You are on page 1of 155

KERSTIN GIER – SMARAGDZÖLD

1 fejezet

Egy kard hegye volt, egyenesen a szívemre mutatott. Szememmel gyilkosan néztem felé, mint egy fekete lyuk, amely azzal fenyegetőzik, hogy elnyeljen mindent, ami közelébe kerül. Tudtam, hogy nem tudok elmenekülni. Ügyetlenül visszabotladoztam néhány lépést.

A férfi követett engem. – Eltörlöm a föld színéről, ami nem Isten akarata! Vérből vizet a földre!

Nekem legalább két gyors testhez álló válaszom lett volna ehhez a szerencsétlenhez, aki valami idegen nyelven zihált. (vizet földel. Halló! A padló csempézett) De puszta pánik jött rám és az ajkaim nem tettek semmit. A férfi egyébként sem nézett ki úgy, aki értékelné a humort ebben a helyzetben. Vagy, hogy egyáltalán értékeli is valamire a humort.

Még mindig egy lépést hátráltam, de a falnak ütköztem. Az el enfelem hangosan felnevetett. Nos, talán volt némi humorérzéke, de más, mint az enyém. Most meghalsz démon! - kiáltotta, majd minden további hűhó nélkül a mellkasomba süllyesztette a kardot.

Azzal sikoltva felugrottam. Izzadságtól voltam nedves, a szívem pedig fájt, mintha tényleg átszúrta volna egy kard. Micsoda pocsék egy álom. Mindazonáltal ez tényleg meglepett engem?

A tegnap tapasztaltak után (és az azelőtti napokkal) nem volt sikoly, csak akkor, amikor kényelembe helyeztem magam a takaró alatt és az igazak álmát aludtam.

A helyzet az, hogy nemkívánatos gondolatok kavarognak a fejemben, mint a féktelen húsevő növények. Gideon csak játszott velem. Nem szeret engem.

  • - Valószínűleg, egyébként sem kell sok mindent tennie, amúgy is fürtökben lógnak rajta a lányok. –

Hallottam Saint Germain gróf lágy és mély hangján újra és újra. – Semmi sem számítható ki jobban, mint

egy szerelmes nő viselkedése.

  • - Nos, egy szerelmes nő, hogyan reagál, mikor megtudja, hogy a szerelme hazudott neki és manipulálta? -

Helyesen: Órákon át telefonál a legjobb barátjával, majd egyedül ül a sötétben és azt kérdezi magától,

hogy mi a francért esett bele, közben üvölt és vágyódik egyszerre. Könnyen kiszámítható, sőt.

Az ágyam mellett lévő ébresztőórán a világító számok 3:10 mutattak, ami azt jelentette, hogy jól elaludtam, még vagy két órát.

  • - És valakinek – talán az anyám? – be kellett jönnie, megérinteni, és eszembe jutott csak azért, mert, ahogy én felhúzott térddel az ágyra kucorodtam és hallgattam a szívem, ami túl gyorsan vert. Furcsa nagyon, hogy

egy megtört szív tud egyáltalán verni. Olyan érzés, mintha csak állnék a pirosnál, éles szilánkok, ami engem belülről feltép és hagy elvérezni. Próbáltam leírni a szívemet Leslienek (oké, ez nem hangzik olyan szánalmasnak, mint a „Röcheltypen”-ről szóló álmom, de néha ez az igazság… giccses). Erre Leslie szánakozva ezt mondta:

  • - Pontosan tudom, mit érzel. Mikor Max ezt tette velem, azt hittem, hogy bánatomba fogok belehalni. Szívbeli elégtelenségben. Mindegyik kifejezésben van valami igaz: A szerelem a vesékre megy, utána a

gyomrot találja el, a szív összeszorítja a mellkast és… uh… folytatja, mint a tetű a májra

támad. ..

De

először ezen végig mész, másodszor ez a dolog nem annyira vészes, ahogy most te látod, és harmadjára a szíved nem üvegből van.

  • - Kő, nem üveg – javítottam ki zokogva. – A szívem egy drágakő, amit Gideon már összetört ezer darabra, úgy, mint Maddy néni víziójában.

  • - Egyfajta hideg hangok bár, de nem! A valóságban a szívek teljesen más anyagból vannak. Hidd el

nekem, tényleg így van. – Leslie megköszörülte a torkát és ünnepélyes hangon és kiderült, ami a számomra

a legnagyobb rejtély a világ történetében. - Rengeteg keményebb, törhetetlen és mindig új alakítható anyag van, ami titkos receptek alapján készül. – Ismételten megköszörülte a torkát, hogy növelje a feszültséget. Én akaratlanul is visszafojtottam a lélegzetem. –

Mint a marcipán – jelentette be Leslie.

  • - Marcipán? – Egy rövid pillanatra egyszerre kellett zokognom és röhögnöm.

  • - Igen, marcipán! Ismételte Leslie halálosan komolyan. – A legjobb része a mandula.

Majdnem elnevettem magam. De aztán eszembe jutott, hogy én vagyok a legboldogtalanabb lány az egész világon. Elkezdtem szimatolni, majd így szóltam –

Ha ez így van, akkor Gideon harapott le egy darabot a szívemből! És valamennyi csokoládé van körülötte, ő megkóstolja. Látnod kellett volna, hogy nézett, amikor… - mielőtt újra tudtam volna kezdeni Leslie hangosan felsóhajtott.

  • - Gwenny, nem szívesen mondom, de a nyafogás itt nem használ. Meg kell állítani.

  • - Én nem szándékozom ezt megcsinálni - biztosítottam. – Fájdalmat vált ki belőlem. Az egyik percben én voltam a világ legboldogabb lánya, aztán meg azt mondja nekem, hogy …

  • - Oké, Gideon úgy viselkedett, mint egy szemét – szakított gyorsan félbe Leslie.

– Ha az ember nem érti, miért. Mármint, hallo? Miért kellene szerelmes lányoknak, hogy könnyebben feldolgozzák az ilyet? Akkor az ellenkezőjét kellene mondanom. Lányok, a szerelem olyan, mint egy időzített bomba. Soha sem tudhatod, hogy mi lesz a következő lépés. Ha Gideon és az a hím soviniszta barátja, a gróf, még nem pazarolta el azt a óriási időt.

  • - Tényleg azt hittem, hogy szeret engem. Az egészet csak megjátszotta, szóval…

  • - Közönséges? Kegyetlen? Úgy tűnik, nem tudom szavakkal leírni az érzéseimet.

  • - Óh, édesem! Más körülmények között engedném, hogy hetekig szenvedj a nyomorúságban. De egyszerűen ezt most nem engedheted meg magadnak.

Tartogasd az energiád másra. Például a túlélésre. – Lesli szokatlanul szigorúnak hangzott. – Most már könnyek nélkül.

  • - Xemerius már mondta. Mielőtt elrohant és egyedül hagyott.

  • - A kis láthatatlan szörnynek igaza van. Ki kell tisztítanunk a fejünket és össze kell gyűjtenünk az adatokat.

  • - Hű, mi az? Várj, ki kel nyitni az ablakot, mert itt bűzölök Bertie szaga… rossz kutya. Hol is tartottam?

Ja, igen ott tartottam, hogy meg kell tudnunk, mit rejtett el a nagyapád a házban. – Lesli kicsit feljebb vitte

a hangját. Azt mondhatom Raphael bebizonyította, hogy hasznos is tud lenni. Talán nem is olyan buta, mint gondoltam.

  • - Mit gondolsz róla? – Raphael volt Gideon kistestvére és iskolánk új tagja. Ő

jött rá, hogy az a rejtély, ami a nagyapám hagyott nekem valójában földrajzi koordináták, ami közvetlen az otthonunkhoz vezetett. – Engem égetően érdekelne, hogy Raphael mennyit tud az őrzőkről és Gideonról.

  • - Talán többet, mint amennyit kellene – feltételezte Leslie. – Különben is

  • - Különben is, az én történetemet nem fogadták el, mert a rejtélyes játékok Londonban a legújabb őrület. De elég okos volt, hogy ne tegyen fel kérdéseket –

itt egy pillanatra elhallgatott. – Nagyon szép szemét!

  • - Természetesen. – A szeme tényleg szép, ami emlékeztet engem, hogy Gideoné pontosan ugyanilyen. Zöldek, vastag szempillákkal keretezve.

  • - Nem szeretném bárhogy is lenyűgözni, ez csak egy kimutatás…

  • - Én beléd szerettem – mondta Gideon, komolyan, közvetlenül a szemembe. És én elhittem neki minden

szavát! Ismét könnyek kezdtek el folyni az arcomon. Alig tudtam figyelni, arra, amit Laslie mondott.

  • - …Mindazonáltal reménykedem, hogy ez egy hosszú levél, vagy egy fajta napló, amiben a nagyapád

magyarázatot ad mindenre, amit mások rejtegetnek, vagy egy kicsivel többet. Akkor végre már nem a

sötétben tapogatóznánk, és végre kieszelhetnénk egy megfelelő tervet…

Ezeket a szemeket be kellene tiltani. Vagy hoznának egy törvényt, hogy az ilyen szép szemű srácok csak napszemüvegben sétálhatnak. Emellett kompenzálhatná, mondjuk hatalmas elálló fül, vagy valami…

  • - Gwenny, te megint sírsz? Ez úgy hangzott, mint Mrs. Leslie Counter, a földrajz tanár, aki azt mondta,

hogy sajnos elfeledkezett a házi feladatról. – Édes, ez nem jó! Ezt abba kell hagynod, képzeld el a tőrt újra

és újra a mellkasodban!

Szükségünk van…

  • - …Hideg fejjel! Igazad van! Próbáltam elfojtani Gideon szemeinek emlékét, és próbáltam egy kicsit

bizalmasabbra venni a hangom. Én egyszerűen bűnös voltam, Leslie. Végül is ő volt az aki, minden kérdés

nélkül támogatott engem. Mielőtt mennie kellett, bizonygattam neki, hogy jól vagyok. (Bár majdnem megint sírva fakadtam, de ezúttal az izgalom miatt)

  • - - És én is csak - nyugtatott meg Leslie. - Az életem unalmas lenne nélküled. -

Amikor leraktuk a telefont kicsivel éjfél előtt volt és tényleg pár percig jobban éreztem magam, de most 03:10 van és szeretném újra felhívni, hogy megint újra beszéljük az egészet.

  • - Természetesen nem szoktam annyira panaszkodni, csak ez az első alkalom az életemben, hogy

összetörték a szívem. Úgy értem szerelmi szívfájdalom. Az a fajta, ami nagyon fáj. Amikor az összes többi

dolog a háttérbe szorul. Míg a túlélés a másodlagos kérdés. Őszintén szólva, a puszta gondolat, hogy ebben a pillanatban haldoklom,, nem volt olyan kellemetlen. Ha azt nézzük, nem én lennék az első, aki meghalt egy összetört szív miatt. Ott volt: a kis hableány, Julia, Pocahontas, Camille, Madame Butterfly, és most én is, Gwendolyn Shepherd. Jó dolog volna drámaian meghalni, például tőrrel, mert szánalmasan éreztem magam, mint tuberkulózissal fertőzött, mert gondolták, hogy meghal. De mint sok más ez is olyan festői lenne. Sápadt és szép, mint Hófehérke, az ágyamon feküdve, a hajam a párnán elterülve. Gideon mellettem térdelne és keservesen bánná, amit tett, mikor az utolsó szavait intézte hozzám.

De előtte nekem még mindig sürgősen WC-re kell mennem. A borsmenta tea, sok cukorral ás citrommal volt a család egyik kedves gyógyírja a bánatra, és én meg ittam belőle egy kannával. Mikor beléptem az ajtón az anyám rögtön észrevette, hogy nem vagyok jól. Nem is volt nehéz észrevenni, mert a sírástól úgy néztem ki, mint egy albínó nyúl. Xemerius azt javasolta ürügyként, hogy minden rendben van, csak az őr a limuzinba vöröshagymát vágott.

  • - Azok az átkozott Őrzők bántottak? Mi történt? - kérdezte, közben egyszerre együtt érző és dühös pillantást vetett rám. – Meg fogom ölni Falkat, ha...

  • - Senki sem tett velem semmit, anya! - odasiettem hozzá, hogy biztosítsam őt. -

Semmi sem történt.

  • - Mintha elhitte volna! Miért nem a hagymásat mondtad? Soha nem hallgatsz rám!

  • - Xemerius karmaival dobbantott egyet a földön. Ő egy kis vízköpő démon nagy fülekkel, denevér

szárnyal, hosszú, pikkelyes sárkány farokkal, és két kis szarvval, ami egy macska fejére hasonlít. Sajnos, ő csak fele olyan aranyos, mint ahogy látszik, és sajnos senki sem hallotta azokat a szemtelen megjegyzéseit.

Gyerekkorom óta látom a vízköpő démonokat és más szel emeket, valamint beszélni is tudok velük. Mellesleg volt egy furcsa vízköpő démon, amivel együtt kellett élnem. A másik még bizarrabb??????- Tizenkét körre oszthatók az időutazók és néhányan naponta több órára elutaznak a múltba. Voltaképpen ez átok és ajándék is egyszerre, de rátermettnek kell lenni, hogy utazhass. Az unokatestvéremnek Charlotte- nak kellett volna megelőznie, alkalmasabb lett volna rá, sokkal jobban, mint én, mert igazán ostobának bizonyultam. Mit nekem, a kezdetektől fogva egyértelműen fel kellett volna hívni Schwarzen Peter (fekete péter) így átvitt értelemben. A karácsonyi mikulás partin én voltam az egyik, aki elkapta a papírt egy névvel, a tanárnő (és oda kellett adnom tanárnőnek), egy jegyet kaptam a koncertre, de beteg lettem (vagy túl boldog voltam az ünnepek miatt) és különösen jól akartam kinézni, ekkor kaptam egy mitesszert a homlokomra, ami akkora volt, mint egy harmadik szem. Az időutazás valóban nem hasonlítható össze az első mitesszerekkel és talán még első hallásra irigylésre méltó és szórakoztató, de nem. Inkább bosszantó, idegtépő és veszélyes. És ne feledjük: ha tudtam volna, hogy ezt a hülye ajándékot nem ő, hanem én öröklöm, akkor soha nem találkoztam volna Gideonnal, az a fránya szívem - függetlenül attól, hogy marcipán, vagy sem - még mindig épp lenne. A szemét valójában egy a tizenkét időutazó közül. Az egyik pár, akik még életben vannak. A másik csak a múltban találkozhatott.

  • - Sírtál. - alapította meg az anyám.

  • - Látod? - kiáltotta Xenerius. - Most akkor ki fog facsarni téged, mint egy citromot és a kincsvadászatból ma este nem lesz semmi.

  • - Vágtam neki egy grimaszt, mert már határozottan nem vágyódtam a ma esti kincskeresés után. Na, ja,

mást nem tudsz csinálni, ha nem látható barátod van, és nem akarod, hogy mások őrültnek tartsanak, amiért

a levegőbe beszélsz.

  • - Mondd, hogy kipróbáltad a paprika sprayt és véletlenül a szemedbe lövellt -

szólalt meg a levegőben.

  • - De túl kimerült volnék hazudni. Könnyes szemmel néztem az anyámra és próbáltam az igazat mondani.

Bátorságot vettem, hogy elhagyják a szavak a számat. - Ez

olyan lányos dolog tudod?

csak...nekem

ez nem megy olyan jól, mert

...

ez

  • - Ó drágám...!

  • - Felhívom Lesliet és már is jobban érzem magam.

  • - Xemerius nagyot csodálkozott, mert meglepetésre anya elégedett volt a magyarázattal. Főzött nekem egy

kis teát, kiöntötte a kedvenc pöttyös bögrémbe, majd az éjjeli szekrényemre tette, megsimogatta a fejem,

majd egyedül hagyott. Majd még tett egy utolsó bejelentést a megszokott időben. -

Gwen! Tíz óra van, intézd el a hívást negyven perc alatt! Holnap úgy is találkoztok az iskolában!- Néha tényleg ő a legjobb anya a világon.

  • - Sóhajtottam egyet, lendültem egyet az ágy szélére, majd elindultam a fürdőszobába. Hideg levegő érintett meg.

  • - Xemerius? Ott vagy? - kérdeztem halkan és nyúltam a vil anykapcsolóhoz.

  • - Attól függ. - Xemerius fejjel lefelé lógott a folyosó lámpáján, hunyorogva a fényben.

  • - Ha megint nem keveredünk egy szobába - A hangja magas volt és nyavalygós, mint én. Sajnos elég pontosan utánzott. - És akkor azt mondta, fogalmam sincs, mit beszélsz, és akkor emelkedetten mondtam

igen, vagy nem, és aztán azt mondta, igen, de hagyd abba a

sírást...-

Színpadiasan sóhajtott. A lányok

tényleg a legnehezebb esetek, aki ruházza. Közvetlenül azután, a nyugalmazott pénzügyi igazgató,

értékesítési ügyintéző üzletekbe vonultak vissza.

  • - Semmit nem tudok garantálni – suttogtam, az egész családom nem volt növekvő.

– A legjobb, ha nem beszélünk, tudod aki, a szokásosról …nos…a szobakút megint tudja.

  • - Már különben hallottam a nevét. Nem térhetnénk végre valami értelmesebbre?

Min például a kincsvadászat?

Az alvás, ami jelen helyzetben értelmes volna, de sajnos újra ébren voltam. –

Ebben én vagyok az érintett, ezért akkor kezdjük a keresést. De mielőtt mennék, megszabadulok a teától.

  • - Tessék? – A fürdőszobaajtóra mutattam. – Oh – mondta Xemerius. – Megvárlak.

A fürdőszobai tükörben sokkal jobban néztem ki a vártnál. Sajnos, nincs nyoma a tuberkulózisnak. Csak a szemhéjaim dagadtak meg egy kicsit, úgy néz ki , mintha túl sok rózsaszín szemhéjfesték lenne rajta.

  • - Xemerius merre voltál egész idő alatt? – kérdeztem, miután visszatértem a hallba. – Véletlen nem…?

  • - Kivel? – Xemerius dühösen nézett rám. – Esetleg arról kérdezel, akinek a nevét nem lehet kimondani?

  • - Hm, igen – Csak kicsit boldoggá tett volna, ha tudom, hogy mi csinál Gideon az esti órákban. Mi lehet a sebbel a karján? – És ő beszélt valakivel rólam? –

Olyasmit, mint: Ez az egész egy nagy félreértés. Természetesen szeretem Gwendolynt. Soha nem játszottam vele, még egy kicsit se.

  • - Nem, nem én biztosan nem - Xemerius széttárta a szárnyait, és leszállt a padlóra. Ahogy ott ült előttem, a térdemig ért. – De én nem voltam ott. Már alaposan körbe néztem itt a házban. Ha valaki megtalálja a

kincset, az én leszek.

Különben senki sem képes arra, hogy átmenjen a falakon. Vagy turkálni a nagymamád fiókjában, anélkül hogy elkapnák.

  • - Meg kell, hogy mondjam, tényleg van előnye, hogy láthatatlan vagy. – mondtam, azt azért ki lehet emelni, hogy Xemerius még csak nem is tud bármit elrabolni, amilyen kis karmai vannak, semmi sem marad meg benne. Eddig nem találkoztam olyannal, aki képes lett volna elmozdítani egy tárgyat. Most nem értett egyet. –

De most már tudod, hogy nem kincset keresünk, hanem valami jelzést a nagyapámtól, aki majd valahogy segít nekünk?

  • - A ház valóban tele van kincsekkel. Nem is beszélve a lehetséges búvóhelyekről.

– folytatta Xemerius mozdulatlanul. – A falak az első emeleten, részben kétszer beépítettek, a kettő között vannak olyan szakaszok, amelyek egyáltalán nem ennek a népnek vannak kitalálva.

  • - Tényleg? – Ezeket az utakat még nem fedeztem fel, eddig még. – És ez, hogyan jön oda?

  • - A legtöbb szobáknál egyszerű ajtó van, de a szuper nagyid beépített ruhaszekrényében van egy bejárat, és egy másik a terjedelmes ebédlő mögött.

Ja, és persze a könyvtárban, egy klasszikus forgó polc található. A könyvtár is kapcsolatban áll, egy lépcső vezet Mr. Bernhard otthonához, és egy másik fel a második emeletre.

  • - Ez lenne a magyarázat, hogy Mr. Bernhard miért termett elő csak úgy a semmiből mindig.

  • - Ez még nem minden. A nagy kéménynél, ahol ott a 83-as házszám van egy olyan létra, amin egy ember

fel tud mászni a tetői. A konyhánál, amit az ember már nem ér el, ott befalazták a kandallót, de a

szekrényben, a folyosó végén, az első

emelten, van egy hajtólap, elég nagy a mikulásnak.

  • - Vagy a rejtélyes komornyiknak.

  • - És a pince! – Xemerius úgy viselkedett, mintha nem halotta volna a megjegyzésem. – A szomszédok tudják, hogy van a házatokba vezető tikos ajtó?

És ez még mindig az alagsor pincéjében van? Ha valaki keres valamit jobb, ha nem fél a pókoktól.

  • - Akkor a legjobbnak tűnik, ha valahol máshol keresgélünk. – mondtam gyorsan, megfeledkezve arról, hogy suttognom kéne.

  • - Ha tudnánk, hogy mit keresünk, akkor könnyebb lenne. – Xemerius megkaparta az állát az egyik lábával. – Alapvetően semmit: egy tömött krokodil mögött az apszis, egy üveg skót whisky mögött egy könyvtér,

egy köteg levél a titkos fiókban a szuper nagynéninél, egy láda egy üregben, a falban.

  • - Egy doboz a falon? – szakítottam félbe. És mi volt, szentély? Xemerius bólintott.

  • - Ó, azt hiszem felébredt a testvéred. – Megpördültem. A 12 éves öcsém, Nick állt a szobájának ajtajánál és simította végig, mindkét kezével, kócos, vörös haját.

  • - Ki beszél? Gwenny?

  • - Az éjszaka közepe van – suttogtam. – Menj aludni, Nick!

  • - Ugyan már! – mondta Xemerius. – Látom a sötétben… mondjuk úgy, mint egy bagoly. Azonfelül, nehezen tudod átkutatni a házat, ha mindenki ébren van.

Hacsak nem akarsz még nagyobb társaságot,

  • - Van egy elemlámpám – mondta Nick. – Mi van a dobozban?

  • - Nem tudom pontosan. – gyorsan elgondolkodtam. – Talán valami a nagypapától.

  • - Oh! – mondta Nick érdeklődve. – És hol van az a doboz? – kérdőn néztem Xemeriusra.

  • - Oldalt, a tikos átjáró mögött, ahol a kövér, szakállas férfi van a lóval. – mondta Xemerius. – De ki rejtette el ott a titkait… ah… kincset egy unalmas ládába?

Sokkal biztatóbbnak találom a krokodilt. Ki tudja, mivel van az megtöltve? Biztos vagyok benne, hogy valami kincs.

A krokodil és én már egyszer találkoztunk egymással. – Először nézzük meg a jelen ügyet. Nem hangzik üregesnek.

  • - Unalmas! – kiabálta Xemerius! – Valószínűleg az őseid rejtettek el benne pipadohányt… vagy… - nyilvánvalóan gondolta támadt, mert hirtelen elvigyorodot.-

… vagy egy lány megcsonkított darabjai lesznek.

  • - A doboz, az ük üknagyapánk képe mögötti átjáróban van – mondtam Nicknek.

  • - Hozok egy zseblámpát gyorsan. – a testvérem gyorsan megfordult.

Sóhajtottam.

  • - Mit sóhajtasz megint? – forgatta Xemerius a szemét. – Nem bánt, de jöhetne. –

széttárta a szárnyait. – Tegyél egy gyors kört és nézd meg, hogy a többi családtagod mélyen alszik-e. Nem szeretnénk, hogy szagot kapjon a nagynénéd, ha megtaláljuk a gyémántokat.

  • - Minek gyémántok?

  • - Gondolkozz pozitívan! – repült el Xemerius. – Mit szeretnél jobban? Gyémántot, vagy már egy romlásnak indult lány maradványait? Ez csak egy kérdés beállítása.

Találkozunk a lovas nagybácsi előtt.

  • - Te egy szellemmel beszélsz? – Nick már megjelent a hátam mögött, lekapcsolta a terem fényét és bekapcsolta a zseblámpát.

Bólintottam. Nick még soha nem kérdőjelezte meg, hogy látom a szellemeket.

Már amikor még 4 volt (akkor 8 voltam) hevesen megvédett engem attól, ha valaki nem hitt nekem. Glenda néni például. Minden alkalommal heves vitába keveredtünk, amikor Harrods-hoz mentünk, és én azt mondtam, hogy egy egyenruhás portás úr panaszkodik. Mert Mr. Nyafogás már ötven éve halott volt, persze senki sem értette meg igazán, hogy ott állok és elkezdek beszélgetni a portással (Mr. nyafogás lelkes híve volt a királynőnek) és a esős júniusban (mert az időjárás volt Mr. Nyafogás második kedvenc témája. Egyesek jót nevettek, néhányan a gyerek képzeletére hagyták – isteni- (amit általában szerettek, összekócolni a hajamat), néhányan egyszerűen csak megsimogatták a fejem, de senki sem kócolta annyira össze, mint Glenda néni. Zavarba jött velem, mindig szidta, amikor feltettem a lábam, azt mondták, hogy példát kellene vennem Charlotteról (aki egyébként is már annyira tökéletes volt, hogy még csak meg sem rezzent egy hajszála sem), és mi volt a leggyakoribb, fenyegetett a desszert megvonással. És be is váltotta őket (ráadásul szerettem mindenféle desszertet, a szilva kompótot is), egyszerűen nem volt szívem elmenni Mr.

Nyafogás mel ett. Minden alkalommal, amikor Nick megpróbált segíteni nekem, mikor megkérte Glenda nénit, hogy engedjen el, én mindazonáltal oda mentem szegény Mr. Nyafogóshoz, mert nem volt ott senki más, akivel csevegjen, és minden alkalommal Glenda néni elküldött, mondván kedvesen: Oh, kicsi Nick, mikor fogod megérteni végre, hogy csak a nővéred akarja fontosnak éreztetni magét? Nincsenek szellemek! Vagy látsz itt egyet is? Nick aztán szomorúan megrázta a fejét és Glenda néni dobott egy diadalmas mosolyt. Azon a napon, amikor elhatározták, hogy soha többé nem visznek Harrods-hoz, Nick taktikát váltott. Apró és pufók volt (ó, annyira aranyos volt, ahogy egy kisfiú elbűvölően selypített) Glenda nagynéni előtt felkiáltott: Tudod, mit mondott az őszülő úr az imént nekem, Glenda néni? Azt mondta, hogy te egy boszorkány vagy!

Természetesen Mr. Nyafogós sohasem mondott volna ilyen dolgot (ráadásul ő túl udvarias volt és Glenda

néni túl jó vevő volt), de az anyám az éjszaka valami hasonlót tett. Glenda néni szorosan egymáshoz préselte ajkait, kézen fogta Charlotte-ot és egyszerűen távozott. Otthon akkor volt egy elég csúnya vita az édesanyámmal (anyukám ki volt akadva, hogy minket egyedül talált otthon, és Glenda néni kristálytisztán halotta a húga szájából, hogy boszorkány) és a végeredmény az lett, hogy nem volt szabad, vásárolni mennünk, Glenda nénivel.

Mindazonáltal a mai napig örömmel használjuk azt a szót.

Ahogy idősebb lettem abba hagytam mondogatni az embereknek, hogy látom a szellemeket. Ez a legokosabb dolog, amit tehetünk, ha nem akarjuk, hogy őrültnek tartsanak. Csak a testvéreim előtt, sőt még Lesli előtt sem kellett soha tettetnem magam. Amikor nem voltam benne biztos, anya és Manddy néni legalább nem csúfolt ki. Mivel Manddy néninek rendszertelen időközönként furcsa látomásai vannak, és valószínűleg pontosan tudta, mit éreztem, amikor senki se hitt.

  • - Jó fej? – suttogta Nick. Zsemplámpa fénye a lépéseinkkel táncolt.

  • - Ki?

  • - Hát a szellem.

  • - Így megy. – motyogtam őszintén. – És hogy néz ki?

  • - Elég cuki. De ő azt hiszi, hogy veszélyes. – Közben lábujjhegyre ereszkedtünk és lekúsztunk a második emeletre, ahol Glenda néni és Charlotte lakott.

Megpróbáltam a lehető legjobban leírni Xemeriust.

  • - Király! – suttogta Nick. – A láthatatlan háziállat! Igazán irigylésre méltó!

  • - Kutya! Csak soha ne mondd, amikor Xemerius itt van. - Azt reméltem, hogy majd a hálószoba ajtónál hallom, ahogy az unokatestvérem horkol, de persze Charlotte nem horkol. Egy tökéletes ember nem ad ki

csúnya hangokat, miközben alszik.

Fél emelettel lejjebb ásított egyet az öcsém és rögtön elfogott a bűntudat.

  • - Nézd Nick, 3:30 van és reggel mész a suliba. Anya megöl engem, ha megtudja, hogy feltartottalak az alvásban.

  • - Nem vagyok fáradt! És te meg majd tovább folytatod nélkülem! Mit rejtett el a nagyapa?

  • - Fogalmam sincs – talán egy könyvet, melyben mindent megmagyaráz. Vagy legalább egy levelet.

Nagypapa az őrzők nagymestere volt. Ő nagyon jól tudott rólam, meg az időutazásról, és azt is tudta, hogy

nem Charlotte örökölte a gént.

Mert én személyesen találkoztam vele, vagy is a múltban és elmondtam neki.

  • - Minden rendben! – suttogta zavartan Nick. – Őszintén szólva én is alig emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy mindig vidám volt és egy kicsit szigorú, pontosan az ellentéte Lady Artistának. Ezen felül, mindig

karamell és fűszer illata volt.

  • - Az pipadohány volt. Légy óvatos! – épphogy visszatarthattam még Nicket. Már elhagytuk a második

emeletet, de az elsőn volt néhány lépés, amikor nyikorgott a padló. Éveken át surrantam le a konyhába, így

volt némi tanító hatása is.

Követtük a helyeket, végül a ük üknagypapám Hughs festményénél lyukadtunk ki.

  • - Oké, itt vagyunk!

Nick rávilágított a zseblámpával az ősünk arcára. - Megszokott dolog volt, hogy kövér Annie-nek hívta a lovát! Az állat karcsú volt, mint a nád, míg ő maga úgy néz ki, mint egy hízó szakállal!

  • - Igen, én is így gondolom. - Éreztem, hogy a keret mögötti csavar, amelyek elindították a mechanizmust a titkos ajtóval, magával ragad. Mint mindig most is beakadt egy kicsit.

  • - Mindannyian alszanak, mint a babák – Xemerius lihegve landolt mellettünk a lépcsőn. – Mindenki,

kivéve Bernhard- ot, aki nyilvánvalóan álmatlanságban szenved. De ne aggódj, nem fog ide jönni. Hideg

szárnyasokkal, meg kolbásszal szerelkezett fel a konyhába, és Clint Eastwood filmmel.

  • - Nagyon jó. - A szokásos nyikorgással a kép elfordult és felfedte a bejáratot, ami másfél méter után véget ért és ott volt egy másik ajtó. Ez az ajtó az első

emeleten lévő fürdőszobába vezetett és ezt hátulról egy földig érő tükör álcázta. Régen gyakran futottunk ott át, mókából (az izgalom az volt benne, hogy sohasem tudhattad, hogy valaki használja a fürdőszobát), de ez a titkos átjáró igazán jó dolgokat fedett fel még nekünk. Talán az egyik ősünk egyszerűen szerette, hogy bármikor eltűnhet egy nyugodt szobába.

  • - És hol van a doboz Xemerius? – kérdeztem.

  • - A falak között. - Nem tudtam pontosan megmondani a sötét miatt, de úgy hangzott, mintha valamit tartana a fogai között.

  • - Xemerius elég nyelvtörő. – mondta Nick. – Én úgy hívom Xemi. Vagy bolondos. Én is kaphatok valamit a dobozból?

  • - Ő a baloldalon. – mondtam.

  • - Bolondos vagy Xsehemi – É is más nevet szerettem volna! Én hosszú erős démonok és…

  • - Mond, mi van a szádban?

  • - Xemerius köpött, majd megnyalta a száját. – Most már semmi. Egy galamb a tetőn aludt és megettem. Hülye tollak.

  • - Azt nem lehet megenni!

  • - Van fogalmad róla, hogy mit ér ez. – mondta Xemerius sértődötten. – És én még csak nem is sajnáltam a galambot.

  • - Nem ehetsz galambot! – ismételtem. – Te szel em vagy!

  • - Én démon vagyok! Ehetek, amit csak akarok! Egyszer egész nap ettem egy lelkészt. Keményített gallérja volt és reverendája. Miért bámulsz olyan hitetlenkedve?

  • - Inkább jobb, ha senki nem jön.

  • - Hé! Hiszel nekem ugye?

Nick már lemászott a lépcsőn és rávilágított a falra. – Én nem látok semmit.

  • - A doboz valóban kövek mögött van. Ez egy üreg, te tökfej. – mondta Xemerius.

– És én nem hazudok! Amikor azt mondom, hogy én galambot ettem, akkor galambot ettem.

  • - Egy üres üregben áll, sziklák mögött. – tájékoztattam Nicket.

  • - Nem úgy néz ki, mintha ezek közül ki lehetne szabadítani. - az öcsém letérdelt a padlóra, és összeszította a kezét, próbaképp.

  • - Halihó! Veled beszélek! – mondta Xemerius. – Te figyelmen kívül hagysz engem?

– amikor nem válaszoltam felkiáltott. – Nos, az egy szellem galamb volt! De mit számít az.

  • - Szellem galamb – felnevettem. Még, hogy voltak szellem galambok – és én még sosem láttam, akkor nem tudtad megenni őket. A szellemek nem tudják megölni egymást.

  • - Ezek a kövek bombabiztosak – mondta Nick.

Xemerius dühösen felhorkantott. – Először is, a galamb is hébe-hóba, úgy, mint egy szel em a földön marad, ég tudja, hogy miért. Lehet, hogy van néhány befejezetlen ügye egy macskával. És mindazonáltal magyarázd el nekem, hogy tudsz megkülönböztetni egy szellem galambot a másiktól! És harmadik: a kísérteti életének vége lett, amikor megettem. Mert én nem vagyok egy hétköznapi szellem, de nem tudom hányszor említettem már, démon vagyok.

Lehet, hogy az ő világukban nem vagyok sok, de a szellemek világában elég nagy szám vagyok. Mikor fogod végre fel?

Nick megfordult és megint lement párszor a falhoz. – Nem itt nincs semmi

  • - Sch! Hagyd abba, ez túl hangos. – elfordítottam a fejemet az útról, és szemrehányóan Xemeriusra néztem. – Fantasztikus te nagy szám! És most?

  • - Mi az? Nem mondtam könnyű köveket.

  • - És hogyan is van most?

  • - A válasz egy kalapács és egy véső – egészen nyilvánvaló. Kivéve, hogy nem Xemerius volt, hanem Mr. Bernhard. Megdermedtem a félelemtől. Ott állt, mindössze egy méterrel fölöttem. A félhomályban láttam a

csillogó arany bevonatú bagoly szemüvegét. És a fogát. Lehet, hogy mosolyog?

  • - Ó, a francba! – Xemerius az izgalomtól a lépcső szőnyegére köpött egy korty vizet. – Belélegezte a kolbászt. Vagy a film volt szar. Clint Eastwoodra többet ne számítsunk.

Sajnos nem tudtam kimondani mást, mint: - m-mi?

  • - Kalapács és véső volna a megfelelő választás. – ismételte nyugodtan Mr.

Bernhard. – De azt javaslom, hogy ezt halasszák el egy későbbi időpontra. Nem kéne zavarni mások alvását. Ah, persze Nick mester. – Pislogás nélkül belenézett Nick zseblámpájának fényébe. – Mezítláb! Meg fogsz fázni. – Ő maga is papucsban és egy elegáns, monogrammal hímzett ruhába volt, amin W.B. állt.

(Walter? Willy? Wigand? Számomra Bernhard mindig is név nélküli volt.)

  • - Honnan tudod, hogy egy dobozt keresünk? – kérdezte Nick. Gyors hangja volt, de a szemei tágra nyíltak, láttam, hogy őt is megdöbbentette és megrázta, mint engem.

Mr. Bernhard megmozdította a szemüvegét. – Nos, azért, mert azt találtam, és én magam zártam be. Van egy láda, drágakő berakással, faragványokkal díszítve, amibe egy ősi ereklye van, a s 18. századból, amely a nagyapádhoz tartozott.

  • - És mi az? – kérdeztem, mikor végre újra képes voltam megszólalni.

Mr. Bernard rosszallóan nézett rám. – Erre természetesen nem jogosítottak fel.

A nagyapja kérésére elbújtattam.

  • - Ezt nem tudom elhinni! – mondta mogorván Xemerius. – Mindenbe bele üti azt a kíváncsi orrát. És sunyi, odalopózik, amikor azt hisszük csirke és kolbász biztonságában van. De ez a te hibád, vízköpő. Ha

nem feltétezzük, hogy hazudik nekem, nem tudott volna meglepni bennünket.

  • - Természetesen örömmel segítek – folytatta Mr. Bermhard. – Lehetőleg ma este, amikor a nagymama, a nagynéni úton lesznek a Rotary Club hölgyek gyűlésén. Ezért azt javaslom, hogy mindannyian menjenek aludni, mert holnap iskola.

  • - Igen jobb, és majd időközben ő üti ki az a dolgot a falból – mondta Xemerius. –

Aztán a gyémántokat elveszi, és majd pár régi diót tesz be a dobozba. Ha valaki tudja.

  • - Lószart – motyogtam. Ha Mr. Bernhard ilyen lenne, már rég megcsinálta volna, mert senki sem tudta hol a láda, kivéve őt. Mi lehet az oka annak, hogy nagypapa a házban hagyta őket?

  • - Miért akarsz segíteni nekünk? – kérdezte Nick, figyelembe véve a kérdést, már az én nyelvemen is ott volt, csak nyersebben.

  • - Mert kalapáccsal és vésővel meg lehet csinálni – mondta Bernhard. Még is halkan hozzátette: És mivel a Miss. Gwendolyn nagyapja nem tud most itt állni.

Hirtelen összeszűkült a torkom és ismét a könnyeimmel harcoltam. – Köszönöm. –

motyogtam.

  • - Nem tesz semmit. A legfontosabb, hogy a kulcs elveszett. És nem tudom mi lesz a kövekkel, mert fel kell feszíteni egy feszítővassal – Bernhard sóhajtott.

  • - Ez azt jelenti, hogy nem mond semmit anyának és Lady Artistának? – kérdezte Nick.

  • - Nem, ha most rögtön lefekszel – megint láttam a félsötétben, ahogy csillognak a fogai, majd megfordult és felment a lépcsőn. – Jó éjszakát! Próbáljatok meg aludni egy kicsit.

  • - Jó éjszakát Mr. Bernhard – morogta Nick és én.

  • - Öreg gazember – mondta Xemerius. – Nem hiszek neki, szemmel tartom.

    • 2. FEJEZET

A kör bezárul a vérrel

A bölcsek köve, ami megköti örökre

Az ifjúság ruhájában új erőt teremt

Hozza azt, ki viszi a varázslatos, halhatatlan hatalmat De mikor a 8., 12. csillag emelkedik

A végzet veszi át az irányítását

Az ifjúság megolvad, a tölgyet felszentelik

Hanyatlása föld időben

Csak, ha a tizenkettedik csil ag elhalványul

A sas örök célja

De tudja, akár egy csillag is elégeti a meggyötört szerelem Ha hanyatlását szabadon választják

Saint Germain titkos számításaiból

  • 2. fejezet

    • - Tehát? – Cynthia osztálytársunk csípőre tett kézzel állt előttünk, közben elállva az első emeleten az utat.

A diákok, akik jobbról és balról közelítettek, meg kellett, hogy álljanak, hiszen nem tudtak továbbmenni. Mindenki panaszkodott a „forgalmi dugóra”. Ez Cynthiát hidegen hagyta. csavargatta azt a csúnya nyakkendőt az ujjai között, ami hozzá tartozott a Saint Lennox iskolai egyenruhához és közben szigorúan nézett. - Tudjátok már a jelmezeteket? – A hétvégén volt a születésnapja, és meghívott mindenkit az éves jelmezes bulira.

Leslie bosszúsan megrázta a fejét. – Tudod Cyn, hogy állandóan házsártos vagy?

Korábban is furcsa voltál, de most még idegesítőbb vagy. Mindazonáltal az ember nem kérdezi meg a

vendégeit, hogy mit fognak viselni a partin!

  • - Pontosan, nehogy a végén egyedül kelljen ünnepelned! – megpróbáltam kitérni Cynthia elől, de ő megragadta a karomat.

  • - Mindig kitalálok egy érdekes mottót, és akkor jönnek a „játékrontók”, mint ti, akik nem tartják be a

szabályokat! – mondta Cynthia. – Emlékezzetek csak az állatkarneválos partira! Egyesek felvettek egy tollat a hajukra, és azt mondta, hogy ő egy csirke. Igen ne nézz így rám Gweny, határozottan emlékszem kinek az ötlete volt!

  • - Nem mindenkinek van olyan anyukája, akinek az a hobbija, hogy elefántmaszkot készít papírból – mondta Leslie.

Ez alatt én végig rossz hangulatban voltam. – Tovább kell mennünk! – mormoltam.

Én távol maradtam ettől az egésztől, pillanatnyilag Cynthiát csak a partija érdekelte. A fogás nem enyhült a karomon.

  • - És emlékeztek még a „Barbies Beach” partira? – Cynthiát láthatóan borzongás fogta el még az emlékétől

is, és vett egy nagy lélegzetet. – Ezúttal biztonságos lesz! Zöld szín a téma, csodálatos lesz, és nem nagyon

hagyom, hogy bárki is elrontsa. Érthető leszek: zöld körömlakk, vagy egy zöld sál nem elég…

  • - Félreállnál, vagy beverjek egyet a szemed alá? – morogtam. – Nem stimmelne a zöld partidhoz a kék!

Cyn úgy tett, mintha meg sem hallotta volna az előbbieket. – Én például egy viktoriánus lány leszek, Eliza Doolittle. Sarah egy ragyogó paprikakosztümben lesz, habár nem tudom, pontosan mit csinál, ha majd pisilnie kell. Gordon egy százszorszép rét lesz, tetőtől talpig zöldben. – Cynthiát egyszerűen nem lehetett félretolni. – És Charlotte rendel erre az alkalomra egy varrónőtől ruhát, de még titkolja, hogy milyen lesz…ugye Charlotte?

  • - Tehát? – Cynthia osztálytársunk csípőre tett kézzel állt előttünk, közben elállva az első emeleten az utat.

A diákok, akik jobbról és balról közelítettek, meg kellett, hogy álljanak, hiszen nem tudtak továbbmenni. Mindenki panaszkodott a „forgalmi dugóra”. Ez Cynthiát hidegen hagyta. csavargatta azt a csúnya nyakkendőt az ujjai között, ami hozzá tartozott a Saint Lennox iskolai egyenruhához és közben szigorúan nézett. - Tudjátok már a jelmezeteket? – A hétvégén volt a születésnapja, és meghívott mindenkit az éves jelmezes bulira.

Leslie bosszúsan megrázta a fejét. – Tudod Cyn, hogy állandóan házsártos vagy?

Korábban is furcsa voltál, de most még idegesítőbb vagy. Mindazonáltal az ember nem kérdezi meg a vendégeit, hogy mit fognak viselni a partin!

  • - Pontosan, nehogy a végén egyedül kelljen ünnepelned! – megpróbáltam kitérni Cynthia elől, de ő megragadta a karomat.

  • - Mindig kitalálok egy érdekes mottót, és akkor jönnek a „játékrontók”, mint ti, akik nem tartják be a

szabályokat! – mondta Cynthia. – Emlékezzetek csak az állatkarneválos partira! Egyesek felvettek egy tollat a hajukra, és azt mondta, hogy ő egy csirke. Igen ne nézz így rám Gweny, határozottan emlékszem kinek az ötlete volt!

  • - Nem mindenkinek van olyan anyukája, akinek az a hobbija, hogy elefántmaszkot készít papírból – mondta Leslie.

Ez alatt én végig rossz hangulatban voltam. – Tovább kell mennünk! – mormoltam.

Én távol maradtam ettől az egésztől, pillanatnyilag Cynthiát csak a partija érdekelte. A fogás nem enyhült a karomon.

  • - És emlékeztek még a „Barbies Beach” partira? – Cynthiát láthatóan borzongás fogta el még az emlékétől

is, és vett egy nagy lélegzetet. – Ezúttal biztonságos lesz! Zöld szín a téma, csodálatos lesz, és nem nagyon

hagyom, hogy bárki is elrontsa. Érthető leszek: zöld körömlakk, vagy egy zöld sál nem elég…

  • - Félreállnál, vagy beverjek egyet a szemed alá? – morogtam. – Nem stimmelne a zöld partidhoz a kék!

Cyn úgy tett, mintha meg sem hallotta volna az előbbieket. – Én például egy viktoriánus lány leszek, Eliza Doolittle. Sarah egy ragyogó paprikakosztümben lesz, habár nem tudom, pontosan mit csinál, ha majd pisilnie kell. Gordon egy százszorszép rét lesz, tetőtől talpig zöldben. – Cynthiát egyszerűen nem lehetett félretolni. – És Charlotte rendel erre az alkalomra egy varrónőtől ruhát, de még titkolja, hogy milyen lesz… ugye Charlotte?

Az unokatestvérem Charlotte, két érdeklődő ötödikes között próbált könyörtelenül feljönni a lépcsőn a sok csomag között. – Na, igen, azt gondolja az ember, hogy különösen nehéz egy ilyen ruhát elkészíteni, pedig csak 7 árnyalatú zöld tüll az egész! – felelte Charlotte.

Az utolsó mondatot már a válla fölött mondta, rám nézett és mosolygott, ez furcsa volt… Már a reggeliző asztalnál is ezt csinálta.

  • - Bátor ez a Charlotte – mondta Cynthia elégedetten – gyere zöldben és férfi társaságában, nekem ők a kedvenc vendégeim!

Charlotte-nak volt férfi partnere, nem az lehetetlen. Talán Gideon? Néztem Charlotte-ot, aki úgy tülekedett előre, mint egy királynő. Fényes vörös haja egyfajta régi stílust kölcsönzött neki, amit ma befont. Valószínűleg holnap sokan lesznek az udvaron befont hajjal…

  • - Akkor tehát! Mit vesztek fel, és kivel jöttök? – kérdezte Cynthia.

  • - Mint marslakók! – felelte Leslie. – És kihozzuk magunkból a maximumot!

  • - Oké – felelte Cynthia, és elengedte a karomat. – A marslakók nem szépek, de legalább eredeti. – Továbbment máris, egy másik kiszemeltjéhez. – Katie! Helló!

Jössz a bulimra?

  • - Marslakók? – ismételtem, közben pedig James szellembarátomat kerestem a megszokott fülkéénél. Ma reggel a fülke üres volt.

  • - Valahogy meg kellett tőle szabadulnunk! – felelte Leslie. – Parti, jesszus ki foglalkozik most ilyenekkel…

  • - Milyen partiról van szó? Én benne vagyok! – Gideon testvére Raphael jelent meg mögöttünk és

megölelte Lesliet a derekánál. A nyakkendője furcsán volt megkötve. Pontosabban csak egy csomó volt az

egész.

És én még azt hittem, hogy ti angolok nem szoktatok szórakozni. Leslie erőteljesen elhúzódott. - Sajnos csalódást kell okoznom. Cynthia éves jelmezes partijának semmi köze a bulizáshoz. Hacsak nem úgy szeretsz szórakozni, hogy a szülők őrzik a büfét, így senki nem önthet valami alkoholtartalmú italt, vagy desszertet. "

  • - Hát igen, de mindig nagyon szórakoztatót játszunk - mondtam védelmezve Cynthia szüleit. - És általában ők az egyetlenek, akik táncolnak. - Néztem Raphaelt oldalról és gyorsan elnéztem, mert annyira

emlékeztetett a testvérére.

  • - Őszintén szólva, ez meglep, hogy Cyn nem hívott még meg téged.

  • - De.- Raphael sóhajtott. - Csak azt mondtam, hogy sajnos már van egy találkozóm akkor. Utálom a jelmezes bulikat. De ha tudtam volna, hogy ti ketten is jöttök...

Szerettem volna eldobni a nyakkendőmet, csak hogy a nyakkendő kötelező volt (az iskola szabályai miatt, ami azt illeti, elég gáz), Raphael ismét Leslie derekára tette a karját, és azt mondta vidáman: - - Elmesélted már Gwendolynnak, hogy lokalizáltuk a Misztikus tárgyat? Rá talált már? "

  • - Igen, - mondta Leslie. Észrevettem, hogy ezúttal engedte Raphaelnek a közeledését.

  • - És most, a játék megy tovább, Mignonne?

-

Valójában

nincs...-

kezdtem, de Leslie félbeszakított.

  • - Sajnálom, Raphael, de nem tudsz játszani," mondta hűvösen.

  • - Miért? Ez nem fair!

Én nem hiszem, hogy fair lenne. Végül is mi nem játszottunk semmiféle játékot. -

Leslie csak azt mondja, hogy..."

Leslie félbeszakított újra. - Nos, az élet már csak ilyen - mondta, ha lehet, még hűvösebben. - Gideon a testvéred. Nem állunk egy oldalon. És kockázatos is, bármilyen információt megoszthatnál Gideonnal. Aki

egyébként egy

hatalmas.

..

Nem egy nagyon kedves ember.

  • - Pardon? Ennek a kincsvadászatnak van valami köze a bátyámhoz és az időutazáshoz? - Raphaelnek földbe gyökerezett a lába. - És ha szabad kérdeznem, mit tett veled?"

  • - Most már elég - mondta Leslie. - Gideon és te biztos mindent megbeszéltek. -

Rám kacsintott, én pedig értelmetlenül néztem.

  • - Nem, nem, - kiáltott Raphael. - Kevés időnk van egymásra! Gideon folyamatosan mozgásban van a titkos küldetései miatt. És, ha van ideje otthon, titkos dokumentumokat olvas vagy bámulja a lyukat a

mennyezeten. Vagy még rosszabb: Charlotte bosszantja. Azt hittem, barátok vagyunk. Tegnap délután az volt a benyomásom, hogy mi nagyon jól megértjük egymást. - mondta Raphael Leslienek.

Leslie - vagy mondhatnám: "barátnőm, aki egy jégcsap?" - Pusztán a vállát vonogatta. - Igen, jó volt tegnap. De őszintén, mi alig ismerjük egymást. Így, nem lehet azonnal beszélni a barátságról.

  • - Tehát a koordináták meghatározására kellettem nektek? - mondta Raphael, és Leslie kutatva nézett rá.

  • - Mint mondtam, az élet nem mindig igazságos. - Leslienek ez az ügy nyilvánvalóan véget ért. Továbbhúzott engem. - Gwen, sietnünk kell, - mondta. - Ma Mrs.

Counter témája a referencia.-

Körülnéztem Raphael után kutatva, aki kissé megzavarodottan nézett.

Megpróbálta zsebre dugni a kezét, de nem tudta, mivel az iskolai egyenruhának nem voltak zsebei.

  • - Ó, Leslie, csak néz, - mondtam.

  • - és semmit kimondhatatlan etnikai csoportok számára.

...

Megragadtam a karját, mint korábban Cynthia megragadott engem. - Mi van veled mostanában? - Suttogtam. - Miért kellett leordítanod Raphael fejét? Ez része a tervnek, csak még nem tudok róla?

  • - Én csak óvatos vagyok. - Leslie nézte közben a faliújságot. - Ó, milyen szép!

Kínálnak az új AG, ékszer designt! Az ékszerekről jut eszembe! - Elkezdte babrálni a blúzát, és kihúzott egy nyakláncot. - Nézd: hordom a kulcsot, amit az utazásodról hoztál nekem, mint egy medál. Hát nem király? Mondom is, ha ez volt a legfontosabb, hogy a szívem. "

Az elterelő taktika nem jött be. - Leslie, Raphael nem tehet róla, hogy a bátyja egy szemétláda. És én hiszek neki, hogy fogalma sincs Gideon titkairól. Ő új Angliában, és az iskolában, és nem tudja senki...

  • - Biztos talál elég embert, aki szívesen vigyáz rá."- Leslie nézett és makacsul folytatta a korábbi

mondókáját nekem. Táncoltak az orrán a szeplők. - Látni fogod, hogy holnapra már el is felejt.

-

Igen,

de...-

Csak, amikor megláttam az árulkodó bevörösödése Leslie arcát, láttam a fényt. - Ó, értem! A

visszataszító viselkedése semmi köze Gideonhoz!

Magától fél, hogy beleszeret Raphaelbe!

  • - Vacak. Ő nem az esetem!

Aha. Igaz az egész. Végül is, én voltam a legjobb barátja, és tudta Leslie ezt már régen. Ahol egyszer már feltűnt Cynthia az már csak rossz lehet.

  • - Gyerünk, Les. Kit akarsz itt bolondítani? Nevetnem kel ett. Leslie rám nézett, vigyorogva. - Na és? Nem

engedhetjük meg magunknak egy pillanatra sem, hogy a hormonjaink összezavarjanak. Bizonyára elég, hogy közülünk már egyikőnk sem normális. "

  • - Köszönöm.

  • - Ez igaz! Mert te csak Gideonnal vagy elfoglalva, pedig ennyire nem komoly a helyzet. Kell valaki, aki

tud tisztán gondolkodni, és az én vagyok az. Nem fogom hagyni, hogy egy francia az utamba álljon. "

  • - Ó, Les - Spontán a nyakába vetettem magam. Senkinek, senkinek, senkinek nincs a világon még egy ilyen csodálatos, szokatlan, bölcs barátja, mint nekem. -

Rettenetes lenne akkor is, hogy én állnék a boldogságod útjában.

  • - Most ne vigyük túlzásba megint. - Leslie horkantott a fülembe. -Ha a srác csak félig az ő testvére, aki összetörte volna a szívem legkésőbb egy héten belül."

  • - Na és? - mondtam, és adtam neki egy pofont. - A szíved marcipánból van, ami nem törik össze, és mindig alakítható!

  • - Csak a móka kedvéért. A marcipán szív egy metafora, amelyre nagyon büszke vagyok.

  • - Természetesen. Egy napon ez fel lesz jegyezve valahol, amit az egész világ láthat. - mondtam. - Szív, amit nem lehet összetörni, mert valójában egy marcipán. Leslie Hay metaforája.

  • - Sajnos, rossz, - mondta egy hang mellettünk. A hanghoz tartozott a mi angoltanárunk, Mr. Whitman, aki ma reggel nem nézett ki túl jól.

  • - Mit értünk a női szívekről általában? - Szerettem volna megkérdezni, de Mr.

Whitmantől inkább tartózkodni kell. Ilyen témáról nem lehetett vele beszélni.

-Mi a baj, kérem? - Ismételt Leslie, óvatosan.

Nézett ránk, és rázta a fejét. - Azt hittem már megtárgyaltuk a különbséget a metaforák, összehasonlítás, szimbólumok és képek között. Az ember a megtört szív kifejezést metaforaként használja, de a marcipán az nem ilyen?

Ki a fenét érdekel? És mióta tart órát már a folyosón is? - Ez egy szimbólum...

vagy...

Összehasonlítás? - Kérdeztem.

Mr. Whitman bólintott. - Ez még rosszabb válasz - mondta nevetve. Ezután az arca elkomolyodott megint.

  • - Fáradtnak látszol, Gwendolyn. Fent vagy egész éjszaka, és olyanokon elmélkedsz, ami nem elérhető számodra?

Na,

de...

de most, hogy ez tényleg nem semmi. És milyen együtt érző hangon mondja…

Sóhajtott. - Valószínűleg ez a helyzet neked most nagyon új.- Megpörgette ujján a pecsétgyűrűt, ami igazolta, hogy a páholy tagja. - Már ez várható volt. Talán érdemes lenne felíratni valamit Dr.

Whitmannal, legalább hogy este tudj nyugodtan pihenni. - Megnyugtatóan rám mosolygott, mielőtt megfordult, és bement az előttünk lévő terembe.

  • - Rosszul hallottam, vagy Mr. Whitman most javasolt altatót beadni nekem?-

kérdeztem Lesliet.

  • - Igen, ez annyira rávall! - Horkant fel Leslie. - A nap folyamán, egy báb az őrök, döbbenten éjszaka, így csak nem kap semmilyen hülye ötlet. Energetikai, de nem velünk. - Félresöpörte az egyik hajtincsét. - Megmutatjuk, akik alábecsülnek téged.

  • - Uh,- mondtam, de Leslie mogorván rám nézett.

  • - Mesteri tervet hozunk létre, az első állomás, Mädchenklo.

  • - Uram, - mondtam.

Mr. Whitman mellesleg téved: nem néztem ki fáradtan (szünetekben többször is a tükörben ellenőriztem). Az éjszaka kincskeresésen voltam. Elég gyorsan aludtam és így megkíméltem magam a rémálmoktól is. Sőt szépeket álmodtam, igaz a végén megint Gideonnal álmodtam.

De volt a napban egy kicsike reménysugár. Talán azért volt, mert végre aludtam néhány órát egyszerre, vagy talán csak egy álom vált világossá, hogy a tuberkulózis gyógyítható lenne mára. Vagy az én könnymirigyeim kifogytak.

  • - Mit gondolsz, lehet, hogy Gideon úgy tervezte, hogy magába bolondít engem, de végül ő is - hogy úgy mondjam, véletlenül - szerelmes lett belém, - óvatosan megkérdeztem Lesliet, mikor a leckék után

becsomagoltuk a holminkat .

Elkerültem egész reggel ezt a témát, de most nekem egyszerűen erről kellett beszélnem, különben felrobbanok.

  • - Igen, - mondta Leslie egy pillanatnyi habozás után.

  • - Tényleg? - Kérdeztem meglepve.

  • - Talán ez volt az, amit tegnap még mondani akart neked. Mindazonáltal a filmekben mindig vannak ilyen félreértések, amik feszültséget generálnak, de csak azért, hogy a végén gondolkodjanak a boldog

befejezésről. És voltaképpen egy kevés kommunikációval megszabadíthatták volna a világot, ha a félreértést megbeszélik.

  • - Pontosan! Ez az a rész a filmben, aminél mindig kiabálsz: Csak mondd meg neki, te hülye tehén!

Leslie bólintott. - De a filmekben mindig történik valami a kettő között. A kutya elharapta a telefonvonalat, a csúnya szomszéd nem adja át az üzenetet, az anya azt állítja, hogy az illető elköltözött ... tudod! - Átadta nekem a hajkeféét és kutató tekintettel rám nézett. - Tudod, minél inkább belegondolok, annál kevésbé valószínűbb számomra, hogy nem lett tényleg szerelmes beléd. - Puszta megkönnyebbülés

előtt könnyes szemeket kaptam. - Akkor lenne még egy szemét disznó, bocsátani neki

de...

Azt hiszem, meg tudnék

  • - Én is - Leslie mondta, ragyogott rám. Vízálló szempillaspirálom van, te akarsz ilyet? Mindenesetre ez bírja a megpróbáltatásokat.

Ismét utolsónak hagytuk el a tantermet. Olyan jó hangulatban voltam, hogy Leslie kötelességének érezte, hogy könyökét a bordámba mélyessze. - Nem akarom a lelkesedésedet megtörni, de ez is lehet, hogy tévedünk. Túl sok romantikus filmet nézünk.

  • - Igen, tudom,- mondtam. - Oh, ott van James. - Körülnéztem. A legtöbb diák már ment ki az iskolából, csak néhányan látták, hogy a falnak beszélek.

  • - Hello, James!

  • - Jó napot, Miss. Gwendolyn. - Mint mindig, világos frakkban volt, térdnadrágban fehér harisnyával. A fején paróka, por réteg volt az arcán, és ragasztott

„szépségpötty”.

  • - Hol voltál ma reggel, James? Volt egy találkozónk a második szünetben, nem emlékszel? -

James megrázta a fejét. - Utálom ezt a lázat, olyan, mint egy rémálom - itt minden

olyan...

csúnya! -

Sóhajtott, és felnézett a mennyezetre. - Kíváncsi vagyok, kik festették át a freskókat. Apám egy vagyont költött érte. - Mogorván nézett rám először, aztán Lesliere, és iskolai egyenruhánkra. - Ha anyám tudná, hogy az emberek hogyan öltöznek lázálmomban – meg lenne rémülve rendesen! -

Jamesnek úgy tűnik, különösen rossz napja volt. Xemerius (akit James gyűlölt!) ma otthon maradt. (Annak érdekében, hogy a kincs, és Bernhard a szemben, ahogy azt állítják. Én azonban titokban gyanítottam, hogy ő akarta újra látni néni Maddy olvasás vállam fölött, a toll, amit úgy tűnt, hogy csak olvasni neki, hogy kész.)

  • - Entartet! Milyen kedves bók James! - mondtam szelíden. Már rég feladtam azt, hogy elmagyarázzam

Jamesnek, hogy ez nem álom, de mivel már 230 éve halott volt, egyszerűen nem tudtam megértetni vele.

  • - Folytatjuk a tanulást? - kérdezte James.

  • - Sajnos nincs több időm. De holnap, rendben? - A lépcsőn megfordultam újra. -

Ó, James? 1782-ben, szeptemberében, hogy hívták a kedvenc lovadat?

Két srác, akik egy írásvetítőt és egy táblát toltak most megálltak, erre Leslie kuncogott, mivel mindkettő egyszerre - Tőlünk kérdezed?- Kérdezték.

  • - Tavaly szeptemberben, - kérdezte James. - Hector, természetesen. Ő mindig a kedvenc lovam marad. A legcsodálatosabb szürke ló, amit el tudok képzelni.

  • - És mi a kedvenc ételed?

A fiúk az írásvetítő mögül néztek rám, mintha elvesztettem volna az ép eszem.

James is a homlokát ráncolta. - Mik ezek a kérdések? Most nincs étvágyam.

  • - Nos, akkor várj holnapig. Viszlát, James!

  • - Finleynek hívnak - őrült csat, mondta az egyik az írásvetítős diák és a többiek vigyorgott és azt mondta: - Én Ádám vagyok, de hé! Nem vagyok benne biztos.

Akkor hívj fel James.

Én figyelmen kívül hagytam mindkettőt, és karon fogtam Lesliet.

  • - Szamóca - kiáltott fel James mögöttünk. - Eper az én abszolút kedvenc ételem!

  • - Mi volt ez az egész?- akarta tudni Leslie hazafelé menet.

  • - Amikor találkozok Jamessel a múltban, szeretném figyelmeztetni őt a himlőről,

  • - mondtam neki. - Csak 21 éves. Túl fiatal, ahhoz hogy meghaljon, nem gondolod?

  • - Azt kérdezem magamtól, hogy mi kell - vegyenek részt a valami, azt mondta Leslie. - Tudod - sorsa, végzete, és így.

  • - Na, de valamilyen oknál fogva nem kelt át, valamiért itt maradt a szelleme..

Lehet, hogy a sorsán nem lehet segíteni.

  • - Miért akarsz még egyszer átmenni ezen a labdán - Ez az a rendezvény lehet, ami az iskola épületében tartották, amikor Gwendolyn a Rubinvörösben az iskolába temponál, és meglátja önmagát csókolózni

Gideonnal? – érdeklődött Leslie.

Vállat vontam. - Állítólag Saint Germain számolása meghatározta ezt ebben az őrült hogy jobban ismerjen engem, vagy valami ilyesmi.

évkönyvben..

Ahhoz,

Leslie felemelte a szemöldökét. - Vagy valami ilyesmi.

Sóhajtottam. - Mindegy. Ez a labda kerül megrendezésre szeptemberben 1782, de James 1783 lett beteg. Ha sikerülne figyelmeztetnem őt, elmehetne vidékre, például, amikor a betegség felüti a fejét. Vagy legalábbis távol marad. Miért mosolyogsz így?

  • - Azt akarod mondani neki, hogy te a jövőből vagy, és tudod, hogy hamarosan megfertőződik himlővel? És azzal bizonyítod, hogy tudod mi a kedvenc lovának a neve?

  • - Uh...

nos, ez a terv még nem kiforrott.

  • - Jobb lenne egy injekció - mondta Leslie és tolta közben a iskolakapu

ajtaját..

-

De nem lenne egyszerű.

  • - Nem, de mi könnyű mostanában? - feleltem. - Ó, a fenébe! - Charlotte állt ott a várakozó limuzin mellett, amely minden nap jött értem az iskolához. Ez csak egy dolgot jelent: ismét kínozni fognak menüettekkel, pukedlizni kell és történelmet tanulnom. Furcsa módon, nagyon hideg lett. Talán azért, mert megint

találkozni fogok Gideonnal.

Leslie szeme. - Ki az a srác Charlotte mellett? - A vörös hajú Mr. Marleyre mutatott. Ott állt mellette Charlotte és húzta a fejét. Elmeséltem Leslienek ki ő. „Azt hiszem fél Charlottetól. "- mondtam.

Charlotte észrevett minket és felém integetett türelmetlenül.

  • - Mindenesetre illenek egymáshoz - mondta Leslie és megölelt. - Sok szerencsét.

Gondold át, amiket megbeszéltünk. És légy óvatos. És kérlek, készíts egy fotót Mr. Giordano-ról!

  • - Giordano, Giordano, kedves,- mondtam, utánozva annak orr hangján. - Este találkozunk.

  • - Ja, és Gwenny? Ne engedj könnyen Gideonnak, rendben?

  • - Végre!- Csattant fel Charlotte, amikor odaértem a limuzinhoz. - Már egy örökkévalóság óta várunk rád.

  • - Mintha ez zavarna téged. Hello, Mr. Marley. Hogy van?

  • - Hm. Nos. Um. És te? – Mr. Marley elpirult. Sajnáltam, hogy ennyire zavarban van.

  • - Elég elviselhetően - válaszoltam, de megnéztem volna az arcát, ha azt mondom -

szarul. - Ő tartotta nekünk az ajtót, Charlotte méltóságteljesen beszállt, én pedig követtem. Szemben ültem le.

Az autó elindult. Charlotte kinézett az ablakon, miközben én azon tűnődtem, hogy szembenézzek e Gideonnal. Dühös voltam, hogy ezt még nem beszéltem meg Leslievel. Ahogy a limuzin hajtott Charlotte a körmeivel babrált. Aztán hirtelen felnézett, egyenesen a szemembe, tetőtől talpig végigmért, és megkérdezte harciasan: - Kivel akarsz jönni Cynthia bulijára?

Úgy látszik, nyíltan kereste a vitát. A limuzin már fordult be a parkolóba, a Crown Office Roadon. - Nos, nem tudom eldönteni, Kermittel a békával, vagy Shrekkel. És te?

  • - Gideonnal akartam volna menni - mondta Charlotte, és meredten rám nézett.

Nyilvánvalóan várta a reakciómat.

  • - Ez annyira kedves tőled - mondtam kedvesen, és mosolyogtam. Nem volt nehéz számomra, mert most már biztos voltam, hogy Gideon érintett a dologban.

  • - De nem tudom, hogy egyáltalán el akarom-e fogadni az ajánlatát. - Charlotte sóhajtott, de lelkesedő pillantásából semmi sem változott. - Biztos vagyok benne, hogy kényelmetlenül érezné magát. Végül is

sokat panaszkodott nekem a naiv 16

éves fiatalokról.

Egy pillanatra úgy ítéltem meg, hogy talán igazat mond, és nem akartam felbosszantani magam. Így, roppantul szimpatikusan azt feleltem - Ha nem érezné magát jól, akkor is eldiskurálhatnak Mr. Dale-lel a

fiatalok túlzott alkoholfogyasztásáról.

Az autó lelassult, és leparkolt. A sofőr kikapcsolta a motort, és ugyanabban a pillanatban Mr. Marley kiugrott az utas ülésből. Azért, hogy kinyissa előttünk az ajtót.

Felvettem a táskámat, kimásztam az autóból, figyelmen kívül hagyva Mr. Marley kezét, és boldogan mondtam: - És a zöld Gideon színe, ha még nem mondtam.

  • - Ha! - Bár Charlotte pillantása semmit nem árult el, de ezt a kört egészen biztos én nyertem meg. Amikor léptem párat, és biztos lehettem benne, hogy senki sem látja, megengedtem magamnak egy apró diadalmas

vigyort. Egy pil anat múlva viszont az arcomra fagyott ez a vigyor. A lépcsőn az őrök főhadiszállására vezető bejárat előtt ott ült Gideon a napon. Durr! A továbbiakban nem tudtam reagálni Charlotte sértéseire. A hülye marcipán szívem a mellkasomban nem tudom, hogy a bánattól, vagy hogy újra láthatom Gideont, azért ver gyorsabban .

Amikor meglátott minket, Gideon felállt, és leporolta a farmerét. Én lassítottam a tempón, és megpróbáltam eldönti, hogy hogyan is viselkedjek vele. A remegő

alsó ajkam, a "a közömbös barát" verziót valószínűleg nem tudja megjeleníteni.

Sajnos, még a "hihetetlenül dühös vagyok" változat is nehéz lenne, hiszen nagyon nehéz, hogy egyáltalán ne ugorjak a nyakába. Szóval megpróbáltam semlegesen nézni. Közelebb érve, elégedettséggel töltött el, hogy Gideon is megrágta az alsó ajkát, és egyébként is úgy tűnt, hogy nagyon ideges. Bár borostás volt, és csupán az ujjaival fésülte ki a haját, mégis látványa még egyszer felvillanyozott.

Határozatlanul megálltam a lépcső lábánál, és körülbelül két másodpercig néztük egymást, egyenesen egymás szemébe. Aztán hagyta, hogy tekintete elvándoroljon az ellenkező ház homlokzatára, és üdvözölt: - Hello. - Nem voltam felkészülve minden esetre, de Charlotte megelőzött a lépcsőn, és átkarolta Gideon nyakát és megcsókolta az arcát. - Hé, te - mondta.

Ez sokkal elegánsabb volt, mint a csak földbe gyökerezett lábban ostobán bámulni. Mr. Marleynak feltűnt a viselkedésem, mint egy gyengeelméjűtől, megkérdezte: - Miss. vigyem a táskáját, talán nehéz?

  • - Nem, köszönöm, rendben van. - És lassan erőt vettem magamon, és elindultam.

Ahelyett, hogy sebes iramban lobogó hajjal, Gideonra és Charlottera jeges pillantást vetve mentem, úgy tápászkodtam fel a lépcsőn, mint egy csiga.

Leslienek igaza volt, túl sok romantikus filmet nézek. Gideon erre megragadta a karomat.

  • - Beszélhetnénk egy keveset, Gwen? - Megkérdezte.

A megkönnyebbüléstől, majdnem összeestem. - Persze.

Mr. Marley idegesen egyik lábáról a másikra lépett. - Már így is késésben vagyunk! - motyogta.

  • - Igaza van. - csilingelte Charlotte. - Gwenny még mielőtt elapszálnál még tanulnod kel ene Giordanoval.

  • - Fogalmam sem volt, hogyan csinálta, de a pezsgő

nevetése valódi volt. - Jössz, Gwenny?

  • - Ott van tíz perc alatt - mondta Gideon.

  • - Nincs olyan idő, hogy később?

Giordano..

.

  • - Azt mondtam, tíz perc! - Gideon durva hangja, és udvariatlan válasza Mr.

Marleyt is megijesztette. Talán még engem is.

Charlotte vállat vont. - Ahogy gondolod - mondta, és dühösen elment. Mr. Marley is követte sietve.

Amikor ők ketten eltűntek a folyosón, Gideon úgy tűnt, hogy elfelejtette, mit akart mondani. Bámulta az ostoba házi homlokzatot és a kezét a tarkójához dörzsölte. Végül egyszerre vettünk levegőt. - Hogy van a karod? - kérdeztem, és ezzel egy időben Gedeon megkérdezte: - Jól van? - és aztán mindketten vigyorogtunk.

  • - A karom jobb, mint újkorába - Végre rám nézett újra. Ó, Istenem! Ezek a szemek! A térdeim ismét ellágyultak, és boldog voltam, hogy Mr. Marley most nem volt ott.

  • - Gwendolyn, Nagyon sajnálok mindent.

Én. ..

teljesen felelőtlen vagyok. Te ezt valóban nem érdemled

meg. - Olyan boldogtalanul nézett, nem tudtam elviselni. -

Felhívtalak tegnap este mintegy száz alkalommal a mobilodon, de foglalt volt egész idő alatt.

Arra gondoltam, hogy rögtön beleugrok a karjaiba. De Leslie azt mondta, hogy ne tegyem könnyűvé a dolgot. Szóval várakozóan felhúztam a szemöldököm.

  • - Nem akartalak bántani, kérlek, hidd el nekem, hogy,- mondta, a hangja érdes volt komolyan. - Ahogy néztél, az rettenetesen szomorú és csalódott volt tegnap este.

  • - Nem volt olyan rossz - mondtam halkan. A hazugság megbocsátható, gondoltam.

- Én

csak...

Fájt egy

kicsit...

- Oké, és még enyhén fejeztem ki magam… - ...

gondolj bele, hogy rájössz, hogy a másik mindent csak megjátszott: a csókok, a szerelmi vallomásod: ... abbahagytam zavaromban.

Ha lehet, még töredelmesebben nézett. - Megígérem, hogy soha nem fog megtörténni újra.

Pontosan ez mit is jelent? Nem jöttem erre rá teljesen. - Nos, most, hogy tudom, hogy valóban nem működik már - mondtam egy kicsit energikusabb. - Nézzük meg: A terv amúgy is őrült volt. Az emberek a szerelemben, de nem könnyebb befolyásolni, mint mások - épp ellenkezőleg! Mivel a hormonok összezavarnak, és sosem tudhatod, mit fog tenni ezután. - Végre ez volt a legjobb példa erre.

  • - De a szerelemtől az ember tesz olyan dolgokat, amit amúgy nem tenne meg. -

Gideon felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni az arcom, de aztán mégis visszahúzta. - Amikor az ember szerelmes, a másik sokkal fontosabb lesz neki, mint saját maga. - Ha nem ismertem volna jobban,

azt gondoltam volna, hogy sírva fog fakadni. - Az emberáldozatokat hoz… – Ez az valószínűleg, amire a gróf is gondolt.

  • - És azt hiszem, a jóembernek elképzelése sincs, hogy mit beszél - mondtam becsmérlően. - Ha engem

kérdezel: A szerelem nem éppen az ő specialitása, és a tudása a női

lélekről...szánalmas!

csókolj meg, szeretném tudni, hogy a semmiből a tarló.

- ----Most

Egy mosoly jelent meg Gideon arcán. - Talán igazad van - mondta, mélyeket lélegezve, mint akinek egy jó nagy kő esett a szívére. - Én boldog vagyok, hogy ezt tisztáztuk. Jó barátok maradunk ugye?

Mi az?

  • - Jó barátok? - ismételtem meg hirtelen, egy kicsit nyersen.

  • - Jó barátok, akik bizalommal fordulnak a másikhoz és támaszkodnak egymásra -

mondta Gideon. - Valóban, fontos, hogy bízzál bennem.

Beletelt egy-két másodpercbe, de aztán felderengett bennem, hogy mindketten elgörbültünk valahol ebben a beszélgetésben, különböző helyeken. Amit Gideon megpróbált nekem elmondani az nem a "Kérlek, bocsáss meg, szeretlek", hanem

"Hadd, maradjunk jó barátok" - és minden idióta tudja, hogy ez a két kifejezés teljesen különböző dolgot takar.

Ez azt jelentette, hogy mégsem szeretett belém. Ez azt jelentette, hogy Leslie és én túl sok romantikus filmet nézünk. Ez azt jelentette,...

te aljas disznó! - kiabáltam. Düh, fényes, forró düh áramlott át rajtam, olyan keményen, hogy a hangom is berekedt. - Hogy lehet így viselkedni valakivel! Egyik nap megcsókolsz, és azt mondod, hogy szerelmes

-..

vagy belém, és másnap már, hogy sajnálod, hogy te egy képmutató alak vagy, és szeretnéd, hogy bízzak benned?

Most hozzáértés és Gideon, hogy beszélt múlt egymást. A mosoly eltűnt az arcáról. - Gwen...

  • - Elmondjak neked valamit? Minden egyes könnyemet sajnálom, amiért sírtam miattad! - Szerettem volna üvölteni rá, de kudarcot vallottam, berekedtem…

  • - Gwen - Gideon megpróbálta megragadni a kezemet. - Ó Istenem! Annyira sajnálom. Én nem akartam,

de...

Kérlek!

  • - Kéred, mit? - Néztem rá mérgesen. Miért nem érti, hogy ő tett tönkre mindent? És azt hitte, hogy az ő kiskutya szeme mindent meg fog változtatni?

Szerettem volna megfordulni, de Gideon a csuklómnál fogva visszatartott.

  • - Gwen, figyelj rám. Előttünk nagyon veszélyes idők járnak, és fontos, hogy összetartsunk! kedvellek, és azt akarom, hogy...

Én...

Nagyon

Azt nem mondaná ki még egyszer. Nem, az elcsépelt mondat. Mindazonáltal ő

pontosan ez.

  • - Barátok vagyunk. Nem érted? Csak akkor, ha meg tudunk bízni egymásban...

...

Elszakítottam magam tőle. - Mintha egy olyan valakit akarnék, akinek van egy jó barátja - most visszajött a hangom, és olyan hangos volt, hogy a galambok lerepültek a tetőről. - Fogalmad sincs, mi a barátság!

És hirtelen könnyen ment minden. Nagy lendülettel sarkon fordultam, és elsiettem.

Az unokatestvérem Charlotte, két érdeklődő ötödikes között próbált könyörtelenül feljönni a lépcsőn a sok csomag között. – Na, igen, azt gondolja az ember, hogy különösen nehéz egy ilyen ruhát elkészíteni, pedig csak 7 árnyalatú zöld tüll az egész! – felelte Charlotte.

Az utolsó mondatot már a válla fölött mondta, rám nézett és mosolygott, ez furcsa volt…Már a reggeliző asztalnál is ezt csinálta.

  • - Bátor ez a Charlotte – mondta Cynthia elégedetten – gyere zöldben és férfi társaságában, nekem ők a kedvenc vendégeim!

Charlotte-nak volt férfi partnere, nem az lehetetlen. Talán Gideon? Néztem Charlotte-ot, aki úgy tülekedett előre, mint egy királynő. Fényes vörös haja egyfajta régi stílust kölcsönzött neki, amit ma befont. Valószínűleg holnap sokan lesznek az udvaron befont hajjal…

  • - Akkor tehát! Mit vesztek fel, és kivel jöttök? – kérdezte Cynthia.

  • - Mint marslakók! – felelte Leslie. – És kihozzuk magunkból a maximumot!

  • - Oké – felelte Cynthia, és elengedte a karomat. – A marslakók nem szépek, de legalább eredeti. – Továbbment máris, egy másik kiszemeltjéhez. – Katie! Helló!

Jössz a bulimra?

  • - Marslakók? – ismételtem, közben pedig James szellembarátomat kerestem a megszokott fülkéénél. Ma reggel a fülke üres volt.

  • - Valahogy meg kellett tőle szabadulnunk! – felelte Leslie. – Parti, jesszus ki foglalkozik most ilyenekkel…

  • - Milyen partiról van szó? Én benne vagyok! – Gideon testvére Raphael jelent meg mögöttünk és megölelte Lesliet a derekánál. A nyakkendője furcsán volt megkötve. Pontosabban csak egy csomó volt az egész.

3.

FEJEZET

3.

  • - Maradjunk barátok – annyira elcsépelt közhelyes mondás. - Minden alkalommal meghal egy tündér, ha

ezt a mondatot mondja valaki bárhol a világon - mondtam.

A mobiltelefonommal együtt bezártam magam a WC-be, és minden erőmre szükség volt, hogy – habár már egy fél órával ezelőtt történt Gideonnal a beszélgetésünk – ne sírjam el magam.

  • - Azt mondta, hogy azt akarja, hogy barátok legyetek - javítottam ki Lesliet, aki, mint mindig, minden szót megjegyzett.

  • - Ez pontosan ugyanaz - mondtam.

  • - Nem. Úgy értem, de talán – sóhajtott Leslie. - Nem értem. És hagytad végig beszélni? Tudod, a Tíz

dolog, amit utálok benned,

mert...című

filmben…

  • - Hagytam, hogy befejezze a mondanivalóját. - Ránéztem az órámra. - Ó, a francba. Mondtam Mr.

Georgenak, hogy 1 perc múlva ott vagyok. - belenéztem a tükörbe. - Ó, a francba - mondtam újra. Az

arcomon két nagy piros folt jelezte, hogy sírtam. - Azt hiszem, allergiás reakcióm van.

  • - Ezek csak a düh jelei - diagnosztizálta Leslie, ahogy leírtam neki, hogy mit látok a tükörben. - Milyen a szemed? Nagyon veszélyes?

Bámultam és közben gondolkoztam. - Hát, olyasmi. Egy kicsit olyan vagyok, mint Helena Bonham Carter, Bellatrix Lestrangeként a Harry Potterben. Elég fenyegető.

  • - Ez jól hangzik. Figyelj, most menj, és mindenkit döngölj a földbe, oké? -

Bólintottam, és engedelmesen megígértem neki.

A telefonbeszélgetés után egy kicsivel jobban lettem, és hideg vízzel megmostam az arcom, de nem igazán sikerült eltávolítanom az árulkodó jeleket.

Ha Mr. George kíváncsi is volt, hogy hol maradtam ilyen sokáig, nem mutatta jelét.

  • - Jól vagy? - Kérdezte kedvesen. Az ebédlő előtt várt rám.

  • - Minden rendben. - Bepil antottam a nyitott ajtón, de Giordanotol és Charlottetól nem láttam semmit. Túl késő vagyok már egy leckére. - Nekem csak egy új kagyló kellett…. "

Mr. George mosolygott. A nevetése miatt a szeme körül és a szája elárulta, hogy ő sem fiatal már, és hogy közelít a 70-hez. A kopasz feje visszaverte a fényt, az egész feje úgy nézett ki, mint egy polírozott bowling golyó.

Én nem tehettem mást, visszamosolyogtam rá. Mr. George mindig is jó hatással volt rám. - Mondtam, hogy vigyázz az érzéseiddel - mutatott az arcomon lévő

foltokra.

Mr. George odatartotta a karját nekem. - Na, gyere, te bátor, derék lány -

mondta. - Én már bejelentettem magunkat az elapszáláshoz.

Csodálkozva néztem rá. - De mi a helyzet Giordanoval és a gyarmati politikával a 18. Században?

Mr. George kissé elmosolyodott. - Tegyük át máskorra. A fürdőszobában tett látogatásod alatt, Mr. Giordanonak kifejtettem, hogy sajnos nincs időd a tanításra.

  • - A jó, hűséges Mr. George! Ő volt az egyetlen az őrzők közül, aki figyelt rám, és érdekelte, hogy vagyok. Talán egy kis menüett tánctól megnyugodtam volna. Mint amikor az emberek kiélik a dühüket egy

boxzsákon. Vagy elmenni az edzőterembe. Másrészt, nem tudtam elfelejteni Charlotte gőgös mosolyát.

Mr. George felajánlotta nekem a karját. - A kronográf vár. -

Készségesen átkaroltam. Most az egyszer boldog voltam, hogy ismét elapszálhatok, a napi, vezérelt időlépés, és nem csak hogy elkerüljem a jelenben a kegyetlen Gideont. A mai időutazásom fontos szerepet játszott a Leslievel kifőzött nagy tervünkben.

Útközben a pince mélyébe Mr. George és én elhaladtunk az őrök mellett. Ez rendkívül zavaró volt. Olyan érzésem volt, mintha egy múzeumban lennék. Számos bekeretezett festmények, régi térképek, kézi csomózású szőnyegek és egy egész gyűjtemény kard lógott a falakon. A vitrinekben nemes megjelenésű

porcelánok álltak, bőrkötésű könyvek és régi hangszerek.

  • - Semmit nem tudok a sminkekről, de ha szükséged van valamire, vagy beszélni akarsz Gideonról, én jó hallgatóság vagyok - mondta Mr. George.

  • - Gideonról? - kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, kiről van szó.

  • - Gideonnal köztünk minden rendben van. - Yepp! Tökéletesen rendben. Lyukat bokszoltam a falba. -

Barátok vagyunk. Semmi több, csak barátok. - Sajnálatos módon nem igazán úgy ejtettem ki a „barátok”

szót, ahogy kellett volna.

  • - Én is voltam 16 éves, Gwendolyn.- Mr. George kedvesen pislogott rám. - Bárcsak tudtalak volna figyelmeztetni, pedig én már mondtam neked…

  • - Biztos vagyok benne, hogy kedves srác volt 16 évesen. - Elképzelhetetlen, hogy valaki becsapta volna

Mr. Georget hamis szavakkal, és

csókokkal. ...

Csak ki kel vernem, hogy ugyanebben a szobában voltunk,

és már érzem a szükségességét, hogy megérintsen, és az a csók. Megpróbáltam lerázni a Gideonról szóló

intenzív emlékeket, és, ami köztünk történt.

Jó dolog. Ki küszködött már menüett tánckor az agresszióját csökkenteni? Azt hiszem most már elég volt.

George Oldalra pil antott, de végül beérte azzal, hogy fogta a karomat, és csak sóhajtott. Rendszertelen időközönként elmentünk a páncélok mellett, és mint mindig éreztem, hogy valaki figyel minket.

  • - Van ott valaki, nem? - Suttogtam Mr. Georgehoz. - A szegény kezdő őrző egész nap nem megy a fürdőszobába, ugye? Tudom jól, hogy ő bámul minket.

  • - Nem - mondta Mr. George halkan nevetve. - De vannak térfigyelő kamerák, valószínűleg ezért van az érzésed, hogy figyelnek.

Aha, biztonsági kamerák. Nos, ez kel ett még nekem.

Amikor elértük az első lépcsősort, kiderült, hogy Mr. George elfelejtett valamit.

  • - Nem akarja bekötni a szememet?

  • - Azt hiszem, hogy ma ezt kihagyjuk - mondta George. - Nincs itt senki, aki tiltja, igaz.

Ránéztem csodálkozva. Általában az őrzők bekötötték a szememet, mert nem akarták, hogy tudjam a konográf hollétét, ami lehetővé tette számunkra, hogy megfelelő időben utazzunk az időben. Valamilyen oknál fogva úgy gondolták, hogy valószínű, hogy ellopnám. Ez teljesen nonszensz. Az őrök paranoiások voltak.

Lehet azért, mert eredetileg két kronográf volt. Közel 17 évvel ezelőtt, az unokatestvérem és a barátja Lucy és Paul, a 9. és 10. számú időutazók, ellopták az egyiket. Pontosan hogy mi volt ezzel a céljuk, még nem jöttem rá, az egész ügy meglehetősen értelmetlen és sötét volt számomra.

  • - Madame Rossini azt üzente, hogy készül az új ruhád, de most más színű lesz.

Sajnos elfelejtettem, milyen, de biztos vagyok benne, imádni valóan fogsz kinézni benne. - Mr. George kuncogott. - Bár korábban Giordano újra elképzeltem a saját legsötétebb színekkel, hogy te vagy a 18. Elkövetni egy szörnyű évszázad baklövése után a másik akarat. ?????

A szívem nagyot dobbant. Ez az a bál, ahova én is megyek Gideonnal és nem tudtam elképzelni, hogy vagyok-e olyan állapotban, hogy holnap tudjak menüettet táncolni vele, anélkül, hogy valami történne velem. Például a lábammal.

  • - Hova ez a nagy sietség?- Kérdeztem. - Miért holnap kel megtörténnie a mi szempontunkból ennek a

bálnak? Miért nem tudunk várni néhány hetet? A bál időpontja nem változik meg, attól függetlenül, hogy mi mikor látogatjuk meg a jövőből? - Ez is az egyik kérdésem volt, amit korábban fel akartam tenni Gideonnak.

  • - A gróf pontosan megállapította, hogy mennyi időnek kel eltelnie számodra a látogatásaid között. - mondta Mr. George, és előre engedett a csigalépcsőn.

Ez mélyen levezett a pincébe, ahol dohos szag volt. Itt lent, már nem lógtak képek a falon, és nem voltak fények, teljesen sötét volt. Az emberek többször eltévedtek, mások több nappal később kerültek csak elő a város másik végén. Úgy látszik, az lesz, amit ő mondott.

  • - De miért a gróf dönt el mindent? És miért viselkednek olyan szolgai módon az őrök? -

Mr. George nem válaszolt, csak sóhajtott egyet.

  • - Úgy értem, ha pár hét múlva megyünk arra a bálra, a gróf nem veszi észre, ugye? - Mondtam. - Ő ugyanúgy ott ül majd 1782-ben. Én pedig nyugodtan meg tudnám tanulni a menüettet, és, hogy ki

ostromolta Giblaltárt abban az időben. -

igaz Gideonnal jobban ment már. - Akkor senki sem panaszkodhat nekem, hogy a viselkedésemmel megzavarom a jövőt. Szóval, miért olyan fontos a grófnak, hogy holnap menjek erre a bálra?

  • - Na vajon miért? - Mormolta Mr. George. - Úgy néz ki, hogy fél tőled. És talán úgy gondolja, rájön miért, ha több ideje lenne.

Nem voltunk már messze az ősi alkímia labortól. Hacsak el nem tévesztettem egy kanyart. Lassítottam a lépteimen. - Tart tőlem? A fickó fojtogatott anélkül, hogy hozzámért volna -, és tudja olvasni a gondolataimat, tudja, hogy rettegek tőle, és nem fordítva.

  • - Fojtogatott anélkül, hogy hozzád ért volna? - Mr. George megállt, sokkolóan bámult rám. - Jó ég, Gwendolyn, miért nem szóltál erről?

  • - Hittek volna nekem?

George dörzsölte kezével a kopasz fejét, és éppen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor lépéseket hallott közeledni, és egy nehéz ajtó becsapódott. Mr. George ijedten a hang irányába nézett, elhúzott engem a sarokba, ahonnan a hang jött az ajtótól, és kotorászott egy fekete kendőért a zakója zsebébe.

Falk de Vil iers, Gideon, és a Lodge nagymester jött ruganyos léptekkel a folyosón. De elmosolyodott, amikor megláttak minket.

  • - Ó, hát itt vagy. Szegény Marley már mindenhol keresett, hogy hol lehettek, és úgy gondoltam utánad nézek.

Pislogtam egyet, és megdörzsöltem a szemem, mintha Mr. George az előbb vette volna le a szememről a kendőt, de ez nyilvánvalóan szükségtelen volt, mert Falk nem látott semmit belőle. Kinyitotta az ajtót a laborba a kronográfhoz.

Falk néhány évvel lehetett idősebb, mint az anyám, és nagyon jól nézett ki, mint minden de Vil iers, akivel találkoztam eddig. A haja már szürke, kel emes kontrasztot alkot a borostyán színű szemeivel.

  • - Nos, akkor most már senki sem hiányzik - mondta egy kedélyes hangon Mr.

Marley, aki ott ült a szobában a kronográf mellett, és mikor beléptünk felugrott a helyéről.

  • - Én már

csak...

Azt gondoltam, a biztonság

kedvéért...

- dadogta. - Bocsásson meg,

uram.

.

  • - Nagyra értékeljük, hogy aggódott - vedd olyan komolyan a feladatokat, mondta George Falk és

megkérdezte: - Hol van Mr. Whitman? Teára voltunk hívva Dekan Smythehez és fel akartam venni őt.

  • - Ő elment, mondta Mr. Marley. - Találkoznia kellett valakivel.

  • - Ó, akkor sietek, talán marad még nekem valami. Ezután jön Thomas?

Egy gyors pillantást vetett rám, bólintott George.

  • - Holnap találkozunk

Gwendolyn. ..

amikor a bálra kell mennetek. - Már félig kiment, amikor

visszafordult és azt mondta Falk - Ja és üdvözlöm édesanyád. Jól van ugye?

  • - Anyám? Igen, ő vele minden rendben.

  • - Örülök. - Véleményem szerint nyilván egy kicsit összezavarodott, úgyhogy megköszörülte a torkát, és hozzátette - Nagyon önálló, és mellette dolgozik, ezért tetszett nekem mindig is.

Zavartan néztem rá.

  • - Vagy - talán nincs egyedül? Egy vonzó nő, mint Grace biztos találkozik férfiakkal, talán van biztos egy jó barátja is...

Falk várakozóan nézett rám, de mikor az órájára nézett, felkiáltott - Jaj, késő

van. Most mennem tényleg.

  • - Ez milyen kérdés volt? - Kérdeztem magamtól, amikor Falk bezárta maga mögött az ajtót.

  • - Igen - Mr. George és Mr. Marley. Marley úr élénkvörös arccal felelt - Um, így is, úgy hangzott nekem, mint azt akarta tudni, hogy van-e barátja. - motyogta.

Mr. George nevetett. - Falknak igaza van, tényleg nagyon késő van. Ha azt akarjuk, hogy legyen egy kis Ruby itt a nyugati, most kell küldeni a múltban.?????

Milyen évbe akarsz menni Gwendolyn?

Egyeztetettünk előtte Leslievel, azért közömbösen így feleltem - Nem érdekel.

Legutóbb, 1956 volt - ez volt 1956-ban, ugye? - A pince patkány-mentes és ésszerűen kényelmes volt., hogy én találkoztam titokban a patkány-mentes kényelmes helyen nagyapámmal, ki hagytam, természetesen.

  • - Nem tudtam franciát tanulni, anélkül, hogy ne reszkettem volna a félelemtől egész idő alatt.

  • - Nem probléma - mondta Mr. George. Lapozott egy vastag könyvet, míg Mr.

Marley a gobelin tolta félre, hogy elrejtette a biztonságban a kronográfot.

Próbáltam nézni Mr. George válla fölött, ahogy lapozgatta a naplót, de a széles hátától semmit nem láttam.

  • - Lássuk csak, ez 1956. július 24. - mondta George. - Egész délután minden rendben volt 18:30-kor jössz vissza.

  • - 18:30 az jó lesz - mondtam, és keresztbe tett ujjakkal már tervezgettem. Ha tudom a pontos időt, amikor a nagyapám lent volt a pincébe, akkor nem vesztegetem azzal az időmet, hogy meg kell keresnem még.

  • - Azt hiszem, jobb, a 18:31 óra - mondta George. - Nehogy ütközz saját magaddal.

Mr. Marley, aki elhelyezte a kronográfot az asztalon, és közben mormolta - De így szigorúan véve ott még nincs éjszaka. Mr. Whitman azt mondta..

  • - Igen, tudjuk, hogy Mr. Whitman nagyon komolyan veszi a szabályokat - mondta Mr. George, míg ő viaskodott a fogaskerekekkel. - De azt hiszem, van bennünk annyi udvariasság, hogy hagyjuk, hogy egy

fiatal hölgy nem éjszaka üljön egyedül a sötétben, ugye, Leo?

Mr. Marley bizonytalanul bólintott.

  • - Leo egy szép név - mondtam.

  • - Leopoldból származik - mondta Mr. Marley és a füle elvörösödött. - Az anyám neve szörnyű, de minden elsőszülöttet a családban, ez lesz a nem fogadott, ez hagyomány."????

  • - Leo közvetlen leszármazottja báró Alexander Leopold Rákóczy Miroslaw-nak -

mondta Mr. George, rövid ideig megfordult, és belenézett a szemembe. - Tudod, ő a legendás társa a grófnak, akit úgy is emlegetnek, mint a fekete párduc.

Zavarba jöttem. - Ó, tényleg? - Az én fejemben képest sovány sápadt Mr.

Marley Rákóczy, aki üldöző fekete szemével állandóan megrémiszt. Nem igazán tudtam mit mondjak… - Nos, örülök, hogy máshogy néz ki, mint az elődje volt. -

Nos, az én apai

nagyapám...

- kezdte Mr. Marley, de Mr. George gyorsan félbeszakította. - A nagyapád

minden bizonnyal nagyon büszke rád, mondta határozottan. - Különösen, ha megtudná, hogy milyen

bravúrosan levizsgáztál.

Mr. George utánam nyúlt. - Kész vagy Gwendolyn, 1956 vár rád. Mérem a stoppert, pontosan 3,5 óra lesz. Szorosan fogd a táskád! Mr. Marley itt fog várni rád!

Szorosan a mellemhez fogtam a táskám, és a másik szabad kezemet Mr. George felé irányítottam. Ő betolta a mutatóujjamat a kronográf egyik nyílásába. Egy kis szúrást éreztem, a rubin megvil ant, és betöltötte az egész szobát a piros fény. Becsuktam a szemem, hagytam, hogy elragadjon a már jól ismert szédülés.

Ahogy pár másodperccel később kinyitottam a szemem Mr. Georgeék és az asztal is eltűnt. Sötét volt, csak egy ponton volt világítás a pincében, amely csak egy méterre volt tőlem, a nagyapám volt az, Lucas felállt, és bámult rám értetlenül.

  • - T… te ezt nem értem? Kiáltotta rémülten. - Te az előbb mentél el, és megint itt vagy?

  • - Igen - mondtam büszkén, és szorosan megöleltem. Mint a múltkori találkozásunkkor, most is csomó nőtt a torkomba. Nagyapám meghalt, amikor tíz éves voltam, és ez valami csodálatos, hogy halála után 6 évvel

most ismét láthatom. Szörnyű volt, hogy nem tudta ki vagyok, számára még idegen voltam. Ő

volt az az ember, aki mindig megvigasztalt, ha szomorú voltam, és az ölébe vett vigasztalóan, mint egy igazi nagyapa. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a gombócot a torkomban. - Neked csak pár percnek tűnik, de nekem eltelt néhány nap, és az óta nagyon sok dolog történt velem. Mivel még pár perce mentem el, megbocsátom, hogy nem vágtad le a bajuszod.

Lucas, megsimogatta a bajuszát, és vigyorgott. - Egyszerűen… ügyes vagy, kis unokám.

  • - Ugye? De hogy őszinte legyek, ez az okos barátnőm Leslie ötlete volt. Annak érdekében, hogy biztosan tudjuk, hogy megint találkozunk, és így nem veszítünk időt.

  • - Hát, még nem volt időm gondolkodni, hogy merre tovább. Csak most jövök helyre az előbbi látogatásod

után, és át kell gondolnom

mindent...

- nézett rám. -

Máshogy nézel ki, mint korábban. Elég fakó a bőröd, és fogytál.

  • - Köszönöm - mondtam.

  • - Ez nem bók volt. Úgy nézel ki, mintha beteg lennél. - Még egy lépéssel közelebb lépett, és kutatva nézett rám. - Minden rendben? - Kérdezte szelíden.

  • - Minden - vagyis akartam mondani, mert erre elkezdtem keservesen zokogni. –

Minden - Nos, zokogtam.

  • - Ó, drágám - mondta Lucas és ügyetlenül megveregette a hátam. - Mi történt?

Több percen keresztül ömlöttek a könnyeim. Nem tudtam abba hagyni. – Barátok

  • - Láttam nem érti Lucas mit akarok mondani, ezért megpróbáltam bővebben. -

Azt akarja, hogy csak barátok legyünk. És, hogy bízzak benne.

Lucas megveregette a hátamat, és homlokráncolva kérdezte. - És ez olyan rossz, hogy sírnod kell…?

  • - Tegnap még azt mondta, hogy szerelmes belém!

Lucas még mindig értetlenül nézett. - De úgy tűnik, hogy nekem most nem feltétlenül a lehető legrosszabb barátság alapja legyen.???

Kiszáradtak a könnycsatornáim, mintha valaki kihúzott volna egy dugót. -

Nagypapa! Ez most nem olyan egyszerű. - kiáltottam fel. - Először is megcsókolt, aztán megtudtam, hogy minden csak taktika és a manipuláció volt, és aztán meg ezzel jön, hogy - legyünk barátok! -

  • - Ó. Értem. Ez egy… gazember!- Lucas még nem tűnt teljesen meggyőzőnek. -

Sajnálom, ha ostobaságot kérdezek, de ez a de Villiers fiú, a 11. számú gyémánt időutazó?

  • - Igen. - mondtam. - Ez az, amiről beszélnek.

Nagyapám felnyögött. - Valóban! Szent szalmaszál! Mintha a dolgok amúgy sem lennének már elég bonyolultak. - Odaadott nekem egy zsebkendőt, kivette a kezemben az iskolatáskát, és életerősen mondta.

  • - Ezt most felejtsük el. Mennyi időnk van még?

  • - Este 10-kor ugrok vissza a jelenbe. - furcsán éreztem magam… - Én igazából egy kicsit éhes vagyok.

Lucas nevetett. - Nos, akkor menjünk vissza fel. Amúgy is klausztrofóbiás vagyok. Ezen kívül meg nekem ki kell találni, mit mondok otthon, miért mentem haza olyan későn. - Kinyitotta az ajtót. - Gyere, te kis tinédzser. Útközben mondj el nekem mindent. És ne feledd, ha meglát valaki, te az unokatestvérem Hazel

vagy.

Egy órával később Lucas irodájában ültünk, dohányfüsttel körülöttünk, előttünk egy csomó papír, jegyzetek, amely nagyrészt sok évszámból, körökből, nyilakból és kérdőjelekből álltak, valamint bőrfóliák, és az elmaradhatatlan tányér keksz.

Ezek szerint bármely időben is vagyunk, ez nem változik. Ezen kívül sült hal.

  • - Nincs elég információnk, és kevés időnk van! - mondta Lucas újra és újra.

Nyugtalanul járkált fel-alá a szobában, és a haját tépte. - Mit is rejtettem el?

  • - Egy könyvben minden információt - mondtam. Könnyen feljöttünk a lépcsőn, a fiatalember még mindig

aludt, mint az utolsó látogatásomkor. Erősen alkoholszaga volt most is. Sokkal lazábban voltak az őrök, mint gondoltam. Senki sem gondolta, hogy furcsa, hogy Lucas is éjjel-nappal dolgozik, és senkit sem zavart, hogy az unokatestvére Hazel itt van. Azonban abban az időben amúgy is, szinte senki sem volt az épületben. A fiatal Mr. George is már hazament, ami nagy kár, mert szerettem volna találkozni vele újra.

  • - Egy könyv – talán - mondta Lucas, elgondolkozva vett magához egy sütit.

Háromszor akart rágyújtani, de minden alkalommal kivettem a kezéből. - A titkosított koordináták, és azok jelentései, mindig is szerettem, ez volt a gyengém. De Lucy és Paul? És miért éppen a sárga lovas?

  • - Zöld Lovas, nagypapa - mondtam türelmesen. - A könyv, a könyvtárban volt, és benne egy cetli a koordinátákkal. Talán Lucy és Paul rakták bele.

  • - De ez nem logikus. Ha ők eltűnnek, 1994-ben, a múltban, miért hagyjuk, hogy évekkel később, a

mellkas??? A saját házamban befalazták? - Megállt, és fölé hajolt a könyvek felett. - Megőrülök! Tudom,

hogy a megoldás karnyújtásnyira van! Bárcsak menne a kronográf a jövőbe is, akkor megkérdezhetnénk saját magam...

Hirtelen támadt egy ötletem. Arra gondoltam, amit a múltkor mondott nekem.

Amikor Lucy és Paul unatkoztak, és az elapszálás során visszaugrottak még az időben, és így izgalmas dolgokat nézhettek meg, mint az eredeti shakespeare-i előadást.

  • - Megvan! - Kiáltottam fel.

Nagyapám a homlokát ráncolta. - Pontosan mi? - Kérdezte.

  • - Mi lenne, ha visszamennék a múltba a kronográffal? - fakadtam ki. - Tudnék találkozni Lucyval és Paullal, és személyesen tőlük tudnám megkérdezni.

Lucas felemelte a fejét. - És mikor akarsz találkozni velük? Mindazonáltal nem tudjuk, hogy hol vannak.

  • - Nos, de tudjuk, például, amikor veled voltak.

Nagyapám félbeszakított. - Nálam 1948 és ’49-ben tettek látogatásokat 1992 és 1993-ból. – közben folyamatosan mutogatott a jegyzeteire. - Lucy és Paul ekkor még nem tudtak eleget, és amit tudtak azt

elmondták nekem. Neked akkor kellene velük találkoznod, mikor ellopták a kronográfot. - Ismét a jegyzeteire meredt. -1912-ben Madam Tilneynél, amikor már egyszer találkoztatok, Eaton Placen.

Ez is egy lehetőség, de ehhez sok felkészülés kéne. - Lucas ránézett a faliórára. - Nem vagy biztos a pontos dátumban. Arról nem is beszélve, hogy korábban már beolvasták a véred a kronográfba, különben

-

nem utazhatnál vele. -

 

Ismét a haját tépte. - És végül, ha kel ett egyedül menni innen Belgravia, és az 1912-es talán nem is olyan

 

Ja, és még szükség lenne egy megfelelő

ruhára

nem, ez ilyen rövid idő alatt a legjobb, ha erre nem kerül sor.

 

Figyelembe kell vennünk valamit. A megoldás a

Csak kel egy kis idő a

és

talán egy

.

Megráztam a fejem. Nem adom fel ilyen gyorsan. Tudtam, hogy az ötlet jó volt. -

 

Mi lenne, akkor hozza a kronográf ebben az időben, amíg Lady Tilneyék házat, és azt ugrani rá – így

megmarad egy csomó idő, ugye? Nos, és mint a

- Miért bámulsz rám így?

Tény, hogy Lucas szeme nyitva volt, egyszerre megvilágosodott. - Ó, Istenem! -

 

Suttogta. - Ez az!

-

Mi van?

-

A kronográf! Unokám - te egy zseni vagy. - Lucas megkerülte az asztalt, és megölelt.

 

-

Zseni vagyok? - ilyen volt az igazi nagypapám, akit annyira imádtam.

-

Igen! És, én is. Mindketten zsenik, mert most már tudjuk, mi rejlik házban.

Szóval, nem tudtam. - Mint például?

 

-

A kronográf - kiáltott Lucas.

-

A kronográf? – Ismételtem.

-

Teljesen logikus! Nem számít, milyen idő van, Lucy elrabolta és Paul, bármilyen módon is, de ő

megtalálta az utat vissza hozzám – és én el is rejtettem. Neked! A saját házamban. Nem különösebben

eredeti, de így logikus!

 

Tényleg? - Néztem rá bizonytalanul. Úgy tűnt, nagyon erőltetett, de jó logika sosem volt az én erősségem.

-

-

Bízz bennem, én már csak tudom! - A lelkesedés Lucas arca összevont szemöldökkel több. - Ez

természetesen új lehetőségeket nyit. Most már csak be

Csak jó gondolkodás. - Ismét az órára nézett.

-

Egyszerűen csak több időre van szükségünk, a fenébe.

  • - Azt meg lehet próbálni, hogy a következő alkalommal 1956-ba küldjenek vissza.

  • - mondtam. - De holnap délután nem lehet, mert lesz egy bál, amire el kel mennem, a gróf akarja így. - A gondolat, azonnal émelygő érzést keltett bennem, és nem csak azért, mert Gideon is ott lesz.

  • - Nem, nem, nem - kiáltott Lucas. - Ez semmi esetre sem.

  • - Mindig egy lépéssel előrébb kell járnunk, mint a gróf. - Megdörzsölte a homlokát. - Gondolkozz, gondolkozz.

"Nem látod, a füst jön ki a fülem? Csináltam egy óra, "egyébként, én biztosította őt, de ő látszólag tett magamban beszéltem.??????

  • - Az első dolog, hogy be kell olvasni a véred a kronográfba. A nélkül segít abban, hogy a lényeg, hogy nem 2011-ben, ez túl bonyolult???? Azután elmagyarázom neked, hogyan működik az időmérő. - Ismét

ránézett az órájára. - Ha tudnám hívni az orvost, akkor itt lenne egy fél óra múlva, vagyis ha szerencsések

vagyunk és megtaláljuk őt

otthon...

A kérdés az, hogyan lehetne megmagyarázni neki, miért kellene

eltávolítani az unokatestvérem Hazel vérét? Abban az időben, Lucytól és Paultól hivatalosan tudományos

kutatással vettek vért, de inkognitóban, és így kell maradnia, különben..

  • - Várj egy percet - félbeszakítottam. - Vajon lehet a vérben, mint a nem saját??????

Lucas értetlenül nézett rám. - Nos, én kiképzett vagyok nagyon, de nem értek a vércsapoláshoz, meg a fecskendőkhöz. És őszintén, irtózok a vértől…

  • - Meg tudom csinálni saját magamnak - mondtam.

  • - Tényleg? - Felcsillant a szeme. - Ezt megtanítják az iskolában?

  • - Nem, nagypapa, ezt nem tanuljuk az iskolában - mondtam türelmetlenül. - De tudjuk, hogy ha megvágod magad egy késsel, el kezd folyni a véred. Van késed?

Lucas habozott. - Nos,

hogy...

Azt hiszem, nem jó ötlet.

  • - Rendben, van sajátom. - Kinyitottam a táskám, és kivette a szemüvegtokot, amibe a Leslietől kapott késem volt, arra az esetre, ha megtámadnának időutazásomkor, és szükségem lenne egy fegyverre. A

nagyapám nagyon megdöbbent, amikor kinyitottam a tokot.

  • - Mielőtt kérdezel - nem, nem része az iskolai standard felszerelésnek 2011-ben a kés. - mondtam.

Lucas nyelt egyet, felegyenesedett, és így szólt: - Rendben. A sárkány szoba előtt, teszünk egy kis kitérőt, hogy a laboratóriumi orvos kapjon egy keveset a véredből. - Nézte a fólió az asztalon, majd egyikük dugva a hóna alatt. - Azt elviszem. És a sütiket. Az idegeimre megy! Felejtse el a táska nem. ???????

  • - És mit csinálunk a Sárkány szobában? - Dobtam vissza az tokot a táskámba, és felálltam.

  • - Ott van az időmérő. - Luke becsukta az ajtót mögöttem, és kihallgatózott a folyosóra, minden csendes volt. - Ha találkozunk valakivel, azt mondjuk, ellenőrzök valamit, és te az unokatestvérem vagy, Hazel.

Bólintottam. - A kronográf ennyire szabadon van? 2011-ben gondosan elzárják a tolvajok elől.

  • - A kegyhely - természetesen szintén elkészült, Lucas mondta, és lökött le a lépcsőn.

  • - egyáltalán nem félünk a lopástól. Pillanatnyilag nincs is köztünk időutazó, aki tudja használni. Izgalmas

volt, hogy nálunk, csak Lucy és Paul elapszált, de ennek is már sok éve. Most, a kronográf nincs a

figyelem középpontjában. Ez a mi szerencsénk.

Az épület úgy tűnt, hogy valóban üres, bár Lucas ezeket mind sugdolózva mondta el nekem. Kinéztem az ablakon, a balzsamos nyári estébe. Milyen kár, hogy nem tudtam közelebbről megismerkedni ezzel az évvel. Lucas észrevette a tekintetemet, és elmosolyodott: - Hidd el, sokkal inkább a cigaretta füstölnék valahol, kényelmes - de meg kell tennünk.

  • - Ez lehetővé teszi, hogy több füst, nagypapa. Ez annyira egészségtelen. És kérlek, borotváld le a bajuszod. Nem áll jól neked.

  • - Psszt - suttogta Lucas. - Ha valaki meghallja, hogy nagyapának hívsz, nem tudjuk megmagyarázni.

Végül is senki nem került az utunkban mikor beléptünk a sárkány szobába. Lucas bereteszelte az ajtót. Úgy tűnt, idegesebb, mint én magam, a keze reszketett, amikor a kronográfot felemelte és az asztalra helyezte.

  • - Olyan érzésem van, mint hajdanán Lucyval és Paullal az izgalmas kalandjaink során - mondta.

Azt hittem, Lucy és Paul, és bólintott. Bár én már csak egyszer találkoztam velük Lady Tilneynél, de el tudtam képzelni, amit a nagyapám gondol. Sajnos ugyanezzel a gondolattal eszembe jutott Gideon. A kalandjaink során is folyamatosan játszott velem? Vagy csak a szerelmemmel.

Gyorsan felhívtam a figyelmem a japán kés akciómra, és ez segített a figyelemelterelésben. Legalábbis nem törtek felszínre a könnyeim megint.

Nagyapám megtörölte a tenyerét nadrágjába. - Túl öreg vagyok én már ehhez a kalandokhoz. - mondta.

Ránéztem a kronográfra. Ugyanolyan volt, mint az én időmben.

  • - Lehet, hogy - el ent nyugodtan mondta Lucas fájni. - Valahogy így: De te túl fiatal vagy ahhoz, hogy érezzük a régi neked!??????

  • - Ó. Igen, természetesen van, ami a bajuszt, de évtizedek idősebb. ????

"A nagy és neves, az Arista mondja."

Elégedett voltam, hogy felhívja a szemöldökömet szuggesztíven a levegőben, és az én nagyapám fiatal hajolt át a kronográf morogva. "Vigyázz: Ezekkel a kerekek itt 10 évre be van állítva. És mielőtt megkérdezed, hogy miért tart ilyen sok területen: Meg van írva a római számok - Remélem, hogy elsajátították ??????????????????????

  • - Azt hiszem, igen. - Elővettem egy könyvet és egy ceruzát az iskolatáskából. Fel kell jegyzetelnem, amit mond, mert nem tudok mindent megjegyezni.

  • - És így arretierst a hónapban. - Lucas egy másik felszerelésre mutatott. - De légy óvatos, mert valamilyen

okból ide jönnek - és csak itt! - Mielőtt egy ősi kelta naptár rendszer: az egyik neve a novemberben az

októberi medve, ezért a 12

számot. " itt elmagyarázza, gondolom, hogy működik a kronográf…???

A szememet forgattam. Tipikus őrző! Már régóta sejtettem, hogy az egész dolgot túlkomplikálják. 20 perc alatt rájöttem az egészre, egyáltalán nem az a magas szintű tudomány ez.

  • - Már értem! - belefojtottam nagyapámba a szót, aki eltette a jegyzettömbjét. -

Most be kell olvasnunk a véremet. És akkor

...

- Hány óra van valójában? -

kérdeztem.

  • - Fontos, hogy nem hibázhatunk. - Lucas zavarodottan nézett, ahogy kivettem a kést a tokjából. - Ellenkező

esetben, ha valahol máshol jelensz meg

...

Uh ...

Máskor. És ami még rosszabb, ha nincs befolyásunk, és nem tudsz visszajönni. Ó, Istenem, elég éles ez a kés. Mit fogsz csinálni?

  • - Természetesen. - és a kést a kezemhez tartottam. – Nem tudom, hol lenne a legjobb belevágni. A seb viszont nem veszi észre, ha ugrik vissza is érkeznek, mint egy ujj, mint egy pár csepp. ???

  • - Nem, ha megnézi az ujjbeggyel - Lucas borzongva mondta. - A vérzés, mint a pokol, próbáltam ki magad...??

  • - Azt hiszem, hogy az alkarom jó lesz. Készen állsz? - Valahogy vicces volt, hogy Lucas ijedtebb volt nálam.

Nagyot nyelt, és megragadta a virágos teáscsészét, amibe majd belefolyik a vérem. - Nincs a közelében egy fő artéria? Ó, Istenem, a térdem nagyon puha. A végén elvérzel 1956-ban. – mondta nagyapa.

  • - Van egy kövér artéria, de résen vagyok, figyelem, hogy hova vágok. Mondtam már egyszer olvastam.

Állítólag a sok öngyilkosság elsőre azért nem sikerül, mert nem tudják pontosan hova vágjanak magukba,

de az első kísérlet után rájönnek, és így a következő alkalommal tudni fogják.

  • - Az Isten szerelmére - kiáltotta Lucas.

Figyelmen kívül hagytam Lucas döbbent pillantását és a penge élét az alkarom belsejébe szúrtam, mintegy négy centiméterrel feljebb a csuklótót. Bár mélyebben vágtam bele, mint akartam, a vékony piros vonal gyorsan kiszélesedett, és elkezdett csöpögni a vérem. A fájdalom, és kellemetlen égő

érzés, csak később jött. A csordogáló vérem beleszaladt a teáscsészébe, amely remegett a Lucas kezében. Tökéletes.

  • - Úgy szelte a bőröm, mint kés a vajat - mondtam lenyűgözve. - Leslie már elmondta, hogy - a kés nagyon éles-gyilkos.

  • - Tedd el - ragaszkodott Lucas, aki úgy nézett ki, mint, aki hányni fog bármelyik pillanatban. - A fenébe, te tényleg bátor vagy, igazi Montrose. Igaz, hogy a családunk mottója ...

Felkuncogtam. - Igen, ezt világosan halottam tőled.

Lucas mosolya lett rosszul. - Vajon nem árt egyáltalán?????

  • - Igen, persze - mondtam, hunyorogva a csészébe. - Ennyi elég?

  • - Igen, elég lesz. - Lucas émelygett egy kicsit. - Nem baj, ha kinyitom az ablakot?

  • - Minden rendben. - Letette a poharat az kronográf mellé, és vett egy mély lélegzetet. - A többi már

gyerekjáték. - Ő vette fel a pipettával. - Már csak három csepp vér kell ebbe a két lyukba, látod: Itt, ebben

a kis holló és a Ying-Yang szimbólumot, aztán fordítsd el a kereket, és csatold be a kart. Szóval, hogy mi volt. Hallod ezt?

A kronográf fogaskerekei elkezdtek fordulni maguktól, nyikorgott, zörgött és dúdolt, és a levegő úgy tűnt, hogy felmelegedett. A rubin felvillant röviden, majd a fogaskerekek elcsendesültek. - Ijesztő, mi?

Bólintottam, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy libabőrös lett az egész hátam. - Úgy értem, ez az kronográf most minden időutazó vérét tartalmazza, kivéve Gideont, ugye? Mi történne, ha az ő vérét is beolvasnánk? - Lucas adott nekem egy zsebkendőt, amivel befogtam a sebemet.

  • - Ezt senki sem tudja pontosan, hogy mi történne, ez az információ szigorúan bizalmas - mondta Lucas. Arcába lassan visszatértek a színek. "Mindenkinek meg kell, őre esküsznek a térdemen, hogy beszéljen

senkinek kívül a páholy a rejtélyt.

Életében. ??????

  • - Ó.

Lucas sóhajtott. - De - Hé! Én az a fajta puhány vagyok, aki megszegi az esküt. -

Rámutatott, egy kis stopperra, amit díszített 12-ágú csillag. - Egyértelmű, hogy egyes folyamat belül a stoppert és befejezett egy kis ország ebben a témában.

A próféciák nem a lényeg a 12-csillag, vagy akár a bölcsek kövét a kérdést. Ez az ékszer az egyik, hogy kitölti a levegő illata az idő, az egyik most is az örökkévalóságig. ????

  • - Ez az egész titok? - mondtam csalódottan. - Ismét csak homályos, zavaros szavak.

"Nos, ha tesz minden jel valójában meglehetősen sajátos. Meggyógyít minden gyengeséget és járványokat, köztük a 12 csillag teljesítette ígéretét – helyesen kell használni, mert ez az anyag képes mindenféle betegséget meggyógyítani.

  • - De az egész erőfeszítés érdemes lenne azonban - motyogtam, gondolva az őrzőkre és a bonyolult

szabályokra és rituálékra. Ilyen körülmények között meg lehet érteni a nagyképűséget. Ilyen csoda gyógyszert, érdemes volt még korábban, hogy várjon egy pár száz év alatt. És hogy ő volt az egészet kitalálta, és lehetővé tette az összes, a Saint Germain gróf kétségtelenül tiszteletet és elismerést érdemelt.

Ha csak nem lenne annyira ellenszenves alak…

  • - Lucy és Paul azonban kételkednek, hogy erről lenne szó, a bölcsek kövéről. -

mondta Lucas, mintha kitalálta volna a gondolataimat. - Azt mondják, aki nem riadt vissza attól, hogy megölje a saját ükük nagyapját, az nem feltétlenül jó, ha az egész emberiség sorsáról van szó. - Megköszörülte a torkát. - Elállt a vérzés?

  • - Még nem, de ez egyre kevesebb. - és megráztam a kezem a levegőben. - És mit csináljunk most? Kipróbáljam?

  • - Istenem, ez nem olyan, mintha egy autót tesztelnél - mondta Lucas, kezét tördelve.

  • - Miért nem? - Kérdeztem. - Talán nem csak az ötlet, hogy?

  • - Nos - mondta, és ránézett a vastag kötetekre, amit magával hozott. - Igazából igazad van. Legalább biztosra tudnánk menni, még akkor is, ha nincs sok időnk. -

Hirtelen eszébe jutott valami. Lehajolt, és kinyitotta a krónikát. -

Gondoskodnunk kell arról, hogy olyan dátumot válasszunk, amikor robbant a munkamenet. Or're fut az Villiers testvérek úton.??? Ebben a teremben mindig van valaki, mindig történik valami.

  • - El tudom is, hogy Lady Tilney? Egyedül? - Volt egy másik inspirációt.??? -

Valamikor 1912 után, a legjobb.

  • - Függetlenül attól, hogy lenne olyan okos? - Lucas átlapozta a kötetet. - Ami nem azt jelenti, hogy a dolgok még bonyolultabbak, mint ők egyébként.

  • - De nem szabad átadni a kevés lehetőséget tud - Sírtam, és arra gondoltam, hogy mit mondott nekem Leslie. Azt kell minden lehetőséget, hogy egy dologra: feltehet kérdéseket, annyi, mint tudtam gondolni.

????- Ki tudja, mikor adódik a következő lehetőségem! A mellkas is találni valami mást, és akkor talán már nem tudtam megtenni. Amikor mindketten először találkoztunk?

  • - 1948. augusztus 12.-én 12 óra - mondta Lucas. - Soha nem fogom elfelejteni.

  • - Pontosan, ne felejtsük el, hogy írok neked - mondtam, el voltam ragadtatva saját magamtól, hogy összeraktam a kirakós darabjait. Gyorsan felírtam egy cetlire:

Lord Lucas a Montrosenak - fontos!

1948. augusztus 12.-én 12 óra. Alchemy Labor. Kérem, jöjjön egyedül.

Gwendolyn Shepherd

Összehajtogattam a lapot.

Nagyapám nézte a rövid cetlit. - El tudtalak küldeni téged, 1852. február 16.-án, éjfélkor. Lady Tilney

elapszált ott, mégpedig 1929. december 25.-én 9 órakor, reggel - motyogta. - A karok, sem karácsony, tudta magát kényelembe otthon.

Végtére is, hogy kap egy petróleumlámpát. Nézd, itt ezt írják: 12:30 óra. Lady Tilney jó hangulatban visszatér 1852-ből, azt a fényt a petróleumlámpa befejezett 2 Häkelschweinchen a jótékonysági bazárban a vízkereszt, ami az idei év témája volt a vidéki élet - felém fordult Lucas. - Häkelschweine! El tudod ezt hinni? Fennáll annak a veszélye, hogy megkapja a sokk, amikor hirtelen megjelenik a semmiből. Vajon érdemes kockáztatni?

  • - Ő fegyveres csak egy horgolt horog, és felfelé kerekített, ha jól emlékszem.???? Odahajoltam a stopper

elé. - Nos, az első évben. 1852-ben, kezdek az, ugye?MDCCCLII. És februárban a hónap után a kelta

naptár, a hármas szám, nem, négy

...

"

  • - Mit csinálsz? Először hagyni kell a sebedet, és gondolj át újra mindent, nyugodtan!

  • - Nincs időm. - mondtam. - Azon a napon

...

Ez a kar itt, nem igaz? ????

Lucas aggódva nézett rám a válla fölött. - Ne olyan gyorsan! Ez kell, mindannyian egyetértenek pontosan,

különben

...

hamar…- Úgy nézett ki, mintha újra hányingere lenne. - És akkor ne tartsa a stoppert, vagy

csak magával a múltban.??? És, akkor nem mehetett vissza!

  • - Ahogy Lucy és Paul - suttogtam.

  • - Mi választjuk ki a biztonság kedvéért egy ablak csak három perc. Legyen 12:30

és 12:33 között, aztán ülünk - nigstens azóta békés és Horgolni malacai.???? Ha aludni, csak nem ébred fel, különben szívrohamot kap…

  • - De akkor nem lenne benne az évkönyvben? - félbeszakítottam. - Lady Tilney nagyon erős benyomást tett rám, hogy nem kell esni.???

Lucas elhúzta az időmérőt az ablakhoz a függöny mögé. - Így biztosak lehetünk abban, hogy a bútor nem áll majd útban. Igen, ha nem nyitod ki a szemed.

Timothy de Villiers egyszer landolt az asztalon, így nagyon örült annak, hogy eltörte a lábát!

  • - És amikor Lady Tilney csak ott van, és álmodozva nézett ki az éjszakába? Ó, most nem úgy néz ki csak egy vicc, nagypapa. - finoman félretoltam, és letérdeltem a kronográf elé a padlón, kinyitottam az ajtót,

alul volt a rubin. Épp elég nagy ujjaim.

  • - Várj. A seb!

  • - Hogy lehet még csatlakozni három perc alatt. Viszlát! - mondtam, vettem egy mély lélegzetet, és egy tű megszúrta az ujjamat.

A jól ismert szédülés fogott el, és míg a piros fény villant, addig Lucas még szeretett volna mondani valamit… homályos lett minden a szemem előtt.

4. FEJEZET

Gárda Feljegyzés 1745. december 18.

Bár állítólag Jakobitenarmee Derby előtt áll, és további lépéseket tesz Londonban, mi új székházba költöztünk és reméljük, hogy a jelentések 10.000

francia katona, aki megfordult, hogy az ifjú Bonnie Prince Charlie trónkövetelése nem vált valóra. Békésen ünnepelte a karácsonyt a város. El lehet képzelni, nincs több megfelelő épület számunkra Guardian, mint a tiszteletre méltó házakat itt templom, valamint a templomosok voltak, végül a nagy titkok őrzője, a nagy Temple Church rejlik nemcsak a látvány, a katakombák is kapcsolódik a miénkhez.

Hivatalosan, követjük az üzletet innen, de van még szállástadeptusok és újoncok, és a vendégek kívülről és persze hogy a szolgák, valamint néhány alkímiai laboratóriumban célokra. Örülünk, hogy nem sikerült Alastair úrnak jó kapcsolatot kialakítani a herceggel (lásd a jelentés decemberi 2), és tudtunk vásárolni köszönhetően védnöksége Őfelsége, ez a komplexum. Ma van az ünnepélyes átadása Sárkány teremnek a titkos dokumentumok birtokában gróf helyett a tagoknak az Inner Circle.

Jelentés: Sir Oliver Newton, Inner Circle

4.

Beletelt néhány másodpercbe, míg megszoktam fényviszonyokat. Csak egy petróleumlámpa világított a szobában, az asztalon. Elég rossz fénye volt, az asztalon egy kosár, egy teáskanna és csésze volt. Ezen túlmenően, ott volt Lady Tilney, aki egy széken ült és horgolt, de megállt kezében a kötőtű mikor meglátott. Sokkal idősebb volt, mint mikor utoljára láttam, vörös haját fehér csíkok szelték át. Ennek el enére még mindig valamilyen fenségesség jellemezte a nagyanyámat. Meg sem próbált üvölteni, mikor megjelentem. - Boldog karácsonyt

  • - mondta.

  • - Boldog karácsonyt - feleltem kissé zavartan. Egy pillanatig nem tudtam mit mondjak, aztán kihúztam

magas és azt mondtam: - Ne aggódj, nem akarok vért venni tőled, vagy ilyesmi. - léptem elő a függöny

árnyékából.

  • - Ezzel a vérrel már rég nem foglalkozom Gwendolyn! - felelte Lady Tilney, mintha pontosan tudta volna, hogy miért jövök. – Már vártam mikor jössz. Ülj le.

Kérsz egy Teát?

  • - Nem, köszönöm. Csak pár percem van. - Egy lépéssel közelebb mentem, és átnyújtottam neki a cetlit. -

Ezt át kell adni a nagyapámnak, azért

kell. Ez nagyon fontos.

hogy...

nos, azért hogy minden úgy történjen, ahogyan annak történnie

  • - Értem. - Lady Tilney átvette a papírt, és nyugodtan széthajtotta. Úgy dönt, nem zavarja ez az egész.

  • - Miért várt engem? - Kérdeztem.

  • - Mert azt mondtad nekem, hogy meg ne ijedjek, ha eljössz hozzám. Sajnos, azt nem mondtad, hogy évekkel később állítasz csak be. - Kuncogott. - De a horgolás rendkívül nyugtató hatású.

Udvariasan körülnéztem és megláttam a kosarat, és kibukott belőlem: - Ó, édes.

  • - És igaziak voltak. Sokkal nagyobb, mint vártam, mint a valódi kitömött állatok és nagyon élethűen ki voltak dolgozva

  • - Végy egyet - mondta Lady Tilney.

  • - Tényleg? - Gondolkodtam Caroline, és elérte a kosárba.??? Az állatok mintha bolyhosak lettek volna.

  • - Angóra- gyapjú-kasmír - mondta Lady Tilney egy bizonyos büszkeséggel a hangjában

  • - Uh, igen. Köszönöm. - A rózsaszín malac kell nyomni a mellkasom, kellett gyűjteni magam egy pillanatra. Ahol álltunk, mindig ugyanaz maradt???

Megköszörültem a torkom. - Mikor találkozunk legközelebb? Szóval, a múltban?

  • - 1912 volt. Ez a következő alkalom mikor látjuk egymást. - sóhajtott. - Azok voltak az izgalmas idők...

  • - Ó, a fenébe! - A gyomrom jelezte, hogy idő van. Miért nem adtunk még több időt? - Akkor biztosan

többet tudtunk volna beszélni - böktem ki meggondolatlanul. - Nincs időnk a részletekre,

de...

Tud adni

nekem valamiféle jó tanácsot a jövőre nézve? - És elkezdtem hátrálni az ablak felé. - Egy jó tanácsot?

  • - Igen! Valahogy így: kalapok,

mielőtt...

- várakozóan néztem rá.

  • - Mielőtt mi? - Lady Tilney várakozóan nézett csak vissza.

  • - Nos, nem tudom! Mire kellene figyelnem?

  • - A pastrami szendvicsek és a túl sok napfény az nem tesz jót az arcszínnek. -

mondta határozottan, majd elmosódott minden, és megint 1956-ban voltam.

Pastrami szendvicsek - jó ég! El sem tudom képzelni, hogy ennek majd, hogy fogom hasznát venni. De most már mindegy. Elszállt a lehetőség.- A pastrami szendvicsek és a túl sok napfény az nem tesz jót az arcszínnek. - mondta határozottan, majd elmosódott minden, és megint 1956-ban voltam.

Pastrami szendvicsek - jó ég! El sem tudom képzelni, hogy ennek majd, hogy fogom hasznát venni. De most már mindegy. Elszállt a lehetőség.

  • - Mi a fene ez? - Kiáltott Lucas, ahogy megpillantotta a malacot.

Igen, és ez is: Ahelyett, hogy sikerült volna Lady Tilney-től információkat kicsalni, én beestem egy

rózsaszín malaccal. - A Häkelschwein, nagypapa, látod, hogy biztosan - Mondtam Matt és én csalódott. -

Angóra és a kasmír. A többiek minden a furcsa

gyapjú...

????????

  • - Mindenesetre, úgy tűnik, a tesztünk sikerült. - mondta Lucas, és a fejét csóválta. - Tudod használni a kronográfot, és meg tudjuk szervezni, hogy találkozzunk a házamban.

  • - Ez túl rövid volt. - siránkoztam. - Nem tudtam semmit sem kideríteni.

  • - Végtére is, ha

már...

uh...

egy disznó és Lady Tilney szívrohamot kapott. Vagy mégis?

Megráztam a fejem tehetetlenül. - Természetesen nem.

Lucas elcsomagolta a kronográfot, és visszarakta a helyére. - Vigasztalásul: Szóval van elég időnk, amíg várunk a második ugrásodra, vissza 2011-be.

Fogalmam sincs, hogyan lépjen fel ebben az időben, ha Cartrell, ez a cső nem aludt ki a mérgezés.????

Teljesen eufórikus hangulatban voltam, mikor végre visszatértem a saját időmbe.

Jó, hogy a Häkelschwein (valamiféle horgolt malac lehet) (amit a táskámba gyömöszöltem) nem volt számomra fontos, de minden más igen. Ha valóban az kronográf van elrejtve a házunkban, akkor most már nem fogunk függni az őrzőktől, és Gideonéktól.

  • - Történt bármilyen érdekesség? - Kérdezte Mr. Marley.

Hadd gondolkodjam: ismét találkoztam a nagyapámmal, akivel az el opott kronográfba beolvastuk a vérem, és visszamentem 1852-be, ahol találkoztam Lady Tilneyvel.

  • - A lámpa már vil ogott egy kicsit, néha - mondtam. - És tanultam franciát. -

Mr. Marley kisbetűkkel beírta a naplóba: 19 óra 43 perc, visszatért a Rubint 1956-ból, elkészítette a házi feladatát, és közben a lámpa villódzott. Közben elnyomtam egy kuncogást. Nos, későre járt, de nagyon reméltem, hogy anyu nem küldte haza még Lesliet. De Mr. Marley, úgy tűnt, nem siet, egyszerűen felbosszantott.

  • - Egyedül is megtalálom az utat! - mondtam.

  • - Nem, azt nem szabad! - mondta ijedten. - Én elkísérem a limuzinig, természetesen. - Mr. Marley

becsukta a naplót, és felállt. - És be kell kötnöm a szemét, maga is tudja! –

Sóhajtva fordultam meg, hogy beköthesse a szemem a fekete kendővel. - Még mindig nem értem, miért nem tudhatom, hogy hol van ez a terem. - Eltekintve attól, hogy tudtam vele ilyen sokáig.

  • - Hát mert a napló írja! - mondta Mr. Marley meglepett hangon.

  • - Mit? - Kiáltottam. - A nevem mellé az van írva a könyvben, hogy nem tudhatom az elérési utat? Mikor?

Kellemetlenül érintette ez Mr. Marleyt. - Természetesen nem a neved, különben tudtuk volna, hogy te vagy

a rubin nem pedig Charlotte

kisasszony...

-

megköszörülte a torkát, elhallgatott, és hallottam, ahogy kinyitja az ajtót. -

Szabad? - Megkérdezte, megfogta a karomat, és kivezetett az ajtón. Nem láttam őket, de meg voltam győződve lett belőle piros, mint amikor én sétálni egy radiátor.??

  • - Mi is áll pontosan akkor a könyvben? - Kérdeztem.

  • - Elnézést, de nem igazán

tudom...

Már túl sokat mondtam így is. - Szinte hallottam, hogy a kezét tördeli.

Ez a fickó kel , hogy legyen leszármazottja a Rákóczi veszélyes? Nem nevetni!

  • - Kérem Leo! - mondtam barátságosan.

  • - Sajnálom, de nem mondhatok önnek semmit. - Mögöttünk a nehéz ajtó becsapódott. Mr. Marley vezetett

a labirintusban, még jó hogy ott volt, mert valószínű eltévedtem volna. Úgy döntöttem, hogy egy kis

kedves beszéd nem árthat. Talán később hajlandó elmondani az információkat.

  • - Tudja, hogy én személyesen találkoztam a nagyapjával? - Pontosabban még fotót is csináltam róla, de ezt nem mondhattam el a szabálytisztelő Mr.

Marleynak.

  • - Tényleg? Irigyellek. A báró lenyűgöző személyiség lehetett.

  • - Uh, igen, nagy hatással van az emberekre. - Valóban! A hátborzongató öreg drogos. - Megkért, hogy meséljek neki Erdélyről, de nem tudtam neki információkkal szolgálni

  • - Igen, Nehéz lehetett neki száműzetésben élni. - mondta Mr. Marley, majd közvetlenül utána igen magas hangon - Hoppá! - Le kell vennem a szemedről a kendőt.

Egy patkány, legalábbis én úgy gondoltam, pánikba estem, és elhúztam a kendőt az arcomról. De nem patkány volt, Gideon volt. Még mindig borostásan, mint ma délután, de rendkívüli ragyogó szemmel. Hihetetlenül, eszméletlenül jól nézett ki.

  • - Én vagyok - mondta mosolyogva.

  • - Azt látom. - Mr. Marley mondta mogorván. - Van nekem elég a rémület egészség.

És megint. Az alsó ajkam remegni kezdett, a fogaimmal fogtam vissza, hogy lenyugodjanak. Ostoba dolog!

  • - Befejezem a munkáját, és elkísérem Gwendolynt a limuzinhoz. - mondta Gideon, és kitartotta nekem a kezét.

Figyelmen kívül hagyva a kezét, megpróbáltam a legsemlegesebb arcot vágni.

  • - Az nem fog menni. - mondta Mr. Marley. - Azt az utasítást kaptam, hogy Miss.

Gwendolynt..

Aaaargh! - Bámult rám rémülten. - Ó, Miss. Gwendolyn, miért vette le a kendőt? Ez

szabályellenes.

  • - Azt hittem, hogy patkány. - mondtam, és dobtam egy sötét pillantást Gideonra.

  • - Mi is vagyok, hogy nem minden volt rossz.??

  • - Látod, mit tettél - Mr. Marley vádlón Gideonhoz szólt. - Nem tudom egészen, hogy most

protokoll

szerint...

és ha...

mi...

A

  • - Ne akadjon ki, Marley. Gyere, Gwenny, menjünk.

-

Nem

lehet...

Én ragaszkodom ahhoz,

hogy...

utasításokat, uh, - a hatalom, úgy értem.

- dadogta Mr. Marley. - És

...és...

és te nekem ne adj

  • - Akkor most menj el. - Gideon megragadta a karomat, és egyszerűen előre húzott. Eleinte szerettem volna

megvédeni magam, de rájöttem, hogy ezzel csak időt veszítek. Még holnap is itt állnánk akkor vitatkozva.

Szóval hagytam magam elvonszolni és dobtam Mr. Marley-nak a vállam fölött egy bocsánatkérő

pillantást. - Viszlát, Leo.

  • - Igen, pontosan. Viszlát, Leo, - mondta Gideon.

  • - Ennek következményei lesznek - dadogta Mr. Marley utánunk.

  • - Igen, igen. Most reszketek a félelemtől. - Gideon úgy tűnt, hogy nem érdekli, hogy Mr. Marley még hallja őt. - Hülye majom.

Megvártam, míg befordulunk a következő sarkon, majd elszakítottam magam tőle, és egyre gyorsabban léptem, amíg el nem kezdtem futni is.

  • - Milyen olimpiai ambíciók? - Kérdezte Gideon

Én megpördültem a sarkamon. - Mit akarsz tőlem? - Leslie büszke lett volna rám, az én morog."Nekem ez nagyon gyorsan.????

  • - Biztos akartam lenni abban, hogy a délutáni bocsánatkérésemet valóban elfogadtad. - A hangjából eltűnt minden gúny.

De nem tőlem. - Igen, de ő – Felhorkantottam. – Ez nem jelenti az, hogy már el is fogadtam.

  • - Gwen...

  • - Rendben, nem szükséges megint azt mondanod, hogy tényleg tetszek neked.

Szerettelek, tudod? De ez most már mindegy - Felszaladtam a csigalépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtam. Amikor felértem, teljesen kifulladtam. Nem volt még korlát, sem amibe bele tudtam volna kapaszkodni. Egy kicsit úgy tűnt, hogy Gideon feszült. Szóval rohantam, amíg el nem kapta a csuklómat, és kénytelen voltam megállni. Összerezzentem, ahogy ujjai megsértették a vágásomat.

Elkezdett megint vérezni.

  • - Semmi baj, hogy utálsz, de tényleg, semmi problémám nincs vele - mondta Gideon, és közben komolyan a szemembe nézett. - De nekem fontos tapasztalataim vannak, így szükséges, hogy tudjunk együtt dolgozni,

te és én.

Azért

ki kell jönnünk egymással.

Megpróbáltam kiszabadítani magam, de szilárdan fogott. - És mik ezek a dolgok?

  • - kérdeztem, hangosabban, mint szerettem volna. - Au! - felkiáltottam.

  • - Nem tudom még pontosan. De lehet, hogy félreismertem Lucy és Paul szándékait. És ezen túl nagyon

fontos, hogy…

-...

Megállt, elengedte a kezem, és nézte a tenyerét. - Ez vér? -

Francba. Rám meresztette a szemét.

  • - Nem komoly az egész, ma reggel az iskolában elvágtam egy papírral. Nos, hogy maradjunk a témánál:

Amíg nem adja meg ezeket a dolgokat, hogy maga találta ki, állítólag?? - (Istenem, milyen büszke voltam, hogy szavaim nem törtek meg), - Én biztosan nem fogok együttműködni veled.

Gideon ismét megpróbálta megragadni a karomat. - De úgy tűnik, hogy súlyos a sebed. Hadd nézzem meg… meg kel ene mutatni Dr. White-nak. Talán még mindig itt van.

  • - Ennél pontosabb nem tudom kifejezni magam, mik azok a fontos tapasztalatok?

  • - Tartottam a karnyújtásnyi távolságot, így nem tudta megvizsgálni a sebem.

  • - Nem vagyok biztos mindenben- mondta Gideon. és kétségbe esett hangon azt mondta: - Több időre van szükségem!

  • - Igen, mert ki nem? - megint elindultam. Már Madame Rossinis stúdiója előtt jártunk, ahonnan már nem volt messze a kijárat.

  • - Viszlát, Gideon! Holnap megint látjuk egymást sajnos.

Titokban vártam az érintésére, de ő elengedett, és nem követett tovább. És bár nagyon szerettem volna megpillantani még egyszer az arcát, nem fordultam hátra. Hülye lettem volna, mivel megint elkezdtek a könnyek megjelenni az arcomon.

Nick várt rám az ajtóban. - Végre! - Mondta. - Meg akartam már csinálni nélküled, de Mr. Bernard azt mondta, hogy várjunk rád. A kék fürdőszobában a WC öblítője eltört és kijelentette, hogy neki kel felvernie a csempét, azért hogy megjavítsa. Elreteszeltük a titkos ajtót belülről. Okos, nem?

  • - Nagyon okos.

  • - De egy óra múlva jön haza Lady Arista és Glenda néni, és azt mondja, hogy ő

ezt holnap reggel megjavítja.

  • - Akkor sietnünk kell. - magammal húztam, közben pedig megpusziltam kusza, vörös haját. Kel ett még idő, sok. - Ugye nem beszéltél erről senkinek?

Nick egy kevés bűnbánással nézett. - Csak Carolinenak. Ő

annyira...

Ó, tudod, hogy ő megérzi minden

alkalommal, ha van valami a levegőben. De segít majd elterelni Anya, Maddy és Charlotte néni figyelmét.

  • - Mindenekelőtt, Charlotte figyelmét - mondtam.

  • - Mindenki az ebédlőben van, anyu meghívta Lesliet vacsorára.

Az étkezőben éppen tanácskozás folyt. Ami azt jelentette, hogy a Maddy néni a karos székén ül, valamint Bernard és Anya az asztalt szedi le éppen. Mindenki örült, hogy lát, kivéve persze Charlottet. Nos, talán nem tudta elrejteni az örömét, és ez jó dolog. Xemerius a csil áron lógott és így kiáltott: - Hát itt vagy végre! Már majdnem meghaltam az unalomtól.

Annak ellenére, hogy finom il ata volt a vacsorának, és hogy anya unszolta, hogy egyek, én hősiesesen tartottam magam ahhoz, hogy nem vagyok éhes, mert én már vacsoráztam az őrzőknél. A gyomrom fellázadt a hazugságom ellen, de nem tudtam az akaratommal elhallgattatni.

Leslie vigyorgott rám. - A curry finom volt. Nem tudtam abbahagyni az evést.

Különösen azért, mert a mamám most ismét egy borzalmas kísérleti fázisban a makrobiotikus cuccok főzésével próbálkozik, és még a kutya sem eszi meg.

  • - De így is szépen nézel ki… vagyis khhh, nevezzük jól tápláltnak. - mondta Charlotte ironikusan.

  • - De jó neked. Én is szeretnék egy kutyát, - mondta Caroline Leslienek. - Vagy bármilyen más állatot.

  • - Ó, itt van nekünk Nick,- mondta Charlotte. - Majdnem olya, mint egy majom.

  • - És ne feledd, hogy tényleg csúnya a pók mérge - Nick mondta.

  • - Tisztelet, kölyök - kukorékolt Xemerius a csilláron, és egy kis víz fröccsent a karomra. - Jó, szembeszállt

Anyukám segített Bernard úrnak leszedni az asztalt. - Tudod jól Caroline, hogy Glenda néninek mindenfajta állatra allergiája van.

  • - Vásárolhatnánk egy meztelen patkányt, vagy vakondot - mondta Caroline.- Az is jobb, mint a semmi.

Maddy néni kényelmesen elterült a karosszékében, álmos volt. - Gwendolyn, adj a nagynénidnek egy puszit! Szörnyű, hogy ilyen ritkán látlak. Tegnap éjjel álmodtam, és újra elmondom ugyanazt, ez nem volt egy álom...

  • - Majd elmondod később - megpusziltam, és a fülébe súgtam. - És legyen, szíves segítsen távol tartani Charlottet a kék födőszobától.

Maddy néni elvigyorodott, és rám kacsintott. Hirtelen nagyon éber lett Anya, aki egy barátnőjével találkozott, sokkal jobb hangulatban volt ma, mint az elmúlt napokban, nem szorongott, és nem sóhajtgatott, amikor rám nézett.

Meglepetésemre hagyta, hogy Leslie itt legyen még. Ő mentett meg minket a szokásos előadástól, ami veszélyes éjszakai buszozásról szólt. Még Nicknek is megengedte, hogy segítsen Bernhardnak a hibás

tartály javításában, nem számított, hogy mennyi időbe fog telni. Csak Caroline nem volt ilyen szerencsés:

őt ágyba küldte. - De én ott szeretnék lenni, amikor a egy könnycseppet is elejtett, de anya hajthatatlan volt.

kárt...

amikor leveszi a tartályt, - könyörgött, még

  • - Én is megyek már az ágyamba! - mondta Charlotte Carolinenak. - Egy jó könyvvel.

  • - A Shadow of the Vampire hegy! - sikongatta Xemerius. - Már a 413 oldalon jár, ahol a fiatal, bár élőhalott Christopher St. Ives, és a bájos Mary Lou végre ágyba kerül.

Adtam neki egy szórakozott pillantást és meglepetésemre, hirtelen kissé zavartan nézett. Esküszöm, - Én csak nagyon keveset olvastam bele - mondta, és leugrott a csil árról az ablakpárkányra.

Maddy néni Charlottehoz szólt - Ó, kedvesem! Azt hittem, hogy zenélsz nekünk egy kicsit. - mondta. – És szívesen zongoráznék is.

Charlotte a szemét forgatta. - Ez az utolsó alkalom, hogy behúztál a csőbe.

Átöleltem anyát és Leslievel felmentünk a szobámba. - By the way, én fogja rendelni neked a legjobb kapcsolatban a Falk de Villiers. Azt akarta tudni, hogy van-e barátod. - Ezzel a bejelentéssel várni kellett volna addig, amikor Charlotte és Maddy néni elhagyja a szobát, mert mindketten nagyon kíváncsiak.

  • - Mi? - Anya kissé elpirult. - És mit válaszoltál?

  • - Nos, te szóba korosztály senki, és az utolsó ember, akivel találkoztunk, mindig lépésben, karcos, ha úgy gondolta, senki sem néz.???

  • - Nem mondom, hogy!??

Nevettem. - Nem, nem tettem.

  • - Ó, rábeszélték ennek a jóképű bankár, akivel akart férjhez Artista? Itchman úr? - Broke Maddy egy anyuka. - A rákok is garantált.???

Leslie kuncogott.

  • - Azt mondta Hitchman, Maddy néni. - Anyám az iszonyattól megdörzsölte a karját. - Jó dolog, amit nem ellenőrizte a tesznek. Szóval, mit mondtál neki, most már tényleg mond el? Falk, úgy értem.

  • - Semmit - mondtam. - Akarod, hogy legközelebb mondjak valamit?

  • - Álló le - mondta anya. Aztán elmosolyodott és hozzátette: - Hát nem. Véletlenül tudom, egy barátomtól,

akinek van egy barátja, aki szorosan ismeri

őt...

- Nem mintha érdekelt lenne ebben.

  • - Nem, ez egyértelmű - mondta Xemerius. Lebegett az ablakpárkányon, és leült az ebédlőasztal közepére. - Lehet most végre majd?

Fél órával később, már mindent tudott a mai kalandomról, a horgolt malac 1929-ből pedig már Caroline birtokában volt. Caroline el lett ragadtatva tőle. A kismalaccal a karjában pedig hamarosan elaludt.

Bernard kalapácsolt, amit az egész házban lehetett hallani. - mi titokban felállítani a fal nem is lesz. És sikerült Mr. Bernardnak, Nicknek és nekem titokban a szobámba csempészni a ládát. Mögöttük Maddy néni lépett be az ajtón.

  • - Elkapott minket a lépcsőn. - mondta Nick bocsánatkérően.

  • - ...és

az általam ismert láda - mondta Maddy néni izgatottan. – A bátyámhoz tartozott. Éveken keresztül a

könyvtárban állt, majd - röviddel halála előtt –

eltűnt. Azt gondolom, hogy jogom van tudni, hogy mit terveztek.

Bernard sóhajtott. - Nem lesz sajnos más választásunk. – Ebben a pillanatban Lady Artista és Glenda néni hazaértek.

  • - Igen, és mindenesetre én a kisebbik rossz vagyok ugye? - mondta Maddy néni nevetve.

  • - A legfőbb dolog, hogy Charlotte ne vegyen észre semmit. - mondta Leslie.

  • - Nem, nem, ne aggódj. Felment a szobájába dühös lett rám.

Maddy néni letérdelt a padlóra a láda mellé, és leporolta a fedelét. - Hol szereztétek? -

Bernard úr rám nézett, én pedig megvontam a vállam. Most már mindegy volt, hogy ő is ott van.

  • - A bátyja elrejtette a falban. - mondta Mr. Bernard méltósággal. - A halála előestéjén.

  • - A halála előtti estén? - kérdeztem vissza. Ez új volt számomra.

  • - És mi ez? - Ismételt Maddy néni. Megint felállt, és keresett magának egy helyet ahol leülhet. Amikor nem talált semmit, letelepedett Leslie mellé az ágyamnál.

  • - Ez valóban egy jó kérdés! - mondta Nick.

  • - Az nagyobb kérdés, hogy hogyan nyissuk ki! - mondta Bernard. - Mivel nincs kulcsunk Lord Monstrose naplóival eltűnt a rablásban.

  • - Milyen betörés? - Ismételte Leslie és Nick kórusban.

  • - Azon a napon, amikor a nagyapját eltemettük, betörtek a házba. - mondta Maddy néni. - Míg mi gyászoltunk, az alatt történt. Szomorú nap volt, nem igaz, drágám? - Maddy néni felnézett Mr. Bernardra,

aki hallgatott szenvtelen arccal.

Halványan emlékeztem a történtekre. Amennyire emlékszem, a betörőket megzavarták, majd elmenekültek, mielőtt bármit is elvettek volna.

De amikor elmagyaráztam ezt Nicknek és Leslienek, a nagynéném ellenkezett velem.

  • - Nem, nem, angyalom. A rendőrség csak annyit tudott, hogy semmit nem vittek el, mert a készpénz, kötvények és az értékes ékszerek biztonságos helyen el voltak zárva.

  • - Nem lett volna semmi értelme annak, ha a betörők csak naplókat vittek volna el.

  • - mondta Bernard. - A rendőrség nem hitt volna nekünk. A betörésnek pedig nyoma sem volt, ami arra utalt, hogy a betörők ismerték a kombinációt. Így elfogadtuk azt a tényt, hogy Lord Montrose naplóit elvitték.

  • - Hiszek Önnek. - mondta Maddy néni. - De, sajnos, volt ebben a kérdésben nincs különleges súlya. Nos, ő nem igazán - tette hozzá a göndör rajzolt orrát. -

Bárhogy legyen is a helyzet, Lucas halála előtt három nappal volt egy látomásom, és meg voltam

győződve, hogy ő nem természetes halállal halt meg. Sajnos szokásosan senki nem hitt

nekem...

őrültek. A

látomásom világos volt: egy hatalmas párduc ugrott Lucas mellkasára és széttépte a torkát.

  • - Igen, ez nagyon világos - motyogta Leslie és megkérdeztem: - És a naplók

  • - Eltűntek. - mondta Bernard. - És ami a legfontosabb, hogy így a kulcs is eltűnt, ami az egyik naplóba volt belerejtve.

Xemerius megverte a szárnyait türelmetlenül. - Biztos vagyok benne, hogy ha nem hagyja abba a fecsegést, kap egyet.

  • - De...

nagyapának szívrohama volt - mondta Nick.

  • - Nos - Akkor úgy tűnt. - Maddy néni nagyot sóhajtott. - Ő – 80 éves volt -

összeomlott az íróasztala irodájában, a templomban. Az én látomásom pedig nem volt elegendő ahhoz, hogy boncolást rendeljenek el. Artista nagyon megharagudott rám, amikor kértem tőle.

  • - Hátborzongató - suttogta Nick, egy kicsit közelebb húzódott hozzám. Egy ideig szótlanak voltunk.

Xemerius hirtelen elkiáltottak magát: - Most, hogy Hinne alkalommal - de igen, senki nem hallott, de engem.??

  • - Van már egy csomó egybeesés - mondta Leslie.

  • - Igen - értettem egyet. - Lucas elzárja a ládát és a következő napon meghal!

  • - Igen, és a látomásom 3 nappal a halála előtt - mondta Maddy néni.

  • - És véletlenül eltűnik nyom nélkül a naplója - tette hozzá Nick.

  • - És véletlenül Leslie nyakában éppen olyan kulcs van, mint ami eltűnt - Bernhard mondta, szinte bocsánatkérően. - Egész vacsora alatt azt bámultam.

Leslie csodálkozva kapott a lánc után a nyakában. - Ez? A szívem kulcsa? -

  • - De ez nem lehet - mondtam. - Én loptam el egy íróasztal fiókjából a Templeben, valamikor a 18. Században. Ez egy kicsit túl sok véletlen egybeesés lenne, vagy nem?

  • - Az esély az egyetlen törvényes uralkodója az univerzumnak, Einstein mondta.

És neki tudnia kellett. - hajolt előre érdeklődve Maddy néni.

  • - Ezt nem Einstein mondta, hanem Napóleon - kiáltott Xemerius a mennyezetről.

  • - És nem voltak csíkos golyók a zacskóban!

  • - Lehet, hogy tévedek és igen régi kulcs volt, és elég hasonlóak tudnak lenni -

mondta Bernard.

Leslie kivette a nyakából a láncot, és átadta nekem a kulcsot. - Ez megér egy próbát.

Átadtam a kulcsokat Mr. Bernardnak. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, amint letérdelt a láda elé és a kulcsot a zárba illesztette. Az pedig könnyen el is fordult.

  • - Nem lehet igaz. - Leslie suttogta.

Maddy néni elégedetten bólintott. - Semmi esély nem volt rá! És mégis, ez a sors.

És most már ne húzza tovább, és nyissa ki a fedelet, Mr. Bernard.

  • - Várjon - Vettem egy mély lélegzetet. - Fontos, hogy mindenkinek hallgatnia kell arról, ami a ládában van!

Olyan gyorsan történt minden: Néhány nappal ezelőtt még semmit nem tudtam erről az egészről, most pedig már titkos társaságunk van. Egyetlen dolog hiányzott csak, hogy megkérjem őket, hogy kössék be a szemüket, amikor elhagyják a szobát.

  • - Úgy hangzik, mintha már tudnád, mi van benne - mondta Xemerius, aki már több ízben is megpróbálta a fejét a zárt ajtón keresztül a ládába tenni, de egyik alkalommal sem sikerült neki belenéznie.

  • - Természetesen mindenki hallgat - mondta Nick egy kicsit sértődötten, és Leslie és Maddy néni is dühösen néztek rám. Még Mr. Bernard is kifejezéstelen arca megrándult, és felemelte a szemöldökét.

Remélem, megértették a helyzet súlyosságát, és komolyan gondolva hozzátettem,

  • - Esküdjetek az életetekre!

Csak Maddy néni ugrott fel, és lelkesen a szívére tette a kezét. A többiek haboztak. - Nem lehetne másra, mint az életünk? - Motyogta Leslie. - Azt gondolom, hogy kiterjesztené a bal kezével.

Megráztam a fejem. - Esküszöm!

  • - Esküszöm az életemre! - Maddy néni mondta vidáman.

  • - Esküszöm, minden másra - motyogta zavartan Leslie. Nick elkezdett vihogni, mert a Maddy néni már elkezdte énekelni a himnuszt.

Egy kicsit nyikorgott, mikor Mr. Bernard felnyitotta a ládát. Gondosan leporolta a tárgyat, ami le volt fedve, s amikor végre leleplezte a tárgyat, amely bele volt csomagolva, mindenkinek a meglepett hangját lehetett hallani, valami ilyesmit: -

oh - és az - ah. - Csak Xemerius kiáltott nagyot: - Öregem!

  • - Ez az, amire gondolok? - Maddy néni kérdezte meg egy idő után, kikerekedett szemmel.

  • - Igen - mondtam. - Ez egy kronográf.

Nick és Maddy néni vonakodtak, Mr. Bernard tartózkodott és Leslie pedig kisétált tiltakozásul. Anya már kétszer is érdeklődött mobiltelefonon, hogy mi van

a) lehet megöltek b) talán szintén oszlik valahol a Hyde-ban a park így feküdt látott ő másik választás nem maradt. Azelőtt mindazonáltal nekem meg kellett esküdnöm rá, hogy szigorúan tartsam be a

mestertervünket..

- Az életed? -

kérdezte, és tettem neki egy szívességet. Ellentétben Maddy néni, én lemondtam a nemzeti himnuszról.

Végre a csend visszatért a szobámba, és két órával később, miután anyukám rendet rakott az egész házban. Még ma este ki kellett próbálnom az időmérőt.

Lucas számára nincs különbség a között, hogy ma mennék hozzá, vagy holnap, vagy akár négy héttel később ugrok vissza 1956-ba, de nekem nagyon is fontos volt, hogy most kell megtennem. Másrészt, reggel újra temponálnom kell a Templeben, és újra szembe találkozok majd a gróffal.

Becsomagoltam a kronográfot, és leosontam a lépcsőn. - Voltaképpen miért mész át az egész házon? - Ismételte Xemerius. - Nem lehet egyszerűen a szobádból temponálni?

  • - Ki tudja, ki van itt 1956-ban? Fennáll a veszélye, hogy betörőnek fognak nézni, vagy akarok kockáztatni, hogy meglásson valaki.

ilyesmi...

Nem

Figyelmen kívül hagytam Xemeriust, és inkább arra koncentráltam, hogy ne nyikorogjon alattam a lépcső. Minden simán ment, elértem a titkos ajtóig, ami egy festmény mögött volt. Ő is volt mind a fürdőszoba ajtaját, valamint csatolták a lépcsőház kiindulópontja rúd. Eleinte haboztam, minden egyaránt jelen. Mert ha azt arra kényszerítették, bármilyen okból, hogy ugorj vissza a titkos átjárót, ezért lettem volna benne magát, és a kronográf.???

  • - Kívánj nekem szerencsét, hogy működjön minden! - mondtam Xemeriusnak, amikor végül letérdeltem, és

bedugtam a mutatóujjam a rubin nyílásába, és az megszúrta az ujjam. (Ezt soha nem tudom megszokni:

Piszkosul fájt minden alkalommal.)

  • - Megtenném, ha lenne ilyen. - mondta Xemerius és eltűnt, és vele együtt a kronográf is.

Vettem egy mély levegőt, de a poros levegő nem igazán segített, hogy elnyomja a szédülés érzését. Egy kicsit ingatagul felültem, és megragadtam Nick zseblámpáját, és kinyitottam az ajtót, a lépcsőházba. Nyikorgott, és újra nyikorgott, mint egy horrorfilmben.

  • - Tessék - suttogta Lucas, aki szintén felfegyverkezve egy zseblámpával, várt a másik oldalon. - Egy pillanatra megijedtem, hogy talán egy szellem, éjfélkor...

  • - Az Peter Rabbit pizsama?

  • - Van egy-két, így

...

De örülök, hogy igazam volt a ládával kapcsolatban.

  • - Igen, és szerencsére az időmérő működik. Kereken egy órám van.

  • - Akkor gyere gyorsan, mielőtt megint felébred az egész ház.

  • - Ki? - Suttogtam vissza ijedten.

  • - Nos, a kis Harry! Nőnek a fogai, vagy mi. Kiabál, legalább olyan, mint egy sziréna.

  • - Harry bácsi?

  • - Arista mondja már, hogy hadd sírjon az oktatási célok miatt, különben egy gyáva alak lesz. De senki sem tudja elviselni. Néha besurranok titokban hozzá, meg vigasztalni. Ha énekelek neki, ő abbahagyja a sírást.

  • - Szegény Harry bácsi. A klasszikus esete a kora gyermekkori traumának -

mondtam.

Megérkeztünk a könyvtárba, és mikor Lucas becsukta magunk mögött az ajtót, egy kicsit megnyugodva fellélegzett. - Rég csináltam már ilyet. - A szoba megváltozott kicsit, csak két szék van a kandalló előtt más volt a huzata, skót kockás, zöld és kék helyett krémszínű rózsák a zöld moha földre. Az asztalon egy teáskanna állt, a között pedig két csésze. Becsuktam a szemem újra és újra, de valójában ez nem volt hallucináció -, hogy volt egy tál szendvics! Nem használj száraz kekszet! De a valódi, tápláló szendvicseket! Nem össze. Lucas leült egy székre és a szembe lévőre mutatott.

  • - Ha éhes

vagy,...

Vegyél - mondta, de én már el is vettem a szendvicset, és ettem.

  • - Megmentetted az életemet - mondtam neki teli szájjal. Aztán eszembe jutott valami: - De ez nem füstölt hús igaz?

  • - Nem. Uborka-és sonka - mondta Lucas. - Fáradtnak tűnsz!

  • - Te is.

  • - Én még nem jutottam napirendre az estével kapcsolatban. Így megengedtem magamnak egy kis whiskyt.

Nos, kettőt. Íme, a két dolog világossá

vált...

Igen, igen, hozzájárul a szendvics és a nyugalom. És ez

alkalommal, amikor elhagyják a rágás ideje alatt.?? Itt egy kicsit megijedtem, amikor előkerültél.

  • - Gyerünk - mondtam. Ó, Istenem! A kaja nagyon jó volt! Az volt az érzésem, hogy még soha nem ettem ilyen finom szendvicset. - Milyen két dolog vált világossá számodra?

  • - Szóval, az első: Annyira jó: egyre többet tudunk majd találkozni a jövőben, míg el nem érjük a születési dátumodat. Addig meg tudom, hogy pontosan mit tervez Lucy és Paul, és biztos többet fogok már tudni,

mint most. Ez azt jelenti, a következő alkalommal 1993-ban látjuk majd egymást. Szintén tudok segíteni a bállal kapcsolatban. -

Igen, ez logikusan hangzott.

  • - És másodszor: Minél jobban bele kell ásnom magam az őrzős társaságába, hogy minden belső titkot megtudjak.

Határozottan bólintottam. A szám túlságosan tele volt, nem tudtam mondani semmit.

  • - Eddig a céljaim nem voltak elég magasröptűek. - Lucas szeme a családi címerre tévedt, mely a kandalló

felett lógott. - Bár én már a kezdetektől fogva a páholy tagja vagyok - a család már 1745-ben képviselte

magát, annak ellenére, nem terveztem, hogy nagymértékben részt veszek ebben az

egészben...

megváltozik. A kedvedért, Lucy és Paul kedvéért. Kenneth de Villiers a

Hi...

uh...

Nos, ez most

hát nem igazán kedvel. Nem tudom, hogy fog majd működni, de...

  • - De működni fog! Te leszel a nagymester! - mondtam, és lesöpörtem a pizsamámról a morzsákat. Nehezemre esett elnyomni egy böfögést. Ó, ez csodálatos volt, végre elégedett voltam. - Hadd,

gondolkozzam: 1993-ban fogsz...

  • - Schschscht! - Lucas előrehajolt, és az ujja a szája előtt volt. - Nem akarom hallani. Lehet, hogy nem bölcs dolog, de nem akarom tudni, mit tartogat a jövő

számomra, ha nem segít ebben a kérdésben. Következő találkozásunkig 37 év fog eltelni, és azt akarom,

így...

Hát

igen...

hogy gondatlanul éljek. Érted?

  • - Igen. - Néztem rá szomorúan. - Igen, értem. - Ilyen körülmények között valószínűleg nem lett volna jó, hogy elmondjam neki, hogy Maddy néni és Mr.

Bernard szerint nem természetes halállal halt meg. Az 1993-ban még mindig megtehetem.

Hátradőltem a székben, és mosolyogni próbáltam. - Akkor beszéljünk a holló hatalmáról nagyapa. Tekintettel arra, hogy nem értem ezt az egészet.

5. FEJEZET

Az őrzők második jelentése Április 1916

Jelszó: Duo faciunt cum idem est idem rwn (Terence)

London tegnap továbbra is tűz alatt állt, a német századok még nappal is repültek, a Boniben küldött jelentős károkat okoztak szerte a városban. A város önkormányzata által kijelölt helyei, a város és az Igazságügyi Palota, mint egy nyilvános menedékhely. Ezentúl azzal kezdjük, hogy a jól ismert helyeket befalazzuk, megháromszoroztuk őrök számát, az alagsor területen kiegészítettük hagyományos és modern fegyverekkel.

Mi elapszáltunk ma, újra a biztonsági protokoll szerint a harmadik szobában a dokumentumok 1851. Ezen felül fel kel ett olvasnunk valamit, elég békésen távozzanak, amikor Lady Tilney értelmezni a szavaimat az olvasás egy kicsit humorosabb lett, nem értette és alkotmányos veszekedés tör ki. Kitartok a véleményem mellett, ez a Rilke versei tiszta nonszensz, halandzsa, sőt, hazafiatlan német irodalmat olvasni a háború kellős közepén! Utálom, amikor valaki meg akarja nekem mondani, Lady Tilney sajnos megengedi lebeszélni. Azt olvastam nem kisiklik, de sajnos, olvastam egy perverz tegye a kezét előtt csökevényes, ugorj a nedves és nehéz, mint Krötennach az eső, vagy valami ilyesmi, amikor kopogtatott az ajtón. Természetesen hrecken, ezért arcát rejtély b tudva megszokott hi hölgy, bár ő később tagadta. Nem az oktatás! Vér nélkül egy métert se fünfundachtzi zöld évben.???

Mellékesen jegyzem meg: 1986/05/17 látszólag olvashatatlanná váltak a kiömlött kávé miatt. Az oldalak 34-36 hiányzik. A szabály szerint, amely lehetővé teszi kezdők olvasható az csak Őrzők felügyelet alatt.

D. Clarksen, levéltáros (ideges nehéz!)

5.

  • - Ó, ne már, megint sírtál. - mondta Xemerius, aki rám várt a titkos átjáróban.

  • - Igen - mondtam kurtán. A Lucastól való búcsúzás elég nehéz volt és egy kicsit elpityeredtem. 37 évig

nem fogjuk látni egymást és ez hihetetlenül sok idő. Már most visszaugrottam volna 1993-ba, de megígértem, hogy alszok egyet rá. Nos, hát ez az alvás kb. 2 óra lesz, mert reggel kelnem kell. Anya úgy vonszol majd ki az ágyból.

Találtam egy megfelelő búvóhelyet a kronográfnak. – mutatott rá Xeremius, ami most be volt bugyolálva a fürdőköntösömbe. Ásítottam, és elindultam a lépcsőn.

Xemerius végig jött mellettem.

  • - Jó lesz az ágyam alatt is - mondtam álmosan. Elhaladtam Charlotte ajtaja előtt és még mindenki aludt, csend volt.

  • - Ó, a francba - morogta Xemerius. - Csak most hagyjon minket békén!

  • - Nem vagy túlságosan öreg a Bunny pizsamához? - kérdezte Charlotte az ajtóból, spagetti pántos hálóingében.

  • - Miért ijesztettél meg? - Suttogtam, mivel még Glenda néni sem volt ébren.

  • - Miért settenkedsz az éj közepén, a folyosón? Mi van veled?

  • - Mit gondolsz? Falon át fogok mászni a szobámba? -Charlotte tett egy lépést felém.

  • - Mi van a kezedben? - kérdezte fenyegetően. Na, jó, csak suttogta, de nyomatékosan. És annyira veszélyesnek nézett ki… nem mertem átadni.

  • - Ó, ó - mondta Xemerius. - Valaki havibajos.

Egyáltalán nem terveztem semmit. – A köntösömre gondolsz?

  • - Mutasd meg nekem, mi van a kezedben! - Akarta

Tettem egy óvatos lépés hátra. – Akkor nem kell többet ugye? Majd megmutatom neked, de nem az éjszaka közepén, mikor köntösbe vagyok. Most már szeretnék ágyba bújni.

  • - Látni akarom, mit dugdosol! - Sziszegte Charlotte. - Gondolod, olyan naiv vagyok, mint te? Azt hiszem,

nem láttam a pillantásokat és a suttogásokat? Ha előttem titokban akarsz tartani valamit, azt rosszul csinálod. Mi volt az a láda, amit Mr. Bernard hurcolt? És mi az most, amit a karod alatt tartasz?

  • - Nos, nem hülye, igen - mondta Xemerius és megvakarta a szárnyával az orrát.

Máskor biztos mondtam volna valami általam kitalált történetet, de most nem ment. - Ez nem a te dolgod - sziszegtem.

  • - De igen! - csattant fel Charlotte. - Lehet, hogy nem én rendelkezek a rubin erejével és nem vagyok tagja a 12-ek körének, de eddig egész életem e körül forgott! Nem hallottam, mit csináltatok a szobádban. - Tett

egy lépést felém, és rámutatott a fürdőköpenyemre. Ide kell adnod, még most, ha nem akarod, hogy elvegyem tőled!

  • - Te hallgatóztál? – kérdeztem vissza hirtelen. Mennyit vett észre vajon? Vajon tudta, hogy a kronográf volt ott?

  • - Tudtad, hogy Gideon és én együtt tanultuk Krav Magatát? - még egy lépést tett felém, én pedig automatikusan hátrább léptem.

  • - Nem, de tudod, hogy most teljesen úgy nézel ki, mint a Jégkorszakból az a rágcsáló?

  • - Talán szerencsénk van, és ez a Krav Maga csak egy ártalmatlan piszkos dolog -

mondta Xemerius. - Lehet ez a Kama Sutra! Haha, - kuncogott - Sajnálom, de extrém helyzetekben viccelődők.

  • - Krav Maga egy nagyon hatékony izraeli harci technika - közölte velem, Charlotte.- Egy rúgással ártalmatlanná tesszük az ellenfelet, és egy mozdulattal ki tudjuk törni a másik nyakát.

  • - Én meg tudok segítséget hívni! - Eddig suttogva beszélgettünk, ami úgy hangzott, mintha kígyók társalogtak volna egymással.

Mi történne, ha a ház többi lakójának figyelmét felkeltené a tervünk? Charlotte valószínűleg nem töri majd el a nyakam, de mindenki tudni akarná, hogy mi volt becsomagolva a fürdőköpenybe.

Charlotte úgy tűnt kitalálta a gondolataimat, gúnyosan felnevetett. - Kérem! Ne nevettess!

  • - Én azt tenném. - mondta Xemerius.

Nem kellett több, mert Charlotte mögött, szinte a semmiből tűnt elő, mint mindig, Mr. Bernard. - Lehetek bármilyen segítségre a hölgyeknek? - Kérdezte Charlottot, aki felugrott, mint egy ijedt macska.

  • - Én is néha megéhezek éjszaka és készítek egy kis ételt, ha már úgy is itt vagyok nektek is csinálok - folytatta mozdulatlanul Mr. Bernard.

Annyira megkönnyebbültem attól, hogy hirtelen megjelent, hogy hisztérikus kuncogás tört ki belőlem. - Épp most akartam menni a konyhába. - Próbáltam hangsúlyozni, hogy a fürdőköntösömben van a kronográf. – De a karate lány teljesen hipochondriás és sürgősen szüksége van táplálékra.

Charlotte lassan visszatért a szobájába, de előtte azt mondta - Rajtad tartom a szemem! - és közben vádlón rám mutatott. - És Önt is Mr. Bernard!

Óvatosnak kell lennünk - suttogtam, miután becsukta a hálószoba ajtaját és a folyosón nem volt más, csak a sötétség. – Valóban egy Taj Mahal!

  • - Nem is rossz - mondta elismerően Xemerius.

Szorosan préseltem a csomagot a mellkasomhoz. - Már gyanút fogott! Ha meg tudják, hogy mit találtunk. Bizonyára azt fogják mondani, hogy mi felelünk az egészért...

  • - Ezt majd megbeszéljük egy jobb időpontban, és egy másik helyen. - szakított félbe Mr. Bernard. Felemelte Nick zseblámpáját a földről, bekapcsolta, és várt, amíg Charlotte szobájában elalszik a lámpa.

Bólintottam jelzésként, hogy értem: Charlotte minden szót hallhatott. - Igen.

Igaza van. Jó éjszakát, Mr. Bernard.

  • - Aludj jól, Gwendolyn kisasszony.

Anyu ébresztett reggel, álnok módon. - Hohoho, boldog karácsonyt mindenkinek -

mondta.

A fejemre húztam a takarót, hogy ne halljam. Miután feladta a karácsonyos ébresztést, lerántotta rólam a takarót. Azonnal megbántam, hogy fel kell kelnem, ma van ugyanis a Bál.

Csoda lenne, ha megtalálnám a módját annak, hogy még a délelőtt elmenjek 1993-ba nagyapámhoz, pedig szerettem volna megtudni minden információt a gróf találkozása előtt. Megharaptam a nyelvem. Még ma este visszautazok az időben.

Másrészről Charlotte miatt ez lehet, nem lenne bölcs döntés.

Kitántorogtam az ágyból a fürdőszobába. Csak három órát aludtam - miután Charlottetal való esti találkozásom után, morfondíroztunk, hogy hova dugjam a kronográfot, végül a szekrénybe tettem. Betoltam a hátsó falhoz, és elé tettem tárgyakat, hogy elrejtsék.

Ezután a végkimerüléstől az ágyba zuhantam, persze ennek is volt jó oldala, nem álmodtam semmit.

  • - Valami baj van? – Kérdeztem és tudtam, hogy megmenekülhettem volna a kérdéstől. Ha Maddy néni már fél nyolckor fenn van, akkor valami nincs rendjén.

Teljesen zilált volt, hajcsavarók lógtak a haján, a homlokára eső szőke hajtincseket meg kellett tartania, amit most szabadított ki a füle mögül.

  • - Ó, Gwendolyn, lányom beszélni akarok veled. - Maddy Néni összevont szemöldökkel mellém ült az ágyra. - Volt egy vízióm!

Már megint.

  • - Hadd találjam ki valaki a rubin szívét levetette a mélybe, ami darabokra tört –

mondtam neki. – Vagy talán volt egy holló az ablakban… uh… vagy repült egy óránál.

Maddy néni megrázta a fejét. - Nem, Gwendolyn, ez nem vicc! Ezek a látomások néha nem tudom, mit jelentenek, de visszatekintve ezek mindig valóra váltak, és igazak voltak. Megragadta a kezemet, és magához húzott. - És ez most olyan tiszta volt. Láttam, egy kék köpenyt, széles lengő szoknyát, és

mindenhol gyertyafény és hegedű zene szólt.

Libabőrös lettem. Nem volt elég, hogy már amúgy is rossz érzésem volt a bállal kapcsolatban. Biztos nem mondtam Maddy néninek a kék ruhámat, és hogy ma bálba megyek…

Maddy néni örült, hogy végre figyelek rá. - Eleinte úgy tűnt, minden olyan békés, táncolsz, aztán azt látom, hogy a bálteremnek nem volt teteje. Fen, az égen szörnyű felhők kerekedtek és egy madár leszúrt. -

folytatta. – Menekülj! És akkor

belefutottál...

vízcseppek is olyanok voltak, mint a vér…

Ó, szörnyű volt! Vér mindenhol, az ég vörös volt, még a

  • - Uhm, Maddy néni?

A kezét tördelte. - Igen, tudom, kedvesem, ez szörnyen kegyetlen, és nagyon remélem, ez nem jelenti azt, hogy...

  • - Valamit kihagytál! - szakítottam félbe őt újra. - Én hol ahogy fut?

vagyok...

nos, Gwendolynt látod az álmodban,

  • - Nem egy álom! Ez egy látomás. - Maddy néni folytatta. - Egy kard.

  • - A kard? És honnan származik a kard?

  • - Az...

csak ott lógott a levegőben, azt hiszem - mondta Maddy néni, majd legyintett. - De ez még nem

minden - folytatta dühösen. - De a vér!

  • - Hm - Leültem mel é az ágyra. - És mit kéne tenni ezzel az információval?

Maddy néni körülnézett, előhalászott az éjjeliszekrényről egy citromos sütit, majd bekapta.

  • - Ó, drágám, én még nem tudom. Úgy gondoltam, talán ez segít...

figyelmeztetésként...

  • - Igen. Megpróbálom, hogy nem futok bele abba a tőrbe, ami a levegőben lóg. -

Mondtam neki, és adtam neki egy puszit mikor felálltam. - És talán érdemes lenne még egy kicsit aludnod.

  • - mondtam.

  • - Igen, talán tényleg kellene. – mondta. - vigyázz magadra nagyon.

  • - Úgy lesz. - Az ajtónál újra megfordultam. -

És...

- megköszörültem a torkom -

az oroszlánról szóló látomásod nem történt meg? Vagy egy gyémánt?

Vagy...

V

talán?

  • - Nem - mondta Maddy néni, már csukott szemmel - Azt hiszem. - suttogta halkan, és behúztam magam mögött az ajtót.

Amikor magamhoz tértem a reggeliző asztalnál, rögtön észre vetem, hogy Charlotte hiányzik.

  • - Szegény lány beteg - mondta Glenda néni. –Egy kis láz, súlyos fejfájás -

Gyanítom, hogy ez az influenza. Az unokaöccse elnézést kérhetne miatta az iskolában, Gwendolyn?

Bólintottam komoran. Influenza - persze! Charlotte otthon akart maradni, hogy nyugodtan kutakodhasson a szobámban.

Xemerius, aki ott ült a gyümölcs tálban, a reggeliző asztalon, látszólag ugyanarra gondolt, mint én. - Én mondtam, ő nem hülye.

És Mr. Bernard, egy tányér rántotta kíséretében szúró szemmel rám nézett, hogy érti, miről van szó. - Az elmúlt hetek már túlságosan felborították szegény lány szervezetét. - mondta Glenda néni, figyelmen kívül hagyva Nick goromba felhorkanását. - Nem csoda, hogy a teste már igényel egy kis pihenést.

  • - Ne beszélj ostobaságot, Glenda, - panaszkodott Lady Arista és belekortyolt teájába. – Mi Montrose-ok furcsa dolgokat teszünk. Ami engem illet, "ő

szorosabbra fonta vékony vissza," egész életemben nem voltam beteg. ????

  • - Őszintén szólva úgy érzem, elég rosszul érzem magam. - mondtam. Különösen, ha figyelembe veszem,

hogy az ajtómat nem lehet kívülről bezárni. Mint szinte az összes ajtónak, ebben a házban régi

zárszerkezete volt, ami csak belülről működött. Azonnal odaugrott anyám hozzám, hogy megnézze a homlokomat.

Glenda néni a szemét forgatta. - Ez tipikus! Gwendolyn egyszerűen nem tudja elviselni, hogy néha nem ő van a központban.

  • - Minden rendben. – Anya megérintette az orrom, úgy, mint, ha még mindig öt éves lennék. - Száraz és meleg. Ahogy annak lennie kell. - Megsimogatta a hajam.

– A hétvégén kialudhatod magad. Az ágyban eheted a reggelid…

  • - Oh igen, és olvasol neki történeteket Péter, Flopsy, Mopsy és a Cotton Tailról, mint korábban - mondta Caroline, akinek az ölében ott csücsült a horgolt kismalac. - Aztán etessük meg almaszeletekkel Gwent, és

adjunk hideg borogatást.

Lady Arista egy pirítósra rendkívüli halomba rendezte a szelet uborkát, sajtot, sonkát, rántottát és paradicsomot. – Gwendolyn a legkevésbé sem látszol betegnek.

Nem fer! Alig látott ki fáradt szemei alól és úgy nézett, mintha egy vámpír harapta volna meg. - Én egész nap itt vagyok a házban - mondta Bernard. -

Adhatok Miss. Charlottenak forró húslevest. - Bár Glenda néninek mondta, de nekem szegezte a beszédét. De sajnos, Glenda néninek egészen más tervei voltak.

  • - - El kell végeznie pár feladatot. El kell mennie a stúdióba, Walden-Joneshoz Charlotte jelmezéért a bulira.

  • - Ez az Islington - mondta Mr. Bernard és aggódva nézett rám. - Egy ideig nem leszek itthon.

  • - Igen, valóban. - Glenda néni furcsán nézett rá.

  • - Visszafele pedig hozzon virágot. - mondta Lady Arista.

Anya búcsú puszit adott mindenkinek. Mennie kellett dolgozni. - Hozzon nekem is virágot! - mondta.

  • - Jól van - mondta Bernard.

  • - Igen, és, ha már ők jelen vannak, mindazonáltal keríts néhány liliomot is, hogy tudj rakni virágot a síromra, miután meghaltam, mert betegen elküldtél az iskolába. – mondtam morcosan, de az anyám már ajtónál volt.

  • - Ó, ne, ne aggódj - Xemerius megpróbált felvidítani. - Ha a vörös hajú itthon marad, akkor Charlotte sem tud egyszerűen besétálni a szobádba. És még csak nem is gondolhatja, hogy a szekrény hátsó részében van

az apszis. De így soha az életben nem lesz bátorságod, hogy megragadd az aligátort. Nos, boldog vagy, hogy este meggyőztelek téged?

Bólintottam, de féltem. Ha Charlotte tényleg gyanút fog, sőt ha tudja, hogy mit kell keresnie, nem adja fel egykönnyen. És én megint későn jövök haza a bál miatt. Túlkésőn, talán. Mi történne, ha az őrök azt mondják, hogy az ellopott kronográf volt a házunkban? A kronográf, amelyből már csak Gideon vére hiányzik, hogy bezárja a kört. Hirtelen libabőrös lett az egész testem.

  • - És még mindig az is lehet, hogy tényleg beteg. - mondta Xemerius.

  • - Igen, és a föld lapos - mondtam, ostoba hangon. Mindenki értetlenül figyelt engem az asztalnál.

  • - Nem, Gwenny, a föld kerek - helyesbített Caroline gyöngéden. - Nem hittem korábban. És állítólag

gyorsan pördül az űrben. - Letört egy darab a pirítóst, és a rózsaszín malac orra elé tartotta. - Ugye, hogy

így van Margaret?

Lady Arista elhúzta a száját. - Vajon mi nem volt érthető abban, hogy az étkezéseknél kitömött állatokat vagy babát, valós vagy képzeletbeli barátok ne legyenek jelen?

Caroline engedelmeskedett.

Glenda néni szemrehányóan tüsszentett egyet. Úgy látszik, immár ő is allergiás a kitömött állatokra.

Bár Xemerius megígérte, kronográfot megvédi- (itt nevettem, ha nem vigyáz rendesen) – őrizni fogja, és szól, ha Charlotte átmenne a szobámba, mégis végig azon agyaltam, mi történne, ha az a kezükbe kaparintják az időmérőt. Át kellett vészelnem ezt a napot.

Betértem egy kávézóba suli előtt. - Három eszpresszót és egy karamellás macchiatot kérek. - Kértem a pult mögötti fiútól, és azt mondta mosolyogva: -

Ha megadod nekem a telefonszámod -

Ránéztem egy kicsit hízelgő volt, így elvigyorodtam. A sötét haja volt és hosszú frufruja, mint egy francia

filmbeli srácnak. Persze azonnal eszembe jutott Gideon.

  • - Ő egy barátom - mondta valaki a hátam mögött. Raphael kacsintott rám, az ő

szeme is zöld volt, én pedig megfordultam homlokráncolva. - Különben is, ő még túl fiatal hozzád, ahogy észre lehet venni az iskolai egyenruhából. Café lattet és egy áfonyás muffint, kérek.

Bocsánatkérő mosollyal azt mondtam: - Bár nincs barátom, de pillanatnyilag jó szenvedek. Kérdezd meg újra két év múlva.

így...

nos...

időhiányban

  • - Úgy lesz - mondta a srác.

  • - Ne erőltesd. - mondta Raphael. - Lefogadom, hogy minden csinos lánytól elkéri a telefonszámát. -

Otthagytam, de hamar utolért a járdán. - Hé, várj! Sajnálom, hogy bezavartam a flörtölésbe. - Gyanúsan

méregette a kávéját. - Biztos vagyok benne, hogy a srác beleköpött.

  • - Tegnap beszélgettem Celiaval, aranyos lány, nem gondolod? - kérdezte.

  • - He? - kérdeztem.

  • - Szórakoztunk együtt egy kicsit. - folytatta. - Tegyük fel, hogy Leslie nem féltékeny.

Nevetnem kellett. Milyen édes - manipulálni akart velem. - Oké. Én néma maradok, mint a sír.

  • - Tehát úgy gondolod, talán tényleg féltékeny? - mondta Raphael lelkesen.

  • - Igen! Őrülten féltékeny. Különösen azért, mert nincs Celia nevű

osztálytársunk.

Raphael megvakarta az orrát. - A szőke? Az nem Celia?

  • - Cynthia.

  • - Ahaa tényleg. – Szerencsétlenkedett Raphael.

  • - Óvatos leszek Leslivel, oké? – ajánlottam.

Szégyenlősen elmosolyodott. – De ne mond, hogy eltévesztettem a nevet… ne mondj semmit… vagy legalább is…

  • - Megcsinálom valahogy – Búcsúzásul leszedtem a nyakkendőjét. - És hé, gratulálok! Ma valóban helyes???

  • - Cindy már kész - mondta Raphael fanyar mosollyal. - Vagy mi a neve.

Az első óra Mr. Whitmannal volt, angol óra. Charlotte betegszabadságát egy bólintással elfogadta, de nem tudtam el enállni, hogy a "beteg" szót idézőjelesen említsem neki.

  • - El kellett volna hoznod - suttogta Leslie, miközben Mr. Whitman, az osztályozott házi feladatot adta ki a

múlt hétről.

  • - A kronográfot? Az iskolába? Megőrültél? Mi van, ha Mr. Whitman felfedezné?

A mókus szívinfarktust kap. Leslie mellkasára böktem. - Itt, a kulcs a szívedhez.

Azt akartam, hogy Raphael adja, de te nem ugye???

Leslie a szemét forgatta, és bekukkantott előre, ahol Raphael ült és meredten nézett.??? - Várjunk ott van még Charlotte.

vele..

És

  • - Krav Maga" motyogta Leslie. - Egy Jennifer Lopezes filmben volt benne nem?

Amikor megöli az ex férjét?

  • - Gondolod, hogy Charlotte megtalálja a szekrényben? Nem lepne meg, Gideonnal lehet megtanulták, hogyan nyissák ki kulcs nélkül - sóhajtottam.

  • - Nem hiszem, hogy tudja mi az, csak sejt valamit. – mondta Leslie.

  • - Igen, és ha megtalálja...

  • - Nagyon remélem, hogy a 130-as szonettről beszéltek! - jelent meg hirtelen a hátunk mögött Mr. Whitman

  • - Persze arról. - mondta Leslie.

Mr. Whitman felvonta a szemöldökét. - Iskolaidőben ne foglalkozzatok mással.

Talán írjak a szüleiteknek? - ledobta elénk a kijavított házi feladatokat. - Egy kicsit többet kel ett volna foglalkozni Shakespearerrel. Sajnos, ez csak középes teljesítmény.

  • - Nekem tetszett a dolgozatom. - motyogtam dühösen. Arcátlanság! Mióta egész szabadidőmben idő

utazok, meg táncolni tanulok, nincs annyi időm, ezt megérthetné. - Charlotte megmutatta nekünk azt, hogy

meg tudja csinálni mindkettőt, Gwendolyn. - mondta Mr. Whitman, ahogy kitalálta a gondolataimat. -

Kiválóan teljesít mindig. És soha nem panaszkodott.

Dühösen néztem utána.

Leslie könyökkel megbökött. - Valamikor azt mondjuk, hogy közös mókusról véleményünk. Legkésőbb akkor, amikor megvan a következtetés. De ma ez energiapazarlás lenne.

  • - Igen, igazad van. Szükségem van minden erőmre, hogy ébren maradjak. -

ásítottam egyet. - A tripla espressonak ideje lenne hatnia.

Leslie erőteljesen bólintott. - Oké, és miután ez megtörtént, akkor sürgősen meg kell vizsgálni, hogyan bírja ki a bált.

  • - De nem lehetsz beteg - mondta Mr. Marley, és a kezét tördelte. - Már minden készen áll.

  • - Ez nem a te hibád, hogy én beteg lettem - mondtam gyenge hangon. - És az enyém sem. Ez egy magasabb hatalom, és nem lehet megváltoztatni.

  • - Igen! Can! Az egyik az, sőt, - Mr. Marley felháborodva nézett rám. - Nem úgy nézel ki, mint aki beteg - tette hozzá. Leslie próbált egy kis sminkkel rásegíteni, hogy rosszul nézzek ki. Karikákkal a szemem alatt,

úgy néztem ki, mint egy vámpír.

  • - Nos, igen, ez most nem számít, hogy nem nézek ki, beteg vagyok. - mondtam Mr.

Marleynak kezemben a táskámat szorítva. - És azt gondolom, hogy emiatt el lehet napolni a bált.

  • - Kifelé! - Kiáltotta Mr. Marley. - Tudod, milyen bonyolultak az előkészületek? -

Folytatta halkan, ahogy haladtunk. - Nem volt egyszerű bemesélni az iskola igazgatójának, hogy az amatőr

színjátszó művészeti csoportnak ad helyet a pincében. Ma! És a gróf Saint- Germain kifejezetten azt írja

elő,

hogy..

– kezdett az idegeimre menni Mr. Marley (?? Amatőr színtársulat igazgatója Gilles és nem

értettem egy szót sem.)

  • - Figyelj: Én beteg vagyok! Beteg! Már 3 aszpirint vettem be, de nem segít.

Éppen ellenkezőleg, ez egyre rosszabb lesz. Lázam is van. Légszomj is gyötör. - A szavaim erősek voltak, kapaszkodtam a korlát lépcsőjén.

  • - Holnap lehetsz rosszul, HOLNAP! - Bégette Mr. Marley. - Mr. George! Mondd meg neki, hogy holnap legyen beteg, különben az egészmenetrend… összeomlik!

  • - Beteg vagy, Gwendolyn? - Mr. Georg jelent meg az ajtóban, átkarolt és gondoskodóan vezetett be a házba. Ez még jobb.

Szenvedéstől telve bólintottam. - Azt hiszem, megfertőzött Charlotte. - Haha!

Pontosan! Mindkettőnknek ugyanaz a fiktív influenzája van. Ha igen, mert már. -

A fejem szinte felrobban.

  • - De ez most igazán kellemetlen - mondta George.

  • - Ezt próbáltam vele egész idő alatt megértetni - mondta Mr. Marley. Arca élénkpirossá változott. - Dr. White biztos tud adni valamit rá? Mindössze csak néhány órát kell kibírnia.

  • - Igen, ez is egy lehetőség - mondta Mr. George.

Zavaromban oldalra néztem. Egy kicsit több együttérzést és támogatást vártam volna tőle. Fokozatosan azt éreztem, hogy egyre jobban félek. Valahogy úgy éreztem, hogy nem érdeklik, hogy vagyok, csak egy tárgy voltam számukra, ami kellett a nagyszabású tervükhöz. De most már túl késő volt, nem tudtam visszamenni.

Ahelyett, hogy Madame Rossini stúdiójába vittek volna, a sárkány terembe mentünk Mr. Georgeval és Mr. Marleyval, aki még mindig szorongatta a táskámat.

Dr. White, Falk de Villiers, Mr. Whitman és egy másik férfi, akit nem tudtam ki (talán az egészségügyi miniszter?), az asztal mögött álltak. Ahogy Mr. George belökött a szobába, mindannyian felénk fordultak, és bámultak ránk.

Nyugtalanságom egyre nőtt.

  • - Azt mondja, beteg - fakadt ki Mr. Marley, aki mögöttünk vonult a hallban.

Falk de Vil iers felállt. - Csukd be az ajtót előtte, Marley. És most újra. Ki a beteg?

  • - Hát, Ő - mutatott rám ujjaival vádlón Mr. Marley. Mr. George elengedett, és leült egy székre, és törölgette zsebkendőjével az izzadságot kopasz fejéről. -

Igen, Gwendolyn nem érzi magát jól.

  • - Nagyon sajnálom - mondtam, és óvatosan oldalra néztem. Úgy látszott mindenki engem

néz..

- Nem tudok

részt venni ma ezen a bálon. Alig tudok állni a lábamon, és ez egyre rosszabbul vagyok.

Észrevettem, hogy Gideon is jelen volt, és a szívem rendszertelenül dobbant egy párat.

Ez annyira igazságtalan, hogy a puszta látványa elég ahhoz, hogy ideges legyek, Gideon a falnál állt zsebre dugott kézzel, és rám mosolygott. Nos, nem volt az a széles mosoly, csak egy apró emelés a száján, de a szeme mosolygott, és valamilyen oknál fogva gombóc nőtt a torkomba.

Hamar észrevettem Róbertet, Dr. White fiát. A kis szel em először szégyenlős volt, de most már megbízott bennem. Most lelkesen integetett.

  • - Mi ez a hirtelen és váratlan megbetegedés, ha szabad kérdeznem? - Mr.

Whitman nézett rám gúnyosan. - Korábban az iskolában még egészséges voltál. -

Keresztbe tette a karját. - Ha a bál miatt félsz Gwendolyn, megértjük. Talán Dr.

White-tól kapsz valamit a lámpalázra.

Falk bólintott. - Mr. Whitmanak igaza van, a szorongás normális. Mindenki izgatott lenne a helyedben. Ezt nem kel szégyellni.

  • - És te nem vagy egyedül - tette hozzá Falk. - Gideon egész idő alatt veled lesz. -

Bár én nem akartam, gyorsan ránéztem Gideonra, és ugyanolyan gyorsan el is kaptam a tekintetemet.

Falk folytatta – Mielőtt bármi hibát csinálnál, visszajössz, és kész.

  • - És arra gondolsz:" csak a szép ruhát, megpróbált rávenni engem, hogy bármilyen egészségügyi miniszter. Halló? Ő tartott nekem egy 10 éves, aki még mindig játszik a Barbie babák?

A többiek biztatóan rám mosolyogtak, kivéve Dr. White-ot, aki mint mindig összehúzta a szemöldökét, és szinte ijesztően barátságtalanul nézett. A kis Robert bocsánatkérően leeresztette a fejét.

  • - Fáj a torkom, a fejem, és az egész testem már. - mondtam olyan hangsúlyosan, ahogy csak tudtam. - Úgy gondolom, hogy a lámpaláz más érzés. Az unokatestvérem is otthon van, mert az influenzás, valószínűleg

elkaptam tőle.

  • - Akkor sem magyarázat, hogy egy történelmi jelentőségű Mr. Whitman félbeszakította.

kihagyj...

- Mr. Marley sipította a háttérben, de

  • - Gwendolyn, emlékszel a mi beszélgetésünkre ma reggel? - kérdezte, hangjában volt valami nyálas. Mit gondol? Az, hogy panaszkodik tanórán, nem nevezhető

beszélgetésnek. De, természetesen igen emlékszem.

  • - Talán ez egy próba, de biztos vagyok benne, hogy Charlotte tudná hol a helye.

Sohasem tenné a fizikai gyengeségét, a mi ügyünk elé.

Nos, nem az én hibám, hogy neki azt tanították, hogy az rossz dolog.

Megragadtam egy kicsit a székben. - Hidd el, ha Charlotte lenne olyan beteg, mint én, ő sem tudna menni a bálba. -

Mr. Whitman úgy nézett, mint aki rögtön elveszíti a türelmét.

  • - Azt hiszem, nem érted, mit csinálunk.

  • - Nem számít! - Olyan volt, mint Dr. White, aki mindig kemény hangon beszélt. -

Csak a drága időt fecséreljük ezzel. Ha a lány valóban beteg, akkor ezzel nem lehet vitatkozni. És ha csak

szimulált...-

eltolta a székét, felállt és gyors léptekben közelített felém, úgy hogy a kis Robert igyekezett

lépést tartani vele.

  • - Nyisd ki a szád!

Most túl messzire ment. Döbbenten néztem rá, de ő már mindkét kezével megragadta a fejem és megérintette a nyakam. Aztán kezét a homlokomra tette.

A szívem elszorult.

  • - Nos, - ha lehetséges még sötétebb lett a tekintete. - Duzzadt nyirokcsomók, hőemelkedés - ez úgy néz ki, tényleg nem jó. Nyisd ki a szád, legyél szíves, Gwendolyn.

Zavaromban engedelmeskedtem. Duzzadt nyirokcsomók? Hőemelkedés? Én tényleg beteg lettem a puszta rémülettől?

  • - Ahogy gondoltam. - Dr. White egy fából készült botot vett ki a zsebéből, és lenyomta vele a nyelvem. -

Kivörösödött torok, duzzadt

mandulák...

Nem csoda, ha fáj a torka. Biztosan pokolian fáj, ha nyelsz.

  • - Te szegény - mondta Robert együtt érzően. - Biztos vagy hideg? – Ismételte az apja.

Bólintottam bizonytalanul. Mi a fenéért csinálja ezt? Segít nekem? A sors iróniája, Dr. White, aki mindig csúnyán bánt velem, most kihúz a pácból?

  • - Én is így gondoltam. A láz is növekedni fog. - Dr.White odafordult a többiekhez.

  • - Nos. Úgy tűnik vírusos fertőzés.

A többiek grimaszt vágtak. Nem akartam odanézni Gideonra, bár szerettem volna látni az arcát.

  • - Tudsz adni neki valamit, Jake? - Kérdezte Falk de Vil iers.

  • - A legjobb a lázcsillapító. De önmagában az nem segít, ágyban való pihenést ajánlok. - Dr.White

komoran nézett rám. - Ha szerencséje van 1 napos betegség, azonban könnyen eltarthat akár néhány napig

is…

  • - De mi lenne, ha

mégis...

- kezdte Mr. Whitman.

  • - Nem, nem tudjuk - Dr. White félbeszakította barátságtalanul. Próbáltam nem csodálkozva bámulni rá. - Nem lehet. Gideon nem viheti kerekesszékben, és a 18.

században ez a betegség még nem is volt.

  • - Ez azonban igaz - mondta az idegen, akiről azt hittem az egészségügyi miniszter. - Nem tudod, hogyan reagálnának a 18. századi emberek szervezete a modern vírusokra. Pusztító hatással is járhat.

  • - És mi történt a Maya… - motyogta George.

Falk nagyot sóhajtott. - Nos, ezek szerint Gideon és Gwendolyn nem vesz részt ma a bálon. Marley vázoljunk fel egy másik tervet.

  • - Igen, uram. - mondta Mr. Marley. Nem hittem a szerencsémnek, kaptam egy nap haladékot.

Megkockáztattam egy óvatos pillantást Gideonra. Rám mosolygott. Vajon gyanítják, hogy csak szimulálok? Vagy ő csak örül, hogy ma nem kell találkoznunk?

Akárhogy is, én ellenálltam a kísértésnek, hogy visszamosolyogjak és hagyjam, hogy a tekintetem Dr. White-ra vándorol, aki ott állt együtt az egészségügyi miniszterrel.

De az orvos úgy tűnt, hogy elfelejtett engem, annyira lefoglalta a beszélgetés.

  • - Gyerünk, Gwendolyn - mondta együtt érző hangon Mr. George. - Gyorsan elapszálsz, aztán hazamehetsz.

Bólintottam.

Ez úgy hangzott, hogy jó napnak ígérkezik.

6. FEJEZET

Időutazás a kronográf segítségével 120 és 240 másodperc között lehetséges.

Opál, akvamarin, citrin, jáde, zafír és rubin, a minimális érték 121 másodperc, a maximális érték 239 perc. Annak érdekében, a gént hordozók ne csapongjanak az időben, napi 180 percet kell elapszálniuk. Ha ezt az időt röviddel meghaladják, egy 24 órás időszakon belül, akkor ellenőrizetlen időre ugrások jönnek létre (lásd: ugrások jegyzőkönyvei, január 6, 1902, február 17, 1902 - Timothy de Villiers). Az empirikus vizsgálatok a Saint Germain gróf éveiben, 1720-1738

között a gént hordozók, a kronográf segítségével összesen öt és fél órát elepszáltak, az 330 perc naponta. Ha ezt az időt túl épik, fejfájás jelentkezik, szédülés és gyengeség érzése, és súlyosan sérülhet koordinációs készség. Ezt a de Villiers testvérek 1902-ben hasonló kísérlettel megerősítették.

Az őrzők krónikája, 3. kötet, 1. fejezet a kronográfok titkai 6

Ilyen kényelmes elapszálásom még nem volt. Kaptam egy kosarat, benne egy takarót, egy termosz, forró teát, süteményt (természetesen) és gyümölcsöt.

Szinte bűnösnek éreztem magam, amikor a zöld kanapéra néztem. Egy rövid ideig figyeltem a kulcsot a titkos rejtekhelyén, és hogy előkapom a bizalmas helyéről, de kell nekem a további bonyodalom és kockázat? 1953-ba küldtek engem, nem én kértem a pontos dátumot, mert influenzás beteget kellett játszanom. Falk szerint azon döntés miatt, hogy módosítani kellett a terven, őrület tört ki a páholyban.

1953-ban először megettem a gyümölcsöt, sütiket, és végül befészkeltem magam a kanapéra a takaróval. annak ellenére, hogy pislákolt a villanykörte, 5 perc alatt mély álomba kerültem. Éppen időben, mielőtt visszatértem, felébredtem, és felfrissülve újra visszamentem a jelenbe, és Mr. Marley bukkant fel.

Az alatt, míg Mr. Marley üdvözölt engem egy fanyar bólintással naplóbejegyzést írt (talán olyasmit, hogy az ünneprontó Rubin, ahelyett, hogy kötelességét teljesítette volna, lustálkodott 1953-ban gyümölcskosárral), megkérdeztem, Dr.

White itt van-e még a házban, meg akartam tőle kérdezni, hogy mi volt ez az előbb.

  • - Most nem ér rá, maga pedig beteg. - mondta Mr. Marley. – Mindezen percek alatt mindenki opálért felelős védelmi minisztériumban van. És mi azon nem lehetünk jelen. - Maga miatt. Annyira világosan

lógott a levegőben, mintha kiejtette volna.

Védelemért felelős minisztérium? Miért van ez? Huff úr elvitt jól, hogy nem kér az első, épp úgy, ahogy volt, határozottan nem árul el semmit.?? Látszólag úgy döntött, hogy jobb volna nem beszélni többet velem.

Bekötött szemmel elvezetett a labirintusban, egyik keze a könyökömön, a másik a derekamon. Minden egyes lépés kel emetlen volt, különösen azért, mert izzadt és meleg volt a keze. Nem tudtam kivárni, hogy elengedjen, leráztam, amikor végre felmászott a csigalépcsőn, a földszintre. Sóhajtva vettem le a kendőt, és azt mondtam, hogy egyedül is kitalálok.

  • - Ezt nem tehetem, nem hagyhatom egyedül. - mondta Mr. Marley. - Különben is, az a kötelességem, hogy elkísérjem.

  • - Hagyd abba! - mondtam neki ingerülten, ahogy elkezdte megint bekötni a szememet. És nagy lendülettel elindultam a bejárati ajtó felé. Mr. Marley a nyomomban volt, kissé felháborodva. - Ez erkölcstelen!

-

Igen, igaz - mondtam, hogy bosszantsam őt.

-

Nos, ez

- kiáltott fel Mr. Marley, de szavait elnyomta egy erősen sikító hang, francia

aspektussal.

Nem mehet gallér nélkül, fiatalember! - Előttünk nyitva volt az ajtó, és Gideon jött ki rajta, őt követve szorosan a dühös Madame Rossini.

-

Gideon ahogy észrevett minket, megállt. Én is megálltam, de sajnos én nem annyira gondatlanul, és nem azért, mert meglepett furcsa bélelt dzsekije, hanem a meglepett találkozástól. És megint az az őrült szívdobogás.

-

Mintha önként megérintette volna! Én megteszem, csak azért, mert muszáj. -

Mr. Marley siránkozott mögöttem és Gideon felhúzta a szemöldökét és mosolygott egyet, hogy gúnyolódtam. Siettem gúnyosan visszamosolyogni, és hagytam a szemem legeltetni a bolond kabáton és a nadrágon és a vicces csatos cipőn.

-

Hitelesség, fiatalember! - Madame Rossini körözött Gideon körül, és közben mérte centivel. - Hányszor

mondjam még? Ah, itt van az én szegény beteg hattyúnyak kisasszonyom. - Kerek arcával rám nézett. -

Bonsoir, ma petite.

Mondd meg annak a bolondnak, hogy ne készítsen ki engem (Azt mondta, keverés és semmit.??)

Rendben. Add nekem azt a dolgot. – Gideon megadta magát Madame Rossini a gallért lehajtotta. – Bár amúgy is alig lát valaki - nem tudom elképzelni, hogy az emberek éjjel-nappal ilyen merev gallérral

-

járkáltak

-

Igen ő figyel – mindenesetre

Nem értem, mi a bajod ezzel - mondtam neki nagyon csúnya vigyorral. - A fejed úgy néz ki, mint egy hatalmas csoki.

-

-

Igen, tudom. - Gideon vigyorgott. - De legalább elvonja a figyelmet a nadrágról.

-

Nagyon, nagyon szexi - érvelt Madame Rossini és kuncognom kel ett, sajnos.

-

Örülök, hogy egy kicsit fel tudtalak vidítani - mondta Gideon. - Madame Rossini

– a köpenyem!

Megharaptam az alsó ajkamat a kuncogás miatt. Úgy hiányzott, mintha meg sem történt volna velünk ez az egész dolog. Mintha valóban barátok lennénk. De már késő volt.

Olyan gyorsan simogatta meg az arcom, hogy nem is tudtam rá reagálni –

Jobbulást, Gwen.

-

Ah, ott megy! Hiteles 16. századi stílusban kalandra indult a kis lázadó. –

Madame Rossini. mosolygott - Ó, lefogadom, hogy leveszi az útra a gallért, rossz fiú.

Miután elment tovább bámultam. Hmm. - talán ez a bunda bugyi még egy kicsit szexi is.

  • - Folytatnunk kell - mondta Mr. Marley, megragadta a könyökömet. Útban az autóhoz megállt néhány méterre előtte. - Halottam róla, hogy hihetetlen! Nem az én esetem.

Az foglalkoztatott végig, hogy Charlotte talált-e valamit. Alábecsültem a családom találékonyságát. Amikor hazaértem, Nick játszott a szobám ajtajánál egy yo-yo-val.

  • - Belépés csak tagoknak - mondta. - Jelszót?

  • - Én vagyok a főnök, emlékszel? - megpusziltam a fejét. - Iiiiih, megint egy rágógumi?- Nick méltatlankodva tiltakozott, de megragadtam a lehetőséget, és becsusszantam a szobámba.

Ez alig volt felismerhető. Maddy néni csakugyan egész napot itt töltötte Mr.

Bernharddal, aki még ma is kirohant a virágüzletbe - és ők kiszabni a szobában egy kis anyuka-és Maddy hangulattal.?? Nem voltam rendetlen, de valamilyen oknál fogva a cuccaim mindig a földön voltak. Ma viszont patyolat rend volt a szobámban. Ott állt egy szép virágcsokor az asztalomon. Még Xemerius sem lógott a mennyezetről, hanem ült.

  • - Jó mi, megváltozott? - üdvözölt engem.

  • - Ne aggódj nem dobtam ki semmit - szólt Maddy néni, aki ott ült egy könyvvel az ágyamon. - Csak egy kicsit takarítottam, és leporoltam, így volt kényelmes nekem.

Nem tehettem róla, meg kellett puszilnom. – És én emiatt aggódtam egész nap.

Xemerius buzgón bólogatott. - Túl jó! Amint azt már olvastam 10 oldalt, uh, úgy értem, alighogy olvasott 10 oldalt Mandy néni, jött Charlotte - mondta. - Úgy nézett ki, mint egy tengeralattjáró, amikor meglátta a nénit. De gyorsan észbe kapott és azt állította, hogy szeretne kölcsönkérni egy radírt.

Maddy néni ugyanezt elmondta. - Adtam neki egy radírt. Egyébként kihegyeztem a ceruzáid. Később visszajött, visszahozta a radírt. Délután, Nick és én felváltva őrködtünk, még mosdóra is így mentünk.

  • - Ötször, hogy pontos legyek - mondta Nick, aki utánam jött.

  • - A tea száma - Maddy néni mondta bocsánatkérően. - Köszönöm, Maddy néni, amit tettél, hálás vagyok. - Maddy néni nevetett. - Én örülök, hogy hasznossá tudom tenni magam, Violet szobájában megbeszélés

lesz.

  • - Maddy néni! Ugye nem fogsz mondani semmit a kronográfról Violetnak? -

Kiáltott fel Nick.

Viola a legjobb barátnője volt Maddy néninek, mint Leslie volt nekem.

  • - Természetesen nem - Maddy néni felháborodva nézett. – Esküszöm az életemre. Mondtam neki, hogy ott

jobb fény - és Arista nem zavar meg kötés közben. Viszont az egyik ablak rossz, mert hideget éreztem minden egyes alkalommal, amikor szellő volt.

Xemerius bűnös arcot vágott. - Én nem szándékosan tettem - mondta. - De az a könyv annyira izgalmas.

Végiggondoltam a tegnapi éjszakát. - Maddy néni 1993 novemberében ebben a szobában laktál? -

Nagynéném komoran rám nézett. - 1993? Kiemelkedő alkalommal. Mivel még Margaret Thatcher volt

miniszterelnök? Aztán ott

volt...

Ó, hogy ő hívott fel újra?

  • - Tsssss! Mindent összekever az öreg hölgy. - mondta Xemerius. - Kérdezd meg kedves! 1993 volt az az

év, amelyben Groundhog Day könyve lett kiadva - Láttam már 14-szer - volt az az ügy, Károly herceg és

Camil a Parker Bowles-Köztársaság és a miniszterelnök azt mondta...

  • - Ez igazán nem számít – félbeszakítottam. - Én csak azt szeretném tudni, hova tudok biztonságosan elapszálni 1993-ban. - Charlotte már sejtette, és fekete ruhás harcosként őrködik a teremben éjjel-nappal.

  • - Lakott a szobában, vagy sem, Maddy néni?

  • - Llanfairpwl gwyngyllgogerychwymdrobwlll antysiliogogogoch - kiáltott fel Maddy néni és Xemerius, Nick és én döbbenten néztünk.

  • - Most teljesen megőrült - mondta Xemerius. – Ezen a délután vettem észre, hogy mindig felnevetett, amikor valamit rosszul olvasott.

  • - Llanfairpwl gwyngyllgogerychwymdrobwlll antysiliogogogoch (egy falu Walsben, Anglesey szigetén.

Ez a leghosszabb nevű helység Egyesült Királyságban) -

ismételte Maddy néni boldogan, és bekapott egy citromos cukorkát a szájába. -

Tehát a város kapta a walesi, ahonnan jött a gazdasszony.?? Bár nem emlékszem rá jól.

  • - Maddy néni, én csak azt szeretném tudni, hogy...

  • - Ja, ja. A házvezetőnő neve Gladiola Langdon, és a kilencvenes évek elején a szobádat az anyukád használta – Maddy néni szünetet tartott. - Meglepett, ugye? A nagynénje, vagyis ellentétes híreszteléssel,

egy nagyon jól működő elme!

A többi szoba már itt, csak ebben az időkben vendégszobaként használták, egyébként üres volt. Gladiola és hallottam elég rossz. Szóval nyugodtan elepszálhatsz a kronográffal 1993-ban. - Kuncogott. - Gladiola Langdon - neki almás pitét, soha nem fogjuk elfelejteni. Ő tartotta semmi, hogy dobja el a mag és a jó. ???

Anya miatt volt egy kis lelkiismeret furdalásom, ő azt hitte beteg vagyok. Falk de Villiers délután fel is hívta és elmondta, hogy Dr. White ágynyugalmat és sok-sok forró teát javasol. Százszor bocsánatot kért, hogy nem vette észre reggel, hogy beteg vagyok. Aztán leült egy fél órát az ágyamhoz, hogy biztos legyen, benne iszok eleget. Már a végén túlzásba is vitte a takarókkal meg minden.

  • - Rossz anya vagyok - mondta, és megsimogatta a fejemet. - Hogy vagy most?"

Volt már jobb is. És nem csak azért, mert úgy éreztem magam a páholyban, mint egy tükörtojás. Néhány

másodpercre megengedtem magamnak egy kis önsajnálatot. - Te nem vagy rossz anya - tiltakoztam.

Anya zaklatottan nézett. - Nagyon remélem, hogy ez nem annak a titokzatos vén öregember megszállottsága miatt van."

  • - Falk azzal nyugtatott meg, hogy egy pincében ülsz, és csinálod a házi feladatot

  • - mondta. - És nem kel aggódnom.

Egy pillanatig haboztam, aztán rámosolyogtam. - Igaza van. Az a hely sötét és unalmas.

  • - Ez jó. Nem akarom, hogy Lucy helyzetébe kerülj.

  • - Anya, pontosan mi is történt akkoriban? - Nem ez volt az első alkalom az elmúlt két hétben, amikor feltettem ezt a kérdést, és soha nem kaptam kielégítő

választ.

  • - Te is tudod. - Anya megveregetett újra. - Ó, szegény kis egér! Éget a láz, szó szerint.

Óvatosan eltoltam a kezét. Igen, ez igazi ragyogás volt. Nem a láz.

  • - Anya, én tényleg szeretném tudni, mi volt akkoriban - mondtam.

Habozott egy pillanatig, aztán újra elmondta, amit én már tudtam: hogy Lucy és Paul azzal a véleménnyel voltak, hogy a kör nem zárulhat be, és ezért ellopták a kronográfot, és Lucynak és Paulnak végül nem volt más választásuk, mint hogy a kronográffal visszaugorjanak a múltba, és soha nem térhetnek vissza. -

betakarta közben a lábam. - Csak nem tudom, melyik évbe.

Ennyi. Hidd el, ez nem igazán volt könnyű nekik, hogy mindent itt kellett hagyniuk. - Anya úgy nézett, mint aki küzd a könnyeivel.

  • - Igen, de miért érezték úgy, hogy a kört nem lehet bezárni? -

Anya merengve nézett előre. - Csak azt tudom, hogy nem bíztak a gróf szándékaiban és meg voltak győződve arról, hogy az egész hazugságon alapszik.

Ma már sajnálom, hogy nem akartam tudni a kerüljünk veszélybe.

részleteket...

De Lucy tudta, és nem mondta el, hogy ne

  • - Az őrzők úgy gondolják, hogy a nagy titok az egyfajta csodaszer. A gyógyszer, amely meggyógyítja az

emberiség minden baját - mondtam, láttam anya arcán, hogy ez az információ nem új számára. - Miért

ellenezhették ezt Lucyék?

  • - Mert...

túl nagy az ára, hogy ez beteljesüljön - Anya ezeket a szavakat suttogta. Egy könnycsepp jelent

meg az arcán. Sietve megtörölte az arcát, és felállt. - Próbálj meg aludni egy kicsit, szívem - mondta most

már normális hangon. - Az alvás még mindig a legjobb orvosság.

  • - Jó éjt, anya. - Más körülmények között nem hagytam volna annyiban, most viszont alig vártam, hogy becsukódjon utána az ajtó. Megkönnyebbülten ledobtam magamról a takarót, és az ablakban megjelent Xemerius.

  • - Mindannyian fekszenek az ágyukban, Charlotte is, de nyitott szemmel bámul a mennyezetre - számolt be Xemerius. - Uh, úgy nézel ki, mint egy homár.

Kinyitottam a szekrényt, és vettem egy mély lélegzetet. Nagyon körülményes volt bemászni a lyukon. A tiszta pizsamám rögtön poros és piszkos lett. Undorító.

-

Van

ott...

egy kis dolog - mondta és rámutatott a mellemre. Egy pók volt ott, akkora, mint Caroline

tenyere. Csak a legnagyobb önuralmamban tudtam elfojtani a sikolyom. A pók az ágyam alatt sietve

kereste a menedéket. (Lehet, hát nem hátborzongató, hogy milyen gyorsan fut nyolc láb?)

  • - Wah, ah – vettem le egy percen belül. Még mindig remegtem az undortól, miközben beállítottam a kronográfot.

  • - Hát nem tetszik ez - mondta Xemerius. - Vannak olyan pókok, amelyek laza 20-szor akkorák.

  • - Hol? A Romulus bolygón? Annak érdekében, hogy szavazzanak, amely várhatóan.

  • - Én nagyot a kronográf a szekrényben a mellkason, letérdeltem előtte és az ujjamat beletettem a rubinhoz.

  • - Egy fél óra múlva itt vagyok, és tartsd szemmel a Tarantulát. - Nick zseblámpájával a kezemben integettem neki.

Kezét drámaian mellére tette. –

  • - Már mész? A nap még messze van...

  • - Júlia becsukta az ajtót - mondtam, és a tű megszúrta az ujjam. Ahogy megérkeztem felkapcsoltam a

lámpámat. A szekrény tele volt ruhákkal, kellett egy kis idő mire fel tudtam állni. - Hallottad ezt? - Egy

női hang kérdezte a szekrényből.

Ó, nem. Kérlek, ne.

  • - Mi az, drágám? - Ez egy férfi hangja volt. Úgy hangzott nagyon, nagyon félénk.

Tudtam, hogy nem tudok megmozdulni a félelemtől.

  • - Fény van a szekrényben - sikoltott az asszony hangja, ellenkezője volt a félénknek. Pontosabban, azt mondanám, úgy hangzott, nagyon hasonlít az én Glenda nénimre.

Francba! Lekapcsoltam a zseblámpát, és hátráltam, míg tudtam.

  • - Talán...

  • - Nem, Károly - A hang még mindig egy kicsit erőszakos. - Nem vagyok őrült, ha ez az, amit gondolsz.

  • - De én...

  • - Nem könnyű a szekrénybe, és te olyan kedvesen nézel tovább. Ha nem, akkor marad a varrás szobában. - Egyértelműen Glenda volt. - Nem várj! Ez nem megy, ha Mrs. Langdon meglát téged, anya meg fog

kérdezni engem, hogy házassági válságunk van-e, és ez lesz talán az utolsó, mert nincs házassági válságom, én nem, még akkor is, ha csak összeházasodtál velem, mert az Apádnak főnemesi címe van??

  • - De Glend...

  • - Ne tévessz meg engem! Csak a minap mesélte nekem Lady

Presdemere...

Glenda nagynéni már kirúgta azt a szánalmas férjét egy másik világba, de szerencsére elfelejtette a lámpafényt a szekrényben. Sajnos, azt is elfelejtette, hogy az éjszaka közepe van és közel két órán át zsörtölődött.

Charles időnként nyöszörgő hangot adott ki magából, hogy tudassa, ott van.

Mindazonáltal meg kellett győződnie arról, hogy a kis Charlotte nyugodtan alszik-e. Végül ledobta Glenda a férjét magáról, hogy kell neki a jól megérdemelt alvás, 1 perccel később az ágy rugó nyikorogtak, majd horkolás hallatszott. Az álmatlanság ellen tej volt ott mézzel. Úgy tűnt Glenda néni máshogy fekszik.

Maddy néni és az ő tüneményes memóriáját átkoztam, és vártam még egy fél órát a biztonság kedvéért, majd óvatosan eltoltam a szekrény ajtaját. Tudtam, hogy nem vesztegethetem az időt tovább, a nagypapa már biztos betegre aggódta magát. Ahogy halkan csak tudtam, elkúsztam az ajtóig, és lenyomtam a kilincset. És abban a pillanatban felugrott, Glenda néni: - Van ott valaki! Charles!

Nem vártam meg, hogy a szerencsétlen Charles vajon ébren volt- e, vagy a lámpát felkapcsolták, hanem feltéptem az ajtót, és rohanni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam a folyosón és a lépcsőn, át a folyosón a második emeleten, és lejjebb, függetlenül attól, hogy nyikorgott-e, vagy sem. Volt egy furcsa deja vu érzésem - nem láttam ilyet már azelőtt?

Az első emeleten, beleütköztem egy alakba, és a sokk után rájöttem, hogy a nagyapám az. Megragadott engem és szó nélkül behúzott a könyvtárba.

  • - Miért csináltál zajt? - Suttogta, ahogy becsukta az ajtót. - És miért jöttél ilyen későn? Az ükükük nagyapám, Hugh képe előtt álltam.

  • - Azt hittem Maddy néni szobájába fogok landolni, nem pedig Glenda néniébe -

mondtam egy szuszra. - És attól tartok, megláttak. Valószínűleg ebben a pillanatban telefonálnak a rendőrségnek.

Könnyek szöktek a szemembe.

Nagypapa nem vette észre. Hallgatózott az ajtónál. - Várj itt - hozzám fordult és mosolygott. - Ott vannak szendvicsek - csak az ügyért. És ha valaki jön...

  • - Én vagyok az unokatestvére, Hazel - tettem hozzá.

  • - Elrejtettem neked! Odalent az asztal alatt.

Nem volt rá szükségem. Röviddel később, Lucas jött vissza már. - Ne aggódj -

mondta. Charles csak a rémálmokat vádolja, amelyek az esküvő óta vannak -

Megrázta a fejét. - Nem szabad elhinni, hogy az egyetlen örököse egy szállodalánc kínál dinasztia egy ilyen dolog!?? Különben is Glenda elfelejti. -

Elmosolyodott. - Nézzük csak, hogy fest az unokám. Végigmérve azt mondhatom, talán még szebb vagy egy kicsit. Mi történt a pizsamáddal? Úgy nézel ki, mint egy kéményseprő.

Legyintettem. - Nem volt könnyű ide jönni. 2011-ben, én már nem hordozhatom egyszerűen a házban a kronográfot, mert Charlotte gyanakodik, és figyel, mint egy sólyom. Alig van már időnk. -- csattantam fel mérgesen. - Micsodacsalódás!

Még egyszer kell találkoznunk, még a bál előtt. Azt javaslom, találkozzunk a tetőn! Azt hiszem, ez az egyetlen hely, ebben a házban, ahol nem zavar senki.

Mikor jó neked reggeltől éjfélig? Vagy neked túl nehéz felmászni a tetőre anélkül, hogy észrevegyenek? Valószínűleg van ott egy tűzlépcső, Xemerius mondta, de biztos...

  • - Várj, várj, várj,- mondta nagyapa, és mosolygott. - Végre volt pár évem gondolkodni, ezért készítettem

valamit. – Mutatott rá az asztalra, amelyen ott voltak mellettem a szendvicsek, egy könyv és egy nagyon

vastag sonka.

  • - Anna Karenina?

Nagypapa bólintott. - Hajrá!

  • - Elrejtettél egy kódot itt - feltételeztem - Csakúgy, mint a zöld lovas?

Ez biztosan nem lehet igaz! Lucas azzal töltött 37 évet, hogy kitaláljon egy rejtélyt számomra? Talán leveleket kel ett volna számolni. - Tudod, én inkább jobban szeretném, ha egyszerűen csak elmondanád mi áll ebben. Az a néhány perc elég lesz rá.

– Nem annyira sietős. Olvasd el az első mondatot – kért engem nagypapa.

Lefordítottam az első fejezet. – A boldog családok hasonlítanak egymáshoz, mindenki boldogtalan a saját módján. Um - igen. Ez szép. És bölcs. De...

  • - Úgy néz ki normális, ugye? - Lucas sugárzott. – De ez egy különleges példány!

Elseje 400 és az utolsó 400 oldal Tolsztoj, valamint 200 oldal középen, tőlem neked - az pontosan ugyanolyan betűtípussal. Tökéletesen álcázott! Ebben meg fogsz találni minden információt, amit össze tudtam gyűjteni a 37 év alatt - bár én még nem tudom pontosan mi a konkrét oka, hogy Lucy és Paul elvitte a kronográfot. – Elvette tőlem a könyvet, majd az újai közé süllyesztette az oldalakat. - Van bizonyíték arra, hogy a gróf megtagadott fontos dokumentumokat az őrzőktől – Próféciák megmutatják, hogy a bölcsek köve nem az, aminek mindenki hiszi.

  • - Hanem?

  • - Nem vagyunk benne teljesen biztosak - azon dolgozunk, hogy ezek a dokumentumok a birtokunkba kerüljenek - Nagypapa megvakarta a fejét. -

Figyelj, én már gondoltam egy csomó mindenre, természetesen és rájöttem, hogy 2011-ben már nem leszek életben. Valószínűleg én meghalok, mielőtt mindenre rájönnék.

Nem tudtam mit mondani, csak bólintottam.

Nagyapám csodálatosan mosolygott rám, arcán megjelentek a ráncok. - Ez nem rossz, Gwen. Biztosíthatlak. Még ha meg is kel halnom ma, nem lennék szomorú -

Nagyon jól éreztem magam az életemben. - a nevetéstől egyre jobban mélyültek a ráncai. - Csak szomorú, hogy nem fogok tudni segíteni neked időben. -

Bólintottam megint, és keményen küzdöttem a könnyeimmel.

  • - Ugyan már, kis holló. Neked kel tudni a legjobban, hogy a halál az élet része. -

Lucas megsimogatta a karomat. - Azt gondolom azonban, hogy legalább van annyi tisztesség, hogy a halálom után, mint egy kísértet visszatérek ebbe a házba. Még arra is van tényleg egy kis segítség.

  • - Igen, jó lenne - suttogtam. - És ugyanakkor rettenetes lenne. - A szellemek nem voltak különösebben boldogok. A legtöbb még csak nem is hitte, hogy halott.

Nem, jó volt, hogy a nagypapa nem volt egy közülük.

  • - Mikor kel visszaérned? - Kérdezte.

Néztem az órát. Istenem, az idő olyan gyorsan telik! - Kilenc perc. Glenda néni hálószobájában kell elapszálnom, mert be van zárva az ajtóm.

  • - Meglehet próbálni, ha csak néhány másodperccel korábban a szobába benyomod az ajtót - mondta Lucas. - Legjobb lesz, ha eltűnsz, mielőtt azok igazán értem...

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. - Lucas, ott vagy bent?

  • - Rejtőzz el! - Sziszegte, Lucas, de már válaszolt. Gyorsan bemásztam az asztal alá, mire éppen Lady Arista jött be az ajtón. Csak a lábát láttam, de a hangja összetéveszthetetlen.

  • - Mit csinálsz itt az éjszaka közepén? És ez a tonhalas szendvics? Tudod, mit mondott Dr. White. -

Sóhajtva leült egy székre. Ha egy kicsit megmozdul, megláthat. Folytatta tovább. - Charles épp most jött el

hozzám. Azt állítja, hogy Glenda fenyegeti.

  • - Ó, drágám - mondta Lucas, aki rendkívül higgadtnak tűnt - Szegény. Mit tettél?

  • - Adtam neki egy pohár whiskyt - válaszolta a nagymamám, és kuncogott.

Visszatartottam a lélegzetemet. A nagyanyám kuncogott? Én még sosem hallottam. Mindig is csodálkoztam, ha ő nevetett, de kuncogva tartozott egy másik bajnokságba. - És azután elkezdett sírni! -

Nagyanyám megvetően mondta.

Ez már a régi Lady Arista volt. - Akkor megint meg kellett innia egy pohár whiskyt.

  • - Ez az én lányom. - hallottam, hogy nagyapám mosolygott, és hirtelen nagyon szívmelengető volt. A két nagyszülőm boldogan néztek egymásra. (Nos, legalább nyaktól lefelé.) Csak ekkor vettem észre, hogy

tényleg nem volt igazi ötlet a házassága.

  • - Végül Glenda és Charles befejezte - mondta Lady Arista.- Lehetséges, hogy a gyerekeinknek nincs szerencséjük a partnerkeresésben? Harry Jane rettenetesen unalmas, Charles egy puhány, és Grace

Nicolas szegény, mint a templom egere.

  • - De ez teszi őket boldoggá, és ez a lényeg.

Lady Arista felállt. - Igen, a legkevésbé tényleg Nicolasra panaszkodhatok.

Sokkal rosszabb lenne, ha Grace ezzel a de Villiers, ambiciózus emberrel állt volna össze. - Láttam, hogy beleremegett. – Mindegyik De Villiers szörnyen arrogáns. Remélem, Lucy is az oka.

  • - Azt hiszem, Paul kedves fiú! - kuncogott nagyapa.

  • - Nem hiszem, az alma nem esik messze a fájától. Jössz fel?

  • - Akartam olvasni egy kicsit...

Igen, és az unokáját visszajutatni a jövőbe, ha volna szíves. Az időm szűkös. Nem láttam az órát innen, de hallottam, hogy ketyeg. És nem volt ott megint ez az átkozott érzés a gyomromban?

  • - Anna Karenina? Egy ilyen szomorú könyv, ugye, drágám? - Láttam, ahogy nagyanyám karcsú kezei ezért nyúlnak és fogják meg valahol. Lucas valószínűleg hozzám hasonlóan a levegőért kapkodott. – Világos

egyáltalán, amit érez? Ó, talán olvasd el újra. Azonban szemüveggel.

  • - Először úgy olvastam - mondta Lucas határozottan.

  • - De nem ma éjjel. - Letette a könyvet vissza az asztalra, és Lucas lehajolt. Nem tudnám megmondani pontosan, de úgy nézett ki, mintha megölelték volna egymást.

  • - Néhány perc múlva megyek kedvesem - mondta Lucas, de ő nem úgy tett.

  • - Mi volt ez? - kérdezte a Nagyanyám szigorúan.

  • - Mit akarsz ezzel mondani? – amit láttam, hogy Lucas keze Anna Karenina könyvre vándorolt.

  • - A zaj!

  • - Én nem hallottam semmit - mondta Lucas, de nem tudta megakadályozni, Lady Arista felén fordult.

  • - És mi lesz most?

Lucas megköszörülte a torkát, és odaadta a könyvet egy erőteljes rúgással. Úgy csúszott át a fából készült padlón, majd megállt velem szemben, miközben ott térdeltem az asztal alatt. A gyomrom ökölbe szorult, Lady Arista tett egy lépést felém.

  • - Ez...

– motyogta közbe maga előtt.

  • - Most vagy soha - mondta Lucas és azt feltételeztem, hogy ezzel rám gondolt.

Egy határozott fogással megragadta a karomat, megfogta a könyvet és mellkasomra nyomta. A nagymamám meglepettségében felkiáltott. De mielőtt le tudott volna hajolni és megkeresni az asztal alatt, már a hímzett papucsa összemosódott a szemem előtt.

2011-ben voltam megint, a torkomban dobogó szívvel megköszöntem Istennek, hogy a bútorok nem kerültek át 1993 óta. Szegény Lady Arista - miután látta, hogy a karok eltűnnek, akkor valószínűleg szüksége volt még egy whiskyre.

Nekem viszont csak az ágyamra van szükségem. Amikor Charlottal a második emeleten összetalálkoztam, nem voltam még egy sokk - mintha a szívem úgy döntött volna, hogy elég volt az izgalom neki mára.

  • - Hallottam, hogy súlyosan beteg vagy, és ágyban kel maradnod. - Megfordult a világító, LED

zsemplámpáját rám irányította. Eszembe jutott, hogy én megfeledkezetem Nick zseblámpájáról és valahol 1993-ban maradt, egy szekrényben. - Pontosan. Nyilvánvaló, hogy megvagyok. - mondtam. - Úgy tűnik, hogy olyan betegség, amelyben az egyikünk sem tud aludni éjszaka. Nekem olvasni kell valamit. És te mit csinálsz? Egy kis testmozgás?

  • - Miért ne? - Charlotte tett egy lépést előre és a könyvemet nézte. - Anna Karenina? Hát ez egy kicsit túl nehéz neked, nem?

  • - Úgy gondolod? Nos, talán jobb lenne, ha cserélnénk. Odaadom az Anna Kareninat, és te kölcsönadod nekem a Shadow of the Vampiret - Charlotte három másodpercig zavartan hallgatott. Ismét elvakított a

lámpával. - Mutasd meg nekem, hogy mi van a ládában, akkor talán tudok segíteni, Gwenny. Elkerülni a

legrosszabb...

– Miért beszél másképp, olyan hízelgően, szinte már egy kicsit aggódok.

Toltam magam (a feszült hasizom) múlt neki. - Felejtsd el, Charlotte! Tartsd távol magad a szobámtól, oké?

  • - Ha jól látom, akkor tényleg sokkal ostobább vagy, mint gondoltam. - A hangja megint olyan volt, mint mindig. Bár azt vártam, hogy nem enged el engem –

legalább – összetöri a sípcsontom, de elengedett. Csak a zseblámpájának fénye üldözött még egy darabig.

7. FEJEZET

Nem lehet megál ítani az időt,

De a szeretetért néha megáll.

(Pearl S. Buck)

7.

Amikor 10 órakor kopogtak az ajtómon, felébredtem a mély alvásból, bár ez volt a harmadik alkalom már ma reggel. Az első felkelés 7 órakor volt, anyu jött be hozzám. A második alkalom háromnegyed óra múlva Leslie volt, aki iskola előtt tett egy kis kitérőt hozzám, főleg azért, mert küldtem neki az éjszaka közepén egy SMS-t. Az a tény, hogy az SMS összefüggéstelen volt, elgondolkodtatott, mert gyakorlatilag öntudatlan félelmem volt, és a kezem is remegett, annyira, hogy alig tudtam a kulcsokat megfogni. Az egyetlen módja a szobámba az ablak előtti párkány volt, a becslések szerint 46 méter magasan a járdán, amit csakugyan lezártak. Xemerius elképzelése az volt, hogy bemászok Nick szobájába az ablakon és azt mondta nekem, hogy majd hassal a párkányon feltol engem a házfal mentén, az ablakba. Ő maga nem járult hozzá az akció sikeréhez, kivéve a

-

Nézd csak, ne nézz le! - ordított és a - Szent szar, az mély!

Leslievel pár percet beszéltünk, aztán el kellett mennie az iskolába, míg én visszaaludtam. Amíg az ajtóban harmadik alkalomként megjelent Mr. Marley. - Jó reggelt - mondta mereven.

Xemerius, aki az ágyban a lábamnál szunyókált, felriadt. - Ég a ház? - Húztam a takarót magamra. – Ég valami? – érdeklődtem egy kicsit fantáziadúsan Mr.

Marleytól. Az anyám szerint, csak délután elvinni engem elapszálni. És kérlek, ne közvetlenül, hanem az ágyból, istenem!

Most igazán túl messzire ment, fiatalember - egy hang kiáltott mögötte. Maddy néni volt. Mr. Marleynek adott egy kis lökést és félretolta őt a szobámba. –

-

Bizonyára nem tudsz viselkedni, ha így betörsz egy fiatal lány szobájába.

-

Igen, és én vagyok a nem jó társaság?- mondta Xemerius és megnyalta az első

mancsát.

-

Én - dadogta Mr. Marley.

-

Ez nem az igazi!

-

Maddy néni, csak ne ott! - Harmadikként megjelent Charlotte, farmerben és egy fényes, zöld pulóverben.

-

Mr. Marley és Mr. Brewernek, menniük kell. Mr.

Brewer látszólag egy fiatal férfi, egy fekete öltönyben, aki most megjelenését.

A negyedik. Fokozatosan, úgy éreztem magam, mint a Victoria pályaudvaron a csúcsforgalomban. Azon kívül a szobám közel sem volt megfelelő négyzetméterű.

Charlotte utat tört maga előtt a könyökét használva. - Hol van a láda? -

Kérdezte.

  • - Kígyó, besurranó, pletykás személy! - énekelte Xemerius.

  • - Milyen láda? - Ott a helyszínen földbe gyökerezett mindenem. Nem akartam felkelni, mert még mindig a mocskos pizsama volt rajtam.

  • - Nagyon jól tudod - Charlotte odahajolt hozzám. - Szóval hol van?

Maddy néni felháborodott. - Senki sem érti milyen láda - mondta parancsolóan.

De az éles hangvétel, Lady Aristatol nem tartott sokáig. - Madeleine! Mondtam, neked, hogy maradj lent. - Most, a nagyanyám szintén belépett, mint egy egyházgyertya. - Ez nem érint téged.

Charlotte időközben átverekedett a tömegen a ruhaszekrény irányába, majd kinyitotta az ajtót, és meglátta a ládát. - Itt van!

  • - Ez nagyon is érint engem. Ez az én ládám. - kiáltott fel Maddy néni ismét, ezúttal kétségbeeséssel a hangjában. - Csak kölcsönbe adtam Gwendolynnak!

  • - Ugyan már - mondta Lady Arista. - A láda Lucasé. Azon gondolkodtam, hová tűnt az elmúlt években. - jég-kék szemekkel nézett engem. - Kisasszony, ha Charlottenak igaza van, nem szeretnék a helyében lenni.

Magamra húztam a takarót és abban reménykedtem, hogy mindannyian eltűnnek.

  • - Ő - számolt be Charlotte, aki a láda fölé hajolt.

Lady Arista kinyújtotta a kezét. - A lényeg, Gwendolyn.

  • - Nem. – a hangom tompának tűnt, a takaró miatt. - És én még mindig nem értem, mit...

  • - Ne légy konok - Lady Arista félbeszakított. Mivel Leslie nyakában lógott ismét a kulcs, nem volt más választásom, minthogy makacsnak lenni.

Charlotte turkálni kezdett az én íróasztalfiókomban, és Maddy néni megütötte az

ujját.

-

Szégyelld

magad,

de

most!

Mr. Marley megköszörülte a torkát. - Minden tiszteletem, Lady Montrose, nekünk eszközeink vannak a templomban, és hogy nyissa ki a zárat kulcs nélkül...

  • - Módját és eszközeit - gúnyolódott Xemerius az ő titokzatos hangján. - Mintha valami varázslat lenne a

feszítő vas. Hülye show!

  • - Nos, akkor hozd a ládát - mondta Lady Arista. Megfordult, az ajtó felé. –

Bernard - hallottam őket, ahogy kiabálnak. – A szabályok.

  • - Az ember azt hinné, hogy az őrzök elég régiesek – mondta Xemerius - Mohó kis ember.

  • - Én tiltakoztam ismét minden explicitség nevével.??? – kiáltott Maddy néni, míg Mr. Marley és a másik

férfi egy szó nélkül kimentek a szobából. -

Ez...

Tilosban.

Amikor Grace meg tudja, hazajön és megtudja ezt, egyszerűen ki lesz akadva.

  • - Ez még mindig az én házam - mondta Lady Arista hűvösen. Megfordult, és elkezdett sétálni. - És itt vannak szabályok. A tény, hogy Gwendolyn nincs tudatában a kötelességeinek és ez egy Montrose-nak

sajnos méltatlan, talán megbocsátok neki fiatal életkora és az iskolázottság hiánya miatt, de te Madeleine tudnod kellene, amiért a testvéred egész életében sokat dolgozott!

Tőled több értelmet vártam volna a családi becsület miatt. Csalódott vagyok

  • - Csalódott vagyok. – Maddy néni csípőre tette a kezét és dühösen nézett Lady Aristára. - Végre egy család vagyunk. - Lady Arista nem hallotta, Charlotte felé fordult.

Édes!

Hogy,

tehetted

ezt?

Charlotte elpirult. Egy nagyon rövid pillanatra úgy tűnt, a kibírhatatlan Mr.

Marley és én csodálkoztam, hol volt a mobilom. A látványt szívesen megörökíteném az utókornak. Vagy a jövőbeli zsarolóknak.

  • - Nem tudom elismerni, hogy Gwendolyn bojkottált valamit, amit nem is értek -

mondta Charlotte és a hangja megremegett egy kicsit. – Csak folyamatosan úgy játszik, hogy mindig

előtérbe kerüljön.

De...

ő már nem tiszteli a misztériumot, amelyhez csatlakozott. – Mérges pillantást

vetett rám, úgy tűnt, hogy segít neki.

  • - Ez minden, amit főzött magának - sziszegte újult erővel. - Azt is felajánlotta, hogy segít! De nem! Mindig

meg kell a szabályokat sértenie - Ezekkel a szavakkal fordult vissza a saját tettem és mit nem a legjobb. A

haját hátradobta és elrohant.

  • - Istenem - mondta Maddy néni és lehuppant az ágyra. Xemerius még időben arrébb tudott gurulni. - Mit tegyünk most? Természetesen, ha elvisznek téged és kinyitják a ládát, határozottan érzékenyen fogják

kezelni az ügyet. -

Előhalászott a kabátja zsebéből pár citromos cukorkát és egyszerre ötöt csúsztatott be a szájába. - Ez nem állíthat meg.

  • - Nyugi, Maddy néni – mind a tíz újával a hajába túrt és rám mosolygott. – Az iskolai atlaszomban és Jane Austen teljes kiadása, amit karácsonyra kaptam.

  • - Ó! - Maddy néni megdörzsölte az orrát, és könnyebben fellélegzett. – Én. Én természetesen gondoltam - mondta, hevesen nyalogatva a cukorkákat - De hol...?

  • - A biztonságban, remélem. - Mély sóhajjal, lendültem az ágy szélére. - De ha már visszajönnek – egy házkutatási engedéllyel, vagy valamivel –talán akkor az a legjobb, ha most veszek egy zuhanyt. Apropó, ezer köszönet a tegnapi tanácsért!

Ki mondta, hogy minden szoba üres volt? A hálószobába landoltam, ahol a Glenda néni

volt

Charlie

nagybácsimmal!

  • - Hoppá! – Maddy néni a sokk miatt lenyelt egy cukorkát.

További reggel folyamán nem találkoztam Charlottal sem a nagymamámmal már.

Néhányszor az alsóbb szinteken a telefon csörgött, de csak anya volt az, aki érdeklődött

az

egészségem

után.

Később, a nap folyamán Maddy néni barátja meglátogatta Mrs. Purpleplumot, és hallottam, úgy vihogtak, mint két kislány. Egyébként csend volt. Mielőtt délben felvettek és elvittek volna templomhoz, Xemerius és én még mindig olvastuk az Anna Karenina könyvet, vagyis azt a részét, amit nem Tolsztoj írt. 400-600

oldalig másolatokkal volt tele, krónikákból és évkönyvekből. Lucas írta: ezek az érdekes részek, szeretet unokámé, de hogy őszinte legyek, én kezdetben azt gondoltam, hogy nem volt különösebben érdekes. Az úgynevezett következetesség elve az idő, a Saint Germain gróf személyesen írta a számolásában, már az első mondata után túl sokat követelt. Bár a jelentésben a múlt már megtörtént, be kell gyakorolni óvatosan, hogy ne veszélyeztesse, amíg az

ember

eléri,

hogy

jelentkezzen.

  • - Érted? - Kérdeztem Xemeriust. – Egy részét már mind megtettem, és így is történt, ahogy ez már történt egyszer, másrészt, nincs senki megfertőződve influenza

vírusokkal?

Vagy

mit

jelent

ez?

Xemerius megrázta a fejét. – Csak szimplán kihagyja ezt?

De a cikk egy bizonyos Dr. M. Giordano (nos, ez valószínűleg nem véletlen, ugye?) Saint Germain grófja című cikke – időutazók és látnokok – alapos vizsgálatok és protokollok után 1992-ben jelent meg, egy történelmi kutatásért felelős műszaki folyóiratban, több mint nyolcnál kezdődött, amin sokáig agyaltak, hogy ne csak a meghívottak

olvassák.

Úgy tűnt, hogy Xemerius elmegy. - Unalmas! – rámutatott egy sorra és készségesen fordítottam a leveleket és haladtam ahhoz, ahol Lucas összegyűjtötte a verseket és rímeket. Néhányat közülük már ismertem, de azok, amik újak voltak számomra, kicsit zavarosan olvastam, változatosak, és szimbolikusan értelmezhető, mint a Maddy néni látomásai. Azok a szavak, mint a vér és az örökkévalóság, kivételesen gyakran tűntek fel, az örömmel és az izzással

párosítva.

  • - Tehát, semmiképpen sem Goethe - mondta Xemerius is. - Jól hangzik, mintha egy pár részeg ember állt volna ott, hogy nagyon rejtélyes dolgot szedjenek rímbe. Hé, megengedi nekünk, hogy néha gondolkozzunk

ezeken a mondókákon, ami jade-ból rímel a rókával??? Dzsem, borjú, kukac? Nem, mindazonáltal mi néha egyszerűen öltözködünk, ez azonnal rejtélyesebbnek hangzik, Hicks.

Nevetnem kellett. A versek valóban az utolsók voltak. De tudtam, Leslie örömmel vállalná, ő szeretet minden titokzatos dolgot. Szilárdan meg volt győződve róla, hogy

Anna

Karenina

olvasása

segítene.

  • - Ez kezdete egy új korszaknak – jelentette ki drámaian ma reggel és a könyv a levegőbe lendült. - Aki

birtokában van a tudásnak, az, az erő tulajdonában is van –

Itt áll röviden. - Ez egy filmből van, de most nem jut eszembe, melyikbe. Nem számít:

Most

végre

halad

az

ügy.

Talán igaza volt. De ahogy ott ültem, később 1953-ban a zöld kanapén, erősnek éreztem magam, de ijesztően egyedül is, de nem a legjobban. Hányszor kívántam, hogy Leslie bárcsak velem tudna lenni. Vagy legalább Xemerius.

Véletlen megbotlottam azon a helyen, amiről Mr. Marley beszélt. 1782

októberében volt ott egy cikk, ami a következő bejegyzett szöveget

tartalmazta:..Szóval,

a gróf

meghatározott távozása előtt, ismét javasolta, hogy tartsuk magunkat a női időutazó kapcsolatának pontjaihoz, különösen az utolsó születésű Rubinnal, lépést kell tartania a misztériumnak, amennyire csak lehetséges, és soha ne becsüljék alá a női kíváncsiság romboló erejét. Ó igen.

Rögtön gondoltam, hogy a gróf ezt mondta, szinte hallottam a hangját – A női kíváncsiság

pusztító

ereje

-

tssss.

A bált sajnos csak elhalasztották, és nem törölték a betegségem miatt, így szembe

kellett

néznem

a

gróffal.

Egy bizonyos nyugtalansággal rávettem magam és elkezdtem tanulni az aranyszabályt. Ebben volt sok szó a becsületről és lelkiismeretről, a beszéd és a kötelezettség, a múltban sem tud mit tenni, amely megváltoztatná a jövőt.

Negyedik szabály - tárgyak nem szállíthatók egyik időből a másikba - valószínűleg megsértettem minden

egyes utazást. És ötödik - ismét -, hogy a végzetem soha nem lehet befolyással múltban lévő emberekre. Elsüllyesztettem a könyvet az ölembe, és elgondolkozva rágtam az alsó ajkam. Lehet, hogy Charlottenak igaza volt, és én egyfajta hírhedt Regelbrecherin egy fajtája voltam?? - pusztán elvileg. Az őrök időközben valószínűleg betörtek a szobámba? Vagy akár az egész házba - és kutyákkal és fémdetektorokkal keresnek? Mindenesetre, ez most nem úgy néz ki, hogy a kicsi elterelő műveletünk elegendő lett volna, hogy Charlotte hitelességét

lerázzuk.

Bár Mr. Marley, aki felvett otthon, egy kicsit megrendültnek tűnt. Úgy tűnt, alig tud a szemembe nézni, még akkor is, ha azt a látszatot akarta kelteni, mintha mi sem

történt

volna.

  • - Valószínűleg szégyelli magát - feltételezte Xemerius - Azt láttam, hogy akkor igazán boldog arcot vágott, amikor kinyitotta a ládát. Remélhetőleg ő visszaesett sokkot,

a

feszítővasat

a

lábán.??

Igen, ez határozottan egy Mr. Marleyra jellemző pillanat volt, mikor felemelte a könyveimet ki a dobozból??? És persze, Charlottenak. Olyan gyorsan csak nem adná meg magát.

Legalább Marley úr kísérletet tett, hogy vegyenek részt egy látszólag hétköznapi beszélgetésben, ezzel valószínűleg leplezni akarta bűnét, amikor oda nyújtott egy fekete esernyőt, úton a főhadiszállásra. – Most már frissebb ma, nem igaz? - mondta, sietve.

Ez tényleg hülyeség számomra. Sietve válaszoltam: - Igen. És mikor kapom vissza dobozom?

Aztán eszébe jutott, semmi mást nem tartalmaz, mint egy fényes vörös futtatni.??

  • - Visszakaphatom a könyveimet, vagy talán ujjlenyomatot is vesznek? - Nem, ma nem sajnálom.

  • - Sajnos...

hibáztunk - hebegte, Xemeriussal összhangban dadogtuk?

  • - Huh

Mr. Marley szemmel láthatóan megkönnyebbült volt, amikor felfedeztük a bejáratnál, Mr. Whitmant, aki ismét úgy nézett ki, mint egy filmsztár a vörös szőnyegen. Úgy látszik, ő is most érkezett, levette a kabátját, ami utánozhatatlanul elegáns, és dús hajából kirázta az esőcseppeket. Ráadásul ránk mosolygott az ő tökéletes fehér fogaival. A zseblámpák hiányzott csak. Ha én Cynthia lettem volna természetesen fecsegtem volna róla, de én teljesen immunis voltam a jó megjelenésére és az ő (az én esetemben csak

szórványosan alkalmazott) bájára. A tényt leszámítva, hogy Xemerius faxokat készített a háta mögött és mutogatta neki nyúl füleit.

  • - Gwendolyn. Azt hallottam, hogy már jobban vagy? - mondta Mr. Whitman.

Kitől hallotta ezt?

  • - Egy kicsit jobban. - Ahhoz, hogy eltereljem a figyelmet az én nem létező

betegségemről, és mert éppen olyan szép, gyorsan elkezdtem csacsogni. – Éppen Mr. Marleyt akartam megkérdezni a dobozomról. Talán meg tudja mondani, mikor kapom vissza, és miért is kell elvenni?

  • - Rendben! Támadás a legjobb védekezés – tüzelt Xemerius. - Azt látom –

nélkülem is sikerült ez. Aztán haza

repülök...

ah, később találkozunk - viszlát, aligátor, hehe!

-

Én...

Mi...

Téves...

- kezdte Mr. Marley folytatva az információt.

Mr. Whitman mérgesen csettintett nyelvével. Mellette Mr. Marley duplán ügyetlen volt. - Marley, készíts ebédet.

  • - Igen, uram. Ebédszünet, uram. – Nem kellett sok és Mr. Marley már felrobbant.

  • - Az unokatestvére gyanúba keveredett, hogy birtokában van egy tárgy, ami nem a tiéd - mondta Mr. Whitman, ahogy Mr. Marley elsietett fürkészet és vizsgált.

Szép barna szemérőé kapta a mókus becenevét, Leslie-től, de most nem volt a legjobb akarattal aranyos és vicces látni, hogy semmilyen meleget nem áraszt, amit állítólag minden barna szemben látni lehet. A pillantása alatt a lelkem eléggé gyorsan eltűnt egy nagyon távoli sarokba, a személyiségemmel. Hirtelen azt kívántam bárcsak maradt volna Mr. Marley. Vele, sokkal jobb vitatkozni, mint Mr.

Whitmannel. Annyira nehéz hazudni neki, talán azért, mert jobbak a tapasztalata, mint tanár. De azért kipróbáltam.

  • - Charlotte valószínűleg egy kicsit lehetetlen - suttogtam, lesütött szemmel. -

Nem könnyű neki ebben a pillanatban, és ezért, lehet, kitalál dolgokat, amiket vissza egy Biztos a figyelem miatt.

kicsit...

Uh...

  • - Igen, mások szerint is - mondta elgondolkodva Mr. Whitman. - De azt hiszem, Charlotte olyan erős személyiség, akinek nincs szüksége ilyen dolgokra -

lehajtotta a fejét felém, olyan közel, hogy éreztem az arcszeszét. - Ha a gyanú megerősítést nyer, de még

mindig...

Nos, nem vagyok biztos benne, hogy valóban tisztában vagy a tetteid következményeivel.

Jól - talán azért, mert voltak már együtt. Beletelt néhány másodperc leküzdésébe mire megint a szemembe nézett. – Legalább akkor megkérdezhetem, hogy milyen tárgyról van szó? - kérdezte félénken.

Mr. Whitman felvonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott, meglepő módon. -

Teljességgel alábecsültelek, Gwendolyn. Ez azonban nem ok arra, hogy te túlbecsüld magad!

Néhány másodpercig bámultunk egymás szemébe és hirtelen nagyon fáradt lettem. Mr. Whitmannak igaza volt: Nem értettem ezt az egészet, minden idegen volt számomra. Nem lenne szép, hogy a felelősséget és döntéseket másokra hagyja?

  • - Igen? - mondta halkan Mr. Whitman, és most valóban egy meleg fény szökött a szemébe. - Akarsz mondani valamit, Gwendolyn? -

Ki tudja, lehet mondtam volna, ha nem jelenik meg Mr. George. Ezekkel a szavakkal: - Gwendolyn, mi tart távol? - A gyenge pillanatomnak vége lett. Mr.

Whitman ismét dühős tekintettel nézett.

És most itt ülök egyedül 1953-ban a zöld kanapén, és még mindig küzdöttem a saját verziómért. És egy kis bizalommal.

  • - A tudás hatalom - Próbáltam összeszorított fogakkal motiválni magam, és kinyitottam a könyvet újra.

Lucas másolta a feljegyzéseket, különösen a nyilvántartásokat 1782-1912-es években, mert drága unokája, aki támogatta őt ezekben az években. 1782 szeptemberében az úgynevezett firenzei szövetség összetört, és az árulót, az őrök belső kőréből felfedték. Bár ez nem áll nyíltan az évkönyvben, nyugodtan feltételezhetjük, hogy Ön és Gideon részt vesz az ilyen rendezvényeken.

Felnéztem. Ez volt a csúcs, ahhoz a labdába, amit átkutattam?? Ha valami, akkor én olyan okos, mint azelőtt.?? Köszi, nagypapa sóhajtottam. Ez körülbelül annyira hasznos, mint - Óvakodj a Pastrami szendvicstől. – lapoztam egyet.

  • - Ne ijedj meg - mondta egy hang mögöttem.

Persze rettenetesen megijedtem.

  • - Én vagyok az. - Gideon volt a kanapé mögött, és mosolygott le rám. Rögtön ezernyi érzés kavarodott a fejemben, óvatlanul is bemásztak a gondolataimba.

  • - Mr. Whitman úgy gondolta, hogy elviselnél egy kis társaságot. - mondta Gideon könnyedén. - És

eszembe jutott, hogy az izzót sürgősen ki kel cserélni. - Nagyon barátságos itt. Kasmírtakarók! És szőlő.

Azt hiszem, Mrs. Jenkinsnek van még a tarsolyában egy és más.

Ahogy néztem a sápadt, szép arcát, próbáltam koncentrálni, hogy legalább irányítsam az elmémet, Anna Karenina hirtelen reteszbe tettem.

Gideon figyelmesen rám nézett, tekintete a számra vándorolt. Félre akartam nézni, távol tartani magam tőle, de ugyanakkor nem volt elég a látvány és egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, csak bámultam őt – Kicsi, szia, talán? - Mondta, és megint a szemembe nézett. - Még ha most haragszol is rám.

Az a tény, hogy a szája sarkai felfelé vándoroltak, felrázott engem a kábulatból.

  • - Köszönöm, hogy eszembe juttattad. – Elsimította a hajamat a homlokomról, ekkor rácsapott a könyvemre és letette. Egyszerűen figyelmen kívül hagynám –

neki nem kell azt gondolnia, hogy közöttünk minden a legnagyobb rendben van.

De Gideont nem lehetet olyan könnyen befolyásolni. Felnézett a mennyezetre. -

Gyerünk - A villanykörte, szerettem volna, hogy kapcsolja le a villanyt egy kicsit.

Akkor átmenetileg elég sötét lenne itt.

Nem szóltam semmit.

  • - Van egy zseblámpád? - nem válaszoltam.

  • - Másrészt - úgy tűnik, hogy a lámpa ma nem jelent problémát. Talán csak hagyjuk, nem számít?

Éreztem, oldalról a pillantását, mintha megérintett volna, de én makacsul bámultam tovább a könyvembe.

  • - Nos, vehetek a szőlőből?

Most már elvesztettem a türelmemet. - Igen, vegyél, de hadd olvassak békében -

csattantam fel. - És most fogd be a szád, jó? Nincs kedvem hülye csevegésedre.

Az idő alatt, amire szüksége volt, hogy megegye a szőlőt, nem szólt semmit.

Megfordultam, bár nem olvastam egyetlen szót sem.

  • - Hallottam, hogy már korán reggel erre jártál. - kezdett bűvészkedni két szőlővel. - Charlotte mondott valamit egy titokzatos ládáról.

Aha. Szóval erről fúj a szél. Hagytam, hogy a könyv az ölembe essen. - Melyik részét nem értetted a csendet akarnoknak?

Gideon vigyorgott. - Hé, mindazonáltal ez nem csevegés. Szeretném tudni, hogy Charlotte-tól jött az ötlet, vagy tőled származik, hogy Lucy és Paul úgy kiszivárgott.

Ő most kémkedni jött természetesen. Valószínűleg Falk és mások megbízásából. -

Légy kedves hozzá, aztán elmondja neked, hogy hol rejtette el. - Nők a bolondok, elvégre az volt a Villiers család hobbija.

Felhúztam a lábam a kanapén. - Kérdezd meg magad Charlottetól, mit akar ezzel elérni! - mondtam hűvösen.

  • - Megtettem. - Gideon, szintén összecsomózta a lábait törökülésben, így ültünk egymással szemben a

kanapén, mint két indián a sátorban. Akár talán ez volt az ellentéte a békepipának? - Azt hiszi, nálad van