AUXILIUM HISTORIAE

Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére

Szerkesztette: Körmendi Tamás és Thoroczkay Gábor

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Budapest, 2009

A kötet előkészítését és megjelenését támogatta:

Nemzeti Kulturális Alap

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara

ISBN 978-963-284-105-2 © a szerzők © a szerkesztők Felelős kiadó: az ELTE BTK dékánja

Nyomdai előkészítés: ELTE Eötvös Kiadó Nyomdai munkák: Multiszolg Bt.

TARTALOMJEGYZÉK
Köszöntő (Borsodi Csaba) .................................................................................... 9 Almási Tibor: Egy rogeriusi motívumegyezés értelmezési lehetőségei ............... 11 B. Halász Éva: Adalékok I. Károly király országegyesítő harcaihoz a Drávántúlon ................................................................................................. 21 Jozef Baďurík: Ferdinand I. und Pressburg (Bratislava, Pozsony) ..................... 27 Bak Borbála: Lázár secretarius térképének római másolatai és egy francia metszetkiadó a 16. századi Rómában ............................................................ 35 Ifj. Bertényi Iván: Adalék nemzeti színeink korai használatához ....................... 49 Bessenyei József: A nagyszombati Sánta Ambrus működése a Baráti Fábiánnal alakított kompániában és a családi kötelékben .............................................. 63 Borsodi Csaba: Hittudományi karok a magyar egyetemeken és 1950. évi leválasztásuk .................................................................................................. 73 Buza János: Adózás és adócsalás a Hódoltságban .............................................. 89 Czoma László: A Festetics-család keszthelyi ága ............................................... 97 Draskóczy István: Nagybánya bányászata az 1480-as években (Szempontok a város pecsétjének történetéhez) ................................................................... 105 Dreska Gábor: Az éves parancsra adott hiteleshelyi vizsgálati jelentések megfogalmazásáról ...................................................................................... 115 Érszegi Géza: Szentségteket kéri az alázatos teremtmény… (László veszprémi püspök kérvénye) .......................................................... 123 Gecsényi Lajos: A tanúvallatási („de eo utrum”) jegyzőkönyvek mint a kereskedelemtörténet forrásai ................................................................... 131 Horn Ildikó: Ifjabb Székely Mózes (1603–1658?) ........................................... 143 Kalmár János: 17. század végi javaslat a Magyar Kancellária átszervezéséhez ............................................................................................ 149 Kardos József: A legitimista Apponyi Albert gróf ............................................ 155 Kenyeres István: Mibe került a tizenöt éves háború? ....................................... 163 Kis Péter: A királyi szolgálónépek birtokainak eladományozásánál követett gyakorlat a 13–14. században ........................................................ 175 Kósa László: A kereszt jele a magyarországi protestánsoknál .......................... 181 Körmendi Tamás: A Gertrúd királyné elleni merénylet a magyar gestaszerkesztményben ................................................................................ 195 Makk Ferenc: A fraxinetumi csata .................................................................... 207 Molnár Antal: A boszniai ferencesség kutatása Magyarországon .................... 215

Nagy Balázs: Magyar vonatkozások Luxemburgi Károly önéletrajzában ........ 225 Nyulásziné Straub Éva: Gondolatok a nemzetségi címerekről ......................... 231 Pandula Attila: Hadikitüntetések adományozása nőknek Magyarországon a második világháborúban ........................................................................... 239 Hervé Pinoteau: Promenade dans l’héraldique des Angevins de Naples et de Hongrie ................................................................................................ 245 Piti Ferenc: Szatmár megye Anjou-kori archontológiájához ........................... 255 Georg Scheibelreiter: Die Darstellung der Ungarn auf dem BabenbergerStammbaum in Klosterneuburg und ihre Voraussetzungen ......................... 265 Schweitzer József – Schweitzer Gábor: A magyar címer megállapítása (Molnár Kálmán közjogász professzor ismeretlen tanulmánya 1947-ből) ................ 281 Solymosi László: A pecséthasználat kezdetei Saint-Denis apátságában ........... 289 Sz. Jónás Ilona: A Saint-Germain-des-Près apátság iskolai műveltsége a 8–9. században .......................................................................................... 297 Szabics Imre: A latin és roman szavak poliszémiája a középkori provanszál és francia költészetben ..................................................................................... 303 Szabó Péter: A középkorias fogadó kritikája és a „restaurant” kívánalma a szentimentalizmus korában ....................................................................... 315 Székely György: A harmadik magyar egyetemalapítás: Academia Istropolitana ................................................................................ 321 Szende László: Királynéi rezidenciák az Anjou-kori Magyarországon ............ 327 Szögi László: Magyarországi és erdélyi egyetemjárás Németországban a török hódoltság időszakában (1526–1699) ............................................... 339 Thoroczkay Gábor: Ellenszegülő ispán vagy független törzsfő? (Megjegyzések Ajtony történetéhez) ........................................................... 351 Tóth Krisztina: Károly Róbert diplomatája: István visegrádi várnagy ............. 365 Vajay Szabolcs: Északkeleti határőrzésünk a korai Árpád-korban ................... 377 Vargyai Gyula: A hadsereg szerepe a magyar belpolitikában az 1930-as évek első felében ............................................................................ 383 Veszprémy László: A krónikás nevet – Cum vultu hilari et iocoso ................... 397 Zsoldos Attila: Anjou Károly első koronázása .................................................. 405 Bertényi Iván munkásságának bibliográfiája (1960–2008) (Összeállította: Szende László) .................................................................... 415

Körmendi Tamás

A GERTRÚD KIRÁLYNÉ ELLENI MERÉNYLET A MAGYAR GESTASZERKESZTMÉNYBEN
II. András király meráni származású első hitvesének 1213-ban bekövetkezett erőszakos haláláról a 14. századi magyar gestaszerkesztmény a következőképp ad hírt: „Oh, fájdalom! Az említett úrnő – kétségkívül az emberi nem ellenségének sugalmazására – Bánk bánnak, a nagyságos előkelőnek a feleségét erőszakkal kiszolgáltatta az egyik nála vendégeskedő fivérének, hogy az megbecstelenítse. Emiatt ez a Bor nemből származó Bánk irgalmatlanul megfürdette kardját a királyné vérében, és szörnyű sebbel megsebezve az Úr 1212. (!) évében meggyilkolta. Testét a szürke barátok pilisi monostorában temetik el. Megölése miatt sírás hangjától volt hangos egész Pannónia, s kárhozatos és rettentő vérontás következett Bánk bán egész nemzetségében.”1 Hasonló tartalmú részletet olvashatunk a merényletről az 1350 táján lejegyzett Pozsonyi Krónikában2 és az 1457 körül keletkezett Szepesszombati Krónikában,3 de javarészt ezt a tudósítást hasznosította 1358–1359 táján összeállított, német nyelvű művében Mügelni Henrik is.4
1 Proh dolor! Humani generis inimico procul dubio suadente uxorem Bank bani magnifici principis/viri domina memorata vi tradidit cuidam suo fratri hospiti deludendam. Quam ob causam idem Bank banus de genere Bor oriundus suum gladium in regine sanguine miserabiliter cruentavit, et diro vulnere sauciatam anno Domini MCCXII interfecit. Cuius corpus in monasterio griseorum monachorum de Pelis tumulatur. Pro cuius nece vox flebilis insonuit in tota Pannonia, et in omni genere Bank bani execrabilis et horrenda{s} sanguinis effusio subsecuta – Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Ed. Emericus Szentpétery. I–II. Bp. 1937–1938. (a továbbiakban: SRH) I. 564–565.; magyar fordítása: Képes krónika. Ford. Bollók János. (Millenniumi magyar történelem – Források) Bp. 2004. 112. 2 SRH II. 42. 3 Uo. 281. 4 Uo. 206. – Mügelni Henrik tudósítása két ponton különbözik a gestaszerkesztményétől. Egyfelől megnevezi (jóllehet hibásan) Gertrúd bűnös gerjedelemtől fűtött fivérét: „den bischoff von Bobenberg”; másfelől úgy tudja, hogy Bánk támadásakor a királyné mellett voltak gyermekei: Béla és Kálmán is, akiket azonban a felbőszült előkelő sértetlenül hagyott. Ami az első részletet illeti, Egbert bambergi püspök valóban a királyné öccse volt, ráadásul 1208–1211 között (mivel odahaza gyanúba keveredett IV. Ottó császár meggyilkolásával kapcsolatban) csakugyan a magyar udvarban tartózkodott, ám a nővére elleni merénylet előtt két évvel hazatért (Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I–II. Bp. 1899.2 II. 43–44.). Az általunk ismert kútfők közül csupán a Leobeni Névtelen krónikája tartalmazza ugyanezt a hibás adatot (Scriptores rerum Austriacarum veteres ac genuini. Ed. Hieronymus Pez. I–III. Lipsiae–Ratisbonae 1721–1745. [a továbbiakban: SRA] I. 803.; Catalogus fontium historiae Hungariae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. Coll. Albinus Franciscus Gombos. I–IV. Bp. 1937–1943. [a továbbiakban: Cat. font.] I. 592. sz.), ám ismereteink szerint nem igazolható, hogy ez a forrás bármiféle szövegkapcsolatban állna Mügelni Henrik művével. A másik különbség a gestaszerkesztményben, ill. a német krónikásnál megőrződött beszámolók között az, hogy az utóbbi szerint a Gertrúdot meggyilkoló Bánk „elvette Bélát és Kálmánt a királyné karjából, és azt mondta: Hűbéruraimmal mit sem teszek” („nam ir Belan und Coloman von den arm, und sprach: Meinen erbherren tün ich nicht”). Érdekes, hogy a szöveg itt az „erbherr” (hűbérúr) szót adja Bánk szájába: mivel korabeli magyarországi kútfő aligha alkalmazhatta az uralkodó és az előkelők viszonyára a nyugat-európai társadalmi rendben gyökerező hűbériség fogalomrendszerét, ez a nyom arra mutat, hogy Mügelni Henrik itt vagy egy azonosíthatatlan nyugati forrásból dolgozott, vagy – ami nézetünk szerint sokkal valószínűbb – maga igyekezett kiegészíteni és értelmezni a magyar gestaszerkesztmény anyagát.

195

A merénylet okaként szintén egy magyar előkelő hitvesének megszeplősítését, illetve a királyné ehhez nyújtott segítségét jelöli meg több, egymással sztemmatikai kapcsolatba hozható külhoni kútfő is, köztük az Osztrák Ritmusos Krónika, amely vélhetően 1270 körül készült.5 A királynégyilkosság hátterében az eseményekről elsőként tudósító – és leghitelesebbnek tűnő – külföldi források sokkal inkább a Gertrúd környezetében tartózkodó német udvaroncokkal szembeni ellenszenvet láttatják, s nem holmi sikamlós históriát.6 Az is tudható, hogy II. András hitvesét Péter ispán ölte meg, nem pedig Bánk (aki cseppet sem mellesleg még 1222-ben is udvarispánként és újvári, fehérvári, majd bodrogi ispánként szerepelt, tehát a merénylet után még jó ideig tagja maradt az uralkodó környezetének).7 A magyar előkelő hitvesén esett gyalázat vélhetően koholt története – amelynek lényeges eleme a királynén bosszút álló férjre mért kegyetlen megtorlás – nyilván csak azután alakulhatott ki, hogy Bánk az 1220-as évek végén vagy 1235 táján végleg kiesett az uralkodói kegyből. Nézetünk szerint nem lehetetlen (de természetesen nem is bizonyítható), hogy ennek a históriának egyes részletei eredetileg Bánk bukásának naivabb, vélhetően szóbeszéd gyanánt terjedő magyarázataként válhattak népszerűvé. Azzal ugyanis, hogy az egykori országnagy kegyvesztetté válását – okkal vagy ok nélkül – összekapcsolták a jóval korábban nagy port felverő gyilkossággal, és személyes motívumot: a csúffá tett férj bosszúját vitték az egyébként politikai indíttatásúnak tűnő históriába, az országos ügyekben kevésbé járatos személyek számára érthetőbb (következésképp hihetőbb) magyarázatot nyújthattak a történtekre.8 Idővel aztán ez a szóbeli hagyomány tovább torzulhatott: ez magyarázhatja esetleg azt, hogy a magyar gestaszerkesztmény szerint Bánkot állítólagos tettének következtében nem

5 Chronicon rhythmicum Austriacum. Ed. Wilhelmus Wattenbach. (Monumenta Germaniae historica. Scriptores [a továbbiakban: MGH SS] XXV.) Hanoverae 1880. 355.; Cat. font. I. 1483. sz. – Hasonló híradást tartalmazó további középkori források: Continuatio Praedicatorum Vindobonensium (Ed. Wilhelmus Wattenbach. [MGH SS IX.] Hanoverae 1851. 726.; Cat. font. I. 426. sz.), Anonymi Leobiensis Chronicon (SRA I. 803.; Cat. font. I. 592. sz.) és Thomas Ebendorfer Chronica Austriae-ja (Hrsg. v. Alphons Lhotsky. [Monumenta Germaniae historica. Scriptores rerum Germanicarum. Nova series XIII.] Berlin–Zürich 1967. 109.; Cat. font. III. 4778. sz.). – Témánkba vágó részleteik értékelésére l. Körmendi Tamás: A Gertrúd királyné elleni merénylet a külhoni elbeszélő forrásokban. Történelmi Szemle 51. (2009) 170–172., 177–182., 184–185. 6 Pauler Gy.: A magyar nemzet története i. m. II. 52–53., 495–496. (53. jegyz.); Veszprémy László: A Gertrúd királyné kerítőnői szerepéről kialakult legenda jogi hátteréről. In: Scripta manent. Ünnepi tanulmányok a 60. életévét betöltött Gerics József professzor tiszteletére. Szerk. Draskóczy István. Bp. 1994. 82.; Körmendi T.: A Gertrúd királyné elleni merénylet i. m. 158–165. 7 Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Szerk. Szentpétery Imre, Borsa Iván. I–II/4. Bp. 1923– 1987. I. 377., 378., 381. sz. 8 Körmendi T.: A Gertrúd királyné elleni merénylet i. m. 180–181. – Ezen a ponton érdemes megjegyeznünk, hogy a merényletről hasonló tartalmú beszámolót megőrző Osztrák Ritmusos Krónika adatait Wilhelm Wattenbach szintén elsősorban szóbeli értesülésekre vezette vissza (MGH SS XXV. 349.), Karl Uhlirz pedig a szóbeliségben gyökerező „népies történetírás” (volkstümliche Geschichtsschreibung) példájaként említette ugyanezen ausztriai kútfőt (Karl Uhlirz: Quellen und Geschichtsschreibung. In: Geschichte der Stadt Wien. Red. Heinrich Zimmermann. I–VI. Wien, 1897–1918. II/1. 57.).

196

csupán tisztségeinek és birtokainak elvesztése sújtotta, hanem vérszomjas megtorlás – vagyis olyan büntetés, amelyet valójában a tényleges gyilkosra, Péter ispánra rótt ki az uralkodó közvetlenül a merénylet után. Mindez azonban természetesen csupán feltételezés, a több elemében is valószínűleg hamis tartalmú história kialakulásának lehetséges magyarázata. Dolgozatunkban arra a kérdésre keresünk lehetséges választ, hogy miképpen találhatott utat ez a koholtnak tűnő história a magyar gestaszerkesztmény anyagába. Ennek érdekében először is megvizsgáljuk és kritika alá vonjuk Horváth Jánosnak a gestaszerkesztmény témánkba vágó részletével kapcsolatos álláspontját, amely a mai napig meghatározza a kutatást; majd ebből kiindulva amellett érvelünk, hogy kútfőnk korábbi redakciós fázisai vélhetően már a 13. században is tartalmazhattak valamiféle tudósítást Gertrúd haláláról; végül pedig megpróbálunk magyarázatot adni arra a szembeötlő tartalmi rokonságra, amely a királynégyilkosságról a gestaszerkesztményben fennmaradt passzust a fentebb említett külhoni forrásokhoz, s köztük mindenekelőtt az Osztrák Ritmusos Krónika anyagához kapcsolja. I. Az 1213-ban bekövetkezett merénylet után még bő két évtizedig, 1235-ig a meggyilkolt királyné férje, II. András ült a magyar trónon, utána pedig 1270-ig fia, IV. Béla. Igen valószínű tehát, hogy az udvari történetírás jellegzetes példájának tekintett magyar gestaszerkesztmény anyagába a fent idézett, Gertrúdot botrányos színben feltüntető részlet csak 1270 után kerülhetett. Legkorábban Pauler Gyula mutatott rá, hogy „Bánk nejének meggyalázásáról csak a XIII. század végén kezdenek a források emlékezni”, s ezzel összhangban felhívta a figyelmet arra is, hogy a gestaszerkesztményben megőrződött tudósítás valószínűleg még későbbi: 14. századi.9 Tulajdonképpen ezt a gondolatmenetet folytatta 1954-ben megjelent stíluskritikai kézikönyvében Horváth János, aki részint stilisztikai, részint tartalmi alapon kívánta igazolni a Gertrúd elleni merényletről szóló részlet kései keletkezésének tételét. A kiváló középlatin filológus mindenekelőtt arra a tényre figyelt fel, hogy a gestaszerkesztményen belül egyértelműen elkülöníthetőek egymástól a szabályos klauzulákat csupán véletlenszerűen tartalmazó korai, illetve a szigorú ritmusos prózában írt későbbi részletek; s a két fázis közötti korszakhatár a IV. László 1272i trónrakerüléséről szóló 181. fejezetnél húzható meg. Horváth ugyanakkor azt is

9 Pauler Gy.: A magyar nemzet története i. m. II. 496. (53. jegyz.) – Hasonló véleményt fogalmazott meg vélhetően 1866–1878 között készített, ám csak 1907-ben, halála után publikált tanulmányában Mátyás Flórián is, aki szerint a gestaszerkesztményben megőrződött híradást „a gyilkossági merénylet után két vagy három nemzedékkel fogalmazták” (Mátyás Flórián: Népmondák és történeti adatok Gertrud királyné erőszakos haláláról. Századok 41. [1907] 874.).

197

észrevette, hogy ritmusos betétek az ennél korábbi eseményeket elbeszélő passzusokban is mutatkoznak, s ezt azzal magyarázta, hogy az ilyen szövegrészletek utólagos interpolációként kerültek a gesta anyagába, mégpedig azon Anjou-kori ferences krónikás munkájának eredményeképp, akihez szerinte a mű valamennyi, 1272-nél későbbi részlete is köthető.10 Mivel a Gertrúd elleni merényletről szóló feljegyzés elég terjedelmes ahhoz, hogy kivétel nélkül ritmikus klauzulákba futó mondatvégződéseit ne a véletlen művének, hanem tudatos szerkesztői koncepciónak tulajdonítsuk, Horváth nyomán azt valóban igazoltnak tekinthetjük, hogy a minket érdeklő passzus jelenlegi fogalmazata kései, valószínűleg 14. századi keletkezésű – ez azonban még nem jelenti azt, hogy adatai ne lehetnének ennél korábbiak. Ami a tartalmi kérdéseket illeti, Horváth arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Gertrúd meggyilkolásáról szóló részletet teljes egészében a Anjou-kori gestaszerző koholta, mégpedig úgy, hogy a Záh Felicián merényletéhez vezető eseményeket vetítette vissza a múltba.11 Mint ismeretes, 1330. április 17-én a visegrádi palotában ez utóbbi előkelő karddal rontott az éppen ebédelő királyi családra, és súlyosan megsebesítette Erzsébet királynét.12 A támadás hátterében gyaníthatólag az állt, hogy az I. Károly udvarában tartózkodó lengyel herceg, Kázmér – testvére, a magyar királyné közreműködésével – megrontotta Felicián leányát, Klárát.13 Horváth szerint az 1330-i merényletet követően a gesta folytatója nem tárhatta fel a királyi család elleni támadás valódi okát; ezért aztán az egész történetet egy évszázaddal korábbi díszletek közé helyezte: Felicián leánya helyett Bánk feleségét szerepeltette benne, Kázmér herceg helyett Berthold érseket, Erzsébet királyné helyett pedig Gertrúdot. A krónikás azért indokolta volna a magyar előkelő hitvesének megrontásával a II. András neje elleni merényletet, mert ezzel azt kívánta sugalmazni, hogy hasonló előzmények vezethettek az I. Károly családja elleni támadáshoz is. Amennyiben elfogadnánk ezt az okfejtést, úgy a Gertrúd haláláról szóló krónikarészletnek természetesen nemcsak a stiláris megformáltságát, de a tartalmi elemeit sem keltezhetnénk Felicián merényletének 1330-i dátumánál korábbi időpontra. 1971-ben kiadott, újabb tanulmányában Horváth János még tovább ment, s immár azt is bizonyítani igyekezett, hogy a gestaszerkesztmény anyagában egyálta-

Horváth János: Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1954. 256. Uo. 267. 12 SRH I. 492–495.; Anjou-kori oklevéltár. Főszerk. Kristó Gyula, Almási Tibor. Szerk. Almási Tibor, Blazovich László, Géczi Lajos, Kőfalvi Tamás, Kristó Gyula, Makk Ferenc, Piti Ferenc, Sebők Ferenc, Tóth Ildikó. I–XV., XVII., XIX–XX., XXIII–XXVII., XXXI. Szeged–Bp. 1990–2008. XIV. 288. sz., XX. 85., 86. sz., XXV. 196. sz. – Értékelésükhöz l. Mátyás Flórián: Népmondák és történeti adatok Záh Felicián merényletéről. Századok 39. (1905) 97–118.; Almási Tibor: Záh Felicián ítéletlevele. Aetas (2000: 1–2. sz.) 191–197.; Tóth Ildikó: Egy 1331. évi adománylevél margójára (Adalékok a Záh Felicián-féle merénylet következményeihez). Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 117. (2003) 75–83. 13 L. pl. Mügelni Henrik német nyelvű krónikájában: SRH I. 218–219.
10 11

198

lán semmiféle, közel egykorú feljegyzés nem létezhetett Gertrúd királyné haláláról a szerinte 1330 után összerótt fikció előtt.14 Erre vonatkozólag két érvet hozott fel: egyfelől azt, hogy a gestaszerkesztmény valamennyi ránk maradt kézirata rossz, 1212-i évszám alatt tudósít az eseményről; másfelől, hogy a merénylet nem szerepel Kézai Simon 1282–1285 között keletkezett művében, amiből Horváth arra következtetett, hogy a királynégyilkosságra vonatkozó híradást a Kézai forrásaként egyértelműen adatolható gestaszerkesztmény a 13. század végén még nem tartalmazhatott.15 Horváth János fenti nézeteit az utóbbi évtizedek szakirodalma szinte egyöntetűen elfogadta.16 Alig néhány helyen olvashatunk eltérő véleményt: így mindenekelőtt a Thuróczy-krónika kritikai kiadásához Mályusz Elemér és Kristó Gyula által készített kommentár egyik jegyzetében, amely szerint hiába mutat Anjou-kori fogalmazatot a gestaszerkesztmény témánkba vágó részlete, Gertrúd haláláról valószínűleg korábban is keletkezhetett valamiféle feljegyzés. Egyfelől ugyanis a fennmaradt híradásban is akadnak hitelesnek tűnő elemek,17 amelyeket szóbeli hagyomány aligha tarthatott fenn több mint száz esztendőn keresztül; másfelől Bánk nejének megbecstelenítéséről a 13. századinak tartott Bécsi Domonkos Évkönyv is tudni vél: maga az információ tehát, még ha téves is, nem keltezhető egyértelműen az Anjou-korra, és nem tekinthető pusztán a Felicián-féle merénylet merőben koholt visszavetítésének a régiségbe.18 Az utóbbi érvet – amelyre egyébként már Pauler Gyula is rámutatott19 – Veszprémy László is megemlítette

14 János Horváth: Die ungarischen Chronisten der Angiovinenzeit. Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae 21. (1971) 328–329. 15 Uo. 329. 16 L. pl. Mályusz Elemér: Krónika-problémák. Századok 100. (1966) 739–740.; Uő: A Thuróczy-krónika és forrásai. (Tudománytörténeti tanulmányok 5.) 23., 57–58.; Uő: Az V. István-kori gesta. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 58.) Bp. 1971. 113. (2. jegyz.); Kristó Gyula: História és kortörténet a Képes Krónikában. (Gyorsuló idő) Bp. 1977. 95.; Uő: Magyar historiográfia. I. Történetírás a középkori Magyarországon. (A történettudomány kézikönyve) Bp. 2002. 83. 17 A kommentár szerzői sajnos nem részletezik, hogy itt mire gondoltak. A gestaszerkesztményben ugyanis mindössze öt konkrét adat szerepel a merénylettel kapcsolatban: a Bánk nején tett erőszak említése, Bánk gyilkosként való szerepeltetése, az események 1212-i évszáma, a pilisi monostor megjelölése a királyné végső nyughelyeként, ill. a Bánk nemzetségét sújtó bosszú. Mint látható, az öt elemből egy az erőszaktétel vélhetően koholt históriájára vonatkozik, a gyilkos megnevezése (vagyis Bánk említése a királynéra más, hitelesebbnek tűnő forrásaink szerint ténylegesen kezet emelő Péter ispán helyett) biztosan téves, miként hibás a még 1222-ben is országnagyként szereplő Bánk rokonságán elégtételt vevő állítólagos megtorlás említése és az évszám is: ezek tehát aligha lehetnek a hiteles hagyomány részei. Végül a Gertrúd temetkezési helyére vonatkozó adat – az Anjoukorban is működő monostorról lévén szó (Ferenc L. Hervay: Repertorium historicum Ordinis Cisterciensis in Hungaria. [Bibliotheca Cisterciensis 7.] Roma 1984. 144.), amely ráadásul a két korabeli országos központ, Buda és Visegrád közelében fekszik – nézetünk szerint nem olyasmi, amiről csakis a 13. századi elbeszélő forrásokból tudhatott az Anjou-kori gestaszerkesztő. 18 Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. II/1–2. Commentarii. Comp. Elemér Mályusz, Julius Kristó. (Bibliotheca scriptorum medii recetisuqe aevorum) Bp. 1988. II/1. 481. – A kommentár más helyén viszont a fenti véleménnyel ellentétben már arról olvashatunk, hogy a Gertrúd kerítőnői szerepéről szóló história teljes egészében egy 14. századi gestaszerző műve, aki saját korának eseményeit helyezte a megelőző évszázad kulisszái közé (In: Thurocz, J.: Chronica i. m. II/2. 63.). 19 Pauler Gy.: A magyar nemzet i. m. II. 496. (53. jegyz.).

199

a Gertrúd elleni merényletről szóló külhoni elbeszélő források tartalmi elemzése kapcsán.20 Ezzel kapcsolatban persze joggal felvethető: az 1283-nál záródó Bécsi Domonkos Évkönyv legkorábbi kézirata szintén csupán a 14. századból maradt ránk,21 így tanúsága nem tekinthető perdöntőnek arra nézvést, hogy a Bánk feleségén esett gyalázatról szóló história már a Záh Felicián-féle merénylet előtt kialakult. Csakhogy Gertrúd meggyilkolásának okaként – mint fentebb említettük – a bizonyosan 13. századi Osztrák Ritmusos Krónika is a magyar előkelő feleségének megszeplősítését nevezi meg. Alapos okunk van tehát arra, hogy revízió alá vonjuk Horváth János széleskörűen befogadott fenti nézeteit. II. A továbbiakban mindenekelőtt azt igyekszünk igazolni: Horváth János alaptalanul vette el azt a lehetőséget, hogy a gestaszerkesztmény már a 13. században is tartalmazhatott valamiféle híradást II. András első hitvesének erőszakos haláláról. A kiváló krónikakutató fentebb ismeretett érvei könnyen megcáfolhatóak. Két argumentuma közül az elsőt, a dátumtévesztésre vonatkozót (hogy ti. kútfőnk kézirataiban 1213 helyett 1212-nél szerepel az esemény, s mindez arra utalna, hogy a szerző nem rendelkezett hiteles, írott forrásokkal a merénylet történetéről) azért nem tekintjük perdöntőnek, mert az évszámadat a szöveg átszerkesztésével járó folyamatos másolások során éppúgy torzulhatott, mint a Horváth által feltételezett kései lejegyzésnek köszönhetően. Horváth másik érve arra a tényre épít, hogy Kézai nem ír Gertrúd haláláról, ami kétségkívül igaz is. Csakhogy nem ez lenne az egyetlen eset, amikor egy adat a gestaszerkesztmény 1230-as években meglévő szerkesztési fázisából nem talál utat Kézai művébe. Kristó Gyula más vonatkozásban már rámutatott,22 hogy a Kun László-kori krónikásnál annak ellenére sem szerepel az ún. Nagyobb Magyarország (Ungaria Maior) említése, hogy Julianus barát és szerzetestársai a magyar gestaszerkesztmény korabeli redakciójával azonosítható, úgynevezett Keresztény magyarok gestája híradásából tudtak a létezéséről, amikor 1235-ben útnak indultak a felkutatására.23 Ahogy az átszerkesztések során kiesett a kútfő

Veszprémy L.: Gertrúd királyné i. m. 81–82. Ernst Klebel: Die Fassungen und Handschriften der österreichischen Annalistik. Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich. Neue Folge 21. (1928) 105.; Alphons Lhotsky: Quellenkunde zur mittelalterlichen Geschichte Österreichs. (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung. Ergbd. XIX.) Graz– Köln 1963. 193. 22 Kristó Gyula: Egy 1235 körüli Gesta Ungarorum körvonalairól (Riccardus és Albericus tanúsága). In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk. Horváth János, Székely György. (Memoria saeculorum Hungariae I.) Bp. 1974. 230. 23 SRH II. 535. – A forrás szövegében említett „Keresztény magyarok gestája” (Gesta Ungarorum Christianorum) azonosításához l. még: Napkelet felfedezése (Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései). Közread. Györffy György. Bp. 1965. 223. (4. jegyz.).
20 21

200

szövegéből a Nagyobb Magyarországra vonatkozó adat, úgy természetesen kieshetett bármi más is. Érvelésünk ezen a ponton egyébiránt összhangban van Domanovszky Sándor és Szűcs Jenő azon megállapításaival is, amelyek Kézai munkáját éppen a magyar gestaszerkesztmény korábbi fázisainak önálló interpolációkkal bővített kivonataként értékelik.24 Ezek után elvileg igenis lehetségesnek kell tartanunk, hogy a Gertrúd királyné elleni merényletről létezhetett olyan korai elbeszélés a gestaszerkesztményben, amelyet a Szent László trónralépte és V. István halála között eltelt időszak iránt amúgy is igen kevéssé érdeklődő Kézai egyszerűen nem emelt át a saját művébe, s amely azért nem maradt ránk a gestaszerkeszmény anyagában sem, mert valamelyik átszerkesztés során – akár stiláris, akár tartalmi megfontolásokból – kihagyták vagy átírták. De vajon volt-e a gestaszerkesztménynek olyan redakciója, amely már a 13. században is tartalmazhatott ilyen híradást? Nézetünk szerint igen. Mint arra Kristó Gyula felhívta a figyelmet, legkésőbb 1235/1240 táján kialakult Magyarországon egy olyan történeti hagyomány, amely a gyűlölt Gertrúd királyné jellemvonásait és vélt vagy valós bűneit Szent István feleségére, Gizellára vitte át – mivel II. András feleségét, IV. Béla anyját ez utóbbiak uralkodása idején az udvari történetírás mégsem festhette le túlságosan sötét színekkel.25 Ennek a hagyománynak a szellemében ábrázolta első királyunk hitvesét 1241–1252 között lejegyzett művében Alberik troisfontaines-i szerzetes.26 Noha a ciszterci Alberik magyar vonatkozású adatai elsősorban alighanem a nagykáptalanra érkező magyar rendtársak szóbeli közlésein alapultak,27 a két királyné alakját minden jel szerint szándékosan manipuláló koncepció túlságosan kifinomult és összetett ahhoz, hogy tudatos történetírói koholmány helyett spontán módon kialakuló szóbeszédet gyanítsunk a hátterében – arról nem is beszélve, hogy a kétszáz esztendővel korábban élt Gizella királyné alakja a 13. századi közvéleményt már aligha foglalkoztathatta annyira, hogy különféle mendemondák kapjanak lábra róla. Magunk igen valószínűnek gondoljuk, hogy a gestaszerkesztmény ezen 1235/1240 körül keletkezett redakciós fázisa abban az esetben is tartalmazhatott valamiféle híradást Gertrúd királyné Európa-szerte nagy visszhangot kiváltó haláláról, ha a szerző a saját biztonsága érdekében és az éppen hatalmon lévő uralkodó érzelmeit tiszteletben tartva nem tért ki a gyilkosság hátterére. Analógiaként kínálkozik ugyanis, hogy az

24 Domanovszky Sándor: Kézai Simon mester krónikája (Forrástanulmány). Bp., 1906.; Szűcs Jenő: Társadalomszemlélet, politikai teória és történelemszemlélet Kézai Gesta Hungarorumában (A nacionalizmus középkori genezisének elméleti alapjai). In: Uő: Nemzet és történelem. Tanulmányok. (Társadalomtudományi Könyvtár) Bp. 1984.2 417. 25 Kristó Gy.: Egy 1235 körüli Gesta Ungarorum i. m. 236–237., Uő: Szent István és családja az Árpád-kori történetírásban. In: Uő: Írások Szent Istvánról és koráról. Szeged 2000. 222–226.; Uő: Magyar historiográfia i. m. 65–66. – vö. Latzkovits László: Alberik világkrónikájának magyar adatai. Forrástanulmány. (Kolozsvár-szegedi értekezések a magyar művelődéstörténelem köréből 23.) Szeged 1934. 81. 26 Albrici monachi Triumfontium Chronicon. Ed. Paulus Scheffer-Boichorst. (MGH SS XXIII.) Hanoverae 1874. 779., 786.; Cat. font. I. 103. sz. 27 Latzkovits L.: Alberik i. m. 87–88.

201

1330 után működő krónikás sem mellőzte hallgatással Záh Felicián merényletét, csak éppen a támadás konkrét okainak megjelölése helyett az ördög átkos mesterkedését kárhoztatta érte. III. Mint arról bevezetőnkben már szóltunk, a Gertrúd elleni merényletről a gestaszerkesztményben fennmaradt híradás több külhoni kútfő tudósításával is rokonítható, amennyiben ezek valamennyien egy magyar előkelő hitvesének becsületén esett folt bosszújaként magyarázzák a királynégyilkosságot. Ezen kútfők tartalmi elemzése azt mutatja, hogy közös ősforrásuk egy verses alkotás, az Osztrák Ritmusos Krónika lehetett,28 amely a szakirodalom egybehangzó vélekedése szerint a klosterneuburgi ágostonos közösségben keletkezett, valószínűleg 1270 körül. Szerzőjeként magyar származású (talán kalocsai kötődésű) klerikust feltételezhetünk, aki a tatárjárás idején menekült Ausztriába.29 Az Osztrák Ritmusos Krónika a következőképp számol be a merényletről és annak következményeiről: „Az ország sikerei kínozzák ama irigy, vén Keletet [ti. az ördögöt]: fájlalja, hogy a dolgok ekképp nyugalomban vannak. A kalocsai főpap nekihevül, s azt sugalmazza a kiránynénak, hogy kerítsék erőszakkal hatalmukba Bánk, a nemes férfiú hitvesét. A királyné szomorkodik, és majd belehal az aggodalomba, mit tegyen: [házasságot] törni uszítják! Ráveszik a nőt a dologra, s ő asszonyilag gyógyítja a fivért, amiből azután sokakra pusztulás köszönt. Bánk a párthíveinek panaszkodik, dühöng; azok hasonlóképp zúgolódnak, s összeesküvést szőnek: mezei sátorban a királynét meggyilkolják, és a pilisi monostorban temetik el. Azután szárba szökik a bosszú: seregnyien pusztulnak. Jaj! – sírnak az ártatlanok. Bélát megkoronázzák. Miután atyja színlel, és [Béla] anyjának halálán nem indul meg, serényen cselvetésen mesterkedik, atyja elleni gondolatokat forgat a fejében és egészen nekikeseredik, ám aztán mégis egyetértésre jut atyjával. Ennek halála után a fehérvári palotában ülnek össze: királyi vendégség készül mindenkinek, de a legtöbb vendégnek fejét veszik.”30
Körmendi T.: A Gertrúd királyné elleni merénylet i. m. 177–186. Repertorium fontium historiae medii aevi. Ed. Augustus Potthast, Raffaello Morghen, Girolamo Arnaldi. I– XI/4. Roma 1962–2007. III. 277.; Wilhelmus Wattenbach: In: MGH SS XXV. 349.; Jakob Werner: Verse auf Papst Innozenz IV. und Kaiser Friedrich II. Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde 32. (1907) 601.; Lhotsky, A.: Quellenkunde i. m. 190–191.; Gerlinde Möser-Mersky: Das österreichische „Chronicon rhythmicum”. Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung 73. (1965) 19–20.; Erich Kleinschmidt: Chronicon rhytmicum Austriacum. In: Verfasserlexikon. Die deutsche Literatur des Mittelalters. Hrsg. v. Kurt Ruh, Burghart Wachinger. I–XIII. Berlin–New York 1977–2007.2 I. 1256–1258.; Andrea Sommerlechner: Stupor mundi? Kaiser Friedrich II und die mittelalterliche Geschichtsschreibung. (Publikationen des Historischen Instituts beim Österreichischen Kulturinstitut in Rom I. 11.) Wien 1999. 579–580. 30 „Invidus successibus regni laceratur / ille vetus Oriens, quod sic tranquillatur, / dolet, et Colocie presul inflammatur, / et regine suggerit, quod vi potiatur / Banci viri nobilis uxore. Tristatur / et anxietatibus male moritur / regina, quid faciat; rumpere consternatur. / Ducta muliebriter fratrem medelatur, / unde post exitium multis propinatur. / Banca participibus suis querelatur, / furit, fremunt pariter, sicque conspiratur. / Campestri tentorio regina necatur, / et in monasterio Plis hec tumulatur. / Post succrescit ultio, fallanx dissipatur. / Ve plorant innocui, Bela coronatur. / Postquam pater simulat nec mortem zelatur / matris eius, concite dolos machinatur, / contra patrem cogitat et exasperatur, / tandem ad concordiam patris revocatur. / Quo defuncto curia Albe celebratur, / regale convivium cunctis preparatur, / sed conviva plurimus capite truncatur” (MGH SS XXV. 355.).
28 29

202

A fenti részlet öt lényeges ponton is egybecseng a gestaszerkesztményben ránk maradt történettel: 1.) a gyilkosság okaként mindkét kútfő Bánk feleségének Gertrúd tudtával történt megrontását jelöli meg, csábítóként pedig egyaránt a királyné fivérét szerepeltetik; 2.) a gyilkost a gestaszerkesztmény egyértelműen Bánkkal azonosítja, az Osztrák Ritmusos Krónika pedig egyedül őt jelöli meg a gyilkosok közül; 3.) említik a királyné temetkezési helyét: a pilisi monostort; 4.) beszámolnak a merényletet követő szigorú megtorlásról; 5.) egyformán az ördög mesterkedésére vezetik vissza a tragédiát. Érdemi különbség ugyanakkor csupán egy helyen figyelhető meg a két szöveg között: a gestaszerkesztmény nem ír arról, hogy Béla elégedetlen lett volna apjának a tettesek megbüntetésére irányuló buzgalmával. A két kútfő témánkba vágó passzusai tehát igen szoros tartalmi rokonságot mutatnak. A szüzsé több más forrásban31 is előforduló – tehát vélhetően szélesebb körben elterjedt – elemein kívül (mint amilyen a királyné kerítőnői bűnrészességének és fivére bűnösségének említése, vagy Bánk szerepének kiemelése a gyilkosságban) főleg három apróságot érdemes kiemelnünk: a Gertrúd végső nyughelyének pontos megjelölésére (amely egyébként kizárólag ebben a két forrásunkban szerepel), illetve az ördög mesterkedésére vonatkozó lamentációt és a gyilkosságot követő események bemutatásában egy halvány szövegpárhuzamot: a gestaszerkesztményben ugyanis „sírás hangjától volt hangos egész Pannónia”, míg az ausztriai kútfő szerint „Jaj! – sírnak az ártatlanok”. Jóllehet ezek külön-külön csak meglehetősen halványan mutatják a két kútfő kapcsolatát – együttes előfordulásuk a két viszonylag rövid szövegrészletben mégiscsak elgondolkodtató. Spontán módon, egymástól függetlenül ugyanis aligha keletkezett volna a történetnek két ennyire hasonló variánsa. Amennyiben ezek után megpróbáljuk rekonstruálni azt a sztemmatikai kapcsolatot, amely összekötheti a gestaszerkesztmény vizsgált passzusát az Osztrák Ritmusos Krónika fenti néhány sorával, először is azt kell tisztáznunk, hogy lehetséges-e a két forrás között közvetlen átvételt gyanítanunk. Direkt szövegkapcsolatot elsősorban szó szerinti egyezések kimutatásával szokás igazolni. Tény, hogy két kútfőnkben ilyeneket nem találunk, azonban nézetünk szerint ez nem feltétlenül cáfolja a közvetlen tartalmi átvétel lehetőségét. Ausztriai forrásunk ugyanis verses alkotás: klauzulákba futó, szabályos hosszúságú sorokból épül fel; míg a magyar gestaszerkesztmény próza, még akkor is, ha vizsgált részletének kólonvégződései szintén ritmusosak: a szintagmatikus egységek belső ritmusa kötetlen, a mondatok hosszát pedig semmi sem korlátozza. A közvetlen átvétel lehetőségét ezek szerint pusztán formai alapon nem zárhatjuk ki.
31

L. az 5. jegyz.-ben említett kútfőket.

203

Milyen irányú lehetett az esetleges szövegkapcsolat, azaz melyik kútfőnk használhatta fel a másik anyagát? Az Osztrák Ritmusos Krónika szerzője aligha meríthette a művében lejegyzett adatsort a magyar gestaszerkesztményből. Emlékezhetünk, az ausztriai kútfő 1270 körül készült – márpedig nehezen képzelhető el, hogy a vélhetően udvari megrendelésre írott magyar gestában IV. Béla halála előtt olyan história szerepelt volna, amely kerítőnőként tünteti fel az uralmon lévő király édesanyját.32 Az ellenkező irányú átvétel lehetőségét – azt ti., hogy gestaszerkesztményünk valamelyik átszerkesztője hasznosította esetleg az Osztrák Ritmusos Krónikában lejegyzett történetet, évtizedekkel (vagy akár egy évszázaddal) a merénylet megtörténte után – viszont sem történeti, sem filológiai érv nem cáfolja. Vegyük most górcső alá annak lehetőségét, hogy amennyiben elvetnénk a magyar gestaszerkesztmény és az Osztrák Ritmusos Krónika minket érdeklő passzusait összefűző közvetlen szövegkapcsolat lehetőségét, milyen közvetítő elemeket feltételezhetnénk a két kútfő között. Közös szóbeli forrást bajos volna meghatároznunk. Hőséneket, epikus költeményt aligha alkottak a királynégyilkosságról, különösen nem másfél-két évtizeddel annak megtörténte után, márpedig Bánk bukását megelőzően a két vizsgált kútfőben ránk maradt narratívum – mint ezzel kapcsolatban fentebb már érveltünk – nem alakulhatott ki. Az irodalmi formába nem öntött, szóban terjedő hír, egyszerű szóbeszéd tartalma pedig jellegéből adódóan túlságosan dinamikusan változik, s így nehezen közvetíthette volna mindkét szöveg felé épp ugyanazt az öt főmotívumot, ráadásul úgy, hogy ezek között éppen ugyanaz a két közhelyszerű elem, a szerencsétlenség utáni jajveszékelés és az ördögi kártétel toposza ismétlődjék. Amennyiben viszont közös írásbeli forrást feltételeznénk az Osztrák Ritmusos Krónika és a magyar gestaszerkesztmény hasonló tartalmú híradásának hátterében, úgy megint csak meglehetősen valószínűtlen kombinációkba kellene bocsátkoznunk. Magyarországon aligha keletkezdhetett még 1270 előtt olyan kútfő, amely Gertrúdot botrányos színben tüntette volna fel – mivel a királyi megrendelésre készülő gestaszerkesztményt ebből a körből fentebb már kizártuk, nyugati analógiák alapján legfeljebb valamiféle családi krónikával vagy monostori évkönyvvel számolhatnánk, csakhogy ilyenekről a korabeli Magyarországon nem tudunk.33 Hasonlóképp az sem túlságosan valószínű, hogy a Ritmusos Krónika szerzője – a magyarországi viszonyokról kiemelkedően jól értesült, magyar származású klerikus létére – valamely azóta elveszett külhoni forrásból merítve rekonstruálta volna a merénylet történetét.

32 A házasságtörésben való cinkosság korabeli, igen súlyos jogi megítélésére l. Veszprémy L.: Gertrúd királyné i. m. 83. 33 Fügedi Erik: „Verba volant…” Középkori nemességünk szóbelisége és az írás. In: Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Bp. 1984. 107–130.

204

A fentiek alapján magunk úgy látjuk, hogy a magyar gestaszerkesztmény és az Osztrák Ritmusos Krónika témánkra vonatkozó részletei közötti szoros tartalmi hasonlóságot legvalószínűbben az ausztriai kútfő felől a magyar irányába mutató közvetlen átvétellel magyarázhatjuk. Mivel a Ritmusos Krónika teljes szövege több ponton hatott a 13–14. század fordulóján egyaránt Bécsben keletkezett két kútfőre, a Bécsi Domonkos Évkönyvre és Jens Enikel német nyelvű Weltchronikjára,34 valószínűleg viszonylag ismertnek számíthatott a magyar külkapcsolatokban ekkoriban kiemelkedő szerepet vivő ausztriai város litterátusai körében, s adott esetben a magyarországi papi középréteg egyes tagjai, különösen a közismerten mobilis koldulórendiek is találkozhattak vele. Tekintetbe véve, hogy a gestaszerkesztmény 14. század eleji folytatói között nemcsak a már idézett Horváth János, hanem a vele polemizáló Kristó Gyula,35 valamint Mályusz Elemér36 is elsősorban ferences krónikásokkal számolt, mindez máris felvázolja az információ áramlásának egyik elképzelhető útvonalát. Magunk tehát lehetségesnek, sőt valószínűnek véljük, hogy a magyar gestaszerkesztmény 1235/1240 körül létrejött redakciós fázisában már szerepelhetett valamiféle feljegyzés a Gertrúd elleni merényletről. A Bánk feleségén esett gyalázatról szóló történet hazai kútfőnkbe azonban csakis a meggyilkolt királyné fiának, IV. Bélának a halála után kerülhetett – nézetünk szerint nem függetlenül az Osztrák Ritmusos Krónika anyagában olvasható, hasonló tartalmú részlettől. Úgy gondoljuk: az a história, amely a királynégyilkosságot a magyar előkelő hitvesének megszeplősítésére vezeti vissza, legvalószínűbben az 1220-as évek végén vagy 1235 körül, afféle szóbeszédként keletkezhetett, s első ízben alighanem épp az Osztrák Ritmusos Krónika magyar származású szerzője foglalhatta írásba 1270 táján, hogy utóbb épp az ausztriai kútfő közvetítésével utat találjon az udvari történetírás hazai reprezentánsába, a magyar gestaszerkesztménybe is. Érvelésünk további források híján természetesen kevés ahhoz, hogy mindezt egyértelmű bizonyossággal jelenthessük ki, de ahhoz talán elég, hogy a jövőben komolyan számoljunk ezzel a lehetőséggel.

34 35

Möser-Mersky, G.: Das österreichische „Chronicon rhythmicum” i. m. 22–23. Kristó Gyula: Anjou-kori krónikáink. Századok 101. (1967) 457–478.; Uő.: Magyar historiográfia i. m. 81–88. 36 Mályusz E.: Krónika-problémák i.m. 725–747.; Uő: A Thuróczy-krónika i. m. 57–60.

205

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful