TÖRTÉNELEM HERBER • MARTOS • MOSS • TISZA 4

1500–tól 1789–ig
Szerzők: Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László Az egyetemes részeket szakmailag bírálta: Dr. Pohár János, egyetemi docens Címlapterv: Varga Tamás A borítón Rubens. IV. Henrik és Medici Mária házassága (részlet) A könyvet tervezte: Lengyel János Fotó–reprodukció: Fábián Olga A Soros Alapítvány és az V. kerületi Önkormányzat támogatásával készült a Print–Tech Kft. gondozásában ISBN: 963 04 5622 2 © Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László Kiadja a Reáltanoda Alapítvány, 1995 Műszaki szerkesztő: Lengyel János Szedés: Print–Tech Kft. Felelős vezető: Tóth István Nyomás: Kner Nyomda Rt., Gyomaendrőd Felelős vezető: Papp Lajos vezérigazgató

EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG a 16. században
A földrajzi felfedezések és hatásaik
Felfedezések és gyarmatosítások
A 15. század közepétől Európa nyugati fele kezdett kilábalni a középkori válságból. Megerősödött a városok gazdasága, megélénkült a kereskedelem. Ritkábbá váltak a nagy éhínségek és a nyomukban fellépő járványok. Véget ért a francia-angol „százéves háború”, az angol „rózsák háborúja” pedig már csak az uralkodó elit „belügye” volt. Mérséklődtek a társadalmi konfliktusok, megritkultak a városi szegények és a parasztok felkelései, növekedésnek indult a népesség. Mindez nem hagyta érintetlenül az államot sem, megerősödött a központi, királyi hatalom és megkezdődött a „nemzetállamok” formálódása. A Nyugat talpra állása újabb, minden korábbinál nagyobb szükségleteket teremtett. Mindenekelőtt fokozódott Európa „aranyéhsége”, megnőtt a fejlődő gazdaság nemesfémpénz-igénye, és ez érvényes volt a fejedelmi udvarok és az egyház esetében is. Újabb mozgatórugója volt a felfedezéseknek a keleti, főként indiai fűszerek és luxuscikkek iránti igény, de olyan hétköznapibb árukra is óriási volt a kereslet, mint a cukor, a gabona és a fa. Az állandóan növekvő szükségletek és a gyors meggazdagodás lehetősége Nyugaton felélesztette az egyéni vállalkozó szellemet. A reconquista lovagjai nem maradtak feladat nélkül, a firenzei és genovai bankárok biztosították a hajóutak pénzügyi hátterét, és már indulhattak is a távoli ismeretlen meghódítására. Így lett a földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás a spanyol és a portugál reconquista folytatása. A katolikus királyok célja a keresztény hit terjesztése és a legendás afrikai „János pap országának” (a legendák mögött ekkor a kopt keresztény Etiópia húzódott meg) megtalálása volt. Ezzel a hatalmas és gazdag királysággal szövetkezve remélték a portugálok és spanyolok, hogy két tűz közé szoríthatják a mozlimokat. Miért kellett új utakat keresni Kelet felé? Azért, mert a hagyományos levantei kereskedelem már nem felelt meg az új igényeknek. A Fekete-tenger kikötővárosait Timur Lenk még 1395–ben leromboltatta, és közép-ázsiai birodalmának felbomlása után a hatalmi vákuumban válsággal küszködő mozlim kisállamok maradtak. Így a Közép-Ázsián át vezető kereskedelmi útvonal (a „mongol út”) bizonytalanná, tehát drágává vált. A Közel-Keleten és Egyiptomon keresztül zajló indiai kereskedelmet az arabok monopolizálták és lefölözték az ebből származó hasznot, amire az európai terjedő pénzgazdaságnak igencsak szüksége lett volna. Új utak keresésére ösztönzött a török expanzió is. Az Oszmán Birodalom a 16. század első harmadában ellenőrzése alá vonta a legfontosabb közel-keleti és észak-afrikai szárazföldi útvonalakat, és valósággal gyűrűbe fogta a Földközi-tenger medencéjét. Bár a közkeletű felfogással ellentétben a törökök nem zárták le a kereskedelmi utakat, sőt a vámbevételek miatt nagyon is érdekeltek voltak a levantei kereskedelem fenntartásában, ezt a kereskedelmet azonban már Velence monopolizálta, s jóllehet rendszeresen vívott háborút a törökökkel a Földközi-tenger keleti medencéje feletti uralomért, de a békekötésekben továbbra is sikerült kedvező kereskedelmi szerződést kötnie a szultánokkal. Ez is új utak felfedezésére ösztönözte a lemaradt vetélytársakat. A portugálok kezdik A felfedezések elindítói a legkedvezőbb helyzetben lévő portugálok voltak. A Tengerész Henrik által alapított sagresi tengerészeti iskola ösztönözte a felfedezéseket és hódításokat. A pénzügyi hátteret a firenzei bankárok biztosították, akik Velence monopóliumát akarták megtörni. A portugálok eltanulták az araboktól a part menti hajózás tudományát, használták az iránytűt és sokat fejlődött a földrajzi helymeghatározás is. Ők jártak élen a tengerjáró hajók tökéletesítésében is. Az új, könnyen kezelhető és gyors hajótípus, a karavella tette lehetővé a nyílt tengeri utazásokat. Ez a kis, két-, de gyakrabban háromárbocos vitorlás mindössze 20 méter hosszú és 6-7 méter széles volt, legénysége kb. 25 főből állt. A másik típus, a nao mintegy 27 méter hosszú és 8 méter széles volt. A hajóorrban egy kisebb, háromszög alakú felépítmény kapott helyet, a tatra pedig egy több fedélzetből álló magas felépítmény került, ahol néhány ágyút is elhelyeztek. A portugálok közvetlen utat kerestek a Szaharától délre fekvő aranybányákhoz és Indiába. A kontinens megkerülése csak azután sikerült nekik, miután kiismerték az uralkodó szeleket és áramlatokat. 1415–ben elfoglalták az észak–afrikai Ceutát, de több mint egy fél évszázad kellett ahhoz, hogy elérjék az Egyenlítőt (1469). Az 1480-as évek elején túljutottak a Baktérítőn, így már alig több mint 1000 kilométer választotta el őket az Indiai-óceántól, mikor 1483-ban Kolumbusz Kristóf, egy genovai (más források szerint katalóniai) tengerész fantasztikus tervvel állt a portugál király elé: azt javasolta, hogy nyugat felé hajózva, Afrika megkerülése nélkül érjék el Indiát és Kínát. Mintegy 7000 km-t akart ismeretlen vizeken megtenni akkor, amikor mások legfeljebb 1200 km-re merészkedtek ki a nyílt óceánra. Aportugál király nem volt hajlandó támogatni ezt a tervet, ezért Kolumbusz a spanyol udvarba ment, hogy ott találjon támogatókat. A portugálok ezután is a hagyományos útvonalon próbálkoztak. Bartolomëu Diaz 1487-ben el is érte Afrika déli csücskét, a Vihar-fokot (II. János portugál király utólag az optimista Jóreménység foka névre keresztelte át) és kijutott az Indiai-óceánra, de fáradt emberei visszafordulásra kényszerítették. 1497 júliusában négy hajóval és 170 emberrel indult el Vasco da Gama Indiába, és 1498 májusában elérte Kalikutnál India partjait. Csekély ajándékai nem bűvölték el Kalikut uralkodóját, és a mozlim kereskedők ellenséges magatartása miatt hamarosan vissza kellett térnie, s az utat csak 55-en élték túl. Szerény tőkeerejükből következően a portugálok békés eszközökkel nemigen rendíthették volna meg az arabok kereskedelmi pozícióit az Indiai–óceánon. Más eszközt választottak. Vasco da Gama 1502-ben 20 hajóval és 800 emberrel indult vissza Indiába, hogy a mozlimok kereskedelmi monopóliumát megtörje. Hamarosan a portugálok uralták az óceánt, az Arab-tenger csupán földrajzi névvé vált. A portugálok szerencséjére az arabok már gyengék voltak, az Oszmán Birodalom igazából kontinentális hatalom maradt, a kínaiak „hazamentek”, s 1433 után nem is indítottak hajókat az Indiai-óceánra. 1512–ben érték el a portugálok a mesés Fűszer-szigeteket (Malukku–szk.) az Indonéz-szigetvilágban, ahol megvetették a század végéig fennálló uralmuk alapjait. Elsőként jutottak el 1516-ban Kínába és 1543-ban Japánba. A felfedezések második hulláma: a spanyolok Spanyolország megkésve kapcsolódott be a felfedezésekbe, hiszen Kasztília és Aragónia egyesítése, a reconquista utolsó rohamai lekötötték az ország energiáit. Úgyhogy amikor Izabella királynő támogatta Kolumbuszt, ezt inkább Granada visszafoglalása miatt érzett örömében tette, mintsem a siker reményében. Nagyvonalúan kinevezte őt admirálisnak, valamint a felfedezendő területek kormányzójának. Így indulhatott el Kolumbusz Kristóf 1492. augusztus 3-án Palos kikötőjéből három hajóval és 90 tengerésszel nyugat felé. Október 12-én szálltak partra a Bahama-szigetcsoporthoz tartozó Guanahani szigetén, melyet San Salvadornak (Megváltó) neveztek el. Első útján felfedezte még a Bahamák néhány szigetét, Kubát és Hispaniolát is. Szegényes expedíció volt ez: a legnagyobb hajó, a háromárbocos Santa María, amely egyébként odaveszett, 150 tonnás nao volt, 40 főnyi legénysége a fedélzeten főzött és aludt, csak Kolumbusz kapott egy szűk kabint. Amásik két hajó, a Pinta és Nina kb. feleekkora karavella volt. Mivel azt hitte, hogy India közelébe jutott, Kolumbusz a szigetek lakóit indiánoknak nevezte el (ma is Nyugat-indiai-szigetvilágnak nevezzük ezt a területet). Második útjára (1493-96) 17 hajóval, 1500 kalandorral és vállalkozóval, kultúrnövényekkel és háziállatokkal indult, hogy telepeket létesítsen Hispaniola szigetén, amely a későbbi spanyol hódítások bázisa lett. Közben a spanyol királyi pár – a Kolumbusszal kötött szerződést megszegve – minden kasztíliainak engedélyezte expedíciók indítását, új földek birtokba vételét, ha a felfedezett területeken termelt javak kétharmadát beszolgáltatják. Harmadik útjára (1498-1500) már nehezen szerzett pénzt. Hat hajójával és 300 (részben börtönviselt) emberével a korábbi útvonalainál délebbre kereste az indiánok legendás „Aranyországát” (El Dorado). Ekkor fedezte fel Dél-Amerika északi partjait és az Orinoco egyik mellékágának nagyságából megsejtette, hogy egy hatalmas szárazföldhöz érkezett el – Ázsia közvetlen közelében, mint hitte. Az időközben kegyvesztetté vált Kolumbusz negyedik útja (1502-1504) utolsó kísérlete volt Ázsia megtalálására. Miután Hondurastól Panamáig sehol sem találta az Ázsiába vezető átjárót, és aranyat is hiába keresett, csalódottan visszafordult. 1506-ban fejezte be életét Valladolidban. Az Újvilágot Amerigo Vespucciról, Kolumbusz egykori üzlettársáról és barátjáról nevezték el, aki a Medici Bankház alkalmazottja volt. Ő teremtette meg Kolumbusz második és harmadik útjának pénzügyi hátterét. Spanyol és portugál szolgálatban több utat tett Dél-Amerika partjai mentén 1499-1502 között, és az utazásairól kiadott műve gyorsan népszerű lett Európában. Ebben nevezte Újvilágnak a felfedezett földrészt, térképeken mégis az Amerika (Amerigo földje) honosodott meg. Később többen is tiltakoztak a Kolumbuszt ért méltánytalanság miatt, ennek ellenére a spanyolok csak a panamai Colón városát és – jó 300 évvel a halála után – Kolumbiát nevezték el róla. Kolumbusz felfedezését a portugál Fernando de Magellán tette teljessé, aki spanyol szolgálatban 1519. szeptember 20-án indult el Sanlúcar kikötőjéből, hogy megtalálja a délnyugati átjárót a Fűszer-szigetekhez. A bátor katonát, az Indiai-óceánt ismerő tengerészt megbízták, hogy öt hajóval és mintegy 250 emberrel tárja fel a nyugat felé vezető utat. Több mint egy év után (1520. október 21.) már csak három hajó jutott át – a később Magellánról elnevezett szoroson – a Csendes-óceánra. Három hónapos, rendkívüli nélkülözések után érték el Guam szigetét, majd a Fülöp-szigeteken, Cebuban kötöttek ki. Itt Magellán felajánlotta emberei szolgálatait az uralkodónak egy helyi háborúban, amelyben később maga is életét vesztette. AMagellán-expedíció utolsó két hajója – mivel a harmadikat a hiányzó felszerelés miatt fel kellett gyújtaniuk – a baszk Sebastian de Elcano parancsnoksága alatt haladt tovább a Fűszer-szigetekre. Miután az egyik hajó a portugálok fogságába esett, egyetlen nao, a Victoria tért vissza 1522 szeptemberében Elcanóval és 17 tengerésszel Sanlúcarba, fűszerrel megrakva. Antonio Pigafetta, az első világkörüli út krónikása, ezt írta: „Véleményem szerint senki sem vállalkozik többé hasonló útra.” Valóban csak 60 év elmúltával akadt követő: Francis Drake angol tengerész hajózta körül (1577-80) újra a Földet. A felfedezések harmadik hulláma: angolok, hollandok, franciák A felfedezések első száz évében a spanyolok és portugálok nagy tengeri fölénye miatt csak néhány vakmerő (kalóz)hajó merte használni útvonalaikat. Ez új utak keresésére ösztönözte az angolokat, franciákat és a hollandokat. Az Atlanti-óceán északi térségében kutatták az északnyugati, ill. északkeleti átjárót, de hamarosan be kellett látniuk, hogy a kor technikájával a Jeges-tengeren keresztül nem juthatnak át Kelet-Ázsiába. Mégsem kellett lemondaniuk a mesés Kelettel folytatott közvetlen kereskedelemről. Amikor 1580-ban a spanyolok bekebelezték Portugáliát, képtelenek voltak a keletre vezető tengeri útvonalak átvételére és megvédésére. Ez jó alkalmat jelentett a hollandoknak és az angoloknak, hogy

átvegyék a helyét, és ezzel meg is szűnt az érdeklődésük az északi átjárók iránt, ami egyben a nagy felfedezőutak több mint egy évszázados abbamaradását is jelentette. A földrajzi felfedezések második korszakára a tudományos érdeklődés és a kereskedelmi előnyökhöz fűzött remények miatt csak az 1720-as évektől került sor. Az új expedíciókban, a képzett tengerésztisztek vezette hadihajókon tudósok is utaztak, akiknek célja a Csendes-óceán, pontosabban az ismeretlen déli kontinens feltérképezése volt. Ekkorra már sikeres lépéseket tettek, hogy megőrizzék a matrózok életét és egészségét a hosszú óceáni utazások idején. A 16. században még a legénység mintegy negyede ottveszett egy-egy úton. Néhány évtized alatt felfedeztek sok, addig ismeretlen szigetcsoportot, Új-Zélandot és Ausztrália keleti partjait, és megkezdték ennek, az európaiak számára vonzó partvidéknek a benépesítését. Az angol James Cook harmadik útja (1776-79) után a francia La Perouse arra panaszkodott, hogy már szinte semmi felfedeznivaló sem maradt. Szibéria meghódítása: kozákok, kereskedők, prémvadászok és parasztok Atengerentúli felfedezésekkel egy időben kezdődött meg Észak-Ázsia meghódítása is. Az 1580-as években jelentős mozgás indult meg Szibéria felé. A Sztroganov-család tagjai, az „orosz Fuggerek”, magánbirodalmat alapítottak a Káma partján, és az általuk pénzelt kozákok felszámolták a szibériai tatár uralmat. A jól jövedelmező szőrmekereskedelem volt az, amely egyre mélyebbre Szibériába vonzotta az oroszokat, és már 1639-ben elérték a Csendes-óceánt. Erődeik révén (Tobolszk, Jenyiszejszk, Ohotszk, Irkutszk) pedig a 17. század közepére ellenőrzésük alá vonták Észak-Ázsia 10 millió km2 nagyságú területét. A szőrmével adózó Szibéria a cári kincstár meggazdagodásának kimeríthetetlen forrása lett, de Oroszország legnagyobb problémája maradt, hogy a svédek, lengyelek és törökök elzárták a nyugati piacoktól. Ezért vált Oroszország stratégiai céljává a kijutás az egész évben hajózható tengerekhez. A Szibériába tartó prémvadászokat és kozák hódítókat a parasztok tömege követte. A 16. és a 17. században orosz telepek jöttek létre délen is, az ukránok pedig kelet felé kezdtek terjeszkedni. A 17. század második felétől tömegessé vált a parasztok vándorlása Szibéria déli, még földművelésre alkalmas részére.

A világgazdaság új rendszere
A nagy földrajzi felfedezések nyomán kibontakozó változások a 16-18. században gyökeresen átalakították a világgazdaság évezredek alatt kialakult rendszerét, és az addig viszonylag kevés szállal egymáshoz kapcsolódó gazdasági régiókat (európai, iszlám, dél-ázsiai) mind szorosabban az európai alá rendelve kötötték össze. A felfedezések és a hódítások Európánál sokkalta nagyobb területek felé (Amerika, Fekete-Afrika, Szibéria, Ausztrália) nyitották meg az utat. Aföldrajzi horizont kitágulása új és minden korábbinál gazdagabb erőforrásokat adott az európai gazdaságok számára, és ennek hamarosan megmutatkoztak a gazdasági, intézményi és politikai következményei. Sem a fellendülés kezdete, sem a növekedés üteme nem volt azonos, ezért gyorsan és látványosan áthelyeződtek a gazdasági, politikai központok kontinensünkön. Spanyolország és részben Portugália, kivételes helyzetének köszönhetően, a 16. század közepéig katonai, politikai nagyhatalommá vált, de mivel nem volt mögötte fejlett gazdaság, a század második felétől gyorsan hanyatlásnak indultak, visszakerültek a félperifériára. A változások legnagyobb haszonélvezői a La Manche partján helyezkedtek el, Németalföld, Anglia és Észak-Franciaország lett a világgazdaság központja (centrum). A középkorban Európa legfejlettebb térségéhez tartozó Rajna völgye és Észak-Itália, bár továbbra is megőrizték jólétüket, de mert a fő kereskedelmi útvonalak immár elkerülték őket, fejlődésük üteme lassan elmaradt az új központéhoz viszonyítva. Ezt a sűrűn lakott, városiasodott, iparosodott térséget széles sávban vette körül egy félperiféria (Baltikum, Közép-Európa, Mediterráneum, Észak-Itália kivételével), ahol az iparosodás, városiasodás megrekedt, és amely terület a centrum élelmiszer- és nyersanyagellátójává, cserébe iparcikkeinek felvevőjévé vált. A felfedezések és a hódítások révén az európai gazdasághoz kapcsolt régiók (fekete-afrikai partvidék, Amerika) a termelés színvonala, a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helyük alapján perifériává váltak. A 16-18. században az európai hatalmak képtelenek voltak komolyabb hódításra a nagy kelet-ázsiai civilizáció területén. Bár uralták a tengereket és voltak szárazföldi bázisaik, a kapcsolatok mértékét mindvégig Kína és Japán határozta meg. Mindkét ország hamarosan az elzárkózást választotta. Ez a folyamat, amelyben Nyugat-Európa az új világrendszer központjává vált, két szakaszban ment végbe. A 15. század közepétől a 17. század közepéig tartó első szakaszban („a hosszú 16. század”) felbomlott a feudalizmus és kialakultak Nyugaton a tőkés termelés gazdasági és társadalmi feltételei. Ebben az első szakaszban itáliai kereskedőtőkéből indultak a spanyolok és a portugálok, de mégsem a kereskedők a hajók legjellemzőbb alakjai, hanem a hódítók (conquistador), a király érdekeire, jövedelmére felügyelő tisztviselők és a katolikus hitet terjesztő jezsuiták voltak. Az államok agresszív versengést folytattak egymással területük növeléséért, a tengerentúli birtokok és kereskedelem feletti ellenőrzésért. A „középkorból örökölt” és újabb területeik gazdasági és politikai egységesítésére törekedtek. Agazdaságpolitikák általános célja a nemesfém felhalmozása lett. Erre szükség is volt a folyamatos háborúzás miatt. Akor új jelensége, hogy a középkori időszakos vásárok után megjelent az egész évben működő tőzsde. A tőkeigényes tengerentúli vállalkozások kockázatának megosztására a korszak második felében sorra alakultak a kereskedőtársaságok (részvénytársaságok), amelyek a jövedelmezőség biztosítása érdekében az uralkodótól monopolisztikus előjogokat szereztek maguknak. A világ területi felosztása Kolumbusz felfedezéseinek híre nyugtalanságot keltett Portugáliában, s azonnal felmerült az ismert és ismeretlen világ felosztásának szükségessége. Két hónappal azután, hogy Kolumbusz visszaérkezett első útjáról, 1493 májusában VI. Sándor pápa kiadta az „Inter caetera” kezdetű bullát, amelyben felosztotta a világot a spanyolok és portugálok között. A két hatalom között a határ az Azori-szigetektől 100 mérföldre nyugatra húzódott, az ettől nyugatra lévő területek birtokjogát a spanyolok, a keletre lévőkét a portugálok kapták. Az 1494. évi tordesillasi szerződés ezt a demarkációs vonalat a Zöld-foki-szigetektől 370 mérföldre nyugatra jelölte ki, kettévágva Dél-Amerikát, Brazíliát a portugáloknak juttatta. A gyarmatszerzés mohósága a „portugál térfélen” is kialakított egy zárványt, a spanyolok szerezték meg a Japán, Kína és a Fűszer-szigetek között stratégiai helyen fekvő Fülöp-szigeteket. Spanyolok az Újvilágban A 16. századra fordulóponthoz érkezett el az amerikai kultúrák fejlődése. Közép-Mexikótól Közép-Chiléig összefüggő civilizációs övezet jött létre nagy birodalmakkal (azték, inka). Mivel az európaiakkal való találkozásukkor óriási technikai hátrányban voltak, ezért a hódítók áldozataivá váltak. Magellánnal egy időben (1519) indult útjára Kubából Hernán Cortés 500 emberével, hogy megsemmisítse az azték birodalmat. Lovasságának, tűzfegyvereinek és indián szövetségeseinek segítségével 1521-ben elfoglalta az azték fővárost, Tenochtitlant, az azték államból pedig spanyol gyarmat lett. Röviddel ezután a Yucatán-félszigeti maják birodalma is a spanyolok fennhatósága alá került. 1531–ben Francisco Pizarrónak 185 emberrel sikerült megdöntenie a belső viszálytól meggyengült inka birodalmat. Néhány évtizeden belül a spanyolok Chilét és Argentínát is birtokba vették. A gyarmatosítás végzetes lett az indiánok számára. Az Óvilágból átvitt járványokkal szemben védtelenek voltak. Egy évszázad alatt Amerika őslakossága egytizedére csökkent. Csak fokozta a pusztulást az indiánok számára túl nehéz munka a spanyolok birtokain, valamint az, hogy az európai háziállatok a helyi mezőgazdasági kultúrákat tönkretették. Spanyol-Amerika a 16. században mint nemesfém-kitermelő kapcsolódott be a világgazdaság rendszerébe, a bányákban kényszermunkásokat dolgoztattak. A 17. század közepétől az ezüsttermelés stagnálni, majd hanyatlani kezdett, de a bányászat hanyatlását ellensúlyozta a hacienda- (majorsági nagybirtok-) rendszer. Acukornád- (később gyapot-, dohány-, indigó-) ültetvényekhez a szükséges munkaerőt az afrikaiak tömeges behurcolása biztosította. Monopóliumok és szigorú ellenőrzés bénította a gyarmatok iparosodását és belső kereskedelmét. A történelemben egyedülálló képződmény volt a paraguayi őserdőben 1609 és 1776 között működő jezsuita-állam. A jezsuiták harminc missziós telepet létesítettek, ahol a letelepített indiánok széles körű önkormányzatot élveztek. A papok a keresztény hitre térített indiánokat megtanították a földművelés fejlettebb technikájára, a kézművesség különböző ágaira, és erősítették politikai felelősségtudatukat is. A portugálok A több mint fél évszázada folyamatosan előrenyomuló portugál expedíciók eredményeként 1498-ban érte el Vasco da Gama a hőn áhított indiai partokat. Hamar be kellett látniuk, hogy boraikkal, értéktelen szöveteikkel és üveggyöngyeikkel nem kápráztatták el úgy az indiaiakat, mint az afrikaiakat, akiktől mindezekért aranyat és elefántcsontot kaptak. De nem azért tettek meg a portugálok 18 ezer km-t, hogy üres kézzel térjenek haza Indiából. Mivel az Afrikában megszerzett aranyat nem indiai áruk vásárlására szánták, maradt a rablás. Ehhez minden feltétel együtt volt. Tűzfegyvereik révén a portugálok hatalmas haditechnikai fölényben voltak valamennyi ellenfelükkel szemben. Az ágyúkkal jól felszerelt hajók a legnagyobbak, legmozgékonyabbak voltak az Indiai-óceánon, katonáik legképzettebbek a szárazföldön. A portugálokat segítették a keleti politikai viszonyok is: jól ki tudták használni a Malabar-part egymással harcoló kis fejedelemségeit és az arab-tengeri kereskedelmet kezében tartó egyiptomi mameluk szultánság hanyatlását. Az oszmán-törökök előrenyomulása a Közel-Keleten megkönnyítette számukra, hogy az arab kereskedőket kiszorítsák a térségből. Mivel Portugália népessége a 16. század elején nem haladta meg az 1 millió főt, ezzel a kis népességgel meg sem próbálta a szárazföldek belsejét gyarmatosítani. Így csak az afrikai és indiai partok stratégiai pontjain lévő városok, erődök megszerzésére törekedtek, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák a tengeri útvonalakat, valamint azért, hogy hajóikat javíthassák és megbízható, védett árulerakataik legyenek. Erődöket létesítettek Goában (1510), Diuban (1515), Damanban (1531), ill. a tengerpart más pontjain. Kegyetlenül léptek fel a közvetlen környék lakosságával szemben. Az Indiai-óceán tengeri kereskedelmének portugál monopóliuma tönkretette India több évezredes kereskedelmi kapcsolatait a Közel- és TávolKelettel. Amikor a 16. század végén a hollandok megtörték tengeri uralmukat, a portugálok Indiában is teret vesztettek. A tordesillasi szerződés (1494) Dél-Amerika hatalmas, ismeretlen területeit juttatta a portugáloknak, akik csak 1500-ban küldték az első expedíciót a brazil partokra. Az itt élő indiánok szegények és ellenségesek voltak, ezért 1530-ig csak az India felé tartó hajók támaszpontjai álltak a partvidéken. Akkor nőtt meg a portugálok érdeklődése brazíliai (és afrikai) telepeik iránt, amikor ázsiai kereskedelmük jövedelmezősége csökkent, és megjelentek az európai konkurensek is. A király örökölhető, hűbéri adóktól és vazallusi kötelezettségektől mentes területeket adományozott nemeseinek, amelyek a kereskedelmi tőke behatolásával és a világpiac vérkeringésébe való bekapcsolódással fejlődésnek indultak. A 16. század közepétől az afrikaiak rabszolgamunkájára épülő ültetvényes gazdálkodás (cukornád) különösen az északkeleti partvidéken fejlődött, s egészen a 17. század végéig uralkodó maradt. Brazília Európa fő cukorszállítójává lépett elő.

Az arany- és gyémántlelőhelyek felfedezésével a 17-18. század fordulóján a gazdaság legfontosabb területe a bányászat lett. Afrikában fejlettebb földművelést folytató, vaseszközöket használó, nagyobb katonai erőt képviselő társadalmakkal találkoztak a portugálok, mint a spanyolok Amerikában. A portugáloknak nem volt erejük e társadalmak gyarmatosítására, csak arra, hogy őket az európai gazdasághoz kapcsolják. Kereskedelmi telepeik révén ezeket a társadalmakat az európai tömegáruk piacává, cserébe az arany, az elefántcsont, de főleg a rabszolgák kimeríthetetlen forrásává tették. Egészen a 19. század második feléig jövedelmező üzlet volt az afrikai rabszolga-kereskedelem, de ez a 16. század végétől már a hollandok, franciák és az angolok kezében volt. A kereskedelmi világkapitalizmus kora (1640–1780) Az új szakasz felemelkedő államai Anglia, Hollandia és részben Franciaország. Spanyolország és Portugália hanyatlása folytatódott. A kor jellegzetes alakja a társaságokba tömörült kereskedő, aki mögött ott volt állama, amely minden eszközzel támogatta. Avilágkereskedelem haszna csak kevés ország kiemelkedését tette lehetővé, ezért elkeseredett harc folyt a világhegemóniáért Anglia, Hollandia és Franciaország között („zéró összegű játék”). A három hatalom csak egymás rovására tudott terjeszkedni, mert a kereskedelmi lehetőségek korlátozottak voltak. A küzdelem a 17. század második felében az angolok és a hollandok között váltakozó sikerrel folyt, és bebizonyosodott, hogy hosszú távon az erősebb iparral és nagyobb népességgel rendelkező államok győzedelmeskedtek. Hollandia a 18. század közepére visszaszorult. Ezután az angoloknak a franciákkal kellett megküzdeniük a világkereskedelem hasznáért. Franciaország vereséget szenvedett, de ez a háború ösztönzője lett az amerikai angol gyarmatok függetlenségi harcának is. Anglia a 18. század közepére olyan haditechnikai fölényre tett szert, hogy Ázsiában már nem csak kereskedni, de hódítani is képes volt. Nyugat-India jelentősége lecsökkent, és Anglia megkezdte a sokkal értékesebb India gyarmatosítását. A világgazdaságot két kereskedelmi háromszög határozta meg. A kis kereskedelmi háromszög csúcsait Nyugat-Európa, a Nyugat-indiai-szigetvilág és Afrika jelentették. Európából tűzfegyvereket, vasárut, kelmét, alkoholt szállítottak Afrikába. A helyi törzsfők hadifoglyaikat, sőt időnként saját alattvalóikat adták el a rabszolga-kereskedőknek. A kereskedelem ekkor már döntően az angolok kezében volt, akik a rabszolgákat a Nyugat-indiai-szigetekre szállították. A szállítási körülményekre jellemző volt, hogy a rabszolgák fele elpusztult a hajóúton. Az ottani trópusi ültetvényekről cukrot, gyapotot, rumot, dohányt, kakaót, indigót exportáltak Nyugat-Európába. A nagy kereskedelmi háromszög csúcspontjain Nyugat-Európa, Ázsia és Amerika helyezkedett el. A latin-amerikai szárazföld (Mexikó, Peru, Brazília) továbbra is nemesfémekkel vett részt a világgazdaságban. Az ezüst és az arany részben Európába, részben Ázsiába került, ez utóbbi cserébe selymet, porcelánt, fűszereket, teát szállított. Amíg a gyarmatosítás megsemmisítette az amerikai indián civilizációkat, addig a hatalmas, elzárkózó ázsiai társadalmak szinte érintetlenek maradtak európai hatásoktól. E korszak eseménye volt még az is, hogy az eddig elszigetelt Oroszország megjelent az európai gazdaságban (és politikában).

Európa általános jellemzői a 16. században
A 15. század második felének eseményei óriási jelentőségű változásokat indítottak el Európában. A kontinens nyugati felén megerősödött államokat találunk, lezárultak a nagy háborúk, az uralkodók megszilárdított központi kormányzásuk alá vonták a korábban csak névleg fennhatóságuk alá tartozó területeket. A népesség a korábbi csökkenés után növekedésnek indult, s ez, területenként eltérő mértékben, visszaesésekkel tarkítva folytatódott a 17. század közepéig. A gazdaság európai rendszerének teljes átalakulása a nagy földrajzi felfedezések következtében kezdődött meg. A felfedezők nemcsak az Ázsiába vezető közvetlen tengeri útvonalat találták meg, hanem meghódították a nyugati féltekét is. Ezzel egyrészt új, hatalmas gazdasági erőforrásokat vontak be Európa életébe (mindenekelőtt nemesfémeket a korábban sosem tapasztalt bőségben), másrészt gyökeresen átrendezték a kontinens gazdasági szerkezetét. Láttuk már, hogyan alakult át a világgazdaság rendszere a 16. században, mely országok váltak centrummá, és melyek voltak a félperiféria, illetve a periféria vidékei. Akorábbi századokban úgy tűnhetett, hogy az Elbától keletre fekvő területek gazdasági és társadalmi fejlődése késésben van a Nyugathoz képest, de követi az ottani tendenciákat. A 16. századtól azonban Európa végleg kettészakadt. A centrum gazdaságában egyre nagyobb teret nyertek a tőkés termelési formák, a társadalomban pedig egyre inkább feloldódtak a feudális kötöttségek. Ugyanakkor a félperiférián konzerválódtak a gazdálkodás korábbi módszerei, és megerősödtek a korábbi függőségi rendszerek. Népességnövekedés, árforradalom és következményei A 15. század közepe táján Európa népessége – hosszú csökkenés és stagnálás (megrekedés, elakadás) után – ismét növekedni kezdett. Az ekkor kb. 45–50 milliós lakosságszám a becslések szerint a 17. század közepére elérte a 100 milliót. A jó ütemű, tartós növekedés okai között az előnyös klímaváltozást, a nagy járványok ritkulását említhetjük, valamint a korábbi népességcsökkenés következtében javuló arányt a termőföld és a lakosság viszonylatában. Anövekedés azonban nem volt egyenletes, Itáliában és Németalföldön a népsűrűség elérte a négyzetkilométerenkénti 40 főt, sőt néhol (Lombardiában, Holland tartományban) megközelítette a 100-at is, Franciaországban és Angliában 30-34 ember élhetett ugyanekkora területen. Ugyanakkor Németországban 28, Közép-Európában 14, Oroszországban pedig 1,5-2 fő/négyzetkilométer körül mozgott a népsűrűség. A gazdasági centrumban azokról a területekről, ahol valamilyen oknál fogva nehezedtek az életkörülmények, a lakosság más vidékekre vándorolt, s ez a belső vándorlás egyre inkább a városok felé húzódott. A korábban tízezres lakosú városok közül néhány ebben az időszakban növekedett százezresre. A faluról beköltözőknek azonban ritkán volt meg a mesterségek gyakorlásához szükséges képzettségük, s a szűk keretek között működő céhes ipar amúgy sem tudta volna befogadni őket. Avárosokban így elsősorban a lumpenelemek aránya növekedett, akik alkalmi munkából vagy ha arra nem volt lehetőség, koldulásból, tolvajlásból éltek. Az életkörülmények a 15. század második feléhez képest a 16. század folyamán ismét romlani kezdtek. Minthogy a népesség növekedése nagyobb ütemű volt, mint ahogy a mezőgazdasági termelés bővült, az élelmiszerek, főleg a kenyérgabona ára emelkedni kezdett. Hozzájárult ehhez az áremelkedéshez a tengerentúli spanyol gyarmatokról beáramló nemesfém. A korábbi századokban Európa arany- és ezüsthiánnyal küszködött, ez most megszűnt, csökkent a nemesfém ára, s ennek következtében csökkent a vert pénz értéke is. Ez tovább erősítette az áremelkedés folyamatát, az árak a 16. század végére a század elejéhez képest háromszorosukra, négyszeresükre növekedtek. Ezt a jelenséget nevezik árforradalomnak. Az egyes termékek árai azonban nem egyenlő mértékben emelkedtek, elsősorban az élelmiszerek – a gabona és a hús – váltak drágábbá. (A kor technikai színvonalán a mezőgazdaság képtelen volt többet termelni; a feltörhető földek elfogytak, a termelékenységet pedig nem tudták növelni.) Mindez átrendezte a társadalmi csoportok és egyének jövedelmi viszonyait is. Az európai gazdaság legfontosabb ága a 16. században is a mezőgazdaság volt, itt dolgozott az iparilag legfejlettebb Németalföldön is a népesség kétharmada, másutt ennél is nagyobb része. A termelés alapvetően még mindig elsősorban az emberi munkára alapozódott, s a terméseredmények nem növekedtek, európai átlagban a legfontosabb gabonanövények esetében ez nem volt több, mint az elvetett mag 4-5-szöröse. Amezőgazdasági üzem szervezete Európa egyes területein lényeges eltérést mutatott. Leggyakrabban az Elbát szokták határvonalnak tekinteni, ettől nyugatra általánosságban az volt jellemző, hogy a középkor végére csökkentek a parasztok személyi kötöttségei, a földesurakból egyszerűen földbirtokosok lettek, akik a földbért természetben vagy pénzben szedték be. Egyre általánosabb lett a birtokjog átruházhatósága, vagyis a földek szabad adásvétele, és megnőtt a kisbirtokos parasztok és a szabad bérlők száma. (A földbérlet egyik formáját nevezték Franciaországban fermage-nak, ebből származik a más nyelvekben is elterjedt angol farm szó.) Ezzel szemben az Elbától keletre a feudális kötöttségek megerősödésére, a jobbágyok lassan lazuló függésének szorosabbra vonására került sor. A földesurak birtokaik egyre nagyobb hányadát vonták saját kezelésükbe, s ezekben az ún. majorságokban jobbágyaikat robotoltatták. Az ingyenmunka, ami nyugaton teljesen eltűnt, keleten a legterhesebb paraszti kötelezettséggé vált. (Természetesen ezen az egyszerű felosztáson belül is voltak különbségek az egyes régiók között, más viszonyok jellemezték pl. Spanyolország mezőgazdaságát, mint Németalföldét vagy Angliáét.) Ennek az eltérésnek a legfontosabb oka a keleti térség társadalmi fejlődésének későbbi indulása volt. Nyugaton már a 14. századra jelentősen fellazultak a jobbágyi kötöttségek, Közép-Európában ez a 15. század második felében éppen csak megkezdődött, míg Kelet-Európában még a jogilag egységes jobbágyság sem alakult ki. Ilyen körülmények között érte el a térséget az árforradalom hatása, melynek következtében a mezőgazdasági terményeket a piacon nagyon komoly haszonnal lehetett értékesíteni. A legkézenfekvőbb megoldás volt a földbirtokosok számára, hogy ezt a kedvező lehetőséget jobbágyaik még alig fellazuló függésének szorosabbra vonásával a robot révén kihasználják. Azok a területek, melyeknek természeti viszonyai kedvezőtlenebbek voltak a mezőgazdasági termelés számára, s amelyeknek népessége mindig is élelmiszer-behozatalra szorult, úgy tűnt, tartósan rosszul járnak az árforradalom következtében. Ennek a hátránynak a ledolgozására, mivel a technika fejlettségi szintje ekkor még nem tett mást lehetővé, az iparosodott vidékek lakossága új szervezeti formák bevezetésével kísérletezett, hogy csökkentse az előállítási költségeket. Egyrészt bizonyos tevékenységeket (pl. textilipar) falusi bedolgozókkal végeztettek, ellátva őket a munkájukhoz szükséges nyersanyagokkal – ez volt a felvásárlási és kiadási rendszer. Másrészt műhelyeikben munkafázisokra bontották a korábban egységes munkafolyamatot, s egy-egy mozzanat elvégzését szakképzetlen, tehát olcsóbb munkásokra bízták. Ezt a formát nevezzük manufaktúrának (a szó a manu facere – kézzel csinálni kifejezésből származik). A felvásárlási és kiadási rendszer és a manufaktúra ugyanakkor megnövelte azokat a költségeket, amelyeket az ipari termelésbe előzetesen be kellett fektetni a későbbi nagyobb haszon érdekében. Megnövekedett a műhelyek mérete, több nyersanyagot kellett vásárolni, biztosítani kellett a szerszámokat és a munkások bérét. Ily módon ezt a termelési formát csak jelentősebb tőkével rendelkező kereskedők, vagyonosabb céhmesterek tudták alkalmazni, a szegényebb iparosok és a városokba behúzódó falusiak pedig bérmunkásokká lettek. Mindezen változások következtében a 16. században Európa keleti és nyugati részének gazdasági és társadalmi fejlődése véglegesen kettévált. Kereskedelmi útvonalak és szervezetek A 16. században jelentős növekedés ment végbe a távolsági kereskedelemben szállított áruk mennyiségét tekintve, de talán ennél is lényegesebb az áruösszetétel változása, valamint az útvonalak áthelyeződése. A középkori távolsági kereskedelem elsősorban luxuscikkeket forgalmazott, a mindennapi élet szükségleteit a helyi kiskereskedelem biztosította. Az első földrajzi felfedezők, a portugálok és a spanyolok még a hagyományos árukat keresték, a fűszert, nemesfémet, selymet, porcelánt stb. A portugálok megjelenése az Indiaióceánon óriási csapást mért Itália kereskedővárosaira, az Egyiptomon és Arábián át folytatott levantei fűszerkereskedelem legyőzhetetlen versenytársat kapott. 1503-ban pedig befutott Sevillába az első amerikai nemesfémszállítmány. A kereskedelem ebben az évszázadban vált ténylegesen világkereskedelemmé. A spanyolok és portugálok azonban elsősorban gyarmataik kiszipolyozásával foglalkoztak, az általuk behozott áruk európai terítését és a tengerentúli területek európai árukkal való ellátását átengedték másoknak, elsősorban a németalföldieknek. A holland hajósok karrierje a 15. században azzal kezdődött, hogy elragadták a heringkereskedelem

monopóliumát a Hanzától. A szárított és sózott halat a 16. században már ők árusították Dél-Európában, ahonnan sót és bort vittek északra. Hamarosan ők voltak a faanyag, a hajófelszerelési cikkek, a kender- és lenáruk legfontosabb szállítói is. Az Észak- és Dél-Európa közötti kereskedelem teljesen, az Anglia és a kontinens közötti pedig nagyrészt az ő kezükbe került. Amikor a spanyolok ellen vívott függetlenségi háború idején kiszorultak az Ibér-félsziget kikötőiből, azonnal hozzáláttak olyan hajók építéséhez, amelyek kibírták a több hónapos tengeri utat. Nem egészen tíz év alatt több mint ötven holland hajó járt Kelet-Indiában, 1602–ben pedig megalapították a Holland Kelet-indiai Társaságot, amely azután kiszorította a portugálokat a Fűszer-szigetekről. Más tengeri hatalmak is igyekeztek kihasználni a portugálok és spanyolok gyöngéit vagy merevségét. Az angol Richard Chancellor 1553-ban felfedezte az Észak-Európa megkerülésével Oroszországba vezető utat, s hamarosan megalapították a Moszkvai Társaságot, amely az oroszokkal, s rajtuk keresztül a Közép-Kelettel tartott kereskedelmi kapcsolatokat. Francis Drake 1577-80 között körülhajózta a földet, Magellán után másodikként, Walter Raleigh pedig 1584-ben megalapította az első észak-amerikai angol gyarmatot, Virginiát. Bár az angol tengeri kereskedelem ekkor még túlnyomórészt inkább kalózkodásnak számított, növekvő jelentősége egyre világosabbá vált. Sikerült megvetniük a lábukat Indiában, s 1600-ban megszervezték az Angol Kelet-indiai Társaságot. A15. század végén s a 16. században tehát először a spanyolok, a portugálok és a hollandok váltották fel az itáliai városok és a Hanza kereskedőit, majd az Ibériai-félsziget hajósait szorították háttérbe a hollandok és az angolok. A tengeri kereskedelem mellett nem volt elhanyagolható a belső távolsági, részben szárazföldi, részben folyami áruforgalom sem. A Rajna, a Majna, a Duna stb. mind-mind fontos útvonalnak számított. Az élelmiszerek közül a hosszú szárazföldi utazást azonban csak a tartós vagy „önjáró termékek” bírták, ezek közé tartozott a bor és a szarvasmarha, ez a kettő volt pl. Magyarország legfontosabb árucikke is. Az eddigiekből is kiderül, hogy a távolsági kereskedelemnek nemcsak a főszereplői, hanem a tartalma is megváltozott: a luxusárukat mindinkább fölváltották a mindennapi közszükségleti cikkek, a gabona, a hal, a fa, a bor, a só, a fémek, a textilipari nyersanyagok és a szövetek. És a 16. században került be a világkereskedelembe egy nagyon speciális árufajta, az afrikai néger rabszolga. Alegnagyobb vásárlók a spanyol gyarmatok voltak, az amerikai indiánok száma ugyanis erősen csökkent, és fizikailag sem voltak alkalmasak nehéz munkára. Maguk a spanyolok azonban alig foglalkoztak emberkereskedelemmel, a legfőbb szállítók a portugálok, később a hollandok, franciák és angolok voltak. Az üzletvezetési technikákat, pl. a kettős könyvelést (a vagyoni változásokat a kiadások és bevételek oldaláról egyidejűleg nyilvántartó könyvvitel) vagy a hitel használatát Európa az olasz kereskedőktől tanulta el. Az olaszoknak a 15. században minden jelentős központban kiépült a fiókhálózatuk, Genfben, Barcelonában, Sevillában és Lyonban csakúgy, mint Londonban, Bruges-ben és Antwerpenben (ez utóbbi a 16. század első felére lett a világkereskedelem legfontosabb csomópontja, majd a spanyol pusztítások után Amsterdam vette át a szerepét). A 16. század leghíresebb kereskedő-dinasztiája azonban az augsburgi székhelyű Fugger család volt. Az első ismert Fugger foglalkozását tekintve takács volt, leszármazottai azonban már gyártó-kereskedőként folytatták, végül selyem- és fűszer-nagykereskedők lettek. Vagyonuk gyarapodtával hiteleket nyújthattak Európa uralkodóinak, köztük a német-római császároknak is. Ezen kölcsönök révén sikerült megszerezniük a tiroli réz- és ezüstbányák, valamint a magyarországi rézbányák feletti ellenőrzési jogot. A 15. század második felében már a kontinens számos városában működtek kirendeltségeik. Ezekkel, valamint ügynökeikkel és partnereikkel – más nagy társaságokhoz hasonlóan – kiterjedt levelezést folytattak, s állandó figyelemmel kísérték a gazdasági és politikai eseményeket. Elterjedt kereskedelmi szervezeti forma volt a társulás, amelyben a tagok saját számlájukra működtek, de voltak közös lerakataik és mindenkire érvényes szabályaik. A század végén azonban megjelent már a részvénytársaság is, amelynek keretében összegyűjtötték és közösen kezelték a tagok tőke-hozzájárulásait, s a hasznon a befektetett összeg arányában osztoztak. Ez a forma különösen olyan vállalkozásoknál volt előnyös, amelyeknek költségei és kockázatai már meghaladták egy-egy befektető anyagi lehetőségeit. Az uralkodók gyakran támogatták a társaságokat egy-egy árufajta kereskedelmének bonyolítására szóló kizárólagos joggal, monopóliummal. A nagy kereskedelmi központokban természetesen nemcsak a kereskedőtársaságok székhelyeit vagy fiókjait találhatjuk. Itt volt mindenekelőtt a tőzsde vagy börze is, amely árucikkek vagy pénzügyi eszközök adásvételére szolgáló szabályozott piacot jelent. A bemutatott árucikkek rendszerint nem a helyszínen cseréltek gazdát, ott csak minták szerepeltek, a megrendelés után a tételt a raktárból szállították a vevőnek. Elterjedt volt a hitel alkalmazása, a számlákat nem készpénzzel, hanem váltóval vagy banki átutalással egyenlítették ki. A bankok többsége magánkézben volt, fő funkciójuknak továbbra is a pénzváltást és a betétek kezelését tekintették. Hatalmi viszonyok Európában Ahatalmi viszonyok tekintetében az egyik legfontosabb tényező a kontinens politikai széttagoltsága, amely egész történelmét jellemezte. Még a legnagyobb egységesítő – Róma – sem tudta tartósan átlépni a Rajna-Duna vonalat, a birodalom bukása utáni évszázadokban pedig csak átmeneti, rövid életű jelenségként találkozhatunk nagyobb birodalmakkal a földrészen. A terület földrajzi viszonyai, domborzati tagoltsága és eltérő éghajlata nem kedvezett a belső egységesítő szándékoknak, ugyanakkor elősegítette a decentralizált politikai hatalom erősödését és folyamatos létezését. Európában valójában az egyetlen egységesítő erőnek a kereszténységet tekinthetjük, az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás ellenére is. Ám éppen a 16. században bontakozott ki az a mozgalom, amely eredeti céljául a katolikus egyház megreformálását tűzte ki, de amelynek nyomán új, reformált egyházak születtek. A reformáció tovább növelte a kontinens széttagoltságát, a 16. század politikai konfliktusaiban szinte állandóan jelen volt a katolikusok és protestánsok (hitük üldözése miatt tiltakozók, protestálók) ellentéte. A 15. század végén, a 16. század elején – elsősorban Európa nyugati felén – megerősödő államokkal találkozunk. Ezen országok uralkodói eredményes országegyesítéseket hajtottak végre, vagy sikeres felszabadító háborúkat vívtak, majd hamarosan hódításokba kezdtek. Ebben az időszakban kezdődött meg a Habsburgok kísérlete egy nagy, egységes európai birodalom kiépítésére, ez azonban éppen a politikai széttagoltság miatt nem sikerülhetett. William Robertson skót történész így fogalmazott V. Károly uralkodásának története (1769) című művében: „Egyetlen fejedelem sem bírt elégséges túlerővel ahhoz, hogy akaratát és hódításait megállíthatatlanul és könnyedén véghezvihette volna. Az egyoldalú előnyöket helyrebillentették a többieknek kedvező körülmények, ez pedig lehetetlenné tette, hogy egyvalaki a többiekre nézve végzetes erőfölényhez jusson.” Ebben a korban született meg az európai hatalmi egyensúly gondolata, s ennek gyakorlati alkalmazása a nemzetközi kapcsolatokban. Egy-egy ország hatalmának aggasztó növekedése kiváltotta a többiek többé vagy kevésbé összehangolt fellépését ellene, ennek következtében hosszú távon egyik állam sem volt képes felülkerekedni. Az államhatalom megerősödése – az abszolutizmus Az országegyesítésekkel, hódításokkal párhuzamosan az uralkodók megerősítették hatalmukat. A 16. század elejétől indult az a folyamat, amely az ún. abszolút monarchia kialakulásához vezetett. Ez nem pusztán a királyi hatalom kiterjesztését jelentette a korábban szinte független területek fölé, hanem egyben elmélyítését is a közigazgatás, a bíráskodás, a katonai irányítás területén. Az abszolút uralkodók a törvényhozásban igyekeztek mellőzni a rendi gyűlések szerepét, egyre ritkábban hívták össze őket, ülésezésük éppen a királyi hatalom esetleges időleges meggyengülését jelezte. Az erős királyi hatalom még újabb adók kivetéséről is lemondott annak érdekében, hogy a „lex rex” (a király a törvény) állapota érvényesülhessen a törvényhozásban. A hangsúly az államigazgatás egyéb területein a királyt képviselő intézmények kiépítésére és megerősítésére került. A középkor bizonytalan jogállású és hatáskörű szervezetei helyett megkezdődött az ésszerű, rendeletileg szabályozott hivatalok kiépítése a közigazgatásban és a bíráskodásban. Ugyancsak megnőtt a király befolyása a hadsereg felett. A zsoldosvezérek, akik korábban szinte tulajdonukként kezelték a katonaságot, most, az állandó hadsereg felállításával függő viszonyba kerültek. A megnövekedett létszámú és állandóan fegyverben tartott katonaság komoly anyagi megterhelést jelentett, az állami bevételek, köztük az új, rendszeresen kivetett adók mind nagyobb százalékát költötték rá. Az uralkodók befolyása megerősödött országaik egyházai felett is. Az államhatalom növekedése ugyanakkor Európa nyugati felén soha nem jelentette a keleti típusú önkényuralmat, a központi hatalom elé ugyanis a társadalom korábban megszerzett jogai állítottak korlátokat. Az állami bürokrácia felhasználta és védte a korábban kialakult önkormányzatok (autonómiák), a városok, céhek, közigazgatási egységek létét. A király korlátozta a rendek előjogait, de nem szüntette meg azokat, a hagyományos nemesi kiváltságok többségét tiszteletben tartották. Apolgárság ezzel szemben új jogokhoz nemigen jutott, bár gazdasági erejét a kormányzat felhasználta. Mégis a 16-17. század folyamán a királyi hatalom ellen irányuló megmozdulások még elsősorban a nemesség köréből indultak ki, ami jelzi, hogy a polgárság egyelőre megelégedett azzal a nyugalommal és azokkal az előnyökkel, amiket a központosított monarchia gazdasági tevékenysége számára biztosított. Bár a korszakban Európa legtöbb országában megjelent a központi hatalom erősítésének igénye, az abszolutizmus konkrét formái a helyi fejlődés sajátosságainak megfelelően alakultak. A francia központosítást elsősorban hivatalnokai magas szaktudása, a jól működő gépezet személyektől, egyéni kezdeményezésektől, miniszterektől és uralkodóktól független sikerei jellemezték. Angliában az abszolutizmus mellett tovább élt a parlamentáris rendszer. A rózsák háborújában megfogyatkozott főnemesség helyébe a köznemesség és a polgárság lépett, a társadalmi megbecsülést mindinkább a vagyon és nem a kiváltságok határozták meg. Spanyolországban éppen ellenkezőleg, az abszolutizmus a szokásosnál erősebben maga alá rendelte állampolgárait, háttérbe szorította az egyes országrészek arisztokráciáját, s az Újvilágból származó óriási jövedelmek révén függetlenítette magát a helyi bevételi forrásoktól. A Német Birodalomban ugyanakkor nem sikerült a császári hatalom központosítása, a középkorból örökölt tartományi széttagolódást a reformáció tovább erősítette, s így fejedelmi abszolutizmusok jöttek létre kisállami szinten. A közép-európai Habsburg-monarchiában az államhatalom megerősítését a török veszély elleni védekezés is sürgetővé tette. Ugyanakkor a Habsburg-uralkodók lazán összetartozó országaikban eltérő erővel rendelkező, de kifejlett rendiséggel találták szembe magukat. Ráadásul sokáig eredménytelenül szembesültek olyan elemi feladatokkal is, mint országaik és népeik védelme és az anyagi erőforrások ésszerű felhasználása. Így az abszolutizmus kiépítése kezdettől komoly ellenállásba ütközött, és soha nem sikerült maradéktalanul. Lengyelországban egyáltalán nem alakult ki abszolút monarchia, Oroszország központosítása pedig, bár külsőleg sokban hasonlított a nyugati abszolutizmusra, valójában keleti típusú despotikus rendszer volt. A társadalom alkotóelemei nélkülöztek minden önállóságot, az egyház teljesen alárendelődött a cári hatalomnak, a városok nem bírtak önkormányzattal. A nagybirtokos bojárokat a hivatalokban és a hadseregben háttérbe szorították az uralkodótól függő szolgáló nemesek (pomescsikok). Politikai elméletek az abszolutizmusról A politikai hatalom és az állam eredetéről azóta elmélkedtek a gondolkodók, amióta csak létezett. Láthattuk, hogy a 13. század második felének és a 14. századnak a filozófusai visszanyúltak az antik népfelségelvhez, s ennek nyomán kialakították a világi hatalom vonatkozásában a rendi alkotmányosság, az egyházkormányzattal kapcsolatban pedig a konciliarizmus elméletét. A 16. században azonban mindkét területen megindultak a hatalom központosítására, az uralkodói és a pápai abszolutizmus kiépítésére irányuló kísérletek. A kor politikai elméleteinek jelentős része a korlátlan politikai hatalom eredetével, létjogosultságával, hasznával foglalkozott. Ezek között a legfontosabbak az itáliai Niccoló Machiavelli: A

fejedelem (1513) és a francia Jean Bodin: Hat könyv a köztársaságról (1576) című munkái. Machiavelli munkája arra keresi a választ, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie az erős uralkodónak. Érvelésében számtalanszor visszatér az a tétel, hogy az emberek, a kormányzottak alapvetően megbízhatatlanok, ha nem éreznek maguk fölött féken tartó erőt, zűrzavarba taszítják az államot, s ez az egész közösség kárára van. A fejedelem legfontosabb feladata ezért a hatalom feltétlen biztosítása. „Jegyezzük meg jól: a fejedelem, főleg az új fejedelem nem lehet tekintettel mindarra, amit az emberek jónak és erényesnek tartanak, mert a szükség gyakran úgy hozza magával, hogy az állam érdekében a hit, a könyörületesség, az emberiesség és a vallás ellen kell cselekedni.” – írja műve 18. fejezetében. Az emberek akkor tisztelik az uralkodót, s akkor hajlandók békében, a törvényeket megtartva élni, ha féken tartja őket a félelem. Az uralkodónak inkább arra kell törekednie, hogy féljenek tőle, s nem arra, hogy szeressék. Alapfelfogása tehát az, hogy a cél szentesíti az eszközt. Az erős fejedelmi hatalom végső fokon a nyugalmat, a békét, a közjót szolgálja. Jean Bodin, Machiavellihez hasonlóan, a hatalmi elvet a feltétlen, minden egyéb hatalomtól független államfenség (szuverenitás) eszméjéig fejlesztette tovább. Szerinte fontos, hogy az uralkodó ne függjön semmilyen módon mások parancsaitól, s hogy haszontalan törvényeket megszeghessen, megszüntethessen, s helyettük másokat hozhasson. Nemzetközi kapcsolatok és konfliktusok A 16. századi Európa belső ellentéteinek fő forrása az a viszonylag gyorsan létrejött hatalmas birodalom volt, amit a Habsburgok házasságokon és örökléseken keresztül a kezükbe kaparintottak. Az 1500-ban született Habsburg Károly 15 éves korában Burgundia hercege lett, egy évvel később I. Károly néven követte anyai nagyszüleit a spanyol trónon, majd 1519–ben német-római császár (V. Károly) és a Habsburg örökös tartományok ura lett. Igaz, ez utóbbiak igazgatását és felségjogát a császár már a ’20-as években átadta öccsének, Ferdinándnak. Ez a megosztás azonban a kortársak szemében mit sem változtatott azon a fenyegető lehetőségen, hogy a Habsburgok Európában túlsúlyban lévő politikai befolyásra tesznek szert. Különösen Franciaország számára tűnt veszélyesnek a helyzet, amelynek területét mintegy bekerítették Károly birtokai. De nem kívánták ezt a hatalmas erőt maguk felett tudni a német tartományi fejedelmek sem, akik már hosszú idő óta harcoltak azért, hogy a császárnak ne legyen valós hatalma a birodalomban, és sok pápának sem tetszett a Habsburg-hatalom ilyetén megnövekedése. Ebből következett tehát, hogy az európai államok közötti fő konfliktus a Habsburg-kérdés körül alakult ki. Ezt a helyzetet azonban a reformációból kinövő vallási ellentétek tovább bonyolították. Az európai nemzetközi kapcsolatok 16. századi történetének másik fő vonala a török kérdés volt. Az oszmánok birodalma már a 14. században megvetette lábát a Balkánon, sőt Bizánc 1453-as elfoglalása Európa-szerte megdöbbenést és riadalmat keltett. Az ellenük vívott harc azonban – egy-két esettől eltekintve a térség országaira, elsősorban Magyarországra maradt. Döntő változás akkor következett be, a török kérdés akkor került be a nemzetközi politika mindennapjaiba, amikor a Magyar Királyság a mohácsi csatatéren alulmaradt I. Szulejmán hadaival szemben. Ettől kezdve a törökök már nem távoli veszélyt jelentettek, hanem közvetlenül fenyegették Bécset, Itáliát és Spanyolország partjait. Ugyanakkor a Habsburgok ellenfelei számára lehetséges, sőt az is előfordult, hogy nyíltan vállalt szövetségest jelentettek. A 16. század első fele A politikailag széttagolt és gazdag Itália már a 15. század végén magára vonta a francia királyok figyelmét. VIII. Károly (1483–98) és fia, XII. Lajos (1498–1515) többször kísérleteztek hódítással, de sem Nápolyban, sem Észak-Itáliában nem tudták tartósan megvetni a lábukat a spanyolok ellenében. A sikertelen francia próbálkozásokkal párhuzamosan épült a „boldog Ausztria” birodalma, s Valois I. Ferenc (1515-47) egy újabb itáliai hadjárattal igyekezett a helyzeten változtatni. 1515 szeptemberében megszállta Lombardiát, hogy lazítson elszigeteltségén, később jelöltette magát a német-római császári trónra is. A választófejedelmek azonban nem őt, hanem a spanyol királyt tették császárrá V. Károly néven (1519–56). A két uralkodó seregei 1525 februárjában Pavia mellett vívták meg csatájukat, I. Ferenc veszített, sőt fogságba is esett, majd 1526-ban a madridi szerződésben lemondott többek között Lombardiáról. A francia király, miután nyolchavi fogság után hazatért, megkötötte a császár itáliai előretörését rossz szemmel néző pápával, Velencével, Firenzével és a Milánói hercegséget visszakövetelő Sforzákkal a cognaci ligát. Így újrakezdődött a Habsburg-francia háború Itáliában, miközben másutt is akadtak nehézségek. A liga megkötésével egy időben délkeletről a szultán is támadást indított, és Mohácsnál megsemmisítette a Magyar Királyság hadseregét. A közös érdekek ettől kezdve gyakran, ha nem is tudatosan, de összehangolták a francia és a török politikát. Mivel a mohácsi csatában a magyar király is meghalt, a koronáért Károly öccse, Ferdinánd harcra kényszerült a magyar rendek egy része által királlyá választott Szapolyai Jánossal. Német földön a reformáció terjedése nyomán 1525-ben parasztháború tört ki. A császár azonban sem Ferdinándnak, sem a német fejedelmeknek, sem húgának, a trónjáról elűzött dán királynénak nem tudott segítséget nyújtani, mert lekötötte az itáliai háború. 1527 tavaszán hosszú hónapok óta fizetetlen zsoldosai megrohanták és kifosztották Rómát (sacco di Roma) – azaz a kereszténység világi fejének katonái égették fel a katolikus egyházfő székvárosát. Aháború végül a franciák Landriano melletti vereségével és a Cambrai-ban kötött békével zárult 1529–ben. (Abékét, amely a madridi pontokat ismételte meg, mivel Ferenc király anyja és Károly császár nagynénje vezették a tárgyalásokat, „hölgyek békéjének” nevezik.) A császár azonban nem pihenhetett babérjain. Ferdinánd magyarországi ellenfele, Szapolyai János a török szultánhoz fordult segítségért, s az oszmán hadak 1529 szeptemberében már Bécset ostromolták. Aváros ugyan sikeresen ellenállt, de a török veszély a birodalom határain mindenképpen nyugtalanító volt, s Ferdinánd magyarországi uralma is ingatagnak bizonyult. Anémet területeken pedig megállíthatatlanul terjedtek a lutheri tanok, amelyeket a fejedelmek a császári hatalom ellen használtak fel. Végül az uralkodó sem a vallási kérdésben nem jutott előbbre, sem a török ellen nem kapott érdemleges segítséget a birodalomban. Igaz, erre nem is volt igazán szükség, az 1532-ben újra Bécs ellen támadó oszmán hadak elakadtak a Jurisics Miklós által védelmezett Kőszeg falainál. A császári túlhatalomtól tartó tartományi fejedelmek azonban tárgyalásokat kezdtek a francia királlyal és a pápával válása kérdésében ellentétbe került angol uralkodóval, VIII. Henrikkel is. A cambrai-i békébe belenyugodni nem tudó I. Ferenc időközben a Földközi-tengeren működő kalózok fejével, a formálisan a török szultán alattvalójának tekintett, Barbarossának (Rőtszakállúnak) is nevezett Haireddinnel szövetkezett. Ennek eredményeként a kalózvezér hajóhadai 1534-ben sorozatosan intéztek támadásokat az itáliai partok ellen. A genovai Andrea Doria vezette spanyol flotta ugyan 1535 nyarán vereséget mért Haireddinre, de a következő évben újabb francia-spanyol háború kezdődött, s a császár ezúttal mindenhol vereséget szenvedett. A pápa segítségével kötött fegyverszünetet a francia királlyal 1538-ban Nizzában. Időközben máshol is súlyosra fordult a helyzet. Német területen továbbra sem oldódtak meg a vallási ellentétek, Németalföldön pedig a császár szülővárosában, Gentben robbant ki felkelés, amelyet az uralkodó, Franciaországon keresztülvonulva, 1540 februárjában vert le. A lélegzethez jutott V. Károly azt remélte: végre foglalkozhat a birodalom vallási megosztottságával, az 1541-es regensburgi birodalmi gyűlésen úgy tűnt, lehetséges a kompromisszum. (Mellesleg ekkor szövődött a nemrég megözvegyült császár és egy polgárlány között az a kapcsolat, amelyből a későbbiekben még fontos szerepet játszó Don Juan született.) Ekkor azonban ismét előtérbe került a török és a francia probléma. Szulejmán szultán Szapolyai János magyar király halála után pártfogásába vette az utószülött János Zsigmondot, s a támogatás ürügyén elfoglalta a Magyar Királyság székhelyét, Budát. Ezzel Magyarország középső harmada török fennhatóság alá, Habsburg Ferdinánd országai pedig közvetlen fenyegetettségbe kerültek. Az 1542-44 között lefolyt francia háború olasz hadszínterén a franciák voltak sikeresek, északon azonban Károly diadalmaskodott, már úgy tűnt, Párizs ellen vonul, amikor a pénzhiány miatt váratlanul hajlott a megegyezésre a reményvesztett I. Ferenccel. A béke, amelyet 1544 szeptemberében Crespyben kötöttek, a cambrai-i pontokat erősítette meg. A császár figyelme ekkor újra a német területek felé fordult, de tartós sikereket továbbra sem ért el. 1547-ben meghalt örök ellenfele, I. Ferenc. Utóda a francia királyságban II. Henrik volt (1547-59), aki 1552–ben váratlan támadást indított a császár ellen Lotaringiában. Ugyanebben az évben a törökök is megindultak Ferdinánd Magyarországa ellen, támadásuk csak ősszel, Eger váránál akadt el. A császár végleg belefáradt a politikába, a birodalom ügyeit Ferdinánd kezébe adta, aki 1555-ben Augsburgban békét kötött a protestánsokkal. A következő évben a franciákkal is fegyverszünetet kötöttek, s ezután a beteg, megöregedett császár lemondott. A spanyol királyság, s annak európai és tengerentúli birtokai fiára, II. Fülöpre (1556-98), az örökös tartományok pedig öccsére, I. Ferdinándra (1556-64) szálltak, aki ekkor már Magyar- és Csehország választott királya volt. Ezzel kettévált a Habsburg-család spanyol és osztrák ága. V. Károly 1558-ban halt meg a Yuste melletti Szent Jeromos kolostor közelében épített kastélyában. A 16. század második fele Amikor II. Fülöp átvette apjától a Spanyolország feletti uralmat, ez az ország még valóban nagyhatalom volt, lényegében továbbra is ő irányította a nemzetközi politikát. Afranciákkal vívott háború 1559-ben a Cateau-Cambrésis-ben megkötött békével zárult le, a két hatalom rivalizálása a század második felében inkább diplomáciai eszközökkel folytatódott. Fülöp 1554 és ‘58 között az angol királynőnek, Véres Máriának, VIII. Henrik lányának a férje volt, aki melléknevét azoknak a módszereknek köszönhette, amelyekkel megpróbálta helyreállítani a katolicizmust a szigetországban. 1558-ban azonban I. Erzsébet került Anglia trónjára, aki visszatért apjának a kontinenssel szemben elzárkózó politikájához. Spanyolországgal szemben jó ideig az angol kereskedőtársaságok, s a királynő hallgatólagos beleegyezésével a spanyol ezüstflottát fosztogató angol kalózok léptek csak fel. Franciaországban a század második felében a reformáció nyomán súlyos vallásháborúk dúltak, s a helyzetet tovább nehezítette az utolsó Valois-k ideje alatt kialakult dinasztikus válság is. A francia királysággal szemben Spanyolország vitathatatlanul fölényben volt. II. Fülöp ez idő tájt már rendszeresen számíthatott a gyarmatbirodalomból származó óriási mennyiségű jövedelemre. Fennhatósága alatt állt továbbra is a kontinens leggazdagabb területének számító Németalföld, Nápoly-Szicília révén a Földközi-tenger nyugati medencéjét tartotta befolyása alatt. A Csendes-óceánon a spanyolok meghódították a királyukról elnevezett Fülöp-szigeteket, 1580-ban pedig uralmuk alá került Portugália. Már ezt megelőzően a Szent Ligába tömörült pápaság, Spanyolország és Velence flottája Fülöp király törvénytelen féltestvérének, Don Juan de Austriának a vezetésével 1571. október 7-én a Jón-tenger keleti bejáratánál, a Lepantói-öbölben óriási győzelmet aratott a török hajóhad fölött. A győzelem – bár nem hozott jelentős területi változásokat, s a Török Birodalom továbbra is jelen volt Európában – jelezte, hogy az oszmán állam immár túljutott hatalma csúcspontján. Mindezen események ismeretében nem csoda, hogy Spanyolország a kortársak szemében hatalmasnak tűnt. És nagyhatalom is volt, minden kétségen kívül. Ez azonban nem mond ellent annak, amit az imént a hatalmi egyensúlyról megállapítottunk. Egyrészt már V. Károly hatalommegosztása is bizonyítja, hogy olyan jellegű univerzalisztikus hatalom, amelynek kiépítésén a császár egész uralkodása alatt fáradozott, Európában nem valósítható meg. A császári hatalom, amely 1556-ban a Habsburgok osztrák ágának a kezébe került, alulmaradt a német fejedelmekkel szemben. Másrészt a század utolsó évtizedeinek eseményei során kiderült a spanyol hatalom belső gyengesége, láthatóvá vált, hogy nagyhatalmi pozícióját hamarosan át kell engednie másoknak. Ezen események között első helyen kell említeni a németalföldi szabadságharcot. Mint már említettük, a terület a Habsburg-örökség leggazdagabb része volt, a középkorból virágzó ipart, fejlett városokat örökölt. A kiszélesedő világkereskedelem legfontosabb központjai – Antwerpen és Rotterdam – is itt találhatók. Németalföld ugyanakkor számtalan szempontból megosztott volt, politikailag tucatnyi önálló rendi alkotmánnyal rendelkező tartománya között a közös uralkodó és a közös rendi gyűlés (General Staten) csak laza egységet

teremtett. Eltérő volt a népesség is, a déli tartományokban flamandok és vallonok, az északiakban hollandok és frízek éltek. Mindehhez a század közepétől vallási megosztottság is társult, az északi tartományok egy részében előretört a reformáció, dél katolikus maradt. V. Károly alatt a kirendelt helytartók – közöttük II. Lajos magyar király özvegye, Habsburg Mária – bölcs önmérséklettel alkalmazkodtak a helybéli sajátos viszonyokhoz. II. Fülöp központosító törekvéseit Németalföldön is határozottabban akarta érvényesíteni. Kezdeti abszolutisztikus és protestánsellenes lépéseivel szemben azonban határozott nemesi ellenállás bontakozott ki, s a királyi helytartó, Pármai Margit nehéz helyzetbe került. (Ő nevezte el egyébként „koldusok”–nak a főnemesi ellenzék képviselőit.) A spanyol uralommal szembeni elégedetlenség 1566-ban a tömegekre is átterjedt, ami megrettentette a németalföldi nemességet. A spanyolok azonban nem használták ki ezt a megosztottságot. A problémát erőszakkal kívánták megoldani, ezt jelezte Fernando Álvares de Toledo, Alba hercege helytartóvá való kinevezése, aki 1567-ben megkezdte a spanyol őrség befogadását megtagadó városok hódoltatását, a következő évben pedig a rendi vezetőkkel való leszámolást. A Véres Tanács vérpadra küldte többek között a kiegyezés pártján álló Egmontot és Hoorn grófját is. Bevezették az inkvizíciót és a spanyol adórendszert. A megtorlások elől a Német-római Császárságba menekült Orániai (I.) Vilmos herceg idegen segítséggel próbálta visszaszorítani Albát, de kudarcot vallott. A felfegyverzett kereskedelmi hajók, az ún. tengeri koldusok azonban megmentették a helyzetet. 1572-ben az északi tartományokban általános felkelés robbant ki, amely megállította Alba előrenyomulását észak felé. Aherceget Fülöp 1573-ban visszarendelte Németalföldről. 1575-ben az északi Holland és Zeeland tartományok függetlennek nyilvánították magukat, s bár a spanyol támadások nem szűntek, helyzetük megszilárdult. A szabadságharc súlypontja ezután délre helyeződött át. 1576. szeptember elején Brüsszelben felkelés tört ki, s a szenvedélyeket tovább szította, hogy a spanyol csapatok november elején feldúlták Antwerpent. Ekkor azonban már jelentkeztek a belső szétfeszítő erők is a spanyolellenes táborban, elsősorban a vallási kérdésben. Az északiak teljesen azonosították vallási és politikai küzdelmüket, 1574-ben államvallássá tették a reformáció itt elterjedt kálvini irányzatát, s a többi felekezetet eltiltották a nyilvános vallásgyakorlattól. Antwerpen tragédiája rövid időre ismét egységet teremtett. Az 1576-os genti egyezményben az északiak és a déliek egyeztetni próbálták jócskán eltérő vallási nézeteiket, de a katolikusok és protestánsok között az ellentétek ezután egyre mélyültek. Az 1577-ben kitört genti felkelés után a flandriai nagyvárosokban halalomra került radikális protestánsok uralma nem felelt meg sem a nemességnek, sem a helyi patríciusoknak, de még az északiaknak sem. Fenyegetővé vált a polgárháború lehetősége, ami kedvezett az ekkor már inkább politikai eszközöket alkalmazó spanyol helytartóknak (köztük Don Juan de Austriának). Észak és dél között a szakításra végül 1579-ben került sor. A déli katolikus rendek januárban létrehozták az arras-i uniót, amire az északi protestánsok márciusban az utrechti unióval válaszoltak, s 1581-ben kimondták II. Fülöp trónfosztását. Az egyre önállóbbá váló északi tartományok a következetesen spanyolellenes északi nemesség és a kereskedő polgárság érdekei szerint rendezték el az utrechti unió belső életét. A legerősebb tartomány – Holland – lett a formálódó új állam névadója. Anyolcvanas években az eddig spanyol belügynek tűnő konfliktusba bekapcsolódtak a spanyolok ellenfelei, a katolikus Franciaország és a protestáns Anglia is. Mindkét államot spanyolellenes érzelmein túl saját érdekeinek érvényesítése is mozgatta. A franciák protestánsellenes kilengései, s a nyomában a flamand városokban fellépő katolikusellenes terror végül a spanyoloknak kedvezett, Alessandro Farnese spanyol helytartó 1585-re helyreállította a mai Belgium és Luxemburg területén a spanyol uralmat, az északi tartományok azonban tovább haladtak az önállósodás útján. A spanyolokkal évtizedek óta kalózháborút folytató Anglia számára az 1585-ben a General Statennel kötött szövetség arra is alkalmat adott, hogy támaszpontokhoz jutva, a kontinensen korlátozza a spanyolnál nem kevésbé veszélyesebb németalföldi tengerhajózást is. Az angol beavatkozás következménye lett 1588-ban a Grand Armada (Nagy Hajóhad) vállalkozása. II. Fülöp 130 hajóból álló flottája – amelyet már az indulás előtt „Győzhetetlennek” neveztek – a szigetország megbüntetésére futott ki Lisszabon kikötőjéből, Medina Sidonia herceg vezetésével 1588. május 30-án. A tengeri viharoktól meggyötört büszke hajóhad augusztus 8-án találkozott az angol flottával a La Manche bejáratánál, és vereséget szenvedett. Az ütközetet túlélő hajók tengerészei a Brit-szigetek megkerülésével, hosszú, katasztrófákkal teli út után szeptemberben látták meg újra a spanyol partokat. A tengeri csata és a hazafelé tartó út során a flotta legalább egyharmada ottveszett. A század második felének két legjelentősebb csatája a – lepantói és az angol-spanyol összecsapás – a tengeren zajlott le, s mindkettő a hatalmi viszonyok jelentős változásáról tanúskodott. A spanyolok Anglia partjainál elszenvedett veresége után a ’90-es években a holland hadak Orániai Vilmos fiának, Móricnak és Nassaui Vilmos frieslandi helytartónak a vezetésével, angol és francia szövetségesek segítségével végleg megtisztították Hollandia területét a spanyol uralom maradványaitól. Spanyolország 1609-ben kötött fegyverszünetet a hollandokkal. Az Elbától keletre a nemzetközi politika két legfontosabb kérdése a török előrenyomulása, valamint a Baltikum feletti nagyhatalmi osztozkodás volt. A Habsburgok osztrák ága a 16. század második felében a német-római császári koronát, az osztrák örökös tartományokat, Cseh- és Magyarországot birtokolta. A terület délkeleti peremén határos volt a Török Birodalommal, amely 1566-ban, II. Szulejmán uralkodásának utolsó évében még tett egy kísérletet a támadásra, de elakadt Szigetvárnál. Aszultán meghalt az ostrom közben, s két évvel később megkötötték a drinápolyi békét, amely lényegében a század utolsó évtizedében kirobbant 15 éves háborúig érvényben volt. A békekötés azonban nem jelentette azt, hogy a Habsburg uralkodók, a Ferdinándot követő II. Miksa (1564-76) és II. Rudolf (1576-1612) lemondhatott volna a határok védelméről. AMagyarországon húzódó végvári rendszer fenntartása óriási összegekkel terhelte meg a költségvetést. A Német-római Császárságban a központi hatalom kénytelen volt meghátrálni a fejedelmek ellenében. Az augsburgi vallásbéke pontot tett a 16. század nagy vallási-politikai összecsapásainak végére a birodalom területén, a reformáció azonban elterjedt az örökös tartományokban s a magyar és cseh területeken is. Miksa kevésbé, Rudolf azonban annál inkább támogatta az ellenreformációt, s így a Habsburg központosítás egyre hevesebb összecsapásokba keveredett tartományai rendjeivel, különösen a magyarokkal. Lengyelországban, Közép-Európa legnagyobb kiterjedésű államában 1572-ig a Jagelló-család uralkodott, II. Zsigmond Ágosttal azonban kihalt a dinasztia. A trónra többen pályáztak az európai uralkodói házakból, köztük II. Miksa fia, Ernő főherceg, valamint a francia király öccse, Henrik. Aszabad királyválasztás jogával rendelkező lengyel nemesség végül a Valois-herceg mellett döntött, s amikor az bátyja halála után visszatért Franciaországba, utódjául az erdélyi fejedelmet, Báthori Istvánt választották. Lengyelországtól keletre, az orosz területeken IV. Iván moszkvai nagyfejedelem 1547-ben cárrá koronáztatta magát. 1552-ben meghódította a kazanyi, 1556-ban pedig az asztrahányi tatár kánságot, s megkezdte a terjeszkedést Szibéria felé. Ugyanakkor megpróbált országának kijáratot szerezni a Balti-tengerre, de vereséget szenvedett. Az 1558-61 között folyó livóniai háborúba beavatkoztak a lengyelek, a dánok és a svédek is, végül Livóniát Lengyelország, Észtországot pedig Svédország szerezte meg, s felbomlott a Német Lovagrend, melynek kelet-poroszországi birtokait Brandenburgi Albert nagymester még 1525-ben világi hercegséggé tette. A reformáció és az ellenreformáció A reneszánsz pápaság A pápaság, s vele a katolicizmus, mint láttuk, a 14-15. században mély válságon esett át. A francia befolyás alól felszabadult egyházfők a nagy nyugati egyházszakadás felszámolása után a zsinati mozgalommal, a római arisztokrata családok küzdelmeivel és új, veszélyes hatású eretnekmozgalmakkal kényszerültek szembenézni. Akatolikus pápák lelki hatalmuk elismertetése érdekében kiegyeztek a világi hatalommal, elismerték a nemzeti egyházak gyakorlati önállóságát, tényleges politikai befolyásuk egyre inkább Itáliára, az Egyházi Államra korlátozódott. Európai szinten a pápák a 15. század második felében csak akkor politizáltak, amikor törökellenes összefogást igyekeztek kialakítani. A zsinati mozgalom végső fokon kudarcot vallott, s ez azt jelentette, hogy elmaradt a katolikus egyház hitéletének reformja. A 15. század közepétől a 16. század 20-as éveiig a reneszánsz pápák egész sora ült Szent Péter székébe, s ez a hitélet mélyülő erkölcsi válságát, a megújulás fokozódó igényének feléledését eredményezte. Mi jellemzi a reneszánsz pápák korszakát? Az egyházfők ebben az időszakban kapcsolatba kerültek a humanizmussal, s nem a középkori pápaság megreformálásával, hanem az egyházi állam kulturális fellendítésével, s Itália vezető hatalmává tételével törődtek. Arómai Kúria tudósok, irodalmárok, művészek központjává vált, felépült a reneszánsz Róma. Apápák között szenvedélyes könyvgyűjtőket találunk, mint V. Miklós (1447-55), a Vatikáni Könyvtár megalapítója, vagy kiváló költőket és tudósokat, mint II. Pius (1458-64), azaz Enea Silvio Piccolomini. Többségükben támogatták a kor jelentős művészeit, az ő megbízásukra festette pl. Michelangelo a Sixtusi kápolna freskóit, Raffaello a vatikáni Stanzákat, vagy tervezte meg Bramante az új Szent Péter-bazilikát, de dolgozott Rómában Leonardo, Tiziano és Cellini is. Ugyanakkor a reneszánsz pápák udvarában fokozódott a szimónia és a nepotizmus. Az erkölcsi élet mélypontjaként szokták emlegetni a spanyol származású Rodrigo Borgia – VI. Sándor (1492-1503) – pontifikátusát. A kiváló politikai érzékkel rendelkező, tapasztalt államférfi és ügyes diplomata egyben teljesen világias beállítottságú, kapzsi és ravasz főpap volt. Már bíboros korában leplezetlen kapcsolata volt több asszonnyal, érzéki és politikai céljait egyformán morális és vallási gátlások nélkül követte. Egyáltalán nem tartotta méltóságával összeférhetetlennek, hogy négy elismert gyermekét gondos apaként nevelteti a pápai palotában. VI. Sándor tulajdonképpen a kor reneszánsz fejedelmeinek mintaképe volt, politikai célja a Borgia-család hatalmának kiépítése és megerősítése, felfogásában a pápaság már nem volt több, mint a legjelentősebb itáliai fejedelemség. Ő, illetve fia és hadvezére, Cesare Borgia hozta létre a pápai zsoldos hadsereget, melynek katonáit elsősorban a svájci kantonokban toborozták. Nem riadt vissza a politikai gyilkosságoktól sem, amelynek a korban leginkább használt eszköze a méreg volt. A Borgiák bűneit sújtó isteni igazságszolgáltatás hite táplálta azt a mendemondát, miszerint a pápa halála éppen egy kitervelt gyilkosság végrehajtásával volt kapcsolatos, a szolgák tévedésből neki és fiának szolgálták fel az egyik bíboros megmérgezésére szánt italt. Persze távolról sem állítható, hogy minden reneszánsz pápa úgy élt volna, mint VI. Sándor. Abban azonban mindannyian közös vonásokat mutattak, hogy minden eszközzel a pápaság itáliai hatalmán munkálkodtak. Ennek érdekében támogatták a félszigeten egymással szemben álló hatalmakat, hol a franciákat, hol a spanyolokat, attól függően, hogy éppen melyiket tartották veszélytelenebbnek a pápaságra nézve. Ennek érdekében léptek be különböző szövetségekbe, és ezért építették ki diplomáciai gépezetüket, az állandó nunciatúrákat. Az apostoli nunciusok a korábbi, egy-egy konkrét feladattal megbízott legátusok helyett folyamatosan képviselték a pápaságot állomáshelyükön, egyházkormányzati és politikai ügyekben egyaránt. Az Egyházi Állam eredetileg különböző városterületek együttese volt, amelyek mindegyike önállósággal rendelkezett. A15-16. század fordulójára más államokhoz hasonlóan itt is erősödött a központi hatalom, kiépült a központi hivatalnokgépezet. Ezen a területen a legjelentősebb munkát VI. Sándor utóda, Giuliano Rovere, II. Gyula pápa (1503-13) végezte. Az utolsó reneszánsz pápa, Giovanni Medici, X. Leó (1513-21) néven foglalta el főpapi székét. (A pápaválasztó konklávé a magyar esztergomi érsekkel, Bakócz Tamással szemben ültette a pápai trónra.) Pontifikátusát találóan jellemzik megválasztásakor mondott szavai: „Élvezzük a pápaságot, amit Isten adott nekünk!” A pápát a humanista kultúra, a szellemi élvezetek mellett semmi egyéb nem érdekelte, nem foglalkozott a hitélettel, nem érzékelte azt sem, hogy az egyház reformját egyre többen követelik. Luther fellépésében évekig csak egy zavarosfejű német szerzetes körüli helyi zűrzavart látott. Pontifikátusát ismét a mértéktelen nepotizmus jellemezte, célja csak annyiban különbözött a Borgiákétól, hogy a Mediciek hatalmát akarta növelni. Ennek érdekében ő is a nagyhatalmi politikai ellentéteket akarta felhasználni, de számára a franciák mellett egyre nagyobb veszélyt jelentettek a kontinentális főhatalomra törekvő Habsburgok.

Megkísérelte megakadályozni Habsburg Károly német-római császárrá választását, a kevésbé veszedelmesnek ítélt I. Ferenc mellé állt. A Luther keltette pápaellenes hangulatban azonban ezzel csak Károlynak segített. X. Leó már nem érte meg, amikor 1527-ben a császár zsoldosai feldúlták és kifosztották Rómát. Az ő halála és a sacco di Roma jelentette a reneszénsz pápaság végét. A reneszánsz pápaság nem volt képes annak a hitéleti reformnak a végrehajtására, amely a zsinati mozgalomban gyökeredzett, de amit a 15. században nem tudtak véghezvinni. Akor egyházfői a humanista tudomány és a reneszánsz művészet segítségével próbálták áthidalni az egyre mélyülő válságot. Ez a törekvés azonban nem sikerülhetett, a feszültségek a 16. század második felében robbanásszerűen törtek felszínre. A reformáció kezdete Az a 95 pont, amelyet Martin Luther Ágoston-rendi szerzetes 1517. október 31-én kitűzött a szászországi Wittenberg vártemplomának kapujára, még nem tartalmazott átfogó támadást a katolikus egyház ellen. Fő kiváltó oka a bűnbocsátó- vagy búcsúcédulákkal való visszaélések sorozata volt. A búcsú a bocsánatos bűnök elkövetéséért járó tisztítótűzi szenvedés megrövidítését vagy teljes elengedését tette lehetővé, s ezt holtak számára is meg lehetett szerezni. Nem volt azonos a bűnök alóli feloldozással, sem a bűnbocsánattal, ezt pénzen soha nem lehetett megvásárolni, hanem az egyházi büntetést lehetett vele megváltani. A bűnökért járó vezeklést, ami lehetett böjt, zarándoklat, keresztes hadjáratban való részvétel stb., helyettesíthette valamilyen kegyes célra adományozott összeg. Eredetileg nem is vonatkozott a tisztítótűzbeli büntetés csökkentésére, csak később terjesztették ki rá. X. Leó pápa a Szent Péter-templom felépítésének befejezésére hirdette meg a búcsút, s megbízta Albert mainzi érseket a cédulák árusításának lebonyolításával. A befolyó jövedelem felét átengedte neki, hogy törleszteni tudja az augsburgi Fugger-bankháznál fennálló adósságát. Ezért a búcsúárusító dominikánus szerzeteseket a Fuggerek ügynökei kísérték, s azonnal le is foglalták a befolyt adományok felét. Így az eredetileg kegyes célokkal hirdetett akció a bűnökkel való kufárkodás jellegét öltötte magára, és óriási felháborodást keltett. A 95 pontban azonban már ott rejlett a forradalmi tétel: „a bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg”. Mivel az egyes ember csakis saját hite alapján nyerheti el az üdvösséget, nincsen szükség közvetítőkre, különösen nem egy hatalmas, gazdag, birtokokkal és világi hatalommal is rendelkező szervezetre, mint a pápai egyház. A kifüggesztett tételek óriási visszhangra találtak a korabeli közvéleményben, minden társadalmi réteg úgy értelmezte a papi közvetítés feleslegességének elvét, ahogy az érdekeinek legjobban megfelelt. Luther teológiai alapelvei a következőkben foglalhatók össze. A „solus Christus” (egyedül Krisztus) gondolata elvetette a szentek és Szűz Mária közbenjáró szerepét Krisztusnál, s ezzel tiszteletüket is. Ugyancsak elvetette az isteni kegyelmet közvetítő szentségeket, csak az általa krisztusi alapításúnak tekintett keresztséget és áldozást (úrvacsorát) tartotta meg. A „sola fide” (egyedül a hit) azt jelentette, hogy nem számítanak a jócselekedetek az üdvösség elnyerésében, ehhez a hiten kívül „sola gratia” (egyedül a kegyelem), az Isten irgalma szükséges. S végül a hit megszerzéséhez nem az egyház tanítása, a hagyomány, a szentek legendái stb. vezetnek el, hanem az isteni kinyilatkoztatás egyetlen forrása, a „sola Scriptura” (egyedül az Írás), azaz a Biblia. A pápa elutasító álláspontra helyezkedett, 1520-ban kibocsátott bullájával eretneknek bélyegezte és kiközösítette Luthert az egyházból, aki erre válaszul nyilvánosan elégette a bulla másolatát, s az egyházfőt Antikrisztusnak nevezte. Kétségbe vonta a pápa elsőbbségét, saját ügyében az egyetemes zsinat elé fellebbezett, s felszólította a német fejedelmeket a pápaság elleni harcra. Ekkor V. Károly lépett fel az egyház védelmében. Az 1521. évi wormsi birodalmi gyűlésen Luther a császár és a pápai követ előtt fejtette ki nézeteit, s mivel nem volt hajlandó megegyezésre, a császár, akinek központosító terveihez szüksége volt a pápa és az egyház támogatására, birodalmi átokkal sújtotta a reformátort. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy törvényen kívül helyezte Luthert, akit ezután bárki bárhol szabadon megölhetett. A német fejedelmek egy részének azonban más volt az álláspontja, jórészt ellenségesek voltak a pápasággal, és féltették hatalmi önállóságukat a császári törekvésektől. Ezért a szász választófejedelem, Bölcs Frigyes pártfogásába vette a reformátort, Wartburg várában védőőrizetet biztosított számára. Luther wartburgi látszatfogsága alatt fordította le német nyelvre a Bibliát, az általa használt nyelvjárásból alakult ki a német irodalmi nyelv. A reformáció irányzatai A kezdetben egységesnek tűnő mozgalom hamarosan különböző irányzatokra bomlott. Luther egyre inkább azoknak a német fejedelmeknek a befolyása alá került, akik a reformációtól az egyház hatalmának és birtokainak világi kézbe adását, az ún. szekularizációt várták, hogy ezzel erősíthessék hatalmukat a pápai és a császári hatalmi törekvésekkel szemben. A gazdag egyház elleni fellépés kedvezett a városi polgárságnak, csakúgy, mint a szentek ünnepnapjainak eltörlése, de például a kamatszedés tilalmának fenntartása már sértette gazdasági érdekeiket. A népi tömegek pedig, a középkori eretnekmozgalmakhoz hasonlóan, a vagyoni egyenlőtlenségek megszüntetését, az egyházi és világi hierarchia eltörlését, az evangéliumi elvekhez való visszatérést követelték. Ezeket a gondolatokat a Thomas Münzer képviselte anabaptista (újrakeresztelő) tanok foglalták magukban. (Az anabaptisták szerint a keresztséget felnőtt korban kell felvenni, hiszen a csecsemő nem dönthet tudatosan hite mellett.) 1523-ban, amikor a német lovagok Ulrich Hutten vezetésével fegyveres felkelést robbantottak ki a főpapok és a fejedelmek ellen, Luther megtagadta velük a közösséget, s egyértelműen a fejedelmek mellé állt. Ugyanezt tette a következő évben, amikor Münzer tanainak nyomán kirobban a hosszú évekig elhúzódó, fel-fellángoló német parasztháború. A lutheri evangélikus irányzat elsősorban az északi és a középső német területeken és Skandináviában terjedt el. A svájci Ulrich Zwinglivel Luther az úrvacsora kérdésében került szembe, nevezetesen abban a problémában, hogy Jézus Krisztus az istentisztelet során valóságos mivoltában megtestesül a kenyér és bor képében, vagy csak szimbolikusan van jelen. Zwingli nézeteit azután Baselben, majd Genfben a francia származású Kálvin (Jean Calvin) fejlesztette tovább, 1535-ben jelent meg fő műve, az Institutio religionis Christianae (A keresztény vallás tanítása). A kálvinizmus egyik alapeszméje az eleve elrendelés, a predesztináció tana, miszerint a mindenható és mindentudó Isten az emberről már születése pillanatában tudja, hogy üdvözül-e, vagy elkárhozik. Az egyház irányításában a helyi közösségeknek biztosított fő szerepet, a presbiteri intézményen keresztül a világiak is beleszólhattak az egyházközösségek vezetésébe. A presbiterek a hívek tekintélyes képviselői voltak, akik a lelkésszel együtt alkották az egyháztanácsot. Felelevenítette az antik zsarnokölési tant, a zsarnok elítélése az egyházközösség vezetőinek a joga lett. (A francia protestánsok ennek alapján helyezkedtek arra az álláspontra, hogy az uralkodó a velük szemben a vallásháborúk idején elkövetett jogsértések miatt elvesztette jogát a hatalomra.) Kálvin a hétköznapi élet minden tevékenységét belevonta mintegy az istentiszteletbe, s rendkívüli erkölcsi szigorral avatkozott bele a genfi polgárok magánéletébe is. Ideálja az olcsó, ésszerűen berendezett egyház, a tiszta erkölcs és a szorgos polgárság volt. Elsősorban a kálvini reformáció fordult szembe a szertartások és templomok pompájával. Kálvin tanai leginkább olyan területeken találtak híveket, ahol erős volt a polgárság vagy erősek voltak a központi hatalommal szemben a rendi képviseletek. Így Svájcon kívül elsősorban Németalföldön, később Angliában és Franciaország egyes részein, Közép-Európában pedig elsősorban Magyarországon terjedt el a kálvinista, református vagy helvét irányzat. A reformáció harmadik jelentősebb ága az antitrinitárius vagy – ahogy Magyarországon és Erdélyben nevezték – unitárius nézet volt. Követői az alapító Miguel Serveto nyomán az egyistenhit nevében megkérdőjelezték Krisztus istenségét és a Szentlélek létét. Kálvin, akit önérzetében sértett Servetónak művei felett gyakorolt kritikája, a Genfbe látogató tudós orvost (ő fedezte fel a vérkeringést) elfogatta, és megégettette. Az antitrinitárius hit az általános üldözés következtében csak szűk területen, Magyarországon és átmenetileg Lengyelországban tudott meggyökeresedni. Vallásháború a Német-római Császárságban Vallásháborúkra először a reformáció szülőföldjén került sor. Ezek a küzdelmek párhuzamosan folytak azokkal a harcokkal, amelyeket V. Károly az európai nagyhatalomért vívott. Ennek következtében a vallásháború alakulása, az átmeneti kiegyezések és újabb ellenségeskedések összefüggtek a más frontokon kialakuló helyzettel. A kor pápái a helyzet megoldását a politikai hatalomtól várták, a császár pedig egyre sürgette a kérdés rendezését hivatott egyetemes zsinat összehívását. Erre azonban egészen 1545-ig nem került sor. A császárt 1521-ben elszólította német földről az a háború, amelyet Burgundia miatt vívott a francia királlyal, azután Spanyolországba kellett utaznia, majd ismét francia háború következett, ezúttal Itáliában (1524-25). Időközben VI. Hadrián pápa (1522-23) követe útján a nürnbergi birodalmi gyűlés előtt beismerte a pápák bűneit és hibáit, önkritikája azonban csak a reformáció felszíni okait ismerte fel. Ugyanakkor az itáliai hatalmi vetélkedés nem tette lehetővé, hogy a pápa következetesen támogassa a császárt, s ennek eredményeképpen folyamatosan támaszkodhasson is az uralkodóra. A Hadrián pápát követő VII. Kelemen (1523-34) például már veszélyesnek érezte a pápaságra nézve a Habsburgok erejét, ezért a franciákat támogatta. A paviai csata után azonban pozíciója megrendült, Rómában fellázadtak ellene a Colonnák, s a pápa kénytelen volt az Angyalvárba menekülni. 1530-ban pedig megkoronázta V. Károlyt, s ez volt az utolsó eset a történelemben, hogy a katolikus egyházfő tette a német-római császár fejére a koronát. Ugyanakkor az 1526-os speyeri birodalmi gyűlésen a császárt helyettesítő – mellesleg a reformációval rokonszenvező – Habsburg Ferdinánd elnökletével visszavonták a wormsi határozatot, s úgy döntöttek, hogy a vallási kérdéseket a territoriális (helyi, fejedelmi, ill. városi) hatalmakra bízzák. Ahúszas évek második felében azonban a császár újabb győzelmeket aratott, s a cambrai-i békével átmenetileg ismét szabad kezet kapott a német ügyek intézésére. Az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen a katolikus fejedelmek támogatásával ismét kimondatta a lutheri tanok terjesztésének tilalmát, a reformáció hívei azonban tiltakoztak (protestáltak) a határozat ellen, innen ered a protestáns elnevezés. A következő évben pedig Luther munkatársa, a humanista Melanchton tételszerűen megfogalmazta, és az augsburgi birodalmi gyűlés elé terjesztette a reformáció teológiai alapelveit. Ez az augsburgi (ágostai) hitvallás lett a lutheri egyház elvi alapvetése. A császár azonban nem hajlott a megegyezésre, s egyre sürgette a pápánál a zsinat összehívását. De a pápaság még nem érezte elég erősnek magát a reformációval való nyílt színi vitára, ezért nem engedett V. Károly kérésének. 1531 elején a protestáns fejedelmek a thüringiai Schmalkaldenben szövetségre léptek egymással, fegyveres összecsapásra azonban nem került egyelőre sor, mivel az uralkodót ismét a francia és a török ügyek kötötték le. A katolikus rendek Szent Ligája is csak jóval később, 1538-ban jött létre. A háború azután robbant ki, hogy a schmalkaldeniek megtagadták a részvételt az 1545-ben végre megnyitott tridenti zsinaton. Aháború a kezdeti protestáns sikerek után 1547 tavaszán Mühlberg mellett a császár győzelmét hozta. V. Károly azt remélte, ezzel a győzelemmel helyreállíthatja a vallási egységet, kiirthatja az eretnekséget. Az őszre összehívott birodalmi gyűlésen Augsburgban azonban kiderült, hogy a birodalom eddigi szervezetén nem lehet változtatni, ha az uralkodó nem akar a protestánsok mellett a katolikus fejedelmekkel is szembekerülni. Világossá vált, hogy a vallási ellentét felszíne alatt a központi hatalom és a fejedelmi önállóság ellentéte húzódik meg. Az újabb francia háborúba bonyolódott, a vallási viszályokba belefáradt V. Károly végül öccsére bízta, hogy az ekkor általa már reménytelennek tartott ügyet rendezze. Végül 1555-ben Augsburgban kimondták a vallásbékét, amely a „cuius regio, eius religio” (akié a föld, azé a vallás) elvén nyugodott, azaz a szabad vallásválasztást a tartományok urainak engedélyezte, alattvalóik kötelesek voltak követni őket. A béke megtiltotta, hogy bárkit erőszakkal vallásváltoztatásra bírjanak. Rendelkezése szerint az eddig protestáns kézre került egyházi javak továbbra is kezükben maradtak, a továbbiakban azonban az áttérő egyházi méltóság nem vihette magával a vagyont.

Láthattuk tehát, hogy a politikai és vallási kérdések kibogozhatatlan szövedéket alkotnak a korban. Igaz ez minden olyan későbbi konfliktusra is, amelyben a katolikus-protestáns ellentét szerepet játszott. A század második felében zajló francia vallásháborúban a trón öröklésének kérdése mellett a spanyolokkal fennálló ellentétek játszottak szerepet (részletesen Franciaország történeténél lesz róla szó). A politika és a vallás összekapcsolódását figyelhettük meg a már tárgyalt németalföldi szabadságharc eseményeiben is. A reformáció kulturális hatása A hitújítás óriási hatással volt a kontinens kulturális életére. A humanizmus műveltsége elsősorban a szellemi elit körében terjedt el, az általa felhalmozott szellemi értékek azonban átszűrődtek a vallási megújulásba is. A reformáció első hívei között számos humanista tudóst találhatunk, így például Melanchtont, de kezdetben rokonszenvezett Luther tanaival az európai humanizmus koronázatlan fejedelme, Rotterdami Erasmus is. A„sola scriptura” elv nagyon fontos következménye volt a műveltség kiterjedése. Ahhoz, hogy az ember az Írás által üdvözülhessen, szükség volt arra, hogy mindenkihez eljusson az Írás. Nem véletlen, hogy Luther egyik első feladatának tartotta a Biblia lefordítását, hiszen az emberek többsége legfeljebb nemzeti nyelven volt képes tanulmányozni a Szentírást. A reformáció terjedésével gomba módra szaporodtak Európában a nyomdák, hiszen csak Gutenberg találmánya tette lehetővé a megnövekedett könyvigény kielégítését. A nyomdák a Biblián és a hitvitázó irodalmon kívül tudományos munkákat, tankönyveket, történeti műveket, de szórakoztató és tanulságos történeteket is kibocsátottak. Ahhoz persze, hogy az egyszerű világi hívő olvashassa a Bibliát, s hogy ennek a tömegessé váló könyvkiadásnak piaca legyen, ki kellett terjeszteni az iskolai oktatást. A reformáció gyarapította az alsó- és középfokú oktatási intézmények számát, valamint létrejöttek az első protestáns egyetemek Németországban és Németalföldön, amelyekre számosan jelentkeztek Európa minden részéből az újhitű fiatalok. Az ellenreformáció A katolikus egyház a maga belső megújulását s egyben a reformáció elleni küzdelmet III. Pál pápa (1534-49) pontifikátusa alatt kezdte meg. Ennek csak egyik, nem is legfontosabb vonalát jelentette az inkvizíció (Sanctum Officium) újraélesztése. Ez a szerv volt az első bíborosi kongregáció (hivatal), amely átvette és egyesítette a középkori és a spanyol állami inkvizíció módszereit. Célja a tévtanok felszámolása volt, s ebben a világi hatóságok is támogatták. 1543-ban a bíboros főinkvizítor elrendelte, hogy könyveket csak a Szent Hivatal engedélyével lehet kinyomtatni, ezzel megalapozta az egyházi cenzúrát. Nyilvánvaló volt azonban, hogy puszta erőszakkal nem lehet megoldani a válságot, valóban szükséges a katolikus hitélet gyökeres megújítása. III. Pál, aki bíborosként még teljesen világias, reneszánsz fejedelemként viselkedett, a pápai udvarban lehetővé tette, hogy a megújulást kívánóknak pártja szerveződjön. Egyetértett V. Károly azon törekvésével, hogy az egyház problémáinak rendezésére egyetemes zsinatot kell összehívni, s ezt meg is hirdette 1545-re Trident városába. De már a zsinat megnyitása előtt megindult a reformmunka, elsősorban Spanyolországban és Itáliában. Ez a tevékenység egyrészt teológiai és erkölcsi, másrészt egyházszervezeti és fegyelmi kérdésekre terjedt ki, kiindulópontjai pedig a szerzetesrendek voltak. Nemcsak a már meglévők, hanem elsősorban a sorra alakuló, szigorú szabályzatú, áldozatos életvitelű betegápoló, prédikátor- és tanító rendek. Ezek közül is a legjelentősebb szerepet a jezsuita rend töltötte be. Megalapítója, a spanyol származású Inigo López de Onaz y Loyola – Loyolai Ignác – ifjúkorában a spanyol királyi udvarban teljesített szolgálatot. Katonaként Pamplona franciák elleni védelmében súlyosan megsebesült, gyógyulása válságos korszakában jutott arra, hogy életét Isten szolgálatára áldozza. Nehéz évek következtek, amíg végül arra az elhatározásra jutott, hogy Krisztus lovagja lesz. A rend magját Párizsban hozta létre néhány barátjával, majd a formális megalapításra is sor került Rómában, a pápa jóváhagyását tartalmazó bulla 1540-ben látott napvilágot, a végleges szabályzatot azonban csak 1550-ben rögzítették. Eszerint a rend főnökét, a generálist közgyűlés választotta élethossziglanra. A rend tagjává csak az válhatott, aki 17 évi tanulás után letette az ünnepélyes fogadalmat. A társaság, a Societas Jesu célja tagjainak istenfélő élete mellett a misszió, a térítés volt, részben a protestánsok, részben a távoli, meghódított területek pogányai között. Loyolai Ignác nem tagadta meg korábbi katona mivoltát. A szervezetet katonás fegyelem, a pápának való feltétlen engedelmesség jellemezte. Átvették a humanista kultúra gondolatait és módszereit, ugyanakkora szenvedélyes, érzelemteli hittel a barokk szellemiség kibontakozását segítették elő. A reformáció prédikátoraihoz hasonlóan, anyanyelven prédikáltak és gyóntattak, irodalmi tevékenységük során úgyszintén a nép nyelvét használták. Emellett óriási gondot fordítottak az ifjúság nevelésére, iskolarendszerük a korban a legmodernebbnek számított. Egyrészt hangsúlyt fektettek az anyanyelvi oktatásra, a nyelv művelésére, s ingyenessé tették a népoktatást. Másrészt ők végezték az elitképzést is, amelynek révén bejutottak a fejedelmi és földesúri udvarokba, ahol a pápák legjobb diplomatáivá váltak. A pápai szuverenitás elméletét is a jezsuiták fogalmazták meg, mindenekelőtt Roberto Bellarmino. Véleménye szerint a világi hatalom a test, az egyházi a lélek. A pápa Istentől rendelt felügyelő az országok felett, egyházi hatalma teljes és csalhatatlan. Vallási ügyekben jogosult beavatkozni az államok kormányzásába. A királyi hatalom is isteni eredetű ugyan, de az uralkodó a nép vezetésére hivatott, hatalmát a nép vissza is veheti tőle. A világi hatalom kérdésében tehát a jezsuiták megmaradtak a népfelség elvénél. A tridenti zsinat (1545-1563) Ilyen előzmények után nyílt meg az egyház belső megújítását célul kitűző egyetemes zsinat 1545 decemberében Tridentben, amely rövidebb-hosszabb megszakításokkal egészen 1563-ig tartott. A résztvevők többsége Itáliából és Spanyolországból érkezett, a szellemi légkört elsősorban a jezsuiták határozták meg. Szavazati joggal csak a püspökök és a szerzetesrendek főnökei rendelkeztek. A teológiai bizottságokban előkészített dekrétumokat (határozatokat) a zsinati atyák ülésén tárgyalták meg, az itt kialakított többségi véleményt pedig ünnepélyes ülésen hirdették ki. Az első ülésszakon (1545-47) a fő téma a katolikus álláspont dogmatizálása (hittétellé fogalmazása) volt a reformáció által vitatott kérdésekben. Ennek során a zsinat minden olyan tételt megerősített, amit a protestánsok el akartak törölni, így az egyházi hierarchiát, a hagyományokat és a szentségeket. A szent hagyományt a hit forrásaként a Bibliával egyenrangúnak jelentették ki, megerősítették a pápa egyházfőségét, a papi rendet, a cölibátust, a misét, a fülbe gyónást és a szentek tiszteletét. Megállapították, hogy az üdvösséghez a hit csak kapu, ezen kívül eléréséhez az egyház közvetítése, a tevékeny vallásosság és a jótétemények szükségesek. Hitelvi kérdésekben a tridenti zsinat tehát a reformáció elutasítását jelentette. A pápa és a császár kiújuló ellentétei miatt a zsinat ezután átmenetileg szünetelt, a második ülésszak csak 1551-ben kezdődött meg, és 1555-ig nem sok eredményt hozott. Az 1555-ben hatalomra kerülő új pápa – IV. Pál (1555-59) – pedig a válságból kivezető utat nem a zsinat tárgyalásaiban, hanem a harcias ellenreformációban kereste. Fő eszközül az inkvizíciót választotta, s 1559-ben ő jelentette meg elsőként a tiltott könyvek jegyzékét, a pápai indexet. A tridenti zsinatot végül utóda, IV. Pius (1559-65) fejezte be. A zsinat harmadik ülésszaka 1562-ben nyílt meg, és valóban az építőmunka jegyében zajlott: fontos reformok elfogadására került sor. A papi szentségről szóló dekrétum a papság fegyelmének helyreállítását, lelkészi és kulturális tevékenységének ellátását írta elő. Kötelezték a püspököket, hogy egyházmegyéjükben lakjanak, ellenőrizzék annak hitéletét, a papság erkölcseit és kötelességteljesítését is beleértve. A szemináriumok felállításáról szóló határozat az egyházi rend képzését volt hivatott biztosítani, ennek eredményeként a katolikus papok új generációja nemcsak az erkölcsi élet, hanem a műveltség terén is fel tudta venni a versenyt a protestáns prédikátorokkal. Eltörölték a búcsúcédulák árusítását, valamint újabb dekrétumok születtek a bűnbocsánatról, a tisztítótűzről, a szentek életéről és a házasság szentségéről. Ezzel a tridenti zsinat megfelelő alapot nyújtott az egyház belső fegyelmének helyreállítására és a katolicizmus megújulására. IV. Pius a dekrétumokat 1564-ben megerősítette, és a zsinat dogmatikai határozataiból összeállította a Tridenti Hitvallást, amelyre az összes püspöknek és rendfőnöknek föl kellett esküdnie. Az ellenreformáció azonban nem zárult le a tridenti zsinattal, a 16. század második felének pápáira több feladat várt: egyrészt a reformáció visszaszorítása, ahol lehet, az államhatalom segítségével, másrészt a valláserkölcsi és kulturális megújulás végrehajtása az egyházon belül. Nyilvánvaló volt, hogy az államhatalom támogatása nagyon lényeges, hiszen a fejedelem visszatérését a katolikus hitre alattvalói is követték. Ebből viszont az következett, hogy a világi hatalom is nagyobb beleszólást igényelt magának az egyház ügyeibe, elsősorban a pápai méltóság betöltésébe. Ennek következtében alakult ki az ún. állami vétójog (exclusiva) a pápaválasztással kapcsolatban, ami azt jelentette, hogy a katolikus uralkodó egy általa megbízott bíboros útján hivatalosan nemkívánatosnak minősíthetett a pápajelöltek közül bárkit a konklávéban. Bár IV. Pál pápa már 1562-ben tiltakozott ez ellen, a spanyol és osztrák Habsburgok szokásjoggá tették ezt a gyakorlatot, amellyel később a francia királyok is éltek. Atridentinum határozatainak végrehajtása elsőként V. Piusra (1566-72), a pápaként is aszkéta életű szerzetesre várt. Ő építette ki a zsinat helyes értelmezésére szolgáló bíborosi kongregációt, kiadatta a római katekizmust (hittankönyv) és a megreformált római breviáriumot (papi zsolozsmáskönyv). 1570-ben kötelezővé tették a római misekönyv használatát, s ezzel véglegessé vált a katolikus miserítus (szertartásrend). Utóda, XIII. Gergely (1572-85) legismertebb tette a naptárreform volt, amellyel kiigazította a Julián-naptár és a csillagászati év közötti differenciát. A reform értelmében 1582. október 4-e után mindjárt 15-e következett, s ezután a százas évek közül már csak azok lettek szökőévek, amelyek maradéktalanul oszthatóak voltak 400-zal. Az ellenreformáció támogatására a pápa a szervezőmunkára helyezte a fő hangsúlyt, megerősítette a nunciatúrákat, illetve újakat hozott létre. A követségek velencei mintára működtek, minden nuncius nyolcnaponként jelentést küldött, évente egyszer pedig Rómába utazott jelentéstételre és eligazításra. Gondot fordított az oktatás és a papnevelés ügyére, megalapította Gregoriana néven a római egyetemet, az egyes nemzetek papnövendékeinek pedig külön kollégiumokat szervezett. (ACollegium Hungaricum 1579-ben jött létre, de csak három tanuló érkezett ide, ezért a következő évben egyesítették a Collegium Germanicummal.) A megújult pápaság hatalma és tekintélye csúcsára V. Sixtus (1585-90) idejében jutott. Elsőként helyreállította a Pápai Állam és a város belső rendjét és biztonságát, leszámolt a banditákkal, és sikeres házasságpolitikájával összebékítette az ősi ellenségeket, az Orsinikat és a Colonnákat. Átszervezte az Egyházi Állam és az egyetemes egyházkormányzat központi intézményeit, kialakította a speciális funkcióval megbízott bíborosi kongregációkat, amelyeknek tagjai a pápák tekintélyes és művelt hivatalnokai lettek, s szakszerűen intézték a rájuk tartozó ügyeket. Saját rokonai közül is csak a leginkább rátermetteket emelte a bíborosok közé. Ügyes és modern gazdaságpolitikájával, a mezőgazdaság és az ipar támogatásával anyagilag is felvirágoztatta a pápaságot, a reneszánsz pápák idején gyakran üres kincstárat sikerült feltöltenie. Pontifikátusa alatt Róma véglegesen barokk várossá lett, befejezték a Szent Péter-templom építését, az építészet mellett az egyház támogatta a művészet minden ágát, az irodalmat, a festészetet, a szobrászatot és a zenét is. Ugyanakkor azonban a művészet nem uralkodott a vallás felett, mint a reneszánsz pápák idején, hanem szolgálta azt.

Európa államai a 16. században

Anglia a 16. században
A szigetország története az 1500-as években a Tudor-dinasztiához kötődött. A korszakot bevezető „rózsák háborújában” gyakorlatilag megsemmisült az angol-normann feudális arisztokrácia, a túlélők is elveszítették messzeható családi befolyásukat, kapcsolataikat. Az első Tudor uralkodó, VII. Henrik (1485-1509) pedig előrelátó, koncepciózus államférfi volt, aki a feudális elit meggyengülését a királyi hatalom erősítésére használta fel. Azokat a grófságokat, amelyeknek birtokos családjai kihaltak az önpusztító küzdelemben, nem adományozta el, így csökkentve a királyi hatalomra veszélyes főrendek létszámát. Átszervezte a központi kormányzatot, a korábbi Államtanácsból kialakította a parlament felsőházát (House of Lords). Az ún. Csillag Kamara a legfontosabb királyi bíróság volt, amely a főés közrendűek felett egyaránt ítélkezhetett, s amely felülbírálhatta a közönséges jogi (common law) törvényszékek döntéseit. Az angol joggyakorlat középkorból örökölt hagyományai tovább éltek, a peres ügyeket szakképzett jogászokból álló bíróságok tárgyalták, s a 15. században eltűnt a kínvallatás, mint a bizonyítási eljárás része. Nem a vádlott beismerő vallomása szolgálta ugyanis az ítélet alapját, hanem a vádlónak kellett bizonyítani a bűn elkövetését. A Csillag Kamara azonban politikai ügyekben elrendelhette a kínvallatás alkalmazását. Az első Tudor-uralkodó körültekintően építette fel külső kapcsolatait is. Tisztában volt vele, hogy Franciaország megerősödve került ki a százéves háborúból, ezért szövetségesek után nézett. Mivel a diplomácia legfőbb eszköze még mindig a dinasztikus házasság volt, elsőszülött fiának, Arthur walesi hercegnek a spanyol Aragóniai Katalint szerezte meg hitvestársul. Aherceg azonban nem sokkal az esküvő után elhunyt, de az angol király nem adta fel a spanyol szövetség tervét, és másodszülött fiával házasította össze a frissen özveggyé vált trónörökösnét. VIII. Henrik VIII. Henrik (1509-47) az angol történelem legközismertebb figurái közé tartozik, elsősorban hat felesége miatt, akik közül kettőtől elvált, kettőt pedig lefejeztetett. Amásik közismert tény, hogy ő szakította el az angol egyházat Rómától, a mindenkori angol uralkodót nyilvánítva az anglikán egyház fejének. Az angol uralkodók és a pápaság ellentéteinek hosszú múltja volt ekkor már, s tudjuk, hogy éppen Angliában működött John Wyclif, akit a reformáció előfutárának tekinthetünk. Henrik katolikus egyházzal való ellentétének oka azonban elsősorban nem vallási vagy hatalmi jellegű volt. Hogy különösebben nem szimpatizált a reformációval, az kitűnik abból is, hogy 1521-ben a saját nevében A hét szentség védelme címen teológiai értekezést íratott Luther ellen. A szakításra azért került sor, mert a pápa nem volt hajlandó kimondani válását Aragóniai Katalintól, akitől Mária nevű lánya született. Miután sem a Rómában, sem a pápai követ angliai bírósága előtt lefolytatott per nem hozott számára kedvező eredményt, Henrik kétségbe vonta a pápa joghatóságát. Segítséget kapott a Canterbury érsekévé kinevezett Thomas Cranmertől, akinek egyházi bírósága elfogadta a király érvelését, miszerint közte és bátyja özvegye között nem lehet törvényes kapcsolat. A válást 1533-ban mondták ki, s Henrik végre feleségül vehette a kenti Boleyn Annát, aki azonban ismét csak leánygyermekkel ajándékozta meg a fiúörököst remélő uralkodót. A megunt asszonyt 1536-ban végezték ki házasságtörés címén. A következő feleség, Jane Seymour azután végre fiút szült, a későbbi VI. Edwardot, néhány nap múlva azonban meghalt. Ezután még három asszony következett sorban, Kleve-i Anna, akitől Henrik elvált, Howard Katalin, akit kivégeztetett, s végül Parr Katalin, aki túlélte férjét. Mellesleg ő volt az, aki gondoskodott a királyi gyermekek neveléséről, akikkel apjuk egyáltalán nem törődött, nemcsak a lányokkal, hanem a húsz éven át várt trónörökössel sem. AHenrik első válása körüli huzavonának azonban a király magánéletén túlmutató politikai következményei is lettek. Az angol király, aki vitatta a pápa joghatóságát maga felett, már ismerte William Tyndale 1528-ban megjelent művét, a Keresztény ember engedelmessége címűt. A szerző azt fejtegette, hogy az Istentől felkent uralkodó az egyház ügyeiben is a legfőbb bíró, akinek az alattvalók minden körülmények között passzív engedelmességgel tartoznak. Egy kivétel van, amikor Isten elleni vétség elkövetésére ad parancsot, a keresztény ember ilyenkor sem tanúsíthat aktív ellenállást, hanem vállalja a mártíromságot. A király felismerte, hogy a korábban ellenszenvvel fogadott protestáns tanok terjedésével szövetségeseket talált. Amikor válása ügyében szembekerült a katolikus egyházfővel, ezen tanok alapján 1533-ban törvényt hagyatott jóvá a parlamenttel, amely kimondta, hogy az angol uralkodó az angol egyház feje. Ezzel a szigetország elszakadt Rómától. A király egyházfőségét megerősítő esküt (Oath of Supremacy) minden angol tisztviselőnek, sőt nevesebb magánszemélynek is le kellett tennie. Aki vonakodott, azt hazaárulónak tekintették, és halálbüntetés fenyegette. Az egyházszakadás azonban nem jelentett ekkor még többet, mint az uralkodó egyházfőségét és a kolostorok javainak szekularizálását. A hitelvek kérdésében a király nem szakított egyértelműen a katolicizmussal, sőt a parlamenttel kiadatta az ún. hatszakaszos törvényt (Act of the Six Articles), amely a hagyományos katolikus tanokhoz való visszatérést jelentette. Az anglikán egyház szervezeti kiépítése, hitelveinek lefektetése csak Henrik halála után történt meg, Cranmer érsek közreműködésével. Az általa kibocsátott Általános imakönyv (Book of Common Prayer) azonban nem elégítette ki a protestánsokat, mert lényegében nem volt más, mint katolikus tanok angol nyelven. Az 1552-ben kibocsátott Második általános imakönyv (Second Book of Common Prayer) már jóval tovább ment a reformáció irányában. VIII. Henrik tehát folytatta apja lépéseit a központi hatalom megerősítésére. Az 1530-as években jött létre a Titkos Tanács (Privy Council), amelynek tagjait az uralkodó jelölte ki a vezető állami tisztségviselők és udvaroncok közül. Abban is követte elődjét, hogy igyekezett jól megválasztani legfőbb tanácsadóit, hivatalnokait. Uralkodása kezdetén közel húsz éven át Thomas Wolsey bíboros volt a lordkancellár (a Lordok házának elnöke), aki tehetséges politikusként Anglia, a király és a saját érdekeit is kitűnően szolgálta. Szerencséjére még 1530ban meghalt, s így elkerülte, hogy az egyházszakadás előkészítésén munkálkodó uralkodó kivégeztesse. Utóda rövid időre Thomas Morus lett, aki azonban hamar szembekerült Henrikkel az egyházfőség kérdésében, s ezért lemondott, majd 1535-ben kivégezték. Az őt követő Thomas Cromwell, aki egyházi kérdésekben a király helyettesének címét is megkapta, s irányítása mellett zajlott le a kolostori vagyonok szekularizációja, 1540-ben jutott hasonló sorsra. Amikor VIII. Henrik 1547-ben meghalt, fia, VI. Edward alig múlt kilencéves. Apja még életében régenstanácsot állított mellé, amely azonban nem tudott úrrá lenni a felemás reformáció következtében kialakult zűrzavaros viszonyokon. Amikor 1553-ban a király meghalt, Henrik első házasságából származó elsőszülött lánya, Mária személyében a protestantizmus elszánt ellensége került a trónra (1553-58). A királynő a következő évben feleségül ment a spanyol trónörököshöz, Fülöphöz, majd hozzálátott Anglia rekatolizációjának megvalósításához. Eszközeit mi sem jellemzi jobban, mint a Véres (Bloody) melléknév, amit az utókortól kapott. Az angol közvélemény nemcsak erőszakos módszerei, hanem házassága miatt is gyűlölte Máriát, a királynőben idegen érdekek képviselőjét látták. A protestantizmus már széles körben elterjedt, sokan anyagi hasznot is húztak belőle. Ráadásul egyre erősebben éreztette hatását az árforradalom, ami a széles szegény rétegeket sújtotta leginkább. Amikor pedig a spanyolok oldalán Franciaország ellen vívott háborúban 1558-ban Anglia elvesztette Calais-t, Véres Máriát csak hirtelen halála mentette meg az ellene összeesküvők merényletétől. Utóda Erzsébet lett, Boleyn Anna lánya, akit apja fattyúnak bélyegzett, s aki a Tower börtönét is megjárta nővére jóvoltából. Angliai Erzsébet I. Erzsébet (1558-1603) nehéz helyzetben került a trónra, hosszú uralkodása végén azonban erős és gazdag Angliát hagyott maga után, amely már megtette az első lépéseket későbbi világuralma felé. Ezt ragyogó politikai képességeinek, taktikai érzékének köszönhetően tudta megtenni. Apjához hasonlóan ő is kiváló munkatársakat gyűjtött maga köré, közülük is a legfontosabb szerepet játszotta William Cecil, a későbbi Lord Burghley, aki a királynő titkára és első minisztere, később kincstartója volt egészen 1598-ban bekövetkezett haláláig. Az amúgy is protestáns érzelmű Erzsébet az ő tanácsára döntötte el végleg, hogy az anglikán egyházat a reformációhoz köti. Az egyház feje titulus helyett meg kellett elégednie a kormányzói címmel, de a lényegen ez mit sem változtatott. A parlament újra megszüntette a pápaság angliai jogait és a katolikus misét, valamint visszaállította a vallás harminckilenc törvénycikkét (Thirtynine Article of Religion) és a Harmadik imakönyvet, melyeket VI. Edward alatt adtak ki. Az angol társadalom többsége elfogadta a királynő lépéseit. Első uralkodói megjelenésekor a parlamentben bejelentette, hogy nem hajlandó férjhez menni, magát az ország hitvesének és minden angol anyjának tekinti. Ekkor használta először a szűz királynő megjelölést önmagára, ami ugyan köztudottan nem volt igaz, hiszen kegyencek egész sora követte egymást Erzsébet mellett, így a szűz királynő gondolat Európaszerte durva, nemegyszer ízléstelen tréfálkozás tárgya lett. Az egész jelenet és beszéd mögött azonban érett politikai megfontolások húzódtak. Az idegenek uralmát meggyűlölt Anglia egy vele összeforrt uralkodónak örvendezhetett, a házasság elutasításával pedig mind az idegen férj által képviselt idegen érdekek, mind az angol férj által képviselt belső családi befolyások érvényesülését el lehetett kerülni. A királynő férje esetlegesen tartós zavart okozhatott volna a kormányzásban, a problémás kegyenctől könnyen meg lehetett válni, szükség esetén ki lehetett végeztetni, ahogy ez később Robert Devereux, Essex earljének esetében meg is történt. Skócia hosszú idő óta problémát jelentett az angol királyoknak, ellenfeleik általában kiváló szövetségest találtak Anglia ellen a skótokban. Most az lett a legfontosabb kérdés, hogy az északi szomszéd katolikus marad-e vagy sem. A skót protestantizmus harcias vezetője John Knox volt, aki a kálvini tanokat képviselte. Véres Mária idején el kellett menekülnie a szigetről, de amikor 1559-ben visszatért, Anglia támogatásával elűzte a katolikusokat támogató franciákat, s 1560-ban Skócia hivatalosan áttért a protestáns államvallásra. A skótok királynője 1542-től Stuart Mária volt, aki azonban mint II. Ferenc király felesége, Franciaországban élt. 1560-ban, alig 18 évesen megözvegyült, és a következő évben hazatért, hogy átvegye apai örökségét. A katolikus Máriának igen nehéz volt a helyzete. Erzsébet követe nyíltan támogatta a királynő protestáns ellenzékét, amely végül kihasználta, hogy Mária gyanúba keveredett második férje meggyilkolásával kapcsolatban. A királynőt fogságba vetették, s kényszerítették, hogy csecsemő fia javára mondjon le. Stuart Mária megszökött, majd hadsereggel kísérelte meg visszaszerezni trónját, veresége után pedig Anglián keresztül Franciaországba akart menekülni. Itt azonban Erzsébet vetette börtönbe, Skóciában pedig a rózsák háborújához hasonló küzdelem bontakozott ki a csecsemő Jakab protestáns és a fogoly Mária katolikus hívei között. A fogoly skót királynő azonban egyre kellemetlenebbé vált Anglia számára. Az európai uralkodók beavatkozásának lehetősége kívülről, a Mária nevében szervezkedő ellenzék pedig belülről fenyegette Erzsébet uralmát. A szövődő összeesküvést azonban leleplezték, a résztvevőket kivégezték, és Stuart Mária is gyanúba keveredett. A parlament követelte kivégzését, de Erzsébet sokáig vonakodott hóhérkézre adni uralkodótársát. Az ítéletet végül 1587-ben írta alá. A katolikus Európa a hit mártírjának tekintette Stuart Máriát, a pápa megbízásából II. Fülöp spanyol király vállalta Anglia megbüntetését. Annál is inkább, mert Mária halálával megszűnt egy esetleges skót-francia szövetség veszélye, ugyanakkor az angol kalózok egyre több gondot jelentettek Spanyolország tengeri uralma szempontjából. Mint korábban már láttuk, az 1588-ban megindított Armada kudarcot vallott az angol flottával szemben. A Tudor-kor kezdetén Anglia nem sokban különbözött a kontinens többi országától. Lélekszáma viszonylag alacsony volt, négymillió körül mozgott. Éghajlata nem túlságosan

kedvezett a mezőgazdaságnak, a falvak önellátásra rendezkedtek be, csak a déli területeken termett gabonafelesleg. Volt azonban egy olyan ágazat, amely kiváló lehetőségeket rejtett magában – a juhtenyésztés és a gyapjúipar. Az angol posztóipar a paraszti háziiparból nőtt ki azután, hogy a 14. században törvénybe foglalták védelmét, s megtiltották a feldolgozatlan gyapjú kivitelét az országból. Anglia ezután néhány évtized alatt textilipari exportőrré vált, ami felpezsdítette a kereskedelmet, kiterjesztette a pénzgazdálkodást, s ennek következtében lehetővé vált a feudális járadékok pénzben való megváltása. A juhtenyésztésben az angol nemesség egy része is meglátta a lehetőséget, először a közföldekre telepítette nyájait, majd felbontva a bérleti szerződéseket, a korábban paraszti művelés alatt álló területeket is saját kezelésébe vonta. A közföldek juhlegelőkké való bekerítése (enclosure) volt az első lépése az angol mezőgazdaság átalakulásának, az immár tőkés módon gazdálkodó nemesek alkották az újnemességet (gentry). Aföldjüket vesztett parasztok a városokba tódultak, csavargók, koldusok, tolvajok lettek, s az ő megfékezésükre születtek az ún. véres törvények. A Tudor-uralkodók az amúgy már meggyengült arisztokráciával szemben az újnemességre, a gazdagodó kereskedő- és iparosrétegre, valamint a jómódú parasztokra, a középosztályra támaszkodtak. Politikájukkal támogatták gazdagodásukat, a képviseleti rendszeren keresztül politikai szerepet kínáltak nekik, a helyi igazgatás a békebíróságok révén szintén a gentryk kezében volt. A század közepén súlyossá váló gazdasági helyzet, az árforradalom ugyan megviselte az angol társadalmat, de a kereskedelmi forgalom növekedése, az ebből befolyó jövedelmek hamarosan az életszínvonal emelkedését hozták. Az angol királyok is erre alapozták adópolitikájukat, nem egyenes adókat vetettek ki, hanem a forgalom hasznának megcsapolására törekedtek a vámok és kereskedelmi monopóliumok révén. A Tudor-korban alakult ki az angol külpolitikának az az alapvonása, ami ezután évszázadokon át jellemző lett. Wolsey bíboros ismerte fel elsőként, hogy Anglia számára a legnagyobb biztonságot az jelenti, ha a kontinens államai erőegyensúlyban vannak, akkor kell beavatkozni, amikor ezt az egyensúlyt valaki felborítani látszik. A szigetország így többnyire távol tartotta magát az európai ügyektől, biztonsága növelése és tengerentúli terjeszkedése érdekében pedig erős flottát épített ki. Ennek nemcsak katonai, hanem gazdasági szempontból is óriási jelentősége volt. A szellemi élet is fellendült. VIII. Henrik idején még a reneszánsz hatásai jelentkeztek, a pompát, irodalmat és zenét kedvelő, művészhajlamú király udvara tipikus reneszánsz fejedelmi központ volt. A protestáns Erzsébet alatt a racionalizmus, a praktikus ismeretek felé fordulás volt jellemző, ami a következő évszázadra az angol tudományos életet a világ élvonalába emelte. De nem szorult vissza a művészet sem, Erzsébet korában alkotta meg drámáit Shakespeare, akinek kétemeletes londoni színházában, a Globe-ban 2000 néző fért el.

Franciaország a 16. században
Mint korábban már láttuk, Franciaország megerősödve került ki a százéves háborúból, s ez a 15. század második felében gazdasági fellendülést, a királyi hatalom megerősödését, a feudális kötöttségek lazulását és a kultúra felvirágzását hozta. A század végén a francia királyság elég erősnek érezte magát az itáliai hódító próbálkozásokhoz, amelyek azonban csekély és átmeneti sikereket hoztak csupán. A 16. század első felének meghatározó uralkodója I. Ferenc (1515-47) volt. Uralkodása, amely külpolitikai szempontból a Habsburg-túlhatalom ellen folytatott küzdelemsorozat volt, az országon belül a királyi hatalom további erősödését hozta. Az uralkodó a rendeket mindinkább kikapcsolta a kormányzásból, az általános rendi gyűlést (États Généraux) mind ritkábban hívta össze. Ez azonban önmagában még nem jelentett sokat, hiszen a tartományok rendi gyűlései továbbra is működtek. Az igazságszolgáltatás szervei a parlamentek voltak, s a párizsi parlament ún. remonstrációs joggal is rendelkezett, ami azt jelentette, hogy jóváhagyása nélkül nem lehetett királyi rendeletet bevezetni. Nagyon csekély volt összességében a királyi hatalmat szolgáló hivatalnokok száma is, hiányzott a központosítást biztosító apparátus. A század első fele I. Ferenc és fia, II. Henrik (1547-59) uralkodása alatt azonban tovább fejlődött a királyi udvar szervezete. A királyi tanács különböző kormányzati és tanácsadói feladatokat ellátó intézményekre bomlott, amelyek mindegyike az uralkodó személyéhez kapcsolódott, ezért megillette őket a királyi tanács elnevezés. A tanácsok miniszterekből, államtitkárokból, államtanácsosokból, tanácsi előadókból, ügyészekből, ügyvédekből, jogászokból, végrehajtókból és írnokokból álltak, munkájukat különböző hivatalok és bizottságok segítették. A kormányzó tanácsok közé tartozott az Igazságszolgáltatási Nagytanács, amely az uralkodó királyi bíróságok feletti ellenőrzési jogát gyakorolta. I. Ferenc alatt vált ki a királyi tanácsból a Titkos Tanács és a Magántanács. A Titkos Tanács lett az államhatalom legfőbb szerve, összpontosította a király törvényhozó és végrehajtó hatalmát, döntött a legfontosabb kül- és belpolitikai kérdésekben, s irányította a többi tanács és intézmény munkáját. A Magántanács, amelyet Peres Ügyek Tanácsának is neveztek, a királyság legfelsőbb semmítőszéke volt, amely törölte a törvénytelen bírósági határozatokat. Itt végezték a királyi rendelet- és törvénytervezetek végső megfogalmazását is. A tanácsok rendszere a következő századokban tovább bővült, illetékességük nem különült el élesen egymástól, feladatköreik részben fedhették egymást. A francia királyt szolgáló köztisztségekre és az ebből származó méltóságokra a 14. századtól használták a hivatal (office) kifejezést. A legtöbb hivatal jogi és pénzügyi szolgálatot végzett, vásárolhatóságuk a 15. század második felében vált szokássá. Ehhez formailag a király beleegyezése kellett, az államkincstárba a hivatal értékének 25%-át kellett befizetni, s a vevőnek rendelkeznie kellett a szükséges szakismeretekkel is. Ahivatalokkal rang és hatalom járt, tulajdonosaik alkották az ún. taláros nemességet. A király által megszabott körben és meghatározott idő után a hivatalok jelentős része valódi nemesi címet is biztosított tulajdonosának. A király legfőbb bírói jogát a királyi bíróság, a parlament gyakorolta, amelyet IV. Fülöp hozott létre. Ez a testület Párizsban működött és országos hatáskörrel rendelkezett. A királyság területi gyarapodása azonban szükségessé tette újabb parlamentek felállítását a tartományokban. A párizsi parlament a törvények és rendeletek őre is volt, a 15. század második felétől megszerezte a törvények és rendeletek beiktatásának jogát, majd a felülvizsgálati és óvási jogot is. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a törvény csak akkor volt kihirdethető, ha azt a párizsi parlament bejegyezte. A francia egyház már a korábbi századokban is támogatta a királyi hatalmat, s a katolikus egyházon belül sajátos gallikán jelleget öltött. Ennek további lépése volt, hogy I. Ferenc 1516-ban a pápával kötött bolognai konkordátumban elnyerte a főpapok kinevezésének és a javadalmaik feletti rendelkezés jogát. A francia királyok ezután udvarukba vonzották a papság jelentős képviselőit, hivatalokat és diplomáciai feladatokat bíztak rájuk. Nem véletlen, hogy az abszolutizmus két legjelentősebb kiépítője bíboros volt. A francia kereskedelem a 16. században meglehetősen lemaradt a spanyolokkal, portugálokkal, később a németalföldiekkel és angolokkal szemben. A kereskedelmi forgalom viszonylag korlátozott tőkefelhalmozódást tett lehetővé, s megakadályozta, hogy az uralkodók kincstárukat a közvetett adókból töltsék fel. A francia központi hatalom egyenes adókra szorult, amelyek beszedését adóbérlőkre bízta. A Habsburgokkal való háborúskodások sorozata, valamint a reneszánsz hatására fokozódó fényűzés, az udvar költekezése, új királyi székhelyek kiépítése súlyos államadósságot eredményezett. A gazdag polgárok szívesebben fektették vagyonukat földbirtokok vagy királyi hivatalok vásárlásába, esetleg adóbérletekbe, mint a jóval kockázatosabb ipari és kereskedelmi vállalkozásokba. Mindez természetesen korlátozta a francia gazdaság fejlődését. I. Ferenc és II. Henrik a kor reneszánsz fejedelemtípusának francia képviselői voltak. Pártolták a művészeteket, csodálatos kastélyokat építettek a Loire völgyében, Itáliából olyan jelentős személyiségeket sikerült udvarukba csábítani, mint Leonardo da Vinci vagy Benvenuto Cellini. Nyíltan vállalták házasságon kívüli kapcsolataikat gyönyörű kegyencnőikkel, akik közül a legismertebb Diane de Poitiers, II. Henrik kedvese volt. Ha politikai érdekeik kívánták, a „legkeresztényibb királyok” a keresztény Európa legveszedelmesebbnek tartott ellenségeivel, a törökökkel szövetkeztek. 1543-ban például általános megdöbbenést keltett, amikor a francia és a török hajóhad együtt ostromolta Nizzát. Nem kerülte el Franciaországot a 16. század első felének legjelentősebb vallási-szellemi áramlata, a reformáció sem. I. Ferenc, ha nem is nyíltan, de vonzódott a reformációhoz, igyekezett megvédeni képviselőiket az egyház és a Sorbonne hittudósainak üldözéseitől. II. Henrik alatt azonban már kíméletlenek voltak az újító eretnekekkel, a kálvini reformációt követő hugenottákkal szemben. (A szó a svájci szövetségre alkalmazott német Eidgenossen kifejezésből származik, ami esküvel kötelezett társakat jelent). A vallásháború időszaka A16. század második felében Franciaországot Európa-szerte páratlanul elhúzódó vallásháború bénította meg. Az ideológiai küzdelem politikai problémával – a Valois-ház látható közeli kihalását követő trónutódlási kérdéssel – kapcsolódott össze. Amikor II. Henrik egy lovagi tornán elszenvedett sérülésébe belehalt, legidősebb fia csak 15 éves volt. II. Ferenc, a skót trón örökösének, Stuart Máriának a férje mindössze két évig uralkodott (1559-60), váratlan halála után kiskorú öccse, IX. Károly (1560-74) alatt az anyakirályné, Medici Katalin lett a régens (az uralkodót helyettesítő személy). A vallási küzdelmek megosztották, egymással szemben álló csoportokra bontották a főnemességet. A hugenották élére a Bourbon-család állt (Navarra királya és öccse, Condé hercege), s csatlakoztak hozzájuk a Coligny testvérek is. A katolikus párt vezetői a lotharingiai hercegi ház leszármazottai, a Guise fivérek voltak. A hugenották a szervezkedés, gyülekezés és szabad templomépítés jogát követelték, s fel akarták éleszteni a központi hatalom által háttérbe szorított rendi önállóságot. Mindkét tábor fegyverkezett, s a hugenották nyomására II. Ferenc még halála előtt kénytelen volt összehívni a régóta nem ülésező általános rendi gyűlést. Annak megnyitását azonban már nem érte meg. A rendi gyűlés egy sor fontos kérdés mellett a vallás ügyét is megtárgyalta, s végül megadta a hugenottáknak a gyűlésezés jogát. Amikor azonban ennek értelmében a protestánsok összegyűltek az egyik Guise-birtokon, Vassyban, a herceg szörnyű vérfürdőt rendezett közöttük, s ezzel megkezdődött a vallásháború. A vallási kérdés azonban, csakúgy mint máshol, Franciaországban is politikai és hatalmi kérdésekkel fonódott össze. Mindkét tábor befolyása alá akarta vonni a királyi hatalmat, és meg akarta növelni a saját rendi önállóságát. Arégens, Medici Katalin pedig egyik párt túlsúlyát sem akarta elfogadni a királyi hatalom felett, ezért igyekezett bármelyik megerősödése esetén a másikat kijátszani ellene. A környező államok is bekapcsolódtak a küzdelembe, a spanyolok a katolikusokat, Anglia s néhány protestáns német állam a hugenottákat támogatta. Miután a katolikus tábor elfogta, és fogságában meggyilkolta Condé herceget, a hugenotta párt vezetői Coligny admirális mellett a navarrai király özvegye, valamint fia, Bourbon Henrik lettek. Behúzódtak La Rochelle hatalmas kereskedővárosába, amely körül valósággal külön protestáns ország keletkezett. A helyzet némiképp kiegyenlítődött, mivel a spanyol

segítség még a katolikus franciák szemében is egy idegen hatalom túlsúlyának veszélyét jelentette, Medici Katalin pedig meg akart szabadulni a Guise-ek gyámkodásától. Az eredmény a Saint-Germainben kötött egyezség lett 1570-ben, amely megadta a hugenottáknak a korábbi engedményeket, valamint négy déli nagyvárost ún. biztonsági helyként. Coligny admirális a királyi udvarba került, s elnyerte a király bizalmát. Ennek birtokában nagy terveket, szőtt Franciaország külső helyzetének megváltoztatására, a spanyol veszély leküzdésére. Coligny befolyásának növekedése azonban újabb fordulatot eredményezett. Medici Katalin sokallotta az admirális hatalmát, Párizs népe pedig sérelmesnek tartotta a hugenották jelenlétét. Általában a francia állam szervezete és a közvélemény túlhaladt azokon az időkön, amikor egy-egy főúr fegyveres párttal s országrészekkel a háta mögött uralmába vehette a kormányzatot. Az anyakirályné beleegyezett Margit lánya és az ifjú Navarrai Henrik házasságába, az esküvői ünnepségek alatt azonban, Szent Bertalan éjszakáján (1572. augusztus 23áról 24-ére virradó éjjel) a Guise-ekkel újra szövetségre lépett Medici Katalin katolikus hívei és a felizgatott párizsi tömeg megrohanta és lemészárolta a hugenottákat. Ennek nyomán más, vidéki városokban is öldöklésekre került sor. Navarrai Henriket és az ifjabb Condét elfogták, és katolikus hitre kényszerítették. A hugenották kétségbeesetten szervezték ellenállásukat, korábbi vezetőiket azonban vagy megölték, mint Colignyt, vagy fogságban voltak, mint Navarrai Henrik. IX. Károly 1574ben meghalt, a trónt öccse foglalta el, akit korábban a lengyelek is királyukká választottak, most azonban hazatért, hogy III. Henrik néven francia uralkodó legyen (1574-89). Időközben Navarrai Henrik megszökött Párizsból, visszatért a kálvini hitre, s újra kezdetét vette a háború, amely 1577-ben újabb átmeneti megegyezéssel ért véget. Avallásháború ezután 1586-ban a trónöröklés problémája miatt újult ki. 1584-ben ugyanis meghalt a király utolsó öccse, s mivel III. Henriknek nem volt gyermeke, a trón jogszerű örököse a legközelebbi rokon, a protestáns Navarrai Henrik lett. Ez a fenyegető kilátás ismét összehozta a Guise-pártot, megegyeztek II. Fülöppel a spanyol támogatásról, s a maguk oldalára állították a királyt is. A katolikusok egy részének azonban nem tetszett a spanyol kapcsolat, ezért szembefordultak a Guise-ekkel, s Navarrai Henrik oldalára álltak. Az ún. három Henrik háborújában (III. Henrik, Guise Henrik és Navarrai Henrik) a zűrzavar a tetőfokára hágott, már az egyazon hiten lévők sem bízhattak egymásban. Hamarosan a király is meghasonlott a spanyolok támogatásával működő katolikus szövetségeseivel, akik ekkor rendi gyűlés összehívására kényszerítették az uralkodót. 1588-ban Blois-ban a rendiség teljes előretörése következett be a királyi hatalommal szemben. Amikor azonban a spanyol Armada vereségének híre megérkezett, a király gárdistáival orvul levágatta a tanácskozásra hozzá igyekvő Guise Henriket, öccsét és néhány hívét pedig kivégeztette vagy bezáratta. Akatolikus párt ekkor a király ellen fordult, a Sorbonne Párizsban feloldozta az alattvalókat a hűségeskü alól. Akirály kénytelen volt Navarrai Henrik mellé állni, a helyzet teljesen megfordult. Eddig a hugenották voltak a lázadók a törvényes uralommal szemben, most pedig éppen ők léptek fel a király védelmében a katolikus rendiséggel szemben. III. Henrik és Navarrai Henrik együtt zárták körül a lázadó Párizst. A város lakói spanyol segítségben reménykedtek, ám az nem érkezett meg, a helyzet egyre kritikusabbá vált. Ekkor egy fiatal domonkos szerzetes merényletet követett el a király ellen, akiben a Valois-ház utolsó tagja hunyt el. IV. Henrik Amegüresedett trónra többen is pályáztak, egyes jelöltek külföldi segítséget igyekeztek igénybe venni, a győztes Navarrai IV. Henriknek (1589-1610) még 1593-ig harcolnia kellett hatalma biztosításáért. Az idegenekkel szemben ellenséges közhangulat egyre inkább őt támogatta, a katolikus püspökök is hajlandóak voltak elfogadni királynak, ha visszatér a katolikus hitre. IV. Henrik 1593-ban rekatolizált Saint Denis katedrálisában. „Párizs megér egy misét” – mondotta állítólag. A katolikus párt azonban még ezután sem nyugodott bele a helyzetbe, Henrik ezért 1595-ben hadat üzent Spanyolországnak, hogy elvágja belső ellenzékét külső támogatóitól. Az angolok és hollandok által is támogatott francia király győzelmet aratott, az 1598-ban megkötött békével az ország véglegesen megszabadult a spanyol uralom veszélyétől. Ugyanebben az évben bocsátotta ki IV. Henrik a nantes-i ediktumot, amely rendezte a katolikus-hugenotta viszályt. A katolikus egyház összes régi birtokát és jövedelmét visszakapta, tizedet a hugenottáknak is fizetniük kellett, s az országban mindenütt tarthatott istentiszteletet. Aprotestánsoknak biztosították a lelkiismereti szabadságot, sehol nem kellett megtagadni hitüket. Pontosan meghatározott területeket jelöltek ki a nyilvános szabad vallásgyakorlatuk biztosítására, és jogot kaptak „az istentisztelet helyének építésére” (ezzel a fordulattal kerülték ki a templom szót). Az ediktum eredetileg nyolc évre szólt, de utána többször meghosszabbították. IV. Henrik kora lezárta a rendiség „forradalmi” korszakát is. Utolsó rendi gyűlését 1598-ban tartotta, s bár a halála utáni zavarok közepette még néhányszor összeült az intézmény, utána egészen 1789-ig egyszer sem. A király és híres minisztere, Sully hozzáláttak a központi hatalom újjászervezéséhez. Megemelték a taille-t (állami fejadó), de egyenlőbbé tették a terheket, felülvizsgálták az adómentességeket. Hozzákezdtek utak és csatornák építéséhez, és megindult a kereskedelmi flotta fejlesztése. A király expedíciót küldött Kelet-Ázsiába, s megkezdte Kanada gyarmatosítását. Külpolitikájában megmaradt a spanyolellenesség, a hollandokat mindvégig támogatta. Első feleségétől, Valois Margittól elvált, és Medici Máriát vette el. Élete végén az egyik német fejedelemség öröklési ügyének bonyodalmai nagy spanyolellenes katonai és diplomáciai készülődésre indították, ám 1610-ben egy Ravaillac nevű fanatikus katolikus Párizs utcáján meggyilkolta.

Spanyolország a 16. században
I. Károly Az Ibér-félsziget államai a 15. század második felében befejezték a reconquistát, a két legjelentősebb terület uralkodóinak házassága megvetette az egységes Spanyolország alapját, amely Habsburg Szép Fülöp házassága révén a Habsburg-örökség részeként I. Károly király (1516-56) uralma alá került, aki erős központosított hatalmat alakított ki a területen. Ez a megerősített spanyol állam kétségkívül a 16. század Európájának legnagyobb hatalma volt, ám amilyen gyorsan felemelkedett, olyan gyorsan hanyatlásnak is indult. Mik voltak ennek a sajátosan rövid karriernek az okai? Az egyesített spanyol királyság tulajdonképpen különböző fejlettségű tartományok laza politikai egysége volt. Kasztília intenzív kapcsolatokat tartott fenn Flandriával és az északi országokkal, merinói juhainak gyapjáért iparcikkeket hozva be. Délen Sevilla volt a gyarmatokkal bonyolított forgalom központja, itt volt a székhelye az erre irányuló kereskedelmet kezében tartó Casa de Contrataciónnak (Szerződéskötések Háza, azaz árubörze), s ide özönlött az Újvilág nemesféme. Végül az aragóniai tartományok a Földközi-tenger kereskedelmébe kapcsolódtak be, az atlanti vizekről fekvésük okán kiszorultak. Az egyes részterületeket gazdasági szálak nem fűzték egymáshoz. A mezőgazdaság szempontjából az ország területének jelentős része kedvezőtlen adottságú volt, bár a mórok fejlett öntözőrendszerre alapozott virágzó kertgazdaságot hoztak létre. Ám a vallásuk ellen hozott 16. század eleji intézkedések miatt tömegesen menekültek el az országból, s a spanyolok hagyták tönkremenni az öntözőrendszert. A juhtenyésztés jövedelmező volt, s az uralkodók támogatták is az ezzel foglalkozók céhét, a Mestát. 1501-ben olyan dekrétum jelent meg, miszerint olyan területet, amely egyszer juhlegelő volt, más célra nem szabad használni, függetlenül a birtokos szándékaitól. A kormányzat ezzel a földművelést kedvezőtlen helyzetbe hozta a jól adózó Mestával szemben. Az uralkodók hasonló intézkedései a gazdaság más ágaira is kedvezőtlenül hatottak. Mindenhol igyekeztek monopóliumokat és központi szabályozást bevezetni, ami a gazdaság önmozgását fékezte, és gyakran a kívánt cél ellen hatott. Jó példa erre a gabonatermelés helyzetének alakulása. Az árforradalom hatására jelentkező fogyasztói panaszokra a kormányzat 1539-ben maximálta a gabonaárakat. Ennek az lett a következménye, hogy a szántóföldeken mást kezdtek termelni, tehát nőtt a gabonahiány. Erre megengedték a korábban tilalommal és vámokkal sújtott külföldi gabona behozatalát, még nehezebb helyzetbe hozva ezzel a hazai termelőket. Hasonló hatással működött a rendszer a gyapjúkereskedelem és a gyapjúfeldolgozás terén is. Erőszakos valláspolitikájukkal a spanyol uralkodók először a mórokat, később a zsidókat kényszerítették tömeges menekülésre, így csökkent azon rétegek számaránya, akik szakszerűen foglalkoztak pénzügyletekkel. A kereskedelmet szabályozó monopóliumok ezek kijátszására késztették a csempészeket és a kalózokat. A gyarmatokkal folytatott kereskedelem sem volt okosabb. A fő törekvés az volt, hogy ezeket a területeket spanyol piacnak tartsák fönn, az anyaországbeli kézművesek viszont az otthoni igényeket sem tudták kielégíteni. Így a gazdaságpolitika fokozta a keresletet más országok iparcikkei iránt a gyarmatokon is. Mindennek következtében a spanyol gazdaságban azok a termelési formák, amelyek a gyarmatokról beáramló nemesfémtömeget fel tudták volna fogni, s tőke formájában a fejlődés irányába mozdították volna Spanyolországot, részben ki sem alakultak, részben a meglévők is elsorvadtak. Az óriási háborúk, a nagy építkezések, az udvar, a főnemesség és az egyház fényűzése pedig a jövedelmek fokozott növelését tette szükségessé. A spanyol királyok adópolitikáját nemcsak a terhek európai viszonylatban kiugróan nagy súlya, hanem egyenetlensége is jellemezte. Az ország területének 97%-a a nemesi családok és az egyház kezén volt, akik mentesültek az egyenes adóztatás alól. Így a terhek főként azokra nehezedtek, akiknek amúgy is kevés volt a pénzük, a kézművesekre, kereskedőkre és parasztokra. Az adóbevétel így nem fedezte a kiadásokat, ami arra kényszerítette az uralkodókat, hogy más források, pl. kölcsönök után nézzenek. A Fuggerek és más németországi és itáliai bankárok voltak a spanyol királyok hitelezői, ami tovább vitte kifelé a pénzt az országból. 1544-ben már a teljes évi bevételeknek (beleértve a gyarmatokról származókat is) a kétharmadát kellett hitelek visszafizetésére fordítani. Aspanyol Habsburgok a század közepétől mind gyakrabban kényszerültek államcsődöt (az államtartozások fizetésének felfüggesztését) bejelenteni. A spanyol társadalomban mindennek következtében tömeges volt az elszegényedés, s ez a kisebb birtokosokat is sújtotta. Nem véletlen, hogy a kor hadszínterein mindenhol találhatunk spanyol zsoldosokat. A falvakból a városokba vándorló parasztok tömegei nem találtak munkát, így felduzzadt az alvilág, a „picardia”, a kóbor elemek, koldusok és a „bandolerismo”. I. Károly alig kezdte meg uralkodását Spanyolországban, amikor a német-római császári trón megüresedése miatt már el is kellett utaznia. Nevelőjét, Utrechti Adorjánt (a későbbi VI. Hadrián pápát) hagyta hátra kormányzónak. Alig tette azonban ki a lábát, a kasztíliai városok, élükön Toledóval, mozgolódni kezdtek, Pedro Lasso és Juan de Padilla vezetésével Szent Juntát (szövetséget) hoztak létre. Kezdetben csatlakoztak hozzájuk az idegen helytartóval elégedetlen nemesek és egyháziak is, amikor azonban a mozgalom egyre élesebben követelte a városi önkormányzatot, visszakoztak. Acomunerók (a városi önkormányzat hívei) végül fegyveres harcra kényszerültek, de a döntő összecsapásban 1521-ben alulmaradtak a királyhű nemesekkel szemben. Hasonló jellegű megmozdulásokra az elkövetkező években Valenciában és a Baleári-szigeteken is sor került, de 1523-ra Károlynak mindenütt sikerült úrrá lenni felettük. Ettől kezdve hatalmát Spanyolországban nem veszélyeztette semmi. A kasztíliai rendiség képviseleti szerve, a Cortes lehanyatlott, szerepe egyre formálisabb lett. I. Károly uralkodásának rövid szakaszait töltötte csak Spanyolországban. Hol a francia háborúk, hol a Német Birodalom ügyei, a reformáció terjedése vagy a török veszély szólították el. Nem véletlenül határozott úgy, hogy örökségét megosztja fia és öccse között. Lemondása után tehát a Habsburg-család két ágra vált. II. Fülöp II. Fülöp (1556-98) uralkodása kezdetén rövid ideig Angliában, később Németalföldön tartózkodott, majd hazament Spanyolországba, és soha többé nem távozott onnan. Ő építette

ki a kormányzatnak azt a rendszerét, amelyet később minden abszolút uralkodó követett, és amely a különböző tanácsadó testületeken alapult. A legfontosabb területeknek, tartományoknak külön tanácsai voltak, ezek mellett pedig megszervezték a központi tanácsokat, mint pl. az Államtanács, az Inkvizíció Tanácsa, Haditanács, Pénzügyi Tanács, Indiák Tanácsa stb. Atanácsok az ügyeket írásban intézték, a nemesi vezetők mellett szakképzett hivatalnokok ültek, akik érdemben foglalkoztak a kérdésekkel. Fülöp azonban a végső döntést fenntartotta magának még az apróbb ügyekben is, sőt elsősorban azokban, a nagyobb horderejű kérdések eldöntésében határozatlan volt. Ez meglehetősen lassúvá tette az ügyintézést, ráadásul a király nem széles látókörű uralkodó volt, hanem szőrszálhasogató bürokrata. Egyszer kimondott döntését nem volt hajlandó módosítani akkor sem, ha az nem volt ésszerű. Jellemző példa erre az Armada parancsnokának kérdése, amikor a kiszemelt parancsnok nem sokkal az indulás előtt váratlanul meghalt, Fülöp Medina Sidonia herceget tette a helyére, aki még soha életében nem vezetett tengeri ütközetet, s ezt meg is üzente a királynak, kérve felmentését. Az uralkodó azonban nem változtatta meg parancsát. A hivatalok működésének hatékonyságát tovább rontotta a hivatalnokok alacsony fizetése, ami kedvezett a korrupciónak. Aspanyol államban igen fontos szerepet töltött be az inkvizíció. Nem egyszerűen hitvédelmi szervezet volt, hanem az abszolutizmus eszköze, s a király a pápával és a jezsuitákkal szemben is megvédte dominikánus inkvizítorait. Nem véletlen, hogy a kor autodaféinak (eretnekégetés) legnagyobb részére Spanyolországban került sor, s az sem, hogy a „spanyol módszerek” hírhedtté váltak egész Európában. A külpolitikában részben apjától örökölt problémával – a török kérdés –, részben a maga által teremtettekkel kellett szembenéznie. Az előbbiben ért el nagyobb sikert, féltestvére, Don Juan de Austria 1571-es lepantói győzelmével, ezután azonban Fülöp török-politikája passzívvá vált. Figyelmét a franciaországi vallásháború, a németalföldi szabadságharc és az angliai fejlemények kötötték le. 1580-ban a spanyol korona fennhatósága alá került Portugália, s ezzel a portugál gyarmatbirodalom. Ez az erőgyarapodás kezdte kiérlelni az Anglia megtámadására irányuló terveket, amelyeknek okai az angol kalózok működése, a németalföldiek és a francia protestánsok angol támogatása, ürügye pedig a katolikus Stuart Mária kivégzése volt. Mint ismeretes, az Armada 1588-ban kudarcot vallott, s ez nyitánya lett a spanyol nagyhatalom hanyatlásának. II. Fülöp életének van egy szereplője, akiből a dráma- és operairodalom romantikus hőst alkotott, s így él a köztudatban is: a király fia, Don Carlos. Atörténetírásban sem alakult ki egyértelmű kép az infánsról (trónörökös). Egyesek szerint gyengeelméjű torzszülött volt, szadista hajlamú ön- és közveszélyes őrült, mások az apja ellen lázadó, tettekre vágyó fiatalembert látják benne. A családban nem volt ismeretlen az elmebaj, Fülöp nagyanyját nem ok nélkül nevezték Őrült Johannának. A kortársak, a spanyol udvarban élő követek jelentései sem adnak egyértelmű képet sem a trónörökös és apja ellentétéről, sem Don Carlos haláláról. Maga II. Fülöp is hajlamos volt a búskomorságra, idős korában bizonyára lelki betegség (depresszió) gyötörte. A kietlen fennsík közepébe emelt új fővárosában, Madridban behúzódott komor pompájú királyi palotájába, az Escorialba. Hálószobájából nyílt egy ajtó, amelyen keresztül egyenesen a katedrálisba léphetett.

A német-római császárság a 16. században
I. Miksa III. Frigyes halála után fiát, I. Miksát (1493-1519) választották császárrá, aki apjának tökéletes ellentéte volt, bőkezű, művészeteket kedvelő és támogató reneszánsz fejedelem. Az államügyekkel is komolyabban foglalkozott. 1495-ben elrendelte az örökös békét, azaz megtiltotta a fejedelmek közötti háborúskodást. Birodalmi Kamarai Bíróság néven központi igazságszolgáltatási szervezetet hozott létre, egységes jogalappá tette a római jogot, és elrendelte a büntetőjog egységes szabályozását. (A birodalmi gyűlés csak 1532-ben fogadta el, s az akkori császár nevéről Constitutio Criminalis Carolinának nevezték el.) Új adót vezetett be az egész birodalomban, hogy abból birodalmi hadsereget állíthasson fel. 1500-ban a birodalom területét – a Habsburg örökös tartományokat és a választófejedelemségeket kivéve – hat kerületre osztották. Ezek fő megbízatása a béke feletti őrködés volt, tagokat delegálhattak egyes központi testületekbe, később különböző végrehajtási és közigazgatási funkciókat is kaptak. 1512-ben a rendszert kiterjesztették az örökös tartományokra és a választófejedelemségekre is, a kerületek száma ekkor tízre növekedett. I. Miksa diplomáciai úton érte el, hogy a Habsburgok kelet felé is terjeszkedhessenek, 1515-ben olyan házassági szerződést kötött a magyar és cseh trónon ülő Jagelló Ulászlóval, melynek értelmében a császár unokája, Ferdinánd feleségül vette Jagelló Annát, másik unokája, Mária pedig feleségül ment Ulászló fiához, Lajoshoz. Utolsó éveiben már nem a németalföldi tartományok biztosították uralma anyagi fedezetét, hanem a délnémet Fuggerek és Welserek kölcsönei. V. Károly Halálakor a német-római császári címre többen is pályáztak: egyik unokája, a spanyol király, de jelentkezett I. Ferenc francia és VIII. Henrik angol uralkodó is. A spanyol Károly ugyan meg volt győződve róla, hogy a császári cím természetes módon megilleti, a választófejedelmeket azonban inkább a Fuggerek által kölcsönzött 850 ezer arany győzte meg az ifjú Habsburg megválasztásában. V. Károly (1519-56) kezében is félelmetes hatalom összpontosult, de ez sokféle lekötöttséget és sok ellenséget is jelentett. A francia háborúk hosszú évekre elszólították a császárt a birodalomból, a törökök nemcsak a keleti Habsburg-területeket fenyegették, hanem a Földközi-tenger felől Itáliát és Spanyolországot is. Ilyen körülmények között lehetetlen volt erős központi hatalmat kiépíteni a tartományokra tagolt német területeken. Ráadásul a reformáció megindulása is kedvezett a fejedelmi önállóságnak, a császár nem véletlenül szállt szembe a mozgalommal olyan elszántan, ámbár eredménytelenül. Hamarosan belátta, hogy minden országa minden ügyével nem tud egymaga foglalkozni. Nem is próbálkozott azzal, hogy egész birodalma számára központi kormányzatot állítson fel, 1530 után már gyakorlatilag mindenhol helytartók útján kormányzott, s csak a legfontosabb ügyekben döntött ő maga. A keleti Habsburg-területeket pedig már 1521-ben öccsére bízta. A Német Birodalom gazdasági szempontból sem volt egységes. A Hanza hanyatlásával mindinkább a déli német területek fejlődése vált hangsúlyosabbá, s a birodalom egyes részei nem egymással, hanem a külfölddel álltak kereskedelmi kapcsolatban. A déli német városok nagy kereskedőtőkés házainak fő haszonforrása a közvetítő kereskedelem, a gyarmati ügyletek és a hiteltevékenység voltak. A kevésbé erős tőkebefektetési kísérleteknek pedig a német városok céhszervezete sikeresen ellenállt. A tőke leginkább még az ezüstbányászatba tudott behatolni, ezt azonban a század közepétől egyre inkább visszaszorította az amerikai ezüst konkurenciája. A birodalom keleti területein a gazdaságban azok a tendenciák jelentkeztek, amelyek az Elbától keletre fekvő Európában általánosan kimutathatóak voltak. A pénzgazdálkodás előretörése a parasztok terheit növelte, anélkül, hogy a feudális függőségi viszonyokon lazított volna. Ennek eredményeként a 16. század elején egymást érték német földön a parasztmegmozdulások és titkos szövetkezések. A német társadalom nehéz helyzetben lévő rétegei közé tartoztak a lovagok is, a nemesség legszegényebb része. Kritikus gazdasági helyzetük megoldását a fejedelmi hatalom megtörésében és egy olyan egységes német császárságban látták, amely a lovagságra támaszkodik. Legismertebb vezetőjük a humanista, majd a reformációhoz csatlakozó Ulrich Hutten volt. A reformáció azután lendületet adott a helyzetükkel elégedetlen társadalmi csoportoknak. 1522-ben a sváb és frank lovagok szövetsége felkelést robbantott ki, amely a fejedelmi hatalom és elsőként a trieri érsek ellen irányult. Luther maga azonnal elhatárolódott a mozgalomtól, amelyet viszonylag gyorsan levertek. 1524-ben azonban kibontakozott németföld legnagyobb parasztfelkelése, amely Münzer tanait véve alapul, az evangéliumi egyenlőség megteremtésére törekedett. A mozgalom Svábföldön indult meg, innen terjedt át Frankföldre 1525 tavaszán, majd Thüringiába és Szászországba. Luther a parasztokkal sem vállalt semmiféle közösséget, a fejedelmek és a lovagok pedig együtt verték le a mozgalmakat. Az anabaptisták utolsó megmozdulására 1534-ben Münster városában került sor. Jan Matthys és Leideni Jakab anabaptista kézművesek a-plebejusokra támaszkodva elűzték a püspököt, és a kezükbe vették a város igazgatását. A vagyonközösséget megvalósító münsteri kommunát csak egy év után sikerült felszámolni. A vallásháborúk, mint korábban láttuk, az 1555-ös augsburgi vallásbékével zárultak le, amely a reformáció számára az elismerést jelentette, igazi győztesei azonban a német fejedelmek voltak a császári hatalommal szemben. A területi széttagolódást immár a vallási széttagolódás is erősítette, a birodalomban a központi hatalom a részterületek fejedelmeinek kezébe került. I. Ferdinánd és II. Miksa V. Károly utóda, I. Ferdinánd (1556-64) már a húszas években megkezdte a kezébe adott területeken az államhatalom megerősítését. A Spanyolországban nevelkedett herceg azonban nem kis nehézségekkel nézett szembe. A dunai monarchia semmivel nem volt egységesebb terület, mint a birodalom, sőt. Még az osztrák tartományok is különálltak, a Jagellóktól örökölt országok pedig nyelvileg is eltértek. Ráadásul mindenhol erős volt a rendiség, a rendi képviseletek követelték szabadságjogaik tiszteletben tartását. Magyarországért pedig háborúzni is kellett a nemesség egy része által királlyá választott Szapolyai Jánossal, s mindezek tetejében a határokon ott volt a török. Az is igaz, hogy a török veszély segített összetartani a birodalmat. Ferdinánd, mint V. Károly helytartója, követte I. Miksának azt az átmenetileg bevezetett gyakorlatát, hogy az Osztrák Udvari Kancelláriával intéztette a birodalmi ügyeket is. Amikor a császári trónra lépett, az intézményt Birodalmi Udvari Kancellária néven átszervezte. A hivatal székhelye a császár székhelye volt, általában Bécs. Élén a mainzi érsek állt, mint főkancellár, aki a császárral együtt nevezte ki a kancellária hivatalnokait, s azok tényleges vezetőjét, a kancellárhelyettest. A Miksa által felállított Udvari Tanácsot is megszilárdította, s ebből jött létre 1559-ben a Birodalmi Udvari Tanács. A Titkos Tanácsot – amely a legfőbb politikai tanácsadó testületnek számított – ugyancsak Ferdinánd hozta létre. Mindhárom központi szerv illetékes volt mind a birodalom, mind pedig az örökös tartományok ügyeiben. Létrejött tehát egy állam, amit az uralkodó megpróbált felülről valamiképpen egységesíteni, központi intézményekkel kormányozni egységes törvények alapján. A kormányzottak, pontosabban a rendek azonban ezt nem vették tudomásul, mindössze a közös uralkodót látták, aki minden országban és tartományban külön uralkodik annak szokásai és törvényei szerint, és megvédi mindegyiket a töröktől, hiszen ez a legfőbb feladata. Ráadásul ezen a területen is terjedt a reformáció, aminek itt sem sikerült gátat szabni. 1556-ban Ferdinánd császár lett, hatalma azonban sem a birodalomban, sem a dunai monarchiában nem növekedett ettől. A legfőbb haszon az volt, hogy a birodalmi rendek segítségét lehetett kérni a török háború céljaira. A pénz azonban ezzel együtt sem volt soha elég tartós hadviselésre, még a védekezésre is alig futotta. Támadásra, az oszmán hatalom kiszorítására pedig gondolni sem lehetett. 1562-ben Ferdinánd békét is kötött a törökökkel magyar királyi minőségben, a szultán ugyanis csak ezt a címét volt hajlandó elismerni. Abéke

ára évi harmincezer dukát „ajándék” volt. Az osztrák birtokokat Ferdinánd végrendeletében felosztotta fiai között, a legidősebb, Miksa kapta Alsó- és Felső-Ausztriát, Ferdinánd Tirolt és Elő-Ausztriát, Károly pedig Karintiát, Krajnát és Stájerországot. (Miksát emellett német-római császárrá, valamint magyar és cseh királlyá is megválasztották.) II. Miksa (1564-76) uralkodása kezdetén csakhamar újabb török támadás fenyegetésével nézhetett szembe. I. Szulejmán élete utolsó hadjáratát vezette Bécs ellen, de az útjába került Szigetvár ostroma közben meghalt. 1568-ban Drinápolyban nyolc évre újra megkötötték a békét, a király újabb adófizetési kötelezettségével. A század utolsó évtizedéig nagyobb hadjáratra nem is került sor a birodalom délkeleti végvidékén, de kisebb helyi összecsapások folyamatosan voltak. II. Miksa az egyik legműveltebb, legszélesebb érdeklődésű Habsburg-uralkodó volt. Komoly könyvtárat gyűjtött, foglalkozott a természettudományokkal, növénynemesítéssel. Vallási kérdésekben a korban szokatlanul rugalmas volt, a pápai legátust egyszer komolyan megdöbbentette azzal a kijelentésével, hogy ő se nem pápista, se nem protestáns, hanem keresztény. Biztos, hogy ismerte a lutheri tanokat, könyvei között nem egy evangélikus szellemű mű volt, de hivatalosan természetesen soha nem szakított a katolicizmussal. Nem folytatta apja ellenreformációs kísérleteit, 1568-ban vallási türelmet hirdetett, majd egyre több tartományban adta meg a nemességnek a szabad vallásválasztás jogát. Amikor 1572-ben megürült a lengyel trón, Miksa kísérletet tett, hogy megszerezze a koronát egyik fiának, Ernő főhercegnek. A lengyel nemesség azonban először a francia király öccsét, annak távozása után pedig Báthori István erdélyi fejedelmet választotta meg. II. Rudolf Fia és utóda, II. Rudolf (1576-1612) hasonló érdeklődést árult el a természettudományok – elsősorban a csillagászat – és a technika iránt. Ami azonban Miksánál kedvtelés volt, az Rudolfnál mánia. Olyannyira, hogy országaira és a politikára nem is jutott ideje. Trónraléptekor járt utoljára osztrák területen, székhelyét Prágába tette át, s a Hradzsinba zárkózva kora két neves csillagászával, Keplerrel és Tycho de Brahéval készíttetett magának horoszkópokat. Az ellenreformációt azonban erőteljesen támogatta. Nyoma sem volt már II. Miksa vallási toleranciájának (türelmének). A protestáns templomokat erőszakkal vették el a hívektől, a protestáns prédikátorokat gályarabságra küldték, a rekatolizálni nem akarókat száműzték. A szellem fegyvereivel a jezsuita rend küzdött a reformáció ellen. Ausztriában ez az elszántság végül gyakorlatilag eredményre vezetett, bár 1594-ben éppen a protestáns vallás védelmében robbant ki Felső-Ausztriában a kor egyik legnagyobb parasztfelkelése. Cseh- és Magyarországon azonban a reformáció hívévé lett nemesség ellenállt az uralkodó törekvéseinek. 1593-ban néhány évi előcsatározás után megindult az újabb nagy török támadás, amely másfél évtizedig tartó szakadatlan háborúskodássá vált. Kezdetben úgy tűnt, hogy sikerül létrehozni egy széles körű összefogást a Habsburgok, az Erdélyi Fejedelemség, valamint a török hűbéres Moldva és Havasalföld között. A kezdeti biztató sikerek ellenére a háború elhúzódott, s az eredményeket súlyos kudarcok követték. (A 15 éves háború eseménytörténetéről a magyar történelem tárgyalásánál lesz szó.) Ráadásul az erőszakos ellenreformáció és az udvar rovásukra elkövetett pénzszerzési akciói felbőszítették a magyar rendeket, s 1604-ben Bocskai István vezetésével Habsburg-ellenes,felkelés robbant ki. Az osztrák Habsburgok helyzete kritikussá vált, a felkelés sikereit a többi tartományok rendjei is lelkesedéssel figyelték, Rudolf pedig továbbra is elzárkózott a politikától. Öccsei, a pápa és a spanyol király követe egyaránt sürgették a megegyezést a felkelőkkel, a császár végül arra hajlandó volt, hogy Mátyás főherceget bízza meg a tárgyalások vezetésével. Ennek lett eredménye a két béke 1606-ban; a bécsi a magyar rendekkel, a zsitvatoroki pedig a törökökkel. II. Rudolf alkalmatlansága egyre nyilvánvalóbbá vált, utolsó éveiben minden bizonnyal őrült volt már. Leváltása elkerülhetetlen volt, de súlyosan sértette a legitimitás elvét. Végül a főhercegek egyetértésével, valamint a magyar és az osztrák rendek támogatásával 1608-ban megszületett a családi megegyezés: Rudolf átadta Mátyásnak Magyarországot, Alsó- és Felső-Ausztriát, valamint Morvaországot. A Cseh Királyságot 1611-ig, a császári címet viszont (amely amúgy is csak névleges hatalmat jelentett immár) élete végéig megtartotta. Itália a 16. században Itália 16. századi történelmét egyrészt a területén folyó nagyhatalmi összecsapások, másrészt a pápaság törekvései, végül pedig az a kedvezőtlen fordulat határozta meg, amely a világkereskedelmi útvonalak áthelyeződéséből következett. Mint korábban már láttuk, a század első felében a francia és spanyol hatalom háborúzott a területen, majd a franciák és Habsburgok nagyhatalmi összecsapásának színtere lett a félsziget. Amíg északon háború pusztított, Dél-Itália – ezzel összehasonlítva – felvirágzott. Megnövekedett a népesség, Nápoly a század közepén már 245 ezer lakost számlált. A spanyol uralom alatt is megmaradt az itáliai eredetű nemesség hatalma, megőrizték birtokaikat és állami tisztségeiket. A városok népességnövekedése azonban elsősorban a vidékről való bevándorlás eredménye volt, következménye pedig hamarosan az ellátási zavarok állandósulása lett. A megnövekedett kereslettel szemben egyre csökkent a megművelt földterületek mennyisége, a nagy állattenyésztő gazdaságok kiszorították a gabonatermelőket. A spanyol uralom egyéb következményei, az adórendszer, a monopóliumokkal irányított gazdaságpolitika szintén korlátozta a terület gazdasági fellendülését. Mindezek ellenére nem nyilvánult meg ellenállás a spanyolokkal szemben, a török fenyegetés árnyékában Itáliának szüksége volt a védelemre. A spanyol hatalom másik centruma Milánó volt. Amikor az utolsó Sforza, II. Francesco 1535-ben meghalt, a város feletti hűbéri jogot V. Károlynak sikerült megszereznie, bár ez a fennhatóság formális volt. Hasonlóképpen Genova esetében is, mely sokat köszönhetett V. Károly admirálisának, Andrea Doriának. Firenzében a Savonarola bukása után újjászervezett köztársaság nem volt hosszú életű, az 1512-ben visszatért Mediciek hatalma tovább növekedett. 1531-ben uralmuk örökletes hercegség lett, s az állam kevéssel ezután már a Toszkán Nagyhercegség néven szerepelt. Velencében megmaradt a köztársasági kormányzás. A városállam a 16. században egyaránt küszködött a török terjeszkedéssel, s a fűszerkereskedelemben jelentkező portugál konkurenciával. A pápai állam legnagyobb kiterjedését II. Gyula harcias pápasága idején érte el (1503-13), magába olvasztva egy sor közép-itáliai hercegséget és városköztársaságot (ezeket a területeket Párma és Modena kivételével a pápaság a 19. század második feléig meg is tartotta). Összességében Itália számára a 16. század a hanyatlás kezdete volt. A nemzetközi kereskedelemből kiszorult, s az itáliai gazdaság hagyományos húzóágazatának számító textiliparral szemben erős konkurencia jelentkezett. A félsziget mindezek következtében lassan, de feltartóztathatatlanul szorult vissza az európai gazdaság élvonalából és jelentősége csökkent. Németalföld a 16. században Habsburg Miksa házasság útján szerzett burgundi örökségének északi része, Németalföld a 16. századi Európa leggazdagabb területének számított. Nemcsak a középkorból örökölt textilipar volt jelentős, hanem virágoztak a gazdaság egyéb ágazatai is, az átlagosnál lényegesen magasabb népsűrűség és fejlett városhálózat jellemezte. Mezőgazdaságát az első „modern” agrárgazdaságnak szokták nevezni, sikeres átalakulásának titka a specializáció volt. A városok nagy kereslete lehetővé tette, hogy a kisparaszti birtokok ne önellátásra, hanem a piacokon jól értékesíthető termékek előállítására törekedjenek. Így azok az ágazatok fejlődtek erőteljesen, amelyek hamarosan a világpiacon is keresett cikkeket állítottak elő. Az állattartás (szarvasmarha, juh) révén húst és tejtermékeket vittek a városokba, a híres németalföldi sajtokat messze földön is értékesíteni lehetett. Az intenzív állattenyésztésnek takarmányra volt szüksége, viszont lehetővé tette a földek trágyázását akkor, amikor a kontinens java részén még a nyomásrendszert alkalmazták a talaj termőképességének megőrzésére. A tengertől fokozatosan elhódított mélyföldeken virágzó zöldség- és virágkertészet bontakozott ki. Az élelmiszerárak emelkedése idején mindebből busás hasznot húztak a termelők. De azok sem jártak rosszul, akik árpát és komlót termeltek a sörfőzdéknek, vagy ipari növényeket a szövőműhelyeknek (lent, kendert, festéktartalmú növényeket). A földek víztelenítése, a gátépítés és a lecsapolás komoly tőkét igényelt, gyakran városi befektetők alapítottak vállalatot a földek víztelenítésére, majd eladták vagy bérbe adták azokat a gazdáknak. A század első kétharmadában a legnagyobb textilipar a déli területeken, főleg Flandriában és Brabantban működött, amely elsősorban külföldről (Spanyolországból, Angliából) származó nyersanyagot dolgozott fel. Namur és Liège környékén fejlett volt a fémipar, a tengerparton a halászat és a hajóépítés. A kereskedelem fellendüléséről a korábbiakban már volt szó. A fellendülő gazdaság mögött szorgalmas, laza függési rendszerben élő társadalom állt, amelynek többsége a középrétegekhez tartozott, közepes vagyonnal rendelkező iparosok, kereskedők és parasztgazdák alkották ezt. Nagyszámú bérmunkást foglalkoztattak a városok előkelő patríciusai (kereskedő vállalkozók, manufaktúratulajdonosok). Mellettük a társadalmi elit másik csoportja a nemesség volt. Az egyes tartományok széles körű rendi önkormányzattal rendelkeztek, amelyek jogaikat Habsburg Miksa házasságának támogatása fejében a nagy kiváltságlevélben rögzítették. Ezeket a jogokat a Habsburg központosítási törekvésekkel szemben igyekeztek továbbra is megvédeni, ami több-kevesebb sikerrel a 16. század első felében ment is. A német-római császári címet viselő Habsburgok többnyire helytartókkal (pl. Habsburg Mária, Pármai Margit) kormányozták a területet, akik általában józan belátással kezelték a gazdag tartományokat. Az erős rendiséggel és városi polgársággal rendelkező területen hamar elterjedt a reformáció kálvini irányzata. Németalföld békéje akkor borult fel, amikor II. Fülöp spanyol király elhatározta, hogy gátat vet a reformáció terjedésének, és megrendszabályozza a jogaikat és önkormányzatukat féltve őrző tartományokat. A hatvanas évek második felében kibontakozott függetlenségi háború eseményeiről a korábbiakban már volt szó. Skandinávia a 16. században A korszak kezdetének legfontosabb eseménye a térségben a kalmari unió felbomlása (1523) volt. Dánia, az unió hajdani vezetője megtartotta Norvégiát, Svédország pedig kiterjesztette a hatalmát Finnország fölé. A reformáció lutheri irányzata viszonylag hamar elterjedt itt, az egyes uralkodók hatalmuk megerősítésére használták fel. A szekularizált egyházi javak szétosztásával biztosítani tudták a vezető rétegek támogatását. A 16. században még Dánia volt az erősebb. Uralkodói még hódításokra is képesek voltak a Baltikum térségében, bár a Svédországgal folytatott hétéves háború a német lovagrend egykori birtokainak maradványaiért váltakozó sikerekkel zajlott (1563-70), s a fő célt, Svédország függetlenségének megtörését nem érték el. Lübeck ebben a küzdelemben Dánia szövetségese volt, mégis ekkor szüntették meg az országban a Hanza maradék kiváltságait. A Sund szoros vámjának megkaparintása tovább gazdagította a királyságot. Svédországban a függetlenséget kivívó Vasa Gusztáv (1523-60) alapított dinasztiát. Átszervezte a közigazgatást és a központi kormányzatot, majd 1527-ben bevezette a

reformációt. A svéd országgyűlés, amelynek soraiban helyet kaptak a parasztok képviselői is, szavazta meg az adókat. Fiát, XIV. Eriket (1560-69), bár sikerrel védte meg Dániával szemben országa függetlenségét a hétéves háborúban, az ország nemessége végül megfosztotta trónjától, s helyére öccsét, III. Jánost (1569-92) ültették. János a lengyel király lányát vette feleségül, ami egyúttal a katolicizmushoz való közeledést is jelentette. Az uralkodó részt vett Báthori István oroszellenes háborújában, fiát, III. Zsigmondot (1592-99) pedig lengyel királlyá választották. Svédország 16. századi fejlődését egyrészt páratlan természeti kincseinek, főleg a haderő szempontjából lényeges réznek és vasnak, másrészt hatékonyan működő államapparátusának köszönhette. A svéd királyok hatalmukat elsősorban a gazdasági szférában érvényesítették, eltörölték a belső vámokat, egységesítették a súly- és pénzrendszert, valamint az adóztatást. Szabad mozgásteret biztosítottak országukban a hazai és külföldi vállalkozóknak egyaránt. Mindezek következtében Svédország a 17. századra politikai és katonai nagyhatalom lett. Lengyelország a 16. században A 15. század végére kialakult a lengyel rendi monarchia szervezete a Jagelló-uralkodók alatt. A rendi országgyűlés a köznemesség tartományi küldötteiből, illetve Krakkó képviselőiből állt. A hajdani királyi tanácsból megalakult a felsőház, azaz a szenátus. A Litvániával perszonálunióban lévő lengyel állam Közép-Európa egyik legjelentősebb hatalma volt. A 16. század első felében uralkodó három Jagelló-király – János Albert (1492-1501), Sándor (1501-1506) és I. Zsigmond (1506-48) – alatt jelentős változások mentek végbe Lengyelország politikai életében. Felerősödött a küzdelem a földbirtokosok két rétege, a nagybirtokos mágnások és a nemesség között, újabb és újabb gazdasági és jogi előnyöket csikartak ki az uralkodóktól, részben egymás, részben a polgárság és a parasztok rovására. A fő célok a királyválasztás jogának, a közigazgatásnak és az állami birtokok feletti minél szélesebb rendelkezési jognak a megszerzése volt. A politikai harc színtere a rendi országgyűlés, a szejm volt. Az 1505-ös országgyűlésen a köznemesség elérte annak kimondását, hogy hozzájárulása nélkül az állam irányításában semmit nem lehet megváltoztatni. De nemcsak a mágnások, hanem a király hatalmi törekvéseit is korlátozták, minden reformtervet megbuktatva, amely a központi hatalom megerősítését célozta. Ugyanebben az időszakban Lengyelországban is megjelent a reformáció. A lutheri irányzat elsősorban a városokban terjedt, a nemesség német vallásnak tekintette és idegenkedett tőle. A kálvinizmus azonban az ő soraikban is tért hódított, a mágnások és a köznemesség egyaránt jó eszközt látott benne az egyházi birtokok megszerzésére. 1555-ben törvénybe iktatták a „cuius regio, eius religio” elve alapján a vallásszabadságot. 1525-ben Brandenburgi Albert nagymester, aki német birodalmi herceg volt, felvetette a lengyel hűbéres Német Lovagrend szekularizációjának, azaz világi fejedelemséggé alakításának gondolatát. Zsigmond lengyel király ebben csak az évszázados ellenség megszűnését látta, ezért beleegyezett, így a lovagrend területének egy részéből megalakult a Porosz Hercegség. 1563-tól kezdetét vette az ellenreformáció. Zsigmond Ágost (1548-72) király a katolikusok mellé állt, és támogatta a pápa követeit, valamint Hosius warmiai püspököt a nemesség visszatérítéséért folytatott munkájukban. Ezért dolgozott az országban meghonosodott jezsuita rend is. Mindennek eredményeként a reformáció gyakorlatilag teljesen kiszorult Lengyelországból. Ezzel egy időben a köznemesség újabb jelentős sikert ért el a politikai küzdelemben. Az 1562-63-as országgyűlésen hozott törvények kimondták, hogy az egyházi bíróságok ítéleteit a kerületi elöljárók nem kötelesek végrehajtani, hogy az 1504 után eladományozott királyi birtokokat vissza kell venni, s végül hogy két tisztséget nem lehet egy kézben tartani. Mindez a főpapság és a mágnások hatalmának megingását jelentette. Amikor 1572-ben Zsigmond Ágost fiúörökös nélkül halt meg, a királyválasztás kérdésében ismét a köznemesség politikai álláspontja győzött, miszerint az összes lengyel nemesnek joga van részt venni a választásban. A felmerülő jelöltek közül a többség a francia király öccsét, Henrik herceget támogatta. A kiszemelt uralkodónak azonban megválasztása előtt alá kellett írnia a „pacta conventa” néven ismert választási feltételeket. Ebben kötelezte magát, hogy kifizeti az utolsó király adósságait, saját költségén flottát építtet, valamint az „articuli Henriciani”-nak nevezett részben biztosította a lengyel nemesség szabadságát és privilégiumait. Idetartozott a szabad királyválasztás joga, a vallásszabadság és az a kötelezettség, hogy az uralkodónak hadüzenethez a szenátus, nemesi felkelés összehívásához az alsóház beleegyezését kell kérnie. Létrehozták a 16 tagú, szenátorokból álló tanácsot, amely a királlyal együtt kormányzott, valamint kimondták, hogy a feltételek be nem tartása esetén a nemességnek joga van megtagadni az engedelmességet. Ezek a törvények alapozták meg a későbbi „nemesi köztársaságot”. Mindezek alapján 1573-ban Henrik el is nyerte a lengyel koronát. Hamarosan azonban meghalt a francia király, s Henrik elszökött nemrég megszerzett királyságából, hogy átvegye bátyja örökségét. A köznemesség ekkor Báthori István erdélyi fejedelmet választotta meg. Báthori István (1575-86), bár a köznemesség támogatásával került hatalomra, a központi hatalom megerősítésére törekedett, s ennek során kancellárjára, Jan Zamojskira támaszkodott. A köznemesből hamarosan gazdag főúrrá vált kancellár és csoportja egyre inkább a mágnások érdekeit képviselte. Az uralkodó, többek között, átszervezte a hadsereget, nagyobb szerephez juttatva a korábbinál a gyalogságot és a tüzérséget. Külpolitikai elképzeléseinek megvalósításához szükség is volt erre, hiszen az Oroszországgal vívott, a lengyel nemesség által is támogatott háborúján túl tervezett egy Erdély és Magyarország érdekében folytatott törökellenes hadjáratot is. Ezt azonban lengyel alattvalói hevesen ellenezték. Báthori halála után a királyválasztás körüli küzdelem már fegyveres harchoz is vezetett. Ennek főszereplője Jan Zamojski volt, aki Habsburg Miksa főherceg trónfoglalását sikerrel meghiúsítva, a saját jelöltjét, a svéd király Zsigmond nevű fiát ültette a trónra (1587-1632). A 16. századi lengyel külpolitika előterében a megerősödött Oroszországgal vívott küzdelmek álltak. Az oroszok törekvése a nyugati irányú terjeszkedés, illetve a Balti-tengerhez való kijutás volt, s mindkettő sértette Lengyelország és Litvánia érdekeit. A háborúk már III. Iván cár idejében megkezdődtek, s a litvánok ezek során egyre gyakrabban szorultak a lengyelek segítségére. A legsúlyosabb küzdelemre azonban akkor került sor, amikor IV. Iván cár látott hozzá a balti-tengeri kijárat megszerzéséhez. Közvetlen ellenfele a Porosz Hercegség létrejöttekor önállósodott Livóniai Lovagrend, azaz a Kardtestvérek Rendje volt. Az orosz törekvésekkel azonban szemben állt Litvánia, Lengyelország, Svédország és Dánia is, így az 1558-ban kezdődő livóniai háborúban mindegyik érintett állam részt vett. Akezdeti orosz sikerek hatására a lovagrend vezetői a lengyelektől és a litvánoktól kértek segítséget, s az 1561-ben itt is végrehajtott szekularizáció nyomán létrejött Kurlandi Hercegség elismerte hűbéri függését a lengyel királytól. Ugyancsak az orosz katonai sikerek kényszerítették rá a litván főnemességet, hogy 1569-ben megkösse a lublini uniót Lengyelországgal, amelyben a korábbiakhoz képest már alárendelt szerepet töltött be. Aterületileg megnövekedett lengyel állam így közvetlen szomszédja lett Oroszországnak, mellyel a háború Báthori István alatt újult ki, s komoly lengyel sikerek után 1582-ben zárult le. Oroszország a 16. században III. Iván után fia, III. Vaszilij (1505-33) vette át a hatalmat Oroszországban, és minden tekintetben folytatta apja politikáját. Uralma alatt teljesen befejeződött az orosz fejedelemségek egyesítése, sőt már terjeszkedésre is lehetett gondolni a lengyel-litván állam, illetve az Aranyhorda utódállamainak rovására. Amikor azonban Vaszilij meghalt, fia még kiskorú volt, helyette anyja kormányzott egy bojárokból álló tanács élén. Ez a helyzet kedvezett az anarchiának, a nagybirtokosok törekedtek korábban elveszített hatalmi helyzetük visszaszerzésére. Két nagyhatalmú bojárcsalád – a Glinszkij és a Sujszkij – körül kristályosodtak ki a pártok, amelyek egymással vetélkedve igyekeztek kisajátítani a hatalmat. A fiatal uralkodóval csak az egyház törődött, nevelője, Makarij metropolita az erős központi hatalom híve volt. IV. Iván IV. Iván (1533-84) számára a hatalomátvételre 1547-ben nyílott lehetőség, amikor Moszkvában heves népmozgalom robbant ki a Glinszkijek ellen. A herceget megölték, a család többi tagja elmenekült, s a felkelés leverése után Iván a maga kezébe vette az ügyek intézését. Cárrá koronáztatta magát, ugyanakkor az egyházi zsinat végrehajtotta a hajdani részfejedelemségek szentjeinek kanonizációját, ami tovább erősítette az egységet. 1547-től működött a cár mellett az ún. kiválasztottak tanácsa, amely, mint neve is mutatja, IV. Iván személyes híveiből állt, s amelynek az volt a feladata, hogy a központi hatalom megerősítését szolgáló reformokat kidolgozza. 1549-ben összehívták az országgyűlést (zemszkij szobor), amely nem rendelkezett semmiféle jogosítvánnyal, a cár arra használta fel, hogy erős támadást intézzen a bojárok ellen, majd a résztvevők támogatását kérte a reformok megvalósításához. Ennek első lépése az 1550-ben kibocsátott törvénykönyv, a Szugyebnyik volt, amely teljes egészében a központi hatalom megerősítését szolgálta. Ugyanez volt a célja a hadügyi reformnak, amelynek során a kerületek katonai vezetői, a vajdák, nagyobb hatalmat kaptak, bár a bojárok még megtarthatták magánhadseregeiket. Minden földbirtokosnak, birtokai arányában, megfelelő számú felszerelt lovast kellett kiállítani, akiknek a kincstár hadjáratok idején zsoldot fizetett. Ugyanakkor IV. Iván megszervezte puskás testőrségét, a sztreleceket (lövészek). 1551-ben pedig az ún. százcikkelyes zsinaton rendezték az egyházi birtokok kérdését: az uralkodó visszavette a III. Vaszilij halála óta az egyháznak adományozott földeket. Emellett megkezdődött az ország egész földterületének felmérése, egységesítették a korábban vidékenként különböző adóalapot (ekealja – szoha), és egy sor új állami adó bevezetésére is sor került. A közigazgatás reformját jelentette a helytartók helyére kiküldött kerületi főnökök kinevezése, akik a központi hatalom szolgálatában állottak. Mindezen reformok végrehajtása során a cár a bojárokkal szemben a szolgáló nemesekre támaszkodott. Az 1560-as évek közepétől a bojárok visszaszorításának, politikai és gazdasági hatalmuk megtörésének újabb, az eddigieknél is keményebb és erőszakosabb szakasza kezdődött. IV. Iván már eddig is gyakran élt az ellenszegülők megfélemlítésének különböző eszközeivel, ekkor azonban olyan fokú terror kezdődött, amellyel kiérdemelte a „Rettegett”, „Rettenetes” vagy „Félelmetes” Iván nevet. A tatár uralom hatásának tekinthetjük, hogy az orosz cári hatalom brutálisabb eszközökkel kezelte alattvalóit, mint ahogy az a korabeli Európában szokásos volt. A bojárok összeesküvéssel való gyanúsítása, fogságba vetése és tömeges kivégeztetése, bár a cárnak ekkor már gyaníthatóan üldözési mániája volt, nem öncélú zsarnokoskodás volt csupán. Ekkor kezdődött meg annak az intézkedésnek a végrehajtása, amely az opricsnyina (különálló, elkülönített terület) megszervezését szolgálta, s amely megfosztotta a bojárokat hatalmuk anyagi alapjaitól. Mindez a birtokviszonyok teljes felforgatásával járt, és érthető ellenállást váltott ki. Az ország területét két részre osztotta, a belső, termékeny, sűrűn lakott, egyszóval értékesebb területek kerültek a cár közvetlen rendelkezése alá tartozó opricsnyinába. Az itt lévő birtokokat elvette birtokosaiktól, s az ún. zemscsinába telepítette ki őket, ahol jóval kisebb, kevesebbet jövedelmező területet kaptak. Az opricsnyina területét a szolgáló nemesek és személyes hívei között osztotta ki, akikből saját parancsnoksága alatt álló hadsereget szervezett. Az opricsnyinán eleinte csak gazdasági irányító szervezet alakult ki, később a közigazgatás más ágai is kifejlődtek, de az irányítás a cár kezében maradt. Hamarosan megmutatkoztak azonban a reform hátrányos oldalai is. Az opricsnyikok kíméletlenül kifosztották a hatalmuk alá került parasztokat, ami különböző egyéb tényezőkkel (elemi csapások, háborús költségek) együtt gazdasági válsághoz vezetett. Az a tény, hogy a ‘70-es évektől már hallunk opricsnyikok elleni vizsgálatokról és ítéletekről, azt mutatja, hogy

ők sem bizonyultak minden esetben a cár odaadó híveinek. A rájuk nehezedő nyomás ellen a parasztok mindinkább költözéssel vagy szökéssel védekeztek. Az adóösszeírások során a parasztok nyilvántartására is sor került, a szökés így egyre nehezebbé vált. 1581-ben pedig megjelent egy cári ukáz (rendelet), amely egy évre megtiltotta a költözést. Ezt a rendelkezést később egyre gyakrabban megismételték, s ezzel megindult a parasztok röghöz kötése. IV. Iván külpolitikájának alapja a terjeszkedés volt, amivel minden irányban megpróbálkozott, s amely egész uralkodását végigkísérte. Először az Aranyhorda utódállamait, a Kazányi (1552), majd az Asztrahányi Kánságot (1556) foglalta el. Nem ért el hasonló sikereket a Török Birodalom függőségében élő krími tatárokkal szemben, akik komoly veszélyt jelentettek az újonnan bekebelezett vidékekre. Védekezésül a határvidéken erődvonalat építettek ki és gyepürendszert hoztak létre. A meghódított hatalmas területeken hamarosan megjelent az orosz lakosság, elsőként a terhek elől menekülő orosz és ukrán jobbágyok, akik a Don és Kubány térségében önálló katonai közösségeket (szotnyák) alkottak – ők voltak a kozákok, élükön választott vezetőjükkel, a hetmannal vagy atamánnal. A cárok katonai, határvédelmi szolgálatuk fejében elismerték függetlenségüket. Az idegen lakosságú vidékek meghódításával Oroszország soknemzetiségű területté vált. Az a hosszú háborúskodás (1558-82), amit IV. Iván nyugat felé, balti-tengeri kikötők megszerzéséért, valamint lengyel és litván területek meghódításáért vívott, végeredményét tekintve nem volt sikeres. A korábbi Német Lovagrend keleti területén létrejött Livóniai Lovagrend lengyel védelem alá helyezte magát, s a kezdetben sikeresen előrenyomuló oroszok ellen a svédek, dánok, litvánok is beavatkoztak. A helyzetet végül Báthori István lengyel király hadjárata döntötte el, aki sikeresen nyomult előre orosz területeken is, így IV. Iván 1582-ben békekötésre kényszerült, amelyben elvesztette livóniai hódításait. Annál sikeresebb volt azonban az orosz előretörés Szibéria irányában. A területen tatár fennhatóság alatt különböző, nomád pásztorkodással, vadászattal, halászattal foglalkozó népek éltek. A cár megbízásából a földbirtokos-kereskedő Sztroganov-család szervezte az első katonai akciót a terület bekebelezésére. A zsoldos kozákok csapata Jermak hetman vezetésével 1581-ben lépte át az Urált, nyomukban 1586-ban már a cári csapatok is megjelentek. Szibéria meghódítása gyors ütemben folyt. Oroszország a 16. századra mentesült a betörő tatárok pusztításaitól. Ennek ellenére nem következett be látványos fellendülés, ami elsősorban IV. Iván politikájának tudható be. A bojárok elleni terrort egyes vidékek és városok (p1. Novgorod) szinte teljes elpusztítása kísérte. Az opricsnyikok gazdálkodási módszerei tönkretették az állami adókkal is sújtott parasztokat, a század végén egymást érték Oroszországban a parasztmegmozdulások. A cári hatalom végletes központosítása eredményeként továbbra sem jelentek meg a rendi képviselet intézményei, nem alakult ki városi önkormányzat. A háborúk terhei tovább rontották a gazdaság fejlődési esélyeit. Oroszország Nyugat-Európa számára még ekkor is távoli, ismeretlen világ volt, bár a század közepén az angolok a Fehér-tengeren át elérték a területet, és kereskedelmi kapcsolatot létesítettek az oroszokkal. Trónharcok IV. Iván halála után ismét zűrzavaros időszak következett. Atrónra a cár fia, Fjodor került (1584-98), a gyengeelméjű uralkodó helyett azonban régenstanács kormányzott, amelynek tagjai között hamarosan hatalmi harc kezdődött. Ennek során egyesek felhasználták a kiskorú Dimitrij cárevicset, Fjodor öccsét is. Riválisaik azonban az elmebeteg uralkodó „védelmében” száműzték Dimitrijt és anyját. A belső hatalmi küzdelmek végeredményeként a tanács irányítása a cár sógorának, Borisz Godunovnak a kezébe került. 1591-ben máig tisztázatlan körülmények között meghalt a száműzött Dimitrij (ellenfelei Borisz Godunovot vádolták meggyilkoltatásával), 1598-ban pedig Fjodorral kihalt az ősi Rurik-dinasztia is. Egy erre a célra összehívott országgyűlés Borisz Godunovot választotta cárrá. Borisz cár (1598-1605) lényegében IV. Iván politikáját folytatta, amely azonban a rossz gazdasági helyzet miatt egyre nagyobb ellenállásba ütközött. Az uralkodó viszonylag szűk rétegre tudott támaszkodni, az általa birtokhoz juttatott opricsnyikokra. AFjodor alatti zavarok következtében megerősödött birtokosok jelentős része trónbitorlónak és gyilkosnak tartotta a cárt, s csak az alkalomra várt, hogy elmozdítsa a hatalomból. Ráadásul a 17. század elején újabb parasztmegmozdulásokra került sor. A meggyengült ország csábító volt a lengyel terjeszkedési tervek számára, és felhasználták annak a kalandornak a személyét, aki magát IV. Iván fiának, Dimitrijnek adta ki. 1604-ben I. Ál-Dimitrij lengyel és kozák csapatok élén meg is kezdte az Oroszország megszerzését célzó hadjáratot, melynek eredményeként elérte Moszkvát is. Borisz cár ezt már nem érte meg. Ahelyzet azonban ezután sem tisztázódott, a hatalmi harc, amelyet a főváros tömegmozgalmai kísértek, tovább folytatódott, s hamarosan elsöpörte Dimitrij uralmát. Közben a déli területeken kibontakozott a Bolotnyikov vezette parasztfelkelés (1606-1607), amely hamarosan Moszkvát fenyegette, és csak nagy nehézségek árán sikerült leverni. Újabb és újabb álcárevicsek tűntek fel, akik külső és belső támogatással kísérelték meg a hatalom megszerzését, közöttük II. Ál-Dimitrij is (1607-1608). 1609-ben pedig III. Zsigmond lengyel király indított támadást. Az orosz nemesség egy része támogatta a lengyeleket, s elfogadta Zsigmond fiának cárrá választását. A lengyel csapatok sikeresen törtek előre, s 1611-ben beavatkoztak a svédek is. Végül a helyzetet az a megmozdulás mentette meg, melynek elindítója egy Kozma Minyin nevű tehetős polgár volt, aki az idegenek elleni harcra buzdítva kezdett csapatokat szervezni. Hamarosan kiterebélyesedett az idegenellenes mozgalom, s az ezrével összegyülekezett harcosok Pozsarszkij herceget választották vezérükül. A lengyelek és a svédek kiszorítása után rendeződött a hatalmi harc is. Az 1613 elején összeült országgyűlés a 16 éves Mihail Romanovot választotta cárrá (1613-45), akinek utódai egészen 1917-ig uralkodtak Oroszországban.

Az Európán kívüli világ a 16. században
Az iszlám világ
Az oszmán világhatalom kialakulása I. (Rettenetes «Javuz») Szelim (1512-1520) két sikertelen lázadás után trónja átadására kényszerítette apját, II. „Szent életű” Bajezid szultánt, aki néhány hónap múlva száműzetésben meg is halt. Feltételezik, hogy saját fia mérgeztette meg. A legkisebb fiúnak legelőször a hatalomból kiszorított bátyjaitól kellett megvédenie a trónját, de a testvérharctól most már a birodalom nem esett szét, mint az ázsiai lovasnomádok államai (Dzsingisz, Timur), amelyek egyetlen erős személyiségtől függtek. A központosított állam és a janicsárhadsereg egyben tartotta a birodalmat, de azért a biztonság kedvéért Szelim kivégeztette testvéreit, elérhető unokaöccseit, sőt saját négy fiát is. I. Szelim, a janicsárok kedvence újra hódítani kezdett, és ezzel megteremtette az oszmán világbirodalmat. Nyugat felé békére törekedett, hogy minden erejével keleti és déli irányban terjeszthesse ki hatalmát. Birodalmában összeíratta a síitákat, majd kivégeztette vagy életfogytiglan bebörtönözte őket, így, miután már nem kellett tartania lázadásuktól, 1514-ben Csaldiránnál megverte az iráni, síita Szefevidákat, és ezzel jó időre elhárította az Anatóliát fenyegető veszélyt. A szultán harci kedvét az fokozta, hogy a perzsa sah befogadta Szelim egyetlen életben maradt unokaöccsét. A félelmetes török tüzérség 1517-ben megsemmisítette a híres mameluk lovasságot. A kezükre került mamelukokat kivégezték, uralmukat kiterjesztették Szíriára, Palesztínára, Egyiptomra és Hedzsászra (az Arab-félsziget vörös-tengeri partvidéke) is. Ezzel oszmán uralom alá kerültek a szent városok, Mekka és Medina. I. Szelim Kairóból az utolsó abbászida bábkalifát Isztambulba vitette és arra kényszerítette, hogy ruházza rá a kalifa méltóságot. Ezzel a mozlimok leghatalmasabb uralkodója és a háromszorosára növekedett Török Birodalom a világ egyik legerősebb állama lett. Szelimet egy Rhodosz elleni hadjárat szervezése közben érte utol a halál 1520-ban. A fénykor: Szulejmán I. Szelim szinte mindent meghódított keleten és délen, amit csak elérhettek az oszmánok, fiának, I. (Törvényhozó «Kanuni») Szulejmánnak (1520-66) figyelmét Európa vonta magára. A16. század első felének európai viszonyai (Habsburg-francia ellentét, reformáció) kedvező feltételeket teremtettek a török terjeszkedésnek, ezért amint leszámolt lázadó, szíriai helytartójával, 1521-ben már a kulcsfontosságú Nándorfehérvár ellen indult, amit most rövid küzdelem után elfoglalt. Nyitva állt előtte az út Magyarország belseje, illetve a végső cél, Bécs felé. A következő évben 300 hajónyi flottájával és ezzel odaszállított seregével Rhodosz szigetét vette be. Az Égei-tengeren virágzó kis keresztény szigetállam ekkor már 200 éve a Szentföldről kiszorított Szent János-lovagrend (johanniták) birtokában volt. Szulejmán, mielőtt benyomult volna Közép-Európába, biztosítani akarta az Égei-tenger feletti teljes uralmat – Rhodosz volt a menedéke a keresztény tengeri kalózoknak is –, és a sziget veszélyeztette a stratégiai fontosságú tengeri útvonalat, amely Isztambult az új és fontos tartománnyal, Egyiptommal összekötötte. V. Károly nyolc évvel később Málta szigetét engedte át a szigetről elüldözött johannita lovagoknak, akiket ettől kezdve máltai lovagrendnek neveztek. 1525-ben, amikor I. Ferenc vereséget szenvedett a paviai csatában, szövetséget ajánlott Szulejmánnak, aki kedvezően fogadta ezt, bár a formális szerződés megkötésére csak egy évtized múlva került sor. 1526-ban a Habsburgok ellen létrejött a cognaci liga, s ugyanekkor Szulejmán 75-80 ezer fős reguláris seregével Magyarországra tartott, és augusztus 29én a mohácsi síkon megvívta csatáját a 25 ezres magyar sereggel. Miután Győrig pusztították a Duna völgyét a törökök, a déli végvárakat kivéve, kivonultak az országból. Számukra megfelelt a megosztott, önmagát gyengítő ország, mert így mindig biztosítva volt számukra Bécs felé a Duna völgyében vezető felvonulási útvonal. Csak három év múlva, 1529-ben, majd 1532-ben tettek sikertelen kísérletet Bécs elfoglalására. Nem sokkal később fegyverszünetet kötöttek a Habsburgokkal, akik adófizetésre kötelezték magukat néhány év nyugalomért. Ez a törököknek is kapóra jött, mert a Földközi-tengeren a szolgálatukba állt algériai kalózvezérnek, Barbarossa Hairaddinnek méltó ellenfele támadt Andrea Doria személyében, aki V. Károly szolgálatában komoly sikereket ért el a Peloponnészoszon. Keleten is romlott a helyzet, síita felkelések robbantak ki 1526 után. 1534-ben indított Szulejmán hadjáratot a Szefevidák ellen, amíg nagyvezíre elfoglalta a szefevida fővárost, Tebrizt, a szultán birtokba vette a kalifák egykori dicsőséges fővárosát, Bagdadot, és eljutott a Perzsa-öbölig. Ezek után figyelme ismét az európai frontra irányult. Egy kevés sikert hozó dél-itáliai akció után 1538-ban szétverték a velencei flottát, ami a köztársaságot komoly engedményekre kényszerítette, hogy kereskedelmi privilégiumait az Oszmán Birodalomban megőrizhesse. 1541-ben a szultán megszállta Magyarország középső részét, a keleti területek pedig török hűbéres állammá lettek. A következő másfél évtizedben a két fronton váltakozva folyt a háború (1543-47: Habsburgokkal, 1548-50: Szefevidákkal, 1551-52: Habsburgokkal, 1553-55: Szefevidákkal), de nem születtek nagy eredmények, a birodalom elérte lehetőségeinek határait.

Az 1555-ben a Szefevidákkal kötött béke után a birodalom újra nyugat felé fordíthatta figyelmét és energiáit. Amikor I. Ferdinánd halála (1564) után fia, Miksa megtagadta az adófizetést a Portának, 1566-ban Szulejmán elindult élete utolsó hadjáratára. A 72 éves szultán azonban nem érhette meg, hogy katonái a Zrínyi Miklós védte Szigetvárat elfoglalják, három nappal a vár eleste előtt meghalt. Vele egy művelt, széles látókörű, nagyvonalú, megfontolt és általában igazságos, de ha államának érdekei úgy kívánták, kíméletlenül erőszakos uralkodó szállt sírba. Ő már egy jól szervezett, hatalmas birodalmat örökölt, és jó érzékkel válogatta ki a legtehetségesebbeket, akik kitűnő szakemberekként szolgálták. Az államszervezet Az Oszmán Birodalom terjeszkedése a 16. században hatékony közigazgatást kívánt. Az erősen központosított oszmán állam élén a szultán állt, aki a hatalom teljességét birtokolta. Ő volt a hadsereg főparancsnoka, a legfőbb bíró és törvényhozó, az összes alapvető döntést magának tartotta fenn és ő rendelkezett a termőföld legnagyobb részével, ő volt „Allah földi helytartója”. Ő adományozta, s bármikor vissza is vonhatta a legfontosabb politikai tisztségeket, melyeket elsősorban teljesítményelv szerint töltött be. A Habsburgok követe a Portán, von Busbeck csodálkozva és találóan állapította meg: „A születés itt senkit sem különböztet meg a másiktól. Mindenki olyan tiszteletben részesül, mint ami állásának és hivatalának kijár. Nincs itt rangviszály; mindenkinek az az állás adja meg a rangját, amit betölt. A pozíciókat és az állásokat azonban a szultán maga adományozza. S mit sem törődik gazdagsággal avagy ködös nemesi származással, tekintéllyel avagy a tömeg ítéletével. Csakis az érdemeket, az erkölcsöt, a tehetséget és az alkalmasságot veszi figyelembe. Mindenki az erényeinek megfelelően részesül kitüntetésben.” Bár a szultánt egyetlen intézmény sem ellenőrizhette, mindazonáltal neki is tekintetbe kellett venni az iszlám törvénykezés, a saria előírásait, amely a jogrend alapja volt. A birodalomban a lakosság mindennapi élete teljesen a vallási jog normái szerint zajlott, szabályozva a magánélet minden területét. Egyéb jogeseteket a szultán nevében kiadott „világi törvények” (kanuni) alapján oldottak meg, ha még ezek sem voltak kielégítőek, a helyi szokásjogot vették figyelembe. A szultán az uralkodói tanács, a díván közvetítésével kormányzott; a tanácsban a nagyvezír elnökölt. A díván további tagjai voltak: a három vezír, a főkancellár (a nisándzsi) a ruméliai és az anatóliai kincstartó (defterdár) és a szintén két – a ruméliai és az anatóliai – polgári és hadbíró (kádiaszkar), akik jogi kérdésekben döntöttek, és kinevezték a bírákat, a kádikat. A főmufti (iszlám jogtudós) nem volt tagja a dívásnak, mivel pusztán vallásjogi problémákkal foglalkozott, akárcsak a muftik, akik csak bonyolult ügyekben, a peres felek kérésére, vallásjogi véleményt (fetva) állítottak ki. Nagy Szulejmán korától a díván tagja volt a ruméliai beglerbég , valamint a flotta főparancsnoka is. A „Fényes” vagy „Magas Portán” kezdetben a nagyvezír székhelyét értették, később a török „külügyminisztériumot”, ahol a követeket fogadták. Az isztambuli szultáni palotában (Topkapi Szeráj) működött a palotaiskola. Ide kerültek a gyermekadórendszer (devsirme) keretében szüleiktől elvett kisfiúk közül a legtehetségesebbek. A kemény szellemi (török, arab, perzsa nyelv, szépírás, teológia, hadtudomány) és fizikai kiképzés után a legkitűnőbbek elindulhattak a legmagasabb állami tisztségek betöltésére. A területi közigazgatás is az erősen központosított állam elvei szerint – néhány hűbéres állam kivételével –, egységesen szerveződött. A birodalom legnagyobb területi egységei a vilájetek voltak, élükön a beglerbég állt. A vilájetek több (8-34) szandzsákból álltak, élükön a szandzsákbégekkel. A területi közigazgatás az isztambuli központi államigazgatás kicsinyített másolata volt, tartományi dívással és a központinak megfelelő tisztségviselőkkel, hogy a központitól független, helyi hatalmak kialakulását megakadályozzák, a kinevezetteket gyakran áthelyezték. Gazdaság és társadalom Az oszmán gazdasági élet alapját a mezőgazdaság jelentette. Atermőföldek többsége az állam tulajdonában volt. Az összes földterület alig 10-15%-ára terjedtek ki az örökölhető földbirtokok (mülk), ennél valamivel nagyobb jelentősége volt a kegyes alapítványok (vakuf) földtulajdonának. Az állam a tulajdonában lévő termőföldek egy jelentős részét koronabirtokként (hász-i hümájún) megtartotta, a többit javadalombirtokként (tímár) a katonai és politikai tisztségviselők rendelkezésére bocsátotta. Nagyságrendjét tekintve háromféle javadalombirtok létezett. A legkisebbet, az ún. tímárt, kezdetben csak a szpáhik, később az alacsonyabb rangú polgári tisztviselők kapták. A nagyobbfajta javadalombirtokokat (ziámet) a magasabb rangú tiszteknek és polgári tisztviselőknek utalták ki. A vezéri, beglerbégi, szandzsákbégi pozícióhoz és néhány főhivatali címhez hászbirtok járt. A javadalombirtokok nem voltak örökíthetőek és birtokosaik nem rendelkeztek jogi immunitással, így nem is bíráskodhattak a parasztok felett. A birtokosok csak jövedelemforrásnak tekintették birtokaikat, ezért nem foglalkoztak annak fejlesztésével. A parasztok gyakorlatilag az örökletes telkeikhez voltak kötve, de személyükben nem voltak a föld birtokosának alárendelve. Meghatározott adókkal tartoztak a javadalombirtokosnak és az államnak is. A nem mozlimok telekadója valamivel magasabb volt, mint a mozlimoké. Ezen felül a parasztok a termés meghatározott százalékával tartoztak a javadalmazottaknak. Robotot alig követeltek tőlük a 16. században, évente pusztán hét napot tett ki (házépítés, terménybehordás). Az állam kapta az illetékeket és pénzbüntetéseket, valamint a nem mozlim férfiak által fizetett „védelmi pénzt”, ún. fejadót (dzsizje). Ezért nekik nem volt kötelező a katonai szolgálat. A különleges adók (robot és áruk) még ritkák voltak a 16. században. Az ipar és a kereskedelem, melynek központja a bazár volt, lényegében a városokra korlátozódott, a vidék önellátó gazdálkodást folytatott. A kereskedők és iparosok céhekbe tömörültek. Az állami manufaktúrák biztosították bérmunkával – a kornak megfelelő műszaki színvonalon – a hadsereg ellátását. Bár a 16. századtól mind nagyobb munkanélküli tartaléksereg halmozódott fel a nagyvárosokba áramlott nincstelenekből, mégsem jelentek meg tömegesen mint hihetetlenül olcsó munkaerő a termelésben. Ennek az oka a hagyományos társadalmi struktúra és a mozlim vallási jog volt, hiszen ennek értelmében alamizsnával (zakát) és közjóléti intézkedésekkel gondoskodtak arról, hogy a szűkölködők elvegetálhassanak. A hadszervezet Az oszmán állam létfeltétele volt a folyamatos terjeszkedés. Az óriási hadsereget, a birodalomban kiépült állami és vallási bürokráciát – az alacsony belső termelési színvonal miatt – csak a hadsereg tarthatta el. Az állam militarizált jellegéből fakadt a mindig újabb és újabb területek bekebelezésének kényszere, feladatokat biztosítva a hadseregnek és újabb területeket a bürokráciának. Ez pedig elképzelhetetlen lett volna egy jól szervezett, hatékony hadsereg nélkül. A 16. század első felében a szárazföldi hadsereg két fő részből állt: a szultáni vagy portai zsoldosokból és a tartományi erőkből. A folyamatos készültségben álló szultáni zsoldosok (kb. 30 ezer fő) a kor legkitűnőbb hadseregét alkották. Kétharmadukat a janicsárok adták, a többit a szultáni testőrség, a tüzérség, fegyverkovácsok és a központi lovascsapatok tették ki. A tartományi csapatok létszáma elérte a 200 ezer főt. A katonailag legjelentősebb részt a mintegy 30 ezer fős nehézlovasság (szpáhi) képezte, akik a feltételes hűbérbirtokukért lelkesebben szálltak hadba, mint európai társaik. A szpáhiknak jövedelmük arányában lovas katonákat kellett kiállítaniuk, akiknek a létszáma 50-60 ezer fő volt. Csekélyebb katonai erővel, de tömegesen kísérték a hadjáratokat még irreguláris gyalogos és lovascsapatok, melyek közül a könnyűlovas akindzsik létszáma a 40 ezer főt is elérhette. Feladatuk a lakosság terrorizálása, az ellenséges csapatok és az utánpótlás zavarása volt a hadműveleti területeken, ezért zsoldot kaptak a hadjáratok idején. Ezt a hadsereget jól szervezett hadtápszolgálat és hírszerzés egészítette ki. Az információkat hírszerzőkkel, akindzsikkal vagy kínvallatással szerezték meg, egészítették ki vagy ellenőrizték. I. Szulejmán idején ütőképes haditengerészetet fejlesztettek ki, de az egész hadseregről elmondható, hogy európai színvonalú volt. Az Európa elleni hadjáratok a tavaszi árvizek után indulhattak, általában Drinápolyból, és az őszi esők idejére vissza kellett érniük. A hadjáratok célja az ellenség főerőinek nyílt csatában való megsemmisítése és kulcsfontosságú várak elfoglalása volt. Ilyenkor valamennyi útba eső erősséget el kellett foglalniuk. Ez azt jelentette, hogy az oszmán hadsereg egy meghatározott távolságon belül volt képes várak többhetes ostromára. A birodalom várai mind állami tulajdonban voltak. Az Oszmán Birodalom hanyatlása Az oszmán-török állam a 16. században erősen központosított, militarizált, visszavonható javadalombirtokokra épülő állam volt. Ebből szükségszerűen következett, hogy amint véget értek a nagy hódítások, megkezdődött a birodalom válsága. Ennek kétségbevonhatatlan jelei már Szulejmán életében, 1550 körül jelentkeztek. Most már a nagy hadjáratok is csak kis zsákmányt jelentettek, nem gyarapodott a szolgálati birtokként szétosztható föld, tehát inkább tovább gyengítették az államot. A szpáhi birtokokat kezdték megosztva adományozni, s ha nemigen volt már miért harcolni, csökkent az állam erejét adó hadsereg harci kedve, ereje. A szpáhik igyekeztek igazoltan (megvesztegetéssel) vagy igazolatlanul távolmaradni a hadjáratoktól. Az 1605-1606-os magyarországi hadjáraton a szpáhiknak a negyed része nem jelent meg. A megvesztegetés elképesztő méreteket öltött III. Murád idejétől (1574-95), még a szultánnak is fel lehetett ajánlani ajándékot kegyének elnyerésére. Amíg Szulejmán jelentős mértékben köszönhette sikereit annak, hogy tehetséges embereket nevezett ki, utána már szakértelem nélkül is lehetett hivatalt venni, sőt fizetni kellett a hivatalokért, kiváltságokért, szolgálati birtokokért, adóbérletért, kedvező bírósági ítéletért vagy éppen felmentésért, adóelengedésért. A valaha félelmetes elithadsereg, a janicsárság sem volt már a régi. Megvesztegetéssel a keresztények már elérhették, hogy gyerekeiket ne vigyék el janicsárnak. A szultán kénytelen volt megengedni, hogy önkéntesek is beléphessenek. Jelentkezőkben nem is volt hiány, tömegesen „vesztegették be” magukat a testületbe, ennek következtében az 1560-as évektől az 1600-as évek elejéig 4-5-szörösére növekedett a janicsárok létszáma. Nem a hőssé válás lehetősége vonzotta ezt az „új típusú” hadsereget, inkább a mélyülő válságban még mindig magas és biztos jövedelem és más kiváltságok, pl. az iparűzés és kereskedelem szabadsága, szemben a polgári élettel, ahol azt céhes kötöttségek korlátozták. Természetesen a korábbi kemény kiképzésből kimaradt, családos, otthonaikban élő „újjanicsárság” egyre kevésbé volt alkalmas további hódításra, de a belpolitikában egyre nagyobb szerepet kapott. Saját érdekeinek védelmében, a gyengülő szultáni hatalommal szemben, önálló hatalmi tényezővé vált. Egyéb problémák is voltak a hadsereggel. A Habsburgokkal vívott tizenöt éves háború során, a 16. század végén eltűntek az akindzsik is. Pótlásukra ettől az időtől kezdve tízezrével kezdték felhasználni a félelmetes krími tatár lovasságot. Már I. Szulejmán alatt megjelent a török politikában a hárem. Feleségének, Hurrem (Rokszeláne) szultánának egyre erősebb befolyására 1536-ban kivégeztette kitűnő képességű nagyvezírét, Ibrahimot. Utódai egyre inkább a hárem zárt világában éltek, személyesen már nem is vettek részt a díván munkájában. AIII. Muráddal kezdődő időszakot tekintik a nőuralom kezdetének. A legfontosabb államügyeket a háremben döntötték el a kegyencnők, később a szultán édesanyja, valamint az udvaroncok. III. Murád fia, III. Mehmed (1595-1603) volt az utolsó oszmán uralkodó, akit még felkészítettek a kormányzásra, 16 éves korától trónra lépéséig szandzsákbég volt Nyugat-Anatóliában. Anagyvezírek sem pótolhatták a hiányzó szultáni tehetséget, a legjobb képességűek egyike, Szokoli Mehmed után III. Murád már tízszer cserélte nagyvezírét. Az Oszmán Birodalom gazdasági hanyatlása mögött a világgazdasági korszakváltás állt. A keletre vezető levantei kereskedelmi utak az 1500-as évek végétől lassacskán

elvesztették jelentőségüket az Afrikát megkerülő útvonal mögött. Bár a fűszer- és selyemkereskedelem továbbra is ugyanúgy folyt, mint korábban, de ez ekkor már – a szédítő ütemben bővülő angol és holland indiai-óceáni kereskedelem mögött – stagnálást, viszonylagos lemaradást jelentett. Ezt a folyamatot csak erősítették a szabadkereskedelmi egyezmények (Franciaország: 1536, Anglia: 1580, Hollandia: 1612), melyek hatására a nyugati manufaktúrák árudömpingjével szemben a merev, céhrendszerű oszmán kézműipar egyre inkább elvesztette versenyképességét. Az Oszmán Birodalom lassan a felvevőpiac, illetve a nyersanyagforrás szerepébe szorult. A legszigorúbb tilalmak és büntetések ellenére óriási mennyiségben csempészték ki a birodalomból a gabonát, miközben a népességnövekedés, a városba áramlás és a hadsereg igényei miatt állandó élelmiszerhiány keletkezett, sőt a falusi lakosság is egyre gyakrabban szenvedett az éhínségtől. A gazdasági hanyatlás kísérőjeként a 16. század közepétől az infláció egyre nagyobb méreteket öltött. Az 1550-es évektől az ország belső feszültségei fokozódtak és nemzetközi téren is mind gyakoribbá váltak a kudarcok. 1571-ben Don Juan de Austria megsemmisítette az oszmán flottát Lepantónál. Bár még a tizenöt éves háborúban nem sikerült visszaszorítani a törököket, de a húsz évre kötött zsitvatoroki békét gyakorlatilag egy fél évszázadig megtartották a kimerült felek. Irán A Szefevidák első uralkodója, Iszmail (1502-24) 15 évesen Tebrizt elfoglalva sahhá (király) kiáltatta ki magát. Néhány év alatt egyesítette Irán nagy részét és átmenetileg Irak egy részét is elfoglalta. Az iszlám síita irányzatát tette meg államvallássá, amely a tömegek körében népszerű volt és szemben állott az oszmánok szunnita államvallásával. A szunnita papság birtokait elkobozták. 1510-ben meghódította a közép-ázsiai Khoraszánt, ezzel az ázsiai selyemút jelentős szakaszát ellenőrzése alá vonta. Ezt a sikersorozatot törték meg az oszmánok 1514-ben, mikor I. Szelim seregei a szefevida fővárost, Tebrizt is elfoglalták. Iszmail sah kincstárát, trónszékét hátrahagyva menekült el. A drágakövekkel és 23 ezer igazgyönggyel díszített trón ma az isztambuli Topkapi Szeráj kincstárának egyik dísze. A művészeteket pártoló I. Szelim – aki maga is naponta több órát töltött könyvei között –, a keleti szokásoknak megfelelően, iráni hadjáratából tudósok és művészek tömegét vitte magával. A nagy európai szembenállás – a cognaci liga (1526) és V. Károly német-római császár és spanyol király küzdelme – kihatott a közel-keleti frontokra is. Természetes volt, hogy amikor Nagy Szulejmán és I. Ferenc szövetsége kibontakozott, Iszmail fia, Tahmaszp sah (1524-76) a Habsburgokat támogatva keletről támadt az Oszmán Birodalomra. Az oszmánok bizonyultak az erősebbnek, az irániak 1534-ben elvesztették Dél-Mezopotámiát (Bagdad) is. Szulejmán 1548-as és 1553-as hadjáratát területi veszteség nélkül sikerült átvészelnie a Szefevidáknak, mert elkerülték a nyílt összecsapást a még kétségtelenül erősebb ellenféllel. Az 1555-ben kötött béke a két ország között a határokat olyan módon szabta meg, ahogy lényegében még ma is fennállnak. Aszefevida Perzsia igazi aranykora I. (Nagy) Abbasz sah (1587-1628) uralkodása idején köszöntött be. Egészen fiatalon – 16 évesen, apját a trónról letaszítva – került hatalomra. Megerősítette a központi hatalmat és jelentős reformokat vezetett be. Nem válogatott az eszközökben. Fiútestvéreit megvakíttatta, legidősebb fiát megölette, hogy néhány évtizedre megszabaduljon a riválisoktól. Állandó hadsereget hozott létre a törzsi csapatok helyett, hogy a törzsi vezetők hatalmát csökkentse. A rabszolgákból szervezett zsoldossereg nem rendelkezett helyi gyökerekkel vagy elkötelezettségekkel, feltétlen hűséggel szolgálta uralkodóját. Két angol kalandor-tanácsadója hatására tűzfegyverekkel szerelte fel hadseregét, tüzérséget, gyalogságot alakított ki. Abbasz katonai sikereket ért el a hatalmuk csúcsán túljutott oszmánokkal szemben, visszafoglalta Mezopotámiát, Azerbajdzsánt, Grúziát és Örményországot. A Perzsa-öbölben terjeszkedő portugálokkal szemben a feltörekvő, új tengeri hatalmat, az angolokat támogatta. 1622-ben az Angol Kelet-indiai Társaság flottájának segítségével visszaszerezte Hormuzt a portugáloktól. A határszéli Tebriz helyett a birodalma központjában fekvő Iszfahánt tette fővárosává. Abbasz sah, a művészetek nagy pártfogója, káprázatos épületekkel gazdagította városát. India: a Nagymogul Birodalom A15. században Észak-Indiában a delhi szultanátus számos mozlim fejedelemségre esett szét. Amikor a szultanátus utolsó uralkodója kísérletet tett, hogy hatalmát kiterjessze (a kor mondása szerint a „szomszéd falun túlra”), az érdekeikben fenyegetett „hűbéreseik” Kábul urához, a Timurida Báburhoz fordultak, hogy űzze el a „zsarnok” szultánt. Bábur, a „Tigris” (1526-30) nem kérette magát sokáig, bár nem volt még messze az az idő, amikor Fergana trónjáról az üzbégek elűzték (1504), és serege maradékával (valamint herati rokona segítségével) az afgán Kabult elfoglalta. De ő ennél többre vágyott. 1526-ban a panipati csatában legyőzte az utolsó delhi szultán seregeit, és megalapította az indiai Nagymogul Birodalmat. Nemcsak jó hadvezér és ügyes politikus volt, hanem verseket, mozlim vallási és verstani értekezéseket is írt. Halála előtt Kabultól a Bengál-öbölig terjedő birodalmát felosztotta fiai közt, a legidősebbre, Humájúnra hagyva az indiai területeket. Akövetkező majd három évtized a mogulok (arab: mongol) és az afgánok harcával telt el az Észak-India feletti uralomért. Humájúnnak (1530-40; 1555-56) nemcsak lázadó afgán hűbéruraival, hanem szerényebb örökségükkel elégedetlen testvéreivel is meg kellett küzdenie. Bár tehetséges hadvezér és a művészetek érzékeny értője volt, de az ópium iránti szenvedélye határozatlanná tette, s ezért, mint államszervező, nem bizonyult sikeresnek. Humájúnt 1540-ben elüldözték a trónjáról, és csak 1555-ben szerezte vissza. Második uralma csupán fél évig tartott; ugyanis könyvtára márványlépcsőjén megcsúszott, és halálra zúzta magát. Sietve trónra emelték 13 éves fiát, Akbart, aki helyett gyámja uralkodott, mint régens, és az 1556-os második panipati csatában visszaállították a mogulok uralmát a delhi mini-birodalom felett. Akbar sah (nagymogul; 1556-1605) a hatalmat a nevében gyakorlóktól 18 éves korában visszavette, és rendkívül tehetséges, széles látókörű, bölcs uralkodóként kormányzott. Korán megértette, hogy csak a hinduk és a mozlimok összefogásával teremthet tartós birodalmat egész India felett. Eltörölte a korábbi mozlim uralkodók idején bevezetett megalázó fejadót, amelyet addig a hinduknak fizetniük kellett, s megnyitotta a magas rangú katonai és polgári állásokat előttük is. Az iszlám mellett a hindu kultúra fejlődését is ösztönözte. Ezekkel az intézkedésekkel új és alapvetően világi államot alapozott meg. Akbart fia, Dzsahángír (1605-27) követte a trónon, de nem folytatta apja türelemre, megértésre épülő valláspolitikáját. A vallásüldözés miatt kirobbant pandzsábi szikhek lázadásának élére legidősebb fia állt. A szikh vallás az iszlám és a hinduista elemek ötvözésével jött létre a 15. században, és az első tíz vallási vezetőt nevezték gurunak. Amikor Dzsáhángír a felkelést leverte, a felkelőket kivégeztette, fiát megvakíttatta. Kivégezték a felkelést anyagilag támogató ötödik szikh gurut is. Ettől kezdve a szikhek a Mogul Birodalom aktív ellenfeleivé váltak. Dzsáhángír folytatta apja terjeszkedő politikáját, de a mogul állam válságának első jelei már uralmának vége felé jelentkeztek. Az alkoholista és kábítószer-élvező sah helyett mindinkább fő felesége, Núr Dzsahán uralkodott. A hatalomért folytatott klikkharcokból másodszülött fia, Sáh Dzsahán („világ ura”) került ki győztesen. Apja halála után, trónraléptekor valamennyi trónesélyes rokonát kivégeztette, hogy esetleges lázadásukat elkerülje.

A Távol-Kelet története
Kína a Ming-dinasztia (1368-1644) korában A mongol Jüan-dinasztia uralma katasztrofális következményekkel járt Kínában, csökkent a termelékenység, a kereskedelem és a népesség. A népi elégedetlenség 1335-től felkelések sorozatában jutott kifejezésre. Az egyik felkelőcsapat vezetője, Csu Jüan-csang (Ming Taj-cu néven uralkodott: 1368-1398) fokozatosan riválisai fölé kerekedett, és az írástudatlan szerzetes megalapította a Ming-dinasztiát, amelynek első fővárosa a Jangce-parti Nanking („déli főváros”) lett, de a 15. század első éveitől újra Peking („északi főváros”) az. A új császár megszüntette a főminiszteri tisztséget, az újonnan alapított hat minisztériumot közvetlenül irányította. A vizsgarendszerrel kiválogatott hivatalnokokat is ő nevezte ki, akik ezek után az állami adókból kapták a fizetésüket. A katonai hatalom is az Ég Fiának kezében összpontosult. A Tang- és Szung-kori zsoldoshadsereg helyett önfenntartó hadsereget akart teremteni, és megalapította a határokon és más stratégiai pontokon „katonai kolóniákban” letelepített, örökletes katonai családok rétegét. Az önellátó katonagazdaságok gyorsan tönkrementek, de a talpra állt gazdaság adóiból el tudták látni őket. A korszak elején helyre kellett állítani a lerombolt gazdaságot, ezért újjáépítették az öntöző- és csatornarendszereket, és lakosságot telepítettek az elnéptelenedett területekre. A nagybirtokosok hatalmának megtörésével és a kisbirtokosok támogatásával újra az egyenlősítő módszereket alkalmazták. A fejlődés megindulásával azonban ismét megnövekedtek a vagyoni és társadalmi különbségek. Amerika felfedezése és az ázsiai-amerikai kereskedelmi kapcsolatok kialakulása után a mezőgazdasági művelést új növények (kukorica, batáta, földimogyoró, dohány) termesztésével kiterjesztették olyan területekre, ahol hagyományos gabonatermelést nem folytathattak. A Mingek felhagytak a papírpénz használatával, mert a mongolok visszaéltek vele. A 16-17. században megjelentek a robot-és bérmunkát alkalmazó állami és magánmanufaktúrák. A 16. századtól megélénkült a külkereskedelem, a kínai selyemért, porcelánért, teáért cserébe beáramlott a fűszer, kén, szantálfa, réz és az Újvilág ezüstje, tovább serkentve a gazdaságot. A Ming-kor kultúrája A Ming-kor a kék-fehér kínai porcelánkészítés nagy korszaka volt. A14-15. században terjedt el Kínában a rekeszzománc készítés, akárcsak a faragott vöröslakk technika, amikor a fa alapra 30-40 réteg vöröslakkot felvittek, majd utólag mintásra faragták. A fecskefarkos majolikatetők jellegzetes formájáról messziről megismerni a hagyományos kínai építészet alkotásait, amelyeken a nemzeti stílusjegyek jóval erőteljesebbek, mint a korjegyek. Különben is az eredetiséget Kínában merőben másként értelmezik, mint nálunk. Ott akkor is eredetinek számít egy épület, ha időközben valamennyi részét átépítették. Mivel követ többnyire csak az alapozáshoz használtak, a favázas épületek gyorsan készültek, de nem tudtak az időnek ellenállni. Legkorábbról a Szungok kajfengi palotájának néhány részlete maradt meg felszíni épületként. 1406 és 1420 között építették fel a pekingi Tiltott Várost, amelyet 72 hektáros területével a világ legnagyobb fennmaradt császári palotaegyüttesének tartanak. A dinasztiák sírkertjei maradtak meg a legépebben, köztük a tizenhárom Ming-császár Peking környéki sírja. Az évezred elején megjelent vásári mesemondók történetei, amelyekről emlékezettámogató feljegyzések maradtak fenn, a 16. századra regényekké fonódtak össze. Lo Kuangcsung „A három királyság regényes története” című műve, amely a Kr. u. 3. század „három királyságának” harcait eleveníti fel, valójában még inkább laza szerkezetű mondaciklus. Betyárokról szóló történeteket fűzött össze egy pikareszk regénybe Si Naj-an a „Vízparti történet”-ben. A hősök más és más okból kerülnek szembe a törvénnyel, de végül mindannyian a Liangsan hegyek „rablóivá” válnak. Vu Cseng-en „Nyugati utazás” című regénye buddhista és taoista mesék, mítoszok és legendák művészi füzére. Ismeretlen a szerzője a magyarul „Szépasszonyok egy gazdag házban” címmel megjelent társadalmi regénynek. A kor legsikeresebb alkotása, amely a valóságban a 16. század városi életét mutatja be. A szerelmi jelenetek kendőzetlen leírásai következtében többször betiltották, vagy rövidítve adták ki, bár ezekkel is az „aranyélet” céltalanságát, a pénz körül forgó városi életet, az öncélú gazdagságot ábrázolta a szerző. Az erotika ilyen ábrázolása a hanyatló Ming-korban nem aránytévesztés, ha valaki jó szexuális ajzószert tudott ajánlani hivatali főnökének, az gyakran többet ért egy jó

mandarinvizsgánál. Kuan Han-csing megteremti a kínai zenés drámát. Ő írta a kínai drámairodalom legnagyobb tragédiáját a „Tou-o ártatlan halálá”-t. A Ming-korban kialakult az előkelők szórakoztatására az ún. déli dráma, amely jóval kötetlenebb, mint a Jüan-kori „északi dráma”, amelyben csak négy felvonás lehetett, kilenc szereptípussal és csak a főhős vagy főhősnő énekelhetett. Tartalmuk többnyire érzelmes szerelmi történet. A Mingek külpolitikája Kezdetben a javuló gazdasági helyzet megengedte, hogy a Mingek expanzív külpolitikát folytassanak. A mongolok elleni északi hadjárataikkal, Korea hűbéresi státusának visszaállításával (1392), Annam (Vietnam, 1407-27 között) megszállásával, valamint nagyszabású tengeri expedíciókkal kiterjesztették Kína befolyási övezetét. Hatalmuk tetőpontján (1405-33) Cseng Ho vezetésével hét nagyarányú tengeri expedíciót indítottak. Céljuk a kínai befolyás növelése Délkelet-Ázsiában, a stratégiai fontosságú kereskedelmi útvonalak ellenőrzése, a kereskedelmet zavaró maláj kalózkodás felszámolása volt. A kínai flotta eljutott Ceylonba, az indiai Malabar-partra, Ádenbe, sőt a kelet-afrikai partokra is. A legnagyobb expedícióban 60 hajó vett részt, 28 ezer emberrel. Ezek a birodalmi expedíciók akár Európát is elérhették volna, hiszen a portugál Vasco da Gama 1497-ben négy kisebb hajóval és 170 emberrel indult el Indiába. 1433 után a felfedezőutakat mégis leállították a kínaiak, mert Európával szemben a gazdaság növelésére ők nem kényszerültek rá, és e vállalkozások költségesek voltak. Időközben az északi határra mongol nyomás nehezedett (1449-ben még a császárt is elfogták), az állam erőit lekötötte a szárazföldi hadsereg és a Nagy Fal bővítése. A konzervatív konfuciánus bürokrácia féltékenyen gátolta az újgazdag kereskedők vagyonosodását, számára nehezen ellenőrizhető külföldi vállalkozásait, ezért 1436-ban még a tengerjáró hajók építését is megtiltották. 1516-ban érték el a portugálok Kínát. A helyi hivatalnokok megvesztegetése révén Kantonban rendezkedtek be, de mivel hódítókként viselkedtek, hat év múlva elűzték őket. A század közepén már a portugálok és spanyolok tartották kezükben a Dél-kínai-tenger kereskedelmét, kiszorítva onnan a Mingeket. 1557-ben a portugálok egy korrupt főhivatalnoktól megszerezték az első kínai koncessziót (az állam kizárólagos hatáskörébe tartozó jogokat átenged) Macaura. A16. század végén megkezdődött a jezsuita misszionáriusok beáramlása, a 17. század elejétől az angolok, hollandok is megkezdték a terjeszkedést a térségben. Emellett a 16. században Kínának védekeznie kellett az újjászerveződött mongolok és a japán kalózok támadásaival szemben is. Aszázéves polgárháborúba süllyedt Japán számára időnként a kalózkodás pótolta a Koreával, Kínával akadozó kereskedelmet. AMingeknek többször kellett seregeikkel beavatkozniuk koreai hűbéresük védelmében, amikor a század végén a japánok hadjáratokat indítottak. A Mingek bukása A Ming-dinasztia bukásához hozzájárult, hogy császárai alkalmatlanná váltak az uralkodásra. Elkényelmesedtek a fényűzésben, évekig ki sem mozdultak háremeikből. A század végétől az uralkodók még a minisztereikkel sem találkoztak. Az államügyek irányítása a korrupt eunuchok kezébe került, akik saját hadseregükkel és titkosrendőrségükkel terrorizálták a lakosságot és a hivatalnokokat, súlyos adókat vetettek ki. (Kilencezer ágyas élt a palotában, amelynek rendjét százezer eunuch vigyázta.) A reformpárti hivatalnokok fellépését csak tisztogatások és klikkharcok követték. A belviszályoktól bénult kormányzat képtelen volt biztosítani a földműveléshez szükséges feltételeket. A Ming-uralmat Li Ce-cseng (1606-45) 1628ban kitört parasztfelkelése döntötte meg. 1644-ben Peking ellenállás nélkül megadta magát a felkelők sokszázezres seregének, a magára maradt császár pedig felakasztotta magát. A felkelők győzelmétől megrémült arisztokrácia külső segítség után nézett, és az északkeleti határoknál élő mandzsukkal kötött szövetséget. Avisszavonuló Li Ce-csenget meggyilkoltatták – egy másik történelmi hagyomány szerint egy buddhista kolostorban meghúzódva magas kort ért meg. Japán Japán Ázsia keleti peremén ívszerűen elhelyezkedő vulkanikus szigetsorból áll: 4 nagy, s mintegy 3900 apró szigetből. Az ország területe alig valamivel haladja meg a Britszigetekét. Erőteljes a vulkáni tevékenység, a ma is aktív vulkánok száma 60 körül van. A gyakori és pusztító földrengéseket, ha a tenger alatt robbannak ki, szökőárak kísérik. A Csendesóceán nyugati részén keletkező tájfunokból évente háromöt közelíti meg a szigeteket vagy támad rá, jelentős szél- és vízkárokat okozva. A mostoha természeti feltételekhez való alkalmazkodás mély nyomokat hagyott a japán kultúrán. Az ősi vallás, a sinto („istenek követésének útja”) tételes tan- és hitvallás nélküli kultusz, amely a természet, az ősök, a szülők, a feljebbvalók és az élő isten, a császár tiszteletén alapul. Asinto szerint a természet minden tárgyának lelke van, és az egyénnek összhangban kell élnie velük. Atermészet újjáteremtése kicsiben a japán háztól elválaszthatatlan kert, és a régmúltba nyúlik vissza a generációkon át nevelt törpefák (bonsai) kultusza is. A japán kultúra számos idegen – elsősorban kínai – elemet olvasztott magába. Kínaiaktól vették át az írást, de kimutatható hatásuk az orvostudományban, az időszámításban, a csillagászatban és a művészetekben is. A közigazgatási rendszer fejlődésére is hatással voltak, a tenno („égi császár”) cím is onnan ered, és ugyancsak a kínai műveltség hatására kezdték el országukat Nihonnak vagy Nipponnak (a „Felkelő Nap Országa”) nevezni. A föld legősibb uralkodóháza a japán, a jelenlegi császári család alapítójának egy, a Kr. u. 6. században élt uralkodót tartanak. Kínából – koreai közvetítéssel – jutott el Japánba a 6. században a konfucianizmus és a ma legelterjedtebb tételes vallás, a buddhizmus. A 13. században, egy súlyos háborúktól és természeti csapásoktól nehéz időszakban vált tömegvallássá, amikor a szülők iránti szeretet és tisztelet hirdetése mellett az ősök és a sintoista istenek is helyet kaptak benne. Így természetes lett, hogy valaki részt vesz a sintoista szertartásokon és emellett a buddhizmus (vagy más vallás) követőjének vallja magát. Ugyancsak kínai eredetű a rizstermesztés, amely szintén a japán kultúra meghatározójává vált. Japán a legészakibb ország, ahol a rizs az alapvető gabona. Aterület 80%-a hegyvidék, és a mai magyarországinál kisebb termőterületen az 1721-es népszámlálás szerint már 30 millió ember élt, ami a művelhető területekre vetítve kiugróan magas értéket, 400 főt jelentett km2-enként (Európa legsűrűbben lakott területein ekkor nem haladta meg a 100 főt). Ezt csak hihetetlen szorgalommal, takarékossággal és számos más erénnyel lehetett fenntartani, amit a konfucianizmus is erősített. Elképzelhetetlen lett volna ez a magas népsűrűség a japánok tisztaságszeretete nélkül, amely a kötelező tisztálkodások egész rendszerét felállító sintoizmusban gyökerezik. A pálcikával evés kifejleszti az emberekben a kézügyességet, akárcsak a papírhajtogatás, az origami. Az a sintoista szokás, hogy húszévente lebontották a szentélyeket, majd odébb ugyanazt újra felépítették, jó másolási készséget alakított ki a mesterekben. A szamurájok útja a hatalomhoz A 9-10. században szilárdultak meg véglegesen a feudális viszonyok Japánban. Az ókori hivatalnokállamban még teljhatalmú császár (tenno) mind kevesebb tényleges hatalommal rendelkezett. A domborzat erős tagoltsága és az állandó határháborúk miatt a peremvidékek feudális nagybirtokosai megerősödtek. E távoli területek urai a központi hatalomnak adót nem fizettek, és megszervezték a saját fegyveres erejüket (szamurájok) az őslakosság ellenállásának, a hegyvidékek erdei rablóinak, a partvidékek kalózainak leküzdésére. A harcos családok fejei az őket szolgáló szamurájokat tágabb családjukba fogadták és hűbérbirtokkal jutalmazták meg őket. Az egymás és a központi, császári hatalom ellen is harcoló szamurájcsaládok között a császárság csak ideig-óráig tudta megőrizni maradék hatalmát hintapolitikájával. 1185-ben ötéves polgárháború (Genpei-háború) után Minamoto Joritomo szerezte meg a hatalmat, 1192-ben Japán első sogunja (katonai fővezér) lesz, és megszervezi a szamurájállamot. Az állam vitathatatlan vezetőjévé a sogun vált (sogunátus) és a hatalom kulcspozíciói a szamurájok kezébe kerültek. Ez lehetővé tette, hogy a szamuráj-szellem a hétköznapi élet valamennyi területét áthassa. A kjótoi császári udvar ugyan fennmaradt, de uralkodó helyzetét majdnem 700 évre elvesztette. Kjóto – a pompa- és művészetkedvelő császári főváros – helyett a légvonalban 300 km-re fekvő puritán, katonás erkölcsű Kamakura lett a birodalom új központja. Drámai véget ért a kamakurai sogunátus 1333-ban. Amikor a lázadó szamurájcsapatok elfoglalták a fővárost, a sogun helytartója 800 hívével rituális öngyilkosságba menekült. A hatalom új birtokosa, az Asikaga család első sógunja visszahelyezte a birodalom központját Kjótoba. Hamarosan megmutatkoztak e döntés káros következményei. A császári udvar fényűző, de politikamentes világa magával ragadta a sogunt és a szamurájvezéreket. A központi hatalom figyelmének lankadását a vidék urai saját politikai céljaik megvalósítására használták ki. A15. század folyamán a független helyi nagyurak – daimjók („nagy név”) – megszervezték szamurájcsapataikat, és mind sűrűbben kerültek összetűzésbe szomszédaikkal. Az ellenségeskedés hamarosan az egész országra kiterjedt, és több mint egy évszázadon át tartott (a hadakozó daimjók kora: 1467-1568). A helyi hatalmasságok egymással és a soguni, illetve a császári hatalommal vívott harcát parasztmegmozdulások egészítették ki. Példátlanul gyors karrierek és hatalmas bukások kora volt ez. Szinte valamennyi ősi daimjó család elpusztult ebben a küzdelemben, a helyükbe újak kerültek. 1543-ban érték el az első európaiak – a portugálok – Japán partjait. Afelfedezők nyomában portugál és spanyol hittérítők és kereskedők érkeztek, akik kezükben tartották a Japán és Kína közötti kereskedelmet, és a tűzfegyverek elterjesztésével gyorsan leértékelték a hagyományos szamuráj hadviselést. A Xavéri Szt. Ferenc vezette jezsuita hittérítők komoly sikereket értek el, különösen az ország déli részén. A hűbéri Japán: a szamurájok világa „Az etikett súlyosabb a hegynél, a halál könnyebb a pehelynél.” (Japán mondás) Óriási távolság választotta el az egyszerű gyalogos katona világát a sógunétól, mégis valamennyi szamurájt egy közös eszmény: a „lovagias” ember eszménye tartotta össze. Hosszú és fáradságos volt az út – busido: a „harcos útja” – az ideális „lovagiassághoz”. Már egészen kicsi kortól a gyermek tizenöt éves koráig tartott a kiképzés és a szamurájerények elsajátítása. Legfontosabbaknak az urukhoz való hűséget, a kötelességtudást és a bátorságot tartották. Az őszinteség, a vagyon megvetése, a szenvtelen viselkedés és a hallgatagság ugyancsak követelmény volt, de udvarias viselkedést vártak el mindenkivel szemben, együttérzést a bajban lévőkkel, nagylelkűséget a gyengékkel szemben és az ellenség tiszteletét. A fiúkat ötéves koruktól tanították a fegyverek használatára, hogy azután felnőttként életük végéig gyakorolják azt. Akiképzéshez tartozott a dzsúdzsucu (dzsúdó: cselgáncs) egy különleges, fegyver nélküli önvédelmi sport alapos ismerete is, amely a köznép körében is népszerű lett, miután a 16. század végén megtiltották neki a fegyverviselést. A szamurájok kardforgatása valóságos művészetté vált, amelyben nem az erő dominált, hanem a helyzetfelismerés, gyorsaság és pontosság. Ezt a kendzsucunak (kendó) nevezett, bambuszbotokkal vívott harci sportágban sajátították el, hogy a végén a kétkardos küzdésmóddal a japán vívóművészet csúcsára jussanak fel. „A kard a lovag lelke” – szólt a régi mondás. A harcos személyes méltóságának és becsületének megtestesítőit látta bennük, és csak a legritkább esetben – kihallgatás, látogatás alkalmával – vált meg tőlük, éjszaka is hálógyékényének a fejénél

tartotta azokat, hogy mindig a keze ügyébe essenek. Bár a 16. század végétől használtak tűzfegyvereket a szamurájok, de mégis idegenkedtek ezektől a „lovagiatlan” fegyverektől, amelyek puszta mészárlássá változtatták a harcot. Így válik érthetővé, hogy amikor a szamurájállam a 19. század közepén összeomlott, a japán lőfegyverek még mindig ugyanazok a kezdetleges, elöltöltős puskák voltak, mint amilyenekkel a portugálok háromszáz évvel korábban megismertették őket. A szamurájerkölcsnek ellentmondó, különleges feladatokra (kémkedés, szabotázs, merénylet) „árnyékharcosokat”, nindzsákat alkalmaztak. A szamuráj „harcos útja”, a busidó egyet jelentett a halálra való állandó és eltökélt készenléttel. Sokszor kellett gyerekként embertelen próbákat is kiállniuk – az éjszakát temetőben, vagy vesztőhelyen felakasztott, lefejezett hullák között magányosan tölteniük –, hogy a halál számukra megszokott és bizalmas közelséggé váljon. Bizonyos helyzetekben az öngyilkosság (szeppuku: „a has felmetszése”) a szamuráj becsületbeli kötelességévé vált. Különös végrehajtása eltért minden más kultúrától, itt nem volt hirtelen felindultság, impulzivitás, hanem józan értékelés, rituális előkészületek és kivitelezési mód, valamint egy kiválasztott barát, aki a haldokló fejét a szertartás csúcsán levágta, megkönnyítve ezzel útját a halálba. A fogságba esés megaláztatása helyett inkább választották az önkéntes halált, és a leghűségesebb szamurájok urukat a halálba is elkísérték, de ez olyan méreteket öltött, hogy a kormánynak hamarosan be kellett tiltania. Akkor is a rituális öngyilkosságot választotta egy szamuráj, ha ura méltánytalanul vagy becstelenül cselekedett, hiszen nem hunyhatott szemet fölötte és urát sem figyelmeztethette nyilvánosan. Nem tehetett mást, mint hogy ezzel bírja jobb belátásra urát. A sogun, a daimjók és más magas rangú vezetők fiaikat elitiskolákba küldték, ahol nem csupán a fegyverforgatás művészetét és az írást-olvasást tanították, hanem a politika, a tudományok és a művészetek rejtelmeibe is bevezették a tanulókat, hogy művelt, érzékeny emberekké váljanak. A 13. században gyorsan népszerűvé váltak Japánban a Zen-buddhizmus tanításai. AZen mélyen és tartósan befolyásolta a japán szellemiséget és életfelfogást, sőt a Nyugatra is nagy hatást gyakorolt. Tanai szerint a „buddhaság” eléréséhez nincs szükség a szentek közbenjárására, értéktelennek tartja a szent szövegeket és rítusokat. A meditáció, az önmagunkba mélyedés és a legszigorúbb szellemi fegyelem révén a hívő itt a Földön „megvilágosodhat”. A művészi Zen-szertartásokra a nemes egyszerűség, mértéktartás, közvetlen kifejezésmód jellemző, mint a teaivás szertartására, a virágkötészetre (ikebana), de hatott kertrendezésre, írásra (kalligráfia), festészetre és költészetre, valamint a harci művészetekre is. Aszamurájfegyverek zaja közben sem hallgattak el a múzsák. Kifejlődött a szerelmi történeteket, továbbá buddhista és sintoista legendákat feldolgozó nó színjátszás, valamint a klasszikus japán dráma, az éneket, a táncot és a színpadi pantomimjátékot ötvöző kabuki. A középkori Japán kulturális öröksége a mintegy négyórás teaszertartás is, amelynek célja a megtisztulás, a természettel való azonosulás, a valódi szépség, egyszerűség, a csend és nyugalom, az áhítatos elmerültség, a derű elérése. Ezt segítette elő a külön e célra kialakított kertrész, a teaház is. Japánban, mint minden földművelő társadalomban, a társadalom és alapsejtje, a család egyértelműen a férfiuralom alatt állott. A nők élete otthonukra és családjukra korlátozódott, alávetettségük kettős volt: gyerekeket szülni és nevelni – a gyereknevelésben komoly befolyásuk volt –, és feltétel nélkül szolgálni urukat. Aszamurájlányokat felkészítették a feleség- és anyaszerepre, sőt a fegyverforgatást is együtt gyakorolták fivéreikkel, de a szamurájok udvarlását – európai társaiktól, a lovagoktól eltérően – a nyerseség jellemezte. Szórakozni a minden városban megtalálható fürdőházakba vagy teaházakba jártak, ahol a gésák várták őket. E szép lányoknak mindenhez kellett érteniük, mint ókori elődeiknek, a görög hetéráknak, énekelni, táncolni, húros hangszeren játszani, szellemesen társalogni. A valódi prostituáltak a városokban, de még a falvakban is megtalálható bordélyházakban voltak. A szegény emberek adták be ide lányaikat, akik huszonhét éves koruk után férjhez mehettek. A szegény sorsú japán férfiak általában az örömházakból nősültek. Fénykor és hanyatlás Az időközben végbement gazdasági és kulturális fejlődés hatására a 16. század közepétől megkezdődött a kilábalás a válságból a politikai egység irányában. Az egység megteremtésére bőven akadt jelentkező. Erre komoly esélye csak annak volt, aki a fejlett kézműiparú és virágzó mezőgazdaságú kjótoi síkságot ellenőrizte. A hely jelentőségét fokozta, hogy itt volt a Japánt behálózó kereskedelmi útvonalak központja, és ha tényleges hatalom nélkül is, de Kjóto volt a soguni és császári székhely is. Legnagyobb sikerrel Oda Nobunaga járt, aki a keresztényekre támaszkodott, de leghatásosabbnak a mintegy 3000 muskétása bizonyult. Halála után az egyszerű szamurájból Nobunaga vezérévé lett Tojotomi Hidejosi (1585-98) fejezte be az ország egyesítését. Rendezte a földbirtokviszonyokat, egységesítette az adózást. Begyűjtötte a kardokat és a parasztoknak megtiltotta a fegyverviselést. A szamurájokat, kereskedőket, kézműveseket a városokba telepítette. Az egész országban biztosította a szabad közlekedést és kereskedelmet. A daimjókat is ellenőrzése alá vonta, váraikat leromboltatta, hatalmukkal és jövedelmükkel arányban határozta meg anyagi kötelezettségeiket és a kiállítandó katonák számát. Kezdetben ő is támogatta a keresztényeket, de hamarosan veszélyesnek találta hatalmára a gyorsan növekvő befolyású, új ideológiát, és hirtelen megtiltatta a hittérítést. Akereskedelem még zavartalanul folytatódhatott tovább az európaiakkal. Fő célja a gyengélkedő Ming-Kína meghódítása volt. Amikor 1592-ben megtámadta Koreát, hadjárata a kínaiak beavatkozása miatt kudarcba fulladt.

MAGYARORSZÁG a 16. században
Magyarország története a 16. században
A Jagellók kora
II. Ulászló trónra kerülése Mátyás király halála után a magyar trónra számos igénylő jelentkezett. Az elhunyt király maga házasságon kívül született fiát, Corvin Jánost jelölte ki utódjául, aki azonban nem tudott támogatókat szerezni, és szemben állt vele az özvegy királyné, Beatrix is. Végül Corvin János a Hunyadi-birtokok, a bosnyák királyi, a szlavón hercegi cím és a horvát bánság fejében lemondott trónigényéről. Atovábbi igénylők – Habsburg Miksa, Jagelló Ulászló és öccse, János Albert – közül a rákosi országgyűlés 1490. július 15-én Ulászlót választotta meg, aki már birtokolta a cseh királyi címet is. A jelölt mellett szólt, hogy személye távlatilag lehetőséget biztosított a Cseh- és Lengyelországgal fennálló viszályok rendezésére, valamint távol tartotta a tróntól a magyar nemesség körében népszerűtlen Habsburgokat. Miután ígéretet tett arra, hogy feleségül veszi Beatrixot, az özvegy királyné is őt támogatta. II. Ulászló jelentős cseh sereg élén érkezett a magyar határra, s Farkashidán elfogadta, és oklevélben is megerősítette megválasztásának feltételeit. Megígérte, hogy nem vezet be újításokat, eltörli az egyforintos állami adót, és a királyi tanács és a rendek megkérdezésével fog kormányozni. Mátyás özvegyével októberben kötött házasságot titokban, később azonban, kényszerre hivatkozva, érvénytelenítésért folyamodott a pápához. János Albert és Habsburg Miksa nem nyugodtak bele a helyzet ilyetén alakulásába, fegyverrel igyekeztek érvényt szerezni trónigényüknek. Ebben a küzdelemben, amely az 1491es év végéig elhúzódott, Ulászlónak sikerült megnyernie Mátyás fekete seregének a támogatását. A katonák fizetése azonban elmaradozott, s a zsoldosok egyre inkább rablásból tartották el magukat, mire a Délvidékre vezényelték őket a török ellen. A hajdani híres haderő züllése már megállíthatatlan volt, végül 1492 szeptemberében Kinizsi Pál alsómagyarországi főkapitány verte szét a fekete sereg maradványait. A belső bizonytalanság kedvezett a török támadásoknak, bár várfoglalásokkal sikertelenül próbálkoztak, de 1493 szeptemberében a boszniai pasa megsemmisítő vereséget mért a horvát-szlavón hadakra, az al-dunai határbégek pedig Szászföldre törtek be több alkalommal is. Kinizsi viszonzásképpen török területeket pusztított végig, majd 1495-ben Magyarország békét kötött a Török Birodalommal, s ezt a későbbiekben többször meghosszabbították. A Jagelló-kor első húsz esztendejében a déli határon egyetlen erődítmény sem cserélt gazdát, a továbbiakban csak kisebb határvillongásokra került sor. Atöbbi külső problémát is sikerült megoldani. Alengyelekkel való nézeteltéréseket a Jagelló testvérek János Albert lengyel trónra lépése után végleg rendezték. AHabsburgokkal való viszonyban viszont zavart okozott a magyar rendeknek 1505-ben a rákosi országgyűlésen hozott „végzése”, amely kimondta, hogy Ulászló fiúörökös nélküli halála esetén nem választanak többé idegen uralkodót a magyar trónra, a lányági öröklést pedig nem ismerik el. A „rákosi végzés” Habsburg Miksa hadüzenetét váltotta ki, a két királyi család azonban 1506-ban békésen oldotta meg a problémát. Családi örökösödési szerződést kötöttek egymással, miszerint Miksa unokája, Ferdinánd feleségül veszi Jagelló Annát, Ulászló esetlegesen születő fia pedig Ferdinánd húgát, Máriát. Amagyar rendek nem nyugodtak bele az általuk hozott határozatot hatálytalanító megegyezésbe, s a királyt rákényszerítették, hogy hadat üzenjen Miksának. Háborúra azonban nem került sor, mert Ulászlónak 1506-ban fia született. A kezdeti nehézségek ellenére Ulászlónak tehát sikerült biztosítania országai nyugalmát, külső biztonságát és nemzetközi tekintélyét. Látszólag belül is béke volt, a királyi hatalom ellen senki nem szervezkedett, s az uralkodónak is csak ritkán kellett fellépnie bárói megfékezésére. A felszín alatt azonban igen veszedelmes folyamatok zajlottak. II. Ulászló kormányzata A gyengekezű II. Ulászló alatt hamarosan összeomlott a központi kormányzat Mátyás alatt kiépített szervezete. Az intézmények többsége nem szűnt ugyan meg, de már nem a királyi hatalom, hanem vezetőik, a királyi tanácsban ülő országnagyok érdekében működött. A kincstár Ulászló trónraléptekor üres volt, s mivel magánbirtokokkal Magyarországon nem rendelkezett, a királyi jövedelmek bérbeadásával vagy elzálogosításával próbált bevételekhez jutni. Zálogba került egy sor város, s egyre többen kaptak birtokaikra adómentességet azoknak a kölcsönöknek a fejében, amelyekkel trónra kerülését finanszírozta. A pénzügyeket ráadásul sokszor korrupt hivatalnokok kezelték ellenőrizetlenül. Apénzügyi problémák miatt lezüllött fekete sereg sorsát már megismerhettük. A királyi kancellária továbbra is a legfontosabb hivatal maradt, de a főkancellárt Ulászló már nem tudta kézben tartani. Mivel ez a szerv volt a felsőfokú bíráskodás és a diplomácia hivatala is, irányítójának hatalma vetekedett a királyéval, s a Mátyás alatta központosítás bázisául szolgáló szakembergárda teljesen alárendelődött a királyi tanácsnak. Afőkancellári méltósággal teljesedett ki az alacsony sorból származó Bakócz Tamás pályafutása, aki 1497-ben az esztergomi érsekséget is megkapta. A jogszolgáltatás legmagasabb szintű intézményei a királyi tanácsnak rendelődtek alá, mintegy annak részeként működtek. Farkashidai ígéretei szellemében a király valóban a királyi tanáccsal együtt kormányzott, de a tényleges irányítás az ott ülő főurak és főpapok kezébe került. Az országgyűlésekre összesereglett köznemesség jobbára csak szentesítette a királyi tanács döntéseit. S ha erre nem lett volna hajlandó, a közös határozatokat megszövegező és a legfőbb végrehajtó hatalmat birtokló tanács akkor is tudta érvényesíteni akaratát. II. Ulászló egyéniségénél fogva sem volt alkalmas az országot kormányzó főrendekkel szembeni határozott fellépésre. (Nem véletlenül ragadt rá a Dobzse László név, állítólag szavajárása volt a „dobzse, dobzse”, azaz „jól van, jól van”.) Társadalmi változások a Jagelló-kor elején A királyi tanács hatalmi helyzetének változása nem maradt következmények nélkül a társadalom alakulására sem. A bárók – kedvező helyzetüket kihasználva – olyan jogokat szereztek maguknak, amelyek nemcsak a köznemesi tömegektől, hanem az ún. nagybirtokos köznemességtől is elválasztották őket. A legjelentősebb esemény az 1498. évi országgyűlésen történt ebből a szempontból, amikor meghatározták azon bárók névsorát, akiket bandérium tartására köteleztek. A bandériumtartás számos előnnyel járt. A mintegy ötszáz katona a báró magánhadserege lett, ennek segítségével maga szedte be birtokain az állami adókat is. Ebbe a körbe 39 főtisztviselő, illetve „örökös és szabad ispán úr” tartozott. Azokból a nagybirtokosokból, akik nem jutottak be ebbe a körbe, kerültek ki tapasztalataik és vagyonuk alapján a köznemesség vezetői, bár fő céljuk a bárók közé való visszakerülés volt e minőségükben is. Továbbra is megmaradt a familiaritás kapcsolatrendszere. Igaz ugyan, hogy erre az időre a kötődés jellege alaposan megváltozott, s éppen a bárók és a leggazdagabb familiárisok között. A kapcsolat kezdetben is jóval lazább volt, mint Nyugat-Európában, hiszen időleges volt, és bizonyos fokig önkéntes szolgálatvállalásokon alapult. A báróknak érdekükben állt minél tekintélyesebb embereket a szolgálatukba állítani, hiszen azok révén nagyobb területre terjeszthették ki befolyásukat. A familiárisi szolgálatokért járó ellenszolgáltatást kezdetben természetben biztosították, idővel azonban a pénzben fizetett javadalmak váltak általánossá, amit a bárók csak az állami szolgálatban szerzett jogos és jogtalan jövedelmeikből tudtak biztosítani. Meglazult a személyes kapcsolat is, a szolgálatvállalás idejét egyre gyakrabban meghatározták. A familiárisok – akiket ekkor már inkább szervitorként emlegettek –, ha kedvezőbb lehetőséget találtak, elhagyhatták urukat, és máshoz szegődhettek, a bárók és a leggazdagabb nemesek közötti viszony tehát állandóan változott. A köznemesség céljai azonban mindig csak egy bárói csoporttal való szövetségben emelkedhettek az országos politika szintjére, s ez tovább növelte egyik vagy másik csoportosulás hatalmát. A belpolitikai viszonyok mindennek következtében áttekinthetetlenné váltak. A nemességnek természetesen nem minden tagja politizált országos viszonylatban, sokan voltak, akik birtokaikra visszahúzódva gazdálkodással foglalkoztak. Az európai szinten növekvő élelmiszerkereslet kedvező lehetőséget biztosított a meggazdagodásra. A birtokosok először jobbágyaik terményjáradékával üzleteltek, ezért az időközben pénzszolgáltatássá vált kötelezettségeket ismét természetben kezdték szedni. Később majorságaikat is műveltetni kezdték, ezek a földek azonban ekkor még kicsik voltak, s nem állt rendelkezésre szabad munkaerő, megkezdték tehát a munkaszolgáltatás, a robot fokozását. A termények piacra dobását megkönnyítette a nemesség és az egyháziak vám- és harmincadmentességének törvénybe iktatása. A kereskedő nemesek legfontosabb vetélytársa a terménnyel üzletelő parasztság és mezővárosi polgárság volt. Az 1490-es évektől éppen ezért született egy sor törvény, amely korlátozni kívánta ezen rétegek kereskedési lehetőségeit, valamint gátolni akarta a jobbágyok szabad mozgását. 1492-ben törvényben kötelezték a nemességet, hogy jobbágyaiktól és a földjeiket bérlőként művelő idegenektől kilencedet szedjenek, mégpedig terményben. Ezt a rendelkezést később a földesúri földet bérlő városi polgárokra is kiterjesztették. A költözés engedélyezését 1504-ben a vármegye, a szolgabírák hatáskörébe utalták, miután már korábban hatalmas bírsággal fenyegették azokat, akik szökött jobbágyot befogadnak. Abelpolitikai bizonytalanság, a gazdasági lehetőségek és életkörülmények romlása, valamint a társadalmi felemelkedés lehetőségének korlátozása miatt robbant ki 1514-ben Dózsa György vezetésével a magyar történelem legnagyobb parasztfelkelése. Az 1514-es parasztfelkelés Az események ilyetén alakulásához a parasztság elégedetlenségének növekedésén kívül külpolitikai változások is hozzájárultak. Mivel a törökkel az 1510-ben lejárt békét nem újították meg, a határvidéken hamarosan fellángoltak a harcok. A törökök 1512 őszén elfoglalták a szreberniki bánságot, s ezzel mintegy ötven év után módosították a határokat. Ennek hatására X. Leó pápa keresztes hadjáratot hirdetett, amelynek vezetését a pápaválasztás miatt Rómában tartózkodó (mellesleg korábban a pápai méltóságra pályázó) Bakócz Tamás esztergomi érsekre bízta. A pápai bulla kihirdetésére 1514 áprilisában került sor. A felhívásra váratlanul sokan gyülekeztek össze a különböző országrészekben felállított táborhelyeken. A fősereg parancsnokául Székely Dózsa Györgyöt nevezték ki, aki

korábban nándorfehérvári lovastiszt volt. A nemesség és a táborba szálló parasztok azonban hamar összeütközésbe kerültek egymással. A birtokosok egyrészt a nyári munkáknál igencsak megérezték a hadba vonultak hiányát, másrészt joggal tartottak az ellátatlan sereg kihágásaitól. Mezőtúrnál május első felében már véres összecsapásra is sor került. Amikor ennek híre jött, Bakócz leállította a toborzást, arra hivatkozva, hogy a keresztesek nemesi kúriákat rohantak meg „vakmerően és szentségtelenül”. A keresztesek azonban, a hozzájuk csatlakozott mezővárosi papok és obszerváns ferencesek prédikációinak hatására, úgy vélték, hogy az a „szentségtörő”, aki működésüket akadályozza. Az a nemesség, amely az előző évtizedekben fokozódó terheket rakott a nyakukba, most „hitetlenné” vált a szemükben. Dózsa György nem engedelmeskedett Bakócznak, hanem befogadta hadába a környékbeli táborok népét is, és a török ellen indult. Báthori István temesi ispán azonban május végén Apátfalvánál szétverte a keresztesek Maroson átkelő előőrseit. A következő napon Dózsa viszont megostromoltatta és felgyújtatta a nagylaki várat, ahol Báthori nemeseivel a győzelmet ünnepelte, s a keresztes hadjárat ezzel egyértelműen parasztfelkeléssé változott. Dózsa több környékbeli birtokossal együtt kivégeztette Csáky Miklós csanádi püspököt is. A parasztsereg ezután három hadtestre osztva sorra elfoglalta a Maros menti várakat, s 1514 június közepére ellenőrzése alá került Bihar, Bács és Bodrog megye, bevették, Aradot, Világost, Solymost és Lippát. A harcok átcsaptak a szomszédos területekre is, az erő azonban egyre inkább szétforgácsolódott. Dózsa a pesti táborban maradt keresztesek megsegítésére öccsét küldte, Dózsa Gergely hadát azonban szétverték, s hasonló sorsra jutottak az ország más területein harcoló seregrészek is. Dózsa maga eközben Temesvárt ostromolta, de mikor a felmentésre megérkezett Szapolyai János húszezres serege, a megfáradt paraszthad letette a fegyvert. (Ugyanez történt július végén Lőrinc nagyváradi szerzetes Erdélyben felmorzsolódott haderejével, s a seregvezért máglyahalálra ítélték.) Dózsa kivégzése a kor fogalmai szerint is bestiális kegyetlenséggel történt: „először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái ... fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették.” Szélesebb körű megtorlás, irtóhadjárat azonban nem követte a parasztfelkelést. Még az 1514. októberében tartott országgyűlésen hozott intézkedések – a szabad költözési jog eltörlése és a heti egy napi robotkötelezettség kimondása – is jórészt papíron maradtak. A parasztháború legsúlyosabb következménye az anyagi és emberveszteség, ami teljes egészében a következő évtizedben mutatkozott meg. A Tripartitum A 15. század közepétől előretört Magyarországon az írásos jogalkotás és megnövekedett az országgyűlési törvények száma, a bíráskodás legjelentősebb alapja mégis az íratlan szokásjog maradt. A kusza belpolitikai viszonyok között a bíróságok munkája is anarchikussá vált, s „az ország törvényeinek és szokásainak ily különböző és sokféle magyarázata következtében... mind az ítélő bírák, mind a perlekedő felek lelkei nagy bizonytalanságok között hánykolódának”. Az országgyűlés több alakalommal is elrendelte, hogy „az ország szokásait és jogait” össze kell írni, de érdemleges munka ezen a téren csak akkor kezdődött, amikor Werbőczy István országbírói ítélőmestert bízták meg a feladat elvégzésével. Werbőczy a három részbe foglalt jogkönyvet, amelyen egy évtizedig dolgozott, az 1514. évi országgyűlésen mutatta be. A rendek elfogadták a Tripartitumot, a király megerősítő levélbe foglalta, a királyi tanács azonban megakadályozta, hogy pecsétjével szentesítse, s a megyéknek megküldve kihirdesse azt. A Tripartitum ugyanis alapvetően a köznemesi szemlélet jegyében íródott, a főnemességnek ezért nem volt érdeke, hogy törvénnyé váljon. Werbőczy azonban 1517-ben Bécsben kinyomatta művét, és megküldte a megyéknek. A bíróságok országszerte használni kezdték, így a Tripartitum a gyakorlat, a szokás útján vált törvénnyé. A mű első része tárgyalta a nemesi magánjogot, itt szerepelt a négy legfontosabb nemesi kiváltság (sarkalatos nemesi jog): a személyes szabadság, a királyi bíróság alá tartozás, az adómentesség és az ellenállás joga. A második rész a nemesi perjogot tartalmazta, a harmadik pedig részleteket foglalt magában a városi és jobbágyi jogból, valamint az erdélyiek sajátos jogából. Sem külön közjogi, sem büntetőjogi része nem volt, ilyen jellegű szabályokat elszórva, mindenhol közölt Werbőczy. A Tripartitum alapvetően a magyar feudális szokásjogot rögzítette, az 1514-es országgyűlés parasztellenes rendelkezéseit Werbőczy utólag szintén belevette a Hármaskönyvbe. A Tripartitum egyik legfontosabb közjogi fejtegetése az volt, amelyet később a Szent Korona tanának neveztek. A korona első királyaink idejében még, csakúgy, mint Európában mindenhol, a király isteni eredetű hatalmának szimbóluma volt, s ekkor a királyon kívül nem volt más közhatalom az országban. Később, amikor az államhatalom megoszlott az uralkodó és a nagybirtokosok között, megváltozott a koronához kapcsolódó ideológia tartalma is. A Szent Korona egyre inkább az államhatalmat jelentette, s egyben a területet is, amelyre ez a hatalom kiterjedt. Werbőczy Szent Korona-elmélete azt a rendi fejlődés következtében beállott felfogást tükrözte, hogy a köznemesség is az államhatalom részesének tekinti magát. A Hármaskönyv szerint már első királyunk megválasztásakor a közösség az ország Szent Koronájára, s ezzel a megkoronázott királyra ruházta a főhatalommal együtt a nemesítés és birtokadományozás jogát. „A fejedelmet csak a nemesek választják, a nemest pedig a fejedelem teszi azzá. Az ilyen nemeseket az említett részesedés és kapcsolat folytán a Szent Korona tagjainak tartjuk...” – írja Werbőczy. Nála tehát a Szent Korona már a tagjait képező nemesi közösség, azaz valamennyi kiváltságos rend államhatalmának szimbóluma volt, s az 1351-ben megfogalmazott egy és ugyanazon szabadság elvéből kiindulva, a köznemesség politikai hatalomban való részesedési igényét juttatta kifejezésre. A szabad királyi városok polgárságát, amely mint privilegizált testület a jogi felfogás szerint egy nemes személynek számított, a nemesség mögé helyezte ugyan, de, szemben a jobbágyokkal, nem rekesztette ki a Szent Korona tagságából. II. Lajos II. Ulászló 1516-ban meghalt, fia, Lajos ekkor még csak 10 éves volt, s apja a rendeknek tett ígérete ellenére I. Miksa császárt és I. Zsigmond lengyel királyt jelölte ki gyámjainak. A kormányzást a király nagykorúságáig Bakócz Tamás esztergomi érsekre, valamint Lajos két nevelőjére bízta. Az országgyűlés azonban nem fogadta el ezt a helyzetet, a királyt nagykorúnak nyilvánította, és melléje egy 6-6 főúrból és főpapból, valamint 16 köznemesből álló tanácsot rendelt. Az államhatalom bomlása II. Lajos (1516-26) uralkodása alatt is folytatódott, a királyi jövedelmeknek továbbra is csak a töredéke folyt be. Ezt a csekély jövedelmet is csaknem teljesen felemésztette annak a nyolcezer zsoldosnak a fizetése, akik a déli határt őrizték, a végvárak karbantartására alig futotta. Állandó hadsereg hiányában tartani lehetett attól, hogy a határvédelem a helyi török erők támadása alatt is összeroppanhat. A déli határok mentén ugyanekkor egyre fenyegetőbben alakult a helyzet. A Jagellók dinasztikus kapcsolata a Habsburgokkal a térségre irányította a Porta figyelmét, ugyanakkor Magyarország kevés hasznot húzhatott ebből a viszonyból. Az 1519-ben császárrá választott V. Károly figyelmét a franciákkal vívott háborúskodás kötötte le, s ez végletesen behatárolta öccse, Ferdinánd katonai lehetőségeit. A Habsburg túlhatalom ellen szerveződő európai szövetségek elszigetelték Magyarországot is, Franciaország pedig alig titkolt kapcsolatba lépett a szultánnal. 1520- ban meghalt Szelim, utóda a fia, I. Szulejmán (1520-66) lett. Mivel az új szultánról az a hír járta, hogy békésebb természetű az apjánál, az uralkodóváltás megkönnyebbülést keltett Magyarországon. Olyannyira, hogy Szulejmán békeajánlatát, noha az nem tartalmazott új feltételeket, a magyar vezetés válasz nélkül hagyta. Ez a diplomáciai lépés olyan országra vonta az összpontosított török támadás veszélyét, amely belsőleg megosztott, katonailag felkészületlen, külpolitikailag elszigetelt volt. Szulejmán 1521-ben már meg is indította hadait az első magyar végvárvonal ellen. Kara Ahmed harmadvezír július elején elfoglalta a Száva menti Szabácsot, hidat veretett a folyón, s megkezdte a szerémségi várak ostromát. Ezzel párhuzamosan pedig Piri Mehmed nagyvezír Nándorfehérvárt vette körül. Az ország belsejébe vezetett hadjáratot végül az hiúsította meg, hogy egy vihar elsodorta a szávai hidat, viszont ezután az egész török erő Nándorfehérvár ellen fordult. Noha a király már július közepén megindult a török ellen, a felmentő hadak csak augusztus végére gyűltek össze nagyobb létszámban, s arra már nem volt alkalmuk, hogy beavatkozzanak az ostromba. Augusztus 28-án a hetven főre olvadt őrség a szabad elvonulás fejében feladta a várat. I. Szulejmán ugyan arra az évre elegendőnek találta az elért eredményeket, s nem folytatta az előrenyomulást, de a lerombolt várak, valamint a Nándorfehérváron hagyott török helyőrség, amint azt II. Lajos megállapította, azt jelentette, hogy „országunk immár vízen és szárazon egyaránt nyitva áll a török előtt, és sohasem lehet boldog és nyugodt, amíg Szabács és Nándorfehérvár a török kezén marad”. A király és az 1521 októberére összehívott országgyűlés egyaránt fontosnak tartotta a végvárvonal kulcspontjainak visszafoglalását, de a katonai felkészülést célzó végzések papíron maradtak. A királyi jövedelmeknek továbbra is csak a töredéke jutott a kincstárba, s bár a német birodalmi gyűlésen megjelent magyar követek kérésére a rendek segélyt szavaztak meg Magyarországnak, az ellentámadásra nem került sor. Az ország megmentésének ügye, mint minden egyéb fontos kérdés, a hatalmi csoportok harcának erőterébe került. II. Lajos ekkor Mária királyné támogatásával kísérletet tett a rendcsinálásra. A csehországi „főpróba” jól sikerült; leváltotta a bárói kormányt, visszavette az elzálogosított koronajavakat, valamint adót és katonai segítséget szavaztatott meg. Hazatérte után feleségével együtt több bárót, köztük Szapolyait is, arra kényszerítettek, hogy engedjék át tekintélyesebb szervitoraikat, akiket azután részben a királynéi „familia” létrehozásánál, részben a határvédelem megerősítésénél használtak fel. Kísérletet tettek a köznemesség befolyásolására és a főúri klikkek hatalmának megtörésére is, ezen a téren azonban kevés sikert arattak. 1523 áprilisában a király leváltotta Báthori István nádort, de augusztusban már kénytelen volt visszahelyezni méltóságába. Másodszor 1525-ben sikerült elmozdíttatni Báthorit, s a helyére Werbőczy István került. Aközpontosítás pénzügyi alapjait az uralkodó az addig a Fuggerek által bérelt besztercebányai rézbányák visszavételével próbálta megteremteni. Alsó-magyarországi főkapitánnyá és kalocsai érsekké pedig Tomori Pált nevezte ki, aki a terhes méltóságot csak pápai parancsra vállalta, szolgálati helyét elfoglalva azonban minden erejével hozzálátott a Nándorfehérvárral szembeni védelmi vonal megszervezéséhez. II. Lajos központosítási kísérlete azonban rövid idő után kudarcot vallott. A bárók félretették ellentéteiket, és 1525 májusában létrehozták érdekvédelmi szervezetüket, az ún. Kalandos Társaságot. Az 1526. áprilisi rákosi országgyűlés visszahelyezte a nádorságba Báthorit, kimondta, hogy a nádori tiszt ezután élethossziglanra szól, Werbőczyt pedig hűtlenné nyilváníttatta. A Fuggerektől visszavett bányák a korábbiaknál kevesebbet jövedelmeztek, csak Tomori kinevezése bizonyult hosszabb távon hasznosnak. A mohácsi csata Annak híre, hogy a törökök 1526-ban Magyarország ellen indulnak, már az év elején eljutott Budára előkelő szerb menekültek útján, a védelmi előkészületek azonban igen vontatottan haladtak. Avégvidék fenntartásában döntő szerepe volt a pápai pénzsegélynek, s a német birodalmi rendek is segítséget ígértek. Habsburg Ferdinánd már 1522-től átvállalta a horvát terület védelmét, komoly hadserege azonban neki sem volt. Lengyelország 1525-ben békét kötött a törökkel, a paviai csatában fogságba esett I. Ferenc francia király pedig titkos megbízottja útján a Habsburgok elleni támadásra biztatta a szultánt. A védelmi esélyek azonban még 1521-hez képest is sokat romlottak, a helyi török erők tovább tágították a végvárvonalon keletkezett rést, 1525-re az első védelmi vonalból már csak Jajca és Klissza maradt magyar kézen. Szapolyai 1522-ben kétszer is győzött a törökök felett Havasalföldön, de az általa trónra segített vajda nem sokáig tudta tartani magát. Tomori pedig már a Szerémség területén hadakozott, egyetlen jelentős győzelmét itt aratta a ruméliai pasa hadai fölött 1523 augusztusában. A szultáni sereg, amely az 1521-ben kiállítottnál lényegesen nagyobb volt, áprilisban indult Isztambulból, s július elején kelt át a Száván. A királyi tanács július 2-ára rendelte el a hadak gyülekezését Tolnán, de az adott napra nagyon kevesen érkeztek meg, maga a király is csak 20-án indult el Budáról. Atörökök először Péterváradnál ütköztek ellenállásba, az ezer

fős védősereg vitézül állta az ostromot, a túlerőnek azonban július végén megadták magukat. Augusztus elején hasonló sorsra jutott Újlak vára is. Tomori a Drávánál szándékozott megállítani a törököket, időközben azonban a szultán Eszéknél hajóhidat veretett, s augusztus 21-23 között a sereg átkelt. A kalocsai érsek a temesi ispán hadaival együtt a Karasica mocsarai között foglalt védőállást, a királyi tanács hosszú vita után azonban úgy döntött, hogy a Mohács melletti területen kell felvenni a harcot a törökkel. Brodarics István kancellár, a csata túlélője, így írta le a helyszínt: „... Az a hely, ahol a hadsereget felállították, Mohácstól egy, a Dunától fél mérföldnyire volt. Amint már fentebb mondottuk, nagy, széles síkság terült itt el, amelyet sem erdők, sem bozótok, sem folyóvizek, sem dombok nem szakítottak meg; csupán balra, ezen hely és a Duna között volt egy mocsaras és iszapos víz, sűrű náddal és sással telve, melyben később sokan lelték halálukat. Velük szemben hosszú félkörben elnyúló domb volt; ezen túl volt a török császár tábora. A domb lejtőjének aljában egy kis falu feküdt templommal. Földvár ezen falu neve, itt helyezte el az ellenség ágyúit.” Amagyar haditanács döntése az volt, hogy a 75-80 ezer reguláris katonából álló török sereget akkor kell megtámadni, amikor az a dombról leereszkedik. Akét fővezér, Tomori és a távollévő erdélyi vajdát, Szapolyai Jánost helyettesítő Szapolyai György ezzel a dombbal szemben állította fel 1526. augusztus 29-én a 25 ezer főnyi magyar haderőt. Az első harcrend jobbszárnyát a szlavóniai nehézlovasság, centrumát lovas egységekkel megerősített gyalogos zsoldosok, balszárnyát pedig tiszántúli lovascsapatok alkották. A második harcrendben voltak a királyi, főpapi és főúri bandériumok, gyalogos és könnyűlovas egységekkel kiegészítve. A törökök ezen a napon nem akartak csatát kezdeményezni, s a szultán táborba szállást parancsolt, amikor a hajnal óta hadrendben álló magyar sereg délután három óra tájban támadási parancsot kapott. Az első harcrend jobbszárnyának rohamával indult az ütközet, aminek a török balszárnyon lévő, megzavarodott ruméliai lovasság nem tudott ellenállni. Tomori a siker láttán az első harcrend másik két elemét és a második harcrendet is bevetette. Mire azonban ezek elérték a törököket, a Batthyány Ferenc vezette jobbszárny támadása kifulladt, a katonák egy része zsákmányolásba fogott, a Perényi Péter vezette balszárny pedig megfutamodott a török jobbszárnyat alkotó anatóliai lovasság elől. Így az előretörő centrum a török ágyúállások előtt a janicsárság tüzébe került. Alovasság menekülésbe fogott, sorsára hagyva a gyalogságot, s mintegy másfél órai küzdelem után a csata véget ért. A magyar seregből 15 ezren estek el a helyszínen, közöttük hét főpap, maga Tomori is, és huszonnyolc főúr. A menekülők közül sokan, Lajos király is a Brodarics-említette mocsárba vagy a megáradt Csele-patakba fulladtak, másokat az üldözésükre küldött török erők mészároltak le. Avédtelenül maradt királyi székvárosba szeptember 9-én vonult be I. Szulejmán. Kirabolta Budát, portyázói pedig végigdúlták a Dunántúl egy részét s a Duna-Tisza közét. Tartósan azonban ekkor még nem rendezkedtek be az ország közepén, a szultán október 9-én elhagyta Magyarországot, de ez nem jelentette azt, hogy figyelme elfordult a térségtől. A következő évtizedek minden jelentős belpolitikai fordulatát ellenőrizte és a számára kedvezőtleneket ellensúlyozta. A szerémségi várakat szilárdan kézben tartották a török helyőrségek, és a terepviszonyok miatt nem kellett attól tartaniuk, hogy a magyarok a térségben új védelmi vonalat építenek ki.

Az ország három részre szakadása
Mohács legsúlyosabb következménye nem a katonai vereségben, hanem a nyomában fellépő anarchikus viszonyokban rejlett. A fiatal, gyermektelen uralkodó halála felvetette a trónöröklés kérdését, királyjelölt kettő is akadt. A Habsburgok számára a Jagellókkal kötött dinasztikus szerződés jogalapot teremtett a magyar trónra, a török előretörés pedig szükségessé is tette számukra, hogy a magyar területeket ellenőrzésük alá vonják. Ugyanakkor a magyar köznemesség jelentős részének régóta volt a királyjelöltje Szapolyai János erdélyi vajda, aki az 1505-ös rákosi végzésre hivatkozhatott. A kettős királyválasztás A mohácsi csatavesztés hírére Mária királyné elmenekült Budáról, s Pozsonyban kezdte szervezni azt a politikai csoportot, amely Ferdinánd megválasztását kívánta. A Habsburg igények érvényesítésére november végére országgyűlést hirdettek meg. Szapolyai, aki kezdetben az özvegy királyné kezének elnyerésével próbálta meg rendezni a kérdést, miután Mária három alkalommal is visszautasította, október közepére részországgyűlést hívott össze Tokajba, hogy a központi kormányzat helyreállításának és az ország védelmének legfontosabb kérdéseit megtárgyalják. A gyűlés résztvevőinek többsége vita nélkül Szapolyai mellé állt –királlyá kiáltották ki –, s hogy a választást az összes rendek megerősíthessék, Székesfehérvárra országgyűlést hívtak össze. Ide 22 megye küldte el követeit, akik az összegyűlt főpapokkal és főurakkal az ország akarataként választották meg Szapolyait. Mivel az esztergomi érsek elesett Mohácsnál, 1526. november 11-én a nyitrai püspök koronázta meg János királyt (1526-40). Az új király, hogy ellenségei számát ne növelje, nem erősítette meg az országgyűlés határozatait, amelyeket a belső rend megteremtése és az ország védelmi képességeinek növelése érdekében hoztak. Megkísérelte Ferdinándot elriasztani a magyarországi próbálkozásoktól, s ezért felvette a kapcsolatot a Habsburgok európai ellenfeleivel. A külföldi udvarok szívesen fogadták követeit, meghallgatták a török elleni háborúra vonatkozó terveit, érdemleges segítséget azonban nem nyújtottak. Ferdinánd, aki októberben II. Lajos örökségéből megszerezte Cseh- és Morvaországot, Magyarországon lépéshátrányba került Szapolyaival szemben. Híveinek száma is jóval csekélyebb volt, néhány országos főméltóság – köztük a nádor – és néhány nyugati megye támogatta csupán. Szapolyai megkoronázása után fokozták a hívek toborzására tett erőfeszítéseket, és katonai erőt is felkészítettek az esetleges foglalásra. Már ebben az időszakban megmutatkozott a magyar nemesség, elsősorban a főurak azon magatartása, ami az elkövetkező évtizedekben meghatározó lett; mindig annak az oldalára álltak, aki hatalmi és anyagi igényeiket jobban kielégítette, ezért a Szapolyai- és a Habsburg-párt összetétele állandóan változott. A Mária királyné által meghirdetett országgyűlés végül november végén nyílt meg Pozsonyban. Megnyitása előtt Ferdinánd írásban tett ígéretet, hogy a korona megszerzésében segítségére lévő magyar birtokosokat megvédelmezi Szapolyai támadásával szemben, valamint arra, hogy megtartja az ország törvényeit és szokásait, különösen az Aranybullát. A rendkívül hiányos országgyűlés – valójában inkább főurak kis csoportja – végül december 17-én választotta királlyá Ferdinándot, arra való hivatkozással, hogy az ország török elleni védelmét rajta kívül más nem tudja biztosítani. 1527 márciusára azután ismét János király hívott össze országgyűlést, ezúttal Budára. A megjelentek nagy száma, s az ott hozott határozatok azt jelzik, hogy a rendek nagy része komolyan részt kívánt venni az ország sorsának alakításában, s felismerték a helyzet komolyságát. A király előterjesztésére egy mindenkire egyaránt kötelező egyszeri vagyondézsmát szavaztak meg, s kikötötték, hogy ezt csak az ország védelmére lehet fordítani. Számos más hasznos intézkedés meghozatala után az országgyűlés szétoszlott, s mivel az az évre várt török támadás elmaradt, az indokolatlanul lecsökkent veszélyérzet következtében nem kezdték meg a vagyondézsma befizetését. Így azután amikor a nyár közepén Ferdinánd támadása megindult, János király nem rendelkezett megfelelő katonasággal. Ráadásul a kezdetben Szapolyai mellett álló, s a török ellen sikeresen hadakozó Crni (Cserni) Jovan (akit magyarul Fekete embernek hívtak, s aki magát a szerb despoták leszármazottjának és a szerb államiság visszaállítójának hirdette) 1527 nyár elején Ferdinándhoz pártolt. Mivel az a veszély fenyegetett, hogy János két tűz közé kerül, a király Perényi Péter és Czibak Imre vezetésével hadat küldött ellene, amely a Maros mentén szétverte Crni Jovan hadait, a megsebesült vezért pedig kivégezték. Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd harca a hatalomért János királyt tehát katonailag felkészületlenül, érdemleges külföldi támogatás nélkül érte Ferdinánd támadása. A Habsburg-hadak gyorsan nyomultak előre a Dunántúlon, és augusztusban Budát is elfoglalták. Az elmenekült János Tokajnál próbált fordítani a helyzeten, csapatai azonban itt is vereséget szenvedtek, ezután Erdélybe, majd onnan, újabb vereségek után, Lengyelországba kényszerült 1528-ban. A győztes Ferdinánd 1527. november 3-án Székesfehérvárott királlyá koronáztatta magát, megsemmisítette János összes intézkedését, s az elűzött uralkodó híveinek határidőt szabott, hogy hűségére térjenek. Abirtokosok hangulata a korábbiakhoz képest gyökeresen megváltozott. Ferdinánd ígéretei a török elleni védelem kérdésében megnyugtatták, birtokadományozásai pedig csábították a többséget. Reménytelen helyzetében János király végzetes lépésre szánta el magát, felvette a kapcsolatot a török Portával. Még Erdélyből Isztambulba küldte követét, a lengyel Hieronymus Laskit, aki 1527 decemberében érkezett a török fővárosba. APortán egy velencei kereskedő, a dózse házasságon kívül született fia, Lodovico Gritti egyengette útját. Szulejmán számára a Magyarországon kialakult helyzet hosszú távú reményekkel kecsegtetett, semmiképpen nem volt érdeke, hogy a Habsburgok helyzete megszilárduljon a területen, ezért készséggel vállalkozott János király támogatására. Tudta azt is, hogy a segítség fejében lekötelezett uralkodó alatt csapatainak szabad bejárása lesz az ország területére. Az 1528 januárjában megkötött isztambuli szerződésben a török szultán, bár Magyarországot fegyverrel szerzett tartománynak tekintette és egyetlen uralkodójának Jánost ismerte el, lemondott a hűbéradóról és segítséget ígért Ferdinánd kiszorításához. A lengyel földre menekülő János király kíséretéhez Sajóládon az ottani szerzetesház perjele, Fráter György csatlakozott. Az elkövetkező időszakban ő lett a király legfontosabb tanácsadója, halála után fiának fő támogatója, s mindenképpen a kor legjelentősebb politikusa. Múltjáról keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy horvát nemesi családban született 1480 körül, és anyja nevén, Martinuzzi Györgyként teljesített apródi, majd katonai szolgálatot Corvin János, később a Szapolyaiak udvarában. Azután belépett a pálos rendbe, s ettől kezdve csak Fráter György néven emlegetik. Az isztambuli szerződés megkötése után János király hozzálátott elvesztett országa visszafoglalásához. A Tiszántúl megszerzése után Makó közelében találkozott a belgrádi béggel, s ettől kezdve török csapatok is támogatták seregét. Bár Buda még Ferdinánd kezében volt, az ország nagyobb része felett hamarosan Szapolyai János lett az úr. Ebben nemcsak katonai sikerei játszottak szerepet, hanem az is, hogy a magyarországi birtokosok közül sokan visszatértek János király pártjára. Aszultán vezette sereg 1529 májusában indult el Isztambulból, augusztus közepén kelt át a Dráván, és az előzetes megállapodás szerint János király Mohács mezején tisztelgett Szulejmán előtt. A gesztussal a török uralkodó azt kívánta hangsúlyozni, hogy 1526-os győzelme okán magáénak tekinti az országot. Aszultáni had és a királyi sereg a Duna két partján vonult Buda felé, amelyet Ferdinánd vámagya, Nádasdy Tamás védett. Afőváros hamar elesett, a szultán visszahelyezte Jánost a trónra, majd továbbhaladt a Duna mentén Bécs felé. Magyarországon nem volt többé olyan jelentékeny erő, amely sikerrel szembeszállhatott volna a törökökkel, Ferdinánd csak a Lajtán túli területek védelmének megszervezésével törődött. A német birodalmi gyűlés az év tavaszán Speyerben ugyan megszavazta az ún. töröksegélyt, de felhasználását feltételekhez kötötte. Ezek szerint a gyorssegélyt nem lehet támadó háborúra fordítani, kifizetésére pedig akkor kerül csak sor, amikor a törökök megjelennek a térségben. Más európai országból sem érkezett érdemleges segítség, így Ferdinánd, nem először, az augsburgi bankárok kölcsönére szorult. Bécset Niklas von Salm gróf védte. Akorán beköszöntő tél és az élelmiszerhiány nagyon megviselte a hosszú hadmenetben amúgy is kifáradt törököket, az ostrom alatt a katonák

több mint ötöde elesett. A szultán végül a visszavonulás mellett döntött, János király mellett Budán török katonaságot hagyott, és ott maradt Lodovico Gritti is, aki Laski tárgyalásai óta Szapolyai képviselőjeként működött a Portán. Ezután, mint a szultán bizalmi embere, a magyar király tevékenységét is ellenőrizte. János király kiszolgáltatottságát mutatja az a tény, hogy Gritti megkapta az egri püspökség jövedelmeit és a kincstartóságot. Az 1529-es év folyamán kiépült János központi kormányzatának szervezete, függetlenül attól, hogy Ferdinánd mellett már volt egy kormány. Ezen szervek párhuzamos működése eleve lehetetlenné tette a központi igazgatást s területileg még inkább megosztotta az országot. A küzdelem nem ért véget a két király között. A János mellett harcoló török csapatok segítsége kétélű fegyvernek bizonyult, 1530 szeptemberében Mehmed bég csapatai például a Duna mentét pusztították végig Pesttől délre, s rengeteg fogollyal, köztük Szapolyai hűséges híveivel vonultak haza. Ekkor végre tárgyalások kezdődtek Ferdinánd és János között, amelyek eredménye egy rövid fegyverszünet lett. Ezután azonban új problémák jelentkeztek, mégpedig az 1530 végén kormányzónak is kinevezett Gritti körül. A kiszolgáltatott helyzetben lévő király azt remélte, hogy a törökök bizalmasa megszerzi a szultán védelmét, és megmenti az országot a török katonák dúlásaitól. Az új kormányzó azonban hamarosan nyilvánvalóvá tette, hogy nem tűr beleszólást ügyeinek intézésébe. Magyar hívei révén valóságos második királyi udvart szervezett, önkényeskedett, a kincstár jövedelmeit egyre inkább magánvagyonával összemosva kezelte. Az országban kialakult helyzet egyre többeket kezdett aggasztani. Várday Pál esztergomi érsek kezdeményezésére a különböző pártállású nemesek összejöveteleket tartottak a gondok megbeszélésére. Ezek az ún. királytalan gyűlések 1531-32 folyamán nem voltak törvényesen meghirdetett országgyűlések, a két uralkodó tiltotta is hívei megjelenését, és nem is hoztak eredményt. A résztvevőknek sem politikai elképzelése, sem eszköze nem volt a helyzet megváltoztatására. Szulejmán 1532 nyarán újabb kísérletet tett Bécs elfoglalására, és ezúttal a Dráván átkelve nyugat, majd északnyugat felé vonult, hogy hamarabb elérje a célpontot. Útba esett azonban Kőszeg, amelyet Ferdinánd Jurisics Miklósnak zálogosított el. A kis vár csekély védőserege meglepően hosszú ideig, közel egy hónapig tartotta magát. Pontosan nem lehet eldönteni, mi tette lehetővé ezt a kitartást, s azt sem, miért vesztegetett el ennyi időt a szultáni had. Tény azonban, hogy Bécs alatt hatalmas haderő gyűlt össze a védelemre, s Szulejmán Kőszeg után be is tört Alsó-Ausztriába, de nem vonult Bécshez, hanem szeptember 10-én elindult haza. Valószínűleg nem merte vállalni az összecsapást a hatalmas nemzetközi haderővel, amelynek egyetlen haditette egy portyázó csapat megsemmisítése volt, s szeptemberben már fel is oszlott. János udvarában eközben erősödött a törökellenes hangulat, s ebben nem kis szerepe volt Gritti működésének. Maga a király is kezdte megelégelni a kormányzó túlkapásait, de nyíltan nem mert fellépni ellene, sőt 1532 végén ismét fel kellett használnia szolgálatait, hogy megzavarja Ferdinánd tárgyalásait a Portával. Isztambulban azonban Gritti zavaros ügyletei miatt elvesztette a szultán kegyét, így a kalandor 1534-ben eredmények nélkül tért vissza Erdélybe, ahol az ellene szerveződő ellenzék vezetőjét, Czibak Imre váradi püspököt kivégeztette. Ez a tette kirobbantotta a fegyveres ellenállást, mindkét király erdélyi hívei ellene fordultak, s végül a fogságba esett Grittit kivégezték. A helyzet azonban ezután sem tisztázódott. Mindkét király folytatott tárgyalásokat a Portán, s a korábbi rövid fegyverszünet végével kiújultak az egymás elleni csatározások is. Az ország kormányozhatatlan volt, területén fokozódott a pusztulás az állandó harcok miatt. Anemesek és a városok újabb királytalan gyűlésekkel kísérleteztek, de ezek 1536-37 folyamán is nagyon csekély eredményt hoztak. Időközben a török újra támadott, ezúttal Horvátország és Szlavónia irányában, s Ferdinánd ellenük küldött seregét 1537 októberében tönkreverték. Az adott körülmények között mindkét király hajlott a megegyezésre, amit V. Károly császár régóta szorgalmazott. A békét végül 1538. februárjában írta alá Szapolyai János Váradon. A váradi egyezségben mindkét király kölcsönösen elismerte egymás méltóságát. Mindketten megtartották a pillanatnyilag kezükben lévő területet, de azzal, hogy János király halála után ezek Ferdinánd uralma alatt egyesülnek majd. Megállapodtak közös országgyűlés tartásáról, ahol egyetlen nádort fognak választani, a többi országos méltóság azonban mindkét király mellett megmaradhat. Szapolyai elismerte a Habsburgok örökösödési jogát Magyarországon. Abéke meg akarta szüntetni a kettős királyválasztás káros következményeit, amelyek közül a legsúlyosabb a birtokosok megosztottsága és ingadozása volt. Ez azonban a béke megkötése után sem változott, a királyok hívei állandóan cserélődtek aszerint, hogy remélhettek-e többet átállásuk fejében. Abéke ugyanakkor sértette a Porta érdekeit, hiszen számára fontos volt Magyarország megosztottságának fenntartása. Létkérdés volt tehát, hogy a megegyezés híre ne jusson el Isztambulba, ezért a szultán figyelmének elterelése végett ugyanaznap egy évre szóló fegyverszünetet is aláírtak. Hogy az aggodalom jogos volt, azt jelzi, hogy a Porta ezért is neheztelésének adott hangot. A váradi béke elgondolása alapvetően helyes volt, de végrehajtására nem került sor. Amikor pedig 1538 augusztusában a Moldvára támadó török haderő Erdélyt is fenyegette, kiderült, hogy veszély esetén sem Ferdinánd, sem pedig V. Károly nem tud érdemleges segítséget biztosítani Magyarországnak. Ráadásul 1539-ben Szapolyai elvette feleségül a lengyel király leányát, Izabellát, Ferdinánd pedig váratlan lépéssel beárulta a szultánnak a váradi békét. Azt remélte, hogy a törökök ezután őt ismerik el egyetlen királynak. Mivel azonban a Portának továbbra is a megosztottság fenntartása volt a célja, Ferdinánd nem járt sikerrel. A szultán kiengesztelésére kivetett adók, Fráter György kincstartó erélyes módszerei, s a két király megegyezésének kudarca megbontotta a Szapolyai-tábort. Erdélyben Majlád István és Balassa Imre vezetésével szervezkedés kezdődött, aminek leverésére az akkor már gyenge egészségű király 1540 márciusában Váradra indult, néhány részlegesen sikeres katonai és politikai lépés után azonban szélütés érte. Arról még értesült, hogy július 7-én fia született, tíz nappal később azonban meghalt. Halálos ágyán a váradi béke felrúgására, fia trónutódlásának elismerésére eskette meg híveit. Buda eleste Halálának hírére Ferdinánd – mintha a váradi béke eddig megvalósult volna – követei útján Budán, Erdélyben és Isztambulban bejelentette igényét János országrészére. A szultánnak évi 30 ezer forint adót ajánlott fel királyságának elismeréséért. Ugyanakkor azonban a Szapolyai-párt követei is megérkeztek a török fővárosba, hogy a csecsemő János Zsigmond számára kérjék Szulejmán pártfogását. A szultán októberben az utóbbi mellett döntött, ennek következtében János Zsigmondot apja hívei Rákos mezején királlyá kiáltották ki. Koronázásra azonban nem került sor, a gyermek ezért a „Magyarország választott királya” címet viselte. A csecsemő helyett anyja, az idegen, a viszonyokat nem ismerő, szeszélyes Izabella királyné és a céltudatos, következetes Fráter György intézték az ország ügyeit. 1541 májusában Ferdinánd megkísérelte fegyverrel megszerezni Budát. Az ostromot Roggendorf, a védelmet Fráter György vezette, aki erélyesen visszautasította Izabella megadási kísérletét. Szulejmán maga vezette a védence felmentésére igyekvő hadat, segítségére azonban már nem volt szükség. A vár védői és a török előhadak már a szultáni sereg megérkezése előtt felmorzsolták a támadókat. Szulejmán 1541. augusztus 29-én magához hívatta a magyar tanácsosokat és a királyi gyermeket, a vendégeskedés alatt a várba beszivárgó török katonák pedig kardcsapás nélkül elfoglalták Budát. A szultán, évi tízezer forint adó fejében, Izabellára bízta Erdély, a Tiszántúl és a Temesköz kormányzását, aki két nap múlva útnak is indult Kelet-Magyarország felé. Werbőczy István Budán maradt, mint a magyarok bírája, de még az év folyamán meghalt, s posztját nem töltötték be többet. Buda elfoglalásával az ország középső része közvetlenül török fennhatóság alá került. A nyugati vidékekre Ferdinánd terjesztette ki hatalmát, Erdély és a Tiszántúl pedig János Zsigmond és Izabella alatt török függésben lévő terület volt. Az ország három részre szakadt.

Az ország felosztottságának állandósulása
A ‘40-es évek hadjáratai Buda eleste nemcsak Magyarországon váltott ki döbbenetet, hanem egész Európában. Atörök benyomulása a Duna-medencébe kézzelfoghatóvá tette a veszélyt a nyugatra fekvő területeken is. Az országon belül a Mohács utáni állapothoz hasonló zavarodottság uralkodott. Egyre többen ismerték fel a törökbarát politika katasztrófáját, s egyre többen látták Ferdinándban a megoldást. Atragédiával mindenekelőtt János király híveinek, elsősorban Fráter Györgynek kellett szembenéznie, aki Szapolyai halála óta következetesen a váradi béke ellen dolgozott. ABuda eleste miatt érzett lelkifurdalás hatására szakított eddigi politikájával, s azon kezdett munkálkodni, hogy kapcsolatot teremtsen Izabella és Ferdinánd között. Ennek eredményeként kötötték meg a király és az özvegy királyné megbízottai 1541 decemberében Gyaluban azt az egyezményt, amely a váradi béke alapján rendezte a vitás kérdéseket. Izabella és János Zsigmond számára kárpótlást helyezett kilátásba a koronáról való lemondásért. 1542 tavaszán megkezdődtek az előkészületek a hadjáratra, amelynek fő célja Buda visszafoglalása volt. Hiába szavazta azonban meg a magyar országgyűlés a szükséges adókat, hiába biztosították Speyerben a birodalmi rendek a segélyt, amit támadó céllal is fel lehetett használni, a hadvezetés nehézkessége és időpocsékolása meghiúsította a sikert. Akkor kezdték meg a hadműveleteket, amikor már kedvezőtlenre fordult az időjárás, néhány gyenge próbálkozás után október elején még a könnyebb feladatnak tűnő Pest visszafoglalásáról is lemondtak. A Német Birodalom rendjei a kudarc után úgy döntöttek, hogy nem küldenek több katonát Magyarországra, de rendszeresen folyósítják évente hat hónapon át a töröksegélyt, amiből Ferdinánd olyan zsoldosokat fogad, amilyeneket akar. Az elégedetlen és csalódott magyar rendek pedig – más választásuk nem lévén – újra megszavazták a védelemhez szükséges katonai és pénzügyi intézkedéseket. 1543-ban maga a szultán, 1544-45-ben pedig a helybéli török erők biztosították Buda védelmi körzetét további hódításokkal. Török kézre került többek között Pécs, Siklós, Esztergom, Tata, Fehérvár, Visegrád, Nógrád és Hatvan. A megtámadott erősségek nem vagy csak igen rövid ideig tudtak ellenállni, a birodalomból érkezett segélyen fogadott zsoldosokat pedig Ferdinánd jórészt Bécs védelmére tartotta vissza. Az 1543-45 közötti foglalásokkal a törökök biztosították Budát, és lehetővé vált tartós berendezkedésük az ország közepén. Nyilvánvalóvá vált az ország számára, hogy védekezésre kell berendezkedni, s ennek érdekében új végvárvonalat kell kiépíteni. V. Károly császár, aki többször is ígéretet tett európai méretű törökellenes hadjáratra, továbbra sem tudott megbirkózni birodalma egyéb gondjaival. 1545-ben tárgyalásokat kezdett Szulejmánnal, amelyek két évvel később békekötésre vezettek a Habsburg és a török hatalom között. A béke, amely öt évre szólt, Magyarországtól végleg elvette a reményt elfoglalt területeinek gyors felszabadítására. György barát, akit a szultán rendelete a Szapolyai család hatalmába adott területek helytartójává nevezett ki, a gyalui egyezmény szellemében, az országegyesítés célkitűzésével kezdte meg az erdélyi állam megszervezését. Noha a „három nemzet” országgyűlése 1542-ben elfogadta a gyalui egyezményt, annak végrehajtására az adott körülmények között gondolni sem lehetett. Fráter György elvileg kitartott ugyan elképzelései mellett, átmenetileg azonban arra törekedett, hogy mindkét nagyhatalommal fenntartva a kapcsolatot, megőrizze cselekvési szabadságát addig, amíg az egyesítésre kedvező lehetőség nyílik. Széles körű diplomáciai szolgálatot alakított ki, Ferdinándot rendszeresen tájékoztatta értesüléseiről, a Portára pedig évről évre elküldte az adót, s leveleiben hangsúlyozta hűségét. Ezzel a politikával sikerült ugyan megőrizni Erdély viszonylagos önállóságát, ám mind Bécsben, mind Isztambulban gyanússá tette magát. Amikor az 1547-es békekötés látszólag holtpontra juttatta Erdély átadásának ügyét, Fráter György titkos tárgyalásokba kezdett Ferdinánddal, amelynek eredményeként 1549-ben a felek megállapodtak Erdély átadásáról, valamint Izabella és János Zsigmond kárpótlásáról. A következetlen és Fráter György hatalmára féltékeny Izabella azonban hamarosan meggondolta magát, beárulta a Portán a megegyezést, s ezzel kész helyzet elé állította a barátot. Az a veszély fenyegetett, hogy a törökök saját igazgatásuk alá vonják az ingataggá vált

Erdélyt, s ez már Ferdinándot is cselekvésre ösztönözte. A hétezer-ötszáz zsoldosból álló sereg azonban, mely Gianbattista Castaldo parancsnoksága alatt Erdélybe érkezett – ahogy egy kortárs vélekedett – követségnek elég népes, véderőnek azonban meglehetősen csekély volt. Annyit sikerült elérni, hogy Izabella fia nevében elfogadta a kárpótlásként felajánlott sziléziai Oppeln hercegséget, és János Zsigmonddal együtt eltávozott Erdélyből. A megegyezést az erdélyi rendek is elfogadták, felesküdtek Ferdinándra, és átadták a koronát Castaldónak, aki azt Bécsbe küldte. A megegyezés hírére a török támadás hamarosan megindult, Fráter György pedig időnyerés céljából tárgyalásokat kezdett Szokolu Mehmed ruméliai beglerbéggel. Az eseményeket azonban csak késleltetni tudta, október elején a törökök elfoglalták Lippát, Erdély kapuját, ám az őszi időjárás megmentette a területet, s Lippa is felszabadult. Castaldo viszont, aki kezdettől bizalmatlan volt György baráttal szemben, meg volt győződve róla, hogy a törökkel folytatott tárgyalások célja az ő tőrbecsalása volt. Ferdinánd jóváhagyásával végül 1551 decemberében az alvinci kastélyban meggyilkoltatta Fráter Györgyöt, majd küldetését befejezettnek tekintve, kivonulásra készült, de csak később, 1553-ban rendelték vissza Erdélyből. A század legtehetségesebb magyar politikusának holtteste hetven napig hevert temetetlenül kifosztott kastélyában. 1552 Az 1551-es török hadjárat megfeneklett, s 1552 elején Tóth Mihály, volt szegedi bíró megkísérelte Szeged visszafoglalását. A vakmerő vállalkozás azonban nem sikerült, s a szultán, hogy Erdély kérdését végleg lezárja, hadjáratot indított Magyarországon Ferdinánd ellen. Aszultán kihasználta V. Károly lekötöttségét, s azt, hogy a francia diplomácia megújította a szövetséget Isztambullal. A hadjárat vezetését Kara Ahmed másodvezírre és Hádim Ali budai pasára bízta, akik kezdetben külön-külön tevékenykedtek. Ali elfoglalta Veszprémet, a Szondi György által védett Drégelyt, Ságot, Gyarmatot, Szécsényt, Hollókőt és Bujákot. Ahmed pasa pedig június végén ostrom alá vette Temesvárt, melynek parancsnoka Losonczy István volt. Miután a vár vízellátása megszűnt, a szomjazó védők megadásra kényszerítették Losonczyt, s a törökök, bár szabad elvonulást ígértek, a fegyvertelenül kivonuló katonákat kapitányukkal együtt lemészárolták. Ahmed ezután újra török kézbe vette Lippát, majd a Maros és a Temes vidékének többi erőssége is behódolt. A következő állomás Szolnok volt, ahol augusztus végén találkozott Ali és Ahmed serege. A várat védő, zsoldjának elmaradása miatt lázongó őrség a török közeledtének hírére elszökött, Nyáry Lőrinc parancsnok és félszáz katonája kétségbeesett ellenállását az ostromlók hamar megtörték. A diadalmas vezérek ezután Eger ellen indultak. Az ostromgyűrű szeptember 9-én zárult be a Dobó István parancsnoksága alatt álló vár körül. Avalamivel több mint 2000 fős védősereg mintegy 70 ezer támadóval nézett szembe, öt héten át azonban minden rohamot visszavertek. Dobó és helyettese, Mekcsey István el voltak szánva a végsőkig való ellenállásra. Nemcsak a katonák, hanem a környékről bemenekült lakosság, közöttük az asszonyok is részt vettek a harcban. Bár kívülről semmilyen segítség nem érkezett, Eger védői kitartottak addig, amíg az ősz előrehaladtával október 18-án a török sereg fel nem adta az ostromot. Tinódi Sebestyén 1553-ban járt Egerben, s hiteles értesülések alapján versben örökítette meg a vár védelmének történetét. Az 1552-es év eseményei világosan megmutatták, hogy az ország védelme megoldatlan, s az is egyértelmű volt, hogy Ferdinándnak nincs ereje megtartani Erdélyt. Az erdélyi országgyűlés 1555-ben már kérte Ferdinándot, hogy mentse fel a hűségeskü alól az országot, a következő évben pedig követség útján visszahívták Izabellát és fiát. Ugyanakkor török támadás indult a Ferdinánd hatalmában lévő várak ellen, így a király 1556 júniusában lemondott Erdélyről. Az özvegy királyné és János Zsigmond visszatértek Kolozsvárra, s ezzel visszaállt az 1551 júliusa előtti állapot. Ezután a királyi Magyarország és Erdély között másfél évtizedes harc indult meg az Erdélyhez csatlakozott magyarországi, tiszántúli vármegyék birtoklásáért. Ferdinánd lemondása őszerinte csak az egykori vajdaság területére vonatkozott, ám igényét sem a Porta, sem Izabella nem ismerte el, s az érintett megyék is Erdélyhez húztak. A küzdelem váltakozó sikerrel folyt, időnként fegyverszünet szakította meg, gyakran beavatkoztak a törökök is. Izabella 1559-ben meghalt, János Zsigmondot pedig 1562-ben kishíján végveszélybe sodorta a közszékelyek felkelése, akik feudális függésbe való taszításuk és állami adóztatásuk ellen tiltakoztak. A török közbelépése mentette meg az uralkodót, aki leverte a felkelést, kegyetlen bosszút állt a résztvevőkön, és a terület féken tartására két erősséget emeltetett Székelytámadt és Székelybánja néven. Miután a perzsa háború 1553-ban befejeződött, a magyarországi török erők folytatták hódításuk kikerekítését. A változó eredményességű harcokat végül 1562-ben egy nyolc évre szóló béke zárta le, amelyben a pillanatnyi határokat tekintették elfogadottnak. Ferdinánd pedig évi 30 ezer forint ajándék, voltaképpen adó fizetését vállalta magyarországi uralma elismeréséért cserébe. Két évvel később, 1564-ben Ferdinándot, aki 1556-tól a német-római császári címet is viselte, a trónon legidősebb fia, II. (magyar királyként I.) Miksa követte (1564-76), aki ismét megkísérelte az erdélyi kérdés Habsburg szempontból kedvező megoldását. Hadvezére, Schwendi Lázár komoly sikerei, s az ezek nyomán János Zsigmondra kényszerített szatmári megállapodás híre felbőszítette a szultánt, s a következő, az 1566-os évre újabb magyarországi hadjáratot határozott el. Szigetvár és Drinápoly A 72 éves, beteg Szulejmán meg is indította hadait, immár hetedszer a magyar területre. Hatalmas serege sejteni engedte, hogy ezúttal is távolabbi tervei vannak, netán Bécs ellen is támadni szándékozik. ATiszántúlra júliusban érkezett Pertav pasa bevette Gyulát, Jenőt és Világosvárt, a szultán pedig Eszéknél hidat veretett a Dráván, és Szigetvár ellen vonult, amelyet Zrínyi Miklós horvát bán védelmezett. Az ostrom augusztus 6-tól szeptember 8-ig tartott, a védők hősies ellenállással tartottak minden talpalatnyi területet, ám augusztus 21-én beszorultak a várba, amelyet a török tüzérség ezután rommá lőtt. Szeptember 5-én egy belső robbanás hatására tűz ütött ki, s a megmaradt maroknyi őrség már nem reménykedhetett külső segítségben; Zrínyi vezetésével a várból kitörve kézitusában vesztették életüket. Azt nem tudhatták, hogy két nappal korábban az agg és beteg Szulejmán is meghalt. A Miksa vezetésével összegyűlt felmentő sereg, bár nem volt olyan passzív, mint a korábbi török támadások idején, sem Szigetvárt, sem Gyulát nem tudta megmenteni, Buda ostromával pedig meg sem próbálkozott. A szultán halála lehetetlenné tette a török előrenyomulás folytatását. Ezzel egyelőre lezárult a nagy hadjáratok korszaka, a két nagyhatalom erőviszonyainak kiegyenlítettsége nem tette lehetővé, hogy valamelyik felülkerekedjen. Ez fejeződött ki abban is, hogy Miksa és Szulejmán utóda, II. Szelim egyaránt hajlandó volt a békekötésre. Drinápolyban 1568-ban írták alá az egyezményt, amely lényegében az 1547-es szerződésen alapult, s elismerte a törökök azóta elért foglalásait. 1570-ben pedig békével zárult a Habsburgok és Erdély küzdelme is. A Speyerben kötött egyezményben János Zsigmond lemondott a királyi címről, helyette Erdélynek és a hozzá csatolt magyarországi részeknek (Partium) a fejedelme lett, s beleegyezett abba, hogy fiú örökös nélküli halála esetén a fejedelemség, mint Magyarország elválaszthatatlan része, visszaszálljon a Habsburgokra. Elhatárolták a vitás területeket is. A két szerződéssel most már jogi értelemben is ténnyé vált az ország ténylegesen évtizedek óta fennálló szétdaraboltsága.

A magyar gazdaság változásai a 16. században
Az ország három részre szakadása a kortársak szemében az ország romlását, a bűnök miatt bekövetkező isteni büntetést jelentette, de semmiképpen nem végérvényesen elfogadott állapotot. Nemcsak a jelentős politikai vezetők fogalmazták meg újra meg újra az ország egyesítésének, a török kiűzésének programját, a közvélemény sem érezte idegennek sem az egymástól elszakított területeket, sem azok lakóit. A részterületek közötti kapcsolatok soha nem szakadtak meg teljesen, s bár a királyi Magyarország, Erdély és a Hódoltság politikai berendezkedése gyökeresen eltérő képet mutatott, gazdaságuk és társadalmuk alakulása sok szempontból hasonló maradt. A korabeli közvélemény, s ennek nyomán a történetírás is az általános pusztulás képét rajzolta meg a 16. századi Magyarországról. Az ugyan kétségtelen, hogy a sorozatos hadjáratok, s az úgynevezett békeévek állandó csatározásai nem kedveztek a fejlődésnek, a gyarapodásnak. De nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a pusztulás jelei már korábban is jelentkeztek, és a gazdaság változásaiban a háborúkon túl az általános európai helyzetnek is szerepe volt. A kortársak számára mindenesetre meghatározó élmény volt az állandó létbizonytalanság, viszont mindenhol igyekeztek az emberélet és a vagyon átmentésének módszereit kifejleszteni. A népesedési viszonyok meghatározása ebben a korszakban komoly nehézségekbe ütközik. A 16. századból fennmaradt adóösszeírások nyújthatnak némi támpontot, de sokszor félre is vezetik a kutatókat. (Az adóalapot jelentő porták számának drámai csökkenése nem feltétlenül csak a népesség pusztulását jelenti, hiszen az állami adó mérséklése érdekében maguk a földesurak is csökkentették a portaszámokat.) Annyi bizonyos, hogy a pusztulás arányait a korábbi történeti munkák jócskán eltúlozták, ezen a képen az újabb kutatások azóta finomítottak. Kiderült, hogy egyes területek elnéptelenedése mellett máshol minden bizonnyal népességnövekedés következett be. A lélekszám emelkedése még a Hódoltság néhány területén is kimutatható. Az erősen megritkult lakosságú vidékekre mind a magyar, mind a török földesurak igyekeztek új adózókat telepíteni. A töredékes adatok alapján összességében annyit állapíthatunk meg, hogy a 16. század folyamán a népesség és az anyagi erőforrások tekintetében Magyarország még nem szenvedett jóvátehetetlen károkat. A kismértékű, kb. 12%-ra becsült népességnövekedés persze messze elmaradt a korszak Európájának általános tendenciájától. Óriási törést ebben a tekintetben a 16. század végén indult hosszú háborúskodás okozott. A magyar gazdaság fejlődését hosszú távon jelentősebb mértékben befolyásolta az a munkamegosztás, amely a 16. században alakult ki Európa nyugati és keleti fele között. A század elején jelentkező árforradalom kedvező értékesítési lehetőséget jelentett a magyar mezőgazdaság termékeinek, elsősorban a szarvasmarhának és az állatbőrnek, másodsorban a bornak. Agabonakivitel ebben a korszakban nem volt még számottevő mértékű, ám a jó lehetőségek miatt kialakult állattenyésztő és bortermelő monokultúrák, valamint a hadsereg szükségletei a gabona belső piacát növelték, így annak ára is emelkedett. A külkereskedelem másik oldalán iparcikkeket, textíliákat, fémárukat, fűszereket és luxuscikkeket találunk. Az agrártermékekkel való kereskedelem előnyeire természetesen felfigyeltek a magyar birtokosok is, s bár a szarvasmarha-kereskedelem a 16. században paraszti-polgári kézben maradt, a gabonatermelésbe és értékesítésbe be tudott kapcsolódni a nemesség is. Megnövelt allódiumaikon zömében robottal, kisebb mértékben bérmunkával termelt gabonával, valamint jobbágyaik terményadójával üzleteltek. A majorságok bővítésére először a nyugati-északi országrészben, később azonban keleten is sor került. Amezőgazdaság sikerei kétségtelen rövid távú előnyt hoztak a magyar gazdaságnak, a beözönlő olcsó iparcikkek azonban sorvasztótag hatottak az amúgy sem túlságosan fejlett kézművesiparra. Az iparűzők száma alacsony maradt az összlakossághoz viszonyítva, az iparszervezet pedig megőrizte céhes jellegét. Egyetlen kivételt az elterjedt és magas színvonalú ötvösipar jelentett. Ám ez is összefügg a háborús létbizonytalansággal, valamint azzal, hogy a kereskedelemből befolyt pénz termelésbe való befektetésére nem voltak meg a feltételek. Így java részét földre, szőlőre, valamint könnyen menekíthető értéktárgyakra váltották át.

A 16. századi magyar társadalom
A 16. század derekán Magyarországon mintegy 2500-3000 birtokos nemesi család élt. A nagybirtokosok a társadalom legmagasabb szintjén álltak. Ide azokat számították, akiknek a birtokán legalább 150 adózó porta volt található. Ilyen birtokkal a magyarországi nemességnek alig 10%-a rendelkezett, beleértve a királyt és az egyházi nagybirtokosokat is. Ennek a nemesi társadalomnak több mint 90%-a a 150 portás határ alá esett, s ezen belül is többségben voltak a kisbirtokos nemesek, akiknek 10 portájuk sem volt. A jobbágytelek

nélküli, egytelkes nemesi családfők számát mintegy 8-9 ezer főre becsülhetjük. A mohácsi vész után az országos főméltóságok névsora teljesen átalakult, első pillantásra úgy tűnik, mintha teljes elitcsere történt volna. A személyek terén valóban nagy a változás, ha azonban családi viszonylatban nézzük az új főméltóságokat, akkor kiderül, hogy többségük a Mohács előtti előkelők közeli rokona volt. Így gyökeres átalakulásról valójában nem beszélhetünk. A század végén az 1583. évi országgyűlésre meghívott hetven arisztokrata nagybirtokos közül ötvenöt olyan családból származott, amely nem viselt méltósága, hanem az uralkodónak tett valamilyen szolgálata révén érdemelte ki a királyi kegyet. Az elitbe tehát többféle módon lehetett bekerülni: házassággal, katonai szolgálattal vagy az uralkodónak nyújtott kölcsönnel. A nagybirtokok várak köré szerveződtek. A század folyamán a királyi birtokok szinte teljesen az arisztokrácia kezére kerültek, a kettős királyválasztás után az adományozás volt a hívek toborzásának a legáltalánosabb módja, később pedig a katonai szolgálatokat jutalmazták ily módon. Az agrárkonjunktúra hatására a birtokok jövedelme a korábbiakhoz képest tetemesen megemelkedett, hosszú távon a földbirtokba fektetett pénz hozta a legmagasabb hasznot a gazdaságban, így érthető, hogy mindenki igyekezett földet szerezni. A század végére ugyancsak jelentősen megnőtt az ingó vagyonok mennyisége, a főnemesi végrendeletek korábban elképzelhetetlen mennyiségű kincsről szólnak. Erdélyben nem alakultak ki olyan hatalmas birtokok, a főnemesség súlya a magyarországinál kisebb volt, s a legnagyobb arisztokrata birtokok Magyarországon inkább középbirtoknak számítottak volna. A legnagyobb földesúr maga az erdélyi fejedelem volt. Mivel a magánbirtokot egyesítették az állami birtokkal, a fejedelem hatalma a viszonylag súlytalan nemesség felett szinte korlátlanná vált. Az állandósuló háborúskodások nyomán a 16. századi magyar társadalomban kialakult egy sajátos réteg a nemesség és jobbágyság határán – az ún. vitézlő rend. Egy 1547-ben született törvény rendelkezett arról, hogy azok, akik birtokaikról elűzettek, s katonai szolgálatra hajlandóak, a végvárakba kerüljenek. Ezeket a többnyire nemesi származású lovaskatonákat címezték „vitézlő férfiak”-nak, hamarosan azonban ezzel illettek minden végvári katonát, függetlenül attól, hogy tömegesen álltak be közéjük jobbágyi származásúak is. A végvári vitézek anyagi gyarapodását nem az alacsony és rendszertelenül fizetett zsold, hanem a várak körül létesített és a környék jobbágyaival műveltetett allódiumok, a különböző terményekkel és rabokkal való kereskedelem, valamint a szabad zsákmányolás tette lehetővé. A magánföldesúri hadseregek katonái, bár nagyobb fegyelemnek voltak alávetve, nagyobb létbiztonságot is élveztek, mint a királyi végvárak katonái. A szervitorok évi fizetést és egyéb ellátmányt kaptak, de nem volt ritka, hogy a nagybirtokos földet adományozott nekik annak érdekében, hogy huzamosabb ideig megtarthassa őket szolgálatában. Az ilyen földek királyi megerősítéssel az illető nemesi birtokává válhattak. A birtokát vesztett nemes így újra nemesi földhöz jutott, a jobbágyszármazású szervitor előtt pedig megnyílt a felemelkedés útja. A szervitorok nemcsak katonáskodtak, egy részüket a nagybirtokosok a birtokigazgatás területén alkalmazták. A magyar városi fejlődés számára a török hódítás és a gazdasági változások egyaránt kedvezőtlen fordulatot jelentettek. A Hódoltság területén tekintélyes és fontos városok sora esett ki a sorból, vagyonos polgáraik, ha tehették, ingóságaikkal együtt elmenekültek. A szabad királyi városok amúgy sem magas száma nyomasztóan csökkent. Az agrárkonjunktúra még a hódítástól megmenekült városainkban is visszavetette az ipar fejlődését. Amegmaradt városok ugyan megőrizték korábbi önkormányzatukat, szerkezetük is európai mivoltukat mutatja, a lakosság száma azonban csökkent vagy minimálisan emelkedett csak, s nem növekedett a polgárság kezén lévő vagyon sem. A század elején a szabad királyi városok és bányavárosok többségét német polgárok lakták. A török elől menekülő magyar polgárok megjelenése etnikai (nemzeti) konfliktusokat okozott, a nemesek betelepülése pedig rést ütött a városi önkormányzat körén. Ők ugyanis nem voltak hajlandók elismerni maguk fölött a város főhatóságát, ugyanakkor ragaszkodtak adómentességükhöz és kereskedelmi kiváltságaikhoz. Az ipari tevékenység ellehetetlenülésére a céhek a céhszabályok szigorításával, a céhbe való bejutás és a mesterré válás nehezítésével válaszoltak. Ennek eredményeként növekedett a városlakók körében a szegények, a teljes polgárjoggal nem rendelkező, napszámból, s a céhek tiltakozása ellenére kontárkodásból élő lakosok száma. A 16. században egyes városok fellendülését nem az ipar, hanem a mezőgazdasági termékekkel való kereskedés okozta, példa erre a marhakereskedelem fontos állomásának számító Nagyszombat vagy a borkereskedelemből élő Sopron fejlődése. A városok speciális csoportját alkották a bányavárosok. A magyarországi bányászatot, akár királyi monopólium volt, akár a földesurak kezén maradt a bánya, többnyire jómódú, külföldi bérlők űzték. A bányák mellett létesített vasművek korai tőkés üzemek voltak, a gyártási folyamat döntő részében bérmunkásokat alkalmaztak, bár a szakértelmet nem igénylő munkát ők is jobbágyokkal végeztették. Erdélyben a bányászat egésze fejedelmi monopólium volt, a művelés elsősorban a fiskális uradalmak jobbágyaira hárult. A mezővárosok számára az agrárkonjunktúra kedvező helyzetet teremtett, de tekintettel arra, hogy többségük a Hódoltság területén feküdt, a körülményeket elsősorban a szultáni birtokokon lévő, viszonylag független települések tudták kihasználni. Az ún. cívisgazdák a saját határukban tenyésztett állatokat nem felvásárlóknak adták el, hanem kompániákba szerveződve, saját vállalkozás keretében hajtották fel a marhákat Bécsig, Nürnbergig. (A marhákat őrző, kísérő fegyveresek voltak a hajdúk, akik katonaként a Dózsa-féle parasztfelkelés idején tűntek fel először.) A meggazdagodott marhakereskedők növelték a keresletet a helyi ipar számára, így a mezővárosi iparűzők a kedvezőbb feltételek között távolabbi vidékekre is termelték áruikat. Igaz, hogy adózás szempontjából ezek a települések igencsak kiszolgáltatottak voltak, a leggazdagabb Debrecen például a töröknek, az erdélyi fejedelemnek és a magyar királynak egyaránt fizetett, amellett állandó ajándékokkal kellett megakadályozni a város kirablását. A nemesség bekapcsolódása a mezőgazdasági árutermelésbe a jobbágyok helyzetében is változást hozott. Ezek a hatások már 1514 előtt is érezhetőek voltak, elsősorban ez vezetett a parasztfelkelés kirobbanásához, melynek leverése után törvényben is kimondták az „örökös jobbágyság”-ot. A röghöz kötést azonban a kor viszonyai között nem lehetett végrehajtani, hiszen a háború miatti menekülést nem gátolhatták, és szükség volt a jobbágyok katonai szolgálatára is. Az államhatalomnak sem volt érdeke az állami adóalapot is jelentő lakosság mértéktelen kizsarolása, bár gyengeségét éppen ebben a korszakban könnyen ki tudták használni a földbirtokosok. Az 1556-ban hozott törvény végül nem zárta ki a jobbágyköltözést, de rendkívül szigorú feltételekhez kötötte, és teljesen a megye és a földesúr hatáskörébe utalta az engedélyezést. A török által elfoglalt területek jobbágyai, bár elmenekült nemeseik igyekeztek az adókat beszedni, megőrizték szabad vagy szabadabb költözési jogukat, s természetesen nem kerülhetett sor az allódiumok kiépítésére sem. Ugyancsak kevésbé érintette a viszonyok megváltozása a jobbágyok földjét vesztett rétegét, a zselléreket, hiszen ők korábban is béresként, napszámosként dolgoztak. Mérsékeltebb szolgáltatások sújtották azokat, akik kemény munkával irtásföldeket vontak művelés alá, vagy akik az igényesebb, nagyobb szaktudást feltételező szőlőművelésre adták a fejüket.

A reformáció elterjedése Magyarországon
A lutheri reformáció már a Mohács előtti években megjelent Magyarországon, a királyi udvarban – Habsburg Mária környezetében –, valamint a német lakosságú szabad királyi és szász városokban talált követőkre. A magyar köznemesség kezdetben elutasítóan viseltetett az idegen tanokkal szemben, országgyűlési határozatok fő- és jószágvesztéssel, később máglyahalállal fenyegették az új hit terjesztőit. Ugyanakkor a főnemesség egy része kifejezetten érdeklődőnek bizonyult, az első lutheránus központok a nagybirtokokon jöttek létre. A korai magyar reformátorok egy része korábban katolikus pap vagy szerzetes volt, mások humanista tudósból váltak az új hit terjesztőivé. Közülük a legjelentősebbek Dévai Bíró Mátyás, Kálmáncsehi Sánta Márton, Sztárai Mihály és Szegedi Kis István voltak. Az 1530-as évek végén a lutheri tanok mellett már Kálvin tanításai is elterjedtek, elsősorban a mezővárosokban, a falvakban és a végvári katonák között. Akatolicizmus ebben az időszakban szinte teljesen visszaszorult Magyarországon, s csak a későbbi ellenreformáció változtatta meg újra az arányokat. A gyors terjedést elősegítette az ország állapota is, a protestáns prédikátorok a törököt Isten büntetésének tekintették a vallási eltévelyedésért, azaz a katolikus vallás követéséért. Ebben a felfogásban a reformáció a hódítótól való megszabadulás eszközévé vált, különösen akkor, amikor Luther is a kereszténység ősellenségének nyilvánította a törököket. Az 1560-as évekre kialakult a protestáns egyházszervezet, létrejöttek az egyházkerületek, azokon belül az egyházmegyék, sőt zsinatokat is tartottak. Az egyházkerületek egymástól is függetlenek voltak, élükön a püspökök álltak. Akatolikus és protestáns lelkészek között gyakran folyt nyilvános hitvita, később már a különböző protestáns felekezetek papjai között is. A kor egyik legnagyobb hitvitázója a debreceni református püspök, Méliusz Juhász Péter volt, aki megfogalmazta a Debrecen – Eger-völgyi hitvallást. A reformáció radikálisabb irányzatai is megjelentek Magyarországon, közöttük a Szentháromság-tagadó hit, amellyel János Zsigmond is rokonszenvezett. Mind ez, mind az anabaptizmus elsősorban Erdélyben tudott gyökeret verni, amely vallási szempontból ekkor a korban egyedülállóan toleráns (türelmes) volt, 1568-ban az erdélyi országgyűlés törvényben mondta ki a négy „bevett” vallás (katolikus, református, evangélikus és antitrinitárius) szabad gyakorlását. Az unitáriusok legnevesebb püspöke Dávid Ferenc volt, aki később az ún. szombatosokhoz vagy zsidózókhoz csatlakozott, s ezért börtönben végezte életét. (A szombatosok a Bibliából csak az Ószövetséget ismerték el, elfogadták Jézus megváltó mivoltát, de azt tartották, hogy megváltási kísérlete nem sikerült, tehát el kell jönnie az új Messiásnak.) A protestantizmus sorsa és a katolikus egyházhoz való viszonya eltérően alakult a három országrészben. A Királyi Magyarországon megmaradtak az egyházi birtokok, s ezzel együtt a katolikus főpapság helye a politikai életben. A protestánssá lett magyar rendek sem kívánták a katolikus egyház kiszorítását a politikai hatalomból, az új felekezeteket csak birtokaik határán belül támogatták. Az ellenreformáció a század közepén indult meg, Oláh Miklós esztergomi érseksége alatt, de komoly eredményeket ekkor még nem hozott. Erdélyben 1556-ban az országgyűlés adta a kincstár kezébe az egyházi javakat. A fejedelmek – a katolikus vallásúak is – felvették a protestáns egyházak világi elöljáróinak szerepét. A katolikusok teljesen kiszorultak a politikai életből, sőt 1556-ban született egy törvény, amely szerint minden katolikus egyházi személynek távoznia kell Erdélyből. A katolikus vallásszabadság visszaállítására Báthori István alatt került sor 1581-ben. A hódoltságban a törökök nem követtek egységes taktikát a különböző felekezetekkel szemben, a források katolikus- és protestánsellenes fellépésekről egyaránt tudósítanak. A Királyi Magyarország kormányzata A 16. században a Habsburg-országok mindegyike megtartotta különállását, megőrizte hagyományos állami intézményeit, de a központi kormányszervek befolyása valamennyiükre kiterjedt. Az már a rendek erejétől függött, hogy ez a befolyás mennyire érvényesülhetett. A központi hatalomnak még az osztrák tartományokban is korlátokat szabott a rendek adómegszavazási joga, a birtokosok bíráskodási és közigazgatási hatalma, valamint a városok és a vármegyék önkormányzata. Még inkább így volt ez Csehországban és Magyarországon. Amagyar területek kormányzására, mivel az udvar és a király nem tartózkodott az országban, helyettesről kellett gondoskodni. Ferdinánd ezért helytartót nevezett ki, aki a mellette működő tanáccsal együtt Pozsonyban székelt. A helytartói intézmény lényegében az ország kormánya volt, megbeszélésein részt vehettek az országos főkapitányok, az országos vagy udvari tisztséget viselő méltóságok, valamint a Magyar Tanács tagjai. A helytartó a belügyekben széles körű felhatalmazást kapott, de nem rendelkezhetett a had- és pénzügyekkel, és nem tárgyalhatott külföldi követekkel sem. A Magyar Tanács a korábbi Királyi Tanács jogutódja volt, jelentősége azonban látványosan visszaesett. Az írásbeli ügyintézést a Magyar

Kancellária végezte, élén a főkancellárral. A pénzügyigazgatás feladatait a Magyar Kamara látta el, hatásköre a Magyar Korona országainak egész területére és az összes kincstári jövedelemre kiterjedt. A kamara közvetlenül a királytól függött, a kapcsolatot azonban az Udvari Kamarán keresztül tartották. Később a keleti országrészek pénzügyeinek intézésére Kassán megszervezték a Szepesi Kamarát. Avédelmi rendszer az országos főkapitány alá tartozott, a tennivalók azonban egyre sokasodtak, így a főkapitányságokat két alkalommal is megosztották, így jött létre a Bányavidéki, a Felső-magyarországi, a Győri és a Kanizsai Főkapitányság. A Drávától délre fekvő vidékek védelmét külön szervezet, a Vend (Szlavón) és a Horvát Főkapitányság látta el. Az udvari kormányszervekbe magyarok csak ritkán kerültek be, a magyarországi igazgatás azonban túlnyomórészt a magyar főurak és nemesek kezében volt. A kormányzatban alkalmazottakat a kincstár fizette, utasításokat az udvartól kaptak, helyzetüknél fogva azonban a rendiséghez tartoztak, s ez nemegyszer okozott feszültségeket. Az ország kormányzásába a rendek továbbra is az országgyűléseken szólhattak bele. Atörök veszély miatt sajátos viszony alakult ki az uralkodó és az országgyűlés között: a védelemre rászorultak a rendek, annak költségeit a királynak nemegyszer rendkívüli adók kivetésével kellett előteremtenie, ehhez viszont szükség volt az országgyűlés hozzájárulására. Ezért az uralkodó időről időre összehívni kényszerült a rendeket, s ők az alkalmat megragadva felpanaszolták az anarchikus viszonyok és a külföldi katonaság miatt elszenvedett sérelmeiket. Mindez azonban nem változtatott kölcsönös egymásrautaltságukon, így a török veszély a hatalom mindkét pólusát erősítette. És bár az országgyűléseken gyakran összecsaptak a főnemesek és a vármegyei követek érdekei, az uralkodónak soha nem sikerült végletesen szembefordítani, egymás ellen kijátszani őket. A magyar rendiség legfontosabb méltósága továbbra is a nádor maradt. Mohács után ezt a tisztséget továbbra is Báthori István viselte haláláig, utána a király különböző méltóságokat nevezett ki helytartónak, a nádori tiszt betöltetlen maradt. Révay Ferenc viselte először a nádori helytartó címet, s utána választhattak a rendek 1554-ben Nádasdy Tamás személyében nádort, aki egyben helytartó is volt. A rendek a nádort a régi szokás alapján közvetítőnek tekintették köztük és az uralkodó között, így Nádasdy gyakran került az érdekek ütközőpontjába. Bár következetes híve volt a Habsburg királyságnak, számtalanszor szembeszegült Ferdinánd rendi jogokat sértő intézkedéseivel. Halála után ezért a király elérte, hogy a Magyar Tanács beleegyezzen a nádori méltóság betöltetlenségébe, ami azután majd fél évszázadig így is maradt. A bíráskodás hagyományos szervei jórészt megmaradtak. A nádori, illetve helytartói bíróság mellett továbbra is létezett az országbíró, a személynök és a tárnokmester bírósága is. A peres ügyek száma az anarchikus viszonyok miatt igen megnövekedett, s a bíróságok működésére fokozott szükség volt, nehogy elharapózzon az önbíráskodás. Ennek érdekében növelték a törvénykezési időszakok számát. A hűtlenségi perek nem tartoztak az említett fórumok egyikéhez sem, ebben az ügyben a király az országgyűlésre idézte a vádlottakat, amely elmarasztaló ítélet esetén a bűnöst „levelesítette”, azaz előírta üldözésüket az egész országban. A helyi igazgatás továbbra is a vármegyék, valamint a szabad királyi városok és bányavárosok önkormányzatának kezében volt. A 16. században a megyei köznemesség elérte, hogy beleszólhasson a közvetlen irányító, az alispán kiválasztásába, a főispánt továbbra is a király nevezte ki. A vármegyei közgyűlés helyi jogszabályokat alkothatott, és megválasztotta az országgyűlési követeket. A megyei ítélőszéken szolgabírák működtek választott esküdtekkel. A városok igazgatását a tanács végezte, tagjai az esküdtek, elnöke a bíró volt. Amikor a bíró mellé polgármestert választottak, a városokban is megindult a közigazgatás és a bíráskodás szétválása. Anagyobb birtokok urainak kezében megmaradt a korábbi közhatalmi feladatok (adószedés, bíráskodás) ellátásának joga. Külön bíróságok ítéltek a katonák és az egyházi személyek felett. Szlavónia és Horvátország önálló igazgatás alatt állt, élén a bánnal, akit az uralkodó nevezett ki a helyi nemesség soraiból. Amikor a 16. század közepén a török által súlyosan veszélyeztetett területeken megszervezték a határőrvidékeket, ezek kikerültek a bánok hatásköréből, irányításuk Habsburg-főhercegek kezébe került. A végvárvonal Miután a török benyomult Magyarország közepébe, a védelem céljára új végvárvonal alakult ki, amely az Adriai-tenger partjától indult, a Dráva és a Balaton között Kanizsa volt az egyik pillére, majd a Dunántúli-középhegység várai következtek. A Duna mentén Komárom és Győr voltak a kulcspontok, utána az Északi-középhegység erődítményein nyugodott a védelem Kassán keresztül egészen Szatmárig. Innen délre fordulva biztosította Erdély bejáratait az Alföld felől. A vonal várai nem képviseltek egyforma erőt, a nagyobbak között megfigyelőhelyeket, vigyázóházakat, tarisznyavárakat találhatunk, amelyek szerepe az ellenség szemmel tartása volt, bár néha előfordult, hogy néhány fős őrségük ideig-óráig tartani is tudta posztját, míg segítség nem érkezett. Az erősebb helyek sem mind épültek eredetileg várnak, sok volt közöttük a megerősített kastély, monostor, templom vagy torony. Az ellenség előrenyomuláskor a nagyobb várakat nem hagyhatta elfoglalatlanul a hátában, hiszen az elvághatta utánpótlási vonalait, hátbatámadhatta, tehát mindenképpen veszélyt jelentett számára. Nemcsak a közvetlenül az ellenséggel határos területek erődítményei tartoztak a végvárvonalba, hiszen egy-egy elesett vár szerepét a mögöttes erősségeknek át kellett venniük. A várakat megfelelő számú katonasággal kellett ellátni. Az 1554. évi országgyűlés óta a birtokosoknak minden száz jobbágy után két jól felszerelt lovaskatonát kellett fegyverben tartani, ezek száma később háromra emelkedett. A zsoldosokat a kincstár vagy a földesurak fizették. A katonaság külön csoportját képviselték a hajdúk. A szó eredetileg fegyveres marhahajtót jelentett, a 16. század második felében azonban egyre inkább lakóhelyüket és földjüket vesztett menekülteket, szökött jobbágyokat értettek alattuk, akik szabad katonaként csoportokba verődve vállaltak szolgálatot. Nagy veszedelem idején a nemesi felkelést is fegyverbe hívták, ezt a király vagy a nádor vezette, s minden érintettnek személyesen kellett hadba vonulnia, száz jobbágyonként tíz-tíz lovassal és puskás gyalogossal. A nagyobb várakban állandóan, még béke idején is katonaság tartózkodott. A védelem költségei óriási összegekre rúgtak. A magyarországi kincstári jövedelmek, ha egészükben a védelem fedezésére szolgáltak volna, a szükségletek mintegy egyharmadát tették volna ki. Ráadásul a kivetett összegeket többnyire nem is lehetett teljes egészében behajtani, s a Magyar Királyságban a nemesség megőrizte adómentességét is. (Csehországban és Ausztriában a rendek is fizettek adót.) További jövedelemforrást jelentett a német birodalmi rendek által megszavazott töröksegély, s mindemellett a Habsburgkirályok rendszeresen vettek fel kölcsönöket. Mindezek következtében a katonák nagy késéssel és hiányosan kapták meg járandóságukat, az ezzel kapcsolatos panaszok idővel állandósultak. Ugyancsak akadozott a fegyver-, lőszer- és élelemellátás is. Avárak építését, megerősítését, javítását főleg a környékbeli jobbágyok végezték robotban. 1557-ben született meg az a törvény, amely elrendelte, hogy az összes birtokos köteles évi hat nap várépítési ingyenmunkára küldeni jobbágyait. A század második felében, a nyugalmasabb időkben az Udvari Haditanács a nagy várakat itáliai mérnökök tervei szerint építtette át, akik a korabeli modern elvek szerint alkalmazták a rondellák helyett az olasz- vagy fülesbástyákat. A védelmi vonal irányítását az uralkodó az Udvari Haditanácson keresztül tartotta kézben. A Bécsben székelő központi kormányszerv azonban nem tudta átlátni a feladat egészét, munkájában fejetlenség, hanyagság, következetlenség uralkodott. Gyakran a várak élére kinevezett kapitányok sem álltak a helyzet magaslatán, nem egy várat a törökök vigyázatlanság vagy felkészületlenség miatt ostrom nélkül foglaltak el. Avárak egymástól elszigetelten álltak, s az őrségen kívül nem voltak szabadon ide-oda mozgatható csapatok, amelyeket szükség esetén megfelelő irányítással a veszélyeztetett pontokon lehetett volna bevetni. Általában a várvédők létszáma és felszereltsége messze elmaradt az ostromlókétól, a védekezést leginkább az könnyítette meg, hogy a töröknek viszonylag rövid ideje maradt a hadműveletekre. Aszultáni haderő csak tavasszal, az áradások elvonultával indulhatott nagyobb hadjáratra, s a magyarországi hadszínteret több hónapos út után elérve, általában júliusban kezdhette meg harci cselekményeit. Az őszi esők és a hideg beálltával pedig a hadsereget téli szállásra kellett vezetni, ez általában Kászim napján, október 26-án történt. Ennek következtében a hosszan ellenálló várak a többieket is védték, a hamar feladottak pedig másokat is veszélybe sodortak. A 16. században még a magyar társadalom túlnyomó többsége a török elleni harc elszánt és következetes híve volt. A várak elárulását a legsúlyosabb bűnnek tartották, a török mellé pártolt renegátokat mélyen megvetették. Nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok is a törököt tartották „természet szerénti ellenség”-nek. 1566-ban az országgyűlés is leszögezte: Magyarország a keresztény vallást, az egész keresztény világot védelmezi, amikor harcba száll a Török Birodalommal. Avégvári vitézek élete igen kemény volt. Várostromokat álltak ki, nyílt mezőn vívtak ütközeteket, a nagy háborúk közötti időszakokban is állandóan őrködniük, portyázniuk kellett, vagy párviadaloztak török katonákkal. Aki fogságba esett, csak akkor szabadulhatott, ha pénzzel vagy csererabbal kiváltották. Ez az életmód kegyetlenné tette a katonákat, vitathatatlan hőstetteik mellett számtalan erőszakoskodás, gyilkosság, magyar falvak felprédálása is kapcsolódott nevükhöz. Tinódi Lantos Sebestyén és Balassi Bálint költészete a végvári életnek nem ezt az oldalát mutatja be, hanem szépségét, hősiességét, halálraszántságát. Az Erdélyi Fejedelemség A keresztény Európa és az oszmán világ határán létrejött új állam kezdete 1541-re nyúlik vissza, végleges kiformálódása pedig a speyeri egyezményhez köthető. Bár a megegyezés szerint János Zsigmond halálával a terület visszaszállt volna a királyra, de ennek tényleges megvalósításához Miksának nem volt ereje. Az erdélyi rendek ugyan „csak” vajdát választottak Báthori István személyében, aki a szultán tudta nélkül fel is esküdött a királyra, valóságban azonban önállóan, fejedelmi hatalommal igazgatta Erdélyt. A korábban különálló területek összekapcsolódásával létrejött állam keleten és délen a szoros török fennhatóság alatt álló román vajdaságokkal, nyugaton a magyarországi Hódoltsággal, északnyugaton a Királyi Magyarországgal, északon pedig Lengyelországgal volt határos. Tájainak sokfélesége mellett népessége is tarka képet mutatott. A magyarság az ország többi részéhez hasonló társadalmi tagolódásban és vármegyerendszerben élt. A székelyek közösségei a 16. században kezdtek bomlani, megszűnt a székely ispánság, s a közszékelyek lassan megindult lesüllyedése a jobbágysorba nemegyszer súlyos feszültségeket okozott. A szászok összetartozását a közös szász jog erősítette, társadalmukban mindenki személyi szabadságot élvezett, s a „szászok Egyeteme” élén a 15. századtól nem a király által kinevezett szász gróf, hanem Szeben polgármestere állott. A románok szétszórtan, kisebb településeken éltek, nem alkottak területi-igazgatási egységet, hanem a vármegyék fennhatósága alá tartoztak. Kenézeik, vajdáik beolvadtak a magyar előkelők közé, a közrendűek egy része pedig lassan földesúri függésbe került. Az erdélyi államiság gyökerének a „három nemzet” 1437-ben kötött unióját tekintették, amelyet 1542-ben Tordán megújítottak. Az erdélyi vajdaságon kívüli területek helyzete kezdetben nagyon bizonytalan volt, mivel egyrészt a török a Tiszántúlon is kialakított egy hódolt sávot, másrészt a Habsburgok is igyekeztek rátenni a kezüket a térségre. Ezt az ellentétet azután a speyeri egyezmény szintén lezárta, a Partium véglegesen a fejedelemségé lett. A törökhöz való viszonyt lényegében már 1541-ben rendezték, a szultán védnökséget vállalt az állam fölött, s ezért cserébe évi tízezer aranytallért követelt. A Porta mindvégig alapvető érdekének tekintette, hogy Erdély és a Királyi Magyarország egyesítését megakadályozza. Az erdélyi fejedelmi hatalom túlsúlyban volt a rendekkel szemben, törekvéseit kevéssé korlátozhatták, országgyűlést is csak ő hívhatott össze. Az erdélyi országgyűlés egykamarás volt, tagjai a magasabb tisztviselők, az uralkodó által meghívott főrendek és a három nemzet képviselői voltak. A tanácskozás színhelye nem állandósult. Az uralkodó mellett működött a Királyi, később Fejedelmi Tanács, amely lényegében a kormányzatot vezette, s amelynek döntéseit a Kancellária hajtotta végre. A tanács tagjainak többsége az erdélyi és tiszántúli főrangúak közül került ki, a székelyeket tisztségviselőik, a szászokat a székek vezetői képviselték. A gazdasági ügyek intézésére különszervezetet hoztak

létre a kincstartó vezetésével. A legfelső bíráskodást a fejedelmi udvarban a Tábla végezte, élén az elnökkel, ítéletei ellen a fejedelemhez lehetett fellebbezni. A közigazgatás abban különbözött a magyarországitól, hogy a hét vármegye alispánjai kisebb szerepet játszottak a központi hatalom által kinevezett főispánokkal szemben. A székelyek önkormányzata beszűkült, a széki gyűlések jogköre a bíráskodásra korlátozódott, és megszűnt az általános közgyűlés. A szász önkormányzat azonban megmaradt, a bíráskodás mellett igazgatási feladatokat is ellátott, s megőrizte azt a kiváltságát, hogy az „Egyetemtől” egyenesen a fejedelemhez fellebbezhetett. Az erdélyi fejedelem jövedelmei a kincstári birtokokból, a bányászati és nemesérc-monopóliumból, a huszadnak nevezett határvámból és a románok juhnyáj után fizetett ötvenedéből származtak. A szászok földbért, a közszékelyek pedig nevezetes alkalmakkor egy-egy ökröt szolgáltattak be, amelyre az illető szék elnevezésének kezdőbetűjét sütötték (ökörsütés). Kezdetben egy-egy ilyen alkalommal az ökörsütés 36-40 ezer állat beadását jelentette, később az elszegényedés miatt lecsökkent 12 ezerre. Az összjövedelem a 16. század második felében mintegy 100 ezer forintot tett ki, s csak szűkösen fedezte a kiadásokat. Az állandó veszély megkívánta erős hadsereg fenntartását. Ennek egy része állandóan fegyverben állt, más részüket közvetlen fenyegetettség esetén mozgósították. A parasztságnak is nagyobb százaléka vett részt az ország védelmében, mint Magyarországon. Az erdélyi külpolitikát is a veszélyeztetettség határozta meg. Szoros kapcsolatban álltak a Portával, a követeknek az adót minden évben október végéig el kellett vinniük Isztambulba, a szultánnak szánt ajándékokkal és a török méltóságok megvesztegetését szolgáló összegekkel együtt. 1560-tól állandó erdélyi ügyvivő tartózkodott a Portán, a török pedig csauszokat küldött ki a kapcsolat fenntartására. Emellett az erdélyi fejedelmek összeköttetésben voltak minden szomszédjukkal, a román fejedelemségekkel, Lengyelországgal és a Királyi Magyarországgal egyaránt. A különböző érdekellentétek ütközőpontján fekvő államnak fennmaradása érdekében állandóan készen kellett állnia a védekezésre és az alkalmazkodásra is. Ennek nyomán alakult ki Erdély vezetőinek az a magatartása, amit a kortársak „tündéres”-nek, azaz változékonynak, megbízhatatlannak ítéltek. A török berendezkedés Magyarországon A török hódítás minden tekintetben komoly változásokat hozott a terület életében. A Magyar Királyság középső része egy eurázsiai birodalom határai közé került, annak nyugati végvidékévé vált, így sajátosan keveredtek itt a törökök által hozott viszonyok a helyben kialakult, és meglehetős szívóssággal tovább élő körülményekkel. Megváltoztak a népesség etnikai arányai és társadalmi tagozódása is, a magyar birtokos nemesek és jómódú városi polgárok elmenekültek, helyüket a török állam képviselői, katonák, hivatalnokok, az iszlám vallás és kultúra ápolói foglalták el. Elsőként a megszálló katonaság, a török várak őrsége és a magyarországi birtokjövedelmekkel fizetett szpáhik érkeztek, számarányuk a török lakosságon belül a Hódoltságban végig a legmagasabb volt. A katonákkal közel egy időben jöttek Magyarországra a közigazgatás tisztviselői. Mind a hivatalnokok, mind a később érkező civil lakosság, mozlim iparosok, kereskedők, a vallási és a szellemi élet irányítói a hadsereg védelmébe, a várak mellé húzódtak. Magyarországra nem folyt szervezett telepítés, a magyar mezővárosokban és falvakban nem élt mozlim lakosság. A Hódoltság területén a vegyes népességű központokban a különböző vallású népelemek elkülönülten, saját városrészeikben laktak, és saját törvényeik szerint éltek. A tisztán keresztények lakta mezővárosok, falvak népességét a hódítók igyekeztek megtartani helyükön, hiszen az adóbevételeket zömmel tőlük nyerte a szultáni kincstár és a javadalombirtokos szpáhi. A vezetőitől és intézményeitől megfosztott magyar lakosság megszervezte saját önkormányzatát (parasztvármegye), amely egyúttal a török hatóságok intézkedéseit is végrehajtotta. A török közigazgatás első nagyobb egysége a budai vilájet volt, Temesvár elfoglalása után alakították ki a másodikat. A vilájeteket szandzsákokra osztották, élükön a beglerbégek, illetve a szandzsákbégek álltak, a budai beglerbég pasa címet kapott. A beglerbég tanácsadó testülete a körzet fő tisztviselőit magában foglaló díván volt, a pénzügyeket a defterháne intézte, élén a defterdárral. A budai pasát közvetlenül a szultáni udvarból nevezték ki, s mint minden török tisztviselőnek, nemcsak rangja, hanem élete is a padisahtól függött. Kegyvesztettség esetén a Portáról érkező szultáni megbízott az elmozdító irat mellett a selyemzsinórt is magával hozta. De ettől függetlenül is gyakran cserélgették a vezető embereket, Budán a 145 éves török uralom alatt 99 pasa teljesített szolgálatot. Közülük a legjelentősebb Szokolu Musztafa pasa volt, aki hosszan tartó biztonságát – 1566-tól 1578-ig állt a budai vilájet élén – nagybátyjának, Szokolu Mehmed nagyvezírnek köszönhette. Nevéhez nem fényes haditettek, hanem nagy építkezések fűződnek, kormányzósága területén négy dzsámit, hat mecsetet, két medreszét és tizenhat fürdőt építtetett. Amikor azonban nagybátyja hatalma megrendült, ő is megbukott, még azt is vétkéül rótták fel, hogy Budát 1578-ban földrengés és villámcsapás pusztította, mivel ezt Allah figyelmeztetésének tekintették. A középszintű tartományi igazgatás legfontosabb tisztviselője a kádi volt, aki a bíráskodás mellett az egész helyi igazgatást felügyelte és koordinálta. Részt vett az adók kivetésében és behajtásában, ellenőrizte az iparostestületeket, a piacokat és a vallási közösségeket. Ő volt a közjegyző is, bírói munkájában a jogtudós mufti volt a segítségére. Hatásköre nem terjedt ki az ún. szabad birtokokra, amelyek közé a szultáni, a magasabb tisztviselők által birtokolt hász-, ziámet- és egyes kiemelt tímárbirtokok tartoztak. A helyi igazgatás minden szintjén érződött a központi ellenőrzés, a mindennapi életet a szultáni törvények szabályozták. Az adóösszeírók helységenként számították ki az adók és szolgáltatások összegét, a kincstári jövedelmeket vállalkozók szedték be. A haradzsot külön megbízottak hajtották be, összege egy évre török ezüstpénzben számolva 50 akcse volt. (A 16. század közepén 50 akcse 1 magyar forintnak felelt meg.) A szpáhi-birtokosok portánként kapuadót szedtek, a termés és a sertések, juhok után tizedet, a többi állatért legelőhasználati díjat kellett fizetni. A földtulajdonhoz kapcsolódó haszonélvezeteket a kincstár megtartotta magának. Az adók mellett jelentősek voltak a vámbevételek is, ezért a törökök nem akadályozták a kereskedelmet, a magyar kereskedők szabadon közlekedhettek a három országrész között. A terület bevételei soha nem fedezték teljes mértékben a kiadásokat, de a 16. század folyamán a szultáni kincstárnak kevesebbe került a Hódoltság megtartása, mint a Habsburgoknak a Királyi Magyarország védelme. A Hódoltság soha nem szakadt el teljesen Magyarországtól, a magyar nemesség, az államhatalom és az egyház, bár kiszorult a térségből, továbbra is érvényesnek tekintette a korábbi birtokviszonyokat. A végváriak rendszeres adófizetésre szorították a hódoltsági falvakat, ők szerezték meg az állami, földesúri és egyházi jövedelmeket a területről. A kötelezettségek ugyan a szokványos jobbágyterhek alatt maradtak, de korántsem voltak jelképesek. Másfelől a törökök is behatoltak a magyar végvárvonal mögöttes területeire adóztatás és zsákmányszerzés céljából, így a hódoltsági peremvidék jelentősen megnövekedett. A magyar lakosság számára a kettős adóztatás igen súlyos terhet jelentett, ugyanakkor ezzel hozzájárult a magyar végvárak fenntartásához. Nagyon ritkán fordult elő, hogy magyar település török védelmet kért volna a végvári katonák ellen, gyakran ezek lakói tájékoztatták a magyar várakat a török hadi készülődéséről. Fő ellenségnek a törököt tekintették, ezt prédikálták a különböző felekezetek papjai is. A török területen nem alakult ki az „örökös jobbágyság” rendszere. Azok a települések, ahol nem volt török helyőrség, szabadon alakították belső életüket, igazgatásukat és vallásukat is. A hódítók ugyan megkülönböztették a mozlimoktól a „hitetleneket”, de ez elsősorban az adózás és néhány külsőség területére szorítkozott. Önigazgatásukba és vallásválasztásukba a törökök nem szóltak bele, ezen a téren leginkább a közöny jellemezte magatartásukat.

Kül- és belpolitika az 1570-80-as években
A Királyi Magyarország ATörök Birodalom figyelme a drinápolyi béke megkötése után a Földközi-tenger, majd a perzsa területek felé fordult. Azonban sem a rendszeresen megújított békemegállapodás, sem a távolabbi vidékeken kialakult katonai lekötöttség nem jelentette azt, hogy a magyarországi végvárvonalon teljes lett volna a nyugalom. Mind a határszéli török, mind pedig a magyar csapatok ismételten betörtek a szomszédos területekre, adót szedtek, rabokat ejtettek és csatákat vívtak egymással. A törökök még várak elfoglalásával próbálkoztak, s a bécsi udvar tiltakozására a budai pasa rendszerint a magyarokat vádolta a béke megszegésével. A Haditanács tilalmazta, néha keményen büntetni is próbálta a végváriak portyáit a török fennhatósága alatti vidékekre, de megakadályozni nem tudta azokat. Így a hivatalosan fennálló béke ellenére a határon nem csökkent a feszültség. 1577-ben az új császár, II. Rudolf tanácskozást hívott össze a Török Birodalommal szemben folytatandó katona- és külpolitika megvitatására. Ennek során azok álláspontja győzött, akik a béke minden körülmények közötti megtartását és a védelmi vonal megerősítését képviselték. Az anyagi lehetőségek korlátozottsága azonban csak részleges javításokat tett lehetővé, ugyanakkor az udvar törekvése a béke minden áron való fenntartására felbátorította a török támadásokat. A belpolitikai helyzetet az uralkodó és a magyar rendek közötti feszültségek növekedése jellemezte. A gyenge egészségű, lelki zavarokkal küszködő II. Rudolf (1576-1608) Magyarország kormányzását kezdettől fogva öccsére, Ernő főhercegre bízta, ugyanakkor a nehezebb kérdésekben a végső döntés jogát megtartotta magának. A magyar rendek ezért fontosabb ügyekben nem is voltak hajlandók tárgyalni a főherceggel, és állandóan sérelmezték, hogy a király idegen hatóságok és tanácsadók útján kormányozza az országot. AMagyar Tanács időközben teljesen jelentéktelenné vált, tagjai szinte soha nem ültek össze, véleményük kinyilvánítására egyre kevesebb lehetőség nyílott. Az országgyűlés volt a központi hatalom és a rendiség összecsapásainak fő színtere. A rendek itt terjesztették elő panaszaikat és kívánságaikat, de itt szavaztak a hadiadó és a katonaállítás kérdésében is. Az uralkodó ezért, bár kényelmetlen volt számára a rendek gyűlésezése, az adott helyzetben nem tehette meg, hogy hosszú ideig mellőzze a diétát. A magyarországi rendek az államiság sérelmeinek legáltalánosabb kérdéseiben azonos állásponton voltak. Ezen a téren nem volt lényeges különbség a protestánsok és a katolikus főpapok között sem. Ugyanakkor a részletkérdésekben gyakran alakultak ki vég nélküli viták, ami a rendi ellenállás hatékonyságát gyengítette. Az abszolutizmus és a rendiség küzdelme önmagában nem speciális jelenség. A magyarországi helyzet sajátossága az volt, hogy idegen udvar állt szemben a magyar rendekkel. Vallási téren a többségében protestáns világiakkal nemcsak a központi hatalom, hanem a magyar katolikusok is ellentétben álltak. A Habsburgok, még a leginkább „szabadgondolkodó” II. Miksa is, szoros kapcsolatban voltak a katolikus egyházzal, de a 16. században keményebb ellenreformációs kísérletekre Magyarországon csak ritkán került sor, s ezek sem voltak eredményesek. II. Rudolf pedig, aki Ausztriában és Csehországban következetesen támogatta az ellenreformációt, Magyarországon, bár a protestánsok által kért szabad vallásgyakorlat megadását visszautasította, erőszakosabb eszközökhöz csak a 17. század elején nyúlt. Báthori István erdélyi fejedelemsége János Zsigmond halála után az erdélyi trónutódlás kérdése az országon kívül a Portán és Bécsben is felmerült. A rendek, arra hivatkozva, hogy Szulejmán szultán megadta nekik a fejedelemválasztás jogát, ragaszkodtak a döntéshez, s nem fogadták el, hogy a szultán jelölje ki az új uralkodót. Bécs azt kívánta, hogy ne fejedelmet válasszanak, hanem vajdát, s

jelöltje is volt erre a méltóságra Bekes Gáspár személyében, aki János Zsigmond uralkodása végén jutott nagyobb szerephez Erdélyben. A trón másik esélyes várományosa Báthori István (1571-86) volt, az erdélyi rendek végül őt választották meg vajdának és a székelyek ispánjának, megszavazva egyúttal a törököknek fizetett adó további folyósítását. Erdélynek a Portához való viszonya így lényegében nem változott meg, bár a vajda titokban esküt tett a magyar királyra is. A helyzet ilyetén alakulásába belenyugodni nem tudó Bekes Gáspár ellen fegyverrel kellett fellépni; 1573-ban Báthori kiszorította Erdélyből, de kettejük viszálya csak 1575 júliusában, a kerelőszentpáli csatában dőlt el végérvényesen. Bekes a vereség után el tudott menekülni, de hívei közül sokakat – köztük számos székelyt is – kivégeztek, megcsonkítottak vagy fogságba vetettek. Báthori első dolga az volt, hogy a kincstár zilált pénzügyeit rendbe szedje. A korábbi uralkodói adományokat felülvizsgáltatta, s azokat, amelyek az „uralkodó tetszéséig” szóltak, visszavonta. A kincstári jövedelmek kezelőit elszámolásra kötelezte, a huszadvám, a bányák és egyéb bevételek bérlőitől pontos áttekintést követelt. Mivel az ország gazdagságának fő forrását a kereskedelemben látta, az erdélyi országgyűléssel az áruforgalom növelését segítő rendelkezéseket szavaztatott meg. Az erdélyi rendiség fejletlenebb volt a magyarországinál, így a vajda hatalmát kevésbé tudta korlátozni. Az országgyűléseket általában évente kétszer hívták össze, s a tárgyalások többnyire rendben, előzetes feltételek vagy megszakítások nélkül zajlottak. Az adók megszavazására is legtöbbször ellenvetés nélkül került sor, és a végzésekben sincs nyoma Báthori és a rendek ellentétének. Úgy tűnik, hogy a birtokosok többsége és a városi polgárság támogatta a vajdát. Nem így állt a helyzet a székelyek esetében. Aközszékelyek helyzetük romlása miatt elégedetlenkedtek, az előkelők pedig az uralkodói hatalom növekedését nézték rossz szemmel. Ennek következtében 1575-ben az Erdélybe betörő Bekes Gáspár a székelység jelentős részét maga mellé tudta állítani. A vegyes vallású országban Báthori segítette az ellenreformációt, mivel a katolicizmusban látta a fejedelmi hatalom fő támaszát. 1571 végén az összes vallásos tárgyú munkára cenzúrát vezetett be, s közreműködött a jezsuita rend betelepítésében. Ugyanakkor azonban nem támogatott széles körű erőszakos fellépést a reformációval szemben. Mint hangoztatta, ő maga ugyan szeretné, ha összes alattvalója katolikus lenne, mivel azonban nem így van, mindenáron el akarja kerülni az ellentétek kiéleződését. Atúlnyomórészt protestáns rendekkel szemben, a központi hatalom erőszakos fellépése nélkül az ellenreformáció nem is ért el maradandó sikereket Erdélyben. 1575-ben Báthorit lengyel királlyá választották, s 1576-tól kezdve Lengyelországban élt, de hatalmát Erdélyben is megtartotta. A kormányzás gyakorlati feladatait bátyjára, Kristófra bízta, aki vajdai címmel, s az ehhez tartozó teljes hatáskörrel működött. Krakkóban azonban volt egy külön Erdélyi Kancellária is. A két testvér állandó kapcsolatban állt egymással, de bátyja hatáskörét a lengyel király intézkedéseivel nem csorbította. Báthori Kristóf 1581-ben elérte, hogy egészségi állapota megromlása miatt még életében utódjául választathassa fiát, a kilencéves Zsigmondot. Amikor azonban néhány nappal később meghalt, az ügyek intézését a gyermek helyett először a tizenkét tagú Fejedelmi Tanács, később három helytartó, végül Ghyczy János váradi kapitány vette át. Őt Báthori István 1585 májusában Erdély kormányzójává nevezte ki. István vajda lengyel királyként nemcsak Erdéllyel, hanem a Magyar Királyság sorsával is foglalkozott. Távlati külpolitikai tervei között felmerült az ország egységének helyreállítása és az idegen uralom lerázása. Tisztán látta azonban, hogy ez két nagyhatalom – a Habsburgok és a Török Birodalom – ellenében reménytelen vállalkozás lenne. Az adott helyzetben a Habsburgok elleni fellépésre nem látott esélyt, ezért a királlyal megegyezésre törekedett, s a fő feladatot a török elleni védekezésben, sőt esetleg egy támadó hadjáratban látta. Az oroszországi háború befejezése után, egy széles európai összefogással támogatott hadjárat tervének kimunkálása közben érte a halál 1586-ban. Ghyczy János 1588-ig megtartotta kormányzói tisztét, majd lemondása után az erdélyi rendek Báthori Zsigmondot választották fejedelemmé. A tizenhat éves fiatalemberrel szemben igyekeztek politikai befolyásukat érvényesíteni, az országgyűléseken egyre inkább korlátozták a fejedelem önállóságát. Zsigmond azonban túltette magát a határozatokon. A nagyra törő, de ingatag és befolyásolható fejedelem, aki döntéseit gyakran változtatta, egyedül az ellenreformáció támogatásában volt csak következetes. Az ő uralkodása alatt kezdődött meg a századvég hosszú háborúja a török ellen.

A tizenöt éves háború
Mint láttuk, a török-magyar határon a drinápolyi békét követő évtizedekben sem volt teljes nyugalom. A‘90-es évek elején azonban a határvidék, főleg Horvátországban, valóságos tűzfészekké vált, s a helyi összecsapásokból 1591-93 folyamán nemzetközi méretű háború bontakozott ki. Haszán boszniai pasa 1591-ben ostrom alá vette Sziszek várát, s mivel nem sikerült elfoglalnia ezt a fontos erősséget, a következő években még kétszer tett rá kísérletet. 1593 kora nyarán, a harmadik támadás alkalmával, a horvát bán és a császári generálisok tönkreverték a török erőket, maga Haszán pasa menekülés közben a Kulpa folyóba fulladt. A Porta, bár a törökök szegték meg a békét, s vereségük sem a saját területükön történt, megtorló intézkedéseket tett: III. Murad szultán 1593 augusztusában hadat üzent a Habsburg császárnak. A török támadásnak csak közvetlen kiváltó oka volt a sziszeki vereség, a háború igazi indítékai a birodalom belső viszonyaiban rejlettek. 1590-ben befejeződött a Perzsia elleni több mint tíz éve tartó háború, s a munka nélkül maradt hadsereg heves megmozdulásai fokozták a gazdasági-pénzügyi válságot. A Porta, a régi hagyományok szerint, újabb hódítással próbálta meg levezetni a belső feszültséget. A háborús párt élén Szinán nagyvezír állt, aki a Habsburgok által fizetett évi adó késését és a sziszeki vereséget tette meg ürüggyé a hadüzenethez. Az 1593 augusztusában induló török támadás kezdetben komoly sikereket hozott; elfoglalták Sziszeket, majd bevették Veszprémet és Palotát. A Tata ellen indított támadás azonban elakadt, mert a török sikerek hírére Komáromban összevont keresztény haderő Fehérvár ellen fordult. A fontos erősséget bevenniük ugyan nem sikerült, de november elején Pákozdnál vereséget mértek a török felmentő seregre. 1593-94 telén pedig a felső-magyarországi vármegyék csapatai romhányi győzelmük után bevették Füleket, s ennek hírére a török őrség a többi nógrádi várból elmenekült. Ez az eseménysor fordulópontot jelentett a Habsburg-török háborúskodás történetében, első ízben fordult elő, hogy a Királyi Magyarország hadserege védekezésből támadásba ment át, és jelentős területet szakított ki a Hódoltságból. Az 1594. év tavaszán aratott további sikerek felvetették egy európai törökellenes összefogás lehetőségét. Ennek létrehozásán munkálkodott a pápai diplomácia, VIII. Kelemen pápa pedig havi 30 ezer forint támogatást küldött a háborús költségekre. Annak ellenére, hogy a ‘94-es év katonai sikerei és kudarcai kiegyenlítették egymást, a császári udvarban is sokan felismerték, hogy elérkezett a sikeres felszabadító hadjárat lehetősége. Az osztrák, a cseh és a német birodalmi rendek felemelték évi pénzbeli hozzájárulásukat, a magyar országgyűlés pedig portánként három forintot ajánlott fel a végvárak megerősítésének költségeire. A magyar nemesi felkelés 1594-ben 20 ezer embert állított fegyverbe. Franciaország és Lengyelország jóindulatú semlegességet tanúsított, Erdély és a román fejedelemségek pedig csatlakoztak a törökellenes szövetséghez. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, miután véres eszközökkel legyőzte a törökbarát pártot, szövetséget kötött a havasalföldi Mihail Viteazul (Vitéz Mihály) és a moldvai Stefan Razvan vajdákkal. (Ekkor vette fel az Erdély, Havasalföld és Moldva fejedelme címet.) 1595 elején pedig Bocskai István váradi kapitány vezetésével erdélyi küldöttség érkezett a prágai császári udvarba, hogy aláírják a Rudolf császár és Báthori Zsigmond között létrejött szövetséget. Ebben kölcsönösen ígéretet tettek arra, hogy nem kötnek békét a törökkel a másik fél tudta nélkül, valamint szükség szerint hadianyagot és csapatokat küldenek egymásnak. Rudolf elismerte Báthorit teljes jogú fejedelemnek, s a kapcsolat megerősítése érdekében Mária Krisztierna főhercegnő kezét is felajánlotta. A törökellenes összefogás 1595-ben fényes eredményeket hozott. Acsászári és királyi csapatok Karl Mansfeld vezetésével szeptember elején visszafoglalták Esztergomot, Pálffy Miklós pedig nem sokkal később bevette Visegrádot. Az erdélyi hadak 1595 augusztusától októberig megszerezték a Maros mentén Lippát, Solymost, Aradot, Csanádot és Világost, majd elfoglalták Jenőt. A háború súlypontja ezután Havasalföldre helyeződött át, ahova Szinán nagyvezír hadereje indult megbüntetni az elpártolt Mihály vajdát. A Bocskai István vezette erdélyi, császári és moldvai szövetséges hadsereg azonban visszaszorította a törököket. Szinán akkor szenvedte el a háború legnagyobb vereségét, amikor Gyurgyevónál átkelt a Dunán. De a következő évben a katonai helyzet jelentősen megváltozott. A törökök ugyan nem vállalkoztak újabb havasalföldi támadásra, a magyarországi hadszíntéren azonban 30 év után újra a szultán személyes vezetésével indult meg az oszmán hadsereg. A császári fővezér ekkor Miksa főherceg volt, aki nem vállalkozott a szultáni haderő megállítására, hanem visszavonult Esztergomba. A törökök akadály nélkül haladtak végig a Duna-Tisza közén, s szeptember végén ostrom alá vették Eger várát. Az 1552-ben megvédett erősség ezúttal kudarcot vallott, őrsége szabad elvonulás fejében feladta a várat. Eger eleste után Miksa a török ellen indult, de az általa vezetett mintegy 60 ezer fős szövetséges sereg Mezőkeresztesnél háromnapos ütközetben alulmaradt. A vereség oka a katonaság fegyelmezetlensége és a hadvezetés határozatlansága volt. Az 1596. év fordulatot hozott a tizenöt éves háború történetében. A keresztény szövetség kudarcai nyomán az erőviszonyok kiegyenlítődtek, a hatalmas költségek és veszteségek miatt a császári Haditanácsban megoszlottak a vélemények a háború folytatásával kapcsolatban. A következő években váltakozó sikerrel folytak a harcok, s a fővezérlettel megbízott Miksa főherceg tétovázása, hibás döntései nemegyszer megkötötték a császári hadvezérek, s a két magyar országos főkapitány, Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc kezét is. Bár a keresztény haderő többször is kísérletet tett Buda visszafoglalására, mindannyiszor kudarccal járt, sikereket leginkább a nemrég elveszített várak visszaszerzésével értek el. A háború mérlege hasonlóan alakult az erdélyi fronton is, ám itt súlyosbította a helyzetet a Báthori Zsigmond személye miatt kialakult hatalmi válság is. Az erélytelen, határozatlan, testi és lelki gátlásokkal küszködő erdélyi fejedelem, akinek Mária Krisztiernával kötött házassága is csődbe jutott, már 1596 elején bejelentette lemondási szándékát Prágában. A katonai kudarcok tovább növelték szorongását és döntésképtelenségét, végül tárgyalásokat indított lemondása feltételeiről a császári udvarral. Ezek eredményeként elhagyta Erdélyt, s 1598 márciusában a fejedelemség rendjei esküt tettek a Habsburg-házra. Az ily módon kialakult helyzet azonban mindenkinek csalódást okozott. Báthori rádöbbent, hogy a lemondásért cserébe kapott sziléziai hercegségek siralmas állapotban vannak, az erdélyiek hiába várták a hathatós katonai segítséget, s elbizonytalanodott a szövetséges Vitéz Mihály vajda is. Tovább növelte a zűrzavart, hogy Báthori Zsigmond augusztusban visszatért Erdélybe, s késznek mutatkozott a Porta hatalmának elismerésére. A havasalföldi vajda időközben közvetlen kapcsolatba lépett Rudolf császárral, s követeket küldött Moszkvába is, hogy szükség esetén segítséget vagy menedéket kapjon. Ezek a lépések sértették Lengyelország érdekeit, amely ugyan szívesen szabadult volna a török szomszédságtól, de sem orosz, sem Habsburg hatalmat nem kívánt a helyébe. Alengyel politikát irányító Zamoyski beavatkozása tovább bonyolította a térségben kialakult helyzetet. A katonai erőviszonyok kiegyenlítődésével párhuzamosan tehát a politikai érdekek ütközései sem kedveztek a törökellenes szövetség sikeres működésének. Súlyosbította a problémákat Báthori Zsigmond kiszámíthatatlan akcióinak sorozata, aki 1599 márciusában újra lemondott, de lengyel kívánságra ezúttal unokatestvérére, Báthori András bíborosra bízta fejedelemségét. Báthori András a lengyel érdekeknek megfelelően rendezni igyekezett Erdély viszonyát a törökkel, és kapcsolatba lépett a lengyelbarát moldvai vajdával is. Vitéz Mihály ezzel vészesen elszigetelődött, s hogy szorult helyzetéből kiutat találjon, megtámadta Erdélyt. Seregéhez tömegesen csatlakoztak a jobbágyi függésből szabadulni kívánó székelyek is. 1599. október végén vereséget mért Báthori Andrásra, aki menekülés közben életét vesztette, Vitéz Mihály pedig bevonult Gyulafehérvárra. Kisvártatva elűzte a lengyelbarát moldvai vajdát is, így Erdély és a két román fejedelemség egy kézbe került, a helyzet azonban egyáltalán nem szilárdult meg. Az erdélyi nemesség tartott a török háború kiújulásától, s bizalmatlanul fogadták Mihály vajdát, Bocskai István el is hagyta Erdélyt, s visszavonult bihari birtokaira. A lengyel Zamoyski Báthori Zsigmond hatalmának visszaállításán munkálkodott, Rudolf császár udvara pedig nem nézte jó szemmel Erdély, Havasalföld és Moldva egy kézben való egyesítését, s Mihály vajda eltávolítására a kassai generálist, Giorgio Bastát küldte Erdélybe. 1600 szeptemberében Vitéz Mihály vereséget szenvedett a császári és az erdélyi nemesi haderőtől a Maros melletti Miriszlónál, majd egy hónap múlva Moldvát és Havasalföldet is elveszítette.

Amikor 1601-ben Báthori Zsigmond újra visszatért Erdélybe, Basta és Vitéz Mihály ismét együtt léptek fel ellene, győzelmük után azonban a generális feleslegessé vált szövetségesét vallon zsoldosaival megölette. Eközben a magyarországi hadszíntéren tovább folytak a törökkel vívott harcok. A szemben álló hadseregek egyaránt súlyos belső problémákkal küszködtek, mindkét oldalon sok gondot okozott a fegyelmezetlenség, a hadvezetés bizonytalansága, a pénzhiány és a járványok. 1599-ben már nyilvánvaló volt, hogy a háború csak a pusztulást, a hadszíntérré vált ország lakosságának szenvedéseit sokasítja. 1600-ban a törökök elfoglalták a dunántúli végvárvonal kulcspontjának számító Kanizsát, a következő években pedig helyreállították a Buda körüli védelmi rendszert. A 17. század első éveiben végképp felbomlott a tizenöt éves háború elején kialakult törökellenes összefogás. A hatalmas költségek és áldozatok nem álltak arányban az eredményekkel, a háborús pusztítások mellett óriási terhet jelentett a gyakran fizetetlen zsoldosok garázdálkodása is. Erdélyben Báthori Zsigmond végleges eltávolítása és Vitéz Mihály meggyilkoltatása után Basta maradt az úr, a Báthori-párt képviselői a Török Birodalomba menekültek. 1603 folyamán Székely Mózes vezetésével kísérletet tettek Basta kiűzésére, ám Brassó mellett súlyos vereséget szenvedtek Radu Serban havasalföldi vajdától, a fejedelemmé választott Székely Mózes is elesett az ütközetben. Basta, bár maga nem vett részt Székely Mózes legyőzésében, mint diadalmas hadvezér vonult be az országba, s az ellene való lázadást kegyetlenül megtorolta. Hadserege korlátozás nélkül garázdálkodott, megkezdődött a protestánsok üldözése, Székely Mózes párthíveinek hűtlenné nyilvánítása. Amikor 1604-ben elhagyta Erdélyt, egy teljesen elpusztított, kirabolt ország maradt utána. Ugyanekkor megbomlott az uralkodó és a magyarországi rendek közötti összhang is. Az Udvari Kamara, amely úgy vélte, hogy a magyar nemesség nem veszi ki részét kellő mértékben a háború költségeinek viseléséből, a magánbirtokosokhoz jutott kincstári jövedelmek visszaszerzésére fiskális pereket indított, az ellenszegülőket pedig felségsértés címén fogták perbe. Ilyen eljárás indult többek között Illésházy István országbíró és Rákóczi Zsigmond felső-magyarországi főkapitány ellen is. A helyzetet különösen elmérgesítette az az esemény, hogy az 1604. évi országgyűlés végzéseihez az uralkodó utólag önkényesen egy, a vallásügyek tárgyalását örökre eltiltó pontot csatolt. Mindezek az események a Habsburgok és a magyar rendek közötti fegyveres összecsapáshoz vezettek 1604-ben.

A Bocskai-felkelés
Bocskai István (1557-1606) bihari nagybirtokos, korábban mint Báthori Zsigmond első számú tanácsadója, a Habsburgokkal való szövetség elkötelezett híve volt. Ő hozta tető alá az 1595. évi prágai megállapodást, a fejedelem és Mária Krisztierna házasságát, s ő vezette az erdélyi hadakat a gyurgyevói csatában. 1600 elején, miután Vitéz Mihály bevonult Erdélybe, Bocskai visszahúzódott bihari birtokaira, ősszel pedig a lécfalvi országgyűlés Báthori-pártisága miatt száműzte és elkobozta erdélyi birtokait. Mivel Illésházyhoz hasonlóan ő sem volt hajlandó visszaadni a nála zálogban lévő királyi javakat, 1601/1602 folyamán egy darabig „tisztes fogságban” tartották Prágában. Kiszabadulása után „kezde gondolkodni maga és nemzete felől” – ahogy a történetíró Szamosközy István jellemezte ezeket az éveit. 1604 tavaszán szánta el magát arra, hogy az Erdélyből elmenekült Habsburg-ellenes csoport biztatására felvegye a kapcsolatot a törökökkel. Egy török rab közvetítésével váltott levelet a nándorfehérvári pasával, aki április elején segítséget ígért neki az erdélyi fejedelmi cím megszerzéséhez. Mielőtt azonban erre sor került volna, Bocskai úgy értesült, hogy az erdélyi bujdosók táborán történt rajtaütés alkalmával levelezése a felső-magyarországi főkapitány, Belgioioso kezébe jutott. Ez a hír végül is kimozdította várakozó álláspontjáról, s szeptember végén hozzálátott várai megerősítéséhez. Bocskai és a császári seregben szolgáló hajdúk között Németi Balázs hajdúkapitány közvetítésével jött létre a kapcsolat. A magyar kortársak nem egészen megbízható értesülései szerint a hajdúk akkor döntötték el véglegesen, hogy Bocskaihoz csatlakoznak, amikor Belgioioso zsold fejében Debrecen, Várad és Kereki felprédálását ígérte nekik, s ők nem akartak „magok nemzetinek hóhéri ... lenni...”. 1604. október 15-én Álmosdnál a hajdúk segítségével Bocskai lépre csalta és megverte Belgioioso alvezérét. Az így megindult felkelés hamarosan széles visszhangra talált a Királyi Magyarország rendjei körében, akik a nemesi birtokjog sérelmei és az uralkodó ellenreformációs törekvései miatt elégedetlenkedtek. Bocskai összekapcsolta a saját maga és Erdély ügyét a magyar rendiség céljaival. Bár az álmosdi csatát követő hetekben az ellene vezényelt Basta két ízben is vereséget mért a szervezetlen felkelőkre, a városok és várak sorra nyitották meg kapuikat Bocskai előtt. A felkelés a Habsburg-ellenes közhangulatban gyorsan terjedt, Bocskai hadai lényegében csata nélkül özönlötték el a Felvidéket, s a következő év májusában már Alsó-Ausztriát, Sziléziát és Morvaországot dúlták. 1605 januárjában II. Rudolf Országgyűlést hívott össze Pozsonyba, de itt mindössze öt vármegye és az alsó-magyarországi bányavárosok képviseltették magukat. Azt javasolták az uralkodónak, hogy ha nem lehet fegyverrel megoldani a kérdést, jobb megegyezni. Bocskai ekkor már kialakította követeléseinek azt a minimumát, amiből később sem engedett: erdélyi fejedelemségének, a magyarországi rendi önkormányzatnak és a protestáns vallásszabadságnak az elismertetését. Minderről azonban az udvar ekkor még hallani sem akart. Az erdélyi rendek 1605 februárjában választották fejedelemmé Bocskait, s a katonai győzelmek hatására egyre több magyarországi nagyúr csatlakozott hozzá. Hívévé szegődött a Lengyelországból hazatért Illésházy is. Az erdélyi fejedelem Szerencsre országgyűlésre hívta Magyarország és Erdély rendjeit, ahol Bethlen Gábor javaslatára Bocskait Magyarország fejedelmévé is megválasztották. Királlyá választása csak a hajdúk és a prédikátorok fejében fordult meg, a rendek soraiban nem merült fel a Habsburg-ház trónfosztásának gondolata. Bocskai már ezt megelőzően magyarországi fejedelemségének elismertetéséért és – merőben szokatlan módon – koronáért folyamodott a Portához. Mire azonban Lala Mehmed nagyvezír a felségjelvényekkel Magyarországra érkezett, már lazítani szeretett volna a török kapcsolatokon, mivel tapasztalnia kellett a segítség veszélyeit. Mialatt ugyanis Bocskai hadai Érsekújvárt ostromolták, a törökök, kihasználva a császáriak nehéz helyzetét, elfoglalták Esztergomot, ráadásul a szultán magának követelt minden olyan, Bocskai által elfoglalt várat, ami egykor török kézen volt. Ennek lett a következménye, hogy mikor Rákos mezején 1605 novemberében Lala Mehmed Bocskai fejére tette a koronát, ő levette, és kijelentette, hogy csak ajándéknak tekinti, nem felségjelvénynek. 1605 második felében II. Rudolf és Bocskai egyaránt hajlani kezdtek a megegyezésre. Akirály, miután sehonnan nem kapott külső segítséget, Mátyás főherceget hatalmazta fel a béketárgyalások megindítására. Bocskait seregének fizetetlensége és megakadályozhatatlan kilengései mellett a török hódító törekvései is aggasztották. Felismerte azt is, hogy a saját koronás királysága alatt egyesítendő Magyarország tervét sem a magyar, sem az erdélyi rendek, sem a törökök nem támogatják. A novemberben megnyílt korponai országgyűlésen kijelölték tehát az Illésházy vezetésével Bécsbe küldendő békekövetséget. Miközben megindultak a békefeltételek körüli alkudozások, Bocskai legfőbb támogatóinak, a hajdúknak a helyzetét rendezte. 1605 végén kiadott oklevelében 12 megnevezett hajdúkapitány alatt harcoló 9254 vitézének nemességet adományozott, letelepítette őket, s adómentességet biztosított számukra katonai szolgálatuk fejében. A következő év márciusában további ezer hajdú letelepítésére és kollektív nemesítésére került sor. A béke első változata elég hamar megszületett, a felkelők 1606. áprilisi országgyűlése azonban nem fogadta el, mivel elismerte ugyan Bocskai erdélyi fejedelemségét, halála után azonban Erdély visszaszállt volna a királyra, adományai pedig érvényüket vesztették volna. Az újabb tárgyalások után júniusra elkészült változat elismerte Erdély különállását, érvényesnek fogadta el Bocskai nemesítéseit, adományainak felülvizsgálatát pedig az országgyűlésre bízta. Az uralkodó megígérte, hogy a protestáns vallást visszahelyezi eredeti jogaiba, betölti a nádori tisztet, magyarországi tisztségekre csak magyar országlakosokat jelöl ki, s a továbbiakban nem indít törvénysértő pereket. A jezsuiták birtokszerzésének megtiltásáért cserébe kimondták, hogy a protestánsok szabad vallásgyakorlata nem sértheti a katolikusokét. A bécsi béke Bocskai és esetleges fiú utódja számára biztosította Ung, Bereg és Szatmár vármegyéket, valamint Tokajt, annak Szabolcs megyei tartozékaival, ahol a hajdútelepítés történt. Bocskai augusztus 17-én írta alá a békeszerződést, amelyhez biztosítékul szeptemberben az osztrák, stájer, cseh, morva és sziléziai rendek kezességét is megszerezte. A béke azt is kimondta, hogy a két tárgyaló félnek a törökkel is békét kell kötnie. A török Porta és az udvar között a Zsitva-folyó torkolatánál írták alá a húsz évre szóló szerződést 1606. november 11-én. Eszerint a két fél ígéretet tett mindenfajta ellenséges behatolás, várvívás megszüntetésére és a rabok visszaszolgáltatására. Az esetleges felmerülő ellentéteket az országos főkapitányok, a horvát bán és a budai pasa rendezik, súlyosabb esetben a két uralkodó dönt. A meglévő várakat mindkét oldalon rendbe hozathatják, de újakat építeni nem szabad. Aháború alatt bekövetkezett területi változásokat a status quo alapján rögzítették. Abéke korlátozta a hódoltsági peremvidék török adóztatását, a szultán elismerte a Habsburgok császári címét, s egyszeri 200 ezer forintos ajándék fejében lemondott a Bécs által fizetendő évi adóról. A bécsi és a zsitvatoroki béke egyaránt évtizedekre elhúzódó viták kiindulópontja lett, de lezárta a tizenöt éves háborút és a magyar rendek első Habsburg-ellenes felkelését, s megnyugtatóan rendezte a szemben álló felek viszonyát. Bocskai maga nem sokáig élvezhette a békében kivívott eredményeket, 1606. december 29-én meghalt. Politikai végrendelete a 16. századi magyar politikai gyakorlat – az országegyesítési törekvés – megváltozását jelzi. Ő csak abban az esetben tartotta kívánatosnak a Királyi Magyarország és Erdély egyesítését, ha magyar uralkodó alatt történik. „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik (azaz a királyi magyarországiaknak) is oltalmokra, javokra lészen.”

EURÓPA a 17. században
A 17. század története
Európa általános jellemzői a 17. században
A század gazdasága és társadalma Legelőször talán azt érdemes áttekintenünk, hogy az előző évszázad milyen folyamatokat hagyott örökül, ezek hatásai ugyanis a továbbiakban is érvényesültek. A 16. századtól kezdve a nemzetközi gazdasági kapcsolatok egyre intenzívebbek lettek, a világkereskedelem tovább erősödött. Ekkortól már gazdasági és politikai „pókhálóról” beszélhetünk, mely egyre sűrűbbé vált, s ha a világ bármelyik részén történt valami, az mindenütt éreztette hatását. A gazdaságban egyre nagyobb szerepet kapott a pénz, a kereskedők kezén hatalmas összegek halmozódtak fel, melyeket befektettek, s így tőkévé váltak. A manufaktúrák egyre terjedtek, képesek voltak akár tömegigényeket is kielégíteni, de egyre nagyobb fogyasztói kört is feltételeztek. Az Atlanti-óceán térségébe áttevődött kereskedelmi útvonalak szinte behozhatatlan előnyt biztosítottak az itteni országoknak. Mindennek hatására az a munkamegosztás, mely Európa keleti és nyugati része között eddig is létezett, véglegessé vált: az előbbiek „húzóágazata” a mezőgazdaság, az utóbbiaké végérvényesen az ipar lett. A 17. század fölerősítette a fenti folyamatokat, s megnövelte a gazdasági szempontok jelentőségét az országok közötti kapcsolatokban. A háborús küzdelmek hátterében egyre gyakrabban kereskedelmi ellentétek álltak. Mivel a kereskedés hozta a legnagyobb hasznot, az államok is ebben az irányban szerették volna megnövelni befolyásukat. Az uralkodók külpolitikai feladatuknak a nemzetközi útvonalak biztosítását tekintették, belső céljuk pedig a kereskedelem és a gazdaság egységesítése, vagyis a belső vámok és egyéb korlátok megszüntetése volt. Az állam tehát igyekezett egyre aktívabban beleszólni a gazdaságba, ezt az államilag szabályozott gazdaságpolitikát nevezzük merkantilizmusnak (a francia mercantile kifejezés „kereskedelmi”-t jelent), melyet az első tudatos gazdasági elméletnek tekinthetünk a történelem folyamán. A koncepció a 17. századtól kezdve fokozatosan egész Európában elterjedt. Az államok kezdetben pusztán a nemesfémek belső felhalmozására törekedtek, vagyis hogy több arany és ezüst kerüljön be az országba, mint amennyi távozik. Ezt a pénzfelhalmozási politikát nevezik monetarizmusnak (monetáris = pénzügyi), s elsősorban a spanyoloknál és a portugáloknál fordult elő. Az angolok ismerték fel először a pénzszerzés közvetett módszerét, majd ezt a franciák fejlesztették tökélyre. Mindkét államban az ún. aktív külkereskedelmi mérleget tartották szem előtt. Ez annyit jelentett, hogy nem közvetlenül a pénzforgalmat szabályozták, hanem az áruforgalmat. Csökkentették, s túlnyomórészt nyersanyagra korlátozták a behozatalt (import), és növelték a késztermékek kivitelét (export). Ez akarva-akaratlan a hazai ipar támogatását eredményezte, hiszen az importált nyersanyagot otthon dolgozták fel, majd az ipari készterméket vitték ki az országból. A hazai cikkeknek azonban exportképeseknek kellett lenniük, ezért az állam felügyelte a minőséget. A hazai ipar támogatása céljából védővámokkal sújtották a behozott termékeket, monopoljogokkal támogatták az iparcikkek kivitelét, és megtiltották a nyersanyagok exportját. Az elmélet tehát a kereskedelmi tőkét tartotta a legfontosabbnak, mert úgy látta, hogy egy ország „gazdagsága” itt keletkezik. Társadalmi örökségül a 16. század elsősorban a reformáció és ellenreformáció küzdelmét hagyta. Az új században természetesen a harc tovább folytatódott, de a protestáns vallásokkal Európa jelentős részén együtt kellett élni, így a katolikus egyház korábbi egyetemességét nem tudta megőrizni. Az előző korszakokban a pápaság, a katolikus egyház szinte összefogta Európát, egységes tudatot, gondolkodást adva. Most ez megváltozott, a reformáció és vele az új gondolkodásmód rohamosan terjedt. A kálvinizmus vált különösen fontossá, mely nagy hangsúlyt helyezett az egyének önállóságára, az e világon történő érvényesülésre. A munka, a pénzszerzés kötelessége és dicsősége már egy teljesen más gondolkodást jelzett, ezek már a polgárság elképzelései voltak. De nemcsak ez hatott a katolicizmus egyetemessége ellen. Az egyes országokban az állam megerősödése azt eredményezte, hogy az egyházat is igyekezett befolyása alá vonni, ennek pedig szükségszerű velejárója volt a pápaság tekintélyének és összeurópai hatalmának csökkenése. A polgárság erősödésének folyamata már a középkorban megkezdődött. Az uralkodók, ahogy központosítani igyekeztek hatalmukat, úgy támaszkodtak egyre jobban a polgárság anyagi erejére. Olyan társadalmi csoport erősödött ezzel, ami igazából nem illett bele a középkor rendszerébe, a nagyobb városok növekvő függetlensége „kilógott” a középkor szoros és bonyolult függőségi viszonyaiból. A reformáció megindulása még jobban erősítette a különbözőséget, s a gazdasági változások csak tovább növelték a polgárság (elsősorban a kereskedőpolgárság) jelentőségét. Az uralkodók is segítették ezt a folyamatot, mivel korlátlan hatalmuk kiépítéséhez, az országgyűléstől való függetlenedésükhöz nélkülözhetetlen volt a polgárság gazdasági segítsége. A változások azonban nemcsak a polgárságot érintették, hanem a „hagyományos” középkori társadalmi csoportokat is. A nemességnek, a földbirtokosoknak is reagálniuk kellett valahogy a változásokra. Vagy megpróbáltak alkalmazkodni és beilleszkedni – ez volt a ritkább –, vagy még jobban ragaszkodtak kiváltságos pozícióik megtartásához. A fő gondot az jelentette számukra, hogy elvesztették eddigi társadalmi „feladataik” jelentős részét, s ezzel tulajdonképpen feleslegessé váltak. Akorábbi „munkájuk” ugyanis a hivatalok betöltése és a katonáskodás volt, az új korszak és az új rendszer (abszolutizmus) azonban más hivatalnokokat és hadsereget kívánt. Mindenhol a szakértelem került előtérbe, s nem pusztán a születési kiváltságok. Mindemellett az árutermelés és a kereskedelem erősödő folyamata a nemességen belüli gazdasági differenciálódást, a korábban egységes csoport szétzilálódását segítette Európa-szerte. Természetesen a gazdasági változások a parasztságra is hatással voltak. A vagyoni különbségek itt is nőttek, s ez a gazdagodókat a polgárság felé sodorta, önálló vállalkozókká lettek. A személyi függésükben is változások történtek – ez a folyamat már az előző században megkezdődött. Európa nyugati felén tovább lazultak a kötelékek, a jobbágyok vagy bérlővé, vagy bérmunkássá váltak, ezzel szemben a keleti területeken tovább erősödött a függőség. Aparasztság helyzetének alakulásában fontos új vonást jelentett, hogy a központi adók növekedése miatt az államnak meg kellett védenie adózóit, vagyis korlátoznia, szabályoznia kellett a földesúri adóztatást. Az államok belpolitikája Az államok belső fejlődésében az abszolutisztikus tendenciák már a 16. században megjelentek, s ezek erősödtek meg korszakunkban. Az abszolutista állam az élet minél több területére szerette volna kiterjeszteni befolyását. A politikai hatalom erősítésének feladatai, eszközei a következők voltak: állandó és egyre szakszerűbb hadsereg és hivatalnokszervezet, az egész országra egységesen érvényes törvények, az egész államra kiterjedő adózás bevezetése és az egyháznak az állam alá rendelése. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy amelyik állam ezeket a feladatokat meg tudta oldani, az előretört Európában, amelyik viszont nem, az hosszú távon kisebb eséllyel indult a hatalmi versengésben. Most pedig vizsgáljuk meg részletesebben az egyes feladatokat! A hadseregállításban a 16. és 17. századra eltűntek a hagyományos középkori módszerek. Az uralkodók most már nem támaszkodhattak a lovagokra és fegyvereseikre, sem a flottaépítésnél a tengerparti városok „önkéntes buzgalmára”. A katonaság kiállítása kizárólag pénzkérdéssé vált; az uralkodóknak készpénzt vagy minél kedvezőbb hiteleket kellett szerezniük. A költségek sok országban elérték az állami bevételek háromnegyedét! A lovasság helyett végérvényesen a gyalogság lett a hadsereg legerősebb és legfontosabb része. Az erődítmények védelméhez és ostromához is nagy csapatlétszámra volt szükség. Bár továbbra is volt lovasság és tüzérség is, a gyalogság felszerelése és ellátása jóval olcsóbb volt, ezért elsősorban ezt alkalmazták. A kialakuló „tömeghadseregek” lassan kikényszerítették a jobb szervezést, hiszen csak jól kiképzett katonákkal lehetett eredményesen és fegyelmezetten harcolni. Akatonaság fejlődése viszont megkövetelte az állandó háborúskodást. Akatonák eltartásának legegyszerűbb és legolcsóbb módja a folyamatos háborúskodás volt, hiszen így zsákmányból lehetett eltartani őket. Ezért húzódtak oly sokszor el a háborúk: a hadvezérek néha minden ok nélkül manővereztek, kerülték az összecsapást, egyrészt saját seregeik féltése, másrészt az „időhúzás” miatt. A csapatok fegyelmezettebbek és hatékonyabbak voltak a korábbiaknál, ellátásukról már hadivállalkozók gondoskodtak. A harcok egyre inkább tudományos alapon folytak, a szemben álló hadvezérek szinte „elméleti játékot” folytattak, gondosan kerülve seregeik kockáztatását. A szárazföldi egységek mellett egyre nagyobb energiákat kellett fektetni a hadiflották kiépítésébe is (melyek ráadásul az eredményes külkereskedelemhez is nélkülözhetetlenek voltak). A nagy seregek kiállítása nagy ráfordítást igényelt, s ez szinte meghatározta a bel- és külpolitika alakulását. A katonai erő lehetőséget teremtett az uralkodóknak a belső rend megszilárdítására is, a növekvő ráfordítások azonban új bevételek szerzését tették szükségessé. Az állami adók jelentős részét a hadseregre költötték, sőt a fejlesztés kényszere sok államot folyamatos kölcsönfelvételre késztetett, ami eladósodáshoz vezethetett. A hadseregek folyamatos foglalkoztatása a külpolitikára is hatással volt, hiszen csak állandó zsákmányszerzéssel, a katonaság idegen területeken történő „etetésével” lehetett csökkenteni a katonai kiadásokat. Bár a katonaság fejlesztése Európa vezető államait szinte „fegyverkezési versenyre” kényszerítette, a kor hadseregei még sokszor fegyelmezetlenek voltak, s a helyzetet tovább nehezítette a szállítási problémák sokasága, az elégtelen ellátás, a fegyverek szedett-vedettsége, a korrupció és a pazarlás. A másik fontos és folyamatos változást a hivatalnokság átalakulása jelentette. Nagyon lényeges, hogy ez egy lassú folyamat volt, tehát nem pusztán az uralkodóktól kiinduló szándék. A középkor zűrzavaros, áttekinthetetlen hivatalszervezete, mely egy adott országon belül is területenként más és más, ráadásul nagyon személyes jellegű volt, már kezdett átalakulni, egységesebbé válni. (Ez korábban az egyház vezetésével történt, mely a különböző helyi jogokat és szokásokat megpróbálta egységbe foglalni.) A folyamat tehát alulról indult el és a szakszerűség felé haladt. Ezt használta ki azután az abszolutisztikus monarchia a saját érdekeinek szolgálatában. Ahivatalnokság az egész államot képviselte, az uralkodó jogait védte, de szaktudása és kialakult ügyviteli rendje miatt egyben gátat is szabott az uralkodói önkénynek, valamennyire tehát védte a társadalmat is. (Természetesen mindez csak a folyamatot, a fejlődés irányát jelzi, és eszünkbe ne jusson valamiféle tökéletes bürokráciát elképzelni.) Országonként hol lassabban, hol gyorsabban ment végbe ez a folyamat, s a megvesztegethetőség, a túl bonyolult, néha önkényeskedő ügyintézés általánosan jellemző volt a rendszerre. A hivatalok pénzért történő megvásárlása néhány országban (pl. a franciáknál) a korabeli polgárságnak teremtett lehetőséget a politikába való bekerülésre, másrészt az államnak jelentett jövedelemforrást. Az egyre inkább duzzadó hivatalszervezet ugyanis hosszú távon sokkal többe került, mint amennyit a vásárlásokból származó bevétel hozott a konyhára. Az államszervezet és a

hadsereg egyre nagyobb kiadásokkal járt, ezért az államnak mindent meg kellett tennie bevételei növelésére. Akormányzat a kereskedőpolgárságot és a parasztságot jövedelemadóval terhelte, de bevételi forrást jelentett még a háborúk idején szedett hadiadó, a merkantilista gazdaságpolitikából fakadó vámok és az illetékek is. Amennyiben ezek nem voltak elegendőek, az állam kénytelen volt kölcsönöket felvenni. Ez ritkább esetben saját gazdag polgáraitól történt, gyakrabban külföldi bankoktól. A problémát az jelentette, hogy az európai uralkodók nagyon sokszor nem tudták visszafizetni tartozásaikat, s ezzel többször is szétzilálták az európai pénzügyi rendszert. Nemzetközi kapcsolatok és konfliktusok Az államok belpolitikai változásai, a hadseregek és a diplomácia fejlődése messzemenően meghatározták az európai kapcsolatok alakulását. Már az előző században is gondosan igyekeztek megakadályozni bármelyik állam túlzott megerősödését, de ez a cél a 17. századtól teljes erővel éreztette hatását. Sőt, Svédország és Oroszország európai „megjelenésével” jelentősen bővült a konfliktusok lehetősége és kiterjedése is. Az egyes hatalmak természetesen továbbra is nagyhatalmi helyzetüket és területüket szerették volna növelni, de az erők kiegyenlítettsége miatt fokozatosan rákényszerültek egymás elfogadásának gondolatára. Ez tehát „megalkuvást” jelentett a korábbiakhoz képest, de az államok nem tehettek mást (bár folyamatosan háborúztak), mint hogy elismerték ezt az új helyzetet. Az ún. geopolitikai helyzet, vagyis egy állam stratégiai fekvése ekkortól döntően befolyásolhatta fejlődését. Az ehhez kapcsolható kérdések a következők voltak: Csak egy vagy egyszerre több fronton is kell-e harcolni? Erősek vagy gyengék a szomszédok? Van-e az országnak tengerpartja, ahonnan elhúzódó háború esetén az utánpótlást lehet biztosítani? Elsősorban szárazföldi vagy tengeri hatalom az adott állam, vagy esetleg mindkettő? Ezek a körülmények mind, mind befolyásolták a sikerességet, különösen azért, mert egyre inkább szövetségi rendszerek és nem egyes országok háborúztak egymással, így majd minden esetben több fronton is kellett küzdeni (multilaterális, azaz több félre kiterjedő háborúk). A folyamatos szövetkezések, az állandó készenlét, a „naprakész információk” szükségessége megnövelte a diplomácia szerepét és feladatait is. Már a 16. század második felére minden magára valamit is adó államnak volt külképviselete idegen udvarokban. A diplomaták legfontosabb alapfeladatai, vagyis a kapcsolattartás, a minél pontosabb követjelentések egyre döntőbben befolyásolták az adott ország külpolitikai döntéseit és sikerességét. Az állandó képviselet emellett módot adott nagyobb szövetségek kialakítására is. A külországi „követségek” mereven ragaszkodtak ceremóniáik betartásához és betartatásához, amiben már a későbbi nemzetközi jog csírái találhatók meg. Adiplomácia szerepének növekedése is azt a folyamatot erősítette, hogy az európai államok lassan rákényszerültek egymás határainak és belső rendjének elismerésére, vagyis a birodalmi gondolatoknak, céloknak továbbra sem volt realitásuk. Szinte jelképezte ezt, hogy a tárgyalások egyre gyakrabban folytak „kerekasztalnál”. A diplomácia másik fontos következményeként a külpolitikában fokozatosan visszaszorultak a vallási szempontok, és Európában egyre inkább a politikai és gazdasági realitások határozták meg a nemzetközi kapcsolatokat. (Természetesen egyelőre ez csak egy folyamat kezdetét jelentette!) Befejezésül foglaljuk össze azokat a tényezőket, melyek lehetővé tették az újkortól az aktív és sikeres külpolitikát! A belső körülmények között a legfontosabb a stabilitás. Mennyire erős az adott állam, s mekkora energiákat képes fordítani a hadseregére? Ez egyrészt pénzügyi kérdés (van-e megfelelő anyagi háttere), másrészt társadalmi-demográfiai kérdés (mekkora a hadra fogható népesség és hány embernek kell viselnie a háborús terheket), harmadrészt pedig szervezési feladat (mennyire képes az állam az adott gazdasági és társadalmi lehetőségeit kihasználni). Ez tehát a feltételek egyik csoportja, a másikat pedig a külső körülmények adják. Egyrészt a geopolitikai helyzet, másrészt hogy mennyire reálisak az adott ország célkitűzései (tisztában van-e geopolitikai helyzetével). A lényeg az, hogy egyszerre fontos mindegyik feltétel, mert a háborúk elhúzódása és nemzetközivé válása miatt a fent említett külső és belső körülmények fokozottan erősítik vagy éppen gyengítik egymást és az adott állam hatékonyságát. Az előző század öröksége Erős abszolutizmusa révén a legaktívabb állam Spanyolország volt, míg a többi ország belső bajaival volt elfoglalva. A spanyolok a 17. század elejére szinte az összes „szomszédjukkal” konfliktusban álltak, s az európai diplomáciát mintegy ők irányították. Németalföld szabadságharca Hollandia elismerésével ért véget, de a spanyolellenesség továbbra is megmaradt, sőt a függetlenség kivívása utáni tengeri terjeszkedésével újabb ellenséget sikerült szereznie, az angolokat. Franciaország a 17. század elejéig elsősorban belső problémáival volt kénytelen foglalkozni, s külpolitikájában a Habsburg-ellenes hagyományok domináltak. Minden erejével azon fáradozott, hogy gyengítse az osztrák és a spanyol Habsburgokat, melyek bekerítéssel fenyegették. A megerősödött Anglia a század elejére elsősorban a tengeri terjeszkedésével és a gyarmatszerzéssel volt elfoglalva. Ebben a kérdésben és Németalföld ügyében alakult ki konfliktus közte és Spanyolország között. A Német Birodalom belső vallási és hatalmi gondokkal lépett át a 17. századba. A Habsburgok magyarországi jelenléte a török közvetlen szomszédságába sodorta a birodalmat, így nyakukba szakadt a török szárazföldi előrenyomulás megakadályozásának feladata. Ha keletre tekintünk, akkor Lengyelország a századfordulón hatalmas területével Európa egyik legerősebb államának tűnt, viszont három olyan szomszédja volt (Oroszország, a Török Birodalom és Svédország), melyek az ő rovására szerettek volna terjeszkedni. Északon a kereskedelmileg nagyon értékes Baltikum már a 17. század elején olyan „zsákmányt” jelentett, mely szinte előrevetítette az érte folyó évszázados porosz-dán-svéd-lengyel-orosz viaskodást. Délen a Török Birodalom politikai törekvései a 17. század elején is rendkívül világosak voltak: megtartani, s ha lehet, tovább növelni szárazföldi és tengeri befolyásukat Európában. Ebben számukra a Habsburgok jelentették a legnagyobb akadályt. Az új század kezdetén még a hatalmi konfliktusokat nagymértékben meghatározták vallási szempontok is (kereszténység-iszlám ellentét, katolikus-protestáns szembenállás), vagyis minden küzdelmet némiképp vallásháborúnak lehetett felfogni. A 17. században azonban alapvető változás történik: az európai államok külpolitikáját ezután szinte kizárólagosan hatalmi szempontok fogják meghatározni. Az államok külpolitikája Most pedig nézzük meg az egyes országok 17. századi céljait és lehetőségeit! Kezdjük először a kontinens két nagyhatalmával! Az osztrák és a spanyol Habsburgok természetesen európai hatalmuk megtartására törekedtek. Spanyolország esetében a cél elérését belső problémák nehezítették, tették szinte lehetetlenné. Az erőtartalékok (elsősorban az anyagiak) kimerülőben voltak, az állam túlköltekezett. A külső ellenfelek száma viszont nem változott, sőt! Az energiájuk teljében lévő hollandok a tengereken, a megerősödött franciák pedig a szárazföldön jelentettek veszélyt. A portugálok elszakadásukért küzdöttek, a törökök pedig tengeri pozícióik visszaszerzéséért. Az osztrák Habsburgok esetében is a belpolitikai nehézségek kötötték le az energiák jelentős részét. A császárok saját tartományaikban ugyan rendet teremtettek, a birodalomban viszont teljessé vált a zűrzavar. Ráadásul a császárság geopolitikai helyzete is olyan volt (Európa közepén helyezkedett el), hogy minden esetben többfrontos harcra kényszerült. Nyugaton az erősödő franciák, északon a dánok és a ambíciózus svédek, keleten a törökök és az erdélyiek jelentettek állandó kihívást. Megoldást talán bizonyos célok feladása jelenthetett volna, de az osztrák Habsburgok nem tudtak dönteni a német területek és saját keleti tartományaik között. Ez utóbbiakat nem voltak hajlandóak a német császárság érdekében felhasználni, ezért tulajdonképpen szép lassan „kiszorították magukat” a birodalomból. A Habsburgok céljai és lehetőségei tehát nem fedték egymást. A század Franciaországának célja kettős volt, melyek összefüggtek egymással: egyrészt a Habsburgok gyengítése, másrészt a határok kikerekítése: „természetes országhatárok eszméje”. A franciák a század első felében még túlnyomórészt a háttérből irányítottak, a századközéptől viszont teljesen nyílttá váltak nagyhatalmi ambícióik. A belső megszilárdulás (abszolutizmus) és kedvező geopolitikai helyzetük is segítette őket ebben. Nyugati oldalról a tenger védte, délről a gyengülő Spanyolország határolta őket. Keletről az állandó belső problémákkal küzdő, széttagolt Német Birodalom nem jelentett igazi veszélyt, ráadásul a fejedelmek viszályai mindig lehetőséget nyújtottak a beavatkozásra. Északon a kisebb katonai lehetőségekkel rendelkező Hollandia hosszú távon nem lehetett akadályozója a francia törekvéseknek. A nagyhatalmak után következzen Hollandia, mely kis területe és az abszolutizmus hiánya ellenére a külpolitikában a század egyik fontos tényezője volt. Külpolitikai céljait egyszerűen össze lehet foglalni: megtartani és erősíteni világkereskedelmi pozícióit, megőrizni az ország területét és függetlenségét. A hollandok sikerességüket és katonai erejüket a gazdaság fellendülésének és hihetetlen hatékonyságának köszönhették. A függetlenség kivívása után a szabad vállalkozókedv, az európai teherszállítás jelentős részének megszerzése, Amsterdam pénzügyi központtá válása széles és biztos alapot jelentett a hadsereg fejlesztéséhez. A hollandok maximálisan kihasználták ezeket az adottságaikat, és a kis ország meglepően erős katonaságot tudott kiállítani. Mind a szárazföldi csapatok, mind a haditengerészet kiadásait – a korabeli Európában szokatlan módon – folyamatosan fizette az állam. Amennyiben a bevételekből nem tellett, a hazai befektetők szívesen adtak kölcsön, mert a kormányzat pontosan törlesztő adós volt. Sok háborút egyszerűen közkölcsönökből finanszíroztak. Céljaik miatt egyrészt az angolokkal kerültek konfliktusba, másrészt „a nagy déli szomszéd”, Franciaország terjeszkedése jelentett fenyegetést számukra. Nagyhatalmi pozíciójukat is – melyet több ott tartott békekonferencia is jelzett – csak addig tudták megtartani, amíg gazdasági hatalmukat. Ez utóbbi csökkenése a 18. század folyamán az előbbi elvesztését eredményezte. Bár Anglia kívül állt a kontinensen, mégis a 17. század folyamán olyan külpolitikai alapelveket, célokat fogalmazott meg, melyek évszázadokra meghatározták gondolkodásmódját. Európával kapcsolatosan kialakult a „kontinentális egyensúly” koncepciója, vagyis hogy nem szabad engedni egyik európai állam túlzott megerősödését sem. Ami a kontinens országai számára kényszerű politika volt, az Angliában ösztönös elképzelés. Ennek érdekében az angolok mindig azt az államot vagy szövetséget próbálták gyöngíteni – akár egyedül, akár koalíciók létrehozásával –, amely szerintük az egyensúlyt veszélyezteti. (Ez teljesen függetlenné vált a vallási hovatartozástól!) Európán kívüli külpolitikájukat a kereskedelmi és politikai terjeszkedés szempontja irányította. Minden lehetőséget kihasználtak a gyarmatosításra. Természetesen érdekeik keresztezték a spanyolok és a hollandok elképzeléseit, ezért főképp velük kerültek összeütközésbe. Geopolitikailag Anglia egészen különleges helyzetben volt, hiszen tenger védte a kontinenstől. Ez természetesen a hadsereg fejlesztésére is hatott: az angol szárazföldi erők jóval gyengébbek voltak, mint a flotta, mely utóbbi a kereskedelemben betöltött szerepe miatt is mindig reflektorfényben maradt. Bár Angliát a 17. század nagy részében lefoglalta polgári forradalma, a köztársaság idejében rendkívül energikus külpolitikát folytatott. Igazából azonban az angol lendület majd csak a következő évszázadban döbbentette meg a világot. Ezután egy olyan északi állammal kell foglalkoznunk, amelyik a korábbi századokban szinte semmi szerepet nem játszott az európai politikában, a 17. század viszont fénykorának tekinthető. Ez az ország Svédország, melynek fő célja a Baltikum feletti hatalom megszerzése volt. Az aktivitás hátterében a gazdasági fejlődés állt. A holland közvetítőkereskedelem révén a svédek Európa legnagyobb vas- és réztermelőjévé váltak, ami a fegyvergyártás fejlődését is maga után vonta. A 17. század eleji hadseregreformmal azután a svéd hadsereg nemzetközileg is ütőképessé vált. A problémát egyedül az jelentette, hogy a hatalmas katonaság költségeit a gazdaság nem bírta sokáig, ezért a svédek vagy külföldi segélyekből harcoltak, vagy igyekeztek minél tovább idegen területeken tartani seregeiket. Grandiózus céljaik fő akadályozói a „szomszédok” voltak: Dánia, Lengyelország, az erősödő Brandenburgi Fejedelemség (a későbbi Porosz Királyság) és Oroszország. Ezek legyőzéséhez hatalmas gazdasági háttérre lett volna szükség, a svéd királyság viszont ideiglenes fellendülése ellenére is nagymértékben nyugati támogatóktól függött. Elsősorban a franciák, de az angolok és a hollandok is segítették a feltörekvő hatalmat, azonban nagyon vigyáztak arra, nehogy

túlzottan megerősödjön. Ezért Svédország igazából csak regionális hatalom maradhatott. Most térjünk át Európa keleti felére! A hatalmas területű Lengyelország legfontosabb célja a 17. században az volt, hogy megtartsa eddig megszerzett befolyását a térségben. A belső és külső feltételek azonban a lehető legrosszabban alakultak számára. Akirályi hatalom teljesen meggyöngült, a nemesi köztársaság belső küzdelmei és határozatképtelensége szinte egészen felemésztette az energiákat. Ezzel a folyamattal párhuzamosan viszont a szomszédos államok ekkor kezdtek megerősödni, és a gyengülő Lengyelország rovására igyekeztek területeket szerezni. A század első felében a svédek, a másodikban pedig az oroszok és Brandenburg aktivitása fenyegette a lengyel érdekeket, délről pedig a törökök jelentettek folyamatos veszélyt. Azt mondhatjuk tehát, hogy Lengyelország céljai és lehetőségei nem igazán fedték egymást a század folyamán. A másik keleti nagyhatalom Oroszország volt, mely a század nagy részében belső kérdéseivel volt elfoglalva, és majd csak az 1600-as évek végén, Nagy Péter uralkodásával próbált aktívabban beleszólni az európai politikába. Az oroszok elsősorban kelet felé igyekeztek növelni birodalmukat, nyugati irányban óvatosabbak voltak próbálkozásaik. Fő céljuk, a tengerre történő kijutás északon lengyel és svéd ellenállásba ütközött, délen pedig török háborút vonhatott maga után. A században elért nyugati „sikereik” elsősorban a szomszédok gyengülésének voltak köszönhetőek. A század nemzetközi eseménytörténete Az erőviszonyok, célok és lehetőségek általános és egyes államokra lebontott vizsgálata után nézzük meg a 17. század nemzetközi eseményeinek történetét. Aszázad első felére a később harmincévesnek nevezett összeurópai háború (1618-48) nyomta rá a bélyegét, a második ötven esztendőt pedig a francia nagyhatalmi ambíciók jellemezték nyugaton, míg délkeleten a törökök Magyarországról történő kiűzését jelentő (1683-99) nagy európai „keresztes háború”. A harmincéves háború (1618-48) „A világtörténelem sok hosszú és értelmetlen háborúról tudósít, de a harmincéves háború egyike volt a leghosszabbaknak és legértelmetlenebbeknek, és valószínűleg éppen azért volt olyan hosszú, mert olyan értelmetlen volt... A háborút az összes többinél inkább jellemzi a véletlenszerűség. Véletlen volt benne minden: a keletkezése, a lefolyása, a kiterjedése, a vége... A harmincéves háborúnak nincs igazi története, csupán történetek sorából áll, s ezek többé-kevésbé hézagos mozaikot adnak ki, nem pedig megszerkesztett festményt.” (Egon Friedell kultúrtörténész) A leírás az adott korszak emberének véleményét tükrözhetné inkább, hiszen manapság már elég sok kérdést világosan látunk. A háború valóban zűrzavarosnak tűnhetett, hiszen a kezdeti célok lassan eltűntek belőle, a harcok és pusztítások egyre inkább véletlenszerűnek mutatkoztak, a létbizonytalanság egyes területeken egy egész emberöltőig tartott, és a háborút lezáró béke után sokan mondhatták, hogy ilyen kis eredményért kár volt ekkora áldozatot hozni. Bár a 17. század „világháborújának” szokták nevezni, a küzdelmek szinte kizárólag Európa nyugati területein folytak, ott viszont iszonyatos pusztítást eredményezve. Egyes források szerint például a Német Birodalomban mindössze a lakosság kétharmada élte túl a harcokat. A háború okait, előzményeit három tény köré szokás csoportosítani, melyek mindegyike a Habsburgok túlzott (vagy csak annak tűnő) megerősödésére vezethető vissza. Az első tény az volt, hogy a Habsburgok ereje az összes szomszédot zavarta, de leginkább a francia királyságot, mely a bekerítés rémétől tartott, és ezért mindent megtett vetélytársa gyöngítéséért. A másik két tény a Habsburgok központosítási és ellenreformációs törekvéseihez kötődött, mely tendenciák egyrészt a német fejedelemségeknek, másrészt a Habsburg tartományoknak nem tetszettek. Ráadásul a század elején létrejött a Protestáns Unió (1608) és a Katolikus Liga (1609), melyek megosztották a német fejedelmeket, s így az ellentétek még bonyolultabbá váltak. A háború kitörésének közvetlen kiváltó oka a cseh rendek félelme volt az 1617-ben királyukká választott II. Ferdinánd ellenreformációs törekvésétől. A háború tehát vallási ok miatt kezdődött, és végig vallásos célokért is folyt. A harcokat szakaszokra szokták bontani, mégpedig aszerint, hogy kik voltak éppen a Habsburgok fő ellenfelei. Ezek alapján öt szakaszt különíthetünk el: 1. Cseh szakasz 2. Német szakasz 3. Dán szakasz 4. Svéd szakasz 5. Francia szakasz 1618-1620 1620-1625 1625-1629 1630-1635 1635-1648

Az első két szakaszt a német belpolitikához tartozónak tekinthetjük, hiszen idegen államok ekkor még nem avatkoztak bele a harcokba. (Egyedül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem próbált a csehek segítségére lenni.) Éppen ezért itt most csak röviden tárgyaljuk, bővebbet a német résznél lehet olvasni róla. Az első időszakban a csehek 1618-ban kitört felkelését verték le a Habsburgok (1620, Fehérhegy), és Csehországot örökös tartománnyá tették. A küzdelmek azonban ezzel nem zárultak 1e, hanem áttevődtek a német területekre is. A protestáns-katolikus ellentét mögött az a kérdés állt, hogy fejedelmi széttagoltság vagy erős központi hatalom legyen-e a birodalomban. AHabsburgok a Katolikus Liga fővezérének, Tilly grófnak segítségével több győzelmet arattak, s úgy tűnt, hogy sikerül megszilárdítani hatalmukat, ami sem a fejedelmeknek, sem a környező államoknak nem volt ínyére. Aháború emiatt vált nemzetközivé, hiszen a fejedelmek segítségkérése nyomán a szomszédok beavatkoztak a küzdelembe. Mivel ezzel párhuzamosan 1621-ben kiújultak a spanyol-holland ellentétek is, melyben a franciák és angolok is érdekelve voltak, két szemben álló tábor alakult ki: az egyik oldalon az osztrák Habsburgok, Spanyolország, Belgium, a Katolikus Liga és Lengyelország állt, velük szemben pedig Franciaország, Velence, Hollandia, Dánia, Anglia és Svédország sorakozott fel. A háború dán szakasza (1625-29) akkor kezdődött, mikor IV. Keresztély dán király beavatkozott a harcokba. Ő Holstein hercegeként a birodalom tagja volt, és 1625-ben az északi német protestáns államok védelmének jelszavával indított támadást. II. Ferdinánd német-római császár (1619-37), mivel nem akart teljesen a Katolikus Liga függésébe kerülni, a cseh származású Wallensteint (Friedland hercegét) bízta meg egy császári hadsereg létrehozásával. Ő nagyszerű szervezőtehetsége révén szinte a semmiből teremtett 20 ezer fős katonaságot, s ami a császárnak különösen tetszhetett, a kincstár igénybevétele nélkül. Ferdinándnak viszont már kevésbé volt kedvére „fővállalkozójának” az az elképzelése, hogy a német területeken olyan abszolutizmust kell létrehozni, melynek katonai vezetője maga Wallenstein lett volna. Az ötlet miatt a császár mindvégig gyanakvással nézte hadvezérének sikereit, aki Tillyvel együtt több győzelmet is aratott a dánok vezette protestáns seregek fölött. IV. Keresztély ezután a dán rendek nyomására 1629-ben békét kötött a császárral, melynek értelmében nem avatkozhatott bele többé a német ügyekbe. Teljes békét azonban ez sem eredményezhetett, mert a Habsburgok sikerei és 1629-ben megújuló ellenreformációs törekvései ismét túlságosan nagy hatalmat eredményeztek volna, amitől még a katolikus fejedelmek is megijedtek. Bűnbakká Wallenstein vált, akit a császár, talán saját maga megnyugtatására is, 1630-ban elbocsátott. Afranciák azonban, akik eddig is szövögették a Habsburg-ellenes szálakat, a béke megakadályozása érdekében új támadó után néztek, s ezt meg is találták a svéd uralkodó, II. Gusztáv Adolf személyében. Ő francia pénzen támadást indított, amivel megkezdődött a harmincéves háború svéd szakasza (1630-35). A jól szervezett svéd sereg fő erőssége a gyorsaság volt, amit alaposan ki is használt. Gusztáv Adolf minden energiáját a német ügyre fordíthatta, hiszen korábban békét kötött hagyományos ellenfeleivel: az oroszokkal és a lengyelekkel. Bár a protestáns fejedelmek többsége nem támogatta – túlságosan veszélyesnek tartották –, ő gyorsan haladt dél felé. Sorra aratta győzelmeit, 1631-ben Breitenfeldnél tönkreverte Tilly csapatait, és katonai erejével a fejedelmek sorát kényszerítette csatlakozásra. Előrenyomulása annyiban nem jelentett új színfoltot a háborúban, hogy serege ugyanúgy rabolt, fosztogatott, mint a német katonaság. Természetesen a császári seregek sem akartak lemaradni, elfoglalták a protestáns Magdeburgot, s a 40 ezer lakosból csak néhány ezret hagytak életben. 1632-ben tovább folytatódott a svéd előrenyomulás. Ismét legyőzték Tilly hadseregét, s az ütközetben a vezér is halálos sebet kapott. II. Ferdinánd újfent rászorult Wallenstein segítségére, aki teljhatalmat kapott, és mintegy 100 ezer fős sereget toborzott. 1632 végén ütközött meg a két sereg Lützen mellett, ahol Gusztáv Adolf halálát lelte. A csatának tulajdonképpen nem volt egyértelmű győztese, bár utóbb mindkét fél sikernek könyvelte el. A svédek tovább folytatták a háborúzást az országtanács irányításával (mivel Krisztina királynő még kiskorú volt), ez azonban már sem a franciáknak, sem a német fejedelemségeknek nem tetszett. Közben Wallenstein is visszavonult cseh területekre, és saját hatalmát próbálta építgetni, ami szintén nem volt kedvére sem a fejedelmeknek, sem a császárnak. Ferdinánd ezért 1634-ben meggyilkoltatta túlságosan önállósodott fővezérét. A következő évben megkötötték a prágai békét, melyhez a legtöbb fejedelem csatlakozott. Az a „veszély” fenyegetett tehát ismét, hogy a birodalom békéje helyreáll, amit a franciák ezúttal sem engedhettek meg. Most már a diplomácián túl személyesen kellett beavatkozniuk, s ezzel megkezdődött a harmincéves háború francia, s egyben utolsó szakasza (1635-48). Ebben az időszakban a küzdelmek teljesen nemzetközivé váltak, hiszen a francia politika irányítója, Richelieu bíboros a hollandokkal és svédekkel szövetkezve először a spanyolok ellen indított támadást. Ezzel végre tisztázódott a helyzet, el lehetett felejteni azt az eddigi tévhitet, hogy pusztán vallásháborúról van szó. Ismét a hagyományos Habsburgfrancia rivalizálás bukkant elő. Acsatározások kiszélesedtek. Afranciák mindkét Habsburg-ág ellen harcoltak, és sikereket értek el spanyol területeken, Németalföldön és Itáliában is. A hollandok szintén győztek a spanyolok fölött, akiktől ráadásul 1640-ben elszakadt Portugália. IV. Fülöp spanyol uralkodó saját országában képes volt rendet teremteni, de Portugáliát nem sikerült visszaszereznie. Közben Dánia újra belépett a háborúba a Habsburgok oldalán (tulajdonképpen a svédek ellenében), sőt a lengyelek is III. Ferdinándot (1637-57), az időközben megválasztott új császárt támogatták. E segítség ellenére a francia-svéd csapatok folytatták az előrenyomulást a birodalom területén, amiben támogatta őket I. Rákóczi György erdélyi fejedelem is, aki Magyarországról szorította ki a Habsburg-erőket. 1645-ben a dánok vereséget szenvedtek, és kiszálltak a küzdelemből, a harcok azonban változatlan hevességgel és változó sikerekkel tovább folytatódtak. Ennek hatására a német területeken teljesen érthetően egyre erősödött a békevágy. Már az 1640-ben összeült birodalmi gyűlés is béketárgyalásokat sürgetett, majd 1644-től Münsterben tanácskoztak a fejedelmek és a császár a megegyezésről. A békét is itt, Vesztfália tartományban (Münsterben és Osnabrückben) kötötték meg 1648-ban, s ez véget vetett a harmincéves háborúnak. Mik voltak a vesztfáliai béke főbb megállapodásai? A területi határozatok alapján Hollandia és Svájc végleg kivált a Német-római Birodalomból. A győztesek fő célja területek szerzése volt. Afranciák kizárólag az osztrák birtokokból akartak, hiszen azt hangsúlyozták, hogy ők nem a Német-római Birodalom (a német fejedelmek), hanem pusztán a császár ellen harcoltak. A Rajna természetes határrá tételét szerették volna kierőszakolni, de csak bizonyos nyugati területeket (pl. Philippsburg, Felső- és Alsó-Elzász, Sungdau) és 10 elzászi város

fennhatóságát tudták megszerezni. Emellett vissza kellett adniuk a háború során megszállt helységeket. A spanyolok elleni háborújuk azonban továbbra sem zárult le. A svédek hatalmas területi követeléseinek teljesülését a megerősödött Brandenburg akadályozta meg, így ők a partvidékből kaptak részeket (pl. Elő-Pomeránia, néhány város), bizonyos szigetek kerültek hozzájuk és jelentős összegeket kaptak seregeik feloszlatásához. Abéke alkotmányjogi rendelkezéseit és vallási intézkedéseit a német fejezetben tárgyaljuk meg. Mit jelentett a vesztfáliai béke a hatalmi erőviszonyok szempontjából? Spanyolország teljesen kiesett a nagyhatalmak sorából, az osztrák Habsburgok pedig egyre inkább visszaszorultak saját tartományaikba. Egy hatalmas, központosított Német-római Birodalom helyett az egyes német fejedelemségekben erősödött meg az abszolutizmus, különösen Brandenburg (a későbbi Porosz Királyság) területén. Afranciák egyértelművé tették vezető szerepüket, és Hollandia is megerősödve került ki a háborúból, a franciák szerint túlzottan is, ami további csatározások alapjává vált. A 17. század második fele A vesztfáliai béke után Európa nyugati területeinek külpolitikáját egyértelműen a francia aktivitás határozta meg. XIV. Lajos, a Napkirály szinte az előző századi Spanyolország követőjének tekinthető, hiszen ő is az összes konfliktuslehetőséget kihasználta. A francia abszolutizmus teljes mértékben kifelé fordította a belső megszilárdulásából fakadó energiáit, európai hegemóniára törekedve. A „nemzetközi játszma” tehát tovább folyt. Most a franciák voltak azok, akik szinte egész Európa ellen harcoltak, amire ugyan XIV. Lajos nagyon büszke volt, országa viszont majdnem belerokkant. Az egyik oldalon Franciaország próbálta területét kikerekíteni a „természetes határok” eszméjétől vezérelve, a másik oldalon állók pedig mindent megtettek a terjeszkedés megakadályozására. Afranciák egyenként jó eséllyel vették volna fel a harcot szomszédaikkal, hiszen a spanyolok egyre gyengültek, a hollandok túlságosan kicsik voltak, az osztrák Habsburgok hátában pedig ott lihegtek a törökök. A probléma az volt, hogy egyszerre kellett több ellenféllel harcolni, akik ráadásul – sokszor váratlanul – segítették egymást. A határok kikerekítésének elképzelése először a spanyolokkal állította szembe a franciákat. A vesztfáliai béke után még egy évtizeden keresztül folytak a harcok, melyek után a pireneusi békében (1659) sikerült területeket kicsikarni Spanyolországtól. Északon XIV. Lajos a spanyol Németalföldet akarta megszerezni. 1665-ben indult meg a küzdelem, de a hollandok és az angolok nem túlzottan örültek a tervnek. Félretették korábbi ellentéteiket, sőt a németek is felzúdultak, és a spanyolok segítségére siettek, így 1668-ban csak néhány belga erőddel gazdagodott Franciaország. 1672-ben Hollandia következett. Szintén könnyű zsákmánynak ígérkezett, hiszen állandó konfliktusban állott Angliával (az 1652-54-es, és az 1672-ben kezdődött háborúk), így kezdetben az angol flotta is besegített a franciáknak. Csakhogy beavatkozott a küzdelembe I. Lipót német-római császár, Spanyolország és Brandenburg is, ami már nehezítette XIV. Lajos helyzetét. Svédország ugyan a franciákat támogatta, de vereséget szenvedett Brandenburgtól, sőt belpolitikai változások miatt Anglia is kilépett a háborúból. A később hatéves háborúnak nevezett konfliktus tehát alaposan kiszélesedett, majd 1678-ban a nymwegeni békével lezárult. Franciaország ismét szerzett néhány belga várat, és birtokba vehette Franche-Comte területét. A francia terjeszkedés azonban tovább folytatódott, ezúttal a német területek felé. XIV. Lajos 1681-től ún. újraegyesítő (reuniós) kamarákat hozott létre, melyeknek nem volt más feladatuk, mint akár a legapróbb jogot is kimutatni, amellyel német területeket lehet Franciaországhoz csatolni. Ez a törekvése sikerrel is járt, a kikerekített határokat azonban el kellett ismertetnie a császárral. A törököket nógatta ebben az ügyben, hátha egy keleti támadással az ő problémája is megoldódik. A támadás megindult, a Habsburgok azonban sikereket értek el a törökkel szemben (1683, Bécs), s pápai nyomásra Lajosnak is békét kellett kötnie keleti szomszédjával. Az 1684-es regensburgi fegyverszünet húsz évre szólt, és elismerte az addigi francia hódításokat. A század utolsó nagy konfliktusa, az ún. pfalzi háború, 1688-tól 1697-ig tartott. A francia uralkodó tulajdonképpen országa bekerítésének megakadályozása végett támadt a pfalzi választófejedelemségre. A nyolcvanas évek második felében ugyanis XIV. Lajos számára rendkívül kedvezőtlenül alakultak a nemzetközi események. Szövetség jött létre a spanyolok, az osztrák Habsburgok, Hollandia és Svédország között, melyhez csatlakozott Anglia és Dánia is. A franciák emiatt indítottak támadást, abban bízva, hogy I. Lipót császárt lekötik a törökellenes küzdelmek. A kitűnő hadvezérekkel (Lotharingiai Károly, Savoyai Jenő, Bádeni Lajos) rendelkező Habsburgok azonban mindkét fronton felvették a harcot. A tengeren a holland-angol flotta 1692-ben döntő győzelmet aratott, ami érdektelenné tette őket a további küzdelmekben. Szárazföldön a franciák könyvelhettek el sikereket, az elhúzódó és mindenki ellen folyó harcokban azonban lassan kimerültek. Az 1697-es riswicki békét tulajdonképpen már mindenki várta. Franciaország elvesztette Lotharingiát, kénytelen volt vámengedményeket adni a hollandoknak, és visszaszolgáltatni Barcelonát a spanyoloknak. A többi területen visszaállt a régi rend. A17. század végére mindenesetre két dolog eldőlt: a francia hegemonisztikus törekvések sikertelenek maradtak, s az elkövetkezendő időben a megerősödött Anglia és Habsburg császárság komoly nemzetközi tényezővé vált. Északon a harmincéves háború után Svédország volt az úr, amit természetesen a környező államok (Brandenburg, Lengyelország és Oroszország) nem néztek jó szemmel, és a hollandok is féltették a baltikumi kereskedelmi érdekeltségeiket. Az összeütközés tehát várható volt. Az 1655-ben kitört háborút a svédek indították, mert a lengyelek – akiknek szintén a Vasa családból származott a királyuk – nem ismerték el X. Károly uralkodását, és saját uralkodójukat szerették volna a svéd trónon látni. A gyors támadás sikert hozott, sőt Anglia is beszállt a svédek oldalán. AHabsburg császár és Dánia viszont a lengyeleket támogatta, és az oroszok is ezen az oldalon kapcsolódtak be a harcokba. Atúl sok ellenség és uralkodójuk halála 1660-ban a svédeket békekötésre kényszerítette, melynek alapján a Baltikumban ismét szabaddá vált a kereskedelem. Az ezt követő időszakban Svédország pusztán tartani tudta hatalmi állásait, hódításra már nem volt képes. A nyugati harcokba beavatkozott ugyan a franciák oldalán, de nem túl sok sikerrel. Belső nehézségeit csak a század végére tudta leküzdeni, s ekkor ismét jó eséllyel indulhatott az 1700-ban kezdődő északi háborúban. A svédek „nagyhatalmi helyzetét” az északi területen az tette lehetővé, hogy a lengyelek és oroszok főleg egymással voltak elfoglalva. Aküzdelmek továbbra is az 1654-ben Oroszországhoz csatlakozott Ukrajna körül folytak, melyet 1667-ben kettéosztottak. Ennek általános elégedetlenség lett a vége, s az itt élő kozákok a törökökhöz közeledtek. Külpolitikailag igazán aktívvá csak a század végére válhatott mindkét állam. A lengyelek ezt törökellenes sikereiknek köszönhették, az oroszok pedig Nagy Péter trónralépésének. A svédekhez hasonlóan erejüket ők is az északi háborúban bizonyíthatták be. Délebbre a Habsburgoknak és törököknek nagyhatalmiságukat egymással szemben kellett bebizonyítaniuk. Nem volt könnyű helyzetük a császároknak, hiszen nyugatról a franciák nem hagyták békén birodalmukat, kelet felől pedig a magyarokkal és a törökökkel kellett megküzdeniük. A kétfrontos harcban elért sikereikkel azonban igazolták, hogy a Habsburg-monarchia valóban a kontinens hatalmi tényezője. Ezekről a harcokról majd a magyar fejezetben lesz bővebben szó, itt csak a törökellenes európai összefogásról beszélünk részletesen. AHabsburg külpolitikát az 1680-as évek elejéig az jellemezte, hogy a nyugati sikeresség érdekében keleten a feltétlen békére törekedett. 1683-ban azonban a török aktivitás ezt már nem tette lehetővé. Az átmenetileg megerősödött Oszmán Birodalom hozzákezdett régi tervének, Bécs elfoglalásának megvalósításához. I. Lipót császár mindent megtett a béke érdekében, de XI. Ince pápa igyekezett a bekövetkező osztrák-török összecsapást nemzetközi „keresztes hadjárattá” változtatni, s erre már a császárnak is vállalnia kellett a harcot. Kara Musztafa nagyvezír vezetésével a 150 ezer fős török sereg 1683-ban megindította a támadást Bécs ellen. A város – melyben 12 ezer főnyi helyőrség tartózkodott – elvesztése, egyrészt lélektanilag lett volna tragikus, másrészt megnyílt volna az út a német területek felé. Ijedtükben még a fejedelemségek is azonnal küldtek csapatokat. Ezek csatlakoztak a császári fővezér, Lotharingiai Károly 34 ezres és a szövetséges Sobieski János lengyel király 40 ezres seregéhez, s a Bécs alatt táborozó török hadat tönkreverték. Hogy a császár ne is gondolhasson békére, a pápa gyorsan megszervezte a Szent Ligát (1684), melynek tagja volt Velence, a császárság, a pápaság és Oroszország, Franciaországot pedig átmenetileg békére kényszerítette. A nemzetközi seregek 1686-ban felszabadították Budát, s hosszú harcok után 1697-ben Zentánál döntő győzelmet arattak a törökök felett. Az 1699-ben megkötött karlócai béke Magyarország számára a török uralom végét, a Habsburgok számára pedig az átmeneti keleti nyugalmat jelentette. Ezzel az új században induló spanyol örökösödési háborúban XIV. Lajos méltó ellenfelet kapott. Végezetül, ha áttekintjük a 17. század nemzetközi erőviszonyainak változásait, akkor a következőket állapíthatjuk meg: a Habsburgok európai hegemóniája az előző századhoz képest meggyengült, a franciák pedig fokozatosan átvették az irányítást. Hollandia és Svédország európai „nagyhatalmiságának” csúcsára került. A lengyelek és a törökök szerepe fokozatosan meggyöngült a század folyamán, Oroszország pedig ekkor még nem volt képes igazán hatékony európai politikát folytatni.

Európa államainak története a 17. században
Franciaország a 17. században Afranciák „nagy századát” (Grand Siècle) két uralkodó, XIII. Lajos és XIV. Lajos neve fémjelezte. Franciaország a 17. században vált igazán Európa nagyhatalmává, bár a kezdetek nem sok jóval kecsegtettek. XIII. Lajos uralkodása XIII. Lajos (1610-43) kilencéves korában örökölte a trónt, s ezért helyette anyja, Medici Mária kormányzott. A zűrzavar teljes volt. A rendek és a nagyurak zúgolódtak a királyi hatalom ellen, a hugenották a katolikus uralmat kifogásolták. Az 1614-ben összehívott – a francia forradalom előtti utolsó – rendi gyűlés sem csökkentette a feszültségeket, ezért azt a következő évben az anyakirálynő feloszlatta. Ezen a gyűlésen tűnt fel az ifjú Richelieu. Udvarhű beszédeivel megszerezte Medici Mária bizalmát, aki tanácsosai javaslatára államminiszterévé tette. 1617-ben azonban XIII. Lajos – megunva a ráosztott szerepet – bizalmasaival együtt összeesküvést szőtt saját kormányzata ellen. Anyját őrizet alá vette, Richelieu-nek pedig száműzetésbe kellett mennie. XIII. Lajos – szemben apjával és fiával – minden vonzerő nélküli, sovány testalkatú férfi volt. Sokat betegeskedett, és testi bajai fokozódásával egyre szeszélyesebbé, kiegyensúlyozatlanabbá vált. Jámborsága szinte a túlbuzgóság határát súrolta, idegenkedett a testi élvezetektől. Dadogása miatt igyekezett távoltartani magát a nyilvános szerepléstől. Mégis, igazi nagysága abban nyilvánult meg, hogy átengedte az irányítást annak – bár sohasem kedvelte igazán Richelieu-t –, aki alkalmasabb volt erre. Abíborost eredetileg katonának szánták, később egy kisváros püspöke lett, s az 1614-es rendi gyűlés után kezdődött meg politikusi karrierje. Medici Mária bukása magával rántotta őt is, de a király később kibékült anyjával, aki visszahozta az udvarba Richelieu-t. A királyt is helyettesíthető első miniszter ideális politikus volt, rendkívüli képességeit még ellenfelei is elismerték. Grandiózus tervei voltak, mégis mindig a realitás talaján maradt. Munkabírása megdöbbentő volt, és rendelkezett a politikusok számára nélkülözhetetlen tulajdonsággal, a színlelés képességével, melyet sokak szerint művészi szintre fejlesztett. Végtelen gőgösségében is tudott alázatos lenni, ha éppen ez kellett. Magánéletéről alig tudunk valamit, egyetlen szenvedélye volt csak közismert: nagyon szerette a szép macskákat. Bár életében csak egyszer hagyta el Franciaországot, kitűnő információs hálózata miatt nagyon tájékozott volt az európai ügyekben. Legfőbb

külpolitikai tanácsadója a kapucinusok rendjéhez tartozó József atya volt, az első „szürke eminenciás”, aki ezt a nevét szerzetesrendje szürkésbarna csuhájáról kapta. Richelieu alapgondolata az egységes Franciaország volt: egységes államhatalmat, egységes vallást és gazdaságot, egységes hadsereget és külpolitikát akart. Az állam érdekeit tartotta a legfontosabbnak, a király mindenhatóságán az állam mindenhatóságát értette. Mindent meg is tett ennek érdekében: megnövelte a királyi küldöttek (intendánsok) szerepét a közigazgatásban, és a pénzügyekbe is egyre nagyobb beleszólást igényelt. Az ő idejében osztották az államtitkárságokat szakágakra (külügyek, hadügyek, tengerészeti ügyek és a királyi ház ügyei). A vallást szintén az államegység szolgálatába akarta állítani. A hugenottákat azért üldözte, mert szerinte az egységet veszélyeztették, és ezért támadta a janzenizmust is. A Cornelius Jansenius flandriai tudós által elindított katolikus irányzat ugyanis az egyénileg, érzelmileg átélt vallásosságot helyezte előtérbe, s szinte mozgalommá vált. Központja a híres Port-Royal apácakolostor volt, s mivel az iskolákban is hirdették tanaikat, Richelieu szerint a francia egyházat veszélyeztették. Bár a kolostor vezetőjét fogságba vetette, a mozgalmat igazán nem tudta elfojtani. A gallikán (francia nemzeti) egyház szellemében „támadta” a másik oldalt, a pápaságot is. A francia püspököket nagymértékben igyekezett függetleníteni a Szentszéktől. Nem engedte a kolostorok számának növelését sem, az adományokat korlátozta. Mindemellett a francia hadsereg újjáalakításán is fáradozott. Ezt akár szó szerint is érthetjük, hiszen maga is hosszadalmas katonai tanulmányokat folytatott, s a technikának szinte szakértőjévé vált. A hiányzó hadiflotta létrehozását alapvetőnek tartotta a francia nagyhatalmisághoz. Az egységes hadsereget ugyan csak utódainak sikerült létrehozniuk, de az önálló francia külpolitika alapjait ő fektette le. Az egység létrehozására a kultúrát is felhasználta, az újjáépített Sorbonne egyetem és a francia akadémia megalapítása is ezt a célt szolgálta. A hírlapirodalmat ő használta fel először rendszeresen a kormányzat érdekében, néha még az uralkodó is részt vett a közvélemény irányításában. Összességében tehát a bíboros-kancellár elvégezte az abszolutizmus kialakításához szükséges munka jelentős részét. Mégis halálakor uralkodója csupán ennyit mondott: „Nagy politikust vesztettünk el benne.” A következő esztendőben ő is követte a sírba államminiszterét. XIV. Lajos uralkodása A babérokat igazából XIV. Lajos (1643-1715), a „Napkirály” aratta le. Az ő idejében az uralkodó már „a földi koordinátarendszer Istentől és értelemtől rendelt középpontja volt, hozzá kellett mindennek igazodnia... Előbb volt a király, azután az állam, mely belőle fejlődik ki” (Egon Friedell). Lajos azonban trónra kerülésekor csupán ötéves volt, ezért minderre még várnia kellett egy kicsit. A korábbi hagyományoknak megfelelően helyette is a kancellár kormányzott, akit még XIII. Lajos hagyott végrendeletében a franciákra. Gulio Mazzarini pápai diplomatából lett Franciaország főminisztere, mégpedig Jules Mazarin néven. Fiatalkorában ugyan jezsuita iskolába járt, mégsem mutatott hajlandóságot a papi pálya iránt. Szerette a vidám életet, a kártyázást és a csinos nőket egész életében. Az olasz diplomata-katona József atya halála után került Richelieu szolgálatába, aki már korábban felfigyelt tehetségére. Mivel jó megjelenésű férfi volt, hamar beférkőzött – a férje által elhanyagolt – királyné kegyeibe. Amikor XIII. Lajos halála után megindultak az ellenségeskedések, az új főminiszternek bőven volt alkalma megmutatni, hogy ravaszságban túltesz még elődjén is. A királyellenes mozgalom 1648-ban kezdődött, s egy betiltott utcai gyerekjátékról a Fronde (parittya) nevet kapta. Az 1653-ig tartó zűrzavarban teljesen kiismerhetetlenek voltak a frontok. A Fronde-nak nem volt fővezére, s talán az egyetlen közös cél a királyi hatalom gyöngítése volt. Mazarin taktikázásának köszönhetően azonban a királyság győzött. A főminiszter ezután a legteljesebb hatalommal „uralkodhatott”, növelhette maga és rokonai vagyonát. Szinte nevelte a fiatal uralkodót, s 1659-ben, a spanyol-francia háború lezáródása után, kierőszakolta későbbi házasságát a spanyol IV. Fülöp leányával, Mária Teréziával. Halálos ágyán Mazarin arra biztatta XIV. Lajost, hogy ne nevezzen ki újabb főminisztert, amit az be is tartott. A „Napkirály” uralkodása és udvara egész Európa uralkodói számára minta és követendő példa volt. Lajosba már ifjúkorában mélyen belenevelődött nagyságának és méltóságának tudata, s ezt a terhet magától értetődően viselte. „Királynak lenni nagy, nemes, gyönyörű mesterség!” – mondogatta bizalmasainak, s valóban öntudatosan vállalta a feladatot. Szelleme középszerű, oktatása, nevelése szegényes volt, de a királlyal szemben támasztott igényeknek mindig megfelelt. Fél évszázadon keresztül pontos napirenddel dolgozott. Szinte fáradhatatlanul tanácskozott és intézkedett, érdeklődése határtalan volt a királyságához tartozó legkisebb ügyek iránt is. Az összes kényelmetlenség ellenére is szeretett uralkodni, pontosan betartotta az etikettet, mely szinte minden percét szabályozta: mit csináljon, milyen öltözetben legyen, kiknek a társaságában. De nemcsak az ő, hanem az egész francia udvar élete egy nagy „színielőadás” volt, mely reggel kezdődött és este ért véget, s a főszereplő vezetésével mindenki tökéletesen játszotta a szerepét. Ez a mértani pontosság lélegzetelállító volt nemcsak a külföldi udvarok, hanem a francia halandók számára is. Franciaország ezután szinte a maga nagyságát csodálta uralkodója nagyságában. A király – szemben apjával – kitűnő szervezettel volt megáldva, kiélvezte az élet minden örömét. Nagy vadászatokat és lakomákat rendezett, étkezései rendszeresen 10-12 fogásból álltak, amit szorgalmasan végigevett és -ivott. Bár szerette feleségét, ennek ellenére megszerezte környezetének majdnem minden asszonyát, ágyasaitól seregnyi gyermeke született. (Ahölgyekkel szemben azonban mindig királyhoz méltóan, a lehető leglovagiasabb előzékenységgel viseltetett.) XIV. Lajosnak tulajdonítják a mondást: „Az állam én vagyok” (L’ Etat c’est moi), de elődeihez hasonlóan ő is szakértő emberekre bízta a kormányzást. Hivatalosan ugyan nem nevezett ki főminisztert, mégis Colbert-t tekinthetjük 1683-ban bekövetkezett haláláig a belső ügyek fő irányítójának. Jean-Baptiste Colbert tehetsége Mazarin magánalkalmazottjaként tűnt ki, s vagyonának kezelőjéből pénzügyi főellenőr lett. Ez a hivatal lett a pénzügyek legfőbb irányítója, miután a pénzügyi főintendánsság 1661-ben megszűnt. Sokan csak „Le Nord”-nak hívták savanyú modora, töprengő természete miatt. Tulajdonképpen az elődök hagyatékát folytatta: nem forradalmi változások kötődtek nevéhez, hanem az eddigi fejlődés racionalizálása. Ésszerűsíteni, „szabványosítani” szerette volna az élet minden területét. Az összes kérdésben a módszereket kereste, megpróbált mindent osztályozni, csoportosítani. Kötetek tucatjait írta tele tapasztalataival, hiszen az is alapelvei közé tartozott, hogy a dolgokat írásos formában rögzíteni kell. Bár pénzügyminiszterként tevékenykedett, szabványosítási elképzelései az élet minden területén éreztették hatásukat. Szinte tudományosan kutatta a gazdaságot és a társadalmat, szakértők sokasága vizsgálta az általa fontosnak tartott kérdéseket. Szerette volna az összes tapasztalatot begyűjteni és törvényekbe, kódexekbe foglalni. Országosan összegyűjtötte a rendeleteket, szokásjogokat, de csak töredéküket tudta feldolgozni. Colbert alatt született viszont meg a kereskedelmi és a tengerészeti jog kódexe, sőt szabályozta a gyarmati kolóniák működését is. A francia városok szabályzatot kaptak, egységesen meghatározták a polgármesterek munkakörét, s ezzel megszűnt a városok mesterséges elzárkózása, hiszen fejlesztésük állami üggyé vált. Az egységesítésre alapozódott a Colbert nevével szinte egybeforró francia merkantilizmus is. Fontos megjegyeznünk, hogy merkantilizmus máshol is létezett, a colbertizmus csak egy speciális típusát jelentette, és megalkotójának precizitása és „íráskényszere” tette csupán a leghíresebbé. A Colbert-féle elképzelést ipari merkantilizmusnak nevezhetjük, hiszen a kereskedelem szabályozása mellett elsősorban a francia ipar szabványosítására törekedett. A munkát tartotta a legfontosabbnak egy ország gazdagodása szempontjából, de mivel a mezőgazdasággal nem tudott mit kezdeni – túl sok volt benne a bizonytalansági tényező –, az iparra fordította energiáit. A minőség és versenyképesség alapján államilag szabályozta a munkafolyamatokat, az eszközök minőségét. Központi ellenőrök jelentek meg rendszeresen munka közben, és hitelesítették az adott terméket. Szigorú büntetésekkel – áruelkobzás, iparjog megvonása, kipellengérezés – sújtották a renitenskedőket. Ennek eredményeképp a francia gazdaság soha nem látott fejlődésnek indult, több területen behozta lemaradását, sőt sok ágazatban Európa élére tört (fegyvergyártás, luxusipar, posztó-tömegtermelés). Az állami beavatkozás hatására jellemző lett Franciaországra a királyi manufaktúrák nagy száma. Az ipar mellett a miniszter szabályozni próbálta a kereskedelmi forgalmat is. A nagy belső vámhatárok megszüntetésének terve azonban sikertelen maradt, csak az országhatár egységes vámvonallá alakítása valósult meg. Nehezen ment a kereskedelmi társaságok működtetése, s bár Colbert hatalmas flottát építtetett, s minden földrészen szerzett gyarmatot Franciaországnak, továbbra is inkább a közvetlen ipari, mint a kereskedelmi terjeszkedés mutatta a franciák erejét. A gazdaság mellett folytatódott a korábban megkezdett egységesülés a hivatalnokszervezetben, a pénzügyekben és a hadseregben is. Nemcsak a miniszterek kiválasztását szabta meg a szakszerűség, hanem a szakértelem az alsóbb szinteken is egyre inkább érvényesült. A francia hivatalnokság a 17. század legnagyobb és legfejlettebb rendszere volt, melynek központi államapparátusából szinte teljesen kiszorult az arisztokrácia. A vezető tanácsok illetékessége nem különült el élesen egymástól, feladatköreik részben fedhették egyéb intézmények működési területét. A tanácsok három típusa különült el: kormányzó tanácsok, tanácsadói jogkörű tanácsok (ilyen volt például a 17. században alakult Állam- és Pénzügyek Tanácsa, a Lelkiismereti Tanács, a Haditanács vagy az Igazságügyi Tanács) és tanács elnevezésű királyi bíróságok. A hivatalok vásárolhatók és évi adófizetés fejében örökíthetők, eladhatók voltak (1604-es paulette-rendelet). Ez a század közepére a hivataloknak a királyi hatalomtól való részleges önállósodását eredményezte. Elmozdíthatatlan lett a hivatalnok, az uralkodó elvesztette hatalmát a hivatalnoktársadalom jelentős része felett. A hivatalt csak az ár visszafizetése ellenében vehette vissza. A feladatok állandósultak, Franciaország pedig XIV. Lajos korában hivatalnokállammá vált. Colbert kísérlete a hivatalok számának visszaszorítására sikertelen volt. A hivatalok mellett az állam egyre inkább szabályozni igyekezett a pénzügyeket és az adózást is. Colbert talán legnagyobb tette az volt, hogy rendbehozta az eddig iszonyatos hiányokat produkáló francia államháztartást. A kiadások és bevételek egyensúlyba kerültek, pedig a hivatalnokok, a hadsereg, a költséges építkezések (Versailles) rengeteg pénzt igényeltek. Az átgondolt gazdaságpolitika sikereket eredményezett. Az egyenes adók inkább csökkentek, viszont emelkedtek a mindenkit érintő adófajták, pl. a fogyasztási adók és a vámok. Érdekesség, hogy az egyensúly megvalósítása ellenére sem sikerült Colbert-nek rendet teremtenie az állam pénzügyeiben, tökéletesen átlátni azokat. Bármennyire sok pénzt sikerült is előteremtenie a főminiszternek, XIV. Lajos folyamatos háborúzásához mindez kevésnek bizonyult. Az állandó háborúkat Európa legmodernebbnek számító hadserege tette lehetővé, melynek kialakítása Louvois márki (Michel Le Tellier) nevéhez fűződött. A király hadügyminisztere, aki Colbert halála után a kormányzat első emberének számított, hatalmas gépezetté formálta a francia katonaságot. A 150-200 ezer fős seregben a csapatokon belül kötelezővé vált az egyenruha viselése, míg korábban a harcolók saját maguk választották meg az öltözetüket. Megindult az a folyamat – ez a modern tömeghadsereg alapja is –, melyben a katona elvesztette „egyéniségét”, egyszerű számmá vált. A katonák felszerelésének és a haditechnikának tökéletesítésével immár külön egységekbe szervezett mérnökök foglalkoztak. Az ő főfelügyelőjük volt Vau-ban, akinek a nevéhez fűződött a szurony feltalálása, amivel a lövészek már közelharcra is alkalmassá váltak. Ki tudta számítani a lövedékek röppályáját, így nem látható célpontokra is tüzelhettek. Sáncokat és földbe ásott árkokat vezetett be az ostromoknál, erődrendszert épített ki a francia határok mentén. Vagyis Louvois idejében a hadsereg is egyre inkább racionalizálódott, s a csaták lassan „matematikai műveletekké” váltak. A tiszti állásokat (mint a hivatalokat!) vásárolni is lehetett, de a siker valójában a szakmai tudástól függött. Egyetlen terület maradt még, ahol nem szóltunk az egységesítés kérdéséről, s ez a vallás ügye. A király a gallikán egyház kiépítését szinte politikai ügyként kezelte. Elődeihez hasonlóan a vallásegység megvalósítására törekedett, idejében a gallikanizmus hivatalos „tanná” vált. A párizsi egyházkonferencia kimondta, hogy a pápa csak vallási kérdésekben dönthet, és a francia egyházi ügyekbe egyébként sincs beleszólása. A vallásegység érdekében a janzenisták kolostorát lerombolták (1713), híveik közül sokan a Bastille-ba kerültek. A megtérő hugenottákat pénzzel jutalmazták, a protestáns hitre térést pedig száműzetéssel kezdték büntetni. 1685-ben visszavonták a nantes-i ediktumot, arra hivatkozva, hogy már annyian tértek át, hogy nem érdekes a megtartása. Ennek hatására, bár a király megtiltotta, több tízezer hugenotta hagyta el Franciaországot. A döntés hatványozottan káros volt, hiszen XIV. Lajos legszorgalmasabb alattvalóit vesztette el, akik ráadásul ezentúl ellenfeleinek gazdaságát erősítették. A gondolkodás szabványosítása a kultúra területére szintén kiterjedt. Colbert a nyomdákat megrendszabályozta, előzetes cenzúra alá vette a nyomtatott termékeket.

Spanyolország a 17. században A félszigeten inkább a francia fejlődés ellenkezője volt megfigyelhető. Az előző századtól Spanyolország látszólag erős államot örökölt, melyről azonban kiderült, hogy valójában szinte csak a király személye tartja fenn. A folyamatosan gyöngülő rendszer a 17. században a spanyolok számára nagyhatalmi helyzetük elvesztését és a teljes gazdasági összeomlást hozta. Aspanyol uralkodók igazából nem voltak képesek országuk irányítására. III. Fülöp (1598-1621) flegmatikus, enervált személyiség volt, akiről állítólag már apja is azt mondta, hogy alkalmatlan a kormányzásra. II. Fülöphöz képest teljes fordulattal vezette a birodalmat: az ügyekkel csak minimálisan foglalkozott, viszont túlzottan fényűző udvart tartott. A nagyszabású spanyol etikett ezután vált az európai udvarok példaképévé. Állandóvá vált az idegen uralkodók és államférfiak pénzelése, természetesen a spanyol és a katolikus érdekek szolgálatában, ami csak tovább növelte az állam gazdasági nehézségeit. Utódjára, IV. Fülöpre (1621-65) is inkább a pompakedvelés és az önhittség volt jellemző, mint a tettrekészség, érdeklődését inkább a színház, a szerelem és a vadászat kötötték le. Az uralma alatt kialakult tartományi és nagyúri családok közötti ellenségeskedést fia, II. Károly (1665-1700) is megörökölte. A gyermekkorában trónra lépő uralkodó sokat betegeskedő ember volt, akinek házasságaiból nem születtek utódok. Királysága idején a belső feszültségek fokozódtak, ami kitűnő lehetőséget teremtett a francia és osztrák utódjelöltek befolyásának növelésére. Spanyolországban, az igazán szakszerű hivatalnokszervezet hiányában, a gyenge királyok helyett kegyencek (Lerma hercege, majd Olivarez grófja) kezébe került az irányítás. Ők viszont inkább saját családjukat igyekeztek előtérbe helyezni, a megvesztegethetőség általánossá vált, a családi kapcsolatok túlzott erőssége az államot gyengítette. Bár a királynak látszólag teljhatalma volt, eredményes abszolutizmus nem alakulhatott ki. Egyedül a katolikus egyház hatalma maradt töretlen. A spanyol állam a gazdaságot is igyekezett teljesen hatalmába keríteni, de célja szinte kizárólagosan a készpénzszerzés volt. Az ezüst helyett egyre több rézpénzt vertek. A céheket központi irányítás alá vették, a kereskedelmet óriási vámok védték a külföldi verseny ellen. Az előző században megkezdődött bekerítések tovább folytatódtak, a juhtenyésztés kiterjesztése azonban nem vált a gazdasági fejlődés megindítójává, hiszen a gyapjút továbbra is külföldön dolgoztatták fel. Az ipar és kereskedelem visszaesését segítette elő a moriszkók kiűzése III. Fülöp idejében (1609). Mindezek a folyamatok a népesség csökkenését, hatalmas területek elnéptelenedését okozták, amihez nem kis mértékben hozzájárult a század közepi nagy pestisjárvány is. A gazdasági és politikai háttér tehát nem volt megfelelő egy igazán szilárd abszolutizmus kiépítéséhez. Az uralkodó és a vezető réteg pusztán kihasználta a társadalmat és a gazdasági lehetőségeket. Ez rövid távon fenntarthatta a spanyol királyság fényét, de hosszú távon csak a hanyatlást eredményezhette. Az állandó háborúskodás ráadásul tovább növelte az eladósodottságot, és a sorozatos vereségeket szenvedő Spanyolország Európa legbefolyásosabb államából a század végére idegen hatalmak marakodásának színterévé süllyedt. Itália a 17. században A hagyományosnak mondható széttagoltság továbbra is az itáliai fejlődés alapvonása maradt. Az északi és déli területeken a spanyolok befolyása érvényesült, Velencét és Savoyát kivéve. Mivel a „hódítók” csak felületesen birtokolták a hatalmat, állandó volt a küzdelem köztük és a helyi nagycsaládok között. Megmaradt Itáliában a korábbi spanyol-francia vetélkedés, s ez nem tett igazán jót a fejlődésnek. Aszabadnak mondható néhány állam létét az biztosította, hogy a nagyhatalmak féltékenyen őrködtek a fennálló egyensúlyon. Északon a két legjelentősebb állam Velence és Savoya volt. Az előbbi folyamatos hanyatlását egyrészt a tengeri utak áthelyeződése eredményezte, másrészt a század második felében meginduló török előrenyomulás. Velence elvesztette Ciprust és Krétát is, és utolsó sikereit is csak a század végén meginduló európai törökellenes összefogásnak köszönhette (jelentős görög területeket sikerült megszereznie). Savoya a 16. századtól kezdve nehéz helyzetben volt, mert tulajdonképpen manővereznie kellett a nagyhatalmi törekvések között. Az állam uralkodói azonban jól vették az akadályokat, és a 17. század első felében még területeket is sikerült szerezniük. A déli vidékek, vagyis a Nápoly-szicíliai Királyság a 17. században is a spanyol koronához tartozott. Az idegen uralom itt volt a legterhesebb, ami parasztfelkelésekhez is vezetett. Tömegével szöktek a helyiek a hegyekbe, ahol több száz fős bandákba tömörültek, s így próbáltak harcolni a spanyol uralom ellen. Az Itália közepét uraló pápaság a harmincéves háborúban igyekezett nem elkötelezni magát. A pápák a harcokat szándékosan nem nevezték vallásháborúnak, nehogy a Habsburgokkal kelljen szoros szövetséget vállalniuk. V. Pál (1605-21) és az őt követő XIV. Gergely még a császárt támogatta, de utána a Vatikán a franciák felé fordult. VIII. Orbán (162344), akit valószínűleg Richelieu kívánságára választottak meg, már egyértelműen Franciaország mellé állt. A pápaság politikai hatalmának csökkenését jól mutatta az a tény, hogy a vesztfáliai békekötésben X. Ince pápának már semmilyen szerepet nem adtak. Bár a század első felében ismét jellemző lett a nepotizmus, és a század egészében e kérdés körül állandóan folytak a küzdelmek, s a pápák gazdaságilag is támogatták rokonaikat, az egyháznak maradt pénze Róma kiépítésére is. A város ekkor nyerte el ma is ismert arculatát, befejeződött a Szent Péter-bazilika előtti tér kiépítése, megerősítették az Angyalvárat és fallal vették körül a Vatikánt. A pápaság nemzetközi gyengülését segítették a kialakuló nemzeti egyházak is. A francia befolyás alá került Vatikán élére a korábbiakhoz képest jelentéktelen vezetők kerültek, kivételt talán csak XI. Ince (1676-89) jelentett. A rendkívül puritán módon élő egyházfő szigorú takarékossági intézkedéseket vezetett be. Az erőszakos francia politika a Habsburgok felé sodorta a pápát, aki jelentős összegekkel támogatta a törökellenes hadjáratokat, és nevéhez köthető a nemzetközi összefogás megszervezése is. Halála után ismét a francia orientáció jellemezte a Vatikán politikáját. Hollandia a 17. században A 17. század nemcsak Franciaország, hanem Hollandia „nagy százada” is volt. Az ország modernnek nevezhető társadalommal és gazdasággal lépett át az új századba, sőt az életkörülmények javulása és a folyamatos bevándorlás a 17. században is tovább növelte a lakosság létszámát. Az itt élők „gazdasági szemlélete” és vállalkozókedve Európa egyik vezető gazdasági hatalmává tették Hollandiát. Agazdaság páratlan eredményeit Európa-szerte csodálták és irigyelték. Aföldek szűkössége továbbra is kikényszerítette a mezőgazdasági technika állandó fejlesztését. Bevezették a vetésforgó rendszerét, melyben már nem hagytak ugaron területeket, hanem ide takarmánynövényeket ültettek. Ezzel ugyanúgy elérték a talaj felfrissülését, ráadásul biztosították az egész évi állattartás lehetőségét is. (Addig télen le kellett vágni az állatok nagy részét.) Az egész országban elterjedt a trágyázás, az öntözés és az istállózás, sőt itt kezdődött meg a gépesítés is (1636-ban feltalálták a cséplőgépet). A szél energiáját nemcsak őrlésre, hanem szivattyúzásra is használták, s a vizek elvezetésére szolgáló csatornarendszer a mezőgazdasági termékek szállításánál is jó szolgálatot tett. Rendkívül nagy gondot fordítottak a munkaigényes zöldség- és gyümölcstermesztésre. Mindezzel Hollandia Európában ekkoriban teljesen szokatlanul növelni tudta nemcsak városi, hanem vidéki lakosságának életszínvonalát is, sőt a mezőgazdasági tevékenység továbbra is megbecsült maradt, míg máshol egyre lenézettebbé vált a paraszti munka. A gazdagodó, vásárlóképes parasztság elősegítette az ipar és a kereskedelem fejlődését is. A belső igények kielégítése mellett a hangsúly a közvetítőkereskedelmen volt. A hollandok kereskedőnéppé váltak. Afő cikkeket az értékes fűszerek (bors, szerecsendió), a rizs és a tea adták, mely utóbbi csak nehezen tudott elterjedni Európában (az angol udvarban például először főzelékként került az asztalra). Emellett sajátos holland cikkekkel látták el Európát. Ilyen volt például a sajt, az agyagpipa, a fajansz vagy a tulipánhagyma. Egyre inkább Hollandia lett az egész világ teherszállítója, ami bár nagy haszonnal járt, hosszú távon a hazai ipar gyengüléséhez vezetett. Kereskedelempolitikájukban egyedül a nyereség volt a lényeg, sokszor szállítottak ellenségeiknek is árukat. Elvük a szabadkereskedelem volt, de csak azért, mert hatalmas előnnyel rendelkeztek a többi állammal szemben. Ebben az időben Hollandia volt Európa pénzügyi központja, ők alapították meg a modern tőzsdézést is. A Kelet-indiai (1602) és a Nyugat-indiai Kereskedelmi Társaság (1621) részvényei voltak az első értékpapírok, melyek tőzsdei forgalomban vettek részt. Az amsterdami kereskedelmi ügyletek az egész világot behálózták. A gazdasági fejlettség ellenére itt nem volt államilag szabályozott gazdaságpolitika, minden tartomány önállóan határozta meg szervezetét, még sokszor külkereskedelmét is. Egységes pénze sem volt a köztársaságnak, minden terület féltékenyen őrizte a maga pénzverő jogát. Ez a „széttagoltság” a politikai életre is hatással volt. Hollandia tulajdonképpen tartományok föderalisztikus halmaza maradt, sem abszolutizmus, sem egység nem jött létre. A rendi gyűlésben a tartományoknak egy-egy szavazatuk volt, és mivel egyhangú szavazásra volt szükség a döntéshez, a gyűlés gyakorlatilag életképtelenné vált. Egy 12 tagú államtanács irányította az ügyeket, melynek elnöke a kormányzó volt. A tanácsban a vezetés egyre inkább Holland tartomány kezébe ment át, melynek neve lassan az egész szövetségre vonatkoztatva kezdett általánossá válni. Nem létezett egységes hivatalnokszervezet sem, a helyi tartományi rendek és helytartók széles önállóságot élveztek. Az államtanács és a kormányzók tulajdonképpen egymás hatalmát ellenőrizték, korlátozták. A század első felében az Orániai-ház adta a kormányzókat, de hatalmuk csak a háborúk idején jelentett központi irányítást a tartományok fölött. 1650 és 1672 között nem töltötték be ezt a tisztséget, s az Orániaiakat is csak az ekkor meginduló francia-holland háború emelte újra a kormányzói tisztségbe. Orániai Vilmos (1672-1702) azonban angol királlyá választása (1689) és a két állam között létrejött perszonálunió után csak a távolból irányította a tartományokat, így azok szabadsága megmaradt. A Német-római Császárság a 17. században Afrancia és holland felemelkedéssel szemben az új század a német területek számára – a spanyolokhoz hasonlóan – inkább a válságot hozta. Ez összefüggött azzal is, hogy itt is a Habsburg-ház uralkodott, melynek hatalmát sokan szerették volna csökkenteni. A Német-római Birodalom ráadásul – szemben Spanyolországgal – az előző századtól a megosztottságot örökölte, mely az élet minden területére kiterjedt. A legfőbb problémának a vallási megosztottság tűnt, a fejedelmek jelentős része a protestantizmust képviselte, a Habsburgok pedig a katolicizmust. Az előbbiek a birodalom széttagoltságát akarták fenntartani, az utóbbiak az egységet létrehozni. A Habsburg-császárok, a kor követelményeinek megfelelően, a központosításra törekedtek mind a birodalomban, mind a dunai tartományaikban. Csakhogy a 17. századi feladat túl nehéz és sokrétű volt egyszerre. A dunai monarchiában – mely egyben családi birtokuk is volt – nemcsak az abszolutizmust kellett kiépíteniük, hanem a törökök támadását is meg kellett akadályozniuk. Ezzel párhuzamosan a birodalomban az erős császári hatalom létrehozása közben ki kellett védeniük a franciák és más külső ellenségek támadásait is. A feladatok sokasága azt eredményezte, hogy a Habsburgoknak egyiket sem sikerült teljes egészében megoldaniuk. Habsburg Mátyás (1612-19) 55 éves korában került a császári trónra. Már korábban is részesedett a hatalomból, ugyanis 1608-ban megválasztották Magyarország királyává, majd megszerezte Alsó- és Felső-Ausztriát és Morvaországot is. Bár a dunai monarchia uralkodója volt, ezeken a területeken a rendek irányították a politikát, mert ez volt a feltétele Mátyás megkoronázásának. 1611-ben megszerezte a cseh trónt is, a következő évben pedig, Rudolf halála után, a választófejedelmek őt választották meg császárrá. Egész uralkodása alatt a kompromisszumra törekedett, a rendekkel való küzdelembe azonban élete végére belefáradt, ráadásul az utódlás is gondot okozott. Mátyásnak ugyanis nem volt fiú örököse. A két lehetséges utód unokaöccse, Ferdinánd és a spanyol király, III. Fülöp lehetett. 1617-ben a cseh, a következő évben pedig a magyar rendek is elfogadták Ferdinándot Mátyás utódának. A hatalom átadását azonban alaposan megnehezítették az 1618-ban kezdődő prágai események. 1618 májusában a Habsburg-kormányzat két fontos tisztviselőjét kidobták a prágai vár ablakán (defenesztráció), a cseh rendeknek ugyanis nagyon nem tetszettek a várható utód ellenreformációs elképzelései. Az érintettek számára nem végződött tragikusan az eset, mert a vár alján évtizedek alatt összegyűlt szemétre estek, de az esemény olyan háborúba torkollott, amely egész Európát megmozgatta.

A harmincéves háború A harmincéves háború (1618-48) első időszaka belháborúnak tekinthető, s csak a dánok 1625-ös beavatkozásával vált nemzetközivé a küzdelem. Az ún. cseh szakasz 1618 és 1620 között zajlott. A defenesztráció után a csehek ugyanis kezükbe vették a hatalmat, s Mátyás halálakor – Ferdinánd helyett, aki a keményvonalas katolikus ellenreformációt jelentette volna – új uralkodó után néztek. A német protestánsok egyik vezérét, a református pfalzi választót, V. Frigyest szemelték ki. Thurn gróf hívására, aki a rendek vezetője volt, Frigyes megjelent Prágában, és királlyá koronázták. Ő külső segítségre is számított a Habsburgok ellen, de csak Bethlen Gábor erdélyi fejedelem csapatai jelentek meg, mikor elkezdte ostromolni Bécset. Közben II. Ferdinándot (1619-37) a német fejedelmek császárrá koronázták, és az is őt segítette, hogy a Protestáns Unió lutheránus tagjai megtagadták a segítséget, s a Katolikus Ligával együtt a dunai monarchia belügyének tekintették a cseh háborút. A Habsburgok csapatokat mozgósítottak, és 1620 novemberében Fehérhegynél döntő győzelmet arattak. V. Frigyes, aki seregeivel lekéste a csatát, már csak menekülni tudott a helyszínről. Acseh rendi ellenállásnak ezzel vége volt, a vezetők közül 27-et a következő évben kivégeztek. A nemesi birtokok háromnegyed részét elkobozták, és udvarhű embereknek adták. 1627-re Csehországban, a következő évben pedig Morvaországban is átszervezték a kormányzatot, ezeken a területeken tehát a Habsburg abszolutizmus felülkerekedett. A cseh kérdés rendezése után – ahelyett, hogy lezárult volna – a birodalomban folyt tovább a háború. Most már az Unió és a Liga csapatai is részt vettek a küzdelmekben. A katolikusok Tilly gróf vezetésével sorozatosan aratták győzelmeiket a protestánsok fölött, az Unió felbomlott, és úgy látszott, a két katolikus (a bajor és a Habsburg) győzedelmeskedik. A sikerek hatására Ferdinánd oszthatatlannak nyilvánította az osztrák-ház birtokait, a főhercegek ezután nem örökölhettek külön tartományokat. Sőt úgy tűnt, hogy a német fejedelmek fölött is megszilárdítja hatalmát. Ez pedig már senkinek nem volt ínyére, a fejedelmek tehát külső segítség után néztek, s a belháború nemzetközi méreteket öltött. A további háború katonai-politikai eseményeiről már a nemzetközi kapcsolatoknál részletesen írtunk, ezért itt csak a német belső fejlődést érintőkről lesz szó. A harcok során két teljesen világos szándék állt egymással szemben: a Habsburgok hatalmukat szerették volna megtartani, a fejedelmek és a külső beavatkozók pedig a német központosítást akarták mindenképpen szétzilálni. A dánok fölötti győzelem (1629) utáni örömében Ferdinánd kiadta azt a rendeletét, melynek értelmében vissza kellett adni minden olyan területet az egyháznak, melyet 1555 óta a fejedelmek magukhoz ragadtak. Az ellenreformációs intézkedés a tartományurak önállóságát veszélyeztette, s a Habsburgok túlzott megerősödésének réme a franciák beavatkozását „kényszerítette ki”. Ők ekkor még a svédekkel akarták megvívatni a háborút, s csak 1635 után avatkoztak be közvetlenül. Az elhúzódó háború a negyvenes évek elejére már szinte a polgári lakosság és nem az ellenséges hadseregek ellen folyt. Nagy ütközetek ritkán voltak, elkezdődtek a nagy manőverezések egymás elkerülésére. Mindennek hátterében a hadseregek ellátási nehézségei húzódtak, hiszen a katonával vonult egész családja is. Már csak a hadvezérek „élvezték” a háborút, a lakosság szenvedései egyre nagyobb méreteket öltöttek. A nagyobb városok még meg tudták védeni magukat, de a kisebbek és a falvak teljesen kiszolgáltatottak voltak. A rablások és erőszakoskodások mindennaposakká váltak, lassan minden katona (még a hazai is) ellenség volt. A terhek a parasztságot késztették lázadásokra, a folyamatos pénzrontás pedig a polgárságot. Mindez csak tovább növelte az egyébként is iszonyatos emberáldozatot. A háború teljesen szétzilálta a gazdaságot, az 1648-ban megkötött vesztfáliai béke pedig a birodalom teljes politikai felbomlását szentesítette. A béke alkotmányjogi rendelkezései a birodalom rendjeit szabadságaikban és privilégiumaikban megerősítették. Megkapták a következő jogokat: törvényhozás, bíráskodás, adóztatás, állandó hadsereg tartása és pénzverés. Mostantól már „hivatalosan” is független külpolitikát folytathattak, szövetségeket köthettek, de azok nem irányulhattak a császár és a birodalom békéje ellen. Vesztfáliában a vallási rendelkezések megerősítették az augsburgi vallásbékét, sőt a reformátusok is egyenrangúvá váltak a katolikusokkal és az evangélikusokkal. A városokat kivéve a rendeknek megadták a reformálás jogát, s amennyiben alattvalóik ehhez nem akartak alkalmazkodni, kivándorolhattak. A birodalmi gyűlésen a katolikus és a protestáns rendek különgyülekezetet alkottak s a vitás vallási kérdésekben nem többségi szavazattal, hanem megegyezéssel döntöttek. Itt mondták ki először hivatalosan, hogy a gyűlés legfontosabb feladata a törvényhozásban való részvétel. (A gyűlésnek, mely 1663 után folyamatosan ülésezett, Regensburg lett a székhelye.) Összefoglalván tehát a béke rendelkezéseit, megállapíthatjuk, hogy a Német-római Birodalomban továbbra sem alakult ki egységes abszolutizmus. A harmincéves háború hatalmas veszteségeket okozott a gazdaságban. A termőföld sok helyen annyira tönkrement, hogy később sem próbálták művelés alá venni, hanem meghagyták erdőnek. Az állatállomány nagy része elpusztult, a maradék pedig annyira silány volt, hogy sem a földek művelésére nem volt alkalmas, sem elegendő trágyát nem biztosított a megfelelő terméshozam eléréséhez. A takarmányhiány miatt gyors változás elképzelhetetlennek tűnt. A mezőgazdaság mellett a háború az ipart is tönkretette. Lecsökkent az iparosok és a fogyasztók létszáma is. A termelési gondok miatt a kereskedelem a városok szűk körzetére szorult vissza, s a teljes gazdasági széttagoltság tovább szűkítette a lehetőségeket. A kisállamok közötti vámok, melyek a fő bevételi forrást jelentették, a pénznemek, súlyok és mértékek különbözősége szintén a gazdasági egység kialakulása ellen dolgoztak. Minden államocska legfőbb célja pusztán az állami jövedelmek növelése volt, a gazdaság fejlesztése nélkül. Inkább állami monopóliumok, mint manufaktúrák létrehozására törekedtek, a vámokat és illetékeket akár az ipar rovására is emelték, vagyis a német merkantilizmus sajátos irányt vett. A folyamatos társadalmi feszültségek és az állandó küzdelmek a fejedelmi abszolutizmusok kiépülését eredményezték. Az uralkodók az egyre növekvő számú katonaságra és hivatalnokságra támaszkodva háttérbe szorították a rendeket, s a társadalmat belekényszerítették az alattvalói lét engedelmes kereteibe. Természetesen ez a folyamat eltérő sikerrel ment végbe a különböző területeken, az viszont tény, hogy a birodalmi abszolutizmus helyett csupán fejedelmi egyeduralmak jöttek létre. A poroszok és a Habsburg-monarchia A sok kis részből kettő emelkedett ki igazán: Poroszország és a Habsburgok dunai monarchiája, s ezek a későbbi német fejlődést is döntően meghatározták. Az előbbi Brandenburgból és Poroszországból jött létre. Megerősödését és nemzetközi elismerését Frigyes Vilmosnak (1640-88) köszönhette, aki megkapta a „nagy választó” nevet. Apja féltékenysége miatt Hollandiában töltötte ifjúkorát, s ez jó alapokat adott a fiatal uralkodónak. Az ő királysága alatt alakultak ki a későbbi porosz állam alapvető vonásai. A korlátlan hatalom kiépítésére törekedett, visszaszorította a rendeket, nem riadva vissza eközben semmiféle jogtiprástól. A hivatalnokság teljesen a fejedelem uralma alatt állt, bármikor áthelyezhetők és leválthatók voltak a hivatalnokok, az uralkodó tetszésének megfelelően. A központi kormányszervek vezetői a háború alatti katonai biztosokból kerültek ki, garantálva ezzel a katonás módszereket, Poroszország tehát nem véletlenül vált katonaállammá. Az uralkodó másik támasza a hadsereg volt, melynek kiképzési fegyelme Európa-szerte hírhedt volt. Az állandó katonaság egy jelentős része a parasztságra épült, tisztjei a nemességből kerültek ki. Ütőképessége lehetővé tette a szinte folyamatos terjeszkedést, amelynek érdekében Frigyes Vilmos bárkivel hajlandó volt szövetkezni. A király jelszava az volt, hogy egy jó protestánsnak nem szabad az Isten által felkínált lehetőséget visszautasítani, s ez a külpolitikai alapelv nagy tetszésre talált az utódok körében is. Gazdaságilag is sokat köszönhetett neki a későbbi Poroszország. Csatornát építtetett, mely összekötötte az Elbát az Oderával, postát szervezett, mocsarakat csapoltatott le, s a fejlesztés érdekében több mint 20 ezer hugenottát fogadott be országába. Valláspolitikáját egyébként is a legnagyobb tolerancia jellemezte. Uralkodása végére elmondható, hogy kialakultak a későbbi porosz állam alapjai. Közvetlen utóda, III. Frigyes (1688-1717) az ország területét ugyan nem gyarapította, viszont mindent megtett az udvartartás fényének emeléséért, s a kulturális élet fejlesztéséért. 1701-ben megszerezte a királyi koronát, megnyitva ezzel a Hohenzollern uralkodók sorát, és megalapítva a Porosz Királyságot. A Német-római Birodalom másik legerősebb állama a Habsburgok dunai monarchiája volt. Helyzete sajátos volt, hiszen területeinek több mint a fele nem tartozott a Német-római Birodalomhoz. Földrajzi fekvéséből adódóan a török elleni védekezés volt a legfontosabb feladata, de uralkodóinak – mivel egyúttal császárok is voltak – a német kérdéssel is folyamatosan foglalkozniuk kellett. Mivel a század közepére egyértelműen kiderült, hogy a Német-római Birodalomban az abszolutizmus kiépítése nem sikerülhet, ezért a Habsburguralkodók minden lehetőséget kihasználtak saját monarchiájuk megerősítésére. A problémát csak az okozta, hogy azért mindig maradtak német ügyek is, így általában elaprózták magukat. III. Ferdinánd (1637-57) a vesztfáliai béke után saját országában keresett vigasztalást ellenreformációs törekvéseivel. Ennek hatására egyedül csak a cseh tartományból 150 ezer ember vándorolt ki, mely elsősorban gazdaságilag jelentett öngyilkosságot (hasonlóan a spanyolországi mórok kiűzéséhez). Az uralkodót azonban inkább a zene, a vadászat és a kémia érdekelte. Mivel idősebb fia, IV. Ferdinánd 1654-ben meghalt, a kisebbik, Lipót örökölte a trónt. Eredetileg papi pályára szánták, s későbbi despota híre ellenére is egész életében inkább tétova nyárspolgár maradt, a politikát tanácsosaira bízta. I. Lipót (1657-1705) nagyon szerette a zenét, az olasz nyelvet, zeneszerzéssel is foglalkozott, de nagy bánatára energiájának nagyobb részét a magyar és az ezzel összefüggő török kérdésre kellett fordítania. A Királyi Magyarországon a központosított hatalmat kellett kiépítenie, a hódoltsági területekről pedig – ígéretéhez híven – a törököt kellett kiűznie. A század végére mindkét kérdés rendeződött, de ennek folyamatát részletesebben a magyar résznél fogjuk tárgyalni. Anglia a 17. században A kontinenshez képest a szigetország fejlődése sajátos irányt vett, hiszen a 17. században polgári forradalma volt. Az alkotmányos királyság létrejötte ismeretlen volt az akkori Európában, és ez megteremtette a feltételeket Anglia rendkívül gyors, további fejlődéséhez. A17. században Anglia is agrárállam volt, de a városokban élőkön kívül a vidéki népesség is polgárosodott. A szabad parasztság többsége vállalkozott a gyapjúiparban, és foglalkozott kereskedelemmel is. Bizonyos évi jövedelem fölött parlamenti választóvá vált, részt vehetett a vidéki közigazgatásban, így az itteniek belekapcsolódtak a politikai életbe. (Például amikor I. Károly fenyegetően lépett fel a parlamenti ellenzékkel szemben, egyetlen területről 6000 paraszt vonult be Londonba.) A vidéki és városi lakosság elkülönülése nem volt olyan éles, mint más országokban, így a forradalom is az egész társadalom ügyévé válhatott. Anglia másik sajátossága, hogy a parlament jóval erősebb volt, mint Európában, a királynak viszont jóval gyengébb hivatalnokszervezet állt rendelkezésére. Mindebből az következett, hogy az uralkodók és a parlament között folyamatos egyezkedés folyt. Sok királyi jövedelem a rendek „ajándéka” volt az új uralkodó számára (pl. a külkereskedelmi vámok), amit ugyan mindig megszavaztak, de nem vált ezzel együtt sem automatikussá. A királyságnak nem voltak rendszeres adójövedelmei, ezért a monopóliumok egyre kiterjedtebb rendszerére próbált támaszkodni. Pénzért adományoztak lassan minden jogot, s szinte az összes közszükségleti cikk termelése és árusítása monopóliummá vált. Ez a külkereskedelemben még elfogadható volt, hiszen megakadályozta az értelmetlen versengést, de a belső gazdasági életben egyre inkább a fejlődés rovására ment. Ráadásul a gazdasági szabadságok korlátozása tovább növelte a társadalmi feszültségeket, a parlament egyre többet foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, a királyok viszont egyre merevebben ragaszkodtak jövedelmeik kizárólagos forrásaihoz. Mindezek az ellentétek vallási formában jelentek meg, és egyik oldalon sem azért, mert vallási fanatizmusról volt szó. A vallás akkoriban sokkal többet jelentett magánügynél, politika volt. A királyok mereven ragaszkodtak az anglikán egyházszervezethez. I. Jakab nem véletlenül mondta, hogy ha „Nincs püspök, nincs király sem”, hiszen kellő hivatalnokszervezet híján az egyházra jóval nagyobb erővel kellett támaszkodnia, mint a kontinens országaiban. A vallás az ő értelmezésében tehát a királyi hatalmat jelképezte a parlament fölött. Ezzel szemben állt a puritanizmus, mely az önállóbb egyházszervezetért harcolt. A puritán elnevezés a latin purus (tiszta) szóból eredt, s a kálvinizmushoz kapcsolható

irányzat a vallást meg akarta tisztítani minden, az anglikánok által meghagyott katolikus külsőségtől. Bár több irányzata is volt, életfelfogásuk alapvetően megegyezett. A puritánok szerint a tisztességes és rendszeresen végzett munka Istennek tetsző cselekedet, és ennek eredményessége a „kiválasztottság” öntudatára jogosít fel. Mindenki maga közeledik Istenhez, sorsának tudatos irányítása által, és Isten már a Földön jutalmazza munkájának eredményével a kiválasztottakat. Apuritánok szinte mániákusan harcoltak minden olyan dolog ellen, ami szerintük ésszerűtlen vagy fényűző volt. Ilyenek voltak a templomi külsőségek és bármilyen szórakozás is. Gyűlöletük tárgya volt a színház, a pusztán szórakoztató szépirodalom, a tánc és a zene is. Csak a tisztességes munkán alapuló, hasznos dolgok voltak fontosak, s a komoly tudományos képzettség. A vallás az ő értelmezésükben a társadalom, a parlament függetlenségét jelképezte a királlyal szemben. A puritanizmus irányzatai tulajdonképpen a szabadsághoz való ragaszkodás fokában tértek el egymástól. A presbiteriánusok tekinthetők a legmérsékeltebbeknek, ők csak az államhatalomtól akartak önállósulni, de kötelezően megállapított szervezettel és tantételekkel, vagyis meg akarták tartani a református püspökök rendszerét és az egyházi hierarchiát. Az independensek (függetlenek) az egyházközösségek alakításának teljes szabadságát hirdették, melyekben mindenki saját magának papja, vagyis teljesen elvetették a hierarchiát. Mindkettőnek alapja volt azonban a szabad személyiség és a gazdasági szabadság gondolata, s így már érthető, hogy vallási elképzeléseik miért jelentettek egyben politikai szembefordulást is a monopóliumokra épülő, merev rendszerrel. Halála előtt Erzsébet királynő legközelebbi rokonát, VI. Jakab skót királyt jelölte ki utódjául, aki Angliában I. Jakabként (1603-25) uralkodott. Művelt ember volt, amit szeretett fitogtatni is, határtalan királyi öntudata ellentétben állt esetlen külsejével. Skóciából hozott gondjait – kényszerű kálvinista nevelés, „rendetlenkedő” rendek – Angliában akarta megoldani, ami hamar népszerűtlenné tette. Bár támogatta a katolikusokat, ők mégis többet vártak Stuart Mária fiától. A parlamentnek és a puritánoknak pedig egy értekezése nem tetszett igazán, amely a királyság isteni eredetéről szólt, és az uralkodó jogát hangsúlyozta a törvények felülvizsgálása terén. A parlament ezért kinyilatkoztatta, hogy beleegyezése nélkül a király nem hozhat törvényeket. Jakabot tehát két oldalról is támadták és a politikai ellentétek hevességét mutatja az a tény, hogy 1605-ben a katolikusok sikertelen kísérletet tettek a parlament felrobbantására. Alegfőbb ellentmondás talán a király szándékai és lehetőségei között feszült. Hiába beszélt abszolutizmusról, ahhoz adminisztratív államszervezetre lett volna szükség. Így kénytelen volt állandóan összehívogatni, majd feloszlatni a parlamentet, különösebb eredmény nélkül. Pénzt vagyonelkobzásokkal és monopóliumok árulásával tudott csak szerezni, ráadásul homoszexuális kegyence, Buckingham herceg tanácsaira hallgatva erőteljes puritánüldözésbe kezdett. (Ennek következtében vándoroltak ki puritán tömegek a későbbi ÚjAngliába.) Mivel a külpolitikában sem volt sikeresnek nevezhető, fiára, I. Károlyra (1625-49) inkább csak problémákat hagyott. Károly ugyanúgy a feltétlen királyi hatalom híve volt, mint apja, ráadásul ő közel egy évtizedig ki is próbálhatta ezt az uralkodási formát. Szenvedélyes műgyűjtő volt, pártolta a művészeket. Felesége, Mária Henrietta, XIII. Lajos francia király nővére volt, ami külpolitikailag francia orientációt jelentett, és ez a parlament többségének nemigen tetszett. Hibája és végzete az volt, hogy gyakran felesleges taktikázásokhoz folyamodott, ami egyre növelte a bizalmatlanságot személyével szemben. Sajnos megörökölte Buckingham herceget, s mivel ifjúkori barátság fűzte őket össze, az továbbra is a politikai élet főszereplője maradt. Az ő kapkodó és sikertelen külpolitikai lépései 1628-ban a parlament összehívását eredményezték, ahol a rendek megszavazták a „Jogok Kérvényét” (Petition of Rights), melyben kimondták: bármilyen adó vagy kényszerkölcsön csak a parlament jóváhagyásával vethető ki, tilos a katonák beszállásolása és a törvényes bírói ítélet nélküli letartóztatás. Emiatt Károly nem hívta össze a rendeket 1640-ig, vagyis ezalatt megpróbált a kontinentális abszolutizmusra áttérni. Egyik minisztere, Strafford grófja segítségével megnövelte az angol flottát, melynek hatására a kereskedelem felvirágzott. Nemzetgazdasági tanácsot hozott létre, mely rendbehozta a pénzügyeket. Vallási téren, William Laud canterbury érsek vezetésével, az anglikán egyház további erősítésén fáradozott. Straffordot kinevezte a katolikus Írország helytartójává, hogy itt is erősítse az anglikán egyházat. Igazi tömegbázist azonban sehol sem sikerült szereznie, és az indulatok akkor szabadultak el, amikor Skóciában is be akarta vezetni az angliai egyházrendszert. A skótok a függetlenség zálogát látták a presbiterianizmusukban, ezért 1638-an fellázadtak, sőt a kedvetlenül harcoló angol seregeket le is győzték. Ezzel egy időben Angliában adómegtagadási mozgalom indult el, így Károlynak nem maradt más választása, mint 1640-ben ismét összehívni a parlamentet. Ezt az időpontot tekinthetjük az angol forradalom kezdetének. Az angol forradalom A forradalom időszakát Angliában a következő szakaszokra bonthatjuk fel: 1. Parlamenti szakasz: 2. Polgárháborús szakasz: 3. A köztársaság időszaka: 4. A restauráció időszaka: 1640-1642 1642-1649 1649-1660 1660-1688

5. A „dicsőséges forradalom” időszaka: 1688-1689 1640-ben ült össze a „rövid parlament”, mely mindössze három hétig tartott. Az alsóház (melynek csupán kb. 10%-a volt polgár!) inkább sérelmeivel, mint a skót támadással foglalkozott, ezért az uralkodó feloszlatta. A döntés után Londonban zavargások törtek ki, és a skót seregek is átlépték a határt. A király 1640 őszén összehívta az ún. hosszú parlamentet, mely többszöri átalakítással ugyan, de 1653-ig együtt ülésezett. Afelsőházban az uralkodó hívei voltak többségben, az alsóházban a puritánok. Az ellenzéket John Hampden és John Pym vezette, akik elérték, hogy a parlament vád alá helyezze Straffordot és Laud érseket. (Később mindkettőjüket kivégezték.) A parlament eltörölte az eddig hozott abszolutisztikus intézkedéseket; felszámolta a Csillagkamarát és a Magas Bizottságot, elsöpörte a tanácsrendszert, majd szövetségre lépett a skótokkal. Rendek helyett most már, politikai érdekeiknek megfelelően, a szemben álló felek pártokba tömörültek mind a gyűlésben, mind az utcákon. Akirály híveit „ gavalléroknak” nevezték, valószínűleg a spanyol caballero (lovag) szóra utalva, a parlament hívei pedig a „kerekfejű” elnevezést kapták, rövidre nyírt hajuk miatt. Az utóbbiak szabad kereskedelmet, presbiteriánus egyházat és felelős kormányt követeltek. Az uralkodó 1642-ben megpróbált vádat emeltetni a túl sokat akaró ellenzék vezetői ellen, ami azonban a londoni tömegek nyomására meghiúsult. A királyi pár kénytelen volt távozni Londonból, hiszen parlamentáris úton nem lehetett az ellentéteket megoldani: megkezdődött a polgárháború. A polgárháború, bár az egész lakosságot foglalkoztatta, csupán kis létszámú hadseregek (tízezres) összecsapásait jelentette. Az első két év a gavallér seregek győzelmeit hozta, amelyeket nagyobb szakértelmüknek köszönhettek. A harcokban elesett Hampden és Pym is, a királyi csapatok már Londont fenyegették. 1644-ben azonban fordult a kocka. Pénzzel ugyanis, ami minden hosszabb háború előfeltétele, a kerekfejűek rendelkeztek. A skótokat ismét bevonták a harcokba, s egy Oliver Cromwell nevű képviselő ütőképes lovasegységet hozott létre. Az 1644-ben Marston Moornál vívott ütközetben épp ez utóbbi beavatkozása döntötte el a csatát a parlament javára. Cromwell jómódú parasztokból és iparosokból szervezte seregét, mely vértjeiről a „vasbordájú” nevet kapta. A katonaság elsősorban independensekből állt, ők már elveikért harcoltak, s ezért a későbbiekben is aktívan beleavatkoztak a politizálásba. Nézeteiket jól mutatta jelszavuk: „Bízz Istenben, és tartsd szárazon a puskaport!” Ez az új típusú hadsereg (New Model Army) elsöprő győzelmet aratott 1645-ben Nasebynél, a király katonáinak csaknem felét fogságba ejtve. Az erődök sorban megadták magukat a parlamentnek, I. Károly pedig, miután tiszteletteljes fogadtatásról biztosították, 1646-ban megadta magát a skótoknak. A következő évben ők hajlandók voltak kiadni az uralkodót, amennyiben az angolok kifizetik a skót sereg zsoldját. A 400 ezer font és a király átadása egyszerre történt, ami nem feltétlenül öregbítette a skótok hírnevét. Cromwell meglepő hódolattal bánt I. Károllyal, állandó tárgyalás folyt közöttük, ami azt jelezte, hogy bizonyos feltételek mellett hajlandó elfogadni a királyság intézményét. A királyellenes táborban azonban a bomlás jelei mutatkoztak. Megjelent a levellerek (egyenlősítők) irányzata, akik radikálisabbak voltak az independenseknél. A hadsereg egyik tisztjének, John Lilburne-nek tanításait követték, miszerint vagyontól függetlenül mindenkinek joga van beleszólni a parlament összetételébe és a politika alakításába. Cromwell és az independensek szorongatott helyzetbe kerültek. A hadsereg jelentős része a levellerekkel szimpatizált, és árulónak nevezte vezérét a királlyal való tárgyalásai miatt, a presbiteriánusok és a skótok pedig közeledtek az uralkodóhoz. Cromwell nem veszíthette el a hadsereget, de a levellerek visszaszorításának ára a határozott királyellenesség volt. Akellően harcias katonaság 1647-ben megszállta Londont, és ezzel a politikai vezetés túlnyomórészt az independensek kezébe került. A parlament megtisztítására az 1648-as skótok elleni prestoni győzelem után került sor. A „csonka parlament” (kb. 150 fős) már a kompromisszumra hajló presbiteriánusok nélkül ülésezett. A „véreskezű Stuart Károlyt” bíróság elé állították, de a halálos ítéletet még a radikális parlament is csak Cromwell nyomására volt hajlandó jóváhagyni. A kivégzés, amelyet 1649 januárjában hajtottak végre, elszörnyedést váltott ki egész Európában. Ezzel véget ért a polgárháború időszaka, Anglia köztársaság lett. A köztársaság évei Cromwell belpolitikai „kísérleteivel” és az ebből fakadó zűrzavarral teltek. Őt valójában a jó szándék vezette, tragédiája az volt, hogy a változásokat túl gyorsan akarta, ami csakis diktatorikus módszerekhez vezethetett, s ez egyedül a külpolitikában hozott rendkívüli sikereket Anglia számára. A régi, köznemesi családból származó Oliver Cromwell 1628-tól vett részt a politikában, mint Cambridge alsóházi követe. Kezdetben nem akart politikai karriert, sikerei után viszont a vezetést Isten szándékának tulajdonította, ezért puritán meggyőződésének megfelelően nagyon komolyan vette „küldetését”. Ennek volt köszönhető, hogy a legrendkívülibb helyzetekben is képes volt gyorsan és kétségek nélkül dönteni. Minden cselekedetét „Isten parancsa szerint” tette, legyen az megtorlás vagy megbocsátás. A köztársaság, melyben egy 41 fős államtanács irányította az ügyeket, politikai rendszerének kialakításakor is erősen támaszkodott a hadseregre. Az intézkedések a királyságot és a felsőházat eltörölték, a polgárokat hűségesküre kötelezték. Az 1649-es ír felkelést kegyetlenül leverték, és több csatában legyűrték a skótok ellenállását is. A trónörökös, a későbbi II. Károly csak regényes körülmények között tudott kimenekülni hazájából. 1651-ben meghódították Skóciát, és Írországgal együtt az Angliával való unióra kényszerítették, vagyis ami nem sikerült évszázadok alatt az angol uralkodóknak, azt Cromwell két év alatt megvalósította. Az 1651-ben kiadott hajózási törvényben az angol kereskedelmi érdekeket védte, s elsősorban Hollandia közvetítőkereskedelme ellen irányult. Kimondta ugyanis, hogy külföldi árut csak angol hajó vagy a termelő ország hajója szállíthat Angliába. Mindez több angol-holland háborút is vont maga után. Felszámolta a levellerek mozgalmát, akik a hadseregben elfoglalt pozíciójukat szerették volna érvényesíteni a politikában is. A változásokat azonban túl lassúnak tartotta, ezért 1653-ban szétzavarta a – szerinte döntésképtelen és erkölcstelen – parlamentet, és 150 új képviselőt válogatott össze az egyházközségekből. A „ szentek parlamentjével” azonban, melyben megkezdődtek az alkotmányozási munkálatok, a hadsereg egy része elégedetlen volt, ezért még abban az évben feloszlott. Ezután új alkotmányt (egy adott ország alaptörvényeit jelenti a fogalom) adtak ki – mely azóta is Anglia egyetlen írott alkotmánya, a későbbiekben nem volt ilyen –, s Cromwell az „állam védnöke” (Lord Protector) lett. Ezzel kezébe került a kormányzás és a hadsereg vezetése. A parlament elégedetlensége miatt azonban 1655-ben ismét váltott, teljes katonai uralmat vezetett be, amit viszont már a következő évben

beszüntetett. A parlament a koronát is felajánlotta neki, aminek elfogadását lehetetlenné tette a köztársaságpárti hadsereg. Élete utolsó éveit rettegésben töltötte az ellene megkísérelt merényletek miatt. Végül is elképzelései az egyenlősítésről és a vallási türelemről nem valósulhattak meg. Buzgó tevékenysége sikertelen maradt, sőt 1658-ban bekövetkezett halálát szinte megváltásnak érezte a lakosság. Bár utódjának fiát, Richardot jelölte, a hatalom egyre inkább a hadsereg kezébe került. A köztársaság „rémuralma” után a többség a királyság visszaállításában látta a megoldást. Ez irányban a skóciai sereg parancsnoka, George Monk tábornok tette meg a kezdő lépést. Csapataival Londonba vonult, ahol szinte felszabadítóként fogadták. A parlament elfogadta a Stuartok visszatérését. II. Károly, Anglia új uralkodója 1660 tavaszán viharos lelkesedés közepette bevonult Londonba. A köztársaság Angliában ezzel véget ért, megkezdődött a restauráció időszaka. Az angolok tehát vágytak a rendre, és II. Károlynak (1660-85) nagyon könnyű lett volna megszerettetnie magát. Aléha, élvhajhász uralkodó azonban rosszul mérte fel a helyzetet. A királypártiak ugyan bosszút állhattak az I. Károlyt kivégző bíróság tagjain, és Cromwell holttestét is felakaszthatták, de ez még nem jelentette azt, hogy a parlamentben is megszerezték volna a hatalmat. Az új király azonban egyrészt lehetetlennek tartotta a puritánokkal történő megegyezést, másrészt hitt abban, hogy visszaállítható az abszolutizmus Angliában. Ez utóbbi célja elérésében maximálisan támogatta XIV. Lajos is, aki pénzzel és diplomáciával segítette. Károly az anglikán egyház erősítésével a katolicizmust akarta visszacsempészni, a vallás kérdése azonban még mindig politikai ügy volt Angliában. A parlament ellenszegült, és 1673-ban törvényt alkotott (Test Act), mely alapján minden állami és katonai alkalmazottnak kötelező volt egy katolikus hitelvekkel ellenkező hivatali esküt letennie. Emiatt Jakab hercegnek, a király buzgó katolikus öccsének is le kellett mondania a flotta-főparancsnoki állásáról. Ahogy II. Károly a katolicizmust erőltette, úgy keményedett a parlament ellenállása is. Az önkényeskedések megakadályozására 1679-ben szabályozták a törvénykezési eljárást (Habeas Corpus Act). Az állampolgárok biztonságáról szóló törvény kimondta, hogy a gyanúsítottal azonnal közölni kell az ellene emelt vádat, és meghatározott időn belül meg kell indítani ellene az eljárást. A király kénytelen volt elfogadni a rendelkezést, de a parlamenttel való viszonya innentől véglegesen megromlott. A gyűlést összehívogatta és feloszlatta különösebb eredmény nélkül, az ellene összeesküvőket kivégeztette. A parlamenten belül a radikálisok (whigek) és mérsékeltek (toryk) közti ellentéteket próbálta meg kihasználni. Ez utóbbiak hatalomra kerülésével történhetett meg az, hogy a király 1685-ben bekövetkezett halála után a parlament elfogadta Jakabot Anglia trónján. A dolog azért volt furcsa, mert akkor lépett katolikus király az angol trónra, amikor a törvények szerint egyáltalán hivatalt sem vállalhatott volna. II. Jakab (1685-88) koronázásakor ígéretet tett, hogy a törvényeket tiszteletben tartja és meghagyja az anglikán egyház jogait. 1687-ben kiadott rendeletében a teljes vallási türelmet hirdette meg, amely egyben a Test Act eltörlését is jelentette. Ez ellen már az anglikán püspökök is tiltakoztak, megijedve a katolikus királyság rémétől. Az új uralkodójelölt II. Jakab leányának (Máriának) férje, a holland Orániai Vilmos volt. Ő elfogadta a meghívást az angol trónra, és a „parlament szabadságának védelmében” 1688 őszén partra szállt Angliában. Ezzel véget ért a restauráció időszaka, s megkezdődött az angol forradalom utolsó szakasza. A hatalomátvétel az utókortól, gyorsasága és vértelensége miatt, a „dicsőséges forradalom” nevet kapta. A 17. századi „hódító Vilmos” fegyelmezett seregei szinte ellenállás nélkül jutottak el Londonig. A problémát Vilmos számára inkább az jelentette, hogy saját magának kellett megszerveznie apósa kiszöktetését az országból. II. Jakab Franciaországba távozott, ahonnan többször is sikertelenül próbálta visszaszerezni trónját. A második nehézség a koronázással kapcsolatban merült fel, mert a toryk csak Máriát akarták elismerni uralkodójuknak. Végül mégis egyszerre koronázták meg őket, s az Orániai-ház tagja, aki a szabadságharcos dédunokája volt, III. Vilmos néven (1689-1702) foglalhatta el Anglia trónját. A feltétel a Jognyilatkozat (Declaration of Rights) elfogadása volt, mely tulajdonképpen az angol alkotmányos monarchia játékszabályait határozta meg. Az alkotmányosságot az jelentette, hogy a parlament hozta a törvényeket, beleszólhatott az adószedésbe és a hadsereg fenntartásába. Évenként össze kellett hívni, és a képviselőket az ott mondottakért nem lehetett felelősségre vonni. Emellett kimondatott a bíróságok hivataloktól való függetlensége is. A Jognyilatkozatban a monarchiát az „jelentette”, hogy volt uralkodó, akinek joga a kormány kinevezésére és a hadsereg vezetésére korlátozódott. A kormányt a parlament legerősebb pártja alakította meg, és a parlamentnek is felelősséggel tartozott. A forradalom idején Angliában két párt alakult ki: a radikálisabbak (whig) és a mérsékeltebbek (tory) csoportja. A későbbiek folyamán a két párt egymást váltogatta a hatalomban, ami Angliának Európában szokatlan belső kiegyensúlyozottságot hozott. Skandinávia a 17. században A franciákhoz és hollandokhoz hasonlóan a század Svédország nagy korszakának is tekinthető, hiszen ekkor vált Európa hatalmi tényezőjévé. A folyamatos hódító és védekező háborúk mellett ebben az időszakban próbálták a svéd uralkodók kiépíteni abszolút hatalmukat, több-kevesebb sikerrel. A Vasa-ház tagja, II. Gusztáv Adolf király (1611-32) katonai sikerei révén Európa-szerte ismertté tette országát. Személyes bátorsága miatt szinte legendává vált a protestánsok körében. Rövidlátása és testessége ellenére mindig csapatai élén küzdötte végig a csatákat, s a harctéren lelte halálát is. Győzelmeit több dolognak köszönhette. Kitűnő hadvezér volt, és diadalmas rohama, mellyel Európát a harmincéves háborúban ámulatba ejtette, hadseregreformjaira alapozódott. A svéd katonaság a szabad parasztok közül toborzott nemzeti hadsereg volt, szemben az Európában ebben az időben még nagymértékben alkalmazott zsoldos-rendszerrel. Akiképzés hihetetlenül fegyelmezetté, szinte gépiessé kovácsolta a sereget, aminek a csatákban rendkívül nagy hasznát vették. Gusztáv Adolf megújította a tüzérség technikáját, bevezette a könnyű kézifegyvereket. Akár a csata kellős közepén is képes volt katonáival manővereket végrehajtatni, ami teljesen szokatlannak, s ezért sikeresnek számított a korban. Halála után gyermeklánya, Krisztina került a trónra (1632-54), de az országot – sok más európai államhoz hasonlóan – a kancellár irányította. Oxenstiema kancellár továbbra is részt vett a harmincéves háborúban. A királynő egyébként azok közé tartozott, akikről a 17. században a legtöbbet beszéltek. Modora erőltetetten férfias volt, szenvedélyesen lovagolt, vadászott és vívott, haját rövidre nyírva hordta. Inkább a tudományok érdekelték, mint a kormányzás, Európa legnagyobb tudósait hívta udvarába, nyolc nyelven beszélt és levelezett. Ő volt az első, aki eltörölte a boszorkánypereket. Házasságról hallani sem akart, egyéni önállóságát féltve. Uralkodása alatt azonban a háborúk felélték az ország gazdasági erejét, s a birtokadományozások meggyengítették a koronát. A zűrzavarban a királynő 1654-ben lemondott trónjáról, sőt áttért a katolikus vallásra. Rómában a pápa hatalmas pompával fogadta a protestáns Gusztáv Adolf megtért leányát. Az őt követő X. Károly elsősorban háborúkkal töltötte idejét, úgyhogy csak XI. Károly idejében (1660-97) szilárdult meg ismét a királyi hatalom. Neki sikerült legyűrnie a nemességet, s a hivatalnokságra és az általános hadkötelezettségre támaszkodva bevezetnie az abszolút királyi hatalmat. Skandinávia másik jelentős államának, Dániának fejlődése a svédekéhez hasonlóan alakult. IV. Keresztély (1588-1648) kezdetben sikerrel háborúzott, de a későbbi vereségek hatalmát is meggyengítették. Mindezzel együtt egyike volt a legnagyobb dán királyoknak. Személyes vitézsége Gusztáv Adolféhoz hasonlítható, még 67 éves korában is részt vett a harcokban. Utóda alatt tovább erősödött a nemesség hatalma, mely folyamatot csak V. Keresztélynek (1670-99) sikerült megállítania. Ő, XIV. Lajos fényűző udvarát utánozva, polgári származású vezető minisztere segítségével abszolutizmust alakított ki. Lengyelország és Oroszország a 17. században Az új század Svédország és Oroszország erősödésével szemben Lengyelország visszaszorulását hozta. Már a lengyelek „öröksége” is az erősödő nemesség és a gyengülni kezdő királyi hatalom volt, és a kedvezőtlen gazdasági és politikai tendenciák a 17. században csak még jobban felerősödtek. A megmerevedett európai munkamegosztás talán itt éreztette legártalmasabban negatív hatásait. A nagyúri majorságok folyamatosan növekedtek, a leghatalmasabb birtokosok városainak száma megközelítette a százat, és gyakran ezernél is több falu fölött rendelkeztek. Az állandó belső és külső harcok gyors meggazdagodást tettek lehetővé, de a birtokok megművelése egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A heti négy nap robot tönkretette a jobbágyokat, feladták földjeiket, amit ugyan megszereztek a nagybirtokosok, de nem tudták kivel megműveltetni. A vásárlóképes kereslet hiányában a belső piac is teljesen beszűkült, ezért az egyes birtokok szinte önellátóvá váltak, és a kézművesek is ideköltöztek a városokból. Ez utóbbiak hanyatlását segítette az is, hogy a nemesség a fontosabb árucikkekre kereskedelmi monopóliumot szerzett. A polgárság és a jobbágyság helyzete tehát fokozatosan romlott a század folyamán, aminek következményei a század közepén kirobbanó parasztmozgalmak lettek. A válság a politikai életben is jelentkezett. A lengyel fejlődés teljesen ellentétes volt az európai folyamatokkal, itt ugyanis az abszolutizmus kiépülése helyett a királyi hatalom teljes meggyengülése következett be. A folyamatosan erősödő nagyurak a köznemességet is maguk alá gyűrték. A mágnások csoportjai egyrészt egymással, másrészt a királlyal küzdöttek, s harcaikhoz sokszor valamelyik külső hatalom támogatását is igénybe vették. Az uralkodók, hogy az idegen befolyást csökkentsék, megpróbálták uralmukat örökletessé tenni, amiben viszont a nemesség saját szabad királyválasztási jogának megsértését látta, ezért igyekezett a rendi országgyűlés hatalmát szinte korlátlanná tenni. A „liberum veto” gyakorlata 1652-től elismert intézménnyé vált. Ez azt jelentette, hogy ha valamelyik követ az éppen tárgyalt törvényjavaslat ellen tiltakozott, akkor nemcsak az nem vált törvénnyé, hanem az aznapi ülésszakon elfogadott törvények is semmissé lettek. Az országgyűlések ezzel gyakorlatilag működésképtelenné váltak, többször meg sem kezdhették munkájukat, mert már az elnök megválasztását is megvétózták. A szervezett állami élet ellehetetlenült, a királyi hatalom pedig nem rendelkezett megfelelő hivatalnokszervezettel és hadsereggel a rend megteremtéséhez. Ráadásul az egész században állandó feszültséget jelentettek az uralkodóváltások is. A Báthory István után következő III. Zsigmond (1587-1632) a svéd király fia volt, s vele a Vasa-dinasztia került a lengyel trónra. Uralkodása a katolicizmus megerősödését, a jezsuiták uralmát hozta. Fia, IV. Ulászló (1632-48) igyekezett ezen változtatni, de sikertelenül. Utóda mostohaöccse, II. János Kázmér lett (1648-68), akinek uralkodása alatt – a kozákok vezetésével – elszakadt Lengyelországtól az ukrajnai terület. Akozák szó „csavargó harcost” jelent, s arról a félkatonai népességről volt szó, mely bár nem alkotott államot, de önálló politikai tényezőként létezett Oroszország és Lengyelország között. A lengyelek törökellenes határőrvidéket akartak belőlük létrehozni, de közben igyekeztek elterjeszteni a katolicizmust és a jobbágyság intézményét is. Erre azonban Bogdan Hmelnyickij vezetésével lengyelellenes felkelés tört ki, s 1654-ben a kozákokkal együtt az itt élő ukrán parasztság is kimondta csatlakozását Oroszországhoz. Az 1674 és 1696 között III. János néven uralkodó Sobieski Jánost Lengyelország utolsó nagy uralkodójának tartják. Bár a törökellenes harcokban nagy sikereket ért el (Bécs és Magyarország felszabadításában), a belső gondokkal ő sem tudott megbirkózni. Alengyel „nemesi köztársaság” szilárdan tartotta magát, az abszolutizmus kiépítésére a legkisebb esélyt sem hagyva. Az országgyűlés szerint „túlságosan erős” Sobieskinek még fia számára sem sikerült a trónt biztosítania. A 17. században megerősödő Oroszország – Európa legkeletibb állama – az előző századtól sok nehézséget örökölt. A Rurik-dinasztia kihalása (1598) utáni évek utódlási harcokkal teltek, amibe a lengyelek is igen aktívan beleavatkoztak, s így tovább romlottak a két állam közötti egyébként is rossz kapcsolatok. 1613-ban a Romanov-dinasztia került a hatalomra, melyet 1917-ig megtartott. Az első két uralkodó (Mihail 1613-45 és Alekszej 1645-76) idejében Oroszország is óvatosan próbálkozott a belső „modernizációval”. Különböző irányzatok nyertek teret például a valláson belül. Az egyház, Nyikon patriarcha vezetésével, a tanok egységesítésére törekedett, felül akarta vizsgálni a vallásos szövegeket. A „szakadárok” (raszkolnyiki) ezzel szemben a régi szövegek értelmezési szabadságát hirdették. Az 1666-ban tartott moszkvai zsinat, mely a görög egyház utolsó általános gyűlése volt,

Nyikon patriarchának adott igazat. Az állam megpróbálkozott a törvényhozás szerepének megnövelésével is. Az országgyűlés többször évekig együtt ülésezett, s 1649-ben egy hatalmas törvénykönyvet állítottak össze, melyben a bizánci császároktól kezdve minden cár rendeletgyűjteménye szerepelt. (Ez kétszáz évig érvényben is maradt.) A cárok megkísérelték a társadalom átalakítását is. Ünnepélyesen elégették a nemesi családfákról szóló iratokat, melyek korábban a hivatalok betöltésénél mérvadóak voltak. A hadseregben is a származás helyett a szolgálati érdemet próbálták figyelembe venni, és nyugati mintára új ezredeket szerveztek. 1682-ben a gyermek Péter következett a trónon, de a hatalmon meg kellett osztoznia gyengeelméjű mostohabátyjával. A trónviszályok Zsófiát, Péter mostohanővérét emelték föléjük, s a későbbi cár ezért vidékre menekült. Pétert már gyermekkorában is a katonai és technikai kérdések izgatták, önmagát képezte, tanárok nélkül. Játékhadsereget szervezett, kis flottát épített, s véres hadgyakorlatain sokszor önmaga is megsebesült. Zsófia sikertelen harcai a törökök ellen teremtették meg a lehetőséget a hatalom átvételére. Péter mostohanővérét zárdába küldte, és ezzel 1689-ben Oroszország egyeduralkodója lett.

MAGYARORSZÁG a 17. században
A 17. századi magyar fejlődés általános jellemzői
Bevezetés
Buda 1541. évi elfoglalásával három részre szakadt Magyarország, s ez a széttagoltság fennmaradt a 17. század végéig. Afejlődés általános áttekintésekor ezért érdemes különkülön bemutatni az egyes részeket, bár azt sosem szabad elfelejtenünk, hogy az egész század folyamán kapcsolatban voltak egymással és hatottak is egymásra.

Az Erdélyi Fejedelemség
A 16. század politikai öröksége az önálló fejedelemség megtartásának eszméje volt, az új században azonban már nagyobb a cél, miszerint Erdély legyen az ország egyesítésének vezető ereje. Ez a század első felében rendkívül aktív politizálást eredményezett, míg később a fejedelemség visszafogottságra kényszerült. Amennyiben a feladat megvalósításának lehetőségeit megvizsgáljuk, akkor a belső feltételek kedvezőnek tűnnek. A szilárd hatalom már Bethlen Gábor uralkodása alatt megteremtődött, Erdélyben erős kormányzat jött létre. A hadsereg az uralkodótól függött, a szakképzett hivatalnokság viszont nem épült ki tökéletesen, így a belső szilárdság az egész század folyamán a fejedelmek személyiségéhez kötődött. A gazdaság kézben tartása és a hatalmas fejedelmi birtokok szintén a belső nyugalmat szolgálták. A vallás kérdésében a négy bevett vallás szabad gyakorlása érvényesült, az áttérés azonban nagyon ritka volt. Akálvinista fejedelmek végig erőteljesen támogatták saját vallásukat. Sokszor üldözték a nem bevett valláshoz tartozókat (pl. a szombatosokat). A belső helyzetet tekintve, Erdélyben tehát a század folyamán fejedelmi abszolutizmusról beszélhetünk. Létezett ugyan országgyűlés, amit össze is hívtak, de az uralkodó többnyire egyedül döntött, amit gazdasági ereje és az erdélyi nagybirtokosok gyengesége tett lehetővé. A belső feltételek tehát elégségesnek látszottak az országegyesítés céljának eléréséhez, de mit mondhatunk Erdély külső megítéléséről? A töröktől való külpolitikai függés az előző korszak öröksége volt, és ez az új századot is alapvetően meghatározta. A török befolyás mindvégig megmaradt, és erőssége csak a Török Birodalom belső helyzetétől függött. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Erdély a 17. század folyamán azért maradhatott önálló, mert a török érdekek így kívánták. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a Birodalom nem akarta beolvasztani a fejedelemséget, hanem azt is, hogy megakadályozta a Habsburg hódító-egyesítő törekvéseket. A Habsburgok ugyan szerették volna kiterjeszteni befolyásukat Erdélyre, de ez csak a század végén, a török kiűzésével együtt valósulhatott meg. Elképzelésük azért volt eleve irreális, mert az egész században elsősorban a német ügyekkel és a francia támadásokkal voltak elfoglalva, ezért keleten minden áron békét akartak, Erdély megszerzése pedig török háborúval járt volna. A Királyi Magyarország rendjeinek viszonya a fejedelemséghez ellentmondásosnak nevezhető. A Habsburgokkal szemben szívesen fogadták az erdélyiek segítségét, de nem tetszettek nekik az abszolutisztikus erdélyi törekvések. Összegezvén az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a század első felében a nemzetközi helyzet még látszólag kedvezett az aktív erdélyi külpolitikának, de az 1650-es évektől a kezdeményezés a magyarokhoz került át, sőt Apafi fejedelem már csak lavírozásra volt képes. Erdély vesztét is az okozta, hogy a 17. század második felében jelentősen megerősödött a török befolyás, és mikor a század végén megindult a törökellenes háború, a fejedelemség nem volt képes elszakadni addigi patrónusától és szövetségesétől. Gazdaság és társadalom Gazdaságilag mindig elmaradottabb területnek számított a fejedelemség, ráadásul a török lassú előrenyomulása, politikájának keményedése megnehezítette a kapcsolattartást a Királyi Magyarországgal, ami még inkább lelassította a fejlődést. Az ösztönzést a fejedelmi hatalom adta, mely erőteljesen kézben tudta tartani a gazdasági életet és az adózást, sőt központilag igyekezett az ipart fejleszteni. Kiemelkedtek gazdagságukkal a szász városok, melyek jólétének alapját a román fejedelemségekkel folytatott kereskedelem adta, hiszen itt minden termékük biztos felvevőpiacra talált. Erdély társadalmát tekintve, a magyarországihoz hasonló mágnási rend kialakulásáról egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen az arisztokrácia az óriási fejedelmi birtok árnyékában meglehetősen szegény volt. Még legelőkelőbb családjai sem szárnyalták túl vagyon tekintetében a magyarországi jómódú nemeseket. A földadományozásra vonatkozó törvények miatt tulajdonképpen a fejedelem familiárisai voltak. Szoros kapcsolatban álltak a magyar főnemességgel, elsősorban a két Rákóczi uralkodásának idejében. Erdélyben a jobbágyság helyzete is sajátos volt, hiszen a „több nemzet” itt éreztette legjobban hatását. Amagyar és a tömegesen bevándorló román parasztság elméletileg röghöz kötött volt, de a tizenöt éves háború olyan pusztításokat eredményezett Erdélyben (40 százalékos lakosságcsökkenés), hogy az egész korszakra hatalmas népességáramlás volt jellemző, ami lehetetlenné tette a költözködés akadályozását. Csupán a század második felében sikerült érvényesíteni a törvényeket, s ez itt szinte a birtokosok „tulajdonává” tette a parasztságot. Afejedelemségben teljesen különálló társadalmi csoportot jelentett a szász közösség. Nemeseket nem engedtek soraikba, és saját polgáraik szerzett nemességüket is csak kifelé érvényesíthették. Minden polgárnak részt kellett vállalnia a terhek viseléséből. A szász falvak lakói nem jobbágyok voltak, hanem szabadparaszti közösségeket alkottak, melyek jogilag függetlenek voltak a városoktól. A fejedelmek igyekeztek a szász autonómiát korlátozni, de általában beérték a városok adózásából szárinazó gazdasági haszonnal.

A Királyi Magyarország
Az előző század örökségét az 1606-ban megkötött bécsi és zsitvatoroki békék adták, melyek kompromisszumot jelentettek, és alapvetően meghatározták a magyar rendek céljait, „külpolitikai” kapcsolatait. A legfőbb kérdés – az előző századhoz hasonlóan – az maradt, hogy Habsburg abszolutizmus vagy rendi monarchia legyen Magyarországon? A rendek az utóbbit akarták, vagyis a szabad királyválasztás, a törvényhozás és a kormányzás jogát. Ehhez viszont erős rendi állam kiépítésére lett volna szükség, nagy hadsereg, saját kormányzat és az ehhez nélkülözhetetlen pénzügyi háttér megteremtésére. Mindemellé önálló törökellenes külpolitikára, mely – ha a kiűzést nem is – legalább az eredményes védekezést képes megoldani. A rendi alkotmány azonban elsősorban a nemesi érdekeket és nem a függetlenség s az országegyesítés megvalósítását szolgálta, ezért a központi kormányzás és a török kérdés megoldása a Habsburgok kezébe csúszott át. A Habsburgoknak örökös tartományaik védelméhez feltétlen szükségük volt a Királyi Magyarországra, ezért hajlandóak voltak felesküdni a rendi alkotmányra, és ígéretet tenni a török kiűzésére. Hosszú távú céljuk azonban az – Európában általánossá váló – abszolutizmus magyarországi bevezetése volt. Ám a nyugati politika jóval fontosabb volt számukra, mint a keleti ügyek, ezért a török kiűzésének kérdése háttérbe szorult (csak védekezésre szorítkoztak), a központosítási kísérleteik pedig felemásra sikerültek. A vezető miniszterek eleve bizalmatlanul tekintettek az örökké elégedetlenkedő rendekre, ráadásul a magyar rendi országgyűléssel – főleg a többségében protestáns alsótáblával – állandó vallási problémáik is voltak a katolikus császároknak. Mindennek eredménye a kölcsönös bizalmatlanság lett. A Habsburg-külpolitika csupán a törökellenes elővéd szerepét szánta Magyarországnak, ami a század első felében még magyarázható volt a harmincéves háborúval, de a kortársak számára azután már érthetetlen. A század második felében ezért a magyar rendek összességében a Habsburg abszolutizmusban csak az idegenséget, az elnyomást érezték. A szemben álló felek között a nádorok igyekeztek egyensúlyozni, próbálván valamiféle kompromisszumot elfogadtatni, de nem sok sikerrel. Az egész 17. század folyamán az udvar és a rendek kapcsolatát egyfajta „hullámzás” jellemezte, mely hol gyengébb, hol erősebb volt. A század első felében csak kis ellentétek voltak, majd a Habsburgok törökellenes tehetetlenségének hatására (1664. évi vasvári béke) következett a Wesselényi-féle összeesküvés, erre hivatkozva a Lipót-féle abszolutizmus, majd ezután a Thököly-féle felkelés. A század végén a török kiűzésének kapcsán ismét erőteljes Habsburg központosító-beolvasztó törekvések jelentkeztek, melyekre válaszként a Rákóczi-szabadságharc nyitotta meg az új századot. A Királyi Magyarország Erdélyhez való viszonyát a 17. században is az jellemezte, hogy a főnemesség többsége nehezen tudta elfogadni a fejedelemség önállóságát. A különállást átmenetinek tekintették, és természetesnek vették, hogy a Magyar Királyságnak befolyással kellene lennie az erdélyi ügyekre. Természetesen Erdély megszerzése is csak Habsburg-vezetéssel volt elképzelhető, hiszen török háborúval járt volna együtt. Mivel azonban a császárság az egész században kelet felé békére törekedett, az egyesítés csak a török kiűzése után történhetett volna meg. Ez utóbbit, mely egyben az ország teljes egyesítését is jelentette volna, elméletileg ugyan fő feladatuknak tekintették a rendek, a dolog azonban a század folyamán csak annyiban maradt, hogy „jó lenne a törököt kiűzni”. Acél eléréséhez – a Habsburgok segítsége mellett – önálló haderő létrehozására lett volna szükség, ami nem sikerült, mert a nemesség nem vállalta az áldozatokat ezért. Ahatározott fellépést nehezítette, hogy a század első felében a török Magyarországon szinte megszokottá vált; Erdély is és a Habsburgok is barátkoztak vele, a Török Birodalom pedig belső gondjai miatt békére törekedett. Nagy csaták nem voltak, melyek ébren tarthatták volna a harci kedvet, a Porta csak apró lépésekkel növelte a Hódoltság területét. A megalkuvásnak tekintett vasvári béke (1664) után ráadásul változás történt a törökök megítélésében is, a csalódottság ugyanis feléjük sodorta a magyar politikusok egy részét (Wesselényi, Thököly). Ez eredményezhette azt, hogy a magyarok bizonytalansága miatt a század végén az ország felszabadítását a Habsburgok kizárólag saját érdemüknek tekinthették. A gazdaság és a társadalom jellemzői A század folyamán a mezőgazdaság helyzetét alaposan megnehezítette a fogyasztók számának radikális csökkenése. Ez a nemzetközi kereskedelmi útvonalak áthelyeződésének, a harmincéves háborúnak és a magyarországi tizenöt éves háborúnak volt köszönhető, mely utóbbi szinte teljesen szétzilálta az ország gazdaságát. A középkori

településhálózat szétzilálódott, sőt az ország egyes területein gyakorlatilag megsemmisült. A korábban piaci központként működő mezővárosok jelentős része jelentéktelen faluvá süllyedt. Az agrárkonjunktúra elmúltával kiéleződött a földbirtokosok és a parasztok közötti verseny a piacokért, ami természetesen az előbbiek győzelmét hozta. A földesurak növelték majorságaik területét, mert birtokaik apparátusának és magánhadseregeiknek egyre több gabonára volt szükségük. Fokozták jobbágyaik természetbeni szolgáltatásait és robotkötelezettségét. Nemcsak a földek művelésében, hanem építkezéseknél, fuvarozásnál is igénybe vették munkaerejüket. A csábítgatásokat azonban nem tudták meggátolni, s a jobbágyi népesség majd húsz százaléka szinte állandóan mozgásban volt. A mezőgazdaságban, bár megjelentek szakkönyvek és a gazdatisztek kicserélték tapasztalataikat, a robotoltatás miatt igazi technikai fejlődés nem következhetett be. Az állattenyésztés a hasznosítható földterületek közel kétharmadát vette igénybe, annak ellenére, hogy a század első felében itt is beszűkült a piac. Mikor ismét fellendülés következett be, már idegen kereskedők és nagybirtokosok kezébe került a marhakereskedelem jelentős része, sőt az állam is monopóliumként kezelte a jövedelmező ágazatot. A társadalomra legjellemzőbb folyamat a feudális tagozódás megszilárdulása volt. AKirályi Magyarország 3 millió lakosából kb. száz főúri család tartotta kezében a jobbágyfalvak 30%-át. A nemesek számát kb. 50 ezerre tehetjük, a polgárságét 40 ezerre, az egyéb kiváltságosokét (végváriak, papok, hajdúk, prédikátorok) 100 ezerre. A lakosság – közel 90%-a – falusi vagy mezővárosi jobbágy volt. A feudális rend megszilárdulását két „örökös” intézmény, az örökös főrendiség és az örökös jobbágyság mutatta. Az elsőbe az örökletes címeket kapott bárók és grófok tartoztak (17 család), kiket a század folyamán elkezdtek összefoglaló néven mágnásoknak nevezni, mely a „nagyságos” (magnificus) jelzőből fakadt. Ők már a század elejétől személyre szóló meghívót kaptak az országgyűlésekre, és külön üléseztek a nemesi követektől. Ezért a felsőtábla és az örökös főrendiség lassan azonos fogalommá vált. A legmagasabb csúcsot a grófi cím jelentette, ami a több nemzedék óta bárói rangú családoknak járt (pl. Batthyányak, Draskovichok, Forgáchok, Frangepánok, Nádasdyak, Rákócziak, Thurzók és Zrínyiek). A legfontosabb tisztségek is – nádor, országbíró, horvát bán, tárnokmester, főkapitány – ezekből a családokból kerültek ki. A főrendek tömeges rekatolizálása a század folyamán elsősorban Pázmány Péter tevékenységének volt köszönhető. A társadalom legfelső rétege után nézzük meg a legalul állókat. A röghöz kötött jobbágyok személyükben minden korábbinál erősebb függésbe kerültek, hiszen a birtokosok akár telkük nélkül is eladhatták vagy elzálogosíthatták őket. A nemesi közvélemény nagy része még azt is méltatlanságnak érezte, hogy az úriszéken hozott ítélet ellen a jobbágy a vármegyére fellebbezhetett. A parasztságnak lassan tényleg csak kötelességei lettek, jogai viszont nem. Sokan a királyig vitték panaszaikat, a legbiztosabb azonban valamiféle kiváltság megszerzése volt, mely leggyakrabban a hajdúszabadságot jelentette. Az örökös jobbágyság természetesen nem adott megoldást a gazdasági problémákra, a szökések tovább folytatódtak, s mivel munkaerőre szükség volt, ezért az új földesurak majdnem mindig megengedték parasztjaiknak a „szabad menetelt”. Akét szélső csoport között álltak a nemesek és az egyéb kiváltságos rétegek. Anemesi csoport továbbra is rendkívül összetett volt, a nagybirtokosoktól az egytelkes nemesekig. Ha gazdaságilag nem is, társadalmi pozíciójukban erősödtek a század folyamán. A városokban is egyre több jogot szereztek, ami a városi szabadság értékének csökkenésével járt együtt, és azzal, hogy a társadalom értékítéletében egyre inkább csak a nemesi kiváltság jelentette az egyetlen szabadságot. Köztes helyzetük miatt legfontosabb törekvésük a vármegyei önkormányzat erősítése volt, melyben szabadságuk zálogát látták. Ez évszázadokra meghatározta gondolkodásmódjukat. Avármegye hatókörébe tartozott a közigazgatás és a rendészeti feladatok egésze, az adók beszedése, a katonaság kiállítása és a bíráskodás. A században a nemesség létszáma folyamatosan növekedett, a királyi udvar ugyanis többször tömeges nemesítéssel jutalmazta a neki szolgálatot tevőket. A kiváltságosok új csoportját adták a hajdúk. Mivel a 17. század a szabadparaszti katonáskodás virágkorának tekinthető – ez volt a katonatartás legolcsóbb módja –, hajdútelepülések sokasága jött létre. Ezek a közhajdúk nemesi kiváltságokat kaptak, s a hajdúvárosok ügyeibe a vármegyei hatóságok közvetlenül nem avatkozhattak bele. A magánföldesúri hajdúk is rendelkeztek viszonylagos jogi és gazdasági önállósággal, ezért kitörési lehetőséget jelentettek a jobbágyok számára. A katonáskodókhoz tartoztak természetesen a végváriak, kik bár paraszti származásúak voltak, érdemeikért könnyen kaphattak nemességet, sőt akár birtokadományt is.

A török hódoltság területe
Ameghódított rész helyzete alapvetően nem változott meg az új században. A Török Birodalom továbbra is ragaszkodott Magyarország megosztottságához, hiszen számára ez a terület elsősorban a Bécs elleni felvonulási területként volt nélkülözhetetlen. A Hódoltság területe az egész században lassan növekedett, kisebb csatározások, határvillongások állandóan voltak, egy-egy nagyobb hadjárat indítása viszont mindig a Török Birodalom belső helyzetének függvénye volt. Majdnem azt mondhatjuk, hogy a század történései a töröktől függtek, mivel a másik nagyhatalom, nyugati lefoglaltsága miatt, keleten – a szinte feltétlen –békére törekedett. Aszázadban mindig akkor volt csak nagyobb konfliktus, ha a török kezdeményezett, és a század végén is tulajdonképpen annak köszönhető az ország felszabadítása, hogy a török seregek eljutottak Bécsig, és az itteni nemzetközi összefogás szinte kikényszerítette a törökök kiűzését Magyarországról. Mi jellemezte a Hódoltság életét? A törökök továbbra is amennyit lehetett, kipréseltek a lakosságból, de az ügyintézés nagyobb részét meghagyták a helyiek feladatának. Az állami adók folyamatosan növekedtek, s mivel például a hadiadó esetében csak irányszámokat adtak meg, ez szinte határtalanná tágította a visszaélések lehetőségét. A jobbágyok ingyen munkaerejét már nemcsak a várépítéseknél és a fuvarozásnál használták, hanem a török birtokosok földjeinek megművelésére is. A korábban önkéntes megvesztegetési ajándékok nyugtával igazolt adókötelezettséggé változtak. Bár a hódítók életmódja mindvégig élesen elkülönült a helyiekétől, bizonyos mértékig mégis hasonult a helyi viszonyokhoz. A katonaság jó része kiegészítő polgári foglalkozásokat keresett, házat és kertet vásárolt magának. Az ügyek legnagyobb részét továbbra is a meghódítottak intézték, sőt sok helyen elérték a bíráskodás szabadságát is. A hódítók bírái csak évente néhány alkalommal jelentek meg, és akkor is csak pénzbüntetést szabtak ki, azt sem a bűn, hanem a bűnös anyagi helyzetéhez mérten. Ha nem tudott fizetni, a kezesein hajtották be az összeget. A Hódoltság területén minden talpalatnyi földnek volt magyar birtokosa, sőt néha még több is, akik a távolból úgy adtákvették, örökölték a birtokokat, mintha a török ott sem lett volna. Az állam és az egyház is próbált adóztatni, az országgyűlések a megszavazott hadiadó felét a török részekre is mindig kivetették, a behajtás azonban legtöbbször sikertelen maradt. A vármegyék beleszóltak a helyi szervezetekbe, a parasztvármegyék főbb tisztségviselőit ők hagyták jóvá. A hatóságok igazságot szolgáltattak, a törökkel való jó viszonyt (törökösség) súlyos bűnnek tekintették, de büntetés járt a dohányszívásért vagy a török módra öltözködésért is.

A 17. század első felének eseménytörténete
Az Erdélyi Fejedelemség története a század első felében
Báthori Gábor fejedelemsége Bocskai István halála után, 1607-ben Rákóczi Zsigmond lett Erdély fejedelme, őt azonban mára következő évben lemondatta a 17 esztendős Báthori Gábor (1608-13). Segítséget nyújtottak neki ebben a magyarországi hajdúk és mellé állt Bethlen Gábor is, aki már korábban Bocskait is a fejedelmi székbe segítette. Az új uralkodó szép, gőgös, uralkodásra termett egyéniség volt. A heves, élni vágyó fejedelem vidám udvart tartott Gyulafehérvárott, s kezdetben megbocsátották neki, hogy csúnya feleségét távol tartva, a szép asszonyok körül legyeskedik. Az erdélyiek csak később döbbentek rá, hogy mindez nem fiatalságának, hanem erkölcsi gátlástalanságának köszönhető. Tanácsosainak feleségeivel erőszakoskodott, s féktelen szenvedélyei miatt az a hír terjedt róla, hogy tulajdon húgával, Báthori Annával is viszonyt folytat. Természete és vérmérséklete alkalmatlanná tették az uralkodásra, és inkább csak zűrzavart hagyott maga után. Mind belső, mind külső ellenségei szép számmal voltak. A szászok önállóságát például egyetlen „rohammal” akarta megtörni. Elfoglalta Nagyszebent (1610), amit fővárosává is tett egyben, Brassóval azonban nem boldogult. A szászok gyűlöletét viszont sikerült kivívnia, és voltak elégedetlenek a kormányzaton belül is. Több összeesküvést is szőttek ellene (Kendy István, Ghyczy András), de ezek nem jártak sikerrel. Az őt hatalomra juttató hajdúkkal is elmérgesedett a viszonya, vezérüket, Nagy Andrást végül lefejeztette, sőt sikerült elidegenítenie magától leghűségesebb tanácsadóját, Bethlen Gábort is, aki 1613-ban a törökhöz menekült. A belső zűrzavarhoz külpolitikai nehézségek is járultak. A fejedelem nagyra törő tervei egyáltalán nem tetszettek a töröknek, hiszen 1611-ben az ő tudtuk nélkül indított támadást Havasalföld ellen, sőt a lengyel koronát is meg akarta szerezni, megteremtve ezzel Báthori István egykori „birodalmát”. Mindkét kísérlete sikertelen maradt. Agondokat növelte az is, hogy 1611-ben királyi magyarországi seregek léptek Erdély földjére, de csak Székelyföldet tudták feldúlni, mert Báthorinak török segítséggel sikerült kiűznie őket. A fejedelem bukását végül Bethlen elűzése és a törökök neheztelése együttesen okozta. 1613-ban török-tatár-román támadás indult Erdély ellen, a kolozsvári országgyűlés leváltotta Báthorit, akit Ghyczy András megöletett. A rendek szabad fejedelemválasztó joga azonban nem érvényesülhetett, hiszen török nyomásra kénytelenek voltak Bethlen Gábort elfogadni uralkodójuknak. Bethlen Gábor fejedelemsége Bethlent nem nevelték fejedelemnek, hiszen családja közel sem tartozott a legnagyobb erdélyi birtokosok közé. Ennek ellenére már 16 évesen részt vett első csatájában, s mire fejedelemmé választották, már komoly politikusi és katonai múlt állt mögötte. Bethlen Gábor (1613-29) közvetlen céljai csakis a belső rendteremtés és a külső béke lehettek. Feltűnő kímélettel fogott hozzá az erdélyi rendek megnyeréséhez. Törvénybe foglalták a rendi ellenállás jogát, s az elődje által elfoglalt Nagyszeben vagyonát nemcsak visszaadta, hanem elhagyta a várost is. Kemény kézzel fogott hozzá viszont a gazdasági alapok kialakításához: elrendelte a kincstári birtokok összeírását és a korábbi adományozások és elzálogosítások felülvizsgálását. A külső béke megteremtése sem bizonyult egyszerű feladatnak. A török nem önzetlenül kísérte be jelöltjét Erdélybe, a szívesség feltétele Lippa és Jenő várának átadása volt. A két fontos erődítmény a végvárrendszer keleti végét jelentette, elvesztése nagyon kellemetlen lett volna a közvélemény szempontjából. Bethlen azonban sem egy török támadást, sem egy Habsburg-magyar akciót nem kockáztathatott. Az alkudozás eredményeképpen csupán Lippa várát kellett átadnia, ami nem ment egyszerűen, mert a lippai várkapitány megtagadta az országgyűlési végzést, és így a fejedelemnek fegyverrel kellett bevennie az erősséget. Ezzel egyrészt a közvélemény szemében a „törökbérenc” kitüntető jelzőt sikerült megszereznie, másrészt azonban „hűségének” eme bizonyítékával a későbbiekben zsarolhatta a törököt. A Habsburgokkal történő megegyezés még ennél is nehezebben ment, hiszen az udvar elismerés helyett fegyverrel támadt Erdélyre. Bethlen a töröktől kért segítséget, de úgy, hogy a feltételeket szinte ő diktálta. A Habsburgok megtörését idegen pénzből akarta finanszírozni, a szultánnak azonban keleten volt dolga, így nyugaton békekötés lett a végeredmény. Az 1615-ös nagyszombati békét a birodalmi rendek is támogatták. Ezután az udvar trónkövetelő támogatásával (Homonnai György) próbálkozott, de 1617ben végül megújították a nagyszombati egyezményt. A fejedelem helyzete megszilárdult, hozzáláthatott hatalmának kiépítéséhez.

A fejedelmi abszolutizmus kiépítése Bethlen belpolitikai célja a fejedelmi abszolutizmus megerősítése volt. Ehhez mindenekelőtt szilárd gazdasági alapokra volt szükség, aminek megvalósítása a Báthori által meghagyott gazdasági zűrzavar után nem volt egyszerű feladat. A már korábban említett birtokrendezés, a korábbi adományok felülvizsgálása nemcsak azért volt előnyös, mert az „érdemtelenektől” vissza lehetett szerezni a birtokokat, hanem azért is, mert a megmaradt fejedelmi adománybirtokok is zálogbirtokká váltak, így Bethlen azokat is bármikor visszaválthatta. Mivel a megszerzett birtokokból jelentős területeket családja tagjainak adományozott, ezzel is növelte fejedelmi hatalmát. Bethlen Gábor a korábban elhanyagolt uralkodói jövedelmek rendezésére is rendkívül nagy figyelmet fordított. A városok adóhátralékait beszedette, a harmincadvámokat és bányákat fokozottan ellenőrzése alá vonta. A vámjövedelmekhez természetesen a kereskedelem, ahhoz pedig az ipar fejlesztésére volt szükség. Az egészséges versenyt idegen kereskedők és iparosok betelepítésével növelte. Emellett a kornak megfelelő merkantilista gazdaságpolitikát folytatott. Bizonyos fontos cikkek külkereskedelmével (méz, viasz, higany, vas, kén, marhák és lovak) csak az állam foglalkozhatott. A bányászat fellendítése érdekében szabaddá tette a bányák nyitását, és a Felvidékről hozatott szakmunkásokat. A szilárd gazdasági háttér lehetővé tette hatalmának megerősítését is. Bethlen ugyan meghagyta a fejedelmi tanácsot, melynek tagjai továbbra is a legelőkelőbb családokból kerültek ki, de az igazi kulcspozíciókat bizalmas embereire bízta. Emellett a fejedelemnek jogában állott a tanácsi határozatokat figyelmen kívül hagynia (princeps absolutus). Az abszolutizmus – Európához hasonlóan – Erdélyben sem jelentett egyszerű önkényt, az uralkodónak itt is kötelessége volt gondoskodnia népe jólétéről is. Mivel minden az ő személyes vezérletével történt, rá valóban illett a XIV. Lajos szájába adott mondás: Az állam én vagyok. Tehetségén és munkabírásán kívül abszolutizmusának szilárd alapja az uralkodótól függő hadsereg volt. Afejedelemnek a folyamatos külpolitikai aktivitás miatt is szüksége volt állandó és erős katonaságra, ami persze hatalmának szilárdságában is jelentős szerepet játszott. Jogosan mondhatta a francia követ Bethlen udvarában járva, hogy „rien de barbare” (semmi barbárság), hiszen a fejedelem igyekezett külsőségekben is európaivá tenni hatalmát. Gyulafehérvárott valóban fejedelmi udvart tartott, nagy összegeket költött építkezésekre, műkincsekre, könyvekre. Pártolta a könyvnyomtatást, székvárosában nyomdát alapított, létrehozta a fejedelmi könyvtárat. Igyekezett pótolni a hazai tudós emberek hiányát, az ifjúságot külföldi egyetemekre küldte (Németország, Hollandia, Anglia), s 1622-ben Gyulafehérvárott főiskolát akart létrehozni, mely terve azonban sikertelen maradt. Külpolitikai törekvései Bethlen Bocskain túllépő, legfőbb külpolitikai célja az ország egyesítése volt, mégpedig Erdélyből kiindulva. A kettős fenyegetettség megszüntetése érdekében hajlandó volt akár a törökkel, akár a Habsburgokkal összefogni. A külpolitikai lehetőséget számára az 1618-ban megkezdődött harmincéves háború adta. A cseh rendek segítségkérésekor 1619 augusztusában meg is indultak az erdélyi seregek a Habsburgok ellen, vallási és rendi sérelmekre hivatkozva. Bethlen a Királyi Magyarország területét a felvidéki protestáns főnemességre támaszkodva igyekezett megszerezni, mely tervben Rákóczi György kelet-magyarországi főúrra hárult a legfontosabb feladat, vagyis Kassa elfoglalása. A Felvidék kulcsa hamar megadta magát, és szeptember végén a felső-magyarországi rendek már mint „elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek” hódoltak a fejedelemnek. A Királyi Magyarország szinte kardcsapás nélkül a továbbvonuló seregek kezébe került, október közepén elfoglalták Pozsonyt, s a várral együtt megszerezték a magyar koronát is. Ahelyzet azonban ekkor megfordult. Acsászári hadvezéreknek sikerült seregeiket egyesíteniük, Bethlen viszont semmiféle támogatást nem kapott a magyar nagyuraktól. Hiába zárták körül Bécset az egyesített cseh-morvamagyar seregek, Bethlennek el kellett vonulnia a város alól, mert az általa már elfoglalt területeket támadás érte. Homonnai György, a fejedelem régi ellensége gyűjtött csapatokat, és legyőzte az ellene vonuló Rákóczi György seregeit. A további támadást sikerült ugyan megállítani, de elveszett a kedvező alkalom Bécs elfoglalására. Az átmeneti kudarc ellenére a Pozsonyban összehívott országgyűlés 1620 januárjában Bethlent Magyarország fejedelmévé, majd augusztusban Besztercebányán az ország királyává választotta. A koronázási szertartást azonban elhalasztották, melynek két oka volt. Egyrészt a magyar rendek csak feltételek szabásában voltak lelkesek, az áldozatvállalásban már nem, másrészt a török csak akkor egyezett volna bele a dologba, ha Bethlen lemond az erdélyi fejedelemségről. Ezt ő nem vállalta, s ezért – a csehek 1620. novemberi fehérhegyi vereségét követően – hosszas alkudozások után megegyezett II. Ferdinánd császárral. A morvaországi Nikolsburgban 1622 januárjában megkötött béke alapfeltétele az volt, hogy Bethlen lemondott a magyar királyi címéről és kivonult Alsó-Magyarországról. Cserébe élete végéig megkapott hét felső-magyarországi vármegyét, melyek ugyan közigazgatásilag nem tartoztak Erdélyhez, de jövedelmeik és a birtokadományozás joga a fejedelmet illette meg. Az országegyesítés célját tehát egyelőre nem érte el, de a küzdelmet tovább folytatta. 1623-ban megkérte a császár 13 esztendős leányának kezét, amiért cserébe elismerte volna Ferdinánd fennhatóságát Erdélyben, viszont Magyarország kormányzóságát kérte. Ez is bizonyíthatja tehát, hogy Bethlen mindent megtett az egység megteremtéséért, s nem folytatott feltétlen törökbarát politikát. A Habsburgok az ajánlatot természetesen visszautasították, hiszen ezzel szinte ingyen odaadták volna a magyar területeket a fejedelemnek. Bethlen ezután ismét a császár ellen vonult, de az 1623 szeptemberében indított hadjárat békével végződött. Ugyanez lett a sorsa az 1626-ban megkezdett hadjáratnak is, mely a harmincéves háború dán szakaszához kapcsolódott. A támadást két esemény előzte meg, melyek mindegyike a Habsburg-ellenes táborhoz csatolta a fejedelmet. 1625-ben Bethlen feleségül vette a brandenburgi választófejedelem húgát, Katalint, a következő évben pedig csatlakozott a dán uralkodó által létrehozott westminsteri (dán-angol-holland) szerződéshez. Maga a hadjárat azonban ismét sikertelennek bizonyult, mert a magyar főurak egyáltalán nem támogatták, előre félvén a sikertelenségtől. Bethlennek tehát nem sikerült a maga által kitűzött célt, Magyarország egyesítését megvalósítania. Ráadásul viszonylag rendezetlen trónutódlást hagyott maga után, hiszen hiába volt kiszemelt utódja Rákóczi György, házassági szerződésében ígéretet tett arra, hogy feleségére hagyja a fejedelemséget. Az 1629 novemberében elhunyt Bethlen Gábor nagyságát így méltatta a későbbi fejedelem, Kemény János: „Oh, vajha avagy ne született vagy örökké élt volna!” Pedig a trónra, mint később kiderült, méltó utód került. I. Rákóczi György fejedelemsége Afejedelmi hatalom megszerzése Rákóczi számára nem volt egyszerű feladat. Atörvényes utód Brandenburgi Katalin volt, az erdélyi országgyűlés melléje rendelte kormányzóként Bethlen Istvánt, az elhunyt fejedelem öccsét, és Esterházy Miklós nádor is bele kívánt szólni az utódlás kérdésébe. Rákóczi szerencséjére azonban Szabolcsban 1630-ban ismét hajdúfelkelés tört ki, s ennek vezetői őt akarták látni a fejedelemség élén. Bár az erdélyi rendek közben lemondatták Katalint, és Bethlen Istvánt választották meg, a hajdúk és a török nyomására 1630 decemberében elfogadták Rákóczi Györgyöt (1630-48) uralkodójuknak. Bethlen Gábor egykori bizalmasa, ki Felső-Magyarországon rendelkezett hatalmas birtokokkal, nem volt olyan színes és nagy formátumú egyéniség mint elődje. Politizálása nem mozgott széles skálán, de amit akart, azt rendkívüli szívóssággal és megfontoltsággal hajtotta végre. Bethlen örökségére építette fel hatalmát, ő is törvények felett kormányzott, de egyben a legkötelességtudóbb uralkodók közé is sorolhatjuk. A mélyen vallásos Rákóczit nem véletlenül nevezték „ bibliás, őrálló fejedelemnek”, hiszen a Biblia mindennapi olvasmányai közé tartozott, s mindig nagy gondot fordított a protestáns jogok védelmére. Bár gyakran elhangzik az a vád ellene, hogy hatalmát elsősorban birtokai növelésére használta fel, a valóság azt mutatja, hogy egy nagyon rendezett és erős Erdélyt hagyott maga után. Abelső ügyekben, a hatalomváltás zűrzavarai után, ismét rendet kellett tennie. Ez az 1630-as évek közepére sikerült is neki, bár külön nehézséget jelentett, hogy mind Bécs, mind a török kezdetben ellenjelöltet állított vele szemben. Rákóczi azonban kemény fellépéssel megszilárdította hatalmát, így ezután elődjéhez hasonlóan ő is aktívan fordulhatott a külpolitikai kérdések felé. Nem voltak hatalmas koncepciói, s tanulva Bethlen példájából, nem vágyott a magyar koronára. A Habsburg-ellenességet és a külső kapcsolatok egy részét azonban készen kapta, és a tovább folytatódó harmincéves háború jó terepet nyújtott az aktivitáshoz. A fejedelem mindig csak egy vasat tartott a tűzbe, és rendkívül – néha túlságosan is – óvatosan tárgyalt leendő partnereivel. 1643-ban is csak hosszas tárgyalások után csatlakozott a svéd-francia szövetséghez. A következő évben indította meg hadjáratát Bécs ellen, abban bízva, hogy a svédek majd segítenek seregeinek. Felső-Magyarországot sikerült is elfoglalnia, Torstensonn svéd vezér azonban késett, így Rákóczi Alsó-Magyarországon Esterházy Miklós nádor és a császár csapataival találkozott szembe. Atúlerővel egyedül nem vette fel a harcot, ezért visszavonult a Tisza vonala mögé. 1645-ben viszont kitűnő lehetőség kínálkozott az erdélyi-svéd együttműködésre, ezért Rákóczi, a török tilalma ellenére, ismét támadást indított. Hiába egyesült azonban a két sereg, a fejedelem most már csak egy kedvező megegyezésre törekedett a Habsburgokkal. Felismerte ugyanis, hogy a török sohasem engedne meg túl nagy magyarországi sikereket Erdély számára. Az 1645 decemberében kötött linzi béke Rákóczi élete végéig Erdélyhez csatolta a hét megyét, és nagy birtokokkal gyarapította a család vagyonát. Ezzel, bár a fejedelem nem növelte meg nagyon sokkal Erdély területét, szilárd fejedelemséget hagyhatott utódjára, II. Rákóczi Györgyre.

A Királyi Magyarország története a század első felében
Az 1606-ban megkötött bécsi béke elsősorban a magyar rendeknek kedvezett, ezért várható volt, hogy Rudolf császár mihamarabb szeretné elfelejteni. Már a királyi szentesítése sem történt meg, a magyar rendek így dolgavégezetlenül távoztak Pozsonyból. A császári elképzeléseket azonban két dolog megakadályozta. Az egyik a hajdúkérdés volt, ugyanis 14 ezer fegyverben álló hajdú várta helyzetének rendezését. Ettől a seregtől mind a Habsburgok, mind a magyar rendek meg akartak szabadulni, ez azonban csak letelepítésükkel volt lehetséges. Mivel ebben az ügyben nem történt semmi, Nagy András hajdúgenerális 1607-ben felkelést hirdetett meg. A szabad királyválasztásra hivatkozva azzal fenyegetőztek, hogy saját fejedelmet választanak. Mivel nem volt magyar jelentkező, az általuk kiszemelt Báthori Gábort nem saját uruknak tették meg, hanem az erdélyi fejedelmi székbe segítették. Az 1608. évi országgyűlés és hatásai Nemcsak ő igényelte azonban szolgálataikat, hanem Rudolf császár öccse, Mátyás főherceg is, aki a magyar koronát akarta megszerezni. Ennek érdekében 1608-ban országgyűlést hívott össze Pozsonyba, mely végre becikkelyezte a bécsi békét, és kierőszakolta II. Rudolf lemondatását a magyar trónról. Mindennek súlyos ára volt, hiszen Mátyás a siker érdekében magyar-osztrák-morva rendi konföderációt hozott létre, mely a királyválasztás után benyújtotta a számlát. A bécsi béke mellett ezen országgyűlés döntései meghatározóak voltak az egész század Habsburg-magyar kapcsolataira. A rendek egyik fő törekvése az volt, hogy felszámolják még a központosítás maradványait is, de helyébe nem tudtak mit állítani. Nem volt önálló, modernnek nevezhető hivatali szervezetük, a Jagelló-kori rendszerhez akartak visszanyúlni. A király ezután csak a rendek beleegyezésével indíthatott háborút vagy hozhatott idegen katonaságot az országba. A távol levő uralkodó helyett a nádor kapott teljhatalmat. Erre a posztra Illésházy Istvánt választották meg. A magyar kancellária hatalmát igyekeztek visszaállítani, és a kamarák fölé rendelték a kincstartóságot. Bár korlátozták a király jogkörét, a győzelem ennek ellenére csak látszólagos volt, sőt inkább kompromisszumról beszélhetünk. Az állandóan pénzszűkében levő rendi önkormányzat a török ellen ugyanis végig rá volt szorulva a Habsburgok támogatására. A rendek

tulajdonképpen egyedül a városok és a jobbágyok felett „arattak győzelmet”. Az uralkodó csak a Magyar Tanács beleegyezésével adományozhatott királyi városi rangot, és a nemességnek jogában állt ezentúl tisztséget viselni a városokban. A jobbágy vallásának kérdése teljesen földesurának kezébe került, és a szabad költözködést ezután a nemesi vármegyék szabályozhatták. Ezek a törvények adták tehát a század Habsburg-magyar kapcsolatainak alapjait, s az ellentétek végig megmaradtak. Ezek egyik okozója a Habsburg-kormányzat tevékenysége volt. Az uralkodók távol álltak a tudatos abszolutista törekvésektől. II. Mátyás (1608-19) tulajdonképpen átengedte a rendeknek a hatalmat, utódja, II. Ferdinánd (1619-37) pedig csak ellenreformációs terveiben volt hajthatatlan, emellett inkább a szórakozással törődött. III. Ferdinánd (1637-57) elsősorban hadvezérnek tekintette magát, személyesen vezette hadba seregét, de a kormányzás az ő kezéből is kicsúszott. A császárok magyarokkal kapcsolatos politikáját így tanácsosaik alakították ki. Az első ezek közül II. Mátyás titkos tanácsának elnöke, Khlesl volt, kinek véleménye talán az egész századra rányomta bélyegét. Szerinte a magyar rendi mozgalom „rebelliónak” (lázadásnak) tekinthető, ezért hiába tesz az uralkodó ígéretet a rendi jogok megtartására, amennyiben szükségét látja, nyugodtan fegyverrel is felléphet a mozgalom ellen. Az udvar nem tekintette komoly tárgyalópartnernek a magyar rendeket, akiknek tehát lett volna okuk fellépni Béccsel szemben, azonban a török kiűzésének és Erdély visszaszerzésének kérdésében teljesen a Habsburgokra voltak utalva. Mindamellett a vallás ügye volt az, ami az udvar és a rendek már meglevő ellentéteit tovább mélyítette. Bár a főnemesség jelentős része áttért a katolikus hitre, az országgyűlés alsótáblája protestáns maradt. A fél évszázad vezető magyar politikusainak tehát három tényezőt kellett figyelembe venniük; kompromisszumot kell keresni az udvar és a rendek között, össze kell egyeztetni a magyar katolikus és protestáns érdekeket, a kálvinista és abszolutisztikus kormányzású Erdéllyel pedig ki kell alakítani valamiféle viszonyt. Nézzük, hogyan vélekedett erről a korszak két irányadója, Esterházy Miklós nádor és Pázmány Péter esztergomi érsek. Gróf Esterházy Miklós Magyarország nádorának egyéniségét már kortársai is ellentétesen ítélték meg, kivételes képességeit azonban senki sem tagadta, tekintélyét mindenki elismerte. Esterházy Miklós (1582-1645) stílusa, érintkezési modora sokakat sértett, levelei is jól mutatják, hogy sosem kímélte a címzettek érzékenységét. A gróf a század legnagyobb karrierjét futotta be, hiszen apja Pozsony megyei protestáns alispán volt, ő pedig két évtizeden keresztül (1625-45) viselte a nádori méltóságot. Mikor gyermekkorában áttért a katolikus hitre, családja kitagadta. Illésházy István nevelte, ki mindvégig politikai példaképe maradt. Első házasságával emelkedett az ország legvagyonosabb emberei közé, „homo novusnak” számított tehát, és erre mindig büszke volt. Kimondottan ügyelt arra, hogy gyermekeit csak magyar családok tagjaival házasítsa össze. 1623-ban költözött Kismartonba, ahol fényűző barokk udvart rendezett be, mely művészeti és politikai központtá vált. Ő maga is nagyon szerette a zenét. Iskoláztatásának komoly hiányosságait állandó olvasással igyekezett pótolni, s embereit is művelődésre serkentette. Nagyon vallásos életet élt, és alapos teológiai műveltséget szerzett. Természetesen emellett a politika izgatta leginkább, szinte ontotta a tervezeteket, politikai röpiratokat. Politikai elképzeléseinek alapgondolata lehetne a következő idézet: „Őrültség semmit nem tennünk, ha mindent nem tehetünk is.” Más szóval, az adott keretek között is sokat lehet tenni az ország érdekeiért. Fő célkitűzéseit a következő pontokban foglalhatnánk össze: Csak a királytól függő, de a bécsi kormányszervektől független politizálás, Erdély önállóságának megszüntetése és a lassú török előrenyomulás megakadályozása. Mindezek érdekében át kell szervezni az ország haderejét, és célszerűbben kell felhasználni az országos jövedelmeket. A gyakorlatban Esterházy a vallási meggyőződést a rendi érdekek mögé helyezte – ebben ütköztek leginkább nézetei Pázmánnyal –, hiszen látta, hogy elképzelései megvalósításához feltétlenül szüksége van a protestáns alsótábla támogatására is. Bár mindvégig bírálta az uralkodót és kormányzatát, a Habsburgok iránti hűségéhez kétség sem férhetett. Beadványait mindig a királyhoz intézte, és személyes sérelmei sem tudták soha elfordítani az udvartól. Már pályafutása kezdetén, főudvarmesterként Bethlen erdélyi abszolutizmusa és túlzott önállósága ellen szólalt fel, majd 1620-ban tiltakozott magyar fejedelemmé történő megválasztása miatt is. Ő a Habsburgok vezetésével képzelte el a területek egyesítését. 1625-ben, már nádorként erőteljesen támogatta a későbbi III. Ferdinánd megkoronázását, de csak azzal a feltétellel, ha a trónörökös is leteszi az esküt a rendi alkotmányra. Bethlen halála után megpróbálta megakadályozni Rákóczi megválasztását, sőt megindult Erdély megszállására is, de akciója sikertelen maradt. 1631-32-ben azonban már az újdonsült erdélyi fejedelemmel közösen verték le a Felső-Tisza-vidékén kitört, Császár Péter által vezetett parasztmozgalmat. Az 1630-as években sorra írta tervezeteit, melyekben a düledező magyar végvárak és az önálló hadsereg felállításához kért a nemességtől hozzájárulást, de kísérletei sikertelenek maradtak. Ahelyett, hogy nádorként közvetíthetett volna az udvar és a rendek között, mindkét fél ellenezte aktivitását. 1644-ben még egyszer hadba szállt Rákóczi György Bécs elleni támadásakor, az udvar azonban most is a megegyezésre szólította fel. A következő esztendőben elhunyt Magyarország nádora, s ha életében nem is tudta terveit valóra váltani, követők egész sora maradt utána. Bizalmasai közé tartozott a későbbi országbíró, Nádasdy Ferenc, Zrínyi Miklós, két későbbi főkapitány, Batthyány Ádám és Forgách Ádám, sőt Wesselényi Ferenc is, akit 1655-ben magyar nádorrá választottak. Pázmány Péter Forgách Ferenc érsek után ő volt a második azon ritka magyar főpapok sorában, akiknek az egyház ügyei legalább olyan fontosak voltak, mint a politizálás. Pázmány Péter (15701637) szenvedélyes, heves vérmérsékletű ember volt, mégis egyike a 17. század legracionálisabb politikusainak. Maga írta emberideáljáról a következő sorokat: „az igazi jellem jó szerencsében higgadt, mérsékletes, emberismerő és ami fő, bír indulataival”. Milyen pályát futott be a magyarországi ellenreformáció vezetője, aki személyesen tömérdek embert térített meg? II. Ferdinánd császár egyik legfőbb bizalmasa kálvinista családból származott. Fiatal korában térítették át a kolozsvári jezsuiták, kiknek kollégiumában később nevelkedett. Belépett a rendbe is, Krakkóban, Bécsben és Rómában folytatva tanulmányait. Sokáig élt külföldön, a grazi jezsuita főiskolán teológiát és filozófiát tanított. 1607-ben már Forgách Ferenc esztergomi érsek mellett találhatjuk. Hatalmas tudását és munkabírását tükrözte 1613-ban megjelent, több mint ezer oldalas munkája, az „Isteni igazságra vezérlő kalauz”, melyben nézeteit fejtette ki. 1616 szeptemberében választották meg esztergomi érsekké, mely tisztet haláláig töltötte be. Az igazi ellenreformációt a lelkek megnyerésével képzelte el, s nem erőszakos terjesztéssel. Elsősorban a főurak térítésére törekedett. A főúri családok szinte mindegyikével levelezést folytatott, s lassú rábeszéléssel győzte meg őket a katolikus hitelvek igazáról. Érvelésében hivatkozott arra is, hogy a protestantizmus veszélyes a nemességre nézve, hiszen az engedetlenség és önállóság szellemét tartja fenn az alsóbb társadalmi csoportok körében. A magyar egyházat alulról felfelé akarta átalakítani, papnöveldéket alapított, és létrehozta a bécsi Pazmaneumot (1623). A katolikus középrétegek kialakítása céljából Nagyszombatban nemesi nevelőintézetet, majd 1635-ben katolikus főiskolát létesített. Ez utóbbi tekinthető a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjének. Saját vagyonából mintegy 700 ezer forintot áldozott a katolicizmus terjesztésére. Számára az ellenreformáció egyébként nemcsak vallási szempontból volt fontos, hiszen az uralkodó és a magyarok közti megegyezés lehetőségét is megnehezítették a vallási különbségek. Pázmány, egyházfősége mellett, a korszak jelentős államférfija is volt, aki a kor legfontosabb kérdéseiben a következő álláspontra helyezkedett: A rendeknek feltétlenül fenn kell tartaniuk a Habsburgokkal a jó viszonyt, hiszen az ország egyesítésének lehetősége az udvar kezében van. (Sőt, a tartós kapcsolat kialakítása érdekében el kellene fogadni a Habsburgok örökös királyságát is.) A török kiűzése ugyan fontos feladat, de a harmincéves háború miatt egyelőre türelemmel kell lenni, és érdemes a Hódoltsággal kiegyensúlyozott kapcsolatot fenntartani. Erdély kérdésében is – szemben Esterházyval – nyugalomra intett, hiszen a fejedelemséggel vívott csatározások szintén török háborút vonhatnak maguk után. A magyar rendeknek pusztán azt érdemes meggátolniuk, hogy Erdély vezetésével egyesüljön Magyarország.

A 17. század második felének eseménytörténete
Bevezetés
Az ország helyzetét, az egyesítés ügyét továbbra is a külső helyzet határozta meg, s a nemzetközi lehetőségek megváltoztak a század közepén. A Török Birodalom nyugati politikája mindig a keleti nehézségek függvénye volt, amint lehetősége adódott, azonnal támadott Bécs ellen. Bár IV. Mehmed szultán 1648-ban újabb 22 évre meghosszabbította a zsitvatoroki békét, nagyvezírjének, Köprülü Mohamednek belső reformjai lehetővé tették az aktív külpolitikát, így a törökök ismét Lengyelország, Velence és Magyarország ellen fordulhattak. A Habsburgok a harmincéves háború befejezése ellenére továbbra is benne voltak minden európai bonyodalomban, ezért – mivel folyamatosan kapták az információt a törökök készülődéséről – mindent megtettek a keleti béke megőrzésének érdekében. Aszázad közepén azonban a magyar rendek még reménykedve várták, hogy a Habsburgok felszabaduló energiájukat a törökök ellen fordítják. Kisebb csatározások lankadatlanul folytak, s legfőbb tanulságuk az volt, hogy egy igazi támadáshoz összefogás kell. A császárság azonban inkább békét kötött a Portával (1651), ami ellene fordította a hangulatot, sőt átmenetileg összehozta az eddig ellenségeskedő Erdélyt és Királyi Magyarországot. Aközeledés több tényezőnek volt köszönhető. I. Rákóczi György halála után idősebb fia lett az erdélyi fejedelem (II. Rákóczi György), kisebbik fia, Zsigmond pedig Magyarországra (Sárospatakra) költözött, ahol létrejött egy második Bécs-ellenes központ. Az egyetlen problémát a feltétlen Habsburg-hűségéről ismert Pálffy Pál nádor (1649-53) jelentette. Rákóczi Zsigmond azonban jól tudta, hogy terveihez meg kell nyernie a magyarokat is, ezért mindenáron jó kapcsolatot akart fenntartani az új nádorral. Közeledésüket segítette az is, hogy a Habsburgok sértő módon kimutatták a magyarokkal szembeni bizalmatlanságukat, így Pálffy is Rákóczi Zsigmond oldalára állt. A Habsburg-ellenes mozgalom kialakulását azonban sorozatos halálesetek tették lehetetlenné: 1652-ben Rákóczi Zsigmond, 1653- ban pedig Pálffy Pál tért örök nyugalomra. A nagy lehetőség tehát elveszett, az erdélyi-magyar kapcsolat azonban a politizálás két új vezéralakjának – II. Rákóczi Györgynek és Zrínyi Miklósnak – köszönhetően megmaradt.

Az Erdélyi Fejedelemség története a század második felében

II. Rákóczi György fejedelemsége A század második felében nemcsak II. Rákóczi György fejedelemnek (1648-60) voltak nagy tervei Erdélyt illetően, hanem Zrínyi is a fejedelem vezetésével képzelte el az ország egyesítését. Bár Erdély továbbra is erős állam volt, külpolitikájában végső soron a töröktől függött, az új uralkodó pedig ezt figyelmen kívül hagyta. Rákóczi csak apja hatalmát örökölte, óvatos mérlegelését, megfontoltságát azonban már nem. Terveiben nemcsak a magyar, hanem a lengyel korona megszerzése is szerepelt, s a nemzetközi viszonyok rendkívül kedvezőnek tűntek célja megvalósításához. Az 1657-ben megindított Lengyelország elleni hadjárata előtt a legnagyobb reményekkel várták győzelmét, hiszen a helyzet rendkívül kedvezőnek tűnt. Alengyelek belső gondokkal küzdöttek, a svédek az 1655-ben megindított támadásukkal elfoglalták Varsót, a Habsburgok nem siettek Lengyelország segítségére és az oroszok is még ebben az évben támadásba kezdtek. Rákóczi a török beleegyezésével indította meg akcióját, abban a reményben, hogy sikerül megszereznie a lengyel trónt. 1657-ben Krakkót is elfoglalta, a nemzetközi helyzetben azonban gyökeres változás történt. Asvédek sikereit nem nézték jó szemmel hagyományos ellenségeik, s ezért a dánok támadást indítottak Svédország ellen, a Habsburgok pedig csapatokat küldtek a lengyelek megsegítésére. A török külpolitika is szigorodott, mert Köprülü Mohamed került a nagyvezíri posztra, aki visszarendelte az erdélyi hadakat. Ráadásul Lengyelország is jóval nagyobb ellenállást tanúsított a kegyetlenkedő erdélyi seregekkel szemben, mint az várható lett volna. 1657-ben XI. Károly svéd uralkodó kivonta csapatait Lengyelországból, az erdélyi seregek azonban tovább nyomultak, és elfoglalták Varsót. A helyzet ezalatt még rosszabbra fordult, mert a lengyelek megtámadták Erdély északi területeit, a kozák és román segédcsapatok pedig otthagyták Rákóczit. A fejedelem erre fegyverszünetet vásárolt a lengyelektől, majd seregét hátrahagyva, kíséretével hazamenekült. A visszavonuló, Kemény János vezette fősereget a lengyel kalauzok a tatár csapatok karjaiba vezették, mindannyian fogságba estek, és a Krímbe hurcolták őket. A fejedelem talán megmenthette volna Erdélyt, ha „vezeklésképpen” lemond trónjáról, Rákóczi azonban nem ezt tette. Megakadályozta mindkét török jelölt (Rhédey Ferenc, majd Barcsay Ákos) hatalmának kiépítését, amiért a Porta a török katonaság mellett a tatárokat uszította rá a fejedelemségre. Rákóczi csapataival 1660-ban, a szászfenesi csatában megsemmisítő vereséget szenvedett a török-tatár seregektől, ahol maga is megsebesülvén, életét vesztette. Hiába kérték a magyar rendek, Bécs ezután sem küldött támogatást, így a törökök tovább nyomulhattak előre, és 45 napos ostrom után bevették Váradot, s ezzel létrejött az ötödik magyarországi vilájet. A fejedelemségre zúduló sorscsapások azonban nem szűntek meg. Várad eleste után úgy tűnt, hogy a Habsburg-udvar változtat politikáján, hiszen Montecuccoli tábornagy vezetésével csapatokat küldött Erdélybe. Mindez felbátorította Kemény Jánost, a tatár fogságból kiszabadult korábbi fővezért, hogy felújítván a törökellenes harcokat, magához ragadja a fejedelmi hatalmat (1661-62).1661-ben legyőzte Barcsay hadait, majd őt magát megölette. A Habsburgok harciassága azonban közben teljesen elszállt. Az udvarban a békepárt került fölénybe, s titkos megállapodást kötött a törökkel: visszavonulnak, hogyha a Porta nem kebelezi be Erdélyt, hanem meghagyja a korábbi helyzetet. A szultán 1661-ben kinevezte Apafi Mihályt a fejedelmi székbe, mire Montecuccoli is betartotta a megállapodást, és visszavonult. A magára maradt Kemény János viszont nem fogadta el ezt a helyzetet, ami újabb harcokat vont maga után. Az 1662-ben vívott nagyszőlősi csatában azonban serege vereséget szenvedett, és maga is elesett. Most már átvehette a trónt az önálló Erdély utolsó fejedelme, Apafi Mihály. Apafi Mihály fejedelemsége Apafi Mihállyal (1661-90) ismét jó politikus és óvatos uralkodó került Erdély élére, akit a kortársak „tapogatózva járó fejedelemnek” neveztek. Jól látta, hogy a sikeres politizáláshoz kompromisszumok kellenek, s ezt alkalmazta mind a belső, mind a külső ügyekben. Az erdélyi rendeknek látszólag beleszólást engedett a hatalomba, de a központi irányításban a fejedelem szava volt a döntő. A rokonok és atyafiak erőteljesen részt vettek a kormányzásban, de Apafi mindig vigyázott, nehogy túl nagy befolyásra tegyenek szert. Tanácsosait sokszor cserélgette, így azok folyamatosan bizonytalanságban érezhették magukat. Az ügyek intézésébe erőteljesen beleszólt a fejedelem felesége, Bornemissza Anna is. Apafi az összezsugorodott fejedelemség és a megnőtt adóterhek ellenére rendbe hozta az államháztartást, mindezt elsősorban a tehetősebbek vagyonának megadóztatásával. Ebben legnagyobb vetélytársai a helyi török erők voltak, akik egyre több területet igyekeztek adóztatásuk alá vonni. Összességében a fejedelem megteremtette a nyugalmat Erdélyen belül, ami azonban kényes egyensúlyra épült fel. A folyamatos külpolitikai kihívások miatt állandó volt annak veszélye, hogy a béke felborulhat. A fejedelem világosan látta Erdély szerepének megváltozását a magyar politikában. A kezdeményező szerep lehetősége eltűnt, a török befolyás megerősödött. Apafi óvatossága abban nyilvánult meg, hogy mindkét nagyhatalommal – ügyes egyensúlyozással – megpróbált jó viszonyt fenntartani, emellett megújította a szövetséget a román fejedelemségekkel, sőt tárgyalt Angliával és Franciaországgal is. Az ország egyesítésének ügyét sem adta fel, óvatosan ugyan, de tartotta a kapcsolatot a Királyi Magyarország politikusaival. Elődeihez képest azonban jóval visszafogottabb, bizonytalanabb volt a magyar ügyekben, a török befolyás erőssége miatt sokszor csak ígérgetett, teljesíteni viszont már nem tudott. Zrínyi 1664-es sikereinél is csupán elméletileg ajánlotta fel csatlakozását a törökellenes harcokhoz, a Wesselényi-összeesküvés vezetőinek segítségkérését pedig kénytelen volt visszautasítani. Fejedelemségének jelentősége igazán az 1672-ben kezdődő Thököly-felkelés idejében nőtt meg, amikor Erdély területét szinte ellepték a Lipót-féle abszolutizmus következtében Magyarországról érkezett bujdosók. Tulajdonképpen a szervezkedés is innen indult el, Thököly itt került a felkelők élére. XIV. Lajos is támogatta az ügyet, aki a Habsburgok hátában szeretett volna ellenségeskedést szítani. 100 ezer tallér éves segélyt ígért Apafinak, amennyiben vezetőket állít a bujdosók élére. Afelkelés sikeressége féltékennyé tette a fejedelmet, és emiatt feszültté vált a viszony közte és Thököly között. Ellentéteiket fokozták nézeteltéréseik a török kérdés kapcsán. Thököly sokkal készségesebb partnere volt a Portának, mint a fejedelem, aki 1681-ben és 1682-ben is csak lassan és nehézkesen támadgatott a Királyi Magyarország ellen, sőt visszautasította a magyar fejedelmi címre szóló török ajánlatot is. Aggodalommal töltötte el ugyanis az a tény, hogy esetleg a Török Birodalom befolyása alá kerül egész Magyarország. Erdély tehát nem akarta feltétel nélkül támogatni a török kezdeményezéseket, mégis belekényszerült az utolsó nagy török vállalkozásba, ami 1683-ban indult Bécs ellen.

A Királyi Magyarország története a század második felében
Az 1649-ben megválasztott energikus új nádor, Pálffy Pál politikai támogatóit a már korábban Esterházy köré csoportosult főurak jelentették. Ők felismerték, hogy a török ellen nemzetközi összefogásra van szükség, de emellett Magyarország belső dolgait is rendbe kell hozni. Avégvárak ellátását ezért központi irányítás alá vonták, és adóreformot vezettek be. A Zrínyi által „jó conjunturának” nevezett helyzetben azt várták, hogy a bécsi udvar végre megkezdi a törökellenes háború szervezését. A Habsburgok azonban 1651-ben a legfontosabb várakba német katonaságot helyeztek, megerősítették a törökkel kötött békét, sőt a Haditanács leromboltatott néhány kisebb erősséget is. Úgy tűnt tehát, hogy az udvar nem akar, nem képes érdemleges támogatást nyújtani a török kiűzéséhez, pedig az 1652-ben vívott rendkívül véres vezekényi csata is bizonyította, hogy a magyar rendeknek szükségük lenne a segítségre. A kortársak az 1655-ös országgyűléstől várták a megoldást, amit III. Ferdinánd nem a török elleni támogatás megtárgyalása, hanem inkább örökösödési kérdések miatt hívott össze. 1654-ben ugyanis váratlanul elhunyt a már korábban megkoronázott ifjabb király, IV. Ferdinánd, és a bécsi udvar ezután örökletesen akarta biztosítani a magyar trónt a maga számára. Ebben a kérdésben az országgyűlésen végül kompromisszumos megoldás született: a rendek nem mondtak le szabad királyválasztó jogukról, de megválasztották Lipót főherceget magyar királynak. Cserébe a Habsburgok esküvel fogadták meg, hogy felszabadítják az országot a török uralom alól. Az országgyűlés elhatározta emellett, hogy korszerűsítik a végvárrendszert, és nagyszabású várépítési munkálatokat indítanak meg. A másik téma a nádorválasztás ügye volt, melyet a bécsi udvar szeretett volna elhalasztani, hiszen számára a fennálló helyzet nagyon megfelelő volt. Bár Zrínyi hatásos beszéde után elsőként voltak kénytelenek tárgyalni ezt a kérdést, mégis a horvát bánnal szemben a békésebbnek, kezelhetőbbnek tűnő Wesselényi Ferencet választották meg az ország új nádorává. Zrínyinek tehát nem sikerült megszereznie a király utáni legmagasabb méltóságot, mégis a következő időszakban a magyar politikai élet vezéralakja maradt. Zrínyi Miklós A Zrínyiek a 16. század közepén váltak az ország egyik legtekintélyesebb családjává, de évszázadok óta jellemző volt rájuk a törökellenesség és a királyhűség. Már a 15. század kezdetén részt vettek a törökellenes harcokban, és a család leghíresebb tagjává az 1556-os szigetvári hős, Zrínyi Miklós vált. A horvát-dalmát származású Zrínyiek birtokainak java része a török szomszédságában volt, és marhakereskedelemből származó jövedelmeiket is meg kellett védeniük, mindez mintegy személyes ügyükké tette a törökellenes küzdelmet. A Habsburgoknak a magyar koronához való jogát Zrínyi Miklós (1620-1664) is elismerte, a fiatal főúr az ő oldalukon harcolt a harmincéves háborúban a svédek, sőt az Erdélyi Fejedelemség ellen is. A Habsburgok elfogadásának és szükségességének az ő szemében is az volt a feltétele, hogy a bécsi udvar a lehetőségek szerint tegyen meg mindent a török Magyarországról történő kiűzése érdekében. Hamar fel kellett azonban ismernie, hogy a Habsburgok és a magyarok érdekei rövid távon nem egyeznek meg, s mivel 1648-ban megkapta a horvát báni címet, immár egy országrész és közvetve a Habsburg tartományok védelme is őrá hárult. Sokan Zrínyit tartják az első olyan magyar politikusnak, aki saját érdekeit, sőt vallásosságát is képes volt alárendelni politikai céljainak. Birtokainak védelme érdekében vált kiváló katonává és politikussá, hiszen úgy kellett feltartóztatnia a törököt, hogy közben – békétlenség miatt – az udvarral se kerüljön összetűzésbe. Zrínyi rendkívül olvasott hadvezér és politikus volt, aki a gyakorlatot és az elméletet folyamatosan egyeztette egymással, nagyon komolyan véve azt a mondást, hogy a „történelem az élet tanítómestere”. Mindig elemezte a múltbeli szituációkat, és folyamatosan azt kutatta, hogy az akkori szereplők miként jutottak el döntéseik megfogalmazásához. A horvát főúr Magyarország leggazdagabb magánkönyvtárát gyűjtötte össze, melyben ott voltak a történelmi munkák mellett az államelmélet és a hadtudomány legrégebbi és legújabb alkotásai is. Céltudatosan olvasott, és könyveibe írt jegyzeteinek tanúsága szerint igen nagy kedvvel. Elképzelései Miután rájött, hogy a Habsburg és a magyar érdekek különböznek egymástól, legfőbb céljává a minél nagyobb katonai és politikai önállósodás elérése vált. Világosan látta, hogy belső rendteremtés, a gyűlölködés és a közügyek iránti közöny leküzdése nélkül elképzeléseiből semmi sem valósulhat meg, ezért műveiben mindent megtett a nemzet felrázása érdekében (Szigeti veszedelem). Hadtudományi munkáiban (Tábori kis tracta, Vitéz hadnagy), majd később Az török áfium ellen való orvosság című művében nemzeti sereg felállítását szorgalmazta, mely szerinte nagymértékben a nemesség áldozatvállalásától függ. A magyar hadsereget a Habsburg Birodalom keretein belül lehet megteremteni, s azt nemcsak a nemességből, hanem a hajdúkból, a szabad legényekből, sőt a jobbágyokból kell toborozni. Békében 12 ezer, háborúban a duplája lenne az állandó sereg létszáma, melyet szükség esetén mozgósítással lehetne feltölteni. „Aki békét akar, készüljön a háborúra!” – volt Zrínyi hitvallása, s ennek feltételét a pénzügyi alapok megteremtésében látta. A gondot igazából az

jelentette, hogy a nemzeti hadsereg felállításához a közigazgatás átalakítására és az udvarral való viszony rendezésére is szükség lett volna. Az ország belső ügyeinek rendbetételéről szólt Mátyás király életéről való elmélkedés című tanulmánya, mely a kor államelméleti munkáinak egyike volt. Zrínyi a lengyel és a francia fejlődés közül az utóbbit állította például a magyarság elé. Művében bírálta az olyan uralkodót, aki a nemesek ellentmondó tanácsai szerint kormányoz, s az olyan államigazgatást, mely az állami jövedelmek jelentős részét fényűzésre költi. (Célozva ezzel a bécsi udvarra.) Elképzelései az abszolutista kormányzási elvhez kapcsolódtak, véleménye szerint erős központi hatalom, állandó hadsereg, országos gazdaságpolitika és jól felhasznált adók nélkül Magyarország nem veheti ki méltó részét a török kiűzéséből, s az egyesítés után sem lesz képes fennmaradni. Fontosnak tartotta az államigazgatásban az egyház szerepének visszaszorítását és azt, hogy az uralkodó kemény kézzel, de saját embereit megbecsülve vezesse országát. Az erdélyi események és hatásaik Elméleti elképzeléseit nádorként szerette volna a gyakorlatban megvalósítani, de az 1655-ös országgyűlésen az udvar nyomására Wesselényi Ferencet választották meg erre a tisztségre. Zrínyi ezután – Erdély korábbi szerepét figyelembe véve – II. Rákóczi György fejedelemtől remélte, hogy vezetésével megvalósítható lesz az önálló magyar királyság terve. Egyik bizalmasához írott leveléből kiderül, hogy akár az erdélyi típusú „önállóságot” is vállalta volna, csak hogy az ország egyesítése létrejöhessen. A fejedelem lengyelországi kudarca azonban keresztülhúzta számításait, a tatár seregek 1657-ben elpusztították Erdélyt. Abécsi udvar sokáig nem tudott határozott álláspontot kialakítani Erdély ügyében. Eleget tegyenek-e az erdélyiek és egyes magyarországi politikusok kívánságának és segítsék meg a fejedelemséget, vagy bízzanak abban, hogy a Porta haragja csak Erdély ellen irányul? Ez a bizonytalankodás végül tragédiához vezetett. 1661 végén a Haditanács úgy döntött, hogy a császári sereget elindítják Magyarországra. A fővezér a kor egyik legnagyobb stratégája, Raimondo Montecuccoli volt, a terv pedig Erdély tehermentesítésére irányult. Esztergom és Buda térségében akartak újabb frontot kialakítani, s ezzel török erőket elvonni a fejedelemségből. Zrínyi eközben Csáktornyánál indított támadást, sőt a békerendelkezések ellenére várat építtetett (Zrínyi-újvár), melynek feladata a török megállítása volt. Wesselényi nádor is megkezdte a hadi előkészületeket, s mindezekből Kemény János erdélyi fejedelem azt a következtetést vonta le, hogy komoly törökellenes háború van készülőben, ami őt is támadásra késztette. A bécsi udvar azonban közben megváltoztatta döntését, és Montecuccolinak azt a parancsot adta, hogy mégis Erdély ellen vonuljon. A császári fővezér hatalmas nehézségek között vonult át az országon, és mivel csapatai utánpótlását nem tudta biztosítani, katonái fosztogattak és raboltak. Seregét az éhínség és a járványok megtizedelték, ezért kénytelen volt Kassán telelni, miközben az erdélyi csapatok csatát vesztettek a törökökkel szemben. I. Lipót 1662-ben országgyűlést hívott össze Pozsonyba, melyen a Királyi Magyarország katonai megszállását akarta elfogadtatni, de törekvése nem járt sikerrel. A tanácskozás egyébként világosan megmutatta a rendek megosztottságát, hiszen a vallási kérdésben kitört vita után a protestáns követek elhagyták az országgyűlést, és kijelentették, hogy a távollétükben hozott törvények érvényességét nem ismerik el. Zrínyi mélyen elítélte, hogy a török veszély ellenére a vallási ellentétek osztják meg a magyarságot, s egységes fellépést sürgetett a török ellen. Határozott célja volt, hogy elnyeri Montecuccolitól Magyarország katonai főparancsnoki tisztségét. Acsászári udvarban a háborús párt komolyan mérlegelte terveit. Az országgyűlés végén, miután Zrínyi birtokainak védelme miatt hazakényszerült, a rendek elérték, hogy az uralkodó kivonja hadait az országból. Ez a vártnál is gyorsabb iramban történt, ami azt mutatta, hogy az udvarban ismét megerősödött a török háborút ellenzők csoportja. Török hadjárat Bécs ellen Köprülü Ahmed nagyvezír azonban úgy gondolta, hogy Montecuccoli hadjáratával beavatkozott az erdélyi-török viszonyba, vagyis az udvar megváltoztatta addig semleges magatartását, ezért 1663-ban megindította seregeit Bécs ellen. Mivel I. Lipót még mindig a békére törekedett, Wesselényi Ferenc nádornak kellett segítségért fordulnia a Rajnai Szövetséghez, melyet a német birodalmi rendek hoztak létre még 1657-ben. (Részt vett ebben XIV. Lajos francia király is, mint az egyik német terület fejedelme.) Anádor mellett Zrínyi volt az, aki szinte sürgette a törökkel történő összecsapást, de a nagyvezír nem a legrövidebb úton – azaz a Dráva vonalán – haladt az osztrák tartományok felé, hanem 120 ezres seregével a Duna vonalán Buda felé nyomult. A kétségbeejtő helyzetben az időjárás sietett Bécs segítségére, mert 40 napos eső zúdult az országra, lehetetlenné téve a törökök további előrenyomulását nyugat felé. Július végén, az eső elálltával Köprülü Ahmed Érsekújvár ostroma mellett döntött. Előbb Párkánynál legyőzte az egyik királyi sereget, majd augusztus közepén ostrom alá vonta Érsekújvárt. Forgách Ádám főkapitány 39 napig tudta tartani a várat a sokszoros túlerővel szemben, a Pozsony környékén összevont királyi sereg azonban kísérletet sem tett a vár felmentésére, hanem csupán a Bécs felé vezető hadiutak védelmével törődött. Végül Forgách feladta a reménytelen küzdelmet, s ezzel több környékbeli vár is török kézre került. A Porta ezután Érsekújvár központtal létrehozta az utolsó magyarországi vilájetet. Érsekújvár elvesztése után Zrínyit kinevezték a dunántúli erők főparancsnokának, így ő lett a törökkel folytatott küzdelem főszereplője. Őt már régen foglalkoztatta egy téli hadjárat gondolata, talán éppen azért, mert a katonai szakírók lehetetlennek tartottak egy ilyen akciót. Szerinte egy ilyen hadjárat mellett szól az, hogy a törökök csak az állandóan Magyarországon tartózkodó katonaságukat tudják mozgósítani. Zrínyi 1663 végén látott hozzá a szervezéshez, szétszórta a muraközi török csapatokat, majd 1664 januárjában, egyesülve a Rajnai Szövetség seregeivel, megindította a támadást. Acsaknem egy hónapig tartó hadjáratban közel 200 kilométer mélységben benyomult az ellenséges területekre, ami 20 ezres seregével fantasztikus katonai teljesítmény volt. Közben felégette a török utánpótlás szempontjából fontos, hat kilométer hosszúságú eszéki Dráva-cölöphidat, majd bekerítette Kanizsa várát. A sikeres hadjáratnak hatalmas európai visszhangja volt, a Rajnai Szövetség újabb csapatokat ígért, sőt még Apafi Mihály erdélyi fejedelem is felajánlotta csatlakozását. A bécsi udvar azonban habozott Kanizsa ostromának megkezdésében, s a hat hétig folyó vitatkozás elegendő időt hagyott a törököknek, hogy újjáépítsék az eszéki hidat, s a nagyvezír belgrádi szállásáról elindulhasson Kanizsa megsegítésére. A 60 ezres felmentő sereg hírére a külföldi hadvezérek Zrínyi tiltakozása ellenére az elvonulás mellett döntöttek. Június elején Zrínyiújvár alá vonultak, a helyszínre érkező Montecuccoli azonban itt sem vállalkozott döntő csatára. Elrendelte a vár kiürítését, melyet a közben megérkező török sereg felrobbantott. Zrínyi Miklós, akit leváltottak tisztségéből, és 1664 nyarán Bécsbe utazott, ahol hősnek kijáró ünneplésben volt része, nem vehetett részt a török háború nagy fordulatát hozó szentgotthárdi összecsapásban. A Kanizsa alól hátráló Montecuccoli nyomában Köprülü Ahmed nagyvezír Bécs ellen vezette csapatait. A császári főparancsnok stratégiai megfontolásból hátrált, s mivel közben újabb német és francia támogatást kapott, ezért a Rába szentgotthárdi gázlójánál csatát vállalt. Az augusztus elsején lezajlott hétórás ütközetben a fegyelmezetten harcoló szövetséges seregek fölényes győzelmet arattak a törökök felett. A legyőzöttek vesztesége hadifoglyokkal együtt mintegy 16 ezer fő volt. A siker után mindenki természetesnek vette a hadjárat folytatását, az udvar azonban Reniger császári követ útján, aki folyamatosan a török táborban tartózkodott, augusztus 10-én megkötötte a vasvári békét. Amegegyezés húsz évre szólt, és a vesztes kezén hagyta az előző évek foglalásait. Atörök megtarthatta Váradot, Érsekújvárt és az elfoglalt egyéb területeket. Erdélyt mind a török, mind a német katonaságnak el kellett hagynia, és a felek kötelezték magukat, hogy kölcsönösen tájékoztatják egymást a magyarok ellenséges lépéseiről. A Wesselényi-féle rendi szervezkedés Avasvári béke hatalmas felzúdulást keltett Magyarországon, és bebizonyította, hogy a magyarok még mindig nem számíthatnak a Habsburgok segítségére. Az elégedetlenkedők azonban kezdettől fogva rá voltak utalva a külföld támogatására. Az egyik kínálkozó megoldás az volt, hogy a francia udvar segítségét kell kérni a Habsburgokkal szemben, de a franciák nem lelkesedtek túlzottan az ötletért. Ők csak ütőkártyaként akarták felhasználni a magyarokat Bécs hátában, és nem szándékoztak szövetséget kötni velük. A másik lehetőséget a Portával való tárgyalások jelentették. Ez az elgondolás arra épült, hogy a török már annyira gyenge, hogy nyugodtan lehet vállalni a fennhatóságát. A kérdés csupán az volt, hogy akkor ki fogja az országot megvédeni egy előbb vagy utóbb bekövetkező német támadással szemben. Zrínyi Miklós mindkét elképzelést elvetette, s csak a belső rendteremtés hosszú távú programjában bízott. Szerinte úgy lehet a magyar önállóságot megvédeni az udvarral szemben, ha megszerzik a szomszédos országok rendeinek támogatását. Elképzeléseit azonban már nem tudta érvényesíteni, mert 1664 novemberében egy vadkanvadászat közben életét vesztette. A Wesselényi-féle szervezkedés (1666-71) Zrínyi korábbi véleménye ellenére bízott a Portával való kapcsolatfelvételben. A nádor murányi várában meghirdetett gyűlés Wesselényi Ferencet tartotta alkalmas vezetőnek, aki megnyerte az ügynek Lippay György esztergomi érseket és Nádasdy Ferenc országbírót is. A nádor erdélyi közvetítéssel a törökhöz fordult, és felajánlotta, hogy amennyiben elfogadják a magyar alkotmányt, a szabad királyválasztás jogát, és hadjárataikhoz nem követelnek segítséget, akkor a magyarok elismerik a Porta fennhatóságát és hajlandók évi adófizetésre is. Bár a török nem tett egyértelmű ígéretet, a nemesek Lippay (1666) és Wesselényi (1667) halála után is folytatták a szervezkedést. A vezetők második vonala azonban kevésbé érett egyéniségekből állt, akik 1668-ban – miután a törökök és az erdélyiek is visszautasították az együttműködést – saját maguk árulták be a mozgalmat. A bécsi udvar megjutalmazta őket, de nem avatkozott bele az ügybe, hanem kiváró taktikához folyamodott. A szervezkedés második szakaszának vezetői Nádasdy, Zrínyi Péter horvát bán, Frangepán Ferenc és I. Rákóczi Ferenc lettek. Közülük Rákóczi tűnt a legrátermettebbnek, aki hajlandó volt a résztvevők közötti vallási konfliktusok elsimítására. A konspirációs évek után 1670-ben tört ki a fegyveres felkelés, mégpedig Zrínyi Péter Horvátországban kiadott hadba szólító üzenetére. Erre Rákóczi Sárospatakon elfogta az odalátogató német tokaji várparancsnokot, és a felső-magyarországi vármegyék hadba hívták bandériumaikat. A törökök és a franciák azonban továbbra is passzívan szemlélték az eseményeket, ráadásul a felkelés nem talált igazán széles körű társadalmi támogatottságra. Emiatt Zrínyi és Frangepán, megijedve a következményektől, Bécsbe siettek, és beárulták a mozgalmat. Hűségüket szerették volna ezzel bizonyítani, de az udvar most nem honorálta a megbánást. Mindkettőjüket elfogták, sőt családjukat is fogságba vetették. A Rákócziak elképesztő összegű váltságdíj kifizetése árán kerülték el a halálos ítéletet, s talán az is közrejátszhatott, hogy mégiscsak fejedelmi családról volt szó. Nádasdy Ferencet azonban elfogták, és az udvar nem hagyott kétséget afelől, hogy most a kemény megtorlás a célja. A törvényes formaságokat mellőzve 1671 áprilisának végén Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet Bécsújhelyen, Nádasdy Ferencet pedig Bécsben lefejezték. Több mint 150 vádlott ügyét tárgyalták meg, s 13 halálos ítéletet hoztak. Az elrettentés mellett a birtokelkobzások rendkívül nagy gazdasági haszonnal jártak az udvar számára. I. Lipót abszolutisztikus törekvései A Wesselényi-mozgalom utáni intézkedések kérdésében az udvar korántsem volt egységes állásponton, de végül a kemény vonal kerekedett felül. A megtorlás mégsem lehetett olyan erős, mint 1620 után a csehek esetében volt, mégpedig két ok miatt: egyrészt a két esemény nagyságrendje között jelentős eltérés volt, másrészt alapvetően különbözött a két ország katonai és politikai helyzete is. A török jelenléte és az Erdélyi Fejedelemség eleve gátat szabott az abszolutisztikus intézkedések alkalmazásának. A Wesselényi-mozgalom inkább megfelelő ürügyet adott Bécsnek ahhoz, hogy megkezdhesse régi tervének – a francia mintára alapozott abszolutizmusnak – a megvalósítását. Az elméleti alap meg is volt mindehhez, hiszen I. Lipót arra hivatkozhatott, hogy Magyarország a felkeléssel eljátszotta a jogot önmaga igazgatására. Az uralkodónak ezért nem kell betartania az 1608 óta létező

megegyezést, ezután nyugodtan kormányozhat rendeletekkel, az országgyűlés megkérdezése nélkül. Hiányzott viszont a rendszer kiépítéséhez szükséges társadalmi bázis, s ez azt eredményezte, hogy a Habsburg abszolutizmus csak nagyon nehézkesen és felszínesen alakult ki. Bécs nem volt képes beilleszteni Magyarországot a birodalomba sem gazdaságilag, sem politikailag, pedig a Habsburgoknak a vesztfáliai béke után tudomásul kellett venniük, hogy megkezdődött saját tartományaikba történő lassú visszaszorulásuk. A bécsi udvarban az abszolutizmust támogatók egyik csoportja az állam vezetésében és az adózásban szeretett volna változtatást elérni. Ennek a „pártnak” a vezetői közé tartozott Lobkowitz első miniszter és Montecuccoli, a Haditanács elnöke. Törekvéseik eredményét az jelezte, hogy Magyarországon a nádori méltóságot nem töltötték be, hanem helyette kormányzóságot jelöltek ki az ország élére. Az 1673-ban felállított hét fős Guberniumnak négy német és három magyar tagja volt, vezetőjének pedig Johann Caspar Ampringent nevezték ki, aki 1681-ig maradt hivatalában. A kormányzóság azonban mégsem jelentett igazi áttörést, hiszen hatáskörét nem határozták meg pontosan, s mellette végig megmaradtak a rendi főméltóságok is. A rendszer fenntartására az országban nagyszámú idegen katonaságot állomásoztattak, a magyar végvári katonaság jelentős részét pedig szélnek eresztették. Az 1671-ben kiadott új adórendelet a katonaság eltartását volt hivatott szolgálni, ami az országnak hozzávetőlegesen 870 ezer forint adó kifizetését jelentette. Ez a Habsburg-országok közös terheinek a 40%-a volt, s a jobbágyporták adóját kb. hússzorosára emelte. Aterhek felét a földesuraknak kellett volna viselniük, ami az örökös tartományokban ugyan már régóta így volt, de Magyarországon hatalmas felzúdulást okozott. Az udvar ezért töredékére csökkentette az adó eredeti mértékét, de az, hogy nagy részét természetben követelték, sok visszaélésre adott lehetőséget, ami ébren tartotta az elégedetlenséget. Ráadásul új fogyasztási adókat is bevezettek, a nemességre fejadót vetettek ki, és a vármegyéket kihagyva, megkezdték a jobbágyporták összeírását. Ezek az intézkedések természetesen széles körű elégedetlenséget eredményeztek, ráadásul a nemeseket jobbágyvédő színben tüntették föl, akik tiltakoznak a kíméletlen állami adók ellen. Az abszolutizmust támogatók másik csoportját a katolikus egyház és a jezsuiták adták, akik az előbbiekkel szemben inkább az ellenreformációs intézkedéseket és a templomok visszafoglalását szorgalmazták. Ennek az irányzatnak a vezetői Kollonich Lipót, a Magyar Kamara elnöke és Szelepcsényi György esztergomi érsek voltak, akik 1673 után lassan háttérbe szorították politikai ellenfeleiket. A reformált felekezetek templomainak elvétele mindennapossá vált, és a protestáns lelkészeket is üldözni kezdték. 1674-ben a pozsonyi rendkívüli törvényszék 730 prédikátort idézett színe elé, s közülük háromszázat jószágvesztéssel sújtott. Akik hajlandóak voltak rekatolizálni vagy kivándorolni, azokat szabadlábra helyezték, de akik ragaszkodtak hitükhöz, azokat börtönbe zárták. Közülük negyvenet – spanyol hajókon – gályarabságra ítéltek, és ők csak két év múlva szabadulhattak ki a holland flotta jóvoltából. Ezek az intézkedések sem vezethettek igazából eredményre, hiszen nem sikerült a protestáns egyházak törvényen kívül helyezése, az üldözöttek jelentős része pedig Erdélybe menekült. A Habsburg abszolutizmus tehát ismét pusztán azt érte el, hogy a magyarság jelentős részét sikerült maga ellen fordítania, s az újabb, de most már sokkal szélesebb társadalmi bázisra támaszkodó felkelés kitörése csupán idő kérdése volt. A Thököly-féle felkelés A felkelés előzményeit 1672-től számíthatjuk. A mozgalom magját az a néhány tucatnyi nemes alkotta, akik a Wesselényi-felkelés után Erdélybe menekültek. Apafi Mihály barátsággal fogadta őket, és a bujdosók száma hamarosan növekedni kezdett, mert az udvar elrendelte a végvári katonák számának drasztikus csökkentését, akik ezért munka után néztek, és csatlakoztak az erdélyiekhez. A felkelés első szakasza 1672-tól 1678-ig, Thököly Imre bekapcsolódásáig tartott. A bujdosók 1672 augusztusában indítottak támadást, és egy hónap alatt egészen a Szepességig hatoltak, de a továbbiakban nehezítette helyzetüket az, hogy nem állt seregeik élén egy kellő anyagi eszközökkel rendelkező, országos tekintélyű vezető, ráadásul támadásuk hatására egyéb társadalmi ellentétek is a felszínre kerültek. Országszerte megszaporodtak a jobbágymegmozdulások, fellángoltak a vallási gyűlölködések. Mindez a hadseregben is éreztette hatását, amely egyébként sem szokott fegyelemhez, így komolyabb harci próbát nem tudott kiállni. Mikor a német katonaság októberben visszavágott, a bujdosók éppen olyan gyorsan vesztették el a megszerzett területeket, mint ahogy elfoglalták azokat. A következő évek visszaesést hoztak a mozgalomban. Továbbra is folytak ugyan harcok, de ezek inkább tét nélküli, jelentéktelen összecsapások voltak. A legfőbb eredménynek tulajdonképpen az tekinthető, hogy egyáltalán együtt maradt a kuruc tábor. Alegnagyobb feszültségek a nemesi vezetők és az erdélyi fejedelmi udvar között alakultak ki. Apafinak fontosak voltak a bujdosók, hiszen Erdély nemzetközi jelentőségét növelték, ezért anyagilag támogatta is őket, de cserébe a felettük való szoros felügyeletre tartott igényt. Természetesen a kurucok függetlenedni szerettek volna, s ezért 1674-ben megválasztották főgenerálisnak Wesselényi Pált. Ekkortól ismét felívelő szakaszába érkezett a mozgalom, ami nem is az új vezetőnek volt köszönhető, hanem inkább annak, hogy Erdélyben megerősödött az a csoport, amely aktívabb külpolitikát szorgalmazott, és így támogatta a bujdosókat. Az erdélyi Habsburg-ellenesség megerősödését mutatta az is, hogy kivégezték az udvarhűségéről közismert Bánffy Dénes kolozsvári főkapitányt. A kurucok számára kedvezően változott a külpolitikai helyzet is. A lengyelek közeledtek a francia udvarhoz, s a nyugaton nem túl sikeres XIV. Lajos is élénk érdeklődést kezdett mutatni a „keleti front” iránt. Ennek lett az eredménye a Varsóban 1677-ben megkötött francia-lengyel-erdélyi szerződés. A francia uralkodó évi 100 ezer tallér támogatást és katonai segítséget ígért a mozgalomnak. A kétezer főnyi sereg meg is érkezett, és megjelent a kurucok táborában Thököly Imre is, aki a következő években a mozgalom vezetőjévé lépett elő. A felkelés második szakasza 1678-ban kezdődött, mikor szeptember elején újabb támadás indult, most már Thököly vezetésével, és a rendkívül gyorsan előrenyomuló kuruc seregek elfoglalták a bányavárosokat, s csak november elején tudták megállítani őket a császári csapatok Barsszentkeresztnél. Most is megmutatkozott azonban a kuruc harcmodor fogyatékossága, az, hogy a lovasság gyorsan tud támadni, de a meghódított területek megtartásához már gyalogság kell. Miután 1680 januárjában a kuruc hadak gyűlése megválasztotta Thökölyt főgenerálisnak, egy újabb támadás indult, a seregek a Vág völgyében egészen Morvaországig eljutottak, de a felkelőknek most sem sikerült saját területre szert tenniük. A két hadjárat, bár komoly eredményeket nem hozott, Európa-szerte ismertté tette Thököly nevét. Az új fővezér ősei még hajdúk voltak, a grófi címet apja szerezte meg. Míg a Wesselényi-felkelés a főurakra próbált támaszkodni, addig a mostani szervezkedés elsősorban a köznemesség ügye volt. Bár Thököly nem volt igazán „tudós” hadvezér, kemény kézzel fogta a kuruc hadakat, és a korábbi politikai tanácsadókra is ritkán hallgatott. A korábbi nemesi réteg helyett egyre inkább a fegyelmezettebb vitézlő rendre épített, s az új vezetőket már olyan emberekből választotta, akik a harcok sikerétől anyagi és társadalmi felemelkedést várhattak. Thököly számára 1680-ban a legfőbb sikert az jelentette, hogy a bécsi udvar és a Porta egyszerre ismerte föl, hogy magyarországi politikájukban elsősorban vele kell számolniuk. I. Lipótnak előbb-utóbb tárgyalásokra, engedményekre kellett felkészülnie. Ez annál is sürgősebb volt, mert a törökök szinte „kihívóan” nem szóltak bele abba, hogy az erdélyi fejedelem támogatja Thökölyt, sőt jelzés érkezett arról, hogy a Porta vonakodik meghosszabbítani a vasvári békét. A Habsburgoknak rendezniük kellett a magyar ügyet, s ezért a császár majd két évtizednyi szünet után 1681-ben Sopronba összehívta az országgyűlést. Az abszolutizmus vége és a Felső-Magyarországi Fejedelemség létrejötte Az országgyűlés Esterházy Pál (1681-1713) személyében újra nádort választott. Kimondták az ország szabadságának helyreállítását, ami a Gubernium megszüntetését és a Magyar Kamara függetlenségét jelentette. Az 1671-ben bevezetett adókat és az adóhátralékokat eltörölték, visszaállították a végvári katonaság korábbi létszámát. A protestánsok követelésére elvileg törvényesítették a vallásgyakorlat szabadságát, a gyakorlatban azonban számos korlátot emeltek, ami azt eredményezte, hogy sem a katolikusok, sem a protestánsok nem lehettek elégedettek. Avallás kérdését egyébként is még hosszú ideig nem a törvények, hanem a hatalmi viszonyok szabályozták. Összességében a Habsburgoknak Magyarországon fel kellett adniuk abszolutisztikus törekvéseiket, ami a magyar rendi mozgalom erősségét és az udvar gyengeségét egyszerre mutatta. Úgy tűnt, hogy a megegyezésre mindkét félnek szüksége van, hiszen a Habsburg-ellenes erőket megosztotta a Thököly-Apafi ellentét, Bécs pedig a török készülődés miatt akart békét a rendekkel. A kurucok azonban többszöri hívás ellenére sem jelentek meg az országgyűlésen, aminek több oka is volt. Egyrészt a katonarendnek érdeke volt a harcok állandósítása, hiszen ez biztosította jó megélhetését, másrészt a kuruc tábor mindig is bizalmatlan volt a „német hitegetésekkel” szemben, harmadrészt pedig a megbékélés az önálló magyar rendi monarchia kialakítása szempontjából nem lehetett megfelelő. Ez utóbbi cél ugyanis szorosan összekapcsolódott a Portával, s a török orientáció, mely Wesselényi óta létezett, most a behódolást jelentette. Bár Thököly nem volt kezdettől fogva törökbarát, 1681-ben megkereste őt a Porta küldötte, és nagy távlatokat villantott fel előtte. A főgenerális elkötelezte magát, s bízván a magyar önállóság megteremthetőségében, felmondta a Habsburgokkal kötött fegyverszünetet. Ezután ismét teljes hévvel kiújultak a küzdelmek. A Porta egyébként korábban – az orosz-török háború lezáródásakor – Apafi Mihállyal vette fel a kapcsolatot. 1681-ben támadásra utasította, az erdélyi fejedelem azonban csak húzódozva teljesítette a megbízást. Még ugyanebben az évben a Porta – francia nyomásra – Apafi nevére kiállított egy őt Magyarország fejedelmének kinevező okiratot, ő azonban ezt sem fogadta el. Ezután fordult Thököly felé a figyelem, akiben sokkal készségesebb partnerre találtak. Ő most már Magyarország egyik leggazdagabb főuraként tárgyalhatott, mert 1682 júniusában feleségül vette I. Rákóczi Ferenc özvegyét, Zrínyi Ilonát, akivel hatalmas vagyonhoz jutott. Ezután Thököly és a török csapatok augusztusban elfoglalták Kassát és Füleket, majd Ibrahim pasa szeptemberben átadta a főgenerálisnak a magyar fejedelemmé kinevező oklevelet. A történelmi Magyarország tehát az addigi három helyett rövid időre négy részre szakadt. Az új terület a török nyomán a Közép-Magyarország (Orta Madzsar) nevet kapta, és évi 20 ezer arannyal ismerte el a törökök fennhatóságát. Thököly számára a legfontosabb kérdés az volt, hogy mekkora társadalmi támogatottságot tud szerezni azok körében, akik addig rokonszenveztek a kurucok küzdelmeivel. A legfőbb nehézséget az jelentette számára, hogy politikusként is a korábbihoz hasonlóan, ellentmondást nem tűnő módon akart kormányozni, ami szükségszerű volt ugyan, de nem találhatott megértésre a nemesség körében. Ráadásul a központi közigazgatás ugyanolyan, sőt keményebb adóztatást vont maga után, mint amilyen ellen korábban a kurucok harcoltak. A fejedelem a szepesi kamarát tette meg pénzügy-igazgatási központjává, kiszélesítve annak korábbi hatáskörét. Fejedelemségének ebben az első időszakában, mely 1683-ig tartott, sikerült rendeznie a pénzügyeket, de két dolog már most előrevetítette a későbbi kudarcok árnyékát. A rendek a magyar történelemben sokadszor ismét kisebb rossznak tartották a Habsburg-uralmat, mint egy keményebb magyar abszolutizmust. A másik nehézség az volt, hogy Thököly az erdélyi, francia és lengyel kapcsolatok megszakadása után kizárólagosan a Porta erejére támaszkodhatott. Fejedelemségének sorsa így a közeljövőben kirobbanó török-Habsburg háború kimenetelén múlott, s a döntést valóban az 1683-ban meginduló török támadás hozta meg. A török kiűzése Magyarországról Amásfél évszázados török uralom alatt a magyar vezetés az ország felszabadítását mindvégig elsősorban nemzetközi összefogással képzelte el, de Esterházy Miklós nádorsága óta létezett az a gondolat, hogy a magyarságnak is megfelelő létszámú katonaságot kell felállítania, hogy méltóképp részt vehessen a harcokban. A század végének nagy kérdése tehát az volt, hogy Magyarország kellően közre tud-e működni saját felszabadításában, vagy a Habsburgok űzik ki a törököt. A Porta 1683-ban rendkívül kedvezőnek ítélte meg a Bécs elleni támadás feltételeit. A birodalom belső megszilárdulása és az orosz háború lezáródása hatalmas energiákat szabadított fel. XIV. Lajos Rajna menti háborúi, melyek nyugat felől nyugtalanították a Habsburgokat és Thököly 1682-es sikerei kedvező külpolitikai feltételeket teremtettek a vállalkozás számára. Ezúttal Bécs sem becsülte le a török veszélyt, s bár továbbra is elsősorban a béke megőrzésére törekedett, beindította diplomáciai gépezetét is. Pápai közbenjárással a császár kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött III. (Sobieski) János lengyel királlyal, a német fejedelmek közül pedig sikerült megnyernie II. Miksa Emánuel bajor és III. János

György szász választót, a felkértek közül egyedül Brandenburg nem szánta rá magát a támogatásra. XI. Ince pápa, anyagi áldozatokat is vállalva, mindent megtett egy, a törököt Európából kiűző „keresztes hadjárat” érdekében. Bécs ostroma 1683 márciusában a szultán hozzávetőlegesen 100 ezer fős sereggel indult el Konstantinápolyból, s mivel menet közben Ghiraj tatár kán, a két román vajda, Apafi és Thököly is csatlakozott hozzá, 150 ezer főre duzzadt katonáinak száma. Májusra elérték Belgrádot, ahol a szultán Kara Musztafa nagyvezírt nevezte ki a hadjárat fővezérévé. IV. Mehmed a városban maradt, a sereg pedig tovább vonult Bécs felé. Az előrenyomulás rendkívül gyors volt, a nagyvezír szinte elsöpörte Veszprémet, Tatát, Pápát és Pannonhalmát, majd felgyújtotta Győr külvárosát, és az ostrommal Apafi seregét bízta meg. A meghódított területeket formailag Thököly fejedelemségéhez csatolták. A török ellen küldött császári fősereg nagyjából 60 ezer főből állt, melynek fele Pozsony mellett állomásozott, a többi csapattest pedig a magyar határ mentén sorakozott fel. A fővezér Lotharingiai Károly volt, aki Érsekújvár megtámadásával igyekezett eredeti szándékától eltéríteni a törököt, ami azonban nem zavarta meg Kara Musztafát, seregével tovább vonult Bécs felé. A gyors sikerek hatására a magyar katonaság jelentős része átállt a törökök oldalára, egyedül Thököly volt az, aki távol tartotta magát a hadműveletektől, sőt titokban megpróbált egyezkedni a Habsburgokkal, de sikertelenül. Ezután inkább saját fejedelemsége kiterjesztésén fáradozott, júliusban elfoglalta Nagyszombatot és Pozsonyt. Miután látható volt, hogy Lotharingiai Károly képtelen feltartóztatni a törököket, Bécsben pánik tört ki. Az udvar július elején Linzbe menekült, a lakosság nagy része pedig követte. Kara Musztafa seregei július 19-én zárták körül a fővárost, melynek mintegy 16 ezer védője várta a támadást Ernst Rüdiger Starhemberg gróf fővezérletével. Károly herceg egyelőre nem segíthetett, mert Thököly és a fősereg egyesülését akarta mindenáron megakadályozni, ami sikerült is neki. Visszafoglalta Pozsonyt, megverte a főgenerális seregét, aki ezután már nem is tudott komolyabb vállalkozásba kezdeni. Eközben Bécs, bár sorra verte vissza a török rohamokat, egyre nehezebben tudta magát tartani, szeptember 2-án a törökök megszállták a Burg elővédjét, s a főváros készült a végső ostromra. Lotharingiai Károly azonban most már megindulhatott, sőt megérkezett Sobieski János 30 ezer fős felmentő serege is, mely közben szétverte az ellene küldött tatár csapatokat. Mivel az ostromló török sereg is nagy veszteségeket szenvedett, és a nagyvezír csapatokat küldött a környező utak biztosítására, a döntő ütközetben nagyjából azonos létszámú seregek vettek részt. Az egyesített felmentő had szeptember 12-én a Kahlenberg-hegy oldaláról zúdult alá, és néhány óra alatt fölényes győzelmet aratott. Ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy a császáriak, cseltől tartva, csak másnap foglalták el a török tábort. Az ütközetben megközelítőleg 10 ezer török vesztette életét, a császáriak 117 ágyút, 2 ezer mázsa lőport és 8 ezer muníciós szekeret zsákmányoltak. Kara Musztafa Buda irányában menekült, de egyáltalán nem látta reménytelennek a helyzetet, mert visszautasította a bécsi udvar békeajánlatát. Ibrahim budai pasát tették meg bűnbaknak, aki ezért selyemzsinórt kapott, de miután októberben a menekülő törököknek fel kellett adniuk Párkányt és Esztergomot, a szultán kivégeztette fővezírét is. Buda visszafoglalása Bár I. Lipót hosszasan fontolgatta a békekötést, 1684-ben mégis tovább folyt az előrenyomulás. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy XI. Ince pápa összekovácsolta a Szent Ligát, melynek tagjai a lengyel király, a császár, Velence és a pápaság voltak, és ugyancsak ő érte el azt is, hogy XIV. Lajos húsz évre fegyverszünetet kössön a keleten harcoló Habsburgokkal. A Haditanács hosszas vita után Buda megtámadását határozta el, bízva abban, hogy ezáltal a többi vár is megadja magát. Lotharingiai Károly 1684 májusában indult Buda ellen, de előbb elfoglalta Pestet, majd Szentendrét, s az ostrom csak júliusban kezdődött meg. A császáriakat 8 ezer magyar segítette, élükön a „megtért” főurakkal. A kezdeti sikerek után azonban a támadás lelassult, az időjárás egyre zordabbra fordult, a zsold nélkül harcoló magyarok elindultak hazafelé. Szeptemberben megérkezett a török felmentő sereg, és az ostromlókból lassan ostromlottak lettek. Acsászáriak elvesztették Pestet, ráadásul a törököknek sikerült utánpótlást juttatni be a várba. November elején kezdődött meg a dicstelen visszavonulás, beszüntetve ezzel az értelmetlen vérontást. Bár a Haditanács a következő évben is Buda elfoglalását tervezte, Lotharingiai Károly érvényesítette akaratát, és Érsekújvár ellen vonult. 1685 júliusában két hét alatt sikerült bevennie a várat, aminek következménye Thököly fejedelemségének összeomlása lett. Sorra kapituláltak a felvidéki városok, a fejedelem pedig seregével Biharba húzódott vissza. A váradi pasa azonban táborába csalta és elfogatta Thökölyt, aminek súlyos következményei lettek. A török ezzel nem érte el a béketárgyalások megindulását, a kurucok viszont tömegesen álltak át a császáriak oldalára. 1685 végére már csak Zrínyi Ilona munkácsi vára emlékeztetett Thököly Imre korábbi fejedelemségére. Mielőtt Budát elfoglalhatta volna, Lotharingiai Károlynak két politikai csatát kellett megvívnia. Egyiket a bécsi udvaron belüli spanyol párttal szemben, mely nyugat felé akart inkább háborúzni, a másikat pedig a Haditanács ellenében, mely nem Budát tartotta elsődleges célpontnak. Első „győzelmében” jelentősen közrejátszott az, hogy 1686-ban Oroszország is csatlakozott a Szent Ligához, ráadásul a német fejedelmek is hatalmas segélyt szavaztak meg a török ellen. A másik ügyben egyszerű megoldást választott; titokban felkereste a császárt, és meggyőzte tervéről. ABuda ellen induló császári sereg 62 ezer főből állt, s ezt egészítette ki 15 ezer főnyi magyar katonaság. Budát – vagy ahogy a török nevezte, Kizil Elmát (Piros Alma) – a hetvenéves Abdi Abdurrahman pasa védte 10 ezres seregével. Már az első támadás óta készült az újabb ostromra, ezért Konstantinápolyból hozatott mérnökök segítségével megerősítette a falakat és a véderőműveket. Az ostrom előtt, mivel II. Miksa bajor választó nem volt hajlandó alárendelt szerepet játszani a harcokban, kettéválasztották a sereget. Károly herceg 40 ezer fővel a vár északi oldalán, Miksa pedig a maradékkal a Gellért-hegy déli lábánál ütött tábort. Az ostrom 1686. június 18-án kezdődött a Víziváros ellen, melyet egy hét leforgása alatt elfoglaltak. Az első részleges roham a vár ellen július 13-án északról indult, de sikertelenül végződött. Július 22-én – valószínűleg a törökök gondatlansága miatt – 800 tonna puskapor felrobbant, aminek hatására kiszakadt a várfalból egy 150 méteres darab. A pasa azonban ezután sem volt hajlandó békéről tárgyalni, így július 27-én megindult az első általános roham. Az ostromlók mindkét oldalon elfoglalták a véderőműveket, ezután már a falakról támadhatták a második védvonalakat. Ennek hatására Abdurrahman kért békét, de Lotharingiai Károly a Szent Liga engedélye nélkül nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. Augusztus 3-án újabb általános roham indult, ami viszont sikertelenül végződött, így megszűnt a remény, hogy a török felmentő sereg megérkezése előtt el lehet foglalni a várat. Szulejmán nagyvezír serege ellen az ostromlók sáncrendszer kiépítésével védekeztek, s augusztus 14-én egyetlen ütközetben megfutamították a támadókat. Anagyvezír ezután már csak erősítés bejuttatásával próbálkozott, mindkétszer sikertelenül, s tétlen szemlélője maradt a szeptember 3-án indult harmadik általános rohamnak is. A támadók egyszerre több ponton törtek be a várba, s hamar leküzdötték a védők ellenállását. A harcokban Abdurrahman pasa vitézhez méltó módon, karddal a kezében esett el a mai Bécsi kapu környékén. A győzelem után megkezdődött a fosztogatás, és estére már lángokban állt a polgárváros. A vezérkar másnap vetett véget a pusztításnak, mely után 4 ezer tetem borította a vár utcáit, és 6 ezer ember került fogságba. Az ország felszabadításának katonai eseményei A törökök Magyarországról történő kiűzésének időszakát két részre bonthatjuk, melyek között az 1690-es év lehet a választóvonal. Az első szakaszban tulajdonképpen folyamatos volt a császáriak előrenyomulása. Már 1686-ban a támadók egy-két vár kivételével elfoglalták a Dunántúlt, az ország középső vidékeit, sőt a Maros völgyében is megkezdték az előrenyomulást. 1687 elején Lotharingiai Károly három lépcsőben képzelte el az ország felszabadítását: először továbbhaladás a Duna mentén Belgrádig, majd Várad megszerzése, és végül a hátországban maradt várak elfoglalása. 1687 legnagyobb ütközete az augusztus 12-én vívott nagyharsányi csata volt, melyben a török 8 ezer embert és majd 5 millió forint értékű hadizsákmányt vesztett. 1688-ban váltás történt a seregek élén, Miksa kapta meg a fővezéri címet, így ő vezethette a csapatokat Belgrád ellen. Az égszínkék ruhájáról a török által „kék választófejedelemnek” nevezett Miksa – szemben mindig higgadt és megfontolt elődjével – gyönyörűségét lelte a háborúban, melyben kitűnt vakmerőségével. 1688-ban alig egy hónap leforgása alatt elfoglalta Belgrádot, miközben Badeni Lajos behódoltatta a környező várakat. A császári sereg a következő évben is sikert sikerre halmozott, előrenyomult az AlDuna mentén, észak felé Havasalföldig, délen pedig Albániáig kiterjesztve hatalmát. Ezeknek a területeknek hosszú távú megtartása azonban nem sikerült, mivel csak kis létszámú katonaságot tudtak itt állomásoztatni. Ebben az időszakban Erdély is katonai fennhatóság alá került. Apafi ugyan 1684-ben visszautasította a csatlakozásra felszólító császári ajánlatot, fejedelemsége függetlenségét mégsem sikerült megőriznie. Már 1685-től állomásoztak császári csapatok Erdély területén, a nagyharsányi győzelem után pedig Lotharingiai Károly egyszerűen megszállta Erdélyt. I. Lipót átvette a fejedelemség „védelmét” és helyőrségeket hozott létre, cserébe pedig elismerte Apafi fiának utódlását. Ez utóbbi megállapodást azonban a fejedelem 1690-ben bekövetkezett halála után mégsem tartotta be. Az 1690-es év „fordulatot” hozott a háború menetében. Egyrészt a törökök támadásba lendültek, ami Köprülü Musztafa nagyvezírnek volt köszönhető, aki újjászervezte a hadsereget, másrészt pedig kiújult a háború a franciákkal a rajnai fronton. Emiatt a császár kénytelen volt előbb Lotharingiai Károlyt, majd Miksát is átvezényelni a nyugati frontra, természetesen megfelelő létszámú seregekkel együtt. Ezért ahelyett, hogy befejeződött volna, még tíz esztendeig tartott a törökellenes háború, iszonyatos szenvedéseket hozva Magyarország lakosai számára. A keleti front új fővezére Badeni Lajos lett. Az ő terve az volt, hogy a Balkánról visszavonulnak, és a magyarországi határoknál erős védelmi vonalat építenek ki. Ennek megvalósítására azonban már nem maradt idő, mert a török gyorsan támadott, és visszafoglalta a Balkánon elvesztett területeit, Belgráddal együtt. Badeni Lajos csak a következő évben tudott visszavágni, amikor Szalánkeménnél a „század legvéresebb csatájában” (majd 30 ezren estek el) nagy győzelmet aratott. A harcok ezután változó sikerrel folytatódtak, török diadalokról nem beszélhetünk, csupán arról, hogy a császáriak 1695-ig tulajdonképpen védekezésre kényszerültek. Döntést kellett volna kicsikarni, de ehhez nagyobb erőkre lett volna szükség. I. Lipót végül I. Frigyes Ágost szász választófejedelemmel kötött szövetséget, aki megkapta a fővezéri címet, cserébe pedig 8 ezer embert indított harcba a török ellen. Vele a seregek élére egy kimondottan alkalmatlan vezető került, aki a következő két évben inkább csak kudarcokat tudott felmutatni. 1695-ben egyszerűen eltévedt csapataival, ami miatt Lippa török kézre került, majd bizonytalankodásával támadásra késztette Veteranit, az erdélyi császári seregek vezérét, aki emiatt a lugosi ütközetben életét és egész seregét elvesztette. Frigyes Ágost a következő évben Temesvár ellen indult, de a hetényi csatában sem tudott diadalmaskodni. Szerencsére a következő évben – mivel meghalt Sobieski János – a lengyelek őt választották meg uralkodójuknak, így a koronázás Krakkóba szólította. Ebben az időszakban Erdélyben már a Habsburgok voltak az urak, de Thökölynek még egyszer sikerült kellemetlenséget okoznia. 1690-ben betört Erdélybe, megverte a császári erőket, és fejedelemmé választatta magát. Atörök visszaszorítása azonban az ő sorsát is megpecsételte. 1697-ben a francia származású Savoyai Jenő (Eugén) herceg lett a magyarországi erők főparancsnoka. Mivel a francia udvarban nem volt túl sok sikerélménye, keletre jött szerencsét próbálni. Itt igazán sok volt a tennivaló, mert II. Musztafa szultán Erdély vagy Felső-Magyarország visszafoglalását tűzte ki célul maga elé. Savoyainak azonban előbb le kellett győznie az 1697-ben kirobbant Thököly-párti hegyaljai felkelést, s csak másfél hónapos késéssel fordulhatott a török ellen. Ekkor a szultáni sereg nyomában vonult, s jól kiválasztott pillanatban, mikor a törökök szeptemberben átkelést kíséreltek meg a Tiszán, Zentánál meglepte őket támadásával. A hajóhíd ágyúzása miatt pánik tört ki a törökök között, s a támadók döntő győzelmet arattak. A szultán Temesvárra húzódott vissza, aminek ostromát a következő évben ugyan megkezdte Savoyai, de a közben megkezdődött béketárgyalások a harcok beszüntetését eredményezték. A Porta már 1698 elején úgy döntött, hogy Orániai Vilmoson keresztül békejavaslatot terjeszt elő. Anglia készségesen vállalkozott a közvetítésre, és a

tervezetet William Paget konstantinápolyi angol követ juttatta el a Habsburgokhoz. Ő maradt végig a tárgyalások vezéralakja, s mesterien tompította az éles nézetkülönbségeket. A megbeszélések a szerémségi Karlócán folytak, és itt írták alá 1699 januárjában a békét is. Ez a status quo alapján állt, és kétoldalú – Habsburg-török, orosz-török, lengyel-török és velencei-török – megállapodásokat tartalmazott. Magyar- és Horvátország Habsburg-fennhatóság alá került, a Temesköz kivételével. A lengyelek csak kis területeket kaptak, az oroszok az azovi kikötőkhöz jutottak, Velence pedig dalmáciai kikötőket szerzett. Ezzel befejeződött Magyarország felszabadítása, amiért azonban súlyos árat kellett fizetni.

Az ország felszabadításának politikai következményei
A török kiűzése után természetesen eltértek egymástól a rendek és az udvar elképzelései Magyarország további sorsáról. Az előbbiek úgy gondolták, hogy az ország belső ügyeiben övék a döntés joga, Bécs viszont élni akart a számára kedvező lehetőséggel, s – amennyire lehetséges – felújítani az abszolutisztikus törekvéseit. Nagy létszámú saját katonaság hiányában a rendeknek nem lehetett esélyük a beleszólásra, így a Habsburgok kezébe került az ország új berendezése. Az elméleti alapot ismét a jogeljátszás adhatta és az, hogy Magyarországot fegyverrel visszaszerzett területnek tekintették. Az erre hivatkozó intézkedések széles körű társadalmi elégedetlenséget okoztak, amely az új században a Rákócziszabadságharcba torkollott. A rendek az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen lemondtak szabad királyválasztó jogukról, és elismerték a Habsburgok fiúági örökösödését. Ugyanitt eltörölték az Aranybulla ellenállási záradékát is. A török kiűzésével az udvar nem állította vissza az ország korábbi egységét, a területeket külön igazgatta. A központi kormányszervek irányítása mellett megmaradtak a vármegyék is. Erdélyt sem csatolták Magyarországhoz, az 1690-ben kiadott Diploma Leopoldinum meghagyta különállását és berendezkedését. Élére kormányzót (gubernátor) neveztek ki, de az igazi hatalom a katonai parancsnok kezében maradt. Nemcsak ezek az intézkedések sértették a nemesek érdekeit, hanem a birtokok ügye is. A visszaszerzett területeket az udvar a fegyverjog alapján kincstári tulajdonná minősítette, s átadását feltételekhez kötötte. A jogbiztosító iratok bemutatása mellett a földbirtok értékének 10%-át kellett kifizetni megváltás címén az Újszerzeményi Bizottságnak. Egyedül a katolikus egyház mentesült ez alól a kötelezettség alól. Jelentősen növekedtek az adóterhek is. Bár a nemesség megadóztatása ismét nem sikerült – pedig Kollonich Lipót, a kamara elnöke tervezetében javasolta –, a parasztság és a városok terhei nőttek. Felemelték az adókat, és sok termékre új illetékeket vetettek ki. Az országban állomásoztatott katonaság teljes ellátását is a magyarok állták. Házaikba katonaságot szállásoltak be, el kellett tartaniuk a katonát és lovát (ez volt a porció), sőt a hadsereg fuvaroztatása (forspont) is őket terhelte. Az adókat könyörtelenül behajtották, sok helyen visszaélésekre, túlkapásokra is sor került. Különösen hírhedtté vált a Felvidéken Caraffa tábornok, aki 1687-ben vésztörvényszéke elé idéztetett számos gazdag eperjesi polgárt, mondvacsinált ürüggyel kivégeztette őket, vagyonukat pedig elkobozta. Végül már a császár is elhatárolta magát az eseményektől, sőt később kárpótoltatta a kárvallottak családját. A katonaság ügye is növelte az elégedetlenek számát, hiszen az udvar úgy határozott, hogy nem engedélyez önálló magyar hadsereget. A török kiűzése után sorra robbantották föl a végvárakat, magyar katona csak a császári seregben harcolhatott, s aki ezt nem akarta, az földönfutóvá vált. Végeredményben majd 10 ezer végvári katona vált munkanélkülivé az új század elejére. Ők az újonnan szervezett határőrvidékeken teljesíthettek szolgálatot, ahol földet is kaphattak. Ide menekültek a török elől a szerbek is, akik egy tömbben letelepedve, saját vallási vezetőkkel és kollektív jogaikkal szintén elkerülhették a földesúri fennhatóságot. Ezek a kiváltságok növelték az elégedetlenséget. Utoljára maradt a vallás ügye, melyben ugyan az 1681. évi országgyűlés rendeletei voltak az irányadók, de Bécs igyekezett betartani azt az elméleti megfontolást, hogy egyvallású ország könnyebben kormányozható. A felszabadított területeken ezért egyszerűen betiltották a protestánsok vallásszabadságát. Összességében ezek az intézkedések ismét a magyar társadalom majdnem minden csoportját érzékenyen érintették, s szinte előkészítették a talajt egy nagyobb méretű mozgalom számára.

EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG a 18. században
A 18. század története
Európa általános jellemzői a 18. században
Hatalmi helyzet és a háborús konfliktusok A 17. század második felétől az európai hatalmi rendszert a francia hegemónia jellemezte. XIV. Lajos hatalmi ambíciói és reuniós politikája azonban szembeállította a Habsburgokat és Franciaországot, s bár a francia király megpróbálta a Habsburg nagyhatalom ellen csatasorba állítani Svédországot, Lengyelországot, a magyar rendeket, sőt még a súlyos válsággal küzdő Török Birodalmat is, külpolitikai törekvéseit nemigen kísérte siker. Franciaország „kikerekítésének” álma felkeltette a polgári forradalomból sikerrel kilábaló Anglia, valamint az Európa polgári mintaállamának számító Hollandia féltékenységét. Ausztria, Hollandia és Anglia szövetségi rendszert hozott létre, mely ha átütő sikert nem is tudott elérni, eredményesen akadályozta meg, hogy Franciaország nyomasztó túlsúlyra tegyen szert Európában. Ráadásul a Habsburgok az 1699-ben megkötött karlócai békében magyarországi hódításai feladására kényszerítették a törököt. Aszárazföldön és tengeren sorozatosan elszenvedett kudarcok után XIV. Lajosnak az 1697-ben megkötött rijswijki békében be kellett érnie Elzász egy további részének megszerzésével: Európában helyreállt az Anglia által oly hőn áhított „hatalmi egyensúly”. A18. század a stabilnak tűnő hatalmi viszonyok ellenére ismét háborús konfliktusokkal köszöntött be; 1700-ban meghalt a gyermektelen II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg. A francia király, valamint I. Lipót császár nem talált megnyugtató módot a trón betöltésére, ezért 1701-ben kezdetét vette a „spanyol örökösödési háború”. Ezzel párhuzamosan Oroszország, Lengyelország, Dánia és Svédország közt megindult a lengyel trónért és a balti hegemóniáért folyó ún. északi háború. Néhány esztendő alatt Európa szinte minden jelentősebb állama újra csatasorba állt. Mielőtt azonban e konfliktusokat részletesebben szemügyre vennénk, érdemes megvizsgálnunk azt, hogy Európa államai milyen feltételekkel, s ebből következően milyen esélyekkel vágtak a 18. századnak. Az „egyenlőtlenség egyensúlya” A 18. század elejére kialakult hatalmi egyensúly csak látszólagos volt, a tényleges erőviszonyokat nem tükrözte. Európa vezető államainak sokszor keserű tapasztalatok árán kellett felismerniük, hogy a hatalmi viszonyok folyamatosan változnak, s egy-egy ország ereje már más tényezőktől függ, mint a 17. században. A gyakorta fitogtatott „erőfölény” mögött nem mindig állt megfelelő gazdasági, esetleg katonai potenciál, a folyamatos háborúk hamar kimeríthették a tartalékokkal nem rendelkezőket, s míg korábban a hadviselő képesség a területek, illetve a lakosság nagyságán múlott, a 18. században előtérbe kerültek a stabil pénzügyek, a jól megszervezett államapparátus és hadsereg, valamint a kedvező földrajzi fekvés. A helyzetet jól jellemzi, hogy bár Hollandia lakossága alig tizede volt a franciaországinak, hadserege elérte a francia harmadát, flottája pedig annak felét. A hadviselő feleknek hamar meg kellett barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy ármádiáik fenntartása békeévekben is felemészti az állami jövedelmek 40-50%-át, míg háborús esztendőkben annak akár 80%ára is rúghat. Az elmaradott gazdasággal rendelkező országok e terheket gyakran csak végső erőfeszítéssel voltak képesek viselni, s a szükséges összegeket pénzrontással, segélyek kérésével teremtették elő; végeredményben azonban gyakorta alulmaradtak egy 4-5 évig elhúzódó háborús konfliktusban. Ilyenkor általában bekövetkezett az államcsőd, vagyis az az állapot, mikor az állam képtelen volt adósságait törleszteni. Ráadásul hatalmi politikát csak megfelelő szövetségesek támogatásával lehetett folytatni, így a konfliktusokban elérhető eredmény jelentős mértékben az ő kitartásukon múlott. Aszázad elejének hatalmi viszonyait tovább bonyolította, hogy új nagyhatalmak – Poroszország, Oroszország – jelentek meg, míg mások – Törökország, Svédország, Lengyelország és Spanyolország – elveszítették korábbi vezető szerepüket. A fent említett tényezőket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy legkedvezőbb feltételekkel Anglia vághatott egy háborús kalandba. A szigetország kedvező fekvése eleve illuzórikussá tette a partraszállási kísérleteket. Az angol flotta képes volt uralni az Atlanti-óceánt, ugyanakkor a jól működő gazdaság (hitelrendszer, papírpénz, részvények) és a parlament által irányított államapparátus lehetővé tette, hogy a bevételek jelentős részét kontinentális szövetségeseik segélyezésére fordítsák. Így Anglia egyaránt képes volt a kontinensre és a tengerekre irányítani figyelmét. A szigetország stratégái felismerték, hogy Anglia tengeri fölényét csak úgy tudja megtartani, ha valamely európai állam által sakkban tartja Franciaországot. Franciaország – bár lakossága és területe alapján első számú hatalom volt – jóval kedvezőtlenebb előjelekkel várta az újabb konfliktust. Kedvező földrajzi helyzete ellenére háborúit a rajnai fronton, valamint Németalföldön kellett hogy megvívja. Ám ezek a területek az évszázados háborúskodás következményeképp erődrendszerek áthatolhatatlan szövevényévé alakultak, ahol minden talpalatnyi föld megszerzése véres áldozatokkal járt, s az eredmény gyakorta nem állt arányban a ráfordítással. Az sem volt túlságosan biztató, hogy a francia gazdaságban a „túlabszolutizált” irányítás és a bonyolult adórendszer miatt lassú volt a pénzmozgás. A gazdaság nem rendelkezett tartalékokkal, éppen ezért az ország nehezebben, s a bizonytalan törlesztés miatt magasabb kamatokkal juthatott hitelhez, pedig ha elfogyott a pénz, be kellett fejezni a háborút. (Angliában a parlament szavatolta az államadósság pontos törlesztését!) A jövő Ausztria számára sem volt túlontúl biztató. Az osztrák Habsburgok birodalmának súlypontja a harmincéves háború következtében a Duna-medencére helyeződött át, ezzel csökkent a folyamatos nyugati jelenlét lehetősége. Ráadásul a heterogén összetételű államalakulatnak szembe kellett néznie a balkáni problémákkal, a feltörekvő Poroszország fenyegetésével, s ha nem akarta végképp elveszíteni európai befolyását, a francia nagyhatalommal. A kedvezőtlen diplomáciai helyzet bonyolult szövetségi rendszerek létrehozására ösztönözte a bécsi diplomatákat, akik belátták, hogy Ausztria egyedül képtelen megbirkózni a rá váró feladatokkal. A politikailag és gazdaságilag eltérő fejlettségű területek meglehetősen gyenge teljesítőképessége a birodalom hatalmas kiterjedése és nagy lakossága ellenére megnehezítette, hogy Ausztria eredményesen álljon helyt a hatalmi versengésben. S bár a birodalom vezetői mindent megtettek, hogy erős, abszolutista államot hozzanak létre, kísérleteiket – főleg a magyar rendek ellenállása miatt – csak részben koronázta siker. A század elején Poroszország a nagyhatalommá válás küszöbére érkezett. A harmincéves háború meggyengítette potenciális német ellenfeleit. Az anarchikus állapotba jutó Lengyelország és a lassan, de feltartóztathatatlanul hanyatló Svédország is csak ideig-óráig jelentett komoly veszélyt, a Franciaországtól való távolság pedig lehetővé tette, hogy a poroszok távol maradjanak a nagy európai konfliktusoktól. A 18. század elején a fiatal királyság uralkodói katonai ellenőrzés alá helyezték a hivatalokat, ezzel megteremtették egy olyan militáns állam alapjait, mely kis területétől és alacsony lélekszámától függetlenül eséllyel indult az európai versengésben. Az esélyt jelentősen növelte, hogy Anglia kezdetben jóindulattal kísérte a porosz ambíciókat, s pénzbeli támogatást nyújtott az európai vetélytársai ellenfelének tekintett államnak. A 18. században tűnt fel Európa látóterében az Orosz Birodalom, melynek területe a 16. századsikeres hódításai következtében óriásira nőtt, lakossága (17,5 millió) pedig megközelítette Franciaországét (19 millió). A hatalmas birodalom elszigeteltsége kezdetben védelmet nyújtott, ám a 18. században inkább teherré vált. A cárok meg-megújuló erőfeszítéseket tettek, hogy birodalmuknak tengeri kijáratot szerezzenek, így óhatatlanul összeütközésbe kerültek a hanyatló oszmán-török állammal és Svédországgal. Az oroszok számára előnyt jelentett, hogy míg nyugaton hatalmas áldozatokkal fizettek egy-egy talpalatnyi föld megszerzéséért, addig Kelet-Európa „képlékeny” határai kis áldozattal nagy térnyerést tettek lehetővé. A hatalmas állam gazdasági elmaradottsága és középkori berendezkedése kezdetben még nem jelentett olyan leküzdhetetlen hátrányt, mint a 19. században. Fejezetünk végén érdemes megemlítenünk, hogy Hollandia nagy anyagi tartalékokkal és szövetségesekkel rendelkező, ám frontövezetben fekvő „elsődleges”, míg Spanyolország kedvező földrajzi helyzetű, sok gyarmattal rendelkező, de ekkorra már elmaradottnak számító „másodlagos” hatalom volt. Északon Svédország ugyan nagyhatalomnak számított, de ez a „nagyhatalmiság” regionális maradt. Az ország alacsony lélekszáma (1,5 millió) nem tette lehetővé a további expanziót, ráadásul a svédeket az oroszok és a poroszok fojtogató gyűrűje vette körül, s korábbi szerzeményeik jelentős részét a század elejére már elvesztették. Hasonlóan kedvezőtlen helyzetbe került a 16. század kelet-európai hatalma, Lengyelország is, mely három nagyhatalom – Ausztria, Poroszország és Oroszország – érdekszférájába került, s belső viszonyainak rendezetlensége miatt képtelen volt jelentősebb gazdasági vagy katonai erőfeszítésre. A francia felvilágosodás A 17. század második felének tudományos-technikai-filozófiai eredményeinek hatására Franciaországban egyre több gondolkodó vélte úgy, hogy a 18. század elején az ország a gondolkodás felszabadulásának, az ember nagykorúságának, a „felvilágosodás”-nak a korába érkezett. Szinte a reneszánsz életérzés újbóli megjelenésének lehetünk tanúi, olyannyira bizakodtak a századelőn a „történelem felfelé ívelésében”, az emberi lét jobbulásában, s a modern eszmék pozitív hatásában. „Sapere aude!” („Merj tudni!”) – határozta meg Kant, a német filozófus a század végén a felvilágosodás egyik alapelemét. Franciaországban valóban egész generációja jelent meg az olyan értelmiségieknek, akik az általuk felismert (vagy felismerni vélt) igazságot a sajtón vagy az irodalom más csatornáin keresztül lankadatlan hévvel próbálták a nagyközönséghez eljuttatni. A 18. század második felében a felvilágosodás már olyan mozgalommá vált, mely szakítani akart a hagyományos eszmékkel, a katolikus vallás intézményrendszerével, társadalmi és gazdasági reformokat hirdetett, s végeredményben egy új erkölcsű, emberközpontú világot akart létrehozni. Az új szemlélet az élet szinte minden területén jelentkezett, s épp ezért a legfontosabb elképzelések felsorolása is hosszú oldalakat venne igénybe. Itt csupán néhány megemlítésére, valamint a felvilágosodás szakaszainak rövid jellemzésére van módunk. A felvilágosodás hamarosan valóságos eszmeáramlattá változott, melynek arculata térben és időben eltérő jelleget öltött, rengeteg árnyalat, vita és alkalmasint ellentétes állásfoglalás jellemezte. A deizmusig, esetenként pedig az ateizmusig is eljutó szerzők azonban igyekeztek tiszteletben tartani az eltérő véleményeket, s népszerűsítették a másság tiszteletének, a toleranciának a gondolatát. A francia kultúra divatja következtében az új eszmék hamarosan Európa többi régiójába is eljutottak, de az eltérő fejlettségű peremterületeken csak részlegesen, alkalmasint késve jelentkezett hatásuk. A felvilágosodást azonban nemcsak az jellemezte, hogy egy időben, számtalan téren és változatos

árnyalatokban jelentkezett, hanem az egység is, ami nem volt más, mint az, hogy ez a szellemi mozgalom mindig a konzervatív tradíciók ellen támadt, s csupán kritikát, nem pedig kötelező érvényű megoldásokat fogalmazott meg. A felvilágosodást általában három szakaszra szokták tagolni, közülük az első a hagyományos értékrendek elleni támadás kora, mely az 1730-as években erősödött fel. E szakasz legfőbb alakja Voltaire, aki az egyházat mint az államhatalom támogatóját támadta, Georges-Louis Buffon, aki új elméletet alakított ki a világegyetem keletkezéséről, a két matematikus, Maupertois és La Mettrie, akik a világ és az ember „működésének” mechanikus törvényszerűségeit kutatták, továbbá Condillac, aki az érzetekről készített értekezést, valamint Montesquieu, akinek munkásságáról a későbbiekben lesz szó. A második szakasz 1751-ben a korszak civilizációjának eredményeit összefoglaló „Enciklopédia, avagy a tudományok, művészetek és mesterségek értelmező szótára” első kötetének kiadásával kezdődött. A Denis Diderot és d’Alambert által – Rousseau, Dumarsais, Voltaire, Holbach, Toussaint, Yvon, Marmontel stb. közreműködésével – szerkesztett nagy francia Enciklopédia angol mintát (Chambers: Cyclopaedia) követve, de azt meghaladva 1772-ig 28 kötetben jelent meg, s a Sorbonne és a királyi tanács tiltása ellenére is nagy példányszámban terjedt, s nemsokára nemzetközi hírnév övezte. Az Enciklopédia szócikkeinek írásában még a felvilágosodás szinte minden jelentős személyisége részt vett, de az 1760-as évektől a felvilágosult eszmék már szétváltak, sőt néhány nézet élesen szembekerült egymással. Ez már a harmadik szakasz, melynek legjelentősebb alakjai a Voltaire-rel vitatkozó, a szabadság diktatúráját propagáló Jean-Jacques Rousseau, a „szellemről” értekező Helvetius, a természet működését materialista alapon vizsgáló Holbach báró és Condorcet márki, aki tanulmányt készített az „emberi szellem haladásáról”. Szabadkőművesség, patriotizmus, kozmopolitizmus 1717-ben Londonban az Almafához címzett fogadóban olyan módos férfiak találkoztak, akik elhatározták, hogy a társadalomban elősegítik a ráció, a józan ész terjedését, valamint segítik eme társadalom elesettjeit. Magukat testvéreknek, társaságukat páholynak nevezték, s a fogadóban négy ilyen páholyból létrehozták Anglia Nagypáholyát. A „szabadkőművesség” elnevezés arra utal, hogy a 17. századi templomépítő kőművesek soraikba fogadhattak nem építőmestereket is, hogy a művészeteket és a filozófiát együtt tanulmányozhassák. Olyan világrend „építésén” fáradoztak, melyet az igazság vezet, mentes a babonáktól és más „káros” eszméktől, pl. a római egyházéitól. A szabadkőművesek jelszava volt a híres „szabadság – egyenlőség – testvériség” fogalomegyüttes, mely a francia forradalom központi gondolatává vált. A kőművesek páholyokba gyűltek, melyek élén a főmester állt, a páholyok nagypáholyokat alkottak, élükön a nagymesterrel. A többnyire előkelő jelölteket bonyolult beavatási szertartás után új néven vették fel a tagok sorába, így az inkognitó megőrzése mellett összejöveteleiken lehetőség nyílt a kötetlen véleménycserére, melynek fő célja a század közepétől már a felvilágosodás terjesztése volt. Franciaországban az 1770-es években már közel 700 páholy működött, melyeket a Nagy Kelet-páholy („Grand Orient”) fogott össze. A szabadkőművesség „kuriózumaként” a század végére megjelent az ún. rózsakeresztes mozgalom, melynek tagjai hittek abban, hogy megfelelő elmélyülés után kapcsolatot teremthetnek a transzcendens (láthatatlan, szellemekkel teli) világgal. A szellemekkel való kapcsolat keresése divattá vált, s XV. Lajos uralma alatt egész Párizst felkavarta Cagliostro gróf állítása, miszerint egy életelixír segítségével már több ezer éve él. Ahír hatására a szalonok előkelő közönsége körében valóságos „misztériumláz” tört ki, tömegek tódultak egy-egy misztikus előadására. Mindez azonban már távol állt a szabadkőművesség eredeti szándékaitól, melyekhez az „igazi” páholyok továbbra is ragaszkodtak. Aszabadkőművesség népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a tagok közt számos híres művészt – Mozart, Goethe –, politikust – La Fayette, Washington –, tudóst – Newton – és uralkodót – Nagy Frigyes, Lotharingiai Ferenc – találunk, s a mozgalmat a 18. században a felvilágosult uralkodók egy része is támogatta. A francia forradalom után azonban az eseményektől megrettent konzervatív államok szervezeteiket üldözték, mert eszméiket felforgatónak, hatalomellenesnek ítélték, s a mindenkori diktatúrák a 20. századig – ha tehették – betiltották a páholyokat. A század másik figyelemre méltó jelensége a patriotizmus (a latin „pater”-ből ered), mely, az európai történelemben talán először, megpróbált magyarázatot találni a haza fogalmára. A francia filozófusok meghatározásában a fogalom nem jelentett mást, mint a szabad államhoz való tartozást, az egy államban élő szabad polgárok közösségét. Jól látható, hogy eszmerendszerükben a haza és a felvilágosult eszmék összekapcsolódtak. Itt nem is a kérdésfeltevés az érdekes, hanem az, hogy a 18. században a gondolkodókat már erősen foglalkoztatta az identitás (azonosulás) problémája, mely a 19. század elején a nemzeti mozgalmak kulcskérdése lett. A felvilágosult abszolutista államokban a problémát jóval egyszerűbben kezelték. Ott igazi patriótának („hazafi”-nak) az számított, aki alárendelte magát az államnak, s teljes erejével annak üdvén munkálkodott. A korábbi latin helyett a 18. században jelentkezett a francia kozmopolitizmus, melyet talán „világpolgárság”-nak fordíthatnánk. Franciaország nyelvi és kulturális monopolhelyzete „franciásította” egész Európát, s ennek következtében a franciák – elsősorban a filozófusok – úgy vélték, nem maradhatnak érzéketlenek az országon kívüli világ iránt. Voltaire Filozófiai szótárában arról írt, hogy „Európa népei közösek az emberiesség bizonyos alapelveiben...”, s Rousseau pedig már egyenesen – bár rosszallóan – úgy fogalmazott, hogy „Bármit mondjanak is, nincsenek manapság már franciák, németek, spanyolok, de még angolok sem, csak európaiak vannak”. Akozmopolita gondolkodás a fejlett Nyugat közelségébe hozta az addig ismeretlen Keletet, ugyanakkor hamar jelentkezett ellenhatása is. A felvilágosult eszméket befogadó népek a 18. században már egyre gyakrabban kezdték felismerni saját kultúrájuk ápolásának szükségességét, s e felismerés jótékony hatással lett a nemzeti irodalom, tudomány, filozófia vagy éppen a zene fejlődésére. Állam- és gazdaságelméletek a 18. században A 18. században az európai fejlődés hatására forradalmi elméletek jelentek meg az államról és a nemzetgazdaságról vallott nézetekben. A válságok, a gazdasági pangás, a népességcsökkenés megszűnt, s egyes területeken, bár igen lassan, de fejlődés következett be a mezőgazdaságban, s jóval látványosabban az iparban, kereskedelemben és a kultúrában. A kommunikációs lehetőségek bővülése – sajtó, terjedő nyomtatás – lehetővé tette, hogy az új eszmék a közönség szélesebb rétegeihez jussanak el. A kor közvéleményében megerősödött az a remény, hogy az ember tevékenyen befolyásolhatja saját sorsát, s képes boldogulni ezen a világon; és ez a világ jó irányba tart. A kor tudományos eredményei azt sugallták, hogy a létező világ ésszerű, kiszámítható, tudományosan megragadható és magyarázható. A technikai haladás megadta a fejlődésben való hitet, egyben jelentős részben megváltoztatta a korábbi életformát, létrehozván egyfajta polgári gondolkodást és létformát. Az élvonalba tartozó európai államok modern közigazgatást próbáltak bevezetni, gyarmatrendszereket szerveztek, s küldetéstudattól és az egzotikum iránti érdeklődéstől hajtva megkezdték az Európán kívüli – még ismeretlen – világ felderítését és „civilizálását”. A 18. század második felének nagy német filozófusa, Immanuel Kant egyenesen úgy fogalmazott, hogy a kor embere végre továbblépett az „értelmi nagykorúság” és a szabadság felé. A filozófusok körében seregestül jelentek meg az olyan gondolkodók, akik elégedetlenek voltak a korabeli állami és társadalmi berendezkedéssel, valamint az addig mértékadónak számító merkantilizmussal. Fejezetünkben legnagyobbjaikról lesz szó. Államelméletek Charles Louis Montesquieu (1689-1755), a 18. század politikai gondolkodásának meghatározó alakja és a modern politikatudomány megalapozója a bordeaux-i parlament tagjaként kezdte működését. 1721-ben a Perzsa levelek című levélregényében irodalmi formában intézett támadást a francia abszolutizmus intézményei, valamint erkölcsi viszonyai ellen. Munkásságának középpontjában az ideális társadalom keresése állt, s ennek érdekében utazásokat tett a korabeli Európában. (Magyarországra is eljutott, s elismerően szólott a rendiség több évszázados tradícióiról.) Tanulmányaiban különösen fontos szerepet kapott a római köztársaság, mert úgy vélte, hogy az olyan államforma volt, mely eredményesen egyeztette össze az erkölcsöt és a politikát. Ugyanakkor a római császárságot az erkölcsök megromlása miatt a hanyatlás korszakának tartotta. 1748-ban kiadott fő művében, a Törvények szelleméről-ben kísérletet tett az ideális államforma meghatározására. Mintának az olyan alkotmányos monarchiát tekintette, mely eredményesen egyeztet az uralkodói hatalom és a rendek között. Munkájában teret kapott a politika fő kérdése, a szabadság is. Afogalmat úgy határozta meg, hogy a szabadság az a jog, hogy mindenki megteheti azt, amit a törvények megengednek. Úgy vélte, hogy a politikai szabadság a biztonságból származik (amin a vagyoni biztonságot értette), s ezt a szabadságot politikai intézményrendszerrel kell biztosítani. Az intézményrendszer vizsgálatakor jutott arra az eredményre, hogy „minden államban háromféle hatalom van: a törvényhozó hatalom, a ... végrehajtó hatalom, végül az a végrehajtó hatalom, amely a polgári jog alá tartozó dolgokra vonatkozik (bírói hatalom)”. A szabadság biztosítékát abban látta, ha a három hatalmi ágat egymástól elválasztják, valamint bevezetik a népképviseleti rendszert, azaz a törvényhozó hatalmat a nép által választott kétkamarás (kétházas) nemzetgyűlés gyakorolja. A végrehajtó hatalmat az uralkodó kezében hagyta, míg az igazságszolgáltatást választott független bírákra bízta volna. Művének további részeiben hitet tett a szólásszabadság, a vallási türelem és végeredményben egy olyan állam mellett, ahol „az embereket ... nem tehetségük vagy léha tulajdonságaik, hanem valódi értékeik szerint becsülik; ilyen érték csak kettő van: a vagyon és a személyes érdem”. Montesquieu nézetei nagy hatást gyakoroltak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatra (1776), valamint a francia forradalom idején az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára. A 18. század másik jelentős államelmélete Jean-Jacques Rousseau (1712-78) nevéhez fűződik. Az 1762-ben megjelent A társadalmi szerződés című művében olyan államformát kutatott, mely leginkább alkalmas az egyén szabadságának biztosítására. Így jutott el az általános népakarat, a népfelség (népszuverenitás) gondolatához, vagyis ahhoz, hogy minden hatalom a népben gyökeredzik. Államalkotásnál önkéntes társulási formát kell találni, mert „az erőszak nem szülhet jogot”. A társulás csak a társadalmi szerződéssel jöhet létre, melyben az egyén a hatalmat a közre ruházza, de az semmi esetre sem élhet ezzel vissza. Atársadalmi szerződés gondolatával már találkozhattunk Aquinói Tamásnál és Locke-nál, ám Rousseau elmélete lényeges ponton tér el az övéiktől: szerinte nem alattvalók és fejedelem szerződnek egymással, hanem az egyén az „egésszel”, mely nem más, mint a közérdek megjelenése: a köztársaság. Ebben az államban – véleménye szerint – részérdekek nem érvényesülhetnek, mert így akadályoztatna az „általános akarat” kifejezése. „Aki nem hajlandó követni az általános akaratot, ... azt kényszeríteni kell, hogy szabad legyen” – írta. Ez utóbbi nézetével a filozófus már a diktatúra hirdetőjévé vált. Elvetette a képviseleti demokráciát, mert úgy hitte, hogy csak a közvetlen, nép általi törvényhozás tarthatja fenn a köztársaságot. Az egyenlőség érdekében vallási türelmet s tulajdonkorlátozást hirdetett, mert –véleménye szerint – a társadalmi lét csak akkor lehet előnyös a szabad polgárnak (citoyen), „ha mindenkinek van valamije és senkinek sincs túl sokja”. Rousseau a lengyel alkotmány reformjáról készített tervezetében (1772) kifejtette, hogy a reformok csak a nemzeti sajátosságok megőrzése mellett lehetnek eredményesek, ezért fő eszközüknek a hazafias nevelést tekintette. Akorban divatos világpolgárságot, a kozmopolitizmust – „ember vagyok és csak véletlenül francia” (Montesquieu) – kritikával kezelte, s érzékenynek bizonyult a nemzeti problémák iránt. Afelvilágosodás korában az ideális társadalom keresésének igénye a gondolkodók egy részét az utópikus elméletek felé vezette. A18. században keletkező útleírások eddig nem ismert amerikai, afrikai, ázsiai területek ősi egyenlőségben élő társadalmainak képét hozták Európa látóterébe, s a filozófusok műveikben maguk is alkottak, gyakorta Platónt idéző –

helyileg nem létező (fiktív), egzotikus – államokat. Ilyeneket találhatunk Fénelon abbé Télemakhoszában, Voltaire Candide-jában, valamint Mercier „fantasztikus” regényében, mely a 2440. év Párizsát rajzolja meg. A Versailles-t romokban láttató regény optimista a világ sorsát illetően, s ez a kortársak alkotásairól is elmondható. Az ehhez hasonló elmélkedések – minden utópisztikus jellegük ellenére – telve vannak a kor bírálatával, s esetenként konkrét reformjavaslatokkal. Gazdasági elméletek Az európai gazdaságelméletekre döntő hatással bírt a kontinens gazdaságának az élet szinte minden terére kiható döntő változása. A 17. század végére lezárult a „kis jégkorszak”, az éghajlat melegebbé, ezzel együtt a mezőgazdaság számára kedvezőbbé vált. A 18. században már általánosnak mondható a vetésforgó ismerete, mely lehetővé tette, hogy a gabonatermő területeket a korábbi pihentetési évben lucernával, répával, burgonyával beültetve, megszüntessék a parlagot. A legeltetésre használt parlag csökkenése takarmánytermelésre ösztönzött, ami segítette az istállózó állattartást, ezáltal nőtt a földekre kihordható trágya mennyisége. A korábbi idegenkedés után megkezdték hódító útjukat az új népélelmezési cikkek; a burgonya, kukorica, paradicsom, paprika, tök és a cukor. Emellett új fűszerek és élvezeti cikkek tették változatosabbá a mindennapokat (dohány, kávé, kakaó, tea). Ez természetesen nem vonatkozott a társadalom alsó, változást alig-alig tapasztaló rétegeire. A halandóság csökkenése miatt Európa lakossága 1650 és 1800 között 103 millióról 180 millió főre gyarapodott. A bérek egyre kevésbé tudták fedezni a paraszti létszükségleteket, ezért tömegek kerekedtek fel, hogy a biztosabb megélhetést kínáló városokban adják el munkaerejüket. Az urbanizáció, valamint a gyarmatokról származó nyersanyagok, s az ott is megjelenő piacok egy új világgazdaság kialakulását jelezték, melyben a központi szerepet Nyugat-Európa kapta. A változások nem jártak következmények nélkül az iparban sem. Angliában a textilipari termékek iránti fokozott kereslet megkövetelte a termelés technikájának gyökeres megváltoztatását: a gépesítést. Találmányok sora jelezte a gépesítés jelentőségét: Kay feltalálta a „repülő” vetélőt (1733), ezután 1764-ben Hargreaves kialakította fonógépét, a „fonó jenny”-t, majd mindezek betetőzéseként 1769-ben James Watt szabadalmaztatta gőzgépét. A kézi manufaktúrán alapuló ipar megtette az első lépéseket ahhoz, hogy modern, gépi nagyiparrá váljon. A folyamatról, melyet ipari forradalomnak nevezünk, a következő kötetben lesz szó. A mezőgazdaság fellendülése Kelet-Európában is éreztette jótékony hatását, ám Európa megosztottságán érdemben nem változtatott. Már csak azért sem, mert a Nyugat lassan képes volt önmagát élelmiszerrel ellátni, ezáltal a hagyományosan nyugati piacra termelő államok eladási lehetőségei beszűkültek. Quesnay, Turgot és Adam Smith A mezőgazdaság és a világkereskedelem fellendülése a kor gazdasági szakértőiben azt a régóta érlelődő felismerést erősítették, hogy a 18. század kihívásaira már nem ad választ a merkantilista gazdaságpolitika. Ezért a gazdaság erejét a mezőgazdaságban, s az ehhez kapcsolódó kereskedelemben kell keresniük. Itt azonban jelentős eltérést tapasztalhatunk az erősen merkantilista, agrárjellegű Franciaország és az ipari forradalom kezdetén járó Anglia gondolkodóinak elméletei között. Francois Quesnay (1694-1774), aki XV. Lajos udvari orvosa volt, 1758-ban megjelentetett Gazdasági áttekintés című értekezésében új gazdaságelméletet körvonalazott, a fiziokratizmust. A görög szó a „természet uralmát” jelenti, amit a szerző a gyakorlatban úgy értelmezett, hogy a gazdaságot nem kívánatos mesterségesen szabályozni, hanem hagyni kell, hogy „a dolgok a maguk útján haladjanak” (laissez faire, laissez passer). Quesnay szerint az államnak csupán az a feladata, hogy biztosítsa a piac normális működését és engedje működni a „természetes rendet”. Ez szakítást jelentett a merkantilizmussal, mely úgy vélte, hogy a haszon a kereskedelmi forgalomból származik. Quesnay álláspontja szerint azonban haszon csak termelésből származhat, hiszen csere csak egyenértékű áru esetében lehetséges, a termelés pedig nem történhet máshol, mint a mezőgazdaságban. Termelő ágazatnak tehát a mezőgazdaságot – mert ott lehet tiszta többletterméket előállítani –, „termelő osztálynak” pedig a parasztságot tartotta. A társadalom többi rétegét, kivéve a földtulajdonosokat, ún. steril osztálynak minősítette. A gazdasági élet szerinte a kiegyenlítődés elvén működik: az igények termelést hoznak létre, a termelés beruházásokat indít el, a megjelenő terméktömeg viszont csökkenti az árakat. Ebből következőleg nincs szükség szabályozásra, a világ magától halad – Quesnay szerint – a boldogság felé. Anne-Robert Turgot 1774 és ‘76 között Franciaország pénzügyi főellenőre volt. Afiziokratizmus e másik kiemelkedő alakja már felvetette annak lehetőségét, hogy a többlettermék a bérmunkások „kizsákmányolásából” származik. Munkásságának érdeme azonban nem ebben rejlik, hanem abban, hogy elősegítette a szabad kereskedelem fejlődését, s fellépett az ipar és kereskedelem állami támogatása, a protekcionizmus ellen. A francia forradalom előtt egyik utóda, Necker az ő elveit próbálta meg összekapcsolni a mérsékelt merkantilizmussal, ám törekvéseit nem kísérte siker. Az ezután bekövetkező államcsőd jelentős mértékben hozzájárult a forradalmat megelőző társadalmi mozgalmakhoz. Más utakon járt a brit gazdaságtan. Adam Smith (1723-90) a társadalom jólétének okát a munkában, az egyes áru értékét pedig az „előállításához társadalmilag szükséges munkában” látta. A társadalmi harmónia véleménye szerint a szabad verseny és a szabad kereskedelem révén valósulhat meg. Az 1776-ban megjelent Nemzetek gazdasága című művében kifejtett munkaérték-elmélettel a klasszikus közgazdaságtan megalapozójává vált. Adam Smith munkásságáról részletesebben a századforduló Nagy-Britanniájánál lesz szó. A felvilágosult abszolutizmus Felvilágosult abszolutizmuson a 18. század második felében létrehozott, a felvilágosodás eszmerendszerét is felhasználó, Közép- és Kelet-Európára, Skandináviára, a Pireneusi-félszigetre és Itáliára jellemző kormányzati formát értjük. E kormányzati formának – bár eltérő régiókban jelentkezett – általános jellemzője volt, hogy „felülről” próbálta meg az adott térség korszerűsítését, hogy az megfeleljen a század egyre erősödő kihívásainak. A kor vezető államaihoz képest elmaradott országoknak számos erőfeszítést kellett tenniük, hogy eséllyel indulhassanak a századra jellemző „világméretű” konfliktusokban, visszaszerezzék (pl. Svédország) vagy éppen stabilizálják (pl. Ausztria) nagyhatalmi helyzetüket, egységesítsék a heterogén területeiket, esetleg új hatalomként (pl. Poroszország) jelenjenek meg az európai porondon. Az új forma létrehozásakor az érintett uralkodóknak számolniuk kellett azzal, hogy a szükséges reformok felülről történő bevezetése minden eddiginél nagyobb terhet ró rájuk. Az állam vezetőinek szakítaniuk kellett a hagyományos, „Isten kegyelméből” uralkodó király képével, s új királyeszményt kellett létrehozniuk, a sokszor rendkívüli munkabírásáról nevezetes „állam első szolgáját”. II. József, II. Frigyes vagy éppen Nagy Katalin az uralkodói hatalmat küldetésnek hitte, melynek legfőbb célja a nép érdekében való munkálkodás, míg az államhatalom feladatának a regionális különbségek megszüntetését és a háborús teljesítőképesség fokozását tartották. A felvilágosult abszolutizmust bevezető államok politikai és katonai szempontból többnyire nagyhatalmak voltak, ám gazdaságuk gyengélkedett, társadalmuk pedig már a kortársak számára is mozdulatlannak, évszázados tradíciókkal megkötöttnek tűnt. A reformerek felismerték, hogy ezen az ellentmondáson csak erővel, a társadalom ellenállását abszolutisztikus módon leküzdve lehetnek úrrá, ezért a zsarnoki módszereket is megengedhetőnek vélték. Az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy országaik teljesítőképességét nem építhetik az amúgy is fejletlen polgárság vállalkozásaira, hanem minden erővel azon kell lenniük, hogy a bevételek döntő részét produkáló jobbágyság adózóképességét növeljék. Areformer uralkodók javítottak az infrastruktúrán, ésszerűsítették a közigazgatást és az adóügyet, fejlesztették az oktatást, megpróbálkoztak a katolikus egyház visszaszorításával, ugyanakkor azonban óvakodtak az uralkodói hatalmat korlátozó politikai reformoktól. A felvilágosult „zsarnokok” vagy úgy intéztek támadást a nemesség kiváltságai ellen, hogy egyszerűen megpróbálták azokat eltörölni, vagy mint Porosz- és Oroszországban, kiegyeztek velük, meghagyták kiemelt szerepüket, de cserébe elvárták az állami szolgálatot és a korona iránti feltétlen hűséget. Az uralkodók mögött azonban nem állt egységes társadalom, ráadásul a politikában vezető szerepet játszó nemesség nem is volt érdekelt e rendszer fenntartásában. Haladó intézkedéseik ellenére a felvilágosult uralkodók műve – társadalmi kontroll hiányában – szükségszerűen találkozott a politikából kizárt majd minden réteg ellenállásával, így Orosz- és Poroszország kivételével gyors bukásra ítéltetett. Nemzetközi kapcsolatok a 18. században A spanyol örökösödési háború (1701-14) A 17. század végének kongresszusokkal és hatalmi alkukkal szabályozott egyensúlyát a spanyol trón megüresedése felborulással fenyegette. XIV. Lajos és I. Lipót császár már a gyermektelen II. Károly halála előtt bejelentette trónigényét, s mivel mindketten találhattak jogalapot – anyjuk III. Fülöp lánya (Anna és Mária Anna), míg feleségük IV. Fülöp lánya (Mária Terézia és Margit Terézia) volt –, döntést csak dinasztikus alku hozhatott. Lipót fiát, Károlyt, míg XIV. Lajos unokáját, Anjou Fülöpöt jelölte, ráadásul úgy, hogy végrendeletében fenntartotta a francia és spanyol trón egyesítésének lehetőségét. Ráadásul az 1700-ban elhunyt II. Károly végrendeletében Anjou Fülöpöt tette örökösévé. E megoldás alapvetően veszélyeztette az egyensúlyt, emellett hatalmas francia gyarmatbirodalom létrejöttével riogatott, ezért Anglia összekovácsolta a franciaellenes „Nagy Szövetség”-et. A XIV. Lajos által kiadott jelszó – „Nincsenek Pireneusok!”– csatasorba állította Angliát, Ausztriát és Portugáliát. Lipót császár a porosz fejedelmet királyi, míg a hannoverit választófejedelmi címmel nyerte meg az ügynek, Savoya és Hollandia pedig a franciáktól való (megalapozott!) félelmében csatlakozott. A francia királynak a hoppon maradt, császári ambíciókat dédelgető bajor választó és a magyar rendek (Rákóczi) szövetségét sikerült megszereznie. A háború a francia-bajor sereg váratlan dél-németországi támadásával indult, a szövetségesek hadai azonban a bajorországi Höchstadtnál feltartóztatták őket, s az angol Marlborough herceg és a zseniális stratéga, Savoyai Jenő vezetésével döntő győzelmet arattak 1704 augusztusában. A következő évek is szövetséges sikereket hoztak az észak-itáliai fronton, s Németalföldön is eredményesen tevékenykedtek a hollandok által felfogadott német zsoldosok. A francia partokat blokád alatt tartó angolok számára a legnagyobb eredményt Gibraltár, a stratégiai jelentőségű támaszpont megszerzése jelentette (1704). A spanyol fronton a franciák számára alakult kedvezőbben a helyzet; az Anjou Fülöp és III. Károly közt kibontakozó küzdelem polgárháborúba taszította Spanyolországot, melynek győztese a Habsburgok visszatérését nem kívánó spanyolok többségének támogatásával Fülöp lett (1709). A háború súlypontja azonban továbbra is a rajnai fronton maradt, ahol a szövetségesek arattak győzelmeket, 1709-re elérték a francia határokat, s csak az iszonyatos véráldozattal járó malplaquet-i ütközetben sikerült őket feltartóztatni. A krízis peremére sodródott, anyagi nehézségekkel és lázadásokkal küszködő Franciaország helyzetét tovább súlyosbította, hogy a Habsburgok Szatmáron kompromisszumos békét kötöttek a magyar rendekkel (1711), ezzel elhárították a kétfrontos háború veszélyét. XIV. Lajost I. József császár (1705-1711) váratlan halála, valamint az angol politika megváltozása mentette meg. A gyermektelen császár utóda ugyanis III. Károly lett, ezzel fennállt annak a veszélye, hogy a Habsburgok osztrák és spanyol ága újra egyesül. Angliában pedig megbukott a háborúpárti whig kabinet (kormány), s ezután Londonból, nem utolsósorban a Habsburg-nagyhatalom miatti aggodalomtól indíttatva, békülékeny hangok hallatszottak.

A megegyezésre 1713-ban Utrechtben került sor. Anjou Fülöp a spanyol trónt és a gyarmatokat megtarthatta, de Franciaországgal nem egyesíthette. Spanyolország európai birtokai (Németalföld, Nápoly, Milánó és Szardínia) Ausztriának, míg Szicília Savoyának jutott. Ez utóbbi kettőt tulajdonosaik 1720-ban elcserélték, s a létrejövő Szárd-Piemonti állam a későbbi olasz egység kiindulópontjává vált. Spanyolország 1718-ban ugyan tett még egy kísérletet itáliai területei visszaszerzésére, de a kudarc után bele kellett nyugodnia az új helyzetbe. A Német-római Császárság – bár III. Károly szerette volna folytatni a harcot – a megváltozott állapotokat az 1714-es rastatti szerződésben ismerte el. A békeszerződés NagyBritanniát „Európa döntőbírájává” tette, s hozzájuttatta Gibraltárhoz, valamint számos észak-amerikai területhez. Az óriási államadósságot összegyűjtő Franciaország – bár területét lényegében nem csonkították meg – elvesztette európai hegemóniáját, míg Hollandiának győztes volta ellenére – jórészt a nyomasztó angol tengeri fölény miatt – megrendült nagyhatalmi helyzete. Az északi háború (1700-21) Az északi háború joggal tekinthető XII. Károly (1697-1718) svéd király egyszemélyes vállalkozásának. A fiatal uralkodó álma az volt, hogy a Baltikumban ismét visszaállítsa a harmincéves háborúban kivívott, ám azután elveszített svéd tekintélyt. II. (Erős) Ágost (1697-1733) szász választó, aki a lengyel királyi címet is birtokolta, a dánok szövetségét elnyerve kísérletet tett arra, hogy megtörje a baltikumi svéd fölényt. Ebben Nagy Péter (1689-1725) orosz cár már csak azért is támogatta, mert Ágostot annak idején éppen ő segítette a lengyel trónra. Oroszország persze nem önzetlenül segített, hamar megfogalmazta háborús célját: Kijáratot a Balti-tengerre! 1700-ra svédellenes hatalmi tömb jött létre, mely fenyegető veszélyt jelentett XII. Károlyra. Az „utolsó viking” (ahogy a kortársak nevezték) nem sokáig habozott: 1700-ban maga kezdte a hadműveleteket. Angol és holland hajók segítségével váratlanul partra szállt Dániában, a dán királyt gyors hadjáratban békére kényszerítette, ezután az oroszok ellen fordult, s Narvánál tönkreverte Nagy Péter ötszörös számbeli fölényben lévő seregeit (1700). Agyőzelmes svéd király csak ekkor fogott a lengyel hadjárathoz; hadai 1704-re szinte az egész országot megszállták, elűzték Erős Ágostot, aki Szászországba menekült. XII. Károly követte, elfoglalta Szászországot, majd berendezkedett Drezdában, a lengyel trónra pedig saját jelöltjét, Leszczynski Szaniszlót ültette. Nagy Péter eközben, számos katonai reformot vezetve be, újjászervezte az orosz hadsereget, s megkezdte a svéd megszállás alatt lévő területek visszafoglalását. Hódításai eredményeképp megalapította új fővárosát, Szentpétervárt (1703). XII. Károly felismerte, hogy a feltörekvő orosz hatalom halálos veszélyt jelent, ezért a francia felkérést, hogy vegyen részt a spanyol örökségért folyó háborúban, elutasította, s minden erejével Nagy Péter ellen fordult. A svéd sereg 1708-ban a szövetséges Ukrajnában telelt, majd következő tavasszal indult a végzetes útra. A kozákok által vezetett és támogatott svédek elcsigázottan, betegségektől tizedelve érkeztek 1709 júliusában Poltavához, ahol a túlerőben lévő orosz seregek jól kiépített sáncokban vártak rájuk. A svédek sikertelen rohama után megindult az orosz ellentámadás, mely szétszórta XII. Károly csapatait. A svédek legyőzhetetlenségének mítosza szertefoszlott, s a sebesült uralkodó török földre menekült. Itt minden tekintélyét latba vetve sikerült a szultánt rávenni egy orosz hadjáratra, mely váratlan török sikert hozott: Nagy Péter seregeit bekerítették a Prut folyó partján (1711). A szultánnak azonban esze ágában sem volt hosszú háborúba bocsátkozni; ehelyett megelégedett azzal, hogy megakadályozta az oroszok kijutását a Fekete-tengerre. Károly további erőfeszítésekre sarkallta „szövetségesét”, ám személye kellemetlenné vált az oroszokkal tárgyaló szultánnak, így az 1713-ban elűzte országából. Asvéd király váltott lovakon fél Európán (közte Magyarországon is) átnyargalva érkezett a körös-körül lángban álló svéd földre. Jó néhány esztendeig folytatta az egyre reménytelenebbé váló küzdelmet az újraéledő svédellenes koalícióval, mígnem egy norvégiai dán erőd ostromakor halálos lövés érte (1718). Az 1719-ben meginduló tárgyalások következményeképp Svédország elveszítette baltikumi birtokait, melyeket Oroszország (1721, Nystadt) és az utólag jó taktikai érzékkel bekapcsolódó poroszok (1719, Stockholm) kaptak meg, míg Dánia megelégedett azzal, hogy újra uralhatta a szorosokat (Sund). Svédország vezető szerepének végleg leáldozott, helyette új nagyhatalmak jelentek meg a térségben: Oroszország és a Porosz Királyság. A diplomáciai osztozkodások kora (1713-40) A spanyol örökségért, az északi hegemóniáért, valamint a balkáni befolyásért vívott háborúk után Európára rövid békekorszak köszöntött, melynek egyensúlyát az érdekelt nagyhatalmak diplomáciai alkukkal és „nemzetközi” kongresszusokkal próbálták fenntartani. A diplomáciai alkuk lényegében nem jelentettek mást, mint az európai dinasztiák közti területcseréket, s természetesen az ezt előkészítő bonyolult alkudozást. A kedélyeket csak V. Fülöp spanyol király miniszterének, Alberoninak Szicília és Szardínia visszaszerzésére irányuló eredménytelen erőfeszítése (1717), azAusztria és Savoya közti területi csere – Ausztria megkapta Szicíliát, Savoya pedig Szardíniát (1720) –, valamint a Leszczynski Szaniszló és III. Ágost közt a lengyel trónért folyó, és az utóbbi győzelmével végződő (1733) hatalmi harc kavarta fel rövid időre. Az európai egyensúly záloga az alkalmi francia-angol jó viszony, Walpole, angol miniszterelnök elszigetelődési politikája, emellett az általános európai gazdasági konjunktúra volt. Az átmeneti békekorszakot azonban Fleury bíboros, XV. Lajos államminisztere erőgyűjtésre használta fel; megnyerve a spanyolok szövetségét, 1733-ban támadást intézett Szicília és Lotharingia megszerzésére. Új európai konfliktus körvonalai bontakoztak ki, de az Ausztriával szövetséges oroszok nagy ijedtséget kiváltó Rajna-melléki megjelenése, valamint a diplomáciai alkuk jól működő rendszere lehűtötte az indulatokat. Újabb osztozkodás kezdődött, melynek eredményeképp a franciák Leszczynskinek – majd halála után maguknak – megszerezték a hőn áhított Lotharingiát, a spanyol Bourbonok pedig hozzájutottak Nápolyhoz és Szicíliához. Ferencet – Mária Terézia férjét –, a hoppon maradt Lotharingiai herceget pedig Toscanával kárpótolták. Ilyesfajta kiegyezési politika azonban a Balkánon alkalmazhatatlan volt: Ausztria és Oroszország 1735-ben hosszú, török elleni háborús kalandba bonyolódott. A megtámadott és éppen katonai reformokkal kísérletező török azonban jól állta a sarat, s az 1739-es belgrádi békében visszaszerezte elvesztett szerb és román területeinek jelentős részét. Az osztrák örökösödési háború (1740-48) Az osztrák örökségért folytatott háború közvetlen előzményének a fiú utód nélküli III. Károly császár Pragmatica Sanctio nevű örökösödési törvénye tekinthető, melyben megpróbálta elismertetni a nőági örökösödést, ezáltal Mária Terézia nevű lánya trónigényét. Bár az európai hatalmak Bajorország és Pfalz kivételével elfogadták a dokumentumot, az Ausztria egyik legfejlettebb tartományára, Sziléziára törő Nagy Frigyest ez cseppet sem látszott zavarni. III. Károly halála után (1740) a jól kiképzett porosz hadak megrohanták Sziléziát, s két ütközetben megverték az osztrákokat. Ausztria nimbusza szertefoszlani látszott, ami ismét felbátorította a franciákat és a bajorokat, s Nagy Frigyes számítása igazolódott, a két állam csatasorba állt az osztrákok ellen. A porosz hatalmi törekvések azonban megrettentették a Poroszországgal szomszédos Hannover miatt a kontinensen érdekelt Angliát, amely hajlandó volt a már jól kipróbált angol-osztrák szövetség felmelegítésére. Így 1742-re szinte minden jelentősebb hatalom hadban állt. A háború a poroszok és szövetségeseik számára indult kedvezően; Nagy Frigyes megszerezte Sziléziát, a bajorok a császári trónt (VII. Károly 1742-45), Franciaország pedig Osztrák-Németalföldet. 1743-ban azonban fordult a kocka: Ausztria belátta, hogy Sziléziát képtelen visszavenni, ezért átmenetileg lemondott róla, következésképp Nagy Frigyes számára a háború befejeződött, hisz elérte, amit akart. Ezután Ausztria Anglia és a magyar rendek támogatásával a bajorok és a franciák ellen fordulhatott, s győzelmet is aratott Dettingennél. Poroszország azonban szorongatott szövetségesei segítségére sietett, s újabb Ausztria elleni győzelmekkel biztosította hódításait. Ausztria a különbéke mellett döntött, s jobb időkre várva belenyugodott Szilézia elvesztésébe. Cserébe elérte, hogy 1745-ben Mária Terézia férjét, Lotharingiai Ferencet választották császárrá (1745-65). A háború ezután a magára maradt Franciaország ellen folyt, s brit-osztrák győzelmek után az aacheni békével ért véget 1748-ban. A szerződés helyreállította az európai status quo-t, ám Poroszország megtarthatta Sziléziát, így területe és lakossága jelentős gyarapodásával Európa élvonalában fejezhette be az újabb hatalmi versengést. A hétéves háború (1756-63) Az aacheni békeszerződés határozataival biztosítottnak látszó egyensúly nem tartott sokáig; Európa alig egy évtizeden belül ismét fegyverben állt, ám ez az újabb háború a kontinensen és a gyarmatokon egyaránt folyt. A hétéves háború kitörésének oka egyrészt a francia-angol gyarmati vetélkedés, másrészt a Szilézia miatti osztrák-porosz feszültség volt. E két tényező együttesen határozta meg az 1754-55-ben kibontakozni látszó konfliktus főbb frontvonalait. Háború a gyarmatokon (1754-63) A háború a „nagypolitikából” eddig kimaradt térségben, az észak-amerikai Nagy-tavak vidékén kezdődött. A lakosság számarányát tekintve döntő fölényben lévő angol telepesek folyamatos terjeszkedése kiváltotta a francia kolóniák ellenállását, s a Szent Lőrinc-folyótól a Mississippiig húzódó hatalmas területen kirobbantak az első összecsapások. Az erődítményeikbe zárkózó franciák sikerei hatására Angliában megbukott a whig-kormány, s a toryk kerültek hatalomra. Az új miniszterelnök, William Pitt (1757-61) tervei közt azonban már nem csupán az észak-amerikai háború sikeres befejezése szerepelt, hanem – a franciák rovására – a gyarmati területek jelentős megnövelésével egy „brit világbirodalom” létrehozása. A rendezett pénzügyekre és a virágzó gazdaságra alapozva mintegy 120 hajóból álló flottát és 200 ezer gyalogost szerelt fel (az orosz hadsereg ekkor 300 ezer fő), s feladatukul a francia gyarmati hatalom megtörését jelölte ki. A támadásba lendülő angol haderő 1760-ban, Montreal elfoglalása után birtokba vette a Nagy-tavak vidékét, Nyugat-Afrikában felszámolta a francia támaszpontokat, majd kezdeti francia sikerek után Robert Clive, a Kelet-indiai Társaság megbízottjának vezetésével az 1757-es Plassey ütközetben legyőzte a franciák által támogatott bengáli fejedelmet, s ezzel kezére került Nyugat-India leggazdagabb tartománya. A gyarmati háborúba beavatkozó Spanyolország (1762) a franciákhoz hasonlóan nem szerepelt fényesen, s elvesztette Floridát. A gyarmati háborút lezáró párizsi béke (1763) Angliának kedvezett; megszerezte Észak-Amerika túlnyomó részét, valamint megalapozta indiai hatalmát, míg Franciaország – bár nagyon felkészült a gyarmati háborúra – visszaszorult a világtengereken. Háború a porosz hatalom ellen (1756-63) Az európai háború – bár a gyarmatival együtt kezdődött, s ezzel összefüggött –középpontjában nem a francia-angol ellentét, hanem a porosz nagyhatalom megtörésére irányuló kísérlet állt. Kaunitz, Mária Terézia államkancellárja, szakítva a hagyományos elképzeléssel, úgy vélte, hogy Poroszország ellen csak egy olyan nemzetközi koalíció segíthet, melynek

tagja Franciaország. Pompadour márkiné segítségével sikerült is XV. Lajost megnyerni a gondolatnak. A német fejedelmek többsége is Nagy Frigyest tekintette veszélyesebbnek, de így gondolkodott III. Ágost, lengyel király, a Nagy Frigyes iránt személyes ellenszenvvel viseltető Erzsébet cárnő, de a svédek is. A hagyományos szövetségi rendszer felborulása, a franciák elleni háború és Hannover féltése viszont Poroszország oldalán jelölte ki az európai egyensúlyon őrködő Nagy-Britannia helyét. Ennek ellenére Nagy Frigyes diplomáciailag elszigetelődött, s úgy vélte, hogy reménytelen helyzetén csak a gyors támadás segíthet. 1756 nyarán a porosz seregek meglepték Szászországot, s megszállták Drezdát, majd Csehország irányában folytatták az előrenyomulást. Közben az angol flotta blokád alá vette a francia partokat, s Pitt jelentős pénzügyi támogatást nyújtott a poroszoknak. Ennek ellenére Frigyes küzdelme a túlerővel eleve reménytelennek tűnt. Bár a francia támadásokat képes volt elhárítani, váltakozó sikerű harcok után az egyesült orosz-osztrák haderő 1759-ben Kunersdorfnál szétzúzta hadait. Hadik András gróf magyar huszárai már Berlint is megsarcolták, de a szövetségesek haditerveiket nem egyeztették, s ez lehetőséget nyújtott a poroszoknak az ellencsapásokra. Ettől függetlenül az elhúzódó háború – különösen, hogy Pitt megbukott, s a segélyek alig csordogáltak – katasztrófával fenyegette Frigyest, ám egy szerencsés véletlen megmentette. 1762-ben meghalt Erzsébet cárnő, s örököse, III. Péter, Nagy Frigyes csodálója kivonta az orosz hadakat Németországból. Bár rövidesen meggyilkolták, utóda, Nagy Katalin is távol maradt a háborútól. Az erőviszonyok lassan kiegyenlítődtek, a harcoló felek kimerültek, így 1763-ban megkezdődhettek a béketárgyalások. A hubertusburgi béke nem hozott területi változásokat, a porosz hatalom megtörése ugyanúgy nem sikerült, mint Ausztriának Szilézia visszaszerzése. Az európai államoknak be kellett látniuk, hogy a „nagyhatalmi koncert” egy ötödik taggal bővült: Poroszországgal. A nemzetközi helyzet (1763-89) A mindegyik felet kimerítő hétéves háború után békekorszak következett, melyet csak a bajor örökség körül kirobbant vita és rövid háború árnyékolt be 1778-79-ben, Ausztria és Poroszország között. A nagyhatalmak belátták, hogy területszerzési ambícióik egyetlen eszköze a diplomáciai alku lehet, s ha gyakorta kelletlenül is, de valamiképp együtt kell működniük, mint például Lengyelország felosztásának kérdésében (1772-73, 1793, 1795). Kedvező helyzetben egyedül Oroszország volt, mely távol lévén a konfliktusok gócaitól, érvényesíthette területi igényeit a lassan „Európa beteg emberének” tekintett törökkel szemben. Hasonlóan jónak tűnt Anglia pozíciója is, de az amerikai gyarmataival vívott sikertelen – leplezetlen francia kárörömmel és a 13 gyarmat segélyezésével kísért – háború következtében e pozíció meggyengült. Nagyobb háborúra mindaddig nem is került sor, míg a nagyhatalmak fel nem ismerték, hogy a francia forradalom alapjaiban rengetheti meg a kontinens oly nehezen létrehozott egyensúlyát.

Európa és az Egyesült Államok a 18. században
Franciaország a 18. században XV. Lajos (1715-74) XIV. Lajos halálával az ország történetének egyik legdinamikusabb, európai nagyhatalmi tekintélyt létrehozó korszaka zárult le. A„Napkirály” folyamatos háborúi azonban nemcsak a presztízst jelentették, hanem az állam súlyos eladósodását, az európai ellenfelek számának növekedését, majd uralkodásának utolsó éveiben a spanyol örökösödési háborúban elszenvedett kudarcokat is. A francia katonai túlsúly megszűnt, s ezzel az agresszív diplomáciának is vége szakadt. Az ország tekintélyét ezentúl inkább a kultúra és az Európa-szerte elterjedt francia nyelv biztosította, mintsem a hadászati fölény. XIV. Lajos halálát a franciák többsége leplezetlen örömmel vette tudomásul, s az Ancien Régime (a „régi rendszer”) után egy kevésbé zsarnoki uralmat, a magánélet biztonságát és főleg a békét várta. A Napkirály közvetlen örökösei még életében meghaltak, s utóda (dédunokája), XV. Lajos kiskorú volt, ezért 1715-től 1723-ig az országot régensként nagybátyja, Orléans-i Fülöp vezette. A tehetséges, kifinomult, de léha életű herceg idején Franciaország XIV. Lajos ötven éven át álló díszletei közül a rokokó kötetlenségébe, a magánélet örömeibe, a pezsgő szellemű szalonok világába menekült. A rokokó, a barokk heroikus (hősi), nagyszabású, hit által összetartott világából keletkező fáradt, nőies, erotikus, ugyanakkor haldokló, hangsúlyozottan rafinált, kifinomult, az apró formákat és a dekorativitást kedvelő, az unalmat mindig ellenségnek tartó, sokszor bizarrul játékos szemlélete meghatározta a francia udvar arculatát is, s innen kisugározva egész Európáét. Ekkortól szinte minden állam Franciaország erjedő viszonyaira, az onnan érkező – sokszor rendkívül merész – gondolatokra és művészi alkotásokra figyelt, s igyekezett követni azokat. Orléans-i Fülöp idején az ország Dubois bíboros vezetésével békepolitikát folytatott, s megpróbált a korábbi ősellenséggel, Angliával kiegyezni, ezáltal részt venni az európai egyensúly fenntartásában. A francia udvar szakított a korábbi merev abszolutizmussal, visszatérhettek a janzenisták, növekedett a pápaellenes gallikánok szerepe, megszűnt a cenzúra és korlátozták a bíróságok önkényét. Fülöp 1716-ban elszánta magát, hogy rendbe szedi a zűrzavaros, csőddel fenyegető pénzügyeket. Egy John Law nevű skót bankár engedélyt kapott arra, hogy bankot alapítson, majd létrehozza az amerikai gyarmatokon működő kereskedelmi „Indiák Társaság”-ot, melynek részvényeiért állampapírokat is elfogadott a bank. Az állampapírokkal rendelkezők tömegesen éltek a lehetőséggel, hogy a bizonytalan fizetés miatt értéküket veszítő papírjaikon túladjanak. Ennek következtében a részvények árai az égig szöktek, így a bank jelentős osztalékot tudott fizetni részvényeseinek. Az óriási jövedelemhez jutó Law 1719-ben vállalta, hogy kiegyenlíti az államadósságot, ha cserébe bérbe veheti az adókat. A régens kinevezte pénzügyminiszternek, s Law a bankra támaszkodva olyan papírpénzt hozott forgalomba, melynek fedezete a kereskedelmi társaság által hozott jövedelem lett volna. A bankár helyesen ismerte fel, hogy a papírpénz, a hitelek és részvények megmozgatják a gazdaságot, de azt nem mérte fel, hogy megfelelő gazdasági háttér nélkül az elképzelés mit sem ér. Hamar kiderült, hogy a magas osztalék a részvényekkel való spekulációból, nem pedig a gyarmatok jövedelméből származott, s mikor minden részvény gazdára talált, a rendszer megszűnt jövedelmet termelni. A részvényesek tönkrementek, a papírpénz hihetetlen gyorsasággal értéktelenedni (inflálódni) kezdett, s az elszegényedett Law-nak menekülnie kellett. Az állam azonban addigra adósságának jelentős részét kifizette, s közönyösen szemlélte a vagyonukat vesztett kisemberek kétségbeesését. 1723-ban a régens meghalt, s ténylegesen is trónra léphetett XV. Lajos. Az ifjú király igazi rokokó ember volt. Kezdetben a kormányzást Fleury bíborosnak engedte át, aki 1743-ig állt az állam élén. Ő Dubois békepolitikáját követve távol tartotta az országot a háborús kalandoktól, csupán az 1733-as lengyel trónviszályba avatkozott be. A konfliktusban a franciák Leszczynski Szaniszlót támogatták a szász Ágost ellenében, már csak azért is, mert Leszczynski lánya XV. Lajos felesége volt. A rövid háborúban a franciák megszerezték Lotharingiát, amit a trónját vesztő Leszczynski lengyelországi kudarca után haláláig megkapott, utána pedig a francia királyra szállt. Fleury bíboros halála után az állam ügyeinek intézésében a király kegyencnői is szerephez jutottak. A polgárcsaládból származó Pompadour márkinő 1745-től kezdődően majd húsz esztendőn keresztül befolyásolta a király döntéseit. Aszéles látókörű asszony az ügyek irányítására olyan szakembereket keresett, akik a diplomácia és a pénzügyek terén jártasak voltak. Pompadour pártfogoltjai közé tartozott a külügyminiszter, Bercis abbé, aki feladta a hagyományos osztrákellenességet, vagy a pénzügyminiszter, aki tervbe vette a nemesség adóztatását. D’Argenson hadügyminiszter csökkentette a hadsereg nemesi jellegét, polgárokat vett fel a tisztikarba, valamint megalapította a világhírű katonai iskolát, az École Militaire-t. Az iskolaalapítás egyébként is nagy lendületet vett a század közepén; bányászati, út- és hídépítési, emellett állatorvosi iskolák jöttek létre, melyek hallgatói a polgárság soraiból kerültek ki. Az állam alapította iskolák léte, a rendi parlamentek és önkormányzatok korlátozása, valamint a hozzáértő hivatalnokok világossá tették, hogy az új rendszer nem kíván gyökeresen szakítani XIV. Lajos abszolutizmusával, hanem annak felvilágosult változatát alkalmazza. Pompadour asszony még az Enciklopédiának is jeles támogatója volt, s udvarában kedvező fogadtatásra talált szinte minden reformgondolat. A márkinő volt az, aki rábírta a királyt arra, hogy szakítson a Habsburg-ellenes hagyományokkal és fogadja el Kaunitz szövetségi ajánlatát. XV. Lajos és Madame Pompadour újra nagyhatalomként kívánta látni Franciaországot, ezért az ország feladta békepolitikáját és részt vett az osztrák örökösödési, valamint – igaz, más oldalon – a hétéves háborúban, de e háborúk nem hozták meg a várt eredményt. A franciák – bár államuk területe nem csonkult – többnyire vesztesen hagyták el a csatatereket, ennek következtében 1763-tól újra tartózkodtak a konfliktusoktól. A század második felében Franciaország a felvilágosodás korába ért. Az úttörő gondolatok, mint például Quesnay elmélete lassú változást ígértek az állam gazdaságában, de a társadalom tűrőképessége fokról fokra csökkent. A század második felében a felvilágosult gondolkodók az ésszerűség nevében már az egyházat támadták, s ebben a rendek jó szövetségesnek bizonyultak. 1762-ben a király egy gazdasági per kapcsán betiltotta a jezsuita rendet, ez azonban közvetve nem kedvezett az abszolutistának tartott, de a tekintélyét elvesztett rendszernek. A parlamentek folyamatosan támadták az udvar költséges életét és külpolitikai kalandjait, s ellenezték a költségvetés minden reformját, mert újabb adóemelést sejtettek mögötte, de adósak maradtak saját javaslataikkal, s e tekintetben nem voltak különbek a felvilágosodás nagy alakjai sem. Ésszerűségről, szabadságról, egyenlőségről beszéltek, de ugyanakkor nem szóltak a gazdaság reformjáról, az adminisztráció átalakításáról, új hadseregszervezetről, tehát olyan kérdésekről, melyek megoldásával az Ancien Régime fennmaradhatott volna. Az állam hivatalnokai így sokszor kétfrontos harcot vívtak a felvilágosultakkal és a nemesi rendi ellenállással. XV. Lajos uralmának végén mind kézzelfoghatóbbá váltak a régi rendszer ellentmondásai és – bár az udvar sokat tett az ellentmondások feloldásáért – reformálhatatlansága. Az öregedő király utolsó szeretője, a Pompadourhoz nem mérhető Madame du Barry társaságában teljesen visszavonult az ügyektől. XVI. Lajos (1774-92) Az örökös, XVI. Lajos, a király unokája, jó szándékú, de alapjában véve gyenge akaratú ember volt. Mégis úgy tűnt, lesz lehetősége a francia viszonyok javítására, mert uralkodását kiegyensúlyozott külpolitikai feltételek közt kezdhette meg. Európában lényegében 1763 óta béke volt, a franciaellenességet – Angliát kivéve – lassan minden hatalom feladta, a létrejött stabilitást pedig jelentősen erősítette, hogy XVI. Lajos felesége nem volt más, mint Maria Antoinette, Mária Terézia lánya. E dinasztikus kapcsolat azzal kecsegtetett, hogy Franciaország visszaszerezheti elveszített tekintélyét a kontinensen. Saint Germain hadügyminiszter modernizálta a hadsereget, újjászervezte a flottát, a király pedig jól ismerte fel, hogy a 13 amerikai gyarmat Anglia elleni lázadása (1776) soha vissza nem térő alkalom a brit tengeri hatalom megrendítésére. Az udvar La Fayette márki vezetésével önkénteseket küldött a gyarmatok segítésére, emellett fegyvert és hadianyagot is szállított. Az angol fölényt megtörni ugyan nem sikerült, de az ország a versailles-i békében (1783) gyarmatokat szerzett, s egy időre megakadályozta a további brit tengeri expanziót. De a ‘80-as évek a látszólagos győzelem ellenére igen súlyos gondokkal köszöntöttek be.

Az Amerikából visszatértek köztársasági eszméket hoztak magukkal, melyek következtében ismét felerősödött az Ancien Régime bírálata. A párizsi parlament a kiváltságok védelmében szállt szembe az udvarral (igaz, ezért a király eltávolította a fővárosból), a polgárság politikai jogokat követelt, a lakosság felét kitevő birtok nélküli parasztok és az udvar pazarlását bíráló, forrongó párizsi nép pedig egyszerűen csak kenyeret. XVI. Lajos kimunkált elképzelések nélkül próbálta elhárítani a kitörni látszó vihart, pedig nem kisebb feladat várt rá, mint a királyi udvar tekintélyének visszaállítása, a feudális jog- és adórendszer reformja, valamint a háború (1778-83) alatt felgyülemlett hihetetlen államadósság rendezése. Az óvatos reformokat már Turgot pénzügyminisztersége alatt megkezdték, ám a fiziokraták által felszabadított gabonakereskedelem következménye – néhány rossz termésű év segítségével – a kenyér árának égbe szökése lett, mire vidéken „kenyérlázadások” törtek ki. A balsikerű reformkísérlet után Necker lett a pénzügyminiszter (1776), aki a merkantilizmushoz próbált visszatérni, s az államháztartás egyre nagyobb hiányát – a bevételek 30%-a az adósságok kamatainak törlesztésére ment el! – kölcsönökből fedezte. Ugyanakkor arra is kísérletet tett, hogy akár az általános adózás alapján is, de növelje a bevételeket. Tervei azonban a parlamentek tiltakozása miatt megbuktak, s mikor első miniszteri címet kért, hogy elképzeléseit így vigye keresztül, a király menesztette (1781). A nyolcvanas évek közepére egyértelművé vált, hogy az Ancien Régime fennállásának talán legnagyobb válságával küzd, melynek – bár nem az ő uralkodása alatt alakult ki – orvoslása meghaladja XVI. Lajos erejét. 1787-ben az utolsó reformminiszter, Calonne adóreformja is meghiúsult, a következő esztendőben pedig bekövetkezett az államcsőd. A királynak nem maradt más lehetősége, mint hogy visszahívja Neckert, s az adórendszer gyökeres átalakításának céljából 1789 májusára összehívja az 1614 óta nem ülésező Általános Rendi Gyűlést. Nagy-Britannia a 18. században A 18. század elejének hatalmi versengéséből Anglia került ki győztesen, s vezető szerepét kihasználva a század végére a legnagyobb tengeri és gyarmati hatalommá vált. A szigetország diadalútját segítette az 1688-as „dicsőséges forradalom”, melyet Chateubriand, a francia történész és államférfi jelentősége miatt „hasznos forradalom”-nak keresztelt. Az 1689-ben kiadott Jogok Nyilatkozata (Declaration of Rights) megkezdte a hatalmi ágak elhatárolását, létrehozta az alkotmányos monarchiát, s végül, de nem utolsósorban megteremtette a polgárok vagyoni és személyes biztonságát. Az állam külpolitikájának legfontosabb alapelve: az európai egyensúly fenntartása szintén a század elejére keltezhető. Az Orániai-házzal kialakított unió következtében a kontinentális politikában Hollandia lett az első számú szövetséges, s ez lényegében meghatározta a többieket is. Hollandia ellenlábasa, Franciaország vált egy évszázadra a fő ellenféllé, míg a franciák ellenfelei potenciális szövetségesekké léptek elő. Az állam gazdasági teljesítőképességének, kedvező földrajzi helyzetének és jó szövetségi politikájának köszönhetően Anglia a 18. század csatatereit győztesen vagy győzelemmel felérő kompromisszummal hagyhatta el, s balsikert csak egy esetben, a 13 észak-amerikai gyarmattal vívott háborújában könyvelhetett el. A Hannoveri-dinasztia A külpolitikához hasonló sikerrel oldódtak meg a század elejének dinasztikus problémái. Orániai Vilmosnak és Mária királynénak nem született utóda, ezért az ún. Act of Settlement nevű örökösödési törvényben a Stuart-nőágat, ezzel közvetve – felesége révén – a protestáns hannoveri fejedelmet, Györgyöt jelölték a trónra. Vilmos halála után először Annát (1702-14), II. Jakab fiatalabb lányát választották királynővé, ám ő érdemi szerepet aligha játszhatott a külpolitika fő irányítója, Marlborough hercege mellett. A királynő próbálkozását, hogy vétót emeljen egy, a parlament által hozott katonai törvényben, a két ház együttesen akadályozta meg, ezzel kialakult az a szokás, hogy bár Anglia uralkodójának van vétójoga, nem él vele. Az eset jól példázza az angol kormány és a parlament erejét, s éppen ez az az erő, mely a szigetországot átsegítette a gyermektelen Anna halála utáni újabb dinasztikus válságon. Az Act of Settlement „működésbe lépett”, a trónt elfoglalta I. György, ezzel megkezdődött a Hannoveri-ház uralma. Az örökösödésből kizárt Stuart-fiúág száműzött tagjai – II. Jakab fia, Jakab Edward, valamint unokája, Károly Edward – nem ismerték el a hannoveriek örökösödését, ezért ún. jakobita lázadásokkal próbálták elvesztett trónjukat visszaszerezni. Jakab Edward francia segítségben bizakodva 1715-ben szállt partra Angliában, ám a parlament támogatását nem sikerült elnyernie. A visszatérést így a Stuartok régi bázisáról, Skóciából próbálta meg, ám váltakozó sikerű harcok után vereséget szenvedett. A kudarc fő oka a francia segítség elvesztése (XIV. Lajos 1715-ben meghalt), valamint a hazai támogatás elmaradása volt. Angliában csak a katolikusok, valamint a toryk egy része támogatta. A második jakobita lázadást Károly Edward hajtotta végre 1745-ben. Az osztrák örökösödési háborúban elmerült kontinens zűrzavarát kihasználva szállt partra Skóciában. Az Angliával való unióval elégedetlen skót felföldi klánok (nemzetségek) segítségével sereget szervezett, meghódította Skóciát, majd némi töprengés után dél felé indult. A fiatal, jóképű Stuart személyiségének erejében bízva menetelt Anglia felé, ám várakozásaiban csalódnia kellett. Személye vonzotta ugyan a jakobitákat, de a nyílt állásfoglalástól óvakodtak, s ugyanígy nem mozdult a parlamenttel elégedetlen angol nemesség sem. A magára maradt „Bonnie Prince Charlie” a modern angol hadsereggel képtelen volt megbirkózni: Cumberland hercegének vezetésével az angolok útját állták, s a cullodeni ütközetben (1746. április) megsemmisítették hadait. Ezután a klánokat lefegyverezték és feloszlatták. A fiatal herceg visszatért Franciaországba, s ezzel véglegesen megszilárdult a Hannoveri-dinasztia helyzete. I. és II. György (1714-27, 1727-60) a kis Hannover fejedelmeiként nem igazán voltak járatosak az angol viszonyokban, s mivel csak franciául és németül tudtak, nem is vonzották őket az angol ügyek. Szívesebben tartózkodtak fejedelemségükben, s Angliát gyakorta csak bázisul próbálták használni európai törekvéseikhez. A furcsa helyzet kapóra jött az angol parlamentnek és kormánynak, mely szinte akadálytalanul vezethette az országot. I. György ugyan maga válogatta minisztereit, s döntéseit egy szűk körű királyi tanáccsal konzultálva hozta, mégsem tudta megakadályozni a parlamentáris kormányzás kifejlődését. II. György uralkodása idején Sir Robert Walpole két évtizedes „első minisztersége” alatt a kormány vált az államhatalom legfontosabb képviselőjévé. Ezt az is jól jelzi, hogy a politika szinte minden szála a Downing Street 10-be (1736 óta ez a miniszterelnök rezidenciája) futott össze, míg a királyi palota a reprezentáció színhelyévé lett. A parlamentáris kormányzat Parlamentáris kormányzáson a kormányzat sajátságos, angol formáját értjük, melynek lényege az, hogy a kormányt a parlament tagjaiból az uralkodó által kijelölt miniszterelnök – általában a választásokon győztes párt vezetője – választja. Akormány a parlamentnek tartozik felelősséggel, tehát köteles beszámolni végzett munkájáról, ugyanakkor fel is oszlathatja a parlamentet. A parlamentből választott kormányt kabinetnek nevezzük. A kabinet három, a 18. században kialakult alapelv szerint végzi munkáját. Ezek közül az első a politikai egyöntetűség, vagyis az, hogy a miniszterek egy pártból kerülnek ki. Az első ilyen Walpole whig kormánya volt (1721-42). A második elv a már említett parlamentnek való felelősség. A század végére alakult ki az a szokás, hogy ha egy miniszter elvesztette a parlament bizalmát, le kellett mondania. A harmadik a kormányon belüli véleményazonosság elve, mely azt jelenti, hogy a kabinetnek egy kérdésben azonos véleményt kell megfogalmaznia. (A döntő szó természetesen a miniszterelnöké.) III. György (1760-1820) még utoljára megpróbálkozott azzal, hogy maga vegye át a kormányzást, de sikertelen külpolitikája – az amerikai gyarmatok elvesztése – után letett ebbéli szándékáról, s még a kabinet ülésein sem vett részt. A király csak úgy hozhatott nagyobb horderejű döntést, ha az illetékes miniszter is aláírásával – miniszteri ellenjegyzésnek nevezzük – vállalta ezért a felelősséget. Ez után a kormányzás már nem az uralkodói akarat, hanem az angol alkotmány legfontosabb elemei alapján történt. („Akirály uralkodik, de nem kormányoz.”) Ide szokás sorolni a Habeas Corpus törvényt (1679), a Jognyilatkozatot (1689), a Hannoveri-házat trónra juttató Act of Settlement-et (1701), valamint a Skóciával (1707) és Írországgal (1801) való uniót kimondó törvényeket. Ez utóbbiak lényege, hogy a két ország elismeri királyának a Hannoveri-ház uralkodóit, cserébe az angolokkal egyenlő jogállású képviselőket küldhet a közös parlamentbe. Az uniós törvények következtében a szigetországot 1707-től kezdődően Nagy-Britanniának nevezik. Figyelemre méltó, hogy az angol alkotmány számos esetben nem rendelkezik uralkodó és kormánya viszonyáról, hanem az ilyen esetek megoldását a kialakult szokásra bízza (ilyen például az uralkodó távolmaradása a kormány üléseiről). Pártok és választások Nagy-Britanniában A parlamentáris kormányzat létrejöttével a szigetországban hallatlanul felértékelődött a választások és az ezeken induló pártok szerepe. Angliában ún. kétpárti szisztéma (rendszer) alakult ki, vagyis a választásokon két politikai tömörülés, a whigek és a toryk indultak. Feltétlenül szólnunk kell arról, hogy a korabeli pártok alapvető vonásaikban tértek el az általunk ma ismertektől. Laza politikai csoportosulások voltak, alacsony taglétszámmal (klubpárt), s néha alig-alig elkülöníthető elvekkel, melyek inkább a gyakorlatban, a politikai „mindennapokban” választották el őket. Awhigek („parókások”) többsége a protestánsok és a mérsékelt anglikánok közül került ki, a parlament szerepét hangsúlyozták, a szabad polgári vállalkozásnak és Anglia gazdasági és gyarmati expanziójának voltak hívei. Mivel polgári érdekeket képviseltek, tipikusan városi jelenségnek tekinthetők. A toryk, a konzervatívok többsége következetes anglikán volt, s mint olyan, puritánellenes. A vidéki életet, a tradíciókat képviselték, a tekintélyelvű (autokrata) vezetés és az uralkodó feltétlen hívei voltak. Anglia hatalmi súlyának fenntartása érdekében inkább a békés terjeszkedést, mint a háborút látták célravezetőnek. A pártok léte ellenére sem beszélhetünk azonban Angliában teljes demokráciáról, mivel hiányzott az általános választójog. A lakosság kb. 1,5%-a választhatott, azok, akik megfelelő vagyonnal – vagyoni cenzus – rendelkeztek, férfiak voltak, s az anglikánok vagy a protestánsok közé tartoztak. A nőknek nem volt választójoguk. Választás alkalmával rendszeresen történtek visszaélések, mivel a választókerületeket nem a népesség arányában alakították ki, így a kerületek többségének lakossága alig érte el a 400 főt. Itt könnyű volt a „választópolgárt” megvesztegetni, s talán ezért is nevezték e kerületeket „rotten borough”-nak, „rothadt kerület”-nek. A százezres nagyvárosok viszont alig egy-két képviselőt küldhettek a parlamentbe, így már a század második felében felmerült a választási rendszer átfogó reformjának szükségessége, amire azonban csak 1832-ben került sor. Fejezetünk végén feltétlenül meg kell említenünk, hogy a lehetséges visszaélések ellenére is jól működött a parlamentáris kormányzat, s ez nemcsak a pártok létének volt köszönhető, hanem annak is, hogy Európa számos államával ellentétben Angliában nem alakult ki a francia típusú, uralkodótól függő bürokrácia, hanem a hivatalnokok jelentős része megmaradt tisztes, környezete bizalmát élvező vidéki polgárnak (békebírák, esküdtszéki tagok, s egyéb tiszteletbeli hivatalnokok). A hadsereg sem válhatott jelentős társadalmi réteggé, mivel békeidőben csak parlamenti engedéllyel lehetett zsoldosokat tartani, s egyébként is hiányzott a kontinensen divatos sorozási rendszer. A kontinensre amúgy is ritkán vezényeltek hadakat, s ennek áldásos hatása jelentkezett a költségvetésben, melyen az Angol Bank rajta tartotta a szemét. A szigetországban szokatlan vallási tolerancia uralkodott, mely megengedte az új eszmék szabad terjedését, a könyvnyomtatást és a folyóiratok széles körű megjelenését. A puritánok gazdasági szemlélete jótékonyan segítette a gazdaság fejlődését, s a 18. századi Angliában mindennaposakká váltak az olyan fogalmak, mint a piac, bankjegy, hitel, áruház vagy éppen a reklám. A korabeli Európa bámulattal figyelte az angol gazdasági módszereket, a fejlett ipart és kereskedelmet, s végül, de nem utolsósorban London világvárosi nyüzsgését. Ezek a tényezők együttesen tették Angliát az európai fejlődés motorjává, s teremtették meg a lehetőségét az emberiség talán legnagyobb horderejű civilizációbeli változásának, az ipari

forradalomnak. Nagy-Britannia külpolitikája Az angol külpolitika legfontosabb elvéről, az európai egyensúlyról már szóltunk. Változás a század végéig nem következett be. Kezdetben a fő cél Franciaország megtörése volt, s ez sikerült is a spanyol örökösödési háborúban. Anglia emellett olyan támaszpontokat szerzett, melyek lehetővé tették a behatolást a Földközi-tengerre. Ez után a whig „békekorszak” következett, melyben Walpole Angliája szinte döntőbíróként működött a kontinentális konfliktusokban. Ha lehetett, az ország kerülte a katonai beavatkozást, diplomáciai alkukat hozott tető alá, emellett az első segélyosztó hatalommá vált. A század második felében érdekeitől függően támogatta az új konfliktusok fő terheit viselő szövetségeseit, így az osztrák örökösödési háborúban Ausztriát, a hétéves háborúban pedig Poroszországot: szinte mindig a gyengébbnek tűnő felet. Emellett – az európai háborúkat a maga javára kihasználva – nem mulasztotta el gyarmatai gyarapítását sem. Idősebb William Pitt miniszterelnöksége alatt Nagy-Britannia megszerezte Kanadát, valamint megkezdte a behatolást az indiai szubkontinensre. A francia törekvések ellenére a század végére az angol flotta vitathatatlan ura lett a világtengereknek, s az ország döntő befolyáshoz jutott az európai diplomáciában. Németország a 18. században A harmincéves háború és az azt követő békék Németországban hosszú időre megakadályozták a gazdasági és politikai egység kialakulását. Az 1648 után bekövetkező széttagolódás arra sarkallta a magukra maradt kisebb-nagyobb államokat, hogy a saját útjukat járva próbálkozzanak meg az Angliával vagy Franciaországgal szemben keletkezett történelmi hátrányuk leküzdésével. Mivel hagyományaik, gazdasági, politikai és földrajzi helyzetük szerint eltértek egymástól, lehetséges fejlődésük is némileg eltérő irányokban indult. A fejlődés közös vonásait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy mindegyiküknek fel kellett számolnia a háború okozta pusztítást: újra kellett telepíteniük az elvándorolt vagy kipusztult lakosság után néptelenül maradt területeket, rendbe kellett hozniuk az elvadult, parlagon heverő földeket, művelésbe kellett venniük a bányákat, s meg kellett szervezniük az ipari termelést. Az államok megpróbálták a korszerű holland mezőgazdasági rendszert és a francia merkantilizmust a német hagyományokhoz igazítva alkalmazni. A 18. század közepén Németország mezőgazdasága lassan talpra állt, s a fejedelmek a céhek itt hagyományosan erős ellenállását leküzdve létrehozták az állami manufaktúrákat. A területek nemsokára önellátóvá váltak mezőgazdasági termékekből (pl. burgonya), s lassan vezető szerephez jutottak a porcelán (Meissen) és a pamutszövetek gyártásában. A dinamikusnak tűnő fejlődésnek azonban hamar láthatóvá lettek a különbségei és a korlátai: a széttagolt birodalomban vámok és illetékek szinte áthatolhatatlan szövevénye nehezítette a kereskedelmet és a tőke mozgását, s tette lehetetlenné a gazdasági egység kialakulását. Akisebb államok által alapított központi manufaktúrák nem mindig jövedelmeztek, ezért a hiányzó összegeket a vámok és illetékek növeléséből, s azok szigorú behajtásából pótolták. E feladatot fizetett szakemberekre, az ún. kameralistákra bízták. A század közepén megindult gazdasági versengésben szinte behozhatatlan előnyökhöz jutottak a nagyobb területű államok, melyek manufaktúrák tömegének alapításával, valamint a gazdaság racionalizálásával jóval több bevételre tettek szert, mint vetélytársaik. Akis államok uralkodói meg-megújuló erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy „országuk” erejét fokozzák, ám ez csak úgy volt lehetséges, hogyha az állam erejét koncentrálják, következésképp bevezetik az abszolutizmust. Az abszolutista kísérletek azonban gyakorta ütköztek a rendek ellenállásába, s számos területen nem is vezettek eredményre. Ennek következtében a 18. századi Németország rendi és abszolutisztikus államok halmazává alakult, ami tovább erősítette Európa közepének széttagoltságát. Sok esetben az abszolutista berendezkedés csak arra volt elegendő, hogy a külsőségekben utánozzák nagyobb szomszédaikat. Versailles bűvöletében élve palotákat építettek, sokszor a kultúra mecénásaivá váltak, szigorú etikettet vezettek be, felvilágosult intézkedésekkel próbálkoztak, erejüket meghaladó hadsereget tartottak, s a korabeli európai gyakorlat szerint még „háborúkat” is vezettek. Mindez azonban temérdek pénzbe került, s örökös pénzzavarukon sokszor csak úgy tudtak segíteni, hogy alattvalóikat árulták. Hessen fejedelme 17 ezer parasztját adta el zsoldosnak az angoloknak, hogy Észak-Amerikába induló csapataikat feltölthessék. A Németországban kialakult viszonyok ugyan nem minden államra voltak jellemzőek, de meglétük esélyt adott arra, hogy a Habsburgok vagy Poroszország erősítsék Németországon belüli pozícióikat, s lehetővé tette, hogy a birodalmon kívüli Franciaország a térséget osztrák- vagy poroszellenes törekvéseinek bázisául használhassa. Az állapotokat tovább bonyolította, hogy Poroszországnak majd 40, míg Ausztriának 50%-a birodalmon kívüli terület volt, ennek ellenére mindketten érdekeltek voltak Németország ellenőrzésében. A helyzeten az sem javított túl sokat, hogy 1714-től György Lajos hannoveri fejedelmet angol királlyá választották, így Anglia és Hannover közt, perszonáluniós kapcsolat alakult ki, mely által Nagy-Britannia ugyan gyakorta kénytelen-kelletlen, de mégiscsak beavatkozott a német ügyekbe. Ugyanakkor Hannover sem tudott távol maradni az Angliát érintő kérdésektől. Hannoverhez hasonló volt Szászország helyzete. Az állam már 1697 óta perszonáluniós kapcsolatban állt Lengyelországgal, ám ez a szászok számára nem sok jót hozott. II. és III. Ágost is szinte reménytelennek tűnő küzdelmet folytatott az anarchikus lengyel állapotok ellen, s mivel többnyire Varsóban tartózkodtak, kevesebb figyelmet szentelhettek saját országuknak, így ott a rendek megőrizhették befolyásukat. Szászország fejlődését megtörte a hétéves háború, melynek egyik fő hadszíntere éppen ez az ország volt. A háború végére azonban a perszonálunió felbomlott, s Frigyes Ágost fejedelem (1763-1827) sikeres reformokat hajthatott végre, melyek révén állama ismét Németország legdinamikusabban fejlődő térségeinek egyikévé vált. A Német-római Birodalom fejedelemségei közül egyértelműen kiemelkedik Bajorország, mely már a 17. század vége óta próbált „nagyhatalmi szerepet” játszani a térségben. Miksa Emánuel választó (1679-1726) nem titkolt célja az volt, hogy megkaparintsa a császári címet. E politika óhatatlanul is a Habsburgok „ősellenségeinek”, a franciáknak az oldalán jelölte ki a bajorok helyét, aminek következménye az lett, hogy az ország gyakorta változott francia-osztrák-angol hadszíntérré. Az ily módon kedvezőtlenné vált fekvés arra késztette a választófejedelmet, hogy francia mintára abszolutizmust vezessen be, s jól kiképzett állandó hadsereget szervezzen, valamint modernizálja országa gazdaságát. Nem állt távol a francia gyakorlattól az uralkodó kíméletlen ellenreformációja sem, melynek eredményeképp a fejedelemség a katolicizmus németországi bástyájává vált, tovább mélyítvén az egyes régiók közt amúgy is meglévő ellentéteket. A hőn áhított célt, a császári korona megszerzését csak az osztrák örökösödési háborúban sikerült elérni. Károly Albert (1726-45) rövid időre megszerezte a trónt, de halála (1745) után a bajorok szövetségeseik, a franciák gyenge háborús szereplése miatt nem tudták azt megtartani. Az ország számára a legkomolyabb veszély mégsem ekkor, hanem 1777-ben következett be, mikor is kihalt az addig uralkodó Wittelsbach-dinasztia bajor ága. Rövid porosz erődemonstráció után az osztrákok belenyugodtak abba, hogy nem vonhatják befolyásuk alá régi ellenfelüket. A trónon a pfalzi Wittelsbachok következtek, de a bizonytalan helyzetet kihasználva II. József (császár: 1765-90) megpróbálta Osztrák-Németalföldet az országért elcserélni. A csere azonban Nagy Frigyes érthető tiltakozása miatt nem valósult meg, s az eset jól mutatta, hogy már Németország déli részén is hallatja hangját az újdonsült porosz nagyhatalom, melynek nem titkolt célja a német széttagoltság fenntartása, ezáltal Ausztria befolyásának visszaszorítása. A 18. század közepére a térség a porosz-osztrák hatalmi versengés színterévé vált, ami azt jelentette, hogy Németországban két európai mértékkel mérhető hatalom van: Ausztria és Poroszország. A század végén, majd a napóleoni háborúk viharában e versengés alábbhagyott, hogy aztán a 19. század közepén újult erővel lángoljon fel. Akét hatalomról a későbbiekben lesz szó, de fejezetünk nem lehet teljes anélkül, hogy meg ne említsük: a politikai és gazdasági széttagolódás kora egyben a német kultúra nagy korszaka is. A 18. században formálódott ki a klasszikus német filozófia, melynek előfutára a Berlinben működő Leibnitz volt, hogy nyomdokaiba lépve Immanuel Kant rendszerezhesse és egyeztethesse a kor két nagy filozófiai irányzatát; a racionalizmust és az empirizmust. Lessing megteremtette a klasszikus német drámát, amivel megalapozta a német irodalmi hagyományokat, Joachim Winckelmann pedig megfogalmazta egy új stílusirányzat, a klasszicizmus elveit. A tudomány és kultúra fejlődését vizsgáló esztéta, Herder világtörténetében már elutasította a francia kulturális fölényt, s odáig merészkedett, hogy kijelentse: „minden hagyományokkal rendelkező nép egyenlő”. A német irodalom és filozófia látványos fejlődése kedvezően hatott a német nemzettudat kialakulására, s arra, hogy egyre több német vallja: az ország jövője az egységben rejlik. S végül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a 18. század adta a zene három németül beszélő óriását, Haydnt, Mozartot és Bach-ot. A porosz nagyhatalom létrejötte Az I. Frigyes által létrehozott Porosz Királyság fél évszázad leforgása alatt emelkedett Európa vezető hatalmainak sorába. A szervezett, militáns állam vezetői Poroszország nemzetközi tekintélyét kezdetben fokozatos területszerzéssel, merkantilista reformokkal, kulturális beruházásokkal, s összességében óvatos külpolitikával növelték. I. Frigyes hamar felismerte, hogy hatalmának növelése érdekében nem szabad visszariadnia az Európában dúló háborúkban való részvételtől. A spanyol örökségért dúló küzdelem idején csupán 8000 katonát küldött I. Lipót segítségére, így is megkapta a királyi címet; míg az északi háború utolsó – biztos győzelemmel kecsegtető – szakaszába való bekapcsolódása a svédek rovására juttatta területi nyereséghez. Utóda, I. Frigyes Vilmos (1713-40) szakított apja „aktív” külpolitikájával, s uralkodását országa erejének megnövelésének szentelte. Takarékossági intézkedésekkel drasztikusan visszafogta az állam költekezését, majd a visszatartott összegeket „kedvence”, a hadsereg fejlesztésére fordította. Uralkodásának végére már az állami kiadások 85%-át emésztette fel a 83 ezer főre felduzzasztott ármádia – a lakosság pusztán 2,5 millió fő! – fenntartása. A földbirtokos katonanemesek, a junkerek Lipót anhalti herceg parancsnoksága alatt kemény katonai fegyelmet (drill) tartottak a kétharmad részben szálas külföldi zsoldosokból, emellett 1733-tól a toborzási törvény értelmében porosz parasztokból álló hadak felett. Az embertelen eszközökkel kiképzett legénység azonban ütközetet sohasem látott, mert királyuk alapelve az volt, hogy a háború „elrontja” a hadsereget. Az olcsó egyenruhában járó, de nem háborúzó, puritán, mélyen vallásos, de vallásilag türelmes, önmagát a „nemzet tanítómesterének” tartó uralkodó sokszor a leggorombább módszerekkel, saját kezű utasításokkal kormányozta királyságát. „A lélek Istené, minden egyéb az enyém” – vallotta, s e szellemben kíméletlenül lépett fel a vele a nemesi adózás miatt szembeszálló „kedvelt” junkerei, de még zsarnoki módszereit bíráló fia, a későbbi Nagy Frigyes ellen is. (Fiát haditörvényszék elé állíttatta, s követelte, hogy ítéljék halálra!) Hivatalnokait tisztjeivel ellentétben többnyire polgárokból válogatta, de e társadalmi réteget nem igazán kedvelte. „Meneküljünk, jön a király!” – kiáltozták a berlini polgárok, mikor szeretett „káplárkirályuk” környezetükben megjelent. Frigyes Vilmos uralkodásának végére már mutatkoztak az első eredmények: kiépült az állami közoktatási rendszer, a központi számviteli hatóság gondosan kezelte az állami jövedelmeket, így lényegében megszűnt az államadósság, 15 ezer Salzburgból elűzött protestáns letelepítésével erősödött a gazdaság, s minden eshetőségre készen állt Európa egyik legjobb hadserege. Az apai önkény előtt meghódoló Frigyes trónörökös egy területileg széttagolt, ám a hatalmi versenyben biztató előjelekkel induló államot örökölt. Nagy Frigyes (1740-86) „Az ember végül kényszerű helyzet előtt áll: választania kell két iszonyú szükségszerűség között,

tudniillik hogy vagy alattvalóit árulja el, vagy a szavát szegi meg...” (Nagy Frigyes) Nagy Frigyes – a melléknevet az 1745-ös hohenfriedbergi csata után kapta – a 18. század egyik legnagyobb formátumú, ambiciózus uralkodója apjától egy militarizált államot örökölt. A fiatal király – bár nem szerette a háborút – tisztában volt azzal, hogy a porosz nagyhatalmi helyzetet csak úgy teremtheti meg, ha szomszédaitól területeket szerez, ezért apja külpolitikai koncepciójával szakítva, háborúba vitte Poroszországot. Uralkodása előtt Voltaire segítségével elkészített Antimachiavelli című művében kifejtette, hogy az uralkodónak, népe jólétét szem előtt tartva, az állam első szolgájának kell lennie, hatalmi céljai érdekében azonban nem habozott e nép tízezreit a csataterekre küldeni. Kora a porosz történelem egyik legsúlyosabb, háborúk sorával terhelt időszaka volt. Az 1740-ben kezdődő osztrák örökösödési háborúban megszerezte Sziléziát, majd a hétéves háborúban – jelentős szerencsével – sokszoros túlerővel szemben is sikerült hódítását megtartania. Ereje azt is lehetővé tette, hogy megakadályozza, hogy a Habsburgok megszerezzék az 1777-ben megürült bajor trónt. Seregei ekkor ismét betörtek Csehországba, de csak azért, hogy Mária Teréziát rábírják a kompromisszumra. Hasonlóan eredményes volt lengyelországi politikája: az 1772-es felosztással – Mária Terézia ellenkezése dacára –Oroszországgal egyetértésben olyan területeket szerzett, melyek végre összekapcsolták Brandenburgot és Kelet-Poroszországot, sőt ezek után sikerült bekebeleznie Nyugat-Poroszország egy részét is. Uralkodása végére elérte, hogy állama 80 ezer km2-rel, lakossága pedig 3,2 millióval gyarapodott. Igaz, ezért hatalmas árat fizetett: háborúi több mint félmillió áldozatot követeltek, ám az eredmény magáért beszélt – Poroszország Európa vezető hatalmainak sorába emelkedett. A stratéga – hadviselés a 18. században A korábbiakban már láthattuk, hogy a 18. században az egyes államok hatalmi befolyásában döntő szerepet játszott a katonai teljesítőképesség. A század közepén a hadviselés módjában jelentős változás következett be, ami nem utolsósorban Nagy Frigyesnek volt köszönhető. A század elejére Nyugat-Európa államaiban modernizálták a hadseregeket: logikusabbá tették a hadszervezetet – tizedekre, szakaszokra, kompániákra (századok) és ezredekre osztották a legénységet, bevezették a rangfokozatokat (sokszor elég zűrzavarosan), az uralkodók által kinevezett „ezredtulajdonosok” pedig meghatározták az egyenruhákat. Új fegyvernemként megjelent a török háborúkból már ismert huszárság, mely felváltotta a nehézkesnek bizonyuló vérteseket. Ugyanakkor nem sikerült jelentősen előrelépni a harci morál tekintetében. A legénység túlnyomó része ugyanis sokszor kötéllel „toborzott”, több nyelvű, pénzért-zsákmányért küzdő zsoldosokból állt, akiket többnyire csak a drákói szigor tartott össze. A generálisok a 18. század elejére egy új harcászati módot, a vonalharcászatot alakítottak ki. Az ágyúkat és a lovasságot a harcvonal szélén helyezték el, míg köztük a gyalogság két, egymástól mintegy 300 méterre lévő vonalban állt fel (ez volt a korabeli lőtáv). A sorokba (egy vonalban három sor) rendezett gyalogság lépésben közelítette meg az ellenséget, majd össztüzet adott le (a sorok felváltva tüzeltek); ezután következhetett a többnyire szuronnyal megvívott közelharc. A hadvezetés az első vonal veszteségeit a második vonal hadbavetésével pótolhatta, ám a nagy emberáldozatot így sem kerülhette el. A vonalak felbomlása vereségszámba ment, ilyen esetben a hadvezér visszavonta csapatait. Üldözésre a gyalogság nagy, s a lovasság kis száma miatt ritkán került sor. Az ellátás szinte megoldhatatlan gond volt; a raktárak elvesztése gyakran a háború végét jelentette, így a hadvezérek az ellenséget nem megsemmisíteni akarták, hanem utánpótlási vonalaikat szétzilálva rábírni a hadműveleteik beszüntetésére. Éppen ezért még a 18. század közepén is uralkodó volt az az elmélet – metodizmusnak nevezték –, hogy a hadicélt „éles elméjű manőverezés” által kell elérni, s az ütközetet csak végszükség esetén szabad vállalni. Hasonlóan vélekedett Nagy Frigyes is, de forradalmi újítás volt, hogy a porosz hadvezetés a csatát „támadó szellemben” kerülte. Ékes példája e szemléletnek az 1740-es sziléziai hadjárat. Frigyes hadműveleteit télen, s szokatlan gyorsasággal kezdte, így jelentősebb ellenállás nélkül vonulhatott be a tartományba. Ha már ütközetre került a sor, itt is érvényesült a frigyesi támadó szellem: az egyik szárnyon erősebb porosz hadak a tüzérség és a lovasság aktív támogatásával megpróbálták az ellenfél vonalait megbontani, s ha ez sikerrel járt, máris megszületett a győzelem. Rendkívüli manőverezési képessége és a „ferde hadrend” alkalmazása Frigyest a hétéves háborúban a katasztrofálisnak tűnő vereségtől mentette meg, s megteremtette a porosz haderő legyőzhetetlenségének mítoszát. A filozófus-király Frigyes úgy tartotta, hogy az uralkodónak filozófusnak, s népe első szolgájának kell lennie. Fiatalságát filozófiai, matematikai, történelmi, költészeti és zenei tanulmányoknak szentelte; a verseléssel és zenével még hadjáratai alatt sem hagyott fel, mintegy száz fuvolaszonátát komponált, s maga is kiváló fuvolista volt. Az 1730-as évekig úgy vélte, hogy apja erőszakos módszereivel szakítva, felvilágosultan, tanácsadókat meghallgatva kell majd kormányoznia. Az embertelen apa előli sikertelen szökési kísérlet, s az ezt követő megtorlás azonban kialakította benne a kortárs uralkodókkal szembeni tartózkodó magatartást, környezetével szemben pedig a bizalmatlanságot. 1738-ban szabadkőműves lett, levelezésben állt Voltaire-rel, akit trónra lépte után udvarába hívott. 1747-ben Potsdamba, a „Sans-Souci” („gondtalan”) kastélyba költözött, s a háborús évektől eltekintve innen irányította a reformtevékenységet. Samuel von Coccejivel megalkottatta a porosz jogot (Codex Fridericianus), eltörölte a kínvallatást, bevezette a törvény előtti egyenlőséget, vallásszabadságot hirdetett és szétválasztotta a hatalmi ágakat. Gazdaságpolitikájában Frigyes is a merkantilizmust követte. „A kereskedelemben és a kézműiparban alapvetően meg kell akadályozni, hogy a pénz kimenjen az országból, akképp, hogy mindent belföldön kell előállítani, amit azelőtt külföldről hoztak be” – írta. Ennek érdekében nagyarányú telepítéseket végzett – 900 faluban 300 ezer telepes –, mocsarakat csapoltatott le, csatornákat építtetett, több száz manufaktúrát alapított, modern angol és holland gazdálkodási módszereket honosíttatott meg; s mindent személyesen ellenőrzött. Apjával ellentétben bőkezűen áldozott a kultúrára: újjászervezte a tudományos akadémiát, kora jeles tudósait hívta a berlini katedrákra, német és francia nyelvű lapokat alapított, emellett tovább fejlesztette a közoktatást. Államának valóban szorgos első hivatalnoka volt, és sokszor zsarnoki módszerei ellenére is ez az állam folyamatosan erősödött. Ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy Poroszország – igaz, a társadalom minden erőforrásának mozgósításával – ugyanúgy 200 ezer katonát tartott fegyverben, mint az ötször nagyobb Franciaország. Az uralkodó diplomáciai, katonai, kulturális és gazdasági sikereiért, valamint felvilágosult abszolutizmusáért szinte egész Európa rajongott, Bach egy művét ajánlotta neki, s még olyan államokban (pl. Francia- és Oroszország) is nagy számban voltak hívei, melyek hatalmi ellenfelének számítottak. A Habsburg-monarchia a 18. században Területi változások A harmincéves háború után a Habsburgok irodalmának súlypontja a Duna-medencére tevődött át, de ez nem azt jelentette, hogy elveszítették volna érdeklődésüket a német, itáliai vagy akár a spanyol területek iránt. A17. század végére a dinasztia megtépázott tekintélye – nem utolsó sorban a török elleni sikerek következtében – emelkedni látszott. Ezért I. Lipót már úgy élte, sikerrel vághat a spanyol örökségért folyó küzdelembe, s visszaállíthatja családja befolyását nyugaton. A gyermektelen II. Károly spanyol király utódjául fiatalabb fiát, Károlyt jelölte a spanyol trónra, míg a többi terület várományosa – (mivel már megválasztották római királynak) császár, emellett cseh és magyar király – az idősebb), József lett. Mint láttuk, a spanyol örökösödési háború a dinasztia katonai sikereit hozta. 1711-ben ugyan meghalt I. József (1705-11), de császárrá Károlyt (császárként VI., magyar királyként III. Károly (1711-40) választották. Úgy tűnt, minden jól halad, ám a nagyhatalmak – nehogy egy kézben összpontosuljanak a 16. században szétválasztott területek – megakadályozták az osztrák Habsburgok spanyol uralmát. Ennek következtében az utrechti béke kedvezőtlenül érintette a dinasztiát, mert nem szerezhette meg a spanyol trónt. Kárpótlásul Spanyol- (ezután Osztrák-) Németalföldet, Nápolyt, Milánót és Szardíniát kapta. Az ezután következő két évtized spanyol Bourbonokkal vívott harcainak eredményeképp sikerült az észak-itáliai területeket megtartani, viszont Nápoly és Szicília elveszett. 1736-ban Lotharingiai Ferenc elvette III. Károly lányát, Mária Teréziát, így később a Habsburgokhoz került az általa megszerzett Toscana. A Rákóczi-szabadságharcot követően (1711) stabilizálódott a dinasztia magyarországi helyzete, majd az ezt követő török háborúban a császári hadak elfoglalták Belgrádot (1718, Pozsareváci béke). Igaz, ez utóbbi 1739-ben elveszett, de a század végére sikerült véglegesen visszaszerezni. Az osztrák örökösödési háborúban a poroszok elragadták Sziléziát, 1790ben pedig elszakadt Belgium (Osztrák-Németalföld). A század második felében viszont a dinasztia területi nyereségekhez is jutott, hisz megszerezte a korábban Moldvához tartozó Bukovinát és Lengyelország déli részét, Galíciát. A változások mérlegét megvonva megállapíthatjuk, hogy a 18. században a monarchia fejlett nyugati tartományokat vesztett, s fejletlen, nem német etnikumúakat szerzett, következésképp centruma véglegesen a Duna-medencébe került. Ha ez nehezére esett is, a Habsburg-családnak egyre gyakrabban kellett keletre összpontosítania figyelmét. Különösen azután, hogy kiderült, a súlypont-áthelyeződésnek hátrányos következményei is vannak. Ha a térképre tekintünk, először csak a változások előnyét láthatjuk: a tartományok végre egy tagban helyezkedtek el, ezáltal könnyebben védhetőekké váltak. Ugyanakkor a Habsburg-monarchia eltérő – többnyire gyenge – fejlettségű területekből állt, melyek etnikailag is különböztek. A birodalom lakosságának többségét már szláv népek – csehek, lengyelek, szerbek, horvátok stb. –, olaszok, emellett igen jelentős magyar etnikum alkotta, a németek pedig kisebbségbe kerültek. A Habsburgok reformtevékenysége A dinasztia első feladata az eddig különböző jogcímeken birtokolt „országok”-ban az öröklés szabályozása és egységesítése volt. VI. Károlynak ugyanis csak lányai maradtak életben, ezért hogy egy esetleges újabb felosztással végződő örökösödési háborút elkerüljön, a császár átfogó diplomáciai tevékenységbe kezdett: 1713 és 32 között minden országával (köztük a német birodalom tartományaival), valamint az európai hatalmakkal is elfogadtatta a nőági örökösödést törvénybe iktató Pragmatica Sanctio-t. (Mint láttuk, az osztrák örökösödési háborút ez sem akadályozta meg.) A 18. század eleji változások azonban sürgető szükséggé tették valamiféle közös kormányzás létrehozását. A nagy munka, melyben sok volt a kísérlet és a – tapasztalatlanság miatti – át nem gondolt szervezeti változtatás, Mária Terézia (1740-80) alatt indult meg. A Habsburgok birodalmában nem különültek el egymástól élesen a birodalmi és az örökös tartományok kormányszervei. A 16. századtól létező Birodalmi Udvari Kancellária, mely a döntéselőkészítés legfőbb szerve volt, a Birodalmi Udvari Tanács (kormányzati, igazgatási és bírói testület), valamint a császár tanácsadó testületeként működő Titkos Tanács után 1620-ban jött létre az örökös tartományok ügyeiben illetékes Osztrák Udvari Kancellária. Amagyar kancellária kezdetben az udvari kancellárián belül működött, de 1690-ben önálló

hatósággá szervezték át. A 17. század végén a Titkos Tanácson belül létrejött a Titkos Konferencia, mely I. Lipót és I. József tanácsadója volt a birodalmi ügyekben. Legfontosabb pénzügyi hatóságnak az Udvari Kamara számított, míg a hadügyben az Udvari Haditanács volt illetékes. Mária Terézia uralkodása alatt a külügyek intézésére Udvari és Államkancelláriát hoztak létre, melynek élén 1753-tól Kaunitz állt. A pénzügyek ellenőrzésére a királynő felállította az Udvari Számvevőszéket, a gazdasági ügyek ellátására pedig a Gazdasági Igazgatóságot. A már eddig is működő központi szervek koordinálására 1761-ben létrejött az Államtanács, mely minden fontosabb ügyet megtárgyalt, s ezután terjesztett Mária Terézia elé. Ezek után a 18. században már csak egy tartósan fennmaradó központi szervet hoztak létre, a rendőrminisztériumot (II. Lipót alatt). Mária Terézia reformjai nemcsak a kormányzat szintjére terjedtek ki, hanem – és itt már birodalmi szinten – érintettek egyéb területeket is. A királynő helyesen érzékelte, hogy a birodalom összetartó erejét az uralkodó iránti hűség mellett a hadsereg és a hivatalnokréteg képviseli. Ezért katonai akadémiát alapított, s a holland származású van Swieten tanácsait követve a hivatalnokképzés színvonalának emelésére létrehozta a Theresianumot, de egyéb más felsőbb iskolákat, illetve egyetemeket is szervezett. Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis a birodalom területén kötelezővé tette a triviumok, az elemi iskolák elvégzését. Ezekben már állami „tantervek” szerint, elsősorban természettudományok alapfokú oktatása folyt. A királynő érdeklődött a gazdaság ügyei iránt is, s az uralkodása alatti merkantilista politika hatására a birodalom jelentős fejlődésnek indult. 1771-ben papírpénzt bocsátottak ki, létrejött a tőzsde, s főleg a balkáni kereskedelemben érdekelt társaságok alakultak. 1754-ben vámrendelettel szabályozta a kereskedelmet, majd 1755 és 78 között urbáriumokat adott ki, melyek rendezték a földesúr-jobbágy viszonyt. A Mária Terézia alatti külpolitika legjelentősebb eredménye az osztrák-francia jó viszony kialakítása, s Marie Antoinette és a francia trónörökös ezt megpecsételő házassága volt. II. József (császár 1765-90) jóval türelmetlenebb reformer volt, mint anyja, s intézkedései már mélyebben érintették a birodalom egészét. Mindenben az egységesítés vezette. Támadást intézett a tartományi önállóság ellen, a nem német nyelvű tartományokban kötelezővé tette a német nyelvet, s számos felvilágosult intézkedést hozott. Egy esetben azonban – a vallás kérdésében – nem akart egységesíteni. Szakított a hagyományos Habsburg-ellenreformációval, tolerancia-rendeletet adott ki, s igyekezett az egyház kulturális vezető szerepét megtörni. Az a politikai manőver, melyben megpróbálta Németalföldet Bajorországra cserélni, bizonyítja, hogy felismerte: a dinasztia kezében lévő területeket összpontosítani kell. Utóda, II. Lipót (1790-92) óvatosabb módszerekkel ugyan, de követte bátyja elképzeléseit. A Habsburgok birodalma a 18. század végére jelentős lépéseket tett a centralizáció felé, aminek fontos szerepe lett abban, hogy a birodalom átvészelte a francia forradalommal kezdődő európai vihart. Mivel III. Károly, Mária Terézia, II. József és II. Lipót magyar királyok is voltak, uralkodásuknak magyar vonatkozású eseményeiről a későbbiekben lesz szó. Skandinávia a 18. században Dánia Dánia a 18. században Skandinávia talán legheterogénebb összetételű államalakulata volt. A harmincéves háború után a svéd nagyhatalom nem tudta a megszerzett pozícióit maradéktalanul megtartani. 1675 és ‘79 között a dánok – területi nyereség nélküli, bár győztes háborúban – visszaállították tekintélyüket a térségben, s ezzel egy időben a feltörekvő Poroszország szintén sikereket ért el a svédek ellen. Mindez azt eredményezte, hogy visszaállt a hatalmi egyensúly, s Dánia háborítatlanul birtokolhatta a 14. század óta hozzá tartozó Norvégiát és Izlandot. Az északi háború következtében a dánok megszerezték Schleswiget és Holstein nagy részét, ezzel beleszólást kaptak a német ügyekbe. Elsősorban széttagoltsága miatt azonban az állam továbbra sem lett vezető katonai hatalom, ráadásul a század második felében szembe kellett néznie a baltikumi orosz befolyás látványos növekedésével. Hogy egy erős állam megteremtésével helyzetén javítson, az országnak követnie kellett a korabeli felvilágosult abszolutizmusok mintáit. A feladatot Struensee, VII. Keresztély (1766-1808) „szürke eminenciása” hajtotta végre. Akirály jelentéktelen személyiség volt, így a tehetséges, német származású orvos hamar befolyáshoz jutott az udvarban. Ajó humorú, művelt világfi a királyné szeretője lett, aki óvatosan egyengette védence karrierjét. Az uralkodó vakon megbízott benne, így az 1770-es években megkezdhette Nagy Frigyest követő reformprogramjának kivitelezését. Az oroszok bizalmatlanságát elaltatandó, munkatársainak II. Katalin által ismert és elfogadott személyeket választott (egyikük hajdan pétervári követ volt), s miután ily módon megteremtette a külső feltételeket, belső reformokba fogott. A régi, nemesi kézben lévő hivatalokat megszüntette, szigorú takarékosságot vezetett be, kimondta a törvény előtti egyenlőséget, eltörölte a céheket, s ami népszerűvé tette: lazított a korábbi szigorú erkölcsökön és számos népjóléti intézkedést – parasztvédelem, kórházak stb. – hozott. Amikor azonban első miniszterré neveztette ki magát, a hatalmát vesztett nemesség az anyakirályné vezetésével szervezkedni kezdett. Nyomásukra a király felségsértés miatt elítéltette, majd kivégeztette első miniszterét. Svédország Svédország a 18. század elején még Észak-Európa első számú hatalma volt. A tekintélyt a harmincéves háborúban szerezte, és francia támogatással meg is tartotta. Ennek ellenére az első figyelmeztető jelek már a 17. század végén feltűntek. I. Frigyes Vilmos, a „nagy választó” 1675-ben Fehrbellinnél vereséget mért a svéd seregre, s megkezdte a porosz birtokok baltikumi kiterjesztését. Aszázad végére pedig a dinasztikus válságon túljutó Oroszország Nagy Péter vezetésével szintén megpróbált kijutni a Balti-tengerre. Asvéd pozíciók meginogtak, s a 15 éves XII. Károly (1697-1718) a hosszú északi háborúban megpróbálta a baltikumi svéd hatalmat visszaállítani. Mint láttuk, az eredmény kataszrofális vereség lett, a svédek feladták Finnországot, s majd minden észak-német birtokukat. A svédek azonban még sokáig nem mondtak le hatalmuk visszaállításáról a térségben; az osztrák örökösödési és a hétéves háborút ugyanúgy megpróbálták a maguk javára kihasználni, mint az 1788-as orosz-török konfliktust. Eredményt azonban nem értek el, sőt, 1743- ban további német birtokokat is veszítettek. A külpolitikai kudarcok után a század második felében már Svédországban is megkezdődtek a reformkísérletek. A felvilágosult intézkedések bevezetése III. Gusztáv (1772-92) nevéhez fűződik. Svédország a 18. század elejétől a „szabadság korában” élt. A legfőbb hatalmi szerv, a háromévente összehívott parlament jogkörébe tartozott a pénz- és hadügy, valamint a törvényalkotás kérdése, emellett ellenőrizhette királyát és a kormányzást vivő tanácsot. Ráadásul a svéd parlamentben képviselettel rendelkezett a lakosság döntő többségét kitévő szabad parasztság is. Ettől függetlenül azonban a vezető szerep a nemesség kezében volt, mely két nagy csoportra oszlott: a „sapkások”-at Oroszország, míg a „kalaposok”-at Franciaország támogatta. A frissen trónra lépő uralkodó e megosztottság megszüntetésével próbálta a királyi hatalom tekintélyét visszaállítani. A hadsereg támogatását élvezve 1772ben puccsot hajtott végre, ezután új alkotmányt adott ki, melyben korlátozta a parlament jogait, kezébe vette a kinevezéseket, ellenőrizte a pénzügyeket és a hadsereget, majd a nyersanyagokban gazdag országban merkantilista gazdaságpolitikát vezetett be. De III. Gusztáv – kortársaitól eltérően – nem élt korlátlanul hatalmával, sőt, ha lehetett, a rendek segítségével kormányzott. 1774 és ‘81 között számos felvilágosult rendeletet léptetett életbe: minimálisra korlátozta a cenzúrát, vallásszabadságot adott a katolikusoknak, eltörölte az embertelen büntetéseket, a parasztságnak lehetővé tette a szabad birtokszerzést. A kultúráért rajongó uralkodó akadémiát szervezett, műtárgyakat vásárolt, drámákat írt és zenélt. A hatalmában korlátozott nemesség azonban nem nézte jó szemmel királya tevékenységét, s mikor 1788-ban orosz háború tört ki – Nagy Katalin bujtogatására –, megtagadta az együttműködést királyával. Az ellenállást az uralkodó hamarosan felszámolta, de nemesei nem felejtettek: 1792 márciusában egy álarcosbálon halálos merényletet követtek el ellene. Hollandia a 18. században Hollandia a 18. század elejére sajátságos helyzetbe került. Annak ellenére, hogy Nyugat-Európa legfejlettebb régiójának centrumában feküdt, s mintaállamnak számított, a század közepére – pedig minden háborúját sikerrel fejezte be – alulmaradt a hatalmi versengésben. Ennek több okát állapíthatjuk meg. Az első az Egyesült Tartományok politikai berendezkedése volt. A tartományok a központi hatalommal szemben igyekeztek önállóságukat védelmezni, s mikor Orániai Vilmost angol királlyá választották, a perszonálunió s a király angliai távolléte kedvezett az ilyen törekvéseknek. Európa a 18. század elején az abszolutista törekvések kontinense lett, de Hollandiában éppen az ellenkező folyamat zajlott: a tartományok ellenálltak az abszolutizálási kísérleteknek. Dolguk nem volt igazán nehéz, mert az országban 1702 és 1747 között megint nem választottak kormányzót. A század második felében ugyan ismét megerősödött az Orániaiak hatalma, de addigra az Egyesült Tartományok már elveszítették vezető szerepüket. A 18. századra az ország gazdasága is gyengélkedni kezdett. Ennek fő oka az volt, hogy a bankárok kezén felhalmozódó hatalmas összegeket ahelyett, hogy az iparosításra költötték volna, európai szövetségeseiknek – néha ellenfeleiknek – kölcsönözték, esetleg a kereskedelembe fektették. Hosszú távra mindkét befektetés meglehetősen bizonytalanná vált. Akereskedelem azért, mert a 18. században az angolok látványos flottaépítési akciókba kezdtek, és a sikeres háborúkban kiterjesztett gyarmataik által kereskedelmi fölényhez jutottak. Ráadásul a legfontosabb holland érdekeltségek, melyek a Baltikumban és az Antillákon feküdtek, komoly veszélybe kerültek. A Baltikumban az orosz előretörés, az Antillákon pedig a francia-angol vetélkedés tette bizonytalanná a helyzetet. A szövetségesek támogatása sem volt a legjobb üzlet, mert hamar kiderült, hogy egy háborús siker, s ennek kiaknázása nem pusztán a pénztárca vastagságán múlik. Anglia a kontinensen Hollandia barátja volt, de ezt nem önzetlenül tette. Furcsa helyzet volt ez: Anglia a tengeren vetélytárs, míg a szárazföldön szövetséges lett. A londoni politikusok jól tudták, hogy kontinentális ellenfelüket, Franciaországot csak úgy tudják a tengerekről kiszorítani, ha a kontinensen is sakkban tartják. E célra kiválóan megfelelt Hollandia, mely a franciáktól joggal féltve függetlenségét, a britek mellé állt. Így a spanyol és az osztrák örökösödési háború angol oldalon magával rántotta az Egyesült Tartományokat, mely arra kényszerült, hogy nagy hadsereget tartson fegyverben, és sokszor brit érdekekért szenvedjen. Az ország kedvezőtlen helyzete miatt frontövezetté vált, s ennek következménye a katonai kiadások növekedése és a háborús pusztítás lett. Bár mindkét háborút a győztes oldalon fejezte be, jelentősebb nyereséget nem könyvelhetett el. Az, hogy a határövezet (barrière) erődeit katonákkal tölthette fel, s ezzel megteremtette a déli területek védelmét, csak újabb költségeket jelentett, s nem igazán volt nagy jutalom a hosszú háborús évekért. A kifulladás jelei már a század közepén jelentkeztek. Az országnak 1689-ben még 66 hadihajója volt, ez a szám egy évszázad múlva harmadára csökkent. Míg 1710-ben 130 ezer katonát tartott fegyverben, 1760-ban már nemigen futotta többre 40 ezernél. Hasonlóan riasztó volt a spanyol örökösödési háború alatti népességcsökkenés, s az a tény, hogy költségvetésének 75%-át katonai kiadásokra fordította. Bár tiszteletre méltóan sokáig kitartott, a nagyhatalmakkal való versenyfutásban az ország a 18. század közepére kimerült. Dél-Európa a 18. században Spanyolország

A spanyol nagyhatalom a 16. század végére túljutott delelőjén, s ezután a lassú hanyatlás százada következett. 1640-ben elszakadt Portugália, majd a harmincéves háborút lezáró békék csonkították meg a nagy múltú államot. 1648-ban az európai hatalmak szavatolták Hollandia függetlenségét, ráadásul 1659-ben megalázó egyezményt kellett kötnie a franciákkal. II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg halála után (1700) az osztrák Habsburgoknak nem sikerült a két birodalom újbóli egyesítése. A spanyol örökségért vívott háború osztrák sikereket hozott ugyan, de a nagyhatalmaknak nem állt érdekükben egy újabb Habsburg-világbirodalom létrehozása. Mikor I. József császár meghalt (1711), a Spanyolországban hadakozó Habsburg Károly előtt megnyílt a lehetőség a két trón egyesítésére. Anglia egy új nagyhatalomtól való félelmében kompromisszumos megoldást szorgalmazott, s az általa tető alá hozott utrechti (1713) és rastatti (1714) békék – a Franciaországgal való perszonálunió megtiltásával – XIV. Lajos unokájának, Anjou Fülöpnek kezén hagyták a Spanyol Királyságot. Spanyolországról leválasztották itáliai és belgiumi birtokait, ezzel visszaszorították a Pireneusi-félszigetre. V. Fülöp (1701-46) gyenge uralkodó volt, helyette a kormányzás második felesége, a pármai Farnese Erzsébet és minisztere Alberoni bíboros kezébe került. A spanyol külpolitika célját, az itáliai területek visszaszerzését is ők fogalmazták meg. A már eleve reménytelennek tűnő vállalkozás a nagyhatalmak ellenkezésébe ütközött, így az 1718-ban indított itáliai hadjárat kudarcba fulladt, Alberoni megbukott. Ennek ellenére a hágai békében (1720) Erzsébet fia, Don Carlos Toscana, Párma és Piacenza várományosa lett. A következő akciót a spanyol diplomácia már jóval körültekintőbben tervezte meg. Az 1733-as franciaosztrák háborúban, mely a lengyel trón betöltése miatt robbant ki, a spanyolok a franciák mellé álltak, s Ausztria lekötöttségét kihasználva megszállták Nápolyt és Szicíliát. A bécsi béketárgyalásokon (1735) a spanyolok elérték, hogy megtarthassák régi-új szerzeményeiket, ám cserében le kellett mondaniuk a hágai békében nekik juttatott területekről. Ausztria azonban nem nyugodott bele a kudarcba, s minden európai háborút kihasznált, hogy visszavegye Itália déli részét, a spanyol Bourbonok azonban szilárdan tartották pozícióikat. A nápolyi király III. Károly (1735-59) néven Don Carlos lett, aki óvatos, felvilágosult reformokkal próbálkozott, a hagyományosan erős nemesség kiváltságaihoz nem nyúlt, inkább az adminisztrációt és az igazságszolgáltatást reformálta. Eközben Spanyolországban bátyja, VI. Ferdinánd (1746-59) uralkodott, akinek erejét a tartományi önkormányzatok, valamint az egyházi hatalom elleni küzdelem és az ország pénzügyi helyzetének javítása kötötte le. III. Károly (spanyol király 1759-88) bátyja örökébe lépve már megkezdett reformokat tudott folytatni. Legfontosabb céljának a központi hatalom erősítését tartotta, ennek érdekében fellépett a nemesi tradíciók ellen (fegyverviselés, hagyományos ruházat tilalma), s változtatott a rideg spanyol etiketten. A válaszul kitört nemesi felkelést kíméletlenül elnyomta, s Aranda grófnak, államminiszterének segítségével szigorú rendőri hálózatot hozott létre, hogy megfékezze a virágzó banditákat és csempészeket. Mivel a reformokat a papság ellenezte, az uralkodó, ezt kihasználva, kulturális monopóliumuk megtörésére egyházellenes lépéseket kezdeményezett. Aranda gróf parancsára 1767-ben egyetlen nap alatt összegyűjtötték a jezsuitákat, s kitoloncolták őket az országból. A kolostorokat és az inkvizíciót állami felügyelet alá vették, s elrendelték az egyháziak adóztatását, de az egyházi befolyást – már csak azért is, mert kezében volt a földek közel harmada – nehéz volt csökkenteni. III. Károly kísérletet tett a hagyományosan monetáris-merkantilista gazdaság átalakítására. Fiziokrata elveket követve korlátozta a céhek kiváltságait, eltörölte a belső vámokat, szabaddá tette az eddig állami monopóliumnak számító amerikai kereskedelmet és támogatta a háziipart. Alatta épült ki Madrid és számos más spanyol város. Abelső reformok sikerére támaszkodva Spanyolország a hétéves és az amerikai függetlenségi háborúba bekapcsolódva megpróbálta külső pozíciói egy részét visszaszerezni. A néha súlyos vereségekkel tarkított küzdelmek hoztak is némi eredményt (pl. Florida visszafoglalása), ám az angol nagyhatalom megtörése nem sikerült. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy Spanyolország a francia forradalom előestéjén biztatóbb képet festett, mint a 18. század elején. Portugália Az 1640-ben függetlenné vált Portugáliának a spanyol uralom alóli felszabadulás az Angliától való gazdasági függés kezdetét jelentette. Portugália borral látta el a szigetországot, s az angol textilipar felvevőpiacává vált. Az angol termékek elárasztották Brazíliát, a legfontosabb portugál gyarmatot is. A portugál gazdaságon a brazil arany sem tudott lendíteni, mivel annak döntő részét külföldi árura költötték, ráadásul mennyisége a század közepétől folyamatosan csökkent, s a kereskedelmi mérleg hiánnyal (deficittel) küzdött. Az ország és gyarmatainak viszonya amúgy is feszült volt, a spanyoloktól kapott Paraguayt például a jezsuita rend valósággal „magánbirtokának” tekintette, s ellenszegült az állami ellenőrzésnek. A gazdaság legeredményesebb rendbehozatali módjának az akkorra már sok helyütt idejétmúlt merkantilizmus bevezetése tűnt, s I. József (1750-77) alatt meg is kezdődtek a reformok. Portugália gyökeres átalakításának kísérlete Pombalnak, a király első miniszterének nevéhez fűződik. A merkantilizmus bevezetésével aktív kereskedelmi mérleget igyekezett létrehozni. 1755-ben Királyi Kincstárat létesített, mely az ország pénzügyeit teljhatalommal ellenőrizte. A miniszter manufaktúrákat alapított, fejlesztette a brazil ültetvényeket és olyan kereskedelmi társaságokat szervezett, melyek a nemesség előtt is nyitva álltak. Az első miniszter szervezőkészségére igencsak szükség lett, mikor az 1755-ös földrengés következtében Lisszabon romba dőlt. A város újjáépítését saját kezűleg irányította, pedig épp elegendő feladata akadt (a hadsereg újjászervezése, a bürokrácia ésszerűsítése, iskolák százainak létrehozása és az új törvénykönyvek megalkottatása). 1758-ban elhatározta, hogy leszámol a gyarmati reformjaival és területcseréivel szembeforduló jezsuitákkal. Brazíliában pápa által küldött legátus vizitációja eredményeképp korlátozták a rend tevékenységét, majd egy király elleni merényletben bűnrészességgel vádolva őket, 1759-ben Portugáliában feloszlatták szervezetüket, s vagyonukat szekularizálták (kisajátították). Ezek után, hogy az egyházat is ellenőrizhesse, Pombal a Szentszékkel is megszakította a kapcsolatokat. Spanyol kortársaihoz hasonlóan támadást intézett a nemesség ellen; képviselőiket eltávolította a politikai és a katonai vezetésből, s hogy lehetséges ellenkezésüket csírájában elfojthassa, rendőrséget szervezett. A pombali reformok azonban a király halála után véget értek, a miniszter megbukott, s Mária királyné (1777-1816) visszatért az első miniszter előtti korszak kormányzati modelljéhez. A 18. századi Itália a többi dél-európai államhoz hasonlóan lassan elmaradt a fejlődés élvonalától. A széttagolt félsziget továbbra is a nagyhatalmak osztozkodásának célpontja volt, s az európai kultúra egyik központjának számított, ám a korábban oly jelentős gazdasági erővel bíró városok alulmaradtak a piacokért folyó versengésben. A politikai széttagoltság következményeit tovább súlyosbította az Észak és Dél közötti jelentős ellentmondás. Északon itt-ott az államokat modern elképzelésekkel rendelkező, s gyakorlati eredményeket felmutató államférfiak vezették (pl. II. Lipót Toscanát), míg a Dél továbbra is feudális kötöttségekkel és gazdasági elmaradottsággal sújtott régió maradt. Az 1735-től spanyol Bourbonok által kormányzott Nápoly-szicíliai Királyságban III. Károly alatt elkezdődtek ugyan a reformok, de fia, IV. Ferdinánd (1759-1825) alatt fokozatosan elhaltak, s a Bourbonok országa a század fordulóján már Európa egyik legkonzervatívabb államának számított. A középen fekvő Pápai Állam is nehéz jövő elé nézett a felvilágosodás korában. Európa egyre több országában korlátozták az egyházi befolyást, a század második felében kiűzték a jezsuitákat, melynek következtében a rendet XIV. Kelemen 1773-ban kénytelen volt feloszlatni. (Működését 1814-ben kezdhette újra.) Észak államai közül kiemelkedett Piemont, mely 1720-ban Ausztriával cserélve megszerezte Szardíniát, s ezután királyai – elsősorban III. Károly Emánuel (1730-73) – folyamatos reformokkal erősítették államukat, talán még nem is sejtve, hogy a 19. században az kulcsszerepet játszik majd az olasz egység megteremtésében. A másik, a reformokban élen járó állam a Habsburg vezetésű Toscana volt, melynek szerepével a későbbiekben részletesebben foglalkozunk. Itt azonban feltétlenül érdemes azt jeleznünk, hogy a spanyol örökösödési háború után a félsziget északi részén tovább erősödött a Habsburg-befolyás, mely csúcspontját a napóleoni háborúk után érte el. A nagy múltú Velence, bár a 17. század végén a Szent Liga tagjaként még szerepet vállalt a törökellenes harcokban, hatalmi állását már nem tudta feltámasztani. A világkereskedelmi rendszer létrejöttével a földközi-tengeri kereskedelem szerepe csökkent, s megkezdődött az angol flotta behatolása a régióba. A velencei gazdaság megrendült, s ezzel párhuzamosan a köztársaság elveszítette jelentőségét. Lengyelország a 18. században A 18. századi, rendi anarchiába süllyedő Lengyelország már csak árnyéka volt az általunk a 16. században Báthory István alatt megismert nagyhatalomnak. A lengyel nemesség kiváltságait féltve igyekezett minden olyan kísérletet meggátolni, mely a központi hatalom erősödéséhez vezetett volna. A harmincéves háború után a térségben új hatalmak – svédek és poroszok – jelentek meg, melyek a lengyelek rovására jelentős pozíciókat szereztek a Baltikumban. A háború után Közép-Európába szorult Ausztria is hamar jelezte: immár nem közömbös a lengyel ügyek iránt. A 17. század végére világossá vált, hogy Lengyelország éppen a régióban feltörekvő államok érdekszféráinak középpontjában fekszik. A század utolsó jelentős uralkodójának, Jan Sobieskinek (1674-96) halála után a szabad királyválasztás és az ezzel együtt járó folyamatos külföldi beavatkozás megpecsételte a hatalmas területű állam sorsát. XIV. Lajos Conti hercegét, míg I. Lipót a szász választót, Erős Ágostot látta volna szívesen a trónon. A hatalmi küzdelemből az utóbbi került ki győztesen, s a rendek II. Ágost (1697-1733) néven királlyá koronázták. Trónra léptével azonban nem hárult el a lengyel államot fenyegető veszély. XII. Károly svéd király, a svéd nagyhatalom feltámasztásának reményében megindította az északi háborút. Mivel a szászok ellenfélnek számítottak, Lengyelország is hadszíntérré változott. XII. Károly 1704-ben elűzte Ágostot, s helyette Leszczynski Szaniszlót ültette a lengyel trónra. A háború azonban fordulatot vett, Ágost visszaszerezte trónját, s országa a győztesek oldalán fejezhette be a harcokat. Ám területi nyereségre nem számíthatott: a svéd birtokokon oroszok és poroszok osztoztak. Halála után felújultak a trón betöltése körüli viták: a franciák Leszczynskit, míg az oroszok III. Ágostot (szintén szász választó) jelölték. A királyi címet az orosz jelölt szerezte meg, s ezzel tovább erősödött a cárok lengyelországi befolyása. Az események azonban szembeállították egymással a nemességet. A korszakot 41, liberum veto miatti sikertelen országgyűlés és az jellemezte, hogy a Potockiak vezette „francia-párt” és a Czartoryskiak irányította oroszbarátok majdnem polgárháborúba taszították az országot. III. Ágost halála után Poniatowski Szaniszló (1763-95) már egyértelműen Nagy Katalin akaratából került a trónra. Ausztria, hogy csökkenő befolyását erősítse, a katolikus nemesség által létrehozott szövetséget, a bari „szent konföderáció”-t támogatta, az oroszok pedig az érdekeiket képviselő radomi konföderációt segítették. Polgárháború tört ki, melyet orosz hadak beavatkozása miatt a radomiak nyertek meg. Ausztria, mivel aggasztotta az orosz előretörés, sietve visszavette a Szepességet, majd 1772-ben részese lett az ország első felosztásának. Az oroszok a Dnyeper vonaláig jutottak, a poroszok megszerezték Nyugat-Poroszországot, Ausztria pedig Galícia túlnyomó részét. A lengyelek kétségbeesett reformokkal, az örökös királyság bevezetésével, modern országgyűléssel kívántak a helyzeten javítani. Vezetőjük Tadeus Kosciuszko, a francia felvilágosodás híve és az amerikai függetlenségi háború hőse volt. Nagy Katalin, a régi állapotokat visszaállítandó, csapatokat vezényelt az országba, így 1793-ban a poroszok és oroszok újra osztozkodtak. AGrodnóba összehívott országgyűlés orosz katonák jelenlétében némán vette tudomásul az elkerülhetetlen második felosztást. Varsóban orosz megszállók maradtak, s Nagy Katalin ultimátumban követelte a lengyel hadsereg leszerelését. Akirály kezéből már régen kicsúszott az irányítás, így néma szemtanúként figyelte az eseményeket. Amegalázott lengyelek azonban Kosciuszko vezetésével fegyvert ragadtak, ám átmeneti sikerek után döntő vereséget szenvedtek a Szuvorov cári tábornok vezette reguláris orosz hadaktól. Kosciuszko fogságba esett, de I. Pál cár szabadon bocsátotta azzal a feltétellel, hogy nem fog fegyvert Oroszország ellen. Ezután, 1795-ben – „mivel a lengyelek nem érettek az önállóságra” – következett Lengyelország immáron harmadik, teljes felosztása, melynek következtében a nagy múltú állam eltűnt Európa térképéről. Az országát vesztett Poniatowski a cár által kiutalt kegydíjon haláláig Péterváron élt. Oroszország a 18. században Az orosz állam, leküzdve a lengyel hódítókat és a párhuzamosan jelentkező dinasztikus válságot, a 17. század közepére túljutott a „zűrzavar időszakán”; a Romanov-ház helyzete

stabilizálódott, s a megerősödő központi hatalom már elég erősnek érezte magát, hogy gyengülő szomszédai ellen területgyarapító háborúkba kezdjen. A század végétől Oroszország egyre intenzívebben kapcsolódott be az európai nagypolitikába, s az 1733-as évben a Rajna vidékén megjelenő orosz hadak Európa tudomására hozták, hogy keleten olyan új nagyhatalom született, melyet már nem hagynak hidegen a nyugati világ eseményei. Az országnak az európai hatalmi rendszerbe való bekapcsolódása és a korábbi elzárkózás feladása azonban nem valósulhatott volna meg, ha nem történnek nagy horderejű társadalmi és politikai változások. Ezek első jele az volt, hogy a 18. század elejére az orosz társadalomban gyökeret vert a „harmadik Róma” gondolata, mely a gyakorlatban lassan pánszlávizmussá, a szláv népek orosz vezetés alatti egyesítésének eszméjévé alakult. Az ehhez kapcsolódó külpolitikai elképzelések is hamar megfogalmazódtak: az országnak, hogy Európával felvehesse a kapcsolatot, tengeri kijáratra volt szüksége. Mivel a Balti-tenger svéd érdekszféra volt, a fekete-tengeri támaszpontokat pedig a törökök ellenőrizték, a cárok kétfrontos háborúra készültek. Gyengébb ellenfélnek a török tűnt, az első sikereket mégis nyugaton, a hanyatló lengyel állam ellen érték el az orosz hadak. Már a 17. század második felében megszerezték Ukrajnát, sőt néhány lengyel területet is, ám a tengerekhez nem sikerült eljutniuk, mert azokat elzárta az észak-európai nagyhatalom, Svédország. Az orosz vezetőknek számot kellett vetniük azzal a gondolattal, hogy birodalomépítő álmaikat csak akkor érvényesíthetik, ha államukat bizonyos mértékig modernizálják, ezáltal alkalmassá teszik a nyugati hatalmakkal való versenyre. Nagy Péter (1689-1725) „Egy ember ő, egyedül igyekszik a hegynek felfelé s milliók húzzák vissza...” I. (Nagy) Péter, nővérét lemondatva, 17 évesen lett Oroszország egyeduralkodója. Az energikus, önmagát autodidakta módon képező fiatalember kialakult koncepció nélkül, de hihetetlen szívóssággal fogott a Csendes-óceánig nyúló, hatalmas birodalom átalakításához. A modernizálást kíméletlen, „ázsiai” módszerekkel irányította, s a társadalom minden ellenkezését csírájában igyekezett elfojtani. 1698-ban az ellene fellázadt sztrelecek egy részét saját kezűleg fejezte le, s az ezredeket feloszlatta. Az eddig vezető szerepet viselő bojárságot tartalmában és küsőségeiben egyaránt a kor szelleméhez próbálva igazítani, kötelezővé tette, hogy a nemesifjak az állam által alapított iskolákba járjanak, annak befejezése után pedig állami hivatalnokok vagy a hadsereg tisztjei legyenek. Ha az ifjú 10. és 15. életéve közt nem végzett valamilyen iskolát, a cár nemcsak a hivatalvállalást, hanem még a házasodást is megtiltotta neki. Ugyanakkor a polgárok gyermekei nem járhattak 15 éves koruk után iskolába, mert ez elvonta volna őket a munkától. Abojárokat nyugatias ruha viseletére kötelezte, rendeleti úton írta elő a francia mintájú „szalonélet”-et, s az ellenkezők régi hagyományokat idéző szakállát gyakran saját kezűleg vágta le. Ellentmondást nem tűrő természetére vall, hogy még a fővárosba utazó parasztnak is borotválkoznia kellett. Ezen túl azonban a paraszti léten alig-alig változtatott; a társadalom 90%-át kitevő muzsikokat csak az adózás szempontjából tekintette fontosnak, a kóborlókat letelepítette, mindenkire fejadót vetett ki, s gyakorta rendelte munkára a parasztságot a tömegesen alapított állami manufaktúrákba vagy a nagy építkezésekre. Ennél jóval nagyobb horderejű reformokat hajtott végre a kormányzásban és a közigazgatásban. A hatalmas birodalmat kerületekre (50) osztotta, melyekből 121 kormányzóságot alakított ki, élén általa kinevezett, sokszor külföldi hivatalnokokkal. A cár feloszlatta az eddigi uralkodói tanácsot, a dumát, s helyette híveiből összeállított szenátust hozott létre. A moszkvai patriarchátust eltörölte, majd elnöksége alatt álló „szent szinódust” jelölt ki az egyház irányítására. Az ortodox tradíciók elleni támadását azzal folytatta, hogy az egyházi jövedelmek többségét állami célokra fordította, s a szerzetességet, mint az elmaradottság szimbólumát, üldözte. Hasonlóan járt el a különféle szektákkal, például a raszkolnyikokkal szemben is. A társadalom minden megnyilvánulását kémrendszer, s független állami hivatalok kiterjedt hálózata kísérte figyelemmel. Nagy Péter már reformjai kezdetén szembesülhetett azzal, hogy lehetőségei korlátozottak. Hiány volt képzett hivatalnokokból és szakmunkásokban, így hiába rendelt el valamit, alattvalói még jó szándékuk esetén sem voltak képesek azt végrehajtani. Országába ezért tömegesen hívott cseh és sziléziai jogtudósokat, németalföldi, német és angol mesterembereket, s maga is tett nyugati utazásokat annak érdekében, hogy az ottani fejlett módszereket tanulmányozza és lehetőleg maga is elsajátítsa. Ennek érdekében nem riadt vissza a kétkezi munkától sem; hollandiai utazása alkalmával Amszterdamban maga is beállt hajóácsnak, Königsbergben ágyúmesternek, Londonban pedig navigátornak. A külföldiek, a „németek”, ahogy a cár nevezett minden külföldit, behívását és letelepítését azonban maga sem tartotta hosszú távú megoldásnak, ezért tengerészeti, mérnöki, matematikai és még teológiai szakiskolák alapításával is igyekezett a szakemberhiányon enyhíteni. Az alapfokú oktatás elégtelensége miatt azonban ezek az iskolák rövid működés után – gyakorta tanulók hiánya miatt – hamarosan elhaltak, s a reformokat továbbra is a külföldről érkezettek, pl. a skót Gordon vagy a svájci Lefort irányították. A „felülről jövő forradalom” erőltetett reformjai felemás módon ugyan, de már az 1700-as évek elején éreztették hatásaikat; létrejött az orosz flotta, erősödött az ezredekre tagolt, modernizált hadsereg, ipartelepek, csatornák és új kikötők készültek el. I. Péter már 1700-ban elérkezettnek látta az időt arra, hogy megvalósítsa az orosz politika nagy álmát, a kijutást a Baltikumba. Az északi háborúban azonban kezdetben fájdalmas kudarcok érték (1700, Narva), de a modernizálás néhány év múlva eredményt hozott. A svédek szászországi lekötöttségét kihasználva Oroszország megszállta baltikumi birtokaikat, s a cár utasítást adott, hogy a Néva partján építsék fel új fővárosát, Szentpétervárt. A fenséges, barokk város hihetetlen áldozatok árán néhány esztendő alatt elkészült, az orosz udvar ideköltözött, hogy ezzel is szimbolizálja nyugati érdeklődését. Az eközben is dúló északi háború orosz győzelemmel ért véget, ami Kelet-Európában olyan hatalmi tényezővé tette a cári birodalmat, mellyel már a nyugati nagyhatalmaknak is számolniuk kellett. Ezzel párhuzamosan folyt a szibériai előretörés: a kozákok már 1689-ben elérték Kínát, 1697-ben pedig Kamcsatkát. A dél felé tartó terjeszkedés eredményeként 1722-23-ban az oroszok megszállták a Kaszpitenger déli partját. Ennél kevésbé volt sikeres Péter törökpolitikája. Bár 1696-ban elfoglalta Azovot, az 1711-es kudarc után vissza kellett azt adnia a szultánnak. Nagy Péter uralkodásának utolsó éveit jórészt az örökösödés kérdésének megoldása töltötte ki, ugyanis a reformjaival ellenkező cárevicset halálra kínoztatta, s más fiú örököse nem volt. Ravasz, jó diplomáciai érzékkel megáldott, de inkább a cárral közösen tartott tivornyáiról hírhedtté vált analfabéta kegyence, Mensikov segítségével második feleségének, Katalinnak, egy kurlandi parasztlánynak az örökösödését készítette elő, akit Péter halála után különösebb bonyodalmak nélkül koronáztak Oroszország első cárnőjévé. Az orosz és európai történetírás azóta vitatja a cár reformjainak hatását, az azonban bizonyos, hogy az erőszakos modernizáció után utódai nagyhatalmat kaptak örökül. A Nagy Péter utáni időszakot joggal tekinthetjük Mensikov korának. I. Katalin (1725-27) rövid uralkodása után a kegyenc II. Pétert (1727-30), a nagy cár unokáját választatta cárrá, ám helyette régensként maga kormányzott. A konzervatívok azonban hamarosan megbuktatták, őt és a reformpártiakat száműzték. II. Péter halála – vele kihalt a Romanov-fiúág – után egy újabb Nagy Péter-unoka, Anna (1730-40) következett, aki alatt ismét a reformok helyeslői kerültek a hatalomba. Anna német kegyence, Münnich az 1736-39-es török háborúban megszerezte Azovot, elérte, hogy a lengyel trónra orosz jelölt (III. Ágost) kerüljön, valamint orosz csapatokat küldött a Rajna-vidékre, hogy segítsen fenntartani a spanyol örökösödési háború után kialakult állapotokat. Az események jól mutatták, hogy Oroszország az anarchikus viszonyok ellenére is expanzív nagyhatalom maradt. Annát kiskorú fia, Iván követte, ám őt egy esztendei „uralkodás” után a reformerek ellenfelei puccsal eltávolították, s Erzsébetet (1741-62), Nagy Péter legifjabb unokáját tették cárnővé. Uralkodása alatt a nyugatellenesek kerültek vezető pozíciókba, s a cárnő számtalan kegyence is közülük került ki. A külpolitikai sikerek folytatódtak: az osztrák örökösödési háború idején ismét támadó svédek vereséget szenvedtek, az orosz seregek előretörtek Perzsia irányába, s jól szerepeltek a hétéves háborúban is. Ez utóbbiba a poroszellenes, Nagy Frigyes által személyében is megsértett cárnő Ausztria oldalán avatkozott be, s Nagy Frigyest csak Erzsébet váratlan halála mentette meg a vereségtől. Acárnő elhunyta után ugyanis Nagy Péter dédunokája, a Holsteinből származó, bár Péterváron nevelt III. Péter került trónra, aki Frigyes rajongója és a porosz militarista szellem követője volt, ezért kivonta seregeit Poroszországból. Feleségével, az annhalt-zerbst-i Sophie-val rosszul bánt, s az elűzött német kegyenceket is visszahívta udvarába. Ezért az „orosz párt” összeesküvést tervezett, s Sophie vezetésével eltávolították, majd tudtával megfojtották a cárt. Nagy Katalin (1762-96) Apravoszláv vallást felvett, s azt buzgón gyakorló német hercegnő, aki már régóta a Katalin nevet használta, 1762-ben lépett trónra, s Nagy Katalin néven megteremtette az orosz felvilágosult abszolutizmust. Mivel a nyugatellenesek segítségével került hatalomra, reformtevékenységét – bár példaképe ő volt – Nagy Péternél óvatosabban, s részben a francia felvilágosodás szellemében kezdte. A még mindig létező történelmi elmaradottságot felismerve próbálta meg országát a Nyugathoz felzárkóztatni. A magát „szívében köztársasági”-nak valló cárnő támogatta az Enciklopédiát, fővárosába hívta Diderot-t, és Montesquieu elveinek szellemében kísérletet tett a kormányzat átszervezésére. 1775-ben átszervezte a közigazgatást, az 50 kormányzóságot (gubernyija) 360 kerületre osztotta, kiszélesítette a kormányzók jogkörét, ugyanakkor elválasztotta egymástól a polgári és a büntető törvénykezést. Uralkodása alatt tovább erősödött a hagyományos orosz bürokrácia, s vált a társadalom meghatározó tagjává az orosz hivatalnok, a csinovnyik. Az egyház kormányzását a Gazdasági Kollégiumnak rendelte alá, s a papokat adófizetésre kötelezte. 1767-ben az ország minden részéről küldött képviselőkből Törvényhozó Bizottságot hozott létre, melynek feladata egy reformprogram megalkotása lett volna, ám a képviseleti rendszer rendi előzmények és tapasztalatok nélkül eredménytelennek bizonyult. A sikertelen kísérlet után a cárnő – kortársait követve – rendeletekkel kormányzott. Hogy nemességét megnyerje, kedvezményeket adott nekik. Ennek – s annak, hogy eladományozta a kincstári birtokok egy részét – árán stabilizálhatta ugyan hatalmát, de épp ezért nem tudott a parasztok helyzetén javítani. Pedig a Pugacsov, egy doni kozák vezetésével 1772-73-ban lezajlott és véresen elfojtott parasztfelkelés intő jel volt arra, hogy az idő megérett a változtatásra. Ám a minimumkövetelmény, a jobbágyfelszabadítás csak néhány cári birtokon valósulhatott meg. Ragyiscsev, a felvilágosult író Utazás Szentpétervárról Moszkvába című útirajzában feltárta a vidék szörnyű elmaradottságát, de ezért Katalin száműzetésbe küldte. A cárnő gazdaságpolitikájában a fiziokratizmust követte, igyekezett a mezőgazdaságot fejleszteni, szabaddá tette a munkavállalást a manufaktúrákban, s nemeseinek kereskedelmi monopóliumokat adott, hogy érdekeltté tegye őket a gazdaság fejlesztésében. A városok lakosságát hat rendre osztotta, s engedélyezte nekik az önkormányzat megválasztását, ez azonban sosem jelentett nyugati értelemben vett autonómiát. A városok ennek ellenére fejlődésnek indulhattak, mert a cárnő építkezésekkel, kórházakkal, iskolákkal, s kereskedelmi kedvezményekkel támogatta azokat. Nagy Katalin külpolitikájában a hagyományos utakon járt; uralkodását török háborúk és nyugati terjeszkedési kísérletek jellemzik. Első török háborújában (1768-74) hadai megszállták a Krímet, elérték a Dunát, s az orosz flotta megjelent a Földközi-tengeren. A váratlan orosz megjelenés megrettentette az eddig jó szövetségesnek számító Ausztriát, mely felismerte, hogy az orosz behatolás megrendítheti balkáni befolyását. E felismerés megteremtette a későbbi balkáni konfliktusok, Ausztria és a cári birodalom vetélkedésének alapját. Nagy Katalin tudta, hogy a nyugati irányú terjeszkedés célpontja, Lengyelország csak úgy kerülhet orosz befolyás alá, ha beavatkozik a lengyel belügyekbe, s ehhez a nagyhatalmak

támogatását is megszerzi. Poroszországgal és Ausztriával több-kevesebb nehézség árán egyeztetve, sikerült elérnie Lengyelország háromszori felosztását, melynek eredményeképp az orosz határ elérte a Bug-folyó vonalát, s a történelmi Lengyelország megszűnt létezni. Atörök fronton a ‘80-as években újra fellángoltak a harcok. 1781-83-ban Patyomkin – akiről az a hír járta, hogy a cárnő és II. József Volga menti utazásakor kirakatfalvakat (Patyomkin-falu) építtetett, hogyAusztria urát elkápráztassa a birodalom látványos fejlődésével –, Katalin egy másik kegyence megszállta a Fekete-tenger partvidékét, majd egy újabb, II. Józseffel közös háborúban az oroszok kiszélesítették a megszállt övezeteket. Az 1792. évi iassy-i békében a szultán belenyugodott abba, hogy birodalma kiszorult a Fekete-tenger partvidékéről. Az újabb háború lehetősége a francia forradalommal vált valósággá. Nagy Katalin elutasította a franciaországi eseményeket, de országa katonai fellépésére uralkodása alatt nem került sor. Az Amerikai Egyesült Államok létrejötte A függetlenségi háború Észak-Amerikát a spanyolok fedezték fel, de a térség gyarmatosításában mégis a legkésőbb érkező angolok voltak a legsikeresebbek. 1587-ben Sir Walter Raleigh megalapította Virginiát (Erzsébet, a „szűz királynő” tiszteletére keresztelte így), az első gyarmatot, majd a 17. század közepén York hercege elfoglalta a hollandok által lakott Új Hollandiát, s azt New Yorknak nevezte el. Ezalatt az angolok számos más gyarmatot is alapítottak, míg 1732-ben létrejött az utolsó, Georgia. A 18. század közepén a Hudson-öböltől Floridáig 1500 mérföld hosszúságban már 13 gyarmat húzódott, melyeket északról és keletről a franciák által birtokolt Kanada és Louisiana, míg délről a spanyol Florida ölelt körül. A 13 gyarmatot földrajzi fekvése, gazdasága és kereskedelmi tevékenysége alapján három csoportra oszthatjuk. Az északi négy állam – Connecticut, Rhode Island, New Hampshire, valamint Massachusetts – alkotta New Englandet (Új Angliát). Lakosságuk többsége a szigetországból érkezett, fő foglalkozásuk a halászat, a fakitermelés, az igen nagy arányú hajóépítés és a Nyugat-Indiákkal való kereskedelem volt. A déli szigetekről melaszt hoztak be, mely az egyik fontos exportcikküknek, a rumnak az alapanyaga. A középső gyarmatok – New York, Pennsylvania, Delaware és New Jersey 24 ezer lakosú „nagyvárosával”, Philadelphiával – telepesei vágóállattal és kenyérgabonával látták el Nyugat-Indiát és Angliát, a régióban emellett megjelentek az első textil- és fémmanufaktúrák. Adéli kolóniák – Észak- és Dél-Carolina, Maryland, Virginia és Georgia – jellemzői a fekete rabszolgamunkát alkalmazó monokultúrás (egytermékű) ültetvények voltak, melyeken dohányt, rizst és indigót termeltek; szinte kizárólag exportra. A gyarmatok lakossága, ugrásszerűen gyarapodva, az 1700-as 240 ezerről 1765-re 1,8 millióra emelkedett, melyből 400 ezer fekete rabszolga volt, míg az angolok a fehér népesség 70%-át tették ki. Agyarmati lakosság egy jelentős részét ingyen szállították át Amerikába, ott azonban a hajóskapitányok a legtöbbet ígérő földbirtokosoknak adták el utasaikat, akik aztán „szerződéses szolga”-ként 4-6 évig földjeiken dolgoztatták őket. Az is figyelmet érdemel, hogy a kolóniákon élők egy része deportált bűnöző volt. A gyarmatokat Nagy-Britanniából a király gyarmati tanács segítségével, egymástól függetlenül kormányozta, s bár a gyarmatok közti összefogás többször felmerült, a század második feléig nem valósult meg. Élükön Londonból kinevezett kormányzó állt, akit a gyarmatokon – kivéve a tulajdonosi (családi kézben lévő) és az önkormányzati (választott önkormányzattal rendelkező) kolóniákat – az uralkodó jelölt ki. Az angol kormány a gyarmatokkal szemben merkantilista politikát követett: nyersanyagaikat felhasználták, területüket az angol áru piacának tekintették, de iparosodásukat és a szigetországon kívüli kereskedelmüket korlátozták. Az angol kormánynak a 18. század közepének háborúi miatt a gyarmatok inkább csak kiadást, mintsem bevételt jelentettek. A hétéves háború gyarmati szakasza kiterjedt ÉszakAmerikára is. A már a 17. század közepétől terjeszkedő franciák az irokéz indián törzsek segítségével sok bosszúságot okoztak az angoloknak, mígnem a súrlódások 1754-ben nyílt összeütközésbe („György király háborúja”) torkolltak. Miután 1759-ben Montcalm márki feladta Új Franciaország kulcsát, Quebecet, a háború angol győzelemmel ért véget. Az 1763. évi párizsi békében Anglia megszerezte Kanadát, valamint Louisiana Mississippiig terjedő részét és Floridát, a vesztes oldalon álló Spanyolország pedig kárpótlásként megkapta a folyótól a Csendes-óceánig terjedő hatalmas, jórészt feltáratlan területet. A francia adminisztráció kiszorult a kontinensről, a lakosság – igaz, az angol gyarmatokon élőkhöz képest elenyésző arányban – azonban maradt. A győzelmet a gyarmatok vegyes érzelmekkel üdvözölték. Ennek fő oka az volt, hogy a háborús erőfeszítések jutalma elmaradt, sőt, a keletkező államadósságot a korona a kolóniák megadóztatásával – ez csak töredéke volt az angliainak, mégis felháborodást keltett –, s a hadsereg beszállásolásával kívánta csökkenteni. A feszültséget tovább fokozta, hogy 1763-ban „indiánveszélyre” hivatkozó királyi rendelet jelent meg, mely megtiltotta, hogy az Alleghany-hegységtől nyugatra fehér ember letelepedjen. Ezzel gátat szabtak a kolóniák terjeszkedésének, pedig azok már képtelenek voltak kielégíteni a farmerek földéhségét. Az angol kormányt minden bizonnyal az a cél vezette, hogy a partvidéken tartsa a kolóniákat, így ellenőrizvén gazdaságukat és esetleges politikai szervezkedéseiket. A következő években a kormány arra törekedett, hogy a háború okozta hiányt lehetőleg különböző vámok és illetékek kivetésével próbálja mérsékelni. A „cukortörvény” (Sugar Act, 1764) a nyugatindiai-szigetekről behozott melasz vámját ugyan csökkentette, de az ellenőrzést szigorította, ezzel próbálván elejét venni a nagyarányú csempészetnek. A „bélyegtörvény” (Stamp Act, 1765) illetéket írt elő a jogi ügyletekre, a nyomdai termékekre és a szerencsejátékokra. Az ezt követő vámtörvények életbelépte nyomán a 13 gyarmaton pattanásig feszült a hangulat, s a Szabadság Fiai nevű társaság vezetésével az angol árukra vonatkozó behozatalellenes mozgalom bontakozott ki. Radikális képviselőik – Thomas Jefferson és Samuel Adams – már a brit koronától való elszakadás lehetőségét is felvetették. „Nincs adózás képviselet nélkül!” – hirdették. A lord North vezette kabinet meghátrált, a vámokat a teavám kivételével visszavonta. Ezután 1773-ig békésebb évek következtek, ám a teatörvény (New Tea Act) körüli botrány nem csillapodott. Agyarmatok, bár a tea vámját a kormány jelentősen csökkentette, magának a vámnak a létét tartották sérelmesnek. Az ügy hátterében a Kelet-indiai Társaság állt, mely az alacsony vám miatt könnyen túl tudott adni óriási, eladatlan – kb. 10 ezer tonnányi – teakészletén, ráadásul hogy a társaság szorult pénzügyi helyzetén könnyítsen, az angol kormány monopóliumot biztosított neki a jelentős amerikai piacon. Az amerikaiaknak azonban már elegük volt a vámokból és egyéb sérelmekből, s Boston kikötőjében (Massachusetts) 1773. december 16-án indiánnak öltözött – rájuk nem vonatkozott az angol jog – polgárok a tengerbe hányták egy teaszállító hajó rakományát (bostoni „teadélután”). Afelháborodott angol kormány 1774-től – két hónap alatt jutottak el a hírek Angliába – „kényszerítő” törvényeket vezetett be: Boston kikötőjét lezárták, Massachusetts-ben katonai kormányzást vezettek be, a gyarmaton az igazságszolgáltatást Anglia vette át, majd megkezdték a hadsereg egységeinek beszállásolását. Ezzel egy időben, hogy a renitenskedő gyarmatokat elszigetelje, a kormány kedvezményeket adott a kanadai franciáknak. Válaszul a gyarmatok az együttes fellépés mellett döntöttek, s 1774 szeptemberében Philadelphiában 12 gyarmat küldöttei kongresszusra (Kontinentális Kongresszus) gyűltek össze, ahol kimondták az összes angol áru bojkottját. Bár az angol parlamentben Pitt mérsékletre intett, lord North kijelentette, hogy Massachusetts a „lázadás állapotában van”, s katonai erő bevetésére adott parancsot. 1775-ben megtörténtek az első fegyveres összetűzések, melyek hamarosan függetlenségi háborúvá szélesedtek. 1775 tavaszán összeült a II. Kontinentális Kongresszus, mely határozatot hozott a kontinentális hadsereg felállításáról, melynek főparancsnokául George Washingtont, egy virginiai földbirtokost nevezték ki. A hadseregszervezés nagy nehézségekkel járt, mert hiányoztak a képzett tisztek, s a legénység döntő része is tapasztalatlan önkéntesekből és az egyes államok milíciáiból (polgárőrségeiből) állt. Agyarmatok haderejével szemben a német zsoldosokból álló brit reguláris egységek, királypártiak (royalisták), valamint a szövetséges indiánok álltak. Emellett az angolokat támogatta tengeri és folyami flottájuk. A kongresszus résztvevői tisztában voltak azzal, hogy a hadsereg szervezésével párhuzamosan meg kell fogalmazniuk Nagy-Britanniához való viszonyukat is. Az Angliából áttelepült Tom Paine Józan ész című röpiratában kifejtette, hogy a megbékélés csak ábránd, s a gyarmatok fejlődése sikeresebb lesz, ha elszakadnak az anyaországtól. Paine emellett a köztársaság létrehozását javasolta, mert úgy vélte, a kormány megszegte a társadalmi szerződést. Aröpirat jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a küldöttek 1776. július 4-én elfogadták a Thomas Jefferson által megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozatot. A dokumentum bevezető része a felvilágosodás hatására az alapvető emberi jogokat határozza meg: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre.” Az első részben szerepel még az ellenállás joga is. A második részben a dokumentum a gyarmatok sérelmeit sorolja, majd azokért a királyt teszi felelőssé, míg a harmadik rész kijelenti, hogy a sérelmek miatt a gyarmatok a függetlenség mellett döntöttek. Az első háborús hónapok a jól kiképzett angolok fölényét hozták, de előrenyomuló csapataikat az amerikaiak rajtaütéseikkel folyamatosan nyugtalanították. 1777 őszén Burgoyne angol tábornok seregével New York ellen vonult, de az Ontario-tó vidékén a rossz terepen való menetelés felőrölte katonái harci szellemét. A fáradt angolokat a gyarmatok csapatai októberben Saratogánál körülzárták, így a tábornok a fegyverletétel mellett döntött. A saratogai győzelemnek inkább lélektani hatása volt, de a háború végét nem hozta közelebb. Az angolok szilárdan tartották pozícióikat, és pénzügyi fölényükre támaszkodva újabb hadjáratokat terveztek. Ezzel szemben a gyarmatok ereje hamar kimerült, a megfelelő felszerelés nélküli, fegyelmezetlen legénység az első lelkesedés elmúltával gyakran egyszerűen „hazament” (dezertált). A rossz előjelek dacára az 1778-as év mégis döntő fordulatot hozott a hadműveletekben. Franciaország a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva feladta – eddig is csak hivatalosan létező – semlegességét, és barátsági, valamint szövetségi szerződést kötött a harcoló gyarmatokkal. A parti vizeken hadianyagot szállító francia flotta jelent meg, majd rövidesen megérkeztek a La Fayette vezette önkéntesek. Von Steuben porosz kapitány és a lengyel Kosciuszko megkezdte az amerikai katonák európai mintájú kiképzését, melynek eredményeképp azok nyílt ütközetben is képesek voltak helytállni. 1781-re a Cornwallis tábornok által irányított angol fősereg Yorktown városába szorult, ahol október közepén megadta magát. Ahír hallatára az angol parlament úgy döntött, hogy befejezi a hadműveleteket. A döntés következményeképp lord North kabinetje lemondott, így minden akadály elhárult a gyarmatok és az anyaország viszonyának végleges rendezése elől. Az 1783-as versailles-i békében Anglia elismerte a 13 gyarmat függetlenségét, s az amerikaiak oldalán harcoló Spanyolország visszakapta Floridát. Az Egyesült Államok alkotmánya A győztes háború utáni időszak legfontosabb kérdése a gyarmatok egymás közötti viszonyának rendezése volt. 1787-ben az alkotmány kimunkálásához kezdő, Philadelphiában összegyűlt küldöttek – az „alapító atyák” – körében két elképzelés létezett. A „föderalisták” – Washington, John Adams – erős, gyarmatok feletti központi kormányzatot, míg az „antiföderalisták” – Th. Jefferson, J. Madison –, akik a lehető legnagyobb mértékben meghagyták volna az egyes gyarmatok szuverenitását, gyenge központi hatalmat kívántak létrehozni. A két álláspont között a nagy tekintélyű Benjamin Franklin (franciaországi követ is volt) közvetített. A viták eredményeképp kompromisszumos alkotmánytervezetet készítettek, melyet az év szeptemberében mint az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát fogadtak el. E dokumentum az első, a hatalommegosztás elvére épülő, modern, köztársasági alkotmány. Lényege az, hogy a Szövetség (Unió) felel a honvédelemért, a külpolitikáért, a

pénzügyért és a külkereskedelemért. A többi terület az egyes államok – ezentúl így nevezik a gyarmatokat – hatáskörébe tartozik. Az Unió élén az elnök áll, aki igen erős hatalommal rendelkezik. Ő a hadsereg és a milícia – ma nemzeti gárda – parancsnoka, ő irányítja a külpolitikát, ő nevezi ki a minisztereket, a bírákat és a rangosabb diplomatákat. Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy az alkotmány nem ismeri a miniszterelnök tisztét, ezt a funkciót is az elnök tölti be. Ezáltal a miniszterek csak neki felelősek, s az ilyen alkotmányt a parlamentáris angollal szemben joggal nevezik elnöki (prezidenciális) rendszernek. Az elnököt négyévente az államok lakói közvetve – általuk megválasztott „elnökválasztó” polgárok, elektorok útján – választják, s a hagyomány szerint egyszer újraválasztható. Az első elnök 1789 és ‘97 között Washington volt. Atörvényhozó hatalom a kétházas – Szenátus, Képviselőház – Kongresszus kezében van. A Szenátus, melynek vezetője az alelnök, a felsőház szerepét tölti be, tagjai a szenátorok – államonként 2-2 –, akiknek harmadát kétévente újraválasztják. A testület kétharmados többség kérése esetén felelősségre vonhatja az elnököt, emellett a testülettel konzultálva kell fontosabb döntéseit meghoznia. A képviselőházba – alsóház – az egyes államok lakosságuk számarányában küldhetnek képviselőket. Ezáltal kiegyenlítődik a Szenátusban lévő látszólagos – alacsony lélekszámú állam azonos mértékben szólhat bele a kormányzásba, mint egy nálánál jóval nagyobb – aránytalanság. A testület fő feladata a törvényalkotás. A képviselők és szenátorok által elfogadott törvényjavaslatokat végül az elnök elé terjesztik elfogadásra. Neki lehetősége van a törvény elutasítására – vétó –, de ezzel csak korlátozottan élhet. A bírói hatalom a Legfelső Bíróság kezében van, amelynek élén az elnök által élethossziglan kinevezett főbíró áll. Az itt felsoroltak természetesen csak az Unióra vonatkoznak, emellett minden egyes államnak saját törvényhozása és kormányzata van. Az alkotmány módosítása az Egyesült Államokban „kiegészítések”-kel történik, melyek közül az első tíz, a Bill of Rights már 1791-ben elkészült. Az alkotmány időálló voltát jól jellemzi, hogy napjainkig összesen csak 22 kiegészítése van. ABill of Rights az egyes állampolgárok jogait tartalmazza, melyek közül a legfontosabbak: a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a fegyvertartás, a vagyon biztonsága, az ártatlanság vélelme és a független bíróság előtti megjelenés. Végül az utolsó pont kijelenti, hogy az Unió által magának fenn nem tartott, s az államoktól meg nem tagadott jogok az államokat és ezek polgárait illetik.

Az Európán kívüli világ a 17-18. században
Az iszlám világ Az Oszmán Birodalom a 17. században A 17. század első felében alkalmatlan szultánok sora következett a trónon. I. Ahmed (1603-17) 13 éves gyerekként lett szultán, helyette a hárem uralkodott, utóda, I. Musztafa (1617; 1622-23) bár gyengeelméjű volt, mégis kétszer trónra ültették. A nem is tehetségtelen II. Oszmánt (1618-22) a janicsárok gyilkolták meg, amikor újjá akarta szervezni őket. IV. Murád (1623-40) még az oszmán történelemben is példátlan kegyetlenséggel próbálta megreformálni birodalmát, a pszichopata Ibráhimmal (1640-48) egy palotaforradalom végzett. Ilyen előzmények után került hétévesen a trónra IV. Mehmed (1648-87). Amikor 1656-ban a török flotta már Isztambul közvetlen közelében, a Dardanelláknál szenvedett vereséget, a mélyreható reformok elkerülhetetlenné váltak. Egy kb. 80 éves albán származású aggastyán, a korábbi tripoliszi beglerbég, Köprülü Mehmed nagyvezír (1656-61) kemény kézzel látott a birodalom megmentéséhez. Véres reformok keretében megszüntette a janicsárok kiváltságos helyzetét és a hárem politikai befolyását, az alkalmatlan, korrupt hivatalnokokat elbocsátotta. Felülvizsgáltatta a javadalom-birtokrendszert, szigorú takarékosságot vezetett be, de rendszeresen fizetett zsoldot, ennek érdekében megnyirbálta a kegyes alapítványokat, és kölcsönként felhasználta a szultán magánvagyonának egy részét is. A belsőleg megerősödött birodalom szerény külpolitikai sikert könyvelhetett el. A saját, illetve ellenfelei lehetőségeiről nem kellőképpen informált II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1657-es lengyelországi „kalandja” után Erdély elveszítette az addig élvezett, viszonylag nagy politikai függetlenségét, 1669-ben pedig szinte teljesen sikerült Velencétől elfoglalni Krétát. Köprülü Mehmed halála után a hasonlóan tehetséges és energikus fia, Köprülü Fázil Ahmed (1661-76) vette át a nagyvezírséget, és folytatta a birodalom belső stabilizálását. Bár az Erdély miatt 1663-64-ben kiújult Habsburg-török háborúban egyértelműen bebizonyosodott a törökök katonai gyengesége (Montecuccoli súlyos vereséget mért rájuk Szentgotthárdnál), ügyes diplomáciával mégis megtarthatták új szerzeményeiket, Érsekújvárt és Nagyváradot, sőt ezek két új vilájet központjává váltak. Ki tudták használni a Habsburgok félelmét a francia terjeszkedéstől és a növekvő magyarországi rendi ellenállástól. Az 1672-es török-lengyel háború után a birodalom megszerezte a nyugat-ukrajnai Podóliát, és Oroszország közvetlen szomszédja lett. Köprülü Fázil Ahmed halála után IV. Mehmed szultán korábbi bizalmasát, Köprülü Fázil Ahmed fogadott fiát, Kara Musztafa pasát nevezte ki nagyvezírré. A Köprülü-konszolidáció nem volt átfogó és mélyreható, a birodalom politikai-társadalmi struktúrája lényegében változatlan maradt. A reformok, a stabilitás a két kiemelkedő képességű Köprülü nagyvezírtől függött. Kara Musztafa nem mérte fel pontosan, hogy a török hadsereg véglegesen lemaradt a más európai hadseregekkel folytatott versenyben, és a szentgotthárdi vereséget átmeneti kudarcnak tekintette. A nemzetközi helyzet rendkívül csábító volt, emiatt kísérelte meg Bécs elfoglalását 1683-ban. Az ezután induló ellentámadás gyorsan felszámolta a török uralmat Magyarországon. A 18. század: világhatalomból „Európa beteg embere” Az 1699-ben megkötött karlócai békével – a Temesköz kivételével – megszűnt a másfél évszázados török uralom Magyarországon. Itt, a balkáni-közép-európai – történelmi, vallási, társadalomlélektani – határon hosszú időre stabilizálni tudta hatalmát az Oszmán Birodalom. Amikor 1711-ben vereséget mértek a Prut folyó mentén az orosz hadseregre, már a karlócai békében elvesztett területeik visszaszerzését tervezték. A „Szent Liga” leggyengébb tagjától, Velencétől is sikerült visszavenni a Peloponnészoszt és Krétát, mire 1716-ban Ausztria is belépett a háborúba szorult helyzetbe került szövetségese oldalán. Savoyai Jenő legyőzte az oszmán sereget Péterváradnál, és a pozsareváci béke (1718) az addigi leghátrányosabbak egyike volt a Török Birodalom által aláírtak közül, elvesztette a Temesközt, Bosznia, Szerbia és a Havasalföld jelentős részét. A birodalom keleten keresett kárpótlást. Kihasználva az iráni Szefevida-dinasztia bukása (1722) utáni helyzetet, Nagy Péter Oroszországával szövetkezett, hogy minél nagyobb területet szakíthasson el Perzsiától. Az 1724 és 1736 között vívott háború azonban területi nyereséget sem hozott az oszmánok számára, és az 1737. évi békeszerződésben Perzsia új „erős embere”, Nádir sah visszavette Azerbajdzsánt, Grúzia, valamint Örményország keleti részét. Egyetlen „eredménye” az lett a keleti háborúnak, hogy belső válsága ellenére Oroszország elérkezettnek látta az időt, hogy megszerezze a krími tatár kánságot és Azovot. Bár a törökök alulmaradtak az oroszokkal szemben, de sorra aratták sikereiket az oroszokkal szövetségben hadba lépő osztrákok ellen. Az 1739-ben 27 évre aláírt belgrádi békében az osztrákoktól jórészt sikerült visszaszerezniük a pozsareváci békében elvesztett területeket (a Temesi Bánságot nem). Az oroszok megtarthatták Azovot, de le kellett rombolniuk erődjét és nem tarthattak flottát az Azovi- és a Fekete-tengeren. Ezt követően a törökök legnagyobb európai ellenfelévé az Orosz Birodalom vált és a következő században egymást követték háborúik. Az orosz cárokat három cél vezette: elsősorban birtokba akarták venni a Fekete-tenger északi partvidékét, kiterjeszteni a befolyásukat a Balkánon és a Kaukázus vidékén, másodsorban szabadon ki akartak jutni a török szorosokon a Földközi-tengerre, harmadsorban maguknak akarták az Oszmán Birodalomban élő ortodox keresztények védelmezőjének szerepét is. Az Oszmán Birodalom újabb válsága az 1760-as évek végén bontakozott ki. Az – egy újabb török-orosz háborút lezáró – 1774-es kücsük-kajnardzsi béke révén az Oszmán Birodalom végérvényesen elvesztette nagyhatalmi helyzetét. Területeket veszített a Bug és Dnyeper között, az Észak-Kaukázusban, el kellett ismernie a „független” Krími Kánságot, amelyet Oroszország később bekebelezett. Oroszország jogot nyert a moldvai és havasalföldi fejedelem, valamint a törökországi ortodox egyház védnökségére; nőtt a befolyása Grúziában, amely 1783-ban orosz protektorátussá vált. Atengerszorosokat megnyitották az orosz kereskedelmi hajózás előtt. Az Oszmán Birodalom gyors hanyatlásával napirendre tűzte Oroszország kijutását a Földközi-tengerre és az európai török uralom teljes felszámolását. A bomlás jelei mind nyilvánvalóbban mutatkoztak meg. Ahelyett, hogy a területi veszteségekkel párhuzamosan leépítették volna a bürokratikus államapparátust, az egyre jobban növekedett és súlyos terhet rótt az államkincstárra. A központi hatalom gyengesége lehetővé tette a helyi hatalmasságok számára, hogy csaknem korlátlan uralmat építsenek ki a maguk részére. Hatalmuk most már – a gyakran törvénytelen eszközökkel megszerzett – igen nagy és örökölhető birtokaikon alapult. Befolyásuk révén sokan magasabb hivatalokat adományoztattak maguknak, megszűnt a nagyméltóságok áthelyezésének gyakorlata, sőt egyes esetekben magánhadsereget állítottak fel. Már az 1700-as évek elejétől névlegessé vált az algériai és líbiai oszmán uralom, az 1760-as évek végén a tényleges hatalom Egyiptomban a mameluk emírek kezébe került. A teljes válság egy újabb török-orosz háború után bontakozott ki. Oroszország külpolitikai tervei létében fenyegették a birodalmat. II. Katalin diplomáciája Törökország teljes felosztására készült: Ausztriának ígérte Szerbiát, Boszniát, Hercegovinát, Dalmáciát, Velencének a Peloponnészoszt, Krétát és Ciprust, de még Törökország hagyományos szövetségesének, Franciaországnak is juttatott volna (Egyiptom, Szíria ) területeket, csak hogy ne zavarják az orosz célokat. Oroszország foglalta volna el egész Kisázsiát, sőt Perzsiát is, egészen Indiáig! A Balkánon egy hűbéres „Bizánci Császárságot” teremtettek volna. Amikor Oroszország bekebelezte a Krímet és megkezdte fekete-tengeri hadiflottájának kiépítését, 1787-ben Törökország háborút kezdett Oroszország ellen. Számított szövetségeseire, Svédországra és Poroszországra, valamint a háttérben maradó Angliára, amelyeket leginkább fenyegetett volna Oroszország ilyen mértékű megerősödése. Még ugyanebben az évben hadba lépett Ausztria is, de a Habsburgok „utolsó török háborúja” a status quo ante bellum (a háború előtti állapotok) alapján ért véget 1791-ben, akárcsak a svédorosz háború (1788-90). Hogy az 1792-es iai békében csekély veszteséggel úszta meg Törökország a mind hatalmasabb szomszédjával vívott háborút, azt a francia forradalomnak köszönhette elsősorban, amely mindinkább magára vonta valamennyi európai hatalom figyelmét. A század végére a Török Birodalom ügye nemzetközi kérdéssé vált. Az, hogy nem hullott szét darabjaira, csupán annak volt köszönhető, hogy az egymással rivalizáló európai nagyhatalmak nem tudtak a stratégiai helyzetű birodalom felosztásában megegyezni. Irán Iránban a 17. század közepétől a hanyatlás kétségbevonhatatlan jelei mutatkoztak. Ettől kezdve az állam pénzben is követelt adókat, aminek az önellátó gazdálkodás körülményei között ahhoz kellett vezetnie, hogy a parasztok uzsorások kezébe kerültek. Amint Európa kiépítette a közvetlen érintkezés tengeri útvonalait Kínába, a szárazföldi közvetítőkereskedelem jelentősége lecsökkent, akárcsak a perzsa selyem iránti kereslet. Az állam az adóterhek növelésével reagált jövedelmei apadására. Az adóprés működtetésének következménye az általános elégedetlenség fokozódása és a közvetítőkereskedelemben érdekelt örmény és indiai kereskedők elvándorlása lett. Általánossá vált a korrupció, a központi adók visszatartása. Az uralkodókon nem segített a hivatalok áruba bocsátása, a vámjövedelmek bérbeadása sem, lehetetlenné vált a hadsereg fizetése. 1722-ben a szunnita afgánok

felkelése megdöntötte a Szefevidák uralmát. A nomád afgánok képtelenek voltak átvenni a fejlettebb perzsa államszervezetet, csak ellenőrizték működését. A régi ellenfél, az oszmánok és a térségben akkoriban feltűnt nagyhatalom, Oroszország egymással szövetkezett, hogy a széthulló birodalom északkeleti területeit megszerezhessék. A török és afgán hódítók elleni küzdelem élére egy türkmén rabszolgából lett zsoldosvezér, Nádir kán állt. Miután az utolsó Szefevida sah szolgálatában visszahódította Azerbajdzsánt, Grúziát és Örményország nagy részét, gyenge uralkodóját a trónról letaszítva, sahhá koronáztatta magát. Nádir sah (1736-47), a diadalmas hadvezér volt az utolsó ázsiai hódító. Türkmén, üzbég, afgán zsoldosaira támaszkodva háborút indított szomszédai: Közép-Ázsia, Afganisztán és India ellen. Más jövedelmek hiányában ezek a rablóhadjáratok lettek államának fő erőforrásai. Birodalmának határai a Kaukázustól a Szir-Darjáig, az Industól az Eufráteszig terjedtek. Indiai hadjáratában (1739) még Delhit is elfoglalta, ahol róla nevezték el az emberirtás fogalmát (nádirsáhi). Ekkor zsákmányolta az indiai nagymogultól a több ezer drágakővel és gyöngyökkel kirakott pávatrónt. A szunnita irányzat visszaállítására tett kísérlete kudarcba fulladt, ellene fordult a síita papság és maguk a perzsák is. 1747-ben meggyilkolták. Nádir halála után anarchiába süllyedt az ország, felbomlott hadserege fosztogatott, az adók tönkretették a parasztságot, az ipar lehanyatlott, a nomádok törzsi háborúkat vívtak egymással. Az ugyancsak türkmén Aga Mohamed (1794-97) vetett véget a káosznak. Teheránt tette meg fővárosává, de a birodalom korábbi erejét, jelentőségét nem sikerült helyreállítania. India: a nagymogul állam válsága A 17. század elején még semmi sem utalt a mogul hatalom hanyatlására, sőt minden korábbit felülmúlt Sáh Dzsáhán (1628-58) udvarának pompája és gazdagsága. Építkezései, köztük az agrai Tádzs Mahal, csodálattal töltik el az utókort. Harci elefántjai győzelmesen nyomultak előre a Dekkánon, de emögött már nem megnövekedett katonai erő volt, hanem az ellenfelek meggyengülése. Három büntetőexpedíciója ellenére a pandzsábi szikhek tovább erősödtek és Bengálban is megszakítás nélkül folyt a harc a „lázadókkal”. India part menti területei, amelyek már régóta – textilt és fűszereket szállítva – részt vettek a Délkelet-Ázsiától Európáig tartó világkereskedelemben, jóval fejlettebbek voltak a 15/16. század fordulóján, de belső ellentéteik és az európai kereskedőtársaságok tevékenysége folytán, amely miatt kiszorultak a tengeri külkereskedelemből, meggyengültek. Emiatt a 17. században a központosított mogul birodalom sikeresen törte le ellenállásukat, és elfoglalta Dél-India jelentős részét is. 1656-ban Sáh Dzsáhán súlyosan megbetegedett. Erre négy fia között testvérgyilkos háború robbant ki a hatalom megszerzéséért, amely után a harmadik fiú, Aurangzeb szerezte meg a trónt. Két testvérét megölette, apját haláláig Agrában tartotta fogva. A Mogul Birodalom Aurangzeb (1658-1707) alatt érte el legnagyobb kiterjedését, sikeresen nyomult tovább a Dekkánon, és egy kis déli részt kivéve elfoglalta, bár sikereit mind gyakrabban pénzzel, megvesztegetéssel aratta, nem harctéri győzelemmel. A megnövekedett birodalomban egyre több lett a katonatiszt és az állami tisztviselő is, csak az anyagi források nem bővültek. Nem volt elég pénze az államnak, a földbirtokosoknak, a hadsereg zsoldja is el-elmaradt és mindannyian a parasztok számlájára szerettek volna helyzetükön javítani. Rendszeressé váltak az éhínségek, a falvak elnéptelenedése. Ráadásul az uralkodó vallási fanatizmusba menekült. Kifosztotta a hindu szentélyeket, elbocsátotta hindu hivatalnokait, a nem mozlimokra újra fejadót vetett ki. Az életnek az ortodox iszlám előírásai szerint történő szabályozására törekedve betiltotta a síita ünnepeket, a bor, a zene, a festészet, a tánc élvezetét, a kábítószerek termesztését. Ezek után természetesnek kell vennünk, hogy a hatalmas, de gyenge birodalomban rendszeresen robbantak ki felkelések. Aurangzeb halála után a birodalom helyén független államok szerveződtek. A nagymogul birodalom helyén szerveződött utódállamok között, a „mindenki mindenki elleni” harcában nem volt már olyan erő Indiában, amely ellenállhatott volna a hódító angoloknak. Az indiai kereskedelem fontos és bonyolult vállalkozás volt az európai üzletemberek számára. A kereskedők rendszerint társaságokat szerveztek, amelyek kormányuk támogatását élvezték. 1600-ban jött létre az angol Kelet-indiai Társaság és 1602-ben a holland. Viszonylag későn, 1664-ben alapították Colbert támogatásával a francia Kelet-indiai Társaságot. A francia társaság feudális jellege zavarta működését a 17-18. század folyamán. A király és az abszolut állam számos képviselője avatkozhatott be, adhatott utasításokat a társaságnak, emberei ott ültek az igazgatótanácsban, kormányozták birtokait, vezették hadseregét és flottáját. Hozzá nem értés és korrupció kísérte a társaság tevékenységét. Mindezeken túl a kormány nem tulajdonított jelentőséget a keleti kereskedelemnek. A18. században már az angoloké volt a leggazdagabb társaság Indiában. Hatalmas tőkeerejénél fogva monopolizálni tudta az érdekövezetébe tartozó területek kereskedelmét. Kezükben tartották Bengália gyapotszövet-, selyem-, cukor-, ópium-, olvasztottvaj-, növényiolaj- és rizskereskedelmét. A termést előre, olcsón felvásárolták. Ugyanígy tevékenykedtek az angol felvásárló ügynökök a kézművesekkel is, megrendeléseikkel, előlegeikkel a társaságnak rendelve alá őket. A kereskedelmi telepeken takácsok tízezrei dolgoztak. A helyi kereskedők között kialakult a külföldiekkel együttműködők (komprádor kereskedők) rétege. Az Indiai-óceán vizeit az európai hatalmak hajói uralták, kiszorítva az arabokat és az indiaiakat a tengeri kereskedelemből. Az angol hódítás Indiában A porosz-osztrák örökösödési háborúba az ellentétes szövetségi oldalakon 1744-ben bekapcsolódó Franciaország és Anglia hamarosan frontot nyitott Indiában is. A franciák és az általuk támogatott helyi uralkodók sikerei megerősítették a francia pozíciókat Dél-Indiában. Mivel a háború miatt megszakadtak a gazdasági kapcsolatok Franciaországgal, így az indiai harcok igencsak költségesek voltak a franciáknak. Ez arra kényszerítette őket, hogy az angoloknak komoly engedményeket téve, békét kössenek. Rövid szünet után, az 1756-ban kirobbant angol-francia hétéves háború idején újra fellángoltak a harcok. Hamarosan megmutatkozott azonban Anglia gazdasági-katonai fölénye. Az 1757. évi palászi (Plassey-i) győzelmük után az angolok birtokba vették Bengáliát, ahol aztán a delhi mogul uralkodótól kapott adószedői jogot gyakorolták. Bengália anyagi és emberi erőforrásaival az angolok megnyerték a háborút. A párizsi béke (1763) szerint a franciák csak öt, egymástól elszigetelt várost tarthattak meg, amelyek indiai szövetségeseikkel a század végéig lassíthatták az angolok indiai terjeszkedését, de megállítani nem tudták. A sűrűn lakott és termékeny Bengália elfoglalása után megkezdődött India brutális kirablása, kézműiparának tönkretétele, egész gazdaságának az angol célok szolgálatába állítása. Uralkodója, aki pedig az angoloktól vette címét, megelégelte országa kizsákmányolását, szövetkezett a nagymogullal. Egyesített seregük 1764-ben a bukszári csatában vereséget szenvedett, így Bengália kétségbevonhatatlanul az angoloké lett. Kifosztásából pénzelték India többi részének meghódítását. A rivális Franciaország veresége és a mogul központi hatalom hanyatlása (Bukszár után a mogul az angolok foglya lett) arra ösztönözte az angol Kelet-indiai Társaságot, hogy politikai befolyását a szubkontinens belsejére is kiterjessze. Ügyesen kihasználva az indiai uralkodók és trónra vágyók harcát, lépésről lépésre nyomult előre a jól bevált módszerrel. Egy trón megszerzéséhez vagy megtartásához mindig tudtak harcképes erőket adni. Cserébe az uralkodó lemondott a társaság javára az önálló külpolitikáról és vállalta, hogy területeket ad át az angol csapatok ellátására, ahol az angolok szedhették az adót. Ők adószedés ürügyén egyszerűen kirabolták a területet, és újabbat követeltek vagy azt, hogy a fejedelem fizesse őket. Az uralkodó hamarosan eladósodva egy tönkrement ország élén találta magát, és már csak abban reménykedhetett, hogy magas járandóságot állapít meg neki a cég. A Kelet-indiai Társaság a pénzét, ami a behajtott adóból a „működési költségek” után megmaradt, indiai áruk vásárlásába „fektette”, és azokat Angliába szállította. Így vált India, mint hatalmas tőke- és nyersanyagforrás és mint piac az angol ipari forradalom gyorsítójává. A Távol-Kelet története Kína a mandzsu uralom korában AMingek bukását (1644) követő négy évtizedben milliós hadseregek küzdöttek a Kína feletti uralomért. 1683-ra Tajvan szigetének elfoglalásával fejezték be a mandzsuk az ország meghódítását. A népesség a háborúk alatt drasztikusan lecsökkent, majd utána a gyors növekedése a mandzsu konszolidáció bizonyítéka lett. Ehhez először a korábbi időket messze meghaladó, fejlett mezőgazdaságot teremtettek, de ennek ára volt a kézműipar és a külkereskedelem korlátozása. Természetesen a gazdasági helyzet megszilárdulása után a korlátozó intézkedéseket visszavonták vagy enyhítették, de – hogy állami ellenőrzés alatt tarthassák – az európaiakkal folytatott kereskedelmet csak egyetlen, monopolhelyzetű kantoni cégen keresztül engedélyezték. A központosított államszervezethez és a kiegyensúlyozott növekedéshez a mandzsuknak kompromisszumot kellett kötniük a kínai hivatalnokértelmiséggel, ami hatalmassá duzzasztotta az amúgy is óriási adminisztrációt. Meghagyva azok korábbi gazdasági és hivatali pozícióit, saját embereikkel ellenőriztették őket. A céljaiknak nagyon is megfelelő hagyományos kínai filozófiát, a hűséget és engedelmességet hangsúlyozó konfuciánizmust támogatták, akár erőszakkal is. A mandzsu császárok átvették a kínai hagyományokat, sőt a kultúra bőkezű mecénásaivá váltak. Kína a mandzsu dinasztia idején érte el legnagyobb kiterjedését. A hagyományosan kínai befolyás alatt álló Korea meghódítása után következett Mongólia (1697), Tibet és Nepál (1731), majd Közép-Ázsia keleti felének mongol és török törzsei (1757-58). A mandzsuk még a háború idején lezárták a tengeri határokat, és hosszú évtizedekig nem újították fel kereskedelmi kapcsolataikat. Az elzárkózás, befelé fordulás egyértelmű következménye volt, hogy a 19. század elején felkészületlenül érte Kínát a Nyugat kihívása. Hiányoztak vagy gyengék voltak a gazdasági-társadalmi alapok a polgári fejlődéshez, a modernizációhoz. A mélyen konzervatív mandzsu rendszer minden szellemi frissességet kiölt a közgondolkodásból. Mivel a távoli és barbárnak tartott Nyugatról nem voltak reális ismeretei az udvarnak, ez kényelmessé és elbizakodottá tette. A térségben igazi ellenfelei már régen nem voltak, így Kína elmulasztotta haditechnikája modernizálását is. Kína Kantonon keresztül exportálta termékeit (porcelán, selyemszövet, selyemszál, tea, rizs), amelyekről a Nyugat lemondani nem akart, de még mindig nem tudott cserébe elfogadható árut adni – kivéve egyet: ezüstöt. Így vált Kína az európai gyarmatosítás, az Újvilág kirablásának csendes haszonélvezőjévé. A beáramló ezüst jótékonyan stabilizálta a mandzsu hatalmat is, serkentve a kézműipart, gyorsítva a pénzgazdálkodás fejlődését. Az angol Kelet-indiai Társaság vezetői hosszas töprengés és piackutatás után rájöttek, hogyan szerezhetnék vissza legegyszerűbben az ezüstöt. Az Indiában nagymértékben – tehát olcsón – termelt ópiumot kell a – azt kismértékben fogyasztó – kínaiakkal megszerettetni. A 18. század végétől az angolok a piac megdolgozására tömegesen, olcsón csempészték be a kábítószert Kantonon keresztül. Majd amikor tömegek váltak szenvedélybeteggé, megkezdődhetett a szükségletek kielégítése, az évszázadokon át Kínába vándorolt ezüst kiszivattyúzása. Japán a 17-18. században A 16. század végén Nobunaga és Hidejosi egykori harcostársa, Tokugava Iejaszu szerezte meg a Tojotomi családtól a hatalmat. Miután a szekigaharai csatában (1600) kétségbevonhatatlanná tette uralmát, 1603-ban Edóban (a mai Tokióban) alapított sogunátust. Nobunaga, Hidejosi és Iejaszu legfőképpen az új harcászati módnak, az európaiak

lemásolt tűzfegyvereivel ellátott állandó gyalogságuknak köszönhették sikereiket, amelyekkel egyesíteni tudták az országot. Iejaszu mindenben egyedül döntött. Állandó és alkalmi tanácsadók segítették ebben, köztük egy zátonyra futott holland hajó két navigátorából lett külpolitikai tanácsadó. Mintegy két évtized alatt alakult ki a sogunátus működését biztosító törvények és szervezetek rendszere. A sógunt senki sem korlátozta politikája megvalósításában és az államszervezet révén közvetlenül ellenőrizte a daimjókat, a templomokat, szentélyeket, szerzeteseket, a gazdasági-politikai-vallási okból fontos városokat. A sogunátus rendelkezett az ország összjövedelmének egynegyedével, a leghatalmasabb daimjó is csak hetedakkora jövedelemhez jutott. A sogunátus tartotta kezében a legértékesebb bányákat, a pénzverést, és a külkereskedelem hasznán sem osztozkodott a daimjókkal. A sógunátustól függő szamurájok száma meghaladta a 22 ezer főt, akik hűbérbirtokaik arányában mintegy 60 ezer katonát állítottak ki. Az Edó-korszakban – a japán történetírásban és művészettörténetben a mindenkori vezető város és hatalmi székhely nevével fémjelzik az egyes időszakokat – 260-270 körül állandósult a daimjó-családok száma, akik természetesen maguk is tartottak szamurájokat a soguntól kapott birtokaikon. Hatalmuk jövedelmüktől függött. A sogun a daimjó-birtokok igazgatásán kívül a daimjók életének minden területét ellenőrzése alá vonta. Három kategóriába sorolták őket („rokon daimjó”, „régóta daimjó”, „külső «vagyis az utolsó, döntő csata után csatlakozott» daimjó”) és ez meghatározta birtokaik helyét és nagyságát, legalábbis egy időre, mert a sogun kicserélte, megnyirbálta, sőt elvette birtokaikat, ha csak veszélyt sejtett is bennük. Minden második évet az edói udvarban kellett szolgálniuk és a sogunátus engedélye kellett a házasságkötésükhöz, ami után a feleségüket és gyermekeiket túszként állandóan Edóban tartották. Mindez természetesen sok pénzébe került a daimjóknak – ezért is alkalmazták ezt a módszert a sogunok – akárcsak a templomok, szentélyek, utak kötelező karbantartása vagy egyetlen váruk javítgatása, már amennyiben erre engedélyt kaptak. Mindenre készült szabályzat. Nemcsak a daimjók és a szamurájok életét írták elő a legapróbb részletekig, meghatározva az öltözködésüket, utazásaikat is, hanem az udvar életét is szabályozták, erősen korlátozva a nemesek politikai tevékenységét. A tennó (császár) legfontosabb feladatává a „régi dolgok tanulmányozását” tették. A vallást is ellenőrzése alá vonta a sogunátus, és minden szektára külön szabályzatot adtak ki. Tokugava Iejaszu, elődjével, Hidejosival ellentétben a békés, kereskedelmi expanziót részesítette előnyben. A jó viszony kialakítására követeket küldött a térség országaiba: Koreába, Annamba (Vietnam), Kambodzsába, Sziámba (Thaiföld) és Luzonba (Fülöp-szigetek). Nyomukban kereskedők indultak sóguni engedéllyel, hogy ezüstért, vörösrézért és kénért cserébe selymet, bőrt, fűszereket, cukrot, gyógyszereket hozzanak be. Ezek a sóguni pecséttel ellátott levelek nemcsak arra voltak jók, hogy a kereskedelmi hajókat megkülönböztessék a japán kalózhajóktól, hanem arra is, hogy a sógun ellenőrizze a forgalmat és lefölözze a hasznot. 1600 körül már négy európai hatalom (portugálok, spanyolok, angolok és hollandok) küzdött egymással a Japánnal folytatott kereskedelemért – már nem éppen lovagi eszközökkel. Amíg csak a portugálok és a spanyolok érték el Japánt, Iejaszu megtűrte a kereskedelemmel összekötött hittérítést. Így a hívők száma hamarosan elérte a 750 ezret és már a sogun közvetlen környezetében is akadtak keresztények. Amint az angolok és a hollandok átvették a vezető szerepet a kereskedelemben, már semmi oka sem volt a sogunnak, hogy elnézze a veszélyesnek tartott keresztény hit terjesztését, hiszen ők nem kapcsolták össze a kereskedelmet missziós tevékenységgel. 1613-ban Iejaszu már az egész országban megtiltotta a keresztény hit gyakorlását. Halála, 1616 után a keresztényekre nehezedő nyomás a teljes bezárkózás politikájává terebélyesedett. Hamarosan már csak egyetlen helyen, a Nagaszaki-öbölben kiépített mesterséges szigeten, szigorú ellenőrzés mellett köthettek ki külföldiek. Előbb a spanyolokat tiltották ki. 1635-ben rendeletet hoztak, miszerint a japánok nem hagyhatták el az országot, illetve a korábban kitelepültek nem térhettek vissza. Az 1637-es parasztfelkelés után, amelyben jelentős számban vettek részt keresztény hitre tért parasztok és gazdátlan szamurájok, 1639-ben kitiltották a portugálokat is. Ezután már csak a jó magaviseletű hollandok – segítettek leverni a parasztfelkelést – maradhattak, az angolok jó üzletek hiányában már korábban elmentek. Ezzel Japán kizárta magát a világ „vérkeringéséből”. A hollandok kötelező jelentéseit csak a sogunátus néhány kiválasztottja olvashatta, a társadalmat elzárták a külvilágtól. A keresztényeket kíméletlenül üldözték. A kereszténygyanús személyeknek szentképet kellett megtaposniuk, aki nem tagadta meg hitét, kivégezték. A buddhista templomok alá rendeltek mindenkit, amelyek vallásigazolásokat adtak ki. A sogunátus a 17-18. század fordulóján érte el a virágkorát. A 18. század elejétől a rendszer hanyatlásának kétségbevonhatatlan jeleit láthatjuk; a mélyreható reformok ellenére mind gyakrabban következtek be éhínségek, nyomukban parasztfelkelések. A világtól elzárkózó, mind jobban lemaradó Japánra – a gyenge belső nyitási próbálkozások mellett – a 1819. század fordulóján egyre erősebb külső nyomás nehezedett, hogy megnyissa határait.

MAGYARORSZÁG a 18. században
Magyarország története a 18. században
Bevezetés
A 18. század elejére a Magyar Királyság területi épsége lényegében visszaállt. A karlócai békével lezárult „a magyar romlásnak százada”, s bár számos magyar vezető úgy vélte, hogy a török kor előtti politikai hagyományok felújíthatók, hamar bebizonyosodott, hogy az ország immáron visszavonhatatlanul betagozódott a Habsburg Birodalomba. A Rákóczi vezette szabadságharc (1703-11) éppen azért indult, hogy az ország pozícióit a birodalmon belül kedvezőbbé tegye. Aszabadságharc bukását követő kompromisszumos szatmári béke a lehető legjobb volt, amit elérni lehetett: a „nemesi nemzet”-nek sikerült előjogait megvédenie. Ennek következtében a 18. században az ország megindulhatott a felemelkedés útján. E század a dinasztia és a rendek közti jó viszony és a belső béke jegyében telt. Törvények mondták ki, hogy a magyar trónon a Habsburg-család uralkodói követik egymást, s az ország az örökös tartományokkal együtt birtoklandó. Ugyanakkor a században két törvény született arról is, hogy Magyarország saját szokásai szerint, a rendi alkotmány figyelembevételével kormányzandó. A magyar ügyeket külön kormányszékek – elsősorban a Magyar Kancellária (Bécs) és az ennek névleg alárendelt Helytartótanács (Pozsony, majd Buda), valamint a Magyar Kamara (Pozsony) – intézték, ugyanakkor „közös” – valójában az uralkodó hatáskörében – maradt a külügy, a hadügy és a pénzügy. A rendi jogok az adómegszavazásra korlátozódtak, az országgyűlés sem a kormányszékeket, sem a kül- és hadügyet nem ellenőrizhette. Így volt ez a magyar korona országainak egy részével, Erdéllyel, valamint a déli határőrvidékkel is. A rendek lehetőségeit tovább csökkentette, hogy a dinasztia alkalmasint felhasználhatta ellenük a nemzetiségeket és az alkotmányból kizárt paraszti tömegeket. Ugyanakkor a megyék hagyományos szervezetéhez nem nyúlt a birodalmi kormányzat, mert ezzel az ország kormányozhatóságát veszélyeztette volna, így ott a nemesség őrizte hagyományosan erős pozícióit. A birodalmat fenyegető veszélyek fel is értékelhették a nemesség szerepét, mert katonai erejére Bécs – a közös védelem szellemében – ilyenkor igényt tartott. A dinasztia és a rendiség kompromisszuma jegyében uralkodott III. Károly (1711-40) és Mária Terézia (1740-80), ezáltal törekvéseik lényege kettős; a birodalom fokozatos erősítése, ugyanakkor a magyar rendek bizalmának megőrzése volt. Afelvilágosult II. József (1780-90) azonban a Habsburg-birtokok egységesítését helyezte előtérbe, ezért konfliktusba került a magyar rendekkel, ami az egész birodalom stabilitását megingatta. Ebből okulva utóda, II. Lipót (1790-92) a felvilágosodás elemeit megőrizve, ám előde módszereivel szakítva, visszatért a hagyományos úthoz. A 18. században jelentős változások történtek az ország etnikai összetételében, gazdaságában és kultúrájában. A század elején kezdődő rohamléptű újjáépítés és az ezzel járó kedvezmények telepesek tömegeit – németek, szerbek, románok stb. – vonzották az országba, s ennek következtében a magyarság etnikai aránya a 16. századi 80-ról 40 százalékra csökkent. Ugyanakkor e nemzetiségek magukkal hozták anyagi és szellemi kultúrájukat, ezzel színesítve a magyarságét. Alakosság a század végére mintegy kétszeresére, kb. 9,3 millió főre gyarapodott, ami a birodalom lakosságának kb. 44%-át tette ki, ezáltal a Magyar Királyság soknemzetiségű országgá vált. A békekorszak és a telepítések nagy lendületet adtak a mezőgazdaság helyreállításához, a termelés fokozásához. Az udvar 1754-ben kettős vámhatár életbeléptetésével egységes piaccá próbálta változtatni Magyarországot és az örökös tartományokat, Magyarországnak a mezőgazdasági, míg az örökös tartományoknak az ipari termékek előállításának szerepét juttatva. Abécsi gazdasági szakértők helyesen ismerték fel, hogy az ország természeti adottságai kiváló lehetőségeket biztosítanak a mezőgazdasági termeléshez, s az itt képződő felesleg jórészt elegendő az örökös tartományok ellátására. Ugyanakkor a Magyar Királyság jó felvevőpiaca volt az osztrák és cseh ipari termékeknek, ezért az itteni ipart nem fejlesztették. Az ország iparosításának megkezdése II. József nevéhez fűződött, aki segítette a manufaktúrák létesítését és ösztönözte a polgári vállalkozásokat. Halála után azonban a folyamat lassult, hogy majd a 19. század első felében élénküljön fel újra. A 18. században jelentős mértékben átalakult az életmód és a kultúra. Az arisztokrácia körében mindinkább tért hódított a nyugatias építészet és viselet, mely fokozatosan meggyökeresedett a köznemesség és a polgárság soraiban is. A paraszti életmód kevéssé változott, ám a halandóság csökkenésével, a járványok és az éhínségek elmaradásával az előző századihoz képest az életnívó jelentősen emelkedett. A 18. század Magyarországon a barokk kora, de a század végére felnőtt a hazai felvilágosult gondolkodók nemzedéke, mely már a következő században kezdődő reformkor előkészítője volt.

A Rákóczi-szabadságharc (1703-11)
A szabadságharc kitörésének okai és körülményei A Rákóczi-szabadságharc kezdetének és kibontakozásainak okait a 17. század végi Európa folyamatos mozgásban lévő diplomáciai és katonai eseményeinek, valamint a török kiűzése utáni Habsburg-berendezkedés Magyarországot hátrányosan érintő vonásainak együttesében találhatjuk meg. Mint láthattuk, a 17. század második felének magyar politikusai rosszul mérték fel a dinasztia és az oszmán hatalom közti erőviszonyokat, s ez az utolsó nagy erőfeszítésre készülő török karjaiba kergette többségüket. I. Lipót abszolutisztikus politikája csak a rendi ellenállást erősítette, s hiába figyelmeztetett Zrínyi Miklós arra, hogy a legfontosabb feladat az ország magyar vezetéssel való felszabadítása, a „helytelen helyzetfelismerés” következményeképp az erdélyi csapatok és Thököly hadai a szultáni sereget segítve indultak Bécs alá. Magyarország a döntő pillanatban – jórészt kényszerből – a rossz oldalra állt. Így aztán az ország felszabadítása – kismértékű magyar részvétel mellett – a Habsburgokra maradt, akik ezért be is nyújtották a számlát. A megbízhatatlannak ítélt magyarokat az udvar sokszor ellenfélként kezelte, s e szemléletet csak tovább erősítette az 1697. évi hegyaljai felkelés. A török kiűzése utáni helyzetet Bécs immár alkalmasnak ítélte arra, hogy az abszolutizmust Kollonich Lipót tervezete szerint bevezesse. Az ellenreformációval dúsított abszolutizmus előretörése következtében a 17. század első feléhez képest a magyar rendek amúgy sem túl erős birodalmon belüli és európai pozíciói jelentős mértékben tovább romlottak. A felszabadítás haszonélvezőjévé – a háborúra fordított óriási költségért cserébe – az udvar hadiszállítói, a hűséges főnemesség és a hadsereg parancsnokai váltak. A rendi jogok csorbítása és a leplezetlen alkotmánysértések felháborították a nemességet, s ez a felháborodás találkozott a forsponttal és porcióval szorongatott, a másfél évtizedes háború alatt amúgy is nyomorba jutott parasztság végső elkeseredésével. Az 1700-ban kitört spanyol örökösödési háború csak tovább rontott a helyzeten, mivel a Haditanács elrendelte a sorozást, s a válságos hadi helyzetre való tekintettel újabb adókat vetett ki. Ugyanakkor a háború rendkívül kedvező alkalmat teremtett egy Habsburg-ellenes mozgalom megindítására, mert a francia-bajor előretörést megállítandó, a dinasztia szinte minden harcképes katonai egységet a nyugati frontra „dobott át”. AFelső-Tisza-vidéken nyomban meg is indult Thököly régi híveinek és a jobbágyságnak a szervezkedése, s a felkelés kirobbantásához már csak általánosan elfogadott vezetőre volt szükségük. Az örökösödési háború kezdetén egy ilyen vállalkozást a külpolitikai helyzet is reménnyel kecsegtetett: a francia-bajor hadak mélyen bent jártak Ausztriában, s Bécshez közeledtek, ugyanakkor az északi háborúban a XIV. Lajossal jó viszonyt fenntartó XII. Károly svéd király is sikert sikerre halmozott. Aszervezkedők 1703 tavaszán úgy látták, hogy vezetőül nem találhatnának alkalmasabb személyt, mint a még 1700-1701 telén Lengyelországba menekült Rákóczi Ferenc (1677-1735) herceget. Az ifjú herceget számos tényező tette alkalmassá és segítette, hogy a 18. század legnagyobb, dinasztiaellenes rendi összefogásának élére álljon. I. Rákóczi Ferenc fejedelem és Zrínyi Ilona fia volt, de mikor apja meghalt, anyja újra férjhez ment, most Thököly Imréhez. 1688-ban, mikor a Thököly-felkelés bukása után évekig védelmezett Munkács várát Zrínyi Ilona átadta, őt és gyermekeit a dinasztia felügyelete alá helyezték. Bár Zrínyi Ilona nemsokára követhette férjét a törökországi emigrációba, a gyermekek nevelését – hogy hű alattvalókká legyenek – továbbra is az udvar irányította. Rákóczi Ferenc Kollonich Lipót gyámsága alatt, jezsuita szellemben végezte tanulmányait. Bécsben azonban hamar megismerkedett a társasági élet örömeivel, a francia kultúrával, valamint a janzenista gondolkodással. Egyetemi tanulmányai alatt utazásokat tett Itáliában, hogy tovább gyarapítsa amúgy is szokatlanul széles körű műveltségét. 1694-ben Lipót császár engedélyezte, hogy az állandóan csatazajtól hangos rajnai frontra látogasson, ahol tapasztalatokat szerzett a modern hadviselésről és hadseregszervezésről. Ez utóbbinak később döntő jelentősége lett. Ugyanebben az évben Rákóczi meg is nősült, s felesége, a francia királyi családdal is rokon hesseni CharlotteAmalie révén német és francia kapcsolatokra tett szert. A szinte családi hagyománynak tekinthető rendi ellenállásról azonban még külföldi tartózkodása alatt sem feledkezett meg. Nagykorúsága elérésekor hazatérhetett, sárosi főispánná nevezték ki, s visszakapta birtokait, de a békés gazdálkodás mellett jutott ideje a nagypolitikára is. Barátja, Bercsényi Miklós támogatásával – a rendi ellenállók immár hagyományos, bár sokszor csalódást hozó útján járva – megpróbálta felvenni a kapcsolatot XIV. Lajossal. Leveleit azonban elfogták, őt magát pedig felségárulás vádjával 1700 áprilisában letartóztatták. A bécsújhelyi börtönből azonban a porosz Lehmann kapitány – akit ezért kivégeztek – segítségével, a már korábban szintén oda menekülő Bercsényit követve, Lengyelországba szökött. Itt várta a kedvező pillanatot, hogy a magyarországi Habsburg-ellenes erők élére állhasson. Az Esze Tamás tarpai jobbágy és a hegyaljai felkelésben nevet szerzett Kis Albert szervezte erők 1703 májusában küldöttséget indítottak a Brezán várában tartózkodó herceghez, s kérték, vegye át vezetésüket. Rákóczi „Cum deo pro patria et libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért) feliratú zászlókat küldött a Tiszaháton gyülekező felkelőknek, majd kiáltványban tudatta, hogy élükre áll. A „brezáni kiáltvány” a dinasztia elleni fellépés fő okaként a „nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető”, kegyetlenkedő, hatalmaskodó „idegen nemzet” politikáját említette, de nem feledkezett meg a nemtelenek szenvedéseiről sem. A felkelés céljaként nem a Habsburg-házzal való szakítást, hanem a régi jogok visszaszerzését jelölte meg, ugyanakkor óvott a vallási viszályok újjáélesztésétől és a felkelőknek megtiltotta a rombolást és fosztogatást. A tiszaháti felkelők száma 1703 májusában a kiáltvány hatására majd hatezer főre emelkedett, s számuk folyamatos gyarapodása mellett néhány hét alatt a várak kivételével kezükre kerítették Szatmár, Bereg és Ugocsa megyét, melyek a Rákóczi-felkelés végéig a mozgalom bázisát adták. A kurucokat – a Thököly-felkelés emlékeképp így nevezték magukat – azonban elbizakodottá tették első sikereik, s vigyázatlan csapataikat báró Károlyi Sándor szatmári főispán Dolhánál júniusában szétverte. Anéhány század lengyel és svéd zsoldossal a határra érkező Rákóczi a beígért, jól felszerelt kuruc hadak helyett félezernyi megrettent, többnyire kaszával, bottal „felfegyverzett” parasztot talált. Akedvező bel- és külpolitikai helyzetben bizakodva azonban úgy döntött, hogy vállalja a kuruc hadak megszervezését és a dinasztia elleni küzdelmet. A szabadságharc sikerének feltételei

Rákóczi tisztában volt azzal, hogy mozgalmának sikere alapvetően két feltétel megvalósulásától függ: a külpolitikai helyzet kedvező alakulásától, valamint az ütőképes hadsereg megszervezésétől. Az előbbi csak 1703 végéig volt biztató. Bercsényi Miklós lovassága portyái során elérte Bécs határát, ám ennél tovább nem merészkedett, ugyanakkor a bajor választó hadai is megközelítették a császárvárost, de a kínálkozó egyesülést Miksa Emánuel elmulasztotta. „... a bajor választófejedelemmel tervezett egyesülésemnek minden reményét elvette. Pedig ez volt az egyetlen alap, amelyre támaszkodva a háborút elkezdtem, mert igen jól láttam előre a nehézségeket, amelyekkel találkozni fogok” – írta Rákóczi az Emlékiratokban. Az sem volt túlságosan kedvező, hogy XIV. Lajos tartózkodott a nyílt támogatástól. 1704 áprilisában ugyan megbízottként Magyarországra küldte Des Alleurs márkit, s megkezdte az öt esztendőn át tartó pénzügyi támogatást, a „rebellissel” azonban nem kívánt szövetséget kötni. A helyzetet súlyosbította, hogy – bár a frontok csökkentésében érdekelt angolok és hollandok erre biztatták – Lipót császár elutasította a békekötés gondolatát. Nem járt sikerrel XII. Károly megnyerése sem a magyar ügynek. Ő ugyan rokonszenvezett Rákóczival, de újabb, Habsburg-ellenes frontot nyitni nem akart. Alátszólag igen kedvező külpolitikai helyzet tehát egyetlen tényezőn állt vagy bukott, a nyugati fronton. A„Nagy Szövetség” höchstadti győzelme (1704. augusztus) lényegében megpecsételte a szabadságharc sorsát, ám Rákóczi újabb és újabb szövetségeseket próbálván szerezni, folytatta a küzdelmet. Nemzetközi nyomásra azonban a háború gondolatától elállt a Porta, s hiába ajánlották fel a magyar trónt II. Miksa Emánuelnek, a kurucok trencséni (1708), valamint a franciák malplaquet-i (1709) veresége miatt ez a terv is kivihetetlenné vált. XIV. Lajos, súlyos helyzetére hivatkozva – ami igaz is volt –, ezek után beszüntette a magyarok segélyezését. Rákóczi 1707-ben kísérletet tett Nagy Péter megnyerésére, aki Varsóban szövetséget kötött vele, s ráadásul a lengyel trónt is felajánlotta. De a svédek elleni háború lekötötte az orosz erőket, s a poltavai győzelem (1709) sem tette lehetővé az érdemi orosz segítséget. Ráadásul a cárt török támadás fenyegette, ezért inkább távol maradt a magyarországi bonyodalmaktól. Rákóczi helyzetét csupán I. Lipót halála könnyítette meg (1705), mert utóda, I. József, apjánál nagyobb kompromisszumkészségről tett bizonyságot. Az ekkor kötött fegyverszünetek azonban átmenetinek bizonyultak, s a tárgyalások csak 1711-ben – igaz, akkor már Rákóczi részvétele nélkül – vezettek eredményre. Alehetséges siker másik tényezője a hadsereg és a stratégia egymással összefüggő kérdése volt. Alegénység és a tisztikar minősége meghatározta az alkalmazott stratégiát – a hadviselők távlati céljait és az ezek eléréséhez szükséges eszközöket –, valamint az összecsapásokban alkalmazott módszereket, a taktikát. Mindháromról elmondhatjuk, hogy igen súlyos hiányosságokkal küzdött. A legénység döntő része gyakorlatlan szegénylegényekből vagy parasztokból állott, s csak csekély számban külföldi zsoldosokból. A fegyvernemek aránya is hagyott maga után kívánnivalót: a legfontosabb még mindig a többnyire vitézlő rendből verbuválódott könnyűlovasság volt (mezei hadak), a gyalogság (talpasok) a korabeli nyugati hadseregektől eltérően másodlagos szerepet játszott, a tüzérség pedig csak 1704-től – francia tiszteknek köszönhetően – indult fejlődésnek. Bár Rákóczi mindent megtett a reguláris hadsereg kialakításáért, erőfeszítéseit csak részben koronázta siker. Az 1703 augusztusában kibocsátott „vetési pátens” a hadba vonuló jobbágyok családját mentesítette az úrbéri szolgáltatások és a közterhek alól. Az ez év szeptemberében kiadott hadi szabályzat (Edictum Militare) pedig a fegyelmet és a tábori rendet is magukban foglaló általános erkölcsi szabályokat fektetett le. Kiképzési és harcászati kérdésekkel azonban nemigen foglalkozott, már csak azért sem, mert hiányos volt a felszerelés, s az első időben csapnivaló volt a tisztikar is. Ez utóbbiban némi változást jelentett az 1703 őszi nagy „átállási hullám”, mikor tapasztalt tisztek tucatjai esküdtek fel Rákóczi zászlóira. Az első Károlyi Sándor és Ocskay László volt, majd őket követte Forgách Simon, Esterházy Antal és a nagy hírű Bottyán János. Ugyanakkor nagy csapást jelentett, hogy a harcedzett szerb határőrök szembefordultak a kurucokkal. A kiképzés és az „udvari ezredek” erőltetett szervezése ellenére megállapíthatjuk, hogy a bomlékony, fegyelmezetlen kuruc hadak harcértéke mélyen alatta maradt az osztrák ármádiáénak, s 5-10 ezer császári katona képes volt lekötni Rákóczi 70-80 ezer főnyi seregét. A tisztikar tapasztalatlansága és a legénység képzetlensége a kuruc harcmodort (taktikát) is meghatározta. Lehetőleg kerülték a nyílt, s általában vereséget hozó ütközetet és a várostromokat, inkább a portyázást, s ellenfeleik állandó nyugtalanítását alkalmazták. Ennek előnye az volt, hogy a mozgékony könnyűlovasok hamar tudtak nagy területeket birtokba venni, hátránya viszont az, hogy ezeket képtelenek voltak megtartani. Így aztán nehéz volt hosszú távú stratégiai elképzeléseket kidolgozni, hisz a hadi helyzet pillanatonként változott. 1705 nyarán Herbeville generális az egész „kuruc” Magyarországon átvonulhatott csapataival úgy, hogy – amint csodálkozva megjegyezte – egyetlen kurucot sem látott. Nyilvánvaló, hogy a hadsereg gyökeres átalakítása nélkül vajmi kevés esély volt a győzelemre. Ugyan ezt Rákóczi felmérte – s bár saját vagyonából is rengeteget áldozott rá –, a lemaradást azonban csak részben volt képes behozni. Az 1708-as balsikerű trencséni ütközetben éppen az oly nagy áldozattal kiállított magasabb harcértékű csapatok semmisültek meg, s ezután a kuruc hadak már képtelenek voltak talpra állni. A Rákóczi-szabadságharc állama és országgyűlései Aszabadságharc államformájáról az 1705-ös szécsényi országgyűlésen Bercsényi javaslatára úgy döntöttek, hogy az a „magyarországi státusok és rendek szövetkezése”, tehát rendi konföderáció legyen. Bercsényi a lengyel példára hivatkozott, mikor azt mondta, hogy ők „főnököt választanak és annak vezetése alatt állítják helyre megsértett szabadságukat”. A konföderáció élére vezérlő fejedelemként Rákóczit választották, aki megkapta a törvényszentesítés jogát, valamint azt a lehetőséget, hogy „nemcsak hadi dolgokban, hanem a törvényes egyházi és oeconomiai (gazdasági) állapotokban is” irányíthasson. A fejedelem segítésére és az ország irányítására a rendek Rákóczi mellé 24 tagú szenátust szerveztek, míg a gazdasági ügyeket egy gazdasági tanács (Consilium oeconomicum) követte figyelemmel. A kormányzás adminisztratív teendői és a diplomáciai előkészítés a fejedelem udvari kancelláriájára hárultak, melynek élén Sennyei István állt, az ügyek vitelében azonban a kancelláriai igazgatónak, Ráday Pálnak jutott a nagyobb szerep. A fontos udvari hadak felügyeletére külön udvari főkapitányságot is létrehoztak Vay Ádám főkapitány vezetése alatt. A hadsereg élére főgenerálisként Bercsényi Miklós került, de a mezei hadak parancsnoka Károlyi Sándor maradt. A Rákóczi-szabadságharc végéig jellemző az a kettősség, hogy a fejedelem hatalmát központosítani akarta, míg a rendek folyamatosan csökkenteni szerették volna azt. Éppen a rendi ellenállás miatt hiúsult meg a legfontosabb törvénytervezet, a közteherviselés elfogadása, mely pedig jelentősen megnövelte volna a hadsereg gazdasági erőforrásait. Ahadsereg minőségének javítása vezette Rákóczit akkor is, mikor 1705. januárjában új fizetőeszközt, a rézből készült ún. libertast hozatott forgalomba. Rákóczi nem is titkolta, hogy a döntésben jelentős mértékben szerepet játszott az, hogy ezek után lehetősége nyílt a nemesfémkészletek katonai célokra történő felhasználására. A megfelelő fedezet nélküli libertasok azonban hamarosan inflálódni kezdtek, ezért erőszakkal kellett elfogadtatni őket, ami semmiképp sem kedvezett az amúgy is gyengélkedő gazdaságnak. Így egy idő után a rézpénzt kivonták a forgalomból. Az 1707-ben összehívott ónodi országgyűlésen már a fejedelmi túlsúly érvényesült, Bercsényi aktív közreműködésével sikerült elérni a Habsburg-ház trónfosztását, melytől a külpolitikai mozgástér bővülését várták. Itt végre elfogadták az új, hadszervezeti kérdéseket is tárgyaló haditörvénykönyvet. A szabadságharc alatt Erdély és Magyarország közt perszonáluniós kapcsolat jött létre, melyet a marosvásárhelyi országgyűlés Rákóczi erdélyi fejedelemmé történő beiktatásával törvényesített. (A megválasztás már 1704 nyarán megtörtént.) Az erdélyi ügyeket a fejedelem az erdélyi tanács segítségével intézte. Az utolsó jelentősebb intézkedések – már a katonai hanyatlás korszakában – az 1708-ban Tállyára, majd onnan Sárospatakra összehívott gyűlésen történtek. Itt kimondták, hogy a végig kitartó jobbágykatonák felszabadulnak, s kollektív kiváltságokat kapnak. A katonáskodó jobbágyokat ismét felmentették a közterhek alól, ám ezek az intézkedések a hadsereg állapotán már nem javíthattak. A szabadságharc alatt a vármegyei, illetve a törvénykezési szervezet alapjai nem változtak, pusztán egy új fellebbviteli bíróságot (ítélőtáblát) hoztak létre, ahonnan aztán a fejedelemhez kerülhettek az ügyek. A szabadságharc katonai eseményei Az 1703-as év sikereinek következtében jelentősen kibővültek a kurucok ellenőrzése alatt álló területek. Rákóczi hívei tartották kezükben a Tiszántúlt, a Duna-Tisza közét és a Felvidék Érsekújvárig terjedő részét. Az ország déli részének, valamint Erdélynek és a Dunántúlnak a hódoltatása azonban jóval nehezebb feladatnak ígérkezett. A századfordulón létrehozott, kiváltságokkal ellátott szerb határőrkerületek megmaradtak a császár hűségén, hasonlóképpen nem boldogultak a kuruc hadak Erdély és a Dunántúl császári erődítményeivel sem. Jellemző, hogy Buda ostromával meg sem próbálkoztak, s ez intő jel volt a hirtelen nagyra nőtt kuruc hadak harcértékét illetően. A következő esztendő legfontosabb hadieseményei a Dunántúlon és Erdélyben játszódtak. Károlyi Sándor hadai két kísérletet is tettek a Dunántúl megszállására, de mindkétszer kiszorították őket a császári seregek. Az év végén maga Rákóczi indított támadást a Felvidéken, de Nagyszombatnál novemberben súlyos vereséget szenvedett Siegbert Heister generálistól, így le kellett mondania a kulcsfontosságú Lipótvár ostromáról. Jelentősen kedvezőbben alakultak a dolgok Erdélyben. Thoroczkay István vezetésével, váltakozó sikerű harcok után a kurucok az év végére néhány erődített város kivételével birtokba vették a Királyhágón túli területeket. Az 1705-ös év ismét dunántúli kuruc offenzívával kezdődött, de Károlyi seregeit újra a Dunán innenre szorították. A Felvidéken a császáriak kezébe került a kezdeményezés, miután Herbeville tábornagy elűzte Lipótvár alól a kuruc sereget. A Haditanács a kedvező pozíciót kihasználva kísérletet tett az Erdélyben szorult helyzetben lévő Rabutin tábornagy megsegítésére, s Herbeville győztes seregeit a fejedelemségbe vezényelte. A Rákóczi vezette csapatok a Zsibónál épített sáncokban várták a hosszú meneteléstől elcsigázott császári hadakat. A novemberben vívott ütközetben azonban keserves csalódás érte őket: Herbeville katonái lerohanták a félig kész sáncokat, s ismét vereséget mértek a kurucokra. A Rabutin felmentésére indított hadjárat sikerrel ért véget; Erdély a császáriak kezére került. A Dunántúlon viszont a kurucok tevékenykedtek eredményesebben. Bottyán János hadai az év végére szinte az egész országrészt megszállták, ami jelentősen meggyorsította az eleddig ingadozó hűségű ottani nemesség Rákóczihoz való csatlakozását. 1707-ben Rabutin seregeit a Dunántúlra vezényelték, s úgy tűnt, ismét folytatódik a „katonai inga” korábbi járása: ha a Dunántúlon sikeres az egyik fél, akkor ellenfele Erdélyben arathat diadalt. Nem így történt. Pekry Lőrinc valóban visszavette Erdélyt, de a császáriaknak nem sikerült a Dunántúl megtisztítása. Bottyán János sikerrel verte vissza Rabutin és Starhemberg generálisok koncentrált támadását, így a Dunántúl is kuruc maradt. Ezek az események, ideértve az ónodi országgyűlést, a szabadságharc csúcspontját jelentették. Agyőzelmeket azonban nem sikerült kiaknázni. Rabutin az év őszén – kihasználva a Pekry és Károlyi közti huzakodást – újra, immáron véglegesen visszafoglalta Erdélyt. A fejedelem ennek ellenére 1708 tavaszán úgy vélte, a katonai helyzet kedvező egy nagyszabású offenzívára. Bár a nyugati fronton a francia-bajor szövetség átmenetileg megfordította az örökösödési háború menetét, a bajor választó mégis elutasította a Rákóczi által felajánlott magyar királyi címet. Ezért a fejedelem a porosz trónörökösnek kínálta fel a magyar trónt, majd kiáltványban szólította csatlakozásra a sziléziai és a morva rendeket. Úgy hitte, egy sziléziai betöréssel megteremtheti a kapcsolatot a porosz seregek és a kurucok közt. A titokban készített haditerv sikerét azonban keresztülhúzta a kuruc parancsnokok tapasztalatlansága és tétovázása. Rákóczit rábeszélték, hogy a hadjáratot megszakítva foglalja el az útba eső trencséni várat. A frissen felszerelt, pihent kuruc hadakat azonban a vár alatt beérte a Heister és Pálffy János vezette császári lovasság. Bár a háromszoros számbeli fölényben lévő és tüzérséggel is rendelkező kurucok védelmi pozícióban várták az ellenséget, augusztus 3-án mégis megsemmisítő vereséget szenvedtek, maga Rákóczi is megsebesült. Ezután már feltartóztathatatlanul indult meg a kuruc hadak bomlása. Egész ezredek – köztük Ocskayé – álltak át, emellett a katonák jelentős része egyszerűen dezertált. Az 1709-es évre a kuruc haderő kevesebb mint felére csökkent, s az átmeneti győzelmek – pl. Béri Balogh Ádám kölesdi diadala (1708. szeptember) – sem tudták visszahozni a harci kedvét. Annak, hogy a szabadságharc egészen 1711-ig tartott, oka elsősorban I. József külpolitikai koncepciója volt. A császár a nyugati front győzelmeit spanyol és itáliai pozíciói erősítésére kívánta felhasználni, így kevesebb figyelmet szentelt a magyar ügyeknek. Újonnan kinevezett fővezére, gróf Pálffy János tudomására hozta, hogy a Habsburgok hátának biztosítása érdekében a magyarokkal a megegyezésre törekszik. Ezért Pálffy az 1710-ben indított utolsó kuruc támadás összeomlása után nem erőltette a további hadműveleteket.

Ennek ellenére a kuruc kézen lévő területek folyamatosan zsugorodtak, s az év végére csupán a Tiszántúl egyes részeire terjedtek ki. 1711 februárjában Rákóczi Lengyelországba ment, hogy Nagy Péterrel találkozzék, s felhatalmazta Károlyi Sándort, hogy távollétében vegye fel a kapcsolatot Pálffy Jánossal. A béketárgyalások egyébként sem számítottak újdonságnak, hisz I. József már 1708-ban (Ónod ellenére!) országgyűlést hívott össze Pozsonyba, ahol amnesztiát ígért, valamint az újszerzeményi ügyeket a Magyar Kamara alá rendelte. Sőt 1706ban Erdélyért cserébe még a birodalmi fejedelemséget is felajánlotta Rákóczinak. Az 1711 tavaszán kezdődő érdemi tárgyalásokról – bár nem minden vonatkozásukkal értett egyet – a fejedelem is tudott, ráadásul egyszer Pálffyval is találkozott. Az örökösödési háborút lezáró békeszerződések körüli bonyodalmak sürgetővé tették I. József számára a magyar kérdés rendezését. Pálffyt utasította, hogy legyen engedékeny, s ez kapóra jött Károlyinak. A feltételekben – melyeket Rákóczi először elfogadott, majd később elutasított – április elején egyeztek meg. A konföderált rendek a szatmári gyűlésen megszavazták a béke elfogadását, így a 12 ezer főre olvadt kuruc had 1711. május 1-jén a majtényi síkon letette a fegyvert, majd szabadon elvonult. A szatmári békének nevezett dokumentum rendkívül kedvező volt a kurucok számára. Hűségeskü ellenében Rákóczi és hívei amnesztiát kaptak, elkobzott birtokaikat visszaadták. Magyarország megtarthatta alkotmányos különállását, a császár ígéretet tett arra, hogy megtartja a vallási törvényeket, valamint országgyűlést hív össze, hogy a rendi sérelmeket orvosolják. A fejedelem azonban nem volt hajlandó az eskü letételére, Bercsényivel és néhány hívével együtt inkább az emigrációt választotta. 1717-ben – szultáni engedéllyel – Rodostóban telepedett le, s haláláig bízott abban, hogy európai szövetségesek segítségével újraindíthatja mozgalmát, s visszaszerezheti a magyar önállóság zálogának tartott Erdélyt.

Magyarország a Habsburg Birodalomban
III. Károly „...jósággal és elővigyázattal kell kormányozni és meg kell szüntetni azt a tudatot, hogy a németek elnyomják őket.” III. Károly (1711-40) Spanyolországból, az örökösödési háború bonyodalmait otthagyva, I. József váratlan halála után érkezett Magyarországra. Mivel nyugaton még folyt a háború, az új uralkodó igyekezett a magyar ügyeket mielőbbi és lehetőleg megnyugtató kompromisszummal rendezni. A korábbi erőszakos abszolutizmus lezárását már a szatmári béke is jelezte. III. Károly a béke határozatait szentesítette, majd azoknak megfelelően 1712-ben Pozsonyba országgyűlést hívott össze, melyen bebizonyította, hogy a legyőzött ellenfelet egyenlő félként kezeli. Hitlevelet adott ki, esküt tett az ország törvényeire, majd a hagyományoknak megfelelően megkoronáztatta magát. Apestis miatt elrendelt szünetet követően a rendek 1714 végén gyűltek össze újra, hogy az ország újjáépítésének kérdéseivel foglalkozzanak. Bár az uralkodói hatalom túlsúlya folyamatosan érvényesült, az itt hozott majd másfél száz törvény megteremtette a lehetőséget a rendek és az uralkodó együttműködésére és az ország felemelkedésére. Az első és a korabeli vélekedés szerint legfontosabb feladat az ország védelmének megszervezése volt. A török támadás veszélye még nem múlt el, s ráadásul az is reális lehetőségnek tűnt, hogy a kuruc emigráció az ellenállás hagyományos útját követve a Portával szövetségben próbálja meg a rendi felkelés újjáélesztését. Az 1715-ös törvények egyike – bár a nemesi felkelés (insurrectio) rendszerét fenntartotta – állandó magyar, de a Haditanács vezetése alatt álló hadsereg felállításáról intézkedett, a rendeknek azonban sikerült elérniük, hogy az újoncozás és a hadiadó megszavazása az országgyűlés joga maradt. A hadseregre hamarosan szükség is lett, mert 1715-ben a Porta és Velence háborúja a Habsburg Birodalom beavatkozásával balkáni konfliktussá szélesedett. A Savoyai Jenő és Pálffy János vezette császári ármádia visszavette Temesvárt és Belgrádot, majd megtisztította az ország déli, még török kézen lévő területeit. Az 1718-ban kötött pozsareváci béke helyreállította a történeti Magyarország egységét, ugyanakkor minimálisra szűkítette a török területen tartózkodó kurucok politikai mozgásterét. Az udvar a visszakapott területek jelentős részét határőrvidékké alakította – ilyen volt az újonnan szervezett Temesi Bánság –, oda ezredekbe szervezett rácokat telepített, ezzel megkezdte az ország déli részét körülölelő, magyarok és külső ellenség ellen egyaránt felhasználható védvonal kiépítését. (Afolyamat a 18. század hatvanas éveiben a székelyek határőri szervezetbe kényszerítésével vált teljessé.) A területi egység helyreállítása nem jelentett történeti folytonosságot (kontinuitást), mert a határőrvidéket és Erdélyt nem egyesítették a Magyar Koronával, sőt az utóbbit 1765-ben nagyfejedelemség rangjára emelték, de továbbra is külön kormányozták. Horvátország autonómiával rendelkezett, élén a bán állt, de a magyar országgyűlésen (ahol horvát követek is megjelentek) hozott határozatok érvényesek voltak rá nézve is. A török háborúk befejezése után a magyar országgyűlés által létrehozott bizottság az 1715-ös törvények szellemében hozzáfogott az ország „rekonstrukciójához”. A bizottság javaslatokat készített az újratelepítésre, a mezőgazdasági és ipari termelés fellendítésére és az új állami szervezet kialakítására. Ez utóbbi részletes tárgyalására az 1722/23-as országgyűlésen került sor. Az országgyűlés összehívásának azonban nem ez, hanem a dinasztia nőági örökösödésének rendezése volt a fő oka. Akorábbi családi szerződést – miszerint nem I. Lipót, illetve I. József, hanem III. Károly lányai öröklik a trónt –, a Pragmatica Sanctiót sikerült a rendekkel elfogadtatni, ám emellé egyéb rendelkezések is kerültek. (Emiatt nevezik a törvényt magyar Pragmatica Sanctiónak.) Az örökös tartományok és Magyarország közjogi viszonyáról a dokumentum úgy rendelkezett, hogy azok feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul (indivisibiliter ac inseparatibiliter) kapcsolódnak egymáshoz, mely kapcsolatból kölcsönös védelmi kötelezettség fakad. A kölcsönös védelem azonban nem jelentett valamiféle „közös ügyek”-et; a kül- és hadügy továbbra is az uralkodó hatáskörében maradt. Ugyanakkor a szöveg arról is szól, hogy Magyarország nem az örökös tartományok módjára, hanem saját törvényeit figyelembe véve kormányzandó. E szerződés lényegében véve 1918-ig szabályozta Ausztria és Magyarország viszonyát. Akirály és a rendek kezdeti jó viszonya azonban hamarosan megromlott. Arendek nem teljesítették III. Károly kívánságát, aki a birodalom terheihez nagyobb magyar hozzájárulást kért. Ezután az uralkodó nem hívott össze országgyűlést. A király a katolikusok után a protestánsokra is ki akarta terjeszteni felügyeletét, ezért 1731-ben az ún. Carolina Resolutióban szabályozta a vallásgyakorlatot. Aprotestánsok magán-lelkigyakorlatát bárhol engedélyezte, míg a nyilvánosat korlátozta. Arendelet bűncselekményként kezelte a katolikusról protestáns vallásra való áttérést. Az amúgy is feszült helyzeten tovább rontott, hogy 1736-ban orosz-török háború kezdődött, melybe beavatkozott Ausztria is. Ám Savoyai már meghalt, s tehetségtelen utódai kudarcot kudarcra halmoztak, bizonyítván, hogy a birodalom hadügye körül nincs minden rendben. A szultán megpróbálta Rákóczi József segítségével feléleszteni a kuruc emigrációt, de erre már nem került sor; mert az 1739-es belgrádi békével elérte, amit akart: a Temesi Bánság kivételével visszakapta 1699 óta elvesztett területeit. A béke után pestisjárvány söpört végig az országon. 1740 októberében elhunyt III. Károly, s lányára egy politikai és katonai problémákkal küszködő birodalmat hagyott. A 18. századi állami berendezkedés kiépülése A 18. század legfontosabb központi kormányszékei a Magyar Kancellária, a Magyar Kamara és a Helytartótanács voltak. A kancellária feladata a királyi jogok fenntartása, a parancsok továbbítása, az ország működésének ellenőrzése, valamint az országot érintő igazgatási, hadügyi és pénzügyi kérdések megvitatása volt. Bécsben, magyar arisztokrata vezetésével működött, s a magyar hatóságok által küldött ügyeket is közvetítette a birodalmi kormányszékek felé. Feladata ilyetén volta miatt kormányzati teendőket nem tudott ellátni. A végrehajtó hatalmat egy, az 1723-as évben felállított új hivatal, a Helytartótanács képviselte. Legfőbb feladata az uralkodói rendeletek végrehajtása, a megyék felügyelete volt, de rendeletek alkotására is javaslatot tehetett, s jogköre a pénzügyek kivételével szinte mindenre – adó, úrbéri viszonyok, vámügy, közrend, vallási kérdések stb. – kiterjedt. Székhelyét Pozsonyban, majd 1784-től Budán tartotta. Élén a nádor (vagy annak hiányában a helytartó) állt, mellette 22 egyházi és világi – köztük egy horvát – tanácsos hozta meg a szükséges határozatokat. A Helytartótanács kollegiális testület volt, s munkáját a század közepétől 10 állandó bizottság segítette. Helyettük később II. József ügyosztályokat hozott létre, melyek az ügyeket maguk intézték, ezzel magának a tanácsnak a szerepe formálissá vált. A központi pénzügyi igazgatást, a jövedelmek kezelését és a számadások ellenőrzését továbbra is a Magyar Kamara végezte. Formailag független szerv volt, a gyakorlatban azonban az udvari kamara ellenőrizte tevékenységét, s mivel az ismerte a magyar gazdaság állapotát, módjában állt abba közvetve beavatkozni. A rendi érdekek képviseletének legfőbb fóruma a 18. században is az országgyűlés (diéta) volt, melyet úgy tekintettek, mint a királlyal együttműködő törvényhozó szervet. A században változás nem annyira az országgyűlés tárgyaiban, hanem inkább a tanácskozások menetében, formájában történt. A 18. századtól általánossá vált, hogy a király meghívólevelet küldött a megyékhez, melyben értesítette őket az országgyűlés tárgyáról. A megyék egyre gyakrabban látták el követutasítással képviselőiket, akik kötelesek voltak az utasításhoz tartani magukat. Szintén e században vált szokássá az országgyűlés előkészítése. Az alsótábla követei négy (két tiszai és két dunai) kerületi ülésen alakították ki álláspontjukat egy-egy kérdésben. Az országgyűlésen gyakorta már csak – a kormányzat számára nehezen ellenőrizhető – kerületekben kialakított javaslatok határozattá tételével foglalkoztak. Így érthető, hogy az udvar igyekezett a kerületek ellen fellépni, de a nemesség megvédte az üléseket. Az országgyűlési tárgyalásokon továbbra is – igaz, most már írásban – fennmaradt a két ház közti üzenetváltás szokása. Ha sikerült megegyezniük, a két ház a kancellárián keresztül feliratot terjesztett az uralkodó elé, aki ha elfogadta azt, szentesítette és dekrétumban adta át a rendeknek az új törvényeket. A sikeres törvényalkotás lehetősége tehát mind az uralkodótól, mind a rendektől nagyfokú kompromisszumkészséget követelt, de még így is nehéz volt megegyezni olyan kérdésekben, mint pl. az adózás, az infrastruktúra fejlesztése vagy éppen a vallási ügyek. Nem is véletlen, hogy III. Károly 1729, Mária Terézia pedig 1765 után nem hívott össze országgyűlést. A helyi igazgatás és jogszabályalkotás legfőbb szervei továbbra is a vármegyék maradtak, melyek jelentősége csak tovább növekedett a 18. században. Bár a Helytartótanács felügyelete alá tartoztak, és sokukat már örökös főispán irányított, a megyei „nemesi közönség” igyekezett a főispáni hatalmat korlátozni, s a közgyűlés szerepét növelni. A szabad királyi városok, valamint a privilégiumokkal ellátott kerületek (Jászkunság, Hajdúság) nem tartoztak a megyék joghatósága alá. A 18. században a megyebeli igazgatási feladatokat már bizottságok látták el, átalakult a közigazgatás (járásokon belüli kerületek kialakítása), s korszerűsödött a megyei bírói szervezet (járási szolgabírói ítélőszék, esküdt). A bírói rendszer avíttságára s mielőbbi reformjának szükségességére már az 1715-ös, valamint az 1723-as országgyűlésen felhívták a figyelmet. Az ott kidolgozott bírósági reformoknak köszönhetően átalakult a felsőbíróságok (a megyén felüli bírói szerveket értjük alatta) rendszere. Legfőbb bírósággá a Királyi Kúria vált, mely két újonnan létrehozott szervet foglalt magában; a Hétszemélyes és a Királyi Táblát. AHétszemélyes Tábla fellebbviteli bíróság volt, ahova a Királyi Táblától kerülhettek az ügyek. Élén a nádor állt. Aszemélynök vezette Királyi Tábla első fokon hűtlenségi és ingatlannal kapcsolatos perekkel foglalkozott, ugyanakkor a kerületi táblák fellebbviteli bírósága volt. A négy (Nagyszombat, Kőszeg, Eperjes, Debrecen) kerületi táblát, melyek általában a több megyében lévő javakkal kapcsolatos peres ügyeket intézték, 1723-ban hozták létre. Az előzőek a nemesek bíróságai voltak, a központi, polgári felsőbíróság a tárnoki és a személynöki szék volt. Az előzőekben tárgyaltakkal együtt mindegyik szervre igaz, hogy társasbíróság (kollegiális) volt, tehát döntéseit szótöbbséggel hozta, valamint az, hogy üléseit időszakosan tartotta.

Mária Terézia A Mária Terézia (1740-80) trónra léptekor kitört osztrák örökösödési háború a Pragmatica Sanctio és a magyar rendekkel kötött kompromisszum „szakítópróbája” volt. A fiatal királynő jól érzékelte, hogy a feltörekvő Poroszország ellenében trónját csak a magyar rendek segítségével tarthatja meg, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a Habsburgok vezette birodalom korszerűsítésre szorul. Az 1741-es pozsonyi országgyűlésen gyászruhában, a csecsemő Józseffel karján jelent meg, mire a magyar rendek életüket és vérüket (vitam et sanquinem) ajánlották, s a következő esztendőre 60 ezer katonát állítottak ki a királynő támogatására. (Ugyanez a segítség később jól jött a hétéves háború idején is.) A segítség nem volt önzetlen; a rendek ily módon próbálták meg birodalmon belüli pozícióik erősítését, s sikerült is elérniük kiváltságaik újabb megerősítését. Emellett bíztak abban, hogy a dinasztia a Pragmatica Sanctio alapján megvédi az ország határait (a török háború még nem volt messze). Mint láthattuk, a háború idején kezdődött az államapparátus reformja, mely ekkor még nem érintette a rendi intézményeket, de az egységesítésre és a modernizálásra irányuló törekvés nem maradt következmények nélkül Magyarországon sem. Aháborúk a dinasztia számára sürgető szükséggé tették a gazdaság rendbehozatalát, az adózóképesség fokozását. A birodalomban Magyarországnak mezőgazdasági árutermelő szerepet szántak, s – különösen Szilézia elvesztése után – arra törekedtek, hogy a Habsburgok vezette területek gazdasági egységet alkossanak. A hatalmi versenyben csak az iparilag fejlett államok tudtak tartósan helytállni, ezért a bécsi vezetés az örökös tartományok iparát támogatta, míg a magyart – nehogy konkurenciát jelentsen – nem. Haugwitz gróf reformja (1749) óta az örökös tartományok nemessége is fizetett adót, ezért a magyarokat is nagyobb tehervállalásra serkentették. E politika bizonyítéka az 1754-ben kiadott merkantilista vámrendelet, melynek célja az osztrák-cseh ipar védelme és piacának biztosítása volt, ezért a birodalom köré védővámhatárt vontak. Az örökös tartományok és Magyarország közti vámhatár lehetővé tette, hogy a magyar mezőgazdasági termékek alacsony vámmal kerüljenek az osztrák, ugyanígy a cseh és osztrák ipari termékek a magyar piacra. Ugyanakkor feltétlenül meg kell említenünk, hogy a 18. század második felétől az udvar már nem zárkózott el a magyar területek iparosításától. A magyar ipar fejletlensége sem ennek, hanem a kelet-európai történelmi lemaradásnak volt köszönhető. S bár a nemesség megőrizte adómentességét, a gazdaság egy részét (bányák, vámok stb.) a kamara ellenőrizte, ráadásul az itt állomásozó katonaság ellátása is az országra maradt. Így a magyarok a közös terhekből majd 40%-kal részesedtek, az udvar mégis arra hivatkozott, hogy nem veszik ki eléggé a részüket a védelem és igazgatás költségeiből. Az 1760-as években már Magyarországon is számos olyan politikus akadt, aki elengedhetetlennek tartott bizonyos reformokat. Pálffy Miklós kancellár azt fejtegette, hogy a nemességnek is részt kell vállalnia az adózásból, s javítania kell a jobbágy helyzetén, a szlovák Kollár Ádám pedig javasolta, hogy az udvar adóztassa meg a papságot. Mindketten az abszolutizmus létrehozása mellett érveltek, s úgy vélték, hogy az állandó hadsereg létrehozása után már nincs szükség a nemesi felkelésre. Mivel a nemes kiváltságait az ország védelméért kapta, az új helyzetben e kiváltságok egy részéről le kell mondania. Az 1765. évi országgyűlésre éppen ezért feszült légkörben került sor. A nemesség Batthyány Lajos nádor vezetésével felsorakozott kiváltságai védelmére, ugyanakkor belement a hadiadó emelésébe. Az udvar a jobbágyi viszonyok változtatását is napirendre tűzte, ám ezt a rendek elutasították. Mária Terézia belátta, hogy a rendek együttműködésére nem számíthat, ezért nem hívott többé össze országgyűlést. Az uralkodónő épp ezért 1767-ben az országgyűlés megkerülésével, pátens formájában adta ki úrbéri rendeletét, melyben szabályozta a jobbágyok terheit, jogait és a jobbágytelek nagyságát. Szándéka nyilvánvaló volt: a földesurakkal szemben megpróbálta megvédeni a jobbágyságot, vagyis inkább annak adózóképességét. Uralkodása vége felé a királynő még egy magyar vonatkozású rendeletet adott ki, a felvilágosodás szellemében fogant Ratio Educationist, mely Magyarországon segítette a laikus értelmiség létrejöttét, meggyorsította a hivatalnokképzést – ekkorra már öt „akadémia” működött –, s közvetve hatott az írásbeliség terjedésére is. (A század második felében már a felső paraszti réteg 15-20%-a írástudó!) A hetvenes években indult a magyar felvilágosodás, s 1770 és ‘90 között majd 10 ezer könyv jelent meg az országban, 1790-ben pedig megkezdődött a magyar nyelvű sajtó története. A jobbágyság helyzete a 18. századi Magyarországon A 18. században jogállás szerint a jobbágyság két csoportra oszlott: örökös és szabad költözésű jobbágyságra. Természetesen e társadalmi réteg ennél jóval több csoportra osztható: más volt a helyzete a kb. 600 mezővárosban lakó „polgárnak” és más a nyolcadtelekkel sem rendelkező zsellérnek. A szabadon költözők egy részét a taksások alkották, akik úrbéri kötelezettségeiket pénzzel megválthatták. Aföldesurak általában az örökös jobbágyoktól követeltek több robotot, a szabadon költöző, ha lerótta kötelezettségeit, előzetes bejelentés után elhagyhatta a birtokot. Az örökös jobbágynak erre csak ura adhatott engedélyt. A 18. század elején a munkaerőhiány miatt megindultak a telepítések, melyeket a helytartótanács kedvezményekkel segített. A rekonstrukció főleg a nyugati területeken haladt gyorsan, míg keleten az áthatolhatatlan vízi világ – az Alföld negyede állt víz alatt – és a homokos, sivár puszták nehezítették a munkálatokat. Az alföldi puszták betelepülésével a népmozgás (migráció) lehetősége egyre kisebb lett, a kedvezmények eltűntek, az állami terhek viszont fokozatosan növekedtek. Eddig mozgásban lévő, kiváltságos rétegek kényszerültek jobbágysorba, s az állami és földesúri adók fizetésére. Nyomasztó súlyuk ellen már 1735-ben felkelés tört ki Szegedinác Péró kapitány vezetésével, majd hasonló jellegű parasztmegmozdulás kezdődött 1753-ban. A jobbágyság anyagi erősödésével párhuzamosan már a század közepén jelentkezett az a földesúri törekvés is, hogy fokozzák a robotot. Ezt Mária Terézia kormányzata – az „adóalap” védelmében – sikertelenül kísérelte meg kordában tartani, ezért került sor az úrbéri viszonyok átfogó rendezésére. Az úrbéri rendelet mindenekelőtt a jobbágytelek (sessio) részeit és nagyságát határozta meg. Az egy hold nagyságú belső telekre építhette a jobbágy a házát, s itt volt a kert és a gazdasági udvar. A külső telek nagysága – a föld értékétől függően – 16 és 40 hold között változott. A rétek nagyságát ennek arányában állapították meg, a harmad-, negyed- vagy nyolcadtelkes jobbágyok kisebb részt használhattak. A legelőt, erdőt és tavat nem osztották fel, de a jobbágy használhatta ezeket. Megillette a faizás (lignatio) joga, tehát az erdőből kielégíthette tüzelőszükségletét, cserébe földesurának fát kellett vágnia és fuvaroznia. Ha nem volt erdő, nádlási jogot élvezett. Ha a községben szőlőművelés folyt, Szent Mihály napjától Szent György napjáig a jobbágy mérhetett bort, azon túl földesura. Az urbárium meghatározta a szolgáltatások mértékét is. A jobbágy urának 1 Ft cenzust (földbér), míg a mágnások országgyűlési költségeire subsidiumot fizetett. Őt terhelte a hadiadó (bellica),a vármegye igazgatásához szükséges házadó (domestica) és az urbárium által nem szabályozott, a helyi papot illető pénzbeli szolgáltatás. Aterménybeli szolgáltatások közül kiemelkedett a kilenced – az urbárium lehetővé tette pénzbeli megváltását –, valamint a tized. Idetartoztak a különböző ajándékok (csirke, borjú stb.) is. Legsúlyosabbnak a munkaszolgáltatás, a robot számított: évi 52 nap igás vagy 104 napi gyalogrobot formájában. A jobbágynak lehetősége volt maga helyett családtagot vagy bérmunkást robotba küldeni. Ez a szolgáltatás az egésztelkes jobbágyokat terhelte, a többiek telkük arányában voltak kötelesek a földesúri földön dolgozni. A munkaszolgáltatások közé tartozott a hosszúfuvar is, melyet a négy telekkel rendelkező jobbágy tartozott egy évben egyszer, kétnapi járóföldre teljesíteni. Végül az urbárium a jobbágy számára biztosította azt a jogot, hogy úrbéres ügyekben az úriszéktől a sedriához, s onnan a helytartótanácshoz fellebbezhessen. Bár Mária Teréziát az a szándék vezette, hogy a jobbágyság helyzetét stabilizálja, a század végére a parasztság helyzete fokozatosan romlott, ami II. Józsefet a későbbiekben tárgyalandó jobbágyvédő intézkedésre késztette. Ugyanakkor feltétlenül le kell szögeznünk, hogy a század elejéhez képest a paraszti élet minőségileg változott, új növények – len, dohány, burgonya, lóhere – terjedtek el, s a Helytartótanács kifejezetten támogatta a méhészkedést és a selyemhernyó-tenyésztést. A század végén a Szarvason mintagazdaságot és gazdasági iskolát alapító Tessedik Sámuel már értőbb közegben hirdethette új gazdasági módszereit. II. József felvilágosult abszolutizmusa A hatalomhoz vezető út József főherceg, Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc fia, születésétől Európa egyik legjelentősebb monarchiájának, a Habsburgok vezette heterogén államalakulatnak, valamint a német-római császári címnek várományosa volt. Atrónörökös születése feletti örömöt azonban beárnyékolta az osztrák örökösödési háború. 1741-ben Ausztria szinte egész Európával hadban állt, s igen csekélynek tűnt a kilátás a győzelemre. Mária Terézia legfontosabb szövetségeseinek a magyar rendek számítottak, s így nem is véletlen, hogy az 1741. évi pozsonyi országgyűlésen a csecsemő főherceggel a karján jelent meg. 1745-ben Lotharingiai Ferenc császárrá választásával a HabsburgLotaringiai-ház helyzete stabilizálódott, s az örökösödési háború lezárásával (1748) elhárult a Habsburgok trónjait fenyegető veszély. Ekkorra József már ténylegesen is a hatalmas birodalom örököse lett, s ennek megfelelően megkezdődött tudatos felkészítése az uralkodásra. A fiatal trónörökös nevelését szülei a lehető leggondosabban irányították: a kor neves katonai szakértőit és jogászait jelölték ki nevelőiül. A tantárgyak közt elsősorban az állam-, vallás-, természet- és a hűbérjog szerepelt, emellett azonban az olvasni szerető főherceg kedve szerint bővíthette történeti, földrajzi, valamint – az őt különösen érdeklő – technikai ismereteit. Mária Terézia azt is engedélyezte számára, hogy részt vehessen az Államtanács ülésein, hogy ezáltal betekintést nyerjen a birodalom kormányzásának rejtelmeibe. József azonban nem részvételt, hanem beleszólást kívánt az ügyekbe, s már 1761-ben kifejtette, hogy tíz esztendei egyeduralom esetén gyökeresen meg tudná reformálni a szerinte elmaradott birodalmat. 1765-ben erre váratlan lehetőség nyílt; elhunyt Lotharingiai Ferenc, s Józsefet császárrá választották. A látványos aktus azonban nem hozta közelebb az oly hőn áhított korlátlan hatalmat: Mária Terézia mellett csupán a „társuralkodó” hálátlan szerepe jutott neki. Magánélete sem alakult kedvezően – első feleségét, Pármai Izabellát viszonzás nélkül szerette, s mikor ő meghalt, dinasztikus érdekből a csúnya, s férje számára érdektelen bajor Mária Jozefát kellett elvennie, de miután ő is elhunyt, József úgy döntött, többé nem nősül meg. A korlátlan hatalomra való várakozás hosszú évei nem teltek haszontalanul; Falkenstein gróf néven beutazta jövendő birodalma szinte minden országát – Magyarországon több alkalommal is megfordult (1764, 1768) –, de eljutott Francia- és Oroszországba is. 1780. novemberében elhunyt Mária Terézia, s a már negyvenéves új uralkodó megindíthatta reformjait. Türelmetlenül, a körülötte lévőket (pl. Kaunitzot) meghallgatva ugyan, de a döntéseket egyedül meghozva (ez utóbbit igen fontosnak tartotta) látott hozzá, hogy birodalma elmaradott területeit felzárkóztassa a legfejlettebbnek tekintett Osztrák-Németalföldhöz. Új kormányzati modelljét s elképzeléseinek összességét Magyarországon jozefinizmusnak nevezték. A következőekben a jozefinizmus jellegzetes vonásait vizsgáljuk meg. A reformer II. József (1780-90) reformtevékenységének főbb elemei jól nyomon követhetőek akkor, ha rendeleteinek során végigtekintünk. A rendeleti úton történő kormányzás – a felvilágosult abszolutizmus e sajátossága – nem volt ismeretlen a Habsburgok államában; Mária Terézia a hétéves háború óta lényegében így kormányzott. József azonban minden eddigit felülmúló mennyiségben bocsátotta ki rendeleteit. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy uralkodásának majd minden napjára esik egy belőlük. Hogy a rendi alkotmányok ne korlátozzák, nem koronáztatta meg magát sem magyar, sem cseh királynak („kalapos király”), sőt a koronákat – illő tisztelettel ugyan, de – Bécsbe vitette. Rendeleteinek sorát 1781-ben a felvilágosodás szellemében fogant cenzúra-rendelet nyitotta meg. Ebben kivette az egyház kezéből a sajtócenzúrát, s egy állami könyvvizsgáló

bizottság kezébe adta, melyet Van Swieten, a felvilágosodás neves holland alakja vezetett. Ennél jóval nagyobb feltűnést keltett a szintén ez évben kelt türelmi rendelete, melyben az állampolgári jogok gyakorlását függetlenné tette a felekezettől, mert csak egyetlen különbséget volt hajlandó állam- és állampolgár közt elismerni; a társadalmi hasznosságot. E törvény nem az országban létező összes felekezetről, hanem a katolikusokról, a protestánsokról és a görögkeletiről rendelkezik. 100 család ezek közül már építhetett templomot, lelkészlakot és iskolát. A pápai bullák kihirdetését uralkodói engedélyhez kötötte, módosította az egyházkerületek határait, s korlátozta az egyház Rómával való közvetlen kapcsolatát. Az uralkodó betiltotta az egyházi ünnepek egy részét, állami szemináriumokat állított fel, hogy a papképzést megoldja. Azt a lépést azonban, hogy feloszlatta az oktató vagy betegápoló tevékenységet nem végző szerzetesrendeket, s szekularizálta (kisajátította) vagyonukat, a Szentszék már nem nézte tétlenül. 1782-ben VI. Pius pápa Bécsbe látogatott, ám vizitációját nem kísérte siker. A „fordított Canossa-járás” nem változtatta meg a találkozást kínosan kerülő császár véleményét: makacsul kitartott. 1781 és ‘85 között birodalma egész területén megszüntette az örökös jobbágyságot, a jobbágynak engedélyezte a szabad házasodást, mesterség tanulását és a költözést, valamint azt is lehetővé tette, hogy független bírósághoz forduljon. Ugyanakkor az úrbéri viszonyokat érintetlenül hagyta. A magyarországi jobbágyrendelet (1785) bevezetését siettette Horia és Kloska magyar nemeseket legyilkoló erdélyi parasztfelkelése, melyet császári csapatok vertek le. Még tartott a jobbágyrendelet bevezetése, mikor hozzáfogott legfontosabb elképzelésének, a Habsburgok régi álmának – a birodalom egységesítésének – megvalósításához. Megpróbálkozott azzal, hogy a tartományi önkormányzatokat, a még létező rendi különállást megszüntesse. 1784-es nyelvrendeletében a fejlett itáliai és németalföldi tartományok kivételével – mert ott a helyi hagyományok miatt ez kevés sikerrel járt – hivatalos nyelvvé a németet tette, birodalmát 13 körzetre osztotta, ezen belül pedig kerületeket jelölt ki. Magyarországot 10 kerületre tagolta, s ezzel az intézkedésével megtette az első lépést a nemesi alkotmány alappillérének számító megyerendszer megszüntetésére. Amikor azonban elrendelte a nemesség összeírását, melynek következménye új adórendszer bevezetése lett volna, megindult az ellenállás. A magyar nemesség jó taktikai érzékkel az alkotmány védelmére, s a nemzeti érzés csorbítására, valamint a leplezetlen abszolutizmusra hivatkozva lépett fel II. József ellen. Az uralkodó bázisát az is jelentősen csökkentette, hogy 1788-ban hosszú és súlyos áldozatokkal járó török háborúba fogott, melyet a társadalom szinte minden rétege megszenvedett. A felvilágosult értelmiség és esetleg a jobbágyság egy részének kivételével támogatásra alig számíthatott. A háborúban maga is halálosan megbetegedett, s betegágyán türelmi és jobbágyrendelete kivételével intézkedéseit visszavonta. Utódára, II. Lipótra (1790-92) forrongó birodalmat hagyott; Belgium elszakadt, a magyar rendek pedig tárgyalásokat kezdtek a porosz udvarral a magyar trón porosz jelölttel való betöltéséről. II. Lipót II. Lipót (1790-92) Mária Terézia harmadik, bátyjához hasonló tehetségű, bár annál jóval megfontoltabb és türelmesebb fia volt. Józseffel azonos nevelést kapott, s a kormányzás érdekében már korán el kellett sajátítania a francia, latin, cseh és olasz nyelvet. Aspanyol örökösödési háború után a Habsburgok jelentős itáliai területeket szereztek, melyek vezetése a család fiútagjainak jutott. Lipót közéleti szereplését nagyhercegként az 1737-ben megszerzett Toscanában kezdte. A felvilágosult uralkodó 1765-ben került trónra, majd munkatársainak olasz reformszakembereket választva, hozzálátott az állam reformjához. Ouesnay és Turgot elvei alapján felszámolta a céheket és monopóliumokat, szabaddá tette a mezőgazdaságot és a kereskedelmet, majd Montesquieu szellemében elválasztva a közigazgatást és igazságszolgáltatást, végrehajtotta a közigazgatás reformját. II. Józseffel ellentétben felismerte, hogy az önkormányzatoknak jelentős szerep jut az állam hatékonyságának növelésében, ezért bátyjával ellentétben támogatta azokat, sőt több alkalommal bírálta Józsefet központosító törekvései miatt. 1779-ben páratlan kísérletbe fogott: új alkotmányt dolgozott ki, mely népképviseleten alapuló censusos választási rendszert vezetett volna be Toscanában, modern büntetőtörvénykönyvet tartalmazott, s végeredményben megteremtette az alkotmányos monarchia alapjait. Reformjai befejezésére azonban nem maradt ideje; 1790-ben meghalt II. József, s neki kellett átvennie a birodalom irányítását. Józseftől zűrzavaros állapotokat örökölt, melyeken azonban hihetetlen kitartással két esztendő alatt úrrá lett. A reichenbachi konvencióban (egyezményben) rávette a poroszokat, hogy ne támogassák a magyar rendeket (1790), majd 1791-re befejezte a sikertelen török háborút és visszaszerezte Belgiumot. Az 1790/91-es országgyűlésen sikeres kompromisszumot kötött a franciaországi eseményektől, s a titokban Lipót által is bujtogatott jobbágyságtól megrettent magyar nemességgel. A dinasztia és a rendek viszonyát immár másodszor rendezte alaptörvény a 18. században (1722/23, 1791), mely kimondta: „Magyarország... szabad és az egész törvényes kormányformájára nézve – ideértvén annak minden kormányszékét – független ország, mely semmi más országtól vagy néptől nem függő, hanem tulajdon önállásával és alkotmányával bíró, ennélfogva törvényesen megkoronázott örökös királya, tehát őfelsége (II. Lipót) és utódai, Magyarország királyai által és saját törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára kormányzandó és igazgatandó.” (1791/X. tck.) A király és rendjei megegyezését betetőzte a korona ünnepélyes Budára szállítása, Lipót eskü utáni koronázása, valamint egy törvény a magyar nyelv középiskolai tanításáról. Ezek után Lipót figyelmét a külpolitikára koncentrálhatta: 1791 augusztusában Pillnitzben a porosz királlyal közös nyilatkozatban ítélte el a radikalizálódó francia forradalmat, de a nyílt katonai fellépéstől – felvilágosult gondolkodása, s a francia alkotmánnyal való rokonszenve miatt – tartózkodott. Az események radikalizálódását azonban már nem érhette meg, mert 1792 márciusában váratlanul elhunyt.

SZAKIRODALMI TÁJÉKOZTATÓ
Anderle Ádám: Spanyolország története. Móra, Bp. 1992 Antonova – Levin – Kotovszkij: India története. Kossuth – Gondolat, Bp. 1981 Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc. Dante, Bp. év nélkül Baktay Ervin: India története. Bp. é. n. Ifj. Barta János: A nevezetes tollvonás. Akadémiai, Bp. 1978 Ifj. Barta János: Mária Terézia. Gondolat, Bp. 1988 Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története. Magyar Történelmi Társulat, Bp. 1987 Bánkúti Imre: A szatmári béke. Akadémiai, Bp. 1981 Bene Sándor – Borián Gellért: Zrínyi és a vadkan. Helikon, Bp. 1988 Benedek István: Az értelem dicsérete. Minerva, Bp. 1987 Benke József: Az arabok története. Kossuth, Bp. 1987 Bertényi Iván – Gyapay Gábor: Magyarország rövid története. Maecenas, Bp. 1993 Bitskey István: Pázmány Péter. Gondolat, Bp. 1986 Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század. Gondolat, Bp. 1985 P. Chaunu: A klasszikus Európa. Bp. 1971 Csató – Jemnitz – Gunst – Márkus: Egyetemes történeti kronológia. Tankönyvkiadó, 1986 Csizmadia – Kovács – Asztalos: Magyar állam- és jogtörténet. Tankönyvkiadó, Bp. 1981 G. Duby – R. Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat, Bp. 1975 J. B. Duroselle: Európa népeinek története. Officina Nova, Bp. é. n. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Politzer és fia, Bp. 1946 Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Szerk.: Benda Kálmán. Akadémiai, Bp. 1980 Európa története. Szerk.: Gunst Péter. Csokonai Kiadó Kft., Debrecen, 1993 Fischer – Fabfian: A német császárok. Európa, Bp. 1985 E. Fridell: Az újkori kultúra története. Holnap, Bp. 1991-1993 R. Friedenthal: Luther élete és kora. Bp. 1977 Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth, Bp. 1982 Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat, Bp. 1987 A gondolkodás évszázadai. Szerk.: Lovas György. Minerva, Bp. 1986 Hajnal István: Az újkor története. Révai, Bp. 1936 Hankiss Elemér – Makkai László: Anglia az újkor küszöbén. Bp. 1965 H. Hearder: Olaszország rövid története. Maecenas, Bp. 1992 Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén. Gondolat, Bp. 1976 Hercegh Géza: Magyarország külpolitikája (896-1919). Kossuth, Bp. 1987 C. Hibbert: A Medici-ház tündöklése és bukása. Holnap, Bp. 1993 Hogyan éltek elődeink? Szerk. Hanák Péter. Gondolat, Bp. 1978 Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. Bp. 1935 Horváth János: A nagyhatalmak megalakulása 1648-1715. Gyula, 1910 D. Howath: Az Armada pusztulása. Kossuth, Bp. 1984 Jamadzsi M.: Japán – Történelem és hagyományok. Gondolat, Bp. 1989 P. Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai, Bp. 1992 Koronás portrék. Szerk.: Szvák Gyula. Kozmosz Könyvek, Bp. 1989 Köpeczi Béla: A francia felvilágosodás. Gondolat, Bp. 1986 Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk.: Glatz Ferenc. Pallas Lap- és Könyvkiadó, Bp. 1989 Magyarország története (1526-1686) Szerk.: Pach Zsigmond Pál. Akadémiai, Bp. 1987 Magyarország története (1686-1790) Szerk.: Ember Győző. Akadémiai, Bp. 1989 Marczali Henrik: Mária Terézia. Maecenas, Bp. é. n. Matúz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai, Bp. 1990 Mortier: Az európai felvilágosodás fényei és árnyai. Gondolat, Bp. 1983 Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. Zrínyi, Bp. 1986 Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szt. István Társulat, Bp. 1991 Péter Katalin: A magyar romlásnak századában. Gondolat, Bp. 1979 Péter Katalin: Esterházy Miklós. Gondolat, Bp. 1985 Polonyi Péter: Kína története Maecenas, Bp. 1994 Poór János: Az állam első szolgái. Progresszió, 1989 II. Rákóczi Ferenc emlékiratai. (ford.: Vas István) Bp. 1951

Satori Bhante: A sintoizmus. Gondolat, Bp. 1990 Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás (1440-1711). Háttér, Bp. 1990 Szántó György Tibor: Anglia története. Kozmosz, Bp. 1986 Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Ecclesia, Bp. 1982 Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi. Holnap, Bp. 1993 Szemjonova: Erkölcsök és szokások Nagy Péter birodalmában. Gondolat, Bp. 1989 Szürke eminenciások. (vál.: Szvák Gyula) Kozmosz könyvek, Bp. 1989 Tokody Gyula – Niederhauser Emil: Németország története. Akadémiai, Bp. 1983 Újváry Zsuzsanna: „Nagy két császár birodalmi között”. Gondolat, Bp. 1984 Urbán Aladár: Köztársaság az Újvilágban. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1994 Varga J. János: A fogyó félhold árnyékában. Gondolat, Bp. 1986 P. Vilar: Spanyolország története. Gondolat, Bp. 1984 Wittmann Tibor: Németalföld aranykora. Bp. 1965 Zachar József: Idegen hadakban. Magvető, Bp. 1984 EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG a 16. században. 3 A földrajzi felfedezések és hatásaik. 3 Felfedezések és gyarmatosítások. 3 A portugálok kezdik. 4 A felfedezések második hulláma: a spanyolok. 4 A felfedezések harmadik hulláma: angolok, hollandok, franciák. 6 Szibéria meghódítása: kozákok, kereskedők, prémvadászok és parasztok. 6 A világgazdaság új rendszere. 6 A világ területi felosztása. 7 Spanyolok az Újvilágban. 8 A portugálok. 8 A kereskedelmi világkapitalizmus kora (1640–1780) 9 Európa általános jellemzői a 16. században. 10 Népességnövekedés, árforradalom és következményei 10 Kereskedelmi útvonalak és szervezetek. 12 Hatalmi viszonyok Európában. 14 Az államhatalom megerősödése – az abszolutizmus. 15 Nemzetközi kapcsolatok és konfliktusok. 16 A reformáció és az ellenreformáció. 21 Európa államai a 16. században. 29 Anglia a 16. században.. 29 VIII. Henrik. 30 Angliai Erzsébet 31 Franciaország a 16. században.. 33 A század első fele. 34 A vallásháború időszaka. 35 IV. Henrik. 37 Spanyolország a 16. században.. 37 I. Károly. 37 II. Fülöp. 39 A német-római császárság a 16. században.. 40 I. Miksa. 40 V. Károly. 41 I. Ferdinánd és II. Miksa. 42 II. Rudolf 43 Itália a 16. században. 44 Németalföld a 16. században. 44 Skandinávia a 16. században. 45 Lengyelország a 16. században. 46 Oroszország a 16. században. 48 Az Európán kívüli világ a 16. században. 51 Az iszlám világ. 51 Az oszmán világhatalom kialakulása. 51 Irán. 56 India: a Nagymogul Birodalom.. 57 A Távol-Kelet története. 58 Kína a Ming-dinasztia (1368-1644) korában. 58 Japán. 60 MAGYARORSZÁG a 16. században. 64 Magyarország története a 16. században. 64 A Jagellók kora. 64 II. Ulászló trónra kerülése. 64 II. Ulászló kormányzata. 65 Társadalmi változások a Jagelló-kor elején. 65 II. Lajos. 68 Az ország három részre szakadása. 71 A kettős királyválasztás. 71 Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd harca a hatalomért 72 Buda eleste. 75 Az ország felosztottságának állandósulása. 75 A ‘40-es évek hadjáratai 75 1552. 77 Szigetvár és Drinápoly. 78 A magyar gazdaság változásai a 16. században.. 79 A 16. századi magyar társadalom... 80

A reformáció elterjedése Magyarországon.. 82 A Királyi Magyarország kormányzata. 83 Az Erdélyi Fejedelemség. 86 A török berendezkedés Magyarországon. 87 Kül- és belpolitika az 1570-80-as években.. 89 A Királyi Magyarország. 89 Báthori István erdélyi fejedelemsége. 90 A tizenöt éves háború.. 91 A Bocskai-felkelés. 94 EURÓPA a 17. században. 97 A 17. század története. 97 Európa általános jellemzői a 17. században.. 97 A század gazdasága és társadalma. 97 Az államok belpolitikája. 99 Nemzetközi kapcsolatok és konfliktusok. 100 Az előző század öröksége. 101 Az államok külpolitikája. 102 A század nemzetközi eseménytörténete. 104 Európa államainak története a 17. században.. 109 Franciaország a 17. században. 109 Spanyolország a 17. században. 114 Itália a 17. században. 115 Hollandia a 17. században. 115 A Német-római Császárság a 17. században. 116 Anglia a 17. században. 120 Skandinávia a 17. században. 125 Lengyelország és Oroszország a 17. században. 126 MAGYARORSZÁG a 17. században. 129 A 17. századi magyar fejlődés általános jellemzői 129 Bevezetés. 129 Az Erdélyi Fejedelemség. 129 Gazdaság és társadalom.. 130 A Királyi Magyarország. 130 A gazdaság és a társadalom jellemzői 131 A török hódoltság területe. 133 A 17. század első felének eseménytörténete. 134 Az Erdélyi Fejedelemség története a század első felében.. 134 Báthori Gábor fejedelemsége. 134 Bethlen Gábor fejedelemsége. 134 I. Rákóczi György fejedelemsége. 137 A Királyi Magyarország története a század első felében.. 138 Az 1608. évi országgyűlés és hatásai 138 Gróf Esterházy Miklós. 139 Pázmány Péter. 140 A 17. század második felének eseménytörténete. 141 Bevezetés. 141 Az Erdélyi Fejedelemség története a század második felében.. 141 II. Rákóczi György fejedelemsége. 141 Apafi Mihály fejedelemsége. 142 A Királyi Magyarország története a század második felében.. 143 Zrínyi Miklós. 144 A Wesselényi-féle rendi szervezkedés. 147 I. Lipót abszolutisztikus törekvései 148 A Thököly-féle felkelés. 149 A török kiűzése Magyarországról 151 Az ország felszabadításának politikai következményei 155 EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG a 18. században. 157 A 18. század története. 157 Európa általános jellemzői a 18. században.. 157 Hatalmi helyzet és a háborús konfliktusok. 157 A francia felvilágosodás. 159 Állam- és gazdaságelméletek a 18. században. 161 A felvilágosult abszolutizmus. 165 Nemzetközi kapcsolatok a 18. században. 166 A nemzetközi helyzet (1763-89) 170 Európa és az Egyesült Államok a 18. században.. 170 Franciaország a 18. században. 170 Nagy-Britannia a 18. században. 173 Németország a 18. században. 177 A Habsburg-monarchia a 18. században. 182 Skandinávia a 18. században. 184 Dél-Európa a 18. században. 186 Lengyelország a 18. században. 188 Oroszország a 18. században. 190 Az Amerikai Egyesült Államok létrejötte. 193 Az Európán kívüli világ a 17-18. században.. 197 Az iszlám világ. 197 A Távol-Kelet története. 202 MAGYARORSZÁG a 18. században. 205 Magyarország története a 18. században. 205 Bevezetés. 205 A Rákóczi-szabadságharc (1703-11) 206 A szabadságharc kitörésének okai és körülményei 206 A szabadságharc sikerének feltételei 208 A Rákóczi-szabadságharc állama és országgyűlései 209 A szabadságharc katonai eseményei 210 Magyarország a Habsburg Birodalomban.. 212

Magyarország a Habsburg Birodalomban.. 212 III. Károly. 212 Mária Terézia. 215 II. József felvilágosult abszolutizmusa. 217 II. Lipót 219 SZAKIRODALMI TÁJÉKOZTATÓ.. 221

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful