89 után átmenetről beszéltünk. Hosszúra nyúlt, végleges lett. De miért?

Hát maga a demokrácia, a modern, postmodern ember társadalmának a lényege nem más, mint az átmenetiség, csak az átmenetek halmaza, a válságból ki, a válságba be. A konkrét problémák megoldását hangoztatja, üres jelszóként. Az átmenetiség nem old meg semmit. Az átmenetiség soha nem Egész. Csak az Egész képes önkorrekcióra, vagyis a problémáknak, az Egésszel összhangbani megoldásra. Ez az autonóm probléma megoldás. Autonómiája csak az Egésznek van. Az átmenet mindig az Egész széthullása nyomán jön létre, ezért nincsen benne autonóm megoldás. Az Egészben lényegében nem is megoldás van, mert az valami elszigeteltre utal, a konkrét probléma az, amit a modern, postmodern ember hangsúlyoz, ami az egész atomizációja nyomán jött létre, hanem átalakulási folyamatok, miben az Egész játszik, egy átalakító, ezzel megújító szerepet. A közösség megújulása, csak egy belső átalakulási folyamat eredménye lehet, amik csak a nagy archetípusok realizációjaként, és nem az emberi erőfeszítés nyomán jön létre, mert azt már láttuk, hogy hova vezetett. A modern és postmodern ember ezeknek a nagy képeknek, a nagy elbeszéléseknek fordított hátat, mi létének alapja volt. A közösséget mindig a nagy elbeszélésekhez való visszatérések újították meg. A zsidóság az ezekhez való visszatéréssel újította meg önmagát, valósította meg a nemzeti sorskorrekciót, Martin Buber szerint. Ez a belső megújulás képessége halott a mi társadalmunkban, mi lenyúlik a kollektív tudattalanba, a nemzeti, közösségi vitalitás forrásához. Ennek a részvétele nélkül csak romlás van és pusztulás. Minden igazi változás először belül történik meg. Az érdekes az, hogy ennek az ember inkább elszenvedője, mert hagynia kell, hogy nagyobb erők hajtsák végre. A zsidók pusztai vándorlása, az Egyiptomból való szabadulás után, ezt a passzív átalakulási folyamatot mutatja be az archetípusok nyelvén, mik lehatnak a tudattalanba. A puszta az a hely, mi az Egészet szimbolizálja, ezért az Egész megnyilvánulásának helye. Ezt akarja érzékeltetni a holnappal való törődés tilalma. Aki a holnappal törődik az épp ezekkel a belső megújulási folyamatoknak fordít hátat, így nem jönnek létre, nem indulnak be. De ezek az energiák, mik átalakítanának, belülről, nem maradnak semlegesek, pusztító, szétszóró erőkké lesznek a kollektív tudattalanban. A megújulás egy egyesítő folyamat, újra egyesítő folyamat. Ami nem egyesíthet, mert aktivitásunkkal ellenállunk neki, az szétszór. 89 után, nem vonultunk a pusztába, ami a passzívan fogadott nagy képi energiák helye, amelyek révén a belső átalakulás megtörténik, mely minden igazi, mély változás alapja. Inkább a holnapért való aktivitásba vetettük magunkat, amivel hátat fordítottunk a belső átalakulás nagy erőinek. És akkor csodálkozunk, hogy: „Hát népét Hadúr is szétszórja: Szigorúbb istenek ezt így szokták,…” Csodálkozunk a szétszórattatás folyamatain az erdélyi magyarság, székelység esetében. Az egyik haszid történet szerint, és Nüsszai szent Gergely szerint, az Egyiptomból való szabadulás csak igazán akkor történt meg, amikor a Szináj hegyén a zsidóság egy új kinyilatkoztatást kapott. A pusztában ott van a hegy is. A puszta magában szétszórna, a tudattalanból feltörő nagy képek erejével, ha nem volna ott a mindent egyesítő hegy, vagyis a puszta horizontalítását nem egyesítené a hegy vertikalitása. A modern társadalom, a posztmodern, átmeneti jellegű, mert nincsen új kinyilatkoztatás alapja. Mivel nincsen 89 után a volt kommunista országokat is az átmenetiség kilátástalanságába taszította. Kelet-Európa nem is gondolta a pusztai vándorlásra, pedig papjaitól rég hallja. Sajnos, ezt a jelentést papjai sem ismerik. Kinyilatkoztatás nélkül széthullik az ember, a társadalom. Erre a diagnózisra a modern tudományok képtelenek, mert ők is a széthullás munkásai.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful