You are on page 1of 301

Környezetbarát termék

A BELGARIAD CIKLUS HARMADIK KÖNYVE

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA
DAVID EDDINGS

BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2004

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David Eddings: MAGICIAN’S GAMBIT Copyright © 1983, David Eddings All rights reserved. Fordította: Novák Gábor Hungarian translation © 2004, Beholder Kft. A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható Cover art copyright © by Zoltán Boros & Gábor Szikszai Térkép: Lexa Klára

ISBN 963 9399 68 x ö ISBN 963 9399 84 1 Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134 Felelős kiadó: Mazán Zsolt, Tihor Miklós Felelős szerkesztő: Dani Zoltán Korrektor: Szakál Marianna, Rubus Edit Borító: Dikó István Tördelés: Dikó István Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Készült 2004-ben

Dorothynak, aki mindig is lenyűgöző eleganciával volt képes elviselni az Eddings férfiakat, és Wayne-nek, olyan okok miatt, melyeket mindketten ismerünk, de sosem voltunk képesek szavakba önteni.

PROLÓGUS

Rövid történet arról, hogyan indult el Gorim istent istent keresni népének, és hogyan talált rá Ulra Prolgu szent hegyei között. —Az Ulgók könyve és más, fennmaradt írástöredékek alapján z idők kezdetén a hét isten alakította ki a világot a sötétségből; ők hozták létre az emlősöket és a madarakat, a kígyókat és a halakat, és legvégül az embert. A mennyekben azonban élt egy Ul nevű szellem, aki nem csatlakozott a teremtéshez. És mivel ő nem adta hozzá a többiekéhez saját hatalmát és bölcsességét, sok minden csúfra és tökéletlenre sikerült, az élőlények egy része különös és visszataszító lett. A fiatalabb istenek ezeket a teremtményeket megpróbálták megszüntetni, hogy a világon minden szép és tökéletes legyen. Ul azonban kitárta karját és megakadályozta őket. – Amit megteremtettetek, nem törölhetitek el. Darabokra szaggattátok a menny szövedékét és békéjét, hogy saját szórakozásotokra létrehozzátok ezt a világot. Tudjátok azonban, hogy ha valami szörnyűséget hívtok életre, azt ugyanúgy el kell fogadnotok, mint elhamarkodottságotok bizonyítékát, és vezekelnetek kell miatta! Azon a napon, amikor megszüntettek valamit, amit egyszer megteremtettek, minden más is meg fog szűnni. A fiatalabb istenek feldühödtek, és minden szörnyetegnek, illetve félresikerült lénynek azt mondták:

10

David Eddings

– Menjetek Ulhoz, hadd legyen ő az istenetek! – Aztán minden isten választott magának egy népet az emberek közül, a maradékot pedig összehívták, és ugyanazt mondták nekik: – Menjetek Ulhoz, hadd legyen ő az istenetek! Ul azonban nem szólalt meg. Az istentelenek hosszú generációkon keresztül vándoroltak a Nyugat vadonjaiban és síkságain, de keserű könyörgésüket senki nem hallgatta meg. Ekkor egy Gorim nevezetű, igaz és becsületes ember összegyűjtötte őket, és így szólt hozzájuk: – Vándorlásunk viszontagságai következtében egyre csak fonnyadunk és pusztulunk. Gyermekeink és öregeink meghalnak. Ez így nem mehet tovább! Maradjatok itt, és pihenjetek meg ezen a síkságon. Én megkeresem az Ul nevű istent, hogy szolgálhassuk őt, és végre helyet találjunk magunknak ezen a világon. Gorim húsz évig kereste Ult, de nem járt szerencsével. Az esztendők teltek, haja őszbe fordult, és végül belefáradt a kutatásba. Végső elkeseredésében felmászott egy magas hegy tetejére, és az égre kiáltotta zengő hangon: – Elég volt! Nem keresek tovább! Az istenek léte csupán megtévesztés, és az egész világ egy kietlen üresség! Ul nem létezik, nekem pedig elegem volt ez életemet sújtó átokból és nyomorúságból! Ul szelleme meghallotta szavát, és válaszolt: – Miért haragszol rám, Gorim? Életed és sorsod nem az én művem. Gorim megrettent, és arcra borult. – Kelj fel, Gorim, mert nem én vagyok a te istened! – mondta Ul. Gorim azonban nem engedelmeskedett. – Ó, istenünk! – kiáltotta sírva. – Ne rejtsd el arcod néped elől, akik azért nyomorognak, mert kitaszítottként kell élniük, és nincs istenük, ki megvédje őket! – Kelj fel, Gorim – ismételte Ul –, és hagyd el ezt a helyet! Hagyd abba a könyörgést! Keress magadnak istent máshol, és hagyj engem békében! – Én kitartok, istenem! – Gorim megmakacsolta magát, és még mindig nem állt fel. – Néped éhezik és szomjazik. Az áldásodat keresik, s egy helyet, hol letelepedhetnek. – Beszéded untat – mondta végül Ul, és magára hagyta a férfit. Gorim ott maradt a hegyen, a síkság állatai és a levegő madarai hoztak neki táplálékot. Több, mint egy évig várakozott Végül az is-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

11

tenek által teremtett szörnyetegek körbevették, letelepedtek a lábához, és figyelték őt. Ul szelleme zavarba jött, és megjelent Gorim előtt. – Még mindig kitartasz? Gorim arcra borulva felelte: – Ó, istenem, néped hozzád kiált szenvedésében! Ul szelleme ismét elmenekült, de Gorim egy újabb évet kihúzott a hegyen. Sárkányok hoztak neki élelmet, unikornisok pedig vizet. Ul újra eljött hozzá. – Még mindig kitartasz? – Ó, istenem! – kiáltotta Gorim. – Néped szenved távollétedben, és hiányolja törődésed! Újabb év telt el, Gorimot láthatatlan, megnevezhetetlen lények etették és itatták. Ul megint eljött a hegyhez, és ezt monda: – Állj fel, Gorim! – Bocsáss meg nekem, ó istenem! – könyörgött lekuporodva Gorim. – Állj fel! – ismételte Ul. Saját kezével segítette fel Gorimot. – Ul vagyok, a te istened. Megparancsolom, hogy kelj fel, és állj meg előttem! – Akkor hát leszel az istenem, és népem istene? – Istened vagyok, és néped istene. Gorim lenézett a hegycsúcsról, és meglátta a szörnyetegeket, melyek hosszú könyörgése alatt etették, itatták, és törődtek vele. – És velük mi lesz, istenem? Istene leszel a baziliszkuszoknak és a minotauruszoknak, a sárkányoknak és a kiméráknak, az unikornisoknak és a szárnyas kígyóknak, a láthatatlan és megnevezhetetlen lényeknek is? Ők is kitaszítottak, a maguk módján mégis gyönyörűek. Ne fordítsd el az arcod tőlük, istenem, mert nagy lélek lakozik bennük! A fiatalabb istenek őket is hozzád küldték. Ki lesz az ő istenük, ha te elutasítod őket? – Akaratom ellenére teremtették őket – felelte Ul. – Ezeket a lényeket azért küldték hozzám, hogy szégyent hozzanak rám, amiért visszautasítottam a fiatal isteneket. Nem lenne bölcs dolog, ha szörnyetegek istenévé válnék. A Gorim lábánál összegyűlt lények csalódottan sóhajtottak, Gorim pedig visszaült a földre. – Kitartok még, istenem.

12

David Eddings

És folytatódott minden. Gorim kitartott, a lények gondját viselték, Ul pedig egyre inkább összezavarodott. És a nagy isten végül visszatért. – Kelj fel, Gorim, és szolgáld istenedet! – Ul felsegítette hívét. – Hozd elém a lényeket, melyek összegyűltek előtted, és én majd végignézem őket. Ha mindegyikben találok valami szépet és értékeset, ahogy te mondtad, akkor leszek az ő istenük is. Gorim Ul elé vezette a lényeket. Azok lekuporodtak az isten előtt, és az áldásáért könyörögtek. Ul elcsodálkozott, mert eddig nem vette észre bennük a szépséget. Fölemelte a kezét és megáldotta őket. – Ul vagyok, és megláttam bennetek az értékeket. Az istenetek leszek, sokasodjatok és éljetek békében! Gorimnak örült a szíve, és a hegycsúcsot elnevezte Prolgunak, ami „szent hely"-et jelent. Azután visszatért a síkságra, hogy istene elé vezesse népét. De nem ismerték meg, mert amikor Ul keze megérintette őt, minden színt kiszívott belőle, ezért haja és bőre olyan fehérré vált, mint a frissen hullott hó. Az emberek megijedtek tőle, és kövekkel kergették el táboruktól. Gorim Ulnak panaszkodott. – Ó, istenem, érintésed megváltoztatott, és a népem nem ismer rám! Ul felemelte a kezét, és a többi ember is ugyanolyan színtelen lett, mint Gorim. – Figyelmezzetek istenetek szavára! – szólt hozzájuk Ul dörgő hangon. – Ennek az embernek, akit ti Gorim néven ismertek, sikerült rávennie engem, hogy fogadjalak el titeket saját népemnek, hogy őrködjem felettetek, segítsek nektek, és legyek az istenetek. A nevetek ezért ettől a pillanattól fogva Ul-Go, hogy mindig emlékezzetek kettőnk szövetségére. Azt fogjátok tenni, amit ő mond, és oda mentek, ahová ő vezet titeket. Aki nem engedelmeskedik neki, azt nyomorúsággal fogom sújtani, amíg el nem sorvad. Gorim megparancsolta az embereknek, hogy szedjék össze a holmijukat, és a szekereikkel kövessék őt a hegyekbe. Ám az emberek vezetői nem hittek neki, mint ahogy Ul hangjának sem. – Ha valóban Ul szolgája vagy, akkor tégy valami csodát, hogy bizonyítsd igazad! – mondták neki megvetően. – Nézzétek a bőrötöket és a hajatokat – felelte Gorim. – Ez nem elég csoda nektek?

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

13

A vezetők megszégyenülten kullogtak el, de rövidesen visszatértek. – A jel azért van rajtunk, mert valami tisztátalan helyről hozott betegséggel megfertőztél minket. Nincs rá bizonyíték, hogy ez Ul műve. Gorim erre felemelte a kezét, és a lények, melyek a hegyen gondját viselték, odajöttek hozzá, ahogy a bárányok gyűlnek a pásztor köré. Az emberek vezetői rémülten menekültek, de egy idő után újból visszatértek. – Ezek a lények közönséges szörnyetegek, és látványuk taszító számunkra. Te egy démon vagy, aki pusztulásba akarja taszítani az embereket, nem pedig Ul isten szolgája. Még mindig nem látjuk bizonyítva UI jóindulatát. Gorim kezdett belefáradni a folyamatos ellenkezésbe, és felkiáltott: – Én csak annyit mondok nektek, hogy Ul isten hangját hallottátok! Évekig szenvedtem a ti érdeketekben, és most visszatérek a legszentebb helyre, Prolguba. Aki követni akar, azt engedjétek, aki pedig nem, az maradjon! – Azzal megfordult, és elindult a hegyek felé. Néhányan vele tartottak, de a legtöbben maradtak, és szidalmakat kiáltoztak Gorimra és követőire. – Hol van a csoda, amely bizonyítja Ul kegyét? Nem követjük Gorimot, nem engedelmeskedünk neki, és mégsem fogunk elsorvadni és nyomorogni! Gorim szomorúan végignézett rajtuk, és utoljára még ennyit szólt hozzájuk: – Csodáért könyörögtök hozzám, hát lássátok a csodát! Ahogy Ul mondta, máris elkezdtetek fonnyadni és sorvadni, akár egy fáról letört ág. Igazat mondott, ez a nap lesz végzetetek kezdete. – Azután elindult, és elvezette Prolguba azt a néhány embert, aki követte őt. A hátramaradók gúnyos szavakat kiáltottak utánuk, majd visszatértek sátraikba, és együtt nevettek a bolondokon, akik hittek Gorimnak. Körülbelül egy évig nevettek és gúnyolódtak. Aztán elhalt a nevetés, mert asszonyaik terméketlenné váltak, és nem szültek több gyermeket. Az emberek fogyatkoztak, míg végül a nép megszűnt létezni. Gorim és társai épségben elérték Prolgut, ahol várost építettek maguknak. Ul szelleme velük volt, és békében éltek együtt a lényekkel, akik segítettek prófétájuknak. Gorim több emberöltőnyi

14

David Eddings

ideig élt, és utána Ul minden főpapjának Gorim volt a neve, és szintén hosszú élet adatott meg nekik. Ul békéje kétezer évig velük volt, és azt hitték, ez az állapot örökké fog tartani. Ám Torak, a gonosz istenség ellopta az Aldur isten által készített gömböt, és ezzel megkezdődött az istenek és emberek háborúja. Torak a Gömb hatalmát felhasználva megrepesztette a földet és utat nyitott a tengernek, de a Gömb szörnyű sebeket okozott neki, és kénytelen volt Malloreába menekülni. A megsebzett föld háborgott, és a lények, melyek eddig békében éltek az ulgókkal, a katasztrófa hatására összezavarodtak és megőrültek. Fellázadtak Ul hatalma ellen, ledöntötték a városokat, és lemészárolták az embereket; a vérontást csak kevesen élték túl. A mészárlás túlélői Prolguba menekültek, ahová a szörnyetegek már nem merték követni őket, mert félték Ul haragját. Hangos volt az emberek sírása és jajveszékelése, ezért Ul megmutatta nekik a Prolgu alatt húzódó barlangokat. Az emberek lementek istenük megszentelt csarnokaiba, és ott telepedtek le. Valamivel később Belgarath, a varázsló elvezette az alornok királyát és annak fiait Malloreába, és visszalopták Toraktól a Gömböt. Torak az üldözésükre indult, de a Gömb hatalma meghátrálásra kényszerítette. Belgarath az első rivai királynak ajándékozta az ereklyét, és azt mondta neki, hogy amíg az ő vérvonala ül a trónon, a Nyugat biztonságban érezheti magát. Az alornok szétszóródtak, és dél felé indultak, új lakhelyet keresni maguknak. A többi isten népét megzavarta az istenek és emberek háborúja, és messzi földekre vándoroltak, hogy különös nevű földeken telepedjenek le. Ul népe azonban megmaradt Prolgu barlangjaiban, és nem közösködött a jövevényekkel. Istenük megvédte és elrejtette őket, és az idegenek nem is tudtak róla, hogy emberek élnek a föld alatt. Egymás után teltek az évszázadok, de Ul népe nem lépett kapcsolatba a külvilággal, még akkor sem, amikor a többi országot megrázta az utolsó rivai király és családja meggyilkolásának híre. Ám amikor Torak megtámadta a Nyugatot, és hatalmas hadserege élén Ul gyermekeinek földjére lépett, Ul szelleme beszélt a Gorimmal, és a Gorim az éj leple alatt támadásra vezette népét. Meglepetésszerűen rohanták le az alvó sereget, és iszonyatos pusztítást végeztek soraik között. Torak hordái így jelentősen meggyengültek,

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

15

és később egy Vo Mimbre nevű helyen vereséget is szenvedtek a Nyugat egyesített csapataitól. Ekkor a Gorim elindult, hogy tanácsot üljön a győztesekkel. Azzal a hírrel tért vissza népéhez, hogy Torak súlyos sebesülést szenvedett. Bár a gonosz isten testét beavatottja, Belzedar ellopta és elrejtette, a próféciák szerint mély álomban fog feküdni egészen addig, amíg a rivai vérvonal leszármazottja újra el nem foglalja Riva trónját – azaz örökké, hiszen köztudott volt, hogy a meggyilkolt uralkodónak nem maradt élő leszármazottja. Bár a Gorim látogatása a külvilágban nagy változások közeledtét jelezte előre Ul népe számára, szerencsére semmiféle hátrányuk nem származott belőle. Ul gyermekei tovább virágoztak és gyarapodtak istenük gondoskodó felügyelete alatt, és az élet szinte ugyanúgy folyt tovább, mint annak előtte. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a Gorim valamivel kevesebb időt töltött Az ulgók könyve olvasgatásával, ám annál többet bújta a régi próféciákról szóló tekercseket. De ennyi furcsaságra lehetett is számítani egy olyan embertől, aki hosszú idő után először merészkedett ki Ul barlangjaiból a kintiek világába. Nem sokkal ezután egy különös öregember jelent meg a tárnák bejáratánál, és a Gorimot kereste. Hangjának olyan hatalma volt, hogy azonnal hívták a főpapot, és mióta az emberek Ul barlangjaiban kerestek menedéket, ekkor történt meg első alkalommal, hogy beengedtek rejtekhelyükre valakit, aki nem közéjük tartozott. A Gorim saját szállására vezette az idegent, és napokig tanácskoztak négyszemközt. A különös, fehér szakállú, rongyos köpenyt viselő öregember ezután többször is ellátogatott hozzájuk, és a Gorim mindig szeretettel fogadta. Az egyik ulgo ifjú egyszer arról számolt be, hogy egy nagy, szürke farkast látott a Gorimmal, de ez minden bizonnyal csak valamilyen betegség szülte álom lehetett – bár a fiú nem volt hajlandó visszavonni az állítását. A többiek hozzászoktak Gorimjuk furcsa viselkedéséhez, és szó nélkül elfogadták azt. Az évek teltek, az emberek pedig imádkoztak istenükhöz, mert tudták, hogy ők a nagy Ul isten választott népe.

ELSŐ RÉSZ

MARAGOR

ELSŐ FEJEZET

e'Nedra birodalmi hercegnő, a Borune-ház ékköve és a Tolnedrai Birodalom legszebb virága keresztbe tett lábbal üldögélt a Greldik kapitány hajójának orrában lévő tölgyfagerendás kabinban, egy nehéz matrózládán, és elgondolkodva rágcsálta rézvörös hajának végét, miközben Polgara úrnőt figyelte, aki megpróbálta ellátni Belgarath törött karját. A hercegnő rövid, halványzöld driád tunikát viselt, az arca egyik felén elmaszatolt hamufolt éktelenkedett. A fedélzetről lehallatszott a monoton dobolás, amely Greldik matrózainak jelezte az evezőhúzások ütemét. Felfelé tartottak a folyón, egyre távolodva Sthiss Tor hamu lepte városától. A lány elképesztő kalandokba csöppent. Ami kezdetben csak egy újabb lépésnek tűnt az apjával – Tolnedra császárával – már kisgyermek kora óta játszott uralkodásról, illetve az az elleni lázadásról szóló játékban, az hirtelen nagyon is halálos és komoly eseményekbe torkollott. Soha nem gondolta volna, hogy ez fog kisülni belőle, amikor néhány héttel ezelőtt, egy csendes éjszakán Jeebers mester kíséretében kilopakodott a Tol Honeth-i császári palotából. Jeebers nemsokára megszökött tőle – nem is nagy baj, hiszen csak rövid ideig volt rá szüksége –, ő pedig csatlakozott ezeknek a komor arcú

20

David Eddings

északi embereknek a különös csoportjához, akik valamilyen ismeretlen, ám nagyon fontos küldetésben jártak. Polgara úrnő, akinek már a nevétől is borsózni kezdett a háta, a Driádok Erdejében meglehetősen durván közölte vele, hogy a játéknak vége, és semmiféle könyörgés, siránkozás vagy hízelgés nem akadályozhatja meg, hogy ő, Ce'Nedra hercegnő a tizenhatodik születésnapján ott álljon a Rivai Király Csarnokában. Ha kell, akár láncra verve viszi oda. A hercegnő valamiért egészen biztosan tudta, hogy Polgara úrnő ezt teljesen komolyan gondolta, és egy pillanatra látta maga előtt, ahogy láncokban, megalázva és megszégyenítve áll abban a komor teremben, miközben több száz szakállas alorn nevet rajta. Ezt mindenképpen el kellett kerülnie. így történt, hogy ha nem is önszántából, de végül csatlakozott hozzájuk, és tartózkodott bármiféle nyílt lázadástól. Polgara úrnő kemény, acélos pillantása mindig a bilincsek és a láncok ígéretét hordozta, és ezek a kilátások olyan fokú engedelmességre késztették a hercegnőt, amilyenre apja minden császári hatalmával sem lett volna képes. Ce'Nedrának csak nagyon halvány elképzelése volt arról, hogy mi a céljuk ezeknek az embereknek. A jelek szerint követtek valakit vagy valamit, és a nyomok idevezették őket, Nyissa kígyóktól hemzsegő mocsaraiba. Valamilyen módon a murgosiak is érintettek voltak, mert minduntalan akadályokat gördítettek az útjukba, és még Salmissra királynőnek is lehetett valami köze az ügyhöz, ha odáig merészkedett, hogy elrabolja az ifjú Gariont. Ce'Nedra félbeszakította tűnődését, hogy ránézzen a kabin túlsó felében ülő fiúra. Miért akarta őt magának Nyissa királynője? Hiszen annyira átlagos kölyök. Egy földműves, egy mosogatófiú... egy senki. Kétségtelen, hogy jóképű fiú volt homlokába lógó egyenes szálú, vörösesszőke hajával, melynek láttán a hercegnő ujjai viszketni kezdtek, és legszívesebben hátrasöpörte volna az elszabadult fürtöket. A maga egyszerű módján megnyerő arcú fiatalemberrel Ce'Nedra szívesen ült le beszélgetni, amikor félt vagy magányosnak érezte magát, de amikor rosszkedve volt, gyakran veszekedett is a fiúval, mivel az nem sokkal volt idősebb nála. Viszont Garion kereken megtagadta, hogy a neki kijáró tisztelettel bánjon vele – valószínűleg nem is tudta, hogyan kellene viselkednie egy nemeskisasszonnyal. De akkor miért találja őt mégis annyira érdekesnek? Ezen morfondírozott, miközben Gariont nézte.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

21

Már megint. Dühösen elszakította a tekintetét a fiú arcáról. Miért nézi őt állandóan? Minden alkalommal, amikor elkalandoztak a gondolatai, pillantása önkéntelenül is Garion arcára tévedt – pedig igazán nem volt abban az arcban semmi különleges. Néha még azon is rajtakapta magát, hogy különféle kifogásokkal úgy helyezkedik, hogy szemmel tarthassa a fiatalembert. Micsoda ostobaság! Ce'Nedra a haját piszkálva elmélkedett, és nemsokára azt vette észre, hogy ismét Garion arcvonásait tanulmányozza. – Rendbe jön? – kérdezte Barak, Trellheim grófja dús, vörös szakállát simogatva, miközben Polgara az utolsó simításokat végezte Belgarath parittyakötésén. – Csak egy egyszerű törés – felelte a nő, és elkezdett összepakolni. – És a vén bolond gyorsan gyógyul. Belgarath fájdalmas grimasszal mozdította meg frissen átkötött kezét. – Egy kicsit finomabban is lehetett volna, Pol. – Régi, rozsdaszín köpenyén egy hosszú szakadás és sötét sárfoltok hirdették szomorú találkozását a fával. – Helyre kellett tenni, apám. Ugye te sem akarod, hogy rosszul forrjon össze? – Szerintem te élvezted – morogta vádlón az öreg. – Akkor legközelebb majd te rakod helyre magadnak – felelte hűvösen Pol, és kisimította szürke ruháján a ráncokat. – Szükségem volna egy italra – nézett rá a varázsló a fölé tornyosuló Barakra. Trellheim grófja az ajtóhoz lépett. – Hoznál egy korsó sört Belgarath-nak? – kérdezte az odakint álló matrózt. – Hogy van? – érdeklődött a hajós. – Rosszkedvű. És ez valószínűleg csak romlani fog, ha nem kapja meg nagyon gyorsan a sörét. – Már megyek is. – Bölcs döntés. Ce'Nedra számára ez egy újabb rejtélyes és zavarba ejtő dolog volt. A csapatban utazó nemesek megkülönböztetett tisztelettel kezelték ezt az ápolatlan külsejű öregembert, pedig amennyire ő tudta, még csak nemesi címmel sem rendelkezett. A hercegnő igen nagy pontossággal meg tudta határozni a különbségeket egy báró és a birodalmi légiók tábornoka, egy tolnedrai nagyherceg és egy

22

David Eddings

arend koronaherceg, egy rivai Őrző és a cherekek királya között; arról azonban fogalma sem volt, hová illeszthetné be a varázslókat. A tolnedrai gondolkodás egészen egyszerűen még a varázslók létezését is elutasította. Miközben az eléggé egyértelmű volt, hogy Polgara úrnő, aki a Nyugat királyságainak jó részében kiérdemelt valamilyen címet, a világ egyik legelismertebb személyiségének számított, Belgarath nem volt több közönséges vándorcsavargónál, akinek már a jelenléte is gyakran zavarta az emberek jó ízlését. És Garion az ő unokája, emlékeztette magát sietve. – Azt hiszem, ideje volna elmesélned, hogy mi történt veled – mondta Polgara a betegének. – Inkább nem beszélnék róla – morogta kurtán az öreg. A nő az apró termetű, menyétképű drasniaihoz, Kheldar herceghez fordult, aki kifejezéstelen arccal kuporgott egy alacsony padon. – Nos, Selyem? – Biztos vagyok benne, hogy megérted a helyzetemet, öreg barátom – kezdett magyarázkodni a herceg Belgarath-nak túljátszott sajnálkozással. – Ha bármit is megpróbálok titokban tartani, erővel fogja kiszedni belőlem. Belgarath rezzenéstelen pillantással nézett rá, aztán megvetően felhorkantott. – De azért remélem tudod, hogy önszántamból semmit nem mondanék el! Belgarath elfordult. – Tudtam, hogy meg fogod érteni. – A történetet, Selyem! – toppantott türelmetlenül Barak. – Valójában nagyon egyszerű az egész. – De te megbonyolítod, ugye? – Csak mondd el, ami történt! – tanácsolta Polgara. A drasniai kihúzta magát a padon. – Nem valami érdekes történet – kezdte. – Körülbelül három héttel ezelőtt felfedeztük Zedar nyomát, és követtük őt Nyissába. Összefutottunk néhány nyissai határőrrel, de nem okoztak túl sok problémát. Azonban amint átértünk a határon, a Gömb nyomai kelet felé kanyarodtak. Ez meglepett minket. Zedar egészen addig olyan elszántan haladt Nyissa felé, hogy mindannyian azt feltételeztük, valamilyen egyezséget kötött Salmissrával. Talán úgy is akarta, hogy mindenki ezt gondolja róla. Ravasz elgondolás, Salmissra pe-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

23

dig egyébként is arról híres, hogy mindenbe beleüti az orrát, amihez semmi köze. – Ezt a problémát már megoldottam – szólt közbe Pol komor elégtétellel. – Mi történt? – kérdezte Belgarath. – Majd később elmesélem. Folytasd, Selyem! – Más nem nagyon történt. Követtük Zedar nyomát egészen egy romvárosig a marag határ közelében. Belgarath-nak ott látogatója érkezett, legalábbis ő azt mondta, én viszont nem láttam senkit. A lényeg, hogy azt mondta, változás állt be a tervben, ezért meg kell fordulnunk, és lecsorognunk a folyón, hogy Sthiss Torban csatlakozzunk hozzátok. De nem tudta folytatni, mert az erdő körülöttünk hirtelen életre kelt, és mindenhol murgosiak jelentek meg. Hogy Zedart vagy minket kerestek, azt sosem tudtuk meg. Onnantól a nyissaiak mellett már őket is kerülgetnünk kellett, állandóan rejtőzködtünk, és csak éjszaka utaztunk. Egyszer küldtünk nektek üzenetet is, megkaptátok? – Tegnapelőtt – bólintott Pol. – De a futár belázasodott, és alig tudtuk kiszedni belőle az üzenetet. – A lényeg, hogy a murgosiak között grolimok is voltak, akik a hatalmukkal próbáltak megtalálni minket, de Belgarath-nak sikerült megakadályoznia, hogy ránk bukkanjanak. Akárhogy is csinálta, nagymértékű koncentrációt igényelhetett, mert onnantól nem nagyon figyelt rá, hogy merre megyünk. Ma reggel egy kisebb mocsáron vezettük keresztül a lovakat, és Belgarath saját gondolataiba merülve botladozott, amikor rádőlt az a fa. – Gondolhattam volna – sóhajtotta Pol. – Valaki kidöntötte? – Nem hiszem – csóválta a fejét Selyem. – Lehetett akár egy régről ottmaradt csapda is, de én kétlem. Teljesen el volt korhadva a közepe. Én megpróbáltam figyelmeztetni öreg barátomat, de ő egyenesen alá sétált. – Hát persze – morogta Belgarath. – De én tényleg próbáltalak figyelmeztetni! – Ne magyarázkodj, Selyem! – Nem akarom, hogy azt higgyék, hagytam rád dőlni azt a fát! – védekezett a drasniai. Polgara a fejét csóválta. – Apám! – mondta mélységes csalódottsággal a hangjában.

24

David Eddings

– Persze, Polgara, csak védd a hazugságait! – sértődött meg Belgarath. – Kiástam a fa alól, és amennyire tudtam, bekötöztem – folytatta Selyem. – Aztán elloptam ezt a csónakot, és leereszkedtünk a folyón. Egészen jól haladtunk, amíg ez a fehér por el nem kezdett esni. – Mi lett a lovakkal? – kérdezte Hettar. Ce'Nedra tartott ettől a halk szavú, magas algartól, aki egyetlen hosszú tincs kivételével teljesen kopaszra borotválta a fejét, és állandóan fekete bőrruhában járt. Sosem látta mosolyogni, és sólyomszerű arcára mindig sötét kifejezés telepedett, ahányszor csak meghallotta a „murgosi" szót. Az egyetlen dolog, ami valamennyire emberivé tette, a lovakkal való törődése volt. – Jól vannak – nyugtatta meg Selyem. – Kikötöttem őket egy biztonságos helyen, ahol a nyissaiak nem találhatnak rájuk. Rövidesen felvehetjük őket, addig nem lesz semmi bajuk. – Amikor a fedélzetre szálltatok, azt mondtad, hogy a Gömb már Ctuchiknál van – mondta Polgara Farkasnak. – Hogy történhetett ez meg? Az öregember megvonta a vállát. – Beltira nem avatott be a részletekbe, mindössze annyit mondott, hogy Ctuchik már várt Zedarra, amikor átkelt a határon Cthol Murgosba. Zedarnak sikerült elszöknie, de a Gömböt hátra kellett hagynia. – Beszéltél Beltirával? – Az elméjével – bólintott az öreg. – Nem mondta, miért akarja a mester, hogy a Völgybe menjünk? – Nem. valószínűleg eszébe sem jutott megkérdezni. Te is tudod, milyen Beltira. – Ez hónapokig fog tartani, apám – csóválta a fejét Pol gondterhelt homlokráncolással. – A Völgy innen több, mint hétszázötven mérföld. – Aldur azt akarja, hogy odamenjünk – mondta határozottan Belgarath. – Ennyi év után nem szeretnék vitatkozni vele. – Közben Ctuchik elviszi a Gömböt Rak Ctholba. – Semmire nem megy vele, Pol. Maga Torak sem tudta rávenni a Gömböt, hogy engedelmeskedjen neki, pedig több, mint kétezer évig próbálkozott vele. Tudom, hol van Rak Cthol; Ctuchik nem rejtőzhet el előlem. Ha úgy döntök, hogy felkeresem, ott lesz ő és a

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

25

Gömb is. Tudom a módját, hogyan bánjak el azzal a boszorkánymesterrel. – A „boszorkánymester" szót mélységes megvetéssel ejtette ki. – És Zedar mit fog tenni mindez idő alatt? – Zedarnak megvan a maga baja. Beltira azt mondta, elvitte Torak testét az eddigi rejtekhelyéről. Azt hiszem, számíthatunk rá, hogy a lehető legtávolabb fogja tartani Torakot Rak Ctholtól. Igazából nem is alakulnak olyan rosszul a dolgok. Már kezdtem belefáradni Zedar kergetésébe. Ce'Nedrát zavarba ejtették a hallottak. Miért érdekli annyira ezeket az embereket a két különös nevű varázsló tevékenysége, valamint ez a titokzatos drágakő, melyet a jelek szerint mindenki meg akar szerezni magának? Számára az egyik ékszer ugyanolyan volt, mint a másik. Gyermekkorától olyan pompa vette körül, hogy már nagyon régóta nem szentelt különösebb figyelmet az ilyesfajta dísztárgyaknak. Egyetlen ékszere egy pár makkot formázó fülbevaló volt, de ezt sem azért kedvelte, mert aranyból volt, hanem mert a benne elhelyezett apró kis harangnyelvek csilingelő hangot adtak, amikor megmozdította a fejét. Az egész úgy hangzott, mint az az alorn legenda, melyet évekkel ezelőtt hallott apja udvarában egy történetmondótól. Emlékezett, abban is volt egy drágakő. Torak, a gonosz angarak isten ellopta, de később egy varázsló és valami alorn királyok visszaszerezték, majd beültették egy kard gombjába, melyet a rivai trónteremben tartottak. A mese szerint az ékkő megvédi a Nyugatot valami rettenetes katasztrófától, amely az eltűnése esetén mindenképpen bekövetkezne. És ami a legkülönösebb, hogy abban a legendában Belgarath-nak hívták a varázslót – ugyanúgy, mint ezt az öregembert. Ám ez azt jelentené, hogy Belgarath már több ezer éves. Képtelenség! Biztosan csak az ősi mitikus hős után kapta a nevét, vagy csak azért vette fel, hogy ámulatba ejtse az embereket. Tekintete újból Garion arcára tévedt. A fiú csendben, komor arckifejezéssel üldögélt a kabin sarkában. Arra gondolt, talán ez a komolyság az, ami annyira felkeltette a kíváncsiságát iránta, és ami folyton odavonzza a pillantását. Azok a fiatalemberek, akiket eddig ismert – nemesek, illetve nemesek gyermekei –, megpróbáltak elbűvölően és szellemesen viselkedni, de Garion sosem tréfálkozott és nem ravaszkodott, hogy lenyűgözze őt. A lány nem volt egészen biztos benne, hogyan kellene ezt értelmeznie. Vajon ennyire neve-

26

David Eddings

letlen volt, hogy nem tudta, miként viselkedjen? Vagy talán tudta, csak nem vette magának a fáradságot? Legalább megpróbálkozhatott volna vele – ha csak egy-egy alkalommal is. Hogyan viszonyuljon hozzá, ha még arra sem képes, hogy az ő kedvéért bolondot csináljon magából? Durván emlékeztetnie kellett magát, hogy voltaképpen haragszik Garionra. Azt mondta, Salmissra királynő a legcsodálatosabb nő, akit valaha látott, és túl korai lett volna még megbocsátani neki ezért a felháborító kijelentésért. Ha rajta múlik, nagyon sokáig fog bűnhődni sértő megjegyzése miatt. Ujjával szórakozottan csavargatta arca mellett lelógó hajtincsét, és közben Gariont nézte. Másnap reggelre a sűrű hamueső, amely Cthol Murgos egyik vulkánjának kitöréséből származott, nagymértékben mérséklődött, így a fedélzet ismét járhatóvá vált. A folyó két oldalán húzódó dzsungel részben még a sűrű hamuködbe veszett, de a levegő már elég tiszta volt ahhoz, hogy szabadon be lehessen lélegezni, és Ce'Nedra megkönnyebbülten hagyta ott fülledt kabinját. Garion a védett zugban ült a hajó orrának közelében, megszokott helyén, és Belgarath-tal beszélgetett. Ce'Nedra tárgyilagosan állapította meg, hogy a fiú ma reggel elfelejtett fésülködni. Leküzdötte magában az ösztönös reakciót, hogy hozzon egy hajkefét, és megoldja a helyzetet. Ehelyett inkább az árbochoz vonult, ahonnan anélkül hallgatózhatott, hogy túlságosan feltűnő lett volna. –...mindig is ott volt – mondta éppen Garion a nagyapjának. – Általában csak beszélt hozzám, tudomásomra hozta, ha gyerekesen vagy bután viselkedem, meg ilyesmik. Mintha a fejem egyik szegletében lakna. Belgarath bólintott, ép kezével szórakozottan vakargatta szakállát. – Úgy tűnik, teljesen független tőled – állapította meg. – És ez a hang csinált is már valamit? Úgy értem, azon kívül, hogy beszélt hozzád. Garion elgondolkodott. – Nem hiszem. Rendszerint elmondja, mit kell tennem, de azt hiszem, mindig én vagyok az, aki cselekszik Bár amikor Salmissra palotájában voltunk, kiragadott a testemből, és elmentünk megkeresni Pol nagynénit. – Összeráncolta a homlokát. – Nem is –

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

27

helyesbített. – Ha jobban belegondolok, csak elmondta, hogyan csináljam, de voltaképpen én tettem mindent. És éreztem, hogy ott van mellettem. Ez volt az első alkalom, hogy különváltunk egymástól, de nem sikerült megpillantanom. Néhány percre át is vette az irányítást a testem fölött. Beszélgetett Salmissrával, nehogy a királynő gyanút fogjon, amíg Pol néni megérkezik. – Mióta Selyemmel különváltunk, sok mindenen mentél keresztül, igaz? Garion rosszkedvűen bólintott. – Sok mindenen, és egyáltalán nem volt kellemes. Elégettem Asharakot, hallottad? – A nagynénéd mesélte. – Megütötte őt! Elindultam felé a késemmel, de a hang azt mondta, ne úgy csináljam. Megütöttem a kezemmel, és azt mondtam: „Égj!" Csak ennyit, és már lángra is kapott. El akartam oltani, amikor Pol néni tudatta velem, hogy ő ölte meg a szüleimet. Erre még feljebb szítottam a lángokat. Könyörgött, hogy kegyelmezzek, de én megöltem. – Garion megborzongott az emlék hatására. – Én megpróbáltalak figyelmeztetni téged – emlékeztette Belgarath lágyan. – Mondtam neked, hogy ha egyszer vége lesz, akkor sem leszel elégedett. – Hallgatnom kellett volna rád – sóhajtotta Garion. – Pol néni azt mondta, ha egyszer használom ezt a... – Elhallgatott, kereste a megfelelő szót. – Hatalmat? – javasolta Belgarath. – Igen, azt – bólintott a fiú. – Azt mondta, ha egyszer használom, sosem felejtem el, és újra meg fogom tenni. Most már azt kívánom, bárcsak inkább a késemet használtam volna. Akkor ez a dolog bennem sosem szabadult volna el. – Te is tudod, hogy nincs igazad – mondta halkan a varázsló. – Már hónapok óta várható volt egy ilyen kitörés. Legalább fél tucat alkalomról tudok, amikor a tudtodon kívül használtad az erődet. Garion hitetlenkedve nézett az öregre. – Emlékszel arra az őrült szerzetesre, a tolnedrai határ után nem sokkal? Amikor megérintetted, akkora zajt csaptál, hogy egy pillanatra azt hittem, végeztél vele. – Azt mondtad, Pol néni műve volt. – Hazudtam – ismerte el az öreg kertelés nélkül. – Elég gyakran teszem. A lényeg azonban az, hogy mindig is rendelkeztél ezzel a

28

David Eddings

képességgel. Előbb vagy utóbb elő kellett bukkannia. Igazából nem nagyon fájlalom, ami Chamdarral történt. Egy kicsit különös módon végezte – jómagam talán nem egészen ezt tettem volna –, de végül is a lényeg, hogy az igazságszolgáltatás megtörtént. – Akkor hát sosem szabadulhatok meg tőle? – Soha. Attól tartok, ez a dolgok rendje. Ce'Nedra hercegnő elégedett volt magával. Belgarath megerősítette ugyanazt, amit ő is mondott Garionnak. Ha a fiú befejezi a makacskodást, akkor a nagynénje, a nagyapja és persze ő – mindhárman jobban tudják Garionnál, mi jó neki, és mit kell tennie – minden nehézség nélkül saját igényeiknek megfelelően formálhatják az életét. – Térjünk vissza arra a belső hangra – javasolta Belgarath. – Szeretnék többet tudni róla. Nem akarom, hogy egy ellenséget hordozz magadban. – Ő nem ellenség. A mi oldalunkon áll. – Legalábbis úgy tűnik – bólintott a varázsló. – Ám nem minden az, aminek látszik. Sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, mi ez pontosan. Nem szeretem a meglepetéseket. Ce'Nedra hercegnő addigra azonban elmerült saját gondolataiban. Fondorlatos, ravasz elméjének valamelyik hátsó zugában egy elképzelés kezdett alakot ölteni – egy elképzelés, amely igen érdekes következményeket hordozhatott magában.

MÁSODIK FEJEZET

z utazás a Kígyók Folyóján a hét nagy részét igénybe vette. Bár még mindig tikkasztó hőség uralkodott, mostanra valamennyire hozzászoktak az időjáráshoz. Ce'Nedra idejét főként a fedélzeten üldögélve. Polgarával töltötte, és jelentőségteljesen ügyet sem vetett Garionra. Azonban a szeme sarkából gyakran pillantott a fiú felé, hogy megállapítsa, látja-e rajta a bűntudat legapróbb jelét. Mivel az élete ezeknek az embereknek a kezében volt, Ce'Nedra különösen nagy szükségét érezte, hogy megnyerje őket magának. Belgarath nem jelenthetett problémát. Néhány elbűvölő, kislányos mosoly, egy kis szempilla-rebegtetés, valamint egy-két spontánnak tűnő csók az arcára, és máris az ujja köré csavarhatja az öregembert. Ezt akkor hajtja végre, amikor csak kedve támad hozzá, Polgara viszont sokkal nehezebb diónak tűnt. Először is, Ce'Nedrát lenyűgözte a nő megdöbbentő szépsége. Polgara egyszerűen hibátlan volt. Még éjfekete hajának egyetlen fehér tincse sem hibának, hanem inkább egyedi vonásnak, egyfajta személyes ismertetőjelnek tűnt. Am a hercegnőt leginkább Polgara szeme nyugtalanította. A szempár a nő hangulatától függően a szürkétől a mélykékig változtatta a színét, és mintha mindenen átlátott volna. A nyugodt, rezze-

30

David Eddings

néstelen tekintet előtt semmi nem maradhatott rejtve. Amikor belenézett abba a szempárba, Ce'Nedra szinte hallotta a fogaskerekek kattogását. Polgarát mindenképpen az oldalán kellett tudnia. – Polgara úrnő – szólalt meg egy reggel a hercegnő. A fedélzeten ültek, a gőzölgő szürkészöld dzsungel lassan kúszott el mellettük, ahogy a matrózok verejtékezve húzták az evezőket. – Igen, kedvesem? – Polgara felnézett munkájából; éppen Garion egyik tunikájára varrt fel egy gombot. A nő világoskék ruhát viselt, melynek nyakát nyitva hagyta a hőség elleni védekezésül. – Mi valójában a mágia? Nekem mindig azt tanították, hogy ilyen dolog nem létezik. – Megfelelőnek tűnt itt kezdeni a beszélgetést. Polgara rámosolygott. – A tolnedrai oktatás kissé egysíkú. – De ez valami trükk? – kérdezősködött tovább Ce'Nedra. – Úgy értem, olyasmi, mint amikor az egyik kezeddel mutatsz valamit az embereknek, a másikkal pedig elveszel? – Beszéd közben szandálja szíjait piszkálta. – Nem, kedvesem. Ez valami teljesen más. – És mire lehet vele képes az ember? – Pontosan sosem derítettük fel a határait. – Polgara tűje egy pillanatra sem pihent meg. – Amikor valamit meg kell tennünk, megtesszük. Nem gondolkodunk azon, hogy képesek vagyunk-e rá vagy sem. Azonban minden ember valami másban tud nagyobbat alkotni, mint ahogy a mesterek között is vannak ácsok és kőművesek. – Garion is varázsló, ugye? Ő mire képes? – Ezt vajon miért kérdezte? – Azon töprengek, hová akarsz kilyukadni. – Polgara szúrós pillantást vetett az apró lányra. Ce'Nedra enyhén elpirult. – Ne rágcsáld a hajad, kedvesem – szólt rá a nő. – Töredezett lesz a vége. A hercegnő gyorsan kirántotta a hajtincset a szájából. – Még nem tudjuk pontosan, mire képes Garion – folytatta Polgara. – Ezt még túl korai lenne meghatározni. Az biztos, hogy rendelkezik a képességgel. Bármit tesz, hatalmas zajt kelt vele, ami nagyjából megmutatja, mekkora hatalommal rendelkezik. – Akkor minden bizonnyal nagyon erős varázsló válik belőle. – Valószínűleg – mosolyodott el Polgara. – Feltéve, ha megtanul uralkodni magán.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

31

– Hát akkor meg kell őt tanítanunk, nem igaz? – tette fel a kérdést Ce'Nedra. Polgara ránézett a lányra, és elnevette magát. A hercegnő kissé zavarba jött, de azért ő is vele nevetett. A közelben álló Garion rájuk nézett. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte. – Úgysem értenéd, kedvesem – felelte Polgara. Garion sértett arccal, merev tartással odébbállt. Ce'Nedrából és Polgarából ismét kitört a nevetés. Amikor Greldik kapitány hajója elérte azt a pontot, ahol a vízből kiálló sziklák és az örvények miatt már lehetetlen lett volna továbbhaladni, kikötötték a járművet az északi part egyik vastag fájához, és a csapat felkészült a partraszállásra. Barak nehéz láncingében izzadva állt Greldik mellett, és figyelte a lovak partra szállítását felügyelő Hettart. – Ha találkozol a feleségemmel, add át neki üdvözletem! – mondta a vörös szakállú óriás. Greldik bólintott. – Ha minden igaz, télen Trellheim környékén fogok járni. – Nem is tudom... talán arról nem kéne szólnod, hogy tudok a terhességéről. Valószínűleg meg akar lepni a fiammal, amikor hazaérek. Nem szeretném őt megfosztani ettől. Greldik meglepettnek tűnt. – Azt hittem, szívesen fosztod meg mindentől, Barak. – Talán itt az ideje, hogy békét kössünk egymással. Fiatalabb korunkban még szórakoztató volt a kis háborúnk, de nem tűnik rossz elképzelésnek félretenni az ellenségeskedést... ha másért nem, hát a fiunk kedvéért. Belgarath is feljött a fedélzetre, és csatlakozott a két szakállas Cherekhez. – Menjen Val Alornba! – mondta Greldik kapitánynak. – Mesélje el Anhegnek, hol vagyunk és mit csinálunk! Vegye rá, hogy küldjön üzenetet a többieknek is, de egyelőre megtiltom, hogy háborúba vonuljon az angarakok ellen. A Gömb Ctuchiknál van Rak Ctholban, és ha kirobban a háború, Taur Urgas lezárja előttünk a határokat, így is elég nehéz dolgunk lesz, ha át akarunk jutni, nem szeretnék még azzal is bajlódni.

32

David Eddings

– Megmondom neki – felelte Greklik habozva. – De nem hiszem, hogy örülni fog. – Nem kell örülnie, elég, ha engedelmeskedik. A nem messze álldogáló Ce'Nedra meglepetten hallgatta az ápolatlan öregember ellentmondást nem tűrő utasításait. Hogyan parancsolgathat egy másik ország királyának? És mi lesz, ha egy nap Garion is hasonló hatalommal fog rendelkezni? Megfordult, és szemügyre vette a fiatalembert, aki Durniknak segített megnyugtatni egy idegeskedő lovat. Nem látszott túl határozottnak. A lány az ajkát harapdálva gondolkodott. Talán egy köpeny segítene, esetleg egy varázskönyv a kezébe – és talán egy kis szakáll. Összehúzta a szemét, maga elé képzelte Gariont köpenyben, könyvvel és szakállal. Garion, aki nyilvánvalóan megérezte, hogy nézik, gyorsan odakapta a fejét, és kérdőn nézett a lányra. Annyira átlagos. Tényleg nevetségesnek tűnt ez a szerény kinézetű fiú abban a pompás öltözékben, amit ráképzelt. A hercegnő önkéntelenül felnevetett, mire Garion elvörösödve hátat fordított neki, és folytatta a munkáját. Mivel a Kígyók Folyójának zuhatagai lehetetlenné tették a hajózást, a dombokra felvezető utak elég szélesek voltak – jelezve, hogy a legtöbb utazó szintén ezen a ponton szállt partra, hogy a szárazföldön folytassa útját. Amikor nekivágtak az emelkedőnek a délelőtti napsütésben, gyorsan maguk mögött hagyták a folyót szegélyező, kusza indákkal teleszőtt dzsungelt, és beértek egy elviselhetőbb, kemény talajú erdőbe, ami már sokkal inkább Ce'Nedra kedvére való volt. Az első domb tetején ráadásul friss szellő köszöntötte őket, amely mintha elfújta volna a tikkasztó hőséget és Nyissa mocsarainak bűzét. Ce'Nedra egy csapásra jobb kedvre derült. Úgy gondolta, ezúttal Kheldar herceghez kellene csatlakoznia, de a drasniai elszunyókált a nyeregben, és a hercegnő tartott is valamennyire a hegyes orrú férfitól. Azonnal felismerte, hogy a cinikus, ravasz kis ember úgy olvas belőle, akár egy nyitott könyvből, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Ezért inkább előrelovagolt Mandorallen báróhoz, aki szokás szerint a csapat élére állt induláskor. Részben azért döntött így, mert ezzel is minél távolabb akart kerülni a párálló folyótól, de persze más is volt az elhatározása mögött. Kiváló alkalmat látott arra, hogy feltegyen néhány kérdést az arend nemesnek valamivel kapcsolatban, ami felettébb érdekelte őt.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

33

– Felség – köszöntötte a páncélba öltözött nemes, amikor lovával a hatalmas csatamén mellé húzódott. – Bölcs döntés az élen lovagolni, mindenféle veszélynek kitéve magát? – Ki lenne olyan botor, hogy meg merészelje támadni a világ legbátrabb lovagját? – kérdezett vissza a lány ártatlanul. A báró elkomorodva sóhajtott fel. – Miért e sóhaj, lovag uram? – Erről most nem beszélnék, felség – felelte kurtán Mandorallen. Csendben lovagoltak tovább a fák árnyékában; bogarak zümmögtek körülöttük, és az út két oldalán apró állatok neszeztek a bokrok között. – Mondja csak – szólalt meg egy idő után a hercegnő –, régóta ismeri Belgarath-ot? – Egész életemben ismertem, felség. – Arendiában nagyra tartják? – Hogy nagyra tartják-e? A szent Belgarath a világ legmegbecsültebb embere! Ezt önnek is tudnia kellene, hercegnő. – Én tolnedrai vagyok, Mandorallen báró – mutatott rá Ce'Nedra. – Nekünk nem sok közünk van a varázslókhoz. Arend fogalmak szerint Belgarath nemesi születésű? Mandorallen felnevetett. – Felség, a szent Belgarath születése oly ménékben az idő homályába vész, hogy kérdésének semmi jelentősége sincs. Ce'Nedra a homlokát ráncolta. Nem szerette, ha kinevetik. – Tehát nemes vagy sem? – makacskodott. – Ő Belgarath – felelte Mandorallen, mintha ez mindent megmagyarázna. – Báróból van több száz, hercegből is tucatszám akad, a különféle nagyuraknak meg számát sem tudom, de Belgarath-ból csak egy van. Előtte minden élő ember meghajol. A lány erre felvidult. – És Polgara úrnő? Mandorallen zavartan pislogott, és a lány látta, hogy a lovag észjárásához túlságosan gyors volt ez a kérdés. – Polgara úrnő minden más nő felett áll – felelte végül Mandorallen. – Felség, ha tisztában lennék kérdezősködése okával, talán sokkal kielégítőbb válaszokkal is tudnék szolgálni. – Kedves báró, nincs szó semmiféle komoly vagy súlyos indokról – nevetett a lány. – Mindössze kíváncsi vagyok, és szeretném elütni valamivel az időt lovaglás közben.

34

David Eddings

Durnik, a kovács ügetett előre hozzájuk, lovának patája tompán kopogott a földúton. – Pol úrnő üzeni, hogy álljanak meg egy kicsit – mondta. – Valami baj van? – kérdezte Ce'Nedra. – Nem, csak meglátott néhány bokrot az út mellett, és szeretne róluk leveleket gyűjteni. Gondolom, valami gyógynövényféle lehet. Azt mondja, nagyon ritka, és csak Nyissanak ezen a részén fordul elő. – A kovács egyszerű, nyílt arca mély tiszteletről árulkodott, mint mindig, amikor Polgaráról beszélt. Ce'Nedrának voltak bizonyos halvány sejtései a kovács érzéseivel kapcsolatban, de inkább megtartotta őket magának. – Ó, és azt is mondta, hogy legyenek óvatosak a növényekkel. Van egy méternél is magasabb, csillogó, zöld levelű, lila virágú bokor, amelyiknek még az érintése is halálos. – Nem fogunk letérni az ösvényről, Durnik – nyugtatta meg Mandorallen. – Itt maradunk, míg az úrnő engedélyt nem ad a továbbhaladásra. Durnik bólintott, és visszalovagolt az ösvényen. Ce'Nedra és Mandorallen behúzódtak egy nagy fa árnyékába. – Hogy viszonyulnak az arendek Garionhoz? – kérdezte hirtelen a hercegnő. – Garion rendes kölyök – felelte a lovag némileg zavartan. – De nem nemes. – Felség – kezdte óvatosan Mandorallen –, attól tartok, tanulmányai félrevezették önt. Garion Belgarath és Polgara vérvonalába tartozik. Bár nem rendelkezik címmel, mint ön vagy én, ereiben a világ legnemesebb vére folyik. Ha kérné, én szó nélkül tiszteletet adnék neki, de nem kéri, mivel szerény és udvarias kölyök. Amidőn Vo Mimbrében látogatást tettünk Korodullin királynál, egy ifjú grófnő igen határozottan próbálta elcsábítani, azt gondolván, hogy előnyös, megbecsülést és hírnevet hozó házasságot köthet vele. – Igazán? – kérdezte Ce'Nedra enyhe éllel a hangjában. – Igen. A hölgy vőlegényt keresett, és többször is sikerült elkapnia Gariont egy kis csevegésre és incselkedésre. – Szép volt az a grófnő? – A királyság egyik leggyönyörűbb virágszála. – Értem – biccentett hűvösen Ce'Nedra. – Megsértettem, felség? – Nem lényeges. Mandorallen ismét sóhajtott.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

35

– Most meg mi van? – csattant fel a hercegnő. – Csak érzékeltem hibáim sokaságát. – Azt hittem, ön tökéletesnek hiszi magát. – Amint kimondta, már meg is bánta. – Nem, felség. Fogalma sincs róla, mennyire vétkes vagyok. – Talán egy kicsit tapintatlan, de ez nem nagy hátrány... egy arendhez képest. – De a gyávaság az, felség. A lány felnevetett. – Gyáva? Ön? – Én magam jöttem rá – ismerte el a lovag. – Ne legyen nevetséges! – gúnyolódott a hercegnő. – Talán inkább a túlzott bátorságában kellene keresnie a hibát. – Tudom, nehéz elhinni, de teljes bizonyossággal állíthatom, éreztem szívemen a félelem szorítását. Ce'Nedrát meglepte a lovag szomorú vallomása. Küszködve próbált megfelelő választ adni Mandorallennek, amikor néhány méterrel távolabbról, a bozót mélyéről hangos csörtetés hallatszott. Lova rémülten ágaskodott két hátsó lábára. Csak egy villanásnyi időre látta a bokrok közül kivágódó nagy, homokszínű testet, valamint egy kitátott, hegyes fogakkal teli szájat. Elkeseredetten kapaszkodott a nyeregbe, miközben másik kezével a megvadult hátast próbálta visszafogni, de nem tudott megmaradni a ló hátán, és nem túl elegáns módon ért földet az út közepén. Könyökére és térdére támaszkodva próbált feltápászkodni, amikor mozdulatlanná merevedett, mert meglátta a bozótosból rájuk rontó szörnyeteget. Azonnal felismerte, hogy egy fiatal oroszlánnal van dolga. Bár a teste már kifejlett volt, a sörénye még nem nőtt ki teljesen. Nyilván még tapasztalatlannak számított a vadászat terén. Ideges morgással, kígyózó farokkal figyelte, ahogy a menekülő ló eltűnik az útkanyarulatban, egy bokorcsoport mögött. A hercegnő egy pillanatig lenyűgözve figyelte az állatot – annyira ruganyos, annyira kecses volt. Aztán a csodálata ingerültségbe fordult, amiért ez a tolakodó, fiatal szörnyeteg ilyen megszégyenített helyzetbe hozta. Felállt, leporolta a térdét, és dühösen az oroszlánra nézett. – Hess! – intett határozottan a kezével. Elvégre ő volt a hercegnő, az pedig csak egy oroszlán... egy nagyon fiatal és ostoba oroszlán. A sárga szempár rávillant, majd összeszűkült. A csapkodó farok hirtelen mozdulatlanná vált. Az oroszlán szeme azután ijesztően ki-

36

David Eddings

tágult, és az állat a földre kuporodott. Felső ajka felhúzódott, kivillantak alóla félelmetes fogai. Tett egy lépést a hercegnő felé, mancsa puhán érintette a földet. – Ne merészeld! – figyelmeztette Ce'Nedra fenyegetően. – Maradjon mozdulatlan, felség! – figyelmeztette Mandorallen halálosan csendes hangon. A hercegnő a szeme sarkából látta, hogy a lovag lassan lecsúszik a nyeregből. Az oroszlán idegesen kapta oda a tekintetét. Mandorallen óvatosan, lépésről lépésre közelített, amíg páncéllal borított testével el nem takarta Ce'Nedrát az oroszlán elől. Az állat végig szemmel tartotta, de nem fogta fel, hogy mi készül, csak amikor már túl késő volt. Amikor végre rájött, hogy megfosztották a következő ebédjétől, az óriás macska szemét elöntötte a düh. Mandorallen lassan előhúzta a kardját, majd a lány legnagyobb meglepetésére markolattal előre odanyújtotta neki. – Ha nem tudom feltartani, legyen mivel megvédenie magát – magyarázta a lovag. Ce'Nedra némileg habozva, mindkét kézzel erősen megmarkolta a kardot, amikor azonban a lovag elengedte a pengét, a fegyver hegye azonnal a földre zuhant. Akárhogy is próbálkozott, meg sem bírta mozdítani a hatalmas fegyvert. Az oroszlán morogva lapult le a földre. Farka egy pillanatra megrezzent, majd ismét mozdulatlanná vált. – Sir Mandorallen, vigyázzon! – sikoltotta a lány még mindig a karddal küszködve. Az oroszlán ugrott. Mandorallen széttárta acéllal borított karját, és előrébb lépett, hogy fogadja a ragadozó rohamát. Hangos csattanással ütköztek össze, és a lovag összezárta karját a vadállat teste körül. Az oroszlán hatalmas mancsai a lovag vállára nehezedtek, karmai fülsüketítő csikorgással csúsztak el az acélpáncélon, és fogával is eredménytelenül harapdálta Mandorallen sisakját. A férfi szorítása erősödött. Ce'Nedra a kardot maga után vonszolva az út szélére vánszorgott, és lenyűgözve figyelte a titáni küzdelmet. Az oroszlán egyre elkeseredettebben kaparászta ellenfelét, és Mandorallen páncélján hosszú, mély karmolások jelentek meg, miközben a mímbrate karja kérlelhetetlenül szorította össze az állatot. A haragos morgás fokozatosan fájdalmas hörgéssé változott, és az oroszlán már nem harcolni és ölni akart, hanem a túlélésért küz-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

37

dött. Tekergett, rángatózott és harapott, de a lovagi vértezetet viselő Mandorallenben nem tudott sok kárt tenni. Hangja egyre vékonyabbá vált, most már csak rémület érződött belőle. Mandorallen emberfeletti erővel szorította össze karját. Ce'Nedra gyomorforgató tisztasággal hallotta a csontok reccsenését, és az oroszlán szájából vérszökőkút tört fel. A fiatal állat teste megremegett, aztán oldalra billent a feje. Mandorallen elengedte áldozatát, és a halott ragadozó végigzuhant a földön, a lába előtt. A hercegnő tátott szájjal bámulta ezt a rendkívüli lovagot, aki vérmocskos, összekarmolt páncéljában állt előtte. Szemtanúja volt a lehetetlennek: Mandorallen puszta kézzel ölt meg egy oroszlánt – és mindezt őérte! Maga sem tudta miért, de azon kapta magát, hogy örvendezve sikongat. – Sir Mandorallen! Ön az én lovagom! A kimerültségtől fújtató lovag feltolta sisakrostélyát. Kék szeme elkerekedett, mintha megdöbbent volna a hercegnő szavain. Térdre ereszkedett Ce'Nedra előtt. – Felség – szólalt meg visszafojtott hangon –, felajánlom önnek e szörnyeteg testét annak jeléül, hogy míg életem tart, igaz és hűséges lovagja leszek. Valahol mélyen legbelül Ce'Nedra valami furcsát érzett – mint amikor két dolog, melyek már az idők kezdetétől arra rendeltettek, hogy találkozzanak egymással, végül összeérnek. Maga sem tudta, pontosan mi, de valami nagyon fontos esemény történt itt, ezen a napsütötte, bozótos-erdős síkságon. Barak tűnt fel az úton vágtatva, mögötte Hettar, és a többiek nem sokkal lemaradva. – Mi történt? – kérdezte a hatalmas cherek a lováról leugorva. Ce'Nedra megvárta, hogy mindenki köréjük gyűljön. – Ez az oroszlán rám támadott – mondta olyan hangon, mintha ez mindennapos, megszokott eseménynek számítana az életében. – És Sir Mandorallen puszta kézzel végzett vele. – Nem egészen, felség. Rajtam voltak ezek. – A még mindig térdelő lovag felemelte vaskesztyűs kezét. – Ez volt a legbátrabb cselekedet, amivel életemben találkoztam – folytatta a hercegnő. – És miért térdelsz? – kérdezte Barak a lovagot. – Megsérültél? – Most választottam lovagommá Sir Mandorallent – jelentette be Ce'Nedra –, és ő illő módon, térdre ereszkedve fogadta kezemből e

38

David Eddings

kegyet. – Szeme sarkából látta, hogy Garion éppen akkor száll le a lováról. A fiú komor volt, akár egy viharfelhő. A hercegnő némán ujjongott. Lehajolt, és megcsókolta Mandorallen homlokát. – Álljon fel, lovag uram! – parancsolta, és a mimbrate szó nélkül engedelmeskedett. Ce'Nedra a legteljesebb mértékben meg volt elégedve önmagával. A nap további részében már semmi említésre méltó esemény nem történt. Átkeltek egy alacsony dombvonulaton, és amikor a nap belesüppedt a nyugaton tornyosuló felhőtakaróba, beértek egy sekély völgybe. Egy csillogó, hideg vizű patak partján állították fel éjszakai táborukat. Mandorallen frissen felavatott testőrlovagként figyelmesen gondoskodott úrnőjéről, Ce'Nedra pedig kegyesen fogadta szolgálatait, miközben időnként észrevétlenül Garionra pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, a fiú mindent lát. Valamivel később, amikor Mandorallen elment, hogy gondoskodjon a lováról, Garion pedig mogorván eltűnt valahol a sötétben, a hercegnő letelepedett egy mohával borított fatörzsre, és némán gratulált magának nap közbeni teljesítményéért. – Gonosz játékot űz, hercegnő – szólt oda neki Durnik, aki néhány lépésnyivel távolabb a tűz meggyújtásához készülődött. Ce'Nedra meglepődött. Amennyire emlékezett rá, mióta csatlakozott a társasághoz, a kovács még soha nem szólította meg őt közvetlenül. Durnik jól láthatóan kényelmetlenül érezte magát a királyi ház tagjának jelenlétében, és eddig inkább kerülte őt. Most azonban egyenesen, helytelenítően nézett a szemébe. – Nem tudom, miről beszélsz – felelte gőgösen a lány. – Szerintem meg igen. – A kovács nyílt, becsületes arca komolyságot tükrözött, és rezzenéstelenül állta a hercegnő pillantását. Ce'Nedra szégyenkezve lesütötte a szemét, és elpirult. – Láttam már, amikor a falusi lányok ugyanezt a játékot játsszák – folytatta a férfi. – Soha semmi jó nem sül ki belőle. – Én nem akartam megbántani senkit, Durnik. Mandorallen és köztem nincs semmi olyasmi... ezt mindketten tudjuk. – De Garion nem. – Garion? – kérdezte csodálkozva Ce'Nedra. – Hát nem erről szól az egész? – Persze hogy nem! – méltatlankodott a lány. Durnik kétkedve nézett rá.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

39

– Ez soha eszembe sem jutott! – folytatta felháborodottan Ce'Nedra. – Még a gondolat is nevetséges! – Igazán? Ce'Nedra megadta magát. – Annyira konok! – panaszkodott. – Semmit sem úgy tesz, ahogy az ember elvárná tőle. – Jólelkű kölyök. Akármivé is vált, vagy fog válni, ugyanaz az egyszerű, egyenes fiú marad, akit még Faldor birtokáról ismerek. Nem fog hazudni, hízelegni, és nem mond olyasmit, amit nem gondol komolyan. Úgy érzem, nem is olyan sokára valami nagyon fontos esemény fog bekövetkezni az életében... nem tudom, mi az, de biztos vagyok benne, hogy minden erejére és bátorságára szüksége lesz. Ne gyengítse meg őt ezzel a gyerekes viselkedéssel! – Ó, Durnik – sóhajtott hatalmasat a lány. – Mit tegyek? – Legyen becsületes! Csak azt mondja, ami a szívében van! Ne mondjon mást, mint amit gondol! Ez nála nem fog beválni. – Tudom, és ettől olyan nehéz ez az egész. Mindketten más neveltetést kaptunk. Sosem fogjuk megérteni egymást. – Újabb sóhaj következett. Durnik tőle szokatlan módon elvigyorodott. – Azért nem ennyire rossz a helyzet, hercegnő. Először a saját harcát kell megvívnia. Tudja, ön is majdnem olyan csökönyös, mint ő. A világ két különböző részén születtek, de belül nem is különböznek olyan nagyon egymástól. Üvöltöznek egymással, és rázzák az ujjukat a másik arca előtt, de egy idő múlva már arra sem emlékeznek, miket kiabáltak. A legjobb házasságok némelyike is így kezdődik. – Házasság? – Ezen gondolkodik, nem? A lány néhány másodpercig hitetlenkedve meredt a kovácsra, aztán kirobbant belőle a nevetés. – Drága, kedves Durnik – mondta, amikor sikerült megszólalnia. – Te nem értesz semmit, igaz? – Amit látok, azt értem – felelte a férfi. – És most azt látom, hogy egy fiatal lány minden lehetséges eszközzel megpróbál behálózni egy fiút. Ce'Nedra sóhajtott. – Tudod, ha még ez is lenne a tervem – mint ahogy nem az –, akkor sem jöhetne szóba.

40

David Eddings

– Persze, hogy nem. – A kovács szemlátomást jól szórakozott. – Drága Durnik, én nem engedhetek meg magamnak ilyen gondolatokat. Elfeledkezel róla, ki vagyok. – Nem hinném. Minden igyekezetével azon munkálkodik, hogy ezt senki, egy pillanatra se felejtse el. – És nem tudod, mit jelent mindez? Durnik némileg összezavarodott. – Nem egészen tudom követni, felség. – Én császári hercegnő vagyok, a Birodalom ékköve, és a Birodalomhoz tartozom. A legkisebb beleszólásom sincs abba, hogy kihez megyek feleségül. Ezt a döntést apám és a Tanácsadói Testület hozza meg. A férjem gazdag lesz, nagy hatalmú, valószínűleg sokkal öregebb nálam, és a vele kötött házasságom a Birodalom és a Borune-ház érdekeit szolgálja majd. Még csak meg sem fogják velem beszélni a dolgot. – Ez felháborító! – döbbent meg Durnik. – Nem annyira. A családomnak joga van hozzá, hogy védje saját érdekeit, és a Borunék számára én egy különösen értékes vagyontárgy vagyok. – Újabb kétségbeesett sóhaj. – Pedig szép lenne... úgy értem, ha én választhatnék. Ha meg lenne rá a lehetőségem, akkor talán úgy néznék Garionra, ahogy te hiszed, hogy nézek. Még akkor is ha elképesztően lehetetlen alak. Azonban nagyon valószínű, hogy legfeljebb a barátom lehet. – Ezt nem tudtam – dünnyögte szomorúan a kovács. – Ne vedd olyan komolyan, Durnik! – mosolygott rá a lány. – Én mindig is tisztában voltam vele, hogy ez a sors vár rám. Azonban a szeme sarkában hatalmas, csillogó könnycsepp gyűlt össze, és Durnik tétován, megnyugtatóan a hercegnő karjára tette munkától megerősödött kezét Ce'Nedra – maga sem tudta, miért – váratlanul átkarolta a férfi nyakát, és zokogva a vállába temette könnyes arcát. – Jól van, jól van. – A kovács esetlenül veregette a lány rázkódó hátát. – Nincs semmi baj.

HARMADIK FEJEZET

arion aznap éjjel nyugtalanul aludt. Bár fiatal volt és tapasztalatlan, ostobának egyáltalán nem lehetett nevezni, és könnyedén átlátta Ce'Nedra hercegnő tervét. A csatlakozása óta eltelt hónapokban a lány iránta tanúsított viselkedése megváltozott, míg végül egy igen különleges barátság alakult ki közöttük. Ő kedvelte a hercegnőt, a hercegnő pedig kedvelte őt. Eddig nem is volt semmi baj. De miért nem volt ez elég Ce'Nedrának? Garion gyanította, hogy a probléma kapcsolatban lehet a női elme működésével. Amint a barátság elért egy bizonyos pontot – valami rejtett és titkos határvonalat –, a nőkön azonnal úrrá lett a mindent elsöprő vágy, hogy megbonyolítsák a helyzetet. Szinte biztos volt benne, hogy a látványos kis közjátéka Mandorallennel neki szólt, és elgondolkodott rajta, vajon nem lenne-e érdemes figyelmeztetni a lovagot, hogy megóvja még egy nagy csalódástól. Ce'Nedra játéka a nagy ember jóindulatával nem sokban különbözött egy rosszul nevelt gyerek érzéketlen gonoszságától. Igen, szólni kellene Mandorallennek. Tipikus arend keményfejűsége miatt hajlamos elsiklani a nyilvánvaló tények felett.

42

David Eddings

De mégis, Mandorallen megölte azt az oroszlánt. Ilyen kivételes bátorság könnyen lenyűgözhette a szeles kis hercegnőt. Mi van, ha meghatottsága és az elragadtatása odáig fajult, hogy belehabarodott a lovagba? Ez a gondolat hajnal előtt, a legsötétebb órákban merült fel Garionban, és végképp kiűzte az álmot a szeméből. Másnap reggel vörös szemmel, mogorván ébredt; belülről szörnyű érzés emésztette. Miközben a kora reggel kékes árnyékai közt lovagoltak, és a felkelő nap ferde sugaraival megvilágította a fák tetejét, Garion nagyapja mellé húzódott; megpróbált az öreg társaságában nyugalmat találni. De nem csak erről volt szó. Ce'Nedra pont előttük lovagolt Pol néni társaságában, és Garion erős késztetést érzett, hogy folyamatosan szemmel tartsa a lányt. Farkas mester csendben lovagolt, mogorvának és rosszkedvűnek tűnt, és időnként megpróbált benyúlni ujjával a bal karját fedő kötés alá. – Hagyd békén, apám! – szólt rá Pol anélkül, hogy megfordult volna. – Viszket. – Mert gyógyul. Csak hagyd békén! Az öreg mormogott valamit a bajsza alatt. – Melyik úton akarsz a Völgybe menni? – kérdezte a nő. – Tol Rane felé kerülünk – felelte Farkas. – Figyelnünk kell az időjárásra is. Ha túl sokára érünk oda, a hegyekben akadályokba ütközhetünk. – Én is tudom, Pol. Jobban szeretnél inkább átvágni Maragoron? – Ne légy nevetséges! – Maragor annyira veszélyes? – tudakolta Garion. Ce'Nedra megfordult a nyeregben, és megsemmisítő pillantást vetett rá. – Hát te semmit sem tudsz? – kérdezte lenézően. Garion kihúzta magát, rögtön tucatnyi lehetséges válasz jutott eszébe, Farkas mester azonban figyelmeztetően csóválta a fejét. – Hagyd csak! – mondta neki halkan. – Korai ezt még elkezdeni. Garion a fogát csikorgatta. Körülbelül egy órát lovagolhattak a hűvös reggelben, és Garion nyugalma lassanként kezdett helyreállni, amikor Hettar lovagolt melléjük. – Lovasok közelednek – mondta Farkasnak.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

43

– Hányan? – kérdezte az öreg. – Tucatnyian, vagy még többen. Nyugat felől. – Lehet, hogy tolnedraiak. – Megnézem – mormolta Pol. Felemelte a fejét, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Nem tolnedraiak. Murgosiak. Hettar tekintete kifejezéstelenné vált. – Harcolunk? – kérdezte ijesztő nyugalommal; keze a szablyája felé indult. – Nem – felelte kurtán Farkas. – Elrejtőzünk. – Nincsenek sokan. – Nem érdekel. Selyem! – szólt előre a varázsló. – Nyugat felől murgosiak közelednek. Figyelmeztesd a többieket, aztán keressünk valami megfelelő búvóhelyet! Selyem bólintott, és megsarkantyúzta a lovát. – Grolimok is vannak köztük? – kérdezte Farkas Polt. – Nem hiszem. Az egyiknek elég szokatlan az elméje, de szerintem nem grolim. Selyem gyorsan visszaért. – Jobboldalt van egy sűrű bozótos – jelentette. – Elég nagy ahhoz, hogy mindannyian elbújjunk benne. – Akkor indulás! A bozótos körülbelül ötven méterre volt az úttól, bent a fák között. A bokrok egy sekély, vizenyős talajú gödröt vettek körbe, melynek mélyén még egy apró forrást is találtak. Selyem leugrott a lováról, és rövidkardjával tőből kivágta az egyik bokrot. – Itt rejtőzzetek el! Én visszamegyek és eltüntetem a nyomainkat. – Felkapta a bokrot, és újból átgázolt a bozóton, ezúttal visszafelé. – Gondoskodj róla, hogy a lovak ne csapjanak zajt! – mondta Farkas Hettarnak. Az algar fiatalember bólintott, de a szemén látszott, hogy csalódott. Garion négykézlábra ereszkedett, és bemászott a bokrok közé, amíg el nem érte a bozótos külső szélét; ott letelepedett a földet borító levelekre, és a göcsörtös ágak között kémlelt kifelé a sűrűből. Selyem hátrafelé lépegetett, és a bokor ágaival leveleket és gallyakat söpört az erdő talajáról a lovak taposta keskeny csapásra. Gyorsan dolgozott, de ügyelt rá, hogy minden nyomot eltüntessen.

44

David Eddings

Garion a háta mögül halk ágrecsegést és levélzizegést hallott, majd néhány pillanat múlva Ce'Nedra telepedett le mellé. – Nem szabadna ennyire kijönnöd – szólt rá halkan a lányra. – Neked sem – vágott vissza a hercegnő. Inkább nem vitatkozott. Ce'Nedrának meleg, virágra emlékeztető illata volt, és Garion ettől valamiért idegessé vált. – Szerinted milyen messze vannak? – kérdezte suttogva a hercegnő. – Honnan tudjam? – Varázsló vagy, nem? – De nem a jobbak közül való. Selyem befejezte a nyomeltüntetést, és még egyszer végignézett haladásuk útján, hogy megbizonyosodjon róla, nem maradt utánuk árulkodó jel. Aztán ő is visszabújt a bokrok közé, és néhány méterre Garionéktól lesállásba helyezkedett. – Lord Hettar harcolni akart velük – suttogta Ce'Nedra Garionnak. – Hettar mindig harcolni akar, ha murgosit lát. – Miért? – Mert még gyerekkorában murgosiak ölték meg a szüleit. Végig kellett néznie. – Ez rettenetes! – Ha nem zavarja a fiatalságot – szólt közbe Selyem gúnyosan –, szeretném hallgatni a lovakat. Garion valahonnan az út felől meghallotta az ügető lovak patáinak dobogását. Még jobban a földre lapult, és lélegzetet is alig véve figyelt. A murgosiak körülbelül tizenöten lehettek, mindannyian láncingben, arcukon a fajukra jellemző forradással. Éjfekete hajú vezetőjük azonban rongyos, piszkos köpenyt viselt. Borotválatlan arcáról és kancsal szeméről Garion egyből felismerte. Selyem halk szisszenéssel szívta be a levegőt. – Brill – mormolta. – Ki az a Brill? – suttogta Ce'Nedra Garionnak. – Később elmondom. Most csend legyen! – Ne beszélj így velem! Selyem szigorú pillantása mindkettejüket elhallgattatta. Brill kurta parancsokat vakkantott a murgosiaknak, és rövid kézmozdulatokkal nyomatékosította utasításait. Aztán felemelte kezét,

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

45

és széttárt ujjakkal előrebökött, hogy biztosan megértsék, mit akar tőlük. A murgosiak kifejezéstelen arccal bólintottak, aztán legyezőszerűén szétszóródva megindultak a fák és a bozótos felé, ahol Garionék rejtőzködtek. Brill közben továbblovagolt az ösvényen. – Tartsátok nyitva a szemeteket! – kiáltotta. – Gyerünk! A murgosiak tekintetükkel a környéket pásztázva elindultak előre. Ketten olyan közel haladtak el a bokrokhoz, hogy Garion orrát megcsapta lovaik verejtékének erős szaga. – Kezd az idegeimre menni ez a fickó – jegyezte meg az egyik. – Én a helyedben ezt nem nagyon hangoztatnám – tanácsolta neki a társa. – Én ugyanúgy teljesítem a parancsokat, mint bárki más, de ez a féreg egyre jobban zavar. Szerintem sokkal jobban nézne ki egy késsel a hátában. – Szerintem pedig ő nem így gondolja, és egyébként is elég nehéz lenne kivitelezni. – Megvárom, míg elalszik. – Még sosem láttam aludni. – Előbb vagy utóbb mindenki elalszik. – Te tudod – vont vállat a másik. – Ha nem akarod látni többé Rak Haggát... A két férfi eltávolodott. Selyem összekuporodva, idegesen rágta a körmét. Szemét résnyire összehúzta, arca feszült figyelemről árulkodott. Aztán halk káromkodásban tört ki – Mi a baj? – kérdezte Garion. – Elkövettem egy hibát – felelte ingerülten a kis ember. – Gyerünk, menjünk vissza a többiekhez! – Megfordult, és kúszva elindult a bozótos közepén lévő forrás felé. Farkas egy fatönkön ült, és elgondolkodva vakargatta bekötött kezét. – Nos? – nézett fel. – Tizenöt murgosi és egy régi barát – jelentette Selyem. – Brill az – tette hozzá Garion. – Mintha ő lenne a parancsnok. – Brill? – Az öregember szeme elkerekedett meglepetésében. Selyem bólintott. – Ő adja a parancsokat, a murgosiak pedig engedelmeskednek. Szemlátomást nem tetszik nekik, de azért nem tiltakoznak. Olyan,

46

David Eddings

mintha félnének tőle. Azt hiszem, Brill valamivel több egyszerű bérencnél. – Hol van Rak Hagga? – kérdezte Ce'Nedra. Farkas éles pillantást vetett a lányra. – Hallottuk, ahogy ketten beszélgetnek – magyarázta a hercegnő. – Azt mondták, Rak Haggából jöttek. Azt hittem, Cthol Murgos összes városát ismerem, de erről még sosem hallottam. – Biztos vagy benne, hogy Rak Haggát említettek? – kérdezte Farkas. – Én is hallottam – erősítette meg Garion. – Rak Haggát mondtak. Farkas komor arccal pattant fel. – Akkor igyekeznünk kell. Taur Urgas háborúra készül. – Honnan tudod? – kérdezte Barak – Rak Hagga több ezer mérföldre délre van Rak Goskától, és a déli murgosiak soha nem jönnek a világnak ebbe a részébe, csak ha a murgosi király háborúra készülődik valaki ellen. – Hadd jöjjenek! – mondta Barak ádáz vigyorral. – Lehet, hogy neked mindegy, hányan vannak itt, de én előbb szeretném elvégezni a feladatomat. El kell mennem Rak Ctholba, és nem szeretném átvágni magam egy egész hordányi murgosin. – Az öreg mérgesen csóválta a fejét. – Mit képzel Taur Urgas? Még nincs itt az idő. Barak vállat vont. – Egyik időpont ugyanolyan jó, mint a másik. – Csak nem erre a háborúra. Előbb még be kell következnie néhány eseménynek. Ctuchik képtelen rövid pórázon tartani azt az őrültet? – A kiszámíthatatlanság Taur Urgas egyik legegyedibb és legbűbájosabb tulajdonsága – jegyezte meg keserű gúnnyal Selyem. – Ő maga sem tudja, mit fog tenni másnap. – Te ismered a murgosiak királyát? – kérdezte Mandorallen. – Már találkoztunk. Nem nagyon kedveljük egymást. – Brill és a murgosiak már elmentek – mondta Farkas. – Induljunk tovább! Hosszú út áll előttünk, és egyre jobban szorít az idő. – Gyorsan a lovához sietett. Valamivel napnyugta előtt egy hegyszoroshoz értek, és éjszakára egy kisebb völgyben táboroztak le, néhány mérföldnyire a hágó kijáratától.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

47

– Minél kisebb tüzet rakjál, Durnik! – figyelmeztette Farkas a kovácsot. – A dél-murgosiaknak éles a szemük, mérföldekről képesek meglátni a tűz fényét. Nem szeretnék az éjszaka közepén társaságot kapni. Durnik bólintott, és ezúttal a szokásosnál is mélyebbre ásta a tűzgödröt. Miközben felkészültek az éjszakára, Garion komoran figyelte a Ce'Nedra hercegnővel törődő Mandorallent. Bár minden alkalommal élesen tiltakozott, amikor Pol néni azt javasolta neki, hogy legyen Ce'Nedra személyes segédje, most, hogy az apró lány körül saját lovagja szorgoskodott, Garion úgy érezte, mintha megfosztották volna az őt megillető pozíciótól. – Gyorsabban kell haladnunk – mondta Farkas, miután elfogyasztották szalonnából, kenyérből és sajtból álló vacsorájukat. – Az első viharok előtt át kell kelnünk a hegyeken, és meg kell próbálnunk Brill és a murgosiak előtt maradni. – Egyik lábával megtisztította a földet maga előtt, aztán felkapott egy botot, és néhány vonallal felvázolta a térképet. – Most itt vagyunk – mutatta. – Maragor pontosan előttünk terül el. Nyugat felé kerülünk, áthaladunk Tol Ranén, azután északkeletre fordulunk, a Völgy felé. – Nem lenne gyorsabb átvágni Maragoron? – kérdezte Mandorallen a térképre mutatva. – Talán igen, de ezt csak akkor tesszük, ha nincs más választásunk. Maragor kísértetjárta hely, érdemes tőle minél távolabb maradni. – Nem vagyunk gyermekek, hogy megrémüljünk holmi testetlen árnyaktól – jelentette ki a lovag méltóságteljesen. – Senki nem kételkedik a bátorságában, Sir Mandorallen – mondta neki Pol –, de Maragorban Mara szelleme kísért. Jobb őt nem háborgatni. – Milyen messze van Aldur Völgye? – kérdezte Durnik. – Hétszázötven mérföld – felelte Farkas. – A legjobb esetben is legalább egy hónap, amíg elérjük a hegyeket. Most pedig aludjunk, holnap nehéz nap vár ránk.

NEGYEDIK FEJEZET

ásnap reggel korán keltek, a nap első sugarai még alig jelentek meg a keleti horizonton. A földet ezüstös dér borította, és a völgyben folyó patak szélein vékony jégréteg képződött. Ce'Nedra, aki elment megmosni az arcát, meghökkenten emelt fel egy apró jégszilánkot. – A hegyekben sokkal hidegebb van – mondta neki Garion, miközben a kardövét kötötte magára. – Észrevettem – felelte gőgösen a hercegnő. – Eh, felejtsd el! – legyintett a fiú, és magában morogva odébbállt. Ragyogó napsütésben, tempós ügetéssel hagyták maguk mögött a hegyeket. Amikor befordultak egy kiugró sziklaképződmény után, megpillantották az egykori Maragor terjedelmes völgyteknőjét, a maragok régi földjét. A mezők fakózöld színe az őszt idézte, a patakok és a tavak szikráztak a napsütésben. A síkság közepéből egy aprónak tűnő rom emelkedett ki. Garion észrevette, hogy Ce'Nedra még a fejét is elfordítja, mintha félne odanézni. Nem sokkal alattuk, egy sekély szurdokban, ahol habos vizű, zúgó patak tört magának utat a sziklák és kövek között, durva kalyibák és sátrak csoportja állt. Az apró völgy oldalában sáros utcák és ösvények kusza labirintusa húzódott, és a patak partján tucatnyi férfi

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

49

dolgozott ásóval és csákánnyal, minden lelkesedés nélkül; munkájuk nyomán a település alatt barnává és zavarossá vált a víz. – Egy város? – kérdezte meglepetten Durnik. – Itt? – Nem egészen város – csóválta a fejét Farkas. – Ezek az emberek itt aranyat keresnek, ezért ássák fel az egész völgyet. – Itt van arany? – Selyem szeme felcsillant. – Egy kevés, de nem annyi, hogy megérje kutatni utána. – Akkor miért erőlködnek? Farkas vállat vont. – Ki tudja? Mandorallen és Barak álltak az élre, és a sziklás terepen elindultak a település felé. Amikor közelebb értek, az egyik kunyhóból két férfi lépett elő, rozsdás karddal a kezükben. Az egyik, egy magas homlokú, vékony, borotválatlan őr piszkos tolnedrai zekét viselt. Társa valamivel testesebb és magasabb volt, ő egy arend jobbágy rongyos zubbonyát viselte. – Megállni! – szólította fel őket a tolnedrai. – Nem engedünk be fegyveres embereket, amíg nem tudjuk, mi járatban vannak! – Elállod az utat, barátom – figyelmeztette szelíden Barak. – Ez nem egészséges dolog. – Egyetlen kiáltásomra ötven fegyveres terem itt! – fenyegetőzött a tolnedrai. – Ne légy ostoba, Reldo – vetette oda neki arend társa. – Az a páncélos ott egy mimbrate lovag. Ha úgy dönt, át akar menni, az egész hegyen nem találsz annyi embert, amennyi képes lenne megállítani. – Gyanakodva nézett végig Mandorallenen. – Mik a szándékaik, lovag uram? – kérdezte tiszteletteljes hangon. – Mindössze az utat követjük – felelte a lovag. – Semmi dolgunk e településen. – Ennyi nekem elég – mordult fel az arend. – Reldo, engedd át őket! – Visszadugta kardját az övét helyettesítő kötélbe. – És ha hazudik? – kérdezte gyanakodva a tolnedrai. – Mi van, ha az aranyunkat akarják ellopni? – Miféle aranyat, te balfácán? – torkollta le az arend. – Az egész táborban nincs annyi arany, amivel egy gyűszűt meg lehetne tölteni! És a mimbrate lovagok sosem hazudnak. De ha harcolni akarsz vele, csak rajta! Majd összeszedjük a maradványaidat, és elkaparjuk valahol a közelben. – Túl nagy a szád. Berig! – nézett rá fenyegetően Reldo.

50

David Eddings

– És mit akarsz tenni vele? A tolnedrai végignézett a nagyobb férfin, majd megfordult, és magában átkozódva elkullogott. Berig nevetve fordult vissza Mandorallenhez. – Induljanak, lovag uram! Reldónak csak a szája nagy, nem kell aggódniuk miatta. Mandorallen előrébb lépett. – Messze kerültél hazádtól, barátom. Berig megvonta a vállát. – Nem volt, ami Arendiában tartson, és az urammal támadt egy kis összetűzésem egy disznó miatt. Amikor aztán az akasztást kezdte emlegetni, úgy döntöttem, inkább egy másik országban próbálok szerencsét. – Ésszerű döntésnek tűnik – nevetett Barak. Berig a Cherekre vigyorgott. – Az ösvény levezet a vízmosásba – mutatta az utat –, aztán a másik, azok mögött a kalyibák mögött újra fel. Ott főként nadrakok laknak, de csak egyikük jelenthet problémát, egy Tarlek nevű fickó. Tegnap este azonban nagyon berúgott, és most valószínűleg mélyen alszik. Az egyik sátorból egy sendar ruhába öltözött, kifejezéstelen tekintetű férfi tántorgott elő. Váratlanul az égnek emelte az arcát, és felüvöltött. Berig felkapott egy követ, és hozzávágta, de a sendar gyors mozdulattal kitért előle, és továbbra is üvöltve eltűnt az egyik sátor mögött. – Egy nap megteszem neki azt a szívességet, hogy kést döfök a hátába – morogta Berig. – Néha egész éjszaka vonyítja a holdat. – Mi a baja? – érdeklődött Barak. – Megőrült – legyintett az arend. – Azt hitte, be tud menni Maragorba és szerez némi aranyat, mielőtt a szellemek rátalálnak. Tévedett. – Mit tettek vele? – kérdezte Durnik ijedten. – Senki nem tudja. Időnként valaki részegségében vagy mohóságában úgy gondolja, meg tudja úszni. De ha a szellemek nem kapnak el, akkor sem érsz vele semmit. Aki kijön onnan, azt azonnal kifosztják a cimborái. Senki nem tudja megtartani az aranyát, akkor meg miért fárassza magát? – Elbűvölő kis társadalmi rend alakult itt ki – jegyezte meg szárazon Selyem.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

51

– Nekem megfelel – nevetett Berig. – Jobb, mint fadíszként végezni az uram almáskertjében, odahaza Arendiában. – Lustán megvakargatta a hónalját. – Azt hiszem, megyek, és ások én is egy kicsit – sóhajtotta. – Sok szerencsét. – Megfordult, és bement az egyik sátorba. – Induljunk tovább! – mondta halkan Farkas. – Az ilyen helyek a nap előrehaladtával egyre zsúfoltabbak lesznek. – Úgy látom, elég sokat tudsz róluk, apám – jegyezte meg Pol. – Rejtőzködésre a legjobb hely – bólintott az öreg. – Senki nem kérdezősködik. Volt már egy-két alkalom, amikor meg kellett lapulnom. – Vajon miért? Továbbindultak a poros úton, a düledező viskók és foltozott sátrak között, a zúgó patak felé. – Várjatok! – kiáltotta valaki hátulról. Egy ápolatlan külsejű, bőrerszényt lóbáló drasniai rohant utánuk. – Várjatok meg! – Mi akarsz? – kérdezte Selyem. – Két és fél uncia tiszta aranyat adok a lányért! – lengette meg az erszényt a férfi. Mandorallen arca megfeszült, keze már indult is kardja markolata felé. – Hagyd csak, majd én elintézem – mosolygott rá nyájasan Selyem, és leszállt a lováról. Ce'Nedra arcán először döbbenet, majd felháborodás látszott. Ám mielőtt utat engedett volna haragjának, Garion a karjára helyezte a kezét. – Csak figyeld! – mondta halkan. – Hogy merészeli... – Cssst! Nyugalom, majd Selyem elintézi. – Ez elég hitvány ajánlat – csóválta a fejét Selyem, de közben az ujjai is fürgén mozogtak. – Még fiatal – mutatott rá a drasniai. – Nyilvánvaló, hogy nem túl gyakorlott. Melyikőtök tulajdona? – Majd erre is rátérünk. Biztosan van ennél jobb ajánlatod. – Összesen ennyi aranyam van. – A férfi ujjai is mozogtak beszéd közben. – És nem szeretnék társulni a tábor egyik naplopójával sem. Sosem látnék hasznot belőle. Selyem a fejét rázta.

52

David Eddings

– Ez esetben sajnálom, de szó sem lehet róla. Biztos vagyok benne, hogy megérted a helyzetünket. Ce'Nedra felől elfojtott hangok hallatszottak. – Csend! – sziszegte Garion. – Ez nem az, aminek látszik. – És az idősebb? – Az ápolatlan férfi egyre elkeseredettebbnek tűnt. – Másfél uncia biztosan több, mint elegendő ár érte. Selyem keze figyelmeztetés nélkül vágódott előre, és a rongyos aranyásó hanyatt esett az ütéstől. Kezét a szájához szorítva, hevesen káromkodott. – Mandorallen. intézd el! – vetette oda a lovagnak Selyem. A szigorú tekintetű mimbrate előhúzta széles pengéjű kardját, és harci ménjével lépésben megindult az átkozódó drasniai felé. A férfi riadt kiáltással megfordult, és kereket oldott. – Mit mondott? – kérdezte Farkas Selyemtől. – Eltakartad előlem, nem láttam semmit. – A környéken nyüzsögnek a murgosiak – felelte Selyem, miközben újra nyeregbe szállt. – Kheran azt mondja, az utóbbi egy hétben legalább egy tucatnyi csapatuk haladt el errefelé. – Te ismered ezt a visszataszító vadállatot? – kérdezte mérgesen Ce'Nedra. – Kherant? Természetesen. Együtt jártunk iskolába. – A drasniaiak szeretik mindenen rajta tartani a szemüket, felség – magyarázta a lánynak Farkas. – Rhodar királynak mindenhol vannak kémei és ügynökei. – Ez az ember Rhodar király ügynöke volt? – döbbent meg a hercegnő. Selyem bólintott. – Kheran valójában margráv származású – mondta. – Rendes körülmények között kitűnő a modora. Megkért, hogy tolmácsoljam legőszintébb bocsánatkérését. Ce'Nedra szólni sem tudott. – A drasniaiak kézjelekkel is tudnak beszélni egymással – jegyezte meg kifejezéstelen arccal Garion. – Azt hittem, ezt mindenki tudja. A lány szeme villámokat szórt, amikor ránézett. – Kheran egészen pontosan ezt mondta: „Kérj bocsánatot a nevemben a vörös hajú némbertől." – tájékoztatta kaján elégedettséggel Garion. – Mindenképpen beszélnie kellett Selyemmel, és ez volt a megfelelő indok. – Némber?

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

53

– Ő mondta, nem én – mentegetőzött ártatlanul a fiú. – Te ismered ezt a jelbeszédet? – Természetesen. – Elég lesz, Garion – szólt rá Pol. – Kheran azt javasolta, azonnal távozzunk – mondta Selyem Farkasnak. – A murgosiak keresnek valakit... valószínűleg minket. A tábor túlsó széle felől dühös kiabálás hallatszott. A sátrakból egy csapatnyi nadrak özönlött ki, és elálltak az útját a murgosi lovasoknak, akik ekkor bukkantak elő az egyik vízmosásból. A nadrakok élén egy hatalmas termetű, kövér férfi tornyosult, aki inkább látszott vadállatnak, mint embernek. Jobb kezében egy kegyetlen kinézetű acélbaltát lóbált. – Kordoch! – bömbölte. – Megmondtam, hogy ha legközelebb meglátlak itt, végzek veled! A férfi, aki lovával kiléptetett a murgosiak közül, hogy szembenézzen az óriással, nem volt más, mint Brill. – Sok mindent mondtál nekem, Tarlek – szólt vissza. – Ez alkalommal megkapod, ami jár neked! – üvöltötte Tarlek, és a fegyverét lengetve megindult előre. – Vissza! – mordult rá Brill, aki közben leszállt a lováról. Néhány lépésnyit eltávolodott az állattól. – Erre most nincs időm! – Nincs is szükséged többé időre, Kordoch! Többé soha! Barak szélesen elvigyorodott. – Nem akarja valaki megragadni az alkalmat, hogy elbúcsúzzon a cimboránktól? – kérdezte. – Azt hiszem, nagyon hosszú utazásra indul. De Brill jobb keze hirtelen eltűnt a köpenye alatt, és amikor előhúzta, megcsillant benne egy körülbelül tizenöt centiméter átmérőjű, háromszögletű fémtárgy; ugyanazzal a mozdulattal el is hajította. A lapos acélháromszög surrogva szelte át a levegőt, és amikor becsapódott az óriás nadrak testébe, hallani lehetett a szétváló csontok hátborzongató roppanását. Selyem elképedten füttyentett. Tarlek tátott szájjal, értetlenül bámult Brillre; keze elindult a mellén tátongó seb felé, aztán elejtette a szekercéjét, és arccal előre a földre zuhant. – Gyerünk innen! – vakkantotta Farkas. – Le a patakhoz, gyorsan! Ügetve gázoltak bele a sziklás patakágyba, a sáros víz magasra csapott lovaik patái alól. Néhány száz méter után éles kanyarral befordultak egy lankásan emelkedő vízmosásba.

54

David Eddings

– Arra! – mutatott Barak az emelkedő teteje felé. Garionnak nem volt ideje gondolkodni, csak kapaszkodott a lovába, és próbált lépést tartani a többiekkel. Valahonnan messziről, a tábor irányából kiáltásokat hallott. Egy kisebb domb mögött Farkas jelére megálltak pihenni. – Hettar, nézd meg, követnek-e minket! Az algar megfordította a lovát, és elindult a dombtetőn álló facsoport felé. Selyem közben sápadt arccal, halkan szitkozódott. – Most meg mi bajod van? – kérdezte Barak. Selyem nem felelt, csak káromkodott tovább. – Mi zaklatta fel ennyire? – nézett a cherek értetlenül Farkasra. – Súlyos sokk érte a barátunkat – felelte az öreg. – Valakit alaposan félreismert... és hogy őszinte legyek, én is. A fegyvert, amit Brill használt a nadrak ellen, viperafognak hívják. Barak vállat vont. – Nekem nem sokban különbözött egy furcsa alakú dobótőrtől. – Pedig annál többről van szó. A viperafog mindhárom oldala pengeéles, a hegyeit pedig rendszerint méreggel preparálják. A dagashik különleges fegyvere. Ezen lepődött meg Selyem. – Tudnom kellett volna! – morogta a drasniai. – Brill túlságosan ügyes volt ahhoz, hogy csak egy átlagos sendar útonálló legyen. – Polgara, te tudod, miről beszél? – kérdezte Barak. – A dagashik egy Cthol Murgos-i titkos társaság tagjai – felelte a nő. – Képzett orgyilkosok egytől egyig. Kizárólag saját elöljáróiknak és Ctuchiknak tartoznak elszámolással. Ctuchik már évszázadok óta őket alkalmazza, ha valakit el kell távolítani az útból. Nagyon hatékonyan dolgoznak. – Sosem voltam igazán kíváncsi a murgosiak kultúrájának érdekességeire – mondta Barak. – Ha egymást akarják gyilkolászni, hát csak tegyék! – Felnézett a dombtetőre, hogy megállapítsa, Hettar felfedezett-e valakit, aki a nyomukban jár. – Az a fegyver, amit Brill használt, érdekes játékszernek tűnt, de nyomába sem ér egy páncélnak és egy jó kardnak. – Ne légy ilyen szűk látókörű, Barak! – szólt rá Selyem, aki időközben mintha kicsit magához tért volna döbbenetéből. – Egy jól eldobott viperafog könnyedén átvág egy láncinget; ha értesz hozzá, úgy is el tudod dobni, hogy a levegőben kanyarodjon. De a dagoshik a kezükkel vagy a lábukkal is meg tudnak ölni, akár viselsz páncélt, akár nem. – Összevonta a szemöldökét. – Tudod, Belgarath –

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

55

mormolta –, egész végig tévúton jártunk. Azt feltételeztük, hogy Asharak felhasználja Brillt, pedig talán pont fordítva történt. Brill nagyon jó lehet, különben Ctuchik nem küldte volna nyugatra, hogy szemmel tartson minket. – Ádáz mosolyra húzta az ajkát. – Kíváncsi lennék, mennyire jó valójában. – Megtornáztatta az ujjait. – Találkoztam már dagashikkal, de a legjobbakkal még sosem futottam össze. Érdekes harcnak ígérkezik. – Ne hagyd magad eltéríteni a céltól! – figyelmeztette Farkas. Az öregember komoran Polra nézett, és mintha láthatatlan üzenetet váltottak volna egymással. – Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta a nő. – Nem hinném, hogy túl sok választásunk lenne, Pol. Köröskörül hemzsegnek a murgosiak. Túl sokan vannak, és túl közel. Elfogyott a mozgásterünk, be vagyunk szorítva Maragor déli szegélyéhez. Előbb vagy utóbb rá fogunk kényszerülni, hogy kimenjünk a síkságra. Ha magunk hozzuk meg a döntést, legalább meg tudjuk tenni a szükséges előkészületeket. – Nem tetszik az ötlet, apám. – Én sem jókedvemből döntöttem így – ismerte el a varázsló –, de le kell ráznunk magunkról ezeket a murgosiakat, különben télre sem érjük el a Völgyet. Hettar visszatért a dombtetőről. – Jönnek – jelentette be tömören. – Nyugatról pedig egy másik csoport próbálja elzárni az utat. Farkas mély lélegzetet vett. – Azt hiszem, ez el is döntötte a kérdést, Pol. Indulás! Amikor átvágtak a síkságot a dombvonulattól elválasztó erdősávon, Garion még egyszer visszanézett. Az alacsony dombok felett több porfelhőt is látott. A murgosiak több irányból is közeledtek hozzájuk. Az elöl lovagoló Barak hirtelen felemelte a kezét. – Emberek előttünk – szólt hátra figyelmeztetően. – Murgosiak? – Hettar már nyúlt is a szablyája után. – Nem hiszem – felelte a cherek. – Inkább úgy néznek ki, mint a táborlakók. Selyem csillogó szemmel lovagolt előre. – Van egy ötletem – mondta. – Majd én beszélek velük. – Megsarkantyúzta a lovát, és bevágtatott az előkészített csapdába. – Emberek! – üvöltötte. – Álljatok készen! Nemsokára ideérnek, és náluk van az arany!

56

David Eddings

A bokrok közül és a fák mögül rongyos ruházatú, rozsdás kardokkal és fejszékkel felfegyverzett férfiak léptek elő, és vették körül a kis embert. Selyem gyorsan, szinte hadarva beszélt hozzájuk, miközben mindkét kezével széles mozdulatokat tett, és izgatottan mutogatott a háta mögé. – Mit művel? – dörmögte Barak. – Valami ördögit, nem kétséges – felelte Farkas. A Selyem körül álló emberek először nem nagyon hittek a kis drasniainak, de az arckifejezésük lassan megváltozott, ahogy egyre inkább nekihevülve hadarta a mondandóját. Végül megfordult a nyeregben, és intett a többieknek. – Gyertek, velünk vannak! – kiáltotta, és elindult felfelé a vízmosás oldalában. – Ne maradjatok le! – mondta figyelmeztetően Barak, és megigazgatta magán a láncinget. – Nem tudom pontosan, mit forgat a fejében, de az ehhez hasonló tervei néha hajlamosak darabokra hullani. Átvágtak az ádáz tekintetű útonállók között, és Selyem nyomába eredtek. – Mit mondtál nekik? – kérdezte Barak, amikor utolérték a kis embert. – Csak azt, hogy tizenöt murgosi behatolt Maragorba, és három zsák arannyal tértek vissza onnan. – Selyem felnevetett. – Aztán a táborlakók visszafordították őket, és most megpróbálnak erre kerülni, hogy biztonságos területre érjenek az aranyukkal. Felajánlottam nekik, hogy ha figyelnek erre a vízmosásra, mi őrizzük a következőt. – Ezek a banditák lerohanják Brillt és a csapatát, ha megpróbálnak itt utánunk jönni. – Igen – vigyorgott Selyem. – Szörnyű, nem? Ügetésben folytatták az utat. Körülbelül fél mérföld után Farkas felemelte a kezét, és mindannyian megálltak. – Itt jó lesz, elég távolra jutottunk – mondta az öreg. – Most mindenki nagyon figyeljen rám. A hegyekben egymást érik a murgosiak, ezért át kell vágnunk Maragoron. Ce'Nedra hercegnőnek elakadt a lélegzete, halottfehér arccal nézett a varázslóra. – Minden rendben lesz, kedvesem – próbálta megnyugtatni Pol.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

57

– Amint kiérünk a síkságra, hangokat fogtok hallani – folytatta Farkas komolyan. – Én lovagolok elöl. és azt akarom, hogy mindannyian figyeljetek engem. Ha felemelem a kezem, azonnal álljatok meg, és szálljatok le a lóról! Hajtsátok le a fejeteket, és bármi is történjék, csak a földet nézzétek! Vannak ott... dolgok, amiket nem akartok látni. Polgarával megnyugtató álmot bocsátunk rátok. Ne próbáljatok küzdeni ellene! Csak lazítsátok el magatokat, és engedelmeskedjetek! – Álmot? – kérdezte felháborodva Mandorallen. – S ha megtámadnak minket? Hogyan védjük meg magunkat, ha alszunk? – A síkságon nincs élőlény, aki megtámadna téged, Mandorallen – felelte Farkas. – Nem a testednek van szüksége védelemre, hanem az elmédnek. – És a lovak? – kérdezte Hettar. – A lovakkal minden rendben lesz. Meg sem látják a szellemeket. – Én képtelen vagyok rá – jelentette ki Ce'Nedra a hisztéria határán. – Nem tudok bemenni Maragorba! – De igen, kedvesem – mondta neki Pol ugyanazon a megnyugtató hangon. – Csak maradj mindig mellettem! Nem hagyom, hogy bármi baj történjen veled. Garion váratlanul őszinte sajnálatot érzett a rettegő lány iránt, és odahúzódott mellé a lovával. – Én is itt leszek – mondta halkan. Ce'Nedra hálásan nézett rá, de az alsó ajka még remegett, és az arcáról sem tűnt el a sápadtság. Farkas mester felsóhajtott, és még egyszer visszanézett a hátuk mögött emelkedő dombokra. A murgosiak által felvert porfelhők egyre közelebb ének. – Rendben, indulás! – Megfordította a lovát, és könnyű vágtában elindult a vízmosás vége és az azon túl elterülő síkság felé. A hang először nagyon halknak és távolinak tűnt, akár a szél morajlása a fák ágai közt, vagy a kövek között folyó patak lágy csobogása. Aztán ahogy kijjebb lovagoltak a síkságra, egyre hangosabbá és jobban kivehetővé vált. Garion szinte vágyódva nézett vissza a dombokra. Aztán szorosan Ce'Nedra mellé húzódott a lovával, tekintetét Farkas mesterre függesztette, és megpróbálta kizárni a fejéből a zajokat. A hang most már fájdalmas nyögések kórusára hasonlított, melybe időnként éles sikolyok hasítottak. És a háttérben, mintha az fog-

58

David Eddings

ná össze a többi hangot, félelmetes üvöltés hallatszott – egyetlen hang volt csak, de annyira jelentőségteljes és mindent körbeölelő, hogy visszhangot vert Garion fejében, és minden gondolatot kitörölt onnan. Farkas hirtelen felemelte a kezét, és Garion lecsúszott a nyeregből; tekintetét elszántan tapasztotta a földre. Valami megvillant a látótere szélén, de ellenállt a kísértésnek, hogy odanézzen. Aztán Pol néni szólalt meg halk, megnyugtató hangon: – Formáljatok kört és fogjátok meg egymás kezét. A körbe nem léphet be semmi, biztonságban lesztek. Garion reszkető gyomorral nyújtotta ki a kezét. Valaki megfogta a balját, de nem látta, ki az; azt viszont azonnal tudta, hogy a baljába görcsösen kapaszkodó, apró kéz Ce'Nedráé. Pol a kör közepére állt, és Garion érezte, hogy a nő jelenlétének ereje föléjük borul, szinte betakarja őket. Tudta, hogy Farkas is ott áll valahol, a körön kívül. Az öregember valami olyasmit művelt, amitől Garion ereiben megpezsdült a vér, és az ismerős morajlás vibrálva szólalt meg a fejében. A magányos hang üvöltése egyre hangosabbá, erőteljesebbé vált, és Garion megérezte a félelem első érintését. Képtelen lesz végigcsinálni. Mindannyian meg fognak őrülni! – Aludjatok! – hallotta Polt, és tudta, hogy a nő hangja az elméjében szólalt meg. A pánik távozóban volt, a helyére különös, békés fáradtság költözött. Szemhéja elnehezült, egyre halkabban hallotta az üvöltést. Végül kényelmes melegséget érzett, és megnyugtató álomba merült.

ÖTÖDIK FEJEZET

arion nem tudta biztosan, melyik volt az a pillanat, amikor az elméje lerázta magáról Pol lágy kényszerítését, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedjen az óvó öntudatlanságba. Nem telhetett el sok idő. Bizonytalanul, a mélyből lassan felmerülve hagyta maga mögött az álmot, és azt látta, hogy a többiekkel együtt merev mozdulatokkal halad a lovak felé. Társainak arca kifejezéstelen és nyugodt volt. Hallotta Pol nagynénje halk parancsát – „aludjatok, aludjatok, aludjatok" –, de valahogy hiányzott belőle az az erő, ami őt is engedelmességre kényszerítette volna. Öntudatra ébredésében azonban volt valami szokatlan. Bár az elméje a jelek szerint teljesen éber volt, az érzelmei mintha még mindig szunnyadtak volna. Nyugodt, hűvös távolságtartással tekintett maga köré, nem zavarták meg azok az érzések, melyek oly gyakran keltettek zűrzavart gondolataiban. Tisztában volt vele, el kellene árulnia Pol néninek, hogy nem alszik, de valami homályos ok miatt mégsem tette. Türelmesen elkezdte átvizsgálni a döntést körülvevő elképzeléseket és indokokat, megpróbálta elkülöníteni azt az egyetlen gondolatot, amely a hallgatása mögött állhatott. Kutatása köz-

60

David Eddings

ben megérintette azt a csendes zugot is, ahol az a másik jelenlét lakozott. Szinte érezte kaján jókedvét. – Hm? – monda neki halkan. – Látom, végül felébredtél – felelte a másik. – Nem – helyesbített Garion egykedvűen. – Azt hiszem, az egyik részem még alszik. – Az volt az a rész, amelyik folyton az utunkban volt. Most tudunk beszélgetni. Van miről. – Ki vagy te? – kérdezte Garion, miközben oda sem figyelve követte Pol néni utasításait, és visszaszállt a lovára. – Nincs igazi nevem. – De te különálló valami vagy, igaz? Úgy értem, nem az én részem. – Nem – felelte a hang –, mi valóban nem vagyunk egyek. A lovak lépésben elindultak, követték Polt és Farkast a füves mezőn. – Mi a célod? – kérdezte Garion. – Csak azt akarom elérni, hogy bizonyos dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell. Nagyon hosszú ideje dolgozom ezért. Garion ezen elgondolkodott. Az üvöltés közben egyre hangosabbá vált, és a nyögések és sikolyok kórusa is élesebben, kivehetőbben hallatszott. Fátyolszerű, alaktalan árnyak jelentek meg, halkan siklottak a fű fölött a lovak irányába. – Meg fogok őrülni, ugye? – kérdezte egy cseppnyi sajnálkozással. – Nem aludtam el, mint a többiek, és a szellemek az őrületbe kergetnek. – Kétlem – válaszolta a hang. – Látni fogsz néhány dolgot, amit nem kellene látnod, de nem hinném, hogy ez elpusztítaná az elmédet. Talán még tanulhatsz is belőle valamit, aminek később hasznát veheted. – Te nagyon öreg vagy, igaz? – kérdezte váratlanul Garion. – Ennek a szónak az én esetemben nincs jelentősége. – Öregebb nagyapánál? – Ismertem őt, amikor gyerek volt. Talán megnyugtat, ha tudod, hogy ő még nálad is makacsabb és önfejűbb kölyök volt. Nagyon sok időmbe telt, amíg sikerült elindítanom a megfelelő irányban. – És ezt neki is az elméjén belülről tetted? – Természetesen. Garion észrevette, hogy lova akadály nélkül áthaladt az egyik előtte megjelenő árnyon.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

61

– Akkor ő ismer téged... mármint ha neki is a fejében tartózkodtál. – Nem tudja, hogy ott voltam. – Én viszont tudom, mindig is tudtam. – Te más vagy. Pontosan erről kell beszélnünk. Hirtelen egy női fej jelent meg a levegőben, pontosan Garion arca előtt. Az árnyalak szeme kidülledt, szája néma sikolyra nyílt. Nyakának szaggatott, tépett szélű csonkjából vér csorgott, de mielőtt leért volna a földre, eltűnt a semmiben. – Csókolj meg! – krákogta, de Garion lehunyta a szemét, és az arca áthatolt a fejen. – Látod? – szólalt meg a hang társalgási stílusban. – Nem is olyan rossz, mint ahogy vártad. – Miben vagyok én más? – tudakolta a fiú. – Valamit meg kell tenni, és te vagy az egyedüli, aki erre képes. A többiek mind csak előkészítik számodra az utat. – És egészen pontosan mit kell megtennem? – Majd megtudod, ha eljön az ideje. Ha túl hamar rájönnél, megrémülnél tőle. Elég nehéz eset vagy további komplikációk nélkül is – tette hozzá a hang fanyarul. – Akkor miért beszélünk róla? – Mert tudnod kell, miért kell megtenned. Ez segíthet, ha eljön az idő. – Rendben, értem. – Nagyon hosszú idővel ezelőtt történt valami, aminek nem szabadott volna megtörténnie – kezdte a hang. – A világegyetem egy bizonyos céllal jött létre, és akadály nélkül haladt sorsa beteljesedése felé. Minden úgy zajlott, ahogy kellett, de aztán valami elromlott. Nem volt valami igazán nagy dolog, de éppen a megfelelő időben és a megfelelő helyen történt... vagy talán inkább a rossz helyen és a rossz időben. Mindenesetre megváltoztatta az események folyását. Tudsz követni? – Azt hiszem – felelte Garion bizonytalanul. – Valami olyasmi lehet, mint amikor célba veszel valamit egy kővel, de útközben irányt változtat valami máson, és oda megy, ahová nem kéne... Doroon egyszer így járt, amikor meg akart dobni egy varjút, de a kő megpattant egy ágon, és betörte Faldor ablakát. – Pontosan erről van szó – felelte elégedetten a hang. – Egészen addig a pontig mindig csak egy lehetséges út létezett... az eredeti

62

David Eddings

út. Onnantól azonban hirtelen már kettő lett. De lépjünk tovább! Ha Doroon vagy te az első után gyorsan eldobtatok volna egy második követ is, és eltaláljátok vele a Faldor ablaka felé tartó elsőt, akkor megeshetett volna, hogy az első kő az újabb irányváltoztatás után mégis a varjút találja el. – Talán – dünnyögte kételkedve Garion. – Doroon sosem tudott igazán jól célozni. – Én viszont sokkal jobb vagyok Doroonnál – biztosította a hang. – Pontosan ezért jöttem létre. Voltaképpen te vagy a kő, amit elhajítottam. Ha jól találod el a másik követ, akkor sikerül letérítened a pályájáról, és oda fog megérkezni, ahová valóban szánták. – És ha nem sikerül? – Akkor Faldor ablaka betörik. Garion előtt újabb alak jelent meg, ezúttal egy levágott karú, meztelen nő, akinek egy kardot szúrtak át a testén. Nyöszörgött és sikoltozott, karjának csonkjából pedig a fiú arcába fröccsent a vér. Garion le akarta törölni a kezével, de az arca teljesen száraz volt. Lova megtorpanás és félelem nélkül léptetett át ezen a szellemen is. – Vissza kell terelnünk az eseményeket a rendes pályájukra – folytatta a hang. – És az egésznek az a dolog a kulcsa, amit neked kell véghezvinned. Aminek történnie kellene, és ami valóban történik, az már nagyon hosszú ideje két különböző utat követ, de most megint közel kerültek egymáshoz. Abban a pillanatban kell cselekedned, amikor összetalálkoznak. Ha szerencsével jársz, minden rendbe jön; ha nem, akkor a cél, amiért a világmindenség létrejött, kudarcot vall. – Mikor kezdődött ez az egész? – A világ teremtése előtt. Még az istenek előtt. – Sikerrel járhatok? – kérdezte Garion. – Nem tudom – felelte őszintén a hang. – Én csak azt tudom, minek kellene történnie. Hogy valójában mi fog, azt nem. Azonban van még valami, amit tudnod kell. Amikor ez az apró hiba megtörtént, két lehetséges útvonalat indított el, és ezeknek az eshetőségeknek egyfajta célja van. Ám a célhoz szükség van tudatra is, hogy valódi cél váljék belőle. Egyszerűbben fogalmazva, ez vagyok én – a világmindenség eredeti céljának tudata. – Tehát akkor létezik egy másik is, igaz? Úgy értem, egy másik tudat... amelyik a másik eshetőséggel áll kapcsolatban.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

63

– Okosabb vagy, mint gondoltam. – És az a másik azt akarja, hogy minden a rossz irányba haladjon tovább? – Attól tartok. És most érkeztünk el a legfontosabb részhez. Az időnek az a pillanata, amikor minden eldől egyik vagy másik irányba, már nagyon közel van, ezért készen kell állnod. – De miért én? – kérdezte Garion, és szinte oda sem figyelve félresöpört egy kar nélküli kézfejet, amelyik a torkát próbálta elkapni. – Valaki más nem lenne képes rá? – Nem – felelte határozottan a hang. – Ez nem így működik. A világmindenség nagyon hosszú ideje, több millió éve vár rád, és te már az idők kezdetétől fogva sodródtál ezen események felé. És most minden csak tőled függ. Te vagy az egyedüli, aki megteheti, amit meg kell tenni, és ez a valaha volt legfontosabb cselekedet – nem csak e világ, hanem a világmindenség összes világa számára. Teljes emberi fajok élnek távoli világokon, melyek oly messze vannak tőlünk, hogy napjuk fénye sosem ér el hozzánk, és ők mind megszűnnek létezni, ha te itt kudarcot vallasz. Sosem fognak ismerni téged, és nem mondanak köszönetet neked, de a puszta létük függ tőled. A másik lehetséges jövő a teljes zűrzavarba és a világegyetem megsemmisülésébe vezet, de te és én valami másra törekszünk. – Mire? – Ha szerencsével jársz, megérheted és megláthatod. – Értem. Mit kell tennem? – Hatalmas erő birtokosa vagy. Én adtam neked, hogy elvégezhesd a feladatod, de meg kell tanulnod helyesen használni. Belgarath és Polgara csak segíteni próbálnak neked a tanulásban; rosszul teszed, hogy harcolsz ellenük. Készen kell állnod a cselekvés pillanatára, és ez a pillanat egyre közelebb van. Egy lefejezett alak tűnt fel pontosan előtte, fejét a hajánál fogva lógatta jobb kezében, az oldala mellett. Amikor Garion közelebb ért, a férfi fölemelte a fejet. Az eltorzult arc szitkokat sikoltott felé. Miután áthaladtak a szellemen, a fiú megpróbálta folytatni a beszélgetést a fejében lakozó jelenléttel, de úgy tűnt, az visszahúzódott egy időre. Lépésben lovagoltak át egy elhagyatott, romos farm leomlott falmaradványai között. A köveken szellemek gyűltek össze, megpró-

64

David Eddings

bálták magukhoz csalni, és amikor ez nem sikerült, megátkozni őket. – Szokatlanul sok nő van köztük – szólalt meg Pol nyugodt hangon. – Faji jellegzetesség – felelte Farkas. – Kilenc születésből nyolc lány volt. A férfiak és nők közötti kapcsolatok szabályozására külön törvényeket kellett hozni. – Gondolom, ezt te nagyon szórakoztatónak találtad – jegyezte meg a nő gúnyosan. – A maragok nem úgy tekintettek ezekre a problémákra, ahogy a többi faj. A házasság sosem jelentett túl sokat számukra. Bizonyos dolgokban kifejezetten szabad elveket vallottak. – Ó, ezt így mondják? – Ne légy ilyen beszűkült, Pol! A társadalom működött, és csak ez számított. – Nem csak erről van szó, apám. Mi van a kannibalizmussal? – Az csak egy ostoba tévedés volt. Valaki félreértelmezett egy passzust valamelyik ősi iratban, ennyi az egész. Vallási elkötelezettségből tették, nem puszta szórakozásból vagy éhségből. Egészében véve én kedveltem a maragokat. Nagylelkű, barátságos nép volt, és egymással mindig talpig becsületesen viselkedtek. Szerették az életet. Ha nem lett volna itt az a rengeteg arany, egy idő után biztosan kinőtték volna ezt a kis elferdülésüket. Garion meg is feledkezett az aranyról. Amikor átkeltek egy keskeny patakon, lenézett a zubogó vízre, és a fenéken meglátta a fényesen csillogó rögöket. Hirtelen egy meztelen szellem jelent meg előtte. – Nem találsz gyönyörűnek? – kérdezte csábító hangon az árny. Aztán megfogta a gyomrán húzódó seb széleit, szétrántotta a bőrt, és a belei egyetlen kupacban omlottak a patak partjára. Garion öklendezve szorította össze a fogát. – Ne gondolj az aranyra! – szólt rá élesen a hang. – A szellemek a mohóságodból táplálkoznak. Ha a gazdagságra gondolsz, megőrülsz! Továbbhaladtak, és Garion megpróbálta kiűzni a fejéből az arany gondolatát, Farkas mester azonban pont arról kezdett beszélni. – Mindig is ez volt a probléma az arannyal. Mindig a legrosszabbfajta embereket vonzza... ez esetben a tolnedraiakat.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

65

– Ők csak megpróbálták eltiporni a kannibalizmust, apám – vitatkozott Pol. – Ezt a szokást a legtöbb ember taszítónak és kiirtandónak tartja. – Azért én nagyon kíváncsi lennék, mennyire gondolták volna komolyan ezt a hadjáratot, ha nem hever annyi arany Maragor patakmedreiben. Pol elszakította a tekintetét egy tolnedrai dárdára tűzött gyermek szelleméről. – És az arany végül senkié nem lett – sóhajtotta. – Mara ezt előre látta. – Igen. – Farkas felemelte a fejét, és egy pillanatig a minden irányból hallatszó üvöltésre figyelt. – Örülnék, ha nem lenne ennyire hangos – dünnyögte. Elhagyták egy néhai templom romjait. A fehér kövek rendetlen összevisszaságban hevertek egymáson, réseikben megtelepedtek a növények. Egy közeli, terebélyes lombozatú fán akasztott emberek forogtak és himbálóztak köteleiken. – Eresszetek le! – mormolták a holtak. – Eresszetek le! – Apám! – Pol a templom romján túl elterülő mezőre mutatott. – Ott! Azok valódi emberek! Köpenyes-csuklyás emberek csoportja sétált lassú léptekkel a mezőn, és monoton dalt énekeltek egy szomorúan kongó harang hangjára, melyet a vállukra vetett nehéz póznán cipeltek. – Mar Terrin szerzetesei – mondta Farkas. – Tolnedra lelkiismerete. Nem kell félnünk tőlük. Az egyik csuklyás alak felnézett, és meglátta őket. – Vissza! – kiáltotta. Kivált a csoportból és futva indult feléjük, időnként kitérve valami elől, amit Garion nem láthatott. – Vissza! Meneküljetek! A rémségek közepébe tartotok! A dombon túl Mar Amon fekszik, melynek utcáit maga Mara járja tombolva!

HATODIK FEJEZET

szerzetesek csoportja végül továbbindult, kántálásuk és a kis harang hangja egyre halkabbá és elmosódottabbá vált, ahogy eltűntek a rét túlsó szélén. Farkas mester szemlátomást a gondolataiba merült, ép kezének ujjaival a szakállát simogatta. Végül felsóhajtott, mint aki nehéz döntést hozott meg. – Azt hiszem, akár itt és most is beszélhetünk vele, Pol. Ha nem tesszük, követni fog minket. – Csak az időnket vesztegetjük, apám – ellenkezett a nő. – Kizárt dolog, hogy meghallgasson minket. Már nem először próbálkozunk vele. – Valószínűleg igazad van – bólintott az öreg –, de akkor is érdemes próbálkoznunk. Aldur csalódott lenne, ha nem tennénk meg. Talán ha meghallja a történteket, sikerül eljutnia arra a pontra, ahol már hajlandó lesz beszélni velünk. Éles sikoly visszhangzott végig a napsütötte mezőn, és Farkas szomorúan csóválta a fejét. – Az ember azt gondolná, mostanra már kiüvöltözte magát. Jól van, induljunk Mar Amonba! – A domb felé fordította a lovát, amelyikre az imént a megszállott tekintetű szerzetes mutatott. Egy

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

67

megcsonkított szellem lebegett az arca elé. – Eh, fejezzétek már be! – mordult rá az öreg ingerülten, mire a szellem egy meglepett rebbenéssel eltűnt. A múltban talán egy út vezethetett át a dombon. A fűben még látszottak az egykori ösvény nyomai, de csak nagyon halványan, mivel huszonhárom évszázad telt el azóta, hogy utoljára emberi láb taposta. A dombtetőről lenéztek Mar Amon romjaira. A még mindig közönyös tárgyilagossággal szemlélődő Garion olyan dolgokat is észrevett, amelyekre egyébként biztosan nem figyelt volna fel. Bár a pusztulás szinte teljes volt, a város formájára még így is lehetett következtetni. Az utca – merthogy csak egyetlenegy volt belőle – spirális vonalban haladt befelé, amíg el nem érte a romok közepén elhelyezkedő tágas, kör alakú teret. Garionnak hirtelen az a gondolata támadt, hogy a települést biztosan nő tervezte. A férfiak gondolatai egyenesek mentén haladtak, de a női agy sok esetben körökben gondolkodott. A csapat tagjai egykedvű öntudatlanságban követték Farkast és Polt le a dombról. Garion lovagolt leghátul, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a földből kiemelkedő szellemeket, akik meztelenségükkel és szörnyű sebeikkel próbáltak hatni rá. Az állandó üvöltés, melyet attól a pillanattól fogva hallottak, hogy beléptek Maragorba, sokkal hangosabbá és kivehetőbbé vált. Néha mintha kórussá erősödött volna, melyet összezavartak és eltorzítottak a visszhangok, de Garion most rájött, hogy csupán egyetlen, erőteljes hangról van szó, de oly mértékben átitatva gyásszal, hogy az egész királyságban visszhangot ver. Ahogy egyre közelebb értek a városhoz, erős szél támadt; a levegő jegesen hideg volt, és kriptaszagot hozott magával. Amikor Garion össze akarta húzni magán a köpenyét, észrevette, hogy ruhája nem reagál a légmozgásra, és a hosszú fűszálak sem hajolnak meg a szélben. Ezen néhány másodpercig elgondolkodott, miközben megpróbált nem beleszagolni a szellemszél által hozott rothadás- és oszlásszagba. Ha a szél nem mozgatja a füvet, akkor nem is lehet valódi szél. Valamint ha a lovak nem hallják az üvöltést, akkor az sem lehet valódi. Egyre jobban didergett, hiába próbálta meggyőzni magát, hogy a hideg – akárcsak a szél és az üvöltés – nem valódi, inkább mentális természetű. Bár Mar Amon a domb tetejéről nézve teljesen romosnak látszott, amikor beértek a városba, Garion meglepve látta, hogy szi-

68

David Eddings

lárdnak tűnő házfalak emelkednek körülötte. Nem is olyan messziről csengő gyerekkacaj hallatszott, valamivel távolabb pedig valaki énekelt. – Miért csinálja ezt? – kérdezte szomorúan Pol. – Ennek semmi értelme. – Mindössze ennyi maradt neki, Pol – felelte Farkas. – De mindig ugyanúgy ér véget. – Tudom, de egy időre segít neki felejteni. – Vannak dolgok, amiket mindannyian szeretnénk elfelejteni, apám. De nem ez a módja. Farkas elismerően nézett végig a valóságosnak tetsző házakon. – Tökéletes. – Természetesen – mondta a nő. – Elvégre isten... de még ez sem elég jó neki. Amíg Barak lova át nem gyalogolt az egyik falon – elnyelte a szilárdnak látszó kőfal, de néhány méterrel távolabb ismét előbukkant az utcán –, Garion egy szót sem értett abból, amit a nagyapjáék beszéltek. A falak, az épületek, az egész város csupán illúzió volt – egy emlék. A rothadásszagú szél erősebbé vált, és a bomlás bűzéhez most már füstszag is keveredett. Garion látta, hogy a vidék napsütésben fürdik, mégis mintha besötétedett volna. A gyereknevetés és a távoli ének elhalkult, a helyüket újabb sikolyok vették át. Egy fényes páncélú, tollas sisakos légionárius – kinézetre ugyanolyan valóságosnak tűnt, mint a falak – jött feléjük futva az utca hosszú ívén. Kardjáról vér csöpögött, arca félelmetes vigyorba torzult, a tekintetében őrület csillogott, Kardélre hányt, megcsonkított testek szegélyezték az utcát, és mindent vörösre festett a vér. Az üvöltés fülhasogató sikollyá változott, ahogy az illúzió a rettenetes végkifejlet felé közeledett. A spirális utat követve végre elérték a Mar Amon közepén elterülő körkörös teret. A jeges szél üvöltve süvített át a lángokban álló városon, és Garion elméjét betöltötték a húsba és csontba mélyedő pengék rettenetes hangjai. Közben még jobban besötétedett. A teret sűrű füst ülte meg, a köveket vastag rétegben borították a marag halottak százainak illúzióképei. Ám ami a tér közepén állt, az nem illúzió volt, és nem is szellem. A hatalmas alak belső fénnyel izzott, jelenléte nem csupán a szemlélő elméjét befolyáso-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

69

ló hatásoknak volt köszönhető. Karjában egy lemészárolt gyermek holttestét tartotta, ami valami furcsa, bizarr módon mintha összegzése lett volna a Maragorban történteknek; az apró test fölé hajló, meggyötört arcról emberfeletti gyász sugárzott. A lény üvöltött, és Garion még a józan eszét védő, félig önkívületi állapotban is érezte, hogy a tarkóján minden szál szőr égnek mered. A fiú félt. Farkas mester azonban csak kelletlen grimaszra húzta az ajkát, és leszállt a lováról. Óvatosan átlépdelt a teret borító illúziótesteken, és megközelítette a hatalmas jelenlétet. – Mara nagyúr – mondta tiszteletteljes meghajlás kíséretében. Mara csak üvöltött. – Mara nagyúr – ismételte Farkas. – Nem szívesen zavarom meg szörnyű gyászodat, de beszélnem kell veled. A félelmetes ábrázat eltorzult, az isten arcán hatalmas könnycseppek gördültek le. Mara egyetlen szó nélkül maga elé nyújtotta a gyermek holttestét, és égnek emelt arccal folytatta az üvöltést. – Mara nagyúr! – próbálkozott az öreg harmadszor is, ezúttal sokkal hangosabban. Mara lehunyt szemmel lehajtotta a fejét, és keserves zokogásban tört ki. – Minden hiába, apám – mondta Pol. – Amikor ilyen, nem lehet beszélni hozzá. – Hagyj magamra, Belgarath! – szólalt meg váratlanul Mara. Elcsukló hangja szinte belerobbant Garion agyába. – Hagyj magamra a gyászommal! – Mara nagyúr, a prófécia beteljesedésének napja már közel – tájékoztatta Farkas. – Mi közöm nekem hozzá? – zokogta Mara, és közelebb húzta magához a kis testet. – A prófécia visszaadja lemészárolt gyermekeim életét? Engem nem érdekel a prófécia. Hagyj magamra! – A világ sorsa a nemsokára bekövetkező események kimenetelétől függ, Mara nagyúr – mutatott rá a varázsló. – A Kelet és a Nyugat királyságai az utolsó háborúra készülődnek, és Félszemű Torak, a te elátkozott testvéred már nyugtalanul forgolódik álmában; nemsokára felébred. – Csak ébredjen! – felelte Mara fakó hangon. A sírástól rázkódó vállal hajolt a karjában tartott test fölé. – Akkor hát elismered az uralmát, Mara nagyúr? – kérdezte Pol.

70

David Eddings

– Én kívül állok az ő uralmán, Polgara. Nem fogom elhagyni meggyilkolt gyermekeim földjét, és nincs isten vagy ember, aki meg merne zavarni gyászomban. Ha Torak a világot akarja, hát legyen az övé. – Akár indulhatunk is, apám – sóhajtotta szomorúan Pol. – Semmire nem jutunk vele. – Mara nagyúr! – Farkas még nem adta fel. – Elhoztuk eléd a prófécia három eszközét. Megáldod őket, mielőtt továbbindulnánk? – Nekem nincs áldásom, Belgarath. Csak átkaim vannak Nedra vad gyermekei számára. Fogd ezeket az idegeneket, és induljatok! – A próféciában neked is megvan a helyed, Mara nagyúr – mondta határozott hangon Pol. – A kőbe vésett sors téged is ugyanúgy kötelez, mint minket. Mindenkinek el kell játszania a szerepet, amit az idők kezdetén róttak reá, különben azon a napon, amikor a prófécia letér kijelölt útjáról, a világ megsemmisül. – Semmisüljön meg! – nyöszörögte Mara. – Több örömöt már úgysem tartogat nekem, hát akkor legyen az enyészeté! Gyászom örökkévaló, és nem vagyok hajlandó felhagyni vele, még ha ez minden teremtett dolog megsemmisülésével is jár. Menjetek innen, vigyétek a prófécia gyermekeit! Farkas mester búcsúzásképpen meghajolt, sarkon fordult, és visszatért a többiekhez. Arcáról sütött a reménytelenség és csalódottság kifejezése. – Megállj! – kiáltott utána dörgő hangon Mara. A város és a halottak képe megremegett, majd eltűnt. – Mi ez? – kérdezte az isten. Farkas gyorsan megfordult. – Mit tettél, Belgarath? – Mara felegyenesedett, isteni nagyságában tornyosult föléjük. – És te, Polgara! Gyászom talán nevetség tárgya szemetekben? Mulattok a szomorúságomon? – Tessék? – Pol szemlátomást meglepődött az isten hirtelen támadt haragja láttán. – Gyalázat! – bömbölte Mara. – Gyalázat! – Hatalmas arca eltorzult a dühtől. Az indulattól elvakultan indult meg feléjük, és csak Ce'Nedra lova előtt torpant meg. – Széttéplek! – mennydörögte a lánynak. – Megtöltöm elmédet az őrület férgeivel, Nedra gyermeke! Életed végéig szenvedésbe és rettegésbe taszítalak! – Hagyd békén őt! – kiáltott rá élesen Pol.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

71

– Nem, Polgara! – tombolt az isten. – Haragom reá száll! – Vastag ujjaival a kábultan ülő hercegnő után nyúlt, de Ce'Nedra meg sem mozdult, rezzenéstelen tekintettel meredt maga elé. Mara felszisszent, és szembefordult Farkassal. – Átvertél! – üvöltötte. – Az elméje alszik! – Mindannyian alszanak, Mara nagyúr – felelte nyugodtan a varázsló. – Fenyegetésekkel semmire sem mész náluk. Üvölthetsz és átkozódhatsz, amíg az ég le nem száll a földre, akkor sem fognak meghallani. – Ezért megfizetsz, Belgarath! – acsargott az isten. – És Polgara is! Megízlelitek a fájdalmat és a rettegést, amiért ilyen lenézően viselkedtek velem! Kifújom az álmot ezeknek a betolakodóknak az elméjéből, hogy megtapasztalják a kínt és őrületet, mit rájuk bocsátok! – Beszéd közben még nagyobbá nőtt. – Elég ebből! Mara, hagyd abba! – A hang Garioné volt, de a fiú tudta, hogy valójában nem ő beszél. Mara szelleme ránézett, és felemelte masszív karját, hogy lesújtson vele, de Garion érezte, hogy leszáll a lóról, és magabiztos léptekkel megközelíti a fölé tornyosuló jelenséget. – Bosszúd itt véget ér, Mara! – mondta a Garion szájával szóló hang. – A lány az én céljaimat szolgálja. Nem fogod bántani. – Garion nem kis riadalommal vette tudomásul, hogy már a dühöngő isten és az alvó lány között áll. – Takarodj az utamból, kölyök, különben veled végzek először! – fenyegetőzött Mara. – Használd az eszed, Mara – szólt rá a hang –, ha még nem üvöltözted el teljesen! Nagyon jól tudod, ki vagyok. – A lány akkor is az enyém! – mennydörögte az isten. – Számtalan életet és könnyet fogok kicsavarni reszkető testéből! – Nem – felelete a hang –, nem fogsz. Mara ismét kihúzta magát, és felemelte rettentő karjait; de ugyanakkor alaposan megnézte magának az előtte álló fiút – és nem csak a szemével tanulmányozta. Garion ugyanolyan érintést érzett az elméjében, mint Salmissra királynő tróntermében, amikor Issa szelleme megvizsgálta őt. Mara könnyes szemében rettenetes felismerés ébredt, és a karja lehullott. – Vidd a többieket, de a tolnedrait hagyd itt nekem! Mindössze ennyit kérek. – Nem.

72

David Eddings

Ami ekkor történt, az nem varázslat volt – Garion ezt azonnal tudta. A hang nem az a mély morajlás volt, amit akkor szokott hallani, ha valaki a közelében mágiát használ. Inkább úgy érezte, mintha Mara elméje félelmetes erővel az övének feszülne. Aztán az agyában lakozó másik jelenlét válaszolt. Mérhetetlen erő szabadult fel, de nem csapott le Marára, hiszen az energiák találkozása minden bizonnyal a világ végét jelentette volna; csak állt szilárdan és mozdíthatatlanul Mara dühének tombolása közepette. Garion egy pillanatra megérezte a másik jelenlétet, és megborzongott annak végtelen terjedelmétől. Abban a pillanatban látta a megszülető napok sokaságát, melyek spirális vonalban örvénylettek a selymes, fekete ürességben; látta, ahogy csillagköddel körbeölelt galaxisokká állnak össze. És azon túl látta magát az időt – egyszerre lehetett szemtanúja a kezdetnek és a végnek. Mara hátratántorodott. – Engedelmeskednem kell – mondta rekedtes hangon, és szenvedő arcán meglepően alázatos kifejezéssel meghajolt. Aztán megfordult, a kezébe temette arcát, és ismét kitört belőle a zokogás. – Szomorúságod véget fog érni, Mara – szólalt meg szelíden a hang. – Egy napon újra megtalálod az örömöt. – Soha. Az én gyászom örökké tart. – Az örökké nagyon hosszú idő, Mara. És egyedül csak én látom a végét. A zokogó isten nem felelt; magukra hagyta őket, sírása és üvöltése ismét Mar Amon romjai között visszhangzott. Farkas és Pol döbbenten meredtek Garionra. Amikor az öreg végre meg tudott szólalni, a hangja teli volt áhítattal és megilletődöttséggel. – Lehetséges ez? – Nem te mondod mindig, hogy bármi lehetséges, Belgarath? – Nem tudtuk, hogy közvetlenül is képes vagy beavatkozni – mondta Pol. – Néha bele kell avatkoznom az eseményekbe, és ki kell osztanom néhány jó tanácsot. Ha jobban visszagondoltok, talán emlékeztek is egy-kettőre. – A fiú tudatában van annak, ami történik vele? – kérdezte a nő. – Természetesen. Egy kicsit beszéltünk is róla. – Mennyit mondtál el neki?

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

73

– Amennyit meg tud érteni. Ne aggódj, Polgara, nem esik bántódása. Most már tudja, milyen fontos feladat vár rá. Tisztában van vele, hogy fel kell készülnie, és azzal is, hogy nincs rá sok ideje. De szerintem most okosabb lenne indulni. A tolnedrai lány jelenléte nagy fájdalmat okoz Marának. Pol mintha akart volna még valamit mondani, de aztán a tőlük nem messze, zokogva gyászoló isten bizonytalan körvonalú alakjára nézett, és csak bólintott. Visszatért a lovához, és kivezette a csapatot a romok közül. Amikor elindultak, Farkas Garion mellé léptetett a lovával. – Útközben esetleg beszélgethetnénk – javasolta. – Rengeteg kérdésem volna. – Már elment, nagyapa – mondta neki Garion. – Ó! – Farkas jól láthatóan csalódott volt. Az alkonyat már nem volt messze, és Polék úgy döntöttek, az éjszakát egy ligetben töltik, körülbelül egy mérföldnyire Mar Amon romvárosától. Attól fogva, hogy elhagyták a romokat, nem találkoztak több megcsonkított szellemmel. Miután a többiek ettek és befészkelték magukat takaróikba, Pol, Garion és Farkas körülülték az apró tábortüzet. Mióta a Marával való beszélgetés után a jelenlét magára hagyta őt, Garion egyre álmosabbá vált. Nem érzett semmit, és önálló gondolkodásra is alig volt képes. – Beszélhetnénk... a másikkal? – kérdezte reménykedve Farkas mester. – Most nincs itt – felelte Garion. – Tehát nincs mindig veled? – Nincs. Néha hónapokra, vagy akár hosszabb időre is eltávozik. Mostanában sokat volt velem... mióta Asharakot elégettem. – És hol van ilyenkor pontosan? – kérdezősködött tovább az öreg. – Itt. – Garion a fejére mutatott. – Azóta ébren vagy, hogy beléptünk Maragorba? – kérdezte Pol. – Nem mondanám, hogy ébren – ingatta a fejét Garion. – Egy részem végig aludt. – Láttad a szellemeket? – Igen. – De nem rémisztettek meg? – Nem. Némelyik ugyan meglepett, az egyiktől pedig majdnem rosszul lettem.

74

David Eddings

Farkas felkapta a fejét. – De most már nem lennél tőle rosszul, ugye? – Nem, nem hiszem. Először is csak egy kicsit éreztem, de azt hiszem, most már nem hatna rám. Farkas hosszan nézte a tüzet, mintha azt próbálná kitalálni, hogyan fogalmazza meg a következő kérdést. – És mit mondott neked az a másik, amikor beszélgettetek? – Azt mondta, nagyon hosszú idővel ezelőtt történt valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, és hogy nekem kell kijavítanom a hibát. A varázsló felnevetett. – Meglehetősen leegyszerűsített és tömör megfogalmazás – állapította meg. – Mondott valamit arról, hogy milyen eredmény várható? – Ő sem tudta. Farkas sóhajtott. – Reméltem, hogy sikerült valami előnyhöz jutnunk útközben, de azt hiszem, tévedtem. A jelek szerint mindkét prófécia egyformán érvényes. Pol néni átható tekintettel nézte Gariont. – Mit gondolsz, amikor felébredsz, emlékezni fogsz mindenre? – Valószínű. – Rendben, akkor jól figyelj rám. Két prófécia létezik, mindkettő ugyanazon esemény irányába halad. A grolimok és az angarakok az egyiket követik, mi pedig a másikat. Természetesen mindkét próféciánál másképpen zajlik le ez az esemény. – Értem. – Egyik prófécia sem zár ki semmit, ami a másikban történik, egészen addig, amíg össze nem találkoznak ennél a bizonyos eseménynél – folytatta a nő. – Az utána következő dolgok mind ettől függenek. Az egyik prófécia beteljesedik, a másik nem. Minden, ami ezelőtt történt, és ami azután fog, azon a ponton fut össze, és ott eggyé válik. A világmindenség onnantól az egyik vagy a másik úton halad tovább, mintha ez lett volna az eredeti iránya is. A különbség mindössze annyi, hogy ha kudarcot vallunk, akkor valami nagyon fontos dolog sosem fog megtörténni. Garion bólintott – hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

75

– Beldin ezt az összetartó sorsok elméletének nevezi – tette hozzá Farkas. – Két egyformán valószínű lehetőség. Beldin néha nagyon fellengzősen tud fogalmazni. – Elég gyakori jelenség, apám – jegyezte meg szárazon Pol. – Azt hiszem, most elmegyek aludni – mondta Garion. Farkas és Pol gyors pillantást váltottak egymással. – Jól van – bólintott a nő. Felállt, megfogta Garion kezét, és a takarójához vezette a fiút. Miután gondosan betakargatta, a homlokára tette hűvös kezét. – Aludj, Belgarionom! – mormolta. És a fiú aludt.

MÁSODIK RÉSZ

ALDUR VÖLGYE

HETEDIK FEJEZET

örben állva, egymás kezét fogva ébredtek fel. Garion bal oldalán Ce'Nedra állt, jobbján pedig Durnik. A fiú fokozatosan tért magához, ahogy a bódító álom visszahúzódott elméjéből. Friss, hűvös szél fújt, és ragyogóan sütött a reggeli nap. Közvetlenül előttük sárgásbarna dombhátak húzódtak, és mögöttük terült el Maragor kísértetjárta síksága. Selyem gyanakodva kémlelt körbe. – Hol vagyunk? – Ő volt az első, aki megszólalt. – Maragor északi határán – világosította fel Farkas. – Tol Ranétól körülbelül kétszázötven mérföldre keletre. – Mennyi ideig aludtunk? – Nagyjából egy hétig. A drasniai szeme folyamatosan járt, próbálta összehangolni gondolatait az eltelt idővel és a megtett távolsággal. – Gondolom, szükséges volt – dünnyögte végül. Hettar azonnal a lovakhoz sietett, Barak pedig mindkét kezével a tarkóját masszírozta. – Úgy érzem magam, mintha egy kőrakáson aludtam volna – panaszkodott.

80

David Eddings

– Sétálj egy kicsit! – tanácsolta Pol. – Attól kimegy belőled a zsibbadás. Ce'Nedra nem engedte el Garion kezét, és a fiú azon gondolkodott, vajon szóljon-e neki. A lány keze nagyon meleg és kicsi volt az övéhez képest, és végeredményben nem volt kellemetlen érzés fogni. Végül úgy döntött, inkább nem szólal meg. Hettar gondterhelt arccal tért vissza. – Az egyik kanca vemhes – jelentette be. – Mennyi ideje van? – kérdezte Farkas. – Nehéz ezt biztosra mondani, de egy hónapnál nem több. Ez lesz neki az első. – Szedjünk le róla mindent, és osszuk szét a terhet a többi lovon – javasolta Durnik. – Ha nem kell cipekednie, nem lesz vele semmi baj. – Lehetséges. – Hettarban mintha maradt volna még kétely. Mandorallen az előttük emelkedő dombhátakat tanulmányozta. – Figyelnek minket, Belgarath – mondta komoran, és a reggeli, kék ék felé emelkedő füstcsíkokra mutatott. Farkas is odanézett. – Minden bizonnyal kincsvadászok. Úgy nyüzsögnek Maragor határvidékén, akár a varjak egy döglődő tehén körül. Mit szólsz hozzá, Pol? De Pol addigra már üres tekintettel nézte a dombokat. – Arendek – szólalt meg kis idő múlva –, sendarok, tolnedraiak és néhány drasniai. Nem túl eszes társaság. – Murgosiak? – Nincsenek. – Akkor csak a szokásos csőcselék – jegyezte meg elégedetten Mandorallen. – Ezek az útonállók nem okozhatnak komoly gondot nekünk. – Ha lehet, szeretném elkerülni a harcot – mondta Farkas. – Ezek az időnkénti összecsapások ugyanolyan veszélyesek, ráadásul nem igazán érünk el velük semmit. – Undorodva rázta meg a fejét. – Bár azt hiszem, ezt most hiába mondom, mert soha nem tudjuk meggyőzni őket, hogy nem arannyal teli csomagokkal jövünk ki Maragorból. – Ha csak aranyat akarnak, miért nem adunk nekik valamennyit? – vetette föl Selyem. – Mert nem hoztam magammal olyan sokat – felelte az öreg.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

81

– Nem kell. hogy valódi arany legyen – mondta a drasniai csillogó szemmel. Odalépett az egyik málhás lóhoz, kivett a csomagból néhány nagyobb vászondarabot, és gyors mozdulatokkal alkarnyi hosszúságú négyzeteket vágott belőlük. A2tán fogta az egyik ilyen négyzetet, néhány kavicsot tett a közepébe, majd összefogta a négy sarkát, és egy kötéldarab segítségével nehéznek tűnő zsákot készített belőle. Néhányszor megemelte a rögtönzött erszényt. – Úgy néz ki, mint egy zsák arany, nem? – Már megint ravaszkodik – sóhajtott Barak. Selyem rávigyorgott barátjára, és gyorsan készített még néhányzsákot. – Én megyek elöl – mondta, amikor elkészült, és a lovára akasztotta a zsákokat. – Csak kövessetek és hagyjátok, hogy én beszéljek! Hányan vannak odafent. Polgara? – Körülbelül húszan. – Tökéletes – bólintott magabiztosan a kis ember. – Indulhatunk? Újból lóra szálltak, és kényelmes tempóban elindultak a síkságra nyíló vízmosások egyikének széles bejárata felé. Selyem lovagolt elöl, tekintetével folyamatosan a környéket fürkészte. Amikor maguk mögött hagyták a síkságot, Garion éles füttyszót hallott, és előrébb valami bizonytalan mozgolódást is megpillantott. Kényelmetlenül érezte magát a meredek falú vízmosásban. – Nyíltabb terepre volna szükségem – morogta Selyem, majd állával egy lankásabb szakaszra bökött. – Ott! – Amikor odaértek, élesen elfordította a lovát. – Most! Gyerünk! Mindannyian követték őt a meredek emelkedőn, lovaik patái alól kavicsgörgetegek zúdultak le; fojtogató, sárgás porfelhő emelkedett a magasba, ahogy erőlködve küzdöttek fel magukat a vízmosás oldalán. A vízmosás végénél lévő bozótos felől csalódott kiáltások hallatszottak, és a következő pillanatban rongyos, ápolatlan férfiak csoportja rontott ki a bokrok közül. A térdig érő, barna fűben gázolva próbáltak a lovasok elé kerülni. Egy fekete szakállas útonálló, aki gyorsabb volt a többieknél, rozsdás kardját lengetve elzárta előlük az utat. Mandorallen habozás nélkül megrohamozta. A szakállas férfi üvöltve tűnt el a hatalmas harci mén patái alatt. Amikor elérték a vízmosás feletti domb tetejét, szorosan egy csoportba gyűltek.

82

David Eddings

– Itt jó lesz – mondta Selyem, és körbenézett a tisztáson. – Mindössze annyi helyre van szükségünk, hogy a csőcselék elgondolkodjon az esetleges veszteségeken. Kifejezetten szeretném, ha elgondolkodnának rajta. Egy nyílvessző zúgott feléjük, de Mandorallen szinte oda sem nézve felfogta a lövedéket a pajzsával. – Állj! – kiáltotta az egyik útonálló. A vékony, himlőhelyes arcú sendarnak durva kötés fedte az egyik lábát, és mocskos, zöld tunikát viselt. – Ki beszél? – kiáltott vissza Selyem szemtelenül. – Kroldor vagyok – jelentette be fontoskodva a sendar. – Kroldor, a rabló. Biztosan hallottatok már rólam. – Nem mondhatnám – felelte Selyem nyájasan. – Adjátok az aranyat és az asszonyokat! – parancsolta Kroldor. – Akkor talán futni hagyunk titeket! – Ha eltakarodtok az utunkból, akkor talán mi hagyunk futni titeket. – Ötven emberem van – fenyegetőzött a rabló. – Mind elszánt, akárcsak én. – Mondjunk inkább húszat – javította ki Selyem. – Szökött jobbágyok, gyáva parasztok és alávaló tolvajok. Az én társaim viszont képzett harcosok. Ráadásul mi lovon vagyunk, ti pedig gyalog. – Az aranyatokat akarjuk! – makacskodott az önjelölt rablóvezér. – Miért nem jöttök ide, és veszitek el? – Gyerünk! – vakkantott Kroldor az embereinek, és elindult előre. Egy-két törvényen kívüli habozva követte őt a magas fűben, de a többiek hátramaradtak és gyanakodva, méricskélő tekintettel nézték Mandorallent, Barakot és Hettart. Kroldor néhány lépés után rájött, hogy az emberei nincsenek mellette. Megtorpant és hátrafordult. – Gyáva disznók! – vicsorogta. – Ha nem sietünk, ideérnek a többiek, és semmi arany nem jut nekünk! – Mondok neked valamit, barátom – szólalt meg Selyem. – Eléggé sietős a dolgunk, és jóval több arany van nálunk, mint amennyit kényelmesen el tudunk cipelni. – Leakasztotta az egyik kövekkel teli zsákot a nyergéről, és sokat sejtetően meglóbálta. – Nesztek. – Hanyag mozdulattal ledobta a fűbe, aztán egy másikat is mellé ejtett. Intésére a többiek is ledobálták saját zsákjaikat. – Ez mind a tiétek, Kroldor. Tíz zacskónyi sárga arany anélkül, hogy harcolnotok kellene érte. Ha többet akartok, azért már vérrel fogtok fizetni.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

83

Kroldor csavargói összenéztek, majd kétfelé válva, óvatosan elindultak előre; tekintetük mohón tapadt a fűben heverő zsákok kupacára. – Úgy látszik, az embereid tisztában vannak a halandóság fogalmával, Kroldor – jegyezte meg szárazon Selyem. – Elég arany van itt ahhoz, hogy mindannyian gazdagon távozzanak, és a gazdag emberek nem szeretnek fölösleges kockázatot vállalni. Kroldor szeme megvillant. – Ezt nem felejtem el – morogta. – Abban biztos vagyok – bólintott a drasniai. – Most pedig elmegyünk. Ajánlom, hogy álljatok félre az útból. Barak és Hettar közrefogták Mandorallent, és a három harcos lassú, fenyegető tempóban elindult előre. Kroldor, a rabló az utolsó pillanatig kivárt, és csak akkor ugrott félre cifrán káromkodva. – Gyerünk! – vakkantotta Selyem. Megsarkantyúzták a lovaikat és vágtába ugrattak. Mögöttük az útonállók sora megbomlott, mindenki rohanva igyekezett a zsákok felé. Azonnal kisebb verekedések törtek ki, és mielőtt bárkinek eszébe jutott volna kinyitni a zsákokat, hárman már a földön feküdtek. A csalódott, haragos üvöltések hosszú ideig követték a csapatot. Néhány mérföldnyi kemény vágta után Barak nevetve lassította le a lovát. – Szegény Kroldor – vigyorgott. – Gonosz vagy, Selyem. – Sokat tanulmányoztam az emberi természet primitívebb oldalát – felelte a menyétképű ártatlanul. – És általában megtalálom a módját, hogy hasznot húzzak belőle. – Kroldor emberei valószínűleg őt fogják okolni a kudarcukért – jegyezte meg Hettar. – Tudom, de ez a kockázat együtt jár a bandavezérséggel. – Az is lehet, hogy megölik. – Reménykedem benne. Nagyot csalódnék bennük, ha nem tennék. A nap további részében az alacsony dombok között haladtak, és éjszakára egy apró, jól elrejtett szorosban táboroztak le, ahol tábortüzük fénye nem árulhatta el helyüket a környéken hemzsegő útonállóknak. Másnap kora reggel továbbindultak, és délre elérték a hegyeket. Kopár sziklák között lovagoltak, majd sűrű fenyőerdőkön haladtak át; a levegő hűvös volt és jó illatú. Bár a síkságon még javá-

84

David Eddings

ban tartott a nyár, a magasabban felevő területeken már kezdtek megmutatkozni az ősz első jelei. A bokrok levelei kezdtek megbarnulni, a levegőt áttetsző ködpára homályosította el, és reggel, amikor felkeltek, vékony rétegben dér fedte a talajt. Az időjárás azonban kellemes maradt, és jó ütemben haladtak céljuk felé. Aztán egy délután, amikor már bő egy hete utaztak a hegyek között, nyugat felől vastag felhők érkeztek, és jeges hideget hoztak magukkal. Garion előszedte a nyereg hátuljához kötözött köpenyét, és lovaglás közben vacogva a vállára terítette. Durnik felemelte az arcát, és beleszimatolt a levegőbe. – Reggelre esni fog – jósolta. Garion is érezte a hó hideg, nedves szagát. Rosszkedvűen bólintott. – Túl jó volt ez ahhoz, hogy sokáig tartson – morogta Farkas, majd megvonta a vállát. – Nem olyan lényeges, mindannyian éltünk már át telet. Amikor Garion másnap reggel kidugta a fejét a sátorból, a sötét levelű lucfenyők alatt hüvelyknyi vastag hó borította a talajt. Hatalmas, puha pelyhek szállingóztak az égből, száz méter alá csökkentve a látótávolságot. A levegő hűvös volt és ködös, a lovak a félhomályban türelmetlenül toporogtak, és megbillentették a fülüket a könnyű hópelyhek minden érintésére. Lélegzetük tisztán látszott a száraz, hideg levegőben. Ce'Nedra örömteli kiáltással bukkant elő a sátorból, melyen Pol nénivel osztozkodott. Garion rájött, hogy Tol Honeth-ben minden bizonnyal ritka jelenség lehetett a hó, mert az apró lány gyermeki boldogsággal rohant ki a tisztásra. Garion elnéző mosollyal figyelte viháncolását, egészen addig, amíg egy jól célzott hógolyó arcon nem találta. Akkor üldözőbe vette a lányt, alaposan megszórta őt hógolyókkal, miközben Ce'Nedra nevetve és sikoltozva menekült előle a fák között. Végül sikerült megfognia, és elszánta magát rá, hogy alaposan teleszórja hóval a nyakát, de a hercegnő ekkor egy heves mozdulattal átkarolta a nyakát, és megcsókolta; apró, hideg orra a fiú arcának nyomódott, remegő szempilláján hópelyhek ültek. Garion fel sem fogta a lány hamisságát, amíg meg nem érezte a tarkóján lecsúszó maroknyi havat. Ce'Nedra kiszabadította magát, és nevetve szaladt a sátrak felé, miközben Garion a havat próbálta meg kirázni zubbonyából, mielőtt még teljesen elolvadna.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

85

A lehullott hó azonban néhány órán belül latyakká olvadt, és az elegánsan hulló pelyhek állandó, kellemetlen esővé alakultak. Egy keskeny vízmosásban haladtak felfelé a csöpögő fenyők alatt, miközben mellettük egy bő vizű patak zubogott lefelé hangos robajjal. Farkas végül megállította a csapatot. – Nagyon közel vagyunk Cthol Murgos nyugati határához – mondta. – Meg kéne tennünk bizonyos óvintézkedéseket. – Előrelovagolok felderíteni a terepet – ajánlotta azonnal Hettar. – Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet – ingatta a fejét az öreg. – Ha murgosiakat látsz, hajlamos vagy önállósítani magad. – Akkor majd én – mondta Selyem. Fejére húzta köpenyének csuklyáját, de hosszú, hegyes orráról még így is csöpögött a víz. – Fél mérfölddel leszek előttetek, és nyitva tartom a szemem. Farkas helyeslően bólintott. – Füttyents, ha látsz valamit! – Rendben. – Selyem ügetésben távozott. Késő délutánra az eső kezdett megfagyni, és vékony, szürke réteget képezett a fákon és a sziklákon. Amikor megkerültek egy nagy sziklakiszögellést, Selyem várt rájuk. A patak itt már csak keskeny érként csordogált, a vízmosás falai kiszélesedtek, és egy meredek hegy emelkedett előttük. – Alig egy óránk maradt napnyugtáig – mondta a kis ember. – Mi legyen? Haladjunk tovább, vagy ereszkedjünk vissza egy kicsit a vízmosásban, és táborozzunk le? Farkas felsandított az égre, aztán szemügyre vette a hegyet. A meredek emelkedőn satnya fák emelkedtek, és az erdő vonala sem volt olyan magasan. – Szerintem itt még menjünk át, és a túloldalon verjünk tábort. Csak néhány mérföldről van szó, ne vesztegessük az időt! Selyem bólintott, és újból az élre vágott. Megkerülték a hegynyúlványt, és rálátásuk nyílt a mély hegyszorosra, amely elválasztotta őket attól a csúcstól, amelyiken két nappal azelőtt keltek át. Az eső az este közeledtével valamelyest alábbhagyott, és Garion tisztán látta a szakadék másik oldalát. Nem lehetett messzebb fél mérföldnél, és a szeme elkapott valami mozgást a peremen. – Mi az ott? – kérdezte a kezét kinyújtva. Farkas lesöpörte a szakállára rakódott jeget. – Ettől tartottam.

