SZŰGYI ZOLTÁN

PILLANGÓVERS A KÉRDÉSRŐL
A HALOTT BARÁT IDÉZÉSE
Kérdeztem Istent felőled. De nem felelt. Megrendült hitem.

ITEM
Mondhatom-e még a hegynek valaha: Menj innen amoda?

TARTALOM
SZŰGYI Zoltán: Pillangóvers a kérdésről SZIVERI János: A holnap hősei KONTRA Ferenc: „A múlt pora elménkre rászáll” SZIVERI János: Felröhögünk a dolgok állásán SÁFRÁNY Attila: A szellemi monolit SZIVERI János: A péterváradi hídnál alkonyodik CSÁNYI Erzsébet: Az elvont világ leföldelése SZIVERI János: Társastervezés KÓNYA-KOVÁCS Otília: A szerelem Sziveri költészetében SZIVERI János: Álompolgárok NYÍRFALVI Károly: Innenső-túlsó part SZIVERI János: Ingyencirkusz Mák Ferinek N. CZIROK Ferenc: „Centripetális farok” SZIVERI János: A holnap őse SZIVERI János: Zavar 2 4 5 9 11 23 25 31 34 40 43 45 47 51 55

A borító SZIVERI János festményeinek a felhasználásával készült. Az alkotásokat JUHÁSZ Illés bocsátotta a rendelkezésünkre. A felvételeket TÓTH Béla készítette. A 2, 4, 8, 24, 33, 42, 44, 51. és 55. oldalon látható fényképek TARI István felvételei. A 21. és 46. oldalon lévő fotókat SZIVERI Gábor bocsátotta a rendelkezésünkre.

SZIVERI JÁNOS

A HOLNAP HŐSEI
előkerülnek a romlandó lények okádja őket a mater alma szétlottyadnak mint a rohadt alma aminthogy a földközelbe érnek ujjaik közt csordogál a lényeg jön a vihar veszélyben a szalma Erőlködik mintha éppen szarna veszítik önbizalmukat a tények furcsa szerkezet az élőszervezet manna s levegő amit ha élvezget képzelheti magát akár szabadnak de álmai persze szerteszaladnak kevesebbet kap mint amennyit remél s mire föleszmél immáron nem él

4

KONTRA FERENC

„A MÚLT PORA ELMÉNKRE RÁSZÁLL”
SZIVERI JÁNOSRA EMLÉKEZVE
1

Találkozásaink közül egyetlen egyre koncentrálok most, a legutolsóra. Tavaly november első napjaiban kerestem fel Budapesten. Arra gondoltam, mielőtt bekopogtam volna, hogy az ember, ha csak a foga fáj, már a háta közepére kívánja a látogatót. Neki akkor már pokoli fájdalmai lehettek, mégis örült, ha valaki otthonról hozott hírt, abból a közösségből, amelyért élt. Ő még betegnek is rendhagyó jelenség volt, mert nem a saját fájdalmait helyezte a beszélgetés középpontjába, még ha néha görcsösen összerándult is az arca, hanem a barátairól kérdezett, akikkel együtt szerkesztjük az Új Symposiont. A szerkesztőségben akkor a karácsonyi számmal voltunk elfoglalva. Szerettük volna, ha minél több munkatársunk közreműködik. Számunkra kétszeresen is fontos volt az ünnep, amely előttünk állt. Hosszú idő után először beszélhettünk a klerikalizmus bélyege nélkül erről a témáról, tehát egy betiltott, elhallgatott ünnepet is rehabilitáltunk. Másrészt külön örömet jelentett, hogy a fiatal alkotók három nemzedéke a békesség és együvé tartozás jegyében először töltötte együtt a karácsonyt. A tematikus szám mellé még egy színes verses plakátnaptárt is készítettünk, Jancsira a márciust osztva, tekintettel arra, hogy akkor van a születésnapja. Tetszett neki az ötlet, és megígérte, hogy a hónap végére megírja a két verset. Egyiket a naptárra, a másikat pedig a karácsonyi szám élére, és majd a húga behozza Újvidéken a szerkesztőségbe. Lényegében így is történt. Eredeti szándéka szerint saját kézírásával írta volna a karácsonyi verset, és hasonmásban hoztuk volna. Végül mégis gépelve küldte. Talán ereje hagyta cserben a szépírásnál. Mindenesetre az egyik legmegrázóbb verse lett:
1

Megjelent a Kritika 1990. februári számában. (a szerkesztő megjegyzése)

5

„És Három Király – mint kő a vesébe – a semmiből belép a betlehemi mesébe. Túl a kialvatlan égen nem hat a narkózis. Végem.” 2 Kelenföld, 1989 novembere Tudomásom szerint még csak egy verset írt a kettőn kívül, melyeket nekünk adott. Utólag önkéntelenül is beleolvassuk a sorokba a transzcendensbe vivő halál lépteit, a pusztulást is kihívásnak tekintő bátorságot. Nem a mindent betöltő fájdalom és önsajnálat ez, a számvetésben folyton ott bujkál a rá annyira jellemző intellektuális dac és önirónia. Elhatalmasodó betegségével is dacolt. Hiába szaporodtak vészjóslóan a kisebb-nagyobb gyógyszeresüvegek az olvasólámpa fénykörében, ő karácsonyra haza készült, az övéihez. Ha minden jól megy, ünnepekkor találkozunk, mondta. Azt tervezte, hogy a szerkesztőség fiatal tagjaival is beszélget majd, hiszen a legtöbbjüket nem ismerte személyesen. Az óarany borítós kettős szám valóban jó alkalom lett volna rá... Bízott még benne, tele hittel, hogy lesz még ereje ehhez a látogatáshoz. Bennem is megragadt az a kép, amit több fotós is megörökített, ahogyan utolsó hónapjait töltötte, csíkos pizsamában, fejét bal kezével támasztva; mellette nyugtalanító csendélet orvosságokkal, teáscsészével, ceruzával, papírral és egy fekete könyvvel. Akkor jelent meg Polcz Alaine A halál iskolája című tudományos dolgozata, s az ágy mellett A halálviszonyunk alakulásánál volt behajtva. Most olvasom ezt a könyvet, és folyton az jut eszembe, milyen kegyetlen (vagy éppen vígasztaló?) olvasmány lehetett számára. Visszagondolva még allegorikusabb töltést kap a cím. Behelyettesíthető a saját sorsával: a Muzslától Budapestig megtett út a
Az idézet a Foggal, körömmel című vers utolsó négy sora, amely a költő Magánterület című, posztumusz megjelent kötetében található. (a szerkesztő megjegyzése)
2

6

halál iskolája volt, közbeékelve az újvidéki Telep, Temerin és Szabadka kényszermegállóival, az állandó költözködés keserűségével és bizakodásával. Sohasem volt magányos költő, verseinek közéletisége mindennapi megnyilvánulásaival és társaságot összefogó egyéniségével állítható párhuzamba. Voltak barátai, akik segítettek neki a költözködésben, és voltak ellenségei, akik hagyták elmenni. Csak keveseket hagyott közömbösen. Hatása a fiatalabb nemzedékeknél is kimutatható. Akad olyan rímfaragó, aki máig sem vetkőzte le a Sziveri-epigonságot. Személyisége, életművének megítélése mindig szélsőséges megnyilvánulásokat implikált, jelenségnek számított, aki indulatokat szított: maga volt az indulat. Egy nemzedék jellegzetes egyéniségeként, sajátos médiumként rótta verseit, fittyet hányva szurkolókra és gáncsolókra. Sokoldalúbb és színesebb egyéniség volt annál, mint amilyennek sokan láttatni próbálták. Már-már félő volt, hogy egydimenziós kitaszított költőként vonul be az irodalomtörténetbe, akinek nagyságát csupán az determinálta, hogy eltávolították az Új Symposion éléről, majd megpróbáltatások sorozatát kellett kiállnia. Példa értékű ez a sors, és tragikus ómen. Mindezen most szerencsére enyhítenek a visszaemlékezések, igényes elemzések, tanulmányok, melyek az utóbbi időben jelentek meg, túl az első döbbeneten, túl a sokat emlegetett életrajzi tényeken, nem feledkezve meg arról sem, hogy maradandó értékű verseket hagyott ránk azokból az évekből is, amikor még nem volt „üldözött”. Mi tartozunk neki egy teljesebb képpel. Már azon a novemberi estén megéreztem valamit a költözködés hangulatából. Patetikusság nélkül beszélt arról, hogy néhány munkáját véglegesíti, inkább rendszerez, inkább csak javít a megkezdett kéziratokon, újba aligha kezd. Szerettünk volna egy vele készült interjút közölni a lapban. Ő az Alföldben megjelent beszélgetést tekintette a legteljesebbnek, legalaposabbnak, és nem akarta a nyilvánosság előtt tovább bolygatni a múltat. Letudta vele örökre a témát, megbocsátott az ellene vétkezőknek. Most már sokan próbálnak közeledni, de nem biztos, hogy mindenkinek ajtót nyitnék, tette még hozzá. Meglepett, hogy kissé lobbanékony természete ellenére, nyugodtan és tárgyilagosan ítélte meg az embereket, a fájdalom sem távolította el a realitásoktól. Az Új

7

Symposiont a sajátjának érezte, a lap érdekét tartotta szem előtt, amikor többszöri rábeszélésre vállalta, hogy a főmunkatársunk lesz. Tette ezt annak ellenére, hogy eredetileg más volt a koncepciója a folytatást illetően. Tudta azonban azt, hogy a fiatal alkotónemzedékek békés egymás mellett élését és kialakuló műhelyét csak az ő neve fémjelezheti. Viszonylag rövid idő alatt rájöttem, hogy a legtöbb dologban neki volt igaza. Érdekelte, hogyan zajlott le a tavalyi „átalakulás”. Többünknek vannak több száz oldalas naplói a Sympo-ügyekről. Egészen más jellegűek a változások, mint mondjuk '83-ban, egy idő után azonban ugyanolyan érdekesek lesznek. Fátumként valami sorsszerűen viharba kergeti ezt a lapot megjelenése óta. Irányított szelek szabdalják folyton az együtt szerkesztés barátságait, teszik örök ellenségekké a régi elődöket. Nincs tisztelet a kivételnek. Ismerve az előzményeket, Jancsit örömmel töltötte el, hogy együtt dolgozunk a szerkesztőségben, végre egymás mellett. Ennek kézzelfogható nyomatékaként ott sorakozott az ágyán a négy szám. S végül az első találkozásunk, a megismerkedésünk jut az eszembe még '81-ből, amikor kritikák írására kért fel; ítéljünk meg minden munkát, merjük kimondani, amit láttunk, akárhányak ellenében is. Nem, ő nem osztogatott tanácsokat, csak önmagát hintette szét, és mindenütt hagyott egy darabot, mindanynyiunk gazdagodására.

8

SZIVERI JÁNOS

FELRÖHÖGÜNK A DOLGOK ÁLLÁSÁN
(ide-óda) B. A.-nak, ébren és éberen érzem az égett zsírszagot kiirtanának mint az írmagot és madarak helyett 120 kg polyva száll s alá – lábszárainkon a visszér mint az ár – – – (ki ez ki folyton visszajár) és mi ez mi folyton visszájára fordul bennünk a költő most éppen mindent megemészt szeme légüres tálon legelész csönd a koszt űr az ital nagyokat szusszan ha poharat emel itt ennyi a narrativ elem! (készenlétben a félelem) súlyosak az ünnep- s hétköznapok hivatalból a dolgok teste megáll Haver, fülünk a földön hever. halad a -henger a gőz a gáz és a gaz semmi sem igaz? semmi sem igazabb! – leegyszerűsödünk

9

mint az öreg Kassák s hol kezünk összeér gyülemlik majd tökeink tájt figyelmesen egy teljesen új nemzedék – lebeg bölcsen a ránkszabott rongy a dróton túl kifent föntről a lent történelmi és jelenkori intelem az „alom” segít-e rajtunk e mitikus nyugalom – – (ki ez ki folyton visszajár) az embergyár beindult gyülemlik a nyál előttem talapzat rajta sok furcsa alakzat én meg pontosan itt vagyok súlyosodnak a hol- és a tegnapok – fölébreszthetjük most már végre a Világot is merthogy kiismertük a segg logikáját megtudtuk mit jelent vízben fingani

10

SÁFRÁNY ATTILA

A SZELLEMI MONOLIT
A SZIVERI-ÜGY KAPCSÁN
Engem már semmilyen formában nem kötnek a személyes emlékek: egyszer sem láttam őt, szuggesztív előadásmódját is csak hangszalagról volt szerencsém megismerni. Az írásos és a képi dokumentumokból tájékozódhattam vele kapcsolatban. Újraolvasva verseit mégis megszólíttattam: de már a költőtől, s nem az élő embertől. „Őt” olvasva egyre határozottabbá vált bennem a meggyőződés, hogy hiteltelen volna minden olyan szöveg(elés) Sziveri Jánossal kapcsolatban, ami figyelmen kívül hagyná a politikum kérdéskörét, természetesen a fogalomnak abban a kitágított értelmében, ahogyan ő használta a politika kifejezést, a hatalomszerzés és megőrzés minden területre kiterjeszthető, általános mechanizmusát értve a szó alatt. Egy lényeglátó filozófiai absztrakciónak a terméke a kifejezés efféle fölfogása, egyrészt, másrészt viszont a kor sajátos viszonyainak a visszatükröződése. A korban ugyanis, amelyben ő leélte az életét, a jugoszláviai szocializmus időszakában, a rendszer diktatórikus fölépítéséből következően az egyes szférák, alrendszerek sokkal kevésbé voltak elválasztva egymástól, mint manapság. Az autonómia-korlátok falként tornyosultak szabad önkifejezésük előtt. Ez így volt még az olyan állítólag liberálisabb rendszerekben is, amelyek közé a jugoszláviai szocializmust sorolták. Nem mintha azt gondolnám, hogy a rendszerváltás utáni viszonyok ideális állapotokat hoztak volna e tekintetben. Közel sincsenek még a kívánatoshoz sem, akkor azonban a hatalom mindenbe belefolyt, nem volt egyetlen terület sem, ami függetleníthette magát tőle. Egyetlen-hatalomként működött, egységesítő, eggyé tevő monolitikus erőként, a szó negatív jelentése értelmében, hangyabollyá alakítva a társadalmat, ahogyan Dosztojevszkij mondaná. Minden eltérés a hangyaboly-léttől, minden korlátot túllépni kívánó szabadságigény keményen büntetendő volt.

11

Ha kijelentenénk, hogy Sziveri János „költői életébe” durván beavatkozott a politikai hatalom, akkor nem teljesen mondanánk igazat, merthogy a szférák elválasztatlanságának rendszerében, a kommunista diktatúrában nem létezett tulajdonképpeni politikai hatalom, egyetlen-hatalom uralkodott. Ez természetesen politikai is volt, lévén az állam élén, de nemcsak politikai, ugyanakkor esztétikai, filozófiai, tudományos és jogalkalmazói hatalom is, amely még a féltékenyen őrzött egyéni szférákba is képes volt befurakodni, és nemcsak az alrendszereket és diszciplínákat uralta, hanem az emberi észt is, mint egyengető, szürke átlagosság, kons1 2 tantinovići vidékiesség, ügyeletes szűklátókörűség, satufejűség, civilizált barbárság, a cél szentesíti az eszközt sajátos forradalmi erkölcse: mint a függetlenség, a szabad gondolkodás, a kiemelkedés esküdt ellensége. Ez (mind együtt) avatkozott be Sziveri János életébe, az átlag-emberek vagy az átlagosságnak érdekből, esetleg félelemből behódolt egyének hathatós közreműködésével. Ez tette őt tönkre, szerencsére nem költőként is, „csak” egzisztenciájában ellehetetlenített és életkudarcába belebetege3 dett emberként. Költészete színvonalának látványos fölemelkedése kivettetése után következett be, s ez nyilván nemcsak az érési folyamat szükségszerű következményének tudható be, hanem a betegsége egyik valószínű okaként is feltüntethető, kényszerű szembenézés termékének úgyszintén. Fábri Sándortól hallottam egy interjúban a frappáns gondolatot, hogy nem rendszerváltás, hanem módszerváltás volt itt. Azt hiszem, értem, hogy mit akart mondani, és pillanatnyi társadalmi helyzetképként akár egyet is érthetek vele, ám egy mélyebb, szellemibb megközelítésből látva teljességgel el kell vetnem a mondat tartalmát. Az emberiség folyamatosan, ciklikus szabályszerűséggel rendszerváltásokon halad át, a legutóbbi Közép-Kelet-Európában 1989-ben kezdődött, módszerváltás viszont már nagyon régen ment végbe, az emberiség számára a történelem előtti időben volt az első és mindeddig utolsó, akkor,
Radomir Konstantinović: A vidék filozófiája. Forum, Újvidék / Kijárat, Budapest, 2002. 2 A Couleur lokálban című versében. 3 ...a kudarc feldolgozatlansága ölte meg barátunkat – írja Zalán Tibor. In: Alföld, 1995/2. 70.
1

12

amikor a majom lejött a fáról, és emberré fejlődött (ha volt ilyen). Azóta az emberi módszerek lényegileg semmit se változtak. Az ember, ez a gondolkodó állat azóta is egy kettőség(ek keresztjére fölfeszített), paradox valaki: a test és a szellem, a vágy és vágykorlátozás, az ösztönlény és a szellemi létező, az önzés és a szeretői képesség együttélésre kényszerültsége egyetlen, szerencsésszerencsétlen entitáson belül. A forma mindig ugyanaz, mindössze a kívánalmak szerint beléje öntött tartalom alakul át a rendszerekkel együtt, vagyis a szereplő sohasem cserélődik, pusztán csak a színdarab változik (ciklikus szabályszerűséggel), amit játszani kényszerül. Ez az ellentmondásos valaki azzal van megáldva-megátkozva, hogy egy másik, rettenetes paradoxon, a hatalomszerzés és megőrzés területén, a politikum, a pozícióharcok világában keresse a maga lakható otthonát. Nem igazán menekülhet e könyörtelen világ elől senki, még feleségként sem, a család melegének illuzórikus biztonságérzetébe elrejtőzve. A feminizmus térnyerése óta különben ez már nem is divatos. A politikum világában szenvedte el Sziveri János nagy életkudarcát. Elsősorban emberként érte a veszteség, egzisztenciális, megélhetési lehetőségeit szűkítette be, ő viszont a benne élő költő lelkületével fogadta és dolgozta fel azt: idealizmusa, elvei, az élet értelmébe vetett hite kudarcaként. Tagadhatatlan, hogy publikálási lehetőségeit is közvetlenül érintette a félreállítás, azonban épp a saját esete tanúsítja, hogy a költészetre elhivatottság megjelentetési lehetőség nélkül is biztosíthatja a költői lét fennmaradását. Nem a nyomtatott betűtől lesz költő a költő, viszont alapvető egzisztenciális feltételek nélkül, bármennyire is szeretné túlélni, nem sokáig maradhat (élő) ember az ember. Tudjuk, hogy nem a nélkülözésekbe halt bele, de mások is, s maga is azt állítja, hogy a nagy életkudarctól az út egyenesen vezetett a súlyos betegségbe, és onnan elkerülhetetlenül a halálba. „Akkor tragikus volt mindez, ma már inkább komikusnak hat az egész. Csak az egészségem ment rá...” – nyilatkozta Keresztury Tibornak már a történtek földolgozására megérett életszemlélettel.4 Kezdettől fogva komikusnak tarthatta volna, hangosan röhögve a hatalomszerzés
4

Keresztury Tibor: Félterpeszben. JAK füzetek 54: Magvető, Bp., é.n. 101.

13

és megőrzés mechanizmusán, a pozícióharcnak behódolt önzésen és gyávaságon... A másik ember, de a barát szemével látva, Losoncz Alpár így összegez: „Kisemmizték, kitagadták, megalázták, s mindezt csupán érzelmileg tudta feldolgozni, ami olyannyira védtelenné tette. Így az, amit ő kisebb-nagyobb pon5 tossággal „politikának” nevezett, átgyalogolt elgyötört testén.” Kérlelhetetlen erkölcsi érzéke, kompromisszumra való 6 képtelensége, miként Losoncz Alpár jellemzi őt, előre kijelölte életútját. Abban a világban ez nem is igazán lehetett kérdéses, de valószínűleg ma sem volna, hiszen amint szó esett róla, csak a rendszer változott és változik lomha lajhármozdulatokkal, a módszerek viszont ugyanazok maradtak és maradnak. A lelki csapás érzelmi súlyát kétségtelenül súlyosbította, hogy részben onnan érte a támadás, ahonnan a legkevésbé várta: azoktól, akiktől elveit, eszméit származtatta, a szellemi példaképektől, a volt sympósoktól. De hát ez is egy megérthető, ha erkölcsileg nem is méltányolható emberi történet. Ő maga nyilatkozta: „Mi hívei voltunk a hatvanas évek Sympo nemzedékének (...). Aztán változott a helyzet: már nem vallották mindannyian azokat az elveket, amiket a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, hanem egyikük a Forum vezérigazgatója lett, a másik egyetemi tanár lett, a harmadik a rádiónál lett atyaúristen stb. Ma már szinte két nevet sem tudnék mondani ebből a nemzedékből, aki nem 7 alkudott meg a hatalommal.” Ha ketten összegyűltök a nevemben, akkor már közösség vagytok, jelentette ki, ha nem is ugyan8 ezekkel a szavakkal Jézus. Ha tehát maradtak ketten, akkor nem volt ott még semmi elveszve, hiszen a közös akarattal összegyűlő kettő már egy egész közösség! – mondom én erre, és hiszem is azt, amit mondok. Az idézet világosan rámutat az okra: megalkudtak a hatalommal. Egzisztencia, szerzéskényszer, érvényesülési vágy, pozícióharc, tekintélymánia, tudásgőg, politikai szerepvállalás és sorolLosoncz Alpár: Nullazuhatagok. In: Ex Symposion, 1999, 28-29. szám. 48. Uo. 7 Rózsaszínű flastrom. Beszélgetések vajdasági írókkal. JATE Kiadó, Szeged, 1990. 308. 8 Mt 18, 20. A συνηγµένοι (akik összegyülekeznek) a συνάγω (összegyűlni) ige participiuma, amiből a gyülekezet (συναγωγή) szó képeződik.
6 5

14

hatnánk a hatalomnak azon arcait, amivel érdekszerződést köthettek. „A hatalomnak úgymond szinonimája az elnyomás. A hatalom természetéből eredően nyom el. Elnyom, ha általad veszélyeztetve érzi létét, vélt igazságait. A hatalom, éppen ezért, nem tűri sem az ellene, sem az intézményei ellen irányuló bírálatot.” – írta Sziveri János (ezt szöveget a Jugoszláv Írószövetség IX. kongresszusán olvasta volna föl, ha megengedte volna neki a 9 hatalom ). A hatalomnak számtalan arca lehet, s mindegyikkel kapcsolatban szóba jöhet a megalkuvás! Aki ellenállhatatlan vágyat érez magában, az ítélkezzen fölöttük emiatt. Én nem tenném. Sziveri János, kárvallottként, joggal törhetett pálcát fölöttük, de a többi érintetten kívül mindenki másnak az utólagos és közvetett (értelmezői) ítélete – mivel minden értelmezés az énazonosulás terméke – egy az egyben önmagáról is kimondott ítélet. Azt látjuk a másikban, ami bennünk is ott van. Ne ítélkezz, hogy meg ne ítéltessél! – hangzik ez Jézus ajkán egyszerű szavakkal, hogy mindenki fölfoghassa. Emberi dolgok ezek, s mint ilyenek, nem különösebben érdekesek. Sokkal inkább monotonok, unalmasak, hiszen ugyanazokkal találkozunk már ősidőktől fogva, lévén, hogy az emberi módszerek nem változnak, csak a rendszerek. Ettől azonban még ijesztőek, démoniak és (akár élet)veszélyesek lehetnek! Én azonban még a Sziveritől elhangzott ítéletet is árnyalhatónak vélem. Ki az ugyanis, aki megmondhatná, hogy hol kezdődik az erkölcsileg elfogadhatatlan megalkuvás, s hol végződik az emberileg, egzisztenciális okokból nehezen elkerülhető érdekés önvédelem? Ez is a paradox lény, az ember eklektikus architektúrájához tartozik: saját érdekei védelme (szükséges egoizmusa) és az efölé emelkedő közösségi-szellemi érdek (ugyanő kívánatos önzetlensége) csak szerencsés helyzetekben eshetnek egybe, legtöbbször viszont ellentmondanak egymásnak. És nagyon nehéz megtalálni az ellentétek között (el)vezető (közép)utat. Sziveri János az erkölcsi elvárások tekintetében is a végletek embere volt, ítélete ezért hangzik annyira kíméletlenül és ellentmondást nem tűrően. Mindezen finomítások mellett sem lehet
Keresztury Tibor: i.m. 98. Bővebben a történtekről: Csorba Béla: Ha a szakszervezet szerezne egy disznót, és meg lehetne venni felét. In: EX Évköny, Forum, 1990. 193-194.
9

15

kétséges azonban, hogy valami bűzlött ott Dániában! A kérdéssel kapcsolatban jól tájékozódhatunk A kultúrtanti visszavág 11 című kötetből. És Szerbhorváth György legújabb könyve is rész12 letesebben foglalkozik a témával. Érdekes olvasmány szintén 13 Szerbhorváthtól a Vajdasági magyar bölcsek protocollumai is. Marno János írja: „Sziveri (és nemzedéke) viszont örökölt egy restaurált, tökéletes korrupt kultúrgazdaságot, amely ideigóráig tárt karokkal fogadta az „újabb érzékeny” ifjakat (a művészetpártolás gyógyír a rossz lelkiismeretre). (…) Sziveri és nemzedéke (…) többszörösen rászedett, becsapott írónemzedék – hamis szerepet kapott, amit sem igazán elfogadni, sem – most már 14 – mindenestül levetkőzni nem könnyű.” Ha ez kívülről, Magyarországról így látszik, mennyivel inkább olyan belülről! Valami tényleg bűzlik itt a mi kicsiny Dániánkban! Hogy nem kell ítélkezni a személyek fölött, abból semmiképp sem következik, hogy megítéletlenül kellene hagynunk a tetteket is. A morális téren tetteivel levizsgázott ember művészileg és tudományosan még ugyanazon a rangon marad. Én azt szűrtem le a vallási tanításokból, hogy meg kell különböztetni az egyiket a másiktól, de ugyanez következik az irodalomelméletből is. A szerzői ént el kell választani a mögötte álló, polgári névvel rendelkező emberi éntől. Heidegger filozófiáját azzal az „érvvel” értékelik le egyesek, hogy szerzője a náci párt tagja volt. Rajta kívül még több millióan voltak a náci párt tagjai, és ezt a „döntésaktust” részükről el is ítélhetjük erkölcsileg, de egyikük sem tudott olyan korszakalkotó nagysággal gondolkodni, mint Heidegger! Természetesen, gondolkodói zsenialitása erkölcsileg nem menti fel őt, sőt épp arról van szó, hogy az egyik én nem érintheti a másikat: ahogy a szerzői énhez tartozó szellemi nagyság sem mentesítheti a polgári ént a morális lenullázódástól, úgy a polgári énhez köthető erkölcsi vétség sem kicsinyítheti a szerzői
Valami bűzlik Dániában című versében. Csorba Béla – Vékás János: A kultúrtanti visszavág. A Symposion-mozgalom krónikája 1954-1993. Újvidék, 1994. 12 Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Kalligram, Pozsony, 2005. 315-377. 13 In: Symposion, 1998, szeptember-október. 14 Marno János: „Felmérni egymást magán-ügyekben”. In: Alföld, 1989/11.
11 10

10

16

énhez kapcsolható szellemi nagyságot. Nekünk még szép, hogy nincsen Heideggerünk, és Dante, Poe, Lope de Vega méretű 15 költőnk sincs, de azért van Sziveri Jánosunk! Meg Domonkosunk. Arra legyünk büszkék, amink van, és Sziveri Jánosra, a költőre, büszkének lenni nem alaptalan dolog! Fokozottan megalapozott inkább, hiszen nála a szellemi nagyság erkölcsi kiválósággal, emberi tartással, egyeneslelkűséggel, igazságszeretettel párosult. Kicsi itt a hely, beszűkült a tér és nagy a tolongás! A beszűkült, magába szorult mini-térségekben, amilyen a miénk is, sokkal látványosabban érzékelhetőek a negatív tendenciák. A pozitívak pedig észrevétlenségben hunynak ki a nagy lökdösődésben, az egyre csak fokozódó zűrzavarban. A végidőkre emlékeztet ez a helyzet. Merthogy a beszűkült tér diagnózisához itt más bajok is társulnak: agonizáló-elfogyó (kis)közösség a vajdasági magyar – már a nyolcvanas években is az volt –, s ráadásul állandósult identitászavarral küzd. Fogalma sincs, hogy minek tekintse magát: magyarnak vagy valamiféle más-magyarnak? Jól példázza ezt a látleletet Bori Imre kirohanása a nagybeteg Illyés Gyula ellen. A kommunista diktatúra időszakában a beszűkítésnek egy hozzáadódó tényezője is munkálkodott. A diktatúra, az egyetlenhatalom a fejeket is „satuba fogta”: beszűkítette és kijelölt mederbe terelte a gondolkodást. Az alrendszereket pedig teljesen monolitikussá formálta, így a vajdasági magyar irodalmi alrendszert is. Három székvárosi, Forumhoz kötődő lap létezett, amelyek a generációs megoszlást és a kanonizáció elismert szintjét voltak hivatottak tükrözni, a Képes Ifjúság (csak irodalmi rovattal), az Új Symposion és a Híd, és egy kevésbé fontos vidéki, az Üzenet; egy magyar kiadóház, a Forum; egy szellemi csúcsintézmény, az Újvidéki Egyetem Bölcsészkarának Magyar Tanszéke. Út a kanonizáltsághoz a lap rendszerbe való beépülése után csakis az Új Symposionon keresztül vezethetett. Az összefonódottság mértékét jól példázza, hogy a Sympo-szerkesztők, írók szinte kivétel nélkül a Magyar Tanszék hallgatói voltak, bár a kiemelkedőknél – azok kivételével, akik élethivatásukul választották az irodalomtudományt – az egyetem befejezése nem vált
15

A Kos jegyében című versében.

17

elfogadott mintává, inkább az ellenkezője (Sziverinél sem). A Magyar Tanszék volt hallgatóinak listája valóban impozáns, ez azonban véleményem szerint nem az intézmény kiemelkedő didaktikai és pedagógiai színvonalának a bizonyítéka, sokkal inkább arról van szó, hogy a fiatal írójelöltnek ebben a monolitikus rendszerben, ha az irodalmi életben képzelte el a jövőjét és magyarul szeretett volna tanulni, akkor nemigen volt más iskolaválasztási lehetősége, bár ez az intézmény lehetőséget nyújtott az ilyen érdeklődésű fiatalok találkozására és csoporttá való összekovácsolódására. Gyönyörűen fölépített monolitikus rendszer, az egyetlenhatalom által megteremtett (wayyibrá elóhím) tükörkép, élethű 16 kép-más (becalmó)! Mégis kétségtelen, hogy e nélkül a szellemi monolit nélkül ma nem beszélhetnénk vajdasági magyar irodalomról. Ismét egy kiváló példa, hogy sokszor arra lehetünk büszkék, ami miatt szégyenkeznünk kell. Szerencsére nem ugyanabból a kiindulásból kell szégyenkeznünk, mint amiből büszkének lennünk. Akkor volna csak igazán nagy a (zűr)zavar, ha ugyanabból a kiindulásból kellene! (Összevont gondolattal mondva: monolitikus felépítése ellenére is nagy szellemi teljesítményekre volt képes ez az irodalmi alrendszer.) Aki ebből a szellemi monolitból valamilyen okból kifolyólag száműzetett, az bizony megnézhette magát és a ködként szertefoszlani látszó írói karrierjét! (A helyzet, úgy vélem, azóta sem sokat változott, de azért mégsem ugyanaz: nagy késéssel és lomha 17 lajhármozdulatokkal – a haszonélvezők nemtetszése ellenére – a kilencvenes évek közepétől ezen a területen is elkezdődött a rendszerváltás.) 1983-ban Sziveri János is száműzetett. Amikor új verseskötetét a Forumban nem voltak hajlandók megjelentetni,
1Móz 1, 27. (wayyibrá` elóhím = és teremtette isten; becalmó = képmására, mintájára) Az előbbi, teremtést kifejező szó (bárá`) csak az istennel kapcsolatban hangzik el a Bibliában, a becalmó (a celem-ből képezve) kétféleképp értelmezhető: mint az eredeti, vagyis mint a minta, és mint a tükrözés, a tükörkép. (Szabó Mária: Válogatott fejezetek az Ószövetségből. Szeged, 1998. 14.) A diktatúrák, az egyetlen-hatalmak mindig (siralmas) isten-utánzatokként, bálványokként működnek. 17 Attól tartok, hogy a fejekben ettől sokkal rosszabb a helyzet. A haszonélvezetet ugyanis csak egy bizonyos ponttól kezdve lehet erkölcsileg tarthatatlannak tekinteni. Ugyanaz a morális paradoxon vonatkozik erre is, mint amiről
16

18

akkor maga is életközelségből tapasztalhatta meg a szellemi 18 monolitból való kivettetés következményét. Ez az ovidiusi sors a nemkívánatos elemektől való megszabadulásnak a ritkábban megélt módozata volt. Kivételszámba ment a külső hatalompolitikai eszközökkel elért félreállítás, a kivettetés gyakori, mondhatni mindennapos módszere a belülről történő eltávolítás volt. A munkát még Sziveri esetében is a jól bevált metódust alkalmazva, a bent lévőkkel végeztették el. A szellemi monolitból való belülről történő eltávolítás alatt nem a pártapparátustól jövő utasítások rendszeren belüli végrehajtását értem a bent lévők által. Arra gondolok, hogy a monolitikus rendszer szükségszerű következménye az egyirányú értékítéletek, a behatárolt szemléletmód eluralkodása, magyarán a tömbszerű fölépítés a pluralizmussal csak a legritkább esetben békélhet meg. Az olyan kicsiny, könnyen átlátható monolitikus rendszerekben pedig, mint amilyen a vajdasági magyar irodalom alrendszere volt (van), szinte elkerülhetetlen, hogy néhány erős egyéniség és a mellettük felsorakozó néhány ember domináns pozícióra tegyen szert. Sinkó Ervin, Bori Imre ilyen erős egyénimár írtam az előbbiekben. Saját pozíciója védelmének a joga és a sajátos szellemiséget képviselő intézmény, csoportosulás védelmének a joga, ahova tartozik, elvitathatatlan az embertől, sőt erkölcsi kötelezettségei közé tartozik. E tekintetben csupán az az enigmatikus, szinte megválaszolhatatlan kérdés vethető föl, hogy ez a védelem, ha mások rovására történik, mettől fogva számít morálisan vállalhatatlannak. (Itt csupán egyetlen biztos vonatkozási pontja van a morális ítélkezésnek: attól fogva kétségtelenül, amitől fogva a mások elleni (érdek)harc, az eltiprás az egész rendszer életképességét veszélybe sodorja. A példa az ökológiából származik, de bármelyik rendszerre alkalmazható.) A kilencvenes évek második felében, a Táltos fennmaradásáért küzdve, bennem az a határozott meggyőződés alakult ki, hogy egyesek fejében tartósan gyökeret vert a monolitikus gondolkodás, a tömb szerelme. A monolit csábító, könnyen bele lehet szeretni, hiszen egyszerű, átlátható és atyaian oltalmazó: védelmet nyújt a benne otthonra lelőknek egzisztenciálisan ugyanúgy, mint szellemi értelemben. Azt az elképesztő tényt is érzékeltem, mintha ugyanezek meg lennének győződve, hogy a szabadelvűségért és az életképes szellemi környezetért szállnak síkra, amikor a monolitot védik a tömböt fellazítani szándékozókkal szemben! Más is közrejátszhatott persze: a tekintélyelvűség, az autoritások tisztelete is egészen biztosan. Csakhogy az egyetlen-hatalom égisze alatt a tekintélyszerzés elválaszthatatlanul összefonódik a monolittal: azon belül, s annak engedélyével születnek meg a nagy nevek. 18 Ovidius Constantában és Az Ovidius-szonett farka című verseiben.

19

ségek voltak, ilyen Bányai János, s kétségtelenül ilyen volt a maga fiatalos módján Sziveri János is 1980-83 között az Új Symposion élén. A meghatározó folyóirat főszerkesztőjeként neki is beleszólása volt abba, hogy ki tartozhat a szellemi monolitba, s ki nem. Zalán Tibor meséli el vele kapcsolatban a „szemétkosaras” 19 szerkesztői módszert. (Eszébe jut, hogy holnap a nyomdába kell küldeni a megszerkesztett lapot, gyorsan beleolvas a kéziratokba, ami tetszik neki, félreteszi, ami nem, rögtön a szemétkosárba dobja, majd miután megállapítja, hogy az anyag túllépné a terjedelmi korlátot, ismét elvégzi ugyanezt a műveletet, s így az előzőleg beválogatott írások egy része is a szemétkosárba kerül.) Egészen biztosan benne volt ebben a magyarországi fiú elkápráztatásának a vágya is, ennek ellenére hűbb (szó)képi kifejezést nem is találhatnék arra, amit a szellemi monolitból való belülről történő kivettetésen értek. Nem baj, hogy vannak erős, domináns szerepre szert tevő egyéniségek, inkább kívánatos, mint baj. Kételkedni sem szeretnék abban, hogy ezek a vezető személyiségek és a köréjük csoportosuló emberek legtöbbször magas szakmai nívón és következetes elvszerűséggel, a jót cselekvés hitével hozták meg a(z elkerülhetetlen) döntéseket arról, hogy ki kerüljön be a szellemi 20 monolitba, s ki vettessék ki abból (vagy be se engedtessék). Nem a rendszeren belül működő aktőrökben keresem a hibát, hanem magában a rendszerben, a tömbszerű fölépítésben. A monolitikus rendszer, különösen az olyan kicsiny, mint a vajdasági magyar irodalom volt (van), nem biztosíthatja a pluralista szellemi közeget! Márpedig a szellem, aminek egyik megnyilvánulása az irodalom, csak akkor képes pezsgő, élő, kivételes teljesítményeknek
Zalán Tibor: Szomorkás Visszatekintő – és nem is értem, hogy miért. Alföld, 1995/2. 72. 20 A kívül rekedtek a haragosok, a megkeseredettek, a csalódottak népes táborát gyarapították. A monolitikus szerkezet ezen az alapon is, az emberi viszonyok megmérgezésével is eljátszotta a maga szellemromboló szerepét. Az irodalmilag továbbélő vagy újjászülető szereplőkben, érthetően, nem a pluralista fölfogás igénye szilárdult meg a kizárattatás kegyetlen élménye után, hanem egy szembeállítódó, az „uralkodót” letaszítani képes szellemi monolit megteremtésének a vágya. Idővel, ennek a létrehozása többé-kevésbé sikerült is. „A kívül rekedők, lemorzsolódók, távozni kényszerülők makacs ellentáborrá szerveződtek az elmúlt évtizedekben.” – írja az Új Symposion története kapcsán Virág Zoltán. (Virág Zoltán: A margó vándorai. In: Híd, 2005/6. 53.)
19

20

teret adó alkotói közeget kialakítani, ha pluralista módon szerveződik! Kész csodának tartom, hogy rövid története során, nyilvánvaló monolitikus szerkezete ellenére is mintaadó szellemi teljesítményeket mutatott föl a vajdasági magyar irodalom. De hát a csodáknak is megvan a racionális magyarázatuk: ennek valószínűleg az, hogy mindig akadt egy lázadó, új esztétikai szempontokat felszínre hozó generáció, amely, amíg lázadásának

21

energiája ki nem fulladt, vagy amíg be nem építették őket a rendszerbe, addig a szellemi monolit szétzúzásának, vagyis a pluralizálódásnak az igényével lépett föl. Szentelekyék után ezt tették Ács Károlyék (a költészet terén) és Németh Istvánék (a prózában) az ötvenes, Tolnaiék a hatvanas években, s a nyolcvanas években ezzel próbálkoztak Sziveriék is. (Természetesen a jugoszláv kulturális színtéren belüli történésekbe szervesen beágyazódtak ezek a törekvések.) S még egy szempontot meg kell említeni: sohasem sikerült egy tökéletes, teljesen egységes monolitot létrehozni. A generációs különbségeket és a kanonizáltság szintjét tükrözte a folyóiratok hármas fölépítésű hierarchikus rendszere, azok mégis önálló szellemiséggel rendelkező, és bizonyos tekintetben egymással konkurráló lapok voltak. És ott volt mellettük még az Üzenet és a Magyar Szó Kilátó című kulturális melléklete is. Idővel pedig a Forum mellé társult a szabadkai Életjel Kiadó. Ha ez a szerkezet az egyetlen-hatalom rendszerében plurális szerkezetűnek ettől még nem is volt mondható, a pluralizálódásnak a kezdetleges formáját és egy visszafogottabb mozgástér lehetőségét mindenképpen magába rejtette. Talán épp annyival volt bensőleg szabadabb ez a monolit, mint amennyivel szabadabb volt a jugoszláviai kommunista rendszer is (elv)társaitól, a többi diktatórikus rezsimtől. Az elődök példája követendő mintaként áll előttünk, s egy sziveris szójátékkal mondva, ha lázítani nem is (idejét múlta már a forradalmiság attitűdje!), de (fel)lazítani mindenképpen időszerű volna. A szellemi monolit még közel sem a múlté. A maga sokszínű esztétikájával ennek a magatartásnak most már a valódi pluralizálódás felé kellene elvezetnie, és nem egyetlen csoportosulás oldaláról, hanem egyszerre több irányból kiindulnia. Nincs is más lehetőség, hiszen az idők rég megváltoztak már! Mi késtünk le, s nem az idő hagyott faképnél bennünket.

22

SZIVERI JÁNOS A PÉTERVÁRADI HÍDNÁL ALKONYODIK
ülök a parton a padon holmi élettanfolyamon vagyok itt hallgatom mellettem mit magyaráznak s noha ülni e helyen szinte gyalázat magamat valahogy mégis teljesen elhagyom folyik az élet és a folyó vize csörög mint a zsírpapír nincs többé mély nincs fölszín szól vagy hallgat: egyremegy a vízben némán ívnak a halak mögöttem bogarak meg motorok zúgnak sziréna búg szerda van s szemetelnek alá föntről a madarak mozdul agyamban jópár szentencia-akarat a híd alatt hajó püffed mint a hulla hasa alján hordja együtt a folyóval fél európa piszkát az innenső parti köveken lassan hűvösödik s mint nyirok a tenyeremet nyálazza már a homály az eget a sajtótörvényt lapozom alig látni de oda sem figyelek

23

kézfejemről zavargatok egy kései legyet magyar szó-lapokat lenget a szél itt senki sem olvas (mindenki ír és beszél) a természet is csupán néhány fűcsomó képezi (át) – – – elmúlt szinte az egész délután nincs még csönd de zaj sincs már oly nagy mellettem a padon hűlnek a helyek s az égre érett pattanások ülnek ki

24

CSÁNYI ERZSÉBET

AZ ELVONT VILÁG LEFÖLDELÉSE
ELEMZÉSI SÚLYPONTOK SZIVERI JÁNOS A PÉTERVÁRADI HÍDNÁL ALKONYODIK CÍMŰ VERSÉHEZ Félig heccként, félig komoly gesztussal banális lírai légyottra hív bennünket Sziveri János A péterváradi hídnál alkonyodik című verse. A cím, önmagában, tökéletesen hagyományos, leíró alapállást, helyzetdalt ígér, költőt és természetet, költőt és érzéseket, szemben a nagyvilággal. A péterváradi híd konkrét megnevezése a helyi színeket és a konkrét létvonatkozásokat vonja be az értelmezésbe, az alkony említése pedig a mélázó költő toposzát. Mindez közhelyesebb, ósdibb már nem is lehetne. Azt látjuk tehát, hogy a költő, régi szokás szerint, „kijelöli helyét a világban”. Újvidéken van, a Dunánál, a Péterváradi híd lábánál, de ezen az oldalon. Benne van ebben különleges, kisebbségi, vajdasági mivolta, de benne van a „költő a folyónál” archetipikus póza is, s végül jócskán benne József Attila A Dunánál című versének reminiszcenciája. Erre a versre játszik majd rá a mű néhány sora és összegző, eszmélkedő hangulata. Sziveri János 1977-ben jelenteti meg Szabad gyakorlatok és 1981-ben Hidegpróba című kötetét. Mindkettőtől merőben idegen a földrajzi konkrétumokból és helyi jellegű valóságvonatkozásokból építkező versnyelv, mint amilyennel majd A péterváradi hídnál alkonyodik című költeményben találkozunk az 1987-es Dia-dalok című kötetből. A fiatal, induló költő éppen abban kiváló, hogy el tud vonatkoztatni önnön körülményeitől, és e személytelen költői ént megteremtve egy egyetemes léthelyzet kérdéseit elemzi szenvedélyesen. Személytelenül, s paradox módon mégis szenvedélyesen.

25

E gyakorlatok és próbák létfilozófiai tornamutatványok. Élet és nyelv szépségeinek, kihívásainak nagy élvezettel való habzsolása. A végső, metafizikai kérdéseknek a megtapasztalható világ érzékiségébe mártása, mintegy legyőzése: „Dagadunk a hófehér levegőben. Szemgolyók, megannyi hajszálgyökér. (...) Csak dagadunk a fémszürke televényben, mint hasonló és hasonlított...” (Dagadunk a hófehér levegőben... Szabad gyakorlatok) E hermetikus költészet a Dia-dalokban tűnik el. A költő ironikus és groteszk vénájának kell kifejlődnie, hogy az elvont beszédhelyzet kibillenjen, elveszítse az univerzális jelenségszférát, a bölcseleti nagyrahivatottság pátoszát. Dinamika, disszonancia, problematizáltság eddig is volt e költészetben, de most szinte önmagát megtagadva ugrik fejest a banálisba. A lefokozó, helyi jellegű konkrétumokba, melyektől eddig oly finnyásan ódzkodott. Ekkor kezd Sziveri János „énekelni”. Ócska, elcsépelt műfajokat szed elő, slágert, népdalt, tömegdalt, az „esztrád-hatást” (Thomka B.) vadászva mindenkor valamiféle kificamított ritmustervre, zenei képletre, kaptafára, frázisra húzza rá az abszurd tárgyi vonatkozást. A péterváradi hídnál alkonyodik cím a hagyományos címadó képlet alulstilizálásából jön létre. A túlságosan szabályos kijelentő mondat iróniát sejtet, a költői én szinte iskolai dolgozat primitív szintjén fogalmazva lát hozzá munkájához. Míg a Szabad gyakorlatokban a tárgyi világ képe még bonyolult és elvont létösszefüggések rejtelmeiről tudósított, addig itt már csak banálisan egyszerű, sőt primitív szituációt tükröz: „ülök a parton a padon” A megnyilatkozó szubjektum egyes szám első személyben láttatja magát, pozíciója rögzített és passzív. Leépülését jelzik az alliteráló, rövid, egyszerű szavak (part, pad), s az, hogy érzékei közül kezdetben csupáncsak a hallására támaszkodik:

26

„holmi élettanfolyamon vagyok itt hallgatom mellettem mit magyaráznak” Az élettanfolyam kisdiákjává degradált költő letaglózottságát az első verssszak utolsó három sora fogalmazza meg: „s noha ülni e helyen szinte gyalázat magamat valahogy mégis teljesen elhagyom” Míg a költő lénye mozdulatlan, addig a folyó is és az élettanfolyam is „folyik”, bár a befogadó számára érthetetlen és elfogadhatatlan módon, amit a zsírpapír-hasonlat érzékeltet: „folyik az élet és a folyó vize csörög mint a zsírpapír” A fülelés mint egyetlen észlelési mód itt disszonáns képzavart közvetít: a „torzító akusztikai groteszk” (Thomka B.) a második versszakban már megpendíti a bonyolult költői képalkotás és ritmusképlet lehetőségeit. Az indítás, a modoros leckeírás belegázol a művi szövegvilág sűrűjébe: „nincs többé mély nincs fölszín szól vagy hallgat: egyremegy” A József Attila-i reminiszcencia megemeli a verset, távlatokat nyit, a sorskérdésekről folyóparton mélázó költő archetípusát variálja. A költő azonban a fennkölt ötletet rövidre zárja egy ismétcsak hangeffektusra építő sorral: „a vízben némán ívnak a halak” Az eddigiek során a mozdulatlan költő a mellette és előtte zajló eseményeket vette számba, most az újabb versszakban a figyelem a tér hátsó részein pásztáz:

27

„mögöttem bogarak meg motorok zúgnak sziréna búg” A külvilág még mindig főleg a fülön keresztül férkőzik hozzá az élettanfolyamon lévő szubjektumhoz. Furcsán rímelő, alliteráló szavak állnak párba (bogarak-motorok, zúg-búg, szerda-szemetel). Ha eddig a térben tájékozódott a vers, most egy banális időmeghatározás következik: „szerda van s szemetelnek alá föntről a madarak” A mellett, előtt, mögött térviszony feltérképezése kiegészül a „fönt” relációjával, de végképp degradáló, banális vonatkozásban. A rövidre szabott terepszemle-tanfolyam hatására a mozgás végül magát a mozdulatlan versíró szubjektumot is átjárja: „mozdul agyamban jópár szentencia-akarat” j A folytatás a fönt után még számba veszi a lent látványát: „a híd alatt hajó püffed mint a hulla hasa alján hordja együtt a folyóval fél európa piszkát” A vers a térorientációs mozgásirányokat kimerítve jut el a nagy és konkrét földrajzi egységig, Európa fogalmáig. E legnagyobb fesztáv után ismét lezuhan a pillantás a közvetlen közeli dolgokra: „az innenső parti köveken lassan hűvösödik s mint nyirok a tenyeremet nyálazza már a homály az eget” A tenyér – ég, nyirok – homály viszonylatok felállítása már nem a létérzékelés alapelemeit tételezi, hanem a bonyolult költői hasonlat szintjét. A versbeszéd kontrasztos, csak így tűri el a hasonlatok költőiségét.

28

A lenn és a fönn, a földi és az égi kontextusában a vers egészét meghatározó profanizáláson átsüt a transzcendenia, s valami groteszk pátoszba torkollik. Nyirok, nyál és homály egészíti ki a vers egyre gyülemlő negatív vonulatát. Az utolsó előtti versszak fordulatot jelent: a környezetét körbe leltározó, az élet menetét passzívan tudomásul vevő versíró szubjektum itt végre aktív cselekvővé válik: „a sajtótörvényt lapozom” Az eddigiek során a költőt az érzékszervi világbefogadás, a bénult fülelés jellemezte. A tolakodó zörejek után most a látvány következik: „alig látni de oda sem figyelek” A tehetetlenség, a letaglózottság azonban eluralkodik, s a kinti világ is a hanyatlás formáit mutatja: a szürkület, a bosszantó légy, a szél elegendő ellenerőt képez, hogy a sajtótörvény és a Magyar Szó-lapok elsodródjanak, a szubjektum intellektuális erőfeszítése összeomoljon. Az utolsó versszak a látvány, a természet degradálódását nyomatékosítja, s az elmúlás tényénél köt ki: „a természetet is csupán néhány fűcsomó képezi (át) – – – elmúlt szinte az egész délután” Az „élettanfolyamot” képviselő hangok is elülnek: „nincs még csönd de zaj sincs már oly nagy” Végül visszatérünk a versindító „mellett” térviszony hangsúlyozásához, s ezzel a vers egy kört ír le, zár be. A versíró szubjektum mellett lármásan, ricsajosan száguld el az igazi élet, s ő végérvényesen kívüle marad: „mellettem a padon hűlnek a helyek”

29

A groteszk zárósor a tanulság levonását képezi: „s az égre érett pattanások ülnek ki” Immár másodszor jelenik meg az égbolt-motívum, a tanúságtevő transzcendens mozzanat. Ez egyben még egy motivikus rímet képez, ami a kompozíció kerekségét nyomatékosítja, hisz párhuzam van aközött, ahogy a költő a vers elején „ül a parton a padon”, és aközött, ahogy most a pattanások ülnek ki az égre. A groteszk pátosz, a vers disszonáns akusztikája ezzel kiteljesedik. A létösszegző költemény megfogalmazásai az elemi, primitív létvonatkozások és a profanizálás szintjén építkezik, és az általános, egyetemes emberi tapasztalati szférát jeleníti meg. Csupán három konkrét megnevezés ugrik ki a diszkurzus általános szintjéből: Pétervárad, Európa és a Magyar Szó. E három pillért folyondárként hálózza be a negatív vonulatok szövedéke. A péterváradi hídnál alkonyodik című verset elsősorban a rövid szavak, egyszerű kifejezések használata határozza meg. Ez a stílus azt sugallja, hogy a költői beszéd e világban maga a banális képtelenség. Az ironikus groteszk magatartás azonban mégis lehetővé teszi a megnyilatkozást, s a paradoxális lét adekvát tényeként engedélyezi e versbeszéd ellentétes pólusok kisülései közötti világra jövetelét – immár nem csupán elvont létrekvizitítumok közepette. Mert a péterváradi híd, a Magyar Szó, Európa a drámai körülmények folytán fokozatosan mitizálódik és megnevezését megkerülni immár nem lehet.

30

SZIVERI JÁNOS

TÁRSASTERVEZÉS
U. E.-nek, akivel az oszthatatlant is megoszthattam Most, hogy így stabilizálódott a helyzetünk, nem tudom, miért kell hogy jók legyünk? Ha másnak az erkölcs csak puszta fény űzés, lerombolva építés, miért hogy hisszük még tételes igazunkat. S ha már az igazság semmit nem mond a mának, miért, hogy csillapítja dühünket a bánat. – azt képzeltem egyik pillanatban veszünk Temerinben telket (te is helyeselted) s lesz majd macskánk és kutyánk de nemcsak az (sebeimre ragtapasz) vagyis valamiféle megélhetést reméltem s amit kaptam csak annyi: fél nap alatt feléltem – egyszercsak elkezd hullani a hó még jó hogy a szobánkban hideg van akkor fázhatsz amikor éppen akarsz (ennyit azért megadhatok neked) van még tavalyról fűtőolajunk majdhogynem 70 liter s föláldoztuk egy kályháért a telket ami még tartotta bennünk a lelket – maradunk itt a Telepen sötétkék kalap a fejemen

31

lennék bár perverzebb kicsit tehetnék fejemre akár micit is meglebben a szélben a kiszolgáltatott ballonkabát agyongondolkozza az ember magát még szerencse: derűlátó vagyok tudom hogy lesz lesz még valahogy – – rögtön az agyamban igazgat akit jelenlétem izgat de ezt már tudod – tegnap lenyírtad a hajam egész szépen látszik bivalynyakam velünk minden csak előre halad vagy hátra (szükséged lenne egy új nagykabátra) emelkedünk és változunk tehát s hullunk alá kőként a porba (beépülünk a korba) így érvényesítjük a dialektikát de azért tervezzünk tovább könyveket házat és hazát – miért nem vagyok perverzebb kicsit hogy vegyek legalább kocsit – vagyis gyerekszekeret esetleg kenyeret ha megkapom a bérem (a bérencek elővigyázatosan apasztják a vérem) – azt mondják rólam: iszik és szélhámos de te tudod: csak álmos álmos mint a katonák aludni csupán egy élettel tovább aludni estétől estelig s vinni odébb önmagad legalább emelettel feljebb mint a lift Legyünk romlottak. Kiállhatatlanok. Dolgozzunk mindenki ellen. Nyírjuk ki ellenségeinket, vagy legalább rugdossuk jól seggbe őket. Legyünk hatalmasok.
32

Éljünk, mint mindenki más, kárára annak aki nem vigyáz, s létalapokat a légbe ás. hallgattam embereket erkölcsről beszélni kik maguk között megosztottak hatalmakat – s hallgattam – – egy pillanatra azt képzeltem lesz majd lakásunk vagy legalább valami albérleti kályhánk amibe néhanapján az időzített tüzelőt hánynánk nem mint most – – – – pannóniai vagyok, és János harmincéves s csak költő de ezt te is tudod – a földdel kéne tudni bánni lehet-e ennél szebbet kívánni de hol a földem legalább talpalatnyi ahol a fogamat ott bírnám hagyni – – – még jó hogy kimeríthetetlen az optimizmusom s vagyontalanságomat is az utókorra hagyományozom

33

KÓNYA-KOVÁCS OTÍLIA

A SZERELEM SZIVERI KÖLTÉSZETÉBEN
Ülhetsz még te is Olvasó..., avagy, akinek a szív veri ritmusát...
Már néhány napja csak azon gondolkodom, hogyan kellene megírni, egyáltalán, hogyan fogjak hozzá... És, hogy méltó vagyok-e erre? Az alcím első részét illetően úgy érzem, hogyha Sziveri János élne, akkor valószínűleg mondana is ilyet, de sajnos itt az alcím második része, amely szerint már 16 éve nem mondható, hogy: Szív veri ritmusát... Pontosan emlékszem arra, amikor először hallottam Sziveriverset az Újvidéki Rádió Lírai tízperc című műsorában. Mint utóbb kiderült, a Terpesz című vers volt az, azaz a vers vége, ugyanis arra kaptam fel a fejemet, hogy: „Kajári Kajári élted élted iskolaszolgai pózban s most hogy nyakadon hurok s feszül mint a hárfahúrok föntről lefelé tekinteted végre: olyan tanári” Igen, Kajári Jóska abban az időben volt iskolaszolga, amikor én iskolás voltam. Nem tudom, a többiek hogyan vélekedtek róla, de én személy szerint féltem tőle. Többször is éreztem, hogy rajtunk pihenteti mogorva, félelmet sejtető tekintetét. Arra is emlékszem, amikor 1991-ben ellátogattunk a Farkasréti temetőbe, és a 6-os parcella 2-tes sorában, a 19. szám alatt megleltük Sziveri sírját... Körülöttünk síri csönd. Ennek ellenére vártuk, hogy valami történjen. Közben Rácz Laci több tusrajzot is készített a sírról. Balázs Attila írta azt, hogy egyszer olyan érzése volt, arra gondolt, hogy még majd rügyet hajt a kereszt... Oldalt.

34

1994-ben Pesten járva, egy eldugott kis könyvesboltban, véletlenül és az utolsó pillanatban (értsd: a visszaindulás legeslegutolsó pillanatában) futottam rá a Kortárs Kiadó gondozásában kiadott „minden versére”. De hogyan is vehettem volna meg másképpen ezt a könyvet? Sziveri-kötetet csakis Sziveri szellemében vásárolhat az ember. Az utolsó filléremet adtam érte. Boldog voltam. De nem erről kellene írnom, hanem egészen másról: a szerelemről Sziveri költészetében. Azt hiszem, Sziveri János költészetére inkább jellemző a következő, az Idill-dal, férfihangra című és A nyálas olvasóhoz alcímű, illetve a nekik ajánlott vers alábbi részlete: „az ágakon bomlanak a fölbontott levelek én meg csak úgy olvadok olvadozok dide vagyis csicse regnek az eresz alatt a verebek lekerül vállamról a kabát (no de hová futtok vele?) – – –”, mintsem a „csöpögős” szerelmi versek sokasága. Jómagam csak a versei és a barátai által mesélt történetekből ismerem Sziverit. Lehet, hogy olyan személy volt, aki a bánáti „kukacossága”, nyersessége mellett érzelmeit nem tárta a nagy nyilvánosság elé. Költészetében inkább burkolt formában találkozhatunk a szerelem sejtelmeivel. Az Arany ér című versből idézem: „ülök az ágyon gatyára vetkőzve jó a nőre nézni lábán fuszekli haja szőke s négy fal zárja körül a szobát odaát papírhalom áthallik a sírás akarom-nemakarom a ház körül bűzlik a lehelet kérdésre nem jön felelet szól a szám ez az egyetlen hibám” Engem ebből az idézetből a harmadik/negyedik sor ragadott meg, egyszerűen, a sorok közül áradó melegség...

35

Akár rögtön meg is cáfolhatnám önmagamat az előbb írtak kapcsán, ugyanis a Társastervezés című versét U. E.-nek ajánlja, „akivel az oszthatatlant is megoszthattam” írja. És ezzel országnak-világnak mindent elmondott. A nyomor és a nincstelenség közepette is ott van mellette U. E., akivel tervezni tudnak „könyveket házat / és hazát”, bár azt is kimondja, hogy: „még szerencse: derűlátó vagyok tudom, hogy lesz lesz még valahogy – –” Az Erotikus változat című versében a következő sorokat olvashatjuk: „Mint önmagukat tükröző üveglapok, állunk, egymással szemben. Homlokom homlokodon, térded térdemen. Vállam válladon. Csípőd csípőmön. Kozmikus méreteket öltenek a felfüggesztett lélegzetvételek. És megszűnik e halhatatlanság-helyzet is. Egyszersmind: ehhez igazodunk.” Vagy az Ocseny csjornie című versben: „Íme, mint a csecsemő, alszik az én feleségem, pihen saját testlázában –” Ebből nem az derül-e ki, hogy szeretettel és szerelemmel hasonlítja feleségét egy csecsemőhöz? A Memóriajáték J. A.-val című vers negyedik és ötödik versszaka így hangzik: „csukló ujjaik alatt az edzett csikló helyrebillenti a kisikló szerelmet

36

s fesztelen óhajok úsznak nesztelen mint a sóhajok” A Visszaönzés című versében írja a költő, hogy „összekeveredett fejemben / a szeretet és a gyalázat”, de „szeretnélek lásd viszszaszeretni / úr lenni magamon – s rajtad”. A Fecskék a falon. Elmeszelt tél című versében eléggé sokatmondóan hangzik, amikor „csattan a meszelő ahogy a földre potytyan” De hadd idézzem az „előzményeket”: „Néztelek. Néztem a karod. Néztem a farod, a derekad... Gyerekhad zsibongott az utcán, s arra gondoltam: szombaton éjjel hogyan is szedjelek széjjel? Mint gyermek a játékait, kibelezzelek? Szétcsavarozzalak, vagy megfelezzelek?” A vers folytatásában egy „adag” erotika olvasható: „Te vagy most agyam egyetlen tárgya, ügyet sem vetek a falra írt árnyra. Remélve, kegyeid elnyerem: szoknyád alá csúsztatom tenyerem. Meleg van, a lenge rongyok alatt semmi. Farodba harapok, szeretném megenni. S miután bőröd hozzászokott a kézhez, befészkelődöm combod tövéhez.” Erotikus megjelenítéssel zárul e vers: „Vegyülnek a nedvek, egymásban úsznak. Fellobbant a kedved – húsom húsodba csúszhat.”

37

Ugyancsak erotikus elemek találhatók a Bolyongás az alhas lankáin című versben: „Sebtében zsarátnok farodhoz érek s lándzsám hegye máris meredez elviselhető méret ez magában bátran megálló Gúnyámban alighogy elférek szelíd szobádat vágyom vívódni véled padlón és ágyon búvár az éjbe alászáll óh” Az Éhes disznó makkal című verset érdemes teljes egészében leközölni, mert ebből sok mindent megsejthet az olvasó. Az erotika vegyül itt a szerelemmel. A „megírni” és a „megérni” is az élet utáni vágyódást tükrözi, az előbbi talán részeg eufóriában is az élet szinonimája, míg józanul gondolkodva, jó lenne „megérni a nyolcvannyolcat”. A szinte gyermekes gügyögésnek hangzó, nem mindennapi becézgetés pedig szeretetet, szerelmes vallomást sugall. Az embert megvakítja a szerelem. Olyanra is képes, amit talán „más”, nem szerelmes állapotában nem tenne meg. Íme a vers: „Ó, részeg májusi harmat. Megírni hármat. Megírni nyolcat. Megírni nyolcvannyolcat. Ó, májusi harmat, lefegyvereztél, mint egy barmot. Ó, hűlő hüllőcském, szorongasd küllőm, küllőcském. Jaj – ne oly ügyetlenül. No igen, váltig ezt szeretnéd. Váltig én is – Azt amikor – Hát persze – És összehúzza a szemérem ajkadat.

38

Azt – szeretném kicsinyke rágcsálóm, kis növényevőm. Gyöngécske vízigyökerecském, puha puhatestűm. Árva gyíkocskám, néger hófehérkém, tengeri lovacskám, lovacskám, drága lovacskám. Azt – Ó, józan májusi harmat. Megérni hármat. Megérni nyolcat. Megérni nyolcvannyolcat. Te édes disznó, ne harapd annyira a makkot.” A Bábel című versből e téma kapcsán „csak” két versszakot emelnék ki. „Csak”, mert ekkor már elhatalmasodik a betegség a költőn, szinte a halállal vív „közelharcot”. Az első idézet: „édeskés illatok enyvesednek könnye hullik téli fenyveseknek piheg a szelíd karácsony nőm haja akár a bársony” És a második: „hőse lettem újra édes Erzsébet szemérmetlenül költőd versének hamuszürke gyáva hajnalokon elszökni tőled bár semmi okom” Egyáltalán, kell-e ehhez magyarázat? Sziveri verseit olvasva, a téma kapcsán, apad az ember „magabiztossága”. Számomra inkább a burkolt szerelem-részletek a vonzóbbak. Befejezésképpen azt ajánlom, hogy vegyék elő Sziveri János bármelyik kötetét, és olvassanak el néhány verset. Lehet, hogy Önök egészen máshogyan és máshol vélik felfedezni a szerelem jelenlétét Sziveri költészetében.

39

SZIVERI JÁNOS

ÁLOMPOLGÁROK
minket nem bánt senki szabadok vagyunk azt gondolunk amit akarunk nekünk a szabadság a bögyünkben van mi fölvilágosult szabadosok vagyunk gyökér ami lenntől lentig ér s jellemünk a küllemünk minket nem fog járvány: himlő pestis némelyikünk még fest is (beérik a falon a márvány-szivárvány) üres perceinket elütjük mint a vonat a gyalogosokat és nekünk a munka is pihenés tárva előttünk a gyér gyárkapu s nyitva a műhely mint a hüvely – gazdaságot ápolunk ezért a nagy jövés menés nekünk a munka is pihenés s minden más fertőző lerakódás (mint készülődés a jóra föltálalunk szóra érdemesült dolgokat ez az utasítás a ránkszabott remény szabványosított utópia pótlás)

40

igazítunk folyton valamit magunkon és kilessük az utcát: emberek gyűjtik egymás megrendelt piszkát mossák a vizet a követ míg mások az egész várost telefossák (mindent elront a valóság) nekünk nem kell ami nem kell ellenkezik a renddel a ranggal a szereppel nekünk ha nincs akkor is van mert múltunk a közeljövő (fölszínre kényszerített nemlétezés az emlékezés) minket missziónk miatt vigyáznak s tapasztalatból öltjük magunkra a frissen el varázsolt készruhákat nekünk anyánk a közigazgatás és társadalmi tulajdon az apánk bennünket akar irak líbia fia népe nemzete mert a lelkünkben is folyik az építkezés nekünk a munka is pihenés minket nem hiába nemzettek ősök honfoglaló munka-felelősök! mi már csak elvből kefélünk abból élünk (hogy tőlünk is félnek) nem ellenkezünk a renddel (idd amit az erősebb rendel – el) ha üvöltözünk: halkan ne zavarjunk másokat a bajban és ha kerestetnek
41

mindenütt vagyunk nem tűnünk el mint a leszerelt fűtőtestek –– amit mi tapasztalunk az az igazi tapasztalat amit mi látunk az a hiteles látvány amit nekünk parancsolnak az az igazi parancs amit mi mondunk annak fedezete van minket az öröm igazgat és elkerül a bánat bennünk erénnyé magasztosul a gyalázat minket megbecsül az ország s nincs ebben semmi ravaszság nekünk mindenki hisz de mi nem hiszünk mindenkiben aki igaz (megérdemlünk ennyi látszat-vigaszt) a mi türelmünk kifogyhatatlan türelem nekünk szép ez a táj ha ez a lecke bátran kiállunk mellette! mibennünk épül egy új végzet egy korszak egy világszemlélet megnemesedik a borszag építménnyé terebélyesedik bennünk e képzet –– mert mi a népért mert mi a nép nevében mert mi mi vagyunk mert mi vagyunk a hasadás – a tudaton

42

NYÍRFALVI KÁROLY

INNENSŐ-TÚLSÓ PART
Sziveri János emlékének 1. Túl gyorsan jön látogatóba s mindig magával visz valakit beszélek hozzá hébe-hóba napjaimba sunyin belerondít Jönne inkább csak hébe-hóba időben szerényen mikor illik lenne fehér betű mit hóba írok s vinné akkor akit... Vinné akkor akit éppen kell eljárva felette az idő pokolba le? Mennyországba fel? – tűnődve tompán lép elő Vinné hogy feloldja kínjait mutatván miféle kór üszkös seb rontja utolsó esélyeit: nyugodva már a szem akár a heg 2. keresem s mire megtalálom mit kezdhetek már vele marad a részeire hullt álom vagy az élet: annak fele: nyelvem hegyén a kérdés: fél-e

43

ki majd a túlpartról visszanéz? gondol az innensőre is zsebében papír rajta egy kéz régóta a semmiben hisz nyelvén a végső szó: tíz (aztán szemét lezárja végképp...) 3. Maradjon ez töredék ben mint a szó vagy az élet legyen így hagyaték a többitől amúgyis félek!

44

SZIVERI JÁNOS

INGYENCIRKUSZ MÁK FERINEK
Ülök ülhetsz még te is Feri kalapodról a port az eső leveri Szabadszombatokon és vasárnap darazsak méla ügyfelek kóvályognak agylágyan eszméléseink felett Jótállásunkért ezt kapjuk cserébe göcsörtös karók kerülnek virágcserépbe Körülöttünk tátott szájjal darvadoznak a szóbálványok legjobb lesz ha idejében meghátrálok Számomra ebből ennyi is elég terpentinnel mossa frissen feslett világunkat az ég A fejlődő szerveket egy-mással s ne velem etessék csontomból a velőt kiütni ne tessék

45

Tudat alatt bár elég sekélyen latolgatom maradt-e még valami esélyem Arcomat kezemet habfehér hamu fedi elpatkolhatunk a jólétben egyszer még mi is Feri De mielőtt kinyiffanok sír kövembe kevélyen belevésem SZIVERI JÁNOS VOLTAM EZ VOLT BÜNTETÉSEM

46

N. CZIROK FERENC

„CENTRIPETÁLIS FAROK”
Természetes, hogy idézőjelben, hiszen ez már nem az a sarok, illetve farok, amely az Új Symposion folyóirat kurta rovata volt egy ideig, Sziveri szerkesztése idején. Sokat gondolkodtam a dolgon. Tegyem, ne tegyem. Írjak-e valamit Sziveriről a Sikoly hatodik számába? Nem, mondtam, nem hiszem, úgy gondolom, ezt más szerzőknek kell megtenni! Végülis az történt, az írás útjából, vagyis agyamból félreraktam mindenféle elő- és utóítéletet. Amikor „elhangzott” fejemben a kattanás, következett a Miért ne! Előítéleteim a „farokba” vágtam, s elismertem önmagamnak, hogy az évek folyamán tettem azért egy keveset érte és a költészetéért. Valószínűnek tartom, hogy Sziveri Jánost az újvidéki Ifjúsági Tribünön ismertem meg, valamikor a nyolcvanas évek legelején. Még valószínűbb, hogy Szűgyi Zoltán barátom mutatott be neki, akivel már a hetvenes évek közepén barátkoztunk Adán, a Laták István Ifjúsági Irodalmi Egyesület ürügyén, amelynek alapítója és elnöke Szűgyi volt. Egyébként, de nem mellesleg, ő volt Sziveri János egyik lelki barátja. Nos – ahogyan Juhász Illés muzslai veterán társam mondaná –, ott lábatlankodtam az Ifjúsági Tribünön (Fiatalok Fóruma), az albérletben „lakozó” Újvidéki Színház dolgozójaként (abban az időben – nyolcvanas évek – az Új Symposion és a szerb nyelvű Polja szerkesztősége is a Tribünön székelt). Különben a színházban nem nagyon kedveltek, mert verseket írtam! Egyik színházi bemutató után az Ifjúsági Tribün pincéjében (akkor disco-jában), az előadás utáni „hepphajon” bizonyos idő elteltével kettesben beszélgettünk, és mi sem természetesebb, ittunk Sziverivel. Jócskán felöntöttünk már a garatra, amikor Jani kijelentette vagy inkább megparancsolta: „Most elmegyünk egy arisztokrata cicához!” Fogalmam sem volt, kiről van szó. A cicából következtetve annyit megállapítottam, hogy nő van a dologban (Sziveri János ekkor már elvált első feleségétől). Ittas embernek mindig nagyobb az önbizalma a kelleténél.

47

Akkor úgy éreztem, kevésbé vagyok részeg, mint Sziveri. Úgy határoztam, elkísérem, hiszen ki tudja, mi történhet vele a fekete éjszakában. Talán mondanom sem kell, Jani (Jancsi), ismerve a legrövidebb utat a hölgy házáig, törtetett árkon-bokron keresztül. Én csak aggódva siettem utána. A ház előtt arra kért, gyűjtsek neki kavicsokat az út szegélyéről és segítsek azokkal az emeleti ablak zsalugáterét megdobni (így kopogtattunk a szeretett hölgynek). Amikor a földszinti bejárati ajtó kinyílt, leesett az állam és a tantusz. A nőt ismerem, ő is engem. – Kisczirok, te nem jöhetsz be! – Nem is volt szándékomban, csak elkísértem a barátomat! A tölgyfaajtó becsukódott. Néhány percig bámultam a házra, majd hangosan azt mondtam magamnak: „Jól van, most már biztonságban van!” – és elindultam egyedül a sötét, nedves éjszakában a Telep felé. Amikor kb. egy év elteltével lakótársam, Margit István bemutatta évfolyamtársát a Magyar Tanszékről, a számomra szimpatikus bácskai szőke lányt, enyhén csodálkoztam, ám örültem is: a lány Sziveri kedvese – felesége. Ettől számítva már rohan az idő. Úgy tűnik, a költőt „minél több munka elvégzésére” sürgette. Időközben jártam náluk az Ady Endre utcában, Keszég Karcsival és Balázs Attilával. A Verseci utcában, feleségemmel. A temerini Matuska-féle házban, ahová Sziveri kalauzolt el. Több mindenről beszélgettünk, de akkor a fő téma a ház meszelése volt. – Számításom szerint egy hét múlva két-három szabadnapot tudok összekapcsolni, illetve igényelni a színháztól – mondtam Jancsinak –, s akkor megcsinálom a meszelést. Ebben maradtunk. Egy hét múlva nem volt már szükség szaktudásomra, sem a munkámra. Sziveri édesanyja, anyósa és felesége elvégezték a meszelést. Nem tudom, nem is állítom, csak úgy vélem, ebben az időben íródhatott egyik legszebb szerelmi verse, a Fecskék a falon... Nem tudok „időrendi sorban” írni, így összevissza ugrálva törnek felszínre az emlékeim, a múlt fotói, s félő, hogy valamire nem is fogok majd pontosan emlékezni. Idén 50 éves vagyok. Ha élne, ő csak két évvel lenne idősebb nálam. Amikor Újvidékről eltávolították, olyanok is akadtak, akik legszívesebben az irodalomból is kitiltották volna. Hála Istennek, ez nem történhetett

48

meg, hiszen Sziveri János akkor már letett néhány értékes alkotást az irodalom asztalára, amelyeket nem lehetett egyszerűen lesöpörni! Azon kevesek (akik sajnos ma is kevesen vannak itt, a Délvidéken) kitartásának és emberségének köszönhető, hogy akkor Ljubiša Ristić színháza munkahelyet, illetve megélhetést biztosított a „kiátkozott” költőnek és családjának. Egyes „irodalomvezérek” és politikusok most azzal érvelhetnek, hogy Ristić egy rothadt rendszer embere, hiszen a Jugoszláv baloldal (JUL) párt tagja volt. Tisztelet a kivételnek, de ki nem azok közül, akik tudták, hol a pénz?! Hiszen színházat, de egyebet sem, pénz nélkül nem lehet csinálni. Sziverivel életében, életemben még egy alkalommal találkoztam. Szülőfalujában, Muzslán. Családommal Újvidékről mi is elköltöztünk Muzslára, a folyton növekvő albérleti árak és a „Lakás kiadó, kizárólag gyermektelen házaspárnak!” hirdetések miatt. Egy alkalommal, ha jól emlékszem vasárnap volt, az öcsém személygépkocsijából integettem Jancsinak. Amint felismert, visszafordult Automatik nevű motoros kerékpárjával és utánunk eredt. – Állj meg – szóltam oda öcsémnek –, ezzel az emberrel beszélnem kell! Amikor kiléptem a személygépkocsiból, láttam, hogy nagyon örül a találkozásnak. Én is örültem. Szabadkáról jöttek haza, hétvégére. Hadd ne mondjam el, miről beszélgettünk. Prózai dolgokról. Megélhetésről, családról stb. Ám ekkor éreztem rá Sziveri emberi nagyságára. Akit befogadott szívébe, azt egy egész életre befogadta. Ezerkilencszáznyolcvannyolc februárjában vagy márciusában az Újvidéki Színház Szabadkán vendégszerepelt. Szűgyi Zoltán barátommal, aki akkor már családjával úgyszintén Szabadkán élt, a színház klubjában találkoztunk. – Erzsire várok, Ferikém, ma kellene megérkeznie Pestről. Tudod, hogy Jancsi gyomrát megműtötték? – Igen, tudom. – Ha nem sietsz haza, maradj itt. Nagyon érdekel, sikeres volt-e az operálás. Mostanában ritkán találkozunk, beszélgethetünk! Maradtam. Három nap múlva az Újvidéki Színház igazgatója száraz fejmosással jutalmazott.

49

– Ha véletlenül engem az este agyonvernek, most kit fenyegetne felmondással? – kérdeztem. – Na, akkor meséld el mi történt veled! – Szűgyi Zoltán barátomhoz igyekeztünk, aki közel lakik a színházhoz. Az egyik útkereszteződésnél még zöldet jelzett a villanyrendőr, amikor a kijelölt átjáróra léptünk. Autós forgalom alig volt. Útközben beszélgettünk, sétálva haladtunk. Az úttest felén is túljutottunk, amikor hirtelen egy Fítyó fékezett le előttünk. A kis kocsi vezetője hihetetlen gyorsasággal ugrott elénk, mégis hallhatta beszélgetésünket, mert így förmedt ránk: „Jebem vam majku mađarsku!” Szükséges-e anyanyelvünkre fordítani? Ezután Zoltán egy hatalmas pofont kapott (ő volt közelebb az illetőhöz). Engem már csak megrúgni tudott, valahol az alsó hasizom és a comb között. A további ütések elől gyorsan behúztunk a legközelebbi kocsmába. A pincér, vagy a sankosbácsi igencsak csodálkozott rajtunk, riadt nemes vadakon. A hírt a műtét kimeneteléről másnap is hiába vártuk, Erzsi nem jött. Zoli barátom pedig sokáig nem tudott napirendre térni a pofon felett. A „farok” egyensúlya, illetve a centripetálisság érdekében még két eseményről kell beszélnem. Az első Sziverihez kötődik, a második valamennyiünk múltjához, jövőjéhez. Az Új Symposion szerkesztősége már a Forum Házban volt, amikor Sziveri megkérdezte tőlem: „Vállalnád-e a Centripetális farok szerkesztését?” – Ha felmérésed szerint – válaszoltam – én azt tudni fogom csinálni, beszélgethetünk róla! Nem beszélgettünk. Néhány hét múlva Sziverit leváltották. A „temerini-újvidéki élményekhez” tartozik a második esemény. Temerinben nemcsak Sziveriéknél jártam, hanem más barátaimnál is. Így, véletlenül, egy alkalommal Jancsival együtt utaztunk Újvidékre. A városi közlekedés halpiaci állomásán szálltunk le és a város központja felé vettük az irányt. A Duna utca sarkán volt (van?) egy hosszúkás alakú kocsma. Betértünk egy gyomorkeserűre. Ha emlékezetem nem csal, érkezésünkkor Zivlak már a söntést támasztotta. Az ott elhangzott beszélgetésből egy mondatot sohasem feledhetek. „Nem kell, hogy mi, szerbek bántsunk titeket, kinyírjátok ti egymást nélkülünk is!” – mondta a szerb költő Sziverinek.

50

SZIVERI JÁNOS

A HOLNAP ŐSE
Ki vált meg engem? S ki árul be újra? Olyan-e, aki nevemet sem tudja, és kotyvasztáson kívül máshoz nem ért, de túladna rajtam ezüstpénzekért? Eladna, mint a malacot: súlyra! A nótát egész ügyesen fújja – s tenyerébe csörgetik értem a bért... Maroknyi vasdarab, lényem ennyit ért. Csepűrágók, gazok s együgyűek, megválasztja mindenki a cinkosát. Hallgatózásuk szinte fáj a fülnek. Vitatni mégis minek élők jogát parázna hitszegéshez, gyilkoláshoz. Rombolhatunk – a holnap úgyse mást hoz.

51

SZÁMUNK SZERZŐI
CSÁNYI Erzsébet – 1956-ban született Adán. 1982 óta az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán van munkaviszonyban a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken. Összehasonlító irodalomtudománnyal foglalkozik, világirodalmi, délszláv-magyar komparatisztikai és irodalomelméleti kutatásokat végez. 1984-ben védte meg magiszteri dolgozatát, majd 1995-ben A regény öntudata (metanarratív próza a jelenkori magyar és szerb irodalomban) című doktori értekezését. 1993tól a Világirodalom című tantárgyat adja elő. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, a Magyar Írószövetség, a Vajdasági Íróegyesület, a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, az MTA Köztestületének és az MNT Felsőoktatási albizottságának a tagja. A 2001-ben megalakult Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium elnöke. Szerkesztőként elindította a kollégium TDK Könyvtár sorozatát, aminek keretében eddig öt kötet jelent meg. Tanulmánykötetei: Szövegvilágok: a fikció fölénye, A regény öntudata, Világirodalmi kontúr. 1999-ben Herceg János Irodalmi Díjban részesült. Újvidéken él. KONTRA Ferenc – 1958-ban született a horvátországi Darázson. A szegedi JATE-n szerzett oklevelet, mint angol-magyar szakos gimnáziumi tanár. 2001-től a Kilátó szerkesztője. A Magyar Írószövetség tagja és a József Attila Kör tiszteletbeli tagja. Irodalmi tevékenységéért többek között kiérdemelte a Sinkó Ervin-díjat, a Szirmai Károly-díjat, az Artisjus díjat, a Híd-díjat, a Herrenhaus-Edenkoben irodalmi ösztöndíjat. Művei számos antológiában szerepelnek, több nyelvre is lefordították őket. Önálló kötetei: Jelenések, Fehér tükrök, Drávaszögi keresztek, Nagy a sátán birodalma, Ősök jussán, Holtak országa, Kalendárium, Úgy törnek el, A halász fiai, Gyilkosság a joghurt miatt, A kastély kutyái, Gimnazisták, Farkasok órája, Wien – A sínen túl. Újvidéken él. KÓNYA-KOVÁCS Otília – 1968-ban született Nagybecskereken. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén abszolvált. Az Újvidéki Rádió Szombati Találka című műsorának, valamint a muzslai Zeppelin Rádiónak volt a szerkesztője. Pillanatnyilag „szabadúszó” és mesemondó. Több vajdasági magyar lap munkatársa. Muzslán él.

52

N. CZIROK Ferenc – 1956-ban született Zentán. A Sziveri János Művészeti Színpad megalapozója és első elnöke. Tagja a Sikoly szerkesztőségének, valamint a muzslai Zeppelin Rádió Mi szél hozott? című művelődési műsorának a szerkesztője. Önálló kötetei: Elodázott versek avagy csendélet kalodával és Sorspecsét. Muzslán él. NYÍRFALVI Károly – 1960-ban született Békéscsabán. Könyvtáros. Önálló kötetei: Testünk jele a papíron; Szél és Nap; Ülök a küszöbön (Cinkotai versek). 1992 óta Budapesten él. 2002-ben „Az én Budapestem” című pályázat fődíjasa volt. SÁFRÁNY Attila – 1969-ben született Topolyán. A szabadkai TeológiaiKatekétikai Intézetben szerzett főiskolai oklevelet. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem vallástudományi szakának hallgatója. 1996 és 1999 között a Táltos című folyóirat főszerkesztője volt. Több esszé-, vers- és novellapályázat díjazottja. Önálló kötete: Dosztojevszkij szelleme. Kishegyesen él. SZIVERI János – 1954-ben született Muzslán és 1990-ben hunyt el Budapesten. 1980-tól 1983-ig az Új Symposion főszerkesztője volt. A nevével fémjelzett Új Symposion szerkesztőségét botrányos körülmények között menesztették. 1989-ben települt át Magyarországra. Önálló verseskötetei: Szabad gyakorlatok, Hidegpróba, Dia-dalok, Szájbarágás, Mi szél hozott?, Bábel, Magánterület (posztumusz), Sziveri János minden verse (posztumusz). Más művei: Penge – Jovan Zivlak válogatott verseinek fordítása, Ács József képzőművészeti monográfia – közösen más szerzőkkel. SZŰGYI Zoltán – 1953-ban született Adán. Tanulmányait az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén végezte. 19771984 és 1989-1991 között a Magyar Szó újságírója, 1991-1994 között a Református Zsinat Társadalmi Missziói Központjának gondnoka, 19921998 között az M. Szivárvány Alapítvány és Kiadó irodavezetője volt. 1998 óta az Új Mandátum Könyvkiadó szerkesztője. 1994 óta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (Irodalmi Tagozat), 1995 óta pedig a Magyar Írószövetség tagja. Önálló verseskötetei: Hangosan és csendesen, Ég a föld, Két part között két folyó, Erdő és más versek, Ördögkapu, Élet és lélek, Énekünk éneke – A gondnok verseskönyve, Nincs visszaút – Versillat állapotában, Amint vagyok – Egybegyűjtött versek, Vagyok aki vagyok. 1991 óta Budapesten él.

53

SIKOLY
irodalmi és művészeti folyóirat III. évfolyam, 6. szám – 2006. TAVASZ Megjelenik évente négyszer
Kiadó: Sziveri János Művészeti Színpad – Muzsla Főszerkesztő: Sándor Zoltán A szerkesztőség tagjai: Tóth Béla, N. Czirok Ferenc Főmunkatárs: Nagy Farkas Dudás Erika Munkatársak: Fekete J. József, Rózsa Róbert, Bába Zoltán Lektor: Kovács Jolánka Műszaki szerkesztő: Sándor Róbert A borítót Sziveri János festményeinek a felhasználásával Deák Róbert készítette. Sziveri János festményeit Juhász Illés bocsátotta rendelkezésünkre. Fényképezte: Tóth Béla A Sziveri Jánosról készült felvételek Tari István munkái. Melléklet: Csík Mónika Metszetek című verseskötete Készült az újvidéki VERZAL nyomdában. Támogatási díj: 150 dinár Postacím: Magyar Kommün 39, 23206 Muzsla e-mail: szultan@infosky.net vagy s.zultan@citromail.hu Sikoly az Interneten: www.sikoly.gurulo.com és www.sikoly-muzsla.com A szám megjelenését a muzslai Szervó Mihály Általános Iskola és a Sziszi Market (tulajdonos: Ispánovics Ibolya) támogatták. CIP – A készülő kiadvány katalogizálása
82+7 (05) SIKOLY : irodalmi és művészeti folyóirat / Főszerkesztő Sándor Zoltán. – 3. évf., 6. sz. (2006) – Muzsla : Sziveri János Művészeti Színpad, 2006 – (Újvidék : Verzal). – Ilustr. ; 21 cm Évente négyszer ISSN 1820-4112 COBISS.SR-ID 198808327

SZIVERI JÁNOS

ZAVAR
Elődbe járulnék akár, de nem tudlak még egészen megnevezni. Hangod, mintha hersegne... Vagy csak a gyertya krémje? Valakit elszólítottak belőlem –
1990. január vége

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful