Baranyi Tibor Imre

MÁGIKUS SZOLIPSZIZMUS

„Átmaivedam agra Ásit” („Kezdetben az egész világ Önmagam voltam”) Brihadáranyaka Upanisad I. 4. 1.

Ha e helyütt definiálni akarjuk, hogy a tradíciók és vallások transzcendens egységét mint közös eredőpontot képező Primordiális Tradíció levezetett létszemlélet doktrínái között mi az, ami a legalapvetőbb és leglényegesebb, akkor azt kell mondani, hogy ez a metafizikai abszolutizmus. Sem Tradícióról, sem metafizikai doktrínáról nem beszélhetünk, ha ebben ultimális célként a metafizikai abszolútum léte, realizálhatósága, illetve realizálásának igénye – közvetlen vagy közvetett módon – nincs kimondva. A metafizikai Abszolútum (amely nem fogalmi absztraktum, s kiváltképp nem pszichológiai értelemben vett archetípus az archetípusok körében) egy végső nagyságrendű hatalmi potencialitásként tételezhető, amely a tradicionalitástól elválaszthatatlan metafizikai Realizáció során közvetlen realitássá válik. Eszerint nem csak arról van szó tehát, hogy van metafizikai Abszolútum, hanem arról is, hogy ez a „vanság” közvetlenül megtapasztalható, ha – „Önmagamként” – megvalósítom. A metafizikai Abszolútum radikális erejű tételezése egy a tradíciókhoz – és indirekt módon minden originális valláshoz – a legelválaszthatatlanabbul hozzátartozó hyperontológai igazság és egy ebből deriválható létszemlélet feletti létszemlélet (és létszemlélés) birtokba vétele nélkül sohasem vezethetne a fenti, metafizikai értelemben vett Realizációhoz. E mindent eldöntő jelentőségű igazság tulajdonképpen az ind-hindu tradíció Átma-vádája, aminek alacsonyabb, filozófiai szintű – egyszersmind a filozófián túlra mutató – megfelelője a szubjektív idealizmus pozitív értelemben végletekig vitt formája, ami nem más, mint az úgynevezett szolipszizmus. Ha e ponton meg akarjuk érteni a metafizikai tradicionalitás „religio-felettiségét”, a religiókon túlmutató orientációját, ha meg akarjuk érteni „abszolutizmusát”, továbbá a „centrum”, a „pólus”, a „royalitás”, a „szolaritás”, sőt a „jobboldaliság” igenlésének legmélyebb szerepét, továbbá, ha meg akarjuk látni azt, ami ezeket konzekvensen összekapcsolja és közös esszenciájukat képezi, akkor a szolipszizmus elvére kell figyelnünk és koncentrálnunk, amely szemléletünkben szupra-filozófiai, transzfilozófiai módon, tradicionális szimbólumokba és spirituális attitűdökbe öltöztetetten van jelen. Szuprafilozófiai, ezoterikus, metafizikai és tradicionális szolipszizmust azért kell mondanunk, mert ahogy Julius Evola világosan felhívta a figyelmet a centralitás nélküli univerzalizmus veszélyeire (ennek történelmi formáival együtt), ugyanúgy nagy hangsúllyal kell beszélni az abszolutisztikus nivelláció és deviáció veszélyeiről is

(történelmi formái mellett, ennek filozófiai megfelelője a racionális, mechanikus, majd irracionális szubjektivizmus és individualizmus). A szolipszizmus szabad fordítása – kissé magyartalanul – az, hogy ’egyedül önmaga(m)izmus’. Fundamentális valósága értelmében az Egyetemes Lehetőség totalitásában egyetlen olyan aktuális realitás van, amely önmagát maradéktalanul Önmagaként, „Önvalóként”, Szubjektumként, Self-ként, vagyis Átmáként (vagy alaptőformában Átmanként) tételezheti és – tegyük hozzá! –tapasztalhatja; Átmá a léttel egybeeső tudatnak a lét- és tudatfeletti Centruma, s ez első és végső soron – tehát helyesen értve – nem más, mint Önmagam (Átmá). Meg kell állapítani: a tudat és a lét egy és ugyanaz (amennyiben mind a lét, mind a tudat a legtágabb értelemben vett létet és tudatot jelöli, tehát az utóbbi maradéktalanul azt is, amit a modern pszichológia – meglehetősen helytelenül – „tudatalattinak” vagy „tudattalannak” nevez). A létnek – s ily módon a tudatnak is – egyetlen Centruma, illetve Átmája van, s ezen Átmá kizárólag az egyes szám első személy irányában, a közönségesen saját személyként, majd „Én”-ként adódó öntapasztalás intenzifikációjának a vonalán kereshető, illetve ennek abszolút betetőzéseként realizálható. A metafizikai Realizáció tehát Önrealizáció. Ily módon a szanszkrit Átmá (Átman) „psyché”-ként, „világpsyché”-ként „a dolgok lényegeként” és hasonlókként való fordítása félrevezető és téves; téves továbbá olyan psychikai alanyként való értelmezése, amely a psyché szubtilis terrénumaiban „van” valahol, mert az, amire utal, a lokalizálhatóság értelmében valójában nincs sehol, hanem – megismételve – a lét léten túli, illetve a tudat tudaton túli Centruma. És mivel végső soron minden a Centrum manifesztációja, továbbá mivel ez önnön ultimális esszencialitásommal egyértelmû, ebből az is következik, hogy mindaz, ami a tudati létben mint bárminő folyamat végbemegy, az Önmagam (Átmá) által végbemenő folyamat, ahogy mind a konkrét, mind a szubtilis tárgyak és tárgyiasultságok totalitása is az Önmagam (Átmá) tárgyiasult totalitása. A közvetlen átélés síkján ez a következőképpen vethető fel: a világban számos létező, például számos ember van – ez nyilvánvaló tény. Ugyanakkor ‘saját személy(iség)’ (sva-svatva), „én” (aham), de legfőképpen Önmagam (Átmá) kizárólag egyetlen van, s ez az egyetlenség mindig önmagam irányában keresendő. Senki és semmi más vonatkozásában nem tapasztalom és nem tapasztalhatom, hogy a saját személyem, vagy az én „én”-em lenne. Minden és mindenki más „az”-ként, illetve „ő”-ként (legfeljebb „te”-ként) jelentkezik világgal kapcsolatos átélésemben. Ebben az értelemben egyedül vagyok az egész tudati létben. Nem általános értelemben vett emberként, individuumként, személyként vagyok abszolút egyedülvaló, hanem a saját személyemen, az én „én”-emen keresztül manifesztálódó Önmagamként (Átmá-ként). S ez végső soron azt jelenti, hogy rajtam – mint Átmán – kívül az egész tudati létben senki és semmi nincs, vagy ami ugyanaz, a tudati lét teljes-totális univerzalitása az Önmagam (Átmá) teljes-totális univerzalitása. Az, ami a közönséges átélés során mintegy exszisztálni látszik, egy illúzió értelmében exszisztál, s ez nem azt jelenti, hogy annak léte nem reális, hanem azt, hogy léte az Átmá-i centralizáltságú tudatomtól függően reális.

Én – személyként – a világban vagyok, ugyanakkor a világ a tudatomban van. Ha halálom történetesen egybeesnék tudati kioltódásommal – ahogyan azt például az ateista materializmus vallja –, ezzel együtt a világ is megszűnnék exszisztálni. Halálom után de facto senki és semmi nem exszisztálna. Nemcsak én szűnnék meg a világ számára, de – eo ipso – a világ is megszűnne a számomra. Mint azt a jelen problémával kapcsolatos, fundamentális jelentőségű előadásaiban és írásaiban László András is leszögezi1, a szolipszizmus és ennek metafilozófiai korrekciója mint a lét szemlélésének a bázisa minden religionális és minden, a Tradíció által vezérelt út bejárásának alapkövetelménye. A metafilozófiai szolipszizmus, illetve az ind-hindu hagyomány Átma-vádájának (illetve mindannak, ami ezzel ekvivalens2) feltétlen igenlése, továbbá átélő beteljesítése nélkül nemhogy metafizikai realizációról, de még a lapos szentimentalitást túllépő vallásosságról sem lehet beszélni. Itt meg kell jegyezni, hogy az a primordiális idea, amely önnön immanens aspektusában elsősorban egy metafizikai szolipszizmusként koncipiálható, transzcendens vonatkozásában olyan szimbolikus megfogalmazások és doktrínák formájában jelentkezik a tradicionális világban, mint az axialitás, a polaritás, majd ebből adódóan a szolaritás, a royalitás–imperiumitás, a hierarchikus organicizmus és az ontológiai imperializmus etc. Ez utóbbiak tehát normálisan ugyanannak az ideának a – különböző vonatkozásokban való – „külső” realizációját képezik, amiből az is következik, hogy a szolipszisztikus önátélés elhalványulásával és kihunyásával ezek faktuális megvalósulásának a lehetősége – egy involutív folyamat keretében fokozatosan – lecsökken. A tradicionális szimbólumok a valódi szellemi átélés hiányában egyre inkább kiüresednek, majd az egész vonalon egy átfordulás következik be, fokozatosan egyre nagyobb teret adva annak az antitradicionális világnak, amelynek egyik első számú produktora éppen az itt szóban forgó ’önátélésbeli perverzió’ (viparyaya): a szolipszisztikus helyzet eleven tudatának az elhomályosulása. Ennek során az ember fokozatosan elveszíti az Önmagával való azonosságának, illetve az Önmagától való származásának metafizikai tudatát, amely elveszítés mind az úgynevezett benső, mind az úgynevezett külső világban egy egyre kritikusabb megmérgeződésként és elsötétülésként jelentkezik. A tradicionális létátélés értelmében minden létező, ember, tárgy, dolog szimbólum. A szolipszizmus megértésének egyik alapja a saját-személyiség (sva-svatva) lényegi mibenlétének a megértése, aminek a kapcsán a nem-értés nemegyszer úgy vetődik fel, hogy azt mondják, mindenki vallhatja magáról, hogy a tudati létben ő rendelkezik az egyetlen saját-személyiséggel, vagy hogy ő is énként (!) éli át önmagát. Ebben némelyek egyenesen a szolipszizmus cáfolatát vélik felfedezni. Ám aki ekként vélekedik, nyilván semmit sem ért. Mert tudniillik az adekvát felvetés az, hogy amikor valaki kifejti számomra, hogy ő is egy „én”, akkor ebből nem az következik, hogy ő ezután számomra is „én” lesz, hanem az, hogy egy létbeli (tudati) szimbólum önnön saját-személyi vagy „Én”-kénti egyedülvalóságomról beszél. Itt a magyarázatot azért kell pusztán az énség szintjéig vinnünk, mert az Önmagamság állapota számára nem

felszabadító és „megfelelő”, hogy „más nem lehet »Én«”, miközben az „Én” tudatossága számára ez igaz (és felszabadító is). Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy bizonyos értelemben természetesen „mindenki” lehet szolipszista – elvben és pozitíve megengedve és lehetővé téve – és ez a szolipszizmus verifikálása szempontjából fontos is; amit mondani kell, tisztán az, hogy ez a „mindenki” énrajtam – a metafizikai önrealizáció vonatkozásában – nem segít.3 „Ego, et Pater unum sumus” (’Én és az Atya egy vagyunk’) – mondja Jesus Christus (Secundum Ioannem 10:30). Ennek és számos más tradicionális tételnek az értelmezésekor ugyanez a probléma merül fel. A felszínesebb – noha vallási szinten elfogadható – megközelítés szerint ez azt jelenti, hogy ő, Jesus Christus, a kereszténység megalapítója – mint történeti személyiség, aki hozzávetőlegesen kétezer évvel ezelőtt élt, valahol Galileában – és az „Atya” egy. Ez a rátekintés tehát pusztán dogmatikai szinten4 kétségtelenül igaz, azonban a tétel inherens idealitásának az aktivizálásában nagyságrendi szintekkel csekélyebb a jelentősége, mint annak a komolyabb és elmélyültebb értelmezésnek, miszerint „Én és az Atya vagyunk egy”; tehát nem ő, az „álomalak”, hanem Én mint Jesus Christus, Én mint Átmá vagyok az „Atyával”, a lét léten túli – itt vallási kifejezéssel illetett – centrumával egy.5 Ez az egység önnön Átmá-i realizáltságom mértékének megfelelően aktuális. Vagyis – és ez csak látszólag tautológia – akkor vagyok Önmagammal (Isten) egy, ha önmagamat hiánytalanul Önmagamként (Átman) élem meg. A szolipszizmus megfelelő megértése végett határozott disztinkciót kell tenni az Átmá (Önmagam) és a személyiség között. A személyiség értelmezésünkben Átmá vagyis Önmagam önátélésbeli lefokozódásának eredménye, olyannyira, hogy ki kell mondani: önmagam, mint feltételekhez kötött személyiség és Önmagam, mint feltétlen Átmá között terül el a Kozmosz, a Kozmoszok teljessége. Jóllehet személyiségemen keresztül az Átmá nyilatkozik meg, e kettő messzemenőkig nem azonosítható, (ahogy természetesen végletesen el sem választható). A legdurvább szellemi eltévelyedések egyike, amikor a személyi kötöttségek között eszmélő ember önnön lehatárolt személyiségét összetéveszti az Átmával.6 Átmá mint abszolút Esszencia7 a princípiumok metafizikai Princípiuma vagyis a metafizikai Abszolútum. Az autentikus spirituális praxis során a cél tehát önmagamnak, mint lefokozott hatalmi potencialitásokkal rendelkező személyiségnek a visszavezetése – Önmagam által, és az Önmagamság különböző, egyre intenzívebb fokozatain keresztül – Önmagamba, mint esszenciális Abszolútumba. Ez a metafizikai Ön-realizáció útja. A maradéktalanul Önmagamba redukált Önmagamat ezután már Önmagamnak sem nevezhetem: ez az Egy-feletti metafizikai Zéró (Tao), vagy ami ugyanaz, a metafizikai Abszolútum. A tradíciók, kiváltképp az ind-hindu tradíció, a lét- és tudatállapotokkal kapcsolatban máyáról beszélnek. A máyá ’illuzórius valóság’. Nem azt jelenti tehát, hogy a létállapotok valami „irreális” káprázatszerûség fogságában vannak, hanem azt, hogy az állapotok csak a tudattól, az Átmá-i centralizáltságú tudatban és ettől függően exszisztálnak. Egy mágia tartja fenn a létet, és ennek a lét totalitását átható

mágiának az Ura a lét létfeletti centruma. A létállapotok multiplicitásának valamelyikébe tagozódó személyiség viszont nem ura a lét mágiájának, noha a középponttól nincs teljesen elválasztódva; bár uralkodik rajta a varázslat hatalma, nincs teljesen elvarázsolva. A lét és a tudat totalitása, aminek például a látható univerzum csak parányi része, a varázslat urának pozícióját elfoglaló varázsló és a teljes elvarázsoltság két pólusa között feszül ki. Így kell felvetni: elvarázsolt voltom varázslóvá való transzformálása értelmében önmagamat csak elvarázsolt személyiségemből, mint a személyi identifikáció kiindulópontjából vezethetem vissza Önmagamba, a varázsló pozíciójába, a Realitásba. A filozófiai szubjektív idealizmus, illetve a szolipszizmus metafilozófiai korrekciója értelmében az Önmagammal egybeeső Átmá a lét létfeletti Ura:Átmáként mágikusan és Világkirályként uralkodom Önmagam és az Önmagammal azonos univerzum totalitása felett. Ez a metafizikai tradicionalitásnak még leginkább megfelelő létszemlélet a mágikus transz-idealizmus, és még inkább a (theourgo-)mágikus szolipszizmus. A (theourgo-)mágikus szolipszizmus átélő beteljesítése Önmagam abszolút realizálhatóságának felismerése. Felismerése annak, hogy Önmagam elvarázsoltságban lévő önmagamból, mint szubsztancialitással terhes személyiségből való tökéletes visszavarázsolása-visszavezetése – Önmagam által – abszolút, esszenciális Önmagamba, megfelel az Üdvözülésen (Salus) is túli abszolút és tökéletesen tökéletes, metafizikai Felébredésnek(Samyak-sam-bódhi).

Jegyzetek Az egész probléma kapcsán lásd László András: Tradicionalitás és létszemlélet, Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 1995, különös tekintettel az I. fejezetre (A saját személy, az énség és az önmagamság). [vissza]
1 2

Például a buddhizmus – ennek csak látszólag ellentmondó, ám végső soron és lényegileg ugyanazt tanító – anátma-vádá-ja. [vissza] Horváth Róbert: Bevezetés a hyperfilozófiai szolipszizmusba. Kézirat, 1996. [vissza]

3

Egy metafizikai idea dogmatikai korlátozása kapcsán, lásd Frithjof Schuon: De l’Unité transcendente des Religions (Párizs, Gallimard, 1948) I. fejezet. [vissza]
4

„A későkori idealizmus konklúziójaként azt látjuk, hogy az Idea nem uralja a teljes tapasztalatot, legfeljebb teljesen indetermináltnak veszik, valamint a weberi »Tudás« univerzális ürességének, a gentilei »tiszta Tettnek« (…) – valami tisztán formálisnak, ami mindenféle dologra egyaránt vonatkoztatható. Ezen indetermináltságot túl kell haladni. (…) Az abszolút szabadság fogalmát abban az értelemben kell meghatározni, amelynek alapján azt mint szellemet, mint Én-t kell felfogni. Ez az alapvető pont. (…) Ugyanakkor ez egy olyan [modern] motívum viszonylatában, amely különböző formákban az absztrakt idealizmusban megjelent éles összeegyeztethetetlenséghez vezet. (…) Meddig és milyen feltételek mellett tartható az idealizmus álláspontja az individuum élő totalitásának elvetése nélkül, vagyis annak megtartásával? Ez a megoldandó probléma. (…) az Én teljes mértékben kiegyezve kell, hogy legyen önmagával és önmaga miatt, nemcsak jogilag, hanem ténylegesen, tapasztalata
5

teljességében véve: ezen felfogásban is újra megerősíteni kellene az ön-elégségesség és a „más” redukciójának idealista motívumát (…) Mindez arra a felső rendre vonatkozik, amely már nem a  [nem a bölcsesség szeretete], hanem  [bölcsesség] rendje, s a belső és esszenciális értelemben vett cselekvésé, amely alapelvei és alkalmazásai vonatkozásában – egészen a történelem és a civilizáció egy meghatározott metafizikájáig elmenően – lehetőségeinkhez mérten kifejezésre került más munkáinkban.” Julius Evola: Teoria dell’Individuo Assoluto. Edizioni Mediterranee, Roma, 1988, 22., 21., 23., oldal (Premessa). [vissza] „…»a nehézség a személyiség Valósághoz idomításában rejlik«. Itt tulajdonképpen az önös énség kagylóhéjának széttöréséről van szó.” Julius Evola: A felébredés doktrínája, II. rész, 11. fejezet., In: Julius Evola–Frithjof Schuon, Zen – A szamurájok vallása (Öt tanulmány a japán buddhizmusról), Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 1996., 52. oldal. Lásd tovább, La dottrina del Risveglio, Mediterranee, Roma, 1995, I. részt. [vissza]
6 7

Vö. Baranyi Tibor Imre: A metafizika Kettős: Esszencia – szubsztancia. [vissza]