Baranyi Tibor Imre

A METAFIZIKAI KETTŐS: ESSZENCIA – SZUBSZTANCIA
Ahhoz, hogy bármiféle megnyilvánulás létrejöhessen, az őseredeti ontológiai–

metafizikai Egységnek meg kell bomlania, ketté kell válnia, majd meg kell sokszoroznia önmagát. Ez a megbomlás azonban kizárólag kozmológiai szempontból, a későbbi megnyilvánulás szemszögéből realitás: maga a metafizikai Egység úgy sokszorozódik meg, hogy ezáltal önnön Egység volta nem szenved csorbát. Hasonlóképpen a legdifferenciálatlanabb téridomhoz, a gömbhöz, amelynek területe (és felszíne) az egyetlen középpont megannyi modalitása, s ezek a modalitások – noha valóban a középpont megsokszorozásának eredményei – magát a középpontot semmilyen értelemben nem befolyásolják. Legmagasabb értelemben már maga az Egység sem a primer valóság, merthogy ennek Egység volta csak annak viszonylatában áll fenn, ami nem-Egység, ami kettőség, majd később sokaság. A sokszerűségnek kétségtelenül az Egység a princípiuma. A még ezt is megelőző, abszolút kezdettelen és végtelen Valóság azonban – minden princípiumok princípiuma – a metafizikai Zéró. A metafizikai „Zéró” – összhangban a kínai univerzalizmus Tao-jával – messze nem azonos a Semmivel (mert a „Semmi” – ebben a felfogásban – az, amit az újkori matematika a „végtelennel”-nel jelöl, vagyis az, ami tulajdonképpen az 1/x függvény görbéje által közelített horizontális aszimptota elérésével lenne egyenlő)1, hanem éppen ellenkezőleg, ez maga a – nem megnyilvánuló – abszolút Mindenség mint az önmaga összetartottságát el nem hagyó hypercentrum szimbolikus kifejeződése. Az Egység magának a metafizikai Abszolútumnak (Zérónak) a lenyomata a sokszerűségben. Az Egység az abszolút Mindenség fénye a relatív sokszerűségben. A megnyilvánulás, a megnyilvánult világ az Egység mágikus megsokszorozódása. Azért mágikus, mert az Egység oldaláról nincs semmiféle megsokszorozódás; ez csak a megnyilvánulás szemszögéből létező – valóságnak tetsző – varázslat (măyă). Létezik is és illúzió is, mert az maga is varázslat, amiben feltárulva valóságnak látszik. Másfelől a metafizikai Zéró nem más, mint az abszolút ’Üresség’, a Mahăyănabuddhista hagyomány Súnyatăja értelmében. Az Üresség a „Semmi” viszonylatában pontszerű Egység. Az Egység nem megnyilvánult, hanem minden megnyilvánulás princípiuma. Ha a megnyilvánulás szimbolikusan egy gömb, a megnyilvánulás princípiuma e gömb középpontja. Ez a középpont nincs valahol és nincs sehol a térben, mert a teret (is) éppen ez hozza létre, azáltal, hogy megsokszorozza önmagát. Hasonlóképpen az Egység sincs valahol és nincs sehol a megnyilvánult létben, mert

a megnyilvánult létet éppen ez hozza létre, azáltal, hogy megsokszorozza önmagát. Ezt fejezik ki a világ létrejöttével foglalkozó Brãhmana-szövegek, amikor azt mondják, hogy a világ „önmegtagadás” (tapas) révén keletkezett. Ebben a terminológiában a megnyilvánulás nem más, mint az Egységtapasa. A kérdés, hogy az Egység – a tapas révén – miért hozza létre a megnyilvánulást, tulajdonképpen értelmetlen, pontosabban nem a meg-válaszolhatóság értelmében vett kérdés. Mert az Egységből nézve a lét szabad: sem oka nincs, sem célja. Másrészt azt is minden hagyomány tudja, hogy a világ milyenségének végleges és teljes leírása voltaképpen abszurdum. A megnyilvánulás dialektikus szintjén az egyik oldalon valamit állítani, valaminek az implicit tagadását jelenti a másikon. Márpedig a Princípium számára minden lehetséges – és mindennek az ellenkezője. Amikor egy tradicionális tan mégis ad e tárgyban valamifajta descriptio-t, azt nem puszta fenomenológiai, hanem főként praxeológai célzattal teszi, vagyis a leírásnak mindig van bizonyos – létrendi változásokat lehetővé tevő – konzekvenciális perspektívája. Valójában nem az a lényeg (mint azt a például modern tudomány véli), hogy önmagában milyen a világ, hanem hogy e „milyenségből” – mintegy konzekvenciaként – meglássam az utat, amely a korlátozott „világból” (a sokszerűségből) a korlátlan „világ felettibe” (az Egységbe, önnön Egység voltomba) visszavezet. A különböző tradicionális kozmológiáknak és kozmogóniáknak ez a centrális értelme. Az Egység a megnyilvánult sokszerűség Lényege. A 'Lényeg' a latin nyelvben Essentia, ami egyszersmind 'Kezdet' és 'Eredet'; szoros összefüggésben van továbbá az 'Éggel' vagy a 'Mennyel' (latin Coelo, kínai Ti'en); azzal, ami vertikális, centrális és axiális, tehát függőleges, középponti és tengelyszerű; azzal, ami fényszerű, férfiúi, imperiális és királyi (szanszkrit Purusa, kínai Yang), az individuális relativitások szintjén azzal, ami kvalitatív, s amit a szanszkrit nãma ('név') fejez ki. Ugyanakkor esszenciális az, amit Aristotelés eidosnak2 nevez; és amit a kozmos egyetemessége fejez ki: ami rendezett, ami uralt, irányított és felékesített. Ugyanakkor analógikus átvitel révén, esszenciális a bibliai szimbolika földi Paradicsoma; ez a magyarázata a földi Paradicsom körrel való szimbolizálásának, mert a kör – miként a térben a gömb, izotrópikus homogenitása folytán – a sík „legtökéletesebb” alakzata. A teljességében szemlélt kör azonban csak a legdifferenciáltabb síkidom, a négyzet viszonylatában az Esszencia szimbóluma. Egyazon körön belül – amikor is a kör a megnyilvánuló Exisztencia teljességét szimbolizálja – az Esszencia: a kör középpontja. Ekkor a kerület a négyzettel áll analógiában. Ha a kör középpontjából két egymással hegyesszöget bezáró sugarat húzunk, és ezeknek a kerülettel való egy-egy metszéspontját egymással és a középponttal összekötjük, háromszöget kapunk. Ez – és ennek mintájára minden – háromszög a létesült lét, vagy ami ugyanaz a megnyilvánuló Exisztencia specifikus szimbóluma; ennek a kör középpontjával egybeeső csúcsa az Egység, a megnyilvánulás megnyilvánulatlan Princípiuma. Ezzel pedig egy ellentétes elv áll szemben – a kör kerülete és a háromszög alapja – a létesült lét és a megnyilvánulás szubsztanciális bázisa.

A substantia etimológiailag a 'valami alatt állni' jelentésű sub stare-val, illetve a 'substratum'-mal hozható összefüggésbe.3 A legkiterjesztettebben értelmezett szubsztancia tulajdonképpen a semmi, az önmagában nemlétező, a nem-lényeg, az értelmetlen és érthetetlen, s ami mindenné lehet – a hermetikus tradíció prima materiájának ultima materiává való transformatio-ja értelmében (s amely materia primát az alkímia, többek között, nevezi még potentia passiva purának, azaz – az esszenciális „ténylegességgel” szemben álló – 'tiszta passzív lehetőség'nek, materia crudának, materia lapidisnek,materia proximának, valamint massa confusának, vagy például bizonyos értelemben a 'feloldó vizek', a menstruumok körébe tartozó leo viridis-nek, azaz 'zöld oroszlán'-nak). Ez az 'anyag' in statu nascendi, sajátos tulajdonságok nélkül, de az „anyagot” és „születését” is csak potenciálisan tartalmazva önmagában; valamint a lét sötét gyökere, a szanszkrit nirguna mùla prakrti, a 'minőségtelen gyökértermészet' értelmében (prakrti szó szerint: 'elő-teremtettség'); a káosz (chaos), ami eredetileg 'érintetlenség'-et jelent és aminek 'zűrzavar' jelentése csak egy másodlagos, levezetett értelemben áll fenn; ami természeti és női (a kínai Yin); – mindaz, ami a szimbolikában horizontális és földi (latin Terra, kínai Ti); az, ami az összefüggések egy másik rendjében mennyiségi (kvalitatív) és alaki (a szanszkritrùpa értelmében). Ontológiailag a szubsztancia az esszenciális középpont viszonylatában – mint említettem – térbelileg gömbként, síkbelileg körként szimbolizálható. Ott „keletkezik”, ahol az Abszolútum – minden racionálisan elgondolható ok és cél nélkül – mintegy „megszünteti” lenni Önmagát. Ez minden megnyilvánulás megnyilvánulás-előtti ősállapota, amely az Abszolútummal (mint Creator-ral) elementárisan feszült (vágyszerű) korrelációban áll, s akit/amit mint Szellemet (Spiritus) – más oldalról mint Férfit – a Létre való sóvárgásában magába fogad: az Abszolútum – „Angyali Üdvözletként”4 – behatol a szubsztanciába, s abban Önmagából egy esszenciális rendező elvet képező középpontot (vagy másként: „Filius”-t) alkot. Felfogható tehát úgy is, hogy a megnyilvánulás azáltal jön létre, hogy a Szellem behatol a szubsztanciába, azt egy rend és mérték szerint a potencialitásból aktualitásba emeli, s ily módon visszaveszi Önmagába. A Szellem által teljesen áthatott szubsztancia – ez a szubsztancia szótériológiailag beteljesült, eszkhatológiai arculata – immáron a leginkább differenciált forma, síkban a négyzet, térben a kocka által szimbolizálható. Röviden: a primordiális csírák ultimális kristállyáválása, vagy hermetikai kifejezéssel élve, „a kör négyszögesítése”: minden lehetséges megnyilvánulás útja. Fentiekből az is következik, az Esszencia és a szubsztancia nem egy egésznek a két egyenlő vagy szimmetrikus része, hanem az Esszenciának része a szubsztancia, miközben a szubsztanciának nem része az Esszencia, és ugyanez számos ezzel analóg viszony – Isten és a világ, abszolút férfi és abszolút nő stb. – vonatkozásában is igaz.

Más oldalról vizsgálva, a szubsztancialitásnak két alapvető aspektusa van, aminek megfelelően a különböző hagyományok – például a keresztény tradíció – ezzel összefüggő értékítéletei megszülettek. A szubsztancia mint princípium állhat egyrészt a tükrözés vagy szülés jegyében, amikor is az a szigorúan alárendelt feminin őselv, amely az esszenciális férfiúi Szellem univerzális akcióját – egy reakcióértelmében – végbe viszi. Ekkor a szubsztancia a „Szentszűz” („Szűzanya”, „Mennyei Szűz” és a többi vele analóg) princípium formáját ölti. Állhat másrészt az elnyelés jegyében, amikor is az Esszenciát képviselő, fényteli princípium illegitim módon „önállósult”, „lázadó”, „ellenséges”, démoni ellenlábasa, ami a megrontás, a felforgatás, az elsötétítés és pusztítás paradigmája. Ekkor a szubsztancia a „Rossz”(kakos, malus, cattivo), a sátáni princípium (ördög, Diabolos, Mammon, Belial, Ahriman, Lucifer falsus, Mãra, stb.) arculatában jelenik meg. Mindaz, ami a megnyilvánul és ami a létesülés folyamatában entitásként felmerül, a két alapelv, az Esszencia és a szubsztancia különböző arányú kontaminálódásának eredménye. Lényeges azonban, hogy maga a kettősség kizárólag a szubsztancialitás oldaláról tűnik valóságnak, tudniillik ( mint már jeleztem) az Esszencialitás oldaláról – vagyis a Valóság nézőpontjából – az Esszencia a szubsztancia teljességét is magában foglalja. A Kezdet azért magasrendű és fényteli, mert az ennek jegyében álló lét- és tudatállapotok döntően esszenciális túlsúlyt mutatnak, vagyis a lényeg az, ami meghatározza a kezdetben megnyilvánultakat. Ezzel szemben a világkorszakok végét – miként a jelen kort – a szubsztancialitás hegemóniája jellemzi, aminek külsőleg a létformák felbomlása, a pusztulás és egy metafizikai elsötétedés a korolláriuma.

Jegyzetek (x = természetes egész szám.) Tradicionális értelmezésben a legnagyobb szám az 1, a számok ennek osztódásai révén állnak elő. A „mennyiségben való” disszolúció, a „megsemmisülés” tulajdonképpen az lenne, ha az 1/x függvény elérné az abszcissza-tengelyt, ez azonban a manifesztáció keretein belül képtelenség.
1 2

Vö. Aristotelés: Metaphysika (pl. 7. könyv 8. fej.).

Mint arra – évszázados meddő filozófiai dilemmákat tisztázva – Guénon is rámutat, amit a skolasztika és az ezt követő új- és legújabbkori filozófia – a görög ousia téves fordításából kifolyólag – substantiának nevez, az éppenséggel'essentia'. Vö. R. Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. Az őshagyomány Könyvei I. Budapest, 1993., 18. o. Az ousia mibenléte kapcsán, lásd még Aristotelés: I. m. (5 könyv 8. fej., stb.).
3 4

Vö. Evangelium Secundum Lucam 1: 35.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful