You are on page 1of 273

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

N

E M E R E

I

S T V Á N

Spirál-gyilkosságok
Egy európai sorozatgyilkosság hiteles története

Euro-krimi

1

Nemere István

2

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

Nemere István

Spirál-gyilkosságok
Egy európai sorozatgyilkosság hiteles története

Euro-krimi

W. STOKER

3

Nemere István

Copyright © Nemere István Minden jog fenntartva

Magyarországon kiadja a W. STOKER Kft. Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője
A kiadásban közreműködött:

Könyvkiadó- és Kereskedelmi Kft.
Felelős vezető: Ujvári Béla Felelős szerkesztő: Szabó Tünde Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

4

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

Március 28. Vasárnap
Halkan jön a szél, levegőben úszik láthatatlan. Hűvös van ilyenkor, különösen errefelé. Párás a levegő, a délután most halt meg, csak halvány fény emlékeztet rá. A nyugati égbolt világosabb, ott mintha még történne valami. De már ott is szétterült a naphalál, alkony vonaglik néhány utolsót. Felhők vonulnának, de a felpillantó mozdulatlannak látja őket. Hát mozdulatlanok is. Láb csosszan bizonytalanul, zaja alig, mégis megretten a lábat vezénylő, pihen és várakozik egy sort. Előtte bokrok, nedvesen csillanó ágak. Itt nemrég még esett, vagy ez még tegnapi nyirok? Várakozás. Várakozás. A csönd nehezen viselhető, mégis kibírható. Csosszan a láb. Az ágakon túl házfal fehérlik, különös együttese ez a két színnek. Mintha nem is jönne az este, olyan élesen fehérlik a fal, akárha tiszta papírlap állna ott. Jó nagy papírlap. Felül kémény, már füstölög. De mintha még a füstje is hideg lenne. Itt minden olyan hűvös, lelket bennszorító, félelmet ébresztő. A közeledő habozik. Áll. Most nem csosszan láb. Kutyaugatásra fülel, de már tudja, ilyen itt nem lehet. Mindent megtudott előre. Tegnap is volt itt, és tegnapelőtt is. A legközelebbi ház jóval távolabb van. Különben is, mit hallaná nak...? Mosoly egy arcon, nem igazi mosoly nem igazi arcon. Mióta ma délután elindult errefelé, ezt viseli. Felismerhetetlenné teszi, hiszi. A ház közeledik. Lábak futnak a pázsiton. A kezdődő szürkeség cinkossá lesz, egy bent kigyúló lámpa pedig végleg megpecsételi a dolgot. Fej simul ablak mellé, roppant óvatosan, hisz még idekint is van némi fény, észrevehető a leskelődő.

5

Nemere István Ám a leskelődőt senki sem látja és ő is érzi ezt. Mind bátrabban megy előre. Nem állhat meg. Egy erő van benne, az viszi. A bokrok elfogytak, a virágok a kis dísz-ágyásban még nem keltek ki. Hideg van itt, bár minden olyan zöld, ez a szín dominál. No, már nem sokáig, villan belé. Izgul, hisz sohasem tette még. Odabent csak ŐT látja, egyelőre csak ŐT. Felismeri a begyűjtött fotókról. Nem kétséges, itt lakik, és egyedül van most. A neve odakünn a magányosan búslakodó postaládán, jó távol a háztól. Itt alig vannak kerítések, szerencsére. Lassan néz be ismét. Hosszan figyeli a lakást. Aztán megkerüli a sarkot, másik ablak, másik helyiség. ŐT nem látja innen, de az árnyéka rávetül a nyitott ajtónyílásra. Ott van hát. Bentről nem szűrődik ki beszélgetés. Meglátja viszont a telefonzsinórt, lassan hátrál el a faltól. Itt is bokrok közé lép. Nedves levél érinti a kezét, undor. Hosszan áll még, néz. Az alkonynak is vége, jön az éjszaka. Csak ne túl gyorsan! Meglátja végre a telefonzsinórt, jön ki a tető alól, a falhoz tapadva fut, akár egy hosszúra nőtt pók. Fémgiliszta, gondolja, de nem nevet fel. Neki az valóban fémgiliszta. Erre is gondolt, van nála egy erős kés. Feléri, nincs magasan. Még egy pillantás körbe, sehol senki. Ha KÉSŐBB telefonálni akar, ha tud, ha úgy alakulnak a dolgok… Nos, erre ne kerülhessen sor. A zsinór egyet sikolt, de csak ő hallja, kicsi volt a hang, éjbefutó, eltűnő. A zsinór két vége közé nyomult a kés, és a két vég többé nem találkozik. Lassan megy az ajtó felé, jó távol megtorpan. A hátát a falnak veti és erősen markolja azt. Minden itt van, amit most rátesz, azt is a zsebében hozta eddig. Kis erőkifejtés, kattanás. Ez a legjobb pillanat. Ugyan homály borul a szemre, várni kell. Odabent a légzés is gyorsul, a szív mint egy motor rákapcsol. Így nem lehet, érti meg ösztönösen, hát ki -

6

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK vár. Végül is nem történik semmi. Az ember olyan, mint egy íj, örökké fel van húzva. Mígnem egyszer elpattan és annyi. Lassan megy tovább. Be kell kopogni, mondani valamit, ha ugyan kell. Minek lenne rá szükség? Nyílik az ajtó, és akkor már nem kell szólni sem. Más beszél majd helyette, utána pedig be kell húzni az ajtót, és kész. Az út visszafelé is az erdőn át visz. Keskeny-aszfaltos, nedvesen csillogó. Nyomok nem maradnak, és a két számmal nagyobb cipő eltűnik egy másik város szeméttartójában. Ha marad is nyom – nem marad nyom. Még áll egy pillanatig, aztán felnő benne az elszánás. Hideg lesz a világ. Didergő. Szegény világ, mennyi van még hátra belőled...? Halkan jön a szél, levegőben úszik láthatatlan.

Március 29. Hétfő
Amikor kinyitotta az ajtót, rögtön érezte, hogy valami megváltozott. A levegőben volt valami másféleség – nem tudott rá jobb és főleg határozottabb szót találni. A másféleség nem nevezhető, hisz nincs neve. Ha lenne, azon szólítanák. A másik, ami azonnal szemébe tűnt, az a helyettese, Landres volt. A nála alacsonyabb, vékonyabb, ugyanakkor sajnos jóval fiatalabb férfi éppen ritka barna haját simogatta, csak úgy kézzel. Az elmúlt három hétben már nemegyszer látta nála ezt a mozdulatot. Fésülködés fésű nélkül. Amúgy mindenki azt mondta róla, hogy jó szakember, de eddig ezt sem lehetett ellenőrizni. Nincs munka, nincs meggyőzés, sem meggyőződés – mondta, és örömmel hitte volna jól sikerült szójátéknak, de sajnos ez a legtisztább valóság volt. Maga az unalmas szomorúság, ami igen veszélyes elegy lehet.

7

Nemere István A változás nem egy volt, hanem több. Egy jókora rododendron állt a világossárga parkettapadlón. Egy másik növény – ez valami fikuszféleség lehetett – egy kis polcon díszelgett. Azonfelül az étkezősarok felől tömény kávéillat szállt. Ez otthonosságot sugallt. Valamit, ami most éppen nem szerepelt a terveiben és miniatűr érzelmi válságot indított el benne. De csak addig tartott, míg tett még egy lépést, és máris elhagyta. A válság ott maradt a padlón, akár egy le dobott, esőtől szétázott, rossz ruhadarab. – Jó reggelt, főnök! – kiáltotta Landres kicsit túl hangosan, túl szolgálatkészen. Nála már volt egy fehér csésze, benne kétségtelenül az illatot árasztó folyadékból pár kortyra való. Korábban jött tehát. Felpillantott az órára, fél kilenc múlott négy perccel. Négy perce lépett be odalent a kapun, az őrt álló ügyeletes hanyagul biccentett. Nem tisztelgett, és ez kicsit beléje szúrt. Talán ezért sem sietett annyira fel a lépcsőn, utálta a liftet. – Jó reggelt, Alex – ennyi bizalmaskodást engedett meg magának, de mindjárt le is tolta az egyetlen beosztottját: – De ne szólítson főnöknek. – Hiszen az, uram! – Csak ketten vagyunk itt, nincs értelme megjátszani, hogy valakik vagyunk. – Akkor szólítsam tán… Rafaelnek? – Az meg túl bizalmas lenne. Elvégre mégis a főnöke vagyok – Rafael végre elmosolyodott. Nem gondolt a rododendronra, ám a kávé illata megmozdított benne valamit. – Elég lesz a „Wahl úr” is. Landres a csészébe nézett, és halkan mondta, mint aki most éppen ezt gyakorolja: – Wahl úr, Wahl úr… Talán majd megszokom, uram. – Igen, remélem – Rafael körbenézett és úgy tett, mint aki most először látja a növényeket. – Nocsak, kizöldül tünk! Kinek az érdeme, vagy a vétke?

8

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – A takarítónő hozta el otthonról. – Egyesek mit meg nem tesznek a hivatalért – a megjegyzés fanyar volt, kicsit reménytelen. Rafael levette könynyű kabátját és odaállt az ablakhoz. Amit odakünn látott, az sem derítette fel. Az idő esőre állt. A Rue de Strasbourg egyik oldalán állt és a másikat nézte. De ott sem volt semmi érdekes. Ha legalább az ablak ból látná a nagyhercegi palotát, a parkokat. Vagy a folyót, bármi zöldet. De csak a szemhatárán, távol volt valami zöldség, ilyen időben az is inkább szürke, mintsem agyatszemet derítő. – Minek is kellett nekem Luxemburgba jönni – gondolta. Csak a mondat végén értette meg, hogy hangosan is ki mondta. „Jobban kellene vigyázni magamra!” – Hát mert ideküldték – jegyezte meg Landres. – Még hozzá azok a kedves urak Brüsszelben. – Vagy az Interpolosok. – Vagy az Europol. – De lehet, az Európa Tanács. – Netán maga a NATO parancsnoka... – Esetleg a pápa őszentsége… Így vetélkedtek, humortalanul. Ismerték az igazságot. Ha nem is mondták ki. Rafael amúgy is száműzött-komplexusban szenvedett pár hete, ez a beszélgetés hát feltépte a régi sebeit. Ellenségesen nézte még a Rue de Strasbourgot, aztán elfordult az ablaktól. Landres néhány aktát tett az asztalra: – Csak azért, hogy legyen mit olvasgatnia, uram. Már ha van kedve hozzá. – Miket hozott? Látom, irattári példányok. – Igen, uram, voltaképpen rég lejárt ügyek. A legkorábbi tizennyolc éves. Rafael közelebb óvakodott az asztalához. Landresnek is volt egy, valamivel távolabb. Ha leül, és a társa is, állandó-

9

Nemere István an szemmel tarthatják egymást. Hiszen majdnem szemben ülnének. Ehhez nem sok kedve volt. De hát a nap még hoszszú lesz, és valamit csinálnia kell. Még jó, hogy lezárták azt az átkozott vizsgálatot. Voltaképpen örülhet ennek is. Lassan leült hát. Az első dosszié csupa por volt. Gondosan leporolta, ezzel is elment egy kis idő. Landres egy ideig nézte, mit csinál „Wahl úr”, aztán ő is leült. Előtte viszont a mai újság volt. Amit később majd Rafael is elolvashat, ha akar. Most azonban úgy vélte, semmihez sincs kedve. De azért sóhajtva kinyitotta az első dossziét. Délben már alig várta, hogy elmehessen ebédelni. Az ebédlő az alagsorban volt. Landres jelezte, ő tud várni. Ezért hát Rafael tizenkettő óra nulla-nulla perckor már ment is a lépcsőn. A liftet most is elkerülte. Az étterem előtt volt egy nagy és tiszta mosdó, ezt szerette. A hangszóróból diszkrét zene szólt, akár egy jobb étteremben. Brüsszelben vagy Londonban ilyenekben is sokszor megfordult. Hát most egy ideig nem fog oda menni, az biztos. Kézmosás közben felemelte a fejét. Amitől tartott, bekövetkezett: szembe kellett néznie magával. Mostanában otthon még a reggeli borotválkozások alkalmával is kerülte ezt a dolgot. Olyan kicsi tükröt használt, ami sohasem mutatta egyszerre az egész arcát. De itt nem csak az arca, hanem az egész ember látszott. Az egész ember… Mint régebben, most is próbálta magát kívülről nézni, mintha egy idegen látná Rafael Wahlt. De persze ez sohasem sikerülhetett, akit látott a tükörben, annak a fejéből nézett ki a saját szemeivel. Azok a szemek a saját agyába közvetítették a látványt. Furcsa kettősség volt ez, és mindig erre gondolt, ha tükör előtt állt – két ember volt most ott. Az egyik a tükör előtt, a másik benne. Kettő és mégis egy.

10

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK „No csak az hiányzik még a bajaimhoz, hogy valamiféle skizofréniába essek”, morogta. Ám közben azért mohón nézte magát, megfeledkezve önundoráról. A tükörből egy magasnak mondott, de a középtermetűnél csak kicsivel magasabb férfi nézett le rá. A tekintete megnyerő – szerette volna. De nem volt így. A tekintete igenis szigorúan szomorú, bár olykor állítólag céltudatosságot tükröz. Ezt nem tudhatta, most nem látta. A válla sem széles, nem atlétatermet, bár látszik, hogy előzőleg azért éppen eleget sportolt. A haja valamikor világosszőke volt, „nordikus”, de ahogy elmúlott harminc, meg aztán azóta is eltelt még tíz év... no jó, volt az tizenegy is… szóval egyre sötétedik és most már mindenki barnának mondaná. De kerültek bele ősz szálak is, különösen az elmúlt évben. Azonfelül mi látszik még rajtam? – gondolta kissé reménytelenül. Hiszen tudta, semmi szenzációsat nem fog találni saját külsejében. Az orra kicsit sasorr, de nem túlságosan. A homloka viszont magas, eredendően az. Vagyis elég okos vagyok – nyugtázta, majd kesernyés mosollyal tet te hozzá magában: bár az eddigi események és a mostani helyzetem nem ezt bizonyítják. Akkor mások is bejöttek, egy mélyhangú férfi öblösen mondott valamit németül. Egy másik finom franciasággal jelezte, hogy neki „pipilnie” is kell, nem csak kézmosásra jött. Rafaelnek ennyi is elég volt, hogy megundorodjon a kollégáitól. Hogy az immár száraz kezét kivegye a hősugárzó alól és sebesen átmenjen az étterembe. Vacsora előtt még átnézte a lapokat. Igaz, ezt megtette már az irodában is, de oda másféle újságok jártak. A lakás jó volt, tetszett neki, de erről nem beszélt a rendőrségi gazdasági pasasnak, aki felsőbb utasításra keresett neki egyet. Luxemburg város sokkal kisebb, mint azt a kívülállók sejtenék. A belvárosban csak a palotát kell folyton kerülgetni.

11

Nemere István Ha kinézett az ablakon, látta is esti fényeit. Március elején még elég korán sötétedik. A „vacsora” természetesen konzerv volt. Vagy konzerv, vagy pizza a mikrosütőből. Általában ezt ette, vagy nagy néha elment valahová. Telik a fizetéséből, ami ugyan kevesebb, mint azelőtt, de most nem is kell rajta osztoznia senki vel. Ette hát az edényben felmelegített ételt, nézte az újságot. Később bekapcsolta a tévét. Voltaképpen csak ide-oda ugrált a csatornákon. Európa szinte minden jobb tévéje bejött, sokból értett is annyit, a nyelvek ismerős szavai és a látvány okán, hogy legalább tudja, miről van szó. Megnézett egy természetfilmet, beleugrott néhány lövöldözős krimibe. Ilyenkor mindig megjegyezte, félhangon: „Tudjátok is ti, milyen egy igazi krimi”. Majd morgolódva továbbállt egy újabb csatornára. Kilenckor kezdődött a helyi, de igencsak nemzetközi televízió híradója. Rafael kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Ilyenkor már nadrág sem volt rajta, az alsóneműre felvett egy fürdőköpenyt. Az ablakon behúzta a függönyt, bár ennek nem volt jelentősége. A hetedik emeleten lakott, ahová csak igen nagyra nőtt fickók leshetnének be. Ült a fotelben és nézte a bemondónőt. Aki voltaképpen nem is az volt, csak felkonferálta az érdekes esetet, amit maga derített ki az elmúlt napokban. Lett légyen az bármennyire is nemzetközi szintű tévé, azért a legfőbb hír itt is egy gyilkosság volt. Nesze neked headline, gondolta, bár nem fitogtatta angol tudását A fő hír mindenütt az, amit a tévé aznapi szerkesztője annak tekint. Némán nézte a nőt és valami furcsát érzett. Az a nő lehetett talán harmincnégy, no, harmincöt plusz pár hónap. Volt valami a tekintetében, amitől Rafael úgy érezte, nincs is más közönség, mi több, nincsenek itt kamerák és tévék sem, ők ketten ülnek egymással szemben eb-

12

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ben a szobában és beszélgetnek. Vagyis hát a nő hozzá beszél. Most megjegyezte a nevét is. Dalma LeGrand az első pillanatban álnévnek vagy művésznévnek tűnt Rafael számára, de amikor kimondta kétszer is, már sokkal élvezhetőbb, otthonosabb lett a szájában. Így aztán úgy döntött, elmegy ez igazi névnek is. Sokkal izgalmasabb volt a külseje. A haja fekete, de olyan igazi éjfekete. Ez általában sötétté teszi az arcot, de nála ez nem következett be. Neki is magas a homloka, talán ezért, állapította meg a férfi. Dalma LeGrand szeme metszően éles is tudott lenni. Amikor a „mészáros” nyomában járt, biztosan védte valaki, jutott Rafael eszébe. Nem igaz, hogy ilyen törékeny alkattal igazi gyilkosok után nyomozzon valaki, megelőzve a rendőrséget is. De ez legyen a helyi kollé gák baja, tette hozzá magában. Előredőlt és megszállottan figyelte azt az asszonyt. Mert hát biztosan asszony volt, bizonyos mozdulatai elárulták ezt az olyan profinak, mint Rafael. Dalmából azonban áradt valami otthonosság is. Valami, amit nem lehetett volna elmondani, és aki megkísérli, kudarcot vall vele. Egyszerre volt az, aki. Félelmetes közsze replő, a médiák egyik használója, tehát ura – és ugyanakkor egy kicsit macskás tekintetű, szép áldozat. Aki hódíthatna, ha akarna, de nem akar. „Olyan, mintha neki is elege lenne valamiből, de nagyon”, gondolta még a férfi, aztán csak nézte azt az arcot. Amely most már nagyon is ismerősnek tetszett számára.

Április 1. Csütörtök
Éjszaka rosszul aludt. Régi események peregtek a szemhéja alatt, az az emlékezetfilm tulajdonképpen mintha nem

13

Nemere István is a fejében, hanem közvetlenül a szeme előtt pergett volna. Érintve a szemgolyókat. Nagyon kényelmetlen érzés volt, hát többször felriadt. Egyszer feküdt is hosszan, csukott szemmel, akkor az álom órákra elkerülte. Sejtette, hogy ez másnap majd meg is látszik rajta. De hát mit számít az ilyesmi...? „Nem vagyok nő, a külsőmnek most már nincs semmilyen szerepe. Nem akarok hódítani, nem akarok villogni, azzal aki, vagy ami vagyok. Nem vagyok senki és semmi, és nem is akarok már lenni…” Nem fejezte be ezt a mondatot, érezte, nagyon hamis. Hiszen ott legbelül, amiről csak ő tudott, bizony mozgott valamiféle becsvágy. Akkor is, ha még önmaga előtt is meg akarta játszani, hogy most ő erősen megsértődött és nem akar semmi érdekeset kezdeni az életével. Pedig egy hónappal ezelőtt – még mielőtt kinevezték volna ebbe a luxemburgi irodába, amit nemrégen hoztak lét re – még azt fontolgatta, hogy elmegy magándetektívnek. Elvégre volt mögötte tizennyolc szép év néhány jó kis rendőrségen. Vendégként dolgozott a Scotland Yardon, és persze egy kicsit Párizsban. Brüsszelben pedig kilenc évig vezette azt a főosztályt, amely… No, mindegy. Most már ez mind mögötte volt. Hajnalban felébredt és már nem tudott elaludni, görcsösen igyekezett, hogy ne gondoljon a múltra. Korán felkelt és elment borotválkozni. Szembenézett önmagával, de most a gyűrött külseje sem izgatta. Ki fogja őt látni, egyáltalán? Legfeljebb Landres. Ő sem véletlenül kerülhetett erre a száműzetési helyre, futott át a fején a kósza gondolat. De tá vol állt tőle, hogy Landres után kérdezősködjön. „Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra”, gondolta kesernyésen. A reggel is naptalan volt. Ezt már az ablakból is látta, de amikor kilépett az utcára, még inkább elszürkült minden. Utálatosak ezek a kontinentális telek ott, ahol túl közel van az óceán. Az a nagy víz mindenbe beleszól, panaszkodott, de senki sem hallhatta. Kihozta a kocsit a garázsból, és ami -

14

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kor végre becsatlakozott az utcai forgalomba, eleredt az eső. Nem igazán esett, csak úgy idegesítően. Az ablaktörlőt csak olykor működtette, legalább elfoglalta magát valamivel, mert ez a rövid kis utazás sem adott alkalmat semmiféle mulatságra. Ugyanolyan kocsikban hozzá hasonló öltönyös férfiak haladtak, mind a négy végtagjukkal mást és mást csináltak egyszerre. A szürkeségben egyre több kocsi haladt, jobbról látta a nagyhercegi palotát, a parkot. De nem érdekelte, már nem. Mióta a város a munkahelye lett, nem szerette annyira, mint régebben. Párszor járt itt, persze turista ként. És nem egyedül, hanem… Az asszony arca felbukkant, de csak futólag. Nem akart rá gondolni, görcsösen, immár sok hónapja. Megszűnt, vége van, felejtsük el. Felejtsük…? Szerencsére odaért, ahol el kellett kanyarodnia. A lámpák az esős aszfalton visszatükröződtek, két pirosat is látott hát, egyet odafönt, egyet maga előtt. De az éppen zöldre váltott, mehetett hát. A kocsi lassan és majdnem zajtalanul siklott. A Rue de Strasbourgon nem kellett elhajtania a folyóig. A komor külsejű épület bejárata mellett volt a garázs. Ezt egyenruhás rendőr őrizte annak ellenére, hogy csak speciális mágneskártyával lehetett behajtani, a sorompó anélkül fel sem nyílt. Talán nem árt az óvatosság, annyi manapság a terrorista, mint égen a csillag… Sikeresen beillesztette a kártyát a nyílásába, a sorompó felpattant. A kártyát ujjai kö zött tartotta, míg lement az épület alá és bekanyarodott a fenntartott helyre. Közben a falon meglátta a lőgyakorlatokat reklámozó táblát. Voltaképpen ma oda is el kellene mennem, gondolta. Milyen jó, legalább történik végre valami. Hónapok óta nem volt lövészeten, márpedig ez kötelező is. De ki kérné számon? – gondolta, becsapta a kocsi ajtaját. Elvégre afféle főnök vagyok, vagy mi a fene. Csak éppenséggel senki sem tudja pontosan, mi is a helyzetem. „A pozícióm”, tette hozzá keserű mosollyal. Aztán az jutott eszébe, nem szabad mindig ilyen negatívan gondolkodnia, ennek

15

Nemere István rossz vége lesz. Kell az neki, hogy arcán mély ráncokat viselő gyomorbajos, hisztériás negyvenöt éves legyen öt… no, mondjuk már négy év múlva? Fél kilenc után pár perccel lépett be a szobába. Az ajtón, kint a falon, éppen szereltek egy táblát. Két szürkeruhás munkás véste a falat, hogy a tábla négy sarkát beilleszthessék majd. Landres ismét kávézott és örömmel üdvözölte a főnököt: – Jó reggelt, Wahl Úr! – Jó reggelt – mormolta borúsan. De ekkor a férfira nézett és látta az arcán, hogy valami történt. – Mi az esemény, Alex? – Most teszik fel a táblánkat, uram – Landres csak úgy ragyogott. – És mi lesz rajta a szöveg? – nem kételkedett abban, hogy Alex már körbeszaglászta a dolgot. – Megadták magukat, uram. Gondolom, elsősorban Garnernek lehetett kínos, mert állítólag nem erre számított. Az a pasas a házon belüli saját ellenségünk. – Szóval mi lesz a táblán? Landres kihúzta magát és ragyogó arccal recitálta: – EUROPOL – Különleges Ügyek Osztálya – Rafael Wahl hivatalvezető. Erre nem számított. Se a jó, se a rosszabbik hírre. Hát Rafael csak nézte Alex arcát, végre ő is mosolygott. De nem bírta magában tartani: – Szóval Garner megadta magát. Sokáig hadakozott Brüsszellel, hogy ő nem tűr meg itt egy különleges ügyosztályt. Legalább ne ez legyen a neve… De azért az utolsó szótól nem vagyok elragadtatva, Alex. – Sejtettem, hogy így lesz, uram. A „hivatalvezető” voltaképpen nem rendőrségi rang. Vagy ha mégis, hát olyan franciás íze van. Ahol tényleg sok a hivatal és mindegyik-

16

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nek van egy vezetője, de azt… ne értsen félre, uram, de senki sem veszi elég komolyan. – Brüsszel is eléggé elbürokratásodott, Alex. Ott aztán százával vannak mostani és leendő „hivatalvezetők” még az Europolnál is. Emlékszik, mennyit küzdöttek azért, hogy Párizsban legyen a székhelyük...? A végén már kiegyeztek volna Berlinnel is, de Brüsszeltől valahogy ódzkodtak. – Míg végül megszületett a döntés a diszlokációról… – Landres ezt úgy mondta, mintha ez lenne az egyetlen vágya, már régóta. Amely most lám, teljesült… Rafael azonban nem figyelt rá. Szokása szerint az ablakhoz állt. Odakünn még mindig szemerkélt az eső. A férfi próbált a szemével elkapni egy-egy cseppet, amint zuhan alá, de ez nem sikerült neki. – Igen, a diszlokáció… Azt hangoztatták, hogy a modern kommunikációs berendezések és eszközök idejében ennek már nincs jelentősége. Nem kell minden osztálynak ugyanabban az országban vagy pláne ugyanabban a városban lennie. Így darabolták szét az Europol-főnökséget. Maga elé meredt, vigyázott, ezt már ne hangosan mondja ki: „Még így is jól jártam. Főnök lettem, mégha kicsi kis főnök is. De a történtek után nem várhattam ennyit sem. Netán valaki észbe kapott Brüsszelben...? – Mindenesetre most itt vagyunk, uram – Landres még most is örvendezett. Az arca most kedvesebb lett, mint máskor, ha szolgálatkészen vigyorgott és Rafael utasításait leste. Ezt Rafael ki nem állhatta. De úgy látszik, Alex tud normális is lenni. Együttérez a főnökével, már csak azért is, mert hiszen ki tudja, hány évig fognak itt együtt dolgozni? Ők ketten… ja, és a takarítónő! – jutott eszébe, ettől maga is mosolyra fakadt. – Igen, Alex, itt vagyunk. Csak éppen munkánk nincsen. – Hozzak ismét néhány régi aktát, uram?

17

Nemere István – Hagyja, Alex. Ez csak a regényekben szokott úgy lenni, hogy az öreg, nyugdíjas felügyelő – aki ugyebár nem tud elszakadni a munkától és a tisztes szervezettől – még vén korában is bejár és jobb híján elavult ügyeken rágódik… – Aztán egy szép napon – csillant meg Landres szeme. – Az öreg felügyelő rájön valami összefüggésre két régi akta, két ügy között, amit annak idején persze senki sem vett észre… – Nem is vehették észre – folytatta Rafael ugyanolyan hangon. – Mert hisz a két ügyet nem ugyanaz a felügyelő vagy detektív vezette… – …és ezért, bár egész idő alatt ott volt a szemük előtt a megoldás, mi több, a tettes is… – Nem mentek semmire az egésszel, mert az öreg zseni nélkül teljesen bénák maradtak! – És itt a vége, fuss el véle – fejezte be Landres. Aztán csak nézték egymást. Ott álltak a szoba közepén. Rafael kö rülnézett, és már kevesebb kesernyés hangulattal jegyezte meg: – Íme, ez az Europol, az össz-európai rendőrség „kü lönleges ügyek osztálya”… Ez a szoba mind! – No, azért akad itt még néhány helyiség – mosolygott Alex. – Például a kis toalettünkről megfeledkezett, uram, nem is szólva a teakonyháról! – Hja, igaz ami igaz, így már tényleg komoly egy szervezet vagyunk! – nevetett és maga is csodálkozott, hogy végre mosolyogni, sőt nevetni is tud Luxemburgban. Ez nem fordult vele elő az utóbbi hetekben. Megszólalt a telefon. A házon belüli készülék. Alex azonnal ugrott. Milyen jók a reflexei, gondolta Rafael. Közben lassan a saját íróasztala felé sompolygott, hátha neki szól ez, és Alex majd odakapcsolja? De mire helyet foglalt a kényelmesnek egyáltalán nem mondható székben, Alex tartásán látta: ez alighanem a „fő-

18

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nökök főnöke”, az Europol luxemburgi megbízottja, az ide telepített ügyosztályok összekötője lesz. Vagyis Garner. Mert Alex, bármit is mondjon Garnerről annak háta mögött, a testbeszédével mindent elárult. Azt is, hogy nagyon tart ettől a Garnertől, és azt is, hogy most… éppen vele beszélt. A testtartása azonnal megtört, bár ez a magasságcsökkenés nem volt túlságosan észrevehető. De Rafael jól látta. Alex hangja is változott egy kicsit. Azonnal eltűnt belőle a vidámság, a magabiztosság. Minden jel szerint tehát Garner az, nincs kétség. Rafael hát ült mozdulatlanul és hallgatta az amúgy meglehetősen egyoldalú és rövid párbeszédből azt, amit hallhatott: – Igen, uram… Természetesen. Most szerelik… Írország?… Ha elmond róla többet is, uram… Nem, értem, máris… A titkárnőjénél? Öt percen belül odamegy érte Wahl úr… hogy én? Ahogyan parancsolja, uram. Letette és egy kicsit furcsa kifejezés ült az arcán: – Azt hiszem, kezd változni a helyzet, uram. – Miért? Garner felajánlotta nekem a saját helyét? – a dolog mulatságosnak tűnt, még nevetett is egy sort, persze csak halkan. Alex némi zavarral jelentette: – Azt mondta, hogy talán lesz egy ügyünk. Némi munka. Bár éreztette velem, hogy ő nem nagyon bízik az ilyes mikben és különben is, a mi ügyosztályunkat ő… nem veszi komolyan. Különben is csak egy jelentést küldet át, menjek érte én. Önt nyilván látni sem akarja, uram. – Ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Rafael józa nul. – Ugorjon át hozzá, Alex. Ha jól értettem, akkor magát sem óhajtja látni. A legközelebbi határ, amíg önt beengedi a birodalmába, az a titkárnő előretolt védelmi vonala. Csak a hölgy testén át juthatna közelebb, Alex! – De uram, miket beszél! Én nős ember vagyok – és Landres most igazán elvörösödött egy kicsit. Ezen Rafael olyan jót mulatott – „mint számtalan példa mutatja világ-

19

Nemere István szerte minden órában, ez nem lehet lényeges akadály, Alex!” – hogy még akkor is nevetett, amikor Landres már rég a lépcsőkön sietett valahol abban a jókora épületben. Rafael ismét felállt és az ablakhoz ment. „Miért nem történik végre valami igazán komoly? – kérdezte magától, most bátor-hangosan, hiszen egyedül volt. „Valami, amitől minden megváltozik, ami új sínre tereli az életemet. Mert ezt a mostanit nem szeretem, mi több, egyenesen utálom!” Nem is sejtette, hogy amire olyannyira várt, már meg is történt. Amikor végre visszajött Alex, Rafael már az arcán is látta, mennyire megviselte valami. Rögtön lecsapott rá: – Nos, Alex, mi hírt hozott? Ha jól látom, fontos dolognak érzi azt, amit a kezében tart. Alex megnézte a kezét, amiben csak a dosszié volt. Azt markolta a szükségesnél erősebben. Rafael ezt sem állta meg szó nélkül: – Nem madár az, és nem fog elrepülni. Üljön ide mellém és meséljen. Atyai volt a hanghordozás. Rafael attól tartott, hogy valójában nem is történt semmi fontos, és Garner csak csaliként adott valamilyen jelentéktelen dossziét. Az sem izgatta, amikor meglátta az első oldalon az átlós vékony kék csíkot. Gyilkosság? Nos, legalább ennyi. Még csak az hiányoz na, hogy tyúklopási perekkel kínálják őt, a Különleges Ügyek Osztályának főnökét. Alex közelebb penderítette az egyik kerekes széket, leült és a maga kissé szerteszórt módján – amely azért nem nélkülözte a rendet, vagyis hát egyszerre kereste a fontosat és próbálta kiselejtezni az anyagból a pillanatnyilag még jelentéktelent – máris mondta:

20

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – A helyszín: Írország. Barlow folyó mellett, Carlow város közelében, egy vidéki birtokon. Több száz méterre a legközelebbi szomszédoktól, és még távolabb valamilyen falutól. Az áldozat neve: Moira O’Relly, huszonkilenc éves… Közben Rafael keze önkéntelenül is mozdult. A nevet leírta, vizuális típus volt, szeretett mindent látni. Az idegen neveket is betűvel, legalább egyszer, utána már maga elé képzelhette. Hisz nem csak a hangzásuk árult el sokat – olykor azt is, melyik világtájon, milyen vallás vidékén található – de a név leírva is kelt ugyanilyen valós képzeteket. – ...Nem tudunk róla semmit. Restaurátor volt, otthon nem dolgozott. Legalábbis a jelzett időszakban nem vitt haza munkahelyéről, a múzeumból egyetlen sérült festményt sem. A lakást a tettes a jelek szerint nem kutatta át. – De hogyan történt? – kérdezte Rafael. Még eléggé unta a történetet, eddig semmi érdekeset sem talált benne. Egész Európában naponta tucatnyi ember hal meg így, vagy még csúnyábban. Betörőktől és gyilkosoktól hemzseg ez a világ. – Hát éppen ez a furcsa, uram – Alex hangjában volt valami, egy új szín, amire Rafael azonnal felfigyelt. Mert a hallása is éles volt. – Ilyesmi… ilyesmi nagyon ritkán esik meg. Azt hiszem, ezért küldte át Garner az anyagot nekünk. – Elárulja végre...? – érdeklődött Rafael halkan. Álnyugalma a tigrisek álmosságára emlékeztetett. Amelyet egy hang, egy illat egyetlen másodperc alatt riadóállapottá változtathatott. – Nos, igen. Moira O’Rellyt nyílvesszővel ölték meg, amelyet nyílpuskából lőttek ki. Csak az utolsó félmondat ragadta meg az elméjét abban az első percben, kitört belőle a gúny: – Nocsak, nocsak! Ezt az ír kollégák állapították meg, vagy éppenséggel Garner úr elmeterméke? Még azt is tudjuk talán, hányas kaliberű volt az a nyílpuska?

21

Nemere István Alex egy pillanatig rábámult, már látszott az ajka milli méternyi mozdulatán, hogy mondaná: „Uram, a nyílpuskáknak nincs kaliberük, és…” De mást mondott: – Természetesen nem, uram. Ez egy húszegynéhány centiméteres acél nyílvessző, szabványos lehet. A boncorvos szerint elég közelről csapódott be az asszony mellébe, majdnem teljesen beléje hatolt. Mivel szívközelbe fúródott és megsértette a szívburkot, az áldozat egy percen belül elhalálozott. Nem tudott már telefonálni segítségért. – Ezt a tettes is megakadályozhatta – vetette közbe józanul Rafael. Alex elhallgatott, bólintott, mint aki gépként regisztrálta a közbeszólást, talán azt is jelezte, hogy elfogadja az érvet, mindamellett könyörtelenül olvasta tovább, amit fontosnak tartott a jelentésből: – …A lakásból semmi sem tűnt el. A mikronyomok hiánya is arra mutatott, hogy idegen nem is járt a lakásban, il letve házban, mivelhogy egy magányosan álló kisebb házról van szó, ahol az áldozat egyedül élt. Ebből, és az áldozat ajtóközeli fekvéséből az ottaniak arra következtettek, hogy a tettes be sem hatolt a lakásba. Nyilván este érkezett – az orvos szerint a bűntényt vasárnap este, nem sokkal az alkonyat beálltakor követték el – és becsöngetett vagy bekopogott. Moira O’Relly kinyitotta az ajtót. Írországban az emberek nem félnek este ajtót nyitni, békés ország az… – Kivéve Észak-Írországban, ami viszont nem tartozik oda – mondta Rafael hűvösen. Nagyon figyelt Alexre, és ezt a segédje is érezte: – A tettes feltehetően felhúzott fegyverrel kopogott, Moira kinyitotta az ajtót, és a tettes máris lőtt. Át a küszöb fölött. Feltehetően végignézte az asszony haláltusáját, aztán benyúlt a küszöb fölött, visszakattintotta az ajtót és elment. Természetesen átkutatták a környéket, egyetlen helyen, egy kerti díszbokor előtt találtak egy negyvenkettes cipő-lenyomatot a puha földben, de ez nem eléggé látható, bár persze

22

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kiöntötték gipsszel. Azonkívül szerte mindenfelé kutattak, kerestek, kikérdezték a szomszédokat és akik az úton jártak azon az estén, de hát vasárnap volt, és eléggé késő, ilyenkor kevesen járnak odakünn. Az első jelentés szerint senki sem látott semmit. Alex úgy fejezte be, hogy érződött: van még valami a tarsolyában. Rafael egyetlen kézmozdulattal buzdította: mondja el azt is. A férfi megnedvesítette az ajkát: – Azt hiszem, Garner úr ezért adta át nekünk az ügyet… már persze, az ír kollégák nyomoznak szorgosan, de minket is értesített… – Megtudom még a mai napon, vagy esetleg csak a jövő héten, Alex? – érdeklődött hűvösen Rafael. – A nyílvessző, ugyebár, néhány kicsi szárnyban végződik. Nos, ezek egyikére egy nagy nyomtatott „N” betűt vésett a tettes. Rafael egy pillanatig ostobán meredt maga elé. Aztán felfogta, hogy ez kívül is látszik rajta. Tanácstalansága szinte sugárzott. Miről van szó...? Betűvel jelölt nyílvessző? Kínosan felnevetett: – Talán ismét egy őrült, aki Napoleonnak képzeli magát – de maga is tudta, ez nem válasz a kérdésre, amit a tet tes tett fel nekik, és a választ még senki sem sejthette. Rafael néhány percig gondolkodott. Aztán elkérte a dossziét és megnézte az áldozat fényképét. Olyan semmi-arca volt annak a számára teljesen ismeretlen – és valljuk be: közömbös – Moirának. – Tehetünk valamit, uram? – kérdezte Alex. És mivel Wahl még nem válaszolt, hát megkockáztatott egy folytatást is. Egy önálló gondolatsort, amivel persze a beosztottak ál talában nem szoktak előugrani ilyen váratlanul. De Alex bízott Rafael megértésében: – Uram, azt hiszem, a dolgot talán továbbpasszolhatnánk a terrorista ellenes alakulat nyomozócsoportjának. Az

23

Nemere István EUTER jó kis társaság, hallottam, hogy ennél nehezebb ügyeket is megoldottak már. A terroristák azért jutottak eszembe, mert nincs kizárva, ez is a belfastiak műve. Vala melyik földalatti szervezet, a katolikusok vagy éppen ellenkezőleg, a protestánsok… az unionisták, az IRA… sok változat lehetséges. Rafael nem akarta rögtön leégetni Alexet. Azonfelül sokéves gyakorlata azt mondatta vele: minden változat jó addig, amíg nincs nála jobb. És mi van, ha most letorkollja Alexet, aztán kiderül, neki volt igaza...? Írországban sok minden megeshet, ez igaz. De valami azt súgta neki, másról lehet itt szó. Felállt, a dossziét letette az asztalra és ked venc szokása szerint fel-alá járkált. Alex szolgálatkészen követte a tekintetével, mígnem világosan érezte, hogy még egy perc, és elszédül. Akkor a padlóra szögezte a tekintetét. – Figyeljen, Alex. Több kéréssel fordulunk az ír kollé gákhoz. Jegyezze fel a főbb pontokat és kérem, még ma este, hivatali időben küldje el a faxot. – Ott egy órával később van már, uram – figyelmeztet te lojálisan a főnökét. De az meg sem hallotta: – Szóval az első kérdésünk: családi körképet kérünk Moiráról. Kettő: térképezzék fel politikai kapcsolatait, ha voltak ilyenek. Három: tudni szeretnénk mindent a magánéletéről az utóbbi… öt évben. Négy: ír fegyverszakértőtől – hangsúlyozom, odavalósi, de országosan ismert és tapasztalt fegyverszakértőtől kérünk véleményt a nyílpuskák általános elterjedtségéről, kik használják, szabadon vásárolható-e, alkalmazzák-e valamilyen sportágban, netán versenysportban? Öt: azt is mondják meg az írek, hogy a forgalomban lévő nyílpuskákon, illetve a nyílvesszőkön szokásos dolog-e betűk, számjelek vagy egyéb jelzések bevésése? Hat: megálla pítható-e, hogy a fegyvert maga a tettes véste meg, vagy szakember, vésnök készítette a betűjelet géppel, műszerrel? – Ennyi? – kérdezte Alex sebes jegyzetelés után.

24

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Egyelőre ennyi. Mondja, maga szerint mikorra válaszolnak? – Hétfő előtt aligha – vakarta a fejét Alex és máris papír után nézett. Betette a nyomtatóba, aztán leült a számító gép elé és óvatosan pötyögtetni kezdte – a piszkozatot. Tudta, végső soron, amikor készen lesz és már betehető a faxba, Rafael – „Wahl úr” – maga is elolvassa, mielőtt aláírná. Ő már csak ilyen fickó.

Április 4. Vasárnap
Arganil, Arganil… Milyen fura szó. Hát még, ahogyan a bennszülöttek ejtik… De most ennek sincs jelentősége. A léptek legyenek kemények, határozottak. Férfiasak. Persze úgy, hogy azért ne tűnjenek fel senkinek. Itt elég magasak a házak. A vasárnap állítólag ünnep, de ez nem igazán látható most. Kisváros, ahol nem túl sokan laknak. Persze ilyenkor még szinte senki sincs az utcákon. Hajnal van, a nap nem jött fel. De már valahol készülődik, nem is a házak, hanem a várost övező dombok mögött. Tehát csak férfiasan. Nem kell taxi, a kocsi a parkoló ban vár. Bérelt autó, de jó messzire innen bérelték. „Bérel ték...?” No igen, egy hamis igazolvány sokat ér. Már nem kérik hozzá az útlevelet, hiszen anélkül is lehet utazgatni. Kemény, férfias léptek. Még szürkület van. Az autó te hát vár, megbújva egy csöndes, egyszerű kis parkoló végében. Itt a zsebben a térkép. Az utca neve a fejben. Kis hátizsák lötyög ott hátul. A cipő talpa gumiból van, csöndesen lehet osonni. Osonni...? Dehogy, hisz nem szabad itt bujkál ni! Éppen ellenkezőleg, határozottan kell menni. Milyen jó, hogy semmi, de semmi nyom nem marad. A város, ahol most

25

Nemere István alszik, száznegyven kilométerre van innen. A szállodában nem tűnt fel, hogy eljött éjfél után egy órakor, a kulcsát sem adta le. Ha a kocsiját sem figyelték meg – miért figyelték volna? – akkor egyszerűen senki sem tudhatja, hogy nem a szobájában tölti az éjszakát. Ez az az utca. Még majdnem sötét van. A tizennyolcas a kilencedik ház lesz a baloldalon. A térkép szerint előtte még van egy kis mellékutca. Azt meg kell szemlélni… Igen, több kijárata is van, gyerünk vissza. A tizennyolcas kapuján zár, de nyitott az udvar, és talán csak két család lakik itt. A hátsó udvar sötét, a nap még mindig nem kelt fel, jól eső a homály. Otthonosságot sugall. Az ablakok nyitva, meleg az éjszaka. Még egy pillantás a fényképre: a férfi fiatal. Remélhetőleg itthon van. Ezt senki sem garantálhatja. Az udvar sötétje jó álca, bújtató és meleg. Az ablak nyitva van, tehát be lehet látni. Valaki alszik a sötétben. Hallani a lélegzését. Ha az információk igazak, egyedül van. De ha mégsem...? Lehet partnere, lehet bárkije a lakásban. Különösen vasárnap hajnalban. Egy szombati buli után… Nehéz a légzés, de nem baj. Most majd várni kell. A csönd olyan, akár az aludttej, beborít mindent, szigetelő réteget tesz az emberekre, a házakra. Mégis meg kell azt bontani. Néhány kavics a kézbe, okvetlenül legyenek igen kicsik. Persze a kézen kesztyű. A hátizsák lekerül a vállról, fém jóleső hűvöse simul a kézbe. Repül az első kavics. Az alvó nesz félbemarad. Mozgás, de csak az ágy recseg. Még egy kavics, a padlón gurul. Titokzatos zaj lehet ez annak, aki még nem is ébredt fel egészen. Semmit sem ért belőle. Talán felkel. De csak a harmadik kavicsra reagál. Léptek közeled nek. Mi több, még villany is gyúl, ez remek. Így látni a rejtekhelyről a közeledő arcát. A távolság nem lehet több há-

26

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK rom méternél. Ha még közelebb jön, szinte kézzel is elérni… Ő az, nincs kétség. A fotó és az arc, akárha egyek lennének. Mindkét kéz tele fémmel, és a testben a várakozás már-már égetően türelmetlen…

Április 5. Hétfő
Rafael utálta a reggeleket, de csak mostanában. Amikor olyan esőszagú ez az áltavasz, és a szürkeség teljesen reménytelenné teszi a közeledő napot. Ha ugyan kibukkan egyáltalán...? Ez a pesszimizmus azelőtt nem volt rá jellemző, éppen ellenkezőleg. De akkor volt valami célja, most viszont csak tengett-lengett. Talán a munka, mondta önmagának némi éllel. A legjobban ugyanis saját magával tudott beszélgetni, és magát ugratta-korholta-gúnyolta a leggyakrabban. De erről senki sem tudott. Az eső ugyan nem eredt el. Április szeszélyes hónap le het Európa közepén, állapította meg kipillantva a kocsi ablakán. Megint ott állt, ugyanannál a kereszteződésnél. Itt mindig piros lámpát kapott, mint már megfigyelte. Soha nem volt másképpen ezekben a hetekben, mióta erre volt kényte len járni. Egy pillanatig nézte a napot és a házakat. A felhők ki tartóan kúsztak a sárga gömb elé-alá, és a házak is eszerint változtak. Ha szürke felhő jött, mosolytalanná lett még az a park is. Ahol most egy bernáthegyi ment komótosan, maga volt a megható elmosolyodás, az érző szív kicsordulása, a rejtetlen öröm. De amint elment az a felhő – és éppen el-

27

Nemere István ment, mielőtt a lámpa zöldre váltott volna – valamivel világosabb lett a fű és az egyik élénksárga ház fala is. Tudta már, miért utálja ezt a várost. Mert nem a maga akaratából jött ide. Az az ügy alaposan megkavarta az életét, ráadásul a válás sem jött jókor. No, és ráadásul itt van Luxemburgban. Néha olybá tűnik, ez a világ közepe, pedig hát… De mindegy. Egyelőre itt kell élnie. Ha sikerül kitör nie, minden megváltozik. De tényleg, minden! – bizonygatta önmagának, akár egy nagyra nőtt gyerek. Ideje lenne megkomolyodnom, mormolta, amikor a sorompóhoz és az üvege zett falú őrfülkéhez ért. A rendőrruhás őr nem tisztelgett ugyan, de nem is volt kíváncsi az igazoló kártyára. Unott mozdulattal nyúlt pultjához, a sorompó akár egy örömkatona – azonnal vigyázzállásba merevedett, függőlegesen. Miközben lehajtott a garázsba, az eset nem töltötte el boldogsággal. Ha az őrnek már nem kell igazolnia magát, a legjobb úton van ahhoz, hogy idevalósi legyen. Hogy beletörjön ebbe a luxemburgi rendbe, az Europol „vidéki tagozatába”. Mert akkor milyen perspektívája marad a kitörésre...? Semmilyen. Ilyen gondolatokkal ment fel az emeletre. Fél kilenc volt pontosan, amikor belépett az ajtón. Alex katonásan felpattant: – Jó reggelt, uram! – Jó reggelt! – tréfásan tisztelgett, pedig civilben volt és a sapka is hiányzott a fejéről. A szekrényében otthon csak egy díszegyenruha lóg, amolyan normális, mindennapi viselete nincs is. Az egyenruha egyike a legnevetségesebb dolgoknak a világon, vélte. Olyan, amiben öreg férfiak óvodáskori játékokat játszanak, csak a homokozó hiányzik alóluk, mellőlük. Még két perc, és az asztalánál ült. Amely… üres volt. – Alex, mit jelentsen ez? Alex pontosan tudta, mi a kérdés esszenciája:

28

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nem tehettem semmit az asztalára, uram. Az írek még nem jelentkeztek. De remélem, hamarosan megjönnek a faxok, és úgy gondolom, most már nem fog régi aktákat olvasgatni… uram. Ebben tökéletesen igaza volt. Ezt már semmiképpen sem tudta volna elképzelni, nem is vágyott rá. – Új hírek? – A heti bülletin kilenc órakor várható, ez előírás. Rafaelnek több sem kellett. Előírás...? Micsoda marhaság, ha egy hírcsokor készen van, azt azok rendelkezésére kell bocsátani, akiknek a munkájukhoz szükség van rá! No, mindegy, majd csak eltelik még huszonöt perc, vagy harminc, és akkor ezen is túl lesznek. Nem mintha valami nagy dolgot várt volna a bülletintől. És igaza lett. Mert az egyetlen igazán érdekes esemény még a múlt vasárnapi – vagyis nyolc nappal korábban történt – nyílvesszős gyilkosság volt. De abból sem tudott meg sokat. A jelentés végén apró betűkkel az állt, hogy az ügyben az Europol különleges irodája nyomoz. Átlapozta a többit is, de semmi érdekes nem volt benne. Átadta hát Alexnek. Nem kételkedett benne, hogy helyettese nála sokkal alaposabban olvassa majd el a bülletint, utána pedig lefűzi a megfelelő dossziéba. El is nézte egy ideig a férfit. Landres egyik kezével folyton ritkás haját csavargatta, könyörtelenül gyötörte szegény mit sem vétő hajszálakat, olykor egyesével csavarta őket az ujjára. Mindeközben erről semmit sem tudott. Vékony arca komolyságról tanúskodott, nem nevetett volna semmin. „Ilyeneknek is kell lenniök a világban”, jelentette ki Rafael, csak a maga számára, hangtalanul. De azért ebben egyáltalán nem volt olyan biztos, annak ellenére, hogy maga mondta. Bizony olykor önmagának sem hitt, és így volt jó. Azért az az írországi dolog nem hagyta nyugodni. Már több mint egy hét telt el az eset óta… Mielőtt türelmetlen -

29

Nemere István sége kritikus pontra érkezett volna, csörgött a telefon. Alex vette fel, és hamarosan újra letette. A fax működésbe jött. Rafael felállt és mintha csak véletlen lenne a dolog, arrafelé sétált. Úgy tett, mint aki kezet mos a kis teakonyha csapjánál – de visszafelé már az első lapokkal jött. Valamivel később Alex odahozta a többit. – Itt a fegyverszakértő jelentése – morogta, szándéko san olyan hangosan, hogy azért Alex is hallja. – Semmi rendkívüli. Írországban nem túl népszerű fegyver a nyílpuska, és arról sem tudnak, hogy gyárilag vésett monogramos vagy másféle vésettel ellátott kis nyilakat gyártanának. A vésnök-szakértő szerint a tettes véshette bele az „N” betűt, erre utal, hogy a véset meglehetősen szabálytalan. Mikronyomokból következtettek arra is, hogy egyszerű otthoni satuba fogta be a nyílvesszőt, a szárán nagyítóval láthatóak a fém jelentéktelen sérülései… Az „N” vésete is arra utal, hogy nem lehetett benne nagy gyakorlata az illetőnek. Felte hető, hogy a tettes személye és a betűt bevéső személy egy és ugyanaz… a többi szakmai bla-bla. Felvette a másik lapot, elolvasta: – Marhaság. Hát persze, hogy nem lehet következtetni a tettes személyére. Mindenesetre szorosabb megfigyelés alá vontak három személyt, akik a környéken élnek és szexuális bűncselekményeket követtek el régebben… Ennek semmi értelme. Mi abban a szex, ha valaki a küszöbön át lelő egy nőt, aztán becsukja az ajtót és elmegy...? – Nem biztos, hogy így történt – jegyezte meg Alex anélkül, hogy vitába akarna szállni. Ez világosan kiderült hanghordozásából. Még tartott Rafaeltől, a „főnöktől”. De Rafael most, hogy végre valami anyagot kapott a ke zébe, meglehetősen liberális hangulatban volt. Sőt, még engedékenynek is nevezhető, mert csak bólintott békésen: – Lehet, hogy igaza van.

30

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Alex ettől nem kapott vérszemet. Mindig azokat a lapokat olvasta, amelyeket Rafael már letett az asztalra. Közben Rafael megnézte még a többi lapot is. Egyetlen kielégítetlen kíváncsiság maradt benne, de nem a papírok miatt. Még nem fogalmazta meg, csak valahol a mélyében, a tudatában mocorgott a dolog. Közben beszélt. – Nézze, Alex, így nem jutunk tovább. Ezek az írek azt hiszik, a tettes még mindig ott ül a környéken? Mert az értesítésükből az derül ki, hogy csak ott nyomozgatnak. Kike resték minden olyan ember adatát, aki valaha is tagja volt valamiféle íjászklubnak… No, ez érdekes, de nem mennek vele semmire. Szerintem a tettes nem odavalósi. – És ezt mire alapozza, uram? – Semmire – ismerte el „Wahl úr” a legkisebb habozás nélkül. – Egyszerűen valami azt súgja, hogy valaki odament messziről, kinyírta a nőt és huss, elrepült. – Huss, elrepült – ismételte Alex olyan arckifejezéssel, mintha egy elmeosztályos ápolttal beszélgetett volna. Aztán észbekapott: – És mennyire megbízható ez az ösztön? Rafael hátradőlt a székén: – Vagy tíz éve esett meg... nem, volt az tizenegy is… Szóval még Brüsszelben ültem, de éppen Londonba küldtek volna. Már be volt csomagolva a bőröndöm, amikor kihívtak egy faluba. Az is különleges eset volt, mert egy pasas ketté fűrészelte a feleségét. – Tessék? – Alex megdöbbent. Az arca arra késztette Rafaelt, hogy még cifrázza is egy kicsit a történetet és le öntse az egészet a maga cinikus szószával: – Nem hallott még házastársi hűtlenségről, Alex? Jó, ha megjegyzi. Bizonyos dolgok akkor is léteznek, ha mi magunk nem követtük el őket és netán eszünkbe sem jut a dolog. Semmi se legyen idegen magától, ha már rendőrnek állt… No, mindegy. Szóval a pasasnak volt egy kis fűrészte lepe, ahol vasárnap reggel egyedül volt. Ott is laktak. Az

31

Nemere István asszonyka kikapós lehetett, mert szombat este elment valami mulatságba és csak másnap reggel jött haza. A pasas joggal nehezményezte a dolgot és hangot is adott nemtetszésének. Feltételezte, hogy asszonya a nagy táncikálás közepette hagyta magát félrevinni valakitől, netán bementek egy motelbe vagy az ismeretlen harmadik lakására, ahol is elég könnyen kitalálható dolgokat műveltek kivilágos kivirradtig… A férj ezt nehezményezte. Attól lett különleges az eset, és azért kaptam meg én az ügyet, mert a fickó leütötte az asszonyt és azon melegében bekapcsolta a körfűrészt. No már most, ez egy hatvan centiméter átmérőjű, borotvaéles fogakkal ellátott acélkorong, ugyebár… Alex kicsit elsápadt, de azért keményen tartotta magát. Rafael pedig nem kímélte egyetlen beosztottját: – Középen fűrészelte el hites feleségét, méghozzá hoszszában. Annyi vér volt a pajtában, hogy mindent belepett, beleértve a mennyezetet is. Utána ő maga telefonált nekünk. A mentőket is kihívta, csak azt tudnám, miért...? Hiszen azok nem hullaszállítók. Alex zavartan felállt: – Elnézést, ki kell mennem a mosdóba… – Menjen csak, menjen. De hadd mondjam el a lénye get! A pasas előző napon a kivégzésekről olvasott. Valami szakkönyvet a középkori halálbüntetésekről, innen és csak innen jött az ötlet. Tehát érdekelne, mit olvashatott az írországi gyilkos az előző napon...? Mert talán az is ilyen impulzív alak volt. Akinél a legfontosabb a spontaneitás... Alex elsietett, és majdnem ugyanabban a pillanatban megszólalt a telefon. Rafael nem sietett, odament és felvette: – Különleges ügyek, Wahl. Hallgatta az izgatott női hangot, aztán villámgyorsan döntött:

32

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Küldje át azonnal azt a jelentést! Ha ismét jön valami hír, rögtön ide továbbítsák, szóljon az információs központnak is. Fél óra múlva intézzen el nekem egy kihallgatást a főnöknél… Hogy nincs bent? És mikor jön? Nofene… de nem baj. Húsz perc múlva hívni fogom, mert alighanem repülőjegyeket kell rendelnie… Igen, jól hallotta a többes számot. Mire letette, már jött is Alex. Rafael egyik kezében még a kagylóval odakiáltotta neki: – A nyílvesszős gyilkos tegnap ismét ölt… Ezúttal Portugáliában! Az a délelőtt olyan volt, mint egy forradalom, csak kicsiben. A helyszíne a Különleges Ügyek Osztályára és kette jükre korlátozódott. Futkostak ide-oda, olykor még Rafael is elvesztette közmondásosnak hitt – bár kizárólag önmaga által hangsúlyozott – nyugalmát. A telefonok csöngtek, olykor egyszerre kettő is. Tizenegykor Rafael leült egy pillanatra, hogy kifújja magát. A telefonok is elhallgattak. Alex, arcán a feszültség látható jeleivel helyet foglalt vele szemben. Rafael kiterítette a táviratokat. – Foglaljuk össze, amit eddig tudunk. Tehát március 28-án vasárnap a tettes egy írországi kisvárosban megölte Moira O’Relly huszonkilenc éves hajadont. Semmit nem tudunk arról, milyen kapcsolatban állt az áldozatával, valamint fogalmunk sincs a gyilkos személyét illetően. Csak azt tudjuk, hogy a tettet nyílpuskával követte el, közvetlen közelről és csak egyetlen nyilat lőtt áldozatába, aki majdnem azonnal meghalt. Aztán eltelt egy hét, mialatt semmit sem hallottunk felőle. Most vasárnap, vagyis tegnap – tehát pontosan egy héttel az előző tette után – ismét ölt, ismét ugyanúgy.

33

Nemere István – Ez még nem biztos – jegyezte meg halkan Alex, aki láthatóan magára vállalta az ördög ügyvédjének örökké ellenkező és csöppet sem hálás szerepét. Rafael egy pillanatig rábámult, aztán átállította magát erre a sínpárra. Ehhez is értett: – Jó, tegyük fel, hogy egymásról nem is tudnak, ketten vannak, és ugyanúgy ölnek egy hét különbséggel. – Vagy az egyik olvasta az újságban, hogy mi történt, és ő is csinált egy ugyanolyan bűntényt – Alex józan hangja most kissé irritálta Rafaelt: – Nem hiszem. Meg kell tudnunk, kérem, jegyezze fel. A portugál sajtó a múlt héten beszámolt-e az írországi nyílpuskás gyilkosságról? Vagy ne is írjon semmit, majd megérdeklődjük. Szóval azért nem zárhatjuk ki, hogy ugyanaz a tettes, ugyanis egy, az írországihoz nagyon hasonló nyílveszszőt használt, és ebbe is bele van vésve egy betű. Egy „A”. Ezúttal egy „A”. – Talán mégis nekem lesz igazam. Egy „Napoleon”, aki nyilván őrült – mondta halkan Alex. Mire Rafael: – Azt én mondtam, de meghagyom magának a kétes di csőséget. Egy igazi őrült talán mégsem repül át egy föld részt, egy nyílpuskát szorongatva, csak azért, hogy ha a múlt vasárnap ölt, akkor most vasárnap is megtegye azt, ismét… – Az őrültektől minden kitelik – jegyezte meg Alex halálos nyugalommal. Már-már szinte fatalistán, ami ismét lázadást ébresztett Rafaelben. – No, no, csak ne éljük bele magunkat ebbe a változat ba! Ha a tettes őrült, nem sokat tehetünk, és megállítani sem lesz könnyű. De még ez a jobbik eset. Jegyezze meg, Alex: sokkal veszélyesebbek a világos agyú fanatikusok! Még a téveszmések és a halálra szántak is jobbak, mint a sima őrültek. Alex hallgatott, aztán megjegyezte:

34

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Azért nehéz elhinni, hogy egy hét alatt kétszer is gyilkolt. – Még kevesebb idő alatt. Nem is kellett neki egy hét, mert Írországban múlt vasárnap este ölt, itt meg tegnap kora hajnalban. Elszánt fickó lehet. – Ha ugyan férfi és nem nő – mondta Alex borúlátóan. Rafael tele volt energiával, nem is nagyon figyelt rá. Ha ő egyszer „beindult’, nem volt fék, amely megállíthatta volna. Hát most sem ügyelt a jelentéktelen részletekre. Ehelyett háttal az ablaknak állva nagyszabású haditervet dolgozott ki: – Megtudtam, hogy Garner ma nem jön be, átugrott Pá rizsba valamilyen értekezletre. A titkárnője kereste telefonon, de megmondták neki, délután négyig ne is számítson arra, hogy kapcsolatba léphet vele. Ez nekünk nagyon jó. Távollétére és a sürgető helyzetre hivatkozva máris intézke dem, és nem fogok tőle engedélyt kérni. Holnap nem jön be, Alex, hanem kora reggel egyenesen a reptérre hajtat. Párizsi átszállással Dublinba repül. A nemzetközi csoport már szervezi az útját. – Írország...? – Alex még nem döntötte el, hogy ez neki jó-e, vagy sem. Rafael mindezt jól látta a férfi arcán, hát „segített”: – Ez remek, Alex! Meg sem áll Carlow városáig, kivite ti magát a helyszínre az ottani kollégákkal és alaposan megszemléli a helyszínt, beszél a szakértőkkel, hoz egy csomó fotót, videót, és legfőképpen új híreket. Én közben Portugáliában leszek, ahol ugyanezt csinálom. Szerda reggel itt találkozunk és kicseréljük az információinkat. Világos, Alex...?

35

Nemere István

Április 6. Kedd
Még nagyon korán volt, amikor felébredt. Igazából ráért volna egy órával később felkelni. De érezte, hogy eléggé kialudta magát, és már aligha jön rá az álom. Hát kipattant az ágyból. Portugália, ez igen...! Mikor is járt ott? Egyszer nyaraltak ott Karinával. No igen, annak már… jobb nem is számolni, hány éve volt. Zuhany és borotválkozás után látta, hogy még mindig nem kell kapkodnia. Kényelmesen kikészített mindent a kis asztalkára és bekapcsolta a tévét. Mostanában reggelente itt ült „száműzetése konyhájában” és hol az asztalt nézte maga előtt, hol meg azt a kisebb képernyőt. Igazán jó ez a lakás, nem szólhat egy szót sem. Mégsem kedvelte. A tévében a reggeli híradó indult. Ismét Dalma LeGrand foglalta el a képernyőt. Bátran nézett a kamerákba. Mindig tudta, merre forduljon, és mit tegyen. Rafael szótlanul szemlélte. A világpolitika hírei nem nagyon érdekelték, bár arra azért vigyázott, hogy mindig tudja, mi van éppen a Balkánon, Közép-Afrikában vagy néhány forrongó ázsiai országban. Mivel nem tőzsdézett, a Dow Jones-index emlegetése sohasem hozta ki a sodrából. Megtakarított pénzét óvatos ember módjára sziklabiztos állampapírokba fektette és nem is lottózott. Ezért csak nyugodtan nézte a nőt. A szemét főleg – számára a nő ott kezdődött, de persze nem ott végződött. Dalma szeme komoly volt, de nem végletesen. Néha alig észrevehetően vibrált mindkét szempillája. Ám nyoma sem volt itt a nőies kacérkodásnak, ez nem a „nyafogó szőke” amerikai filmekből oly jól ismert prototípusa volt. Sötét haján még a jupiterlámpák fényében is látszott, hogy természetes, nem festett. Az a nő remekül viseli önmagát – állapította meg a férfi. Ismerte az ilyesmit és tudta, milyen ritka dolog. Az em-

36

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK berek, nők és férfiak, túl könnyen veszik át a divatokat vagy a környezet elvárásait. Ez meglátszik a testbeszédükön. A viselkedésükön, a szavaikon. Mindenen, még azon is, hogyan néznek másokra vagy miként viselik a ruhájukat. Nos, Dalma biztosan nem ilyen volt. Ő csak egyetlen embert ismert el mintának. Önmagát. A hangja nem volt halk, de édeskésen rábeszélő sem. Nem egy mosóport vagy intimbetétet reklámozott. A híreket mondta, és bár érezhetően ragaszkodott a leírt és előtte betanult szöveghez – némelyik fordulat egy kicsit idegen volt tőle, vélte Rafael – azért ebbe is vitt egy kis sajátos ízt. Valamit, ami ő volt. Ez metakommunikáció volt, amit Rafael, mint az Europol minden tisztje, szintén tanult annakidején. Dalma LeGrand szempillával, alig észrevehető félszemöldök-felhúzással, milliméteres ajakbiggyesztéssel adta a közönség értőbb rétegének tudtára, mit gondol egyes balkániakról vagy ázsiaiakról vagy éppen a brüsszeli EU-központ éppen most visszaélésen rajtakapott hivatalnokain. Már majdnem véget ért a híradó, amikor Dalma még egy rövid bűnügyi áttekintésre is sort kerített. Ehhez nem voltak fotók vagy filmrészletek, most csak az ő arca töltötte ki a képernyőt. Az operatőr – biztosan a rendező utasítására – nagyon lassan közelített rá. Rafael is csak abból vette észre, hogy a kép két szélén a díszes háttér is beszűkült. Az Európa körvonalait ábrázoló kékeszöld térképből mind több helyet foglalt el Dalma feje. A szempár most mintha több millió konyhába, nappaliba nézett volna be. És tényleg belenézett. – …jelentések szerint különös bűnügyben kezdett nyomozást az Europol. A múlt héten Írországban, két nappal ez előtt pedig Portugáliában lőttek le valakit nyílpuskával. A tettes a feltételezések szerint ugyanaz lehet. Írországban egy fiatal nő, Portugáliában egy fiatal férfi esett áldozatul…

37

Nemere István A következő hír már egy afrikai tömegszerencsétlenségről szólt, ahol a rendőrségnek is jutott némi szerep. Rafael az órájára pillantott és a távirányító nesztelenül eltüntette a képet a készülékről. Csönd lett. Készülődött. Még fejében zsongott a nő hangja, és ez kellemes érzés volt.

Az egyenletes zúgás elálmosította, de erőt vett magán. Most nem szabad erre pazarolnia az idejét. Hozott magával „házi feladatot” is. Elővette a könyvet. Mellette egy idősebb asszony ült, a háta mögött két fekete bőrű utas beszélt portugálul, de hamarosan ők is elálmosodtak. Valahol a Pirreneusok közelében járhattak. A gép Portóba tartott, és Rafael már jó előre kinézte a térképről, hogy Arganil – a vasárnap hajnali gyilkosság színhelye – jóval közelebb van a kikötővároshoz, mint Lisszabonhoz. Bár ha most lehunyta a szemét, megjelentek előtte a lisszaboni óváros hófehér házai. Úgy vakították még emlékként is, akárha tűz lángolt volna bennük. De igazából nem, nem akart emlékezni, hisz ott is a feleségével járt valaha. Végre fogta a könyvet és belemerült. A 104. oldalon nyitotta ki, merthogy ott találta meg a szakkönyv nyílpuskákról szóló fejezetét. Meglepődött, amikor kiderült: a témát a „Számszeríjak” címszó alatt tárgyalják. Gyermekkorában a történelmi regényekben nemegyszer olvasta ezt a szót, de csak most, „vén fejjel” kapcsolt: a kettő ugyanaz. „A nyél lehetővé teszi a felhúzás és az elsütés mechanikus megoldását”. Nézte a rajzot, igen, ez valóban ötletes ta lálmány lehetett a maga idejében. Még a lőfegyverek feltalálása előtt ha egy seregben volt száz vagy ötszáz számszeríjas vitéz, az tényleg félelmetes erőt képviselhetett. Két további rajzon alaposan megszemlélhette, hogyan is kell felhúzni azt a régi, történelmi íjat. Megtudta azt is, hogy a

38

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK számszeríjak a felhúzás, vagyis a kifeszítés mechanizmusa, az elsütő szerkezet típusa, az íj ívének anyaga, a lövedék és persze a felhasználás köre szerint is különböznek. Ez nem lepte meg. Majd hosszan tanulmányozta a kronológiát. Volt ideje és oka is arra, hogy mindezt kitanulja. Bele akarta élni magát egy olyan ember lelkébe, aki nyílpuskákkal lövöldöz, sőt gyilkol. Biztosan ő is elolvasta eze ket az adatokat, nincs kizárva, hogy ezen a nyelven olvasta, amelyen én, villant bele, bár ennek úgysem lesz jelentősége, hitte. Nos, szóval a fegyver kronológiája… A kínaiak már 5000 évvel Krisztus előtt említették ezt a fegyvert, tehát nyilván ismerték is. A harmadik században – természetesen megint csak Krisztus előtt – már a hadseregeikben nagymértékben használták is. Mi több, hamarosan feltalálták az „ismétlő számszeríjat”. Ám Európában a megjelenésére még elég sokat kellett várni, mert itt csak a tizenkettedik század elején terjedt el. Száz évvel később az akkori pápa már be akarta tiltatni – érdekes módon csak azt, hogy keresztények alkalmazzák keresztények ellen! Vagyis az nem zavarta őszentsége lelki békéjét, ha a félelmetes fegyverekkel sok ezer pogányt kaszabolnak le akárhol – csak jaj istenem, de rék keresztény testekbe ne fussanak azok az álnok nyílveszszők! A pápa felhívásának persze nem volt foganatja – a számszeríj túl jó fegyvernek bizonyult ahhoz, hogy parlagon hagyják. A tizennegyedik században már acélíjat is rátesznek a nyélre, és a húrokat sem lazíthatja meg az eső, a leve gő párája. Újabb száz és kétszáz évvel később már egész Európa ismeri és használja a számszeríjat, akadnak olyan nyugat-európai városok is, amelyeket szinte csak ezzel felfegyverzett igen erős alakulatok védelmeznek. Az 1520-as években az Amerikába induló spanyol hódí tók is számszeríjakat és azokat kezelő katonákat vittek magukkal. Így ment ez a tizenhatodik századig, amikor aztán

39

Nemere István kezdtek elterjedni a tűzfegyverek, rövid idő alatt európai viszonylatban már csak vadászatra és céllövészetre, bemutatókra korlátozódott a fegyver használata. Bár volt még egy utolsónak tetsző „fellángolás” a tizenkilencedik század végén és az első világháborúban, amikor néhány kontinensen még a lövészárkokban is használták. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, még mindig a már elavult és voltaképpen ma sohasem használt számszeríjakról olvas, nem pedig a modern nyílpuskákról. Ez utóbbi miatt vette meg azt a könyvet. Tudta már, milyen alkatrészekből áll a számszeríj és bemagolta a részek sajátos neveit is: kengyel, íjvas, íj, íjhúr, nyílvezető vájat, „dió”, elsütőkar, nyél, tus. No és persze a nyílvessző sem olyan egyszerű dolog, amilyennek látszik. Hiszen az is négy részből áll. Van ugye a hegye, no és annak ellenkező, hátsó vége, amit a szakértők nyílvégnek neveznek, van maga a vessző, a végén a tollakkal vagy szárnyakkal. Aztán kezdett fáradni. Sohasem szeretett belemerülni valamelyik témába olyannyira, hogy már a részletek részletei foglalják le a gondolatait. A „kecskelábas emelőkar” vagy a „tolós emelő”, de még a beépített emelőkar vagy csörlő kérdése sem tudta felizgatni. Mindinkább belátta, hogy jó, jó, ilyen is volt, de ezeket a fegyvereket ma már csak a múzeumokban tartják. Azt is innen tudta meg, hogy a fegyvert angolul például crossbow-nak hívják. A mai nyílpuskák már teljesen olyanok, mint a többi fegyver – fémből készülnek, a belőlük kilőhető nyílvessző általában csak arasznyi hosszúságú, a leghosszabb is ritkán haladja meg a harminc centimétert, de általában még ennél is rövidebbek. A zömök nyílvesszők kissé vastagok, acélból vannak, és persze vannak szárnyaik vagy jelképes „tollaik” is. Manapság egy nyílpuska alig könyöknyi hosszú. Jól elrejthető akár egy diplomata-táskában is. Könnyen tölthető újra, és főleg gyorsan. Félelmetes fegyver lehet annak a ke-

40

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK zében, aki ért hozzá. Márpedig – bizonygatta a könyv szerzője – nem nehéz elsajátítani a kezelését. Említés történt némely balkáni és ázsiai országokról, ahol bizonyos körök – értsd: vadorzók, primitívebb bűnözők – ma is kedvelik. Minden jel szerint a fegyver elkíséri az emberiséget a harmadik évezredbe is. Rafael sóhajtva becsukta a könyvet. Ilyen fegyverrel nem követtek el két egyforma gyilkosságot a kontinensen – tudta ezt is a központi nyilvántartóból. Ahol a bűnelkövetés különféle módozatai és jellemzői szerint is nyilvántartják a bűntényeket. Most a könyvvel az ölében próbált kikapcsolni a körülötte tapasztalható világból. Lassan, de biztosan merült alá, nem foglalkozott most semmi egyébbel. Nem hallotta a gép állandó zúgását és nem ügyelt a géptest remegésére sem, amely az ő testének is része lett. A mögötte és előtte beszélgetőkkel sem foglalkozott. Csak arra gondolt, hogy vajon mit akarhat a tettes? A rövid elemzés is sokat segített neki. Hiszen ha valaki pisztolyból lő, az vagy felindulásból teszi, vagy bűnöző kö rökkel tart kapcsolatot. Vagy biztos benne, hogy a fegyvert nem ismeri a rendőrség, azért azt nem is azonosíthatja. De az sincs kizárva: már eltökélte, hogy a tett után a fegyvert eldobja, elrejti, megsemmisíti. Így az nem lehet ellene szóló bizonyíték. Ez eddig rendben is van – folytatta a töprengést – de ha nyílpuskát használ...? Nyilvánvaló, hogy a fegyvert soha nem lehet azonosítani. Ilyen szempontból elsőrendűen alkalmas. De akkor meg ez a tettes miért írt betűket a nyíl vessző tollába? Vagyis a „szárnyába”, ahogyan a szakkönyv a megfelelő ábra mellé ezt bejelölte? Vagyis mégis akar valamit üzenni. Valamit akar a fickó. Valamivel vagy elterelni a figyelmünket, vagy valami lyen értelme lehet annak a két betűnek. Írország az „N”, Portugália az „A”. Mi a fene lehet ez? Volt-e valami köze a történelemben Portugáliának Írországhoz...? Mert ezt is fi-

41

Nemere István gyelembe kell venni. Éppen elég komplett őrült szaladgál a világban, akik holmi régi birodalmakra, vágyálmokra vagy más ostobaságokra hivatkozva alapítanak mozgalmakat és indítanak idejét múlta bosszúhadjáratokat. Szóval „N” és „A”, töprengett tovább. De nem jutott eredményre, bár eldöntötte: a történelmi kapcsolatokat meg fogja vizsgáltatni a szakértőkkel. Elvégre azért vannak ők is, dolgozzanak egy kicsit. De azért valahol a lelke mélyén már sejtette, hogy nem innen jöhet a megoldás. Bármi is történt valaha régen, vagy akár tegnapelőtt e két országban – ennél sokkal fontosabb lehet az, ami a tettes lelkében, életében lezajlott. Most vagy régebben. És aminek valami köze biztosan kell legyen Írországhoz és Portugáliához. Olyan jól eltöprengett mindezen, hogy észre sem vette: már útja végéhez közeledik. A gép érezhetően lefelé vette az irányt, kigyúltak a feliratok: bekötötte hát az övét. A légikisasszonyok rohammunkában szedték össze a műanyag tálcákat, poharakat. Valahol felsírt egy gyerek. Aztán megszólalt a megafon, sok lehetett belőle szerte a gépben, mert Rafael úgy hallotta, mintha egy mellette ülő nő mondaná: – Közeledünk Portóhoz. Tíz perc múlva leszállunk, hölgyeim és uraim.

Ferreiro hadnagy fiatal volt és lelkes. Törékeny termet, de energikus alkat. Barna bőr, fekete haj, ám zöld szem, ami egy kicsit meglepte Rafaelt. Amikor még a repülőtér betonján kocsiba ültették, áldotta az Uniót. Éljen Európa, mondta volna, ha nem tart attól, hogy kinevetik. De olyan jó érzés volt elröpülni bárhová és tudni, hogy nem kérnek tőle útlevelet, sőt semmilyen iratot. A schengeni egyezmény óta egész Európa – no, persze még nem az egész… – egyetlen

42

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ország lett. Mindenki oda megy, ahová akar. A portugáliai reptéren a luxemburgi vagy párizsi gép is „belföldinek” számított. – Üdvözlöm, uram – mondta Ferreiro a bemutatkozás után. – Ahogyan kérte, azonnal indulunk Arganilba. Bár a főnököm nagyon fogja sajnálni, hogy nem találkozhat Önnel... Azt hiszem, titokban arról álmodik, hogy ő is a Külön leges Osztályhoz kerülhessen… – Ha tudná, mi megy ott, sürgősen elfelejtené ezt a vágyát – közölte Rafael mosolyogva. És tényleg jókedve volt, Ferreiro tisztelettel vette őt körül. A sofőr azonnal a „hengerek közé csapott”, mint a hadnagy közölte és percekkel később már a várostól távolodó úton száguldottak. Még nem volt egészen dél, amikor már elhagyták a sztrádát és egy keskeny, vidéki úton robogtak. Ferreiro közben referálta az ügyet. Látszott, miután Luxemburgból értesítést kaptak, a reggeli órákban áttanulmányozta a rendelkezésre álló adatokat. Már olyasmit is tudott, amit nem tudtak továbbítani az idő rövidsége miatt. – A tettes itteni méretezés szerint negyvenhármas cipőt viselt, ami elég magas termetű férfira illik. Ezt egy közeli pocsolyában rögzítettük, amelynek vize kezdett kiszáradni, ahogy a nap felkelt. De mindez egy aszfaltozott pocsolya volt, az adat tehát megbízhatatlan. – Nem öntötték ki a nyomot gipsszel? – Nem lehetett, hisz az inkább csak egy kép volt, egy rajzolat a nedves aszfalton, egyáltalán nem mélyedt bele. És azt sem tudhatjuk bizonyosan, vajon valóban ő hagyta-e ott? A tanúkutatás még folyamatban van, de ha eddig nem talál tak senkit… – legyintett és elhallgatott. Ketten ültek hátul. Ferreiro vaskos mappát terített a térdére. – A portugál sajtó beszámolt az írországi nyílpuskás gyilkosságról? – kérdezte Rafael. Ferreiro ránézett, aztán megvakarta sűrű sötét haját. Ebből nyilvánvaló volt a vá-

43

Nemere István lasz. Előkapta mobiltelefonját, villámgyorsan pötyögtette a számokat a féltenyérben is elférő, gyermekjátéknak látszó szerkezeten. Aztán sebesen beszélt, az autó tele lett erős zsékkel és szóvégi sikamlós s-sekkel. Majd zsebre vágta a készüléket: – A sajtófigyelőnk volt. Egy órán belül itt lesz a vála szuk, de amennyire az az ember emlékszik rá, akivel beszéltem, egy szó sem jelent meg erről. Mondja, felügyelő úr… Arra gyanakszik, hogy egy portugál olvasta a hírt a lapban, kedvet kapott és maga is ölt egy nyílpuskával? – Ezt szeretném kizárni. Mert jobb egy tettes, mint ket tő. De sajnos, ha egy rádió vagy újság beszámolt az írországi esetről, mindig megtörténhet ez a változat is. Még csak az hiányzik, hogy a fél világban elterjedjen egy ilyen ke gyetlen és minden logikát nélkülöző „divat”. – Biztosan nem az lesz – vélte Ferreiro a fejét ingatva. Közben a kocsi őrületes sebességgel száguldott, Rafael némelyik kanyarban egészen Ferreirora dőlt, vagy fordítva. De nem tehette szóvá, hiszen éppen ő kérte, hogy minél gyorsabban juttassák el Arganilba. Nos, ez folyamatban volt – mint Alex mondaná. – Mit tudunk az áldozatról? – kérdezte két kanyar között levegőhöz jutva. – Lássuk csak – Ferreiro hadnagy kinyitotta térdén a dossziét. Az első egy levelezőlap méretű fénykép volt. Rafael alaposan megnézte. Nem egy bűnöző arca volt, ám tudta, ez nem így működik. Hát rákérdezett: – Alvilági kapcsolat? – Szó sincs róla. Ha ez az utcán történik, azonnal azt mondom, véletlen volt az áldozat „kiválasztása”. Jó család ból származó kezdő banktisztviselő, aki azelőtt néhány éven át hivatásos katona volt. Ha az utcán vagy másutt támadnak rá, tudott volna védekezni. De így...? Hiszen az ablakon át, kívülről lőtték le. Íme a helyszínrajz és az ott készült fotók.

44

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Rafaelt nem rázta meg a látvány. Ennél sokkal szörnyűbbeket látott „élőben” is. Az előbbi fotóról már ismert fiatalember feküdt egy padlón, vére a szőnyegre ömlött. Arca kínosan eltorzult. Nem lehet kellemes a nyílvessző-halál, futott át a kósza gondolat a felügyelő fején. Volt ott egy bonctermi fotó is. Akkor Sines már egy műmárvány asztalon feküdt holtsápadtan, és a nyílvessző alig pár ujjnyira állt ki a testéből. A vessző szinte a szárnytollak kezdetéig behatolt a testbe. No és az egyik kicsiny szárnyon ott volt a betű. A jel, ami annyira izgatta a felügyelőt. Egy „A” betű. Ami annyi mindent jelenthetett. Például azt is, hogy „én vagyok itt, ugyanaz, aki Írországban is… Kapjatok el, ha tudtok!” Mindenesetre a két gyilkosságot ezek a betűk kötötték össze. – Kaphatok részletes adatokat a betűről is? – kérdezte. Kiszáradt a szája. Rájött, hogyan deríthető ki, ugyanaz a kéz véste-e bele a betűt mindkét nyílvesszőbe. De öröme korai volt, mert Ferreiro, ez a kezdő, ámde nagy tudású és lelkes férfiú szintén gondolt már erre: – Intézkedtem, uram, hogy pontos méretadatokat kapjon. Íme, itt vannak ebben a borítékban. No és az Europol központi laboratóriumába küldettem a nyílvesszőt. Kértem őket, hogy az eredményeket egyenesen a Különleges Osztályra továbbítsák. Rafael nagy hálát érzett, de nem mutathatta ki. Mindenesetre megköszönte, bólintott és a kezét nyújtotta a kö vetkező fotókért, közben kérdezett: – Tehát azt áldozat családi vonalon feddhetetlen? – és elővette kis jegyzetfüzetét. – Igen, uram. Az apja szociológus volt, az anyja háziasszony. Pár évvel ezelőtt egy tengeri jacht-balesetben, viharban vesztek oda. A fiatalember utána megnősült. A házasélete is jó, van egy kisfiúk.

45

Nemere István Rafael kérdezett volna a feleségéről, de Ferreiro, akár egy kedves gondolatolvasó, máris mondta, mint egy betanult leckét – és ez számára akkor délben az is volt: még friss, csak pár órája bemagolt lecke: –A feleségét a bankban ismerte meg, ő is feddhetetlen. Értse meg, felügyelő úr, az az érzésem, hogy a tettes csak vaktában választotta ki az áldozatát. Nem lehet semmiféle kapcsolat kettőjük között. Legalábbis a nyomozás, amely az áldozat személyére irányult, eddig egy fikarcnyi terhelő adatot sem hozott fel Olivio de Sines ellen. – Gondolja, vasárnap hajnalban csak úgy sétál egy fickó a portugáliai Arganil városában, a középosztálybeliek negyedében… Jól mondom? – Jól mondja, uram… – …és kedve támad lelőni valakit? Felhúzza a nyílpuskáját és körülnéz: nocsak, kit lőjek le...? És meglátja ám a huszonhét éves banktisztviselőt, bizonyos Olivio de Sinest, aki éppen a nyitott ablaknál áll. Netán a reggeli tornáját végzi, vagy csak valami zajt hallott, és kinézett… És ekkor valami villan a levegőben, aztán égető fájdalmat érez a mellkasában, majd harminc másodpercen belül beáll a halál? Még kiáltani sincs ideje? A tettes pedig… nos igen, hadnagy! Mit csinál a tettes? Fütyörészve tovább sétál, vagy kocog a hajnali pirkadatban? A „hajnali pirkadat” fából vaskarika, jutott eszébe, de már kimondta. Ferreiro csodálkozó, kerek szemekkel hallgatta, aztán az ajkát rágta öt másodpercig, mielőtt ő is megszólalt. Szemmel láthatóan neki is elszabadult a fantáziája: – Tegyük fel, ugyebár, hogy nem így történt. Így is történhetett, ahogyan ön mondta, felügyelő úr, de ha elkez dünk szabadon gondolkodni, számos egyéb verzió is eszünkbe juthat. Például csempészárut rakodtak a gazemberek Sines háza előtt a kis térségen. Sines kinézett, meglátta a kocsit, netán abból a szögből a rendszámát is láthatta? Igen

46

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ám, de ugyanakkor a gazfickók is meglátták őt. Egyikük oldalazva futott oda a fal tövében, amit Sines nem láthatott. – Ha nem állt egészen az ablakpárkánynál – morogta Rafael, hitetlenül. A fejét csóválta, de Ferreiro lendületét már nem állíthatta meg: – …és az a pasas lőtte le. Nem lőfegyverrel, mert az zajt csap, olyankor csöndes a környék. Ha pisztolyt használ, éppen az ellenkező hatást éri el, hiszen az egész környék felriad és egy helyett húsz szemtanúja lesz az ügynek… – Stop, stop – vágott közbe Rafael. – Az egész elmélete sántít. Melyik csempész szaladgál „csőre töltött” nyílpuskával? Ez a portugál csempészek alapvető felszereléséhez tartozik? No és miért volt bevésve a nyílvessző szárnyába az „A” betű… Erre feleljen nekem, hadnagy! Ferreiro természetesen nem tudott válaszolni. Hát leszegte a fejét és csak mintegy mellékesen dugdosta Rafael keze alá a következő fotókat és jelentéseket. Mielőtt megérkeztek volna, csörrent Ferreiro mobilja. Egy percig beszélt valamit anyanyelvén, aztán becsukta a készüléket, zsebébe csúsztatta és mintegy mellékesen jegyezte meg: – A portugál médiák nem számoltak be az írországi nyílpuskás gyilkosságról. Rafael úgy tett, mint akit megnyugtatott a dolog. De azért a kisördög ott motozott az agyában. Már éppen Ferreiro fejéhez vágta volna, hogy „ugye igazam volt, a pasas ugyanaz lehet”, amikor a hadnagyra pillantott. Az is őt nézte, és a szemében ott volt a megértés. Ezért Rafael nem szólt semmit. Ott belül már biztos volt benne, hogy a tettes ugyanaz lehet. De hogyan tudná bebizonyítani? Mindenesetre nem maradhatott tétlen. Amikor befutottak Arganilba és a sofőr már a kis utcákon kanyargott – igen sok volt az egyirányú utca – megkérte Ferreirót, ismét vegye elő a telefonját:

47

Nemere István – Kérje meg, kérem, az illetékeseket, hogy bocsássák rendelkezésünkre az összes London-Porto és London-Lisszabon repülőjáratok utaslistáit. Múlt vasárnaptól kezdve egészen szombat hajnalig, vagy péntek estig. Ha volt DublinLisszabon vagy Dublin-Porto járat, akkor természetesen azokat a listákat is kérem. Jó lenne, ha egy másolatot küldené nek belőle Luxemburgba az irodámba. Ezenfelül kérem persze az összes charter-járat adatait is ezekben a viszonylatok ban. No és ha azon a héten jött Dublinból vagy Londonból utasszállító hajó, akkor annak az utaslistáira is szükségünk lesz. – Természetesen – mondta Ferreiro, miután mindent feljegyzett. Aztán vad telefonálgatásba fogott. Alighanem portói helyettesét és kollégáit utasította, szerezzék be mindezt. Közben a helyi rendőrkapitányságra érkeztek, ahol rövid üdvözlés után két kolléga csatlakozott egy másik kocsival. Előttük mentek és percekkel később megálltak Olivio de Sines háza előtt. Rafael az első pillanatban csalódást érzett. Éppen azért, mert a ház pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Szürke semmi, minden unalmasan középszerű. A ház, a kapu, az ablakok, a környék. Ugyanolyan házak, kistisztviselőknek épült negyedben. Sütött a nap, de ezen a szürkeségen nem tudott változtatni. Szótlanul hallgatta a helybeliek sistergő s-ekkel tarkított magyarázatát. Ferreiro fordított. Az a földszinti lakás, a nyitott ablak. Az asszony, aki a háttérben állt és nem jött közelebb. Rafaelben volt egy késztetés, hogy odamegy hozzá, részvétét nyilvánítja, de nem mozdult. No és az a szoba, ahol még mindig látszott a krétával körülrajzolt test vonala. És a vér felmosott, ám még el nem tüntethető nyoma. Maga is odaállt a párkányhoz, kinézett. Próbálta elképzelni, mit láthatott Sines az utolsó pillanatban? Mintha ennek bármi köze is lehetett volna a gyilkos személyéhez.

48

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Ferreiro látta az asszonyra vetett pillantását, megkérdezte, akar-e vele beszélni? Rafael útközben olvasta már a lefordított kihallgatási jegyzőkönyvet, illetve annak rövidí tett változatát. A felügyelő szótlanul rázta a fejét. Aztán a hadnagy számára váratlan fordulattal a két helybeli rendőrhöz fordult és Ferreiro tolmácsolásával alaposan kikérdezte őket. Úgy figyelte az arcukat, akárha gyanúsítottak lennének. Ami nem is kerülte el a hadnagy figyelmét. Megmagya rázta neki később – akkor már ismét a kocsiban ültek és Porto felé robogtak: – Ez az én módszerem. Élesen beszélek mindenkivel, aki kapcsolatba kerülhetett az üggyel. Élesen és gyorsan, ne maradjon ideje töprengeni a válaszokon. A maguk emberei ből azt akartam kiszedni, normális, köznapi dolognak tartják-e, hogy valaki Arganilban nyílpuskával lövöldözzön...? Netán van-e valami gyanújuk, akár helybeli, akár portugál viszonylatban? – De nincs – jegyezte meg Ferreiro némileg elégedetten. Rafael oldalról rásandított: – Persze, hogy nincs, de ez megint adott nekem egy ér tékes támaszpontot. Azt, hogy a tettes ugyan lehet ír, de biztosan nem portugál. Onnan jött ide, hogy elvégezzen egy feladatot és máris ment tovább. – Az a kérdés, hová? – mondta könnyedén Ferreiro hadnagy. Nem is sejtette, hogy Rafael számára ez a legfőbb kérdés. Ugyanis a felügyelő lelkében szörnyű gyanú kezdett ki bontakozni.

Április 7. Szerda
Egy órája ültek már egymással szemben az egyik asztalnál. Rafaelnek elzsibbadt a térde. Hát végre felállt és ked-

49

Nemere István venc itteni szokása szerint fel-alá kezdett járkálni. Közben hangosan próbálta összegezni, amit Alex és ő megtudtak az előző napon a két gyilkosság színhelyén. Bizony ez nem volt sok. Messze nem annyi, amennyire vágyott a felügyelő. – Az ír helyszínen semmi nyom nem maradt, bár állítják, hogy van ott egy 44-es lábnyom. Ez meglehetősen nagy még északon is, nem sok embernek van ekkora lába. A portugálok is találni véltek valami efféle méretes nyomot, de az nagyon bizonytalan. A tettest sem az egyik, sem a másik ponton nem látta senki. Nincs egyetlen tanúvallomás sem, amely akár csak arról szólna, hogy nő vagy férfi volt az illető! Semmit sem tudunk róla! – Hát igen. Egy gyilkosról annyit tudni, hogy már kétszer ölt, szerfölött kevés adat – jegyezte meg bánatosan Alex. Rafael megtorpant, rásandított: ez humor akart lenni? De Alex arca nem erről tanúskodott. – És mi van az Europol archívumával? – csapott le a felügyelő. Ám Alexet nem érte váratlanul a kérdés: – Tegnap, míg távol voltunk, megjött az eredmény faxon. – Halljuk! – kiáltotta Rafael lelkesen. Alex a fejét ingatta. – Nincs mit hallani. Az Europol még túl rövid ideje lé tezik ahhoz, hogy akár csak egyetlen nyílpuskás gyilkosságot is regisztráltak volna a központi archívumban. Egyszerűen nem volt ilyen Európa területén. – És régebben? – Rafael csalódott volt. – Most gyűjtik ki a nemzeti központok. De persze nem sietnek vele, mert miért is kapkodnának? Szerintem hetekbe is beletelik, míg elvégzik. Különösen Közép-Európában, ahol kevés az ember és a pénz. Azoknak ott sokkal komolyabb gondjaik vannak, minthogy egy Luxemburgból érkezett faxra válaszoljanak. – Pedig nincs kizárva, hogy a tettes tőlük jött.

50

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Ebben a stádiumban semmi sincs kizárva. Megszólalt a telefon. Rafael reménykedni kezdett. Hátha történik valami, ami előbbre löki az ügyet? Eszébe jutott, hogy a tévéhíradókat sem látta reggel. A fárasztó utazás után későn ébredt és kapkodva jött el otthonról. Nem is evett semmit. Le kéne ugrani a büfébe. Alex letette a kagylót és gondterhelten nézett főnökére: – A vezér titkárnője volt. Az az átko… szóval Garner kifejezte csodálkozását, hogy tegnap mindketten önhatalmúlag elutaztunk külföldre és itt hagytuk az osztályt. – Éppen jókedvemben talált az öreg. Most mindjárt megmondom neki, mit gondolok erről az egészről. Például miért nincs itt egy harmadik munkatárs, vagy legalább egy titkárnő, aki a mi elfoglaltságunk idején itt ülne és fogadná az üzeneteket? Már ment is. Meg sem állt Garner irodájáig. Itt tudta meg, hogy az öreg éppen elment – az ablakon át látta is a nagy fekete kocsit, amint kihajt a bejárati kapun. A titkárnő viszont nagyon kedves volt és megígérte, eloszlatja a felhőket Garner egéről. De ezt már csak másnap teheti meg. Ek kor Rafael benézett a büfébe és vett valami harapnivalót. Majd úgy döntött, nem megy be ezzel a kis csomaggal Alexhez, minek csorogjon a helyettese nyála? Hát leült az egyik klinikai tisztaságú asztalhoz. Éppen olyan volt a padló, a székek, a pultok is, mint az asztal. Itt mindent gyönyörűre súrolnak. Rafael sóhajtva nekilátott. A kisterem sarkában volt egy tévékészülék. A bemondó – túl csinos férfi csillogó szemekkel, aki szemlátomást tisztában volt külsejének összes előnyével – a hangsúlyra vigyázva mondott híreket. Rafael nem nagyon figyelt rá. Talán, ha Dalma LeGrand ült volna a kamerák előtt… Akkor ütötte meg a fülét a mondat: „Értesüléseink szerint az írországi és portugáliai nyílpuskás gyilkosságok között összefüggést tételez fel a rend-

51

Nemere István őrség. Kiszivárgott az is, hogy a tettes azonos lehet, hiszen mindkét esetben egy-egy betűt vésett a nyílvesszőre. A szakértők már dolgoznak a betűk által hordozott üzenet megfej tésén…” Dolgoznak a szakértők? A fenébe, micsoda ostobák ezek! Valamit hallanak, mert persze innen is kiszivárognak a dolgok. Amit meg nem tudnak, azt hozzáteszik a saját kis eszük alapján. Óh, ezek az újságírók! Meg az összes médi ás, istenverte népség! Most nem jutott eszébe Dalma, aki nagyon tetszett neki. De éppen ezért őt valahogyan nem sorolta be a média-kese lyűk közé. Tény, egy kicsit elment az étvágya, hát sebesen megette a maradékot – mert kidobni azért sajnálta. Eszébe jutott az a ház, amely a gyermekkorát jelentette, kicsi volt, szűk udvarral, amit belakott a kutya, neki alig maradt hely. Az anyja olyan keveset keresett, hogy nemegyszer éppen csak futotta valami egyszerű ennivalóra. Hány olyan étel van, amit ott és akkor utált meg? És amit nem akar már megenni, soha többé? Lassan ment vissza az emeletre és nagyon utálta most a világot.

Április 8. Csütörtök – Ott tartunk, ahol három nappal ezelőtt! – kiabálta Alex idegesen. Rafael csodálkozva nézett rá. Mi van, kedves munkatársa kiborult? Erre nem számított. Alex a kitörés után szót lanul ült, maga elé nézett és valószínűleg kicsit szégyellte magát. Csak ők ketten voltak az irodában. Rafael az imént fejezett be egy rövid telefonbeszélgetést az „öreggel”. Garner, talán éppen a médiák nyomása miatt ideges volt. De

52

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK már nem beszélt úgy Rafaellel, mint egy héttel korábban. Vagy amikor őt idehelyezték. Mert akkor szinte semmibe vette, átnézett rajta. Innen eredt most Rafael jókedve és optimizmusa. Halványan felrémlett neki a dolog, amit most meg is osztott ideges beosztottjával: – Ha az ügyosztály sanyarú helyzetéből adódik a rosszkedve, akkor fel a fejjel – mondta neki mosolyogva. Alex nem erre számított, hát jobb kedvre derült és hallgatta a főnököt. – Ugyanis, hangozzék bármilyen furcsán, Garner egy kicsit megszorult. Itt ezer luxemburgi ügyet vezet, és a nemzetközi ügyeinek száma is eléri legalább a százat, mégis, a nyílpuskás gyilkosról többet hall a médiákban és a kollégái tól, mint az összes többi ügyéről együttvéve. Ez az ő egyszerű tudatában afféle prioritást ad az ügynek. Ez a kedvenc szava, most is hallottam tőle legalább hatszor. – Ez azt jelenti, hogy bővítik az osztályt? – Nem, Alex, olyan messzire talán nem repít minket ez a nyílvesszős gyilkos. De ad valamiféle tekintélyt, és ha ezt okosan kihasználjuk, talán még belőlünk is lehet valami… Jöttek már adatok? – Igen, de kevés – Alex az előtte heverő papírokat nézte. Némelyiket most köpte ki magából az egyik faxkészülék. – Négy ország jelezte eddig, hogy náluk sohasem volt nyíl puskás gyilkosság. Egy helyről mondták, hogy nyílvesszővel lőttek már le embereket… – No, ez érdekes! – élénkült fel a főnök. De Alex hamar leoltotta lelkesedését, folytatva a mondatot: – Ezerkilencszázhuszonnyolcban. Ha ez a mi emberünk lenne, akkor most legalább kilencven évesnek kell lennie. – Hát ez nem stimmel. Nem adtunk meg időbeli határokat az adatgyűjtőknek, ez a baj. – Szerintem nem vészes a dolog, és most már jobb nem bolygatni az ügyet. Reméljük, valahol csak rájönnek, hogy a harminc-negyven évnél régebbi gyilkossági ügyek nem érde-

53

Nemere István kelnek bennünket még akkor sem, ha azt is ezzel a különle ges fegyverrel követték el. Rafael hallgatta Alex hivatalos jellegű, ámde eredményt nem jelző csacsogását. Portugáliából közölték a repülők utaslistáit. London jelezte, hogy egyetlen utasszállító hajó indult a kérdéses időszakban Portugáliába, és elküldte a listát. A számítógépen kell majd átfuttatni őket a repülőgépes listákkal együtt – döntött Rafael és mindjárt intézkedett is. Gépidőt foglalt a központi számítógépes csoportnál. Szólt Alexnek, másolja le a listákat. Aztán tovább töprengett, de aznap már kevés hír érke zett és így tehetetlenül ült a hivatali munkaidő lejártáig.

Április 10. Szombat
Rafael egyetlen luxust engedett meg magának: szombaton délelőtt sokáig aludt. Pedig pontosan tudta, hogy ezzel nem lehet pótolni a hét közben elvesztett energiákat és a ki alvatlan éjszakákat. Előre sem lehet alvást „készletezni”. Alexnek a lelkére kötötte, csak akkor keresse otthon, ha valami nagyon fontos esemény történik. Remélte, ilyesmire nem kerül sor, legalábbis nem szombat délelőtt. Szeretett ilyenkor abban a kellemes bódulatban heverni, ami félig alvás még, félig ébrenlét már. Érezni azt a nyugalmat, ami a csendből, az ágyneműből, egy halkan ketyegő órából árad. Kárörvendeni, hogy lám, az óra most hiába méri az időt, semmire sem megy vele. Őt nem fenyegetheti. Feküdt hát és élvezte, hogy lustálkodhat. Amúgy energikus volt és negyvennyolc órán át talpon tudott maradni. Közben persze amikor magánál volt, gondolkodott. A nyílpuskás gyilkos ügye lassan teljesen lefoglalta a gondolatait. Ezzel kelt és aludt el ezen a héten. Most a listák jártak

54

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK az eszében. Alex elintézte, hogy az összes nevet betáplálták egy gépbe. De minden név – kivétel nélkül – csak egyetlen egyszer szerepelt az összes listán. Persze, ha azt is tudnák, mikor ki ment Dublinba – bárhonnan – ez már túl nagy munka volt. De még csütörtökön és pénteken délelőtt megszerezte ezeket a listákat is. A számítógépesek megpillantva a köteg papírt, halkan káromkodtak. Még a nők arcán is ült egy fura fintor. Ráadásul Rafael azt kérte tőlük, hogy nagyon pontosan írják be a neveket, hiszen egyetlen betű kü lönbség is igen nagy gondot okozhat. Nem kapta még meg a teljes jelentést. De már sejthető volt, hogy ugyanaz a név sehol sem szerepel két listán. Aki repülővel érkezett Dublinba, az nem ment tovább Lisszabonba vagy Portóba sem repülővel, sem hajóval. „De mehetett vonattal, át a Csatornán, a kontinensen, francia és spanyol területen”, jegyezte meg Alex. Akkor Ra fael haragudott rá egy percig. Hisz kimondta azt, amire ő gondolni sem akart: a tettes vonattal vagy kocsival utazgat és mivel a schengeni egyezmény értelmében a Közösség országain belül a határokat már lebontották, nem bukhat le. Nem hagy nyomot, hiszen a vonatjegyet vásárlók nevét nem jegyzik fel a jegyeken és másutt sem. Ráadásul a repülőn poggyász-vizsgálat is van, akárki nem vihet fel akármit. A nyílpuskát előbb-utóbb észrevennék. Ha csak nem szedi szét a tettes és nem rakja be táskarádióba vagy akár egy táska fogantyújába, mintha annak szerves alkatrésze lenne… „Láttunk már ilyent”. De valami azt súgta neki, hogy ez a tettes nem ilyen. Nem akar kockáztatni. No és mi a fenét jelenthetnek azok a bevésett betűk...? Alex pénteken délután azzal viccelődött, hogy biztosan „NAPOLEON” akar belőlük lenni, de eljött a pillanat, amikor egyszercsak mindketten elhallgattak és egymásra néztek. A szörnyű sejtés egyszerre villant az agyukba.

55

Nemere István – Ha Napoleon, akkor az nyolc betű – jegyezte meg Rafael kiszáradt torokkal. – Nyolc áldozat – tette hozzá Alex. Teljesen fölöslegesen. Aztán valahogy elcsendesedtek aznap. Most, szombat délelőtt az ágyban a kócos, de kisimult vonású felügyelő arra gondolt: hány és hány olyan szó van bármelyik nyelvben, amely NA-val kezdődik, és sokkal, de sokkal rövidebb! Délben egy pizzériában ebédelt. Kedvelte az olasz konyhát. Aztán sétált egyet a közeli parkban. Most valahogy nem volt kedve kocsiba ülni. Még fent volt a nap, amikor hazament. Feltett egy Vivaldit, Velencét látta maga előtt, amikor behunyt szemmel ült a kényelmes fotelben. Velence, ahol szintén Karinával járt először. Karina, Karina. Már nem is sóhajtott. Amikor lejárt a lemez, belenézett az újságokba is. Ebéd után vásárolta őket, de egyetlen sort sem talált a nyílpuskás gyilkosról. Ez megnyugtatta. Ha nem ugrál annyit a média, talán hamarabb jutnak eredményre. Mert egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy előbb-utóbb rálel a gyilkosra. Pe dig… megjelent előtte egy kép a jövőből. Tizenöt, húsz év múlva, vagy később...? Megérkezik az Europol különleges osztályának új főnöke. Eleinte nem lesz munkája, hát lelkes beosztottja – hogy szórakoztassa a főnök urat – régi megoldatlan aktákat vesz elő és eléje teszi. A főnök pedig miről olvas majd az egyik vaskos aktában, no miről? Egy nyílpuskás gyilkosról, aki tizennyolc évvel korábban halomra ölt néhány embert Európában, és sohasem találták meg… Sóhajtott, bekapcsolta a tévét. Volt még pár perc a híradóig. Addig az ablakban állt és a fák fölött idelátszó templom tornyát nézte. Galambok köröztek körülötte. A szignál megszólalt a háta mögött. És nem is csodálkozott, amikor már-már ismerős hangon szólalt meg a készülék:

56

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Jó estét, kedves nézőink. A híradó ma egy nagy balesettel kezdődik, amely a késő délutáni órákban történt a meuve-i közúti hídon. Már a helyszínen van kolléganőm, Brigitte, aki… Rafael nem sietett. Még kiment a kis „konyhába”, hozott hűs narancslevet. Gondosan eltette a CD-lemezt, félrerakta a lapokat és csak utána foglalt helyet. „Ezt még meghallgatom – gondolta – aztán elmegyek a fürdőszobába. Van két regényem is, amit nem olvastam.” Remélte, ezek majd elterelik a figyelmét. Így hát csak akkor került a gép elé, amikor Dalma LeGrand arcát nézhette a képernyőkön. „Folyton szolgálatban van. Munkamániás, mint én? Vagy nincs hová hazamennie?” – játszott benne a kisördög a káröröm húrjain. Nézte a nő arcát. Most valahogy szebbnek találta, mint legutóbb. Ugyanakkor benne vibrált az önmaga iránt érzett apró türelmetlenség is. „Minek nézed, Rafael? – kérdezte magától gúnyosan. – Valaki másé az a nő is. Neked most nem jutott senki, várnod kell a következő leosztásig. Vagy amikor már kedved és időd és energiád is lesz ahhoz, hogy nők után futkoss...” A legutóbbinak, az energiának a hiányát érezte most legfájóbbnak. A hírek többsége olyasmi volt, ami őt nem igazán érde kelte. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely annakidején éveken át éppen elégszer hallotta a médiák ügyeletes papagáj-szavait: Algéria, Kongó, Laosz, Vietnam, Dominika, Kuba, Grenada, Afganisztán, Irán, Irak, Bosznia, Koszovo… Mi újat mondhat még nekünk a világ? – kérdezte magától. – A nyílpuskás gyilkos – mondta egy hang. Először azt hitte, a saját gondolatát hallja, a fejében. Csak kis késéssel kapcsolt, hogy a hang gazdája Dalma LeGrand volt: – …a nyílpuskás gyilkosnak nevezett tettesről az Europol most még semmit sem tud. Az sincs kizárva, hogy nem is fog tudni. Amit eddig ez európai rendőrség tett ez ügyben, az egyenlő a nullával. Holmi listákat böngésznek és össze-

57

Nemere István függést keresnek az írországi és a portugáliai gyilkosság kö zött. Holott ez az összefüggés egyáltalán nem biztos, hiszen egy kilőtt nyílvesszőről igen bajos megállapítani, milyen fegyverből származott és ugyanaz a kéz vette-e célba a két áldozatot. A képernyőn illusztrációként egy nyílvesszőt mutattak. Amely nem nyílpuskába való volt, hanem rendes íjhoz gyártották. Rafael felnevetett. Ezek bírálnak engem? – mert rögtön magára vette a gúnyos szavakat. Azonkívül az is vibrált benne, hogy ez nem volt hír. Semmi újat nem közölt a nézőkkel. Akkor meg minek mondták be? Gyorsan átkapcsolt a teletextre és megkereste a tévécsatorna telefonszámait. Mire kiírta őket, már a sporthíreket mondták. Dalma LeGrand még egyszer megjelent és elkö szönt a nézőktől. Az óra fél nyolcat mutatott, odakünn már erősen szürkült. Rafael a telefonhoz ült. Dühös volt. Csak a harmadik kísérletre sikerült valakivel beszélnie. Egy nyegle fiatalember kapta fel a kagylót, be sem mutatkozott. – Dalma LeGrand-t kérem – mondta határozottan. Megszokta ezt a stílust. – Nem ér rá – felelte amaz éppen olyan nyeglén. – Ezt majd tőle szeretném hallani. Az Europoltól beszélek és azt ajánlom, ugorjon sebesen, ne várja meg, hogy személyesen menjek oda! Ez nagyon meglepte a nyeglét. Egy pillanatig a döbbenete szinte megvastagodott a telefonvonalban és a készülék ben Rafael jól hallotta a férfi lihegését. Aztán az ismeretlen szó nélkül félretette a kagylót és elment. Rafael türelmesen várt. Kész volt rá, hogy azonnal kocsiba ül és elmegy a tévébe – a teletextről leolvashatta a stúdió címét is – amikor valaki végre felvette a kagylót.

58

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – LeGrand – mondta egy hang. Igen, nem volt kétsége a felügyelőnek. Ez ugyanaz a hang volt. Már-már mondhatta azt is, hogy a jól ismert hang. – Rafael Wahl felügyelő vagyok az Europol Különleges Ügyek Osztályától. Jó estét kívánok, kedves Dalma LeGrand. Meglepett csönd volt a vonalban. Rafael azért hallotta a nő finom lélegzését. Persze Dalma nem azért volt vezető újságíró és tévés személyiség, hogy a meglepődés sokáig elvette volna a hangját: – Jó estét, felügyelő úr. Mondja, hogyan győződhetek meg arról, hogy ön valóban az, akinek mondja magát? Az elődjét ugyanis jól ismertem, önnel viszont még nem talál koztam. – Egyetlen sajtótájékoztatót sem tartottam, mivelhogy eddig nem volt miről. De a témahiány nem csak engem jelle mez – csípett oda. – A „hír” – ugye, hallotta az idézőjelet? – amit az imént elmondott, nem volt hír és semmilyen hír-e lemet nem tartalmazott. Arról nem is szólva, hogy rossz fényben tüntette fel az Europolt és az én ügyosztályomat, holott erre nem szolgáltunk rá. Egy kettős gyilkosságról van szó, amiről nyolc-tíz napja értesültünk és az igazi nyomozás csak a második eset után indult be – már lendületben volt. – Arról nem is szólva, hogy ha nyílpuskás gyilkosról beszélnek, talán abba a fegyverbe illő nyílvesszőt kéne kitenni a képernyőre illusztrációként, nem valami mást. Soroljam még, kedves Dalma LeGrand? A válasz apró csönd után érkezett: – Ez így sok nekem egyszerre, felügyelő úr. Némelyik dologban talán igaza van, de higgye el, a jószándék munkál bennem. A hírek felől én döntök, így ezt is én tettem be a mai adásba. Vegyük úgy, hogy engem személy szerint nagyon érdekel ez az eset. Bár nem tudnám megmondani, miért. Van egy különleges mellékíze, nem gondolja? Minden-

59

Nemere István esetre kérem, higgye el, hogy én is szeretném, ha elfognák a tettest. Talán ezért csipkedem oly gyakran az Europolt és az ön osztályát, felügyelő úr. Volt valami a hangjában, ami lassan elmulasztotta a felügyelő haragját. De azért maradt még elég, hogy ismét viszszacsípjen: – Nagyon értékelem a jóindulatát, de örülnék, ha nem hirdetné világgá, hogy most éppen mivel foglalkozunk. Soha nem lehet tudni, hogy a tettes nem nézi-e az önök tévéjének műsorát. Apropó, kitől kapta az infót arról, hogy mi most utaslistákkal foglalkozunk? – Felügyelő úr, minden újságírónak vannak informátorai, de egyet sem talál köztünk, aki kiadná az informátorát. Erre Rafael semmit sem mondhatott. De azért egy csöppet sem volt elégedett a beszélgetéssel és Dalma ezt érezte. Most már nagyon nyugodt volt, csodálkozása elmúlott. Érződött a hangján, hogy mosolyogva búcsúzik: – A viszonthallásra, kedves felügyelő. – Viszontlátásra – mondta, és ez alighanem freudi volt. Nem hallani, hanem látni szerette volna Dalmát. Az asszony biztosan észrevette ezt is, de már nem szólt. Kattant a ké szülék, és csönd lett a vonalban. A szobában. Rafael lelkében.

Április 11. Vasárnap
Az alkony csökkentette a forróságot. A hegyek árnyéka messzire elnyúlott. A nap, mielőtt lement volna, még egy sugarat vetett az erdős domboldalra. A sárga fény még felvil-

60

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK lant a hegy tetején, aztán már csak az égbolton láthatták a városka lakói. Olyan csönd lett hirtelen, mintha valami nagy katasztrófa közeledne. De nem történt semmi. Akkor nem. A városka csak egy időre csöndesült el. Aztán – már a csillagok is fent voltak az égen – a városi neszek új erőre kaptak. Valahol zene szólt. Minden presszóban tüzes melódiák pezsdültek. „Mi amor, corazón”, énekelte egy édeskés férfihang. Bekapcsolták a tévéket. Sokan jártak az utcákon is. Fiatalok csapata ődöngött az egyik park szélén. Este tizenegy is elmúlott, amikor egy árny osont végig a park mellett. A közeli bár mellett ácsorgott, de amikor egy kisebb csoport vendég kötött ki hangoskodva, elment hátrébb, a bokrok közé. Volt ott egy pad is, félig behúzta egy bokor mögé és leült. Múlott az idő. Már majdnem fél tizenkettő volt, amikor a városka felől csöndesedett a zaj. Már alig jártak a park ban. Az árny csöndesen várakozott. Tudta, mire vár és arról is meggyőződött előzőleg, hogy nem kell hiába várakoznia. A bérelt autója sem volt messze. Óvatosan egy nagyobb parkolóban hagyta, messzebb attól a helytől, ahol most várt. Aztán elmúlott fél tizenkettő is. Csapódott a bár ajtaja. Néhány szemlátomást kissé ittas, de nem részeg férfi jött ki. Valamit fennhangon magyaráztak egymásnak. Vagy vitatkoztak...? Az árny várakozott. Amikor a férfiak elmentek, felállt és készülődött. Fém kattant fémre, de ezt senki sem hallotta rajta kívül. Háromnegyed tizenkettőkor ismét nyílott a bár ajtaja. Valaki leoltotta a fényeket odabent. Ketten voltak még, egy idősebb férfi és egy fiatal, szinte gyerek. Mielőtt a bejárat

61

Nemere István fölötti lámpa is kialudt, a várakozó alaposan megszemlélte mindkettőjüket. Aztán kiválasztotta az egyiket. A férfiak még valamit beszéltek. Aztán az egyik elindult balra, a másik jobbra. Éppen fordítva, mint ahogyan ő számított. Nem az jött erre, akire várt. De nem mozdulhatott, meg kellett várnia, míg elmegy mellette a másik. Közben a bokrok között igyekezett szemmel tartani a célpontot. Sikerült egy idő után, átvágva a parkon, ismét a közelé be férkőznie. Amaz meghallotta a zajt. De nem gyorsította meg a lépteit. Biztosan szerelmespárra gyanakodott. Az árny feszülten hallgatózott, aztán ismét a pázsiton ment. Cipője halkan surrogott a fűszálak között. A bárból távozó férfi elé vágott, felkészült… Amaz, már egészen közel volt, meglátta a várakozót. Kérdezett valamit. Az árny is ugyanezt tette. A bárból jött férfi nevét mondta, kérdő hangsúllyal. Amaz igenlően válaszolt. És ez volt életében az utolsó szó, amit kiejthetett.

Április 12. Hétfő
Rafael előző napon nagyot sétált a város körüli erdőkben. Kiment kocsival, aztán bevette magát a zöldbe és hoszszú órákon át szívta az oxigént. Jót tett neki a gyaloglás is. A kora tavaszi nap lekapta a bőrét, persze csak az arcán. De ennek is örült. Így aztán ezen a reggelen egészen jókedvűen jött be. Fél kilenckor már az épületben volt. Még eszébe jutott, vajon mit talál ki ezen a héten Garner, aki oly nagy főnöknek képzeli magát. Ugyanakkor elhatározta, hogy nem fogja hagyni magát „felhúzni”. Garner végső soron csak egy kicsiny pont a szervezetben, és nem sokkal több az én életemben sem! – jelentette ki még otthon, a borotválkozótükör

62

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK előtt. Igyekezett jelentős, komoly hangsúlyt adni önnön szavainak, hogy így kódolja be azokat a tudatába. És persze hinnie is kell ebben, tudta jól. Ennek ellenére valahol kételyek ültek a lelkében és ismerte már önmagát. Tehát tudta, hogy ezek előbb-utóbb előjönnek majd, természetesen a legkényelmetlenebb pillanatokban. A férfi hát ilyen kétségek között hányódva nyitott be az irodájába. Amikor megpillantotta Alexet, rögtön tudta, mi történt. Egyetlen beosztottja az asztala sarkán üldögélt, maga elé nézett. Egy telexpapírt tartott a kezében, de nem is nézett bele. Nyilván olvasta már. A szöveg – Rafael közeledve lát ta, hogy alig pár sort nyomtatott ki a készülék a lap közepé re, a címzések alá – már nyilván Alex fejében volt. A fontos dolgokat az agya szinte azonnal „lefényképezte”. – Jó reggelt – mondta Rafael. Még remélte, nem azt fogja hallani, amit… De igen. Azt hallotta: – Megint gyilkolt – jegyezte meg Alex halkan. Nyújtot ta a papírt a főnökének, aki azonban még nem fogadta el. A sarki fogashoz ment, komótosan felakasztotta rá a kabátját. Aztán visszament az asztalához, leült a székébe. Kényelme sen elhelyezkedett – bár sejtette, egy perc sem telik bele és idegesen fel-alá fog mászkálni a csöndet sugalló padlószőnyegen. A papír idegenül zizzent a kezében. Még végig sem olvasta, megszólalt Alex. Akkor már ott állt az asztala előtt, Rafael nem is hallotta, mikor jött oda: – Megvan hát a harmadik áldozat is! Egy tizenkilenc éves spanyol férfi. Esteban T. Roja, egy jelentéktelen kisváros, Casares egyik parkjában találtak rá. – Tudok olvasni, Alex – figyelmeztette Rafael, még jóindulatúan. Zavarta most a férfi károgása. De Alex nem hagyta abba. Panaszos kifakadással sorolta tovább:

63

Nemere István – …Most meg Spanyolországban csapott le! De mi a fenének, éppen ott? És mit vétett neki az a fiatal kölyök? Rafael felállt. Szinte beosztottja fölé magasodott, aki meglepetten elhallgatott. Rafael csak nézett, nem szólt, és máris elindult. Fel-alá, faltól falig. Ablaktól ajtóig. De egyszer sem pillantott ki az utcára. Maga elé nézett, csak a szőnyeget látta, azt hitte, így jobban tud koncentrálni. – Foglaljuk össze, mit tudunk, Alex. A tettesünk tehát tegnap, április 11-én vasárnap a késő esti órákban a spanyol Casares városkában meggyilkolta Esteban T. Roja tizenkilenc éves fiatalembert. A nyílvessző ez esetben is nyílpuskából származik. Most is volt egy betű az egyik tollra vésve. Ezúttal egy „J” betű. – Vagyis nem „Napoleont” akart írni – jegyezte meg halkan a férfi. Rafael nem figyelt rá, most már igen erősen összpontosított: – …Az áldozatról egyelőre csak ennyit tudunk. Az ön első teendője: hívja az ottani kapitányságot, vagy annak valamelyik felsőbb emberét. Ugyanakkor kapcsoljon össze engem a madridi Europol-irodával is. A többit addig kitalá lom, most mozgás! – és visszament az íróasztalához. Mielőtt megcsendült a telefon, már javában írta a további szükséges cselekvések listáját. Fél tízkor leszólt Garner titkárnője: – A főfelügyelő úr hívatja a felügyelő urat. – Személyesen? – csodálkozott Alex. Aztán letette a kagylót: – Főnök, megtört a jég. Garner saját személyében szeretne önnel találkozni. Rafael nem csodálkozott. Már az elmúlt héten is gondolt erre. Ha a nyílpuskás tettes tovább gyilkol, Garnernek szüksége lesz őrá. Valamiképpen azt a látszatot akarja kel teni saját feletteseiben, hogy kézben tartja az ügyet. Ezt az

64

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ügyet is, meg minden egyebet, ami csak adódik Luxemburgban és a különleges ügyek osztályán...! Vagy nem? Mindenesetre önmagának sem vallotta be, hogy egy kicsit tart ettől az úgy lenézett férfitól. Sajnos, legyen Garner bármilyen, van annyi hatalma, hogy akár félre is állítsa őt az útból. Bár a tavaly történtek után talán meggondolja a dolgot. Azt pedig kezdettől éreztette vele, hogy nem tetszik neki ez a különleges ügyosztály-ötlet, és Rafael mást is hallott. Hogy Garner valahol elejtett egy-két mondatot, aminek az volt az értelme: talán nem is sokáig lesz itt ez az ügyosz tály. Vagy áthelyezteti máshová, vagy – és ez a valószínűbb – megfojthatja totálisan. Amikor benyitott az irodába, azonnal a titkárnő arcát figyelte. Annyi év közszolgálat után sejtette már, hogy a nagyfőnökök titkárnői úgy viselkednek, mint egy-egy barométer. Mindig a benti hangulatot tükrözik kifelé. Alighanem most sem lesz másképpen, vélte-remélte. De csalódnia kellett. A titkárnő igen hűvösen tekintett rá, ám mintha igen halványan mosolygott volna, ugyanakkor. Ez zavarba hozta a férfit. Az meg dühítette, hogy a nagyda rab, szőke kontyos asszony – harminc évvel ezelőttről itt maradt relikviának tűnt – csak a kezével intett a párnázott ajtóra: „Menjen be!” Garner nem állt fel jöttére. Ezt Rafael nem is várta. A főnök alacsony, kopaszodó férfi volt, már hatvan felé járt és ez nagyon is látszott rajta. Arcába mélyen vésődtek a vonások, de nem úgy, mint egyes filmszínészekébe – ezek a ráncok petyhüdtek voltak, nem kőbe vésett markáns kifejezést, inkább egy fáradt és kezes öregember benyomását keltették. Persze, a valóság ennél távolabbi volt. Garner nagyon tudott haragudni, bosszúálló volt és kicsinyesen aljas. Mindezt a kollégák adták róla jellemzésként Rafaelnek, amikor ide jött. És azóta semmi olyasmi nem történt, ami Rafael számára megváltoztatta volna ezt az alapos jellemzést.

65

Nemere István Ráadásul a főnöknek rikácsoló, kellemetlen hangja volt. Rafaelt inkább egy kiképző őrmesterre emlékeztette, öt napi folyamatos kocsmázás után. És Garner apró, sötét szemekkel nézett ki a fejéből. Rosszindulat sugárzott a vonásaiból is. Talán túl sok minden látszott rajta, és az mind-mind negatív volt. Már szinte gyanús, hisz olyan, mint egy állat orvosi tankönyv-ló – gondolta még, amikor katonásan, de azért hanyagul, pihenjben állva lejelentkezett. – Üljön le! – mordult rá Garner. Rafael engedelmeskedett. Valami megfeszült benne. Nem hagyhatom, hogy legá zoljon – ágaskodott önérzete. És egy terv bontakozott ki a fejében. „Végül is csak ketten vagyunk itt. Megjátszom a bankot. Ha nyerek, minden oké. Ha nem… hát legfeljebb egy hónapig tartott a luxemburgi osztályvezetői karrierem.” – Hallom, megint gyilkolt az a nyílvesszős! – Igen, a nyílpuskás – helyesbített Rafael olyan hangon, mintha nem is helyesbítene. Garner rábámult, a homlokán is rengeteg ránc van, állapította meg Rafael. Farkasszemet néztek. – És megint ő volt, igaz? Azok a betűk a vessző végén... – Igen, a vésett betűk a nyílvessző tollán – mondta ismét Rafael, javítva Garner szavait. A főnök nyelt egyet, és megkérdezte: – Van összefüggés az áldozatok személye között? – Még nem tudjuk. Lehet, hogy van, de sokkal valószí nűbb, hogy ezt egyelőre csak ő ismeri. – És magának ennyi elég, Wahl? Így nem jutunk meszszire! Vagy legalábbis maga nem jut messzire! Rafael ekkor döntött végleg. „Megcsinálom!” Hát nagyon halkan és egyszerűen kezdett beszélni. Már ez a tónus is meglepte Garnert. No és az is, hogy Wahl felügyelő kérdezés nélkül mert megszólalni. Amit mondott, attól pedig még inkább fennakadt a szeme:

66

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Garner úr, mondok most valamit. Két eset lehetséges. Ebben az ügyben, és az osztályaink kapcsolatában is. Az egyes verzió: ön folyton keresztbe tesz nekem, lehetetlenné téve, hogy kiderítsem a tettes kilétét. Letiltja az utazásaimat, vagyis a helyszíni nyomozásaimat, mást nyilatkozik a médiáknak, mint én. Ezer módon akadályozhatja itt az intézményen belül is, hogy időre megkapjam a számunkra fontos információkat, vagy hogy egyáltalán megkapjam-e őket… nyilatkozhat helyettem az Europol igazgatósága felé és beállíthat engem idiótának, ügyetlennek, bárminek. Ez esetben talán a tettes soha nem kerül elő, és tovább gyilkol hat, amíg csak akar. A helyemre mást neveznek ki, aki valóban kezdő lesz, különösen ebben az ügyben… Nos, ez az egyik verzió. Mondom a másikat. Ez arról szól, hogy ön nem szól bele semmibe, hagy engemet a magam feje szerint nyomozni. Ön nem nyilatkozik sem a médiáknak, sem az igazgatóság felé. Mindent rámhagy, és én garantálom, hogy elfogom a tettest. Ugyanakkor végig jó kapcsolatot ápolunk, ön és én. Ami a médiákat illeti, minden nyilatkozatomban hangsúlyozni fogom, milyen sok segítséget kapunk öntől. És gondolja csak el, mi lesz, ha elfogjuk a tettest? A dicsőségből önnek is jut majd bőven, kitűntetés, emelt nyugdíj. Tá vozás emelt fővel, sőt… boldogan. Nos, ezek a lehetséges verziók, uram. Várom a válaszát, tudom, valamilyen formában még ma meg fogom azt kapni – felállt és főbólintással elhagyta a szobát. Garner megkövülten nézett utána. Odakünn a titkárnő nem csodálkozott, hogy Wahl felügyelő ilyen hamar kijött – Garner általában hamar letolta az embereit és nem kukoricázott velük sokáig. – Mi volt? – kérdezte Alex feszülten. Látszott a tartásán, hogy egész idő alatt csak ezen izgult és alig várta már a főnök visszatértét. – Még nem tudom – felelte Rafael őszintén. – De nem kétlem, hogy még ma délelőtt vagy legkésőbb ebéd után

67

Nemere István megjön a válasz. Amit ki is provokálunk, Alex. Gyorsan írjon a nevemben egy kérelmet: Spanyolországba akarok menni, abba a kisvárosba. Továbbítsa ezt faxon Garner titkárnőjének. A válasz mindent el fog dönteni. Ebédig nem jött semmi. Előbb Alex, aztán Rafael ment el ebédelni. Amikor visszajött, már egy óra felé járt az idő. Megszólalt a telefon. Rafael intett Alexnek vegye fel. De az, miután átvette és belehallgatott, a főnöknek nyújtotta. Közben a másik kezével felfelé, szinte a mennyekbe mutatott. Ebből Rafael már tudta, hogy a titkárnő az, és nem tévedett. – Garner úr engedélyezi a spanyolországi útját, felügyelő úr. És sok szerencsét kíván a minél sikeresebb nyomozáshoz. – kattant a készülék. A titkárnő persze nem tudta, mit jelentett az üzenete. Rafael nagyot rikoltott, akár az amerikai filmekben: – Wow! – Jó hír? – kérdezte a beosztottja felcsillanó szemmel. – Ennél jobb nem is lehetne. Most már van reményünk arra, hogy elkapjuk a pasast. – Vagy a nőt – tette hozzá Alex gépiesen, mert ez volt az egyik vesszőparipája. A tettes szerinte lehet éppenséggel nő is. Nem csupán férfi. De Rafaelt most ez sem izgatta. Kezét dörzsölte és szokás szerint máris ontotta magából az ötleteket, no és persze az utasításokat is: – Alex, rendelje meg a jegyemet! Holnap reggel vagy délelőtt repülők Madridba. Szervezze meg ugyanúgy, mint a portói utamat, tudjanak róla az ottani hatóságok… Ja, és nézze meg, vannak-e már marbellai járatok is? A szezon ugyan még nem kezdődött el, de hátha… ugyanis ez a kisváros ott van Marbella közelében. És tudja meg, ki volt az ál-

68

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK dozat? És Alex, okvetlenül szerezzen híreket arról is, hogy…

Április 13. Kedd

Kezdett hozzászokni a repüléshez. Régebben is repült már nemegyszer, de ilyen gyakorisággal bizony nem került rá sor. A fejét már a megszokott mozdulattal tette le a pár nára, behunyta a szemét. Még jó, hogy egyenesen Marbella az úti cél. Sejtette persze, hogy Garnernek azért csak rángatózott az arca, amikor megtudta, hogy Marbellába megy. Ez a város sokak számára legalább azt jelenti, amit Mallorca vagy egyenesen Monte Carlo. A nagy pénzek, gazdag emberek gazdag villái, a szuper nyaralás szinonimája. Persze, én nem azért megyek, és különben is, még csak április közepe van, gondolta hozzá. Behunyta a szemét és töprengett. Érdekes módon ami leginkább lefoglalta a gondolatait, az a nyílvessző tollába vésett betű volt. Valahol a tudata legmélyén ő is arra várt, hogy a sajátos és tragikus jelszó a „Napoleon” lesz. De most összezavarodott és kezdett gondolkozni, ki is lehet az a… NAJ? Otthon megnézte már az összes szótárban, amit csak talált. A szláv nyelvekben, különösen a lengyelben ez a melléknév ragozásának legfelső foka, a „leg”… De itt aligha erről van szó, sejtette. Számos indiai városnév kezdődik „NAJ”-jal, erre is rájött a lexikonokat forgatva. Ráment a tegnap estéje, és csak azt bánta, hogy nem jutott semmi használható eredményre. Ugyanakkor dühös is volt. Mi van, most már minden kedden vagy szerdán úton leszek valamelyik európai város-

69

Nemere István ba, mert „őméltósága” minden vasárnap gyilkolni méltóztatik...? Ez lázadást ébresztett benne. Dróton rángatott bábu sohasem szeretett lenni. Itt rögtön Karina neve ugrott az agyába és egy ideig nem is tudott szabadulni az emlékezetes arctól. Karina, Karina… Túl sokáig tartott az a házasság. Rengeteg nyomot hagyott bennem, gondolta, túl sokat is. Most aztán gyomlálhatok, akár egy őrült kertész. Rákényszerítette magát, hogy másra gondoljon. Az ügyre. De hát azt a helyszínen akarta nyomozni. Közben valami furcsa érzés lopózott bele. Mintha egy ismerős hangot halla na. Csak nem...? De nem, ez lehetetlen. Dalma LeGrand aligha lehet ezen a gépen. Amikor leszálltak, az érte jött kocsi már ott várta a betonon, a lépcső mellett. Elsőnek engedték ki a gépből. Az utasok nagy tömege kavargott mögötte, hátra sem nézett, sietett. A kocsiban egy kistermetű, bajuszos férfi várta. – Gonzalez felügyelő – nyújtotta a kezét. – Wahl felügyelő – felelte Rafael ugyanazzal a hanghordozással. Volt ilyen képessége, olykor egyetlen pillanat alatt felvette beszélgetőpartnere viselkedését, nyelvi szokásait. Gonzalez ezt nem vette észre, így sohasem derült ki, vajon megsértődne-e...? Rafael elemében volt. Miközben a kocsi felfelé kanyargott a helyi szerpentinen Casartes felé, Gonzalez felügyelő pedig alaposan felkészült már az ügyből. Látszott rajta, ke veset aludt. Vagy egyáltalán nem: – Ez az Esteban semmiben sem különbözött a többi hasonló korú sráctól. Tizenkilenc múlott egy hónappal ezelőtt, érti, felügyelő? Vagyis még szinte gyerek. Nálunk éppen hogy elnyeri a választójogot, de még nem is nagyon nősülnek ebben a korban. Egyetemre mennek inkább. – Neki nem voltak ilyen szándékai? – Rafael alig pillantott ki a tájra. Marbella gyönyörű villanegyedeit még

70

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK megcsodálta, de most már azt sem látta. Ő is koncentrált az áldozatra. A tettre. – Azt nem tudom, de felteszem, hogy igen. A szüleit nagyon összetörte a dolog, annál is inkább, mert Esteban egyedüli gyermekük, és… hogy is mondjam csak… szóval már nem fiatalok. Az asszony harminc bőven elmúlott, amikor őt szülte, az apa pedig még idősebb. A férfi különben zeneszerző. No, ne gondoljon sokra, vidéki méretekben ismerik, dalokat és holmi kantátákat vagy miket szerzett eddig. És mivel már van vagy hatvan, hát aligha lesz belőle Mozart-kettő… – Gonzalez elmosolyodott saját tréfáján, aztán eszébe jutott, ki ő és kivel beszél. Hát gyorsan összerántotta arcán a kis mosolyt, az nyomtalanul eltűnt. A spanyol felügyelő pedig tovább beszélt: – Persze szomorú a dolog önmagában is. De tudja, tegnap este beszéltem velük és nagyon szomorú benyomást keltettek. – Az anyáról mit tudunk? – Biológus, egy itteni gyógyszeripari kutatóintézetben dolgozik. – A fiuk valóban csak… hogy is mondják ezt… kidobóember volt egy bárban? – Nem igazi éjszakai szórakozóhely, és nem igazi kidobóember. Bár az itteni lapok is ezt írták és gondolom, ilyen jelentést adtak önnek Madridból. Casartes egy kis fészek. Nincsenek itt valódi éjszakai mulatók. Esteban Roja pár hete összeveszett a szüleivel. Afféle későn érő kamasz volt, a lázadása is későn jött. Fejébe vette, hogy míg fel nem ve szik az egyetemre, addig pénzt fog keresni és nem akart otthon lakni sem. Végül mégis otthon maradt, de munkahelyet keresett. A barátai ajánlották be a bárba, ahová amúgy nem is kidobóembernek, hanem afféle segédmunkásnak vették fel. Sörös rekeszeket cipelt a biológusnő és a zeneszerző fia, ami neki nyilván igen egzotikus lehetett. Szerintem egy hónapnál tovább úgysem bírta volna...

71

Nemere István – De ez már nem fog kiderülni – vélte Rafael. – Hát nem – bólogatott Gonzalez. Rafael megint kinézett a tájra, aztán tovább kérdezett: – Nem lehet szó kábítószerről? – Annyira ezért nincs közel Marbella. De különben is, nálunk Spanyolországban valamivel jobb a helyzet e téren, mint a közösség többi országában. Egy kisvárosban pedig a dílereknek sincs sok esélyük, hamar kiszúrják őket és a helyi rendőrség közbelép. Néhány iskolánál történt próbálkozás. – Kikkel állt kapcsolatban az áldozat? – Hát éppen ez az – Gonzalez megtörölte barna homlokát, aztán sötét szemét Rafaelre vetette, úgy beszélt tovább: – Az égvilágon senkivel sem volt konfliktusa, nem voltak ellenségei. Nem veszett össze senkivel az utóbbi napokban vagy hetekben. A szülei imádták, volt néhány barátnője is. Tehát a homoszexuális háttér is kizárható. Esteban Roja soha nem követett el semmit, nem volt konfliktusa a törvénnyel. – Ezt értsem úgy, kedves felügyelő, hogy a helyi rend őrség teljesen értetlenül áll a gyilkosság előtt? Gonzalez csak egy pillanatig gondolkodott. Mint egy villámgyors számítógép, átfuttatta az agyán az összes lehetőséget, tényt, sugallatot, ötletet. Aztán határozottan bólintott: – Így van, sajnos. Ráadásul az elkövetés eszköze… ugyebár… az sem mindennapi. – Megírta a sajtó, mi történt Írországban és Portugáliá ban? – Mivel az ön nevében ezt az adatot előre kérték a Különleges Ügyek Osztályától, hát utánanéztem – Gonzalez csak mintegy igazolásul nyitotta ki jegyzetfüzetét, ahol nyilván egy telefonbeszélgetés eredményét őrizte rövidített formában. – Nem, felügyelő. Amennyire ezt ilyen gyorsan

72

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK megállapíthatták az illetékesek, egyetlen spanyol nyomda termék sem írt arról a két ügyről. Most persze majd fognak – legyintett kicsit keserűen. „Neki sem jött kapóra a dolog – vélte Rafael. – hiszen csak növeli a megoldatlan ügyeinek számát. Úgy kellett neki ez a nyílpuskás gyilkos, akár egy púp a hátára”. – Attól a tévék vagy rádióállomások beszámolhattak róla… – mondta, de reményvesztetten. Pontosan erre gondolt Gonzalez is, mert kimondta Rafael ötletét: – Nem logikus, hogy valaki lemásoljon egy gyilkosságot, amit külföldön követtek el. Először valaki véletlenül megtette Írországban, aztán egy portugál utánzó követte el? Majd jött egy spanyol, akinek szintén volt kéznél nyílpuskája, és utánozta valamelyik előzőt, az írországit vagy a portugáliait? Remélem, nem fertőző betegség ez, senor Wahl. „Senor Wahl” is ezen a véleményen volt. Szomorúan jegyezte meg: – Egyre több a jele, hogy egyazon személyről van szó. Az elkövető országról országra utazik és gyilkol. Az a tény, hogy az eddigi három áldozatát mindig vasárnap ölte meg, valamire enged következtetni. – De az sincs kizárva, hogy magamutogató típus – jegyezte meg Gonzalez. – Egyszer volt egy esetem, a fickó mindig striciket nyírt ki. Négyet egyetlen hónap leforgása alatt ugyanabban a városban. Először meg voltam győződve róla, hogy egy lány lehet, aki enyhén szólva nem kedveli a striciket. Aztán oda lyukadtam ki, hogy egy pasas, akinek a kedvenc prostiját bántották a stricik és ezért áll bosszút… és tudja, mi derült ki a végén, amikor csalit engedtünk ki a városba és ott sikerült megcsípni az illetőt? Nem volt normális. Igen, jól hallotta. Egy sima elmebeteg volt, aki fejébe vette, hogy a gyilkosságai között kell legyen egy közös pont, egy szál. Amely egyszerre jelzi a rendőrségnek, hogy a tettes így üzen valamit. És persze azt a célt is szolgálta,

73

Nemere István hogy teljesen tévútra terelte a nyomozást. Hisz mindnyájan azt hittük, ilyen elkövetőről van szó, akinek csak van vala mi köze ehhez az alvilághoz… És nem volt semmi, de semmi! Az elmésekkel soha nem lehet tudni, felügyelő, csak ezt akartam ezzel mondani. – Nekem is megfordult már a fejemben, felügyelő – Rafael visszaadta a papírokat. A gyilkosság helyszínén készült fotók voltak. Már egy csöppet sem rázták meg, túl sok ilyent látott. És a harmadik nyílvesszőt, amely majdnem „tövig” befutott egy ember testébe. – Itt is vannak szálak, amelyek valamiféle konstans dologra utalnak. Az állandó ság: mindig vasárnap gyilkol. Vajon mi lehet ennek a jelentése és a jelentősége...? Aztán maga a fegyver, a módszer. Mindig nyílpuskából kilőtt egyetlen nyílvesszővel talál célba, és az áldozat azonnal, legfeljebb egy percen belül meghal. No és ott vannak azok az átkozott betűk a tollakon! – Igen, a betűk… – ezen Gonzalez is eltöprengett. Köz ben beértek Casartesbe. Rafael nézte a házakat. Csak amikor a park szélére értek, fékezett a sofőr. A mellette ülő fiatal rendőrhadnagy szolgálatkészen kiugrott és megtartotta az ajtót, míg Rafael kiszállt. Utálta az ilyesmit, „nem vagyok én államfő”, mondta volna a legszívesebben. De amikor már a kocsi mellett állt, látta a lelkes rajongást a fiatalember arcában. Hát igen, a Különleges Ügyek Osztályának felügyelője személyesen itt… Ennek van vonzása, van romantikája – tudta Rafael és annyira megerőltette magát, hogy egy köszönő félmosolyt is megengedett a hadnagy felé. Akit ez szemlátomást boldoggá tett. – Ott van a bár, és itt találtuk a holttestet. Szerencsére még pirkadat előtt rálelt egy kutyáját sétáltató öregúr. – A halál beálltának időpontja? – Éjfél körül, azt mondta az orvos. Az áldozattal a nyílvessző végzett, más sérülés nem volt rajta.

74

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Hová mehetett innen a tettes? – érdeklődött Rafael. Hangosan gondolkodott. Körülnézett. Szépen sütött a nap, meleg volt. Lekívánkozott róla a zakó. Gondolt egyet, le dobta, be a kocsiba. Csak úgy ingujjban nézelődött tovább. – Éjfél után egyetlen módon juthatott el Marbellába: kocsival – jelentette Gonzalez. – Biztos, hogy oda ment? – Az az ideális búvóhely ilyenkor. A város bárjai tele vannak, a sok gazdag villatulajdonos meg a szállodákban la kó turisták éjfél után is nyüzsögnek az utcákon. Senki nem tűnik fel a járőröző rendőröknek. Különösen, ha normálisan halad gyalog vagy kocsival. – Kérhetnék valamit öntől, felügyelő? – kérdezte Rafael. – Tudom, mit akar kérni. Itt van – és elővett a belső zsebéből néhány papírlapot. Rafael belenézett és elégedet ten bólintott: – Ez igen! Dicséretes. Itt van az összes marbellai szálloda vendéglistájának másolata arról az éjszakáról? – Meg az előző éjszakáról is, felügyelő. Talán hasznát veszi majd. – Igen, ha a tettes kezdő – süppedt Rafael a gondolatai ba, amelyeket azért megosztott a spanyol kollégával is. – De szerintem nem ennyire ostoba. Nem éjszakázik az elkövetés színhelyén vagy annak közelében. Talán kocsival mozog, vagy vonattal. Esetleg busszal. Nem veszi igénybe azokat a közlekedési eszközöket, amelyeknél feljegyzik a nevét. Ezért azt hiszem, még szállodákban sem száll meg... De soha nem lehet tudni, hátha egyszer elkövet egy hibát. – Néha ez az egyetlen esélyünk – mondta Gonzalez és komoran bólogatott.

75

Nemere István Egy rövid ebéd után máris kivitték a repülőtérre. Nála volt a helyszínrajz, számos fotó, spanyol nyelvű jelentések, amelyeket majd lefordíttat az Europolnál. És persze most sem kapott megoldást. Éppen úgy fogalma sem volt a tettes személyéről, mint amikor idejött. Vagy mint a múlt héten. A marbellai repülőtéren nem kellett sokáig várakoznia. Négy óra tízkor máris szólították az utasokat. Rengetegen voltak. Ezért az első pillanatban azt hitte, csupán tévedés áldozata, amikor az egyik feketehajú nő olyan ismerősnek tűnt hátulról. Valamelyik régi ismerősére gyanakodott, de nem az volt. Amikor már bent voltak a gépben, a nő – vagy tíz utassal előtte ment – megfordult és gyorsan leült az egyik sorban. Középen foglalt helyet. Számozott helyek voltak, ezért Rafael nem ülhetett melléje. Pedig szívesen megtette volna, hiszen… Dalma LeGrand volt. Az első pillanatban nem volt benne teljesen biztos. De amikor közelebb ért, már nem maradtak kétségei. Dalma volt az. Most élőben sokkal szebbnek tűnt. Valamilyen belső energia sugárzott ki belőle. Ez a képernyőn „nem jött át”. Rafael kellemesen megborzongott. A nő nem nézett fel, kerülte az emberek tekintetét. Biztosan nem szereti, ha felismerik és szenzációt csinálnak az ittlétéből. Dalma éppen egy fekete szemüveget vett elő. Rafael kicsit fékezett, hogy tovább láthassa –a jegye messze hátra szólt – de a mögötte jövő nagyon nyomakodott. Kénytelen volt továbbmenni. Dalma később sem nézett fel – mielőtt Rafael leült volna, valami ürüggyel állt egy hosszú percig és előre figyelt. Aztán a gép felszállt és a tengerpart, Marbella, a szikrázó meleg mögöttük maradt. Rafael azért figyelt. És közben gondolkodott is. Ha Dalma ma idejött, akkor ma este aligha ő vezeti a híradót. Ha munka ügyében jött Marbellába, akkor az mi lehetett...?

76

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Na, mi? Nem volt nehéz kitalálnia. De akkor miért nem látta Dalmát a harmadik gyilkosság helyszínén? Ha nem Gonzalez felügyelőt kereste, aki ott az üggyel megbízott nyomozó, vajon mit csinált ott a nő? Kivel beszélt? Ez egy kicsit nyugtalanította. Úgy érezte, most figyelnie kell, mert az ő bozótjában, az ő erdejében felbukkant egy másik vadász is. Dalma mostanában egészségtelen érdeklődést mutat az „ő ügye” iránt. Volt ebben egy kis adag féltékenység is Rafael részéről. Nem szerette, ha kívülállók belekontárkodnak a dolgába. Hiszen azok nem érthetnek hozzá úgy, mint ő! „No és mire jutottál a szakértelmeddel?” – kérdezte önmagától, maró gúnnyal. Kénytelen volt beismerni – de csak ott, legbelül – hogy ez a mai útja az égvilágon semmi hasznot nem hozott. Egyetlen lépéssel sem került közelebb a rejtély megfejtéséhez. Nem tudja most sem, ki a gyilkos. Nyom nem maradt utána a száraz, kemény földön, senki sem látta. Mint az előző esetekben. Egy láthatatlan fantommal kell felvennem a versenyt – kesergett kicsit Rafael, szerette magát sajnálni. Bár ezt sem vallotta volna be soha, senkinek. Mióta Karinának mindent bevallott, mindent elmondott, és lám, mi lett a vége… Szóval figyelt. Az utasok, a széksorok fölött néha látta azt a fekete fejet. Egyszer Dalma felállt és előrement, nyil ván a mosdóba. Kár, hogy nem a hátsó mosdókat választotta, sajnálta Rafael. Aztán a tévésztár visszajött és leült. Az emberek nem ismerték fel – remekül takarta az a nagy szemüveg. De Rafael azért a közelébe férkőzött, amikor megérkeztek. A luxemburgi repülőtéren már sötét volt. Az este hűvösnek ígérkezett – különösen a spanyol tengerpart hőmérséklete után. Rafael vadászként osont a zsákmány után – bár nem volt semmilyen terve és nem tudta elképzelni sem, mit

77

Nemere István mondana neki, ha végre összeakadnának. Úgymond „véletle nül”… Összeakadtak, de ez nem volt véletlen. Rafael addig nyüzsgött, míg a közelébe került, már a kifelé vezető folyosón. Igyekezett olyan arcot vágni, mint aki maga is meglepődik, hogy egyazon gépen utaztak. Sajnos összekeveredtek két gép utasai. Mivel már itt sem volt útlevél-ellenőrzés, semmi sem tartotta fel a kiáramló utasokat. Rafael ravasz terve tehát azonnal kútba esett. Egy pillantást vetett az információs táblára, a másik gép Milánóból jött. Nem volt poggyásza, nem kellett várnia a reptér ismeretlen mélységei ből, kis alagutakon felbukkanó, majd körforgó szalagokon tehetetlenül sodródó bőröndökre. De Legrand-nak sem volt poggyásza. Vagy neki elégséges az a szokásosnál kissé nagyobb retikül vagy táska, amit a kezében tart? Rafael így töprengve baktatott kifelé, szorgosan nézelődött. LeGrand még sohasem látta őt, hát nem ismerhette fel. Kilépve az épület elé EURO-TV feliratú, vagy emblémás kocsit keresett, de ilyent sem látott. Konspiráció az egész, vagy tényleg magánúton volt? – töprengett. Aztán meglátta a nőt, egyedül ment. Egészen jók a lábai, jutott eszébe. Itt már sötétedett, sejtelmes alkonyi szürke fény volt, amit a farkasvakság áldozatai olyannyira gyűlölnek. Dalmát senki sem várta, kijött az épület elé és határozottan megindult az egyik irányba. Rafael nem kérette magát, azonnal a nyomába eredt. Dalma még mindig a nagy napszemüveget viselte, ami most már biztosan akadályozta a mozgását. Többen mentek arrafelé, az egyik parkoló volt, de a buszmegállók is ott sorakoztak. Meg a taxik. Rafael kivárta a pillanatot, amikor nem volt túl közel senki, és akkor meggyorsítva lépteit, odacsapódott a nő mellé:

78

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Jó estét, LeGrand asszony. Vagy kisasszony? A nő majdnem megtorpant, de azért tovább mozdult. A tekintete a szemüveg alatt körberohant, Rafael jól látta. Azt hitte tán, megtámadták? És levette a szemüvegét. – Megismert? – kérdezte. – Mint az kiderült abból is, hogy a nevén szólítottam. Eddig csak a hangomat hallotta, kíváncsi vagyok, megismeri-e? Úgy állt ott, olyan jóakaratú mosollyal, hogy Dalma megnyugodott. – Ismerősnek tűnik – mondta bizonytalanul. – Rafael Wahl, Europol. Tegnap alaposan megszidtam magát, telefonon. – Ja, igen! – Dalma viselkedése és testbeszéde alaposan megváltozott. Nyitottabbá vált, de valamelyes ravaszság is felfedezhető volt nála. Arcvonásai is megnyíltak, közelebb csúszott a férfihoz. De csöppet sem volt bizalmaskodó és arra sem adtak engedélyt ezek a mozdulatok, hogy Rafael lehessen vele bizalmasabb. – Csak nem a repülőteret figyeli, felügyelő úr? – Á, dehogy – mosolygott Rafael és szembeállt vele, hogy a szürkületben a kósza lámpafényektől zavart megvilá gításban is jól lássa az arcát. – Egy gépen érkeztünk, kedves Dalma. – Szóval ön is Milánóban volt? – és mosolygott. Az arca most is nyílt volt, de Rafaelt nem téveszthette meg. És ezt a férfi azonnal tudtára is hozta: – Én Marbellában voltam, ezért mondom, hogy egy gépen jöttünk. A zavar nagyon kicsi volt, szinte csöppnyi, Dalma vonásain továbbra is várakozó-gunyoros kifejezés uralkodott: – Szóval ön Marbellában volt. És mire jutott, felügye lő?

79

Nemere István Rafael hirtelen ötlettel pontosan ugyanazt a hanglejtést utánozta, de saját férfihangján. – Szóval ön Marbellában volt. És mire jutott, újságíró? Ez már nem tetszett olyan egyértelműen Dalmának. Bár arcán ott ült még a mosoly, azért most már komolyabb lett. És óvatosabb. Mint aki megszagolta, hogy méltó ellenfélre akadt. „Egy másik vadász is jár a bozótban…” – Így nem jutunk semmire, uram. De talán nem is szükséges. Megyek a kocsimhoz. Jön a városba? – Igen, de taxival megyek. Azért állítottam meg, hogy kérdezzek valamit. Dalma akkor már sietős léptekkel ment és látszólag nem nézett vissza. Rafael követte. Mert mintha azok a lábak is hívták volna. Vagy ezt csak képzelte? – …Mégpedig azt, hogy mit tudott meg Marbellában? Úgy értem, ha valami olyasmit közöl, ami a tettest segítheti a bujkálásban, vagy a további gyilkolásban, és nem közli a rendőrséggel, akkor… Dalma már a kocsik között volt, most megperdült: – Csak nem csukat le engem is, felügyelő úr? Az „úr” szóban mintha gúny lett volna. Rafael csak állt és nézett. Tetszett neki Dalma, de most erre nem gondolt. Kis harag gyűlt beléje: – Ha tudná, hányszor fordult elő a praxisomban...! Még az is, hogy rejtekhelyen interjút készítettek a firkászok a halálra keresett bűnözővel. Ha akkor elkapjuk, néhány ké sőbbi gyilkosságát simán megakadályozhattuk volna. – Ha csak ez a baj – Dalma már nem mosolygott, – megesküdhetem önnek, hogy nem találkoztam a gyilkossal. – Ez igaz? – gúnyolódott most Rafael is. – Legalább annyira, mint az, hogy a milánói géppel érkezett? Ez talált, és Dalma azonnal éreztette is vele. Búcsú nélkül lépett az egyik kocsihoz, beült. Haragosan csapta be az

80

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ajtót. Ez is jelzés volt – neki, hogy ne merjen már közeledni az autóhoz, jobb, ha elmegy. Mégis állt és nézte, hogyan kanyarodik ki az asszony a forgalmas főútra. Megint arra gondolt: a repülőtéren nem várták. Nincs senkije? Vagy a férje is éppen olyan elfoglalt nagymenő? Rafael nem kedvelte a nagymenőket. Beképzelt alakok nak tartotta őket, akik idejük nagyobb részét arra áldozzák, hogy mindent megtegyenek „nagymenőségük” látszatának fenntartásáért. De mindennek most nem volt jelentősége. „Megismerkedésük” így kudarcba fulladt és ez égette Rafael lelkét. Kicsit korholta is önmagát, hazafelé tartva. De a taxis ebből semmit sem láthatott. Csak egy markáns, mozdulatlan férfiarcot, amelynek szempárja olykor-olykor megcsillant a sűrűsödő éjszakában.

Április 15. Csütörtök
– Mit tudunk az áldozatok esetleges kapcsolatairól? – tette fel a kérdést Rafael. Legfőképpen önmagának. Mert bár Alex is ott volt a szobában, ez azért nem neki szólt elsősorban. Már csak azért sem, mert Alex hatalmas papírcsíkok és halmazok mögött töltötte azt a napot, és ez már a második ilyen volt. Csak dél felé jutott a végére és kijelentette: – A számítógépeseknek igazuk volt. – Ez tartott két napig? – kérdezte Rafael döbbenten. – Mindenkit szeretek ellenőrizni. Ez a tulajdonságom egyszer még jól jöhet...

81

Nemere István – Örülök, hogy ebben ennyire bízik. Mondja, átböngészte az összes papírt, amit egyszer már a gépeken is átfuttattak? – Igen, uram. Tudja, hány különféle rendkívül különös ír névre bukkantam? Nem is szólva az angolokról, baszkokról. Akadt itt mindenféle, még magyar is – megborzongott, mint akinek hideg futott át a hátán. – És ez a tömeg azokban a napokban hajón és repülőn vándorolt Írország, Portugália és Spanyolország között! – De nem talált egyet sem, aki a kritikus időben mind a három helyen megfordult volna. – Pontosabban szólva, még olyant sem találtam, aki a három közül akár csak kettő helyen is megfordult volna – mondta a férfi eléggé bánatosan. Kicsit maga elé meredt. Aztán fáradt mozdulattal felállt és a csaphoz ment. Ivott egy kis hideg vizet. Ez valósággal feldobta, amitől Rafael is odament megnézni. Nem whisky folyik ebből a csapból...? De az bizony csak hideg víz volt, ami rá sokkal kevésbé lelkesítően hatott. Visszament hát az íróasztalához: – Utasítottam az elemzőket, nézzék végig a három áldozat egész életét. Bekérettem ugyanis az összes adatot, és most van mit töprengeniök. Itt meg én játszom az ellenőr szerepét. De sajnos az égvilágon semmi sem mutat arra, hogy ezek valaha ismerték volna egymást! Ki sem mozdultak a hazájukból. Sem Moira O’Relly nem ment sehová, csak egyszer Angliába, ami majdnem olyan, mintha végig otthon ült volna. Ő maga ugyan aligha vette észre a különbséget… Olivio de Sines korábban mint hivatásos katona sem járt sehol, legfeljebb néhány egykori portugál gyarmaton. De ott is mint turista. Esteban Roja, ez a spanyol kölyök meg még Franciaországba sem ugrott át, és Gibraltárban sem járt. – Jóravaló spanyol oda be sem teszi a lábát – jegyezte meg Alex olyan arccal, mintha ő is egy lenne a „jóravaló spanyolok” közül. – Nem tudom, honnan veszi ezeket a

82

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK szlogenszerű meggyőződés-cafatokat, kedves barátom – állt meg előtte Rafael. Merthogy szokása szerint ismét vándorolni kezdett fel-alá a szobában. A padlószőnyegen nesztelenül suhant. Alex a jelek szerint ellentámadásba ment át: – Vagyis ön is hiába töltötte el ezt a délelőttöt? – Úgy tűnik. Semmit sem találtam, ami összekötné az áldozatot. – És a szüleiket? – kérdezte Alex, mintegy félálomban. Hatalmasat ásított hozzá, és késve kapta kezét a szája elé. Egyik tettével sem ébresztett nagyobb lelkesedést a főnöké ben. Rafael Wahl csak nézte a papírjait és mintegy magában mormolta: – Mi a fene közös lehetne egy ír belgyógyász férfi és hivatalnok felesége, a portugál háziasszony és szociológus férje, meg a spanyol ismeretlen zeneszerző és biológus anya között? Akik közül e két utóbbi, valamint az ír belgyógyász már elhaláloztak. Egyiket betegség vitte el, a másikat vala mi baleset, a harmadik tán végelgyengülésben halt meg, nem is tudom… Szóval kötve hiszem, hogy ezek között lett volna bármi összefüggés. Szerintem a tettes sokkal inkább a mában él, és az áldozatai is mai fiatalok. – Ha a huszonkilenc éves csúnya ír nőre céloz, főnök… – Alex legyintett. – A huszonkilenc éves sem öreg. És egyre fiatalabbak az áldozatok. Sorolom: huszonkilenc, huszonhét, tizenkilenc… – Ha ebben van logika, a következő tizenhét lesz, aztán kilenc és hét éves kisgyerekek következnek… – felnevetett volna Alex, de eszébe jutottak a gyermekgyilkosok. A kicsiny halottak, akiket mindketten láttak már, amikor még gyilkossági osztályokon dolgoztak. Így aztán kellemetlen csönd támadt, amit nem töltött ki az sem, hogy Rafael le dobta a papírjait az asztalra és nagy horderejű döntésként bejelentette:

83

Nemere István –Megyek ebédelni, Alex. És csakugyan elment.

Április 16. Péntek
Délután korábban otthagyta a hivatalt. Dühítette, hogy megint elmúlt egy hét, és semmire sem jutottak. Végtére is öt munkanap telt el a harmadik gyilkosságot követően, és mi az eredmény? Egy hatalmas nulla. Voltak pillanatai, amikor úgy érezte, hogy az a nulla összecsavarodik és hurokként szorítja el a nyakát. A semmi bosszúja… Garnerrel nem beszélt azóta és nem is volt rá szükség. Sehonnan sem észlelt „fékezésre” utaló jeleket. Bármire is kérte vagy utasította a szakértőket, a különféle osztályokat, azok azt kibúvók, mellébeszélések, sőt késések nélkül teljesítették. Pedig sejtette, azon osztályok főnökei szerették volna lerázni magukról a pluszmunkát. Nem rajongtak az efféle feladatokért, volt elég bajuk, és munkájuk. De ha Garnerhez fordultak is, az nyilván összevonta a szemöldökét és csúnyán nézett vissza. Erre azok hanyatt-homlok rohantak teljesíteni a Különleges Ügyek Osztálya kérését. Eddig ez rendben is van. De majd valami részeredményt kell produkálnia, tudta Rafael. Hamar elolvad a bizalom, amit Garner egyelőre bőven mér… Már régóta gondolt egy sajtótájékoztatóra, de még nem érett meg rá a helyzet. Ha ez jutott eszébe, mindig Dalma LeGrand arcát látta maga előtt. A többi újságíró – biztosan eljönnek majd – csak afféle névtelen, arctalan káposztafej ként jelent meg előtte. Viszont még aznap este meggyőződhetett róla, hogy akad, aki nála többet tud. És ez éppen Dalma volt.

84

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Amikor este fél nyolckor Rafael hazaért, első dolga volt lezuhanyozni. Olyan intenzíven sétált, hogy egészen beleizzadt. Jól érezte magát. Előre örült ennek a csöndes estének. De nem lett csöndes. Amikor nyolc óra nulla-nulla perc lett, bekapcsolta a híradót. Ilyenkor a tévéje mindig az Euro-TV csatornáján volt. Elismerte ezzel, hogy annak híreit kedveli a leginkább. Amikor Dalma arca feltűnt a képernyőn, elfogta az idegesség. Volt azon az arcon valami, ami mintha egyenesen neki szólt volna. Csibészes, konok szemtelenség villanásnyi kifejezése. Ígérete. Rafael nyugtalanul fészkelődött a fotelban, amely akkor már nem is tűnt olyan végtelenül kényelmesnek. Töltött az ásványvízből. Nyugtalansága csak fokozódott, amikor a szokásos felvezetésben más hangok fel-felvillanó fotók vagy filmrészletek alá mondták, melyek lesznek aznap este a legfőbb hírek. És bizony elhangzott egy mondat, amitől Rafael majd nem felugrott ültő helyéből. „Marbellai munkatársunk jelentése a nyílpuskás gyilkosról”. A nyílpuska, amit mutattak, ezúttal valódi volt. Rafael volt már annyira szakértője a témának, hogy felismerte addi gi olvasmányai alapján. A kép egy modern amerikai gyártmányú, hadicélokra is alkalmazható acélötvözet nyílpuskát ábrázolt. Állítólag egyes kommandós alakulatok is használják, hiszen tipikus „csöndesen ölő” fegyver volt. Még arra is emlékezett, hogy WW-120-asnak nevezik a gyártók, bár ennek már nem volt olyan jelentősége. Szóval „marbellai munkatárs...”? Ez vagy azt jelentet te, hogy Dalma maga gyűjtött információkat kedden a spanyol városban, és feldolgozásuk tartott három napig. Vagy talált ott egy megbízható munkatársat, aki két nap alatt lenyomozta neki, amit kellett. És persze buzgón szállította a híreket. Mindenesetre úgy döntött, videóra veszi ezt a hír-

85

Nemere István adó-részletet. Hátha később jó lesz valamire. Ha másra nem, hát esetleg valós adatokat tud meg belőle a rendőrség is. Micsoda szégyen lenne, jutott eszébe. Türelmetlenül fészkelődve várakozott, kezében a video távirányítójával. Dalma mintha csak az ő idegein játszott volna tudatosan, jó ideig másféle híreket vezetett elő. Balkáni válság, újabb iraki összecsapások, a dél-ázsiai helyzet, indonéziai zavargások. Aztán, már a híradó vége felé, egy hazai koncert és egy divatbemutató után megjelent az arca a képernyőn, és mögötte a WW-120-as a vetített háttéren. Nem volt kép, csak az ő arca. Ehhez a hírhez nem volt filmje vagy fotója az Euro-TV-nek. Dalma felnézett – úgy tűnt persze, mintha egyenesen Rafael szemébe nézne, de hát több tízmillió embernek lehetett akkor ugyanilyen érzése – és tagoltan, szépen mondta: – Marbellai munkatársunk jelentése szerint a spanyol rendőrség nyomára akadt a nyílpuskás gyilkosnak, aki eddig három országban három áldozatát tette el láb alól sajátos fegyverével. Mint arról értesültünk, a gyilkossággal gyanúsított férfit ellenőrizhetetlen hírek szerint le is tartóztatták. Feltűnő, hogy a luxemburgi székhelyű Europol-féle Különleges Ügyek Osztálya mindeddig teljes kudarcot vallott az ügyben. Mint megtudtuk, a férfi már be is ismerte tettét. Ennyi volt a hír. Rafael egy pillanatig úgy ült, mint akit fejbevertek. Már nem Dalma volt a fontos – hanem az, hogy tényleg így van? És ha igen, akkor neki miért nem szóltak? Miért kell neki a televízióból megtudnia azt a hírt, amire három hete nemcsak vár, de egyenesen ő nyomozza...? Azonnal a telefonhoz ugrott. Szerencsére a jegyzetfüze tében volt egy nemzetközi rész, ahová minden külföldi kapcsolatát fel szokta jegyezni. Méghozzá kézzel körmölte a papírlapokra, nem menedzserkalkulátorba pötyögtette ceruza hegyével nyomogatva a kicsiny billentyűket, mint kollé-

86

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK gái. Nem akart felvágni, és nem bízott az elektronikában. Nem is ok nélkül. Aztán tárcsázott. Nem csengett ki sokáig, hamar felvették. – Europol, Különleges Ügyek Osztálya, Wahl felügyelő – jelentkezett be a szervezet szabályai szerint. – Gonzalez felügyelőt kérem! – Éppen kihallgat egy gyanúsítottat – felelte egy szolgálatkész hang. Talán éppen az a fiatalember, aki akkor el kísérte őket? – Nagyon fontos lenne azonnal beszélnem vele. Azt hiszem, éppen arról az ügyről van szó, amiben ő most dolgozik. Ezzel nyert, elmentek Gonzalezért. A telefonban kozmikus neszek hangzottak, valahol távoli galaxisok percegtek a végtelen térben. Ha behunyta a szemét, maga előtt is látta azt a sötétséget. Fekete volt, akár a bársony éjszaka. Vagy egy bársonyos női bőr a sötét, éjbe fulladó hálószobában. Kis idő múlva meghallotta a jól ismert hangot. Gonzalez beszélni kezdett. És Rafael lassan megkönnyebbült.

Április 17. Szombat
– Igen, Alex, jól értette. Remélem, maga szombaton is rendőr, nem csupán hétfőtől péntekig? – Igen, főnök. De tudja, a telefonja ilyen korán reggel... – Kilenc óra múlott, és bár én sem vetem meg a szombat reggeli szunyókálást, most azt hiszem, fontosabb dolgom akadt. – Például nekem telefonálni...? – Ne legyen szemtelen, Alex, ez nem a maga stílusa. Nos, rövidre fogva: Gonzalez felügyelő elmondta, hogy

87

Nemere István Marbellában ugyan letartóztattak egy férfit tegnap délután, aki állítólag egy étteremben fennhangon mesélte: ő a nyílpuskás gyilkos. Valaki értesítette a rendőrséget, és persze kimentek érte. A pasasnak annyi ideje sem maradt, hogy ki fizesse a számlát, már a lába sem érte a földet, úgy vitte el nyolc kommandós. – És ki az illető? – Egy senki. Egy nulla. Munkanélküli pasi Barcelonából, aki kicsit beszívott, vagy megártott neki a sangria? Nem tudom. Mindenesetre hamar kiderült, hogy alibije van mindhárom gyilkosság idején, addig el sem hagyta Barcelonát. Tegnap este éppen az alibijeit nyomozták le, ami után a pasas sírva bevallotta: valaki pénzt ígért neki, ha tettével eldicsekszik. – Csak nem az igazi gyilkos tett ilyent? – Nem, hanem mint kiderült, egy fiatal újságíró. Egy meg nem nevezett külföldi tévéállomásnak dolgozott. Bemesélte a fickónak, hogy némi pénzhez, világhírhez juthat, az arcát megismeri a világ, mutogatják majd minden tévében, és így akár filmszerepet is kaphat. Hiszen ha nem ő a gyilkos, kénytelenek lesznek szabadon bocsátani. – Ismerjük az újságírót? – kérdezte Alex röviden. Most már nagyon komoly volt. – Valami spanyol firkász, aki talán a kollégáit is félrevezette. Ő is nagy pénzeket akart leakasztani azért, mert első kézből tudósíthat az ügyről. – Remélem, őt is lefogták? – Erről nem szól a fáma. Nos, amiért hívtam, Alex, az a következő… – Sajtótájékoztató hétfőn reggel – mondta váratlanul, és sebesen a beosztott. Rafael nem titkolta csodálkozását: – Maga szabadidejében gondolatolvasással is foglalkozik, Alex? Vagy ez egy másodállás, netán hobbi?

88

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Á, dehogy, főnök! De most vissza kell ütnünk, és ez nagyon jó adu lesz a kezünkben. Így hát munkára fel! Mindent megszervezek és kimennek a faxok minden jobb napilaphoz és tévéhez. Mi legyen a téma? – Csak annyit írjon, hogy leadjuk a legfrissebb híreket a „nyílpuskás gyilkosról”. – Jó lesz, főnök! Erre özönlenek majd, akár a legyek a cukorra. – És még valami, Alex! – Igen, főnök...? – Az, hogy ne szólítson főnöknek. – Oké, fő… szóval rendben van, felügyelő úr.

Április 18. Vasárnap
Amikor megszólaltak a harangok, galambcsapat rebbent fel a templom tetejéről. Pontosan dél volt. A házak itt oly szorosan álltak egymás mellett, hogy a keskeny „utcákon” – miket régi szóval hagyományosan „ösvényeknek” neveztek – a nap sohasem süthetett be. De éppen ez volt a cél. És a helyszűke miatt építkeztek így. A levegőben még nem volt olyan forróság, mint nyáron. Az április olykor hűvösével, olykor váratlan melegével lepte meg a város lakóit és a turistákat. Akik már most is többen voltak, mint az őslakosok. Velence falai magukba szívták a meleget. A szélcsendes sarkokban kövér macskák hevertek unottan, néha eltűrték az idegenek lelkes simogatásait, néha viszont megunva ezt is, eltűntek. A csatornákon megritkultak a gondolák. Néhány bárka pöfögött, nagyok voltak, színesek. Rajtuk feltornyozva áll -

89

Nemere István tak a ládák, néhol pedig kőművesek vitték a kavicsot, deszkákat, téglát. Az egyik híd mellett vízvezetékszerelők dolgoztak, a kiásott földnek itt is ugyanolyan színe volt, mint a szárazföldön. A Canal Grande innen távol esett, olykor csak a falak között szűrődött be egynémely vaporetto zaja. Ahogyan az állomásokra érkeztek, a hajótest meglökte a kikötőtutajt, a rajta állok meginogtak. Kötél repült a kikötőbakra, valaki félrehúzta a hajó korlátját, a tömeg kiözönlött, egy másik tömeg pedig a hajóra lépett gyorsan, bár nem eléggé fegyel mezetten. „San Marcoooo...!”– kiáltotta az egyik hajós, leemelte a kötelet a bakról. A motor felbődült, a hajó távolodni kezdett. Néha egy megkésett utas még beugrott. A csatorna vize felkavarodott, a hajó távolodott, óvatosan lavírozva a bárkák és gondolák, a motorcsónakok és más járművek között. Itt a kis téren, a Dorsoduro negyed közepén a nap rajzolt sárga foltokat a kövezetre. Két gyerek ment, hosszan álltak és nézték az egyik kirakatot. A bolt persze zárva volt, bár Velencében sokfelé vasárnap is nyitva tartanak. Nem a templomok papjai diktálják ezt, hanem az üzleti szellem. A téren egyetlen kis pad volt, a régi, már nem használatos fehér kőkút mellett. Rajta többen is ültek. Megfáradt turisták. A tér – ahogy itt mondják, a „campo” – két sarkán is volt egy-egy trattoria. Az éttermek keskeny csíkban kijöttek az utcára és a tér szélére. Egy-egy asztalsorukon virítottak a színes abroszok. A közeli keskenyebb csatorna, „rio” a Canal Grandét kötötte össze a tengerrel. De még ott is a város belseje terült el. A turisták már kezdtek betelepedni az éttermekbe. A pincérek rájuk mosolyogtak. A padon ülő vendégek egyike a vendéglő melletti házat figyelte. A kicsiny, inkább jelképes erkélyen antikot utánzó váza állt, benne valamilyen száraz kóró. A kapu zárva sötétlett. Komor függőleges téglalap.

90

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK A figyelő türelmesen várakozott. És nem várt hiába. Fél egy után pár perccel – a trattoria terasza majdnem megtelt – kinyílott az ajtó. Csinos fiatal nő lépett ki az utcára, kulcsra zárta az ajtót és elment. A turista várt öt percet. Aztán még ötöt. Amikor már úgy vélte, a nő elég meszsze járhat és aligha tér vissza, lassan felkelt. Mellén fényké pezőgép lógott, vállán közepes táska. Senki sem ügyelt rá, amikor a kapuhoz ment. A téren jöttek-mentek a turisták, helybelit alig lehetett látni. Azok most otthon ebédeltek. Vagy azokban a keskeny, turistáktól ritkán látogatott mellékutcákban lapuló apró éttermekben ültek, ahová javarészt csak ők jártak. A turisták csak olykor a levegőben terjedő illatok alapján sejthetik meg, hogy ott is van étterem. Ezeknek nincs reklámjuk. Dorsoduro negyed ben is akad néhány. A turista egyik kezét a táskában tartva becsöngetett. Nem telt bele egy perc, és lépteket hallott. Valaki közeledett bentről, és kinyitotta az ajtót. Elég volt egyetlen pillantás, hogy felismerje, és cselekedjen.

Április 19. Hétfő
Rafael idegesen pillantott az órájára. Általában sokkal jobban uralkodott magán. De ha olyan rendezvényen kellett részt vennie, amit ő szervezett, viszont a sikere szinte teljes mértékben másoktól függött, nagyon utálta önmagát, a helyzetet és szinte az egész világot is. Nos, ez pont olyan helyzet volt. A sajtótájékoztatót délelőtt tízre hirdették meg. Most kilenc óra ötvenkettő volt, vagyis nyolc perc múlva kellett volna elkezdeni. Ám az Europol erre a célra rendszeresített földszinti termében még elég kevesen lézengtek.

91

Nemere István Alex azonban nyugodt volt. Ismerte a helybeli újságíró kat, rádiósokat. – Semmi baj, uram – most görcsösen kerülte a főnök szót. – Ez egy olyan népség, bele is halna menten, ha időre jönne. Rafaelnek az jutott eszébe, elkezdi másodpercre pontosan, és aki lemarad, magára vessen. Amúgy is maximum tíz percre elégséges mondanivalója volt, és ha hozzávesszük a kérdéseket, akkor sem lesz fél óránál hosszabb az egész esemény. De most látva, hogy ezzel célt téveszt, hisz alig lesz, akinek beszélhetne – fogcsikorgatva látta be: megint a média győzött. Ezek a nyomorultak diktálják még azt is, hogy Rafael Wahl felügyelő mikor kezdje a sajtótájékoztatót! Tíz után két perccel azonban megbékélt kissé, mert váratlanul áradni kezdtek. Többen is eljöttek, mint azt a legmerészebb gondolataiban feltételezni merészelte. Ekkor megnyugodott. Ugyanakkor finom antennáival érezte, hogy van bizonyos feszültség a jövevényekben. És mivel mindegyik ezt sugározta magából, nyilvánvaló volt: a közös helyszín és a közös téma hatott így rájuk. – Alex! – Uram? – Még öt perc, és kezdek. Rendben van a büfé? – Nem vittem túlzásba, uram. Az asztalokra tettem az üdítőt és a szendvicseket, mint látja. Elvem, hogy nem szabad őket elkényeztetni, ettől csak megnő a szarvuk. Egy tévéstáb ment el mellettük, két fickó cipelte az állványt és a fémbőröndbe zárt kamerát. Mások mikrofonjaikat tették ki az asztalra, amely mögé áll majd. A háta mögött ott lesz a felirat: E U R O P O L Luxemburg

92

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK A legszívesebben oda tétetett volna egy „Különleges Ügyek Osztálya” feliratot is, de ez inkább Garner stílusa, hát már a gondolatot sem folytatta. Kiment a folyosóra, majd egy oszlop mellé állt. Újabb csoport jött, és azok – mivel nem ismerték Rafaelt – nyugodtan beszélgettek előtte: – Bemenjünk már? – Hacsak a szendvicsek miatt nem...? A többiek felfalnak mindent. – Valami új főnök is van itt – mondta egy vöröshajú, nyeszlett fiatal lány. Máris nagymenőnek hitte magát, úgy is viselkedett. – Majd meglátjuk, de fogadni mernék, olyan lesz, mint a többi nagyfejű – így egy fiatalember. – Vagyis buta és beképzelt? – röhintett egyet harmadik társuk, egy szakállas, tagbaszakadt fickó. Egy középkorú férfi is elmosolyodott, majd gyorsan bement az ajtón. „Adok én nektek, disznók”, gondolta Rafael, de még várt. Aztán órájára pillantott és bement a terembe. Alex már az emelvényen volt, most az egyik mikrofonhoz lépett: – Hölgyeim és uraim, kezdünk! Bemutatom önöknek Rafael Wahl felügyelőt, az Europol Különleges Ügyek Osztályának vezetőjét. Amikor Rafael is az emelvényre lépett, még nem is fordult a közönség felé, amikor megpillantotta Dalma LeGrand fekete fejét. Az asszony éppen akkor lépett be, szinte a nyomában jött, de nem látták egymást. Két férfi kísérte, az egyik rögtön előrement az emelvényhez a mikrofonnal, a másik máris vállára emelte a kamerát. Dalma helyet foglalt, közel az ajtóhoz. „Vagy hamar akar távozni, vagy máris leül, hogy ne zavarja a mondókámat?” – bizonytalankodott Rafael, és remélte, ez utóbbi az igaz. Rutinosan, a legkisebb félelem nélkül lépett az emelvé nyen a mikrofonok kisebb erdeje elé. Tanított már rendőr-

93

Nemere István akadémián, vett részt kongresszusokon. Nem ijesztette meg a feléje meredő arcok látványa. Éppen ellenkezőleg, ez is egy akadály volt, amit le kellett győznie. Rafael, igazi Skorpióként, ezt különösen szerette. Akadályok és nehézségek nélkül mit érne az élet...? – Hölgyeim és uraim! – kezdte. Működött a belső tévélánc is. Néhány mennyezetre szerelt kamera rászegeződött. Garner is ezt nézi valahol, több emelettel feljebb, és talán több unatkozó kolléga a büfében és néhány irodai folyosón. És persze az is világos volt számára, hogy az épületben valahol – ő sem tudta, hol – videóra kerül a sajtótájékoztató. Nehogy később valaki elferdíthesse a tényeket. Mindenki őt nézte, és csönd lett a teremben. Röviden, pattogóan fogalmazott, nem hagyva időt senkinek, hogy közbeszóljon. Most még nem. Ahogyan szokta, rögtön ismertette a hallgatósággal, mire számíthat: – Tíz percnyi mondanivalóm van az önök számára, aztán rendelkezésükre állok, és kérdezhetnek – majd rögtön ellentámadásba lendült, ezt az apró örömet nem tagadhatta meg magától: – Azoknak a kollégáknak üzenem, akik az imént odakünt „buta és beképzelt nagyfejűnek” neveztek: a három jelzőből csak az utolsó igaz. A „nagyfejű”. De nem hivatalnok-rendőr voltam és vagyok, nem ejtőernyővel eresztettek alá valahonnan a ködös magasságokból. Járőröző rendőrként kezdtem, nyomozó lettem, gyilkossági ügyekkel foglalkoztam másfél évtizeden át, és most itt vagyok. Mocorgás támadt, valaki elismerően tapsolt. Rafael Dalmára pillantott, a nő mozdulatlan arccal ült. De ettől a férfi nem vesztett lendületéből. Most Dalma is csak egy volt a nézőtéren helyet foglaló „káposztafejek” közül. – …Ez volt a bevezető, most térjünk rá a tényekre. Há rom héttel ezelőtt, március huszonnyolcadikán egy írországi kisváros közelében…

94

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Míg beszélt, örült, hogy nem kell papírokba néznie. Egyetlen adatot sem felejtett el. Három hete ezzel az üggyel élt, ezzel kelt és feküdt le, minden gondolata ekörül forgott. Ugyanakkor nagyon vigyázott, mit mond, milyen hangsúlylyal, és milyen szavakat használ. A kamerák halkan zümmögtek, néhány magnó is forgott – ezeket a rádiósok tartották a kezükben. Voltak vagy huszonöten. Alex oldalt állt és éppen számlálta őket, kicsit mozdult néha az ajka is, mintha mondaná: tizennyolc, tizenkilenc, húsz… A tények szigorú felsorolása után újabb jól kiszámított támadást indított. Most Dalma és hiéna-társai voltak a célpontok, de még nem tudták. Hát hamarosan megérthették. – Az egyik helyi tévéadó, amely európai becsvággyal bír, péntek esti hírműsorában hamis hírt adott le – nem nézett Dalmára, de érzékelte, hogy az asszony nyugtalanul megmozdult. Valaki elébe guggolt és a kamera csövét rászegezte. – Olyasmit mondott a nézőknek, hogy lám, a Különleges Ügyek Osztályának fogalma sincs arról, hogy a spanyolországi Marbellában már le is tartóztatták a gyilkost. És később – bár szorgalmasan néztem az említett adó későbbi híradásait is, beleértve a ma kora reggeli kiadást is – nem láttam és nem hallottam, hogy visszavonták volna ezt a hamis hírt. Lehet, hogy nem néztem eléggé figyelmesen? Nevettek páran, és Dalma felé tekintgettek. Rafael a világért sem nézett arra, amikor tovább beszélt: – Holott már ha máshonnan nem, hát a tegnapi hírügynökségi jelentések némelyikéből megtudhatták: az az ember, akit gyilkosnak hittek, nem az volt. Semmi köze az ügyhöz, csak egy kis szenzációt akart kavarni a hamis hírekkel. Ta lán betegesen tolta előtérbe önmagát? Ez bizony megesik. Néhányan ismét kuncogtak, tetszett nekik. Amíg nem az ő rovásukra mulat, addig cinkosai lehetnek. – …De hölgyeim és uraim, a helyzet ennél sokkal komolyabb. Azt az ál-gyilkost egy kollégájuk vette rá, hogy

95

Nemere István lépjen állításával a nyilvánosság elé. Mi több, még az ötlet is tőle származik! Mert az a spanyol újságíró meg pénzt akart csinálni az ügyből. És tudják, mit vallott az újságíró, amikor az illetékesek felelősségre vonták? Hogy egy ismert európai tévétársaságnak akarta eladni szenzációs riportját, amit még akkor vett fel az ál-gyilkossal, mielőtt azt lefogta a rendőrség és kiderült volna, hogy csak hazudik… A teremben a csönd azért most elég súlyos lett. Rafael is érezte ezt. Még mindig nem nézett Dalma felé, hanem ehelyett váratlanul… elmosolyodott. Nagyon pontosan kiszámított, előre megtervezett reakció volt ez. Mindig sikerült hatnia vele. Ő volt az az előadó, aki nem átallt vicceket is mondani a hallgatóságnak, hogy felrázza őket, magához édesgesse, megkedveltesse a témát. – De semmi baj, hölgyeim és uraim. Ha igaz hírekre vágynak, kérem forduljanak bizalommal a Különleges Ügyek Osztályához, keressék Wahl felügyelőt. Íme, most itt az első alkalom. Kérdezzenek és én megpróbálok válaszolni. A vihar azonnal kitört, de ez csak a kérdések vihara volt. Rafael nem vesztette el nyugalmát, sőt. Minél zajosabbak lettek amazok, ahogyan egymás szavába vágva kérdezgették, rajta annál inkább elömlött a nyugalom. Már úgy vezényelte a sajtótájékoztatót, akár az USA elnöke a Fehér Házban: maga szólította fel vagy csak intett annak az újságírónak, kinek kérdésére kíváncsi volt. Gondosan ügyelt, hogy mindenki sorra kerüljön, senki se maradjon ki. Alex bámulva figyelte és olykor– ha Rafael tekintete odatévedt – elismerően emelte fel hüvelykujját. Dalma LeGrand nem kérdezett semmit. Nyilván megelégszik majd beszámolójában azokkal a kérdésekkel, amelyeket kollégái tettek fel. Kamerás kollégája közben többször odament Rafael elé, vagy mellé, és filmezte őt. „Én leszek hát a vágókép!”, villant a férfiba, de mosolygós, kedves és figyelő arcán senki sem láthatott semmilyen változást.

96

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Kérdezték arról, mit látott a helyszíneken. Az írországit kerülte, hisz ott nem járt. De elhatározta, ha valakinek erre kihegyezett kérdése lesz, odahívja Alexet, mondja el ő. Alexet, aki közben a mobiltelefonján beszélt valakivel, majd kirohant a teremből. Két perc múlva Rafael éppen azt ecsetelte az egyik markába tekintve, hogy a gyilkos milyen betűket vésett a nyílvesszők tollaira és hogy azok szerinte egy mekkora egésznek lehetnek részei. Alex egy faxból kitépett lappal jött vissza. Alig tudott felvergődni az emelvényre. – …Nem, nem tudom. Eddig három gyilkosság történt, három betű került hát elő, amelyek eddig egyetlen ismert nyelven sem jelentenek semmit. – Ez azt jelenti, hogy lesz több gyilkosság is? Már-már válaszolt – „lehetséges, de semmit sem ígérhetünk, hisz közben a tettes le is bukhat valahol” – amikor Alex az orra elé tolta a papírt. Rafael olvasta, és az arcán biztosan történt valamilyen változás, amit amazok is észrevettek. A mikrofonok, a kézben tartott magnók nem konyul tak le, nem tűntek el előle. A szeme sarkából odapillantva látta, hogy Dalma is előrehajol. A teremben végre ismét csönd lett. Rafael akkor felnézett: – Hölgyeim és uraim, szomorú hírt kell közölnöm. Tegnap vasárnap volt, és megszoktuk, hogy a tettes… hm… általában vasárnap öl. Ebben a pillanatban érkezett a hír, hogy tegnap fényes délben ismét lecsapott… az olaszországi Velencében. Az áldozatok száma ily módon négyre emelkedett. – Milyen betű volt a nyílvesszőn? – süvített egy türelmetlen hang. Rafael a papírba pillantott, onnan olvasta fel: – Ezúttal egy „A”. Ismét egy „A”, amely egyszer már megjelent az egyik nyílvesszőn. – Ki az áldozat? – kiáltotta egy rádiós és még közelebb nyomult a felügyelőhöz.

97

Nemere István – Csak annyit tudunk róla – ismét a papírba nézett, – hogy Giorgio Moretti huszonhat éves férfi. Úgy vélem, néhány órán belül több adattal rendelkezem majd. Kérem, figyeljék a hírügynökségek jelentéseit. És ha hiteles információkra vágynak, hívják fel az Europolt – ezt hangsúlyozta, közben egy pillanatra felemelte a fejét és az egyik beépített videokamerába nézett. Ha Garner valóban figyeli a belső láncon, mi történik a sajtótájékoztatón, hát ezt is hallja. Azért a cég is megérdemel egy kis pozitív hírverést – gondolta és a papírt a zsebébe gyűrve lassan lement az emelvényről. Meglepte, hogy a kamerák azonnal eltűntek. Többen futva hagyták el a termet, mások menet közben beszéltek sebesen a mobiltelefonjukba. Még mielőtt elérte volna a kijá ratot – Alex engedelmesen ballagott mögötte, ahogyan az egy jó beosztotthoz illik – jött Dalma LeGrand. Úgy tett, mintha éppen akkor állna fel és félfordulatot téve, mintegy „ráakadt” Rafaelre. Odáig fokozta ezt a játékot, hogy még fel is vonta a szemöldökét. Mint aki szerfölött csodálkozik, hogy itt látja Rafaelt. – Óh, Wahl úr! – és mosolygott is, de olyan arccal, mint aki citromba harapott (ezt később éppen Alex jegyezte meg, aki semleges szemlélője volt az eseménynek). – Csak nem ránk célzott kis beszédében? – Én egy olyan európai tévéről beszéltem, amelynek ismert munkatársa az ominózus spanyol esetet megelőző napon Marbellában járt. Dalma arcáról nem tűnt el a mosoly: – Ez úgy hangzott, mintha a gyilkosság elkövetésével gyanúsítana valakit. – Pedig én inkább arról a szerencsétlenről beszéltem, aki elhitte, hogy tévésztár lehet belőle, ha magára vállal egy gyilkosságot. Nem tudja, ki buzdíthatta őt és a helyi sajtó jeles képviselőjét erre a játékra?

98

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Dalma finoman mosolygott, de Rafael, aki most közel ről nézett a szemébe, ezt egyáltalán nem mosolynak látta. „Milyen szép a szeme”, gondolta egy villanásnyi ideig. Csak addig. – Túl elhamarkodottan ítél, és azt még elhamarkodot tabban hozza nyilvánosságra – Dalma csak ennyit mondott. Felkapta a retiküljét. Az operatőre ott toporgott mögötte, de nem türelmetlenül. Láthatóan azt várta, hogy nagy szócsata bontakozik ki. – Ez másokkal is megesik – és Rafael is mosolygott. A célzás ismét világos volt, „ült” a találat. És a férfi gyorsan folytatta. – Kíváncsian várom az esti híradót, kedves Dalma LeGrand. – Meg fogja látni, kedves Rafael Wahl – Dalma most már nem mosolygott. A hangja kicsit fenyegető volt. Ez már nyílt hadüzenet netán – villant bele Rafaelbe, de csak bic centett. Mi több, még udvariasan maga elé engedte az aszszonyt. Persze az operatőrt már nem. Később a folyosón Alex megjegyezte: – Jól tud nyelvelni ez a LeGrand. – Nem baj, ez a szakmája – felelte Rafael töprengve. – Nem tud róla semmi közelebbit? – Nem, uram. De ha akarja, megtudhatom, amit kell. – Csak néhány magától értetődő adat kéne. Mégis tudjam, kiféle-miféle – mondta a felügyelő és igyekezett kö zömbös hangot megütni. De nem volt benne biztos, hogy sikerült-e. No és Alex a maga gondolatolvasó képességével...! Még majd azt hiszi, hogy valami közöm van Dalmához, gondolta bosszúsan. Ilyesmit egyelőre el sem tudott volna képzelni. Bent a teremben aztán a telefonhoz ült. Először az Europol központját hívta. Voltak ott még régi emberei. Ismerősök egy világból, amely lassan süllyedt az emlékezetében. Mint egy gigantikus Titanic, az akkori élete merülőfélben

99

Nemere István volt, még kilátszott belőle egy és más, régi városok és kapcsolatok, kollégák arca bukkant fel, látványok, illatok, hangulatok. De mindez már olyan volt, mintha egy messzi evezős csónakból nézné a hajóvég-élet vergődő pusztulását. Ahogyan az emlékezetében halványodnak az események, úgy merülnek bele azok valamiféle feledéstengerbe. És az evező, amely csónakját most oly távolra hajtotta a süllyedés helyétől, a sértődés volt. Meg a makacsság. Nem, nem akart emlékezni és semmi kincsért sem szállt volna vissza arra a régi hajóra. Hagyta elmerülni önmagában. Halálra ítélte a múltját. Tudta persze, ez az ítélet csak akkor hajtható végre, csak akkor igazi, ha rögtön egy újat kezd. Csónakja nem hánykolódhat a végtelenségig az ellenséges tengeren. Ha nem akar elpusztulni, ha egy másik hajóra szállna, akkor meg kell találnia azt az élet-hajót. – Nos, Alex? – kérdezte két beszélgetés között. – Ma gánál mi újság? – Mindjárt, főnök – majd sebesen kijavította: – Bocsánat, uram. Azt akartam mondani, uram… Szóval az áldozatot fényes nappal ölték meg. Kilétét, kapcsolatait még nyomozzák az olasz kollégák. Elugrik Velencébe, uram? – Természetesen. Foglaljon jegyet, ha lehet, valamilyen közvetlen gépre. Úgy látszik, mostanában ez lesz a minden keddi programom. – Szép kis világjárás lesz, uram – Alex hangjában mintha egy kis szomorúság bujkált volna. Rafael rásandított, de Alex akkor éppen a légitársaságok telefonszám-jegyzékébe mélyedt. „Tulajdonképpen őt is elküldhetném, annyit megtudna ő is, mint én”. De két dolog azonnal ellene ágaskodott a tudatában. Az egyik: ő, mint a Különleges Ügyek osztályának felügyelője más elbírálásban részesül. Hiszen a portugál vagy spanyol kollégák is külön kocsival várták, a legjobb emberük várta személyesen és minden adatot előterem-

100

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK tettek, amire csak képesek voltak. Ezt Alexander Landres helyettes felügyelő kedvéért aligha teszik meg. Hisz még a nevét sem hallották soha. A médiák mostanában, ha egyálta lán szóba hozzák, ki is nyomoz a nyílpuskás gyilkos után, általában őt szokták említeni. Különösen majd mától kezd ve, jutott eszébe a sajtótájékoztató. A másik ok nagyon személyes volt, ezért ezt soha nem is hozta volna fel: imádta Velencét. Réges-régi vonzalom volt ez, ő néha úgy érezte: kölcsönös… Hogy Velencének is hiányzik ő, és amikor végre megérkezik, az ismerős épüle tek és látványok szinte megkönnyebbülten, örömmel üdvöz lik őt. Legalább akkora örömmel, mint ő álmai csodálatos városát. Nem egy és nem két nővel volt már ott. Különösen fiatalabb korában. És ahogyan azokat a nőket szerette Velencében, úgy szerette a várost is. Míg fiatalon járt oda, néha lopott napokra egy szeretővel, hát a város is a szeretője volt. Sietve, kéjesen, igazából soha nem kielégülve szerette. Futkosott benne, járta a keskeny utcákat, lépcsős hídra fel, hídról le. A csatornák visszatükrözték a házakat, de akkor még nem volt annyira fogékony az ilyesmi iránt, mint lett ké sőbb. Később, amikor ő is megállapodottabb volt, és az asszonyok sem egészen fiatalok már, akikkel odament. Így hát minden lelassult, megfontoltabbá lett. A fantáziája, a mozdulatai, a szerelmei. És ilyen lett számára a város is. Középkorú, lustán nyújtózkodó szép nő. Aki nem mindenkinek mutatja meg a szépségét, és még a barátainak is hosszan kell könyörögniök, míg feltár egy-egy darabot magából. Ezt a Velencét adja most oda Alexnek...? Hiszen az az övé! – kiáltotta benne egy féltékeny, talán kicsit hisztériás hang. Összeszedte magát: – Tragikus világjárás, ha mindenhová egy hulla miatt kell elmennem. Mit gondol, meddig fog még ölni a tettes?

101

Nemere István – Míg el nem kapjuk, uram – Alex ezt olyan természetesen jegyezte meg, hogy Rafael hátán végigfutott a hideg. Hát persze. Egyszerű a dolog! El kell fogni, különben minden vasárnap gyilkolni fog. Eleinte talán bizonytalan volt önmagában, de most már – hogy lám, elkövette a negyediket is, és nem fogták el! – nagyon is magabiztos lehet. Már-már kezdi élvezni, nemcsak a gyilkolást, de azt is, hogy versenyt fut a rendőrökkel. Azon a pályán, ahol a tettes szalad, nyoma sincs rendőröknek. Ha hátranéz, maga mögött csak az üres pályát látja. Egyedül fut. Biztonságban van! – Amint végzett, csináljuk végig a szokásos procedúrát – folytatta Alex felé fordulva. – Kérjük be a repülőgépes utaslistákat és a tengerieket is, ha van. Barcelona és Carta gena kikötője jöhet szóba, meg talán egy-két másik is. Az úti cél Genova lehet – régebben gyakran járt olasz földön, hát nem kellett a térképre néznie, hogy ezt tudja. – Aztán kell majd minden egyéb adat is, amit fel tudunk hajtani. A tettes legkésőbb múlt vasárnap este, de inkább hétfőn hajnalban jöhetett el Marbellából. Szóljon vissza Marbellába is Gonzalez felügyelőnek. Nézzék át még egyszer az összes helybeli és környékbeli autókölcsönző iratait. – Mit keressenek? Vagyis kit? – Nem tudom – vont vállat kényszeredetten. – Gonzalez orrára bízom, hátha kiszagolja...? Akit gyanúsnak talál, annak nevét közölje velünk, ő pedig nézzen utána, az illető melyik szállodában lakott, milyen volt? Mit látott a személyzet? Nem viselkedett-e furcsán az a vendég? Vagy valamelyik másik...? Az utaslisták megint mehetnek a számító gépesekhez. Ja, és úgy a portugálok, mint a spanyolok járják végig a környéken az esetleges fegyveres hobbi-boltokat, ahol nyílpuskákat árusítanak, netán javítanak. Nem zárhatjuk ki a lehetőséget ugyanis, hogy az emberünknek néha elromlik a fegyvere és akkor meg kell javíttatnia.

102

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Hacsak nem maga javítja. Ennyire érthet hozzá – vélte borúsan, mégis szolgálatkészen Alex. Rafael szórakozottan bólintott. Maga is tudta, mennyire reménytelen a feladat. De azért nem adta fel: – És nézzék majd össze a listá kat. Ne csak a számítógép elemezze, Alex, hanem maga is vessen rájuk egy-egy pillantást. Tudja, a nevek hasonlíthatnak, meg el is írják őket. Ha csak egyetlen név is felbukkan az ír, a portugál, a spanyol és most majd az olasz listán, vagyis mindegyiken vagy akár csak a négyből kettőn, akkor az illetőre rávetjük magunkat. Hogy úgy mondjam, testületi leg, és felleljük, bárhol is bujkál… Alex.

Este Rafael nagyon várta már a híradót. Kettős oka volt rá, bár az egyikről még önmagának is alig akart „beszélni”. De hát nem is tagadhatta el: látni akarta Dalmát. Persze nagyon izgatta, vajon mit fog mondani? Hogyan hozza helyre a dolgot? Kiköszörüli-e a csorbát? Vagy még mélyebbre rántja az Europolt? Rafael halvány nyugtalansága arra is vonatkozott, hogy ha így lesz, mit szól Garner? Könnyen meglehet, felrúgja múlt heti egyezségüket és arra való hivatkozással, hogy Rafael nem tud bánni a médiákkal, ezt a maga kezébe veszi, és akkor naponta telefonál majd rám és folyton adatokat akar, újabb és pontosabb adatokat, csakhogy felvághasson a médiák előtt – kesergett Rafael. Ennyi pesszimizmus azért volt benne. Mindenesetre lelkileg megkeményítette magát. „Ha ez a Dalma tudná, mekkora gondokat okozhat nekem...!” De azért csak várta azt a fránya híradót. Az órát nézte és mind idegesebb lett. Nyolc előtt egy perccel még hozott magának egy kis sajtot és vörösbort, meg diót. Ez volt ma a vacsorá -

103

Nemere István ja. És amikor felhangzott a szignál, tekintetét le sem lehetett volna szedni a képernyőről. Dalma LeGrand csinos arca jelent meg a képernyőn. Mosolygott, valahogy oldottabb volt, mint máskor. Vagy csak Rafaelnek tűnt így...? Izgatottan harapott a sajtból. A felvezetésben egy szó sem volt a nyílpuskás gyilkosról. Ha tehát mégis említik majd, akkor most nem akarják rá felhívni a figyelmet – vélte Rafael. Igaz, aznap voltak fontos politikai hírek is. Választások négy államban, Ukrajna helyzete, az albán kérdés, török-görög ellentét, és egy nagy gázrobbanás egy luxemburgi városban. Talán ez utóbbiról volt szó legtovább az „európai tévében”, amit minden főcímnél annyira kihangsúlyoztak. Aztán az Euro-TV néhány belső gazdasági problémáról rántotta le a leplet – mint Dalma fogalmazott – majd egy riporter egy baleset színhelyéről jelentkezett, amely már a híradó alatt történt. Rafael áldotta a sorsot, hogy ő most éppen itt van és nem a Franciaország felé vezető Thionville-Metz autósztrádán. Állítólag a briey-i elágazásig tömött sorokban állnak a kocsik és a dugó éjfél előtt aligha szűnik meg. Aztán, már majdnem a sporthírek és az időjárás-jelentés előtt Dalma rezzenéstelenül komoly, mégis derűs arccal nézett a kamerákba: – Kedves nézőink, most bűnügyi híreink következnek. Hírügynökségi jelentésekből és az Europol révén megtudtuk, hogy az úgynevezett nyílpuskás gyilkos ismét akcióba lépett. Ezúttal a gyönyörű olasz városban, a lagúnáiról híres Velencében… – és a képernyőn néhány velencei látkép suhant el. Mozgóképek voltak. A Doge-palota a tenger, vagyis a San Giorgio Maggiore felől nézve, ringó gondolák egy vaporetto mellett. A Santa Lucia-pályaudvar előtti tér hátizsákos turistákkal, no és persze az elmaradhatatlan Piazza a Campanilével. A harangtorony tövében is emberek nyüzsögnek. A képek alatt Dalma már csak annyit mondott:

104

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Az áldozat egy huszonhat éves olasz fiatalember. Az áldozatban talált nyílvesszőn ismét találtak egy betűt. A négy eddigi áldozatot a tettes a N-A-J-A betűkkel jelölte meg. A nyomozás folyik. Ennyi volt, nem több. Rafael az első pillanatban kielé gületlen maradt. Olyan kevés volt ez. Az ő számára különö sen, aki ezt már reggel óta tudta. De eszébe jutott, hogy az a harminc vagy negyven millió ember, aki vagy öt országban nézte most Dalmát és a híradót, ezt első ízben hallja. Többre voltaképpen nem is számítanak. Magában kénytelen volt elismerni, hogy Dalma – vagy az Euro-TV igazgatósága? A hírszerkesztők? – ügyesen másztak ki a csávából. Mindent elmondtak, ami fontos, és még az Europolt is megemlítették, de olyan helyen és olyan másodlagos hangsúllyal, hogy az aligha ragadt meg a nézők fejében. – A fenébe a médiákkal! – mondta ki hangosan is. Szava kondult az üres lakásban, és ez bizony elkedvetlenítette. De legyőzte ezt is. Most egyedül vagyok, mert így akarom! – mondta ezt is, éppen olyan hangosan. Így feleselgetett magával, mint egy félős gyerek a sötét ben. Lehet, félt is. Az ő sötétsége a magány volt. A telefon csengése magához térítette. Ezt a számot talán csak Alex ismeri, meg az Europol központosa. Lényegében nem titkos. De ki hívhatja? Egy pillanatig attól tartott, értesítés jött: valahol elkapták a nyílpuskás gyilkost. Ennek nem örülne, hiszen ő akarja elkapni. Felvette, és… – Nos! Hogyan tetszett a híradó? Meg van elégedve a szövegemmel? – kérdezte Dalma. Rafaelnek a lélegzete is elállt. Egy pillanatig azt hitte, Alex marháskodik. Ki tudja, talán még mások hangját is képes utánozni? Hiszen annyi mindent tud. De a beálló csönd, a várakozás, Dalma lélegzésének halk nesze egyértelművé tette a dolgot.

105

Nemere István – Hát most meglepett, be kell ismernem – mondta és maga is csodálkozott, milyen lágy a hangja. Ezt mintha Dal ma LeGrand is észrevette volna: – Most nem olyan szigorú és zsémbes, mint délelőtt volt – jegyezte meg könnyed, társalgási hangon. Nem sietve. – Mert most itthon vagyok és magánembernek hiszem magamat. Persze lehet, tévedek. De mindent megteszek az illúzió kedvéért. – Így vagyok ezzel én is – mondta Dalma. – De még nem válaszolt a kérdésemre. – A híradó ügyes munka volt – felelte a férfi. – Benne volt minden, ami fontos, és még azt sem mondhatom, hogy kihagyott minket. Kellően emelkedett és közömbös volt. Mondhatnám, elég magasról tett az ügyre, ha nem sérti a ki fejezés. – Nem sért – mintha mulatott volna a drót másik végén. Ettől Rafael szárnyakat kapott, mert alapjában véve szeretett tetszeni: – Megmutatkozik az alapvető ellentét. Nekünk ez munka, feladat, aminek végére kell járnunk. Önöknek ez hír, amiről be kell számolni. Látszólag sehol sincs ok az ütkö zésre, a dolgok szépen ellennének egymás mellett, mégis… – Mégis ütköznek – így Dalma. – Akkor talán másutt van az ok? Talán bennünk? – Én is gondoltam rá – hazudta Rafael merészen. Mindent elfogadott volna, ami közel hozza őket. Most már kezdte remélni, hogy egyszer másképpen is találkozhat az asszonnyal. – De talán nem vagyunk ilyen fontosak. – Én sem? – incselkedett Dalma. És ekkor világos lett, hogy voltaképpen nem is a gyilkosról beszélnek. De Rafael nek még szüksége volt a tettesre: – Egyikünk sem, mert ott, ahol az az illető tevékenyke dik, valami nagy tragédia lehet a háttérben. Aminek ezek a

106

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK lenyilazott halottak csak folytatásai, okozatai. Vétlen áldozatai. Csönd volt, de mielőtt Dalma mondott volna bármit is, Rafael egyszerűen szólt, éppen azon a lágy hangján: – Ne haragudjon rám a ma délelőttért. – Ha haragudnék, most nem beszélnénk. – Ennek örülök. Nem szeretném elrontani ezt a… – zavarba jött, nem tudta, milyen szót használjon. „Viszonyt? Kapcsolatot? Ismeretséget?” Míg töprengett, az asszony segített: – Ezt a rosszul kezdődött ismeretséget. Jó szót találtam, Wahl felügyelő? – Szívesen nevezném inkább barátságnak, Dalma LeGrand. Azt sem tudom, minek szólítsam. Madame vagy Mademoiselle? – Nyomozza ki, hiszen ez a szakmája – nevetett az aszszony. – Jó éjszakát, felügyelő! – Jó éjszakát – lehelte, és éppen csak elhagyták ajkát a szavak, amikor máris kattant a készülék. Állt az asztalka mellett és töprengett. Kellemes érzéssel töltötte el, hogy Dalma vette a fáradtságot, kikerestette a te lefonszámát és büszkeségét félretéve, felhívta. Vajon mit jelent ez? – töprengett repesve, ugyanakkor félve.

Április 20. Kedd
A Rio San Barnaba ismerősen simult Rafael szemébe. Már amikor a vaporetto megállt a Rezzonico-háznál, melynek fehérsége szinte agyába sikoltott – szemből világította meg a nap – elfogta a régi hangulat. Igen, Karinával is járt itt. Aki a maga hűvös szőkeségével kirítt az itteniek közül,

107

Nemere István bár a skandináv, német, szláv turistanők között sok hasonló akadt. Mégis, Karina valahogyan más volt. Akkor még más. Kicsit zavarta, hogy nem jött egyedül. De hát ez a dolog veleje. Ha magánemberként is tevékenykedhetne, nem kellene az Europolnál dolgoznia. Így hát elviselte ezt a fiatal, majdnem-szőke lányt. A haja festett, Milánóban és egyáltalán Észak-Olaszországban rengeteg ehhez hasonlót látni. Vékony, az arca sem túl szép, viszont ott feszít rajta a szinte kötelező smink. Biztosan azért küldték őt, mert nem csak olaszul beszél. Amúgy pedig állítólag hadnagynő, a gyilkossági csoporttól. Van benne valami rendőrös, a mozgása magabiztos és erőteljes – Rafael már nem is létezhetett anél kül, hogy ne tanulmányozná valaki testbeszédét. A Rezzonicótól indultak el, a gyönyörű és régi palota az egykori gazdagságot jelképezte számára. Hiszen belül is fényűző. Most viszont árnyékban mentek keskeny úton a csatorna mellett. Rafael messziről látta a kis teret és a csatornán álló széles bárkákat. Kifeszített sátorlapok alatt ládákban állt a zöldség. Narancs és citrom sárgállott, hagyma zöldellt. A paradicsom valóságos vörös dombként magasodott. Némelyik bárkáról kirakták az árut a rakpart szélére is. Sárgatrikós férfi mérte ki egy helybeli asszonynak. – Mindjárt odaérünk – így a fiatal nő, Marinetti. Még pár lépést tettek. Velencében semmi sincs messze, az egész város tán másfél-két kilométer hosszú és feleannyi széles. Rafael nem válaszolt. A múltban járt, ezek az illatok, hangok, látványok azonnal visszaröpítették. Karinát is feledte, hiszen éppen eleget csatangolt a városban ahhoz, hogy saját élményei legyenek. A mozdulat, ahogyan a bárkás a lába alá teszi a kormányrudat, féllábbal szinte ráül, és néz maga elé. A bárka egy csatornában pöfög. A gondolás kiált a kereszte ződés előtt, komor házfalak között lökdösi előre a fura formájú járművet. Ugyanakkor a motoros bárka dudál egyet. A Nagy Csatornáról idehallatszik a hajók zaja, olykor kék

108

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK fénnyel szirénázó motorcsónak robog. Lábak dobbannak a keskeny rakparton, helybeliek köszönnek egymásnak jellegzetes beszédmóddal, es-nek ejtve a si szóban az esz-t. A tér olyan volt, amilyennek elképzelte. Kicsi, szinte csak udvarnyi, bár a két kis étterem a sarkokon mintha kibővítette volna a látványt. Valaha itt is járt biztosan, de olyannyira jellegtelen volt, hogy nem maradt meg a tudatában. Az egyik Guardi festett ilyeneket, napfényt árasztó házfalakkal és a jellegzetes, sehol másutt nem látható felfelé szélesedő kéményekkel. – A tettes azon az ajtón csöngetett be – mondta Marinetti hadnagy szenvtelenül. – Giorgio Moretti fiatal kora el lenére már egy középiskolában tanított, méghozzá kémiát. – A szülei? – kérdezte Rafael rutinosan. Ugyanígy nyúlt a kis jegyzetfüzetéért. Ez nem változott, már száz évvel ezelőtt is minden jobb nyomozó ilyenbe jegyezgette, amit a tanúktól vagy másoktól hallott. – Még aránylag fiatalok, ötven körüliek, de nem itt élnek. Padova mellett egy kisvárosban, és nem sokat tudok róluk. – Próbálja megtudni, mielőtt elmegyek – kérte Rafael, maga is szelíden. Ahogy a lány felnézett rá, látta: nincs senkije. Akinek van egy fiúja, egy stabil férfi az életében, az nem néz ilyen mohón egy másik férfira. Zavarba jött kissé, úgy tett persze, mintha semmit sem látott volna. „Éhes a szeme”, gondolta. – Igyekszem – Marinetti hadnagy elővette mobilját, nyilván a központjukat hívta és sebesen pergett a nyelve. Közben odaértek az ajtóhoz. Most nem volt bezárva. Egy fiatal, feketeruhás, kisírt szemű nő állt odabent és különös ellentétet képezett Rafael számára, hogy ő is roppant gyorsan beszélt. Azt várta volna valamilyen szürrealisztikus képzelet miatt, hogy aki gyászban van és lassan mozog, az a szavakat

109

Nemere István is ugyanolyan méltóságteljesen, megszűrve és főként nagy szünetekkel ejti ki. Nem így történt. Aztán a hadnagy megmutatta a krétarajzot: – Az első vérnyomok szerint a lövést már a kapuban kapta, alig egy méterre az ajtótól. Nyilván ajtót nyitott a tettesnek, amikor az becsöngetett. Az pedig aligha beszélt sokat, rögtön lőtt. – A csengőgomb? – kérdezte Rafael szakmai hangon. Tárgyilagosan. – Csak egy elmosódott zsíros bőrfolt nyomát találtuk. Feltehetően a begörbített ujja külső felével nyomta meg. – Profi lehet – sóhajtotta Rafael. Az áldozatnak még volt annyi ereje, hogy bemeneküljön a házba, de az előszobánál messzebb nem jutott. Biztosan telefonálni akart. A tettes pedig biztos lévén abban, hogy jól eltalálta és egy percig sem fog élni, kilépett és elsietett. „Ha volt egy csöpp esze, turistának álcázta magát. Na ponta százezer ilyen bukkan fel a városban, nincs az a helybeli, de más sem, aki megjegyzi egynek-egynek a külsejét.” Marinetti is ezt éreztette pár szóval, aztán elhallgatott. – Kérdezze az áldozat szüleiről – mondta. A fiatal özvegy megint sírva fakadt. A „professoressa di musica” szavakat nem is kellett fordítani. Tehát Moretti anyja zeneta nárnő, az apja pedig… mi is? Nem értette ezt a szót. – Vegyész, mint a fia. De átélt valami robbanást és megvakult, ezért leszázalékolták. Most nyugdíjas, rokkant. Rafael bólintott és villámgyors kérdéseket tett fel: – Ellenségek? Maffia? Drog? Tartozás? Szerelmi ügyek, háromszög? Zsarolás? Anyagi helyzet? Marinetti máris beszélt. Az özvegy felelgetett, de közben egy kendővel törölgette a szemét. A kérdések nem érték váratlanul, de mivel Rafael külföldről jött – az Europolról már itt is hallottak – mindenre felelt. Néha szavakkal, olykor fejrázással.

110

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Niente – felelte mindenre, amit Rafael is értett. Szóval semmi, az ördögbe! Megint teljességgel érthetetlen, hogy az ismeretlen tettes miért ölte meg ezt a Morettit is. – Kérdezze meg tőle, kérem: a férje valaha az életben is járt-e a következő országokban? – és sorolta. Moretti özvegye a fejét rázta Írország, Portugália, Spanyolország nevét hallva. Aztán valamit mondott még, amit a hadnagynő hűségesen lefordított: – Ugye, elkapják azt a szemét gyilkost? – Főleg, ha ilyen sok támpontot kapunk a nyomozáshoz – mondta Rafael gúnyosan és gyorsan, majd észbe kapva villantotta szemét a hadnagynőre: – Mondja, hogy megígértem. Csak idő kérdése, de ha valami eszébe jut, okvetlenül jelentse önöknek, maguk meg továbbítsák hozzám. Már a küszöbön állt és onnan nézett ki a térre. Lába alatt a krétarajz. Bent a kapitányságon látta a helyszínelők fényképeit. És megmutatták a nyílvesszőt is. Tehát itt állt az áldozat, nem is sejtve, hogy életéből már csak egyetlen perc maradt. Vajon hol tartotta a tettes a nyílpuskát? Mármint a lövés pillanatában? Nem kockáztathatta, hogy háta mögül, a térről bárki is meglássa, mi történik. Talán öntestével állta el a látványt, takarta a kapubejáratot? Akkor nem lehet olyan sovány. Ugyanakkor azt is tudta: ki figyeli, mit csinál egy turista? Csak az egyik ristorante asztalaitól lehet idelátni. De ott is külföldiek ültek és eszegettek. Megint oda lyukadt ki, hogy a tettest egyszerűen senki sem látta! – Kérdez még valamit? – érdeklődött a hadnagynő. Ra fael nemet intett, főbólintással búcsúzott az özvegytől. Aki két nappal ezelőtt még boldog feleség volt. Ha tényleg az volt – tette hozzá némán, tapasztalatok seregével a háta mögött. Hiszen ő is boldognak hitte magát Karinával, és lám, mi lett belőle.

111

Nemere István Mentek visszafelé, a Canal Grande hamar eléjük tárult. Éppen jött egy vaporetto. Rafael hirtelen ötlettől hajtva azt mondta: – Menjen vissza egyedül, hadnagynő. Én még teszek egy kört, rendezem a gondolataimat és egy óra múlva ott le szek a kapitányságon. Szüksége volt egy kis kikapcsolódásra. Hogy végre szemtől szembe legyen Velencével. Az ő Velencéjével.

Április 22. Csütörtök
– Még a szülők sem adnak semmi támpontot, nemhogy maguk az áldozatok – kesergett Alex és segélykérően pillantott főnökére. – Mert hát mit lehet abból kihozni, hogy az egyik áldozat apja szociológus volt, egy másiknak az anyja háziasszony? Vagy hivatalnok anya és megvakult vegyész az apa? Nem is szólva a zeneszerzőről vagy belgyógyászról. No és az áldozatokat sem köti össze a sorsuk. Soha nem talál koztak. Nem jártak egymás országában sem. Kidobóember és kémia szakos tanár? Restaurátor és banktisztviselő? – Ráadásul egyiknek sem volt még összeütközése a törvénnyel. Az áldozatok tiszták, mint a frissen hullott hó. Szintúgy kedves szüleik, akár élnek, akár halnak, nem voltak büntetve. A pokolba! – Rafael most csakugyan dühös volt. Fenyegetve érezte magát, és nem ok nélkül. Két hete szelídítette meg Garnert, a rettegett főnökök főnökét, aki Luxemburgban az Europolt képviselte és bármikor kirúghatta őt is. Vagy elvehette tőle az ügyet, bár erre formailag nehezen talált volna indokot. De nem kell félteni Garnert, jutott eszébe keserűen.

112

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Ráadásul nem érezte jól magát – lelkileg. Hiszen régebben ennyi idő alatt már jutott valahonnan valahová! Négy gyilkosságot eddig csak egyetlen sorozatgyilkosa követett el, de azt el is kapta. Igaz, a gyilkosságok három-négy havonta követték egymást, az az ügy pedig másfél évre húzó dott szét az időben. És az akkori felettese megértette, hogy az ilyesmit nem eszik olyan forrón. Hogy a megoldást, a győzelmet nem várhatják túl gyorsan. Ehhez idő kell. – Ehhez idő kell – jósolta komoran, hangosan is. Alex ránézett, majd becsukta az előtte heverő aktát és egészen más, szinte társalgási hangon folytatta: – Hagyjuk hát a hivatalos ügyeket, egyelőre. Én sem megyek semmire az utaslistákkal. Van viszont néhány hírem Dalma LeGrand asszonyról. Rafael az első pillanatban döbbenten bámult rá. Elfelejtette, hogy maga kért adatokat az asszonyról. Tegnapelőtt este, amikor megjött Velencéből, gyakran jutott eszébe Dalma. Ma éjjel nem aludt túl jól, sőt éppenséggel éppen Dalma miatt voltak olyan zavaros álmai és köztük nagy, hosszú ébrenlétei. Csak az egyikre emlékezett. Egy csatorna vízén állt Dalmával, fogták egymás kezét, és merültek lassan, ünnepélyesen. Semmi sem volt a lábuk alatt, legalábbis ő így érezte. A víz furcsa módon meleg volt és átlátszó, Rafael tisztán látta egy elsüllyedt gondola körvonalait, főleg azért, mert az hófehér volt. Amikor pedig már a nyaka, az álla, majd a szeme is a víz alá merült, nem érzett félelmet és nem is mozdult. A felszín alatt váratlanul egy egészen másféle világba került, a csatorna vize innen nézve égbolttá magasztosult, odafent volt, elkékült, itt lent pedig valamilyen másik, furcsa világot látott… De hogy mit, az kiröppent a fejéből. Aztán összeszedte magát és bólintott: – No és mit tudott meg? Alex kényelmesen elhelyezkedett székén.

113

Nemere István – Dalma LeGrand-nak ez a saját neve. Volt egy férje, francia vállalkozó, bizonyos Louis Sorvino, de alig három évig éltek együtt. Dalma huszonhét volt, amikor elváltak. Most harminchat múlott, az Euro-TV-nél ötödik éve dolgozik. Jó munkaerő és általában szeretik, bár vele is vannak gondok, mint mindenkivel. Sorvinótól született egy lánya, most tizenhárom éves, együtt laknak. A kislányt Dalma minden reggel személyesen viszi iskolába. – Melyikbe? – kérdezte mintegy teljesen mellékesen Rafael. Alex kutatóan rápillantott: – A Victor Hugo utcaiba. Ez fontos? – Á, dehogy. Csak érdekelt, milyen mélyre hatolt el az adatszerzésben – lódította Rafael, közben kedvesen mosolygott. Ez felbátorította Alexet, aki persze ezt egyszerre vette dicséretnek és biztatásnak. Hát lelkesen beszélt tovább: – Egy bejárónő jár hozzá minden második nap, takarít és főz is, ha kell. Dalma sokat utazik, ilyenkor a bejárónő viszi a gyereket az iskolába és hozza is haza. A szüleiről nem tudok sokat, állítólag külföldön élnek. Testvérei nincsenek, jól keres, azt hiszem, a tengerparton van egy villája és egészen helyes kis bankszámlája is van. – Vőlegény, szerető, alkalmi partner? – ez most olyan „szakmai” kérdés volt. Vagy jó, ha Alex annak hiszi. – Voltak kapcsolatai az elmúlt években, az egyik tévés rendezővel kis híján összeköltöztek, de aztán Dalma mégis a különélés mellett döntött. Most nincs senki körülötte, legalábbis az informátoraim hónapok óta nem láttak ott egyet len férfit sem. Rafaelnek eszébe sem jutott volna rákérdezni az „informátorok” kilétére. Az igazi nyomozó ezt sohasem árulja el. Akárcsak az újságírók sem. No persze, hiszen Dalma is az. – Tud valamit az emberi… hogy is mondjam csak… tulajdonságairól? Milyen természetű?

114

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Néha kicsit ideges, ami a szakmával jár. Ha nem ké szül el időre a sminkes vagy a ruháit nem hozzák meg, hát bepörög. Tudja, mindig egy-egy ismert divatcég öltözteti a bemondókat, annak fejében aztán a végén a stáblistán ezt közzé is teszik. – Igen – ezek a részletek már szemlátomást nem érdekelték Rafaelt. Erre Alex is rájött nem sokkal később és másról beszéltek. A délután nem múlott el eseménytelenül. A pár héttel ezelőtti megkeresésre már minden ország válaszolt – az utolsó kettő akkor futott be. Ebből egyértelműen kiderült, hogy az utóbbi két évtizedben sehol sem követtek el hasonló gyilkosságot. Az Europol megmutatta karmait – informatikai rendszere végre mozgásba lendült és működött, de az eredmény negatívnak bizonyult. Ugyanígy a repülőgép- és hajósutaslisták gépesített összevetése sem hozott eredményt. A tettes nem vett igénybe ilyen szolgáltatást. – Mi van az autókölcsönzőkkel? – Rafael tekintete előtt megjelent Casares városka. Oda a tettes, különösen ha konspiratív szándékkal éjszaka utazott, másképpen nem juthatott el. Mindenképpen autót kellett bérelnie. Alex felsóhajtott és egy másik listáért nyúlt: – A casaresi gyilkosságot megelőző napokban Marbella környékén ezernégyszáztizenhárom autót béreltek. Pedig még el sem kezdődött a szezon… A négy nagy világcégnél vagy nyolcszázat, a többit tizennyolc kisebb cégnél. Néha az az érzésem, hogy az olyan kis cégeknél csupa analfabéta dolgozik. Biztos vagyok benne, hogy vagy száz nevet elírtak, nem pontosan közöltek velünk. Vagy már eleve rosszul írták ki őket az útlevelekből, ki tudja? Találtam olyan Dupont-ot, aki Deport-nak, és olyan Niedermayer nevű osztrákot, akit Nimraer-nek írtak fel. – Vagyis ezekre sem támaszkodhatunk...?

115

Nemere István – Hát, nem is tudom – Alex tartása arról árulkodott, hogy e listák egybevetése, bár géppel is és személyesen álta la is megtörtént, nem okozott neki semmi örömet. – Mindenesetre összevetettem őket a portugál és írországi, környékbeli kölcsönzők adataival, és egyetlen név sem ismétlődött. – A számítógépekben benne vannak a nevek, mind, egytől egyig? – Természetesen fő… szóval, uram. Benne vannak, a hibákkal együtt. Eddig összegyűlt vagy kétezer név, nyolcvan százalékuk férfi, húsz százalék nő. Tizennyolctól nyolcvankilenc éves korig sorakoznak ott az úrvezetők, a legtöbb persze uniós országból való, akad harminc-negyven svájci, vagy kétszáz amerikai, arabok, kelet-európaiak, és még más elképzelhetetlen nemzetiségűek. Például kínaiak, Maldiveszigetiek, kenyaiak és persze sok japán. Bár ők a jobboldali közlekedés miatt ritkán bérelnek kocsit. Ez már nem érdekelte Rafaelt. Ismét megrohanták a pesszimista gondolatok. A helyzet sokkal komolyabb, mint hitték. Ha egy sorozatgyilkos heti rendszerességgel öl, és a negyedik után sem csaphatnak le rá – akkor miért vannak ők? „Miért vagyok én”? – kérdezte. És sejtette, ezt a kér dést hamarosan mások is felteszik. Előbb csak maguknak, aztán nyilvánosan, intézményekhez címezve, és akkor szorulni fog. Lázasan töprengett hát, hogyan lehetne megfogni a Nagy Ismeretlent? Alex esze is ezen járt: – Az utolsó reményünknek a szállodák bejelentő-céduláit hittem. Az írek, portugálok, spanyolok és olaszok elküldték a névlistákat pontos útlevélszámokkal… Nos, egyrészt itt is sok az elírt név, de még így sem találtunk azonos személyt. – A fickó tehát – Rafael az ujjain mutatta: – pro primo: nem lakott sehol. Vagy nem a környéken, vagy csak beugrott egy pillanatra a tett színhelyére, és a gyilkosság után

116

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK már ment is tovább… Ám ahhoz, hogy oda eljusson, valami lyen járművel kellett mennie. A kocsi kizárható, mert – mutatta a másik ujját is – pro secundo, ilyent nem bérelt. Vagy mindig hamis útlevelet mutatott? Ennyi hamis papírja lenne? Nem valószínű. És a tetthelyek között mivel utazott? Pro tertio: nem repülővel, nem hajóval. Tudatosan kerül minden olyan közlekedési eszközt, amelyen regisztrálják az utasokat. Akkor az sincs kizárva, hogy úgy a tetthelyek között, mint azok közelében vonattal vagy busszal utazgatott. – Nem mindenütt vannak ilyen járművek – vetette ellene Alex, de Rafael letorkollta: – Vagy az egyik, vagy a másik mindenfelé elérhető. A nemzetközi közlekedésben pedig ott vannak a vonatok, ahol nyugodtan utazgathat. Most is úton van valahol, hisz Velencét talán már vasárnap délután elhagyta… Alex is ugyanakkor fordult a falon függő nagy Európatérkép felé. Rafael arra a kis pontra meredt, amely Velencét jelképezte. És bár nem akarta, Karinát látta szikrázó napsütésben, amint a Szent Márk téren állt, aztán egymás kezét fogva elindultak be a kicsiny, keskeny, árnyékos utcák tömkelegébe, hogy a Zanipolo előtt kiérjenek a Gattamelata-lovasszoborhoz és megcsodálják a kórház külső, optikai csalódáson alapuló vésett „freskóit”, mindjárt a bejárat mellett. Karina mondott is valamit erről, valamit a csalásról. De mi is volt az...? Homlokát ráncolva, hiába próbált visszaemlékezni. Nézte a térképet. Alex ekkor csak ennyit mondott: – Főnök, utolérjük őt valaha is? Rafael lelke nehéz volt. Különféle félelmeket kergetett benne a viharos szél, ő maga tollpihe lett egy pillanatra. Könnyű ellenfél a szélnek. De hát a tollpihével semmit sem csinálhat a forgószél, nem törheti össze – vigasztalta valahol egy homályos akarat. És végül ez uralta el a lelkét: – Elkapjuk, Alex. Ebben biztos vagyok.

117

Nemere István

Április 23. Péntek
Fél nyolc volt. A reggeli nap még eléggé alacsonyan járt, hosszúra nyúlt árnyékok feküdtek keresztbe az úttestek aszfaltján. A kocsi jól húzott, Rafael élvezte az érezhető erőt. A lapuló gyorsaságot, amely csak arra várt, hogy talpával tegyen egy finom mozdulatot a gázpedálon, és aztán száguldhasson… De ez a mozdulat nem következett be. Éppen ellenkezőleg, fékezni kényszerült, mert meglátta az utcanévtáblát: „Avenue Victor Hugo”. Szóval ez az. Most már csak arra kellett ügyelnie, hogy befordulás után tekintetével nagyobb épületet keressen, amely előtt sok kocsi fékez, sok gyerek áll, beszélget, mozog. Nem volt nehéz megtalálnia, és sikerült leparkolnia. Kikapcsolta a biztonsági övet és nézett, várt. Az iskola nem volt túl nagy, alighanem úgynevezett „jobb intézmény” lehetett, mert jobbnál jobb kocsik hozták a gyerekeket. Igaz, akadt olyan is, aki busszal vagy gyalog érkezett, de ezek nyilván nagyon közel laktak. Háromnegyed nyolc is elmúlott és már nyugtalankodni kezdett, amikor végre meglátta az ismerős fekete frizurát. Dalma napszemüvegben vezetett, ha Rafael nem rendőr és nincs hozzászokva az ilyesmihez, talán fel sem ismerte volna. A kocsi a háta mögül érkezett és a közelben állt meg. A kislány – sovány, mozgékony gyermek – kiszállt, de előtte egy puszit nyomott az anyja arcára. Aztán eltűnt a kapun befelé vonuló kölykök között. Akkor már sem Dalma, sem Rafael nem figyelt az iskolára. Mielőtt az asszony gázt adott volna, Rafael elsuhant mellette, de hamarosan fékezett. Úgy tett, mint aki parkolót

118

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK keres, ami persze ott nem volt. Szemben is jöttek, hát Dalma nem előzhette meg. Kénytelen-kelletlen lassan ment mögöt te. Rafael aztán megállt, mert az egyik kocsi mellett állt valaki. Kiszállt és megkérdezte a kövér pasast, szándékában van-e elmenni? Szerencsére amaz nemmel felelt. Ekkor a férfi már-már visszaült a kocsiba, de „véletlenül” hátranézett és nagyon megörült. Oda is ment a másik kocsihoz. Dal ma leeresztette az ablakot: – Jó reggelt! Örülök, hogy látom! – mondta, még mielőtt a férfi megszólalt volna. Rafael zavartan nyelt egyet: – Kivette a számból a szövegemet, kedves Dalma. Ugyanis pontosan ezt akartam mondani. – Parkolni akart az iskola előtt, ilyenkor? Reménytelen! – és ő is mosolygott. A férfi kedvtelve nézte és érezte, mi lyen jó lenne vele. Dalma fénysugár a barlangban, gondolta. – Most már én is tudom. Merre megy? – A tévébe. – Ilyen korán reggel? Azt hittem, a híradót csak délután csinálják. Amikorra elég hír gyűlt össze… – Most más dolgom van ott – a hangja nem volt elutasí tó. Újabb kocsi érkezett, de sikerült kikerülnie őket. – Ha már ilyen szépen összejöttünk… – kezdte volna Rafael az ősi férfiszöveget, de a nő is jól ismerte a „forgató könyvet”, mert ugyanazzal a hangsúllyal mondta tovább: – …akkor talán meghívnám egy kávéra, és ha most nem ér rá, tegyük át szombatra vagy vasárnapra! De Rafael sem volt kezdő, erre is felkészült: – Nem vagyok ilyen szerény. Én egy ebédre gondoltam, valahol a városon kívül, romantikus és főleg szép környezet ben. Ne fél órát áldozzunk egymásnak, hanem több órát. Merthogy úgy lenne jó. Bármennyire is sokat látott már Dalma, Rafael hangja és mondandója meglepte. Különösen az, ahogyan most ráné-

119

Nemere István zett és hozzá beszélt. Mosolya nem tűnt el, de megrázta a fejét: – Autót is ilyen gyorsan vezet, kedves Wahl úr? – és sebességbe tette a kocsit. Megmozdult a jármű, de éppen Ra fael kocsija állt előtte. Azt akarta kikerülni. – Várjon! Maga meg ilyen gyorsan elrohan mindig, ha ebédre hívják? Dalma csak ennyit válaszolt: – Nem kapkodom el a dolgokat, Wahl felügyelő. – Én meg nagyon sajnálnám, ha soha nem mehetnénk el együtt… ebédelni. Két mosoly találkozott, az egyik kicsit sajnálkozó. Rafael félreállt, Dalma kocsija elzúgott. A férfi lassú léptekkel ment vissza, beült az autóba és az órára pillantott: még éppen beér az Europolhoz, és ehhez nem is kell túlságosan sietnie. Mégis gázt adott, mert utálta az álmos, tehetetlen lassúságot.

Az irodában Alex azzal a hírrel fogadta, hogy új munkatársat „utalt ki” nekik Garner, a főnökök főnöke. És az új munkatárs hamarosan be is jött. A legfontosabb, ami kiderült róla, hogy nő. Fiatal nő. Csinos, fiatal, jó alakú nő. Alex szeme fennakadt, amikor meglátta, és a maga közvetlen módján rögtön azzal kezdte: – Eddig hol bujkált, hogy nem láttuk? Ugye csak tegnap vették fel ide – vagy ma reggel? – Két hete dolgozom, azelőtt egy rendőrkapitányságon voltam asszisztens – ez valamiféle végzettséget igénylő hivatali, adminisztratív beosztást jelenthetett, sejtette Rafael. A lánynak igen szeplős, de kedves arca volt. A teste elsőrendű, és látszott, hogy ennek tudatában is van. Mindazonáltal

120

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Rafaelben nem mozgatott meg semmit. Sem érzelmet, sem ösztönt. Ezer ilyen lányt látott már, és csak az érdekelte, hogyan tudnak együtt dolgozni. Garner a jelek szerint egyre komolyabban veszi az ügyet. Ilyen takarékos időkben nem volt egyszerű kihasítani egy adminisztratív állást. Amikor mindenki a költségvetési hiányról papol és inkább száz aktív legénységi állást adnának, mintsem egy adminisztratívat, vagyis amelyik „nem produktív”. Ezt hallotta Rafael is olykor az osztályvezetői értekezleteken. – Claudia Stiffenberg. – Rafael Wahl. – Alexander Landres. – És csak ennyien vannak? – Claudia szeme kék volt, és nagy. Most csodálkozó. – Azt hittem, ez egy igazi Ügyosztály! – majd látva a férfiak komorra vált tekintetét, szája elé kapta a kezét. – Jaj, bocsánat! No, én is jól mutatkoztam be… – Semmi baj – biztosította Rafael komoran. – Majd öszszeszokunk. Alex majd elmondja, mit kell tennie. Nekem most úgyis dolgom van – vette a kabátját és kiment. Amikor az ajtót becsukta, teste félfordulatot írt le. Még elkapta a másodpercnél is rövidebb pillanat alatt, hogy Claudia tétován, kérdően néz Alexre. Tőle várja a megváltó választ: „Ugye, a főnök nem haragudott meg rám...?” De nem haragról volt szó. Most arra volt szüksége, hogy a két kudarcot egyszerre viselje el. Vagy találjon valamit – bármit – ami eltereli róla a figyelmét. Igazából persze egy másik megoldásra vágyott. Arra, hogy beugrik valami az agyába, ami megvilágosítja a totális homályt. Gyalog indult el. Balra látta a nagyhercegi kastélyt, de most nem volt kedve a negédes palotát bámulni. Nem ehhez volt hangulata.

121

Nemere István Végül már maga sem tudta, hol jár. Külvárosba vitték a lábai. Egyszerű, de tiszta házakat látott, végül egy játszóté ren torpant meg. Hinták nyikorogtak, gyerekhangok szálltak szerte. Néhány fiatal nő ült egy-egy padon, mind egyedül. Nem jutott eszükbe, hogy megismerkedjenek a többiekkel és közösen beszéljék meg problémáikat. Az egyik walkmannel a fülén hallgatott valami modern zenét – több méterre tőle is jól hallották az arra járók – Rafael nem értette, hogy-hogy nem siketül meg? – kérdezte magától, tanácstalanul. Körbejárt, leült egy padra. Gondolattalanul nézte a gyerekeket és az agya ahelyett, hogy más gondolatokkal telt volna meg, inkább kiürült. Nem tudta, mennyi idő telt el. Valamiféle transzba esett. Mindenáron azt akarta elképzelni, milyen lehet a tet tes? És ha az nem sikerül, valami módon talán szeretett volna a nyomára jutni. Bejutni a fejébe, a gondolataiba. Megismerni őt. De nem volt szerencséje. Vagy tehetsége? Most is csak ürességet érzett. Ahányszor a tettesre gondolt, csak odáig jutott, hogy az illetőt biztosan valamilyen nagy sérelem érte. Mert itt nem egyszerű gyilkosságról van szó. Aki ezt a négyet elkövette, nagyon sokat tett előzőleg azért, hogy elkövethesse őket. Először is felkészült. Megtanult mesteri módon lőni a nyílpuskából. Eddig minden alkalommal elég volt egyetlen lövés, és azonnal végzett ellenfelével. Jól céloz. Ismeri az anatómiát, legalábbis ilyen vadász-színvonalon. Tudja, hová kell célozni, és oda is talál. Az áldozatoknak nem adja meg a legkisebb esélyt sem. De az igazi feladat, amiből eddig jelesre vizsgázott, nem ez. Hanem az, hogy utazik. Vagyis nagy fáradtságot vállal, és tömérdek pénzt költ az akcióra. Eddig négy országban járt. Még ha fel is tételezzük – kombinált magában

122

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK elrévedve a férfi – hogy a négy közül az egyikben lakik, ak kor is legalább háromszor kellett külföldre utaznia. Vagyis kockáztatta, hogy valahol azért csak megbukhat. Egy szállodában a távollétében átnézik a csomagját, és meglátják a nyílpuskát. Igaz, szét is szedhette és különböző helyeken tarthatja, de akkor is, a veszély fennáll. És mennyibe került neki eddig mindez...? Már túl a fáradtságon és az izgalmon. Nem olcsók a vonatjegyek, a szállodák. Mi hajtja hát az il letőt? Nem kíméli sem magát, sem a költségeket. Biztosan valamiféle bosszúról van szó. Lehet, hogy konkrét személyek ellen irányul. De akkor miért nem köti össze valami – bármi! – az áldozatokat? Ezt nem tudta felfogni, kínjában hát másfelé kezdett keresgélni. Szerelem? Nem lehet. Ismerte az áldozatokat és ő maga az egyetlen összekötő kapocs közöttük? De hát azok annyira különbözőek. Nem jártak külföldi egyetemre, nem nyaraltak ott. Lehet, hogy a tettesnek mind a négy országban volt vagy van valamiféle érdekeltsége? Célja? Találkozott már az áldozatokkal? De sem azok, sem a családjuk nem tudott ilyesmiről. Vagy tudtak, csak nem kapcsolják ezt a személyt a bűntényhez? – No, ezen a nyomon még el kell majd indulni – dörmögte magában. De valahogy nem dobta fel ez a sovány eredmény. Felállt, ment tovább. Más házak között ment, aztán egy vasútvonal közelébe jutott. Egy szerelvény száguldott el éppen, kifelé jött a belvárosból. Ki tudja, meddig megy. Hová...? Párizsba, Madridba, Genovába? És az a különös gondolat is megfogalmazódott benne, hogy a tettes is ott ülhet. Valamelyik piros vagonban. Talán éppen a sárga csíkos első osztályúban, vagy ha van, a hálókocsiban. Esetleg éppen az ablaknál ül, kifelé néz, és közömbös szemében az ő gyalogló teste is megjelenik egy pillanatra, vagy a pillanatnál is rövidebb időre. És ugyannyi idő alatt el is felej tődik ismét.

123

Nemere István „De miért, miért, miért...?”– lüktetett benne a gondolat. Árván maradt a kérdés, árván a gondolat. Valósággal elcsigázottan vánszorgott vissza az Europolhoz. Laza mozdulattal üdvözölte a portást, aki végre már megismerte és nem kért tőle semmiféle igazolványt. Előbb bement a mosdóba, és látta, milyen gondterhelt az arca. Mintha egy rászáradt iszap-álarc lett volna, idegen és szokatlan. Ez nem is én vagyok, jutott eszébe. Hiszen én mindig optimista voltam. Hol marad a pozitív hozzáállás? – kérdezte némán tükörbeli önmagától. Amikor belépett a kis terembe, az ott lévők csodálkozva néztek rá. Látszott, míg távol volt, Claudia és Alex olyan elmerülten beszélgettek, hogy teljesen megfeledkeztek az idő múlásáról. Most szétrebbentek. Alex papírjaiba temetke zett. Claudia leült egy harmadik íróasztalhoz, áttette oda a nagy telefont, ahonnan kapcsolhatta a férfiakat. Mintha az egész csak ösztönös lett volna, ugyanabban a percben megszólalt a készülék. Mire Rafael kabátját letéve a helyére ült, Claudia máris kapcsolt valakit. A hallgató hűvösen simult a kezébe. Az első pillanatban rekedtes volt a hangja, már vagy két órája senkihez sem szólt. – Wahl. – A pasas, akit keresnek – kezdte egy mély férfihang, – most éppen a főpályaudvar férfimosdójában van a nyílpuskájával együtt. Kattant a készülék. Rafael csak egyetlen másodpercet késett. Ezer gondolat futott rajta végig, most hirtelen megtáltosodott. Lehet, hogy ez lesz az...? Ugyanakkor valami azt is mondta benne: nem. Tehát nem szabad vaklármát csinálni! Mégis, azonnal reagált. Ilyenkor csak egyetlen gombot kell lenyomni, és a műveleti osztály ügyeletesét kapcsolja a készülék.

124

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Ügyelet! – mondta egy feszes, fegyelmezett hang. Nyilván látta, honnan jön a hívás. – Különleges Ügyosztály. Azonnal indítson egy őrjáratot a főpályaudvarra, a férfimosdót zárják le. Senkit se engedjenek ki! És kérek egy másik kocsit, azonnal lent leszünk a kapunál! És ha lehet, irányítson oda még több őrjáratot! A keresett személynél fegyver van, és azt használni is képes! – Értem, intézkedem – hallotta a választ, lecsapta a kagylót. Akkor Alex már ott állt mellette: – Csak nem, főnök...? – Indulás! – felelte röviden. – Claudia, tartsa a frontot, Alex, futás! Rohantak. Egy őrjárati kocsi, benne két rendőrrel akkor állt meg a földszinti ajtónál. Valaki kitárta az ajtót. A gumik csikorogtak a kijáratnál. Megszólalt egy sziréna is. Aznap Luxemburgban ez lehetett a legnagyobb esemény, mert az ügyeletes műveleti tiszt is izgatottan szólt bele a rádióba. Az elől ülő másik rendőr hátranyújtotta a rádiótelefon kagylóját. – Felügyelő úr, az első járőr útban van a pályaudvarhoz! – Vigyázzon, ne mondjon túl sokat – figyelmeztette Ra fael. – Az újságírók is lehallgatják az adást. Könnyen előfordulhat, hogy átvernek bennünket, hamis a bejelentés, árnyékra vetődünk. Hát egyelőre csak irányítsa a járőröket, de érdemben ne beszéljünk semmiről. Még kérek néhány kocsit a helyszínre. Teste átvette az autó robogását, eggyé vált az üléssel, a szédítően száguldó fémtömeggel. Úgy vibrált benne az izga lom, hogy alig bírta ki. Mi lehet a háttérben? – kérdezgette váltig, persze némán. Ketten voltak, és most az egyik, a kisemmizett, ez a becsapott feladja a másikat? De nem, semmi

125

Nemere István nem mutatott arra, hogy két vagy több tettessel kellene számolni. Tipikus „egyes” gyilkosság volt mind a négy. De már nem maradt ideje a töprengésre. A szirénázó, kék fénnyel villogó rendőrautó elől valósággal elspricceltek a kocsik, folyton elegendő szabad tér volt előttük ahhoz, hogy a sofőr szabadon száguldhasson, nyomhassa a gázt. Amikor feltűnt előttük a pályaudvar régies, ismert alakja, Alex nyugtalanul mozdult: – Nem hoztunk fegyvert! – Van a rendőröknek! – felelte Rafael olyan hangsúlylyal, mintha ők nem is lennének azok. De erre sem ügyelt. Kinyitotta a kocsi ajtaját és alig várta, hogy megálljon. – Tudom, hol az a mosdó – így Alex. Ezzel indokolta, hogy előttük szaladt. Utána Rafael, és hátul a két rendőr ki csit nehezen, csattogva. Rafael lihegett már. Áthúztak a hallon és a sarokban már ő is látta az ismerős piktogramot. A női alak volt közelebb, az egy másik ajtót jelentett, ahol csak néhányan csoportosultak, persze hölgyek, mit sem értve. De a férfimosdónál már jóval többen álltak. Valóságos kisebb tömeg. Két rendőr hátát az ajtónak vetve magyarázta egyszerre befelé és kifelé is, hogy most nem használhatják a mosdót, de ki sem jöhetnek azok, akik már bent voltak. Az emberek semmit sem értettek. Alex szétlökdöste őket, valaki méltatlankodott. De megpillantva a rendőröket, az illető elhallgatott. – Nem jött ki senki? – lihegte Rafael, egyenesen az egyik rendőr arcába. – Nem, senki – bizonygatta amaz. De Rafael ettől még nem lett boldogabb. Hiszen tudta, mielőtt intézkedett és ideért az első rendőrjárőr, addig is eltávozhatott a keresett személy. Egy perc nagyon hosszú idő tud lenni. Hát még több perc!

126

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Rafael természetesnek vette, hogy ő vezényli az akciót. És ezt senki sem kérdőjelezte meg: – Alex, két rendőrrel maradjon itt, és tovább sem mehet ki senki. Maguk velem jönnek, fegyvert elő – nyelt egyet, és tudta, neki kell elsőnek bemennie. Ha itt van a fickó… Ha most emeli lövésre a nyílpuskát… De hát kockázat nélkül nincs győzelem. „Még mondok magamnak néhány ilyen közhelyet, aztán bemegyek” – gondolta. Milyen jó, hogy a humorom soha nem hagy cserben, tette hozzá némán, aztán elindult. A férfimosdó tágas helyiségében nyolcan voltak. Két nagyon fiatal, néhány középkorú, és pár tagbaszakadt, huszon-harmincas. Mind csodálkozva néztek rá, és persze a keskeny ajtón betüremkedő rendőrökre. – Uraim – kezdte Rafael. – Bejelentést kaptunk, hogy önök között van egy veszélyes bűnöző. Még mindig néztek, az egyik tizenéves felvihogott idét lenül: – Bűnöző...? Akkor tartóztassa le! – Nem tudjuk, melyikük az – felelte Rafael, és közben nem a gyereket, inkább a felnőtteket nézte. A fal mellett lá tott egy táskát. – Az ott kié? – Az enyém – mondta komótosan az egyik tagbaszakadt és komoran pislogott. Rafael lassan, óvatosan a táskához ment és felvette. Csak néhány ruhadarab volt benne. Akkor látta, hogy egy másiknál is van egy sportzsák, a fél vállán lóg. – Azt is megnézném – jegyezte meg. De csöppet sem bátortalanul. Inkább természetes hangon. A férfi – Rafaelnél valamivel alacsonyabb, kesehajú harmincas, farmernadrágban és dzsekiben, nikotintól sárga ujjakkal – szó nélkül lekanyarintotta a táskát és átadta Rafaelnek. „Ha ő lenne, most menekülne, vagy védekezne, szóval tenne valamit!” –

127

Nemere István vibrált a felügyelőben. A táskába mélyedt a keze és rögtön meglátta azt… Óvatosan hátrébb lépett. Egy nyílpuska volt a táskában, nem volt kétséges. – Egyedül van? – kérdezte. Amaz bólintott. Rafael Alexre nézett: – A többieket csak akkor engedje el, ha mindenki személyi adatait feljegyezte. Ön velem jön – és a táskát már ki sem engedve a kezéből elindult a kijárat felé. Ott még mindig állt néhány bámészkodó, vagy inkább olyan, akiknek sürgős dolguk lett volna odabent. Alex a rendőrökkel bent maradt, Rafael viszont egy másik járőrkocsi rendőreit intette maga mögé: – Vigyázzanak az úrra, őrizetbe vettem. Az „őrizetbe vett” nyugtalanul nézett Rafaelre. Láthatóan nem értette, miről van szó, és ez újabb tüskét ültetett el a felügyelő szívében. Mégsem szólt semmit. Lassan mentek ki az épület elé. A rendőrök kitárták a járőrkocsi ajtaját. Valaki az éterben éppen őt kereste. Az operatív ügyeletes. Rafael félt, hogy ismét sokat mond az éterbe, hát lehűtötte. – Wahl vagyok, útban a kapitányságra, a többit majd személyesen. Bár éppenséggel nem akart találkozni az ügyeletessel. Most csak arra koncentrált, mit fog mondani ez a pasas? Aki gyanúsan nyugodt volt, ezzel a remény újabb kis lángjait oltotta ki Rafael szívében. Negyedórával később, a kapitányság egyik földszinti folyosóján utolérte őt Alex is. Az ügyeletes egy kihallgató szobába vezette a kis menetet. Rafael és Alex hamarosan ott ültek a férfival szemben egy nagy asztalnál. Rafael lassan szedte ki a táska tartalmát. A nyílpuskán kívül semmi terhelőt nem találtak. – A neve? – kérdezte Alex.

128

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Jerome Riccardi. Luxemburgi vagyok és munkából tartok hazafelé – a papírjai rendben voltak. Nem újak és nem tiszták, mint a hamisítottak általában. Ez viseltes identifikációs kártya volt, és a férfi fényképe sem mostani, hanem vagy három éves, de jól felismerhetően őt ábrázolta. – Meséljen a nyílpuskáról – mondta Rafael és kezébe vette a szerkezetet. – Ez inkább számszeríj – Riccardi elmosolyodott és az arca ilyenkor egészen nyílt, szinte rokonszenves lett. – Ez a hobbim. Van is itt egy céllövölde, vagyis hát tanpálya, oda járok hetente kétszer. Csak nem emiatt hoztak be? – csodálkozott. Hallgatásuk beleegyezés volt, mire Riccardi megint nevetett: – A vécén voltam, a zsákom meg mellettem, de el dőlt és kicsúszott belőle a nyílpuska. Tudják, alul nincs vá laszfal, hát a „szomszédom” megláthatta. Tényleg, hallottam is, hogy valaki a szomszédos fülkéből elrohant… Most már sejtem, a fickó meg sem állt a telefonig. Jól következtetek? Rafael nem felelt, de magában elismerte, így történhetett. A szakértőre nem kellett várniok, az illető valahol a közelben lakhatott és máris jött. Nem is nézett a gyanúsítottra. Amint bejött, azonnal az asztalhoz ment, kezébe vette a nyílpuskát és megszólalt: – Ez egy tizenkilencedik századi angol kis kézi számszeríj mai változata. Alig pár éve gyártották, valószínűleg Hollandiában, de az sincs kizárva, hogy Angliában. Ezekre nem szokták ráírni a gyártás helyét. Egy beépített emelőkarral lehet feszesre húzni a húrt. 1800 körül golyós céllövésre is használták az eredetieket. – Kilőhető ebből az a fajta nyílvessző, amit az ismert sorozatgyilkosságban használnak? – Nem, felügyelő úr. Azoknak acéltollaik is vannak, tudja, olyan kis szárnyuk, ennek a félköríves vályújában az megakadna. Azokat igazi nyílpuskából lövik ki, nem ilyenből.

129

Nemere István Rafael megköszönte a szakértőnek, aki elment. Alex összeomlott – ő már kész lett volna hatalmas ünnepséget csapni. – Nagy a baj? – érdeklődött Riccardi érezhető részvéttel. – Nekem csak ez van. Nem rossz szerkezet, de persze egy igazi nyílpuska jobb lenne. Erősebb a húrja, messzebbre hord. Ezzel csak célba lőni lehet, de hát én éppen azt ked velem. – Riccardi úr, elnézését kérem – mondta Rafael. Nem ment ez könnyen. Riccardi mosolygott. – Semmi baj, megértem. Sajnos több információval nem tudok szolgálni. – Talán mégis – jutott valami Rafael eszébe. – Mit tud a többiekről? Hányan vannak itt Luxemburgban, akik nyílpuskát használnak céllövésre, sport-célokból? – Talán huszan vagyunk mindössze. Ezt is csak az éves gyűlésünkből tudom, mert a céllövöldében sokszor hetekig nem látok senkit. Olykor már azt hiszem, én tán egyedül vagyok nyíllövő az egész városban. – És másutt az országban, vagy külföldön? – Tavaly volt egy versenyünk a németekkel, de azok is inkább olyan sörpocakos bajorok és tizenéves kölykök voltak. Nem igazi sportemberek – legyintett Riccardi. – Rajtuk kívül egyszer mentünk Hollandiába, de alig öten voltunk csak. Nem is volt az igazi verseny… – Köszönöm, uram. Egy járőrkocsi hazaviszi. Amikor Riccardi elment, csak ültek és nézték egymást. Aztán Alex keservesen sóhajtott: – A kudarcok is részei a szakmának, bizony. Bármi mást mondhatott volna, Rafael talán elmosolyodik végre. De így csak dühös lett. Az ördögbe is, ezt jól kifogták! Pedig ha sikerül! – De miért is járna itt az a pasas? Pont ebben a városban, ahol őt keresik? – kérdezte Alex, inkább csak magától.

130

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Azt hiszem, ő most is úton van valahol és már a vasárnapi gyilkosságára készül. Rafael felállt: – Azért nem kenődünk el! – közölte erőteljesen. Nem tudni, ez csak Alexnek szólt, vagy… önmagának is? – A másik hét pasas adatait, de ezét a Riccardiét is, vigyék számítógépre. Mindenkit, aki ott volt a mosdóban. Vessék egybe a többi pár ezer névvel. Ha valamelyik ismétlődik, vagy azonos, szóljon nekem, Alex. A helyettese engedelmesen bólintott.

Április 25. Vasárnap
A déli nap hevében szinte gőzölgött az aszfalt. Rengeteg kocsi robogott a tenger felé. Igaz, a másik irányból is jöttek, de nem annyi. A kirándulóbuszok és a ka mionok egymást előzgették. A soksávos úton néha felbukkant egy motoros, égő lámpával száguldott, cikázva a járművek között. A zaj betöltött mindent. Az úthoz közel eső villák lakói aligha örültek ennek. A kikötőt innen nem láthatta a szemlélő, és voltaképpen a tengert sem. Akkora szmog terjengett a város fölött, hogy olykor még a nap fénye is nehe zen tört át rajta. Pedig nem voltak felhők. Néhány pálmát mozgatott a kicsi, erőtlen szellő. Egy tekintet fürkészett egy óralapot. Tizenkettő múlott, de még nem sokkal. Talán csak percekkel. Mire sikerül átjutnia az úttesten, negyedóra is beletelik. De hát ennek nincs jelentősége. Most nincs. A forgalom nem lassult, bár olykor akadt egy-egy alig észrevehető szünet. Mielőtt azonban a jövevény lelépett vol-

131

Nemere István na az úttestről, észrevett egy többnyelvű feliratot. Mellette a piktogram is elég érthető volt. Egy lépcsőn lefelé menő emberalakot ábrázolt. Tehát van aluljáró a közelben. A másik oldalon árnyas liget és néhány szép kerítés várta. A táska nem húzta a vállát. Körülnézett, hogy majd pontosan tudja, merre kell jönnie. Szerette a járt utat, vagy leg alábbis azt, amit egyszer már kitapasztalt. Az aluljáró éppen ilyen volt. Most alig járt arra valaki, ennek is tudott örülni. Lassan, figyelmesen ment tovább. Ismét turistának álcázta magát, ez már bevált máskor, máshol is. Jó időpont a délidő. A szieszta. Akihez megy, nem is sejti a látogatását. Ilyenkor elálmosodik mindenki. Az állatok is elalszanak, a világ szinte meghal néhány órára. Csak a kikötő felől áramlanak az autók, de az így van mindig. Talán még hajnalban is. Tudta, melyik az a ház. A villa hófehér volt, kicsit modern. Kékes víztükör csillant mögötte. Aztán a kékség csillogása hirtelen megtört. A közeledő egy csobbanást hallott. Mi van, ha nincs egyedül? – gondolta. De aztán eszébe jutott, van ideje várni. Akár éjfélig is. Most viszont valaki már van itthon, az biztos. Lassan ment be, hisz az ajtó nem volt zárva. Valahol madár dalolt, és egy bokor ágán is ugráltak néhányan. Ezek elreppentek, amikor a közelükbe ért. Meglapult hát, míg a csivitelés elhalt a közelben. A madarak most egy másik bokorra vagy fára telepedtek. Lassan osont, kihasználva a bokrok takarását. Most a szomszédos villából sem láthatták meg. Hosszú percekig figyelte a házat, de semmi sem mozdult. Csak az egyik nyitott ablakban egy könnyű függöny, szabályosan rezegtette az anyagot a huzat. Amikor meggyőződött róla, hogy akit keres, ott úszkál a medencében, lassan a táskájába nyúlt…

132

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

Április 26. Hétfő
– Hát ez furcsa – jegyezte meg Alex. – Micsoda? – kérdezte Claudia. A lány éppen a körmét lakkozta. Amikor Rafael itt volt, ezt nem merte megtenni. De most, hogy a főnököt elhívták valahová, hát nagy bátran elővette kis neszesszerét. Alex az elmúlt napokban, persze csak szigorúan hivatali szinten és keretek között, de kissé összebarátkozott a lánnyal. Arról az oldalról fogta meg, ami a legtermészetesebb volt: hogy mindketten beosztottak. Közös sors, közös érdekek… De Alexnek családja volt. Soha nem csalta volna meg a feleségét – ahhoz Rafael szerint nem eléggé élelmes! – és most sem akarta. De a férfi örült, hogy van egy sorstársa, van kivel beszélgetni, amikor Rafael, vagyis Wahl felügyelő úr elmegy. Most is ez történt. Rafael már egy órája nem volt itt. Alex ismét nagy papírlepedőkkel küzdött. A leporellókon nevek százai sorakoztak. Ezek a nevek furcsa hangzású, idegen szavak voltak, némelykor rövidek, máskor meg nagyon rövidek. Olykor sikerült Claudiát is befognia egy kis segítség erejéig, de Alex hamar rájött: mégis jobb, ha egyedül csinálja. A nevek megragadnak a fejében. Ma már háromszor is meg volt győződve, hogy az egyik nevet korábban látta is, és ebből kétszer igaza volt. Igaz, az egyik név csak egy betűvel különbözött az előzőtől, a másik viszont azonos volt. Sajnos ez egy nagyon népszerű, gyakori családnév volt, az illető többi adata viszont teljesen különbözött. Ha Claudia nézné át a leporellók egyik felét, ő meg a másikat, semmire sem jutnának, és talán elsikkadna éppen AZ A NÉV! Vajon milyen lehet? Mi lehet a neve, és megjelenik-e valaha is ezeken a listákon? – kérdeztea férfi, jobb híján csak önmagától.

133

Nemere István Valami tompa lüktetés azért volt a testében. Az agyában, talán. „Ma hétfő van, hétfő van!”, mondta egy idegen hang. Az ördögbe is...! Wahl talán ezért ment el oly szívesen? Telefonon hívták valahová. Alex az órát nézte. Tíz perc múlva tizenegy. – Miért nézi folyton az órát? – érdeklődött a lány. Végzett az utolsó ujjával is. Megfújta, hogy hamarabb szárad jon. Alex fel sem nézve kérdezte: – Tudja, Claudia, mikor a leginkább védtelen egy nő? – Mikor? – Amíg szárad a körömlakkja. Jót nevettek, de Alex nem tagadhatta le, hogy nagyon érdekli az idő múlása. Ismét odanézett. Nyolc perc múlva tizenegy. De lassan megy az idő! – Szóval, Alex, mi van az idővel? – Semmi. Csak mostanában… az a nyílpuskás gyilkos… tudja, ő mindig vasárnap gyilkol. – Hétköznap nyilván dolgozik – jegyezte meg Claudia gondtalanul. Mélykék szemét gondtalanul függesztette a férfira. Csupa szeplő arcán látszott a tegnapi strandolás vagy napozás nyoma. Kicsivel barnább volt, mint pénteken, erre Alex meg is esküdött volna. – Hogy maga milyen zseniális! Megfejtette a nagy bűntény titkát! – Alex a mondatot még őszintén kezdte el, igazi csodálattal. Hogy ők eddig miért nem gondoltak erre...? De aztán már a második felében rájött, hogy ez ostobaság. Így hangjának íve kissé leesett, és gúnyba ment át. Szerencsére Claudia nem sértődött meg: – Miért nem találtam el? – Mert a pasas bár vasárnap gyilkol, egymástól több ezer kilométerre lévő helyszíneken teszi. Nem valószínű, hogy hétfő reggeltől péntekig dolgozik valahol, aztán szombaton vagy vasárnap reggel elrepül a tetthelyre, megöli áldozatát, repülőre ül és visszamegy a lakóhelyére.

134

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Miért nem? – kérdezte a lány csodálkozva. – Mert ha repülne, a neve itt lenne valamelyik listán! – Á, dehogy – nevetett a lány. – Hamis útlevelekkel utazik. Minden hétvégén más útlevéllel. És ott van az összes listán, amit most a kezében tart, Alex. Alexet egy pillanatig sikerült is megtévesztenie, gyana kodva nézett a leporellókra. De aztán ő is mosolygott: – Nem, az lehetetlen. Csak egy kormánynak dolgozó titkosügynöknek lehet öt… szóval négy útlevele, vagy több. De az áldozatok személye nem arra mutat. Ahhoz, hogy megöljenek egy kis banktisztviselőt, vagy egy restaurátort… egy kémiatanárt… Kinek lennének útjukban? És az áldozatokat semmi sem kapcsolja egymáshoz! Claudia vállat vont. Alex megint az órára nézett. Két perc múlva tizenegy. Lehetséges lenne, hogy… – Talán tegnap nem ölt meg senkit. Befejezte, vége, basta, Ende, fin… – sorolta több nyelven, reménykedve. Az ajtó felpattant. Rafael állt a küszöbön. – Még semmi, Alex? – kérdezte olyan hangon, akár egy tábornok. Alex önkéntelenül is felpattant: – Semmi, uram! – Ez jó hír! – és ledobva zakóját, az ablakhoz ment. Most remek idő volt odakünn. Rafael tudta: soha nem valla ná be Alexnek, hogy amiért elhívták, két perc alatt elintéz te. Utána sokáig sétált kint egy parkban. Az arca piros volt a friss levegőtől és jól is érezte magát. Csak az a tompa nyomás a gyomrában… „Hát igen, a végén még fekélyem lesz ezektől a hétfő délelőttöktől”, gondolta rosszkedvűen. Aztán a remény mégis éledezni kezdett benne. Hátha nem öl többet? Hátha meghalt, vagy súlyos beteg lett? Vagy elütötte egy autó? Vagy elfogytak az előre kinézett áldozatok? De honnan szerzett róluk tudomást? Egy másik gondolat kezdte birizgálni az agyát. A gyilkos négy országba elment volna előre? Megnézni az ál-

135

Nemere István dozatot és a helyszínt? Valahonnan csak adatokat kellett kérnie. Mivel nem lakhat egyszerre mind a négy országban, nyilvánvalóan valamilyen adatbázishoz kellett fordulnia. – Claudia, van egy érdekes feladatom önnek. – Hallgatom, fő…felügyelő úr! – Tudja meg, ha napokba kerül is, hogy miféle módokon lehet információkat szerezni egy emberről? – Tessék? Attól tartok nem értem igazán. – Akkor mondok egy példát. Adva van egy luxemburgi polgár, nevezzük az érdekesség kedvéért X-nek. Az illető tudni szeretné, hogy van-e egy általa keresett személy mondjuk Portugáliában? Vagy Olaszországban? Vagy Írországban...? És ekkor mit kell tennie, hová kell fordulnia? Milyen szervek, intézmények, adatbázisok léteznek, amelyek ilyen adatokat kiadnak? És kinek, mikor, milyen felté tellel? Milyen alapon lehet bennük kutatni, vagy adatokat kikérni? Mit kell tudnia az adatkérőnek a kért személyről? Elég-e a neve, vagy pontos címet is kell mondania az adatbirtokosnak? Hogyan zajlik le a dolog, és ami fő: marad-e értékelhető adat arról, aki az adatot kérte? Összekapcsolható-e az adatkérő neve később az általa kért adattal, megőrzik-e valahol ezt a kapcsolatot? Ha igen, mennyi ideig? – Csak ennyi? – borult el a lány arca. De Rafael elége dett volt, mert látta, hogy míg kérdéseit sorolta, a lány gyorsírással automatikusan jegyezte azokat. – Ennyi. És keressen alaposan, akkor is, ha több napba kerül. Tudni akarok minden lehetőségről. – Gondolja, nyomot hagyott az emberünk? – Remélem – felelte Rafael. Bár a szíve mélyén meg volt győződve, hogy ez az út aligha járható. De azért reménykedett. És várt, mert már tizenegy óra is elmúlott. Közeledett a dél, és még mindig nem jött hír az ötödik gyilkosságról.

136

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Add, uram, hogy ne is legyen – imádkozott, pedig ez aztán egyáltalán nem volt rá jellemző.

A nap eltelt rossz hír nélkül. Rafael fütyörészve ment haza. Még úszott egyet a ház alagsorában lévő medencében. Amikor végre felment vacsorázni, nyugtalanul pillantott a telefonra. Az üzenetrögzítő kicsiny lámpácskája egyenletes zöld fénnyel világított. Szóval nincs üzenet, nem keresték. A mobilján sem volt ilyen jelzés. Akkor kinyitotta a hűtőt és nekiállt összeütni egy kis vacsorát. A mobilja akkor is hallgatott, amikor végignézte a híradót. Aznap nem Dalma LeGrand vezette a műsort. „Hát nem is olyan izgalmas, mint máskor”, gondolta szarkasztikusan. Egyetlen hír sem maradt a fejében, az egész olyan unal mas volt, mint máskor. Éppen levette a teavizet, a forró edény csövén felcsapó gőz majdnem leégette a szőrt két ujjáról is – amikor megszólalt a telefon. – A fenébe! – mondta, csak úgy magának. Ha most telefonálnak, hogy mégis találtak egy holttestet... valahol... Felkapta és beleszólt: – Itt vagyok! Szóval megvan? – Jó estét – mondta Dalma. – Nem tudom, milyen hírt várt ilyen feszülten... Rafaelt majd’ felvetette a kétszeres öröm. Az első, hogy Dalma telefonált, ő hívta, ismét! A másik – hogy nem Alex vagy valaki más értesíti komor hangon az ötödik áldozatról. Olyannyira nem tudta rejteni örömét, hogy mindkét dolgot rögtön meg is osztotta Dalmával. Az asszony mosolygott, és ez a hangján is érződött.

137

Nemere István – Örülök, hogy örül. Ezzel voltaképpen választ is kaptam már a kérdésre, amit fel akartam tenni. Rafael most viszont csalódott: – Hát csak ennyi volt az egész? Nem a szép szememért, a deltás vállamért hívott fel? Nem a mérhetetlen vágy hajtotta, űzte, míg talált egy telefont…? Nevettek mindketten. És Rafael annak is tudott örülni, hogy… De ezt kimondta: – Milyen jó, hogy érti a viccet, hogy van humora! Ha tudná, az én szakmámban milyen ritkán találkozhatom ilyennel! – Ami azt illeti, nálunk sem tengenek túl az effélék – mosolygott ismét az asszony. Rafael rákapcsolt, nehogy lete gye, mielőtt elmondhatná neki, hogy… – A múltkor ott az iskola előtt azt mondta, nem kap kodja el a választ. – Mi volt a kérdés? – nevetett Dalma huncutul. Ettől Rafael ismét optimista lett: – Egy ebédmeghívás lógott a levegőben, bár végül nem is én mondtam ki, hanem ön. – Csak nehogy úgy tegyen, mintha én hívtam volna meg magát! – Hát nem mindegy? – kérdezte a férfi diplomatikusan. – A lényeg, hogy beszéltünk a dologról. A meghívásom most is aktuális, és az is marad. De azért… nem szeretnék túl sokáig várni. – A jövő évi naptáramban még van néhány üres oldal – így Dalma. De a hangja most mintha egy kicsit komolyabb lett volna. – Lehet, hogy a múltkor túl gyors voltam, mint megjegyezte – felelte a férfi. – De azért egy évig várni, az meg túl lassú tempó nekem. – A gyilkos úgyis összehoz minket – mondta most Dalma.

138

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nem szeretném, ha a mi találkozásunk egy olyan alaktól függene. És különben sem szeretnék egy ebéden vagy vacsorán hivatalos témákról beszélgetni. – Pedig meglehet, kérek majd egy külön kihallgatást Wahl felügyelőtől – mosolygott újra a nő. De a hangja már nem volt olyan vidám. Apró feszültség is vibrált benne. Ra fael ezt is érezte, de nem tudta, nem tudhatta, miről van szó. Mintha valami tétje kezdene lenni a beszélgetésüknek...? – Kérjen, és meglátja, hogy nem utasítom el. És nem várok vele nemhogy egy évet, de egy hetet sem! – mondta most váratlanul enyhültebben az asszony. – Rendben van, majd szaván fogom! Viszlát! – és kat tant a készülék. Rafael végre kitöltötte a teáját.

Április 27. Kedd
Arra ébredt, hogy a külvilág rátör. Valamilyen alattomos zaj szűrődött be a tudatába. Először azt hitte – már amennyire ebben a stádiumban már gondolkodott, – hogy valami álombeli zaj. Egy másodperccel később a tudata már annyit értett, hogy valahol egy álomvilág és egy valódi határán lehet. Csak újabb zajbeáramlás ébresztette fel teljesen. Kinyitotta a szemét. A szoba sárga függönye mögött már de rengett, vagyis hajnal volt. Persze, hogy a telefonja szólt. Miközben érte nyúlt, látta az órán a pontos időt: 05.27. Fél hat sincs még, a pokolba… – morogta. – Wahl! – Alex vagyok, felügyelő úr. Megvan az ötödik. Mélyet lélegzett. Valahol a tudata alatt éppen ezt sejtette. Sőt, mintha erről álmodott volna, éppen amikor a tele fon csörgése felébresztette. Alex közben tovább beszélt:

139

Nemere István – Öt perce jött az értesítés, és most küldik az adatokat faxon, de már azt a hivatali készülékünkre. – Hol történt...? – Athén és Pireusz között egy villanegyedben. – Tehát Görögország… Az ördögbe is! – káromkodott volna szívesen. De hát a vonalban volt a beosztottja. Aztán meg hirtelen támadt egy ötlete. Sőt, kettő is...! Ez remek! – Figyeljen, Alex. Menjen be a hivatalba és vegye át azt a faxot. Utána telefonáljon Athénba és riassza az ottani Europol-összekötőt. Én közben telefonálok a reptérre és ha van hely a legelső gépen, azt lefoglalom. Utána a reptérről hívom magát és adok egy fax-számot, oda nyomja utánam az athéni szöveget. Ha erre nem maradna időm, az athéni Europol-kirendeltségre küldje utánam, amiről okvetlenül tudnom kell, vagy ami menet közben derül ki. Világos? – Világos, uram – Alex rakta le hamarább a kagylót. Rafael máris hívta a repteret…

Huszonöt perccel később, borotválatlanul ült egy taxiban és száguldott a reptérre. Az a másik ötlet sem rossz, gondolta. No és, ha fel kell őt ébresztenie ilyen korán...? Azért előbb még gondolkodott egy cseppet. Nézte az óráját, megvárta, míg éppen hat óra nulla-nulla perc lesz. Akkor tárcsázott. Ha azt hitte, hogy Dalma még alszik, bizony tévedett. Mert az asszony azonnal felkapta a kagylót: – Igen...? – Jó reggelt – Rafael most egy csöppet sem volt vidám, és nem is hagyott időt az évődésre. – Amitől tartottunk tegnap este, az bekövetkezett. – Csak nem...?

140

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Mégis megtette vasárnap, de valami okból csak most értesítettek… Nyilván egy napos késéssel találták meg a holttestet. – Hol? – Athénban. Egy pillanatig hallgattak mindketten, aztán Rafael csak annyit mondott: – No, viszlát, kedves Dalma – és letette. Gyorsan, ta lán túl gyorsan is. Mintha az asszony akart volna még valamit mondani...? Nem érzett lelkiismeretfurdalást, és hivatali függelemsértést sem követett el. A nagy nemzetközi hírügynökségek éppen ezekben a percekben adják le a hírt. Az Europol nem titkol el ilyesmit a világ elől, és ezt Athénban is tudják. No persze, ha olyan adatról lenne szó, aminek titokban tartása megkönnyíti a nyomozást… Akkor bezzeg én sem lennék ilyen szószátyár, gondolta.

A gép nem indult pontosan. Valamire, vagy valakire vártak. Rafaelnek álmában sem jutott volna eszébe, hogy a hat óra negyvenöt perces indulásból lassan hét, majd hét óra nulla-öt perc lesz, és a gép még mindig ott állt a reptér épü lete mellett. Végre hét tízkor egy autó kanyarodott sebesen a feljáróhoz. Rafael éppen úgy ült, hogy látta a szárny alól kilépő, majd a lépcsőn felfutó két alakot. A nap éppen felkelt és szélesen terjengett a fény. Voltaképpen nem is csodálkozott túlságosan, amikor az első alakban felismerte Dalmát. Egy operatőr követte vállán egy kamerával. Úgy látszik annyira siettek, hogy a szokásos fémbőröndjüket sem hozták el.

141

Nemere István Maga sem tudta, miért volt elégedetlen. Másodszor utazott hát Dalmával, igaz, az első alkalommal Marbellából Luxemburgba az asszony nem is tudott az „útitársáról”. Hát most se tudjon – döntött gyorsan és egy újságot emelt a szeme elé. De fölösleges volt az óvatosság, mert Dalma és társa az első osztályon kaptak helyet. Alig tűntek el a gép első részét a hátsótól elválasztó függöny mögött, máris feldübörögtek a hajtóművek és a gép a felszállópályára gördült. – Miért indultunk késéssel? – kérdezte Rafael kicsit rosszindulatúan az egyik kisasszonytól, amikor az arrafelé jött. – Talán technikai okokból – felelte a görög hölgy. Hát igen, ő nem ismerheti Dalma arcát, bár az Euro-TV-t talán még Athénben is ráadják a kábelekre – füstölgött magában. Valahol a lelke mélyén az is bosszantotta, hogy Dalma csak azért érhette el a gépet, mert ő riasztotta a hírrel. No és mi az, hogy első osztályon mennek? Míg neki csak a második jár, mint állami hivatalnoknak? Garner bele is őrülne, ha egyszer első osztályú jegyet akarna elszámoltatni magának a gazdasági titkárságon – jutott eszébe. No lám, a médiák gazdagok, a szenzációra nem sajnálják a pénzt. Első osztá lyon mennek! – füstölgött még félúton is. A másik felét arra szánta, hogy kitalálja, miképpen kerülheti el Dalmát az athéni repülőtéren. Pedig a lelke valahogyan éppen az ellenkezőjét kívánta. De nem, most a rend őrtiszt győzött Rafaelben. Csak zavaró lenne, ha be kéne mutatnia őt a görög rendőrtisztnek, aki majd várja ott. És különben is… hadd menjen! Hadd keresgéljen! Időbe telik, míg megtudja a bűntény színhelyét és eljut oda az operatőrrel együtt. Ugyanakkor szakmai kielégületlenséget is érzett a férfi. Mi lesz végre? Itt az ötödik gyilkosság, és...? Garner jóindulata sem tarthat örökké. Egyszer megmakacsolja magát. Hiszen annak fejében adott szabad kezet Wahlnak, hogy az

142

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK eredményt produkál. Legalább egyetlen kicsiny nyom lenne, bármilyen nyom! – imádkozott magában. Athénban könnyebb dolga volt, mint hitte. Az első osztály utasai ugyanis előbb szálltak ki. „Még ez is jár nekik, hogy az ördögbe ne...!”, morgott magában. Amikor végre kiért a gépből, rögtön meglátta a rá várakozó férfit. Már csak azért is, mert bár civilben volt, messziről lerítt róla detek tív-volta. Hát egyszerűen odament hozzá és kezét nyújtotta: – Üdvözlöm, kolléga úr. Wahl felügyelő vagyok. Amaz meglepetten válaszolt, közben Rafael arcát fürkészte. Nyilván kapott róla fényképet, mert nem voltak két ségei, csakugyan ő az: – Kosztasz felügyelő, Europol, athéni körzet. Nagyon hamar ideért, kolléga. – Igyekeztem. Egy órával azután, hogy megjött a hír Luxemburgba, már a gépen ültem. És most önt is arra kérem, siessünk! – Utánam szóltak a kapitányságról, hogy jött önnek egy fax Luxemburgból. – Majd később, felügyelő. Most szeretném látni a helyszínt, minél előbb... – Kérem, máris indulhatunk. Egyenruhás sofőr vezette a kocsit, kiszáguldottak a városba. Észak felé mentek volna, de mielőtt beértek volna Athénba, a sofőr néhány autóút bonyolult fonadékán keresztül délnyugatra, Pireusz felé kanyarodott. Wahl ismerte a görög betűket, aminthogy a cirillt is. A kettő nem egészen ugyanaz. Hát elolvasta a feliratokat még a boltok felett is. Sűrű forgalomban mentek, miközben Kosztasz – sovány, majdnem kopasz, napbarnított férfi mély ráncokkal az orra mellett, amelyek az egyik szakmai betegségre, a gyomorbajra vallottak – tárgyilagosan számolt be az esetről: – Az orvos előzetes vizsgálata szerint az áldozatot vasárnap délben vagy kora délután ölhették meg. A Szamitosz

143

Nemere István egyik villájában találtunk rá, ez egy előkelő negyed, szép villákkal. Mivel senki sem kereste, hát hétfőn nem is talál tak rá. Ma kora reggel jött a takarítószemélyzet. Egy brigádot bérelnek hetente egyszer, az takarítja a villát. Gyakori szokás ez arrafelé, sokan élnek belőle. Ők látták meg a holttestet az úszómedencében. – Medencében...? – Igen. Vagy ott érte a lövés, vagy a parton, és beleesett… de a medence szélén nem voltak erre utaló nyomok. – Az áldozat? – Athina Mousakos, harminc éves asszony. Helyesebben elvált, nemrégen. Gyermeke nincs és nem is volt. Meglehetősen tehetős üzletasszony, a textilszakmában dolgozik. Ruhákat is tervez. Van néhány butikja Athénban, és egy Pire uszban. – A szülei? Kosztaszt meglepte a kérdés, elővette jegyzeteit: – Az áldozat anyja már meghalt, valami betegségben. Az apja él még, egy genetikai laborban dolgozik, de egyáltalán nem ismert ember. – Ki jöhet számításba, mint tettes? – töprengett hangosan Rafael. Kosztasz hallgatott, csak lassan zsebre gyűrte papírjait. Rafael hát tovább kérdezett: – Szerető, volt férj, üzleti vetélytárs...? – Mindegyiket figyelembe vesszük – bólintott kimérten Kosztasz felügyelő, aki nem mosolygott. Igaz, sem kedve, sem oka nem volt rá. – Még nem tudjuk, mi a helyzet való jában, kik lehettek az ellenségei. A nyomozás heteket vesz igénybe, de nem adjuk fel. – Egy nyílvessző volt? – Rafaelben jeges nyugalom és elszántság ömlött szét. Most már utána kell járnia, történjen bármi!

144

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Igen, benne a szokásos már-már szinte kötelező betűvel – Kosztasz hangjában nyoma sem volt az iróniának, komolyan szólt. – Ami ez esetben az „Y”. Ez meglepte Rafaelt, de nem szólt. Csak magában memorizálta, és hozzátette-mondta némán az előzőekhez: NAJAY… Így sem jelentett semmit. Najay, najay, mi lehet ez, az ördögbe is? Talán már elkezdődött a szövegben egy második szó? De hol? – Egyetlen lövéssel eltalálta az áldozat szívét – folytatta Kosztasz szenvtelenül. Mint kollégái, ő is sok száz holttestet láthatott már, és mindegyikkel az erőszak végzett. Színtelen hangon beszélt. – Nem látni nyomát kutatásnak vagy fosztogatásnak, rablásnak. Valószínű, hogy elment onnan, amint meggyőződött róla, hogy áldozata már nem él. – Ujjlenyomatok? – kérdezte Rafael, bár sejtette a választ. – Még tart a keresés, de kicsi az esélye, hogy ennyire kezdő lenne a tettes. Minden bizonnyal azonos az előző négy eset elkövetőjével – vélte amaz, mintegy megfellebez hetetlenül, és folytatta: – Ha így van, majdhogynem fölösleges nyomoznunk Athina Mousakos ismerősei körében. Éppen olyan ismeretlen maradhat az indíték, mint az ír meg a spanyol és a többi esetben. – Én nem lennék ennyire pesszimista – vágta rá Rafael. – Előbb-utóbb elkövet valami hibát az emberünk. Mi van a szemtanúkkal? – Még senkit sem találtunk, de a kollégáim tovább ke resnek. Nos, már itt is vagyunk. A kocsi bekanyarodott egy keskenyebb, árnyas utcába. Pálmák mozdultak lustán, mintha kényszeredetten üdvözöl nék az érkezőt. Kiszálltak. Rafael egy pillantást vetett a hófehér villára, aztán gyorsan megfordult és a kapu elől a többi házat nézte. Hármat is látott, amelynek frontjáról odaláthattak ehhez a kapuhoz. Kosztasz értette, mit csinál, egy

145

Nemere István felbukkanó civilruhás emberétől kérdezett valamit, az a fejét rázta. Szóval még nincsenek tanúk, gondolta, és gyorsan bement a házba. Átvágott rajta és megtorpant az úszómedence kéksége előtt. Az áldozatot már elvitték, de a vére… még ott volt a vízben. Némileg eloszlott az eltelt másfél nap alatt, de nemrégen vehették ki a testet és akkor ismét kiömölhetett a sebéből. Rafael lassan felemelte a fejét és körülnézett. Igyekezett kikapcsolni a látványból a szerte nyüzsgő technikusokat, nyomkeresőket. Még Kosztaszra sem figyelt. – A kapu zárva volt? – kérdezte feszülten. – Igen, a takarítóknak volt hozzá kulcsuk, úgy jöttek be. De látja, itt akárki beléphet, olyan jelképes ez a sövény – mutatta a görög felügyelő. Rafael hát arra ment. Negyedóráig keresgélt, amikor úgy vélte, talált valamit. Az egyik bokor közel volt a falhoz. Rafael most a gyilkos helyébe képzelte magát. Ha ő lopózna befelé, és mondjuk az áldozata éppen a medencében úszkálna, akkor igyekezne a falhoz közel menni. Máskülönben a medencéből megláthatják, hogy közeledik. Ha viszont közel megy a falhoz, elébe kerül ez a bokor. Igaz, nincs egészen a fal mellett, egy fel nőtt ember elfér, ha „lapjával” fordul. Ha testét a fallal párhuzamosan fordítja… Rafael leguggolt. A növényeket nem régen öntözhették. Egy vagy két napja? Nem tudta, ilyen klímában mennyi idő alatt szívja be a föld a vizet. Látta a szórófejet is, majdnem el volt rejtve a fűben, vagy nyolc méterrel távolabb. Látta, elér a falig, legalábbis a bokor árnyékában még egy kicsit nedves volt a föld. A lábnyom alig észrevehető volt. Rafael rekedten szólt Kosztasznak és amikor odaért, némán mutatta. Amaz sziszegő esz-szekkel utasította embereit, vegyenek gipszmintát. 44-es cipő lenyomatának kell lennie, vélte-akarta Rafael. Hiszen Írországban, az első gyilkosság színhelyén is ilyent

146

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK találtak. Persze mi van, ha a tettes a bűntény elkövetésére egy-két számmal nagyobb cipőt húzott, megtévesztésül? „Akkor éjszaka volt, senki sem látta őt, és esett az eső. Tudatosan készült hát arra, hogy hamis nyomot hagyjon. De itt talán feltűnő lett volna, ha a lábánál nagyobb Chaplin-ci pőkben csetlik-botlik világos nappal…” Ám semmiben sem lehetett biztos. Lassan állt fel, térde megroppant. A szeme egyre magasabbra emelkedett. A növény féltenyérnyi levelein felül viaszos máz csillant, míg alul a fonákjuk tompa, sötétzöld volt. Rafael agyában az ötlet még homályos volt, maga sem értette. De amikor egy kicsit helyet változtatott és most más oldalról esett a fény az egyik levélre – mellmagasságban volt az most – meglátta, amit várt. – Kosztasz! – szólt fojtott hangon. – A tettes érkezése előtt zárták el az öntöző csapját. Nedves volt a fű és a föld. Amikor a fickó a falhoz lépett, hogy amellett osonjon köze lebb, elhúzta útjából a növény egyik ágát. Kézzel megtartotta egy pillanatra, nehogy visszacsapódva zajt okozzon és az áldozat meghallja közeledését… Vagyis, felügyelő, ha szerencsénk van, akkor ez itt egy ujjlenyomat…! A dolog feldobta. Nem ment el a helyszínről. Míg a technikusok letépték a levelet és biztosították a nyomatot, ő átvizsgálta a többi bokrot, de mást nem talált. Közben a nap szépen emelkedett és lassan dél lett. Egyszer hívták Kosztaszt a mobilján, ingerült hangon vitatkozott valakivel. Amikor dühösen elzárta a készüléket és zsebébe süllyesztet te, Rafael már ott állt mellette: – A médiák, igaz? – Igen. Felügyelő, ön tud görögül? – Dehogy. De ismerem azokat a hiénákat. Ezek szerint önök még nem hozták nyilvánosságra a helyszínt, sem az ál dozat nevét.

147

Nemere István – Természetesen nem adtuk ki az adatokat. A hiénák, ahogyan ön mondta, most ott futkosnak a kapitányságon, legalább nyolc tévéállomástól jöttek, no és az újságírók és a rádiósok is szimatolnak. Valaki előbb-utóbb úgyis megmondja nekik, és akkor ránk zúdulnak – jósolta amaz komoran. – Állítson őrséget a ház elé és mögé – javasolta Rafael. A saját szava, a „mögé” mágnesként irányította el a tekintetét. Hátat fordított a fehérfalú villának. Akkor látta meg a kert felőli házat. A szomszédost, a másikat. És azt a kisfiút, aki egy fán ült. Intett Kosztasznak, átlépte a sövényt és behatolt az idegen területre. A görög felügyelő követte. A gyerek feketehajú, feketeszemű, napégette kis kölyök volt. Az arca, a keze szurtos is, nemrégen valami gyümölcsöt ehetett. – Szeretném megkérdezni, nem látott-e valamit – mondta Rafael Kosztasznak. – És tudja meg tőle, itt lakik-e? Itt volt-e vasárnap? Kosztasz kicsit csodálkozott. Ő már többször átnézett a sövény fölött, de nem látott senkit. Az a tény, hogy Rafael kiszúrta a gyereket a zöld növényzet között, akár egy indián harcos a bujkáló ellenfelét, elismerésre késztette Kosztaszt. A nehézségek azonban rögtön megszaporodtak. A gyerek ugyanis semmilyen nógatásra nem akart válaszolni. Csak hallgatott, nagy fekete szeme hol az egyik, hol a másik férfira vetült. Akkor bukkant fel egy asszony és sebesen pergett a nyelve Kosztasszal. A felügyelő igazolványát mutatta, mire a nő megenyhült. – Azt mondja, a gyerek születésétől néma – fordította. – Ilyen az én formám. Végre van egy szemtanú, aki nem beszél – morgott Rafael. – De ha az anyja tud vele érintkez ni, akkor kérdezze meg tőle, itt volt-e vasárnap délben? Látott valamit, vagy valakit? Ha lesz belőle valami, szóljon a videósnak a helyszínelők között, vegye fel a fiú vallomását.

148

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Ügyeljenek rá, hogy a jeltolmács-anya is mindig a gyerekkel egyidőben legyen a képernyőn, különben nem fogadja el a bíróság a tanúvallomást... Átmentek a fehérfalú villa területére. Az anya mozdulatokkal magyarázott valamit a fiúnak, az is intett neki néhányszor. Kosztasz az anya mellé állt. A fiú nem látta, hogy egy videokamera követi minden mozdulatát. – A kertben volt vasárnap – fordította Kosztasz. – Látott valakit. Most majd eljátsza. A gyerek elment az utcai sövényig, a felnőttek itt maradtak. Az anyja, a feketehajú, barna bőrű asszony is. A kisfiú tartása megváltozott. Lopakodó lett. Úgy jött a bokrok között, akár egy tolvaj. Remekül utánozta az ismeretlent. Rafaelnek eszébe villant: végre itt van valaki, ez a görög kisfiú, aki látta a tettest. Az egyetlen ember...? Akik eddig közelről látták, mind áldozatul estek neki. A gyerek pontosan úgy jött, ahogyan Rafael sejtette. A fal és a bokor között osont el, az ágat egy levélnél fogva húzta el. Szerencsére azt a levelet, amelyen a feltételezett ujjlenyomat volt, a technikusok már levágták és éppen egy rendőrautó robogott vele a kapitányság felé. Az Europol központi laboratóriumába továbbítják a felvételt, ha sikerül leszedni a levélről egy aránylag ép, értékelhető nyomatot. A kisfiú mozgása lelassult, a falhoz lapult. Nézte a férfiakat. Rafael kis késéssel értette meg: a gyerek és az úszómedence között állnak. Tehát a tettes a medencében úszkáló nőt figyelte? Kérdését az anya továbbította a gyereknek. – És mi történt aztán? – kérdezte, a torka elszorult. Pedig hát annyi mindent látott már, mióta nyomozó. Oly sok halottat, oly sok kisiklott életet. A gyerek élénken mutogatott, de most a bokrok felé. Aztán megfordult és az előzőnél gyorsabban ment az utca felé.

149

Nemere István – Azt mondja – fordította Kosztasz az anya sebesen pergő szavait, – hogy a bokrok miatt nem látta, mit csinált az az ember, amikor kilépett a fal mögül. Mintha valami lett volna a kezében. Kis ideig nézte a medencét, aztán elsietett az utcára. – A gyereket vigyék be egy rajzolóhoz – utasította Ra fael idegesen Kosztaszt. – Látta az arcát? Újabb kérdezősködés után az anya a fejét rázta. – Legalább fiatal volt, vagy öreg? Lassan mozgott, öregesen, vagy közepesen? Kisebb konferencia következett a kisfiú, az anyja és Kosztasz háromszögében. Amit sajnos fejrázások követtek. – Így hiába hozunk rajzolót, ha nem látta az arcát – borongott Kosztasz. Rafaelnek más ötlete támadt: – Mutassa meg a gyerek, milyen magas volt az idegen? Meddig ért a feje, hol látta azt, amikor befelé jött? Ez is elvett egy kis időt, de aztán kiderült, hogy a tet tes pont olyan magas lehetett, mint Kosztasz. A görög fel ügyelő be is állt a bokrok közé, a gyerek hátraszaladt, fel mászott a fa alsó ágára, ahonnan a tettest akkor látta, és élénken bólogatott. Rafael Kosztaszra nézett, aki értette a ki sem mondott kérdést: – Százhatvannyolc centiméter. – Remek, ennyivel is többet tudunk – Rafael kiszedte még a kisfiúból, hogy a tettes alighanem fiatal ember volt. Semmi esetre sem fiatalabb húsznál és nem idősebb negyvennél – mire idáig jutottak, már dél lett. Kosztasz felvette a gyerek és anyja adatait, elkísérte őket a másik házba. Éppen jókor, mert fékcsikorgással néhány kocsi és egy furgon fékezett a ház előtt. A rendőrök elhessegették volna a kiözönlő kamerás, fényképezőgépes fiatal nőket és férfiakat, de nem sokra mentek velük. A négy rendőrre egy percen belül vagy húszan jutottak. Rafael behúzódott a villa mögé. Kosztasz éppen visszajött:

150

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Mi legyen, felügyelő? – Maga játsza el, amit szokott, mondja, hogy a nyomozás érdekében, meg hogy még keveset tudunk, és a szokásos többi blabla. Viszont engem ne lássanak itt, mert rögtön azt kezdik trombitálni, hogy az Europol kivette az ügyet a görö gök kezéből! Ez hatott. Kosztasz utasította egyik emberét, menjen át a kocsival a másik utcába, Rafael majd átvág a kertek között és ott vegye fel. Így is történt. Egy óra múlva Rafael az Europol összekötő irodájában ült és szerény ebédjét fogyasztotta, amit egy szolgálatkész titkárnő hozott az étkezőből. A nő lángoló szőkére festett hajához bágyadt mosolyt mellékelt, kicsit Melina Mercourira emlékeztetett annak fényidejéből. Amikor még nem kötött közelebbi ismeretséget az alkohollal, futott át Rafael fején. Csengett egy telefon, a nő felvette, aztán a férfi felé nyújtotta a kagylót: – Önt keresik, Mister. Azt mondja, az Europol luxemburgi irodájából. A hang valóban őt kereste. De nem Kosztasz volt, és nem is Alex, Luxemburgból. – Jó napot, felügyelő. Hát ez ügyes trükk volt, mondha tom. Dalma...! Rafael lenyelte az utolsó falatot, az agya villámsebesen járt. És már tudta is, mit kell válaszolnia. Ugyanabban a gunyoros stílusban, természetesen. – Majdnem olyan jó, mint reggel húsz percre visszatartani az athéni járatot. Ez nekem akkor sem sikerülne, ha felmutatnám az összes létező rendőrigazolványomat. – Hja kérem, híresnek kell lenni, kedves felügyelő. – Éppen efelé tartok, kedves tévébemondónő, valamint szerkesztőnő, no és amatőr hírszerző.

151

Nemere István – Ne feledje, maga árulta el nekem a nagy titkot ma reggel. – Amit öt perccel később kiadott az összes hírügynök ség – vágta rá a férfi. Kis szünet támadt. Aztán valami megváltozott közöttük. Anélkül, hogy látták volna a másikat, majdnem egyszerre szólaltak meg az addigitől eltérő hangon… – Kedves Dalma, ha lehet… – Nézze, Rafael… Nevettek, őszintén, felszabadultan. A férfi beszélt: – Köszönöm a történelmi pillanatot. Most először mondta ki a keresztnevemet. E téren én már jóval gyorsabb voltam. – Én már csak ilyen tartózkodó vagyok – Dalma végre a tárgyra tért. – Megláttam magát, amint távozott az áldozat házából, mondhatom árkon-bokron át, menekülve a „hiénák” elől… Ebből tudom, hogy ez az ügy az Europolé, és hogy ta láltak valamit. – Erről még korai lenne beszélni. Ha csak nem akarjuk megijeszteni a tettest és ily módon rávenni, hogy hagyjon fel a próbálkozásaival. – sugallta óvatosan Rafael. A dolog abban a pillanatban jutott eszébe. – Remek ötlet – mondta Dalma lendületesen, aztán ez a lendület megtört és csönd lett. – Persze, ez nem telefontéma – segített neki Rafael, ki csit gonoszkodva. – Lehet, mégis lesz valami az ebédünk ből? Kár, hogy nem magánügyként realizáljuk, de így sem lenne rossz. – Remek ürügy – mosolygott Dalma azzal az ismerős hanghordozással. Amitől Rafael rögtön látta is maga előtt azt a mosolyt, a szép piros ajkak közül kivillanó szabályos fogsort. És nem tagadhatta, hogy örült a dolognak.

152

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Mikor és hol? – érdeklődött a férfi, nyeregben érezve magát. – Mondjuk, ma este valahol az Akropolisz alatt? Avagy egy pireuszi hangulatos halászvendéglőben? – Ez nem az én tempóm – mondta a nő, és a szavak ismerősen csengtek. – Inkább menjünk haza. A gépem ötkor indul és nyolc előtt pár perccel ér Luxemburgba. Ha ön is azzal jön, majd ott megbeszéljük, ha nem, telefonon elérhet. Mondom a mobilom számát – és mondta. Aztán kattant a készülék és a vonal siketsége sem zavarta a férfit. Éppen ellenkezőleg – nagyon örült. „Megvagy”, gondolta, és őszintén szólva azokban a percekben eszébe sem jutott a gyilkos.

Délután négy felé jelentkezett Alex, otthonról. Kosztasz és Rafael útban voltak a repülőtér felé. – Főnök...? Izé, elnézést, felügyelő úr? Megvan az ujjlenyomat elemzése. – Már a hangjából sejtem, Alex, hogy az eredmény negatív. Kevés ujjongást érzek az éterben, Alex. – A nyomat nagyon jó, szinte hibátlan, és gratulálok a sasszeméhez, hogy észrevette azon a falevélen. De eddig csaknem két millió ott tárolt ujjlenyomattal vetette egybe a számítógép, és egyikhez sem hasonlít. A maga csoportjában még körülbelül harmincezer van, a gép fél óra múlva végez. Vagyis ez már majdnem biztos, uram. – Ez azt jelenti, Alex, hogy a pasast még sohasem fogták le? „Nem került összeütközésbe a törvénnyel”, ahogyan a krimikben szokták mondani? – Pontosan ez a helyzet, uram. Sajnos. – Hogy a fene egye meg! – Mit mondott, uram? Azt hiszem, légköri zavarok miatt nem élvezhető az adás…

153

Nemere István – Ne finomkodjon, Alex. Azt hallotta, amit mondtam. És még egyszer: a fene egye meg! De sebaj, volt egy szemtanú, úgyhogy nem vagyunk egészen sötétben, Alex. Talán már pirkad hamarosan! A beszélgetés után csak annyit mondott Kosztasz felügyelőnek: – Nincs nyilvántartásban. Erre Kosztasz feje is szomorúan lehorgadt.

A gép időben elindult, de most Rafael érkezett az utolsó pillanatban és az első osztályt már „lezárták”. Nem akart zavart okozni, Dalmát keresve össze-vissza vándorolni a gépen. Inkább szundított egy kicsit, aztán fél órával a landolás előtt felébredt. Tiszta fejjel végiggondolta a dolgokat. Nyolc után jutottak ki a reptér elé. Dalma fekete haja szinte körülfolyta az arcát. Az asszony elküldte az operatőrt az EURO-TV emblémás furgonján, maga pedig a szótlanul várakozó férfihoz lépett: – Leszólíthatom, uram? – és nevetett. Rafaelben ekkor törtek szét az utolsó gátak, felderült az arca. Milyen jó len ne megfeledkezni minden másról, gondolta. A gyilkosról a munkáról. És csak szórakozni, jól érezni magát ma éjjel, eszméletvesztésig… Az étteremben nem voltak sokan. Egy sarokban ültek. A főpincér egyben amatőr pszichológus is lehetett, mert elég volt rápillantania a betérőkre és tudta, amit tudott. Amit leolvashatott az arcukról, a mozgásukról. Így kerültek a szerelmeseknek fenntartott kis boxba, ahol szinte senki sem láthatta őket.

154

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK A dolgok olyan természetesen történtek. Rafael életé ben először hagyta, hogy minden kijöjjön az agyából, nem fékezte sem a gondolatok áramlását, sem az érzelmek folyá sát. – Szép a haja, Dalma. Különösen ebben a megvilágításban. Dalma azonban nagyon hasonlított hozzá. Különösen a gunyoros modora miatt. És még nem vette át ezt az érzést, hát rámosolygott, de azt mondta: – Nem hittem volna, hogy egy euro-rendőr ilyen költői is tud lenni. – Igazság szerint most azt kellene mondanom, hogy maga hozza ki belőlem a költőt. De ez nagyon... – …lapos és szokványos lenne… – … ezért nem is mondom. Az a helyzet, hogy elenged tem magamat. – Csak nehogy rosszul végződjön a dolog! – csillant a nő szeme. A mosolya is szép volt. Hát Rafael nem várt a di csérettel: – A mosolya is szép. Helyesebben ragyogó és bátorító. Máris igen bátornak érzem magamat… – Csak nehogy túlzásba vigye, kedves… Rafael... – Szépen ejti a nevemet. Mondhatom, szívdobogtató a dolog. Szóval visszatérve a lényegre: olyan elhatározásra jutottam, mint még soha. – Ez fenyegetően hangzik. – Nincs még veszély, kedves Dalma. Csupáncsak éle temben először elhatároztam, hogy magával teljesen őszinte leszek. Amennyire egy férfi az lehet. Tehát nem igyekszem magamat szebbnek, jobbnak, csodálatosabbnak és egyáltalán tökéletesnek feltüntetni vagy mutatni, nem fogom csillogtat ni ellenállhatatlan bölcsességemet és nem játszom meg, mily sokat csalódtam már a nőkben, csakhogy anyás-gondoskodó érzelmeket ébresszek magában.

155

Nemere István Dalma arcáról eltűnt a mosoly. – Ez veszélyes játék, Rafael. – Nem játék, Dalma. Komolyan gondolom. Ön nem ígér nekem valami hasonlót? Dalma a fejét rázta: – Nem ígérek semmit, de… Ez a de is elég volt Rafaelnek, egyelőre. Vacsora közben szóba került a jelen. Erről Dalma beszélt halkan, kicsit vontatottan. Mert közben gondolkodott. Talán cenzúrázta önmagát? Eldöntötte, miről szólhat és miről nem? Rafael megértette és nem szólt közbe. A nő hangja mély volt most, sötétbarna bársonyszínű. – A kislányommal élek. Olga most tizenhárom, és mondhatom, nehéz korban van. Utálja az iskolát, érdeklődik a fiúk iránt, rosszul tanul. Azt is nehezen viseli, hogy az iskolában folyton a „nagy” Dalma LeGrand lányának tartják és többet várnak el tőle, mint mástól. Mostanában sokat emleget egy bizonyos lakatlan szigetet, ahol az élet szerinte sokkal elviselhetőbb lenne. Rafael hallgatott, várt. A pezsgőspohárban felfelé vándoroltak a kicsiny buborékok. Nem tudta, hol születnek, de a pohár fenekéről mindig egyre újabbak és újabbak indultak el, vidáman, reménykedve. Nem tudták még, hogy odafönn szétpukkadnak, eltűnnek. –Az is nagy baj, hogy olyan kevés szabadidőm van. Az örök konfliktus, érti, Rafael? Az önálló nő, aki mindenáron ki akarja teljesíteni önmagát. Megvalósítani, ugye így mondják...? Hát persze, hogy Olgának kevés az, ha hazamegy és egy házvezetőnő fogadja. Akinek nem mondhatja el kicsiny problémáit. És mire én hazajövök a tévéből, vagy alszik, vagy már olyan álmos, hogy értelmes dolgokról nem tudunk beszélni. A kora reggel, az a mi időnk. A házvezető nő még nem érkezett meg, én álmos vagyok, de legyőzöm ezt is, és hallgatom a vidáman csivitelő, ugyanakkor az is-

156

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kolát átkozó kislányt, aki aztán hamarosan elrohan az iskolába. Mire ismét elaludnék, megjön a házvezetőnő, belenéz a naptáramba és felébreszt, mert látja, mikorra kell bemennem a tévébe vagy egy riportra várnak valahol. – Valaki hiányzik a képből – jegyezte meg a férfi. A terem másik végében most rákezdett a zenekar, de művészek finomak voltak, diszkrétek. Aláfestettek csupán és ez így volt jó. A pincér az imént hozta meg a levest és a pezsgőspoharakat félreállították. – Tudom, a férj – bólintott a nő. – Volt, nincs, mint a mesében. – Válás? – Igen, már évekkel ezelőtt. És maga? A kérdés védekezés volt, és ellentámadás is. Rafael megadta magát: – Mondok egy igaz mesét, Dalma. Egyszer volt, hol nem volt, egy férfi, aki azt hitte, még sok ideje van mindenre. Ezért harminc évesen nősült meg, ráadásul egy magánál idősebb nőt vett el. Ez a házasság nem sikerült, két évvel később ismét szabad volt. Akkor jött Karina. A szó csöndet követelt, mert súlya volt. Ezt az asszony is érezte. Rafael agyában emlékképek peregtek. – A férfi most azt hitte, okosabb már, de tévedett. Karina volt okos és vidám, szerette az életet és nem akart gye reket. Művészettörténészként sokat utazott. Ahányszor a férfi – a férje! – is el tudta kísérni, mindig sokat tanult tőle. Olyan dolgokat tudott meg az építészetről, a festészetről, vagy akár a népi iparművészetekről, amikről azelőtt fogalma sem lehetett. Biztosan nagyon kitágította a horizontját ez az asszony. Az első két évben nem is volt baj. Aztán a férfi érdekes módon megelégelte, hogy az asszony folyton oktatja. Kettős dolog volt ez, Dalma – Rafael most hirtelen felhagyott a „mese-fikcióval” és szemét le nem véve Dalmáról, folytatta: – Nagyon imponált nekem a tudása és örültem,

157

Nemere István hogy annyi mindenre felnyitotta a szememet. Jó volt vele társaságban villogni, hiszen mindenki elismerte a tudását. De ez olyan volt, mint a fény. Tudja, miért? Mert a fény árnyékot szül. Ahol az egyik megvan, ott a másikat is megtaláljuk, összetartoznak. Karinával remek dolog volt elmenni Velencébe vagy Szicíliába vagy Korfura, minden faluról, városról, szentélyről, várfalról, palotáról vagy templomról tudott valamit mondani. Emlékszem, iszonyú terepen zötyögtünk egy terepjárón Máltán csak azért, hogy hosszas keresés után találjunk egy barlangot, ami hatezer évvel korábban az ősemberek szentélyeként szolgált… Szóval jó volt vele lenni. De egy idő után a félelmetes tudás, a mindig élő precizitás, a megkövetelt pontosság valósággal maga alá temetett engem. Amikor kiderült, hogy nekem mégis kéne gyerek, Karina a szemembe nevetett és elkezdte sorolni, hogy a következő másfél évben mikor, hová kell utaznia kongresszusokra, bemutatókra, restaurálások ellenőrzésére... New York, Milánó, Párizs, Barcelona, Bécs, Koppenhága… alig volt olyan város, ahol ne lett volna dolga, néha még a Távol-Keletre is el kellett repülnie. Rendezett aukciót és szakértője volt egy híres római múzeumnak. Szakkönyveket írt. És ilyen programokkal el volt látva évekre előre. – Maga pedig megcsalta – mondta Dalma nyugodtan. Végzett a levessel és a szeme ismét a férfin függött. Rafael nek ez jólesett. Oly ritkán hallgatták meg. És ilyen figye lemmel ki vette őt körül mostanában? Legfeljebb Alex, de ő is csak a hivatali alárendeltség okán. – Ismeri az életet, Dalma – Rafael nem csodálkozott. Inkább örült is, hogy az asszony ennyire józanul látja a dol gokat. Ha egy pillanatra becsukta a szemét, valahol az agyában, képzelt látóidegek előtt ott vibrált Karina alakja. Az a jó teste, amelyet olykor nem sajnált Rafaeltől, máskor meg gonoszul nevetve „elzárt” a férje elől…

158

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Így van. Eleinte csak akkor, ha elutazott, nekem pedig szintén akadt szabadidőm. Az pedig egyre kevesebb volt már, hiszen szépen emelkedtem a ranglétrán. Akkor Brüszszelben éltünk, miattam. Karinának teljesen mindegy volt, hogy hol lakik, a világ lánya volt mindig… Ahogyan az lenni szokott a nagyon okos nők férjével: a szeretők messze nyomába sem értek a feleségnek, ha az agyi kapacitásukat tekintjük… Lehunyt szemhéja alatt felbukkantak azok a nők. Bögyös szőkék, csábos feketék, villogó fogú barnák. És a többiek. Némelyiknek már az arcára sem emlékezett, a nevéről nem is szólva. Pedig alig három évvel ezelőtt volt mindez, vagyis legalább az efféle dolgok csúcspontja. De még most is érezte azt a furcsa, keserű ízt a szájában és az agyában. Ilyenekkel álltam össze? – csodálkozott másnap reggel, és a következő héten. Amíg Karina megint nem tett olyasmit, amitől elment a kedve és rohant, hogy fölszedjen valakit. Akárkit. Hogy mekkora kockázatot vállalt ezekben az AIDS-terhes időkben, arra is csak később gondolt. Szerencsére nem kellett megadnia az árát hirtelenszerű, megfontolatlan viselkedésének. Eddig még nem. Ha azt hitte, aznap este még lesz „valami”, hát nagyon optimistának bizonyult. Képzelete és vágyai előrerohantak – nem kellett volna. Amikor egy számára idegen városnegyedben, modern villák között kanyarogva Dalma útmutatása szerint a fékre lépett és lágy mozdulattal a járda szélére kormányozta a kocsit, egy társas villa előtt álltak. A kapubejáró alatt égett a lámpa. Rafael ekkor érezte meg, mennyi re fáradt. Hajnalban kezdte a napot, aztán volt Görögországban és most már éjfél felé járt az idő. – Jobb filmekben ilyenkor azt kérdezi a hölgy… – kezdte. Dalma méltó partner volt és ugyanolyan hangon, kis mosollyal folytatta: – …hogy „nem jön fel egy kávéra?”

159

Nemere István – És ez egy jobb film? – kérdezte reménykedve Rafael. Most a fáradtsága sem számított. Ha Dalma felhívja, még minden megtörténhet. Ugyanakkor valahol a lelke mélyén jól tudta, hogy ez nem következik be. És neki sem tetszene igazán, ha felhívná. Ez az első ilyen találkozásuk. Milyen véleménnyel lenne az asszonyról, ha ezt tenné? – Ez maga az élet, kedves Wahl úr – mosolygott Dalma. Ő is fáradt lehetett, de nem mondta. – Ha továbbra is udvarolni próbál egy kamaszlány anyjának, gondoljon erre is. – „Vettem az adást” – tréfált a férfi és úgy tett, mint aki katonásan tiszteleg. Persze ehhez nem volt elég hely az ülésen, a mozdulat suta volt, de kellően mulatságos ahhoz, hogy újabb mosolyt csaljon a nő arcára. Kiszálltak és a férfi az ajtóig kísérte Dalmát: – Köszönöm – mondta egyszerűen és ebben benne volt minden. Az is, ami az ősöknek, de akár csak az előző nemzedéknek nem adatott meg. Hogy egyazon délutánon láthassák egymást az Akropolisz tövében és egy nyugat-európai városban. „Száguldunk, de hová?” – villant át a fején. – Én köszönöm – a hangjuk most komoly volt. A pillanat, amíg nézték egymást, hosszúra sikeredett. Rafaelben ismét fellobbant a vágy, lehet, hogy mégis bemehet...? Nem kell kávéra hívni, és a kis Olga is talán a lakás egy távolab bi részében alszik, nem fog hallani semmit… De Dalma csak mosolygott és máris belibbent az ajtó mögé. A zár csattant. A nő még intett az üvegfal mögött, és eltűnt a fal kiszögellése mögött. Rafael aznap éjjel nagyon nyugodtan és mélyen aludt.

Április 28. Szerda
Claudia Stiffenberg arcán a kék szempár olyan volt, akár az égbolt Szicília fölött.

160

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Hogy Rafael miért éppen Szicíliára gondolt, nem tudta. De csakugyan olyan szokott lenni, különösen kora reggel. Amikor a tengerpartot még alig érzékelhető finom pára fedi, a nap éppen kel fel és rászórja sugarait a tájra. „sugarait szórja a tájra... mi a fene ez, költő lettem?” nyugtalankodott a férfi magában. Ezenközben ledobta a zakóját. Meleg volt a reggel, különösen itt bent. A nap máris besütött a széles ablakokon. – Jó reggelt, főn…Bocsánat, Wahl úr. – Jó reggelt, Claudia. Van valami újság? – Alex… vagyis Landres úr hamarosan ideér. Ha van újság, ő szolgálhat vele. A lány elment a kis „konyhába”. Rafael egy iratot pil lantott meg az asztalán. Ezt Alex még tegnap délután hagyhatta itt. Leült és végigolvasta. Lényegében ugyanazt mondta, amit tegnap délután hazafelé tartva a repülőgépen már megtudott. Dühös volt, hogy a tettesről még mindig olyan keveset tudnak. Keveset…? Semmit! – csapta le a papírt az asztalra. Megjött Alex és tüsténkedett egy percig. Hosszúkás valamit tett az asztalára. – Mi ez, Alex? – Egy Európa-térkép, uram. – Van már térképünk, ha még nem vette volna észre. Ott lóg – mutatott a falra a „főnök” mogorván. – De az nem ilyen. Ezt otthon készítettem – és Alex, akár egy varázsló, valami módon a másik helyére erősítette az újat. Mindez egyetlen pillanat alatt játszódott le és a cirkuszi bűvészeket meghazudtoló sebesség imponált Rafael nek. De azért a „főnöki” álorcát még nem vetette le, szigorú arccal, homlokát ráncolva szemlélte a térképet. Ez abban különbözött az előzőtől, hogy Alex alaposan kipreparálta. Írország területét csaknem elfedte az első ál-

161

Nemere István dozat, Moira O’Relly fényképe és a város neve, valamint a bűntett dátuma. Rafael tekintete persze önkéntelenül is Portugáliára irányult. Az utóbbi hetekben már szinte együtt élt ezekkel az országokkal, ha lehunyta a szemét, akkor is maga előtt látta városaikat és azt a krétával rajzolt ember alakú kört a padlón, a földön. Olivio de Sines képe kilógott az Atlanti-óceánba, merthogy Portugália – bármilyen nagyléptékű is volt Alex térképe – azért nem érte el a jókora fénykép méretét. Tőle jobbra a spanyol áldozat, Esteban T. Roja már kényelmesen ráfért hazája zöld foltjára. Aztán a férfi tekintete elugrott jobbra. Giorgio Moretti fiatal, sőt mosolygó képe nem Velencét, hanem az egész észak-olasz részt lefedte a horvát Isztriával együtt. Alex közben meredten figyelte Rafaelt, de az nem vette észre. Az ötödik és utolsó áldozat már egészen a térkép alján volt, majdhogynem Tunisszal és Szicíliával egy magasságban. Athén eltűnt Athina Mousakos fényképe alatt. Rafael tanácstalanul bámulta Görögországot, aztán a szeme előbb jobbra, majd balra tért ki. És erre várt Alex, most diadalmasan lecsapott: – Látja, főnök, ez az! – Mi az az „ez az”? – kérdezte ingerülten. Úgy érezte, rajtakapták valamin, vagy kísérleteztek vele, ami még roszszabbnak tűnt. Ráadásul igaza volt, mert… – A szemét figyeltem, uram! Amikor végignézte az áldozatok fotóit, természetesen abban a sorrendben haladt a tekintete, ahogyan az események megtörténtek. Az utolsóhoz jutva a szeme elfordult és tudat alatt, önkéntelenül is azt kereste, hol lesz a következő gyilkosság...? – Hát lesz? – kérdezte tágra nyílt szemmel Claudia. Mindketten ránéztek, ettől zavarba jött. Rafael csak időt akart nyerni, hát újra megszemlélte a térképet:

162

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Azt akarja mondani, kedves engedély nélkül kísérletező barátom, hogy a megoldás kulcsa, vagy legalább az egyik kulcsa az Európa-térképben rejlik? – Nem merem ezt állítani, főnök. És nehezen hihető, hogy egy ember ezért gyilkolna. Mi öröme lehetne abban, ha az áldozatok fényképeivel beborítja a földrész térképét...? Ez csakugyan abszurdnak tűnt. Ugyanakkor valami megmozdult Rafaelben. Még nem tudta, mi az. De érezte, hogy amikor Alex az ő tekintetét figyelte és felfedezni vélt valamit, igazat mondott. Most már biztos volt benne, hogy csakugyan, azt kereste, hol csap le megint a gyilkos? Megint egy másik országban? Vagy ott, ahol egyszer már ölt? – Lehet, hogy elölről kezdi – mondta halkan Claudia. – Most megint Írország jön, aztán Portugália és így tovább… – Vagy fordított sorrendben megy! – lelkesedett Alex egy egész másodpercig. Utána szomorúan lehorgadt a feje, de a kezét makacsul ökölbe szorította. Mindez nem kerülte el Rafael figyelmét, de egyelőre nem tudott mit kezdeni a dologgal. – Ha valamilyen irányban halad – szólt megfontoltan, – akkor csak ő ismerheti a következő célpontot. De eddig ez nem látszik iránynak. – Vagy mégis – ellenkezett Alex óvatosan. – Hiszen lám, elindult fentről és nem össze-vissza halad, nem tér ki oldalra. Ment Európa nyugati szélén, aztán a déli szélén halad tovább. Nem tért ki Marokkóba, Algériába, Tuniszba. – Vagyis ez azt jelentené, európai az illető? Csak ebben a kultúrában érzi itthon magát? Itt nem feltűnő a jelenléte, vagyis a külseje is nagyon európai? – kérdezte Rafael töprengve. Úgy álltak hárman a térkép előtt, mint a vezérkari tisztek egy új hadművelet beindítása idején. Alex sem vette le szemét az áldozatokról:

163

Nemere István – Valami összefüggés pedig lehet. Szerintem kell lennie… Úgy néz ki, mint aki Európa szélén oldalog. A szó megütötte őket. Ez valami nagy és erős lényt, egy szuperembert sugallt. – Szereti az enyhe éghajlatot – mondta a lány. – Talán azért sündörög ott lent délen. – Írország igazán nem nevezhető meleg országnak – vetette ellene Alex. De Claudia még védte ötletét: – Hátha odavalósi? És az ottani gyilkossága csak egy próba volt? Kipróbálta, meg meri-e tenni, képes-e rá… És amikor ez sikerült, fogta magát és lement délre. Lehet, az egész szezon alatt gyilkolni fog a dél-európai országokban? Rafael Alexre pillantott: – Mi van az ír sorozatgyilkosokkal? – Ami a portugál, a spanyol, az olasz és a görög sorozatgyilkosokkal – felelte sebesen amaz, de a szemét még mindig nem vette le a térképről. – Kikértünk minden adatot és el is küldték őket. Tíz napja összevetettük őket a számítógépen, persze akkor a görögök még nem voltak a listán. Tegnap megismételtem, és most személyesen is ellenőrzöm. – A módszerek...? – kérdezte Rafael röviden. Hiszen egy szakmabelinek ennyiből is értenie kell, és Alex pontosan értette is: – Egyiké sem hasonlít a mi emberünk módszerére. Először is, egyik sem utazgatott, hanem mindegyik ugyanabban az országban követte el tetteit. Portugáliában a jelenség szinte ismeretlen, az olaszoknál annál többen vannak. Akadt néhány görög is, de most éppen senki sem gyilkol sorozatban, az előzők közül pedig majdnem mindenki rácsok mögött van. – Van egy összefoglaló adat is? – kérdezte Rafael türelmetlenül. Ám Alex mindenre felkészült és a feje tele volt adatokkal.

164

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Igen, jelen pillanatban az öt említett országban huszonnégy élő sorozatgyilkosról tudnak. Ebből tizennyolc van börtönben, kettő letöltötte büntetését – még régebben, a nyolcvanas évek elején ítélték el őket és akkor még nem mindig osztogattak életfogytiglanit, különösen annak, aki mindössze két-három embert ölt meg. – „Mindössze” – morogta Claudia. – …egy pedig ugyan szabadlábon van, de ismerik a ki létét. Egy olaszról van szó, aki most múlott hatvanöt éves. Kicsi az esélye, hogy ő cikázna ilyen sebesen és fitten. Mi vel keresi az Interpol, nem valószínű, hogy ezt kockáztatva utazgat országról országra. – Mivel az Unión belül nincsenek határok, megteheti – Rafael még egy pillantást vetett a térképre. – Önök szerint hol csap le újra, feltéve, ha nem ismétli a helyszíneket? – Nehéz megmondani – vélte Alex, de a tekintete elárulta. Folyton lent délen, délkeleten kalandozott a szeme. – Törökország, Bulgária? Vagy bemerészkedik a Balkánra, oda, ahol nemrégen még háborúk zajlottak? Aligha, ott túl sok a katona és az ellenőrzőpont. De felmehet Románia, sőt Ukrajna felé is. – Viszont elmehet Európa közepébe – Rafael nézte a színes foltokat. Furcsa az alakjuk, mint minden országé. Ausztria, Horvátország, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország… Aztán sóhajtott és elfordult a térképtől: – Ezzel egyelőre semmire sem megyünk. Munkára fel! Egész nap adathalmazokat böngésztek. Rafael egy papírlapot készített és kirajzszögezte a térkép mellé. „Mit tudunk a tettesről?” cím alatt összegezte: – 44–es cipőt visel – feltehetően férfi – kb. 168 centiméter magas

165

Nemere István Aztán Rafael lendülete megtört. Jobboldalra odaírta még nagyobb betűkkel, hogy UJJLENYOMAT, és bekeretezte. „Hát, ez nem sok”, gondolta. Így ment el a nap, és megint csak nem jutottak sehová.

Április 30. Péntek
– A múltkor annyira belemerültünk a magánügyeinkbe, hogy nem is beszéltünk a közös témánkról – mondta Dalma. Hangját a telefon hozta közelebb. De nem eléggé közel. – Melyik közös témánkra gondol? – kérdezte a férfi. Az irodában ült, de a mobilját használta. Ő hívta fel az aszszonyt, miután az nem jelentkezett két napja. – A gyilkosra, természetesen. Arról volt szó Athénben: közlünk valamit róla, amitől megijed és talán felhagy a további gyilkolással. – A koncepciót felülvizsgáltam és elvetettem – az első pillanatban Rafael hangja teljesen hivatalos és nagyon komoly volt. Mert csakugyan ez történt. De amint a mondat végére ért, maga is rájött, hogy ez így nagyon szigorú. És többet sugall a saját szerepéről, mint amennyi van a valóságban. Hát sóhajtott és enyhültebben folytatta: – Újabb adatok birtokába jutottunk és egyre több jogosnak tetsző feltétele zésünk van a tettesre vonatkozóan. Még várnunk kell. – Azt sugallja, hogy a pasas nem olyan...? Nem az a fajta, aki megijed, ha a rendőrség közelebb kerül hozzá? – Nem tudom. De valami ezt mondja nekem. A pasas talán nem normális. – Senki sem normális, aki elmegy öt különböző országba és ott megöl öt különböző embert – vélte az asszony határozottan.

166

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Hacsak nem politika van a dolog mögött, és az emberünk nem egy jólfizetett bérgyilkos – mondta gyorsan Rafael. A beálló csöndből arra következtetett, hogy ez a változat még eszébe sem jutott Dalmának. „Csak aztán nehogy híradótéma legyen belőle”, gondolta, ezért sebesen folytatta. – De ez persze éppen annyira „valós” feltételezés, mintha a marslakókat gyanúsítanánk. A kémek, politikai és egyéb bérgyilkosok nem követik el sorozatban a tetteiket ugyanazzal a szokatlan fegyverrel, hogy aztán a nyomozók egy zsinórra fűzzék az összes ügyet. Itt olyan valakiről lehet szó, aki… – Akinek érdeke, hogy mindenki tudja: ugyanaz a tettes végez az áldozatokkal? – Dalma szája kiszáradt, ez hallat szott a telefonból is. – Vagy akit ez nem zavar. Aki tudatosan vállalja és nem érdekli, hogy a rendőrség hogyan nyomoz utána. – Tehát mégis elmebeteg? Vagy csak kóros lelkiállapotú személy? – kérdezte az asszony. Talán egy csöppnyi reménykedéssel. Így milyen szép sztorit lehetne kerekíteni belőle! – Vagy határtalanul bízik önmagában – Rafael óvatos volt. Eddigi összes tapasztalata alapján sohasem ragadt le egyetlen verziónál. Igyekezett minél többet figyelembe venni. – Azt hiszi, olyan tökéletes az álcázása, hogy sohasem leplezhetik le. Ezért vállalja a tettek közötti összefüggések tagadhatatlan jeleit: a nyílpuskát, vagy azt, hogy minden gyilkosságot vasárnap követ el. – Szóval semmitől sem fél? Ez már része a tettes pszichológiai képének? – Dalma izgalomba jött. Rafael kicsit megkeseredett: „nem én hozom őt izgalomba, hanem az a rothadt gyilkos, a fene egye meg!” – Még nem alkottuk meg a pszicho-képet. Ez különben is a lélektanászok dolga. – Hogy mondta…? Lélektanászok, ez remek kifejezés.

167

Nemere István – Egyelőre sötétben tapogatózunk, ezt ne feledje, ked ves Dalma. Apropó, sötétség… Nem találkozhatnánk ma este? – Ezúttal milyen ürüggyel? – nevetett az asszony. Rafael már örült, hiszen a könnyed hanghordozás azt sejtette, elintézhető-elérhető a dolog. De akkor az asszony hangja megkomolyodott. Talán sajnálta is, amit mondania kellett: – Olga betegen fekszik otthon. Valami tavaszi vírus kapta el. Ma nem is én vezetem a híradót, cseréltem a kolléganőmmel. És mielőtt megkérdezi, hogy mi lesz holnap vagy holnapután, csak ugyanezt mondhatom. Az orvos szerint eltart még a jövő hétig, és nekem ilyenkor otthon a helyem… Ra fael. – A lesújtó hír mellett ez az egyetlen vigaszom – mondta gyorsan Rafael, legyűrve keserűségét. – Micsoda? – Az, hogy ilyen szépen mondta ki a nevemet. A hangjával a fülemben alszom el – ígérte a férfi és ezt komolyan is gondolta.

Május 2. Vasárnap
A sötétség nem sűrű. Inkább szürkés, mintha nem is iga zi éjszaka lenne. Az égbolton is szürkés foltok uralkodnak. Majdnem világítanak. Aki most a fűben oson, tisztán látja lába alatt a talajt. Itt-ott kisebb kövek állnak ki a fűből, ez mégsem hegyvidék. Sík a terep és nappal messzire látni. A nyírfák tarkítják a látványt. No és néhány fenyő. Azok veszik körül azt a házat is. Test surran az ágak közé, súrlódnak a tűlevelek. Még nincs éjfél. Foszforeszkáló óraszámlap villan egy elképzel -

168

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK hetetlenül rövid pillanatra, olyan, mintha nem is lett volna, azonnal elfoszlik még a rápillantó tudatában is. Tizenegy perc múlva éjfél. Még szombat van. A fenyők aránytalanul nagynak tűnnek. A ház sötét tömb, majdnem pontosan kocka alakú, súlyosan nyugszik a földön. Az árnyéktalan világban mégis, mintha mindenütt árnyékok ülnének. Sötét és kevésbé sötét foltok tarkítják egymást. No és a csönd...! Világnyi nagy, mintha itt nem él ne semmilyen élőlény. Talán olykor puhán elszárnyal odafönt valamilyen madár, de ezt emberi fül nem hallhatja, pedig élénken hallgatózik. Olykor csak a neszeket szívná magába, szomjas-száraz szivacs módjára. A ház hallgat, egy szabályos tömbnyi csönd maga is. Szinte árasztja a semmitől sem fenyegetett nyugalmat. A kö zeledő nem siet. Még nem jött el az idő, no és tudja: el fog jönni. Kivesz valamit a zsebéből, a földre dobja, még rá is tapos, aztán visszateszi a zacskót. Már ez is olyan zajt okozott! De ezt csak ő hallja. A bátorság nem hiányzik. Itt ült a környéken egész nap és messziről, a fák takarásából, távcsővel figyelte a házat. Délelőtt érkezett a vendég, és szerencsére egyedül volt. Délután ugyan jött hozzá valaki, de az hamar elment. A kocsik rendszáma elején a T betű volt, ezt is látta. Csak sejtette, mit jelent. Aztán besötétedett Most pedig mindjárt éjfél lesz. A ház itt van, kézzel érinthető. Fatörzsek vízszintes sorai, lehet, vannak itt deszkák is. Nincs jelentősége. Az ajtó biztosan nyitva van, errefelé az emberek nem szoktak bezárkóz ni. Eddig. Ő is egy árny. Mire az ajtóhoz ér, beleolvad a ház tömbjébe, része a megfoghatatlan homálynak. Jól lát, a szeme már régen megszokta a sötétséget. Nincs meleg, néha megborzong, hűvös szél csap le rá, és elenyészik ismét. A csönd újra otthonos, biztonságot sugalló.

169

Nemere István Az ajtó csakugyan nincs bezárva. Előbb elkészíti a fegyvert, a résből kissé melegebb levegőt észlel, ez belülről jön. Nem habozik. Gyorsan belép, az ajtót halkan csukja be maga mögött.

Május 3. Hétfő
– Ennek így nincs semmi értelme – jelentette ki Rafael határozottan. Az iménti főnöki értekezletről számolt be Claudiának és Alexnek. A távkonferencia ebéd után ért véget. Még fülé ben hallja a készülékekből recsegő hangokat. Valami baj volt a szerkezetekkel, no lám, az Europolnak is lehetnek hibái. Két főnök Brüsszelben, egy Londonban és egy Bécsben ült. Rafael volt az ötödik. Miután végzett, Garner behívatta a saját irodájába és érdeklődött az ügy állásáról. – Mit lehet még tenni? – tárta szét kezét Alex. – Már mindent átkutattunk. Minden lehetséges listát, ami csak a rendelkezésünkre állt! – Éppen ez a baj – ingatta fejét Rafael. – A brüsszeliek szerint még mindig lehetnek olyan listák, amelyekre nem figyeltünk fel, vagy amelyek létezéséről sem tudunk. – Nos, lássuk ismét – Alex ideges volt, és nagyon is láthatóan próbálta ezt titkolni. Ám a „titkolás” annyi erejét emésztette fel és olyan látható volt...! Claudia kisegítette: – Persze, hogy nincs értelme – első látásra. De Wahl úr, ön biztos benne, hogy minden lehetséges szálat a kezünkben tartunk már? „Wahl úr”, vagyis Rafael vállat vont. Claudia viszont belejött a dologba. Nem tartozott azok közé, akik hétfőn úgy jönnek be a munkahelyükre, mintha hátulról rugdosná valaki a permanensen ellenkező testüket és akaratukat.

170

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK „Ezek a fiatalok olykor egészen rendesek. Szeretnek dolgozni!”, gondolta Rafael és érdeklődve nézte a lányt. Egy pillanatra eszébe villant, hogy talán egy-két hétig elszórakozhatna egy ilyen szép fiatal lánnyal. Talán Claudiának sem lenne ellenére a dolog… De aztán? Mi lenne később? Már előre megborzongatta az üresség. Amit annyiszor érzett már. Olyan ez, majdnem olyan, mint amikor eljutott a csúcsra egy nővel, akit nem szeretett, aki csak azért volt vele, hogy ne legyen egyedül. Életének abból a korszakából, ami kor azt mondhatta: „Minden héten mással vagyok… egye dül”. A testi kielégülés olyankor hasonlít egyfajta kiüresítéshez. Túl van rajta, és nagyon üresnek, nagyon semminek érzi magát. – Vegyük át még egyszer. Egyszer csak rájövünk, mit felejtettünk el – javasolta csöndesen. Odakünn sütött a nap, de nem volt ereje, még nem. Május elején itt éppen olyan gyakran esik az eső, mint novemberben. Ezt az esőt talán csak a parasztok szeretik. Ha ugyan léteznek még igazi, klasszikus, földet túró parasztok. Vagy már az itteniek is diszkóba járnak és fogadásokra, és részvényekbe fektetik a pénzüket? – Abból indulunk ki – mondta gyorsan a lány, – hogy a tettes nem lakhat egyszerre öt országban. Tehát ahhoz, hogy elkövesse a tetteit, utaznia kell. Ebből máris tudhatunk anynyit, hogy nem nyomorék... – Mozgássérült – vetette közbe Alex figyelmeztetően. Claudia rámeredt, kizökkentette ez a közbeszólás, aztán legyintett és folytatta. – …tehát nem tolókocsin közlekedik, szabadon mozoghat. Feltételezhető, hogy tud autót vezetni, van európai jogosítványa, különben nem kockáztatna. Nem robogna az utakon. – Erre azért még nem fogadnék – szólt közbe Rafael. – Minden valószínűség szerint férfi az illető, és gondolom

171

Nemere István nem hatvan éves vagy annál idősebb. De nem biztos, hogy autózik. Az összes eddigi színhelyet elérhette vonattal, busszal, és gyalog. Visszafelé ugyanígy távozhatott. – Rendben van – „engedett” a lány. – De nyilvánvaló, hogy oda kell mennie, ahol a leendő áldozata vár rá. Fizikai értelemben meg kell ott jelennie a nyílpuskájával. Mivel igen nagy távolságokról van szó, valahol aludnia kell – felmutatta második ujját. – Maradnak hát a hotelek, vendégfogadók, privát szállások, kempingek. – Mindenhonnan megszereztük a vendégek névsorát. – Aminthogy a repülőjegyet vásárlók adatait is. – Mégsem mentünk semmire. – Hát persze, mert nem repülővel utazik. Nem akar nyomokat hagyni maga mögött. – Schengen óta majdnem egész Európában utazgathat útlevél nélkül. Majd bolond lesz nyomokat hagyni, ahogyan az előbb mondta… – És ha kocsit kell bérelnie? Valamilyen papírt csak fel kell mutatnia. – De az lehet hamis is. A kocsikölcsönzők, különösen az egy-két autóval rendelkező magáncégek tulajdonosai aligha tudják megkülönböztetni az igazi okmányt a hamistól. – Ha kocsit vett bérbe, arról is tudomást szerzünk előbb-utóbb. – Nem sokra megyünk majd vele. Annyira nem lehet hülye, hogy a saját igazi papírjaival utazzon! – Hamis irattal is meg lehet bukni, elhiszi nekem? – Lássuk tovább. Tehát utazik és lakik, mégsem leljük a nyomát. Ennek csak egy magyarázata lehet. Ha minden országba más és más okmányokkal utazik be, ott azokat használja! – Kérdés, hogy erre képes-e? Mármint hogy ennyi hamis papírt csináljon vagy szerezzen. Egy kisebb vagyonba kerül-

172

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK het öt különböző névre szóló, de azonos arcképpel ellátott jogosítvány, nem is szólva a többi papírról...! – Lássuk, mit kell tennie ezen kívül? – Eszik. Igen, ennie kell, optimális esetben naponta háromszor. Ennek sem marad értékelhető nyoma, hacsak nem a szemtanúk. – Ezt eddig nem nagyon csinálták a helyi rendőrök. Egy Athén-méretű nagyvárosban ennek nem is lett volna sok értelme. – De ha a gyilkosság egy kisvárosban vagy környékén történik, akkor a tettest esetleg látta valaki? – Nem jó. Eddig minden gyilkosságának helyszíne olyan kisváros volt – már ahol kisváros volt – ahol a közel ben volt egy nagyváros. Kézenfekvő, hogy a nagyvárosban szállt meg és ott étkezett is, és csak a gyilkosság idejére „szállt ki” a tett színhelyére, majd onnan éppen olyan gyorsan távozott is. – De sokszor gyilkolt éjszaka. Amikor kevesen járnak az utcákon. – Mi az, hogy „sokszor”...? Velence és Athén kivételé vel három kisváros, vagy gyéren lakott környék van eddig a számláján. Ebből még korai lenne levonni szélesebb követ keztetéseket. – Jól van, majd várunk még öt újabb gyilkosságra… – Kanyarodjunk vissza a témához, hölgyem, uram! Mit kell még tennie egy ilyen utazó gyilkosnak? – Nála van a nyílpuska. Nem túl kicsi darab… – Nem feltűnő, hiszen biztosan valamilyen tokban viszi magával. Sőt, részben szét is szedhető, nem foglal el sok he lyet. A szállodában elzárt bőröndben is tarthatja, hogy távollétében a személyzet se férjen hozzá. – Még azt sem zárom ki, hogy nagyobb méretű szobaszéfet bérel és abban tartja, így biztonságban lehet. – Hát nincs semmi esélyünk...?

173

Nemere István – Valamilyen hibát fog elkövetni. Akkor lecsaphatunk. – De ha előbb találjuk meg, mielőtt az esetleges hibájára várunk, pár ember életben maradhat. – Fogalmunk sincs, hol csap le megint. És egyáltalán, miért teszi? – Mit mondtak a szakértők? Mi van a betűkkel? – Eddig annyi állt össze az esetleges szövegből, hogy N–A–J–A–Y. Ebből nem tudtak kiindulni. Azt sem tudják, egy szó-e, vagy kettő, vagy a másodiknak az eleje, de akkor hol a határ az első és a második kezdete között...? – Bonyolult, az ördögbe! – Az hát, bonyolult. Mint az egész ügy.

Május 4. Kedd
Rafael éppen arra gondolt: a következő értekezlet előtt lenne annyi ideje, hogy kimenjen a városba és rendesen megebédeljen. Az Europol emberei is az itteni luxemburgi konyhába jártak, ami aztán igazán nem számított az európai konyhaművészet csúcsának. Már-már vette a zakóját, bár éppenséggel nem volt biz tos a dologban. Lustaság kínozta, és az a feszültség, amely most már óráról órára növekedett benne. Délelőtt meg is kérdezte Alextől: nem jött még hír? Az a fejét rázta, de olyan tekintettel bámult maga elé, hogy Rafael azonnal tudta: ugyanazt érzi, amit ő. Mostanában minden hét elején, hétfőn vagy legkésőbb kedden megjön az újabb gyilkosság híre. Már kedd dél volt, de még nem jött ilyesmi. Ám a férfiak feszültsége nem múlott el. Rafaelt most az értekezések is zavarták. Miről lehet vagy kell itt beszélni...? Mindenki teszi a dolgát, és ennyi!

174

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Ha teszik a dolgukat – tette hozzá csak magában és eléggé borúsan. No lám, ötödik hete nyomoznak és hová jutottak? Az egyik fax olyan csöndesen működött, hogy pár méter távolságból már nem is hallotta. Papírlap tekeredett ki belőle. Alex is csak percekkel később vette észre. Felvette, bele olvasott, és mindjárt Rafaelt kereste a szemével. Az pontosan tudta, mi áll benne. Nem kellett ehhez parafenoménnek lennie, sem varázslónak vagy bűvésznek. – Hol? – kérdezte röviden. – Finnországban – felelte Alex. Claudia felemelte a fejét a saját papírjaiból, és ő is kapcsolt. – Szóval megvan a hatodik – jelentette ki határozottan. Aztán Rafael asztalához gyűltek. – Az orvosszakértő szerint vasárnap kora hajnalban tette, talán éjfél után nem sokkal… A helyszín Turku közelé ben, az Angelniemi felé vezető úttól alig két kilométerre. Rengeteg magányos faház áll arrafelé is, mint szerte DélFinnországban. Afféle nyaralók ezek, amelyekben a hétvégén laknak az emberek. Az áldozat neve Laura Holkeri, huszonkét éves nő. A szakmája… nos, diáklány. Utolsó éves volt a turkui egyetemen, vegyésznek készült. Rafael kezébe vette az értesítést: – A nyílvesszőn most ismét egy „A” betű van – jegyezte meg. Tudta, most döntést várnak tőle. A két arc rámeredt. Így aztán nem volt választása, határoznia kellett. – Nincs kedvem Finnországba menni. Van egy pár ötletem, majd arra használom fel a napot. Alex, szervezze meg a holnapi napját. Ha akarja, vigye magával Claudiát is… Claudia örömmel reagált, Alex sem bánta. A férfi azonnal a telefonhoz ment, hogy előbb a repülőteret, aztán a turkui Europol-kirendeltséget hívja. Rafael pedig a faxot bámulta és agyában különös gondolatok születtek.

175

Nemere István

Május 5. Szerda
Hajnalban felébredt és többé már nem tudott elaludni. Csak forgolódott az ágyán és egyszerre volt álmatlan és dü hös. A harag gyötörte – utálta, ha nem tud aludni és ilyenkor dühös volt az egész világra. Igyekezett nem gondolni az alváshiányra és azt nem is érezni – de persze ez nem sikerült. Erővel kényszerítette a gondolatait, hogy az Ügy körül járjanak, persze folyton elkalandoztak. Amikor pedig Dalma is eszébe jutott, akkor dühösen kiugrott az ágyból és berohant a zuhany alá. Olyan hűvös vízsugarakba öltözött, amely alól máskor káromkodva ugrott volna ki. Végül felöltözött és idegesen gyalogolt ide-oda a lakásban. Kinézett minden ablakon, mintha valami szenzációs látvány várná, úgy bámult hosszú percekig. De csak egyik helyen látott zöldet, fákat és egy park részleteit, a többi oldalon falak és más házak vették körül. Hamarosan már nem tudott másra gondolni, csak arra a férfira. „Mit tudunk róla?” – ismételgette csöndesen, de mi vel egyedül volt a lakásban, hát szinte kiálthatta is: – Mit tudunk róla...? Nagyon szeretett volna a helyében lenni, legalábbis pár gondolat erejéig. Belenézni a lelkébe. Aztán felnevetett: – Lelke...? Hát van neki? Biztosan, mondta később. Valami nagy sérelem érhette. Különben mi indíthatná az embert arra, hogy bejárjon hat országot és mindegyikben megöljön valakit...? A hivatalba a szokásos időben ment be. Egyszerre volt feszült és elégedetlen. Claudia és Alex már kora reggel elrepültek Helsinkibe, onnan egy belső járattal mennek majd

176

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Turkuba. Velük most nem foglalkozott. Rafael úgy vélte, hasznára lesz ez a csöndes nap. Amikor se értekezlet, se csevegés. Semmi nem vonja el a figyelmét. Dalma létezését igyekezett tudata legaljára gyömöszölni. Megnyugodott a szoba csöndjétől. Még csepegett a csap, gondosan elzárta, aztán nekiindult. Faltól falig balra, jobbra. A padlót nézte, olykor meg az ablakon át kifelé. Szürke esőfelhők jöttek, de száraz maradt az idő. Aztán leült és a számítógépen rövid levelet írt az Europol központjának. Kérte az operatív csoportot, szerezze meg számára az összes tagországban legálisan működő íjász-szövetségek tagnévsorát. Nem felejtette el hozzátenni, hogy az összes tag nevére kíváncsi – vagyis a valaha oda belépett, de esetleg a tagságról már lemondott, elköltözött stb. tagokat se felejtsék ki a listákról! Tudta, hogy a csoport azonnal továbbítja a kérést mind a tizenöt tagországba, amint faxa megérkezik a központba. Tizenöt országba? Merthogy jelenleg ennyi tagból áll az Európai Unió. Lassan felállt és a nagy falitérképhez ment. A közösség országai halványkék színnel ragyogtak, de azért jól megkülönböztethette őket egymástól is. Rafael tekintete felment balra, aztán lassan süllyedt lefelé, majd el húzott jobbra. Végül ott is felfelé irányult. És akkor értette meg, miről lehet szó. Először kiverte a hideg verejték is. Nem, nem félt. Csak egy felismerés zuhant rá, és az előbb aggodalmat, aztán gyorsan haragot is ébresztett benne. Végül a tehetetlen düh mardosta. Szóval így állunk! Akkor hát nem lesz vége, míg végig nem megy mind a tizenöt országon? Ráadásul előre meghatározott irányban, vagy útvonalon? Spirál-alakban, villant belé. Még nézte a térképet, aztán ismét nekiállt elemezni a névsorokat. De hamar belátta, most már több százezer adat

177

Nemere István gyűlt össze, azokkal nem bír. Végül telefonált a számítógépes elemzőknek. – Eddig semmi eredmény – mondta ott a főnöküknek, egy kellemes női hang gazdájának. – De mivel tegnap óta tudunk a hatodik gyilkosságról is, hát mást kell kitalálnunk. – Parancsoljon velünk – mondta amaz. Rafael sejtette, Garner szólt oda: teljesítsék Wahl felügyelő minden kérését. Tegnap óta Garnernek mintha egy újabb ránc jelent volna meg a homlokán. A főnökségen is feszült a hangulat. – Arra gondoltam, hogy még egyszer át kellene futtatni az összes nevet a számítógépeken, de a keresés célja most ne a sima névazonosság legyen. Úgy értem, ne a pontos azonosság. Egyetlen betű eltérést is engedélyezni kell a gépnek. Lehetséges ilyen programot készíteni? – Van is ilyen programunk – mondta a másik, de nem örült túlságosan. Sőt aggódott is: – De felügyelő úr, több százezer adatot kellene ismét összevetni! – Igen, a szállodák lakói, repülő-utaslisták, kocsikölcsönzők névsorai és a többi… De értse meg, kétszer ennyi gyilkosságot fog elkövetni a fickó, ha nem állítjuk meg! Valamilyen apró nyomra kell bukkannunk, amin elindulhatunk! A hangjából kiérződött, mennyire fontos a dolog. Így amazok belenyugodtak. Hamarosan jöttek is az embereik és elvitték a listákat. Rafael pedig tovább gondolkodott. Most elszakadt a térképtől. Bár nem állhatta meg, hogy ne töprengjen a következő célpontokon. Ha a tettes szépen körbement, spirál-alakban haladt Írországtól lefelé, akkor a jelek szerint körbejárta az Európai Uniót. Ha akkor ez volt a sorrend: Írország, Portugália, Spanyolország, aztán átruccant Olasz-országba, onnan meg Görögországba… és most, lám, nagyot ugrott délkeletről fel északra és Finnországban termett. Semmi kétség – ráncolta a homlokát Rafael az ablak előtt – hogy ha most már ott van fenn, akkor valahol ott is marad. És mi lesz a következő célpont?

178

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Érezte, ha ezt a két állítást ténynek fogadja el, akkor ebből már következtethet valamire. És tudta is, mire. Visszament a térképhez. Mivel Norvégia nem tagja az Uniónak, hát Finnország másik szomszédja: Svédország következhet. Ha a tettes valóban a „spirális logika” szerint gondolkozik és azt a haladási, cselekvési irányt tervezte el, akkor nem utazhatott haza Turkuból. Nem fogja magát kitenni az utazással járó veszélyeknek. Hiszen bárhol lebukhat, még véletlenül is, például a nyílpuskával. Nem, az az illető egy nagy körutat tervezett el, amely több hónapig tart majd. Azóta talán nem is volt otthon. De hol van ez az „otthon”? Nézte a térképet még egy percig, aztán a telefonhoz sietett. Az operatív csoportot hívta: – Wahl vagyok Luxemburgból… Igen, a nyílpuskás fickó ügyében megint. Megkapták a faxot? De most nem erről van szó. Azt gyanítjuk, hogy a tettes jelenleg Svédországban tartózkodik. Hogy honnan? Ez maradjon a mi titkunk, igen, a csoportomé. Nos, szükség lenne az összes szálloda és panzió és kemping és minden szálláshely névlistáira... Csak a vendégekre, csak a most éppen ott tartózkodó külföldiekre. Tudom, ez is lesz jó pár ezer név… De higgye el, muszáj megszereznünk. Aztán eljött a dél, röptében kapott be valamit az étkez dében, majd visszarohant. Megnézte, kikérte-e valaki mostanában a tettes Athénben rögzített ujjlenyomatát a központi tárolóból? De nem, sehol sem volt gyanús, nem hasonlították be, nem vetették össze egyetlen újonnan letartóztatott egyén ujjlenyomataival sem. De ebben biztos is volt Rafael. Nem amatőr az a pasas, véletlenszerűen nem bukik le. Biztosan mindent előre eltervezett. Az sincs kizárva, hogy minden országban járt már előzőleg, felkeresett minden várost, megnézte a helyszíneket. Különben hogyan nyomozta volna ki az áldozatokat...? Mind több jel mutatott arra, hogy nem véletlenül választja

179

Nemere István ki őket. Majdnem egyenlő számban következnek a listán férfiak és nők, a legidősebbek a nők voltak. Az ír áldozat huszonkilenc, a görög harminc éves volt. A legfiatalabb a spanyol fiú a maga tizenkilenc évével. A többiek is huszonévesek. Vajon miért? Hiszen talán könnyebben végezne a hatvan- és hetvenévesekkel? Éppen ezért gyanította Rafael, hogy nem véletlen és vétlen áldozatokról lehet szó. Valami össze kell kösse őket! De micsoda...? Az elmúlt hetekben összeszedték a családi neveket és minden lehetséges összetételben betáplálták őket az összes névmutató regiszterbe, amelynek csak volt számítógépes változata az Európai Unióban. De ez sem segített. Nem bukkantak nyomra. Most azonban új lehetőségre számított a férfi. Ahogyan várta, Alex jelentkezett. Igaz, akkor már délután öt is elmúlt, és Rafael tulajdonképpen hazamehetett volna. De még mindig a hivatalban rágódott, a sok fel-alá járkálástól egészen elfáradt. Éppen ült hát, amikor megszólalt a készülék. Nem a mobilja, hanem a hivatali. Alex tehát tudja, hogy ma nem ment még haza. – Wahl. – Üdvözlet, főnök… elnézést, felügyelő úr. – Még húsz év és végleg leszokik a „főnök” szóról, Alex. Én türelmes vagyok. Mi újság? – Van egy szemtanúnk! Erre már Rafael is felugrott: – Mondja, mit tudtak meg! – Turku szép város, sok jelentős műemlékkel… – Alex hülyéskedett, és ezzel próbára tette Rafael idegeit. De a ké szülékből áradó fenyegető csönd hallatán gyorsan tónust váltott: – A tettes valóban gyors volt. Úgy értem, alig tudta kivárni, hogy vasárnap legyen. Már szombat éjfél előtt ott volt a helyszínen. Mondhatnám, ott toporgott és várta, hogy

180

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK eljöjjön az idő. A patológus esküszik rá, hogy a gyilkosság éjfél után pár perccel következett be. – Milyen a helyszín? – Ideális. Mármint a gyilkos szempontjából. Két kilométeres körzeten belül nincs másik ház vagy forgalmasabb út. Aki ott ilyesmire vetemedik, annak nem kell tartania a leleplezéstől. Nem vágott el telefondrótokat, vagy hasonló – hiszen a mobiltelefonok korában, különösen itt északon rengeteg embernek van mobilja… Szóval nem lett volna értel me. Ő biztosra ment. Alighanem már órák óta ott volt és tudta, hogy Laura Holkeri, ez a huszonkét éves diáklány egyedül van. A barátja szombaton délután ugyan kiugrott hozzá kocsival, de alig egy óráig maradt, vissza kellett mennie a városba. – Nem gyanús az a barát? – Nekem egy csöppet sem. Egészen összetört a halott láttán. Neki kellett azonosítania a lányt. – És mi van a tanúval? – Egy idősebb finn férfiról van szó. Aznap hazafelé tartott a közeli úton. Neki is van ott nyaralója, de a kocsija bedöglött éjféltájban és a maradék három vagy négy kilomé tert gyalog tette meg. Azt mondja, nem volt olyan sötét az éjszaka, ahogyan mi, nagyvárosi emberek gondoljuk. Szóval valamikor éjfél után találkozott a gyilkossal! Aki meg az út felé tartott. – Látta az arcát? – Annál azért sötétebb volt. De szembe jött vele egy férfi az ösvényen. Nagyon határozottan mozgott, ám amikor észrevette a tanút, kicsit bizonytalanná váltak a léptei. Éppen ez tűnt fel a finnek. Mintha amaz nem akart volna talál kozni vele! De csöndben mentek mindketten a puha földön és csak akkor látták meg egymást, amikor már alig tizenöthúsz méterre voltak egymástól. Az ösvényen el kellett menniök egymás mellett. Az idegen – gyaníthatóan a tettes –

181

Nemere István nem akart letérni, két okból sem. Egyrészt félt eltévedni ott az éjszakában a bokros, nyírfás terepen. Másrészt tudta, az lenne csak igazán gyanús, ha nekieredne az éjszakának! – Mondja már, hogyan volt tovább? Olyan izgalmas a dolog, akár egy krimi… – Mert ez krimi a javából, főn… felügyelő úr. Szóval folytatom. A tanú szerint kis habozás, megtorpanás után a pasas szótlanul közeledett a tanúhoz. Kétségtelenül férfi volt, erre utaltak teste körvonalai, a járása. Méghozzá nem egy sovány alak, bár lehet, hogy az öltözete miatt látszott kicsit kövérnek. – Erről van információ? – A ruhájáról...? Semmi. A tanúnak volt egy olyan hal vány érzése, hogy a fickó kicsit több réteget öltött magára, mint amennyire szükség volt azon az éjszakán. Tudom, mire gondol, felügyelő úr. Hogy a férfi nem finn, hanem idegen, aki azt hitte, hogy ott mindig hideg van. Május másodika volt, éjfél után, hát nem volt éppen meleg. De nem is annyi ra hideg, amennyire ő felöltözött. – Tehát nem finn, nem is északi az illető! Dél-európai, vagy közép-európai lehet! – gondolkozott hangosan Rafael. Amikor elhallgatott, Alex folytatta: – Én is erre gondoltam. De lássuk, mi volt tovább? Amikor egymás mellé értek, a finn férfi ráköszönt. Természetesen finnül! Idézzem, hogyan…? Ez egy kicsit bonyolult, meg kell néznem a jegyzeteimet… – Majd a jelentésében elolvasom, Alex. Most szorítkozzon a lényegre! – Szorítkozom… uram. Szóval a tettes is érezhette, hogy valamit mondania kell, különben gyanúsnak találják. De aligha tudott finnül, mert azt felelte a köszönésre: Bon soir! – Franciául...? – erre aztán Rafael sem számított.

182

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Igen. Én is ilyen arcot vágtam, felügyelő úr, amikor hallottam. De a szemtanú elég jó kiejtéssel elismételte a francia köszönést. Amit régebben filmekből hallott, ő maga nem járt Franciaországban és a nyelvet sem tanulta. De esküszik rá, hogy az idegen ezt mormolta. Mély hangja volt, és amikor a szemtanú mellé ért, felnyúlt és megigazította a sapkáját. – Régi trükk. Nehogy lássák az arcát. – Igen, éppen azzal a kezével csinálta, amelyik a szemtanú felőli oldalon volt, tehát éppen eltakarta az arcát. A finn férfi még meg is állt és utána nézett, annyira megdöbbentette ez a francia köszönés. Az idegen pedig meggyorsította a lépteit és eltűnt az éjszakában. – Szép kis szemtanú! Az arcáról, az öltözetéről, a járásáról tud-e valamit? – Szinte semmit. Az arcát nem látta, a ruházata szürke volt, ami belesimult az éjszakába. A járása… nos, igen. Azt mondja, mintha a szokottnál nagyobb lába lett volna. Mármint lábfeje, és kicsit kacsázva távolodott tőle. De lehet, azért, mert akkor éppen rákapcsolt? – No, ezt aztán aligha fogjuk kideríteni. Milyen irányban távolodott a tettes? – Északnyugat, vagyis Turku felé, de persze ennek ott nem volt nagyobb jelentősége. Nyilván valahol várta egy kocsi. Kicsi az esélye, hogy reggelig gyalogolt, kockáztatva, hogy másokkal is találkozik és amikor megvirrad, felismerhetik, látják az arcát. A közelben tehát mindenképpen kel lett lennie egy járműnek. – Mi van a névlistákkal? – Begyűjtöttem a kocsikölcsönzők és a szállodák adatait. Csak az a baj, hogy számos gazda hajlamos kiadni a nyaralóját bárkinek, akár pár napra is. Ezek nem jelentkeznek, hisz nem is tudják, kit keresünk.

183

Nemere István – Maradjanak még egy napig, Alex! A feleségét majd én értesítem innen. – Értem, uram. De ha kérhetem, a feleségemnek ne említse, hogy Claudia is velem van. Ez még bizonyos… félreér tésekre adna alkalmat. – Eszembe sem jutott volna, Alex! Hiszen ismerem a dörgést. Talán meglepi a szenzációs hír, de én is férfi vagyok. – Nem kételkedtem benne, fő… uram. – No, azért. Szóval holnap reggel mondassák be a helyi rádióban és hozza le néhány ottani újság is, kit keresünk! Milyen a kapcsolata a helyi Europol-összekötővel és a nyomozó rendőrökkel? – Kitűnő, uram. Nem panaszkodhatok. Mindent alaposan megszemlélnek. Képzelje, találtak két cigarettacsikket is a háztól nem messze. Ahol mellesleg látszik a füvön, hogy valaki sokáig taposta, várakozva. A csikkeket már elvitték a laborba. – Ez remek! DNS-elemzésnek vetik alá a nyálmaradványokat. Jó munkát végeztek, Alex. Claudiának is vette valami hasznát? – Egyelőre ismerkedik az efféle nyomozással, uram. Mindenesetre, hogy is mondjam csak… élénk érdeklődést keltett a finnek körében. Mondanom sem kell, hogy inkább a férfiak igyekeznek mindenben a segítségére lenni. De ennek én is hasznát veszem, úgy értem, ha valamit vonakodnak megtenni a nyomozással kapcsolatban, akkor Claudiát küldöm hozzájuk, kérje meg szépen az urakat… – Rendben van. Szóval minél több adatot hozzon! Neveket, beszámolókat, jelentéseket. El kell mozdulnunk végre a holtpontról. Apropó, a tettes koráról nincs hozzávetőleges adat sem...?

184

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – A szemtanú erre csak a hangjából következtethetett volna, de ön is tudja, mennyire csalóka ez. Végső soron azt mondta, nem öreg a fickó, de nem is tinédzser. – Kösz, ezzel sokra mentünk… No, a többit majd holnap. Jó munkát, Alex! – Viszlát, fő… felügyelő úr.

Május 6. Csütörtök
Egyedül volt hát most is. Alex és Claudia még a messzi északon ügyködtek. Sikerült kibújnia egy ostoba és teljesen haszontalannak ígérkező értekezlet alól. Garner csak egyszer telefonált, akkor is megelégedett Rafael néhány megnyugtató szavával. A „szemtanú” és a „cigarettacsikk” szavak csillapítóan hatottak rá, és ezzel Rafael már túl volt az aznapi akadályokon. Garner valaha maga is nyomozó volt és most úgy érezte, sínen van a dolog. Tisztában volt azzal, hogy egy cigarettacsikk rengeteg dolgot mondhat el arról, aki elszívta. No és a szemtanú is jól jön egy bűnügyben. Az áldozat adatait is felírta egy lapra és kitette a „fali újságra”. Az előző öt mellé. Hamarosan odakerül a fényképe is, ahogyan amazoké. Egy pillanatig állt még a tábla előtt és meredten nézte az arcokat. Emberek, akik éltek, terveik voltak, éppen akartak valamit. Másnap és harmadnap is éltek volna, és a következő ötven vagy több évben is. Vajon mit követtek el? Mivel vonták magukra a tettes haragját? Rafael élvezte, hogy egyedül dolgozhat. Telefonált ide, oda. A számítógépeseket is felhívta, délutánra ígérték az eredményt. Biztosan átkozzák most a Különleges Ügyek Osztályát. Aztán felhívta Dalma lakását. Csak egy kislányhang jelentkezett.

185

Nemere István – Te vagy Olga – közölte Rafael kicsit rendőrösen, el lentmondást nem tűrően. – Ez halálbiztos – vágta rá a kislány. – Te meg alighanem az a fickó, aki mostanában az anyám körül kering. Ez volt hát a bemutatkozás? Rafaelt még senki sem nevezte „fickónak”, legfeljebb saját maga, akkor sem komolyan. De azért mulattatta a kicsi: – Beszélhetnék az anyatigrissel is? Olga „vette a lapot”: – Az említett közveszélyes csíkos bundás most nincs a vackában. Elment egy kis táplálékért. – És mikorra várható, hogy visszatér a vadászatból? – Azt soha nem lehet tudni. A lehetséges időtartamok tizenöt perc és három óra között váltakoznak. – Semmi szabályosság? – Még a fogalom is ismeretlen. Jól érezték magukat, ez érződött a telefondrót teremtette kettős kis világukban. Olgában nem volt semmi rémült tisztelet a felnőtt, a „bácsi” iránt, és ez tetszett Rafaelnek. Hát folytatta a párbeszédet: – Azt mondtad, ott „keringek” az anyatigris körül. Sok más tigris keringett már ott, mostanában? Olga habozás nélkül felelt: – Naná! Hiszen láttad már a… a bundáját, a járását, a büszke arcát, igaz? – Mi az hogy, láttam! Nekem is nagyon tetszik. – No, légy nyugodt, hogy másoknak is… Voltak sokan. – És most is keringenek ott… néhányan? – Egyet sem láttam. De ne örülj túl korán, hiszen még téged sem láttalak. – Igaz, ahol én vagyok, ott lehetnek mások is. – Hogyan lehet téged megkülönböztetni? – kérdezte a kislány. – Mondj valami nevet vagy jelet!

186

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Én vagyok a Kitartó Tigris – „mutatkozott be” a férfi hirtelen ötlettel. – Ez nagyon jó. Olyan indiánosan hangzik. No és szük ség is lesz a kitartásodra, Tigris. Később maga a számítógépes csoport egyik vezetője jött fel hozzá. Alacsony és csúnya, de érdekes arcú nő volt. Leült Ra faellel szemben és csak annyit mondott: – Találtunk valamit. Rafael előredőlt. A szája kiszáradt. Lehetséges, hogy…? Hat hét után mégis van, lesz mibe belekapaszkodni ok? A nő arcára meredt. Az nem is tagadhatta volna le, mennyire fáradt. És látta Rafael szemén, hogy ezt a férfi is látja. Hát ezzel kezdte: – Majdnem egész éjszaka bent voltam néhány munkatársammal. Szerencséje, Wahl felügyelő, hogy a dolog most már minket is nagyon érdekelt. Tudjuk, miről van szó. Bennünket is izgatott a kérdés: több mint kétszázezer név kö zött ne legyen semmi összefüggés...? Jó volt az ötlete, hogy ne csak a teljesen hasonló neveket vessük össze. Kiderült, hogy az egyik listán, alighanem Spanyolországban elírtak egy nevet. Az egyik marbellai autókölcsönzőben, amikor beírták egy kocsiért jött ügyfél nevét, megcseréltek egy betűt. Nyilván nem szándékosan, hanem figyelmetlenségből. A számítógép elsiklott a dolog fölött, hiszen az összehasonlításnál „neki” mindegy, hogy egy vagy tizenöt betűben kü lönbözik-e két összehasonlított szó, vagy jelcsoport… – Halljam – mondta Rafael és nagyot nyelt. – …Neki csak az számít, hogy a kettő nem ugyanaz, és már megy is tovább. Hiszen a feladat az volt, hogy tökélete sen megegyező jelcsoportokat találjon. Nos, a marbellai autókölcsönzőben az egyik nevet így írták: B O N A V E N , míg

187

Nemere István az írországi Carlow autókölcsönzőjében felbukkant egy ilyen név: B O N A R E N . Ami azért nem egészen ugyanaz, ugyebár, felügyelő? Az asszony elővette a papírokat is. Az egyik listán pirossal bekeretezve állt a „Bonaven”, a másikon pedig a „Bonaren”. – Ehhez mit szól, kedves felügyelő úr? Rafael nem siette el. Alaposan szemügyre vette a két listát, néhány dolgot fel is jegyzett magának. Aztán hátradőlt a széken és fáradt tekintetét dicsérően vetette az aszszonyra: – Remek munka volt, kollegina. Okvetlenül jelenteni fogom Garnernek, ha… ha ezen a nyomon jutunk el a sikerhez. – Nekem elég maga a siker, nem kell jelenteni senkinek – ő is fáradtan állt fel és lassan ment el. Talán arra várt, hogy Rafael meghívja egy vacsorára, vagy legalább ide le a büfébe...? De hát ott nem adnak semmiféle alkoholt. Az ilyen sikereket pedig – úgy rémlett neki – így szokták megünnepelni. „Hát most ez nem jött össze”, gondolta. Csak két vágya volt: hazamenni, és lefeküdni. És ezt tette.

Május 7. Péntek
– Svédország még mindig hallgat? – kérdezte Claudia. Rafael észrevette, hogy mióta a lány visszajött Finnországból, kicsit megváltozott. Nem volt benne biztos, mi is ez a változás, de mintha komolyabb, tárgyilagosabb lenne. Alex az útjukról csak annyit mondott, hogy Claudia sokat segített. Fáradhatatlanul nyüzsgött és míg ő, Alex kiment abba a faházba, ahol a hatodik gyilkosság történt, addig a

188

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK lány Turkuban maradt. Összeszedett minden információmorzsát, személyesen keresett fel több utazási irodát. Különösen a kompok jegyeit áruló irodák érdekelték. De szomorúan volt kénytelen megállapítani, hogy a jegyeket névtele nül adják el. Akárcsak a vasúti jegyeknek, ezeknek sem maradt nyomuk. Márpedig Turku és a svéd, sőt dán partok között is nagyon sok komphajó közlekedik naponta. Még éj szaka is mennek. – Ez azt jelenti, Claudia, hogy a tettes akár már vasárnap hajnalban is elhagyhatta Turkut és egyáltalán Finnországot? – Sajnos könnyen meglehet. Ellenőriztem, az első komp hajnali öt-harminckor indult Stockholmba… – a lány zavarba jött. Rafael ugyanis ma reggel előadta nekik Spirál-elméletét. A lány a térképre nézett. Rafael most profilból látta őt. Így nem is volt olyan szép. Eszébe jutott – vajon volt-e valami Alex és Claudia között Turkuban? Egy szállodában, de persze két szobában aludtak. Vajon Alex nem próbálta kihasználni az alkalmat? Egyik vesszőparipája, a testbeszéd, mások tudatos és nyilvános kilesése most nem hozott ered ményt. Végül arra a belátásra jutott, hogy talán nem csinál tak „semmit”. Aztán rögtön meg is feledkezett a dologról. Claudia most őt nézte: – Úgy gondolja, felügyelő úr, hogy… hát igen. Ha ott lesz a következő gyilkosság, akkor nyilván odament. Alex is a térképet nézte: – Felügyelő úr! Miért kerülte el Bulgáriát, Romániát, Lengyelországot, Ukrajnát...? – Ezen már én is gondolkoztam – felelte Rafael óvatosan. – Szerintem nyilvánvaló. Az Unión belül akar maradni. – Arra gondol, Alex, hogy csak uniós országokban akar gyilkolni?

189

Nemere István – Én elsősorban Schengenre gondolok, uram. Vagyis arra, hogy a tettes csak az Unión belül mozoghat szabadon. Itt nem kell útlevelet mutogatnia minden határon, és ez neki nagyon is megfelel, így senki sem tudhatja, ki ő és merre jár. Claudia rájuk nézett: – Akkor most úgy teszem fel a kérdést: hogyan jutott el Athénból Turkuba? Alex és Rafael összenéztek. Milyen érdekes, eddig ez eszükbe sem jutott! Claudia látta az arcukon a választ, hát maga folytatta: – Nem repülhetett el, mert azzal nyomot hagyott volna. Eddig nem ilyennek ismertük meg őt. Nem hagy nyomot. Tehát nem vásárol repülőjegyet, hanem másképpen mehetett vissza. Mozgalmas hete volt. Alex a térképre nézett és félbeszakította a lányt: – Igen, ez az! Görögországból csak egyetlen országba mehetett, ahol nem kérnek tőle útlevelet, így nem hagy nyomot. Vagyis Olaszország volt a célja. Komppal mehetett át Nyugat-Görögországból, ahová természetesen vonattal vagy busszal jutott el Athénból. Onnan aztán feltehetően vonaton ment tovább. Biztosan nem azt mondta Tarantóban vagy Bariban, amikor partra lépett és elment a helyi vasútállomásra, hogy „Turkuba kérek egy jegyet…” – Naná, hogy nem! – kapcsolódott bele Rafael is. – Je gyet vett Münchenig vagy Berlinig. Ezen senki sem csodálkozhatott és nem jegyezték meg az arcát. – Vagy, ha még óvatosabb volt, csak valahová Itália északi végébe vette – Claudia komoran szemlélte a térképet. – Olyan városba, ami egyben nagy vasúti csomópont is. Mi nél nagyobb ugyanis az állomás, minél jelentősebb, annál több ott az idegen, a külföldi, és annál kevésbé figyelnek rájuk a helybeliek. Egy vasúti pénztárosnak minden turista egyforma, legfeljebb a nyelv más, amin megszólal.

190

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – No, lássuk tovább – Rafael is a térkép felé fordult. Felment hát német nyelvterületre, gondosan kikerülve Svájcot, mert a kilépésnél vagy belépésnél fel kellett volna mutatnia az útlevelét. „Spirál úr” pedig, mint már sejtjük, nagyon óvatos. Néha túlzottan is az, de ennek köszönheti, hogy mindeddig nem találtuk meg a nyomát… felment tehát északra. Németországból jegyet vett Dánián keresztül Svédországba. Onnan aztán átugrott Finnországba, feltehetően komppal. Ekkor már csütörtök lehetett, vagy ha nem sietett nagyon, akkor péntek – jelentette ki Alex mély meggyőződéssel. Aztán mindhárman egymásra néztek: – Mi a fenének...? – Mi értelme van ennyit utazgatni, törnie magát? – Nem lehet túl kényelmes. Vasúti hálókocsikban alud ni, útközben az embert ide-oda dobálják a váltók… – Ez egy fanatikus. – Még jó, hogy nem politikai alapon gyilkol. Nem érdekli az áldozat származása. – Apropó! – Rafael visszament az asztalához és jegyzetei között kutatott. – Mit is mondtak, kik a hatodik áldozat szülei? – Laura Holkeri apja gyógyszervegyész, eléggé ismert az országban, de semmi rendkívüli, nem egy zseni. Nem nagyon jegyzik a szakmában. Az anyja városi hivatalnok. Mindketten igen megrendültek, láttam őket. Sőt, beszéltem is velük – Alex arcán látszott, az nem volt könnyű negyed óra az életében. – De semmit sem tudnak. Nem is sejtik, mi ért kellett meghalni a lányuknak. Meg vannak győződve, hogy ezt csak valami őrült tehette. Az ő számukra már a nyílpuska is annak a jele, hogy a tettes valamilyen extravagáns, patologikus elme lehet.

191

Nemere István Az egyik telefon megcsörrent, aztán fax kunkorodott elő a fekete készülékből. A puha papírszalagnak nem akart vége szakadni. Claudia odament, megnézte az elejét: – Megmozdultak a svédek. A stockholmi Europol-csoport küldi a szállodák és egyéb szálláshelyek vendégeinek névsorát. – Ma péntek van – jelentette ki Rafael jelentőségtelje sen. Nem kellett magyaráznia. Ha a tettes vasárnap Svédországban akar gyilkolni, akkor feltehetően már ott tartózkodik. Valahol laknia kell. Nehéz elképzelni, hogy minden országban van egy jó barátja, aki bújtatja. Bár az eddig rendelkezésre álló több mint kétszázezres névlistán sehol sem találtak Bonaren vagy Bonaven nevű vendéget. Mármint a vendégként megszállók között. Ezt a nevet a tettes – a hozzá szükséges okmánnyal együtt – kizárólag gépkocsikölcsönzésre használta. Erre is mindössze két esetben. Egyszer Írországban, egyszer pedig Spanyolországban. – Amint megérkezik az egész lista – fordult Claudiá hoz, – vigye le a számítógépesekhez. De előtte azért fussa át és keresse a Bonaven-Bonaren nevet. Hátha megtaláljuk...? Alex keze ökölbe szorult: – Az ördögbe is...! Hát semmit sem tehetünk? Már azt is tudjuk, hogy körülbelül hol van. Azt is, mit akar tenni, és azt hol fogja tenni! Mi meg csak itt ülünk! Ez kellőképpen idegesítette Rafaelt is. Ám most úgy látta jónak, ha hidegvérű és kellően bölcs vezetőnek mutatkozik, mert erre volt kedve. Belül persze ő is ugyanúgy lá zadozott, de ezt nem mutatta ki: – Éppen keressük őt, Alex. Legalább bebizonyosodik, helyes volt-e a feltételezésünk. Olyan ez, mintha egy futót üldöznénk kacskaringós úton. Időnként ő is, mi is rövidítjük az ösvényt, letérünk róla, mellette futunk, „toronyiránt”. Idővel rájövünk az ő szokásaira és akkor közelebb kerülünk hozzá – majd töprengett egy sort és így fejezte be: – Svéd -

192

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ország különben igen nagy ország és sok száz szálloda van benne. Nehéz lenne mindet átkutatni ma és holnap, méghozzá úgy, hogy azt sem tudjuk, kit keresünk...?

Május 8. Szombat
– Itt a Kitartó Tigris beszél. – Üdvözöllek, Kitartó Tigris, jó, hogy idecsörögtél. – Tigrisekkel ez megesik, különösen, ha eléggé kitartó ak. – De az anyatigris, akit keresel, most sincs itthon. Egész nap a Fényes Ládában ügyködik. – Fényes Láda...? – Az egyszerű emberek televíziónak hívják. – Értem. Ez azt jelenti, hogy magadat nem sorolod az egyszerű emberek közé? – Sőt, még az emberek közé sem! Változatos egyéniség vagyok, ezért ezen a héten például a Kék Tündér névre hallgatok. – Oh, kedves Kék! Miért éppen Tündér? – Mert képes vagyok eltűnni nyomtalanul, mint ő. Ezen a héten az iskolából tűntem el, holmi nyavalya-állapot ürügyén. – Oh, kedves Tündér! És miért Kék? – Mert most az a kedvenc színem. – A kedvenc színeidet is olyan gyakran váltogatod, mint a neveidet? – Megesik az ilyesmi. Ha valaki komolyan veszi az életet. – Mindjárt leesek a székről! Ami köztudottan ritkán fordul elő tigrisekkel… Te ilyen „komolyan veszed az életet”?

193

Nemere István – No, azért nem viszem túlzásba. Olykor veszekszem egy kicsit az anyatigrissel, aki még nálam is komolyabban veszi. – Az már szinte lehetetlen… És amúgy mit fogsz ma csinálni egész nap? – Még nem mehetek ki a házból, de holnap már – ha nem lesz lázam és teljesen jól érzem magamat – szóba jöhet egy könnyű séta. – Ezt az anyatigris ígérte meg? – Személyesen és becsszóra. – Nos, Kék Tündér, nagy baj lenne, ha egy Kitartó Tigris is csatlakozna ahhoz a sétához? – Hááát… nem is tudom. Semmiképpen sem elég, ha ezt velem beszéled meg, Tigris. – Igazad van. Megpróbálom rávenni az anyatigrist. De lehet, nem sikerül! – Azért ne add fel könnyen, Tigris! Ha már „kitartónak” nevezed magadat…

– Üdvözlöm, Dalma. Nagyon nehezen kapcsolták magát. – Igen, ma egész nap dolgozom. Tizenkettőkor mondom először a híreket, aztán minden páros órában egészen nyolcig. – Szörnyű! Ki hinné, hogy manapság ilyen rettenetes gályarabságra ítélik a népszerű tévébemondókat, riportereket és szerkesztőket, egy személyben? – Gúnyolódjon csak… Miért hívott? Van valami újabb fejlemény a mindkettőnket érintő ügyben? – Ez olyan diplomatásan hangzott… Fejlemények vannak, de ezekről telefonon nem beszélhetek.

194

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Á, már értem! Maga kis zsaroló! Aki nem átallja magát a hátam mögött Kitartó Tigrisnek nevezni, mint arról egy kedves kiskorútól értesültem. – Az illető kiskorú valóban nagyon kedves és okos. Vajon kitől örökölhette az eszét...? – Már a kérdés feltevése is sértő. Mintha nem tudná, Rafael! – Még senki sem mondta ki a nevemet ilyen szépen. – Mostanában inkább szidhatják magát, nemde? Úgy értem, a hivatalban a főnökei. Hiszen nem képes eredményt felmutatni. – Igyekszem elválasztani a magánéletet a hivatalostól. Az előbbiben azért akadnak eredmények is… Különösen, ha sikerül rávennem magát egy holnap abszolválandó, háromszemélyes közös sétára. – Szóval a hátam mögött ismét tárgyalásokat folytatott egy Kék Tündér nevezetű egyénnel? – Mi mást tehetnék, töredelmesen bevallom ezt az aljas tettet. Ha Önt keresem és fent említett tündér veszi fel a kagylót, másképpen nem is történhet a dolog. Talán ha rendelkezésemre bocsátana egy részletes heti munkatervet, akkor tudnám, mikor hol keressem önt, Dalma. – Tudja, kezdem úgy érezni magamat, mintha egy polippal találkoztam volna. Amelynek sok, nagyon sok karja van és valósággal behálózza az életemet. – Hálózni a pókok szoktak, Dalma, ez képzavar… – …És már nyugtalanítóan sok oldalról kezd engem bekeríteni. – De nem rosszakaratból, és nem valamilyen aljas cél ból. Éppen ellenkezőleg. Szóval, mi az anyatigris válasza a holnapi sétával kapcsolatban? – Hívjon fel holnap tíz óra előtt. Hiszen azt sem tudom, hogy Olga… vagyis Kék Tündér milyen állapotban lesz. Ha

195

Nemere István egészségesnek látszik, akkor talán lehet majd beszélni a dologról. – Remélem, Dalma, nem csak „beszélünk majd a dologról”…

Május 9. Vasárnap
A tó fölött kelt fel a nap. Nyugat felől nézve vakított a visszaverődő sugár. Néhány fehértörzsű nyárfa állt a parton, most született az árnyékuk. A kora reggel hűvösséget árasztott magából. De benne lapult a meleg nap ígérete is. Távcső pásztázta a partokat. A környéket. Valahol víz csobbant. Szürke madarak húztak el lustán, egyetlen felhő volt az égen. A fény kiteljesedett. A távcső most a kis faházra fordult. A várakozás nem tartott sokáig. A ház ajtaja kinyílott. Fiatal férfi jelent meg. Visszaszólt még valakinek. Tehát nincs egyedül. A várakozót ez nem lepte meg. A rőt szakállú magas, de karcsú férfi csak egy kék farmernadrágot viselt. Mezítláb ment végig a keskeny deszkapallón. Amely mellett egy csónak is ringott. A férfi a palló végén letérdelt. Arcába locsolta a vizet, fogat mosott, a törölközővel letö rölte arcát és kevésbé gondosan a szakállát. Aztán visszament a házba. Hosszú ideig nem történt semmi. De a várakozó nem sietett. Közben feljebb szállt a nap. A tó körül semmi sem mozdult. Megint madarak húztak el, csobbantak a kicsiny hullámok. Több ház nem volt a tóparton. A távcső mégis körbeszaladt, gazdája alaposan szemügyre vette a környéket. De csak bokrokat és fákat látott. Sehol senki sem mozdult. Vasárnap volt, ígéretes-mulatós, roppant hosszú, az éj szaka mélyébe nyúló szombat este után.

196

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK A várakozó felkészült arra is, hogy akár délig vagy dél utánig így fog várakozni. Mégsem állt ugyanazon a helyen, nem akart nyomokat hagyni. Negyedóránként odább ment. Tudta, másnap a fű már nem őrzi lábai nyomát. Azért az egyik helyen egy cigarettacsikket is eldobott. A távcső tovább pásztázta a környéket, majd megállapodott a faházon. Odabent senki sem mozdult. Papírlap került a kézbe, buszmenetrend apró betűkkel nyomott sorai és számai. Aztán a lap visszakerült egy zsebbe, és folytatódott a várakozás. Végre kinyílt az ajtó! A távcső megremegett a várakozó kezében, majd erősen a pallóra szegeződött. A szakállas fiatalember előbb letette a horgászbotokat a pallóra, csónakba szállt, valamit matatott benne. Aztán evezőért ment vissza a házba, ismét kijött. Be rakta a horgászbotot, a szákot, a műanyag vödröt és ellökte a csónakot a pallótól. Középre evezett, majd a tó túlsó széle felé kanyarodott. A várakozó eltette a távcsövet, megindult körbe. Végig a bokrok takarásában haladt, vigyázott, nehogy meglássa őt a fiú. Amikor se bokor, se fa nem volt közöttük, kivárta, míg a szél kissé elfordítja a csónakot és a férfi háttal lesz neki. Nem sietett. Tudta, ez a horgászás órákig eltart. És már sohasem lesz vége. Húsz perccel később ott volt a keleti parton. A csónak a vízen ringott, alig ötven méterre tőle. Egy bokor mögött felkészült a dologra. Kiosont a partra, egészen a szélére, a fűbe helyezte AZT. Utána visszaosont messzebbre. Majd a távcsővel még egyszer körbenézett. Sehol senki. A csónak ringott a vízen. Akkor előlépett a bokor mögül és felkiáltott: – Hééé...!

197

Nemere István

– Kapd el, Kék Tündér! – Csak lassan a testtel, Kitartó Tigris! – Ezt hogy érted? – Sehogy. Olvastam valahol és nagyon tetszett. – Hja, úgy! Édesanyád hová lett? – Az anyatigris lemaradt. Nem szeret hegyre fel futva közlekedni. – A „hegy” erős túlzás. Legfeljebb domb ez, szelíd lanka, ahogyan mondani szokták. – Az anyatigris ott jön, látod? Piros kabátja van. – Vettem észre, már korábban – Rafael mosolygott. Furcsán, de jól érezte magát. El sem tudta volna képzelni még tegnap sem, hogy ma komoly, „meglett” felnőtt létére egy tizenéves kislánnyal szaladgál majd. Teljesen elromlottam, állapította meg, de boldogan. Közben pontosan tudta, mire gondolhat Dalma. Aminthogy hamarosan tőle magától is hallotta. Az asszony lihegve ért fel a dombtetőre. Köröskörül azért látták a várost, ha nem is látták igazán. A fák fölött háztetők szűrődtek át, a távolban pedig magasfeszültségű vezeték csillant. És persze némi zaj is volt arrafelé. A város nem titkolta közelségét. – Maga nagyon ravasz fickó – jelentette ki Dalma, amikor odaért a férfi mellé. Olga, talán tapintatból, most elszaladt kelet felé és egy bokrot szemlélt túlzott alapossággal, hosszan. Rafael nem tudott szabadulni a gondolattól: a kislány nagyon jól érzi a helyzetet és hagy nekik időt, alkal mat, hogy olykor nélküle is váltsanak pár mondatot. Valahol a lelke mélyén hálás volt ezért „Kék Tündérnek”. – Ne dicsérjen a szemembe, azt rosszul viselem – próbált tréfálni, és merészen folytatta: – Különben is, már rég éreztem magamat ilyen jól. Egyenesen remekül. Nem hiszem, hogy el tudná rontani a kedvemet.

198

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Dalma szemében valami megcsillant. – Már megint fölösleges a beszéd, úgy sejtem. – Jól sejti. Tudom, mit akar mondani. Hogy behálózom magát, sőt most már a kislányt is. Hogy ellenállhatatlanul kedves modorommal, briliáns eszemmel, mindent elsöprő jóságommal, valamint figyelemre méltóan magas színvonalú hozzáértésemmel elcsavarom Kék Tündér fejét. Így lopom be magamat mit sem sejtő áldozataim családjába, hogy aztán majd ki tudja, milyen szörnyűséget kövessek el ön ellen? Bizony egy szép napon még arra ragadtatom magamat, hogy megcsókolom! Nahát, ez szörnyű! – sopánkodott álszerényen. Dalma nem bírta megállni nevetés nélkül. Csak amikor már magához tért, könnyes szemmel felelte: – És még én hittem, hogy a szavakkal keresem a kenyeremet...! No és a „szerénysége” meg egyenesen lenyűgöző. Rafael közelről nézett Dalma szemébe. Elhallgattak mindketten. Most csak a tekintetük szólott, hosszan. Még azt is alig vették észre, amikor Olga visszafutott hozzájuk. A kislány megtorpant pár méterrel odébb, nézte őket, aztán jó hangosan megjegyezte: – Ez olyan, mint az álomkór. A múltkor láttam egy filmet a tévében, ott mutatták a betegeket. Azok is csak néztek maguk elé és hallgattak. Lehet, a fertőzés már Luxemburgba is betört...?

Május 10. Hétfő
– Mi van a cigaretta-elemzéssel? – kérdezte Rafael. Alex akkor jött be, dossziékkal és papírokkal megrakodva. Claudia a saját asztala fölé hajolt. Nem tudott mellé -

199

Nemere István je ülni, mert számítógépes leporellók halmaza lógott le róla minden oldalról. A lány felnézett: – Nem adtam még oda...? Pénteken délután az utolsó percben jött ki a faxból. Itt kell lennie, megkeresem. Alex néhány dossziét tett Rafael elé. – Felügyelő úr, ezek Bonavenek és Bonaverek, akik már rosszalkodtak. Claudia végre előásta a papírt. Míg ment a főnöki íróasztal felé, belenézett: – Csalás az egész, mondja a szakértő. Többszörösen is az. Rafael türelmetlenül vette kezébe. A finnországi helyszínen gyűjtötte be a rendőrség. Most valósággal rátapadt a papírlapra, aztán csalódottan tette le. Alex még ott állt előtte és várta az eredményt. – A fenébe! – jelentette ki. – A cigarettákat nem akkor szívták el, amikor a bűntény történt. Legalább három-négy nappal korábban, de az sincs kizárva, hogy az egyik csikket már egy héttel előbb… A nyálmaradványok DNS-elemzése szerint egy nő szájában voltak. – És ha nő a tettes? – Alex visszatért volna régebbi el méletéhez, de eszébe jutott a finnországi „szemtanú” vallomása, és reménytelenül legyintett. – Nem kétséges, hogy férfi az illető. Éppen ez bizonyítja – Rafael valamit felírt egy papírlapra és a „faliújsághoz” vitte. – Ha mindenáron ezt akarta bebizonyítani, hát sikerült. Most már azt is tudjuk róla, hogy nem dohányzó. Aki mindenáron tévútra akart bennünket terelni ezzel a pár csikkel. Claudia utána nézett és a háta mögött megjegyezte hangosan: – Az, hogy férfi, hogy kb. 168 centiméter magas, 44-es cipőt visel, nem dohányzik és tud franciául, még sajnos édeskevés a letartóztatáshoz.

200

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – De több mint a semmi – vágta rá józanul Alex és idegesen pislogott. Valami bökhette a csőrét, ám hallgatott. Visszament az íróasztalához. Rafael is ezt tette és kezébe vette a dossziékat. Kettő egy-egy Bonaven nevű férfi viselt dolgait írta le, a harmadik egy Bonaver vaskos élettörténete volt. Alex közben telefonált valahová. Hétfő délelőtt volt. Rafaelben tompa idegesség ült, zsibbasztotta még az agyát is. Görcsösen igyekezett nem gondolni a tegnapi kirándulásra. Most már biztos volt benne, hogy Karina óta egyetlen nő sem gyakorolt rá ekkora hatást. Dalma… behunyta a szemét, aztán gyorsan kinyitotta és újra a dossziéba mélyedt. – Régen tartottunk sajtótájékoztatót – mondta váratla nul Alex. Csak úgy maga elé dünnyögte, de Rafael pontosan tudta, hogy a megjegyzés neki szólt. Elgondolkozott. És mivel a „sajtó” szóra mostanában az esti híradó és Dalma ugrott be agya vetítővászna elé, hát maga is csodálkozott, milyen szívesen fogadta a mondatot: – Teljesen igaza van, Alex, ez nagy mulasztás. Ráadásul megígértem Garnernek, hogy én intézem az ügyeket a médiával. Nos, holnap vagy holnapután rendezünk egyet. – Valahogyan ki kellene ugratni a nyulat a bokorból – mormolta amaz, de érdeklődve és várakozva. Rafael is így folytatta: – Igen! Van itt pár dolog, amit közölhetnénk róla, és talán sikerül őt tévútra vezetni, megijeszteni… Főleg, ha a média egy része partner lesz ebben. – Egy része biztosan – jelentette ki Alex és merően nézte főnökét. „Tud valamit. Vagy csak blöfföl?” – kérdezte magában a felügyelő. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen éppen ő maga kért Alextől adatokat… Dalmáról. A férfira nézett:

201

Nemere István – Nem megy az olyan jól, ahogyan hiszi – mondta Alex szemébe nézve. Csak ők ketten értették, kiről beszélnek. Claudia nyugtalanul forgatta a fejét, de nem szólt. Fél tíz után hat perccel megszólalt az egyik telefon. – Wahl. – Stockholm van a vonalban, felügyelő úr – mondta egy hang. – Svédország! – mondta a többieknek jelentőségteljesen. Claudia kezéből kiesett a toll. Alex felkelt és nyugtala nul járkált ide-oda. Ideges volt. Rafael végighallgatta a rövid jelentést, aztán kérte a svédeket, küldjenek el mindent írásban, amilyen gyorsan csak lehet. És hozzátette: a Különleges Ügyek Osztálya is képviselteti magát, valószínűleg kedden, a részletekről még értesítik az ottani Europol-csoportot. – Szóval megvan a hetedik. És úgy, ahogyan sejtettük! – Alex dühös lett. – Én sem szeretem az érzést, hogy tehetetlen vagyok – Rafael felállt, az ablakhoz ment. – Ezúttal Jönköping közelében, tehát Délnyugat-Svédország-ban csapott le. Ismét vidéken, eléggé néptelen területen. Egy tóparton, ahol csak egyetlen faház áll. Abban töltötte a hétvégét egy fiatal pár. A lány még aludt, amikor a fiú kora reggel kiment egy csónakkal a tóra, horgászni. A part közelében találták meg vasárnap délután. A csónakban hevert. A nyílvessző a mellka sába fúródott, csak a szívburkot és egy eret sértett fel, de az éppen elég volt ahhoz, hogy percek alatt elvérezzen. A nyílvesszőre vésett betű ezúttal egy „T”. A többit majd megírják, még ma délelőtt. Visszament az íróasztalához. Kezébe vette a dossziékat. De nem igazán tudta olvasni, visszadobta hát. Az esze máson járt. Végül döntött: – Alex, magam megyek Svédországba, holnap reggel. Claudia, intézkedjen, visszafelé ne dátumozzák a jegyemet.

202

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Lehet, több napig is eltart a dolog. De szerdán este vagy éj jel mindenképpen visszajövök. Alex, csütörtökön kora délutánra hirdessen meg egy sajtótájékoztatót. És most minél előbb hívja fel a koppenhágai Europol-csoportot, beszélni akarok velük.

Este felhívta Dalmát. Az asszony otthon volt. Rafael már kezdte sejteni az időbeosztását, de ott is éppen olyan bizonytalan volt minden, akár a rendőrségen. Hát sohasem tudhatta, ha „csörög”, ki veszi fel a kagylót: Kék Tündér, vagy Dalma? Most az asszony szólt bele és ettől a férfi rögtön jobban érezte magát: – Jó estét. Be kell mutatkoznom? – Dehogy. Most már megismerem a hangját – felelte az asszony. Volt valami szokatlan a hangjában, ami izgatta Ra faelt: – Maga most valamit csinál – közölte ellentmondást nem tűrően. – Mindig csinálok valamit. – De most olyan valamit, aminek köze van a hőmérséklethez. Magasabb hőmérséklethez. – Honnan tudja? – A hangjából érzékelem. A bőrét, a fejét nagyobb hőség érte az előbbi percekben. Másképpen beszél, de nem tudnám megmondani, hogyan másképpen. Csak érzem. – Maga rettenetes pasas, Rafael. Életveszélyes magával még telefonon is társalogni… Hajat mostam és amikor csörgött a telefon, kikapcsoltam a hajszárítót. Hallgattak, aztán a férfi folytatta: – Hogy érzi magát? Jól van? – Jól. Talán el akarja rontani a kedvemet?

203

Nemere István – Mint Dalmáét, sohasem tenném. De mint közéleti szereplő, nem fog örülni annak, hogy az emberünk tegnap hetedszer is gyilkolt… Ezért repülök holnap reggel Svédországba, pontosabban Malmőbe. Csönd támadt. Ha Rafael arra számított, hogy Dalma ismét vele jönne, tévedett. De ő is erre gondolt, mert így vála szolt: – Szörnyű. De nem tudok elmenni, holnap déltől enyém a híradó. – Sajnálom. Csütörtökre viszont összehívok egy sajtótá jékoztatót – erről is beszélt még fél percet, aztán úgy érez te, ennyi elég a hivatalos ügyekből. Érződött, hogy Dalma is erre várt. – Olga, másik nevén Kék Tündér nagyon elégedett magával. – Úgy tűnik, ez nem nagyon tetszik magának, kedves Dalma. – Kicsit tetszik, kicsit meg nem tetszik. Imponál, ha egy férfi tud beszélni a gyerekek nyelvén. Különösen, ha neki nincs gyereke. Ugyanakkor miért van mindig ez a benyomásom, hogy maga szép lassan beszövi az egész életünket? – Azért, mert csakugyan ezt teszem. Minden oldalról nyomulok előre, Dalma. Már el sem tudnám képzelni, milyen lenne maga nélkül élni. Ismét csönd lett, az asszony sóhajtott: – Nem csalódott még elégszer? – Most nem fogok – felelte-ígérte nagyon meggyőzően. Nem csak Dalmát – önmagát is meg akarta győzni, és talán sikerült is.

204

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

Május 11. Kedd
Rafael leguggolt és közelről nézte a füvet. Aztán lassan emelte a tekintetét. A tó felületén halványezüst fényfolt csillant. Délután volt, a nap már lassan nyugatról sütött. De fátyolfelhők jöt tek és a fény felét eltakarták. Kísérteties szürkeség borult a vidékre, hogy egy pillanattal később mégis eloszolva, újra árnyékot adjon minden fehér nyírfának és sűrű bokornak. A terepjárók a faház mellett álltak. Az egyik kocsi nyi tott ajtajánál ült a lány. Aki még most is remegett. Csak ké sőbb fogta fel, hogy míg aludt, megölték a fiúját. Az ismerős táj láttán visszatértek emlékei és elfogyott az ereje. Rafael nem erre figyelt. Olyan alaposan járta körül a tavat, ahogyan még Athénban sem nyomozott a helyszínen. Ezért tartott ez a körüljárás ekkor már két és fél órája, és még messze volt a végétől. De nem sietett. Furcsa érzés volt különben, hogy ő most ugyanazt látja, amit két és fél nappal korábban Ő láthatott. A hetedik gyil kosság után a tettes – így érezte Rafael – voltaképpen már a testében volt. Annyira benne ült a tudatában, hogy azon kapta magát reggel a fürdőszobában, borotválkozás közben: vajon Ő is borotválkozik...? Netán éppen most, csak pár ezer kilométerrel távolabb? Vagy szakállt visel és ezért ritkábban kell a borotvához nyúlnia? Ő is fogat mos, mint minden rendes ember? Ez lassan valami mánia lesz nálam, korholta önmagát. A bokor egyik ágán megpillantott egy lelógó szálat. Arasznyi volt csupán, könnyedén lebegtette már az a légmozgás is, amit az ő teste okozott. Rafael odanyúlt – a szál szinte láthatatlanná vált a kezében, szétfoszlott. Maradék pókháló volt. Kár. És még csak nem is a tettes szaggathatta szét va sárnap reggel, hiszen azóta a pók régen megszőtte volna ismét.

205

Nemere István Ment tovább. Bármennyire sajnálta, már biztos lehetett benne, hogy semmit sem talált. Ez itt nem Athén volt. Ott a tettesnek rossz napja lehetett, ugyanakkor a terep is tisztább volt. Könnyebb volt észrevenni a nyomokat. Talán többet is hagyott. Itt azonban csak a fű, a bokrok, és a tó volt. Egy óra múlva maga köré gyűjtötte a svédeket és beval lotta. – Semmit sem találtam. Pedig órákon át kellett itt bujkálnia. A cigaretta, amit ismét elszórt pár csikk formájában, nem tőle származik. De azért csak végezzék el a szokásos DNS-vizsgálatot. Az egyetlen nyom arra utal, hogy először kiment a keleti parton egészen a partig, ott letette az előkészített nyílpuskát a fűbe, aztán visszahátrált. Azt hiszem, felhívta magára a csónakban ülő áldozat figyelmét, aki közelebb evezett a parthoz. Talán valamit kérdezett tőle a gyilkos? Valamilyen információt kért? Vagy csak ezt jelezte? Közben ő is közelebb ment a parthoz. Nem volt nála semmi, mindkét keze üres, tehát az áldozatban nem keltett gyanút. Különben is, ki gondolna bármi rosszra vasárnap reggel egy idilli tó partján...? Maguk svédek különben is sokkal ritkábban találkoznak az erőszakkal, mint mások… Szóval így történhetett. „Most mindjárt megkérdezi valamelyik, miért?” – gondolta. – Miért? – kérdezte az egyik nyomozó. Hárman kísérték el őt, ebből tudta: az eset itt is rendkívülinek számít. Rafael megnedvesítette ajkát: – Könnyebbet kérdezzenek. Ez már a hetedik eset, és a motívum még mindig ismeretlen előttünk. Tudnak már valamit az áldozatról, származásáról, viszonyairól? – Most fejezte volna be a középiskolát. Vagyis tulajdonképpen ezekben a hetekben még gimnazista volt. A barátnője szerint matematikusnak készült, de ebből, ugye, már

206

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nem lesz semmi. A szülei négy évvel ezelőtt balesetben meghaltak. – Egyszerre mindketten? – Igen, egy kis vitorlással kint voltak a tengeren. Azt hiszem, egy hétvégén. Az idő hirtelen rosszra fordult. Mi előtt kiértek volna, egy szélroham felfordította őket. Persze úsztak, de a víz hideg, a nedves ruha nehéz és lehúzza a testet… Holtan kerültek elő. A fiút, Stent a nagyapja nevelte tovább, aki még ma is aktívan dolgozik és tehetős ember. – Mi a foglalkozása? – Orvos, pontosabban szemész az egyik egyetemi klini kán. Rafael csak nézett maga elé. Ez a nap is elvesztett idő volt, gondolta, amikor lassú léptekkel indult a terepjárók felé. A nap megvilágította szikár alakját, aranyfényt öntött rá, de ezt sem vette észre.

Május 13. Csütörtök Reggel ő volt az első. Elvégezte az „adminisztrációt”. Arra a papírszalagra ott fent a faliújság tetején hozzáírta a nagy T betűt. A szöveg most ennyi lett: NAJAYAT Egy másik papírlapra felírta Sten Fallenberg adatait. Aztán csak állt és figyelt. Dühös volt, hogy bár kétszer is kiment a helyszínre – mert másnap, szerdán délelőtt is járt ott – az égvilágon semmit sem talált. Pedig milyen nagy reményekkel utazott Malmőbe! Az asztalán még ott volt a három Bonaven-Bonaren dosszié. Már kétszer elolvasta mindegyiket, de semmit sem

207

Nemere István talált bennük. Teljességgel érdektelen ügyek voltak, ráadá sul az egyik tettese már meghalt, a másik kettő leülte bünte tését és hazament. Azóta állítólag tisztességes állampolgárok. Valahol másutt kell keresgélni, mondogatta magának. A számítógépes lista papír leporellói már halomban hevertek a szoba egyik sarkában. Igyekezett nem is nézni rájuk. Összekészítette jegyzeteit a sajtótájékoztatóra. Akkor nyílott az ajtó. – Jó reggelt, felügyelő úr! – Claudia egyenesen Rafael íróasztaláig jött. – Mi újság Svédországban? – Nem sok – morogta Rafael, csak később szakadt ki belőle egy csonka, elharapott „jó reggelt”. Claudia letette megtermett retiküljét az asztalára. – Látom, semmi eredmény. Mi viszont találtunk valamit. – Mondja! – Rafael azonnal felélénkült. – Hétfőn óvatosságból kiküldtük a Bonaven-Bonaren nevet az összes uniós ország rendőrségének. Illetve csak azoknak, ahol a tettes még nem gyilkolt. Alex, vagyis hát Landres úr ötlete volt a dolog. A megelőzést, a prevenciót emlegette… És tegnap délután Koppenhágából jött az értesítés, hogy a pasasunk ott járt! Rafael hátán végigfutott a hideg. Valami ilyesmi már benne is járt-kelt, de nem tudta szavakba önteni. A térképhez sietett… hát igen! Amikor a gépe Malmőben landolt, szinte „átlátott” Dániába. Koppenhága és Malmő nagyon közel vannak, ráadásul most már a hidakból és alagutakból kombinált átjáró is létezik, nem csak kompokkal mehetnek egymáshoz a svédek és a dánok. No és persze bárki más szintén. – A pokolba! – kiáltotta hangosan. – A pokolba! Akkor lépett be Alex. Rájött, mi a helyzet, és máris ott állt a térkép mellett:

208

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Bonaren néven bérelt egy autót. Svájci jogosítványnyal. Még a múlt szombaton. Egy koppenhágai autókölcsönzőben történt a dolog, de a kocsit már hétfőn reggel visszaadta. – Nem ez a bajom – mondta Rafael letörten. – Hanem az, hogy erre nem gondoltam korábban! Amikor mi a svéd kollégákat ösztökéltük, hogy adják le gyorsan az összes Svédországban megszállt hotelvendég névsorát, fölösleges dolgot műveltünk. A fickó nem volt ott. „Mister Spirál” nem lehetett egyik névsorban sem, mert Dániában lakott! Annak is a Svédországhoz legközelebbi pontján. Ahonnan bármikor húsz perc alatt átmehetett svéd területre, gyilkolni. Ráadásul az áldozat is közel lakott Malmőhöz. – Már intézkedtünk, hogy adják meg a személyleírását – Alex az első pillanatban fontoskodni akart, kicsit felfújta magát, aztán lemondott a dologról, ismét összement normális nagyságára és tárgyilagosan beszélt: – A dán autóköl csönzőben talán öt percet töltött, és csak egyetlen fiatal lánnyal intézte az ügyét. Ott ez így megy, nem küldözgetik az ügyfelet egyik ablaktól a másikhoz, klienskímélő módszert alkalmaznak. Nos, a lány még fantomrajzot is készíttetett a dán rendőrség rajzolójával. Jobb lenne egy számítógé pes változat, de csak erre tellett. Nézze, főnök. Rafael most meg sem hallotta a „főnök” szót. A papírlapról egy enyhén kövérkés fiatalember nézett vissza rá. Nem lehetett megállapítani, van-e már harminc, netán el is múlott...? Közben Alex folytatta a beszámolót: – Normális magasságú, kicsit kövérkés, az arca jellegtelen. Az öltözetére nem emlékszik a lány, biztosan „normál turistacuccot” viselt. Dzseki, farmernadrág, ilyesmi. Talán egy utazóbatyu, amit rögtön betett a kocsiba, amikor megkapta. Egy zöld Fordot kapott, szemlátomást mindegy volt neki, mit vihet el onnan. – Automata váltós kocsit kapott?

209

Nemere István – Ezt nem tudom, nem kérdeztük – Alex zavarba jött. – Tudják meg, mert fontos lehet. A Bonaren-jogosítvány adatai? – Itt vannak – ezt a cédulát Claudia tette eléje. – Szóltak már a svájciaknak? – Természetesen azonnal intézkedtem, az ön nevében, fő… felügyelő úr. De még nem jött válasz Bernből. – Sürgesse meg! Mikor kezdődik a sajtótájékoztatóm? – Pontban tizennégy órakor – Alex olyan áhítattal ejtette ki a szót, ahogyan csak a vasutasok szokták. Ők a világért sem mondanák, hogy „kettőkor”, hanem kellően körülményes pontossággal, „tizennégy órakor”. – Addigra csináltasson ebből harminc darabot. De egy másolatot most mindjárt húzzon le és adja ide. A keze máris a telefonon volt. Amikor amazok elrohantak intézkedni, másolni, telefonálni, Rafael előbb az ügyele tet hívta és kért egy motoros rendőrt, futárnak. „Nagyon sürgős küldeményt kell elvinnie, itt a városban!”. Utána rögtön az EURO-TV-t hívta. Élvezte, hogy végre elindult a dolog. A jelentkező hölgytől a híradó szerkesztőségét kérte, ott pedig Dalmát. Nem egykönnyen kapcsolták, de Rafael kiverekedte a dolgot. Indulatos szavakkal, kitartóan. „Elvégre Kitartó Tigris vagyok, vagy mi a fene?” – Dalma LeGrand – hallotta az ismerős, most kicsit ideges hangot a kagylóban. – Rafael. – Most nincs időm – mondta azonnal az asszony. – Akkor másképpen mutatkozom be: Wahl felügyelő keresi önt hivatalos ügyben. Dalma most nem tudta, ez igaz-e, vagy csak a férfi újabb trükkje? Ezért Rafael valóban hivatalos hangon folytatta:

210

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Tudom, hogy ma nem ön vezeti a híradót. Mégis át küldök egy fantomképet, arra kérem, tizenkettőkor már adják le a mellékelt szöveggel. Dalma hangja majdnem elakadt: – Ez… ez már „ő”, Rafael? – Minden valószínűség szerint. A kép ugyan eléggé semmitmondó, olyan általános és köznapi arcot mutat, hogy ennek alapján nehéz lesz elkapni, de próbáljuk meg. A többi média a fantomképet csak kettőkor kapja meg itt nálunk, tőlem. Eljön? – Természetesen, kedves…. „Wahl felügyelő úr”...

A svájciak kettőig nem adtak választ. A sürgetésre csak annyit mondtak, hogy keresik az adatokat. „Tizennégy óra” előtt öt perccel Rafael egy mappával a hóna alatt elindult lefelé a nagyterem irányába. Amikor belépett, legalább negyven újságírót pillantott meg. Mióta az EURO-TV dél ben leadta a fantomképet, a dolognak híre ment és mindenki eljött, aki csak élt és mozgott. Még a francia regionális tévé is elküldte embereit. A parkolóban szaporodtak az élénkszínű mikrobuszok, tetejükön különféle antennákkal. Alex és Claudia követték fél lépés távolságra. A küszöbön Rafael megtorpant: – Claudia, tűzzön vissza az irodánkba és a másolón húzzon le még vagy húsz példányt! Ennyi nem lesz elég. És ne feledje, csak akkor kezdje osztogatni, ha ezt bejelentem. Alex, megbeszélte a telefonközpontossal, hogy minden hívást ide irányítson? – Természetesen, főnök. Nem maradt ideje, hogy megszidja Alexet az újabb „főnökért”, mert be kellett mennie. Észrevette Dalmát is.

211

Nemere István Megint azzal a szakállas operatőrrel volt, akivel a múltkor. Várakozva nézett rá. Ajka körül kicsiny mosoly vibrált, de el is tűnt azonnal. Mielőtt Rafael éppen olyan kevéssé látha tó módon viszonozta volna. Amikor megtorpant az újságírók tömegével szemben, az első, amire felfigyelt: a teremben a mennyezeten elhelyezett belső rendőrségi kamerák feléje fordultak. Vagyis Garner is nézi a „műsort”. Hát igen, legutóbb is ezt csinálta. De nem szól, az istennek sem szól. Hallgat és valami eredményre vár. EREDMÉNY kell neki...? Nekem is! – dühöngött magában egy sort. Ezenközben az arca sziklakeményen fordult amazok felé. A moraj lassan elcsendesedett. Az oldalfalon a nagy analóg óra mutatója éppen ráfordult a 12-esre, a másik mutató a 2-esen állt. „Tizennégy óra” volt, ahogyan a vasutasok és Alex mondanák. – Üdvözlöm önöket! Rafael Wahl felügyelő vagyok, az Europol Különleges Ügyek Osztálya vezetője. Legutóbb azt ígértem a média képviselőinek, hogy időről időre, ha lesz mit mondanom, beszámolok önöknek az újabb fejleményekről. Lassan, tagoltan beszélt. Ez talán egy kicsit idegesítette is azokat, akik a manapság oly divatos gyors és nemegyszer érthetetlen hadaráshoz szoktak. De azt akarta, egyetlen szavát se értsék félre. Beszélt hát az áldozatokról, a gyilkosságok helyszíneiről. Aztán rátért a gyilkosra és elmondta, amit eddig róla tudni lehet. – Minden jel szerint férfi, harminc körüli. A nyílveszszőkre, amelyekkel gyilkol, mindig egy betűt vés. Jelenleg – sajnos hét áldozat után – hét betűvel rendelkezünk, amelyek nem álltak össze értelmes szóvá. Legjobb tudomásunk szerint semmilyen nyelven. A szakértők dolgoznak rajta – hazudta szemrebbenés nélkül, de abban a másodpercben megfogadta, hogy ismét a szakértőkhöz fordul. Elvégre hét betű-

212

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ből talán már ők is többet kiolvasnak majd, mint kettőből vagy háromból? – A tettes legutóbb Svédországban gyilkolt, de úgy, hogy közben Dániában lakott. Ott bérelt kocsit, így készült róla az a fantomkép, amit a munkatársam most kioszt önök között… – Már láttuk az egyik tévében! – kiáltotta egy szőke, agresszív arcú nő féltékenyen. Haragosan? Rafael már órák kal korábban tudta, hogy erre is válaszolnia kell, és megtet te: – Vannak médiák, amelyek nagyon élelmesek. A szóban forgó televízióállomás riportere, amelynek nevét én sem mondom ki, a harmadik gyilkosság helyszínén már megelőzött engem is! A jó munka meghozza eredményét – egy pil lanatra még elkapta Dalma kicsiny, hálás mosolyát, de a fel csapó hangzavart túlkiabálva folytatta. – Vegyék figyelembe, hogy ez a kép nem túl jó minőségű, milliókra ráillik, nem biztos, hogy rögtön eredményt hoz. Ne keltsenek az olvasókban, hallgatókban, nézőkben olyan hiú ábrándokat, mintha ezzel a tettes már a markunkban is lenne! És ha kérhetem önöket, vessenek egy pillantást Európa térképére. Különös tekintettel az Európai Unió tagállamaira! – elmondta ezt az elméletet is. Tudta: amint kiejti a száján a „spirál” szót, az percekkel, órákkal később már belegyökeresedik a médiások szájába, agyába, egész kis világába. Utána beplántálják a közönség agyába is. Holnaptól kezdve mások is „Mr. Spirálnak” fogják nevezni azt az ismeretlen sorozatgyilkost. A szó még nem jött ki a száján, amikor valaki már köz bekiabált: – Akkor ez egy sorozatgyilkos? – Igen. Aki hétszer öl, és nyilván még folytatni akarja, az sorozatgyilkos.

213

Nemere István – Felügyelő úr, igaz lenne, hogy megvan a tettes ujjlenyomata? – Erre a nyomozás érdekében nem válaszolhatok. Jól tudta, hogy ezt igennek veszik, az ő helyükben ő is ezt tette volna. A kérdések tovább záporoztak. Míg beszélt, látta félszemmel, hogy Alex telefonál. És egy új gondolat fészkelte be magát a fejébe. Végső soron alig várta már, hogy véget érjen a tájékoztató és megvalósíthassa ötletét. De ez nem ment könnyen. Még tucatnyi kérdésre kellett válaszolnia, aztán jött a szokásos „most csak a mi kame ránknak mondja el, kedves felügyelő úr!”-kezdetű sirám. Mióta kitalálták, hogy a mikrofonjukra ráírják-ráteszik a tévéállomások logóit, hát a nagyobb csatornák elvárták, hogy csak az ő nézőiknek is elmondja a rövid összefoglalót. Ami kor már a negyedik lámpa irányult rá, a negyedik riporter tartotta szája elé az emblémás mikrofont és negyedszer mondta el körülbelül ugyanazt, félszemmel látta: jön Dalma is. De szerencsére nem ugyanazt csinálta, amit a többiek. Egészen más kérdéseket tett fel. Például olyant, hogy „mi lesz a rendőrség következő lépése a tettes elfogása érdeké ben” és hogy „elképzelhető-e, hogy a sorozatgyilkos a többi uniós tagállamban is gyilkolni fog?” Rafael a lelke mélyén hálás volt e kérdésekért, ugyanakkor egy kicsit aggódott is. Nem akart pánikot kelteni a másik, még „hátralévő” nyolc országban. És tudta, félelme megalapozott. Hiszen az EURO-TV-t nézik a legtöbben, most már szerte a kontinensen. Igyekezett hát megnyugtatni a nézőket, de persze nem rugaszkodhatott el az igazságtól. Néhány aggodalma talán az arcán is tükröződött, hiszen mégsem volt olyan jó színész, amilyennek magát hitte. Persze jó lett volna beszélgetni Dalmával, akár egy percet is. Még maga előtt látta magas homlokát és komoly tekintetét, amelynek mélyén azonban – hitte a férfi – ott la-

214

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK pult az „anyatigris” és a vasárnapi séta gyöngyözően kacagó asszonya is. De mielőtt bármit mondhatott volna neki, a következő csatorna riportere és operatőre valósággal eltolták onnan az asszonyt. Fél négy is elmúlott már, amikor végre visszamehettek a szobájukba. A lenti nagyterem elcsöndesült. Claudia kö zölte, az összes fantomkép-példányt szétosztogatta. Alex morogva emlegetett néhány ostobát, akik hülye kérdéseket tettek fel neki, mintha nem hinnének a „főnöknek”. Tőle akarták megtudni, vajon Wahl felügyelő csakugyan igazat mond? Máskor Rafael ezért így utólag is megsértődött volna a „firkászokra” és „hiénákra” – ezek Alex meghatározásai voltak – de most ez sem érdekelte. Más járt a fejében: – Alex, Claudia… Helyesebben a sorrend így hangzik: Claudia, Alex! – kezdte. – Ó, ez ünnepélyes bejelentésnek hangzik! – Lehet, hogy előléptetnek bennünket? – és azok ketten bohóckodni kezdtek, „rendőrtábornok úrnak” és „őrnagy úrhölgynek” szólítgatták egymást nagy vidáman. Rafael még nem vesztette el a türelmét, az iménti sajtótájékoztató megedzette: – No, térjünk vissza a földre, karrieristák!… Azt talál tam ki, hogy elmegyek Dániába. – Tessék? – kérdezte Alex és egyik kezét füle mögé görbítette, ahogyan a nagyothallók szokták. – Hamlet hazáját említette, fő… felügyelő úr? – Pontosan. A dán királyságot, hogy ne legyen félreérthető a helyszín. Mivel minden jel szerint ott történik majd a következő gyilkosság, hát elmegyek és ott várom be. Így rögtön a felfedezése után megvizsgálhatom a helyszínt és mindent elmondhatok a dán rendőröknek, amit csak tudok. – Értem – Alex Claudiára pillantott. – Értjük. Szóval ennyire komoly a helyzet? De uram, Dániában azért van

215

Nemere István vagy ezer település és lakik ott néhány millió ember. Kicsi rá az esély, hogy rajtakapja a gyilkost. – Ezzel nem is áltatom magamat, Alex. De egy lépéssel közelebb leszünk hozzá. És mostantól fogva erre kell törekednünk. Egyre közelebb és közelebb hozzá, míg a végén sikerül elkapni!

Este a szokásos kicsiny és mesterséges rendetlenségét szervezte meg a konyhában és bent a nappaliban. A tévé képernyőjét beragyogta a… saját arca. A nyolcórai híradó közepe táján furcsa volt látni most önmagát szemtől szemben, de mégsem úgy, mint reggel a fürdőszobai tükörben. Látszott a mesterséges világítás, a rideg hivatalos háttér. Nem is figyelt saját hangjára, szavaira. Aztán a telefon szinte magától simult a kezébe. – Jó estét. – Nincs szerencséd, Kitartó Tigris. Az anyatigris még a színes dobozban ugrál. – Nem is láttam őt benne. – Te láttad élőben délután, én meg csak kora reggel. Amikor úgy elszáguldott itthonról, akár egy ciklon. Szerintem az ajtót sem ő csukta be maga után, hanem a mögötte keletkező légüres tér. – Szaknyelven a vákuum, Kék Tündér. – Úgy van. Ami pedig a tündérségemet illeti, azt hiszem hamarosan végzek ezzel a névvel. Ünnepélyesen szögre akasztom és másikat találok helyette. – Mondd meg az anyatigrisnek, hogy holnap délelőtt külföldre utazom. – Már megint? Te többet repkedsz, mint egy varjú. – Miért éppen ez a kevéssé rokonszenves madár jutott az eszedbe?

216

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nem tudom, mondhattam volna gólyát vagy kondorkeselyűt is… És hová visznek a szárnycsapásaid? – Nem mondom meg, de édesanyád biztosan ki fogja ta lálni. – Utálom, ha titkolóznak előttem… – Vedd ezt egy rejtvénynek, amit meg kell fejteni. Meglátod, hogy Dalmának… szóval az anyatigrisnek egy másodperc alatt sikerülni fog. – Jó éjszakát, Kitartó Tigris. – Aludj jól, egyelőre még Kék Tündér…

Május 14. Péntek
Koppenhága olyan volt, mint amikor évekkel korábban itt járt. Mintha az égvilágon semmi sem változott volna. Ahogyan a kedves várost a szemhéja alatt, a tudatában őrizte. A látványok, az illatok, a szagok, a hangok – minden ismét a helyén volt. Karina… Hát persze, hogy vele járt itt. Nem volt az még olyan régen. Igaz, nem sokkal a botrány előtt. Élénken emlékezett mindenre. Amikor a kocsi az óvárosba kanyarodott, már szinte minden házat, utcát felismert. Sokat mászkáltak itt akkoriban. Ritka eset volt, hogy Karina hagyta magát elcsábítani a kongresszustól. Talán azért, mert őt is megfogta a város sehol másutt nem tapasztalható sajátos bája, hangulata. A Tivoli kerítése előtt régi plakátok másolatai idézték az elmúlt időket. Megint megcsodálhatta a városházát, amit régebben együtt bámultak a tér egyik padjáról. A bika-szobor szökőkútjából galambok ittak. A rengeteg kerékpáros az autók között haladt, nyugodtan, magabiztosan. Sérthetetlenségük tudatában. Rafael még aznap délután elzarándokolt az

217

Nemere István egyik csatorna mentén a Nybrogade környékére. Ezen a kis parti utcán parkoltak annak idején a bérelt kocsival. Szemben van a Thorwaldsen-múzeum, amely azt a művészettörté neti konferenciát rendezte. Emlékezett, mennyire megütkö zött azon, hogy ez a kétségtelenül tehetséges művész menynyire önimádó volt – ez éppen a műveiből derült ki. Este együtt vacsorázott az Europol koppenhágai csoportjának vezetőjével. Aki kicsit keserűen azon humorizált, hogy Rafael ily módon lassan személyes kapcsolatba kerül mind a tizenöt tagállam erre szakosodott rendőrfelügyelőjé vel. – Gondolja, hogy végiggyilkolja az Uniót? – kérdezte Rafael, bár maga is sejtette a választ. Remek halat ettek a Frederiksberggade sétálóutca egyik éttermében. Itt fent az emeleten faborítású falak és igazi virágok között kellemes hangulat uralkodott. Senki sem sietett. A szomszédos asztaloknál elegáns nők és férfiak beszélgettek a maguk jellegzetes nyelvén. Valahol arabos torokhangok tarkították a skandináv szavakat. – Biztos vagyok benne – mondta a dán kolléga, Valby felügyelő, a kopaszodó, ötvenes, energikus férfi. – És semmit sem tehetünk ellene. – Mi ez a pesszimizmus? – kérdezte Rafael megrovóan. – Ez csak realizmus. A tettesek mindig egy-két lépéssel előttünk járnak, ezt ön is jól tudja. Náluk van a kezdemé nyezés joga és lehetősége. Élnek is vele nemegyszer. A hetedik gyilkosság után a fickó tudja, hogy mi tudjuk, mit csinál. Tudja, hogy már a nyomában liheg egy kutyafalka, és mi vagyunk a kutyák, kedves kollégám. De olyan ez az ül dözés, mintha szaglóképesség nélküli kutyákat eresztenének a tettes nyomába. Fogalmunk sincs, ki ő, miért csinálja, és hol található...? Lehet, éppen itt vacsorázik valamelyik asztalnál – intett körbe a férfi.

218

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Rafael önkéntelenül is körülnézett. Persze nem látott egyetlen gyanús embert sem. Valby mosolygott: – Szóval kicsit céltalannak érzem az ittlétét, felügyelő. Bár jól tudom, mi hajtja. Egyszer nekem is volt egy sorozat gyilkosom, igaz, csak három esetig vitte, aztán a nyomára bukkantunk. Bekerítettük, és akkor az utolsó pillanatban főbe lőtte magát. Nem dán volt, hanem keletről jött, a régi orosz területekről... Két hétig alig aludtam és csak egy gondolat foglalta el az agyamat: elkapni őt...! A keze még most is ökölbe szorult, igaz, már csak egy pillanatra. Ez már nem volt más, mint emlék. Még pár év, és fiatal kollégáknak mesélt anekdotává szelídül az egykori dráma. Tulajdonképpen így van ez jól. Mégsem tudta elképzelni, hogy „Mr. Spirál” ügyét ő majd valaha is úgy meséli el, ilyen félvállról, mint Valby felügyelő. Vagy az idő ezt is távolabb helyezi tőle? Ami most oly fontos, hogy szinte az életét adná érte, az később már csak egy vidám vagy fájó vagy közömbös történetté silányul. Mint például Karina… Érdekes módon Karináról Dalma jutott eszébe, és ez aligha volt véletlen. Eltelt egy perc is, mire – halevés ürü gyén nézte a tányérját, és elmélyültségét Valby biztosan ennek tulajdonította, mert addig ő is hallgatott – végre Rafael így folytatta: – Lehet, hogy ezt tervezi a pasas. Tizenöt gyilkosságot akar elkövetni, amivel bekerül a rekordok könyvébe és a sajtó ünnepli majd. Interjúkat ad majd nagy pénzekért, aztán a börtönben megírja az emlékiratait és abból is csinál pár milliót. A sztoriját megfilmesítik, lehetőleg Hollywoodban, és találnak majd motívumként valami gyermekkori lel ki defektust, egy Freud-féle pszichológiai szélhámosságot vagy egyéb komplexust, ami indokolná a sorozatgyilkosságot… De éppen ezt nem akarom. Mindent meg kell tennem, hogy ne követhessen el tizenöt gyilkosságot az Unió tizenöt

219

Nemere István tagállamában. Vagyis nem engedem, hogy „befejezze a kört”, vagy a „spirált”, vagy nevezzük bárhogyan. Nem lesz tökéletes, százszázalékos a sorozata. Elkapom még előbb – most vette észre, hogy az ő keze is ökölbe szorult. Gyorsan kiengedte, de még sokáig érezte kézfejében, ujjai izmaiban azt a szorítást. Olyan volt, mintha valaki a torkát fojtogatná.

Május 15. Szombat
Rafael délelőtt még egyszer telefonon beszélt Valby felügyelő irodájával. Biztosították afelől, hogy minden dán autókölcsönzőben, repülőtéren, vasúti pénztárban, szállodában kiosztották már „Mr. Spirál” fantomképét. A központban egy külön ügyeleti csoport várta a bejelentéseket. Rafa el megadta mobilja számát, és elindult a városba. Most csak céltalanul barangolt. Némelyik utcasarkon megcsodálta az ingyen elvihető kerékpárokat – egyszer ked ve is támadt, hogy menjen egy kört, de valahogyan gyere kesnek érezte a dolgot. És ha közben megcsörren a telefonja...? Ezt most nagyon várta és semmi egyébre nem akart, nem tudott koncentrálni. Legfeljebb a városra. Elhagyta a szállót és órákon át kószált, még az ebédről is megfeledkezett. Bejárta a Christiansborg környékét. A palota mellett már sok turista szaladgált. A múzeumok ajta jában egy-egy csoport torlódott össze, a csatornák partján nagy autóbuszok kerestek parkolót. A Glyptoteket képtár előtt Rafael mintha meglátta volna „Őt” – egy pillanatra a lélegzete is elakadt. A férfi háttal állt neki, és így ráillett a személyleírás. De amikor ügyesen és lassan közelebb manőverezte magát, az idegen megfordult és – japán volt. Dühösen ment tovább. Közben gondolkozott: „Milyen esélye lehetne annak, hogy rátalálok? Pont én, aki őt üldö -

220

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK zöm? Még az sem biztos, hogy Dániában van. De ha mégis, akkor meg miért biztos, hogy éppen Koppenhágában fog most csavarogni? Lehet, a tettet ismét valahol másutt követi el. Egy kies vidéki tájon, amelynek még a létezéséről sem tudok. Reménytelen ez az egész ügy!” De már az is furcsa volt, hogy gondolatban kimondta a „reménytelen” szót. Ez nem az ő formája volt. Nem is mondta ki sohasem, és nem is gondolt rá. Ha bármi is reménytelen lenne, akkor minden emberi cselekvéssel felhagyhatnánk. Így hát most sem gondolt rá többet. Megebédelt valahol, egy egészen eldugott kis étteremben a Rosenborg mögött. Aztán tovább vándorolt. Közben kétszer is felhívta az irodát, de senki sem jelentett gyanús személyt. Már lassan sötétedett és éppen a szálloda felé ballagott, amikor megcsörrent a telefonja. A dallam körbefonta a testét, mire előkapta a készüléket. Az Europol-iroda jelentke zett. Már értesítették Valby felügyelőt, hogy a Gammelstrandon lévő hajóállomáson a pénztáros felismerte „Mr. Spirált”. Rafael még egyszer kérte a helyszín nevét – ezek a dánok olyannyira torokból beszélnek! Amit mondanak, az majdnem annyira érthetetlen, mintha hollandok lennének – morogta és leintett egy taxit. – Gammelstrand Ship Station...! Gyorsan! Csak amikor a taxi a forgalomban igyekezett előre és jobbról hagyták el a palotát, majd meglátta a Thorwaldsenmúzeum kívülről festett falait, akkor jött rá, hogy ismeri azt a helyet. Karina… Hát persze. Ott ültek be egy lapos, széles utasszállító vízibuszba, amely az alacsony hidak alatt hagyta el a csatornákat és igyekezett a kikötő felé. Körbejárták a belső és külső kikötőt, valami skanzen-szerű halászházak is voltak ott, ha jól emlékszik…

221

Nemere István A taxi végre bekanyarodott. A kék fényeket Rafael már messzebbről látta, hát oda irányította a kocsit. – Mi történt? Valby felügyelő nem köszönt. Kicsit izgatott volt: – Jöjjön velem. Bevitték oda, abba az irodába. – És tényleg ő az? – kérdezte, de már csak Valby hátát látta maga előtt. A nap akkor ment le, szürke félhomály borult a városra. Paloták zöld tornyain ült még a fény, de már erőtlenül, halványan. Két rendőr tartott egy férfit, aki leszegte a fejét. Világos dzsekit viselt, derekán övtáska, mellette az asztalon egy fényképezőgép. Turistának látszott. – Átkutatták?– kérdezte Valby és Rafael egyszerre. Persze a rendőrök és a civilruhás europolosok inkább Valbynak válaszoltak: – Igen, de nem volt nála más, csak ez. A táska meg a fényképezőgép. Az övtáskából egy útlevél került elő. Közben Rafael a férfi arcát nézte. Emlékeztetett a rajzra. Kért belőle egy példányt, megnézte, de a dolog egy csöppet sem győzte meg... A férfi valamivel magasabb volt, mint akit kerestek, az arcformája sem hasonlított a fantomképre. Rafaelben lassan csökkent a feszültség. Emlékezett még az érzésre, amikor hiába rohantak a luxemburgi főpályaudvarra, mert valakinél egy nyílpuskát láttak… A kudarc íze keserű, beleivódik a sejtekbe is, nehezen felejtődik. Vagy sohasem. Rafael lelkileg megrázta magát. Az útlevél szerint a turista neve Gino Parotti és milanói olasz. Rafael összeszedte minden olasz tudását és megkérdezte, mikor érkezett Koppenhágába, és melyik szállodában lakik? Parotti azt állította, hogy előző nap jött repülővel, egy olasz csoporttal a Mi lano-Koppenhága járattal, és mondta a szálloda nevét is. Közben az iroda előtt ott toporgott a sétahajó-állomás pénztárosa, aki „felismerte” a fickót. Rafael sejtette, hogy vala-

222

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK mi jutalomra vár, ha mégis ez lenne az. De ezt Valbyra hagyta. Miután beültek a kékfényes rendőrkocsikba, hogy a szállodába hajtassanak, azt tanácsolta a felügyelőnek: – Csak ön menjen vele, kettesben. A civilruhások és én követjük, a rendőrök maradjanak le. Mert ha nem ő az, jogosan tehet panaszt ellenünk jó hírének bemocskolása miatt… Erre meg egyikünknek sincs szüksége, nem? Valby bólintott és valamit mondott a rendőrautó rádió jába. Így hát két épülettel előbb fékezett az egész konvoj. Az egyenruhások lemaradtak. Gino Parotti szótlanul ment át a hallon Valby kíséretében. Rafael tisztes távolból követte, de nem vette le szemét az olaszról. Ugyanakkor már sejtette – sőt, érezte! – hogy ezúttal is melléfogtak. De nem baj – vigasztalta magát – a pénztárosok éberek, mindenütt ezt a fantomrajzot nézik most. Dániában amúgy is ritkán történnek falrengető, nagy események, békés kis ország. Jó nekik. Parotti elkérte kulcsát és a lifthez lépett. Mire az megjött, négyen álltak mellette. Mindyájan felmentek az ötödikre. Az 506-os szoba ajtaja előtt Rafael megkérdezte Parottit. – Engedélyezi, hogy átkutassuk a szobát? – Si, si – bólogatott amaz felhőtlen nyugalommal. Aztán a Valby kezében lévő rajzra mutatott és valami olyasmit mondott, hogy az nem őt ábrázolja. – De hasonlít és ez a baj – mondta Rafael franciául. Parotti ránézett és mosolygott: – Hasonlít, de nem én vagyok. No sono io – erősítgette. Ezekután Rafael már biztos volt benne, hogy nem ez az ő emberük. Túl nyugodt és fölényes volt – ártatlansága tuda tában beszélt. A szoba átkutatása persze nem hozott eredményt. Valby közelebb jött Rafaelhez: – És mi van, ha két szobát vett ki a városban? Az egyik ben lakik, a másikban tartja a fegyverét? Meg a hamis útlevelét, mondjuk Bonaren névre...?

223

Nemere István – Arra is tudok megoldást. Küldjön ide néhány olyan civil nyomozót, akit Parotti még nem látott. Figyeljék őt egész éjszaka és holnap éjfélig. Hogy biztosak legyünk a dologban! Valby beleegyezően bólintott. Rafael pedig most már nem érezte magát rendőrnek. Parottihoz ment és kezet nyúj tott neki: – Scusi, signor Parotti. Tévedtünk és meggyőződtünk az ön ártatlanságáról. Ha akarja, visszavisszük a hajóállomásra. – No, no, grazie... Most már itt maradok a hotelben, hiszen este van. Majd holnap megyek hajókirándulásra. Domani, certo domani! – ígérte mosolyogva. Valby a szálloda előtt eligazította embereit. Elsőnek azok maradtak itt, akik az imént kísérték haza Parottit, hogy megmutathassák őt a később érkező újoncoknak. Valby felügyelő elismerően pillantott Rafaelre: – Ez a bocsánatkérés a végén olyan európai volt. Minden elismerésem. – Nem árthatott. Ha tényleg ő volt az, most vagy pánikba esik, vagy megnyugszik, hogy nem ismertük fel. Ezt mindenesetre tegye el – Rafael egy papírszalvétába csomagolt kis üvegpoharat vett elő a zsebéből és óvatosan átadta Valbynak. – A fürdőszobából szerezte? – Igen. Remélem, rajta vannak az ujjlenyomatai… – Maga mindenre gondol, felügyelő. – Ez a dolgom, felügyelő – még egy mosoly, aztán Rafael intett és nekieredt az időközben beállott éjszakának.

– Hallo...! – Üdvözlöm, kedves „anyatigris”…

224

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Jó estét. Érdekes, hogy maga milyen hallhatóan ejti ki az… idézőjeleket is, Rafael. – Egyelőre még a nevem is idézőjelben van. Mikor léphetek ki belőle? – Ez a jövő zenéje. – Már hallom is, hogyan dübörög. Mármint a zene. Kék Tündér is otthon van? – Igen, de már alszik. Ilyenkor én hallgatok egy kis Csajkovszkijt. Ez most a negyedik szimfónia. – Szép… Kár, hogy lekéstem az első hármat. – Vicces… Ilyen jókedve van Koppenhágában? – Most igen, hogy magával beszélhetek. De a nyomozás egyelőre leült. Pedig érzem, hogy a fickó itt van valahol. Talán csak pár kilométerre tőlem. – A megérzést mint nyomozati módszert eddig szerfölött ritkán alkalmazták. Különösen az Europolnál. – Ez így van, de ne adjuk fel a reményt. Nem ugrik el ide… holnap? – Holnap vasárnap lesz. – Értem. Én is azért vagyok itt. De magával jobb lenne. Nem csak a holnapi, hanem minden vasárnap… kedves Dalma. – Majd visszatérünk a témára itthon. – Szaván fogom, Dalma.

Május 16. Vasárnap
Délelőtt tíz után pár perccel a fiatalember elfoglalta helyét. A parkolóban akkor még nem voltak sokan. Unatkozva álldogált a sorompó mellett. Innen jól látta a Nemzeti Mú zeum régies tetejét, szemben pedig a királyi palotát. De már

225

Nemere István unta a látványt. Majdnem egy éve nézhette nap mint nap. Kivéve, amikor éjszaka teljesített szolgálatot. Akkor a fényesen kivilágított épületek látványa még le tudta kötni. De most nyáriasan meleg nap készülődött. Bár felhők is voltak az égen. A férfi felnézett. Északról jöttek a felhők, komorak, szürkék, de azért köztük be-benevetett a napfény és kék volt az ég. Talán elmennek, gondolta. Jött egy kocsi, amerikai rendszámmal. A másik sorompónál mentek be. Az automata kiadta a parkolójegyet, a kocsi elment a parkoló végébe. A fiatalember unatkozott. Ideoda ténfergett. Az amerikaiak elmentek, némelyiknek két fényképezőgép is lógott a nyakában. Aztán egy ideig megint nem történt semmi. Fél tizenegy felé megint jött néhány kocsi, de még senki sem ment el. Így hát kis pénztárával a nyakában csak álldogált. Éppen arra gondolt, hogy leül és hazatelefonál. Az anyja ilyenkor kezd neki az ebédfőzésnek. Hát ma a vasárnapi szolgálat miatt nem fog otthon enni, de mindegy. Meszsze még a délután. A felhők elvonultak, kisütött a nap. Egy német turistabusz jött, de az utasok még a parkoló bejárata előtt kiszálltak, a sofőr az üres kocsival állt be. Végre kifelé is jött valaki, egy francia házaspár távozott. Dán koronával fizettek. Hamarosan bejön az euro, gondolta a fiatalember, miközben gépiesen számolta vissza az aprót. Akkor minden összeget kétféle módon kell majd a fejében tartani. Tizenegy előtt hat perccel nézett utoljára az órájára. Iszonyú lassan múlott az idő. A környéken nem volt egy lélek sem. A férfi visszament a fülkébe. Nem volt sok hely, mégis beült. Hiszen ha nem jönnek ügyfelek, minek álldogáljon odakünn? Lehet, hogy esni fog – gondolta még és a reggel vásárolt újságba mélyedt.

226

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Lépteket hallott. Valaki gyalog közeledett az aszfalton. A férfi nehezen szakította el tekintetét az újságtól. Csak akkor nézett fel, amikor az idegen már nagyon közel volt.

Rafael éppen a főpályaudvaron volt, amikor megszólalt a telefonja. Belehallgatott, közben a tekintete még körbejárt. Ezt csinálta már fél órája. Egy ideig a kijáratnál állt, amely persze sokak számára egyben bejárat is volt. Aztán odébbvándorolt, de folyamatosan nézte az embereket. A tekintete már magától, szinte gépiesen szelektálta az érkezőket és távozókat. Ha az illető valahol Koppenhága környékén lakik, akkor vonattal is bejöhet a városba – érvelt önmagának. A szeme percenként két tucat férfit választott ki a tömegből, alaposan megnézte őket. Most kezdte sejteni, menynyire nem hasonlít a fantomkép az eredetijéhez. Mintha az az ember, akit a dán autókölcsönző kisasszonya lerajzoltatott, egyáltalán nem létezne. Az a sok ember, aki vasárnap reggel és délelőtt elment Rafael mohón figyelő tekintete előtt, még csak nem is emlékeztetett a rajzra. Elkapta a reménytelenség is. Hiszen ha ez így van, akkor mekkora lehet az esély...? Egy rendőr az őrjáratból, egy ráérő nyugdíjas asszony, egy fiatal fiú mikor ismeri fel a rajz alapján „Mr. Spirált”? De a telefon mindent megoldott. Igaz, nem örült a hírnek. Most már nem is sietett. Éppen ellenkezőleg. Az újabb halott abban a parkolóban már nem szalad el, viszont a tettes talán éppen most utazik...? És nem zárható ki, hogy a tettes vonattal fog elutazni innen. Hát még percekig meresztette a szemét. Elég sokan mentek el, egy nagy, csupa vörös kocsiból álló szerelvény

227

Nemere István ment kifelé lassan. A hangját nem hallotta, ezért olyan volt a látvány, mintha levette volna a hangot a tévén. Aztán a vonat eltűnt, újabb emberek jöttek, Rafael pedig lassan sétált a kijárat felé. Az agyában már a teendőket rendezte. Negyedórával később – néhány toronyban az órák éppen delet harangoztak – a királyi palotával szemben állt. A Mú zeum mellett, a csatorna innenső oldalán csak rendőrautók álltak. Némelyiknek még forgott a kék lámpája. Egy mentőautó is vesztegelt ott nyitott ajtókkal, de a személyzet már a kocsi mellett állt és halkan beszélgetett. Testtartásuk sugallta, hogy nem volt dolguk, és ezt sajnálják. Valby kialvatlan szemekkel fogadta. Körülötte néhány Europol-os, és koppenhágai egyenruhás rendőr állt. A felügyelő kicsit fontoskodott, de azért ő sem vonhatta ki magát az esemény hatása alól. Rafael érezte: ez itt nem Amerika. Itt a bűn nem mindennapos, ahogyan azt New Yorkban tapasztalta egy tanulmányútján. Igaz, Amerikának több arca van, a bűnnel fertőzött nagyvárosoké csak az egyik. A kisvárosok Amerikájában éppen olyan ritka a komoly bűncselekmény, netán a gyilkosság, mint Dániában. Sokkal több „béke szigete” van, mint amennyit sejthetnénk. Szerencsére, tette hozzá gondolatban. Kezet fogott néhány ismeretlen tiszttel és máris arra irányította lépteit, ahol a legtöbben álltak. Valby követte: – Az eset talán harminc perce történhetett. Ezt mondta a mentőorvos is. Amikor az első rendőrök ideértek, a sebből még folyt a vér. – Itt van hát – Rafael nem sokáig nézte a halottat. Nem is rá értette a szavait, hanem a tettesre. Körülnézett: – Felügyelő, itt a fotósa? A fickó észrevétlenül vegyül jön el a tömegben és csináljon képeket, akár egy turista! Nem kellett többet mondania. A parkolótól tisztes távolságra, no és a csatorna túlsó partján már gyülekeztek a bámészkodók. Egyelőre alig százan lehettek csak.

228

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Az áldozat a kis fülke padlóján feküdt, de fél teste kilógott az apró építményből. Valby magyarázott. – A tettes talán három méterről lőtt rá és pontosan elta lálta a szívét. Rengeteg vért vesztett, az orvos szerint harminc másodperc alatt meghalhatott. Senki sem vehette észre, ilyenkor még kevesen járnak erre, hiszen vasárnap van. Nyugodtan elsétált valahová. Rafael agya már dolgozott, sebesen, és ugyanúgy lökte magából az utasításokat is: – Írják fel az összes kocsi rendszámát, amelyek itt áll nak a parkolókban, a tulajdonosokat és utasaikat hallgassák ki. A fotós képeit ma este együtt értékeljük ki Önöknél, a kapitányságon. Felügyelő, rádión értesítse az összes járőrt és megfigyelőt, akiket elhelyezett a pályaudvarokon és mindenfelé...! A tettes még itt van Koppenhágában. Nyissák ki a szemüket! Ugyanakkor lefújhatja ugyanezt a riadót vidéken. Minden nélkülözhető erő most álljon rá erre a megfigyelésre! Nem ártana, ha a rádió is bemondaná, és a tévécsatornák is! A tettes – órájára pillantott – tizenegy harminckor még teljesen bizonyosan itt volt a fővárosban. Sőt, most, tizen kettő után is itt lehet, reméljük...! Hajtóvadászatot indítunk, Valby! No és közben állapítsák meg az áldozat kilétét. A lehető legszélesebb képet kérem róla ma estére.

Egész délután futkostak az autók a városban. Charlottenlundtól Gentofte felé, Bronshoj és Frederiksberg között, Hareskovbytól Vanlose-ig és mindenfelé a város távoli negyedeiben is. Koppenhága valaha vagy húsz kisváros volt, és az egyesülés után is megmaradtak köztük a különbségek. Ezt Rafael is észrevehette. Számos bejelentés érkezett a la kosságtól és mindegyikhez kiment ő is. Hol itt, hol ott vél-

229

Nemere István ték látni „Mr. Spirált”, bár ez az elnevezés Koppenhágában nem honosodott meg. Délután találkoztak Valbyval. A gyilkosság óta négy és fél óra telt el. A nap már Hvidovre és Avedore fölött állt, vagyis nyugaton. Rafael kezdte kiismerni magát a nagyváros térképén. Roppant nagy területet jártak be rendőrautóval mindketten. De amikor a kapitányság erre kijelölt szobájába léptek, Rafael azonnal látta Valbyn: kudarcot vallott. Ez annál is jobban dühítette a férfit, mert ő sem járt sikerrel. – Nyolc helyen látták őt egyetlen óra leforgása alatt. – Egy vaksi öregasszony a saját dán szomszédjában vélte felfedezni a gyilkost. Akit tizenöt éve ismer. – Az semmi! Minket egy olyan hippitanyára hívtak ki, amelyekről azt hittem, már húsz éve kihaltak. Egy szakállas csavargóról állították, hogy ő „Mr. Spirál”. Mit mondjak, még csak nem is hasonlított rá! – Külsejét illetően az a pasas is fényévekre volt az igazi tettestől, akit a repülőtéren kaptak el. Először is volt vagy negyven éves, másodszor olyan kövér, hogy alig tudott mozogni, nemhogy fürgén gyilkolni. Nos, mit tudunk az áldozatról? – Kjeld Groth, huszonegy éves férfi. A foglalkozása parkolóőr. – Nem járt mellette egyetemre, valami átképző tanfolyamra? – reménykedett Rafael, de Valby lehűtötte a lelke sedését: – Szó sincs ilyesmiről. Tudom, ön azt szeretné, ha az áldozat valamilyen értelemben kicsit jelesebb ember lenne annál, amilyen… volt. De nincs így. Sajnos egyre több jel utal arra, hogy ő is véletlenszerűen kiválasztott áldozat volt, semmi egyéb. Nem látszik rendszer az áldozatok között. – Attól még lehet valami, ami összekapcsolja őket! – mondotta makacsul Rafael, bár most maga is érezte, mennyire üresen konganak a szavai. Nincs mögöttük semmi bizo-

230

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nyíték, ezért olyanok, akárha nem is mondta volna őket. Gyenge nádszálak a szélben. – A nyílvesszőre ezúttal az „E” betűt vésték – tette hozzá Valby, látszólag összefüggés nélkül. Rafael előhúzta a jegyzetfüzetét. Ez mindig vele volt. Az egyik lapon egyre több értelmetlen betű sorakozott. Ez az „E” már a nyolcadik betű volt, és a „szövegnek” még mindig nem volt semmi értelme. – Mit tudunk a szülőkről? – tért vissza régi vesszőparipájához. Valby egy céduláról olvasta a választ: – Az apja szociológus, külföldön dolgozik, az anyja könyvtáros. – És a fiú miért dolgozott ilyen… hm... egyszerű munkahelyen? – Lehet, az egyetemi tanulmányokra gyűjtötte a pénzt. Vagy összeveszett a szüleivel...? – Most már kezd gyanús lenni, hogy az áldozatok álta lában húsz és harminc között vannak. Mintha a tettesnek ezzel a korosztállyal lenne valami baja. – Egyelőre nincs más adat – Valby körülnézett cédulái között, aztán embereire emelte a tekintetét. Azok is nemet intettek. Valahol csöngött egy telefon, felvették, a csönd is eluralta a szobát. Lassan esteledett. Rafael csüggedten mondta: – Itt volt, szinte testközelben. De vajon hol lakhatott? Hacsak… Ostoba vagyok! Hogy erre nem gondoltam! – az egyik telefonra vetette magát és Luxemburgot hívta... Egy perc sem telt el, és már mondta is valakinek: – Wahl vagyok. Kérem értesítsék a német Europol-csoportot, hogy az ismert fantomrajzot adják át Berlinnek! Közöljék azonnal… – még beszélt, részletekbe menő utasításokat is adott. Valby a térképhez ment, aztán visszajött hozzá:

231

Nemere István – Honnan tudja, hogy ott lesz a következő gyilkosság… jövő vasárnap? – Nem tudhatom. De más jutott eszembe, nézze csak! Koppenhágából néhány óra alatt el lehet jutni le délre, ahonnan a kompok mennek Németországba. – Igen, Lolland szigetről a német Puttgardenre, amely szintén sziget. Egy jó kocsival két óra alatt odaérhet az ember… – Akkor már el is ment – Rafael keze ökölbe szorult. – Az a helyzet, hogy a tettesünk feltehetően bedobta ugyanazt a trükköt, amit egy héttel ezelőtt a svédországi esetben is megtett. – Vagyis hogy itt Dániában lakott, és csak egy napra ugrott át Jönköping mellé, hogy gyilkoljon? És utána már vissza is jött… – Ez az! De most valahol Észak-Németországban lakott, nem Dániában. Ma hajnalban átjöhetett egy komppal, buszszal beutazott Koppenhágába, megölte a parkolóőrt, és máris visszament! Míg mi itt a városban kerestük őt, nyugodtan robogott le Lollandra, és átment egy komppal! – Az sincs kizárva – tette hozzá a dán felügyelő gondterhelten –, hogy elváltoztatta a külsejét. Hiszen ha nem kell igazolnia magát a határon, akkor elég, ha felragaszt egy bajuszt, vagy szemébe húzza a sapkáját. Feltesz hozzá egy napszemüveget, és ennyi. Soha az életben nem ismerik fel. Rafael éppen ettől tartott.

Május 17. Hétfő
Rafael délben jött el Koppenhágából. Amikor a gépe felszállás után leírt egy félkört, még láthatta a várost. A rengeteg zöldet, és az Óváros régi csatornáit. Néhány nagy

232

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK hajót a kikötőben, a délre kanyarodó autópályát. A óceán éppen olyan volt, mint az égbolt – szürke, haragos, baljósla tú. Összegezte, amit megtudott. Huszonnégy órával a gyilkosság – a nyolcadik! – után olyan kevés adatot tudtak meg a rendőrök, hogy azzal az Europol semmire sem megy. Ennek megfelelően rossz kedve volt egész úton. Csak nézte a majdnem üres jegyzetlapját. Az áldozatról többet tudott fél órával annak halála után, mint a gyilkosról annak nyolcadik merénylete után. Mi a fene fűtheti őt? – tette fel a kérdést legalább százszor. Aztán a gép földet ért. Még szinte kora délután volt. A repülőtéren Alex helyett Claudia várta a kocsival. – Alex? – kérdezte a férfi a rövid üdvözlés után. De aztán észrevette magát, ez nagyon udvariatlan volt. Ez a kislány most azt hiheti, annyira várta Alexet, hogy őt, Claudiát emberszámba sem veszi. De a kislány jókedve szilárd maradt: – A németek válaszát várja, és mivel valószínűleg újabb kérdéseket fognak feltenni, amire csak ő tud válaszolni, hát… – Értem. Menjünk. Messze van a kocsi? – Igyekeztem a kijárathoz közel parkolni. A kocsiban megint Dalmára gondolt. Nagyon hiányzott már a hangja, az illata, az érintése. Szívesen elment volna egy vacsorára. Amelyik sokáig eltarthatna. Talán reggelig...? De a kocsiból mégsem hívhatta. Claudia most szokatla nul komoly volt. A kislány mintha megváltozott volna az el múlt napokban. Igaz, összesen tán egy hónapja dolgozott náluk, és Rafael nem sokat tudott róla. Valahogy nem volt már „kislány”.

233

Nemere István – Magával mi történt? – kérdezte szokott módján. Bele a közepébe, habozás nélkül! A meglepetés erejét is kihasználta. Bár most nem egy bűnözővel beszélt. Claudia vezetett, hát nem nagyon tudott Rafaelre nézni. Csak egy rövid pillantást vetett a főnökre: – Sasszeme van. Mióta itt dolgozom, és ezt a fickót keressük… Látom, bárkire lecsaphat. Még rám is. Huszonkét éves vagyok, kár lenne meghalnom. Vigyáznom kell hát magamra és másokra is. Régebben eszembe sem jutott a halál. – A dán áldozat fiatalabb volt magánál – mondta Rafael csöndesen. Claudia összeharapta ajkát, az arca egy pillanatra most csúnya volt. Hiszen a homlokát is ráncolta. De rögtön kisimultak a vonásai: – Van egy barátom, azt mondja, örökké élünk. Ő garantál nekem legalább kétszáz évet! – és végre mosolygott. Ra fael arcán is megjelent egy ilyen izom-széthúzódás, amit mások a belső jókedv külső kifejeződésének hittek. Pedig csak álca volt. Még sohasem érezte ilyen irigylően, hogy Claudia még akkor is itt lesz a Földön, vidáman éli majd ilyen vagy olyan életét, amikor őt már eltemették. A járdákon kis gyerekek tipegtek. Tán két évesek voltak. „Ők is túlélnek engem”. De legyűrte rosszkedvét. – Vajon miért öl folyton huszonéveseket? – kérdezte Claudia, és talán önmaga számára is váratlanul hozzátette: – Luxemburg is tagja az Uniónak. – Látom, Alex telebeszélte a fejét az elméletével. Még egyáltalán nem biztos, hogy a gyilkosságok csak az Európai Unió tagállamaira korlátozódnak. – Akkor most figyelje meg, mit fog tenni! – Claudia égkék szeme a férfira villant. Luxemburgban most szép idő volt, a város fölött majdnem érintetlen kékség feszült. – Gondolja, hogy a következő tettét Norvégiában fogja elkö vetni? Nem, mert az nem tagja az Uniónak… Tudja, főnök,

234

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ha behunyom a szememet, már akkor is az Európa-térképet látom magam előtt. – Csak most ne hunyja be a szemét – tréfált Rafael, a forgalomra célozva. Aztán kénytelen volt beismerni, hogy ezek a gondolatok őt is foglalkoztatják. Mert így folytatta: – Kiderül majd, merre kanyarodik „Mr. Spirál”? Lejön-e Németországba? Vagy pihenőt tart? – Szerintem már útban van a következő gyilkossága helyére. És megint úgy megy arrafelé, hogy ne hagyjon nyomot. – Hacsak közben nem látogat haza. – Mit nem adnék érte, ha tudnám, hol lakik! – Még egy fantomkép kell róla. Egy sokkal jobb. Hogy ennek van esélye, azt az irodában tudta meg. Alex lelkendezve fogadta: – Sikerült megértetnem a németekkel, hogy ez nagyon fontos dolog. Máris elindultak a fiúk, legalább harminc rendőrt állítottak az ügyre csak a hamburgi körzetben! Igaz, azt mondták, beletelik három napba is, de talán sikerül… – Ezt részletesebben ismertesse velem – Rafael leült íróasztalához. És maga is csodálkozott, mennyire otthonosan érzi magát itt. Ezt még hetekkel korábban sem hitte volna. – A hamburgi Europol-kirendeltségnél komolyan vették az eddigi híreket. Ahogyan „Mr. Spirál” közeledett Németországhoz, úgy gyűjtötték ki az adatokat a központi hírszolgálatunktól. Mára már alaposan felkészültek. Amikor pedig Ön jelezte Koppenhágából, hogy a tettes talán náluk aludt, ők is kombinálni kezdtek. Oda lyukadtak ki, hogy a tettes nyilván közel akart lenni a komphoz, tehát valahol Schleswig-Holstein tartomány területén szállt meg. Nos, az a harminc ember most sorra veszi az összes települést és elmennek minden – érti, uram? – minden fogadóba, szállóba, panzióba! Persze a fantomrajzzal felszerelkezve.

235

Nemere István – Ami aligha hasonlít hozzá – morogta Rafael halkan. Nem akarta Alex kedvét elvenni. A lelkesedés csodákat művelhet, új gondolatokat és ötleteket adhat. Claudia is végighallgatta mindezt, aztán a térképhez ment és alighanem Észak-Németországot nézte. Hamburg, Lübeck, Rostock és hány száz kis falu, város...! – Ez tényleg beletelik pár napba. Vagyis a hét végére érünk, amikor ismét közeledik majd a vasárnap – jósolta komoran.

Hazafelé menet már a kocsiból felhívta Dalmát. Félre is állt egy parkoló szélére, hogy nyugodtan beszélgethessenek. A szeme közben a nyáriasan öltözött nők látványát itta mohón. „Most már igazán véget kell vetni ennek a cölibátusnak” – figyelmeztetett-ígért, önmagának. – Jó estét. Mit csinál? – Jó estét. Most éppen örülök. – De persze nem az én jelentkezésemnek… – Mondjuk így, hogy annak is. Olga jól szerepelt ma az iskolában, azt ünnepeljük. – Képzelem, micsoda nagy dorbézolás folyik ott… – Igen, értékelni kell a ritka esetet. – Ez esetben ismét hiába jelentkeztem a szokásos „ötle temmel”? – Azért ne adja fel olyan gyorsan! Csemetém erősen integet… ehhez mind a négy végtagját igénybe veszi, intenzíven… Kislányom, mindenáron egyedül akarsz maradni ma este?… Bocsánat, Rafael, de… igen, lányom, igen. Jó hírem van az ön számára, uram! – Kérem, mondja meg Kék Tündérnek, hogy köszönöm. Elintézte, hogy a kedves édesanyja ma estére kimenőt kapjon, ugye, jól értettem?

236

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Jól értette. Van egy ötletem, azt megbeszéljük. – Nekem is van egy ötletem, Dalma. – De az enyém, hogy is mondjam csak, szolgálati jellegű, hivatalos… – Az enyém sem magánügy, kedves Dalma.

Az étteremben még voltak néhányan, de ettől már akár egyedül is érezhették magukat. Ez itt nem Nápoly volt, és nem is Genova vagy Torino. Este tizenegy után a luxemburgiak nagyobb része már régen otthon ül. Előttük a spagettis tányérok, már üresen. És egy-egy külön kisebb tányéron a kiürített kagylóhéjak feketéllettek. A gyertya lángja meg-meglibbent. A borospoharak bíborárnyékot vetettek a fehér abroszra. Elpilledt a test, de nem az agy. – Arra gondoltam, nem kellene ölbe tett kézzel ülnünk. Legalábbis nekünk ott a tévében. Valamilyen módon elébe kéne mennünk a tettesnek. Kicsalogatni a képzeletbeli barlangjából és beszéltetni. Hadd ismerjük meg az indítékait. – Nekem is ez járt az eszemben. Fórumot kell neki adni, amit biztosan nem vet el. Ha megnyilatkozik és bármit is mond, az már nekünk támpont lehet. Ha mást nem, hát a pszichológiai képét bővíthetik a szakembereink. De ezt a dolgot, amennyire lehetséges, a mi oldalunkról is irányítani kell, hogy nekünk is legyen belőle hasznunk. – Kevés sorozatgyilkos szeret csöndben maradni végig, amennyire tudom. – Igen, Dalma, ha van egy kicsi céljuk is, akkor azt már világgá kürtölnék. Nem hagynak levelet az ikszedik halott mellett sem, mert tudják, azt a rendőrség titokban tartja, a nagyközönséghez nem jut el. Hát adjuk meg neki a lehetősé-

237

Nemere István get. Csak abban nem vagyok biztos, mit szól ehhez a főnöke? – Már szondáztam a dolgot, és hajlik rá. Legalábbis bizonyos keretek között teret ad nekem. Vagy… nekünk! Olyan kacéran pillantott most Rafaelre, hogy a férfi egészen beleremegett. Meg is jegyezte: – Üzleti jellegű tárgyalásunk túl hamar fordulhat magánjellegűbe, ha így néz rám, Dalma. – A világért sem akarnám – az asszony most csúfondárosan nevetett. Remekül érezték magukat. Rafael annak örült a legjobban, hogy látta Dalmán ezt az érzést. Nincs még veszve semmi, ha jól érzi magát velem, gondolta. Nehezére esett most hivatalosnak maradni: – Egy kis, egy-két perces „műsort” kéne beiktatni az esti híradóba. Csak akkor, amikor maga vezeti azt. Igyekezzen elérni, hogy öné legyen a híradó minden vasárnap és hétfőn este. Vasárnap általában nem mindig tudjuk meg, hol volt akkor a gyilkosság, vagy hogy volt-e egyáltalán. De ak kor is szólhatunk róla, és hozzá! – Zseniális – suttogta a nő és most komoly volt az arca. – Én maximum egy különleges kisfilmre gondoltam, amiben levetítjük a fantomképét és a nézők segítségét kérjük, remélve, hogy majd „ő” is bejelentkezik, bekapcsolódik, és akkor elkészíthetjük a következő kisfilmet… – Ennél több, szélesebb és mélyebb az én javaslatom. Csakhogy ez kockázatos, mert az ügyészség is beleszólhat a dologba. Nem szeretik, ha úgymond reklámot csinálunk a bűnözőknek és a bűnnek! – Itt viszont a cél az illető elfogásának megkönnyítése – mondta Dalma. Olyan hangon, mint aki már az érveit sorolja a főnökének vagy egy ügyésznek. – Úgy kell tennünk, mintha együtt éreznénk vele. Persze nem túlságosan, hiszen végtére a tévé is a társadalom normálisabb részének oldalán kell álljon – Rafael most az

238

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK abroszt nézte, hogy Dalma látványa ne szórja szét a gondolatait. – De valamiképpen meg kell értenie, hogy foglalkoz ni akar vele az EURO-TV, hogy van ott egy kedves asszony, a híres riporter és műsorvezető, aki egy árnyalattal mintha több rokonszenvet mutatna iránta. – Elvesztem a nézők egy részének rokonszenvét – figyelmeztette józanul Dalma. – Kétségtelen, viszont ezt a bélyeget lemoshatjuk a végén, ha elkaptuk a fickót. Együtt jelenünk meg a képernyőn, és én utólag igazolom magát. Azt mondom majd, ami mel lesleg igaz is lesz, hogy az Europol felkérésére csinálta végig ezt a játékot… Ha sikerül, közelebb férkőzhetünk hozzá. Nemcsak a hangja lesz meg – ha telefonon lép érintkezésbe magával – hanem némi ügyességgel többet is megtud hatunk róla. A szándékairól és főleg az indokairól! Mi alapján választja ki az áldozatait...? – És akkor néhányat még figyelmeztetni lehet! – Dalmának a lélegzete is elállt ettől a perspektívától. Rafael tovább ütötte a vasat, lelkesen: – Ha a főnökei ellenkeznek, mondja meg nyugodtan: én találtam ki a dolgot, tehát a felelősség is az Europolé. Magának ne essen baja emiatt. Majdnem hozzátette: „és más miatt sem.” Ha eszébe jutott, hogy Dalmának kellemetlenségei támadhatnának az ötlete miatt, hát azonnal visszaszívná. Féltette őt. Ezt az asszony is érezte. Kellemes kis csönd támadt, amit Rafael nagyon élvezett. Örült, hogy reményei lassan valóra válnak. De miért olyan lassan...? – Mindennek eljön az ideje – mondta Dalma váratlanul. – A gondolataimban olvas – ismerte el a férfi. Egymásra mosolyogtak.

239

Nemere István

Május 18. Kedd
– Nézzük a listákat. Hány név van rajtuk? – A legújabbakon vagy nyolcvanezer. Ezek a svéd és dán hotelek, panziók vendéglistái – Alex felmarkolt egy rakás papírt. – Már a skandinávok is figyelmeztettek bennünket, hogy nem teljesek a listák. Gyakori eset ugyanis, hogy egy vendég bekopog egy nagyobb házba és megkérdi, van-e szoba egy-két éjszakára...? Az ilyen vendégnek aztán nyoma sem marad sehol. Előre fizet és nem kérdezik, ki fia-borja. – Azért csak essenek neki. Nem kell számítógépbe tenni – Rafael gyomrában ott volt még az ebéd, súlyosan nyomta, nem tetszett neki. Hát a kedve sem volt a legjobb. – Az egyetlen támpont, amit adhatok: a svéd gyilkosságot megelőző napon, és talán még akkor vasárnap, tehát május 2-án este Dániában kellett lennie. No és a Bonaren név felbukkanásának is örülnék. – Nekem meg itt vannak az autókölcsönzők listái – Claudia töprengve mutatott egy jóval kisebb papírhalmazra. – Természetesen besegítek Alexnek. De ezt is átnézem. – Rendben van. Nem jött reagálás a fantomképre? – Ott vannak a jelentések – intett Alex egy harmadik kupacra. Ez volt a legszerényebb. Mindössze tizennyolc kisebb-nagyobb, faxból kijött puha papírlap adta a halmazt. Némelyik összekunkorodott. Rafael elvitte őket íróasztalához. De előtte szerkesztett egy rövid levelet. Majd hívta az EURO-TV-t és átküldte a híradó szerkesztőségének. Csak utána merült bele a listába. Alex délután négyig nem is végzett a magáéval. Claudia viszont a végére ért, de Rafael már látta az arcán, hogy az eredmény még szerénynek sem nevezhető. Rafael megint „sétára” indult, a szobában méregette a padlót faltól falig. Claudia egy ideig nézte a főnököt, közben a digitális faliórára is vetett sürgető pillantásokat.

240

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Fel kell venni vele a kapcsolatot – jelentette ki a lány. Rafael – mivel éppen ezen járt az esze – kapásból válaszolt: – Én is erre gondoltam, és már megszerveztem. Nézzék ma este a tévében Dalma LeGrand híradóját – és magyarázat nélkül otthagyta őket.

Dalma arca kitöltötte a képernyőt. Ma mintha a szokásosnál is szebb lenne – villant a férfiba. Már jó ideje elhelyezkedett kényelmesen. A kisasztalra odakészítette kis kefirjét meg két narancsot, mostanában ezt nevezte vacsorának. Persze egy jegyzetfüzet és golyóstoll is hevert a keze ügyében. Dalma egyelőre a balkáni helyzetről beszélt, aztán áttért a francia gazdák tüntetéseire. A parasztok kirajzottak a fontosabb utakra és elzárták a forgalom elől. Itt-ott külföldi kamionokat tartóztattak fel, az egyik – hogy, hogy nem? – lángra is lobbant. Aztán volt filmje egy szörnyű indonéziai kompbalesetről. Vagy negyven halott úszott a vízen… Már majdnem véget ért a híradó, amikor egy új kép bukkant fel mögötte. Az elektronikus háttér fákat ábrázolt. Közöttük egy arctalan sötét árny osont, kezében jól látható nyílpuskával. Volt a képben valami döbbenetes veszély-sugallat. Jó művész készíthette. – Kedves nézőink! Az EURO-TV-ben még sohasem láthattak ilyen műsort. A következő percekben ismertetjük a híres nyílpuskás sorozatgyilkos eddigi eseteit, utána pedig hozzá is szólunk… Peregtek a képek. Egy elhagyott írországi ház. A dátum. Aztán Portugália, Marbella, Velence, Athén… Turku, Jönköping, Koppenhága. Nyolc helyszín, nyolc gyilkosság. Elhangzott a „Mr. Spirál” név is, majd rögtön látható lett

241

Nemere István Európa térképe. Az uniós tagállamokat világos színnel ábrázolták. Az Írországból kiinduló nyíl vonallá hosszabbodott, fekete volt és mohó, meg nem állítható – akár egy kígyó… Bejárta Dél-Európát, aztán gondosan befelé kanyarodva ismét – nehogy elhagyja a világosabb területet, az Uniót! – felkanyarodott északkeletre. Minden gyilkosság színhelyén egy-egy újabb nyílvessző bukkant fel és ott is maradt az il lető ország területén. Később a városnevek is megjelentek a térképen. Koppenhága volt az utolsó nyílvessző – a „kígyó” onnan kijött, de nem ment tovább. A végéből váratlanul egy… kérdőjel lett. Közben egy szenvtelen férfihang olvasta fel, miket követett el a tettes és mit tudnak már róla? Utána megjelent a képernyőn a fantomkép. Amely egy ügyes elektronikus trükkel halványodni kezdett, és helyette ugyanabban a méretben Dalma arca tűnt át, majd erősödtek vonásai. És mielőtt a fantom végleg elhalványult volna, már Dalma szólt a nézőkhöz: – Hány nyílvessző van még a tegezében, „Mr. Spirál”? Miért kerülgeti Európa széleit, miért gyilkol olyan nagy hévvel? Úgy sejtjük, önnel valami tragikus esemény történt. Kérjük, jelentkezzen nálunk! Az EURO-TV vezetősége biztosítja önt, hogy diszkréten kezeli jelentkezését. Bármikor a rendelkezésére állok, „Mr. Spirál”. A világnak is joga van megtudni, miért cselekszik így – és önnek is joga van ezt közölni a világgal. Inkább szóval, mint szomorú tettel, „Mr. Spirál”! A képernyőről eltűnt Dalma arca, helyette néhány tele fonszám bukkant fel. Aztán egy hang közölte, hogy az EURO-TV az esti nyolcórás híradójában mindig ejt majd néhány szót „Mr. Spirálról”, sőt szól is majd az ismeretlen tet teshez – remélve-várva a tettes jelentkezését. Ezt az adást pedig a nap többi részében, más híradókban is megismétlik.

242

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Rafael elégedetten dőlt hátra a székén. Kicsit félt ettől az ötlettől, és főleg attól, hogyan valósítják meg a tévések. De aggodalma már elmúlott. Éppen nyúlt a telefonhoz, hogy megdicsérje Dalmát, amikor a készülék megcsörrent. Nagyon örült, hogy ismét egyszerre gondoltak ugyanarra, hát felkapta és beleszólt: – Itt vagyok! – Kicsit különös bejelentkezési forma, felügyelő… Gerner volt, a főnöke. Rafael önkéntelenül is összekapta magát és megváltozott a hangja. – Igen, uram, más hívását vártam. – Nem volt szerencséje, én jelentkeztem az illető helyett – ennyi humora volt neki. Ez is valami. – Látta a tévét? – Természetesen, uram. – A maga ötlete volt...? – Igen. Így talán kiugrathatjuk a nyulat a bokorból. – Jól van. Éppen ideje lenne – és Garner egyetlen búcsúszó nélkül letette. Rafael még töprengett egy sort, aztán hívta a tévét. Most már elég volt bemutatkoznia, és nem kel lett többet szólnia, azonnal kapcsolták a híradót és Dalmát. – Nos, tetszett, kedves felügyelő úr? – Nagyon tetszett, kedves média ördöge, és mellékál lásban „anyatigris”. Szuper jól csinálta. – Holnap bemutatjuk a nyílvesszőkre írott betűket és valamelyik esetet közelebbről, részletesen. Talán éppen az elsőt, az írországit. Aztán minden nap valamelyik másikat. Ha elfogynak, majd egyebet találunk ki. – Nagyon jó lesz. Persze a nézők tájékoztatásán túlme nően az igazi haszon az lenne, ha jelentkezne. – Megbeszéltem a telefonközpontunkkal. A nappal és az éjszaka bármelyik órájában jelentkezik is, oda kapcsolják, ahol éppen vagyok. Mostantól kezdve nem merülhet le a mobilom.

243

Nemere István – Bizony nem. És mi...? – Hogy mikor találkozunk? Majd, kedves felügyelő úr, majd! Ne legyen türelmetlen. – De én az vagyok – sóhajtotta Rafael.

Május 20. Csütörtök
– Végre visszaszóltak a svájciak – jelentette reggel Claudia. Ő beszélt velük és fogadta a bizalmas küldeményt is. Amit nem faxoltak át, hanem rendőrségi küldeményként, az intézményeken belül működő szervezeti postával továbbították. Azért tartott majdnem két teljes napig, míg ideért. – Mi a lényege? – kérdezte Rafael kissé szórakozottan. De amikor meghallotta, miről van szó, felkapta a fejét. Vadászkutya lett, szimatot kapott. – Volt egy igazi Bonaren – referált a lány komolyan. Most már nem is emlékeztetett a vigyori huszonévesre, aki nek az első napon megismerni vélték őt. – Huszonnyolc éves volt David Bonaren, amikor tizenkét évvel ezelőtt fejre állt a kocsijával és lezuhant egy hegyi útról. Meghalt, teljes bizonyossággal ott égett el az autójában. Minden kétséget kizáróan azonosították őt. – Ki volt? – Semmi rendkívüli, nem ütközött a törvénnyel. Nem volt nyilvántartva, se büntetve. Az apjának volt egy benzinkútja és valami műhelye, ott segédkezett. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindenki azt hitte tizenkét éve: az iratai vele együtt elégtek az autóban. Hát nem. A jogosítványa a jelek szerint valahogyan megmaradt. Mivel határidő nélküli, az, akinél ma van az okmány, bármikor felhasználhatja.

244

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – És a jelek szerint fel is használja. Ezzel tehát nem ju tottunk közelebb „Mr. Spirálhoz”? – Úgy tűnik – Alex is végighallgatta a beszámolót és most töprengve nézett maga elé. – Viszont van még esélyünk. Valaki csak emlékezik arra a pasasra, aki meghalt? Az igazi Bonarenre? – Igaza van. El kell menni Svájcba és szaglászni – mondta Rafael minden különösebb lelkesedés nélkül. De valami megmozdult benne. Sajnos, ennek semmi köze sem volt a rendőrséghez… Annál inkább lelkesítette. Most mindenesetre komoly arcot vágott: – Hamarosan közlöm, mit döntöttem. Alex és Claudia a feje fölött egymásra pillantottak. Nofene, a főnök milyen hivatalos lett egyszerre...! Még megbeszélték az előző esti tévéhíradót is, aztán munkához láttak.

Rafael délután hívta fel Dalmát. Az asszony most otthon volt. – Mi újság az emberünk frontján? – Még semmi. De valamilyen módon talán jelt fog adni – Dalma bizakodó volt. – Nincs kedve átugrani Svájcba? – Ott is gyilkolt már? – Még nem – Rafael csak egy másodperccel később gondolt arra, hogy milyen könnyen, szinte gondtalanul ejtet te ki száján a még szót. „Még nem”, ebben benne rejlett, hogy bizony fog az gyilkolni ott is. Mintha már előre belenyugodott volna. – Volt valami köze Svájchoz? Nyomon vannak, Rafael? – Úgy is lehet mondani, bár ez csak egy mellékes szálnak látszik. Ám tudom tapasztalatból, hogy még a legre-

245

Nemere István ménytelenebbnek látszó apró nyom is bármikor a legfőbbé válhat. Ez úgy hangzott, mintha fiatal kollégákat oktatna. Dalma is ilyesmire gondolhatott, mert hallhatóan mosolygott: – Látom, alapos kiképzést kapok a rendőrségi munkából. Még néhány hét és önálló nyomkereső lehetek. – Én bármikor szívesen vállalom az oktatását. – Tudom, tudom...! Rafael, ne vigyük túlzásba a dolgot. A két ügyet nem lehet összekeverni. – De szétválasztani sem… Ez a nyílpuskás gyilkos és a magánéletünk részben máris alárendelődött egymásnak. Hála neki, találkoztunk! – Azért ne hozsannázzon túl feltűnően… Beismerem, az én karrieremre is hatással lehet, hiszen tegnap óta nőtt a né zettségünk. Azokat a híradókat, amelyekben – az előzetes reklámozás után – vetítjük a gyilkoshoz szóló félperces filmet is, már hat és fél százalékkal többen nézik. Jó tendencia ez önöknek is, hiszen… – Értem. Ha többen nézik, többen szereznek róla tudomást, többen kezdik őt keresni, figyelni – ezzel Rafael is elégedett volt. – Ez örvendetes. Ha így áll a dolog, össze kell tartanunk. Ki tudja, mire bukkanunk Svájcban...? – Ne csábítson, felügyelő. – De csábítom, ahogyan csak bírom, teljes erőből – Ra fael is mosolygott, ám hangja mélyén ott lapult a nagy elszá nás. – Reméljük, mindezt a bűnüldözés érdekében teszi. – Is. – Mennyi időt venne igénybe ez a svájci nyomozás? –Mivel a legközelebbi határ mentén, Francia-Svájcban kell kezdenünk, talán egy nap alatt elintézzük. Persze ezt nem tudhatjuk előre. – És addig mi lesz Olgával?

246

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nekem úgy rémlik, járt már maga Athéntől Marbellá ig, és biztosan Londontól Rómáig úgy is, hogy nem fordult meg egy nap alatt. Kék Tündér feltehetően nem fogja tele sírni a párnáját éjszaka, hanem éjfélig nézi a tévé számára addig tiltott csatornáit és áldani fogja a nevemet, amiért el vittem az anyját messzi földekre. – Magából indul ki, igaz? Ha maga lenne most tizenéves, ezt tenné? – Ezt is, sőt... – Ne ijesztgessen, mert többé öt percre sem hagyom őt magára. – Rosszul tenné. Hallottam valamit a kiskorúak pszichológiai fejlődésének bonyolult folyamatáról, amelyben igenis vannak magány-korszakok, ha csak pár naposak is, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a személyiség teljes és pozitív előjelű kialakulásához… – Nem, nem! Hagyja abba, inkább elmegyek Svájcba. Mikor indulunk?

Május 21. Péntek
Az autópálya szélesre nyílott előttük. Olyan hamar Metzbe értek, hogy szinte észre sem vették. Nancy-ig alig szóltak egymáshoz. Valahogy mindkettőjüket feszélyezte a helyzet. Eddig, ha találkoztak is, valahogy a dolog nem látszott ennyire egyértelműnek. Bár Rafa elben erős kétségek éltek, hogy most sem lesz egyértelmű. De éppen mert ilyen gondolatokat sejtett Dalmában, hát eléggé zavarban volt.

247

Nemere István Az asszony könnyű nyárias ruhát viselt, valahol a lemenő napkorong még nem piros, de már sötét narancsvörös színében. Az éppen csak felkelt nap mintha önmagával találkozott volna – így látta a férfi. Dalma arca nyugodt, tiszta volt, ahogyan a tekintete is. Amit ritkán vetett Rafaelre. Egy kis bőrtáskája volt, semmi más. Nem számít hosszabb tartózkodásra. Nancyt elhagyva Rafael letért a Mulhouse felé vivő alsóbbrendű útra. Nem voltak sokan, a többség a sztrádán ment biztosan. De még mielőtt odaértek volna – végig szemükbe sütött a nap, hisz egyenesen feléje rohantak – a férfi biztos kézzel letért erről az útról is. Tegnap este már átta nulmányozta a térképet és most nem vesztegette az időt arra, hogy szétterítse a színes, sohasem engedelmeskedő, mindig másképpen összehajtogatott papírlapokat. Belfort volt a következő cél, de ott sem álltak meg. Csak egy benzinkútnál, tankolás ürügyén. Dalma is elment a toalettre, visszajött. Parfümillat csapta meg a férfi orrát, amit örömmel szívott be. Dalma csak az Ügyről volt hajlandó beszélni, alighanem őt is feszélyezte ez a kirándulás. Olyanok lettek, akár a tizenéves kamaszok az Első Nagy Tett előtt. Dalma elhatározta, hogy még nem adja meg magát – Rafael pedig folyton bizonytalan volt. Ami pedig nem volt rá jellemző. Nem akarta elrontani a helyzetét azzal, hogy túl gyorsan lerohanja Dalmát. De ahogyan ott ült mellette, ahogyan néha összetalálkozott a tekintetük… Rafael nagyokat nyelt és erővel kényszerítette magát, hogy ő is csak az Ügyről beszéljen. Közben azért megmaradt szakmai óvatossága és a legbelsőbb, legfontosabb titkokat nem fecsegte el. Belfort után egy még jelentéktelenebb útra tértek. Délelőtt tíz volt már, amikor a keskeny, de szerencsére alig forgalmas úton a svájci határ közelébe érkeztek. Magányos és csoportos házak, tehenek, zöld rétek és domboldalak válta-

248

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK koztak a szemük előtt. Utána hegyre mentek fel. A láthatárt keletről szintén kékes hegyek határolták. Dalma előkapta a térképet: – Mi a célunk? – A határ túloldalán van egy svájci kisváros, La Chauxde-Fonds. Még sohasem jártam ott, de hallottam róla. Nos, az emberünk ott szerezte azt a jogosítványt, amit felmutatott Marbellában és másutt is. Azóta sajnos nem használja, pedig nem tudja, hogy mi már ismerjük a nevet. Ezt nem tettük közzé. Dalma szemrehányóan nézett rá: – És még nekem sem mondta el...? Akkor ez miféle együttműködés? – Mivel úgysem használhatja fel a műsorában, fölösleges lett volna tudnia róla – Rafael szépen rámosolygott, de ezzel nem enyhítette „bűnét”. Dalma néhány percig duzzogott. Közben a hegyi úton a határhoz értek. Már-már elővet ték útlevelüket, amikor a francia határőrök intettek: tovább...! A svájci oldalon meg egyszerűen senki sem foglalkozott velük. Hivatalos személyt nem is láttak. Hát a férfi tovább vezetett a kanyargós úton. Most főleg észak felé mentek, a nap hátulról tűzött a járműre. – Találkozunk itteni rendőrökkel is? – érdeklődött a nő. – Persze. És ha arra gondol, hogyan mutatom be önt – rápillantva látta, hogy igen, éppen erre gondolt! – hát folytatta: – Nem tagadhatjuk le, kicsoda maga, Dalma. Itt is sokan nézik az EURO-TV-t. – Hát remélem is, bár a svájci nézettséget nem számolják ki a statisztikusaink. Ez az ország ugyanis nem tagja az Uniónak.

249

Nemere István – Mit nem mond! Az ember mindig tanul valami újat. Nahát! – „csodálkozott” a férfi és akkor végre összenevettek. A hangulat ismét a régi volt. La Chaux-de-Fonds egy észak-déli völgybe telepedett. A legalsó részén volt a belváros a kettős főutcával. Kétoldalt a domboldalakra mászott fel a város. Néhány magas épületen kívül minden szerény volt, de a forgalom már nem keltette egy kisváros benyomását. Valami láthatatlan, de érezhető dinamizmus lüktetett a város fölött. Francia-Svájc egyik jelentős települése lehet akkor is, ha lakóinak száma nem túl nagy. Hamar meglelték a rendőrséget. Rafaelt már várta egy sötéthajú, energikus fiatalember. A helyi rendőrség hadnagya nagy szemeket meresztett Dalma láttán: – Bon jour, Madame! Ön is itt van? Ez azt jelenti, hogy… a kamerák előtt tartóztatják le a tettest? – Nagyon jó lenne, de ott még nem tartunk – felelte Dalma talpraesetten, majd szándékosan csodálkozó arcot vágott és a fiatalemberre mosolygott: – Ez azt jelenti, hogy önök már ismerik a kilétét? – Nem, dehogy, sajnos nem – a férfi zavarba jött. – Fogalmunk sincs róla. Talán ma megtudjuk. Rafael hivatalos lett: – Dalma LeGrand asszony a tévé „Egy sorozatgyilkos nyomában” című műsorát szerkeszti, amely adott esetben segítheti a rendőrség munkáját. Legalábbis ebben reménykedünk és ezért van itt. – Nagyon örülünk önnek – Duren hadnagy gálánsan meghajolt. Aztán komolyra váltott: – Felügyelő úr, utasítottak, hogy ma egész nap álljak a rendelkezésére. – Akkor indulhatunk is – döntött Rafael. Tizenegy óra elmúlott, amikor felfelé haladtak a meredek utcákon. A keleti domboldalon szép villák között mentek. Innen lenézve imponáló volt a város. Szórt napfényben

250

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK fürdött a völgy, középen egy vonat rohant. Északon egy kis repülőtér terpeszkedett, itt-ott üzemek kéménye is füstölt. Hűvös volt itt a magasban, kellemesen borzongató. Aztán felhők takarták el a napot. Az első cím az egyik kis házba vezette őket. A csengetésre ősz hajú, takarosan öltözött öregasszony bújt elő, nagy zöld szemeket meresztett Duren igazolványára. Bementek a házba, és az asszony nyelve hamarosan megeredt: – Unokaöcsém volt az a David Bonaren. Az apja az öcsém, aki világéletében rendes ember volt. Nos, az a David hozzá képest mintha nem is svájci lett volna, olyan rendetlen alak lett belőle, mire felnőtt. Tán valami idegen gén...? Nem is tudom. – A baleset előtti időkről beszéljen, kérem. Volt neki barátja? – Rafael most már kezébe vette a dolgokat és célratörően kérdezett. Nagy gyakorlata volt a tanúk kihallgatása terén, sok éven át csinálta. Tudta, némelyik ember, különö sen ha idősebb, szeret nagy feneket keríteni a dolgoknak. Ráadásul élvezi is a sok rászegeződő pillantást. Döbbenten tapasztalja, amit addig ritkán érezhetett. Hogy milyen sokakat érdekelnek a csak tőle megszerezhető információk. És igyekszik elnyújtani ezt a számára oly kellemes időszakot… – David Bonarennek sok barátja volt, különösen, amikor fizetést kapott az apjától. Akkor meghívta őket egy-két italra. Amiből aztán öt-hat kör is lett, vagy több. Másnap csak szédelgett. – Nem volt olyan barátja, aki különösen közel állt hozzá? – De, kettő is. Az egyik a vele egykorú fickó, ha jól emlékszem, Colman nevezetű, asztalos volt akkoriban. A másik meg egy gyerek. Folyton a nyomában volt, talán még iskolába járt, a nevét nem tudom. – Mindketten itt laktak?

251

Nemere István – Úgy hiszem, kérem. De miért keresik őket? Hiszen szegény David ugye, abban a balesetben… – Tudjuk, meghalt. Ne aggódjon, asszonyom, a dolognak semmi köze a volt unokaöccséhez. Amikor kimentek az utcára, Duren hadnagy mobilján a kapitányságot hívta és egy Colman nevű asztalos felől érdeklődött. Míg írta a címet, Dalma Rafaelhez hajolt: – És így fogunk járni címről címre? – Ez a nyomozói munka, asszonyom – mosolygott a felügyelő. – És még jó, ha kapunk címeket, ahová elindulha tunk. A bajok akkor kezdődnek, amikor se cím, se ötlet, se semmi. Most átmentek a másik domboldalra. Egy hídon szaladt a kocsi, a lámpák zöldre váltottak és máris jókora dobozokhoz hasonló üzemépületek között mentek. Ismét egy kisebb utca következett, benne egy üzem. Nagy piros betűk sárga alapon hirdették, hogy ez itt J. Colman asztalos fafeldolgozó üzeme. Öt perccel később Dalma – aki igyekezett kicsit kívülállóként viselkedni, ami itt nem is ment nehezen, ugyanis Colman és háza népe a jelek szerint nem szokott tévézni és őt sem ismerték fel – oldalt támasztotta a falat, miközben Rafael és Duren kérdésekkel ostromolták a negyvenes, testes, kopaszodó férfit: – Monsieur Colman, minket most az elhunyt David Bonaren érdekelne. – Csak nem követett el valamit, mármint a halála után? – Colman azt hitte, nagyon vicces. Dalma közben az ablakon át látta a kibetonozott udvart. Jókora darus kocsi forgolódott, embervastag fatörzseket rakott le. A szemközti épületben óriási körfűrész forgott és amikor belemart egy fatörzsbe, mindannyiszor éles hangon felsikoltott a fémlap. – Ő már aligha – Rafael komoly volt. – De valaki viszszaél az irataival, „kölcsönvette” azokat.

252

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nahát! – Colman homlokát vakarta szőrös kezével és őszintén csodálkozott. – Még most is...? – Ezt hogyan érti? – Rafael szeme összeszűkült. Sasként csapott le. Dalmát már nem is érdekelte az udvari lát vány. Azokban a percekben egy másik Wahlt látott, egy olyan Rafaelt, akit még nem ismert. A férfi most rendőr volt. Úgy is dolgozott. – Előfordult ez máskor is? – Halványan emlékszem egy alakra – bólogatott Col man, sőt a szemét is behunyta. A jelek szerint neki így jobban ment az emlékezés. – Egy fiatal gyerek volt és mindig ott nyüzsgött körülöttünk. Különösen Daviddal barátkozott. Párszor el is kért tőle valamit. Ez volt a mániája, hogy „köl csönkért”. Pénzt, kocsit, szerszámot, de egyszer még David napszemüvegét is. Azt mondta, ezek menő cuccok, és vannak lányok, akik az ilyesmire buknak. – Mit tud erről a fiatalemberről? – Akkor még nem is volt „fiatalember”, csak egy kö lyök. Tán tizenhat éves, vagy annyi sem. Folyton ott lábat lankodott közöttünk, nagynak hitte magát, ha néhányszor elvittük magunkkal valamelyik étterembe. Vagy az amatőr autóversenyekre, mert oda is jártunk. Szegény David akkor este is azt hihette, hogy versenyen van, amikor a szakadékba zuhant. Tudják, hol történt a dolog...? A Neuchatelbe vezető hegyi úton, amin majd maguk is mennek lefelé, gondolom. A nagy alagút után, de még a régi vár előtt… – Minket elsősorban ez a fiú érdekel. A nevére emlék szik? – Nem, nem – Colman a fejét rázta. – Már akkor sem tudtam, azt hiszem. Tudja, olyan jelentéktelen volt a gyerek is, meg a kis kölcsönkérései… Mi már felnőttek voltunk, én éppen harminc, amikor Daviddal az történt. Szegény fiú – és a fejét ingatta szomorúan. Duren hadnagy támadott most: – Valamire csak emlékszik? Hogyan szólították a többiek? Esetleg egy csúfneve, ha volt? Hogyan nézett ki? Külö -

253

Nemere István nös ismertetőjele? Valami a testén, a viselkedésében, az öltözködésén...? És hol lakott? – Hát ez az! – csapott egyik öklével a másik tenyerébe Colman. – Most jut eszembe, hogy azt mondták róla, beteg. Ha csúfolni akarták, vagy már elegük volt a dörgölődzéséből, akkor csúfolni kezdték, hogy „no, essél már össze”, vagy hogy „csinálj egy rohamot, ha már dögrováson vagy”. Különösen a kocsmázás után szaporodtak meg ezek a dolgok. – Volt is neki ilyen „rohama”? – Én egyszer láttam, de azt hiszem, csak imitálta. Jókedvűek voltunk nagyon, ő meg szerette, ha nevetünk, hát produkálta magát. Már nem emlékszem, miket csinált, csak ilyen benyomásom támadt. Akkor biztosan nem volt beteg, csak bohóckodott. – Van valamilyen ötlete, hol találhatnánk rá? Melyik környéken? – kérdezte Rafael. Közben a szeme sarkából észrevette, hogy Dalma finoman jelez neki. Inkább csak a szemöldökével hívta őt félre, majd a fülébe súgta: – Talán a többi barátja között emlékszik majd valaki erre a gyerekre. Rafael bólintott. Hogy ez neki nem jutott eszébe...! Tudat alatt azt is tudta, miért ilyen szétszórt ma. Hát éppen Dalma jelenléte, a belőle áradó sugárzás… és az a tény, hogy itt van vele, hogy talán ma este egy szállodában az övé lesz… Szinte elektromosan borzongott végig, amikor egy másodpercre még Dalma szemébe is pillantott. – Mi akkor a túlsó domboldalon laktunk – intett Colman arrafelé, ahol az előbb járt a kis nyomozócsoport. – A Rue des Postiérs környékén, meg kint a mezőn, ahonnan lelátni a reptérre. Ott most egy szálloda is épült, azt hiszem. – Mondjon még egy vagy két olyan barátját, akik szintén a maguk köréhez tartoztak és ma is itt élnek a városban

254

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – mondta Rafael és a lelke mélyén nagyon hálás volt Dalmá nak a segítségért.

Már dél is elmúlott, sőt egy óra felé járt az idő – Rafa el gyomra megkordult, hajnalban harapott valamit, már arra sem emlékezett, hogy mit – amikor a kocsi egy busz mögött lassan kapaszkodott fel a Rue des Postiérs környékére. Itt magasabb, olykor kétemeletes házak álltak, de akadtak ott kisebbek is. Az utcák keskenyek, javarészt egyirányúak. Egy elágazásnál Duren hadnagy leparkolta a kocsit és gyalog mentek tovább. A következő ház keskeny volt és magas, emeletes. Rafaelt nyaralóhelyre emlékeztette a környék, pedig most hűvös volt. A nyár ilyen magasan még nem kezdődött el. Mi lehet itt télen, ha leesik a hó? – borzongott össze. Dalma igyekezett háttérben maradni, ami a lelke mélyén most nagyon tetszett a férfinak. A férfi, akit kerestek, éppen indult volna. A ház előtt futottak vele össze. Dalma most kissé hátramaradt, mint aki érzi: az ő megjelenése, a nőiessége és főleg a tévéből ismert arca csak megzavarná a tanút. Nagy napszemüveget tett fel és mindig vagy két méterrel távolabb állt a csoporttól. – Igen, emlékszem rá – mondta a tanú, szakálla eltakar ta nyakkendője csomóját. Pincér volt egy étteremben „oda lent”, a városközpontban. – Mi csak „Kölyöknek” szólítottuk. Volt akkoriban valami amerikai film, nem emlékszem a címére. Abban játszott egy ehhez hasonló „Kid”, vagyis kölyök… Hát a fickó tudott erről és alájátszott, még a filmből is megtanult pár mondatot és azt ugyanúgy ejtette ki, mint ott. Sokat röhögtünk rajta, az egyszer biztos. – Azt mondja, amolyan bohóc volt? A társaság lelke, motorja?

255

Nemere István – No, annyira azért nem. Ő persze mindent megtett, hogy folyton a középpontban legyen. Még a kölcsönökre sem volt szüksége, azt hiszem. Csak azért csinálta, hogy egyenként is közelebb kerüljön hozzánk. Persze a legjobban David Bonaren imponált neki. Azt mondogatta, ő is autóversenyző lesz majd és híres ember, akkor mindenki megbecsüli majd őt. Az apját emlegette, annak is sikerült volna valami féle karrierje, ha másképpen bánnak vele. Ennyit mondott róla. – Nem ismerte? Nem tudta, mi a neve, hol lakik? Vagy legalább mivel foglalkozott az apja? – Valahol a túloldalon laktak, azt hiszem – a tanú bizonytalanul intett a völgy felé. Rafael feszülten leste, végre hall-e valami konkrétumot. A pincér emlékeibe merült és látszott, csakugyan töpreng. – Hát sokat marháskodtunk, de amikor David lezuhant és meghalt, valahogyan elment a kedvünk mindentől. Utána már csak egyszer találkoztunk, a temetés napján. Valahogy elromlott a hangulat és mindenki nek eszébe jutott, hogy ezer dolga van. A Kölyök nagyon odavolt David halála miatt. Úgy hallottam, aztán hamarosan elköltöztek innen. De lehet, hogy tévedek. Nem és nem jutott eszébe a családi neve, valószínűleg soha nem is ismerte. Rafael, Duren hadnagy csalódottan hagyták ott. Dalma még odament a kocsihoz, amikor a férfi már majdnem elindult: – Soha nem készült közös fénykép a csapatról? Egy kiránduláson, egy kocsmában...? – Nem foglalkoztunk ilyesmivel, asszonyom – és a pincér elhajtott. Rafael valamit élénken vitatott a hadnaggyal, észre sem vették az asszony pillanatnyi lemaradását. Végül újra beültek egy kocsiba. A város eléjük tárult. Valóban láttak távolabb egy repülőteret. Duren egy céduláról címet mondott a sofőrnek. – Ez az utolsó név. Ha itt sem tudunk meg többet…

256

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Délután volt már, amikor végre meglelték az erdő szélén magányosan álló házat. Rafael nem először járt az alpesi országban, de ez a vidék valahogyan kimaradt eddig. Ha azt hitte lelke mélyén, hogy Svájc a németül beszélő, egzakt és pontos emberek hazája, most csak lazább, franciás könnyed ségű vidékkel találkozott. Mégis, érződött a levegőben, hogy ez nem Franciaország. Az utak, a házak kerítése, amely elvágólag csatlakozott más kerítésekhez, a mindenütt szigorúan ott virító közlekedési tiltótáblák is fegyelmet sugalltak. Duren előrement, bekopogott. Dalma és Rafael összenéztek: – Ez így nem fog menni – mondta az asszony. – Most közelről látja a munkánkat. Máskor még ennyi információt sem szerzünk, és nem fél nap, hanem hetek vagy hónapok alatt sem. Rengeteg energia veszik el. – Ön szerint szereztünk információkat? Hiszen még mindig nem tudjuk, kit keresünk! – Csak semmi pesszimizmus. Apránként haladunk előre. Igaza lett, mert a harmadik tanú, egy harminchét éves vasutas is mondott néhány érdekes dolgot: – A Kölyök...? Emlékszem rá, bár azóta nem láttam. Az apjával is láttam egyszer. A pasast kerekes széken gurította az állomáson. Többször mentek el onnan kezelésre, vizsgálatra. De ha a csapattal volt a Kölyök, mindig nagyon vidám volt. Persze jóval fiatalabb volt nálunk. Hogy most mennyi...? Hát talán harminc lehet. Kicsit kövérkés volt, de ő azt mondta, az nem háj, hanem izom. Kitalált rémtörténeteket és azokat mesélte, csakhogy rá figyeljünk. Ez volt az egyik mániája. Nem bírt nyugton maradni és másokat hallgatni, meg egyáltalán a háttérben maradni. Szerepelni akart. – Az apjának mi baja volt? – Fogalmam sincs. Egyáltalán, tudják, ki volt nekünk az a Kölyök? Egy nagy senki. Nem is ő volt az egyetlen, aki

257

Nemere István időnként hozzánk csapódott. Csak hát a Kölyök főleg David körül nyüzsgött, mert ő is azt hitte, egyszer majd híres autó versenyző lesz belőle. Mi is azt hittük persze, és felnéztünk Davidra. – A Kölyök merre lakott? Mi volt a neve? – Ki tartotta volna számon? – vont vállat a vasutas. – Sohasem hallottuk az igazi nevét és nem is érdekelt bennünket. A csapat is szétszóródott azóta, alig páran maradtunk a városban. – Semmi közös fotó? – Nem fényképezkedtünk, az nem a mi formánk volt akkoriban. Tudja, a nyolcvanas évek végén éltünk és a legtöbbünknek már volt nője. Az én akkori nőm lett a feleségem. Mi csak a lányokkal együtt fotóztuk magunkat, ott pedig a Kölyöknek nem volt helye. – Neki nem volt nője? – ezt Dalma kérdezte, a napszemüveg biztosnak vélt bástyája mögül. – Ugyan már! Nem álltak vele szóba, olyan ronda volt, és ellenszenves. A lányok nem szeretik, ha valaki folyton bohóckodik és beteges. – Ez a betegség milyen volt? Maga látta a tüneteit? – Nem, de a többiek mondták. Olyankor állítólag nem tudott beszélni, az arca eltorzult. Meg azt mondta később, mármint a Kölyök, ha magához tért, hogy elszorult a torka és úgy érezte, megfullad. Nem is látott rendesen. – Vergődött a földön? Habzott a szája? – kérdezte Duren hadnagy. – Honnan tudjam? Én nem láttam – a vasutas arcán lát szott, kellemetlen emlékek ezek. – Régen volt. A Kölyök utálatos volt, ellenszenves, nem csoda, ha a lányok szóba sem álltak vele. Örökké lejmolta a társaságot, soha nem volt egy garasa sem. Néha még el is lopott valamit, azt hiszem. Bár sohasem kaptuk rajta. David olykor adott neki egy kis pénzt, ha megsajnálta. Meg elvitte magával a kocsiján.

258

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – David a jogosítványát a kocsiban tartotta? – kérdezte Rafael. Arcán megfeszült a bőr. Csak valamivel később érezte, hogy Dalma most őt nézi. Az arcát. „Vajon tetszem-e neki?” – vágott bele a kérdés, de el is nyomta rögtön Ő most dolgozott. – Hát persze, sokan csinálják így. – Ha valami eszébe jutna, kérem hívjon fel – Duren a névjegyét adta a tanúnak. A délutáni nap most előbukkant, de nem sokáig kényeztette el az embereket. A völgy mindkét oldala árnyékba került. La-Chaux-de-Fonds kéjesen tárulkozott ki a világnak. Az idegeneknek. Rafaelt egy magát megadó nőre emlékeztette. „Hogy ma folyton ilyesmiken jár az eszem...!”– korholta tudatalattiját. Egy óra múlva – a hadnagy vendégeiként – egy belvárosi hangulatos kis étteremben ültek. Valaha innen indultak fel a rétekre a fűkaszálók, mondta Duren. Rafaelnek mindegy volt, csak végre valami ennivalót lásson. A késői ebédet vagy korai vacsorát jó étvággyal fogyasztották el. Dalma nagyon élvezte a hangulatot. Egy csöppet sem sietett. De ahányszor a tekintetük találkozott, azonnal elkapta a szemét. Rafael csak magában mosolygott és már előre élvezte az éjszakát. Egyre biztosabb volt benne, hogy ma éjjel végre nem lesz több kibúvó. Duren még intézkedett, hogy a közeli szállodában rezerváljanak nekik két szobát. Aztán az étterem előtt búcsúztak el. Az égre már alkonyi vörös csíkokat festett egy látha tatlan, óriási kéz. Kiérve a térre, ahol a teknősbékás szökőkút kivilágítása éppen felvillant – megtorpantak. – Szép ez a város. – Szeretnék rá nagyon emlékezni – a férfi hangjában benne volt minden vágyakozása. Valahogyan torokból szólott, ősi akarattal. Dalma zavarba jött, egy pillanatig hallgatott. Az este észrevétlenül jött. Alig sétáltak végig két utcán, hogy egy parkolóban megtalálják a kocsit – máris rájuk

259

Nemere István csaptak a szürke fények. Az éjszaka nagy léptekkel jött és a város nem menekülhetett. Védtelen volt. – Még menjünk el egy… egy kávéra – sugallta az aszszony. Menekülő őz volt, ide-oda ugrált, csakhogy eltávolodjon a vadásztól. Aki türelmetlen volt, mint minden igazi vadász. Zsákmányra vágyott. Elfoglalták szobáikat a szállodában, aztán lementek az utcára. Már sötét volt, a völgyben lapuló kisvárost addigra megrohanta az éjszaka. Egyetlen igazi magasház volt a belvárosban, annak tetején pedig kilátó és kávézó. Megcsodálták hát a látványt, aztán kis asztalkához telepedtek. Eleinte az ügyről váltottak pár mondatot, de mindketten érezték: nem ez most a téma. Rafael hát mélyet lélegzett és végre ki mondta: – Kedves Dalma… Sokáig fogunk még magázódni? – Azt mondják, ez a nő feladata. Mármint a tegeződés felajánlása – mosolygott évődve az asszony. – És felajánlja? – kérdezte Rafael. Remélte, ez volt az utolsó magázódó kérdése ma este. Sőt, az életben. – Még meggondolom. Mit tud felhozni javaslata védelmében, felügyelő úr? – Hát… tulajdonképpen nem sokat. Csak azt, hogy ha két ember annyira kedveli egymást, akkor talán ennyi hónap után már fölösleges folyton önözniök egymást. A kapcsolatuk… hogy is mondjam csak… más fázisba jutott… – Élvezem, ha zavarban van, felügyelő! Ritka látvány lehet, nézze hát el, hogy kihasználom és igyekszem meghosszabbítani a jelenetet, amíg csak lehet. – Nos, megadom magamat. Nem beszélek róla többet, és így a zavarom sem tart sokáig – Rafael egy pillanatra valóban érzett egy apró sértődöttséget. De Dalma nevető szemébe pillantva visszanyerte jókedvét. Így évődtek még egy ideig. De közöttük a feszültség akkorára nőtt, hogy egyetlen szikra lángba borította volna a

260

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kávézót, az épületet is talán. Már nem nagyon szóltak. A férfi vére megpezsdült. Kétszer nézett órájára, míg végre el hatolt a tudatába, hogy már nyolc is elmúlott. – Holnap reggel korán kelünk – jegyezte meg végre sürgetően. Dalma a szemébe nézett. – Nos, hát menjünk – és ő is felállt. Az utcán kevesen voltak. Szél görgetett egy papírpoharat. A szálloda nem volt messze. De még mielőtt odaértek volna a fényesen kivilágított ajtó elé, megcsörrent Rafael mobiltelefonja. „Miért nem kapcsoltam ki?” – villant bele a baljós előérzet. Amikor megtorpantak a hallban, szembefordult az asszonnyal. Nézték egymást. Rafael komoly volt. De jó lenne, ha csak valami aprósággal zavarnának, fohászkodott. A következő éjszaka már szinte a sejtjeiben vibrált, hitte. – Wahl – szólt a készülékbe. Alex hívta: – Főnök… azaz felügyelő úr, a németek visszajeleztek. Megtalálták a gyilkos szállását és egészen jó személyleírá suk is van. A technikusok már megszállták a bérelt szobát. – Örülök, Alex. Más újság? – Csak annyi, hogy Garner már intézkedett. Önnek azonnal Hamburgba kell repülnie. Vezesse a nyomozást a helyszínen. – Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy… most? – De igen, uram. Most! Ez Garner utasítása. És hogy lássa, mennyire komolyan gondolja, oda irányította az EUROPOL különgépét. – Ezt még senkinek sem adta oda, ő maga használta néha… – Ebből is látszik, uram, hogy Garner most már pontot akar tenni az ügy végére. Mondtam neki, hogy ön fontos nyomozást végez Svájcban. De csak a város nevét kérdezte meg, és örült, hogy ott van repülőtér. A különgép mellesleg

261

Nemere István már elindult, és úton van La-Chaux-de-Fonds felé. Felveszi önt… mennyi is? Negyven perc múlva… és irány Hamburg. – Köszönöm, Alex. Ez nem a legjobbkor jött – jegyezte meg. Alex, aki nem tudhatta, hogy Dalma is vele van, örömhangon mondott még valamit arról, hogy az ügy meglódult és talán hamarosan elkapják a tettest. – Igyekszünk, Alex. Viszlát hétfőn az irodában, de holnap is legyen elérhető – zsebre vágta a telefont. Dalma sejtette, mi történt. Rafael fájdalmas kiáltása – „most?” – mindent megmagyarázott. Közben a portás elé értek. – Nem maradhatok, visszaadom a szobámat. Tíz perc múlva várjon egy taxi – mondta a portásnak, aztán felment Dalmával. Mielőtt kezébe kapta volna a táskáját, elmondta, mit hallott. Letette az asztalra a kocsi kulcsát és a papírokat: – Kérem, reggel vigye vissza... illetve, vidd vissza a kocsimat Luxemburgba, kérlek. Amint megtudok valamit Hamburgban, te leszel az első, akit értesítek. Dalma bánatosan nézett rá. Nem szólt semmit. De a bánata mindennél kifejezőbb volt. Szóval ma éjjel ő is akarta… Akarta volna. Mindketten egyszerre mozdultak egymás felé. Most már nem volt konvenció, nem volt megjátszás. Eltűntek az akadályok, a jólneveltség álcái. A csók hosszú volt és édes. Belefeledkeztek mindket ten. Valami elektromosság vibrált a testükben, kielégíthetet len vágyakozással ölelték a másik testét. Rafael még sohasem érezte ennyire a csók hatását. Szárnyakat kapott, és nem tudott másra gondolni, csak arra: ha ma nem kellene elmennie, akkor… egész éjjel… csodás, ájulásig menő kéjjel… ölelné ezt a forró testet, amely lám, nem száll szembe vele, nem ellenkezik… Amikor végre elszakadtak egymástól, sokáig nem kapott levegőt. Dalma is lihegett:

262

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Menned… kell… már… Rafael. – Igen, mennem kell. Átkozott szolgálat! Nehezen szakadtak el egymástól. Még egy röpke csók, ujjak szorongatták egymást, aztán a férfi kifordult az ajtón és dühösen-felvillanyozva robogott le a lépcsőn.

Május 22. Szombat
Hamburgba hajnali két órakor érkezett, mert hiszen LaChaux-de-Fonds-ban a gépnek üzemanyagot kellett tankolnia. Így dühösen számlálta a negyedórákat, ennyivel tovább maradhatott volna a szállodában, Dalmával. Aztán a gépen aludt egy kicsit. Ő volt az egyetlen utas a nyolc személyes gépen, hát senki sem zavarta. Persze hajnali kettőig nem sokat alhatott. Így aztán rosszkedvűen ült be egy érte küldött rendőrségi kocsiba. Folyton az járt a fejében: mit akart Garner ezzel az éjjeli riasztással...? Persze, szeretne már véget vetni az ügynek, amely nem túl jó fényt vet az Europolra, de ez azért mégis túlzás. „Ha holnap reggel kilenckor érkezem ide, akkor mi van? Lekésünk valamiről?” – dühöngött, persze csak magában. A kocsi messzire vitte. A rendőr-sofőr maga javasolta, aludjon nyugodtan. A mikrobuszban volt is erre elegendő helye, de ennyire mozgó járműben régebben sem tudott igazán aludni. A hely, ahová mentek, elég messze volt Hamburgtól. Kiel mellett, közel a dán határhoz, egy jelentékte len kisvárosban álltak meg. Akkor már majdnem egészen világos volt és hajnali négy óra múlott. A helyi rendőrőrs elé kanyarodott a mikrobusz, ahol szemlátomást nagy lázban égett az egész, mindössze csak három fős személyzet:

263

Nemere István – Guten Morgen, Herr Inspektor Wahl! Nagyon örülünk, hogy megismerhetjük. Már jelezték, hogy reggel ideér. – Sőt, már hajnalok hajnalán – morogta elégedetlenül Rafael és mint mindig, ha kialvatlan volt, kicsit utálta az egész világot. Most talán nem is kicsit. Ha pedig Dalmára gondolt, megkeseredett a szája íze. Az asszony most egyedül tölti az éjszakát, aztán hamarosan elindul vissza. Többször előfordult már, hogy utálta a szakmáját. Nos, ez is egy ilyen pillanat volt. Pillanat, ami órákig tartott. – Hamarosan megyünk a terepre. Abba a házba – magyarázta a hosszú hajú rendőr. Nemsokára így is lett. Már szépen pirkadt, amikor egy zöld-fehér kocsiba ültek. A vidéki rendőrök életében ez biztosan igen nagy esemény volt. Wahl felügyelő az Europoltól…? Személyesen, itt, náluk! A lelkesedésük azonban megtört Rafael szikla-tartásán. Mint ostromló tenger a parti köveken. Nem kedvelte, ha ennyire körülugrálták. Szerette azt hinni, hogy ismeri a korlátait. Mire a nap felkelt, magában megbocsátott Garnernek. A tájra ránevetett a sárgásvörös fény, és az autó egyre szebb látványok között suhant. A pirkadat még a rendőrök szavát is elvette. Rafael is rácsodálkozott a tájra és a lelke már nem annyira háborgott az elvesztett éjszaka, az elvesztett Dalma LeGrand miatt. Végre a tenger közelében járhattak, bár azt nem látták. De Rafael hallotta a sirályok jellegzetes, kellemetlen rikácsolását, sőt látott is belőlük néhányat. Egy domboldalon mentek éppen, a völgyben pár magányos ház állt. Tábla reklámozta az út mellett, hogy valamelyikben „Zimmer Frei” várja a fáradt vándort. A kocsi lefelé robogott, majd megállt az egyik ház előtt. Már két „Polizei” feliratú mikrobusz és egy fekete kocsi is állt ott. Fiatal civilruhás nyomozó került elő: – Üdvözlöm, felügyelő úr. Diehl hadnagy vagyok a hamburgi főkapitányságról, ezen a helyszínen én vezetem a

264

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nyomozást. Vagyis, én vezettem, eddig a pillanatig – és várakozóan nézett Rafaelre. A szokásos koreográfia szerint beszélt Rafael: – Csinálja csak tovább, mintha itt sem lennék. Sokat fogok kérdezni magától, de igyekszem a háttérben maradni. Mit mondanak a technikusok...?

Csak délután telefonált Luxemburgba. Olga vette fel, de Dalma is otthon volt. A gyerek szokás szerint eltréfálgatott egy kicsit a férfival, miközben Dalma is a készülékhez jött. Olga visított a kagylóba: – Segítség, el akarják venni tőlem a kagylót...! Rendőrség! – Remélem, van egy rendőr a vonalban – mondta később Dalma és érződött a hangján, hogy ő sem szomorú. Talán még örül is, hogy tegnap este nem történt meg az, aminek történnie kellett volna? – villant a férfi agyába. – Hello, drágám – jegyezte meg. Kicsit olyan volt, mint egy amerikai filmben, naná, most már csak az „I love You” hiányzik. De addig már nem akart elmenni. Most még nem. – Jól vagy? – kérdezte Dalma. A háttérben Olga visított ismét, ezúttal alighanem örömmel nyugtázta, hogy a felnőttek már tegeződnek. – Még nem, de most megyek aludni. Utána jobban leszek. A fickó, mármint „Mr. Spirál”, csakugyan itt lakott több napon és éjszakán keresztül. Hagyott is nyomokat szépen, de ezekről nem akarok telefonon mesélni. – Viszont kellene valami a holnap esti műsoromhoz. Tudod, hogy ismét szólnunk kell hozzá! – Kösz a többes számért. Holnap reggel hazautazom. Ebédeljünk együtt és kimunkáljuk majd a közös stratégiát.

265

Nemere István – Közös stratégiát...? Rafael, te biztosan a gyilkosról és a nyomozásról beszélsz? – Igyekszem arról beszélni, miközben folyton másra gondolok…

Május 23. Vasárnap
A tenger most sem volt csöndes. Itt talán az idők kezde te óta száműzték a csöndet. A keleti partvidéket folyton ostromolták az északkeleti szelek, a sziklák beszélgettek a hullámokkal. Sirályok lebbentek csak általuk érzett légmozgásra, fel, fel, egyre magasabbra, hogy aztán kilendülve az öböl fölé alacsonyan szálljanak ismét. Ha megláttak egy halat, összekapták szárnyukat és kődarabként zuhantak a vízbe. Kora reggel volt még, és nagyon hűvös. Permetet hozott a szél a víz felől. Néha belepte a látcső üvegét is, törölgetnie kellett. Aztán megint a szeméhez illesztette. A sziklák között tökéletes rejtekhelyre lelt – ezt már előző tartózkodása alatt meglelte, agyába véste. Azt is, ami most majd történni fog. A szürke esőköpenye voltaképpen láthatatlanná tette. Beleolvadt a környezetbe, talán még néhány méterről is észrevétlen maradna. A reggel még korai volt, nem népesítette be a partot. Itt amúgy is sok a kő, kevesen járnak. Nem egy idegenforgalmi látványosság, sok ezer kilométernyi ugyanilyen van ebben az országban. Akire várt, reggelente sétálni jön errefelé. És a látcső megrezdült a kezében – ott van! Kijött a dűnék mögött sorakozó házak egyikéből. Hangabokrok a háttérben, szürke kövek, borús égbolt. Akár egy filmen – jutott még eszébe, aztán felkészült. A sétáló mindig errefelé jön, ezt tartja az egészség forrásának. Egy kiadós reggeli séta, essen bár az

266

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK eső is, és sokáig élhet az ember – hangoztatta az illető. Ő maga is hallotta tőle néhány hónappal korábban. A látcső elkerült a szeme elől, a kezéből. A tenger most is zúgott. A tekintete felmérte, meddig kell várnia. Míg az áldozat elég közel ér… Egy lélek sincs a parton és senki sem fogja hallani utolsó sikoltását.

Alex kinyitotta Rafael előtt a kocsija ajtaját: – Parancsoljon, fő…felügyelő úr. Mi újság? Rafael az alájuk szaladó szürke aszfaltot nézte: – Olyan érzésem volt Kiel mellett, mintha a pasas most már nem annyira törekedne az inkognitóját megőrizni… legalábbis volt némi könnyelműség abban, ahogyan viselkedett. – Ez nekünk jó! – rikkantotta Alex, majd zavartan pislogott és alázatosan várta a folytatást. Rafael hangosan gondolkodott: – Persze lehet, csak mindenáron és görcsösen meg akarta játszani az átlagturistát. Túlságosan ügyelt arra, nehogy feltűnjön valamivel. És nem tudott minden jelet eltakarítani maga mögött… Kétségtelen, hogy ő volt az. Az athéni ujjlenyomatot egybevetették a hamburgiak azzal, amit Kiel mellett találtak. Nincs kétség. – Hová ment? – kérdezte Alex. – Túlságosan előreszalad, Alex. Csak annyit tudunk róla egyelőre, hogy ott volt. Átvert bennünket, mert amikor mi azt hittük, Svédország területén foglalt szobát, Dániában lakott. Amikor Dániát vette sorra, egy héttel ezelőtt, már régen Németországban lakott. – Lehet, az lesz a következő célpont? – Alex oldalra pillantott. – Vagyis, a mai célpont, uram. – Tudom, hogy vasárnap van, ne figyelmeztessen rá! – fakadt ki Rafael. Ő is ideges volt, aztán megrázta a fejét és

267

Nemere István a jövő helyett visszatért a múltba: – Szóval „Mr. Spirál” ke veset mozgott, de tudta, az feltűnő lenne. Hát az ott töltött három nap közül csak egyszer ment át Koppenhágába. Bő másfél napot pedig a szobájában és a környéken vándorolva töltött. Nem kétséges, hogy a környék nem érdekelte, csak nem akart a bérelt szobában üldögélni, nehogy feltűnést keltsen. Gyerekek látták céltalanul csavarogni. Amikor pedig visszajött vasárnap kora délután, összeszedte a holmiját és busszal Kielbe ment. Most nyomozzák, merre ment tovább, de felteszik, hogy Hamburg volt az úti célja. – És onnan...? – Fogalmunk sincs. Lehet, Németországban maradt, de nem biztos. Szóval a szobában nem csak ujjlenyomatokat hagyott, hanem hajszálakat is találtunk. Szerencsére a háziasszony, miután látta az EURO-TV-ben Dalma LeGrand műsorát, utólag felfogta, hogy a lakója is eléggé gyanús lehetett. A személyleírás és a fantomkép is mondott neki valamit… már éppen ki akarta takarítani a szobáját, amikor lemondott erről és felhívta a rendőrséget. – Okos asszony. – Okos. A technikusok húsz órán keresztül dolgoztak. A hajszálakat egy bonyolult laborvizsgálatra küldik, amiből még az is kiderülhet, hogy eddigi tulajdonosuk körülbelül hány éves, milyen betegségei voltak, tengerparton élt-e vagy hegyek között… – Így állapították meg Napoleon halálának okát is – kotnyeleskedett Alex. Már a városban robogtak, vasárnap lévén a szokásosnál kisebb volt a forgalom. – Tudja, főnök, hogy Szent Ilona szigetén arzént adagoltak neki, és a huszadik századi laborvizsgálatok ezt is kimutatták, és… – Elég, Alex! Mi most nem boldogult Bonaparte úr ügyében nyomozunk. – Ez igaz, elnézést…

268

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Szóval nekifutok harmadszor is. A tettesről sikerült a háziak segítségével az eddiginél sokkal jobb fantomképet készíttetni. Ezt ma este már le is adják a tévében. A személyleírást is kiegészíthettük. – Érdemes volt hát péntek éjjel elröpülni Svájcból? – kérdezte Alex. Aztán csodálkozott, hogy Rafaeltől erre a kérdésre jó ideig nem kapott választ.

– Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amíg mi itt békésen falatozunk és a tájat csodáljuk, Ő valahol éppen gyilkol – jegyezte meg Dalma, és folöslegesen hozzátette: – Hiszen vasárnap van. – Egyszer majd bevonul a kriminalisztika történetébe, Vasárnapi Gyilkos néven – mondta erre a férfi, ő is fölösle gesen. – Ki tudja, nem ez-e az egyetlen célja? – Aligha. Hogy csak a hírnév kedvéért öljön, elmebetegnek kellene lennie. Ha viszont az volna, nem lenne képes mindent megszervezni ilyen alaposan. Lehet, hogy már hónapokkal ezelőtt felkészült az összes helyszínből és áldozat ból. Kicsi az esély, hogy csak a Guinessbe akar bekerülni azzal, hogy ő lesz a rekorder: tizenöt országban gyilkolt, és mindig vasárnap...! Rafaelben valami megmozdult. Még maga sem tudta, mi jutott eszébe, de a gondolat valahol a tudatalattijában fészkelődni kezdett. Ám eközben a felszínen tovább folytatták a beszélgetést. Egy erdő szélén ültek. A kis kilátóterasz majdnem a völgy fölé nyúlott. A legelő meredeken szaladt le alóla, és néhány fekete-fehér foltos tehén állt szoborként. Volt egy pillanat, amikor éppen egyikük sem mozdult. Megállt az

269

Nemere István idő, gondolta Rafael. Ám ez is csak kényszerképzet volt, múlandó, röpke semmiség. Dalma most nagyon szép volt. Mintha csak a férfi szívét fájdítaná. Könnyű nyári ruhát viselt, bár még nem volt olyan igazi hőség. Bőre szolárium-barna, egyenletesen aranyszínű, a sok tejjel kevert kávé árnyalatára emlékeztetett. És ha mosolygott, mintha a nap ragyogott volna. Rafael most különösen érezte magát. A külsejét szerette volna szebbé tenni, de egyrészt későn ébredt fel, másrészt mit is tehetett volna...? Negyvenegy éves volt, ritkult a haja. Egykor sportos, akkor magas termete a mai akcelerált fiatalemberek között mármár kezdett egyszerűen alacsonynak látszani. Azt sem tudta, hogyan öltözzön, hát kicsit lezser zakót vett fel keskenyszárú nadrággal, világos cipővel. A nyakkendőjét az első adandó alkalommal meglazította. Így ült most Dalmával szemben, akire az étterem többi vendége is fel-felfigyelt, néha összesúgtak mögöttük. – Amíg nem tudunk az agyába hatolni, amíg nem ismerjük a szándékait, kénytelenek vagyunk az érzelmeire játszani. – Azt akarod mondani, hogy könyörögjünk neki? „Ked ves gyilkos úr, drága „Mr. Spirál”, méltóztasson leleplezni magát, hogy elfoghassuk önt… hogy szép fényes bilincset rakhassunk ügyes kacsóira”? – Talán nem ennyire direkt módon, de rá kell venni, hogy szólaljon meg. Hogy vegye fel a kapcsolatot veled, a tévével, a közvéleménnyel. Ha csak a legkisebb jelét adja annak, mi is történt vele… – Mert biztosan történt vele valami? – Biztosan. Az ember nem ok nélkül indul neki egy földrésznek, hogy minden országban megöljön egy fiatalembert. Tehát ha elszólja magát, vagy ha tudatosan akar minket kihasználni… – Azt hiszed, van benne annyi exhibicionizmus?

270

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nem biztos, hogy erről van szó. Valami feszíti őt belülről. Ha talál valakit, aki meghallgatja, akinek elsírhatja a bánatát… – Legyek az „anyja”? Nekem sírja el sanyarú gyermek kora történetét? – Te most gúnyolódsz, Dalma, pedig ha ez bekövetkez ne, hamar elkapnánk őt. Sokat megtudnánk a gyermekkoráról vagy az előzményekről, amelyek miatt ide jutott. Ez a legrövidebb út az azonosításához, hiszen nem lehet rajtakap ni gyilkolás közben. És ha akkor elfogjuk, megmentjük a többi hét áldozatot! – Már csak hatot. Hiszen vasárnap van és a mai, kilen cedik áldozat már meghalt, vagy most haldoklik valahol. – Ne is emlegesd. Szomorúan ültek, ami nagy ellentétet képezett a kitűnő étellel és a gyönyörű látvánnyal. Hirtelen ugyanerre gondoltak mindketten. Rafael folytatta az evést, Dalma pedig a tájat csodálta egy hosszú percig. – Ma talán ezen a húron kéne játszani. Közben felhozhatnánk a betűk ügyét. Merthogy azoknak is van valami je lentése. Kell, hogy legyen. A világra nem figyeltek most. Rafaelben két dolog harcolt egyszerre. Nagyon kívánta Dalmát és ez az érzés édes és erős volt egyszerre, tudata egyik részét teljesen eluralta. Szinte reszketett a vágytól. Ugyanakkor – maga is furcsállta – a másik énje hideg maradt és számító. Mert ez a rendőr-énje volt, amely évtizedek óta ugyanígy működött. – Tartozol egy történettel arról, hogyan jutottál ide – emlékeztette Dalma. – Igen, de nem most – ellenkezett a férfi szelíden. – Lesz rá alkalom, hogy elmondjam életem negatív eseményeit is. Most azt szeretném, ha csak pozitív fényben látnál – mosolygott. Dalma elkapta a tekintetét, kacérra váltott:

271

Nemere István – Csak aztán nehogy a tévé keresőcsoportja derítse fel nekem a múltadat. – Kösz a figyelmeztetést. Majd eljön annak is az ideje – mormolta kissé zavartan, és gyorsan elővette egyik jegyze tét. Azt, amelyben az eddigi betűk sorakoztak. Vasárnap az EURO-TV híradóját nyolckor kezdték. Délután már háromszor leadták a „reklámot”, hogy ma este Dalma LeGrand ismét szólni fog az „euro-sorozatgyil koshoz”. Az előzetes felmérések szerint – ezek eredménye hat óra tizenhatkor érkezett meg a hírstúdióba – várhatóan csak a Benelux-államok területén a lakosság 17 százaléka fogja nézni, ami több millió embert jelentett. Ezenfelül – aktuális felmérések nélkül – tudható volt, hogy Németországban, Angliában és Franciaországban is legalább húsz millió nézője lesz. Nagy átlagban tehát az Unió lakosságának tíz százaléka figyeli majd a hamarosan képernyőre kerülő híradót. Ez meglátszott a híradót megelőző és követő reklámok árán is. Dalma túl volt a sminkelésen. Nyolc óra előtt kilenc perccel beült a helyére. Társai is helyet foglaltak, az időjárást jelentő kvázi-meteorológus még leendő táncmozdulatait gyakorolta a teljesen üres hátfal előtt, amelyre majd elektronikusan vetítik a képeket és ábrákat. Akkor szólalt meg a telefon a bemondó asztalán: – Dalma...? Rafael vagyok. Változtatnod kell a műsoron. – Most? Van fogalmad róla, hogy nyolc perccel adás előtt már minden készen van és… – Nyugalom, csak egy betűt kell hozzáírnod. – Ez azt jelenti… – Igen, Dalma, igazad volt ebéd közben. Ma megtörtént a kilencedik gyilkosság is, Angliában. Az új betű pedig „M”, mint „Maria” vagy „Madrid”.

272

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Akkor… most elrepülsz Londonba? – Egyelőre elegem van az utazásokból. Alexet küldöm, én pedig itt nyomozok tovább. Holnap majd hívlak, kedve sem. Dalma tekintete szinte kitöltötte a képernyőt: – …önt már sokféleképpen nevezik. A legtöbben „Mr. Spirálként” emlegetik a sajtóban. És senki sem érti, miért gyilkol...? Az emberek a cél nélkül gyilkolót hajlamosak elmebetegnek hinni. Oly könnyen kimondják valakiről ismeretlenül is, hogy „bolond”, sőt „őrült”… Valóban az lenne ön, „Mr. Spirál”? Valami oka biztosan van annak, hogy így cselekszik. Még mindig várjuk a jelentkezését. Ön helyett általában mások hívják a számunkat, olyanok, akiknek semmi közük az eddigi nyolc gyilkossághoz. Olyanok, akik az ön kétes dicsőségére vágynak és a világ előtt az ön szerepét akarják elfoglalni… De mi csak öntől tudhatjuk meg, miért történik mindez? Csak ön árulhatja el nekünk, mit is jelentenek ezek a betűk… A fekete hajkorona előrebukott, mert Dalma nem használt olvasógépet. Nem a kamerába nézve olvasott egy tábláról, hanem a kezében tartott céduláról. Nagyon jól tudta, hogy ez természetesebb és a nézők javarésze ezt kedveli. – N – A – J – A – Y – A – T – E – M…. hamarosan a képernyőn is megjelennek ezek a betűk. „Mr. Spirál”, a világ értetlenül áll az ön rejtélyei előtt. Miért öl, és mit jelen tenek ezek a betűk...? Ha a nézők közül tudja valaki, szívesen fogadjuk bejelentésüket, a szintén látható telefonszámon. Közben én még mindig várom az ön jelentkezését, „Mr. Spirál...”!


Vége az első résznek. Folytatjuk az Ingyen Könyv Extra magazin következő, 18. számában.

273