Magyar Nemzet · Magazin

23

2013. január 12., szombat

Weisz Fanni a siketek megosztottságáról, a pici súgógéprõl és a kézzel beszélt anyanyelvrõl

M Sorsának
LUKÁCS CSABA

kovácsa

Gyönyörû húszéves pécsi lány: szépségkirálynõ, fotómodell, jószolgálati nagykövet. Szilveszterkor az egész ország látta, ugyanis Áder János mögött jelnyelven közvetítette az elnöki beszédet. Weisz Fanni siketen született, akárcsak bátyja, és úgy érzi, számára tizennyolc évesen kezdõdött az élet.
F O T Ó : V É G H L Á S Z L Ó

ikor kértek öntõl autogramot legutóbb? A legnagyobb közösségi oldalon van egy rajongói oldala, amelyen a követõinek száma meghaladta a huszonötezret – a közszereplõk döntõ többsége álmodni sem mer ennyi rajongóról. – Karácsony után Bükfürdõn töltöttünk pár napot a családdal, ahol a szálloda recepciójánál várt rám egy kislány. Ugyanaznap a liftben is elém tartott egy papírt egy kisfiú. Az újévi köszöntõ óta nem kértek tõlem aláírást, igaz, nem is voltam sokat emberek között. – Milyen volt együtt dolgozni a köztársasági elnökkel? – Nagyon jó volt, életem egyik nagy élménye. Túl sok közös gyakorlás nem volt, hamar megcsináltuk, pedig nem volt egyszerû a pici súgógép miatt, melyet elég messzirõl kellett nézni. Már az elsõ felvétel is jól sikerült, aztán a második került adásba. Visszanézve is ügyesek voltunk mind a ketten – neveti el magát. – Ez a képernyõn is így látszott. Sikerült megtanítania valamit Áder Jánosnak a jelnyelvbõl? – A „köszönöm szépen”-t megtanulta, és azt is, hogy a siketek hogyan tapsolnak. Rengeteget kérdezett a jelnyelvrõl, és amit egyszer megmutattam, azt már tudta is. – Engem is érdekelne, hogy miért van hétféle jelnyelv nálunk. A magyar átok a siketekre is érvényes, hogy nem tudtak egy közösben megegyezni? – Hét olyan iskola van Magyarországon, ahol siketekkel foglalkoznak. Egységes magyar jelnyelv azért nem létezik, mert eddig az oktatásban a szájról olvasást preferálták, így ezek az egymástól picit különbözõ jelnyelvek egyfajta szlengként, nem hivatalos nyelvként alakultak ki. Ezeknek a „tájszólásoknak” a jelkészlete különbözik, de azért a siketek megértik egymást, tudnak akkor is kommunikálni, ha különbözõ iskolákban tanultak. – Mennyire nemzetközi ez a nyelv? – Kevés tapasztalatom van a külföldi siketekkel kapcsolatban, a nemzetközi jelnyelvet nem ismerem. Találkoztam már külföldiekkel a siketek világnapján, ahova vendégként érkeztek, és kíváncsi voltam arra, hogyan jelelnek õk. Jelentõsen különbözött a mienktõl az õ nyelvük, de azért nagyjából a felét értettem annak, amit mondtak. – Ha jól tudom, a siketek világnapja miatt lemondott egy másik fontos fellépést. Miért? – Kétezer-tizenegy nyarán indultam Magyarország legnagyobb szépségversenyén, a Szépségkirálynõn, és ott olyan helyezést értem el, hogy indulhattam volna egy világversenyen is Spanyolországban. Ez ugyanarra a dátumra esett, amikor itthon a siketek magyarországi világnapját rendezték, ahova díszvendégnek hívtak. Én a fogyatékkal élõkért is dolgozom, ezért ez utóbbi fontosabb volt – a sorstársaim között volt a helyem. – A hazai sorstársai értékelik ezt a munkát? Kapott pozitív visszajelzéseket? – Nem kapok túl sok konkrét visszajelzést, de azt érzem, hogy elismerik a munkámat, és magukénak is érzik azokat a célokat, amelyekért dolgozom. Az újévi televíziós beszéd után kaptam olyan SMS-t sikettõl, hogy köszöni, és büszke rám. Inkább a másik dimenziója fontos a közösségi jelenlétemnek. Vujity Tvrtko televíziós újságíróval van egy közös estünk, sokat járunk vidékre és határon túlra is közönségtalálkozókra. Ezeken egyre többször megjelentek a helyi siketek, és ennek híre ment, így most már más fogyatékkal élõk, mozgássérültek és vakok is eljönnek. Két éve egy integrált színházi elõadás szervezésében is részt vettem, majd a Pécsi Nemzeti Színházban a siketek számára szerveztünk A dzsungel könyve elõadást – ott ült hetven ember a nézõtéren, és lufikat tartottak a kezükben, hogy a zene keltette rezgéseket érezzék. Azt gondolom, nagy dolog, hogy ezeket az embereket sikerült kimozdítani otthonról, eddig nem jártak elõadásokra. Minek is mentek volna, ha úgysem hallják-értik az elhangzottakat? Kinyílt számukra egy kicsit a világ, és ezt jó megtapasztalni. Néha még egészségesek is mondják nekem: ha te így is ennyire mosolygós tudsz lenni, ha mersz boldog lenni, akkor nekem sem szabad panaszkodnom a problémáim miatt! Azt szoktam mondani mindenkinek, hogy nem azon kell keseregni, ami nincs, hanem annak örülni, ami van. Azt tapasztalom, hogy nagyon sok embernek csak egy pici segítségre, lökésre van szüksége ahhoz, hogy kitörjön a reménytelennek ítélt helyzetébõl. Én hálás vagyok a sorsnak, hogy megkaptam ezt a segítséget, és azért is küzdök, hogy sok rászoruló ember kaphassa meg ezt a lehetõséget. – Egy siket embernek ma már jobb a világ, mint mondjuk a születése idején? Jó irányba mennek a dolgok ezen a területen? – Sokkal jobb most a helyzet – ma már például nem szégyen jelelni. Eddig csak reméltem, hogy el lehet érni dolgokat, most már tudom, hogy tényleg meg tudom csinálni, amit szeretnék. Öt évvel ezelõtt ugyanolyan ember voltam, mint most, de sokkal nehezebbek voltak a hétköznapjaim – rémálom volt ügyet intézni például egy hivatalban, mert nem értettük meg egymást. 2009 óta, amikor megszületett a jelnyelvi törvény nálunk, minden siketnek évente százhúsz órányi jeltolmácsolás jár, így el tudjuk mondani, mit szeretnénk. Korábban az volt a jellemzõ, hogy adtak valamit, amire nem biztos, hogy szükségünk volt – a normális helyzet az, amikor egy fogyatékkal élõ embertõl megkérdezik, mire van szüksége, és abban próbálnak segíteni. Úgy tudom, már az egyik orvosi egyetemen is tanítják alapszinten a jelnyelvet – ezek az apró lépések egy késõbbi jobb világot jelentenek.

– Mi az A Csend Hangja Klaszter? – Tavaly februárban jött létre, és célja a társadalmi esélyegyenlõség elõsegítse. Például az, hogy ha születik egy családban egy siket kisgyerek, a szüleit megtanítsunk jelelni. Az artikuláció nem elég, a gyereknek a kezére is szüksége van a tanuláshoz. Sokszor a segítõk az tanácsolják a szüleinek, ne jeleljenek, mert akkor soha nem fog megtanulni beszélni. Ezt a szülõk jóhiszemûen elhiszik, pedig ez zsákutca – körülbelül olyan tévhit, mint amikor rászóltak a balkezes gyerekekre, ha nem a „jó kezüket” használták. Kisgyerekként még nekem is ütötték a kezem, ha jelelni próbáltam. Nem szabad annyival megelégedni, hogy ha már úgy alakult, hogy siket a gyerek, akkor maradhat bután. A jelnyelv lehet az anyanyelve, és akkor semmi akadálya a normális fejlõdésnek. A jelnyelv segíti a kreatív gondolkodást, és nem hátráltatja a beszéd fejlõdését. Az esélyegyenlõségnek a megszületés pillanatától kell kezdõdnie, és nem tizennyolc évesen, mint ahogyan nekem kezdõdött. Sokszor szeretném megkérdezni valakitõl, ki adja vissza nekem azt az idõt, amelyet így elraboltak tõlem. A klaszter elnöke egyébként a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Fõiskola rektora – ott is dolgozunk azon, hogy siket hallgatók is járhassanak a kurzusokra. Sokféle elképzelésünk van – az egyik mobilszolgáltató, a Vodafone például a hallássérülteket olyan flottakedvezménnyel támogatja, hogy ingyen-SMS-t ad a családtagok között, megkönnyítve a kommunikációt. – Mi a legnagyobb problémájuk a siketeknek jelenleg Magyarországon? – Az iskola, vagyis az oktatás. Amerikában nem furcsa az, ha egy siket sebész mût, itt nálunk nyíltan megkérdezik a szülõt: minek a fogyatékos gyerekének érettségi? Ma Magyarországon csökkentett tananyagot tanítanak a szájról olvasás módszerével, iskoláinkban a pedagógusok zöme nem is ismeri a jelnyelvet. Nem az a fontos, hogy tudja a gyerek a mohácsi vész dátumát, csak az, hogy szépen artikulálja az 1526-ot. E miatt a téves koncepció miatt a gyerekek nem tanulják meg rendesen a magyar nyelvet. Minket, siketeket sokszor aszerint ítéltek meg, hogy mennyire tudtunk helyesen írni. Nem vagyunk szellemi fogyatékosok, megfelelõ képzéssel egy siket gyerek is ugyanolyan teljesítményt tud nyújtani, mint halló társai. Nekem is célom leérettségizni és fõiskolát-egyetemet végezni, mert meg kell mutatnom a sorstársaimnak, hogy lehetséges. Jogosítványt is akarok szerezni, mert meg tudok tanulni mindent, ami ehhez szükséges. Három hónapja van velünk egy profi jeltolmács, és ez alatt az idõ alatt én is elképesztõen sokat fejlõdtem. Most látom igazán, hogy eddig mekkora hátrányt szenvedtem – kinyílott számomra a világ. Újra kell tanulnom a fogalmakat, hiszen amit eddig „fõzõhelynek” hívtam, az gáztûzhely, és számtalan ilyen példa van. Könnyebb lett az életem, és az önbizalmam is nõtt, tulajdonképpen most ismerkedem a magyar nyelv szépségeivel, és meg fogok tanulni rendesen magyarul. – Megrázóan szép programokban vesz részt: siketkórussal a háta mögött eljelelte a magyar himnuszt, a Megasztár egyik döntõjében Rúzsa Magdival együtt „énekelte” el a Gabrielt. Ezeket a videókat százezrek nézik meg a világhálón, és a kommentek szerint sok embert elgondolkodtatnak, és segítik õket az elfogadásban. Tervez hasonló akciókat? – Nem az emberekkel van a probléma az elfogadás területén, ezek az akciók azonban arra jók, hogy felhívják a figyelmet a problémára. Akarjuk õket folytatni, most éppen énekest keresünk a Hallasd a hangomat! dalhoz, amelyet a klaszter indulójának szánunk. Január végén vennénk fel. – Modellkedik, és több cég vagy szervezet jószolgálati nagykövete. A Magyar Baptista Szeretetszolgálattal például Haitire is eljutott. Milyen élmény volt egy ennyire szegény és nagy bajban lévõ országba ellátogatni? – Igyekszem minden felkérésnek megfelelni, ha azzal jó ügyet segítek elõ. Nagyon szomorú vagyok, ha gyerekeket látok szenvedni. Ilyenkor is igyekszem mosolyogni, de a kulisszák mögött néha elsírom magam. Haitin a baptisták által felépített és üzemeltetett árvaházban és iskolában jártunk, utóbbiba sok fogyatékkal élõ kisgyerek is jár. A szüleiket arra próbáltam biztatni, hogy ne szégyelljék a gyerekük állapotát, ne dugják el õket a világ elõl. A földrengésben árván maradt gyerekek közül jelképesen örökbe fogadtam egy hároméves kislányt, Miriamot, akit azóta is rendszeresen támogatok. Szívesen elhoztam volna õt ide, de ezt az ottani törvények nem engedik. A modellmunkákkal is próbálok segíteni, ha tudok: egy szegedi cég, a Szefo Zrt. hatvan százalékban megváltozott munkaképességûeket alkalmaz, és az általuk készített kötöttáruk, vagyis a Chance márka arca vagyok. – Tudatában van annak, hogy forradalmat csinál? – Szeretnék forradalmat csinálni. Nem elfogadható az, hogy a társadalom lemond egy rétegrõl csak azért, mert kicsit macerásabb velük foglalkozni. Ha megfelelõ eszközöket adunk ezeknek az embereknek a kezébe, már nem is olyan macera: én eddig három napig tanultam egy verset, most három óra alatt meg tudom jegyezni. Olyan vagyok, mint egy szivacs, megpróbálom bepótolni az elvesztegetett idõt. Elvont fogalmakat, közmondásokat tanulok meg, ezeket korábban nagyon nehéz volt megérteni. Az elnöki beszéd például nem volt hosszú, alig négy oldal, de tele volt olyan kifejezésekkel, amelyeket nem értettem, és emiatt izgultam, hogyan fog sikerülni. Aztán a jeltolmácsom türelmesen, órákon keresztül elmagyarázta, hogy mi mit jelent, és akkor elmúlt az izgalom, hiszen már értettem is azt, amit tolmácsolnom kellett. – Mondana egy példát? – Nehéz volt a „minden ember a maga sorsának kovácsa”. Most már pontosan tudom, hogy mit jelent. Az interjú Bertus Tímea jeltolmács közremûködésével készült. Segítségét köszönjük!

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful