjai keresztet vetettek. A templomosok ritkán szoktak
fölösleges mozdulatokat tenni, de most ellenállhatatlan kényszert éreztek erre.
- Válassza ki az öt legjobb emberét, Rochefort! - fordult Stenonis az
infánshoz. - Kérdezném: a lovagrend űrhajóin két mise között a felüdülés óráiban
nem szokták néha vetíteni a ,Bolygó neve: halál" című muzeális filmalkotást?
- A Naturae Ordo ("a természet rendje", a pápai bullák a kezdősoruk alapján
kapják az elnevezésüket.) bulla értelmében az űrtemplomosok nem néznek sci-fit -
hallatszott Rochefort sisakhangszórójából. - Őszentségét roppant mód idegesíti,
hogy már nincs módunk máglyára küldeni a régi írókat. - Az infáns maga mellé
intette az első öt lovagot, köztük Jean-Jacques Arnand márkit.
- Kár - csücsörített Stenonis. - A reaktorokhoz kell mennünk.
- Mert ott mit találunk?
- Vagy inkább kit! Az idő urainak egyike vár ránk, lovag.
- Azért kérdeztem a filmet, mert itt csak kardokat lehet használni; a
lövöldözés kizárva, uraim! Mellesleg más fegyver nem is nagyon fogja ezt a
lényt, a Shatgelt egy mutálódott sárkány, amit a mítoszok szerint csakis
kizárólag karddal lehet levágni... Értve vagyok? ... Tessék olvasni a magyar
népmeséket!
Morogtak valamit a lovagok, és a hátukra csatolt tokokba csúsztatták a
komputervezérlésű energiavetőiket. Sorban bekapcsoltak a megszentelt kardok
ultrahangpengéi, Arnand a fénydárdáját tartotta készenlétben.
- Komolyan meg akarja kérdezni tőle, hol van a Magyar Szent Korona? -
tudakolta Stenonistól az infáns.
- Igen.
- És maga szerint meg fogja mondani?
- Kötve hiszem, de valamit biztosan fog mondani.
- Vajon mit keres itt ez a lény?
- Ő irányította a kalózokat. Tessék Rochefort, már megérte idejönnie, Róma
most megtudta, mi a fonnan űrbanditák titka. A Shatgelt számára a reaktor
amolyan háttértár, a sárkányok számára elég hat atom, abból már processzort
tudnak gyártani. Ez a példány itt nagyon nagy tudású lehet...
Összenéztek a lovagok, páran a homlokukat kopogtatták, mintegy jelezve a
Stenonisról kialakult véleményüket.
Különös erdőnek tűnt a reaktorszint, amelyben a hűtőrendszer karvastagságú
csövei játszották a sherwoodi tölgyeket, s köztük lopakodva most Lauder Stenonis
lett a turáni Robin Hood, akinek ujj-jeleire a némák félretették a
plazmaíjaikat, és rovásjeles kardjaikat előhúzva követték vezérüket, az oldalés
hátvédet Rochefort lovagtestvérei adták.
A csoport átkelt a másodlagos hűtőrendszer csőrengetegén. Kiteljesedett a tér, a
több emelet magasságú teremben sztatikus kisülések söpörtek végig a falaknak
támaszkodó, fekete reaktortest környékén. A fénykisülések mikro-robbanásain és a
hűtőrendszer elektrodinamikus kompresszorainak duruzsolásán kívül más zaj nem
hallatszott, ha éltek, dolgoztak idelent reaktortechnikusok, azokat már elűzte a
támadás híre. A reaktorokat egy széles árokrendszer választotta el attól a
ponttól, ahol a behatolók álltak.
Rochefort lenézett a mélybe, de semmit sem látott a felfelé gomolygó
hidrogéngőztől. Fölöslegesnek találta, hogy átkapcsoljon infrára, a jéghideg
párafelhő átláthatatlan a hőkép-elemzés számára.
Stenonis a reaktortest felé fordította a tenyerét. Szemét lehunyva,
természetfölötti képességeit segítségül hívva, mentális belső látással kereste a
Shatgeltet, a templomosok lélegzet-visszafojtva figyelték a férfi minden
mozdulatát.
A nagymester kilépett a transzállapotból, intett a mögötte állóknak, majd óvatos
macskaléptekkel megindult előre az elsődleges hűtőrendszer csövei felé vezető,
keskeny fémhídon.
A többiek kissé lemaradva tőle, libasorban követték.
Stenonis megállt a híd közepén, és lefelé bökött a mutatóujjával.
Rochefort megint lenézett.
És most meglátta a lényt...
Egy zöldpikkelyes, tarajos kígyótest csillant meg a hidrogénpára mögött. Átlagos
vastagsága meghaladta a tíz métert. Nem lehetett megállapítani, milyen hosszan
tekereg a fúziós reaktorok talapzata körül, és nem lehetett megmondani, melyik
irányban haladva kell keresni a száját - Rochefort meg sem kísérelte elképzelni
magának azt a borzalmas pokolbejáratot -, ami Stenonis végcélja volt. Az OPOSnagymester
a reaktorszint felé jövet tudomásukra hozta, hogy le kell ereszkednie
a Shatgelt gyomrába, ha szóra akarja bírni...
- A szentségit - nyögte Arnand lovag, klerikustól meglehetősen szokatlan
módon. Rochefort átkapcsolt az űrtemplomos belső kommunikációs rendszerre, és a
felelőtlen káromkodás miatt penitenciaképpen elrendelt nála tíz miatyánkot és
egy minneapolisi zarándoklatot Bill Gates üvegkoporsójához.
Arnand befogta a száját.
Stenonis átkelt a hídon, és belépett az elsődleges hűtőrendszer csőerdejébe, a
némák rezzenéstelen arccal követték mesterüket, Rocheforték már sokkal
óvatosabban mozogtak.
Mire készülnek ezek az őrültek, töprengett magában a lovagherceg, ez a nyavalyás
sátánhitű Stenonis komolyan gondolja, hogy bemászik ennek a szörnyetegnek a
szájába? Van egyáltalán normális ember a magyarok között?
Az elsődleges hűtőrendszer egy ismeretlen, az emberitől teljesen elütő
technológia hathatós jelenlétéről árulkodott. Rochefort a híd innenső oldalán
úgy-ahogy kiismerte magát, de a fonnan gyártmányú fúziós reaktorok közvetlen
környezetében még a legkisebb csavarról is sugárzott a földönkívüli eredet. A
hűtőrendszer bordái hét egymást követő és lépcsőzetesen emelkedő sorban álltak.
Alig tizenöt méter magasból hasonló orgonasípok meredtek lefelé, mintha egy
óriási cseppkőbarlangban járna az ember. Minél magasabb szintre hágott az ember,
annál kisebbek voltak a hütőcsövek, a mennyezeten ugyanúgy, a talaj leginkább a
megolvadt és szétfolyt, majd megszilárdult műgyantára emlékeztetett. Az
űrtemplomosok még nem találkoztak hasonló reaktorszisztémával, ezért furcsa
utazásukat mindössze technikatörténeti kirándulásnak tekintve, kíváncsian
követték a magyarokat.
- Milyen érdekes hűtőrendszer -jegyezte meg az infáns. Stenonis nem
késlekedett a válasszal.
- Ezek már a Shatgelt fogai, Rochefort.
Ekkor a római kozmokatolikus egyház lovagjai megtorpantak, majd olyan ordenáré
stílusban küldték el Stenonist egy bizonyos helyre, hogy ha életük végéig
zarándokolnak oda-vissza a galaxis magja és Minneapolis között, akkor sem
nyernek bűnbocsánatot.
- Ne izguljanak, ezek a lények átlag ötszáz évente csukják be a pofájukat.
Rochefort fortyogott a méregtől.
- Igen? És mi van akkor, ha ez a dög éppen négyszázkilencvenkilenc éve,
tizenegy hónapja és harminc napja zabált utoljára?
- Van magának fogalma arról, hogy ennek milyen elenyészően kicsi az esélye?
- kérdezett vissza a nagymester.
Rochefort kihátráltatta az embereit az "orgonasípok" közül.
- Sok sikert, Stenonis, ha bajba kerül... ha bajba kerül, bemegyünk magáért.
Azt várhatom, fanyalgott magában az OPOS nagymestere, és gyors ujj-jelek
segítségével szót váltott az egyik némával. A harcos mutatta, hogy mindannyian
felkészültek...
Stenonis átlépett az utolsó, alig térdig érő fogsoron, és megállt a két méter
átmérőjű, förtelmes bűzt árasztó toroknyílás előtt. Az iszonyat sötét alagútja
elvezetett az álomba szunnyadt Shatgelt szívéig, ahol a lény mentális központja
volt, ami a beavatottak számára úgy funkcionált, mint egy terminál-állomás.
Odamegy az ember, alfaállapotba hozza magát, és beszélgetésbe elegyedik a
lénnyel, mindez olyan egyszerűnek tűnik, mint a karikacsapás, nyugtatta magát
Stenonis, és óvatos léptekkel elindult befelé a nyálkás alagútban.
Transzállapotba helyezte magát, szívverése lelassult, pulzusa szinte
tapinthatatlanná vált, ez a néma előrehaladás az ammóniaszagú sötétségben olyan
volt, mint egy színházi előadás nyilvános főpróbája, ahol Belzebub a rendező és
az összes bukott angyal ott ül a páholyokban. ..
Stenonis apró léptekkel haladt előre.
Ritmikus dum-dum hallatszott a sötétből, ahogy dobbant a csodalény szíve, a
mélységből piszkosszürke fény szivárgott...
Egyszer egy magyar vitéz puszta öleléssel fojtotta meg a sárkány szívét...
Stenonis hitt a mítosz erejében, de mindettől függetlenül:
- János Vitéz bekaphatod!
Az OPOS nagymestere eljutott a Shatgelt szívéig...
Felnyitotta aranyveretes tarsolya tetejét, és elővette az ajándékait, magyar
ember sehova sem megy üres kézzel...
Ajándékot hoztam neked, Magasságos.
Szerencséd, hogy Magasságosnak szólítottál.
De az ajándékért cserébe kérek tőled valamit. Föl kell tárnod előttem a
történéseket, meg akarom érteni az összefüggéseket. Keresek valamit, Magasságos
Shatgelt.
Mindenki keres valamit Az emberek izzadt arccal kapaszkodnak fel az általuk
választott csúcsokra, s közben nem veszik észre, hogy milyen szép a táj. A
szépség a részletekben rejlik.
Mennyire igazad van, Shatgelt.
Kaleidoszkóp.
Ó, igen.
Stenonis nem értette az utolsó közlést. Kivárt a gondolataival, nem sürgette a
lényt.
Mutasd az ajándékod!
Stenonis szétnyitotta a markát. Egy üveggolyó csillogott a tenyerében, akkora
volt, mint egy golflabda.
Mi az?
A téridő egy szelete, Shatgelt, az újra és újra felidézhető történést hoztam
neked ajándékba.
Tér és Idő... kezdetleges OPOS mágia. A távolságot, mint üveggolyót, akarod
nekem adni?
Igen.
Az időpont?
Neked kell választani, Shatgelt, de van egy megkötés: nem mehetsz el az idők
végezetéig, és a golyó csak a sorsfordító történéseket tudja megmutatni. És
többé soha semmi mást, mindig csak ugyanazt.
Mi a határ?
A XX. század eleje...
1986. január 27.
Stenonisnak semmit sem mondott az időpont.
Sebes ujjmozdulatok segítségével átállította a gömb testébe foglalt számlálót,
és tenyerében egyensúlyozva a gömböt, a fejével egy magasságba tartotta. Vörös
fénysugár áradt szét az üveggolyóból, az idő szövedéke felbomlott, majd
összeállt a kért időponttá, fény áradt szét a Shatgelt szívkamrájában, s benne
felvillant egy kép: rengeteg ember áll a kordon mögött, és a döbbenetes
lángoszlopon emelkedő űrrepülőgépet nézik. Boldog kiáltások harsannak, az
emberek vidámak. Büszkeség! A űrrepülőgép méltóságteljesen emelkedik,
eleltünedezik a felhőtakaró mögött. A hetvenkettedik másodperc: Fény villan,
hatalmas szürke felhő bomlik ki az égen... valami történt. A földön állók közül
páran felkiáltanak, de ezek nem a rémület kiáltásai. .. az emberek még nem
értik, mi történt... (1986. 01. 28-án műszaki hiba következtében, a startot
követő 72. másodpercben felrobban a Challenger űrrepülőgép, a héttagú
személyzet: Francis Scobee, Michael Smith, Ellison Onizuka, Ronald McNair,
Judith Resnik, Gregory Jarvis, Christa McAulife hősi halált hal.)
A kép elhomályosult, a történelem visszakúszott az üveggolyóba.
Stenonis összezárta a tenyerét.
Miért akarod ezt mindig megnézni, amíg világ a világ?
Mert szeretem ezeket az embereket Kérem!
Stenonis bedobta 1986. január 28-át a Shatgelt gyomrába, aztán sokáig
hallgatott, a csönd olyan volt, mint egy ima az idő székesegyházában.
Kérdezz! De csak egy kérdésed lehet
Hol van Magyarország Szent Koronája?
Az avarok őrzik
Az avar nép 2500 éve kipusztult...
Az avarok őrzik a koronát Távozhatsz! Találkozunk, ha meghalsz.
- Az avarok évezredekkel ezelőtt eltűntek a történelem süllyesztőjében -
mondta csendesen Rochefort.
- Ugyanezt mondtam neki.
- De a sárkány erősködött?
- Igen.
- Mi a tippje, Stenonis?
- Nem tudom, mit gondoljak, lovag. A Shatgelt soha sem hazudik, ezért
Shatgelt! Azt hiszem, el kell fogadnom igaz állításnak a közlését, amiből az
következik, hogy még élnek valahol avarok, akik a koronát őrzik.
- Ez nevetséges! Na mindegy... Maga tehát ismeri a célt, és szentül hiszi,
hogy Rogerius meg fogja találni a kiindulási pontot; de vajon ki lesz az, aki
éberséggel arányos logikával összeköti e kettőt, és végigmegy az úton?
Stenonis ugyanúgy sokáig hallgatott, mint a Shatgelt gyomrában. Percek teltek el
így, de Rochefort nem sürgette a válasszal.
- Ezt az embert Brett Shaw-nak hívják, és már meg is tette a kezdő
lépéseket, lovag - mondta váratlanul a nagymester, Rochefort szemébe nézve. -
Azért képes erre, mert odafigyel az apró részletekre, ez az ember felismeri a
táj szépségét kapaszkodás közben... Rogerius mellett ő lesz a másik szál, ami
elvezet minket a Szent Koronához.
Francois Rochefort ebből nem sokat értett. De ez nem baj, gondolta Stenonis.
- Ha szüksége van Shaw-ra, akkor viszont sürgősen vissza kel! vonnia a
meggyilkolására vonatkozó parancsát - jegyezte meg az in-fáns. - Nem akarok
magának tippeket adni, mert továbbra is egy rohadt sátánhívőnek tartom, de
roppant okos lépés lenne, ha erről a felismeréséről minél előbb értesítené a
Szépasszonyt. Jól mondom?
- Ezt fogom tenni, Rochefort - sziszegte dühösen a mágus.
Necronomicon
Be kellett vallania magának, hogy ostobán viselkedett, amikor felkínálta magát
az ezredesnek, és az ezt követő próbálkozása Degánál még nagyobb felelőtlenségre
vallott, szidta is magát emiatt, mint a bokrot. De mindezek a hibák még nem
okozhatják a lebukását. Nem. Ezek a felelőtlen és kellően meg nem alapozott
cselekedetei még nem jelentenek számára veszélyt, emiatt nem kellett aggódnia.
Viszont komoly töprengésre adott okot a praetorianus harcászati modul aktív
jelenléte. Ez a titokzatos, számítógépek sorozatából álló rendszer folyamatosan
mentális ellenőrzés alatt tartotta a közvetlen környezetét -jelen esetben a
Necronomicon fedélzetét - és minden kósza gondolatot regisztrálva olyan
párducléptekkel hatolt be az ember intim szférájába, mint egy betörő a kiszemelt
lakásba; Kolozsvárinak komoly erőfeszítésébe került, hogy blokkolja előle a
tudatát.
A Császári Testőrgárda harcászati rendszerének működési elve a
hiperdimenzionális geometrián alapult, ennek gyakorlati alkalmazása vezetett el
a rendszer teljes felépítéséig. A szisztéma, három egymástól függetlenül működő
harctechnikai-számítógépből állt, melyek oda-vissza ellenőrizték egymást,
miközben mindegyik ellátta saját elsődleges funkcióját, mint támadás,
kommunikáció és védelem, ez utóbbi kutakodott Kolozsvári gondolatai után... Ha
valamelyik program túlterhelte magát, akkor a másik kettő a kompatibilitásuk
folytán szétosztották maguk közt és átvették a kiesett rendszer funkcióját. Ha
egyszerre két alrendszer mondott csődöt, akkor a harmadik rohamos
teljesítménycsökkenés mellett, de tovább vitte a komplett együttest. A három
számítógép a praetorianus rendszer - a testőrgárdisták közt népszerű
elnevezéssel PR - látható megnyilvánulásai voltak, melyekkel mentális úton is
lehetett kommunikálni, elkerülendő, hogy az aktivizáláshoz gombokat kelljen
nyomkodni, mint az ősidőkben. A XXV11. századi mikroelektronikának köszönhetően
az exkluzív kialakítású rendszerek kényelmesen elfértek egy tücsökcsáp végére
ragasztva, de a gárdisták általában egy álcázott öv formájában viselték a
köpenyük alatt.
A szisztéma nem látható része volt a PR legfőbb lényege, az úgynevezett ikontár.
A rendszer valójában egy olyan kapu volt, amelyen keresztül a hiperracionális
tér benyomult a megtapasztalható világba, a beáramlás négy különböző színű
fénytölcsér formájában történt, ezeket nevezték ikonoknak. A piros
kézifegyvertárként funkcionált, amelyben a modernkori harcászat összes ismert
energiafegyverét meg lehetett találni. A kék nukleáris stratégiai és taktikai
atomtölteteteket hordozott, a sárga egyéni védelmi rendszereket tárolt, ezeket
bárkire vagy bármire fel lehetett kapcsolni, a fehér ikon pedig a speciális
lomtár szerepét játszotta, amibe bármilyen tárgyat el lehetett helyezni, egy
adott méret és súlyhatár figyelembevételével.
Kolozsvári elhűlve látta, hogy Dega egy üvegháznyi növényt cipel magával.
Esténként kibontotta a fehér ikont, benyúlt a ragyogásba, és sorba kipakolta
őket a kabin padlójára. A muris húsevő növények a kezéből ették az apró
darabkákra szabdalt nyers húst. Végezetül Dega meglocsolta őket, majd
valamennyit visszapakolta a fehér fénybe.
Értesítenem kell Stenonist!
A tanítványt egyszerre több probléma foglalkoztatta: Miért nem kapott határozott
támadási parancsot a nagymestertől, továbbá, miképpen leplezze magát ebben a női
testben, ha a Deél-Ősiek fehér táltosai között kell sétálnia? Tartott
Marlyintől, a híres-neves adeptus játszi könnyedséggel leleplezheti.
Vajon az OPOS felveszi-e velem a kapcsolatot, ha leszállunk a Jurtapalotában?
Kérdések, kérdések, megválaszolatlan kérdések.
Kolozsvári végigsimított azon a testen, amit elrabolt, s áldotta az eszét, hogy
nem pusztította el Nelli tudatát. A nő valahol ott szunnyadt benne, ha akarja,
bármikor visszaadhatja neki ezt a hús-vér börtönt, amiben haláláig kell
tartózkodnia. Ez a foglyul ejtett tudat az ő biztosítéka, amivel zsarolhatja
ellenségeit, ha sarokba akarnák szorítani.
Koltai Nelli életét a szabad elmenetelért?
Vajon meg lehet-e egyezni Shaw ezredessel?
Nyílt az ajtó, Dega kukkantott be a kabinba.
- Kilépünk a mélyűrből. Pontosan három óra múlva landolás a Pannonon.
- Dega.
- Tessék?
- Szeretném, ha...
Kolozsvári azért hallgatott el olyan hirtelen, mert az utazás során először
megérezte egy nyolcadik tudat jelenlétét a Necronomiconon. Akire felfigyelt, nem
volt emberi lény és határozottan éledezett, mintha egy hosszú álomból ébredne. A
tudathullámok a raktérből jöttek.
- Semmi... semmi. Majd később.
Dega megrántotta a vállát; ezzel letudta a dolgot.
Jurtapalota. Dél-Pannónia. Pannon
Tengernyi nép gyűlt össze a Napkirály-ünnep hajnalán. A Jurtapalota lakóival
együtt félmilliósra duzzadt vendégsereget, a Marlyin táltos vezetésével tartott
lóáldozaton köszöntötte a felkelő Nap. A szertartásra a palotarendszer közepén
húzódó síkon, egy százméteres pannoni tölgyből faragott totemoszlop tövében
került sor, a művészi fafaragásokkal díszített oszlop a Deél-Ősiek legnagyobb
kegyhelyének számított. Az áldozaton az összes Deél-Ősi fehér táltos részt vett,
de jöttek a szertartásra más vidékekről is fehér adeptusok, számuk
megközelítette az ötven főt. Sokan, főképp a fiatalabb korosztály részéről, még
egyszer sem láttak együtt ennyi táltos-papot és füvesasszonyt, az idei
ünnepségsorozat nem mindennapi látványosságokkal kecsegtetett.
A különös népvándorlás már hetekkel ezelőtt megkezdődött.
A Deél-Ősiek hívószavára minden ősmagyar hitű, déli klán képviseltette magát. A
klánok politikai és spirituális vezetői mellett tiszteletüket tették a
legismertebb harcosok is, hogy az egyszerű hétköznapi emberekkel együtt, három
éjjel, három nap szakadatlan ünnepeljék Tündér Ilona és jegyese, a Napkirály
nászát.
Eljöttek az ünnepségre a dél-pannóniai tengerpart, szikár termetű, cserzett arcú
lakói, a Megyer klán tagjai, a Pannon legjobb hajósai, a tengerek nagyhatalmú
urai, majd belovagoltak a térre a zord tekintetű, harcias Zenták is, akik a déli
Ködhegységből érkeztek. Ez utóbbiakat klánjuk vezetője, egy pirosló arcú,
folyton szuszogó, medvetermetű ember vezette, aki egyszerűen Tóthnak hívatta
magát. A vezért, három legénykorú fia kísérte, mindegyikük szép sudár, barna
hajú legény, az ünnepségsorozaton részt vevő, pártában lévő lányok nagyokat
"sóhajtva néztek lovon ülő, délceg alakjuk után.
Képviseltették magukat a Kárpáthyak, akik az egykori Kárpátia csillaghajó
tisztikaráig vezették vissza nemzetségüket. Büszke nép volt a Kárpáthy klán
népe. Hatalmas, szép országuk a keleti vidéken terült el, ahol az Alpok
legmagasabb csúcsait fricskázó sziklaormokon álltak mozdulatlan strázsát a
prémgúnyás férfiak, ahol állandó hóviharok és jéglavinák edzették kőkeménnyé a
harcosok szívét.
Végezetül megérkeztek az Ungváriak is. A déli rónaság legendás lovasai, a Pannon
ősménesek, erőskezű megzabolázói a legnagyobb küldöttséggel érkeztek
Jurtapalotába; az ünnepséget megelőző nap éjszakáján kétszer száz íjászuk
lovagolt át a „Jó szándékkal bejöhetsz, gonoszsággal elmehetsz" feliratú Keletikapun
keresztül a gyülekezésre kijelölt térre.
A klánjuk díszruháját magukra öltő nők és férfiak büszke tartással ülték meg
éjfekete lovaikat, embermagas plazmaíjaikat a nyergek mellé erősítve,
ultrahangfokosukat az övükbe tűzve, szigorú tekintettel pásztázták
környezetüket. Az Ungváriak, amolyan veszekedős fajták voltak, ezért a klánok
nem mertek kötekedni velük, sőt különféle peres ügyekben mindig őket hívták
békítő félnek.
Az őshitű klánok belovaglása napokig tartott, és minden Deél-Ősi nagy
megelégedésére szolgált az egyre duzzadó vendégsereg látványa. De szívük mélyén
annak örültek a leginkább, amikor hírt kaptak az Észak-Pannóniából, szervezett
csoportokban érkező nagy létszámú látogatóról.
Deél-Ősi nem akart hinni a fülének, amikor Marlyin meghozta a hírt.
- Ez csodálatos, évről-évre egyre többen jönnek, emlékszem, öt évvel ezelőtt
talán ha kétszázan voltak, és most tízezren jönnek a határon túlról. Hihetetlen!
- lelkesedett a klánvezér.
Marlyin elégedetten bólintott, ő sem tudta tagadni az örömét.
És majdnem mind fiatalok, nagyuram! Olyan nekik a Napkirály-ünnep, mint régen a
rock-koncertek: jönnek számlálatlanul, és jól érzik magukat, olcsó a sör és
nincs túlfözve a virsli... Komolyra fordítva a szót: öt évvel ezelőtt még dúlt a
háború. Akik akkoriban átlopakodtak a határon, hála Selyemhajú Tündér Ilona
Nagyasszonyunknak, mára Északföld politikai vezetői, lám győzött az igazság. A
polgárháború „döntetlenül végződött", de miénk lett az ideológiai győzelem. Ezek
a fiatalok ma már szabályos útlevéllel jönnek, és nem kell félniük attól, hogy
visszatérésük után elgumibotozza őket a hatalom. Idén tízezren vannak, holnapra
százezren lesznek, aztán millióan, miközben a Burkusok és a Barkóczyak
kozmokatolikus templomai konganak az ürességtől. Sajnos, a délvidék is
megosztott, de én bízok a közeledésben. Száz hófehér kost fogunk leölni,
nagyuram, a föáldozaton...
Úgy legyen! - tette a táltos vállára a kezét a csillogó szemű Deél-Ősi.
S valóban a lóáldozat hajnalán sok ezernyi északi fiatal tülekedett a korlátokon
túl, akik tátott szájjal bámulták a népviseletbe öltözött nők és férfiak
rengetegét.
Surrogtak a trimenziós videokamerák, kattantak a 3D-s fényképezőgépek, és
megörökítették a nem mindennapi látványt.
Megelevenedett a honfoglalás korabeli Magyarország.
Az őshitű magyarok ruházata csillogott a töménytelen ezüsttől. A klánok
képviselőinek öltözetét karperecek, fülbevalók, díszes övveretek egészítették
ki, ahogy felkelt a Nap, perceken belül egy felnyitott tetejű ékszerdobozzá
változott az áldozatra egybegyűlt seregnyi ember. Nagyon elterjedtnek látszottak
a finom kézimunkával készült, nagy ezüstkorongok, melyek a nők páros hajfonatát
díszítették, a csizmákat hasonló veretes lemezek ékítették, a tehetőseknek még a
kabátszegélye is fényesen ragyogott. Jellegzetes viseleti tárgy volt a derékra
csatolt, növényi ornamentikával futtatott bőrtarsoly és a veretes öv, ez utóbbit
a tehetős rétegből származó férfiak és nők egyaránt viselték.
Arany ékszerek csak a leggazdagabbakon csillogtak, már messziről észre lehetett
venni, kik a klánfőnökök és a hozzájuk közel álló nemes urak és asszonyok.
A rend fenntartásáról Gazdag kapitány szálfatermetű íjászai gondoskodtak, akik
párosával járva a tömegben rendre elvezették a rendbontókat - ilyenek mindig
vannak -, semmi nem zavarhatta meg az ünnepet.
Marlyin és táltosai végeztek a lóáldozattal.
A barna csuklyaköpenybe öltözött fehér adeptus égnek lökte a karját, és hosszú
kántálással üdvözölte a Napkirályt. Ezt követően Deél-Ősi felemelkedett a
díszemelvényen, szózatot intézett az ötszázezres tömeghez, majd intésére
megszólaltak a harci dobok, és kezdetét vette az ökörsütéssel, népzenei
fesztivállal, három napig tartó táncmulatsággal egybekötött harci bemutató,
melyen minden korosztály képviseltette magát, hogy a végén együtt ünnepelje a
tömeg Tündér Ilona és a Napkirály szimbolikus nászát, a Tavasz királyának és
kedvesének megkoronázását.
Elkezdődött a Napkirály ünnepe.
Késő délután volt, amikor Gazdag kapitány hírt hozott Deél-Ösinek: az űrvédelemi
parancsnokságról jelentették, hogy a császár katonái két órával ezelőtt kiléptek
a mélyűrből.
- Zárjátok le az űrrepülőteret, senki sem landolhat, vagy startolhat az
elkövetkező órákban! Küldjétek eléjük a vadászokat! Mikor landolnak?
- Este tízkor, nagyuram.
- Teljes készültséget rendelek el az űrrepülőtéren, én magam fogadom a
látogatókat.
Az íjászok kapitánya egy "igenis, nagyuram" után távozott; ment, és tette a
dolgát. Dunaveczky, aki Deél-Ősi közvetlen közelében ült a díszhelyen, és
mindent látott, hallott, a kapitány távozását követően úgy kezdett fészkelődni,
mint akinek szárnyas hangyák költöztek a gallérja mögé. A nagyúr odasandított,
rákérdezett, mi ez a nagy izgalom.
- Ideges vagyok, mégiscsak praetorianusok jönnek. Jóformán alig tudunk róluk
valamit.
- Kegyed kavarta össze a dolgokat, nemde bár? - rázta a fejét Deél-Ősi. - Ne
feledje, mit ígért, asszonyom: vállára veszi a felelősséget! De csak vigyázzunk,
nehogy sziszifuszi munkát kelljen végeznie. Mindent elterveztünk. Ha az Északi
Űrfigyelő Szolgálat bejelentkezést kér Necronomicontól, akkor a vadászraj
kötelékparancsnoka egy Deél-Ősi fregatt kódjelét fogja megadni. Nem lesz itt
hiba!
- Ez pompás - mondta csendesen a nő.
Nini, hogy félti a politikai karrierjét, ennél sokkal keményebb embernek hittem
ezt a nőt, állapította meg magában Deél-Ősi a szenátornő klasszikus metszésű,
szép arcélét nézve.
Dunaveczky idegesen harapdálta az ajkát, szinte sugárzott róla a feszültség, s
nem a nagyúr volt az egyetlen, aki észrevette ezt a változást. Összesúgtak a
déli nemesek, többen - főleg a nők közül -gúnyosan megmosolyogták a vörös hajú,
északi politikust.
A küzdőtéren 10-12 éves fiúk és lányok tartottak harci bemutatót az árgus
tekintettel figyelő katonasámánok felügyelete mellett, ez a legfiatalabb
korosztály, melynek tagjai már számot adhattak képességeikről. Akik a
legügyesebbeknek bizonyultak, azokból szentfogadalmasok lehettek - ha vállalták
a kemény feltételeket, és a szülők rábólintottak a táltosok ajánlatára -, s ez
minden ifjú harcos számára a legnagyobb megmérettetést és dicsőséget jelentette.
A büszke tekintetű ifjak csökkentett energiájú ultrahangszablyákkal és
fokosokkal vívták a páros küzdelmet, ami természetesen imitált volt, a korlátok
mögött tolongó érdeklődők hangos tapssal és be-kiáltásokkal biztatták a
kicsiket. Nem egy aggódó szülőt lehetett látni, akik kezüket tördelve izgultak
gyermekükért.
A bemutató végeztével a lelkes fiatalok nagy tetszésnyilvánítás közepette
kiszaladtak a térről, és helyükre bevonultak az idősebb korosztály képviselői.
Ezek a lányok és fiúk már képzett harcosoknak számítottak, amit a küzdelem
hevessége is bizonyított, az érdeklődők dörgő tapsviharral fogadták a látványos
gyakorlatsort.
Sokak nagy bánatára gonosz fellegek gyülekeztek az égen és felerősödött a szél.
Deél-Ősi kurta parancsokat osztogatott, és riadóztatták az időjárásért felelős
táltosokat.
- El ne mossa nekem a vihar az íjászbemutatót, mert szétcsapok közöttük! -
morogta a klánvezér, és mérgesen fészkelődött a székében.
A fiatalok harci bemutatóit követően a dísztribün elé vonultak a válogatott
Deél-Ősi íjászok, a titokzatos plazmafegyver legismertebb mesterei; kezdetét
vette az egyik legjobban várt program.
Hatalmas tapsvihar és éljenzés köszöntötte a klánja színeibe, a talpig lilába és
ezüstbe öltözött Enikőt, akit Délföld legjobb íjászaként ismertek. Tudása
alapján még a mesterek közül is kiemelkedett, de évek óta csak az ünnepség
második napján tartott íjászversenyen indult, amit rendre meg is nyert; ez lesz
az első alkalom, hogy részt vesz a bemutatón, amit minden évben a Deél-Ősiek
tartottak.
A nagyúr felállva tapsolta egyetlen gyermekét, de sajnos, nem tudta megvárni a
bemutató kezdetét.
Alig ült vissza a helyére, ciripelni kezdett a mögötte álló testőrtiszt comja. A
férfi fogadta a hívást, majd átadta a készüléket Deél-Ősinek.
- A biztonsági-táltos akar önnel beszélni, nagyuram.
- Nem tudják megfékezni a vihart? - Kövér esőcseppek hullottak az égből.
- Nem mondta, miről van szó.
Deél-Ősi gyorsan szót váltott valakivel. A beszélgetés alatt fokozatosan
halványult az arca, a szenátornő meghökkenve konstatálta a férfi arcára kiülő
sápadtságot.
Deél-Ősi arcából kifutott minden szín.
A vezér felpattant, és lóhalálában távozott, testőrsége egy emberként követte
őt.
Dunaveczky hosszan nézett a férfi után, a politikusnő gondterheltebbnek
látszott, mint valaha.
- OPOS mentál-kommunikáció jeleit fogtunk - közölte az ajtón belépő DeélŐsivel
a biztonsági-táltos, egy Bárány nevű, negyvenéves férfi. Kerekarcú,
mosolygós férfi volt, barna köpenyében leginkább egy jól táplált bencés
szerzetesre hasonlított a középkorból. Ezernyi ember nap mint nap találkozott
vele a Jurtapalota folyosóin, de közülük senki meg nem mondta volna róla, hogy ő
a Deél-Ősiek biztonsági főnöke, a munkakör szigorúan bizalmasnak minősült. Egy
teljes íjászszázad és egy csapat fiatal táltos tartozott Bárány táltos
parancsnoksága alá, a férfiak speciális feladatot kaptak, az ünnepség alatt
polgári ruhában kellett elvegyülniük a félmilliós vendégseregben.
- Mikor észlelték? - kérdezte Deél-Ősi a kékesen csillogó képernyősorokat
nézve. A Cifrapalotának hívott központi épületegyüttes alatt, tíz emelet
mélységben kialakított és koordinációként emlegetett, bombabiztos helyiségben
tucatnyi technikus ült a kezelőpult előtt. Árgus szemmel figyelték a rendezvény
különböző helyszíneit mutató monitorokat. Aki belépett ide - számuk elenyészően
kevés volt a Jurtapalotában -, egy űrhajó parancsnoki hídján érezhette magát.
Számtalan képernyőn csak színes vonalkák, kusza pókhálója látszott, általuk az a
mentális megfigyelőrendszer üzent, amit három, állandó révületben lévő táltos
tartott életben, a képernyőkről az ő agyhullámaikat olvashatták le a hozzáértő
szakemberek.
- Tizenöt perccel ezelőtt fogtuk először, azóta szakaszosan ismétlődik, a
mért jelek alapján arra tudok következtetni, hogy OPOS kommunikáció.
- Mit mondanak a terepen lévő emberei?
- Ők is észlelik.
- Szólt Marlyinnek?
- Már útban van idefelé.
Deél-Ősi gondterhelt arccal futtatta végig tekintetét a képernyősoron, a titkos
jelentéseknek köszönhetően már napok óta tudta, amit a körülötte állók még csak
nem is sejtettek: a fekete táltosokat egy zászló alatt tömörítő OPOS a Barkóczy
klán zsoldjába szegődött! Stenonis és válogatott gyilkosai a keresztények sorait
erősítve, az északiakkal versenyt futva keresik a szent Ereklyét... Micsoda
szégyen! Magukat őshitűnek tartó magyarok a Szent István-i kultuszt hirdető,
keresztény Barkóczyak júdáspénzén tömik degeszre a tarsolyukat! Piha! Az OPOS
jelenléte a Napkirály-ünnepen egyértelműen bizonyítja a misztikus szekta
álnokságát: a nagymester ügynököket küld a szent Ünnepre, hogy itt számoljon le
azokkal, akik keresztezhetik a számítását. Az elsődleges célpont nyilvánvalóan a
hamarosan megérkező császári csapat tagjai, de ha Stenonis két legyet akar ütni
egy csapásra - és miért ne gondolkodhatna így -, akkor veszélyben van Dunaveczky
szenátornő élete is.
Megérkezett Marlyin, akit a belső komrendszeren már tájékoztattak a
történtekről. Haladéktalanul a központi mentál-képernyőhöz lépett. A fehér
táltos szótlan homlokráncolással tanulmányozta a jelhalmazt.
- Mi lehet ez? - lépett mellé Deél-Ősi. Abban reménykedett, hogy az első
analízis tévesnek bizonyult, és a misztikus szekta ügynökei nincsenek a falakon
belül, ha nem így lenne, mindenképpen meg kell szakítani az ünnepséget, a DeélŐsi
klán nem vállalhat ekkora kockázatot.
A nagyúr hiába reménykedett, Marlyin a lehető legrosszabb hírrel szolgált.
- Kétségtelen, TIR boszorkányok vannak a jurtakupolákon belül - állapította
meg a fehér adeptus. - Elvegyültek az északi fiatalok soraiban, ebben a tömegben
képtelenség megtalálni őket, hacsak nem kezdenek valami akcióba, márpedig erre
készülnek, különben miért lennének itt, nem igaz? Tudhatja jól, nagyuram, én
személy szerint nem örülök a császáriak idejövetelének, ezért azt mondom, itt a
lehetőség a visszatáncolásra. Ne engedélyezze a leszállást, és az északiak egyék
meg nagykanállal, amit főztek!
Még Marlyin sem tudhatott mindent.
Ezt a levest nem pusztán a határ túloldalán főzték, hanem Ajtony és Dunaveczky
szenátornő kétszemélyes boszorkányhájában. Az észak-pannóniai politikai elit
hírből sem hallott a Szent Korona utáni kutatásról, mindez a Főtáltos és a nagy
népszerűségnek örvendő politikusnő magánakciója volt, amelyben a polgárháború
hőseinek kikiáltott Deél-Ősiek mellett a turáni titkosszolgálat Ajtonyhoz
lojális ügynökei is részt vettek.
Deél-Ősi, aki a klánjából egyedül tudta ezt, szótlanul nézte a monitorokat.
Ha nem adok engedélyt a Necronomicon landolására, ki tudja, hogyan reagál a hajó
parancsnoka, töprengett magában a klán vezére. Marlyin azt mondja, ezek a
katonák ugyanolyan misztikus képességekkel vannak megáldva, mint az OPOS. A
praetorianusoknak sikerült megakadályozniuk az Ajtony elleni merényletet, holott
Stenonis a legjobb ügynökeit mozgósította a cél érdekében.
- Döntenie kell, nagyuram - szólt csöndesen Bárány -, a Necronomicon
hamarosan eléri a légkört. - Oldalt pillantott egy képernyőre. - Fertályóra
múlva.
- Értesítsék a kísérő vadászok parancsnokát... - mondta idegesítő
lassúsággal a nagyúr, aztán elhallgatott, mindenki lélegzetvisszafojtva várta a
folytatást. Deél-Ősi vett egy nagy levegőt, és meghozta sorsfordító döntését -
...hogy vezessék le a hajót. A Deél-Ősiek nem fogják összeszarni magukat egy
rakás OPOS boszorkánytól!
A nagyúr kiviharzott a koordinációs teremből, vele együtt távoztak a testőrök és
az állandó kíséretéhez tartozó nemesek, a monitorfal előtt csak a technikusok és
a két táltos maradtak.
Marlyin a fejét rázva nézett Deél-Ősi után.
- Büszkeség és nyakasság... - morogta a fejét csóválva, majd odafordult a
biztonsági osztagok parancsnokához. Dühösnek látszott.
- Minden, ami az űrrepülőtérhez vezet: út, mozgójárda, gravo-vonal, átjáró,
zsilip, klímacső, egyáltalán minden, amin közlekedni képes egy TIR-es, az legyen
lezárva... - Marlyin vetett egy futó pillantást a műszerfalba épített órára. -
Öt percen belül!
De a táltos még nem fejezte be.
- Az embereid öltsenek magukra északi ruházatot: molekulárisán stabilizált
farmer, póló, sportcipő, tudod, miről beszélek, aztán vegyüljenek el a határon
túli fiatalok közt a tömegben. Keressenek olyan széparcú, jó alakú lányokat,
akik egymagukban partner nélkül vannak, az életkoruk 18-25 között lehet és
kivétel nélkül hosszú hajúak.
- Több száz ilyen lány lehet - nézett a monitorok felé Bárány. -Több ezer.
- Te nagyon jól látod ezt a problémát - biggyesztette le az alsóajkát
Marlyin, aztán se szó, se beszéd, elhagyta a koordinációt. Körülbelül húsz
szempár nézett utána, s mindegyikből értetlenkedés sugárzott.
- Honnan szerzünk ilyen ruhákat? - kérdezte egy biztonsági tiszt a
parancsnokát.
- Puszta formalitás - vonta meg a vállát Bárány. - Lopjanak! Vágjanak kupán
egy-két északi fiatalt és vetkőztessék le őket!
- És, ha tényleg ráakadunk ilyen gyanúsan csinos, magányos lányokra, akkor
mit csináljunk velük, letartóztassuk őket?
- Ég atyácska mentsen ettől - emelte magasba mindkét karját Bárány táltos. -
Megmondom, mit csináljanak: udvaroljanak nekik, és várják a további parancsokat!
- Ezt komolyan mondja, főnök?
- Hát szoktam én viccelni, hadnagy?
Az időjárásért felelős táltosok kudarcot vallottak, a Necronomicon leszállásának
utolsó perceiben félelmetes égiháború zajlott a Jurtapalota fölött. Villámok
vakító csíkjai szőttek fénypókhálót az alkonyi égre, egymást követő
mennydörgések robaja gördült végig a tájon, és eleredtek az ég csatornái. DeélŐsinek
meghozták a hírt a program félbeszakadásáról, a vendégek behúzódtak a
síkon felhúzott, hatalmas sztatikus sátrak alá. A klánvezér csak a vállát
vonogatta, ezekben a percekben kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem,
hogy a lacipecsenyések és a sátrakban felállított söntés-pultok bírják-e a
váratlan rohamot. Enikő és íjásztársai futva érkeztek a küzdőtér felől, a lány
kipirult arccal csatlakozott az apjához.
- Jönnek a császáriak, apám?
- Jönnek.
Deél-Ősi pár mondatban tájékoztatta a lányát a történtekről. Enikőnek az arcizma
sem rezdült a beszámoló alatt.
- Meg kell mondani Brettnek, hogy ne hagyja el a hajót.
Enikő a keresztnevén említette az ezredest, de az apja nem ütközött meg ezen.
Lánya elbeszéléséből a legkisebb részletéig bezárólag ismerte az Ajtony elleni
merényletkísérlet történetét, így azt is tudta, hogy a hamarosan leszálló
császári űrhajó parancsnoka az a Brett Shaw lesz, akinek a Főtáltos az életét
köszönheti.
Deél-Ősi már napokkal ezelőtt észrevette Enikőn a változást. A lány nem beszélt
az érzéseiről, de egy éles szemű apát nem könnyű félrevezetni; Enikő nem a
praetorianus főtisztet, hanem a férfit várta i Pannonra, a klán vezére
hamiskásan mosolygott a bajsza alatt, mikor eljutott tudatáig a felismerés: a
lánya szerelmes, és nincs az a magyar isten, aki eltántoríthatná ettől az
érzéstől.
Az északi, Hunyadi-íjászok kíséretében megérkezett a szenátorasszony. Fázósan
húzta össze magán a sztatikus köpenyét, a vihar miatt erősen lehűlt a levegő.
Dunaveczky még mindig gondterheltnek látszott, tekintetét a járólapokra
szegezve, némán csatlakozott a klánvezérhez.
A Deél-Ősi vezette és a Marlyinnel kiegészült csoport, a testőröktől kísérten
elfoglalta helyét a megfigyelőcsarnok sztatikus pajzsfala mögött. Az
energiafalon túl tombolt a vihar, a lenyugvó nap eltűnt az égen kavargó
feketeség mögött, aztán keleti irányból félelmetes moraj hallatszott, ami egyre
erősödve elnyomta az égiháború hangját. Rohamosan közeledő, páros fénypontok
jelentek meg a magasban, és az eső függönye mögül előbukkanó Deél-Ősi
vadászgépek dübörgő hajtóművekkel szálltak le a számukra kijelölt helyekre. A
Necronomicon gravitációs hajtóművel közeledett, a zajtalan, éj sötét hajótestet
csak az utolsó pillanatban lehetett észrevenni a viharban. A párosan futó
lámpasorok lassú lebegéssel közeledtek az alattuk villódzó keresztszálhoz,
előcsusszantak a tartólábak, és a fregatt lehuppant a sugárkerámiára.
Vezényszavak harsantak, katonák és technikusok szaladtak a dokkba, odafönt
felvillant az űrrepülőteret elszigetelő sztatikus pajzs, és kirekesztette az
elemek tombolását. A vezérlőteremből lekapcsolták a csarnok előtt villódzó
energiamezőt, és magyarok elindultak az érkezők fogadására.
Percig sem kellett várniuk, amikor megnyílt a Necronomicon központi zsiliplapja,
és a kerámiára hajló rámpa tetején megjelent két köpenybe bugyolált,
szálfatermetű alak.
Deél-Ősi először azt hitte, nomád arabokat lát, az alakok fejére boruló könnyű
kendő leginkább a burnuszra hasonlított, aminek előre húzták az egyik szárát,
így az a száj vonaláig takarta az arcot, a szemek előtt sötétzöld ellenző
látszott, az arcvonások rejtve maradtak a kíváncsi tekintetek előtt. A köpenyek
és a kendők egyaránt lilás-fekete árnyalatban, a császári udvar hivatalos
színeiben tündököltek.
Gazdag parancsnok vigyázzt vezényelt a rámpa előtt felsorakozott íjászainak; a
csizmatalpak csattanása sokáig visszhangzott a vihartól elzárt, elcsöndesült
dokkban.
A két alak fegyvert tartott a kezében, az íjászparancsnokok harcászati
számítógépei Herden 78-asokként azonosították az energiakarabélyokat. A bokáig
érő köpenybe burkolózó látogatók lesétáltak a rámpán, az egyikük megállt, a
másik előrelépett, és szabályosan le-tisztelgett Deél-Ősinek.
- Üdvözlöm, Shaw ezredes vagyok a Praetorianus Gárdától, akit mögöttem lát,
az Wittgen százados. - Az ezredes magyarul beszélt, és a műszeres megfigyelés
szerint nem használt fordítógépet.
- Isten hozta Dél-Pannóniában, a Deél-Ősiek földjén - válaszolta a
klánvezér, és kezét nyújtotta. Shaw a bal karjába fektette a Herdent, és kezet
rázott a férfival.
Deél-Ősi a protokolláris szabályokat sutba dobva, maga mutatta be a küldöttség
tagjait. Brett Shaw mindenkivel kezet rázott, majd kézcsókkal köszöntötte Enikőt
és a mosolyogva előrelépő szenátornőt. Dunaveczky számított egy-két udvarias
mondatra az ezredes részéről, de Brett Shaw tüntetőleg elfordult tőle, szavait
Deél-Ősihez és a mellette álló Marlyinhez intézte.
- Szükségem lenne egy olyan fehér adeptusra, aki képes megfékezni egy
megszálló entitást. Jó okom van feltételezni, hogy a titkosszolgálatuk egyik
ügynökét mentális ellenőrzés alatt tartja az OPOS. A „hölgy” a fedélzeten van,
amíg nem tisztáztuk ezt az ügyet, érthető okoknál fogva sem ő, sem az embereim
nem hagyhatják el a Necronomicon fedélzetét.
A magyarok részéről döbbent, néma csönd fogadta az ezredes bejelentését.
Összenéztek a fogadóbizottság tagjai, Marlyin ünnepélyesen bólintott, és
előrelépett Deél-Ősi mellől.
- Számíthat rám, ezredes.
- Köszönöm, Marlyin táltos. Annyi lenne a feladata, hogy megfékezze a
megszállót, ha a testből kilépve szökni próbál, minden más az én dolgom.
Kapcsoljanak teljes mentális pajzsot az űrhajó köré! -Shaw Dunaveczkyhez
fordult. - Megkapta a listát az igényeimről, asszonyom?
- Igen.
- Tehát hozott magával egy tökéletes koronamásolatot?
- Igen.
- Fenomenális. Ahogy végére jártunk ennek a kellemetlen ügynek, a
koronamásolatot hozzák fel a Necronomiconra, ahol tüzetesen megvizsgálja azt IV.
von Anstetten udvari ötvöse, aki csak első ránézésre tűnik szörnyetegnek,
mellesleg négyszáz éves, három doktorátusa van és a barátom.
- Utána? - kérdezte kurtán, hamiskás mosollyal a szája szögletében Deél-Ősi.
Szimpatikusnak találta Shaw-t, kifejezetten szerette azokat az embereket, akik
közérthető, világos formában szokták mások tudomására hozni határozott
elképzeléseiket és van humorérzékük. IV. von Anstetten nem véletlenül küldte ide
ezt az embert, állapította meg a klánvezér alig egyperces ismeretség után.
Szemhunyásnyi idő sem telt belé, Shaw megválaszolta a nagyúr kérdését.
- Miután az ötvösművész megvizsgálta a koronamásolatot, megvacsorázom, aztán
lefekszem, és utoljára még szundítok egyet, mielőtt elindulok a Szent Korona
felkutatására. Hölgyeim és uraim, jó éjszakát! Marlyin maga jöjjön velem!
Paul...
Shaw megfordult, és a táltos előtt határozott léptekkel fölment a rámpán. Paul
Wittgen százados ott maradt a rámpa tövében, tekintetét végigfutatta a tátott
szájjal álló magyarokon.
- Hozzanak egy nagytestű kutyát!
- Hogy mit? - hökkent meg Deél-Ősi.
- Hozzanak egy kutyát - mondta a mozdulatlan alak. - Egy németjuhász
tökéletesen megteszi.
Deél-Ősi intett két emberének, azok szaladtak rögvest.
Gazdag kapitány gondterhelt arccal nézett a zsilipen belépő Shaw alakja után.
Egy nőt megszállva tart az OPOS! Az íjászok parancsnoka egy rövid fohászt
intézett Ég atyácskához: Ó, uram ne add, hogy Nellike legyen az...
- Miért nem szállunk ki? - kérdezte Kolozsvári Shaw-tól, miután belépett az
ezredes kabinjába. A férfi az asztal mögött ült, és széles mosollyal az arcán
fogadta a belépőt.
- Csigavér, hamarosan mindenki elhagyja a fedélzetet.
- Már megijedtem... Szép kutyád van, Brett.
- Ó, igen - mondta az ezredes, és lehajolt, megvakarta a németjuhász fejét.
- Szeretnék veled beszélgetni egy kicsit.
- Csak nincs valami gond?
- Á, semmi gond - vigyorgott a férfi.
Kolozsvári leült a székre. Mentálisan kifürkészte a környezetét, semmi gyanúsat
nem észlelt, az űrhajón olyan nyugalom honolt, mint egy évszázadok óta
megbontatlan családi kriptában.
- Miről lenne szó? - kérdezte Stenonis ügynöke.
Shaw előhúzta az MMX Art of Laserét, és halk koppanással letette az asztal
lapjára, Kolozsvári összevont szemöldökkel nézte a fegyvert; az Art of Laserből
összesen ha húsz, számozott darab létezett világszerte.
- Szóval, mi a probléma, Brett?-kérdezte csöndesen a „nő”.
Shaw előrehajolt, ujjait összefonta az asztalon.
- Azt szeretném tudni, hogy valójában ki vagy te, és minek köszönhetjük
megtisztelő látogatásodat? Kishúsom, öt percet kapsz az őszinte válaszra.
Szépmező Szárnya, az OPOS űrhajója. Barkóczy klánflotta
Mennyezettől padlóig érő, fekete bársonykárpitok borították a hatalmas,
kupolamennyezettel borított Idézőterem falait. A terem kellős közepén egy sötét
vizű, mesterséges tó kereklett, a titokzatosságot szülő félhomályban fekete
tusként sötétlett a moccanatlan víztükör, s benne visszatükröződött a
kárpitfalak mentén sorakozó kandeláberek fénye. A Székely Dózsa Györgyhöz
dokkolt OPOS-űrhajó fedélzetén földöntúli csönd honolt, egyedül annak az ódon
könyvnek a suhogása hallatszott, melyben a nagymester lapozott. Stenonis
feketére tetovált ajkai némán recitálták a szöveg minden egyes sorát, egyedül a
nagymester tartózkodott a rőt fényekkel megvilágított, különös helyiségben.
- Nyavalyás avarok, mi közötök van nektek a magyar koronához?!
Stenonisnak - ép ésszel bármennyire is tiltakozott ez ellen - hinnie kellett a
Shatgeltnek, a titokzatos időszörny az avarokat jelölte meg a korona őreiként.
A nagymester homlokráncolva olvasta a "Magyar Nép Őstörténete" című
nagymonográfiát, abban reménykedett, talán megvilágosodnak előtte az
összefüggések. De a szöveg egy órán keresztül tartó, szakadatlan tanulmányozása
után sem lett okosabb, az évezredekkel ezelőtt írmagjáig kipusztult nép továbbra
is őrizte titkait, még az OPOS könyvtárában őrzött, ősi könyvek sem lebbentették
fel róluk a fátylat.
A római birodalom bukását követően népek átjáróházává változott a Kárpátmedence,
az avarok, ez az altáji nyelvet beszélő, közép-ázsiai eredetű lovasnomád
nép az V. század során szorította ki onnan a longobárdokat, egyes kutatók
szerint inkább zálogba kapták a Duna-Tisza közét, mintsem egy sikeres rablóhadjárat
végeredményeképpen. Az avarok a nomád lelkületükből adódóan nem
szívlelhették a kővárakat, ezért földsáncok mögött keresték életük és vagyonuk
biztonságát, ezekből az erősségekből ki-kicsapva - amelyekről oly nagy
csodálattal szóltak a frank Nagy Károly kortársai -ugyanolyan rettegésben
tartották Közép-Európát, mint évszázadokkal később a magyarok.
Az avarok nem akármilyen lovasok voltak, ők tanították meg a környező nemzeteket
a kengyelvas használatára, s ez az alapjában véve jelentéktelen lószerszám adott
nekik módot a zárt lovasoszlopokban történő támadásra; egész Európa a hunok
utódjainak tartotta őket.
Nagy Károly, a frank birodalom uralkodója, a kereszténység lánglelkü bajnoka nem
nézte ölbe tett kézzel az avar világbirodalom terjeszkedését, és erős háborút
indított ellene. De a hadjáratnak nem pusztán ideológiai okai voltak, a frankok
elsősorban arra a mérhetetlenül nagy kincsre akarták rátenni a kezüket, amit a
kagánoknak sikerült felhalmozniuk rabló hadjárataik során. , Abban a háborúban
írja a krónikás - a hunoknak (vagyis avaroknak) összes nemessége minden
dicsősége elveszett; annyi idő alatt összegyűjtött kincseik mind zsákmányul
estek. Senki sem emlékezhetik oly hadjáratra, melyből a frankok annyira
meggazdagodtak volna, mint ebből...„Méltán gondolhatni, hogy a frankok
igazsággal ragadták magukhoz, mit a hunok más népektől azelőtt igazságtalanul
harácsoltak össze.” A. megsárgult lapokból álló, vaskos kötet egy korabeli,
névtelen krónikást idézett.
Stenonis egyre izgatottabban lapozott a könyvben, gondolatai valósággal
szárnyaltak, először fogalmazódott meg benne az a felismerés, hogy az OPOS által
terjesztett, de soha be nem bizonyított mítosz a korona Szent István előtti
létezéséről, talán mégis igaz lehet. A frankok valójában a görögöktől és a
longobárdoktól elrabolt kincseket rakták át a saját nyeregtáskájukba, ez a tény
megalapozhatja az OPOS által terjesztett elméletet, mely szerint a korona
egységes egészként, egy bizánci műhelyben készült még jóval Nagy Károly előtt.
Stenonist újabb meglepetések érték. A könyv szerint az avarok magas szintű
ötvös-kultúrával rendelkeztek, ezt egyértelműen bizonyították a kunágotai,
szentendrei, szentannai, ozorai és tóti aranyleletek, valamint a keszthelyi és
mosonmagyaróvári avar sírok.
A nagymesternek merész feltételezése támadt. De olyan fantasztikusnak, akkora
csúsztatásnak tűnt, hogy rögvest kiparancsolta elméjéből a kósza gondolatot: a
Magyar Szent Koronát avar ötvösök készítették...
A frankok kifosztották a Duna-Tisza közén álló főgyepüt, de összességét
tekintve, a mai Magyarország területe - a nyugati részektől eltekintve - sohasem
tartozott Nagy Károly keresztény birodalmához. Avarország nagyobbik része soha
sem tért meg és az ott élők megőrizték sámánista ősvallásukat, részben ennek
tulajdonítható a honfoglalás sikere, a Kárpát-medence avar lakói valószínűleg
felszabadítókat láttak a keletről érkező magyarokban.
A frankok irtó hadjárata meggyöngítette, politikai létében térdre kényszerítette
az avar birodalmat, de a történelem színpadáról nem tudta kisöpörni az avar
népet; ezt megtették helyettük, maguk az avarok. A frank hatás elmúltával az
avarok beolvadtak részint a magyarságba, részint a szlávságba, és megszűntek
önálló nemzet lenni. Az avarokat - akik 870 táján még a frankok adófizetői Alsó-
Pannóniában - a század végén íródott krónikás feljegyzésekben már nem is
említik.
Talán az avaroknak mégis lehetett valami közük a koronához, akkor... De mennyi
közük lehet most? A félezer évvel ezelőtt írt nagymonográfia nem adott választ
erre az égető kérdésre.
Stenonis becsapta a könyvet, felszállt a por.
Átható gongszó hallatszott az Idézőteremben, és vele egyidejűleg fodrozódni
kezdett a tündértó tükre.
A Szépasszony!
Stenonis a tó felé fordult, hátrahúzta, hátára csapta a fejét takaró csuklyát.
Ragyogó fénypászmák szövétneke játszadozott a fényesen vibráló víztükör fölött.
A különös fényjáték kiteljesedett, ragyogása bevilágította az Idézőterem minden
zegzugát, a tárgyak árnyéka feloldódott a ragyogásban, és a nappali fényözön
szétáradt a helyiségben. A fény aktivizálta a holografikus vetítőrendszert, és
Stenonis körül tavaszi mezővé változott a tópart, ahol fénybogot sugárnyalábhoz,
levelet bimbóhoz fűzve percek leforgása alatt felépült az aranykori Csallóköz
világa. Selyemhajú Magyar Ilona öröktől fogva létező otthona.
Egy hófehér hattyú alakja bontakozott ki a víz tükre fölött lebegő aranyos
fényködből és méltóságteljes fejtartással indult a part felé. Stenonis
elmosolyodott, arcáról eltűntek a fekete rovásjelek, ajka eleven hússzínben
tündökölt, szétnyitotta és ledobta magáról csuklyaköpenyét. Megelevenedett az
alatta viselt ruha. Bomló kelyhű, tavaszi virágokat formázó ezüstszálak futottak
felfelé a nyakig gombolt, fekete bársony atillán, az OPOS nagymestere
szemhunyásnyi idő alatt ezüstbe öltözött az Erdőzöldítő és Mezővirágoztató
Királykisasszony, a szárnyát bontogató csodálatos madár tiszteletére.
A hattyú megállt a part előtt, és „megszólította” a fényvirágok közt feléje
lépdelő férfit, a kapcsolatfelvétel telepatikus úton történt.
Shaw megérkezett a Deél-Ősiek földjére, de van számodra ennél rosszabb hírem is,
Stenonis: a tanítvány kudarcot vallott, hamarosan kiparancsolják a
hordozótestből, és elpusztítják őt.
- Shaw okosabb, mintsem hittük volna.
- Kétszer egymás után nem fogok kudarcot vallani, ami nem sikerült az
Űrkastélyban, majd most sikerülni fog a Jurtapalotában, mikor a Pannonon leszáll
az éj, Shaw életének fonala örökre elszakad.
Stenonisnak még a fülében csengtek Rochefört szavai: új parancsot kell adnia a
T1R boszorkányok úrnőjének. Szándékában állt a mielőbbi a kapcsolatfelvétel, de
arra nem számított, hogy ilyen hamar színt kell vallania a Szépasszony előtt,
aki most azt hozza a tudomására, hogy Shaw máris megérkezett a Pannonra... Ez
képtelen-jég! Mi hajtja az ezredes űrhajóját, a gondolat ereje?
- Várj! - kiáltotta Stenonis. - Shaw még nem halhat meg. Rogeriushoz
hasonlóan sorsfordító felismerések előtt áll, hiba lenne őt időnek előtte
félreállítani, még számtalan olyan gesztenye van, amit kikaparhat a számunkra.
Ezt már a kudarcba fulladt robbantásos merénylet után felismertem, ezért nem
adtam támadási parancsot a tanítványnak. Shaw élve sokkal nagyobb kincs, mint
holtan, ezt mérlegelned kell, Szépasszony.
- Már döntöttem - nyitotta-csukta szárnyait a hattyú -, a lányaim elszántak
és nem rettenti őket vissza semmi. Shaw veszélyezteti a küldetésünket, a az
egyetlen ember, aki keresztül húzhatja a számításunkat. Ma éjjel meghal.
Stenonis csak nagy nehézségek árán tudta palástolni a dühét.
- Parancsolom, hogy engedelmeskedj nekem!
- Sajnálom, de én az vagyok, s az is maradok mindig, aki vagyok: Tündér
Ilona reinkarnációja. Ezért nem hátrálok meg, és nem paktálok le a Krisztus
hitűekkel, ahogy egyesek teszik... Gondolj, akire akarsz... Shaw az északi
klánoknak dolgozik, s mint olyan, az igazhitű magyarság ellensége, ezért
pusztulnia kell. Most az egyszer nem teljesíthetem a parancsodat, Stenonis.
A hattyú elfordult a parttól, és büszke fejtartással befelé úszott az aranyló
fényben.
- Engedelmeskedj! - parancsolta Stenonis, aki dühösen toporzékolt a parton,
a végén még ez az ostoba liba mindent elszúr a makacsságával.
- Hattyú vagyok, nem liba. Ég veled, Stenonis...
- Ilona!
A csodálatos madár megrázkódott, és szétnyitotta a szárnyát. Tolla
felborzolódott, megemelkedett a vízben, és megmutatkozott emberi valójában. A tó
tükre fölött lebegő aranyfüstből egy gyönyörű, fiatal nő alakja bontakozott ki.
Az álomképhez hasonló jelenség anyaszült meztelenül, nyakában aranyos
lélektükörrel, csupán bokáig érő, szőke hajkoronájába és a fejét körítő
gyöngyvirágkoszorúba öltözötten állt a békésen fodrozódó vízen. Stenonis szomorú
arccal nézte a csodálatos nőt.
- Shaw-ék meg fogják ölni az összes tündér-rohamosztagost. Térj észhez,
Ilona, ne hozz ekkora áldozatot!
- Már kiadtam a parancsot.
- Mi ez, ha nem személyes bosszú? - mérgelődött az Ezüst Vitéz. - Azért
szállsz szembe az akaratommal, mert végre itt a lehetőség az édes bosszúra;
egyszer nemet mondtam neked, és most visszaadod a kölcsönt?
- Kergeted a boldogságot egy életen át, pedig itt áll tőled pár lépésnyire,
s te mégsem látod. Miért nem tanulsz meg látni a szíveddel?
- Ilona, én ember vagyok! - üvöltötte Stenonis. - És férfi...
- A férfi sorsa az a nő, akit kiválaszt. Gondolkozz el ezen!
A Szépasszony sejtelmes alakja feloldódott az arany ragyogásban, és a
megrökönyödötten álló férfi körül elhervadtak, kihunytak a fényvirágok.
Deme táltos egy ódon karosszékben könyökölve találta nagymesterét. A Sötétség
Vitéze valósággal féloldódott a testét körülölelő feketeségben, tekintete a
semmibe révedt. Deme ugyan odaállt Stenonis elé, de a férfi nem reagálta le a
jelenlétét.
- Az egyik felderítőszondánk bemérte az űrbombázó irány-jeladóját. Rogerius
és Emese a Shanarielen vannak, feltételezhetően kényszerleszállást hajtottak
végre, a jeleket a hegyekből fogta a szonda... - Deme váratlanul elhallgatott,
mert minek beszéljen az ember, ha a másik, akihez a szavait intézi, olyan mintha
halott lenne.
- Folytasd - mondta félelmetes hangon Stenonis.
- ...de csak egy darabig. Valaki kikapcsolta az irány-jeladót, nagymester.
- A pilóták?
- Elképzelhető. Talán Rogeriusék kényszeríthették őket, mindenesetre ez a
momentum az életben maradásukat bizonyítja. Riasztottam egy néma osztagot. A
parancsodat várják, utána haladéktalanul indulnak a szökevények után.
Stenonisba visszatért az élet.
- Előbb küldd ide őket! Rafinált tervet eszeltem ki, én magam fogom
eligazítani halhatatlan holtjainkat. Van még valami jelentenivalód?
- Megérkezett a Burkus „király” - vigyorgott a rókatekintetü táltos.
- Ne bosszants! Milyen messze vagyunk a Pannontól?
- Nyolc fényévnyire, nagymester.
- Odarepülök, készítsétek fel a hajómat; meg kell fékeznem a Szépasszonyt,
mielőtt halálba küldené a lányokat.
Székely Dózsa György csillagromboló. Barkóczy klánflotta
Eleinte a Burkus „király” nem értette, hogy leendő apósa miért nem fogadja őt,
aztán a déli harangszó elültével Réka felvilágosította az izgatottan toporgó
férfit: Emese hercegnő elkötött egy vadászbombázót, és megszökött egy pökhendi
űrparaszttal!
- Ez az én keresztem - nyögte Burkus, és lehuppant a legközelebbi székre.
Réka és Zoltán tehetetlenül nézték őt, így hárman, évek óta jó barátoknak
számítottak.
Emese túlzott amikor nagy felháborodásában lefestette nővérének a férfit, Burkus
egyáltalán nem hasonlított a Gőgös Gúnár Gedeonra, sőt határozottan jóképű férfi
volt, amolyan manöken típus, akiért bolondultak a nők. A rossz nyelvek szerint -
pletykás nép a magyar - a Burkus szexhirdetéseivel tele volt az egész VV
(virtuális világháló), és annyian léptek rá a honlapjára, hogy nap mint nap
lefagyott a szervere. De az már régen volt. Manapság egész Dél-Pannóniában azt
beszélték, hogy a Burkus megváltozott, merthogy „teljesen beleszerelmesedett a
legkisebb Barkóczy-lányba”. Jó parti az Emese, mondogatták az emberek, a
szőkésbarna hajú, huszonöt éves milliomos ugyanígy gondolta. Erre, tessék, mi
történik, a menyasszony lelép az utolsó percben... méghozzá egy űrparaszttal!
- És ki ez a Rogerius? Legalább gazdag ember?... Legalább egy turáni nemes?
- A kérdések vég nélkül tolultak az elkeseredett hősszerelmes ajkára; ott
helyben ki tudta volna belezni ismeretlen vetélytársát. Amióta szembesült az
igazsággal, izzadt kézzel markolta lézerpisztolya markolatát. Egy százezer
aranytalléros Heckler & Koch M-40-es típusú, rezgőáramkörös turbólézer fityegett
a derekán, ez volt az egyik legkorszerűbb energiafegyver, amit legálisan be
lehetett szerezni. A fegyvert közvetlenül a gyártónál kellett megrendelni, a
fedélzeti számítógépét a felhasználó aurájára kalibrálták.
- Egy kiugrasztott dominikánus, aki a koronát kutatja - adta meg a
felvilágosítást Zoltán.
- Hehehe... tehát bolond... höhöhö...
- Így is mondhatjuk.
- És egyáltalán, hogy került ide ez a csuhás?
Réka és Zoltán nem tudtak Stenonis vallomásáról. Amióta a nagymester bevallotta
Barkóczynak Rogerius klón mivoltát, a nagyúrral alig lehetett találkozni, teljes
elvonultságban élt, jóformán ki sem dugta az orrát a hajókápolnából. Az apródok
szerint vég nélkül térdelt a feszület előtt, és imádkozott, egyedül az
esztergomi érseket és a Székely Dózsa György hadipapját engedte magához, még
Klára asszony sem mehetett be hozzá. Mindenki értetlenkedve firtatta a
történések okát, de senki sem tudott épkézláb magyarázatokkal szolgálni, az OPOS
visszatakarodott a Szépmező Szárnyára - ez a megfogalmazás Zoltán szájából
hangzott el -, Stenonis ugyanúgy nem mutatkozott, mint a bán. Ekkor érkezett meg
Burkus, aki a legtöbbet veszítette: Hoppon maradt, a menyasszonya, ezzel a
váratlan lépéssel úgy kikosarazta, mint a pinty! Ha a dolog kitudódik, rajta fog
röhögni a fél galaxis...
A testvérek összenéztek. Mivel nem tudhatták, mennyit ildomos elmondani a Szent
Korona utáni kutatásról, ezért Zoltán úgy határozott, inkább mindent elmond.
Megállt Burkus előtt, és kezét a kardmarkolatán nyugtatva, röviden összefoglalta
a történteket.
A király szótlanul hallgatott a beszámoló alatt, arcáról nem tükröződtek
érzelmek. Miután Zoltán a mondókája végére ért, lassú, fáradt mozdulatokkal
felállt, és nagyon sokáig szótlanul sétálgatott a szobában. Percekig tartott a
faltól-falig, sztázismezőtől-sztázismezőig tartó járkálás, Réka már-már
beleszédült ebbe az oda-vissza monotóniába, hál' Istennek, Burkus véget vetett
különös meditációjának, és visszahuppant a székre.
- Dicséretes az elszántság, amivel az apátok a koronát kutatja, ezért
megbocsátható, amiért az OPOS-hoz fordult, a cél érdekében minden eszköz
felhasználható. Ez egy dolog. A másik, ami miatt rágom a kefét... nem tagadom,
szerelmes vagyok a húgotokba, olyan szerelmes, ahogy a nagykönyvben meg van
írva, ennek okán nem tűrhetem, hogy egy ilyen puhapöcsű tudós elhalássza az
orrom elől. - Nem is fogja, erre mérget vehettek!
- Azt senki sem állította, hogy Rogerius és Emese... - Zoltán elharapta a
mondat végét, amikor meglátta Burkus tekintetét.
- Jobb, ha nem folytatod, kedves barátom...
- Mit tervezel? - kérdezte Réka, aki Emese öngyilkossági kísérlete óta úgy
járt-kelt a hatalmas csillagrombolón, mintha önmaga árnyéka lenne. A bűnbánat
mardosta a lelkét. Szerette a húgát, Emese azt testesítette meg a számára, ami
valahol ő maga szeretett volna lenni a lelke mélyén: örök lázadó és szabad, mint
a madár. De nem tehette meg, sorsa összefonódott a klánéval.
- Hogy mit tervezek? - pattant fel a férfi. - Azt tervezem, hogy itánuk
megyek és kinyírom ezt a kurva Rogeriust!
- Kinyírod?
- Kién!
- Vigyázz, barátom, ezzel kihívhatod magad ellen az OPOS haragját, ki tudja,
miképpen gondolkodik ez a kutya Stenonis? - figyelmeztette a felbőszült férfit
Zoltán. Elsők közt lett volna, akik nagy odaadással, ingyen és bérmentve
kitekerik a koronakutató nyakát, de ő Burkussal ellentétben legalább tudott
higgadtan gondolkodni. Rogeriust a Sötétség íjászai hozták a csillagrombolóra,
töprengett magában Zoltán, a dominikánus elméletileg az ő szerzeményük, nyilván
nem néznék jó szemmel, ha Burkus merő szerelemféltésből szét akarná trancsírozni
- Kit érdekel az OPOS?! Őket is kinyírom, mind egy szálig! -Burkus odaállt a
Barkóczy-fiú elé, vállára tette a kezét. - Velem tartasz-e, Zoltán?
A két férfi farkasszemet nézett egymással.
- Igen... De csak óvatosan álljunk neki, barátom.
- Ne félj, nem lesz itt hiba - nyugtatta Burkus. - És te velünk tartasz? -
fordult Rékához. - Szükségünk lehet egy jó harcosra.
Réka szinte lelkét marcangoló, fizikai fájdalomként élte meg a tehetetlenség
érzését. Két véglet között őrlődött: szerette Emesét és boldognak akarta látni,
ezért mindenre hajlandó, ha kell, apja akaratával is szembehelyezkedik... és
végtelenül haragudott a kishúgára, amiért ilyen gyengének mutatkozott, amiért
ilyen alpári megoldást választott. Vajon melyik oldal az erősebb? Ha Emese mégis
beleszeret Rogeriusba, akkor mit fog tenni, álljon ki a húga mellett és
üdvözölje ezt a botrányos kapcsolatot, vagy a Barkóczyak becsületét óvva, védve
saját kezűleg vágja el a koronakutató torkát?
- Nem tudom - mondta csöndesen.
Burkus értetlenkedve nézett rá.
- Nem tudod? Egész életedben határozott voltál, emlékszel, amikor
párviadalra hívtad ki a Deél-Ősi-lányt? Mindannyian le akartunk beszélni róla,
de te mégis elmentél a találkozóra. Te az egyik leghatározottabb lány vagy,
akivel életemben találkoztam, most a húgodról van szó, és nem tudod, mit
csinálj? Réka, ezt egyszerűen nem akarom elhinni!
- Nem tudunk utánuk menni, azt sem tudjuk, merre keressük őket - sóhajtotta
Réka. Legszívesebben egymillió fényévnyire lett volna ettől a kabintól, ettől a
beszélgetéstől.
Zoltánnak támadt egy ötlete.
- Az OPOS kiküldte a kutatószondáit, nyilván az irány-jeladó adását akarják
bemérni, minden hadihajón van ilyen az esetleges dezertőrök miatt. Semmi más
dolgunk nincs, mint megfigyelni mikor indul el egy OPOS felderítőhajó a Szépmező
Szárnyáról. Ha ez bekövetkezik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Stenonisék
nyomra bukkantak. Semmi dolgunk, mint követni a felderítőket, kielemezni az úti
céljukat, és előbb odaérni, mint ők. Nos, hogy tetszik?
- Nekem nagyon, höhöhö... - lelkesedett a Burkus "király", Réka csak
fintorgott.
- Ehhez egy nagyon gyors űrhajó kell, apánk flottájában nincs olyan hajó,
amelyik észrevétlenül követni tudna egy OPOS felderítőegységet.
- De nekem van! - ütött a mellére Burkus. - Az én fényklipperem gyorsabb
bármelyik OPOS járgánynál, ráadásul a távozása nem kelt gyanút Stenonisékban,
mindenki azt fogja gondolni, hogy bánatomban hagytam itt a flottát.
Réka sokáig töprengett a válaszon. Mire észbe kapott, a két férfi belegyezésnek
vélte a hallgatását. Nincs visszaút.
HETEDIK FEJEZET
Shanariel
De legalább élünk, állapította meg a zuhanyzófülkéből kilépő Rogerius. Tetőtőltalpig
megtörülközött, majd magára öltötte azt a tiszta és száraz ruhát, amit az
ágyra kiterítve talált. Az öltözet egy elnyűhetetlennek látszó kezeslábas volt,
ez is jobb a semminél, Rogerius bármilyen hacukának örült volna, még egy női
hálóingnek is, csak száraz legyen.
Bara fapofa kiborgja türelmesen várakozott a szoba közepén, ha Rogerius száz
évig öltözik, azt is kivárja, semmi kétség, nem egy idegbeteg ember programozta.
Az éjszaka kellős közepén szállt le velük a helikopter valahol a hegyekben. A
sötétben nem igazán lehetett tájékozódni, Rogerius annyit azonban sejtett, hogy
egy erődítményben vannak, úgy tűnt, Mike Bara nem egy héttel ezelőtt tette be
először a lábát a bolygóra, feltehetően a Shanariel a búvóhelye lehetett, ahová
a zsoldosvezér rendszeresen visszatért a katonái élén.
Hosszú, rendszertelenül kanyargó és a puszta sziklába vájt, primitív lámpákkal
megvilágított folyosókon haladtak, aztán Rogeriust beterelték egy szobába
(cellába?), ahol levethette az átizzadt, koszos ruháit és megtisztálkodhatott, a
néma kiborgok mindvégig udvariasan bántak vele. Emese a mellette lévő szobában
tartózkodott, Rogerius tisztán hallotta a vízcsobogást, a lány legalább egy órán
keresztül áztatta magát a forró vízben.
A kezeslábast az a néma pofa hozta, aki az istennek sem mozdult a szoba
közepéről. Rogerius rálegyintett a műemberre, és felöltözött, az overall csak
egy kicsit volt hosszabb a kelleténél. A koronakutató visszavette a régi
bakancsát - a régi ruhája eltűnt -, aztán megkérdezte Bara gépezetétől, "na, mi
van?", amaz a fejével intett, hogy "gyerünk".
Emesét egy másik kiborg kísérte, a két űrhajótörött szinte egyszerre lépett ki a
sziklába vájt folyosóra. Boldogan megölelték egymást.
- Jól vagy? - kérdezte Rogerius.
- Jól.
- Hiányoztál - mondta a csillogó szemű Rogerius. Emese nem válaszolt, csak
mosolygott, de soha beszédesebb hallgatást, mint az övé, vonta meg a konklúziót
a szerelemtől megittasult férfi.
A kiborgok - egyik előttük, a másik mögöttük lépdelt - percekig kanyarogtak
velük a folyosón, végül megálltak egy masszívnak látszó vasajtó előtt. Az elöl
haladó beütött egy kódot a biztonsági panelen - embertelenül gyors
ujjmozdulatokkal tette ezt -, és az ajtó nagy szisszenéssel kinyílt. Emese és
Rogerius kíváncsian léptek be a fényárban úszó helyiségbe. Az ajtó bezárult
mögöttük, a kiborg-katonák odakint maradtak.
- Hol vagyunk? - kérdezte Emese.
- Azt hiszem, egy raktárban.
Ameddig a szem ellátott, fa- és műanyagládák, kisebb-nagyobb konténerek,
kartondobozok, bőröndök, utazótáskák és mindenféle felismerhetetlen űrkacat
hevert, több párhuzamos sorban, az egymásra halmozott áru néhol a mennyezetig
ért, csoda, hogy nem dőlt le a futurisztikus formákat alkotó, egymásra hányt
rakomány. Egyik helyen kibelezett robotok hevertek, a számuk több ezerre rúgott,
Rogerius még életében nem látott ennyi leselejtezett gépembert. Odébb
számítógépek, monitorok és mindenféle műszaki cikkek adták át magukat az
enyészetnek. Távolabb, hatalmas bálákba kötve ruhák penészedtek. Emese odalépett
az egyikhez, és beletúrt a zsineggel átkötözött halomba. Addig-addig
ügyeskedett, mígnem sikerült félig kirángatnia egy kosztümkabátot.
- Jézusmária, Szent József, ez egy Yves Saint Laurent kosztüm!
Rogerius elrángatta onnan Emesét, mielőtt szétdobálja az összes
ruhát.
Elindultak a kacathalmaz között kialakított egyik szűk utcácskában,
feltételezték, valahova csak kilyukadnak, nyilván oka volt annak, hogy ide
kísérték őket. A raktárhelyiségben történő végtelen vándorlásuknak Bara kiáltása
vetett véget.
- Gyertek csak, gyertek csak! - hallatszott egy halom egymásra tornyozott,
rozsdásodó mikro-atomreaktor mögül. - Itt vagyok, kerüljétek meg azt a raklapot!
Rogeriusék hamarosan egy hosszú asztal mellett találták magukat, melynek végén
egy aranylemezekkel borított királyi trónuson ott tunyult maga, Mike Bara. Egy
akkora szivart szívott, hogy a pannoni kígyóuborkák elbújhattak szégyenükben.
Ugyanazt a terepszínű overallt hordta, mint a sikeres mentőakció idején, de most
nem rakétavetőt tartott a kezében, hanem egy üveg Jack Dániel's-szes üveget.
Felfordított két üvegpoharat, és töltött Rogeriuséknak is.
- Üljetek le, ide mellém!
Rogeriusék összenéztek, odamentek az asztal végéhez, és leültek egymás mellé,
egy-egy kopott műanyagszékre. Bara egy határozott kézmozdulattal félresöpörte az
asztalon a HCD-ket, kazettákat, filmkönyveket, különféle kacatokat,
szerszámokat, magyarán szólva rendet rakott, és eléjük tolta a színültig töltött
poharakat.
- Rajta!
- Muszáj? - fanyalgott Emese.
- Nem muszáj, csak kötelező - vigyorgott a zsoldosvezér. Emelte a poharát. -
Fenékig, baszics!
Mindenki gallér mögé dobta a whiskyt. Rogerius viszonylag jól bírta, a Szent
Tamásban Konrád testvér szokott pálinkát fozni, de Emese majdnem kiköpte a
tüdejét, Rogeriusnak percekig kellett lapogatnia a lány hátát.
Bara újratöltötte poharakat. A lányét is.
- Nem... nem kérek - hörögte a könnyeit törölgető hercegnő.
- Maga meg akar ölni minket? - korholta őt Rogerius.
- Ha meg akarok ölni valakit, akkor egyszerűen lelövöm és kész, nem
gondolod, hogy erre pazarolnám a whiskyt, normális vagy, baszics?
Rogeriusnak meg kellett kérdeznie, milyen nyelven van az, hogy „baszics” és mit
jelent. Elhúzta Emese elől a poharat, és visszatette Bara elé, a lány hálásan
nézett rá.
Ez egy roxolani, nem éppen úrinők szájába illő kifejezés, amit előszeretettel
használnak kötőszóként.
- Olyan, mint a turáni ba'meg?
- Úgy valahogy, a Roxolanon rám ragadt egy-két jópofa kifejezés. Hogy tudd:
egy évig álltam Andrei Cavallier vérbáró zsoldjában. De egy hónappal ezelőtt
kénytelen voltam nagyon gyorsan elhúzni onnan a csíkot. A kastélyban megjelent a
Császári Birodalombiztonsági Hivatal kommandója, amit közismert nevén GAMMA-nak
hívnak, ráadásul a crollok kiképzője, Shaw ezredes is bekavart egy kicsit. Mivel
nem állt szándékomban meghalni, nagyon gyorsan leléptem a bolygóról (Fawcett:
Ópiumkeringő).
- Azt mondja, Shaw ezredes? - kérdezte Rogerius.
- Azt.
- Már megbocsásson, uram, véletlenül nem a praetorianusoknál szolgáló Brett
Shaw-ról beszél?
- Bara kezében megállt félúton a pohár.
- A szentségit, talán ismered őt?
- Hallottam róla - titokzatoskodott Rogerius.
Bara szúrós tekintettel vizsgálgatta őket, a nézése nem sok jót ígért. De
Rogerius állta a férfi pillantását, talán a whiskynek köszönhette ezt a váratlan
felbátorodást.
Bara lehajolt, és az asztal mellől felkapta Emese hátizsákját. Felrakta a
mellette lévő székre. Turkálni kezdett benne. A lány már-már szóra nyitotta a
száját, de Rogerius elkapta, és megszorította a kezét, jobb, ha nem
akadékoskodnak a zsoldosvezérrel, ezen a bolygón ő a korlátlan hatalom
gyakorlója, megmentette az életüket, jogában áll pressziót gyakorolni felettük.
Bara előkotorászta Emese ékszerkazettáját és a tárcáját. Az előzőt félretette,
az utóbbit kinyitotta. Két ujjal előhúzta a lány bankkártyáját. Felmutatta
Emesének.
- Ez a tiéd?
- Igen - mondta büszkén a lány.
- Ez egy platina EarEx. Egymillió birodalmi aranytallérral lehet csak
megnyitni.
- Annyit biztosan le tudok emelni róla, hacsak az apám nem tiltatta le a
hozzáférést... ami nagyon valószínű.
Emese nem sok értelmét látta titkolózásnak, ugyanis Bara kezében már ott volt a
személyi kártyája.
- Barkóczy Emese... ez nem magyar név véletlenül?
- Turáni név.
- A kettő nem ugyanaz?
- Korántsem.
- Jártam egyszer egy magyar lánnyal, kurva jó paprikás csirkét tudott főzni.
- Bara visszatette mindkét kártyát a tárcába, és azt belepottyantottá a
hátizsákba. Fogta az ékszerdobozt és odatolta Emese elé. - Turáni lánnyal még
nem jártam. Nyisd ki!
- Elveszett a kulcsa, uram.
- Kár... Nézz a barátod homlokára!
Emese nem értette - Rogerius még úgy sem -, aztán a lány pillantása a mellette
ülő férfi arcára tévedt. Egy parányi piros pontocska, a lézeres célmegjelölő
fénye állt mozdulatlanul Rogerius orrnyerge fölött. Emese oldalra kapta a fejét.
Bara egyik kiborgja alig húszlépésnyire állt tőlük, és hanyag eleganciával
célozta a koronakutató homlokát.
- Én vagyok az az ember, aki csak ötig szokott számolni - mondta lakonikus
nyugalommal Bara, és megszívta a szivarját. - Nyisd ki a dobozt!
Emese kézbe kapta a dobozkát, és két hüvelykujja meg a mutató-ujjai segítségével
egyszerre négy helyen megnyomta a fémintarziás oldallemezeket. Kattanás
hallatszott, a doboz teje felpattant, a lézeres célzó-fény kihunyt.
- Borítsd ki!
Karpereceken, fülbevalókon és nyakékeken csillant meg a lámpafény. Bara kézbe
fogta az egyik nyakéket, zubbonya mellzsebéből előkotort egy lupét, és
megvizsgálta az ékszert. Elégedetten hümmögött.
- Nocsak, nocsak, kettős-kereszt egy piros-fehér sávokkal díszített bolygón.
- Ez nem egy turáni klán-jelvény?
- Igen, ez egy déli klán címerpajzsa - jött az alig hallható felelet.
- Talán éppen a Barkóczyaké? - Bara vetett egy gyors pillantást Emesére, nem
volt szüksége válaszokra, amit tudni akart, az szinte sugárzott a lányról. - -
Tehát turáni hercegnő vagy. - Bara ezt kijelentette, nem rákérdezett. -
Tedd vissza az ékszereket a dobozba!
Rogerius elérkezettnek látta az időt a megszólalásra.
- Emese apja egy egész flottát mozgósított a lánya felkutatására, hamarosan
bemérnek minket és megkezdődik az invázió... -Rogerius már a mondat közepén
járva sejtette, hogy mekkora baromságokat beszél. Gyorsan elhallgatott.
- Arról az apáról beszélsz, haver, aki az űrhajótörést szenvedett lányának
letiltja a bankkártyáját?
- Figyeljen ide, barátom...
Rogeriust ebben a szent pillanatban szájba vágták. Elsötétült előtte a világ...
Egy hűvös tenyér érintését érezte a homlokán. Felnyitotta a szemét. Emese ült az
ágya szélén.
Hála Istennek - sóhajtotta a lány, aki a kozmosz egyik legősibb gyógymódját
alkalmazva, egy vizes kendővel borogatta Rogerius cipónyira dagadt bal arcfelét.
- Mi történt? - nyögte a koronakutatás nagyja.
- Kaptál egy pofont, és elájultál.
- Meddig voltam elájulva?
- Félnapig...
- Fél napig?! És mi van, ha ököllel üt?
- Szerintem, akkor meghalsz.
Rogerius megpróbált felülni az ágyban, a lány gyengéd erőszakot alkalmazva
visszanyomta a párnák közé.
- Ne ugrálj, nem hajt a tatár! Maradj veszteg, pihenned kell!
- Hol vagyok?
A szobádban.
Emese megigazította Rogerius párnáját, takaróját, a férfi megérezte a lány
leheletében a whiskyszagot.
- Mégis ittál? - kérdezte mérgesen.
- Egy kicsit.
- Mondd, mit gondolsz, mi most foglyok vagyunk?
- Nem... nem hiszem. Próbálj aludni, Roger!
- Hol van ez a vadállat?
Emese töprengve nézte a bedagadt arcú férfit. Alig láthatóan megrázta a fejét.
- Nem vadállat. Mike egy profi. Elmondtam neki mindent, a menekülésünk
történetét, azt is, te hogyan kerültél a csillagrombolóra, beszéltem neki a
koronáról... Órákig beszélgettünk... Tudod, mi történt? Van egy szupercelluláris
terminálja, ami elfogadja a kártyámat, lekértem az egyenlegemet. Képzeld, a
számlámon nem kétmillió turáni pengőforint van, hanem tízmillió, egyszerűen
képtelen vagyok felfogni ép ésszel, mi történhetett. Valaki átutalt nekem
nyolcmillió pengőforintot, ami majdnem négymillió birodalmi aranytallér. Na, mit
szólsz hozzá, lehet, hogy az apám meghajolt az akaratom előtt? Mike azt mondta,
segít nekünk felszívódni a galaxisban...
- Nem is örülsz?
- Nem, Rogerius nem örült. Mindenféle ostoba képzetei támadtak Emesével
kapcsolatban, ettől aztán olyan ideges lett, hogy kis híján üvölteni tudott
volna. A lány whiskyt ivott, órákig beszélgetett a férfival, ráadásul Mike-nak
szólítja a zsoldosvezért... Rogerius azért is felkönyökölt az ágyban.
Villámló szemekkel nézett a lányra, aki lassan felállt, felvette a padlóról a
vízzel teli tálat, és a szélére tette az összecsavart kendőt. Rogerius csak most
vett észre ilyen apróságokat, hogy Emesének ki van bontva a haja - holott mindig
copfban hordja - és nincs nyakáig húzva az overallja cipzárja, pedig
határozottan emlékezett rá, hogy teljesen felhúzva hordta...
Rogerius majd' megőrült a féltékenységtől.
- Lefeküdtetek?
Emese kikerekedett szemmel nézett Rogeriusra, mielőtt bármit is mondhatott
volna, a férfi már le is támadta.
- Hogy lehetsz, ilyen... ilyen aljas... Ez egyszerűen...
- Roger...
- Lefeküdtél vele, vagy sem?
- Semmi közöd hozzá! - mondta mérgesen a lány, és kiszaladt a szobából.
Becsapta maga után az ajtót.
Rogerius a világ legszerencsétlenebb emberének érezte magát.
Éjszaka volt, csillagok milliárdjai ragyogtak a puszta felett, a tábortüzek a
végtelenbe vesztek, és Rogerius elhagyatottan, fájdalmas magányában állt a semmi
közepén.
- Jöjj, testvér, ülj le ide mellénk!
Egy közeli tábortűz mellől szólította a titokzatos hang. Rogerius tétován
elindult a göröngyös talajon, a rőten lobogó lángok csak a tűz körül ülők
sziluettjét rajzolták meg, az arcvonások kifürkészhetetlenek maradtak. Rogerius
végre odaért hozzájuk. Illedelmesen köszönt, leereszkedett egy földre fektetett
pokrócra, és tüzetesen megszemlélte vendéglátóit. Ketten voltak, két ősmagyar
viseletbe öltözött férfi. Töménytelen arany csillogott rajtuk, visszacsapó
íjaik, gazdagon díszített tegezeik és bőrpajzsaik mellettük elfektetve hevertek
a földön, arcvonásaikat kiismerhetetlenül, kusza pókhálóvá fonta az idő, páros
varkocsuk az ölükbe ért, végtelen mélységekről és bölcsességről árulkodó
tekintetüket a fiatal férfira függesztve, megelevenedett szobrokként ültek a
történelem és a mítosz feltérképezhetetlen határmezsgyéjén.
- Mondd ki a nevünk! - szólt az egyikük.
- Hunor és Magor. De közületek melyik Hunor és melyik Magor? Látjátok, ezt
nem tudom.
- Lényegtelen.
Rogerius egy kancsót kapott. Belenézett.
- Tej?
- Ez az én vérem, ezt idd reám emlékezve - mondta Magor. Rogerius egy aszalt
gyümölcsökkel teli tálat kapott.
- Ez az én testem - mondta Hunor.
Rogerius tiltakozni akart emiatt a különös blaszfémia alatt, de mielőtt szóra
nyitotta volna a száját, Hunor pisszegett és mutatóujját az ajkára téve mutatta
Rogeriusnak, hogy maradjon csöndben. Egy ágas-bogas agancsú, fehér szarvasbika
közeledett az éjszakában, lassan ellépdelt a tábortüzük mellett, rájuk nézett,
elfordította büszke fejét, aztán eltávolodott a másik irányba. Rogerius az állat
után fordult ültében. A fehér szarvas méltóságteljes léptekkel haladt a
tábortüzek között, aztán elindult felfelé az égbe, ahol csillagok rajzolták meg
teste körvonalait, majd eltűnt, semmivé foszlott az éj fekete bársonyán, s csak
a csillagok maradtak létezése örök mementójául.
Rogerius meglátta a lassan forgó Orion csillagképet...
- Mi volt ez? - kérdezte a hősöket.
- Arra van a múlt - intett Magor a háta mögé -, és arra van a jövő- intett
Hunor a szarvasbika után, aztán egyszerre folytatták: - És mi magyarok itt ülünk
a tűz mellett, ahol szakadatlan várakozással várunk valamire.
- Mire?
- Fogalmunk sincs, de ha meglátjuk, felismerjük -felelte Magor. - Ébredj
fel, Rogerius!
Rogerius szájához illesztette a csuprot és ivott... Langyos tej csordult le az
állán...
Rogerius felébredt, és letörölte álláról a kicsordult nyálat. Csak nehezen
tudott szabadulni a különös álom hatása alól. Évek óta visszatérő álmai jórészt
a Szent Koronáról és a magyar történelem bizonyos eseményeiről szóltak, s nem
kellett őket szimbolikusan értelmezni, egykoron megtörtént dolgokat álmodott
újra, éjszakánként egy titokzatos képeskönyv nyílt meg előtte. Az utóbbi
napokban mindezek tetejében révületek törtek rá, ebben a fura állapotban például
királynak hitte magát...
De ez az álom egyetlen eddigi álmára sem hasonlított.
- A csupor a Grál - suttogta maga elé a sötétben. Nem tudott másra gondolni:
azt álmodta, hogy Hunor és Magor Újszövetséget kötött a magyarsággal... méghozzá
általa...
Na és mit jelentettek a csillagok?
Felült az ágyon, oldalra nyúlt, kitapogatta a kapcsolót; az olvasólámpa fénye
elöntötte a szobát. Rogerius hunyorogva nézte az óráját, de nem lett okosabb, a
Shanariel helyi idejéről fogalma sem volt, a számok a Székely Dózsa György
fedélzeti idejét mutatták. Mivel szobájának nem voltak ablakai, képtelen volt
behatárolni az időt, ugyanúgy lehetett késő éjszaka, mint napsütéses délelőtt.
Megtapogatta az arcát. Érezhetően javult az állapota, és csak egy kicsit fájt a
bal szeme alatt.
Ledobta magáról a takarót, és felkelt.
Eszébe jutottak a tegnap történtek... egyáltalán tegnap történtek? Hiúságában
megbántott férfiúi állatként rettenetesen haragudott a lányra. Tette neki a
szépet, megmentette az életét, kockára tett mindent (Stenonis azóta biztosan
tűvé teszi érte az egész galaxist!), és tessék, ez a köszönet, a lány alig pár
órás ismeretség után odaadja magát ennek... ennek a...
Rogerius, nagy elkeseredésében majdnem elbőgte magát, de akarva-akaratlan egy
költő verssorai jutottak az eszébe: „légy, ami lennél: férfi!” Igen, hiába hát a
bánat, egy ilyen kis ribanc miatt nem fogok fejjel menni a falnak, spannolta
magát a koronakutató.
- Ő is csak olyan, mint a többi nő; egyformák ezek mind!
Dúlva-fúlva lépett ki a folyosóra.
Megtorpant a lány ajtaja előtt. Keze már-már érintette a kilincset, de megállt
félúton. Azért sem! - határozta el magát Rogerius, ezt nem fogom megbocsátani
neki... különben sincs itt, biztosan Barával van! De kit érdekel?!
No Emese, no cry...
Rogerius elindult a hajólámpákkal megvilágított folyosón, vándorlása legfőbb
okaként az éhséget lehetett felelőssé tenni, ami kegyetlenül mardosta. Úgy
tervezte, megkeresi az étkezdét vagy a konyhát, ha más megoldás nincs, akkor
Bara raktárát, és kiveri a balhét: amióta idehozták őket, ételt-italt még nem
látott, az persze eszébe sem jutott, hogy szájba vágását követő ájulása okán
lemaradt a vacsoráról. Mivel Emese miatt megkeményítette a szívét, fikarcnyit
sem félt a kiborgoktól, elhatározta, amint meglátja az elsőt, ott helyben
leteremti a tisztességtelen vendéglátás miatt...
De érdekes dolog történt, senkivel sem találkozott az úton! Sehol egy őr, sehol
egy bezárt ajtó, a zsoldos tanya olyan kihaltnak tűnt, mint egy izlandi
hűtőgépszalon. Rogerius vaslépcsőkön ment le, vaslépcsőkön kapaszkodott fel,
sziklafolyosókon, cseppkövekkel teletűzdelt természetes sziklaüregeken kelt át,
egy idő után arra vetemedett, hogy hahózott, mint egy megkergült turista, aki
először találkozik a tihanyi visszhanggal. De semmi.
- Úristen, ezek elmentek!
Rogerius tévedett. Mike Bara és társulata nem lépett le a Shanarielről, ennél
sokkal profánabb dolog történt: a féltékenységtől és éhségtől gyötört Rogerius
egyszerűen eltévedt a végeláthatatlan folyosók labirintusában.
Langyos víz csöpögött a folyosó mennyezetén párhuzamosan futó, karvastagságú
csövekből, a bázisnak ez a része évek óta nem látott karbantartót, talán még
Bara sem járt erre soha.
Az elkeseredett Rogerius átugrált a padlón csillogó pocsolyákon, aztán a fejét
vakargatva állt meg egy sziklateremben, amelyből négy irányba futottak szét a
rejtélyes folyosók. Már régen fölhagyott a kiabálással, semmi értelmét nem látta
a szakadatlan segélykiáltásoknak, mert minek berekedni, ha nem muszáj.
Észrevett egy kétszárnyú vasajtót. Alul fénycsík látszott, az ajtó túloldalán
tehát ég a villany, talán lesz odabent valaki.
Rogerius nagy léptekkel odament, és lenyomta a kilincset. Benyitott.
Odabent a mennyezetről lógó, hatalmas lámpatestekből sugárzott a fény és halkan
duruzsolt a légkondicionálás. Rogerius mindenütt könyveket látott. Nyomtatással
készült ősrégi kötetek és modern filmkönyvek hevertek egymás hegyén-hátán, a
férfinak nem állt módjában megszámolni őket, de első ránézésre tízszer többet
látott, mint ahány a csillagrombolón lévő szobájában volt. Egy hollófekete hajú,
nőnemű lény állt ennek az apokaliptikus összevisszaságnak a kellős közepén. A
lény, a négy kezétől és a kékes árnyalatú bőrétől, valamint a hegyes
fülecskéitől eltekintve emberszabásúnak látszott, amit mi sem bizonyított
jobban, mint bőrmelltartós, rövidnadrágos, pompás alakja.
- Jó reggelt - köszöntötte őt Rogerius.
- Jó estét - köszönt vissza a lény. Standard angolul beszélt és nem használt
fordítógépet. - Te vagy az egyik űrhajótörött?
- Igen, az vagyok, a nevem Wilhelm Rogerius.
- Én Sheena vagyok. Hallottam már rólad, nagyon örülök, hogy sikerült
megismerkednünk. Az Oroszlán jegyében születtél, ugye? -kérdezte Sheena, és
megkerülve egy könyvekkel borított, kör alakú asztalt, lassan közeledett
Rogerius felé.
- Nem tudom, milyen jegyben születtem, az az igazság, hogy nem nagyon értek
az asztrológiához.
Július 23 és augusztus 23 között születtél? - kíváncsiskodott a négykezű
szépség.
Április hatodikán születtem - jelentette ki határozottan a meglepett Rogerius. -
Miért kérded?
- Ez képtelenség, nem lehetsz Kos, a karakterológiai jegyeid alapján
színtiszta Oroszlán vagy, szinte sugárzik rólad.
- Csak tudom, mikor születtem!
- Akkor valami zavar lehet a születésed időpontja körül, tudniillik én
sohasem tévedek. Ránézek egy emberre, és kapásból megmondom róla, milyen jegyben
született.
- Bocsáss meg, de megtudhatnám, ki vagy te?
- Már mondtam: Sheenának hívnak.
- Nem úgy értem.
- Én vagyok Bara kapitány asztrológusa - tette csípőre az alsó két kezét a
nő, a felső kettőt széttárta. - Sehova nem indul, egyetlen akcióba sem kezd,
amíg el nem készítem a konkrét eseménnyel kapcsolatos horoszkópját. Hurionnak
születtem, mi vagyunk a galaxis leghíresebb asztrológusai és asztronómusai,
számunkra ez a két tudomány elválaszthatatlan egymástól.
- Aha.
- Ülj le, Rogerius, beszélgessünk egy kicsit, nagy munkában vagyok, jól fog
jönni ez a kis kikapcsolódás!
- Nem is tudom... - vakargatta a fejét Rogerius, és szétnézett az alkalmi
könyvtárban. - Eltévedtem a folyosókon, Mike Barát keresem. - Hirtelen nem
tudott jobb indokkal előhozakodni.
- A dokkban van, a Skymant próbálja összekalapálni, a hajót kicsit
megviselte a Roxolanról történő gyors menekülés, a nevével ellentétben úgy
szállt le a Shanarielen, mint egy meteor (ejtőernyős (angol)). Nem ülsz le?
- De - mosolygott a férfi, és leereszkedett egy székre. A hurion most már
mind a négy kezét csípőre téve fordult felé.
- Márpedig te Oroszlán vagy!
Rogerius nevetett, rálegyintett Sheenára.
- Oké... És mi az a nagy munka, amit említettél? - kérdezte, csakhogy
kérdezzen valamit. Elvett az asztalról egy ósdi kötetet. Egy óangol nyelvű
csillagászati zsebkönyv volt. Belelapozás nélkül visszatette oda, ahonnan
elvette.
- Komolyan érdekel? - csillant fel a nő zöldeskék szeme.
- Igen.
- Valamit azért konyítasz az asztrológiához?
- Nem sokat. Van a tizenkét zodiákus... á, nem nagyon hiszek a
csillagjóslásban. Ismertem egyszer egy dominikánus szerzetest... Isten
nyugosztalja szegényt... ő próbált megtéríteni. De akárhogy erősködött, nekem
nem tudta bemagyarázni, hogy a csillagokban meg van írva a sorsunk.
- Tudod, a csillagok nem erőszakolnak ránk semmilyen sorsot -bólogatott
Sheena -, de általuk jobban felismerhetőek az adottságaink, és ez a felismerés
megnöveli lehetőségeink játékterét. Persze van kóklerkedés és van komoly
asztrológia. De e kettő között óriási a különbség. Azok a horoszkópok,
amelyekkel a női holomagazinokban találkozol, jórészt kitalációkon alapulnak, na
jó, esetleg a Nap állását is figyelembe veszik a készítők, az asztrológia
tudománya viszont születési időpontokra és helyszínekre, táblázatokban
meghatározott Nap- és bolygóállásokra alapoz; ezek és még sok más adat alapján
szoktuk kiszámolni az aspektusokat.
- Például az aszcendenst! Erre a kifejezésre emlékszem.
- Az aszcendens ismerete nagyon fontos, e nélkül nem lehet horoszkópot
készíteni. Az állatövnek azt a fokát jelöli, amelyik a születés pillanatában a
keleti horizonton éppen felkel...
Sheena nyakatekert előadásba kezdett az asztrológia kialakulásáról, Rogerius
egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a rögtönzött kiselőadást.
Sheena azt állította, hogy az asztrológia a legrégibb ezoterikus rendszerek
egyike, eredete minden bizonnyal az ősi Babilonra vezethető vissza. A tudás
aztán egyiptomi közvetítéssel - milyen mágikus praktikához nincs köze
Egyiptomnak - eljutott a görögökhöz, akik rögzítették a mindmáig legismertebb
módszert.
A kékbőrű nő szerint az univerzum egy makrokozmosz, melyben az értelemmel
megáldott lények - emberek, fonnanok, hurionok -, mint mikrokozmoszok léteznek,
és az organikus egésszel a tudatalattijuk köti össze őket, ez a kötelék három
szinten valósul meg. A személyiség környezeti tapasztalataira reflektáló
személyes tudattalanból, az emberiség kollektív ismeretanyagát raktározó
kollektív tudattalanból (ezen a ponton Rogerius azt kiáltotta, hogy Carl Gustav
Jung!) és a világegyetemmel kapcsolatban álló kozmikus tudattalanból, ez utóbbi
szellemi szféra titkait hivatott feltárni az asztrológia tudománya, ami sajnos,
nem tekinthető általánosnak... Rogerius ennél az utolsó mondatnál rákérdezett,
hogy Sheena mit ért „általános” alatt.
- Kérdezted, mi az a nagy munka, ami foglalkoztat. Évek óta az Általános
Asztrológiai Hipotézisen dolgozom, tulajdonképpen azokat a kapcsolatokat
keresem, amelyekkel összeköthetők az egymástól függetlenül kialakult rendszerek.
Hogy értsd: az emberiség asztrológiai tudománya csak az univerzum egy bizonyos
pontján működik, történetesen a Földön. Ha egy földi asztrológus elutazik
mondjuk a Rosanra, akkor kidobhatja az összes asztronómiai táblázatát. Én egy
olyan asztrológiai elméletet akarok kidolgozni, ami általánosan, a kozmosz
minden egyes pontján tökéletes analízist tud nyújtani a személyiségről.
- Ne haragudj, nem értem.
- Te a Földön születtél? - szegezte a kérdést Rogeriusnak a négykezű nő.
- Nem.
- De azért felismernéd az Orion csillagképet, ugye?
Rogeriusnak erős kalapálásba kezdett a szíve. A nő az Oriont említi, és ő alig
egy órája álmodott az Orionról. Talán nem véletlenül keveredett ebbe a
könyvtárba.
- Persze, hogy felismerem, tanultunk róla az iskolában.
- Hol születtél?
Azt hiszem, az X-42-őn. Ez egy szegmensbolygó a galaxis peremén. Telepesek
lakják.
- Azt hiszed? - hökkent meg Sheena. - Nem tudod, hol születtél?
- Mindegy, zűrös gyermekkorom volt. Sokáig éltem a Sandozon.
- Értem. A Sandozról lehetett látni az Orion csillagképet?
- Nem.
- Na és miért nem? - tárta szét karjait a nő.
- Mert a Sandozról más csillagképeket lehet látni.
- De miért? - toppantott a nő. - Mondd ki végre!
- Mert más szögben látjuk a csillagokat, mint a Földről.
- Ez az! - kiáltotta Sheena, és összecsapta az alsó- és felső kéz párjának
tenyerét, hogy világos legyen: megtapsolta Rogenust. - Én azon munkálkodom, hogy
függetlenítsem magamat az összes zodiákus rendszertől. Ha sikerül megalkotnom az
Általános Asztrológiai Hipotézist, akkor bárhol tudok horoszkópot készíteni,
csak felnézek a csillagos égre, és táblázatok nélkül leolvasom onnan az összes
információt. Ez egy új tudomány lesz, aminek én leszek a megalapozója.
- Most Rogerius tapsolt.
- És mióta próbálod megalkotni az általános hipotézist?
- Nyolcvanhat éve kezdtem neki a számításoknak.
Rogerius kimeresztette a szemét, nem hitte volna, hogy a hurionok ilyen sokáig
élnek... és ilyen sokáig fiatalok maradnak. Nem kérdezett rá Sheena életkorára
Nem illik firtatni, elvégre nő.
- Miért nem használsz komputert?
- Komputert használok.
Aha... Melyik a legbonyolultabb zodiákus rendszer? - Rogerius ekkor még nem
sejtette, hogy sorsfordító kérdést tett fel. Kényelmesen hátradőlt a széken, és
legyezni kezdte magát egy újsággal, a légkondicionálás ellenére meglehetősen
meleg volt Sheena birodalmában.
- Természetesen a miénk, hurionoké. Az emberek asztrológiájával ellentétben,
mi huszonnégy zodiákussal számolunk. Például nekünk is van Ikrek és Szűz
csillagképünk, de a többi tipikusan hurion elnevezés. Az állatneveket nem
érdemes felsorolnom, mert nem mondanának neked semmit, de például ismerünk
„Csókolózó Lány”-t, „Babaháza”-t, „Vízesés”-t, „Szörnyszarv”-at, „Koroná”-t,
„Haragos Rák”-ot...
A Korona csillagkép említésénél Rogerius felkapta a fejét.
- Azt mondod, korona?
- Igen, Korona. Ez az egyik legszebb csillagkép, ami a szülőbolygómról
látszik. Egy boltíves koronát formáz, tetején egy ferde kereszttel.
Rogerius megdöntötte a székről történő gyors felugrás világrekordját.
- Láthatnám azt a csillagképet? Biztosan meg tudod mutatni!
- Persze.
Sheena elindult hátra a könyvespolcok felé, Rogerius nem kis izgalommal követte
őt. A hurion asztrológus leemelt egy nagy alakú albumot a polcról, belelapozott,
aztán szétnyitva átnyújtotta Rogeriusnak.
- Tessék, ez a hurionok Korona csillagképe.
Rogerius örömkiáltást hallatott. Amikor meglátta a nevezett csillagképet,
örömében majdnem kiugrott a bőréből. A Korona csillagkép pontosan tizenegy
csillagból állt, asztrológiai album lévén a csillagokat összekötötték egymással,
s valóban egy korona jellegzetes alakja rajzolódott ki általuk.
Méghozzá a Magyar Szent Koronáé!
- Ez hihetetlen! - kiáltotta Rogerius elhomályosuló szemmel.
- Nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog - mosolygott a nő.
- Ezt egyszerűen nem akarom elhinni! A ti csodálatos csillagképetek pontosan
a magyar koronát formázza, évek óta kutatom ennek a szakrális tárgynak a nyomát!
- Talán csak véletlenül hasonlít rá. - Sheena odahúzódott Rogerius mellé,
együtt nézték a csillagfotót.
- Nem hiszem, Sheena. - Rogerius megbökdöste a képet. -Nézd a ferde
keresztet a tetején, ez több mint véletlen, a koronának szintén egy ferde
kereszt van a tetején, még a dőlésszög is megegyezik. A hurionok Korona
csillagképe pontosan úgy néz ki, mintha szemből, az abroncs Pantokrátor képe
felől néznénk a koronát.
- Mi felől nézzük? - kerekítette szemét a nő.
- Hosszú... Van egy tollad?
Sheena előkapott egyet a sortja farzsebéből. Rogerius elvette tőle, és a
csillagkép legalsó három csillagától, három, egymással párhuzamos vonalat húzott
lefelé, három különböző csillagig, amelyek a lap alján helyezkedtek el.
Sheenát annyira kíváncsivá tette Rogerius lelkesedése, hogy elfelejtett
tiltakozni az album összefirkálása miatt. De az sem lehetetlen, hogy tíz
példánnyal rendelkezett, talán ezért nem tépte mérgében azt a gyönyörű, fekete
haját.
- Az a három csillag nem tartozik a Korona csillagképhez - jegyezte meg
tudálékoskodva.
- Dehogynem! - kiáltotta az amatőr asztrológia újsütetű bajnoka. - Ezek itt
a csüngők!
- Ja, a csüngők... - Sheena semmit sem értett.
- Mindent mondjál el nekem erről a csillagképről.
- Konkrétan?
- Konkrétan, tudni szeretném, merre van?
- Azt tökéletesen el tudom neked magyarázni, merre van a szülőbolygómtól,
de, hogy nektek embereknek merre van a Földtől, arról halvány fogalmam sincs.
Előbb beszéltük meg: az én bolygómról... amit egyébként Húrnak hívnak... nem
értelmezhető az Orion csillagkép, a Földről pedig nem határozható meg a Korona
csillagkép. Várj csak! - Sheena rábökött egy csillagra a fotón, pontosan arra,
amelyik a kereszt csúcspontját szimbolizálta. - Ezt a csillagot mi Hilonnak
nevezzük, 262 fényévnyire van tőlünk, és ha jól emlékszem, ez a ti Nyilas
csillagképeteknek az egyik kitüntetett csillaga.
- Mi, hogy hívjuk?
- Ez meg nem mondom fejből.
Sheena gyorsan előkerített egy standard nyelvű, birodalmi csillagatlaszt.
Izgatott lapozgatás következett, hamarosan megtalálták, amit kerestek.
Sheena felolvasta az adatokat.
- A mi Hilonunk nem más, mint a ti Sagittarius... azaz Nyilas...
csillagképetek béta komponense, a Kaus Medius, ami tőletek 112 fényévnyire van.
Itt azt írják, színképe szerint a K2 típusú óriások csoportjába tartozik,
abszolút fényessége 0.1 fényrend. Összesen négy bolygó kering körülötte, kettő
közülük Föld-típusú, emberek számára lakható égitest. A Kaus Medius az íj
közepét jelenti, szerintem ennek semmi jelentősége.
- Már hogyne lenne! - kiáltotta Rogerius, akinek pillanatok alatt beindult a
- fantáziája. - Hogy néz ki a Nyilas csillagkép?
- Az állatöv kilencedik jegye - mondta kapásból Sheena. - A régi
asztrológiai atlaszokban a Nyilast félig ló, félig ember formájában ábrázolják,
amint hátrafelé nyilaz...
- Megtaláltam a kiindulási pontot! - üvöltötte Rogerius, és örömében
táncolni kezdett az asztal körül. - Megtaláltam, megtaláltam! - Odapördült a
döbbenten álló Sheena elé, megragadta a nő jobb felső és bal alsó kezét.
- A Nyilas, aki hátrafelé nyilaz! Drága Sheena, soha egyetlen náció nem
nyilazott visszafelé a lóról, csakis kizárólag a kalandozó magyarok! A támadás
kellős közepén váratlan menekülésre fogták a dolgot, ekkor a sok idétlen barom
utánuk vágtatott és megbomlott a hadrendjük. De pontosan ez volt a magyar lovasnomád
taktika lényege. A „menekülő” magyarok váratlanul nyílzáport zúdítottak az
üldözőikre, visszafordultak, előkapták a fokost, aztán üsd, vágd, nem apád, nem
anyád! Akik elvitték a Földről a koronát, biztosan jártak a bolygódon, de az sem
lehetetlen, hogy eleve ismerték a hurion asztrológiát, és tudták, hogy létezik
egy olyan csillagkép, ami kiköpött mása a Szent Koronának. Szerintem tudtak a
Kaus Mediusról is, ami részét képezi mindkét csillagképnek! Sheena, a Magyar
Szent Korona a Kaus Medius valamelyik bolygóján lesz! Egyszerűen nem lehet
máshol, na!
- Fogalmam sincs ám, miről beszélsz. Rogerius meg sem hallotta.
- Hol találom meg Emesét?
- Az meg kicsoda, a társad?
- Ahh, hagyjuk... Hol találom a kapitányt?
- Mondtam, hogy a dokkban van.
- Jó, jó, de hol van az a nyavalyás dokk, angyalom?
- Gyere, odakísérlek.
A dokk egy harminc emelet magas, hatalmas építmény volt, de a Skyman teljesen
kitöltötte. Bara űrhajója egy terfoláni gyártmányú hadihajó volt, ki tudná
megmondani, hogyan került a zsoldosvezér birtokába, nyilván rafinált úton-módon
kaparintotta meg, talán harcolt érte; ugyanis hadihajókat nem vásárolhattak
magánszemélyek, ezt tiltotta a csillagközi jog.
A galaxisban mellesleg mindenki magasról ejtett a csillagközi jogra.
Erős reflektorok világították meg az űrhajó acélszürke páncélzatát, amelyen
szüretelésre váró, érett szőlőfürtök gyanánt sorakoztak a komputervezérelt
lövegtornyok, a terfoláni hadihajó nem mindennapi tűzerővel rendelkezett - már
amennyiben működött. Egyelőre erősen dolgoztak rajta, hogy egyáltalán fel tudjon
szállni. A kiborgok félelmetes munkatempót diktálva rohangáltak a test mellett
emelkedő állványokon. Veszettül kalapáltak, fúrtak-faragtak, egyszerre öt
helyről hullott alá a hegesztés szikrazuhataga, gravokalapácsok ritmikus
zakatolása hallatszott, a dokkban akkora zaj volt, hogy egy acélöntödei főműszak
óvodai csendes pihenő hozzá képest.
Bara egy tervrajzokkal és bekapcsolt holoterminálokkal elborított asztalka
mellett állva, egyszerre két komba üvöltözött francia nyelven. Az asztal mellé
húzott egyik széken egy Sheenához hasonló hurion terpeszkedett, de vele
ellentétben katonai gyakorlóruhát viselt, hímnemű volt és tarajos irokéz
frizurát hordott. Sok munkája nem akadt, mert Bret Easton Ellis Amerikai
pszichójának ősrégi, standard angol kiadását olvasta, katonai bakancsba
bújtatott lába az asztalon, egyik kezében a könyv, a másikkal lapozott, harmadik
kezében egy cigi, negyedikben egy pohár whisky, ez a bolygó kész paradicsom a
hurionok számára.
Rogerius sehol nem látta Emesét.
Sheena átlendítette lábát az irokéz frizurájú hurionon, és az ölébe ereszkedett.
A férfi letette a könyvet, és heves csókolózásba kezdett a nővel, aki nyilván a
kedvese volt. Minden létező kezükkel átkarolták egymást.
Rogerius lábujjhegyre állva megkopogtatta Bara vállát.
- Elnézést, uram.
- Ááá... - pördült meg a zsoldosvezér. - Na, mi a helyzet, szépöcsém?
- Semmi különös... szeretnék beszélni Emesével.
- Mi tart vissza, menj, beszélj vele! - Mielőtt Rogerius bármit is
mondhatott vagy kérdezhetett volna, Bara a karjánál fogva az asztalhoz vezette
őt, és egy köteg kábelnél fogva felemelt egy narancssárga színű fémdobozt;
döglött patkányként lóbálta meg a kibelezett műszert Rogerius arca előtt. -
Tegnap nem tudtunk dumálni, mert hirtelen elálmosodtál - röhögött a férfi. - A
fiúk még aznap éjjel visszamentek a fennsíkra és összeszedték az elhullajtott
rakétáidat, aztán a robbanás helyszínén megkeresték az űrhajótok fekete dobozát.
Itt van, ez lenne az. Kicsit kibeleztük, pityegett benne egy szupercelluláris
irányjeladó, amit kénytelenek voltunk megbuherálni; nem rajongok a váratlan
látogatókért!
- Sejtem - üvöltötte vissza Rogerius a nagy zajban.
- A hercegnő átutalt a számlámra kétmillió birodalmi aranytallért, ennek
fejében neki dolgozom. Ahogy összepofoztuk ezt a rakás ócskavasat, máris
lelépünk innen, a Rosanra viszlek benneteket
Rogerius rettenetesen meglepődött az események ilyen váratlan fordulatán.
Próbálta palástolni az érzéseit. Flegma pofával nézett körül, mintha nem is
nagyon érdekelné a dolog.
- Hol van a lány?
- Mit tudom én, reggel óta nem láttam - vonogatta a vállát Bara. - Állítólag
ma reggel nagyon csúnyán megsértetted valamivel, azóta ki sem dugja az orrát a
szobájából és itatja az egereket - Odahajolt a pillanatok alatt lesápadt
Rogeriushoz. - Ne legyél töketlen, baszics! A csaj szerelmes beléd, beszélt
nekem erről... Sss, nem tőlem tudod!
Rogerius holtsápadtból céklavörösre váltott, a különös metamorfózis gyors
lefolyása még Bara számára is meglepetést okozott.
- Hol van, merre van? - forgolódott maga körül Rogerius, mint egy
programhibás műgalamb.
Ó, én ostoba, ok nélkül megvádoltam öt! Hogy gondolhattam erről a csodálatos
lányról, hogy összefekszik ezzel az űrbanditával?!
Rogerius most már bánta, amiért nem nyitott be a lányhoz, aki mindvégig a
szobájában tartózkodott. Az ajtó nem volt kulcsra zárva - a zsoldosok megtették
a megfelelő óvintézkedést, hogy ne lehessen elzárkózni előlük, kulcsok még
mutatóban sem voltak -, odabent csak az olvasólámpa világított és halk
instrumentális zene szólt egy ősrégi CD lejátszóból, a készülék az ágy mellett
álló kisasztalon feküdt. A lány hátizsákja ott állt egy széken, Bara ezek
szerint visszaszolgáltatta Emese holmiját.
Emese egy könnyű pólóban, hasmánt fordulva, lábát felhúzva aludt, könnyű
takarója kupacba gyűrve a lábánál. Egyik kezében a hat évszázaddal ezelőtt
kiadott CD tokját szorongatta, másik a kispárnája alatt, összekócolódott haja
eltakarta az arcvonásait.
Rogerius lassan leült az ágy szélére, óvatosan kihúzta a lány kezéből a CDtokot.
Laren d'Or War of Angels, hirdette a címlap, melyen egy hátára csatolt
karddal álló, széttárt szárnyú angyalt lehetett látni. A CD lejátszóból áradó
halk zene alapján Rogerius arra a következtetésre jutott, hogy Emese szereti az
instrumentális zenét. Az összes fellelhető Laren d'Or felvételt megvásárolom
neki ajándékba, csak legyek újra a magam ura, fogadkozott a hősszerelmes. A CDtokot
letette a készülék tetejére. Közelebb húzódott a lányhoz, félresimította a
haját, és gyengéd puszit lehelt az arcára.
- Hercegnőm.
Emese szempillája megrebbent, a lány felébredt.
- Roger...
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani! Nagyon szeretlek... Egyszerre
mozdultak egy isteni jelre. Szorosan átölelték egymást, ajkaik szenvedélyes
csókban forrtak össze... Ez nem tétova próbálkozás volt, mint a dzsungelben
töltött éjszakán, ez a csók már túlfűtött érzelmekről tanúskodott. Hát mégis
megtörténik, gondolta Rogerius. Ölelte, csókolta a lányt, ha felrobbantanak
mellette egy repeszgránátot, azt sem hallja meg, annyira elbódult a frissen
tapasztalt érzéstől. Keze tétova kalandra indult a hátára forduló lány pólója
alatt. Emese felnyögött, amikor a férfi ajkai megérintették a mellbimbóját,
egész életében erre az érzésre várt, ezerszer, milliószor elképzelte magának
milyen lesz... Pontosan olyan volt, amilyennek az udvarhölgyek nagy
vihorászással lefestették: csodálatos.
- Roge... Roger, én még soha...
Rogerius kitapogatta a kapcsolót, a szoba sötétségbe borult. Csak a CD lejátszó
jelzőfényei világítottak tovább, mint zölden ragyogó csillagok füzére az
éjszakai égbolton, aztán hosszú-hosszú ölelkezés után Emese hercegnő egy
szenvedélyes sikolyt hallatva, asszonnyá lett a Fifth Dream című szám alatt.
Herkules fényklipper. Nagymagasságú keringési pálya a Shanariel körül
- Ez lesz az a bolygó - jelentette ki határozottan Burkus, és kimutatott a
pilótafülke kriolitablakán, a Shanariel zöldeskék gömbje lustán fordult a három
ember előtt.
- Biztos vagy benne? - akadékoskodott Zoltán.
- Hehehe, százéves részletfizetésre vásároljak számítógépet, ha nem erre a
bolygóra tart az OPOS! Nagyon kényelmesen jönnek, ahogy elnézem az adatokat, nem
sietős nekik, szerény számításaim szerint mindössze két óra múlva fognak kilépni
a mélyűrből.
Az elmúlt hat órában meglepően új dolgok derültek ki Burkusról, többek között
ilyenek, hogy minden bizonnyal ő a galaxis egyik legjobb űrpilótája. Ha nem a
legjobb! Rékáék nagy meglepetésére nem egy esetben felülbírálta a fedélzeti
komputer számításait, és ösztöneire hallgatva repült szupermodern
fényklipperével. Teltek múltak az órák, s végül kilyukadtak a Trontaxrendszerben,
annak is a negyedik bolygójánál.
- Sikerült elcsípni valamilyen rádióadást? - kérdezte Réka a folytonfolyvást
idegesítően röhögcsélő multimilliomostól.
- Nem, höhöhö.
Szaggatott sípolás hallatszott a műszerpult felől, az egyik képernyőre
felröppentek az adatok.
- Talán ez lesz az - adott hangot reményeinek Réka. Nem palástolta a mérgét,
amiért nem tudott eligazodni a fényklipper egyedi tervezésű vezérlőkonzolján.
- Nem, kedvesem, egy ismeretlen őrhajót jelez a térkiértékelés.
- Igen, ők lesznek azok! - csapott a levegőbe Zoltán. - Gyerünk, kapjuk el
őket!
- Ez nem egy stratégiai bombázó.
Burkus semmi mással nem foglalkozott, csak percekig ide-oda forgolódott a
pneumatikus pilótaszékével és maga körül kapcsolgatott.
- Rossz híreim vannak: egy bazi nagy terfoláni csatahajó éppen ezekben a
percekben hagyja el a Shanariel légkörét.
Már szabad szemmel is lehetett látni. Egy sebesen haladó, fénylő pont tűnt fel a
bolygó légkörében. Gyorsan növelte sebességét, kisvártatva már a világűrben
száguldott, a képernyőn olvasható adatok alapján arra lehetett következtetni,
hogy megkezdte a mélyűr-ugrás pályaelem-számítását.
- Most mi legyen? - nézett Rékáékra Burkus. - Megpróbálkozhatok a
követésével, de mi a biztosítéka annak, hogy Emese a fedél
zetén van?
Nyomasztó csönd támadt a fényklipper pilótafülkéjében.
A férfiak tekintete Rékára szegeződött, a lánytól várták a végleges döntést, a
szentfogadalmas mindannyiuknál kifinomultabb intuíciókkal rendelkezett. Zoltán
gyengéden megérintette a nővére könyökét.
- Hagyj! - Réka lesöpörte magáról az öccse kezét. Burkus székének
támaszkodva, mélyen előrehajolva nézett az egyre sebesebben távolodó fénypont
után.
Egy percen belül belépnek a mélyűrbe - suttogta Burkus -, döntened kell...
Réka teleszívta tüdejét levegővel, szemét lehunyta, aztán hosszan kilélegzett,
egy parányi izzadságcsöpp jelent meg a halántékán. Hosszú másodpercekig állt így
szótlanul. Váratlanul összerázkódott, akár egy rossz álomból ébredő, és
felnyitotta a szemét.
- Kövesd a terfoláni hadihajót, érzem, a húgom ott van a fedélzetén!
Burkus kikapcsolta a robotpilótát.
- Te döntöttél. Kössétek be magatokat, ez húzós lesz!
A terfoláni hadihajó hirtelen, minden átmenet nélkül eltűnt a szemük elől.
Burkus átkapcsolt hiperhajtóműre; a csillagok fénycsíkokká nyúltak, és kezdetét
vette egy bizonytalan kimenetelű üldözés a fél galaxison keresztül.
Az OPOS felderítőegysége valóban a Burkus által kalkulált időpontban érkezett. A
pilóták bolygókörüli pályára álltak, a néma kommandós csoport leszállóegysége
elszakadt a hordozótól, és" megkezdte az álcázott leereszkedést. Stenonis
utasításainak megfelelően feladatuk csak arra korlátozódott, hogy felderítsék az
irányjel-adó utolsó adásának helyszínét, támadásra nem kaptak parancsot.
A lencse alakú leszállóegység két és fél órával Bara startját követően landolt a
sziklaerőd közelében, a holt vitézek elhagyták a hajót, és az OPOS
technomisztika védelmének leple alatt, minden nehézség nélkül behatoltak a
bázisra.
Nem találtak senkit...
De megtalálták a kikapcsolt irányjel-adót, ami egy sötét sarokba volt behajítva
a dokkban és megtalálták azokat a ruhákat, melyeket -a szemtanúk egybehangzó
állítása szerint - a szökevények viseltek.
Mindeközben a bolygókörüli pályán keringő hordozón működő számítógépek az
elektrodinamikus háttérsugárzás analízisét követően arra a megállapításra
jutottak, hogy alig három órája egy nagyteljesítményű ionhajtómű működött a
bolygó légkörének mezoszférájában, a mért adatok alapján egy terfoláni hadihajó
hagyta el a bolygót. Az analízis kiterjedt a környező világűrre is. Az OPOS
számítógépek bemérték egy nagyteljesítményű euticénium-fotonhajtómű
háttérsugárzását is.
A néma fényíjászokat visszarendelték a hordozóra, ahonnan kódolt formában egy
szupercelluláris üzenet röppent a Szépmező Szárnyára. ..
A kutatócsoport tagjai a fekete táltosok utasításait várva egyelőre tovább
keringtek a Shanariel körüli pályán.
Ok ráértek, kétezer-nyolcszáz évesen minek siessen az ember?
Necronomicon. Jurtapalota űrrepülőtere, Dél-Pannónia.
Pannon
~ Tehát úgy gondolod, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magamat? -kérdezte
Kolozsvári Shaw-t.
- A számból vetted ki a szót. - Shaw kényelmesen hátradőlt a széken, az
OPOS-ügynök nyugodtnak és kisimultnak látta a vonásait.
Az ezredes vagy nagyon profi, vagy abszolút nincs tisztában az előtte ülő
személyével, gondolta a női testbe költözött tanítvány. Két dolgot tehetett:
teljesen elfojtja a tudatát, és felszínre hozza Nelli kordában tartott
személyiségét (ez roppant lebukásveszélyes megoldás az aktív PR miatt!) vagy
bevall mindent, és a lehetőségekhez képest korrekt üzletet ajánl: én elmegyek és
a lány épen, egészségesen itt marad.
Kolozsvári egyelőre nem tette le a voksot egyik megoldás mellett sem.
Azt atipikusán magyarokra jellemző megoldást választotta, amit a történelem
viharaiban edződve, valóságos művészi tökélyre fejlesztett ez a kis nép: várt és
reménykedett, magyarán nem csinált semmit.
- Már ne haragudj, Brett, de mit értesz te az alatt, hogy valaki más
lehetek, mint aki? Nevetséges! Tudom mekkora szellemi terhelést jelent számodra
a császár parancsa, hisz' mindenáron meg kell találnod a koronát, IV. von
Anstetten nem szereti, ha olyan emberek veszik körül, akik kudarcot vallanak.
Egyszer talán lehet hibázni, de kétszer soha. Nem igaz, Brett? Én is tele vagyok
fesz...
Ekkor megérezte Marlyin jelenlétét.
A táltos csak egy parányit villantott fel a gondolataiból, pontosan olyan érzés
volt, mintha valaki egy pillanatra félrehúzna egy sötétítőfüggönyt, és
odabentről szemünkbe vágna a fény. Marlyin csak egy pillanatra meztelenítette le
a lelkét, nem tovább - megmutatta magát Kolozsvárinak. Az OPOS-mágusnak csak
nagy nehézségek árán sikerült megőriznie a józan ítélőképességét, minden
akaraterejét mozgósítania kellett, hogy nyugalmat erőltessen magára, ami nem
volt könnyű, elméjében megállíthatatlanul zakatoltak a zabolátlan gondolatok.
Tudják, tudják, tudják, tudatosult benne a felismerés, Marlyin a fedélzeten van.
Mentális mező borult a Necronomiconra...
Kolozsvári pánikba esett. Gyülemlettek benne a paranormál energiák, elméje, mint
egy vulkán kitörés előtti utolsó tíz perce. Elfojtott indulatok feszültek
egymásnak az ezredes kabinjában. Második alternatíva, próbálkozz meg a második
alternatívával...
Rendben van, én nem Koltai Nelli vagyok - mondta csöndesen Kolozsvári, maga is
meglepődött mekkora kő esett le a szívéről, amikor kimondta ezt a mondatot.
- Hanem kicsoda? - kérdezte meglepően higgadt hangon az ezredes.
- Ismerjük egymást, Mr. Shaw. Kolozsvári Gábor vagyok. Shaw-nak a szeme sem
rebbent.
- Ezek szerint nem halt meg.
- Nem.
- Foglalja össze pár mondatban, hogy miért nem! Beszéljen erről!
- Barkóczy Réka lövése előtt kiléptem a kutya testéből... az utolsó
pillanatban. Azt mondják, gyors vagyok. Mit akar még tudni?
- Ki mondja ezt, az OPOS?
- Igen.
- Maga Stenonisnak dolgozik?
- Igen.
Shaw fáradtan megdörzsölte az orrnyergét, rövid időre lehunyta a szemét;
Kolozsváriban fel sem merült a támadás lehetőségének gondolata. Maga sem
értette, mivel magyarázható az a különös nyugalom, ami eluralkodott rajta.
- Mi történt Nellivel?
- Megleptem őt a szállodaszobában...
- Folytassa!
- Megerőszakoltam.
A közlést követő csönd hosszan feszült kettejük között.
- Aztán? - kérdezte egy perccel később az ezredes.
- Megszálltam a testét - mondta Kolozsvári.
- A nő tulajdonképpen meghalt?
- Itt ül maga előtt... Csak jó mélyen belém kell látnia, uram. Shaw
felcsapta egy, az asztalon fekvő dobozka tetejét. Kivett a dobozból egy szál
cigarettát és rágyújtott az ősrégi Zippójával. Honnan szerez ez az ember benzint
a XXVII. században? - tette fel magában a kérdést Kolozsvári.
Farkasszemet néztek egymással.
- Bizonyos emberlakta bolygókon még folytatnak kőolaj kitermelést - hozta
Kolozsvári tudomására az ezredes.
Ebben a minutumban Kolozsvári megértette, hogy a praetorianus rendszer
mentálisan ellenőrzi a környezetét. Nincs értelme megtámadni Shaw-t, ez felérne
egy komplett öngyilkossággal, itt egyedül csakis kizárólag Stenonis mágiája
lehetne hatásos.
Vagy még az sem...
- Nincs kedvem a lelkébe látni, Gábor, alighanem szédítőek a mélységei.
Mutassa meg Nellit maga!
- Mit kapok cserébe? - következett a gyors kérdés.
- Ez nem kívánságműsor, haver!
- Meg akarja találni a koronát, Shaw? - nézte az asztal lapját Kolozsvári. -
- Merthogy mindenki meg akarja találni, a szent ereklye birtoklása fontosabb
mindennél, még az életünknél is. Olyan érzés lesz megtalálni, mint letérdelni a
szent frigyláda előtt, vagy kézbe fogni a Grált, e szakrális tárgyak által
megtisztulunk és megigazulunk. .. - Felnézett Shaw-ra. - Ne higgye azt, hogy
ezeknek a kifejezéseknek csak a kereszténység adott igazi tartalmat, alapjában
véve azóta beszél róluk, azóta vágyik megtapasztalni őket az ember, amióta
lemászott a fáról...
- Az ember soha sem élt a fán; ennyit a kereszténységről. Látni akarom az
igazi Koltai Nellit.
- Az ember vágyik az igazság látására... Egyezséget ajánlok magának, Shaw:
dolgozzunk össze! Én nem kaptam utasítást a Necronomicon személyzetének
likvidálására, feladatom, kizárólag a megfigyelésükre szorítkozott. Stenonis nem
szokta megindokolni a parancsait, csupán tippelni tudok a belső motivációira. A
nagymester az önök becses személyét talán sokkal fontosabbnak tartja annál,
mintsem hogy kiterítve vagy atomjaira hullva lássa a nagy kozmikus ravatalon.
Lássuk Nellit.
Kolozsvári transzállapotba került; arca eltorzult, szeméből kibuggyantak a
könnyek, zokogni kezdett; megmutatott valakit Shaw-nak.
- Brett, kérlek, segíts rajtam, kérlek...
Az arc kisimult, a könnyek elapadtak, a mágus visszatért. Shaw lakonikus
nyugalommal dohányzott
- Véget vetek a nő megszállásának, és szabadon távozok.
- Ez hívja maga korrekt munkakapcsolatnak?
- Botor feltételezés. Miután távoztam, fölveszem a kapcsolatot az OPOSsal...
aztán meg fogom találni a módját az újabb kapcsolatfelvételnek. Az én
kockázatom, hogy odaállok Stenonis elé és feltárom előtte kudarcom kizárólagos
okait, a maga kockázata pedig abban áll, hogy Nelli érdekében hinnie kell nekem.
Ha nem kockáztat, Nelli meghal, és maga sohasem fogja megtalálni a Szent
Koronát. Sem az északiaknak, sem Nellinek, sem Kokasnak... sem a Galaxis
Császárának.
- Nocsak, Nelli nélkül nem lehet megtalálni a koronát, azért szállta meg
éppen őt, nehogy véletlenül elmondjon nekem valamit?
- Tévúton jár, Shaw, az OPOS segítsége nélkül nem lehet megtalálni a
koronát.
- Ó, igen, az OPOS. - Shaw elnyomta cigarettáját az asztalba épített
hamutartóban - Rendben van, Kolozsvári, megbízok magában. Vessen véget a
megszállatásnak, és mutatkozzon meg igazi valójában!
- Becsületszavát adja, hogy Marlyin nem fog utánam nyúlni?
- Igen.
Örülök, hogy sikerült megegyeznünk. Nelli rövid ideig alélt állapotban lesz. Ne
nagyon kérdezgessék, mire emlékszik, kíméljük meg őt a traumától!
Shaw nem válaszolt.
Kolozsvári felállást és bűbájmosolyt parancsolt a hordozótestére, amit
lefektetett a szőnyegpadlóra. Shaw nem mozdult az asztal mögül. Az ő
szemszögéből csak annyit lehetett látni, hogy egy perccel később valami
tapinthatatlan feketeség sűrűsödik össze az asztal előtt a levegőben. A
fluidikus test Koltai Nelli testéből emelkedett ki, lebegni kezdett a
mozdulatlanul, lehunyt szemmel fekvő nő felett, aztán emberi formát öltve
összeállt egy huszonöt-huszonhat évesnek látszó, anyaszült meztelen férfivá.
Kolozsvári Gábor megmutatta magát, az arcvonásai jól felismerhetően
kirajzolódtak a lámpafényben, aztán az ektoplazmikus test áttetszővé változott,
majd szétfoszlott a levegőben, ahogy a kora reggeli első fénysugarak szórják
szét a tó fölött lebegő ezüstös ködfátyolt.
Shaw kabinjában pillanatok alatt tíz-tizenöt fokot zuhant a hőmérséklet.
Kolozsvári suhant a szabadság felé.
És akkor Marlyin elkapta a grabancát.
A támadás brutális erejű volt, a fekete táltos tudata megvonaglott a
fájdalomtól, amikor a fehér táltos gúzsba kötözte. Stenonis embere menekülni
próbált de nem tudott szabadulni ettől a béklyótól, a Necronomicon
pilótafülkéjében tartózkodó és a sámándobját egyre erősebben püfölő Marlyin
hangos kántálásba kezdve, egyre erősebben tartotta a menekülő entitást.
Kolozsvári pokoli fájdalomként élte meg a fehér adeptus mentális hatalmának
erejét, a sikolyt, amit hallatott, csak a szellemvilág utazói hallhatták, a
tudatnak ez a döbbenetes fájdalomkiáltása rejtve maradt az emberi fül számára.
A Necronomicon fedélzetén sorra felrobbantak a beépített világítótestek, az
elektronikák nagy része megkergült, szemfájdító villódzásba kezdtek a
pilótafülke fényei. Aljas gazember, hát csak ennyit ér a becsületszavad? - szólt
a néma üvöltés, és a fekete adeptus a lét és a nemlét határmezsgyéjén lebegve
küzdött az életben maradásért. Mintha lazult volna Marlyin „szorítása”, az OPOSmágus
összeszedte minden erejét és kitörésre készült...
Szabadság! Szabadság!
BANG - úgy lökte vissza a hajóra boruló mentális pajzs, mint fal a gumilabdát.
Ekkor a fehér táltos ismét megragadta...
Kolozsvári egy értelmezhetetlen árnyék formájában suhant a folyosókon, ő ezt egy
tízszeres sebességgel levetített film látványaként élte meg. Elszáguldanak
mellette az ajtók... éles forduló a folyosó végén... átsuhanás egy
zsiliplapon... Deborah Gardner hadnagy teljes praetorianus páncélzatban...
suhanás, fény, fájdalom... egy újabb folyosó... Paul Wittgen... gyorsan át egy
válaszfalon, csak el, minél messzebb Marlyin közeléből... egy németjuhász ül a
folyosó közepén, a kutya nyakán egy furcsa öv...
Marlyin megint lecsapott rá; Kolozsvári még soha nem érzett ekkora mentális
erőt, még Stenonis közvetlen közelében sem.
A KUTYA!
Ez a vég, állapította meg magában a sötét szellemalak, amikor a fehér adeptus
még egyszer utoljára megragadta és behajította a németjuhászba... Paul Wittgen
ekkor távirányítással bekapcsolta a mentálgenerátort, az állat nyakörvén zöldről
pirosra váltott a parányi fénypont.
És ettől a pillanattól kezdve Kolozsvári Gábor legfeljebb csóválhatta a farkát
és pitizhetett kockacukorért; veretes nyakörve elfojtotta minden misztikus
képességét.
Nyílt a folyosóvégi zsilipajtó, Shaw lépett be rajta.
- Gyere, harapd át a torkom!
Nem kellett kétszer mondania.
A németjuhász felmordult, szőre felborzolódott és agyarait kivillantva
nekitámadt a férfinak.
Azt sem bánta, ha lelövik, elszánta magát a halálra.
A németjuhász egy három éves kan volt, tapasztalt jószág, de egykét játszótéri
fogcsattogtatáson kívül soha életében nem támadt még senkire, a gazdája - akitől
az íjászok egyszerűen elragadták - kölyökkora óta békés állatnak tartotta.
Kolozsvári a kutya legaljasabb ösztöneit hozta felszínre, amikor nekitámadt
Shaw-nak.
De Brett Shaw nem lőtte le a megveszett állatot, esze ágában nem állt előrántani
az Art of Lasert. Miért tenne ilyet az ember, ha húsz éve gyakorolja a
harcművészeteket.
Amikor órákkal később a félholtra vert kutya magához tért egy sötét és hideg
helyiségben, a fájdalomtól és a félelemtől vinnyogva próbált elkúszni az ajtóban
álló férfi közeléből.
Shaw parancsszavára felkapcsolt a villany, aztán bejött valaki, Kolozsvári -
akinek az utóbbi időben valahogy meglepően kifinomult a szaglása - már akkor
tudott a közeledtéről, amikor befordult a folyosó végén.
Koltai Nelli Cornélia leguggolt a nyüszítő állathoz, megsimogatta a buksi fejét,
majd letett elé egy tál vizet.
Nelli felállt, és szó nélkül kiment.
Kolozsvári Gábor meg akart dögleni.
Shaw előkapott a farzsebéből egy erős láncpórázt, amit a Deél-Ősiek
protokollosától kapott alig negyedórája.
Megpörgette.
- Elég erősnek érzi magát egy kiadós sétához, Mr. Bodri?
Dögölj meg, te szemétláda! - mondta ekkor Kolozsvári, de Shaw csak veszett
morgást hallott.
- Megállapodásunk szerint, nekem most bíznom kell magában. Nos, kisbarátom,
csak ezért nem kap szájkosarat!
Még javában tombolt az éjszakai vihar, amikor egy parányi űrhajó ereszkedett le
a Jurtapalotát körülölelő pusztaságon. Korszerű álcázó rendszerei megvédték a
kíváncsi tekintetek és műszerek elől, a radarok számára csak egy
analizálhatatlan foltocska volt, s mire a komputerek lereagálták volna, már
örökre elenyészett az összes létező képernyőről.
Stenonis - mert ő érkezett ilyen nagy titokban - elhagyta egyszemélyes
űrhajóját, eltávolodott tőle. Alig tizenöt lépés távolságból visszafordult a
gépezethez, és ráemelte a kezét. Az ágas-bogas szerkezet körvonalai
elhomályosultak, az űrhajó beleolvadt a feneketlen éjszakába.
A nagymester keletnek fordult, a fényesen kivilágított Jurtapalota irányába.
Elindult a városkomplexum felé.
Felerősödött a vihar.
Dühödt szélrohamok kaptak Stenonis köpenyébe, teste köré csavarták a
madárszárnyként csapkodó anyagot. A férfi széttárt karokkal állt meg a villámlás
keltette, földöntúli fényben, ajkát átható kiáltás hagyta el.
A nagymester olyan erőket szólított, melyek előtt térdre hullt volna minden
szaktudományos redukciót gyakorló elme, hisz' nincs olyan műszer, mely
megmérhetné a kimondhatatlant.
Stenonis egy eleven motollává változva pörögni kezdett teste hossztengelye
körül. A jégtáncosokat meghazudtoló forgás egyre erősödött, s az ősidők óta
szunnyadó erők szolgálatául szegődtek halhatatlan uruknak.
Az OPOS nagymestere egy vízből, sárból és kavicsokból álló szélörvény formájában
(vagy leple alatt? - kérdeznék a szkeptikusok) tette meg az utolsó
kilométereket.
A fényíjász őröknek eszébe sem jutott megállítani, örültek, ha sikerült
félreugraniuk az útjából.
Mert hol az az ember, aki szembeszegülhetne a viharral? A mágus, ki száz alakban
élt, azon a viharos éjszakán könnyedén bejutott a Jurtapalotába.
NYOLCADIK FEJEZET
Jurtapalota. Dél-Pannónia. Pannon
- Jó estét.
- Jó estét, uram. Sajnálom, kutyát nem lehet behozni.
- Dehogynem - mosolygott az armaní öltönyös, magas férfi, aki az etikett
szabályainak megfelelően, elsőként nyitott be az étterem ajtaján, a főpincér
csak később vette észre az utána érkező, fehér szenátorpalástban pompázó, karcsú
nőt és mellette a díszmagyarba öltözött úrnőt; a kutyás férfi Dunaveczky
szenátornő és a csupamosoly Fekete Enikő kíséretében érkezett. Különös módon
testőrök nem kísérték a csoportot.
Az étterem építészeti és gasztronómiai kuriózumnak minősült. A földi Budapesten
található Mátyás Pincéről mintázták, a Cifrapalota tizenkettedik szintjén
üzemelt, és kifejezetten a Deél-Ősiekhez látogató előkelőségek számára volt
fenntartva. A protokoll kedvéért itt mellőzték az ősmagyar motívumokat, a
berendezés és a kiszolgálás minősége bárhol az univerzumban "első osztályú"
besorolást eredményezett volna, a hangulatot - ki tudja, mi okból - az 1930-as
évek Budapestjére kalibrálták. A Napkirály-ünnep miatt alig lehetett szabad
asztalt találni.
A főpincér földig hajolt a nők előtt.
- Jó estét, fenséges hercegnő, jó estét méltóságos asszonyom.
- Van szabad asztaluk? - kérdezte a kutyája pórázát markoló, férfi.
- Hogyne lenne, uram. Kérem, méltóztassanak utánam fáradni!
Az ajtón belépett egy tetőtől-talpig Dournilba öltözött második
férfi.
Remélem, van Cola Light-t? - kérdezte a palóc népviseletbe öltözött ruhatáros
lánytól, és a többiek után ment.
- Kik ezek, északiak? - kérdezte az egyik kukta a konyhába vezető lengőajtót
éppen betaszító valamelyik pincértől, a kövér férfi mindig odabentről
kukucskált, ez évek óta rossz szokása volt, nem lehetett róla leszoktatni.
- Ezek nem magyarok.
A főpincér egy hangulatos asztalkához vezette a vendégeket. Egyszerre két pincér
ugrott, és kihúzta a székeket, egyikük gyufát vett elő - hihetetlen egzotikum -,
és meggyújtotta az asztal közepén álló gyertyát.
- Ül! - utasította Shaw Kolozsvárit, a németjuhász leereszkedett a hátsó
felére.
- Már az előbb is akartam kérdezni, véletlenül nem ez az a kutya, amit a
leszállás után kértetek? - kérdezte Shaw-tól Enikő.
- De igen - mondta Shaw, és átvette az itallapot. - Ahh, micsoda borok,
Paul!
- Kólázom.
- Na, de mi szükséged van erre a kutyára? - érdeklődött Enikő.
- Ja a kutya? - Shaw lenézett az asztal mellé. - Ül!
Kolozsvári leült. Morgott egy picit.
Wittgen egy Jávor Pál-hologramot meghazudtoló magabiztossággal csettintgetett a
főpincérnek, a férfinak derékszögben hajlott meg a dereka, tanítani lehetett
volna a mosolyát.
- Uram?
Szóljon a kíváncsi kuktájának, hogy ne radarozzon a konyhaajtóból, mert kivágom
az étteremből. - Paul Wittgen háttal ült a lengőajtónak.
- Igenis, méltóságos uram.
Wittgen rámeredt a gyertyalángra - az lobbant egyet, és kialudt.
Mindenki rendelt.
A nők és Shaw dél-pannóniai vörösbort kértek, Wittgen ígéretéhez híven
cukormentes, csökkentett energiatartalmú üdítőben utazott.
Négyen szóltak a kuktának, hogy húzódjon vissza a konyhaajtóból
Újabb pincér érkezett, nyújtotta az étlapokat.
A nők jelezték, hogy egy kis időre van szükségük, amíg megszemlélik a menüsort,
de Shaw és Wittgen egy percig sem tanulmányozták az étlapjaikat.
- Van az a híres magyar étel, ami úgy néz ki, mint a csíkokra szabdalt
frottírtörülköző és pörkölt alapban úszik, azt mondják, nagyon finom, csak büdös
- gondolkodott hangosan Shaw.
- Pacal - szólalt meg Dunaveczky szenátornő.
- Az, az - vigyorgott Shaw. - Én azt kérnék, és köretnek hozzon vénuszi
mutánskukoricát szerecsendiós tejföllel. - Shaw már becsukta az étlapot, a
köretrendelést fejből mondta.
- Hogyan méltóztatik parancsolni, uram? - A pincér pillanatok alatt
leizzadt.
- Zárlatos a fül-implantja, barátom? - nézett rá sajnálkozva Shaw.
Ez egy tradicionális magyar étterem, a pacalhoz sós vízben főtt burgonya dukál -
nevetett Enikő. Amolyan bizalmas mozdulattal meg akarta érinteni Shaw kezét. Az
ujjai alig öt centire lehettek a férfi kézfejétől, amikor Shaw hüvelykujjából
kék szikrácska pattant a lány karperecére. Enikő feljajdult, elrántotta a kezét.
- Na, ez ráz!
- Tele vagyok energiával, drágám.
- Savanyúságot? - kérdezte az elképedt pincér.
- Majd savanyú képet vágok hozzá - rikkantotta az ezredes, és visszaadta az
étlapot.
- Levest nem parancsol? - érdeklődött a pincér.
- Hogy hívják magát?
- Miska, szolgálatára - bokázott a pincér.
- Nem fogyasztok fűszeres forró vizet, Miska fiam.
- Igenis, méltóságos uram.
Amíg a többiek rendeltek, Shaw rágyújtott. Lehajolt, játékosan megvakarta
Stenonis legjobb emberének a fejét a két füle között. Kolozsvári morgott.
- Nyugszik!
Wittgen bevállalt egy rántott csirkét, sült burgonyával és pannoni kovászos
uborkával.
A sarokban futtatni kezdte a programot egy négytagú cigányzenekar.
- Nem lehetne kikapcsolni őket? - fordult oda Wittgen. Úgy fogta a villát,
mint egy dobótőrt.
- Ők nem robotok - mondta Enikő.
- Oké, akkor csak hagyják abba.
Egy perc múlva csönd lett. A nők is rendeltek. A pincér távozott a rendeléssel,
Dunaveczky elérkezettnek látta az időt a kérdések feltevésére.
- Ezredes, mikor óhajtja elvégeztetni a koronamásolat technológiai
elemzését?
- Ma reggel.
- Miért nem most rögtön?
- Mert őfelsége, IV. von Anstetten udvari ötvöse a nap huszonnégy órájából
húszat, kómához hasonló mélyálomban tölt, ilyenkor emészti képlékennyé az
ébrenlét ideje alatt felzabált nemesfémötvözeteket. Egy hyneki ötvös-pókot
hoztam magammal, ezek a lények az univerzum legjobb ékszerkészítői, egy Hyneken
szőtt nyaklánc körülbelül annyiba kerül, mint egy közepes űrfregatt. Ezek a
lények az ötvösművészet legnagyobb mesterei. - Shaw az órájára nézett. -A mester
a dél-pannóniai helyi idő szerint reggel fél nyolckor fog felébredni, attól
kezdve négy órája lesz a technológiai elemzésre, amit... ha szükséges... másnap
folytathat.
- Mi szükség van egy ilyen alapos vizsgálatra?
- Amíg nem tudom pontosan, mit keresek, addig esélyem sincs a megtalálására.
Áttanulmányoztam a magyar koronára vonatkozó összes dokumentumot, amit csak
eljuttattak hozzám, ezek alapján arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy a
Magyar Szent Korona nem két különálló koronából összeállított tákolmány a XIIXIII.
századból. .. már elnézést a szóhasználatért... hanem egységes egészet
képező királyi ékszer, amely különleges produktumokra képes, remélhetőleg az
ötvöspók megerősíti ebbéli hitemet.
- Mit ért „különleges produktumok” alatt?
- Kegyed most éppen azt kérdezi tőlem, hogy mi a korona titka? Attól tartok,
hogy a kérdését egészen addig a pillanatig nem tudom megválaszolni, amíg
kezemben nem tartom ezt a tárgyat. És nem a másolatot, hanem az igazit.
- Tudja, én keresztény vagyok. Attól tartok, a maga állításai nem
egyeztethetők össze a tudományos állásponttal.
- Elmondom, mi a véleményem az úgynevezett tudományos álláspontokról. A
tudománytörténetben még egyszer sem fordult elő, hogy egyszerre száz tudós
felfedezett volna valamit. Általában egy tudós szokott állítani valamit, és a
többi jó hangosan elküldi a jó édes anyjába... aztán húsz év múlva már mindenki
annak az egynek az álláspontját hirdeti. Méltóságos asszonyom, ön nyilván nem
hisz a korona hatalmában. De miért kellene hinnie benne? Az ön számára a korona
a magyarországi apostoli térítés szimbóluma, küldője állítólag az a II.
Szilveszter, aki a XXII. században élt Hartvik püspök által lejegyzett „István
legenda” szerint, egy álombéli angyali látomás hatására nem a lengyeleknek,
hanem maguknak a magyaroknak küldött uralkodói koronát.
- Így volt.
- Hiszi ön és a történészek nagytöbbsége! Én meg azt hiszem, mit hiszem,
szent meggyőződéssel vallom, hogy a korona jelentőségéhez fűződő mítosz
mindenestül Könyves Kálmán agyalmánya, aki az első SF bestseller-író volt. Na
jó, meg sem közelíti Heinlein vagy Asimov színvonalát, de azért tényleg jó tollú
szerző volt...
- Ezek az írók élnek még? - kérdezte Enikő.
- A könyvespolcomon. - Shaw ivott egy korty vörösbort. - Na szóval, Kálmán
meg sem közelítette az ő színvonalukat, de azért istentelenül jó fantáziája
volt, amit papi múltjának köszönhetett, róla tudni kell, hogy nem uralkodónak
nevelték, hanem klerikusnak. Ha hiszik, ha nem, Hartvik püspöknek egyetlen
önálló gondolata sem volt, csupán lejegyezte, amit a király, ez a felszentelt
pap diktált. Kérem szépen, ennek a Kálmánnak az volt a fixa ideája, hogy
valamiképpen igazolnia kell a koronája II. Szilvesztertől való küldésének
mítoszát. Kálmán a Turul-nemzettség tagjaként alighanem ismerte a Koronával
kapcsolatos teljes igazságot, ezért nyúlt a történelemhamisítás eszközéhez.
- De miért tette volna ezt? - hüledezett Dunaveczky szenátornő.
- Mert púpos volt.
- Kolozsvári ugatni kezdett. Amióta egy osztrák izomkolosszus robotembernek
öltözött, tudjuk, hogy a kutyák meglehetősen kifinomult műszerek.
Shaw ugyanúgy tudta.
A csinos fiatal lányt Dórának hívták, személyi kártyája adatai alapján az északpannóniai
Mag-loadon (Maglód?) lakott, és tizenkilenc évvel ezelőtt született
Budamegapesten.
Dóra egyedül érkezett a Napkirály-ünnepre, összes személyes holmiját egy
hálózsák jelentette, amit a vendégek csomagjainak megőrzésére felállított
raktársátrak melletti kölcsönzőben bérelt. Egy baráti társaság tagjainak,
akikkel az íjászbemutató alatt ismerkedett össze, azt mondta, másodéves
egyetemista, és ha megszerzi a diplomáját, vallásszociológus lesz.
A vihar mind az öt fiatalt bekergette a sörsátrak alá.
Hajnali fél háromkor Dóra felállt az asztal mellől, mert állítása szerint
pisilnie kellett.
Hazudott, a Szépasszony szólította őt.
Dóra megkerülte a sörsátrakat, és elindult a tízezernyi lakósátor között, tudta,
hova kell mennie, a Szépasszony részletes instrukciókkal látta el. Nem tagadta,
nagy izgalommal készült a találkozásra, a főboszorkány csak a legritkább esetben
mutatkozott meg alattvalóinak, általában álmokon és révületes látomásokon
keresztül utasította őket. Dóra egy kristálytiszta mentális közlést kapott a
sörsátorban.
Itt van a közelünkben, személyesen fog megmutatkozni, lelkesedett a fiatal TIRes.
Vajon milyen alakot ölt magára?
Dóra egy magányosan álló, sötétablakú lakókocsihoz közelített, a tulajdonosok
valahol a sörsátraknál ütötték el az időt.
A vihar a tetőfokára hágott, akik nem a jurtakupolák közelében múlatták az időt,
azok meghúzódtak a sátrakban.
Dóra körülnézett.
Lenyomta a kilincset, az ajtó nem volt bezárva.
A lakókocsiban sötét volt. Villámfény ragyogott be az ablakokon...
Egy csuklyaköpenyes alak körvonalai rajzolódtak ki az oldalablak előtt.
- Csukd be az ajtót! - mondta Dórának a Szépasszony csilingelő hangján.
Dóra behúzta az ajtót. Fél térdre ereszkedett úrnője előtt. A Szépasszony lassan
a lányra emelte az egyik kezét.
- Sajnálom. - Stenonis állt a lakókocsiban.
Dóra borzalmas sikolyát elnyomta a villámlást követő mennydörgés. A bordák
iszonyú reccsenéssel szakították át a húst és a bőrt, Dóra velőtrázó sikollyal
kapott a kebléhez, de nem szegülhetett szembe azzal az erővel, amely kitépte a
szívét. A véres húsdarab a nagymester kezébe repült, a lány elomlott a padlón.
Azonnal meghalt.
Villámlás és mennydörgés...
Dunaveczky egy suta mozdulattal felborította a vörösboros poharát.
- Elnézést... De ügyetlen vagyok.
- Választások előtt egy kormánypárti politikusnál ez teljesen természetes
dolog - mosolygott az ezredes. - Ennyire felizgatta volna, amit Kálmánról
mondtam?
- Nem... Szóval mi köze Könyves Kálmán testi hibáinak a Magyar Koronához?
Komolyan mondom, amilyen fantáziája magának van, azzal írnia kellene.
- Á, nem lehet megélni belőle... Ne vegye szentírásnak a szavaimat,
szenátorasszony, én csak hangosan szoktam gondolkodni. Ahhoz, hogy megértse az
összefüggéseket, kicsit beszélgetnünk kell a magyar Szépasszony-kultuszról...
Meghozták az ételeket. Egy darabig mindenki csöndben maradt. Miután a pincérek
távoztak, és az asztalnál ülők megkezdték a falatozást, Shaw folytatta.
- Először: a Szépasszony nem más, mint az őshitü magyarok istenasszonya, ő
Tündér Ilona. Pozitív személyiség, ő a csallóközi tündérek királynője, a
Napkirály menyasszonya... Másodszor: Szépasszonynak hívják az OPOS női
nagymesterét is, aki a boszorkányharcosok úrnője és egy végtelenül gonosz
teremtés. Egy kicsit beszélgessünk erről az ellentmondásról, hölgyeim.
- Nincs itt semmiféle ellentmondás, Brett, egyszerűen az OPOS-nak fogalma
sincs a magyar ősvallásról - jegyezte meg epésen Enikő. - Amikor Stenonis a
"Szépasszony és tündérei"-ként aposztrofálja a női tagok gyülekezetét, akkor
milliónyi igazhitű magyar szívébe mártja a tőrét. Ezért nézi le mindenki
Stenonisékat. Az északon élő modern gondolkodásúak...
- Mondj nyugodtan materialistákat.
- ...materialisták és keresztények... olyanok, mint Anikó... azért fordulnak
el az OPOS-tól, mert egy bűnszindikátusnak tartják, az OPOS egy fekete
táltosokból és fényíjászokból álló űrmaffia, és a vezetői... mondjuk ki
bátran... csupán rohadt, akasztanivaló bűnözők. A dél-pannóniai őshitű magyarok
pedig azért határolják el magukat a szektától, mert meghamisítja vallásunk
alapvető tanításait. Az OPOS-mágusok azt tanítják, hogy a mi Selyemhajú Tündér
Ilonánk valójában egy velejéig romlott, gonosz teremtés!
- Azt például tudta, hogy Stenonis ellen nemzetközi körözés van kiadva? -
kérdezett közbe Dunaveczky.
- Ezt momentán nem tudtam - jegyezte meg Shaw. Letette a villát, a kendővel
megtörölte a száját. - Egy pillanat.
Vakító fehér fény villant, amikor kibomlott az ikon. Tényleg csak egy pillanatig
tartott az egész, mire a nők egyáltalán meglepődhettek volna, a férfi kezében
már ott volt egy könyvecske.
- A magyar nép hiedelemvilága - olvasta a borítójáról Shaw, aztán
felnyitotta a könyvet egy előre megjelölt helyen. -, A magyar néphit női alakban
elképzelt démoni lényei közül a legegyértelműbbek a szépasszonyok. Nevük
tabunév, ami azt jelenti, hogy a szépasszonyokat annyira félelmetesnek
tartották, hogy még nevüket sem volt szabad kimondani... A szépasszony alakja
mindig negatív. A velük való találkozás csak bajt okozhat, az embert tévútra
vezetik. Viharban jégesőben táncolnak..."
- Eszméletlen ez a nagy vihar - biccentett Wittgen az ablakok felé, a
sugárkezélt üveglapokon patakokban folyt a víz.
- I-igen, Paul - morogta Shaw, és lapozott a könyvecskében, folytatta a
felolvasást: - "Viharban, jégesőben táncolnak. Összebogozzák a lovak sörényét.
Elváltják a gyereket, megrontják a felnőttet, az állatot".
- Ez csak egy könyv! - mondta mérgesen Enikő.
- Ez néprajz, drágám. Ezt hiszi a nép...
- Ne keverjük össze a boszorkányokat Tündér Ilonával! - Deél-Ősi hercegnő
lecsapta az evőeszközöket. - Én sokkal jobban tudom, hogy mit hisz a nép, mint
bármelyik néprajzos.
- Persze butaság is lenne összekeverni. - Shaw lapozott. - "A
szépasszonyokat néha boszorkányoknak is nevezik, azonban ott, ahol még élő a
néphit, pontosan informálnak róla: a boszorkány élő asszony, illetőleg ember, a
szépasszony viszont démoni, illetőleg szellemlény".
Enikő felpattant az asztaltól, megtörölte a száját, odacsapta a kendőt, és
köszönés nélkül otthagyta őket. Wittgen elfordult ültében, utána nézett, aztán
megvonta a vállát. Fogta Enikő tányérját, és letette Kolozsvári elé.
- Napokig csak magáról beszélt, ha nem ismerném őt évek óta, komolyan azt
gondolnám, hogy egy szerelmes csitri - jegyezte meg csöndesen Dunaveczky. - Most
rettenetesen megbántotta őt.
Shaw megnézte a könyv címlapját.
- Nem én bántottam meg, hanem Dömötör Tekla... Nelli azt mondta, Enikő lesz
annak az íjászcsoportnak a parancsnoka, amelyik elkísér minket az úton. Ha
Fekete Enikő a legjobb magyar fényíjász, ha nem, nekem egyetlen beosztottam se
rohanjon el, ha felolvasok egy könyvből.
- És most milyen konzekvenciákat sikerült levonnia a hercegnő személyével
kapcsolatban: nem alkalmas parancsnoknak, mert nem hisz a néprajzosoknak? Enikő
nap, mint nap megéli a hitét, ő egy csodálatos ember, aki számára a
Tündérkirálynő egy megtapasztalható, élő valóság.
- Krisztushívőként fogadja el Enikő másságát vagy politikusként?
- Miért nem beszélgetünk inkább Könyves Kálmánról? - emelte poharát
Dunaveczky.
- Oké - emelte poharát a férfi.
Koccintottak.
- De strigis vero, que non sunt, nulla questio fiat - mondta a császári
udvar hivatalos nyelvén Shaw. - boszorkányokról pedig, mivel nincsenek, említés
se tétessék..." Könyves Kálmán saját alkotású törvénykönyvéből idéztem.
- Korát megelőző, felvilágosult ember volt.
- Pontatlan megfogalmazás, méltóságos asszonyom, Kálmán inkább rafinált
ember volt. Térjünk vissza egy kicsit a testi hibáira. Szent István kistermetű
ember volt, de ő egy magasztos eszme érdekében, s nem holmi kissebségi
komplexusok okán tette, amit tett, ámde Kálmán a maga púposságát és sántaságát,
gyermekkori mellőztetését a hatalomból, olyan tüskének érezte, ami hosszú éveken
át ott gennyesedért a lelkében. Nem tudott túlemelkedni az egyéni bosszúján.
Amikor király lett belőle, a nép nem fogadta el őt felkent uralkodónak; és
tudja, miért? Pontosan azért, amit az előbb felolvastam a könyvből: a
szépasszonyok... ne cifrázzuk: a Szépasszony "elváltja a gyereket", az
egészséges, szép csecsemőt kilopja a bölcsőből, és odateszi helyette a sántát, a
nyomorékot, a púpost... ezt hiszi a magyar nép. És Kálmántól... akit testi
hibája következtében a Szépasszony cseregyerekének tartanak... félelmükben
elfordulnak az egyszerű, hétköznapi emberek; a nép... és ő „bosszúból” elfordult
a néptől: boszorkányokról említés se tétessék, hisz' nincsenek!...
hangoztatja... Szerintem Könyves Kálmán találja ki a „pápai koronaküldés”
mítoszát. Ne felejtse, a középkor derekán vagyunk: ha a Koronát István a pápától
kapja, akkor Istentől kapja, és akit ezzel a Szent Koronával koronáznak meg, az
Istentől felkent uralkodó. Ki merne ezek után szembehelyezkedni Kálmán
akaratával?! Dunaveczky és Shaw tekintete egymásba fonódott.
- Shaw, javítson ki, ha tévednék: maga azt állítja, hogy Stenonisék Tündér
Ilona kultusza inkább fedi a valóságot, mint a Deél-Ősieké?
- Ühüm.
- Mit gondol, IV. von Anstetten ötvöse be tudja majd bizonyítani, hogy a
Korona egy X. század előtti összeszerelés eredménye? -kérdezte a nő hosszú
hallgatás után.
- Bízom benne.
- De vajon a készítés időpontjának meghatározásától hogyan fogunk eljutni a
jelenlegi fellelhetőségi hely meghatározásáig?
- Sehogy - vigyorgott Shaw. - Kolbászból talán még a nagy Stenonis sem tud
disznót csinálni.
- Van valami sajátos prekoncepciója a kutatásra vonatkozólag, egyáltalán,
hol fogja elkezdeni?
Következett az este legnagyobb meglepetése.
- Honnan tudhatnám?
Dunaveczky furcsa mosollyal nézett Shaw-ra.
- Tudja, mire gondolok: maguk együtt tudnának dolgozni az OPOS-sal. Naszép!
- Milyen érdekes ötlet, méltóságos asszonyom. De sajnos, kivitelezhetetlen,
mert a Különleges Űrszolgálat minden OPOS-tagot meg fog gyilkolni, aki az útjába
kerül. Erre vonatkozólag egyértelmű parancsot kaptunk IV. von Anstettentől.
Nincs pardon, asszonyom!
Az íjászosztag egy emberként vonult ki a teremből, az ajtólapok összezárultak a
katonák mögött, Marlyin és Gazdag kapitány kettesben maradtak.
A fehér adeptus a Cifrapalota díszudvarára néző panorámaablak előtt állva,
botjára támaszkodva nézte a vihart. A kertben recsegve-ropogva hajladoztak a
fák, a bokrok ágai veszett táncukat járták a meg-megújuló szélrohamok csapásai
alatt. Villámlott. A Mennydörgés megrezegtette az ablaktáblát, de Marlyin nem
mozdult, arca csupán egy kontúrtalan folt az embermagas kandeláberek vörhenyes
fényében.
Köszönöm - szólalt meg Gazdag kapitány, és barátja vállára tette a kezét.
- Botor beszéd, bárki megtette volna az én helyemben... Hol van most? -
kérdezte Marlyin pillanatnyi hallgatás után.
- Nyugtatókat kapott, alszik, mint a bunda. Holnapra kutya baja. Marlyin
elfojtott, kurta nevetése hallatszott.
- Kutya baja... ez jó. Ennek a Shaw-nak világbajnok ötletei vannak. Mindenki
más megölte volna ezt a férget, ő mit csinált, a tudatát beleplántálta egy kutya
testébe. Nem én találtam ki, az ö ötlete volt.
- Mit számít ez? - vonta vállát Gazdag. - Csak az számít, hogy Nelli
megúszta ezt a kalandot. Ó, Ég atyácska oltalmazz, ha arra gondolok, hogy ez a
szörnyeteg megszállva tartotta... eh!
Gazdag elsétált az asztalig, bort töltött a kupákba.
- Hagyjuk Nellit!
- Ádám, el kell mondanom neked valamit - mondta csöndesen Marlyin, aki
továbbra sem mozdult az ablaktól. - Amikor őróla beszélünk, használjunk
bármilyen kedves szavakat, valahogy mindig megfagy kettőnk között a levegő. Ami
történt, az megtörtént, én nem haragszom rád...
- Krisztián...
- Kérlek, hadd végigmondanom! - Marlyin végre elfordult az ablaktól. - Én
szerettem őt, jobban, mint az életemet, de ő téged választott. Ádám, ennek így
kellett történnie, és én azt szeretném, ha mindörökre így maradna, ahogy most
van, ezt tudnod kell!
Ádám szóra nyitotta száját - ekkor megszólalt a komja. Lekapta az övéről.
Mindkét férfi áldotta az Ég atyácskát, hogy a hívás véget vetett annak a
beszélgetésnek, ami tulajdonképpen már kerek egy éve tartott.
- Gazdag kapitány! - tartotta arca elé a készüléket az íjászriszt.
Marlyin lassan a homlokához emelte a kezét; ö mentális üzenetet
kapott.
Gazdag komjának képernyőjén Bárány arca látszott.
- Jöjjön a koordinációba, kapitány, valami történt a TIR-es lányokkal.
Marlyin?
A fehér táltos borjára támaszkodva ment az ajtó felé.
- Itt van velem... Már tud róla.
A holoképernyön elsimultak a színes vonalkák, a fényszövétnek darabokra hullott,
mint záporverte pókháló az ereszcsatorna mellett.
- Elmentek volna? - kérdezte Bárány.
- Nem mentek ezek sehova, csupán kiesett a koordínátortündérük - állapította
meg Marlyin. - Ennek két oka lehet: vagy önszántából szüntette meg a
kapcsolatot, vagy erőszakkal kényszerítette erre valaki. Az első abszolút
logikátlan, a másik tejességgel képtelenség.
- És ha a Szépasszony rendelte vissza? - osztotta meg kettejükkel a
feltételezését Gazdag kapitány.
Marlyin megrázta a fejét.
- Ebben sincs logika. Akkor mindegyiküket vissza kellett volna rendelnie, de
a vonalak nem eltűntek, hanem kisimultak, amiből arra lehet következtetni, hogy
négy-öt lány még mindig kint van terepen, és nincs telepatikus kapcsolatuk, ami
a koordinátortündér elméjén keresztül zajlik, a csaj tudata olyan, mint egy
rohadt reléállomás. A Szépasszony a koordinátortündéreken keresztül irányítja a
lányait, jelen felállás szerint a Jurtapalotában erre jó darabig nem lesz képes,
hacsak nincs valahol a közelben, és nem veszi át a koordinátora szerepét; summa
summarum a parancsnok akcióképtelenné vált, uraim.
- Shaw? - kérdezte Bárány. - Egyáltalán a császáriak tudnak az OPOS
jelenlétéről?
- Egyáltalán mi az, amiről a praetorianusok nem tudnak. Egyébként nem
hiszem, hogy Shaw csapott le a nőre, ehhez még a császári technológia sem képes.
Bárány feltette a kötelező kérdést.
- De mi, vagy inkább ki az, aki képes egy OPOS vezérboszorka
lekapcsolására?
A kérdés megválaszolatlanul lebegett hármójuk közt a levegőben, habár
mindegyikük számára felmerült a reá adható, egyetlen logikus válasz: erre csak
az OPOS fekete táltosai képesek, akik könnyedén felismerik az ilyen női
harcosokat.
Marlyin lett az, aki áttört a hallgatás falán.
- Stenonis itt van.
- Ez biztos? - hökkent meg Nelli vőlegénye. - Ő tette volna? No, de miért
iktatná ki a parancsnokot, ez pontosan olyan, mintha harcban állna a
Szépasszonnyal.
- Nem tudom, mi történik odakint - mondta Marlyin. - Csak egyvalamit tudok:
perceken belül eláll a vihar.
Két perc múlva elállt a vihar.
- Hé, haver, vegyél törökmézet!
- Nem szeretjük a törököket!
Stenonis tovább sétált a tömegben - a törökmézárus pontosan öt perc múlva
infarktust kapott, és meghalt.
- Tessék, jóember vegyen a kedvesének tükrös mézeskalácsot! -szólította meg
Stenonist egy fejkendős öregasszony.
- Köszönöm, száz év óta nem szeretem - mosolygott rá a nagymester, aztán
jobb kezével elsimította a nő arca előtt a levegőt, amivel változást okozott a
testet körülölelő aurában... a nőnek hajnalra megszűnt az évek óta kínzó
hátfájása.
Stenonis elváltoztatott arcvonásokkal, szőkén és az északi fiatalemberekre
jellemző tüskehajjal közlekedett a sátrak között. Fekete csuklyaköpenye és
atillája köddé vált, e ruhák szerepét molekulárisán stabilizált farmeröltöny és
fehér póló vette át, a férfi egyedül a bakancsát tartotta meg, sokan hordtak
hasonló lábbelit, ez nem szúrhat szemet senkinek, még a Deél-Ősi ügynököknek
sem, akik elvegyültek a vendégseregben.
A nagymester elvégezte feladatát, akcióját fényes siker koronázta, lehetőségeit
maximálisan kihasználva egyelőre megakadályozta a Szépasszony indulatos és
megfontolatlan akcióját a császáriak ellen. Mire Tündér Ilona rendezi sorait,
fel fog kelni a Nap, és a róla elnevezett rohamosztag csak alkonyattól
pirkadatig támad, Shaw és csapata közel tizenhat órán keresztül biztonságban
érezheti magát.
Milyen különös dolgokat produkál az élet, töprengett magában Stenonis, ha valaki
alig kéthete azt mondja nekem, hogy én leszek az, aki szembeszáll Ilonával Shaw
védelmében, azt biztosan körberöhögöm. Ez a legkevesebb!
Stenonis megállt egy színpad tövében, a pódium előtt húzódó füves területen
egyre sűrűsödött a fiatalokból álló tömeg.
A vihar elültével mindenki visszatért a színpadokhoz, ahol egész éjszaka
zajlottak a koncertek, a Deél-Ősiek Napkirály ünnepe amolyan világzenei
találkozó is egyben, ahol a populáris irányzatoktól kezdve a népzenéig
bezárólag, tucatnyi stílus adott egymásnak randevút. Nappal az ünnepség
hivatalos programja zajlott - nyilvános táltos-áldozatok, ősmagyar harcászati
bemutatók és versenyek, vitafórumok -, ami a harmadik nap délutánján a Napkirály
és kedvesének szimbolikus megkoronázásával zárult, de az éjszaka a kultúráé
volt, legalább tíz különböző helyszínen, egyszerre zajlottak az események,
Stenonis épp egy ilyen előkészületbe csöppent bele. Nézte, mi történik
körülötte, de mégsem látta, gondolatai Tündér Ilonája körül jártak.
Ha jól belegondolok, nem Shaw-t védelmezem, hanem épp ellenkezőleg, Ilonát
tőle... hm. Megzabolázhatatlan boszorka, mindig a saját feje után megy, nem
beszélve arról, ami kettőnk között történt... Stenonis szenvedett a
felismeréstől, valójában e miatt kockáztatta az életét, ezért jött a Deél-Ősi
karneválra: igen, Ilona sokkal többet jelent a számára, a gyöngyvirágkoszorús,
Napbaöltözött asszony az egyetlen nő a pannonkerekén és a végtelen univerzumban,
aki iránt érzelmeket táplált. Félrevezette a mézeskalácsos asszonyt, ő bizony
tudott szeretni az elmúlt száz évben is; hogyne szeretett volna, amikor most is
majdnem szétveti a szerelem egy tündér iránt, aki emberi alakba öltözve jár-kél
a mit sem sejtő emberek között. Sokan ismerik az arcát. De egy emberi kezet nem
tesznek ki azok az ujjak, amelyeken meg lehet számolni, ezek közül hányan
tudják, valójában kicsoda ő...
A tömeg egyre szaporodott, a színpadon hangolni kezdett egy zenekar, a
szólógitáros pötyögött egy keveset, aztán intett a közönségnek. Kitört a füttyés
tapsvihar, hamarosan, ha nagy késéssel is, de kezdetét veszi a koncert.
Stenonis visszatért az álomvilágból, kíváncsian nézett körül. Női kacagást
hallott a háta mögött. Odafordult. Implant nélkül csak homályos körvonalakat
lehetett látni a sötétben, neki viszont nem kellet elektronikus erősítés, hogy
tisztán lássa az arcokat. Fiatalokból álló, hattagú társaság vidult a szomszédos
fa tövében, két lány és négy fiú. Tizenévesek voltak, az öltözetük alapján
Észak-Pannóniából érkeztek és sörrel a kezükben várták, hogy elkezdődjön a
koncert. Az egyik lány büszkén mutatta a többieknek azt a nyakába akasztott
ékszert, ami a jó hangulatot okozta. Az egyik fiú fintorogva rázta a fejét, nem
tetszett neki a vásárfia. Stenonis kirekesztett elméjéből minden zavaró
zajforrást, és csak rájuk koncentrált, kihallgatta őket.
- Tíz pengőforintot adtál ezért a vacakért, egyáltalán mi ez, lélektükör? -
kérdezte a fiú.
- Azt nem lehet vásárolni, az egy szent ékszer - világosította fel egy
másik, aki döbbenetes hasonlóságot mutatott az évszázadok óta halott Woody
Allennel.
- Nem tudom, mi ez, de tök jól néz ki, nem? - nézett körül a lány.
- Egy Kembös lóg a nyakadban - szólt oda Stenonis. A fiatalok meglepetten
fordultak felé. A férfi odasétált hozzájuk, rájuk köszönt. - Adjon Isten, jó
estét.
A fiatalok részéről elhangzott három „jó estét”, két „hello” meg egy „csá” is,
ez utóbbit, az ékszert megvásároló lány hallatta, Stenonis hosszan a szemébe
nézett.
- Te milyen nyelven beszélsz?
- Magyarul.
- Akkor miért nem értem, amit mondasz?
A lány zavarba jött, a többiek nemkülönben, a férfi különös hatással volt rájuk,
maguk sem tudták, miért. Stenonis megfogta a láncszerűen egymásba kapcsolt
gyűrűkből, majd szögletes és kerek díszekből álló, legalul piros bojtban végződő
ékszert. Tenyerébe ültette a korongdíszeket
- Hol vetted? - kérdezte a barna hajú, széparcú lánytól.
- Az egyik árusnál. - A lány szó nélkül cigarettával kínálta Stenonist, a
férfi megrázta a fejét.
- Persze az árus nem mondta, hogy mi ez.
- Azt mondta, nyakbavaló.
- Értem.
- Hé, haver... - éledezett Woody Allén, a nagymester elhallgattatta őt egy
szigorú pillantással, aztán ujjait végigsimította a tenyerébe ültetett
ékszereken. Beszélni kezdett. - A Kembös egy olyan népszokás bizonyítéka, mely a
legősibb néphagyományban és az ősi mágusvallásban gyökerezik. Aki Kemböst hord a
nyakában, beavatottá válik az Anyaistennő munkájának, az élet továbbadásának a
folytatásában. A modern korban már csak a közép-ázsiai jogur asszonyok viselték,
az elnevezés a sumér kim-bu-us kifejezésből vezethető le, ami az "Istenanyához
vezető beavatást" jelent, azzal a mitologikus tartalommal, hogy a beavatottak
ágyékának forrásából nemzedékek származnak... Hallottatok már a Turul-mondáról
és Emese álmáról? - Stenonis kíváncsian csillogó tekintetek kereszttüzében állt.
De válaszul csak fejrázást kapott. - Ez szomorú - jegyezte meg a férfi, és
visszaengedte az ékszert a lány nyakában. - A felsőtesten csak gyűrűk vannak, az
ékszerek nem véletlenül csilingelnek az ágyékod előtt, ami az Emeséből előtörő
vér forráshelye -mondta végül a lánynak, és elvette Woody Allentől a sörét.
- Kösz. -Belekortyolt.
- Ki maga? - kérdezte a Kemböst viselő lány.
- A holtak ura - válaszolta a férfi. Nem nevetett senki.
Egy íjászosztag közeledett a tömeg szélén. Egy táltos haladt a csoport élén, és
határozott léptekkel vezette a katonákat a sátortábor irányába. Stenonis utánuk
fordult.
- Hová mennek ezek ilyen nagy lendülettel? - kérdezte az a fiú, aki olyan
nagy nemtetszéssel fogadta a Kembös megvásárlását.
- Egy lakókocsihoz - mondta Stenonis a távolodó íjászok után nézve. - Mennem
kell -jelentette be hirtelen.
- Ugye, magát keresik? - kérdezte az ékszert viselő lány.
A férfi mosolyogva nézett rá, aztán kinyújtott kezével megsimogatta az arcát.
- Légy boldog, Virág... Majd nézzetek fel a színpadra - mondta búcsúzóul, és
elindult előre a tömegben.
- Honnan tudja a nevemet? - kérdezte döbbenten a Kemböst markoló lány;
barátai nem tudták megválaszolni a kérdését.
A táltos vezette íjászcsapat megkerülte a színpadot, és elindult a sátrak
között, a szembe jövők oldalra húzódtak, kitértek útjukból. A csapat élén haladó
táltost Marlyin igazította el, a katonáknak egy lakókocsit kellett ellenőrizniük
a tábor túlsó végén, a híres fehér adeptus szerint ott találni fognak valamit...
Egy lány holttestét...
A barnaköpenyes, fiatal férfi hirtelen megtorpant az élen. Visszafordult a
színpadhoz, a hangszórók egy férfi hangját közvetítették. A táltost nem a hang
ismerős mivolta, hanem a szöveg késztette megtorpanásra.
Stenonis egyszerűen felsétált a színpadra, odament az egyik mikrofonhoz,
megkopogtatta, és egyszerűen megszólított háromezer embert.
- Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám...
Mindenki felkapta a fejét, és a színpad felé fordult. Stenonis a paranormál
képességeit alkalmazta, és szemhunyásnyi idő alatt hatása alá vonta a
nézőközönséget. A zsivaj elült, a színpad előtti térségen pisszenést sem
lehetett hallani, mindenki feszülten várta a folytatást. Stenonis ekkor
széttárta a kezét, szemét lehunyta, majd földöntúli hangon kántálni kezdett egy
ősrégi szöveget, a Szépasszony Naphimnuszát - a második sornál gyökerezett
földbe az íjászokat vezető táltos lába.
Vízi tündérkisasszony simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre
Erdei tündérkisasszony simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre...
Két kilométerrel odébb a koordinációs teremben Marlyin kikerekedett szemmel
nézte a mentálképemyőket.
- Irgalmas Isten! - kiáltotta a táltos. Megszédült, meg kellett ka
paszkodnia egy szék támlájában.
Stenonis fennhangon kántálta az imát... és közben átalakult. Arcvonásai
eltorzultak, csontjai recsegve-ropogva nőttek eredeti méretre, ruházata elfolyt
és megfeketedett, akárcsak a haja, amely nőni kezdett és fénylő varkocsokba
fonta magát. A tömeg néma áhítattal nézte a csodát...
Hét sasröptényi magas
Ég atyácskád teremtette
Hétoldalú szent sipkádat tedd föl!
Tündököltesd föl!
Hétoldalú szent házad
Aranyrészekből való hét ajtaját
Tárd széjjel!
A Jurtapalota egyik távoli pontján szívfájdalomtól torzult egy szép, női arc. A
himnusz ennek a nőnek szólt. Attól a perctől kezdve, hogy meggyilkolták a
koordinátort, tudott Stenonis jelenlétéről. Tudott róla és nem tehetett ellene
semmit.
- Légy átkozott - suttogta maga elé a sötétben.
Pedig szeretem...
Stenonis hangja az egekig szárnyalt:
Kelő napos aranyfürtödet
Abroncskerék-módra menő kerek földre
Sugározzad ki!
És a himnusz utolsó sorát követően az egyik keleti jurtakupola tövében
megcsillant az első hajnali fénysugár, amely szemkápráztató fénypászmákká
robbantotta szét a színpadon álló, fekete csuklyaköpenyes, rovásjelekkel
tetovált férfit...
Amikor Lauder Stenonis távozott a Deél-Ősiek földjéről, Bárány mentálképernyői
átadták magukat az enyészetnek, és gyémántkönyyeket sírva átkozta szerelmét egy
halhatatlan istennő.
Necronomicon
- Mi volt ez? - kérdezte Dega, és megnyomott egy gombot a karóráján, ami
csekély húszmillióba került és nem karóra volt. Nyugtázta a rendszert.
- Mentális emanáció - kapta a kurta választ Prus hadnagytól. -Buliznak a
magyarok, drágám.
Kokas őrnagy mögöttük lépdelt, a csoport a Necronomicon titokzatos folyosóin
haladt a kettes raktér irányába.
- Ha buliról van szó, mi inkább sírva vigadunk -jegyezte meg a
titkosszolgálatos, akinek Kolozsvári leleplezésének köszönhetően végérvényesen
sikerült tisztáznia magát a vádak alól; semmi köze a szállodai támadáshoz.
Világoskékről narancssárgára váltottak a falak, a raktárblokkba jutottak.
Megálltak egy masszív páncéllap előtt, Prus a belső komon keresztül rákérdezett
Gemmellnél a nyomáskiegyenlítésre; a pilóta fél percet kért.
- Még nem végezte el? - értetlenkedett Dega.
- Kisebb gondja is nagyobb ennél, az összes fedélzeti fegyverünkkel Shaw
közvetlen környezetét pásztázza.
Egyébként hol van az ezredes? - kérdezte a hátuk mögül Kokas.
- A Deél-Ősiekkel és az ősmagyar klánok vezetőivel tárgyal -válaszolta Prus.
A falon lévő konzol jelzései alapján megtörtént a nyomáskiegyenlítés, a kettes
raktérben beállt a pannoni légnyomás. A mélyűrhajók rakterében a kozmosz
abszolút vákuuma uralkodott, megakadályozandó, hogy a hajóburkolat esetleges
sérülése következtében a rakomány - a Necronomicon esetében a nukleáris arzenál
- az idők végezetéig tartó vándorútra induljon az űrben. A energiapajzsok ugyan
a minimálisra redukálták egy ilyen külső sérülés lehetőséget, de bizonyos
biztonságtechnikai kérdésekben évszázadok óta nem történt látványos fejlődés. A
matrózokat például még mindig úgy válogatták, hogy az úszni tudás elsődleges
szempontnak számított.
Hideg fény csapott az arcukba, amikor elindult felfelé a zsiliplap. Degáék
bekapcsolták a ruhájuk fűtését, és beléptek a csontszínű, bordás fémfalakkal
körített helyiségbe.
Kokas nem hordott termoruhát. A kezét lehelve követte az Űr-szolgálatosokat,
akik nyílegyenesen egy közepes méretű konténerhez tartottak. Mialatt Dega
lekapcsolta a rakományt rögzítő gravoparallokat, Prus egy vidám dalocskát
fütyörészve felkattintotta a zárakat.
- Lépjen hátrébb, nem szereti az idegeneket! - közölte Kokassal, aztán
megkérdezte Degától a pontos időt.
- Háromnegyed nyolc.
- Akkor már felébredt - állapította meg Prus, és felnyitotta a láda tetejét.
Kokas nem állta meg, hogy ne lépjen közelebb. A ládából ázott és megpenészedett
falevelek jellegzetes szaga áradt. Dega beletúrt a komposztba, és szárnyánál
fogva kihúzott belőle egy megmerevedett testű csirkedögöt.
- Nahát, nem ette meg?! Tudod, mikor fogok még egyszer kedveskedni neki! -
Elhajította a döglött állatot, a csirketetem nagyot koppant egy neutronrakéta
tövében.
Prus két kézzel söpörte félre a megbüdösödött faleveleket.
- Jó reggelt, mester, lesz szíves kimászni onnan!
Kokas a meglepetéstől kiguvadt szemmel nézte, amint a komposzttartályból
kiemelkedik egy ízeltláb... aztán még egy. Megemelkedett a levélhalom, és a
tartály oldalára felmászott egy méteres átmérőjű madárpók.
Olajzöld testét csodálatosan bonyolult vörös és kék mintázat borította, selymes
szőröcskéi fényesen csillogtak a mennyezeten futó, beépített lámpatestek
sejtelmes fényében. Méretétől, színétől és a fejéből kinövő munkacsápoktól
eltekintve, kiköpött mása volt a földön élő rokonainak. És megmutatkozott még
egy különbség is, talán ez volt a legnagyobb: a trópusi madárpókok nem beszélték
brit akcentussal a standardangolt. IV. von Anstetten udvari ékszerésze
megköszörülte a torkát, majd kezdésnek - köszönés helyett - leteremtette Degát.
- Kedvesem, mi, hynekiek nagyon szeretjük a csirkét nyersen.
De mód felett szeretném kihangsúlyozni, hogy a friss, élő csirkét szeretjük és
nem a döglöttet. Tessék legközelebb élő állattal kedveskedni. Nem eszek dögöt!
Az ezredes a gurmand, nem én.
- Jól van, na - állt egyik lábáról a másikra a harcias nő. Az ötvöspók
Kokasra függesztette tucatnyi gombszemét.
- A nevem Tuti, és maga kicsoda?
- Kokas Zsolt vagyok a titkosszolgálattól.
- Melyiktől? - kérdezte a pók, és teljesen kimászott a komposzttartályból. -
Lehuppant a padlóra.
- A turánitól.
- Szép gyűrűje van. Csak egy kicsit megfakult a fénye.
Kokas felemelte a kezét. Úgy kezdte vizsgálgatni a karikagyűrűjét, mintha most
látná először.
- Megfakult??? Ne vicceljen, szerintem nincs ezzel semmi gond, az egyik
legmenőbb budamegapesti ékszerésznél csináltattuk. Két évvel ezelőtt nősültem -
tette hozzá, mintha ez olyan fontos lenne.
-Ideadná egy percre? - nyújtotta egyik munkacsápját az ötvöspók.
Kokas meghökkenve nézett le a lényre. Dega biztatni kezdte a férfit, ne féljen,
nem lesz semmi baja a gyűrűjének. Sőt...
Kokas kelletlenül lehúzta a karikagyűrűjét, és átadta a póknak, aki megforgatta
a munkacsápjai között... Aztán bekapta, és lenyelte.
Hé! - kiáltotta az őrnagy, és rúgásra lendítette a lábát, de Prus elkapta a
karját, amivel sikerült lehiggadásra bírnia.
- Nyugi.
A feleségem kitér a hitéből, ha ezt megtudja: egy bazi nagy madárpók elnyelte a
gyűrűmet!
- Sss... dolgozik a mester - pisszegett Dega a röhögőgörcs határán.
A lény megforgatta különös gyomrában a karikagyűrűt, böffentett,
visszaöklendezte az ékszert, és nagy svunggal kiköpte Kokas lába elé. A gyűrű
gurult-gurult, nekikoppant a férfi bakancsorrának, és megállt. Kokas lehajolt,
és felvette. Leesett állal nézte: a gyűrű olyan szemkápráztatóan ragyogott, mint
még soha, újkorában nem volt ilyen fényes.
- Ezt hogy csinálta? - kérdezte a döbbent Kokas a lénytől.
Szakmai titok - recsegte a pók, aztán bejelentette, hogy éhes és nyolc lábán
kiaraszolt a raktérből. Olyan sebesen futott, hogy az emberek alig bírtak lépést
tartani vele.
Shaw hosszan elmerengve nézte Fekete Enikő dacos arcát, a lány kerülte vele a
szemkontaktust, még mindig nem bocsátotta meg neki az étteremben mondottakat. A
férfi megpróbálkozott egy-két jól szituált, udvarias mosollyal, de Enikő
keresztbefont karokkal, szigorúan csakis a semmibe meredve ült az asztalfőn ülő
apja mellett. Deél-Ősi úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Ő vitte a
szót, az asztal hosszanti oldalán egymással szemben ülő előkelőségek
ráfüggesztették a tekintetüket, néha okosakat bólogattak, alapjában véve egyet
értettek a szólóval.
Shaw a klánvezér mellett ült, a lánnyal szemben, Wittgen századosnak nem jutott
hely az asztal mellett, de egy pillanatra sem bánta. A németjuhásszal
félrehúzódott egy sarokba, leült egy karosszékbe, és onnan fülelt. Szorosan
fogta a kutya pórázát, természetesen nem felejtette el, hogy ez a kutya nem csak
egy kutya...
A táltosok képviseletében Marlyin volt jelen. Deél-Ősivel szemben ült az asztal
túloldalán, Tündéjét kivételesen nem hozta magával. Csendben borozgatott, nem
szólt senkihez, inkább figyelt.
Apródok töltötték a borokat, az állatbőrökkel és pajzskorongokkal díszített
falak mentén Gazdag kapitány íjászai őrködtek.
Deél-Ősi beszélt.
- Ha szép felhőtlen az ég, a magyar máris mászik a fára, merthogy onnan
könnyebb felhőket számlálni, látni, ha megdöglik a lova, gondolatban máris
dögleszti a szomszédja lovát, és így megyén ez már évezredek óta, hogy a
virtualitás lökje ki magából ezt a sok irigymirigyet, meg azt a számtalan
ingyenélő politikust, aki az adófizetők pénzén tömi degeszre a hasát.
- Még jó, hogy ezt nem hallja a szenátorasszony, nagyuram, lenne nekünk
nemulass - jegyezte meg epésen a Kárpáthy klán vezére, A tekintetek a férfi felé
fordultak, aki rövid szünet után röhögve folytatta a mondókáját: - Na, jó, azt
meg kell hagyni, az a nő más, mint a többi politikus.
- Mennyiben más? - kérdezte Shaw.
Kárpáthy odafordította busa fejét.
- No, ezredes, ha megszólít, akkor mindig tegye hozzá, hogy "nagyuram", mert
könnyen eljár a kezem.
Shaw-nak időközben sikerült tájékozódnia Kokastól, így az asztal körül ülők nem
voltak ismeretlenek számára, az őrnagy még a Pannonra jövet minden lényegeset
elmondott az őshitü klánokról, az ezredes és csapatának valamennyi tagja tudta,
hogy a Kárpátia tisztikarának leszármazottai végtelenül büszke, a
kivagyiságukról ismert emberek.
- De ő nem teszi hozzá! - szólalt meg a sarokból Wittgen.
Kárpáthy arca pulykavörösre váltott, a férfi közel állt a széfrobbanáshoz.
Valami nagyon csúnyát készült mondani az olyannyira gyűlölt idegeneknek, de alig
nyitotta szóra a száját, a tőle jobbra ülő Tóth odaszusszantotta neki, hogy
„maradjon veszteg, mert nyakon lesz vágva, mint a Burkus”. Erre aztán kitört a
kakaskodás. A két medvetermetü ember azonnal háborút indított egymás ellen,
mindegyiken eluralkodott a magyar virtus, az ezredes momentán ekkor hallotta
először emlegetni a Burkus „királyt”.
Shaw-t határozottan szórakoztatta a dolog, nem úgy a többieket. A helyzetet
végül a veszekedőkkel szemben ülő Ungvári Levente oldotta meg, aki hatalmas
öklével odacsapott az asztalnak, és szabályosan megfenyegette a két klánvezért.
- Ha nem hagyják abba rögvest, akkor velem gyűlik meg a bajuk!
- Miért hagynánk abba? - förmedt rá Kárpáthy.
- Mert én azt mondom, koma!
Érdekes, de a veszekedők azonnal meghunyászkodtak. Shaw csak most vette észre,
hogy Ungvári - ereiben minden bizonnyal székely vér csörgedezett - egy ötkilós
csatabuzogánnyal, egyfolytában bicepszre szériázik az asztal alatt.
Deél-Ősi inkább emelte a kupát, abból nem lehet baj.
- A barátságra!
- A barátságra - visszhangozta a társaság.
Jöttek az apródok, és töltöttek - nem kellett hozzá sok ész; valószínűleg
mindenki apródnak születik az univerzumban, csak van, aki tovább tanul.
- Mennyiben más? - kérdezte újfent Shaw Kárpáthytól, az ezredes nem volt egy
szívbajos ember. A busafejü nagyúr tanulva az imént történtekből megpróbált
normális hangnemben válaszolni.
- Keresztény, északi politikus létére, határozottan szimpatizál az őshitű,
déii klánokkal és ezt nem politikai megfontoltságból, holmi választási
korteshadjáratként teszi. A szíve húzza délre. Nem pusztán azért látogatott el a
Napkirály ünnepre, mert maguk idejöttek, vagy mert erősíteni akarja a
szavazóbázisát, egyszerűen tiszteletben tartja a hitünket. Szeretjük őt, én
például kifejezetten kedvelem.
Az asztalnál ülő magyarok kivétel nélkül bólogattak.
- Köszönöm, nagyuram - mondta neki Shaw.
A két férfi tekintete egy hosszú pillanatra egymásba fonódott; a maguk módján
mind a ketten keményfejű emberek voltak, és most barátok lettek, csak ez a
pillantás kellett hozzá, nem több.
- Már akartam kérdezni, Ajtony, a Főtáltos, miért nincs itt?
- Ő mindig a harmadik napon érkezik a koronázási szertartásra -válaszolta
meg a kérdést Deél-Ősi.
- Milyen koronázás? - kapta fel a fejét Shaw.
Marlyin megköszörülte a torkát
- A magyar őshagyományban Tavaszünnepnek hívták azt a szertartást, amit mi
Napkirály-ünnep elnevezéssel illetünk. Tündér Ilona a tavaszi napéjegyenlőség
előtt újra szűzzé tette magát, és így lehetett a Napisten kedvesévé. A nász
szimbolikus, ahogy a koronázási szertartás is. Egy fiatal pár fogja alakítani a
pár szerepét, a férfi az a harcos lesz, aki a legjobbnak bizonyul a harci
játékok alatt, a nő pedig az ö választottja, az őt táncolva körbe udvarló lányok
közül.
Miután kialakult a pár, a Főtáltos megkoronázza őket egy-egy csészekoronával,
amelyek a női- és férfiprincípiumot szimbolizálják. A férfi egy éven át a
legények vezetője lesz, a lány pedig a pártában maradt menyecskéket igazgatja.
Ez egy nagyon régi, ősmagyar szertartás. Amikor a kereszténység teret nyert
Magyarországon, ezt az ünnepet lúgozták ki a húsvéti szertartásrenddel.
Shaw előrehajolt, megtámaszkodott az asztalon.
- Azt mondja, Marlyin, hogy az őshitű magyarok már Szent István előtt is
koronáztak?
- Igen.
- Ez roppant érdekes. Marlyin, vissza fogunk még térni erre, de most
válaszolják meg nekem azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztat, egyszerűen
nem értem a dolgot. Tudvalevő, hogy számtalan koronamásolat létezik, az egyik
legjobban sikerült utánzatot hamarosan tüzetes vizsgálat alá vetjük majd. A
budamegapesti Mátyástemplomban szintén őriznek egy koronamásolatot az igazi
koronázási ékszerek mellett. Azt szeretném kérdezni, ezek a tárgyak hogyan
kerültek a turáni magyarok birtokába, miért nincsenek ezek a Földön.
Ennek nagyon egyszerű a magyarázata, ezredes úr - mondta Deél-Ősi. - 2350-ben,
ugye, ellopják a magyar koronát, érdekes módon az országalmát, a jogart, a
kardot és a palástot akkor érintetlenül hagyják, mind a napig erre nincs
magyarázat. E rejtélyes eset után százhúsz évvel aztán eltulajdonítják,
pontosabban szólva hamisítványokra cserélik a magyarországi Parlamentben lévő
eredeti koronaékszereket, az említett tárgyak pedig a Pannonra kerülnek.
- Erről miért nem tud a világ?
- Mert magyar-turánimagyar belügynek lett minősítve, akkoriban a Novus Ordo
Seclorumnak, most pedig a Császárságnak nincs ehhez semmi köze.
- Értem. Milyen a pannoni kormány és a földi magyar kormány kapcsolata most,
a XXVII. században?
- Kívánja, hogy egy hárombetűs szó segítségével válaszoljam meg a kérdést? -
hunyorgott Deél-Ősi.
- Hm... tehát a pannoni magyarok egyszerűen fogták és ellopták, kicserélték
az eredeti koronaékszereket hamisítványokra.
- Nem. Nem a pannoni magyarok, hanem az OPOS. A szekta a megalakulásakor
csupán hagyományőrző magyarok, politikailag nem túl szalonképes szervezete volt,
ami revizionista programot hirdetett. Aztán hozzájuk csapódott egy-két misztikus
látnók, magát sámánként aposztrofáló parafenomén, később az ideológiájuk
teljesen átitatódott a miszticizmussal és mágiával, a fene sem érti azt a
zagyvaságot, amit Stenonisék mára összekotyvasztottak, ősmagyarságból,
gnoszticizmusból, parapszichológiából, hadd ne soroljam, holnap reggelig
tartana... Az OPOS egyik legelső, komoly akciója az eredeti koronaékszerek
megszerzése volt. Szerencsére akkoriban még nem szakadtak el annyira a
valóságtól, és a kincseket felajánlották a turáni kormánynak, az pedig élt a
lehetőséggel, azóta őrzik őket Budamegapesten.
- A földi Magyar Köztársaság nem tiltakozott?
- Dehogynem... Csakhogy a Pannonon van urán, arany, bauxit, és töménytelen
mennyiségű élelmiszer. Folytassam?
- Köszönöm nem, mindent értek.
Shaw az órájára nézett.
- Itt az ideje elkezdeni a technológiai elemzést. Hol van a szenátorasszony?
Szeretném, ha jelen lenne.
Deél-Ősi kérdőn nézett Gazdag kapitányra, a férfi a bejárati ajtó közelében
állt.
- Azonnal előkerítjük, nagyuram!
Gazdag csettintett két emberének. Kifordultak az ajtón. Shaw odahajolt DeélŐsihez.
Mi volt ez a balhé az egyik koncerten?
- Mindenfélét fecsegnek az emberek, állítólag Stenonis itt járt a -
Jurtapalotában... Botor beszéd.
- Shaw gyorsan Marlyinre nézett, a fehér adeptus arcáról semmit sem lehetett
leolvasni.
- Még azt is beszéli a nép, hogy itt jár közöttünk Tündér Ilona -nevetett a
klánvezér.
- A szimbolikus?
- Képzelje, ezredes: az igazi! Ez is butaság.
- Én nem lennék ebben olyan biztos - mondta csendesen Shaw.
Deél-Ősi különös szemeket meresztve nézett a férfira.
Szigorú tekintetű, harcedzett fényíjászok kísérték minden lépését abban az
alakban, amelyben az emberek között élt, túlontúl fontos személyiségnek
számított, ezért nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy testőrök nélkül
vegyüljön el a tömegben, a politikusoknak nincs magánélete. Pedig az emberek -
legyenek bár észak vagy a harcias dél lakói - szerették és tisztelték, eszükbe
nem jutott ártó szándékkal közeledni felé.
Milliónyi turáni számára azt az embert testesítette meg, aki pártideológiától
függetlenül csakis kizárólag az ország és a nemzet jobbulását tartja szem előtt,
számára ez mindennél fontosabb, elsődleges szempont volt, politikai ellenfelei
ezért tisztelték.
Egy nem emberi lényt tiszteltek.
Hosszú-hosszú évek óta félrevezette az embereket, akik őt látták, azokat
megcsalta a szemük, csak egy illúzióval szembesültek, senki sem tudta róla, hogy
valójában kicsoda ő...
Királynői léptekkel haladt a hajnali Nap sugaraiban. Barátkozott az emberekkel,
rájuk mosolygott, kezet fogott velük, kereste a fiatalok közelségét. Északföld
szülötte volt - hitte róla mindenki -, de a népviseltbe öltözött déli emberek
ugyanúgy megtiszteltetésnek tartották, ha válthattak vele egy-két szót.
Mert nem tudták, kivel találkoznak valójában...
Az íjásztestőrök kísérte személy megállt a női fürdőház előtt. Odabólintott az
osztagparancsnoknak, aki kiléptetett a sorból két női altisztet. Az íjásznők
bementek ellenőrizni a toalettet.
- Mindenkit kizavarjunk? - kérdezte egyikük a rádióban.
- Isten ments - háborodott fel a nő, és elindult befelé. A testőrök az
ajtóig kísérték, a testőri feladatokat odabent a két női altiszt vette át.
Sokan megfordultak utána, mögötte összesúgtak a nők. Páran mosolyogtak: még a
híres embereknek is vannak szükségleteik...
A nő belökött egy oldalajtót, és bement a toalettre, az egyik altiszt flegma
arccal ment utána, de ő megfordult az ajtóban, tiltakozóan felemelte a kezét.
- Őrmester, azt is ellenőrizni akarja, hogyan végzem a kisdolgomat?
- Asszonyom...
- Csitt! Itt várjon az ajtó előtt!
A parancs, az parancs. Az őrmester a nő válla felett bekukkantott a toalettre.
Négy lány állt a mosdókagylók előtt, a tükrök előtt bájologtak. Ketten
fésülködtek, az egyik az ajkát rúzsozta.
- Ne engedjen be senkit! - utasította a nő a testőrét, és becsukta
maga után az ajtót.
A négy lány abbahagyta a szépítkezést. Egyszerre fordultak a belépő felé. Ebben
az alakjában már számtalanszor láttak őt, mind a négyen szokták nézni a
holovíziós adásokat, és néha lapozgatták az észak-pannóniai társasági
magazinokat is, a közismert arc mindenhonnan rájuk köszönt.
- Tudom, hogy kire vártok, lányok. Én vagyok az! - A titokzatos nő elsorolta
a négy lány nevét és azt is elmondta nekik, hogy életükben először mindannyian
személyes üzenetet kaptak a Szépaszszonytól, akire a női fürdőházban kellett
várniuk kora reggel. - Talán mutassam meg magam szőkén, gyöngyvirágkoszorúsan,
lélektükrösen? - kérdezte végül.
Erre természetesen nem volt szükség, a TIR-es lányok sorra odajárultak elé, és
megcsókolták a gyűrűjét.
- Nem hittük volna, hogy ön lesz az - mondta az egyikük, a társnői
meghatottan bólogattak.
- Magyarok vagyunk, számunkra az egyik meglepetés úgy hever a másikon, mint
a hasított fa, s mindegyikük determinált - mondta csendesen a Szépasszony, - Itt
beszélhetünk, megtettem a megfelelő óvintézkedéseket. Dóra meghalt... Stenonis
ölte meg!
Rémület csillant a csodálatos tündérszemekben.
- Most mi lesz? Most hogyan tovább? Vezetsz minket, Szépasszony? -
záporoztak Tündér Ilonára a kérdések. Az angyalarcú nő lassan megrázta a fejét.
- Várunk... Talán majd a következő éjszakán... Shaw... gondolkodnom kell még
a császári ezredesen. Volt egy különös beszélgetésünk az éjszaka.
Odakint a fürdőház előtt Gazdag kapitány és csapata érkezett a Cifrapalota
irányából, Nelli vőlegénye odaköszönt az íjászosztag parancsnokának.
- Jó reggelt. Na, hogy érzik minálunk magukat a hunyadisok?
- Nincs okunk panaszra - válaszolt a parancsnok, és megsimította a bajuszát.
Talán arra a déli kislányra gondolt, akit oly' sokáig ölelgetett az egyik sátor
mögött, mielőtt felvette volna a reggeli szolgálatot.
- Nagyszerű - mosolygott rá Gazdag. - Hol van a szenátornő?
- Vécén -jött a kurta felelet. - Ő is csak ember, nem igaz?
KILENCEDIK FEJEZET
Skyman
Nyomasztó űrjármű volt Mike Bara űrhajója. A csatahajó építői a hatékonyságot és
a tűzerőt tartották elsődleges szempontnak, az utasok kényelmére nem gondoltak,
a bajt csak tetézte, hogy a terfolánok kistermetű humanoidok voltak, ennek okán
az embereknek zsebkendőnyi helyeken kellett meghúzniuk magukat.
A Skyman legnagyobb lakókabinját természetesen Mike Bara birtokolta. A négyszerháromméteres,
alig 160 cm magas kabin hihetetlen fényűzés volt egy terfoláni
számára, nem úgy egy tagbaszakadt embernek. A zsoldosvezér jóformán csak „ágyra
járt” a kabinjába, ezért a tisztesség okán gesztust gyakorolt, és a parányi
helyiség birtoklási jogát szó nélkül átadta Emese hercegnőnek, aki nem titkolt
örömmel fogadta a hírt. Rogerius természetesen a lánnyal tartott, de neki csak a
padlón jutott hely.
Nem sokat bánkódtak emiatt.
A fiatal szerelmesek idejük nagy részét egymás babusgatásával töltötték. Emese
behúzódott a falhoz, Rogerius odafeküdt mellé, magához vonta és simogatta,
becézte, csókolta, Shakespeare Rómeója csak kezdő ipari-tanuló volt a fiatal
férfihoz képest, akin minden csatolt fájljával együtt - szapora légzés, izzadás,
heves szívzűr -megtelepedett a szerelem.
Aztán lett nagy meglepetés.
Rogerius érzései őszinte viszontérzéseket szültek a lányban, csakhogy a tizenhét
éves turáni hercegnőnek mindössze huszonnégy óra leforgása alatt sikerült szende
szűzből vérmes szeretővé válnia, ennek bizonyosságaképpen a férfi alig győzte
számolni a testét borító karmolás- és harapásnyomokat. A szerelmi csatározások
következtében Emese új oldaláról mutatkozott be - ereiben buzogni kezdett a
Barkóczy-vér -, a szó klasszikus értelmében véve uralkodni kezdett partnerén.
Az első együttlét alkalmával, életre szóló, csodálatos ajándékot kapott a
férfitól... aztán elszaladt vele a pannoni ló, és Rogerius lassacskán kezdte azt
hinni, hogy a kisujja nyújtása után a karját is követeli tőle ez a vérmes, szőke
ördöglány. S valóban. Emese egyre több hancúrozást akart, s a második nap végére
Rogerius leginkább egy kifacsart mutánscitromnak érezte magát, s úgy pihegett a
priccsen, mint az anyja elől menekülő, feltört sarkú, elsöbálos szűz, ha
kukorékolás-programot indít a kiborgkakas.
- Emese, nem vagy te véletlenül nimfomániás? - kérdezte a lánytól.
- De, igen! - kiáltotta a csillogó szemű, kipirult arcú hercegnő, és
gyöngyfogait belemélyesztette Rogerius bal mellbimbójába - jók a magyar csajok.
A férfi nem tudott haragudni rá.
Pihenni azért kell! Emese és Rogerius a takarót a földre rúgva, meztelenül
egymáshoz bújva beszélgettek a szűk priccsen, Emese az álmairól, különös
révületeiről faggatta a férfit. Rogerius zavarba jött, és úgy piroslott az arca,
mint egy túlmelegedett elektrosztatikus palacsintasütő.
- Gyermekkoromban kezdődtek, akkoriban majd' minden éjszaka a koronáról
álmodtam - magyarázta a lánynak -, aztán húszéves koromban egyik napról a
másikra váratlanul megszűntek ezek a látomások, és jött helyettük más: Emberek
jöttek-mentek az álmaimban, akik magyarul beszéltek hozzám... leginkább egy
színházi előadáshoz hasonlított az egész, én meg ott álltam a színpadon.
Félelmetes volt.
- Akkor már beszéltél magyarul? - kérdezte Emese.
- Akkor még nem... hihetetlen, de az álmaimon keresztül tanultam meg a
nyelvet... te vagy az első, akinek ezt elmondom. Elhiszed?
Emese felkönyökölt az ágyon.
- Persze. Mondd csak, Rogerius, nem vagy te egy kicsit, persze csak egy
nagyon kicsit bolond?
- Nem tudom, lehetséges...
- És a révületeid, azok mikor kezdődtek?
Rogerius felsóhajtott, valóban ijesztő dolgokra kérdezett rá a lány.
- Nem is oly régen, a csillagrombolón éltem át az elsőt, egy percig sem
tartott, a második akkor történt, amikor verekedtünk a pilótákkal...
Akkor rettenetesen féltem tőled, Roger. Olyan... olyan furcsán néztél rám. És
ahogy megölted őket...
- Nem voltam a magam ura - motyogta a férfi -, azt hiszem, nem én öltem meg
azokat a szerencsétleneket. Azt hiszem, valami bennem van... vagy én vagyok
valami más, és most kezdek megmutatkozni igazi valómban...
- Jaj, Roger, komolyan mondom, félek tőled.
Rogerius nem válaszolt, kezét a feje alá téve, hanyatt fordulva a priccsen,
pislogás nélkül nézte az alacsony mennyezetet.
- Nekem is volt egy fura álmom - mondta kisvártatva Emese. - Nem
hasonlítható a te álmaidhoz, de annyira élethű volt, amikor felébredtem belőle,
rémületemben majdnem kiugrott a szívem. Azt álmodtam, hogy áldott állapotban
vagyok. Meztelenül feküdtem a fűben és...
Emese némileg zaklatott állapotban beszámolt Rogeriusnak a kórházban megesett
álmáról, amikor ahhoz a részhez ért, ahol a madár az ágyékába vájta a csőrét, a
koronakutató rugóként pattant fel az ágyban. Megragadta a lány kezét.
- És vérpatak folyt az ágyékodból!
- Igen... Honnan tudod? - kerekítette szemét a lány.
- Ez Emese álma!
- Persze, hogy az én álmom, pupák.
- Nem, szerelmem, én egy másik Emeséről, Álmos anyjáról beszélek - nevetett
Rogerius. - A Turul-monda szerint Emesét egy héja ejtette teherbe, később ő
szülte Almost, aki a magyarok első szakrális fejedelme lett. - Rogerius homlokán
vékony vonallá szűkültek a ráncok, miközben az emlékezetében kutatott, egy
szöveget próbált felidézni magában... - „Az Úr születésének 819-ik esztendejében
Ugeknek... ki a nagy idővel előbbi Magóg király nemzetségéből vala Scithiának
igen nemes vezére, ki nőül vévé Dentumoger-ben Eunedubeli vezér leányát, Emesu
nevűt, kitől nemze fiat, kit Álmosnak neveznek. Isteni jelenetről nevezték pedig
Álmosnak, mivel terhes anyjának álmában isteni látomás tünék fel héja képében,
mely mintha alászállva teherbe ejtette volna őt, és úgy tetszett neki, hogy
méhéből folyam fakad, és ágyékából dicső királyok származának, de nem a maguk
földjén sokasodnak meg”. Anonymus Gestájá-ból idéztem, ez a legősibb magyar
krónika. Emese te valami hasonlót álmodhattál, mint annak idején a névrokonod,
ez több mint érdekes, ez egyszerűen csodálatos! - lelkesedett a férfi, de a
lányban nem talált partnerre ebben, Emese félve bújt hozzá, őt megijesztették a
hallottak.
- Roger, mondd, mi történik velünk? Itt van ez a pénzátutalás, amit az
apámnak köszönhetek... másra nem tudok gondolni... egyszerűen nem tudom ép
ésszel felfogni, miért tett volna ilyet, hiszen szembeszegültem az akaratával,
ha kitagadna a családból, egy szóval sem tiltakozhatnék, joga lenne hozzá.
Ráadásul itt vannak az álmaid és a révületeid, most pedig azt mondod nekem, hogy
ugyanolyan álmaim vannak, mint Álmos anyjának, nem is beszélve az OPOS-ról, ami
talán itt lohol a sarkunkban. Mondd, mit csináljunk, bujdossunk el a világ
végére? Roger drágám, a sorsa elől mégsem futhat el az ember.
- Bizony nem. A lány pontosan azokat a kételyeket fogalmazta meg, amelyek
Rogerius lelkét is mardosták. Vajon mit tehetnének: meneküljenek a galaxis túlsó
végéig, éljenek álnéven? Ha Barkóczy nagyúr meg akarja találni a lányát, akkor -
ha törik, ha szakad - úgy is megtalálja; feneketlen bukszájából egyszerűen
megfizeti a világ legjobb fejvadászait és szétküldi őket a kozmoszban, vagy ami
még rosszabb, nyakukra küldi az OPOS-t, amazok pedig a pokolra is alá-szállnak
értük, Stenonisék nem ismerik a lehetetlen fogalmát, az ő szótárukból hiányzik
ez a kifejezés.
Egyetlen épkézláb megoldás mutatkozott: sakkban kell tartani a leendő üldözőket.
De hogyan?
- Emese, nekünk kell megtalálni a koronát - mondta csendesen Rogerius.
- De hát nem te mondtad, hogy ez lehetetlen? - akadékoskodott Emese. A fejét
rázva nézett Rogeriusra, egy pillanatig sem hitte, hogy a férfi valaha eljut a
koronáig.
- Más esélyünk nem lévén, muszáj megpróbálnunk, ha feltételeket akarunk
szabni az apádnak - győzködte őt Rogerius.
- Van valami elképzelésed?
- Emlékezz, mit meséltem neked Sheena Korona csillagképéről. Emese, nem a
Rosanra kell mennünk, hanem a Kaus Medius csillag rendszerébe, szerintem ott
valamelyik bolygón megtaláljuk a magyar koronát... vagy legalábbis nyomra fogunk
bukkanni. - Rogerius nagy lelkesedéssel kezdte szorongatni a lány kezét. -
Gondold végig, szívem, mi ketten fogjuk megtalálni a Szent Koronát! Nem az OPOS,
nem az északiak és nem a császár katonái, hanem mi ketten!
- Ketten? Roger, ne bomolj, ki tudja, milyen veszélyes kalandokba
keverednénk, és egy árva lézerpisztolyunk sincsen, azok a vacakok jóformán
semmit sem érnek!
- Tényleg nincs fegyverünk, ámde van Barának! Úgy hallottam, neked dolgozik.
Na?
Emese Rogerius pillantását kereste a tekintetével.
- Rendben van, próbáljuk meg! - kiáltotta a turáni hercegnő. - Mit
veszíthetünk, nem igaz?
Magukra kapkodták a ruháikat.
- Megmondom, mit veszíthettek: a józan eszeteket, de az sem lehetetlen, hogy
azt már régen elveszítettétek - vigyorgott rájuk Mike Bara, és tovább matatott
az egyik katonája fejében. - A koronát nem lehet megtalálni, az ilyen
hiábavalóságokat, hogy Grál, meg Frigyláda, meg magyar korona csak a
sültbolondok hajkurásszák, van belőlük elég a galaxisban, számuk légjónyi.
A zsoldosvezért nagy munkában találták. Bara a legnagyobb dokkban
felsorakoztatta a kiborgjait, és egy különös műszer segítségével épp azon
ügyködött, hogy hangot csiholjon ki belőlük, a folyamatot Sheena barátja
ellenőrizte egy komputeren keresztül. A négykezű lényt Yorkee-nak hívták.
Barátságos fickó benyomását keltette, az eltelt napok alatt Rogeriuséknak
sikerült őt közelebbről is megismerni. Yorkee-nak különös hobbija volt:
állandóan olvasott, alkalmanként egyszerre két-három könyvet is - a keze megvolt
hozzá.
- Aaaaa - mondta a zsoldosvezér.
- Uuuoooááá - válaszolta a szerelés alatt álló kiborg, erre Bara veszetten
szidni kezdte a francia gyártmányú hangkártyákat. Belemerült a munkájába,
teljesen megfeledkezett Rogeriusékról, talán azt hitte, hogy a fiatalok úgysem
gondolják komolyan, amit mondtak. Váratlanul rájuk kapta a tekintetét.
- Ti még itt vagytok?
- Szóval hajlandó elvinni minket a Kaus Mediusra? - szegezte neki a kérdést
ismételten Rogerius. Bara végre letette a csavarhúzóhoz hasonló műszert a
szerelőasztalra. Csípőre tett kézzel fordult Rogeriusék felé. A fejét rázta.
- Mindenáron oda akartok menni?
- Igen. uram.
Yorkee felnézett a képernyő mellől.
- Azon kevesek közé tartozom, akik jártak abban a csillagrendszerben. Két,
emberek számára is lakható bolygója van. Az egyiken macskapofájú miau telepesek
élnek, nincsenek sokan, a másikat pedig emberszerű mutánsok uralják, leginkább a
görög mitológia küklopszaihoz tudnám hasonlítani őket, a bolygójuk nagy része
radioaktív pusztaság. Nekem elhihetitek, én tudom.
- Mi történt ott? - kérdezte Rogerius.
- Azt beszélik, a küklopszok egykoron szembeszegültek a Galaxis
Császárával... ez lett a vége. Többet én sem tudok a történtekről.
Bara úgy gondolta, Rogeriusék eleget hallottak.
- Semmi értelme a Kaus Mediushoz repülni, jó lesz nektek a Rosan is, ne
akarjatok ti engem mindenféle kalandokba belerángatni.
- Már pedig nekünk oda kell mennünk! - makacsolta meg magát Rogerius. -
Hajlandó segíteni, vagy nem?
- Nem. - Bara fogta a furcsa csavarhúzóját, és tovább bütykölte a fapofával
álló kiborgját.
- Ez az utolsó ajánlata?
- Ez.
- Még egymillió birodalmi tallért kap tőlem, ha elvisz minket azokra a
bolygókra - szólalt meg váratlanul Emese. Semmi kétség, a lány végérvényesen
Rogerius mellé állt.
- Ez meg a te utolsó ajánlatod? - kérdezte tőle Bara. Megpiszkálta a
hangkártyát. - Ne játszd a skótot, kisanyám, akinek ilyen jól megy, az ne legyen
kicsinyes! Ismerem én jól az ilyen csillagközi hercegnőket, mint amilyen te
vagy. Hosszú cigi, színes pia, rongyrázás dögivel meg nyafi-nyafi, hogy jaj a
hajam, jaj a cipőm, jaj a Sonym...
- Jó, legyen másfélmillió - vágott közbe mérgesen Emese.
- És a rezsiköltség, a Skymant nem a lelkesedés hajtja előre.
- Most jó, most jó! - kiáltotta Yorkee.
- Bonjour monsieur (Jó napot, uram (francia)) - mondta a szerelés alatt álló
kiborg. - Ça va (Hogy van? (francia))?
- Kuss! - közölte vele Bara, és meghökkent arccal odafordult Yorkee-hoz. -
Neee, ezek franciául fognak beszélni?
- Sajnálom, de francia gyártmányú kiborgokba csak francia gyártmányú
hangkártyákat lehet beszerelni.
- Hát ez nem igaz! - mérgelődött Bara.
- Szóval elvisz minket a Kaus Mediushoz? - terelte vissza a beszélgetést az
eredeti medrébe Rogerius.
- Ez csak természetes - nézett a koronakutatóra Bara, és Rogerius egy
pillanatig elmerengett azon, vajon ki a legnagyobb bolond ezen az űrhajón. - Ha
ezekkel itt végeztem, a vezérlőterembe megyünk - folytatta a zsoldosvezér -,
Sheena majd átprogramozza a robotpilótákat. De addig üljetek le, ne ácsorogjatok
itt nekem, mint etióp a segélyszervezet sugárrácsánál!
Rogeriusék nem sokat értettek Bara archaikus hasonlataiból, már a „ne játszd a
skótot”-nál is értetlenkedtek.
Inkább helyet foglaltak egy ládaszerűségen a szerelőasztal mellett, és onnan
pislogtak a zsoldosvezérre, aki Yorkee utasításainak megfelelően, sorra
beállította a kiborgok hangkártyáját. A tizenegy kommandós illedelmesen köszönt
a férfinak. Tényleg franciául beszélt mindegyik.
- Érted a nyelvet? - kérdezte Rogerius Emesétől.
- Fordítógép nélkül nem nagyon - súgta vissza a lány.
- Nevezzük el őket - röhögött Bara, és egy koszos rongyba megtörölte a
kezét. - Legyünk stílszerűek, kérek tizenegy francia nevet, Yorkee, de ne
ilyeneket mondjál, hogy Pierre meg Jacques, mert komolyan mondom, kiváglak a
zsilipen!
- Hol is láttam... hol is láttam azt a könyvet - morogta Yorkee, végül az
asztalt borító kacatok közül előbányászott egy hatszáz éves, tenyérnyi
zsebkönyvet, amely a címlapja szerint a labdarúgás történetéről szólt.
Rogeriusnak halvány sejtelme sem volt, hogy mi lehet az a labdarúgás, biztosan
valami brutális sport a XX-XXI. századból. Yorkee odadobta a könyvecskét
Barának.
- Hátul, a táblázatoknál rengeteg francia név van.
Bara hátralapozott, összeráncolt homlokkal tanulmányozta a könyvecskét, aztán
odalépett vele az egyenes vonalban felsorakoztatott kiborgjai elé.
Mindenki jegyezze meg a nevét, mert csak egyszer fogom elmondani. - Bara sorra
rámutatott a bionikus gépezetekre, a neveket a könyvből olvasta: - Barthez...
Thuram... Blanc... Desailly... Lizarazu... Deshamps... hogy lehet ilyen hülye
névvel élni... Petit... Zidane... Dugatry... Henry... Djorkaeff... Kész!
Mindenki megjegyezte? Helyes! - Bara tovább lapozott a könyvben, a szemöldöke
felszaladt a homlokára. - Hé, Yorkee, itt van egy fotó, ezek nem franciák, ezek
jórészt négerek!
- Francia négerek! Mi a baj, főnök, nem hallott még a globalizálódó Földről?
Nincs ebben semmi különös, egyszer találkoztam egy norvéggal, aki példának
okáért nem tudott síelni, meg olyan kínaiak is vannak, akik utálják a rizst.
Bara becsapta a könyvecskét, és visszadobta Yorkee-nak, aki elkapta a bal alsó
karjával.
A zsoldosvezér odafordult Rogeriusékhoz.
- Na, kérem, irány a Kaus Medius, de aztán ott legyen az a királyi tökfedő,
mert nem állok jót magamért.
Sheena azzal fogadta a zsoldosvezért, hogy "valami követ minket a mélyűrben". A
négykezü asztrológusnő a körmeit manikűrözve tespedt az egyik pilótaszékben -
Bara azonnal nyakon vágta.
- És miért csak most szólsz? Te is csak azért rajzolod az Á betűt az ágyad
fölé a falra, hogy szex közben nehogy elfelejtsd a szöveget, mi? Aáá...
Sheena bevágta a durcát, de azért válaszolt.
- Én is csak most vettem észre, főnök.
- Persze. Na, engedj oda! - Sheena lehuppant egy másik székbe, Bara
elfoglalta a hurion nő előző helyét. - Nézzük, miből élünk...
A Skyman vezérlőjébe lépve azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy hadihajón van az
ember. Minden létező irányból, még a mennyezetről is a harcászati konzolok
kékes-zöldes fényben égő képernyői villogtak, az emberi méretekre beállított és
gravosugarakon lebegő pilótaszékekből - mind a négy, utólagos beszereléssel
került a helyére - az összes konzol elérhető volt. A fémpadlóban húzódó
műszerárkokban ültek a navigátorok, a székeik most üresen ásítoztak. A
pilótaszékekben jóformán csak feküdni lehetett. Az eredeti építők -hadihajóról
lévén szó - mellőzték a sztázismezövel védett kriolit-ablakokat, a külső
megfigyelés kizárólag elektronikus úton történt, Rogeriusék érkezésekor tucatnyi
képernyőn futottak a csillagok, a Skyman a mélyürben száguldott. A vezérlőterem
hátsó falánál az a királyi trón állt, amelyben Bara ült a shanarieli raktárában,
a zsoldosvezér nyilván mindenhova magával hurcolászta ezt a különös
ülőalkalmatosságot, ki tudja, talán a Kim Lancehagen-novellák halhatatlan
hőseinek babérjaira pályázott, azok az űrmese figurák szoktak űrcsata közben
trónusról irányítani.
Csakhogy Mike Bara nem űropera hős volt.
Ezt bizonyítandó, a térkiértékelő műszerkonzoljának áttanulmányozása után olyan
káromkodásözönnel árasztotta el a vezérlőt, hogy Emese a fültövéig elpirult.
Bara egyik legenyhébb kiszólása az lett, amikor egy ismeretlen pilótát szexuális
kontaktusteremtésre szólított fel, a tulajdon anyjával szemben... Utasította
Sheenát a Kaus Medius pozíciójának kiszámolására.
- Egy fényklipper jön utánunk, akárki a pilótája, nem a vurstliban lőtte a
jogosítványát.
- Az OPOS! - kiáltotta egyszerre Emese és Rogerius.
- Frászt! - dühöngött Bara. - A mért adatok alapján ez egy gyorsjáratú
maronlevél szállító kereskedelmi hajóból átalakított klipper, a pályagörbéje
alapján fotonjacht paraméterekkel rendelkezik, és automata fegyverei vannak. Ha
magánkézben van, akkor a tulajdonosának van mit a tejbe aprítania.
Emese egy kurta sikolyt hallatott.
- Jézusmária, ez a Burkus lesz!
- Az meg kicsoda? - fordult felé Bara.
- A vőlegényem - nyögte a lány.
- Hát nem te vagy a vőlegénye? - kérdezte Bara Rogeriustól, aki olyan
büszkén húzta ki magát, mint negyedéves hallgató a gólyabál büféjében.
- Én csupán megszöktettem a hercegnőt, Mr. Bara.
- Király vagy, baszics - röhögött a zsoldosvezér, és kapcsolgatni kezdett
maga körül. - Megmondom őszintén, ezt nem hittem volna rólad, megszöktettem a
hercegnőt... Kapaszkodjatok, egy kicsit akadozik a gravoreaktorunk!
Későn szólt, Emese és Rogerius nekivágódtak a falnak...
Bara hatalmas kurjongatások közepette ide-oda ugrált a mélyűrben, miközben
egyfolytában Sheenával üvöltözött, hogy „hol vannak azok a kurva adatok”? A
hurion nő mind a húsz ujja fürge táncba kezdett az előtte húzódó billentyűzeten,
végül hangosan felkiáltott, hogy „betáplálva”!
Bara belépett a mélyürbe.
- Belekerül jó pár standard napba, mire odaérünk.
Rogerius felsegítette Emesét a padlóról. A szerelmesek egymásra mosolyogtak,
összességét tekintve Bara meggyőzése könnyebben ment, mint számították, na
persze a hercegnőnek ez újabb nagyobb kiadásába került.
- Honnan van ez a trónus? - kérdezte Rogerius a zsoldosvezértől, csakhogy
kérdezzen valamit.
- Találtam - válaszolta Bara oda sem nézve. Sheenával ellenőrizte az
adatokat.
- Beleülhetek? - tudakolta Rogerius. Bara visszanézett rá a válla felett.
- Most az egyszer, baszics.
Rogerius kezet csókolt a kuncogó Emesének, és elhelyezkedett a terjedelmes
ülőalkalmatosságon. Keménynek találta. Vajon melyik földi uralkodó trónja
lehetett ez a díszes faragásokkal és aranyintarziás véretekkel borított
királyi...
A révület egyik pillanatról a másikra tört rá, mire egyáltalán felfoghatta
volna, mi történik vele, már köszönőviszonyban sem állt a valósággal.
Egy fáklyáktól megvilágított helyiségben találta magát, az űrhajó vezérlőterme
egy XI. századi kővár boltozatos csarnokává változott, ahol emberek álltak és
mindannyian őt nézték. Egy királyi trónon ült, mellette egy másik, kisebb
trónuson egy szelíd arcú, fiatal nő, zöld brokátruhában, nyakában láncon függő
aranykereszt csillogott. A nő mosolyogva nézett rá, néma ajkai szavakat
foimáltak, de Rogerius csak tompa zúgást hallott.
Emesét ismerte fel a mellette ülő nőben...
- Mi történt vele? - kérdezte Bara Emesétől. A lány, szája elé kapott
kezekkel, rémülten nézte Rogeriust, aki a semmibe meredve, falfehérré változott
arccal, a trón kéztámlájába kapaszkodva ült.
- Révülete van... jaj, édes Istenem.
- Sűrűn szokott ilyen előfordulni vele? - Bara kikászálódott a
pilótaszékből, bőrkesztyűs keze a lézerpisztolya markolatára csúszott,
összeszűkült szemmel, ugrásra készen nézte a koronakutatót.
- Nem - válaszolta kurtán a lány. Óvatosan előrenyúlt, és megérintette
Rogerius kezét. - Roger... Roger, hallasz engem?
Elevenség költözött Rogerius szemébe, a keze mérhetetlen lassúsággal mozdulva
emelkedett fel, és megsimogatta a lány arcát...
- Roger, mondd ki a nevemet! Roger!
Nem, ez mégsem Emese, sokkal markánsabb arcvonásai vannak... De akkor ki ez a
nő? Keze felemelkedett, és megsimogatta a brokát-ruhás nő arcát.
Eszébe jutott a nő neve...
Hátpersze!
Es kimondta a felesége nevét.
- Miért szólít Gizellának? - kérdezte a lánytól Bara.
- Nem tudom, Istenem nem tudom... - Emese tehetetlenségében majdnem elbőgte
magát, a kezét tördelve nézett Mike Barára. - Kérem, segítsen!
Bara morgott valamit, és a maga módján, saját stílusában akarta megoldani a
problémát. Közelebb lépett a trónszékhez, félretolta Emesét, és lekevert
Rogeriusnak egy istenes nyaklevest. Még egy kiborgnak is leszakadna a feje egy
ilyen pofontól, de Rogerius fel se vette, csak ült tovább bamba képpel és nézett
a semmibe. Már Sheena is állt, a hurion nő tátott szájjal lépett oda Bara mögé.
Ez nem olyan révület, mint a hajón, amikor valósággal megszállta őt valami,
állapította meg magában Emese, most még komolyabb -még ijesztőbb - a helyzet,
Rogeriusnak egyértelműen orvosra van szüksége, méghozzá egy jó elmeorvosra...
Emese nem bírta tovább, eleredtek a könnyei. A szerelmének komoly problémái
vannak, és ő nem tud segíteni rajta...
Bara másképp gondolta, és elindított egy újabb sallert. Csakhogy Rogerius feje
most nem nyaklott le, tudniillik a zsoldosvezér bőrkesztyűs keze el sem ért az
arcáig. A koronakutató keze egy királykobra gyorsaságával mozdult, és elkapta
férfi csuklóját.
Szemhunyásnyi ideig egyikük sem mozdult. Bara meglepetten nézett Rogeriusra,
aztán megelégelte a dolgot, és megpróbált szabadulni az eleven béklyóból, de
hiába erőlködött, hiába trükközött, még csak meg sem tudta mozdítani a férfi
kezét.
- A kurva életbe!
A zsoldosvezér szabad kezével a pisztolya után nyúlt. A fegyver a jobb csípőjén
lógott, Barának az egész felsőteste eltekeredett, hogy bal kézzel előhúzhassa a
lézerfegyvert. Ezt viszont Emese nem akarta, és egy kurta sikollyal
megkapaszkodott a férfi karjában.
- Ne bántsa!
Sheena szintén odaugrott, ő meg Rogerius ujjait kezdte feszegetni.
Percek óta tartott az elkeseredett küzdelem, a helyzet komikusból tragikusba
fordult. Bara kezdte elveszíteni a türelmét. A zsoldosvezér úgy bömbölt, mint
egy megveszekedett állat, fél kézzel eltaszította magától Emesét, nagy nehezen
előhalászta a fegyverét, és át-kattintotta kábító fokozatra, a lövés a
feltápászkodni készülő Emese sikoltásával egy időben történt...
A lézersugár megérintette Rogerius hasát. A férfi izmai egy csapásra
elernyedtek, szeme lecsukódott, ujjai meglazultak elengedték a prédát.
Barának sikerült kiszabadulnia a szorításból, Rogerius keze nagyot koppanva
hullt az ülőkére.
A koronakutató ájultan hanyatlott hátra a trónuson. Emese odaugrott hozzá, és
átölelte, babusgatni kezdte, beszélt hozzá, csókolgatta. .. Bara fanyalogva
hozta a lány tudomására, hogy egy vödör hidegvíz sokkal többet érne...
- Istenemre mondom, ez az ember bolond - tette csípőre az összes létező
kezét Sheena.
Bara a fájdalomtól sziszegve dörzsölgette a csuklóját.
- Ennél sokkal rosszabb a helyzet, baby; ez az ember átalakulóban van!
A két nő tamáskodva nézett a zsoldosvezérre, Emese a könnyeit törölgette.
- Átalakulóban? - ismételte a férfi szavait a hurion nő. - Na, és mivé fog
nekünk átalakulni, csak nem valami nyavalyás szörnyeteggé? Egész életemben
utáltam az ilyen bűn rossz hollywoodi sztorikat.
- Én is - morogta Bara. Tokjába csúsztatta a pisztolyát, következő lépésben
a belső komon magához rendelte Zidane-t és Barthez-t.
A kiborgok kisvártatva megérkeztek. Miután Bara eligazította őket,
felnyalábolták Rogerius elnehezült, magatehetetlen testét, majd kicipelték a
vezérlőből, a sort a csendesen pityergő Emese zárta.
A zsoldosvezér mérgesen nézett utánuk. Kellett nekem belekeveredni ebbe az
őrületbe, mérgelődött magában. Elkapta Sheena tekintetét, a hurion nő
megszeppenve állt a műszerpult előtt.
Bara mondott neki valami csúnyát hurion nyelven - inkább nem fordítjuk le -,
aztán kiviharzott a vezérlőteremből.
Jurtapalota. Dél-Pannónia. Pannon
Nellinek az elmúlt huszonnégy órában sikerült összeszednie magát; újra mosolygós
és jó kedélyű ember lett belőle - Gazdag kapitány szerint inkább szeleburdi -,
ami nem a legjobb bizonyítvány, ha a turáni titkosszolgálatnak dolgozik az
ember. De a nő büszkén vállalta önmagát.
- Ezzel a viselkedéssel álcázom magamat, kedvesem - magyarázta a
vőlegényének, aki minden szabad percét az ágya szélén ülve töltötte. - Mégsem
járhatok tacepaókkal a kezemben, hogy nézzék emberek, itt jön egy titkos ügynök!
A férfi meghajolt az érvek súlya alatt. Megcsókolta kedvesét, felállt, és indult
a dolgára.
- A koronavizsgálaton találkozunk - szólt vissza az ajtóból. Távozását
követően Nelli visszahanyatlott az ágyba, és a történteken rágódva, hosszú
percekig merengve nézte a mennyezetet.
A szobát virágok borították, még a padlóra is jutott belőlük, a rózsák és
szegfűk illata megtelepedett a szobában, és nehézzé tette a légzést. Az egyik
legnagyobb csokor Marlyintől származott, Nelli mosolyogva forgatta ujjai közt a
halványkék üdvözlőkártyát.
És emlékezett...
Három évvel ezelőtt még javában tartott a polgárháború, amikor a Deél-Ősiek
döntő lépésre szánták el magukat és békejobbot nyújtottak a Lazló törzsnek,
ezzel a lépésükkel egy csapásra ellenségükké tették a déli klánok nagy részét. A
Barkóczyak, a Jánosiak és a Burkusok szabályos ultimátumot küldtek a Jurtapalota
urainak, egy időre még az őshitű klánok is elfordultak a nemzetségtől, de az
egyik leghatalmasabb déli klán vezére ügyes politikusnak bizonyult. Deél-Ősi
elismerte az északi törzsből származó Ajtonyt Főtáltosnak - ezzel a lépésével
valójában a Turáni Csillagköztársaság elnökének személye mellett tette le a
voksot -, legjobb íjászait a Hunyadi rendelkezésére bocsátotta, és beengedte
földjére az északi katonai alakulatokat.
Nelli ekkor járt először Dél-Pannóniában.
Két évig élt Jurtapalotában, s aktív szerepet vállalt az őshitü klánok és a
Deél-Ősiek kibékítésében. Ideje nagy részét azok a délföldi utazások töltötték
ki, amikor egyik klántól a másikig járva győzködte a nemzetségek vezetőit: ha az
őshitű klánok megbocsátanak az „áruló” Deél-Ősieknek és újra melléjük állnak,
véget érhet a polgárháború, mert az észak-déli ellentéteket leginkább gerjesztő
Barkóczyak kénytelenek lesznek aláírni a békeszerződést, ezzel az egyesült
katonai erővel még a hírhedt klánflotta sem veheti fel a küzdelmet.
Nellinek hosszú hónapok megfeszített munkájába került, míg végre sikerült
meggyőznie Ungvárit, hogy álljon a békefolyamat élére. A békítő klán vezetője
magától sohasem hozott döntéseket, előbb a szellemektől kért tanácsot, a holt
lelkek véleményének hiányában még egy szalmaszálat sem tett keresztbe.
Az Ungvári-pusztán három nap, három éjjel táncoltak, doboltak és révültek a
táltosok, aztán a negyedik nap hajnalára megszületett a pozitív döntés - Koltai
Nelli a mennybe ment. A szellemek tanácsának megfelelően az Ungvári klán vezére
lóra pattant, és elektrobuzogányát lóbálva mindenkit szemmel veréssel, rossz
terméssel és Kína-szindrómás atomreaktorokkal fenyegetett, ha az nem nyújt
békejobbot a Deél-Ősieknek.
Az őshitü klánok tárgyalóasztalhoz ültek, és a sikeres átbeszélést követően
megszűnt a belviszály. Az egyesült észak-déli haderő béketárgyalásokat ajánlott
a harcban álló déli klánoknak, és az ultrakeresztény Barkóczyak aláírták a
békeszerződést, a polgárháború véget ért. Nelli munkája elismeréseként ezredesi
rangot és magas beosztást kapott az északi kormánytól: kinevezték az északi-déli
béketárgyalások biztonsági parancsnokává; ezekben a hónapokban ismerkedett össze
közelebbről Gazdag kapitánnyal.
Nehéz döntés előtt állt. Marlyin hónapok óta tette neki a szépet, közel állt
ahhoz a ponthoz, amikor egy nő igent mond egy férfi ajánlatára, csakhogy a
délceg íjászkapitány megjelenése a színen keresztülhúzta a fehér táltos
számításait. Nelli a fiatal katonatisztet választotta, és soha nem lett a
meditációs jurta urának asszonya... Fél év sem telt el, amikor Nelli és Ádám
megtartották az eljegyzést, a nő életre szóló döntést hozott: egész életét a
délvidéken fogja leélni, két év intenzív élményanyag és egy férfi szerelmének
hatására tudta maga mögött a múltját.
Kopogtak. Az érkező nem várta meg Nelli „tessék” jelzését, hanem nagy lelkesen
benyitott.
- Kövi! - kiáltotta örömmel Nelli, és kipattant az ágyból.
A Deél-Ősiek nemzeti viseletébe öltözött nádszálvékony, vörösesszőke lány és
Gazdag kapitány menyasszonya egymás nyakába borultak, barátságuk azóta tartott,
amióta Nelli először betette lábát Jurtapalotába. A fiatal, csupamosoly lány
volt Nelli egyetlen olyan közelebbi ismerőse délföldről, aki mind a
katonaságtól, mind pedig a spirituális rendektől távol tartotta magát. Kövi
nagyon hétköznapi dolgokkal foglalkozott ő vezette a Deél-Ősiek zöldségfarmjait,
pajkosan úgy is nevezték, hogy „erdőzöldítő és mezővirágoztató
királykisasszony”, ami valójában Tündér Ilona egyik megnevezése a táltosliturgiában.
- Hallottam, mi történt - puszilta Nelli arcát jobbról-balról a copfos lány
-, de ahogy elnézem, már jobban vagy. És gratulálok!
Vajon mit hallott és kitől, és mihez gratulál? - töprengett magában Nelli, Shaw
ezredes nyilván nem fogja mindenkinek elmondani, hogy az OPOS egyik mágusa
megszállás alatt tartotta őt, Kokas szerint csak a klánvezér és szűkebb
környezete ismeri a részleteket.
Rákérdezett Kövinél.
- Gratulálsz?
Kövi értetlenkedve nézett rá.
- Ádám azt mondta, hogy jön a trónörökös... csak egy kicsit nehezen viseled.
Archaikus hasonlattal élve, Nellinek végre leesett a tantusz...
- Jaaa... - csapott a homlokára -, bocs még egy kicsit kába vagyok.
- És fiú lesz vagy lány?
- Lá... fiú! Persze, hogy fiú lesz - mondta lelkesen Nelli, miközben arra
gondolt, hogy Ádám igazán kitalálhatott volna valami jobb ötletet gyengélkedése
magyarázatául. - Fiú lesz, ő lesz a legjobb fényíjász a pannonkerekén!
- Úgy szeretnék keresztanya lenni - tapsikolt és ugrabugrált a lány, úgy
lobogott a copfja, mint egy ostor. Nelli két kezénél fogva lehúzta maga mellé az
ágyra.
- Sss, ne kiabálj, ez még titok...
- Aha,titok...
- Inkább mesélj, mi történt veled, amióta nem találkoztunk! Kövi nem sokat
vacakolt és kizárólag csak a lényeget mondta: majd' megőrül, merthogy két nap
óta halálosan szerelmes Paul Wittgenbe, s ez az érzés oly' annyira kitölti a
gondolatait, hogy még a munkájára sem tud koncentrálni, ma hajnalban például
elfelejtette elindítani a „cukorrépa betakarítás”-programot, az egész gazdaság a
feje tetejére állt a csúszás miatt. Fogalma sem volt, mit csináljon, ha a fess
testőrszázados nem lesz az övé, ő istenuccse Tündéhez fordul, a tehetségesnek
tartott Marlyin tanítvány csak tud valami hatásos gyógyírt az ilyen
szívfájdalomra... mondjuk egy szerelmi varázst. Nelli határozottan jól
szórakozott.
- Na és mikor láttad öt, kedvesem?
- Tegnap délután, amikor a parancsnokával és a szenátornővel távozott a
palotaétteremből. Ádámnál érdeklődtem felőle, a nevét is tőle tudom. Juj, és
milyen szép kutyája van!
Nelliben megállt az ütő.
A kutya! Shaw nem normális, ha mindenhova magával cipeli a megfékezett
Kolozsvárit. Vajon mi a célja ezzel?
- Kövi, drágám, felejtsd el azt a férfit, annak minden űrkikötőben vagy egy
gyereke... Sőt: kettő.
- Az nem baj - vigyorgott a copfos mezőgazdász. - Azt hallottam, hamarosan
elkezdődik valamilyen „korongvizsgálat”, mondd csak, nem tudnál valahogy
becsempészni oda? Ég atyácska szent nevére esküszöm, hogy idén lábon rohad el a
búza, ha nem láthatom újra azt a férfit!
- Na de, Kövi! És korona, nem korongvizsgálat...
Hívás érkezett Nelli komjára - nagy meglepetésükre éppen az a férfi
jelentkezett, aki miatt ősszel lehet, hogy elmarad az Újkenyér-ünnep.
- Jobban érzi magát? - kérdezte Paul Wittgen a képernyőről.
- Fogjuk rá, százados. Hallom van egy szép kutyája.
- Itt ugat mellettem - vigyorgott a férfi, aztán valami egészen mással
folytatta: - Tíz perc múlva kezdődik az analízis. Az űrhajón tartjuk, ha nem
akar lekésni róla, akkor szedje a virgácsait.
Kövit úgy kellett eltolni a készülék közeléből.
- Paul, magammal vihetem az unokahúgomat?
Wittgen arca elfordult a képernyőn, valakinél rákérdezett a dologra - nyilván az
ezredesnél -, de Nelli nem értette tisztán, csak tippelni tudott.
- Hozza magával - mondta végezetül a férfi, aztán Kövi nagy megelégedésére
még azt is hozzátette: - Ha csinos.
- Lesz aratás! - kiáltotta az igazán csinosnak mondható Kövi, majd
felpattant Nelli mellől, és bohókás örömtáncot lejtett az ágy körül.
Tuti mester a hátára fekve, ízeltlábai közt forgatta a koronamásolatot, közben
be nem állt a szája. A Necronomicon egyik rakterében zajló technológiai
elemzésen az íjásztestőrökkel együtt alig húszan tartózkodtak. Deél-Ősi és Enikő
egy-egy terjedelmes karosszékben foglaltak helyet, mindenki más a falak mentén
felsorakozva csöndben fülelt, még a szenátorasszony is odaállt a többiek mellé.
Neki a hunyadisok szintén széket akartak hozni, de a nő udvariasan elhárította a
gesztust...
A Szépasszony elméjében expresszvonatok sebességével száguldoztak a gondolatok,
a vörös hajú nő le nem vette szemét Shaw ezredesről, aki feltűnő módon kereste a
pillantását; ezt egyébként többen észrevették... és legalább annyian
félreértették.
Az összes őshitű klánvezér képviseltette magát és jelen voltak a Különleges
Űrszolgálat tagjai is, még Gemmell is előkerült, amióta landolt a Pannonon, most
először hagyta el a Necronomicon pilótafülkéjét. Marlyin és Gazdag kapitány
Deél-Ősi széke mögött álltak, Nelli és a háta mögül kukucskáló Kövi Kokas őrnagy
mellé húzódva követte figyelemmel az eseményeket.
Egyedül Shaw tartózkodott az ötvöspók közvetlen közelében.
Tuti egy, a helyiség közepén felállított, alacsony asztalkán feküdt, a
koronamásolat lassan forgott a munkacsápjai közt.
- Hölgyeim és uraim, amennyiben a vizsgálat tárgyát képező koronamásolat
méreteit, kialakítását, kompozícióját tekintve valóban hű leképzése a Szent
Koronának nevezett, eredeti tárgynak, akkor bizonyosságot nyertek a következő
megállapítások: a Szent Koronát tervező és kivitelező ötvösöknek pontos tervvel
kellett rendelkezniük, állítom, hogy ilyen tervek hiányában nem tudták volna
tisztességesen elkészíteni a koronát. Ezeknek a terveknek magukban kellett
foglalniuk a korona pontos méreteit, arányait, a rajta felsorakoztatott
zománcképek számát és méreteit, a képeken látható szentek neveit, a képek
elhelyezkedési sorrendjét, a felhasznált drágakövek számát, színét és fajtáját.
Összefüggéseket vélek felfedezni a képek, a gyöngyök és a kövek egymáshoz való
elhelyezkedésének rendjében, sőt fontosnak tartom kijelenteni, hogy még a
csüngők száma és a kereszt mérete is eredeti tervezés eredménye.
- Révay Péter egykori koronaőr szerint a csüngők száma szimbolikusan értendő
- szólt közbe Kokas őrnagy. - A kilenc csüngő, kilenc tartományt jelent.
- Egy történésznek és egy koronaőrnek biztosan, csakhogy én ötvös vagyok,
számomra a kilences szám ismétlődése teljesen mást bizonyít. Ez a tény ugyancsak
a korona egységes tervezettségét bizonyitja, tudniillik a korona alsó- és
felsőrészén egyaránt érvényesül egy figyelemreméltó szabályrendszer: kilenc
zománckép van a keresztpánton, kilenc csillag látható a Hold körül a kereszt
alapját képező Jézus-képen, kilenc csúcsív van a pártában, kilenc-kilenc kiálló
gyöngy van az abroncson, kilenc kő van a pártán és kilenc félalakos kép látható
az abroncson.
- Ez tuti? - kérdezte Kövi, aki nem bírt magával, muszáj volt járatnia a
bagólesőjét.
- Igen, kérem, én vagyok Tuti - mondta az ötvöspók. Nelli gyorsan bokán
rúgta a barátnőjét.
- Sss... fogd be a szádat!
Kövi befogta a száját; inkább tovább szemezett Wittgen századossal, aki a
németjuhász pórázát markolva a helyiség túloldalán, vele szemközt támasztotta a
falat. A kutya meglehetősen nyugtalannak látszott, talán idegesítette az
asztalon kapálózó, furcsa lény, aki tovább sorolta az érveit. Tuti belekezdett
az abroncs elemzésébe.
- Az alsó koronarésszel kapcsolatban a következő megállapításokat tehetjük.
Elöl látjuk a legnagyobb követ, hozzá képest formáját és színét tekintve
szimmetrikusan helyezkedik el a többi. Hátul ismét egy egyedi követ látunk. Az
első és a hátsó követ magába foglaló mezők méreteiket tekintve nagyobbak, mint
az oldalt sorakozó mezők, melyek közül minden második egy zománcképet foglal
magába.
Ennek oka, hogy az abroncs zománcképeinek szélessége is egyforma, nyilván
szándékosan tervezték így, holott szélesebbek is elférhettek volna, csakhogy
ebben az esetben csökken a képek közti kőmezők nagysága, ami viszont kérdésessé
tette volna a pántok biztonságos felszegecselését. Megállapításaim alapján a
felső koronarész pántjainak szélessége meghatározta a képmezők nagyságát, azok
pedig az abroncs képeinek szélességét. Azokra a kőmezőkre, ahol a szegecselés
történt, később nem rakhattak képet, mert ez erősen gátolta volna annak
lehetőségét, hogy a korona nagyobb beavatkozás nélkül is szétszedhető, javítható
legyen, lényeg, a lényeg: akik az abroncsot tervezték és készítették, tudták,
hogy érre a tárgyra rá fog csatlakozni a keresztpánt.
Kokas nagyon akart mondani valamit, de Ungvári - akinek ide-oda járt a tekintete
- egy átható torokköszörüléssel felhívta magára a figyelmet, és meglóbálta
rovásjelekkel borított buzogányát... a „hivatalos álláspont” tüstént
visszavonulót fújt.
- Tehát azt állítja, kedves mester, hogy az abroncs egy időben és egy
műhelyben készült a keresztpánttal? - kérdezte Shaw.
- Azt állítom.
- Mivel tudja még alátámasztani ezt az állítását? - fogalmazta meg egy
személyben tucatnyi jelenlévő kérdését az ezredes.
- A felső koronarésszel, amit állításom szerint tehát tudatosan az
abroncshoz terveztek. A pánton látható apostolképeket úgynevezett gyöngydrótok
szegélyezik, és hasonló gyöngydrótok futnak végig a pántok hosszában is. A
pántok végein az alsó apostolképek alatt egy-egy olyan lezáró... széltől-szélig
futó... gyöngysort látunk, mint amilyen az összes zománcképet és a keresztpántot
is szegélyezi, ezek a gyöngydrótok a minőségűket tekintve egyformák és egy
időben forrasztották fel őket, utólagos bolygatásnak nincs nyoma A kutatók azért
nem láthatták őket, mert amíg nem fogja valaki kézbe a koronát, s nem néz be a
keresztpánt és az abroncs közé, addig csak lenyomatukat láthatja a keresztpánt
belső felén. Persze, a gyanútlan művészettörténész azonnal arra gondol, hogy
nini, felfedeztem a hiányzó négy apostolkép nyomait! Nem kérem, azok a
keresztben futó domborulatok a szegecsek fölött, nem a levágott képek, hanem a
lezáró gyöngydrótok nyomai. A keresztpánton sohasem volt tizenkét apostol,
csakis kizárólag ez a nyolc.
- Felülről is levághatták őket! - A bekiabáló természetesen az a Kokas
őrnagy volt, aki... Ungvári csatabuzogánya ide vagy oda... most már nem tudta
türtőztetni magát.
- Sohanapján - hörrentette IV. von Anstetten udvari ékszerésze. - Először:
ehhez meg kellett volna bontani a kereszt alapját képező lemez és a pántok
összeépítését, ami elképzelhetetlen, mert a forrasztások melegítéssel történő
szétszedése esetén megolvadtak volna a képek melletti filigrándíszek. Másodszor:
a felső apostolképek... János-, Jakab-, Péter- és Pál-képéről beszélek...
hosszabbik oldalát keretező gyöngydrótok derékszögben ráfutnak a Krisztus-képet
tartó, négyzet alakú lap keretezető gyöngydrótjára, tehát a koronát készítő
ötvös nagyon jól tudta, hogy a foglalatokat nem kell teljesen körbevennie
drótokkal, a felső szélét szabadon kell hagynia, mert a négyzetet keretező
gyöngydrót egyben azokat is beszegi... aki nem ért valami, az nyújtsa az
ízeltlábát!
Nem jelentkezett senki. Tuti kivárt egy keveset, majd folytatta:
- Vonjuk meg a végső konklúziót! Az abroncs és a keresztpánt gyöngydrótjai
azonos típusúak, az abroncs Pantokrátor-képe és a kereszt alapját képező
Krisztus-kép technológiailag, ikonográfiailag összetartozik. Továbbá annak
ténye, hogy sem az alsó-, sem a felsőrész egymagában nem töltheti be a teljes és
befejezett műalkotás szerepét, mind-mind azt bizonyítják, hogy a Magyar Szent
Koronát nem két különálló és különböző időpontokban készült koronákból,
kenyérleborító kosarakból, fej ereklyetartókból, könyvtáblaborítókból állították
össze, hanem eleve egy tudatos tervezés következtében valóban annak készült,
aminek mind a mai napig egyesek hiszik: Koronának!
Kokas időközben rágyújtott, amihez senkitől sem kért engedélyt -Dega villámló
szemmel nézett rá emiatt -, és lazán, mint egy playboy odasétált az asztalon
kalimpáló pókhoz.
- Figyeljen ide, kedves barátom. Három kérdést fogok feltenni,
ha mind a háromra kielégítő és logikus választ fog adni, akkor elismerem, hogy
nincs igazam.
Az emberek jó hangulatban fogadták a férfi bejelentését, Shaw ugyancsak örömmel
nyugtázta, hogy nem mérgesedett el a helyzet, ezért minden bizonnyal Kokas
intelligenciáját lehetett dicsérni. A turáni titkosszolgálat őrnagya
körülhordozta tekintetét a helyiségben tartózkodókon, mintha tőlük várna
válaszokat a kérdéseire, melyek közül kisvártatva fel is tette az elsőt.
- Három ténnyel szeretném szembesíteni önöket, melyek egyértelműen a korona
egységes tervezettsége ellen szólnak. Először is kérdezném a következőt: az
abroncs Jézus képének foglalata és a Dukász-kép foglalata takarják a mögöttük
lévő apostolképeket. Hogyan lehet ilyen otromba módon megtervezni és elkészíteni
egy koronát?
A hallgatóság mozgolódni kezdett, összesúgtak az emberek.
- Hinnye, ez tényleg jól csűri-csavarja! - kiáltotta a Megyer klán vezetője.
- Na, ezt válaszolja meg a bogár...
A mellette álló Ungvári tudomására hozta, hogy a pókok nem a bogarak családjába
tartoznak.
Tuti mind a tizenkét szemét kimeresztette a kérdés hallatán. Kokas vigyorogva
nézte, ahogy ide-oda rázkódik a lény teste, aztán arcára fagyott a mosoly, a
következő percben rá kellett döbbennie, hogy a hynekiek egyszerűen így szoktak
nevetni.
- Mint tudjuk, a keresztpánt erősen sérült, nem állunk távol az igazágtól,
ha azt mondjuk, hogy össze van rogyva, öt nyílt törés és egy erős repedés
látható rajta, melyek minden bizonnyal akkor keletkeztek, amikor a kupolát
helyre akarták húzni. Az oromzati Krisztus kép egyébként Bertalan apostol képét
takarja, amiből jóformán csak a felirat látszik, tudniillik a kép nagyobbik
része... magának az apostolnak a képe... teljesen hiányzik, ez a zománclemez a
korona legrosszabb állapotban lévő lemeze. Na kérem. Amikor az abroncs testéből
hátul kiemelkedő Dukász-képet... meglehetősen barbár módon... felfogatták, akkor
az egyébként is erősen sérült pántot még jobban hátra kellett húzni a szegecsek
miatt, a felfogatás ugyanis magára a pántra történt, méghozzá a Tamás-képen
keresztül. Jó mi? A kupola hátrahúzása miatt a sérült Bertalan-kép még inkább
láthatóvá vált, ezért jobb megoldás nem lévén egyszerűen ráhajtották a Krisztusképet
a foglalatával együtt. Bertalan és Tamás képe ezért takart a koronán,
módfelett szeretném megnyugtatni, hogy a sérüléseket megelőzően mindkettőt
nagyon jól lehetett látni. Kokas eltaposta a padlóra ejtett cigarettáját.
- Jó, elfogadom a magyarázatot... Mivel magyarázza, hogy tagadhatatlan
stíluskülönbség fedezhető fel a keresztpánt és az abroncs között?
- Tisztelt uram, a kérdést inkább úgy kellene feltennie, hogy ez a
különbözőség miért sajátja általában a keresztpántos koronáknak.
- Mivel magyarázza a korona kétnyelvűségét? Ha a keresztpánt és az abroncs
egy időben, hovatovább egy műhelyben készült, akkor az előző zománcképein miért
latin, az utóbbi zománcképein pedig miért görög nyelvű a feliratozás?
- A korona tervezőinek járatosnak kellett lenniük a vallás- és az
egyháztörténeti kérdésekben, a matematikában és a csillagászatban, nyilván meg
van a kétnyelvűség oka is...
- Hohó, kisbarátom, ez nem válasz a kérdésemre!
A gúnyosan mosolygó Kokas őrnagy már-már belefogott egy diadalittas védőbeszédbe
az általa képviselt hivatalos álláspont mellett, amikor Marlyin jelentkezett
szólásra.
- Igen! - kiáltotta nagy lelkesedéssel Shaw, az ezredes kifejezetten élvezte
a vitát.
- Pardon. Ugyan nem a szakterületem, ha itt lenne egy teológus, akkor
könnyebb helyzetben lennénk, de legjobb tudomásom szerint a középkorban a latin
és a görög nyelv együttes használata eleven gyakorlat volt a római katolikus
egyházban. Például a papszentelésnél és a templomszentelésnél mind a két nyelvet
kötelező volt használni. Papszentelésnél minden fontos szöveget mind görögül,
mind pedig latinul végig kellett mondani, tehát számomra a korona kétnyelvűsége
egy pillanatig sem bizonyítja, hogy nem egységesen készült tárgyról van szó.
- Pompás! - rikkantotta a pók.
Kokas kezdett kijönni a sodrából.
- Ugyan már, kérem! Tessék tudomásul venni, hogy itt csak hipotézisekkel,
holmi légből kapott elméletekkel találkozunk. Facta loquuntur... a tények
beszélnek: a korona abroncsán időtlen-idők óta három világi uralkodó képe
látható, ezek VII. Dukász Mihály bizánci császár, aki 1074 és 1077 között együtt
uralkodott a koronán szintén látható Konstantinnak nevezett társcsászárral, aki
valójába a tulajdon fia, továbbá kortársa volt a koronán látható harmadik
uralkodónak, aki nem más, mint a mi I. Géza királyunk.
- És maga ezzel datálja az abroncs készítésének az időpontját? -kérdezte
Shaw. - Ne felejtse, elmagyaráztam magának az étteremben, hogy Dukász Mihály
miért nem küldhetett Gézának abroncskoronát.
- Az csak egy elmélet!
- Már ne haragudjon Mr. Kokas, de a maga állításaiból azt a tanúságot lehet
leszűrni, hogyha holnap kiveszem a foglalatából a Dukász-képet, és mondjuk,
berakom a helyére Dunaveczky szenátornőjét, akkor félezer év múlva a
művészettörténészek azt fogják állítani, hogy ő küldte a görög nyelvű
koronarészt?
Kitört az általános vidulás, egyedül a Szépasszony nem nevetett, a politikusnő
álcáját évek óta magára öltött OPOS föboszorkány csak hamiskásan mosolygott.
Időközben megváltozott a császáriakról kialakult véleménye, és áldotta
Stenonist, amiért közbelépett, Shaw ezredesre mindannyiuknak szüksége van, ez
férfi nagyon is jól tudja, hogy mit csinál, egyszerűen zseniálisan halad a célja
felé. A Szépasszonyt csak egyetlen dolog zavarta, az viszont rettenetesen,
mégpedig Shaw-nak az OPOS-sal kapcsolatos kijelentései: IV. von Anstetten
határozottan megtiltott minden szövetkezést a misztikus szektával. Ilonának újra
fel kellett tennie magában a kérdést: vajon az ezredes mennyire lojális a
császárhoz?
A válasz egyelőre váratott magára...
A császár ötvöse eközben megadta a kegyelemdöfést, különös módon nem a saját
szakterületének feneketlenül mély információs kútjából merített, hanem a
történettudományt hívta segítségül.
- A Géza-kép szövege a következő: "Geobicász Turkia hivő királya". Turkia a
bizánci forrásokban Magyarországot jelentette, ennek ismeretében meglehetősen
furcsa azt olvasni Biborbanszületett Konstantin császár egyik intelmében... amit
utódjainak szánt okulásul. .. hogy a "türköknek semmi esetre se küldjetek
koronát". Akkor hogy is van ez a Dukász-féle abroncskorona küldés?
Megállapíthatjuk a következőt: e három világi uralkodó zománcképeinek
tartólemezei sérült pereműek, ami azt bizonyítja, hogy az eredeti képeket
kivették onnan, és azokkal pótoltál, melyek a koronán 2350-ig láthatók voltak:
Dukász, Konstantin és Géza. A Dukász-kép barbár beleerőltetése a nálánál sokkal
nagyobb foglalatba, a felszegecselés primitívsége végképp nem egyeztethető össze
azzal a technológiai fegyelemmel, ami a korona egészére jellemző; hölgyeim és
uraim,
- valakinek nagyon fontos lehetett, hogy ez a három egy időben uralkodó
világi személy ott legyen a koronán.
- Kinek? - vakkantotta Kokas.
- Az Űrkastélyban ugyanerre a kérdésre Shaw nem tudott választ adni. Úgy
látszott, azóta nagyot változott a helyzet, ennek jeles bizonyítékaképpen épp
Dunaveczky szenátornő méltóztatott megszólalni.
- Könyves Kálmánnak. Róla annyit illik tudni, hogy púpos volt és
rettenetesen félt a Szépasszonytól, ezt momentán tegnap este óta tudom...
Ezt hallva Kokas őrnagy egy átható üvöltést hallatva egyszerűen kiszaladt a
raktérből, ezt a logikai csúsztatást már képtelen volt elviselni; Kolozsvári
hosszan ugatott a férfi után.
Dunaveczky tekintete összeakadt Shaw-éval - nem először és nem utoljára.
- Ezredes úr, nincs kedve elrendelni egy kis szünetet, mielőtt kifejtené,
hogy milyen zománcképek voltak eredetileg a koronán?
- De igen - bólintott Shaw.
A nő királynői tartásban hagyta el a helyiséget, a fal mentén sorakozók sorra
követték, alig páran maradtak csak odabent. Az ezredes magához intette az
embereit, Wittgenék odacsoportosultak az asztal köré.
- Készüljetek fel, ő lesz az! - mondta csendesen Shaw a szenátornő után
nézve.
- Biztos vagy benne? - súgott vissza Dega.
- Igen.
A Hunyadi íjászezred egyik tiszthelyettese lépett be az ajtón, az
erőtérpáncélos, markáns arcú férfi útja egyenesen Shaw-hoz vezetett.
- A szenátorasszony négyszemközt szeretne önnel beszélni, ezredes úr.
- Hol találom őt?
A palotakönyvtárban várja önt.
- Vezessen oda, őrmester!
Az északi íjásztestőrök csak a lengőajtóig kísérték az ezredest, egy százados
mutatta neki, hogy bátran menjen be a fényesen kivilágított előcsarnokba. Shaw
nem sokat tétovázott, és belökte az ajtót, határozott léptekkel haladt előre,
amikor rászóltak egy üvegfalú fülkéből.
- Hova megy?
Egy vékony testalkatú, szigorú tekintetű férfi volt a kérdező. Az ötvenes évei
elejét taposó közalkalmazott világoskék inget és egy lehetetlenül ronda,
sötétkék nyakkendőt viselt, Shaw azonnal felfogta, hogy az univerzum
legmakacsabb teremtésével futott össze; ezt a lényt PORTÁS-nak hívták.
- A könyvtárba megyek.
- Tudja, hol van a könyvtár?
- Nem.
- Akkor hova megy?! - A portás már üvöltött.
Shaw beadott a kisablakon egy ezer birodalmi talléros bankjegyet.
- A könyvtárba megyek.
A nyakkendős férfi kihajolt az ablakon, úgy mutatta az utat.
- Ott jobbra menjen fel a lépcsőházban, az elsőn megtalálja az
olvasószolgálatot.
- Meddig vannak nyitva? - kérdezte Shaw, mert a jó praetorianus mindig
barátkozni próbál, a portás azt válaszolta, hogy "hatig" -És, hat után mit
csinál, alszik? - tudakolta tőle az ezredes, a művelethez még mosolyt is
kapcsolt, hadd lássák, volt gyerekszobája.
- Hattól amurozok - felelte a férfi, és nadrágzsebébe gyűrte a bankjegyet. -
Hátul az udvaron van egy tó...
Shaw mindent megtudott, amit tudni akart, barátságosan odaintett az üvegfülke
nagyhatalmú urának, és elindult felfelé a lépcsőházban.
- Miért nincsenek itt olvasók?
De hát én olvasok... Mert a Napkirály-ünnep alatt zárva tartunk, uram.
- Mondták már magának, hogy hasonlít a Megváltóra?
- Melyikre? - kérdezett vissza az olvasószolgálat pultja mögött ülő
szakállas férfi, akit a névtáblácskája szerint N. Andornak hívtak, több nem
derült ki róla. Kultúrember lévén megmagyarázta a kérdését: - Tudniillik én
legalább tizenöt bibliát ismerek és abból tizennégyet biztosan nem a Földön
írtak.
- Ahh... - Shaw visszanézett a válla felett. Dunaveczky egymagában ült egy
hatalmas asztalnál, és egy könyvben lapozgatott. Nem nézett az olvasószolgálat
pultja felé. - Nincs kedve elszívni az aulában egy szál cigarettát? - kérdezte
Shaw a fiatal férfitól, aki egy pillanatig tartó ajkcsücsörítéssel mérlegelte a
felkínált lehetőséget.
- Élek vele... amennyiben ad egy szál cigarettát.
- Tüze van?
- Majd kérek a portástól.
Az üzlet megköttetett, a szakállas fazon két szál cigarettával távozott, Shaw és
Dunaveczky kettesben maradtak a könyvekkel telezsúfolt, négyszintes
olvasóteremben.
Az ezredes odalépett a nő asztalához, felvett egy könyvet a sok közül, megnézte
a címlapját:
- Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig - olvasta hangosan a könyv címét
Shaw. - Ezt mind kegyed kérte ki? Szerintem nem fog velük végezni a szünet
végéig.
- Nem fogok visszamenni a szünet után - mondta csendesen a nő, és lapozott.
- Miért nem?
- Azért, mert itt és most el fogja nekem mondani, hogy milyen kép volt a
Dukász-lemez helyén... csak nekem fogja elmondani, Shaw.
- Miért tenném ezt?
Dunaveczky - azaz Tündér Ilona - becsukta a kezében tartott könyvet, letette az
asztalra, és eltolta maga elől. A magyarság életereje, olvasta le a címlapról
Shaw.
- Mert én így akarom... - mondta különös hangon a nő.
Shaw sétálni kezdett az asztal körül, kezét haladtában végighúzva a székek
támlájának ívelt tetején, és nyugodt hangon beszélni kezdett.
- A korona története olyan, mint egy krimi, van benne gyilkosság, betöréses
lopás, ármány és szerelem, egy rakás hazug ember, aki folyton-folyvást meg
akarja téveszteni a nyomozót, még sánta kutya is...
- Meg egy sánta király.
- Úgy valahogy... De a korona felkutatásának a története sem nélkülözheti az
ilyen váratlan fordulatokat. Kezdjük például azzal, ami az Űrkastélyban történt.
Megérkezik Ajtony, kinek kíséretében találunk egy rakás turáni
titkosszolgálatost, akik valójában az ön utasításainak megfelelően cselekednek.
A kudarcba fulladt merénylet után egy nyári zivatar hirtelenségével exponálja
magát az OPOS, és megpróbál lecsapni azokra, akik a Főtáltos és a császár titkos
megállapodásának szellemében a korona felkutatására indulnak. Kérdezném, honnan
tudtak Stenonisék erről a titkos megállapodásról, egyáltalán honnan tudtak
arról, hogy Koltai Nelli és Kokas őrnagy lettek megbízva a koordinációs
feladatokkal; asszonyom, lesz szíves elmagyarázni nekem, hogy az OPOS honnan,
kitől és milyen csatornákon keresztül értesült arról, hogy hol fogok vacsorázni
a két ügynökkel? Ez utóbbiról összesen öten tudtak: Nelli, Kokas, Wittgen, a
pszi-tech testőr és jómagam... - Shaw megkerülte az asztalt, megtámaszkodott egy
széken, és odahajolt a nőhöz. - Meg jó páran a Pannonon... például ön.
- Kifelejtette a sorból Ajtonyt, Enikőt, a titkáromat... egy-két magas rangú
plazmaíjászt a hunyadisok közül...
- Nem... ne bonyolítsuk túl ezt a dolgot, asszonyom! - Shaw felegyenesedett,
folytatta a sétát. - A Fire & Waterben ülve hallottam először Wilhelm
Rogeriusról, a dominikánus koronakutatóról. Úgy gondoltam, erre az emberre
szükségem lehet, erre mi történik? Pár napra rá azt a hírt juttatják el hozzám,
hogy a Swarmon szabályos mészárszéket rendezett valaki, a mért adatok alapján
egy turáni diplomáciai hajó hozta-vitte a titokzatos gyilkosokat.
- Tudja, miért akartam beszélni magával? - kérdezte különös mosollyal az
arcán Dunaveczky. - Azért, mert ellenállhatatlan kényszert éreztem egy tiszta
lapokkal történő játszmára, ennek okán nekem nincs titkolni valóm, ha ez
megnyugtatja magát: igen, én voltam annak a diplomáciai hajónak az utasa. De
semmi közöm a szerzetesek halálához, Rogeriusékat az OPOS gyilkolta meg, mi
órákkal a merénylet után szálltunk le a kolostorban. A történet roppant
egyszerű: Wellington főapát hetekkel előtte felvette velünk a kapcsolatot, azt
mondta, módjában áll felajánlani megvételre a Lazlónak egy liliomos keresztet,
ami a Szent Korona eredeti tartozékát képezte.
- Arról a liliomos keresztről beszél, amit 1551-ben letörtek a Dukász-kép
foglalatának tetejéről?
- Pontosan. Látom utánanézett a szakirodalomnak.
- Ahogy elnézem, ön is szakértővé képezte magát. És most hol van ez a
kereszt?
- Nem lehetetlen, hogy az OPOS birtokában. Jó okunk van feltételezni
Rogeriust elrablását, a férfi állítólag egy misztikus látnok... Sajnos, későn
érkeztünk.
Shaw megtorpant, az asztal túloldaláról nézte a vörös hajú nőt.
- Hát persze... Kitől tudta meg az OPOS, hogy a liliomos kereszt felbukkant
a swarmi dominikánus kolostorban? De nehogy megint belekezdjen egy olyan
felsorolásba, ami Ajtonnyal indul és a Hunyadi íjásztisztjeivel végződik; csak
egyetlen nevet akarok hallani, asszonyom, méghozzá az árulóét!
A nő sokáig hallgatott, a kettejük közé leereszkedő csönd kezdett nyomasztó
méreteket ölteni, csak a vihar előtti pillanatok jellemezhetőek ilyen
feszültséggel teli szilenciumokkal.
- Ha elmondja nekem, mi volt eredetileg a Dukász-kép helyén, akkor kap tőlem
egy nevet.
Farkasszemet néztek egymással.
- De hiszen tudja - mondta csendesen Shaw, és egy ugrásra készülő tigris
feszült figyelmétől eltelve indult a nő felé.
- Magától akarom hallani - suttogta a fehérpalástos nő.
- Rendben van. - Shaw megállt félúton. - Az 1551-ben letört liliomos
keresztet egy gyöngystifttel pótolták, ami a felforrasztás következtében
összeolvasztotta a Dukász-kép felső peremét az aranyfoglalattal, a pótlás
feltehetően a csonkítást követő években történt, amikor a fentiek értelmében a
Dukász-képnek már ott kellett lennie a koronán. Nem tudjuk, erre a műveletre
mikor került sor, de minden bizonnyal gróf Révay Péter Turóc megyei főispán és
koronaőr 1613-as vizsgálata előtt. Ő viszont... és itt ellentmondásra
bukkanunk... azt írja a visszaemlékezéseiben, hogy az abroncs Pantokrátorképével
szemközti oldalon... tehát Dukász helyén... Szűz Mária képe áll! Ugye,
mondanom sem kell, hogy Kokasék álláspontja szerint Révay gróf csak egy
hazudozó, no de kérdem én, miért vetítene ekkora baromságokat, ha nem lenne rá
jól megfontolt oka? Egyes alternatív kutatók szerint... pontosan ilyen az OPOS
által állítólag elhurcolt Rogerius... Révay a koronával kapcsolatos
szóhagyományból vagy azokból a koronaládában őrzött iratokból meríti az
információit, melyek 1848 és 1853 között Orsovánál szétmállottak, amikor a
korona évekig víz alatt volt... állítják ezt azok az osztrák ügynökök, akik
végül is hosszú kutatás után megtalálták. Konklúzió: Szűz Mária képe valamikor
rajta lehetett a koronán, de levették onnan és a lehető legbarbárabb megoldást
alkalmazva, helyére tették Dukász Mihály képét. Na, vajon ki lehetett az a
ravasz Árpád-házi király, aki egy még ravaszabb püspökkel megírat egy rakás
legendát, s miután imígyen igazolja a pápai koronaküldést... tehát saját
autentikusságát a trónra... gyorsan nekilát megalkotni az abroncs legendáját?
Látszólag értelmetlen, amit tesz, csakhogy ő az utókornak dolgozik, alighanem
egy előrelátó uralkodóval van dolgunk. Azzal kezdi, hogy levetet a Szent Korona
alsó pántrészéről három zománcképet, és behelyettesíti őket három kortárs
uralkodó képével... ezek lesznek Dukász, Konstantin és Géza... amivel
alátámasztja a „Géza ajándékba és hálából kapja az abroncskoronát a bizánci
uralkodótól” című történetet. Megmondom önnek, ki volt ez a rafinált király,
asszonyom, de ismételten csak azt tudom mondani, amit vacsora közben: ezt az
embert Könyves Kálmánnak hívták! Évszázadokon keresztül orránál fogva vezette az
össze koronakutatót, mivelhogy ő találta ki a koronával kapcsolatos teljes
legendakört, ne felejtse, mit mondtam róla tegnap este: ő tudta az igazságot!
- Egy mélyen vallásos ember, aki magánlevelezést folytat a pápával, egy
pappá szentelt ember vajon miért vetetné le a szent szüzet ábrázoló zománcképet
a koronáról? - kérdezte, vagy inkább suttogta a nő. - Találhatott volna más,
ennél jobb megoldást is.
Shaw megint csak megkerülte az asztalt, és újra megtámaszkodott a széken.
- Ismerjük az OPOS elméletet, a korona jóval Szent István előtt készült,
amiből logikusan következik, hogy az a női alak, amiről Révay ír nem a Szűz
Mária volt. Könyves Kálmán a Szépasszonyt ábrázoló zománcképet vetette le az
abroncsról!
A nő felállt, felnyalábolta a könyveket, és elindult velük a polcok felé.
- Kérem az áruló nevét - szólt utána Shaw.
A fehérpalástos nő válaszra sem méltatta a férfit. Járkált a polcok között, és
helyükre tette a kezébe nyalábolt köteteket. Shaw utána indult, de megtorpant a
mennyezetig érő könyvespolcok közt húzódó közlekedőfolyosó végénél.
- Magának kell kimondania azt a nevet, ezredes - fordult felé a nő.
- Ön az áruló.
A nő megmerevedett, keze megállt félúton. Egy pillanatig habozni látszott, aztán
erőt vett magán, és helyére tette a könyvet. Vette a következő kötetet, megnézte
a gerincszámozást, és átment a szomszédos folyosószakaszra - Shaw odébb lépett
egy balett mozdulattal, megint csak a polcsor végénél maradt, nem lépett
közelebb a nőhöz.
- Nincs mit mondania, asszonyom?
- Tehát a Szépasszony képe rajta volt a koronán?
- Nem lehetetlen.
- Hm... a végén még azt is kifundálja, hogy ki a TIR-es boszorkányok
Szépasszonya.
- A végén még kifundálom - replikázott különös hangsúllyal a férfi.
- Gyanúsítottja van már?
- Van.
- Nocsak... Ismerem?
- Hajaj.
- Hogy néz ki?
Gyönyörű nő, alighanem az egyik legszebb nő, akivel valaha találkoztam... - Shaw
lassan elindult a nő felé... ebben a minutumban Wittgen megszólalt a bal
fülében.
- Csökken a csaj testhőmérséklete!
- ...a császár határozott parancsot adott az elpusztítására, de én életemben
először szembe fogok helyezkedni az uralkodó akaratával...
- Paranormál energiák... Brett, kapcsold fel apáncélt!
Shaw mintha megsüketült volna, egyre csak közeledett a szenátornőhöz, aki
mozdulatlanul, leeresztett kezekkel állt a könyvespolc végénél.
- ...ha meg akarom találni a Szent Koronát, akkor szövetséget
kell kötnöm a Szépasszonnyal. A segítségét kérem ebben, asszonyom, amióta
felborította a poharat az étteremben, tudom, hogy csak magára számíthatok...
Shaw megállt egy lépésnyire Dunaveczkytől, a nő rezzenéstelen arccal nézett rá.
- Gondolkodnom kell az ajánlatán, ezredes. De most szeretném, ha elmenne...
ezt mindkettőnk érdekében mondom.
- Megcsókolhatom a kezét, Szépasszony?
- Ne kísértsd az Istent, halandó!
Hallgattak, a tekintetük egymásba fonódott.
- Menjen el, kérem! - A nő szinte könyörgött.
- Láthatom valaha igazi alakjában? - kérdezte búcsúzóul a férfi,
és hátrálni kezdett.
Dunaveczky a dús vörös hajához nyúlt, és Shaw legnagyobb ámulatára kitépte egyik
hajfürtjét. Arcán nem tükröződött fájdalom, még csak a feje sem bicsaklott
oldalra a kegyetlen aktus következtében. Egyszerűen kitépte egy marék haját, és
odaadta a férfinak.
- Tessék, ez az ajándékom. De most tűnjön el innen!
Shaw nem feszítette tovább a húrt, elhátrált a polc végéig, ahol sarkon fordult,
és szaporázni kezdett a kijárat felé.
- Eltűnt az infravörösről, ismétlem, eltűnt az infravörösről! - kántálta
Wittgen, de Shaw-t ez már rég nem érdekelte. Kis híján felöklelte a lépcsőn
felfelé bandukoló, szakállas férfit, sietős léptekkel haladt keresztül az aulán,
oda sem köszönt a portásnak, amikor kilökte a lengőajtót. (Ajtó! - üvöltött
utána a férfi.)
Ment előre rendületlenül, s egyre csak a kezében tartott hajfürtöt nézte, ami
pillanatok alatt elveszítette bronzvörös színét, és olyan szőkén, olyan fényesen
ragyogott, mintha olvadt arany folyna le két oldalt az összezárt markából; Brett
Shaw a mesebeli Selyemhajú Magyar Ilona egyik hajfürtjét tartotta a kezében.
TIZEDIK FEJEZET
Szépmező Szárnya. Barkóczy klánflotta
Stenonis úgy nézett Demére, mint héja a földútra tévedt mezei pocokra.
- Mi az, hogy naa, mi az, hogy nee, mi az, hogy elvesztettétek Rogerius
nyomát; hát mindjárt békává varázsolok mindenkit, a kurva életbe!
- Higgadjon le, nagytiszteletű uram!
- Higgadt vagyok, ezért lesztek csak békák!
Deme és Ocsád beszámoltak Stenonisnak a távollétében esett történésekről.
Elbeszélésük középpontjában a „Rogerius-probléma” állt: összességét tekintve a
koronakutató dominikánust szőrén-szálán elnyelte a feneketlen világűr, száz
táltos, ezerórás révületben sem találná meg a beste klónját. A némák ugyan
leszálltak a Shanarielen, ahol sikerült felkutatniuk a hatástalanított jeladót,
de a titokzatos hegyi erődítményben csak hűlt helyét találták a férfinak és a
vele együtt szökő hercegnőnek, ráadásul a felderítők bemérték egy fotonklipper
reaktorsugárzását, a hajó a Shanariel körül ólálkodott...
Ez az információ végképp betette a kulcsot Stenonisnak. Az OPOS nagymestere
tiszta ideg lett, akarva-akaratlan villámok csapkodtak a testéből, s amikor
szólásra nyitotta száját, az összes világítótest felrobbant a közvetlen
közelében, mint egy rossz horrorban.
- Ez állatdurva!
Ocsád majd' elalélt az ijedtségtől, Demének viszont szeme sem rebbent, ő már
hozzászokott ezekhez a spontán dühkitörésekhez, ezek rendszeresek voltak, ha a
nagymester Tündér Hónával találkozott - nem hiába, ez a szerelem.
- A szellemekhez fordultunk segítségért, ők azt állítják, hogy a Burkus
fényklippere járt a Shanarielnél - mondta higgadt hangon Deme. - Két-három ugrás
után a klipper komputerei nyilván kielemezték felderítőink útvonalát, és a
"király" egyszerűen megelőzött minket, a Burkus Herkulese az egyik leggyorsabb
fotonjacht a galaxisban.
- A Burkus felszedte volna Rogeriusékat? - mormogta Stenonis, megpróbálta
elfojtani kitörni készülő energiáit. - Mit mondanak a szellemek?
- Erre a kérdésre nem adtak választ... ja igen, mielőtt elfejteném, Réka és
Zoltán eltűntek, mint a kámfor.
Stenonis kimeresztette a szemét.
- Eltűntek?!
- Nem lehetetlen, hogy a Burkussal vannak - szólt közbe Ocsád táltos.
- A bán tud erről? - nézett egyikükről a másikra Stenonis.
- Állítólag tudja, de nem mutatja az idegességét - mosolygott Deme -, amióta
felfedte előtte a klón titkát, teljesen megváltozott, az udvarhölgyek közé
beépített kémünk szerint egy tekintélyes summát utalt át Emese számlájára. Van
ez így... - Deme gyorsan elhallgatott.
Stenonis értette a csend okát, a táltosok a döntését várják; végső lépésre
szánta el magát.
- Rogerius már ébredezik, ne feledd, mit mondtam neked: a kellő pillanatban
mellette fogok állni, ezért mindenáron meg kell találnunk őt. Hívd össze a
táltosokat! Elszakadunk a csillagrombolótól, átrendezzük a Szépmező Szárnya
atomi struktúráját, és életfává alakulunk, a szélső régiók leghatalmasabb
entitásait fogjuk megkérdezni, ők tudni fogják, hol, merre keressük Rogeriust!
Ocsád elsápadt, Deme arcán megrezdült egy apró izmocska, Stenonis helyettese
majdnem kiesett a szerepéből, ez a döntés még őt is váratlanul érte.
- Ereszkedünk vagy mászunk?
- Ereszkedünk, Deme.
- Ez nem veszélytelen vállalkozás, nagymester.
- Jól megfontoltam és jól meggondoltam.
- Engedelmével I. Ferenc József császár annak idején valami hasonlót, ha nem
ugyanezt mondta... és kitört az első világháború.
- Deme táltos, kit érdekel az első világháború, amikor most tervezem
kirobbantani a negyediket (Stenonis kijelentéséből arra lehet következtetni,
hogy az OPOS "harmadik világháborúként" értelmezi a Novus Ordo Seclorum
létrejöttét megelőző, jórészt Európában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten
zajló Energiaháborút (XXII.-XXIII. sz). A témáról bővebben olvashatunk az
Aranypiramis című Fawcett regényben és a "Mysterious Universe"-sorozat Gin
Bowman darabjaiban (Még publikálatlan).)?!
Székely Dózsa György csillagromboló. Barkóczy klánflotta
- Ránk telepedett az a kutya OPOS, mint Lackó a béresek nyakára, hogy az
űrállomásos kuvaszkutya harapja sejhajon az összes fekete táltost, no de az
űrtemplomosok is nyugodtan kisétálhatnának ebből a kerek galaxisból és
megnézhetnék nem vagyok-e éppen a Lófej-ködben. A Szentfogadalmas leányom se
szó, se beszéd fogja a plazmaíját, és lelép, oszt' azt sem mondja, gravopapucs,
a fiam meg... ki maholnap továbbviszi ezt a nemzetséget, ha továbbviszi...
követi őt, mint valami csájníz biopincsi, hogy a magyarok úristene tegye őket
valahová! - Mennek a Burkussal a kisebbik lányom nyomába, mer' tudom én nagyon
jól, honnan fú a radioaktív szél. Meggyűtt a "király", oszt' verte a palávert,
kocorászott ide-oda a fedélzeten, hogy „hun van, Emese?”, „hun van az én szívem
szottya?”. Komolyan mondom magának, eminenciás uram, ha akkor a szemem elé
kerül, ízibe suhan az ultrahangpenge, és a Burkus feje... úgy, ahogy véresen a
műanyagra hullt... tüstént föltűzetik a leghosszabb mélyűr-antenna hegyire. Mer'
szóból ért a magyar ember alapon megüzentem én neki sebes fényfutárral:
Emesénkről levegye az implantált szemit, mielőtt én veszem le róla egy
atomvillanással! Erre mi történik? Ide a bekapcsolatlan, rozsdásnyelü fénykést,
hogy a Burkus most megy a lyány nyomába, mint valami csillagközi Rómeó, oszt'
két nagyobbik gyermekem közben installálja alá a robotlovat. Hej, nincs ez így
jól, bíboros prímás úr!
Nagy búsan bólogattak a magyar urak, Létay csak hümmögött.
- Nem szól semmit, eminenciád? - dörrent rá Barkóczy.
- Mit mondhatnék, ez a magyar virtus - mondta csendesen az esztergomi érsek.
Barkóczy olyan hévvel kerekítette a szemét, hogyha nincs olyan magas homloka, a
szemöldöke biztosan összegubancolódik a hajával.
- Magyar virtus? De az Úristen rongyba csavart, cukros tökét, nem a magyar
virtust látom én itten kibontakozni, eminenciás uram, hanem a magyar hülyeséget,
az pedig Mohács óta a legütőképesebb exportcikkünk!
Megint csak bólogattak a magyar urak, holott akkoriban ők kefélték el, nem a
török.
- Azért nem egy, nem két dolgot letettünk mi az asztalra, méltóságos uram -
emelte ujját Létay.
- Úgy van az! - koccantotta a járólapokhoz pallosának hegyét Barkóczy. - Jól
beszél, eminenciád, jobban, mint két néma egyszerre, ezért nem is tagadom,
feltaláltunk mi porlasztót, dinamót, villanymozdonyt, transzformátort,
helikoptert, számítógépet, hidrogénbombát, holográfiát, rák ellenes gyógyszert,
mélyűrugrást. Tényekkel szemben, mit sem ér az érvelés! Csakhogy megfigyeltem: a
magas külföldi vendég mindig halálra röhögi magát, amikor történelemkönyvet
adunk a kézibe! No, vajon miér'? Uraim, gyújtsuk meg az értelem gyertyáját az
Irinyi János által feltalált gyufával, és fényénél leljünk magyarázatra, de
sebesen! Amondó vagyok, valamikor a középkortól kezdve az lett a legfontosabb a
magyar ember számára, hogy nem baj, ha hülye vagyok, csak mások hülyébbek
legyenek nálam és akkor nem lesz semmi hiba, hovatovább mennyibe került volna
okosnak maradni? Példának okáért, itt vannak ezek a kutyafülű Stenonisék meg a
többi őshitű magyar. Klára asszonnyal néhanapján böngészem a régi újságokat,
könyveket, és azt vélem kiolvasni belőlük, hogy hajdanán, a Földön egyre nagyobb
néptömegek lázadtak a finnugor származási elmélet miatt, de milyen érdekes, a
XX. század végére mégis majd' mindenki a halbőrszagú finnek életszínvonala után
sóvárgott; az anyabolygón ma sincs másképp. No de kérdem én az OPOS-tól, a déli
klánoktól és a múlt dicsőségén sóvárgó összes "hajrámagyartól", hogy mostanság,
hol a megfeketedett, büdös 'csában vannak a hunok és a szittyák?
- Hol vannak... hol vannak? - hallatszott több helyről, Barkóczy egy
határozott kézmozdulattal elhallgattatta a sleppet.
- A múlt nagy dicsősége! Minek dicsérjem a tavalyi kenyeret,,ha most éhezik
a nép? Azt mondják rám, a múltban élek, merthogy király után sóvárgom, oszt'
senki sem veszi észre, hogy alapjában véve rend, fegyelem, erkölcs és morál után
sóvárgom. Ha ezt egy hűtőfolyadéktól síkos elméjű robotember biztosítaná
számomra, akkor bíz' őt ültetném trónra, no de akárhogy csűröm-csavarom, ilyetén
igényeimet csak egy erőskezű király tudja biztosítani a magyarság számára.
Elmondom, mi kell nekünk! Egy olyan határozott, szakrális uralkodó, mint amilyen
Szent István királyunk volt, ő bezzeg tudta mit kell csinálni: kettőt lépett
előre, egyet lépett hátra, oszt' mentünk Európába.
- Mér' akkor nem Európában voltunk? - kérdezte valaki.
- Melyik az? - nézett a hang irányába Barkóczy. - Ne bonyolítsa a dolgot,
kegyelmed, mer' a tökére lépek, oszt' fénysebességgel lököm hanyatt, de ha ez
megnyugtatja, akkor inkább Európa jött felénk, így jó?
- Mindig úgy jó, ahogy a méltóságos úr mondja.
- Igen??? - Barkóczy kinézett a panorámaablakon. - Ni, má' milyen szép zöld
az űr.
- Az... az! - kiáltották a magyar urak.
- Erről beszéltem, bíboros úr - fordult Létayhoz a bán.
- Bocsásson meg, nagyuram, de momentán mi az, amiről beszélni tetszett?
- Hülye, hülyének farkasa!
- Ahh...oh.
- Szent István! Az kell nekünk ide, egy szent király. Uraim, ébredjünk föl!
Ekkor harangozni kezdtek, mint egy jobb királydráma utolsó felvonásának végén...
Létay Rogerius egykori szobájából követte figyelemmel a Szépmező Szárnya
átalakulását, a csillagrombolón nem ő lett az egyetlen, aki eltátotta száját a
transzfiguráció láttán. Rovás a bíboros mellett állva közvetítette a látványt,
Barkóczy írnoka úgy látszott, tisztában van az ősmagyar hit titkaival, a bán
nyilván tanácsadóként is alkalmazta maga mellett. Stenonisék űrhajója elszakadt
a csillagromboló irdatlan testétől, ezt követően hármas csoportokban kidokkoltak
az OPOS denevérformájú vadászai.
A Szépmező Szárnya eltávolodott a flottától. Tömzsi testéből szemkápráztató
fénypászmák törtek elő, melyek szivárványos játéka szétáradt a világűrben. A
űrhajó teste hullámzott, lüktetett, mintha rosszindulatú rákos daganatok
támadnának a páncélzaton, úgy púposodott, dagadt éjfekete felszíne, a folyamat
leginkább egy élesztővel összegyúrt kenyértészta metamorfózisára hasonlított.
Létay nagy ámulatára az OPOS-ürhajó teste megnyúlt, két végén fényrózsák
nyíltak, szétterjedtek és besugározták a Barkóczy klánflotta közelben haladó
fregattjait.
- A kereszténység előtti magyar hiedelemvilág egyik központi szimbólumát, az
életfát, vagy az égig érő fát látja, eminenciád – magyarázta a Létay mellett
álló Rovás. - Ez egy mitikus óriásfa, amit csak a táltosok tudnak "megmászni",
jelképesen az áldozati és temetkezőhelynek tekintett Föld vagy anyagi szféra
köldökét köti össze az ég köldökével, magával a Sarkcsillaggal, és
tükörképszerüen átnyúlik az alvilágba, ami a magyar ősi hitben nem keverendő
össze a túlvilággal, ez utóbbi a halottak tartózkodási helye. Az életfát nem
láthatja meg igazi valójában közönséges halandó, mi is csak azt látjuk ami
megmutatkozik belőle az anyagi létsíkon, de a lényeg odaát a szellemi szférában
zajlik akárcsak a fán történő közlekedés.
- Megmásszak a fát?
- Igen, és erre csak olyan ember képes, aki foggal vagy több csonttal
született, tehát a táltos, vagy mint a magyar népmesékben a kanászbojtár.
- A disznópásztor?
- Igen, ennek szimbolikus jelentéstartalma van. Az evangéliumokban írnak
arról a Jézusról, aki a megszálló gonosz lelket a dísznókba űzte, a magyar
kanászbojtár pedig uralkodik a disznók felett, tehát a „táltos” parancsol a
gonosz lelkeknek.
- Milyen érdekes lecsapódása ez a keresztény szimbólumrendszemek a magyar
néphagyományban.
- Épp ellenkezőleg, a magyar népmesék jóval az evangéliumok előtti archaikus
időkből származnak.
A Szépmező Szárnya egy ágas-bogas fa alakját vette fel, melynek a gyökérzete és
a lombkoronája egyaránt hét fénypászmából állt, s mintha egymás tükörképei
lettek volna, ezt a fényemanációt maga a hajó (a fa törzse) kötötte össze, a
különös struktúra lassan sodródva egyre távolodott a világűrben, az OPOS
vadászok hadrendbe állva követték Stenonis hajóját.
Rovás folytatta az életfával kapcsolatos beszámolóját.
- Az életfa minden élet alapja, a jólét és a Világegyetem megtartója,
gyümölcse az aranyalma, amit esetenként a tündérek vagy a szépasszonyok
elrabolnak. A magyar őshit szerint minden, ami élet, az életfától ered, ennek a
tudata szólásainkban él tovább: „Nem esett messze a fájától”, „Mifán terem?”
- Hát ez nagyon érdekes.
- Az ősmagyar hitvilág alapja a sámánizmus és a háromrégiós világkép, amit
az életfa köt össze. Amit legfölül lát, az a felső régió: az istenek, a bolygók,
a csillagok, a jó lelkek világa, a mennyország a fényesség birodalmának helye,
fő alakja a világteremtő demiurgosz, ami neveztetik, mondjuk Úristennek,
Öregistennek, Jóistennek, Atyaistennek. Azok a kifejezések, hogy Isten csapása,
Isten nyila, Isten szerelmeié, Isten áldja, nem a Szent István-i térítés után
terjedtek el a magyar néphagyományban, ezeket mi már jóval előtte ismertük és
használtuk. Az életfa ágai... mint a világ tengelye... tartják a sátorszerű
lyukas égboltozatot, ezen át fénylenek a csillagok. Az égbolt tehát olyan, mint
egy szita: „Szitál az eső”, „Annyi a csillag, mint lyuk a szitán”. A középső
régió az emberek és a természetfölötti lények, hiedelemlények, a boszorkányok,
valamint a táltosok világa, a mi megtapasztalható világunk, a von Anstettenek
erre a szférára mondják, hogy dialektika.
- A von Anstettenek?
- Stenonisék szerint a császári uralkodóház okkult adeptusokból, a magyar
néphit szerinti sárkányokból áll.
Létay ezt már nem tudta elhinni.
Az életfává alakult űrhajó egyre távolodott a csillagrombolótól, Létay arra
gondolt, hogy ezekben a percekben vajon hányan bámulják Stenonis csodaűrhajóját?
És Rocheforték vajon szemlélői-e ennek a hihetetlen átalakulásnak?
- Az életfa gyökérvilága az alsó régió, ami a gonosz, az ördög és a rossz
szellemek lakhelye, és ugyanúgy hét szintből áll, mint a felső világ.
- A hétfejű sárkány szimbóluma - nevetett Létay.
- Esetenként állhat kilenc szintből is - mosolygott Rovás -, az OPOS szerint
ezért ismétlődik a misztikus kilences szám a koronán.
- Ezt nem értem.
- Ezt én sem.
Sok mindent nem értettek.
De nem távozott az összes fekete táltos a csillagrombolóról, egy űrhajó még
kidokkolásra várt. Nyílt az ajtó. Létay és Rovás egyszerre fordultak meg a
zajra.
Ocsád táltos és három OPOS fényíjász lépett a szobába. A csuklyás alak minden
előzetes figyelmeztetést mellőzve ráemelte kezét Rovásra, aki ájultan omlott a
szőnyegre. Mielőtt az esztergomi érsek egyáltalán szóra nyitotta volna száját,
Ocsád feléje fordult, és szembesítette őt Stenonis parancsával.
Az égi szférák lakói válaszoltak. Szedje össze a holmiját, velünk kell jönnie!
- Úristen, hova akarnak magukkal vinni, az alvilágba?
- A Kaus Mediusra.
Létay nem merte megkérdezni, mi szükség van erre. Egyáltalán az ő személye miért
fontos az OPOS-nak...
Szent Johanna, Francois Rochefort űrhajója
Az infáns dühöngött.
Természetesen szemlélője volt az eseményeknek, ahogy galaxis-szerte mondani
szokták, egyik szeme sírt, a másik nevetett, de összességét tekintve nem olyan
embernek látszott, mint akit megszállt a végtelen nyugalom. Ő és vezető
lovagjai, ajkukat harapdálva, szikrázó szemekkel álltak a térkiértékelő hatalmas
képernyője előtt. A Szent Johanna vezérlőterme leginkább egy megbolygatott
méhkashoz hasonlított, a hídon mindenki rohangált és kiabált, a navigátorok
zavart arckifejezéssel ültek a pultnál, a tisztek csak félve pislogtak a lovagok
felé, akik a Szépmező Szárnya visszaváltozását és sebes távozását követően
haladéktalanul kupaktanácsot tartottak.
Mindenki egyszerre akarta kifejteni a látottakkal kapcsolatos véleményét, aztán
Rochefort elunta a dolgot, és egy határozott kiáltással szilenciumot parancsolt
rájuk, a tekintetek egytől-egyig az infáns-ra szegeződtek.
- Nemo potest personam diu ferre (Senki sem képes sokáig álarcot viselni
(latin)) - morogta Rochefort, és körülhordozta tekintetét a lovagokon. - Lámlám,
lovagurak, az őshitű magyarok kimutatták a foguk fehérjét. Nem tagadom,
örülök a távozásuknak, csakhogy itt hagytak egy rakás problémát, és az OPOS-sal
lepaktáló Barkóczyak azokat nem fogják megoldani helyettünk. Ettől kezdve nem a
bán irányítja az eseményeket, hanem épp ellenkezőleg: Barkóczy próbál
alkalmazkodni a folyton-folyvást változó helyzethez, de a vak is látja, hogy
lépéshátrányba került, aminek a lovagrend fogja meginni a levét. Egyezségünknek
megfelelően mi leszállítottuk az esztergomi érseket, az OPOS mégsem adta át a
keresztényeknek a liliomos keresztet és hagyta megszökni Rogeriust. Elmondom, mi
történik itt: a Barkóczyak hoppon maradtak és lemaradnak a hőn áhított
koronázásról, céljaik érdekében felbérelték az OPOS-t, de az megcsalta őket.
Lesz koronázás, csakhogy az OPOS fog majd koronázni és egy fekete táltost ültet
a turáni trónra, és ha a koronával kapcsolatos szóbeszéd igaz, miszerint e
kegytárgy misztikus hatalommal bír, akkor befellegzett a kozmokereszténységnek,
a galaxist a Sátán és pokolbéli hatalmasságai fogják uralni, ami tovább erősíti
a von Anstettenek birodalmát. Ezt nem engedhetjük meg!
- De mit tehetnénk, egymagunk szálljunk szembe ezzel az őshitű, démonhívő
csürhével? - kérdezte Arnand.
- Valóban nem lenne okos lépés - folytatta Rochefort. - Csak egyet tehetünk,
a Hit védelmében harcba szólítjuk a Szent Hermafroditát.
Zúgolódni kezdtek a lovagok, mindannyian tudták, hogy ez csillagközi háborút
jelent.
- Jeanne magának fogja követelni a koronát - kiáltotta valaki.
- Mindig is sóvárgott rá, csak hallgatott róla - mondta csendesen Rochefort.
- Elszakadunk a klánflottától, és a De pacem Dominé-hez (Adj békét, Uram
(latin). Az Űrtemplomos Lovagrend egyik intergalaktikus székesegyháza, a Szent
Hermafrodita zászlóshajója, (lásd: Szűz infrafényben)) repülünk, ahol a
történtekről tájékoztatom a Szent Harcost.
- Mit mondunk a Barkóczyaknak?
Ez legyen a legkisebb gondunk, ma már senkit sem érdekelnek a Barkóczyak,
Arnand.
Francois Rochefort ebben viszont nagyon tévedett.
Skyman
- A fehérköpenyes emberek! - kiáltotta az ágyon történő hánykolódása alatt
Rogerius, aztán sokak nagy megkönnyebbülésére egy átható sikolyt hallatva végleg
visszatért a valóságba, és felébredt.
Felült az ágyon. A kisírt szemű Emese egy minutum alatt mellette termett, és
visszafektette a párnák közé. De a férfi nem hagyta magát. - Tudom, hol vannak a
koronaláda feljegyzései! - kiáltotta Rogerius. Sürün pislogva nézett az ágya
szélén ülő Emesére és az egyik széken kuporgó hurion asztrológusnőre. Egy percbe
is beletelt mire felfogta, hogy újra a zsoldosvezér kabinjában van.
Rogerius ájulásának órái alatt Emese minden szabad percét arra használta fel,
hogy kidolgozzon egy Rogeriussal kapcsolatos működőképes taktikát, ennek első
megnyilvánulásaként, nem kezdett sopánkodni, nem próbálta fékezni a férfi
indulatait, inkább hagyta sodródni őt az elméjében világkongresszust tartó
kényszerképzetei által. Ezért Emese nem kezdte kérdezgetni tőle, hogyan érzi
magát, mi a helyzet azzal a Gizellával - egyáltalán, ki az a Gizella? -, és hogy
miért képzeli magát magyar királynak. Egyáltalán nem kérdezett tőle semmit,
inkább lelkesedett.
- A fehérköpenyesek? Tudtam, sejtettem, hogy az űrcica rúgja meg!
Megszorította a férfi kezét, és az istennek sem engedte volna el, ha az űrhajó
darabokra hullik, ők így kéz a kézben lebegnek az idők végezetéig.
- Képzeljétek, lányok, két álmom volt, az elsőben azt éltem át, hogy én
vagyok Szemere Bertalan, az 1848-as forradalmi kormány miniszterelnöke!
- De jó - jegyezte meg Sheena, akinek fogalma sem volt, miről beszél a
férfi. A négykezű nő az Emesével kötött egyezség következtében partner lett a
„ne idegesítsük fel fölöslegesen Rogeriust, és hagyjunk rá mindent” programban.
Rogerius úgy belelkesült, mint munkanélküli a lottóhúzás alatt, ha bejött már az
első két szám.
- A temesvári csatavesztés után (1849. augusztus 9. A Temesvár alá érkező
Bem szükséges áttekintés és előkészület nélkül kezdeményezi a csatát, amely a
közel 50 000 főnyi magyar fősereg katasztrofális vereségével végződik. Kossuth
augusztus 11 -én Aradon kelt levelében lemond, és a hatalmat Görgeynek adja át.
aki kellő megfontoltsággal augusztus 13.-án Világosnál leteszi a fegyvert.)
Szemere megkérdezi Kossuthtól és a miniszterektől, hogy hova rejtse a koronát?
Öt bízzák meg ezzel a feladattal, Szemere nem csak miniszterelnök, hanem ellátja
a belügyminiszteri funkciókat is, tudjátok, amolyan jó kapcsolatokkal rendelkező
ember.
- Zsidó volt? - kérdezte Emese.
- Neeem. Kossuth az aradi várat javasolja a korona elrejtésére, de így nagy
esélye van annak, hogy az ellenség kezére kerül, ezért Szemere magával viszi Bem
táborába. A Szent Korona, a koronázási ékszerek és a koronával kapcsolatos
évszázados feljegyzések egy hatalmas ládában vannak, amit kívülről viaszosvászon
borít. Szószót követ, számtalan kaland után Szemere és három kísérője a határon
lévő Orsovára érkezik, ahol az elásás mellett döntenek. Először egy elhagyatott,
üres házba viszik a koronaládát, ahol az egyik szobában elföldelik, a friss
ásásnyomokat pedig úgy tüntetik el, hogy tüzet raktak fölötte, de amikor másnap
visszatérnek a helyszínre, idegen ásásnyomokat találnak a házban, tehát
távollétükben valakik kutattak a kincs után...
- A fehérköpenyesek! - kiáltotta Emese.
- Nem, azok csak később jönnek a gőzhajón. A két nő beszédes pillantást
váltott egymással.
- Oké - mondta gyorsan Sheena. - Azok csak később jönnek.
- Szemeréék kiássák a ládát, szekérre rakják és másnap a határra vezető út
mellett a Duna árterében, az Allion-hegy melletti ligetben megint elássák, de
most két fiatal fűzfa között. Felváltva őrködnek a munka alatt, a koronaláda
helyét faágakkal és más növényi hulladékkal takarják el, az egyik fára jeleket
vésnek, aztán végképp távoznak. A rejtekhelyről még Kossuth sem tud, csak a
száműzetés éveiben tájékoztatják róla.
- Meddig volt elásva a korona? - kérdezte Emese.
Négy évig. Az osztrákok persze nyomoznak, mint az őrült, a kémjük egy bizonyos
Szűcs főhadnagytól értesül a történtekről, aki állítólag... akkor ott
Orsovánál... kifigyelte a történteket. Ha így volt, ha nem, egy Titus Karner
nevű őrnagy és hadbíró több éves nyomozás után valahogy eljut Orsováig.
Megtudja, hogy ott Szemeréék ásószerszámokat vásároltak, megtalálja azt a házat,
ahol először el akarták rejteni a koronát, aztán a terület teljes átkutatása
után felfigyel a megjelölt fűzfára, és 1853. szeptember 8-án reggel emberei élén
megtalálja a koronaládát. Na most jön a lényeg! Az osztrákok azt állítják, hogy
a korona, a jogar és az országalma viszonylag épségben vészelte át a négy évig
tartó kényszerpihenőt, de a kard megrozsdásodott, a palást szinte tocsogott a
víztől és más tárgyak is komoly károkat szenvedtek, a koronakutatók szerint ezek
közé „a más tárgyak közé” tartozott például az a könyv, melyben a koronával
kapcsolatos feljegyzéseket rögzítették. Révay Péter, aki 1613-ban megvizsgálta a
koronát, valószínűleg ebből az iratból merített.
- Megvan valahol ez a könyv? - érdeklődött a hercegnő.
Nincs meg, képzeljétek, ellopták a fehérköpenyesek! - Rogerius kipattant az
ágyból, Emese meg sem kísérelte e dinamikus manőver megakadályozásában.
- Ezek az űrtemplomosok voltak? - tudakolta Sheena. - Ők járnak fehér
köpenyben.
Rogerius sétálni kezdett a szobában.
- Az Űrtemplomos Lovagrend 2426-ban alakul meg az Ubi soli-tudinem faciunt
(Ha valahol pusztaságot teremtenek (latin)) bulla rendelkezéseinek megfelelően,
ebben a történetben pedig a XIX. század közepén vagyunk, Sheena. Nem, ezek nem
az űrtemplomosok voltak, hanem a fene sem tudja kicsodák, annyi bizonyos, hogy
rovásjelek borították a köpenyeik szegélyét. De ezek nem magyar rovásjelek
voltak, azokat kapásból felismerem. Elmondom, mit láttam álmomban. A koronát egy
Albrecht nevű hadihajó hozta Orsováról Budára, ahol hatalmas tömeg gyűlt össze,
a lakosságot falragaszokon értesítették. Csakhogy a hajó egy napot késett, mert
óriási viharba került. A hadihajó névadója, Albrecht főherceg, Magyarország
katonai és polgári kormányzója, a bíboros érsek és más előkelőségek, egy másik
hajón a korona elé mennek, és Budafoknál megtörténik a találkozás, csakhogy a
koronáról szóló feljegyzések ekkor már nincsenek a gőzhajón, tudniillik előző
nap a fehérköpenyesek a vihar leple alatt fellopakodnak a fedélzetre, és
egyszerűen ellopják azokat! Álmomban ott álltam a fedélzeten, és láttam őket!
Hárman voltak! Az osztrákok nem tudták, mi történt, egy ideig ujjal
mutogathattak egymásra, aztán szépen agyonhallgatták a dolgot, a kutatók persze
mind a mai napig úgy tudják, hogy a koronairatok megsemmisültek, szétmállottak,
tönkreáztak Orsovánál.
- Mit gondolsz, kik lehetnek ezek a fehérköpenyesek?
- Fogalmam sincs, Emese - torpant meg Rogerius -, de személyük nagyon fontos
lehet, ha megjelentek az álmaimban, ezt egy tizenöt éves tapasztalat mondatja
velem.
- Összeegyeztethető ez a fantasztikus momentum az eddigi kutatásaiddal? -
Még Emesét is meglepte, milyen komoly hangsúllyal kérdez.
- Talán... - hümmögött a férfi. - A magyar korona történetében csak úgy
hemzsegnek a titokzatos idegenek. Amikor Kottannerné ellopja a Szent Koronát, az
emlékiratai szerint ebben egy ismeretlen férfi segíti, akinek személyéről mind a
mai napig semmilyen kézzelfogható információval nem rendelkezünk, Kottannerné
csak annyit hajlandó elárulni róla, hogy a keresztneve megegyezett a férje
keresztnevével, tehát Jánosnak hívták; szerintem ő sem tudott róla többet. Akkor
ott van annak a debreceni orvosnak, Veszprémi Istvánnak az esete, aki felismerte
az abroncskorona és a keresztpánt nyelvi különbözőségeit és a Dukász Mihályt,
valamint a másik két világi uralkodót ábrázoló zománclemezek jelenlétét az
abroncson, amivel... meggyőződésem szerint... mind a mai napig tévútra vezette a
koronakutatást. Az a helyzet, és ezt csak nagyon kevesen tudják, hogy valójában
„nem ő a bűnös”, hanem egy megnevezetlen barátja, aki akkor a társaságában
tartózkodott (Rogerius állításai Kottannerné és Veszprémi "titokzatos
partnereiről" nem az írói fantázia szüleményei, bármilyen hihetetlen, fedik a
valóságot (H. Fawcett))
- Egy újabb titokzatos idegen a képben...
Barkóczy Emese hercegnő ekkor tett egy olyan kijelentést, ami élete legnagyobb
gondolatlavináját indította el Rogeriusban.
- Szerintem ezek egytől-egyig fehérköpenyesek voltak. Rogerius őszinte
elismeréssel nézett a lányra.
- Na, de kik lehetnek ezek a titokzatos figurák?
- Nem tudom... talán ők a Titkos Koronaőrség tagjai!
Mike Bara unatkozott, és ha ő unatkozott, akkor föltétlen ki kellett találnia
valamilyen idétlen szórakozást, amivel el lehet csapni az időt. Ezért az összes
kiborgot beterelte a Skyman legnagyobb dokkjába, kiegészítette őket Yorkee-val,
hat-hat főre kettéosztotta a csoportot, majd négy kisebb konténer segítségével
meghatározta a kapukat. Ezt követően felhágott egy protonrakéta tetejére, és
közölte Zidane-nal, hogy indítson, "merthogy nála van a labda"!
- Milyen labda? - vigyorgott a kiborgkatona.
- Amivel focizni lehet, baszics! Ott van a lábad előtt, leszel szíves
indítani Djorkaeffet, vedd elő az absztrakciós képességeidet, ha egyáltalán
installáltak neked olyat!
- Zidane egy vállrándítást követően (a semmivel) indította Djorkaeffet, aki
gyorsan felfogta, mi itt a lényeg, mert klasszikus mozdulattal mellre vette a
láthatatlan lasztit, lekezelte, majd belsővel beívelte Henrynek. A kiborg
felugrott és fejelt - Yorkee bénán állt a két konténer között.
- Mellé!-rázta a fejét Bara.-Kirúgás! Yorkee szólásra jelentkezett.
- Mi van?
- Nem értem a játék lényegét, főnök.
- Nem baj, én sem - hozta tudomására a zsoldosvezér, és rágyújtott egy
szivarra. - Azt mondtam: kirúgás!
Yorkee felsóhajtott, és kirúgta a semmit; Deshamps olyan lábmozdulatot tett,
mintha kapásból visszarúgná.
- Góóóóól! Baszd meg, mekkora gól! - üvöltötte Bara.
Zidane-ék pontosan harminchat-kettőre vezettek, amikor a fedélzeti komputer Bara
tudomására hozta, hogy az ismeretlen fényklipper ismét a Skyman sarkában
ólálkodik.
Bara nem sokat teketóriázott, és űrcsata miatt lefújta a mérkőzést.
Herkules fényklipper
- Meg fognak támadni minket, höhöhö!
- És te ezen röhögsz? - markolta a plazmaíját Zoltán.
- Én mindenen röhögök. - Burkus leadta a vészjelzést. Kisvártatva nyílt az
ajtó, Réka futva érkezett.
- Mi történt?
Burkus a tudomására hozta, hogy az ismeretlen terfoláni hadihajó kilépett a
mélyűrből, támadósebességre állt, és aktivizálta az energiapajzsait. Jelenleg
160 000 kilométer távolságra száguld tőlük, beélesítette a fedélzetén található
nukleáris tölteteit, valamint tölti az ionágyúit és öt percen belül támadásra
kész.
- Azonnal tűnjünk el innen! - javasolta a lány.
Jó, de ha leválok az analizátora által megrajzolt téridő világvonalról, soha
többé nem találom meg - magyarázta Burkus. - Idáig robotpilóták vezették, akik
egy véletlengenerátor impulzusainak megfelelően határoztak a mélyűri ugrások
nagyságáról, viszont az általam kidolgozott algoritmus segítségével a nyomukban
tudtam maradni. Ha most elszakadok tőlük, és ők belépnek a mélyűrbe, bottal
üthetjük a nyomukat. Döntsétek el, mit csináljak... mindenesetre felkapcsolok
egy Muranovszkyt.
Burkus felpöccintett egy kapcsolót - narancssárgává változott a világűr képe.
- És ha rossz nyomon vagyunk, ha Emese nem is ezen az űrhajón van? -
osztotta meg velük kételyeit Zoltán.
Réka az ajkát harapdálta. Olyannyira biztos volt a dolgában, szinte tapintható
közelségben érezte a húgát, amikor a terfoláni hajó követésére szavazott. Most
is neki kellett döntenie. Egyetlen logikus megoldás jöhetett számításba.
- Vegyük föl velük a kapcsolatot.
Zoltán hümmögött egy sort.
- Mi bajunk lehet, hehehe. - Burkus bekapcsolta a szupercelluláris
kommunikációs egységét, és a fejhallgatóval egybeépített mikrofont odanyújtotta
a lánynak. - Próbáld meg!
Burkus az űrjogban meghatározott, nemzetközi frekvenciákra kapcsolt, Réka a
fejére illesztette a kommunikációs egységet, és standardangol nyelven beszélni
kezdett.
- Barkóczy Réka hercegnő vagyok a Herkules fotonklipper fedélzetéről,
koordinátáim...
- 41-63-20 AA térnégyszög, vörös három óra - olvasta le Burkus a
műszerfalról.
- ...41-63-20 AA vörös három óra. Szándékaim békések, kérem az ismeretlen
terfoláni űrhajó navigátorát, hogy válaszoljon az adásra.
A kommunikációs konzol képernyői sötétek maradtak, a hangfalakból csak statikus
sercegés hallatszott. Réka még kétszer megismételte az adást. Percek teltek el.
Feltöltötte az ionágyúit - jelentette be Burkus; keze a hipersebesség kapcsoló
fölött lebegett. - Most már én is amondó vagyok, minél gyorsabban tűnjünk a
közeléből.
- Kapcsold le az atompajzsodat! - utasította Réka.
- Höhöhö, te nem vagy normális.
- Hadd lássák, hogy megbízunk bennük, gyerünk, csináld, amit mondtam!
Burkus Zoltánra nézett, a fiútól várta a döntést.
- Tedd, amire kér! Ha indítja a rakétáit, még bőven lesz időnk belépni a
mélyűrbe - mondta csendesen Zoltán, Réka egy hálás pillantással jutalmazta a
bátyja döntését.
- Mélyűri torpedókat is aktivizált.
- Kapcsold le a Muranovszkyt, Ákos!
Burkus kelletlenül ugyan, de megtette, amire kérték. Újabb fél perc elteltével
feléledt a kommunikációs konzol. Réka valósággal felsikoltott őrömében, amikor a
központi képernyőn meglátta Emesét.
- Sziasztok, sok mindenkire számítottunk, csak rátok nem - mondta kissé
zavarodottan a lány. - Hát megtaláltatok, ügyesek vagytok...
Réka és Zoltán egymás szavába vágva kezdtek kiabálni. Rékáról sugárzott a
boldogság, egy pillanatig sem titkolta, hogy mennyire örül, amiért épen és
egészségesen látja viszont a húgát, vele ellentétben Zoltán a nemtetszésének
adott hangot.
- Mégis mit képzelsz magadról, Emese? Anyánk kisírta a szemét miattad, apánk
dühöng, szökéseddel szégyenbe hoztad az egész nemzetséget. Azonnal térj haza,
különben...
- Különben, mi lesz, bátyám? - vágott közbe a lány. - Kötve hiszem, hogy az
anyám bánatában sírna, amikor ő segített a szökésben, és apámuram sem lehet
annyira dühös, ha nyolcmilliót utalt a számlámra. - Emesének elege lett az
évekig tartó színlelésekből és meddő vitákból. Visszatámadott. A taktika bevált,
Zoltán úgy tátogott a képernyő előtt, mint a partra vetett potyka.
- Micsoda? Mit beszélsz?!
- Ezt nem mondod komolyan - hüledezett Réka.
- De igen. Ez az igazság.
- Hazudsz - jelentette ki szemrebbenés nélkül Zoltán. - Nem hiába az a
mocskos talpú űrparaszt Rogerius, aki veled szökött, mindenféle badarsággal
teletömte a fejedet. Hogy merészeled cinkosság vádjával illetni anyánkat?
Az Emese mellett álló Rogerius rezzenéstelen arccal vette tudomásul a Skyman
fedélzetén, hogy egy turáni herceg alig 160 000 kilométeres távolságból
űrparasztnak titulálta. Egy héttel ezelőtt még fülét-farkát behúzva ő kért volna
bocsánatot, hogy élni merészel -mára erősen megváltozott a helyzet.
Mialatt Emese arról próbálta győzködni a bátyját, hogy „Rogerius egy misztikus
látnok”, egy „csodálatos ember”, a koronakutató odafordult Barához.
- Nincs véletlenül raktáron egy ultrahangkardja?
- Biztos van valahol egy darab. Értesz hozzá?
- Ahogy kézbe fogom, érteni fogok hozzá, ne legyenek kétségei, uram.
- Nincsenek kétségeim, én magasról ejtek az egészre.
Rogerius vázolta Barának az elképzeléseit, a zsoldosvezér kurta bólintással
nyugtázta a hallottakat. Ezt követően a koronakutató elhúzta Emese elöl a
mikrofont, majd arcát odadugta a fényoptika elé, hadd lássák a Herkulesen.
- Rogerius vagyok, az „űrparaszt”. Hall engem, Zoltán?
- Látom is... sajnos.
- Álljanak randevú-pályára és dokkoljunk össze. A zsilipkamrában a
nyomáskiegyenlítés után várom magát, csak az ultrahangkardját hozza magával. Ön
koszos talpú Űrparasztnak titulált engem, ezért elégtételt követelek.
- Számíthat rám, ott leszek - sziszegte Zoltán.
Az adás megszakadt.
Emese elhűlve nézett Rogeriusra.
- A bátyám kiváló kardvívó... te pedig soha életedben nem forgattál a
kezedben ilyen fegyvert, jaj, nem lesz ennek jó vége, meglásd - fogta fejét a
lány.
Rogerius csak mosolygott, és megcsókolta Emeséje homlokát. Odafordult Barához.
- Van Skymanon hasonló raktárkészlete, mint a Shanarielen?
- Ha nem nagyobb. Mire gondolsz?
- Nézzünk nekem valami ruhát és... - Rogerius egy díszes ülőalkalmatosságra
mutatott, ami a vezérlő ajtaja mellett állt. - És arra is szükségem lenne!
- Oké, ez tetszik, szeretem az eredeti ötleteket, felség - röhögött a
zsoldosvezér.
Két óra múlva, a Skyman központi zsilipjében...
Mégis mit képzel magáról ez a nyavalyás dominikánus... sőt még csak nem is
dominikánus, annyira hülye szegény, hogy még föl sem szentelték, töprengett
magában Zoltán, miközben a nyomáskiegyenlítésre várt. Ostoba véglény, legalább
bocsánatot kért volna, amiért elszédítette a húgomat. Mert elszédítette, ez
kitűnt Emese beszédjéből! Bezzeg Réka, ő tizenhét évesen már kész nő volt, nem
olyan szeleburdi, mint a kisebbik húgom, hát igen, erősebb kézzel kellett volna
fogni a lányt, de apánk túl engedékeny volt vele szemben, és most itt az
eredménye... Ha ezt a Deél-Ősiek megtudják, rajtunk fog röhögni az összes déli
klán. De ha nem tudják meg, akkor is le kell mosnom ezt a szégyenfoltot...
méghozzá a dominikánus vérével...
Zoltán így töprengett magában a zsiliplap előtt. Kezében meztelen pengéjű,
aktivizálatlan ultrahangkardot tartott, pillanatnyi kétségei sem voltak a felől,
hogy a párbaj nem fog sokáig tartani. Rogerius nem kaphatott katonai kiképzést
szonikus szálfegyverekre, és ő még a legjobb vívókat is megizzasztja a
flottánál.
- Nevetséges, kis mitugrász!
Zöldre váltottak a jelzőfények, nagy zajjal megindult felfelé a zsiliplap, és
Zoltán belépett a Skyman fedélzetére. Sokkal hűvösebb volt, mint a fényklipper
fedélzetén, Zoltán lélegzete pára formájában csapódott ki a levegőben. A férfi
két marokra fogta a kardot, és óvatosan megindult előre a villogó fényben.
Fejét ide-oda tekergetve átgázolt a hidraulikus rendszer hűtésének hidrogéngőz
pamacsain; egyelőre sehol sem látta a dominikánust lehet, hogy gyáva nyúl
módjára elbújt valamelyik kabinban és már rég megbánta, amiért felelőtlenül
párbajra hívta őt.
- Hol vagy, Rogerius? - kiabált Zoltán. - Mutasd magad, kutya, ne bujkálj
előlem!
- Itt vagyok, herceg! - hallatszott a távolból.
Zoltán nem sokat látott a párától, infrára és ultrára pedig nem illett
átkapcsolnia, ezt tiltotta a párbajkódex. Nem is tudott volna, a kódex
rendelkezései alapján ultrahangkardon kívül más fegyvert nem hozhatott magával.
Elindult a hang irányába.
Ritkulni kezdett a páragőz, és egy oldalsó zsiliplap előterében kibontakozott
egy királyi trón a rajta ülő alakkal. Zoltán meghökkenve engedte le a kardját.
Wilhelm Rogerius dominikánus szerzetes ült a trónon és rezzenéstelen,
érzelmektől mentes arccal nézte öt. Rogerius az űrtemplomos lovagok fehér
tunikáját hordta, amelyen egy hatalmas, kézzel hímzett vörös kereszt virított,
derekát aranyveretekkel ékesített, széles öv körítette, lábhoz simuló
bőrnadrágot és lovaglócsizmát hordott, fején egy ujjnyi vékony abroncskorona
csillogott. Bal kézzel könyökölt a trónus karfáján, jobbját a meztelen pengéjű,
függőlegesen tartott ultrahangkardja markolatán nyugtatta.
Rogerius úgy ült a trónon, mint egy középkori király.
Zoltán zavartan pislogott, erre a látványra nem számított. Vett egy nagy levegőt
és aktivizálta az ultrahangpengét, a vékony zöld csík körbefutotta a fegyver
élét, a markolaton a töltéskijelzés felszaladt a maximumig.
- Na, Rogerius, itt az elégtétel!
Zoltán meglóbálta a kardját, de ezzel a fenyegető mozdulattal csak annyit
sikerült elérnie, hogy Rogerius pislantott egyet.
- Na, mi van, paraszt, becsináltál a nadrágodba, mi? - mocskolódott Zoltán.
Dühítette Rogerius tüntető nyugalma.
Rogerius váratlanul szólásra nyitotta száját, hangja határozottnak és
ellenállhatatlannak tűnt... és egyáltalán nem az ő hangja volt, aki Zoltánhoz
szólt, már nem Wilhelm Rogerius...
„Hogy minden tekintetben erős és sértetlen béke honoljon mind az idősebbek, mind
a fiatalabbak között, bármilyen jogállásúak legyenek is, teljességgel
megtiltjuk, hogy valaki másnak a bántalmazására kardot rántson. Ha ezt a jövőben
vakmerőségtől ösztönözve megkísérelné, ugyanazzal a karddal öljék meg” (I.
(Szent) István 1. Törvénykönyve 16. pont. Rendelkezés a kard kirántásáról. (1001
körül)).
- Mit szájalsz itt nekem?!
- Változnak az idők, herceg... „Ha pedig valaki karddal megsebez valakit, és
a megsebesített a sebből teljesen felgyógyul, az, aki a sebet ejtette, a
gyilkosságra kiszabott elégtételt fizesse meg” (I (Szent) István II.
Törvénykönyve 14. pont. Rendelkezés a karddal való megsebesitésről.
(1030-1038 között)).
Rogerius méltóságteljes mozdulattal felemelkedett a trónuson. Elindult Zoltán
felé, aki összeszűkült szemmel nézve őt, lassan hátrálni kezdett, elméjében
szinte vitustáncot jártak a gondolatok: ez az ember nem Rogerius!
Aki hajdanán Rogerius volt, egyre közeledett és fennhangon beszélt:
„Ha valaki dühtől eltelve kardot ránt, de nem üt meg senkit, csupán a
kardrántásért a gyilkosságra kiszabott elégtétel felét fizesse meg” (I. (Szent)
István II. Törvénykönyve 15. pont. Rendelkezés a kard kirántásáról, ha sebesítés
nem történik. (1030-1038 között)).
- Ki maga?
- Urad s parancsolód!
E sértés hallatán Zoltán nem mérlegelt tovább, és eszét vesztve nekitámadt
Rogeriusnak.
A koronakutató egy követhetetlenül gyors mozdulattal levédte a csapást, és
visszatámadt. Összecsaptak, zöldeskék szikrákat hánytak magukból a pengék.
Zoltán óriási megdöbbenésére hihetetlen erő feszült a kardjának, a nála egy
fejjel alacsonyabb férfi kiválóan képzett harcos volt, teste egy pattanásig
feszült acélrost, olyan ember, aki a csatamezőn éles helyzetben tanulta a
fortélyokat.
Vívni kezdtek. A Barkóczy fiúnak minden furfangot és fortélyt mozgósítani
kellett a védekezéshez, merthogy Rogerius ellenállhatatlanul üldözte őt, aztán -
lássatok csodát - egy emberfeletti csapás kiütötte Zoltán kezéből a pengét, és a
turáni herceg elterült a Skyman belső zsiliplapja előtt.
Rogerius végső csapásra emelte pengéjét.
Nyílt a zsiliplap.
- Neee! - sikoltotta Emese.
Rogerius keze megállt félúton a levegőben.
Bara és kiborgjai nyomultak be a dokkba, mögöttük Sheena és Yorkee szaladt.
Emese ráborult Zoltán testére, hogy megvédelmezze a dühödten szuszogó
Rogeriustól, akitől egyszerre hárman akarták elvenni a kardot.
A koronakutató felüvöltött, és eltaszította magától Yorkee-t, egyet lépett
Zoltán felé; mindeközben már négyen próbálták visszatartani őt, ami csak nagy
nehézségek árán sikerült, holott megfékezői közül ketten sokkal inkább
vezetékekből, szervomotorokból, fémvázból és kvantum-mikroprocesszorokból
álltak, mint húsból és vérből.
- Kegyelmed szerencséje, hogy húga kedves a szívemnek, ennek okán eltekintek
személyes bosszúmtól. De ha még egyszer hazugnak nevezi hőn szeretett
Gizellámat, meglássa, fejét a lábához tetetem, és testét ugyanúgy
felnégyeltetem, mint Koppány vezérét!
Rogerius kirántotta kezét Sheenáék szorításából, és kardjával a kezében belépett
a Skyman belső zsilipjébe.
Otthagyta őket.
Szemközt emelkedni kezdett a páncéllap, Réka és Burkus szaladtak a Zoltánt
pátyolgató csoportosulás irányába.
- Ki ez a fickó?... - hüledezett Zoltán. - Ez nem az a Rogerius, aki
elszökött az apám űrhajójáról.
- Ő a magyar király, baszics! - közölte vele Bara, és röhögött egy sort,
mert egy ilyen őrült és megalapozatlan kijelentéssel egy időben mi mást tehetne
az ember, minthogy vidul és veszettül csapkodja a térdét.
De különös módon senki nem nevetett vele.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Jurtapalota. Dél-Pannónia. Pannon
- Haragszol még rám?
- Mmm... már nem annyira.
- Biztos?
- Hányszor bocsássak meg; jaj, milyen férfi vagy te? - nevetett a nő.
- Amolyan ellenállhatatlan fajta.
- Pukkadj meg!
A fenti párbeszéd Shaw és Deél-Ősi Fekete Enikő között zajlott a Cifrapalota
egyik hálószobájában, a hercegnő lakrészében; a nő még meztelen volt, a férfi
már nem...
Shaw a második nap délutánján kereste fel a nőt a palotában. Enikő csendes
pihenőt rendelt el magának az éjszakai íjászverseny miatt, ezért sokáig
várakoztatta a férfit, miközben szüntelenül azon töprengett, vajon fogadja-e
azok után, ami történt? Aztán úgy döntött, hogy ezt kívánja a tisztesség,
elvégre egy Deél-Ősi lány mégse legyen hiú, a méltóságát úgy is meg tudja őrizni
valaki, ha elfogadja a bocsánatkérést. Tudta, hogy Shaw kizárólag ezért kereste
fel.
Az ezredes valóban ezért jött, de meglehetősen szokatlan módon vezette fel a
témát.
- Nem véletlenül mondtam, amit mondtam, valakit zavarba akartam hozni.
Sikerült.
- Azt én nagyon jól tudom...
- Stop! Nem téged akartalak zavarba hozni, sajnálom, hogy megbántottalak, de
távol áll tőlem bárkit is támadni a hite miatt ez mindenkinek a legbizalmasabb
magánügye.
- Anikót?
- Igen.
- De miért? - értetlenkedett Enikő. - Ő olyan végtelenül jóindulatú
teremtés.
- Semmi kétség, csupán olyan titkai vannak, amelyeket szeretném, ha
megosztana velem.
- Miért fontos ez neked?
- Inkább, miért fontos ez mindenki számára. Ne haragudj, de nem mondhatok el
neked mindent! Még nem. De ígérem, hogy amikor ennek eljön az ideje, a legelsők
közt leszel, akik megtudják az igazságot.
- Olyan titokzatos vagy néha.
- Ez alapkövetelmény a Praetorianus Gárdánál - mosolygott a férfi.
- Anikó azért zárkózott be az űrhajójába, mert úgymond történt köztetek
valami?
- Nem lehetetlen - titokzatoskodott Shaw.
Enikő azt a kérdést fogalmazta meg, amit mindenki feltett a reggeli órákban
történteket követően. A szünet végeztével elmaradt a technológiai elemzés
folytatása, ennek roppant profán okai voltak: amikor Shaw méltóztatott
visszatérni a könyvtárból Tuti már javában aludt és a császári testőrök
egyszerűen elzárkóztak az életre pofozásától, ezt bármennyire szerették volna a
jelenlévők. A turániak elégedetlenül távoztak, amit megtudtak a Szent Koronáról,
legfeljebb felcsigázta az érdeklődésüket, de a bennük megfogalmazódó kérdések
mind válasz nélkül maradtak, a helyzetet csak bonyolította, amikor elterjedt a
híre, hogy Shaw állítólag ismeri az ötvöspók teljes szakvéleményét. Deél-Ősi
határozottan rákérdezett erre az ezredesnél, de ö hajthatatlannak mutatkozott,
azt mondta, mindenki várjon cirka húsz-huszonkét órát, amikor a mester újra
használható állapotba kerül. Akkor majd megtudják - az arra érdemesek -, hogy
mikor készült a korona, de addig nem. Wittgen nem mindennapi ötlete sem aratott
osztatlan sikert, a százados azt javasolta a magyaroknak, hogy egy cédulára
írják fel az elképzelésüket, azt dobják be egy ládába, és aki a legközelebbi
időpontra tippel, majd ajándékot kap...
Egyedül Kövi lelkesedett az ötletért...
Dunaveczky szenátornő vissza sem tért a szünet után. Sokak nagy megrökönyödésére
(és felháborodására) valóban bezárkózott az űrhajójába, még komon sem lehetett
elérni.
Eltelt a délelőtt, a Jurtapalotában tovább folytatódtak a nappali programok, a
második napon kezdődtek a harci versenyek, melyek végeztével megkoronázzák a
Tavasz Királyát és Királynőjét. Talán még többen tolongtak a sátrak és a
színpadok körül, mint előző nap, s lépten-nyomon mindenütt az éjszaka
történtekről beszéltek...
Déli tizenkettőkor a Deél-Ősiek protokollszolgálata kiadott egy közleményt, ami
tipikus jó magyar szokás szerint azt ecsetelte, hogy éjszaka semmi különös nem
történt, amit tipikus jó magyar szokásként a kutya sem hitt el, legkevésbé az a
németjuhász, amelyiknek Wittgen százados markolta a pórázát, a tudatilag
teljesen lefojtott Kolozsvári legfeljebb pitizhetett vagy ugathatott, ha fel
akarta hívni magára a figyelmet.
Ő tökéletesen érezte az éjszaka folyamán a nagymester - az igazi gazdi -
jelenlétét, de hiába nyüszített, mint a fába szorult féreg, Stenonis nem vette
őt észre - vagy nem akarta észrevenni.
Bárány képernyőiről eltűntek a Tündér Ilona Rohamosztag ittlétére utaló
vonalhálózatok, az OPOS női tagozata tehát visszavonulót fújt.
Egyedül Shaw értette ennek magyarázatát.
- Teljes siker - állapította meg Dega.
- Attól még messze vagyunk - mondta az ezredes, és elment bocsánatot kérni
Enikőtől.
A hercegnő az Űrkastélyban történtek óta szerette a férfit... ezt körülbelül
félórás beszélgetést követően be is vallotta Shaw-nak. A férfi erre nem mondott
semmit, csak titokzatosan mosolygott - attól a pillanattól kezdve, hogy betette
lábát a nő szobájába, tisztában volt a nő érzéseivel. Ö is hasonlóan érzett
Enikő iránt, de nem tett viszontvallomást.
Beszélgetésüknek egy szenvedélyes és vad csókolózás vetett véget, ami a szoba
közepén állva, később az ágyon fekve folytatódott, végül az Ámor által generált
hangulat, a klasszikus szabályoknak megfelelően egy szeretkezésben csúcsosodott
ki. A mámorító ölelkezés végeztével Enikő keze és lába úgy remegett, mint egy
szeizmográf mutatója, nem lehetetlen, hogyha most kezdődne a verseny, tíz
méterről sem találna el egy kétemeletes jurtát; nesze neked csendes pihenő... de
a lány nem bánta, sőt egyáltalán nem bánta meg, ami történt.
- Velem maradsz a versenyig, Brett? - kérdezte macskanyújtózkodással. Shaw
egy gyengéd csókot lehelt a keblére, a lány megborzongott, és nyakig magára
húzta a takarót.
- Sajnos, nem tehetem... várok valakire.
Shaw elindult kifelé, de egy kérdés megállította az ajtó előtt.
- Azok után, ami kettőnk között történt, hadd legyek én a szerencsés
kiválasztott. Mikor készült a korona?
- A Krisztus utáni VIII.-IX. században, valószínűleg az avar birodalomban.
- Ez képtelenség! - A lány felült az ágyon.
- Az.
Shaw visszatért a Necronomicon fedélzetére, és bezárkózott a kabinjába.
Estig kellett várnia.
Pannoni standard idő szerint fél nyolckor hívás érkezett a személyi komjára,
Gemmell jelentkezett a pilótafülkéből.
- Ezredes, öt fotómodell alkatú nő áll a zsilip előtt, és mindegyikük magát
kívánja.
- Fene a jó ízlésüket. Engedje fel őket, Gemmell! Álljanak át vörös-alfába!
- Értettem, vörös-alfa... Ők lesznek azok?
- Igen.
- Sok sikert, uram.
- Szükség lesz rá.
Shaw bontotta a vonalat, majd ide-oda pakolgatott a kabinjában, mintha életében
először fogadna nőt a lakásán. Föl-le kapcsolgatta a villanyt, vajon szeretik-e
a félhomályt a magyar népmesevilág tündérei? Erre vonatkozólag nem kapott
tájékoztatást sem a turáni, sem a császári titkosszolgálattól. Végül
felkapcsolta az íróasztala olvasólámpáját és a háta mögötti falrészre
aktivizálta egy hegyi tó és a környező erdővel borított, hegyvidék térhatású
képét, a fotó valahol Svájcban készült.
Csallóköznek megteszi ez is.
Szaggatott sípolás hallatszott a kabinajtó felől, egy űrhajó kabinajtaján
általában így szoktak csengetni.
- Szabad! - kiáltotta Shaw, és a távirányítón megnyomta a nyitógombot.
Dega kukkantott be a kabinba, és akkorát kacsintott, mint egy ősrégi szemafor.
- Vendégei jöttek, ezredes úr.
- Jöjjenek be, hölgyeim.
Dega ki, a magyar hitvilág letéteményesei be.
- Adjon Isten, jó napot!
Az ajtón belépő négy, lélektükröt viselő, szomorú arcú szépség néma főhajtással
köszöntötte a férfit, aki felállt, és eléjük sietett. Talán kézfogásra vagy
kézcsókra készült, sosem tudjuk meg, mert az ötödik nő, aki belépett az ajtón,
ezzel a formulával köszöntötte őt:
- Nem érhetünk egymáshoz.
Shaw egy kurta bólintással jelezte ennek tudomásulvételét.
Az ötödik nő, maga a Szépasszony volt, abban a testi valójában jelent meg a
Necronomicon fedélzetén, ahogy alkalomadtán Stenonisnak is megmutatkozott, de
most nem kagylókba és virágkoszorúba öltözött, testét ruha fedte. Ugyanolyan
sötét színű, ezüstszálakkal kivarrt, nyakig gombolt atillát és hasonló színű
nadrágot hordott, mint kíséretének tagjai, lábán kurta csizmácska, nyakában
fényesen ragyogó lélektükör, aranyhaja eleven csigákban omlott a vállára és a
háta mögött lehullva, szinte a földet verdeste. A lányokból fahéj és verbéna, a
királynőből gyöngyvirágillat áradt.
Shaw hellyel kínálta az érkezőket.
A lányok leültek egymás mellé az ágyra, Tündér Ilona helyet foglalt egy számára
odakészített karosszékben, az ezredes visszaült az íróasztala mögé.
- Hogy érzi magát mostanság? - kérdezte a Szépasszonytól Shaw.
- Mint a föl-földobott kő - válaszolta a nő, aki nem Dunaveczky szenátornő
hangján szólalt meg.
- Oh, milyen költői.
- Ühüm.
- Mivel kínálhatom meg, Szépasszony, van Martini... Campari... Whisky...
vörösbor... esetleg székely szilvapálinka? Ez utóbbival vigyázni kell, mert úgy
hallottam, erősen üt.
- Csak tejet, palackozatlan forrásvizet és napfényt szoktam inni.
- És a vörösbor az étteremben?
- Azt egy másik test fogyasztotta.
Értem. - Shaw felemelte a komot. Beleszólt: - Hozzatok egy kancsó vizet és
tejport!
- Bocsásson meg, tejet mondtam, nem tejport vízzel.
- Oldjátok meg! - Shaw letette a kagylót. - Bemutatná nekem a tündéreit? -
kérdezte protokollmosollyal.
Emőke, Csengettyűké, Imola, és Judith - legyintett a lányok felé Tündér Ilona -,
ne nagyon kérdezgesse őket, mert úgysem fognak válaszolni!
- Csak a rend kedvéért: most melyik, melyik?
- Balról jobbra soroltam a neveket, a mi világunkban a kulturálisan rögzült
haladási irány ugyanolyan, mint a magukéban.
- Meséljen erről a világról!
- Miért akarna évezredekig ülni abban a székben, Shaw, inkább arról
beszélgessünk, ami összehozott minket. Gondolkodtam az ajánlatán, ezen felül
mérlegeltem az éjszaka történteket... Stenonis itt járt.
- Tudok róla.
- A nagymester jelenléte és tettei mindannyiunk számára jelzés-értékűek: az
OPOS szövetséget ajánl a koronakutatóknak, elsősorban magának.
- Ezt fordítsuk meg, jó? Nem az OPOS ajánl szövetséget nekem, hanem épp
ellenkezőleg, én ajánlok szövetséget az OPOS-nak. Az előbb beszélt arról, hogy
mennyi hasonlóság van kettőnk világa között, tudja, nálunk sem a zorhami
szarvastigris viszi a lézerpuskát.
- Már ne haragudjon, de nem értem, amit mond, biztosan botor gondolatok
kavarognak az elmémben.
- Jaj, dehogynem érti, kegyed egy természetfölötti lény, már hogyne értené,
amit egy halandó mond. Mert tudja, én egy... he... halandó vagyok. Megszülettem,
megöregszem, meghalok, még a hétfejű Shatgelt sem emlékszik rám, úgy eltűnök, és
óh mily szörnyűség, életem során nem adatik meg nekem a magas szintű
összefüggések megértésének karizmája.
- Maga cinikus.
- Ennél jobbat tudok: én egy császári katonatiszt vagyok. Itt ülök
százmillió megatonna felett és győzködök egy büszke tündért, aki képtelen
felismerni valami olyat, ami a normális emberek számára legalább annyira
világos, mint a Nap: az OPOS túl félelmetes ahhoz, hogy szeretni lehessen, hogy
imádkozni lehessen hozzá. Minél bonyolultabb, minél átláthatatlanabb egy
ideológia, annál kevésbé fogja meghódítani a tömegeket. Az emberek alapjában
véve félnek a misztikától, mert nem értik, nem tudják felfogni a mibenlétét.
- A „normális embereknél” elvesztettem a fonalat, talán éppen azért, mert
nem egy normális emberrel kell egyezkednem.
- így nem fogunk dűlőre jutni, Ilona. - Shaw megkopogtatta a karórája
számkijelzőjét. - Pontosan egy óra múlva kezdődik az íjászverseny. Amikor
elfoglalom helyemet a díszpáholyban, már tudnom kell, hogy holnap mit mondjak
Ajtony Főtáltosnak.
- Magának, miért fontos bármit is mondani neki?
- Mert én vagyok az az ember, aki szeretné megtalálni a koronájukat.
- Kinek a dicsőségére? - hajolt előre Tündér Ilona. - IV. von Anstetten
császár, az északi ateista, a déli keresztény vagy a déli őshitü magyarok
dicsőségére?
- Ha eljutok a Szent Koronáig, annak az embernek fogom a kezébe adni, akit a
leginkább illet.
- Most a császár parancsát hallottuk?
- Igen.
- Nem mond igazat -jelentette ki a nő.
- Döntse el az idő, melyikünk őszintébb a másikhoz!
A Szépasszony felemelte karcsú kezét, és pattintott két ujjával; a négy TIR-es
boszorkány egy halk pukkanással eltűnt. Nem balról jobbra, sem nem jobbról
balra, hanem egyszerre.
Shaw futó pillantást vetett egy körömnyi műszerre, ami a következőt mutatta: a
lányok tényleg köddé váltak, semmi kétség.
- Erre varrjál gombot, apukám - szólalt meg Wittgen Shaw bal fülében.
- A budamegapesti Fővárosi Nagy Cirkusz vasárnapi matinéja kutyafasza
magukhoz képest. Mi volt ez, valami, materializációs rendszer? - kérdezte
őszinte érdeklődéssel Shaw ezredes, a „katonatiszt”.
- Jó szoftver a magyar szoftver - mosolygott a Szépasszony.
Shaw tisztában volt vele, hogy az OPOS mágiával szembesült,
egyelőre nem feszegette a dolgot, egy röpke pillanat múlva máris kiderült, miért
kellett távoznia a négy lánynak.
- A maga gondolatait megzavarta a néprajz - hozta Shaw tudomására Tündér
Ilona. - Gonosznak tart engem, holott nem vagyok az.
- Ezt tessék megbeszélni Könyves Kálmánnal, ne velem! Apropó, kegyed most
elváltja a csecsemőket vagy nem váltja el?
- Nem.
- Boszorkányok, vasorrú bábák szépasszonyok, lidércek, garabonciások, gonosz
tündibündik, furfangos deákok...
- Semmi közöm hozzájuk.
- Ezt akartam hallani.
Szaggatott sípolás hallatszott az ajtó felől, Shaw felkapta a távirányítót.
- Szabad!
Dega érkezett.
Tálcán egy korsó frissen fejt tehéntejet és két kristálypoharat hozott. Letette
a tálcát az asztalra, és szó nélkül kiment, az ajtó visszacsusszant a háta
mögött.
- A Csallóközben nincs ilyen jó dolga, Szépasszony. - Tündér Ilona
felkacagott, Shaw még életében nem hallott ilyen bűbájos nevetést, mintha
ezernyi csengettyű szólna egyszerre, olyan volt ez a hang. Megemelkedett
székében, és tejet töltött a poharakba. - Koccint velem?
- Mire? - mosolygott pajkosan a nő.
- Azokra az eszméletlenül jópofa kérdésekre, amelyeket hamarosan fel fogok
tenni; lazítson, nem lesznek nehezek!
A Szépasszony egy kecses mozdulattal megfogta a poharat, és koccintott a
férfival. Belekortyolt a tejbe.
- Finom.
- Ne is mondja, húsz éve nem ittam tejet... - sóhajtott a férfi. -Nézzük az
első kérdést: hol tartják fogva Wilhelm Rogeriust, korunk legnagyobb
koronakutatóját?
Tényleg könnyű kérdés volt, soha ne kapjunk nehezebbet, miután elhangzott, Shaw
úgy vigyorgott a nőre, mint olasz a citromra.
Tündér Ilona a tálcára tette a tejes poharat.
- Nem fogoly. Ő nem pusztán Wilhelm Rogerius a koronakutató, ö Szent István
király biológiai reprodukciója, amit az OPOS keltett életre a Szent Jobb
génállománya felhasználásával.
Soha ne kapjunk fajsúlyosabb választ; Shaw arcára odafagyott a mosoly.
Skyman
- És mióta érzi ezt... uram? - Zoltán egyszerűen képtelennek érezte magát
arra, hogy továbbra is tegezze a sztázisablak előtt álló, sötét tekintetű
alakot. Rogerius különös átváltozáson ment át; kettős személyisége lett.
Tudathasadásos állapota leginkább őt zavarta, nem tudott mit kezdeni vele,
egyelőre próbálta megszokni ezt az új, meglehetősen összetett személyiséget.
Tudta magáról, hogy elsősorban ő Wilhelm Rogerius laikus dominikánus testvér a
swarmi Szent Tamás kolostorból, ahogy azzal is tisztában volt a Zoltánnal
történő összecsapás óta, hogy másrészt ő egy magyar király... méghozzá Szent
István. Leginkább az késztette csodálkozásra, hogy Rogerius nyelvi ismereteit
kamatoztatva beszélt, még akkor is, ha királyként gondolkodott.
Őrület.
- Gyermekkorom óta - válaszolta csendesen a lovagi ruhába öltözött férfi.
Még mindig a kardjára támaszkodott, a többiek félkörívben álltak körülötte. -
Nehéz gyermekkorom volt, mások döntöttek helyettem.
- Tisztán látja annak a másiknak az életét?
- Jórészt.
- Mit lát? - lépett Zoltán mellé Réka.
- Vér, veríték és könnyek.
- Ezt egy angol politikus, bizonyos Churchill mondta egykoron -kotyogott
közbe Yorkee.
- Olvastál róla valahol? - kérdezte tőle Rogerius.
- Igen.
- Nem kell mindent elolvasni - mondta erre a holt király.
Mindenki döbbenten hallgatott.
- Most, mi lesz? - tette fel a kérdések kérdését Emese.
- Megmondom, mi lesz, kérek még egymillió aranytallért! - jelentette be Mike
Bara a lehető legkomolyabb arccal. Amióta Emese a párbajt követően elmagyarázta
neki, mibe csöppent bele, egy akkora energiakarabéllyal mászkált, hogy Toldi
petrencés rúdja csak sétapálca hozzá képest. Itt állok életem nagy lehetőségének
kapujában, döbbent rá a hírhedt zsoldosvezér. Egy királlyá változott dominikánus
és négy turáni herceg tartózkodik a Skyman fedélzetén... és ez utóbbiaknak
mérhetetlenül nagy vagyona van, ráadásul ellenállhatatlan kényszert éreznek egy
bizonyos Szent Korona megtalálására; ez minden pénzt megér nekik. Minden pénzt?
Bolond lennék nem kihasználni ezt a lehetőséget.
Előre fel, találjuk meg a koronát!
- Megkapja az egymillióját - közölte vele Zoltán. - Sőt még többet is kap.
Bara két ujját a halántékához kapva tisztelgett, aztán elüvöltötte magát.
- Yorkee, Sheena!
- Ne üvöltsön, itt állunk maga mellett - mondta az irokéz fizurás
irodalombarát.
- Uzsgyi a raktárba! Kaparjatok elő mindent, ami bársony és brokát és
borítsátok be ennek a helyiségnek a falait, azon pedig sorakozzanak régi
szálfegyverek, a padlót szőnyegek borítsák, nem ártana egy-két kandeláber is,
habár olyanunk biztosan nincs. A trónust állítsátok a sztázisablak elé! Barthez,
Henry, Petit... ki rúgta azt a marha nagy gólt?
- Deshamps - fanyalgott Yorkee.
- És Deshamps öltözzenek valami tunikaszerűségbe, ők lesznek az apródok, az
ajtó előtt állandó őrség álljon, a trónterembe csak az léphet be, akit István
király oda berendel.
- Kicsoda?
- István király, vagy Stephen King, ha így világosabb.
- Őt ismerem, a Ragyogás a kedvencem.
- Majd mindjárt ragyogok én neked, de akkorát. Lóduljatok!
- Hogy világos legyen a dolog: még maga sem mehet be hívás nélkül, főnök?
- Boruljon rád a világ legnagyobb paplanernyője; de még én sem!
Sheena és Yorkee soványmalac vágtában siettek végrehajtani a parancsot, a
turániak néma elismeréssel adóztak Bara szervezőkészsége láttán, a zsoldosvezér
száz marketingszakembert meghazudtoló intenzitással alakította át mindannyiuk
életét.
- Maguk lesznek a magyar nemesek, egyszerű a dolguk, nem kell csinálniuk
semmit.
- Menni fog - bólogatott Burkus.
Réka ide-oda kapkodta a fejét.
- És ha ez az ember csak tudathasadásos? - kérdezte a bátyjától. Zoltán
gondterhelten nézett az ablakon kifelé bámuló alak irányába. Rogerius a
csillagokat nézte, de István látta őket.
- Ez nem tudathasadás, ez reinkarnáció vagy valami más - állapította meg
Bara, akinek megütötte fülét Réka kételkedése. - Ha Sheena visszajön, majd
elmagyarázza maguknak, ő nagyon érti az ilyen misztikus dolgokat.
- Szerintem sem tudathasadásos - lamentált félhangosan Emese. - Napok óta,
éjjel-nappal mellette vagyok, Röge... ez az ember nem beteg, ö egy misztikus
megszállott.
- Éjjel-nappal? - kérdezte a húgától Zoltán, mintha az „éjjel”-t, kicsit
nyomatékosabban mondta volna.
- Ne itt és ne most! - sziszegte Réka.
A férfi lassan feléjük fordult.
- Hiányt szenved valamiben, felség? - kérdezte tőle a zsoldosvezér.
- A feleségem...
- Én? - lépett oda hozzá Emese, a férfi a lány törékeny vállára tette a
kezét.
- Nem, te Emese vagy. De egy kicsit hasonlítasz hozzá, őt Gizellának hívták.
Emesének könnybe lábadt a szeme.
- Szeretsz még engem?
- Amíg élek, csak téged szeretlek.
Különös pillanatok voltak ezek, akik látták őket, hirtelen nem tudták eldönteni,
mit gondoljanak, most vajon melyik személyiség esküdött örök hűséget a turáni
lánynak? Réka hitetlenkedve rázta a fejét, Zoltán arcán meghatározhatatlan
érzelmek tükröződtek, egyedül csak a Burkust szórakoztatta a különös színjáték.
Elveszítette Emeséjét - ez nyilvánvaló -, de különösebben nem bánkódott miatta,
legfeljebb majd újra hirdet a világhálón, jut is, marad is a sok jelentkezőből,
semmi vész.
- Más óhaj, sóhaj, panasz, felséges uram? - érdeklődött Roge-riusnál az
energiakarabélyos „udvarmester”.
- Hol vannak a német lovagok? - kérdezte az Emesét ölelő férfi.
- Konkrétan kikre gondol, felséged?
- Vencellin, Hont, Pázmány... Vencellin ölte meg Koppányt (A német Hont és
Pázmány István testőrségének a vezetői voltak, a sereg élén a sváb Vencellin
állt, aki a harc során Veszprém mellett megölte Koppány vezért. Később
mindhárman magyar nemesi rangot kaptak.)
- Lehet, hogy hülye kérdést fogok feltenni, de a német lovagok csak németül
beszéltek?
- Vencellin egy keveset beszél franciául. - Rogerius jelen időt használt.
- Zidane! - üvöltötte Bara.
Jurtapalota. Dél-Pannónia. Pannon
Amit Tündér Ilona Rogeriusról tudott, azt Shaw is megtudta azon az estén. Csak
nehezen tudta fékezni az indulatait, a tarkóján összefont ujjakkal, föl-alá
járkált a kabinban.
- Rogerius tisztában van a kilétével? - torpant meg a férfi.
- Öntudatra ébredésének folyamata, amióta közvetlen kapcsolatba került az
OPOS-sal, rohamos gyorsasággal zajlik, leginkább egy lavinához tudnám
hasonlítani. De az átalakulás nem veszélytelen. A nagymesternek mellette kell
lennie az ominózus pillanatban, különben magával ragadja az őrület. Rogerius nem
pusztán egy hétköznapi klón, a sejtemlékezet nem reprodukálja a szellemiséget; ő
maga a megtestesült kollektív emlékezet, a mikrokozmosza valóságos tárháza a
különböző entitásoktól származó emlékmaradványoknak.
- Mit használtak az életre keltésénél, OPOS mágiáját?
- Ezt is, azt is - válaszolta az aranyhajú nő. - Rogerius genetikusok és
táltosok csapatmunkájának eredményeképpen létezik, Stenonis szerint a kísérlet
sikerült.
- Gratulálok.
- Gratulálhat is. Sokáig hallgattak.
- Kinek az ötlete volt?
- Lauder Stenonisé, ő volt az első olyan turáni, akit ezzel a
„technológiával” keltettek életre, nagyjából kétszáz évvel ezelőtt, ezt követően
120 évig tartott a kiképzése és hosszú-hosszú ideje már ő az OPOS vezetője.
- Azt mondja, ő volt az első; miért, hányan vannak még?
- Sokan... - titokzatoskodott Tündér Ilona.
- Tulajdonképpen ki ez az ember... ha ember egyáltalán? És miért mondják rá,
hogy „görög”?
- Ezt hol hallotta? - kérdezett vissza a nő.
- Beszélik az emberek, tudja, ilyenkor alakul, formálódik a néphagyomány,
aztán jönnek a néprajzosok meg a történészek és a mítosznak befellegzett.
- Én is így látom... de ne udvaroljon, nekem, Shaw, nálam csak a
csillagoknak van esélye! Stenonist azért emlegetik néha görögként, mert él a
Pannon keleti hegyvidékén egy Stenonis-família, melynek tagjai Salamonig vezetik
vissza a származásukat, a petesejt, amelyből Lauder Stenonis lett, az egyik
nőtagjuktól származik. Ne meresz-szen ekkora szemeket, nem az ószövetségi
„Bölcs” Salamonról beszélek, hanem az Árpád-házi Salamon királyról, aki 1063-tól
I. Bélát követi a trónon. A történet a következő: 1074-ben Géza és László
hercegek... a későbbi királyok... legyőzik Salamont a mogyoródi csatában, és
megfosztják koronájától, amit ettől az időponttól kezdve az I. Gézaként uralkodó
idősebb herceg hord.
- Hordja?
- Képletesen beszélek a koronáról, mint hatalmi jelképről. A Szent Korona,
amire maga gondol, egy táltos beavató-korona, amit sohasem hordtak.
- Gyorsan menjünk tovább!
- I. Gézát, öccse, a későbbi Szent László követi a magyar trónon, ekkor
1077-et írunk. László ugyan király lesz, de Salamon életében mégsem teszi fejére
a koronát; talán tiszteletből cselekszik így. Salamon még fogságban van
Visegrádon, amikor László arra készül, hogy felnyittassa Szent István
koporsóját, az eredeti királyavató gyűrűt akarja megszerezni. De László emberei
bárhogy erőlködnek, nem tudjak felnyitni a kőkoporsó tetejét, aztán egy Caritas
nevű somlyai apáca azt üzeni a királynak, hogy addig ez nem is fog sikerülni,
amíg fogságban tartják a bukott királyt. László ekkor szabadon engedi Salamont,
és lássatok csodát, megnyílik a sír, amelyben a legenda szerint illatos,
rózsaszínű nedvet találnak, ami teljesen elborítja a szent testet.
- Ez kamu.
- Ha hiszi, ha nem, voltak, vannak és mindig is lesznek olyan szent emberek,
akik már életükben is olajat izzadnak.
- Parajelenség.
- Nevezze, aminek akarja, a lényegen ez nem változtat!
- Mi köze mindehhez Stenonisnak?
- Vonalon vagyok, ne féljen! László tehát kihozatja Salamont a börtönből,
aki jelen van a koporsó felnyitásánál... ugye, mondanom sem kell, hogy Caritas
jóslata beteljesedett... de igazából nem tud örülni a szabadságnak, ő az egykori
„koronás király” nem óhajt a megbuktatói kegyelemkenyerén élni, ezért
Németföldre megy feleségéhez, Judithoz, de a nő nem áll vele szóba. Ekkor
Salamon életében éles fordulat áll be és hátat fordítva a keresztény nyugati
világnak, keletre megy a pogány kunok földjére, hogy rávegye őket egy
Magyarország elleni támadásra. De kudarcot vall, serege vereséget szenved, ekkor
hal meg híres vitéze, Bátor Opos is, aki minden csatájában követte őt, de ezt
senki sem tudja biztosan, még én sem.
- Aha, bátor is, meg opos is, látom, alakul a történet...
- Salamon eltűnik a történelem színpadáról, feltehetően a kunok egyik
görögföldi hadjáratában hal meg 1085 körül. Erről felesége is tudomást
szerezhet, mert újra férjhez megy, ezúttal a cseh herceghez, László pedig nem
idegenkedik attól, hogy fejére tegye a koronát (A magyar krónikás hagyomány még
tovább megy. Úgy tartja, hogy Salamon eltűnése nem halálát, hanem életének a
szentség felé való fordulását szimbolizálja. Salamon remeteként él tovább, több
helyen felbukkan, László egy fehérvári koldusban véli felismerni, állítólag
Könyves Kálmán idején Magyarországon is látják, a krónika szövege szerint
Isztria félszigetén, Pólában hal meg, valamikor a XII. században.). De most
figyeljen! Salamon nem hal meg a görög hadjárat során, hanem fogságba esik, majd
szabadulása után családot alapít, és letelepszik görög földön; sohasem tér
vissza Magyarországra. A történészek szerint ennek a hagyománynak semmilyen
hiteles alapja nincs, az OPOS viszont tudni véli, hogy Salamon fiút nemzett
görögföldön, és később ezek lettek a Stenonisok...
- Szeretnék találkozni a nagymesterrel -jelentette be Shaw.
- Azok után, ami történt, ennek semmi akadálya. Megtettem a megfelelő
lépéseket, de egyelőre nem tudok kapcsolatba lépni a Szépmező Szárnyával, az
OPOS a mélyűrben tartózkodik.
- Mire készülnek?
- Már ne haragudjon, de én sem tudhatok mindent!
- Na persze. Mielőtt befejeznénk ezt a beszélgetést, még lenne egy személyes
jellegű kérdésem. Sőt kettő.
- Tegye fel őket, aztán majd meglátjuk, lesznek-e válaszok!
- Dunaveczky Anikó egy közismert politikus, akinek szülei vannak. .. az apja
egy magas rangú katonatiszt, a Hunyadi íjászezred főparancsnoka, ne haragudjon,
de nem értem. Most a szülei is OPOS beavatottak?
- Az igazi Dunaveczky Anikó négy évvel ezelőtt elhunyt egy sajnálatos
balesetben, akkor vettem föl az alakját, lehetőséget kaptam arra, hogy közel
kerüljek a politikai elithez, és én éltem ezzel a lehetőséggel. Mellesleg
Stenonis ötlete volt.
- A második kérdésem épp a nagymesterre vonatkozik. Miért repült a Swarmra,
amikor jó előre tudta, hogy a liliomos kereszt már nem lesz ott; mire volt jó ez
a színjáték?
- A hunyadis vezérkar főtisztjei... „apámmal” az élen... tudtak Wellington
üzleti ajánlatáról. Ha nem megyek oda, és nem játszom el a hoppon maradt,
jóhiszemű kislányt, gyanút fognak.
- Nincs több kérdésem. Egyelőre... - Shaw a karórájára pillantott; grimaszra
húzta a száját. - Lekéstem az íjászversenyt, Enikő elevenen megnyúz.
Menjen, ha menni akar, én nem tartóztatom. - Tündér Ilona felállt, eleven
aranyzuhatagként lebbent utána gyönyörű hajkoronája. - Magával megyek -
jelentette ki váratlanul.
- Így, ebben a testben? - lepődött meg Shaw.
- Miért is ne? - kuncogott a Szépasszony.
- Ha fölismerik, az egy kulturális sokkhatás lesz félmillió ember számára,
ezek az emberek naponta háromszor imádkoznak Tündér Ilonához.
- Nem hallott még arról, hogy az Ige alkalomadtán testet ölt és köztünk jár?
Shaw, most az egyszer megérinthet; gyerünk, nyújtsa a karját, és induljunk
hamar!
A Brett Shaw ezredesben testet öltött science-fiction ekkor karját nyújtotta a
magyar mítosznak, és kart karba öltve kilépett vele az ajtón.
A magyar plazmaíjász-versenyeknek roppant egyszerű szabályai voltak: egy előre
megadott ponton, különböző nagyságú, műholdakról indított céltárgyak léptek be a
Pannon légkörébe, ahol felizzottak, és meteorokká változva tartottak az óceán
felszíne felé - ezeket a céltárgyakat kellett eltalálni az íjból kilőtt
plazmasugárral, minden elektronikus célravezető-rendszer és fedélzeti komputer
használata nélkül. Minden versenyzőnek tíz céltárgyat indítottak. Egy
íjászmester tízből kilencet általában eltalált, az átlagnál valamivel jobb
képességű harcosok hat-hét alkalommal mutatkoztak sikeresnek, aki ez alatt
teljesített, még lehetett kiváló harcos, de Szentfogadalmas semmiképp.
Deél-Ősi Fekete Enikő hétből hétnél tartott, amikor Tündér Ilona és Shaw
megérkeztek a lőtérre.
A Szépasszony kifejezetten kérte partnerétől, hogy ne a dísztribünhöz menjenek,
hanem vegyüljenek el a tömegben; mert érezni akarta az emberek közelségét,
bevallotta Shaw-nak, hogy évezredek óta számtalan alakban jár-kél a halandók
világában, és folyton-folyvást próbára teszi őket.
A tömeg hatalmas volt, Tündér Ilona és Shaw kivételével mindenki védőszemüveget
viselt mint valami jobb üzleti vállalkozásként meghirdetett napfogyatkozáson -
egy pengőforintért osztogatták a sörsátraknál -, és hangos üdvrivalgással
fogadták a sikeres találatokat. A Szépasszonynak nem kellett védőszemüveg, Shaw
pedig megérintette a bal halántékát, és a retinája elé materializálta a
szűrőket. Shaw megpróbált utat könyökölni maguknak a tömegben, de Ilona
hatásosabb módszerekhez folyamodott, egyszerűen azt sugallta az embereknek, hogy
álljanak félre az útjából, és úgy siklott előre, mint pisztráng a sebes sodrású
hegyi patakban.
Rengeteg északi fiatalember tülekedett a tömegben, akik az olcsó sör hatására
ekkorra már igen emelkedet hangulatban voltak. Többen közülük odafüttyögettek,
„beszóltak” a szőke szépségnek, de Tündér Ilona csak rájuk kacagott - ennek
következtében egy álló esztendeig olyan balszerencse-sorozat köszöntött a
szemtelenekre, hogy életük végéig emlegették.
Shaw-ék eljutottak az egyik korlátsorig.
Egy sötétkaftános, prémsapkás Ungvári-íjász állt a kör közepén, aki a bal
csípőjére csatolt tegezéből kiálló alumíniumvesszők közt válogatott, a nyolcadik
lövésére készült, köszönhetően annak, hogy eddig mindig célba talált. Shaw a
körülötte állóktól megtudta, hogy a férfit Márknak hívják, és a klánvezér
nagyobbik fia, íjászmester fokozata van és Enikő mellett a verseny egyik nagy
esélyese.
- Harminc másodperc! - kiáltotta egy nagybajuszú ember a dísztribün előtt
felállított vezérlőpult mögül.
Márk végre vesszőt helyezett a láthatatlan idegre, de még nem feszítette az
íjat. Bal lábbal kilépett, és lehunyt szemmel meditált.
- Húsz másodperc! - harsogta a levezetőbíró. - Botond típusú céltárgy,
érkezés északi irányból, ereszkedési szög 47 fok, sebesség 25000 méter per
szekundum!
Felhördült a tömeg.
Egy huszonötezres céltárgyat már nagyon nehéz eltalálni, körülbelül hét
másodperc marad a fesztelenítésre - magyarázta Shawhoz hajolva Tündér Ilona. - A
következő körtől harmincötezresek jönnek majd, és az utolsóban pedig tompul a
belépési szög és nem fogják jelezni az irányt.
- Ha nincs döntés?
- Speciális rálövések következnek, ez például a keresztény Barkóczyak
specialitása.
- Ők persze nincsenek itt.
- Ne vicceljen, egy Barkóczy legfeljebb háborúzni jönne Jurtapalotába, ők az
őshitű magyarok legnagyobb ellenségei.
- Tíz másodperc! - hallatszott a tribün irányából.
Ungvári Márk a megadott irányba fordult, és felajzotta a plazmaíj idegét. A
vezérlőrendszer érzékelte az elektrodinamikus gyorsítón áthúzott vessző végének
mozdulását, és az íj szinguláris pontjában begörbítette a teret. Márk egy
feszítő mozdulattal gyorsította a folyamatot, és a mikro-feketelyuk
eseményhorizontjáig húzta a vessző fémtollas végét. Húsz másodpercen belül
fesztelenítenie vagy visz-szaengednie kellett, különben a vesszőt elnyeli a
paradimenzionális tér, és olyan gravitációs anomália keletkezik, amely hatására
felrobbanhat az íj. Az Ungvári-íjász nem idegeskedett, bőven a biztonsági időn
belül volt.
- Öt másodperc!
Nem volt visszaszámlálás.
Egy vakítóan fénylő hullócsillag jelent meg a csillagokkal telehintett éjszakai
égbolton, és sebesen száguldott déli irányba. Talán gondolnom kéne valami
szépre, lamentált magában Shaw, aztán egy akkora dörrenés hallatszott, hogy
majdnem leszakadt az ég - Márk útjára engedte a vesszőt.
Az elektrodinamikus gyorsító a másodperc milliomodrésze alatt átrendezte a
fémvessző atomi struktúráját, és a húszméteresre nyúlt, ibolyaszínű plazmasugár
nekiszaladt a végtelennek: a céltárgy szétrobbant, és kihunyt.
Tapsvihar, éljenzés, vivátozás, kiabálás! Bal felől erősen anyáztak - ott álltak
a Deél-Ősi szurkolók -, jobbról éljenzés hallatszott, arra csoportosultak az
Ungváriak.
A verseny kieséses alapon zajlott, aki egyszer hibázott, nem léphetett tovább;
Márkkal egy időben már csak Enikő és egy Hankó nevű tagbaszakadt testű,
mackómozgású férfi maradt versenyben, ő a Megyer klán tagja volt.
Most ö következett, a saját nyolcadik lövésével.
Hankó eltalálta a célt, és boldogan integetve hagyta el a küzdőteret.
Az a nő következett, akit hatalmas üdvrivalgással köszöntött Jurtapalota minden
lakója: Enikő lépett a körbe.
Deél-Ősi dühöngött.
- Hát hol van ez az északi nőszemély? Tüstént kerítsétek elő és üljön le a
helyére, mert nem állok jót magamért, az emberek már sugdolóznak. Az űrhajójában
kerestétek?
- Ott kerestük legelébb - mondta Gazdag kapitány.
- Mit mond a hunyadis századparancsnok?
Azt mondta, hogy a szenátorasszony az esti órákban távozott, azóta senki sem
látta.
- Még a testőrei sem?
- Még azok sem, vezérem... - Gazdag nem tudta folytatni a hatalmas
üdvrivalgás miatt. Enikő ugyancsak eltalálta a saját célját, és mindhárom
versenyző a kilencedik körbe lépett. Deél-Ősi mérgesen legyintett; inkább
felállva tapsolta egyetlen gyermekét.
Ezer férfiembernél is többet ér ez a lány!
A csupamosoly Enikő a korlát mentén ment le a pályáról, amikor egy vonalba ért
Shaw-val, a férfi ráköszönt. Nem kellett volna! Enikő észrevette őt, boldogan
odaintegetett, aztán arcára fagyott a mosoly; meglátta Tündér Ilonát.
Shaw mindent megértett, és szidta magát, mint a bokrot.
Enikő pillantása arról árulkodott, hogy nem az istenasszonyt, hanem a
vetélytársnőt vélte felismerni a szőke szépségben, aki egyértelműen Shaw-hoz
tartozott... nini, még bele is karol!
No, tehát ez volt az a fontos randevú, ezért a szőke holomodellért hagyott ott
csapot-papot. Na; megállj csak, nem állasz meg előttem! - fújt magában a lány.
Szikrázó szemmel mérte végig a párt, és tovább sétált.
Igazán elrondíthatná magát valami istentelenül vastag forradással - morogta Shaw
Tündér Ilonának. - Enikő olyan ideges lett, hogy biztosan elbukja a versenyt, és
természetesen én leszek a hibás, mert ugye, mindig a férfiak a hibásak...
- Rossz a hangsúlya, Shaw. Ezt most kérdezi, vagy kijelenti?
- Határozottan állítom.
- Hát persze - mosolygott rá a Szépasszony, aztán odahajolt hozzá, és a
fülébe súgta. - Meg fogja nyerni.
A kilencedik körben Hankó kiesett. Valami titokzatos oknál fogva ráfeszített
tizenhat másodpercnél, és a végén elkapkodta a lövést, a plazmasugár
elszáguldott a kozmoszban. Nagy taps közepette vonult le a térről, nem bánkódott
a kudarc miatt, hisz' mindenképpen dobogós helyezést ért el. Shaw megtudta egy
sárga hajú fiatalembertől, hogy a bronzérmes jutalma egy soha ki nem fogyó
csikóbőrös kulacs és egy gravorendszerü, tűzpiros Ferrari lesz, ez utóbbit a
Deél-Ősiek ajánlottak fel. Magasságos Blinda, mivel fogják jutalmazni, az első
helyezettet, gondolta ennek hallatán Shaw (Magasságos Blinda: Caroline-
Blindamoor von Anstetten hercegnő becenevéből (Blinda) eredő szólás-mondás a
birodalmi bolygókon.)
Enikő és Márk teljesítették a feladatot, mindketten a tizedik, az utolsó körbe
léphettek. A tömeg tombolt, még életükben nem láttak ilyen izgalmas versenyt.
A buzogányos Ungvári Márkot igazgatta.
- Mutasd meg nekik, fiam, ki a legény a gáton! Még a keresztapád is eljött,
előbb találkoztam vele.
- Igen? - vonta vállát Márk. - Tizenöt éve színét se láttuk.
- De most előette a fekete fene! Ha legyőzöd a büszke Deél-Ősi-lányt, a
díjon felül tőlem is számíthatsz jutalomra, a tíz legszebb Ungvári-lány
beillatosítva vár majd a jurtában.
A dísztribün tövében csendesebben zajlottak a dolgok.
- Miért vagy ilyen ideges, édes lyányom? - kérdezte Enikő vállára téve
lapátkezét a klán vezére.
- Brett egy szőke bulával áll a tömegben; egymás kezét fogják -mondta
elkeseredve a copfos lány. Eltörölt egy könnycseppet a bal halántékán.
- Mivel áll, egy butával; milyen nyelvezet ez, te lyány?
Budamegapesti diszkós - szólt hátulról Bárány egyik civil ruhás embere.
- Ugyan, hadd el! - nyugtatta lányát Deél-Ősi.
Enikő szipogott még egy sort, és elindult a küzdőtérre.
Dehogy hagyom, majd most jól megmutatom nekik.
Márk elszúrta... Tomboltak az Enikő pártiak, az Ungváriak elkeseredetten rázták
a fejüket, a vezér földhöz vágta a buzogányát. Az Ungvári trónörökösnek egyetlen
esélye maradt a győzelemre: ha Enikő hasonlóan hibázni fog, akkor újra lövetik a
kört, ha akkor sincs döntés, következnek a speciális rálövések. Ketten maradtak,
most már kettejük közt fog eldőlni, nem vitás.
A lány ideges volt, ez több ezer ember számára kapásból nyilvánvaló lett,
alighogy belépett a körbe. A táltosok összevont szemmel néztek a küzdőtérre, még
sohasem látták ilyennek Fekete Enikőt.
- Nagyon izgul - állapította meg Tünde. A hamvas szépségű táltos tanítvány a
közeli lefuttató felső korlátján ült, onnan követte figyelemmel a versenyt.
Marlyin, akinek egyfolytában egyik áldozati szertartásról és törzsi táltos
tanácskozásról a másikra kellett rohangálnia, a korlát mellett állva lazított;
sorra bontogatta a sajtburgerek papírját. Nem volt ideje felülni a dísztribünre,
örült, hogy a verseny utolsó köreit végig tudta szurkolni Enikőért.
- Nem izgul, hanem féltékeny - mondta teli szájjal. - Nézd már meg az
auráját! Látod azt a zöld fényt a szív csakrája fölött? Na, az a féltékenység.
- Tényleg. - Tünde körülkémlelt. - De hát itt majdnem mindenki féltékeny, és
főleg a nők!
- Ilyenek a nők - köhögte Marlyin, akinek félrement egy uborka. Lenyúlt a
lábánál álló demizsonért, és leöblítette vörösborral.
- Húsz másodperc. Nagy-Lehel típusú céltárgy, érkezési irány ismeretlen,
belépési szög 50 fok, sebesség 35 000 méter per szekundum.
A tömeg felhördült, amikor Enikő nagyjából tizenötnél ráfeszített. A nyakát
hátrafeszítve kémlelte az éjszakai egyet, közben hátrált, ide-oda forgatta a
fejét. A versenybíró nem jelezte a tizedik másodpercet, a versenyzőnek magában
kellett számolnia. Shaw látta Márk lövését. A férfinak körülbelül három
másodpercig mutatkozott meg a cél. Kiszúrta, merről jön. de mire célzott és
lőtt, a "hullócsillag" már eltűnt nyugat felé, a lövés legalább 1200
kilométerrel ment mellé -ez utóbbi információ a versenybíróságtól származott.
Egyszerre sikoltott fel félmillió ember - délen megvillant valami az égen. Enikő
odapördült, és útjára engedte a vesszőt...
Telitalálat.
Shaw-nak fel kellett kapcsolnia a beépített hangszűrőjét, mert ilyen heves, nagy
hangú, heves ünneplést még életében nem hallott, mint amilyen ekkor vette
kezdetét.
Az íjászok nem tudták megakadályozni a Deél-Ősi szurkolók be-rohanását a
pályára. A lelkes tömeg vállára kapta a lányt, és dobálni kezdték a levegőbe,
mindenki tapsolt és nevetett, még Ungvári Levente is; nincs mit tenni, illik
fejet hajtani ekkora teljesítmény láttán.
Az ünnepelt szomorú mosollyal fogadta az emberek tetszésnyilvánítását, tekintete
ide-oda cikázott a tömegben; egy férfit, de legfőképpen a társaságában
tartózkodó nőt keresett.
Megtalálta őket. Amikor a küzdőtérre özönlő íjászok visszaszorították a tömeget,
észrevette a párost. Csípőre tett kézzel nézte őket, búcsúzóul küldött feléjük
egy gúnyos mosolyt, aztán hátat fordítva nekik elindult a teliszájal vigyorgó
apjához.
Shaw bosszankodott, Tündér Ilona a fejét rázta.
- Kevélység, féltékenység, gyűlölet, mi minden árulkodik az emberi
gyengeségről, ez a szerencsétlen fruska el tudná vágni a torkom, holott szót sem
váltottunk egymással, azt sem tudja, ki vagyok. Ezt nem szeretem.
- Ezek természetes emberi érzések - nézett a lány után Shaw.
- Téved. Az aranykor szakrális embertípusa nem ismerte ezeket a negatív
emóciókat, és ha Enikő hozzám imádkozik, akkor az ilyen érzéseket vesse ki a
szívéből, különben hogy teremthetné meg saját aranykorát a lelkében. Büntetést
érdemel!
Shaw elhűlve látta, hogy a Szépasszony átbújik a korlát alatt és elindul a
versenybírók pultja felé.
- Jöjjön vissza! -kiáltott utána Shaw, de mintha a falnak beszélne, Tündér
Ilona rendületlenül ment tovább. Eszméltek a Deél-Ősi íjászok. Egyikük a szőke
nő után lépett, de a Szépasszony csak rápislantott és tett egy kecses
kézmozdulatot - az íjász bénán állt a korlát mentén.
Az aranyhajú nő kecses léptekkel haladt keresztül a lőtéren - senki sem merte
megállítani.
Alig száz méterre tőle Tünde felrikoltott.
De gyönyörű aura, még sosem láttam ilyen! Marlyin odanézett - kiejtette kezéből
a hamburgert.
- Ilona!
- Szeretnék lőni egy icipicit - közölte Tündér Ilona a főbíróval.
- Az amatőr bajnokság holnap reggel indul, ott majd lőhet, szépségem.
- Nem érdekelnek az amatőrök, és nem érdekelnek a földi célpontok. Most
akarok lőni és ugyanolyan célpontra, mint az íjász-mesterek. - A Szépasszony
röpke egy pillantással bűbájt rakott a bírókra.
- Kegyed profi? - nyögte a nagybajuszú főbíró.
- Az nem kifejezés.
A lőtérről elsétáló és a lány vállát karoló Deél-Ősi arra eszmélt, hogy a
vezetőbíró hangja hallatszik a sztatofalakból.
- Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlévők... még egy rálövés lesz...
versenyen kívül... a próbálkozó neve - most egy hosszabb szünet következett - a
próbálkozó, a Féltékenység Zöldszemű Szörnyetege...
- Nohát! - kiáltotta Deél-Ősi.
- A ribanc! - sikoltotta Enikő, és megpördült; szaladt vissza a tribünhöz,
apja és a testőrség alig bírta követni.
- Honnan kéri a célt? - kérdezték közben a Szépasszonytól.
- Az űrből, jó ember.
- Na, de mégis, melyik irányból?
- Mindegy. Vigyázzon innen! - Tündér Ilona eltolta a pulttól a főbírót, és
gyerekes lelkesedéssel nyomkodni kezdte a gombokat, összeállította magának a
programot. - Kis Lehel... ismeretlen irány... ismeretlen szög... hol a százezres
gomb?
- Ötvenezer a legnagyobb - hüledezett a nagybajuszos.
- Éljen az ötvenezer! - kacagott a nő, és megnyomta a megfelelő gombot.
Azonnal bejelentkezett a műholdvezérlés, az egyik bíró felkapta a kagylót.
- Meghülyültetek, ezt az íjászkollégium együtt nem találja el! -harsogta egy
férfi, a bírónak el kellett tartania a fülétől a kagylót. A Szépasszony
lecsapott a készülékre, és megkaparintotta.
- Halló, itt a csallóközi központos kisasszony beszél. Ha nem indítja a
célt, a lányát nem fogják felvenni az egyetemre!
- Egy műhold elfordult az űrben.
Shaw megérintette a karóráját, és átkapcsolt a PR mentálkommunikációs
rendszerére. Bejelentkezést kért a Különleges Őrszolgálat összes jelenlévő
katonájától.
Wittgenék sorra bejelentkeztek.
Ha eltalálja a célt, ha nem, itt hamarosan kitör a botrány. Bármi történjen, egy
óra múlva a Necronomiconon vagyok - küldte a telepatikus üzenetet Shaw.
Ugyancsak telepatikus úton nyugtázták az adást.
A Szépasszony besétált a tömeggel kerített térség kellős közepére, sokak nagy
megrökönyödésére csak egy nyílvessző volt nála, plazmaíj nem.
Az emberek hasukat fogták a nevetéstől.
Deél-Ősi és Enikő az előkelőségek számára fenntartott tribün sarkából követték
szemmel az eseményeket, ők ugyanúgy nevettek, mint a nép, a klánvezérnek még a
könnyei is kicsordultak az éktelen vidulástól. Egy fejmozdulattal magához
parancsolta Gazdag kapitányt.
- Nem tudom, miért engedik bohóckodni ezt a fehérszemélyt, de sebaj, hadd
nevessen, szórakozzon a nép! Utána tudjátok meg ki ez...
- És szóljatok az ápolóknak, mert már biztosan erősen keresik -jegyezte meg
epésen Enikő. Shaw-t kutatta tekintetével, de ebből a távolságból nem találta
meg a sötétben.
Tündér Ilona elmormolt egy tízezer éves imádságot. Ujjaival párhuzamosan jobb
kezének tenyerébe ültette a vesszőt, ráfogott a hüvelykujjával, és megemelte az
égnek.
- Húsz másodperc... - A főbíró érzelemmentes hangon elsorolta a céltárgy
adatait...
És ekkor különös dolog történt, hasonló ahhoz, mint az előző éjszakán, Stenonis
mutatványa előtt - mérhetetlenül nagy csönd támadt, a tekintetek kivétel nélkül
a középen álló karcsú alakra szegeződtek. A bíró megdöbbentő - és komolyan
hangzó - bejelentése, valamint a nőből sugárzó ellenállhatatlan erő késztette
lélegzetük visszafojtására az embereket. De, hát hol az íj? Hogyan akar lőni?
Miféle boszorkányos mutatvány van itt készülőben? - fogalmazódott meg számtalan
emberben a gondolat.
- Tíz... - suttogta Shaw.
A Szépasszony fennhangon egy mágikus versike szavalásába kezdett:
Bűvös erőd bontsd ki menten,
Szárnyalj szélnél sebesebben!
Egy vakító fényű hullócsillag tartott a Pannon felszíne felé, röpte csak egy
szemhunyásnyi pillanat, aztán végleg kihunyt, sohasem fogja elérni a fenséges
óceánt...
Tényleg nem érte el soha.
A Szépasszony elfordította felsőtestét, és a tenyerébe fektetett vessző egy
szemkápráztató plazmasugár formájában felröppent az égre, s ahogy a királynő
parancsolta, szélnél is sebesebben szárnyalva érte el a világ leggyorsabb
hullócsillagát.
A célpont kihunyt.
A kutya életbe - ez meg egy mentális közlés, amit Shaw indított; alumíniumvessző
hiányában neki csak erre futotta.
A közönség soraiban tengerárként terjedt a pánikhangulat, a rémület felcsapott a
csillagos égig. Az emberek egymás hegyén-hátán menekültek a lőtér közeléből.
Mintha a pokol hetedik bugyrában egy trombitás kerub jelentené be Lucifer
lefülelését az adóhivatal által, a nézősereg tagjai olyan rémülten sikoltoztak,
kiabáltak és üvöltöttek, aztán szétspricceltek a szélrózsa minden irányába.
- Mi volt ez? - üvöltött és forgolódott Deél-Ősi, de nem kapott választ a
körülötte állóktól. Enikő sóbálvánnyá merevedve tátott szájjal bámult a küzdőtér
felé, ahonnan egyszerűen eltűnt az aranyhajú lány.
Látta, ahogy köddé vált.
- Hívják a protokoll-osztályt! Természetesen semmi sem történt! - ordította
Bárány táltos a koordinációs teremben, percek óta tudta, hogy mára
szolgálatcserét kellett volna kérnie. Mindenki szaladt, parancsokat osztogatott,
kiabált, holofonált, ezekben a szédült percekben csupán egyetlen higgadt embert
lehetett találni e széles-nagy Jurtapalotában, kinek neve: Brett Shaw.
IV. von Anstetten testőrezredese egy Marlboro reklámfilm hősének tüntető
nyugalmával dohányzott a lőtér korlátjánál. Egymagában álldogált, körülötte csak
szemét és törmelék, a nézőközönségnek se híre, se hamva. A háta mögött
hullámokat vetett a tér, kirajzolódtak egy alak körvonalai, és kezében egy
felbontatlan dobozos sörrel megérkezett Paul Wittgen.
- Igyál! - Wittgen Shaw kezébe nyomta a dobozt.
- Mi ez? - kérdezte a férfi, megnézte a címkét.
- Turáni barna sör.
Shaw kipattintotta a doboz tetejét, és ivott.
- Milyen különös, nincsenek sérültek, nem tapostak össze senkit, pedig
mekkora pánik volt - nézett körül Wittgen.
- Mert ő így akarta, Paul.
Tőlük alig százlépésnyire valaki megkopogtatta hátulról Deél-Ősi vállát, a
klánvezér megfordult.
A hunyadisoktól kísért Dunaveczky Anikó állt előtte. Haja bronzvörös csigákban
omlott a vállára, makulátlanul hófehér szenátorpalástja a földet söpörte,
mosolya végighullámzott az őshitü nemes urakon és úrnőkön.
- Úgy hallottam, keresnek.
Nem tudtak haragudni rá.
- Reggel óta szüntelen.
Dunaveczky odalépett Enikőhöz, megrángatta a lány karját.
- Téged meg mi lelt?
Enikő zokogva borult barátnője ölelésre tárt karjába.
Éjfélt ütött az óra...
Shaw-t egy szolgálólány vezette be a klánvezér dolgozószobájába, és magára
hagyta odabent. Becsukta az ajtót. A férfi gesztusértékűnek tekintette Deél-Ősi
reá vonatkozó utasításait: az ezredest vezessétek a szobámba, és ott várjon
rám...
Várakoztathatták volna az előcsarnokban is.
Deél-Ősi dolgozószobájában praktikus bútorok sorakoztak, kivétel nélkül
mindegyiket nádból fonták, az íróasztalon dossziék, régi nyomtatott könyvek és
különféle kacatok hevertek, a klán ura csak a fejében szeretett rendet tartani.
Az asztal szélén, három keretbe foglalt fotó állt. Egyiken Deél-Ősi Kálmán
látszott a családjával, a felvétel készültekor Enikő még csak karon ülő volt és
egy barna hajú asszony, az édesanyja tartotta kezében. Deél-Ősi felesége, Fekete
Gabriella évekkel ezelőtt elhunyt, a klánvezér azóta sem nősült újra. A második
fotón a húszéves Enikő látszott, boldog mosollyal az arcán állt egy plazmaíjjal
a kezében, a felvétel az első versenygyőzelme után készülhetett.
A harmadik fotó látszott a legérdekesebbnek. Shaw óvatosan kézbe vette, és
gondosan tanulmányozni kezdte az ablakokon beszűrődő sápatag fényben.
A fotón, égig nyúló hegyek előterében egy gigantikus űrhajótest feküdt, félig
eltemetve egy gleccser által; úgy pihent a jég fogságában, mint Noé elakadt
bárkája az Ararát hegyén (Több expedíció után bizonyítottnak látszik, hogy
"valami van" az Araráton, de feltárásához föl kellene olvasztani a jégtakarót, a
XX. század végén mindez technikailag még megoldhatatlan probléma.) Az űrhajó
nagyjából korong alakú volt, az arányok figyelembevételével Shaw úgy gondolta,
hogy teljes terjedelmében, több kilométer átmérőjű lehetett; a test nagyobbik
része befagyott a jégpáncélba. A fotó alján csak ennyi állt: Kárpátia.
Ezek szerint a magyarok új honfoglalása nem sikerült zökkenőmentesen.
Az ezredes visszatette helyére a fotót, és körbesétált a szobában.
A falakon réges-régi, kétdimenziós fényképfelvételeket lehetett látni, akárcsak
a Fire & Water-ben, de ezeken nem a vadnyugat világa elevenedett meg, hanem a
régi magyar kultúra. Népviseletbe öltözött lányokat, asszonyokat, különféle
iparművészeti remekműveket, kulacsokat, lószerszámokat, Busó-maszkokat mutattak
a fotók, továbbá számtalan felvételt lehetett látni ősi szertartásokról,
lóáldozat-okról - ez utóbbiak valahol Mongóliában készültek -, a rajtuk látható
vágott szemű figurák széles mosollyal az arcukon néztek az optikába. Rengeteg
térkép sorakozott egymás után, kivétel nélkül mindegyikük a földi Magyarországot
ábrázolta, de más-más korszakokban. Pannónia a honfoglalás korában...
Magyarország a XI-MI. században... A tatái járás kora... Magyarország Mátyás
király korában... Magyarország a Rákóczy-szabadságharc idején... Hadmozdulatok
1849 márciusától júniusig... - Shaw, aki summa cum laude végezte el a Laudist
(Laudis v. Laudis Katonai Akadémia: A XXIII-XXIV. század fordulóján élt, magyar
származású Laudisz Gáborról (Gábriel Laudis) elnevezett és I. von Anstetten
császár által alapított katonai főiskola, ahol többek között a praetorianus
tisztképzés folyik. Laudis a Novus Ordo Seclorum eliterőinek tábornokaként
vonult nyugdíjba, csak nagyon kevesen tudták róla, hogy ötvenkét éves koráig a
Katedrális harcászati elemzőtisztjeként - Kalandmestereként - is
tevékenykedett.), megállt a dicsőséges tavaszi hadjáratot szemléltető térkép
előtt. Sokáig állt ott...
A következő falszakaszon csak egyetlen térképet lehetett látni; Magyarországot
ábrázolta a XX. század végén, az ország sokkal kisebb volt, mint a többi
térképen.
Shaw oda-vissza fújta az első világháború történetét, és tisztában volt az utána
történtekkel is. Tananyag.
Nyílt az ajtó, Deél-Ősi és lánya érkeztek.
- Mostanában mi a helyzet a lecsatolt területekkel? - kérdezte tőlük az
ezredes. - Halvány fogalmam sincs róla, manapság hogyan alakulnak a dolgok
Földön.
- Jöjjön ide!
Deél-Ősi egy földgömb mellé lépett, a terjedelmes szemléltetőeszköz egy
sarokasztalon állt.
Shaw megkerülte az íróasztalt, és odament, csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy
ez a földgömb sokkal inkább pannongömb, és azt a bolygót ábrázolja, amelyiken a
Kárpátia csillaghajó landolt évszázadokkal ezelőtt.
A bolygó nagy részét összefüggő óceán borította, a sarkoknál ugyanúgy jégtakaró
terjedt, mint a Földön. Három földrészt lehetett megkülönböztetni egymástól,
kettő közülük Ausztrália nagyságú volt, de a harmadik egy irdatlan méretű
magakontinens, nagyjából kétszer akkorának tűnt, mint Ázsia.
- Ez Pannónia - mondta Deél-Ősi, tenyerével simítva a hatalmas földrész
ábráját. - Most nézzen át a túlsó falra, arra a térképre! - A klánvezér ujjával
mutatta az irányt.
Shaw arra nézett... aztán vissza a gömbre. Ide-oda tekintgetett: Pannónia 2670-
ben pontosan úgy nézett ki, mint a Mátyás-kori Magyarország, csak ezerszer
nagyobb volt.
- Kísérteties. Hogy csinálták gravobombákkal?
- A Jóistennek köszönhetjük, nem a haditechnikának. Válaszolva a kérdésére,
uram: jöjjön ide a Galaxis Császára bármekkora csillagflottával és próbáljon
lecsatolni belőle egy téglányit, ha tud, aztán majd nézze meg, mi történik a
birodalmával.
- IV. von Anstettennek nem áll szándékában konfliktusba keveredni a Turáni
Csillagköztársasággal, ha nem így lenne, most én sem lennék itt, méltóságos
uram.
- Márpedig előbb vagy utóbb itt éppen abból lesz a konfliktus, hogy
kegyelmed betette ide a lábát! - emelte meg hangját Deél-Ősi Kálmán.
Enikő a melle előtt keresztbefont karokkal, dacos arccal támaszkodott a
nagyasztalnak, Shaw hiába pislantott felé, a nőnek arcizma sem rezdült.
Válaszokra várok, ha megkapom őket, akkor majd lesznek reakcióim, sugallta a
lány tekintete.
De válaszok nincsenek, előzetes kérdések nélkül! Ennek igazságát felismerve,
Deél-Ősi nem is szaporította tovább a szót, és minden nyelvi kacskaringót
mellőzve a tárgyra tért.
- Ki volt az a nő, akit magával hozott az íjászversenyre?
- Amit mondani fogok, annak hármunk közt kell maradnia, még Ajtony sem
tudhat róla.
- Megbízhat bennünk, a szoba pedig védett a kémsugaraktól.
Shaw előhúzott a zsebéből egy aranyfénnyel tündöklő hajfürtöt, elfektette a
földgömb tetején.
- A cseh mesejátékokban vannak ilyen jelenetek, de sebaj. Ez a hajfürt itt
Selyemhajú Magyar Ilonáé, akit alkalmanként Tündér Ilonának vagy Dunaveczky
szenátornőnek is hívnak, mellesleg ő a TIR-es boszorkányok úrnője.
Enikő arcából kifutott minden szín, lába térdben megbicsaklott, két keze lehullt
a teste mentén; az íjászverseny győztese aléltan omlott el a szőnyegen.
Megkapta az első választ.
Semmi kétség, sikerült szépen lereagálnia.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Carighousz, a Kaus Medius második bolygója
Négy standard nap telt el... Bara Skymanját nem tudta fogadni a miau telepesek
által lakott bolygó parányi űrrepülőtere, ahol csak teherhajók fordultak meg -
havonta kétszer, ezért a társaság átvonult a Herkulesre; félóra elteltével
Burkus megkezdte a landolást.
A Carighouszt egy miau mélyűri felderítőszonda fedezte fel a XXVII. század
elején, történetünk idején a lakosság mezőgazdasági munkásokból, mérnökökből,
technikusi személyzetből és egy század miau katonából állt, ez utóbbiak özönvíz
előtti sugárfegyverekkel felszerelkezve őrizték az űrrepülőteret, a kormányzó
palotáját és az egyetlen telepesbázistól 160 kilométerre épített erőművet. A
bolygó szárazföldjeinek nagy részét az egyenlítő vonalán tropikus ősrengeteg
borította - Burkus percekig röhögcsélt, miután leolvasta a műszereiről, hogy az
átlaghőmérséklet meghaladja az 50 fokot Celsiusban -, a többi terület erősen
sivatagosodon1. A legnagyobb őshonos emlősállat egy elefánthoz hasonló lény
volt, és ha létezett valamilyen, az evolúciós törzsfejlődés szempontjából
rohamléptekkel haladó carighouszi élőlény, annak nagyon jó lehetett a mimikrije,
mert a miauk ötven év alatt egyetlen példánnyal sem találkoztak.
A miauk emberszerű lények voltak, de arcuk leginkább egy föld házimacskáét
formázta a hegyes fülekkel együtt, minden másban ki köpött másai voltak a Föld
urainak, eltekintve talán a karmaiktól melyeket mindig illedelmesen
visszahúztak, ha valaki nem adót okot a kimeresztésükre. Anyabolygójuk 25.6
fényévnyire keringett a Carighousztól és valóságos turistaparadicsomnak
minősült, sokan a galaxis egyik legszebb bolygójának tartották. De a
Carighouszon más volt a helyzet, itt kemény munka várt a miaukra, akik
gyógynövények termesztésével és ércbányászattal foglalkoztak.
Negyvenezer miau élt a bolygón, ahol elenyésző számban emberekkel és más
humanoid fajokkal is lehetett találkozni, de a magas hőmérséklet miatt nem
szívesen telepedtek le idegen fajok. A miauk viszont jól bírták a klímát,
imádták süttetni a hasukat, és hasonlóan : mediterrán népekhez, kora délután
rendszeresen sziesztát tartottak magyarán nem óhajtottak dolgozni.
A Herkules épp a szieszta időpontjában ereszkedett le az űrkikötőben, ami egy
repedezett sötétkék sugárkerámia pályából és három rozoga kiszolgáló épületből
állt, irányítótoronynak se híre, se hamva.
A miau tisztségviselő jószerivel fel sem nyitotta macskaszemét, amikor a
fényklipper megérkezett. Kitapogatta a belső kom kagylóját, és kért egy
vámtisztet, szólt a katonáknak, aztán aludt tovább. Feje fölött unalmasan
pörgött a hatalmas ventilátor és rendületlenül kavarta a forró levegőt; az
űrrepülőtéren egyetlen légkondicionáló berendezés sem működött, ahogy a
rovarcsapdák sem, a fauna egyik jellegzetes képviselőjének tartott zöld
legyekből legkevesebb négymilliót lehetett megszámlálni az épület körül, ebből
másfélmillió döglötten hevert a sugárkerámián.
Amikor Emeséék kiléptek a Herkules zsilipajtaján, légkalapácsként vágta őket
mellkason a forróság. A lány a mindentudó karórájára pillantott...
- Ötvenkét fok van! - állapította meg a legyeket hessegető Emese.
Bara és kiborgzsoldosai légkondicionált csatapáncélt hordtak, őket nem
különösebben izgatta a dolog, akárcsak a turáni milliomost, aki könnyű sortban,
sporttrikóban és papucsban sétált le a rámpán. Fegyvert azért hozott magával,
ott fityegett a csípőjén. A Barkóczy-testvérek ennél sokkal szemérmesebbek
voltak, ők nem vetkőztek neki, Rogerius pedig továbbra is azt a hacukát hordta,
mint az űrhajón. Köszönhetően a zsoldosvezér kimeríthetetlen ruhakészletének,
még mindig keresztény lovagkirálynak öltözött.
Az elmúlt napokban mindannyian megtanulták kezelni Rogeriust, akiben
végérvényesen összekeveredett a két személyiség. Hogy ne legyen túl zavaros a
helyzet, továbbra is Rogeriusnak szólították, de Emese kivételével mindenki
magázta őt; rezzenéstelen arcú résztvevői lettek annak a színjátéknak, amelynek
a titokzatos Lauder Stenonis volt a dramaturgja.
- Az OPOS tette ilyenné, nem véletlenül hozták magukkal a Swarmról -
magyarázta a húgának Zoltán. - Ezek szerint igaz a szóbeszéd a „görögről”, hogy
évtizedekkel ezelőtt sejtmintát vett a Szent Jobból. Nem tudok másra gondolni...
Nem folytatta, nem volt hozzá elég bátorsága, hogy végigmondja, a lányok
szörnyülködve hallgatták testvérüket.
- Most, mit csináljunk? - kérdezte Emese, napok óta nagyon bizonytalannak
látta mindenki.
- Ha tényleg ő lesz az, akkor mindenképp követnünk kell.
- Szólni kéne apánknak - javasolta Réka. - Küldjön értünk egy hajót, ami
visszavisz minket a flottához.
- Még nem.
Zoltán volt a férfi, ő hozta meg a végső döntést...
És most mindannyian itt álltak a forróságtól remegő levegőben, mert, akit
egykoron Wilhelm Rogeriusnak hivtak, azt mondta nekik, hogy a Kaus Mediusnál
kell keresni a Szent Koronát.
Egy száznyolcvan centiméter magas, sárga szemű, nőnemű vámtisztviselő érkezett,
nősténynek - civilizált lényről lévén szó - mégsem illett nevezni.
A cicavámost két marcona macskapofa kísérte, Bara kapásból kandúroknak titulálta
őket.
Mindenki arra számított, a fegyverekkel gond lesz, de nagy meglepetésükre a nőt
csak a szintetikus és elektronikus drogok érdekelték, utóbbi felderítéséhez egy
tenyérnyi műszert, előbbi megtalálásához a szimatát használta.
A „cicababa” elővett egy elektronikus űrlaptömböt.
- Rendben van. Meddig maradnának?
- Fogalmunk sincs - válaszolta Yorkee, aki átvette a csoport vezetőjének
szerepét. Saját bevallása szerint huszonkét évvel ezelőtt járt egyszer a
bolygón; akkor még alig éltek itt kétezren, akkoriban ö volt az egyetlen idegen
a miauk között.
A társalgás standardul zajlott, zenei aláfestésként a légyzümmögés szolgált.
- Rendben van - nyávogta a vámtiszt. - Milyen fizetőeszközük van?
- Birodalmi és turáni.
- Rendben van. Egészségesek?
- Mint a makk.
- Rendben van... Mi az a makk?
- Egy növény... az „egészséges, mint a makk” egy szólás-mondás.
- Rendben van. Szeretettel üdvözli önöket a carighouszi kormányzóhivatal, a
legyek nem terjesztenek fertőzést, a fotonklipper standard egyhetes kötbére
húszezer imperiális aranytallér, én ötezret kérek, számlát nem fogadok el, éljen
a Miau Köztársaság!
- Nincs rendben, höhöhö...
Többen szóltak a Burkusnak, hogy ne legyen smucig. Sikerült meggyőzni őt. A
férfi az övtáskájába nyúlt, és fizetett, mint a katonatiszt. .. ez utóbbi
szintén egy szólás-mondás.
A miau szempontból csinosnak mondható macskalány távozott, a szakadatlanul
ásítozó egyenruhások követték öt.
- Nincs is farkuk - mutatott utánuk Sheena.
A csoport tagjai álltak a légydöglesztő hőségben, és nem tudták mit csináljanak,
mindannyian Rogeriustól várták az ötleteket. A férfi kemény küzdelmet folytatott
önmagával, mindenáron megpróbálta elfojtani az OPOS mágiával felélesztett
személyiséget, és felszínre hozni Wilhelm Rogeriust, a koronakutató
dominikánust.
- Létezik miau asztrológia? - kérdezte nagy nehezen Sheenától.
- Igen. Ilyen csillagképeik vannak, hogy „tejeskanna” meg „egérfogó”...
- Men... menjünk be a városba... és keressünk valakit, aki ért a misztikus
dolgokhoz! Keressünk egy látnokot!
- Jó ötlet-jegyezte meg Emese.
Nem fogalmazott elég pontosan: ez volt az egyetlen ötlet, amit Rogerius ki
tudott csikarni a lehetetlennel menüettet táncoló elméjétől.
Yorkee kalauzolta őket.
Átvágtak a kihalt előcsarnokon, életet vertek az egyik tisztviselőbe, akit
kifaggattak, hol találnak valamilyen bérautót, vagy bármiféle közlekedési
eszközt, amire mindannyian felférnek - Bara három kiborgot is magával hozott
biztosításnak, így lettek tizenegyen -, de a tisztségviselő csak a fejét
vakarta. Ha a kéthetente érkező postahajó landol, rengeteg gravoteherautó áll az
űrkikötö előtt, egyébként pangás van. Be kell holofonálni a városba, ott lehet
buszt rendelni. Csekély három óra, és ideér, de ne számítsanak arra, hogy a
szieszta alatt bárki is elindul értük...
- Ha ezt előre tudom, a város mellett szállok le - jegyezte meg Burkus. Bara
abszolút egyetértett vele ebben a kérdésben.
A Carighousz körüli pályán keringő Skymanon ugyan ott volt a Pave Low helikopter
és tucatnyi kétszemélyes AS-típusú gravac, de ha a hadihajó itt leszáll, az
egész űrrepülőtér eltűnik a bolygó felszínéről. A zsoldosvezér veszettül
káromkodott és azzal fenyegetőzött, hogy menten elenged százezer zsák egeret - a
tisztviselőnek felcsillant a szeme, és megnyalta a szája szélét. Más megoldás
nem lévén, a társaság közfelkiáltással megszavazta a bérautóbuszt.
A tisztségviselő a holoterminál felé fordult, de ekkor váratlan fordulat
történt, a hátuk mögött elkrákogta magát valaki.
- Elnézést, én szívesen beviszem magukat a városba.
A váratlan felajánlkozó egy hatalmas termetű, majdnem két méter magas miau férfi
volt, egy igazi „nagymacska”. Koszos munkásruhát és fűzős bakancsot hordott,
napszemüvegének sötét lencséin két sárga pontként ragyogott át a szeme - ez
utóbbi használati tárgy, kötelező viselet a Carighouszon -, hegyes fülecskéi
remegtek az izgalomtól, nyilván jó kis fizetségre számított a látogatóktól.
- Mennyit kér a fuvarért? - tudakolta tőle Burkus.
- Egy birodalmi ezresért elviszem magukat. Olcsón megúszták.
A férfit Orizának hívták, saját bevallása szerint valamilyen vízesésektől jött,
ahol építkezés folyt. Építőanyagot szállított, s csak azért nem állt le a
szieszta idejére, mert ma még kétszer kellett fordulnia. Puszta kíváncsiságból
parkolt le az űrrepülőtérnél, egyszerűen érdekelte, kik lehetnek a csodálatos
fényklipper utasai.
A társaság kivonult a parkolóba, a teherautó akkora volt, mint egy kisebb
családi ház. A nők a légkondicionált sofőrfülkében foglaltak helyet, a többiek
felkapaszkodtak a platóra. Bara harci készültségbe helyezte kiborgjait, aztán
megcsapkodta a sofőrfülke tetejét - ezt egy filmben látta -, ezzel parancsot
adott az indulásra.
A gravoteherautó fájdalmas nyikorgásokat hallatva felemelkedeti utazómagasságba,
és suhanni kezdett a dzsungelben épített keskeny út fölött. Az utasok nem sokat
láttak a tájból, a fák szinte összeértek, kupolaboltozatot alkottak a
citromsárga utacska fölött.
Döbbenetes forróság füllesztette a levegőt, de legalább árnyék borult rájuk.
- Tudok egy rövidebb utat, majd az elágazásnál berepülünk az erdő felé és
megkerüljük a hegyeket - magyarázta Oriza Sheenának. Megállás nélkül a hurion
nőhöz beszélt, biztosan szimpatikusnak találta a négy keze miatt, ami csöppet
sem meglepő, az embereket majdnem minden idegen faj utálta a galaxisban. A
turáni lányok dacosan néztek kifelé a koszos szélvédőn.
Sheena azonnal faggatózni kezdett, hol található egy asztrológus amolyan
jósnőféle, avagy látnok. A sofőr hümmögött egy sort, és az mondta, ismer egy
ilyet...
A barátom azt mondta, hogy a látogatóknak be kell jelentkezniük a
kormányzóságon.
- Már nem így van.
Félórás száguldás után Oriza bekapcsolta a nagyteljesítményí gravoparallokat, és
a jármű még feljebb emelkedve, átsuhant a gyengéden összehajló faágakon,-
páfrányleveleken, elkanyarodott balra, és közvetlenül a dzsungel fölött haladt
tovább. A messzeségben egy napfénytől csillogó, sziklás hegyláncolat húzódott,
Oriza nyílegyenesen arra repült a teherautóval.
Miért lebeg az út fölött, ha repülni is tud? - kérdezte tőle Réka, aki az első
pillanattól kezdve unszimpatikusnak találta a sofőrt, és plazmaíját készenlétben
tartva ugrásra készen figyelt.
Maximum csak harminc méter magasan tudok repülni, és nagyon megnöveli a
költségeket, de most kitelik az ezresből, ne féljen - röhögött a sofőr.
Réka a tudomására hozta, hogy nem szokott félni. Dehogynem, gondolta magában a
sofőr, és rávillantotta a nőre éles metszőfogait; ilyen egy miau mosolya.
Rogeriusnak jót tett a dzsungel fölötti száguldás, a jótékony szél
felfrissítette, úgy érezte, kezdi megtalálni régi önmagát, a „királyi
személyiség” váratlan visszavonulót fújt és feltámadt benne a koronakutató.
Odakacsintott Yorkee-ra, a hurion férfi meghökkenve nézte a templomos ruhába
öltözött férfit.
Bara előtt semmi nem maradhatott titokban.
- Jobban érzi magát, felség? - Megcsapkodta Rogerius vállát.
A férfi felemelt hüvelykujjával mutatta neki, hogy minden oké...
Oriza egy völgykatlanban száguldott, két oldalt meredek sziklafalak törtek a
vakító kék égnek, melyen egy fikarcnyi bárányfelhőt nem lehetett megszámlálni.
Sheena megkérdezte Orizától, hogy tulajdonképpen milyen évszak van most.
- Azt hiszem, maguk ezt hívják ősznek.
- Úristen, mi lehet itt nyáron?
- Nyáron meleg van.
Ezt megbeszélték.
A sziklafalak közt történő egyórás kanyargás után egy fennsík fölé jutottak.
Oriza előremutatott.
- Ott van a város!
A sofőrfülkében ülő utasok semmit sem láttak.
Miért nem irtják körülötte az erdőt? - kérdezte Réka, aki végre felfedezte az
első alacsony házacskákat.
- Minek? Két hét múlva úgyis mindent elborít az aljnövényzet, a dzsungel
visszaköveteli a maga jussát, így legalább árnyékban vagyunk.
A miau telepesek lakóhelye egy régen elfeledett azték romvárosra emlékeztetett.
A nem túl magas, zikkuratokhoz hasonló építményeket eleven béklyóba zárta a
carighouszi ősrengeteg, a mértani pontossággal kialakított utcácskák eleltünedeztek
a lombtakaró alatt, talán ha három-négy épület emelkedett ki a
dzsungelből.
Oriza lejjebb ereszkedett, és rálebegett egy utcácskára. Jótékony hűvös és
félhomály borult a teherautóra, a városka békésnek és kihaltnak látszott, a
házak közt lélek sem járt.
- Hol vannak a lakosok?
- Még tart a szieszta, kérem.
- Ja persze.
A jármű nagy szisszenéssel megállt egy kúszónövényekkel a lapos tetejéig benőtt
épület előtt, és nekikoccant a hepehupás műaszfaltnak.
- Megérkeztünk, ez itt egy szálloda - jelentette be Oriza, és kikászálódott
a sofőrfülkéből.
- Pizzéria van? - tudakolta Burkus. Amikor Oriza megkérdezte tőle, hogy mi
az a „pizzéria”. teljesen elment a kedve az egész koronakutatástól. - Hát én
mindjárt hazamegyek! - Ezt képletesen mondta, merthogy nem volt otthona, évek
óta az űrben kószált és csak csajozni szállt le.
Megkeresem maguknak a jósnőt, este itt találkozunk a szállodánál. Majd jövök -
búcsúzkodott Oriza, aztán tartotta a mancsát. Mielőtt Burkus húzta volna a
száját, Zoltán gyorsan kifizette a sofőrt, és két ezrest számolt le a
macskalénynek.
- A fáradozásáért, uram.
- Köszönöm. - Oriza overallja nadrágzsebébe gyűrte a birodalmi bankókat,
bepattant a teherautójába, és ellebegett.
Mennyire megváltozott ez a város, amióta itt jártam, akkoriban még nem hagyták,
hogy benője a dzsungel - dünnyögte Yorkee.
- Én itt hülyére fogom unni magamat - morgolódott Burkus, és elindult a
szálloda főbejárata felé.
Ez a kijelentés élete egyik legnagyobb tévedése lett.
A szemközti kávézó teraszán magányosan üldögélt egy miau telepes, aki egy
különös műszer optikáján keresztül figyelte a teherautó utasait, főképpen
Wilhelm Rogeriust. A műszer egy napszemüvegre hasonlított... de csak hasonlított
rá, semmi köze nem volt az UV sugarak és a fény megszűréséhez. Amikor a tizenegy
fős csoport utolsó tagja is eltűnt a csapóajtó mögött, a telepes elővette a
turáni gyártmányú interkomját, és felhívott valakit. Nem használta telepatikus
képességeit, ki tudja, milyen mérőműszerek lehetnek a zsoldosoknál.
Első kicsengésre felvették.
- A király klónja az utolsó fázisba lépett. Tizenkét óránk van a
szertartásra. Dicsőke. - A miau telepes Deme táltos hangján beszélt.
- Ma éjjel megtörténik - válaszolta egy női hang.
Aztán bontották a vonalat.
Oriza nem tért vissza este és később sem. Zoltán dühöngött.
- Csak kerüljön a kezem közé ez a nyavalyás macska, két fülénél fogva
szögezem fel a mestergerendára.
- Tépjük ki a bajszát, hehehe...
- Vonjuk meg tőle örökre a tejet! - Ezt Bara mondta, aki délután óta
megállás nélkül whiskyzett. Három palackkal pakolt be Zidane hátizsákjába,
amikorra bizonyossá vált, hogy Oriza tényleg nem fog visszatérni, már csak az
utolsó alján lötyögött valami, ezzel együtt a zsoldosvezéren nem látszott a
részegség, alighanem jól bírta a szeszt.
Amikor Réka Lizarazu és Deshamps társaságában visszatért a „felderítésből”, már
besötétedett a városka felett.
- Rossz hírem van: ez a város teljesen kihalt, egyetlen lakója sincs. Ugye,
mondanom sem kell, hogy odalentről pedig eltűnt a recepciós is a szobalánnyal
együtt.
- Amikor megérkeztünk, én láttam egy miaut a szemközti kávézó teraszán -
jegyezte meg Emese.
- Mondom, szívem, a városban rajtunk kívül nincs senki.
- Nagyon nem tetszik ez nekem - mondta rosszat sejtve Zoltán -, szerintem
nagyon gyorsan tűnjünk innen.
Rogerius kivételével mindenki egyetértett a szólóval, a koronakutató
gondolataiba zárkózva kuporgott egy széken, de Zoltán javaslatának hallatán
felemelte az arcát. A fejét rázta.
- A Kaus Medius rendszerben az „íj középpontjában” vagyunk, és addig nem
mehetünk el innen, amíg nem tudunk meg valami életbevágóan fontosat a koronáról.
Talán nem véletlenül csaltak minket ebbe a fantomvárosba. Azt javaslom,
mindenképpen várjuk meg a reggelt, aztán kutassuk át a környéket... kell itt
lennie valaminek.
Napok óta tisztában voltak Rogerius másságával, a benne zajló folyamatok
különlegességével. Az emberek és a hurionok összenéztek, egymástól várták a
megoldást erre a lehetetlen helyzetre.
Réka felsóhajtott.
- Rendben van, várjunk reggelig, és tegyünk úgy, ahogy Rogerius mondja... De
aztán húzzuk el innen a csíkot minél gyorsabban, én is ezt mondom. Az első
pillanattól kezdve gyanús volt nekem az a sofőr, jobban kellene hallgatnom a
megérzéseimre.
- Legyen - határozott Zoltán.
Az éjszakai őrséget Bara és kiborgjai vállalták magukra. Nagyon helyes,
állapította meg magában Burkus, mindenki dolgozzon meg a pénzéért.
A koronakutató expedíció rettenthetetlen tagjai a szobáikba vonultak, és
megpróbáltak aludni egy keveset a fárasztó nap után.
Ennél nagyobb baklövést el sem követhettek volna...
- Mi az, amit rajzolsz? - kérdezte Glória, és lekuporodott a fiú melletti
székre. Ketten voltak otthon, Astor a hétvége ellenére dolgozni ment, minden
ilyen nap ajándék volt a család számára.
- Ez egy korona, régen ilyet hordtak a királyok - válaszolta a fiú, és
odanyújtotta a mappát.
Glória az ablakon át beszűrődő sápatag fény felé fordult a füzettel. Elkomorult,
homlokán összeszaladtak, vékony vonallá szűkültek a ráncok.
- Ezt honnan másoltad, kisfiam? - kérdezte remegő ajkakkal.
- Sehonnan - vonta meg a vállát Rogerius, kissé haragudott Glóriára, amiért
azt tételezi fel róla, hogy nem tud fejből lerajzolni egy koronát. - Egyszerűen
kitaláltam és kész! -jelentette ki az elismerés hiányától szenvedő kamaszok
jellegzetesen dacos hanghordozásában.
- És miért ferde a kereszt a tetején? - kérdezte Glória, miközben tekintetét
mereven a színes rajzra függesztette. - Ezt honnan vetted; ezt is magadtól
találtad ki?
- Persze - vágott közbe kurtán Rogerius, aztán elhűlve nézte, mi történik.
Glória a mindig oly' kedves lény, akit anyja helyett anyjaként szeretett...
egyik pillanatról a másikra átalakult, haja megnőtt és elszürkült, mindig
mosolygós, szép arcán szemhunyásnyi idő alatt ezernyi ránc és szarkaláb futott
szét és öregítette több száz évessé, s a sápatag homlokon felragyogtak a mágikus
rovásjelek...
- Felséges uram - hajtotta fejét a boszorkány... és Rogerius egy átható
sikollyal ébredt élete legborzalmasabb álmából.
- Emese!
A lány nem válaszolt, a fal felé fordulva mozdulatlanul feküdt; Rogerius minden
hajszála az égnek meredt, eszébe jutott, mi történt a Szent Tamásban.
- Emese! Jézusom!
Kipattant az ágyból, üvöltve rázogatta a lányt.
Emese nem halt meg, csak olyan bűvös álomba merült, amit az OPOS bocsátott rá,
száz Rogerius sem keltheti fel azt az embert, akinek Lauder Stenonis röptét
álompillangót a szemére.
Rogerius mindent megértett. Dühtől szuszogva, elszántan lépett el a lány
ágyától.
- Hát megint értem jöttetek, fekete emberek. De most nem adom olyan olcsón a
bőröm!
Energiafegyver hiányában a kard is megteszi.
Rogerius fölvette a szobaasztalról a kardját, és kihúzta tokjából, a markolat
hűvösen simult a kezébe. Megsuhogtatta kezében a pengét, újra érezte, ahogy
karjába költözik a holt király ereje.
Feltépte a szobaajtót.
Lizarazu a semmibe meredt, tompa tekintettel állt az ajtó mellett. Rogerius
elhúzta arca előtt a tenyerét - semmi reakció.
A kiborgot kikapcsolta valaki!
Végigment a folyosón, és lement a lépcsőn, meg sem kísérelt benyitni a
szobákba... fölösleges időpocsékolás, úgyis mindenkire álmot bocsátott a
nagymester.
Bara hangosan horkolt a recepciós pultra dőlve, Zidane és Deshamps a szobájánál
őrködő kiborghoz hasonlóan kikapcsolva álltak a falak mentén.
Rogeriust ellenállhatatlan erő kényszerítette a szálloda elhagyására, arra, hogy
egymagában, egy szál karddal a kezében induljon valamilyen titokzatos cél felé
az éjszakai fantomváros utcáin. Nem szegült szembe ezzel az erővel, kirúgta a
lengőajtót, és ment beteljesíteni önnön sorsát.
Fülledt és párás volt az éjszaka, földöntúli csönd honolt a kihalt miau
településen. Nyomasztó árnyak mozdultak az éjszakában és integettek a férfi
után, aki holtsápadt arccal szalad át az úttesten, és ment tovább elszántan,
amerre az ösztönei vezették.
Rogerius átvágott egy kisebb téren, feje fölött szétnyílt az ősrengeteg
lombkoronája, és felragyogtak a csillagok... a számára teljesen ismeretlen
csillagképek.
Nyomasztó magányában, bánatosan világított a Carighousz egyetlen holdja, a
vérvörös égitest balsejtelmű fénye besugározta a terecskét, Rogerius karja
libabőrös lett.
És akkor a koponyájában tiszta, érthető hangon megszólalt egy nő; Rogerius,
egykori nevelőanyjának, Glóriának a hangját vélte felismerni.
Szépen süt a Hold
Megy egy élő, megy egy holt
Félsz-e angyalom?
(A magyar népmesék Vörös Vitézére (a Holdra) utaló ősmagyar eredetű
sámánversike.)
- Glória, te vagy az? - forgolódott Rogerius a holdfényben.
A nevem Dicsőke. Rogerius, kövesd a dobok hangját, és hazatalálsz!
A távolból sámándobok tompa püfögése hallatszott, megszólaltak a csörgők és
vékony hangon kántálni kezdett egy táltos: heii... haii... heii... heii...
Rogerius homlokán gyöngyözni kezdett a hideg veríték. Szédülés vet erőt rajta,
meg kellett támaszkodnia egy fémkorlátban... a korlát anyaga olyan puhának tűnt,
mintha meglágyult műanyagból lenne.
Ez nem fémből van...
Megtapogatott egy fát... a növény rugalmasan ellenállt az érintésnek, a férfi
megmarkolta a fa kérgét, és kihúzta, mint a rágógumit... elengedte, a furcsa
anyag visszarugózott, és felvette eredeti formáját...
Ez nem fa, ez nem korlát, ez nem egy város!
Ez a Szépmező Szárnya!
Lauder Stenonis fantomvárossá változtatta az OPOS anyaűrhajóját, aztán idecsalta
őket!
Heii... haii... heii... heii...
Gyere, Rogerius, gyere csak bátran!
Rogerius engedve a csábító hangnak tovább haladt előre. A dobok hangja és a
sámánének egy facsoport túlsó feléről hallatszott, az ágak közt lobogó fények
szűrődtek át. A férfi átgázolt az aljnövényzeten, az utolsó métereket már
bukdácsolva tette meg.
Amikor félrehajtotta az utolsó bokor ágait, ajkát önkéntelen kiáltás hagyta el.
Wilhelm Rogerius egy nagyjából ötven lépés átmérőjű, kör alakú tisztás szélére
érkezett. Száznál is többen - íjászok, táltosok és OPOS vezetők - állták körbe a
tisztás közepén emelkedő, virágfüzérekkel borított oltárt. Minden harmadik íjász
kezében ősrégi fáklya lobogott, a dobokat az oltár mellett ülő táltosok
püfölték, az énekhang egy öregembertől származott, aki széttárt kezekkel,
lehunyt szemmel keringett a fáklyafényben. Az oltár mellett egy ismerős figura
állt - a miau sofőr. Széles mosoly ült a jellegzetes macskaarcon, amikor
tulajdonosa észrevette a döbbenten álló férfit. Elindult felé, hangja
túlharsogta a dobok és az ének keltette monoton ricsajt.
- Vártunk rád, Wilhelm Rogerius!
Egy sötétköpönyeges alak lépett Oriza mellé. Felnyúlt, és visszahúzta arcáról a
csuklyát. Egy nő mosolygott Rogeriusra, a férfi döbbenten ismerte fel benne
Glóriát, egykori nevelőanyját.
Oriza megállt Rogeriussal szemben, arcát a föld felé fordította. majd egy ősi
ima kántálásába kezdett. Átalakult a teste. Kisvártatva felnézett a férfira, és
Rogerius máris Lauder Stenonis tekintetének kereszttüzében állt.
Az OPOS nagymester széttárta a karját.
- Haj regö-rejtem, ha hiányoztam, hát itt vagyok!
Rogerius felkiáltott, kardja kihullott kezéből.
Kezek nyúltak felé a sötétből, megragadták, és vonszolni kezdték az oltár
irányába. A sámánének és a dobok hangja erősödött, most már három táltos
pörgött-forgott az oltár körül. Egyre szűkült a kör, a fáklyás íjászok és a
csuklyaköpenyes táltosok lassú, megfontolt léptekkel közeledtek a szent helyhez,
melyen gondos kezek fektették végig a ruhájától és személyiségétől megfosztott
férfit, aki a végtelen csillagvilágra révedt tekintettel hevert a lét és a
nemlét határmezsgyéjén.
Dicsőke vezetésével az OPOS vezető táltosai léptek a megmerevedett testű
férfihoz, és kezdetét vette a szertartás.
Fájdalmas visítással búcsúzott el életétől az a fehér kos, melynek Deme és Ocsád
vették a vérét. A táltosok megragadták a rángatózó állatot, és Rogerius testére
csorgatták a vérét. Dicsőke megszentelt sólyomtollat fogott, és jeleket írt a
férfi mellkasán vöröslő vérbe, az esztergomi érsek, akinek megengedték, hogy
megfelelő őrizet mellett kellő távolságból szemlélhesse a szertartást, tátott
szájjal szorította szeméhez az elektronikus távcső nézűkéjét.
- Ezek sumér ékírásjelek - hüledezett a bíboros prímás.
Szkíták! Nagy vitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére! (Anonymus szerint
Álmos vezér így szólította harcba a magyarokat Kiev alatt, amikor döntő
ütközetet indított az oroszok és a velük egyesült kunok ellen - a magyarok
lemészároltak mindenkit.) -harsogta Stenonis.
A teljes avatóformula - súgtak össze a Létay őrzésére rendelt, sötét tekintetű
plazmaíjászok.
A sámánének hangjai betöltötték a fantomvárost, és messze szálltak a carighouszi
dzsungel fölött. Előre megrakott farakásokat lobbantottak lángra a fáklyák, és
az oltár körüli térséget beragyogta a fény.
Létay állított az élességen - volt miért.
Különleges fényjáték vette kezdetét az oltár körül, de ez a sugárhullám nem a
belobbantott, embermagas máglyákból áradt, azok fénye csupán erősítette a
ragyogást. Az energia magából az oltár fölötti térségből szóródott szét, és
kusza, folyton-folyvást egymásba gabalyodó sugárvonalakká bomlott, mintha
fényből hímeznének mintát a lassan életre kelő szellemek, melyek ölelni,
simogatni kezdték Rogerius kosvértől ragacsos testét.
Dübörögni kezdett a föld, s visszhangot vert az ég.
Egy aranyfényben fürdő, sólyomhoz hasonló madár bontakozott ki a
fénykavalkádból. Szárnyát lebbentve röppent a ravatalra, és karmait Rogerius
testébe vájva, fejét leszegve, szinte önnön begyét szaggatva rikoltozott.
Aztán lecsapott Rogenusra, csőrével felhasította a férfi mellkasát...
A szkíta Napmadár és a férfi lelket cseréltek egymással?
Létay később nem tudta visszaidézni, mit látott ezután. Az íjászok elvették tőle
a távcsövet, vasmarokkal megragadták, akárcsak a táltosok Rogeriust, és
elhurcolták a szertartásról, annak, ami hamarosan kezdetét veszi, nem lehet
szemtanúja senki, csak aki beavatott az OPOS legbelsőbb titkaiba, csak az
nézheti végig, ahogy Rogeriust a legkisebb csontocskájáig darabokra szedik, és
újra összerakják a szellemek...
A bíborost egy sötét szobába vezették, és rázárták az ajtót, a dobok püfögése, a
csörgők hangja csak tompán szűrődött idáig.
Létay térdre hullott a sötétben, és imádkozni kezdett. Fennhangon mondta ki az
áment, s ugyanebben a kozmikus pillanatban elhalt a dobok és a csörgők hangja, s
mérhetetlenül nagy csönd köszöntött az éjszakai dzsungelre.
Percek óta tartott a csönd, és Létay nem mert megmozdulni a sötétben. ..
Elvesztette az időérzékét, amikor végre kinyílt az ajtó, és a fáklyafény
szétáradt a szobában, Létay szent meggyőződéssel vallotta, hogy időközben órák
teltek el.
Deme táltos és íjászok érkeztek.
- A fejedelem látni kívánja.
- Felséges király...
- Nem vagyok király - mondta Létaynak egy bíborba, brokátba és aranyba
öltözött férfi, akinek körülbelül annyi köze volt Wílhelm Rogeriushoz, mint
mars-lakóknak a baseballhoz. A teste egy közel 1700 éve halott szent királyé, az
elméjében őrzött tudás a teljes Turul-nemzetségé Álmos fejedelem óta; amit az
ősök tudtak, azt ő ugyanúgy tudta, és rendelkezett minden olyan ismeretanyaggal,
ami pár órával ezelőtt még a Szent Korona szakértőjévé tett egy dominikánus
laikus testvért, de ha emlékezett is magára Rogeriusra, ezt nem mutatta, nem
mondta senkinek, soha többé nem ejtette ki száján a férfi nevét.
Egy rubinokkal kirakott aranytrónuson ült, a trón egy keletre nyíló, színarany
oszlopokkal tartott sátor közepén állt. A trón körül az OPOS hatalmasságai
sorakoztak, az uralkodó jobbján az a Lauder Stenonis állt, akinél ezen az
éjszakán nem lehetett boldogabb embert találni a kerek galaxisban.
- Emlékszem rád, te vagy az a pap, aki sokat cigarettázik -mondta
ellenállhatatlanul zengő hangon a fejedelem. Összeszűkült szemmel nézett az
esztergomi érsekre, aki már ezerszer megbánta, hogy azon a délutánon kisétált a
prímási palota parkjába.
- Én is emlékszem önre, uram.
- Tévedés, te valaki másra emlékszel. Hiszed-e, hogy a Szent Korona
hatalommal bír?
- Igen. - Az esztergomi érsek egy kicsit gondolkodott a válaszon.
- Hiszed-e, hogy az ő tulajdonában van az ország?
Ez az ősi Szent Korona-tan alapvető tétele, jutott eszébe Létay-nak, sorsom
múlik a helyes válaszon.
- Hiszem.
A fejedelem aprókat bólintott, trónusára könyökölve hajolt előrébb, pisszenés
sem hallatszott a sátorban.
- Őszintén válaszolj! Hiszed-e, hogy a Szent Korona létezik?
Mit tegyek? Legyek őszinte, esetleg mondjam azt, amit hallani szeretne? -
töprengett magában Létay. Ez az ember érzi a bennem felgyülemlő kétségeket,
kifejezetten kérte tőlem az őszinte választ, úgy néz rám azokkal a szúrós
szemével, mintha nyitott könyvként olvasna a gondolataimban...
- Ezt nem hiszem - jelentette ki határozott tisztán csengő hangon a bíboros
és rezzenéstelen tekintettel nézett a trónon ülő alakra.
A férfi mosolyogva dőlt hátra a trónusán. Igen, ettől a végtelenül becsületes
embertől ezt a választ várta. Magához intette Stenonist. A nagymester odahajolt
hozzá, a fejedelem a fülébe súgott valamit.
- Hajtsátok fel a tetőponyvát! - tapsolt a szolgáknak Stenonis.
Többen ugrottak teljesíteni a parancsot. Kapcsokat bontottak, zsinórokat húztak,
és hamarosan megmutatkoztak a csillagok. Keleten már pirkadt az ég alja, de a
fejük fölött még ott ragyogott a végtelen kozmosz milliárdnyi gyöngyszeme. Vajon
merre lehet a Föld? - töprengett Létay...
A fejedelem a csillagos égre emelte kezét, és mutatóujjával határozottan
rábökött egy pontra.
- Nézd!
Létay hosszan vizsgálgatta az égboltot, homlokát ráncolva pásztázta a
csillagokat, aztán meglátta a különös csillagot, és végre megértette, mire
akarják felhívni a figyelmét.
Alig tenyérnyivel - idelentről ennyinek látszott - a bolygó holdjának vérvörös
korongja fölött egy magányos csillag pislogott, körülőtte éjsötét volt az űr. A
csillag egymagában, árván és elhagyatottan állt...
Különös...
- Adjatok neki egy optikai komputert! - parancsolta a nagymester.
Valaki Létay kezébe nyomta a bekapcsolt készüléket. A férfi a szeméhez
illesztette, és megnézte vele a csillagot.
Az adatok sebesen futottak a képernyőn, a halványan pislákoló csillag valójában
egy bolygó volt, az „íj középpontjának” második lakható világa, a „küklopszok”
sivataggá égetett otthona.
- Ez hatalmas lehet - mondta megrökönyödötten Létay -, még a Jupiternél is
nagyobb... és ha a műszer nem csal, akkor nem gázbolygó. .. Ez a bolygó lenne a
korona őrzési helye? - fordult a bíborruhás férfihoz.
- Az ott a Titkos Koronaőrség bolygója - válaszolta átszellemült arccal a
fejedelem.
Létay értetlenkedve nézett a trónuson ülő férfira.
- Maga érti ezt? - kérdezte végül a nagymestertől.
- Nem - mondta mérgesen Stenonis, és elvette az esztergomi érsektől a
komputert. - Halvány fogalmam sincs, Stephanus, miről beszél.
Létaynak megütötte fülét a név. Stephanus, tehát ezen a néven szólítják...
Egy íjásztiszt érkezett, és jelentett Stenonisnak.
Rogerius társai félóra múlva magukhoz térnek.
- Ébresszétek fel őket! - utasította a férfit Stenonis. - Hamarosan
visszaalakulunk, ezt követően a foglyokat hozzátok a fejedelem elé, az uralkodó
ítélkezni fog fölöttük.
Létay összerezzent a hangjától.
Ez az ember lefogja mészároltatni a keresztényeket, és alighanem én maradok
utoljára.
Stenonis megragadta a bíboros karját.
- Maga menjen az íjászokkal!
Jurtapalota. Dél-Pannónia. Pannon
Az íjászversenyt követő nap kora reggelén tartott sajtótájékoztatón annyi
újságíró és holovíziós riporter gyűlt össze, mint égen a csillag. Körülbelül
ötszáz kérdést akartak intézni a Deél-Ősiek szóvivőjéhez, de hoppon maradtak.
Bárány biztonsági táltos azzal kezdte a sajtótájékoztatót, hogy bemutatott egy
felismerhetetlenségig összetört holovetítő készüléket, amely azt hivatott
bizonyítani, hogy előző este csak egy jól megkomponált trükk vezette félre a
tisztelt nézőközönséget; amit több százezer ember látott, pusztán a Siemens
számlájára írható, az ilyen sületlen baromságokat, miszerint „megjelent a Tündér
Ilona”, csak gyerekek hiszik el. A csalót mellesleg lefülelték, most is tart a
kihallgatása... - fejezte be tájékoztatóját Bárány.
Különös módon az észak-pannóniai XXL holovíziós kereskedelmi csatorna esti
hírműsorában interjút sugároztak a lefülelt csaló anyjával és megszólalt egy
régi osztálytárs is, még különösebb módon az XXL stábkocsiját másnap hajnalra
ultraradikális, őshitű fiatalok felgyújtották...
A média szerette volna megszólaltatni a klánvezért és családját, ám Deél-Ősi és
lánya elzárkóztak a nyilvánosság elől, a „koronázási szertartás” után
visszahúzódtak a Cifrapalotába, és nem nyilatkoztak. A holovíziós-társaságok
ekkor megrohanták a közel huszonnégy órája megérkezett Ajtony-küldöttséget, de a
Főtáltos ország-világ előtt kijelentette, hogy sem ő, sem Dunaveczky szenátornő
„nem foglalkoznak ilyen marhaságokkal”, kisebb gondjuk nagyobb ennél. .. ez
momentán igaz volt.
A Napkirály-ünnep véget ért.
- Jelen felállás szerint úgy néz ki a dolog, hogy a pápai koronaküldés
Hartvik-féle legendája Könyves Kálmán agyalmánya. De én mégis nyitva hagyok egy
kiskaput...
- Miszerint?
- A német-római császár ugye nem küldhetett koronát, mert nem volt
koronaküldési joga, koronát világi uralkodónak akkoriban csak a bizánci császár
és a pápa küldhetett. Dukász Mihályt kilőhetjük, ő nem küldött koronát Gézának,
de ha küldött is, ez nem oszt, nem szoroz, tudniillik Géza jóval István után
élt, és minket kifejezetten az a korona érdekel, ami feltehetően a szent királyé
volt. Marad hát a pápa... tételezzük fel, hogy a magyarok nem kérték, hanem
visszakövetelték a koronát II. Szilvesztertől, és itt tudunk rákapcsolódni Tuti
elméletére, miszerint a Szent Korona avar ötvösművészek alkotása, ami a frank
hódítások során került el a nyugati keresztény világba. ..
Shaw elhallgatott, hagyta, hogy a magyar Főtáltos megeméssze a hallottakat.
Ajtony a szakállát simogatva, elgondolkodva dőlt hátra a kényelmes fotelben.
- Nagyon elgondolkodtató, amit mond, ezredes úr.
Ajtony egy meglepően magas, szikár arcvonásokkal megáldott, hosszú szakállú
férfi volt, aki jóval túlhaladt már élete delelőjén, de tekintetéből mégis
fiatalos hév és vitalitás sugárzott. Földig érő, barna színű köpönyeget, alatta
egyrészes fűzöld ruhát hordott, amit deréktájon egy széles, aranyintarziákkal
díszített övvel fogott össze, lábán lovaglócsizma.
A harmadik nap hajnalán, az Erdély Aranykorával, ugyanazzal a furcsa, ágas-bogas
formájú űrhajóval érkezett, mint hetekkel ezelőtt a császárral történő
tárgyalásra. Aktív részvételt vállalt a Tavaszkirály avatási szertartáson,
megkoronázta a fiatal párt, aztán semmi mással nem foglalkozott, csak egyik
táltos-küldöttséget fogadta a másik után, és találkozott valamennyi őshitű klán
vezetőjével. Shaw-ra és csapatának tagjaira a legelsők között szakított időt, s
végre köszönetet mondott az ezredesnek, hogy megmentette az életét, akkor -a
történtek után - nem volt lehetőségük a találkozásra. Shaw-nak Wittgennek és
Degának magas, turáni állami kitüntetést adományozott, Dega rettenetesen
meghatódott, még életében nem tüntette ki senki, Wittgen csak vigyorgott, saját
bevallása szerint neki ilyen plecsnikből egy bőröndnyi volt otthon és az ágy
alatt tartotta őket.., Dega secperc alatt összeveszett Wittgennel, a perpatvar
egészen addig tartott, amíg Kövi szét nem csapott köztük - a lány az utóbbi na
pókban egyre többet mutatkozott a százados társaságában.
- Ez a pók, vagy mi a manó, mivel próbálta bizonyítani az állításait? -
kérdezte Ajtony. Intett egy szolgának, hogy nem kér több bort, a fiatal fiú
töltötte volna tele a kupákat. A Shaw-val történt négyszemközti találkozóra az
Erdély Aranykora fedélzetén, a Főtáltos magánlakosztályában került sor.
Shaw tartotta a kupáját, ő nem elégedett meg kétkupányi jó ma gyár borral.
Miután belekortyolt az isteni nedűbe, pár mondatban összefoglalta az udvari
ékszerésznek a korona korára vonatkozó megállapításait.
- Számtalan analógiát talált, ezek közül csak a legkiemelkedőbbeket sorolnám
fel, különben reggelig itt ülünk. A koronáéval azonos filigrán és
foglalatkészítési, illetve foglalási módot és láncot találhatunk a Nagy Károly
talizmánon. Tuti azt mondja, a reimsi katedrálisban őrzik, Nagy Károly sírjában
találták, tehát Krisztus után 800 körül vagy azelőtt készült. A délfranciaországi
Conqes kolostorában őrzött Pipin-bursán olyan technológiával
készült filigránok vannak, mint a magyar koronán, nevezett tárgy a XI. századbál
nyerte el végső formáját, de legrégebbi alkotóelemei olyan zöld és vörös színű
translucid zománclemezek, amilyenek az abroncs pártaján is láthatóak, ezek a
VIII. századból származnak. Nem folyatom, lényeg a lényeg, Tuti szép sorban
bebizonyította a korona alkotóelemeiről, hogy minden további nélkül Szent István
előtt készülhettek. Az ilyen megállapítások, hogy a korona csüngőiben lévő kőfoglalatok
keresztkiképzésű hátoldalának szerkezeti párhuzamai fellelhetők egy
nyakéken, amit valamilyen Kiskőrös Vágóhídon találtak és egy avar fejedelem
kislányáé volt, már csak hab a tortán. Ja, és találtak olyan avar technikával
készült szíjvéget, melyen a gyöngydrótok olyanok, mint a koronán. Mielőtt
elfelejteném: Tuti azt állítja, hogy a hunok használtak először olyan pártás
koronákat, ahol a párta elemei középről kifelé csökkenő nagyságúak, és amelyben
az íves és háromszögletű elemek váltakoznak... ugyanúgy, mint a Szent Koronán.
- Jaj, Istenem mi közünk nekünk a hunokhoz? - legyintett Ajtony. Nevetett.
- Most politikusként kételkedik vagy Főtáltosként? - dobta vissza a labdát
Shaw. - Hun... Hungária...
- A kortárs történetírók leírásaiból azt a tanulságot lehet leszűrni, hogy a
görbelábú, ferdeszemű, mongolképü hunok és a világos bőrű, bajuszos magyarok
antropológiai szempontból olyan távol állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Genetika, uram, genetika! De miért nem megy vissza mindjárt a sumerokig, mint
például az OPOS? - Ajtony megint legyintett. De már nem nevetett.
- Ismerek egy fehérbőrű, vörös hajú nőt a negyedikről, ahol lakom. .. ha
hiszi, ha nem, egy társasházban lakom, egy szobakonyhás lakásban...
- Ez hogy lehet? - hökkent meg a Főtáltos.
- Én olyan gazdag vagyok, hogy megengedhetem magamnak ezt a luxust. Különc
vagyok. Szóval ez a nő hozzáment egy szőke, szeplős norvéghoz, aztán szült neki
egy négert, aki olyan sötét volt, hogy a maguk Hunyadi Mátyásának a fekete
hollója villanófény hozzá képest. A DNS-vizsgálat pedig kimutatta a norvég
apaságát. Genetika, uram, genetika!
- Valaki egyszer félrekefélt a családban. Van ilyen és váratlanul kijött.
- Valaki egyszer félrekefélt a pártus birodalomban. Van ilyen és váratlanul
Árpád bejött.
- Amondó vagyok, inkább térjünk vissza az avarokhoz és a maga kiskapuihoz!
Tehát, a magyarok visszakövetelték a koronát? Ez nagyon érdekesen hangzik. -
Ajtony témaváltást kezdeményezett. Nem véletlenül. Tájékoztatták arról, hogy a
szomszédos fotelben borozgató férfi, amolyan „szevasz, mi van veled, öregem”
kapcsolatban áll IV. von Anstettennel és „piszi-puszizik” azzal a Caroline-
Blinda-moorral, akit egy fényéves körzetben meg sem lehetett közelítenie a
hétköznapi halandóknak. És ez érződött rajta... Ajtony fölösleges
energiapazarlásnak tartotta bármilyen vita kezdeményezését ezzel az emberrel.
Krisztus után 894 és 896 között történt a dolog. Árpád a fősereg élén az avarok
és a már itt lévő magyar törzsek hívószavára megérkezik Pannóniába. Kérdi az
avaroktól: hol a korona, skacok? Erre az avarok: jaj, jaj, te Árpád, képzeld,
elvitték magukkal a frankok... Frankón, a frankok?... kérdez vissza Árpád, és
amikor túl sok bólogató fejet lát maga körül, elüvölti magát: Lóra minden
magyar! így kezdődnek a kalandozások.
- Ezt állítja az OPOS.
- Ezt én állítom, méltóságos uram.
- Kérnék még egy kis bort - szólt Ajtony a szolgának. Töltöttek neki. -
Akárhogy is volt akkoriban - folytatta kis idő elteltével -minket leginkább az
érdekel, miképpen van most. Rendelkezik már valamilyen prekoncepcióval a Szent
Korona hollétére vonatkozólag?
- Halvány fogalmam sincs, hol keressem.
A Főtáltos elmosolyodott.
- Kellemesen csalódtam magában, Shaw, az emberek nagytöbbsége ötölt-hatolt
volna egy ilyen kérdés hallatán, maga viszont minden köntörfalazás nélkül
megmondja az igazságot. Szeretem az őszinte embereket.
- Azokat én is, csupán ott hibázik a dolog, hogy őszinteségért semmit sem
lehet kapni a boltban, királyi koronát aztán végképp nem...
A Főtáltos titkára érkezett, egy karó vékony, ideges arcú, ötvenes férfi.
Elnézést kért a zavarásért, és átnyújtott Ajtonynak egy elektronikus dossziét. A
Főtáltos átvette, szétnyitotta, és bekapcsolta, Shaw látta az arcán, hogy nem
kapott jó híreket.
Ajtony visszaadta titkárának a mappát, a férfi szótlanul távozott.
- Most kaptam a hírt, két héttel ezelőtt elrabolták az esztergomi érseket -
jelentette be Ajtony. - A Kozmoszpol szerint az Űrtemplomos Lovagrend keze benne
van a dologban, persze bizonyíték nincs, és Róma hallgat.
- A Lovagrend ideológiailag egyre távolodik a Vatikántól, egyes császári
elemzők szerint nem lehetetlen, hogy a Kongregáció nyomására ki fogják kapcsolni
XXV. János 6.0-át; Őszentsége az utóbbi időben egyre többször lefagy. Ha a
templomosok kapták el az érseket, ezt nem biztos, hogy pápai jóváhagyással
tették. A kérdés viszont adja magát: mi szükségük lehet az esztergomi érsekre?
Ajtony elgondolkodva forgatta kupáját a kezében.
- A turáni titkosszolgálat jelentése szerint a templomosok egyik
flottaegysége hetekkel ezelőtt csatlakozott a klánflottához, feltételezésünk
szerint a keresztény Barkóczyak koronázásra készülnek, ezért raboltatták el az
érseket, az érvényes ordók alapján csak ő koronázhatja meg a magyar királyt. A
Barkóczyak körül jelenleg meglehetősen zavaros a helyzet, többek között
felbérelték az OPOS-t, hogy segítsen nekik a koronakutatásban.
- Erre könnyen ráfázhatnak, méltóságos uram, tudniillik az OPOS ahogy
szimatot kap, a saját feje után fog menni - jegyezte meg Shaw.
- Képzelje, ez már be is következett! - Ajtony tálcára tette a kupáját,
kezét összekulcsolva könyökölt a fotel párnázott kartámláira. -Az Űrvédelem
jelentése szerint napokkal ezelőtt az OPOS elszakadt a Barkóczy flottától, és
mélyűrbe lépett a Templomosok három cirkálója is. Az OPOS flotta tartózkodási
helyét nem ismerjük, viszont erős templomos flottaösszevonás vette kezdetét a
Turáni Csillagköztársaság territoriális határán.
- Melyik flottaegység?
- A Veni lumen cordium (Töltsd el szívünk fényesség! (latin)).
- Azt a Szent Hermafrodita, közismertebb nevén Jeanne, az egyik klerikális
entitás vezeti. A turáni kormány lépett valamit a flottamozdulatra?
- Egyelőre semmit. A kormány nem látja át az összefüggéseket, hiszen nem tud
semmit a koronakutatásról, ahogy a maguk jelenlétéről sincs információja, hacsak
Nelliék nem dolgoznak visszafelé is, amit kötve hiszek. A korona kutatása az én
magánakcióm, Dunaveczky tájékoztatott arról, hogy magát időközben
felvilágosították erről.
- Ön személy szerint úgy gondolja, hogy a Lovagrend készül valamire?
- Igen.
- Ez esetben sietnünk kell. Mondja, miért olyan fontos önnek a Szent Korona
felkutatása? De nem egy hivatalos szöveget akarok hallani nemzeti- és történelmi
hagyományokról, hanem azt, amit valójában gondol erről.
Ajtony sokáig töprengett a helyes válaszon, aztán a következőket mondta.
- Aki a Szent Koronát birtokolja, az a hatalmat birtokolja. Ha mi északiak
tudnánk felmutatni a tömegnek, mint az „egység és megbékelés” jelképét, előbb
vagy utóbb a Barkóczyak és a többi keresztény déli klán talán felhagy a
széthúzásos politikával, és végre képviselőket delegál az országgyűlésbe, amit
országunk érdeke is diktál. De ha a keresztények kezébe kerülne a korona, ők
visszapörgetnék az időt, hogy királyt ültessenek a trónra, és a
Csillagköztársaságnak befellegzett. Látta, mennyi északi fiatal volt itt. Ha
ezeknek a szédült tömegeknek felmutatják a koronát és a véres kardot, mindenki
meg-kergül, és tengerárként fog dagadni a lelkesedés hulláma, amit a
köztársasági kormány... ha kell... erőszakkal fékezne meg. Uram, ez egy újabb
polgárháborúba sodorná az országot.
- Azok az északi fiatalok, akik exponáltán jelen voltak a Napkirály-ünnepen,
nem egy keresztény királyra szavaznának, hanem az őshitü magyarokra.
A dehogy - mondta mérgesen Ajtony. - A fiatalok elsősorban a változásra
szavaznak, az ideológia csak később kapcsolódik be a képbe, de addigra mindig
átgyúrják az ember gondolkodásmódját, mire észbe kap, már azt sem tudja, miben
hitt az elején, csak megy fejetlenül a többi után. Falkaszellem. Tipikusan
magyar jelenség, hogy az ember zászlóként lobog, hol ide csap, hol oda, éppen
arra, amerről fúj a szél, a Parlamentben ismerünk olyan képviselőket, akik az
elmúlt három választási ciklusban legkevesebb három frakcióban ültek már.
- Milyen érdekes, az OPOS tízparancsolat nyolcadik pontja pontosan így szól:
nem vagyunk zászló a mások ünnepén.
- Ezt honnan tudja? - kerekítette szemét Ajtony.
Megjelent nekem álmomban Tündér Ilona - nevetett Shaw.
- Nagyon vicces - morogta Ajtony. - Úgy veszem észre, szimpatizál a
szektával.
- Tudják, mit akarnak... Dunaveczky azt mondja, náluk van a liliomos
kereszt.
- Hm... igen, Anikó ezt elszúrta, amikor a saját feje után ment. Egyezkedni
akart a kereszt megvételéről, és az OPOS valahogy megneszelte a dolgot.
Shaw titokzatosan mosolygott. Ajtony kis szünet után folytatta:
- Ha Stenonis kezébe kerül a Szent Korona, az a lehető legrosszabb, ami csak
történhet: egy fekete táltos fejére fogja tenni, ez még inkább elszédítheti a
fiatalokat, ne felejtsük el, mi a történelem tanúsága: minden forradalom a
fiatalok hatására indul.
- Márpedig nekem az a véleményem, hogy az OPOS azért szakadt le a Barkóczy
flottától és Jeanne azért várakozik ugrásra készen, merthogy Stenonisék nyomon
vannak.
Ajtony felpattant.
- Az Isten szerelmére, akkor mire várunk; ezredes úr, akkor miért nem
indulnak Stenonis nyomába a csúcsszuper haditechnikájukkal? Ha valóban így
gondolja, akkor mire vár a Különleges Őrszolgálat?
- Hogy mire várunk? Megmondom magának, méltóságos uram: egy jelre várunk!
Arra várunk, hogy valakinek szüksége legyen ránk.
Carighousz
Emesét Létay András keltegette - meg egy műszer. A lány felnyitotta a szemét.
Amikor tudatáig jutott az esztergomi érsek jelenléte az ágya szélén, a
sikolyától kis híján letért pályájáról a Carighousz. Emese talán azt hitte, hogy
újra a Székely Dózsa György fedélzetén van... Aztán Létay szépen
felvilágosította, mi a helyzet: mindannyian az OPOS fogságában vannak; Emese
nyugodjon meg, nem lesz semmi baj... De a lány nem akart megnyugodni, ö jó
magyar szokás szerint idegeskedni akart. Átnézett a szomszédos ágyra, és
üvölteni kezdett, mint a sakál.
- Hol van Rogerius, mit csináltak vele? Hol van?! - rázogatta az esztergomi
érseket, aki a lehető legrosszabb megoldást választotta, mert elmondta, mi az
igazság.
- Alighanem ő az OPOS új vezetője, hercegnő.
Emese ekkor a jótékony ájulást választotta, abból sosem lehet baj.
A többieket katonák keltették. Mire felfoghatták volna, hogy egyáltalán mi
történik velük, már minden fegyverüktől megfosztották őket.
Az OPOS íjászok mindenkit kiugrasztottak az ágyából, lekísértek a földszintre,
és egy csoportba tereltek a recepciós pult előtt, Létay a karjában hozta az
ájult Emesét.
- Mi történt? - kérdezte Réka. Zoltánnal máris pátyolgatni kezdték Emesét,
akit lefektettek egy bőrpamlagra.
- Csak múló rosszullét - válaszolta a bíboros.
Létaytól nyomban azt tudakolták, hogyan került ide a Carighousznak ebbe a
titokzatos városába? A bíborosnak annyi minden mesélnivalója lett volna, de
inkább a lecsupaszított tényekkel kezdte.
- Ez nem egy város, ez maga a Szépmező Szárnya... Nézzék csak!
S valóban, ami kezdetét vette, túlmutatott minden racionalizmuson. Az íjászok
megengedték nekik, hogy odalépjenek a lengőajtóhoz és az ablakokhoz, ahonnan
szemlélhetik a látványt.
Sztatikus villámok kusza tánca kezdődött a halott város utcáin. A korbácsszerűen
csapkodó kisülések az alakjukat vesztett falakból, járdákból és az úttestből
áradtak, minden elvesztette a színét, formáját, a struktúrák rohamléptekkel
változtak, a lengőajtó túloldalán elfolytak a tárgyak, mint Salvador Dali
vásznán az órák, és olyan zaj hallatszott, mintha harmincméteres hullámok
közelednének egy strandhoz; nesze neked Baywatch...
- Lépjenek el a bejárattól, és kapaszkodjanak meg! - utasította őket egy
fényíjász-tiszt.
- De miben? - hörrentette Bara, akinek a keze alatt olvadozni kezdett a
recepciós pult.
- Egymásban... a lányt vegyék fel a pamlagról!
- De rosszul van! - tiltakozott Sheena.
- Ostoba fehérszemély, az ott nem pamlag..,
Zoltán felnyalábolta a húgát. Épp idejében tette ezt, a „pamlag” ugyanis magába
nyelte a párnákat, és elfolyt a padlóban. Olvadt műanyagként csöpögött, nyúlt
lefelé a szoba mennyezete, az előcsarnokban tartózkodók rémülten néztek fölfelé,
egyedül a fényíjászok látszottak nyugodtak, ők már nemegyszer átélhették, hogy a
fekete táltosok átalakítják az OPOS űrhajóját.
Távolodtak a falak, megnyílt, olvadozni kezdett a mennyezet.
Valahol irdatlan magaságban lüktetett, pulzált a fény. A szivárvány színeiben
pompázó sugárnyalábok áradtak szét a carighouszi dzsungel fölött és
bevilágították a várost, amely hosszú nyalábokban nyújtózkodott a sugárözön
tápláló fénymag irányába. Rékáék hunyorogva nézték a csodát, melynek látványa
úgy itatta át lelküket, mint cukrot a víz.
- Mi az a fény odafönt?
- A reaktor - válaszolta az íjászparancsnok.
- Ez az űrhajó magyar gyártmány? - hüledezett az esztergomi érsek.
- Az.
- Ezt a technológiát el ne adják külföldre! - kiáltotta a bíboros.
- Ez nem technológia. - Az íjásztiszt holofonált valakinek.
- A szállodában vagyunk... hol fogunk megállni?
- Ti lesztek a B-blokk 117-es szintje - hallatszott a komból. -Még három
perc.
Két perc ötvenöt másodperc elteltével egy fémfalú helyiségben álltak, melynek
csak egyetlen ajtaja volt, mellette a falon egy hasonló nyitópanel látszott,
mint az űrhajókon általában.
- Hol a francban vagyunk? - nyögte Bara, aki ép ésszel föl nem foghatta az
imént átélteket.
- Hallhatta, kend, a száztizenhetes szinten. Na, jöjjenek velünk! - Az egyik
íjász megérintette a panelen az ajtó nyitógombját. És az ajtó működött.
Kettesben voltak, szemektől és fülektől távol, még őrök sem álltak az
elektrofáklyákkal megvilágított oszlopcsarnokokban. A falak sziklakőből
készültek és hűvös volt a boltívek alatt. A lányt egy csodaszép brokátruhába
öltöztették a hosszúcopfos OPOS szolgálólányok, Emese hüledezve simította az
anyagot, ami szemkápráztatóan csillogott az anyagába szőtt töménytelen
aranyszáltól.
A férfi egy kandeláberben lobogó tűz előterében állt, a lány a hozzá vezető
lépcsősor legfelső fokán térdelve sírt, a jelenetet Lauder Stenonis állította
be.
Én... én még mindig szeretlek, habár tudom, hogy örökre eltemetted magadban
annak a férfinak az emlékét - törölte könnyeit a legkisebb Barkóczy-lány. -
Először azt hittem, valamilyen betegség vett rajtad erőt, aztán megértettem, a
másságodat... de én akkor is szerettelek, mert valami olyat kaptam tőled, ami...
ami...
- Mit kaptál te tőlem? - kérdezte a rezzenéstelen arcú férfi.
- Szeretetet, önzetlen odaadást, hitet és reményt.
- Hitet?
Emese félreértette.
- Én ugyan keresztény vagyok, de általad csak erősödtem a hitemben. Olyan
sokat imádkoztam Istenhez, hogy küldjön valakit a mennyei készletből, akit
szerelemmel szerethetek, és ő viszont szeret engem és... és kérleltem a Szent
Szüzet is, esténként mindig elimádkoztam a teljes rózsafüzért. Bizony! És te
eljöttél hozzám...
- A Szent Szüzet is kérted?
- Ez baj? - nézett fel Stephanusra a kisírt szemű lány. - De hát nem te
voltál az, aki Mária oltalmába ajánlottad az országot?
Stephanus furcsán elmosolyodott, lehajolt a lányhoz, és a könyökénél fogva
felsegítette őt a lépcsőről. Beszélni kezdett, és nagyon különös dolgokat
mondott.
- Szent István korában Rómának még nem volt kialakult Szent Szűz kultusza,
Krisztus anyjának tiszteletét csak később vezették be abban a formájában, ahogy
ma ismerjük. Amikor Gellért püspök az országba érkezett, nagy megrökönyödéssel
tapasztalta, hogy a pogány magyaroknak évszázadok óta működik egy istenanya
kultusza. Csakhogy mi a Napbaöltözött Boldogasszonyt tiszteltük, aki nem más.
mint Tündér Ilona, akit az egyszerű emberek Szépasszonyként is emlegetnek. Ő a
legfőbb istennő, akit számtalan kultúrkörben ismernek, a hinduk például azt
állítják róla, hogy Bali-szigetén született és mély tisztelet övezi. 1961-ben
egy kolozsvári régész az erdélyi tatárlakán, egy sírban három amulettet talált,
amit a szakirodalom azóta is Tartaria-Tábláknak nevez, és képírásos leletnek
minősít, az amulettek a rádióízotópos kormeghatározás szerint Kr. e. 5000-5500-
ból származnak, az egyiken található kezdetleges képjelsorozat így minden
bizonnyal az emberiség egyik legrégibb írásos emléke. A szöveg fordítása a
következő: Tor dos oltalmazója. Minden titok dicső nagyasszonyának vigyázó két
szeme óvjon, Napatyánk orcája előtt (Egyes nyelvészek ezzel nem értenek egyet,
de az nem jelent semmit; lásd Shaw véleményét a szaktudományos redukció
béklyóiban vergődő „történészekről” a Fire & Water-béli vacsorajelenetben!).
Emese mit mondhatott volna erre.
- Szeretlek, Rogerius.
- Az az ember már meghalt.
- Akkor apáca leszek...
- Nagyon helyes, vonuljon űrkolostorba, sőt többet mondok: minden keresztény
vonuljon űrkolostorba, aztán méltóságod hegessze rájuk a zsiliplapot -
hallatszott a boltíves bejárat irányából. Lobogó csuklyaköpenyében és kezében
egy ezüstpántokkal erősített, hosszú, fekete botot tartva maga Lauder Stenonis
érkezett. Meghallotta Emese utolsó mondatát, és ott helyben megvont egy
szekérderéknyi konklúziót; ezek egyikét hallottuk az imént.
Emese rémülten hallgatta a sötét tekintetű férfit. Félt tőle. Stephanus
váratlanul átkarolta és magához vonta a lányt, a mozdulat Stenonist ugyanúgy
meglepte, mint Emesét.
Ezek szerint nem csak Rogerius tudása maradt meg Stephanus-ban, hanem valami a
lelkületéből is. lamentált magában az OPOS-nagymester. De sebaj, minden
palotában és űrhajón akad olyan kéz, amely bármikor lesújthat egy jól irányzott
sugártőrrel a kezében... Stephanusnak egy őshitű lányt kell oltár elé vezetnie,
nem egy ilyen Krisztus-hitű fruskát...
Most tegyük félre ezt a problémát, és koncentráljuk inkább a legfontosabb
feladatra.
- Felséges fejedelem, az inváziós flotta parancsodra vár. - Stenonis
koppantott botjával a padlón, és a levegőben kibontakozott egy bolygó
négyzethálókkal borított ábrája, a lassan forgó fényjáték a Kaus Medius
óriásbolygóját ábrázolta. - A birodalmi katalógusok Okeanosz néven említik ezt a
világot. Hajdanán virágzott rajta az élet, de a küklopszok bolygója mára már
csak egy lakatlan, elsivatagosodott égitest. Csapataink készen állnak az
átkutatására. Legjobb táltosaink vezetik csapataink, s bízvást reménykedünk
téged illető táltoskoronád megtalálásában. Ezen a hologramon figyelemmel
követheted az akció lefolyását.
Stephanus a kékes fényben pompázó bolygó-hologramra emelte kezét.
- Induljatok hamar, restségünk ne legyen kárhozatunk ára!
A dzsungel mélyéről fülrepesztő dübörgéssel, hármas csoportokban startoltak az
OPOS vadászgépei és stratégai bombázói.
Az űrhajók percek leforgása alatt átszelték a Carighousz légkörét, harci
alakzatba álltak a bolygó körüli nagymagasságú pályán, s a fekete flotta
elindult a Szent Korona felkutatására.
S nem létezett olyan erő az ismert univerzumban, mely megakadályozhatta volna
ebben...
TIZENHARMADIK FEJEZET
De pacem Domine, a Veni lumen cordium űrtemplomos flotta
zászlóshajója. Távolság a Pannontól 36fényév
A kozmokatolikus anyaszentegyház három klerikális entitást keltett életre a
XXVII. század derekára. Jeanne és társai színtiszta energia formájában léteztek,
de a hívők tömege előtt emberi alakot magukra öltve jelentek meg. Klára egy
barna hajú, ártatlanságot sugárzó, őziketekintetű, karcsú lány formájában
mutatkozott, és kezében aranyfeszületet tartva, püspöki bíborban haladt a Szent
Péter bazilikából induló húsvéti körmenet élén, évente csak egyszer lehetett
látni őt, kommunikálni nem tudott. Adalbert egy ezüstszín tunikás, bűbájosán
mosolygó, aranyhajú kisfiú képében tetszelgett, és kísértetiesen emlékeztetett
Saint-Exupéry kishercegére, vele ellentétben viszont brutális, bolygókat a
pályájukról kimozdítani képes mentális erőket uralt. Mindközül a Szent
Hermafroditának is nevezett Jeanne volt a legrettenetesebb lény (A Szűz
infrafényben című regényben Shaw szerint - aki a XX. századi mozifilmek nagy
rajongója - állítólag hasonlít Demi Moore-ra.). A deréktól lefelé férfinak,
fölötte pedig nőnek mutatkozó szörnyeteg, talpig aranypáncélba és személyi
Muranovszky atompajzsba öltözve, kezében ultrahangpallossal vezette harcba az
űrtemplomos testvérek rohamcsapatait. Egyes teológusok szerint alakját az 1431-
ben máglyán megégetett orieansi szűzről, közismertebb nevén Jeanne d'Arcról
mintázták, akivel kapcsolatban máig eldöntetlen a vita, hogy női ruhát magára
öltött férfi, vagy épp ellenkezőleg férfiruhába öltözött nő volt-e?
Ahol Jeanne megjelent a kozmoszban, ott kultúrák omlottak össze és rendre
fellobbant az elektromáglyák fénye; harcászati, stratégiai szempontból óriási
csapásmérő erővel bírt, a legendája szerint, aki szembesült valamelyik nem
antropomorf formában történő megjelenésével, egy minutum alatt a saját
székletével játszadozó idiótává változott.
De Francois Rochefortot és ezernyi lovagtestvérét ez egy pillanatig sem izgatta,
szívüket nem töltötte el félelem az aranypáncélos nő láttán, aki kétméteres
pallosára támaszkodva állt az oltárnál. A szent áldozatot a tar-kopaszra nyírt
kongregációs atyák vezették, a De Pacem Domine gyomrában kialakított
székesegyház főhajójában ezerötszáz lovag, ötszáz megszentelt kiborg, harmincöt
harcos karmelita apáca és tíz Opus Dei pap tartózkodott és imádkozta egyszerre a
Credo in unum Deum, Patrem omnipotentem, factorem coeli et tetrae, visibilium
omnium et invisibilium - kezdetű imádságot, aztán szép sorjában odajárultak a
kongregációs atyák elé, és magukhoz vették Krisztus szent testét. A Veni lumen
cordium valamennyi flottaegységén hasonló misét tartottak, az űrtemplomos
haderő, lomha, tohonya állatként mozdult a végtelen kozmikus térben.
A Lovagrend harcra készült.
Mélyűri felderítőszondákat okádtak ki magukból a De pacem Domine zsilipjei, a
félelmetes szerkezetek behatoltak a tur