86

David Eddings

– Miért, mi az? – Egy algroth. Garion irtózattal gondolt vissza a pikkelyes, kecskefejű, gorillaszerű szörnyetegekre, amelyek Arendiában megtámadták őket. – Nem lenne jobb menekülnünk? – Nem tud átjutni – csóválta a fejét Farkas. – A hágó legalább egy mérföld mély. De legalább tudjuk, hogy a grolimok szabadon eresztették a szörnyetegeiket. Ezután erre is figyelnünk kell. – A kezével jelezte, hogy induljanak tovább. Elmosódottan, a kanyonban folyamatosan fújó szél zúgásán keresztül Garion hallotta az algroth ugatásszerű hangját, ahogy falkája többi tagjával kommunikál. Nemsokára egy tucatnyi félelmetes szörnyeteg bukkant elő a szakadék túlsó szélén, és folyamatosan csaholva követték a hegycsúcsot megkerülő csapatot. Selyem egy sekély vízmosás felé vezette őket, amely egyre jobban eltávolodott az ároktól. Néhány mérföld után tábort vertek egy lucfenyőkből álló liget menedékében. Másnap reggel ködös volt az idő, és a levegő is tovább hűlt, de legalább az eső elállt. Visszalovagoltak a vízmosásban, és folytatták útjukat a szakadék peremén. A kanyon túlsó széle meredeken zuhant le több ezer lábnyi mélységbe, a szoros aljában kanyargó folyó vékonynak látszó szalagjáig. Az algrothok még mindig tartották velük a lépést, folyamatosan ugatva és üvöltve, éhesen nézték reménybeli prédájukat. De voltak ott másfajta lények is, néha előbukkantak a túlsó oldal fái mögül. Az egyik hatalmas és bozontos volt, teste az emberére hasonlított, de erős nyakán egy szörnyeteg feje ült. Körülöttük egy csordányi gyorsan mozgó állat ügetett csapkodó farokkal és sörénnyel. – Nézzétek! – kiáltotta lelkesen Ce'Nedra. – Vadlovak! – Azok nem lovak – morogta komoran Hettar. – De úgy néznek ki, mint a lovak. – Úgy néznek ki, de nem azok. – Hrulginok – mondta Farkas kurtán. – Az mi? – A hrulgin négylábú állat, hasonlít a lóhoz, de fogak helyett agyarak vannak a szájában, a lábain pedig paták helyett karmok. – De akkor ez azt jelenti, hogy... – A hercegnő elhallgatott, nem fejezte be a mondatot. – Igen. Húsevők.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

87

A lány megborzongott. – Ez borzasztó! – A szakadék egyre keskenyebb lesz, Belgarath – morogta Barak. – Nem szeretném egy oldalon találni magam azokkal a valamikkel. – Nem lesz semmi baj. Ha jól emlékszem, a két oldal nagyjából száz méterre megközelíti egymást, aztán újból eltávolodnak. Nem tudnak átjönni. – Remélem, hogy a memóriád ezúttal nem hagyott cserben. Az égen szaggatott szélű felhőket hajtott a viharos erősségű szél. Keselyűk köröztek a kanyon felett, és hollók szálltak egyik fáról a másikra, hangosan károgva. Pol merev arccal, rosszallóan nézte a madarakat, de nem szólt egy szót sem. Lovagoltak tovább. A szakadék egyre keskenyebbé vált, és nemsokára már tisztán látták az algrothok vadállatias pofáját és a lobogó sörénnyel vágtázó hrulginok hosszú, hegyes fogait. Aztán a szoros legkeskenyebb pontján egy csapatnyi murgosi lovagolt elő a túloldali erdőből. Lovaik tajtékzottak a megerőltetéstől, de maguk a lovasok is kimerültnek és elnyűttnek látszottak. Megálltak és vártak, amíg Garionék oda nem érnek velük szembe. Vezetőjük átnézett a túloldalra, aztán a folyóra tévedt a tekintete. Brill volt az. – Mi tartott fel ennyi ideig? – kiáltott át Selyem barátságos évődéssel, de a felszín alatti él nem hiányzott a hangjából. – Azt hittük, már elvesztetek. – Nem szokásunk, Kheldar – felelte Brill. – Hogy jutottatok át a túloldalra? – Lovagoljatok arra négy napig – mutatott a hátuk mögé Selyem. – Ha nagyon figyeltek, megláthatjátok az oldalsó szurdokot, amelyik felvezet erre az oldalra. Szerintem egy-két nap alatt biztosan rátaláltok. Az egyik murgosi egy rövidíjat akasztott le a nyergéről, és a húrra illesztett egy vesszőt. Megcélozta a drasniait és lőtt. Selyem nyugodtan, mozdulatlanul figyelte, ahogy a nyílvessző spirálisan pörögve lehull a szakadékba. – Szép lövés – jegyezte meg. – Ne légy ostoba! – förmedt rá Brill az íjászra, majd visszafordult Selyem felé. – Sokat hallottam rólad, Kheldar. – Az ember igyekszik ápolni a hírnevét – felelte szerényen Selyem.

88

David Eddings

– Egy nap majd felkereslek, hogy megtudjam, tényleg annyira jó vagy-e, mint ahogy hírlik. – Ez a fajta kíváncsiság egy halálos betegség legelső tünete. – Egyikünk számára biztosan. – Akkor hát izgatottan várom a következő találkozást – biccentett a drasniai. – Remélem, most megbocsátasz nekem, kedves barátom, de fontos dolgom van. – Mindig figyelj a hátad mögé, Kheldar! – fenyegetőzött Brill. – Mert egy nap ott leszek. – Én mindig figyelek, Kordoch – felelte Selyem. – Ne légy hát meglepve, ha várni fogok rád! Érdekes beszélgetés vár ránk, azt hiszem. A következő alkalommal majd megejtjük... remélem, nemsokára. A murgosi íjász még egyszer próbálkozott, de ez a vessző is a szakadékban kötött ki. Selyem felnevetett, és beljebb vezette a csapatot a szakadék szélétől. – Remek fickó – jegyezte meg, amikor továbbindultak. Felnézett a szürkés égre. – És micsoda gyönyörű nap! A felhők az elkövetkező órákban tovább híztak és sötétedtek. A szél egyre erősödött, végül már éles fütyüléssel zúgott a fák között. Farkas vezetésével mind jobban eltávolodtak a kanyontól, és északkeleti irányba fordultak. Éjszakára egy sziklás völgyteknőben vertek tábort, nem sokkal az erdő vonala alatt. Pol sültet készített vacsorára, és evés után hagyták kialudni a tüzet. – Semmi értelme jelezni nekik a táborhelyünket – magyarázta Farkas. – Úgysem tudnak átjönni a szakadékon, nem? – kérdezte Durnik. – Jobb, ha nem kockáztatunk. – Az öreg varázsló elsétált a haldokló tűz utolsó izzó zsarátnokaitól, és kinézett a sötétbe. Garion egy hirtelen sugallattól vezérelve utánament. – Milyen messze van még a Völgy, nagyapa? – kérdezte. – Körülbelül kétszáz mérföld – felelte Farkas. – Itt, a hegyekben nem tudunk gyorsan haladni. – És az időjárás is egyre rosszabb lesz. – Vettem észre. – Mi lesz, ha meglep minket egy igazi hóvihar? – Menedéket keresünk, amíg el nem áll. – És mi van, ha...

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

89

– Garion, tudom, hogy ez valójában teljesen természetes dolog, de néha teljesen olyan vagy, mint a nagynénéd. Tizenhét éves kora óta folyamatosan csak azt kérdezi, hogy „mi van, ha". Az évek során már rettenetesen belefáradtam. – Sajnálom. – Ne sajnáld, csak ne kérdezd többé! Odafentről, a koromfekete égből hatalmas szárnyak suhogása hallatszott. – Mi ez? – kérdezte rémülten Garion. – Maradj csendben! – Farkas az ég felé fordította az arcát. Újból hallották a suhogást. – Ó, ez szomorú... – Mi? – Azt hittem, szegény, öreg pára már évszázadok óta halott. Miért nem hagyják őt békében? – Miről beszélsz? – Nincs neve. Nagy, buta és csúf. Az istenek mindössze hármat teremtettek belőle, és a két hím elpusztította egymást az első párzási időszak alkalmával. Mióta csak az eszemet tudom, egyedül van. – A hangja alapján óriásinak tűnik. – Garion hallgatta az óriási szárnyak csapásait, és megpróbált látni valamit a koromfekete sötétségben. – Hogy néz ki? – Akkora, mint egy ház, és biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd látni. – Veszélyes? – Nagyon veszélyes, de éjszaka nem lát valami jól. – Farkas felsóhajtott. – A grolimok kergethették ki a barlangjából, hogy ő is ránk vadásszon. Néha túl messzire mennek. – Nem kéne szólnunk róla a többieknek? – Csak feleslegesen aggódnának. Néha jobb semmit sem mondani. Újabb szárnycsapás hallatszott a sötétben, majd egy elnyújtott, reményvesztett sikoly, telve olyan fájdalmas magányossággal, hogy Garion önkéntelenül is sajnálatot érzett az ismeretlen lény iránt. Farkas újból sóhajtott. – Semmit nem tudunk tenni vele – mondta. – Gyere, menjünk vissza a sátrakhoz!

NYOLCADIK FEJEZET

z időjárás továbbra is nyirkos és változékony maradt, miközben a következő két napban folyamatosan felfelé kapaszkodtak a hosszú, meredek emelkedőn a hegység hófedte csúcsai felé. A fák egyre ritkábbak és csenevészebbek lettek, és végül teljesen eltűntek. A meredek gerinc alatti, lehullott kövekkel és jéggel borított hegyoldalon haladtak. Farkas megállt egy pillanatra, és körülnézett a sápadt délutáni fényben. – Arra – mutatott végül az egyik irányba. Egy hágó vezetett át két hegycsúcs között, mögötte látszódtak a viharos szél által hajtott felhők. Szorosan a testük köré csavart köpenyben tették meg az emelkedő utolsó szakaszát. Hettar jött előre, sólyomarcán aggodalmas kifejezés ült. – A vemhes kanca nincs jól – mondta – Azt hiszem, közeledik az ideje. Pol azonnal hátrament, hogy megnézze a lovat, és kisvártatva komoran tért vissza. – Már csak néhány órája lehet hátra. apám. Farkas körülnézett.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

91

– Ezen az oldalon nincs semmi menedék. – Talán a hágó másik oldalán – javasolta Barak; az óriás szakálla lobogott a szélben. A varázsló a fejét rázta. – Szerintem ott is ugyanolyan, mint ez. Sietnünk kell, nem akarom idefent tölteni az éjszakát. Ahogy feljebb értek, lecsapott rájuk a hóvihar, és a szél is egyre erősebben fújt, üvöltve száguldott a sziklák között. Amikor felértek az emelkedő tetejére, és átkeltek a nyergen, a vihar teljes erővel csapott le rájuk, éles hódarát vágva az arcukba. – Ez az oldal még rosszabb, Belgarath! – kiabálta Barak túl a szelet. – Milyen messze vannak az első fák? – Mérföldekre. – Farkas megpróbálta maga köré csavarni köpenyének csapkodó szárnyát. – A kanca nem jut el odáig! – üvöltötte Hettar. – Menedéket kell találnunk! – Amíg el nem érjük a fákat, nincs menedék! – felelte az öreg. – Idefent minden csupa kő és jég! Anélkül, hogy tudta volna, miért szól közbe – valójában amíg ki nem mondta, tudatában sem volt –, Garion megkérdezte: – És a barlang? Farkas szúrós tekintettel nézett rá. – Miféle barlang? Hol? – A hegy oldalában lévő. Nincs messze. – Garion ismerte a barlang pontos helyét, de hogy honnan, arról fogalma sem volt. – Biztos vagy benne? – Hogyne! Erre gyertek! – Garion megfordította a lovát, és nekivágott a bal oldalon emelkedő, sziklás csúcsra vezető nyeregnek. A szél megkettőzött erővel feszült neki, a hódara pedig félig megvakította őket. Garion azonban magabiztosan tört előre. Valamién minden egyes szikla ismerősnek tűnt számára, bár nem tudta volna megmondani, miért. Csak annyira haladt gyorsan, hogy mindig a többiek előtt maradjon. Tudta, hogy kérdéseket tennének föl neki, és nem voltak válaszai. Megkerülték a csúcs egyik nyúlványát, és kiértek egy széles sziklaperemre, amely enyhe ívben követte a hegyoldalt, és beleveszett a hó kavargásába. – Hová vezetsz minket, kölyök? – kérdezte Mandorallen. – Már nincs messze! – kiáltott vissza a válla felett Garion.

92

David Eddings

Ahogy a sziklafal mentén kanyarodott, a perem egyre keskenyebbé vált. Végül élesen elfordult egy kiszögellésnél, ahol már alig maradt talpalatnyi hely a haladásra. Garion leszállt a lóról, és kantárszáron vezette át a hátast a veszélyes helyen. Amikor kilépett a sziklakiszögellés mögül, a viharos szél az arcába vágott, és a szeme elé kellett tartania a kezét, nehogy megvakítsák a jégszilánkok. Így folytatta az útját, amíg bele nem ütközött az ajtóba. Fekete, a kortól és rozsdától megviselt fémajtó volt a sziklába süllyesztve. Jóval szélesebbnek tűnt, mint Faldor birtokának kapuja, és a teteje beleveszett a hóvihar kavargásába. A mögötte jövő Barak megtapogatta az ajtót, majd hatalmas öklével néhányszor rávágott. A fémlemez tompán visszhangzott. – Itt tényleg van egy barlang! – kiáltott hátra a többieknek. – Azt hittem, a szél kifújta az észt a fiú fejéből! – Hogyan jutunk be? – A szélben alig lehetett hallani Hettar szavait. – Ez az ajtó olyan erős, mint maga a hegy. – Barak ismét rásújtott a fémfelületre. – Be kell mennünk valahogy, nem bírjuk sokáig ezt a vihart – jelentette ki Pol, és karját óvón Ce'Nedra válla köré fonta. – Nos, Garion? – nézett a fiúra Farkas. – Nem nehéz, csak meg kell találni a megfelelő pontot – felelte Garion. – Végigfuttatta ujjait a jéghideg felületen, de maga sem tudta pontosan, hogy mit keres. Végül talált egy helyet, amelyik mintha különbözött volna a többitől. – Megvan! – Jobb kezét ráhelyezte a pontra, és enyhén megnyomta. Az ajtó hangos nyikorgással megmozdult. A rozsdával pettyezett vasajtó közepén megjelent egy nyílegyenes vonal, amit eddig észre sem vettek; a résből rozsdafelhő csapott fel, de a szél egy pillanat alatt elhordta a finom port. Garion különös melegséget érzett a tenyerén, ahol az ezüstös anyajeggyel megérintette az ajtót. Kíváncsian elvette a kezét, de az ajtó nem állt meg; mintha a kezén lévő jel közelsége elég lett volna ahhoz, hogy teljesen kinyíljon. Ökölbe szorította a kezét, és az ajtó megállt. Kinyitotta, és az ajtó a kövön csikorogva újra elindult. – Ne játssz vele, kedvesem! – szólt rá Pol. – Csak nyisd ki! A hatalmas ajtó mögött teljes sötétség uralkodott, de a levegő nem volt áporodott és dohos, mint ahogy várták. Elővigyázatosan léptek be, lábukkal óvatosan tapogatták maguk előtt a talajt.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

93

– Egy pillanat – mormolta Durnik fojtott hangon. Hallották, hogy kinyitja az egyik nyeregtáskát, majd a kován súrlódó acél súrlódó hangját. Szikrák villantak, azután halvány fény derengett fel a sötétben, ahogy a kovács meggyújtotta a taplót. Az égő taplót a szintén a nyeregtáskából előszedett fáklyához tartotta. Végre meg tudták nézni, hogy hová kerültek. Azonnal látták, hogy a barlang nem természetes eredetű. A falakat és a padlót teljesen simára csiszolták, és Durnik fáklyájának fénye visszaverődött a sima felületekről. A terem tökéletes kör alakú, nagyjából harminc méter átmérőjű volt. A falak enyhe ívben befelé dőltek, és a magasan lévő, félig árnyékba vesző mennyezet is kereknek tűnt. Pontosan középen egy nagy, kerek kőasztal állt; átmérője a hat métert is meghaladta, lapja pedig még Barak fejénél is magasabban volt. Az asztalt kőpad vette körül, a bejárattal szemben lévő falnál körkörös kialakítású tűzhely állt. A barlangban hűvös volt, de a levegő korántsem volt olyan harapósan fagyos, mint várták volna. – Behozhatjuk a lovakat? – kérdezte Hettar halkan. Farkas bólintott. Az öreg arckifejezése kissé zavartnak tűnt a fáklya pislákoló fényében, tekintetével elgondolkodva vizsgálta a helyiséget. A lovak patái hangosan csattogtak a sima kőfelületen, amikor beléptek a barlangba, és ahogy beértek, szemük kitágult, fülük pedig idegesen remegni kezdett. – Minden elő van készítve – közölte Durnik, miután szemügyre vette a tűzhelyet. – Meggyújthatom? – Tessék? – kapta fel a fejét Farkas. – Ó, igen... persze. Durnik bedugta a fáklyát a tűzhelybe, és az ott felhalmozott fa azonnal lángra kapott. A tűz pillanatok alatt elharapózott, és a lángok szokatlanul erős fényt adtak. – A falak! – kiáltott fel Ce'Nedra. – Nézzétek a falakat! – A tűz fénye különleges módon tört meg a szikla kristályszerkezetén, és a kupola folyamatosan változó fényekkel felizzott, lágy, szivárványos ragyogással töltve be a termet. Hettar körbement a fal mentén, és benézett egy másik boltíves nyíláson. – Egy forrás – állapította meg. – Tökéletes hely a vihar átvészelésére.

94

David Eddings

Durnik eloltotta a fáklyát, és levette a köpenyét. A barlang szinte azonnal átmelegedett, ahogy meggyújtotta a tüzet. A kovács Farkasra nézett. – Te tudod, mi ez a hely, ugye? – kérdezte. – Még soha senkinek sem sikerült megtalálnia – felelte az öreg még mindig elrévedve. – Abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán létezik. – Mi ez a különös barlang, Belgarath? – érdeklődött Mandorallen is. Farkas mély lélegzetet vett. – Amikor az istenek a világot teremtették, időről időre össze kellett gyűlniük, hogy megbeszéljék, mit tettek eddig, és milyen feladatok állnak még előttük, hogy minden összeillő legyen, és harmóniában működjön; a hegyek, a szelek, az évszakok és még sok más. – Körülnézett. – Ez az a hely, ahol találkoztak. Selyem izgatottan remegő orral mászott fel az asztal melletti kőpadra. – Van itt hét kupa és hét tál, bennük valamilyen gyümölccsel – szólt le a magasból, és az egyik tál felé nyúlt. – Selyem! – szólt rá élesen Farkas. – Ne érints meg semmit! A drasniai keze megállt a levegőben, és meglepetten nézett vissza a válla felett az öregemberre. – Jobb lesz, ha lejössz onnan – mondta szigorúan a varázsló. – Az ajtó! – kiáltotta hirtelen Ce'Nedra. Mindannyian megfordultak, de az ajtó addigra már majdnem teljesen becsukódott. Barak éles kiáltással előrevetette magát, de elkésett. A fémkapu hosszan visszhangzó döndüléssel elzárta a kijáratot, mielőtt ujjaival elkaphatta volna a peremét. Az óriás csalódottan tért vissza a többiekhez. – Semmi baj, Barak – nyugtatta meg Garion. – Bármikor ki tudom nyitni. Farkas kérdő tekintettel nézett a fiúra. – Honnan tudtál egyáltalán a barlangról? – Nem is tudom... – hebegte Garion. – Egyszerűen csak tudtam. Éreztem, hogy az elmúlt egy-két napban egyre közeledünk hozzá. – Van ennek valami köze a hanghoz, amelyik Marához beszélt? – Nem hinném. Most nincs itt, és nem is a szokásos módon szereztem tudomást a barlang helyéről. Azt hiszem, magamból merítettem a tudást, de fogalmam sincs, hogyan. Mintha mindig is tud-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

95

tam volna, hogy ez a hely itt van... csak valahogy eszembe sem jutott, amíg meg nem közelítettük. Nagyon nehéz ezt pontosan elmagyarázni. Pol és Farkas sokatmondó pillantást váltottak egymással. Az öreg mintha még kérdezni akart volna valamit, de ekkor elfojtott nyögés hallatszott a fal felől. – Valaki segítsen! – mondta izgatottan Hettar. Az egyik ló szaggatottan, hörögve kapkodta a levegőt, és reszketve állt a helyén, mintha a lábai bármelyik pillanatban kicsúszhatnának alóla. Az algar szorosan hozzásimulva próbálta támogatni. – Nemsokára megellik! Az egész társaság a vajúdó kanca köré sereglett. Pol gyors utasításokat osztogatva azonnal átvette az irányítást. Óvatosan a földre fektették a lovat, és Hettar – Durnik segítségével – munkához látott, a nő pedig vízzel töltött meg egy kisebb edényt, és a tűz fölé helyezte. – Helyre van szükségem – nézett rá jelentőségteljesen a többiekre, miközben kicsomagolta gyógynövényeket tartalmazó zacskóit és üvegcséit. – Esetleg jobb lenne, ha mindannyian odébb mennénk? – kérdezte reménykedve Barak, és idegesen pillantott a szuszogó kancára. – Nagyszerű ötlet – bólintott Pol. – Ce'Nedra, te maradj itt! Szükségem lesz a segítségedre. Garion, Barak és Mandorallen néhány méterrel odébb letelepedtek a színesen izzó fal tövében, Selyem és Farkas pedig elmentek felderíteni a barlang többi részét. Miközben a kanca mellett görnyedező Hettart és Durnikot, valamint a tűznél szorgoskodó Pol nénit és Ce'Nedrát figyelte, Garion szórakozottan a gondolataiba merült. Nem kétséges, a barlang vonzotta őt magához, és még most is kiterjesztette rá a hatalmát bizonyos mértékben. Bár a kanca vajúdása fontos esemény volt, mégsem tudott odafigyelni. Valamiért biztos volt benne, hogy a barlang megtalálása csak az első része volt valami nagyobb eseménynek. Valamit még meg kellett tennie, és szórakozottsága ennek a valaminek az előkészületét jelentette. – Nem könnyű elismerni – dünnyögte Mandorallen gyászosan. Garion a lovagra nézett. – Küldetésünk reménytelen voltát tekintve azonban nyíltan be kell vallanom kudarcomat. Hamarost eljöhet az idő, mikoron a szükség órájában gyarlóságom okán gyáván megfutok, és halálos veszedelemben hagylak titeket. – Túl sokat gondolsz erre – mondta neki Barak.

96

David Eddings

– Nem, barátom. Arra biztatlak benneteket, beszéljétek meg ezt a problémát, hogy eldöntsétek, érdemes-e továbbra is csapatotokkal tartanom. – Mandorallen elkezdett feltápászkodni. – Hová mész? – kérdezte Barak. – Magatokra hagylak, hogy nyugodtan beszélhessetek. – Ó, ülj már vissza! – horkantotta ingerülten a cherek. – Semmit nem fogok megtárgyalni a hátad mögött, amit ne mernék a szemedbe is elmondani. A tűz mellett fekvő, fejét Hettar ölében nyugtató kanca ismét felnyerített. – Kész van már az az orvosság? – kérdezte aggódva az algar. – Még nem egészen – felelte Pol, és Ce'Nedrához fordult, aki egy kanál segítségével szárított leveleket tört apróra egy kis tálban. – Még finomabbra, kedvesem. Durnik a kanca mellett állt, kezét az állat felpuffadt oldalán nyugtatta. – Meg kéne fordítanunk a csikót – mondta komoran. – Rossz a fekvése. – Addig ne tegyetek semmit, amíg van egy kis esély – figyelmeztette Pol, és egy agyagkorsóból szürkés port szón a gőzölgő edénybe. Elvette a Ce'Nedrától a tálat, és folyamatos keverés közben azt is beleöntötte a főzetbe. – Azt gondolom, Barak nagyuram – folytatta nyughatatlanul Mandorallen –, hogy nem tulajdonítasz kellő fontosságot mondandómnak. – Tudom, miről beszélsz. Azt mondtad, a múltkor féltél. Nem kell aggódni, időnként mindenkivel megtörténik. – Csakhogy én ezt képtelen vagyok elviselni. Állandó nyugtalanságban élek, mert nem tudom, mikor hagy ismét cserben bátorságom. Durnik felnézett. – Félsz attól, hogy félni fogsz? – kérdezte értetlenül. – Te nem tudhatod, milyen érzés ez, barátom – motyogta Mandorallen. – Összeszűkül a gyomrod – felelte a kovács. – Kiszárad a szád, és mintha egy marok zárulna össze a szíved körül. Nem erre gondolsz? Mandorallen meglepetten pislogott. – Pontosan le tudom írni, olyan gyakran fordul elő velem – legyintett Durnik.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

97

– Veled? Te vagy az egyik legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam! – Én csak egy teljesen átlagos ember vagyok, Mandorallen barátom – felelte fanyar mosollyal a kovács. – Az átlagos emberek állandó félelemben élnek, nem tudtad? Félünk az időjárástól, félünk a nemesektől, félünk az éjszakától és a sötétben ólálkodó szörnyetegektől, félünk az öregségtől és a haláltól. Néha még élni is félünk. Az átlagos emberek életének szinte minden perce félelemmel telik el. – És hogyan vagytok képesek elviselni? – Van más választásunk? A félelem az élet velejárója, Mandorallen, és mi nem választhatunk magunknak másik életet. Egy idő után kénytelen vagy hozzászokni. Miután minden reggel úgy veszed magadra, mint egy régi zubbonyt, egy idő múlva már észre sem veszed. Néha az is segít valamelyest, ha nevetsz rajta. – Nevetek? – Megmutatod a félelemnek, hogy igen, tudsz a jelenlétéről, de akkor is mész tovább, és végzed a dolgodat. – Durnik lehajtotta a fejét, miközben óvatosan masszírozta a kanca oldalát. – Vannak, akik szitkozódnak, átkozódnak és üvöltöznek – folytatta. – Azt hiszem, ez is jó valamire. Minden embernek megvan a maga módszere, amivel könnyebbé teszi a helyzetet. Én a magam részéről a nevetést részesítem előnyben. Valahogy jobban illik hozzám. Mandorallen komor arccal, elgondolkodva hagyta, hogy Durnik szavai leülepedjenek. – Megfontolom – mondta végül. – Könnyen lehet, barátom, hogy kitűnő tanácsaidért még az életemnél is többel tartozom neked. A kanca újból mély, szenvedő sóhajt hallatott; Durnik felegyenesedett, és elkezdte feltűrni zubbonyának ujját. – Pol úrnő, a csikót meg kell fordítani – jelentette ki határozottan. – Méghozzá mielőbb, különben mindkettőt elveszítjük. – Előbb hadd adjak neki ebből egy kicsit! – Pol felöntötte a lobogó főzetet egy kis hideg vízzel. – Tartsd a fejét! – mondta Hettarnak. Az algar bólintott, és karját szilárdan a vajúdó kanca feje köré fonta. – Garion, szerintem jobb lenne, ha most Ce'Nedrával együtt megnéznétek, mit művel nagyapád és Selyem – javasolta a nő fel sem pillantva, miközben a ló fogai közé töltötte a folyadékot. – Máskor is fordítottál már meg csikót, Durnik? – kérdezte feszülten Hettar.

98

David Eddings

– Csikót még nem, de borjút már számtalanszor. A ló ebből a szempontból nem sokban különbözik a tehéntől. Barak, akinek az arca egyre zöldebb árnyalatot öltött, gyorsan felpattant. – Én is Garionnal és a hercegnővel tartok – dörmögte zavartan. – Nem hiszem, hogy sokat segíthetnék itt. – Csatlakozom – tette hozzá sietve a sápadt Mandorallen. – Hagyjunk minél nagyobb helyet barátainknak a bábáskodáshoz! Pol szája sarkában mosoly bujkált, amikor a két veterán harcosra nézett, de nem szólt egy szót sem. Garionék sietve távoztak. Selyem és Farkas a hatalmas kőasztal mögött álltak, és egy újabb körkörös bemélyedést vizsgáltak a csillogó falban. – Sosem láttam még ilyen gyümölcsöket – mondta a kis ember. – Meg is lepődnék, ha láttál volna – mosolygott Farkas. – Olyan frissnek látszanak, mintha most szedték volna. – Selyem keze szinte önkéntelenül mozdult a csábító gyümölcsök felé. – Én nem tenném – figyelmeztette a varázsló. – Kíváncsi vagyok, milyen lehet az ízük. – A kíváncsiság nem árt. A kóstolás viszont igen. – Gyűlölöm a kielégítetlen kíváncsiságot. – Túléled. – Farkas a közeledő Garionék felé fordult. – Hogy van a ló? – Durnik azt mondja, meg kell fordítani a csikót – felelte Barak. – Mi meg úgy gondoltuk, jobb, ha nem lábatlankodunk arrafelé. Az öreg bólintott. – Selyem! – szólt rá élesen a drasniaira anélkül, hogy odanézett volna. – Bocsánat. – Selyem visszahúzta a kezét. – Miért nem jössz el onnan? Előbb vagy utóbb bajba kevered magad. A kis ember vállat vont. – Egyébként is állandóan azt teszem. – Akkor is gyere onnan! – mondta ellentmondást nem tűrően Farkas. – Nem figyelhetek rád minden percben. – Ujjaival benyúlt a szakadozott, piszkos kötés alá, és idegesen megvakarta törött kezét. – Elég volt ebből! – fortyant fel végül. – Garion, szedd le rólam! – nyújtott ki a karját. Garion hátralépett.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

99

– Nem én! – ellenkezett. – Tudod, mit fog mondani Pol néni, ha az engedélye nélkül hozzányúlok? – Ne légy ilyen gyerekes! Selyem, akkor szedd le te! – Először azt mondod, hogy tartsam magam távol a bajtól, aztán azt akarod, hogy Polgara útjába álljak? Ellentmondasz önmagadnak, Belgarath. – Ide vele! – sóhajtotta Ce'Nedra. Megfogta az öregember karját, és apró ujjaival megpróbálta kilazítani a szoros csomókat. – Csak el ne felejtsd, hogy a te ötleted volt! Garion, kérem a késed! A fiú vonakodva nyújtotta át a tőrét. A hercegnő átvágta a kötést, és elkezdte letekerni Farkas karjáról. A sínek hangos csattanással hullottak a kőpadlóra. – Kedves gyermek vagy – mosolygott boldogan Farkas a lányra, és megkönnyebbülten nyújtotta ki a karját. – Tartozol nekem egy szívességgel – emlékeztette Ce'Nedra. – Tipikus tolnedrai – morogta Selyem.

Körülbelül egy óra múlva Pol megkerülte az asztalt, és szomorú tekintettel csatlakozott hozzájuk. – Hogy van a kanca? – kérdezte azonnal Ce'Nedra. – Nagyon gyenge, de szerintem nem lesz vele semmi baj. – És a csikó? – Elkéstünk – sóhajtotta Pol. – Mindent megpróbáltunk, de nem indult be a légzés. Ce'Nedrának tátva maradt a szája, apró arcából minden vér kifutott. – Ugye nem akarjátok feladni? – kérdezte szinte vádlón. – Semmit nem tehetünk, kedvesem – ingatta a fejét szomorúan Pol. – Túl sokáig tartott, egyszerűen nem maradt elég ereje. A hercegnő hitetlenkedve meredt rá. – Tegyetek valamit! – követelte. – Ti varázslók vagytok! Tegyetek valamit! – Sajnálom, Ce'Nedra, de ez meghaladja az erőnket. Saját korlátjainkon mi sem nyúlhatunk túl. A kis hercegnő keserves sírásban tört ki. Pol tehetetlenül karolta át a zokogó lányt.

100

David Eddings

Ám Garion nem vesztegette az időt Most már teljesen tisztán látta, mit vár tőle a barlang, és gondolkodás – valamint sietség és kapkodás – nélkül reagált. Megkerülte a kőasztalt, és elindult a tűz felé. Hettar keresztbe tett lábbal ült a földön, ölében a mozdulatlan csikóval; fejét lehorgasztotta, sörényszerű hajtincse rálógott a pipaszárlábú kis állat fejére. – Add oda nekem, Hettar! – mondta csendesen Garion. – Garion! Ne! – hallatszott a háta mögül Pol néni riadt hangja. Hettar felnézett, sólyomarcán mélységes szomorúság ült. – Szeretném megnézni – ismételte Garion nagyon halkan. Az algar fiatalember fölemelte az elernyedt, a tűz fényében még mindig nedvesen csillogó testet, és átadta Garionnak. A fiú letérdelt, és óvatosan a földre helyezte a csikót. Kezét az apró bordákra tette, és enyhe nyomást fejtett ki rájuk. – Élj! – suttogta. – Ezt már megpróbáltuk – mondta szomorúan Hettar. – Mindent megpróbáltunk. Garion koncentrálni kezdett. – Ne tedd! – figyelmeztette élesen Pol. – Lehetetlenre vállalkozol, és könnyen megsérülhetsz a próbálkozás közben. Garion azonban nem figyelt rá. A barlang maga olyan hangosan beszélt hozzá, hogy nem is nagyon hallott mást. Minden akaraterejével a csikó nedves, élettelen testére fókuszált. Kinyújtotta jobb kezét, és tenyerét a halott állat mogyoróbarna vállára helyezte. Egy magas falat látott maga előtt – fekete volt és magasabb bármi másnál a világon, csendes és áthatolhatatlan. Tétován hozzáért, de az nem mozdult. Mély lélegzetet vett, és minden erejével nekifeszült. – Élj! – sziszegte. – Garion, hagyd abba! – Élj! – ismételte, és még mélyebbre merült a feketeségbe. – Most már túl késő, Pol – hallatszott valahonnan Farkas mester hangja. – Már nem tud visszakozni. – Élj! – Garionból olyan hirtelen távozott a felhalmozódott energia, hogy utána úgy érezte magát, mintha teljesen kiürült volna a teste. A csillogó falak felvillantak és megcsendültek, mintha valahol a hegy mélyén egy csengettyű szólalt volna meg. A hang egyre tisztábbá vált, vibrálóan töltötte be a boltozatos barlangcsarnok belsejét. A falakból áradó fény hirtelen vakító erősségűvé fokozódott, és a barlangot nappali világosság ragyogta be.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

101

Az apró test Garion keze alatt megremegett, és a csikó hosszú, szaggatott lélegzetet vett. Garion hallotta, hogy a többiek felszisszennek, ahogy a vékony lábak tétován kapálózni kezdenek. A csikó szeme nyitva volt, és újból lélegzett. – Csoda! – suttogta döbbenten Mandorallen. – Talán még annál is több – dünnyögte Farkas, miközben fürkész tekintettel vizsgálta Garion arcát. A csikó megmoccant, feje erőtlenül billegett a nyakán. Maga alá húzta a lábait, és erőlködve lábra állt. Ösztönösen elindult anyja és a táplálék felé. Szőrén, amely egyszínű barna volt mindenhol, mielőtt Garion megérintette, most egy fehér folt látszott – pontosan olyan méretű és formájú, mint a fiú tenyerén lévő jel. Garion is felállt, és eltántorgott döbbenten álló társai mellett. A falba vájt nyílásban lévő forráshoz botorkált, és hűs vizet locsolt arcára, nyakára. Hosszú ideig térdelt a forrás előtt reszketve, nehezen lélegezve. Aztán tétova, szinte félénk érintést érzett a homlokán. Amikor fáradtan felemelte a fejét, a most már sokkal biztosabb lábakon álló csikót pillantotta meg maga mellett; az állat csillogó szemében teljes odaadással és imádattal figyelte őt.

KILENCEDIK FEJEZET

vihar másnap reggelre kidühöngte magát, de a szél elállta után még egy napig a barlangban maradtak, hogy a kimerült kanca valamelyest összeszedje magát, és az újszülött csikó is erőt gyűjtsön. Garion zavarba ejtőnek találta a kis állat figyelmét. Úgy tűnt számára, bárhová is menjen a barlangban, az a lágy csillogású szempár minden mozdulatát figyelemmel kíséri, és a csikó amikor csak lehetett, megbökdöste őt az orrával. És mintha a többi hátas is egyfajta néma tisztelettel tekintett volna rá. Egyszóval zavarban érezte magát. Távozásuk reggelén ott jártuknak minden nyomát eltüntették a barlangból. Mindenféle külső kényszer nélkül, önszántukból kezdtek takarítani. Senki nem vetette fel az ötletet, és nem beszélték meg egymással, de mégis mindenki megjegyzés nélkül csatlakozott a munkához. – A tűz még ég – nézett vissza az ajtóból a csillogó kupolára Durnik. – Ha elmegyünk, majd magától kialszik – mondta Farkas. – Egyébként sem hiszem, hogy el tudnád oltani, akárhogyan is próbálkoznál. – Valószínűleg igazad van – bólintott a kovács.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

103

– Csukd be az ajtót, Garion – mondta Pol, miután kivezették a lovakat a sziklapárkányra. Garion szinte oda sem figyelve megfogta a hatalmas, nehéz vasajtó szélét, és gond nélkül becsukta. Bár Barak korábban minden erejét összeszedve próbálkozott, nem járt sikerrel, a fiú érintésére viszont könnyedén mozdult az ajtó. Egyetlen könnyed taszítás elég volt hozzá, hogy becsukódjon. A két fémfelület mély, visszhangzó döndüléssel záródott össze, és a nyílásból csak egy keskeny, alig látható, hajszálvékony rés maradt. Farkas távolba révedő tekintettel megérintette a rozsdás fémfelületet. Aztán nagyot sóhajtott, megfordult, és visszavezette a többieket a párkányon arra, amerről két nappal korábban jöttek. Amint megkerülték a hegynyúlványt, újra lóra ültek, és a lekerekített kövek és jégvájta árkok között leereszkedtek a csenevész bokrok és ritkásan növő fák vonaláig. Bár a szél még mindig fújt, az ég ragyogó kék volt, és mindössze néhány, meghökkentően közelinek tűnő felhőt láttak. Garion odalovagolt Farkas mellé. A fiú még mindig össze volt zavarodva a barlangban történtek miatt, és mindennél jobban vágyott rá, hogy végre letisztázza a dolgokat. – Nagyapa – szólította meg az öreget. – Igen, Garion? – rezzent fel Farkas a szendergéséből. – Miért próbált Pol néni megállítani? Úgy énem, a csikónál... – Mert veszélyes volt, amit tettél. Nagyon veszélyes. – Miért? – Amikor olyasvalamivel próbálkozol, ami lehetetlen, rengeteg energiát ölsz bele; és ha nem hagyod abba, annak végzetes következményei lehetnek. – Végzetes? Farkas bólintott. – Teljesen kimeríted magad, és ahhoz sem marad erőd, hogy fenntartsd saját szívverésedet. – Ezt nem tudtam – suttogta rémülten a fiú. Farkas lehúzta a fejét egy alacsonyan lógó ág elől. – Nyilvánvaló. – De nem azt mondjátok mindig, hogy semmi sem lehetetlen? – Az ésszerűség határain belül, Garion. Ezt soha ne feledd! Néhány percig néma csendben lovagoltak tovább, hátasaik patáinak dobogását elnyelte a földet borító vastag moharéteg.

104

David Eddings

– Talán nem ártana többet tudnom erről az egészről – szólalt meg végül Garion. – Nem rossz elképzelés. Mit akarsz tudni? – Mindent. Farkas felnevetett. – Attól tartok, az nagyon hosszú ideig fog tartani. Garion elkedvetlenedett. – Annyira bonyolult? – Nem. Valójában nagyon egyszerű, de mindig az egyszerű dolgokat a legnehezebb elmagyarázni. – Ennek semmi értelme – morogta ingerülten a fiú. – Valóban? – Az öreg szemlátomást jól szórakozott. – Akkor hadd tegyek fel neked egy egyszerű kérdést. Mennyi kettő meg kettő? – Négy – vágta rá gondolkodás nélkül Garion. – Miért? – Mert., csak – jött a tétova válasz. – De miért? – Nincs benne semmiféle miért. Mert így van, és kész. – Mindennek van oka, Garion. – Rendben, akkor kettő meg kettő miért négy? – Nem tudom – ismerte el a varázsló. – Azt gondoltam, hátha te igen. Elhaladtak egy kicsavarodott, halott ágait a kék ég felé nyújtó fatörzs mellett. – Jutunk így valamire? – kérdezte Garion egyre zavartabban. – Azt hiszem, máris hosszú utat tettünk meg – felelte Farkas. – Pontosan mi az, amit tudni szeretnél? Garion a tőle telhető legegyenesebb módon tette fel a kérdést: – Mi a mágia? – Egyszer már elmondtam neked. Az Akarat és a Szó. – Tudod, ez nem sokat jelent számomra. – Rendben, akkor nézzük meg más oldalról. A varázslás az, amikor a kezed helyett a fejeddel teszel meg bizonyos dolgokat. A legtöbb ember nem használja ilyen módon az elméjét, mert a másik módszer sokkal egyszerűbb. – Pedig nem is tűnik olyan nehéznek. – Azért, mert te hirtelen elhatározásból teszed, amit teszel. Sosem ülsz le és gondolod át a dolgokat, hanem azonnal cselekszel.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

105

– De hát nem egyszerűbb így? Úgy értem, miért kell gondolkodni annyit, ha anélkül is meg lehet tenni? – Mert a spontán varázslás csak harmadosztályú, azaz irányítatlan mágia. Ha egyszerűen csak szabadon engeded az elméd hatalmát, bármi megtörténhet. A mágia ugyanis önmagában nem rendelkezik ítélőképességgel. A jó vagy a rossz belőled jön, nem a varázslásból. – Azt akarod mondani, hogy amikor elégettem Asharakot, azt én tettem, és nem a mágia? – Garion már a gondolatra is rosszul érezte magát. Farkas komoran bólintott. – Talán segít, ha arra gondolsz, az is te voltál, aki visszahozta a csikót az életbe. A két dolog nagyjából kiegyenlíti egymást. Garion hátranézett a válla felett a csikóra, aki engedelmes bábként botorkált mögötte. – Tehát azt mondod, hogy lehet jó és rossz is. – Nem – javította ki az öreg. – Önmagában semmi köze a jóhoz vagy a rosszhoz. És nem fog segíteni neked abban sem, hogy felkészítsd magad a használatára. A mágiával bármit megtehetsz... vagyis szinte bármit. Eltüntetheted minden hegy csúcsát, fejre állíthatod az összes fát, vagy ha úgy látod jónak, zöldre színezheted a felhőket. Neked nem azt kell eldöntened, hogy mit tudsz, hanem hogy mit akarsz megtenni vele. – Azt mondtad, szinte bármit – csapott le a szóra Garion. – Ez így is van. – Farkas elgondolkodva figyelte az egyik alacsonyan szálló felhőt; egy teljesen átlagos, rozsdaszín köpenyt és szürke csuklyát viselő öregember, aki az eget nézi. – Csak egyetlen dolog van, ami tiltott. Soha nem pusztíthatsz el semmit. Soha. Garion ezen meglepődött. – De Asharakot elpusztítottam, nem? – Nem. Csak megölted, és ez nagy különbség. Felgyújtottad, és élve elégetted. Valaminek az elpusztítása azt jelenti, hogy megszünteted a létét. Ez az, ami tiltott. – Mi történne, ha mégis megpróbálnám? – Az erőd ellened fordulna, és egy pillanat alatt megsemmisülnél. Garionon végigfutott a hideg, ahogy eszébe jutott, milyen közel került ennek a láthatatlan határvonalnak az átlépéséhez, amikor találkozott Asharakkal.

106

David Eddings

– Honnan látom a különbséget? – kérdezte rekedt suttogással. – Úgy értem, hogyan tudom megmagyarázni, hogy én nem megsemmisíteni, hanem csak megölni akartam valakit? – Ez nem a legjobb terület a kísérletezésre – mondta Farkas. – Ha valóban meg akarsz ölni valakit, döfd le a kardoddal. Reménykedem benne, hogy nem túl gyakran nyílik alkalmad ilyesmire. Megálltak egy apró csermelynél, amelyik a mohás sziklák közül tört elő, és megitatták a lovakat. – Tudod, Garion – magyarázta Farkas –, a világmindenség alapvető célja különféle dolgok létrehozása, megteremtése. Ezért nem engedélyezi számodra, hogy őt megkerülve megszüntess bármit is, aminek a megteremtésével olyan sokat vesződött. Amikor valakit megölsz, mindössze annyit teszel vele, hogy bizonyos mértékben megváltoztatod. Élőből halottá alakítod, de attól ő még megmarad. Ha azonban elpusztítod, teljesen kitörlöd őt a létezésből. Amikor úgy érzed, legszívesebben azt mondanád valakire vagy valamire, hogy „tűnj el", „menj el" vagy „szűnj meg", akkor nagyon közel kerülsz önmagad megsemmisítéséhez. Ez a fő oka annak, amiért meg kell tanulnunk minden körülmények között uralkodnunk az érzelmeinken. – Ezt nem tudtam – ismerte el Garion. – Most már tudod. Soha ne próbálj eltüntetni még egy apró kavicsot sem. – Egy kavicsot? – A világmindenség nem tesz különbséget egy kavics és egy ember között. – Az öreg varázsló szigorúan nézett rá. – A nagynénéd már hónapok óta próbálja megértetni veled, mennyire fontos, hogy mindig uralkodj magadon, de te ott szállsz szembe vele, ahol csak tudsz. Garion szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Nem tudtam, mi a célja – próbált védekezni. – Mert oda sem figyelsz rá. Ez az egyik legnagyobb hibád, fiam. Garion elvörösödött. – Mi történt az első alkalommal, amikor te rájöttél, hogy képes vagy... bizonyos dolgokra? – kérdezte gyorsan, hogy témát váltson. – Valami butaság volt. Az első alkalommal mindig az. – De mi volt pontosan? Farkas vállat vont. – Meg akartam mozdítani egy nagy követ. A karom és a hátam nem volt elég erős, de az elmém igen. Azután már nem maradt más választásom, mint tanulni és együtt élni vele, mert ha egyszer szabadon

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

107

eresztetted az erőt, többé nem tudod visszazárni. Ez az a pont. ahol az életed végérvényesen megváltozik, és ahol el kell kezdened tanulni. – Mindig ide lyukadunk ki, igaz? – fintorodon el Garion. – Mindig – bólintott az öreg. – Nem olyan nehéz, mint hiszed. Nézd csak Mandorallent! – mutatott a Durnik mellett lovagló arendre. – Pompás fickó. Becsületes, nyílt, nemes szívű... de most maradjunk a becsületességnél. Az elméjét egészen mostanáig nem fertőzte meg egy nagyon is alapvető gondolat. Most tanulja irányítani a félelmét, és ez a harc megtanítja arra is, hogy életében először gondolkodjon. Fájdalmas lecke, de sikerülni fog neki. Ha Mandorallen meg tud tanulni uralkodni a félelmén azzal a kevés ésszel, ami a fejébe szorult, akkor te is biztosan megtanulhatsz uralkodni a többi érzelmed felett. Elvégre jóval okosabb vagy nála. Az eddig felderítőként elöl lovagló Selyem visszatért a csapathoz. – Belgarath, körülbelül egy mérföldnyire előttünk van valami. Jó lenne, ha megnéznéd. – Rendben – felelte Farkas. – Garion, addig gondolkodj el azon, amit mondtam! Később még beszélünk. – Selyemmel együtt elvágtatott. Garion a hallottakon rágódott. Legjobban az a hatalmas felelősség zavarta, melyet kéretlen képessége helyezett a vállára. A csikó mellette ugrándozott, időről időre berohant az erdőbe majd visszatért, apró patái tompán dobbantak a nedves földön. Gyakran megállt, és szeretetteljes bizalommal nézett Garionra. – Hagyd már abba! – mordult rá harag nélkül a fiú. A csikó ismét elszáguldott, de a helyére megérkezett Ce'Nedra hercegnő. – Miről beszélgettetek Belgarath-tal? – kíváncsiskodott. Garion vállat vont. – Mindenféléről. A lány szeme körül azonnal megfeszültek az izmok. Garion az elmúlt hónapok alatt megtanulta, hogy ez a jel veszélyt jelent. Valami már előre figyelmeztette őt, hogy Ce'Nedra vitára készül, és saját maga számára is meglepő éleselméjűséggel a lány kimondatlan ingerültségének forrását is tudta. A barlangban történtek megrendítették a hercegnőt, márpedig ő nem szeretett megrendültnek lenni. Hogy a helyzetet még tovább rontsa, Ce'Nedra tett néhány közeledési kísérletet a csikó felé, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy magához

108

David Eddings

édesgesse az állatot. A csikó azonban teljes mértékben figyelmen kívül hagyta őt, és csak Garionra koncentrált, de néha már olyan mértékben, hogy az anyjával is csak akkor törődött, ha megéhezett. És Ce'Nedra a megrendültségnél csak egyvalamit gyűlölt jobban: ha levegőnek nézik. Garion komor beletörődéssel vette tudomásul, hogy a vita elkerülésére minimális volt az esélye. – Nem akartam belehallgatni a magánbeszélgetésetekbe – mondta a lány kimérten. – Nem volt benne semmi titok. Csak a mágiáról beszélgettünk, meg arról, hogyan lehet elkerülni a baleseteket. Nem szeretnék több hibát elkövetni. Ce'Nedra megfontolta a hallottakat, megpróbált valami sértőt találni Garion szavaiban. A fiú szelíd válasza még jobban felbosszantotta. – Én nem hiszek a mágiában – mondta határozottan. A közelmúlt eseményeinek tükrében ez a kijelentése nyilvánvaló képtelenség volt, és látszott, hogy erre ő is rájött még abban a pillanatban, ahogy kimondta. Tekintete még inkább megkeményedett. – Rendben van – sóhajtott beletörődőén Garion. – Van valami konkrét dolog, amin vitatkozni akarsz velem, vagy csak idejöttél nyafogni abban a reményben, hogy majd kialakul belőle valami? – Nyafogni? – Ce'Nedra hangja néhány oktávnyit megemelkedett. – Nyafogni? – Vagy inkább nyávogni, ha úgy jobban tetszik – folytatta Garion a tőle telhető legsértőbb hangnemben. Amikor már biztos volt benne, hogy a harc elkerülhetetlen, úgy döntött, bevisz néhány gyors döfést, mielőtt a hercegnő elérné azt a hangerőt, ahol már egyetlen szavát sem fogja meghallani. – NYÁVOGNI? – nyávogta. A veszekedés körülbelül negyed órán keresztül tartott, amikor is Barak és Pol megunták, és előrejöttek szétválasztani őket. Ráadásul még csak nem is hozott kielégítő eredményt. Garion túlságosan szórakozott volt ahhoz, hogy teljes szívéből sértegesse a lányt, Ce'Nedra zavara pedig elvette a rendszerint csípős válaszok élét. A vége felé már az egész vita az „elkényeztetett kölyök" és a „buta paraszt" végtelen, a környező hegyek között visszhangot verő sértések egyhangú ismételgetésévé süllyedt. Farkas és Selyem nem sokkal később visszaértek. – Mi volt ez a kiabálás? – tudakolta a varázsló

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

109

– Játszottak a gyerekek – felelte Pol. és megsemmisítő pillantást vetett Garionra. – Hol van Hettar? – kérdezte Selyem. – Nem sokkal mögöttünk. – Barak visszafordult a málháslovak felé, de a magas algar fiatalembert sehol sem látta. Az óriás összevonta a szemöldökét. – Az előbb még itt volt. Talán megállt egy időre, hogy pihentesse a lovát, vagy valami ilyesmi. – Anélkül, hogy bármit mondott volna? – Selyem a fejét csóválta. – Ez nem rá vall. Mint ahogy az sem, hogy őrizet nélkül hagyja a málháslovakat. – Pedig biztosan nem ok nélkül tűnt el – állapította meg Durnik. – Visszamegyek megnézni – ajánlkozott Barak. – Ne! – mondta Farkas. – Várjunk néhány percet! Nem lenne jó, ha szétszóródnánk a hegyek között. Ha valaki visszamegy, akkor mindannyian vele tartunk. Várakoztak. A szél megrezegtette a közeli fenyők ágait, és a fák mintha szomorúan sóhajtoztak volna. – Jön – szólalt meg Pol megkönnyebbülten néhány perc múltán. – Szórakozott egy kicsit. Az ösvény kanyarulatában feltűnt az ismerős, fekete bőrruhába öltözött alak; az algar könnyű ügetésben közeledett, magányos hajtincse lobogott a szélben. Két felnyergelt, de lovas nélküli lovat vezetett maga után. Amikor közelebb ért, hallották, hogy halkan, dallamtalanul fütyörészik. – Mit csináltál? – szegezte neki a kérdést Barak. – Két murgosi követett minket – felelte egyszerűen Hettar, mintha ez mindenre magyarázatot adna. – Szólhattál volna – morogta sértetten a cherek. Hettar megvonta a vállát. – Csak ketten voltak. Algar lovakon ültek, ezért személyes ügynek tekintettem. – Számomra úgy tűnik, ha murgosiakról van szó, mindig találsz valami okot, hogy személyes ügynek tekinthesd a dolgot – jegyezte meg élesen Pol. – Valahogy mindig így alakul. – Eszedbe sem jutott, hogy szólj nekünk, mielőtt elmész? – kérdezte a nő. – Csak ketten voltak – ismételte Hettar. – Nem szándékoztam túl sokáig távol maradni.

110

David Eddings

Pol nagy levegőt vett, szeme vészjóslóan megvillant. – Hagyd, Pol! – mondta neki Farkas. – De... – Úgysem fogod tudni megváltoztatni, akkor meg minek izgatod fel magad rajta? Meg aztán nem is baj, ha az üldözők egy kicsit elbátortalanodnak. – Az öregember Hettarhoz fordult, ügyet sem vetve Pol villámló tekintetére. – A murgosiak Brill emberei voltak? – Nem – rázta meg a fejét az algar. – Brill emberei délről jöttek és murgosi lovakon ültek. Ez a kettő északi murgosi volt. – Van köztük látható különbség? – kíváncsiskodott Mandorallen. – A páncéljuk nem ugyanolyan, és a déliek valamivel magasabbak. – Honnan szereztek algar lovakat? – töprengett Garion. – Lopták – felelte Hettar dühösen. – Az algar lovaknak nagy értéke van Cthol Murgosban, és a murgosiak gyakran indulnak lótolvaj portyákra Algariába. Amennyire tudjuk, próbáljuk elrettenteni őket. – Ezek a lovak nincsenek valami jó bőrben – állapította meg Durnik a fáradtnak tűnő hátasokat nézegetve. – Keményen hajtották őket, és korbácsnyomokat is látok rajtuk. Hettar bólintott. – Még egy ok, amiért gyűlölöm a murgosiakat. – Elástad őket? – kérdezte Barak. – Nem. Ott hagytam őket, hogy a többiek könnyen rájuk akadjanak. Arra gondoltam, megfelelő figyelmeztetés lesz az utánuk érkezőknek. – Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy mások is jártak erre – mondta Selyem. – Legalább egy tucatnyi nyomot láttam előttünk. – Ez nem ért váratlanul – vakargatta a szakállát Farkas. – Ctuchik minden bizonnyal kiküldte a grolimjait felderítésre, és Taur Urgas katonái is járőröznek a területen. Biztos vagyok benne, hogy megpróbálnak megállítani minket. Minél gyorsabban el kellene érnünk a Völgyet. Ha ott leszünk, már nem fognak zargatni minket. – Nem követnek a Völgybe? – kérdezte Durnik idegesen nézelődve. – Nem. Murgosiak nem lépnek be a Völgybe. Soha. Ott Aldur szelleme lakozik, és a murgosiak rettegnek tőle. – Hány nap múlva érünk oda? – kérdezte Selyem. – Négy vagy öt, ha igyekszünk. – Akkor igyekezzünk!

TIZEDIK FEJEZET

z időjárás, amely a magasabb hegyekben már téliesre fordult, fokozatosan őszivé szelídült, ahogy leereszkedtek a csúcsok közeléből. A Maragor feletti dombokon sűrű lucfenyőerdőkkel és bozótossal találkoztak, ezen az oldalon azonban az erdeifenyő volt a leggyakoribb fa, és az aljnövényzet is jóval ritkásabbra nőtt. A levegő sokkal szárazabbnak tűnt, és a lankás hegyoldalt magas, sárgás fű borította. Áthaladtak egy területen, ahol az elszórtan álló bokrok levelei égővörösben tündököltek; aztán ahogy egyre lejjebb ereszkedtek, a levéltakaró sárgára, majd zöldre váltott. Garion különösnek találta ezt a fordított évszakváltást. Mintha felborult volna a természet egyensúlya. Mire elérték az Aldur Völgye melletti hegylábakat, újból rájuk köszöntött a napfényes, poros késő nyár. Bár gyakran ütköztek a vidéken járőröző murgosiak nyomaiba, szerencsére elkerülték a találkozást az ellenséggel. Aztán valamikor átléptek egy láthatatlan határvonalat, és onnantól kezdve nem kellett aggódniuk üldözőik miatt. Egy gyors folyású patak mellett haladtak, amely zubogva örvénylett a sima, kerek sziklák között. A vízfolyás egyike volt az Aldur-folyót tápláló patakoknak; a széles folyam lustán hömpölygött keresztül a

112

David Eddings

határtalan algar síkságon, és végül a Chereki-öbölbe ömlött, kétezerötszáz mérföldre északnyugatra. Úti céljuk, Aldur Völgye a kontinens központi gerincét alkotó hegyláncok között feküdt. A zöldellő, dús növényzetű völgyben magas fű nőtt, és hatalmas, magányos fák emelkedtek benne. Szarvasok és vadlovak figyelték a közeledésüket jámboran, akár a szarvasmarhák. A levegőt mezei pacsirták dala töltötte be. Miközben egyre beljebb lovagoltak a völgybe, Garion megfigyelte, hogy a madarak mintha követték volna Pol nénit, sőt, a bátrabbak üdvözlő trillázással rá is szálltak a vállára. – Erről el is feledkeztem – hajolt közelebb Farkas Garionhoz. – A következő néhány napban nehezen lehet majd beszélni vele. – Miért? – A Völgy minden madara eljön hozzá. Mindig ez történik, amikor erre járunk. A madarak teljesen elvesztik az eszüket, ha meglátják őt. Az első hallásra zűrzavarosnak tűnő csiripelésből Garion alig érthetően, halk, mormoló suttogásként mintha értelmes szavak kórusát hallotta volna ki: „Polgara, Polgara, Polgara." – Csak én képzelődöm, vagy tényleg beszélnek? – kérdezte. – Csodálom, hogy eddig nem vetted észre – felelte Farkas. – Az utolsó harminc mérföldön minden madár az ő nevét csiripelte. – Nézz rám, Polgara, nézz rám! – Mintha egy fecske beszélt volna, miközben gyors hurkokat írt le a nő feje körül. Pol kedvesen rámosolygott, mire a madár megkettőzött erőfeszítéssel folytatta a bemutatót. – Még soha nem hallottam beszélni őket – álmélkodott Garion. – Pedig állandóan beszélnek hozzá. Néha órákon keresztül. Ezért tűnik néha egy kicsit szórakozottnak és szétszórtnak. Figyel a madarakra. A nagynénéd folyamatosan beszélget, miközben a világot járja. – Ezt nem tudtam. – Kevesen tudják. A csikó egykedvűen baktatott Garion mögött, miközben leereszkedtek a hegyekből, de amikor beértek a völgybe, vad ugrándozásba kezdett. Elképesztő sebességgel nyargalászott a mezőn, majd vékony lábaival vadul kapálózva meghempergett a fűben. Aztán ismét felpattant, és hosszú ugrásokkal iramodott a lankás domboldal felé. Határozottan megindult egy csordányi bámészkodó szarvas irányába; rohamával megugrasztotta az állatokat, majd ő is csatlakozott futásukhoz.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

113

– Gyere vissza! – kiáltott utána Garion. – Nem hall téged – mondta Hettar, és mosolyogva figyelte a csikó önfeledt tombolását. – Legalábbis úgy tesz. Túlságosan jól érzi magát. – Azonnal gyere vissza! – parancsolt rá a fiatal állatra Garion gondolatban, egy kicsit határozottabban, mint szerette volna. A csikó mereven kinyújtotta mellső lábait és megállt. Aztán megfordult, és bűnbánó tekintettel visszaügetett választott gazdájához. – Rossz vagy! – dorgálta meg a fiú. A csikó lehorgasztotta a fejét. – Ne hibáztasd! – mondta Farkas. – Te is voltál fiatal. Garion azonnal megbánta szigorúságát, és lehajolva megveregette az állat nyakát. – Jól van, minden rendben. A csikó hálásan nézett rá, aztán újból rohangászni kezdett a fűben, de ezúttal már nem távolodott el túl messzire a csapattól. Ce'Nedra hercegnő egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Elgondolkodva nézte a fiút, rézvörös hajának egy fürtjét az ujjára tekerte, és a szájához emelte. Garion számára úgy tűnt, hogy amikor a hercegnőre néz, az mindig őt figyeli, miközben haját rágja. Nem tudta pontosan meghatározni, miért, de ettől mindig zavarba jött. – Ha az enyém volna, én nem lennék vele ilyen szigorú – jegyezte meg a lány, és egy pillanatra kivette a hajtincs végét a szájából. Garion úgy döntött, inkább nem válaszol. Miközben végiglovagoltak a völgyön, három romos, nagyon réginek látszó torony mellett lovagoltak el. Eredetileg mindegyik húsz méter magas lehetett, bár az időjárás és az évek múlása jelentős mértékben csökkentette méretüket. Az utolsó mintha valamilyen tűzben feketedett volna meg. – Háború volt, nagyapa? – kérdezte Garion. – Nem – ingatta a fejét szomorúan Farkas. – A tornyok a testvéreimé voltak. Az ott Belsambaré, a másik Belmakoré... mindketten nagyon rég meghaltak. – Nem is tudtam, hogy a varázslók is meghalnak. – Elfáradtak, vagy talán a reményt vesztették el. Kitörölték magukat a létezésből. – Megölték magukat? – Így is lehet mondani, de ennél azért jóval bonyolultabb. Garion nem erőltette tovább a kérdést, mert látta, hogy az öregember nem szívesen beszél a részletekről.

114

David Eddings

– És a harmadik, amelyik megégett? Az a torony kié volt? – Belzedaré. – A többi varázsló gyújtotta fel, miután átállt Torakhoz? – Nem, ő maga. Azt hiszem, ezzel akarta megmutatni nekünk, hogy már nem tartja magát a testvériségünk tagjának. Belzedar mindig is kedvelte a drámai jeleneteket. – És hol van a te tornyod? – Még beljebb a Völgyben. – Megmutatod nekem? – Ha szeretnéd. – Pol néninek is van saját tornya? – Nincs. Ö velem élt, amíg fel nem nőtt, azután nekivágott a világnak. Soha nem került szóba, hogy neki is építsünk egyet. Késő délutánig lovagoltak, és egy széles tisztáson álló óriási, terebélyes fa alatt álltak meg estére. A fa árnyéka roppant területet borított be. Ce'Nedra leugrott a nyeregből, és lobogó hajjal rohant oda a törzshöz. – De gyönyörű! – lelkendezett, és tenyerét mély tisztelettel érintette a durva kéreghez. Farkas a fejét csóválta. – Driádok. Teljesen elvesztik az eszüket, ha fát látnak. – Nem ismerem fel – ráncolta a homlokát Durnik. – Ez nem tölgy. – Talán valami déli fajta – töprengett Barak. – Én sem láttam még hasonlót. – Nagyon öreg – mondta Ce'Nedra, és szeretettel dörzsölte arcát a törzshöz. – És furcsán beszél... de kedvel engem. – Miféle fa ez? – kérdezte a kovács. Még mindig összevont szemöldökkel nézett, a hatalmas növény összezavarta mindent rendszerező és osztályozó gondolkodását. – Csak ez az egy van belőle az egész világon – mondta Farkas. – Azt hiszem, sosem adtunk neki nevet. Mindig csak úgy hívtuk: a fa. Sokszor találkoztunk itt a többiekkel. – Nem látok lehullott gyümölcsöt, magot vagy más termést – jegyezte meg Durnik a terebélyes ágak alatti földet vizsgálva. – Mert nincs rá szüksége – világosította fel a varázsló. – Mint mondtam, fajának egyetlen példányáról van szó. Mindig itt volt, és mindig is itt lesz. Nincs szüksége szaporodásra. A kovács mintha elszomorodott volna ezt hallva. – Sosem hallottam még mag nélküli fáról.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

115

– Ez egy nagyon különleges fa, Durnik – magyarázta Pol. – A világ teremtésének napján bújt ki a földből, és minden bizonnyal a világ végéig itt fog állni. Más a rendeltetése, mint a szaporodás. – Miféle rendeltetés az? – Nem tudjuk – felelte Farkas. – Csak annyi biztos, hogy ez a világ legöregebb élőlénye. Lehet, hogy nincs is más rendeltetése. Talán csak azért van itt, hogy az élet folyamatosságát hirdesse. Ce'Nedra közben levette a cipőjét és boldog sikkantásokat hallatva felkapaszkodott az alsó ágakra. – Létezhet valami régi legenda, ami összekapcsolja a driádokat a mókusokkal? – morfondírozott Selyem. Farkas elmosolyodott. – Ha nélkülünk is boldogultok, Garionnal lenne egy kis elintéznivalónk. Pol kérdőn nézett az öregre. – Itt az ideje egy kis tanításnak – magyarázta a varázsló. – Menjetek csak, apám! – bólintott a nő. – Vacsorára visszaértek? – Tartsátok melegen nekünk! Jössz, Garion? Csendben lovagoltak át a zöld mezőn az egész Völgyet meleggé és barátságossá varázsoló, aranyló délutáni napsütésben. Gariont meglepte Farkas mester különös hangulatváltozása. Azelőtt az öregember mintha sosem gondolkodott volna előre. Állandóan rögtönzésekre építve élte az életét, gyakran hagyatkozott a szerencséjére, az eszére és ha szükség volt rá, a hatalmára. Itt, a Völgyben azonban teljesen megszelídült, komolyabbá vált – látszólag egyáltalán nem zavarták őt a külvilág zűrzavaros eseményei. A fától körülbelül két mérföldnyire egy zömök, hengeres, durva kőből épített torony állt. A tető közelében lévő boltíves ablakok a négy égtáj irányába néztek, de ajtó sehol sem látszott. – Azt mondtad, szeretnéd megnézni a tornyomat. – Farkas leszállt a lováról. – Nos, ez az. – Nem olyan romos, mint a többi. – Mert amikor ráérek, törődöm vele. Felmegyünk? Garion is leszállt. – Hol van a bejárat? – kérdezte. – Ott – mutatott Farkas egy nagy kőre az ívelt falban. Garion nem tűnt meggyőzöttnek, de az öreg a kő elé lépett. – Én vagyok – mondta halkan. – Nyílj ki!

116

David Eddings

Farkas szavait egyfajta otthonos bizsergés követte, amely arról árulkodott, hogy a varázsló valami olyan gyakori dolgot cselekedett, ami már rég nem számított csodának. A szikla engedelmesen elfordult, és felfedett egy keskeny, szabálytalan ajtónyílást. Az öreg intett Garionnak, hogy kövesse, és belépett az ajtón túli félhomályos terembe. A torony nem egy üres héj volt, ahogy azt Garion gyanította, hanem egy tömör tömb, melyből mindössze a felfelé vezető lépcsőt vájták ki. – Gyere utánam! – Farkas elindult a kopott kőlépcsőkön. – Erre figyelj! – mutatott félúton az egyik lépcsőfokra. – Kilazult a kő. – Miért nem javítottad meg? – kérdezte Garion, miután átlépte a veszélyes fokot. – Többször is akartam már, de sosem vagyok itt elég ideig. Gondolom, ez még nagyon sokáig így lesz. Annyira hozzászoktam már, hogy a javítás mindig csak akkor jut eszembe, amikor valahol máshol járok. A torony tetejében lévő szoba kerek volt, és nagy rendetlenség uralkodott benne. Mindent vastag porréteg borított. A helyiség különböző részeiben könyvekkel, pergamenekkel, különös kinézetű, ismeretlen szerkezetekkel, makettekkel, kő- és üvegdarabokkal telezsúfolt, apró asztalok álltak. Garion még néhány logikai játékot is látott; az egyik egy olyan hosszú és kanyargós vesszőből állt, hogy a fiú képtelen volt szemmel követni a hajlatait. Felvette, és megforgatta a kezében, próbált kiigazodni rajta. – Mi ez, nagyapa? – kérdezte. – Polgara egyik játékszere – felelte szórakozottan Farkas, miközben körbenézett a poros helyiségben. – És mire való? – Csendben tartotta őt gyerekkorában. Csak egy vége van. Öt évig próbálta kiismerni magát rajta. Garion elszakította a tekintetét a bonyolult fadarabról. – Gonosz dolog ilyet adni egy gyereknek. – Valamit tennem kellett, iszonyatosan éles hangja volt kiskorában. Beldaran mosolygós, csendes gyerek volt, de a nagynénéddel nem lehetett bírni. – Beldaran? – A nagynénéd ikerhúga. – Az öregember elhallgatott, és néhány pillanatig szomorúan nézte az egyik ablakot. Végül hatalmas sóhajjal

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

117

visszafordult a szoba közepe felé. – Azt hiszem, nem ártana egy kicsit kitakarítanom. – Majd én segítek – ajánlkozott Garion. – Csak vigyázz, nehogy összetörj valamit! – figyelmeztette Farkas. – Némelyik holmit évszázadokig készítettem. – Elindult körbe a szobában, időnként felemelt egy-egy tárgyat, néhány fújással eltávolította róla a por egy részét, majd visszatette a helyére. Erőfeszítése nem igazán járt látható eredménnyel. Végül megállt egy alacsony, durva megmunkálású széknél, melynek hasadt karfája össze volt karcolva – mintha éles karmok vájtak volna bele. Újból sóhajtott. – Mi baj? – érdeklődött Garion. – Poledra széke – felelte Farkas. – A feleségem. Sokszor kuporgott itt és engem figyelt... néha évekig. – Kuporgott? – Szeretett bagoly formában tartózkodni. – Ó. – Garion sosem gondolta volna, hogy az öregember valaha házas volt, bár egyértelműen annak kellett lennie, hiszen Pol nagynéni és a testvére az ő lányai voltak. A rejtélyes feleség bagolyszeretete azonban magyarázatot adott arra, hogy Pol miért szerette annyira a madarakat. Rádöbbent, hogy a két nőhöz, Poledrához és Beldaranhoz szintén rokoni szálakkal kötődött, de valamiért mégis neheztelt rájuk. Nagyapja és nagynénje életének egy olyan részében osztoztak, amit ő sosem ismerhetett meg. Az öreg félrehúzott egy pergamenlapot és felemelt alóla egy különös kinézetű, egyik végén nagyítóüveggel ellátott szerkezetet. – Azt hittem, már elveszítettelek – mormolta, és szeretettel simított végig a tárgyon. – És végig itt voltál, a pergamen alatt. – Mi ez? – tudakolta Garion. – Akkor készítettem ezt a tárgyat, amikor megpróbáltam rájönni a hegyek rendeltetésére. – A hegyek rendeltetésére? – Mindennek van rendeltetése. – Farkas felemelte az eszközt. – Nézd, az a lényege, hogy... – Hirtelen elhallgatott, és visszatette a tárgyat az asztalra. – Túl bonyolult lenne elmagyarázni. Könnyen lehet, hogy már én is elfelejtettem a használatát. Azóta nem érintettem meg, hogy Belzedar a Völgybe érkezett. Akkor félretettem minden tanulmányomat, és minden időmet az ő oktatására fordítottam. – Körbenézett a poros rendetlenségen. – Teljesen reménytelen – motyogta. – A por úgyis megint belep mindent.

118

David Eddings

– Egyedül voltál itt, mielőtt Belzedar megjött? – Nem, a mesteremmel. Övé az a torony. – Farkas az északi ablakon keresztül egy magas, karcsú kőépítményre mutatott, körülbelül egy mérföldnyire saját tornyától. – És tényleg ott lakott? Úgy értem, nem csak a szelleme? – Nem, valóban ott élt. Ez még azelőtt volt, hogy az istenek szétszéledtek volna. – És te mindig itt éltél? – Nem. Tolvajként érkeztem ide, ellopnivaló értékek után kutatva. – vagyis, azt hiszem, ez nem teljesen igaz. Körülbelül olyan idős lehettem, mint te, és haldokoltam, mire ideértem. – Haldokoltál? – kérdezte meglepetten Garion. – Kis híján megfagytam. Egy évvel azelőtt hagytam el a szülőfalumat – akkor halt meg az anyám –, és az első telemet az Istentelenek táborában töltöttem. Akkoriban már nagyon öregek voltak. – Istentelenek? – Az ulgók... vagyis inkább azok, akik úgy döntöttek, hogy nem követik a Gorimot Prolguba. Onnantól nem született több gyermekük, ezért boldogan fogadtak be maguk közé. Akkoriban még nem értettem a nyelvüket, és az állandó gagyogásukkal az idegeimre mentek, ezért kora tavasszal otthagytam őket. A következő ősszel úton voltam vissza a táborukhoz, de nem messze innen elkapott egy korai hóvihar. A mester tornyának tövében lefeküdtem, és vártam a halált. Először fel sem ismertem, hogy egy torony az. A nagy hózivatarban csak egy nagyobb sziklának látszott. Ha jól emlékszem, rettenetesen sajnáltam magam. – El tudom képzelni. – Garion megborzongott, amikor elképzelte, milyen lehet egyedül, magányosan meghalni. – A nyöszörgésemmel felkeltettem a mester figyelmét. Beengedett a toronyba, de valószínűleg inkább csak azért, hogy végre csendben maradjak. Amint beértem, máris azt néztem, hogy mit lehetne ellopni. – De ő varázslót faragott belőled. – Nem. Egyszerű szolgáló lettem, vagy inkább rabszolga. Öt évig dolgoztam neki. mielőtt egyáltalán rájöttem volna, hogy ki ő. Néha azt hittem, hogy mindenki másnál jobban gyűlölöm, de mindig megtettem, amit parancsolt... magam sem tudtam, miért. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor megkért, hogy mozdítsak el egy követ az útjából. Minden erőmet bevetettem, de a kő meg sem moc-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

119

cant. Végül eléggé feldühödtem ahhoz, hogy a karom helyett az elmémmel vigyem odébb. Persze ő csak erre várt. Onnantól már sokkal jobban kijöttünk egymással. Garath-ról Belgarath-ra változtatta a nevemet, és a tanítványává fogadott. – És a beavatottjává? – Az valamivel később következett. Rengeteget kellett tanulnom. Éppen a csillagok hullásának okait kutattam, amikor először a beavatottjának nevezett. Ő akkor egy kerek, szürke kővel kötötte le magát, amit a folyóágyból szedett össze. – És sikerült kitalálnod az okát? Mármint a csillaghullásnak. – Igen. Nem is volt olyan nehéz. Az egyensúlyból kell kiindulni. A világnak szüksége van egy bizonyos súlyra, hogy forgásban tudjon maradni. Amikor elkezd lelassulni, néhány közeli csillag lehullik, és a súlyukkal kiegyenlítik az esetleges veszteséget. – Ezt sosem gondoltam volna. – Én sem. Legalábbis jó ideig nem. – És a kő, amit említettél? Az a... – Igen, a Gömb – bólintott Farkas. – Egy teljesen közönséges kő volt, amíg a Mester meg nem érintette. A lényeg, hogy megtanultam az Akarat és a Szó titkát, ami valójában nem is olyan nagy titok. Ott rejtőzik mindannyiunkban, vagy ezt már említettem? – Azt hiszem. – Lehetséges. Néha hajlamos vagyok ismételni önmagamat. – Az öregember felvett egy pergament, belepillantott, majd visszarakta a helyére. – Annyi minden van, amibe belekezdtem, s nem fejeztem be – sóhajtotta. – Nagyapa... – Igen, Garion? – Ezzel a... dologgal, amivel rendelkezünk... valójában mire vagyunk képesek? – Ez az elmédtől függ, fiam. A mágia bonyolultsága az azt létrehozó agy összetettségétől függ. Érthetőbben megfogalmazva, nem lehet vele olyasmit végrehajtani, amit a fókuszáló elme nem tud elképzelni. Pontosan ezért kellett annyit tanulnunk – hogy kiterjesszük ismereteinket, tudásunkat, és minél jobban fel tudjuk használni a hatalmunkat. – De minden ember agya különböző. – Garion küszködve próbált eljutni egy következtetésig. – Igen.

120

David Eddings

– Akkor ez nem jelenti azt, hogy ez a dolog ... – Nem akarta kimondani a „hatalom" szót. – Úgy értem, nem különböző? Néha te teszel meg vele bizonyos dolgokat, de néha Pol nénit kéred meg rá. Farkas bólintott. – De igen, mindegyikünkben másként jelenik meg. De vannak dolgok, amit mindannyian meg tudunk tenni. Ilyen például a tárgyak mozgatása. – Pol néni ezt úgy hívja, hogy transz... – Garion elhallgatott, nem emlékezett pontosan a kifejezésre. – Transzlokáció – segítette ki Farkas. – Valaminek az átmozgatása egy másik helyre. Ez a legegyszerűbb dolog, általában ezt tanulod meg elsőként, de ugyanakkor ez jár a legnagyobb zajjal is. – Igen, ugyanezt mondta ő is. – Garion visszaemlékezett a rabszolgára, akit Sthiss torban kimentett a folyóból... a rabszolgára, aki aztán meghalt. – Polgara olyasmikre is képes, amire én nem – folytatta a varázsló. – Nem azért, mert erősebb nálam, hanem mert másképpen gondolkodik. Hogy te mire vagy képes, azt még nem tudjuk megmondani, mert az elméd működését sem ismerjük pontosan. Eddig úgy tűnik, bizonyos dolgokat, amelyekkel én meg sem próbálkoznék, te könnyedén végrehajtasz. Talán azért van, mert fel sem ismered, mennyire nehezek. – Nem egészen értem, mire gondolsz. Az öregember ránézett. – Igen, könnyen lehet, hogy erről van szó. Emlékszel arra az őrült szerzetesre Észak-Tolnedrában, aki megpróbált megtámadni téged abban a faluban, nem sokkal azután, hogy elhagytuk Arendiát? Garion bólintott. – Kigyógyítottad az őrületből. Ez nem hangzik valami nagy dolognak egészen addig, amíg rá nem döbbensz, hogy ehhez ismerned kellett az őrülete természetét. Aztán ott volt a csikó esete. Garion kinézett az ablakon, és meglátta a torony körül futkározó apró lovat. – A csikó halott volt, de te visszahoztad az életbe. Ahhoz, hogy ezt meg tudd tenni, meg kell értened a halált. – Csak egy fal volt – magyarázta Garion. – Mindössze át kellett nyúlnom rajta. – Azt hiszem, ennél azért többről van szó. Ahogy látom, te képes vagy különlegesen bonyolult elképzeléseket a legegyszerűbb módon

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

121

felvázolni. Ez nagyon ritka adomány, de együtt jár bizonyos veszélyekkel, melyekre oda kell figyelned. – Veszélyekkel? Mint például? – Mint például a túlzott egyszerűsítés. Ha egy ember meghal, rendszerint nagyon jó okból távozik az élők sorából... például átdöfi egy kard a szívét. Ha visszahozod őt, újra meg fog halni. Mint mondtam, az, hogy képes vagy megtenni valamit, nem jelenti azt, hogy ajánlatos is megtenned. – Attól tartok, ez nagyon hosszú ideig fog tartani, nagyapa – sóhajtotta Garion. – Meg kell tanulnom, hogyan uralkodjam magamon; meg kell tanulnom, mit nem tehetek meg, nehogy megöljem magam a próbálkozás közben; és meg kell tanulnom, mit tudok, és mit ajánlatos megtenni. Bárcsak sose történt volna ez meg velem! – Néha mindannyian azt kívánjuk – mondta az öreg szelíden. – A döntés azonban nem a mi kezünkben van. Én sem szerettem mindent, amit meg kellett tennem, és Pol nagynénéd is hasonlóképpen érzett; de a tennivalónk sokkal fontosabb, mint mi magunk, ezért tesszük, amit elvárnak tőlünk, akár tetszik, akár nem. – Mi van, ha azt mondom: „Nem, én ezt nem teszem meg"? – Azt hiszem, ezt bármikor mondhatnád, de szerintem nem fogod. Garion ismét sóhajtott. – Nem, nem fogom. Az öreg varázsló átkarolta a fiú vállát. – Gondoltam, hogy így fogsz dönteni, Belgarion. Ugyanúgy kötődsz ehhez az ösvényhez, mint mi. Garion megborzongott, mint mindig, amikor ezt a másik, titkos nevét hallotta. – Miért hívtok mindig így? – Belgarionnak? – kérdezte Farkas mosolyogva. – Gondolkozz, fiam! Gondold át, mit jelent! Nem azért beszélek hozzád, és nem azért meséltem el annyi történetet az évek folyamán, mert szeretem hallani a hangomat. Garion eltöprengett. – Téged Garath-nak hívtak – mormolta tétován –, de Aldur Belgarath-ra változtatta a neved. Zedar is először Zedar volt, majd Belzedar lett... aztán megint Zedarrá vált. – És a régi törzsemben Polgara egyszerűen csak Gara lett volna. A Pol ugyanolyan előtag, mint a Bel. A különbség csak annyi, hogy ő

122

David Eddings

nő. Az ő neve az enyémből származik, mivel ő az én lányom. A te neved szintén. – Garion-Garath – mondta a fiú. – Belgarath-Belgarion. Minden összefügg, igaz? – Természetesen – bólintott elégedetten az öreg. – Örülök, hogy észrevetted. Garion rávigyorgott a varázslóra, és hirtelen eszébe jutott valami. – De én valójában még nem vagyok Belgarion, ugye? – Nem egészen. Még hosszú utat kell megtenned. – Akkor jobb, ha minél előbb elkezdem – határozta el magát Garion, egy cseppnyi megbánással a hangjában. – Úgy látom, valójában nincs más választásom. – Valahogy tudtam, hogy előbb vagy utóbb belátod – mosolygott Farkas. – Nem jut eszedbe néha, hogy jobb lenne, ha újra csak a régi Garion lennék, te pedig az öreg mesemondó, aki időnként ellátogatott Faldor birtokára? Pol nagynéni pedig vacsorát főzne a konyhában, és a szénapadláson bujkálnánk az üveg borral, amit elcsentem neked? – Garionra rátört a honvágy. – Néha, Garion, néha – ismerte el Farkas a távolba révedő tekintettel. – Soha nem fogunk visszamenni oda, ugye? – Ha igen, akkor sem lesz már olyan, mint régen. – Én Belgarion leszek, te pedig Belgarath. Soha többé nem leszünk ugyanazok az emberek. – Minden változik, fiam. – Mutasd meg nekem a követ! – élénkült fel váratlanul Garion. – Miféle követ? – Azt, amit meg kellett mozdítanod. Amikor először felfedezted az erődet. – Ó, hogy azt a követ. Ott van, az a fehér az. Amelyiken a csikód a patájával dobog. – Az nagyon nagy kő. – Örülök, hogy elismered – felelte Belgarath önelégülten. – Én is így gondolom. – Szerinted én is meg tudnám mozdítani? – Soha nem fogod megtudni, amíg meg nem próbálod.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

ásnap reggel, amikor Garion felébredt, rögtön tudta, hogy nincs egyedül. – Hol voltál? – kérdezte némán. – Figyeltem – felelte a másik tudat a fejében. – Látom, végül jobb belátásra tértél. – Volt más választásom? – Nem. Ideje felkelned, Aldur közeledik. Garion gyorsan ledobta magáról a takarót, és felpattant. – Idejön? Biztos vagy benne? A hang nem válaszolt. Garion tiszta zubbonyt és nadrágot húzott, és sietve tisztára törölte a cipőjét. Azután kilépett a sátorból, melyen éjszakára Selyemmel és Durnikkal osztozott. A nap éppen csak felbukkant a keleti hegyláncok felett, a napfény és az árnyék közötti határvonal pedig kényelmes tempóban araszolt keresztül a Völgy harmattól csillogó füvén. Pol néni és Belgarath az apró tábortűz mellett álltak, melyen egy edényben víz forrt. Halkan beszélgettek, és Garion csatlakozott hozzájuk. – Korán előbújtál – mondta Pol, és megsimogatta a fiú haját.

124

David Eddings

– Felébredtem. – Körülnézett, megpróbálta megállapítani, melyik irányból fog érkezni Aldur. – Nagyapád azt mondta, jó sokáig beszélgettetek tegnap. Garion bólintott. – Most már sok mindent jobban értek. Sajnálom, hogy olyan nehézfejű voltam. Nagynénje magához vonta, és átölelte. – Semmi baj, kedvesem. Nehéz döntéseket kellett meghoznod. – Akkor nem vagy rám mérges? – Persze hogy nem, kedvesem. A többiek is ébredeztek, egymás után botorkáltak elő a sátrakból ásítozva és nagyokat nyújtózkodva. – Mit csinálunk ma? – kérdezte Selyem, aki a szemét törölgetve jött oda a tűzhöz. – Várunk – mondta Belgarath. – A mester azt mondta, itt akar találkozni velünk. – Alig várom, hogy lássam. Még sosem találkoztam istennel. – Kíváncsiságod hamarost kielégülésre lel, Kheldar herceg – szólt oda neki Mandorallen. – Nézd! Nem messze a nagy fától, melynek ágai alatt tábort vertek, a nyílt mezőn egy kék köpenyes alak közeledett. Egész testét lágy, kék fényaura vette körül, és már az első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy aki feléjük tart, nem lehet ember. Garion nem készült fel egy ilyen hangsúlyos jelenléttel való találkozásra. Amikor Salmissra királynő tróntermében találkozott Issa szellemével, a kígyókirálynő bódító italai eltompították az elméjét. Hasonlóképpen nem volt teljesen magánál, amikor Mar Amon romjainál összefutottak Marával. De most, a reggel első fényénél, teljesen éberen hirtelen egy isten társaságában találta magát. Aldur barátságos arca végtelen bölcsességet sugárzott. Hosszú haja és szakálla hófehér volt – Garion érezte, hogy ez tudatos választás az isten részéről, nem pedig a kor következménye. Az arcát valahonnan nagyon ismerősnek találta. Meglepő hasonlatosságokat mutatott Belgarath-éval, de eredeti gondolata furcsa tükörképeként rögtön rá is jött, hogy inkább Belgarath hasonlít Aldurra, mintha több évezredes kapcsolatuk átragasztotta volna Aldur arcvonásait az öregemberre. Természetesen azért voltak különbségek. Az a bizonyos ördögi ravaszság teljesen hiányzott Aldur nyugodt arcáról. Ez a jellegzetesség Belgarath sajátja volt, talán az utolsó maradvá-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

125

nya az egykori tolvajfiúnak, akit Aldur egy havas délutánon beengedett a tornyába, csaknem hétezer évvel ezelőtt. – Belgarath – köszöntötte az isten az öreget. Nagyon halk hangon beszélt. – Hosszú ideje nem láttalak. Az évek kegyesen bántak veled. Belgarath elfintorodott, és megvonta a vállát. – Időnként jobban érzem őket, mint máskor, mester. Sokat cipelek belőlük a vállamon. Aldur mosolyogva fordult Polhoz. – Az én szeretett lányom – mondta kedvesen, és megérintette a nő fehér hajtincsét. – Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint régen. – Te pedig ugyanolyan kedves, Mester – felelte Pol szintén mosolyogva, és aprót biccentett. Hármójuk között valami intenzív, személyes kötelék feszült, az elmék egyfajta összehangolódása, mely jelezte újraegyesülésüket. Még Garion is megérzett valamit, és elszomorodott, amiért kizárták belőle, még akkor is, ha tudta, hogy nincs ebben semmi szándékosság. Ők hárman mindössze visszaállítottak egy több évezredes ismeretséget, és megosztották egymással korokon átívelő tapasztalataikat. Aldur ezután a többieket is szemügyre vette. – Végül tehát mindannyian eljöttetek, ahogy azt már az idők kezdetén megjövendölték. Ti a sors eszközei vagytok, és áldásom mindőtöket elkísér addig a napig, amikor a világmindenség újra egységes lesz. Garion útitársai áhítatos és zavart arccal hallgatták Aldur talányos áldását, de mindannyian tiszteletteljes főhajtással fogadták a jókívánságot. Ce'Nedra csak ekkor bukkant elő a sátrából. Az apró lány kényelmesen nyújtózkodott, majd beletúrt égővörös, gubancos hajába. A hercegnő driád tunikát és szandált viselt. – Ce'Nedra, gyere ide – szólt neki Pol. – Igenis, Polgara úrnő – felelte a lány engedelmesen. Miközben a tűzhöz sétált, lába mintha nem is érintette volna a talajt. Aztán meglátta Aldurt, és elkerekedett szemmel megtorpant. – Ő a mi mesterünk, Ce'Nedra – mondta Pol. – Találkozni akart veled. A hercegnő zavartan meredt a fénylő jelenségre. Soha nem készítették fel egy ilyen találkozásra. Lesütötte a szemét, aztán szégyen-

126

David Eddings

lősen újra felnézett, apró arcán automatikusan megjelent legelbűvölőbb kifejezése. Aldur elmosolyodott. – Akár egy apró virág, mely tudta nélkül is gyönyörű. – Mélyen a hercegnő szemébe nézett. – Azonban az acél sem hiányzik belőle. Alkalmas rá, hogy elvégezze a feladatát. Kísérjen áldásom, gyermekem! Ce'Nedra ösztönösen elegáns meghajlással válaszolt. Garion most látta először meghajolni valaki előtt. Aldur ezután Garionra nézett. Rövid, kimondatlan üzenet cikázott át az isten és a fiú gondolatain osztozó jelenlét között. Kölcsönös tisztelet és a megosztott felelősség érzése volt ebben a rövid időpillanatban. Aztán Garion megérezte Aldur elméjének érintését a sajátján, és tudta, hogy az isten minden gondolatát és érzését látja– Üdv, Belgarion – köszöntötte komolyan Aldur. – Mester. – Garion maga sem tudta, miért, de fél térdre ereszkedett. – Az idők kezdete óta várjuk eljöveteledet. Te vagy minden reményünk hordozója. – Aldur fölemelte a kezét. – Áldásom rád, Garion, meg vagyok veled elégedve. Gariont elöntötte a szeretet és hála érzése, ahogy Aldur áldásának melege átcsapott rajta. – Drága Polgara – fordult az isten Polhoz –, ajándékod felbecsülhetetlen értékű. Belgarion végre eljön, és a világ beleremeg közeledtébe. Pol ismét fejet hajtott. – Gyertek velem – intett az isten Polnak és Belgarath-nak. – Küldetésetek megkezdődött, és el kell látnom titeket az útmutatásokkal, melyeket megígértem, amikor erre az ösvényre tereltem lépteiteket. A felhők elmentek, az ég kitisztult, és most már látjuk, miféle hazugságok tornyosulnak előttünk. Tekintsünk előre arra a napra, melyet mindannyian várunk, és tegyük meg a szükséges előkészületeket. Távolabb sétáltak a tűztől, és Garion úgy látta, mintha az Aldurt körbevevő fénylő aura most Pol nénit és a nagyapját is beborítaná. Valami apró nesz és mozgás egy pillanatra elvonta róluk a figyelmét, és mire visszanézett, már mindhárman eltűntek. Barak tüdejéből robbanásszerű sóhajjal tört elő a levegő.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

127

– Belar! Ez nem volt semmi! – Úgy vélem, oly mértékű megtiszteltetésben volt részünk, mely nem adatik meg minden embernek – mondta Mandorallen. Szinte bénultan álltak, hitetlenkedő pillantásokat váltva egymással; nem tudtak szabadulni az imént átélt élmény hatása alól. Végül Ce'Nedra törte meg a csendet. – Rendben, ne tátogjatok itt a tűz mellett, menjetek odébb! – adta ki az utasítást pattogó hangon. – Mire készülsz? – kérdezte gyanakodva Garion. – Polgara úrnő most egy darabig elfoglalt lesz – felelte a lány gőgösen –, ezért én készítem el a reggelit. – Fontoskodva sürgölődött a tűz körül. A szalonna nem égett meg túlságosan, de Ce'Nedra kísérlete a kenyérszeletek nyílt tűzön való megpirítására katasztrofális eredménnyel járt, és a zabkásában olyan kemény csomók képződtek, mint egy napsütötte út göröngyei. Garion és a többiek azonban hősiesen, zokszó nélkül megették, amit eléjük tett, és körültekintően kerülték a lány rájuk vetett pillantásait, melyekkel minden kritikus megjegyzést beléjük fojtott. – Vajon mennyi ideig lesznek távol? – kérdezte Selyem reggeli után. – Szerintem az isteneknek nem sokat számít az idő – felelte Barak bölcsen, a szakállát simogatva. – Kora délután előtt ne nagyon számítsunk rájuk. – Legalább lesz időm gondoskodni a lovakról – mondta Hettar. – Jó néhány tüskét összeszedtek útközben, és a biztonság kedvéért a patájukat is megvizsgálnám. – Majd én segítek – ajánlkozott Durnik. Az algar bólintott, és a két férfi a kikötött lovakhoz sétált. – Nekem pedig rendbe kell hoznom egy-két csorbulást a kardomon – jutott eszébe Baraknak. Előszedett egy darab csiszolókövet az övéből, és nehéz kardját keresztbe fektette a térdén. Mandorallen kihozta a sátrából a páncélját, lefektette a földre és alaposan átvizsgálta, megkeresve rajta minden apró karcolást és rozsdafoltot. Selyem reménykedve rázogatta kockáit, és kérdőn nézett Barakra. – Ha nem haragszol, még egy darabig szeretném élvezni a pénzem társaságát – morogta az óriás.

128

David Eddings

– Ez a hely egyszerűen bűzlik az otthonosságtól – panaszkodott a drasniai. Szomorú sóhajjal eltette a kockáit, majd tűt és cérnát kerített, és elkezdte megfoltozni az egyik zubbonyát, melyet még a hegyek között szakított el. Ce'Nedra visszatért a nagy fához, ismét felmászott a magasba, és Garion szerint az életét kockáztatta, amikor macskaszerű nemtörődömséggel ugrált egyik ágról a másikra. Néhány percig figyelte a lányt, de aztán újból a gondolataiba merült, és felidézte a reggeli találkozást. Az istenek közül találkozott már Marával és Issával, de Aldurban volt valami különleges. A vonzalom, amit Pol néni és Belgarath mutatott az isten iránt, aki annyira távol tartotta magát az emberektől, mindennél nyilvánvalóbban beszélt Garion számára. Sendariában, ahol gyermekkorát töltötte, a vallásos aktivitásra inkább a befogadás, mint a kirekesztés volt jellemző. Egy hívő sendar részrehajlás nélkül imádkozott, és tisztelte az összes istent – még Torakot is. Garion most azonban különleges közelséget és tiszteletet érzett Aldur irányában, és vallási elvei váratlan megváltozása rengeteg gondolkodást vont maga után. A fáról egy ág hullott a fejére, mire mérgesen pillantott fel A szemtelenül vigyorgó Ce'Nedra pontosan a feje felett ült. – Fiú – szólalt meg gőgös és sértő hangon –, a reggeli edények kihűltek. Nehéz lesz lemosni róluk a zsírt, ha hagyod rászáradni. – Nem vagyok a szolgád – mordult fel a fiú. – Mosd el az edényeket, Garion! – utasította a hercegnő az egyik hajtincsét rágcsálva. – Mosd el magad! A lány hitetlenkedve nézett le rá, miközben egyre vadabbul rágcsálta az ártatlan tincset. – Miért rágod állandóan a hajad? – kérdezte ingerülten Garion. – Miről beszélsz? – kérdezett vissza a hercegnő, és kikapta a fürtöt a fogai közül. – Amikor csak rád nézek, tele van a szád a hajaddal. – Ez nem igaz! – tiltakozott felháborodottan Ce'Nedra. – Nem mosod el az edényeket? – Nem. – Végignézett a lányon. A rövid driád tunika szabadon hagyta karcsú lába jelentős részét. – Miért nem veszel fel valami ruhát? Nem mindenki nézi jó szemmel, hogy állandóan félig meztelenül rohangálsz. Innentől már törvényszerű volt a vita elmérgesedése.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

129

Garion végül felhagyott a próbálkozással, hogy övé legyen az utolsó szó, és bosszankodva odébbállt. – Garion! – sikoltotta Ce'Nedra. – Ne merészelj elmenni, és rám hagyni a mosatlan edényeket! A fiú rá sem hederített. Valamivel odébb ismerős bökdösést érzett a könyökén, és szinte oda sem figyelve megvakargatta a csikó füle tövét. A kis állat szinte reszketett az örömtől, és szeretettel dörgölőzött gazdájához. Aztán amikor már nem bírta magát türtőztetni, elvágtatott a mezőn, hogy közelebbi ismeretséget kössön egy rémülten menekülő nyúlcsaláddal. Garion elmosolyodott. Ez a reggel túlságosan szép volt ahhoz, hogy hagyja elrontani egy ostoba vitával. A Völgyben volt valami megmagyarázhatatlanul különleges. Körülöttük a világ egyre jobban fázott a közelgő téltől, az embereket viharok és különféle veszélyek fenyegették, de itt mintha Aldur keze borult volna védelmezően föléjük, melegséggel, békével és mágikus nyugalommal töltve meg a helyet. És Garionnak életének ebben az embert próbáló időszakában mindennél jobban szüksége volt egy kis melegségre és békére. Számos feladat állt előtte, értékelt minden viharok és veszélyek nélküli, nyugodt percet, amit a megoldásukra fordíthatott. Már félúton járt Belgarath tornya felé, mielőtt egyáltalán rájött, hogy milyen irányba tart. A magas füvön harmatcseppek csillogtak, cipője átázott, de a hangulatát még ez sem ronthatta el. Többször is körbesétálta a tornyot, alaposan szemügyre vette minden irányból. Bár az ajtót helyettesítő követ könnyedén megtalálta, úgy döntött, nem próbálkozik a kinyitásával. Nem volna illő hívatlanul bemenni az öregember tornyába; másrészt abban sem volt biztos, hogy a kő nem csak Belgarath hangjának engedelmeskedik. Erre a gondolatra hirtelen megtorpant, és az emlékeiben visszalapozva megpróbálta megtalálni azt a pillanatot, amikortól már nem Farkas mesterként, hanem Belgarath-ként gondolt a nagyapjára. A váltás valamiért nagyon lényegesnek, egyfajta fordulópontnak tűnt. Még mindig a gondolataiba temetkezve megfordult, és a mezőn keresztül a nagy, fehér sziklához sétált, melyet az öreg varázsló a torony ablakából mutatott neki. Szórakozottan rátette a kezét, és megpróbálta megmozdítani. Természetesen nem járt sikerrel.

130

David Eddings

Garion ezúttal két kézzel próbálkozott, de a szikla meg sem moccant. Hátralépett, és megvizsgálta a problémát. Nem tűnt annyira szilárdnak. Kerek volt, fehér, és a válláig sem ért – kétségtelenül nehéz, de nem szabadna ennyire megmozdíthatatlannak lennie. Lehajolt, hogy megnézze az alját, és rögtön megértette. A szikla alja teljesen lapos volt. Ezt nem fogja arrébb gördíteni. Meg kell emelnie az egyik oldalát, és átbillenteni a szélén. Körbejárta a sziklát, szemügyre vette minden oldalról. Végül úgy ítélte meg, ha nehezen is, de elmozdítható. Ha összeszedi minden erejét, talán meg tudja billenteni. Leült, és a követ nézve gondolkodni kezdett. Ahogy időnként szokta, magában beszélt, így próbálta felvázolni a problémát. – Először is meg kell próbálnod megmozdítani – mormolta. – Nem látszik teljesen lehetetlen feladatnak. Aztán ha nem működik, jöhet a másik megoldás. Felállt, határozottan a sziklához lépett, ujjait a pereme alá feszítette, és minden erejét beleadva emelni kezdte. Semmi nem történt. – Próbálkozz erősebben! – biztatta magát. Megtámasztotta a lábát, és nekigyürkőzött. Az erőlködéstől kiduzzadtak a nyakán az erek. Körülbelül tíz szívverésnyi ideig próbálta megmozdítani a makacs sziklát – nem felbillenteni, mert arról már az első pillanatban letett; csak annyit akart elérni, hogy egy milliméternyit megmoccanjon, elismerje az erőfeszítéseit, a létezését. Bár a talaj itt nem különösebben volt puha, a lába legalább egy hüvelyknyit belesüppedt, miközben a kővel erőlködött. Az arcán patakzott a verejték, szeme előtt apró pontok táncoltak, amikor elengedte a szikla szegélyét, és lihegve összeroskadt. Hosszú idő kellett, amíg a kő hűvös, érdes felületének dőlve összeszedte magát. – Rendben – mondta végül –, most már legalább tudjuk, hogy így nem fog menni. Eddig minden alkalommal, amikor varázsolt, hirtelen felindulástól vezérelve tette, válaszképpen valamilyen vészhelyzetre. Soha nem ült le, hogy alaposan átgondolja és előkészítse a varázslatot. És most rá kellett jönnie, mennyire mások voltak a körülmények azokban az esetekben. Mintha az egész világ összefogott volna, hogy elvonja a figyelmét. A madarak daloltak, könnyű szellő simított végig az arcán, a karján egy hangya mászott. Minden alkalommal, amikor megpróbált összepontosítani, valami megzavarta.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

131

Tudta, hogy a varázslás együtt jár egy bizonyos érzéssel – olyankor furcsa feszülést érzett a tarkójában, és a homlokát mintha belülről nyomta volna valami. Lehunyta a szemét, és ez segített valamelyest. Már meg is érkezett. Először csak lassan, fokozatosan, de kezdte összegyűjteni akaraterejét. Eszébe jutott még valami – benyúlt a zubbonya alá, és a tenyerén lévő jelet az amuletthez érintette. A belsejében gyülekező erő abban a pillanatban megsokszorozódott, bömbölve örvénylett. Továbbra is csukva tartott szemmel felállt. Amikor megfelelőnek érezte a pillanatot, kinyitotta a szemét, és határozottan a mozdíthatatlan, fehér sziklára szegezte a tekintetét. – Mozdulj! – suttogta. Jobb kezével az amulettet szorongatta, balját pedig tenyérrel felfelé előrenyújtotta. – Most! – vakkantotta élesen, és lassú, emelő mozdulatot tett a kezével. Az energia kiáramlott belőle, a morajlás fülsüketítő hangorkánná erősödött. A szikla széle lassan fölemelkedett a fűből. Az eddig a biztonságos, kényelmes sötétségben élő rovarok és férgek felbolydultak, ahogy a napsugarak rájuk estek. A kő lassan emelkedett, engedelmeskedett Garion mozdulatának. Egy másodpercig bizonytalanul billegett az élén, majd az oldalára billent. A kimerültséget, melyet azután érzett, hogy megpróbálta fizikai erejével megmozdítani a követ, össze sem lehetett hasonlítani azzal a csontig hatoló fáradtsággal, ami átcsapott rajta, miután megszüntette a feszült koncentrációt, és ellazította magát. Visszaengedte a karját a fűre, és ráhajtotta a fejét. Eltelt egy-két pillanat, mire rájött, hogy ez képtelenség. Még mindig állt, de kinyújtott karja kényelmesen pihent a magas fűben. Fölemelte a fejét, és zavartan körülnézett. Igen, sikerült megmozdítania a követ – ez nyilvánvaló volt, hiszen a szikla most domború tetejével lefelé állt, és lapos, földdel borított alja meredt az égre. Azonban valami más is történt. Bár a követ egy pillanatra sem érintette meg, annak súlya kétségtelenül visszahatott rá, miközben megemelte, és a jelek szerint a varázslatra fordított erő sem teljes mértékben a célpontra irányult. Garion döbbenten vette észre, hogy hónaljig besüppedt a mező kemény talajába. – És most mihez kezdjek? – kérdezte magától tehetetlenül. Azt az ötletet rögtön elvetette, hogy ismét az akaraterejét bevetve próbálja

132

David Eddings

meg kiszabadítani magát szorult helyzetéből. Még ahhoz is túlságosan kimerült volt, hogy egyáltalán komolyabban fontolóra vegye. Megpróbált mozogni, hátha ezzel meglazítja maga körül a földet, és centiről centire kijjebb tud araszolni, de hiába erőlködött. – Most nézd meg, mit csináltál! – mondta vádlón a sziklának. A kő ügyet sem vetett rá. Újabb ötlet jutott eszébe. – Itt vagy? – kérdezte a majdnem mindig vele lévő jelenlétet. Csak a csend válaszolt. – Segítség! – kiáltotta. Egy madár, melyet odavonzott a kifordult kő alól előbukkanó férgek tömege, félrebillentett fejjel a fiúra nézett, aztán folytatta a lakomáját. Garion könnyű lépteket hallott maga mögül, és a nyakát tekergetve megpróbált hátranézni. A csikó volt az. Csodálkozva bámulta gazdáját, majd tétován előrébb lépett, és puha orrával megbökdöste Garion arcát. – Okos paci. – Garion megkönnyebbült, hogy legalább nincs egyedül. Ismét felvillant az agyában egy elképzelés. – Ide kell hívnod Hettart! – mondta az állatnak. A csikó körbeugrálta, és tovább bökdöste az arcát. – Hagyd ezt abba! – parancsolt rá a fiú. – Komolyan beszélek! – Óvatosan megpróbálta összehangolni gondolatait a csikóéval. Legalább egy tucatnyi különböző módszerrel kísérletezett, és végül puszta véletlenségből jött rá a megfelelőre. A csikó gondolatai mindenfajta rendszer nélkül, a benyomások hatására szökelltek ide-oda – olyan volt az elméje, mint egy újszülötté. Garion elkapott néhány felvillanó képet a zöld fűről, a rohanásról, az égen úszó felhőkről és a meleg anyatejről. És megérezte a csodálatot és a határtalan szeretetet is, amit a kis állat folyamatosan sugárzott felé. Garion fájdalmas lassúsággal elkezdte összerakni Hettar képét a csikó csapongó gondolatai közt. Mintha örökké tartott volna. – Hettar – ismételgette folyamatosan. – Menj Hettarhoz! Mondd meg neki, hogy bajban vagyok! A csikó ismét megtett körülötte néhány kört, majd visszatért, és a füléhez nyomta az orrát. – Figyelj rám egy kicsit! Kérlek!

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

133

Végül, hosszú óráknak tűnő idő után a csikó végre megértette, hogy mit akar tőle. Elindult, megtett néhány lépést, de megint visszatért a gazdájához. – Menj... el... Hettarhoz! – Garion külön kihangsúlyozott minden szót. A csikó apró patájával megkaparta a földet, majd megperdült, és elvágtatott – sajnos a rossz irányba. Garion csúnyán káromkodott. Eredetileg szegényes szókincsét már csaknem egy éve folyamatosan bővítette Barak kifejezéseinek színesebb darabjaival. Miután mindent elismételt hatszor-nyolcszor, ami csak eszébe jutott, áttért a rögtönzésre. A messzeségben eltűnt csikó egy kósza gondolatfoszlánya jutott el hozzá. A fiatal állat pillangókat kergetett. Garion a földet püfölte öklével, és a legszívesebben üvöltött volna tehetetlenségében. A nap egyre magasabbra emelkedett, és beköszöntött a forróság. Hettar és Selyem – a viháncoló csikó kíséretében – kora délután találtak rá. – Ezt meg hogyan sikerült véghezvinned? – kíváncsiskodott a drasniai. – Nem akarok beszélni róla – felelte mogorván Garion, valahol félúton a teljes megkönnyebbülés és a szégyen között. – Valószínűleg sok mindenre képes, amire mi nem – jegyezte meg Hettar, miközben leszállt a lováról, és kihúzta Durnik ásóját a nyeregszíjból. – Én csak azt nem értem, hogy miért volt erre szükség. – Biztos vagyok benne, hogy jó oka volt rá – bólogatott bölcsen Selyem. – Nem gondolod, hogy esetleg tőle kellene megkérdeznünk? – Biztosan nagyon bonyolult dolog lehet – felelte a menyétképű. – Talán az olyan egyszerű emberek, mint te meg én, meg sem értenénk. – És gondolod, hogy már befejezte? – Ha megkérdezzük, biztosan megmondja. – De nem szeretném zavarni – aggodalmaskodott Hettar. – Lehet, hogy valami fontos dologról van szó. – Ez majdnem biztos – értett egyet Selyem. – Kiszednétek már innen? – könyörgött Garion. – Biztos vagy benne, hogy végeztél? – kérdezte udvariasan a drasniai. – Mert ha nem, mi várhatunk... – Kérlek! – Garion kis híján elsírta magát.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

e miért próbáltad felemelni? – kérdezte másnap reggel Belgarath Gariont, miután Pollal együtt visszatértek a táborba, és Selyemék engedelmesen beszámoltak nekik arról, milyen kellemetlen helyzetben találtak rá előző délután fiatal barátjukra. – Ez látszott a legegyszerűbb módszernek a felborításához – felelte Garion. – Tudod, megemelem alulról, aztán átgörgetem... vagy valami ilyesmi. – Miért nem toltad meg inkább erősen a csúcsa közelében? Ha ezt tetted volna, könnyedén felborítod. – Erre nem is gondoltam. – Eszedbe sem jutott, hogy a lágy föld nem bír ki ekkora nyomást? – kérdezte Pol néni. – Most már rájöttem. De ha megpróbálom a tetejét eltolni, nem én mentem volna hátrébb? – Ki kell támasztanod magad – magyarázta Belgarath. – Ez a trükk az egészben. Az akaratoddal legalább ugyanakkora mértékben kell saját mozdíthatatlanságodra koncentrálnod, mint a tárgy megmozdítására. Különben csak annyit érsz el vele, hogy odébb taszigálod magad.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

135

– Ezt nem tudtam – ismerte el Garion. – Ez volt az első alkalom, hogy nem vészhelyzetben próbálkoztam ilyesmivel... lennél szíves abbahagyni? – förmedt rá Ce'Nedrára, aki kacagva rogyott a földre, miután Selyem neki is elmesélte a történetet. A lány nevetőgörcsöt kapott. – El kéne neki magyaráznod néhány dolgot, apám – nézett az öregre Pol. – A leghalványabb elképzelése sincs arról, hogyan hatnak egymásra a különféle erők. – Kritikus szemmel mérte végig Gariont. – Még szerencse, hogy nem elhajítani akartad. Maragorig mehettünk volna vissza érted. – Nem hiszem, hogy ez ennyire vicces – mondta Garion a barátainak, akik leplezetlenül vigyorogtak rá. – Tudjátok, ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. – Rájött, hogy bolondot csinált magából, és hirtelen nem tudta, hogy társai jókedvétől megszégyenültséget, vagy inkább sértettséget érezzen. – Gyere velem, fiam – mondta neki Belgarath. – Úgy látom, az alapoknál kell kezdenünk. – Nem én tehetek róla, hogy nem tudtam – védekezett Garion. – Szólhattatok volna előre. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar elkezded a kísérletezést – felelte az öreg. – A legtöbbünkbe szorult annyi józan ész, hogy meghallgassa az útmutatást, mielőtt elkezdi átalakítani a helyi domborzatot. – De legalább sikerült megmozdítanom – mondta mentegetőzve Garion, miközben elindult a mezőn át a varázsló nyomában a torony felé. – Csodálatos. És legalább vissza is tetted a helyére? – Minek? Számít valamit? – A Völgyben nem szokás elmozdítani semmit. Itt semmi sincs ok nélkül, és mindennek pontosan ott kell lennie, ahol van. – Nem tudtam. – Most már tudod. Menjünk, tegyük vissza a helyére! Némán mentek tovább. – Nagyapa – törte meg a csendet végül Garion. – Igen? – Amikor megmozdítottam a sziklát, mindenhonnan áramlott belém az erő. Mintha minden irányból egyszerre érkezett volna. Ez jelent valamit? – Így kell működnie – magyarázta Belgarath. – Amikor varázsolunk, a környezetünkből merítjük az energiát. Például amikor elégetted Chamdart, a hőt is magad körül gyűjtötted össze... a levegőből, a föld-

136

David Eddings

ből és a közelben lévő élőlényekből. Mindenhonnan egy kicsit, és ebből hoztad létre a tüzet. Amikor felbillentetted a követ, ugyanígy kívülről gyűjtötted össze a szükséges erőt. – Eddig azt hittem, belülről jön. – Ez csak akkor van így, amikor valamit létrehozol. Az az erő valóban belőlünk származik. Minden más esetben csak kölcsönkérünk a környezetünktől. Felcsippentünk egy kicsit innen, egy kicsit onnan, összegyúrjuk, majd egyetlen pontba sűrítve szabadon engedjük. Senki sem olyan hatalmas, hogy akár a legkisebb trükkhöz elegendő energiát magában hordozza. – Akkor tehát ez történik, amikor valaki megpróbál megsemmisíteni valamit – jött rá az összefüggésre Garion. – Összegyűjti az erőt, de nem tudja hová kiereszteni, ezért az... – Egy hirtelen mozdulattal széttárta a karját. Belgarath összehúzott szemmel nézett rá. – Különös elméd van neked, fiam. A nehezebb dolgokat pillanatok alatt felfogod, miközben az egyszerűbbeket alig lehet beleverni a fejedbe. Itt van a sziklánk. – Megcsóválta a fejét. – Tedd vissza oda, ahol volt, és ezúttal próbálj valamivel kisebb zajt csapni! Tegnap az egész Völgy visszhangzott tőled. – Mit tegyek? – kérdezte Garion. – Gyűjtsd össze az erőt! Vedd el a környezetedtől! Garion megpróbálta. – De ne tőlem! – szólt rá élesen az öreg. Garion odébb lépdelt, hogy távolabb kerüljön a nagyapjától, és újra próbálkozott. Egy-két pillanat múltán teste minden porcikájában bizsergést érzett, és még a hajszálai is égnek álltak. – És most? – kérdezte feszülten, összeszorított foggal. – Told magad mögé, és ugyanakkor vedd célba a sziklát is! – Magam mögött mit toljak meg? – Mindent. És a követ is. A kettőnek ugyanakkor kell történnie. – Nem fogok... összelapulni a két erő között? – Tartsd magad erősen! – Jobb lesz, ha sietünk, nagyapa – nyögte Garion. – Úgy érzem, mindjárt darabokra hullok. – Tartsd még! Most irányítsd az akaraterőd a sziklára, és mondd ki a szót! Garion felemelte, és egy gyors, lökésszerű mozdulattal kinyújtotta a kezét.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

137

– Tolás! – kiáltotta, és megérezte az energia áramlását, majd rögtön utána az ismerős morajlást. A szikla megbillent, majd tompa döndüléssel visszaállt a helyére ugyanúgy, ahogy előző nap reggel volt. Garion kimerülten rogyott térdre. – Tolás? – ismételte a szót hitetlenkedve Belgarath. – Azt mondtad, toljam meg. – Azt mondtam, told meg. Nem azt mondtam, hogy mondd azt: tolás! – De működött. Mit számít, milyen szót mondok? – Ez stílus kérdése – mondta az öregember fájdalmas arckifejezéssel. – A tolás olyan... gyerekesen hangzik. Garion erőtlenül fölnevetett. – Meg kell őriznünk a méltóságunkat, fiam – folytatta Belgarath fennhéjázóan. – Ha állandóan olyanokat mondunk, hogy „tolás", „nyomás" meg hasonlókat, senki nem fog minket komolyan venni. Garion abba akarta hagyni a nevetést, de egyszerűen képtelen volt. Belgarath felháborodottan, magában motyogva sétált odébb. Amikor visszatértek a többiekhez, a tábort lebontva, a málháslovakat pedig felpakolva találták. – Semmi értelme tovább maradnunk – fogadta őket Pol –, és a többiek már várnak minket. Sikerült megtanítanod neki valamit, apám? Belgarath felmordult, arcáról csak mélységes helytelenítést lehetett leolvasni. – Feltételezem, nem ment valami jól. – Majd később elmondom – zárta le a témát kurtán az öreg. Garion távolléte alatt Ce'Nedra rengeteg hízelgéssel és még több almával elcsábította és egyfajta önkívületi engedelmességre szoktatta a csikót. Az állat mindenhová követte a lányt, és a Garionra vetett röpke pillantásban nyoma sem látszott bűntudatnak. – Meg fog betegedni ennyi almától – mondta Garion vádlón a hercegnőnek. – Az alma jót tesz a lovaknak – felelte fölényesen Ce'Nedra. – Mondd meg neki, Hettar! – fordult a fiú segítségkérőén az algarhoz. – Nem árt neki – vonta meg a vállát a sólyomarcú lovas. – Megszokott módszer a fiatal lovak bizalmának elnyerésére. Garion megpróbált valami más elfogadható kifogást találni, de nem járt sikerrel. Sértve érezte magát, amiért a csikó Ce'Nedra után mász-

138

David Eddings

kál, és őt bökdösi az orrával, de hogy pontosan miért, azt nem tudta volna megmondani. – Kik azok a többiek, Belgarath? – kérdezte Selyem, miután útra keltek. – Akiket Polgara említett. – A testvéreim – felelte az öreg varázsló. – A mester már értesítette őket a jövetelünkről. – Sokat hallottam már a Varázslók Testvériségéről. Tényleg olyan lenyűgöző emberek, amilyennek tartják őket? – Attól tartok, csalódni fogsz – felelte visszafogottan Pol. – A varázslók többsége házsártos vénember, egy egész sornyi rossz tulajdonsággal és rigolyával. Közöttük nőttem fel, elég jól ismerem őket. – A vállán ülő, elragadtatottan éneklő rigó felé fordította a fejét. – Igen – mondta a madárnak –, tudom. Garion közelebb húzódott nagynénjéhez, és megpróbált figyelni a madárdalra. Először csak értelmetlen zagyvaságnak tűnt az egész – szép, ám értelem nélküli csiripelésnek. Aztán lassan, fokozatosan kezdte felfogni a jelentését – egy hangot innen, egy hangot onnan. A madár fészekről, apró, pettyes tojásokról, napsütésről és a repülés öröméről énekelt. És Garionban ekkor mintha egy ajtó nyílt volna ki, hirtelen érteni kezdett mindent. Pacsirták daloltak a repülésről és az éneklésről; Verebek csiripeltek rejtett maglelőhelyekről. Egy magasan szárnyaló héja magányos dalát rikoltotta a szárnyalásról és az ölés vad öröméről. Garion bámulattal hallgatta, ahogy a levegő egyszeriben életre kel, megtelik körülötte szavakkal. Pol néni komoly tekintettel ránézett. – Ez a kezdet. – Csak ennyit mondott, és nem fűzött hozzá magyarázatot. Garion annyira belefeledkezett a világba, amely most nyílt meg számára, hogy először észre sem vette a két ezüst hajú férfit. Egy magas fa alatt álltak, mozdulatlanul figyelték a közeledő csapatot. Teljesen azonos, kék köpenyt viseltek, hosszú hajuk a hátukra lógott, de mindketten simára borotválták az arcukat. Amikor Garion rájuk nézett, egy pillanatig azt gondolta, hogy csak a szeme tréfálta meg. A két férfi oly mértékben hasonlított egymásra, hogy lehetetlen lett volna őket megkülönböztetni. – Belgarath, testvérünk – szólalt meg az egyik. – Oly... – …hosszú idő telt el – fejezte be a másik a mondatot. – Beltira, Belkira. – Belgarath leszállt a lováról, és megölelte az ikreket.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

139

– Drága kicsi Polgara – köszöntötte valamelyik a nőt. – A Völgy oly... –...üres nélküled – vette át a szót a másik iker, majd a testvéréhez fordult. – Ez igen költői volt – mondta elismerően. – Köszönöm – hajtott fejet szerényen az első. – Ők az én testvéreim, Beltira és Belkira – mutatta be az ikreket Belgarath a csapatnak. Közben a többiek is leszálltak a lovukról. – Ne is próbáljátok megkülönböztetni őket. Senkinek sem sikerül. – Nekünk igen – mondták egyszerre az ikrek. – Én ebben sem vagyok biztos – jegyezte meg mosolyogva Belgarath. – Az elmétek olyan közel áll egymáshoz, hogy egyikőtöknek eszébe jut valami, és a másik fejezi be a gondolatot. – Mindent túlbonyolítasz, apám – szólalt meg Polgara. – Ő Beltira. – Arcon csókolta az egyik öregembert. – Ő pedig Belkira. – Őt is üdvözölte. – Gyerekkorom óta képes vagyok megkülönböztetni őket. – Polgara tudja... – …minden titkunkat. – Az ikrek elmosolyodtak. – És kik az... –... útitársaid? – Azt hiszem, hallomásból már ismeritek őket – felelte Belgarath. – Mandorallen, Vo Mandor bárója. – Az Oltalmazó – bólintottak az ikrek. – A drasniai Kheldar herceg. – Az Útmutató – mondták. – Barak, Trellheim grófja. – A Rettentő Medve. – Aggódó pillantást vetettek az óriás Cherekre. Barak arca elkomorodott, de nem szólt semmit. – Hettar, az algariai Cho-Hag fia. – A Lovak Ura. – És a sendariai Durnik. – A Kétéletű – mormolták tisztelettel. Durnik értetlenül nézett rájuk. – Ce'Nedra, Tolnedra birodalmi hercegnője. – A Világ Királynője. – Mély meghajlás következett. Ce'Nedra zavartan nevetett. – Ő pedig... –...csak Belgarion lehet – fejezték be vidám mosollyal Belgarath helyett a bemutatást. – A Kiválasztott. – Mindkét iker Garion fejére helyezte a kezét, és a fiú az elméjében hallotta a hangjukat: – Üdv, Belgarion, Nagyúr és Bajnok, a világ reménysége.

140

David Eddings

Garion ettől a különös áldástól annyira meglepődött, hogy egy suta bólintáson kívül másra nem is volt képes. – Ha ez az egész még émelyítőbbé válik, attól tanok, kiadom a reggelimet – jelentette be egy új, érdes, szinte már durva hang. A fa mögül egy zömök, mocskos ruhát viselő, csúf öregember lépett ki. Lába görbe volt és göcsörtös, akár egy tölgyfa ága, válla széles, és keze jóval a térde alá lógott. Háta közepén hatalmas púp éktelenkedett, eltorzult arcán alig lehetett felfedezni emberi vonásokat. Zilált, acélszürke haja és szakálla hosszú volt és gubancos, néhol apró ágak, levelek gabalyodtak bele. Ijesztő arcán ingerült, dühös kifejezés ült. – Beldin – mondta Belgarath nyájasan –, nem voltunk benne biztosak, hogy eljössz. – Mint ahogy én sem, te sarlatán! – csattant fel a csúf öregember. – Szokásod szerint összekavartál mindent, Belgarath! – Az ikrekhez fordult. – Hozzatok valamit enni! – parancsolt rájuk ellentmondást nem tűrően. – Máris, Beldin – felelték engedelmesen, és elsiettek. – És még ma érjetek vissza! – kiáltott utánuk. – Úgy látom, jókedvedben vagy ma, Beldin – állapította meg Belgarath a szarkazmus legapróbb nyoma nélkül. – Mitől vagy ennyire vidám? A csúf törpe gyanakodva sandított a másik varázslóra, aztán kurta, vakkantásszerű kacajt hallatott. – Láttam Belzedart, úgy nézett ki, mint egy vetetlen ágy. Valami nagyon kellemetlen dolog történhetett vele, és az ilyesminek mindig tudok örülni. – Drága Beldin bácsi. – Pol kedvesen megölelte a bűzös kis embert. – Annyira hiányoztál. – Ne próbálj meg elbűvölni, Polgara! – figyelmeztette Beldin mogorván, bár a tekintete mintha meglágyult volna. – Ez legalább annyira a te hibád is, mint az apádé. Azt hittem, rajta tartjátok a szemeteket. Hogyan sikerült rátennie a kezét a mester Gömbjére? – Szerintünk egy gyermeket használt – felelte elkomorodva Belgarath. – A Gömb ártatlanokat nem bánt. – Ártatlanság nem létezik! – horkantotta a törpe. – Minden ember bűnösen születik. – Méricskélő tekintettel nézett végig Polon. – Meghíztál – mondta udvariatlanul. – Olyan széles a csípőd, mint egy ökrösszekér.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

141

Durnik ökölbe szorított kézzel elindult a kis ember felé. A törpe azonban felnevetett, és hosszú kezével megragadta a kovács zubbonyának elejét. Minden látható erőfeszítés nélkül a levegőbe emelte és elhajította Durnikot. – Ha akarod, most rögtön elkezdheted a második életed – mordult rá fenyegetően. – Hagyd csak rám, Durnik! – mondta Pol a kovácsnak. – Beldin, mikor is fürödtél utoljára? – kérdezte hűvösen. A törpe vállat vont. – Néhány hónappal ezelőtt elkapott az eső... – Úgy látom, nem eléggé. Bűzlesz, akár egy elhanyagolt disznóól. Beldin rávigyorgott. – Ez az én lányom! – krákogta vidáman. – Attól féltem, az évek során túlságosan elpuhultál. A következő percekben olyan válogatott sértéseket váltottak egymással, amitől Garionnak égnek állt minden szál haja. Szemléletes, csúf szavak pattogtak közöttük, szinte még a levegő is felizzott. Barak döbbenten pislogott, Mandorallen pedig egyre jobban elsápadt. Ce'Nedra nem bírta tovább, nyakig pirulva menekült hallótávolságon kívülre. Azonban minél súlyosabbakká váltak a sértések, Beldin annál szélesebben mosolygott. Végül Pol néni egy olyan gonosz jelzős szerkezetet húzott elő, amitől még Garion is összerezzent, és a csúf kis ember hangosan hahotázva roskadt a fűbe, öklével a földet püfölve. – Az istenekre, mennyire hiányoztál, Pol! – kapkodott levegő után. – Gyere és csókolj meg! A nő szeretetteljes csókot nyomott a piszkos arcra. – Te koszlott eb. – Kövér tehén. – A varázsló szoros ölelésbe zárta Polt. – A bordáimra még szükségem lesz, bácsikám – figyelmeztette a nő. – Soha nem ártottam a bordáidnak, lányom. – Szeretném, ha ez így is maradna. Az ikrek visszaérkeztek, egy hatalmas tál sültet és egy fakupát hoztak Beldinnek. A csúf törpe kíváncsian pillantott bele a tálba, majd egy hanyag mozdulattal a fűre borította a húst, és a tányért is utána dobta. – Nem tetszik a szaga. – Lekuporodott, és mindkét kezével tömni kezdte a szájába az ételt; csak néha tartott szünetet a falásban, hogy kiköpjön egy-egy nagyobb, zsíros mócsingot. Amikor végzett, legurította a torkán a kupa tartalmát, hatalmasat böfögött, és zsíros ujjaival a

142

David Eddings

haját piszkálva visszaült a földre. – És most térjünk rá a fontosabb dolgokra! – Merre jártál? – kérdezte Belgarath. – Cthol Murgos belsejében. A Vo Mimbre-i csata óta ültem egy domb tetején, és a barlangot figyeltem, ahová Belzedar elrejtette Torak testét. – Ötezer éve? – hüledezett Selyem. A törpe vállat vont. – Valami olyasmi – felelte unottan. – Valakinek szemmel kellett tartania az égettképűt, és éppen nem volt semmi halaszthatatlan dolgom – Azt mondtad, láttad Belzedart – emlékeztette a varázslót Pol. – Igen, úgy egy hónappal ezelőtt. Úgy sietett a barlangba, mintha démonok járnának a nyomában, és kihozta Torakot. Aztán keselyűvé változott, és a testtel együtt elrepült. – Ez közvetlenül azután történhetett, hogy Ctuchik elkapta őt a nyissai határnál, és elvette tőle a Gömböt – töprengett Belgarath. – Erről nem tudtam. Ez a te felelősséged volt, nem az enyém. Nekem csak Torakot kellett szemmel tartanom. Elkapott titeket a hamueső? – Miféle hamueső? – kérdezte az egyik iker. – Amikor Belzedar kihozta Torakot a barlangból, az egész hegy felrobbant. Gondolom, valami köze lehetett a Félszemű testét körbevevő varázslathoz. Még akkor is füstölt, amikor eljöttem. – Nem tudtunk rájönni, mi okozhatta a kitörést – felelte Pol. – Hüvelyknyi mély hamu borítja egész Nyissát. – Helyes. Kár, hogy nem vastagabb. – Láttad bármi jelét... –.. .Torak ébredésének? – tették fel a kérdést az ikrek. A törpe undorodva rázta meg a fejét. – Nem. Torak ötezer év alatt egyetlenegyszer sem moccant meg. Amikor Belzedar előhozta, vastagon borította a föld a testét. – Követted Belzedart? – kérdezte Belgarath. – Természetesen. – Hová vitte Torakot? – Na mit gondolsz, te ostoba? Természetesen Malloreába, Cthol Mishrak romjaihoz. Nem sok hely létezik a világon, ami elbírja Torak jelenlétét, de ez pont azok közé tartozik. Belzedarnak távol kell tartania Ctuchikot és a Gömböt Toraktól, és ez az egyedüli hely, ahová mehetett. A malloreai grolimok nem ismerik el Ctuchikot vezetőjüknek, így Belzedar ott biztonságban lesz. Sokba kerül neki az ottaniak segít-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

143

sége, de távol fogják tartani tőle a főpapot... kivéve, ha az sereget gyűjt, és lerohanja Malloreát. – Reménykedjünk benne, hogy így tesz! – morogta Barak. – Neked medvének kellene lenned, nem szamárnak! – förmedt rá Beldin. – Ne reménykedj a lehetetlenben! Sem Ctuchik, sem Belzedar nem fog ezért háborút kezdeményezni. Addig biztosan nem, amíg Belgarion a világban kóborol tomboló földrengésként. – Polra sandított. – Nem tudnád egy kicsit halkabban tanítani? Vagy már az elméd is ugyanúgy elpuhult, mint a hátsód? – Viselkedj, bácsikám – intette le a nő. – A fiú csak most kezd ráérezni az erejére. Először mindannyian ügyetlenek voltunk. – Erre most nincs időnk, Pol. A csillagok mérgezett csótányokként hullanak Cthol Murgos déli részén az égből, és Rak Ctholtól Rak Haggáig halott grolimok mocorognak a sírjukban. Elérkezett az idő, a fiúnak készen kell állnia. – Készen fog állni, bácsikám. – Talán – morogta a koszos törpe. – Visszamész Cthol Murgosba? – érdeklődött Belgarath. – Nem. A mester azt mondta, maradjak itt. Az ikrekkel lesz egy kis dolgunk, és már nincs sok időnk. – Beszélt... –.. .velünk is. – Csend legyen! – csattant fel Beldin, és visszafordult Belgarath-hoz. – Ti most Rak Ctholba indultok? – Még nem. Először Prolguba kell mennünk. Beszélni akarok a Gorimmal, és fel kell vennünk még valakit a csapatba. – Igen, észrevettem, hogy a létszám még nem teljes. Mi van az utolsó taggal? Belgarath széttárta a karját. – Engem is ő aggaszt a leginkább. Eddig még nem akadtam a nyomára, pedig már háromezer éve kutatok utána. – Túl sokat kerested őt a kocsmákban. – Én is így vettem észre, bácsikám – szólt közbe ártatlan mosollyal Pol. – És Prolgu után hová megyünk? – kérdezte Barak. – Azt hiszem, ellátogatunk Rak Ctholba – felelte komor eltökéltséggel Belgarath. – Vissza kell szereznünk a Gömböt Ctuchiktól, és van egy nagyon, de nagyon régóta húzódó, elmaradt beszélgetésem a murgosiak boszorkánymesterével.

HARMADIK RÉSZ

ULGOLAND

TIZENHARMADIK FEJEZET

ásnap reggel északnyugatnak fordultak, és elindultak Ulgoland hegyeinek magas, fehér csúcsai felé, melyek szikrázóan csillogtak a napsütésben a Völgy dús, zöld vegetációja felett. – Odafent hó van – állapította meg Barak. – Nehéz átkelés vár ránk. – Mint mindig – fűzte hozzá Hettar. – Voltál már Prolguban? – kérdezte Durnik az algart. – Néhányszor. Az ulgókkal folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. A látogatásaink főként ceremoniális jellegűek. Ce'Nedra hercegnő apró arcán értetlen kifejezéssel lovagolt Pol mellett. – Hogyan bírod őt elviselni, Polgara úrnő? – bukott ki belőle végül a kérdés. – Annyira csúf. – Kiről beszélsz, kedvesem? – Arról a ronda törpéről. – Beldin bácsiról? – Pol mintha meglepődött volna. – Ő mindig is ilyen volt. Csak meg kell ismerned közelebbről, ennyi az egész. – De olyan szörnyű dolgokat mondott neked.

148

David Eddings

– Így rejti el a valódi érzéseit – magyarázta a nő. – Valójában nagyon kedves öregúr, de az emberek nem ezt várják el tőle. Az övéi gyerekkorában kivetették maguk közül a külseje miatt. Amikor idejött a Völgybe, a mester benézett a csúf külső alá, és meglátta az elméje szépségét. – De muszáj ilyen mocskosnak lennie? Pol vállat vont. – Gyűlöli ezt a torz testet, ezért nem is igazán törődik vele. – Nyugodt tekintettel a hercegnőre nézett. – A világon a legkönnyebb dolog a külső alapján ítélkezni, Ce'Nedra. És általában a legnagyobb tévedések is ebből származnak. Beldin bácsi és én nagyon szeretjük egymást, ezért is váltunk egymással ilyen válogatott sértéseket. Ha bókolnánk, az csak képmutatás lenne... elvégre valóban nagyon csúf szegény. – Ezt egyszerűen nem értem – hajtogatta makacsul Ce'Nedra. – A szeretet néha különös módokon mutatja meg magát – magyarázta neki Pol. Úgy beszélt, mintha nem nagyon szentelne figyelmet a témának, de közben átható tekintettel nézte a lányt. Ce'Nedra gyors pillantást vetett Garionra, majd enyhén elpirulva elfordította a fejét. Garion lovaglás közben Pol nagynénje és a hercegnő beszélgetésén gondolkodott. Nyilvánvaló volt, hogy Pol valami nagyon fontosat mondott a lánynak, de hogy mit, arra nem tudott rájönni. Néhány napig még a Völgyben lovagoltak, majd felkanyarodtak az Ulgolandot alkotó hegyvonulatokat övező dombok közé. Az évszak ismét megváltozott haladásuk közben. Amikor átkeltek az első alacsonyabb gerincen, még kora őszi idő köszöntötte őket, és a völgyek mintha lángoltak volna a fák vörösre színeződött leveleitől. A második, magasabb hegylánc tetején a fák már teljesen csupaszok voltak, és a csúcsok felől fújó szél a tél jeges hidegét hordozta. Az ég elfelhősödött, és a sziklás hegyoldalak felől ködcsápok nyújtóztak az alacsonyabban fekvő területek felé. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtak, megérezték az első esőcseppeket, majd hópelyheket. – Azt hiszem, érdemes lenne nyitva tartani a szemünket, hátha felbukkan Brill – mondta reménykedve Selyem. – Körülbelül most van itt az ideje, hogy újra feltűnjön a közelünkben. – Nem tartom valószínűnek – felelte Belgarath. – A murgosiak még a Völgynél is jobban kerülik Ulgolandot. Az ulgók gyűlölik az angarakokat.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

149

– Akárcsak az alornok. – Az ulgók viszont látnak a sötétben – mutatott rá az öreg. – Azok a murgosiak, akik idetévednek a hegyekbe, rendszerint nem érik meg az első reggelüket. Szerintem nem kell aggódnunk Brill miatt. – Kár – dünnyögte sajnálkozva Selyem. – Ettől függetlenül valóban nem árt nyitva tartani a szemünket. Az ulgók hegyei közt a murgosiaknál nagyobb veszéllyel is találkozhatunk. Selyem felélénkült. – Nem túlzóak egy kicsit azok a történetek? – Nem, nem hinném. – A vidék hemzseg a szörnyetegektől, Kheldar herceg – biztosította a drasniait Mandorallen. – Néhány évvel ezelőtt tucatnyi lovagtársam vágott neki ezeknek a hegyeknek, hogy próbára tegye erejét s bátorságát a sziklák megnevezhetetlen bestiái ellen. Egyikük sem tért vissza. Amikor átkeltek a következő gerincen, a tél teljes erejéből csapott le rájuk. A hó, amely nagyobb magasságban már egyre sűrűbben hullott, most szinte vízszintesen csapott az arcukba az üvöltő szélben. – Fedezéket kell keresnünk, amíg el nem áll! – kiabálta túl a szelet Barak, és megpróbálta szorosabban a teste köré csavarni medvebőr köpenyét. – Ereszkedjünk le a következő völgybe! – felelte Belgarath szintén a köpenyével küszködve. – A fák megtörik a szelet! Maguk mögött hagyták a gerincet, és lassan ereszkedni kezdtek a völgyben szétszórtan álló fenyőligetek felé. Garion leszegett fejjel botorkált a szélviharban. A facsemeték tömör sorai megtörték a szél rohamát, de a hó ugyanolyan sűrűn örvénylett körülöttük. – Ennél tovább ma már nem jutunk, Belgarath – jelentette ki Barak a szakállát rázogatva. – Verjünk tábort itt, és várjuk ki a reggelt! – Mi ez? – kérdezte élesen Durnik, és oldalra billentett fejjel hallgatózott. – A szél – vonta meg a vállát Barak. – Nem. Hallgasd! A szél üvöltése mellett valami vékony, magas hangú sikoly hallatszott. – Ott! – mutatott fel a hegyoldalra Hettar.

150

David Eddings

Egy tucatnyi lószerű állat kelt át mögöttük a gerincen. Alakjukat elmosta a sűrű hóesés; mintha szellemek jártak volna a nyomukban. Mögöttük, egy kiugró sziklán hatalmas csődör állt, sörénye és farka vadul csapkodott a szélben. Tőle származott a sikoltásra emlékeztető nyerítés. – Hrulginok! – vakkantotta Belgarath. – Le tudjuk hagyni őket? – kérdezte reménykedve Selyem. – Kétlem – felelte a varázsló. – De ha sikerülne, akkor is szagot fogtak. Ha menekülni próbálunk, egészen Prolguig a nyomunkban lesznek. – Ez esetben meg kell tanítanunk őket arra, hogy kerüljék s féljék nyomunkat – jelentette ki nyugodtan Mandorallen, és meghúzta pajzsának szíjait. A lovag szemében izgatott tűz égett. – Kezd visszatérni a régi formád, barátom – vigyorgott rá Barak. Hettar arcára ugyanaz az üres kifejezés költözött, ami a lovakkal való kommunikációját szokta jellemezni. Az algar néhány másodperc után borzongva hajtotta le a fejét. – Nos? – nézett rá Pol. – Nem lovak. – Ezt eddig is tudtuk, Hettar. Tudsz valamit tenni velük? Esetleg elijeszteni őket? A lovas a fejét rázta. – Éhesek, Polgara, és érzik a szagunkat. A vezércsődör irányítja őket, sokkal erősebben, mint ha lovak volnának. Ha ő nem lenne, a gyengébbek közül egy-kettőt talán el tudnék zavarni. – Akkor le kell győznünk őket. – Barak is felemelte a pajzsát. – Nem hiszem – felelte az algar összehúzott szemmel. – A csődör a lényeg, ő irányítja az egész csordát. Szerintem ha őt megöljük, a többiek elmenekülnek. – Rendben. Akkor megpróbálunk vele végezni. – Kéne valamilyen hangot adnunk – javasolta Hettar. – Valamit, ami hasonlít a kihívásra. Ez talán arra fogja ösztökélni, hogy ő vágjon az élre. Különben át kell vágnunk a többieken, hogy elérjük. – Ez tán megteszi. – Mandorallen a szájához emelte kürtjét, és völgyet betöltötte az érces, magabiztos bugás. A csődör magas hangú sikollyal válaszolt. – Talán működni fog – dünnyögte Barak. – Ismételd meg, Mandorallen!

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

151

A lovag ismét belefújt a kürtjébe, és a csődör megint válaszolt. Aztán a hatalmas szörnyeteg elrugaszkodott a szikláról, és társait megelőzve vágtatni kezdett feléjük. Amikor az élre vágott, hátsó lábaira állva felnyerített; mellső lábának karmai megcsillantak a hóesésben. – Ez az! – kiáltotta Barak. – Gyerünk! – Megsarkantyúzta lovát, és a hatalmas szürke sűrű hófelhőt kavarva megugrott. Hettar és Mandorallen alig valamivel lemaradva követték, és a három harcos elszántan vágtatott a nyerítő hrulgin csődör felé. Mandorallen súlyba helyezte lándzsáját, és különös hang hallatszott, miközben rohamra indult a bestiák ellen. Az arend lovag nevetett. Garion előhúzta kardját, és lovával Ce'Nedra és Pol néni elé léptetett. Tudta, hogy nem sok értelme van, de akkor is meg kellett tennie. Két hrulgin – talán vezetőjük néma parancsára – előrevágtatott, hogy elvágja Barak és Mandorallen útját, miközben a csődör Hettar felé indult, mintha felismerte volna, hogy a csordára az algar jelentheti a legnagyobb veszélyt. Amikor az első hrulgin felágaskodott, kivillantotta tűhegyes fogait, és karmos lábaival előrecsapott, Mandorallen leeresztette lándzsáját, és a roham lendületével felnyársalta a szörnyeteget. A hrulgin szájából véres hab buggyant ki, és az állat a hátára zuhant, esés közben csapkodó lábaival szilánkokra törve a lovag fegyverét. Barak a pajzsával hárította egy karmos láb rúgását, és nehéz kardjának csapásával kettéhasította a második hrulgin fejét. A szörny összeesett, haláltusájában a havas földet kaparta maga alatt. Hettar és a csődör óvatosan közelítették meg egymást a kavargó hóesésben. Elővigyázatosan köröztek egymás körül, tekintetük halálos komorsággal forrt össze. A csődör hirtelen felágaskodott, és hosszú lábait előrenyújtva, kimeresztett karmokkal támadott. Ám Hettar lova, akinek elméje közvetlen kapcsolatban állt gazdájáéval, könnyedén táncolt el a vad roham elől. A hrulgin megperdült, és újra támadott, de a ló most is ügyesen tért ki. Az egyre idegesebb csődör most már a dühtől vakon rohamozott. Hettar lova oldalra lépett a tomboló szörnyeteg útjából, majd hirtelen előrelendült, és Hettar átugrott a hrulgin hátára. Hosszú, erős lába összezáródott a csődör bordáin, és szilárdan belemarkolt az állat sörényébe. A hrulgin minden józanságát elveszítette; fajának egész történelme során ez volt az első alkalom, hogy valamelyikük egy lovas súlyát érezte a hátán. Rugdosódva, sikoltva ágaskodott fel, megpró-

152

David Eddings

balta lerázni magáról Hettart. Az időközben támadásra induló csorda tagjai megtorpantak, és rémült hitetlenkedéssel bámulták vezetőjük küzdelmét. Barak és Mandorallen tanácstalanul, leeresztett fegyverrel figyelték a hrulgin hátán hánykolódó Hettart. Az algar lovas lenyúlt a szörny oldala mellett, és csizmája szárából egy hosszú, széles pengéjű tőrt húzott elő. Ismerte a lovakat, nagyon jól tudta, hová kell lecsapni. Az első szúrása halálos volt. A paták alatt feltúrt hó vörössé vált. A csődör még egyszer, utoljára felágaskodott; sikolyra nyíló szájából vérpermet tört elő, majd visszaereszkedett remegő lábaira. Térdei megbicsaklottak, és lassan az oldalára dőlt. Hettar még időben leugrott róla. A hrulginok sikoltó nyerítéssel menekültek vissza a hóviharba. Hettar komor arccal letakarította a tőrét egy marék hóval, és visszatette a pengét a csizmájába. Egy pillanatra megérintette a halott csődör nyakát, aztán megfordult, és elindult megkeresni szablyáját, amit közvetlenül a merész ugrás előtt dobott el. Amikor a három harcos visszatért a fák menedékébe, Barak és Mandorallen őszinte tisztelettel nézett Hettarra. – Kár, hogy őrült volt – merengett az algar elrévedő tekintettel. – Volt egy pillanat, egyetlen pillanat, amikor majdnem sikerült megérintenem, és összekapcsolódott a tudatunk. Aztán visszatért az őrület, és végeznem kellett vele. Ha meg lehetne őket szelídíteni... – Elhallgatott és megrázta a fejét. – Eh, mindegy. – Sajnálkozva vonta meg a vállát. – Képes lennél egy ilyet meglovagolni? – kérdezte Durnik döbbenten. – Sosem volt még ilyen állat alattam – felelte csendesen Hettar. – De soha nem is fogom elfelejteni az érzést. – A magas fiatalember megfordult, kisétált a fák széléig, és mozdulatlanul bámulta a hópelyhek kavargását. A fenyőfák védelmében táboroztak le éjszakára. Másnap reggelre elállt a szél, bár amikor elindultak, még mindig erősen havazott. A hó majdnem térdig ért, a lovak küszködve botorkáltak előre. Átkeltek egy újabb gerincen, és leereszkedtek a következő völgybe. Selyem undorodva nézte az egyre vastagabbá váló hótakarót. – Ha tovább mélyül, képtelenek leszünk továbbmenni – mondta aggódva Belgarath-nak. – Különösen, ha továbbra is hegyet kell másznunk.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

153

– Minden rendben lesz – nyugtatta meg az öreg –, innentől már a völgyeket követjük. Azok elvezetnek minket Prolguig, nem kell felkapaszkodnunk több csúcsra. – Belgarath – szólt hátra a válla felett az élen haladó Barak –, friss nyomokat látok előttünk. – Megmutatta a varázslónak az útjukat keresztező nyomokat. Az öreg előrement, és megvizsgálta a hóba gázolt csapást. – Algrothok. Jobb lesz, ha figyelünk. Óvatosan lovagoltak le a völgybe, ahol megálltak egy időre, hogy Mandorallen vághasson magának egy új lándzsát. – Nem bízom az állandóan eltörő fegyverekben – jegyezte meg Barak, amikor a lovag visszaszállt a lovára. Mandorallen páncélja megreccsent, ahogy az arend vállat vont. – Viszont fák mindenhol vannak, nagyuram – mutatott rá. Garion a völgy alját borító fenyves irányából ismerős vakkantásokat hallott. – Nagyapa! – Hallom – bólintott Belgarath. – Hányan lehetnek? – kérdezte Selyem a varázslót. – Talán tucatnyian. – Nyolcan – javította ki Pol határozottan. – Ilyen kevesen is mernek támadni? – vonta fel a szemöldökét Mandorallen. – Amikor Arendiában összefutottunk velük, úgy vettem észre, mintha a számukból vették volna a bátorságukat. – Talán itt lehet a barlangjuk a völgyben – találgatott az öreg. – Minden állat védi a fészkét. Szinte biztos, hogy támadni fognak. – Akkor meg kell keresnünk őket – jelentette ki magabiztosan a lovag. – Jobb most elpusztítani őket, amikor mi választhatjuk meg a csata helyszínét, semmint hogy később váratlanul rajtunk üssenek. – Határozottan kezd visszaesni – mondta Barak szomorúan Hettarnak. – Lehet, de ezúttal igaza van – felelte az algar. – Te ittál valamit, Hettar? – nézett rá gyanakodva az óriás. – Mehetünk, uraim – mondta jókedvűen Mandorallen. – Számoljunk le e csúf szörnyekkel, hogy háborítatlanul folytathassuk utunkat. – Megsarkantyúzta harci ménjét, és elindult a távolban ugató algrothok felé. – Jössz, Barak? – kérdezte Hettar szablyát rántva. A cherek sóhajtott.

154

David Eddings

– Pedig lenne jobb dolgom is – felelte kedvetlenül, és Belgarathhoz fordult. – Nem fog sokáig tartani. Megpróbálom megóvni a bajtól vérszomjas barátainkat. Az algar nevetett. – Kezdesz az ő szintjére süllyedni – mondta neki vádlón Barak, miközben gyors ügetéssel Mandorallen nyomába eredtek. Garion és a többiek feszülten várakoztak a sűrű hóesésben. Aztán az erdő felől hallható vakkantások hirtelen meglepett üvöltésbe csaptak át. A fák közül harc zajai szüremlettek ki, majd fájdalmas sikolyok hallatszottak, és az egymást figyelmeztető harcosok kiáltásai. Körülbelül negyed óra múlva tértek vissza, vágtató lovaik patája alól magasra csapott a hó. Kettő megszökött – jelentette sajnálkozva Hettar. – Kár – csóválta a fejét őszinte együttérzéssel Selyem. – Mandorallen – fordult Barak a lovaghoz fájdalmas pillantással –, valahol sikerült magadra szedned néhány igen rossz szokást. A harc nem gyerekjáték, de a te állandó kacagásod és hangoskodásod komolytalanná teszi az egészet. – Tán sérti a füled, Barak nagyuram? – Az én fülemet nem sok minden sérti, Mandorallen. Inkább elvonja a figyelmem, zavar a koncentrációban. – Ez esetben a jövőben megpróbálom valamelyest visszafogni magam. – Megköszönném. – Hogy ment? – érdeklődött Selyem. – Nem volt nehéz harc – felelte a cherek. – Sikerült meglepnünk őket. Nem szívesen ismerem el, de nevető barátunknak ezúttal igaza volt. Miközben tovább lovagoltak a völgyben, Garion elgondolkodott Mandorallen megváltozott viselkedésén. A barlangban, ahol a csikó megszületett, Durnik azt mondta a lovagnak, hogy a félelem nevetéssel legyőzhető, és bár a kovács valószínűleg nem egészen így gondolta, minden jel arra mutatott, hogy Mandorallen szó szerint vette a hallottakat. A Barakot annyira zavaró nevetés nem az ellenség, sokkal inkább a belső félelem ellen irányult. Az arend lovag minden támadásnál kinevette saját félelmét. – Ez nem természetes – mormolta Barak Selyemnek. – Igazából ez zavar benne. Meg aztán az etikett nyílt arcul csapása. Ha egyszer belekeveredünk egy komolyabb harcba, nagyon zavaró lesz, ha így

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

155

viselkedik, és folyamatosan vihorászik. Mit fognak gondolni az emberek? – Túl sokat foglalkozol vele – próbálta megnyugtatni a barátját Selyem. – Én igazából üdítő változatosságnak találom. – Hogy minek találod? – Változatosságnak. Elvégre egy humorérzékkel rendelkező arend igazán nagy ritkaság... valami olyasmi, mint egy beszélő kutya. Barak undorodva rázta meg a fejét. – Semmi értelme bármiről is komolyan beszélni veled, Selyem. Neked az a legfőbb szórakozásod, hogy ravasz megjegyzésekkel mindenből tréfát csinálsz. – Senki sem lehet tökéletes – ismerte el a drasniai faarccal.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

nap folyamán a hóesés fokozatosan ritkult, és estére már csak néhány magányos pehely szállingózott a sötétedő égből, miközben a csapat táborozáshoz készülődött egy ritkás bokorcsoport menedékében. Éjszaka azonban leesett a hőmérséklet, és a másnap reggel maró hideggel virradt rájuk. – Milyen messze van még Prolgu? – kérdezte Selyem a tűz mellől. Az apró termetű drasniai a lángok felett melegítette hidegtől reszkető kezét. – Még két nap – felelte Belgarath. – Ugye jól sejtem, hogy nem akarsz semmit kezdeni az időjárással? – nézett a varázslóra reménykedve a menyétképű. – Inkább nem, hacsak nem vagyok rákényszerülve. Túlságosan sok mindent változtatnék meg vele. És a Gorim sem venné jó néven, ha az ő hegyei közt avatkoznánk be az időjárásba. Az ulgóknak erős fenntartásaik vannak az ilyesmivel kapcsolatban. – Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani. Reggeli útvonaluk olyan kanyargós volt, hogy Garion délre már egyáltalán nem tudta, milyen irányban haladnak. A harapós hideg ellenére az ég felhős, sötét ólomszínű volt. Mintha a fagy minden

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

157

színt kiszívott volna a világból. Az ég szürke volt, a hó sápadt fehér, a fatörzsek pedig lehangoló feketék. Még a patakok is, melyeket követtek, feketén csörgedeztek a hóval borított partok között. Belgarath magabiztosan ment elöl, tétovázás nélkül kalauzolta a csapatot az egymást keresztező völgyekben. – Biztos vagy benne? – kérdezte egy alkalommal a reszkető Selyem. – Egész nap a víz folyásával ellenkező irányban mentünk, most pedig lefelé akarsz vinni minket? – Még néhány mérföld, és elérünk egy másik völgyet. Bízz bennem, Selyem! Jártam már erre. A drasniai összehúzta magán vastag köpenyét. – Csak egy kicsit ideges vagyok, ha ismeretlen vidéken járok – mentegetőzött, miközben a patak sötét vizét nézte. A völgy felső része felől eszelős, szinte már kacagásra emlékeztető huhogás hallatszott. Pol és Belgarath gyors pillantást váltottak egymással. – Mi volt ez? – kérdezte Garion. – Sziklafarkas – felelte kurtán a varázsló. – Nem olyan hangja volt, mint egy farkasnak. – Mert nem is az. – Az öreg éberen nézett körül. – Közönséges dögevők, és ha csak egy vad falkával van dolgunk, akkor valószínűleg nem fognak támadni. Túlságosan az elején járunk még a télnek ahhoz, hogy annyira elszántak legyenek. Ha azonban egy eldrak hívta őket, akkor bajban vagyunk. – Felállt a nyeregben és megpróbált előre kémlelni. – Egy kicsit gyorsabban! – kiáltotta Mandorallennek. – És tartsd nyitva a szemed! A fagytól csillogó páncélzatú lovag bólintott, és szapora ügetésben követte tovább a sötét vizű, időközben folyóvá szélesedő hegyi patakot. Mögöttük az éles, gúnyos kacagás egyre hangosabbá vált. – Követnek minket, apám – mondta Pol. – Hallom. – Az öregember tekintete a völgy oldalát fürkészte, homloka gondterhelt ráncokba gyűrődött. – Vethetnél rájuk egy pillantást, Pol. Nem szeretem a meglepetéseket. Pol tekintete elfelhősödött, távolivá vált, ahogy elméjével átvizsgálta a völgy erdővel borított oldalait. Egy másodperc múltán felszisszent és megborzongott. – Egy eldrak van a közelben, apám. Minket figyel. Az elméje akár egy emésztőgödör.

158

David Eddings

– Nem meglepő – bólintott az öreg. – Sikerült megtudnod a nevét? – Grul. – Ettől tartottam. Tudtam, hogy közel merészkedtünk a területéhez. – Kezét a szájához emelte, és éleset füttyentett. Barak és Mandorallen megálltak, bevárták a többieket. – Van egy kis probléma – tájékoztatta őket mogorván Belgarath. – Van a közelben egy eldrak, és egy falkányi sziklafarkas. Szemmel tart minket. Csak idő kérdése, hogy mikor szánja el magát a támadásra. – Mi az az eldrak? – kérdezte Selyem. – Az eldrakok az algrothok és a trollok rokonai, de sokkal nagyobbak és intelligensebbek azoknál. – Csak egy van? – kérdezte Mandorallen. – Egy is bőven elég. Ezzel a példánnyal már találkoztam, Grul a neve. Nagy, gyors és kegyetlen, akár egy kampós hegyű kés. Mindent felfal, ami mozog, és evés előtt nem nézi meg, hogy a zsákmánya él-e még, vagy már meghalt. A sziklafarkasok huhogó kacagása egyre közelebbről hallatszott. – Keressünk egy nyílt területet, és rakjunk tüzet! – mondta az öreg. – A sziklafarkasok félnek a tűztől, és hacsak nem feltétlenül szükséges, nem szeretnék egyszerre harcolni velük és Grullal. – Esetleg ott? – mutatott Durnik egy széles, hóval fedett földsávra, amely benyúlt a folyóba. A területet egy keskeny kőből és homokból összehordott földnyelv kötötte össze a parttal. – Védhetőnek látszik – jegyezte meg Barak a szigetre sandítva. – A folyó távol tartja őket a hátunktól, és csak ezen a keskeny úton tudnak átjönni hozzánk. – Megteszi – egyezett bele kurtán a varázsló. – Gyerünk! Átlovagoltak a hóval borított szigetre, és gyorsan megtisztították a területet, miközben Durnik tüzet rakott egy hatalmas uszadékfa alatt, amely félig eltorlaszolta a bejáratot. Néhány perc múlva narancsszín lángnyelvek nyaldosták a tönköt. Durnik vékonyabb gallyakkal táplálta a tüzet, amíg az egész fa lángba nem borult. – Kellene egy kis segítség – mondta a kovács, miközben nagyobb darab fákat dobott a tűzre. Barak és Mandorallen a sziget felső végében felhalmozódott hordalékfákhoz siettek, és vastag ágakat hordtak a tűzhöz. Negyed óra múlva hatalmas máglya zárta el a szi-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

159

getre vezető utat, teljesen elszigetelve a csapatot a folyópart sötét fáitól. – Napok óta most van először melegem – vigyorgott Selyem a tűz mellől. – Jönnek! – kiáltotta Garion. A fák között mozgást észlelt. Barak a lángokon keresztül figyelte az erdőt. – Szép nagyok – jegyezte meg komoran. Belgarath bólintott – Mint egy szamár. – Biztos vagy benne, hogy félnek a tűztől? – kérdezte idegesen Selyem. – Többnyire igen. – Többnyire? – Egy idő után összegyűjthetik a bátorságukat, vagy Grul ránk uszíthatja őket. Tőle sokkal jobban félnek, mint a tűztől. – Nem tudom, mikor vetted fel azt a rossz szokást, hogy bizonyos információkat megtartasz magadnak – morogta felháborodottan a menyétképű. Az egyik sziklafarkas valamivel a sziget felett kimerészkedett a partra, és idegesen szimatolva bámulta a tüzet. Mellső lábai jóval hosszabbak voltak a hátsóknál, ami furcsa, félig felegyenesedett pózt kölcsönzött neki, vállán pedig izmos, púpszerű kinövés látszott. Orra rövid és tömpe volt, amitől sokkal inkább hasonlított macskára, mint farkasra. Testét fekete-fehér bunda borította, melynek mintázata valahol félúton volt a foltos és a csíkos között. Feszülten járkált fel és alá, de közben egy pillanatra sem vette le róluk a szemét, és folyamatosan magas hangú, huhogásszerű ugatást hallatott. Nemsokára egy újabb farkas csatlakozott az elsőhöz, majd még egy. Szétszóródtak a part mentén, de nem jöttek közelebb a tűzhöz. – Nem is hasonlítanak a kutyákra – állapította meg Durnik. – Nem – felelte Belgarath. – A kutyák és a farkasok rokonok, de a sziklafarkasok egy teljesen másik fajhoz tartoznak. Addigra már tíz állat sorakozott fel a parton, huhogó kórusuk betöltötte a levegőt. Ce'Nedra hirtelen felsikoltott; a hercegnő szeme tágra nyílt a rémülettől, arcából minden vér kifutott. Az eldrak kisétált az erdőből, és megállt az ugató falka közepén. A két és fél méter magas lényt bozontos, fekete szőrzet borította. Pán-

160

David Eddings

céling volt rajta, melyet több, egymással bőrszíjakkal összekötött láncing darabjaiból állított össze; felette szintén szíjakkal rögzítve nehéz, rozsdás mellvértet viselt, amit a jelek szerint kövekkel kovácsoltak át olyan formájúra, hogy rámenjen a lény széles mellkasára. A szörnyeteg fejét kúpos, a hátuljánál széthasított sisak védte. Kezében egy hatalmas, vasalt, acélszögekkel kivert bunkósbotot lóbált – ettől ijedt meg igazán Ce'Nedra. Az eldraknak gyakorlatilag nem volt orra, és előreugró alsó állkapcsa látni engedte méretes agyarait. A kiálló szemöldök alatti, mélyen ülő szempárban ijesztő, éhes tűz égett. – Elég volt, Grul! – figyelmeztette Belgarath a lényt halálosan jeges hangon. – Grat visszajött Grul hegyei közé? – morogta a szörnyeteg. Hangja mély volt és félelmet keltő. – Ez tud beszélni? – suttogta döbbenten Selyem. – Miért követsz minket, Grul? – kiáltott át a partra Belgarath. Az eldrak égő szemmel nézett vissza rájuk. – Éhes, Grat – morogta. – Akkor menj, vadássz máshol magadnak! – Miért? Itt vannak lovak, emberek. Sok étel. – De nem könnyű préda, Grul. Grul arcán rémisztő mosoly ömlött szét. – Először harc, aztán evés. Gyere, Grat! Harc megint! – Grat? – kérdezte Selyem. – Rólam beszél – mondta az öreg. – Nem tudja kimondani a nevem, valószínűleg az állkapcsa formája miatt. – Te harcoltál ezzel a valamivel? – Barak meglepettnek tűnt. Belgarath vállat vont. – Volt egy kés a zubbonyom ujjában. Amikor elkapott, egy kicsit megvágtam. Nem volt igazi harc. – Harc! – üvöltötte Grul, és hatalmas öklével rávágott a mellvértjére. – Vas! – jelentette be. – Gyere, Grat! Próbáld most megvágni Grul hasát! Grul most vasat visel, mint az emberek! – Vasalt bunkójával ütlegelni kezdte a fagyott földet. – Harc! – bömbölte. – Gyere, Grat! Harc! – Talán ha egyszerre támadunk, valamelyikünk bevihet neki egy szerencsés szúrást – méregette a szörnyet Barak.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

161

– Tervedben van egy apró hiba, nagyuram – csóválta a fejét Mandorallen. – Mire egyáltalán odaérnénk a bunkója elé, számos társunkat elveszítenénk. Barak hitetlenkedve nézett a lovagra. – Megfontoltság, Mandorallen? Megfontoltság pont tőled? – Azt gondolom, legbölcsebb lenne, ha egyedül állnék ki ellene – közölte az arend. – Lándzsám az egyedüli fegyver, mely biztonsággal ki tudja oltani e szörny életét. – Van benne valami – helyeselt Hettar. – Gyere, harc! – Grul még mindig a földet verte vaskos fegyverével. – Rendben – egyezett bele kétkedve a cherek. – Akkor mi elvonjuk a figyelmét. Két oldalról közelítünk, így Mandorallen meg tudja rohamozni. – És mi lesz a sziklafarkasokkal? – kérdezte Garion. – Hadd próbáljak ki valamit! – Durnik felkapott egy égő hasábot, és hozzávágta a szörnyet körülvevő falkához. A sziklafarkasok nyüszítve iszkoltak el a lángoló, parazsat szóró faág elől. – Valóban félnek a tűztől – állapította meg a kovács. – Szerintem ha folyamatosan dobáljuk őket, egy idő után elmenekülnek. Mindannyian a tűzhöz mentek. – Most! – Durnik kiáltására dobálni kezdték az égő fadarabokat, amilyen gyorsan csak tudták. A farkasok üvöltve ugráltak félre a záporozó ágak elől, huhogásukba időnként fájdalmas vonyítás vegyült, amikor valamelyiküket eltalálta egy izzó hasáb. Grul haragosan üvöltözött, miközben a falka tagjai a lába körül ugrálva próbáltak menedéket keresni a hirtelen tűzzivatar elől. Az egyik farkas a fájdalomtól és félelemtől eszét vesztve elkövette azt a hibát, hogy nekitámadott. Az eldrak elképesztő gyorsasággal ugrott félre az útjából, és vasalt bunkójának egyetlen csapásával leterítette az állatot. – Fürgébb, mint gondoltam – mormolta Barak. – Óvatosnak kell lennünk. – Menekülnek! – kiáltotta Durnik, és elhajított még egy égő ágat. A falka bátorsága megtört a lángoló fadarabok záporában, és egyedül hagyták a folyóparton a dühöngő Grult, aki továbbra is haragosan csapkodta a keménnyé fagyott talajt. – Gyere, harc! – ismételte újra és újra. – Gyere, harc! – Tett egy hatalmas lépést előre, majd újra a földre sújtott.

162

David Eddings

– Akármire is készülünk, jobban tesszük, ha sietünk – jegyezte meg feszülten Selyem. – Úgy látom, kezdi felidegesíteni magát. Egykét perc, és ő is átjön hozzánk a szigetre. Mandorallen komoran bólintott, és odalépett csataménjéhez. – El kell vonnunk a figyelmét – mondta Barak, és előhúzta nehéz kardját. – Indulás! – Azzal átugrott a tűz felett. A többiek követték, és félkör alakban elhelyezkedtek a föléjük magasodó Grul előtt. Garion is a kardja után nyúlt. – Te nem! – szólt rá élesen Pol néni. – Itt maradsz. – De... – Tedd, amit mondtam! Selyem néhány méterről elhajított tőre mélyen beleállt Grul vállába, miközben a szörnyeteg Barak és Durnik felé közelített. Az eldrak felüvöltött, és a bunkóját lóbálva rohamra indult Selyem és Hettar ellen. Az algar ügyesen kitért az útjából, a menyétképű pedig hátraugrott. Durnik közben a folyópartról felszedett, ökölnyi méretű köveket zúdított a lényre. Grul tombolva fordult meg, hegyes agyarairól habos tajték csöpögött. – Mandorallen, most! – kiáltotta Barak. Mandorallen leeresztette lándzsáját, és megsarkantyúzta lovát. A nagy testű páncélos csatamén megiramodott, patája alól keményre fagyott földgöröngyök repültek a levegőbe; átugrott a tűzön és rázúdult a meglepett Grulra. Egy pillanatra úgy tűnt, beválik a tervük. A halálos, acélhegyű lándzsa az eldrak mellét vette célba, és úgy látszott, semmi sem akadályozhatja meg benne, hogy átdöfje a hatalmas testet. Ám a szörnyeteg gyorsasága ismét meglepte őket. Oldalra lépett, és fegyverének egyetlen csapásával szilánkokra törte a lovag lándzsáját. Mandorallen rohamának lendületét viszont nem lehetett megfékezni. Ló és ember fülsüketítő csattanással ütközött a megtermett lénynek. Grul hátratántorodott, elejtette a bunkóját, majd Mandorallent és a lovat magával rántva elzuhant. – Kapjátok el! – üvöltötte Barak, és mindannyian előrerontottak, hogy kardokkal és fejszékkel végezzenek a földre került ellenféllel. A szörnyeteg azonban kitámasztotta vaskos lábát a harci mén alatt, és egyszerűen lelökte magáról a kapálózó lovat. Egy vakon csapkodó, hatalmas ököl oldalba találta Mandorallent, és több méterre repítette a lovagot. Durnik megpördült a tengelye körül, és össze-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

163

esett egy villámgyors ütés hatására, miközben Barak, Hettar és Selyem lerohanták Grult. – Apám! – kiáltotta csengő hangon Pol. Garion valami új hangot hallott a háta mögül – először csak egy mély hangú morgást, melyet hátborzongató üvöltés követett. Megpördült, és ugyanazzal a hatalmas farkassal találta szembe magát, amelyikkel már Észak-Arendia erdőségében is találkozott. Az öreg, szürke farkas átszökkent a tűzön, és megvillanó agyarakkal belevetette magát a küzdelembe. – Garion, szükségem van a segítségedre! – Pol lerázta magáról a pánikba esett hercegnőt, és kihúzta a ruhája alól a nyakában lógó amulettet. – Vedd elő a medálodat, gyorsan! A fiú nem értett semmit, de engedelmeskedett. Pol néni megfogta a jobb kezét, és a tenyerén lévő jelet a saját amulettjén lévő bagolyhoz nyomta; baljával ugyanakkor megfogta Garion medálját. – Összpontosíts! – Mire? – Az amulettekre! Gyorsan! Garion koncentrált, és érezte, ahogy az erő hihetetlen sebességgel gyűlni kezd benne; mintha a Pol nénivel és a két amulettel való kapcsolat megsokszorozta volna a hatalmát. Polgara lehunyta a szemét, és a szürke égre emelte arcát. – Anyám! – sikoltotta olyan hangerővel, hogy a keskeny völgyben harsonaszóként zúgott végig a visszhang. Garion képtelen volt talpon maradni, térdre rogyott, amikor az energia kiáramlott belőle. Pol néni leroskadt mellé. Ce'Nedra döbbenten kiáltott fel. Garion erőtlenül felnézett, és látta, hogy már két farkas marcangolja a tomboló Grult – az öreg szürke, akiről tudta, hogy a nagyapja, és egy másik, valamivel kisebb állat, melyet mintha halványan vibráló, kékes aura vett volna körül. Grulnak valahogy sikerült talpra állnia, és ész nélkül csapkodott maga körül az öklével, miközben a harcosok kevés sikerrel próbálták megsebezni páncéllal borított testét. Barak hátratántorodott, majd térdre zuhant, és kábán rázta a fejét. Az eldrak félresöpörte Hettart, és felemelt karral, szemében diadalmas tűzzel lódult a cherek felé, ám a kék farkas váratlanul ott termett előtte, és vicsorogva állta el az útját. Grul meglendítette az öklét, és elképedve tapasztalta, hogy keze akadálytalanul hatol át az állat szellemtestén. Aztán

164

David Eddings

felhördült fájdalmában, amikor Belgarath a farkasok ősi harcmodorát alkalmazva átharapta a térdinát. Az üvöltő szörnyeteg kivágott faként terült el a földön. – Tartsátok lent! – kiáltotta Barak. Támolyogva felállt, és folytatta a harcot. A farkasok Grul arcát tépték, ő pedig a karjaival igyekezett távol tartani magától az állatokat, de a keze újra meg újra átsuhant a kék farkas testén. Mandorallen széles terpeszben, pallosát két kézre fogva csépelte a szörnyeteg testét; a nehéz penge nyomán hosszú repedések maradtak az eldrak páncélján. Barak Grul fejét célozta meg, kardja szikrákat fakasztott az acélsisakból. Hettar valamivel odébb, szablyával a kezében kuporgott, és a megfelelő alkalomra várt. Grul kinyújtotta a kezét, hogy hárítsa Barak csapásait, és az algar ekkor támadott; egy pillanat alatt ellenfele mellett termett, és pengéjét a védtelen hónaljon keresztül annak testébe mártotta. Grul szájából habos vér tört elő, ahogy az acél átjárta a tüdejét, de még így is sikerült felülnie. Ekkor Selyem, aki eddig csak a harc peremén ólálkodott, előreugrott, tőre hegyét Grul tarkójához illesztette, és a másik kezében tartott kővel lesújtott a fegyver markolatgombjára. A penge hátborzongató reccsenéssel hatolt át a csonton, egyenesen a szörnyeteg agyába. Az eldrak teste görcsösen összerándult, azután mozdulatlanul elnyúlt a földön. A bekövetkező néma csendben a két farkas egymásra nézett a szörnyeteg halott arca felett. A kéken derengő vadállat mintha kacsintott volna, és egy női hang, melyet Garion tisztán hallott, ezt mondta: „Ez igazán pompás harc volt." Aztán elmosolyodott – már amennyire erre egy farkas képes –, majd egy utolsó villanással eltűnt. Az öreg szürke farkas az égnek emelte az orrát, majd felvonyított, és ebben a hangban annyi gyász és keserűség sűrűsödött össze, hogy Garionnak könnybe lábadt a szeme. Aztán csak egy villanást látott, és a következő pillanatban már Belgarath térdelt az állat helyén. Az öreg lassan talpra állt, és visszasétált a tűzhöz; ősz szakállal borított arcán könnyek csorogtak.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

endbe fog jönni? – kérdezte aggódva Barak a még mindig eszméletlen Durnik fölé hajolva. Pol egy nagy, lilás zúzódást vizsgált a kovács arcán. – Nem súlyos – állapította meg a nő feltűnően fásult és kimerült hangon. Garion a közelben ült. a kezére támasztott fejjel. Úgy érezte, mintha minden csepp erőt kiszipolyoztak volna a testéből. Az egyre kisebb tűzzel égő máglya túloldalán Selyem és Hettar próbálták lehámozni Mandorallenről a deformálódott vértezetet. A páncél vállrészétől a csípőig húzódó átlós horpadás mindent elmondott Grul ütésének erejéről. A váll-lemez alatti rögzítőszíjak úgy megfeszültek, hogy szinte lehetetlen volt kioldozni őket. – Szerintem el kéne vágnunk őket – javasolta Selyem. – Ha lehet, ezt inkább kerüljük el, Kheldar herceg – felelte Mandorallen a szíjakkal küszködve. – Ezek a szíjak fontos szerepet játszanak a páncél rögzítésében, s nem könnyű őket pótolni. – Mindjárt meglesz – nyögte Hettar, aki az egyik kapcsot feszegette a tőrével. A kapocs hirtelen engedett, és a mellvért harangkonduláshoz hasonló hangot adott ki magából.

166

David Eddings

– Most már itt is jó. – Selyem gyorsan meglazította a másik vállvértet. Mandorallen megkönnyebbült sóhajtással hámozta ki magát a páncélból. Mély lélegzetet vett, és elfintorodott. – Itt érzékeny? – A drasniai óvatosan megérintette a lovag jobb oldalát. Mandorallen elsápadt, és fájdalmasan felszisszent. – Azt hiszem, van néhány repedt bordád, kitűnő barátom. Nem árt, ha megnézeted Polgarával. – Azonnal. Mi van a lovammal? – Semmi baja – nyugtatta meg Hettar. – A jobb első lábában meghúzódott egy ín, ennyi az egész. Mandorallen megkönnyebbült. – Aggódtam érte. – Én mindannyiunkért aggódtam – mondta Selyem. – Túlméretezett játszópajtásunk kis híján megfeküdte a gyomrunkat. – De azért jó harc volt – jegyezte meg az algar. Selyem hitetlenkedve pillantott rá, azután felnézett a szürke felhőkre. Átugrott a máglya füstölgő, izzó maradványain, és a folyó jeges vizét bámuló Belgarath-hoz sietett. – El kell hagynunk a szigetet – sürgette az öreget. – Az idő kezd rosszra fordulni, és halálra fagyunk, ha éjszakára kint maradunk a folyó közepén. – Hagyj békén! – morogta halkan Belgarath, de a szemét nem vette le a vízről. – Polgara... – fordult Selyem a nőhöz. – Csak hagyd magára egy darabig! – tanácsolta Pol. – Menj, és keress egy biztonságos helyet, ahol néhány napig meghúzhatjuk magunkat! – Veled tartok – jelentkezett Barak, és támolyogva indult a lovához. – Nem, te itt maradsz – mondta neki Pol. – Úgy nyikorogsz, mint egy törött tengelyű szekér. Meg akarlak vizsgálni, mielőtt még nagyobb kárt tennél magadban. – Én tudok egy helyet – szólalt meg Ce'Nedra. A lány felállt, és összehúzta a vállán a köpenyét. – Láttam, amikor lejöttünk a folyóhoz. Megmutathatom. Selyem kérdőn nézett Polra. – Menjetek! – egyezett bele a nő. – Egyelőre biztonságos a környék. Egy eldrak közelében nem él meg más ragadozó.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

167

– Vajon miért? – nevetett Selyem. – Hercegnőm, tarts velem! – Nyeregbe szálltak, és ellovagoltak a hóesésben. – Durnikot nem kellene felkelteni? – kérdezte Garion. – Hadd aludjon! – felelte a nagynénje kimerülten. – Szörnyű fejfájás fogja gyötörni, amikor felébred. – Pol néni... – Igen? – Ki volt az a másik farkas? – Az anyám, Poledra. – De ő nem... – De igen. Ez csak a szelleme volt. – Te erre is képes vagy? – Garion megdöbbent a mágia hatalmától. – Egyedül nem. Te segítettél. – Ezért érzem magam annyira... – Még beszélni is nehezére esett. – Az idézés mindent kivett belőlünk. De most ne kérdezősködj, Garion! Nagyon fáradt vagyok, és még rengeteg dolgom van. – Nagyapa jól van? – Semmi baja. Mandorallen, gyere ide! A lovag átlépte a sziget bejáratánál lévő hamukupacot, és az oldalára tapasztott kézzel lassan odasétált Polgarához. – Vedd le a zubbonyod! – utasította a nő. – És ülj le! Selyem és a hercegnő körülbelül fél óra múlva tértek vissza. – Remek hely – jelentette a drasniai. – Egy keskeny szurdok. Víz, menedék... minden, amire szükségünk van. Van súlyos sérültünk? – Szerencsére nincs. – Polgara kenőccsel kente be Barak lábát. – Nem tudnál egy kicsit sietni? – zsörtölődött a cherek óriás. – Egy kicsit hideg van itt a félmeztelenül álldogáláshoz. – Ne nyafogj! – jött a rideg válasz. A szurdok, amit Selyem és a hercegnő földerítettek, valamivel feljebb ágazott el a folyóvölgytől. Apró csermely csordogált a közepén, és faltól falig sudár fenyők nőttek benne. Néhány száz méterig követték a patakot, amíg sűrű közepén rá nem bukkantak egy tisztásra. A tisztás szélén álló fák a többi nyomásának engedve befelé dőltek, hegyük szinte összeért a nyílt terület közepe felett. – Kitűnő – nézett körül elismerően Hettar. – Hogyan találtatok rá? – Ő vette észre – mutatott Selyem Ce'Nedrára.

168

David Eddings

– A fák mondták nekem – magyarázta a lány. – A fiatal fenyők rengeteget csacsognak. – Elgondolkodva nézett végig a tisztáson. – Ott fogunk tüzet rakni – mutatott egy pontra a patak mellett, a tisztás felső részén. – A sátrakat pedig valamivel távolabb, a fák mellett verjük fel. A tűz körül fel kell tornyoznotok néhány nagyobb követ, a földet pedig tisztítsátok meg a gallyaktól! A fák nagyon idegesek lesznek a tűz láttán. Megígérték, hogy megvédenek minket a széltől, de csak ha figyelünk a tüzünkre. A szavamat adtam nekik. Hettar sólyomarcán apró mosoly jelent meg. – Komolyan beszélek! – toppantott apró lábával a hercegnő. – Elhiszem, felség – hajolt meg az algar. A többiek mozgásképtelensége miatt a sátorállítás és a tűzrakás feladata Selyemre és Hettarra maradt. Ce'Nedra tábornokként osztogatta a parancsokat, tiszta hangú, határozott utasításai gyors ütemben követték egymást. A jelek szerint nagyon elemében érezte magát. Garion biztos volt benne, hogy csak az egyre sötétülő árnyékok játszanak vele, de egy pillanatig meg mert volna esküdni rá, hogy a fák hátrébb húzódtak, amikor meggyújtották a tüzet – bár néhány pillanat múlva már ismét védekezőn borultak a csapat fölé. Fáradtan talpra kászálódott, és elindult száraz ágakat gyűjteni a tűzhöz. – És most mit szólnátok valami vacsorához? – kérdezte legnagyobb rémületükre a tűz körül sürgölődő Ce'Nedra.

Három teljes napig maradtak a védett tisztáson, amíg a megviselt harcosok és Mandorallen lova felépültek az eldrak ellen vívott harcból. A kimerültség, amely akkor hatalmasodott el Garionon, amikor Pol minden erejét igénybe vette Poledra szellemének megidézéséhez, egyetlen éjszaka alatt szinte teljesen elmúlt, bár másnap érzett még egy kis fáradtságot. Ce'Nedra fontoskodását a tűz mellett kibírhatatlannak találta, ezért inkább segített Durniknak kijavítani Mandorallen páncélját, majd amikor elkészültek, maradék idejét a lovak társaságában töltötte. Elkezdte megtanítani a csikót néhány egyszerűbb dologra, bár azelőtt sosem foglalkozott az állatok idomításával. A csikó azonban szemmel láthatóan élvezte az oktatást, bár a figyelme minduntalan elkalandozott. Durnik, Barak és Mandorallen „betegségét" könnyű volt megérteni, de Belgarath zárkózottsága és mogorvasága aggasztotta Gariont.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

169

Az öregember olyan búskomorságba merült, amit nem tudott, vagy nem is akart lerázni magáról. – Pol néni – határozta el magát Garion a harmadik nap délutánján –, valamit tennünk kell. Nemsokára készen állunk az indulásra, és nagyapának kellene vezetnie minket, de úgy látom, nem is nagyon érdekli, hogy merre vagyunk. Pol az öreg varázslóra nézett, aki egy sziklán ülve bámulta a tüzet. – Igazad van. Gyere velem! – Odament a tűzhöz, és megállt az apja előtt. – Jól van, apám, elég volt ebből! – szólt rá élesen a varázslóra. – Hagyj magamra, Polgara! – Nem, apám. Itt az ideje, hogy félretegyed a gyászod, és visszatérj a valódi világba. – Kegyetlen dolog volt ez, Pol – mondta az öreg szemrehányóan. – Anyámnak? Ő nem törődik vele. – Honnan tudod? Hiszen sosem ismerted. Meghalt, amikor születtél. – Mire mész ezzel? – kérdezte Pol Belgarath szemébe nézve. – Apám, neked mindenkinél jobban kellene tudnod, milyen erős volt az akarata. Állandóan velem van, és nagyon is jól ismerjük egymást. Az öreget nem sikerült meggyőznie. – Ugyanúgy részese ennek a játéknak, mint mi, mindannyian. Ha az évek során egy kicsit jobban figyeltél volna, tudnád, hogy sosem távozott el igazán. Belgarath bűntudatosan nézett körül. – Így van – folytatta Pol enyhe éllel a hangjában. – Igazán megtanulhattál volna viselkedni. Anyám igazán elnéző volt, de néha sikerült felbosszantanod. Belgarath zavartan krákogott, de nem válaszolt. – És most ideje kimásznod a búskomorságból, és jobban tennéd, ha nem sajnáltatnád tovább magad. A varázsló szeme összeszűkült. – Ez nem tisztességes. Polgara – tiltakozott. – Nincs időm tisztességesnek lenni, apám. – Miért pont ezt a formát választottad? – kérdezte keserűen az apja. – Nem én választottam, hanem ő. Elvégre ez a természetes formája, nem? – Erről majdnem el is feledkeztem – mormolta az öreg

170

David Eddings

– Ő viszont nem. Belgarath felegyenesedett és hátrahúzta a vállát. – Van valami ennivaló? – kérdezte váratlanul. – A hercegnő főzött – figyelmeztette Garion. – Jól gondold meg, mielőtt megeszel bármit, ami az ő keze alól került ki! Másnap reggel a még mindig sötétszürke ég alatt lebontották a sátrakat, és a keskeny szoroson visszalovagoltak a folyóvölgyhöz. – Megköszönted a fáknak, kedvesem? – kérdezte Pol Ce'Nedrát. – Igen, Polgara úrnő – felelte a lány. – Mielőtt elindultunk. – Szép gesztus. Az időjárás a következő két napban sem javult, és amikor megközelítettek egy furcsa, piramis alakú csúcsot, ismét lecsapott rájuk a hóvihar. A hegyoldal egyenletesen, meredeken emelkedett felfelé, és nyoma sem volt rajta a környező csúcsok természetes szabálytalanságainak. Bár szinte rögtön elvetette a gondolatot, Garion nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy a szimmetrikus képződményt szándékosan ilyenné alakították, és a formája tudatos tervezés következménye. – Prolgu. – Belgarath egyik kezével a csúcsra mutatott, miközben a másikkal csapkodó köpenye nyakát fogta össze. – Hogy jutunk fel oda? – kérdezte Selyem. A drasniai a hózivatarban alig látható, meredek falakat tanulmányozta. – Van egy út, ott kezdődik. – bökött az öreg egy nagy kőomlásra a csúcs egyik oldalán. – Akkor siessünk! – morogta Barak. – Ilyen vihart még soha nem láttam. A varázsló bólintott, és az élre vágott. – Amikor felérünk – kiabálta túl a szél üvöltését –, meglátjuk a várost. Teljesen elhagyatott, de lesz ott néhány elszórt tárgy... edények és hasonlók. Ne érintsetek meg semmit! Az ulgók tisztelettel tekintenek Prolgura. Szent helynek tartják, ahol mindennek változatlannak kell maradnia. – Hogy jutunk le a barlangokba? – kérdezte Barak. – Majd az ulgók levezetnek. Már tudják, hogy itt vagyunk. A hegycsúcsra vezető út voltaképpen csak egy keskeny párkány volt, amely meredeken kanyargott felfelé a fal mellett. Mindannyian leszálltak a lóról, és gyalog vágtak neki a peremnek. A szél kegyetle-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

171

nül tépázta őket mászás közben, és a hó már nem is pelyhekben, hanem apró gömbökben vágott az arcukba. Két órájukba került, hogy feljussanak a csúcsára, és mire odaértek, Garion teljesen átfagyott és érzéketlenné vált a hidegtől. A szél folyamatosan ostromolta a csapatot, megpróbálta lefújni őket a peremről, ezért a fiú olyan távol maradt az ösvény szélétől, amennyire csak tudott. Bár a szél ereje a hegyoldalon is elképesztő volt, amint elérték a csúcsot, teljes erővel, üvöltve csapott le rájuk. Áthaladtak egy hatalmas kapun, és beléptek Prolgu elhagyatott városába. Kavargott körülöttük a hó, és a szél eszeveszett dühvel tépázta őket. Az üres utcákat oszlopok szegélyezték – magas, vastag, a kavargó hóesésben az ég felé nyúló oszlopok. Az épületek tetejét már rég eltüntette az idő meg az évszakok végtelen váltakozása, és különös, idegen hangulatot árasztottak magukból. Gariont, aki más városokban már hozzászokott a négyszögletes építményekhez, váratlanul érte ezeknek a döntött oldalú házaknak a látványa. Nem is látott sehol négyzetes formákat. Az átláthatatlan alakzatok összekavarodtak az elméjében, és valami bonyolult kifinomultságot sugároztak, amit egyelőre képtelen volt átlátni. A masszív építésű házak dacoltak az idő múlásával, és a kövek szilárdan álltak, egyik a másikon, ahogy több ezer évvel ezelőtt odarakták őket. Durnik is felfigyelt a különös építészeti megoldásokra, és természetesen rosszalló tekintettel nézte a házakat. Amikor befordultak egy épület mögé, hogy szélvédett helyre kerüljenek, és kipihenjék a mászás fáradalmait, végigfuttatta az ujjait az egyik befelé dőlő falon. – Ezek nem ismerik az egyenes fogalmát? – mormolta kritikusan. – Hol vannak már az ulgók? – kérdezte a medvebőr köpenybe burkolózott Barak. – Nincsenek messze – felelte Belgarath. Visszatértek a vihar tépázta utcára, és folytatták az útjukat a furcsa, piramisra emlékeztető épületek mellett. – Különös hely – nézett körül Mandorallen. – Mennyi ideje lehet elhagyatott? – Mióta Torak megrepesztette a világot – válaszolta a varázsló. – Körülbelül ötezer éve. A mély hóban átbotorkáltak az utca túloldalára egy épülethez, amelyik valamivel nagyobb volt a többinél, és beléptek a széles kőpárkánnyal keretezett, hatalmas kapun. A levegő odabent csendes

172

David Eddings

és nyugodt volt. A keskeny nyíláson, az egykori tető helyén hópelyhek szállingóztak a terembe, és puhán ereszkedtek alá a kőpadlóra. Belgarath határozottan a helyiség közepén álló nagy, fekete kőhöz lépett. A követ pontosan olyan alakúra faragták, hogy a csonka piramis formájú házakra hasonlítson, lejtős oldalai valamivel több, mint egy méteres magasságig emelkedtek. – Ne érintsétek meg! – suttogta az öreg, és óvatosan körbesétálta a követ. – Veszélyes? – érdeklődött Barak. – Nem. Inkább szent. Az ulgók nem vennék jó néven, ha megszentségtelenítenénk. Hitük szerint maga Ul helyezte ide. – Elmélyülten tanulmányozta a padlót, lábával több helyen is eltakarította a vékony hóréteget. – Lássuk csak! – mormolta. Talált egy padlólapot, amelyik mintha különbözött volna a többitől. – Itt van. Mindig keresnem kell. Add a kardod, Barak. Az óriás szó nélkül előhúzta kardját, és átadta az öreg varázslónak. Belgarath letérdelt a megtisztított kő mellé, és Barak nehéz fegyverének gombjával háromszor erősen rásújtott. A visszhang alapján valamilyen üreg lehetett alatta. Az öreg várt néhány pillanatot, aztán megismételte a jelzést. Semmi nem történt. Belgarath harmadik próbálkozása után csikorgó hang hallatszott a terem sarka felől. – Mi ez? – kérdezte idegesen Selyem. – Az ulgók. – Belgarath felállt, és leporolta a térdét. – Kinyitják a barlangokba vezető kaput. A csikorgás folytatódott, és a terem keleti falától körülbelül hat méterre halvány fénycsík jelent meg. A keskeny vonal egyre szélesebbé vált, ahogy az egyik hatalmas padlókő lassan felemelkedett, szabaddá téve az utat. Az odalentről áradó fény nem tűnt túl erősnek. – Belgarath! – zendült fel egy mély hang a nyílásból. – Yad ho, groja Ul. – Yad ho, groja Ul – felelte szertartásosan az öreg. – Veedmo, Belgarath. Mar ishum Ulgo – mondta a testetlen hang. – Mi volt ez? – kérdezte Garion zavartan. – Meghívtak minket a barlangjaikba – felelte Belgarath. – Indulhatunk?

TIZENHATODIK FEJEZET

ettarnak minden meggyőzőerejére szükség volt, hogy el tudja indítani a lovakat az ulgók barlangjaiba vezető keskeny, rosszul megvilágított, meredeken ereszkedő járaton. Az állatok szeme idegesen járt ideoda, miközben óvatosan lépkedtek a lejtős folyosón, és láthatóan összerezzentek, amikor a kő csikorogva a helyére csúszott mögöttük. A csikó olyan közel húzódott Garionhoz, hogy állandóan egymásnak ütköztek, és a fiú minden lépésnél érezte a kis állat reszketését. A folyosó végén két elfátyolozott arcú alak várt rájuk. Alacsony férfiak voltak, még Selyemnél is alacsonyabbak, de sötét köpenyük széles, izmos vállat takart. Mögöttük tágas, szabálytalan alakú, vöröses fényben derengő terem nyílt. Belgarath elindult a két ulgo felé, akik tiszteletteljes meghajlással köszöntötték a varázslót. Néhány szót váltottak egymással, majd a két férfi újra meghajolt, és az egyik a terem távolabbi végéből nyíló folyosóra mutatott. Garion megpróbálta megtalálni a vörös fény forrását, de a barlang mennyezetéről lenyúló hegyes szikláktól nem sokat látott. – Arra megyünk – mondta halkan Belgarath, és a termen keresztül elindult a folyosó felé, amit az elfátyolozott férfi mutatott neki.

174

David Eddings

– Miért takarják el az arcukat? – kérdezte suttogva Durnik. – Hogy védjék a szemüket a fénytől, amikor kinyitják a kaput. – De hiszen az épületben is majdnem teljesen sötét volt. – Csak nem egy ulgo számára. – Egyikük sem beszéli a nyelvünket? – Legalábbis nem sokan. Nem nagyon tartják a kapcsolatot a külvilággal. Siessünk, a Gorim már vár minket. A folyosó nem volt túlságosan hosszú, nemsokára egy akkora barlangba torkollott, hogy Garion a gyenge fényben képtelen volt kivenni a túlsó végét. – Mekkora ez a barlangrendszer, Belgarath? – érdeklődött a méretektől lenyűgözve Mandorallen. – Senki nem tudja. Az ulgók azóta kutatnak, hogy leköltöztek a föld alá, de még mostanában is fedeznek fel új csarnokokat és folyosókat. A kaputól a csarnokig vezető folyosó a terem felső részén, a tető közelében bukkant elő, és az egyenes fal mentén innen vezetett le egy széles, lankás palló a talajig. Garion lenézett, de a barlang padlója beleveszett a félhomályba. Megborzongott, és onnantól már nem távolodott el a fal mellől. Ereszkedés közben már hangokat is hallottak. Végtelennek tűnő távolságból egy mély férfikórus éneke szüremlett fel hozzájuk, de a szavak elmosódtak, összekeveredtek, és mintha végtelenül ismétlődtek volna a kőfalakról visszaverődő visszhangban. Miközben az utolsó visszhang is elhalt, a kórus újból rázendített; az ének furcsán diszharmonikus volt, és valami mély szomorúság áradt belőle. Az első versszak visszaverődő hangjai különös módon összevegyültek a következőével, és a kettőből olyan harmónia alakult ki, hogy Garion egész testében megborzongott tőle. A visszhangok tovább keveredtek, miközben a kórus abbahagyta az éneket, és már csak az ulgók barlangja dalolt, újra és újra megismételve az utolsó sort. – Ilyet még sosem hallottam – suttogta megilletődve Ce'Nedra Polnak. – Mások sem nagyon. A sziklák között néha napokig is kóborolnak a hangok. – Miről énekeltek? – Ult dicsőítették. Minden órában megismétlik, és a visszhangok életben tartják a dalt. Ezek a barlangok már ötezer éve éneklik ezeket a sorokat.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

175

Más hangokat is hallottak: a fának ütődő fém csendülését, halk beszélgetést az ulgók torokhangú nyelvén, valamint egy állandó, halk ciripelést, amely mintha egyszerre tucatnyi irányból érkezett volna. – Jó sokan lehetnek odalent – kémlelt át a perem fölött Barak. – Nem feltétlenül – mondta Belgarath. – A hang nagyon sokáig megmarad ezekben a barlangokban, és többszörösen is visszaverődik a falakról. – És a fény honnan érkezik? – kérdezte Durnik. – Egyetlen fáklyát sem látok. – Az ulgók porrá törnek két különféle követ. Ha összekevered a port, halványan izzani kezd. – Nem ad valami sok fényt – jegyezte meg Durnik. – Az ulgóknak nincs is rá szükségük. Csaknem fél órájukba került, amíg leértek. A falak egyhangúságát itt már folyosónyílások és kiugró galériák, párkányok törték meg. Garion megnézte az egyik ilyen nyílt folyosót; hosszú volt és félhomályos, több járat is nyílt belőle, és néhány ulgót is észrevett a távolabbi végén. A csarnok közepén egy nagy, nyugodt vizű tó terült el. Belgarath határozottan elindult felé, szemlátomást nagyon jól tudta, hová mennek. Valahonnan a víztükör közepe felől Garion halk csobbanást hallott – talán egy hal lehetett, vagy a túlpartról a vízbe dobott kavics. Az ének azóta is visszhangzott, hogy beléptek a barlangba, néhány helyen különösen hangosan, máshol pedig alig hallhatóan. Az egyik galériára vezető mellékfolyosó bejárata mellett két ulgo várt rájuk. Meghajoltak, és váltottak néhány szót Belgarath-tal. Ők is alacsonyak és széles vállúak voltak, akárcsak a bejárati teremben őrködő társaik, de nem viseltek fátylat, ezért jól látszott világos hajuk és nagy, majdnem fekete szemük. – Itt kell hagynunk a lovakat – fordult vissza Belgarath. – Lépcsőn fogunk lefelé menni. Majd az itteniek gondoskodnak róluk. A még mindig reszkető csikónak többször is el kellett mondani, hogy maradjon az anyja mellett, de végül sikerült megértenie. Garion a többiek után sietett, akik időközben eltűntek a falba vájt nyíláson keresztül. A folyosóból több helyen is apró, négyszögletes szobák nyíltak – némelyik egyértelműen valamilyen munkahelyként szolgált, mások közös helyiségek lehettek. Az ulgók elmélyülten végezték dolgukat, nem is törődtek az elhaladó idegenekkel. A fakó hajú emberek egy

176

David Eddings

része fémmel dolgozott, mások kővel, fával vagy éppen szövettel. Egy ulgo nő a kisgyerekét dajkálta. Mögöttük, a barlangcsarnokban újrakezdődött az éneklés. Elhaladtak egy szoba mellett, ahol hét ulgo ült, és dallamosan kántált valamit. – Rengeteg időt töltenek vallási kötelezettségeik teljesítésével – mondta Belgarath. – Az ulgók életében központi szerepet játszik a hit. – Unalmas lehet – dörmögte az orra alatt Barak. A folyosó meredek, kopott lépcsősorban ért véget; kezükkel a falnak támaszkodva óvatosan elindultak lefelé. – Könnyű itt eltévedni – jegyezte meg Selyem. – Már én sem tudom, milyen irányba megyünk. – Lefelé – felelte tömören Hettar. – Köszönöm. A lépcső egy másik terembe vezette őket, és ezúttal is magasan bukkantak elő a járatból, de közvetlenül előttük keskeny híd vezetett át a csarnok túlsó végébe. – Átkelünk – közölte Belgarath, és nekivágtak az enyhén ingó függőhídnak. Garion lenézett, és több száz világító nyílást pillantott meg a barlang falában. Semmi szimmetriát nem fedezett föl az elrendezésükben, látszólag teljesen véletlenszerűen vájták őket a falakba. – Nagyon sokan élhetnek itt – mondta a nagyapjának. Az öreg bólintott. – Ez a csarnok az otthona az egyik legnagyobb ulgo törzsnek. Az Ult dicsőítő ősi ének első, diszharmonikus sorai szüremlettek fel hozzájuk, miközben megközelítették a híd másik végét. – Örülnék, ha valami mást énekelnének – jegyezte meg mogorván Barak. – Ez már kezd az idegeimre menni. – Majd megemlítem az első ulgónak, akivel találkozunk – vigyorgott Selyem. – Biztos vagyok benne, hogy a kedvedért örömmel váltanak át valami másra. – Nagyon vicces. – Valószínűleg eszükbe sem jut, hogy az énekük nem mindenkinek tetszik. – Gondolod? – kérdezte epésen az óriás. – Elvégre még csak ötezer éve ismételgetik. – Elég lesz, Selyem – állította le Pol a kis embert.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

177

– Ahogy kívánja, drága hölgyem – hajtott fejet gúnyosan a drasniai. A túloldalon beléptek egy újabb folyosóba, és azt követték, amíg el nem értek egy elágazásig. Belgarath határozottan balra fordult. – Biztos vagy benne? – kérdezte Selyem. – Lehet, hogy tévedek, de az az érzésem, mintha körbe mennénk. – Azt is tesszük. – És, gondolom, nem akarod megmagyarázni az okát. – Van egy barlang, amit nem akarunk érinteni, ezért meg kell kerülnünk. – Miért? – Mert instabil. A legkisebb hangra is beszakadhat a teteje. – Ó. – Ez gyakori veszély idelent. – Inkább ne részletezd, öreg barátom! – Selyem idegesen vizsgálta a mennyezetet. A kis ember sokkal többet beszélt, mint általában, és Garion nyomott hangulata miatt, amit az őket körülvevő rengeteg szikla idézett elő, belelátott a drasniai fejébe. Vannak, akik nem viselik túl jól a bezártságot, és a jelek szerint Selyem is ezek közé tartozott. Garion felnézett, és ő is úgy érezte, mintha a hegy teljes súlyával ránehezedne. Nem Selyem volt az egyetlen, aki kényelmetlenül érezte magát ekkora sziklatömeggel a fejük felett. A folyosó egy nagyobb terembe vezetett, melynek közepén kristálytiszta vizű tó terült el. A tó nagyon sekély volt, az alját fehér kőtörmelék borította. Közepén apró sziget emelkedett ki a vízből, és rajta ugyanolyan piramis alakú épület állt, mint amilyeneket odafent, Prolgu szellemvárosában láttak. A házat kőoszlopok gyűrűje vette körül, és a fehér kőből több helyen is ülőhelyeket alakítottak ki. A barlang tíz méter magas mennyezetéről hosszú láncokon halványan izzó kristálygömbök lógtak, és bár nem árasztottak magukból túlzottan erős fényt, a teremben még így is világosabb volt, mint a folyosón. A szigetre fehérmárvány-lapokból álló átjáró vezetett, és a túloldalon egy nagyon öregnek látszó férfi figyelte a csapat közeledését. – Yad bo, Belgarath – szólt át a vízen. – Groja Ul. – Gorim – felelte a varázsló szertartásos meghajlással. – Yad bo, groja Ul. Átvezette őket a márványúton a tó közepén elterülő szigetre, és melegen kezet rázott az öregemberrel, miközben az ulgók torokhangú nyelvén beszélt hozzá.

178

David Eddings

Az ulgók Gorimja nagyon idősnek tűnt. Hosszú haja és szakálla ugyanolyan fehér volt, mint egyszerű köpenye. Egyfajta jámbor tisztaságot árasztott magából, amire Garion rögtön felfigyelt, és azonnal tudta – hogy honnan, arra megint csak képtelen volt rájönni –, hogy egy szent ember áll előtte... talán a világ legszentebb embere. A Gorim kedvesen kinyújtotta a karját Pol felé, és a nő szeretetteljesen átölelte az öregembert. – Yad ho, groja Ul – suttogta a rituális üdvözlés szavait. – Útitársaim nem beszélik a nyelveteket, öreg barátom – mondta Belgarath a Gorimnak. – Nem lenne sértő számodra, ha a külvilág nyelvén beszélgetnénk? – Természetesen nem, Belgarath – felelte az aggastyán. – Ul mindig azt mondja nekünk, nagyon fontos, hogy az emberek megértsék egymást. Gyertek, odabent ennivaló és ital vár titeket. – Ahogy az öreg sorban végignézett rajtuk, Garion észrevette, hogy a többi ulgótól eltérően az ő szeme lilába hajló kék volt. Aztán a Gorim megfordult, és a piramis alakú épület ajtajához vezette őket. – A gyermek megszületett már? – kérdezte Belgarath, amikor beléptek a masszív kőajtón. A Gorim felsóhajtott. – Nem, Belgarath, még nem, és már nagyon fáradt vagyok. Minden születésnél él a remény, de a gyermekek szeme néhány nap után besötétedik. Úgy tűnik, Ulnak még tervei vannak velem. – Ne add fel a reményt! – vigasztalta a varázsló. – Eljön a gyermek, amikor Ul úgy látja jónak. – Nekem is ezt mondta – sóhajtott ismét a Gorim. – A törzsek azonban egyre nyugtalanabbak, és a távolabbi barlangokban egyre gyakoribbak a civakodások, veszekedések. A fanatikusok egyre merészebben lépnek fel a többiekkel szemben, ijesztő szektákról és eltévelyedésekről szólnak a hírek. Az ulgóknak új Gorimra van szükségük. Több mint háromszáz évvel túlléptem az időmet. – Ulnak még tervet vannak veled – ismételte meg az aggastyán szavait Belgarath. – Az ő útjai láthatatlanok számunkra, és még az időt is más szemmel nézi. A helyiség négyszögletes volt, de a befelé dőlő falak az ulgo építészet jellegzetességeit hordozták. A szoba egyik végében kőasztal állt, mellette alacsony padokkal, rajta gyümölcsökkel teli tálakkal. A tálak között magas korsók és kerek kristálykupák álltak.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

179

– Azt hallottam, a tél idén nagyon korán jött el a hegyeink közé – mondta a Gorim. – Az ital majd segít felmelegíteni átfagyott tagjaitokat. – Valóban hideg van odakint – ismerte el Belgarath. Helyet foglaltak a padokon, és falatozni kezdtek. A gyümölcs vad volt és erős ízű, a kancsókban lévő tiszta folyadék pedig tüzes, és az elfogyasztása után azonnal kellemes melegség terjedt szét a gyomrukban. – Bocsássatok meg szokásainkért, melyek egy része talán különösnek tűnhet számotokra! – mondta a Gorim, akinek feltűnt, hogy Barak és Hettar nem túl nagy lelkesedéssel nyúl a gyümölcsök után. – A mi népünk szorosan kötődik a hagyományokhoz. Az étkezéseinket minden alkalommal gyümölccsel kezdjük, felidézve azokat a szűkös éveket, amikor Ult keresve vándoroltunk a pusztában. A húsnak is megvan a maga ideje. – Hol szereznek ilyen ételeket ezekben a barlangokban, szentatyám? – kérdezte tisztelettudóan Selyem. – A gyűjtögetőink éjjelenként elhagyják a barlangokat – felelte a Gorim. – Azt mondják, a magukkal hozott gyümölcsök és magok vadon teremnek a hegyek között, de szerintem jó ideje folytatnak földművelést a termékenyebb völgyekben. A húsról is azt mondják, hogy elejtett vadállatoké, de ez irányban is vannak kételyeim. – Elmosolyodott. – Elnézem nekik ezeket az apró hazugságokat. Talán a Gorim kedvességétől felbátorodva Durnik feltette azt a kérdést, amelyik attól a pillanattól kezdve foglalkoztatta, hogy beléptek a hegycsúcson épült városba. – Bocsásson meg, kegyelmes uram, de miért építenek mindent ferdére? Úgy értem, semmi sem merőleges, minden fal dől valamerre. – Az hiszem, a súly és a megtámasztás lehet az oka – felelte a Gorim. – Egy idő után minden fal eldől, de mivel egymás felé kellene dőlniük, egy ujjnyit sem mozdulnak. Ráadásul a formájuk így azokra a sátrakra emlékeztet minket, amelyekben hosszú vándorlásunk idején éltünk. Durnik elgondolkodva ráncolta össze a homlokát, megpróbálta megemészteni az idegen elképzelést. – És neked sikerült már visszaszerezned Aldur Gömbjét? – érdeklődött elkomorodva a Gorim. – Még nem – csóválta a fejét Belgarath. – Egészen Nyissáig üldöztük Zedart, de amikor átkelt a határon Cthol Murgosba, Ctuchik már

180

David Eddings

várt rá, és elvette tőle a gömböt. Most nála van az ereklye, Rak Ctholban. – És Zedar? – Sikerült megszöknie, és elvitte Torak testét a malloreai Cthol Mishrakba, nehogy Ctuchik fel tudja ébreszteni a Gömb segítségével. – Akkor tehát Rak Ctholba kell menned. Belgarath bólintott. Közben egy ulgo szolgáló behozott egy hatalmas darab, gőzölgő sültet, letette az asztalra, majd mély meghajlással távozott. – És rájöttetek már, hogyan sikerült Zedarnak sérülés nélkül megkaparintania a Gömböt? – kérdezősködött tovább a Gorim. – Egy ártatlan gyermek segítségével – válaszolta Pol. – Ah! – Az öreg töprengve simogatta hosszú szakállát. – A prófécia nem azt mondja: „És a gyermek kiszolgáltattatik a születés jogán Kiválasztottnak"? – De igen. – És hol van most a gyermek? – Ha jól sejtem, Ctuchik magával vitte Rak Ctholba. – Megtámadod Rak Ctholt? – Ahhoz az erődhöz több év, és egy egész hadsereg kellene. De van másik út is. A Darin Kódex egyik fejezete barlangokat említ Rak Cthol alatt. – Ismerem azt a fejezetet, Belgarath. Nagyon homályos. Ettől persze még lehet igaz, amit ír, de mi van, ha nem az? – A Mrin Kódex is megerősíti. – Belgarath szinte mentegetőzött. – A Mrin Kódex még rosszabb, öreg barátom. Az a könyv annyira homályos, hogy szinte teljesen értelmezhetetlen. – Valamiért az az érzésem, hogy ha egyszer ennek az egésznek vége lesz, és visszatekintünk az eseményekre, rá fogunk jönni, hogy az összes változat közül a Mrin Kódex volt a legpontosabb. De van más forrásom is. Abban az időben, amikor a murgosiak Rak Ctholt építették, egy sendar rabszolga megszökött tőlük, és sikerült visszajutnia nyugatra. Amikor rátaláltak, félrebeszélt, de a halála előtt még megemlítette a város alatti barlangokat. Ezenkívül Anheg, a cherekek királya megtalálta Torak Könyvének egy másolatát, amely tartalmazza egy nagyon ősi grolim prófécia egy töredékét: „Őrizzétek jól a templomot alulról s felülről egyaránt, mert Cthrag Yaska ellenségeket hív az ég magasából vagy a föld mélyéből, hogy ismét lerombolja." – Ez még homályosabb – vitatkozott a Gorim.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

181

– A grolim próféciák általában azok, de csak arra hagyatkozhatunk, amink van. Ha elutasítom a Rak Cthol alatti barlangok létezésének gondolatát, akkor kénytelen leszek ostrom alá venni az erődöt. Ehhez viszont szükségem volna a Nyugat összes seregére, Ctuchik pedig az angarak hadakat rendelné a város védelmére. Minden út egy végső csata felé visz minket, de szeretném én kiválasztani a helyet és az időpontot – és megmondom őszintén, én nem Murgos köves pusztáira gondoltam. – Hová akarsz kilyukadni? – Szükségem van egy látóra, aki segít megtalálni a barlangokat, és azon keresztül elvezet engem a városba. A Gorim a fejét rázta. – Lehetetlent kérsz tőlem, Belgarath. A látók mind fanatikus hívők. Soha nem fogod rávenni őket, hogy hagyják el a Prolgu alatti szent barlangokat. Különösen nem most. Minden ulgo a gyermek érkezését várja, és minden fanatikus meg van róla győződve, hogy ő lesz az, aki felfedezi a gyermeket, és bemutatja a törzseknek. Egyiket sem utasíthatom, hogy csatlakozzon hozzád. A látók szent emberek, nincs felettük befolyásom. – Talán mégsem lesz annyira nehéz, mint hiszed. – Belgarath eltolta maga elől a tálat, és a kupája után nyúlt. – A látót, akire szükségem volna, Relgnek hívják. – Relg? Ő a legrosszabb mind közül. Maga köré gyűjtötte a híveit, és valamelyik távoli barlangban minden nap órákig prédikál nekik. Azt hiszi, ő a legfontosabb ember Ulgóban. Soha nem fogod rávenni, hogy elhagyja a barlangokat. – Nem hinném, hogy meg kellene győznöm, Gorim. Nem én vagyok az egyetlen, aki kiválasztotta Relget. A döntés már jóval az én világra jöttöm előtt megszületett. Hívasd csak ide! – Ha akarod... – A Gorim szemlátomást kételkedett. – De nem hiszem, hogy jönni fog. – Jönni fog – jelentette ki magabiztosan Pol. – Ő sem tudja, miért, de idejön. Azután pedig velünk tart. Ugyanaz a hatalom, amelyik ideirányított minket, őt is vezérelni fogja. Nincs más választása, mint ahogy nekünk sem volt.

TIZENHETEDIK FEJEZET

nnyira unalmas volt az egész. A hegyekben a hó és a fagy teljesen elzsibbasztotta Ce'Nedrát, a barlangok melege pedig álmosítóan hatott rá. Belgarath és a fonnyadt, öreg Gorim végtelennek tetsző beszélgetése az alvás szélére sodorta a lányt. A különös ének újból elkezdődött, folyamatosan visszhangzott a barlangokban, és ez sem segített az ébren maradásban. Csak az egész életében belé sulykolt udvari etikett mentette meg attól, hogy az asztalra boruljon. Az egész utazás hátborzongató volt a hercegnő számára. Tol Honeth városában mindig meleg volt, és nem szokott hozzá a hideg időjáráshoz. Kezdte azt hinni, hogy már soha többé nem fog átmelegedni a lába. Ráadásul egy olyan világot fedezett fel, amely tele volt veszéllyel, félelemmel és kellemetlen meglepetésekkel. A Tol Honeth-i császári palotában apja, a császár korlátlan hatalma megóvta őt mindenfajta veszedelemtől, most viszont nagyon sebezhetőnek érezte magát. Egy ritka őszinte pillanatában elismerte, hogy a Garion irányában tanúsított rosszindulatú viselkedése főként ebből a félelmetesen új, bizonytalan állapotából fakad. Ellopták tőle az ő biztonságos, elkényeztetett világát, ezért most védtelennek érezte magát, és nagyon félt.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

183

Szegény Garion, gondolta. Pedig olyan kedves fiú. Egy kicsit szégyellte magát, amiért ő az egyik, akinek szenvednie kell az ő rossz modora miatt. Megígérte magának, hogy nemsokára – minél előbb – leül vele beszélgetni, és mindent elmond neki. Értelmes fiú, biztosan meg fogja érteni. És a köztük lévő szakadék is azonnal összezárul. Garion egyszer ránézett, amikor megérezte magán a lány tekintetét, de aztán hangsúlyos közömbösséggel el is fordította a fejét. Ce'Nedra tekintete megkeményedett. Hogy merészeli? Gondolatban feljegyezte magának az esetet, és hozzáadta a fiú hibáinak egyre bővülő listájához. A madárcsontú Grolim elküldte az egyik furcsa, csendes ulgo szolgálót, hogy hozza ide azt az embert, akiről eddig beszélgettek Belgarath-tal és Polgara úrnővel, azután sokkal hétköznapibb témákra terelődött a szó. – Gond nélkül át tudtatok kelni a hegyeken? – kérdezte az öregember. – Volt néhány érdekes találkozásunk – felelte Trellheim vörös szakállú grófja. Ce'Nedra úgy vélte, ez az események erős szépítése. – De hála Ulnak, épségben ideértetek – jelentette ki ájtatosan a Grolim. – Miféle szörnyetegek kószálnak odakint az évnek ebben a szakában? Évek óta nem jártam a külvilágban, de emlékeim szerint a legtöbbjük visszahúzódik a barlangjába a havazás kezdetekor. – Hrulginok, szentatyám – tájékoztatta Mandorallen báró vendéglátójukat –, és néhány algroth. Meg volt egy eldrak is. – Az eldrak gondokat okozott – tette hozzá szárazon Selyem. – Értem. Szerencsére nincs túl sok belőlük. Félelmetes szörnyetegek. – Észrevettük. – Melyik volt az? – Grul – felelte Belgarath. – Régebben már találkoztam vele, és úgy tűnt, még mindig ápolja a sérelmeit. Igazán sajnálom, de meg kellett ölnünk. Nem volt más megoldás. – Ó – sóhajtott a Gorim, és mintha fájdalom rezgett volna a hangjában. – Szegény Grul. – Ami engem illet, nem hiányolom ennyire – mondta Barak. – Nem szeretnék akadékoskodónak tűnni, szentatyám, de nem lenne jobb kiirtani a veszélyesebb szörnyetegeket a hegységben? – Ők is Ul gyermekei, akárcsak mi – csóválta a fejét az öreg.

184

David Eddings

– De ha nem lennének, az ulgók visszaköltözhetnének a felszínre – mutatott rá a cherek. A Gorim erre elmosolyodott. – Nem. Az ulgók most már soha nem hagyják el a barlangokat. Ötezer éve költöztünk le ide, és ez idő alatt megváltoztunk. A szemünk már nem viseli el a napfényt. A fenti szörnyetegek itt nem érhetnek el minket, de a jelenlétük távol tartja a betolakodókat Ulgótól. Nem barátkozunk könnyen idegenekkel, ezért talán így a legjobb. A Gorim leült a keskeny kőasztalhoz, pontosan Ce'Nedrával szemben; a szörnyek kérdése láthatóan fájdalmasan érintette. Ránézett a lányra, aztán óvatosan kinyújtotta vékony kezét, ujjai közé fogta a hercegnő apró állát, és megemelte a fejét, hogy ráessen az asztal fölé függesztett kristálygömbök fénye. – Nem minden ismeretlen lény szörnyeteg – mondta halkan. – Lilás szeméből nyugalom és határtalan bölcsesség sugárzott. – Nézzétek meg ennek a driádnak a gyönyörűségét. Ce'Nedra egy kicsit meglepődött – nem az érintéstől, hiszen amióta csak az eszét tudta, az idősebb férfiak mindig így reagáltak virágzóan szép arcára, hanem inkább attól, hogy az öregember egyből rájött nem emberi származására. – Mondd csak, gyermekem, a driádok tisztelik még Ult? A lányt váratlanul érte a kérdés. – Én... én sajnálom, szentatyám – hebegte. – Egészen mostanáig nem is nagyon hallottam Ul istenről. A tanítóink nagyon keveset tudnak az ulgók népéről és istenükről. – A hercegnő tolnedrai neveltetést kapott – magyarázta Polgara. – Ő Borune. Biztosan hallottál te is a Borune-ház és a driádok közötti kapcsolatról. Tolnedraiként az ő vallási kötelezettségei Nedra felé irányulnak. – Nem rossz isten – bólintott a Gorim. – Az én ízlésemnek talán egy kicsit mogorva, de kétségtelenül jó választás. És a driádok emlékeznek még saját istenükre? Belgarath zavartan köhécselt. – Attól tanok, nem. Nagyon távolra sodródtak, és az évezredek mindent kitöröltek belőlük, amit Ulról tudtak. De ők egyébként is szeleburdi népek, nem sokat adnak a vallási kötöttségekre. A Gorim elszomorodott. – És most milyen istent szolgálnak?

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

185

– Semmilyet – árulta el vonakodva Belgarath. – Van néhány szent ligetük... egy-két durva bálvány, valamelyik nagy tiszteletnek örvendő fa gyökeréből kifaragva. Ennyi az egész. Valójában nincs pontosan meghatározható vallásuk. Ce'Nedra a beszélgetést némileg sértőnek találta. Kivárta a megfelelő pillanatot, kihúzta magát, és kedves mosolyt villantott az öreg Gorimra. Pontosan tudta, hogyan kell elbűvölnie egy idős embert. Az apján hosszú évekig gyakorolta a módszert. – Tisztában vagyok neveltetésem hiányosságaival, szentatyám – hazudta folyékonyan. – Mivel a titokzatos Ul a driádok örökös istene, ismernem kellene őt Remélem, egy napon lesz majd alkalmam többet is megtudni róla. Bár tudom, nem vagyok méltó rá, az is megtörténhet, hogy én leszek a nővéreim és a valódi istenük közötti kapcsolat megújítója. Remek kis beszéd volt, és Ce'Nedra nagyon nagy büszkeséget érzett. Azonban legnagyobb meglepetésére a Gorim mintha ügyet sem vetett volna mondandójára, hagyta elsuhanni a füle mellett a szavait. – Mondd meg a nővéreidnek, hogy hitünk magját Az Ulgók Könyvében lelik meg – mondta komolyan. – Az Ulgók Könyve – ismételte a lány. – Ezt megjegyzem. Amint visszatérek Tol Honeth-be, szerzek egy példányt belőle, és személyesen viszem a Driádok Erdejébe. – Azt hitte, ezzel sikerül leszerelnie az öreget. – Attól tanok, hogy a Tol Honeth-ben található másolatok túlságosan eltérnek az eredetitől – mondta a Gorim. – Népem nyelvét az idegenek nehezen értik meg, ezért a fordítások nagyon pontatlanok. – Ce'Nedra ebben a pillanatban kezdte úgy érezni, hogy már unja a témán rágódó vénembert. – Mint a szent iratok esetében oly gyakran, a mi legszentebb könyvünk is szorosan kötődik a történelmünkhöz. Az istenek bölcsessége oly hatalmas, hogy utasításaikat a történetek sorai közt rejtik el. Elménk felderül ezek olvastán, az istenek üzenetei pedig belénk plántálódnak. Nem is tudunk róla, de egyszerre szórakozunk és tanulunk. Ce'Nedra előtt nem volt ismeretlen az elmélet. Jeebers mester, a tanítója hosszú, unalmas felolvasásokat tartott róla. Elkeseredett igyekezettel próbált kitalálni valamit, amivel elegánsan témát válthatna.

186

David Eddings

– A történetünk nagyon ősi – folytatta zavartalanul a Gorim. – Szeretnéd hallani? A saját ravaszságának csapdájába esett Ce'Nedra nem tehetett mást, csak bólintott. És a Gorim belekezdett: – „Az idők kezdetén amikor a hét isten kialakította a világot a sötétségből, a mennyek csendjében élt egy Ul nevű szellem." A hercegnő rémülten ismerte fel, hogy vendéglátójuk a teljes könyvet fel akarja neki idézni. Néhány pillanatnyi bosszúság után azonban elkezdett ráérezni a történet bonyolult kifinomultságára. Az első Gorim látogatása a mai Prolgu helyén megjelenő szellemnél sokkal jobban lekötötte a figyelmét, mint azt hajlandó lett volna elismerni. Miféle ember merészelne ilyen vádakkal illetni egy istent? Miközben a történetre figyelt, a szeme sarkából apró villanást vett észre. Odanézett és látta, hogy a ház falát alkotó szikla mélyéről halvány izzás árad. Ez a fény azonban nem is hasonlított a mennyezetről lógó kristálygömbök derengéséhez. – A Gorim szíve ekkor megörült – folytatta a történetet az öreg –, és Prolgunak nevezte el a helyet, ahol mindez megtörtént vele, és ez lett az ulgók szent városa. Azután elhagyta Prolgut, és visszatért... – Ya! Garach tek, Gorim! – A szavak az ulgók torokhangú, vicsorgásra hasonlító nyelvén hangzottak el, és a durva hang, mely kiejtette őket, telve volt haraggal és ingerültséggel. Ce'Nedra szemügyre vette a betolakodót. A többi ulgóhoz hasonlóan ő is alacsony volt, de a karján és vállán feszülő izomkötegektől szinte már torznak tűnt. Színtelen, gubancos haja ápolatlanul lógott a szemébe. Csuklyával ellátott, sárral szennyezett bőrzubbonyt viselt, nagy, fekete szemében a megszállottság tüze izzott. Mögötte tucatnyi, vagy még több ulgosi tülekedett, arcukon a jogos felháborodottság kifejezésével. A bőrruhás fanatikus tovább folytatta torokhangú kirohanását. A Gorim merev arccal, türelmesen hallgatta az ajtóban álló férfi szóáradatát. Végül, amikor a fanatikus egy levegővételnyi szünetet tartott, az öregember Belgarath-hoz fordult. – Most már érted, mire gondoltam? Lehetetlen lesz meggyőzni.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

187

– Egyébként is, mi hasznát vehetnénk? – kérdezte Barak, akit szemmel láthatóan zavart a jövevény viselkedése. – Még a civilizált beszédet sem érti. Relg a cherekre nézett. – Beszélem a nyelved, idegen – mondta megvetően –, de nem szívesen szentségtelenítem meg barlangjainkat üres fecsegessél. – Visszafordult a Gorimhoz. – Ki adott rá engedélyt, hogy hitetlen idegeneknek idézd a Szent Könyv sorait? – förmedt rá az öregre. A Gorim szelíd tekintete megkeményedett. – Elég ebből, Relg – mondta határozottan. – Hogy mit hordasz össze ezeknek a könnyen rászedhető szerencsétleneknek a távoli barlangokban, az egyedül a te dolgod, amit viszont az én házamban beszélsz, az az enyém. Akármit is gondolsz, még mindig én vagyok az ulgók Gorimja, és nem tartozom neked válaszadással. – A Relg válla felett döbbenten figyelő követőkre nézett. – Ez nem nyilvános meghallgatás. Téged kérettelek ide, nem a híveidet. Küldd el őket! – Azért jöttek, hogy biztosan ne essék bántódásom – felelte kimérten Relg. – Elmondom nekik az igazságot rólad, és a hatalommal rendelkező emberek rendszerint félnek az igazságtól. – Relg – mondta jeges hangon a Gorim –, szerintem fogalmad sincs róla, mennyire hidegen hagy mindaz, amit rólam beszélsz. Elküldöd őket, vagy inkább én tegyem? – Neked nem engedelmeskednek – horkantott a fanatikus. – Én vagyok a vezetőjük. A Gorim összevonta a szemöldökét, felállt, és az ulgók nyelvén beszélni kezdett Relg követőihez. Ce'Nedra nem értette a szavakat, de nem is igazán volt rá szüksége. Azonnal felismerte a hatalom megnyilvánulását, és egy kicsit meg is lepődött, milyen természetes teljességgel használja tekintélyét a szelíd öregember. Még saját apja sem mert volna ilyen hangnemben beszélni. A Relg mögött összegyűlt emberek idegesen néztek össze, majd rémülten hátrálni kezdtek. A Gorim egy utolsó parancsot vakkantott, mire a fanatikus hívei megfordultak, és szinte pánikszerű igyekezettel távoztak a ház közeléből. Relg dühösen nézett utánuk, és egy pillanatra úgy tűnt, megpróbálja visszahívni őket, de aztán meggondolta magát. – Túl messzire mentél, Gorim! – mondta vádlón. – Ezt a hatalmat nem használhatod világi ügyekben!

188

David Eddings

– Ez a hatalom az enyém, Relg – felelte az öreg. – És én döntöm el, mikor van szükség a használatára. Te úgy döntöttél, a hit terén szállsz szembe velem, ezért emlékeztetnem kellett téged és a követőidet, ki vagyok valójában. – Miért hívtál ide? – kérdezte dölyfösen Relg. – Ezeknek a szentségtelen idegeneknek a jelenléte beszennyezi tisztaságomat. – A szolgálataidra van szükségem, Relg. Ezek az idegenek harcba indulnak ősi ellenségünk ellen, aki mindenki másnál nagyobb átkot hordoz. A világ sorsa függ küldetésük sikerétől, és a segítségedet kérik. – Mit törődöm én a világgal! – Relg hangjából szinte csöpögött a megvetés. – És mit törődjem a megcsonkított Torakkal? Ul kezében teljes biztonságban vagyok. Neki itt van rám szüksége, és nem fogom elhagyni a szent barlangokat, hogy szörnyetegek és hitetlenek kétes társaságában kockáztassam lelkem beszennyeződését. – Az egész világ be fog szennyeződni, ha Torak uralmat szerez felette – mutatott rá Belgarath. – Márpedig ha kudarcot vallunk, igenis Torak lesz a világ királya. – Ulgóban nem fog uralkodni! – vágott vissza Relg. – Milyen keveset tudsz róla – mormolta Polgara. – Akkor sem hagyom el a barlangokat – makacskodott a fanatikus. – A gyermek eljövetelének napja már közel van, és az én sorsom bemutatni őt egész Ulgónak, valamint nevelni és tanítani, amíg készen nem áll rá, hogy Gorimmá váljon. – Ez érdekes – jegyezte meg szárazon a Gorim. – És ki volt az, aki kiválasztott téged erre feladatra? – Ul beszélt hozzám – jelentette ki fölényesen Relg. – Különös. Ul hangját az összes barlang hosszan visszhangozza. Minden ulgónak hallania kellett volna. – A szívemben szólt hozzám. – Nahát, ez igazán különös tőle – mondta nyájasan az öreg. – Ez most mind nem lényeges – vágott közbe durván Belgarath. – Jobban szeretném, ha önként tartanál velünk, Relg; de akarod vagy sem, végül velünk fogsz tartani. Egy mindannyiunknál nagyobb hatalom akarja így. Ellenállhatsz és vitatkozhatsz, ha akarsz, de amikor elhagyjuk ezt a helyet, te is velünk leszel. – Soha! – hördült fel Relg. – Itt maradok Ul szolgálatában, és a gyermekében, akiből egy napon az ulgók Gorimja válik! És ha kényszeríteni akarsz, a híveim mellém állnak!

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

189

– Miért van szükségünk erre a vakondra, Belgarath? – kérdezte Barak. – Csak zavarna minket az úton. Már megfigyeltem, hogy azok az emberek, akik egész életükben csak saját magukat dicsőítik, általában borzalmas útitársak. Mit tud ez, amit én nem? Relg lekicsinylően nézett a vörös szakállú óriásra. – A nagyszájú nagy embereknek ritkán van nagy eszük – mondta. – Figyelj jól, te szőrös barbár! – Odalépett a helyiség befelé dőlő falához. – Képes vagy erre? – kérdezte, és lassan belenyomta a kezét a sziklába. Mintha csak vízbe nyúlt volna. Selyem elismerően füttyentett, és gyorsan a fanatikus mellé lépett. Amikor Relg kihúzta a kezét, a drasniai megtapogatta a falat. – Ezt hogy csináltad? – kérdezte a követ kapargatva. Relg éles, gúnyos nevetéssel fordított hátat neki. – Ez az a képesség, amelyik miatt nagy hasznát tudnánk venni, Selyem – magyarázta Belgarath. – Relg látó. Képes megtalálni a föld alatti üregeket, tehát rábukkanhat a Rak Cthol alatti barlangokra is. Ha szükséges, akár a szilárd kőfalon is átsétál. – Hogyan képes erre élő ember? – Selyem még mindig azt a pontot bámulta a falon, ahol a fanatikus bedugta a kezét. – Az anyag természetével van kapcsolatban – felelte a varázsló. – Amit mi szilárdnak látunk, az valójában nem is áthatolhatatlan. – Valami vagy szilárd, vagy nem – jelentette ki Selyem makacsul. – A szilárdság csak illúzió. Relg saját testének apró részecskéivel be tud hatolni a sziklát alkotó részecskék közötti térbe. – Erre te is képes vagy? – kérdezte Selyem kételkedve. Belgarath megvonta a vállát. – Nem tudom. Sosem volt alkalmam kipróbálni. Relg azonban kiszagolja a barlangokat, és egyenesen oda tud vezetni minket. Valószínűleg ő maga sem tudja, mi módon képes rá. – A szentség – mordult fel arrogánsan Relg. – Talán – mosolygott türelmesen a varázsló. – A barlangok szentsége szólít magához, mivel engem minden szent dolog vonz – folytatta gőgösen a fanatikus. – Ha elhagynám Ulgo barlangjait, azzal eltávolodnék a szentségtől, és elindulnék a fertő útján. – Értjük – bólogatott Belgarath. A sziklafalban izzó fény, amit Ce'Nedra már korábban észrevett, élesebb lett, és lüktetni kezdett, és a hercegnő mintha valami bizonytalan körvonalú alakot vélt volna felfedezni a kő mélyén. Az-

190

David Eddings

tán, mintha a szikla csak levegőből volna, az alak határozott formát öltött és kilépett a falból. Az első pillanatban csak egy egyszerű, szakállas-köpenyes, a Gorimra hasonlító öregembernek látszott, bár sokkal erősebb testalkatú volt, mint vendéglátójuk. Aztán a lány hirtelen rádöbbent, hogy ez a valami nem csak egy közönséges ember. Megilletődött borzongással vette tudomásul, hogy egy isteni jelenlét áll előtte. Relg tátott szájjal bámulta a szakállas alakot, majd vadul reszketni kezdett. Ijedt kiáltással borult a földre. A jövevény nyugodtan nézte a reszkető fanatikust. – Kelj föl, Relg! – Halk hangjában az örökkévalóság lágysága visszhangzott, és a kinti barlangok többszörösen visszaverték szavait. – Kelj föl, Relg, és szolgáld istened!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

e'Nedra kitűnő neveltetést kapott. Az alapos képzésnek köszönhetően ösztönösen tisztában volt az etikett minden apró részletével, és tökéletesen beleivódott, hogyan kell viselkednie egy király vagy más uralkodó jelenlétében, de egy isten mellett csak döbbenetet és félelmet érzett. Esetlennek és félszegnek érezte magát, akár egy egyszerű, tanyasi kislány. Folyamatosan reszketett, és a leghalványabb elképzelése sem volt arról, mit kellene tennie. Ul még mindig Relg félelemmel vegyes tiszteletet tükröző arcát nézte. – Elméd elferdítette a szavakat, melyeket sugalltam neked, fiam – mondta komoran az isten. – Úgy alakítottad őket, hogy az én akaratom helyett saját kényelmedet szolgálják. Relg megtört tekintettel fintorodott el. – Azt mondtam, a gyermek, akiből a Gorim lesz, rajtad keresztül jut el Ulgóba – folytatta Ul. – Ezért készülj fel a nevelésére és gondozására. Azt is elmondtam neked, hogy miért? Említettem okokat? Relg egyre jobban reszketett. – Kértelek rá, hogy szíts zendülést? Vagy hogy lázítsd fel az ulgókat a Gorim ellen, akit én választottam ki népem vezetésére?

192

David Eddings

Relg összeomlott. – Bocsáss meg nekem, istenem! – könyörgött a padlóra borulva. – Kelj föl, Relg! – parancsolt rá szigorúan az isten. – Nem vagyok megelégedve veled, hódolatod pedig sértő számomra, mert szíved telve van büszkeséggel. Az akaratomra formállak vagy megtörlek, fiam. Kiirtom belőled az önmagad iránt érzett imádatot. Csak akkor leszel méltó a feladatra, amit kijelöltem számodra. Relg bizonytalanul imbolyogva, bűntudatos arccal állt fel. – Ó, istenem... – hebegte. – Halld szavam, Relg, és engedelmeskedj! Megparancsolom, hogy csatlakozz Belgarath-hoz, Aldur beavatottjához, és adj meg neki minden segítséget, mi hatalmadban áll. Úgy engedelmeskedj neki, mintha az én hangom szólna hozzád! Megértetted? – Igen, istenem – felelte engedelmesen a látó. – És engedelmeskedsz? – Úgy teszek, ahogy parancsolod, istenem. Még ha az életembe kerül is. – Az életedet nem kell feláldoznod, Relg. Még szükségem lesz rád itt. Jutalmad nagyobb lesz, mint amiről álmodni mernél. Relg alázatosan meghajolt. Az isten ezután a Gorimhoz fordult. – Légy türelemmel még egy kis ideig, fiam, bár tudom, az évek egyre nagyobb súllyal nehezednek válladra. Nemsokára leveszem rólad a terhet. Tudd, hogy meg vagyok elégedve munkáddal! A Gorim némán fejet hajtott. – Belgarath – köszöntötte Ul a varázslót –, figyeltelek téged s ténykedésedet, és osztozom mestered irántad érzett büszkeségében. A prófécia rajtad és lányodon, Polgarán keresztül afelé a pillanat felé halad, melyre mindannyian várunk. Belgarath is meghajolt. – Hosszú idő telt el, uram – felelte –, s az út tele volt kanyarokkal és fordulókkal, melyeket az elején egyikünk sem látott. – Igaz. Időnként mindannyian meglepődtünk. Aldur ajándéka birtokában van már örökségének? – Még nem teljesen, uram – felelte Polgara komoran. – Azonban már megérintette a peremét, és amit eddig mutatott, az alapján úgy vélem, reménykedhetünk a sikerben.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

193

– Üdv néked, Belgarion – mondta Ul a meglepett fiatalembernek. – Fogadd áldásomat és tudd, hogy amikor fontos küldetésed elkezdődik, Aldurral együtt veled leszünk! Garion meghajolt – Ce'Nedra szerint meglehetősen esetlenül. A lány elhatározta, hogy valamikor a közeljövőben – lehetőleg minél előbb – megtanítja néhány fontosabb viselkedés formára. Persze született makacssága miatt bizonyára ellenkezni fog, de tudta, hogy ha elég sokáig nyaggatja, akkor végül beadja a derekát. Elvégre később még nagy hasznát veheti a tanultaknak. Ul még mindig Gariont nézte, de mintha megváltozott volna az arckifejezése. Ce'Nedrának az az érzése támadt, hogy az isten némán kommunikál egy másik jelenléttel – valamivel, ami részét képezte Garionnak, de mégis független volt tőle. Ul bólintott, majd a hercegnő felé fordult. – Csak egy gyermek – jegyezte meg Polgarának. – Megfelelő korban van, uram – felelte a nő. – A driádok kis termetűek. Ul kedvesen a lányra mosolygott, és Ce'Nedrát körbeölelte ennek a mosolynak a melegsége. – Olyan, mint egy virág, nem igaz? – De még van néhány tövise, uram -– jegyezte meg szárazon Belgarath. – És kissé tüskés a természete. – Annál jobban meg kell becsülnünk, Belgarath. Eljön az idő, amikor a tüze és a tüskéi sokkal nagyobb szolgálatot tesznek nekünk, mint a szépsége. – Ul ismét Garionra pillantott, és különös, mindentudó mosoly ömlött szét az arcán. Ce'Nedra érezte, hogy vörösödni kezd, de dacosan felszegte az állát, mintha így akarna gátat szabni önkéntelen pirulásának. – Igazából azért jöttem, hogy veled beszéljek, lányom – mondta neki Ul elkomorodva. – Amikor társaid útra kelnek, neked itt kell maradnod. Nem utazhatsz Murgos királyságába, mivel ha Rak Ctholba mennél, biztosan meghalnál, és nélküled a sötétség elleni küzdelmünk kudarcra van kárhoztatva. Itt kell maradnod, Ulgo biztonságában, amíg társaid vissza nem térnek. Ezt a hangot Ce'Nedra azonnal megértette. Hercegnőként nagyon jól tudta, mikor kell behódolni a hatalom előtt. Bár egész életében sírt, könyörgött és hízelgett az apjának, hogy engedje saját útján járni, igazi lázadásra ritkán szánta el magát.

194

David Eddings

– Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram – mondta fejet hajtva, szinte gondolkodás nélkül. Ul elégedetten bólintott. – A prófécia így védve van – jelentette ki. – Közületek mindenkinek megvan a maga feladata, mint ahogy nekem is az enyém. Nem tartalak fel tovább titeket, gyermekeim. Sok szerencsét az úton. Még találkozunk. – Azzal eltűnt. Utolsó szavai még sokáig visszhangoztak Ulgo barlangjaiban. Egy pillanatnyi döbbent csend után felharsant a kórus dicsőítő éneke, és minden ulgo az isteni látogatástól önkívületbe esve csatlakozott a dalhoz. Belar! – robbant ki Barakból a levegő. – Éreztétek ezt? – Ulnak erős a jelenléte – bólintott Belgarath. A varázsló felvont szemöldökkel fordult Relghez. – Feltételezem, megváltoztattad a véleményed. A hamuszürke arcú fanatikus még mindig remegett. – Engedelmeskedem istenemnek – esküdözött. – Oda megyek, ahová ő akarja. – Örülök, hogy így döntöttél – mondta elégedetten Belgarath. – Jelen pillanatban azt kívánja tőled, hogy Rak Ctholba menj. Később biztosan más tervei is lesznek veled, de egyelőre elég lesz Rak Cthollal foglalkoznod. – Kérdés nélkül engedelmeskedem, ahogy istenem megparancsolta. – Helyes. – Belgarath máris a tárgyra tért. – Van rá mód, hogy elkerüljük a fenti időjárást és más kellemetlenségeket? – Tudok egy utat – felelte Relg. – Hosszú és nehéz, de elvezet minket a lovasemberek földjének határáig, a hegyek lábához. – Látod? – fordult Selyem Barakhoz. – Máris bizonyította a használhatóságát. Barak kételkedve mordult fel. – Megtudhatom, miért megyünk Rak Ctholba? – kérdezte Relg. A férfi viselkedése gyökeres változáson esett át az istenével való találkozás után. – Vissza kell szereznünk Aldur Gömbjét – tájékoztatta Belgarath. – Hallottam róla – bólintott a fanatikus. Selyem összevonta a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy meg tudod találni a Rak Cthol alatti barlangokat? – kérdezte. – Tudod, azok ott nem Ul barlangjai, és

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

195

mivel Murgosban vannak, nem valószínű, hogy szentek lennének... sőt, éppen ellenkezőleg. – Bárhol, bármilyen barlangot megtalálok – jelentette ki magabiztosan Relg. – Rendben – mondta Belgarath. – Ha minden jól megy, a barlangokon keresztül észrevétlenül eljuthatunk a városba. Megkeressük Ctuchikot, és elvesszük tőle a Gömböt. – Nem fog harcolni érte? – kérdezte Durnik. – Nagyon remélem, hogy igen. Barak felnevetett. – Kezdesz hasonlítani egy alornra, Belgarath. – Ez nem feltétlenül előny – jegyezte meg Polgara. – Ha elérkezik az idő, majd elbánok Rak Cthol boszorkánymesterével – mondta komoran a varázsló. – A lényeg, hogy ha megszereztük a Gömböt, a barlangokon keresztül távozunk, és megpróbálunk kicsúszni a kezük közül. – Miközben egész Cthol Murgos a sarkunkban liheg – tette hozzá Selyem. – Volt már dolgom murgosiakkal. Kitartó népség. – Ez valóban problémát jelenthet – ismerte el Belgarath. – Nem szeretném, ha túlzásba vinnék az üldözésünket. Ha egy seregnyi murgosival a nyomunkban térünk vissza nyugatra, azt az itteniek könnyen inváziónak vehetik, és az kirobbantana egy olyan háborút, amelyre még nem vagyunk felkészülve. Valamilyen ötlet? – hordozta körbe a tekintetét. – Változtasd őket békává – ajánlotta a vállát vonogatva Barak. Belgarath megsemmisítő pillantással jutalmazta a javaslatot. – Csak egy kósza gondolat volt – védekezett az óriás. – Miért nem rejtőzünk el a város alatti barlangokban, amíg fel nem adják a keresést? – tette fel a kérdést Durnik. – Nem – rázta meg a fejét határozottan Polgara. – Van egy hely, ahol adott időben ott kell lennünk. így is alig fogunk odaérni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy hónapig rejtőzködjünk Cthol Murgos valamelyik barlangjában. – Hová kell mennünk időre. Pol néni? – kérdezte Garion. – Majd később elmondom – tért ki a válaszadás elől Pol, és gyors pillantást vetett Ce'Nedrára. A hercegnő azonnal megértette, hogy a dolog, amiről Polgara beszél, őt is érinti, és ez csak tovább növelte a kíváncsiságát.

196

David Eddings

Mandorallen, aki elgondolkodva simogatta a Grullal történt találkozás során megrepedt bordáit, megköszörülte a torkát. – Nincs véletlenül egy térkép a területről, hová belépni szándékozunk, szent Gorim? – kérdezte udvariasan. A Gorim egy másodpercig némán töprengett. – Azt hiszem, van valahol egy – felelte. Kupáját halkan az asztalhoz koccantotta, mire azonnal belépett egy ulgo szolgáló. A Gorim mondott neki valamit, és a férfi gyorsan távozott. – Nagyon régi térkép – mondta az öreg Mandorallennek –, és attól tartok, nem is túl pontos. A térképészeink idelent nem tudják valami jól megbecsülni a fenti világ távolságait. – A távolság nem annyira lényeges – nyugtatta meg a lovag. – Csak szeretném felfrissíteni memóriámat Cthol Murgosról s a szomszédos birodalmakról. Annak idején nem nagyon figyeltem oda, amikor a földrajzot oktatták. A szolgáló visszatért, és egy pergamentekercset nyújtott át a Gorimnak, aki továbbadta azt Mandorallennek. A lovag gondosan tanulmányozta a térképet. – Úgy van, ahogy emlékeztem – mondta Belgarathnak. – Mintha azt mondtad volna, öreg barátom, hogy murgosi nem lép be Aldur Völgyébe. – Így igaz. Mandorallen a térképre mutatott. – Rak Ctholhoz legközelebb a tolnedrai határ húzódik. A logika azt diktálná, errefelé próbáljunk menekülni, mert így kell megtennünk a legkisebb távolságot ellenséges földön. – Pontosan. – Akkor hitessük el velük, hogy hanyatt-homlok menekülünk Tolnedra felé, s hagyjunk jól látható nyomokat magunk után. Aztán egy sziklásabb részen, ahol a talaj elrejti irányváltoztatásunk nyomát, forduljunk északnyugatra, a Völgy irányába. Ez talán összezavarja őket valamelyest. Könnyen lehet, hogy az eredeti irányunkat fogják követni. Idővel persze bizonyosan rájönnek tévedésükre, de addigra már sok mérföldes előnyünk lesz velük szemben. És a Völgy közelsége miatt valószínűleg felhagynak az üldözéssel. Mindannyian a térképre néztek. – Nekem teszik – jelentette ki Barak, és hatalmas mancsával a lovag vállára csapott. Mandorallen elfintorodott, és sérült bordájához kapott.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

197

– Bocsánat, barátom – mentegetőzött a cherek. – Elfeledkeztem róla. Selyem elmélyülten tanulmányozta a térképet. – Sok minden szól mellette, Belgarath – dünnyögte a kis ember. – És ha itt kanyarodunk el északnak, akkor pont a keleti meredély tetején fogunk kibukkanni. Rengeteg időnk maradna a leereszkedésre, de ők biztosan kétszer is átgondolják, mielőtt nekivágnának. Legalább egy mérföld hosszú, meredek lejtő. – Üzenhetnénk Cho-Hagnak – szólalt meg Mettar. – Ha néhány klán történetesen összegyűlne itt, a meredély aljánál, a murgosiak kettőnél jóval többször gondolnák át, hogy mit tegyenek. Belgarath a szakállát vakargatta. – Rendben, megpróbálkozunk vele – döntött végül. – Hettar, amint Relg kivezet minket Ulgóból, látogatást teszel apádnál. Mondd el neki, mit tervezünk és kérd meg, hogy néhány ezer harcossal várjon meg minket a Völgyben! A karcsú algar bólintott, hajtincse meglebbent a feje tetején. Arca azonban csalódottságról árulkodott. – Felejtsd el! – szólt rá nyersen a varázsló. – Soha nem terveztem, hogy elvigyelek Cthol Murgosba. Túl sok lehetőség adódna arra, hogy bajba keverd magad. Hettar szomorúan sóhajtott. – Ne vedd annyira a szívedre, barátom! – vigasztalta Selyem. – A murgosi fanatikus népség. Biztos lehetsz benne, hogy legalább néhány megpróbálkozik majd a leereszkedéssel, attól függetlenül, mi vár rájuk a meredély alján. Velük lesz alkalmad eljátszadozni. Hettar arca felderült a gondolatra. – Selyem – csóválta a fejét helytelenítően Polgara. A kis ember ártatlan arccal nézett a nőre. – El kell bátortalanítanunk az üldözőket – mentegetőzött. – Hát persze – jött a gúnyos válasz. – Nem lenne jó, ha a murgosiak elözönlenék a Völgyet, Nem igaz? – Téged ez érdekel? – Tudod, én valójában nem vagyok annyira vérszomjas. A nő hátat fordított neki. Selyem felsóhajtott. – Mindig a legrosszabbat gondolja rólam.

198

David Eddings

Ce'Nedrának eddigre elég ideje volt átgondolni az Ulnak tett meggondolatlan ígérete következményeit. A többiek nemsokára elindulnak, és ő itt marad egyedül. Máris kezdte magányosnak és kirekesztettnek érezni magát, ahogy a többiek már az utat tervezgették – nélküle. Minél többet gondolkodott rajta, annál jobban elkedvetlenedett. Érezte, hogy az alsó ajka remegni kezd. A Gorim őt figyelte, öreg arcán együttérzés látszott. – Nehéz dolog hátramaradni – mondta kedvesen, mintha nagy szemével belelátott volna a lány gondolataiba. – A barlangjaink pedig idegenek számodra. Sötétek és látszólag komorak. A hercegnő némán bólintott. – A szemed azonban egy-két nap múltán hozzászokik a félhomályhoz – folytatta az öreg. – Olyan csodák vannak itt, melyeket külvilági szem még sosem látott. Igaz, virágaink nincsenek, de némelyik rejtett barlangban a padlót és a falakat vadvirágokként borítják be a drágakövek. Nap nélküli világunkban nem nőnek fák és bokrok, de ismerek egy termet, ahol a színtiszta arany vastag indákban lóg le a mennyezetről, és terül szét a padlón. – Óvatosan, szentatyám – figyelmeztette Selyem. – A hercegnő tolnedrai. Ha ilyen gazdagságot mutatsz neki, a szemed előtt fog önkívületbe esni. – Én ezt nem találom annyira mulatságosnak, Kheldar herceg – felelte fagyosan Ce'Nedra. – Fogadja őszinte bocsánatkérésemet, felség – mentegetőzött a drasniai álszent módon, és gúnyosan meghajolt. A hercegnő önkéntelenül is elnevette magát. A menyétképű kis ember annyira lehetetlenül viselkedett, hogy egyszerűen képtelen volt haragudni rá. – Amíg Ulgo vendégszeretetét élvezed, te leszel az én szeretett unokám, hercegnő – mondta a Gorim. – Hosszú sétákat teszünk csendes tavaink partján, és ellátogatunk rég elfeledett barlangokba. És közben beszélgetünk. A külvilág nagyon keveset tud az ulgókról. Lehet, hogy te leszel az első idegen, aki képes lesz megérteni népünket. Ce'Nedra egy hirtelen sugallat hatására megfogta a Gorim csontos kezét. Annyira kedves ez az öregember hozzá. – Megtisztelsz vele, szent Gorim – suttogta teljes őszinteséggel. Az éjszakát a Gorim piramis alakú házának kényelmes szobáiban töltötték – bár az „éjszaka" és „nappal" kifejezések ebben a külö-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

199

nös, föld alatti világban nem sok jelentést hordoztak. Másnap reggel néhány ulgo a házhoz vezette a csapat lovait – Ce'Nedra gyanította, hogy egy hosszabb kerülő úton sikerült lejuttatni az állatokat –, és a társaság felkészült a távozásra. Ce'Nedra egy félreeső zugban ült, és máris rettenetesen egyedül érezte magát. Tekintete arcról arcra vándorolt, megpróbált mindenkit belevésni a memóriájába. Amikor végül Garionra nézett, felcsillant a szeme. Teljesen ostoba módon már elkezdett aggódni érte. Annyira megfontolatlan fiú. Tudta, hogy amint eltávolodik tőle, máris bajba fogja keverni magát. Polgara ugyan ott lesz mellette, de az nem ugyanaz. Hirtelen dühöt érzett a sok ostobaság miatt, amit el fog követni, és tudta, hogy meggondolatlanságával sok aggodalmat okoz majd neki. Miközben a fiút nézte, azt kívánta, bárcsak követne el valamit, ami miatt leszidhatná. Elhatározta, hogy nem kíséri ki őket a Gorim háza elé – hogy ne kelljen magányosan álldogálnia a csendes tóparton, amíg el nem tűnnek a szeme elől –, de amikor elindultak kifelé a boltíves ajtón, összeomlott az ellenállása. Gondolkodás nélkül Garion után rohant, és megragadta a fiú karját. Garion meglepetten fordult hátra. A hercegnő lábujjhegyre állt, apró kezei közé fogta a fiú arcát, és megcsókolta. – Vigyáznod kell magadra! – parancsolta. Aztán újból megcsókolta, majd sarkon fordult, és zokogva rohant vissza a házba, magára hagyva a döbbenten bámuló Gariont.

NEGYEDIK RÉSZ

CTHOL MURGOS

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

apokig haladtak teljes sötétségben. A Relg kezében lévő fénykristály inkább csak tájékozó dási pontként szolgált, amit követni tudtak. A sötétség szinte rátelepedett Garion arcára, és a fiú vakon, egyik kezét előrenyújtva botladozott az egyenetlen talajon, nehogy beleütközzön egy kiálló sziklába. De nem csak a dohos feketeség zavarta. Minden oldalról érezte a hegység nyomasztó súlyát. Az alagút mintha bezáródott volna körülötte; több mérföldnyi szilárd kő vette körül, zárta börtönbe. Folyamatosan harcolt a rátörő pánik ellen, és gyakran kellett összeszorítania a fogát, nehogy felkiáltson eszelős félelmében. Relg látszólag cél nélkül követett egy kanyargós, átláthatatlan útvonalat. A kereszteződéseknél mintha véletlenszerűen döntötte volna el, merre menjenek tovább, de a sötét, susogó barlangokon, ahol a régi hangok emléke sokáig megmaradt a dohos levegőben, nyugodt céltudatossággal vágott át. Egyedül Relg magabiztossága volt az, ami távol tartotta Gariont a kétségbeeséstől. A fanatikus megtorpant. – Mi az? – kérdezte élesen Selyem. Garion a drasniai hangjában ugyanazt a bujkáló pánikot vélte felfedezni, amit ő is érzett.

204

David Eddings

– Itt le kell fednem a szemem – felelte Relg. A látó egy különleges szabású, egymást átfedő fémpikkelyekből álló páncélinget viselt, melyet a derekánál övvel fogott össze, valamint egy csak az arcát szabadon hagyó, szorosan a fejére simuló csuklyát. Övén egy nehéz, kampós hegyű tőr lógott, melynek már a látványától is kirázta Gariont a hideg. A férfi előhúzott egy kendőt a páncélja alól, és gondosan az arca elé kötötte. – Erre miért van szükség? – érdeklődött Durnik. – Az előttünk lévő barlangban egy kvarctelér húzódik – felelte Relg. – Levezeti a fenti napsugarakat, és túlságosan fényesen csillog. – De hogyan tudod megállapítani a helyes irányt, ha eltakarod a szemed? – kérdezte aggódva Selyem. – A ruha nem olyan vastag, átlátok az anyagán. Induljunk! A folyosó kanyarulata után Garion fényt pillantott meg. Ellenállt a kísértésnek, hogy rohanni kezdjen felé. Óvatosan haladtak tovább, a Hettar által vezetett lovak patái hangosan kopogtak a csupasz sziklán. A hatalmas csarnokot vibráló kristálycsillogás töltötte meg. A mennyezeten átlósan húzódó kvarcsáv sugárzó fényárba borította a termet. A barlang tetejéről jégcsapokként lelógó sztalaktitok néhol összeértek a padlóról felfelé törő sztalagmitokkal. Középen itt is egy föld alatti tó terült el, felszínén apró hullámokat keltett a felső végében zubogó apró vízesés, amely végtelen csilingelésével egy apró ezüstcsengettyű hangjára emlékeztetett, és tökéletesen illett az ulgók barlangjában éneklő kórus dalának emlékéhez. Garion szeme belekáprázott a szédítő színkavalkádba. A kvarckristályok prizmái megtörték, színes sugárnyalábokra bontották a fényt, és a szivárvány teljes színskáláját varázsolták a barlangba. Garion azt kívánta, bárcsak Ce'Nedra is szemtanúja lehetne ennek a csodának, és a gondolatra zavarba jött. – Siessünk! – sürgette őket Relg, és a homlokához emelte a kezét, mintha még jobban be akarná árnyékolni kendővel fedett szemét. – Miért nem állunk meg itt? – kérdezte Barak. – Jó helynek tűnik, és szükségünk van egy kis pihenésre. – Ez a legrosszabb hely az egész barlangrendszerben – mordult fel ingerülten a látó. – Gyerünk! – Lehet, hogy te kedveled a sötétséget – vitatkozott a cherek –, de mi nem vagyunk annyira oda érte. – Ismét körülnézett. – Védd a szemed, ostoba! – csattant fel Relg.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

205

– Nem tetszik nekem ez a hangnem, barátom. – Ha nem teszed, teljesen vak leszel, miután elhagytuk ezt a helyet. A szemednek két nap kellett, hogy ismét hozzászokjon a sötétséghez. Ha most nem hallgatsz rám, elvesztegettél két napot. Barak rideg tekintettel méregette az ulgót, de végül halk mordulással bólintott. – Sajnálom. Igazad van. – Kinyújtotta a kezét, hogy barátságosan megveregesse vezetőjük vállát. – Ne érints meg! – rikoltotta Relg, és elhúzódott a hatalmas mancs elől. – Mi baj van? – Ne érj hozzám! Soha! – Relg sarkon fordult, és sietve elindult. – Mi ütött belé? – nézett körül tanácstalanul Barak. – Nem akarja, hogy megszentségtelenítsd – adta meg a magyarázatot Belgarath. – Megszentségteleníteni? Pont őt? – Nagyon sokra tartja a lelke tisztaságát. Az ő nézete szerint bármilyen érintés beszennyezné őt. – Beszennyezné? Hiszen olyan mocskos, mint egy dagonyázó malac! – Ez másfajta mocsok. Induljunk! Barak a többiektől valamelyest lemaradva, dühösen mormogva folytatta az utat. Beléptek egy újabb sötét folyosóba, és Garion vágyakozva nézett vissza a válla felett a távoli, fényárban úszó barlangra. Aztán befordultak egy sarkon, és a világosság eltűnt. Az idő múlását nem lehetett nyomon követni a susogó sötétségben. Botorkáltak tovább, időnként megálltak enni vagy pihenni, bár Garion álmai mindig arról szóltak, hogy rájuk omlik a hegy. Már csaknem feladta a reményt, hogy egyszer ismét nyílt eget láthat a feje fölött, amikor az első légáramlat pókhálószerű érintéssel végigsuhant az arcán. Amennyire meg tudta becsülni, körülbelül öt nap telhetett el azóta, hogy maguk mögött hagyták az ulgók halványan megvilágított barlangjait, és nekivágtak az örök sötétség birodalmának. Először azt hitte, a meleg fuvallat csak a képzelete műve, de aztán az alagút dohos levegőjében megérezte a fák és a fű illatát, és azonnal tudta, hogy valahol a közelben egy barlangnyílás, egy kijárat található. A kinti meleg érintése egyre erősebbé, határozottabbá vált, és a fű illata most már betöltötte az egész alagutat. A járat lassan emelke-

206

David Eddings

dett, és a sötétség fokozatosan kezdett eloszlani. Úgy érezték, mintha a végtelen éjszakából a világtörténelem első hajnalának fénye felé lépkednének. A hátul haladó lovak is megérezték a friss levegő illatát, és izgatottan mocorogtak. Relg azonban egyre jobban lelassított, és végül megállt. Láncingének halk csörgése árulkodó volt a sötétben. Relg reszketve próbálta felkészíteni magát a rá váró élményre. Kendőjét újból az arca elé kötötte, miközben izgatottan, szinte könyörögve mormogott valamit az ulgók torokhangú nyelvén. Aztán újból elindult, vonakodva, szinte vonszolva magát. Aranyló fény tűnt fel előttük. Az alagút bejárata egy szabálytalan alakú nyílás volt, melyet indák kusza szövevénye fedett el a külvilág elől. A csikó, Hettar elvakkantott parancsára ügyet sem vetve, csattogó patákkal indult a nyílás felé, és kiugrott a napfényre. Belgarath a szakállát vakargatva sandított a kis állat után. – Talán magaddal vihetnéd, az anyjával együtt – mondta Hettarnak. – A jelek szerint problémákba ütközik neki komolyan venni a dolgokat, márpedig Cthol Murgos elég veszélyes hely. Hettar komoran bólintott. – Képtelen vagyok! – kiáltott fel hirtelen Relg. Hátat fordított a fénynek, és az alagút falához lapult. – Nem megy! – Dehogynem – mondta neki meglepően gyengéden Pol. – Lassan megyünk ki, hogy hozzászokjon a szemed. – Meg ne érints! – Ez kezd egyre unalmasabbá válni – morogta Barak. Garion és a többiek mohón indultak előre, fény utáni vágyuk hajtotta őket. Átverekedték magukat az indákon, és hunyorogva léptek ki a napsütésbe. A fénysugarak az első pillanatban fájdalmasan vágtak Garion szemébe, de néhány másodperc múltán boldogan tapasztalta, hogy újra lát. A barlang rejtett bejárata egy sziklás hegyoldal közepén volt. Mögöttük Ulgo hóval fedett hegycsúcsai sziporkáztak a reggeli napsütésben, élesen kirajzolódva a sötétkék ég előtt, előttük pedig végtelen síkság terült el. Az ősztől megsárgult, magas fű lágyan hullámzott a reggeli szélben. A pusztaság egészen a láthatárig nyúlt, és Garion úgy érezte magát, mintha most ébredt volna fel egy rémálomból. Az alagút szájában Relg térdelt háttal a fénynek, és hangosan imádkozott, miközben öklével saját mellét és vállát ütlegelte. – Most meg mit művel? – kérdezte türelmetlenül Barak.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

207

– Ez egyfajta megtisztulási rituálé – magyarázta Belgarath. – Megpróbál magából kiűzni minden tisztátalanságot, és a lelkébe fogadja a barlang esszenciáját. Szerinte ez segít neki a túlélésben, amíg idekint vagyunk. – Mennyi ideig tart? – Azt hiszem, körülbelül egy óra. Meglehetősen bonyolult rituálé. Relg abbahagyta az imádkozást, de éppen csak annyi időre, hogy egy újabb kendőt kössön az arca elé. – Ha még egy ruhát rátesz a fejére, megfullad – jegyezte meg Selyem. – Én elindulok – jelentette be Hettar a lova nyergét igazgatva. – Üzentek még valamit Cho-Hagnak? – Mondd meg neki, hogy küldjön futárokat a többi királyhoz, és értesítse őket az eddig történtekről! – mondta Belgarath. – Az események közelednek ahhoz a ponthoz, ahol szeretném, ha mindenki többé-kevésbé készenlétben állna. Hettar bólintott. – Tudod egyáltalán, hol vagyunk? – kérdezte Barak. – Hogyne. – A magas algar végignézett a teljesen jellegtelen síkságon. – Legalább egy hónapunkba fog kerülni, mire megjárjuk Rak Ctholt – mondta a varázsló. – Ha lehetőségünk lesz rá, a keleti meredély csúcsán jelzőtüzet gyújtunk indulás előtt. Tudatosítsd ChoHagban, mennyire fontos, hogy várjon ránk! Nem szeretnénk, ha murgosiak kószálnának Algariában. Még nem állunk készen a háborúra. – Ott leszünk – ígérte Hettar, és fellendült a nyeregbe. – Legyetek óvatosak Cthol Murgosban. – Azzal megfordult, és gyors ügetésben elindult a lejtőn a síkság felé. Mögötte botladozott a kanca és a csikója. A csikó egyszer megállt, visszanézett Garionra, kétségbeesett, halk nyerítést hallatott, majd követte az anyját. Barak szomorúan csóválta a fejét. – Hiányozni fog Hettar. – Cthol Murgos nem lenne jó hely neki – mutatott rá Selyem. – Le kéne kötöznünk, nehogy valami bajt csináljon. – Tudom – sóhajtott a cherek. – De akkor is hiányozni fog. – Merre kell mennünk? – kérdezte Mandorallen a füves pusztára sandítva. Belgarath délnyugati irányba mutatott.

208

David Eddings

– Arra. Átvágunk a Völgy felső végén a meredélyhez, majd keresztülmegyünk Mishrak ac Thull déli csücskén. A thulloknál nem olyan gyakoriak az őrjáratok, mint a murgosiaknál. – A thullok semmit nem tesznek, amit nem muszáj – jegyezte meg Selyem. – Túlságosan sok idejüket leköti, hogy megpróbálják elkerülni a grolimokat. – Mikor indulunk? – kérdezte Durnik. – Amint Relg befejezi az imádkozást – válaszolta Belgarath. – Akkor lesz időnk megreggelizni – morogta Barak. Egész nap zavartalanul lovagoltak a sötétkék, őszi égbolt alatt, Dél-Algaria teljesen sík, füves pusztáján. A Durnik egyik régi csuklyás köpenyét viselő Relg pocsék lovas volt, lába össze-vissza kalimpált az állat oldala mellett. Az egyenes haladás helyett inkább arra koncentrált, hogy az arca folyamatosan rejtve maradjon. Barak savanyú képpel, helytelenítően nézte a fanatikust – Nem akarok beleszólni a dolgodba – mondta néhány óra múltán Belgarath-nak –, de ezt a fickót valami baleset fogja érni, mielőtt elvégeznénk a dolgunkat. – A fény bántja a szemét – csitította Pol az óriást. – És a lovagláshoz sem szokott hozzá. Ne ítélj ilyen elhamarkodottan! Barak nem felelt, de az arcáról továbbra sem tűnt el a megvető, lekicsinylő kifejezés. – De legalább számíthatunk rá, hogy mindig józan marad – jegyezte meg mintegy mellékesen Pol. – Ami nem mondható el a csapat bizonyos tagjairól. Barak zavartan köhécselt. Éjszakára egy kanyargós patak fű borította partján vertek tábort. Amint lement a nap, Relg feszültsége is csökkent, bár továbbra is nagyon vigyázott a szemére, és tekintetével gondosan kerülte a tüzet. Aztán felnézett, és amikor meglátta az éjszakai égbolton megjelenő első csillagokat, elborzadva kiáltott fel, és szabadon hagyott arcára verejtékcseppek ültek ki. Karjával takarta el a fejét, és nyüszítve vetette magát a földre. – Relg! – Garion meg sem gondolta, mit tesz, csak odaugrott a fanatikushoz, és megérintette a vállát.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

209

– Hozzám ne érj! – förmedt rá automatikusan Relg. – Ne butáskodj! Mi baj van? Rosszul érzed magad? – Az ég! – nyöszörögte kétségbeesetten a férfi. – Az ég! Félelemmel tölt el! – Az ég? – kérdezte értetlenül Garion. – Mi bajod van az éggel? – Felnézett az ismerős csillagokra. – Nincs vége – suttogta rémülten Relg. – Nincs teteje! Garion egyszeriben megértette. A barlangokban ő félt – minden alap nélkül –, mert bezárva érezte magát. Itt, a nyílt ég alatt Relg szenvedett ugyanattól a pánikszerű félelemtől. Garion csak most jött rá, hogy a fanatikus minden valószínűség szerint még sosem hagyta el Ulgo barlangjait. – Nincs semmi baj – próbálta megnyugtatni. – Az ég nem bánt téged. Csak ott van fenn, ne is törődj vele. – Nem tudom elviselni... – Hát ne nézz rá! Garion tehetetlenül nézett Pol nénire. A nő egy kurta intéssel jelezte neki, hogy folytassa. – Egyébként sem üres – mondta a fiú. – Teli van mindenfélével... felhőkkel, madarakkal, napfénnyel, csillagokkal... – Mivel? – kapta fel a fejét Relg. – Mik ezek? – A felhők? Ugyan, hiszen mindenki tudja... – Garion elhallgatott. Relg egyértelműen nem tudta, mik azok a felhők. Hiszen életében nem látott egyet sem. Megpróbálta újrarendezni a gondolatait, ezt is számításba véve. Nem lesz könnyű elmagyarázni neki, de megpróbálja. Mély lélegzetet vett. – Rendben, akkor kezdjük a felhőkkel. Hosszú ideig tartott, és Garion egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Relg megértette, vagy csak azért figyel a szavaira, hogy addig se kelljen az égre gondolnia. A felhők után a madarak már egy fokkal könnyebbnek bizonyultak, bár a tollakat nem volt egyszerű elmagyarázni. – Ul beszélt hozzád – szakította félbe Relg Garion ismertetőjét a szárnyakról. – Belgarionnak hívott. Ez a neved? – Nos... – kezdte Garion kényelmetlenül –, nem igazán. A jelenlegi nevem Garion, de a másik név is az enyém lesz valamikor... azt hiszem. Talán majd ha öregebb leszek. – Ul mindent tud – jelentette ki Relg. – Ha Belgarionnak hívott, akkor ez az igazi neved. Ezután én is így hívlak.

210

David Eddings

– Megkérnélek, hogy ne tedd. – Az istenem megdorgált – sóhajtotta szomorúan a fanatikus. – Csalódást okoztam neki. Garion nem nagyon tudta követni a férfi gondolatmenetét. Relg még a legnagyobb ijedelem közepette is képes volt sajnáltatni magát saját, vallási természetű nyomorúsága miatt. Ült a földön, háttal a tűznek, és kétségbeesetten, magába roskadva bámult a sötétbe. – Értéktelen vagyok – jelentette ki a sírás határán. – Amikor Ul beszélt hozzám a szívemben, úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember, de most még az út saránál is alacsonyabbra süllyedtem. – Elkeseredettségében ismét püfölni kezdte magát az öklével. – Hagyd ezt abba! – szólt rá élesen Garion. – A végén még kárt teszel magadban. Miről beszélsz egyáltalán? – Ul azt mondta, én fogom bemutatni a gyermeket az ulgóknak. Azt hittem, a szavai azt jelentik, hogy különleges értékkel bírok a szemében. – Miféle gyermekről beszélsz? – A gyermekről. Az új Gorimról. Ul így védi és vezérli népét. Amikor az öreg Gorim munkája véget ér, Ul egy különleges jelet helyez el a gyermek szemén, aki majd az örökébe lép. Amikor Ul azt mondta nekem, engem jelöl ki rá, hogy az ulgók elé vigyem a gyermeket, továbbadtam a szavait másoknak, ők pedig tisztelettel és hódolattal kérték, hogy tolmácsoljam nekik Ul üzenetét. Mindenhol csak bűnt és mételyt láttam magam körül, amire rá is mutattam a beszédeimben, és az emberek figyeltek rám. Ám ezek nem az én szavaim voltak, hanem Ulé. Büszkeségemben azt hittem, beszélhetek helyette. Figyelmen kívül hagytam saját bűneimet, hogy megvádolhassak másokat. – Relg hangja harsogott a fanatikus önvádtól. – Alávaló vagyok... egy visszataszító féreg. Ulnak egy legyintéssel ki kellett volna törölnie a létezésből. – Ez tiltott dolog – vágta rá Garion gondolkodás nélkül. – Ki merészel bármit is megtiltani Ulnak? – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a megsemmisítés tiltva van, még az istenek számára is. Ez az első, amit meg kell tanulnunk. Relg hirtelen felnézett rá, és Garion rögtön tudta, hogy szörnyű hibát követett el. – Te ismered az istenek titkait? – kérdezte a fanatikus hitetlenkedve.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

211

– Ennek semmi köze ahhoz, hogy istenek-e vagy sem – felelte Garion. – A szabály mindenkire vonatkozik. Relg szemében hirtelen reményteljes tűz gyúlt. Feltérdelt, kihúzta magát, majd arcával a földre borult. – Bocsásd meg bűneimet! – kántálta. – Tessék? – Dicsőítettem magam, miközben méltatlan voltam rá! – Elkövettél egy hibát, ennyi az egész. Ne tedd többé, és nem lesz gond. Állj már fel, Relg! – Mocskos és tisztátalan vagyok! – Te? – Tisztátalan gondolataim voltak a nőkkel kapcsolatban. Garion elvörösödött. – Mindannyian vagyunk vele így időnként – mondta zavart köhécseléssel. – A gondolataim szennyezettek...mocskosak! – nyögte bűntudatosan a fanatikus. – Lángolnak bennem! – Biztos vagyok benne, hogy Ul megérti és megbocsát. Kelj föl, Relg! Semmi szükség erre. – A számmal prédikáltam, de a szívem és az elmém nem volt benne az imáimban. – Relg... – A felfedezés öröméért kutattam fel távoli barlangokat, nem azért, hogy Ul-nak szenteljem őket. Beszennyeztem az istenemtől kapott ajándékot. – Relg... A férfi közben már a fejét verte a földhöz. – Egyszer találtam egy barlangot, ahol még mindig lehetett hallani Ul hangját. Nem fedtem fel másoknak is, hanem megtartottam magamnak a titkot. Garion egyre jobban megijedt. A fanatikus kezdte őrületbe hajszolni saját magát. – Büntess meg, Belgarion! – könyörgött Relg. – Szabj ki rám méltó büntetést hitványságomért! Garion teljesen tiszta fejjel válaszolt, pontosan tudta, mit kell mondania. – Én ezt nem tehetem, Relg – mondta csendesen. – Nem büntethetlek, mint ahogy feloldozást sem adhatok. Ha olyan dolgot cselekedtél, amit nem szabadott volna, az csak rád és Ulra tartozik. Ha

212

David Eddings

úgy gondolod, büntetésre van szükséged, hát szabd ki te magadra! Én nem tehetem, és nem is teszem. Relg fölemelte a földről meggyötört arcát, és Garionra nézett. Aztán panaszos kiáltással felugrott, és eltűnt az éjszakában. – Garion! – Pol hangjának csengése nem volt ismeretlen a fiú számára. – Nem csináltam semmit! – védekezett szinte reflexből. – Mit mondtál neki? – kérdezte élesen Belgarath. – Azt mondta, mindenféle bűnt elkövetett. Azt akarta, hogy büntessem meg, és bocsássak meg neki. – És? – Én ezt nem tehetem, nagyapa. – Mi olyan nehéz benne? Garion értetlenül bámult a nagyapjára. – Mindössze egy apró hazugság kellett volna. Ez ennyire nehéz? – Hazudni? Ilyesmiben? – Garion még a gondolatra is felháborodott. – Szükségem van rá, Garion, de nem tudom hasznát venni, ha a vallási hisztériája miatt csak magával van elfoglalva. Használd a fejed, fiam! – Erre akkor sem vagyok képes – ismételte Garion makacsul. – Ez túl fontos dolog számára ahhoz, hogy átverjem. – Talán utána kellene menned, apám – mondta Pol. Belgarath szigorúan nézett Garionra. – Még nem végeztünk, fiam – mutatott rá ingerülten. Aztán dühös morgással feltápászkodott, és elindult megkeresni Relget. Garion hirtelen dermesztő bizonyossággal érezte, hogy a Cthol Murgosig tartó út nagyon hosszú és kényelmetlen lesz.

HUSZADIK FEJEZET

ár abban az évben a nyár sokáig kitartott Algaria alföldjeinek mélyebben fekvő területein, az ősz feltűnően rövid volt. Az erős hó- és szélviharok, melyekkel Maragorban és Ulgo hegyei között találkoztak rövid, ám annál hevesebb telet jeleztek előre, és miközben a nyílt, füves pusztán a keleti meredély felé tartottak, éjszakánként már fagypont alá csökkent a hőmérséklet. Belgarath pillanatnyi dühe amiatt, ahogy Garion Relg lelkiismereti problémáját kezelte, már elmúlt, viszont az öreg követhetetlen logikával hatalmas terhet rakott a fiú vállára. – Valamiért megbízik benned – mondta neki a varázsló –, ezért teljes mértékben rád bízom. Nem érdekel, mit csinálsz vele, de még egyszer ne hagyd őt így magába roskadni! Relg először mereven ellenállt Garion minden kísérletének; ám egy idő után, amikor újabb rémülethullám tört rá a nyílt ég látványától, beszélni kezdett – először csak lassan, akadozva, de végül már dőlt belőle a szó. Ahogy Garion tartott is tőle, Relg kedvenc témája a bűn volt. A fiú lenyűgözve hallgatta, milyen ártalmatlan dolgokat tart bűnnek a fanatikus. Az étkezés előtti ima elmulasztása például az egyik legnagyobb véteknek számított. Ahogy a férfi bű-

214

David Eddings

nökből álló, kissé homályos listája egyre bővült, Garion felfigyelt rá, hogy ezeknek a mulasztásoknak és vétkeknek a nagy része inkább csak gondolat, amit rendszerint nem követ semmiféle tett. A leggyakrabban visszatérő téma a nőkkel kapcsolatos bűnös, vággyal teli képzelgések voltak. Garion balszerencséjére Relg hosszasan ecsetelte ezeket a gondolatokat. – Persze a nők nem olyanok, mint mi vagyunk – morfondírozott a fanatikus egy délután, amikor egymás mellett lovagoltak. – Az elméjük és szívük nem húzódik úgy a szent magasztosság felé, mint a miénk, és szándékosan, a testükkel próbálnak minket a bűnbe csábítani. – Miből gondolod ezt? – kérdezte Garion óvatosan. – Az ő szívük vággyal van tele – jelentette ki Relg ellentmondást nem tűrően. – Örömöt találnak az igaz férfiak megkísértésében. Én mondom neked, Garion, el sem hinnéd, micsoda álnokság lakozik bennük. Még a legjózanabb matrónáknál, legelkötelezettebb híveim feleségeinél is felfedeztem ennek jeleit. Állandóan megérintik az embert, hozzásimulnak, mintha csak véletlenségből tennék, és nagy fájdalmat okoznak azzal, hogy hagyják felcsúszni köpenyük ujját, felfedve gömbölyű karjukat... nem beszélve arról, hogy ruhájuk alól szinte mindig kivillan a térdük. – Ha ez zavar téged, ne nézz oda! – javasolta Garion. Relg mintha meg sem hallotta volna. – Még azt is fontolóra vettem, hogy eltiltom őket a közelemből, de aztán eszembe jutott, hogy talán mégis jobb állandóan rajtuk tartani a szemem, hogy megóvhassam követőimet a bujaságuktól. Egy időben felvetődött bennem a gondolat, hogy híveim között tiltottá nyilvánítom a házasságot, de az idősebbek azt mondták, hogy a fiatalok így könnyen elfordulnának tőlem. Mégis azt gondolom, nem rossz az ötlet. – Nem hagynának magadra a követőid végleg? – kérdezte Garion. – Úgy értem, hosszú távon. Ha nincs házasság, nincsenek gyermekek sem. Érted, mire célzok? – Ezen a részleten még nem gondolkodtam – ismerte el Relg. – És mi van a gyermekkel, az új Gorimmal? Ha két ember össze akar házasodni, hogy közös gyermekük legyen, és pont ez lenne az a bizonyos gyermek? Ha megtiltanád nekik a házasságot, azzal nem kereszteznéd Ul terveit?

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

215

Relg élesen felszisszent, mintha csak most jött volna rá, milyen következményekkel járhat a döntése. Aztán fájdalmasan felnyögött. – Látod? Hiába próbálkozom minden erőmből, akkor is csak a bűnbe viszem magam. Átok ül rajtam Belgarion, átok. Miért engem választott ki Ul a gyermek felfedezésére, amikor ilyen romlott vagyok? Garion gyorsan témát váltott, hogy elterelje a férfi gondolatait erről a tárgyról. Kilenc nap kellett, hogy átvágjanak a végtelennek tűnő pusztaságon a keleti meredélyig, és a többiek kilenc napig figyelték bántó közönnyel Garion vergődését a bűntudatos fanatikus csapdájában. A fiú egyre elkeseredettebb lett, és időnként szemrehányó pillantásokat vetett feléjük, de azok ügyet sem vetettek rá. A síkság keleti szegélyének közelében átkeltek egy kisebb dombon, és első alkalommal pillantották meg a meredély falát – a csupasz, minden irányban hosszan elnyújtózó bazaltszirt csaknem egy mérföldnyi magasságban tört az ég felé. – Lehetetlen – motyogta Barak. – Ezt soha nem másszuk meg. – Nem is kell – nyugtatta meg Selyem. – Ismerek egy utat. – Gondolom, egy titkos átjárót. – Nem annyira titkos. Nem hiszem, hogy túl sokan tudnának róla, de könnyű megtalálni, ha tudod, mire kell figyelned. Egy alkalommal sietve kellett elhagynom Mishrak ac Thullt, akkor botlottam bele. – Az embernek néha az az érzése, hogy neked már mindenhonnan kellett egy-két alkalommal sietve távoznod. Selyem vállat vont. – Az én szakmámban az egyik legfontosabb dolog, hogy mindig tudd, mikor érkezett el a menekülés ideje. – A folyó nem fog gondot okozni? – kérdezte Mandorallen a közöttük és a fekete sziklák között húzódó Aldur-folyó csillogó felületére mutatva. A lovag végigfuttatta ujjait az oldalán, óvatosan kitapogatta az érzékeny pontokat. – Mandorallen! – szólt rá Pol. – Sosem gyógyul meg, ha állandóan piszkálod. – Úgy gondolom, hölgyem, hogy már szinte teljesen rendben vagyok. Csak ez az egy okoz kényelmetlenséget. – Akkor hagyd békén!

216

David Eddings

– Van egy gázló néhány mérfölddel feljebb – válaszolt Belgarath Mandorallen kérdésére. – A folyó ebben az évszakban elég alacsony, nem lesz problémánk az átkeléssel. – Azzal elindult lefelé a lankás domboldalon. Késő délután keltek át a folyón, és a túlparton állították fel a sátraikat. Másnap reggel elérték a meredély tövét. – Az átjáró néhány mérföldnyire délre van – mondta Selyem, és elindult a föléjük magasodó, fekete sziklák árnyékában. – Oda nekünk fel kell másznunk? – kérdezte aggódva Garion, és a nyakát tekergetve próbált felnézni a fal tetejére. Selyem a fejét rázta. – Az ösvény egy patakmeder. Átvág a sziklán. Egy kicsit szűk és meredek, de biztonságosan felvezet minket a tetőre. Garion ezt bíztatónak találta. Az ösvény alig volt több egy keskeny vágatnál a tömör sziklában; víz csordogált belőle, de el is tűnt a meredély tövében felhalmozódott kőtörmelék alatt. – Biztos vagy benne, hogy ezen feljuthatunk? – Barak gyanakodva nézte a vágatot. – Bízz bennem! – Csak ha nagyon muszáj. Az ösvény veszélyes volt, meredek és laza talajú. Időnként annyira összeszűkült, hogy a málháslovakról le kellett szedni mindent, és gyakorlatilag kézzel segítették át az állatokat a kanyarulatokat eltorlaszoló, lépcsőszerű bazalttömbökön. A lefelé csorgó víz mindent síkossá és sárossá tett. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, nyugat felől sötét felhők érkeztek, és dermesztően hideg szél csapott le a vágatba a fenti Mishrak ac Thull kopár síkságairól. Két napig tartott az út, és mire a meredély peremétől jó egy mérföldre felértek a tetőre, mindannyian halálosan kimerültek voltak. – Úgy érzem magam, mintha valaki alaposan eltángált volna egy husánggal – nyögte Barak, és egy bokorcsoport tövében a földre rogyott. – Egy nagyon nagy, göcsörtös husánggal. A többiek is leheveredtek a vízmosásban, a tövises bokrok mellett, és megpróbálták visszanyerni az erejüket a megerőltető mászás után.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

217

– Körül kell néznem – szólalt meg Selyem mindössze néhány másodperc múltán. A kis embernek olyan teste volt, mint egy akrobatának – erős, szívós, és villámgyorsan regenerálódott. Felmászott a vízmosás szélére – az utolsó métereket már hason kúszva tette meg –, és kikémlelt az árok pereme fölött. Néhány perc múlva halkan füttyentett, és hevesen integetni kezdett a többieknek, hogy csatlakozzanak hozzá. Barak hangos nyögéssel tápászkodott fel. Durnik, Mandorallen és Garion nehézkesen követték a példáját. – Nézzétek meg, mit akar! – mondta nekik Belgarath. – Én képtelen vagyok megmozdulni. Mind a négyen elindultak a vízmosás kőtörmelékkel borított oldalán Selyem leshelye felé, ahol a menyétképű drasniai egy bokor aljából kémlelt kifelé. Az utolsó métereket ők is kúszva tették meg. – Mi a baj? – kérdezte Barak, amikor odaértek. – Társaságunk van – felelte Selyem kurtán, és kimutatott a szürke ég alatt nyújtózó halott, száraz síkságra. A talaj mentén sárgás porfelhőt görgetett maga előtt az állandó, hideg szél. Lovasok közeledtek. – Őrjárat? – suttogta Durnik. – Nem hiszem – válaszolt a drasniai. – A thullok nem kedvelik a lovakat. Általában gyalogosan járőröznek. Garion kinézett a kiszáradt pusztára. – Mintha menne valaki előttük – mutatott egy apró, mozgó pontra, mintegy félmérföldnyire a lovasok előtt. – Ó – sóhajtott Selyem egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. – Mi az? – nézett rá Barak. – Ne titkolózz, Selyem! Most nincs hozzá hangulatom. – Grolimok – magyarázta a kis ember. – Akit üldöznek, az egy thull, aki megpróbálja elkerülni, hogy feláldozzák. Elég gyakori az ilyesmi errefelé. – Szóljunk Belgarath-nak? – kérdezte Mandorallen. – Nem hiszem, hogy szükséges. Ezek csak alacsony rangú grolimok. Kétlem, hogy bármelyikük is képzett lenne a varázslásban. – Én azért szólok neki. – Durnik hátrébb csúszott a vízmosás szélétől, ott felállt, és lesietett a mélyedés aljára, ahol az öregember Pol és Relg társaságában pihent.

218

David Eddings

– Amíg nem kezdünk el mozgolódni, biztonságban vagyunk – mondta Selyem. – Csak hárman vannak, és ahogy nézem, a thullra koncentrálnak. A menekülő férfi közelebb ért. Leszegett fejjel, széles karmozdulatokkal futott. – Mi van, ha a vízmosásban próbál elrejtőzni? – aggodalmaskodott Barak. Selyem vállat vont. – A grolimok követni fogják. – De akkor közbe kell lépnünk, nem? A drasniai kaján vigyorral bólintott. – Mégiscsak szólni kell Belgarath-nak. – Barak meglazította kardját a hüvelyében. – Nekem is éppen ez jutott eszembe. De addigra Durnik már vissza is ért, lába alatt megcsikordult a kőtörmelék. – Farkas azt üzeni, rajtuk tartja a szemét – suttogta a kovács –, de semmit nem tesz, csak ha az emberünk eléri a vízmosást. – Ó de kár – sóhajtott sajnálkozva Selyem. A menekülő thull most már tisztán látszódott. Izmos férfi volt durva anyagú, a derekánál övvel összefogott tunikában. Sárszínű haja kócosan lobogott, arcát eltorzította a félelem. Körülbelül harminc lépésnyire rohant el a rejtőzködőktől, és Garion tisztán hallotta a lihegését. Futás közben nyüszített, akár egy kétségbeesett állat. – Szinte soha nem próbálnak elrejtőzni – mormolta sajnálkozva Selyem. – Csak futnak. – Megcsóválta a fejét. – Nemsoká utolérik – jegyezte meg Mandorallen. Az üldöző grolimok fekete csuklyás köpenyt és fényesre csiszolt fémmaszkot viseltek. – Jobb lesz, ha visszahúzódunk – javasolta Barak. Mindannyian lebuktak a vízmosás pereme mögé. Néhány pillanat múlva a lovak dobogó patával elvágtattak mellettük. – Hamarosan elkapják – mondta Garion. – A szakadék felé menekül, csapdába fog esni. – Nem hiszem – felelte komoran Selyem. Nem sokkal később éles, kétségbeesett, egyre halkuló sikolyt hallottak. – Valami ilyesmire számítottam – dünnyögte a drasniai.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

219

Garion gyomra összeszűkült, amikor a meredély magasságára gondolt. – Jönnek vissza – figyelmeztette őket Barak. – Lapuljatok! A három grolim a vízmosás pereme mentén lovagolt visszafelé. Az egyik mondott valamit egy Garion által nem ismert nyelven, mire a másik kettő felnevetett. – Jobb lenne a világ hárommal kevesebb grolimmal – javasolta Mandorallen komor suttogással. – Vonzó gondolat – bólintott Selyem –, de Belgarath valószínűleg nem értene vele egyet. Jobb, ha hagyjuk őket távozni. Nem szeretném, ha valaki keresni kezdené őket. Barak hosszan nézett a három grolim után, aztán sajnálkozva felsóhajtott. – Menjünk vissza! – mondta Selyem. Visszaereszkedtek a vízmosás aljába. – Elmentek? – kérdezte Belgarath felnézve. – Igen – felelte a drasniai. – Mi volt az a kiáltás? – érdeklődött Relg. – Három grolim lekergetett egy thullt a szakadékba. – Miért? – Nem hinném, hogy kíváncsi lennél a grolim rituálékra, Relg barátom. – Mindenkinek engedelmeskednie kell istene akaratának – jelentette ki a fanatikus ájtatos eltökéltséggel. – A vallási kötelezettségek mindenek felett elsőbbséget élveznek. Selyem felvillanó szemmel nézett az ulgóra. – Mennyit tudsz te az angarak vallásról, Relg? – kérdezte. – Én csak az ulgók vallásával foglalkozom. – Akkor jobb lenne, ha csak úgy mondanál ítéletet, hogy tudod is, miről beszélsz. – Hagyd őt, Selyem! – mondta halkan Pol. – Nem hagyom, Polgara. Ezúttal nem. Nem árt, ha néhány ténnyel vallásos barátunk is tisztában van. – A drasniai visszafordult Relghez. – Az angarak vallás gerince egy rituálé, amit a legtöbb ember visszataszítónak talál. A thullok egész élete arról szól, hogy elkerüljék ezt a szertartást. Ez a thullok legfőbb életcélja. – Gyalázat! – háborodott fel Relg.

220

David Eddings

– Nem. A thullok buták és visszataszítóak, de a gyalázatos szót nem használnám rájuk. A rituálé, amiről beszélek, emberáldozatot is magában foglal. Relg még a kendőt is félrehúzta az arca elől, úgy bámult Selyemre hitetlenkedő tekintettel. – Minden évben kétezer thullt áldoznak fel Toraknak – folytatta a drasniai, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le a fanatikus döbbent arcáról. – A grolimok engedélyezik a rabszolgákkal való helyettesítést, ezért a thullok egész életükben azért dolgoznak, hogy elegendő pénz összegyűjtsenek egy rabszolga megvásárlására, aki majd a helyükre áll az oltárnál abban a szerencsétlen esetben, ha rájuk esne a választás. Ám a rabszolgák időnként meghalnak vagy elszöknek. Ha egy rabszolga nélküli thull a kiválasztott, akkor általában menekülni próbál. A grolimok a nyomába erednek, és rendszerint el is kapják, hiszen nagy gyakorlatuk van benne. Igazából még sosem hallottam olyan thullról, akinek sikerült volna megszöknie. – Akkor is kötelességük alávetni magukat istenük akaratának – makacskodott Relg, de most már sokkal kisebb meggyőződéssel. – Hogyan áldozzák fel őket? – kérdezte fojtott hangon Durnik. A kovácsot láthatóan megrázta, hogy a thull önként vetette magát a szakadékba. – Meglehetősen egyszerű módszerrel – felelte Selyem még mindig Relget nézve. – Két grolim háttal az oltárra fekteti a thullt, a harmadik pedig kivágja a szívét. Azután egy kis tűzben megégetik a szívet. Torakot nem érdekli az egész test, csak a szív. Relg arcizma megrándult. – Nőket is fel szoktak áldozni – folytatta könyörtelenül a menyétképű. – Ám nekik van egy egyszerű módjuk a megmenekülésre. A grolimok soha nem áldoznak fel terhes nőt, mert így könnyen eltévesztenék a számolást, ezért a thull nők próbálnak állandóan állapotosak maradni. Ez a magyarázata, miért van olyan sok thull, és miért híresültek el a thull nők állandó, kielégíthetetlen vágyukról. – Szörnyűség! – kapkodott levegő után Relg. – Ennél a gonosz fertőnél még a halál is jobb! – A halál nagyon hosszú ideig tart, Relg – mondta Selyem hűvös mosollyal. – Egy kis bűn sokkal könnyebben elfelejthető. Ez különösen igaz, ha az életed függ tőle.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

221

Relg zavarodottan próbálta feldolgozni magában a thullok életéről szóló ijesztő, nyers beszámolót. – Rossz ember vagy – mondta vádlón Selyemnek, bár a hangjából hiányzott az igazi meggyőződés. – Tudom – ismerte el a drasniai. Relg szinte könyörgően fordult Belgarath felé. – Igazat mond? A varázsló elgondolkodva vakargatta a szakállát. – Nem sok mindent hagyott ki – felelte végül. – A vallás szó minden ember számára mást jelent, Relg, az adott isten természetétől függően. Meg kéne próbálnod ezzel tisztába kerülni. Ha sikerül, az sokkal könnyebbé tesz számodra bizonyos dolgokat. – Azt hiszem, kimerítettük a témában rejlő lehetőségeket, apám – szólt közbe szárazon Pol. – Hosszú út vár még ránk. – Rendben. – Az öreg feltápászkodott. Hosszú ideig botorkáltak a thullok földjének nyugati határát alkotó bokros, sziklagörgeteges területen. A meredélyen átsüvítő szél dermesztően hideg volt, bár havat csak kisebb foltokban lehetett felfedezni a pusztaságon. Relg szeme valamennyire hozzászokott a világossághoz, és a tornyosuló felhők is csökkentették a pánikot, amit a nyílt égbolt látványa okozott nála. Ettől függetlenül nehéz időszakot kellett átélnie. A fenti világ teljesen idegen volt számára, és minden, amivel találkozott, alapjaiban rázta meg határozott elképzeléseit. Ráadásul ott volt még saját hitbeli zavara, és ez a válság furcsa ingadozást idézett elő szavaiban és tetteiben. Az egyik pillanatban még szenteskedő felháborodottsággal citálta elő mások bűneit, a következőben pedig már belemerült az önvád posványába, meggyónta minden vétkét és bűnét, s végtelen, egyhangú litániában részesített bárkit, aki hajlandó volt végighallgatni. Sápadt arcán és a csuklya alól elővillanó hatalmas, sötét szemében látszott, micsoda érzelmi vihar dúl benne. A többiek – még a jószívű, türelmes Durnik is – elhúzódtak tőle, teljes mértékben Garion gondjaira bízták a férfit. Relg gyakran állt meg imádkozni és lefolytatni különös rituáléit, melyek általában a porban való hosszas fetrengést is magukban foglalták. – Ebben a tempóban év végére sem érünk Rak Ctholba – jegyezte meg egy alkalommal Garion, és ingerülten pillantott az út melletti porban térdelő fanatikusra.

222

David Eddings

– Szükségünk van rá – mondta Belgarath nyugodtan. – Neki pedig szüksége van erre. Ennyit el kell viselnünk. – Közeledünk Cthol Murgos nyugati szegélyéhez – mutatott Selyem az előttük húzódó alacsony hegyvonulatra. – Ha átkeltünk a határon, nem engedhetjük meg magunknak az ilyen pihenőket. Keményen kell lovagolnunk, egészen a Déli Karavánútig. Mindenhol nyüzsögnek a murgosi őrjáratok, és nem szeretik, ha valaki gyanús kitérőket tesz. Az úton már viszonylag biztonságban leszünk, de addig nem szabad megállnunk. – A karavánúton nem fognak kérdezősködni, Kheldar herceg? – kérdezte Mandorallen. – Elég különös csapat vagyunk, a murgosiak pedig gyanakvó népség. – Figyelnek majd minket – ismerte el Selyem –, de amíg nem térünk le az útról, nem fognak zargatni. A Taur Urgas és Ran Borune közötti szövetség garantálja a karavánút szabad használatát, és egyetlen murgosi sem olyan ostoba, hogy a törvény megszegésével szégyenbe hozza királyát. Taur Urgas szigorúan bánik azokkal, akik csalódást okoznak neki. Egy hideg, esős napon, valamivel dél után lépték át a murgosi határt, és azonnal szapora ügetésre váltottak. Körülbelül három mérföld után Relg félrehúzódott a lovával. – Ne most, Relg! – szólt rá élesen Belgarath. – Majd később. – De... – Ul türelmes isten, várni fog. Most mennünk kell. Tovább lovagoltak a kietlen, száraz síkságon a Déli Karavánút felé, köpenyük kibontott szárnyként lobogott mögöttük az állandó, hideg szélben. Délután közepére elérték az utat. A Déli Karavánút valójában nem is kiépített út volt, hanem egy ösvény, melyet több évszázadon keresztül tapostak ki maguknak az utazók és a kereskedők. Selyem elégedetten nézett körül. – Sikerült. Mostantól ismét becsületes kereskedők vagyunk, és a világ összes murgosija sem köthet belénk. – Kelet felé fordította a lovát, és magabiztosan megindult az úton. Kihúzta magát, szinte sugárzott róla az öntelt fennhéjázás, és Garion tudta, hogy máris magára vette legújabb szerepét. Amikor összetalálkoztak egy nyugat felé tartó tolnedrai kereskedő jól védett karavánjával, Selyem a

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

223

szakmabeliek fesztelen bajtársiasságával köszöntötte a másik kalmárt. – Szép napot, Legfőbb Kereskedő uram – köszöntötte, felismerve annak rangját. – Ha volna egy perced számomra szívesen cserélnék információkat veled az útra vonatkozóan. Te keletről jössz, mi pedig nyugat felől. Talán mindketten jól járnánk. – Kitűnő ötlet – biccentett a tolnedrai. A Legfőbb Kereskedő zömök férfiú volt magas homlokkal, és a jeges szél elleni védekezésül prémmel szegélyezett köpenyt viselt. – A nevem Ambar, kotui kereskedő vagyok – mutatkozott be Selyem. A tolnedrai udvariasan bólintott. – Kalvor, Tol Horbból. Kellemetlen évszakot választottál a keleti utazásra, Ambar barátom. – A kényszerűség vitt rá. Vagyonom véges, és a Tol Honeth-i téli szállás minden tartalékomat elvitte. – A Honeth-ek egyszerű útonállók – morogta Kalvor. – Ran Borune él még? – Amikor eljöttem, még élt. Kalvor elfintorodott. – És az örökösödés körül még mindig zajlik a vita? – Ó, hát persze – nevetett Selyem. – És még mindig az a disznó Tol Vordue-i Kador a legesélyesebb? – Úgy hallottam, Kadorra nehéz idők járnak. A hírek szerint merényletet kísérelt meg Ce'Nedra hercegnő ellen. Gondolom, a császár megtette a megfelelő lépéseket, hogy kivonja őt a versenyből. – Örömteli hírek – vidult fel a tolnedrai. – Milyen a keleti út? – kérdezte Selyem. – Nincs rajta túl sok hó. Persze Cthol Murgosra ez egyébként sem jellemző. Száraz vidék, viszont nagyon hideg, és a hágókban még rosszabb az idő. És mi a helyzet Kelet-Tolnedra hegyeivel? – Amikor átjöttünk, havazott. – Ettől tartottam – komorodott el Kalvor. – Talán nem ártana várnod tavaszig az átkeléssel. Az út legrosszabb része még előtted áll. – El kellett hagynom Rak Goskát. – Kalvor úgy nézett körül, mintha arra számítana, hogy valaki megpróbálja kihallgatni őket. – Nagy baj felé tartotok, Ambar – mondta halkan. – Valóban?

224

David Eddings

– Nem ez a legjobb alkalom egy Rak Goska-i utazásra. A murgosiak teljesen megőrültek. – Megőrültek? – kérdezte riadtan Selyem. – Nem tudok rá jobb szót. A legnevetségesebb indokokkal tartóztatják le a becsületes kereskedőket, de mindenki mást is, aki nyugatról érkezett. Nem úrhölgyeknek való hely az. – A nővérem – pillantott Selyem Polra. – Pénzt fektetett a vállalkozásomba, de nem bízik bennem. Mindenképpen velem akart tartani, hogy biztos legyen benne, nem verem át. – Én a helyedben távol maradnék Rak Goskától – tanácsolta a tolnedrai. – Most már elindultam, nincs más választásom – tárta szét a karját tanácstalanul Selyem. – Nézd, őszinte leszek veled, Ambar. Rak Goskában mostanában semmit nem ér az emberi élet. Egy kereskedő barátomat azzal vádolták meg, hogy egy murgosi házban erőszakoskodott a nők szállásán. – Az ilyesmi néha megtörténik. A murgosi nők híresen vonzóak. – Ambar – csóválta a fejét Kalvor szomorúan –, ez az ember hetvenhárom éves volt. – Akkor a fiai büszkék lehetnek az életerejére – nevetett Selyem. – És mi történt vele? – Elítélték, és karóba húzták. A katonák összegyűjtöttek minket, és kényszerítettek, hogy végignézzük. Rettenetes volt. Selyem a homlokát ráncolta. – Semmi esély rá, hogy a vádak igazak voltak? – Hetvenhárom év – ismételte a tolnedrai. – Egyértelműen hamis vádról van szó. Ha nem volna képtelenség, hajlamos lennék arra gondolni, hogy Taur Urgas megpróbál minden nyugati kereskedőt elűzni Cthol Murgosból. Rak Goska nem biztonságos számunkra többé. A drasniai elhúzta a száját. – Ki tudná megmondani, mi jár Taur Urgas fejében? – Rak Goska minden üzletéből hasznot húz. Elment az esze, ha szándékosan kiűz minket a városból. – Már volt szerencsém találkozni vele – mondta komoran Selyem. – Nem a józan gondolkodásáról híres. – Kétségbeesetten nézett körül. – Kalvor, mindenemet ebbe az üzletbe öltem, és még kölcsönöket is vettem fel hozzá. Ha most visszafordulok, koldusbotra jutok.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

225

– Esetleg fordulj északnak, miután átjutottál a hegyeken! – javasolta Kalvor. – Kelj át a folyón Mishrak ac Thullba, és menj inkább Thull Marduba! Selyem elflntorodott. – Gyűlölök a thullokkal üzletelni. – Van más lehetőség is. Tol Honeth és Rak Goska között félúton van egy murgosi kereskedőállomás. Ott lehet szerezni élelmet, lovakat, egyéb kellékeket. Mióta Rak Goskában ilyen veszélyes a helyzet, néhány élelmes murgosi már ott megvásárolja a karavánok teljes árukészletét, a lovakkal együtt. Persze az áraik nem olyan jók, mint Rak Goskában, de legalább van esélyed némi haszonra anélkül, hogy fölöslegesen veszélynek tennéd ki magad. – De így nem lesz semmilyen árum visszafelé – csóválta a fejét Selyem. – Oda a fele haszon, ha Tol Honeth-ben nem tudok semmit eladni. – Viszont megmarad az életed, Ambar – mutatott rá a tolnedrai. Ismét idegesen pillantott körbe, mintha még itt is a letartóztatástól tartana. – Én nem jövök vissza Cthol Murgosba – jelentette ki határozottan. – Bárki másnál nagyobb kockázatot vagyok hajlandó vállalni a tisztességes haszon reményében, de a világ összes aranyával sem lehetne rávenni, hogy újból elmenjek Rak Goskába. – Milyen messze van az az állomás? – kérdezte látszólag összezavarodva Selyem. – Három napja hagytam magam mögött – felelte Kalvor. – Sok szerencsét, Ambar, bárhogy is döntesz. – Megrántotta a gyeplőt. – Szeretnék még néhány mérföldet magam mögött tudni, mielőtt leszáll az .éjszaka. Lehet, hogy a tolnedrai hegyekben hó van, de legalább kijutok Cthol Murgosból, és nem kell tovább Taur Urgas öklétől tartanom. – Kurtán biccentett, és tempós ügetéssel indult nyugat felé, mögötte a karavánőrök és az áruval megrakott kocsik.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Déli Karavánút egy sornyi, főként kelet-nyugati irányú, kopár völgyön vágott keresztül. A környező hegycsúcsok magasak voltak, talán még a nyugati hegyeknél is magasabbak, de a tetejükön még így is alig lehetett havat látni. A felhők piszkos palaszürkére festették az eget, de a bennük lévő nedvességet nem hullatták a kiszáradt, sziklákból és homokból álló, tüskés bozótosokkal tarkított vidékre. Bár a hó nem esett, így is dermesztően hideg volt. A folyamatosan fújó szélnek olyan éle volt, mint egy tőrnek. Jó iramban haladtak kelet felé. – Belgarath – szólt hátra egyszer Barak –, ott egy murgosi, azon a gerincen. Az úttól délre. – Látom. – Mit csinál? – Figyel minket. Amíg a karavánúton vagyunk, nem tesz semmit. – Mindig figyelnek – mondta Selyem. – A murgosiak szeretnek mindenkit szemmel tartani, aki a királyságukban utazgat. – Ez a tolnedrai.. .Kalvor. Szerintetek nem túlzott egy kicsit?

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

227

– Nem – felelte a varázsló. – Taur Urgas valószínűleg indokot keres a karavánút lezárására és arra, hogy minden nyugatit kitiltson Cthol Murgosból. – De miért? – kérdezte Durnik. Belgarath vállat vont. – Közeleg a háború. Taur Urgas jól tudja, hogy a Rak Goskába utazó kereskedők jó része kém. Nemsokára összegyűjti a seregeit délről, és szeretné titokban tartani a létszámukat és a mozgásukat. – Miféle sereg gyűjthető össze egy ily kietlen s lakatlan vidékről? – csodálkozott Mandorallen. Belgarath végignézett a kopár pusztaságon. – Ez csak egy apró része Cthol Murgosnak. Déli irányban több ezer mérföldnyire húzódik, és olyan városok vannak arrafelé, amilyeneket nyugati szem még nem látott. Még a nevüket sem tudjuk. Itt, északon a murgosiak mindent megtesznek azért, hogy elrejtsék előlünk az igazi Cthol Murgost. – S szerinted mikor kezdődik a háború? – Talán jövő nyáron. Esetleg azután egy évvel. – Készen állunk addigra? – kérdezte Barak. – Meg kell próbálnunk. Pol undorodva szusszantott. – Mi baj? – kérdezte gyorsan Garion. – Keselyűk – felelte a nő. – Visszataszító lények. Egy tucatnyi nagytestű madár nyüzsgött és veszekedett az út mentén heverő kisebb halom mellett. – Mi az, amit esznek? – kérdezte Durnik. – Mióta elhagytuk a meredély tetejét, semmilyen állatot nem láttam. – Valószínűleg egy ló... vagy talán ember – találgatott Selyem. – Semmi más nincs errefelé. – És temetetlenül hagynának egy embert? – lepődött meg a kovács. – Csak részben. Néha az útonállók úgy döntenek, hogy a karavánút mentén könnyebb lesz zsákmányt szerezni. A murgosiak rengeteg időt adnak nekik átgondolni, hogy hol hibáztak. Durnik kérdőn nézett a menyétképűre. – A murgosiak elkapják őket – magyarázta Selyem –, aztán nyakig beássák őket a földbe, és elmennek. A keselyűk hamar rájöttek, hogy ezek az emberek tehetetlenek. Gyakran annyira türelmetlenné válnak, hogy meg sem várják, amíg meghal, még élve elkezdik enni.

228

David Eddings

– Nem rossz bánásmód a banditákkal szemben – mondta szinte elismerően Barak. – Néha még a murgosiaknak is lehetnek jó ötleteik. – Sajnos a murgosiak hajlamosak mindenkit banditának nézni, aki nem az úton közlekedik. A keselyűk zavartalanul folytatták lakomájukat, ügyet sem vetettek a tőlük alig húszlépésnyire elhaladó csapatra. Testük és szárnyuk teljesen eltakarta táplálékukat, amiért Garion különösen hálás volt Akármi is lehetett, nem volt túl nagy méretű. – Akkor éjszakára nem ártana az úthoz nagyon közel letáboroznunk – mondta Durnik megborzongva. – Nagyon jó ötlet, barátom – bólintott rá Selyem. A tolnedrai kereskedő információja a félúton létesített rögtönzött vásárról helytállónak bizonyult. A harmadik nap délutánján megpillantottak egy masszív kőépületet, és a körülötte felállított sátortábort. A sátrak ilyen távolságból aprónak tűntek, oldalaik hullámoztak és libegtek az állandó szélben. – Mit gondolsz? – nézett Selyem Belgarath-ra. – Késő van – mondta az öreg. – Nemsokára egyébként is meg kellene állnunk éjszakára, és gyanakodni kezdenének, ha továbbmennénk. A drasniai bólintott. – De meg kell próbálnunk elrejteni Relget – tette hozzá a varázsló. – Senki nem hiszi el, hogy közönséges kereskedők vagyunk, ha meglátnak a társaságunkban egy ulgót. Selyem egy pillanatra elgondolkodott. – Csavarjuk be egy lepelbe – javasolta –, és ha valaki kérdi, mondjuk azt neki, hogy beteg. A betegeket mindenki elkerüli. Belgarath bólintott. – El tudsz játszani egy beteget? – kérdezte Relget. – Én valóban beteg vagyok – felelte az ulgo a humor legkisebb jele nélkül, szipogva. – Itt mindig ilyen hideg van? Pol az ulgo mellé léptetett a lovával, és tenyerét a férfi homlokára helyezte. – Ne érj hozzám! – húzódott el tőle a fanatikus. – Hagyd már ezt abba! – förmedt rá a nő. Megfogta Relg arcát, és közelebb hajolt hozzá. – Belázasodott, apám – mondta Belgarath-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

229

nak. – Ha letáboroztunk, adok neki valamit Miért nem szóltál? – vonta kérdőre a fanatikust – Kiállok bármit, amit Ul bocsát rám. Ezzel büntet vétkeimért – Nem, ennek semmi köze a bűnhöz és a büntetéshez. Ez egyszerű megfázás, semmi más. – Meg fogok halni? – kérdezte Relg nyugodtan. – Természetesen nem. Még sosem voltál megfázva? – Nem. Életemben nem voltam beteg. – Ezt többé már nem mondhatod el magadról. – Selyem előhúzott egy pokrócot az egyik csomagból, és átnyújtotta Relgnek. – Burkolózz bele! és húzd a fejedre! Próbálj úgy tenni, mintha szenvednél. – Szenvedek is – köhécselte az ulgo. – Az nem elég, úgy is kell kinézned. Gondolj a bűneidre, akkor biztosan szánalmasabbnak tűnsz. – Állandóan a bűneimre gondolok. – Tudom, de ezúttal próbálkozz egy kicsit erősebben! Leereszkedtek a szeles domboldalon a táborba. Alig néhány kereskedő lézengett a sátrakon kívül, és akik kint voltak, azok is megpróbálták minél gyorsabban elvégezni a dolgukat a harapós hidegben. – Először talán megállhatnánk az ellátó állomásnál – mutatott a kőépületre Selyem. – Az sokkal természetesebbnek tűnne. Majd én beszélek. – Selyem, te koszos drasniai tolvaj! – harsant fel egy érces hangú kiáltás az egyik közeli sátor mellől. A menyétképű megrezzent, aztán elvigyorodott – Mintha egy ismerős nadrak disznó röfögését hallottam volna – mondta elég hangosan ahhoz, hogy a sátornál álló férfi is meghallja. Egy térdig érő, övvel összefogott, fekete nemez felső kabátot és szoros szőrmesapkát viselő, nyúlánk alak lépett ki az árnyékból. Durva, fekete haja és ritkás, gubancos szakálla volt. Homloka alól az angarakokra jellemző szögletes szempár tekintett rájuk, de a murgosiak élettelen tekintetétől eltérően ennek a férfinak óvatos, mégis barátságos és élénk volt a pillantása. – Hát téged még nem kaptak el, Selyem? – érdeklődött rekedt hangon. – Pedig biztos voltam benne, hogy mostanra valaki már lenyúzta a bőrödet. – Látom, be vagy rúgva, mint mindig – vigyorgott rá Selyem. – Hány napja is találkoztunk utoljára, Yarblek?

230

David Eddings

– Ki számolja? – nevetett az enyhén dülöngélő nadrak. – Mit keresel Cthol Murgosban, Selyem? Azt hittem, a kövér királyodnak Gar og Nadrakban van rád szüksége. – Kezdtem túlságosan ismertté válni Yar Nadrak utcáin – felelte Selyem. – Odáig fajult a dolog, hogy az emberek már igyekeztek minél messzebbről elkerülni. – El sem tudom képzelni, miért – mondta gúnyosan Yarblek – Tisztességtelenül üzletelsz, csalsz a kockában, elcsábítod más feleségét, és ráadásul még kém is vagy. Ez nem akadályozhatja meg az embereket abban, hogy elismerjék a jó tulajdonságaidat... bármik is legyenek azok – A humorod ellenállhatatlan, mint mindig, Yarblek. – Az egyedüli hibám – ismerte el szerényen a becsípett nadrak. – Szállj le arról a gebéről, Selyem! Gyere a sátramba, és igyuk le magunkat! Hozd a barátaidat is! – Visszatámolygott a sátorba. – Egy régi ismerős – mondta gyorsan Selyem, miközben lecsúszott a nyeregből. – Megbízható? – kérdezte gyanakodva Barak. – Nem igazán, de rendes fickó. Tényleg nem rossz cimbora, ahhoz képest, hogy nadrak. Mindenről van információja, és ha eleget iszik, talán kiszedhetünk belőle valami használhatót. – Gyere már, Selyem! – üvöltötte Yarblek szürke sátra belsejéből. – Lássuk, mit tud nekünk mondani – adta be a derekát Belgarath. Mindannyian leszálltak a lóról, kikötötték az állatokat a sátor melletti póznához, majd beléptek. A hatalmas sátor padlóját és oldalait vastag, karmazsinvörös szőnyegek borították. Az egyik kereszttartóról olajlámpás lógott, a meleget pedig egy vasból készült serpenyőn izzó széndarabok szolgáltatták. Yarblek keresztbe tett lábbal ült a sátor hátsó részében, mellette a földön nagy, fekete hordó. – Gyertek csak, gyertek! – invitálta őket harsányan. – És hajtsátok be magatok mögött a ponyvát, kimegy minden meleg! – Ő Yarblek – mutatta be barátját Selyem –, tisztes kereskedő és notórius alkoholista. Hosszú ideje ismerjük egymást. – A sátram a tiétek is – vetette oda nekik félvállról a nadrak, és hangosat csuklott. – Nem valami mutatós sátor, de azért a tiétek. Ott, a nyergem mellett találtok néhány kupát, talán még tiszta is van közöttük. Igyunk! – Ő Pol úrnő, Yarblek – folytatta a bemutatást Selyem.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

231

– Mutatós fehércseléd – mérte végig a nőt arcátlanul a nadrak. – Bocsáss meg, hogy nem kelek fel, de egy kicsit bizonytalan vagyok ma este. Talán valami rosszat ehettem... – Hát persze – felelte Pol száraz mosollyal. – Az embernek mindig jól meg kell néznie, mit tesz a gyomrába. – Pontosan ezt szoktam én is mondogatni magamnak. – Bandzsítva nézte, ahogy Pol hátrahúzza csuklyáját és leveszi a köpenyt. – Kimondottan mutatós, Selyem. Gondolom, nem szándékozol eladni. – Nem tudnál annyit fizetni, Yarblek – mondta Pol a sértődöttség legkisebb jele nélkül. Yarblek csak nézett rá ostobán, aztán kitört belőle a nevetés. – A Félszemű orrára, az biztos, hogy nem! És a ruhád alatt valószínűleg egy tőrt is rejtegetsz. Ha megpróbálnálak elrabolni, felhasítanád a gyomromat, igaz? – Természetesen. – Micsoda nő! – böfögött Yarblek. – Talán még táncolni is tudsz? – Méghozzá úgy, ahogy embert még nem láttál, Yarblek. Vízzé változtatnám a csontjaidat. Yarblek szemében izgatott tűz gyúlt. – Ha mindannyian berúgtunk, talán táncolhatnál nekünk. – Meglátjuk – felelte a nő sokat sejtetően. Garion meglepődött nagynénje szokatlan merészségén. Yarblek nyilvánvalóan ezt a viselkedést várta el a nőtől, de a fiú elgondolkodott, vajon hol tanulhatta el Pol a nadrakok szokásait ilyen jól, hogy a legkisebb szégyenkezés nélkül tud válaszolgatni a férfinak. – Ő Farkas mester – mutatott Selyem Belgarath-ra. – Nem is törődj a nevekkel – legyintett Yarblek –, úgyis elfelejtem őket. – Azonban mindegyiküket ravasz pillantással mérte végig. – Ami azt illeti – mondta, és hirtelen már nem is tűnt annyira részegnek –, talán jobb is, ha nem tudom a neveteket. Amit az ember nem tud, azt nem adja tovább, ti pedig túlságosan vegyes társaság vagytok ahhoz, hogy becsületes ügyben járjatok a bűzlő Cthol Murgosban. Vegyetek magatoknak egy kupát! A hordóm még majdnem teli van, és a sátor végében hűl egy másik is. Selyem intésére mindannyian elvettek egy kupát a kopott nyereg melletti felszereléshalomból, és csatlakoztak Yarblekhez a vörös szőnyegen. – Jó vendéglátóként töltenék nektek, de attól tartok, túl sok folyna mellé – szabadkozott a nadrak. – Úgyhogy szolgáljátok ki magatokat!

232

David Eddings

Yarblek söre sötétbarna színű volt, és erős, szinte gyümölcsös ízzel rendelkezett. – Érdekes íze van – jegyezte meg Barak óvatosan. – A sörfőzőm szárított almát szór a kádba. Ettől egy kicsit bársonyosabb lesz az íze. – Yarblek Selyemre nézett. – Azt hittem, te nem szereted Murgost. – Nem is. – Akkor mit keresel Cthol Murgosban? Selyem vállat vont. – Üzleti ügy. – Kié? A tiéd vagy Rhodaré? A drasniai kacsintott. – Sejtettem. Ez esetben sok szerencsét kívánok. Szívesen felajánlanám a segítségemet, de azt hiszem jobb, ha ebből kimaradok. A murgosiak még nálatok, alornoknál is jobban megvetnek minket... no nem, mintha hibáztatnám őket érte. Bármelyik nadrak képes lenne harminc mérföldes kitérőt tenni, csak hogy elvághassa egy murgosi torkát. – Megható ez a szeretet a rokonaitok iránt – vigyorgott Selyem. – Rokonok! – horkantotta ingerülten Yarblek. – Ha nem lennének a grolimok, már generációkkal ezelőtt kiirtottuk volna az összes hidegvérű fattyút. – Töltött magának sört, és a magasba emelte a kupát. – Vesszen Murgos! – Végre valami, amire tudunk együtt inni – mosolyodott el Barak vidáman. – Vesszen Murgos! – Taur Urgasnak pedig nőjenek kelések a hátsóján – tette hozzá Yarblek, és egy hajtással kiürítette a kupát. Gyorsan töltött magának még. – Azt hiszem, egy kicsit részeg vagyok – ismerte el. – Sosem jöttünk volna rá – jegyezte meg Pol. – Tetszel nekem, te lány – vigyorgott rá Yarblek. – Kár, hogy nem tudlak megvásárolni. Gondolom, nem akarsz hozzám szökni. A nő gunyorosan sóhajtott. – Nem, attól tartok, nem. Tudod, ez nem vetne rám jó fényt. – Igaz – bólogatott komolyan a kereskedő. – Mint mondtam – folytatta –, egy kicsit be vagyok rúgva. Gondolom, erről nem nagyon szabadna beszélnem, de a nyugatiaknak, különösen az alornoknak nem túl jó hely mostanában Cthol Murgos. Rak Ctholból olyan hírek érkeztek, hogy egész Murgosból megpróbálják kiűzni az idegeneket. Taur Urgas viseli a koronát, és hivatalosan ő uralkodik Rak Goskában,

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

233

de a szálakat az öreg Rak Cthol-i grolim mozgatja. A murgosiak királya tisztában van vele, hogy Ctuchik egyetlen intésére megüresedhet a trónja. – Találkoztunk egy tolnedrai kereskedővel, aki ugyanezt állította – mondta komoran Selyem. – Azt mondta, Rak Goskában hamis vádakkal tartóztatják le a nyugatról érkezett kereskedőket. Yarblek bólintott. – És ez csak az első lépés. A murgosiak nagyon kiszámíthatóak, nem rendelkeznek semmi képzelőerővel. Taur Urgas még nem készült fel rá, hogy nyíltan megsértse Ran Borunét a királyságában tartózkodó összes kereskedő lemészárlásával, de már ez sem várat soká magára. Rak Goska városát mostanra valószínűleg lezárták. Taur Urgas figyelme most már kifelé fordul, valószínűleg ezért is jön ide. – Hogy mit csinál? – kérdezte Selyem elsápadva. – Azt hittem, tudod. Taur Urgas a seregével együtt elindult nyugat felé. Gondolom, le akarja zárni a határt. – Milyen messze van? – Úgy hallottam, ma reggel alig tizenöt mérföldnyire innen látták az előőrseit. Valami baj van? – Taur Urgasszal van egy kis befejezetlen ügyünk – felelte Selyem aggódva. – Nem lehetek itt, amikor megérkezik! – ugrott fel. – És hová akarsz menni? – kérdezte Belgarath. – Valami biztonságos helyre. Később majd csatlakozom hozzátok. – Azzal megfordult, és kiviharzott a sátorból. Néhány pillanattal később már hallották is az egyre távolodó patacsattogást. – Menjek vele? – nézett Barak Belgarath-ra. – Sosem érnéd utol. – Kíváncsi lennék, mit követhetett el Taur Urgas ellen – morfondírozott Yarblek, majd kuncogni kezdett. – Ahogy kirohant innen a kis tolvaj, az alapján valami nagyon súlyos dolog lehetett. – Biztonságban lesz, ha letér a karavánútról? – kérdezte Garion, akinek eszébe jutottak az út mellett lakmározó keselyűk. – Selyem miatt ne aggódj – nyugtatta meg a nadrak kereskedő. Valahonnan a távolból halk dobbanások szüremlettek be a sátorba. Yarblek szeme gyűlölködve szűkült össze. – Azt hiszem, Selyem még időben távozott. A dobbanások egyre kivehetőbbé váltak, hangos dübörgéssé erősödtek, és a dübörgés mögött meghallották a több száz hang mély, nyögésre emlékeztető kórusát.

234

David Eddings

– Mi ez? – kérdezte Durnik. – Taur Urgas – köpött a földre Yarblek. – A murgosiak királyának harci indulója. – Harc? – kapta fel a fejét Mandorallen. – Taur Urgas folyamatosan háborúzik – felelte a kereskedő megvetően. – Még akkor is, ha éppen nincs kivel. Még saját palotájában is páncélban alszik. Ettől iszonyatosan büdös, de a többi murgosi is az, úgyhogy nem jelent igazán nagy különbséget. Talán meg kéne néznem, mire készül. – Nehézkesen feltápászkodott. – Várjatok itt! Ez egy nadrak sátor, és az angarakok között léteznek bizonyos udvariassági formulák. A katonák ide nem jönnek be, ezért amíg itt maradtok, biztonságban vagytok. – Jeges gyűlölettel az arcán, támolyogva indult a sátor kijárata felé. Az ének és az ütemes dobolás közeledett. Időnként éles, disszonáns sípszó harsant fel, melyhez mély hangú kürtök csatlakoztak. – Mi legyen, Belgarath? – kérdezte halkan Barak. – Ez a Yarblek rendes fickónak tűnik, de mégiscsak egy angarak. Egyetlen szót szól, és máris egy századnyi murgosit kapunk a nyakunkba. – Igaza van, apám – szólalt meg Pol is. – Elég jól ismerem a nadrakokat, ez a Yarblek fele annyira sincs berúgva, mint amennyire szeretné elhitetni velünk. Belgarath az ajkát harapdálva gondolkodott. – Talán valóban nem jó ötlet mindent feltennünk a nadrakoknak a murgosiak iránt érzett gyűlöletére – tűnődött. – Lehet, hogy igazságtalanok vagyunk Yarblekkel szemben, de nem biztos, hogy meg kéne várnunk, amíg Taur Urgas felállítja az őrséget a terület körül. Nem tudjuk, mennyi ideig akar itt maradni, és később már nem lesz olyan könnyű távoznunk. Durnik félrehúzta a sátor hátuljában lógó vörös függönyt, lehajolt, kihúzott néhány cöveket, majd felemelte a ponyvát. – Itt kimászhatunk. – Akkor indulás – döntött Belgarath. Egyesével kigurultak a sátorból a szabadba. – Hozzátok a lovakat! – adta ki az utasítást a varázsló, és gyorsan körülnézett. – Ott az a vízmosás – mutatott a sátrak végénél kezdődő árokra. – Ha a sátrak folyamatosan köztünk és a karavánút között lesznek, akkor észrevétlenül eljuthatunk odáig. Valószínűleg úgyis mindenki Taur Urgas megérkezésével lesz elfoglalva. – A murgosi király ismer téged, Belgarath? – kérdezte Mandorallen.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

235

– Lehetséges. Sosem találkoztunk, de egész Cthol Murgosban tudják, hogy nézek ki. Jobb, ha nem kockáztatunk. Végigvezették a lovakat a sátrak mögött, és gond nélkül elérték a vízmosást. – Ez az árok arról a dombról fut le idáig – mutatta Barak. – Ha követjük, végig takarásban leszünk, és ha magunk mögött tudjuk a dombot, már senki sem láthat meg. – Nemsokára leszáll az este – nézett fel Belgarath az égre. – Távolodjunk el egy kicsit, aztán várjuk meg a sötétedést! A vízmosást követve átkeltek a dombon. – Valakinek őrködnie is kéne – mondta az öreg, miután megálltak. Barak és Garion visszakapaszkodtak az árokban, és lekuporodtak a dombgerincen, egy sűrű bozótos szélén. – Ott jönnek – morogta a cherek. Ritmusos dobszólóra murgosi katonák közeledtek egyenes sorokban a rögtönzött vásár felé. Az oszlop közepén fekete hátason, a szélben lobogó fekete zászló alatt maga Taur Urgas lovagolt. Magas, széles vállú, izmos férfi volt szögletes, kegyetlen arccal. Láncingének vastag szemeit vörös arannyal futtatták be, amitől a páncél úgy nézett ki, mintha vérbe áztatták volna. A derekán lévő vastag fémöv bal oldalán ékköves kardhüvely lógott. Csúcsos, mélyen a homlokába húzott fémsisakján Murgos vérvörös koronája díszelgett. A király nyakának oldalát és tarkóját a vállaira lógó, sűrű szemű lánccsuklya védte. Amikor odaért a kőépület előtti nyílt térre, Taur Urgas megállította a lovát. – Bort! – parancsolta. A jeges szél messzire vitte éles hangját, és a bokor alatt lapuló Garion összerezzent. A kereskedőállomást irányító murgosi beszaladt a házba, és rövidesen egy kancsóval és egy fémkupával tért vissza. Taur Urgas elvette tőle a kupát, ivott, azután vaskesztyűs öklével összelapította az ivóedényt. Barak undorodva horkantott fel. – Ezt miért tette? – kérdezte suttogva Garion. – Senki sem ihat Taur Urgas után egy kupából – felelte a vörös szakállú cherek. – Ha Anheg viselkedne így, a harcosai behajítanák a Val Alorn-i öbölbe. – Összegyűjtötted az itteni idegenek neveit? – kérdezte a király a murgosi kereskedőt. A király hangja bántotta Garion fülét.

236

David Eddings

– Ahogy parancsoltad, rettegett királyom! – felelte a férfi mély meghajlással. Előhúzott egy összetekert pergament köpenye ujjából, és átnyújtotta az uralkodónak. Taur Urgas kibontotta a pergament és belepillantott. – Hozzátok ide a nadrak Yarbleket! – parancsolta. – A Gar og Nadrak-i Yarblek közelebb léphet! – bömbölte a király mellett álló tiszt. A nadrak kereskedő lobogó felsőkabátjában előrelépett. – Északi rokonunk – köszöntötte őt hűvösen Taur Urgas. – Felség – hajolt meg Yarblek. – Jobban tennéd, ha minél előbb távoznál, Yarblek – tanácsolta a király. – A katonáim bizonyos utasítások alapján járnak el, és könnyen megtörténhet, hogy valamelyikük buzgóságában nem ismer fel egy angarak rokont. Ha maradsz, nem tudom szavatolni a biztonságodat, és nagyon szomorú lennék, ha valami kellemetlen baleset történne veled. Yarblek ismét meghajolt. – A szolgáim és én azonnal távozunk, felség. – Ha ők is nadrakok, szabadon mehetnek. Az idegeneknek azonban maradniuk kell. Most távozhatsz. – Azt hiszem, pont időben léptünk le – dünnyögte Barak. A kőépületből ekkor egy barna, koszos köpenyt és rozsdás páncélinget viselő alak lépett ki. A férfi borotválatlan volt, szeme fehérje egészségtelen színben villogott. – Brill! – szakadt ki Garionból. Barak tekintete elfelhősödött. Brill tőle szokatlan eleganciával hajolt meg Taur Urgas előtt. – Üdv néked, hatalmas király. – Hangja érzelemmentes volt, nem hordozott sem félelmet, sem tiszteletet. – Mit keresel te itt, Kordoch? – kérdezte az uralkodó hűvösen. – A mesterem ügyében járok, rettegett királyom. – És miért érdekli ez a hely Ctuchikot? – Személyes okokból, királyom – hangzott a kitérő felelet. – Szeretem tudni, merre jársz, Kordoch. Meg az a másik dagashi is. Mikor jöttél vissza Cthol Murgosba? – Néhány hónappal ezelőtt, Torak Hatalmas Karja. Ha tudtam volna, hogy érdeklődsz utánunk, küldök neked üzenetet. Az emberek, akikkel mesterem utasítására el kell bánnom, tudják, hogy követem őket, így a mozgásom nem volt nagy titok.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

237

Taur Urgas minden jókedv vagy melegség nélkül felnevetett. – Öregszel, Kordoch. A legtöbb dagashi mostanra már végzett volna a munkával. – Ezek különleges emberek – vonta meg a vállát Brill. – De már nem fog sokáig tartani. A játéknak nemsokára vége. Erről jut eszembe, királyom, volna egy ajándékom számodra. – Csettintett az ujjával, mire két férfi bukkant elő az épületből, karjánál fogva cipelve egy harmadikat. A fogoly zubbonyának eleje véres volt, és a feje a mellére kókadt, mintha csak félig lenne eszméleténél. Barak felszisszent. – Azt gondoltam, egy kis mulatság neked sem lesz ellenedre – mondta Brill. – Én Cthol Murgos királya vagyok, Kordoch – figyelmeztette az orgyilkost Taur Urgas. – Egyáltalán nem találom szórakoztatónak a viselkedésed, és semmi kedvem a dagashik alantas munkáját végezni. Ha holtan akarod látni, öld meg magad! – Ezt én nem nevezném alantas munkának, felség – felelte Brill gonosz vigyorral. – Ez az ember egy régi barátod. – Megfogta a fogoly haját, és durván felrántotta a fejét, hogy a király is jól láthassa. Selyem volt az. A drasniai arca sápadt volt, és a halántékán húzódó sebből vér csorgott az arcára. – Íme Kheldar, a drasniai kém – közölte diadalmasan Brill. – Fogadd el tőlem ajándékul, királyom! Taur Urgas elmosolyodott, szemében ijesztő elégedettség villant. – Kitűnő. Fogadd királyod dicséretét, Kordoch! Ajándékod valóban felbecsülhetetlen értékű. – Mosolya még jobban kiszélesedett. – Üdvözöllek, Kheldar herceg – mondta szinte dorombolva. – Már nagyon hosszú ideje várok erre a találkozásra. Rengeteg elszámolnivalónk van egymással, nem igaz? Selyem látszólag a murgosi királyt nézte, de Garion nem volt benne biztos, hogy egyáltalán eléggé magánál van-e ahhoz, hogy megértse, mi történik körülötte. – Légy a vendégem, Drasnia hercege – folytatta nyájasan a király. – Szeretnék különösen nagy gondot fordítani a végső szórakoztatásodra, és biztos akarok lenni benne, hogy eléggé magadnál vagy ahhoz, hogy az első pillanatától az utolsóig végigélvezhesd. Azt hiszem, te valami igazán különlegeset érdemelsz, valami hosszan tartót, és a világért sem okoznék csalódást neked a sietséggel.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

arak és Garion kisebb kőlavinát elindítva csúsztak le a vízmosás meredek oldalán. – Selyem nem jutott ki – tájékoztatta Barak a többieket. – És itt van Brill is. Minden jel szerint ő és az emberei kapták el, amikor menekülni próbált. Átadták Taur Urgasnak. Belgarath lassan, döbbent arckifejezéssel állt fel. – És... – Nem – vágott a szavába a cherek. – Még él. Egy kicsit elbántak vele, de szerintem jól van. A varázsló megkönnyebbülten fellélegzett. – Ez is valami. – Taur Urgas mintha ismerné őt – folytatta Barak. – Nagyon úgy tűnt, hogy Selyem elkövetett valamit, amivel megsértette a királyt, és Taur Urgas szemlátomást haragtartó ember. – Olyan helyen tartják, ahol hozzá tudunk férni? – kérdezte Durnik. – Nem tudjuk – felelte Garion. – Egy ideig beszélgettek, aztán a katonák bevonszolták őt az épület mögé. Innen nem láthattuk, hogy pontosan hová vitték. – A helyet fenntartó kereskedő beszélt valamilyen gödörről – tette hozzá Barak.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

239

– Tennünk kell valamit, apám – jelentene ki Pol. – Tudom. Valamit kitalálunk – Belgarath újból Barakhoz fordult. – Hány katonát hozott magával Taur Urgas? – Néhány ezredet biztosan. Elárasztották az egész területet odalent. – Ide kell teleportálnunk, apám – mondta Pol. – Túlságosan nagy a távolság – ingatta a fejét az öreg. – Ráadásul ismernünk kellene a pontos helyét is. – Azt majd én kiderítem. – A nő felállt, és kioldotta a köpenyét. – Várjunk sötétedésig – javasolta az öreg. – Cthol Murgosban nem sok bagoly él, és a világosban csak felhívnád magadra a figyelmet. Taur Urgas grolimokat is hozott magával? – kérdezte Gariont. – Azt hiszem, láttam néhányat. – Ez megbonyolítja a helyzetet. A tömegáthelyezés nagy zajjal jár. Taur Urgas a nyomunkban lesz, amikor elindulunk. – Van más ötleted, apám? – kérdezte Pol. – Hadd gondolkodjam egy kicsit! Sötétedésig úgysem tehetünk semmit. A vízmosás egy távolabbi pontja felől halk füttyszót hallottak – Ki az? – Barak már nyúlt is a kardja után. – Hahó, alornok! – jött a válasz rekedt suttogással. – A nadrak Yarblek lesz az – állapította meg Mandorallen. – Honnan tudja, hogy itt vagyunk? A kavicsokon csikorduló léptek zaja hallatszott, és valóban, Yarblek bukkant elő a vízmosás kanyarulata mögül. A kereskedő mélyen a homlokába húzta szőrmesapkáját, kabátja gallérját pedig összevonta a fülén. – Hát itt vagytok. – Megkönnyebbültnek tűnt. – Egyedül vagy? – kérdezte Barak gyanakodva. – Nagyon remélem. Nem lett volna könnyű kijuttatni onnan titeket. A murgosi katonák minden emberemet ellenőrizték, mielőtt hagytak volna elmenni, hogy tényleg nadrakok-e. Selyem Taur Urgas fogságába került. – Tudjuk Hogyan találtál meg minket? – Nem dugtátok vissza a cövekeket a sátram hátuljában, és ez a domb van a legközelebb a vásárhoz. Sejtettem, hogy merre mentetek és itt-ott még a nyomaitokat is megtaláltam. – A nadrak durva arcán komor kifejezés ült, és nyoma sem látszott rajta az elfogyasztott

240

David Eddings

sörnek. – Minél előbb el kell tűnnötök a közelből. Taur Urgas nemsokára kiküldi az őrjáratait, ti pedig szinte itt ültök az ölében. – Először meg kell mentenünk bajtársunkat – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Mandorallen. – Selyemről beszélsz? Jobb, ha őt elfelejtitek. Attól tartok, az én öreg barátom utoljára vetett kockát – sóhajtotta. – Én is kedveltem őt. – Ugye nem halt meg? – kérdezte Durnik kétségbeesetten. – Még nem, de Taur Urgas erről is gondoskodik, amint a nap felkel. Még annyira sem tudtam megközelíteni a gödröt, hogy bedobjak neki egy tőrt, amivel elvághatná az ereit. Semmi jót nem jósolok neki holnap reggelre. – És te miért próbálsz segíteni nekünk? – kérdezte nyersen Barak. – Bocsáss meg neki, Yarblek – mentegetőzött Pol. – Nem ismeri a nadrak szokásokat. – A nő Barakhoz fordult. – A sátrába invitált, és megkínált a sörével. Ez azt jelenti, hogy holnap reggelig a testvérének tekint. Yarblek elmosolyodott. – Úgy látom, jól ismersz minket, te lány. Ugye soha nem láthatlak táncolni? – Talán majd egy más alkalommal. – Talán. – A férfi leguggolt, és előhúzott a kabátja alól egy hajlított pengéjű tőrt. A másik kezével elsimította a homokot maga előtt, és a fegyver hegyével gyors térképet rögtönzött a földre. – A murgosiak figyelni fognak, ezért ha meglátják, hogy féltucatnyinál több ember társaságában távozom, máris elfognak, és kérdezősködni kezdenek. A legjobb lenne, ha várnátok sötétedésig. Én elindulok kelet felé a karavánúton, és három mérföldnyire megállok. Amint beesteledik, kerüljétek meg a tábort, és csatlakozzatok hozzám! Aztán majd kitaláljuk, hogyan tovább. – Miért küldött el téged Taur Urgas? – tudakolta Barak. – Holnap egy nagyobb baleset fog itt történni – felelte komoran Yarblek. – Taur Urgas természetesen azonnal bocsánatkérő üzenetet küld Ran Borunénak, melyben leírja, hogy az útonállókat üldöző tapasztalatlan katonák összekeverték a becsületes kereskedőket a banditákkal. Kártérítést ajánl fel Tolnedrának, és az ügy el lesz simítva. Ha tolnedraiakkal van dolgod, a fizetség a kulcsszó. – Le akarja mészárolni az egész tábort? – kérdezte döbbenten a cherek.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

241

– Ez a terve. Az összes nyugatit ki akarja űzni Cthol Murgosból, és úgy gondolja, néhány ilyen baleset meggyorsíthatja a távozásukat. Relg a többiektől valamivel távolabb állt, nagy szemével elgondolkodva bámult maga elé. Hirtelen odalépett Yarblek mellé, és egy kézmozdulattal letörölte a földről az ábrát. – Meg tudod mutatni pontosan azt a helyet, ahol a barátunkat fogva tartják? – kérdezte a nadrakot. – Semmi értelme, hidd el nekem! – győzködte Yarblek. – Tucatnyian őrzik. Selyem jó kis hírnévre tett szert errefelé, és Taur Urgas nem szeretné, hogy megszökjön. – Csak mutasd meg! – makacskodott a fanatikus. Yarblek megvonta a vállát. – Itt vagyunk mi, északon. – Lerajzolta a tábort és a karavánutat. – A raktárépület itt van – mutatta a tőre hegyével. – A verem pedig pontosan mögötte, ennek a nagy, déli dombnak a lábánál. – Miből vannak a falai? – Kőből. – Természetes vagy kivájt gödör? – Mi a különbség? – Tudnom kell. – Nem láttam szerszámnyomokat rajta, és a teteje is szabálytalan alakú. Szerintem természetes verem. Relg bólintott. – És mögötte a domb... föld vagy szikla? – Főként szikla. Az egész bűzös ország csupa szikla. A fanatikus felállt, és udvariasan megköszönte. – Nem tudsz alagutat ásni, ha erre gondolsz. – Yarblek szintén feltápászkodott, nadrágjáról és kabátjáról leporolta a homokot. – Nincs rá elég idő. Belgarath elgondolkodva húzta össze a szemét. – Köszönjük, Yarblek. Igaz barát vagy. – Bármit megteszek, amivel felbosszanthatom a murgosiakat. Én is szeretnék segíteni Selyemnek. – Még ne add fel a reményt! – Attól tartok, nincs sok remény. Most viszont indulnom kell. Az embereim szétszélednek, ha nem figyelek rájuk. – Yarblek – nyújtotta előre a kezét Barak –, egy nap majd össze kell jönnünk, hogy befejezzük az ivászatot.

242

David Eddings

A kereskedő vigyorogva rázott kezet a cherekkel, aztán váratlanul átölelte a meglepett Polt. – Ha egyszer ráunsz ezekre az alornokra, a sátram mindig nyitva áll előtted, te lány. – Nem felejtem el – felelte a nő visszafogottan. – Sok szerencsét. Éjfélig várok rátok. – Azzal megfordult, és elindult vissza a vízmosásban. – Jó ember – jegyezte meg Barak. – Azt hiszem, megkedveltem. – Ki kell találnunk, hogyan szabadítjuk ki Kheldar herceget – közölte Mandorallen, és elkezdte kiszabadítani az egyik csomagból nehéz páncélját. – Ha másként nem megy, hát erővel. – Megint kezdesz visszacsúszni, barátom – morogta Barak. – Már el van intézve – mondta neki Belgarath. Mindketten értetlenül bámultak a varázslóra. – Tedd el a páncélod, Mandorallen! – utasította az öreg a lovagot. – Nem lesz rá szükséged. – És ki fogja kihozni Selyemét? – kérdezte a cherek óriás. – Én – felelte halkan Relg. – Mennyi idő múlva sötétedik be? – Körülbelül egy óra. Miért? – Még fel kell készülnöm. – Van valamilyen terved? – tudakolta Durnik. – Nincs rá szükségem – vonta meg a vállát Relg. – Csak tegyünk egy nagy kört a tábor körül, amíg át nem érünk a déli domb mögé. Akkor kihozom a barátunkat, és már mehetünk is tovább. – Csak ennyi? – vonta fel a szemöldökét Barak. – Többé-kevésbé. És most bocsássatok meg! – Relg fordult volna el, de az óriás megállította. – Várj egy pillanatra! Ne tartsunk veled Mandorallennel? – Úgysem tudnátok követni. – A fanatikus feljebb sétált a vízmosásban, és rövidesen már hallották is, ahogy halk imába merül. – Azt hiszi, ki tudja imádkozni a veremből? – kérdezte lenézően Barak. – Nem – ingatta a fejét Belgarath. – Át fog menni a dombon, és visszatér Selyemmel. Ezért tette fel azokat a kérdéseket Yarbleknek. – Hogy mit fog tenni? – Emlékszel, mit művelt Prolguban? Amikor belenyúlt a kezével a falba? – Igen, de... – Ez neki gyerekjáték, Barak.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

243

– És mi van Selyemmel? Őt hogy hozza át a sziklán? – Nem tudom, de ő biztos benne, hogy képes lesz rá. – Ha nem működik a terve, Taur Urgas lassú tűzön fogja megsütni Selymet holnap reggel. Tisztában vagy vele? Belgarath komoran bólintott, Barak pedig a fejét rázta. – Ez természetellenes – morogta magában. – Ne izgasd fel magad rajta – tanácsolta neki a varázsló. Kezdett sötétedni, és Relg imája még mindig nem ért véget; a fanatikus kántálása rendszeres időközönként hangosabbá vált, majd ismét elhalkult. Amikor teljesen lement a nap, újra csatlakozott a többiekhez. – Kész vagyok – jelentette be halkan. – Indulhatunk. – Nyugat felé kerülünk – mondta Belgarath. – A lovakat száron vezetjük, és megpróbálunk észrevétlenek maradni. – Órákig fog tartani – aggodalmaskodott Durnik. – Így van. Legalább elálmosodnak a katonák. Pol, nézd meg, mit csinálnak a grolimok! A nő bólintott, és Garion megérezte nagynénje elméjének puhatolózó érintését. – Minden rendben, apám – szólalt meg néhány másodperc múlva. – El vannak foglalva Taur Urgas kiszolgálásával. – Akkor indulás – határozott az öregember. Óvatosan haladtak lefelé a vízmosásban, kantárszáron vezetve a lovakat. Koromfekete éjszaka vette körül őket, és a csípős szél azonnal lecsapott rájuk, amint elhagyták a meredek, köves falak menedékét. A vásártól keletre húzódó síkságon több száz lobogó tábortűz jelezte Taur Urgas király hadseregének táborát. Relg morogva takarta el a szemét. – Mi baj? – kérdezte Garion. – A tüzek. Égetik a szemem. – Akkor ne nézd őket. – Az istenem nehéz terhet rótt rám, Garion – szipogta Relg, és zubbonya ujjával megtörölte az orrát. – Nem szoktam én hozzá ekkora nyílt térséghez. – Szólnod kéne Pol néninek, hogy adjon valamit a megfázásodra. Biztosan szörnyű íze lesz, de ha megiszod, utána sokkal jobban fogod érezni magad. – Talán – dünnyögte Relg, és megpróbált úgy fordulni, hogy a murgosi tábortüzek pislákoló fénye ne bántsa a szemét.

244

David Eddings

A vásár déli oldalán emelkedő domb voltaképpen egy alacsony gránittömb volt. Bár a szél hosszú évezredek alatt porral és homokkal hordta tele az oldalát, a vékony réteg alatt még így is érezhető volt a kemény szikla. Miután megálltak, Relg elkezdte megtisztítani a lejtős sziklafelület egy részét. – Nem lenne közelebb, ha inkább ott kezdenéd? – kérdezte Barak feljebb mutatva. – Ott túl sok a piszok. – Föld vagy szikla, mi a különbség? – Nagyon is sok, de ezt te úgysem értheted. – Előrehajolt, és a csupasz sziklához érintette a nyelvét, mintha meg akarná ízlelni a követ. – Ez el fog tartani egy darabig – mondta. Kihúzta magát, és hangos imádkozás közepette elkezdett belesüllyedni a gránitba. Barak megborzongott, és gyorsan elfordította a tekintetét. – Mi baj van, barátom? – érdeklődött kedélyesen Mandorallen. – Már attól is kiráz a hideg, ha csak nézem – felelte az óriás. – Újdonsült barátunk talán nem a legjobb útitárs – mondta a lovag –, de ha adománya segítségével sikerül kiszabadítania fogságából Kheldar herceget, örömest ölelem meg és nevezem testvéremnek. – Ha túl sokáig tart neki, reggel, amikor Taur Urgas felfedezi Selyem eltűnését, nagyon közel leszünk ehhez a helyhez – jegyezte meg mogorván Barak. – Egyelőre várjunk, és majd meglátjuk, mi történik – csitította Belgarath. Ólomlábakon vánszorgott az éjszaka. A szél fütyülve zúgott a sziklás domb szélein kiálló kövek között, az elszáradt, tüskés bokrok remegve zizegtek. Várakoztak. Az órák múlásával egyre nőtt Garionban a félelem. Egyre biztosabb volt benne, hogy Selyemmel együtt Relget is elveszítették. Ugyanazt a kába ürességet érezte, mint amikor Arendiában maguk mögött kellett hagyniuk Lelldorint. Hirtelen feltámadt benne a bűntudat, mert eszébe jutott, hogy már hónapok óta nem is gondolt Lelldorinra. Eltöprengett rajta, vajon a forrófejű fiatalember mikorra épült fel a sérüléséből – ha felépült egyáltalán. Ahogy teltek a percek, egyre komorabb gondolatok törtek rá. Aztán egyszer csak minden figyelmeztetés – és a legkisebb nesz – nélkül Relg lépet ki a sziklafelületből ugyanott, ahol órákkal azelőtt eltűnt. Széles vállán a mozdulatlan drasniait cipelte. A menyétképű szeme tágra nyílt a rémülettől, és hajszálai a szó szoros értelmében az égnek meredtek.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

245

Mindannyian köréjük gyűltek, és megpróbálták minél halkabban kifejezni örömüket, mert tudatában voltak, hogy a murgosi hadsereg közvetlen közelében vannak. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – mondta Relg, és addig rázogatta a vállát, amíg Selyem le nem csúszott róla. – A domb belsejében másfajta kő van, ezért el kellett végeznem bizonyos változtatásokat. Selyem levegő után kapkodva, reszketve tápászkodott fel. Amikor végre meg tudott szólalni, odafordult Relghez. – Soha többé ne tedd ezt velem! – nyögte. – Soha! – Mi baj? – nézett rá Barak. – Nem akarok beszélni róla. – Attól tartottam, elvesztettünk téged, barátom – szorongatta meg Mandorallen a drasniai kezét. – Hogy sikerült Brillnek elkapnia? – kérdezte a cherek. – Óvatlan voltam; nem számítottam rá, hogy ő is itt lehet. Az emberei hálót dobtak rám, amikor átkeltem a lovammal egy vízmosáson. A ló megbotlott, elesett, és kitörte a nyakát. – Hettar nem lesz boldog. – Majd Brill bőrével fizetem ki neki a ló árát. – És miért gyűlöl téged ennyire Taur Urgas? – Néhány évvel ezelőtt Rak Groskában jártam, és egy tolnedrai ügynök felhozott ellenem néhány hamis vádat. Hogy pontosan mi okból, arra sosem sikerült rájönnöm. Mindenesetre Taur Urgas elküldte néhány katonáját, hogy tartóztassanak le. Én persze nem szerettem volna, ha őrizetbe vesznek, ezért összeszólalkoztam a katonákkal egy kicsit. A vita közben néhányan meghaltak, de az ilyesmi időnként megtörténik, nem? Azonban az egyik áldozat balszerencsémre Taur Urgas idősebb fia volt, és a murgosiak királya ezt meglehetősen a szívére vette. Néha rettenetesen szűklátókörű tud lenni az öregfiú. Barak elvigyorodott. – Akkor holnap reggel szörnyen csalódott-lesz, amikor felfedezi az eltűnésedet. – Tudom. Valószínűleg minden követ meg fog mozgatni Cthol Murgosnak ebben a részében, hogy a nyomomra bukkanjon. – Ezért kéne minél előbb indulnunk – jegyezte meg szárazon Belgarath. – Sejtettem, hogy ez lesz belőle.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

gész éjszaka, és még a következő nap nagy részében is keményen hajszolták a lovakat. Estére az állatok már botladoztak a kimerültségtől, és Garion is teljesen zsibbadnak érezte magát – részben a fáradtságtól, részben a maró hidegtől. – Valami védett helyet kell találnunk – mondta Durnik, amikor megálltak éjszakára. Több, egymást keresztező völgyön is átvágtak a Déli Karavánút mentén, és végül elértek Cthol Murgos kopár, szaggatott központi hegyvonulatáig. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtak a köves, homokos meredélyen, érezhetően hidegebbre fordult az idő, és a szél üvöltve süvített az éles szirtek között. Durnik arcára mély ráncokat vésett a kimerültség, és az állandó szélben kavargó durva porszemcsék lerakódtak ezekben a ráncokban. – Nem tölthetjük az éjszakát a szabadban – jelentette ki. – Ebben a szélben nem. – Erre! – mutatott Relg egy sziklaomlásra a meredek emelkedőn. Az ulgo szeme csak keskeny résnyire volt nyitva, bár az eget folyamatosan felhők takarták, és már erősen benne jártak az alkonyban. – Ott van menedék... egy barlang!

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

247

Relgre mindannyian más szemmel néztek, mióta megmentette a drasniait a kivégzéstől. Miután bebizonyította, hogy ha szükséges, képes határozottan cselekedni, már nem holttehernek, hanem sokkal inkább bajtársnak tekintették. Belgarath-nak végül arról is sikerült meggyőznie, hogy lóháton ugyanúgy imádkozhat, mint a földön térdelve, így az utazást nem szakította meg állandóan vallási kötelezettségei teljesítésével. Imái így már nem jelentettek kellemetlenséget a többiek számára, inkább egyfajta személyes hóbortnak tűntek – valami olyasminek, mint Mandorallen régies beszédstílusa vagy Selyem gúnyos viccelődése. – Biztos vagy benne, hogy barlang? – kérdezte Barak. Relg bólintott. – Érzem. Elindultak a sziklaomlás felé. Ahogy közelebb értek, Relg egyre éberebbé vált. Előrevágott a lovával, előbb ügetésre, majd könnyű vágtára ösztökélte a kimerült hátast. A hegycsuszamlás szélénél leugrott a nyeregből, és eltűnt egy nagy szikla mögött. – Nagyon úgy tűnik, tudja, mit beszél – dörmögte Durnik. – Nem lenne rossz behúzódni valahová a szél elől. A barlang bejárata keskeny volt, és kellett némi nógatás és taszigálás, mire rá tudták venni a lovakat, hogy átmenjenek a nyíláson, de amint beértek, a járat tágas, alacsony teremmé szélesedett. Durnik elismerően nézett körül. – Kellemes hely. – Leakasztotta a fejszéjét a nyereg hátuljáról. – Szükségünk lesz tűzifára. – Segítek – ajánlkozott Garion. – Én is megyek – jelentkezett gyorsan Selyem. A kis ember idegesen nézett végig a kőfalakon és a mennyezeten, és láthatóan megkönnyebbült, amikor kiértek a szabadba. – Baj van? – érdeklődött Durnik. – Tegnap éjjel óta egy kicsit nyugtalan vágyok az ilyen zárt helyeken – magyarázta Selyem. – Milyen érzés volt? – kérdezte kíváncsian Garion. – Mármint átmenni a sziklán. A menyétképű megborzongott. – Félelmetes. Egyenesen besétáltunk a sziklába. Éreztem, ahogy áthatol a testemen. – De ez mentett meg – emlékeztette a kovács.

248

David Eddings

– Néha azt gondolom, szívesebben maradtam volna inkább. – A drasniait ismét kirázta a hideg. – Muszáj erről beszélnünk? A kopár hegyoldalon nehéz volt tűzifát találni, és még nehezebb kivágni. A szívós, ruganyos bokrok makacsul ellenálltak Durnik fejszecsapásainak. Egy óra múlva teljesen rájuk sötétedett, de mindössze három kötegnyi tüzelőnek valót sikerült összegyűjteniük. – Láttatok valakit? – kérdezte Barak, amikor beléptek a barlangba. – Nem – felelte Selyem. – Taur Urgas mostanra már biztosan nagyon keres téged. – Én is úgy vélem. – Selyem körülnézett. – Hol van Relg? – A barlang végében, a szemét pihenteti – válaszolta Belgarath. – Talált vizet is, vagyis jeget. Fel kell olvasztanunk, hogy megitathassuk a lovakat. Durnik tüze apró volt, a kovács gallyakkal és apró fadarabokkal táplálta, megpróbálta minél tovább életben tartani szűkös tüzelőkészleteikkel. Kényelmetlen éjszaka elé néztek. Reggel Pol gyanakodva nézett Relgre. – Mintha elmúlt volna a köhögésed. Hogy érzed magad? – Jól vagyok. – A fanatikus ügyelt rá, hogy ne nézzen egyenesen Polra. A nő jelenlétében mindig kényelmetlenül érezte magát, ezért amikor csak lehetett, igyekezett őt elkerülni. – Mi történt a megfázásoddal? – Szerintem ott maradt a szikla mögött. Eltűnt, amikor tegnap éjjel kihoztam a barátunkat a veremből a domboldalon keresztül. – Sosem hittem volna – mormolta elképedten a nő. – Megfázást még senkinek sem sikerült ilyen gyorsan gyógyítania. – A megfázás nem is olyan súlyos betegség, Polgara – nyögte Selyem szenvedő arccal. – Biztosíthatlak, hogy a sziklán való áthatolás sosem fog a legnépszerűbb gyógymódok közé tartozni. Négy napjukba telt, hogy átkeljenek a hegyeken és elérjék azt a hatalmas kiterjedésű medencét, melyet Belgarath csak murgosi homoksivatag néven emlegetett, majd újabb fél napjukba, amíg a meredek hegyoldalon leereszkedtek a teknő fekete homokkal borított aljára. – Mi okozta e hatalmas pusztulást? – tette fel a kérdést Mandorallen, amikor végignézett a kövekkel, fekete homokkal és szürke sófoltokkal borított területen.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

249

– Itt egykor egy beltenger volt – válaszolt Belgarath. – Amikor Torak kettéhasította a világot, a bekövetkező földrengés eltüntette a keleti partot, és az összes víz elfolyt. – Nem mindennapi látvány lehetett – lelkesedett Barak. – Nem tudom, akkor éppen mással voltunk elfoglalva. – Mi az ott? – kérdezte riadtan Garion, és előremutatott. Nem sokkal előttük egy hatalmas, éles agyarakkal rendelkező, hosszúkás koponya állt ki a homokból. Vödörnyi szemgödrei baljósan meredtek a csapatra. – Nem hiszem, hogy volna neve – mondta nyugodtan Belgarath. – Ezek a lények itt éltek a tengerben, mielőtt a víz eltűnt volna. Több ezer éve halottak. Amikor elhaladtak a halott tengeri szörny mellett, Garion csak akkor látta, hogy egy teljes csontváz maradt épen. A bordák akkorák voltak, mint egy istálló szarufái, a kifehéredett koponya pedig egy kifejlett ló méretét is meghaladta. Az üres szemgödrök fenyegetően bámulták az utazókat. Mandorallen – immár ismét teljes lovagi vértezetében – a koponyára pillantott. – Félelmetes szörnyeteg – mormolta. – Nézd, mekkora fogai vannak! – álmélkodott Barak. – Egyetlen harapással kettészelne egy embert. – Meg is történt néhányszor – bólintott Belgarath. – Aztán az emberek megtanulták messzire elkerülni ezt a helyet. Mindössze néhány mérföldnyit haladtak az élettelen pusztában, amikor ismét feltámadt a szél, és az ólomszürke ég alatt üvöltve vágtatott a fekete dűnék közt. A szélvihar felkapta és az arcukba vágta a dombok tetejéről felszedett homokot. – Fedezéket kell keresnünk! – kiabálta túl a szelet Belgarath. – Ez a homokvihar annál rosszabb lesz, minél jobban eltávolodunk a hegyektől! – Nincs valami barlang a közelben? – kérdezte Durnik Relget. A fanatikus a fejét rázta. – Használható nincs. Mindegyik teli van homokkal. – Ott! – mutatott Barak egy sómedence mellett emelkedő kőhalomra. – Ha bebújunk mögé, védve leszünk a széltől. Elérték a sziklahalmot, és leszálltak a lóról. A szél tépte-szaggatta ruhájukat, és a homok sűrű, fekete felhőkben hömpölygött a síkság felett.

250

David Eddings

– Ez nem lesz jó fedezék, Belgarath! – üvöltötte Barak lobogó szakállal. – Meddig fog tartani ez a vihar? – Egy-két nap, de lehet akár egy hét is. Durnik lehajolt, és felvett egy darab követ. Forgatni kezdte a kezében, alaposan megvizsgálta minden oldalról. – Nagyjából szabályos darabok – mutatta fel a többieknek. – Elég sima a felületük, talán építhetnénk belőlük egy rögtönzött falat. – Az sokáig fog tartani – ellenkezett Barak. – Van jobb ötleted? Estére vállmagasságú falat építettek, ami többé-kevésbé megvédte őket a széltől. Még a sátrakat is fel tudták állítani, a fal tetejéhez és a sziklahalomhoz rögzítve a köteleket. Egy kicsit zsúfoltan voltak ugyan, mivel a lovakat is biztonságba kellett helyezni, de legalább a vihar nem érte el őket. Két napig nyomorogtak szűk menedékükben, hallgatták a szél fütyülését és a sátorponyva csattogását. Amikor a szélvihar végül elült, és a fekete homokfelhő is kezdett leereszkedni, a csend szinte már bántotta a fülüket. Relg a sátorból kilépve felpillantott, majd rögtön térdre borult, és imádkozni kezdett. Az ég ragyogóan kék és tiszta volt. Garion megállt a porban fetrengő fanatikus mellett. – Semmi baj, Relg – mondta, és óvatlanul megfogta a férfi karját. – Ne érj hozzám! – förmedt rá Relg, és folytatta az imádkozást. Selyem kirázta a port és a homokot a ruhájából. – Gyakoriak itt ezek a viharok? – Ebben az évszakban igen – bólintott Belgarath. – Szívderítő – morogta a drasniai. Ekkor mély morgást hallottak valahonnan a föld mélyéből, és a talaj megemelkedett, hullámozni kezdett. – Földrengés! – kiáltotta Belgarath élesen. – Hozzátok ki a lovakat! Durnik és Barak visszarohantak a kifeszített ponyva alá, és kivezették a lovakat a remegő fal alól a nyílt terepre. A morajlás néhány másodperc múltán abbamaradt. – Ez Ctuchik műve? – kérdezte Selyem dühösen. – Most már földrengéssel és homokviharral harcol ellenünk? Belgarath a fejét rázta. – Nem. Ekkora hatalma senkinek sincs. Az okozta. – Délre mutatott, ahol alig kivehetően sötét hegycsúcsok törtek az ég felé. Az

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

251

egyikből vastag, fekete füstoszlop gomolygott, és terült szét az égen. – Vulkán. Valószínűleg ugyanaz, amelyik múlt nyáron hamu alá temette Sthiss Tort. – Egy tűzhányó? – Barak a sűrű, fekete felhőt nézte. – Még sosem láttam hasonlót. – Az legalább ötven mérföldre van, Belgarath – mondta Selyem kételkedve. – Lehetséges, hogy még itt is megrázza a földet? Az öregember bólintott. – A föld egyetlen darabból áll, Selyem, és a kitörést egy minden képzeletet felülmúló erő okozza. A lökéshullámokat nagyon messziről is érezni lehet. De ideje elindulnunk. Most, hogy a homokvihar véget ért, ismét számíthatunk Taur Urgas járőreire. – Merrefelé megyünk? – nézett körül Durnik, és megpróbált valamilyen tájékozódási pontot találni. – Arra – mutatott Belgarath a füstölgő hegyre. – Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani – morogta Barak. A nap hátralévő részében könnyű vágtában haladtak, csak néha álltak meg pihentetni a lovakat. A kietlen puszta mintha soha nem akart volna véget érni. A fekete homokdűnék helyet változtattak és átalakultak a viharban, és a vastagon megkérgesedett sófoltokat hófehérre koptatta a szél. Többször is találkoztak az egykori tenger mélyén élő hatalmas szörnyetegek megfehéredett csontvázaival. A gigantikus alakok mintha a fekete homok alól merültek volna fel, és a nagy, üres szemgödrök éhesen meredtek az elvonuló utazókra. Egy újabb kőhalom mellett töltötték az éjszakát. Bár a szél már nem fújt, még mindig fogvacogtató hideg volt, és nem sok tűzifa állt rendelkezésükre. Másnap reggel, amikor felkészültek az indulásra, Garion orrát különös, csípős bűz ütötte meg. – Mi ez a szag? – nézett körül. – A Cthok-tengerszem – felelte Belgarath. – Ennyi maradt mindössze a régi tengerből. Ez is már évszázadokkal ezelőtt kiszáradt volna, ha nem táplálnák föld alatti források. – Olyan szaga van, mint a záptojásnak – dörmögte Barak. – Rengeteg kén van errefelé a földben. A helyetekben nem innék a tóból. – Nem is terveztem – fintorodott el a cherek.

252

David Eddings

A Cthok-tengerszem egy nagy kiterjedésű, sekély, olajszerű vízzel teli tó volt, amely úgy bűzlött, mintha benne rothadt volna a világ összes döglött hala. Felszíne gőzölgött a hideg levegőben, és a kipárolgás borzalmas szaga fojtogatta Garionékat. Amikor elérték a tó déli végét, Belgarath megállította a csapatot. – Veszélyes szakasz következik – mondta komolyan. – Ne hagyjátok, hogy a lovak félrelépjenek, és mindig maradjatok a szilárd, köves talajon! A kemény föld néha nem az, aminek látszik, és más dolgokra is figyelnünk kell. Tartsátok rajtam a szemeteket, és csináljátok mindig azt, amit én! Amikor megállok, ti is megálltok. Amikor futok, ti is rohantok. – Elgondolkodva nézett Relgre. Az ulgo újabb kendőt kötött az arca elé, részben hogy védje a szemét a fénytől, részben pedig hogy ne kelljen látnia az eget. – Majd én vezetem a lovát, nagyapa – ajánlkozott Garion. Belgarath bólintott. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb megoldás. – Egyszer pedig túl kell jutnia ezen – mondta Barak. – Talán, de nem ez a megfelelő hely és idő rá. Indulás! – Az öreg óvatosan megindult előre. Az előttük húzódó területet sűrű gőz és pára fedte. Átkeltek egy nagy, sötétszürke, bugyborékoló sártavon, és elértek egy kristálytiszta vizű patakhoz, amely kanyarogva futott bele a sűrű iszapba. – Itt legalább melegebb van – jegyezte meg Selyem. Mandorallen arcán csorgott a verejték a nehéz fémsisak alatt. – Sokkal melegebb – fújtatott. Belgarath lassan, félrebillentett fejjel lovagolt, mintha figyelne valamire. – Állj! – vakkantotta élesen. Engedelmeskedtek. Az előttük elterülő újabb sártóból tíz méter magas iszapgejzír tört a magasba. A kitörés mindössze néhány másodpercig tartott, azután ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött, abba is maradt. – Most! – kiáltotta Belgarath. – Futás! – Sarkát hátasa oldalába vágta, és elvágtattak a még mindig fortyogó felszínű tó mellett; a lovak patája alól magasra csapott a partra fröccsent, forró sár. Amikor átértek, az öreg ismét lelassított, és tovább hallgatózott. – Mit figyel? – kérdezte Barak Polgarát. – A gejzírek jellegzetes hangot hallatnak kitörés előtt. – Én nem hallottam semmit.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

253

– Mert nem tudod, mire kell figyelned. Mögöttük ismét kitört a sárgejzír. – Garion! – csattant fel Pol, amikor a fiú hátranézett. – Oda nézz, ahová lépsz! Garion visszafordult. A talaj teljesen normálisnak és szilárdnak tűnt előtte. – Hátra! – mondta a nagynénje. – Durnik, fogd meg Relg lovát! A kovács megfogta a kantárszárat, Garion pedig fordulni kezdett a lovával. – Azt mondtam, hátra! Garion lova a látszólag szilárd talajra tette az egyik mellső lábát, és az egész patája belesüppedt a földbe. A hátas ijedten hőkölt hátra, de Garion biztos kézzel tartva megvárta, míg elmúlik a remegése. Aztán óvatosan, lépésről lépésre visszahátráltak a köves ösvényre, amit eddig követtek. – Futóhomok – suttogta Selyem feszülten. – Igen, mindenhol az van körülöttünk – bólintott Pol. – Ne térjetek le az útról! Selyem megigézve bámulta a homokban Garion lovának lassan eltűnő patalenyomatát. – Milyen mély lehet? – Elég mély – felelte kurtán Pol. Óvatosan haladtak tovább az ingoványok és a futóhomok között, gyakran megállva, amikor újabb gejzírek – némelyik sár, némelyik forró víz – törtek elő a föld mélyéből. Késő délutánra, amikor elérték a gőzölgő mocsár túloldalán emelkedő alacsony, sziklás dombokat, már mindannyian kimerültek voltak a feszült koncentrációtól, amit a félelmetes vidéken való átkelés követelt meg tőlük. – Lesz még ilyen? – érdeklődött Garion fáradtan. – Nem – nyugtatta meg Belgarath. – Ez csak a Tarn déli végénél van. – Nem lehet megkerülni? – kérdezte Mandorallen. – Nagyon hosszú ideig tartana. Remélem, ez elbátortalanítja az üldözőket. – Mi volt ez? – kiáltott fel hirtelen Relg. Barak körülnézett. – Mi? – Valamit hallottam elölről... egy halk koppanást, mintha két kavics egymásnak ütődött volna.

254

David Eddings

Garionnak valami megbizsergette az arcát, mintha enyhe léghullám csapódott volna neki, és rögtön tudta, hogy Pol néni kiterjesztette az érzékeit. – Murgosiak! – Hányan? – kérdezte Belgarath. – Hatan, és egy grolim. A gerinc mögött várnak ránk. – Csak hatan? – Mandorallen kissé csalódottnak tűnt. Barak elvigyorodott. – Egy kis gyakorlás. – Kezdesz olyan lenni, mint ő – mondta Selyem megrovóan az óriás Chereknek. – Gondolod, szükségünk van valamilyen tervre, nagyuram? – kérdezte Mandorallen Barakot. – Nem hiszem. Hat murgosi ellen nem. Hagyjuk, hogy bezáródjon a csapdájuk. A két harcos vágott az élre, miután meglazították kardjukat a hüvelyükben. – Nem ment még le a nap? – kérdezte Relg Gariontól. – Félig. Az ulgo leakasztotta a kendőket az arca elől, és hunyorogva szoktatta a szemét az alkonyati fényhez. – Meg ne sérüljön a szemed! – figyelmeztette Garion. – El kéne takarnod, amíg teljesen be nem sötétedik. – Rövidesen szükségem lehet rá – felelte Relg, miközben tovább lovagoltak gerinc, és a mögötte várakozó murgosiak felé. A támadás figyelmeztetés nélkül érkezett. A murgosiak egy nagy, fekete sziklahalom mögül rontottak elő, és a kardjukat lóbálva, vágtatva közelítettek Barak és Mandorallen felé. A két harcos azonban számított rájuk, és egy pillanatnyi késlekedés nélkül reagált, így a támadás nem járhatott sikerrel. Mandorallen kardot rántott, és csataménjét nekiugratta az egyik közeledő murgosi lovának. Felemelkedett a nyeregben, és egy erőteljes csapással kettéhasította ellenfele fejét. A ló az ütközéstől elveszítette egyensúlyát, és kapálózva zuhant halott lovasára. Barak, aki szintén ellenfelei közé vágtatott, három erőteljes csapással kiütötte az egyik murgosit a nyeregből; vér fröccsent a kövekre és a homokra. Egy harmadik murgosi kitért Mandorallen rohama elől, és kardjával a lovag hátára sújtott, de pengéje ártalmatlanul pattant le a fémpáncélról. A csalódott murgosi újabb csapásra készült, de hirtelen

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

255

összerándult, és lefordult a nyeregből, ahogy Selyem dobótőre közvetlenül a füle alatt a nyakába fúródott. A sziklák mögül fényes acélmaszkban egy sötét köpenyes grolim lépett elő. Garion tisztán érezte a pap csalódottságba forduló lelkesedését, ahogy Barak és Mandorallen a szeme előtt mészárolta le az embereit. A grolim kihúzta magát, és a fiú felismerte, hogy megpróbálja összegyűjteni akaraterejét egy mágikus csapásra, de elkésett. Relg addigra már odaért hozzá. A fanatikus vállán megfeszültek az izmok, ahogy csontos kezével megmarkolta a grolim köpenyének elejét. Minden látható erőfeszítés nélkül a levegőbe emelte a férfit, és nekinyomta a ház nagyságú szikla sima felületének. Először úgy látszott, Relg mindössze a sziklához szegezve akarja tartani a grolimot, amíg a többiek végeznek, és segítenek neki a kapálózó túsz elintézésében, de nem pusztán erről volt szó. Válltartása arra utalt, hogy még nem végzett, és nem pusztán annyi volt a célja, hogy felemelje a földről a grolimot. A murgosi pap Relg arcát és vállát csépelte az öklével, de a fanatikus ügyet sem vetett rá, egyre erősebben nyomta ellenfelét a sziklának. A kő halványan felizzott a grolim körül. – Relg, ne! – kiáltotta Selyem. A sötét köpenyes grolim kezdett belesüppedni a kőfelületbe, karjával vadul kapálózott, miközben Relg halálos lassúsággal nyomta egyre beljebb a testét. Ahogy egyre beljebb merült a sziklába, az kezdett összezáródni körülötte. Relg egy pillanatra sem lazított szorításán, karja követte a grolimot a kő belsejébe. A pap két kiálló keze görcsösen rángott és hadonászott még akkor is, amikor teste többi részéből már semmi sem látszott. Aztán Relg elengedte a murgosit, és kihúzta a kezét a sziklából. A grolim keze néma tiltakozásként még egyszer kinyílt, majd görcsbe merevedve mozdulatlanná dermedt. Garion a háta mögül Selyem öklendezését hallotta. Barak és Mandorallen egy-egy murgosival küzdöttek, az egymásnak ütköző pengék csattanása messze visszhangzott a hideg levegőben. Az utolsó támadó a félelemtől kerekre tágult szemmel megfordította a lovát, és menekülni kezdett. Durnik szó nélkül kiszabadította a nyereghez szíjazott fejszéjét, és utána vágtatott. Azonban amikor utolérte, nem sújtott le rá, hanem átvágott előtte, és ezzel megfordulásra kényszerítette őt. A pánikba esett murgosi a kardja lapjával csépelte lova oldalát, így próbálta még gyorsabb vág-

256

David Eddings

tára ösztökélni az állatot, hogy megmeneküljön a komor arcú kovács elől; Durnikkal szorosan a nyomában eltűnt a gerinc mögött. Addigra az utolsó két murgosit is levágták, Barak és Mandorallen lelkesen, a csata izgalmával a szemükben kerestek újabb ellenfeleket. – Hová tűnt az utolsó? – kérdezte Barak. – Durnik üldözi – mutatott a háta mögé Garion. – Nem szabad megszöknie. Értesíti a többieket. – Durnik gondoskodik róla – nyugtatta meg Belgarath. Barakot nem sikerült meggyőznie. – Durnik derék ember, de nem igazi harcos. Talán segítenem kellene neki. A domb mögül rémült üvöltés hangzott fel, majd rögtön utána még egy. A harmadik a felénél hirtelen megszakadt, azután néma csend lett. Néhány perc múlva Durnik bukkant fel a dombtetőn egyedül, szomorú arccal. – Mi történt? – tudakolta Barak. – Ugye nem szökött el? A kovács a fejét rázta. – Bekergettem a mocsárba és elnyelte a futóhomok. – Miért nem ölted meg a fejszéddel? – Nem szeretek megütni másokat. Selyem még mindig szürke arccal nézett Durnikra. – Tehát bekergetted a futóhomokba, aztán végignézted, ahogy elsüllyed? Durnik ez, kegyetlenség! – A lényeg, hogy halott – felelte Durnik rá nem jellemző nyerseséggel. – Nem mindegy, milyen módon lett vége? – Szomorúan megcsóválta a fejét. – A lovat viszont nagyon sajnálom.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

ásnap reggeltől a kelet felé kanyarodó gerincet követték. A téli ég jégkéken borult föléjük, a nap semmi meleget nem adott. Relg elfátyolozta az arcát, és folyamatosan imádkozott, hogy távol tartsa magától a rémületet. Déli irányban többször is porfelhőt észleltek a homokos, sós síkság felett, de nem tudták megállapítani, hogy a szeszélyes szél, vagy netán murgosi őrjáratok nyomát látják. Dél körül a szél irányt váltott, és dél felől kezdett fújni. A déli horizonton emelkedő, szaggatott hegyvonulatok irányából éjfekete felhő bukkant elő. Kérlelhetetlen eltökéltséggel kúszott feléjük, belsejében időnként villámok cikáztak. – Csúnya vihar közeleg, Belgarath – morogta Barak a felhőt nézve. – Ez nem vihar. Hamufelhő. A vulkán ismét kitört, és a szél errefelé fújja a hamut. Barak elfintorodott, de aztán megvonta a vállát. – Legalább nem kell attól tartanunk, hogy meglátnak. – A grolimok nem a szemükkel keresnek minket – emlékeztette az óriást Pol. Belgarath a szakállát vakargatva töprengett. – Azt hiszem, lassan ezzel is tennünk kéne valamit.

258

David Eddings

– Túl nagy ez a csapat a teljes elleplezéshez, apám. Nem beszélve a lovakról. – Szerintem meg tudod oldani, Pol. Te mindig nagyon jó voltál ebben. – Ha te is kiveszed a részed a munkából, menni fog, Öreg Farkas. – Attól tartok, ebben nem segíthetek neked. Ctuchik is keres minket. Már többször is megéreztem a jelenlétét, és nekem rá kell koncentrálnom. Ha úgy dönt, hogy lecsap ránk, azt nagyon gyorsan fogja tenni. Készen kell állnom rá, amire nem leszek képes, ha közben fenn kell tartanom egy pajzsot. – Egyedül nem fog menni, apám – vitatkozott Pol. – Segítség nélkül senki nem képes elrejteni ennyi embert és lovat. – Garion segíthet. – Én? – Garion elszakította tekintetét a sötét felhőről, és a nagyapjára nézett. – Még sosem próbálkozott hasonlóval, apám – mutatott rá Pol. – Valamikor meg kell tanulnia. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely és idő a próbálkozásra. – Nem lesz semmi baj. Magyarázd el neki alaposan, és majd belejön. – Pontosan mit is kell tennem? – kérdezte Garion gyanakodva. Pol metsző pillantást küldött Belgarath felé, aztán a fiúhoz fordult. – Megmutatom, kedvesem. A legfontosabb, hogy végig nyugodtnak kell maradnod. Nem lesz olyan nehéz. – De éppen az imént mondtad, hogy... – Ne törődj vele, mit mondtam, kedvesem! Csak figyelj jól! – Mit vársz tőlem? – Garion még mindig kételkedett. – Először is lazíts! Gondolj a sziklára és a homokra! – Ennyi az egész? – Egyelőre igen. Koncentrálj! A fiú engedelmeskedett. – Nem, Garion, ne fehér homokra! Feketére. Amilyen itt van, körülöttünk. – Ezt nem mondtad. – Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. Belgarath elnevette magát. – Esetleg cseréljünk, apám? – kérdezte csípősen Pol, aztán újra Garionra nézett. – Próbáld újra, kedvesem! Ezúttal koncentrálj erősebben!

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

259

Garion rögzítette a képet az elméjében. – Így már jobb. Ha már szilárdan megvan a homok és a kő, azt akarom, hogy egy félkörben told ki a képet, mintha a jobb oldaladat akarnád lefedni vele. A többiről majd én gondoskodom. A fiú küszködött. Ez volt életének legnehezebb feladata. – Ne erőlködj, Garion! Szinte remegsz az erőfeszítéstől, és ilyenkor sokkal nehezebb egymáshoz illesztenem a képeket. Csak tartsd tisztán és élesen! – Sajnálom. – Garion kisimította a képet. – Milyennek találod, apám? – kérdezte a nő az öreget. Garion tapogatózó érintést érzett az elméjében. – Nem rossz, Pol. Nem is olyan rossz. A fiú egészen tehetséges. – Mit csináltunk egyáltalán? – kérdezte Garion. A hideg ellenére verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. – Egy pajzsot emeltetek körénk – felelte Belgarath. – A homok és a kő képével fedtetek el minket, ami beleolvad a valódi homokba és kőbe körülöttünk. Amikor a grolimok az elméjükkel kutatni kezdenek, embereket és lovakat keresnek majd. Átsiklik rajtunk a figyelmük, mivel csak a szokásos sziklát és homokot látják. – Ennyi volt az egész? – Garion tökéletesen meg volt elégedve magával. – Még nem fejeztük be, kedvesem – figyelmeztette Pol. – Most ki kell terjesztenünk a varázslatot, hogy mindannyiunkat lefedje. Óvatosan haladj, egyszerre mindig csak néhány centit! Ez már korántsem volt annyira egyszerű. Garion gondolataiban többször is széthullott a kép, mire ki tudta terjeszteni oly mértékben, ami már megfelelt Polnak. A kép közepén, ahol a két fél találkozott, különös módon érzékelte, ahogy elméje egyesül, összeolvad nagynénje akaratával. – Azt hiszem, elkészültünk, apám – jelentette be végül Pol. – Mondtam neked, hogy képes lesz rá. A lilásfekete felhő közben egyre jobban megközelítette őket, és a villámokat most már halk, morajló dörgés is kísérte. – Ha ez ugyanolyan hamufelhő lesz, mint Nyissában, akkor vakon kell folytatnunk az utat, Belgarath – jegyezte meg Barak. – Ne aggódj! – felelte a varázsló. – Tudom, merre van Rak Cthol. Nem a grolimok az egyetlenek, akik látás nélkül is képesek tájékozódni. Induljunk!

260

David Eddings

Továbbindultak a gerincen, miközben a felhő teljesen eltakarta felettük az eget. A feketeségből villámok csapkodtak, és most már folyamatosak voltak a dörgések is. A villámok száraz reccsenéssel világították be a környéket, ahogy a milliárdnyi apró részecske forrva és kavarogva hatalmas elektromos kisülést hozott létre. Aztán a jeges levegőben megjelentek az első hamupelyhek. Belgarath levezette a csapatot a dombról, és ismét a fekete homoksivatagban haladtak. Garion az első óra végére úgy találta, hogy egyre könnyebb fenntartania a fejében a képet. Már nem kellett minden figyelmével rákoncentrálnia, ahogy az első percekben. A második óra végén szinte már oda sem kellett figyelnie. Hogy egy kicsit enyhítse a sűrű hamuesőben való lovaglás egyhangúságát, felidézte magában az egykori tenger medrében látott csontvázakat. Lassan, minden részletre ügyelve összerakta a darabkákat, és elhelyezte őket a képben. Megvolt elégedve az eredménnyel, és legalább valamivel elfoglalta magát. – Garion – szólt rá Pol élesen –, ha megkérhetnélek, ne légy ennyire kreatív! – Tessék? – Maradj csak a homoknál! A csontváz nagyon szép, csak egy kicsit furcsán néz ki az egyik oldala nélkül. – Egyik oldal? – Az én képrészemben nem létezik a csontváz, csak a tiédben. Maradjunk az egyszerűségnél, Garion, nem kell túlcifrázni. Haladtak tovább, arcukat vastagon bebugyolálták, hogy orrukat és szájukat védjék a fullasztó hamutól. Garion tétova érintést érzékelt az általuk létrehozott gondolati képen. Apró kis rebbenés volt csak, alig több az ebihalak csiklandó érintésénél, melyeket annak idején a Faldor birtoka melletti tóban fogott. – Tartsd erősen, Garion! – figyelmeztette feszülten Pol. – Ez egy grolim. – Meglátott minket? – Nem. Ő... már tovább is ment. – Megszűnt a csiklandozó érzés. Az éjszakát ezúttal is a síkságból kiemelkedő kőhalmok egyikének tövében töltötték. Durnik ismét összeállított egy alacsony menedéket, melynek árnyékában felállíthatták sátraikat. Hideg vacsorájuk kenyérből és szárított húsból állt, tüzet nem gyújtottak. Garion és Pol felváltva tartották fenn a többiek felett a homoksivatag képét,

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

261

akár egy kifeszített ernyőt. A fiú rájött, hogy ha nem mozognak, sokkal könnyebb a dolga. A hamu még másnap reggel is hullott, de az ég már nem volt olyan koromfekete, mint előző nap. – Azt hiszem, lassan kezd kitisztulni – mondta Selyem, miközben a lovát nyergelte. – Ha véget ér a hamueső, megint kezdhetjük kerülgetni a járőröket. Belgarath bólintott. – Jobb lesz, ha sietünk. Van egy hely, ahol el tudunk rejtőzni, a várostól körülbelül öt mérföldnyire északra. Szeretnék odaérni, mielőtt a hamueső eláll. Rak Cthol falairól minden irányban tíz mérföldnyire el lehet látni. – Valóban oly magasak a falak? – kérdezte Mandorallen. – Magasabbak, mint hinnéd. – Még Vo Mimbre falainál is magasabbak? – Tízszer, vagy akár ötvenszer is akkorák. Saját szemeddel kell látnod, hogy elhidd. Egész nap gyors tempóban haladtak. Garion és Pol folyamatosan fenntartották álcázó mágiájukat, de a grolimok kutató tapogatózásai egyre sűrűbbek lettek. Garion elméjén az érintés néha nagyon erős, és teljesen váratlan volt. – Tudják, hogy a közelben vagyunk, apám – mondta a nő. – Megpróbálnak áttörni a pajzson. – Tartsátok erősen! Tudod, mit kell tenned, ha valamelyik átjut. Pol komoran bólintott. – Figyelmeztesd a fiút is! Pol egy újabb biccentés után Garionhoz fordult. – Figyelj rám jól, kedvesem! – mondta. – A grolimok megpróbálnak meglepni minket. A világ legjobb pajzsát is át lehet törni, ha elég gyorsan és erősen próbálkozol. Ha valamelyiknek ez sikerül, azonnal szólni fogok, hogy állj le. Amikor ezt hallod, rögtön töröld ki az agyadból a képet, és gondolj valami egészen másra. – Nem értem. – Nem is kell értened. Csak tedd azt, amit mondtam! Ha azt mondom, állj, azonnal szakítsd meg velem a gondolati kapcsolatot! Nagyon veszélyes dolgot fogok tenni, és nem szeretném, hogy megsérülj. – Nem tudok segíteni? – Nem, kedvesem. Ezúttal nem.

262

David Eddings

Folytatták az útjukat. A hamueső egyre ritkult, és az ég fátyolos, szürkéskék színezetet öltött. A nap sápadt korongja nem sokkal a délnyugati látóhatár felett függött. – Garion, állj! Ezúttal nem erős nyomás, hanem egy éles döfés következett. Garion felnyögött, és egy hirtelen lökéssel kivetette magából a homok és a kő képét. Pol teste megfeszült, szemében különös tűz lobbant. Kezével kurta mozdulatot tett, és egyetlen szót vakkantott. Garion fülsüketítő morajlásként érezte, ahogy nagynénje szabadon ereszti a hatalmát. Döbbenten tapasztalta, hogy elméjük még mindig össze van kapcsolódva. A képet összetartó kötelék túlságosan erős volt, túl bonyolult ahhoz, hogy ilyen könnyen elszakítsák. Érezte, hogy a nő magával ragadja őt is, amint összefonódott elméjük ostorszerűen kicsap. Végigszáguldottak a pajzsukon áthatoló keskeny gondolatfonál mentén, és megtalálták a kiindulópontját. Egy harmadik elmére bukkantak, mely telve volt a felfedezés túlcsorduló izgalmával. Most, hogy rábukkantak a célpontra, Pol akaratának teljes erejével csapott le rá. Az ismeretlen elme meghátrált, próbálta megszakítani a kapcsolatot, de elkésett. Garion érezte, ahogy duzzadni és növekedni kezd, aztán egy hirtelen detonációval az őrületbe robbant, darabokra hullott, ahogy úrrá lett rajta a mindent betöltő rettegés. Azután repülés következett, vad, sikoltó repülés furcsa, fekete kövek felett, repülés egyetlen gondolattal: a végső menekvés ijesztő gondolatával. A kövek eltűntek, és már csak az elképzelhetetlen magasságból való zuhanás érzése maradt. Garion erőszakkal tépte el tőle az elméjét. – Mondtam, hogy vonulj vissza! – dörrent rá Pol. – Nem tehetek róla, nem bírtam elszakadni! – Mi történt? – kérdezte meglepetten Selyem. – Egy grolimnak sikerült áthatolnia – felelte a nő. – Meglátott minket? – Csak egy pillanatra, de nem számít. Már halott. – Te ölted meg? Hogyan? – Elfelejtette védeni magát. Követtem a gondolatait visszafelé. – Megőrült – nyögte Garion fojtott hangon, még mindig az átélt borzalmak hatása alatt. – Leugrott valami nagyon magasról. Ő akart ugrani. Csak így menekülhetett meg attól, ami történt vele. – A fiúnak kavargott a gyomra, rosszul érezte magát.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

263

– Szörnyen hangos volt, Pol – jegyezte meg Belgarath savanyúan. – Évek óta nem voltál ilyen ügyetlen. – Sajnálom, utasom volt – nézett Pol jeges pillantással Garionra. – Nem az én hibám volt! – tiltakozott Garion. – Olyan szorosan tartottál, hogy nem tudtam elszakítani a köteléket. Neked kellett volna elengedned! – Ebben van valami, Pol – mondta Belgarath. – A kötelék egy kicsit túl személyessé vált, és öntudatlanul is állandósítani akarod. Azt hiszem, a szeretethez lehet valami köze. – Neked van valami fogalmad róla, miről beszélnek? – hajolt Barak Selyemhez. – Még csak találgatni sem szeretnék. Pol elgondolkodva nézte Gariont. – Talán tényleg az én hibám volt – ismerte el végül. – Egy napon el kell őt engedned, Pol – mondta neki halkan Belgarath. – Talán igen... de nem most. – Nem ártana visszatenni a pajzsot – javasolta az öregember. – Most már tudják, hogy itt vagyunk valahol, és még többen fognak keresni minket. A nő bólintott. – Garion, gondolj újra a homokra! A délután folyamán a hamu fokozatosan ülepedett le, minden megtett mérföld után egyre jobbak lettek a látási viszonyok. Már ki tudták venni a szétszórt kőhalmok, valamint a homokból kiálló bazaltkúpok körvonalait. Amikor megközelítették a pusztaságot rendszeres távközönként átszelő, alacsony sziklagerincek egyikét, Garion észrevette, hogy valami magas és sötét árny tornyosul előttük a hamuködben. – Itt elrejtőzhetünk sötétedésig. – Belgarath leszállt a lóról. – Megérkeztünk? – nézett körül Durnik. – Az ott Rak Cthol – mutatott az öreg a sötét árnyra. Barak hunyorogva nézte a kivehetetlen tömeget. – Azt hittem, egy hegy. – Az is. Rak Cthol a tetején épült. – Akkor majdnem olyan, mint Prolgu, nem? – A hely hasonló, de itt él Ctuchik, a boszorkánymester. És emiatt máris sokban különbözik Prolgutól.

264

David Eddings

– Miért hívod így? – kérdezte Garion zavartan. – Azt hittem, ő is egyszerű varázsló. – Ez egy becsmérlő kifejezés. Bizonyos körökben halálos sértésnek számít. A gerinc innenső oldalán, néhány nagyobb szikla között kikötötték a lovakat, és megtették a maradék tizenöt métert a csúcsig, ahol búvóhelyet kerestek maguknak a hasadékokban, figyeltek, és várták a sötétedést. Ahogy a hamufelhő tovább vékonyodott, a szemben lévő hegy lassan elkezdett kirajzolódni a szürke ködből. Nem is annyira hegy volt, mint inkább a kietlen pusztából kiemelkedő sziklaszirt. Kőtörmelékkel körbevett alapja körülbelül öt mérföld átmérőjű lehetett, oldalai pedig csupaszok voltak és feketék, akár az éjszaka. – Milyen magas lehet? – kérdezte Mandorallen, önkéntelenül is félig suttogva. – Egy mérföldnél valamivel magasabb – felelte Belgarath. A síkságról meredek út vezetett fel körben a szirt tetejére. – Jó hosszú ideig tarthatott ezt az utat felépíteni – jegyezte meg Barak. Az öreg bólintott. – Körülbelül ezer évbe került. Amíg építették, a murgosiak minden rabszolgát megvásároltak a nyissaiaktól. – Kegyetlen vásár lehetett – dünnyögte Mandorallen. – Ez egy kegyetlen hely. Amikor a hideg szél a hamu maradékát is elfújta, láthatóvá vált a szirt tetején épült város. A falak ugyanolyan feketék voltak, mint a szikla oldala, a kanyarulatoknál zömök bástyák ugrottak ki belőle rendszertelen távolságra egymástól. A falakon belül sötét tornyok álltak, hegyük lándzsaszerűen mutatott az éjszakai égboltra. A grolimok fekete városát a gonoszság taszító légköre vette körül. Befészkelte magát a fennsíkra, várakozóan tekintett a szirtet körbevevő, homokból, kőből és kénszagú lápból álló pusztaságra. A nyugati hegyvonulat mögé bukó, hamufelhőbe süllyedő nap egészségtelen, vöröses fényben fürdette a komor helyet – Rak Cthol falai vérezni látszottak tőle. Olyan volt, mintha mindazt a vért, amit Torak oltárain ontottak ki a világ teremtése óta, összegyűjtötték volna, és beborították vele a Garionék fölé magasodó, ijesztő várost, hogy a világ minden óceánjával se lehessen tisztára mosni falait.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

mikor a világosság utolsó nyoma is eltűnt az égről, óvatosan leereszkedtek a gerincről, és a hamuval borított homokon keresztül átvágtak a sziklaszirt lábához. A kőtörmelékkel borított részhez érve leszálltak a lóról, az állatokat Durnik gondjaira bízták, és az egymáson álló sziklákon felmásztak a bazaltkúp faláig. Bár Relg néhány perce még reszketve takarta el a szemét, most szinte fellelkesült. Megállt, és tenyerét óvatosan a hideg kőhöz nyomta. – Nos? – kérdezte türelmetlenül és aggódva Belgarath egy idő múlva. – Igazam volt? Vannak itt barlangok? – Nagy, nyílt tereket érzek – felelte a fanatikus. – De nagyon messze vannak. – Be tudsz jutni? – Semmi értelme. Nem vezetnek sehová. Mindegyik elszigetelt, zárt üreg. – Most mi legyen? – tette fel a kérdést Selyem. – Nem tudom. – Az öregember végtelenül csüggedtnek, csalódottnak látszott.

266

David Eddings

– Talán próbáljuk meg valamivel odébb – javasolta Relg. – Visszhangot érzek. Lehet, hogy van arra valami – mutatott az egyik irányba. Selyem határozottan az ulgo elé állt. – Egyvalamit szeretnék tisztázni. Nem megyek át többé semmiféle kövön. Ha erre kerülne a sor, akkor inkább itt maradok. – Majd kitalálunk valamit – próbálta megnyugtatni a barátját Barak. A drasniai makacsul rázta a fejét. – Nem megyek át a sziklán – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Relg már elindult a fal mentén, ujjai könnyű érintéssel futottak végig a bazalton. – Erősödik – mormolta. – Nagyon nagy, és felfelé húzódik. – Még vagy százméternyit odébb ment, a többiek pedig izgatottan követték. – Pontosan itt van – veregette meg a tenyerével a sziklát. – Szerintem ezt keressük. Várjatok itt! – A keze lassan elkezdett belesüppedni a felületbe. – Ezt nem bírom nézni – fordított gyorsan hátat Selyem. – Szóljatok, ha már odaát van! Relg határozott eltökéltséggel egyre beljebb hatolt a sziklába. – Eltűnt már? – kérdezte Selyem. – Részben – felelte kajánul Barak. – A fele még kilóg. – Ha megkérhetlek, ne részletezd. – Tényleg ennyire rossz volt? – El sem tudod képzelni. Fogalmad sem lehet róla. – A menyétképű önkéntelenül megborzongott. Fél órát, vagy valamivel többet vártak a hidegben. Valahonnan a magasból éles sikolyt hallottak. – Mi volt ez? – kapta fel a fejét Mandorallen. – A grolimok elfoglalják magukat – válaszolta undorral Belgarath. – A Sebzés időszaka ez, az az évszak, amikor a Gömb megégette Torak arcát és kezét. Ilyenkor folyamatosan áldoznak az istenüknek, legtöbbször rabszolgákat. Torak nem ragaszkodik az angarak vérhez. Bármilyen emberrel megelégszik. Halk lépések nesze ütötte meg a fülüket, és nemsokára felbukkant mellettük Relg. – Megtaláltam – közölte halkan. – A nyílás körülbelül fél mérföldnyire van, de félig eltorlaszolta a törmelék.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

267

– Fel lehet jutni egészen a tetőre? – kérdezte Belgarath. A fanatikus vállat vont. –Felfelé megy, de nem tudom, meddig. Az egyedüli mód, hogy kitaláljuk, ha követjük. A barlangrendszer nagyon kiterjedt. –Van más lehetőségünk, apám? –kérdezte Pol. –Szerintem nincs. – Szólok Durniknak – mondta Selyem, és eltűnt a sötétben. A többiek követték Relget, aki elvezette őket egy törmelékkel félig betemetett lyukhoz a falban. – Ásnunk kell egy kicsit, ha a lovakat is be akarjuk vinni – mondta. Barak lehajolt, és felemelt egy nagyobb sziklát. A cherek megtántorodott a súly alatt, majd félredobta a követ, amely hangos csattanással ért földet. – Csendesebben! – förmedt rá Belgarath. – Sajnálom – motyogta az óriás. A legtöbb kő nem volt ekkora, de rengeteg volt belőlük. Miután Selyem és Durnik is csatlakoztak, mindannyian nekiláttak a bejárat megtisztításának. Csaknem egy órájukba telt, mire akkorára tágították a nyílást, hogy a lovak is beférjenek rajta. – Bárcsak itt lenne Hettar – nyögte Barak, miközben az egyik megrakott teherhordó állatot próbálta begyömöszölni a résen. – Beszélj hozzá! – tanácsolta Selyem. – Azt teszem, ha nem hallanád. – Próbáld meg kihagyni belőle a káromkodásokat! – Mászni is kell majd – közölte velük Relg, miután az utolsó lovat is bejuttatták, és kipihenték magukat a koromfekete sötétségben. – Némelyik járat csaknem függőlegesen fut felfelé, azért úgy kell felkapaszkodnunk egyik szintről a másikra. Mandorallen páncélja megcsendült, ahogy a lovag nekidőlt a falnak. – Ezzel nem fog menni – mondta neki Belgarath. – Még vékonyabb páncélban sem nagyon lehet mászni. Hagyd itt a lovakkal. Az arend sóhajtva hámozta le magáról a vértezetet. Halvány derengés támadt a barlangban, ahogy Relg egy fatálkában összekeverte a zubbonyában tartott zacskókból származó porokat. – Így már sokkal jobb – bólintott Barak –, de nem adna több fényt egy fáklya? – Többet adna – felelte Relg –, de akkor én nem látnék semmit. Ez elegendő lesz arra, hogy lássátok, hová léptek.

268

David Eddings

– Akkor ne késlekedjünk tovább! – intett Belgarath. Relg átadta az izzó tálat Baraknak, és elindult a sötét alagútban. Néhány száz méter után egy meredeken emelkedő, sziklatörmelékből álló fal zárta el az útjukat. – Megnézem – mondta Relg, és fürgén felkúszott a sötétbe vesző falon. Egy-két perc múlva furcsa koppanásokat hallottak, és kisebb kődarabok hullottak a lábuk elé. – Most már jöhettek – szólt le nekik az ulgo. Óvatosan elindultak felfelé a törmeléken, és rövidesen egy függőleges falhoz értek. – Jobbra – hallották a fejük fölül Relg hangját. – Találtok néhány lyukat a sziklában, azokon felkapaszkodhattok. Megtalálták a körülbelül tizenöt centi mély, tökéletesen kerek lyukakat. – Ezt meg hogy csináltad? – hajolt közelebb Durnik, és közelebbről is szemügyre vette őket. – Egy kicsit bonyolult lenne elmagyarázni. Van itt fent egy perem, ha jól látom, egy másik alagúthoz vezet. Egyesével felmásztak a falon, és csatlakoztak Relghez. A perem valóban egy meredek folyosóhoz vezetett. Követték az alagutat a szirt közepe felé, útközben több kisebb mellékjárat mellett is elhaladtak. – Nem nézzük meg, hová vezetnek? – kérdezte Barak, miután már a negyedik oldalfolyosót hagyták maguk mögött. – Nem vezetnek sehová – mondta Relg. – Honnan tudod ilyen biztosan? – Ha vezetnének, azt érezném. Ez például harminc méter után véget ér. A cherek kétkedve morgott valamit az orra alatt. Újabb meredekhez értek, és Relg megállt, a fenti sötétséget fürkészte. – Milyen magas lehet? – kérdezte Durnik. – Tíz méter, esetleg valamivel több. Kivájok néhány lyukat, hogy fel tudjatok mászni. – Relg letérdelt, és ujjait lassan belemélyesztette a sziklába. Aztán megfeszítette a vállát, és enyhén elcsavarta a karját. A szikla hangosat pattant, és amikor az ulgo visszahúzta a kezét, kődarabok hullottak a földre. A fanatikus kiszedegette a törmeléket a lyukból, felállt, és fél méterrel feljebb megismételte a műveletet. – Ravasz – mondta Selyem elismerően. – Régi trükk – vonta meg a vállát Relg.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

269

Követték az ulgót fel a falon, és a tetejénél átnyomakodtak egy keskeny résen. Barak káromkodva préselte át magát, nem kevés bőrt hagyva maga mögött. – Milyen messzire kell mennünk? – Selyem hangjában feszültség érződött, és a drasniai idegesen nézte a föléjük tornyosuló kőtömeget. – Körülbelül kétszázötven méterrel vagyunk a sziklakúp alapja felett – válaszolt Relg. – Most arra megyünk. – mutatott egy újabb meredek járatra. – Nem arról jöttünk az imént? – kérdezte Durnik. – A barlang nem egyenes. Követnünk kell a felfelé haladó folyosókat. – Fölvezetnek egészen a tetőig? – Nyílt térségbe vezetnek. Egyelőre csak ennyit tudok biztosan mondani. – Mi ez? – rezzent össze riadtan Selyem. Valahonnan az egyik járatból halk énekszó hangzott fel. A dalban mély szomorúság rezgett, de a visszhang miatt lehetetlen volt kivenni a szavakat. Mindössze annyit tudtak biztosan megállapítani, hogy női hangot hallanak. Belgarath néhány pillanat múltán meglepetten felkiáltott. – Mi az– nézett rá Pol. – Marag! – mondta az öregember. – Az lehetetlen. – Ismerem a dalt, Pol. Ez egy marag halotti ének. Bárki is az, nagyon közel áll a halálhoz. A kanyargós járatok között ide-oda verődő visszhang miatt nagyon nehéz volt megállapítani az énekes pontos helyét, de ahogy haladtak tovább, a dal egyre hangosabb lett. – Ott lent – szólalt meg hirtelen a félrebillentett fejjel hallgatózó Selyem, és egy lefelé vezető oldaljáratra mutatott. Az ének elhallgatott. – Ne közelítsetek! – figyelmeztette őket élesen a láthatatlan nő. – Kés van nálam! – Barátok vagyunk – mondta Durnik. Keserű nevetés hallatszott. – Nekem nincsenek barátaim. Nem fogtok visszavinni. Egy pillanat alatt a szívembe döföm a kést! – Azt hiszi, murgosiak vagyunk – suttogta Selyem.

270

David Eddings

Belgarath fennhangon beszélni kezdett egy olyan nyelven, amit Garion még soha nem hallott. A nő akadozva válaszolt, mintha évek óta nem használt szavakat próbált volna felidézni. – Azt hiszi, át akarjuk verni – mondta halkan az öreg. – Azt mondja, a kezében tart egy szívének szegezett kést, ezért nagyon óvatosnak kell lennünk. – Újból beszólt valamit a sötét folyosóba, és a nő válaszolt. A nyelv harmonikus és dallamos volt. – Azt mondja, egyikünk bemehet hozzá – tolmácsolta Belgarath. – Még mindig nem bízik bennünk. – Én megyek – mondta határozottan Pol. – Légy óvatos! Bármikor úgy dönthet, hogy inkább ellened használja fel azt a kést. – Megoldom, apám. – Pol elvette a világító tálat Baraktól, és folyamatosan, megnyugtató hangon beszélve elindult a folyosón. A többiek a sötétben várakoztak, feszülten figyeltek a járatból kiszüremlő halk mormogásra, ahogy Pol a marag nőhöz beszélt. – Jöhettek – szólt ki végül Pol, és mindannyian elindultak a hangja irányában. A nő egy kis tó mellett feküdt. Piszkos testén ruhaként csak szakadt rongyokat viselt. Hollófekete haja gubancos csomókban terült szét körülötte, arcán reményvesztett, egykedvű kifejezés ült. Széles arccsontja volt, telt ajka és nagy, fekete pillájú, liláskék szeme. A rongyok szabadon hagyták bőrfelületének legnagyobb részét. Amikor Relg meglátta, élesen felszisszent, és hátat fordított neki. – A neve Taiba – mutatta be halkan Pol. – Néhány nappal ezelőtt szökött meg a Rak Cthol alatti rabszolgatelepről. Belgarath letérdelt a kimerült nő mellé. – Marag vagy, igaz? – kérdezte. – Anyám azt mondta – bólintott a nő. – Ő tanított meg az ősi nyelvre. – Fekete hajának egy tincse sötét árnyként hullott sápadt arcára. – Vannak még maragok a rabszolgatelepen? – Néhányan, azt hiszem. De nem vagyok benne biztos. A legtöbb rabszolgának kivágták a nyelvét. – Ételre van szüksége – mondta Pol. – Hozott valaki ennivalót? Durnik leakasztott az övéről egy kis csomagot. – Sajt, és egy kis szárított hús. Pol kicsomagolta az ételt. – Nem tudod, hogy került ide a néped? – kérdezte Belgarath a rabszolganőt. – Gondolkozz! Nagyon fontos lehet.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

271

Taiba vállat vont. – Mindig is itt voltunk. – Elvette az ételt Poltól, és mohón falni kezdett. – Ne olyan gyorsan! – figyelmeztette Pol. – Soha nem hallottál semmit arról, hogy kerültek a maragok a murgosiak rabszolgatelepére? – kérdezősködött tovább az öreg. – Anyám azt mesélte, több ezer évvel ezelőtt egy távoli országban, a nyílt ég alatt éltünk, és nem voltunk rabszolgák. De én sosem hittem neki. Ilyen meséket a gyerekeknek szoktak mondani. – Kering néhány régi történet a Maragor elleni tolnedrai hadjáratról, Belgarath – emlékeztette Selyem az öreget. – Hosszú évekig az a pletyka járta, hogy némelyik légió parancsnoka ahelyett, hogy megölte volna a rabokat, eladta őket a nyissai rabszolgakereskedőknek. A tolnedraiak bármikor képesek ilyesmire. – Lehet benne valami – mormolta Belgarath elgondolkodva. – Sokáig kell még itt maradnunk? – kérdezte durván Relg. A fanatikus még mindig háttal állt nekik, és a tartásán látszott, hogy alig bírja féken tartani haragját. – Miért dühös rám? – kérdezte Taiba kimerülten; hangja alig volt több halk suttogásnál. – Takard el meztelenséged, asszony! – förmedt rá Relg. – Látványod bántja a tisztességes szemet! – Ennyi az egész? – nevetett föl kellemes torokhangon a nő. – Nekem csak ezek a ruháim vannak. – Végignézett csaknem teljesen meztelen testén. – De szerintem nincs semmi baj a testemmel. Úgy értem, nem csúf vagy torz. Miért takarnám el? – Erkölcstelen nőszemély! – rikoltotta Relg. – Ha ennyire zavar, ne nézd! – Relgnek vallási problémái vannak – mondta a nőnek Selyem. – Ne is említsd a vallást! – borzongott meg Taiba. – Látjátok? – csapott le Relg. – Teljesen züllött, erkölcstelen nő! – Nem mondanám – kapcsolódott be a vitába Belgarath. – Rak Ctholban a vallás szó a kést és az oltárt jelenti. – Garion, add ide a köpenyed! – szólt oda a fiúnak Pol. Garion kibújt a vastag gyapjúköpenyből, és átadta a nagynénjének, aki bebugyolálta a kimerült rabszolganőt. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, és közelebb hajolt Taibához. – Hol vannak a gyermekeid?

272

David Eddings

– A murgosiak elvették őket – felelte a nő csüggedten. – Két gyönyörű kislány volt, de már nincsenek... – Visszahozzuk neked őket – ígérte elszántan Garion. Taiba keserűen felnevetett. – Nem hinném. A murgosiak átadták őket a grolimoknak, ők pedig feláldozták őket Torak oltárán. Maga Ctuchik tartotta a kést. Garion ereiben megfagyott a vér. – Jó meleg ez a köpeny – simított végig a szöveten Taiba. – Olyan régóta fázom már... – Fáradt elégedettséggel sóhajtott fel. Belgarath és Pol a nő teste felett összenéztek. – Valamit nagyon jól kellett csinálnom – jegyezte meg talányosan az öregember. – Ennyi év keresés után pont itt bukkanok rá... – Biztos vagy benne, hogy ő az, apám? – Szinte teljesen. Minden pontosan passzol, a legapróbb részletekig. – Mély lélegzetet vett, majd hangos szusszanással kiengedte a levegőt. – Legalább ezer éve nem hagyott nyugodni ez a probléma. – Szemlátomást végtelenül elégedett volt önmagával. – Hogy sikerült megszöknöd a rabszolgaszállásról, Taiba? – kérdezte gyengéden. – Az egyik murgosi elfelejtette bezárni az ajtót – jött az álmos hangú felelet. – Miután kisurrantam, rátaláltam erre a késre. Megpróbáltam megtalálni Ctuchikot, hogy megöljem, de eltévedtem. Nagyon sok barlang van idelent... rengeteg. Szeretnék végezni vele, mielőtt még meghalok, de azt hiszem, erre most már nincs sok remény. – Szomorúan sóhajtott. – És most aludni szeretnék. Nagyon fáradt vagyok. – Nem lesz semmi bajod idelent? – kérdezte tőle Pol. – Nekünk el kell mennünk, de nemsokára visszajövünk. Szükséged van valamire? – Talán egy kis fényre. Egész életemben sötétben éltem. Szeretném, ha világos lenne, amikor meghalok. – Relg – nézett Pol a fanatikusra –, csinálj neki világosságot! – Nekünk is szükségünk lesz rá. – Az ulgo még mindig meg volt sértődve. – De neki jobban. – Gyerünk, Relg! – mondta Belgarath is határozottan. A fanatikus arca megfeszült, de egy nagyobb kövön szó nélkül összekeverte a kétfajta port, és egy kis vizet cseppentett rá. A képlékeny massza világítani kezdett. – Köszönöm – mondta Taiba. Relg rá sem nézett.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

273

Visszamentek a folyosón, maguk mögött hagyva a nőt a tó mellett, a halovány derengésben. Taiba újból énekelni kezdett, de ezúttal már sokkal halkabban, álomba hajló hangon. Relg sötét, kanyargós folyosókon vezette őket tovább, és folyamatosan haladtak felfelé. Egymás után teltek az órák, bár az időnek semmi jelentősége nem volt az örök sötétség birodalmában. Meredek falakat másztak meg, keskeny járatokon jutottak egyre feljebb és feljebb a sziklapillér belsejében. Garion teljesen elvesztette az irányérzékét, és már abban sem volt teljesen biztos, hogy Relg tudja, merre tartanak. Azonban amikor befordultak egy kanyarban, enyhe légmozgás csapta meg az arcukat. A szellő iszonyatos bűzt hordozott. – Mi ez a förtelmes szag? – húzogatta hegyes orrát Selyem. – Valószínűleg a rabszolgaszállások – morogta Belgarath. – A murgosiak nem sokat törődnek a tisztasággal idelent. – A rabszolgaszállás a város alatt van? – tudakolta Barak. Belgarath bólintott. – És közvetlenül elérhető odafentről? – Ha jól emlékszem, igen. – Megcsináltad, Relg – csapott az óriás az ulgo vállára. – Ne érj hozzám! – Elnézést. – A szállást biztosan őrzik – mondta a varázsló. – Mostantól nagyon halknak kell lennünk. Óvatosan lopakodtak tovább a folyosón, alaposan megnézték, hová teszik a lábukat. Garion észre sem vette, mikor tűntek fel először, az alagúton az emberi megmunkálás jelei. Végül egy félig nyitott vasajtóhoz értek. – Van valaki odaát? – kérdezte suttogva Selyemtől. A kis drasniai kezében készenlétben tartott tőrével a nyíláshoz osont, és egy gyors mozdulattal benézett az ajtón. – Csak csontok – jelentette komoran. Belgarath megálljt intett a kezével. – Ezek az alsó folyosók minden valószínűség szerint teljesen elhagyatottak – mondta nagyon halkan. – A feljáró elkészítése után a murgosiaknak már nem volt szükségük annyi rabszolgára. Felmegyünk, de maradjatok csendben, és tartsátok nyitva a szemeteket! Tovább araszoltak az emelkedő folyosón, egyre több félig nyitott vasajtó mellett haladtak el. Az emelkedő végén a járat éles kanyarral

274

David Eddings

visszafordult önmaga fölé. A falakra durva betűkkel néhány szót véstek, de Garion nem tudta elolvasni őket. – Nagyapa – suttogta a falra mutatva. Belgarath odapillantott és felmordult. – Kilencedik szint. Még jóval a város alatt vagyunk. – Mikor futhatunk leghamarabb murgosiakba? – kérdezte Barak, és megszorította kardja markolatát. – Nem tudom pontosan. Azt hiszem, csak a felső két-három szint lakott. A következő fordulónál újabb felirat fogadta őket. – Nyolcadik szint – fordította a varázsló. – Tovább! A rabszolgaszállás szaga egyre erősebbé vált, miközben folyamatosan haladtak felfelé a szikla belsejében. – Fényt látok! – súgta Durnik izgatottan, pont mielőtt befordultak volna a negyedik szint folyosójára. – Várjatok itt! – Selyem tőrrel a kezében eltűnt a sarok mögött. A fény halvány volt, és észrevehetően imbolygott, miközben egyre erősebbé vált. – Valaki fáklyával közeledik – mormolta Barak. A fáklyafény hirtelen megrebbent, lobogó árnyakat vetett a falra, majd ismét megnyugodott. Néhány perc múlva a tőrét tisztogató Selyem bukkant elő a kanyarból. – Egy murgosi – közölte. – Biztosan keresett valamit. A cellák itt teljesen üresek. – Mit csináltál vele? – érdeklődött Barak. – Behúztam az egyik cellába. Nem fognak belebotlani, csak ha direkt őt keresik. Relg gondosan elfátyolozta az arcát. – Még ez a kis fény is zavar? – hökkent meg Durnik. – A színe miatt – adta meg a kurta magyarázatot Relg. Befordultak a sarkon és tovább lépdeltek felfelé. Száz méterrel előrébb egy fáklya égett a folyosón, szilárdan beékelve a fal kövei közé. Amikor közelebb értek, meglátták az egyenetlen, kőtörmelékes padlón lévő vérfoltokat. Belgarath a szakállát vakargatva megállt a cellaajtó előtt. – Mi volt rajta? – kérdezte váratlanul. – A szokásos csuklyás köpeny – felelte Selyem. – Miért? – Hozd ide.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

275

Selyem pillanatnyi habozás után bólintott. Belépett a cellába, és egy perc múltán egy fekete murgosi köpennyel tért vissza. Átadta a ruhadarabot az öregembernek. Belgarath felemelte a köpenyt, és kritikus szemmel megvizsgálta a hátán lévő hasadást. – A többire próbálj kisebb lyukat vágni! – nézett szigorúan a drasniaira. Selyem elvigyorodott. – Bocsánat. Azt hiszem, egy kicsit túlbuzgó voltam. Ezután óvatosabb leszek, ígérem. – Barakra pillantott. – Nem jössz? – Még kérded? Mandorallen? A lovag meglazította a kardját, és bólintott. – Akkor itt megvárunk titeket – mondta Belgarath. – Legyetek óvatosak, és ne vállaljatok felesleges kockázatot! A három harcos halkan lopakodva elindult a folyosón a harmadik szint felé. – Mennyi lehet az idő, apám? – kérdezte Pol halkan, miután a férfiak eltűntek. – Néhány órával múlhatott éjfél. – Elég időnk maradt hajnalig? – Ha sietünk, igen. – Talán el kéne rejtőznünk a nappali órákra, és kivárni a holnap éjszakát. Az öreg összevonta a szemöldökét. – Nem, Pol. Ctuchik készül valamire. Tudja, hogy jövök – egész múlt héten éreztem –, de még nem tette meg saját lépéseit. Ne adjunk neki több időt, mint amennyit feltétlenül szükséges! – Harcolni akar veled, apám. – Már úgyis rég esedékes lenne. Ctuchik és én már több ezer éve kerülgetjük egymást, mert sosem volt igazán alkalmas az időpont. Most végre ennek is a végére járunk. – Komoran meredt a sötétségbe. – Azt akarom, hogy maradj ki ebből, Pol. A nő hosszú pillanatokig nézett az elszánt arcú öregemberre, majd végül bólintott. – Ahogy kívánod, apám.

HUSZONHATODIK FEJEZET

murgosi köpeny durva, fekete anyagból készült, és a mellrészébe különös jelet szőttek. Bűzlött a füsttől, és valami más, sokkal kellemetlenebb szagú dologtól. A bal hónalj alatt kicsi, egyenetlen szélű lyuk látszott, körülötte nedves és ragacsos volt az anyag. Gariont kirázta a hideg ettől a nedvességtől. Az utolsó három szintet a rabszolgaszálláson keresztül gyors léptekkel, a köpeny csuklyáját mélyen a szemükbe húzva tették meg. Bár a folyosókat elszórtan elhelyezett, fekete füsttel égő fáklyák világították meg, nem találkoztak őrökkel, és a rozsdás vasajtók mögé zárt rabszolgák sem csaptak semmiféle zajt. Garion érezte az ajtók túloldaláról sugárzó félelmet. – Hogyan jutunk fel a városba? – kérdezte súgva Durnik. – A felső folyosó végében lévő lépcsőn – felelte Selyem. – Őrzik? – Már nem. A lépcső tetejét bezárt, elreteszelt vasajtó zárta le, de Selyem lehajolt, elővett egy vékony fémszerszámot a csizmájából, beledugta a kulcslyukba, és néhány pillanat múlva elégedetten mordult fel, amikor a zár halk kattanással kinyílt.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

277

– Körülnézek – súgta, és már ki is surrant. Garion az ajtó mögött megpillantotta a csillagokat, és Rak Cthol házainak sötét sziluettjét. A város felett kétségbeesett, fájdalmas sikoly visszhangzott, melyet egy hatalmas fémgong mély kondulása követett. Garion hátán végigfutott a hideg. Selyem csak néhány percet volt távol. – Senki nincs a közelben – mormolta. – És most merre? – Arra – mutatta Belgarath. – A fal mentén eljutunk a templomig. – A templomig? – kapta fel a fejét Relg. – Át kell mennünk rajta, ha el akarunk jutni Ctuchikhoz. És jobb lesz, ha sietünk, nemsokára világosodik. Rak Cthol nem hasonlított a többi városra. A zömök épületek közvetlenül egymás mellé épültek, nem úgy, mint más településeken. Mintha az itt élő murgosiak és grolimok nem ismerték volna a magántulajdon fogalmát, ezért az épületek egyáltalán nem szigetelődtek el egymástól, mint a Nyugat városaiban. A szó klasszikus értelmében vett utcák sem voltak, inkább csak egymást keresztező folyosók és lépcsők, melyek a házak mellett, és gyakran azokon keresztül haladtak. A város teljesen elhagyatottnak tűnt, ahogy a csapat az árnyékos folyosókon lopakodva haladt úti célja felé, a körülöttük emelkedő fekete falakból mégis valami fenyegető éberség áradt. A legváratlanabb helyeken különös formájú tornyok, bástyák ugrottak ki a falakból, és komoran figyelték az alattuk elosonó betolakodókat. A keskeny ablakok vádlón tekintettek rájuk, és a boltíves kapubejáratok teli voltak lapuló árnyakkal. Egész Rak Ctholra az ősi gonosz mindent elnyomó légköre telepedett, és mintha még az utcakövek is kárörvendően figyelték volna őket, ahogy Garion és barátai egyre beljebb és beljebb hatoltak a grolimok erődjének sötét labirintusába. – Biztosan tudod, hová megyünk? – kérdezte Barak idegesen Belgarath-tól. – Már voltam itt – felelte halkan az öreg. – Igyekeztem szemmel tartani Ctuchikot. Felmegyünk azon a lépcsőn, és a városfal tetejére jutunk. A lépcső keskeny volt és meredek, vastag falak között, boltíves mennyezet alatt vezetett fel. A kőből kifaragott fokokat több évszázados használat koptatta simára. Csendben lépegettek felfelé.

278

David Eddings

Újabb sikoly hangzott fel valahonnan a távolból, és a gong is újra hozzáfűzte fémhangú megjegyzését. Amikor véget ért a lépcső, a külső fal tetején találták magukat, amely széles volt, akár egy országút, és körbevette az egész várost. A külső szélén mellvéd futott körbe, mintegy jelezve a több mint egy mérföld mély, félelmetes szakadék kezdetét. Amint kiértek az épületek fedezékéből, a hideg levegő ismét lecsapott rájuk, és a mellvéd fekete, durván faragott kövein a hűvös csillagfényben vékony jégréteg csillant. Belgarath végignézett a nyílt területen, és a néhány száz méterrel távolabb emelkedő házakon. – Szóródjunk szét! – súgta. – Rak Ctholban felfigyelnek rá, ha túl sokan mutatkoznak együtt. Kettesével megyünk át. Sétáljatok, ne fussatok vagy lopakodjatok! Próbáljatok úgy tenni, mintha ide tartoznátok! Kezdjük! – Barakkal együtt kisétált a falra, és céltudatos léptekkel, ám nem sietve elindultak a túloldal felé. Néhány perc múlva Pol és Mandorallen követte őket. – Durnik – súgta Selyem –, Garion és én következünk, aztán egy perc múlva te és Relg. – A murgosi csuklya alá rejtőző fanatikusra nézett. – Minden rendben? – kérdezte. – Amíg nem nézek az égre, igen – morogta feszülten az ulgo. A hangja alapján mintha összeszorított foggal beszélt volna. – Gyere, Garion – intett a fiúnak a drasniai. Garion önuralmának minden apró morzsájára szükség volt, hogy nyugodt léptekkel tudjon végigsétálni a falon. Úgy érezte, láthatatlan szemek figyelik őt minden árnyékból és toronyból, miközben a menyétképűvel átvág a hatalmas, nyílt területen a fal tetején. A mozdulatlan levegő elképesztően hideg volt, és a mellvéden ragyogó jégréteg visszaverte a csillagok fényét. Újabb sikoly hallatszott a templom irányából. Egy kiugró torony eltakarta a továbbvezető utat. – Várj itt egy percet – súgta Selyem, amikor végre beértek a torony takarásába, és már el is tűnt az árnyékban. Garion árulkodó neszek után kutatva várakozott a sötétben. Tekintete a mellvédre tévedt. Valahol messze a pusztában magányos tűz égett. Apró, vörös csillagként pislákolt az éjszakában. Megpróbálta megállapítani, milyen messze lehet. Halk, kaparászó zajt hallott valahonnan a magasból. Gyorsan megperdült, keze a kardja után nyúlt. A torony oldalán futó perem-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

279

ről egy sötét árnyék ugrott le, és macskaszerű puhasággal ért földet a köveken, közvetlenül a fiú előtt. Garion orrát megcsapta az ismerős, szúrós verejtékszag. – Rég találkoztunk, nem igaz? – kérdezte visszataszító kuncogás kíséretében Brill. – Ne gyere közelebb! – figyelmeztette Garion a férfit. Kardja hegyét alacsonyan tartotta, ahogy Barak tanította neki. – Tudtam, hogy egy nap egyedül foglak találni. – Brill ügyet sem vetett a pengére. Széttárta a karját, és enyhén behajlította a lábát; ferde szeme megvillant a csillagok fényében. Garion hátrálni kezdett, de közben fenyegetően lengette a kardját. Brill oldalra lépett, és a fiú ösztönösen követte a mozdulatot a kard hegyével. Aztán olyan sebesen, hogy Garion szinte fel sem tudta fogni, Brill a másik oldalra szökkent, és lecsapott a fiú alkarjára. Garion elkeseredve nézte a jeges köveken csattanó kardot, és gyorsan a tőre után nyúlt. Ekkor újabb árnyék moccant meg a torony sarkánál, és Brill tompán felnyögött, ahogy egy talp telibe találta az oldalát. Elesett, de egy átfordulás után azonnal felpattant; széles alapállásba helyezkedett, kezével lassú mozdulatokat tett maga előtt a levegőben. Selyem maga mögé dobta a murgosi köpenyt, a sarkával félrerúgta az útból, és felemelt karral, enyhén meggörnyedve ő is felkészült a harcra. Brill elvigyorodott. – Tudhattam volna, hogy itt vagy valahol a közelben, Kheldar. – Nekem is számítanom kellett volna rád, Kordoch. Valahogy mindig sikerül a közelünkben felbukkannod. Brill keze villámgyorsan a drasniai arca felé villant, de a kis ember könnyedén kitért a támadás elől. – Hogyan tudtál állandóan előttünk maradni? – kérdezte Selyem társalgási stílusban. – Meg kell mondanom, ez a szokásod eléggé felingerelte Belgarath-ot. – Rúgása Brill gyomrát vette célba, de a ferde szemű férfi még időben hátraugrott. – Ti túlságosan ragaszkodtok a lovaitokhoz – nevetett Brill. – Én viszont halálra hajszoltam néhányat, miközben titeket üldöztelek. Hogy sikerült kiszöknöd abból a gödörből? – kérdezte érdeklődve. – Taur Urgas nagyon dühös volt másnap reggel. – De sajnálom. – Megnyúzatta az őröket.

280

David Eddings

– Különleges látvány lehet egy bőr nélküli murgosi. Brill széttárt karral hirtelen előrelendült, de Selyem oldalra lépett, és lesújtott a mellette elsuhanó orgyilkos hátára. Brill ismét felnyögött, de átgördült a vállán, és máris eltávolodott a veszélyes zónától. – Te tényleg vagy olyan jó, mint ahogy mondják – morogta elismerően. – Próbáld ki, Kordoch! – ingerelte Selyem pimasz vigyorral. Eltávolodott a torony fala mellől, de a keze egy pillanatra sem állt meg, folyamatosan fel volt készülve a támadásra és a védekezésre egyaránt. Garion elszoruló torokkal figyelte a lassan köröző férfiakat. Brill ismét ugrott, ezúttal előrenyújtott lábbal, de Selyem lebukott a rúgás alá. Mindketten azonnal felugrottak, de Selyem még közben elindított egy ütést, ami Brill homlokát találta el. Brill hátratántorodott, de még sikerült bevinnie egy rúgást a drasniai térdére. – Ez védekező technika, Kheldar – mondta a fejét rázogatva, hogy elmúljon az ütés hatása. – Gyengeségre vall. – Csak más stílus, ennyi az egész, Kordoch. Brill a következő rohamánál megpróbálta kinyomni Selyem szemét, de a menyétképű blokkolta a támadást, és válaszképpen gyomorszájon vágta ellenfelét. A dagashi esés közben kirúgta Selyem alól a lábát. Mindkét férfi elterült a hideg köveken, de nem tartózkodtak ott sokáig. Ütések villantak, de mozdulataik olyan gyorsak voltak, hogy Garion képtelen volt szemmel követni őket. A hiba nagyon apró volt, annyira apró, hogy Garion abban sem lehetett biztos, valóban hiba volt-e. Brill balegyenese egy hajszálnyival erősebbre sikerült a kelleténél, ezért az orgyilkos nem tudta időben visszahúzni e kezét. Selyem villámgyorsan acélos szorításba fogta ellenfele csuklóját, és hátravetette magát a mellvéd felé. Az egyensúlyából kibillentett Brill mintha úszott volna a levegőben. A drasniai hirtelen kinyújtotta a lábát, és átlendítette maga fölött Brillt. A dagashi elkeseredett igyekezettel próbálta megragadni a mellvéd durva kövét, de túlságosan magasan repült, és a lendülete is túl nagy volt. Eltűnt a mellvéd mögött, és zuhanni kezdett a fal melletti sötétségben. Kétségbeesett üvöltése egyre halkult, majd beleolvadt a Torak temploma felől érkező újabb sikolyba. Selyem felállt, kinézett a mellvéd felett, majd visszatért a torony tövében reszkető Garionhoz.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

281

– Selyem! – Garion megkönnyebbülten ragadta meg a menyétképű karját. – Mi volt ez? – kérdezte Belgarath, aki ekkor bukkant elő a sarok mögül. – Brill – felelte egyszerűen a drasniai, és újból magára öltötte a murgosi köpenyt. – Már megint? – Az öregen látszott, hogy nagyon ingerült. – Ezúttal miben mesterkedett? Selyem rákacsintott. – Amikor utoljára láttam, repülni tanult. A varázsló értetlenül nézett. – Nem ment neki valami jól – tette hozzá Selyem. Belgarath megvonta a vállát. – Talán idővel majd ez is sikerül neki. – Olyan sok ideje már nincs – pillantott a mellvédre a drasniai. Valahonnan lentről, nagyon messziről tompa puffanás hallatszott, aztán néhány másodperc múlva még egy. – A visszapattanás is számít? – nézett Selyem az öregre. Belgarath elfintorodott. – Nem hinném. – Akkor azt hiszem, nem tanult elég gyorsan – mondta a menyétképű vidáman, és széles mosollyal körülnézett. – Csodálatos éjszaka van – jegyezte meg senkinek sem címezve szavait. – Sietnünk kéne. – Belgarath gyors, ideges pillantást vetett a keleti horizontra. – Bármikor elkezdhet világosodni. A templom magas fala mellett csatlakoztak a többiekhez, körülbelül száz méterrel a külső fal teteje alatt, és türelmetlenül várták, hogy Durnikék beérjék őket. – Mi tartott ilyen sokáig? – sziszegte Barak. – Találkoztam egy régi ismerőssel – felelte Selyem halkan. Hófehér foga megvillant a sötétben. – Brill volt az – tájékoztatta a többieket fojtott suttogással Belgarath. – Volt egy kis verekedés, és Selyem ledobta a falról. Mandorallen a jéglepte mellvédre nézett. – Jó hosszú út – jegyezte meg. – Szerintem is – bólogatott Selyem. Barak vigyorogva veregette meg barátja vállát. Durnik és Relg végre feltűntek a fal tetején, és rövidesen csatlakoztak a többiekhez.

282

David Eddings

– Át kell mennünk a templomon – mondta Belgarath. – Húzzátok a szemetekbe a csuklyát, és hajtsátok le a fejeteket! Egymás mögött menjetek, és halkan motyogjatok, mintha imádkoznátok! Ha valaki megszólít minket, majd én beszélek. És minden alkalommal, amikor a gong megszólal, hajoljatok meg az oltár felé. – Azzal megfordult, és egy rozsdás vaspántokkal megerősített ajtóhoz vezette őket. Még egyszer hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, mindannyian követik, majd megfogta a kilincset, és belökte a nehéz ajtót. A templom belseje vörös fényben fürdött, és a füstös levegőt gyomorforgató kriptaszag lengte be. Az ajtó egy fedett galériára nyílt, amely körbevezetett a templom kupolája mentén. A szélén kőkorlát futott végig, melyből egyenletes térközönként vastag oszlopok nyúltak a mennyezetig. Az oszlopok közötti részeket ugyanazzal a durva, nehéz anyaggal terítették le, amelyikből a murgosi köpenyek is készültek. A galéria falán ajtók sorakoztak, mélyen a kőfalba süllyesztve. Garion úgy vélte, a galériát főként a különféle feladatokat ellátó templomszolgák használhatják. Amint beléptek, Belgarath összekulcsolta a kezét a melle előtt, és lassú, kimért léptekkel, halkan kántálva elindult az egyik irányba. A többiek a nyomában. Alulról éles, rettegéssel és fájdalommal teli sikoly hangzott fel, Garion a függöny egyik résén keresztül önkéntelenül az oltárra pillantott. Utána egész életében azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A templom íves fala csiszolt, fekete kőből készült, közvetlenül az oltár mögött pedig egy fémből kovácsolt, tükörfényesre csiszolt arcot helyeztek el – ez volt Torak arca, melyről a grolimok maszkjait mintázták. Az arc gyönyörű volt – ez nem is lehetett vitás –, mégis volt benne valami gonoszság, valami emberi ésszel fel nem fogható, szavakkal le nem írható kegyetlenség. A templom padlóján, az isten arcával szemben murgosiak és grolimok térdeltek, halkan kántálva több különféle nyelvjárásban. Az oltár egy emelvényen állt, közvetlenül Torak csillogó arcmása alatt. A vérmocskos oltár sarkainál vasállványokon füstölgő rézserpenyők álltak, az emelvény előtt pedig, a földön négyszögletes verem tátongott. A veremből narancsvörös lángnyelvek csaptak ki, és fekete, olajos füst gomolygott a templom kupolás mennyezete felé. Az oltár körül tucatnyi fekete köpenyes, acélmaszkos grolim állt körül egy meztelen rabszolgát. Az áldozat már nem élt, a mellkasa

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

283

fel volt nyitva, akár egy leölt disznóé. Az oltár előtt, Torak képével szemben egy grolim állt felemelt kézzel. Jobbjában egy hosszú, hajlított pengéjű kést tartott, baljában pedig egy vértől csöpögő emberi szívet. – Fogadd áldozatunkat, angarakok sárkányistene! – kiáltotta a férfi, majd megfordult, és az egyik rézedénybe helyezte a szívet. A tálból gőz és füst csapott fel, és hátborzongató sziszegés hallatszott, ahogy a szív a forró széndarabokhoz ért. Valahonnan a templom padlója alól megszólalt a gong, mély hangja sokáig vibrált a levegőben. Az összegyűlt murgosiak és grolim feljebbvalóik egy emberként nyögtek fel, és szorították arcukat a földhöz. Garion érezte, hogy valaki óvatosan megtaszítja a vállát. Selyem figyelmeztette, hogy hajoljon meg. Garion a látottaktól felkavarodó gyomorral engedelmeskedett. Az oltár közelében tartózkodó grolimok felemelték a halott rabszolga meztelen testét, és megvetően belehajították az emelvény előtti verembe. Lángok csaptak fel, és szikrák repkedtek a sűrű füstben, ahogy a test a tűzbe zuhant. Garionban fellobbant a harag. Anélkül, hogy meggondolta volna, mit tesz, elkezdte összegyűjteni az akaraterejét – feltett szándéka volt, hogy egyetlen, elsöprő erejű csapással apró darabokra, szilánkokra zúzza az oltárt és a fölötte lévő gonosz képmást. – Belgarion! – csattant fel a hang a fejében. – Ne avatkozz bele! Ez nem a megfelelő idő. – Nem tudom megállni! – dühöngött némán Garion. – Tennem kell valamit. – Nem kell. Nem most. Felriasztod az egész várost. Uralkodj magadon, Belgarion! – Tedd, amit mond, Garion – szólalt meg Pol nagynénje halk hangja a fejében. Pol és a másik jelenlét között néma felismerés villant át, miközben Garion hagyta, hogy dühe lassan elszivárogjon. – Nem tart már sokáig ez a förtelem, Belgarion – biztosította a hang. – A föld már most is gyűjti magában az erőt, hogy véget vessen neki. – Azzal a jelenlét eltűnt. – Mit kerestek ti itt? – harsant fel egy mély hang. Garion elszakította a tekintetét a lenti félelmetes képtől. Egy köpenyes-maszkos grolim állta el az útjukat. – Torak szolgái vagyunk – felelte Belgarath a murgosiak torokhangú beszédével.

284

David Eddings

– Rak Ctholban mindenki Torak szolgája – mondta a grolim. – Miért nem vagytok az áldozási rituálén? – Rak Haggából érkezett zarándokok vagyunk – magyarázta Belgarath. – Csak most érkeztünk a városba. Érkezésünk után azonnal Rak Hagga főpapjának színe elé kell mennünk, ez akadályoz minket a részvételben. A grolim gyanakodva mordult fel. – Esetleg megkérhetnénk a sárkányisten nagytiszteletű papját, hogy mutassa meg nekünk a főpapunk szállását? Nem vagyunk ismerősek a Sötét Templomban. Újabb sikoly hallatszott odalentről. A gong megszólalásakor Garion az oltár felé fordulva a földre borult. Belgarath alig láthatóan biccentett a többieknek, és ő is meghajolt. – Az utolsó előtti ajtó – mondta a grolim, akit láthatóan meggyőzött a jövevények áhítata. – Az a folyosó vezet a főpapok termeibe. – Köszönjük a Sötét Isten szolgájának – hálálkodott Belgarath meghajolva. Lehajtott fejjel, összekulcsolt kézzel ellépett a maszkos grolim mellett, és halkan mormogva, mintha imádkozna, továbbindult. – Ocsmányság! – dühöngött magában Relg. – Fertő! Förtelem! – Hajtsd le a fejed! – sziszegte Selyem. – Mindenhol grolimok vannak! – Ha Ul ad nekem erőt, addig nem nyugszom, míg egész Rak Ctholt le nem rombolom – esküdözött a fanatikus. Belgarath elért egy díszes ajtóig a galéria vége felé, és óvatosan kinyitotta. – A grolim még figyel minket? – kérdezte Selyemtől. A kis ember hátranézett a nem messze álló papra. – Igen. Várj, most elindult. Tiszta a folyosó. A varázsló becsukta az ajtót, és gyorsan a következőhöz lépett. Finoman lenyomta a kilincset, és az ajtó halkan kinyílt. Belgarath megtorpant. – Ez mindig zárva szokott lenni – mormolta. – Csapda lehet? – Barak ujjai összeszorultak a murgosi köpeny alá rejtett kard markolatán. – Lehetséges, de akkor sincs más választásunk. – Belgarath kitárta az ajtót, és mindannyian besurrantak, miközben az újabb áldozat sikolya töltötte be a templomot. Az ajtó becsukódott mögöttük, ép-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

285

pen amikor a gong megremegtette a templom köveit. Egy lefelé vezető lépcsősorhoz értek. A folyamatosan jobbra kanyarodó, meredek lejáró szűk volt és gyengén megvilágított, a lépcsőfokokat ezernyi láb koptatta simára. – A külső fal mellett vagyunk, igaz? – kérdezte Selyem a fekete köveket tapogatva. Belgarath bólintott. – Ez a lépcső Ctuchik szentélyébe vezet. A kőtömböket egy idő után teljesen sima, természetes fal váltotta fel. – A város alatt lakik? – kérdezte meglepetten a drasniai. – Igen. Építtetett magának egy saját tornyot, amelyik vízszintesen ugrik a szirt falából. – Különös elképzelés – dünnyögte Durnik. – Ctuchik nem mindennapi ember – mondta komoran Pol. Belgarath megállította őket. – A lépcső még körülbelül harminc méterig tart – súgta. – A torony bejáratánál ketten őrzik. Ezen még Ctuchik sem fog változtatni, bármiben is mesterkedik. – Varázslók? – kérdezte Barak. – Nem. Az őrök inkább csak ceremoniális megfontolásból vannak ott. Egyszerű grolimok. – Akkor könnyedén lerohanhatjuk őket. – Erre nem lesz szükség. Elég közel tudlak juttatni titeket ahhoz, hogy elintézzétek őket, de csináljátok gyorsan és csendben! – Az öreg benyúlt a murgosi köpeny alá, és előhúzott egy fekete szalaggal átkötött pergament. Továbbindult a lépcsőn, szorosan a nyomában Barakkal és Mandorallennel. A következő kanyarulat után egy világosabb rész tűnt fel előttük. A kőlépcső alját fáklyák világították meg, és a tömör sziklából egy előszobaszerű helyiséget vájtak ki. A túlsó végében lévő egyszerű, fekete ajtó előtt két grolim pap állt karba tett kézzel. – Ki érkezik látogatóba a szentek legszentebbikéhez? – kérdezte érces hangon az egyik, és keze a kardja markolatára csúszott. – Egy hírvivő – felelte hivatalos hangon Belgarath. – Rak Goska főpapjától hozok üzenetet a mesternek. – Felemelte a pergamentekercset. – Lépj közelebb, hírvivő!

286

David Eddings

– Dicsőség az angarak sárkányisten legfőbb beavatottjának! – harsogta Belgarath, miközben a két harcossal az oldalán lelépdelt az utolsó lépcsőfokokon. Megállt az acélmaszkos őrök előtt. – Feladatomat ezzel teljesítettem. – Előrenyújtotta a pergament. Az egyik őr utánanyúlt, de Barak egy gyors mozdulattal megragadta a csuklóját, a másik keze pedig összezárult a meglepett grolim torka körül. A másik őr a kardja után kapott, de nem fejezhette be a mozdulatot; fájdalmas nyögéssel összegörnyedt, amikor Mandorallen a gyomrába döfött egy hosszú, tűhegyes tőrt. A lovag halálos nyugalommal elfordította a fegyvert, hogy minél nagyobb károkat okozzon a grolim belső szerveiben. Az őr teste megremegett, ahogy a tőr hegye elérte a szívét, és elhaló hörgéssel végigzuhant a padlón. Barak erős vállán megfeszültek az izmok, és a grolim nyaka recsegve adta meg magát az óriás halálos szorításának. A férfi lába néhányszor görcsösen megrándult, és végül elernyedt a teste. – Máris jobban érzem magam – morogta Barak, és a földre dobta a hullát. – Te és Mandorallen itt őrködtök – mondta Belgarath. – Nem akarom, hogy bárki is megzavarjon, amíg odabent vagyok. – Efelől nyugodt lehetsz – biccentett a cherek. – Ezekkel mi legyen? – mutatott a holttestekre. – Szabadulj meg tőlük, Relg! – intett a varázsló a fanatikusnak. Selyem gyorsan hátat fordított, amikor az ulgo letérdelt, és megfogta az őröket. A két test halk, súrlódó zajjal süllyedt bele a kőbe. – Az egyiknek még kilóg a lába – jegyezte meg Barak közönyösen. – Muszáj még beszélned is róla? – fakadt ki Selyem. Belgarath mély lélegzetet vett, és megfogta a vasból készült kilincset. – Rendben, indulás! – Azzal kinyitotta az ajtót.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

fekete ajtó mögött több birodalom kincse hevert. A padlón hatalmas kupacokban sárga aranyérmék tornyosultak számolatlanul; a pénzek között elszórva gyűrűk, karkötők, nyakláncok és koronák csillogtak vakító fénnyel. A falak mentén az angarak bányákból származó vörös aranyrudak sorakoztak, közöttük pedig nyitott ládákban ökölnyi nagyságú, jégdarabokra hasonlító gyémántok vonták magukra a figyelmet. A szoba közepén egy nagy asztal állt, rajta tojásnyi rubinokkal, zafírokkal és smaragdokkal. Az ablakok előtt lógó vastag, vörös függönyöket rózsaszín, szürke és éjfekete igazgyöngyökből készült láncokkal fogták össze. Belgarath úgy mozgott, akár egy vadászó ragadozó; semmi jelét nem mutatta az öregségnek, tekintete egy pillanatra sem állt meg. Figyelmen kívül hagyta a lábaik előtt heverő gazdagságot, és a szőnyeggel borított padlón halk léptekkel átvágott a másik szobába, ahol a tudást gyűjtötték össze. A mennyezetig érő állványokra gondosan összetekert pergamenek sokaságát halmozták fel, a sötét fapolcokon bőrkötésű könyvek ezrei sorakoztak. A helyiség asztalain vegyszerek előállítására szolgáló üvegszerkezetek, valamint különös,

288

David Eddings

ismeretlen rendeltetésű, láncokból és fogaskerekekből álló, acél- és rézgépezetek álltak. A harmadik szobában fekete bársonyfüggönyök előtt egy arany trónszéket találtak. A trón egyik karfáján hermelinprémes köpeny hevert, magában a székben pedig egy jogar és egy nehéz aranykorona. A csiszolt kőpadlóra valaki egy nagy térképet terített ki, amely – amennyire Garion meg tudta állapítani – az egész világot ábrázolta. – Miféle hely ez? – suttogta döbbent tisztelettel, lenyűgözve Durnik. – Ctuchik itt szokta szórakoztatni magát – felelte undorral Pol. – Számos bűne van, és szereti elhatárolni őket egymástól. – De most nincs itt – mormolta Belgarath. – Menjünk fel a következő szintre. – Visszatértek az első szobába, és nekivágtak a torony fala mentén felfelé kanyarodó lépcsősornak. A lépcső tetején borzalmas látvány tárult a szemük elé. A helyiség közepén egy kínpad állt, a falakon ostorok és korbácsok lógtak. A fal melletti asztalon fényes acélszerszámok sorakoztak takaros rendben – kampók, tűhegyes cövekek és félelmetek kinézetű, fűrészfogas eszközök, melyek könnyedén vágtak át húst és csontot. A szobában vérszag terjengett. – Selyemmel menjetek előre, apám! – mondta Pol. – A többi szobát Garionnak, Durniknak és Relgnek nem kéne látnia. Belgarath bólintott, és Selyemmel a nyomában belépett a következő szobába vezető ajtón. Néhány perc múlva visszatértek; a drasniai arca enyhén zöldes árnyalatú volt. – Van néhány egészen egzotikus elhajlása, az biztos – jegyezte meg borzongva. – Feljebb kell mennünk – mondta Belgarath komoran. – A legfelső szinten lesz. Már előre sejtettem, de meg kellett bizonyosodnom róla. – Ismét nekivágtak a lépcsőnek. Ahogy közeledtek a felső szinthez, Garion valahol mélyen különös, csiklandó érzést tapasztalt, és mintha valami vég nélküli dallam hívta volna felfelé. A jobb kezén lévő jel szinte égett. A felső szint első szobájában fekete kőoltár állt, mögötte a falon, Torak isten acél képmása. Az oltáron egy alvadt vérrel borított markolatú kés feküdt; a vér még a kő repedéseibe is beszivárgott. Belgarath gyorsan, éberen, macskaszerű léptekkel mozgott. Az oltár mögötti nyitott ajtóra pillantott, megrázta a fejét, azután a másik, csukott ajtó felé indult. Ujjait puhán a fához érintette, és bólintott.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

289

– Itt van – mormolta elégedetten. Mély lélegzetet vett, és váratlanul elvigyorodott. – Milyen hosszú ideje várok már erre a percre. – Akkor ne vesztegesd tovább! – mondta türelmetlenül Pol. Tekintete acélos volt, fehér hajtincse jégcsapként ragyogott. – Azt szeretném, hogy maradjatok ki ebből, Pol – emlékeztette az öreg. – Te is, Garion. Ez csak Ctuchikra és rám tartozik. – Rendben, apám. Relgarath kinyitotta az ajtót. Egyszerű, szinte teljesen csupasz szoba tárult a szemük elé. A padlót nem fedte szőnyeg, mint ahogy az éjszakába néző, kerek ablakok előtt sem lógtak függönyök. A falakon sorakozó tartókban gyertyák égtek, a helyiség közepén pedig dísztelen faasztal állt. Az asztalnál, háttal az ajtónak fekete csuklyás köpenyt viselő alak ült, és mintha egy fémtartályba bámult volna. Garion egész teste heves lüktetéssel reagált a fémhordó tartalmára, és a távoli ének is egyre hangosabbá vált, betöltötte tudatát. Az asztal előtt világosszőke hajú kisfiú állt, és ő is a hordó belsejébe meredt. Foltos, szakadozott vászonzekét és piszkos cipőt viselt. Bár az arckifejezése semmiféle érzelmet vagy gondolatot nem tükrözött, a tökéletes ártatlanság szívet melengető légköre lengte körül. Hatalmas, kék, bizalommal teli szeme volt – Garion még soha nem látott nála gyönyörűbb gyermeket. – Mi tartott ennyi ideig, Belgarath? – kérdezte az asztalnál ülő férfi hátra sem fordulva, fakó hangon. Halk kattanás hallatszott, ahogy lecsukta a fémtartály tetejét. – Szinte már kezdtem aggódni érted. – Apróbb problémák késleltettek – felelte Belgarath. – Remélem, nem várakoztattunk túl sokáig. – Addig elfoglaltam magam. Gyertek csak, gyertek beljebb – invitálta őket Ctuchik, és megfordult. Sárgásfehér haját és szakállát nagyon hosszúra növesztette. Arcát mély ráncok szabdalták, szeme ravaszán villant meg. Az ősi, hamisítatlan gonoszság megtestesítője volt. A kegyetlenség és az arrogancia a becsület és az emberség minden nyomát eltörölte erről az arcról, és a határtalan önteltség miatt minden élő dologra a mélységes megvetés grimaszával tekintett. Tekintete Polra villant. – Polgara – köszöntötte a nőt gunyoros biccentéssel. – Gyönyörűbb vagy, mint valaha. Eljöttél hát, hogy végre alávesd magad mesterem akaratának? – kérdezte gonosz kacsintással. – Nem, Ctuchik – felelte hűvösen Pol. – Azért jöttem, hogy igazságot tegyek.

290

David Eddings

– Igazságot? – nevetett föl a főpap. – Az igazság nem létezik, Polgara. Az erősek megteszik, amit akarnak, a gyengék pedig tűrnek. Az én mesterem erre tanított. – És az elcsúfított képe másra nem tanított meg? Ctuchik arca egy pillanatra elkomorodott, de aztán egy vállvonással túltette magát ingerültségén. – Talán hellyel és frissítővel kellene kínálnom titeket – folytatta ugyanazon a fakó hangon –, de attól tartok, úgysem fogtok olyan sokáig maradni. – Végignézett a többieken. – Hiányos a csapatod, Belgarath – jegyezte meg. – Remélem, senkit nem veszítettél el útközben. – Biztosíthatlak róla, mindenki jól van – nyugtatta meg Belgarath. – De biztos vagyok benne, hogy nagyra fogják értékelni az aggodalmadat. – Mindenki? – kérdezte Ctuchik vontatottan. – Látom a Fürge Tolvajt, a Kétéletűt és a Vak Embert, de a többieket nem. Hol van a Rettentő Medve és az Oltalmazó, A Lovak Ura és az íjász? És a hölgyek? Hol van a Világ Királynője és a Kihalt Faj Anyja? – Mindannyian jól vannak, Ctuchik. Mindannyian. – Hát ez különös. Biztos voltam benne, hogy egy-kettőt már elveszítettél közülük. Elismeréssel adózom elkötelezettségednek, vénember. Évszázadokon keresztül tartottad a kezedben a szálakat a prófécia miatt, amely azonnal összeomlott volna, ha csak egyetlen ős időnek előtte elhalálozik. – Tekintete a távolba révedt. – Ó, már látom. Lent hagytad őket őrködni. Nem lett volna rá szükség, Belgarath. Parancsba adtam, hogy senki se zavarjon. A főpap tekintete megállapodott Garionon. – Belgarion – mondta szinte tiszteletteljesen. A minden porcikájában lüktető ének ellenére Garion jeges hideget érzett, ahogy Ctuchik gonosz elméje megérintette az övét. – Fiatalabb vagy, mint gondoltam. Garion állta a tekintetét, és elkezdte összegyűjteni akaraterejét, hogy felkészülten fogadja az asztalnál ülő öregember esetleges támadását. – Ki szeretnéd próbálni magad ellenem, Belgarion? – Ctuchik láthatóan jól szórakozott. – Chamdart élve elégetted, de ő egy ostoba bolond volt. Hidd el, velem nehezebb dolgod lesz. Mondd csak, fiam, élvezted? – Nem – felelte Garion feszülten.

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

291

– Idővel majd megtanulod élvezni – legyintett Ctuchik gonosz vigyorral. – A hatalom egyik legnagyobb ajándéka, amikor látod, ahogy az ellenséged vonaglik és sikoltozik elméd szorításában. – Ismét Belgarath-ra nézett. – Azért jöttél, hogy elpusztíts? – kérdezte gunyorosan. – Voltaképpen igen. Hosszú ideig kellett várnom, Ctuchik. – Szerintem is. Mi nagyon sokban hasonlítunk egymásra, Belgarath. Legalább annyira vártam már ezt a találkozást, mint te. Igen, nagyon hasonlóak vagyunk. Más körülmények között talán még barátok is lehettünk volna. – Kétlem. Én egyszerű ember vagyok, és némelyik időtöltésed egy kicsit bonyolult az én ízlésemnek. – Kérlek, kímélj meg ettől! Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy mindketten bőven túlléptük a korlátokat. – Lehet, de én egy kicsit körültekintőbben választom meg a barátaimat. – Kezdesz untatni, Belgarath. Szólj a többieknek is, hogy jöjjenek fel! – Ctuchik gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Nem akarod, hogy lássák, amint elpusztítasz? Gondold csak el, milyen jól fog esni a rajongásuk! – Szerintem jó helyen vannak ott lent. – Ne légy ilyen makacs! Csak nem akarod megtagadni tőlem a megtiszteltetést, hogy köszöntsem a Világ Királynőjét? Szeretném megcsodálni tökéletességét, mielőtt megölsz. – Nem hiszem, hogy érdekelnéd őt, Ctuchik. De majd átadom neki az üdvözleted. – Ragaszkodom hozzá, Belgarath. Olyan apró kívánság ez, könnyen teljesíthetnéd. Ha te nem hívod ide őt, akkor én fogom. Belgarath összehúzott szemmel nézte ellenfelét, majd hirtelen elvigyorodott. – Tehát erről van szó – mondta halkan. – Egész úton azon töprengtem, miért engedtél át minket ilyen könnyen. – Most már semmi jelentősége. – Ctuchik szinte dorombolt az elégedettségtől. – Elkövetted az utolsó hibádat, vénember. Elhoztad őt Rak Ctholba, és nekem csak erre volt szükségem. A próféciád itt és most véget ér, Belgarath, és vele együtt a te életed is. – A főpap szeme diadalmasan villant fel, és Garion érezte, ahogy Ctuchik gonosz hatalma félelmetes céltudatossággal, kutatva terjeszkedik ki. Belgarath gyors pillantást váltott Pollal, és rákacsintott a nőre.

292

David Eddings

Ctuchik szeme hirtelen elkerekedett, ahogy elméjével átkutatta tornya alsóbb szintjeit, és nem találta meg célpontját. – Hol van? – kérdezte vékony hangon, szinte rikoltva. – A hercegnő sajnos nem tudott velünk tartani – felelte sajnálkozva Belgarath. – Azt mondta, a nevében kérjek tőled elnézést. – Hazudsz, Belgarath! Nem merted hátrahagyni! Nincs hely a földön, ahol biztonságban lenne! – Még az ulgók barlangjaiban sem? Ctuchik elsápadt. – Az ulgók? – hebegte. – Szegény, öreg Ctuchik – csóválta a fejét megjátszott sajnálattal Belgarath. – Attól tartok, kudarcot vallottál. Nem volt rossz a terv, de eszedbe sem jutott meggyőződni, hogy a hercegnő valóban velünk van-e, mielőtt ilyen közel engedtél minket magadhoz? – Bárki megteszi a többiek közül is – vicsorogta haragosan villámló szemmel a főpap. – Nem hiszem. A többieket nem tudod bántani. Ce'Nedra az egyetlen, aki védtelen veled szemben, de ő Prolguban maradt, Ul személyes védelme alatt. Esetleg megpróbálkozhatsz vele, de én nem tanácsolnám. – Légy átkozott, Belgarath! – Esetleg átadhatnád nekem a Gömböt – javasolta a varázsló. – Tudod, hogy ha rákényszerítesz, elvehetem tőled. Ctuchik küszködve próbálta összeszedni magát, és valami kiutat találni a helyzetből. – Ne olyan sietősen, vénember! – mondta végül. – Mire mennénk vele, ha elpusztítanánk egymást? A Cthrag Yaska a mi birtokunkban van. Feloszthatnánk egymás között a világot. – Én nem akarom a fél világot, Ctuchik. – Magadnak akarod az egészet? – Apró, mindentudó mosoly suhant át a főpap arcán. – Először én is így voltam vele, de megelégszem a felével is. – Igazából semmi nem kell belőle. Ctuchik szemmel láthatóan elkeseredett. – Akkor mit akarsz, Belgarath? – A Gömböt – ismételte meg kérlelhetetlenül a varázsló. – Add ide nekem, Ctuchik! – Miért nem egyesítjük az erőnket, és pusztítjuk el Zedart a Gömb hatalmával?

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

293

– Miért tennénk? – Ugyanannyira gyűlölöd őt, mint én. Elárulta a mesteredet, és ellopta tőled a Cthrag Yaskát. – Ő saját magát árulta el, Ctuchik, és azt hiszem, emiatt még ma is gyötrődik. Azonban el kell ismernem, ravasz tervet eszelt ki a Gömb ellopására. – Belgarath elgondolkodva nézte az asztal előtt álló, tekintetét mereven a fémtartályra szegező fiúra. – Nem tudom, hol találhatta ezt a gyermeket – tűnődött. – Az ártatlanság és a gyermeki naivság nem ugyanaz, de nagyon közel állnak egymáshoz. Sok energiájába kerülhetett Zedarnak, hogy így neveljen fel valakit. Gondolj csak bele, mennyi külső hatást kellett elnyomnia! – Pontosan ezért hagytam, hogy ő lopja el – bólintott Ctuchik. A szőke kisfiú, mintha tudta volna, hogy róla beszélnek, felemelte a fejét, és szemében teljes bizalommal nézett a két öregemberre. – A lényeg, hogy a Cthrag Yaska... a Gömb még nálam van. – Ctuchik hátradőlt a székében, és kezét a fémhordó tetejére tette. – Ha megpróbálod elvenni, küzdeni fogok érte. Senki nem tudja, mi lesz a végeredmény, miért kockáztatnánk hát? – Mire mész vele? Még ha nálad is maradna, mi előnyöd származna belőle? Felébresztenéd Torakot, és átadnád neki? – Meggondolandó. De Torak már ötszáz éve alszik, és a világ remekül megvan nélküle. Nem hiszem, hogy érdemes lenne ilyen korán zargatni őt. – Ami azt jelenti, hogy a te birtokodban maradna a Gömb. Ctuchik vállat vont. – Valakinél lennie kell. Miért ne én legyek az? Még mindig a székén hátradőlve ült, látszólag teljesen ellazulva. Nem érkezett semmiféle figyelmeztetés, egyetlen arcizma sem rándult, amikor lecsapott. A támadás olyan hirtelen jött, hogy Garion nem is lágy hullámként, hanem erős ütésként érzékelte, és a megszokott morajlás is inkább égzengésre hasonlított. A fiú tudta, hogy ha a varázslat ellene irányult volna, nem éli túl. De nem ő volt a célpont, hanem Belgarath. Garion egy rémisztő pillanatig látta, hogy nagyapját elnyeli egy éjszakánál is sötétebb árnyék. Aztán az árny darabokra robbant, akár egy törékeny kristálygömb, és a sötétség szilánkjai szanaszét szóródtak, feloldódtak a fényben. Belgarath sértetlenül nézett szembe ősi ellenségével.

294

David Eddings

– Ez a legtöbb, amire képes vagy, Ctuchik? – kérdezte, és ő is támadásba lendült. Vakító, kék fény ölelte körül a grolimot; összezáródott körülötte, ragyogásával összeroppanással fenyegette a főpapot. A masszív szék szilánkokká robbant alatta, mintha valami nagy súly hullott volna rá. Ctuchik saját székének romjai közé zuhant, majd erőlködve eltolta magától a kék ragyogást. Talpra állt, és ezúttal lángokat küldött ellenfelére. Garionnak eszébe jutott Asharak, aki élve égett el a Driádok Erdejében, de Belgarath egy intéssel félresöpörte a lángnyelveket, majd annak ellenére, hogy korábban azt mondta, az Akarat és a Szó használatához nincsenek szükségek mozdulatokra, felemelte a kezét, és villámokkal szórta meg Ctuchikot. A varázsló és a boszorkánymester egymással szemben álltak a szoba közepén, körülvéve lángokkal, ragyogó fényaurával és árnyékokkal. A nyers energia robbanásaitól, melyek a két nagy hatalmú mágiatudó összecsapását kísérték, Garion elméje teljesen eltompult. Érezte, hogy a küzdelem csak részben zajlik a szeme előtt, és a támadások legtöbbjét nem látja – sőt, még elképzelni sem tudja. A levegő forrongott és izzott a toronyban. Különös árnyalakok jelentek meg és tűntek el, csak egy pillanatra váltak láthatóvá – komor arcok, hatalmas kezek és más dolgok, melyeket Garion megnevezni sem tudott. Maga a torony is folyamatosan remegett, ahogy a két félelmetes öregember széthasította a valóság szövetét, hogy bevessen egymás ellen minden elképzelhető és elképzelhetetlen fegyvert. Garion önkéntelenül gyűjteni kezdte magában az energiát, és minden erejével megpróbált koncentrálni. Véget kellett vetnie a harcnak. A csapások szele már kezdte elérni őt és a többieket. Belgarath és Ctuchik most már vak gyűlölettel eltelve küzdöttek egymás ellen, és olyan erőket szabadítottak el, melyek könnyen végezhettek volna mindegyikükkel. – Garion! Maradj ki ebből! – kiáltott rá Pol olyan éles hangon, hogy egy pillanatra el sem hitte, hogy a nagynénje szól hozzá. – A határon vannak! Ha közbelépsz, és megzavarod őket, mindkettejüket elpusztítod! – A nő intett a többieknek. – Menjetek hátrébb! Ne közelítsetek hozzájuk! Rettegve hátráltak a toronyszoba hátsó falához. A varázsló és a boszorkánymester most alig néhány lépésnyire állt egymástól; szemük haragosan villogott, előre-hátra hullámzott kö-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

295

zöttük az energia. A levegő sistergett körülöttük, köpenyükből füstcsíkok szálltak fel. Garion tekintete a kisfiúra tévedt, aki még mindig ugyanott állt, és ártatlan szemmel figyelte az eseményeket. Nem rémítették meg a félelmetes hangok és a látvány, de még csak meg sem lepődött. Garion felkészült rá, hogy előrerohanjon és elvonszolja a gyermeket a veszély közeléből, de a fiú ebben a pillanatban az asztal felé fordult. Teljes nyugalommal sétált át az előtte felcsapó zöld tűzfalon. Vagy nem látta a lángokat, vagy nem félt tőlük. Amikor odaért az asztalhoz, lábujjhegyre állt, felemelte a vashordó tetejét, amelyik felett az imént még Ctuchik kárörvendett, és belenyúlt a tartályba. Kiemelt belőle egy tökéletesen kerek, csiszolt felületű, szürke követ. Garionban azonnal felerősödött a különös, csiklandó érzés, de ezúttal már olyan intenzitással, hogy alig tudott másra koncentrálni, miközben fülében hangosan szólt a kísérteties ének. Hallotta Pol fojtott kiáltását. A kisfiú labdaként tartva két kezében a szürke követ megfordult, és elindult egyenesen Garion felé; tekintetéből feltétlen bizalom sugárzott, apró arcán magabiztos kifejezés ült. A csiszolt kő visszatükrözte a szoba közepén zajló küzdelem fényeit, de volt ott valami másik fény is, ami a gömb belsejéből sugárzott. Az ereklye mélyéből azúrkék izzás áradt – az állandó fény egyre erősebbé vált, ahogy a kisfiú közelebb ért Garionhoz. A gyermek megállt, és két kézzel Garion felé nyújtotta a gömböt. Elmosolyodott, és egyetlen szót mondott: – Küldetés. Garion elméjében egy félelmetes, sötét kép bukkant elő. Azonnal tudta, hogy Ctuchik elméjének belsejét látja. Észrevett benne egy képet: saját magát, amint az izzó követ tartja, és ez a kép félelmet keltett a grolimban. Garion érezte a rettegés felé áradó hullámait. Határozott, ám lassú mozdulattal a felkínált kő felé nyújtotta a jobb kezét. A tenyerén lévő jelet mintha húzta volna valami a gömbhöz, és a fejében zengő kórus minden más zajt elnyomott. A mozdulata közben hirtelen irányítatlan, ösztönös, szinte állati rémületet érzett Ctuchikban. – Szűnj meg! – sikoltotta kétségbeesetten a grolim, és félelmetes hatalmának minden cseppjével célba vette a követ.

296

David Eddings

Egy döbbent pillanatig néma csend támadt a toronyban. Még a küzdelemtől kimerült Belgarath is hitetlenkedve dermedt mozdulatlanná. A kő szívéből áradó kék izzás mintha elhalványult volna, de aztán újra felragyogott. Ctuchik összekócolódott hajjal és szakállal, a felismerés döbbenetétől tátva maradt szájjal, tágra nyílt szemmel, rémülten meredt az ereklyére. – Nem, nem úgy gondoltam! – üvöltötte kétségbeesetten. – Én nem... Ám a szobát addigra már betöltötte egy új, mindennél hatalmasabb erő. Az energia nem járt semmiféle fényjelenséggel, nem is feszült neki Garion elméjének, egyszerűen csak összezárult a megrettent Ctuchik körül. A grolimok főpapja kétségbeesetten, pánikba esve üvöltözött. Aztán a teste elkezdett tágulni, majd összezsugorodott, azután ismét kitágult. Repedések jelentek meg az arcán, mintha egyik pillanatról a másikra kővé vált volna, és belülről valami hatalmas erő feszegetné. Az ijesztő repedésekben Garion nem húst, vért és csontokat látott, hanem izzó energiát. Ctuchik egyre fényesebben és fényesebben világított. A főpap könyörögve emelte fel a kezét. – Segítség! – üvöltötte. Aztán egy hosszú, kétségbeesett „Neeeee!" következett, majd éles, fülsüketítő csattanás hallatszott, és Torak első beavatottja nem létezett többé. A robbanás erejétől Garion a falnak tántorodott. Ösztönösen elkapta a kisfiút, aki tehetetlen rongybabaként zuhant mellé. A kerek kő csattanva hullott a padlóra. Garion utána nyúlt, de Pol ujjai összezárultak a csuklóján. – Ne! Ne érintsd meg! Ez Aldur Gömbje! Garion mozdulatlanná dermedt. A kisfiú kibontakozott a karjából, és a guruló Gömb után futott. – Küldetés! – nevetett diadalmasan, amikor végre utolérte. – Mi történt? – motyogta Selyem a fejét rázogatva. – Ctuchik elpusztította saját magát – felelte Pol. – Megpróbálta megsemmisíteni a Gömböt. Az Istenek Anyja nem engedélyezi az ilyesfajta pusztítást. – Garionra nézett. – Gyere, segíts nagyapádnak! Belgarath majdnem a Ctuchikot megsemmisítő robbanás középpontjában állt. A detonáció átdobta őt a szobán, és most félig öntu-

A VARÁZSLÓ JÁTSZMÁJA

297

datlanul, ködös tekintettel, megpörkölődött hajjal és szakállal hevert a padlón. – Kelj fel, apám! – sürgette Pol fölé hajolva. A torony remegni kezdett, és a bazalttömb, amelyikbe bele volt ágyazódva, megingott. A föld belsejéből mély moraj visszhangzott. A szoba faláról vakolat pergett, és kődarabok hullottak a földre, ahogy a föld beleremegett Ctuchik elpusztításának utóhatásába. Az alattuk lévő szinten kivágódott egy nehéz ajtó, és futó lábak dobogását hallották. – Hol vagytok? – bömbölte Barak. – Idefent! – szólt le a lépcsőn Selyem. A cherek és Mandorallen tűnt fel a lépcső tetején. – Kifelé innen! – kiáltotta az óriás. – A torony nemsokára leszakad a szikláról! A templom kezd összeomlani, a torony és a szikla találkozásánál méternyi széles rés tátong! – Apám, fel kell kelned! – ráncigálta Pol Belgarath-ot. Az öreg értetlenül nézett rá. – Hozd! – intett a nő Baraknak. Hátborzongató reccsenés hallatszott, ahogy a tornyot a bazalttömbhöz kötő sziklák elkezdtek széthasadni a földrengés erejének hatására. – Ott! – kiáltott Relg a torony hátsó falára mutatva, ahol a kövek recsegve morzsolódtak össze. – Meg tudod nyitni? Van mögötte egy barlang. Pol felnézett, tekintetét a fal egy pontjára fókuszálta, és kinyújtotta az ujját. – Robbanj! – adta ki a parancsot, és a kőfal egy hurrikán erejével szakadt be a mögötte nyíló barlangüregbe. – Mindjárt lezuhan! – üvöltötte éles hangon Selyem, és az egyre szélesedő hasadékra mutatott. – Ugorjatok! – kiáltott rájuk Barak. – Gyorsan! Selyem átlendítette magát a táguló résen, és hátrafordult, hogy elkapja Relget, aki vakon pislogva követte őt. Durnik és Mandorallen Polt közrefogva ugrottak át a hasadékot. – Gyerünk, kölyök! – sürgette Barak Gariont. Az óriás cherek a még mindig kába Belgarath-ot támogatva igyekezett a nyílás felé. – A gyermek! – A Garion fejében megszólaló hang most egyáltalán nem volt száraz és közömbös. – Mentsd meg a gyermeket, különben hiába volt minden!

298

David Eddings

Garion megtorpant; el is feledkezett a kisfiúról. Visszarohant a lassan lebillenő toronyban. Felkapta a fiút, és rohanni kezdett a Pol nagynénje által nyitott barlangbejárat irányába. Barak ugrott, és egy lélegzetelállító másodpercig a lábán egyensúlyozott a rés túlsó peremén. Garion futás közben fókuszálta erejét, és amikor elrugaszkodott, egy hirtelen lökéssel maga mögé engedte az energiát. A kisfiúval a karjában gyakorlatilag átrepült a hasadékon, és egyenesen Barak széles hátára érkezett. Az Aldur Gömbjét tartó gyermek védelmet keresve bújt hozzá, és felmosolygott Garionra. – Küldetés? – kérdezte. Garion megfordult. A torony most már jól láthatóan eltávolodott a bazaltfaltól, a tartókövek recsegve-ropogva szakadtak el a sziklától. Végül minden kötés engedett, és a torony egyre gyorsabb ütemben dőlni kezdett kifelé, majd Torak templomának más maradványaival együtt elszakadt a faltól, és lezuhant a mérföldnyi mélységbe. A barlang talaja hevesen remegett, a rengéshullámok megrázták az egész bazaltkúpot. Rak Cthol városából hatalmas faldarabok szakadtak ki, és zúgtak el a barlang bejárata előtt; időnként megvillant rajtuk a felkelő nap vörös fénye. – Mindenki itt van? – nézett körül Selyem. Majd miután látta, hogy mindannyian biztonságban vannak, hozzátette: – Hátrébb kéne vonulnunk a nyílástól. A hegynek ez a része nem látszik valami stabilnak. – Most akarunk lemenni, vagy megvárjuk, amíg csillapodik a rengés? – kérdezte Relg Poltól. – Jobb, ha azonnal indulunk – vélekedett Barak. – Amint megnyugszik a föld, ezekben a barlangokban hemzsegni fognak a murgosiak. Pol a félig eszméletlen Belgarath-ra nézett, majd összeszedte magát, és határozott. – Lemegyünk – döntötte el a kérdést. – Útközben még fel kell szednünk a rabszolganőt. – Szinte biztos, hogy már halott – morogta Relg. – A földrengés valószínűleg ráomlasztotta a barlang tetejét. Pol szikrázó szemmel nézett a férfi arcába. Élő ember nem viselte el sokáig ezt a pillantást. Relg is lesütötte a szemét. – Rendben – dünnyögte megszégyenülten. Megfordult, és elindult a folyamatosan remegő barlang sötét mélye felé.

AZ ÍRÓRÓL

David Eddings 1931-ben született a Washington állambeli Spokane-ben. Fiatal éveit Seattle-től északra, a Puget-öböl környékén töltötte. 1954-ben. az oregoni Portlandben avatták a bölcsészettudományok baccalaureusává, majd 1961-ben, a Washingtoni Egyetemen a bölcsészettudományok magiszterévé. Szolgált a hadseregben, dolgozott anyagbeszerzőként a Boeing Companynak, volt élelmiszerbolti eladó, és tanított angol nyelvet. Az Egyesült Államok számos részén élt. Első regénye, a High Hunt (Putnam kiadó, 1973) egy jelenkori kalandregény volt. A fantasy témakör azonban mindig is érdekelte, és nekifogott a Belgariad ciklusnak, azzal a nem titkolt céllal, hogy kiaknázzon néhány, a műfajra jellemző technikai és filozófiai elképzelést. Eddings jelenleg az Államok délnyugati részében él feleségével, Leigh-szel.