You are on page 1of 240

Nemere István

Második, befejező rész. Az első rész megjelent az IK Extra magazin 17. számában. Május 24. Hétfő
– Gyerünk, Alex! Halljuk, mit tudott meg? – Még messze nem mindent, uram. Hiszen csak ma reggel érkeztem. Tudja, milyen érzés kora hajnalban kelni...? – Juttassam eszébe, hogy pár nappal ezelőtt tőlem az éj szakámat vették el…? Ha tudná, milyen veszteség ért, sírva fakadna, Alex! – Már tudom, uram. Beszéltem az egyik svájci rendőrrel és véletlenül megemlítette, hogy ön nem volt egyedül abban a La Chaux-de-Fond-ban, vagy hogy is hívják… – Szorítkozzunk a hivatalos ügyekre, Alex! Khmm… Az Europol telefonszámlái így is nagyon magasak. – Értem uram. Akkor hát jelentek: a gyilkosság valószínűleg vasárnap a kora reggeli órákban történt Suffolk egy parti települése közelében. A helységnevet és más adatokat faxolom inkább… Az áldozat egy Lara Harris nevű nő, huszonnégy éves. Nem sokat tudni róla. Ma délután már lenyomozom az áldozat személyét is. – A szüleit, rokonait, vannak-e köztük híres emberek? Mi a foglalkozásuk? – Értem, fő… felügyelő úr. A tettes a jelek szerint a parti sziklák között várta. Tudnia kellett az áldozat azon szokásáról, hogy kora reggel kocog a tengerparton. Vasárnap senki sem járt ott abban az időpontban, csak ez a Lara. Aki eléggé csinos lány volt, modellként is dolgozott, miközben egyetemre járt. Még nem világos, milyen szakra… Beleeresztette a nyílvesszőt és elment onnan. – Közlekedési lehetőségek? – Aligha bérelt autót, bár ezt is nyomozzuk. Aki jobboldali közlekedésen nőtt fel, és a tettes sejthetően ilyen, hi-

274

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK szen a közösség többi országában bérelt autót itt is, ott is… ilyesmit nem kockáztat. Egy rossz mozdulat és kész a baleset, ahol igazoltatják, vagy le is tartóztatják, vagy kórház ba kerül… minden bizonnyal autóbusszal ment el innen. A brit kollégák most keresik ki az összes akkori buszjárat sofőrjét, aki csak a környéken járt szombat este és vasárnap délelőtt. – Mi van még? – Természetesen vizsgáljuk a panziókat is. A vasútállomások személyzetét is kikérdeztük, a fantomképet sokszorosíttattam helyi használatra. A tettes Londonból is kijöhetett az ipswichi vasútvonalon. – Ez megnehezíti a dolgunkat. De vasárnap reggel ke vesen járnak vonaton ott, vagy nem? – Viszont kijöhetett már szombaton este is, és sétált a környéken. Egy álmatlan éjszakát megér neki, hogy lecsaphatott a soron következő áldozatra. – Semmi jele annak, hogy az áldozat beleillik valamilyen sorba? Hogy miért éppen ő...? – Még nem tudható, uram. De rajta leszek az ügyön. – Rendben van, Alex. Várom a következő jelentkezését. Délben volt egy érdekes telefonja. A hang, aki Rafaelt kereste, kicsit vékony volt. Először nőre vagy gyerekre gyanakodott, de később meg kellett érte nie, ez férfi. Csak egy kicsit magas a hangja: – Wahl felügyelő...? Ön foglalkozik a „Mr. Spirál”-féle üggyel? – Igen, én – és gyorsan intett Claudiának: bekapcsolni a rögzítőt! Ami azonnal meg is történt. Claudia igazán ügyes kislány. Most Rafael is rámosolygott és biztatóan felmutatta a hüvelykujját. Ez remek volt...! Claudia is mosolygott, aztán felvette a fülhallgatót és figyelte a beszélgetést.

275

Nemere István – A betűkről lenne szó – mondta az idegen. Most mélyebb lett a hangja. „Izgul”, gondolta Rafael és mielőtt észrevette volna, ő maga is izgulni kezdett. – Ön nyilván azokra a betűkre céloz, amelyek egy-egy nyílvesszőbe vésve jelennek meg – mondta segítően. És valami megmozdult benne. Ha legalább ezen a nyomon eljutna valahová! – Azt hiszem, mi tudjuk a választ. De nem örülünk neki, uram – a másik mondatot az ismeretlen már gyorsabban tette hozzá. És mintha szomorú lett volna. Kezdeti idegeskedése most már elmúlott, a hangja sem volt olyan magas. De szelídség sugárzott belőle. – Kik azok a „mi”? – érdeklődött Rafael. Csodálkozva vette észre, hogy maga is átveszi ezt a stílust. Mintha erő lenne abban a szelídségben, és az átsugározna a készüléken, dróton és éteri hullámok halmazán. – Jöjjön el ma délután hozzánk és elmondjuk, amit erről tudni érdemes. Ez már egyfajta korlátozás volt. Kinek érdemes tudnia? A rendőrségnek, vagy Rafael Wahlnak? Vagy a közvéle ménynek? Vagy a teljes igazságot egyik fél sem ismerheti meg? Csak azok, akik telefonálnak? Kik ezek? – Természetesen elmegyek. Én magam, egyedül. Hová és mikor? – A Victor Hugo Avenue vége felé vagyunk, nem meszsze a rondótól. Nyolcvanas szám. – Kit keressek? – Ott csak mi lakunk – felelte a férfi. És kattant a ké szülék. Claudia a férfira nézett és határozottan kijelentette: – Nem mehet oda egyedül. – Örülök, hogy így aggódik értem – és csakugyan örült, furcsa is volt ez az érzés. Sóhajtott. – De hát nem könyvtá -

276

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ros vagy csillagász vagyok, akiket a szakmájuk ritkán hoz életveszélybe… Oda kell mennem. – Megvan a telefonszám, és a cím. Egy perc és kiderí tem, kik ezek. Délután pedig elmegyek magával és az utcán várok, a kocsiban. Ha negyedórán belül nem jön ki, riasztom az egész kapitányságot! – Kedves Claudia, ne vigye túlzásba az alkalmazotti hűséget – tréfált a férfi, de valahol a lelke mélyén jólesett neki ez a törődés. Olyan régen volt utoljára, hogy őt is fél tette valaki.

Amikor arrafelé robogtak, Rafael felismerte az utcákat. Járt már erre néhányszor. A nagyhercegi palotát félkörben kerülték és mivel nem Rafael vezetett, hát most volt alkalma megnézni. A park után ismét a város vette körül. Kezdett megbékélni Luxemburggal, bár valahol a lelke mélyén még ott lüktetett egy szó. A szó, amely mindent megmagyarázott és egyben felmentést is adott mostani helyzetére: száműzetés. Hát igen, minek is tagadná? A száműzöttek ritkán jólelkű, udvarias, mindennel megbékélni kész emberek. Megkeserednek valahol belül, akár a kényszerből emigránsok. De nem volt ideje tovább fi lozofálni magában, mert máris a cél közelébe értek. A jókora forgalomban – hétfő délután volt, munkaidő vége – lassan haladtak. Végtére is nem mondtam pontos érkezési időt – mentegetőzött önmaga előtt a felügyelő. Negyedórával később Claudia csak annyit mondott: – Sok szerencsét, főnök. Ha fél óránál tovább tart, hívjon fel. Hogy tudjam, minden kényszer nélkül beszél, szólítson Madame Stiffenbergnek.

277

Nemere István – Túl sok akciófilmet nézett mostanában, Claudia – és mosolyogva kiszállt. Akkor látta, hogy a lány régi konspirációs szabályt betartva természetesen nem a 80-as számú ház előtt állt meg. Olyan messze, ahonnan szemmel tarthatja azt a bejáratot, de a házban lakóknak nem tűnhet fel a várakozó kocsi. Miután tegnap kiderítették, kik a telefonálók, Rafael nyugodtan ment célja felé. Claudia is tudhatná, hogy itt nem kell semmitől tartania. De hát persze ő csak a gyilkosra gondol folyton, azt űzi talán még álmában is. Ha Claudia egyszer igazi, nem „irodai” rendőri munkát kér tőle, biztosan támogatni fogja – ígérte meg magának, amikor a kapu elé ért. A tábla egyszerű volt, hangsúlyozottan mentes minden cirkalomtól, vagy a hivalkodás bármilyen jelétől: Krisna-tudatú Hívők Közössége Nem várta senki. Követett egy feliratot és nyilat. A ház egy kis udvar után hátul folytatódott. Látszott a kilincsen, hogy gyakorta nyitják ki. Egy ablakon át benézve látott egy narancsszínű indiai ruhát viselő férfit, de az hamar eltűnt. Ment a dolga után. Most már nem volt kétsége, hogy jó helyen jár. Átvágott a kis udvaron és belépett a másik házba. Nagy nyitott hallban állt. A nyugati nap most ide sütött, egy pillanatra a szemébe csillant, elvakította. Aztán észrevette, hogy vagy tíz-tizenöt nő és férfi áll kis csoportban, előttük pedig egy alacsony, kopaszra nyírt fejű férfi állt. Krisnás volt, méghozzá szerzetes, mert ő is azt a különös, sáfrányszínű öltözetet viselte. Rafael még kora délután elolvasta azt a keveset, amit a kapitányság könyvtárában talált. Ezért volt nyugodt, és ezért tartotta fölöslegesnek Claudia óvatoskodását. Itt nem fenyegette veszély. A krisnás férfi beszélt, de szavai a rossz akusztika miatt csak töredékesen jutottak el a falnál álló férfihoz:

278

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – …a mozgalmunk ezért nevezhető igazinak. Történel mileg hiteles, természetes és transzcendentális… ötezer évet ível át… Magával Krisnával kezdődött a tanítványok láncolata, amely máig tart és egyre szerteágazóbb… Oly sok országban vagyunk jelen… nem keressük a dicsőséget és a hatalmat, nem keressük a jólétet vagy a befolyást… Krisna akaratát terjesztjük, és az Ő megértésén fáradozunk… Az Urat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének kell elfogadnunk. Hiszen így tett a legelső tanítvány is, és mi az ő nyomdokait követjük. Valaki kérdezett valamit, alighanem egy csöndes szavú nő volt, Rafael nem hallotta. – A Krisna-tudat mozgalma nélkülözhetetlen a társadalomban és egyáltalán a mai emberiségben. Ez adja meg az élet legteljesebb tökéletességét. Ekkor egy halk hang szólalt meg mellette, félig a háta mögött: – Üdvözlöm, Monsieur Wahl. Tudta, vele beszélt telefonon. A férfi valamivel alacsonyabb volt nála. Ő is sáfrányszínű ruhát viselt, a fejét kopaszra borotválták, kivéve azt a középen meghagyott kis tincset, amely sodrott farkincaként lógott. Tiszta kék szempár csillant, tulajdonosa talán harmincöt lehetett. – Claude Vidal vagyok, a közösség vezetője. De itt inkább Mahabhuta dasa, vagyis szolga vagyok. Természetesen Krisna szolgája, mint mi valamennyien. Rafael tudta, hogy szanszkrit neveket választanak maguknak a már felszentelt szerzetesek, vagyis bhakták. És minden név Krisna valamelyik megjelenési formáját idézi. – Kérem, kövessen – és szaporán indult előtte. Látta, meztelen lábán szandált visel, de egy szembejövő fiatal lány például mezítláb ment a kőpadlón. Felmentek az első emeletre. A falakon egzotikus indiai tájakat mutattak a kissé naiv, de hatásos festmények. Mielőtt Rafael belépett volna

279

Nemere István az ajtón, szeme sarkából látott két krisnás fiatalembert. Az ablaknál álltak, egyik kezükben sokszemű „olvasó”, és némán mozgott a szájuk. Imádkoztak. Valahonnan halk zene áradt. Ez is indiai volt, természetesen. Panaszosnak tetsző, elnyújtott dallamok, az európai fülnek kicsit szokatlanok. Az a pár szó, amit Rafael felismert, vagy a Krisna, vagy a Hare volt. A szoba iroda lehetett, a „főnök” irodája. Aki nagyon otthonosan mozgott itt, de volt benne egy kis feszültség. Amit nyilván nem a számára otthonos helyszín, hanem a lá togató okozott. Vagy valami más...? Testbeszéde akkor is árulkodott, ha ezt a furcsa öltözetet viselte. Igaz, természetesen mozgott benne. – Azt mondta a telefonban, kedves Mahabhuta, a betűkről lenne szó. – Igen. Kínos ez a dolog – lám, itt lapulhatott az ide geskedés forrása, villant a férfi agyába. Mahabhuta, Krisna szolgája gondterhelten nézett maga elé. Egy vaskos könyv feküdt előtte az asztalon, biztosan jó előre odakészítette. Tehát lesz valami szerepe – Rafael már nem a könyvet, hanem a vele szemben ülő férfit nézte. – Kínos, mert biztos vagyok benne, hogy nem a Krisnatudatú hívek tehetnek arról, ami történt. – Mire céloz? – érdeklődött Rafael nyugodtan. – A sorozatgyilkosra. Nincs közünk hozzá, mégis van egy nyugtalanító jel, amely mintha erre utalna. Egyszerűen el sem tudom hinni– Mahabhuta a fejét ingatta. Valahol a falak mögött felhangzott egy dal. Rafael hallotta már az utcán is, amikor cintányér és dob mellett táncolva-nevetve koldultak a krisnás szerzetesek. Hallotta, hogy naponta osztanak ételt a szegényeknek, és ezért becsülte őket. De eddig valahogy olyan távolinak tűntek. Közben az a dal szinte az agyába hatolt:

280

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Rama Hare Rama Rama Rama Hare Hare Rafael hátradőlt a széken. Az a bizonyos ösztön nem adott jelt a tudatában, nem mozdult meg semmi benne. Így hát biztos lehetett: nem fogják őt rögtön a tettes nyomára vezetni. Nem hangzik el egy név, egy cím, vagy bármi olyan, ami közelebb hozhatja őt. Mégis, nagyon érdekelte az újabb fejlemény. – A nyílvesszőkre vésett betűk okozzák a nyugtalanságunkat. Ha igaz a sorrend, ahogyan a médiák nyilvánosságra hozták, akkor az jelent valamit az általunk használt szanszkrit nyelven. De talán ön is tudja, hogy mi sohasem alkalmazunk erőszakot. A lehető legteljesebb mértékben ellenezzük az erő alkalmazásának bármilyen formáját. Krisna hívei éppen azért vegetáriánusok, mert ellenzik még az állatok legyilkolását, elpusztítását is. Csak növényi eredetű táplálékot fogyasztunk és az erőszaknak egyszerűen nincs helye köreinkben. Minden Krisna-tudatú ellenzi azt és nem alkalmazza. Ha csak egyszer is megtenné, többé nem maradhatna velünk. – Úgy véli, a sorozatgyilkosnak mégis van valami köze önökhöz? – Helyesebben mondva, nem zárhatjuk ki. Talán egyszer vagy kétszer járt itt. Sokan jönnek hozzánk, fiatalok és középkorúak, akik megvilágosodást keresnek. Akiknek nincs céljuk az életben és akiknek a keresztény vallások

281

Nemere István nem adtak sok örömet. Vagy éppenséggel nem találták meg bennük azt, amit kerestek. Hare Krisna Hare Krisna… – Gondolja, hogy ő is járt itt? – Ismétlem, nem zárhatom ki. Egy év alatt legalább öt ezer ember fordul hozzánk, persze a többségük csak érdeklődik, kérdezősködik. Tudja, hogyan élnek a szerzeteseink? Hajnalban kelnek és imádkoznak. Gyakorta fűtetlen helyiségekben laknak, és naphosszat könyveket árulnak az utcán. Magam is csináltam éveken át, tudom, miről beszélek. Koldulnak, pénzt gyűjtenek, hogy másokon és önmagukon segíthessenek. Ez nem egy gazdag szekta, uram. Nem szekta, és nincsenek olyan anyagi lehetőségei, mint… mint más egyházaknak. Ezzel azt akarom mondani, hogy ide csak azok jönnek el végül, akik képesek lemondani az élet örömeiről egy magasabb cél érdekében. Nem néznek tévét, mert idejük sincs rá. Naponta minimum két órán át japáznak, vagyis mormolják a „Hare Krisna” imát a 108 szemes olvasóval, amit tizenhatszor kell lemondaniok. Tizenhatszor száznyolc alkalommal mondják el a Hare Krisna mahá-mantrát. Az imaláncot mindig maguknál hordják. És ahogyan hallom, a gyilkos szerte utazgat Európában. Nos, legyen bármelyik szerzetescsoportunk tagja is, aligha tudna feltűnés nélkül eltűnni minden héten pár napra. – Senki sem állítja, hogy az önök szerzetese. – De lehet érdeklődő – bólintott Mahabhuta. – Bejött ide egyszer-kétszer, vagy az utcán vásárolta meg a könyvünket. – Felvette az asztalról a vaskos kötetet és Rafael kezébe adta. Közben tovább beszélt: – Ez kivédhetetlen. Az utcán is áruljuk szent könyvünket, és forgathatta ő is, mint mások. Vagy csak a polcán állott, talán sok éve már. És ami-

282

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kor ilyen morbid módon akart üzenni az embereknek, levet te és keresett egy neki megfelelő idézetet. Rafael az órájára pillantott, bocsánatkérő intéssel előkapta a mobiltelefont: – Most kell hívnom valakit, elnézést – gyorsan nyomogatta a gombokat. – Madame Stiffenberg? Csak azt akarom mondani, hogy elhúzódik kicsit a tárgyalásom, de minden rendben van. Várjon tovább – gyorsan a zsebébe süllyesztet te és megint nézte a könyvet. „Az Eredeti Bhagavad-gita teljes kiadása a szanszkrit eredetivel… Ő Isteni kegyelme, A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada, a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója…” Nem tudta tovább olvasni, mert Mahabhuta szelíden ki vette kezéből a könyvet, keresett benne valamit, közben beszélt: – A Bhagavad-gita voltaképpen a Mahabharata éposz egyik fejezete. Egy gyöngyszem az ötödik Védából. Megmutatja nekünk, hogy létezik egy Legfelsőbb Személy, Isten, mindennek eredete. Az ő szeretetteljes szolgálata jelenti igazi boldogságunkat… Ámde csak nagyon kivonatosan ismertethetjük a szent könyvet. Mi úgy tartjuk, hogy tartalmát maga Krisna mondta el első tanítványának és azóta a tanítómesteri lánc megszakítatlanul létezik. Nos, a második fejezet egyik versében találtunk valamit – kinyitotta ott és előbb szanszkrit nyelven olvasta: Na jayate mriyate va kadacin nayam bhutva bhavita va na bhuyah ayo nityah sasvato ’yam purano na hanyate hanyamane sarire Rafael türelmesen várta a végét. Mahabhuta olyan tisztelettel ejtette a szavakat, hogy a felügyelő akkor is kivárja a végét, ha másfél óráig tart a szavalás. Bár maga előtt sem

283

Nemere István akarta elismerni, azért megkapta az ősi nyelv hangzása. Mintha sok-sok ezer évvel ezelőttről szóltak volna hozzá. Abból a korból, amikor még a piramisok sem léteztek. Majdnem megszédült ettől a nagy, eltelt időtől. – Lefordítom – folytatta Mahabhuta majdnem ugyanolyan hangsúllyal, mintha még most is a régi szöveget szavalná. – A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Ha már létezett, többé meg nem szűnhet. Nem-született, örök kévaló, mindig létező, halhatatlan és ősi. S ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető. Rafael kezét nyújtotta a könyvért. Ismét érezte súlyát. Frissen nyomták, az illata a gyermekkorát idézte. Akkor már nagyon szeretett olvasni, és a boltokban sokszor beleszagolt a szétnyitott könyvekbe. A papír, a gerincragasztó, a nyomdafesték szaga különleges egyvelegként hatott rá. Közben kikereste zsebéből a jegyzetfüzetét és nézte a betűket: „N – A – J – A – Y – A – T – E – M...” Mahabhuta dasa, isten szolgája látta, mit tesz, és amikor a felügyelő már harmadszor olvasta magában a betűket, ismét mondta a szanszkrit szöveg első sorát: – Na jayate mriyate... va kadacin... Rafael becsukta a szemét. A két dolog hihetetlenül távol esett egymástól. Egész valóját körülölelte a házban áradó nyugalom. Itt semmi sem jelentett veszélyt, maga volt a biztonság. Krisna hajléka, és Krisna hívei… Szinte fájt, ha közben eszébe jutottak az eddigi halottak. Országonként egy-egy… Aztán ösztönösen számolt és szinte fuldokolva jelentette ki: – Az első három szanszkrit szó tizenöt betűből áll. Mahabhuta megértően bólogatott. – Olvastam a sajtó fejtegetéseit arról, hogy ez a Mr. Spirál az első euro-gyilkos, és hasonlókat… Tehát igaz lenne?

284

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Igen, uram. Na jayate mriyate – ez éppen tizenöt betűből áll. – Reménykedjünk, hogy nem fogja „végigmondani” a szöveget a nyílvesszőivel. – Kérem, mondja el még egyszer, mit is jelent ez a… vers? Mahabhuta letette a könyvet. Nem volt szüksége az ott kinyomtatott magyarázatra, amit most amúgy is egyszerűsített a kívülálló kedvéért: – Mindnyájunknak van lelke, és annak egy kicsiny, alig atomnyi darabja egyben a Legfelsőbb Lélek darabja is. Tehát valahol, valamilyen mértékben mindnyájan „Ő” is vagyunk. Míg testünk változhat és változik is, sokféle hatás éri – addig a lelkünk változatlan. A versben kimondatik, hogy a lélek nem születik, ezért nincs múltja, jelene, jövője. Örökkévaló, mindig-létező és eredeti. Az időbeni eredetét persze kinyomozná az ember, de semmire sem juthat, hiszen az ember a test befolyása alatt áll. A test a lélek jelenlété nek következtében fejlődik ki, de a lélek nem változik. Nem öregszik, nem hal meg, és ivadékot sem hoz létre. Vagyis ahogyan a vers mondja: a lélek nem ismer sem születést, sem halált. Ha már létezett, többé meg nem szűnhet… Mondta volna tovább a verset, és látva, hogy Rafael már jegyzetfüzetébe rója a szöveget, lassított, bevárta, míg a férfi utoléri, és akkor folytatta: – …Nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi. S ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető. Rafael töprengve állt fel, kéz csúszott kézbe. Mahabhuta dasa halkan mondta: – Nem lehet közülünk való. – Én is remélem, csak egy tizenöt betűs idézetet keresett. Talán végignézte a közmondások gyűjteményét, a gyermekversikéket vagy a híres emberek mondásait is… És

285

Nemere István önöknél találta meg azt, ami a betűk számát és a tartalmát tekintve megfelelt neki. Mahabhuta töprengve nézett Rafael szemébe. A pillanat csak pillanat volt, de egy másik, ősi skálán nagyon hosszú és mély időszak. Mahabhuta tudni szerette volna, mit gondol most Rafael – róluk? Az egyházról? Nem keveri bele őket? A felügyelő hát szükségesnek látta megjegyezni: – Egyelőre ez csak egy újabb adalék a tettes lelkivilá gáról. Meggyőződésem, hogy nem lehet Krisna-tudatú hívő és ezt nem is fogjuk sugallni. De nem is kerülhető meg, hogy nyilvánosságra hozzuk a szöveg fordítását. Hátha valahol, egy másik országban, egy másik ilyen szerzetesházban ráismernek? Ismerik, tudják, hogy ott járt, a nyomára vezethetnek...? Na dzsajáte mrijáte – mondta Rafael a maga fonetikus módján. Igyekezett nem látni maga előtt a szöveget a sajátos helyesírásával. Inkább a szavak lelkébe bújt volna. Mahabhuta lassan ballagott mellette. A lépcsőn mentek, amikor a falak mögül ismét felhangzott a dal. Cintányérok és több hangszer is játszott, amelyeket Rafael így nem ismert fel. A szöveg végighömpölygött a hallon: Krisna-das, e biswas, Korle to’ ar duhkno nai Bolbe jabe, pulak ha’be Jhorbe ankhi, boli tai Egy férfi mélyen zengő, szép hangon elmondta ugyanezt az ő nyelvükön is: Ha hiszel abban, hogy a lélek Krisna örök szolgája, akkor nem lesz több gyötrelem számodra. Amikor Krisna Szent Nevét énekled, tested remegni fog az extázisban és szemeidből az Istenszeretet könnyei hullanak majd... A szerzetes csak a hallig kísérte Rafaelt. Néma kézfogással búcsúztak végleg. Amikor a felügyelő átvágott az ud-

286

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK varon, egy szerzetesnő jött szembe. A devi dási látva, hogy a férfi náluk járt látogatóban, rámosolygott: – Hare Krisna! Annyi őszinte jóakarat volt az arcán, és olyan felhőtlen boldogság, hogy ez a sugárzás megfogta a férfit is. Kicsit zavartan, de mély lélekből válaszolt: – Hare Krisna… Claudia kilépett az autóból. A nap akkor ment le, hoszszú árnyéka lett minden elhaladó kocsinak. A forgalom már lecsökkent. A lány pár lépést eléje jött: – Minden rendben van, uram...? Olyan furcsa az arca. – Semmi baj, kedves Madame Stiffenberg. Egy vallási közösségből jövök, valamiféle isteni malaszt csöppent belém. De legyen nyugodt, el fog múlni, nyomtalanul – mosolygott. Ám legbelül pontosan tudta, hogy ez az irónia most nem az övé, nem egészen őszinte. Miközben elindultak, Rafael azon töprengett, miért is lett ateista? Lám, mennyivel jobb dolguk van azoknak, akik hisznek. Maga előtt látta Mahabhuta arcát, de azt egy pillanat alatt elmosta onnan az udvaron látott szerzetesnő arca. „Hare Krisna…” Milyen jó nekik, hisz megtalálták a célt. Amit a hozzá hasonló örök kételkedők, örök hánykódók soha nem találnak meg. – De a keresés is lehet pozitív – jelentette ki hangosan. Claudia ismét nyugtalan lett: – Felügyelő úr, tényleg jól érzi magát...?

Visszavitette magát a kapitányságra, pedig már nagyon késő volt. Legalábbis ahhoz képest, hogy a munkaideje régen lejárt. Claudia elhajtott, ő pedig felment az irodájába és kis keresés után meglelte az Europol pszichológusának tele fonszámát. Aki különben a lélekrajzok elkészítésével is foglalkozott és a „vasárnapi gyilkos” ügyében egyszer már

287

Nemere István adott nekik szakvéleményt. A doktor Hollandiában lakott, de a telefonvonal egyetlen pillanat alatt összekötötte őket. Hosszan beszéltek, Rafael lediktálta neki a szanszkrit szöveg idevonatkozó részletét és annak Mahabhutától hallott fordítását is. Csak utána ment haza az üres lakásba. De onnan ismét telefonált – ezúttal Dalmát hívta. – Van valami új a holnapi műsorodba, kedvesem.

Május 25. Kedd
Az esti híradó szignáljára milliók fordultak a képernyők felé, ahol a színözönben a vezérmondatok reklámszerű elhangzása után megjelent Dalma LeGrand arca: – Jó estét kívánok, kedves nézőink. Híreink és riportjaink után ismét szólunk „Mr. Spirálhoz”, és ismertetjük a legújabb gyilkosságával kapcsolatos eseményeket. De halla ni fognak szanszkrit szöveget is – ígérte mozdulatlan arccal. Ez nyilván felkelti a nézők figyelmét, gondolta Rafael türelmetlenül. És végre felébreszti talán valaki más, egy bizonyos személy figyelmét is...? Aznap nem érdekelte a világpolitika, bár máskor figyelt rá. Mit neki az iráni helyzet, Kasmir vagy Tibet problémája? Néhány rettenetes filmrészletet is mutattak, de a férfi most nagyon feszülten várta a lényeget. Nem számít, hányan haltak meg a panamai földrengésben és mi van a kolumbiai kokainmaffiával, de az sem volt fontos neki, hogy ki a felelős az olaszországi gátszakadásért. Aztán végre lefutottak az események, következett egy riportfilm a franciaországi folyók kétes tisztaságáról. Egy gyári szóvivő izzadó homlokkal és nem túl meggyőzően magyarázott valamit arról, hogy azt a szennyezést ugyan ők kö -

288

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK vették el, de korántsem volt olyan mértékű, ahogyan azt utó lag a zöldek állították... Aztán megjelent az elektronikus háttér előtt az ismert nyílvessző-rajz, meg a nyílpuska stilizált ábrája és Dalma arca újra betöltötte a képernyőt. Az operatőr – nyilván a rendező utasítására – először szinte csak az asszony szemét vette célba, majd fokozatosan, de lassan ment hátra az objektívvel. Ki volt számítva, hogy mire a bevezető végére érnek, addigra már nem csupán Dalma, de a félig mögötte lát ható háttér is a képernyőkre kerül. – …ezek a betűk egy szanszkrit nyelvű idézet első szavait jelentik. Mr. Spirál nyilván keresett valamit, ami tizenöt betűből áll. Mert ennyi tagállama van az Európai Unió nak, és ez az ember a fejébe vette, hogy mindegyikben elkövet egy-egy gyilkosságot. De miért teszi ezt, Mr. Spirál...? A képernyőn feltűntek a betűk. Előbb össze-vissza lebegett a kilenc írásjel, aztán „értelmes” szavakká rendeződ tek. Közben sejtelmes keleti, alighanem indiai zenét sugároztak. Rafael örömmel tapasztalta, hogy a Krisna-tudatú hívőkről nem esik szó. Így egyeztek meg Dalmával. Közben egy hang – alighanem kezdő színész – elszavalta előbb a szöveget kicsit sántító szanszkrit nyelven, majd megkönnyebbülten és gyorsabban a maga nyelvén. Így érthette a tévénézők serege is. – Most hát ismerjük már az üzenetet – folytatta Dalma nagyon komolyan – csak éppen nem vagyunk képesek azt megérteni. Mire célzott, Mr. Spirál? „Na” azt jelenti: soha vagy nem. Jayate: születik. Mriyate: meghal. Vagyis a lélek nem születik és nem hal meg – kinek a lelkére gondolt? A sajátjára, vagy azokéra, akiket már eddig meggyilkolt? Talán nem ártana, ha a nézőkkel együtt ön is szembenézne velük. És sorban felbukkant a kilenc nő és férfi arca. Akadt ott igazolványkép és volt szép színes felvétel is. Aztán a képer-

289

Nemere István nyőt ismét a spirál mögé szorult Európa-térkép töltötte ki, rajta kilenc országban kilenc pont villogott. Egy-egy város vagy környék – a helyszínek. Rafael számára persze mindez kicsit didaktikusnak és leegyszerűsítettnek látszott, csak halványan sejtette: az ilyesmi jól hat a tömegekre. Az operatőr ismét ráközelített Dalma arcára: – Most nem önökhöz szólok, kedves nézők szerte a földrészen. Most csak egyetlen emberhez intézem szavaimat. Mr. Spirál, nem tudjuk, hol van ön? De azt tudjuk, hol nincs! Nem lehet Írországban és Portugáliában, Spanyolországban vagy Itáliában. Tudjuk, hogy biztosan nincs Görögországban és nem lehet Finnországban sem. Nem tartózkodik Svédországban és nem lehet Dániában. Talán Angliában van még...? Kétséges, hiszen ott már elvégezte, amit akart. Hol van hát, Mr. Spirál? És mire számít? Hadd figyelmeztessem, hogy szorul a hurok. Utolsó előtti szálláshelyén nagy hibákat követett el, a rendőrség már sokkal többet tud önről, mintsem hinné. Elég, ha annyit súgok önnek: nemrégen már az ön múltját nyomozták Svájcban, egy La-Chaux-de-Fonds nevű városban...? Kérem, ha mondanivalója van, lépjen velem kapcsolatba, íme a telefonszám. A képernyő alján azonnal felragyogott a hosszú szám. Rafael nem ismerte, ez csak egy hete élhetett és ő persze sohasem ezen hívta az asszonyt. Hallotta már, hogy éjjel-nappal váltják ott egymást a kezelők, és csak akkor kapcsolják magát Dalmát, ha a hívó „gyanúsnak” tűnik. Hátha egyszer végre az igazi telefonál majd...? Ez a remény élteti a vonalat. A költségeit meg a tévétársaság fizeti, tudta Rafael. Van nekik miből...! – Kedves nézőink, most pedig az én arcom helyett majdnem egy teljes percig Mr. Spirál arcát fogják látni. Úgy, ahogyan őt néhány, vele kapcsolatba került szemtanú látta. Mr. Spirál, várom jelentkezését! – és Dalma eltűnt onnan. A fantomkép, amit a németországi szállásadónő elmon-

290

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK dása alapján rajzoltak, fehéren világított. Rafael is nézte. Jó rajz volt, karakteres. Most először nézett szembe VELE. A haja jellegzetes. A homloka magas, ami intelligenciára vallott. A szemében elszántság. Bár a szeme színe ismeretlen. Még ismeretlen. A bőre fehér, nem barna, nem szolárium-barna, nem déliesen barna. A fülei kicsit elállnak, azt mondta a panziósnő, hogy alig látta őket, mert elég hosszú a haja oldalt. A szája akaratos, keskeny. Elszántságot sugároz. Már ha valóban így nézett ki… „Szorul a hurok”, mondta Dalma az imént. De csak Rafael tudta igazán, hogy a hurok – sajnos – még egyáltalán nem szorul. Mi több, még el sem dobták, hiszen fogalmuk sincs róla, hol lehet most a tettes. Csak abban lehetnek biztosak, hogy mit tervez. Hiszen hátravan még hat gyilkosság, hat áldozat!

Május 26. Szerda
– Örömhír – mondta a telefonban Dalma. – Megjöttek a nézettségi adatok. Az EURO-TV fennállása óta még soha nem volt olyan magas a nézettségünk, mint tegnap este! Híradót ennyien még nem láttak, mióta világ a világ! – Örülök – így a férfi. – Kétszeresen is örülök. Mert így téged is sokan láttak és biztosan dicsértek, hogy milyen szép vagy. – Az voltam? – a kacérság most leplezetlenül bukkant elő a hangjából, együtt a szintén titkolatlan örömmel. – Az voltál, vagy és leszel. Nekem még akkor is, ha már elmúltál nyolcvan. Kis csönd lett. Ezekben a szavakban sokkal több rejlett, mintsem azt egy kívülálló azonnal felfoghatta volna. De ők ketten értették, és a férfi meg is ijedt ettől. Hát mintegy me-

291

Nemere István nekülve a maga által kiváltott helyzetből és hangulatból, gyorsan folytatta: – A másik ok, ami miatt örülök: így sokan láthatták Mr. Spirál arcát. Talán valaki, valahol felismeri és megállít hatjuk őt. Dalma kivárt egy pillanatot. Talán arra számított, Rafael visszatér az előző témához? De mivel ez nem következett el, hát másról beszélt: – Az adatok arra mutatnak, hogy minden korosztályban a csúcsra került a híradó. Vagyis a fiatalok is minket néztek tegnap este. Mondd, Rafael, mi legyen a következő adás témája? – Ha jól tudom, addig még van három nap. Szombatra többet fogunk tudni az angliai ügyről is – ekkor szólalt meg az asztalán a stabil telefon. A kijelzőn látta: Angliából hívják. Ez Alex lesz. Örült is neki, meg nem is. Nem tudott még pár percig várni...? Olyan jólesett hallani Dalma hangját… – Mikor találkozunk? – kérdezte gyorsan. – Felelj, mert le kell tennem. – Hívj fel holnap délelőtt, akkor már tudni fogom a programomat – és kattant a készülék. Mielőtt Rafael azt mondhatta volna, hogy „csókollak”. Mert így tervezte. Hát kicsit morcosan zsebre vágta a mobilt. Rendőr lett ismét, amint felvette a kagylót: – No – mondta, – Alex, mi újság?

292

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

Május 27. Csütörtök
A nagy Európa-térkép előtt álltak. Olyan volt a dolog, mint fontos csaták előtt lehetett a hadvezérek utolsó tárgyalása. Csak az a baj – tudta Rafael – hogy ez még messze nem az utolsó csata. Pedig azzá lehetne tenni, ha végre valaki felismerné azt az átkozott „Mr. Spirált”! – Azt hittem, ez egy nagyon jó fantomkép – morogta hangosan. – Persze, hogy jó. De ön is tudja, hogy a szemtanúkat olykor mennyire befolyásolják a tévében látott filmek és a kriminális hírek. Tartanak attól, hogy lágy arcú, szelíd tekintetű, kevéssé ártalmas külsejű férfiakat írjanak le. Inkább önkéntelenül is „keményítik” a figurát, morcosabbá, vadabbá teszik a vonásait, hiszen véleményük szerint attól lesz igazi „bűnöző-arc”. – Arról nem is szólva – vette át a szót Claudia, mintha már óriási bűnügyi tapasztalat állna mögötte, – hogy minden külsőt el lehet változtatni. Egy nő csodákat tehet a sminkkel és a hajszínnel, a frizurával. A férfi felragaszt egy álbajuszt, vagy pláne szakállt, nyáron feltesz egy napszemüveget, télen egy nulla dioptriás, de jellegzetes alakú „rendes” szemüveget… A parókáról vagy hajfestésről nem is szólva. – Ha magukat hallgatom, azt is megbánom, hogy rendőrnek mentem – fakadt ki Rafael őszintén. – Ennyi pesszimistát egy rakáson! A Különleges Ügyek Osztályának személyzete hatvanhat százalékban borúlátó, a saját nyomozásában és a sikerben nem bízó emberekből áll...? Csak én bízom itt egyedül? – Mi is bízunk! – Naná, nem hagyjuk magára, főnök! Már csak az hiányzott, hogy a vállát lapogassák lekeze lően. De aztán az egész helyzet némi mosolygásban oldódott fel, amin azonnal túlléptek. Rafael a térképet nézte:

293

Nemere István – A pszichológus elemezte az üzenet lényegét. Ha való ban azt jelentik a nyílvesszőkre írott betűk, vagy most már szavak, akkor az elkövető személyisége sérült. Nagyon magasra szállt az, aki önmagát már „léleknek” titulálja. Az idézet második fele, amit remélem már nem fogunk meglátni a nyílvesszőkön, hiszen akkor vagy hatvan-hetven embert kéne megölnie… nos, abban pedig azzal kérkedik, hogy nem foghatjuk el őt soha. Alighanem bebeszélte magának, hogy ő testetlenül mozog ezen a földön, és a szakértő szerint ez nem jelenti azt, hogy az illető elmebeteg lenne. Fennhéjázó, és fellengzős alkat. Ugyan tisztában van saját testével és a fizikai lét ebből fakadó korlátaival, de meg van róla győződve, hogy nem tudják elkapni. Már amikor kitervelte, akkor is feltehetően igen nagy energiákat fektetett a dologba és most biztos abban, hogy megússza. Ugyanakkor önmagát magasan mások fölé helyezi, már-már szinte isteni tulajdonságokat birtokol – hiszi. „Nem ismer születést, sem halált” – ezek a sorok arra vallanak, hogy az emberi törvénykezésen, az igazságszolgáltatáson is túlmegy, és túlmehet. Mert ő olyan különleges. Valamilyen isteni missziót teljesít. A kül detés természetesen igen fontos az ő tudatában. Erre utal, hogy a vers, az idézet szerint sem állítható meg. Ő ezt a küldetést mindenképpen elvégzi, történjen bármi is. Erről meg van győződve, ez megingathatatlan hite. – De mi hajtja? – kérdezte Claudia halkan. – A bosszú. Valaki vagy valami miatt áll bosszút. – Jó lenne tudni pontosabban – Alex sóhajtott, majd – még mindig a térképet nézve – karjával leírta előtte a már unalomig ismert spirált: Írországtól le délre, végig a földrész alján, aztán fel a jobb sarokba és ott végig nyugat felé: – Ha nem állítjuk meg, és tényleg ilyen eszelős, hát ké pes lesz folytatni. Úgy értem: az első spirál után jön a második, a harmadik… Hány betű is van összesen abban a versben, felügyelő úr?

294

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK A szörnyű gondolat nagyon hihetetlennek tetszett Rafa el számára. Ám ismerte a választ: – Pontosan száz. – No neeem! – húzta a sok „e”-t Claudia döbbenten. – Ezt azért talán mégsem...? Annyi ország nincs is Európában. – Csinálhatja úgy is, hogy amint végez az első tizenöt tel, továbbra is az Unió határai között marad, mert csak itt mozoghat akadálytalanul, ellenőrzések nélkül. És újra kezdi a halálos körútjait, másodszor tizenöt áldozat, aztán megint tizenöt, és így tovább... – Maradjunk inkább a realitások földjén – jegyezte meg Rafael. A térképet nézte, de nem azt látta. – A pasast valami nagy erő viszi előre és a pszichológus szerint ez bosszú lehet. De mit bosszul meg? – Egyszer azt parancsolta nekem, főnök – így Alex, – hogy keressek minden lehetséges európai névsorban, mindenfajta listában. Bár nem tudtuk még, milyen nevet keressünk, azért valamicske összejött. Nagyon kevés. – Megnézzük – legyintett türelmetlenül. Claudiának más gondja támadt: – Tegnap a LeGrand-féle híradóban említették azt a svájci városkát. Azt tudatosan szivárogtattuk ki? – Igen, én vagyok a sugallmazó – vallotta be Rafael feszülten. – A cél: ijedjen meg a tettes. Most az a legfontosabb, hogy felhagyjon a gyilkolással. A közvéleményt nagyon irritálja a sorozatgyilkos és az, hogy olyan szabadon mozoghat. Az Europolt támadások érik minden oldalról, többek között az Európa Tanácstól és főleg Brüsszelből, az Unió vezetése részéről. Mindenki eredményeket követel. Így hát azt a benyomást kell keltenünk egyfelől, hogy már szorosan a nyomában vagyunk és hamarosan elkapjuk, másfelől a tettes lelkében kell elhintenünk a kétkedést és a félelmet. Ha siet és kapkod, több hibát követ el. Nos, Alex, mit találtak Angliában?

295

Nemere István – Az áldozat Lara Harris, topmodell egy divatszalonban és egyben diáklány. Szociológiát tanul egy vidéki egyetemen. Szép, de nem különösebben. Azazhogy ilyen volt, míg élt… Soha eddig nem történt vele semmi rendkívüli, amenynyire azt az angol kollégák kinyomozhatták. Élte a maga mindennapi kis életét. A szülei tengerparti nyaralójában volt, mivel a hétvégét általában ott töltötte, ha nem volt di vatbemutató. – A szülei? – Az anyja versenylovakkal foglalkozik, van is néhány állata. Az apjának ez a második házassága, jóval idősebb a feleségénél... Azelőtt ideggyógyász volt egy neves klinikán. Rafael maga elé meredt. Ideggyógyász… Várta, hogy „valami megmozduljon benne”, ahogyan nevezte a jelenséget. De most csak tompa üresség kongott a tudatában, a szó nem mondott semmit és nem csatlakozott semmilyen, félig elfeledett régi információhoz sem. – Az elkövetés módja? – csattant következő kérdése. – Mint máskor. Nyilván a parti sziklák között várt, azokból van ott éppen elég és némelyik akkora, mint egy vasúti vagon. Tudnia kellett, hogy a lány hétvégén, ha a nyaralóban van, reggelente kijön a partra kocogni. – És még azt mondják, a kocogás meghosszabbítja az életet – derült Claudia, de aztán a mosoly úgy eltűnt az arcáról, mintha soha nem lett volna ott. Rafael szólt töprengve: – Nem hiszem el, hogy csak véletlenül választja ki az áldozatait. Arra nincs ideje. Felteszem, hogy már ezelőtt is sokat mászkált Európa-szerte, hogy összeszedje róluk a tudnivalókat. A címüket, a szokásaikat. Hogy megismerje az arcukat, tudja, hogyan néznek ki. – De akkor valaminek össze kell kapcsolnia az áldoza tokat! – Alex elővette Lara Harris fényképét és felrakta a többi mellé. A „faliújság” a papírlapokkal, térképpel és

296

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK fényképekkel egyre zsúfoltabb és tarkább lett. Rafael tekintete végigfutott a kilenc áldozat fényképén. Harris szabályos arcú lány volt. A többiek is… mintha élnének. A fényképek kegyetlen tulajdonsága, hogy rögzítik a pillanatot. Akit egyszer lefotóztak, örökkké élő marad, örökké ilyen marad, mint abban az egykori másodpercben volt. – A panziósok kikérdezése nem hozott eredményt. A szállodáké szintúgy – folytatta Alex komoran. – A brit kollégák szerint ez csak megerősíti azt a gyanút, hogy Londonban töltötte az éjszakát a tettes, illetve ott szállt meg és vagy szombaton este, vagy éjszaka jött le a kisvárosba. A buszsofőrök egy kivételével nem láttak semmi szokatlant. – És az az egy? – élénkült fel Rafael. – Ipswichből indult este tizenegykor, az volt az utolsó járata a szolgálatban. A vasútállomás előtt szállt fel egy férfi. Jegyet kért a tengerpartra, abba a kisvárosba. Persze rögtön kiszúrta a sofőr, hogy idegen, az ilyesmiben az angolok tévedhetetlenek. De már a jegy ára pennyre kiszámolva ott volt a kezében. – Mondom, hogy felkészült! – tajtékzott Rafael. – Előzőleg járt ott, minden részletet megtanult, talán fel is jegyzett! – Lehetséges – Alex nem vesztette el hidegvérét, és ettől a „főnök” is lecsillapodott. – A sofőr leírása szerint bajuszt viselt. Vagyis ahogyan Claudia említette az imént, egy ilyen felragasztott valami eléggé megtévesztő lehet. A szóban forgó sofőr például nem sok hasonlóságot talált közte és a fantomkép között… Szóval az volt különös, hogy az éjszakában végül elfogytak az utasok, talán hárman mentek a végállomásig, addig a kisvárosig. Az idegen mozdulatlanul ült és… az óráját nézte! – A bal karján hordja? – csapott le Rafael. Alex bizonytalanul bólogatott, de látszott, erre nem kérdeztek rá. Pedig később ez is fontos részletté válhatott.

297

Nemere István – Vagyis nem ismerte a környéket, az éjszakában nem tudhatta, hol járnak, de nem akart fölöslegesen kérdezősködni. Otthagyni a hangját, az arcát a buszsofőr emlékezeté ben. Inkább mérte az időt és azt leste, mikor száll le az utolsó utas is – ha a menetrend szerinti időpont is egyezett, akkor tudta, hogy célba ért. Nem kockáztathatta, hogy előbb szálljon le, és eltévedjen egy számára teljesen ismeretlen vidéken, ráadásul éjszaka. – Mondott még valamit? – A sofőr elmondása szerint hallgatott. Fekete bajuszt viselt és elég erősen volt öltözve. Ezért kövérnek látszott. Nyilván felkészült arra, hogy a tengerparton a szabadban tölti az éjszakát. A sofőr még látta, amint bizonytalanul elindul valamerre, de aztán megfordul és az ellenkező irányban siet el. Ez Angliában már elég ahhoz, hogy valakinek a viselkedése feltűnő legyen. – Tehát ő volt az, nincs kétség. Mikor jött vissza? – A vasárnapi sofőrök semmit sem láttak. Vagy nagyon „terepszínűen” viselkedett, vagy elhagyta valahol az éjszakai meleg ruházatát és pontosan úgy nézett ki, mint mások? A londoni nyomozók végigjárták a szóba jöhető pályaudvar környékén a szállodákat. Bonaren néven sem szobát, sem kocsit nem bérelt senki. – Azt a nevet már nem fogja használni – jósolta Claudia borúlátón. – A fantomkép...? – Sehol nem ismertek rá. Biztos, hogy elváltoztatta a külsejét. – Az sincs kizárva, hogy nem is aludt szállodában – Ra fael jegyzeteibe mélyedt. – Ellenőriztem a menetrendeket és rájöttem valamire. Ha a tettes a múlt héten szép lassan elment Brüsszelbe vonattal, és ott éjszakázott egyszer vagy kétszer, akkor megoldhatta azt az utat angliai szállás nélkül is. Van egy vonat, amely az Alagúton át megy és hálókocsi is van rajta. Ez persze Brüsszelből indul, nem Calaisból. Ha

298

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK azt választotta, amelyik este fél hétkor indul, akkor azonnal kialhatta magát a hálófülkében. Kilenc után már Londonban volt, egy taxival átment a másik pályaudvarra és tizenegykor Ipswichben szállt ki a vonatból. Megvárta a hajnalt a tengerparton, lelőtte a lányt, és lám – nézte a jegyzeteit, – már a reggel hét-tizenegyes busszal visszamehetett Ipswichbe. Simán elérte a nyolc órás vonatot, kilenc után pár perccel Londonban volt. Felült a brüsszeli vagy a párizsi járatra és az Alagúton ismét kicsúszott Angliából. Amikor a holttestet az első arra járók felfedezték, ő már nem is volt az országban. – Nincs kizárva – bólogatott Alex, aztán egy másik papírt vett elő. – Ma reggel megjött a tettes németországi szállásán talált hajszálak vizsgálatának eredménye… Azért tartott ennyi ideig, mert az összes szálat megvizsgálták, bár a szakértők szerint már a mikroszkopikus vizsgálat is bizonyította, hogy egyazon fejről, ugyanattól a személytől származnak. – A lényeget, Alex! – dörrent rá Rafael, kissé nagyobb hangerővel, mint maga is akarta. Zavartan elhallgatott. – Igenis, főn… felügyelő úr. Megállapították, hogy a tulajdonosa 27 és 32 év között lehet, férfi, és a DNS-e is ismert. Ennek részletes vizsgálata azonban több hetet vesz igénybe, de erre még felkérést sem kaptak. A tettes szárazföldön töltötte életét, nem tengerparti lakos. Ott lényegében nem tartózkodott az utolsó három hónapban. A haja eredeti színe barna és ezeket a szálakat nem festette be. Tehát ha más színnel bukkan fel, akkor parókát visel. Régebbi vizsgálatok alapján szerzett rutinból a kutatók arra tippelnek, hogy hegyes vidéken élt, vagy legalábbis mostanában ott élt. Méghozzá olyan helyen, ahol az ipari légszennyezés mértéke maximum „európai közepes”, vagy valamivel az alatt van. – Vagyis nem iparvidéken – szögezte le Rafael.

299

Nemere István – A svájciak is jelezték, hogy tovább nyomoznak – mondta most Claudia – Tegnap szóltak ide, de csak telefonon. Semmilyen írásos anyaguk nincs még. De nem adják fel a Bonaren-jogosítvány ügyét. Mindenképpen kiderítik, ki is volt az a beteges kamasz fiú, aki tizenvalahány évvel ezelőtt folyton David Bonaren körül keringett. – Beteges kamasz fiú, vagy már majdnem kész férfi – mondta Rafael töprengve. De ezt olyan halkan tette, hogy társai nem is hallották.

Május 28. Péntek
A reggel olyan volt, mint egy gyémánt. A férfinak legalábbis ilyen érzése támadt. Amerre nézett, mindenütt tisztán ragyogott a levegő. Emiatt a fű zöldebb volt, mint máskor. A távoli dombok kékebbek, tisztábbak. Amit beszívott, az is kemény és fényes levegő volt. Mi óta itt lakott, még nem kelt ilyen korán. Igaz, Rafael már vagy másfél órája kint volt az erdőben. A parkolóban hagyta a kocsiját és futott, futott. Mintha ki akarná futni magából az egész hónapot. Vagy már két hónapot...? Hirtelen felfogta, hogy éppen két hónapja követték el az első gyilkosságot. Március 28 – május 28. Hatvan nap alatt kilenc halott, és az Europol eddigi kudarca is éppen hatvan napra tehető. Hát futott, nem nézett semmire. Néha felbukkant egyegy kerékpáros vagy egy kutyás. De inkább csak olykor látott valakit, azok is hozzá hasonló megszállottak voltak. Némelyik szinte üveges szemmel rótta köreit, nem nézett se jobbra, se balra. Rafael semmiben sem szerette a megszállottságot, hát amikor elfáradt, megállt és nézelődött. Örült a harmatcseppnek a fenyőtű végén, a távoli tisztáson terjengő

300

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kékesfehér párarétegnek. Aztán lába ismét az ösvényre fordult és lassan, de kitartóan futott tovább. Fél nyolckor visszament a parkolóba. A mosdóban zuhanyozott és átöltözött. Három kamionsofőr jött be később, a közeli autópályáról kanyarodtak le. Törökül beszéltek, a sok „ö” és „ü” érdekessé tette nyelvüket. Mire végzett és kiment az autóhoz, majdnem nyolc óra volt. Éppen jókor állt kocsija mellé. Elegáns ívben állt melléje az a másik autó, és Dalma ránevetett: – Jó reggelt! Olyan a levegő, mintha gyémántból lenne. Rafael lelkét elszorította a meghatottság. Egy pillanatig nem is tudott szólni. Igen, ezek az égi jelek. Őket valahol, valakik éppen egymásnak teremtették. Aztán kapkodva magyarázta az asszonynak, hogy ő is éppen erre gondolt… Nagyon közel álltak egymáshoz. Akkor, ott, éppen fizikailag is. Rafael látta az asszony szemét és a kezét önkénte lenül nyújtotta ki. A csók hosszú volt, szenvedélyes. Egész regényeket meséltek egymásnak azzal, ahogyan összetapadt a testük. Ahogyan a nyelvük keresgélt… Ahogyan az ujjak végigtapogatták a másik ruhás testét, a szövet alatt is érezve a bőrt. A vágyakozást. Sokáig tartott, mert egyikük sem akarta abbahagyni. Mintha attól tartana, hogy több már nem lesz. Nem lehet. Hogy soha nem fogják már csókolni a másikat… Ám mire végeztek, tudták, lesz még folytatás. Sok és hosszú folytatás. Kifulladva váltak el az ajkak, tüdők dolgoztak, szívek vertek erősen. A szemek csak a másikat látták, és a kezek még mindig fogták egymást. A második csók már sokkal engedékenyebb, szelídebb volt. Nem a régtől rohanó vad zuhanása az áhított zsákmányra, hanem a megbizonyosodott birtoklás kiterjedése. Itt már jutott idő arra is, hogy jobban odafigyeljenek a másikra. Rafael hát érezte Dalma remegését. Nem, nem a hidegtől

301

Nemere István volt… Becézte az asszonyt, szavak nélkül. Minden mozdulata becézés és gyengédség volt. Simogatás a szó minden értelmében. Gondoskodás. Az a perc volt a döntő. Dalma akkor értette meg, hogy ez több egy kalandnál. Bár ilyen gondolatai előzőleg is voltak. De most… Ahogy Rafaelhez bújt, kisebb lett. Nem a nagy nő, az ismert személyiség volt. Csak egy asszony, akit gyötört a félelem az öregedéstől, a jövőtől. A betegségtől, a bizonytalanságtól. A már nehezen viselt magánytól. Rafael karjai – akár egy világnyi nagy és védelmező pajzs, úgy borultak rá. Befedték, védelmezték. Igen, ehhez kell a férfi. Egy igazi férfi, akit lehet tisztelni is. Aki több, mint ő maga, de nem nyomasztó fölénnyel. Aki megérdemli, hogy szeresse, hogy alávesse az érdekeit az övének. És aki fordított esetben ugyanarra képes. A perc hosszú volt. Közben Rafael – mert hiszen most is rendőr volt – lépteket hallott oldalról. Azonnal kinyitotta a szemét. A török sofőrök mentek el mellettük, mosolyogtak, az egyik mondott valamit. De nem rosszat, nem csúfoló dott, ez érződött. Talán meglepte őket, hogy két harmincötnegyven körüli ember így szenvedélyesen és határozottan öleli egymást. Ruganyos léptekkel távolodtak a parkolón át. – Gyere, sétáljunk – mondta végre a férfi. Fájt, hogy el kell szakadniok egymástól. Szerencsére ez már nem igazi elszakadás volt. Dalma nem válaszolt, belekapaszkodott oldalról, szinte a karja alá bújt, úgy mentek az egyik futóösvényen. Most senki sem jött arra és ezért is hálásak voltak a sorsnak. Kevés szó esett. Az volt a legcsodálatosabb, hogy érezték, nem kell beszélni. Most már csak vezérszavak hangzottak el, és azok is elégségesnek bizonyultak. Ha szóba került „Kék Tündér”, vagyis a kis Olga, Rafael hangja is melegebb lett, nemcsak Dalmáé. Ha a jövőről beszéltek, még óvatosak voltak mindketten. De egyetlen dolog nem volt vitás: lesz

302

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK jövőjük. Olyan természetes volt, hogy az is közös lesz. Hi szen éppen ezért voltak itt, együtt. A férfivágy ugyan feléb redt Rafaelben, és remélte, az asszony is vágyik rá – de most nem ez volt a legfontosabb. – Remélem, jó lesz neked velem. – Most mondjam ugyanazt? – nevetett az asszony. De ez nem harsány, világraszóló nevetés volt – bár ahhoz is értett. Most csak ketten voltak a világon, és a világ is csak kettőjüké volt. Kitépték belőle a maguk részét, mohó és önző módon. Ennyi járt nekik, már régóta. – Ha belegondolok, hogy egy sorozatgyilkosnak köszönhetlek… – Akit még nem kaptak el – mondta borúsan Dalma. De a kedvüket nem vette el. Egymás szemébe néztek és szinte perverz örömöt leltek abban, hogy nem a szerelmükről, hanem arról az átkozott, ismeretlen gyilkosról beszélnek: – Van ötletem a műsorodba. – Megint? Csak akkor fogadom el, ha jó. – Kaptál tőlem valaha is rossz ötletet? – Nos, oly sok éve ismerjük egymást… – Hát igen, van az már vagy pár hete is… – …hogy még nem adhattál rossz ötletet. De ami késik, az nem múlik, ahogyan egy ismert kínai bölcs megjegyezte anno valahányban… – Csipkelődni, azt tudsz. Ahelyett, hogy elismernéd zseniségemet. – Amelynél csak szerénységed nagyobb, mint közismert… – Ez így nem mehet tovább – Rafael a félig elsötétített szobában állt. Éppen befejezték a képek vetítését. Alex elhúzta a függönyöket, Claudia mozdulatlanul állt és nézte a

303

Nemere István fehér falat, ahonnan már eltűntek a képek. A délutáni nap besütött a szobába. – Megtesszük, amit lehet – felelte Alex, kis késéssel. – Kevesen vagyunk. Ötletekre van szükségünk! – Rafael tényleg dühös volt. Egy órával ezelőtt hívatta Garner és az a beszélgetés enyhén szólva nem tartozott a kellemesek közé. De reményt adott, hogy a főnök viselkedése és stílusa némileg megváltozott. Az EURO-TV vezetőségétől ő is kapott híreket és gondolatban kalapot emelt Rafael előtt – ám ma délután kettőkor ezt valahogy nem éreztette a felügyelővel. Csak folyton az időt emlegette, sürgetően. Rafael most Claudiára és Alexre nézett: – A főnöknek persze igaza van… a maga szempontjából. Az Europol presztízse forog kockán. A Különleges Ügyek Osztálya mindössze három emberből áll és nem lehetünk egyszerre hat vagy tizenkét helyen. Ezt sajnos hiába próbáltam érzékeltetni Garnerrel. Valamit tenni kell. – Az a minimum, hogy segítséget kérünk más osztályok tól – vélte Alex. – Amelyek már így is dolgoznak nekünk. – De nem a mi kérésünkre, hanem parancsra. – Annak nincs jelentősége. Miben segíthetnének még? – A kör szűkül – szólt közbe Claudia. Most már egyen rangúnak érezte magát Alex-szel, és egyáltalán, már az Osztály igazi munkatársa lett. – Mivel csak hat ország maradt, ahol a tettes még nem gyilkolt, hát ezek rendőrségét kell talpra állítani. Természetesen mindenütt az ottani Europolirodák közvetítésével. – Már csak Németország, Franciaország, Hollandia, Ausztria, Belgium van hátra, és… – Alexnek egy pillanatra elakadt a szava. – És Luxemburg. – Itt is gyilkolni fog? – Claudia megszeppent. Alexből kibújt az ördög: – Igen, és mint tudjuk, kedvencei a huszonéves lányok.

304

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – És a fiúk is, harminc alatt! – nyelvelt a lány, de nem titkolhatta, hogy kicsit nyugtalan lett. – Én már elmúltam harminc. Három hónappal ezelőtt – feszített büszkén Alex. Aztán mindketten Rafaelre néztek és elszégyellték magukat. Rafael szárazon csak ennyit jegyzett meg. – Eme kis intermezzo után talán térjünk a tárgyra. Értelemszerűen azt a látszatot kell keltenünk Mr. Spirál felé, hogy a hurok már nagyon szorul körülötte. Az EURO-TV róla szóló műsorában egyre több neki szóló dolgot kell becsempésznünk. És ez legyen meglehetősen fenyegető tartal mú. Azt kell hinnie, hogy valóban sokat tudunk már róla, és sugalljuk, hogy tudunk mi többet is, de ezt elhallgatjuk, méghozzá a… – A nyomozás érdekében! – mondta ki a szokásos szentenciát Alex. – Így van. A pszichológusunk szerint egy idő után a sorozatgyilkosoknál megfigyelhető a közléskényszer. Ha Dalma… vagyis LeGrand asszony ügyesen beszél hozzá, vele veszi majd fel a kapcsolatot. Mert hát ki mással...? A médi ában az EURO-TV foglalkozik vele a leginkább. Itt bizonyos érzékenységet és együttérzést is tapasztal – erről csak mi tudjuk, hogy nem igazi együttérzés. Mögöttes céljaink vannak vele. – Kicsi rá az esély, hogy felhagy a dologgal – Alex ismét pesszimista volt, talán már születésétől viselte ezt a rokkantságot. – Aki tizenöt gyilkosságot tervez és abból ki lencet már végrehajtott büntetlenül, az most nem fogja abbahagyni azért, mert egy szép nő a tévében a lelkére beszél. – Soha nem lehet tudni, mi motiválja. Lehet, belefá radt? Vagy megijed a felelősségtől? Vagy attól, hogy a de tektívek már a nyomában lihegnek – vélte Claudia. – Nem az az ijedős fajta – jegyezte meg Alex és legyintett. Rafaelt mindig idegesítette, ha a környezetében valaki

305

Nemere István lemondó, pesszimista megjegyzéseket tett vagy úgy viselkedett. Most sem fékezte magát: – A fenébe is, Alex! Ez a munkánk...! Ezért fizetnek bennünket, nem is rosszul, magunk között szólva. Jogosan várják el tőlünk, hogy megfogjuk a pasast. Méghozzá most, „munka közben”. Nem kötelező megvárnunk, míg teljesíti az őrült tervét. És mi a biztosíték, hogy megtorpan az Unió határain belül? Ha belejön és senki sem akadályozza, tovább gyilkolhat. Ez olyan, mint a narkó, aki egyszer rákapott, nehezen szokik le róla. – Vagy éppen sohasem szokik le – Alex pesszimizmusa most helyénvaló volt, hát Rafael is megjegyzés nélkül hagyta. Claudia a kilenc fényképet nézte. Kilenc fiatal arc nézett vissza rá. – Nem találtuk a Bonaren nevet semmilyen össz-európai listán. Biztosan nem így hívják... Az, hogy néhányszor használta ezt az álnevet, vagyis a hamis svájci jogosítványt, még semmit sem jelent. Talán még azt sem, hogy ő is svájci lenne. Rafael Alexre nézett: – Kérem hívja fel nekem La-Chaux-de-Fonds kapitányságát – és míg a férfi ezzel foglalkozott, odament Claudia mellé. A térképet nézte: – Claudia, mit tudunk a német kollégák felkészüléséről? – Ahogyan ön sugallta nekik, minden rendőrőrs megkapta a tévében is bemutatott fantomképet, valamint az öszszes adatot, amit eddig kiderítettünk róla. A legújabb részleteket is, persze. Vagyis tudják azt is, hogy törve beszéli az angolt, ám feltehetően tud franciául. Különösen a kispanzió kat kell ellenőrizniök az egész ország területén. – Nos, intézkedjen, hogy ugyanez történjen a többi országban is.

306

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – De uram, ha Mr. Spirál nevéhez híven csakugyan spirálalakban halad az Unió országaiban, akkor később érkezik a közepére… – ellenkezett a lány. Rafael elnyomott egy gúnyos mosolyt és egy „skorpiós” megjegyzést. Amit férfikolléga nyilván meghallott volna tőle. Csak ennyit engedett meg magának: – Kedves Madame Stiffenberg, mindenre felkészülünk. Éppen ideje, hogy legalább részben kicsavarjuk Mr. Spirál kezéből a kezdeményezést. Intézkedjen, legyen szíves. Claudia leült a készülékhez. A másik vonalon Alex közben behozta a svájci várost. Rafael Duren hadnagyot kérte és íróasztala mögé telepedve beszélt hozzá: – Hadnagy, a dolog egyre égetőbb lesz. Nyilván hallot ta az angliai eset hírét… Igaza van, a pasast nem lehet feltartóztatni. Önök ugyan kívül vannak az Unión, és íme, ez most egy kézzelfogható haszna ennek az állapotnak… De komolyra fordítva a szót, úgy tűnik, maguknál van a megol dás. Még csak nem is a kantonban, hanem egyenesen a városban. Hadnagy, meg vagyok róla győződve, hogy az emberünk azonos azzal a névtelen tizenhat-tizennyolc éves sráccal, aki tizenkét évvel ezelőtt ott lebzselt a David Bonarenféle csapat környékén. Mindenképpen tudnunk kell az igazi nevét… Tegyenek meg mindent, például adják le a fantomképet a helyi tévében, ragasszák ki az utcákon, különösen a külvárosban. Postahivatalokban, a vasúti- és autóbusz-pályaudvaron, bevásárlóközpontban, és ahol csak lehet. Kell valami támpont, érti? Nagyon sok függ öntől személy szerint is. Hadnagy, én bízom önben! Volt olyan meggyőző, hogy Duren hadnagy a vonal másik végén büszkén kihúzta magát és sejthetően attól a perctől kezdve nem is járt az eszében semmi egyéb, csak megta lálni azt az embert. Rafael jó főnök lett volna egy igazi, sokszereplős munkahelyen is. De itt most alig néhány embere volt. Fél füllel hallotta közben, hogy Claudia sorban hív-

307

Nemere István ja a holland, belga és a többi Europol-központot. Alex papírral etette a faxkészüléket, egymás után mentek el az üze netek. Így a csörgő telefont Rafael vette fel: – Különleges Ügyek Osztálya, Wahl. – Elkaptuk! – kiáltotta valaki franciául, és sebesen pergő nyelvvel folytatta. – Felügyelő úr! A metzi kapitányságról beszélek. Megfogtuk az emberét, azt a Monsieur Spirált! Valami megmozdult benne. Lehetséges lenne...? A kétség gyorsan olvadt, mint cukor a forró kávéban. Az ismeretlen kolléga lelkesedése átragadt rá, mert nagyon szuggesztív volt. És mert valahol a lelke mélyén hinni akart neki. – Írja le gyorsan! – közben a telefon mellől odakiáltott Alexnek: – Hallgasson bele, talán elkapták Spirált! Alex mindent eldobott a kezéből és rohant a készülékhez. Papírlapok szálltak a padlóra. Claudia szava is elakadt. – …Huszonnyolcnak néz ki. Nem szól egy szót sem, de láthatóan ért franciául. Nála van a nyílpuska is! És néhány nyílvessző, bevésett betűkkel. – Metzi kapitányság? Mondja a telefonszámot meg a címet és azonnal indulok – közben az járt az eszében, hogy ez több mint szerencse. Már persze, ha igaz. Ezért még visszahívta a megadott számot, és ott valóban a metzi kapitányság jelentkezett. Gyorsan kellett döntenie: – Alex, maga velem jön, Claudia itt marad! A lány csalódott volt és ezt nem is titkolta. Vigaszra szorult. Hát Rafael egy pillanatra olyan apás lett. Félkarral magához ölelte a lányt – belevillant, hogy Amerikában ezért súlyos pert akaszthatnának a nyakába „szexuális molesztálás” címén, milyen jó, hogy ez itt a jó öreg, normális Euró pa! – és azt mondta: – Valakinek őriznie kell a házat. De más okom is van arra, hogy itt adjak fontos feladatot magának, Claudia. Nekem gyanús ez a metzi siker. Mindenképpen az első dolgom

308

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK lesz, hogy ujjlenyomatot vetetek arról az emberről és ideküldetem. Tudja kezelni az összehasonlító számítógépet? – Még nem csináltam. – Semmi baj, míg úton leszünk Metzbe, hívja fel a szakértő kollégát és tudja meg a részleteket. A központi számítógépben megvan az az ujjlenyomat, amit a németországi szállásán találtunk, „Spirál 01” jelszóval kihozhatja. Amint elküldjük Metzből, kérem hasonlítsa össze és hívjon fel, mi az eredmény. Alex, gyerünk! Tíz perccel később már sztrádán robogtak dél felé. – Még jó, hogy ez csak hatvan kilométer – dünnyögte Alex. Most ő vezetett. Alig hagyták el Thionville-t, megcsörrent a telefonja. Dalma kereste: – Azt csiripelik a verebek, hogy megvan az emberünk? – kérdezte-állította. Rafael dühös lett, persze, nem Dalmá ra: – Hát már szétkürtölték? Pedig egyáltalán nem biztos, hogy ő az! Elmondta, mi a helyzet, aztán lekapcsolta a telefont és Alexra sandított. De társa arca mozdulatlan maradt. Így aztán Rafael is hallgatott, míg megérkeztek Metzbe. A kapitányságon már várták. A levegőben érződött a feszültség. Egy hadnagy vezette őket fel abba a helyiségbe, ahol az elfogottat őrizték. A folyosón is rendőrök álltak, kéklett–feketéllett minden az egyenruháktól. Kerek sapkák a fogasokon, meleg lett hirtelen. És nem csak a hőmérséklet miatt. Délután négy múlott. A hadnagy szétlökdöste az embereket. Maga a kapitány kezelt le Rafaellel és Alex-szel, bemutatkozott, de a zajban nem is hallották. Rafael, bár mindent megtett, hogy ne mutassa, azért izgult. Közben – mint az ilyen feszült helyzetekben mindig – a szeme élesen regisztrálta a látványokat, akár egy teleobjektív. Látta a felhevült, izzadt arcokat, amint feléje fordultak. Kollégák voltak, de nem annak látta őket. Akár egy utcai baleset színhe-

309

Nemere István lyén a vérszomjas bámészkodókat, a legszívesebben elzavarta volna az egész társaságot. De erre nem került sor, mert mire a kihallgatószobába ért, ott már csak a kapitány volt vele és két helyi nyomozó. Egy technikus éppen levette az ujjlenyomatokat. A gyanúsított háttal ült Rafaelnek. – Az ujjlenyomatokat kérem azonnal küldje el Luxemburgba, a Különleges Ügyosztálynak – mondta Rafael. – És amint lehet, vegyenek tőle egy kis vért. Szükséges lehet a DNS-minták összehasonlításához. Hajszálakra is szükség lesz, de az ráér később is. Megkerülte az asztalt és leült a gyanúsítottal szemben. Az arca… igen, kicsit hasonlított a fantomképhez. De nem túlságosan. Kövérkés férfi, bő huszonéves, robusztus termet. Ritkás haj, izmos felsőkar. Mint a matrózoké vagy a rakodó munkásoké. A tekintete… Az volt az első, ami gyanússá tette őt. Közben az egyik nyomozó az asztal másik végén egy kopott utazótáskát tett Rafael elé. A nyílpuska kisebb volt, mint amire a felügyelő számított. Három nyílvessző volt mellette, és csakugyan, az acéltollakba valaki kezdetleges módon próbált betűket vésni. Az ott heverőkön három betűt külön böztetett meg: „N”, „P” és „Z”. – Egy parkban ült a padon és célba lövöldözött. A cél egy tizenöt méterrel távolabb lévő fatörzs volt. Rafael úgy tett, mintha nem hallaná. Pedig a füle, mint a szeme, most is fokozottan működött. Ezért hallotta meg azt a kis, idegesítően ismétlődő neszt is, amit nem tudott hová tenni. A többiek szerencsére most hallgattak, amikor Rafael félig megkerülte az asztalt. A férfi kezei nem voltak az asztalon. Közelről nézett az ölébe. A megbilincselt kezek összefonódtak és egyik ujja simogatta a többit. Kitartóan, makacsul, idegesen.

310

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Kezeket az asztalra, kérem! – mondta szelíden. Ez annyira meglepte a gyanúsítottat, hogy azonnal engedelmeskedett. Rafael megnézte az ujjait. Ahogyan várta, tömpe, erős ujjak voltak, és bizony piszkosak. – Megtudhatom a nevét? – kérdezte éppen olyan halkan, udvariasan, mint az előbb. Amaz csak nézett, mint aki nem érti. Vagy az időt húzza? De miért? Közben Rafaelnek olyan érzése támadt, hogy amaz nem is nagyon érti, miről van szó. – A nevét! – dörrent rá, szinte ordítva. Az egyik nyomozó hátradőlt a székén, meglepődve. A másik elégedetten mosolygott: ez az, nem kell ezekkel kesztyűs kézzel bánni...! – Charles… Silvermann – felelte. Rafael fellélegzett. A férfi tekintete tovább nyugtalanította. Csak nézett rá, kedé lyesen és egyben zavarosan. Ki lehet ez...? Párharcot akar, szellemi párviadalt? Az asztal közepén halkan, személytele nül forgott egy magnó. Silvermann egyik kezével most is a másikat dörzsölte. Aztán váratlanul így szólt: – Charles Marontet. – Az ki? – érdeklődött Rafael fojtott indulattal. – Hát én. – Az előbb Silvermannt mondott! – Az is én vagyok. Silvermann, Marontet és néha Bouquet is. – Értem, álnevek – Rafaelben most is ott vibrált valami ismeretlen figyelmeztetés. Tévúton jársz, mondta a hang. – A nyílpuska az öné? – Igen – hangja mélyről kondult. – Mikor szerezte? – Két hónapja – felelte amaz, most másképpen. Mint aki betanult szöveget mond. Azonnal, habozás – és gondolkozás, töprengés! – nélkül. Megindult a párviadal. – Itt vette Metzben?

311

Nemere István – Igen. – Hol árulnak ilyesmit? – Az egyik külvárosban. – A pasas neve, akitől vette? – Dupont. – A nyílvesszőjét is ő adta el? – Igen. – Hányat vett tőle? – Tizenhatot. – Miért nem tizenötöt? – Egy kellett tartaléknak. – Mi lett a többi tizenhárommal? – Belelőttem az ellenségeimbe. – Hol, mikor? – Angliában… Spanyolországban… Norvégiában… – Melyiket mikor? – Sorban. Mint a spirál a térképen… Puff, puff. Mind meghaltak. – Tizenhárman? – Lesz az még több is – ígérte baljósan. – Milyen feliratot hoznak össze a nyílvesszők, ha mindet kilövi? – Egy olyan… indiait. Szan… szanszkritot. – A szöveget már biztosan tudja kívülről – Rafael most újra nyájas volt. Jóakaratú és szelíd. Ez volt a végső csapdá ja. A megérzése átment bizonyságba. Egy cédulát kért és ka pott, ráírt néhány szót és odatolta az egyik nyomozó elé. Az kelletlenül és kicsit csodálkozva felállt és kiment a szobából. A kapitány még mindig a falnál állt és oldalról nézte a jelenetet. Látszott, ugrásra feszülnek izmai. Ha a gyanúsított feláll vagy szemtelenkedni kezd, ő bizony odaugrik és… Rafael a férfi szemébe nézett: – Várom azt a szöveget, Charles.

312

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Hagyjon békén! – fakadt ki amaz. – Fáradt vagyok. – A szobatársa nem hagyta aludni? Csönd volt a válasz. Rafael tovább lövöldözött vaktában: – Vagy ritkán jött ki a városba, mostanában...? – Ne kérdezzen. Utálom, ha kérdeznek – így a férfi. De Rafaelt nem tudta megállítani, a felügyelő modort váltott: – Akkor nem kérdezek, Silvermann-Marontet-Bouquet, hanem mesélek. Túl kicsi a park az intézet körül, az ajtót nem őrzik, és különben is összefolyik minden a fejében. A tévét is nézheti egész nap, de a legjobban azt a feketehajú szép nőt szereti, aki este a híreket mondja. És nyílpuskát mutogat, meg térképeket és betűket… Charles, a szanszkrit ábécében nincs is „Z” betű. És Norvégiában sohasem gyil kolt a tettes, maga összetévesztette Svédországgal. Meg tud ná mutatni a térképen Dániát, Charles...? Felállt és már majdnem kiment, amikor tekintete a nyílvesszőre esett: – Ja, és még valami, Charles: az igazi gyilkos sokkal szebben véste rájuk az igazi betűket, mert ő satuba fogta a nyílvesszőket. Tudja, van neki egy műhelye, ahol mindent alaposan előkészíthetett. Ahol maga lakik, ott is van egy műhely meg sok szép szerszám, de annak ajtaja örökre zárva van maga előtt, Charles… igaz? Nem igazán számított rá, de azért oldalt lépett. És éppen jókor tette. Mert Charles váratlanul felpattant és ordított. Egy megsebzett vadállat hangja volt ez, tehetetlen erő vergődött ide-oda. A két rendőrtiszt persze azonnal ott volt, próbálták lefogni. De amaz teste egész fordulatával adott plusz erőt két összekapcsolt karjának, azzal kaszált vadul. Berohant néhány rendőr és segítettek megfékezni a dühöngőt. A végén le kellett dönteniök a padlóra, ahol rúgott és harapott is. Káromkodó, izzadt rendőrök ugráltak, az

313

Nemere István egyiknek elgurult a sapkája. Rafael már méltóságán alulinak tartotta volna, hogy felügyelő létére maga is birkózzon ezzel a Charles-szal. Pár perc múlva a férfit visszaültették az asztalhoz, köz ben béklyót raktak a lábára is. Akkor a fejét verte az asztal lapba, mire valaki orvosért szaladt. Rafael és a kapitány kimentek a folyosóra. – Oszoljanak, emberek! Nincs itt semmi látnivaló. A kapitány szobájában megtorpantak. Csak ők ketten álltak ott egymással szemben. Gladiátorok, akik nem küzd hetnek egymással? Hisz nem volt miért. – Szóval, nem ő az? – kérdezte a rendőrkapitány rekedten. Csalódottan. – A megérzésem szerint egy elmebeteg, aki meglógott az intézetéből. Vagy legális kimenőn van. Sokat nézte a tévét és beszerezte a kellékeket. Talán maga is hiszi, hogy tényleg ő Mr. Spirál. De Norvégiában sohasem gyilkolt, rossz betűket használt, amiket ügyetlenül „vésett be” a nyíl vesszők tollába. Nem úgy, mint az igazi tettes. Ez a „Charles” nem ismeri a valódi hátteret, csak azt, amit a té vében látott-hallott az ügyről. Azért mutatkozott be több néven, mert azt hitte, az igazi tettes is így viselkedne. Az a nyomozó szakította félbe őket, akit Rafael küldött el. A férfi zavartan pillantott a kapitányra, az rögtön tudta, mi a helyzet: – Mondja csak, Martinot, ne kíméljen. – Wahl felügyelő úrnak igaza volt, uram. Végigtelefonáltam az összes környékbeli elmegyógyintézetet és az egyéb hasonló intézményt, hisz megvan a listájuk arra az esetre, ha… –A lényeget, Martinot, és gyorsan! – …Szóval az egyikben, amit hivatalosan csak Fernet-intézetnek hívnak, tegnap este eltűnt az egyik ápolt. Charles Bouquet, huszonkilenc éves, skizofrén. A személy-

314

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK leírás egyezik, és átfaxolták a fényképét is – mutatta a kissé elmázolt, fekete-fehér arcot. Felismerték. – Azt is mondták, hogy az utóbbi hetekben Bouquet folyton a tévét nézte, különösen az esti híradókat és néhányszor azt állította, ő is tud nyílpuskából lőni. De senki sem vette komolyan, hiszen skizofrén… Annyi mindent állított már magáról előzőleg is! – A tekintete – mondta Rafael – uraim, nem látták, hogyan néz? Van benne valami nyugtalanító. Valami félrevivő. Mintha nem önöket nézné akkor sem, amikor önökre néz – és szinte biztos, hogy nem minket lát. No és az igazi tettesre vallana, hogy ül egy parkban és százak szeme láttára célba lövöldöz a nyílpuskájával? Az igazi ilyent nem tenne, miután már két hónapja gyilkol és aligha van szüksége nyilvános célbalövésre. Már ezen elgondolkozhattak volna, uraim. Megszólalt a telefonja. Claudia jelentkezett és csak három szót mondott. Rafael megköszönte, a zsebébe süllyesztette a mobilt: – Az ujjlenyomat sem egyezik. Charles Bouquet csak egy ápolt, uraim. A viszontlátásra! Nem volt megsértve. Akkor vette észre, hogy Alex is ott áll. Teljesen megfeledkezett róla. Most hát lelkiismeretfurdalása támadt és megfogta a karját: – Gyerünk innen, Alex. Örüljön, hogy nem volt odabent. Rémisztő amatőr-munkát láthatott volna, ami nem tesz jót az igazi profiknak. Ettől Alex is felvidult. Hogy megvigasztalja, Rafael elmesélte neki, mi történt a kihallgatószobában. Amikor pedig már kijöttek a városból és a sztrádán robogtak észak felé, a felügyelő lenyomta a mobilján azt a gombot, amely után a kicsiny képernyőn csak annyi jelent meg : DALMA. – LeGrand – jelentkezett az asszony. – Ez a pasas nem Mr. Spirál volt – közölte Rafael röviden. Dalma kis csönd után megkérdezte:

315

Nemere István – És ezt mindig lehet tudni...? – Értem, mire célzol. Ha nálad jelentkezik, kérdezned kell tőle valamit, amire csak ő ismeri a választ. És ezt tőlem tudhatod meg. Több ilyen kérdésre készítelek majd fel. Fatális dolog lenne, ha valaki mással beszélnél és nem lenne lehetőséged azonosítani. – Már nem bízom benne, hogy jelentkezik. A munkatársaim eddig vagy százat szűrtek ki, mondanom sem kell, hogy a fele csak tréfálkozni akart, a másik fele meg randit kért volna tőlem, ha sikerül eljutniok hozzám. – Ez utóbbiakat nagyon meg tudom érteni. Mi is az a szám, ahol ilyesmiért állnak sorba a reménytelen delikvensek? – évődött Rafael. Dalma azonnal „vette a lapot”: – Honnan veszed, hogy reménytelenek? Csak kitartás kérdése, és idővel mindenki sorra kerül… – Mindenesetre ez a randi-ügy nem hagy nyugodni – mondta Rafael. Az út nyugatra fordult. A nap már nagyon alacsonyan állt. – Hol vagy most? – Itthon. Készülök a holnapi hírekre. Van valami újabb adaléka az Europolnak? – Sohasem lehet tudni. Ha elmesélhetnék néhány újabb ötletet és részletet, ezzel alaposan feldúsíthatnánk a holnap esti híradó milliók által várt részletét. Mit szólsz hozzá? – A mai este nem jó. Megígértem Olgának, hogy tanulok vele. Tudod, közeledik az év vége és ilyenkor vizsgázni szoktak a kiskorúak. – Vizsgáznak a nagykorúak is – mormolta Rafael kicsit kedveszegetten. Dalma a hangjával vigasztalta: – No, ne haragudj. Találkozzunk holnap, ebédeljünk együtt. – Tudsz főzni? A kérdés meglepte Dalmát, de röptében átlátta annak hátterét és értelmét:

316

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Értem, tehát hozzám akarsz jönni. Rendben van, feláldozom a délelőttömet az amúgy improduktív piacjárásra, boltok felkeresésére és főzésre. De elvárom, hogy kárpótolj. – Nos, ha csak ennyi a kérdés… – Te férfisoviniszta! Nem arra gondoltam. Hanem hogy adj tanácsot és híreket az esti híradómhoz. – Megegyeztünk. Egy jó ebéd fejében sok mindenre képes vagyok – tréfált a férfi. – Hallottad, hogy egyes férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet a legrövidebb út? – Ennyit a geometriáról! Szóval pontban tizenkettőkor nálunk, ne feledd! – mosolygott az asszony és kikapcsolta a készüléket. A száguldó kocsiban Rafael is így tett. Alex csak nemlétező bajusza alatt somolygott. Egy ideig küzdött magával, miközben Rafael pontosan látta-sejtette ezt a kemény harcot. Végre munkatársa nem bírta tovább és megjegyezte: – Látom, a magánügyek terén nem maradnak el a sike rek. – Vagy egy mondás a medve bőréről, Alex, amelyre nem szabad előre inni. – bölcselkedett a főnök. – Látom, ez a közmondások napja – legyintett Alex és többet nem szólt.

Május 29. Szombat
– Azért azt a marbellai esetet nem tudom megemészteni – jegyezte meg Dalma. Már túl voltak az ebéden. Olga is elment a szobájába, bár nyitva hagyta az ajtaját. Hallgatózik...? Rafael nagyon jól érezte magát. Az ebéd igen finom volt, és ezt nem is mulasztotta el megjegyezni. Most a nappaliban ültek. Dalma papírokkal, jegyzetekkel vette körül magát. „Mr. Spirál”

317

Nemere István lelki tulajdonságairól kérdezgette a férfit. Rafael csak a pszichológusok és a saját észrevételeit, sejtéseit tudta megadni válaszképpen. Ez a mondat pedig váratlanul jött. – Tessék? Miről van szó? – Te már elfelejtetted? Hát az első sajtótájékoztatódon történt, te kis feledékeny. Ahol a nyilvánosság előtt letoltál a kollégák és a konkurencia előtt. Azt állítottad, hogy én beszéltem rá egy labilis lelkületű illetőt, vállalja magára a tettet, mert ezzel híressé válhat… – És nem te voltál? – Még kételkedsz benne? Persze, hogy nem. De kénytelen voltam elviselni a csipkelődésedet, ugyanis a pasast csakugyan felbérelte valaki. Méghozzá éppen az EURO-TVtől. Az operatőr kollégám, de ezt csak később tudtam meg. Hát ezért nem védekeztem nyilvánosan és nem vádoltalak meg rágalmazással! – Rendben van, bocsánatot kérek így utólag. De ettől a tény még tény marad. Valaki megkeverte a dolgokat. Pedig akkor már három, sőt négy gyilkosságon voltunk túl. Tudnotok kellett, kedves média-művelők, hogy itt nem babra megy a játék. Emberek életéről van szó. – Mindenesetre közöltem veled, hogy tudjad, ha utólag is. – Oké, mondtam már, hogy elnézést...! Váltsunk témát. Tudod, mit álmodtam az éjszaka? – Ez is összefügg a nyomozással? – Igen, nagyon is. – Nos, ha egyes notóriusan egyedül élő negyvenes rendőrfelügyelők erotikus álmait kellene végighallgatnom… – mosolygott a nő. Fekete haján megcsillant a lámpafény. Most is szép volt. Látszott, hogy a főzés után, de Rafael érkezése előtt gondosan kisminkelte magát. Egyszerű ruhát hordott, narancssárga lágy anyag ömlött végig rajta, követve

318

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK remek vonalait. Rafael olykor nagyokat nyelt, úgy kívánta már ezt a testet. – Nem. Álmomban alighanem valamelyik régi korban éltem és egy csatában vettem részt. Az ellenség katonáinak számszeríja volt. Tudod, olyan régi típusú, amit a földre támasztottak és lábbal húztak fel. Körülményes volt, nehézkes… De aztán a nyílvessző nagy átütő erővel indult útjára… – Feléd. – Felém. Süvített, és mintha végig láttam volna őt a le vegőben, ahogyan közeledett. Forgott is a tengelye körül, és egyre közelebb volt. Aztán beleállt a hasamba és rettenetes fájdalmat éreztem. Akkorát, hogy arra ébredtem. Egy perc is beletelt, míg pszichésen ki tudtam mászni a hatása alól. Az első másodpercekben meg voltam győződve, hogy már lezaj lott a csata, én pedig súlyosan sérülten fekszem a mezőn és most magamhoz tértem. Éjszaka volt, semmit sem láttam… Csak utána robbant belém az igazi énem és az, hogy most vagyok, itt vagyok, ki is vagyok tulajdonképpen. Egészen beleizzadtam – vallotta meg. Dalma arcán még ott volt az iménti kacér-gunyoros mosoly, de a hangja már megváltozott: – Nagyon szenvedtél? – Csak abban a percben. És rögtön dühös lettem magamra, hogy ez az ügy ennyire kitölti a mindennapjaimat, az életem már el sem képzelhető nélküle...? Hiszen már két hónapja alig van egyéb gondolatom, mint ez a pasas, aki egy nyílpuskával őgyeleg Európa szélein és időnként belelő valakibe. – Azért az ügy nem ilyen egyszerű. – Nekem mondod? Ha egyszerű lenne, már a második gyilkosság után megállítottam volna. Ez életem legnagyobb kudarca – kesergett a férfi. Dalma látta, ahogyan be-bezárul

319

Nemere István az ökle, hogy aztán az izmos ujjak ismét kinyíljanak. Talán fojtogatnák a tettest? Az sincs kizárva. – Tény, hogy kilenc gyilkosságot követett el – kezdte óvatosan, de Rafael mintha nem is hallotta volna: – Holnap vasárnap, és odaveszik a tizedik áldozat is. Dalma belátta, máshonnan kell közelíteni, ha ki akarja őt zökkenteni ebből a pesszimista hangulatból. Ami csöppet sem jellemző Rafael Wahl felügyelőre: – Annyit emlegetik manapság a DNS-tesztet. Voltaképpen miről van szó? Jól számított. Rafaelben győzött a szakember és már nem gondolt a bajára: – Minden embernek van egy génképe, ami csak rá jellemző. Ezt a szervezet minden egyes kicsiny sejtje őrzi. Ha a tettes hagy maga mögött valamiféle „hulladékot”, akkor azt a törvény értelmében a rendőrség lefoglalhatja és a nyomozás érdekében felhasználhatja. Ez a „hulladék” lehet bármi, még az ujjlenyomat is ide tartozik. Különböző jogi csűrés-csavarások révén persze vannak országok, ahol az ilyesmit el is veszik a letartóztatott tettestől, akár az ujjlenyomatot, mert ezt is szabad. Máshol meg nem szabad, ám azért megteszik. De ha valaki egy gyilkosság helyszínén nyomokat hagy, később jogunk van azokat összehasonlítani más nyomokkal vagy bizonyítékokkal. A gyilkos iszik valamit a tett színhelyén, és a nyála ott marad a pohár szélén. Mintát vesznek belőle és két nap alatt, alig harminc euro költséggel megállapítják a tettes génképét, annak összes és csak rá jel lemző részleteivel. Ha később elkapnak egy gyanúsítottat, akiről persze nem tudható, hogy köze volt ahhoz a gyilkossághoz, és persze tagad a pasas, elég megismételni a géntesztet. Ha egyezik, egyetlen bíróság sem menti fel. Tízegynéhány éve ez már így megy. És honnan lehet még nyerni ilyen vizsgálati anyagot?

320

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Mindenből szinte, amit egy tettes a helyszínen, vagy a lakásában hagyhat. Elég egy vércsepp, ha megszúrta magát. Elég egy zokniból kinyert bőr hámsejt. Vagy egy gombostűfejnyi kis sperma már remek zsákmánynak számít, különö sen akkor, ha az áldozatát meg is erőszakolta. Ha rágógumit vagy cigarettacsikket hagyott maga után, már nagy az öröm a laboratóriumi berkekben. Egy kanálról lenyalta a mézet vagy a kávét és odatette a csésze mellé – olybá veheti, hogy már le is bukott. Bőrsejtek maradnak kesztyű belsejében is. Ha pedig egy hagymástól kihullott hajszálat hagy a sapkában vagy a párnáján vagy a fürdőszobai tükör előtt a padlón – mert hiszen fésülködés közben szinte mindig kijön egykét szál – már ismét nyert ügyünk van. Ma már sokfelé az a gyakorlat, hogy aki bármit elkövet, attól génmintát vesznek és elteszik. Ha valahol történik valami és marad ott használható genetikai nyom, akkor összehasonlítják a készlettel. A módszer óriási, talán csak az ujjlenyomatok felfedezése és bevezetése jelentett ekkora lépést előre. Ahol alkalmazni kezdik, ott kevesebb nyomozóra lesz szükség, mégis növekszik a hatékonyság. A felderítési arány rohamosan mászik felfelé a grafikonokon. Az állampolgárok pedig megnyugodhatnak, mert sokkal több bűnözőt tudunk rács mögé juttatni. – És a mi esetünkben ez segít valamit? – Remélem. Persze a gyilkosságok színhelyén nem találtunk genetikailag értékelhető nyomot, tehát nem ez az út. Amit a szálláshelyein találtunk, abból készült már génkép. De ezzel nem bizonyítható az, hogy ő volt a gyilkos X, vagy Y helyszínen. De már az is nagy előrelépés lesz, ha elkapjuk génképpel vagy anélkül. – Nem az áldozatok felől kellene elindulni? – kérdezte az asszony. Ott ült a férfival szemben, maga volt a napsugár, a napmeleg, mosolya tündöklött. – Lehet, hogy ostobaságot mondtam?

321

Nemere István – Nem, dehogy! Én már hetek óta töprengek azon, mi kapcsolhatta az áldozatokat a tetteshez, és egymáshoz – Rafaelnek nem kellett kimondania, hogy ezt is kudarcként éli meg. De mint máskor, most sem adta fel a reményt: – Nagy előrelépést jelentene, ha kiderülne, hogy mi közöttük a kapcsolat. Vagy hogy egyáltalán van-e? Ebből lehetne következtetni a tettes személyére is. Dalma elővett egy üres papírlapot: – Diktáld le nekem az áldozatok nevét. Ezt minden gond nélkül megtette, hiszen azzal a kilenc névvel kelt és feküdt mostanában. Hát fejből diktálta: – Írország: Moira O’Relly. Portugália: Olivio de Sines. Spanyolország: Esteban T. Roja. Olaszország: Giorgio Moretti. Görögország: Athina Mousakos. Finnország: Laura Holkeri. Svédország: Sten Fallenberg. Dánia: Kjeld Groth. Nagy-Britannia: Lara Harris. Ennyi… egyelőre. Dalma töprengve nézte a listát. – Megnéztétek már a számítógépes lista-rendszerekben? Hogy ezek a nevek valaha, valahol együtt szerepeltek-e? – Gondolhatod, hogy azzal kezdtük. És amikor újabb nevek csatlakoztak a listához, ismét átengedtük a gépeken. De egyszer sem kaptunk pozitív eredményt, viszont az Europol számítógépes elemző csoportja már nagyon fúj ránk. Rengeteg munkát adtunk nekik, és neheztelnek, hogy nem tudtak eredményt felmutatni. Dalma nézte a neveket. Látszott az ajkán, hogy próbál ja őket félhangosan is mondani, ejteni. Hátha felfedez valamit a ritmusukban, a hangzásukban? Valamiféle mondóka gyökereit, netán egy verset, egy idézetet? – Ne fáradj, ezt is csináltam már – Rafael feszült volt kicsit. Szerencsére Olga rohant be a szobába. Tankönyvvel kezében anyjához szaladt: – Ezt hogyan kell ejteni?

322

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Hefe, kicsim. A spanyol jefe szó elején a jét hának ejtjük, és ez a szabály minden hasonló szóra érvényes. – És azt jelenti spanyolul, hogy főnök – tette hozzá Rafael flegmán. Olga otthagyta az anyját és közelebb jött. – Te spanyolul is tudsz? – kérdezte közvetlenül. És Rafael szívét rég nem tapasztalt melegség öntötte el: – Si, senorita. Yo estudiamo el espanol desde hace solo tres meses – és mosolygott hozzá. Dalma fordított: – Ne hagyd magad becsapni, kislányom. Wahl úr azt mondta, mindössze három hónapja tanulja a nyelvet. – És ezt már vagy húsz éve mondogatom – nevetett Rafael. Olga kis ujjával megfenyegette: – Nem illik becsapni a gyermeket! Mire Rafael körülnézett, belesett a kitárt ajtó mögé. Majd leguggolt és a kanapé alá is vetett egy pillantást, aztán zavart arckifejezéssel állt fel ismét: – Gyermeket...? Azt sehol sem látok. Olga nevetett. Csupa mosoly volt a szeme: – Hát mit látsz, Kitartó Tigris? – Egy kicsit szemtelen, jó humorú és cserfes fiatalkorút, akinek most minden jel szerint tanulnia kellene. Olga sikkantott és kirohant. Dalma közben nem a lányát, hanem a férfi arcát nézte: – Tudsz bánni vele – mondta elismerően. – Ez csak hosszabb távon derülhet ki igazán – a férfi Dalma szemébe nézett. Hosszú volt az a pillantás. Ez már majdnem olyan volt, mintha megkérte volna a kezét. Pedig az olyan régimódi dolog lenne. Aztán Dalma, mint aki álomból ébred, hirtelen felocsúdott: – Köszönöm a listát. A mai két percemben ismét szólok a fickóhoz. De főleg a nézőkhöz. Hátha valaki felfedez valami összefüggést az áldozatok között...?

323

Nemere István

Május 30. Vasárnap
A templom harangja megkondult. A kisváros hangulatán ez sem változtatott. Nyárias, de kicsit hűvös volt a reggel. Kevés autó robogott, azok is inkább a várost átszelő főúton. A mellékutcákban szinte megállt, érezhetővé sűrűsödött a csönd. Reggel hét múlott, ilyenkor rengetegen aludtak még. Nyitott ablakok mögött fehér függönyöket mozdított a könnyű szellő. Néhány gyerek biciklizett. Egy kis téren feketeruhás öregasszonyok mentek, földreszállt varjaknak látszottak. Valahol hangosan szólalt meg egy rádió, aztán a tulajdonosa gyorsan lehalkí totta. Egy teraszon fürdőköpenyes, kócos nő terített kétszemélyes reggelihez. Az idegenre senki sem figyelt. Közel a határ, gyakorta állnak itt meg a kocsik. Reggeliznek, ebédelnek, és hajtanak tovább. Nincs messze a nagy kereszteződés, ahol az északnyugatra, délnyugatra és a keletre menő utak futnak össze. A templom kis térségen állt. Távolabb a házaktól, fák között. Néhol bokorrá terebélyesedtek a dísznövények. A hívek általában a bejárat előtt gyülekeznek. De addig még van legalább fél óra, vagy több is. A jövevény távolabbról megkerülte az épületet és hátulról közelített. A harang most olyan közelről kondult, hogy összerezzent. Órájára nézett. Hét múlott hat perccel. Hát még messze van a nyolc óra. Akkor kezdődik az első mise. A hátsó ajtó nyitva volt. Nem érzett megkönnyebbülést. Járt már itt és tudta, reggel héttől nyitva van az ajtó. A sekrestyés kinyitja, ellenőrzi a harangot is mozgató órát, aztán előkészíti mindazt, amihez szükség lesz a mise alatt. Utána az idős férfi elmegy reggelizni. Itt lakik a közelben, és csak háromnegyed nyolc felé tér vissza. Közben megjön a pap és beöltözik a miséhez. A sekrestyében.

324

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Nyikordult egy ajtó, aztán csönd lett. Az ismerős illa tok… Öreg fapadok, gyertya, tömjén utánozhatatlan keveréke, azt csak ilyen templomokban lehet érezni. Nagy szekré nyek, szentképek a falon, néhány szék. Egy állvány. A polcon Bibliák és misekönyvek, egy vázában virág. Várni kell, várni kell.

Május 31. Hétfő
Rafael rosszkedvűen ébredt. Pedig az ilyesmi igazán ritkán esett meg vele. De hát minek is örült volna...? Azon kívül, hogy Dalma már volt az életében – semmi pozitívumot nem tudott felmutatni. Tegnap késő délután érte el a hír. A tizedik gyilkosság is megtörtént. Méghozzá ilyen kö zel! Egyetlen fontos döntést hozott, azt is csak valami belső kényszer hatására. Miután beszélt Dalmával, aki közölte, hogy nem szabadulhat el otthonról – felhívta Alexet, utána pedig Claudiát. Alexnek rengeteg utasítást adott, Claudiá nak viszont csak egy kérdést tett fel: – Akar Levier-be jönni? Akart. Így hát ezen a párás, borongósnak ígérkező hétfő reggelen Rafael, amint összeszedte magát – fél szemmel folyton az órát leste – kocsiba ült és meg sem állt a repülőtérig. Még tegnap elintézte, hogy az Europol különgépét ismét – ezúttal az ő kívánságára – adják neki egy napra. A

325

Nemere István Különleges Ügyek Osztálya és Garner, a főnök között rejtélyesen húzódó, vékony, de mind erősebb szálak feszültek. Rafael megérezte, hogy most már kérhet. Garnernek tetszik, ahogyan a nyomozást vezeti. „Csak nekem magamnak is tet szene!” – sóhajtott fel a férfi, amikor igazolványát felmutatva behajtott a különleges vendégeknek fenntartott bejáraton és egy kis parkolóban hagyta a kocsit. Claudia az épületben várta. – Bon jour, Madame Stiffenberg! – De főnök, én még csak Mademoiselle vagyok – mosolygott a lány. – De azért maradjon ez csak a mi jelszavunk. Ha egyszer „Mademoiselle”-nek szólítom, akkor bajban vagyok, oké? – Rafael röptében megeresztett egy szerfölött semleges, nemtelen mosolyt. Nem örült volna, ha Alex vagy bárki más, aki az Europolnál tud a mai útjáról, meggyanúsítja azzal, hogy más okból viszi magával ezt a huszonkét éves leányzót. Egy pillanatra közelről is megnézte, amikor Claudia nem figyelt rá. A csupa szeplő arca kicsit megnyugtatta – Claudia nem igazán szép. Csak kedves. De különben is, most minden nő maximum „kedves” lehetett számára. Egész lényét betöltötte Dalma. A gép negyedórán belül indult. Csak a személyzet – két férfi – volt velük. Az út egyenesen délre vitt. Fél óra sem telt bele, már Besancon fölött írtak le egy félkört. Addigra mindent elintéztek rádiótelefonon. A kis helyi reptéren rendőrautó várakozott. Benne egy hadnagy, egyedül: – A többiek már Levier-ben vannak – magyarázta. – Mi is odamegyünk. Negyvenvalahány kilométer. Rafaelnek csak most nyílt alkalma megnézni egy térké pet. – Nézze, Claudia, ez a Levier nincs még ötven kilométerre sem La-Chaux-de-Fonds-tól.

326

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Attól a svájci várostól, ahol a gyermekkorát gyanítjuk? – nem mondta ki, kiről van szó. Annyira egyértelmű volt a helyzet. – Igen. Hadnagy, mi a helyzet a határon? A francia hadnagy elmagyarázta, hogy Franciaország és Francia-Svájc határán gyakorlatilag nincs útlevél-ellenőrzés. A pár évvel korábbi gyakorlatot Claudia is megerősíthette, hiszen járt erre nemegyszer, már diákként is. Az egyetlen, ami a francia határőrök figyelmét felkeltheti, az a kelet-európai rendszámú autó. De újabban már azok utasaitól is csak annyit kérdeznek, van-e valami elvámolnivalójuk, aztán mehetnek. Útlevelet is elég csak felmutatniok a kocsiban ülve, az őrök azt sem veszik kézbe. – Nos, ehhez képest egy svájci rendszámú autó utasai úgy jönnek át, mint kés a vajon – folytatta a tiszt. – Magam is járok arra sokszor, civilben persze. Sem az egyik, sem a másik irányban nem jegyzik fel az adataimat, mi több, nem is kíváncsiak rá. Soha nem hagyok nyomot magam után… De mondja, felügyelő úr, ez baj? – Schengen után egyesek biztosan bajnak neveznék. Hiszen az Unió határa most ez a svájci határ is. Svájc külön ben most már szigetté lett, mióta Ausztria is tagja a közösségnek. Köröskörül uniós országok veszik körül. – De hát Svájcról senki sem tételezi fel, hogy terroristákat vagy illegális határátlépőket dobna át a határon. – Nem is az állam teszi, jönnek azok maguktól is. No mindegy, most lássuk az ügyet. Referáljon, hadnagy! – Tegnap reggel történt. Levier kisváros, egyetlen nevezetessége, hogy a D 72-es úton fekszik. Ezen zajlik a forgalom egy része Svájc, a Genfi-tó, no meg Neuchatel felé. Az ellenkező irányba Svájcból Dijon és Lyon felé lehet haladni ezen az úton. A katolikus templom a város közepén, egy ki sebb parkban áll. Vasárnap reggel nyolcra összegyűltek a hívek, akkor kezdődött volna az első mise. Eleinte senki sem

327

Nemere István türelmetlenkedett, máskor is előfordult már, hogy ilyen vagy olyan okból késve kezdődött az istentisztelet. A hadnagy erőteljes mozdulatokkal vezetett. Rafael mellette, Claudia hátul ült. Mindketten szinte a férfi ajkán függtek: – …Így aztán vagy fél kilencig türelmesen vártak. A sekrestyés bejött néha, körülnézett, felvonta a vállát, megint kiment. Kilenckor egyesek elmentek haza. Mások ott maradtak a templom előtt a kis parkban. Ahogyan az a kisvárosokban szokásos, a hír elterjedt. Sokan úgy vélték, majd a tíz órás misét tartja meg Lavardin plébános úr. Egyesek, gondolom, azt mondogatták, hogy így van ez a mai fiatalokkal, nem elég fegyelmezettek. Bizony, már a papság sem a régi – mondhatták az öregek. Maurice Lavardin ugyanis mindössze huszonhét éves… volt. Ezzel el is árulta, ki az áldozat. Persze Rafael már tegnap este óta tudta. Nem rázta meg a hír. – Nos, a tíz órás misére sem sikerült előkeríteni a papot. A házvezetőnője szerint már fél nyolckor elment otthonról. A sekrestyés akkor még otthon reggelizett, miután kinyitotta a templomot. Háromnegyed nyolc után pár perccel jött vissza, de a plébánost nem látta. Ő is várt a hívekkel együtt. Fél tizenegykor már sokkal többen várakoztak, majd azok is hazamentek dolgavégezetlenül. Így jött el a dél. Aztán fél kettőkor egy asszony, aki a tér mellett lakik, azt mondta: ő látta a plébános urat bemenni a templomba, méghozzá fél nyolc tájban. De kijönni nem látta. Akkor aztán beindult a hívek saját kis külön nyomozása. Körbejárták a templomot, benéztek minden zugba, végre valakinek eszébe jutott, hogy a sekrestyében azokat a nagy ormótlan faragott szekrényeket is meg kéne nézni, amelyekben a miseruhákat és más szükséges tárgyakat tartják… – Ott volt a holttest – jegyezte meg Rafael találéko nyan.

328

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Igen. Később persze észrevették, hogy ahol a tettes a nyilat belelőtte, voltak vérfoltok is, de azokat feltörölte. Nem túl jó a világítás, ezért az össze-vissza szaladgáló hívek azt nem vehették észre. A plébános azonnal meghalt, mert a gyilkos egyenesen a szívébe talált. Talán két-három méterről lőhetett, gondolom, meglepetésszerűen. A nyílveszszőre különben az „R” betűt véste. – Igen, ezzel folytatja az utolsó szanszkrit szót. – Ez tényleg igaz? – érdeklődött a hadnagy. – Azt hit tem, csak az EURO-TV-ben az a szép bemondónő állítja. Rafael ezt nem is méltatta válaszra. Hamarosan megérkeztek a városba. Levier valahol a lelke mélyén tetszett Ra faelnek. Mindig is utálta a nagy városokat. Egy kisvárosnál már csak egy szép környezetű falu nyerhette el jobban a tetszését. Most azonban nem maradt idő az efféle hangulatokra. Claudia szótlanul járt a nyomában. Rafael a helyi nyomozóknak mint a Különleges Osztály asszisztensét, sőt mint „leendő nyomozót” mutatta be. Igaz, senki sem vetett rá ügyet, mert a városban mindenki lázasan találgatott, a hatóság nyomozott, a lakosság pletykált. A legvadabb történetek keringtek arról, hogy Lavardin plébános úr a kábítószer-kereskedelemben vett részt, vagy hogy a múltkor Brüsszelben leleplezett pedofil bandának szállított volna fotókat. Megint mások úgy vélték, szerelmi ügy lehet a dolog mögött, hiszen a plébános fiatal és jóképű volt, sok nőnek tetszett. Még a leginkább mérsékeltek és józanok vették csak figyelembe a gyilkosság különös eszközét és módját. Ők sejtették, hogy Monsignore Lavardin egy sorozatgyilkosnak esett áldozatul. Vajon bűntelenül...? – Mi a fene kapcsolja össze az áldozatokat? – fakadt ki Rafael egy órával az érkezése után. A templom előtt álltak Claudiával és a hadnaggyal.

329

Nemere István A kifakadás szöveges része nem nagyon illett a hely hangulatához. Még jó, hogy nem a „poklot” vagy az „ördö göt” emlegette, jutott a férfi eszébe és lassan lecsillapodott. Öreg róka létére nem volt képes elfogadni a templom szent hangulatát, vagy azt, hogy mások azt különleges helynek tartják. Neki az is csak egy újabb helyszín volt. A tizedik. Ahol a tizedik kihűlt áldozatot tartották. – Mit lehet tudni az áldozatról? – kérdezte aztán és megint kinyitotta jegyzetfüzetét. Claudia is csinált képeket a helyszínen, már két tekercs filmet lőtt el. A francia rendőrök fotósa néha rosszalló pillantásokat vetett a kéretlen konkurensre, de semmit sem tehetett. Ez kiemelt ügy volt és attól a pillanattól kezdve, hogy Levier-be érkeztek, a nyomozást Rafael Wahl felügyelő, vagyis az Europol vezette. Az apró részletek a férfi fejében maradtak. Majd hazafelé menet a repülőn összeírja őket. – Maurice Lavardin nemrégen végezte el a szemináriumot, ez az első… hogy úgy mondjam… munkahelye – sorolta az egyik helyi nyomozó. – Nem rossz családból származik. Az édesapja beszédtechnikát tanított egy lyoni főiskolán, most már nyugdíjas. Lavardin késői gyereknek született. Az édesanyja festőnő, számos kiállítása volt a környéken, sőt egyszer Párizsban is. Rafael ezt is feljegyezte. Most nem mozdult meg benne semmi. Mikor is érzett valamit utoljára...? Igen, amikor Alex megemlítette Lara Harris, a brit áldozat szüleit. Vala mi gyanús volt neki, de még mindig nem jött rá, micsoda. Abban azonban biztos volt, hogy ezek a mai adatok Lavardin szüleiről nem erősítenek meg semmiféle nyomot, nem ébresztenek benne kétséget. Csak egy nagy ürességet érzett most az agyában, és ezt utálta. Claudia elment a tér házaiba tanúkutatásra. A hadnagy és az egyik helyi nyomozó ismét kihallgatták a sekrestyést, aki semmi újat nem tudott mondani. Közben előkerült egy

330

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK asszony, aki vasárnap reggel a hívek között állva várta a mise kezdetét. Finoman sminkelt, hatvanas nő volt, aki nem titkolta ráncait és ősz haját. Ezzel mindjárt bizalmat ébresztett Rafaelben: – Monsieur le Inspecteur, én láttam a gyilkost! Biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Még nem volt háromnegyed nyolc, amikor innen a templom elől megláttam azt a férfit. Ott bukkant elő, látja...? A két bokor között van egy rés. Félig háttal volt nekem és azt hiszem, mi több, meg vagyok győződve, hogy a sekrestye hátsó ajtaján jött ki. Ezt ugyan nem láttam, de volt valami a mozgásában, ami erre utalt. Érzem, hogy onnan jött, érti, uram...? És ami feltűnt: mielőtt kilépett volna a bokrok közül a járdára, elnézett balra, aztán jobbra. Még meg is fordult a fejemben, hogy talán az autókat nézte. De hát ő nem lépett le a járdáról – ellenkező leg, akkor ment ki arra a járdára! Ott pedig aligha kellett autóktól tartania. Rafael több célirányos kérdést tett fel. Kiderült, hogy a férfi világos színű vékony dzsekit viselt, talán csak egy könnyű anyagból készült kabát lehetett. De biztosan nem zakó volt. A mozgásából ítélve talán huszonéves volt, legfeljebb harminc. Az asszony megmutatta a távolból, körül belül milyen magasan volt a gyanúsított feje, ezt aztán a rendőrök lemérték. A magassága nem volt több százhetvennél, talán alacsonyabb is lehetett. Ez egyezett az első igazi szemtanú, a pireuszi siketnéma kisfiú „vallomásával”, ahol is a tettes körülbelül 168 centiméter magasnak bizonyult. – Nem látta, merre ment el? – Nem, hisz nem rá figyeltem. Csak délután jutott eszembe ismét. Nem idevalósi volt, legalábbis sohasem láttam. Claudia egy óra múlva került elő, amikor a csapat már ebédhez készülődött. A helybelieket annyira feldobta az Europol „különleges felügyelőjének” és csinos munkatársának

331

Nemere István jelenléte, hogy úgy döntöttek: egy étteremben ebédelnek. Azt persze majd „munkaebédnek” keresztelik el és a számlát igyekeznek behajtani a rendőrségtől… Így is lett, de keveset beszéltek közben. Csak utána, némi kávézással kísért ejtőzés közepette mondott Rafael néhány szót a nyomozás állásáról. Claudia észrevette, hogy fontos dolgokról egyáltalán nem ejtett szót. Amikor gyalog közeledtek ismét a templomhoz – az előtte strázsáló rendőrautót már messziről látták – Claudia megjegyezte: – Ezeknek nem kell mindent tudni, igaz? – Természetesen nem. És másoknak sem. Vannak információink, amiket csak mi hárman ismerünk: maga, Alex és én. – Még az EURO-TV sem tudja? – kérdezte a lány gyorsan, aztán elharapta a szót, de már késő volt. „Szóval Alex és ő beszélnek rólam maguk között”, értette meg a felügyelő. – Éppen ő sem. Ne befolyásolja semmi, amikor majd a tettes jelentkezik nála. Kérdezhessen tőle egyet és mást – persze az én tanácsomra – amiről csak mi és a tettes tudunk. Így bemérhetjük, ki a szélhámos, az őrült, a hírnevet kereső bolond, és ki az igazi emberünk. Különben pedig talált valamit? – Semmi fontosat. Mindenki azt hiszi, látta a tettest, de amikor részletesebben faggatom őket, máris kiderül, hogy vagy nem láttak semmit, vagy mást láttak, vagy az egészet csak feltételezik. – Nem tűnt fel magának valami? Nos, Claudia, gondolkozzon egy kicsit. Ennek a gyilkosságnak van egy momentuma, ami teljesen elüt a többitől. Nos, a tettes elrejtette a holttestet! Sehol nem tett ilyent, ellenkezőleg, mindig otthagyta őket, ahol éppen megtörtént az eset. Volt, ahol nem is fért volna oda, például a portugál változatban. Ott az utcáról lőtt be a nyitott ablakon a lakásba, és ott maradt a ha-

332

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK lott. De ismétlem, sehol sem törődött azzal, hogy elrejtse őt. Erre csak itt volt szüksége. Nos, miért? – Nehogy idő előtt felfedezzék! – Nyert. Mi a következő kérdés? – Miért nem hagyhatta, hogy öt vagy tíz perccel később felfedezzék...? Mert… mert… szüksége volt arra az időre! – Megint nyert. Magából még lesz valami, Mademoiselle Stiffenberg… – Idő kellett neki, hogy elhagyja a várost! – szólt lelkesen a lány. Mire Rafael: – Nagyobb volt a tét, kislány: idő kellett, hogy elhagyja az országot! Claudia csak nézett rá. Aztán az arca megvilágosodott, gyors mozdulatokkal előkapta jegyzetei közül a térképlapot: – Svájc innen alig negyvenöt kilométer! – Hát ez az. Ezzel elárulta nekünk, merre menekült. Persze ez tegnap reggel volt, ma már nem sokra megyünk az információval. De egyet bizonyít: odament, és senki sem ellenőrizte. Hiába van Svájc az Unión kívül, a francia vagy a német határa éppen úgy átjárható, mint a schengeni egyez mény bármelyik tagállamáé. A kocsiban nyugodtan átvihette a nyílpuskát és a nyílvesszőket is. Senki sem gyanakodott rá. Csak egy dolog aggaszt – tette hozzá és elnézett kelet felé. – Hogy már másodszor jön be a képbe Svájc, annak is ez a nyugati, francia része. Innen légvonalban alig negyven kilométerre van La-Chaux-de-Fonds, ahol – gyanítjuk – éveken át élt ez az ember. – Akkor mire várunk? – kérdezte a lány. – Menjünk oda és kutassunk! – Ezt már végzik az ottaniak. Különben is, most koncentráljunk a Lavardin-esetre. Egész délután ott voltak. Most Rafael tett egy kört a helybeli nyomozóval, de nem találtak értékelhető nyomot, sem szemtanút. Megfordultak minden panzióban, hotelban,

333

Nemere István de ezzel csak Rafael sejtését bizonyították. „Mr. Spirál” nem volt olyan ostoba, hogy itt szálljon meg. Ennél nagyobb távolságokat is bejárt napok, vagy egy-egy éjszaka alatt, csak hogy ne kelljen megszállnia a tetthely közelében. A benzinkutaknál tett látogatások sem hoztak eredményt. Mindenki megértette, hogy a plébános gyilkosa után nyomoznak és ennek megfelelően az emberek igyekeztek adatokkal szolgálni. Csak éppen semmit sem tudtak. Az eset különben nagyon megrázta őket.

A gépen hazafelé Rafael csak annyit mondott Claudiá nak: – Köszönöm az együttműködést. – Lesz belőlem valami, azt mondta – mosolygott a lány. Arcán szétfutottak a szeplők. A maga módján most szép volt, nem csak csinos. – Persze. Amint túl leszünk ezen az ügyön, teszek lépéseket a továbbtanulása érdekében – és ezt csakugyan így is gondolta. Claudia arcán felhő szaladt át: – Mire befejezzük, már lezárulnak a jelentkezési határidők. – Honnan tudja, mikor lesz vége a Spirál-ügynek? – csodálkozott a felügyelő. – Van naptáram – válaszolta a lány komoran. – Ha nem állítjuk meg hamarább, akkor Mr. Spirál az utolsó gyilkosságot július 4-én fogja elkövetni… uram. A beiskolázásra jelentkezés határideje pedig június harminc, uram. Rafael keze ökölbe szorult. A pokolba azzal a Mr. Spirállal...! Az állán megfeszült a bőr, ahogyan összeszorította fogsorát. Majd észrevette magát, lassan kilazította izmait és igyekezett nagyon nyugodtan, szinte szenvtelenül válaszolni a lánynak:

334

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – El fogom intézni, Claudia. Bízzon bennem.

Június 2. Szerda
– A következő csapás színhelye minden valószínűség szerint Ausztria lesz. A mondat Rafael szájából hangzott el. Csupa idegen vagy félig idegen arc volt körülötte. A hely is más, mint ahol erről tanácskozni szokott. Brüsszelbe kellett jönnie ma reggel, hogy találkozzon az Europol vezetőivel. Több osztály vezetője akarta őt látni, hallani. – Ezért kiadtam az utasításokat, hogy minden osztrák hotelbe és panzióba jusson Mr. Spirál fantomképéből. Egye bet nem tehetünk. Nem állíthatunk minden útkereszteződéshez egy rendőrt, nem állíthatjuk meg és kutathatjuk át a kocsikat. A vámosok is megkapják a fotót minden határállomáson. Ausztriának nincs is határőrsége, mostanában a hadsereg segít be ebbe a munkába. Mellesleg nem hiszem, hogy nagyon örülnének a turistaszezonban, ha a hatóság ilyen mértékben, mondhatni tömegesen zaklatná az odaérkező külföldieket. Arról nem is szólva, hogy meg vagyok győződve: a tettes nem fog megszállni Ausztriában. Hiszen bármelyik határállomáson hatol be éjjel vagy kora reggel, délre az ország bármelyik városát, vidékét el tudja érni autóval, vonattal vagy busszal. Nem fog hát fölöslegesen kockáztatni, de mi azért legyünk résen. Az osztrák televíziós csatornák a hét második felétől kezdve naponta többször – délelőtt, délután és este kétszer is – mutatják majd a fantomképet. – Mi a biztosíték, hogy ott fog gyilkolni? – kérdezte valaki. – Csak az, hogy eddig tartotta magát egy saját maga által készített őrületes tervhez: spirálalakban gyilkolt az Eu-

335

Nemere István rópai Unió országaiban. Itt a térkép a felrajzolt tetthelyek kel, uraim, nézzék meg. Ha eddig bevált, aligha fog eltérni tőle. Élvezi, hogy a nemzetközi sajtó elnevezte őt „Mr. Spirálnak” és amíg nem éri bántódás, addig eszerint jár el. Hadd növelje saját hírnevét. Hadd rettegjenek tőle még inkább. Mindent megtesz, hogy tartsa magát új keletű nevéhez. – Hol nem gyilkolt még? – Ausztriában, Németországban és a Benelux-államokban. A vasárnapi francia eset csak megerősíti azt a hipotézi sünket, hogy spirálalakban halad. Most már a második spirálvonalat kezdte el Európa térképén. – Milyen esélyeink vannak, hogy elkapjuk őt? A dolog a valamikori vizsgáira emlékeztette a férfit. De nem haragudott a „vizsgáztatókra”. Egy cipőben járnak. Érthető, hogy mindent tudni szeretnének. Az Europol tekinté lye forog kockán. – Alaposan a nyomában vagyunk már. A sarkában járunk. A nyomozás természetesen kiterjed a múltra is. Erre igyekszünk következtetni az áldozatok személyéből, valamint megtaláltuk már gyermekkora színhelyét. Még anonim a számunkra, de talán egy hét múlva ismerni fogjuk az igazi kilétét. Ami nagyon megkönnyíti a munkánkat, mert attól kezdve a valódi arcát mutathatjuk a tévéképernyőkön és a lapokban, nem csak egy jól-rosszul sikerült fantomképet…

Június 4. Péntek
– Valahol laknia kell! – kiáltotta Rafael a telefonba. – Mondja, Alex, semmit sem lehet magára bízni?

336

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Dehogynem, főnök – bizonygatta amaz a távolból. – Második napja járom Francia-Svájcot és már szinte minden városban voltam. – Akkor keresse fel a falvakat! Forgassa a telefonkönyvet, hiszen minden fogadónak van telefonja! Értse meg, a pasas Levier-ben gyilkolt, de kora reggel ment át oda Svájc ból! Aztán még kora délelőtt, pontosan fél kilenc és kilenc között már vissza is ment oda! Tehát az előző éjszakát ott töltötte. – És mi van, ha nem? Ha Bernben vagy Zürichben éjszakázott? Van fogalma róla, felügyelő úr, hány száz szálloda van itt csak egy-egy nagyobb városban vagy üdülőhelyen? – Azokat is vizsgálják, nyugodjon meg. Ezekben a napokban nincs olyan svájci szálloda vagy fogadó, panzió vagy albergo, ahová ne néznének be a rendőrök Mr. Spirál fantomképével felszerelve. Magának csak egy kis határ menti sávot adtam ebből a nemes munkából. – Nagyon köszönöm, felügyelő úr! Hiszen ha kezdettől tudom, hogy ez egy megtisztelő és nemes munka, mindjárt másképpen álltam volna hozzá – kesergett gúnyosan Alex. Csakugyan elege lehetett. Rafael is érezte, hogy valahogyan vigasztalnia kell a férfit: – Gondolkozzon, Alex! Gyanítom, hogy a pasas nem szeret korán kelni. Ha Bernből indul Levier-be, legalább három-négy órával előbb kell felkelnie. Vagyis már pirkadat kor, mondjuk négykor vagy fél ötkor, legkésőbb. Viszont ha valahol a határ mellett alszik, elég felkelnie fél hétkor. Ha hétkor elindul, már háromnegyed nyolc előtt, vagy korábban is Levier-ben lehetett. – Rendben van, keresem tovább – mormolta Alex és letette a kagylót.

337

Nemere István Rafael asztalán megcsörrent a telefon. Ismét Svájcból keresték, de ezúttal Duren hadnagy jelentkezett La-Chauxde-Fonds-ból: – Felügyelő úr, új nyomra bukkantunk. – Reménykedve hallgatom, hadnagy! – Végre találtunk valakit, aki emlékezett arra a Kölyökre. Egy középkorú asszony, akinek a szomszédságában gyakran összegyűlt az a banda. David Bonaren és baráti kö re, a motorosok és autósok csapata. Persze itteni viszonylat ban kell ezt érteni, nem mondjuk new yorki mintára. Ezek nem voltak bűnözők. A legtöbb, amivel megterhelték a la kosság tűrőképességét, az néhány hangos motorpufogtatás, kiabálás vagy kocsiabroncs-csikorgás volt. Nem loptak, nem randalíroztak és nem kerültek összeütközésbe a törvénnyel. Olykor hétvégén bevették magukat valamelyik kocsmába és ittak egy nagyot. No meg olykor használt kocsikkal rendez tek egy kis versenyt a város körüli hegyi utakon, ki nyugat ra, a határ felé, vagy le Neuchatel felé a szerpentinen. – Mi az új nyom? – Az az asszony megadta a fiatalember valódi keresztnevét: Oliver. Ő ennek ismerte, de a vezetéknevét nem tudta. Arra a kérdésre, hol lakott, csak a városnegyedet tudta megnevezni. – Nos, Duren hadnagy, köszönöm. Tanácsolhatok és kérhetek valamit? – Természetesen! Az ön szava az Europol szava, uram! Ez jólesett neki. Nagyon jól. Egy pillanatra becsukta a szemét, aztán ismét győzött benne a kötelességtudat: – A városi önkormányzatnál biztosan megvan a lakók nyilvántartása… Méghozzá feltételezem, hogy egy ideje már számítógépen. Ha nem támasztanak nehézséget, és nem hivatkoznak a személyiségi jogokra – ami bizony megeshet – talán el tudja intézni, hogy gyors kereséssel kiszűrjék a város összes Oliver keresztnevű lakóját? Méghozzá visszame-

338

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nőleg is! Nagyon örülnék ma vagy holnap, ha ez a fax itt mellettem hirtelen kilökne magából egy ilyen ön által kül dött és remélhetőleg nem túl hosszú névsort, hadnagy úr.

Június 5. Szombat
Az ötlet gyors volt, még hajnalban villant az eszébe. Egy óra múlva már úton volt a repülőtérre. Senkit sem érte sített. Minek is...? Hiszen a szombat az ő napja. A szabadságé. Ennek ellenére azt most mégis feláldozta a munkáért. Alig ismert önmagára. Éppen elérte a zürichi gépet. Aznapra sajnos nem tudtak randevút megbeszélni Dalmával. Az EURO-TV vezetősége felfogta végre, milyen sokat jelenthet nekik „Mr. Spirál.” No és persze az, hogy Dalma révén az ő csatornájuk szerezte meg a kizárólagos jogot néhány értesülésre – nap mint nap. Így most már hetente háromszor kell Dalmának két-két percet készítenie az ügyről, és ebben minden alkalommal szólnia kell a sorozatgyilkoshoz is. – Eddig is tudtam, hogy két perc az rengeteg idő – mondta az asszony tegnap este a telefonban. – De hogy ilyen sok, azt azért nem sejtettem. Ha nem adnál mindig témát és anyagot, fogalmam sincs, mit mondanék. Én az alaptermészetem szerint szépen összetenném a két kezemet a kamera előtt és úgy könyörögnék neki, ne gyilkoljon tovább...! Így viszont kénytelen vagyok érvelni, fenyegetni, kérni, meggyőzni. Azt mondják a hozzáértők ott bent a tévénél, hogy ez van olyan hatással a nézőkre. A nézettségi mutatók még mindig felfelé kúsznak, utoljára a koszovói bombázások alatt nézték ennyien a híradót… Délelőtt háromnegyed tizenegykor jött ki a zürichi repülőtérről. Egy bérelt kocsiban zúgott kelet felé. A sztrádá-

339

Nemere István kon sűrű volt a forgalom, igaz, egyre több külföldi rendszá mot látott. Jókora plakátokon távol-keleti utakat reklámoztak, az árakat már csak euróban tüntették fel. A tavat délről kerülte, és szinte semmire sem ügyelt. Most nem turista volt. Weesennél alig pillantott a másik tóra, a kanyarokban is előzött, tehette, ez sztráda volt. Bad Ragaznál sávot váltott, aztán utat is. Már észak felé ment. Dél sem volt még, amikor Liechtensteinbe ért. Átment a csöppnyi, címeres hídon és eszébe jutott: amikor először járt erre, nagyon csodálkozott, hogy a törpeország határait senki sem őrzi. Nos, őröket persze most sem látott. A különbség is alig észrevehető volt. A folyó keleti oldala már nem Svájc, de nem is Ausztria, nem Németország. Itt még szinte királyság van, bár erre sem ügyel senki. A nagyhercegi palotához is felmehetne – egyszer éppen Karinával járt itt. De Karina most már viharos gyorsasággal halványodik benne. Tíz évvel ezelőtt el sem tudta volna képzelni: lesz idő, amikor hónapokig eszébe sem jut egykori szerelme, később felesége. Aki annyira meghatározó volt az életében. Nagyon sok panziót, kishotelt látott és ez aggasztotta. A helybeliek minden erővel és trükkel igyekeztek megfogni a vendéget. Ha egy ország olyan kicsiny, hogy két-három óra alatt minden zuga bejárható – szinte gyalog is – akkor a bennszülöttek legyenek talpraesettek és ravaszak. Itt is mindent kitaláltak, csakhogy legalább egy éjszakát ott töltsenek az idegenek. „Sok száz szálloda van itt, hogyan találnék rá?” – kérdezte magától. Amikor leparkolt Vaduz közepén, egy pillanatra úgy érezte: ITT VAN! De aztán legyintett: „Csak bemesélem magamnak. Nincs nekem olyan híres és jó szimatom. Ha lenne, már sokkal több gazembert kaptam volna el…” Utána meg azon csodálkozott, hogy mióta ilyen pesszimista? Gyorsan megrázta magát.

340

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Hajnal óta az a kényszerképzet gyötörte, hogy Mr. Spirál itt van Liechtensteinben. És a logika is ezt diktálta. Ha a következő célpontja valóban Ausztriában él, és már sejti – ha másból nem, hát a Dalma-féle tévéhíradókból – hogy Svájcban sokat foglalkoznak vele, akkor nem megy még át Ausztriába, de elhagyja Svájcot. Persze, ha egyáltalán ott volt. Az ideális búvóhely pár napra ez az idegenekkel telített turistaparadicsom lehet. Itt annyi ember van most, különösen nappal, hogy azok között remekül megbújhat. Az itteniek megszoktak minden furcsaságot és semmi sem feltűnő számukra. Ausztriában – okoskodott Rafael – már kiplakátolták a fantomképet. Ott nem éjszakázhat, nem tölthet egyazon földrajzi ponton több órát, sőt napokat. Túl nagy lenne a kockázata. Tehát itt kell lennie, és ma éjjel vagy holnap hajnalban innen megy át osztrák földre. De hol...? Már látta magát, amint beáll az egyik határátkelő mellé és ott bóbiskol fél éjszaka, mint egy ütődött magándetektív valamelyik hollywoodi filmben. Nem így megy ez a valóságban. Még nem tudta, hol fog aludni, de most telefonálni ment. Luxemburgot hívta. Abban maradtak, hogy Claudia feláldozza a hét végéjét és ügyeletet tart. Majd később szabadnapokban kiveheti az ott töltött időt. – Wahl vagyok. Van valami újság? – Jó napot, felügyelő úr. Alex… Landres úr telefonált Genfből. Mindenütt járt és minden szállodással, panzióssal beszélt, de nem jutott az illető nyomára. Mintha a föld nyelte volna el. Ott nem aludt, erre esküsznek. Ilyen pofát nem láttak. – Kár. Alex merre jár? – Fél órával ezelőtt a genfi repülőtéren volt. Nála van a mobilja – sugallta a lány okosan.

341

Nemere István – Kösz, Claudia, és maradjon a helyén délután négyig, legalább – letette és máris hívta Alex számát. – Landres. – Wahl. Jó, hogy még nem szállt fel a gépre! – Honnan tudja, főnök? – Mert a gépen már nem vehetné fel, kikapcsoltatták volna önnel a készüléket. – Így igaz. Tíz perc múlva beszállok Luxemburg felé. – Ezt felejtse el, téves hír volt, törölje a fejéből. – Ettől féltem… Főnök, ma szombat van! – Claudia és én is dolgozunk. Ki akar maradni a kollektívából, Alex? No és valami azt súgja, Mr. Spirál sem pihen. Vegyen róla példát, ő még vasárnaponként is „dolgozik”… – Értem. Hová kell mennem?

Mire délután megjött Alex, Rafael már sok ügyet elintézett. Az Europol központján át értesítette a liechtensteini rendőrséget, hogy Rafael Wahl, a Különleges Ügyek Osztályának vezetője az országba érkezett és hamarosan jelentke zik a kapitányságon, támogatást kér. Járt az egyik közeli svájci tévéállomáson és egy szerkesztőségben is. Mindenütt megígérték, hogy a fantomképet bemutatják vagy leközlik. Alex és Rafael együtt jártak a rendőrségen is. Ott biztosították őket a támogatásról, de látszott, nem nagyon értik: mit is tehetnének? Majd figyelnek, közölték végül. Csak annyit sikerült kiharcolniok, hogy ráállítottak egy embert az ügyre. A fiatal férfi letelepedett a kapitányság egyik tele fonja mellé és a számítógépes lista alapján sorban kezdte hívni a kis ország összes szállodáját, panzióját. Felhívta a tulajdonosok vagy portások figyelmét, hogy a tévében hamarosan mutatják a sorozatgyilkos arcát, ha bárhol látták, vagy náluk szállt meg, azonnal értesítsék a hatóságot.

342

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Wahl és Alex csak este tízkor mentek vissza a szállodá jukba. Fáradtan aludtak el. Még mielőtt álomba zuhant volna, Rafaelt ismét elkapta az a különös érzés. ITT VAN – súgta egy hang, vagy talán nem is hang, csak megérzés volt. Valami ott belül, amivel eddig ritkán találkozott, ezt súgta. Álma nyugtalan volt, rövid megszakításokkal jöttek a képek, és biztosan volt közöttük hosszú alvási időszak is, de ezeket nem érzékelte. Valamit pihent, de nem sokat. Egyszercsak felébredt. Különös ébredés volt ez. Mintha valamilyen mélységből szakadt volna ki, hatalmas erő röpítette felfelé. Alul volt az álom, felül az ébrenlét, értette meg rögtön. A szeme is kinyílott és éber lett. Valami történni fog, érezte. Az ablakra pillantott – már pirkadt. A világító óra számlapján négy óra ötvenkettő volt. Hirtelen olyan józan és tiszta lett a feje, mint ritkán. Rafael felült az ágyon. No, gyerünk már...! – jegyezte meg félhangon. Négy-ötvenháromkor megszólalt a telefon.

Június 6. Vasárnap
Még mindig nem kelt fel a nap. Észak felé robogtak. De itt nem igazán lehetett nagyobb sebességet kifejteni, az út kanyargott. A pirkadat különös, szürke fényt bocsátott a tájra. Keleten, még a hegyek mögött, messze járt a nap. Csak az égre vetült a jövetelét jelző világosság. Egy svájci rendőrautó haladt előttük, tetején villózott a kék fény. Látták a benne ülők homályos körvonalait. – Gondolja, elkapjuk? – Alex reszketett. Talán nem a vágytól vagy az izgalomtól, hogy ilyen közel járnak Hozzá. Hanem mert fázott. Túl hirtelen ugrott ki az ágyból, amikor

343

Nemere István Rafael öklével megverte szobája ajtaját. Ennek alig negyedórája. – Itt volt, itt volt – ismételgette Rafael, – éreztem már délután is. A portás szerint, aki felismerte, Feldkirch felé indult, az a legközelebbi átkelő Ausztriába. A rendőrök riasztottak engem, de még ugyanakkor átszóltak a határállomásra is. Ó, ha sikerült megfogniok...? Voltaképpen csak percek teltek el. Felvillant előttük egy tábla „Feldkirch” és „Innsbruck” felirattal, aztán a rendőrautó féklámpái vörösen izzottak bele az éjszakába. Hűvös levegő, kocsiajtók csapkodása, izgatott félszavak. Mire Alex is odaért, ahol Rafael állt a svájciakkal, már lát ta, mi történt. – Elkéstünk! – Rafael dühösen csapott egyik öklével a másik tenyerébe. – Több mint harminc perce ment át. Ha ugyan valóban ő volt az. Magányos fiatal férfi egy kocsiban. Amelynek nemhogy a rendszámát, de még a márkáját vagy a színét sem tudjuk! Az egyik egyenruhás valamit magyarázott. Hogy itt csak lámpafény van, amely nem is túl erős, és a kocsik színét sem nézik meg. Csak rápillantanak a rendszámtáblára, ha az svájci vagy osztrák, vagy német vagy francia, csak intenek. Különösen akkor, ha az illető kifelé megy. – Nekem úgy rémlett, osztrák tábla volt – mentegetőzött egy alacsony, barnahajú férfi. Zavartan húzogatta egyenzubbonya szélét. – De nem vagyok benne biztos. Amikor a rendőrök idetelefonáltak, kapcsoltam, hogy csakugyan, nemrégen ment át egy férfi egyedül. – Mégis itt kellett volna ülnöm egész éjjel – morogta Rafael. Alex meghallotta: – Elég sok átkelő van erre felfelé meg Liechtenstein alatt délen is. Egyszerre nem ülhetett volna mindegyiken. És ha felismeri, hogyan kapja el? Még fegyvere sincs!

344

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Ez igaz volt. Rafaelnek eszébe jutott a pisztolya. Otthon van, a lakásában. Ahol az egyenruhája is. Mikor vette fel ezt, és mikor kapcsolta a derekára azt? Nem is emléke zett. Megrázta a fejét: – Nincs kizárva, Alex, hogy tegnap vagy tegnapelőtt átsétált Ausztriába és ott bérelt kocsit. Így nem lesz feltűnő odaát. Csak egyet tehetünk, mielőtt elmegyünk a szállodá ba. – Tudom, felügyelő úr. Máris hívom az Europol központi ügyeletét. A számítógépes hang-azonosítóval igazolom magamat és kiadom az utasításokat az ön nevében. – Igen. Minden nyugat-ausztriai kocsikölcsönzőt értesítsenek. Amikor a tettes leadja az autót valamelyik irodában, tartsák ott valamilyen ürüggyel, akár csak öt percre is. Erről a várható fejleményről kapjon értesítést minden rendőrőrs és kapitányság egész Ausztriában, hiszen a gyilkosság bárhol bekövetkezhet. – Igen. Már vasárnap van – jegyezte meg Alex és elővette mobiltelefonját.

A szálloda Schaanban volt. Ez a kis település is szinte egybeépült a fővárossal, Vaduzzal. A növekvő fényben a két autó bekanyarodott egy kisebb szálló parkolójába. Alig volt hely. Az egyik rendőr előrement és szólt a portásnak, aki egyben az egyik tulajdonos is volt. Valami olyan németséggel beszélt, amit Wahl alig értett. – Itt volt – tette le a fantomképet a férfi, kesehaja ki csit kócos volt. Alighanem szunyókált, mielőtt megérkeztek. – Tegnapelőtt jött, késő este. Nem kértünk tőle útlevelet. Svájci volt, hát ez itt nem is szokás. Beírtuk a nevet, amin bejelentkezett: Maurice Nidravalle. Tegnap valahová elment már délelőtt. Később egyszer az ablakon kinézve láttam – ez

345

Nemere István már délután volt – hogy ott áll a szállóval szemben, a járda szélén és nézelődik. Késő délután állított be egy kocsival, de nem figyeltük meg, miféle jármű. Miért is tettük volna? Semmi gyanús nem volt benne. A liechtensteini turisták sokat mászkálnak, szeretik azt a tudatot, hogy egy nap alatt bejártak mindent. Tudtuk, hogy Monsieur Nidravalle is ezt teszi. Este ébresztőt kért hajnali fél négyre. Azt mondta nekem, hogy reggel hétkor már Zürichben kell lennie, sietős a dolga. Tudnia kell, felügyelő, hogy tegnap folyton bajusza volt. Olyan kis fekete, nem feltűnő. Azzal is jelentkezett be. Ma hajnalban viszont nem volt semmi az orra alatt. Gondoltam leborotválta. De akkor meg valami nem hagyott nyugodni. És amikor már kihajtott a parkolóból, értettem meg: hasonlított ahhoz a fantomképhez! Gyorsan hívtam a rendőrséget… – Tíz perccel korábban is megtehette volna – mormolta Rafael halkan. Aztán a svájci rendőrökre nézett: – Kérem, a legközelebbi nagyobb kapitányságról hívják el a helyszínelőket. Hozzanak felszerelést különleges nyomozás lefolytatására is. Hányas volt az a szoba? – A nyolcas – mondta a portás. – Aláírt valamit? – csapott le Alex. Rafael fordította a kérdést. A portás előkapott egy papírlapot. Rafael csak nézte az aláírást, aztán halkan nevetni kezdett. Alex megütődve nézte. Végre a főnök magához tért: – Kérem a kulcsot, odamegyünk. Nézze, Alex… Maurice Nidravalle nem mond önnek semmit...? Olvassa fordítva a vezetéknevet: LAVARDIN. – Hogy ez milyen szemtelen! – Alex valóban felháborodott. – Egy hete megölt egy plébánost, és most annak a nevét használja, hogy álnéven megszálljon egy szállóban! – Van humora is. Sajnos. Jobban szeretném, ha száz százalékig megszállott és hidegen számító lenne. Akkor ta-

346

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK lán hamarább rájönnénk a gondolkodásmódjára és elkapnánk. – Hát nem lehet megszállott, ha a kora reggeli felkelés után elfelejti felragasztani az álbajuszát… Az emeleten egy ijedtarcú fiatal szobalány várakozott. Kinyitotta a nyolcas szobát: – Még nem csináltam rendet – hebegte zavarodottan. A portás megnyugtatta: most ez volt a legjobb, amit tehetett. – Önök maradjanak a folyosón – utasította Rafael a szállodásokat. Tekintetére a rendőr is megtorpant a küszöbön. Csak ő és Alex léptek be. Az ágyon gyűrt takaró hevert. Semmit sem hagyott ott a saját holmijai közül, azt rögtön látták. Rafael a könyökével benyomta a fürdőszoba ajta ját. Hajszálak a mosdóban. – Valóságos DNS-bánya lesz itt – ígérte jobb kedvre derülten. Látta, hogy a vécé fedelét nem hajtották le. Köze lebb ment. – Alex, jöjjön gyorsan! Ketten nézték a rózsaszín folyadékot. – Véreset vizelt és elfelejtette lehúzni. Ez már közvet lenül az indulás előtt lehetett, amikor nagyon sietett. Sokatmondó nyom, a szakértők örülni fognak neki. – Ez mit jelent? – képedt el társa. – Azt, hogy nem egészséges. Más szóval… Mr. Spirál beteg lehet. Nagyon beteg.

A hajnal még mindig nem jött el, amikor az autó letért a főútról. Járt már erre, hát nem habozott. Valahol a hegyek ormán arany csík jelent meg, a fény villámsebesen rohant végig a völgy fölött. Mélyzöld domboldalak csak most kezdtek kiterebélyesedni, bár alig voltak még színek.

347

Nemere István Az a fájdalom kezdett eltűnni, jóleső érzés volt megszabadulni tőle. A hegyek feketesége még nem változott kékre, a fentről leszivárgó fény még nem telt meg aranyos mélysárgával. Ez szürke, steril, közömbös reggelnek ígérkezett. Legalábbis addig... Parasztgazdaság mellett húzott el a zötykölődő kocsiban. No, ezt is otthagyja hamarosan egy vasútállomás előtt. Fejében a menetrend, így lesz jó. Vonattal megy tovább. De most még itt van. Az út keskeny volt, ezeket a falusi utakat Ausztriában majdhogynem csak egy autó szélességére tervezték. Még jó, hogy ilyenkor alig van forgalom. A következő kanyar mögött meglátta a falut. Meredek domboldalon, a hegyek tövében lapult. Ha meglátják a rendszámot, az sem baj – döntötte el, már napokkal korábban. Errefelé mindig akadhat egy unatkozó, alvásképtelen öreg férfi vagy nő, azok tévének hiszik a világot, folyton nézik. Az a ház a falu innenső végén volt. Kis földdarab ölelte körül. Idegesen nézett az órára. Öt-negyvenegy, még nincs késésben, de éppenséggel előnyt sem szerzett. Innen kilenc percen belül el kell mennie. Meglesz! Csak a ház mellett fékezett. A Novak-fiú tegnap délelőtt, amikor utoljára járt itt, egyedül volt. Azt hiszi, nyara lásra találták ki a házat...? Persze, hiszen azért is hajlamos azt eladni. Egy pillantás körbe – sehol senki. Ilyenkor még nem mozognak errefelé. Tudta, hogy nem hallhatja a vidék csöndjét – az autó motorzaja most majdnem mindent elnyomott. De hát nem kapcsolhatja le, különösen nem azért, hogy belehallgasson ebbe az áldott csöndbe. Még jó, hogy a legközelebbi ház is vagy száz méterre van innen. Talán azok csak a csöndet hallják majd...? Felszaladt a domboldalon, nem kellett messzire mennie. A falusi útról még keskenyebb, de aszfaltos bekötőút vezetett a portáig. A visszapillantó tükörben megcsillant a köz -

348

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ség néhány lámpája, biztosan a főtéren világít néhány rek lám. A pirkadat éppen elérte a hegyek gerincét. Még egy perc, és kisüt a nap. De itt lent a völgyben még vagy negyedóráig zavartalan lesz a félhomály. Ez kell neki. A gazdasági udvaron nagy kört írt le. Csak egy új Volkswagen-bogár sárgállott a bejárat mellett. Néhány régi, rozsdás szerszám, meg egy kerekeitől megfosztott szénahordó pótkocsi hevert a kerítés mentén, fémrácsa hiányos és töredezett volt. Nem kellett dudálnia. A zajra kinyílott az ajtó. Novak jött ki, girhes mellén trikó, alul színes gatya. Döbbenten nézte a kocsiból kikászálódó férfit. – De uram! – mondta rekedten, a hangja akkor jött meg, este óta senkihez sem szólt. – Ilyen korán? Arról volt szó, hogy délben érkezik. – Most sietős a dolgom – felelte és még háttal állt neki. Egyetlen mozdulattal megfeszítette és felhúzta az íjat. A ki választott nyílvesszőt a csatornába tette. A végét a húrhoz húzta. Lassú, nyugodt mozdulatokkal dolgozott. Belül lehűlt minden. Nincs fájdalom, csak a vágy… – Ha ennyire meg akarja venni a házat, hát éppenséggel most is tárgyalhatunk – Novak megfordult volna, hogy odabent felöltözzön. De akkor rászólt a válla fölött: – Felesleges bemennie, uram. Inkább jöjjön közelebb, kérem. Novak csak három méterre lehetett tőle, amikor megfordult. Még látta a fiatalember szemében a felvillanó rémüle tet, és érezte: nem menekülhet. Az ő keze gyorsabb, mint amazok reflexe, mint a félelmük. Eddig így történt minden alkalommal! És most sem volt másképpen.

349

Nemere István

Június 7. Hétfő
Rafael lenézett a völgybe. Homály uralta a tájat, de már nem sokáig. Öt óra múlott tizenkét perccel, amikor a nap áttörte a hegyek gátját. Amikor felbukkant a fény, szinte kibugyogott keletről és mindenfelé egyenletesen terjedni kezdett. Még fél óra, és egészen világos lesz a völgyben. A Novak-ház udvarán állt, a halott mellett. De a fiatalembert már letakarták egy fekete műanyaggal, ami egészen jól beleillett ebbe a környezetbe. Sok feketeség volt itt, főként árnyak. Az osztrák rendőrautók kék fényét már kikapcsolták. A falu élt, érezte a felügyelő. Több udvaron volt mozgás, mint tegnap ilyenkor. Hiszen akkor a gyilkos büntetlenül távozhatott. – Kár, hogy nem volt szemtanú – jegyezte meg Alex. – Az áldozat Peter Novak, húsz éves. Salzburgba készült, egy zenekarban játszott volna, csellós. De meglehetősen könynyelmű fiatalember volt. Hol járt a konzervatóriumba, hol meg nem, egyszer fél évet halasztott is. Ezt a házat a nagyapjától örökölte, aki tavaly halt meg. Az első dolga az volt – mondták a helybeliek – hogy meghirdette eladásra. Persze a házra lett volna vevő, de tartozott hozzá egy kis föld is. Azt viszont csak olyan vásárolhatja meg, aki kötelezi magát a föld művelésére… Tegnapelőtt, szombat délután azzal dicsekedett az egyik szomszédjának, hogy talált egy külföldit. Nem mondta, honnan jött az illető, csak azt, hogy elég roszszul beszél németül. A pasas, mármint az állítólagos vevő, nem alkuszik, kifizeti a kért összeget, és vasárnap délben visszajön megbeszélni a részleteket. Novak, mint afféle könnyelmű alak, szombaton este a kocsmában már előre ivott a nagy üzletre.

350

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nos, a vevő valóban visszajött. Csak nem venni, hanem gyilkolni akart. Ez az első eset, hogy nem egyszer és váratlanul érkezett, hanem előtte már járt a helyszínen, beszélt az áldozattal. Miért nem ölte meg őt azonnal? – Mert nem vasárnap volt – szakadt ki a válasz Rafaelből. Alex rábámult: – Ezzel azt akarja mondani, felügyelő úr, hogy Mr. Spirál ennyire ragaszkodik a saját szabályaihoz? – Igen, és ez jó – a csodálkozó munkatárs arcába nézve folytatta: – Így legalább valamivel kiszámíthatóbb lesz a mi számunkra is... És ha egyszer sikerül őt kizökkenteni a szabályai kerékvágásából, feldühödik és hibázni fog. – Bár csak így lenne. Nos, nézzük tovább. Peter Novak apja zenetanár egy kisvárosban, itt Vorarlberg tartományban. Az anyja régebben Brüsszelben egy Európa-intézménynél dolgozott, alighanem valamilyen egészségügyi támogatási program vezető-helyetteseként. Szóval eurobürokrata volt. Ma már ismét itthon van, tartományi tisztviselő. Rafael töprengve bámult maga elé. Nem tudta, mit gondoljon minderről. Eltérő volt a Novak-eset az összes eddigi től, és ez megijesztette. Ha menet közben módszert vált a tettes, még nehezebb lesz őt elfogni! Annak ellenére tehát, amit az előbb mondott Alexnek, ez a „kiszámíthatóság” most mintha veszélybe került volna. – Tovább rajzolja a spirált – jegyezte meg Alex. – Megtett egy teljes kört, amit a múlt héten Angliában zárt be. Mivel a külső kört már végigjárta, bejött a belső körbe. – Ahol már csak Németország, Hollandia, Belgium és Luxemburg maradt. – Tizenegy gyilkosság tizenegy országban. – És nem tudtuk megállítani. Összenéztek. Nem adják fel, olvasták ki a másik szeméből.

351

Nemere István

Június 8. Kedd
– Azért ennél többet vártam volna – Rafael fáradtan ült egy széken. Claudiában ez a látható kimerültség anyás érzelmeket ébresztett. Mást nem tehetett, hát legalább egy pohár vizet hozott a főnöknek. Rafael hálás pillantást vetett rá, majd visszafordult a térkép felé. Itta a vizet, de közben a szemét le nem vette Európáról. – Majdnem biztos, hogy helyes az elméletünk. Csak az uniós országokban gyilkol – Alex egy faxot tartott a kezé ben. – Majdnem elfelejtettem, főnök! – Felügyelő – helyesbített egyszerre Rafael és Claudia is. De Alex nem ügyelt rájuk: – Megjöttek Svájcból az Oliverek. Vagyis a La-Chauxde-Fonds-i Duren hadnagy és társai végigjárták a helyi köz igazgatás golgotáit. Nem volt könnyű dolguk, míg magasabb érdekre hivatkozva sikerült kiszedniök a listákból és számítógépekből a környéken az utóbbi húsz évben élt vagy ma is élő Oliver keresztnevű svájci állampolgárokat. Összesen tizenegyen vannak. – Nem egy népszerű név Twist Oliver óta – mosolygott Claudia. – Maga is szereti Dickenst? – mosolygott rá Rafael. Egy pillanatra kiszakadt innen, ebből a térből és időből. Villámgyorsan zuhant hátrafelé. Egy pillanat alatt a nagyszülei házában volt, falun. Ahol a padláson ezer és ezer könyv hevert, a nagypapa egykori gyűjteményének maradéka. A többit egy háború nevű furcsa szörnyeteg vitte el. Amikor Rafael gyermek volt, a felnőttek száján még szinte naponta ott volt ez a szó. A könyvek világa magába szippantotta. Először csak esős napokon ment fel a padlásra, később

352

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK már a jó idő, a nyári hőség sem tartotta vissza. És csodálta, hogy az „öregek” miért nem olvasnak annyit...? – Hát persze, hogy szeretem – mosolygott Claudia. Alex savanyú képpel nézte őket és nem állhatta meg, hogy odacsípjen: – Örülök, hogy ezt megbeszélték. De most már foglalkozzunk a munkával is – ezt kimondva hirtelen megszeppent. Hiszen a saját főnökét utasította rendre! De Rafael és Claudia csak összenevettek a háta mögött. A lány még szalutált is: – Hallgatjuk kinyilatkoztatását, óh mester! Alex észrevette magát és végre ő is nevetett. Rafael asztalán megszólalt a telefon. – Garner úr óhajt beszélni önnel, felügyelő. Kapcsolom – a titkárnő hangjából nem lehetett kiérezni, milyen hangulat uralkodik jelenleg a nagyfőnök irodájában. – Wahl. – Garner. Mit intézett Ausztriában? Rafael figyelmeztetően intett társainak: egy hangot sem! Azok már az arckifejezéséből tudták, kivel beszél. Hallgattak. Rafael nem hangosította ki a készüléket és jó oka volt rá. Ha Garner letolja őt, azért. Ha bizalmas információkat közöl, még inkább jobb, ha azt is csak ő hallja. – Nem sokat. Szinte a nyomában jártunk, de mivel a hajnali gyilkosság után elrejtette a holttestet, a szomszédok csak estefelé találtak rá. Így mi is hétfőn kora reggel kezd hettük a helyszínelést. – Eredmény? – Ha szabad így kifejeznem: többet hozott a „konyhára” a liechtensteini szállodaszoba átkutatása. – Olvastam a jelentését. Mi lehet az a betegség? – Kiadtam a feladatot a szakértőknek. Annyit már mondtak előzetesen, hogy a vérvizelés általában vese-betegségekre utal, de ez azért nem egészen így van. Ma reggel át-

353

Nemere István szóltak a laborból, hogy a kapott minta voltaképpen nem ki fejezetten véres vizeletet tartalmaz. Ez inkább úgynevezett vörös vizelet, ami más kórra is utalhat. Garnert láthatóan untatta ez a részletkérdés, tovább kérdezett. Megbeszélték a dolgokat, és Rafaelnek úgy tűnt: a főnök kezdetben nyugtalan és ingerült volt, amiért még mindig nincs eredményük, de a végére sikerült megnyugtatni. Mégis, amint letette a kagylót, így szólt: – Nem sokáig tart már a türelme. A médiára akar hatni. Beszélnem kell Dalma Legrand-nal, és talán ismét kell majd rendeznie egy sajtótájékoztatót, Alex. De mi a fenét mondhatnék az újságíróknak? – Az orvosszakértők sem mondanak semmit, egyelőre – legyintett Alex. Nem nagyon hitte, hogy abból a forrásból bármire is fény derül. Legalábbis nem olyanra, amit felhasználhatnak közvetlenül a tettes elfogásához. Már többször mondta: „mit érünk vele, ha tudjuk, hogy a gyilkosnak tavaly influenzája volt, attól nem kerül hamarabb a kezünkbe!”

Együtt ebédeltek, hármasban. Erre megint Dalma lakásában került sor. Amikor Rafael megérkezett, Olga a nyakába ugrott: – Dobjál fel, kérlek...! Hát feldobta. Kétszer, háromszor, négyszer. A kislány jóízűen sikongatott. Mielőtt Rafael belefáradt volna az ak cióba, jött Dalma és rájuk nevetett: – Olga, hagyd már élni a felügyelő urat! Nem vagy már négy éves, hogy ilyesmivel szórakozz! – De szeretek repülni – jegyezte meg a kislány, amikor Rafael határozott mozdulattal talpra állította a hall köze -

354

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK pén. Egyértelmű volt a dolog: befejezték a játékot. A férfi a kislányra nézett: – Kék Tündér vagy még? – Á, hol van az már! Most Sudár Liliom vagyok, az indián lány, aki úgy küzd, mint a legjobb vörös bőrű harcosok. – Értem, vagyis most indián könyveket olvasol? – És olyan videókat is néz – jegyezte meg az anyja. Ra fael ránézett. Nagyon tetszett neki az asszony. Karcsú volt, mégis lát hatóan telt. Arcán fénylő mosoly, szemében ragyogás. És az a blúz, amely a szokottnál egy kicsivel merészebb kivágást mutatott. Rafael tekintete persze rögtön odatévedt. Az ígéretes halmok felemelkedtek és lesüllyedtek. A férfi végre – igaz, nehezen – elkapta a tekintetét és Dalma szemébe nézett: – Ez kegyetlenségnek számít, Dalma. Értették ők ketten, csak ők. Olga fel nem foghatta: ha most nem lenne itt, ebéd helyett valami más történne ebben a lakásban. Valami, amire úgy vártak és ami régóta esedékes volt. De a harmincöt-negyvenegy évesek már óvatosak, a hév – ha el is kapja őket – nem feledtetheti egyéb aggályaikat. – Hát sosem eszünk? – kérdezte a kislány. Csak ebéd után tudtak félrevonulni a másik szobába, de persze nyitott ajtó mellett beszélgettek. Dalma számára láthatóan fontos volt, hogy kislánya ne csalódjon benne. Igyekezett nyíltan élni előtte, de ez persze nem mehetett túl bizonyos határokon. És Rafael éppen ezt sajnálta egy kicsit – bár a lelke mélyén belátta, hogy az asszonynak igaza van. Csak így érdemes élni. – A svájci nyomozás során kiderült, hogy az ismeretlen kölyök apja nyomorék volt. Súlyos beteg, akit tolószéken vittek ide-oda. Többször látták az apát a vasútállomáson.

355

Nemere István – Ennek van jelentősége az ügy szempontjából? – Még nem tudható – Rafael szándékosan használta ezt a semleges nyelvi formát. – Mindenesetre valahová mentek vele és a jelek szerint ezekben az utazásokban, ha nem is mindig, részt vett az általunk annyira keresett kölyök is. Nevezzük Olivernek, mert ezt már biztosan tudjuk róla. Sajnos a személyiségvédelmi törvény miatt nyomozásunk néhány esetben zátonyra futott. Remélem, csak ideiglenesen. Megvannak a La-Chaux-de-Fonds-ban élő Oliverek adatai, de nincs közöttük olyan, akit mi keresünk. Vagy túl fiatalok, szinte gyerekek még, vagy ötven-hatvan évesek. És bár őket is „megkaparták” kissé a helybeli rendőrök, kétségtelennek tűnik, hogy az emberünk nincs közöttük. – Ennek ellenére valahogyan utalhatnánk arra, hogy a nyomozás már közelít hozzá – vélte Dalma. A két tekintet egymásba mélyedt. Egy pillanatra ismét felvillant az agyukban az a másik dolog , de rögtön el is feledték. Az ügy való ban fontos volt, nagyon fontos. – Most jutottunk egy fordulópontra – vallotta be Rafa el. – Célt kell választanunk. Vagyis el kell dönteni, mi a fontosabb célunk? Az, hogy a tettest megállítsuk, ne gyilkol jon tovább – vagy az, hogy elkapjuk? – Nem lehetne a kettőt egyszerre? – Sajnos nem. Hogy világosabb legyek: ha azt választjuk, hogy megijedjen és abbahagyja a gyilkolást, ki kell adnunk mindent, amit már tudunk róla. A tévében téged nézve megtudja majd, milyen közel járunk már hozzá, tehát remélhetőleg feladja. Ekkor viszont nem ad nekünk újabb lehetőségeket arra, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Lehet, ha most felhagy a sorozattal, semmivel sem kerülünk hozzá közelebb, nem tudunk meg róla eleget ahhoz, hogy a jövőben el kapjuk. – A másik változat, hogy hagyjuk őt gyilkolni, abban a reményben, hogy egyre több hibát követ el és lecsaphatunk

356

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK rá? – Dalma ugyan kérdőnek szánta a mondatot, de végül is egyszerű állítás lett belőle. Rafael bólintott. Az asszony nyugtalanul nézett rá: – Te melyiket akarod? Végtére is, te vezeted a nyomozást. Rafael tudta persze, hogy neki kell eldöntenie. Ezt nem bízhatja másra. Ha Garner vagy más sugallna neki nem tetsző módozatot, azt is ellenezné. A felelősség az övé. Sóhajtott: – A szakma erkölcse és az én érzéseim is az első módszert parancsolja. Vagyis ijesszük meg, hiszen a cél az, hogy mindenképpen csökkenteni kell az áldozatok számát. Akár a nyomozás sikere árán is. – Rendben van, ehhez tartjuk magunkat. Rafael hát elmondott mindent, amit e tárgyban már tudott a rendőrség és ami véleménye szerint megmutathatja a gyilkosnak, hogy szorul körülötte a hurok. Valahol a lelke mélyén persze elégedetlen volt, hisz nagyon szerette volna elkapni „Mr. Spirált”. Míg beszélt és beszélt, ez a gondolat gyötörte a tudatát, nagyon gyötörte. Olga néhányszor benézett hozzájuk. De őt is megcsapta a komor hangulat. Látta, hogy azok ketten nagyon komoly beszélgetést folytatnak, hát nem ment be és megfeledkezett szokásos incselkedéseiről is. Csak amikor a férfi már távozni készült, csapott le rá: – Mikor jössz el ismét, Kitartó Tigris? – Ha meghívtok, Sudár Liliom. – Részemről nincs akadály – a kislány az anyjára nézett. Dalma mosolygott: – Elvileg részemről sem, de tudod, mindketten nagyon elfoglalt emberek vagyunk. A hivatali munka veszi el az időnket. Azzal kell sokat foglalkoznunk, nem a magánéletünkkel.

357

Nemere István – Egyszer majd megbánjátok – jósolta a kislány, most igen komolyan.

Június 10. Csütörtök
– Mit tudunk arról a háromról? – kérdezte Rafael és hátradőlt székén. Amitől egy csöppet sem lett kényelmesebb a bútordarab – már nagyon utálta. Csak érjen véget „ez az ügy”, és ha sikeresen fejeződik be, talán Garner is megenyhül. Megengedi majd, hogy bútort cseréljenek ebben a lyuk ban. Amely amúgy is méltatlan egy különleges ügyosztályhoz. – Oliver Stangl 1996-ban hagyta el Svájcot, a hírek szerint Afrikába ment. Jelenleg harminchét éves, de nem tudunk róla semmit. – Utolsó tartózkodási helye? – Amit ismerünk, az Dahomey volt. Az Interpolnak arrafelé nincs sok keresnivalója. – Halljuk a másikat. – A kettes számú Oliverről még kevesebbet tudni. A ki vándorlási hivatal szerint nem hagyta el Svájcot, de a neuchateli kantonban – amelyhez La-Chaux-de-Fonds is tartozik – biztosan nem lakik. Egyéb információk beszerzése a népesség-nyilvántartóban komoly akadályokba ütközik. – A pokolba! – csapott a felügyelő az asztalra. – Még akkor is folyton aggályoskodnak, amikor egy sorozatgyilkost keresünk? – Úgy vettem észre, főnök – Alex bizalmasan közelebb hajolt, pedig csak ketten voltak az irodában, – hogy a sváj-

358

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ciak orrolnak ránk. Nehezen viselik el, hogy a nyomozás egyre inkább egy képzeletbeli svájci tettes irányába halad. – Lehet, hogy nem csak képzeletbeli...? – dühöngött Rafael, persze nem igazán. Talán ha svájci lenne ő is, aligha örülne egy ilyen feltételezésnek...? – Szóval a „kettes számú Oliver” akár Svájcban is bujkálhat? – Igen. De nincs rá semmi bizonyítékunk, hogy ő az. A neve különben Oliver Calleri. – És a harmadik? – Oliver Mousten, jelenleg huszonnyolc éves. Itt a fotója is. – Hiszen ez… ő! – Rafael felugrott. Alex maga felé fordította a képet, aztán fanyalogva jegyezte meg: – Talán igen, talán nem. Én nem sok hasonlóságot lá tok! Rafael lehiggadt. Valóban, a képen látható férfi csak nagyon nagy vonalakban emlékeztetett a fantomképre. Talán a szeme, és részben a fülei, semmi más. – Mit tudunk róla? – Zürichbe költözött tavalyelőtt. Egy fotósboltban dolgozik, egyszerre fényképész és eladó is. Itt a címe. Az ötlet egyetlen pillanat alatt fogant meg Rafaelben: – Alex, holnap reggel utazzon Zürichbe. – Ez már a sokadik hétvége, amit a feleségemtől távol töltök – emlékeztette a férfi kicsit panaszosan. Rafael az első pillanatban rávágta volna, hogy „most panaszkodik, vagy örül?”. A házasság intézményével szemben érzett ellenszenve lépten-nyomon előbújt belőle. Szerencsére abban a pilla natban nyílott az ajtó és bejött Claudia. Rafael olyan mozdulatot tett, mint a tanár a táblánál, amikor letörli a krétát a tábláról. „No igen – jutott eszébe – van-e még igazi tábla, amire krétával írnak...?” Nem volt benne biztos. Annál inkább az új tervében:

359

Nemere István – Claudia, jó, hogy jön. Holnap korán reggel Zürichbe kell repülnie és megfigyelnie ezt a férfit – átadta a fotót és a címet. – Le ne vegye róla a szemét. Ha akarja, megismerkedhet vele valami ürüggyel. A lényeg, hogy egész vasárnap ne tévessze őt szem elől, értette? Claudiának ennyi is elég volt. Röptében kapta el a gondolatot: – Kizárásos módszerrel is érhetünk el sikert – bólintott nyugodtan. Alex megkönnyebbülten fellélegzett, Rafael pedig visszaült a székébe és most nem is érezte, hogy az mi lyen kényelmetlenül nyomja a hátát.

A képernyő fényesen felragyogott. A kis szobában csönd volt. A férfi levette a hangot, a híradó előző részei nem érdekelték. Ám ott ült a homályban, mintha maga is része lenne már a beállott éjszakának. Fél kilenc felé járt, odakünn besötétedett. A képernyő villogó, folyton változó fényei az arcán ugráltak. A hirdetéseknek, javarészt szellemtelen reklámoknak szánt pár perces blokk a végéhez közeledett. A férfi kezébe vette a távirányítót: És amikor ott feltűnt Dalma LeGrand arca, megnyomta a gombot. A némaságnak azonnal vége szakadt, a szobát megtöltötte az asszony hangja: – …ahogyan már eddig is tettük néhányszor, most ismét az ismeretlen sorozatgyilkoshoz szólunk. „Mr. Spirál”, remélem, nézi híradónkat! Ha más hír nem is érdekli, azért ezek az önnek szánt percek talán felkeltették érdeklődését. Mi hiszünk ebben, ezért most önhöz intézem szavaimat… Nem tudta, hogyan csinálták a technikusok. Talán valamivel közelebb hozták a nő arcát? Az valamivel nagyobb lett a képernyőn, de még mindig nem töltötte ki azt. Dalma hangja is más volt, mint eddig. A férfi nem szabadulhatott

360

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK az érzéstől, hogy Dalma LeGrand most valóban hozzá és csak hozzá szól: – A rendőrség közel jár önhöz, Mr. Spirál. Nem is sejti, milyen közel! Liechtensteinben, egy bizonyos szobában nagyon sokat tudtak meg önről, Oliver! Alaposan kutakodtak egy nyugat-svájci kisvárosban is, kedves Kölyök… Időközben a Bonaren névre szóló hamis papírok is elértéktelened tek az ön kezében. Tudják, hogy ön beteg, és ezzel nem az elméjére céloztam, Oliver. A kopók a nyakában lihegnek és azt hiszem, nem haboznak, ha a közelébe jutnak. Az európai közvélemény nem állt ön mellé, nem mozgolódnak az ön hívei. Ha ugyan vannak hívei...? De honnan is lennének, hiszen azt sem tudják, mit akar. A nyílvesszőkre írott szanszkrit szöveg túl általános, nem mond semmit. Dalma kis szünetet tartott. Ez nagyon hatásos volt – a többi néző szinte a lélegzetét is visszafojtotta. – A múltkori ajánlatom továbbra is érvényes. Hívja fel a képernyőn látható számot, ott csak önnel fogok beszélni. Csak mi ketten leszünk a vonalban, kedves Oliver. És gondolkozzon el azon, mit fog tenni vasárnap...? Fog-e tenni egyáltalán valamit? A férfi megvárta, míg a híradó véget ért. Aztán lekapcsolta a tévét, de nem gyújtott világot. Töprengve bámult maga elé. A homály védelmezően vette körül. Ő legalábbis így érezte.

Június 12. Szombat
– Mindent megtett, Wahl? – kérdezte Garner. – Igen, uram. Egész Németországot teleragasztották a tettes fantomképével. Minden fogadó, panzió és szálloda kapott értesítést. A német kollégák igen sokat tettek, hogy

361

Nemere István megakadályozzák a náluk esedékes gyilkosságot. Természetesen ugyanígy járt el a másik három, még hátralévő ország rendőrsége, vagyis a holland, a belga és a luxemburgi is. Ezenközben a férfi szeme a tájra nyílott. Ugyanis mobiltelefont tartott a kezében. Szombat délelőtti erdei sétáján hívta fel a főnöke. Ilyesmi még nem esett meg vele – Garner számára, ahogyan beszélték az épületben, a szombat már szentségként tisztelt szabadnap volt. Most hát fontos oka lehetett, hogy mégis felhívta Rafaelt. És ezt nem titkolta tovább: – A héten fejeződött be az uniós országok belügyminisztereinek értekezlete Brüsszelben. A végén, voltaképpen már napirenden kívül szóba került „Mr. Spirál” is. Rafaelt ez meglepte. De jó érzékkel hallgatott. Közben a szeme az erdős völgyre nyílott. Talán ez volt ez első igazi nyári nap errefelé. A kék égből ömlött a fény és a meleg, a férfi homlokán apró verejtékcsöppek ültek. Mint harmat a mezőn. – Az Europol vezetője is jelen volt, hivatalból. Megkérdezték tőle, mit tud mondani, mit tud ígérni? A főnök azt mondta, maximum két héten belül letartóztatják a tettest. Rafael még kivárt. Ugyanígy tett Garner is, mígnem végre Rafael rájött, hogy nincs folytatás. Garner az ő véleményére vár. Hát krákogott egyet. – Khm… Örülök a főnök optimizmusának. Magam is nagyon kedvelem az optimista embereket… Garner kiérezte a nagyon finom gúnyt, de még várt. – …de a helyében nem ígérgetnék mások nevében. Ha eddig tizenegy hét alatt nem jutottunk egészen a nyomára, kicsi az esély, hogy a következő két hétben ilyen óriási ugrást hajtanánk végre. Több reményt fűzök a „média-akcióhoz” és ahhoz, hogy más módon sikerül őt megállítanunk. Garner nem volt hülye, pontosan tudta, mire céloz:

362

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Ha Dalma LeGrandnak sikerül is vele beszélni, ez még nem jelenti azt, hogy a tettes felhagy a sorozatgyilkosságokkal. No és azt sem jelenti persze, hogy önnek sikerül őt elkapnia. – Ha egyszer behatárolom őt, már könnyebb dolgom lesz. Jelen pillanatban is figyeltetek Svájcban egy Olivert, közben keressük a másik kettőt. Garner a jelentéseiből tudta, mit jelentenek ezek a mondatok. Meglehetősen tanácstalan lehetett, amikor csak ennyit mondott befejezésül: – Hát sok sikert, Wahl felügyelő. Rafael megnyomta a piros gombot és zubbonya zsebébe süllyesztette a készüléket. „Az is valami, hogy megtanulta a nevemet”, gondolta. A zubbony túl meleg volt már akkor, levette hát és indult fel az ösvényen. Nem futott, mégis erőteljesen haladt. Közben elmaradtak mellette a fák és kilátott a másik oldalra is. Smaragdzöld, puhán dombos földön kis ligetek nőttek. Nem állt meg, de azért nem tudta a szemét levenni a tájról. Örült a lelke. A közelben ismét csipogott valami. Igen, a telefon...! „És még ezt nevezik szabadnapnak”, gondolta. Ám amikor végre előkaparta a készüléket és füléhez tartotta, elfelejtet te bajait. Nem panaszkodott, hiszen Dalmával beszélt. – Van egy hírem – kezdte az asszony. – Csak nem jelentkezett Mr. Spirál? – csapott le Rafa el. Az asszony egy pillanatig hallgatott. Volt valami a le vegőben, valami izzás, amit Rafael akkor kezdett érezni. De még nem értette. – Nem, magántermészetű a hír. – Halljuk! – Olga ma délután kirándul a barátnőivel. A férfi azonnal felfogta. Egyszerre örült a hírnek is, meg annak, hogy Dalma levetve tartózkodását, talán szé-

363

Nemere István gyenérzetét is, maga értesítette erről. Egyszerre kiszáradt a torka. – Ez… ez jó hír – dadogta. Aztán megjött a hangja: – Mikor indulnak? – Kocsival viszem őt a buszpályaudvarra, ott találkoz nak. Két szülő megy velük… – Remélem, egyik sem te leszel. – Nem – most már nevetni is tudott. Rafaelt majdnem szétfeszítette a boldog vágyakozás: – Fél három előtt ott leszek nálad – ígérte. Dalma egy pillanatig hallgatott, aztán válasz nélkül kikapcsolta a tele fonját. Rafael még egy percig állt és nézte a távoli dombokat. Ennyi szépség egyszerre...! Közben a türelmetlenség azonnal szétáradt benne. Órájára nézett: még csak délelőtt tíz múlott. Van hát ideje. Túl sok ideje maradt. Olyan idő, amikor már semmibe sem tud belekezdeni, csak a gondolat jár kör be-körbe az agyában és türelmetlenül várja, hogy eljöjjön a fél három. Már látta önmagát, amint – persze a mondottnál korábban! – lefékez Dalma háza előtt. A kocsija nincs ott, még nincs. Várakozik hát, és amikor végre befut az asszony, feledik azt a csöppnyi régimódi szégyenkezést, ami még bennük lapul. Aztán rohannak fel a lépcsőn, nem várva a lassú liftre. Fel a lakásba, ahol végre egyedül lehetnek ket ten. Egyedül. Ketten. Csak ők.

…és a délután pontosan olyan lett, ahogyan Rafael elképzelte. Pedig hát nem tudott mindent előre elképzelni. Hiába igyekezett. Önmaga viselkedését láthatta előre, meg a han-

364

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK gulatot. Olyan volt, mint egy réges-régi randevú a diákkorából. Gimnazistaként volt ilyen feszült-reménykedő. Akkor volt képes ennyire várni a lányt. A mindenkori LÁNYT. Nem beszéltek. Nem volt szükség szavakra. Június ti zenkettő, június tizenkettő, ismételgette magában a férfi. Régtől hitt a dátumok mágikus erejében. Nem mindegy, hogy egyik-másik naphoz milyen számokat csatlakoztatott az emberi találékonyság. Szóval június tizenkettő a beteljesülés napja – vibrált benne, amikor a lakás közepén szemben állt Dalmával. Még azt is észrevette, igaz, csak a szeme sarkából, hogy Olga tornacipője hever az egyik sarokban, kamaszos lendülettel lerúgva, félig kifűzve. De csak ennyi volt benne a detektív, csupán ennyire érzékelte a környezetét. Minden más bútordarabot ismert már látásból. Kivéve a hálószobát. Sok ideje most sem maradt. Ami kor felértek a lakásba, a nappaliban összefonódtak. A csók végre igazi volt. Nem olyan, mint a svájci szállodaszobában, egy perccel az elszakadásuk előtt. Ez mély volt és kiterjedt, egyszerre végtelenség és mélység. Kút, amelynek aljából egyenesen a kozmoszra látni. Dalma szája odaadó volt, de testében még feszültek az inak. Hátrahajlott, mint aki menekülne, pedig nem menekült. De Rafael tapasztalt férfi volt és ismerte ezt az érzést. Az első alkalom, az első nap félelme a nőkben is erős. A férfi attól fél, nem tud bizonyítani – a nő attól, hogy rabjává lesz a férfinak. Miközben az akar lenni, de a két érzés még küzd benne. Dalma csókja felszabadulást jelentett. Amikor Rafael érezte benne azt is, hogy a nő most már nem fog menekülni tőle, nem keres kifogásokat, akkor megnyugodott. Elmúlott a gimnazista fiú lázas várakozása és az érett férfi higgadtsága vette át helyét.

365

Nemere István A hálószoba, amelynek addig csak az ajtaját ismerte, most megnyílott Rafael előtt. Odabent gyönyörű franciaágy mellett kicsiny asztalkán telefon és jegyzetek. Áttetsző kék függöny az ablakon, erre az emeletre nem láthattak be az utcáról, és sehonnan. Fulladtak a csóktól, amikor a küszöbön az asszony eltolta magától a férfit: – Mindjárt jövök. Ősinek tetsző, szinte rituális mondat volt. Rafaelnek már sok nővel volt dolga, hát nem csodálkozott. Inkább maga is felkészült. Míg az asszony a fürdőszobában volt, majdnem teljesen levetkőzött és várta, hogy bemehessen. …Kék fény borult rájuk. Odakünt a nap elől eltakarodtak a felhők. Rafael Dalma meleg bőrét érezte a mellén. Két hegyesedő mellbimbó feszült a testének, szőrbe fulladó kis lázadók. Vagy inkább üzenethozók? Erősen ölelték egymást, hogy már-már szinte fájt. …Lihegtek, mert a ritmus fokozódott. Mióta egymásra találtak, egyetlen szót sem szóltak. Hiszen tudták, mi következik és azt is, mit kell tenniök. Még mindig figyeltek a másikra, lesték kívánságát, akaratát. Nem szerették volna, ha olyasmit tesznek, ami a másiknak nem tetszik. Rafael most lassan, nagyon lassan fordult a hátára, hozta magával Dalmát. Aki az első pillanatban elszégyellte magát, hiszen a férfi így láthatta mellét, ölét. Aztán egyetlen félszeg mosoly után ez az érzése is eltűnt. …Nem volt semmi, csak ők. Ahogyan közeledtek a csúcshoz, úgy tűnt el belőlük minden fék. És már a másikra sem figyeltek igazán, csak a bennük összegyűlő, sűrűsödő érzések voltak fontosak. Minden gyönyörű volt. Rafael látta a fölötte mozgó testet és olyan mérhetetlen öröm volt benne, ami még izgalmát is felülmúlta… …Aztán csillogó fény tört át a csukott szemhéjon, és Dalma felsikoltott.

366

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK …Aztán vulkán tört ki, magával sodorva mindent, és Rafael kiáltott. A sikoly és a kiáltás összefolyt, majd összeforrott. Ősiek voltak, ősemberiek, mélyről jövők. A kielégülés tengere csapott át a gátakon, partot és hegyeket mosott el, hogy valamivel később szelíd tóvá csökkenve fényesedjék a ragyogó égbolt alatt.

– Szép vagy. – Öreg vagyok… – Harmincöttel öregnek tartod magadat, kislány? Ezek a legszebb évek. – Rafael, te még most is udvarolsz? Amikor – hogy úgy mondjam – elérted a célodat? – Ki mondta ezt a rágalmat? Az én célom nem egyszeri, és nem csak ez volt. – Halljam hát, mi az igazi célod, felügyelő. – Mondom, újságíró! Nekem család kell. Te és Olga. Nem egy hétre, nem két hónapra, nem pár évre. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? – A rendőrségi pszichológus a legutóbbi kötelező vizsgálatnál is beszámíthatónak, mi több, egészen normálisnak talált és erről papírom is van… – De akkor még nem voltál…hogy is mondjam csak… – Nem voltam szerelmes, ez igaz. Ezek szerint a szerelem az elmebaj egyik foka? – Így is lehet mondani, te… te bolond.

367

Nemere István A délután nem akart véget érni. Rafael Dalma combjai közé bújt, az asszonyt csiklandozta a férfi haja. De erős ke zek találtak erős kezekre, egy test mozdulatlanná vált, csak később kezdett el édesen vergődni. A férfi azt élvezte, milyen örömet adhat így is. Ettől neki is jó volt. …Később szerepet cseréltek. Rafael szeme az égre nyílott. Csak az ablak kékes négyszögét látta, agya beitta a fényt és a teste-tudata valahol forró méztengeren ringott.

– Merész ember vagy, Rafael Wahl. – És kitartó, ezt is tedd hozzá. – Ja igen, a „Kitartó Tigris”… Azt hittem, már senki sem férhet ilyen közel hozzám. – Miért akartad eltemetni magadat ilyen fiatalon? – A munkának volt csak értelme. Átéltem már mindent, vagyis azt hittem… Voltam szerelmes és voltam bánatos. Megismertem a szakmai buktatókat és csúcsokat. Voltam szerető és voltam férjes asszony. Lett gyermekem és voltam elvált asszony, ki egyedül neveli a gyermekét… Szinte mindent végigjártam, amit manapság, az új évezred elején végigjárhat egy nő. – Csak azért még el ne temesd magadat, kedvesem. Életed egyharmada múlott el mindössze, tehát számos tapasztalat áll még előtted. Rengeteg élmény vár még rád… mellet tem is. – Döbbenetes ez a magabiztosság. Hogy ne mondjam, önhittség. Már-már beteges. – Sebaj, tedd magad túl rajta. Ilyen vagyok. Egyszerűen hiszek a valóság mágiájában. Képes vagyok elhinni, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor az megvalósul. Mi több, ha

368

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kimondok egy szót, attól kezdve az a dolog létezik, mert már szavammal – vagyis akaratommal – is létrehozom. – Én is ilyen „dolog” vagyok most a számodra? – Nem, ez másféle „dolog”. Éppen amiatt, hogy nagyon hosszú távra tervezem és befolyásolja az egész életemet. Itt észnél kell lenni. – Ezt éppen egy szerelemtől elbutult férfi mondja? – Ne nevesd ki ezt a szerelmet, hiszen számomra az is te vagy.

Mire véget ért a délután, erőtlenül, de boldogan hevertek. Minden olyan kellemesen zsongító volt. A levegő, a szoba látványa, a testükben szétfolyt fáradtság. – Ha belegondolok, hogy mindezt Mr. Spirálnak kö szönhetjük… – Ez az egyetlen fekete pont ebben a játékban, Rafael. Nekem is eszembe jutott már. Ha ő nem kezd gyilkolni, mi ketten soha nem jövünk össze. – Lassan azzal a „soha” szóval! Akkor is láttalak volna a tévében. És mivel láttalak, megtetszettél. Addig nyüzsögtem volna, míg valahogy a közeledbe kerülök. Legfeljebb tovább tartott volna. – Te drága optimista...! Ilyen maradsz ezután is? – Naná! És szükségünk is lesz az optimizmusra, ha együtt akarunk élni. – Ne siess úgy, Rafael. Én még nem vagyok kész arra, hogy együtt éljek valakivel. – Nem „valakivel”, hanem velem. – Még Olgával is meg kell beszélnem. – Sudár Liliomnak aligha lesz ellenvetése.

369

Nemere István – Hogy te milyen beképzelt vagy! Azt hiszed, mindenki hasra esik előtted? Hogy olyan magával ragadó egyéniség vagy, akinek senki sem mondhat ellent? – Természetesen! Hiszen optimista vagyok, tehát ez a minimum, amit képzelek magamról, drágám…

Június 13. Vasárnap
A nagyváros zaja most csöndesebb volt. Az ünnepnapi forgalom elcsitult. Különösen ilyenkor estefelé. A nappali meleg nyomtalanul elveszett, mintha elpárolgott volna valahová az égbe. A város fölött rózsaszín felhők jelezték a naplementét. Az utcákon sorban gyúltak ki a fények, lámpák gyöngysorai kerültek a város testére. A villa hallgatott. A csönd szinte tapintható volt. A kert bokrai között árnyak álltak mozdulatlanul. Bár az egyik sötét folt nem árnyék volt. Múltak az órák, és a házban semmi sem mozdult. Sehol sem égett fény, a lámpák csak az utcáról szórtak be némi világosságot. A falak visszaverték a fényt, de azok is inkább szürkének tetszettek. Néha elment odakünn egy kocsi. A kerítés inkább jelképes volt. Amint beállt a sötétség, egyszerű volt erre sétálni és átlépni egy óvatlan pillanatban. A szomszédos villákból nem láthattak ide. Nem nézett az órára. Tudta, hogy már nem kell sokáig várnia. Akire várt, minden vasárnap délután elment az öregek otthonába. Onnan pedig általában hazajött. Nyolckor általában már otthon volt. Ha el is ugrott még valahová, ez alig fél órát adott hozzá. Hát türelmesen várt. Bokor volt maga is. Olykor egy-egy kutyasétáltató nő vagy férfi ment el a ház előtt. Az egyik állat megtorpant és pórázát feszítve

370

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK szaglászott be a kertbe, majd hangos ugatásban tört ki. Gaz dája fojtott hangon csitítgatta és elvonszolta. Ismét csönd lett. Kellemesen langyos volt a nyár eleji este. A várakozó alig mozdult, de már kinézte magának, merre fog lépni, ha… És már nem kellett sokáig várnia. Fénykéve vetült a rácsos kapura, amely láthatatlan parancsnak engedelmeskedve megnyílt. A kettős reflektorok is megmozdultak, a kocsi motorja felhördült és a jármű bekúszott a garázs elé. A kapu bezárult – látta a várakozó félszemmel – ugyanakkor lassan felnyílt a garázsajtó. Akkor mozdult. Bokortól bokorig, ciprustól sövényig, gyorsan haladt. Mire az autó megmozdulhatott, hogy behajt son – odabent is lámpafény gyúlt – a várakozó már a garázs falához tapadt, és habozás nélkül továbblépett.

Június 14. Hétfő
A telefon vijjogása a legmélyebb álmából rántotta ki Dalmát. Amikor végre kinyitotta a szemét, sötét volt. A legteljesebb éjszaka. Csak az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra számlapja csillogott foszforeszkálva. Éjfél múlott tizennégy perccel, látta. Mi történt? Kábultan kereste a mobilját, hiszen a csörgése elárulta, hogy az szól. Végre megtalálta, le nyomta a gombot. – LeGrand, tessék. Megismerte az egyik operátor, egy fiatal nő hangját. És az agya azonnal kitisztult. Hiszen ő az egyike azoknak, akiket az EURO-TV a külön telefonvonal mellé rendelt.

371

Nemere István – Asszonyom, sokat kiszűrtünk már ma is, de ez most… ez különleges. – Hogy érti ezt? – Dalma légzése felgyorsult. – Azt mondja, most követte el a tizenkettediket. Az asszony szeméből elszállt az álom. Ha ez igaz... Kiszáradt a szája: – Kapcsolja, kérem. És vegyék fel az egészet! Idegenszerű, kellemetlen kattanás után másféle vonalhang, és csönd. Csak valaki lélegzik a vonal végén. – Dalma LeGrand vagyok, hallgatom önt. Még mindig csönd, idegesítő várakozás. Pedig ott volt, érezte Dalma minden idegszálával. – Beszélni akart velem, ugye? Nos, itt a lehetőség – megszállta a nyugalom. Nagyon vigyázott, ne legyen fölényes vagy túl magabiztos. „Partnernek kell látnia engem!” Végre megszólalt az idegen. Férfihang volt, jó mély, és furcsán akadozó. Dalma eleinte azt hitte, talán nyelvi nehézségei vannak, de nem. Az idegen kicsit habozott, és ezek a mikro-másodperces várakozások olykor szó közben fogták el őt. – Ön LeGrand, a tévéből? Igen, most már… megismerem a hangját… – Én szoktam szólni Mr. Spirálhoz. Ismét csönd lett, aztán a férfi beszélt: – Talán igaza volt. – Miben? – Hogy valakinek el kell mondanom. Dalma szíve gyorsan dobogott: – Mondja, uram. Hallgatom és ha tudok, segítek. Ez a szó mindent elrontott: – Nem tud segíteni! Rajtam senki sem tud segíteni, de nem is akarnak!

372

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Dalma hallgatott. Istenem, csak le ne tegye, fohászkodott. Nem mert megszólalni, még nem. Hátha ismét elrontja a dolgot? Amaz lihegett, aztán ismét szólt: – Nem akarnak segíteni. Meg aztán mit tudnának tenni, egyáltalán? – Azt mondta a kolléganőmnek, hogy elkövette a tizenkettediket is? – Igen, azt mondtam. Így van. – Honnan tudhatom, hogy tényleg ön Mr. Spirál? – Éppen ebből. A halottat Stuttgartban fogják megtalál ni. Egy fiatal nőt, egy villában. – Akkor ön most Stuttgartból beszél? – Lehet, de az is lehet, hogy rég eljöttem onnan – az idegen most mintha nevetett volna. De ez a kedélyhullámzás olyan természetesnek tetszett. – Ugye nem azért vállalta, hogy velem beszélget, hogy feladjon a rendőröknek? – Dehogy. Én a tévének dolgozom. Szeretném megérteni, miért teszi, amit… szóval amit tesz. – Csúnyán elbántak velem. – Azok, akiket megölt...? Hiszen azok fiatalok voltak, még szinte semmit sem tettek az életben. Csönd, erre nem jött válasz. Dalma gyorsan témát váltott: – Valóban folytatni akarja? Hiszen már tizenkettőt megölt – most fogta fel, hogy feltehetően tényleg VELE beszél. Hirtelen félni kezdett. És nem titkolhatta, érezte, hogy a hangjában is megjelent ez a félelem. – Kevés, még kevés. Amit elterveztem, azt végrehajtom. – Tizenöt lesz? Csak tizenöt? – kérdezte Dalma kétségbeesetten. Az idegen mintha távolodott volna tőle. Még a hangja is halkabb lett. Közben a háttérben utcai zajt hallott. Biztosan egy fülkéből beszél. – Annyi lesz, amennyinek lennie kell. Nem állok meg.

373

Nemere István – De miért? – a kérdést szinte sikoltotta Dalma. Mr. Spirál meg nevetett. Talán hosszan, de az asszony nem érzékelte az időt. – Ezt még nem mondom el… éppen magának… de majd arra is sor kerül. A vonal váratlanul megszakadt. A sípolás idegenül csöngött, aztán bántotta a fülét. Letette hát, majd felhívta az operátort a stabil telefonról: – Ennyi volt? – Igen, megszakadt, alighanem letette. Persze készenlétben vagyunk, hátha ismét telefonál. – Felvették a beszélgetést? – Igen, asszonyom. – Kérem, több példányt készítsen a szalagból. Az egyi kért már hajnalban vagy reggel jelentkezni fog az Europol futárja, adja át neki – és nem várva tovább, megszakította a vonalat. Ugyanazzal a mozdulattal tárcsázta Rafael számát, amit már kívülről ismert.

Reggel nyolckor Alex kezébe vehette a szalagot. Ő maga volt a „futár”, hiszen a főnök így rendelkezett. A főnök, aki ekkor már úton volt Stuttgart felé. Claudia fél kilenckor érkezett meg és tele volt panaszszal, nem is engedte szóhoz jutni a kollégáját: – Hát nem hittem volna, hogy ilyen nehéz ez a mesterség! Két és fél napot töltöttem Zürichben úgy, hogy a városból semmit sem láttam! Csak azt a fényképészt figyeltem. Mivel a főnök megengedte, hogy ha úgy hozza a sors, ismerkedjem meg vele, hát erre is sor került. Soha életemben nem találkoztam ennél unalmasabb fickóval! Csak dumált és dumált, de nem mondott semmit. Szájmenése volt. Nem nagyon

374

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kényeztethették el a nők, és roppant hálás volt, hogy egyáltalán szóba álltam vele. – Röviden: ugye nem ő a mi Oliverünk? – kérdezte Alex. – Persze, hogy nem. Ez egy mamlasz, egy legyet sem tudna kinyírni, nemhogy tizenegy embert. – Tizenkettőt – vetette közbe a férfi. Claudia a „faliúj ságra” pillantott: – Még csak tizenegy fotót látok. – De tegnap vasárnap volt és a tettes maga jelentette be, hogy… – Alex elmondta az éjszaka történteket. Ugyanakkor szólalt meg a telefon is. Claudia volt közelebb, hát ő vette fel: – Különleges Ügyek Osztálya. Most nincs itt, elutazott… – az utolsó pillanatban vette észre, hogy Alex integet: ki ne mondd! – hát így folytatta: – A felügyelő úr külföldre utazott az éjjel. Nem, egyszerűen nyomozni ment. Jelzést kaptunk, hogy hol tartózkodik a tettes és éjjel egykor kocsiba ült, elrobogott… Igen, majd megmondjuk neki. – Garner titkárnője volt – kérdezte-állította Alex. Claudia bólintott: – Garnert nagyon nyugtalanítják a fejlemények. – Érdekes, minket is. Meg még vagy háromszáz millió embert, akik nem alhatnak nyugodtan – jegyezte meg Alex dühösen. Claudia a faliújsághoz ment, a térképet nézte: – Helyesbítem az adatot, Alex. Ha valóban Stuttgartban gyilkolt tegnap éjjel, akkor már csak a három Benelux-állam lakossága félhet. Alex erre nem válaszolt.

– Nem telefonált azóta?

375

Nemere István – Nem. Most biztosan kialussza a fáradtságát, vagy éppenséggel utazik. Egyre messzebb a tetthelytől. – Most már nagyon közel vagyunk hozzá… – Hozott valami eredményt a hangszalag vizsgálata? – Feltehetően valóban Németországból beszélt, bizonyos impulzus-jelek erre mutatnak. És egy városból, mert annak forgalma hallatszik be. Nem lehetett kisváros, hiszen a beszélgetés éjfél után zajlott. Ilyenkor már csak nagyobb városokban van számottevő forgalom. – Gondolod, Rafael, hogy még jelentkezik? – A beszélgetés végén mintha azt ígérte volna… „De majd arra is sor kerül”. – Látszik, sokszor lehallgattad azt a szalagot, Rafael. – Igen, Dalma, és ezért reménykedem. Sikerült megtalálnod vele a hangot. Ha beválik, jó lesz. Neked fogja el mondani, mi fáj neki, miért gyilkol. – Csak nehogy késő legyen már. – Remélem, legalább egy vagy két áldozatot megmenthetünk, ha idejében a nyomába érünk. – Mit találtatok Stuttgartban? – Semmit, egyelőre semmit. Hétfő este van, tizenkét órája vagyok itt és bizony a német kollégák kicsit furcsán néznek rám. Még az Europol-osok sem hiszik, hogy valóban itt történt a gyilkosság. Ugyanis semmilyen bejelentés nem érkezett sem tegnap, sem ma. Mondtam nekik, a gyilkosságra valószínűleg vasárnap este került sor, tehát az áldozatot még nem fedezték fel. Fekhet egy parkban vagy lakásban vagy erdőben vagy akár egy tóba is dobhatta a tettes. – Ez nem jellemző rá. – Legutóbb az osztrák fiatalembert elrejtette, legalábbis az udvaron. Hogy egérutat nyerjen. Itt aligha tett így, ha valóban vele beszéltél az éjszaka. Volt ideje elhagyni Stuttgartot, azóta már ismét külföldön lehet.

376

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Most nem is tudom, mit kívánjak neked, drágám. „Sok sikert...?” – Ne kívánj semmit. Csak azt, hogy végre a nyomába érjek és elkapjam azt a gazembert!

Június 15. Kedd
Rafael arra ébredt, hogy valaki áll mellette. A veszélyérzete kapcsolt elsőnek, de eszébe jutott: nincs nála fegyver. Hiszen soha nem hordott még pisztolyt sem. Valahol a tudata mélyén azért biztonságosnak hitte a helyét. És amikor kinyitotta a szemét, rájött: a stuttgarti rendőrszállás vendégszobájában fekszik. Aki pedig éppen kinyújtotta a karját, hogy megrázza a vállát, egy itt szolgálatos rendőr. – Herr Wahl, bitte, komm mit mir – és folytatta még a maga öblös hanghordozásával. Rafael egyetlen perc alatt felöltözött, hideg vizet locsolt az arcára a kis fürdőszobában, és máris követte a kollégát. Közben órájára nézett: hajnali öt óra tizenhat perc volt. A vezénylőben két feszült arcú tiszt várta. Az egyik, az idősebb civilben, a másik fiatal, zöld egyenruhában. Tegnap már beszélt mindkettővel. – Megtalálták – mondta az idősebb. – Fiatal nő? – kérdezte Rafael és nagyot nyelt. – Huszonhat éves, egyedül lakott a szülei villájában. A Gablenberg-negyedben, annak is a belvároshoz közelebb eső részén – mutatták is a város térképén. Rafael közelebb lé pett, a negyedek nevei szemébe tűntek, valósággal tekintete elé ugrottak a nagyobb betűk: Ostheim, Gaisburg. Altstadt, Degerloch, Sillenbuch… Gablenberg aligha lehet sík terep, mert kanyargósak az utcák, gondolta. Valaha itt is járt Karinával, a Berg városnegyedben lakott, északon. Nem messze

377

Nemere István a központtól egy park szélén volt a szálloda, szemben a Süddeutsche Rundfunk épülete. Karina éppen abban a tévében lépett fel valami vitaműsorban, mert persze erre is maradt ideje. Csak szülni nem, szülni nem. Most már mindegy – sóhajtotta lélekben, közben az urakra nézett: – Akkor hát gyerünk a helyszínre, kollégák.

Június 16. Szerda
– Nem jutottunk messzire, sajnos. Az áldozat neve Lisbeth Maurer, huszonhat éves és újságíró-gyakornok volt egy szakmai lapnál. Azt hiszem, a nyomdász-szakszervezet hetilapjánál. A szülei Mallorcára költöztek, így a kis villában egyedül lakott. Amúgy sem volt éppen senkije. Rafael elhallgatott. Claudia a faliújságnál állt és Lisbeth Maurer fotóját ragasztotta fel. A képen a lány nem volt szép, az alsóajka kicsit közönségesen vastag, orra ferde. Hogy nincs siker, azt beosztottjai már a főnök hanghordozásából, testtartásából is érezték. Garner sem fog örülni, ha megkapja Rafael jelentését. Amit éppen akkor nyelt el a faxkészülék. Nem, most nem volt kedve Rafaelnek, hogy személyesen vigye fel a főnök szobájába.

378

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – A szülei különben nem akárkik, úgy értem, az a villa és a mallorcai ház nem úgy hullott az ölükbe. Lisbeth apja eléggé ismert belgyógyász, specialista, az anyja pedig egy könyvelő-céget alapított és vezetett, és mindketten csak egy évvel ezelőtt hagytak fel a munkával és vonultak nyugdíjba. A tettesnek tudnia kellett ezeket a körülményeket, tehát feltehetően itt is végzett előzetes felderítést. Nem volt kétséges, hogy a lány egyedül lakik. Abban persze nem lehetett biztos, hogy vasárnap este, miután meglátogatta az öregek otthonában élő rokonát, nem hoz haza egy fiút...? Vagy ő is annyira csúnyának tartotta ezt a Lisbethet, hogy ezt fel sem tételezte? Az is szócska árulkodó volt, és Alex egyetlen szemvillanással nyugtázta: Rafael ugyanolyan reménytelenül csúnyának találja a meggyilkolt lányt, mint ő. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy szegény Lisbeth meghalt. Meggyilkolták. Nem szabad hát élcelődni már a külsején. – Nos, jól számított. Lisbeth egyedül jött haza vasárnap este is. A gyilkos nyilván a kertben várakozott, bár igazán értékelhető lábnyomokat nem találtak a száraz pázsiton. Most már nem akart bennünket félrevezetni holmi máshonnan kölcsönvett cigarettacsikkekkel… Tehát megvárta, míg a lány behajt az udvarra és a távirányítóval felnyitja a garázs ajtaját. Igaz, ekkor kigyulladt a belső fény is, de ez ta lán megkönnyítette számára a célzást. Lisbeth kiszállt a kocsiból, de arra már nem maradt ideje, hogy annak ajtaját be is csukja maga mögött. A tettes felkészülten várhatta, mert azonnal beleeresztette a nyílvesszőt. Lisbeth Maurer a mellkasába, szívtájékon kapta a vesszőt, amely felsértette a szívburkot is. A nyílvesszőre ezúttal – ahogyan az várható volt – egy „Y” betűt vésett. – A mriyate szó ipszilonja – jelentette ki Alex gondterhelten. – Maradt az „A”, a „T” és az „E”.

379

Nemere István – Maradt Hollandia, Belgium és... Luxemburg – Claudia az utolsó országnév kiejtése közben önkéntelenül kinézett az ablakon. És megrázkódott. Nem kellett beszélnie – két társa tudta, mire gondol. Ő maga is áldozattá válhat. – Most már igazán tudnunk kellene, milyen alapon választja ki az áldozatait – mondta Rafael. Alex a papírjait rendezgette, aztán előkapott egy iratot: – Főnök! Elfelejtettem megemlíteni, hogy ez ma reggel jött. Afrikából. Elefántcsontpart Köztársaság rendőrsége arról értesít minket, hogy az egyik svájci Oliver náluk él. Az az Oliver Stangl, aki La-Chaux-de-Fonds-ból származik és 1996-ban Dahomeybe költözött. Nos, az illető 1998-ban átköltözött Cote d’ Ivoir-ba, vagyis Elefántcsontpart Köztársaságba, ahol kereskedő lett. Igazolják, hogy az illető az utóbbi fél évben nem hagyta el az országot. – Eresszen meg nekik egy köszönőlevelet Europol-fejléces borítékban, majd aláírom – Rafael sebesen töprengett. – Ha tehát kiesett az összes többi Oliver, akkor már csak egyetlen maradt. Erről mit tudunk? – A svájciak jelentése szerint Oliver Calleri, huszonkilenc éves szintén az említett svájci városkában lakott. Néhány évvel ezelőttig. Akkor előbb a friburgi kantonba költö zött, egy kedves tóparti városka, Murten lakója lett. Ez voltaképpen szomszédos a neuchateli kantonnal… – Tudom, gyerünk tovább! – Rafael most úgy érezte, már nem csak az órák, de a percek is drágák. – Az ottani rendőröknek a nyomozás során újabb nehézségeik támadtak a személyiségi jogokkal. Egyelőre nem adták ki nekik Oliver Calleri további adatait. Csak arra támaszkodhatnak, ami még náluk volt a régebbi időkből. – Fotónk sincsen? – dühöngött a felügyelő. – Ígérik, hogy egy vagy két napon belül előteremtik az utolsó fényképet, ami Calleriről készült. – Ujjlenyomat az azonosításhoz...?

380

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Mivel náluk még semmit sem követett el, hát a nyil vántartóban nem található. – A pokolba! – Rafael most tényleg dühös volt. Mármár a markában érezte a férfit, amikor meghallotta a nevét. Ha valóban azonos azzal, akit a svájciak gyanítanak… Cal leri, Calleri! – kiáltotta a lelkében. Mint egy ázsiai sámán, aki névmágiát űz. – Amint megjön a fénykép, azonnal szólok önnek – ígérte Alex, de tehetetlenül leeső válla most nem éppen optimizmusról árulkodott. Claudia még felírta a többi adatot Lisbethről, és ezzel úgy érezte, „kipipálta” Németországot. – Versenyben vagyunk VELE és az idővel – mondta Rafael borúsan. – Lényegében nem egészen három hetünk maradt, vagy annyi sem. A következő három vasárnapon végrehajtja még a hátralévő gyilkosságokat. Teljessé válik a kör, a „spirál”, és utána… utána mit tesz a gyilkos? Egyszerűen eltűnik, felszívódik egy háromszáz milliós embertömegben. Arról nem is szólva, hogy legalább az utolsó áldozatokat kellene megmentenünk. A társai hallgattak. Egyetértettek minden szavával, de most egyebet ők sem tehettek – hát maguk is erősen töprengtek. Egyelőre eredménytelenül.

Június 17. Csütörtök
Az a pár helyiség most maga volt a palota. Aranyfény lebegte körül és a vágyak lakosztálya lett a szerény lakásból. A hálószobában jótét félhomály rejtette meztelen testüket. Meleg volt, a nyitott ablakon beáramló levegő kelleme sen hűsítette őket. Az első nagy szeretkezés éppen az imént ért véget. A férfi a hátán feküdt, széles mellkasa fel-alá

381

Nemere István mozgott. Az asszony a karja alá bújt, oldalvást. Egy pilla natra sem tudtak volna most eltávolodni egymástól, érezniük kellett a másik bőrét, sugárzó melegségét. – Azt ígérted, elmondod, hogyan kerültél ide. – Botrányos eset volt – figyelmeztette Rafael a hangjával. – Nem tudtad, hogy a média egyes aljas képviselőit a botrányok érdeklik a legjobban? – Dalma mosolya kicsiny csókká változott, a férfi vállán égette a bőrt. Rafael még szorosabban magához vonta őt és beszélni kezdett: – Két évvel ezelőtt kezdődött. Karina elhagyott és megindult a válás. Persze, az ügyvédek kitettek magukért. Mindkettő azt hitte, azzal szolgálja meg a honoráriumot, ha minél tovább húzza az időt. Ezt persze az alkudozások bonyolultságával magyarázták. Mondanom sem kell, nagyon elegem volt az egészből. Annál is inkább, mert akkor már az Andruta-ügy nyomozását vezettem a narkó-osztály megbízásából. – Te nyomoztál Andruta ellen? – Dalma kibontakozott a férfi karja alól és felült, hogy a szemébe nézhessen. Gyö nyörű melle a férfi szeme elé került, aki nem állhatta meg, hogy bele ne csókoljon az egyikbe. A puhaság, a meleg bőr alatt kékesen lüktető kicsiny ér most nagyon vonzotta. De mielőtt ismét elborította volna a láz, Dalma maga elé kapott egy párnát. A háta mögé is került egy, így a falnak dőlhetett. – Az az ügy engem is érdekelt, több műsort csináltam róla! Beszélni akartam a nyomozás vezetőjével is, de az Europol brüsszeli emberei nem engedélyezték. – Igen, a biztonságom miatt – bólintott hidegvérrel Rafael. – Abból indultak ki, hogy a volt Szovjetunióból jött banditák nem tisztelik a rendőröket, sőt képesek merényleteket elkövetni azok családtagjai ellen is, ha azt diktálja az érdekük. És bizony könnyen megtörténhetett volna, hogy rám vagy Karinára támadnak. Az, hogy éppen válófélben

382

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK voltunk, nem érdekelte őket. Az Europol vezetői intézked tek és attól kezdve én csak a már letartóztatott bűntársakat hallgathattam ki, másokat nem. Én vezettem ugyan a nyomozást, de nem jártam ki a terepre és nem beszélgettem egyet len gyanúsítottal sem. A kihallgatószobában folyó eseményeket kamerán, belső tévén követtem és telefonon továbbí tották kérdéseimet a kihallgatást vezető tiszteknek. – Andruta ukrán volt, ha jól tudom. – Igen, még az ottani rendszerváltozás első éveiben költözött nyugatra, persze illegálisan. Jókora kábítószer-hálózatot működtetett majdnem egész nyugat-Európában. Másfél éve voltam a nyomában és lassan feltérképeztük a terjesztési vonalait. Sok kisebb dílert elkaptunk, de azoktól soha nem vezetett közvetlen nyom hozzá. Akkor már sejtettük, hogy kik a területi megbízottaik és kik az alvezérei. Andruta ál néven Brüsszel mellett élt, ami már valóságos szemtelenség volt részéről. Hiszen mi is Brüsszelben hangoltuk össze a nemzetközi rendőri akciókat az emberei ellen. Soha nem találkoztunk szemtől-szembe, kivéve egyszer… de az a végén történt. Amikor már nagyjából mindent tudtam, feltártam az Europol vezetői és a kábítószer-osztály parancsnoka előtt a tervemet. – Ami aligha volt teljesen törvényes… – Persze, hogy nem. Ha ragaszkodunk a törvény betűjé hez, soha nem jutunk semmire az ilyen alakokkal szemben. Olyan ez, mint a titkosszolgálatok esete. A törvények szerint működő titkosszolgálat nonszensz, olyan, mint a szűz prostituált. Nem létezik, hiszen a törvényekkel összhangban egyszerűen nem is működhet… nos, az én tervem is ezen alapult. Nem untatlak a részletekkel, szívem. – De csak untass, nagyon kérlek! Dalma most olyan volt, mint egy hízelgő macska, homlokával megbökte a férfi vállát, majd mosolyogva dőlt viszsza a falhoz. Rafael nagyon élvezte, ha olykor gyerek lehe -

383

Nemere István tett maga is. Az érzelmek túlcsordultak benne, még a hangja is megváltozott: – Nagyon lehet téged szeretni, édes Dalma. – Hát szeress – mondta ugyanolyan hangon az asszony. Egy percig csak nézték egymást, aztán a férfi folytatta: – Tudtuk már, kik az emberei. Megbeszéltünk egy akciót. Kilenc európai országban ugyanazon a napon, egyazon órában, mi több, ugyanabban a percben tartóztatjuk le az alvezéreket és helyi megbízottakat, elosztásért és szállításért felelős vezetőket. Akkor is, ha nincs ellenük semmi bizonyítékunk! A törvények ugyan adnak némi lehetőséget az ilyen rövid időtartamú őrizetbe-vételre, persze szigorúan körülhatárolható esetekben. Nos, ezeket a kereteket… hogy is mondjam csak… bővítettük ki a tervem alapján és sajátos ismétléseket is beterveztünk. No és volt még egy fogásom, erről is beszéltem nekik. Végül, nagy vita után, de elfogadták. Mikor felálltak volna az asztaltól, figyelmeztettem őket: ha valami kiszivárog és Andruta bandája idő előtt értesül a tervről, akkor az összes jelenlévő ellen vizsgálatot indíttatok a belső ügyosztállyal. Tudod, ezek azok az euro-rendőrök, akik a többi euro-rendőrt figyelik és ellenőrzik, nehogy kapcsolatot tartsanak fenn bűnözőkkel… Mondanom sem kell, ezért sem zártak a szívükbe. Hiszen az ott jelenlé vők közül a legtöbben nálam magasabb rangot viseltek. Viszont javukra szól, hogy akadtak olyanok is, akik megértet ték indokaimat és helyeseltek. – Nem vártál sokáig, ha jól ismerlek, Rafael Wahl. – Nem vártam sokáig, Dalma LeGrand. Jól ismersz. A tervet már abban az órában elindítottam. Mivel előre meg volt beszélve kilenc ország kábítószeres Europol-rendőreivel, hát a jelzett napon beindult a gépezet. Péntek délután volt, és nem véletlenül. Azok a jól fizetett ügyvédek, akiket ilyenkor a banditák szívesen előrántottak önnön védelmük re, már megkezdték a víkendet és elutaztak ide-oda. Persze

384

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK mobilokkal elérhetők voltak, de igyekeztünk ezt is megaka dályozni. – Pedig ugyebár a törvény előírja, hogy az őrizetbe vett személynek joga van ügyvédet hívnia… – De nem pontosítja, mikor? Egy kihallgatást általában engedélyez ügyvéd nélkül is… Most folytatom a történetet. Amikor az embereim lecsaptak, a kilenc országban negyvenhat pasast gyűjtöttek be. Mire Andruta felébredt, mire megkapta a jelzéseket mindenhonnan, azt hihette, összedől a világ. Alaposan ráijesztettem. Az embereim figyelték a banda mozgását. Óriási zűrzavar támadt és ez eltartott szombatig. Csak akkor futottak be itt-ott az első ügyvédek. Mi közben végrehajtottuk a másik tervünket is. Mindenhol azt sugallták a nyomozók a kihallgatott dílereknek és helyi Andrutamegbízottaknak, hogy az értesüléseinket a banda egyik al vezérétől, a szintén ukrán származású Banderától szereztük. Utána pedig – mivel csak a kishalakra tudtunk bármit is rábizonyítani – ezeket a közepes embereket szabadon engedtük. Erre vasárnap délután került sor. A hírek megindultak és áramlottak Andrutához. Már megtudtuk addigra, hol lapul, de csak egy városnév jutott a tudomásunkra, nem több. Nem kaptunk engedélyt a telefonok lehallgatására sem, hiszen nem tudtuk, melyik számot kéne lehallgatni...? Közben a bandában megindult az erjedés. Banderát másnap hajnalban valósággal kivégezték. De mi későn szereztünk tudomást az eseményről, ezért nem kaphattuk el a közvetlen tet teseket. Ám a tervem második pontja arra irányult, hogyan aka dályozzuk meg a kábítószer-terjesztést. Nos, hétfőn délután ismét őrizetbe vettük ugyanazokat a bandatagokat, akiket előző napon engedtünk szabadon! Majdnem mindet sikerült begyűjteni újra. Mondanom sem kell, erre nem számítottak. A nyomozást vezető tisztek kilenc országban ismét ugyanazokat a kérdéseket tették fel nekik, amit tegnap, közben

385

Nemere István különféle módszerekkel azt sugallták, hogy ezúttal egy másik alvezér áll a szolgálatunkban, mi több, eleve beépült emberünk az illető. Tudod, sokféle módon lehet ezt csinálni. Kihallgatás közben például bejön egy nyomozó és „vigyázatlanul”, túl hangosan súg a kihallgató fülébe egy nevet, egy fél mondatot… Amit a kihallgatott persze hall és megjegyez, majd szabadulása után elmondja, megüzeni Andrutának. Nos, ha csak hat-hét helyről bejön egy-egy ilyen név, egy telefonálás közben elejtett félmondat, az végül alapos gyanúvá áll össze. A szerdán szabadon engedett dílerek beszámoltak Andrutának. Mi akkor már egy különleges engedély birtokában megszálltuk a kisváros telefonközpontját és a szakemberek azt vizsgálták, délután három óra után melyik helyi számra kezd áramlani rengeteg hívás kilenc országból...? Így megtudtuk a számot, és egyben Andruta címét is. – Ügyes – bólintott elismerően Dalma. Egészen magával ragadta a történet és megfeledkezett arról is, hogy Rafa el valami botrányról beszélt az elején. Vagy lehet, hogy az most következik be…? – A másik alvezérnek is nyoma veszett, feltehetően megölték, de ennek nincs jelentősége. Attól kezdve lehallgattuk Andruta telefonjait, persze manapság a mobilok világában ez nem sok hasznot hajt. A mobilokat ugyanis titkosszolgálati eszközökkel nem lehet lehallgatni, minden erre kidobott millió kárba vész. Pedig hallottam, hogy néhol milliárdokat áldoztak erre a célra… Alaposan átverték a kormányokat, az egyszer biztos. Ugyanis csak ismert számú telefonokat lehet lehallgatni, a banditák és egyáltalán az alvilág pedig rengeteg mobiltelefont szerez különféle utakonmódokon. Akár úgy is, hogy kölcsönveszik őket egy-egy hétre, nem is szólva a lopottakról. És vidáman beszélnek rajtuk, szállnak az éterben az utasítások és jelentések, miközben a lehallgatóknak fogalmuk sincs róla, melyik számot

386

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK kéne hallgatniok… No, mindegy. Az a lényeg, hogy ezenközben, a hét vége felé, jött egy telefon a brüsszeli kapi tányságra. Névtelen bejelentés informálta a rendőröket, hogy egy lakásban gyilkosság történt. Kirohantak és mit tesz isten, valóban találtak ott egy átvágott torkú fiatal nőt. Egy prostituáltat, aki ráadásul kábszeres volt. A lakást megspékelték kokainnal és egyáltalán azt a látszatot akarták kelteni, hogy a nő is ott lakott egy ideje, és mindkét lakó narkós volt. – Ez miért volt fontos? – Hogy hiteltelenné tegyék az igazi ott lakót, aki történetesen én voltam. Ugyanis az én lakásomban történt mindez. Dalma szíve gyorsabban dobogott. Rafael most nem nézett rá. Az ablakon nézett ki, valahol a dombokat és az eget látta. Vagy már azt sem...? Lemenőben volt a nap, sűrűsödött a homály. – Az akció kellős közepén jártunk, amikor felfüggesztettek. Hiába mondtam, hogy a történtek csak egyet bizonyí tanak: valaki a központból köpött Andrutának és a bandita megtudta, én vezetem az ellene folytatott nyomozást. Eleinte senki sem akart meghallgatni. Nehezen hitték el, hogy a lányt sohasem láttam, hogy a tettesek kulccsal jutottak be a lakásomba, de nem az én kulcsommal. Odahoztak egy szerencsétlen narkós prostit és ott elvágták a nyakát, hogy engem bajba keverjenek. A nyomozást Andruta ellen egyik helyettesem folytatta, aki olykor nem egészen szabályszerűen felhívott és ötleteket kért… A belső ügyosztály vett őrizet be, de ők is érezték, hogy valami nem stimmel az ügyben. Nem voltak velem szemben szigorúak, mi több, engedték, hogy olykor telefonáljak. Sikerült az éterben utolérnem Karinát, azt hiszem, éppen Venezuelában járt. Megtudtam tőle, hogy egy héttel előbb a brüsszeli utcán kitépték kezéből a retiküljét – és még abban voltak a kulcsai a régi közös laká -

387

Nemere István sunkhoz, amelyben akkor én egyedül laktam. Ezt a vallomását hangszalagra vettem. Akkor megfordult a széljárás és a hangulat a belső ügyosztályon is, most már hittek nekem. Én viszont kértem, indítsanak nyomozást az egész operatív bizottság ellen, mert hiszen nyilvánvaló: a fontos hír csak onnan szivároghatott ki. Ehhez nem volt sok kedvük. Elhallgatott. Csak az arcán látta Dalma, mennyire megviselte akkor az ügy. Hiszen még most sem heverte ki egészen. Nagyon sajnálta most Rafaelt, de nem mutatta. Ösztö nösen érezte, hogy ezzel túlmenne bizonyos, soha ki nem je lölt, mégis létező határon. – …Míg tartott ez a huzakodás, Andruta szépen eltűnt. Hogy hogyan csúszott ki a gyűrűn, nem derült ki később sem. Áttette a székhelyét Párizs mellé és rendezte a sorokat. A banda ismét munkába lendült. Sikerült ugyan lefoglalnunk néhány szállítmányát, de ez kevés volt. Túl kevés ahhoz, hogy igazából felszámolhassuk őket. Lényegében előlről kezdtünk mindent. Végtére a vezetés is belátta, hogy engem csak megrágalmaztak és visszaadták az Andruta-ügyet, amin akkor már oly régóta dolgoztam. Közöltem az operatív bizottsággal: semmilyen tervemet nem ismertetem velük, amíg a belső elhárítás ki nem nyomozza, ki az áruló közöttük. Sejtem, hogy attól kezdve elromlott a légkör a bizott ságban, mert egyre többen látták be: valaki valóban kétfelé dolgozik. De ez engem már nem érdekelt, elvágtam a szálakat a bizottság és magam között. Az Andruta-ügyet teljhata lommal vezettem és úgy tettem, mintha nem látnám néha a kollégák szemében a gyanakvást: lehet, hogy Wahl az áruló...? Lehet, ilyen ravasz módon szerezte vissza elveszni lát szó állását és posztját? Lehet, hogy igazából ő Andruta embere, azért nem sikerül letartóztatni az ukránt már második éve...?

388

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Ez szörnyű – suttogta Dalma. Rafael vállat vont, mintegy jelezve: ennél rosszabb dolgok is megesnek az élet ben. Aztán folytatta: – Igyekeztem csak az ügyre koncentrálni. A válásom miatt amúgy sem voltam jó hangulatban. De ennek is volt jó oldala: senkiért sem kellett aggódnom. Nem volt olyan családtagom, akit a maffia elrabolhatott, megtámadhatott, kivégezhetett volna. A szüleim már nem élnek, gyermekem nincs, feleségem akkor már nem volt. Ugyanis éppen akkor zajlott le a válóperem is. Karina el sem jött az utolsó tárgyalásra, erre van törvényes lehetőség. Szóval szabad ember voltam. Harminckilencedik évem vége felé azt sem bántam volna, ha odaveszek. Tudod, szép halál lett volna, elesni a banditákkal vívott harcban. Tudom, ez most már innen viszszanézve ostobaságnak tűnik, de akkor elszántam magamat még erre is. – El sem tudom képzelni, milyen lenne a világ nélküled – suttogta Dalma. Talán túl halkan, mert Rafael nem is hallotta. – Hamarosan Párizsba küldtek és összeszedtem egy csapatot. A Brüsszelből magammal hozott embereimet helyi erőkkel egészítettem ki. Párizsban nem sokat tudtak az előzményekről. Itt is az eredeti taktikát követtük: miután kiderí tettük, kik dolgoznak Andrutának, szinte háromnaponta vettük őrizetbe az embereit és bent tartottuk negyvennyolc óráig. Ilyenkor az utcán sem maradt elég dílerje, nem volt, aki folytassa a kereskedést, árulja az utcán a drogot. Az üzlet megromlott, az alvezérek lázadoztak, amire Andruta csak egyetlen nyelven volt képes felelni. Az erőszak nyelvén. Ezt értette, használta maga és környezete, mióta csak a világon volt. Rájöttem, hogy mi is ezen a nyelven „tárgyalhatunk” vele. Néhány francia fickót fogadott fel a piszkos ügyek intézésére, akiket hamar kiszúrtunk. Andruta ellen még mindig nem voltak közvetlen bizonyítékaink, de már tudtuk, hol

389

Nemere István lakik. Egy Párizs melletti kisvárosban bérelt egy villát, amit megerősített őrséggel védett. Mi meg kaptunk egy fülest, hogy egy nagy szállítmánya van útban Marseille felől. Sikerült elkapnunk egy beszélgetést, kihallgattunk és megijesztettünk néhány szállítót… A lényeg az, hogy lecsaptunk a szállítmányra. Csak a francia kommandósok és a csapatom néhány embere vett részt az akcióban, no és én. Majdnem kétszáz kiló heroint zsákmányoltunk, de erről nem beszéltem senkinek. Nem jelentettem az eseményt Brüsszelbe. – Vagyis újabb függelemsértést követtél el. – Pontosan. Elhíreszteltük az alvilági kapcsolatok, besúgók révén, hogy a szállítmányt Andruta legnagyobb párizsi vetélytársa, bizonyos Avanesian, az Örmény vette el tőle. Aztán vártunk, figyeltük a villát. Amikor nagy rajzással megindultak az emberei Párizs felé, még helikoptert is kértem a francia Europol-csoporttól. Brüsszelben nem tudtak a zsákmányról, csak annyi hírt kaptak tőlem: Andruta valamilyen nagy akcióra készül. A banditák követését helyette semre bíztam, magam pedig néhány kommandós kíséretében… behatoltam a villába. – Ami ismét csak törvénytelen volt. Nem volt a kezed ben bírósági végzés. – Persze, hogy nem. De már véget akartam vetni az ügynek. És dühös voltam arra a férfira, aki majdnem tönkretette az életemet. Hisz nem sok hiányzott, hogy kirúgjanak az Europoltól. Miatta! – És azt hitted, egy törvénytelen akcióval helyrehozhatsz mindent? Rafael sokáig hallgatott. Csak utána szólt halkan, nagyon halkan: – Bosszút akartam állni. Tudom, ez nem rendőrhöz méltó álláspont vagy viselkedés. Nem is említettem később a vizsgálóbizottságnak. Azt tettem, amit ilyenkor bizony tenni szoktak. A saját szolgálati fegyveremen kívül volt nálam

390

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK egy sehol be nem jegyzett pisztoly, amit egyszer egy akció színhelyén találtam és simán elvittem haza. Ilyenkor jó szolgálatot tett… Én és a kommandósok, akik hűséges embereim és jó rendőrök voltak, egyhangúan azt vallottuk: az Andruta-villa előtt megfigyelőposztot foglaltunk el, remélve, hogy kihajt onnan maga a bandavezér is, és akkor rátapadunk, kö vetjük. Ámde egyszercsak segélykiáltásokat hallottunk a villából, ezért a vonatkozó törvények értelmében azonnal be kellett avatkoznunk akkor is, ha nincs a behatolásra feljogosító irat a kezünkben… – Átlátszó trükk. Bevették? – Várd meg a végét. Nagyon kevés őr maradt a házban, és a garázs előtt már ott állt útra készen Andruta Mercedese. Rengeteg pénzzel és tartalék heroinnal, amit nyilván maga vitt volna be a városba az embereinek, dobják piacra gyorsan. Közben egész kis hadsereget indított az Örmény ellen. Tanácsomra a francia rendőrök nem akadályozták meg Andruta akcióját. Hiszen az csak jó a társadalomnak, ha a rablók szorgosan irtják egymást... Így hát megvárták, míg az Örmény villája körül felropognak a fegyverek és halomra lövik egymást a banditák – csak a küzdelem végén vették őrizetbe az életben maradtakat mindkét oldalon. Mi ezenközben a magunk kis harcát vívtuk. Hamar lelőttük az őröket. Andrutára egy kis szobában akadtam. Nem volt nála fegyver, de mindenáron túl akarta élni a támadást. Mi több, szeretett volna elmenekülni a pénzével... Rafael hangja most megváltozott és Dalma ezt pontosan érezte. Közelebb bújt a férfihoz. Ismét melléje feküdt. Megsimogatta a hátát, mire Rafael is visszafeküdt. A mennyezetet nézték mindketten. – Lelőttem. Négy golyót eresztettem bele, ebből három halálos volt, mint később megállapították. Aztán abból a másik pisztolyból is kilőttem néhány golyót, csak fordított irányban, oda, ahol magam álltam az előbb. Bele a falba.

391

Nemere István Utána letöröltem az ujjlenyomataimat és a pasas kezébe erőltettem a fegyvert. Mire végeztem, odaértek a kommandósok is. Hát így történt. – A botrány folytatódott? – Többféle módon is. A belső elhárítás végül kiderítet te, ki volt a „lék” és az illető bíróság elé került. De ez nem jelentett győzelmet a számomra. Engem akkor már eléggé megutáltak az operatív bizottságban és egyáltalán a vezetésben. Sejtették, hogy bűzlik a leszámolásom Andrutával. Akadtak olyan, igaz, csak suttogott vélemények, hogy talán nekem is volt valami közöm Andrutához, azért hallgattattam el őt ilyen kétségbeesett manőverrel… Ugyanakkor a legénység körében nőtt az ázsióm. A média pedig mellém állt, pedig nem szivárogtak ki a részletek. Az újságírók csak annyit tudtak, hogy a Wahl-csoport felszámolta az egyik legveszélyesebb európai kábítószer-terjesztő bandát. Mindenesetre az Europol központjában nem akarták vagy nem tudták elfelejteni a lakásomban talált meggyilkolt prostit sem. Valahogyan nem illettem a konszolidált euro-rendőrök közé. Sok fejtörésükbe került, míg előbb mellékvágányra tettek majdnem egy évre, aztán amikor megalakult a Különleges Ügyek Osztálya, hát ide irányítottak. Mert azért be kell vallanom: vannak ott olyan fiúk is, akik éppen a hozzám hasonló alakokat kedvelik. Maguk is szerettek volna néhány golyót ereszteni egy-egy banditába, de túlságosan tisztelték a törvényeket, nem tették meg. És végig kellett nézniök, amint az illetőket kis idő után dörzsölt ügyvédek egész csapata védelmezi a bíróság előtt és mondvacsinált ürügyekbe kapaszkodva nemegyszer ki is mentik őket a törvény karmaiból… Ilyenkor a fogukat csikorgatták és eszükbe jutott a „Wahl-botrány”. Azt hiszem, ők intézték el nekem ezt az állást. De ez csak gyanú. Egy-egy vállveregetés a mosdóban, tétova kézfogás és szemhunyorítás egy félreeső folyosón azonban erre enged következtetni.

392

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Szóval öltél már embert – mondta Dalma kiszáradt szájjal. – Talán nem is utoljára – felelte azonnal Rafael és mindketten ugyanarra gondoltak. Ha egyszer eléje kerül Mr. Spirál...?

Június 18. Péntek
– A dolog nem tűr halasztást – mondta Rafael a telefonba. Reggel volt még, friss, napfényes, majdnem-nyári kora délelőtt. Öröm volt kinézni az ablakon, minden smaragdzöldben pompázott. De még nem sokat pillanthatott ki az üvegtáblákon, mert már kezdés óta a telefonon ült. Most éppen Garnert győzködte: – Ezzel nem bízhatom meg Dalma LeGrand-t. Az ő feladata most az, hogy várja a tettes tele fonját és bizalmat ébresszen benne. Ha ő az esti műsorban ilyen ellenséges lépést tesz, amelyről szinte ordít: a célja a tettes elfogása, akkor többé nem hívja fel őt… Igen, uram, jól végiggondoltam. Alaposan. Kezdettől volt egy érzésem, hogy valami össze kell kapcsolja az áldozatokat. A nevek ugyan meg-megjelennek a sajtóban, és elhangzanak a tévében is… De most, a tizenkettedik gyilkosság után soha sehol nem közlik az eddigi áldozatok nevét szépen sorban. Azt szeretném, ha a nagyobb európai lapok lehoznák az eddigi „teljes” névsort. Hátha valakinek, valahol eszébe jut erről valami? Ami összekapcsolja az áldozatokat és ha ezt megtudjuk, a gyilkos személyére is következtethetünk? Értem uram, természetesen. Minél előbb, annál jobb. Örülök, hogy egyetértünk. Letette és Alexre pillantott. – Nos, zöld lámpát kaptunk. Nem is olyan ütődött ez a Garner, főnök létére…

393

Nemere István – Főnök létére – ismételte Claudia kis mosollyal. Rafa el csak ekkor kapcsolt: – Nos jó, én is főnök vagyok, de talán nem ennyire ütődött… De félre a tréfával. Alex, csináljon még néhány példányt. Claudia pedig hívja fel sorra a jobb lapok szerkesztőit, kérje az illetékest és mondja el neki, miről van szó. Utá na küldhetjük a listákat. Én is itt leszek, ha valamelyik pasast vagy hölgyet komolyabb érvekkel kell meggyőzni, adják át nekem – felállt és a faliújsághoz sétált. A lány már kifüggesztette a névsort: Moira O’Relly, Írország Olivio de Sines, Portugália Esteban T. Roja, Spanyolország Giorgio Moretti, Olaszország Athina Mousakos, Görögország Laura Holkeri, Finnország Sten Fallenberg, Svédország Kjeld Groth, Dánia Lara Harris, Nagy-Britannia Maurice Lavardin, Franciaország Peter Novak, Ausztria Lisbeth Maurer, Németország Rafael úgy, de úgy nézte a neveket, mintha valami falat alkotnának. Igyekezett mögéjük látni. Csak magának mormolta: – Gyanúsan fiatalok mind. Hátha nem is velük áll kapcsolatban a dolog, hanem a szüleikkel...? – és már ugrott is az asztalhoz. Lázasan kereste ki a megfelelő jegyzeteit. Claudia kérdőn nézett rá. Rafael haja a szemébe lógott, de eszébe sem jutott, milyen lehet most a külseje. Az arcán egy fájdalmas fintor ült, de erről sem tudott:

394

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Ne siessen úgy, Claudia! Lesz még egy lista, azt is csatolja a sima névsorhoz. Mindjárt megcsinálom – és máris lehuppant székére. A szövegszerkesztő képernyőjén tompa fény ragyogott, amikor ujjai a klaviatúra fölé lendültek. Aznap délelőtt hát két lista ment el tizenöt ország huszonnégy napilapjának. A másik a szülők adatait tartalmazta. A nevek mögött most már más emberek más adatai is sorakoztak: Moira O’Relly – apja belgyógyász orvos, anyja hivatalnok Olivia de Sines – apja szociológus, anyja háziasszony Esteban T. Roja – apja zeneszerző, anyja biológus Giorgio Moretti – apja vegyész, anyja zenetanárnő Athina Mousakos – apja genetikus, anyja meghalt Laura Holkeri – apja gyógyszervegyész, anyja hivatalnok Sten Fallenberg – szülei meghaltak, nagyapja: szemészprofesszor Kjeld Groth – apja szociológus, anyja könyvtáros Lara Harris – apja ideggyógyász, anyja versenylótenyésztő Maurice Lavardin – apja beszédtechnika-oktató, anyja festőnő Peter Novak – apja zenetanár, anyja EU-tisztviselő Lisbeth Maurer – apja belgyógyász specialista, anyja könyvelő-cégvezető. Éjfél múlott, de Dalma még nem feküdt le. Az imént nézett be Olgához. A kislány szobájának ajtaját csak résnyire nyitotta. Elég volt hallania az elégedett szuszogást, hogy azonnal be is fejezze a kémlelést. Most visszaült ugyan az íróasztalához, de már csak pár percnyi munkája volt hátra. A holnapi műsor adástükrét futotta át, még finomított némelyik mondatán. Hiszen holnap ismét szólnia kell a képernyőkről… Mr. Spirálhoz is. Mintha csak mágia történt volna – abban a pillanatban, amikor ismét a gyilkosra gondolt, megszólalt a telefon. Az operátor, ezúttal férfi mondta:

395

Nemere István – Jó estét, asszonyom. Itt van a vonalban egy férfi, önnel akar beszélni. – Mit mondott? – Hogy ő a stuttgarti ember. Csak ennyit… – Kérem kapcsolja, és vegyék szalagra! Először csak a lélegzetét hallotta. Igen, mindig ilyen hangosan lélegzik. „Mindig...?” Hiszen csak másodszor beszélnek. Ha beszélnek. – Jó estét, Oliver. A csönd nehezen oldódott. – Jó es…tét... Megint itt vagyok. – Ma nincs vasárnap. Ugye, ma nem követett el semmit? – Ma nem – felelte Oliver. – De miért izgatná az magát? Dalma görcsösen igyekezett, nehogy megsértse. Hogy végre valami értelme is legyen a beszélgetésüknek, hogy valamire fény derüljön. – Ön miatt. Talán jó lenne már abbahagyni, Oliver. Ti zenkét halott maradt maga mögött, ez sok… nagyon sok. – De még nem elég – felelte amaz nagyon határozottan. – Mindenképpen el akar jutni tizenötig? – Igen, tizenötig. Mert ennyien voltak ők is. – Kik azok az ők? Nem kapott választ. Csak az a fura lélegzés hallatszott a készülékből. – Mondja, Oliver, ez valami bosszú? – Igen, az. Bosszú. Sok halál… a halálért. – A szanszkrit nyelvű üzenet értelmére emlékszik még? – Igen. Nem vagyok hülye és feledékeny sem. – Nem, ne értse félre, nem akartam megsérteni. De azok a szavak nem bosszúra utalnak. „A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Ha már létezett, többé meg nem szűnhet…”

396

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Oliver átvette tőle a szót: – „…Nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan…” – majd váratlanul durván folytatta: – Akkor meg minek izgulnak? Maga, meg a rendőrök, és a többiek? Akiket megöltem, azok is tovább élnek. És majd én is tovább élek, bármi is történjen velem. Én ebben reménykedem. Bár csak így tettek volna ők is. – Már másodszor említi őket. Kik azok az ők? – Akik élet helyett halált osztottak. – Önnek? – Igen, nekem is. Meg fogok halni. – Mindnyájan meghalunk, Oliver. – Lehet, maga meg én, biztosan. De a többiek is, biztosan. Biztosan. – Azok tizenketten… és a majdani három… miért bűnhődnek? Oliver? – Tizenkettő már tudja. Még három vasárnap, és a többiek is megtudják. – Nekünk… akik itt vagyunk és élünk… nem szabad tudnunk? – Majd rájönnek maguk is – ezt olyan meggyőzően ejtette ki, hogy elvette Dalma szavát. És ezt a határozatlan csöndet használta ki Oliver. – Még beszélünk… Dalma. A kattanás kijózanította az asszonyt. Ám vagy egy percig ült a kagylóval a kezében és hallgatta a gépből áradó élettelen sípolást. Délután fél négykor – nem sokkal azelőtt, hogy elmenni készültek, sőt Alex már haza is ment a családjához – befutott végre a svájciak telefonja. Ezt követte aztán egy fénykép, amit a minőség megőrzése érdekében különleges számítógépes módszerrel küldtek át. Rafaelnek fel kellett érte mennie az emeletre. Szerencsére Garner már nem volt bent.

397

Nemere István – Claudia, itt van ő. A lány is nézte. A képen látható férfi olyan harmincasnak nézett ki. De a tekintetében volt valami, ami részvétet ébresztett. Fájdalom ült a szemekben. Kora ellenére ráncok a szeme körül, és a homloka is ráncos. Sötét haj, egyenes orr, kicsi szemek. Keskeny száj. Rafael lassan a faliújsághoz ment és a fantomkép mellé tette. Nagyjából egyezett, de a részletekben akadt számos eltérés. Nem csoda hát, hogy nem találták meg őt – vélte, bár talán igazságtalanul. – Szóval ő az – lehelte a lány. Nem érzett gyűlöletet, pedig azt hitte, ha egyszer meglátja „Mr. Spirál” igazi arcát, akkor elönti a harag, a gyűlölet. – Remélem, bent tud maradni. – Igen, uram. Nincs programom mára. – Remek. Alex helyett is dolgozni fogunk. Én sem megyek haza. Ismét hívni kell a szerkesztőségeket, sőt a hírügynökségeket is. Elküldjük a fotót, benne legyen minden holnapi lapban! Későn, nagyon későn kaptuk meg, de most jó, hogy a szombati lapokban jelenik meg először, azokat sokan átnézik, olvassák. Leült az íróasztalához. Míg a lány sokszorosította a fotót, Rafael előbb gondoskodott annak Internetes terjesztéséről is. Aztán felhívta Garnert a lakásán. Aminek az első pil lanatban Garner felesége nem örült. „Ő is hallott rólam néhány csúnya dolgot”, futott át a férfi fején. – Garner főfelügyelő. – Wahl felügyelő. Azonosítottuk a sorozatgyilkost, uram. Ismert a neve, az arca, az állampolgársága. – Halljuk. – Oliver Calleri, huszonkilenc éves, svájci állampolgár. Két évvel ezelőtt örökölt egy közepes összeget, attól kezdve nyoma veszett. Biztosan nem tartózkodik Svájcban, vala hol az Unió területén él, nyilván álnéven. A fotója megjele -

398

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nik holnap minden európai lapban, és még ma este bekerül a tévékbe is. – Ez remek – Garner hangjában volt némi elismerés, igaz, nem sok. Mert aggodalmai ismét felülmúlták örömét: – És mit tudunk még róla? – Tegnap éjjel ismét felhívta Dalma LeGrand-t és tett néhány figyelemreméltó megjegyzést. Már biztos, hogy konkrét bosszú motiválja és egy bizonyos embercsoportot emleget, akik szintúgy tizenöten voltak, mint az eddigi és leendő áldozatai összesen lesznek. Valamiféle halálos ítélet re is tett célzást, de nem tudni, ki ellen, mikor, hol, kik és miért mondták ki. – Kicsit túl sok még a kérdés, Wahl. – Hamarosan kevesebb lesz – ígérte a felügyelő. Második telefonját az EURO-TV szerkesztőségébe irányította és Dalmát kapcsoltatta magának: – Mindjárt kapsz egy fotót, futár viszi. – Ez…ő? – Dalmának a lélegzete is elakadt. – Igen, szembenézhetsz vele. Ne az esti híradóban adjátok le, a „Spirál-műsorban”, hanem már korábban is. Lehetőleg függetlenül a te műsorodtól. Oliver ne kapcsolja ezt hozzád, mert hiszen maga ellen irányuló akcióként értel mezheti. – Hiszen az is. – Persze, de őrizze meg a beléd vetett bizalmát. Még szükségünk lesz rá.

Június 19. Szombat
A reggel nehezen köszöntött be. Rafael arra ébredt, hogy az este nyitva hagyott ablak mocorog, nyikorgott a fém kitámasztó horog. Enyhe huzat

399

Nemere István járta át a lakást. Még hűvös, de illatos szelet hozott. Egy pillanatra akár olyan érzése is támadhatott, hogy valahol egy mezőn éjszakázott. Tisztán érezte a friss széna illatát, amit annyira szeretett. Így hát feküdt még egy darabig. Kényelmesen, pihengetve. Persze ez sem tarthatott sokáig. Igaz, a közös kirándulást hármasban csak ebéd utánra beszélték meg Dalmával és Olgával, de azért nem szeretett tétlenül heverészni. Bár volt ideje, máris felkelt. Még nyolc óra sem volt, amikor már a fürdőszobában motoszkált. Azt is élvezte, hogy egye dül lehet, és rengeteg ideje van a borotválkozásra. Máskor elkapkodta, elsiette, ezért magányos, de kemény szőrszálak maradtak arca rejtekein. Közvetlenül az orra alatt, vagy a nyakán, amiket nem vett észre. Reggel a fürdőszobában nem, csak később, már a munkahelyén, amikor késő volt bármit is tenni. Később csinált magának valami ennivalót. Még a tegnap esti híradó járt az eszében. Dalma visszafogottan beszélt Oliver Calleriről, látszott, hogy valamiféle együttérzés van benne a sorozatgyilkos iránt. De ez is olyan áttetszően halvány volt, csupáncsak sejtés. A nagyközönség remélhetőleg nem vette észre. Dalma és műsora így is borotvaélen táncolt. Még mindig a nézettségi lista élén járt, ahányszor „Mr. Spi rálhoz” szólott, de ez bármikor megváltozhatott. A tévétársaságnak elemi érdeke volt, hogy a műsorvezető maradjon pártatlan, sőt bizonyos fokig inkább a nézők nagy többségének véleményével azonosuljon. Azok pedig nyilvánvalóan a sorozatgyilkos ellen vannak. „Egyikünknek sincs könnyű dolga”, gondolta. Kilencre megreggelizett. Az erkélyre éppen odasütött a nap, kiült a tegnapi újsággal. Már arra gondolt, hogy feltesz egy CD-t, lehetőleg Beethovent – olyan Beethovenes nap volt! – amikor megszólalt a telefon.

400

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Talán Dalma? Valami közbejöhetett és nem megyünk kirándulni? Már előre elkedvetlenedett, amikor felvette a kagylót. – Wahl felügyelő? Az operatív központ van a vonalban. Állítólag külföldről keresi önt egy civil. Azt mondja, a ma megjelent listával kapcsolatban… nagyon erőszakos az ille tő, ezért végül ide kapcsolták. De a hívónak nem adtam ki az ön telefonszámát. – Jól tette, kolléga. Legyen szíves, kapcsolja az illetőt. Kis kattogás és sejtelmes neszek után egy ismeretlen hang szólalt meg. Ha az első másodpercben volt is Rafaelben valami egyéb várakozás – például megfordult az agyában, hogy Oliver Calleri, vagyis „Mr. Spirál” most őt hívja fel – egy nagyon öreg férfihangot hallott. Az illető törve beszélt: – Monsieur Wahl? Inspecteur Wahl? – Oui, Monsieur, én vagyok az – felelte lassan, hogy amaz minden szavát értse. Ugyanerre gondolhatott az idős férfi is, mert ő is nagyon tagoltan beszélt: – Az én nevem lenni Moretti. Claudio Moretti. A beállott szünetben Wahl agya villámgyorsan dolgozott. Ezt a nevet ismeri valahonnan, villant belé. De mire eszébe jutott, honnan – amaz mondta is: – Giorgio Moretti, a velencei áldozat a fiam volt. – Igen, emlékszem! Ön az a vegyész, aki… – majdnem kimondta: „megvakult”, de még idejében fékezett. A nyelvét is csaknem elharapta. Az öreg olasz sejthette, mi történt, de nem szólt róla: – Igen, Monsieur. A ma reggeli újságban olvastam a névsort. A La Repubblica a kedvenc újságom, ott közölték. – Melyik névsorról beszél? – A szülőkről, uram.

401

Nemere István Rafael felsóhajtott. Hát mégis...? Valakinek csak eszébe jutott erről valami? Aztán valami furcsa dolog ütött szeget a fejébe: – Azt mondta, olvasta az újságot? – No igen, hiszen én nem látok… A feleségem, meg olykor a menyem olvassák fel. Eleinte csak a címeket, aztán amit szeretnék hallani, azt az utolsó betűig elolvassák. Akkor hát én mondani úgy, hogy „hallottam” a névsort… és valami beugrott. – Azok az emberek együtt voltak valaha, valahol? – Rafaelt olyan izgalom fogta el, mint már régen. – Igen, a legtöbbjük… Most rakosgatom össze a fejemben őket. De tudom már, kik voltak és miért szerepeltek együtt. – Azt is meg tudná mondani, mi köze lehetett ehhez Oliver Callerinek? – Emlékszem egy Callerire. Merthogy én is benne voltam a csoportban. Rafael szinte hallotta maga előtt a Dalmával beszélgető Oliver fojtott indulatát. „Ők, akik élet helyett halált osztottak…” Nehezen lélegzett: – Mikorra szedi össze az emlékeit, a gondolatait? Esetleg valamilyen tárgyi bizonyítékokat? – Délutánra készen leszek vele… Monsieur. – Hol találom meg? – Személyesen ide jönne...? Az nagyszerű. Velencében vagyunk most, a menyemnél. Ön már járt itt, a menyemmel beszélt, miután a fiamat… – a hangja elakadt. Nem tudta ki mondani a megölték szót. Rafael gyorsan döntött: – Az első géppel odarepülök és valamikor kora délután jelentkezem önöknél, signor Moretti. – Kora… délután? – bizonyosodott meg az időpont felől az öreg. Rafael lassan is elismételte a mondatot, aztán letet te a kagylót. Kis várakozás után eldöntötte, mit kell tennie.

402

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Hívta a repülőteret és amikor megkapta a felvilágosítást a menetrend felől, lefoglalta az utolsó jegyet. Mert már éppen csak egyetlen hely volt a gépen. Szombat volt. Csak utána telefonált Dalmának. – Nagyon kérlek, ne mondj semmit. Azonnal el kell utaznom külföldre, de nagyon örülnék neki, ha a ma délutáni kirándulást nemhogy nem mondanánk le, hanem azt egye nesen kibővítenénk. Repüljetek utánam és majd holnap este hazajövünk. – Semmit sem értek – felelte Dalma zavartan. – Hová, mikor, minek...? – Nyomra akadtam Velencében. Az áldozatok szüleivel kapcsolatban. Kezd összeállni a kép. De a tanú, aki beszélne, öreg és vak. Nem utazhat ide, nekem kell a helyébe mennem. Dalma, aki ismerte Velence-imádatát, gyorsan közbeszúrta: – Ami ez esetben talán nem is jelent olyan nagy megterhelést és fáradtságot, nemde, felügyelő úr? – Természetesen. De mostanában azt hiszem, már Velence sem az igazi… nélküled. Ez szép volt. Dalma behunyta a szemét. Egy vallomással felért. Nagyon jól értette, mit jelent az a vízi város a férfinak. – Hát, nem is tudom… – Tudjad! Olga is örülni fog. Ha jól tudom, még sohasem járt Velencében. – Rendben van – Dalma nagyot sóhajtott. – De csak ma este repülünk oda. Szerezz szállást, két szobát , érted? Egyet nekem és a kislánynak, egyet magadnak. És gyere majd ki elénk a reptérre. Még megtelefonálom neked, mikor érke zünk.

403

Nemere István

Tizenhárom óra előtt nyolc perccel ért földet a gép. Motorcsónak-taxit bérelt, azzal szelte át a lagúnát. Így is majdnem kettő volt, amikor a Rio San Barnaba mellett a kis téren partra léphetett Velencében. Kis tájékozódás után elindult és hamarosan ott állt a keresett ház előtt. Közben állandóan érezte azt a különös hatást, amit Velence gyakorolt rá. Ezek a hangok, ezek az illatok… No és a hangulatok. Minden kőből ez áradt, még azokból is, amelyeken lépkedett. A kicsiny esőelvezető nyílások a járdák szélén. A jellegzetes kémények odafent. A háztetők, no és a csatornák… Mindent visszatükröznek. Ha elhalad egy-egy bárka vagy gondola, a feketének tűnő víz kissé összezavarodik. A felszín ráncos, de alul nyugodt, és hamar kisimul ismét. Amikor becsöngetett a Moretti-házba, „Mr. Spirál” jutott eszébe. Mikor is…? Április 18-án, egy vasárnapon állt itt és ő is csöngetett. A fiatal tanító Moretti pedig mit sem sejtve nyitott ajtót… egy pillanatra az a kényszerképzete támadt, hogy Oliver, a gyilkos volt a telefonáló, idecsalta őt és amint kinyílik az ajtó, repül egy acélvessző, egyenesen a mellébe… kissé összegörnyedt. Az ajtó megnyílott. A fiatal özvegy, signora Moretti állt a küszöbön. Most is fekete ruhát hordott és az arcán ugyanaz a szenvedés látszott, mint alig két hónappal ezelőtt. Amikor Rafael egy Marinetti nevű helybeli olasz rendőrhadnagynő társaságában járt itt. – Buon giorno, signora. – Buon giorno – az asszony halkan, szinte élettelenül ejtette ki a szavakat. Az arca komor volt. Nem kellett beszélniök, most nem. Egyértelmű volt a helyzet. Rafael a várt vendég. És így is lépte át a küszöböt. A belső szobába vezették. Ősz hajú, talán hetvenéves férfi volt Claudio Moretti. Ezt a nevet rebegte, tétován

404

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nyújtva maga elé a kezét. Fekete szemüveg volt rajta, amit feltehetően csak a vendég miatt tett fel. Ne riassza az üres szemgödör? Vagy az üvegszem? Rafael megfogta a kezet. Megszorította és egyáltalán úgy viselkedett, mintha nem egy fogyatékossal lenne dolga. Hitte, hogy ezt Moretti is megérzi és értékeli. – Nincs írásos anyagom. Talán otthon, a mi lakásunkban akadna valami, de körülményes lenne megkeresni. Tudja, mióta elvesztettem a látásomat, csak az eszemre, az emléke imre hagyatkozom. – Kérem, beszéljen – foglalt helyet vele szemben. Egy idősebb asszony is előkerült, sokkal öregebbnek látszott, mint a vak férfi. Csak egy főbólintással üdvözölte a vendéget. A fiatal özvegy hozott egy limonádét és letette az asztalra. Rafael jegyzetfüzetet fektetett a térdére. – Monsieur le Inspecteur… ez egy régi történet. Visszanyúlik a nyolcvanas évek közepére. Létezett akkor egy Európai Egészségügyi Központ. Ne keresse a mai intézmények között, mert már megszűntették. Talán takarékosságból, vagy azért, mert a működésével kapcsolatban sok ellentmondásos dolog merült fel. Én akkor már nem dolgoztam benne, hát nem tudhatom. Rafael türelmesen várt. Elömlött benne a nyugalom. Volt ideje. Ha az öreg csak fantáziál, vagy rosszul emlék szik és alig használható, amit mond – akkor sem jött ide hiába. Velencébe nem lehet hiába jönni. Ha nem tud meg semmit az ügyről, Velence akkor is várja. Itt van a közelben. Úgy tűnt neki, hallja a falak mögött a csapkodó kis hullámok zaját. Valaki kiáltott is egyet, talán egy zöldséges bárka hajósa? Vagy egy gondolás, mielőtt befordult a sarkon a keskeny, egyirányú csatornába? – Az Intézet székhelye Párizs volt. Én is ott dolgoztam mint vegyész. Tudja, igen sokféle szakmát képviseltünk mi vagy tizenketten. Vagy tizenöten...? Nem is tudom. Egy biz-

405

Nemere István tos, a létszámunk nem egyezett pontosan az akkori EU-tagállamok számával, hiszen azok akkoriban még csak tizenketten voltak. De ez nem is volt lényeges. Tény, hogy az ott dolgozó szakemberek az egészségügy szinte minden ágát és területét lefedték. Még a csatlakozó szakmákra is gondoltak, ezért kerültem oda én, mint vegyész is. Ott volt egy spanyol biológus asszony, bizonyos professzor Roja, és egy Holkeri nevű finn gyógyszervegyész. Mr. Harris, az angol ideggyógyász is jellegzetes figura marad. Nem felejtettem el Mousakos professzort, aki ismert genetikusnak számított, bár hamar szakított az intézettel. Akadt ott szociológus is, akinek a nevére nem emlékszem... – Nem Sines volt, és portugál? – kérdezte Rafael. – Lehetséges, erre nem emlékszem. Szociológusokkal mi ritkán futottunk össze. Különösen ritkán kértek tőlük szakvéleményt. Aztán az újságban írtak egy másik nevet is… Falkenberg? Igen, a svéd. Hosszú, szikár pasas volt, általában nem kedveltük, de a szakmájához nagyon értett. – Ő volt a szemész. – Igen, a szemész. Hallottam, hogy valaki a rehabilitá ciós osztályon beszédtechnikát is tanított azoknak, akiket különféle torok- és egyéb betegségek vagy műtétek után szinte újra megtanítottak beszélni... – A francia Lavardin doktor? – Nem tudom, nem láttam őt. Sokat beszélgettem viszont egy német orvossal… hogy is hívták... – Maurer? – Igen, felügyelő úr, Maurer. Valami különös specializációja volt, nem tudom, mi. Rafael kezdte úgy érezni, nyomon van. Ha az öreg nem is tudott előkeríteni semmilyen írásos bizonyítékot, azért az emlékezete elég jól működik. De azért megmozdult benne a kisördög: – Mikor dolgozott ön az Intézetnek?

406

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – A Központban 1980 januárjában alkalmaztak és hat évet dolgoztam ott. – Mivel foglalkoztak? – Különleges betegségekkel és gyógyítási esetekkel. Értse ezt úgy, felügyelő úr, hogy egész Európából odahozták azokat az eseteket, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni. Roppant ritka kórok és rendkívül furcsa betegek fordultak meg a szemünk előtt. Én persze, mint vegyész, a legtöbbet nem is láttam. Néhány biológussal, biokémikussal dolgoztam együtt, mert a Központ végzett laboratóriumi kutatásokat is. De nem csak úgy általában, hanem mindig „méretre szabottan”. Vagyis egy-egy konkrét beteg kapcsán próbáltuk ki a legjobbnak tűnő eljárásokat. Komplex munka volt – a szakemberek még azt is felmérték, honnan jött a beteg, milyen társadalmi közegből… Ezért tartottak ott szociológusokat és pszichológusokat is. És minden beteggel nagyon sokat foglalkoztak. – Ki pénzelte az intézményt? – Az Európai Unió. Ott valahol biztosan felleli a nyomát… Volt egy saját kis kórházunk is, nagyon jó műszerek kel és labor-háttérrel. Ismétlem, csak különleges eseteket gyógyítottunk. – A páciensek az Unió polgárai voltak? – Természetesen, hiszen számukra hozták létre az intéz ményt. – Említette a telefonban, hogy emlékszik egy Calleri nevű páciensre. – Az túlzás, hogy emlékszem. Csak a név ugrott be. Biztos vagyok benne, hogy volt dogunk vele, és nekem is adott az ügy valamilyen kémiai jellegű feladatot. De arra már nem vagyok képes visszaemlékezni, ki volt az a beteg és mi volt a diagnózisa. Viszont ha felleli az iratokat, felügyelő úr… ha még megvan minden irat… akkor erre is fény derülhet.

407

Nemere István Látszott, Moretti egyre jobban belelendül – nyelvileg. A régen használt nyelv egyre több szava bukott ki a száján, már nem törte annyira, mint reggel a telefonban. Rafael fordított pár lapot a jegyzetfüzetében és a névsorba pillantva kérdezett: – Mondok még néhány nevet, hátha eszébe jut róluk valami… Groth? Moretti arca mozdulatlan maradt. Olyan lett hirtelen, mint egy figyelő vízimadár. Rafael igyekezett helyesen ejte ni a sokféle nációjú emberek neveit: – De Sines? Novak? – Talán az utolsó. Frau Novak volt a legfőbb adminiszt rátorunk neve. Energikus asszony, ő vezette az intézményt, de csak pár évig. – Pontosabban…? – Rafael előrehajolt. Valami megmozdult benne. Itt pontosítani kell az időket, súgta az ösztö ne. – Amikor ott voltam én is, de nem végig. Talán 1980 és 1984 között. Tőle kéne megkérdezni. – Szándékomban áll – felelte erre Rafael. Már egy haditerv rajzolódott ki az agyában. Fél óra múlva kilépett az utcára. Egy hotelt kell keresnem, villant agyába. Vállára vetette a kis táskát, amiben egy váltás fehérneműn kívül néhány könyv, újság és jegyzetfü zet volt csupán. Még a Rio San Barnaba partján haladt a Canal Grande irányába – a délutáni nap szinte fájóan fehérre varázsolta a Rezzonico palota oldalát – amikor előhúzta mobilját. De Alex készüléke ki volt kapcsolva. Üzenetet hagyott hát, hogy azonnal hívja őt vissza. Erre csak hat óra után került sor. Amikor már tudta, hogy Dalma és Olga az esti kilenc-tizenötös géppel érkeznek. Nem volt szerencséjük, át kellett szállniok Genfben, másképpen már aznap nem értek volna ide. De lefoglalta a

408

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK szobájukat, ami nem ment könnyen. Június második felében, egy szombati napon, Velencében...? Kiült a Térre, szemben a Campanilével, amelyet még majdnem teljes hosszában megvilágított a lemenő nap. Furcsa volt elképzelni, hogy majdnem száz évvel korábban egy szép napon az egész épület váratlanul összeomlott, hatalmas téglahegyet hagyva a Piazzán. Most ez a veszély talán nem fenyegetett. Ült egy capuccino mellett és az embereket nézte. A világ minden bőrszíne felbukkant itt. Mintha csak mi atta, érte vonulgatnának fel a feketék, sárgák, vörösek, barnák, fehérek. Aztán csörgött a telefon: – Helló, főnök! Szombaton is dolgozunk? – Én igen. Maga meg vasárnap fog – mondta kimérten. A hangjában volt valami, amitől Alexnek azonnal elmúlott a virágos jókedve. De azt is tudta, hogy komoly a helyzet. Rafael hát vázolta, hogy Olaszországban van (Velencét inkább nem mondta, nehogy nyaralásnak tűnjön a dolog), ahol fontos információkat szerzett. Beszélt az intézményről is, megadva pontos nevét és a szükséges dátumokat, majd így folytatta: – Figyeljen jól, és jegyzeteljen is, Alex! Holnap reggeltől próbáljon meg minél több adatot megszerezni az információs tárakból és egyéb köz-forrásokból az egykori párizsi Európai Egészségügyi Központról. Nekik volt egyszer egy Calleri nevű páciensük! Erről is, ha lehet és nem titkos, vagy ami rosszabb, ha nem semmisítették meg. Utána hívja fel az összes szülőt… Igen, jól értette! A helyi Europol-irodák szerezzék meg az illetők telefonszámait és vagy maga, vagy ők tegyék fel nekik a következő kérdéseket… Máris mondom, pontosan írja le őket, Alex!

409

Nemere István Az esti homályban is lázasan nyüzsgött a repülőtér. A méretei persze sokkal kisebbek voltak, mint az „iga zi”, „komoly” reptereké. A kivilágított csarnokban hamarosan felbukkant Dalma. Nagyméretű napszemüveget viselt, ami ilyenkor estefelé már elég szokatlannak tűnt. De elérte célját – senki sem ismerte fel. Olga egy hátizsák alatt görnyedt, különösen miután megpillantotta a rájuk váró férfit. Még előre is szaladt: – Szia, Tigris! Nézd, micsoda súlyok cipelésére kényszerítenek egy védtelen kiskorút! – Védtelen kiskorút…? Azt hittem, Sudár Liliommal, az indián lányok gyöngyével van dolgom. Aki arról híres az Appalache-hegység és a Csendes-óceán között, hogy mindenben jobbnak bizonyul a férfiaknál. Ő az, aki mérhetetlen terheket tud elvinni mérhetetlen távolságokra, megszégyenítve a mohikánok, irokézek, huronok legjobb harcosait! Dalma már mellettük állt és mosolyogva hallgatta őket. Olga erre kiegyenesedett – hisz a zsák súlya valóban nem lehetett nagy! – és kis arcát mulatságosan elfintorítva kije lentette: – Na, jó! Most az egyszer még Sudár Liliom leszek, az ördögbe is… De amint hazaérünk, inkább átmegyek védte len nőbe. Az kifizetődőbb… A két felnőtt meg csak nézte egymást. Kezük már-már mozdult egymás felé. Olga rájuk pillantott és kijelentette: – Akkor én most kegyes leszek hozzátok és elfordulok, nyugodtan összeértethetitek az emésztőcsatornáitok felső végét, nem fogok leskelődni! Ez különben sem illik egy indián leányzóhoz. Csókjuk könnyed volt, hisz még nagyon zavarta őket a tömeg és egy kicsit Olga jelenléte is. De aztán a kezük egymásra talált, és hosszú percekig egymást markolták az ujjak. A motorcsónakban hűvös szellő vágott arcukba. Olga nem ült le, állva csodálta a látványt. A parti repülőtér mö-

410

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK göttük maradt, ellenben rejtélyes fények bukkantak fel az éjszakában. – Az ott Velence, Tigris? – Igen, de csak a Lido. Nézz egy kicsit jobbra! Egy megvilágított torony magasodik, látod...? Nos, az a Campanile, vagyis harangtorony. – Akkor most miért nem arra megyünk? – Mert sekély a lagúna, nem toronyiránt haladnak benne a hajók, de még a vízitaxik sem. Nézd azokat a lámpagyöngysorokat, amelyekhez közeledünk. Nagy oszlopokat vertek a lagúna talajába, rajtuk villanylámpák. Ezek jelzik a hajózási útvonalakat – attól kezdve a férfi abba sem hagyta. Dalma ámulva hallgatta. Legfőképpen azt csodálta, hogy Rafael ilyen beszélgető kedvében van. Mint akit nem is lehetne megállítani… A férfi beszélt a városról és még Olga is felfogta hamar, mi ennek a magyarázata: – Te nagyon szereted Velencét, ugye, Kitartó Tigris? – Igen. Legalább húszszor jártam itt. Volt, hogy hetekig ültem egy szállodában és minden nap reggeltől estig mentem, mentem… ismerem olyan részeit is, ahol a turisták sohasem fordulnak meg. Tudom, hol gyártják a gondolákat és láttam Santa Elena sziget nyomorúságos déli részét is. Ismerek olyan eldugott kis tereket, ahol csak a helybeliek bukkannak fel, és… Megint beszélt, beszélt. A taxis kérdezett tőle valamit, Dalma egyetlen szót sem értett belőle. Csak annyit fogott fel, hogy ahol sz-et kellene ejtenie az ő szerény olasz tudása szerint, ott sistergő s-ek hangzottak el. Rafael szabadon válaszolt, alighanem az útvonalról volt szó. Végül befutottak a Nagy Csatornába, majd annak egyik mellékágába. Aztán a taxi az éjszakai, ám mégis lámpafényes félhomályban egy épület mellett rakpartszerű kőfalhoz állt. A ház egy szálloda volt, de erre csak akkor jöttek rá, amikor megkerülték. Forgalmas, széles gyalogutcán volt a homlokzat és a bejárat.

411

Nemere István – No, itt vagyunk! – közölte Rafael büszkén. – Tudjátok, milyen nehéz volt szobákat találni egy nyári szombat délután? Szerencsénk volt. – Igen, szerencsénk – mosolygott Dalma is. – Már előre örülök a holnapi napnak! – Sok érdekeset fogunk látni – ígérte a férfi. – De most előbb elviszlek benneteket vacsorázni. – Erre a szóra vártam – jelentette ki Olga. – Ugyanis, ha nem tudnátok, még az indián lányok is szoktak éhesek lenni. Közöttük egyesek pedig… különösen éhesek!

Június 20. Vasárnap
A síkon nehezen virradt. Ahogyan mégis felszállt a szürkeség és keletről némi fény kezdett terjedni, a tárgyak előbukkantak a félhomályból. Az a néhány fa is, amely nappal megörvendeztette a szemeket. Az égbolt alig lett világosabb a földnél, amikor árny mozdult az egyik ház mellett. A közeli város fényei az égre vetültek, hamis világosságot adtak, de már nem sokáig, mert a természet is gyorsan változott. Az árny állandóan fülelt. Hallgatózott. Valahol a közelben egy vonat zakatolt el. Órájára nézett – még negyvenkét perc maradt a következő vonatig. Az lesz az övé. Addigra végeznie kell. Megkerülte a házat. Valahol a távolban kutya ugatott. Szagot kapott? Nos, nem baj. Nem jöhet ide. Ahová ő megy, ott nincs kutya. A telefonfülke üvege megcsillant. A vonat zaja elhalt. Ismét olyan csönd lett, hogy csak a saját lépteit hallotta.

412

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Itt nem zárják be az ajtókat. Az a ház ott állt a többiek sorában. Amint ritkult a homály, meggyorsultak léptei. Nem lenne jó, ha észrevenné egy álmatlan szomszéd és értesítené a rendőrséget. Most nem tudna elfutni. A gyengeség olykor elfogta, de igyekezett tudatküszöbe alá gyömöszölni az érzést. Meg a fájdalmat is. Nagyobb dolog az, amit az agyam érez – mondta többször is, de csak némán. Elég, ha ő tudja, ő hallja? Másnak mi köze lenne hozzá...? A ház kibontakozott a szeme előtt. Most már valóban világosodott. A vonat érkezéséig harminc perce maradt, és ahhoz, hogy innen a házak mögött eljusson a kis vidéki pályaudvarra, kell legalább hét-nyolc perc. Hát nem sok ideje maradt. Még szerencse, hogy az, akire vadászik, szintén korán kelő. Ugyanezzel a vonattal kellene utaznia… „De azon csak én leszek”, határozta el erősen.

Rafael már délben sem tudta tovább titkolni: – Ez életem legboldogabb napja… Eddig. Te és Velence, együtt…? Hát van-e ennél csodálatosabb? Dalma mosolygott és belül ugyanúgy örült, mint a férfi. Az éjszaka ugyan magányosan telt el mindkettőjük számára – nem akarták megkockáztatni, hogy Olga felébred az idegen város idegen szállodájában és váratlanul egyedül találja magát. Rafael sokáig nem aludt el, még reménykedett, hátha csörren a kilincs… De hiába hagyta nyitva az ajtót. Ám így is jó volt. Dalma reggel megszépülve jött feléje és Olga előtt nem szégyellve, könnyű csókra nyújtotta a száját. A kislány csak egy másodpercig jött zavarba, de aztán annál többet beszélt. Főleg Rafaelhez:

413

Nemere István – Látom, Kitartó Tigris, hogy nevezetes kitartásod meghozta gyümölcsét. – Ez egy újabb bizonyíték arra, hogy aki mer, az nyer. – No és arra, hogy a türelem rózsát terem! – replikázott a kislány felcsillanó szemmel. A jelek szerint kedvelte az efféle nyelvi játékokat, szócsatákat. Rafael felvette a kesztyűt: – Mivelhogy köztudott: aki korán kel, csókot lel. – Én ennek egy sokkal materialistább változatát hallottam eddig, holmi aranyról… – Fúj, materialista megközelítés! Hát nem ér többet egy csók, mint az arany? – Mikor, kinek...? Engem még sohasem csókolt meg senki – panaszolta a lány elmerengve. – Majd annak is eljön az ideje – vigasztalta a férfi, most már komolyan. – Jobb későn, mint előbb, hidd el. Amit az ember túl korán kap meg, azt nem értékeli. Tekintete közben Dalmára tévedt, összenéztek és tudták – nagyon jól tudták! – hogy ez rájuk is vonatkozik. Ők értékelték egymást. Nem véletlenül. Senki sem mondhatja, hogy elkapkodták ezt az ismeretséget, ezt a szerelmet. Olga is rájuk nézett. Előbb az egyiket, aztán a másikat vette szemügyre olyan arccal, mintha életében először látná anyját és a férfit. Aztán megjegyezte: – Most nagyon másmilyenek vagytok. Mint akik uránt reggeliztek, úgy sugárzik belőletek… valami. Majdnem egyszerre léptek oda hozzá. Felindultan, eltelve jó érzéssel. Megölelték a kislányt. Rafael is így tett és csak annyit mondott: – Jó lesz nekünk együtt… hármasban. – Mire jutott, Alex? – Hát eddig nem sokra, uram. De ne feledje, még csak dél van. Ön jól érzi magát?

414

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nem nyaralni jöttem én sem… Khm. Itt is folyik a nyomozás. Mit tud mondani nekem? – Korán reggel elküldtem az utasításokat a központnak és a többi szervezetnek. Csak azt nem tudom, mit küldjek a hollandoknak, belgáknak, meg a mieinknek itt? – Azt hagyja rám. Mi van azzal a Központtal? – Vasárnap lévén, uram, kevés az esély, hogy bármit is megtudunk róla. Egyszerűen nincs, aki beleáshatná magát az elektronikus adattárakba, hiszen minden munkahely üres még az Europolnál is. Talán holnap, hétfőn… – Értem. Kár, hogy a tanúmnak nem egy-két nappal korábban jutott eszébe mindaz… De sajnos ő is csak akkor kezdett emlékezni, amikor a sajtó együtt hozta le a neveket. Beszélt már valamelyik szülővel? – Eddig csak a portugál szülők telefonszámát kaptam meg, de ott komoly nyelvi nehézségeim támadtak, uram. Se az angol, se a német nem vált be, végül franciául úgy-ahogy megbeszéltünk annyit, hogy holnap délelőtt egy tolmács révén felhívjuk őket és beszélünk. – Erre nem is gondoltunk. No persze, holnap több tolmácsot kell kérnünk az Europoltól. Legalább konferenciavonalon kössenek össze bennünket a központ hivatásos szinkrontolmácsaival. Intézkedem majd, Alex, magának úgyis van éppen elég dolga. – Hát dolgom az van, főnök! Bocs’, felügyelő úr. – Ügyködjön csak tovább, este ismét hívom, Alex. – Már alig várom, felügyelő úr. – Mit, a hívásomat? – Dehogy. Az estét, amikor végre hazamehetek, uram. Apropó, kapok egy-két szabadnapot ezért a reggeltől estig ledolgozott, igen hosszú vasárnapért, uram...?

415

Nemere István

A Giudeccán ebédeltek, a legdélibb, csatornákkal szabdalt szigeten. Olga feszülten hallgatta Rafael előadását arról, miért van minden gondola orrán egy hat vonást viselő jelvény. Hogy azok a valaha hat „negyedre”, vagy inkább „hatodra” osztott város egy-egy részét, sestierét jelentik. Megcsodálták a hidakat és halászokat látni kimentek a kis sziget déli részébe is. A férfi nem vitte őket tovább, mert arrafelé aztán az ipari épületek rettenetesen lehangoló látványt nyújtottak. Valaha persze járt ott is, de egyedül. Fényképező barangolásai során. Amikor megörökítette a város minden szebb, címeres kapualját, ablakát, a kis tereken álló, már nem használt fehér kőkutakat, vagy az erkélyeket. Most is magabiztosan vezette kis „csoportját” és néha átment idegenvezetőbe. Giudeccából mutatott vissza a San Giorgio Maggioréra, majd átellenben a Redemptore-templomra. Közben a széles csatornán néhány méltóságteljes tengeri hajó úszott el, ezek valamelyik belső kikötőbe igyekez tek. Olga néha mindenről megfeledkezve tátott szájjal állt és nézett. Ilyenkor vagy az anyja, vagy Rafael terelte el szelíden. De még ebéd közben is a csatornát és a várost bámulta. Délután fáradtan mentek vissza a szállodába. Rafael telefonált. Egy óra múlva a „hölgyek” felfrissülve jelentették, hogy készen állnak a további megpróbáltatásokra. Pedig Ra fael nem akarta őket kifárasztani, hát akkor csak hajóútra mentek. Körbehajózták a várost „balról jobbra” irányban. Így is rengeteget láttak… Aztán elhozták holmijukat a városból. Amikor a vízita xi már a lagúnában száguldott, a nap nyugaton állt. Olga könnyes szemmel nézte a csodálatos várost. Rafael finoman meglökte Dalma karját és csak szemével intett a kislányra. Olga megváltozott azon a napon. Délutánra töprengő lett, úgy érezte, szeme most sokkal többet lát, mint addig valaha

416

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK is. Most a vízen száguldó csónak tatján állt és addig nézte a várost, amíg a párás, meleg levegőben, a lagúna halványzöld vize fölött látta az elmosódó tornyokat. Aztán Rafaelhez ment és átölelte a férfi derekát, fejét a melléhez fúrta: – Köszönöm, Tigris. Rafael a gyerek fölött az anyjára nézett. Dalma boldog, villant belé, ehhez most már a legkisebb kétség sem fért. Hát ő is boldog lett, nagyon boldog.

Június 21. Hétfő
A délelőtt leginkább az őrültekházára emlékeztetett. Rafael próbálta vezényelni a dolgokat, de az események rendre kicsúsztak a kezéből. Semmit sem tudott előre látni. Nem akkor jöttek be az értesítések, amikor várta. Nem akkor kapcsolták ezt vagy azt az intézményt vagy magánszemélyt, amikorra jósolták. Még szerencse, hogy Claudia a maga rendszerező képességével idejében közbelépett. Jókora papírlapokra írta fel, mit mondott X. vagy Y., és mit találtak eddig az intézményekben. Közben arra is maradt ideje, hogy olykor felszóljon a második emeletre, ahol a számítógépes elemzők és az Europol internetes csoportja tevékenykedett. Nekik is jutott munka bőven. Olykor Rafael is jegyzetelt, már csak a maga hasznára is. De nem tudott mindent felírni. Telefonok, faxok csörögtek, kattogtak, zúgtak. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy közben egyszer Garner maga szólt le és az ügy haladása felől

417

Nemere István érdeklődött. Jelezte, hogy egy másik telefonra irányítja azokat a bejelentéseket, amelyek több országból érkeznek folyamatosan. Mióta a lapok közölték Oliver Calleri fényké pét és ugyanaz látható folyamatosan a televíziókban is, hát óránként körülbelül tíz bejelentést kapnak: itt látták, ott látták, amott látták a férfit… Rafael hálás volt neki ezért, de ideje sem maradt eltöprengeni Garner humánus-kímélő magatartásán, mert most meg Brüsszelből keresték. – Értem – mondta a kagylóba egy perccel később. – Te hát ön Frau Novak...? Sajnálom, ami a fiával történt. Tudja, azon az éjszakán vagy hajnalon már nagyon közel voltunk a tetteshez és nem sok hiányzott, hogy elkapjuk… igen, én személyesen voltam ott… De most másról kérdezném önt. Úgy tudom, 1980 és 1984 között… Nem? 1986 -ig? Akkor még jobb. Szóval ön vezette az Európai Egészségügyi Központ irodáját… Tudna mondani néhány nevet az orvosok, kutatók, szakemberek közül? Akik akkor dolgoztak ott? Egy pillanat, máris jegyzem, asszonyom. Ugyanebben a percben Alex Harris doktorral beszélt. – Fogadja együttérzésemet, doktor. Igen, szegény Lara… Én voltam a helyszínen és azt hiszem, sokat tudok az ügyről. Talán látta a tévében is, hogy már ismerjük a gyilkos személyét. Megvan a fotója, az ujjlenyomata, még bizonyos egyéb adatokat is szereztünk róla… nem, még nem tudható, hogy perverz-e vagy őrült… Valahol biztosan nem normális, ha eltervezte és végrehajtja tizenöt ember meggyilkolását… igen, doktor úr. De most, hogy elkapjuk, még további adatokra van szükségünk… a múltból. Igen, jól hallotta, a múlt ból. Úgy tudjuk, a nyolcvanas években ön dolgozott egy párizsi egészségügyi intézményben… Talán emlékezik egy Calleri nevű páciensre? Hogyan? Ez biztos, uram? Claudia egyik kezével a faxból érkező lapokat szedte ki, a másikkal azt jegyezte, amit a telefonban hallott:

418

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Mi az, hogy nem teljes a lista? A tizenöt évvel korábbiakat megsemmisítették? Semmi adat nem maradt fenn róluk? Akkor legalább egy névsort, ha lehetne...? Nem, mondtam már, hogy nem a professzorok és egyéb kutatók névsora kell… Ez a névsor sajnos már eléggé ismert számunkra. És a gyilkos is megszerezte valahol! Akkor még mindig meg kell lennie valahol! Kérem, nézzenek utána és még ma értesítsék az Europolt. Sürgős, nagyon sürgős, a szó legszorosabb értelmében emberéletet menthet az a lista! Rafael már valaki mással veszekedett a távolból: – Próbáljon meg visszaemlékezni, asszonyom! Nem, nem vagyok ideges. De ha tudná, hogy egy kollégája életét mentheti meg? Akire ugyanaz az ember feni a fogát, aki az ön fiát, Estebant is megölte...? Asszonyom, ön biológus. Tudjuk már, hogy a párizsi egészségügyi központban dolgozott. Minket most elsősorban a belga, holland és luxemburgi kollégák vagy kolléganők neve érdekel! Igen, elég a nevük, de nem árt, ha meg tudja mondani a specialitásukat is… Könnyebben rájuk lelünk és még figyelmeztethetjük őket. Alex megtörölte a homlokát. Három órája egyfolytában beszélt, jegyzetelt, telefonált, írt és faxolt. Olykor tartott volna egy perces szünetet, szívesen járt volna egyet a teremben. De rögtön megszólalt valamelyik készülék. Most is csak annyit tudott megállapítani, hogy már tizenegy is elmúlott, amikor sóhajtva vette fel megint a kezétől már meleg telefonkagylót.

– Arról megfeledkeztünk, hogy tegnap vasárnap volt. A mondat Rafael szájából hangzott el. Tizenkettő után volt egy szabad negyedórájuk. A büféből hozattak szendvi-

419

Nemere István cseket. Mohón ettek és ittak, mint akik sejtik, hogy nem sokáig jut erre idejük. – Vagyis tegnap ismét ölt? – Csak még nem jött meg a híre. – Talán megint elrejtette a holttestet. – Mi a helyzet a maradék három áldozattal...? – a kérdést sután fogalmazta a főnök, ám ők értették: – Egyetlen luxemburgi, belga vagy holland kutatóról sem esett szó eddig. – Márpedig lennie kellett ilyennek is, hiszen az a Köz pont elsősorban éppen az uniós tagállamok területéről fogadott fel szakembereket. – De én már találkoztam olyanokkal is, akik nem tartoztak az unióhoz, legalábbis akkor. – Így dolgozhatott ott Novak asszony, például. Ausztria csak a kilencvenes évek végén lépett be az Unióba, együtt a finnekkel és a svédekkel. – Mivel az áldozatok között ilyen nemzetiségűek is voltak, azt jelenti: Oliver vagy „Mr. Spirál” többet tud erről, mint mi. – Nála lehet egy teljes lista. – De melyik korszakból? – tette fel a kérdést váratlanul Rafael. – Hiszen az emberek ott néhány éves szerződésekkel dolgoztak. Az egyiké lejárt, jött a másik. Két eset van: Oliver egy bizonyos időpontot választott ki és azokat támadja, akiknek szülei akkor és nem máskor dolgoztak a központban. Vagy pedig tetszőlegesen válogatott a listáról, hogy minden uniós nemzet képviselve legyen? – Szörnyű ez mindenhogyan – mondta Claudia. Lenyel te az utolsó falatot is és asztalához szaladt. Nagy papírívekkel tért vissza: – Felírtam ide azokat a neveket, amelyek a megkérdezettek eszébe jutottak. Szépen szaporodik a számuk, már eddig húsznál több van.

420

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Aztán újra megszólaltak a telefonok és nekik rohanniok kellett.

Délután ötkor csöndesedett el a szoba. Nem csörrentek már a telefonok. Látszott, hogy az európai hivatalokban lejárt a munkaidő. Volt, ahol már korábban is. Még néhány jelentés érkezett innen-onnan, aztán Angliából – ahol az időkülönbség miatt egy órával később zártak az intézmények – befutott még néhány fax. Amikor ők hárman azt hitték, már végre pihenhetnek egyet, mielőtt nekilátnának az adatok rendszerezésének – a belső telefonokon jelentkeztek az elektronikusok és az operatívok is átszóltak: – Reggeltől mostanáig száztizennégy bejelentés jött kilenc országból. Mindenütt látni vélték a tévében mutogatott arcot. – Csak a belga, holland és luxemburgi jelentéseket küldjék át faxon – mondta Rafael. – A tettes most már felte hetően ebben a három országban mozoghat. Ha megint látni vélték őt Görögországban vagy Portugáliában, azt most nem vehetjük figyelembe. – A helyi járőrök mindenütt kimentek ellenőrizni a bejelentéseket – folytatta az ügyeletes. – Még spanyol meg dán földön is. Persze semmit sem találtak, az esetek vaklármának bizonyultak. – És az említett három országban? – A holland szemtanú váltig erősködik, hogy ő azt a pasast látta, csakhogy bajusza volt. Ennek ellenére azt állítja, felismerte. – Küldje át a jelentést, kérem. Hamarosan befutott öt jelentés. Az egyik a holland volt. Két belga és két luxemburgi kísérte ezt a lapot. Az egyik

421

Nemere István szerint valaki egyenesen a nagyhercegi palota előtt vélte lát ni Oliver Callerit, méghozzá aznap délben. Persze mire a járőr odaért, a helyszínen már senkit sem találtak – a beje lentőt sem! Ez hát tipikus vaklárma lehetett. Alex hatalmas adathalmazzal birkózott. Közben Claudia szót értett az elektronikus csoport még dolgozó egyetlen tagjával. Tippeket cseréltek, aztán a lány Rafaelhez ment: – Holnap délelőtt többet fogunk tudni, uram. Van egy lehetőség, hogy kiegészítsük az Egészségügyi Központnál valaha is dolgozott kutatók névsorát. – És mi van a betegekkel? – Ezt számos törvény védi. Állítólag kiadhatatlan, mert a betegek érdekeinek elsőbbséget ad a törvény. Tudja, uram, a személyiségi jogok... – Tudom, a fenébe is! – Rafael kifakadt. Fáradt volt és ideges. Közben váltig érezte, hogy közel jár a célhoz. Ezért most a legkisebb akadály is nagyon zavarta. – Arra céloz, uram, hogy Oliver is betegként járhatott az intézetben? – Miért, maga nem erre gondolna? Tudjuk, hogy Olivernek van valamilyen, számunkra még ismeretlen betegsége. Tudjuk már, honnan választotta ki az áldozatokat. Mindenki, akit eddig meggyilkolt, a szülei egyikén át kapcsolatban állt azzal párizsi Központtal. Nem kétséges az összefüggés. – Talán nem is ő volt a beteg, hanem az apja? – vetette ellene Alex és a férfi arca felderült. – Emlékezzünk csak! A svájci tanúk egyike azt mondta: Oliver, a Kölyök apja tolószéken közlekedő beteg volt, akit gyakorta vittek valahová vonaton. Merthogy a tanú több ízben is a pályaudvaron látta az illetőt. Méghozzá a fiatal Calleri utazott vele. – De azt is tudjuk, hogy Oliver is beteg. Töprengtek. Aztán nekiálltak a listákat böngészni. Egy óra sem telt bele, Claudia talált valamit:

422

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Uram! Itt említenek egy holland orvost, aki két megkérdezett kutató emlékezete szerint is a Központban dolgozott. – Mikor? – Nem tudható pontosan. De akik emlékeztek rá, azok a nyolcvanas években dolgoztak ott. – Neve? – Bartels, a keresztneve ismeretlen. Rafael lázba jött: – Maguk hazamehetnek, ha akarnak. Én itt maradok késő estig, vagy akár éjszaka is. Szólok az Europol központjá nak, aztán riadóztatom a hollandiai csoportot. Még ma éjjel meg kell tudniok, ki volt az a Bartels doktor, és ha van fia vagy lánya, akkor annak címét is. Utána, legyen bár sötét éjszaka, fel kell keresniök azt az embert! Nem lesz elég a figyelmeztetés, védőőrizetbe kell venniök! Claudia még nem döntötte el, hogy megy-e vagy marad. Alex, aki már az egész vasárnapját is itt töltötte, nem habozott. Felvette a zakóját. Ismét csörrent egy telefon. Claudia lassan odament és felvette. – Igen… Értem. A neve...? Köszönöm. Az adatokat küldjék el faxon, legkésőbb holnap délelőtt. Amikor megfordult, látták sápadt arcát. És a benne világító, most kissé furcsa szempárt: – Elkéstünk, uram. Egy Bartels nevű huszonhét éves fiatalembert holtan találtak ma délután egy holland városban. A nyílvesszőre a tettes az „A” betűt véste.

Június 22. Kedd
– Duren hadnagy...? Wahl felügyelő. Ne haragudjon, hogy még mindig zavarom… Talán abban reménykedett,

423

Nemere István hogy egyszer s mindenkorra véget ért a Calleri-ügy? Nos, hadnagy, az élet ennél bonyolultabb. Most ismét szükségünk van önre és a La-Chaux-de-Fonds-i rendőrségre. Bármennyire is nehéz elfogadni, de sajnos az az igazság: a gyilkos Svájcban született és svájci állampolgár ma is. Aki az Unió állampolgárait gyilkolja előszeretettel. Már tudjuk azt is, hogyan választotta ki az áldozatait. Halvány sejtéseink vannak valamiféle bosszút illetően, amit ő maga… de ezt hagyjuk egyelőre. Nos, hadnagy, a feladat a következő. Fel kellene kutatnia a helybeli orvosokat és megtalálni azt, aki annak idején ott önöknél kezelte az idősebb és az ifjabb Callerit. Kérem, intézkedjen amilyen gyorsan csak lehet! Letette a telefonkagylót. Kilenc óra volt. Claudia egy faxpapírt tett eléje, ugyanakkor a felügyelő arra lett figyelmes, hogy Alex mintha magánbeszélgetést folytatna a másik készüléken. Felállt, mint aki csak véletlenül teszi, néhány csapkodó mozdulatot is tett karjaival. Úgy nézett ki, mintha tornázna egyet a sok ülés után. De lassan becserkészte a telefonálót, aki zavartan suttogta a készülékbe: – De édesem... most nem lehet… ez komoly szakaszban van, itt kell lennem… lehet, ismét késő estig… – A felesége? – kérdezte Rafael váratlanul egészen kö zel hozzá. A háta mögött közelített észrevétlenül. – I-igen… uram – nyögte Alex és mintha a háta mögé akarta volna rejteni a kagylót. Rafael csak intett, adja át neki: – Madame Landres...? Rafael Wahl vagyok. Igen, a „főnök”… Még nem ismerjük egymást személyesen, de remélem, ez az állapot nem tart tűrhetetlenül sokáig… A férjével meg vagyok elégedve, nagyon jó rendőrnyomozó. Ne haragudjon, hogy ilyen gyakran és sokáig veszem igénybe a szolgálatait… sokszor munkaidőn túl is… de éppen azért, mert nélkülözhetetlen. És talán tudja, milyen ügyben nyomozunk… Nos, igen. A dolog a finishez közeledik és bi-

424

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK zony most éjjel-nappal tevékenykedünk. Természetesen, aszszonyom, számítottam a belátására. Ígérem, hogy ha ez szerencsésen befejeződik, a férje rengeteg szabadnapot kap… A viszontlátásra, asszonyom. Még a szeme sarkából látta Alex hálás pillantását, de máris visszament a helyére, felvette a papírt. Közelebb intette munkatársait: – Itt a hollandiai beszámoló. Az orvos szerint a tettes már vasárnap hajnalban megölhette az áldozatot. Bertil Bartels huszonhét éves tanítót. Anyja a háztartást vezette a családjukban, van még egy húga és egy nővére is. Apja bőrgyógyász volt, és természetesen a nyolcvanas években dolgozott a párizsi egészségügyi központban. 197 3-ban halt meg, tengeri kompkatasztrófában. – Vagyis a tettest nem zavarja, ha már nem él az, akin bosszút akart állni – mondta Alex halkan. – …Bertil Bartels a hétvégéket egyedül töltötte egy kis bérelt házban. Hoorn városában tanított, és bár időközben véget ért a tanév, még ott maradt egy ideig. Nem akart viszszamenni a szülei házába Amszterdamba, alighanem kereste a magányt, egyedül akart maradni legalább szombaton. Nem tudni, miért, de nem is lényeges. A tettes tudta, hogy a hétvégét ott tölti. Westfriesland tartomány, Amszterdamtól északra sík terep, de elég sűrűn lakott. A tettes a sötétség leple alatt érkezhetett még szombaton éjfél után, talán az utolsó vonattal, amelynek állomása ott volt alig száz méterre a háztól. A család szerint Bertil megígérte, hogy kora reggel mégis elmegy hozzájuk… De erre már nem került sor. A tettes bezörgetett, Bertil álmosan kinyitotta az ajtót… – Klasszikus a módszer, mondhatni. Többször gyilkolt így. – Igen, Bertil is a mellkasába kapta a nyílvesszőt az „A” betűvel, és azonnal meghalt. A tettes a jelek szerint az első vonattal távozott, ahol igyekezett nem feltűnően visel-

425

Nemere István kedni. Mégis látta valaki. Amikor a vonat beért Amszterdamba, a szemtanú azonnal rendőrt keresett. Persze mire megtalálta, Oliver eltűnt. A leírás szerint tömött fekete bajuszt viselt és a sapkáját a szemébe húzta. Ezért a szemtanú sokáig nem volt benne biztos, valóban őt látja-e? – Most már tudjuk, hogy őt látta – jegyezte meg Alex. – Ha ügyesebb a tanú és nem veszti őt szem elől, talán elkaphatták volna – így Rafael. – Akkor legalább a két utolsó áldozat életét megmenthettük volna. – Vagyis maradt Belgium és Luxemburg, mint színhely. – Igen. Két ma még ismeretlen áldozat, akik majd testükbe kapják a „T” és „E” jelű nyílvesszőket – Claudia felállt, a falitáblához ment. Felül egy papírcsíkon sorakoztak a betűk. Az utolsó kettő kivételével már mindet erősen a helyére rajzolták, az a kettő pedig még csak halványan, ceruzával állt ott. NA JAYATE MRIYATE… Felrakta Bertil Bartels fotóját is. A jóképű, szakállas fiatalember komolyan nézett a világba. A világba, amely már nem az övé volt. A három detektív a táblát nézte. Az Európa-térkép mintha most gúnyosan nevetett volna a szemükbe. A lány sóhajtott. Rafael az egyik listára pillantott: – Kikkel nem beszéltünk még a szülők közül? – Az ír lány orvos apja már meghalt, az anyja pedig semmit sem tudott a párizsi ügyekről. Így onnan semmilyen információt nem kaptunk – sorolta Alex. – Nem értük el Athina Mousakos, a görög áldozat genetikus apját sem, valahová elutazott. Talán éppen azért, hogy felejtse a tragédiát – sugallták nekünk a görög kollégák. A dán Groth szociológus apja valami kongresszuson van Amerikában, tehát vele sem beszélhettünk. A többiek rendben vannak, mondtak is neveket. Ja, és itt van Maurer professzor, a stuttgarti áldozat apja… Azt mondta, holnap hívjuk fel, addigra összeszedi a

426

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK jegyzeteit. Otthon van neki számos irata abból a korból. Az öreg szerencsére felfogta, hogy éppen így állhat bosszút a lánya haláláért. Így könnyítheti meg nekünk a gyilkos elfogását. – Rendben van, Alex, ne felejtse el hívni őt holnap. Mit tudunk még? – Nem teljes az egykori névsor, éppen belga és luxemburgi kutatókról nem tudunk. – Claudia, mi van az Unió elektronikus adattáraival? – Bejutottunk néhány központba, uram. Teljesen legáli san, természetesen. Az itteni központunk vezeti az akciót. Viszont a betegek listája, adatai, egész elektronikus „doszsziék” megközelíthetetlenek. Folyik az egyeztetés az Europol központja és az illetékes uniós hatóságok között, de ezek eredményére még talán napokig várni kell. – A fenébe! – Rafael dühös volt. – Szólok Garnernek, lépjen közbe! Ki kell kényszerítenünk, hogy mielőbb megnyissák az adattárat. Itt emberéletekről van szó! – Ugyanezt mondja a hatóság is, amely zárolta az ada tokat – jegyezte meg a lány hűvösen. – Ugyanis azt az Európai Egészségügyi Központot a legritkább és legveszedelmesebb betegségek legyőzésére hozták létre. Így tehát akiknek az adatait ott tárolják, azok nagyobb része még ma is él, vagy éppenséggel olyan kórokban szenvedett és halt meg, amely ma élő családtagjaik számára is kedvezőtlen lehet, ha napvilágra kerül. – De mi nem azért akarjuk megszerezni a Calleri-adato kat, hogy világgá kürtöljük! Ezt kell velük megértetni! – ki abálta Rafael és azonnal hívta Garnert.

– Élsz még, kedvesem?

427

Nemere István – Már alig-alig… Régen voltam ilyen fáradt, Dalma. Ahogy hazaértem, valósággal beestem a zuhany alá. Most csak tántorgok itt. Még enni sincs kedvem. Azt hiszem, lefekszem, vár az ágy… – Aludj jól, szívem. Sudár Liliom is üdvözöl. Élénken integet, mint egy szemafor. – Mondd meg neki, hogy én is… áááááh… üdvözlöm. – Az iménti mondat közepén az a távoli, majd elhaló Tarzan-ordítás talán egy ásítás volt? – Igen, méghozzá a jólnevelten elfojtott fajtából… – Te jó ég, mi lett volna, ha kiereszted a hangodat...? Akkor még telefon nélkül is hallottam volna. – Biztosan, drágám. Most ne haragudj, de engem… egyszerűen elnyom… az álom. – Legyen jó éjszakád, kedvesem.

Június 23. Szerda
– Ez így nem fog menni – Alex eltolta maga elől a pa pírokat. Valakivel telefonon át veszekedett. Közben eszébe jutott, hogy csökkenteni kell a hangerőt. A főnök az imént jött vissza Garnertől és látszik az arcán, hogy nem kapott jó híreket. De a telefonkagylóban csivitelt valaki, mire Alex ismét kifakadt, igaz, már csöndesebben: – Önök javarészt rég holt emberek jogaihoz ragaszkodnak, miközben itt mit sem sejtő huszonévesekről van szó! Akik nem betegek, nem követtek el semmit! Csupáncsak azért kerülhetnek bajba, mert egy szabadon grasszáló gyilkos kiszemeli őket áldozatnak! És amit önök, éppen önök akadályozhatnának meg, ha rendelkezésünkre bocsátanák az összes adatot! – lecsapta a kagylót, hisz a válasz ezúttal is nem volt. Közben Rafael már magasabb pályán játszott. Ki is mondta:

428

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Az ügy ma reggel eljutott az Európa Tanács intervenciós titkárságára. Szerencsére ma délután úgyis ülésezik a tanács. Ígéretet kapott az Europol, hogy a kérdést hozzácsapják a napirendhez. Reméljük, számunkra kedvező döntés születik, és betekinthetünk az aktákba. – Addig viszont itt van Oliver – Claudia felállt és a falitáblához ment. – Szétküldtük a fotóit az összes belga és luxemburgi szállodába és panzióba. Persze nem zárható ki, hogy ismét valamelyik szomszédos országban száll meg és ide csak a tett elkövetésének idejére „ugrik át”. Ezért húztunk a térképen egy kétszáz kilométer sugarú kört. Amelynek központja a két ország. A fotót és a személyleírást el küldtük az összes vendéglőbe, szállodába, rendőrőrsre egész Észak-Franciaországban, Hollandiában, és Délnyugat-Németországban. – Nagyon elváltoztatja a külsejét – aggódott Alex. – Nem illik rá a személyleírás, így észrevétlenül mehet bárhová. – Valahol csak kell aludnia és ennie! – fakadt ki Clau dia. Karikás volt a szeme. Látszott, megviseli a feszített munkatempó, de az is világos volt, hogy nem szándékozik feladni a dolgot. Vállalja a további fáradtságot is. – Márpe dig ha ezt teszi, találkoznia is kell másokkal. – Van egy ötletem – mondta Rafael a beálló csöndben. – Mi van, ha nem jár szállodából motelbe és panzióból ma gánszállásokra? Hanem egyszerűen bérelt magának egy kis házat. Lehetőleg távol a sűrűn lakott településektől, és ott szépen elvan? Csak akkor indul el, amikor közeledik a vasárnap? – És ha ez van, mit tehetünk? – A fotót küldjük el minden ingatlanügynökségnek az említett országokban vagy országrészekben. Ezt jó ötletnek tartották. Claudia elment intézkedni, hogy címlistát szerezzen az ügynökségekről. A dolog tovább

429

Nemere István tartott, mint hitte, mert nagyon sok ilyen intézményre lelt. Közben Alex bátortalanul megjegyezte: – Nekem is van egy ötletem, uram. – Akkor mire vár? Azonnal hallani akarom! – dörrent rá Rafael. Az éjszakai ájult-mély alvás jót tett neki, most ismét ereje teljében érezte magát. Energiája másokra is átragadt. Alex felbátorodott: – Preparált fotókat is készíthetnénk. Úgy értem, tegyünk egy bajuszt Oliver fényképére és a két képet együtt küldjük ki. Legyen meg bajusz nélkül és álbajusszal is, egymás mellett mindenütt. Így talán könnyebben lebuktatjuk! Rafael rábámult: – Maga egy zseni, Alex! Még a végén kiérdemli, hogy tegezhessen. No – emelte fel kezét védekezően maga elé, – azért ez nem megy olyan gyorsan. De még egy ilyen hasznos ötlet, és eléri ezt a megtiszteltetést! – máris felragadta a te lefont és a fotólabort hívta.

– Látták őt Belgiumban vagy itt? – kérdezte Rafael. Délután volt már erősen. Az ügyeletes, akivel beszélt, Brüsszelben ült az ottani rendőrség operatív osztályán. Hozzá futottak be a jelentések. – Igen, felügyelő úr. Tizenegy esetben voltunk kényte lenek járőrkocsit küldeni. Mióta a tévében mutatták a fényképét, alig múlik el óra, hogy valahol ne látnák. – Természetesen egyidőben több helyen? – Rafael kesernyés szavait korábbi saját tapasztalatai sugallták. – Igen, felügyelő úr. Egyetlen délelőtt „felbukkant” Brugge-ben, Gent-ben, de látták Arionban és Leuvenben is. Tegnap este tizenöt perc leforgása alatt látták Antwerpen-

430

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK ben, Namurban és Hasseltben. Amelyek azért elég távol vannak egymástól… – Semmi konkrétum? – Semmi. Néhány perccel később ugyanezt hallotta a luxemburgi operatív ügyeletestől is. Délután négy óra múlott, amikor eszébe jutott: aznap kell hívniok a stuttgarti Maurer profeszszort. – Telefonálok – mondta Rafael teljesen fölöslegesen. Alex és Claudia holtfáradtan ültek papírhalmok fölött. Időbe került, míg számos jegyzete között a felügyelő megtalálta Maurer professzor számát. Aztán fülére tapasztotta a szerkezetet – vagy inkább fordítva történt. Egész valójával tapadt arra a kicsiny lyukra, amely drótja révén összekötötte őt egyik vélt, remélt megmentőjével. – Maurer. – Üdvözlöm, professzor úr. Rafael Wahl felügyelő az Europoltól. Tegnapelőtt információkat ígért nekünk. – Igen, de ez túl bonyodalmas lenne telefonon… Legalább egy órás kimerítő magyarázatot igényel az ügy. – Vannak adatai Calleriről? – Mindkét Calleriről, felügyelő úr. Ismétlem, beszélnünk kell. Megvan nálam a két páciens majdnem teljes dokumentációja, persze csak a másolat. Annak idején eltettem magamnak, mert egy szaklapban is írtam volna róluk. Aztán valahogy elfelejtődött a dolog. – Mikor találkozhatunk? – Holnap lesz a lányom gyászszertartása – a hang most hirtelen még öregebb, megtörtebb lett. – A feleségemre is vigyáznom kell. Nem szívesen utaznék most sehová. – Emiatt ne aggódjon, professzor úr. Egyik munkatársammal szívesen felkeressük önt otthonában is. – Az lenne a legjobb. Pénteken délelőtt jó lesz?

431

Nemere István – Igen, uram, tizenegykor jelentkezünk a… szóval abban a már ismert stuttgarti villában. – Várjuk önöket. Letette a kagylót. Még eszébe jutott, hogy a Mallorcára költözött professzor és felesége most az esős stuttgarti házban ülnek. Ahol megölték a lányukat. Csak ülnek és néznek maguk elé. Mi mást, mi többet tehetnének...? Hát éppen ez az – tette hozzá gondolatban – bosszút állhatnak! Azzal, hogy adatokat szolgáltatnak ki a sorozatgyilkosról.

Június 24. Csütörtök
– Mindig LeGrand voltál? A kérdés vacsora közben hangzott el. Dalma nagyon szép volt azon az estén. Mélyen kivágott kék ruhát viselt, ami csak kiemelte hollófekete haját. Amelybe egy virágot tűzött, ezzel a jelenség a déli szigetek hölgyeit juttatta a szemlélők eszébe. Ha pedig mosolygott, minden férfi szíve megremegett. Rafael nagyon élvezte, hogy egy ilyen gyönyörű nővel vacsorázhat. Ráadásul Dalmát mindenki ismerte a tévéből, így hát férfiak és nők irigykedve bámulták őt is. Itt volt Olga is. Most először döntöttek úgy a felnőttek – a „szerelmesek”, ahogyan a kislány nevezte őket – hogy őt is magukkal hozzák. Kiöltözött saját feje szerint, és ő is

432

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK elég csinos lett. Feszengését és kicsi félelmeit néha túlzott élénkséggel vagy hangoskodással próbálta ellensúlyozni, amire a felnőttek megbocsátó mosolya és összenézései adták a választ. – Nem, nem. A nagyapámat hívták így, és nekem nagyon tetszett ez a név. LeGrand, az valami arisztokratikus, előkelő, és remekül hangzó név volt – Dalma még beszélt volna tovább is, nyilván az exférje is szóba került volna, de ekkor jött a pincér az étlappal. Italt rendeltek. Olga megjegyezte: – Én miért nem ihatok valami komolyabbat? – A gyümölcslé nagyon egészséges – így Dalma. – Különösen kiskorú indián lányoknak – tette hozzá Rafael ugyanolyan hanghordozással. – Ez az indiánok sanyarú sorsa – vágta rá a kislány. – Nem csoda, hogy majdnem kipusztultak szegények! Dalma mosolygott, és folytatta: – Azzal a névvel, hogy Dupont, ami most Olga neve is, nem csinálhattam karriert. Tudod, Rafael, ehhez kell egy jó név is. Olyan, ami azonnal beleivódik az emberek tudatába, ami igazán megkülönbözteti az embert a többiektől, akik ugyanazt a műfajt művelik. – És a szüleid neve, a te saját neved erre nem volt alkalmas? Dalma csak a fejét rázta. A pincérek az előételt hozták. Az étterem előkelő volt, az egyik legjobb, leghíresebb a városban. A felnőttek most Olga kérésének is eleget tettek azzal, hogy éppen ide jöttek. A kislány eddig csak hetilapok ban vagy a helyi tévében láthatta ennek belsejét. Délszaki növények álltak jókora dézsákban, kisebb úszómedencényi akváriumokban pedig színpompás halak úszkáltak. A pincérek a világ minden nyelvén beszéltek – de legalább négy nyelvet ismertek, mint Rafael megjegyezte – és már a megjelenésük is magabiztos eleganciát sugárzott, nem is szólva

433

Nemere István hozzáértésükről. Mindegyik képzett pszichológusnak tűnt, úgy találták el a vendég ízlését és gondolatait, hogy annak meg sem kellett szólalnia. Rafael jól érezte magát. A kaviár is remek volt. Elhatározták, hogy úgy bánnak Olgával, mint egy majdnem felnőtt hölggyel. Így aztán ő is részese lett a társalgásnak. Komolyan válaszolgatott, és néha büszke, ámde lopott nak szánt pillantásokat vetett körbe, hogy lássa: milyen hatást gyakorol a többi vendégre? Kis színésznőnek tetszett ezekben a pillanatokban. – Ugye, ma este nem beszéltek a gyilkosról? És semmiről, ami azzal kapcsolatos? – érdeklődött a gyerek. – Utálom már ezt a témát. A mama a tévében is folyton ezt nyúz za. – De kicsim, ez fontos dolog – védekezett az anyja, és Rafael is a segítségére sietett: – Ennek köszönhetjük, hogy találkoztunk. Nemcsak a mama és én, hanem te és én is. Ez neked semmit sem jelent? – Hú, ez nem volt fair – így a kislány. – Persze, hogy jelent valamit. De ettől még unalmas, hogy folyton az a pasas jár a fejetekben. – Szakmai ártalom – mondta az anyja. – Nekem meg hivatalból is üldöznöm kell az illetőt – Rafael torka elszorult. Majdnem azt mondta: Oliver Calle rit. Vagy „Mr. Spirált”. Egyik név sem volt már titkos, hát mondhatta volna. De ettől valahogyan közelebb került volna hozzájuk a sorozatgyilkos, és ezt most nem akarta. Olga jelenléte és ez a környezet valahogy a távolba taszították úgy Olivért, mint mocskos tetteit. Nem illettek ide a gyilkosságok. Dalma látta a szemén, mire gondol és gyorsan másra terelte a szót. Olga hamarosan megfeledkezett a témáról, hisz annyi mindent láthatott! Rázendített a zenekar, nagyon halkan és finoman, hogy ne zavarják a társalgást. Remekül mozogtak egyforma ruhá-

434

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK jukban, közben a mennyezeten lassan változtak a színek, a megvilágítás. Olykor majdnem teljesen sötét lett, az akváriumok pedig erősebb fényben ragyogtak. A kislány csak akkor vette észre, hogy a terem sarkaiban jókora függőleges, sokszögletű, vízzel teli üvegoszlopok állnak, amelyekben légbuborékok szállnak felfelé. Ezek hol kék, zöld, vörös, hol meleg narancssárga fényben ragyogtak felváltva. A kislány nagyon élvezte a látványokat és lassanként megfeled kezett a két felnőttről, akik egészen jól elbeszélgettek – egymással.

Június 25. Péntek
Claudia elaludt útközben. Csak akkor tért magához, amikor a kis repülőgép kereke a leszállópályához ütközött. – Jó reggelt! – mosolygott rá Rafael. – Mi szépet álmodott? – Jaj, főnök, ne haragudjon. De mostanában keveset aludtam… – mentegetőzött zavartan. Csak akkor vette észre, hogy ismét a „főnök” szót használta, ettől zavara csak fokozódott. De Rafael most jókedvében volt. Nem lehetett megsérteni vagy haragot ébreszteni benne. Amikor kijöttek a reptér impozáns, nagy épületéből, azonnal a taxik sorához sietett. A várostól elég messze voltak, hát még néptelen, beépítetlen környéken is száguldott a Mercedes. Csak utána kanyarodott be az utcák közé. Amikor a Gablenberg-negyedbe értek, már felismerni vélte a kör nyéket. – Köszönöm, hogy engem hozott magával – jelentette ki Claudia nem sokkal a cél előtt. Látszott, valóban hálás ezért. – Úgy érzem, két hónap alatt többet tanultam, mint egész eddigi életemben. Semmilyen középiskola vagy egye-

435

Nemere István tem nem adott ennyit. Most már egészen másképpen nézem az életet… uram. – Ennek örülök. De figyelmeztetem, pár év és eljön a buktató. Amikor majd rájön, hogy ártalmas csak a bűnnel foglalkozni. Az egész szemlélete kificamodik. Mivel folyton csak az aljanéppel kerül össze, folyton a rosszakkal találkozik, beépül a lelkébe – akár egy mozdíthatatlan betonfal – az a téves eszme, hogy ilyen a világ. Márpedig az nem ilyen, de mivel mást nem fog látni, hát ettől a hamis képtől nem szabadulhat. Claudia döbbenten hallgatta: – De hát… rendőröknek kell lenniök. – Igen. És ügyvédeknek, orvosoknak, bíráknak és sírásóknak is. Vagyis azoknak, akik mindig csak a bajjal, a rosszal, az egyenes helyett a ferdével találkoznak, sőt ebből élnek. – Akkor… ön is ilyen, uram? Rafaelnek nem kellett válaszolnia, mert a taxi fékezett a villa előtt. A férfi pénzt vett elő és átadta a sofőrnek. – Danke. Tizenegy óra volt, pontosan. Maurer professzor majdnem kopasz, ősz bajuszú, rokonszenves férfi volt. Igyekezett mosolyogva fogadni a vendégeket, de aztán csak egy torz, fájdalmas fintor maradt az arcán. A felesége nem is titkolta fájdalmát. Éppen csak felbukkant, és eltűnt megint – Claudia látta egy félig nyitott ajtón át, hogy ül a konyhában és sír. Később ugyan hozott egy teát és száraz, majdnem ehetetlen német aprósüteményt, amiből Rafael csak egyszer, illendőségi kényszerből vett. De nem is tudta megrágni, hát egy óvatlan pillanatban a za kója zsebébe süllyesztette. – Nem könnyű hetek ezek – mondta a felügyelő. – Tisztelem az önök fájdalmát. Szívesen vártam volna néhány he-

436

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK tet, míg egy kicsit túl lesznek a dolgon. Ámde az ügy sürgős, nagyon sürgős. Azt hiszem, egy a célunk: mindketten szeretnénk, ha a lányuk gyilkosa minél előbb rendőrkézre kerülne. Ha beválik a terve, még két embernek kell meghalnia. Két olyan fiatalnak, akinek a szülei az Európai Egészségügyi Központban dolgoztak Párizsban, valamikor a nyolcvanas években. Ezért mielőtt a Calleriek betegségére térnénk át, nagyon kérem, professzor úr, próbáljon visszaemlékezni a kollégákra! Kik dolgoztak ott akkor önön kívül? Mondjon el minden nevet, a kolléganőm majd feljegyzi őket. Ez is felbecsülhetetlen segítség lehet. Majdnem negyedórán át csak neveket sorolt a profeszszor. Közben idegesen gyűrögette a kezében tartott papírlapokat. Claudia arcán látszott, hogy egyetlen új nevet sem mondott Maurer, amit a lány is sajnált. Az utóbbi napokban a lány már kívülről megtanulta minden egykori Központdolgozó kutató nevét. Aztán a professzor végre rátért a lényegre: – A másolataim tanúsága szerint az idősebb Callerit először 1986-ban hozták be az intézetbe. A dolog semmiképpen sem volt szabályos, hiszen ő svájci állampolgárként nem tartozott az uniós betegek közé. Nem is élvezhette az azoknak járó gyógyítási kedvezményeket. Tulajdonképpen még meg sem vizsgálhattuk volna. De Frau Novak, az adminisztrátor helyesen járt el: megkérdezte az egyik jogászt, milyen kibúvót lehetne találni. Azt tanácsolta: írjuk a vizsgálati papírokba, hogy Calleri kísérő nélkül „sétált” a párizsi intézet közelében, ahol rosszul lett. Ez egy külvárosban volt, és így ellenőrzés esetén mondhattuk, hogy mivel a mi intézetünk volt a legközelebbi kórház vagy ellátó intézmény, hát oda hozták be civilek… Ezzel a fiktív magyará zattal ott tarthattuk pár napig, dacára illetéktelenségünknek. – Miért akarták ennyire vizsgálni őt?

437

Nemere István – Mert egy nagyon különleges és ritka kórképet mutatott, felügyelő! Olyant, amire az uniós betegek között évekig várhattunk volna. Ráadásul – a professzor kicsit zavartan meredt maga elé, majd legyintett, mint aki egy képzeletbeli vitának vet véget, – javarészt az én nyomásomra történt a dolog. Az öreg Calleri betegsége ugyanis engem érdekelt a legjobban, hiszen specialista létemre éppen a nagyon különleges kórképekre szakosodtam. Rafael lélegzetvisszafojtva várt. Kezében megállt a toll. Pedig elszánta magát, hogy mindent feljegyez. Megkönnyebbülten vette észre, hogy Claudia egy kis magnót tett az asztalra. Felveszik tehát az egész beszélgetést. Leengedte a kezét. – …Szóval Calleri, az idősebb egy nagyon ritka betegségben szenvedett, amit a szakma acut intermittáló porphy riának nevez. Az orvosok különben még nem teljesen döntötték el, honnan is származtassák a kórt. Nem kétséges, hogy köze van hozzá a máj rendellenes működésének, de örökletes is egyben, tehát genetikai összefüggések is felfedezhetők. Röviden AIP-nak nevezi a szakirodalom. A kór, amelynek tüneteit mindjárt elmondom, leginkább öt tünetről ismerhető fel... már azon túl, hogy hasi fájdalom is jelentkezik és neurológiai tünetek is tapasztalhatók. A kór általában a pubertás korban jelentkezik először, és komoly pszichiátriai „eltéréseket” is okoz. Amivel az orvosok szűkszavúan és nagyvonalúan egészen komoly viselkedészavarokra utalnak. A következő tünet a fájdalom, amit a páciens érez, de amit a környezete ritkán hisz el neki, hisz egyéb jelek nemigen kísérik a bajt. Jelentkezik polyneuropathia is és photosensitivitas, amit egyszerűbben fényérzékenységnek nevezünk. Összefoglalva: a páciensnek fájdalmai vannak, rendellenesen viselkedik, olykor irtózik a fénytől. – Ez folyamatosan így van? – kérdezte Rafael.

438

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nem, dehogy! Egészen hosszú látens időszakok vannak közben-közben, amikor a kór csupán lappang és nem ad magáról jelt. A primitívebb páciens, aki amúgy sem szeret orvoshoz járni, és akinél persze a kórt még nem fedezték fel, az ilyenkor megnyugszik, reméli, hogy elmúlott a baj és továbbra sem jelentkezik gyógykezelésre… Hadd mondjak még valamit, ami miatt a Calleri-féle betegség különösen értékes volt az Intézet számára: az esetek nagy többségében ez a fajta porphyria majdnem kizárólagosan csak nőknél je lentkezik. Nagyon ritka az acut intermittáló porphyriás férfi beteg! A dolog ezért is érdekes, mert később kiderült: a fiatalabb Callerinek is ez a baja! Vagyis a betegség genetiku san férfiágon öröklődött, ami ismét csak ritkaságnak számít! A felügyelőt mindebből csak az utolsó mondat érintette igazán: – Vagyis Oliver Calleri, a fiú, szintén ebben a kórban szenved? – Igen. Tudni kell, hogy a felmérések szerint a „svéd kórnak” is nevezett betegség soha nem támad meg kilenc évesnél fiatalabb gyerekeket. Tizennyolc százalékban támad 10 és 19 év között . A legnagyobb „aratása” a 20 és 29 év közötti korosztályra jut, itt majdnem az összes megbetegedések fele következik be. Később fokozatosan csökken, hatvan év fölött már minimális a veszélye. – Oliver Calleri mikor kapta meg? Maurer professzor jegyzeteiben keresgélt: – Itt van… Oliver 1973-ban született és tizennégy évesen, 1987-ben jelentkeztek először a tünetei. Amikor az apját már harmadszor hozták el Párizsba, de nem tudtunk rajta segíteni. – A kór gyógyíthatatlan? Maurer doktor a fejét ingatta: – Így valahogy. Egyetlen orvos sem vallja be szívesen, és akinek egyszer az életben jut egy vagy két porphyriás be-

439

Nemere István teg, mind megpróbálkozik valamivel. De a kór sokkal „mé lyebben ül még az ismeretlenben”, mintsem gondolnák. Én tisztában voltam vele, hogy az öreg Callerin nem tudunk segíteni. De amikor közölte velem, hogy a fiának is hasonló tünetei vannak, felcsillant bennem a remény. Úgy véltem, valami módon majd csak segíthetek rajta, illetve a következő porphyriásokon. Ez a remény élteti a kutatásainkat. Sikerült elintéznem, hogy most már legálisan kutathassam a betegséget, ráadásul néhány más – főleg francia és spanyol – porphyriás betegen kívül elsősorban rájuk támaszkodtam a kutatásaimban. – Ezt úgy értsem, hogy ön… vizsgálta és gyógyította Oliver Callerit is? – Tudom, hogy ez most paradoxnak hangzik – a profeszszor leszegte a fejét. – Hiszen a lányunk gyilkosáról van szó… De így történt. Kis csönd után a férfi folytatta: – Előre kell bocsátanom, hogy nem tehettem értük sokat. Az öreg Calleri már igen rossz állapotban volt akkor is, amikor nálunk jelentkezett. A porphyriás betegek rengeteg tünetet produkálnak, ezek befolyással vannak életvitelükre és tetteikre is. Claudia itt merészelt először megszólalni: – Említett valamilyen viselkedészavarokat, professzor úr… – Igen. De menjünk sorban. Felsorolom az összes tünetet, hogy teljesebb képet kapjanak. Tehát kezdjük azzal, hogy ez egy örökletes betegség, sokszor marad egy családban és annak számos tagjára kiterjed. Vagy lappang a kór, és akkor a beteg tünetmentes – vagy jönnek a rohamok. Eze ket sok minden kiválthatja: gyógyszerek, fertőzések, ismeretlen okok. Nőknél a menstruáció, vagy a terhesség is ilyen ok. De rohamot válthat ki például a hosszantartó koplalás, fogyókúra, és az alkoholfogyasztás is… Most nézzük meg,

440

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK mivel járnak ezek az akut rohamok? A páciens minden alka lommal éles hasi fájdalomra panaszkodik, és persze hasi érzékenység lép fel, ami teljesen érthető. A vizelete vörös vagy sötét színű. Olykor hányinger, étvágytalanság is fellép. – Mindezek még nem olyasmik, amelyek... – kezdte volna Rafael, de a professzor leintette. Olyan volt, mintha egyetemi katedrán adna elő és egy okvetetlenkedő diákkal állna szemben: – Nem is! Majd most mondom a neurológiai tüneteket, ezek már érthetőbbek. Fellép itt egy peripheriális neuropathia, és egyáltalán peripheriális jelenségek, mint gyengeség, paresztézia, sőt légzészavarok. Claudia tanácstalanul pillantott a főnökére. „Mi az a paresztézia?”. Maurer elkapta a tekintetét: – A szó érzészavart jelent. De jelentkezhet időleges légzésbénulás is, ami nehézlégzéssel, rövid fulladással jár. Rafaelnek eszébe jutott, mit mondott Dalma két eddigi beszélgetésükről. Oliver Calleri hangja olykor el-elakadt és mintha nehezen lélegzett volna. Lehet, a gyilkosság miatt jött ilyen izgalmi állapotba? Vagy maga a tény, hogy sokat kockáztatva telefonál az asszonynak, kitéve magát az esetle ges leleplezésnek? – …de folytatom a neurológiai tüneteket. Az acut porphyriás betegnél ilyenkor cerebrális, vagyis agyi jelenségek is fellépnek. Például jelentős mértékű viselkedészavar állhat be nála, ami hol ingerlékenységgel, hol szorongással párosul. Mindenképpen zavartság észlelhető nála, nemegyszer hallucinál is. Agyi görcse is lehet, és depresszióba esik. Ilyenkor a pesszimizmusa, a reménytelensége szinte végtelen mértékű lesz. Agyideg-tünetek is jelentkeznek nála, ezeket persze inkább csak orvos állapíthatja meg, ha éppen ott van a roham alatt. Laikus csak azt veszi észre, hogy a betegnek hangképzési zavarai támadnak, egyszerűbben fogalmazva: alig tud beszélni, az ajka, a torka nem formáz meg érthető

441

Nemere István hangokat, szavakat. Különböző belső szervei időlegesen le is bénulhatnak, de ezekbe nem hal bele. Látási zavarai is támadnak. Claudia a magnót nézte és hallgatott. A rengeteg baj el rémisztette. Rafael annyi fájdalmat, szenvedést és kínt látott már életében, hogy nem rezdült meg benne semmi. Talán azért, mert akiről itt elsősorban beszéltek, az számára nem egy vagy ezer ismeretlen porphyriás beteg, hanem Oliver Calleri volt: a sorozatgyilkos, „Mr. Spirál”. Hát nem volt képes őt sajnálni. – …Ha egy orvos van jelen és a roham alatt vizsgálja a beteget, mit tapasztal? – Maurer doktor önmagának adta fel a kérdést és máris megválaszolta: – A már említett vörös vagy sötét vizeletet, no és azt, hogy a beteg ilyenkor sem a vizeletét, sem a székletét nem képes visszatartani. A szívverés szabálytalan, tachycardia lép fel, sőt esetleg láz is. Igen nagymértékben verejtékezik a páciens, és számos egyéb, csak szakember által, műszeresen érzékelhető tünetet produkál. A vizeletében a porphyn aránya rögtön megnövekszik, különböző aminosavakat regisztrálhat majd a laborvizsgálat során. Minden kóros anyag aránya megnő a vizeletben, így szélsőséges értékeket ér el a coproporhyrin, az uroporphyrin, a porphobilinogen is… Elmondjam a haematológiai és a vérkémiai eltéréseket is? Maurer maga elé tette papírjait. Egész táblázatok voltak ott, a laboratóriumi leletek. Rafael csak annyit látott félszemmel, hogy a felsorolások, számsorok fölött ilyen szavak állnak: „gyorsult vérsejtsüllyedés”, „Leukocytosis”, „Elektrolytzavarok”, „Alkalosis”… Kicsit fejbe vágta már ez a sok idegen szó. Amelyek egytől egyig fehérfalú kórházat juttattak eszébe, ahol fehér gépek között fehérbe öltö zött nők és férfiak járkáltak, mintegy magukon hordozva fontosságuk és nélkülözhetetlenségük láthatatlan palástját is.

442

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nem szükséges, professzor úr. Végső soron tehát a kór gyógyíthatatlan? – Jelenleg még igen, és különösen az volt az 1980-as évek második felében. A tüneteket persze próbáltuk csökkenteni. Szénhidrátban gazdag táplálkozás, csökkentett zsírtartalmú, izo-kalóriás ételek, ez az egyik első parancsolat. No és persze kerülni kell a betegnek azokat a gyógyszereket, amelyek kiválthatják a rohamot, az állapota rosszabbra fordulását. Sajnos rengeteg van – felmutatott egy papírt, az egész oldalt gyógyszernevek töltötték meg. – Ezek közül egyiket sem szedheti, ha vigyázni akar önmagára. Az orvosok általában csökkentik a fájdalmakat is. Intravénásan adnak napi 4-500 gramm glukóz-infúziót, ami óránként húsz grammot jelent. Ennyi kell. Olykor inzulint is adni kell, kis adagban. Tudok számos esetről, ahol bár a beteg kórházba került, a roham alatt bekövetkező légzési elégtelenség, vagy egyenesen egy bénulás vitte el őt, nem tudtak már időben segíteni rajta. Általában az a helyzet, hogy amikor egy ilyen rohamos beteget bevisznek egy kórházba, akkor gyors beavatkozásokkal javítanak a fizikai állapotán. Haematint kap, amivel a májfunkciót javítják, és megszűnik a fájdalma. A plazma- és vizeletszintet maximum két nap alatt rendbehozzák, a biokémiai hatások megteszik a magukét, a beteg megkönnyebbül. Ámde a neuropathiák többségére ez nincs hatással. Legfeljebb nem fejlődnek tovább ott és akkor. – Professzor úr, egy fontos kérdésem lenne. Aki ilyen betegségben szenved, az képes embereket ölni? – Miért ne lenne képes? A betegségnek itt talán nincs is közvetlen, kiváltó hatása. A pszichikai hatások, különösen ha azok sok éven át összegződnek, bizony elferdítik az illető lelkét. De ez sem törvényszerű. Hosszú pályafutásom alatt azért találkoztam vagy száz-százhúsz porphyriás beteggel, azok különféle változataival is. Nemcsak AIP-osokkal, mint a Callerik, de VP-sekkel is, ami porphyria variegatat

443

Nemere István jelent, sőt alkalmam volt vizsgálni herediater coproporhyriá sokat, vagyis HCP-seket is… És egyikből sem lett gyilkos. Itt több dolognak kellett összejönnie, míg az ifjabb Calleri erre az útra tért. – Ezek megállapítása már a mi feladatunk – jegyezte meg Rafael. Meglepetésére a professzor tiltakozott. – Nem csupán, nem csupán! Ugyanis azt hiszem, e téren is tudok segíteni. Bár a megoldás ismét csak nem az orvosi magyarázatokban, vagy nem is a kezelésben rejlik. Hanem inkább a kezelés megtagadásában, ha jól sejtem. A felügyelőnek egy pillanatra még a lélegzete is elállt: – Ezt komolyan mondja, professzor úr? – Igen, sajnos, így történt – az öreg ivott egy kis teát, aztán hátradőlt. Jegyzeteit letette maga mellé a díványra. Látszott: ami most következik, már nem laborok és vizsgálatok, nem leletek és gyógykezelések története lesz. – Az Egészségügyi Központ léte a végéhez közeledett. Ezt mindenki sejtette már 1987-ben is, de még csak a kulisszák mögött beszéltek róla. Tény, hogy túl sokat költött az intéz mény, és az Európa Tanács illetékesei nem is igazán látták a dolog hasznát. Mind gyakrabban hallottuk a kérdést: minek létezik a Központ? Mi olyasmit tudunk nyújtani a betegek nek, amit más klinikák nem nyújthatnak? Ebben sok ráció volt. De végül is nem mi, kutatók tehettünk róla, hogy annak idején létrehozták a Központot. Mi csak dolgoztunk, kutattunk, gyógyítottunk. Nos, azt hiszem, 1989 elején történt, hogy a totális megszüntetés felé vezető úton az egyik első lépésként megtiltották, hogy az Unión kívüli betegeket bármilyen ürüggyel fogadjunk, vizsgáljunk, ellássunk. Ez nagyon világos volt. A porphyriás idősebb Callerin kívül akkor már páciensünk volt a fiatalabb Calleri, Oliver is… – Claudia jól látta, hogy e név említésekor az öreg keze ököl be szorul és nem is enged ki egy ideig. – Őrá is vonatkozott a tilalom. Magyaráztuk nekik, hogy amúgy sem tudtuk volna

444

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK őket meggyógyítani, hiszen egyelőre ezek a porphyria-típusok nem igazán gyógyíthatók. Az Egyesült Államokban a ki lencvenes években ugyan kísérleteztek haem-argináttal, sőt Európában is bevezették itt-ott, de ez csak a thromboziskeltő hatást csökkentette, és szó sem volt arról, hogy ezzel vagy bármi mással véglegesen kigyógyíthatták volna a bete geket. A genetikus eredetű kóroknál ez különben sem megy máról holnapra. Ráadásul akkor még a nyolcvanas években jártunk és őszintén feltártuk mindkét svájci betegünk előtt a helyzetet. Az öreg Calleri akkor már olyan sokat szenvedett, hogy nem ellenkezett, belenyugodott a dologba. Nem úgy a fiatalabb. Ez a tizenéves kölyök fenyegetőzött, azt emlegette, hogy megkeserüljük, amiért kidobtuk őket. Magyaráztuk, hogy ne minket hibáztasson, hanem az adminisztrációt, és azt sem az intézményben, hanem valahol „feljebb”. Emlékszem, az utolsó napon, amikor megkapták a zárójelentést és azt az iratot, amelyben a központ megtagadta további keze lésüket, az az Oliver ordítozott velünk. – Álljunk meg egy pillanatra ennél az iratnál – Rafael előrehajolt. – Mit tartalmazott? – A betegsége leírását, persze erősen rövidítve, és az indoklást, amivel elbocsátottuk Callerit. Mindketten kaptak egy-egy példányt, amelyek nagyon hasonlítottak egymásra. – Rajta volt a vizsgáló orvosok neve is? – Igen, ilyen esetben az összes orvos és kutató, aki bármilyen vizsgálatot végzett rajtuk-velük, annak neve és alá írása is szerepelt ezen a papíron. Rafael csak nézett, nem szólt. Claudia előbb kapcsolt, mint Maurer. A doktor egy pillanatig hallgatott és Rafael szemébe nézett, aztán kapcsolt: – Azt akarja mondani, hogy ez a papír lett… hogy is mondjam… a halálraítéltek névsora? – Nem annyira az övéké, mint a gyermekeiké. Ön emlí tett megváltozott tudatállapotot, depressziót, hallucinációt

445

Nemere István és egyebeket. Ez már idegrendszeri probléma, és a pszichiát ria területére is tartozik. Gyanítjuk, hogy Oliver Calleri nem csupán fizikailag beteg, hanem lelkileg is erősen sérült. És akkor még nagyon finoman fejeztem ki magamat. – Amit mond, annak nagy a valószínűsége – helyeselt a professzor. – Azért a szakirodalom ismer ilyen eseteket. A porphyriásokra nagy fizikai fájdalmak hárulnak, no és nem véletlenek a lelki sérülések sem, mert hiszen maga a kór is okoz ilyeneket. Plusz még ott van az a tudat, hogy nem gyógyíthatók. A viselkedészavarból és a hallucinációkból, a mélységes depresszióból áteshetnek egy bosszúálló szindrómába. Az agyideg-tünetek sem válnak a javukra, azt hiszem. Rafael maga elé nézett. Lázasan töprengett még, mit kérdezzen? Mert bár ezek után bármikor idetelefonálhat, és a professzor nyilván a rendelkezésére áll. Legjobb tudása szerint osztja majd meg az információkat. De most már semmi sem jutott eszébe. Ezekről a dolgokról úgyis el kell majd beszélgetnie egy pszichiáterrel. Amikor búcsúztak – az odarendelt taxi már a ház előtt várt – Maurer professzor magához ölelte feleségét és a küszöbről néztek a távozók után. Claudia még visszaintett a kapuból, miközben Rafael gálánsan kitárta a lány előtt a kocsiajtót. A repülőtér messze volt. Keveset szóltak. Csak amikor már feltűnt az az épület, mögötte az ezüstmadarakkal, kérdezte a lány: – Ez azt is jelentheti, hogy Oliver nem normális? – Könnyen lehet. – De ha a szakértők annak tartják, nem fogja elítélni a bíróság? Rafael a legszívesebben azt mondta volna: „először kapjuk el, aztán beszéljünk a sorsáról!” De ehelyett így szólt:

446

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – A mi feladatunk elfogni és átadni őt a bíróságnak. A többit majd meglátjuk. Most Claudia kis keze szorult ökölbe, ami nem kerülte el Rafael figyelmét.

Június 26. Szombat
– Még mindig nem léphetünk? – kérdezte Garner. Most már ő is elfelejtette, hogy szombat van. Az ügy kezdett a körmére égni. A felettesei, a médiák, az Európa Tanács és szinte mindenki éppen az Europoltól várta a megoldást. Wahl felügyelő pedig az ő beosztottja volt. Az Andruta-ügyet még nem emlegette senki, de könnyen lehet, hogy hamarosan ismét felbukkan ez a név a lapokban, tévékben. Garnernek ugyan semmi köze sem volt hozzá, ám most mégis őt fogják emlegetni – no persze, Rafaelen kívül. – Én is sajnálom, uram, hogy kénytelenek voltunk idáig a sötétben tapogatózni. De egyszerűen túl kevés adatunk volt, azokat is fokozatosan szereztük meg. Az Európa Tanács úgy döntött, hogy megkaphatjuk a kért adatokat a valamikori Egészségügyi Központról. Csak az a baj, hogy rengeteg irattári anyag maradt fenn, és annak csak egy töredékét vitték fel mágneslemezekre. – Azt akarja mondani, hogy a nyolcvanas években ott még nem alkalmaztak számítógépeket? – Csak részben, uram. És az irattári anyag egy részét öt év elteltével, másik részét tíz év elteltével kidobták, mert a szabályok már nem kötelezték őket az őrzésükre. Nos, ne feledje el, mi tizenkét évvel az események után kezdtünk nyomozni a két Calleri után… – Végül is találtak valamit?

447

Nemere István – Két név hiányzott még tegnap este: két olyan kutató neve, akik szintén vizsgálták az idősebb Callerit és negatív véleményükkel hozzájárultak ahhoz, hogy a Központ megszabaduljon tőle, hogy ne folytassák a gyógykezelését. Oliver Calleri nyilván meg van győződve, hogy az apját ilyen áttételes módon a Központ ölte meg, és ugyanez az intézmény tagadta meg az ő kezelését is. – Az ő papírját kik írták alá? – Még mindig nem tudjuk, mert az az értesítés, illetve a központnál maradó másolata nem került elő. Eddig nem. A párizsi kollégák egész éjjel dolgoztak. Ma reggel fél nyolckor beszéltem velük. Egyetlen nevet tudtak adni, amely ed dig még nem szerepelt a listánkon. – Halljuk! – Baeyens. A keresztneve Marcus, belga szerológus, vagyis vérkutató volt. Előkerült néhány korabeli papír, ame lyek szerint általában ő vizsgálta a Callerik vérét. A kapott másolatokból látom, hogy számos leletet ő írt alá. Ezek valamelyik Calleri BUN, SGOT, SGPT-vizsgálatairól szólnak, de akad itt mérése és jelentése a proteinuria-, hypocalcaemia-, hypochloraemia-méréseiről is… – Hagyjuk ezt a kínai nyelvet, Wahl! Egyikünk sem érti, attól tartok. Szóval mi van Marcus Baeyens doktorral? – A belga és az uniós nyilvántartó már keresi. Amint meglesz – ha még él – megtudakoljuk tőle, van-e fia vagy lánya. És amint ez kiderül, én azonnal odautazom és személyesen látom el a családtagok védelmét ma éjszakától hétfőig, vagy ha kell, tovább is. – Jó terv – felelte Garner és váratlanul letette a kagylót. Rafael egy pillanatig még bámulta a telefont, aztán lassan, óvatosan, mintha bomba lenne benne, helyezte vissza a helyére.

448

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Alex! – Itt vagyok, uram. – Jött már valami? – Semmi, uram. – Délután öt múlott...! És szombat van! Hát senki sem érti, milyen fontos dologról van szó? – Mindenütt zárt ajtókba ütközünk, uram. Claudia folyton a telefonon lóg és sürgeti az illetékeseket. A számítógé pes rendszerekbe is nehéz ilyenkor belépni, mert vannak olyan „kapuk”, amelyeket idegen nem hatolhat át. Folyton meg kell keresni a népesség-nyilvántartókat és a rendőrségi hivatalnokokat, akik persze elutaztak víkendre, vagy éppenséggel szabadságra. Ne feledje, uram, hogy már június vége van… – Tudom, hányadikát írjuk! De itt egy ember életéről van szó, mondták nekik? – Ezzel kezdünk minden beszélgetést, uram. Ön most hol van, ha szabad kérdeznem? – Itt ülök a repülőtéren. Az Europol különgépében, amelyhez egyszer már volt szerencsém, amikor Svájcból Hamburgba kellett mennem. Egy emlékezetes napon… – Ja igen, emlékszem, fő… uram. Amikor nem tetszett egyedül lenni abban a svájci kisvárosban, és éppen akkor jött a hír Észak-Németországból… – Talán hagyjuk ezt, Alex. Még most is dühöngeni kez dek, ha eszembe juttatják. – Értem, uram. Szóval amint megadjuk a célvárost… – …A gép azonnal a levegőbe emelkedik és a célhoz legközelebbi reptéren leszáll. Mire odaérek, értesítve legyen az ottani Europol és a helyi rendőrség, kocsikkal várja nak. – Intézkedem majd, uram. Csak előbb találjuk meg azt a doktort.

449

Nemere István

Este hétkor már azt sem tudta, mit tegyen. Nem telefonálhatott folyton Alexnek. Felhívta hát Dalmát és röviden tudatta vele, mi újság. Odakünn eleredt az eső. Most szerencsére bent ült az épületben, egy kis szolgálati váróhelyiségben. Néha jött arra egy stewardess és megkérdezte, kér-e valamit? De már túl volt a könnyű vacsorán. Gondosan becsomagoltatott magának néhány szendvicset és egy kis üveg ásványvizet. Vele volt terjedelmes táskája, amibe szinte minden belefért, „egy fehér elefánton kívül”, mint szokta mondogatni. Felkészült hát arra is, hogy a következő huszonnégy órát egy erdőben vagy más, lakott helyektől távoli ponton kell töltenie. Volt nála egy golyóálló mellény, és most kivételesen egy pisztoly is. Ugyanaz, amellyel annakidején kivégezte Andrutát. Unalmában az orvosi papírok másolatait olvasgatta. Nem minden szót értett, de sokat segített az, hogy valaha la tint tanult. Istenem, de régen volt – tette hozzá, miközben a szeme előtt ilyen szavak jelentek meg: labilis hypertensio, posturalis hypotensio, oliguria, hyperpigmentatio . A legtöbb szó most csak hátteret jelentett. Két férfiről szóltak, egy apáról és fiáról, akik valaha régen – tizenkét-tizenöt éve – Párizsba mentek gyógyulást keresni. De nem kapták meg. Nyolc óra lett, aztán kilenc. A reményei egyre csökkentek. Három óra még, és elkezdődik a vasárnap. Oliver Calle ri már jól tudja azt, amit ők még nem. Ő már hónapok óta tudja biztosan, hogy ki lesz a tizennegyedik áldozata. Rafa el kiment a mosdóba. Akkor szólalt meg a készüléke, Alex jelentkezett: – Uram! – Itt vagyok.

450

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Marcus Baeyens doktor ezerkilencszázkilencvenkilencben afrikai szolgálatot vállalt, pedig már nem volt túl fiatal. Ötvenen túl ritkán engedélyezik az ilyesmit, de egy nagy zaire-i járvány miatt szükség volt mindenkire… – A lényeget, Alex! Megtalálták? – A nyomát, csak a nyomát. Most folyik a lázas rádiózás Zaire-ba. – Mit mond a névazonosság-vizsgálat? – Harminckilenc Baeyens nevű nő és ötvennégy ilyen nevű felnőtt férfi van Belgiumban. Képtelenség mindegyikhez járőrt küldeni és megkérdezni: hölgyem, uram, az ön édesapja véletlenül nem Marcus Baeyens doktor...? Rafael fogcsikorgatva adott neki igazat. Ketrecbe zárt oroszlánnak hitte magát. Talán az is volt. Ismét eltelt egy óra, újabb hírek nélkül.

A magányos ház ablakában még világított a sárgás fény. Olyan csöndes volt a környék. Néha egy kutya ugatott valahol, de az is mintha diszkréten tette volna. Hogy ne za varjon senkit. Madár röppent el megkésve, fészkére igyekezett. Odébb az országúton még zajlott a forgalom, de már mind ritkábban húzott el egy-egy kocsi. Lassan beállt a nyugalom. De ez csak látszólagos volt. Néha szél rázta meg a fákat, és valahonnan fenyegetően morajlott az ég. Hamarosan lezúdul az eső. Dél felől villámok halványkék fénye világította be olykor az ég egy darabját. Mind nagyobb darabját. A várakozó óvatosan pillantott világító órájára. 10.52. Tíz-ötvenkettő, tíz-ötvenkettő, ismételgette szenvtelenül. Az első pillanatban alig hatolt el tudatába a számok je -

451

Nemere István lentősége. Aztán megértette, és felnőtt a türelmetlen haragja. Meddig még, meddig még...? – kérdezte némán. A házban az a fény még mindig világított. A legközelebbi ház vagy száz méterre volt. Ott talán van egy kutya is, amely időnként böffenésszerű hangon ugat fel. Talán azt jelzi, éppen neki: „Tudom, hogy ott lapulsz”. – Hát tudjad, te dög – mondta félhangon Oliver.

Negyed tizenkettőkor végre meglódultak a dolgok. – Uram! – jelentkezett Alex. – Hallgatom. Van már célpont? – Sikerült megszereznünk a szükséges adatokat, felügyelő úr… – A pokolba a protokoll-szöveggel, ember! A célvárost mondja, hogy a pilóták megkérhessék az engedélyt! A többit majd elmeséli útközben! – Igen, uram. Maastricht a célváros. – Remek, akkor öt perc múlva én hívom, legyen szabad a telefonja! Rafael rohant a reptéri vezényléshez. Közben szólt pilótáinak. Odakünn vigasztalanul esett. Amikor átrohantak a betonon, érezte, hogy itt-ott, a mélyedésekben álló víz a cipőjébe ment. Káromkodva érte el a gépet. Alig volt itt világítás. Aztán végre bent volt, és már nem izgatta az eső. Aktatáskájából húzta elő a kistelefont, de az egyik pilóta rászólt: – Itt nem használhatja, felügyelő. – Akkor az önök rádiótelefonját kérem – megkapta és fülére illesztette a hallgatókat, szája elő tűmikrofon került. – Alex…? Most startolunk. A fenébe, nem lehetett volna mindezt egy órával ezelőtt megszerezni?

452

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Nem, uram. Körbetelefonálták a fél világot, míg egy zaire-i, isten háta mögötti faluban meglelték doktor Baeyenst. Megtudták tőle, hogy két gyermeke van. A lánya az USÁ-ban jár egyetemre, most ott is szünet van, de állítólag elutazott valahová. Egy biztos: nincs Európában. – És akkor kije van Maastrichtben? – A fia, aki huszonéves és Hugo Baeyens a neve. – De Maastrich Hollandiában van, ha jól tudom! – Határváros, de nincs jelentősége Schengen óta… Mint tudjuk. – Mint tudjuk. Alex, mi a helyzet a fiúval? – Most keresik vele a kapcsolatot. – Azt akarja mondani, hogy nem tudják a telefonszámát? Nincs egy országos számítógépes telefonszám-nyilvántartó? Amely egyetlen másodperc alatt kiköpi a névhez tartozó számot és lakcímet? – Nem tudom, uram, biztosan van. Ott nagy vihar dühöng és több telefonvonal megszakadt, sőt Maastricht mel lett egy kisebb jelentőségű városközi telefonkábelt is elszakított a szél. Rádőlt egy fa, úgy mondják. – Akkor egy őrjárat induljon azonnal a pasashoz és figyelmeztessék, sőt őrizzék, míg oda nem érek! – Megpróbálok szólni nekik. De Maastricht környékén nagy vihar van, uram! Ekkor fordult Rafaelhez az egyik pilóta: – Maastricht nem fogad. – Hogy-hogy nem fogad? – egy pillanatra azt hitte, szétpattan a feje. Megfájdult az izgalomtól. Utoljára elég régen érezte magát így. – Nagy vihar dühöng arrafelé. A repülőteret lezárták, mindenfelé villámok csapdosnak és állítólag áramszünet is van, a leszállópályát nem tudják kivilágítani. – Hol szállhatunk le, legközelebb?

453

Nemere István – Harminc kilométeres körzetben sehol. Mindenütt vihar van. Ezen a körön kívüli repteret keres nekünk az irányítás. Mindjárt visszaszólnak, hová mehetünk. Néhány elkeserítően hosszú perc múlott el. A pilóta rádión tárgyalt valakivel, a készülék recsegett. Elektromos kisülések voltak az éterben. Végre megjött a válasz: – A belgiumi Verviers mellett van egy kisebb repülőtér, az a célunk. – Van róla térképük? – kérdezte Rafael aggódva. Végtére az ő élete is függött egy szerencsés landolástól. Rafael az órájára nézett. Éjjel háromnegyed tizenkettő múlott négy perccel.

Június 27. Vasárnap
A házban hirtelen kialudt a villany. Ugyanígy a többiben is. Hatalmas csattanással dörrent az ég. Oliver úgy érezte, közvetlenül fölötte történt a dolog – majdnem lerogyott félelmében. Aztán guggolva maradt egy fa mellett. Az eső már elkezdődött, egyetlen perc alatt lecsapott és nem hagyott semmit szárazon. A vihar megérkezett ide a város szélére is. Oliver lassan ment a házhoz. Arcán csorgott a víz, remélte, a felragasztott álbajusz a helyén marad. De már ennek sincs jelentősége, futott át a fején. Nagyon határozottan ment. A házban sötét volt. De mivel az előbb még égett a lámpa, és a tévé kékesen villódzó fénye is kivetült az ablakon, hát tudta, áldozata még nem alszik. Az óráját egészen arca elé tartotta, ne ázzon meg, amikor felhúzza esőkabátja ujját. Éjfél múlott három perccel. A csuklya csak most jutott eszébe, fejére húzta. Néhány hideg csepp a nyakába csorgott. Itt az eresz alatt szárazon léphe-

454

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK tett. Körös-körül milliárd kis bomba verte a terepet, a föl det, a füvet. A tetőt. Folyamatos dübörgésnek hallatszott. Elővette az íjat, felhúzta. A nyílvesszőt betette a vájatba. Még egy mozdulat, amellyel végigsimítja a szerkezetet. Most már nem számít, ha rajta marad is az ujjlenyomata… – Dögöljetek meg mindahányan...! – motyogta. Még egyszer körülnézett, aztán megverte az ajtót az öklével.

Rafael egy járőrkocsiban ült. Az száguldott vele az országúton nyugat felé. Persze most semmi jel nem mutatott arra, hogy éppen nyugatra vagy másfelé mennek. Ilyen vihart már régen látott. Komoly fák hajlottak meg veszélyesen, néha az autót is elkapta egy-egy szélroham. Különösen a kanyarok után nem lehetett kiszámítani, mi következik. Az úttest csuromvizes volt, nem mehettek túl gyorsan. – Mi van a másik kocsival? Van velük kapcsolat? – kér dezte rekedten. – Mindjárt odaérnek. Hiszen csak akkor indultak el a kapitányságról, amikor ön földet ért – magyarázta türelmesen az egyik belga rendőr. Rafaelt ez nem nyugtatta meg. Már majdnem beértek Maastrichtbe, amikor végre megreccsent a rendőrautó rádió ja: – Kettes hívja hármast. – Itt hármas, mondd már, mi van? – Most érünk abba az utcába. Minden sötét, itt is elment az áram. – Mi van a telefonnal? – kérdezte Rafael a hátsó ülé sen. – Wahl felügyelő az Europoltól azt kérdezi, sikerült-e telefonkapcsolatot teremteni a feltételezett áldozattal?

455

Nemere István – Nem, ezen a környéken a telefonoknak is annyi. Állítólag villám csapott egy alközpontba, meg egy transzformátorházba is. Rafael csak az ajkát rágta. Közben az ő kocsijuk szirénázva, kék fénnyel száguldott – a város néhány utcáján még volt forgalom, néhány ügyetlen úrvezető szerencsétlenkedett az esőben és szélben. Olykor villámok csaptak le, sisteregve. Nappali fényt támasztottak egy-egy másodpercre, ezalatt a tárgyaknak még igazi árnyékuk is lett. – Ez már az a városnegyed – a vezető óvatosabb lett. Az egyik mellékutca szélén kidőlt fa hevert. A szél most is tépázta leveleit. Rafaelt egy szerencsétlen, vergődő állatra emlékeztette. Egy pillanatra behunyta a szemét. Elég volt már a rosszból, a szenvedésből. Ha sikerül megmenteni ezt a Baeyens-fiút, az első győzelmét könyvelheti el az utóbbi hónapokban...! Mióta Olivert üldözi. – Itt vagyunk a háznál – hallotta a rádióból. – Minden töksötét. Kiszállunk. Már majdnem odaértek ők is. Rafael arra gondolt: csak most az egyszer… hogy legalább egyet megmentsen az áldozatok közül! Talán Oliver csak nappal jön majd ide. Hosszú a vasárnap, és akkor megvédheti ezt a fiatalembert. Jövő vasárnapig pedig biztosan elkapják azt a disznót...! Nagyon közel csapott le egy villám. A sofőr elvakultan fékezett. Akkorát csattant fölöttük az égbolt, hogy azt hitték, most mindnyájan odavesznek. Aztán semmi sem történt, csak az autó ment tovább elég lassan. Egy kocsi jött szembe, az is nagyon bizonytalanul haladt. Rafael rápillantott a rendszámtáblájára, ez afféle rendőr-reflex volt nála. Csak arra emlékezett, hogy két 6-os és egy 1-es volt a számok között. De mindez homályba merült, az ablaktörlők veszettül dolgoztak. A sofőr fékezett és befordult egy másik utcába. A házak itt távol álltak egymástól. A másik rendőr próbált beszélni a rádión, de az siketen hallgatott.

456

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Aztán végre odaértek… Az elsőnek érkezett rendőrautó a ház előtt állt. Tetején még forgott a kék lámpa. Az egyik rendőr bekerült fényszóróik körébe, hirtelen fehér lett az egész ember. Ruháján csorgott az eső. A pázsit is nedvesen csillogott. Rafael próbálta a testbeszédéből eltalálni, mi történt. Rosszat sejtett. – Mi van? – lépett ki a kocsiból. Az eső rögtön arcul verte, a szél pedig majdnem ledöntötte a lábáról. – Elkéstünk, felügyelő úr – felelte a rendőr röviden. Dühöngése alig öt percig tartott. Igaz, majdnem szétrobbant. Közben kiderült, hogy az első járőrkocsi rádiója nem működik. Rafael Hugo Baeyens holtteste mellett térdelt egy teljes percig. De hiába tapogatta a nyaki eret, tudta, már vége. Nem volt szívműködés. Viszont a test még egészen meleg volt... – Szóljanak be a központba, küldjék ki a gyilkosságiakat. A helyszínelőket. Mentő nem kell. És minden idevaló és környékbeli járőrkocsi azonnal induljon útnak. Ellenőrizzék az utakon lévő személyautókat, furgonokat! Minden megállított, úgy szemre huszonöt és harmincöt év közötti magányos férfi vezető adatait írják fel. Ha az illető hasonlít a körözött személyhez, akkor természetesen állítsák elő a maastrichti kapitányságon, én is odamegyek hamarosan. Egy járőr menjen a vasútállomásra és ott is igazoltasson minden ilyen korú, vagy más okból gyanús férfit. Ugyanezt tegyék meg közterületen, ha bárhol találnak valakit is. Az időjárás ellenére… Maga is tudta, ez nem sok eredményt hozhat. De olyan dühös volt, hogy tennie kellett valamit. Ott állt az eresz alatt és arra gondolt: talán csak tíz percet késett… Tíz percet! Oliver most sem ölt szombat éjfél előtt. Bevárta a vasárnapot. Ilyen könnyű dolga még sohasem volt, hiszen a vi -

457

Nemere István har tönkretette, elsötétítette a környéket. De ilyen veszélyben sem volt a fickó...! Bár biztosan nem sejtette, hogy ilyen közel vannak már az üldözők. Most megnyugodva utazik valahová, hogy minél messzebb legyen innen. És meg van győződve, hogy még a jövő vasárnap is gondtalanul elteheti láb alól a tizenötödik áldozatot… Nem várta be a helyszínelőket. Az elnémult rádiós járőrkocsit otthagyta, a másik kettőt beparancsolta a járműbe és indult velük a vasútállomásra. Közben rádión értesítették magát a helyi főkapitányt, aki azonnal szolgálatba állt és vezényelte az akciókat. Rafael útközben valósággal ontotta az ötleteket és az utasításokat. Intézkedett, hogy Maastricht körül az összes vasútvonalon a legközelebbi állomásokon tartsák fel a vonatokat és vizsgálják át a szerelvényeket. Emiatt távolabbi területek rendőreit is be kellett vetniök, szerencsére arrafelé nem volt ilyen ítéletidő. A helyi repülőtér amúgy is zárva volt. Az autóbuszok többsége el sem indult. Rafael azt szerette volna elérni, hogy minden kivezető közúton állítsanak fel ellenőrző pontokat és állítsák meg az összes járművet – de ehhez itt nem volt elég ember és járőrkocsi. Arról nem is szólva, hogy a gyilkosság óta minimum tizenöt-húsz perc telt el, a tettes már messze járhatott. De csak akkor, ha autóval jött és azzal is ment el. A vasútállomáson hát körülnézett az embereivel, de egyetlen gyanús férfit sem talált. Korban és külsőben senki sem illett Oliver Calleri arcához, személyleírásához. Se bajusszal, se anélkül. Így aztán kis szemlélődés után inkább bement a kapitányságra. Ahol láthatóan mindenki lázban volt. Behívattak pihenős kollégákat is, a kapitány pedig feltűnő előzé kenységgel ugrálta őt körül. Eleinte észre sem vette. Felhívta Alexet, aki ezen az éjszakán ügyeletet teljesített a luxemburgi központban. Rafael kereken megmondta neki: addig nem mehet haza, míg reggel le nem váltja őt Claudia. Akit szintén kiértesítettek időközben.

458

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Éjjel egy órakor már nyilvánvaló lett, hogy a tettes elfogására nincs remény. Még akkor elhagyhatta a várost – vagy elbújt ottani rejtekhelyén? – amikor felfedezték a gyilkosságot. Rafaelnek felajánlották a kapitányság vendégszobáját, de úgy érezte, nem pihenhet most. A vezénylőben hallotta, hogyan jelentenek innen-onnan a járőrök. Hát kért maga mellé egy tisztet és egy járőrkocsit. Egy nyomozóhad nagyot adtak, és percekkel később elindultak, hogy sorra járják a város szállodáit, panzióit. Hogy minden portás elé odategyék azt a két fényképet, amelyek Oliver Callerit ábrázolták bajusszal és anélkül.

Csak hajnalban ért véget a hajsza. Eredménytelenül. Rafael alig állt a lábán. A vihar ugyan elvonult, de a csöndesre váltott eső nem állt el. Végül mégis elfogadta a vendégszobát. Elmondta Alexnek, mit vár tőle, és belezuhant az ágyba. Csak délelőtt tizenegy után ébredt fel. Negyedórával később már emberhez hasonló külsővel vonult le a vezénylőbe. Addigra a többiek is kipihenték magukat. – Semmi? – kérdezte röviden. – Rien – felelték éppen olyan röviden. Kis töprengés után azt mondta: – A tetthelyhez közeledve láttam egy férfit egy autóban. Nem is tudom, eddig miért nem jutott eszembe. – Itt vannak az igazoltatottak adatai – tártak eléje egy listát. – Már ellenőriztük őket. Senkinek sincs priusza. Javarészük nem is hasonlít a tetteshez. – A kocsik rendszáma is itt van? – átfutotta azt is. Nem volt közte, amit keresett. A hadnagyra nézett:

459

Nemere István – Belga rendszám volt, mert csak három számjegy szerepelt benne. A három betűre nem emlékszem, azt nem láttam. Két 6-os és egy 1-es számjegy volt benne. – Ez nem fog gyorsan menni – így a hadnagy. – Tudom – bólintott megadóan a felügyelő. – Mostanában volt tapasztalatom a számítógépes rendszerekkel és egyéb listás nyilvántartásokkal. Csak látszólag megy a dolog könnyen. A valóságban… – legyintett. – Van keresőprogram – mondta a hadnagy és maga ült egy gép elé. Jelszó megadásával lépett be a rendszerbe, aztán több csoportosításban megadta a kívánt keresési irányt a gépnek. A kiadott rengeteg rendszám között újabb szelekci ót végzett azzal, hogy csak a Maastricht környékén bejegyzett kocsik adatait szolgáltassa ki. Végül maradt negyvenhárom autó és tulajdonosa a lakcímmel. – A szín? – kérdezte a hadnagy. – Világos, de lehet, csak a mi fényszórónk miatt… A hadnagy vállat vont és beírta: csak a fehér, sárga világoszöld, világoskék kocsikat kéri. A rendszer némi surrogás és rejtélyes brummogás után képernyőre vetített tizenhat autót. A hadnagy egyenként kinyomtatta az adatokat és kérdőn nézett Rafaelre. – Ötöt kérek, és egy járőrkocsit. A többit adja oda másnak. A hadnagy – már csak becsületből is – szintén ötöt választott, a maradék hatot kiosztotta két járőrkocsi legénységének. Elindultak és mire eljött az ebédidő, már vissza is tértek – dolguk végezetlenül. Egyik kocsi gazdája sem Oliver volt, a legtöbben megállapodott belga családapák, néhány nő. Akkor Rafael és a hadnagy úgy döntöttek, a többi kocsit is megnézik, de erre már csak délután jutott idejük.

460

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Pontban nyolc órakor felhangzott a híradó szignálja. Dalma Legrand a nézőkre mosolygott: – Jó estét. Mai első hírünk sajnos szomorú eseményhez kapcsolódik – a mosoly észrevétlenül olvadt le ajkáról, a szája körül sem maradt nyoma. Mesterien csinálta. A nézők abban a másodpercben azonosultak vele. Kicsit féltek is talán, mert már valami baljós is volt benne. – Ismét gyilkolt az euro-sorozatgyilkos. Oliver Calleri, aki tizenhárom hete minden vasárnap elkövetett egy gyilkosságot, ma a tizennegyedik uniós országban is gyilkolt. Az áldozat ezúttal egy belga állampolgár… Tízmilliók nézték Hugo Baeyens arcvonásait. A kép fekete-fehér volt, emiatt még jobban elütött a környezettől. A színpompában ez volt maga a rossz hír. A gyász. Míg Dalma az áldozatról beszélt, Rafael lassan leült az idegen fotelbe. Még mindig Maastrichtben volt. Valami arra késztette, hogy itt maradjon. Egész délután rohangált, már kezdte megismerni a várost. Legalábbis ilyen benyomása támadt, amikor vagy ötödször utazott át ugyanazokon a központi tereken. – Oliver Callerihez is szívesen szólnék, ha megkeresne a már ismert módon – folytatta Dalma merészen. – Legfőbb ideje megtudnunk, vajon valóban azok a tizenöt évvel korábbi gyógyintézeti események késztetik őt arra, hogy gyil koljon...? És bár megpróbáltuk, sajnos nem tudtuk elérni az Europol különleges osztályának vezetőjét, akitől bővebb információkat kaphattunk volna… – a tekintete most mintha egyenesen Rafaelre fordult volna. A férfinak akkor jutott eszébe: amikor hajnalban aludni ment, kikapcsolta a mobilját és később a nagy rohanásban sem kapcsolta be. Még Alextől sem kérdezett semmit. Elfelejtette azt is, hogy Dalma éppen ma este vezeti a híradót. Szerencsére éppen elég adatot kaphatott a hírügynökségektől. Még azt is jelezték, hogy… De ezt éppen most mondta az asszony:

461

Nemere István – …A nyílvesszőn ezúttal a „T” betűt olvashatták a nyomozók. Egy betű híján tehát összeállt a szanszkrit nyelvű idézet, amit a tettes egy ázsiai vallási könyvből vett. Anélkül, hogy valaha is a legcsekélyebb köze lett volna ahhoz a valláshoz. Nem tudunk arról sem, hogy Oliver Calleri hitt-e bármiben is? És ma hisz-e még valamiben? Ez nagyon kétséges. Tizennégy gyilkossággal a háta mögött alighanem leszámolt mindennel. A képernyőn ismét a már ismert fotót látták. Aztán egy másodperccel később balra tolódott a bajusztalan, „normális” fotó, és megjelent mellette az álbajusszal preparált kép. Utána a híradóban másról beszéltek. Rafael a hadnagyra nézett. A vezénylő melletti szobában csak ők voltak most: – Van valami? – Még semmi. Lehet, hogy szélesebb körben kell tapogatóznunk. – Rendben van. Szélesítse a földrajzi kört. Egész KeletBelgium legyen benne. Én biztos vagyok abban a rendszámban. Apropó, az eddig kihallgatottak tegnap este nem jártak a tetthely környékén? – Azt mondták, nem – a hadnagy a számítógép klaviatúrája fölé görnyedt. Bár tudták, hogy ha talál is ilyen kocsikat, a gazdáikat már csak holnap reggel kereshetik fel. Amikor hétfő lesz és azok is dolgoznak. Alig kapcsolta be a telefont, máris csörgött. – Alex? – Garner. – Bocsánat, uram. Azt hittem… – Nem fontos. Mit intézett eddig? Öt perccel később jelentkezett Claudia: – Én vettem át az ügyeletet, uram. Alex úgy ki volt merülve, hogy csak holnap lép be. – Maga nem fáradt, Madame Stiffenberg?

462

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK A régi jelszó hallatán a lány elnevette magát: – Minden rendben van, uram. Ott mi újság? – Egyelőre semmi, amit felhasználhatnánk. Folyik a nyomozás a tettes után. Mi van a tizenötödik névvel? – Holnap ismét beindul a keresés. Remélem, hamar rálelnek. Az a baj, hogy nem maradt példány abból a záróje lentésből, amit a két Callerinek kiadtak annak idején Párizsban. Márpedig azt mind a tizenöt kutató aláírta. Úgy hozta a véletlen, hogy tizenketten az akkori Unió polgárai voltak, hárman pedig egy-egy osztrák, finn és svéd. – Már csak egy luxemburgi név hiányzik – emlékeztette Rafael a lányt és letette a kagylót. Nem kételkedett abban, hogy Claudia még éjszaka is próbálkozik majd különféle számítógépes euro-rendszerekben. Abban a másodpercben, hogy véget ért a tévében a híradó, hívta Dalma számát. Kiment a folyosóra, hogy egyedül lehessen a drága hanggal. – LeGrand. – Tudom, kit vártál, de ez most én vagyok. – Óh, drágám! Tegnap óta nem tudok rólad semmit. És híreket sem kaptam… Rafael gyorsan, sűrítve elmondta az eseményeket, aztán így folytatta: – Gondolom, most már valóban várható Oliver jelentke zése. Ha betartja a szavát… Most majd szükségét érzi egy beszélgetésnek. Nagyon izgulok, el ne rontsam! Hiszen nem vagyok pszichiáter. És az a tudat is nyomaszt, hogy a pasas ismét gyilkolt… Tizennegyedszer! Elképzelhetetlen! Rafael hallgatott. Annyi rosszat látott már, de nem akarta ezzel terhelni az asszonyt. Hát csak annyit mondott végül: – Ha történik valami, azonnal hívj. Nem számít, hogy éjszaka van.

463

Nemere István

Június 28. Hétfő
A telefon teljesen váratlanul, világos nappal érkezett. Dalma a hivatalában volt. Az irodában akkor éppen csak egy fiatal lány ült, aki a fénymásolót kezelte. A többiek vagy hazamentek már, vagy éppen nem voltak a híradósok szobájában. Dalma teljesen nyugodt volt, mert ezen a napon ő csak szerkesztett, de nem kellett a kamerák elé ülnie. A szokásos mozdulattal vette fel a kagylót: – LeGrand. – A stuttgarti férfi a vonalban – mondta az operátor jelentőségteljesen. – Kapcsolja – Dalma nagyot nyelt. Egyetlen pillanat alatt elöntötte a hideg, valósággal fázott. De nem volt ideje erre ügyelni, meghallotta az ismert hangot: – Dalma...? Oliver vagyok. – Üdvözlöm. Ezek szerint látta a tegnap esti híradót? – Igen, akkor már biztonságban voltam. – Csak nem üldözték? – az asszony úgy érezte, most elkapta a megfelelő hangot. El kell altatnia az éberségét. Az operátorok még tegnapelőtt megkapták az utasításokat. Most már időre is kell játszani, mert kísérletet tesznek a bemérésre. Meg kell tudniok, honnan beszél Oliver? Tovább folytatta hát ezt az anyás, féltő hangnemet: – Ahogy hallom, nem kapták el! – Nem – a férfi talán mosolyogni próbált, de ez nem nagyon sikerülhetett neki. Indulat volt benne. – A rohadtak! Hát nem sok hiányzott. A nyomomban voltak, de nem tudom, miképpen… – A lényeg, hogy most biztonságban van. – Miért érdekli ez magát? Dalma merészet gondolt:

464

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Beszélnünk kellene. Nem telefonon. – Nocsak...! – ebben az amúgy semmitmondó kis szóban sok minden rejtőzhetett... Dalma nem tudta, mire vélje. – Egyszer még sor kerül rá. – Mikor? – kérdezte mohón. Türelmetlenül. És ezt nem kellett megjátszania. – Nagyon szeretné? – kérdezte a férfi. – Igen. Ilyen interjút még soha senki nem készített egy tömeg… – elakadt. – Mondja ki nyugodtan. Egy tömeggyilkossal. Vagy csak a tévében csúszik ki olyan könnyen a száján? – Nem, de… most zavarban vagyok. Ott hideg kameráknak beszélek, rajtam kívül nincs senki a stúdióban. Itt viszont… – Viszont? – Egy ember. A szó bombaként robbant. Oliver egyetlen pillanat alatt felrobbant, szerencsére nem Dalma ellen: – De azok az állatok hagyták meghalni az apámat! És engem is halálra ítéltek! Dalma egy másodpercig töprengett, mit mondjon. Ha Oliver megsejti, hogy a hatóság már ismeri az egész hátte ret, talán nem mer mozdulni sem? De hiszen éppen ő maga mondta el előző este – jutott eszébe – hogy volt valamilyen „egészségügyi botrány” tizenöt évvel korábban… Mély lélegzetet vett: – Sejtem, hogy valami hatósággal volt gondja. Beszéltek is egyet és mást… de senki sem ismeri a részleteket, Oliver. Elmondaná nekem? Ekkor valami történt. Ott az ismeretlen másik helyszínen, talán egy telefonfülkében. Mintha a férfi felkapta volna a fejét. Eltartotta magától a kagylót? Dalma városi zajt hal lott. Aztán Oliver szólt ismét tisztán, nyugodtan:

465

Nemere István – Megkapja azt az interjút. Majd… hamarosan. Várjon türelemmel… pár napig. Kattant a vonal, aztán a siket búgás következett. Mielőtt Dalma letette volna, jelentkezett az operátor: – Szalagra vettünk minden szót. A rendőrségi azonosítás elindult, a vonalkeresők dolgoznak… Igen, most jelentik, hogy… A fenébe! – Nem sikerült? – Csak odáig jutottak, hogy a pasas Kelet-Belgiumból beszélt. Mire rájöttek volna, melyik városból, megszakította a vonalat. – Ügyes – jegyezte meg Dalma és máris hívta Rafaelt.

– Ennyi az egész? – kérdezte a felügyelő csalódottan. A belga nyomozóhadnagy is a fejét ingatta: – Néhány kivétellel már minden olyan kocsit ellenőriztünk, amelynek rendszámában két hatos és egy egyes számjegy szerepel, és amelyeket az ország keleti felében jegyeztek be. – Akkor most figyeljen, hadnagy. Nincs húsz perce, hogy a sorozatgyilkos valahonnan Kelet-Belgiumból telefonált egy luxemburgi telefonszámra! Ne nézzen rám ilyen várakozóan, mert úgysem mondom meg az információ forrását! Mellesleg én is csak ennyit tudok. Tehát a pasas itt van valahol, érti, hadnagy? A vasárnap hajnali gyilkosság óta el sem hagyta ezt az országot! – De bármikor megteheti, hiszen nincs határellenőrzés… – Maga is visszasírja a Schengen előtti korszakot? Szokják meg végre, hogy Európa határtalan. Így még nagyobb teljesítmény elkapni valakit, aki ebben a földrésznyi „országban” bujkál. És én el fogom kapni...! Gyerünk, had-

466

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK nagy! Az imént mintha elhangzott volna egy „majdnem” szócska, jól emlékszem? – Igen, uram. Lüttichben, innen nem messze, van még két kocsi a hozzá tartozó címmel. Oda még nem jutott el egyetlen járőrkocsi sem. – Akkor menjünk. Hozza a kocsit, hadnagy.

Délután hat múlott. A tegnapi nagy eső nyomai még nem száradtak fel. Az aszfaltról ugyan lejárták a kocsikerekek a kisebb pocsolyákat, de az árkokban és a közeli földe ken még itt-ott kisebb víztükrök csillantak. Számos vékonyabb faág hevert szerte. De az ég kiderült. Mintha az égbolt jutalmazná az embereket az előző éjszaka és nappal szenvedéseiért. Majdnem zavartalanul kék volt az ég. Igaz, a nap már erősen nyugatra kanyarodott. Még egy óra, és bealkonyodik – tudta Rafael. Útközben felhívta Alexet: – Átvette már az ügyeletet...? Rendben van. Mostantól egészen addig, míg el nem kapjuk a fickót, így lesz. Hogy én mikor érek haza...? Vegye olybá, kedves kollégám, hogy én meg állandóan ügyeletben vagyok, amíg nem bukkanok valami nyomra a környéken. Nos, a feladat a következő: menjen fel a harmadik emeletre és jelentkezzen Valois századosnál. Tőle kap néhány szerkezetet. Egy nagyot meg egy kicsit. Hogy érthetően fejezzem ki magamat. A kicsit zsebrevágja és elmegy Dalma LeGrand lakása elé… igen, jól hallotta a nevet. Előbb a nyilvántartóból keresse ki a rendszámot, típust, színt, stb. Nem szeretném, ha elvétené a dol got. Amit visz a zsebében, az egy törpe rádióadó. Mágnessel tapasztható a kocsik aljára. Sündörögjön oda, amikor sötét van, lehetőleg senki se lássa meg… Az alváz egy bemélyedő pontjára tapassza, és ennyi. A nagyobbik szerkentyű pedig

467

Nemere István az a készülék, amellyel követni lehet a kibocsátott rádióje leket. – Így mindig tudni fogjuk, merre jár Dalma…. vagyis hát Madame LeGrand? – Éleslátása lenyűgöző, Alex. Majd mindent megért, ha a rendőrségi futár odaér egy bizonyos telefonbeszélgetés másolatával. Addig is viszlát. A kocsi akkor kanyarodott be a városba. A hadnagy rádión hívta a helyieket, beszélt valakivel pár szót, aztán határozottan bekanyarodott egy kisebb utcába. Rafael már messziről kiszúrta a kocsit. A rendszáma 166, a színe fehér. Egy kis kapu előtt állt. Míg a hadnagy becsöngetett, a felügyelő körbejárta az autót. Aggasztotta, amit látott. Kijött a tulajdonos. Villámgyors párbeszéd következett. A férfiről kiderült: egyedülálló, ötvenes, a kocsit csak ő használja, most viszont napok óta itt áll, nem ment vele sehová. Rafael a férfi háta mögött intett a hadnagynak: „men jünk”. Amikor kihajtottak az utcából, Rafael megjegyezte: – Sok szemetet hordott a tegnapelőtti szél a kerekek alá, és még most is ott voltak. Néhány száraz fűszál felta padt az abroncsokra is. Ezt az autót legalább négy-öt napja nem mozdították el innen. A hadnagy csak annyit szólt: – Akkor menjünk a másik címre. Ez már a városon kívül volt. Egy meglehetősen elhanyagolt aszfaltúton haladtak, itt-ott bukkant fel csak néhány ház. – Mi a rendszám? – kérdezte Rafael. – LLT 616. Vasútvonal mellett kanyarodtak el. Aztán meglátták a házat. Nagyon rossz állapotban volt. – Gondolja, itt lakik a tulajdonos? Hiszen itt nem is le het lakni – a felügyelő kiszállt az udvaron. A gaz néhol tér-

468

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK dig ért. A falak repedezettek. Amikor megnyomta az ajtót, az szinte magától kinyílt. A kocsit nem látták. A házban alig volt bútor, azokat is pókháló lepte. Itt szemlátomást hónapok óta nem lakott senki. Rafael kiment a fészerbe, és… – Hadnagy, jöjjön gyorsan! Együtt mentek beljebb. A fészer majdnem teljesen üres volt, ámde a túlsó végén állt egy szalmából fonott nagy céltábla. És egy embert mintázó szalmabábu, amelyre az élethűség kedvéért valaki egy piros pulóvert is húzott. Az ajtó mellett egy rozoga asztalon acél nyílvesszők és egy rossz számszeríj. Rafael szíve nagyon dobogott. De azért nyugalmat erőltetett magára: – Értesítse a helyszínelőket. Megtaláltuk Oliver búvóhelyét. Úgy értem, az egyik búvóhelyét...

– Mi lenne, ha leadnánk a hangját? Hiszen megvannak a hangkazetták! Alex, alighogy kimondta, szemmel láthatóan máris jónak tartotta ötletét és várta a főnök válaszát. Hétfő este volt. Rafael alig negyedórája érkezett vissza Belgiumból és fáradtan, de optimistán nézett a világba. Most a világot éppenséggel Alex képviselte. Akinek helyét Claudia átvette, de a férfi még nem ment haza. – Nem jó ötlet – rázta fejét a felügyelő. – Ha ezt megtesszük, meginog a bizalma Dalmában. Fogalma sincs arról, hogy Madame LeGrand a mi megbízásunkból cselekszik. Így reméljük, elmond önmagáról olyasmit, ami a lebuktatását eredményezheti. Vagy bemérhetjük, honnan beszél, amire ezután jobban fogunk ügyelni… Ha a médiának adjuk át a hangját, megszűnik ez a kapcsolat.

469

Nemere István Alexen látszott, nem győzte meg az érvelés. Claudia viszont bólogatott. Aztán a férfi elment haza, Rafael pedig a lányra pillantott: – Hogy van? Kibírja az éjszakát, vagy maradjak itt maga helyett? – Menjen csak haza, főnök. Látszik, hogy… szóval nagy szüksége lenne egy jó alvásra. Reggel találkozunk. Rafael csak bólintott és máris indult az ajtó felé.

Június 29. Kedd
– A svájci orvost megtalálták, de időközben teljesen elvesztette a jelentőségét – jelezte Alex. Délelőtt volt, a nap remekül sütött, mintha már igazi nyár lenne. És talán az is volt. – A La-Chaux-de-Fonds-i családi orvos emlékezett az esetre. Amit elmondott, az nagyjából azonos a Maurer professzor által közölt részletekkel. Csak persze neki nem voltak, nem is lehettek annakidején olyan bonyolult laboreredményei. Rafael nem igazán figyelt rá. Most csak ketten voltak. A szolgálat megnyúlott, mint a gumi. Behálózta az életüket. Világos volt, hogy ezen a héten – amit utolsónak reméltek – éjjel-nappal ott kell lenniök. Talpon, készenlétben, feszült ségben. Ez utóbbi valahol bennük vibrált. – Az, hogy beteg, most nem sokat nyom a latban. Ha csak rá nem jön egy porfyriás roham éppen az utolsó gyilkosság közben… Apropó, mi van azzal a listával? – Az elbocsátó zárójelentés aláíróinak névsorával...? Még nem került elő. Bár zöld jelzést kaptunk Brüsszelből, hogy ha megkerül, felhasználhatjuk, a keresés ez ideig nem hozott eredményt. Ezeket akkoriban nem vették számítógépre. Az elektronikus adattárolóban csak annyit találni, hogy

470

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK „a beteg megkapta zárójelentését ekkor és ekkor”, pontos dátummal. Az adatrögzítők is igyekeztek lerövidíteni a szövegeket, de azt hiszem, ezt így is követelték meg tőlük. – Értem. Az irattárban keresgélnek? – Az Europol nagyvonalúan három embert adott köl csön, ezek elmentek Párizsba és tizennégy kilométer hosszú aktasort böngésznek át. Rafael reménytelenül legyintett és sürgősen valami mást kezdett csinálni, ne kelljen erre gondolnia.

Délután telefonált Dalma. – Alig látlak mostanában – panaszkodott. – Sűrűsödnek az események, mint tudod. – Tudom, de azért hiányzol, Kitartó Tigris. – Kösz, hogy régi nevemen szólítasz. Erről óhatatlanul eszembe jutott Sudár Liliom, leánykori nevén Kék Tündér. Mi van a kislánnyal? – Éppen róla van szó. Még régebben, az ősidőkben, vagyis a Rafael Előtti Korban megígértem neki, hogy ha jól fejezi be az évet és nem rossz bizonyítványt hoz haza, elme gyek vele három napra Rómába. Mostanában él-hal a városért, rengeteget olvasott róla. – Nem lehetne ezt elhalasztani? – Nem tehetem, hiszen megígértem. Még a tévétársaságtól is elengednek. Ma leadom az utolsó híradómat ezen a héten. – És ha a pasas megkeres? – Te leszel az első, aki értesül róla. – És ha felajánlja az interjút? Most, azonnal? – Akkor bajban leszek. De ragaszkodom hozzá, hogy legyen magánéletem. Készülj fel lelkileg: ha túl leszünk a

471

Nemere István Spirál-ügyön, téged is elviszlek valahová messzire. Egy távoli csodás szigetre, vagy valamelyik óceán partjára… – Hárman megyünk, igaz? Akkor jó. – Miért, velem kettesben félnél? – Hát, soha nem lehet tudni, elég, ha az imádkozó sáska nevezetű szerencsétlen rovar hím példányainak sorsára gondolok... Tudod, ahol az aktus végén a jóval nagyobb nőstény simán felfalja a társát. – Látom, élénk a fantáziád és némileg igazságtalan is. Majd kiderül, félsz-e velem kettesben maradni… – Mikor derül ki, mikor, mikor? – No jó, most az egyszer még megkegyelmezek… Tehát holnap hajnalban Olgával Rómába repülök és pénteken dél után vagy este érkezünk vissza. – Majd értesíts, hogy várhassalak benneteket a repülőtéren. – Lesz erre időd, Rafael? – Nem tudom, de szeretnék ott lenni, amikor megjöttök, drágám.

Június 30. Szerda
– Megjöttek a DNS-vizsgálat eredményei. Most mindhárman bent voltak. Éjszaka Rafael lesz az ügyeletes, már előre borzongott a dologtól. Utálta, ha nem alhatja ki magát rendesen. Egy elrontott éjszaka után a nappala is elromlott általában. – Van valami meglepő? – Nincs. Amit a belgiumi fészerben találtak, ahol Oliver lőgyakorlatokat rendezett… Előkerült a pasas, aki bérbe adta neki a házat. Kétségkívül ő tartózkodott ott, méghozzá gyakran. A földről felszedett hajszálak az övé voltak. A

472

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK roncsok és egyéb tárgyak, amelyeket megérintett, „adtak” valamennyi hámsejtet a kezéről. No és akadtak persze ujjlenyomatok is. – Mit mond a bérbe adó? – Hogy a pasas nem mutatott okmányokat, hanem Dupont néven mutatkozott be. – Micsoda ravaszság! – kesergett a felügyelő. – Dupont! Ezzel a névvel vagy egymillióan szaladgálnak francia nyelvterületen! – Ki tudja, mióta készül már a tervére – jegyezte meg Claudia. – Legalább egy éve. Szerintem a névsor alapján előbb nyomozást folytatott internetes és egyéb körökben. Megtalálta mind a tizenöt orvost és kutatót, akik annak idején azt a zárójelentést aláírták. Akik közölték az apjával, hogy nem kezelik tovább, és akik az ő véleménye szerint őt is halálraítélték. – Pedig hát az akut intermittáló porphyria általában halálos kór – Alex egy pillanatra maga elé nézett. De ez Claudiát nem állította meg: – …Körbejárta Európát. Honnan volt rá pénze? Nem tudjuk. Egyszer már megfordult az összes helyszínen. Itt-ott talán többször is járt, míg meglelte a célba vett orvos fiát vagy unokáját. – Igen, ez is utal a ferde gondolkodásmódjára – kapcsolódott bele Rafael. – Nem azokat az embereket akarta megölni, akik a zárójelentését aláírták! Némelyiket már nem is találta az élők sorában. Hanem ahogyan őt, az apja fiát elintézték, nos, ő is a „bűnösök” fiát vagy unokáját akarta megölni, tizenöt éves késéssel! – De honnan volt rá pénze? – makacskodott Claudia és azonnal visszaült a képernyők elé. Keresése fél órával ké sőbb eredménnyel járt: – Milyen jó, hogy a közjegyzők szövetsége is felteszi az internetre az összes végzést… Három évvel ezelőtt Oliver

473

Nemere István Calleri – akkor még ezt a nevet viselte – egy nagynénje halála következtében 62 ezer svájci frankot örökölt. – Akkor ezt megoldottuk – Rafael maga elé meredt. – De hol lehet most? – Valahol a környéken – jegyezte meg Alex. – De most mi a neve? Hol bujkál? – Ha az utolsó, tizenötödik gyilkosságot egy luxemburgi polgár ellen akarja elkövetni, itt kell lennie. – Nem biztos. A belga áldozattal is Hollandiában végzett. – De alig két kilométerre a belga határtól. – Lehet, hogy a luxemburgi pasas, a leendő áldozat is most éppen egy másik uniós országban tartózkodik. – Közleményt kellene kibocsátani. – És mit írnánk bele? – Keressük azt a luxemburgi orvost, vagy tudóst, kuta tót, aki a nyolcvanas években Párizsban dolgozott... – Hopp! Álljunk csak meg! – Claudia ismét visszaült a számítógép elé. – Csak van itt valamilyen nyilvántartása a helyi orvosi kamarának? Majdnem egy órába került, mire a lány kelletlenül felállt a gép mellől: – Hát ez nem jött össze. A nyilvántartások ugyan megvannak, de azokban nyoma sincs ilyesminek. Minden orvos személyi adatait átvizsgáltuk, tudjuk, melyik miből, mikor, hol szakvizsgázott. Hol végezte gyakorlatait és hol praktizál ma. – Azért maradjunk ezen a nyomon – Rafael fellelkesedett. – Abból kell kiindulnunk, hogy luxemburgi lehetett az illető. Biztos, hogy valamilyen tisztséget viselt az Európai Egészségügyi Központban, amely Párizsban működött azokban az években. Az Europol emberei hadd kutassanak tovább az ottani irattárakban, mi pedig erről a végéről indul junk el... Itt kell megtudnunk, ki a keresett személy.

474

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Most aztán mindhárman ezzel foglalkoztak és el is ment a délelőttjük. De nem találták meg a rejtélyes luxemburgit.

– Minden ingatlanügynök megkapta a két fotót? – kérdezte estefelé a felügyelő. Akkor már csak Claudia volt vele, de ő is éppen készü lődött. – Majdnem mind, uram. Egyelőre nem érkezett tőlük visszajelzés. Holnap folytatják a felkeresésüket és a járőröző rendőrök, valamint a helybeli kollégák személyesen kéz besítik nekik a fényképeket. Túl kicsi az állomány, Garner utasítására szabadnapos kollégákat is behívtak, csak ezért. – Köszönöm. Alig maradt egyedül, máris tárcsázta Dalma számát: – Én vagyok, kedvesem. Tudod, hogy irigyellek, amiért most Rómában lehetsz?

Július 1. Csütörtök
A távkonferencia éppen véget ért. Garner és Rafael a főnök szobájában ülték végig. A videotelefonok működése során folyamatosan láthatták a többi beszélgetőpartnert Pá rizsban, Londonban, Brüsszelben és Berlinben. A helybeli nyomozók mindenünnen beszámoltak az „ő” gyilkosságukról. Megtárgyalták a teendőket is. Rafael elmondta, hol tart most a nyomozás. Az Europol két főnöke – akik Garner kollégái voltak, legalábbis rangjukat illetően – egyetértően hallgattak és csak néhány kérdést tettek fel. Amikor kihunytak a képernyők és csönd lett, Garner felállt. Így tett persze Rafael is. A két férfi összenézett.

475

Nemere István – Tizennégy gyilkosság – mondta Garner. – Ez mindkettőnk állásába kerülhet. – Ha az illetékesek józanul mérlegelik a különleges sorozat körülményeit, akkor belátják, hogy nem lehetett őket megelőzni. És értékelik, hogy legutóbb már alig tíz perccel előzött meg bennünket a gyilkos. – Én az ön helyében nem dicsekednék ezzel. Hiszen a következő, az állítólagos utolsó gyilkosság helyszínéről és áldozatáról még semmit sem tud. Pedig már csütörtök van. – Még csak csütörtök van – jelentette ki Rafael mély meggyőződéssel, és reménnyel a hangjában. Garner vállat vont és kicsi, alig észrevehető mozdulatot tett kezével. Mintha azt mondta volna: „Hát akkor csak tessék. Lássuk, mire megy majd...?” A felügyelő persze azonnal kiment az ajtón. Még örült is, hogy Garner nem kezd fejmosásba, vagy ami még roszszabb – nem ad neki „nélkülözhetetlen és értékes tanácsokat”. Azoktól a falra mászott volna. Ha valaki három hónapig nem szólt bele a munkájába, akkor most, a finisben már hallgasson. Kész lett volna ezt hangosan is kimondani – de azért megkönnyebbült, hogy erre nem kényszerült. Odalent az osztályon Claudia és Alex látható feszültséggel várták: – Nos? – Mi történt? – Semmi rossz – mosolygott a férfi. – Ezt az akadályt is vettük. Most már csak eredményt követelnek tőlünk. Neheztelnek ugyan a tizennégy halott és azok médiavisszhangja miatt, ami nem tett jót az Europol presztízsének, viszont szentül megfogadtam, hogy jövő vasárnap prezentáljuk a gyilkost. Élve vagy holtan. – Élve vagy holtan – ismételte Alex elgondolkozva. Délután végre mozdultak a dolgok.

476

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Párizsból jelentés érkezett, hogy találtak egy listát, amelyen szerepel az összes dolgozó, akik valaha is megfordultak a központban. De azon nem volt egyetlen luxemburgi illetőségű személy sem. – Mi van akkor, ha az illető nem idevalósi, csak itt la kik most? – töprengett Alex. – Claudia, kérem, vesse rá magát a gépeire. Szükségünk van minden Luxemburgban élő külföldi adataira, legalább a nevére, első megközelítésben. Aztán az eredményt vessék össze azzal a listával, amit Pá rizsból küldtek. Hátha ezzel megyünk valamire...? Alex közben a telefonokat vette fel. – Főnök, azaz felügyelő úr – mondta fél órával később. – Megint látták a pasast. – Hol? – Belgiumban, Portugáliában, és itt is. Naná, hogy majdnem egyidőben. – Itt hol? – Junglinsterben, közel a Radio Luxemburg adótornyához. Alig húsz perccel ezelőtt. – Kiküldtek egy őrjáratot? – Igen, most várják a jelentést. – Akkor azt mi is megvárjuk. Van fontosabb dolgunk is, semmint hogy árnyékra vetődjünk. Ebben maradtak. Aztán dél lett és Rafael ment elsőnek ebédelni. Az éjszakai ügyelet után elég kellemetlenül érezte magát. A tagjai kicsit összetörtek – két összetolt karosszékben próbált megmaradni, de mivel azok kerekeken gurultak, folyton eltávolodtak egymástól. Ezért hát a nadrágszíjával kötözte össze őket, de ettől még nem lett kényelmesebb az „ágy”. Most éppenséggel sokat adott volna egy kiadós, ebéd utáni sziesztáért… – Megjött a járőr jelentése – jelezte Alex. – Mire kiértek, természetesen csak a bejelentőt találták ott. Valami városszéli ponton, állítólag gyermekjátszótér is van ott. A

477

Nemere István hölgy megesküdött rá, hogy az illető nagyon hasonlított ahhoz a képhez, amit a tévében mutogatnak nap mint nap. – Csak nem egy kisgyerek a következő áldozat? – pattant fel Claudia. – Mondjuk, valamelyik akkori orvos unokája...? – tette hozzá Alex is. De Rafael ebben nem hitt. Maga sem tudta, miért, de az ösztöne azt parancsolta, Oliver aligha gyilkolna gyermeket. Aki tizennégyszer volt bátor tizenkilenc és harminc közti fiatal, életerős embereket ölni, az tizenötödik alkalommal nem fog elbánni egy védtelen négy vagy öt éves gyermek kel. Nem, ez nem illik bele a „sorba”, amit elkezdett és amit már majdnem be is fejezett. Ezért tovább dolgoztak. Rafael jelentéseket olvasott, két társa ebéd után újult erővel vetette rá magát a beérkező névsorokra. A számítógépes elemzőktől is átszóltak – egyelőre még nem találtak semmit. Dupont néven rengeteg ingatlant jegyeztek be Belgiumban, és akadt pár száz Luxemburgban is. Csak délután négy után pár perccel jelentkezett ismét telefonon az a hölgy, akivel egyszer már beszélt a számítógépesektől: – Amit találtunk, az nem lendíti előre a nyomozást, bár ki tudja...? Szóval tavaly januárban Londonban, a Heathtrow-repülőtéren egy francia turista elvesztette az útlevelét. Az illetőt Jean-Marie Dupont-nak hívták és nem az Unión belül utazgatott, hanem Londonból Dél-Afrikába akart tovább menni. Ezért volt nála az útlevele. Azt mondta, nem is biztos, hogy csak úgy elveszett, hanem a tömegben valaki kivehette a hátizsákja zsebéből… – Megvan a pontos dátum is? – Igen. Január tizennégy. – Nos, nem fog a szívébe zárni azért, amit most kérek öntől.

478

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Tudtam, hogy ezt fogja kérni és már folyik a keresés… Azt akarta mondani, hogy nézzük meg a január 13 és 15 között Heathrowon megfordult svájciakat, ki repült oda és onnan tovább… – Maga egyszerűen csodálatos. Örül az ember, ha ilyen munkatársai vannak! A nő csak mormogott valamit. Talán többre számított? Több dicséretre, vagy egy… vacsorameghívásra? „Egy-két hónappal ezelőtt nem sejtettem volna – morfondírozott, – hogy egyszerre két hölgy is verseng majd a kegyeimért.” Aztán jót nevetett az utolsó szón. „Kegyeim...?” Dalmánál bizony igencsak kellett igyekeznie, hogy valamit elérjen. És tudta, ennek az igyekvésnek tán soha nem lesz vége. Már otthon volt – ismét sikerült beszélnie Dalmával, sőt Olga is mesélt az élményeiről – amikor felhívta Alex, az ügyeletes: – Uram, átszóltak a számítógépesek. A vezetőjük, az a kollegina kicsit csalódott volt, hogy nem önnel beszél – a férfi szavában némi álságos vidámság is bujkált, mintha gya núsítaná a főnökét egy kis udvarlással? Rafael igyekezett mogorva és elutasító maradni, ezért Alex komolyabban folytatta: – Nos, január tizennegyedikén reggel érkezett Heathrow-ra Oliver Calleri. De érdekes módon onnan már sehová sem repült el. Sem az igazi irataival, sem mint Jean-Marie Dupont. Nyilván nem mert kockáztatni a hamis irataival, éppen az angoloknál, akik nagyon alaposan megvizsgálnak minden be- és kiutazót. – Ha az repülőgépen megy… Oliver viszont vonattal térhetett haza. – Lehet, akkor járt először Írországban terepszemlén, és Londonba érve kihasználta az alkalmat. Tudta, Heathrow az a hely, ahol a világ minden nemzetisége megfordul naponta, és a tömegben könnyen juthat idegen útlevélhez.

479

Nemere István – Nos, lássuk, mit tudunk arról a Dupontról? – A számítógépesek hazamentek, uram. Legkorábban csak holnap léphetnek be a rendszerbe és folytathatják a keresést. – Közben múlik a drága idő! – jegyezte meg Rafael. Ha erre gondolt, tényleg sajnálta. De ha eszébe jutott, hogy Dalma és Olga már holnap este megérkeznek… Akkor örült, hogy a percek oly gyorsan kergetik egymást.

Július 2. Péntek
A reggel azzal indult, hogy Rafaelt már borotválkozás közben megzavarta Alex: – Újabb bejelentés érkezett. Egy szemtanú az imént látta Olivert. – Helyszín? – Egy nagy áruház Echternachtban. Ez itt van még Luxemburgban, a német határ mellett. – Mennyire látszik megbízhatónak a dolog? – Egy pillanat, a belső telefonon most szólnak ide a vezénylésről… Hát igen, ismét egy asszony látta, és esküszik, hogy ő lehetett. De a pasas, amikor észrevette, hogy a hölgy nagyon nézi, elment a polcok közé. Az asszony ide-oda futkosott, ám már nem akadt a nyomára. Akkor hívta ki a rendőröket. – Ahelyett, hogy fordítva csinálta volna. Más hír? – A számítógépesek összehasonlítják a listákat. Claudia hamarosan bejön, és ön, uram? – Mindjárt odaérek – Rafael most jól érezte magát. Sikerült végigaludnia az éjszakát és ez feldobta. Halvány szorongás azért volt benne. Már csak két nap maradt, szombat

480

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK éjfélig még annyi sem. Oliver pedig tudatosan készül az utolsó, nagy tettére. Megállíthatja-e őt? Fél kilenckor ért be. Majdnem azonnal kereste Garner titkárnője: – A főnököm szeretné tudni, van-e valami eredmény? – Még semmi konkrétum, de nyomon vagyunk. Amint megtudok valamit, azonnal értesítem őt – így a felügyelő. Claudia hatalmas listákat böngészett, alá-aláhúzott egy-egy nevet. Alex jelentette: – Még egyszer felhívtam minden érintettet. De egyik sem tudott mondani luxemburgi kollégát. Sőt többen esküsznek rá, hogy az állományban nem volt luxemburgi szakember. – Ez baj. És mi van – meglepődött és felvillanyozódott saját ötletétől, – ha az a luxemburgi illető nem volt az Egészségügyi Központ állományában, csak külső szakértőként vették őt igénybe? Olykor-olykor adott egy szakvéleményt és ilyen minőségében talán alá is írta azt? – Alá kellett írnia – bólogatott egyetértően Alex. – Már csak azért is, mert ez a szokás, amennyire tudom. – Keressék hát a külső munkatársak listáján! Míg Alex Párizsba telefonált az Europol-aktaböngészőknek, Claudia a térképhez ment. A fejét ingatta, majd visszament az adataihoz. De csak tíz óra felé szólt Wahlnak: – Felügyelő úr, itt mintha lenne valami. Rafael máris ott állt mellette. A lány egész papírhalmokkal birkózott: – Nézze csak, főn… bocs, felügyelő úr. Jean-Marie Dupont ugyan hivatalosan sohasem költözött be Luxemburgba, mégis felbukkan több helyen. Természetesen csak tavaly ja nuár 14-e után. Szinte biztos, hogy róla van szó. Fotóját sehol nem találni, éppen azért, mert olyan helyeken használta azt az útlevelet, ahol nem követelték meg a fotót.

481

Nemere István – Van ott valami használható? – Nem nagyon. Váltott egy bankkártyát és elég nagy összeget, nyolcvannégyezer francia frankot tett rá. Erről le is szedett apránként. – Mikor és hol? – Ehhez már a bank engedélye kellene. A rendszerébe nincs jogunk belépni. – Intézkedem. Személyesen hívta fel az Europol központját. De délután kettőig tartott, míg megérkezett a pozitív válasz és arról a bank is értesítést kapott. Rafael maga ült kocsiba és egy helyi rendőrnyomozóval kimentek a bankba. Igazolták magukat. A bankigazgató tudta, hogy Oliver a célpontjuk – az ügy akkor már Európa-szerte nagy port vert fel – és kicsit zavarban volt, hogy a sorozatgyilkos éppen náluk deponálta a pénzét. Rafael nem érezte magát elhivatva arra, hogy megvigasztalja őt. A számlakivonattal visszarobogott a kapitányságra. Nekiestek Claudiával, miközben Alex újabb reménytelenül hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott szerte a földrészen. Párizs még nem találta meg az intézményen kívüli, időnként felkért szakemberek névsorát. A számla eléggé érdekes volt. Claudia és Rafael különféle dátumokat egyeztettek, aztán elkészült a végeredmény: – Oliver erről finanszírozta utazásait. Tavaly év végén még nem sokat mozgott, de idén februárban felkereste Finnországot, Dániát, Svédországot, és járt Görögországban is. Márciusban volt Spanyolországban és Portugáliában, és így tovább… Dupont névre kocsikat is bérelt számos helyen. – És mi volt később? – érdeklődött Alex. – Ez önmagában egy döntő bizonyíték. Lám, március végén Írországban volt, aztán Portugáliába ment. Április elején kocsit bérelt Portóban, a következő héten pedig Marbellában… nem csoda, ha nem leltük a nevét a listákon,

482

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK mert hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik személyazonosságát használta. Később pedig végleg leszokott az autóbérlésről, mert megértette, hogy így nyomokat hagy maga után… Május 22-én, szombaton az angliai Suffolk környé kén vett ki pénzt a bankkártyája segítségével. – Ha ezt előbb tudjuk… – Akkor sem mentünk volna semmire. Egyrészt nem adtak volna engedélyt az összes európai bank megvizsgálására, és azt sem tudhattuk, hogy Olivert akkor éppen Dupont-nak hívták. De most már világos a dolog. Nem húzhatja ki a fe jét a hurokból. – De azért jó lenne már tudni, merre jár éppen – suttogta Claudia fáradtan. Nem volt most az a „jó bőr”, akinek ed dig látták. Az utolsó napok fáradtsága rányomta bélyegét a lány arcára. Éveket öregedett. Látszólag. „Majd kipiheni magát”, vélte Rafael. – Június 18-án Hollandiában járt – nézte tovább Alex az összesítést. – Négyezer franknyi pénzt vett fel. Huszonhatodikán szombaton Maastrichtől nem messze egy automatából töltötte fel ismét a pénztárcáját. – Ez egyben az utolsó dátum – Claudia a főnökre nézett. – Nem kéne szólni a banknak: jelezze, ha bárhol pénzfelvétel történik erről a kártyáról? Hiszen „Dupont úr” nem tudja, hogy mi már ismerjük ezt a személyazonosságát. – Remek ötlet. Máris telefonálok az igazgatónak.

Alkonyodott, mikor kiért a repülőtérre. Fura fények villóztak az ég szélén. Nyugaton és délen halványzöldes árnyalat uralkodott, az ilyesmit eddig életében mindössze néhányszor látta. Emlékezett még az 1999-es napfogyatkozásra, akkor éppen Keleten járt és megcsodál hatta a maga pompájában. Akkor látott ehhez hasonló égi

483

Nemere István színeket, amikor a Hold teljesen eltakarta a napot. De most már ez is csak emlék volt. A római gép pontosan befutott, és az ágaskodó férfi már messziről megpillantotta a két hölgyet. Dalma vidáman integetett, Olga pedig eléje rohant. Az a pillanat gyönyörű volt. Nem az, amikor Dalmát ölelhette végre magához – persze, az is – de amikor a kislány vékony teste oly nagy bizalommal zárult a karjaiba. Olga átfogta a férfi nyakát. Csak Rafael hallotta, amit ekkor mondott: – De jó, hogy vagy, Tigris. Könnyek szöktek a szemébe. Dalma is észrevette, hogy történt valami, de nem kérdezhetett semmit. Nem volt rá al kalma. A kislány megfogta a kezüket és csacsogott. A pogygyászt végül is Rafael tolta ki a kis kulin a kocsihoz. Míg azt berakták és Olga elhelyezkedett a hátsó ülésen, a nő Rafael fülébe súgta: – Hogy álltok… vele? – Nem jelentkezett nálad sem? …Azért közeledünk hozzá. Szorul a hurok, de még nem tudjuk hol van. Csak ennyit szóltak erről, aztán az autó belefutott a kö zelgő éjszakába.

Július 3. Szombat
– Ez az utolsó napunk – jelentette ki a felügyelő kora reggel. – Nem számít, hogy szombat van. Az aktakeresők is dolgoznak Párizsban, itt pedig Garner berendelt két számítógépest rendkívüli szolgálatra. Akármilyen adathoz jutunk, az még segíthet. – De csak tízegynéhány óránk maradt.

484

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Megtesszük, amit lehet. Az idő rövid, de ha szerencsénk van, valamit csak megtudunk. – A bank munkaszüneti napon nem ellenőrizheti a kártyás kivéteket. Így onnan ma nem jöhet semmilyen hír. – De Párizsban talán jutnak valamire a keresők. Itt vannak a mai lapok? – Az asztalán, főnök. Tényleg ott voltak, ezért most úgy tett, mintha észre sem vette volna a „főnök” megszólítást. Minden lapban ott találta a két fényképet. Oliver Calleri neve mellett már szerepelt a másik név is: Jean-Marie Dupont. A bajuszos és a bajusztalan férfi. A két kép a „faliújságon” is virított. Rafa el lassan odasétált. Oliver szemébe nézett. Egy telefon szólalt meg, sürgetően csendült. A belső vonal volt az, a többiek egymásra vártak, de senki sem mozdult. Így végül Rafael vette fel. Elégedetten nyugtázta, hogy az ügyeletes vezénylő már megismeri a hangját. „Előbb-utóbb megszoknak engem itt is”, gondolta. – Felügyelő úr, ismét kaptunk egy bejelentést. Állítólag látták Mr. Spirált. – Hol és mikor? – Tíz perccel ezelőtt az A-1-es autósztráda egyik pihenőjén. Niederanven a neve. – Az őrjárat, gondolom, már úton van. Szóljanak, ha valami történik. A térképhez ment. Eddig még sohasem volt szüksége a luxemburgi térképre. Most azonban, mikor végre kikereste az utat – ez volt az E-44-es is egyben, keletre tartott és Németországban Trier városa mellett elhúzva a 48-as számot kapta – akkorát ugrott, mint akit darázs csípett meg: – Alex! – ordította. A társa rémülten ugrott fel. Még nem hallotta Rafaelt így kiáltani.

485

Nemere István – Ide hozzám! – vezényelt Rafael katonásan. – A tegnapi kettő és a mai egy bejelentés mind egyazon körzetben történt! – Én csak a tegnapiakról tudok – hebegte amaz zavartan. Rafael ujja ide-oda száguldott a térképen: – Nézze, én is csak most jöttem rá! Tegnap reggel Junglinsterben látták őt, ez félúton van Echternachtba, ahol valamivel később bukkant fel! Most meg Niederanvenban, ami ugyanazon az útvonalon van. Csak éppen átugrott a sztrádára! Lehet, hogy útban van Luxemburg város felé...?

A kocsi szirénázva robogott. Hamar kiértek a sztrádára, ott aztán végre rohanhattak. Amint kiderült, hogy a Luxemburg felé vezető oldalon történt az eset, a rendőrkocsi az el ső adandó alkalommal átvágott a sztrádán és máris ott voltak a helyszínen. Rafael szíve ismét a torkában dobogott. Mint egy kezdőnek. De nagy volt a tét. A másik járőrkocsi az éterből kapott utasításnak engedelmeskedve visszatartotta a tanút. Ezúttal egy férfi volt, középkorú, kicsit ideges. – Uraim, tovább kell mennem! A feleségem vár és ha nem vagyok ott, azt hiszi, baleset ért. Rafaelt nem lepte meg a kívánság, átnyújtotta mobilját: hívja fel a nejét ezen. Amikor ezt is elrendezték, a férfi a naptól meleg kocsihoz támaszkodott és beszélt: – Egy német rendszámú Ford volt, azt hiszem, kék vagy szürke. Éppen akkor szállt be, amikor megálltam mellette. Egyedül volt, de leszegte a fejét. Éppen ez tűnt fel. Miért nézi valaki folyton az aszfaltot, amikor a kocsijához közeledik: majdhogynem úgy kellett kitapogatnia a kocsiajtó kilincsét. Én akkor már itt álltam, lekapcsoltam a motort és néztem. Még arról is megfeledkeztem, hogy eredetileg sür-

486

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK gős dolgom lett volna a toalettben… A pasas beült. Erős testű, masszív, harminc körüli, és olyan furcsa vékony bajuszkája volt. Rövidre nyírta, a baseball-sapka mélyen a homlokába húzva… Amikor tolatott, persze fel kellett néznie, hogy kijöhessen a parkoló kocsik közül. Ismétlem, szerintem ő volt az, csak nem olyan vaskos bajusszal, mint azon a fényképen. – Köszönöm – Rafael visszament a járőrkocsihoz és kérte a központot, kapcsolják össze Alex-szel: – Szóljon az ügyeletes fényképésznek, talán szombaton is van ilyen, hogy csináljon egy másik bajuszos képet kis, vékony bajusszal, és Oliver hajából is retusáljon le, mert most rövidet hord – majd a vezénylőt kérte és az operatív tisztet utasította: – Minden jel szerint Oliver Calleri most ér be Luxemburgba. A városba. Minden nélkülözhető járőrkocsit mozgósítson. Figyeljék a parkolókat. Kék vagy szürke Ford, német rend számmal, a pasas újabb személyleírása… – elmondta, majd ismét Alexet hívta: – Valamelyik határmenti német kisvárosban bérelhette a kocsit, feltehetően még Dupont névre. Nézzen utána, kérem! Mire visszaért a kapitányságra, ebédidő lett. Sajnálta az ott töltött húsz percet, ám mégis elszakadt. Dalmát sem hívta most. Az asszonynak meg kell értenie, mi történik. Vagy nem is történik semmi...? Amikor visszajött az ebéd ről, Claudia ment el ugyanoda. Alex viszont jó hírrel fogad ta: – Igaza volt, főn… uram. Konzba szaladt át, ez egy kisváros itt a határ túlsó oldalán. Nem kukacoskodnak, ritkán kérnek jogosítványt is, hisz ma már mindenki tud vezetni… Kiadták neki a kék Fordot az útlevél alapján is. Amiben nyilván maga változtatta meg a fényképet, a régebbi típusoknál ez még úgy-ahogy lehetséges. – Párizsból semmi hír? – Még semmi.

487

Nemere István Délután három felé csörgött a telefon. Egy ismeretlen férfit kapcsolt a központ. – Wahl felügyelő. – Karl Greisch vagyok. Azt hiszem, láttam azt a Mr. Spirált, akit annyira keresnek. – Mikor látta őt, uram? – Egy hónappal ezelőtt. Rafael némán káromkodott: – És máris szükségét érezte, hogy jelentse nekünk? Nem kapkodta el a dolgot egy kicsit? – Kérem, felügyelő úr, ne gúnyolódjon velem! …Én akkor találkoztam vele, mint ügyféllel. Aztán elmentem a családdal nyaralni Kenyába, ott nem fogható az EURO-TV. Tegnap jöttünk haza és láttam a fényképét. Azt a bajusz nélkülit. Akkor értettem meg, kinek adtam ki egy lakást június elsején. – Ön ingatlanügynök? …Mondja a címet… Máris indulunk önhöz. Claudia úgy nézett rá, hogy nem állhatott ellent. Szegény lány napok óta csak a képernyő előtt ül, végtelennek tetsző névsorokban veszik el. Ráfér egy kis mozgás, egy kis levegő, napfény. Intett hát neki és pár perc múlva már robogtak. A járőrkocsi kivágódott velük a mind melegebb aszfaltra. Remek idő volt, és kicsi forgalom. Karl Greisch kicsi volt, kövérkés, rokonszenves. A felesége mintha a klónja lett volna, az is éppen olyan kicsi, kövérkés, mosolygós. Kávéval kínálták a felügyelőt és munkatársát, miközben a két rendőr odakünn várakozott. – Nem volt gyanús a pasas. Miért lett volna az? Azt mondta, Jean-Marie Dupont a neve, és mutatott egy ilyen út levelet is. Igen, az ő fényképe volt benne. Eléggé megviseltnek látszott az okmány, de azt mondta, Afrikában járt vele évekig, ugye, a trópusokon sok minden előfordul… Előre ki-

488

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK fizette a bérleti díjat. Két hónapra. Nyugtát is kapott, az ügylet teljesen törvényes volt, felügyelő úr. – Nem kétlem. Csak egy címet mondjon. – Wallenberg utca 34, második emelet balra. Fél óra múlva egy sarokkal távolabb kiszálltak a rend őrautóból. Addigra Rafael megbeszélte az operatív irányító val, hogy mozgósítanak néhány rendőrt, és azok hoznak magukkal golyóálló mellényeket is. Ígérte, ők addigra felderítik a terepet. A Wallenberg-utcában magas bérházak álltak, a legtöbb négy-hat emeletes. Kis előkertek, parkoló kocsik. Mivel már vakáció volt, a meleg délutánon gyerekek bicikliztek vagy játszottak a házak között. Itt nem lehet tűzharcot vívni, értette meg Rafael. Bár nem volt benne biztos, hogy Olivernek vannak tűzfegyverei is. – Felmegyünk, Claudia. Mint két érdeklődő, aki lakást keres. Az én arcomat ugyan ismerheti a tévéből, a sajtótájé koztatókból. De magát sohasem látta. Claudia láthatóan izgult, de azért nem félt. A 34-es ház ajtaja ugyan zárva volt, de éppen jött haza egy kisfiú, kinyi totta nekik. A lépcsőn mentek, ilyenkor kerülni kell a liftet, csapdának bizonyulhat. Rafael óvatosan kilesett balra, aztán intett: – Nincs itt senki. Menjen és csöngessen be. Ha Oliver jön ki, ne reszkessen, ne legyen zavarban. Nézzen a szemébe és mondja azt, hogy Greisch ingatlanügynök ajánlotta a lakást. Hogy maga venné ki augusztustól, ha megfelel. Men jen be, és nézzen körül, már ha egyáltalán beengedi. Amikor kijön, lecsapunk. A terv szép volt, a terv jó volt. Csak éppen senki sem mozdult a lakásban. Így Claudia hiába csöngetett. Lementek hát a ház elé. Rafael egy polgári autót kért civil ruhás nyo-

489

Nemere István mozókkal, akik letáboroznak a lakás előtt és el nem mozdulnak onnan hétfő reggelig. Legfeljebb leválthatják egymást. „És legyen nyitva a szemük”, tette hozzá kicsit haragosan. – Hát ez nem jött össze – jelentette Alex. – Jött viszont egy névsor Párizsból. Rajta van az összes külsős szakértő, akit valaha csak felkért együttműködésre az Egészségügyi Központ. Hetvennyolc név, uram. – Statisztikai elemzés szakmák, nemek, állampolgárság és a többi szerint? – Harmincnégy nő, a többi férfi. Van itt szemész, epidemiológus, műszerész, még aneszteziológus is. Mi több, számítógépes szakembereket is találtunk a listán. A legtöbb francia, ami természetes is, hiszen az intézet Párizsban működött. Van még tízegynéhány német, több brit, holland, olasz is. Majdnem húsz laboratóriumi szakember, kutatók. – Luxemburgi? – Egyetlen egy sem. Tanácstalanul bámultak egymásra. Végül Rafael vállat vont: – Azért csak adjuk ki a névsort az elemzőknek. Claudia vigye fel nekik. Meglátjuk, talán mégis van köztük valaki, csak időközben az illető átköltözött Luxemburgba, vagy akár itteni állampolgárságot is szerzett. Alexen látszott, szeretne valamit mondani. De Alex testbeszéde olyan határozatlan volt, hogy Rafael többé nem figyelt rá. Inkább felhívta az operatív vezénylést és megkérte az ügyeletest, helyezze pihenőállományba azt a néhány kommandósként is alkalmazott rendőrt, akit mára kértek ide. Amíg nincs utasítás, addig pihenjenek a fiúk. Önmagának is kért egy golyóálló mellényt és egy pisztolyt. Hoztak neki egy Magnumot. Múlóban volt a délután. Végre egyszer ismét megcsörrent a telefon. De ez a mobilja volt, a zsebében.

490

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Wahl. – Én vagyok, kedvesem – Dalma hangja olyan volt, mint vihar közben a váratlanul előbukkanó napfény. A sugarak szinte érezhetően melegítették most Rafael lelkét. Mi újság? – Még semmi. Ha hivatalosan érdeklődtél, azt mondhatom: „a nyomozás folyik és bár értünk el jelentős eredményeket, ezekről a további nyomozás érdekében nem nyilatkozhatok”. – Vagyis eddig nulla. – Ezt azért nem mondom. Felfedeztük egy álnéven bérelt lakását, tudjuk, hogy most itt van a városban egy kék színű Fordban. Tudjuk már, hogy egy évvel korábban végigjárta a későbbi gyilkolási útvonalat és felderítette a terepet… De tudom, ez tényleg kevés most, amikor még egyszer, legalább egyszer ismét gyilkolni akar. – És fog is. Ugye tudod, hogy megteszi? Hiszen már tizennégyszer megtette. Most már senki sem állíthatja meg. – Csak én – vágta rá Rafael. Valami szokatlan lehetett a hangjában, amit az asszony még soha nem hallott. Nagyon halkan lehelte hát: – Vigyázz magadra, kedvesem. – Úgy lesz – vágta rá. Amikor elfordult az ablaktól, Alex és Claudia feje szinte egyszerre vágódott le. Mindkét munkatársa beletemetkezett a papírokba. Rafael hangosan fellélegzett és visszament a helyére.

Odakünn bealkonyult. Hét után tizenegy perccel csörgött a telefon. Az ügyelet jelentkezett: – Felügyelő úr, megvan a kocsi. – Csak a kocsi?

491

Nemere István – Igen, a férfi nem volt a közelében. Egy parkolóban áll az északi negyed szélén. Kirchbergnél, ahol az Európai Központ is van. – Ne nyúljanak hozzá. Civilek figyeljék, ha kell, akár holnap estig! Akár előtte vagy utána is használhatja a tettes. Aztán megint a csönd, az üresség. A tehetetlenség érzete. És odakünn beáll az este. Egyre sötétebb az égbolt. – Gyakorlatilag azt csinál, amit akar – jegyezte meg Alex. Halkan, mint aki attól tart, Mr. Spirál itt van és hall ja. – Hát persze – helyeselt Claudia. – Nem tudjuk, hol található. Még pénzt is kivehet a bankomatokból, ide megy vagy oda. Az utolsó nyílvessző is készen van, készíti a fegyverét… – Most még az éjszaka is neki kedvez – tette hozzá Alex keserűen. Tíz óra után pár perccel szólt az ügyeletes: – Egy férfi sündörög a kirchbergi parkolóban. Hasonlít hozzá… – Kocsit a kijárathoz! – kiáltotta Rafael. – Alex, nyomás! Rohantak. Egy perc, és csikorgó gumikkal vágódtak ki az úttestre. Rafaelnek még ez a tempó is lassú volt. Amikor átmentek a folyó híján, rászólt a rendőrre, kapcsolja ki a szirénát. Sajnálta, hogy akcióban a helyismeret hiánya miatt nem vezetheti a kocsit. Alex is izgult, a pisztolyát szorongatta. A felügyelőnek most jutott eszébe, hogy a golyóálló mellényt az irodában felejtette. Ideges mozdulattal kapcsolta ki a mobilját, ne csörögjön a legrosszabbkor. – Kapcsolja ki a kék fényt is – utasította a sofőrt, ami kor már nagyon közel voltak. Két perc, és bekanyarodtak egy térségre. Komor épületek álltak, nem túlságosan kivilágítva. Az egyiket megkerülték. Rafael szólt, hogy ennyi

492

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK elég. A négy férfi kiszállt. A két civil – Rafael és Alex – siettek előre. Önkéntelenül is úgy tettek, mint akik a kocsijukhoz igyekeznek. A parkolóban állt vagy ötven autó. Valahol az „európai negyedben” szombat esti rendezvény lehetett. Alex, talán hogy feszültségét levezesse, vagy hogy még inkább gyanútlan polgároknak higgye őket az esetleges tettes – mutogatott: – Látja, uram, azt a tömböt? Az a Robert Schumannközpont. Ez meg a Bátiment Tour, kétoldalt a parkolókkal… még néhány méter, és odaérünk. Amarra van az európai bíróság, ott meg a strandfürdő… – de elhalt a hangja. A parkoló kocsik közé léptek. Egy autó mögül rájuk pisszegett valaki. A kocsifigyelésre kirendelt helybeli detektívek voltak: – Felügyelő úr, ott a Ford a másik oldalon. Jobbról a negyedik a távolabbi sorban. Látták ők is. Egy férfi ment éppen arra. Leguggolt, egy ideig nem látták őt. Rafael suttogva utasította a rendőröket, akik közben utolérték őket. Menjenek a parkoló kijáratához és a kocsijukkal torlaszolják azt el. Aztán újabb utasítására a férfiak szétoszlottak és igyekeztek csöndben megközelíteni azt az autót. De még nem értek oda egészen, amikor hirtelen felbődült a motor. Két fényszóró oszlatta el a félhomályt, az autó meglódult… – Ne lőjenek!! Ne lőjenek! – kiabálta Rafael. Attól tartott, a mellette elszáguldó kocsi zaja elnyomja a hangját. De szerencsére meghallották. A robogó jármű csikorogva fékezett a kijáratot eltorlaszoló rendőrautó láttán, majd vezetője szemlátomást pánikba esve eltekerte a kormánykereket és irányt változtatott. – Nem tud kimenni! Ha csak át nem töri a lánckorlátot! – kiabálta Alex. Jól ismerhette ezt a parkolót.

493

Nemere István – Utána! – ordította Rafael. Lánckorlát...? Ha Oliver most elmenekül, lehet, soha nem fogják meg! Még tán le is mond az utolsó gyilkosságról… Lehet még egy vagy több hamis útlevele, elmegy valamelyik banánköztársaságba vagy afrikai államba, amellyel az Uniónak nincs kiadatási egyezménye, és többé nem kerül elő! Rohant hát, ahogyan csak bírt. Keresztben vágott át a parkolón, nem arra, amerre a kocsi robogott. Sejtette, ha ott is akadályra lel, erre veszi útját. Jól számított. Alex bukkant fel: – Főnök, lőjünk...? – Csak kerékre! – kiáltotta vissza. Az abroncsok csikorgása agyába vágott, fülsértően. A menekülő most fordult a parkoló végén. Tompa puffanás hallatszott – rosszul fordult és a fara nekiütközött egy ott álló kocsinak. Aztán Rafaelt elvakították a fényszórók. A menekülő egyenesen feléje fordult, gázt adott… Az utolsó pillanatban vágódott be két autó közé. Érezte a jármű szelét. Valaki ki áltott, a motor bőgött. A parkoló másik végén ismét csikorogva fordult az autó. Most az egyik oldalsó korlátot célozta meg. Mindenáron ki akart innen törni… Alex és Rafael majdnem egyszerre lőttek. Az egyik golyó fémbe csattant. A másik kilőtte az abroncsot. A vezető ezt még nem érzékelhette, mert gázt adott. De a levegőjét vesztett kerék erősen fékezte. Amikor felgyorsult volna, irányíthatatlanná vált. Egyenesen a lánckorlátnak rohant, de azt nem tudta átszakítani. Ökölnyi öntöttvas díszlánc fogta vissza a járművet. – Ki ne gyulladjon! – kiáltotta Rafael. Látta, hogy a rendőrök is rohannak feléjük, náluk pedig van állandó öszszeköttetést biztosító rádió. – Mentőt kérek! Segítsenek! Mielőtt a kocsi kigyulladt volna, odaértek. A vezető a kormányra borult, mozdulatlanul. Szerencsére az ajtót ki tudták nyitni. Rafael elkapta a férfi vállát, kirántotta az asz-

494

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK faltra. A rendőrök megragadták és futva vitték-húzták minél messzebbre. Mögöttük nagy láng lobbant az égre – vörös fény festette meg a tájat, a parkolót, várakozó kocsik abla kában tükröződött. Rafael a rendőrautóhoz rohant és kikapta a rádió mikrofonját: – Ügyeletes, itt Wahl! – Hallgatom, felügyelő úr. A mentő már elindult. – Tűzoltókat is küldjön, a parkolóban kigyulladt egy autó és bármikor lángra lobbanhat a többi is! A rendőrök ekkor értek oda a tettessel. Tíz óra negyvenhat perc volt, amikor Rafael a többiek társaságában körülvette az idegent. Eltették a pisztolyukat, az egyik rendőr bilincset tett a férfira. A másik – jobb későn, mint soha – megmotozta. De nem volt nála fegyver. Rafael odament hozzá, a tűz felé fordította a vérző fejű alakot. Beüthette a fejét az ütközéskor, a vér a mellére csöpögött… A felügyelő a hajánál fogva emelte a fejét. Aztán csalódottan ejtette vissza és káromkodott. – A pokolba...! Nem és nem! A fene vigye el! Alex is odament, ő is az arcába nézett. – A francba… Ez nem Oliver Az idegen ekkor megszólalt: – Mi… mit akarnak… ennyien? Meg fegyverrel...? Én csak egy kocsit akartam lopni. – Egy kocsitolvaj – mondta megvetően az egyik detektív. Akkor ért oda a mentő, szerencsére csöndben jött, nem volt akadály a forgalomban. A távolból viszont már hallat szott egy sziréna – azok a tűzoltók lesznek. Oliver Calleri Németországban bérelt autója kitartóan égett. – Gyerünk innen – mondta Rafael. A torka elszorult. Ismét árnyékra vetődtek...? Még hányszor? Eszébe jutott, amikor első ízben rohantak a luxemburgi főpályaudvarra, mert a toalettben valaki táskájában egy nyílpuskát láttak… És még hányszor éri őket csalódás?

495

Nemere István – Menjünk vissza az irodába, Alex. – Igen, főnök.

Dalma lefekvéshez készülődött. De előtte még el kellett olvasnia két anyagot. Az egyik a nukleáris környezetszennyezésekről szóló friss jelentés volt, a másik a szudáni helyzetet elemezte. Szüksége volt rájuk a hétfői híradóhoz. Aztán a homlokát és a halántékát dörzsölte és előre örült, hogy hamarosan ágyba kerülhet. Tizenegy negyvenkor szólalt meg a telefonja. Az operátor különleges hívást jelzett. – Én vagyok, Madame LeGrand. Dalma megismerte a hívó hangját. Nem volt kétsége. – Szombat éjszaka van, Oliver. A tizenötödik szombat. – Tudom jól. Holnap az utolsó is megkapja a magáét. – De miért a gyermekeiket gyilkolja, miért nem azokat, akik annak idején úgy elbántak magával? – Hadd tudják meg, milyen érzés. Az apám is elveszített engem. – De maga él, Oliver! – Az apám tudta, hogy engem is elvisz a kór. Szörnyű betegség ez. – Enyhíti a fájdalmát, hogy annyi embert maga elé kül dött a másvilágra? – Megfizettek érte azok, akik… – nem tudta folytatni. Csak küszködött. „Beszédzavar”, jutott az asszony eszébe, amit a Maurer professzorral folytatott beszélgetés jegyzőkönyvében olvasott. Hozzáfért a bizalmas anyagokhoz. Fel kellett készülnie az utolsó beszélgetésre Oliverrel, azt Rafael szorgalmazta.

496

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Oliver néhány artikulálatlan hangot hallatott. Majd szuszogva szedte a levegőt. Dalma kivárt, de nem akarta elveszíteni a lehetőséget: – Beszélni szeretnék magával. – Itt… az alkalom… Madame... Én is azt akarom. – Az az interjú…? Lehetséges lenne? – Természetesen… éppen most. – De még… még nem tette meg AZT tizenötödször, Oliver. – Akkor előtte beszélek magával... így… érdekesebb lesz… – a nevetése váratlan volt és hátborzongató. Dalma hangjában félelem bujkált: – Most találkozzunk? Éjszaka van! – Én nem félek. Dalma nagyot nyelt. Ezt nem szalaszthatja el. Ugyanakkor félt is, kibúvót keresett: – Nincs operatőröm és kamerám. – Azt úgysem engedném meg… hogy filmezzen… Csak beszélgessünk. – Magnót vihetek? Kis szünet után jött a nehézkes válasz: – Hozhat. De induljon azonnal. – Hol találkozunk? – Induljon el, majd útközben egyszercsak ott leszek – ígérte Oliver sejtelmesen. A vonal megszakadt. Dalma nem várta, míg az operátor bejelentkezik és közli, hogy ezúttal sem sikerült bemérni a telefonfülkét, ahonnan beszélt. És jelzi majd, hogy ezt is hangszalagra vették… Reszkető kézzel hívta Rafael mobilját. De csak egy közömbös, majdnem gépi hang közölte, hogy a készüléket kikapcsolták. Gyorsan felöltözött. Ha Rafael most nem is ér rá, majd később hívja őt. Így a retiküljébe tette a mobilt és a kismagnót is. Nadrágot vett és pulóvert, éjszaka hideg lehet. Vajon

497

Nemere István hová jut, és merre menjen? Össze volt zavarodva. Mielőtt kiment volna a házból – megállt a jól bezárt kapu előtt – és még egyszer hívta Rafaelt. Nem jelentkezett, ekkor hívta a rendőrséget és kérette, kapcsolják a Különleges Ügyosztályt. Csak remélte, hogy valaki van ott...? Vagy mind kimentek a terepre? Claudia jelentkezett. – A főnök, azaz Wahl felügyelő úr a városban van, ak cióban. Mit üzen neki? – Csak annyit, hogy… – egy pillanatra úgy érezte, cél talan egy idegennek magyaráznia a dolgot. Végül mégis mondott valamit: – Dalma LeGrand vagyok és volt egy telefonhívásom. Ő már tudni fogja, mit jelent ez. Szinte látta maga előtt, amint az a kislány vállat vont. Talán elfelejt szólni? Vagy felírja egy üzenőcédulára? Dalma ajkába harapott és kinyitotta a kaput. A kocsija kicsit távolabb állt. Senkit sem látott. Az utca néptelen volt. Lassan ment a kocsihoz. A homály elijesztette, még egyszer eszébe jutott, hogy talán mégsem kellene vállalkoznia erre a ka landra. De hát a szakma… Mindenki őt fogja bámulni, ha hoz egy beszélgetést, amit Mr. Spirállal készített annak utolsó, tizenötödik gyilkossága előtt… Megborzongott. Ennek nagy ára lehet. Beült, elindította a motort. Amikor a kocsi mozgásba jött – Dalma bizonytalanul távolodott el a járdától, szemét meresztette. Vajon hol áll Oliver, mikor inti le...? Csak felsikoltani volt ideje, amikor a hátsó ülésen hirtelen felmagasodott a férfi masszív teste. Megfogta a nő két vállát: – Menjen csak előre. Adjon gázt...! Tegye, amit mondok, különben megjárja, Madame...

498

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

Július 4. Vasárnap
Rafaelnek nem volt kedve visszamenni a kapitányságra. Égette a kudarc. Megint melléfogtak, de ez nem az ő hibájuk. Viszont ha a rendőrök nem cselekednek, talán éppen az igazi Olivert szalasztották volna el. Mégis jól tették, amit tettek. Csak éppen a tettest nem kapták el. Oliver, a sorozatgyilkos most itt kószál a városban… – Felügyelő úr, nem jön fel? – kérdezte Alex. – Dehogynem – belső ellenkezése hirtelen elolvadt. Maga előtt látta a vezénylőt és abban reménykedett, onnan többet tehet majd. Órájára nézett: éjfél múlott tíz perccel. – Már vasárnap van – jegyezte meg, de ezt igazán csak Alex értette. Aztán a rendőrökhöz fordult: – Ez a kocsi maradjon itt a bejárat előtt, készenlétben. Szerezzenek nekem is egy folyamatos rádió adó-vevőt! Amint felértek az irodába, Alex térült-fordult és előhúzott egy névsort. Azt tanulmányozta komor arccal. Csönd volt. Rafael az ablaknál állt és az éjszakát nézte. Nem sokat látott, de nem is akart. Magában forrongott. – Telefonált LeGrand asszony – jegyezte meg Claudia. Ez felrázta a férfit kezdődő apátiájából. Ám mielőtt a lány folytathatta volna, Alex került eléje: – Uram, van itt valami, ami már két napja nyugtalanít. De nem voltam benne biztos, így nem szóltam. Rafael közöttük állt, hol egyikre, hol a másikra nézett. – Azt mondta, kapott egy telefont, és hogy ön tudni fogja, ez mit jelent. – Oliverrel beszélt – vágta rá Rafael, még gondtalanul. Alex homlokán az a ránc… az nyugtalanította. Még sohasem látta ilyennek a férfit. Bajt jósolt a tekintete, egész testtartása. Nagyot nyelt hát és halkan szólt: – Mondja, ne kíméljen.

499

Nemere István – Rájöttem, miért nem találtunk luxemburgi orvost vagy kutatót az Egészségügyi Központ alkalmazottai vagy szakértői között. Azért, mert ott ugyan dolgozott egy francia férfi, bizonyos Maurice Solenghi, aki azonban később Luxemburgba települt át és megkapta az állampolgárságot is. Felnőtt lányával érkezett ide. Aki viszont sikertelen házassága után felvette a LeGrand nevet… – Mit mond...? – Rafael azt hitte, azonnal szétrobban a feje. Belenyilallt a halántékába. Az agya még nem akarta befogadni a tényt. – Dalma LeGrand a tizenötödik orvos lánya. Az apja is aláírta a Callerik elbocsátó papírját. – Az előbb telefonált, hogy volt egy telefonhívása… – Claudia maga is csak most fogta fel, miről lehet szó. Rafael behunyta a szemét. Aztán előkapta mobilját és hívta Dalmát. Közben Alexnek kiáltotta: – Hívja az operátort, aki fogadja Dalma hívásait! Az asszony telefonszáma nem válaszolt. Géphang tudat ta ezt. Haza nem akart telefonálni a férfi, mert félt, hogy felébreszti a kislányt. Aki lehet, egyedül van...? Beléje villant az iszonyú sejtés. Alex közben eredménnyel járt, a kazetta tartalmát máris beadták erre a vonalra. Alex kihangosította a készüléket: – Most találkozzunk? Éjszaka van. – Én nem félek. – ...Induljon azonnal. – Hol találkozunk? – Induljon el, majd útközben egyszercsak ott leszek... – Elrabolta! – kiáltotta Rafael. Akár egy sebzett állat. Érdekes módon – mint vészhelyzetekben mindig – hirtelen lehiggadt. Az agya is kifogástalanul működött. Valamilyen különös erő nyilvánult meg a tudatában, a veszélyeket távolabbra tolta és az agya most csak azzal foglalkozhatott, amire valóban szüksége volt. Tudta már, mit kell tennie. Egyet-

500

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK len másodpercig tartott csak ez a „roham”, aztán látszólag nagyon nyugodt lett. Társai elképedve figyelték. – Amit Oliver mondott, az erre utal. Ha elküldte Dalmát, „induljon el”, azt jelenti, hogy az asszony kocsijában vannak. Nyilván beszállt valahol útközben Dalma mellé… Alex, vegye elő azt a készüléket! Ha minden úgy sikerült, ahogyan gyanítottam, akkor a kis rádióadó jelzi a kocsi pontos helyét! Menjenek a vezénylőbe, majd tartjuk a kapcsolatot! – és elrohant. Alex és Claudia összenéztek, aztán kis késéssel teljesítették az utasítást. Rafael már a földszinten volt. A rendőrök a kapussal beszélgettek. Megpillantva a lihegve szaladó felügyelőt, ők is közelebb jöttek. – Van egy fölös golyóálló mellény a kocsiban? – Most éppen nincsen, uram. – Hozzanak egyet gyorsan, akcióba megyünk! – Odaadom az enyémet – így az, amelyik a kocsit vezette. Rafael csak egy pillanatig habozott: – Elfogadom, mert nincs időnk. Gyerünk! A kis rádióadót a vállára tűzte, hogy közel legyen a szájához. Még szinte be sem ültek a járműbe, már hívta a vezénylőt. – Alex, ott van...? Idegesítő csönd után jött a reccsenő válasz: – Igen, főnök. – Hol vannak ? Csak ők értették. De nyilván a vezénylőben összegyűlt operatívok is tudják már, miről van szó. Valahol megindult a járőrök koncentrálása, figyelmeztetése. Felkészítése. Most mennek a telefonok a kommandósként használt néhány rendőrhöz is. Azok eddig oly nyugodtan pihenhettek… – Most jött be a jel… A Reuter Avenue-n mennek kelet felé! Egyenesen a Palota irányába!

501

Nemere István A rendőr-sofőr is hallotta az adást, mert Rafael most kihangosította a rádióját. A jármű abroncsok sikoltásával és némi füsttel indult. A háttérben egy szenvtelen hang kereste az éterben a város északi részében tartózkodó járőrkocsikat, majd kis szünet után a nyugatiakat is mozgósította. De kevesen feleltek neki. – Alex, mi van? – Rafael ideges volt. Most nem titkol ta. Hogy erre nem gondoltak...! Minden csődöt mondott. Oliver nem azért hívta fel hetekkel ezelőtt Dalmát, mert valakinek ki akarta önteni a szívét. Nem azért, mert azt akarta, hogy a világ megtudja, miért teszi, amit tesz. Nem, neki a tizenötödik áldozat kellett...! – Végig az orrunknál fogva vezetett bennünket – sziszegte. A másik rendőr hátul ült és hallgatott. Az autó száguldott északra. Az Avenue Libertén robogtak, amikor Alex hangja ismét áttörte az éter sistergő hallgatását: – Északra fordultak! A Royal Boulevard-on mennek tovább! Az utcanevek még nem sokat mondtak Rafaelnek. De ha itt él Dalma… Akkor ő is itt fog lakni, ki tudja, meddig. Talán végig? Ám most nem maradt ideje ezen gondolkodni, hiszen Dalma veszélyben van, és baja esik. – A Cote d’Eich-en mennek északra – jelentette Alex. A hangja felívelt: – Főnök, hadd menjek én is! Majd az operatív tiszt irányítja önt! – Jöjjön! Mennyivel vannak előttünk? Egy idegen férfihang válaszolt: – Legalább egy kilométerrel, vagy többel. Idegölő percek múltak. Az autó robogott, majdnem néptelen utcákon. – Az 1-es úton maradtak. Nem ágaztak le jobbra a ket tesre – jelentette a vezénylő. Rafael ajkát harapdálta. Közben az éterben néhány járőrkocsi jelentkezett, de átküldték

502

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK őket egy másik csatornára, ne zavarják itt a forgalmazást. A vezénylő megkérdezte: – Mit tegyünk, felügyelő? Van a közelben két járőr is. – Soroljanak be mögénk. Ne elénk, érti...? Mi közel maradunk hozzájuk. Ha észreveszi, hogy követjük, túszként kezeli majd LeGrand asszonyt. – Szerintem már most is az – mondta valahonnan Alex. Ezek szerint ő is szerzett egy járőrkocsit és most roboghat ki a kapitányságról. – Ha baja esik az asszonynak, az egész média ellenünk fordul! Rafael nem válaszolt. Jobbról megcsillant a folyó vize. „Ha baja esik az asszonynak...” Mi lesz velük? Mit mond majd a kis Olga? És hogyan fog élni ezután? Hiszen Dalma miatta került bajba. Miatta is. Miért is beszélte rá, hogy a tévé műsorán keresztül lépjen kapcsolatba Oliverrel...? Most azzal nyugtatta magát: ha Oliver úgyis áldozatnak szemelte ki Dalmát az asszony apja miatt, akkor nem ő a hibás. A gyilkos mindenképpen lecsapott volna Dalmára. Miután leírta a nagy európai spirált, annak végpontja itt volt a földrész közepén, Luxemburgban. És itt várta őt a mit sem sejtő áldozat. „Miért is nem küldtem el innen nyaralni!” – vágott belé, bár tudta, igazságtalanul bírálja önmagát. Közben a kocsi sebesen robogott és lassan elhagyták a várost. Egy útjelző tábla nőtt a szemükben: balra a nyíl Béreldange, jobbra Walferdange felé mutatott. – Balra ment! – kiáltotta az ügyeletes. – De mintha nem a főúton, hanem előbb… Várnom kell, míg tiszta lesz a helyzet. – Ne fékezzen! – utasította Rafael a sofőrt. – Nyomás utána, mire odaérünk, eldől a dolog! Nagyon gyorsan robogtak, így közelebb jutottak a másik kocsihoz. Bár azt még mindig nem látták. Később fékez ni kényszerültek. A vezénylő vakon tapogatózott, hisz csak

503

Nemere István a keresett autó rádiójelzéseit látta, az övékét nem. Most a sofőr szólalt meg: – Az első erdei nyiladéknál vagyunk, a 8-as kilométernél – látszott, ismeri ezt a környéket. – Van ott vissza balra egy erdőszéli út – mondta az irányító. – Azon mennek most délre, de már nagyon lassan. – Utána! Amint az útra érünk, kapcsolja le a fényszórókat! – Nem sokat fogunk látni, felügyelő úr… – Majd meresszük a szemünket. Ha észreveszi, hogy követjük, agyonlőheti a túszt. Nehezére esett kimondani a szót. „Túszt”? Szívesebben mondott volna egyszerűen Dalmát. A név, az arc ott vibrált lelki szemei előtt, a tudatában. Kétféle érzés keveredett öszsze benne. Az egyik az aggodalom Dalmáért. A másik viszont vadászszenvedély volt, amely egyre jobban eluralta. Ugyanakkor – remélte – megőrzi óvatosságát is. A kocsi most földúton ment, egyre lassabban. A sötétség körülvette őket. – Most balra egy kicsit, mert itt árok van – mondta Rafael. A sofőr egészen a szélvédőig nyújtotta előre a nyakát, mellével szinte ráfeküdt a volánra. Nagyon figyelt, de ennél gyorsabban nem mehettek. Előttük egyszer csak felvillant valami. – Ők persze fényszóróval mennek – mondta a sofőr neheztelően. – Vezénylő! Hol vannak most? – Az erdei út közepén, de lassítanak. Meg fognak állni. – Jelezze, ha megálltak! – arra gondolt: amint Oliver kikapcsoltatja a motort Dalmával, a beálló csöndben a gyil kos meghallhatja a közeledő másik autó neszét. – Kérem szóljon a többi járőrkocsinak, hogy ne közelítsenek! Csak Alexet engedjék át, de ő is fényszórók nélkül jöjjön a mi kocsinkig.

504

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Így lesz, felügyelő. A forgalmazás ezután alighanem egy másik hullámhoszszon folyt, mert csak tompa zúgást hallottak a készülékek ben. Majd ismét kattant a rádió: – Megálltak! – kiáltotta az irányító. A sofőr parancs nélkül is azonnal a fékre lépett. A kocsi megtorpant. Rafael nem mozdult: – Kapcsolja ki a belső világítást! – sziszegte a sofőrnek – Nehogy felgyulladjon a belső kis lámpa, amikor kinyitom az ajtót! Csak akkor szállt ki, amikor ezt biztonságosan megtehette. A golyóálló mellény nehéz volt, szokatlan. Amint hogy a Magnum is a kezében. – Maradjanak itt. Ne rádiózzanak nekem, de majd hallgassák, amit mondok. Ha elhangzik az a név, hogy „Alex”, az maguknak is szól. Akkor rohanjanak utánam. Bevette magát a sötétbe. A szeme már megszokta a homályt, hát látta a földutat. Valamivel világosabb volt, mint a terep többi része. Az alighanem gyep volt. Jobbra tőle fák magasodtak. Sietett, de nem mert futni, nehogy meghallják. Már megtett vagy kétszáz métert, amikor felsejlett előtte egy szögletes tárgy. Halkan szólt a mikrofonba: – Irányító, közeledem a kocsihoz. Itt hagyták. Ott vagyok tehát, ahol a jelet látják. Mostantól ne hívjanak, mert más is meghallhatja...! Egyértelmű volt a dolog. Amikor odaért az autóhoz, bekövetkezett, amit sejtett. A kocsi üres volt.

Oliver hallgatózott. Közben nem engedte el Dalma karját. Körülvette őket a sötétség.

505

Nemere István – Úgy bánik velem, mintha a foglya lennék – mondta az asszony halkan. Vádlón. – Úgy is van – vágta rá a férfi. – Most csönd legyen! Dalma rémülten hallgatott. Az erdő fenyegetően vette körül őket. De ott elől mintha látott volna valamit. Nagy volt és szögletes. Dalma keze a táskájába mélyedt. Valami nehéz tárgy kéne, amivel üthetne… de csak a kis magnó akadt a kezébe. Soha nem hordott önvédelmi sprayt, és persze fegyvert sem. Most nagyon sajnálta. Veszély sugárzott ki Oliverből, percről percre növekvő fenyegetés. A nagy folt egy ház volt. Sötét és elhanyagolt. Lakatlan...? Oliver a karjánál fogva rángatta az asszonyt. – Gyerünk már, Madame...! – Kérem, ne bántson – könyörgött az asszony. – Hiszen én csak beszélni akartam magával! Elmondhatná a világnak, mi történt és miért gyilkolt annyiszor? – Azt már tudja a világ – morogta Oliver komoran. Szorítása egy pillanatra sem enyhült. – Most hallgasson, és előre! Lökdöste az asszonyt. Dalma körülpillantott. Körös-kö rül csak fák. Sehol senki? Hiszen az országút még nem lehet olyan messze! – Segítséééég! – kiáltotta. Oliver reakciója azonnali volt és brutális. Ököllel csapott a nő homlokára. A fájdalom Dalma agyába villant, majdnem elájult. Tompa zúgást hallott, lábai megrogytak. – Talpra! – ordította a férfi. – Gyerünk már! Befelé! Kirúgott egy rozoga ajtót és belökte az asszonyt a sötétségbe. Rafael meghallotta a kiáltást. Segítség...? Próbálta elkapni, honnan jött a hang. Abból indult ki, hogy ha éppen ott állt meg az autó, akkor a kocsitól Oliver egyenes vonal ban halad befelé az erdőben. Nem tesz fölösleges száz méte-

506

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK reket. Hát így ment ő is, amennyire a sötétben tájékozódhatott. A kiáltás újabb támpontot adott, megerősítette irányvá lasztását. Dél felől világosabb volt az ég – Luxemburg fényei vetültek az égboltozatra. Az erdőben viszont sötét volt, kétszer is megbotlott valamiben. Néhányszor meg száraz faágra lépett, az reccsenve tört ketté. A férfi ilyenkor állt egy pillanatig és hallgatózott. Tovább ment. Mintha ritkultak volna a fák. Úgy érezte, most mondania kell valamit amazoknak: – Az elhagyott autótól egyenes vonalban az erdőben, vagy százötven méterre valamit látok. – Egy ház – mondta halkan az irányító. – Szereztünk nagyon részletes erdészeti térképeket. A ház mögött van egy másik erdei út, oda irányítok néhány járőrt gyalogosan. – Jól van – súgta a férfi és újra hallgatásba burkolózott. Lassan lépkedett. Az a szögletes valami hamarosan házzá változott a szemében. Nagyon lassan ment közelebb, lehajolva, akár egy majomember. Szeretett volna láthatatlanná válni, és harminc centiméterrel a talaj fölött járni. De erre kevés esélye volt. Mégis centiről centire, óvatosan és nesztelenül közeledett.

– Maga megőrült – mondta Dalma. – Mi baja van velem? Mit követtem el? – Maga semmit. De azt elfelejtette, hogy az apja is a párizsi központban dolgozott? Dalmában lassan megfagyott a vér. Mérhetetlen hideg vette körül. Az ajka mozdult, de hang nem jött át a torkán. Oliver pedig rekedten nevetett a sötétben: – Bizony, doktor Solenghi is halálra ítélte az apámat. És persze engem is.

507

Nemere István – De nem igaz. Magukat nem ítélték halálra! Az acut porhyria halálos kór! Nem gyógyítható! – kiáltotta kétségbeesetten. Új energiát érzett magában. Harcolnia kell az életé ért. – Ha így van, akkor meg miért is töprengenék bármin? – vigyorgott Oliver keserűen. – Nem érdekel, mit gondol a világ. Az sem, ha elkapnak és elítélnek. A napjaim úgyis meg vannak számlálva. Az eltökéltség átsütött a hangján. Valóban így gondolta. Dalma lázasan gondolkodott, mit tegyen? Ezenközben váratlanul fény gyulladt. Oliver egy petróleumlámpát gyújtott meg, sercent a gyufa, aztán a láng szétterjedt. Rátette az üvegburát. A fény otthonosan, aranysárgán ugrott szét a nagy szobában. Ahol szinte semmi sem volt. Egy láda az egyik sarokban és egy rozoga, háromlábú szék a hosszabbik fal mellett. A férfi az ajtó és Dalma között állt. Miközben a ládához ment, szemmel tartotta a Dalmát. Oliver magas volt és erős. Csak a járása kicsit bizonytalan. Az arca homályban maradt. Sapka takarta a homlokát, a füleit. Dalmának úgy rémlett, most csak egy keskeny álbajuszt visel. – Itt akar végezni velem? – kérdezte rekedten. Oliver nem felelt. A ládába nyúlt. Az asszony rémülten ismerte fel a tárgyat, amit onnan kiemelt. A nyílpuska volt. – A tizenötödik, az utolsó nyílvessző – nevetett a férfi és azt külön is felmutatta. – Szép, nem? Fényesre csiszoltam. Majdnem olyan, mintha ezüstből lenne. De kár lenne beléd egy ezüst nyílvesszőt ereszteni… megteszi az acél is, Solenghi doktor lánya! Lassan eresztette a vesszőt a vájatba, még meg is simogatta az ujjával, aztán kéjesen felröhögött.

508

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK

Rafael belátott az ablakon és tudta, nem várhat tovább. – Kezében a nyílpuska… Aaaleeex! – kiáltotta a mikrofonba és pár lépés nekifutás után teste ellenállhatatlan lendületet nyert.

– Ne bántson… – nyögte Dalma. Közben a tekintete körbeszaladt. Nem tudta, mit csináljon. A puszta falak között nem menekülhetett sehová. Látott ugyan egy ablakot, de az zárva volt. Ha nekifeszülne, ráugrana, talán kitörne. De a nyílvessző gyorsabban repül. Akkor tört be az ajtó. Dalma döbbent tekintete szinte lelassította a látványt. Az ajtó deszkái szilánkosra törtek, kiszakadtak helyükről, elrepültek. A keret is engedett az iszonyú csapásnak. Minden befelé dőlt. Az asszony csak némi késéssel fogta fel, hogy egy ember teste okozta mindezt? Aki magzattartásban érkezett, összegömbölyödve. Biztosan azért, hogy kisebb célpontot mutasson. Oliver éppen az „E” betűt akarta említeni Dalmának, mielőtt ráemeli a nyílpuskát. Most a fegyverrel együtt önkéntelenül is a zaj felé fordult. Rafael végiggördült a padlón. Egyik kezével eddig arcát védte a szilánkoktól, most maga alá tette és odébblökte a testét. Közben jobbja már a pisztolyt szegezte Oliverre: – Fel a kezekkel! – kiáltotta rekedten. A következő másodpercben több dolog is történt. Dalma sikoltott, mert megismerte Rafael hangját. Oliver csalódott ordítást hallatott, de a fegyvert markoló keze

509

Nemere István követte a betörő idegen mozgását. És mielőtt Rafael feláll hatott volna, ujja meghúzta a billentyűt. A nyílvessző útjára indult. Rafael szemében a rémület. Még fülében Dalma sikolya. Az acélvessző iszonyú sebesen szeli a levegőt. Közben forog a tengelye körül. Biztosan megcsillan a test egyik, megvilágított oldala. És a tollán az „E” betű is… Rafael már nem térhetett ki. De lassan emelte a kezét… Andrutát látta maga előtt. Azt a pillanatot, amikor nem habozott. Amikor meghúzta a ravaszt. Az egy kivégzés volt, igen. KIVÉGZÉS, azóta belátta, de ha mások kérdezték, mindig tagadta… Meg akarta ölni a banditát. Az érzés most is benne volt. A másodperc évszázaddá lett. A nyílvessző még úton volt feléje. A testét vette célba és repült, repült… Közben a férfi ujja a Magnum ravaszán. A fegyvert emelte. Talán emelte volna feljebb, Oliver melle vagy feje magasságáig. De tudta, erre már nincs idő. És most nem, nem ezt kell csinálnia. EZ NEM KIVÉGZÉS, nem lehet az… A nyílvessző beleállt a mellébe. Dalma iszonyúan sikoltott. A férfi érezte a fájdalmat, de ez már nem állíthatta meg őt. A Magnum most teste része lett, sőt ő maga lett. A dörre néseket Rafael nem is hallotta. Az első golyó eltalálta Oliver combját. Hatalmas sebet ejtett rajta. A második viszont már a mennyezetbe fúródott. Mert az ütés nagyon erős volt. Rafael a padlón maradt. Lassan fordult a hátára. A fájdalom befonta, acélpókháló lett, majd szemfedélszerű fehérség. Az eszméletvesztés előtt egyetlen másodperccel még Dalma felé akart fordulni, de nem sikerült. Teste elterült a padlón és már a keze sem szorította oly görcsösen a Magnumot.

510

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK Oliver is lerogyott. Erősen vérzett, de nem vesztette el az eszméletét. Szemét forgatva ordította: – Akkor is véged lesz, teee… – eldobta a nyílpuskát és a padlón próbált Rafael testéhez kúszni. Véres nyomot hagyott maga mögött. Dalma csak akkor értette meg, mi tör tént. Már csak Rafaelt látta. És a pisztolyát. Odaugrott hát és kivette a fegyvert a férfi kezéből. Oliver nem torpant meg, egyre csak mászott közelebb. Vigyorgott. Mintha mondaná: „Úgysem mersz lelőni, te… Madame!” Gúnyos volt ez a tekintet, némaságában is beszédes. Dalma két kézzel emelte a nehéz pisztolyt, igyekezett célozni. Oliver mind közelebb volt már… Akkor értek oda a többiek. Elsőnek Alex robbant be a törött ajtó helyén. Valaki az ablakot törte be kintről és egy fegyvercső nézett be, majd lassan fordult és megállapodott Oliver teste irányában. Két rendőr is jött, megragadták Dalmát és mint a pelyhet, kikapták a szobából. Terepjáró kocsi fényszórói világították meg a ház előtti teret. Alex először Oliverhez ment, hátára fordította. Egymás szemébe néztek. Oliver Calleri lihegett és gúnyosan vigyorgott. Mintha az lenne a szemében: „Mit tehettek velem...?” – Mentőt kérünk! – kiabálta Alex a mikrofonba. – Gyorsan, súlyosan sérült a tettes! – És mi van a főnökkel? – hallották az éterből Claudiát. A lány nem kapott választ. A rádiócsatorna tele lett parancsokkal és kérdésekkel, jelentkezésekkel és jelentésekkel. Még Garner hangját is hallották. – Főnök! – Alex Rafael mellé guggolt. Döbbenten látta, hogy a nyílvessző tollas vége kiáll a férfi melléből. Óvatosan gombolta ki a zakót. Csak utána könnyebbült meg. – A golyóálló mellényben maradt… csak az ütéstől ájult el. Segítsetek leszedni róla.

511

Nemere István Dalma sírógörcsöt kapott odakünn. A terepjáró nyitott ajtaja mellett állt, aztán leültették. – Rafael...? – kérdezte, de senki sem válaszolt neki. Közben megjöttek a mentők, a terepjáró nyomát követték a fák között, sikerült eljönniök egészen a házig. A vörösmellényes férfiak berohantak az épületbe. Dalmának még mindig nem szólt senki. A mentősök kihozták Olivert, akit sebének ellátása után kénytelenek voltak a hordágyra kötözni. Még most is szórta átkait. Több rendőrkocsi követte a mentőautót. – Mi van Rafaellel? Miért nem mondanak nekem semmit? – kérdezte Dalma és egy óvatlan pillanatban otthagyta őrizőit. A ház felé futott. A reflektorok tejfehér fényében ismerős alak bukkant fel a küszöbön. Alex támogatta – de a saját lábán jött. – Engem keresel, drágám? – kérdezte az ismerős, kicsit fáradt, mégis büszke hang. – Azt a nyílvesszőt… nekem szánta – suttogta Dalma és úgy, de úgy ölelte a férfit… – Tudom, de végül mégis én kaptam. Nekem nem árthatott – mosolygott Rafael. Aztán Alexre nézett: – Te is jó voltál. Mondd meg Claudiának, hogy neki is köszönöm. Még megírjuk a jelentést, aztán mehettek szabadságra. Majd én tartom a frontot. – Egyedül is bírod majd? – nevetett Alex. Büszkén és örömmel. Rafael nem válaszolt. Nehezére esett volna, hiszen Dalma szája tapadt az ajkára. Akkor érkeztek az első tévéstábok, és az operatőrök rájuk emelték a kamerákat… titokban hallgatták le a rendőrségi rádiócsatornákat, hát tudták már, mit találnak itt. Egy másik autóból Garner lépett ki, de látva a filmbe illő jelenetet, megtorpant: – Gratulálni ráérek később is.

512

SPIRÁL GYILKOSSÁGOK – Menjünk haza – mondta végül a férfi, amint szóhoz jutott. – Igaz. Vár ránk Sudár Liliom – Dalma fáradtan mosolygott. De így is nagyon szép volt és ennek Rafael külön is örült.

VÉGE

513