„Fons, skepsis, lex”

Ünnepi tanulmányok a 70 esztendős Makk Ferenc tiszteletére

SZTE Történeti Segédtudományok Tanszék Szegedi Középkorász Műhely Szeged 2010

A kötet megjelenését támogatta:

Magyar Tudományos Akadémia – Magyar Országos Levéltár – Szegedi Tudományegyetem Medievisztikai Kutatócsoportja Szegedi Tudományegyetem – Bölcsészettudományi Kara Szegedi Tudományegyetem – Bölcsészettudományi Kar Történeti Intézete Szegedi Tudományegyetem – Bölcsészettudományi Kar Történeti Segédtudományok Tanszéke Szegedi Középkorász Műhely

Szerkesztette:

Dr. Almási Tibor Révész Éva Dr. Szabados György

Címlap festményei:

Juhos-Kiss Sándor

Fénykép:

Segesvári Csaba

© a szerzők © a szerkesztők

KÖRMENDI TAMÁS

Zagoriensis episcopus
(Megjegyzés a zágrábi püspökség korai történetéhez)
mikor 1102-ben Kálmán király szabadságot adott a zárai Szűz Mária apácakolostornak, intézkedésének tanúi között bizonyos Sigindinus püspök is magasztalta a döntést;1 kilenc esztendővel később, 1111-ben pedig, amikor a könyves uralkodó megerősítette a zobori apátságot a Szent Istvántól nyert nyitrai vámharmadok birtokában, az erről szóló iratot Manasses püspök pecsételte meg.2 A két főpap pályafutásában közös, hogy az emléküket fenntartó oklevelek szerint mindketten a „zagorjei” (Zagoriensis) egyházmegye élén álltak. Ezt a püspökséget – amely több ismert forrásunkban ilyen néven nem is szerepel – a régebbi szakirodalom többnyire a zágrábi dioecesisnek feleltette meg;3 Györffy György ellenben a tinnini (knini) székhelyű ún. horvát püspök4 főpapi székével azonosította.5 Felvetésére sem a magyar, sem a horvát történettudomány nem reagált érdemben. A magyar kutatók többsége azóta mindenesetre sem Sigindinust, sem Manassest nem tartja számon a zágrábi főpásztorok névsorában,6 a horvát medievisztika ellenben ma is egyöntetűen úgy véli, hogy a két püspök egykor a Szent László által alapított drávántúli egyházmegye élén állott.7 Rövid dolgozatomban előbb áttekintem a Sigindinus, ill. Manasses életpályájára vonatkozó adatainkat, majd amellett igyekszem érvelni, hogy a „zagorjei” püspökséget – a régebbi szakirodalom és Makk Ferenc8 álláspontjával egyezően – a zágrábi egyházmegyével kell azonosítanunk. Sigindinus pályafutására vonatkozó adatok Az 1102-ben „zagorjei” püspökként szereplő főpap nevét a zárai oklevelet leszámítva egyetlen megbízható hitelű forrásban sem említik, csupán két hamisítványban. Az egyik egy Szent László nevére, 1093-i évszámmal koholt oklevél, amely a királynak a kalocsai (bácsi) érsekség és a pécsi püspökség határvitájában hozott állítólagos ítéletét

A

1

DHA I. 330.; magyar fordítása: ÍF 1050–1116. 210. (Körmendi Tamás) – Az oklevél hitelességét kronológiai és történeti érvek alapján Pauler Gyula és Fejérpataky László kétségbe vonta (PAULER 1888. 326–327.; FEJÉRPATAKY 1892. 21.), érveiket azonban Vjekoslav Klaić és Györffy György meggyőzően cáfolta: KLAIĆ 1905. 110.; DHA I. 329. 2 DHA I. 383.; magyar fordítása: Lt–kt 39–40. (Bellus Ibolya) 3 KERCSELICH 1760. 74.; FARLATI 1751–1819. V. 350.; TKALČIĆ 1892. 60.; PAULER 1899. I. 222., 468. (406. jegyz.) (vö. PAULER 1888. 328.); ŠIŠIĆ 1914. 521., 536. 4 Az ún. horvát püspök (episcopus Chroatensis, episcopus regni Croatiae) intézménye 1024–1030 között létesült, s működésére 1090-ig vannak adataink. Életre hívásában valószínűleg nagy szerepet játszott, hogy amikor az 1020-as években Velence elfoglalta a dalmát tengerpart püspöki városait, III. Krešimir (1000– 1030) horvát király a velencei befolyástól független egyházszervezetet igyekezett kiépíteni országában. A tisztség betöltője hosszú ideig nem rendelkezett állandó rezidenciával (Tinnin közelében álló széktemplomát csak 1078-ban szentelték fel), hanem mindenkor a királyi udvarban tartózkodott, ahol ő felelt az uralkodó környezetének lelki életéért, s egyszersmind a királyi kápolnát is vezette. A spalatói érsek szuffragáneusának számított. A horvát püspök tényleges feladatköre vélhetően a zágrábi püspökség alapításával szűnt meg, azonban maga a cím a XII. század végéig fennmaradt (BARADA 1931.; VIDOVIĆ 1996. 97–98.). 5 GYÖRFFY 1984. 95.; DHA I. 290. (11. jegyz.), 388. (3. jegyz.) 6 ENGEL–KOSZTA 1996. 740.; TÖRÖK 2002. 204. 7 DOBRONIĆ 1995a; DOBRONIĆ 1995b.; VIDOVIĆ 1996. 518. 8 MAKK 1996. 165.

247

foglalja írásba.9 Ebben a döntés tanúi között sorolnak fel bizonyos Stegiundi káplánt is, akit Györffy szerint valószínűleg azonosíthatunk a későbbi „zagorjei” püspökkel.10 A hamis irat tanúsora vélhetően olyan hiteles mintára vezethető vissza, amely 1091 előtt keletkezhetett;11 a benne szereplő Fábián bácsi érseket és Kozma veszprémi püspököt ugyanis Dávid hercegnek a pannonhalmi apátság részére ekkoriban kibocsátott adománylevele is említi.12 Amennyiben elfogadjuk, hogy az 1093-i dátummal fennmaradt hamisítvány csakugyan hiteles eredeti felhasználásával készült, akkor az is valószínűsíthető, hogy Sigindinus királyi káplánként egykor valóban Szent László udvarához tartozott. A másik kétes hitelű szöveget Baltazar Adam Krčelić, a zágrábi egyházmegye történetének első monográfusa hagyományozta ránk, aki 1760-ban megjelent művében szó szerint idéz egy „régi kéziratot” – azt azonban nem jelöli meg, hogy ez pontosan miféle dokumentum volt. Témánkkal kapcsolatban mindenesetre a következőket olvashatjuk benne: „Singidinus [!], Kálmán király kedveltje irányította a zágrábi egyházat: így találjuk abban a Zrínyi-levéltárban lévő kiváltságlevélben, amelyet Šubić nembéli Marmonja részére adott 1102-ben Kálmán király. Ez a Singidunus a királlyal Kőrösre hívatván [a horvát előkelőket] az ügyeket úgy rendezte, hogy a horvátok önként letették a fegyvert és alávetették magukat a királynak, a király pedig barátaivá fogadta őket, és eszerint bánt velük. (...) Singidunus püspök közreműködésével történt mindez, Kálmán tetszésére. Egyházának javára nagy adományt tett neki, őt magát pedig Tengerfehérvárra vezette, amely városban Kálmánt Horvátország és Dalmácia királyává koronázták.”13 Már Pauler Gyula rámutatott, hogy ennek a nyilvánvaló anakronizmussal terhelt szövegnek (amely a magyar uralkodó és a horvát előkelők tanácskozását Szlavónia egyik késő középkori központjába, a hiteles kútfő által első ízben 1223-ben említett14 Kőrösbe helyezi) semmilyen forrásértéke nincsen.15 Kései keletkezését valószínűsíti, hogy szerzőjének jól láthatóan nem valamiféle jogok vagy kiváltságok biztosítása volt a célja. A Krčelićnél közölt szöveg ugyanis mind a Šubić nembéli Marmonjának engedélyezett privilégiumokra, mind a zágrábi egyház részére tett adományokra csak általánosságban utal, és nem sorolja fel azokat tételesen, ami elengedhetetlen volna a jogbiztosításhoz. A koholmány összeállítója tehát valószínűleg csak az egyházmegye múltjának dicsőségét akarta emelni művével. Sigindinusra vonatkozó egyetlen ellenőrizhető adatát – hogy ti. 1102-ben valóban volt ilyen nevű püspök Kálmán király környezetében – véleményem szerint valószínűleg épp a zárai apácák részére kibocsátott, fentebb már idézett uralkodói oklevélből meríthette, a király és a horvát nemesek állítólagos kiegyezésére vonatkozó információt pedig alighanem Spalatói Tamás Historia Salonitájának valamelyik másolatából. Közismert, hogy az ún. pacta conventa története ez utóbbi munka szöveghagyományában is szerepel,16 ám kétséget kizáróan kései betoldásként: valószínűleg
9

DHA I. 290. DHA I. 290. (11. jegyz.) 11 HÓMAN 1910. 101–104., 107.; DHA I. 288–290.; KOSZTA 2009b. 63. 12 DHA I. 265.; magyar fordítása: ÍF 1050–1116. 134. (Makk Ferenc) – keltezésére ld. HÓMAN 1910. 101–103. 13 Singidunus, Colomanno regi charus rexisse ecclesiam Zagrabiensem in privilegio Marmognae de genere Subithiorum a Colomann rege 1102 dato invenitur in Archivo Zriniano. Qui cum rege Crisium appellens ita negotium temperavit, ut regi ultro armis positis Croatae se subiecerint, et rex illos ut amicos haberet et tractaret. (…) Quod mediante Singiduno episcopo factum ad Colomanni complacentiam est. Qui pro ecclesia sua multa illi donavit, et Belgradum supra mare duxit, qua in urbe Colomannus in Dalmatiae et Croatiae regem coronatus est. KERCSELICH 1760. 74. 14 CDCR III. 232. 15 PAULER 1888. 331. (1. jegyz.) 16 DOCUMENTA 481–482.; CDCR II. 8–9.; magyar fordítása: SZEBERÉNYI 2007. 179.
10

248

a XIV. század végén fűzték a szöveghez.17 A Krčelić által közzétett „régi kézirat” mindennek figyelembevételével akár XVII/XVIII. századi hamisítvány is lehet: a zárai oklevél szövegét ugyanis 1666-ban jelentette meg Ivan Lučić;18 a Spalatói Tamás munkájával kapcsolatban ekkoriban megélénkülő érdeklődést pedig jól jelzi, hogy a mű ún. zágrábi másolatát – amelyet a XV. században félbehagytak – XVII. századi kéz fejezte be.19 Az a tény, hogy a hamisítvány Sigindinust zágrábi püspökként szerepelteti, mindezek után semmiképp sem tekinthető perdöntő érvnek a „zagorjei” egyházmegye azonosítása során. Ez az adat ugyanis kései banalizáció eredményeképp is kialakulhatott pl. a Lučić által közölt zárai oklevél amúgy is olvasati hibát mutató Ragariensis (!) alakjából: hogy miképpen, arra épp Krčelić nyújt érzékletes példát, amikor leírja, hogy szerinte a Lučićnál szereplő formát azért kell helyesen Zagrabiensis-nek olvasni, mert ennek a magyarországi püspökségnek a neve hasonlít a leginkább a szövegközlésben szereplő alakhoz.20 Horvát részről két nyelvtörténész is kísérletet tett arra, hogy a különös és ritka személynévből kiindulva határozza meg Sigindinus származását. Danijel Alerić a Sigismundus másolási hibákkal terhelt, romlott alakjának tartotta a főpásztor nevét; mivel pedig Szent Zsigmond kultusza a XII. századig leginkább francia nyelvterületen volt jellemző, azt feltételezte, hogy a püspök innen érkezhetett a Magyar Királyságba.21 Valentin Putanec ezzel szemben a VII. századi tridenti apát, Secundinus nevével hozta kapcsolatba Sigindinusét, és ennek alapján úgy vélte, hogy a „zagorjei” püspök lombardiai származású lehetett.22 Forrásadatok híján sajnos mindkét szellemes elképzelés puszta teória marad, a névrekonstrukcióra tett kísérleteknek azonban így is fontos tanulsága, hogy a főpap nevének akár mindkét fennmaradt változata – Stegiundi, ill. Sigindinus – is torzult forma lehet. Ne feledjük: mind az 1102-i zárai oklevél, mind a kalocsai (bácsi) érsekség és a pécsi püspökség határvitájáról tudósító, 1093-i évszám alatt hamisított irat másolatban őrződött meg csupán, vagyis a bennük szereplő ritka névalakok könnyen deformálódhattak. Az Árpád-kori Magyarország területéről mindenesetre nincsen adatunk másik személyre, akit akár a Stegiundi-nak, akár a Sigindinus-nak hívtak volna.23 A főpásztor neve talán a hiteles kútfőben először az 1138-i dömösi összeírásban24 felbukkanó Zegen/ Scegen/Scegiun elnevezés ritka változata, vagy esetleg másolási hibával terhelt alakja lehet: alighanem Györffy is ilyen megfontolásból magyarította Szegéndiként.25 Sigindinus személyéről mindezek alapján csupán annyit állíthatunk, hogy 1091 előtt talán Szent László udvari káplánja volt, majd az új király, Kálmán bizalmát is bírva

17

Spalatói Tamás 1266–1268 között befejezett munkája eredetiben nem maradt ránk; öt középkori másolatából háromban találjuk meg a pacta conventa különféle szövegváltozatait. A kritikai irodalom szerint ezek közül elsőként a XIV. században keletkezett, jelenleg Budapesten őrzött Codex Traguriensisbe jegyezték fel a Kálmán király és a tizenkét horvát nemzetség közötti megállapodás történetét: ebből a variánsból vezethető le az amúgy XIII. század végi spliti kéziratban későbbi kéz által rögzített változat, ill. a XIV. század második felében készült vatikáni másolatban olvasható szöveg (KRŠNJAVI 1900.; SZEBERÉNYI 2007. 166–168.) 18 LUCIUS 1666. 113. 19 PERIĆ 2003. viii–ix. 20 KERCSELICH 1760. 74. 21 ALERIĆ 1969. 161. 22 PUTANEC 1992. 7. Alerićéhez és Putanecéhez hasonló jellegű kísérletre éppenséggel a korábbi szakirodalom is kínál példát: Ferdo Rački pl. 1914-ben meglehetősen éles hangnemben bizonygatta, hogy Sigindinus – miképp Kálmán udvarának az 1102-i zárai oklevélben szereplő több más tagja is – neve alapján kizárólag a szláv etnikumhoz tartozhatott (RAČKI 1914. 530.). 23 FEHÉRTÓI 2004. 713., 727. 24 FEHÉRTÓI 2004. 842. 25 GYÖRFFY 1979. 321.

249

legkésőbb 1102-ben „zagorjei” püspökké lett. 1111-ben vélhetően már nem élt: ekkor ugyanis már utódja, Manasses szerepelt „zagorjei” főpásztorként. A Manasses pályafutására vonatkozó adatok Másik főpásztorunk életének püspökké szentelését megelőző, korai szakaszáról nem maradt fenn adat. Személyét első ízben a dolgozatom bevezetőjében már idézett, 1111-i oklevél említi: a zobori apátságot a Szent István által átengedett vámharmadok birtokában megerősítő iratot ugyanis Kálmán király parancsára Manasses „zagorjei” püspök pecsételte meg.26 Ivan Tkalčić még nagy jelentőséget tulajdonított27 annak a ténynek, hogy a főpap két esztendővel később, az 1113-i zobori oklevél interpolált változatának corroboratiójában még mindig püspöki minőségében szerepelt.28 Mára azonban tudjuk, hogy az 1113-i zobori oklevél eschatocollumát éppen az 1111-i diplomáéról másolták,29 így Manasses ezen későbbi említése nem bizonyítja azt, hogy még 1113-ban is ő lett volna a „zagorjei” egyházmegye főpásztora. Manasses püspök ezen kívül valószínűleg azonosítható azzal a hasonló nevű spalatói érsekkel, aki 1113 körül került az egyháztartomány élére.30 Tevékenységéről a legbővebb beszámolót Spalatói Tamásnál olvashatjuk. Eszerint Manasses, aki Kálmán király kedveltje volt, a magyar uralkodó udvarából érkezett a tengermelléki városba, és meg nem nevezett világi személyek kérésére választották érsekké. Az új metropolita beiktatása után is sokat időzött Magyarországon, dalmáciai hivatalviselésének végére pedig az tett pontot, hogy összeesküvést szőtt a Spalato egyik tornyában elszállásolt magyar őrség parancsnokával a város feletti katonai hatalom megszerzésére. Tervük azonban kitudódott, s a polgárok elűzték Manassest, aki ezután sohasem tért vissza egykori székhélyére.31 A főszékeskáptalan feljegyzései szerint a főpap 1116-ban akarta „elárulni a várost” – vagyis egyebek mellett a magyar katonaság kezére játszani Spalato valamennyi védművét.32 Mindez alighanem összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy 1116 májusában a velenceiek katonai támadást intéztek a magyar fennhatóság alatt álló Dalmácia ellen.33 Az 1111-ben szereplő „zagorjei” püspök és a Historia Salonitanában említett spalatói érsek azonosítása ellen egyedül Tkalčić emelt szót. A horvát történetíró mindenekelőtt arra a körülményre hívta fel a figyelmet, hogy Spalatói Tamás műve Manasses érseket „a pápa által felszenteltnek” (consecratus a summo pontifice) mondja; márpedig a consecratio a püspöki rend felvételére vonatkozó kánonjogi kifejezés; ha tehát érsekségét megelőzően Manasses a „zagorjei” vagy bármely más egyházmegye főpásztora lett volna, úgy nem kellett volna újonnan konszekrálni.34 Magam ezzel szemben úgy vélem, hogy a consecratus kifejezés ezen a helyen pontatlanul szerepel forrásunk szövegében: Spalatói
26 27

DHA I. 383. TKALČIĆ 1888. 154. 28 DHA I. 396. – Az oklevél interpolálatlan eredetijében a megerősítés módjára vonatkozó szavak olvashatatlanul sérültek (CHA 10. sz.), ám a környező részletek egyezése azt sugallja, hogy az eredeti corroboratiót az irat IV. Béla király 1249-i átírásában fennmaradt, interpolált változata (CDES I. 67.) kiegészítések nélkül vette át. 29 DHA I. 392. 30 DHA I. 388. (3. jegyz.). – Manasses hivatalbéli elődjét, Crescentius spalatói érseket utoljára 1106-ban említi hitelesnek ismert forrás (CDCR II. 16.). 31 HS 96–100. (18. c.). 32 FARLATI 1751–1819. I. 328. 33 PAULER 1899. I. 226.; MAKK 1989. 130. (11. jegyz.). 34 TKALČIĆ 1892. 65.

250

Tamás itt valószínűleg nem a püspökszentelésre utal, hanem az új metropolita megválasztását jóváhagyó pápai megerősítésre, a confirmatióra. A XI/XII. század fordulóján feltétlen tekintélynek örvendő Pseudo-Isidorus-i gyűjteményben – amelyet a IX. század közepén, Reims környékén hamisítottak az utolsó egyházatyaként tisztelt Sevillai Szent Izidor (Isidorus Hispalensis, † 636) nevére – szerepel ugyanis egy Anicius (Anicetus) pápának (155–166/167) tulajdonított, a galliai püspökökhöz címzett levél. Szövegét vélhetően a 429. évi karthágói zsinat aktáinak felhasználásával koholták, s a XII. század derekán Gratianus Decretumába is bekerült.35 Ebben a következőket olvassuk: „Azt pedig, amit az érsekek felszenteléséről (consecratione) elrendeltek – vagyis hogy valamennyi szuffragáneusa iktassa be (ordinent) őt –, semmiképpen sem szabad megváltoztatni; mivel azt, aki az élükön áll, az összes olyan püspöknek jóvá kell hagyni, akiknek az élén áll. Ha pedig mást merészelnek tenni, nem kétséges, hogy az nem lesz hatályos, mivel az érsek beiktatása (ordinatio) a [zsinati] végzések szerint érvénytelen lesz.”36 Ezzel a szövegrészlettel két dolog is világosan illusztrálható. Az egyik, hogy a korabeli kánonjog az új érsek konszekrálását egyértelműen a szuffragáneus püspököknek tartotta fenn. A pápa ezzel szemben a megerősítés jogát gyakorolta: az egyháztartomány feletti metropolitai hatalmat jelképező gyapjúcsíkot, a palliumot ugyanis a latin egyház valamennyi érseke csak Szent Péter sírjától, személyre szólóan kaphatta meg.37 A szövegből adódó másik kézenfekvő megfigyelés – amely ráadásul összhangban van a jogtörténeti szakirodalom álláspontjával is –, hogy a XII. század eleji kánonjog még nem tett olyan egyértelmű terminológiai megkülönböztetést a püspök hivatalba juttatásának mozzanatai között, mint a század végén, a dekretalisták (mindenekelőtt Rufinus és Stephanus Tornacensis) munkásságát követően.38 Az általam idézett pseudo-isidorusi levélben is azonos értelemben szerepel a consecratio és az ordinatio; amennyiben pedig a kánonjogi minta szóhasználata következetlen, úgy minden további nélkül elképzelhető, hogy Spalatói Tamás forrásai sem fogalmaztak maradéktalanul pontosan, amikor Manasses konszekrálását tulajdonították a pápának. Más adat is ezt valószínűsíti. A Historia Salonitana egyértelműen Kálmán udvarából valónak mondja Manassest, márpedig ott csupán egy ilyen nevű személyről tudunk: a „zagorjei” püspökről; ráadásul egészen 1229-ig nem szerepel több Manasses a magyarországi forrásokban.39 A „zagorjei” püspök 1111-ben a király nevében állított ki oklevelet, és ő kezelte az uralkodó pecsétjét is, tehát nyilvánvalóan élvezte Kálmán bizalmát; Spalatói Tamás pedig azt írja a kevéssel később spalatói metropolitává választott klerikusról, hogy az „kegyben állt a királynál”.40 Dalmáciát csupán néhány esztendővel Manasses érsekségének kezdete előtt, 1105-ben hódoltatta a könyves uralkodó, a terület legjelentősebb városának minél szilárdabb birtoklása pedig kulcskérdés lehetett a hódítás megtartása szempontjából. Spalato egyik tornyában Kálmán komoly katonaságot helyezett el,41 és amikor 1113-ban módja nyílott beavatkozni az érsekválasztásba, nyilván élt is a lehetőséggel. Megint Spalatói Tamás tanúbizonyságára hivatkozhatunk, aki szerint a király
35 36

D. 66., c. 1. – Hagyományozódására ld. WEILER 2004. 80. (20. jegyz.). Illud autem, quod de archiepiscopi consecratione praeceptum est, id est ut omnes suffraganei eum ordinent, nullatenus immutari licet, quia qui illis praeest, ab omnibus episcopis, quibus praeest, debet constitui. Sin aliter praesumptum fuerit, viribus carere non dubium est, quia irrita erit eius secus acta ordinatio – EP. PSEUDOISID., c. 2. 37 BRAUN 1901. 211–213. 38 ERDŐ 2001. 192. 39 FEHÉRTÓI 2004. 510. 40 HS 96. 41 HS 98.

251

kedveltjét, Manassest a laikusok kérésére választották meg – ezek a laikusok pedig aligha azon helyiek közül kerültek ki, akik kevéssel később elűzték a főpásztort. Manasses valószínűleg Kálmán óhajának megfelelően került az egyháztartomány élére, mert a könyves király azt várta tőle, hogy eredményesen támogassa politikáját a Tengermelléken; a pápa szerepe pedig csupán az új metropolita formális megerősítésére szorítkozott. Mindezek után igazat kell adnunk Pauler Gyulának, aki szerint a Kálmán király környezetében szereplő Manasses „azonosságát a megválasztott spalatói érsekkel, kiről Spalatói Tamás beszél, a név, a kor, a körülmények összetalálkozásánál fogva, nem lehet kétségbe vonnunk.”42 Mivel a főpap 1111-ben még a „zagorjei” egyházmegye élén állt, és a király bizalmasaként az uralkodói pecsétet kezelte, Manasses spalatói érsekségének kezdetét legvalószínűbben az 1111–1113 közötti évekre tehetjük; metropolitai méltóságából pedig 1116-ban távozott. Szempontok a „zagorjei” püspökség azonosításához Dolgozatom bevezetőjében már említettem, hogy Sigindinust és Manassest, a két „zagorjei” püspököt a történeti kutatás hosszú ideig szinte egyöntetűleg a zágrábi egyházmegye főpásztorainak tartotta. Györffy György azonban mind 1984-ben megjelent tanulmányában, mind pedig a legkorábbi magyar vonatkozású oklevelek 1992-i kritikai kiadásához fűzött kommentárjaiban úgy foglalt állást, hogy a „zagorjei” püspökséget a tenneni (knini) egyházmegyével kell azonosítanunk. Ehhez egyfelől a Zagoriensis latinos melléknévben szereplő szláv kifejezés tanúbizonyságát hívta segítségül, za gorje ugyanis horvátul annyit tesz: ’hegyen túl(i)’ – Tinnin pedig a Velebit-hegység délnyugati oldalán fekszik. Másfelől arra is utalt, hogy Manasses „zagorjei” püspöknek az 1111-i zobori oklevél megerősítésében játszott szerepe párhuzamba állítható azzal a kancellári feladatkörrel, amelyet az önálló horvát állam bukását közvetlenül megelőző időkben a tinnini székhelyű ún. horvát püspök látott el a Trpimirovićok udvarában.43 Nézetem szerint ezek az argumentumok igen gyenge lábakon állnak. Igaz ugyan, hogy Tinnin környékét ma is Dalmatinska Zagorának nevezik, és hogy a régióban 1185ben már önálló zsupánság (comitatum Zagorie) adatolható ezen a néven; ám Zagorje nevű táj Zágrábtól nem messze, a Sljeme-hegység térségében is található, ráadásul ennek első említése alig valamivel későbbi, mint a tengermelléki Zagoráé: 1202-ből való.44 Ilyen alapon tehát a „zagorjei” püspökséget éppúgy azonosíthatjuk a zágrábi, mint a tinnini egyházmegyével. Ami Györffy másik feltételezését illeti az ún. horvát püspök feladatkörének továbbéléséről Kálmán király udvarában, ezt források híján nem lehet igazolni – sőt meglévő kútfőink adatai egyértelműen az ellenkező irányba mutatnak. A könyves uralkodótól ránk maradt hiteles oklevelek csupán egyetlen alkalommal tartalmaznak a megpecsételő személyére vonatkozó utalást vagy datum per manus formulát: a már tárgyalt 1111-i zobori oklevél esetében. Pusztán erre támaszkodva azonban aligha lehet messzemenő következtetéseket levonni a korabeli királyi írószerv működésével kapcsolatban, így természetesen azt sem tudhatjuk, hogy az uralkodó pecsétjét vajon tartósan Manasses kezelte-e, vagy csak eseti megbízást teljesített a zobori apátság vámrészesedését rögzítő irattal kapcsolatban. Ám még ha el is fogadnánk, hogy Kálmán király valóban mintának is tekintette a korábbi horvát gyakorlatot saját írószervének kialakítása során, akkor sem lehetnénk bizonyosak abban, hogy az ő udvarában is éppen ugyanazon (tinnini
42 43

PAULER 1899. I. 469. (411. jegyz.). GYÖRFFY 1984. 95. 44 CDCR III. 17.

252

központú) egyházmegye ordináriusa felelt az oklevéladásért, mint korábban a horvát uralkodók környezetében. A későbbiekben mindenesetre egyetlen alkalommal sem említenek sem „zagorjei”, sem tinnini püspököt a királyi oklevelek megpecsételőjeként. Azonkívül a Trpimirovićok államában az ún. horvát püspök nemcsak a királyi írószervet vezette, hanem udvari püspökként a király lelkiatyjaként is szerepelt. Teljesen valószínűtlen, hogy a tinnini főpásztorok a későbbiekben hasonló szerepet töltöttek volna be Kálmán mellett, hiszen a rendelkezésünkre álló adatok egyértelműen az esztergomi érsek dominanciájáról tanúskodnak a XI/XII. század fordulóján a királyi udvarban.45 Györffy másutt – bővebb indoklás nélkül – Manassesszel azonosította azt az Anasztáz tinnini püspököt, aki a hamis, 1111-i évszámot viselő arbei kiváltságlevél tanúsorában szerepel.46 A két név azonban sem hangzásában, sem írásképében nem hasonlít egymásra, így Manasses és Anasztáz legfeljebb akkor lehetne egyazon személy, ha ez az egyik nevet a keresztségben nyerte volna, a másik pedig a szerzetesi neve lenne, azonban ezt a lehetőséget megint csak nem támogatja egyetlen forrásunk sem. A „zagorjei” püspökség tinnini lokalizációja ellen szól egy további – Györffy érvelésétől független – argumentum is. Spalatói Tamásnál ugyanis a következőket olvashatjuk Manasses spalatói érsek hivatalba jutásáról: „a választás bizonyos Manasses nevezetű, Kálmán király udvarából való klerikusra esett, aki kegyben állt az uralkodónál”.47 Mint fentebb részletesen is kifejtettem, az idézetben említett metropolita igen nagy valószínűséggel azonosítható az 1111-ben még „zagorjei” püspökként szereplő Manassesszel. A tinnini püspökség ismereteink szerint a spalatói egyháztartományba tartozott;48 ha viszont Manasses valamelyik szuffragáneus egyházmegye éléről emelkedett volna az érseki székbe, akkor feltételezhető, hogy a Historia Salonitana szerzője ezt legalábbis megemlítette volna vele kapcsolatban, s nem csupán „bizonyos klerikusként” határozza meg. Györffy azon elképzelése, hogy az okleveles anyagban 1102-ben és 1111-ben említett „zagorjei” egyházmegyét a tinnini székhelyű ún. horvát püspök főpapi székének kellene megfeleltetnünk, a fentiek figyelembevételével nem tartható. Lássuk ezek után, hogy milyen megfontolások szólnak a zágrábi dioecesisszel történő azonosítás mellett! Mindenekelőtt azoknak az adatoknak a tanúbizonyságát hívhatjuk segítségül, amelyeket Sigindinus püspök pályafutásával kapcsolatban fentebb áttekintettünk. Amennyiben ugyanis elfogadjuk, hogy a 1102-i zárai oklevélben már „zagorjei” püspökként szereplő főpap korábban tényleg Szent László udvarának egyik káplánja volt, úgy logikusnak tűnik a feltételezés, hogy főpásztori kinevezését elsősorban az uralkodó – László vagy Kálmán – támogatásának köszönhette. Ebben az esetben viszont valószínűtlen, hogy az egyházmegyéje Dalmáciában lett volna. A Tengermellék korabeli püspöki székhelyei közül ugyanis Veglia, Ossore, Arbe, Zára, Trau – és alighanem Sebenico is – csupán 1105-től
45 46

KOSZTA 1991. 77. DHA I. 388.; GYÖRFFY 1984. 96. – Györffy úgy vélte, hogy ennek az oklevélnek a tanúsorában a magyarországi méltóságviselők lajstroma valójában 1118 körüli állapotokat tükröz. Megállapítását azzal egészíthetjük ki, hogy az oklevél megerősítőiként szereplő dalmát főpásztorok közül Bonus tengerfehérvári püspök hivatalviselésére 1103-ból van adatunk (CDCR II. 12.), míg Crescentius spalatói érsek, valamint János traui, Domonkos vegliai és Péter osserói püspök 1106-ban szerepel a forrásainkban (CDCR II. 16– 17.). Az 1111-i dátummal hamisított arbei oklevélben tehát a dalmát főpapok névsora legvalószínűbben 1103–1106 között keletkezett mintát követ: a más kútfőben nem említett Anasztáz püspök tinnini hivatalviselését ennek alapján ugyanerre az időszakra tehetjük. 47 „electio facta est (…) in quendam clericum de curia Colomanni regis, qui erat gratiosus aput eum, nomine Manasses” – HS 96. 48 HS 69.; 1185: CDCR II. 193.

253

került magyar fennhatóság alá, amikor Kálmán meghódította a dalmát tengerpartot.49 Az itteni főpapi székek betöltésére a könyves uralkodónak 1102-ben már csak azért sem lehetett semmiféle befolyása, mert Dalmácia 1097–1103 között egyértelműen velencei uralom alatt állt, amelyet 1097-ben vagy 1098-ban a magyar király is elismert.50 A többi dalmáciai püspöki központ közül Tengerfehérvárt ugyan már 1097-ben elfoglalta Kálmán,51 s földrajzi elhelyezkedésükből következtetve nem lehetetlen, hogy ugyanekkor jutott hasonló sorsra Scardona és Nona is, ám az ezekben megtelepült püspökségekre forrásaink a X–XI. századtól kezdődően mindig következetesen ugyan-azokkal a városnevekből képzett latinos melléknevekkel utalnak. Végül az esetleges tinnini lokalizációval kapcsolatos ellenvetéseimet pedig fentebb részletesen előadtam. Igen valószínűnek tartom tehát, hogy Sigindinus nem dalmáciai, hanem magyarországi egyházmegye élén állhatott. Vegyük most ismét górcső alá az 1111-i zobori oklevelet! Ennek tanúsorában megnevezik az esztergomi és kalocsai (bácsi) érseket, továbbá annak a nyolc egyházmegyének az ordináriusait, amelyeket a köztudat Szent István-i alapításúnak ismer.52 Az iratban ezektől megkülönböztetve említett „zagorjei” püspökség nyilvánvalóan nem lehet azonos ezen egyházmegyék egyikével sem. Kálmán király korában két további főpapi szék létezett Magyarországon: a zágrábi és a nyitrai. Az utóbbival azonban aligha azonosíthatjuk a „zagorjei” egyházmegyét, hiszen Nyitra vidékén nincsen adatunk Zagorje nevű tájegységre, Zágráb környezetében ellenben van (mint arról fentebb már szóltam). Megjegyzendő: erősen kérdéses, hogy 1102-ben, amikor Sigindinust először említik „zagorjei” főpásztorként, a nyitrai dioecesis egyáltalán létezett-e már.53 Akad azonkívül még egy további – jóllehet igen halvány és erősen kétes hagyományozódású – nyom is, amely a „zagorjei” püspökség zágrábi lokalizációját erősíti. Fentebb már utaltam rá, hogy amikor 1113-ban Gotfrid zobori apát összeíratta monostora javait, az erről szóló oklevél végére annak elkészítői – nyilván az irat nagyobb hitele végett – Kálmán királynak a zobori monostor javára két esztendővel korábban kibocsátott diplomáját felhasználva készítettek eschatocollumot.54 Az 1113-i összeírás eredetije fennmaradt ugyan, de vízfoltos, és sajnos éppen ott olvashatatlan, ahol eredetileg Manasses nevének kellett szerepelnie:55 rendelkezésünkre áll azonban IV. Béla királynak az oklevél interpolált változatáról 1249-ben készített transsumptuma. Ennek tanúsága szerint az 1113-i oklevél corroboratiójában Manasses püspök nem „zagorjei”, hanem zágrábi (Zagrabiensis) főpásztorként szerepelt.56 Mindezek figyelembevételével úgy vélem: igen valószínű, hogy a „zagorjei” püspökséget a zágrábi egyházmegyével kell azonosítanunk. Rövid dolgozatomban előbb annak a két püspöknek a pályafutásáról igyekeztem összegyűjteni a rendelkezésünkre álló szűkös adatokat, akik 1102-ben, illetve 1111-ben a „zagorjei” egyházmegye élén szerepeltek; majd amellett érveltem, hogy a mondott püspökség a zágrábi dioecesisszel azonosítandó. A két „zagorjei” püspök közül Sigindinus
49 50 51 52

PAULER 1888. 320–322.; PAULER 1899. I. 208–209.; MAKK 1996. 152. MAKK 1996. 148.

PAULER 1899. I. 200–201.; KRISTÓ 2003. 92.
DHA I. 383.

A nyitrai alapítás dátumára vonatkozó korábbi elképzelések ismertetését ld. THOROCZKAY 2008. 372. (102. jegyz.); vö. KOSZTA 2009a. 297.
54 55

53

DHA I. 392. CHA 10. sz. 56 DHA I. 396.

254

vélhetően királyi káplánból lett főpásztor. Effajta karrierre éppenséggel más konkrét példát is tudunk korszakunkból. Az 1099-ben a kunok elleni harcok során elesett Koppány püspök és az 1131–1134/1135 között a bácsi érsekség élén álló Fancsika ugyanis minden bizonnyal azonosítható Szent László két káplánjával, akik épp a zágrábi egyházmegye alapításánál működtek közre; Szerafin pedig, aki 1094–1104 között esztergomi érsek volt, 1091-ben még ugyancsak a királyi kápolna tagjaként szerepelt.57 Manassesnak ezzel ellentétben éppen a püspöki hivatalviselését követő életszakaszáról maradt ránk további adat: forrásaink 1116 előtt rövid ideig spalatói érsekként említik. Dalmáciai kinevezését egyértelműen Kálmán király bizalmának köszönhette; az uralkodó bizonyára a tengermelléki magyar uralom megszilárdításában is komoly szerepet szánhatott neki.

BIBLIOGRÁFIA
ALERIĆ 1969. = ALERIĆ, Danijel: Ime zagrebačkoga biskup u zadarskoj ispravi kralja Kolomana. Prilog pitanju o obrednom jeziku u počecima zagrebačke biskupije. Slovo 18–19. (1969) 155–170. BARADA 1931. = BARADA, Miho: Episcopus Chroatensis. Croatia Sacra 1. (1931) 161–215. BRAUN 1901. = BRAUN József [Joseph]: A főpapi ruhák története Nyugaton. Temesvár 1901. CDES = Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. Red. Richard Marsina. I–II. Bratislava 1971–1987. CDCR = Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae. Coll. et dig.: Tadija Smičiklas – Marko Kostrenčić – Duje Rendić-Miočević. I–XVIII. Zagrabiae 1904–1990. CHA = Chartae antiquissimae Hungariae. Árpád-kori oklevelek 1001–1196. Főszerk.: Györffy György. Budapest 1997. DHA = Diplomata Hungariae antiquissima. I. Edendo operi praefuit Georgius Györffy. Budapest 1992. DOBRONIĆ 1995a = DOBRONIĆ, Leija: Sigismund. In: Zagrebački biskupi i nadbiskupi. Ured. Franko Mirosević. Zagreb 1995. 5–6. DOBRONIĆ 1995b = DOBRONIĆ, Leija: Manases. In: Zagrebački biskupi i nadbiskupi. Ured. Franko Mirosević. Zagreb 1995. 7. DOCUMENTA = Documenta historiae Chroaticae periodum antiquam illustrantia. Coll. Fr[anciscus] Rački. Zagrabiae 1877. ENGEL–KOSZTA 1996. = ENGEL Pál – KOSZTA László: Zágrábi püspökség püspökei. In: Korai magyar történeti lexikon. Főszerk.: Kristó Gyula, szerk.: Engel Pál – Makk Ferenc. Budapest 1994. ERDŐ 2001. = ERDŐ Péter: Egyházjog a középkori Magyarországon. Budapest 2001. FARLATI 1751–1819. = FARLATI, Daniel: Illyricum sacrum. I–VIII. Venetiis 1751–1819. FEHÉRTÓI 2004. = FEHÉRTÓI Katalin: Árpád-kori személynévtár (1000–1301). Budapest 2004. FEJÉRPATAKY 1892. = FEJÉRPATAKY László: Kálmán király oklevelei. Értekezések a történeti tudományok köréből XIV/5. Budapest 1892. GYÖRFFY 1967. = GYÖRFFY György: A XII. századi dalmáciai városprivilégiumok kritikájához. Történelmi Szemle 10 (1967) 46–56. GYÖRFFY 1979. = GYÖRFFY György: Kálmán király. Budapest 1979. GYÖRFFY 1984. = György GYÖRFFY: Die Anfänge der ungarischen Kanzlei im 11. Jahrhundert. Archiv für Diplomatik 30. (1984) 88—96. HÓMAN 1910. = HÓMAN Bálint: A zágrábi püspökség alapítási éve. Turul 38 (1910) 100–113. HS = Thomae archidiaconi Spalatensis Historia Salonitanorum atque Spalatinorum pontificum. Ed. Damir Karbić – Mirjana Matijević Sokol – James Ross Sweeney. Central European Medieval Texts 4. Budapest – New York 2006. ÍF 1050–1116. = Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Előszó, vál., szerk.: Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 22. Szeged 2006. KERCSELICH 1760. = KERCSELICH, Balthasar Adamus: Historiae cathedralis ecclesiae Zagrabiensis. I. Zagrabiae [1760]
57

HÓMAN 1910. 103.

255

KLAIĆ 1905. = KLAIĆ, Vjekoslav: O krunisanju Ugarskih Arpadovica za kraljeve Dalmacije i Hrvatske (1091–1207). Vjesnik Hrvatskoga Arheološkoga Društva 8. (1905) 107–117. KOSZTA 1991. = KOSZTA László: Adalékok az esztergomi és a kalocsai érsekség viszonyához a XIII. század elejéig. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 3. (1991) 73–88. KOSZTA 2009a = KOSZTA László: A nyitrai püspökség létrejötte (Nyitra egyháztörténete a 9–13. században). Századok 143. (2009) 257–318. KOSZTA 2009b = KOSZTA László: A püspökök és városuk a 14. század közepéig. In: A pécsi egyházmegye története. I. A középkor évszázadai (1009–1543). Szerk.: Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József. Pécs 2009. 56–107. KRISTÓ 2003. = KRISTÓ Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában. Szeged 2003. KRŠNJAVI 1900. = KRŠNJAVI, Isidor: Prilozi Historiji salonitanskoj Tome arciñakona spljetskoga. Vjestnik Kr. Hrvatsko-Slavonsko-Dalmatinskog Zemaljskog Arkiva 2. (1900) 129–169. LT–KT = Levéltárak – kincstárak. Források Magyarország levéltáraiból (1000–1686). Közreadja Blazovich László – Érszegi Géza – Turbuly Éva. Budapest – Szeged 1998. LUCIUS 1666. = LUCIUS, Johannes: De regno Dalmatiae et Croatiae libri sex. Amstelaedami 1666. MAKK 1989. = MAKK, Ferenc: The Árpáds and the Comneni. Political Relations between Hungary and Byzantium in the 12th Century. Budapest 1989. MAKK 1996. = MAKK Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 2. Szeged 1996.2 PAULER 1888. = PAULER Gyula: Horvát-Dalmátország elfoglalásáról (1091–1111). I–II. Századok 22. (1888) 197–215., 320–333. PAULER 1899. = PAULER Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. I–II. Budapest 18992. PERIĆ 2003. = PERIĆ, Olga: Predgovor. In: Toma Arhiñakon: Historia Salonitana. Povijest salonitaskih i splitkih prvosvećenika. Ed. Olga Perić. Split 2003. v–xxv. PUTANEC 1992. = PUTANEC, Valentin: Ubikacija klasičnih toponima Sisopa i Soroga u Zagreb i pitanje prisutnosti Slavena na Balkanu u 1. st. naše ere. Zagreb 1992. ŠIŠIĆ 1914. = ŠIŠIĆ, Ferdo: Priručnik izvora hrvatske historije. I/1. Zagreb 1914. SZEBERÉNYI 2007. = SZEBERÉNYI Gábor: A Pacta Conventa és a középkori horvát nemesi társadalom (Historiográfiai áttekintés). In: Középkortörténeti tanulmányok 5. Az V. Medievisztikai PhD-konferencia (Szeged, 2007. június 7–8.) előadásai. Szerk.: Révész Éva – Halmágyi Miklós. Szeged 2007. 165–179. THOROCZKAY 2008. = THOROCZKAY Gábor: Megjegyzések a nyitrai és pozsonyi egyház korai történetéhez (Kálmán király I. törvénykönyve 22. cikkelyének szöveghagyományáról). Századok 142. (2008) 259–273. TKALČIĆ 1888. = TKALČIĆ, Ivan Krstitelj: Biskupi zagrebački od osnutaka biskupije do XIV. vijeka. Katolički List 39. (1888) 154. TKALČIĆ 1892. = TKALČIĆ, Ivan Krstitelj: Biskupi zagrebački od osnutaka biskupije do XIV. vijeka. Katolički List 43. (1892) 60., 65. TÖRÖK 2002. = TÖRÖK József: A tizenkettedik század magyar egyháztörténete. Keresztény századok. Budapest 2002. VIDOVIĆ 1996. = VIDOVIĆ, Mile: Povijest crkve u Hrvata. Split 1996. WEILER 2004. = WEILER, Anton G.: Nicholas of Cusa on Harmony, Concordance, Consensus and Acceptance as Categories of Reform in the Church in De concordantia catholica. In: Conflict and Reconciliation: Perspectives on Nicholas of Cusa. Ed. Inigo Bocken. Brill’s Studies in Intellectual History. Leiden 2004. 77–90.

256

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful